Szekfü Gyula:

HÁROMNEMZEDÉK

ésAMI UTÁNA

KÖVETKEZIK

A MAGYAR KÖNYVBARÁTOK SZÁMÁRA KIADJA A

KIRÁLYI MAGYAR EGYETEMI NYOMDA

21.642. — K. M. Egyetemi Nyomda Budapest, Múzeum-körút 6. (F.: Thiering Richárd.)

A Három Nemzedéknek 1920-ban megjelent első ésaz 19224 második kiadása után ez a kiadás is teljesegészében, változatlanul adja a Három Nemzedék eretdeti szövegét. Ahol a lapszéli jegyzetekben újabb irotdalmi utalások szüksége mutatkozott, ott az új adatétkok szögletes zárójelek közt találhatók.

Egészen új a munka ötödik Könyve, melyben aTrianon óta jelentkező szellemi irányokat foglaltamössze, — ezeket is, miként a három korábbi nemzedékműködését, Széchenyi István értékrendszeréhez mérve.

Az ötödik Könyv elején külön, előszószerű részlet-ben jelöltem meg ezen új előadás vezető szempontjait.

Budapesten, 1934 februárjában.

Jelen kiadás a Három Nemzedéknek 1920 óta ne-gyedik lenyomata és egyúttal az 1934-ben megjelentHárom nemzedék és a mi utána következik c. munkámnak második, teljes és változatlan kiadása.

Budapesten, 1935 februárjában.A szerző.

A H Á R O M N E M Z E D É KELSŐ K I A D Á S Á N A K E L Ő S Z A V A

Midőn az 1917. esztendőben a „Magyar állam élet-rajza“ című munkámat német nyelven kiadtam, fel-szólítást kaptam a német kiadócégtől, hogy a mű máso-dik kötete gyanánt az 1848, illetőleg 67 utáni történemtünket külön, részletesen írjam meg. Ezt a felszólítástazonban kénytelen voltam visszautasítani, azon okból,mivel én az akkor uralkodó liberális történetfelfogástóldiametrálisan eltérő állásponton lévén, utóbb lefolytliberális félszázadunkat másnak nem, csakis dekadenciaszomorú korszakának rajzolhattam volna. Ennek pedigakkor, midőn a létért harcoló nemzetnek elsősorbanbelső egységre és nyugalomra volt szüksége, értelme ésjogosultsága semmiképen nem lehetett. Így én meg-elégedtem különvéleményem vázlatos érintésével amunka befejező részében, valamint a magyar kiadáselőszavában. Utóbbi évtizedeink társadalmi bajairólmegjegyeztem, hogy a „kapitalisztikus korszak új ható-erői hirtelen betörve, rohanó munkájukkal a meglevőtsokkal inkább megtámadták, semmint ez állami szociá-lis előrelátás mellett szükséges lett volna. Az új erők újképződményeket hoztak létre, melyek a lassú történetifejlődéssel még nincsenek szerves kapcsolatban. ígyérthető, hogy a gazdaság és szellemi kultúra a Nyugat-hoz hasonló legszélesebb alapokon épült fel, de az újtársadalmi épületben itt is, ott is repedés és hasadékészlelhető, jeléül annak, hogy itt heterogén erők egy-időben működtek ... A hiányok kitöltése, az akadályokleküzdése csak szervezett munkával valósítható meg,

6

hogy pedig erre a modern alkotmányos állam hagyó-mányos gépezetével és kapitalista gazdaságával képeslesz-e, ez a jövő nagy kérdése nemcsak Magyarországra,de az egész széttépett európai közösség minden álla-mára nézve“. A szűkebb magyar olvasóközönségnekszánt előszóban kimutattam liberális történetfelfogá-sunk alapvető hibáit, a valódi magyar nemzetiségtől el-téréseit, nyíltan szólottam a „huszonöt év óta rajtunkuralkodó dekadenciáról“ és az uralkodó politikai fel-fogással szemben konstatáltam, hogy az „alkotmányosállam mai formájában nem képes a nemzeti élet min-den terén döntően közreműködni, munkája tehát fel-tétlenül kiegészítendő a nemzeti erőknek társadalmi ésgazdasági szervezkedése által“.

Három évvel ezelőtt, a liberális illúziókba burko-lózó magyarság e szavakat idegeneknek találta, vissz-hang reájuk alig kelt, ha annak nem veszem, hogynémely polgári-radikális kritikus megbámult miattuk,mint valami özönvízelőtti konzervatív őslényt. Munkámalapgondolatával: hogy a magyarság, története egészfolyamán, integráns részét képezte a keresztény-germánkulturális közösségnek, senki sem tartaná érdemesnekfoglalkozni.

Azóta a magyar világ nagyot változott... A libe-ralis korszak szigorú megítélése nem választhatja többékét ellenséges táborba a nemzetet, mert immár mindenkimegegyezik abban, hogy a liberális közelmúlt a tévely-gés korszaka volt, melyből csak szerves munkával, avalódi nemzeti hagyományok kiépítése által emelked-hetünk ki. A tiltó ok, mely miatt a világháborúban elnem mondhattam véleményemet a közelmúltról, meg-szűnt tehát és ... íme a könyv, a magyar fejlődés rajzaa múlt század negyvenes éveitől kezdve.

De ezt a könyvet akkor is megírtam volna, ha a köz-vélemény nem jön közelebb az én három évvel ezelőttkimondott felfogásomhoz, aminthogy a munka kezdetemég 1918 végére és 1919 elejére nyúlik vissza. Ezt akönyvet meg kellett írnom. Ez a könyv személyes élmé-nyem. Abban a súlyos ínségben, melybe az 1918 októ-

7

beri katasztrófa döntött bennünket, melynek nyomorátéppen mi, a magyar értelmiség, érezzük legsúlyosabban:testünkön és lelkünkön, öntudatosan és az összefüggésseket áttekintve, — úgy éreztem másfél év óta és úgyérzem ma is, hogy munkaerőmet és munkakedvemet felnem találhatom, míg le nem számolok a hanyatlással,melynek végén ilyen katasztrófát kellett megérnünk,míg szemébe nem nézek azon erőknek, amelyek azegészséges fejlődés sodrából kivetették nemzetemet.

Így írtam meg e munkát és... salvavi animam meam.

Bécsben, 1920 július havában.

ELSŐ K Ö N Y V

SZÉCHENYI ISTVÁNKONZERVATÍV

REFORMRENDSZERE

I. SZÉCHENYI ALAKJA A LIBERÁLISHAGYOMÁNYBAN

Mi szükség és mi érdem volna Széchenyi István gróftanainak feszegetésében, mikor az utóbbi évtizedeknekállandó témája, minden oldalról körülményesen meg-tekintett alakja volt éppen ő, Széchenyi, a nemzetvezérállamférfiú? Az ő nevét hallottuk napról-napra a nem-zet hivatott vezetőitől, a közvélemény irányítóitól, aző nevére esküdtek mindenek, kik a magyarságnak háta-lom és műveltség magaslatára emelésén fáradoztak.Tudós társaságoktól arisztokrata társaskörökig és egye-temi hallgatók szerény egyesületéig minden az ő nevétvisszhangozta. Nemzetgazdák kimutatták, hogy őt kellkövetnünk, sőt követjük is; tudósok és nevelők hozzámérték az újonnan felmerülő jelenségeket és szigorúanatéma alá került mindaz, mire Széchenyi zsinórmér-teke nem illett. Társadalmunkat és sajtónkat korlátlannul használtuk fel valóságos Széchenyi-cultusz felépítéssere, úgy, hogy most én könnyen tengerbe vizethordógyermeknek tartatnám, még mindig újat akarván Szé-chenyiről mondani.

De távol legyen tőlem ilyen szándék. Még ha tud-nék is újat a legnagyobb magyarról, lenne az bár tőlemtelhetőleg legszebb és legjobb, azt sem volna érdemeselmondani azok után, mikkel legnagyobb géniuszaink,Vörösmartytól, Bajzától, Kemény- és Aranytól kezdveSzéchenyit és magukat megtisztelték. Kitűzött célomnem kívánja újság keresését, sőt ellenkezőleg azt, hogyminél kevesebbet keverjek bele az előadásba magambólés a viszonyokból, melyek hatása alatt az objektív

12

összeállítás nyugalma megzavartatnék. Politikai rend-szere jellemzésénél lehetőleg ragaszkodni fogok Szé-chenyi saját szavaihoz, hogy így kikerüljem a vészedéi-met, melynek a két korábbi generáció tagjai szinte ki-vétel nélkül áldozatul estek: hogy t. i. Széchenyit olyan-nak jellemezték, minőnek látni nékik maguknak jobbesett.

Széchenyi alakját a bennünket megelőző két nem-zedék túlságosan szubjektíve fogta fel, ebben megegye-zik a hetvenes évek és a századvég nemzedéke. Különb-séget közöttük a világosan látás és az őszinteség eltérőfokozatai tesznek. Az előbbi nemzedék vezetőinek köz-pályája visszanyúlván a negyvenes évekbe, még sokanvoltak közöttük, kik színről-színre látták őt s vele szem-ben ítéletüket azon benyomások hatása alatt formuláz-ták, melyeket a kortársakban Széchenyinek a közvéle-ménnyel szembefordulása okozott. Hisz akkor minden,mi élt és a közporondon szóhoz jutott, állandó forrón-gásban volt Széchenyi ellen s még oly szelíd és mérsé-kelt államférfiak is, minő volt Eötvös József báró, igazmeggyőződéssel tárták tévesnek a legnagyobb magyarútjait. Ebből érthető, hogy a Széchenyi korára követ-kező, második nemzedékben nem is találunk oly általa-nos Széchenyi-kultuszt, mint később. Akkor még nemiparkodtak és nem is sikerült volna elleplezni az eltére-seket, melyek a kor irányelvei és Széchenyi rendszereközt fennálltak. Ez eltérések pedig igen mélyrehatókvalának. Az 1848 és 1867-ben berendezett magyar államegészben véve liberális alapokon, tehát — mint az ak-kori nemzedék jól tudta — nem Széchenyi elvei szerintépült fel. Széchenyi egy tisztelője, műveinek kiadója,Zichy Antal állapítja meg nem egyszer mint termesze-tes dolgot, hogy a fejlődés nem adott Széchenyinek iga-zat, mikor ő „kelleténél kevesebbre becsülte nemzetünkéletképességét“. Széchenyi folyton nemzethalálról be-szélt, kedves szólamai voltak: a magyarság végvonag-lása, kimerültsége, megdermedt nemzeti test, tetszhalál,már-már terjedező rothadás, teljes felbomlás, amely

13

kifejezések használata a második nemzedék szemében,a kiegyezési korszak helyreállott nemzeti szuverenitásaidején, nemcsak anachronizmusnak, de vétkes könnyel-műségnek tűnt fel. Meg is jegyzi, megelégedéssel, ZichyAntal: „Mind e szólamokat, őszinteségük dacára, nem-csak készpénz gyanánt nem fogadtuk el, hanem hatá-rozottan visszautasítottuk, s egy cseppet sem bánjuka közforgalomból azóta történt kiküszöböltetésüket.“A nemzet nem halt meg, tehát Széchenyi tévedett, elogikai megállapítás befészkelte magát a második nem-zedékbe, mely így aztán Széchenyiben többé?kevésbbéfölösleges, hívatlan ébresztőt látott, kit Zichy Antalminden kegyelet mellett is e kérdéssel vélt aposztro-fáihatni: „Nemzeted ébren van már, Széchenyi mégaluszol?“1

A közfelfogásnak Széchenyitől eltávolodását szintevillámként világítja be a jellemzés, melyet egy másikkitűnő hazafi, Beöthy Ákos nyújt Széchenyiről.2 Amitő Széchenyiről mond, az szinte mind Széchenyi ellenszól. A liberális nemzedék államférfia, ki a liberalizmusalapelveit tudatosan, komoly irodalmi tanulmányokárán tette magáévá, kénytelen volt Széchenyiben a libe-ralis tanok ellenségét ismerni fel, azt, ki a szabadságnakmindent átalakító erejében nem hisz és politikai fel-adatának elvont eszmék terjesztése helyett a meglévőibői kiinduló pozitív alkotó munkát tartja. SzéchenyiBeöthy szerint is reálista volt, ellensége a Kossuthtólképviselt idealizmusnak, mely az anyagi jólét gondjátmásodhelyre téve, mindenekfölött szabaddá akartatenni a nemzetet. A nemzet pedig Széchenyitől elfor-dúlva „elismerte az idealizmus felsőségét a realizmusfelett és amint később kiderült, — teszi hozzá Beöthy —nem is volt oka megbánni azt“. Beöthy Ákos régivágású

1 Zichy Antal: Gróf Széchenyi István naplói, a M. Tud. Aka-démia megbízásából összeállította. Budapest, 1884. 136., 643. 1.

2 Beöthy Ákos: A magyar államiság fejlődése, küzdelmei,2. kötet, I. rész, főként a 146., 157., 162., 167., 168., 173., 174., 178.,180., 184., 284. 1., 2. kötet, II. rész, 16., 51, 53. 1.

14

igazmondó ember lévén, őszintén megmondja vélemé-nyét Széchenyi rendszeréről: politikai működése „leg-kedvezőbb értelemben lángeszű rögtönzés volt“, tudásaés politikai képzettsége hiányos, tanai és javaslatai„szóvirágokat“ foglalnak magukban és „szőrszálhaso-gatáson“ épülnek fel. Anglia nagyszerű liberalizmusaminden hatás nélkül pattant le róla. „Széchenyi fel-fogásának egyoldalúsága mindenben kiviláglik.“ Bár aHitel befejező sorainál szebbet és magasztosabbatBeöthy sem ismer, tartalmilag ezt a munkát is gyökér-telennek tartja, mely nem a hazai talajból fakadt.A hitel kérdésével Széchenyi nem volt egészen tisztá-ban, javaslataiban tárgyi tévedések és alaptalan aggá-lyok foglaltatnak. Egyébként sem barátja a világosság-nak: „a népnevelés előmozdítását illetőleg is komolyaggályai vannak, mindezekben veszélyt lát a magyarnemzetiségre, a zsidó emancipációnak is ellene szavaz“,Kossuthnak a testvériséget hirdető magasztos beszédeitpedig szívtelenül kigúnyolja.

Beöthy Ákost és nemzedékét a liberalizmus választjael Széchenyitől, kinek nem voltak előre megállapítottelvei a politikában, minőket a liberalizmus elvont útonkifejleszteni s minden politikai akció céljává és irányi-tójává szeretett tenni. Széchenyi nem volt híve sem aszabadság, sem az egyenlőség és testvériség elvont ideái-nak, politikai működése ezektől tökéletes függetlenség-ben folyt le. Az a generáció tehát, mely a liberális esz-méket már az anyatejjel magába szívta, nem tisztelhetteSzéchenyiben a követésre méltó példát, a vezért, kinemzetét sírjából támasztja fel. Széchenyi a másodiknemzedék előtt legföljebb hatalmas piramis volt, tiszte-letet parancsolóan állván a horizont szélén, büszke el-szigeteltségben, melyet emberi látogatás alig zavar. Azúj kor emberei nem járnak hozzá iskolába, mert amittőle tanulhatnának, megzavarná pillantásuk biztonságát,s kétségeket öntene eszmékért hevülő „idealista“ szí-vükbe. Széchenyi tanaitól a második nemzedék őszinténés tudatosan elfordul s ebben tér el a harmadik

15

korszaktól, mely Széchenyitől hasonlóképen eltérőutakat járdáivá már nem vallotta be önmagának,hogy a legnagyobb magyar hagyományaihoz hűtlennévált.

A század fordulóján már alig van ember, ki a döb-lingi remetét személy szerint ismerte volna. Nem felej-tik el, de ismeretét a tradicióból, leginkább klasszikusíróink és költőink előadásából merítik. Kifejlődik atörténeti távlatnak egy neme, melyben a nemzet liberá-lis jelenét Széchenyitől elválasztó momentumok ho-mályba állíttatnak s a legnagyobb magyar alakja, mintminden magyarság kvintesszenciája tűnik fel. A törté-neti alakot, azonban homályos üveg közvetíti szem-idegeinkKei: éles sarkak letompulnak, kemény, életerősszínek megfakulnak s marad egy hatalmas tömegű, el-mosódó korvonalozású kolosszus, melynek arcvonásaitkiki annak látja, minek akarja. Utóbbi évtizedeinkSzéchenyi-kultuszának nem a húsból és vérből állóember, hanem egy ilyen elvonatkoztatott fogalom,dogmaszerű konstrukció volt a tárgya. Széchenyi tekin-téiye mindenekfölött állott s eszünkbe sem jutott fel-tételezni magunkról, hogy bármiben is differenciáinklehetnének az ő tanaival, melyekből időnkint bibitáshittel szoktunk idézgetni közkeletű kifejezéseket. Nemazt kerestük, mit mondott és mit csinált Széchenyi,hogy utasításait követve rendeztük volna be életünket;megfordítva jártunk el: megállapítottuk, hogy mit esi-nálunk jómagunk és a mi tetteink elismerését, jóvá-hagyó bizonyítékait kerestük elő Széchenyi műveiből.Szellemét ilymódon szinte adaptáltuk a mi viszonyaink-hoz és óhajtásainkhoz. így aztán minél többet beszél-tünk és írtunk róla, annál kevesebbet találtunk szelle-méből. Nevét drapériának használtuk jószándékainkfelékesítésére, hazafias működésünk hangsúlyozására.Mindezt a rosszhiszeműségnek árnyékától is mentesen,inert sem a jóhiszeműség, sem a hazafias szándék két-ségbe nem vonható a Széchenyi-kultusznál, melyneksorán kiki megalkotta magának az ő Széchenyijét, kit

16

tiszteljen, — a saját hasonlatosságára.1 Innen a szomorútény, a jóindulattal, tiszta honszerelemből megszerve-zett Széchenyi-kultusznak eredménytelensége, mert hiszhogyan hathatott volna ő vágyainkra és akaratunkra,mikor a való életben szinte diametrálisan ellenkezőjevolt annak, minőnek e hanyatló kor, saját lelkiismereteelaltatására, elképzelte. Az igazi Széchenyit már csakazért sem ábrázolták e kor szakférfiai igaz valóságában,mert féltek a hagyományos Kossuth—Széchenyi ellen-tétet megbolygatni, nehogy határozott állásfoglalássalfelingereljék a közvéleményt. A Széchenyi—Kossuth-dilemma elől fázósan kitérve, két jelesünket, a weimariGoethe—Schiller szobor hasonlatosságára, baráti kéz-fogásban ábrázolták, minek egyszerű következése lőn,hogy sem egyiket, sem másikat maga valóságában megnem ismerte közönségünk. így maradt, csupa jóindulat-ból, hatás nélkül korunkra épp az a két férfiú, kinekéletéből és tanaiból legtöbb tanulságot vonhattunk volnale, meddő gondolattalanságunknak megbecsülhetetlenorvosságaként.2

Így most mégsem lesz egészen fölösleges Széchenyipolitikai rendszerének rövid összeállítása. A tudomásnyos kutatás végkép megállapítá, hogy Széchenyi aligállott idegen politikai írók hatása alatt. Nemcsak Anglialiberalizmusát, de a francia és német politikai és állam-bölcsészeti literatúrát is távol tartá magától!3 Csak itt-

1 Jellemző erre azon kitűnő fiziológus esete, ki maga darwi-nista lévén, nagy diadallal kimutatta a különben szigorúan keresz-tényerkölcsi Széchenyiről, hogy korát megelőzve, — darwinista voltés politikai rendszerét geniális előrelátással a — fajok harca elme-létén építette fel.

2 Kivétel Friedreich István Széchenyi életrajza, mely teljesenKossuth javára dönti el a kérdést. Hogy e kérdés ennyire kiéleződ-hetett, s a közvélemény e két jelesünket tisztán ily politikai szem-pontból ítélhette meg, abban felelős a Tudományos Akadémia is,mely alapítójának sem népszerűsítésével, sem pedig naplói és leveleiillő kiadásával nem foglalkozott úgy, ahogyan kellett volna. [Szé-chenyi műveinek új, nagy kiadását gróf Klebelsberg Kunó kezdemé-nyezésére a Magyar Történelmi Társaság készíti.]

3 V. ö. legújabban Angyal Dávid és Iványi-Grünwald Bélapontos összevetéseit, melyek, lehet mondani, Széchenyi gondolat-

17

ott, egy elszórt mondatáról lehet kideríteni, hogy idegenírótól való. De elveinek tömege, tanainak összességeannyira eredeti, hogy a szó igaz értelmében beszélne-tünk rendszeréről, mely az övé volt és senki másé.1

rendszerének idegenből vett tégláit kimutatták, maguk is felismerveaz egésznek eredetiségét.]

1 Az idézeteknél, melyek következnek, 1848-ig megjelent fő-műveire korlátozzuk magunkat, köztük van a Hitel, Világ, Stádium,Kelet népe, Politikai programmtöredékek, továbbá a később meg-jelent Garat, azután a beszédek és politikai cikkek (így az Adó éskét garas). Az idézetek szószerintiek.

II. A NAGY PARLAG ÉS A NEMZETI BŰNÖK

Széchenyinél a politikai rendszer a lelki konstitúciószüleménye.

Ezt bizonyítani fölösleges; naplójának minden soraarról beszél, hogy lelkiélete a haza politikai sorsávalmár kora gyermekségétől feloldhatatlan kapcsolatbanvolt. A haza sorsa neki mindenkor személyes ügye volt;jól érezte magát és fellélegzett, mint pázsit üdítő esőre,ha a hon ügye rendben folyt, elkeseredett és testi?lelkibeteggé lőn nemzeti veszedelmek idején. A negyven-nyolcas katasztrófa lelki életében is katasztrófát, azegyensúly felbillenését okozta. Az ő politikája a lélek-bői fakadt.

Lelki konstitúciójának viszont magyarság az alap-vonása.

A legnagyobb magyar jelzője méltán az övé. A ki-fejezés mikor megszületett, nagy ellenfele, Kossuthajkain, a nemzetnek példátlanul tiszteletteljes meg-hajlását jelenté egyik fia előtt. De ma a szó hideg éstartalma homályos, szétfolyó.

Szélesebbkörű és melegebb fényt áraszt a jelző,mellyel Kemény Zsigmond báró nevezte: a leghívebbmagyar. Ez a szó relációt állapít meg, Széchenyi és anemzettest minden egyes, még utolsó tagja között is,relációt, mely alól senki ki nem vonhatja magát. Mi amagyarság iránti hűség? Miért ő a leghívebb? És hívekvagyunk-e minmagunk? — ily kérdések tolulnak fel éshoznak zavarba bennünket e jelző kimondásakor.

19

Széchenyi a leghívebb magyar, mert a magyar talajtsoha el nem veszti lábai alól.

Íme kiindulópontja és politikai rendszerének állandóalapja:

„Okoskodásom megállapított tényezője az, hogyMagyarország mindenben nagy parlag. Magyarországnagy parlag! Ez tehát azon horgony, melyhez kötömelemzésem fonalát. Summára összehúzva én azt hiszem:legelsőbben kebleinkbe nyúlni, eszünkhöz jönni, ma-gunkkal számot vetni, magunkat, mint halhatatlan lelkűlényeket megbecsülni és aztán magunktól őszintén tuda-kölni: parlag, kopár országi és nemzeti körülményekközt vájjon fellelendjük-e földi létünk üdvét? Ha ezenmagunkbaszállás és körülményeink fontolóravétele utánhidegek maradunk s nem ébredez bennünk valami ne-mesebb vágy, melytől epedünk, de az eddigi, mindenközszellem és valódi nemzeti nagyság s csak ehhezkötött nemzeti becsület nélkül is el bírjuk viselni azéletet, sőt azt vélvén, ej be erősen irigyel minket avilág, még kérkedünk is azzal: ám akkor öljük az időts üljük ünnepeinket körülbelül mint eddig. Ha pedigarra kárhoztatná a magyar hont magasb hatalom, mely-lyel hiába küzd emberi erő, hogy maradjon parlag,maradjon kopár örökleg, akkor — gyújtsunk pipára!“

A nagy parlagon, a magyar kopárságon épül felSzéchenyi rendszere. A magyarság parlagi, halhatatlanlélekhez méltatlan állapotban van, ezért kell a változ-tatás. Tehát nem azért, mert az ancien régime máregész Nyugaton helyet adott modern viszonyoknak,alkotmányos életnek, szabadabb társadalomnak. Szé-chenyinek a külföld mellékes; ő akkor is felrázta volnanemzetét, ha lábait soha ki nem teszi a hon határain túlés az angol, francia műveltség csodáit meg nem pillantja.ö a „csúnyácska hazában“, melyet végzete adott neki,nyilt szemmel, értelemmel és erkölccsel kezdé szemlélniaz állapotokat. Első lépés tehát az adott magyar viszo-nyoknak egyszerű megismeréséből áll. Második lépése,szintén magyar talajon, a parlagnak munka alá vételétcélozza.

20

„Nekem úgy látszik, hogy mindenekelőtt az értei-miséget tágítni, s a nemzetiséget terjeszteni kell, s Na-gyöt, Dicsőt s Halhatatlant csak aztán vihetni végbe.“

„A sötét jövendő pedig kizárólag csak azon feltételalatt mutatkozik bíborszínű távolban, ha a Magyarságközértelmesség által fejlend ki tökéletesen. S minélmélyebben vizsgáltuk a haza lakosit, szomszéd közöttiállását, geográfiai helyzetét, természetajándékit s többeffélét, s minél jobban törekedtünk kitanulni azon okot,melyből áldott következéseknek kellene a honra áradni,annál tisztábban látszott előttünk, ami végre tökéletesmeggyőződéssé lőn, hogy minden lehető előmenetelünkkirekesztőleg értelmességi súlyunk nagyobbításában, scsinosodó nemzetiségünkben verhet tartós gyökeret;hogy minden, ami nem áll valódi nemzetiségen, s való-ságos, minden előítélet s szemfényvesztéstől megrísz-tult értelmességen, alaptalan s előbb-utóbb bizonnyalelbomlik... Ha valami felemelheti még e hazát ön-boldogságára, Ura örök dicsőségére s hozzá illő magas-ságra, az semmi egyéb nem lehet, mint Nemzetiség sKözértelmesség.“

A nemzetiség itt magyar nemzetiség, tehát magyartalajból való. Nem kevésbbé az a közértelmesség is,mely Széchenyi szójárásában nem a tizennyolcadikszázad racionalizmusának, sem a francia forradalom ésliberalizmus észtiszteletének folyománya, nem is tisztánértelem és ész funkcióira vonatkozik, hanem sokkalbővebb és mélyebb értelmű: az ember egész erkölcsilényének kiművelését jelenti. Hozzátartozik termesze-tesen az ész képzése, sőt a könyvtudomány is; Szé-chenyi megköveteli, hogy mindenkinek legyen ideje éstehetsége könyveket vásárolni s az „idő és értelmességjózan lelkivel előhaladni“, de mindez a közértelmességfogalmában csak mellékes helyet foglal el. A fő alkotóelemek ott érzelem és erkölcs, melyek az „emberi agy-velő“ hatalmát dicsőítik és a „lakosok több vagy kéve-sebb értelmi súlyától“ teszik függővé népek vagy álla-mok jó vagy mostoha sorsát. A „kiművelt emberfő“— ez a legtöbbször idézett kifejezés — Széchenyinél

21

nemcsak az ész produktuma, aminthogy az agyvelő semtisztán az ész székhelye, hanem egyetemlegesen „azemberi halhatatlan lélek legfőbb széke“. A közértelmes-ség sem pattan tehát elő az ész, az agyvelő funkciója-ból, mint Minerva a főisten agyából, hanem az egészemberi lélekből és annak az ő magas származásához,halhatatlan voltához méltó, tehát erkölcsi működéséből.

A közértelmesség tartalmát legbiztosabban kör-vonalazhatjuk, ha ellentétének, a közértelmesség hiá-nyának jegyeit összefoglaljuk. Széchenyi ebben is hazaitalajon áll: a közértelmesség hiánya néki a magyarságtévelygéseinek, ősi bűneinek összege, melyeket honfi-társai szeme elé vinni, megdöbbentő szenvedéllyel, szív-hezszóló érzelemmel vagy gyilkos gúnnyal, egész pálya-ján át soha meg nem szűnt. A közértelmesség hiányátokozó ez ősi bűnök teszik az országot egy nagy par-laggá, kiirtásuk nélkül valódi haladás elképzelhetetlen,így válik a nemzeti hibák felkutatása rendszerénekalapvető feladatává.

Nemzeti bűneinket, a századokon át buján burján-zókat négy bokoraljban mutatja be Széchenyi. Az első-höz a hiúság és rokonai: önhittség, önáltatás, öncsalástartoznak, a másodikba lelkesedés és szalmatűz, hárma-dikba közrestség, negyedikbe végül irigység és szülöttei,pártviszály és uralomvágy. Széchenyi mindegyiknekrészletes természetrajzát adja, melyből itt csak néhányrészlettel szolgálunk:

„Nagy hiúság azon fatális nyavalya, melyben mimagyarok igen nagyon szenvedünk.“

„Századokon keresztül a magyar hízelkedéshez szo-kott, amibül honosink nagyrészének önmaga túlbecsü-lése, gőgje s hiúsága támada; az igaz, egyenes szótulpedig elszokott, amibül megint soknak azon teljes meg-győződése vévé eredetét, hogy Hunniát, mint dicsőség-tül ragyogót, s lakosit, mint magas helyen állókat avilág bámulja és irigyli.“

„Mondjuk ki egyenesen, hány van, ki nem bízzael magát az egész magyar földön?“

22

„Inkább kívánom, süllyedjen vérünk rövid vonag-lás után semmiségbe, hogysem utóbb is, mint eddig, smint ma, egy magamagát emésztő, hiúságtól szétbon-colt, féregrágta, magán segíteni és se halni, se élni nemtudó nyomorék vázként undokítsa el a közemberiségnagy családját.“

„Adót kell vetni mindazon ábrándra, ámításra, el-facsart ideára, misztifikációra, szemfényvesztésre sefféle tulajdonra, mellyel oly nagy száma a régi álma-bul felébredt magyarnak megnemszűnőleg csalja magátés csal mást.“

„Mert nincs tagadás, hogy valahol több képzeletitehetség, de egyszersmind több nyavalygó képzelet islétezzék, mint magát szünetnélküli álmokban hintázniszerető Hunniában“

A mi sokszor emlegetett színpompás keleti fantá-ziánkat tehát Széchenyi politikai dolgokban egyszerűenaz ősi nemzeti vétek, a hiúság derivatumának tartja:hiúságunk kényszerít öncsalásra, arra, hogy a ridegvaló, az önszeretetünket megsemmisítéssel fenyegetőreális világ elől az álmok langymeleg atmoszférájábameneküljünk. A magyar álmok így erkölcsileg éppennem közömbös jelenségnek bizonyulnak, mert szüle-menyei a hiúságnak, e súlyos beszámítás alá eső erkölcsidefektusnak. Ezért nincs Széchenyi szívében egy szik-rányi elnézés, még kevésbbé szimpátia a magyar álmokiránt.

Másik vétkünk a közismert szalmatűz, a hirtelenfellobbanó lelkesedés, mely bizonyos erényekkel páro-sulhat ugyan, de hatása mégis káros lesz. Ez Összefügggést Széchenyi világosan felismerte:

„Hazafiság, lelkesedés, hű pajtásság, legfeljebblovagiasság?, személyi bátorsággal párosulva, íme ittvannak tökéletes láncolatban mindazon tulajdonok,melyekbül általán véve össze van rakva nálunk nem-csak a jurista és juratus, de a magyar kéményseprőiülfelfelé legtöbb mesterember s most született művész,fabrikáns, kereskedő, sőt legtöbb soi-disant magyarstatusember és tudós is; honnét aztán, ha a vitézséggel

23

kezdett, bátorsággal folytatott, lelkesedéssel tőzsérlettés pajtássági lángésszel vezérlett intézvény előbb halmeg, mint csak jóformán még születve volna is, az nemegyéb, mint okszerinti eredmény, melyen senki se bá-múlhat.“

„A magyarnak áltálján véve azt vetik szemére,hogy egyedül szalmatűzként lobban fel, cserfakéntazonban sohasem ég. S nyúljunk kebleinkbe, nem úgyvan-e? Bizony nem tagadhatjuk. Ámde mi oka ennek-Sokan, sőt tudtommal mindnyájan, kik errül ítélnek,azt hiszik, egyedül keleti gyorsabb vérünk, egyedül ter-mészetünkbe szőtt nyughatatlanságunk okozza ezt. Énazonban másutt keresem e tulajdonnak kútfejét, abbantudniillik — és itt kérem figyelmezzünk —, hogyeddigelé a magyarnak vezetői jobbára, sőt kirekesztő-leg mindig a nemzet enthusiasmusára appelláltak, szá-mítási tehetségét azonban soha nem iparkodtak kellő-leg ébreszteni, rektifikálni és azt tervük alapjául hasz-nálni, honnét aztán természet szerint többnél több lángés füst s ebből támadó hamu vévé eredetét, de annálkevesebb életmeleg fejledezett, mely igazi és tartósegészségre emelhette volna nemzeti testünket.“

A harmadik vétek a közrestség, a negyedik azirigység, mindkettő túlnyomóan politikai jelentőségűtényező, mely társadalmi és állami életünkre századokfolyamán döntő befolyást gyakorolt.

„A közrestség nem engedi, hogy a nagyobb részoly tárgyak körül felvilágosítaná magát, amihez egy-két hónap, egy-két értekezés nem elég, hanem esztendeiszorgalmas előmunkálás kell; a nemtelen emberbenmélyenfekvő hiúság pedig gátolja, hogy az igazságtalannok sokadalma ott keresse a számtalan hibák gyöke-rét, ahol azok valódi fészke van, tudniillik saját szána-kozásraméltó tudatlanságában s a legvilágosb okoknaksem engedő gőgj ében.“

„Mi magyarok tengünk hosszú századok óta, egymagában irigykedő, agyarkodó, már-már pusztulásrafajult méhraj.“

24

„Alig van köztünk ember, ki a másik megaláztatássán ne örülne.“

„Agyarkodunk egymás ellen, mint tehetetlen sajt-férgek.“

„Az emberi nemben lappang, sőt a magyarban ép-pen nem lappang, de vajmi ocsmányul kitűnik az irigy-ség és a sültgalambra való étvágy.“

Az irigységből politikai és társadalmi téren párt-viszály és uralomvágy, valamint más oldalról rakoncát-lanság származik:

„A magyar magát senkinek alávetni nem engedi;mindenki vezér, úr akar lenni s ha éppen jó órábanvan, maga alatt felrúgja a port és azt mondja: ez a világközepe, hol én állok!“

E kutya-macska-féle agyarkodó szokásunkból fej-lődik ki „azon különös szesz, vagy minek is nevezzük,mely szerint mindegyik kolompos, vezér vagy egyedülsaját erejére támaszkodó pártkalandor akar lenni, sehhez képest nincs is a világnak tán oly legkisebb féket,rendszert nem tűrő, s ekép oly kevéssé egy soron álló,összetartó s ennélfogva természetesen aránylag ahhoz,mi lehetne, oly gyenge, oly magán segíteni nem tudónépe, mint a magyar.“

És így, az erkölcsi bajok keserű felismerése útján,nem pedig egyéni pesszimizmusból, ideges félelembőlés aggályoskodásból érkezik el Széchenvi a nemzetihalál gondolatához:

„Várjuk be nem a nagyszerű halált, hol embermillióinak szemében gyászkönny ül, hanem mindendísz, szánakozás és hálaérzet nélküli kitörültetésünketnemcsak a nagytermészet virányábul, de még legköze-lebb szomszédunk tüsténti emlékezetébül is, minél töb-bet és jobb sorsot önkénytül, irigységtül, egymás elleniagyarkodástul szétboncolt és jobbadán önzőkből állónépvegyület nem is érdemel.“

Hiúság, fellobbanó szalmatűz, önáltatás, irigység ésuralomvágy mind olyan bűnök, melyek az emberektársasegyüttlétét zavarják, a társadalmi érintkezés nyu-galmát és biztonságát megmérgezik. A magyar közélet

25

ezek hatása alatt Széchenyinek végtelen szomorú lát-vány, a kölcsönös gyűlölet visszataszító színjátéka:

„Valóban szomorú az eset, s vérünket tekintve,annál szomorúbb, mert gyűlölségi hajlama nem egymagyarnak koránt sincs kimerítve azon antipátia által,mellyel az arisztokrácia iránt viseltetik, de midőn conamore gyűlöli ezt, nem kevésbbé gyűlöli a kormányt,gyűlöli az egyházi rendet, gyűlöli a katonát, gyűlöli anémetet, gyűlöli a horvátot, gyűlöli a tótot, gyűlöli agörögöt, gyűlöli a városi polgárt, gyűlöli a kereskedőt,gyűlöli egyik a másikát stb., szóval gyűlöl mindent,mert hiszen hasonneműjével sem él békében, paraszt-hoz vonzó szerelme pedig bizony nem óriási s mégisbiztos öbölben véli magát, mert hiszen mégis szeretvalamit, s pedig legőszintébben s mindenekfölött, tudni-illik a hazát, vagy tulajdonkép — mert ugyan mi apuszta haza a benne lakó egyesek nélkül — a hazávalmindig egybekevert saját drágalátos magát!“

Elismerem, nem kellemes és nem szórakoztató ezidézeteken végigtekinteni. Olvasásuk magyar lélekreszenvedés, mert szenvedést okoz a könyörtelen igaz-mondás, a szív zugaiban húzódó szenvedélyeknek nap-világra vonszolása az önismerettől irtózó emberi ter-mészetnek. De mellőzhetetlen köteleségemmé vált azerkölcsi lényünket így pőrére vetkőztető részleteketösszeállítani, miután Széchenyi politikai gondolkodása-ról kiderült, hogy abban a magyarság e belső tulajdon-ságai fontos alkotó tényezők. Idézeteim kétségtelennéteszik Széchenyi eredeti célját és kiindulópontját: őnem a viszonyokat, nem az alkotmányt, a politikai ésgazdasági berendezkedést óhajtá megváltoztatni, tehátnem az objektív, külsőséges, kézzel tapintható magyarvilágot, hanem a lelkieket, a magyarság egész belső,szubjektív világát. Reformmunkája elsősorban az egyesmagyar lelki diszpozícióinak megjavítására s ezáltal azegyedekből kialakuló nemzeti lélek megnemesítéséreirányul.

III. A NEMZETI ERÉNY POLITIKÁJA

Mindenekfölött erkölcsi és társadalmi tisztaság az őprogrammja. A nemzeti vétkek ellentéte, a nemzetiErény a cél, melyet ő szédítő magasságban, a lelki életerkölcsi régióiban helyez el, mérhetetlen távol a ki-indulóponttól, a Nagy Parlagtól. De bár kiindulópontés kitűzött cél ég és földként távol egymástól, Széchenyilelkében soha egy pillanatra is fel nem merült a kétség,hogy a magyarság fel ne tudna emelkedni ParlagtólErényre, a nemzeti bűnökből az erkölcsi tisztasághoz.Fenéktelen mélységet és magas szférákat nemzeti osz-lop köt össze biztos íveléssel abban a pillanatban, mi-dőn a magyar akarja ezt.

„Itt tátong azon mélység, melynek fenekébül gőzölgki a majd-majd elsüllyedendő nemzeti létnek rothadtszaga s mely mindaddig nemzeti koporsó gyanánt tárvafog állani előttünk, míg az önismeret s javulásnak csakjobb emberek által gyakorolt szelleme, az undok önségs törpe alacsonyság feletti diadalma, a Magyarnakrokoni szeretete s egyetértése örökre bé nem töltik;s míg az egykori, vagyis inkább még mostani fenék-telén örvény helyén nem áll fel egy nemzeti oszlop,mely minden oldalú ismeretbül, világi tapasztalásbul,előítélet nélküli józan okoskodásbul, nemesült nemzetiszokásokbul, szóval mely a valódi honosság s igazi böl-cseség köveiből nem lesz összerakva s erény s hon-szeretet által elbomolhatatlan egybeforrasztva/'

Adva van tehát Széchenyi gyakorlati politikájánakkét elemeként: a Magyar Parlag — ez a valóság, és aMagyar Erény — ez a posztulátum.

27

A Magyar Parlag az ellenség, ezt meg kell semmi-síteni: a kopár földet Erénnyel beültetni.

Helyes és célravezető ennélfogva az a politika, melya parlagi szokásokat irgalmatlanul irtogatja, a nemzetethibáira szünet nélkül figyelmessé teszi, s tőle önisme-retet, önfegyelmezési és nemesedést követel.

Célt téveszt viszont és az Erény útjáról eltérít azonpolitikai rendszer, mely hibáinkra elnézően leplet vet,azok korholását elmellőzi és a nemzet lelki konstitúció-ját továbbra is beteges mivoltában hagyja.

Helyes a politika, ha önismeretre vezet és a bajokokait a nemzetben keresi.

Tévelyeg pedig a nemzeti hibákat legyező politika,mely viszont a nemzet beteges állapotában egyedülszámíthat népszerűségre.

Széchenyi szavaival: honunknak bajnoki pártolá-sához nem fellengős enthusiazmus, hanem bizonyoszarándoki komoly magamegtagadás szükséges.

A helyes magyar politikának így szabott útja van:működését az említett négy nemzeti hiba, az önhittség,lelkesedés, közrestség és irigység megtagadásával kellkezdenie, tekintet nélkül arra, hogy ezzel a tömeg, azErénytől még végtelen távolban leledző alacsony soka-ság szemében népszerűtlenné válik. Szét kell tépnie azönáltatás és hiúság rózsaszínű álmait, leszakítania aszínes rongyokat, melyekkel a nemzet, védekezésül avaló ridegsége és tűszúrásai ellen, teleaggatta magát ésaz önismeret fagyos folyamát öntenie szalmalángosforró fejünkre. Első pozitív lépés elfogadtatni a gondo-latot, hogy a hiba nem rajtunk kívül, hanem többnyire,sőt szinte kivétel nélkül önmagunkban van. Nincs gon-dolat, melyet Széchenyi többször és behatóbban fejte-getett volna.

„Csak magunkban a hiba, de egyszersmind ma-gunkban is a feltámadási erő! Ezt más szavakkal, sőtéppen ezen szavakkal: ha jól emlékszem, már szám-talanszor mondám, ami azonban nem hátráltathat, mertnem időt lopni, de használni akarok, hogy azt mind-

28

addig szünetlen ne mondjam, habár ütnek, nagyon üt-nek is honosim, míg az, régibb nemzetek életrajzinakvizsgálata után, előttünk axiómaként nem tűnik fel.“

„Nálunk még mindig nagyobb divat és nagyobb,mint akárhol, máshol keresni s találni fel a hibát.“

E divat annyira jellemző a magyar politikára, hogySzéchenyi joggal elmondhatta önmagáról, hogy ő azelső és egyetlen, ki nem hízeleg nemzetének. Nemcsalja többé sem magát, sem a magyarságot, s nem irtó-zik a Valótól, az emberi nem és különösképen a ma-gyarság e félelmes mumusától. Politikai rendszerébeígy jut be a Való, a reális, adott viszonyok józan fel-fogása. Ezen a fokon lesz ő egyúttal az ész embere is:a hidegész követelménye csak ekkor, taktikai követel-menyként merül fel nála, miután már felismerte, hogyErény és erkölcsi tisztaság a Magyar Parlagon csakisa szenvedélyek leigázása és az Ész hatalmának gyára-pítása árán valósítható meg. A nemzet természettőlfogva hajlandó lévén önáltatásra, ábrándok hajszolá-sara, irreális politikára, nevelésére az érzelem és szén-vedély, az énnek ez elnéző pajtásai teljességgel alkal-matlanok, minélfogva a józan hideg észnek kell ural-kodást engedni fölötte még sokkal nagyobb mértékben,mint egyéb, kevésbbé szenvedélyes, lustábban lelkesedőnépeken. Az Ész tehát öncél helyett egyszerűen eszközaz erkölcsi végcél, az Erény útjában, melyről azonbana magyarság adott lelki diszpozíciói miatt nem lehetlemondani. Ebből a szempontból érthetjük meg Szé-chenyinek racionalista ízű ész-követeléseit, de egyúttalmélységes averzióját is az „érzelmi politika“, a nem-zeti érzések és szenvedélyek politikai gyümölcsöztetéseellen.

„Nálunk minden, még a politika is, jobbadán szere-tet és gyűlölet, szimpátia és antipátia legtúlságosbhatárai közt ingadoz.“

„És ha mindenütt áll azon országlási rendszernekhelyes léte, hogy tudniillik az ész szavával s nem a szívandalgásával kell kormányozni: mily nagyon mutatko-zik ennek lehető legsürgetőbb szüksége még honunkra

29

nézve, hol álladalmi — ha csalni nem akarjuk magún-kat — még mindig felette gyenge létünk dacára nemegyet, de kettőt: nemzetiséget és alkotmányt kell men-tenünk meg: sőt még ez sem elég, de mind az egyiket,mind a másikat lehető legtágabb alapra állítani azondicső tiszt, melyre meg van híva minden magyar.“

Az ilyen embert, ki szeretettől és gyűlölettől egy-aránt távol, a szív andalgásitól és undok irigységtőlmentes politikát képes folytatni, Széchenyi lelki fügtgetlen embernek nevezi. Fajtájából a Magyar Parlagcsak keveset termel:

„Lelki független ember, összevévén minden rend-bélit, kik valamely hathatós fordulást tehetnének lé-tünkben, hány van? Hány mer jobbágyi hív s alázatos,de egyszersmind férfiúi önérzéssel királyszék elébelépni, s a fejedelem atyai keblébe a hon kívánatait bát-ran kiönteni? Ki mer tiszta lelkiismereti bátorsággalviszont a honi előítéletek seregével szembeszállni shazafiait éppen ott támadni meg, hol mint a nyavalya-nak gyökérhelye, a vágás legkínzóbb?... S ha lennénekis ily hazafiak, kiknek szándéka oly tiszta, mint kris-tály, vájjon van?e elég lelki tehetségük s élettudomá-nyuk jószándékaikat nemcsak egekbe fohászkodni, ha-nem azok gyümölcseit is az élők közé előteremteni-S ha tudományuk van, van?e még hihető élet is előttük-Van?e bennük erő a felbőszült rágalom, megsértett hiú-ság s önszeretet marcongásait férfiasan kiállni? S nin-csenek?e hitelezők kezében s vagyoni tehetségök van?enemes, józan szándékaikat sikeresen előre is mozdí-tani? — Nagyon elszomorodám, e lelki függetleneketkeresvén, mivel csak néhányt leltem, s azon kevés— úgy gondolám akkor — a sok honfelejtett külföldis-kedőkön, az itthoni előítéletek tárnokain, az elpuhultszületett?katonák, kik lóháton nem ültek még soha,nagy seregin, s a zsidó markában levő számtalan külön-színűeken soha — bár legtisztább szándékkal, cherub-tanácsadóval, félszázad folytával, minden testi s lelkierővel, legjobb vagyoni rendben — sem fog diadalmas-kodni.“

30

A lelki függetlenek a magyar politika téréin sokkalkevésbbé juthatnak szerephez, mint más országokban.Oka ennek ismét az ősanyag, a magyarság faji tulaj-donai. Egyrészt álmokban élő és önáltató, másrészttúlontúl büszke és hiú, tehát könnyen irigykedő ésnehezen belátó népnek közepette, a lelki független em<ber tüdejét kibeszélheti, de szívvérét is kiöntheti a poli-tikai porondon, anélkül, hogy követői akadnának.A nemzet, érzelmeinek engedve át a vezetést, csak arrahallgat, kire szívesen hallgathat, aki néki kellemes dol-gokat mond. Ezen megfigyelésből kiindulva jellemziSzéchenyi a magyar pártéletet, hol lelki függetlenekhelyett, egészen más elemek uralkodnak.

„Zsarnokaink a népszenvedélyekkel ügyesen kacér-kodni tudó kortesvezérek.“ A hatalom ölébe esik annak,ki „szenvedelmeket ébreszt és ingerel, s ezeket sziszte-matice s szakadatlan egymásra uszítja“. Még a lelkifüggetlen államférfiú is kénytelen, ha működni akar,lebocsátkozni a politikai szenvedélyek közé, hogy otta hivatásos pártemberekkel, az érzelmeket kihasználókortesvezérekkel versenyre keljen és hozzájuk hason-lóvá alakuljon. Széchenyi erkölcsi tisztasága vissza-borzad ilyen áron érni el a meghallgattatást és a vezér-szerep háborítlan birtoklását, ezért e jajkiáltás napló-jában: „Je me sens devenir fou. Erővel pártemberréakarnak tenni“, őt, akinek gondja mindenkor az egyse-ges, osztatlan magyarság!

A magyar lélek diszpozícióinak egy másik politikaikövetkezménye a szónak nagy becsülete és a tett félre-ismerése. A „szavak dagályától szédelgő nemzet“ sze-relmes a szóba, mely mögött hideg ész és eredménye,tett helyett a nemzetnek kedves szenvedélyek rejtőz-nek. A szó hízeleg az önáltatásnak, simogatja és nagyranöveli a pártirigységet és népszerűvé teszi kimondóját.A szóáradat emberét, ki a tömeg érzelmei előtt meg-hajol, „felkarolja ama roppant erő, tudniillik a nép-szerűség, s viszi és sodorja őt, de nem azon képzeletimennybe, melyet a forró vér oly szép színekkel fest,hanem azon ki nem gázolható tévutakba, melyekbe

31

eddigelé minden féket szakasztott, szenvedelmeit kö-vető és az ész körébe vissza nem tért nép, de egyetlen-egyet sem véve ki, okvetlen eljut s szaporábban, mintgondolnók, kivált ha érzelmei szent sugallásoknak, fel-fogásai axiómáknak, hajlamai, vágyai szeplőtelen tiszta-ságúaknak, irányai végre okvetlen üdvösséges célra-vezetőknek és minden kivételen túlemelkedetteknekhirdettetnek bálványai által és az ábrándozások ilyédes mámorába a nép inkább belé is édesgettetik s abbaelvégre úgy belé is süllyesztetik, mikép jaj annak aztán,ki a nép oly csalhatatlan (?) inspirációinak vakon nemhisz és vakon nem hódol.“ A népszerű szó annál vésze-delmesebb Magyarországra, minél kisebb itt a köz-műveltség. Széchenyi szavaival: minél parányibb a köz-értelem súlya, mely a szó üres voltát képes volna de-monstrálni. így lesz Phocion nézete, ki minél erőseb-ben érintették köztapsok által, annál inkább kétkedettfelfogása helyességén, valóban specifikus magyar igaz-sággál

Mindezen megfigyelésekből már összeállíthatókazon gyakorlati maximák, melyeket magyar talajon állópolitikusnak követnie kell. A gondolatmenet a követ-kező:

1. A magyarságnak hibái és szenvedélyei vannak.2. E szenvedélyek a haladás kerékkötői.3. E szenvedélyeknek hízelgő politika az egyetlen,

mely nálunk népszerű.4. Tehát a népszerű politika a haladás ellensége.E tapasztalati tényekből logice folyik két gyakor-

lati útbaigazítás:1. A magyar politikában lehetőleg kerülni kell oly

problémák fölvetését, melyek a szenvedélyeket felkelt-hetik és egy népszerű politikai kurzus túlzásaira alkal-mat adnak.

2. Ha ily problémának, a szenvedélyekkel össze-függőnek és népszerű politikai bázis gyanánt használ-hatónak, tárgyalása mégsem kerülhető ki, úgy mindenerővel meg kell próbálnunk a szenvedélyek köréből ki-emelését és a józan ész szempontjainak alávetését.

32

Az első eljárás a baj bekövetkezését megelőzi,tehát szinte profilaktikusan alkalmazható, a második ameggyűlt és feldagadt sebbel operáció útján bánik el.

Az első megkerüli a népszerűség szikláját, a máso-dik nekimegy és szétzúzza azt.

Az elsőhöz világos fej és lelkiismeret, a második-hoz meggyőződés és lelki bátorság, mindennel dacolóerkölcsiség kívántatik.

Hogy mindez megvolt Széchenyiben, fényesen meg-bizonyítá azzal, hogy a két gyakorlati elvet a magyarpolitika kardinális problémáinál, a közjogi és nemzeti-ségi kérdésnél, egész kiterjedésében alkalmazta.

IV. KÖZJOGI KÉRDÉS SZÉCHENYI RENDSZERÉBEN

Alkotmányos kérdésekben Széchenyit nem vezettékelvont állambölcsészeti elméletek vagy közjogi szemspontok. Kiindul ismét a Nagy Parlagról, mely jelenállapotában nem nyújtja a lehetőségét annak, hogy arajta élő emberek rang- és osztálykülönbség nélkül fel-emelkedjenek az Erényhez. Az ősi magyar alkotmánymás szükségletű és felfogású korok számára készülvén,nem illik többé a mai korra. „A jelenkornak némilegmódosított régimen kell — mondja Széchenyi —, mertvalamint az, ami az egyesztendősnek felette jó táplá-lék, már nem elégséges a tízesztendősnek, s ami ennekigen jó, tán nem elegendő megint a húszesztendősnek,s így tovább a kilencvenkilenc esztendősig, szintúgymás volt Árpád ideje alatt a Magyarnak hasznos, másCorvin, megint más Károly alatt s ma megint más, anno2000 pedig ismét más leend.“ E szavakat néki egyedüla józan ész, a kiművelt emberfő sugallja, mentesen úgya Iiberális-konstitucionális, mint autokrata4egitimistaelméletektől. A világi viszonyok folyton változásnaklévén kitéve, minden kor más berendezkedést kény-telén magának alkotni, hogy célját, a halhatatlan lélekkiművelését elérhesse. És itt kétségtelen, hogy az ősimagyar alkotmány nagy kerékkötője a halhatatlan lélek-nek, az erkölcsiség kifejtésének. A rendi alkotmány anép túlnyomó részét kizárva tartja az „alkotmány sán-caiból“, s ezzel együtt — mi fontosabb — a jólétből serkölcsi nemesedés lehetőségéből is, másrészt azonbana privilegizált rendekre is oly életmódot kényszerít,

34

mellyel magasabb törekvések össze nem egyeztethetők.Széchenyi most úgy a kizártakat, mint az ősi alkotnia-nyon belül sínylődőket akarja felemelni, s „Hunniaminden lakosinak a nemzet sorába iktatása bizonyoséletet terjesztend, kilenc milliónak ezentúl is abbóli ki-rekesztése ellenben elkerülhetetlen halált hozand anya-földünkre. Ez lélekismereti vallomásom“

Jogtalanok és elő jogosak helyzete manapság egy-kép tűrhetetlen: „Most csak néhány ezer nemzetség állegy szabad alkotmány pajzsa alatt, a milliók alóla defacto ki vannak rekesztve, vagyis inkább csak a szabadég alatt állanak; hanem éppen azért, mert csak az égalatt állanak, s így sokszor csak az ég hallja panaszai-kat, nincs is a természet elleni igazságtalan rendelke-zésnek valódi áldása; mert ahelyett, hogy azon kéve-sek, kik a polgári szabadság körei közt állanak, gazdag,nagy befolyásúak, szerencsések s bátorlétűek volnának,napruknapra mélyebbre süllyednek s egykor legdúsabbnemzetségink végelpusztuláshoz közelítnek, kisebbnemességünk nagyrészint már most is szűkölködésselküzd, s majdsmajd nyomorúságra jut; befolyásunk nemnagyobb, mint közintelligenciánk, mely felette parányi,s a szerencsétül vajmi távol vagyunk, mert sok közű-lünk állati tobzódásban már rég elnyoma magában min-den nemesb érzést, s minden lelki felemelkedést; ezekkifejezése nélkül pedig vájjon lehet-e ember szeren-esés? — sok pedig vérző szívvel nézi a Jövendőt.“

És e vigasztalanság azon előjogosoknak, a szerencsekedveltjeinek helyzete, kikért az alkotmány áll és ajogtalanok milliói állati munkában, félállati erkölcsbenepednek: „Mi arra jutottunk, — mondja tovább Szé-chenyi e lázító kritikát —, hogy a tizenkilencedik szá-zadban, midőn az ember méltósága szent kezd lenni,pirulás nélkül publice beszélünk egész Európa hallatárade misera plebe contribuente, s a külföldnek ez irántitürelmét csak előtte ismeretlen létünknek köszönhet-jük, melynek következésében az azon hiedelembenvan, tán csak egy kis szektárul van szó, mely vallás stöbb efféle miatt sanyaríttatik, — midőn azonban akilenc milliórul forog kérdés, ki hű jobbágy s mily hű!

35

jó katona s mily jó! szóval ki minden tehernek türel-mes viselője, s melynek oly nagy része a magyarságutolsó záloga, reménye, fenntartója.“

Íme, ily erkölcsi meggondolásokra építi Széchenyialkotmányi reformtervét. Nyoma sincs bennük jogimegkülönböztetéseknek, államtudományi elméleteknek.De annál több bennük a szív, a szeretet az ő fajtája,a romlandó állapotba jutott köznemesség és még in-kább az elnyomott jobbágyok milliói, a magyarságutolsó zálogai iránt. Széchenyi reformműködése a szív-bői, a honszeretetből, a faj szeretetből indul ki és egyet-len célja van: a magyarság elnyomottjai és hátramar a-dottjai előtt megnyitni az erkölcsi nemesedés útját.A tennivalókat borotvaéles logikával állapítja meg:nem elég a kilenc milliót bevenni az alkotmány sán-caiba, mert az alkotmány maga is hibás és elavult,gótikus cirádái közt az előjogosok sem jutnak egész-séges lélekzetvételhez, kénytelenek evés-ivásban állati-lag fetrengeni, magasabb törekvésekre nem telvén aközépkorból megmaradt feudális jogi és gazdasági vi-szonyok között: ennélfogva az ősi alkotmány maga ismegújítandó.

Ez a lelki keletkezéstörténete Széchenyi magánjogi,közigazgatási reformideáinak, melyek tehát kivétel nél-kül csak eszközül szolgálnak oly alkotmányos viszo-nyok létesítéséhez, melyekben emberi méltóság, erkölcsés honszeretet minden magyarnak lelkébe egyképenbeköltöznek. A lelki előzmények birtokában termesze-tesnek fogjuk találni, hogy a nevéhez fűződő gyakor-lati kedvezmények: Vaskapu, Dunagőzhajózás, Tisza-szabályozás, hídépítés, lófuttatások, nemzeti társas-körök alapítása, mindez csak mellékes, alárendelt jelen-tőségű volt, mondhatnók: fogás az erkölcsi cél szolga-latában. Az ő rendszere csak időnkint, tünetileg, akörülményekhez simultan látszott gazdasági, politikai,magánjogi, kereskedelmi reformnak, holott mindezenpozitívumok csak külső formái, változó öltönyei valá-nak az állandó erkölcsi gondolatnak. Ha Széchenyinekcsak bármi halavány reménysége is lehetett volna arra,hogy nemzete erkölcseit egy csapásra megnemesítheti,

36

közhasznú vállalatai bizonyára elmaradtak volna, merterkölcsi célját elérve, küldetését nemzete körében be-fejezettnek tartotta volna.

De ő józanul, a Való értelmes számbavételével, nempedig szalmatűzi lelkesedéssel vagy fanatikus ideológia-val törvén céljára, lépésről-lépésre haladt előre. És itt,a lépések egymásutánjában, az eszközök kiválasztása-nál megint alkalmazkodott a speciális magyar viszo-nyokhoz. Miután a magyar földön tikkasztó szegény-ségre talált, melyben elnyomottak és elnyomók érzelmivilágát alacsony, állati örömök és marakodó szenvedé-lyek töltik ki, ennélfogva első lépés gyanánt a nemzetijólét emelését kellett kijelölnie. Innen propagandája azanyagi jólétet akadályozó intézmények ellen és az aztelősegítők érdekében; innen országos izgatása a nemesibirtok jog, ősiség, adómentesség ellen, innen a víziutakkihasználását, hidak, vasúti hálózat építését célzó fára-dozásai. Az anyagiakat javító pozitív munkálkodássalleginkább remélhette a magyar faji tulajdonok, az ön-altatás, közrestség paralizálását, sőt a kölcsönös gyülö-létnek is előreláthatólag nagyot kell vala vesztenieintenzitásából, ha sikerülni fog az embereket oly anyagihelyzetbe hozni, hogy magukkal megelégedetten s em-bertársaikkal kibékülten élhessenek. Széchenyi reform-művének részletei nem tartoznak ide, de ennyiből ismegítélhető, hogyha az ősi alkotmány az ő tervei sze-rint tud átalakulni, a magyar szenvedélyek rombolóereje lelohad, hatásköre pedig állami és gazdasági térenlényegesen korlátozódik vala.

Az ősi alkotmánynak egyetlenegy szárnyát hagytaSzéchenyi érintetlenül, szinte tabu alatt, azt, melyneklerombolásával a pozitív anyagi munkának gátjai közészorított faji szenvedelmek előreláthatólag ismét erőrekapnak és elborítják a Jövendőnek még csak félig készépítményét. Ez a sértetlen és sérthetetlen szárny pedigMagyarországnak Ausztriához való viszonya, tehát amagyar közjognak éppen lényeges, századokon átannyiszor előtérben álló részlete.

Magyarország és Ausztria egymásközti viszonya-

37

ban Széchenyi megkülönbözteti a jogszerinti: ex pvin-cipio és a tényleges: de facto állapotot.

Jog szerint a két ország mindenkor egymástól füg-getlen két külön állam volt, a magyar királyság a Habs-burgok uralma idején „társország, mely az ausztriaibirodalommal föderatív kötésben áll s ekkép független“.

Ténylegesen azonban Magyarország az állami ésgazdasági élet több szempontjából „csak ausztriai pro-vincia és semmi több, mely bír ugyan bizonyos kon-stitucionális formákkal, de azért mégis mindenben alá-vetve van az ausztriai közbirodalomnak“.

A problémát e kettősség, a tényleges és jogi álla-pot közti eltérés teszi veszedelmessé. A magyarság ekét eltérő jelenséget nem nézi egységesen, miáltalközépút, az ellentét kiegyenlítése válnék lehetővé,ehelyett némely magyarok csakis a jogszerinti álla-pótra, mások viszont csakis a ténylegesre függesztikszemüket és merev egyoldalúsággal kívánják a dolgo-kat szabályozni. Ebből támad a magyar faj végzeteskettészakadása, mely évszázadok folyamán tart, s időn-kint mindent elsodró folyammá dagasztja a nemzetiszenvedélyeket. A magyar szenvedélyek romboló ere-jét Széchenyi egyenesen a közjogi eltérésre vezetivissza. Legyen szabad erre vonatkozó szavait folyama-tosan közölni, mert bennük a magyar történet e köz-ponti problémájának világos és mély filozófiája fog-laltatik.

„Statusviszonyainkban meg nem szűnő ellentétbenvan a de facto az ex principio-val. Mihezképest tettleg— ez bár tessék, bár ne — bizony-bizony csak ausztriaiprovincia vagyunk, elv szerint ellenben, bárki tagadjais, azért nem kevesb, mint független, saját állású, alkot-mányos ország.

„Már az, ki egyedül a de facto prizmáján nézkeresztül és hűbb hónához, mintsem ennek elérhetőszerencséjét lábbal tapodná, mert felfogása szerint nemfejlődhetik ez ki nemzeti és alkotmányos alapon többé,természetes, hogy honának legalább másodlagos sze-rencséjét iparkodik biztosítani, azaz, hogy legalább csa-ládi s ne szolgai viszonyban álljon Ausztriához Hunnia,

38

ha nemzeti és alkotmányos viszonyban nem állhat.„Az viszont, ki egyedül az ex principio üvegén nézi adolgok lényegét, s inkább buzog véreért, mintsem be-érné, hogy másodlagos szerencsével, szájbetömve úgy-szólván, jól tartsák hónát és ez ily alku által örökreelüttessék nemzeti és alkotmányos boldogságaiul, ter-mészetes, mondom, ha megint az így látó teli daccal,inkább mindent kockára bocsátni, sőt mindent pusztu-lásnak hajtani kész, mielőtt valami másodlagos, alkot-mány és nemzetiség nélküli szerencsérül csak legtávo-labbrul is szót hallani akarna.

„Ím szerencsétlen belviszálykodásink kútforrása s leg-valódibb oka is! Mert ezen különböző nézpont, ezenellentétes felfogás uszít egyént egyénre, pártot pártra,minthogy a de facto embere senkiben, ki az éppen mostelőhozottak szerint ex principio gondolkodik, nem tudészrevenni őszinte hazafit, de benne egyenesen csakvalami exaltált fantasztát vagy hiú házsártost, sőt egye-dül hűtlen szeparatistát bír látni; midőn az ex principiohőse viszont mindent, ki nem tapos daccal mindent, micsak egy vonallal is állna az Ausztriávali egyenlőségalatt, egyenesen gyáva vénasszonynak, vagy egyedülönelőmenetelét szomjazó önösnek, sőt a hazát minden-áron eladni kész szégyenfinek hirdet. Mely gyönyörűkölcsönös személyrüli vélekedés, méltánylat, s innentermészetesen fakadó barátságos hangulat és egybe-hangzás következtében aztán ne csudáld, óh magyar,ha erős phalanx helyett, már csata kezdete előtt, verthadnak viseled bágyadt vagy forrongó színét.„S nézzünk vissza nemzeti nyomorúságainkra, melyekrégi időkben dúltak, s most dúlnak a hazán, s nem fog-juk tagadhatni, hogy biz ezen különböző nézpont, ezellentétes felfogás okozza örök elágzásik, s meg nemszűnő kutya és macska közti rút belviszonyink valódis legmélyebb okát.

„Mindegyik búsul és jajgat, hogy nincs egyetértésközöttünk, s nem egy lát még mennyei átkot is her-vasztólag fekünni a hazán. Ámde kérdem, körűimé-nyink oly felszínes, oly egyoldalú felfogása után, mely-hez képest bécsi levegőben ítél egyik a magyarnak lelki

39

vágya fölött, a másik ellenben úgyszólván a hortobágyipusztán bírálgatja a közbirodalom szövevényes gépe-zetit és egyik sem tudja kellőleg két szempontbul bírálnimagyar és álladalmi helyzetünket; kérdem, ily felszínes,ily egyoldalú, minden méltánylat nélküli felfogás, sinnen okvetlen burjánzó visztontujjhúzás és sárraldobálás következtében ugyan mily hihetőség, s milyszámítás után lehetne remélleni, sőt követelve várninemzeti harmóniát, s ilyessel okvetlen járó nemzetierőt? Nem, nem, ilyest csak a felszínes híg velő, mega sok olvasástul kificamult ész és a hiúságtól elvakultönös remélhet, — valóban senki más.

„Átokrul szóltok? Igaz, ilyen fekszik, de nem ahazán,hanem azokon, kik vagy nem őrzik lelkükben elég hű-seggel vérünk két palládiumát, nemzetiséget és alkot-mányt, vagy nem tudják, vagy nem akarják magukatazon házassági viszonyba elegendőleg belegondolni, sabban keresni Hunnia felvirágzásának alapját, melyviszonyba iktata minket a sors, melyben tudniillik azausztriai közbirodalomhoz állunk, melyben bár akarjuk,bár ne, fel kell lelni szerencsénket.„S ha most valaki azt tudakolja tőlem, hogy ugyanismerekíe a mi magyar nemzeti és alkotmányos asthe-niánk és hyperstheniánk ellen valami gyógyszert, annakazt felelném: hogy ismerek biz én ilyen gyógyszert, spedig igen egyszerűt, mellyel már többször ajánlkozztam, de senkinek sem kellett, s mely abbul áll, hogya bécsi levegőben élő „de facto“ embere illő méltány-lattal legyen elvek és kötések iránt, s ne becsméreljeazokat, kik az élet tengerén tán kelletén túl is kapaszkod-nak ilyféle talpakra, vagy hajótörési gerendákra, mertez ha nem több, mindenesetre „respectabilis“. Horto-bágynak „ex principio“ hőse viszont ne hirdesse mind-azokat pélé-méle mindjárt vénasszonyoknak, gyávahivatalvadászoknak, sőt hazaárulóknak, kik éppen any-nyi zajjal s pompával, mint ő, nem járják el a frissmagyart s Rákóczit vagy mint Pest körül mondják, a„reszelőt“. És naponta fog kevesbülni a baj, mert szervi-lizmus és dac helyibe mindinkább fog férfiúi kölcsönösméltánylat állani, s ekkép nagyobb lesz Magyarország-

ban azok száma — és itt vigyázzunk — kik nemzeti ésalkotmányos ügyben a lehető legférfiasb progresszióután fognak sóvárogni ugyan szünetlen, de azért más-részrül azt sem fogják soha szem elül szalasztani, hogynemieket csak az idő érlelhet meg, s eszerint semmioly nemzeti és konstitucionális ugrásokkal nem fognakálíni elő, vagy legalább ilyesekkel nem erőltetni, inge-relni, sőt kétségbe hozni az illetőket, mely ugrások haillenének is konstitucionális Magyarországhoz, a köz-álladalomhoz tán úgy illenek, mint illik ököl szemre.Mert ha úgy teendnének, akkor: törik-szakad. Ennélnagyobb szerencsétlenség pedig vérünket nem érhetné,mert most legalább sokkal hihetőbb, hogy az egybe-zavart elemekbül elvégre nem magyar és alkotmányos,de közbirodalmi rend fejlődnék ki.“

Ragadjuk meg e gondolatmenet utolsó láncszemét.Ha a Magyarország és Ausztria közt fennálló viszonytvalamely ugrással vagy rögtönzéssel megszakítjuk, eb-bői Széchenyi szerint, ki igen jól ismerte az akkor mégAusztria, Felső-Olaszország és Németországon uralkodóHabsburg-háznak gazdasági és katonai erejét s veleszemben a mi gyöngeségünket, feltétlenül a magyarságlehanyatlása következnék. Kikerülendő tehát mindenoly lépés, mely a két állam közti nyugalmat, esetleg csaktávoli következéseiben is, megbolygatná. És annál ve-szedelmesebb bármely ártatlannak feltűnő kérdés is,minél inkább megvan a magyarban a hajlandóság egyikvagy másik merev elvi álláspontra helyezkedni. Elég aközjogi kérdést politikai számításaink közt felvetni is,már is lángralobban a tűz és magasra csap a zsarátnok,melyen békés fejlődésünk, fokozatos anyagi gazdago-dásunk és erkölcsi nemesedésünk minden jószándékahamuvá porlik. „Vérünket ennél nagyobb szerencsét-lenség nem érhetné.“ Ebből érthetjük meg, egyesegye-dül ebből, Széchenyi pályájának negyvenes évekbelifordulását, mikor ő, az újítás atyja, az ósdi alkotmányépületének sámsoni megrázó ja, múltját megtagadva,tétova nélkül megálljt kiált azon követőinek, kik köz-jogi térre menve az osztrák-magyar probléma felveté-

40

41

sével ismét politikai tényezőjévé teszik a nemzeti szén-vedélyeket.

1526 óta éppen e közjogi kérdés volt az, mely azországot pártokra szakítá és áthidalhatatlan mélységetásott az elvi és tényleges álláspont hívei: kurucok éslabancok közé. A százados pártviszály és gyűlölködése tengerében Széchenyi pályájának első két évtizedeképez kis zöld szigetet, melyre búslakodás nélkül tekintshet a magyar, ő a közjogi kérdés helyébe az erkölcsiemelkedést és anyagi jólétet tette a közérdeklődés tár-gyáva és fölemelvén Nemzetiség és Alkotmánynakminden magyar előtt szent zászlóját, megszabadítá egyidőre a nemzetet a kuruc-labanc átoktól. A jövő re-menye attól függött, sikerül-e a mozgalmat továbbra istávoltartani a közjogi problémától, mert ha nem, úgy:„törik-szakad, minél nagyobb szerencsétlenség vérün-ket nem érhetné“.

Post equitem sedet atra cura, — ez a sötét gondsorvasztá le Széchenyi testi-elki egészségét és taszítáa törik-szakadnak bekövetkezett pillanatában, 48 nya-rán a téboly karjaiba. A negyvenes évek felújuló köz-jogi vitáiban már világosan látta, hogy élete munkájatöviből fog kiszakadni, mert a nemzeti szenvedélyekújra lábra kaptak és az önmagát marcangoló nemzetsaját fiait fogja áldozatul dobni a tehetetlen és telne-tétlen közjogi Molochnak. Magyarnak kell lennie és azegész magyarságot szívében hordoznia annak, aki Szé-chenyi feldúlt lelkébe pillant, mikor azt hatalmába ke^ríté a magyarság újonnan megoszlásának félelme. Apo-kaliptikus mélységek, a szemlélőt borzadállyal töltők,nyílnak meg, mikor a leghívebb magyar felemeli sza-vát, hogy távoltartsa az ősi közjogi viszályt, a „gyü-mölcstelen kuruc-szellemet, mely gyásznapokat hozotthazánkra és századokra lökte vissza nemzetünk ki-fejlését“.

„A magyar nemzet józanabb része keltsen föl ma-gában elég bátorságot, kötelességérzetet és meg nemszűnő éberséget és akaratot is, miszerint kellő szfé-ráikba szállíttassanak a hazának azon zsarnokai, s pe-dig nincs sok, valósággal nincs sok, én ujjaimon elő

42

tudnám számlálni, kik bálványozzák ugyan a szabad-ságot, de csak szájjal, mert azt egyedül saját tulajdo-nuknak hiszik; kik prézsmitálják a felsőbbség irántitiszteletet és engedelmességet ugyan, de torzképileg,mert ilyent csak követelni tudnak, de gyakorolni nem;kik fennhangon pengetik ugyan a függetlenséget, delegnyomorultabban függnek, mert elég egy gyenge nő-nek nemtetszése vagy egy karzathősnek pisszegése,mikép hazafiságuk bármily irányt vegyen; kik egyedüla hazát s csak a hazát hordják ajkaikon, de álpénzileg,mert a haza alatt magukat vagy legfeljebb pártjukatértik, s mi nekik jó, úgy hiszik, az a honnak is jó; kikaz előmenetelnek legbuzgóbb hősei ugyan, de zsarnoki-lag, mert szemeikben egyedül az a jó, mi részükről jő,midőn minden egyéb, kivált kormányi, hasznavehetetílen, sőt kárthozó; szóval kik csak másokat tudnak pisz-kölni, de sajátmaguk semmiben és semmikép nincsenektisztában és mindent sarkaiból kiforgatva, mindent tö-kéletes zűrzavarba hozva, ők volnának a legkiállhatatílanabb zsarnokok, esnék csak véletlenül az ő kezükbea magyarnak sorsát eldöntő kormány.“

„A magyar nemzetnek élénkebb, pezsgőbb részesoha nem tudta, soha nem akarta, s most sem tudja,most sem akarja — és ím itt fekszik a magyar ellenzékihazafiak megbocsáthatatlan bűne — magát filozófiai fel-fogással azon eldönthetetlen ténybe belegondolni éseszerint bölcsen cselekedni is, hogy Magyarország azausztriai tartományokkal biz egybe van házasítva és aközálladalom egyik legfőbb kiegészítő részét képezi,úgy hogy egyedül e kapcsolatban találhat szerencsétvagy sehol.“

A közjogi ellenzék ezen alaptévedéséből folyólagképes a legóriásibb erkölcsi és gazdasági reformkérdé-sekkel is vajúdni, és pedig — „aztán ez adja meg azegésznek igazi csípősséget, oly bizakodó kedéllyel“,hogy ezt Széchenyi szereti a nagy alkotó öntudatossá-gával „gyermeki éretlenségnek“ nevezni. A jelenségazonban érthető: a párt gyökerei a szenvedélyekbenvannak, működésénél is csak szenvedelmekbe fogózna-tik, úgy hogy állam és nemzet valóságos szükségletei

43

iránt nincs többé szemmértéke. Belsejében állandó for-rongás dúl, melyből szükségképen a szenvedély hangosszószólói jutnak felszínre és végül az egész párt e „szá-jas töredék“ színét ölti magára. Innen a közélet meg-romlása, a piszkolódás divata, „az ellenzéki pellengér,melyen már nem egy magyar piszkoltatott legémely-gősebben le, pedig oly éretlen, oly érdemtelen, oly híg-velejű egyének által, kik nemcsak nem érdemesek csaksaruszíjukat is feloldani az illetőknek, de még kérdés,érdemesekbe a nemzet részérül a legcsekélyebb kimé-létre is? mihez képest a higgadtabb ember valóban nemtudja, bosszankodjék-e vagy nevessen-e az efféle idét-lenségek torzképe fölött“.

Az egész azonban lét és nemlét kérdése, a magyarpolitika centrális problémája, mely körül forog mindenegyéb, mint a Naprendszer bolygói a központi égitestkörül. Ha egyszer a hazai forrongásból kiválik és meg-szilárdul bármi törpe kis frakció, mely a szenvedekmekre építi politikáját, úgy nincs kétség benne, hogya vezetők fejére a „Romisten előbb-utóbb reátűzi anemzet életén megvásárolt népszerűség ékét“. És el-következend a nemzetvég, anélkül, hogy felelős alkotóiészrevennék. Innen Széchenyinek emberfölötti igyeke-zete, a már megnyílt hasadékot, mely kuruc-abancratépi szét a nemzetet, még utolsó pillanatban betemetni,innen megható könyörgései a gyűlölet félretételére,kölcsönös megértésre, testvéri egységre. „Ha nem va-gyünk is egyvéleményűek, magyarok maradunk azértmégis mindnyájan, mit soha nem kellene felednünk“,—hányszor kiáltá ezt a leghívebb magyar honfitársaifülébe azzal a hangsúllyal, mely egyedül a fiai sorsánaggódó édesanyának sajátja!

V. A NEMZETISÉGI KÉRDÉSSZÉCHENYI RENDSZERÉBEN

Az erkölcsi célt erkölcsös és értelmes alkotmánymellett a nemzetiség kifejtése szolgálja. Nemzetiségmindazon tulajdonok összege, melyek egyének tömegétnemzetté teszik. E tulajdonok különböző korok fel-fogása szerint változóak. A középkorban a nemzetisé-get vérségi kötelék, politikai és gazdasági kapcsok,időnkint vallási tényezők szabták meg, a nyelv akkormég csak esetleges járulék volt. Később a nemzetiségfogalmában a nyelv és történet, s bizonyos belső tulaj-donok jutottak uralomra. Széchenyi korában már anyelv állott előtérben. Ehhez képest ő a nyelvnek ma-gának is nemzetalkotó erőt tulajdonít, a magyar nyelv-ről Vörösmartyt megközelítő dithyrambikus lelkese-déssel szól:

„Már honi nyelvünkben azon legfőbb feltétel, mely-ben rejtezik minden, s mely a legmagasb fénypontrabírhatja nemzetünket, tudniillik a férfiúi erő megvan;s mondhatni tán egy nyelvben sincs annyi, s ha van,legalább nincs több. S ím ezen ereje nyelvünknek —melynek törzsök eredetét Ázsia négy vizei közé állítnikorántsem oly balgatagság, mint azt sokan gondolják —tartá fenn eddig létünket, s azon nagy csoda, melyenoly sokan bámulnak, hogy a magyar annyi tenger vi-szontagság között sem olvadt Össze más nemzetekkel,nem egyéb, mint legtermészetesebb következményenyelve erejének, melyet idegen halandó elgázolni nemképes s minket, ha minmagunk nem leendünk élet-mentőnk gyilkosai, oly lépcsőkön s idő irányban fogállítni magasbra, vagy hozzánk nem illő középszerű-

45

ségbe lebilincselni: milyenben egyesült fáradozásaik,egyszívű s emberséges munkálkodásink által azt csino-sítni, nemesítni, emelni fogjuk; vagy egymás útjábanállván, egymást sárral dobálván, azon tapodni s a hazafi-ság isteni homloka körüli virágkoszorúk helyett a hiú-sági bálvány halántéki körül fonni halálillatú koszorúkat.„S így ítéletem szerint az, ki honi nyelvünk mellett van,nemzetünk életét hordja szívében; az pedig, ki elleneszegül, sejdítlen, — mert nem akarom hinni, sejtvevalaki hazagyilkos lehetne — annak halálát reggetikeblében.“

A nyelv azonban, mindezen hatalma mellett semegyetlen alkotórésze a nemzetiségnek. A nyelvet el lehettanulni, mechanikusan, külső módszerekkel átvenni,holott a nemzetiséghez mechanikai úton lehetetlenközeljutni, lévén az belsőséges, lelki dolog, a lélek vál-tozhatlan alapszövete. Tehát nem egyszerűen festék,szín, melyet rákenhetni az emberekre, mint Széchenyihasonlata szerint, meszet a falra. Bár nem lehetetlen,de bonyolult asszimilációs folyamatot tételez fel a nem-zetiségi közösségbe idegenek felvétele. Az a nemzetiségugyanis, mely a gyermeki vagy barbár állapotból márkiemelkedett, melynek fajsúlya tehát nem „felettekönnyű“, már magába vette az egyetemes emberi mű-velődés elemeit s azokat specifikus nemzeti színezetűvéalakította. Az ilyen nemzetiség az alája tartozó egyé-neknek nemcsak nyelvét, de egész lelki struktúráját,erkölcsi és értelmi felfogását is parancsolóan meghatá-rozza és olyan formákba kényszeríti, melyek más nem-zetiségekétől lényegesen eltérnek és idegenek által csaklassankint, esetleg generációk munkája árán sajátíthattók el.

Széchenyi ismét a magyar talajon állva emeli felfejét az egyetemes emberinek legmagasabb régióiba:emberi műveltséggé magasztosult magyarság, ez az őszemében a magyar nemzetiség. Ilyképen a nemzetiségkérdése szilárdan bekapcsoltatik a már föntebb vázolterkölcsi felfogásba. Mert az egyetemes emberi művelt-ség — legtökéletesebb fokán — nem egyéb, mint erkölcs,az Erénynek megvalósítása a földi életben. Magyar mű-

46

veltség és magyar nemzetiség tehát az erkölcsnek ésErénynek magyaros, a magyar faji, nyelvi, történeti stb.sajátságoktól megszabott formája.

Nem célunk itt Széchenyi fáradozásait nemzetisé-günk felébresztése és nemesbítése körül szemügyrevennünk. Munkatervünk elhív bennünket azon momen-tumhoz, melyben ő a tőle megindított nemzetiségi moz-galomnak hirtelen elleneszegül és kitéve magát követ-kezetlenség, elvtagadás, sőt honárulás vádjának, a meg-dagadt folyamot új irányba akarja vezetni.

Ez a magyarosítás kérdése. A szó maga gyakranelőfordul műveiben, a fogalmat éppen ő vette fel amozgalom feladatai közé, igaz, a manapság közkeletűtőlteljesen eltérő értelemben. Ő magyarosítani a — ma-gyarokat kívánta a nemzetiség kiművelése által. Ehhezelső lépés az elidegenült vezető osztályok visszanyeréselett volna. Hallgassuk meg saját szavait e magyarosítóműködéséről:

„A magyar mélyen alutt. Közben nyelvét felejté,nemzeti színét veszté. Sok azt hitte, nem eszmél fel mártöbbé, s el van olvasztva. De a magyar felébredt; milyhalvány színben, mily torzalakban, kiki előtt ismeretes.Alig van nemzetek közt ily iszonyatos példa. Sok eztazonban fel sem vette, sőt álfényében, mint Armidakertjében, még tetszett is magának. Többnek azonbantűrhetlen volt az önmegismerés e keserű képe, ámdeerő nem szilárdítá keblét; kétségbeesett s magárahagyta a hont. Voltak végre olyanok, kik dagály smélység dacára nem gyengültek el, férfiak maradtak aveszély óráiban. S ismét élet felé kezdett fordulni a haza.Oly hervadólag tengett azonban szerencsétlen vérünk,hogy lehetetlen vala, mikép mi újabbak folyvást pirul-ván fejletlen, aljas létünkön, az előttünk oly ragyogópéldák útmutatása szerint ne ébredeztünk volna azonszent kötelesség érzetére, hasonlólag járulni hű kebellelközanyánk ápolásához. És e nemes érzet nőttön nőtt,s hála a nagy Istennek, már oly szép gyökereket vert,mikép a legszebb virágzásnak bizton elébe tekinthetni,hahogy a visszahatás felhőszakadása nem sodorja azo-

47

kat ismét tőstül ki. Ámde itt a baj, és e veszély mutat-kőzik aggasztólag.“

Ez a baj pedig a magyarosításnak azon újabb for-mája, mely az ország nem magyar lakosainak magyarrátételére irányul, az aggasztólag mutatkozó veszély vi-szont az a várható visszahatás, mely ilyetén magyaromsításra „felhőszakadásként“ következend és a nemzeti-ség gyenge virágait tövestül fogja elsodorni. A vésze-delem felismerése mondatja el Széchenyivel 1842-benakadémiai beszédét, mellyel az akkori közvéleménytvégkép elidegeníté magától. De gyanút és félreismerésttiszta lelkiismerettel viselt, tudatában honfiúi érzésénekés a megtett kötelességnek.

Akadémiai beszédében a magyar nyelv „térj észté-sének“ azon emelkedett álláspontról adja elveit és kriti-kaját, melyre őt erkölcsi felfogása felemelte. Az alap-kérdés, melynek megoldásától a nyelvterjesztés egészakciója függővé tétetik, ez: „Ha valaki magyarul tud,magyarul beszél, innen következik-e, mikép neki ezértmár magyarrá is kellett volna átalakulnia?“ Válasza,melyet erkölcsi álláspontján, a nemzetiségnek magasz-tos felfogása folytán ad, kereken tagadó. Még ha azegész világ megtanulna is „magyarul csevegni“, fajtánkakkor sem lenne mentve, sem feldicsőítve. Mert „nyel-vet, nemzeti sajátságot ily felette könnyű szerrel mégcsak biztosítani sem lehet, s annál kevésbbé szilárdabbs tágabb alapokra állítni, minthogy — és itt különösfigyelemért esedezem — a szólás még korántsem érzés,a nyelvnek pengése korántsem dobogása még a szívnek,s ekkép a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló iskorántsem magyar még.“ A nemzetiség belső, lelki tu-lajdon lévén, külső eszközök nem terjeszthetik, ezértnem alkalmazható a magyar nemzetiség szolgálatábansem „nyelvmester“, sem „preparandia“, sem pedig azonmódszer, mely „kuruzslóként csak külsőleg hat, s mertgrammatikát tanít, mindenüvé zsinórt varr, s mindentveres, zöld és fejérrel eltarkít, már azt hiszi, szíveketbájolt s velőket hódított“.

A nyelv e külső terjesztési módja nemcsak hogycélhoz nem visz, de kiszámíthatatlan károkat is okoz

48

és jövendőnket aggasztóbbá teszi, mint valaha. Mögötteugyanis ismét a nemzeti szenvedélyek, jövőnk ez al-kalmi sírásói rejtőzködnek. A nemzetiség külsőlegesterjesztésének azon tévhit az alapja, mintha a levetendőrosszabb volna a felveendőnél, s viszont mintha ezutóbbi, a terjesztendő nemzetiség jobb és előkelőbb,kívánatosabb volna annál, melynek helyébe akarjukplántálni. E tévhit forrása Széchenyi szerint ismét csaka nemzet ősi hajlandósága álmok és ábrándokra, ön-altatásra, a maga fajtájának túlbecsülésére, miből kö-vetkezik az idegen meg nem értése, az elfogultság ésennek különböző nyilvánulásai, általában a nemzetitestnek „felingerült állapota“. Midőn éppen azok, kiksaját nemzetiségükben a legcsiklandósabbak, támadnaksértő változatokban a másajkúra, ki pedig önvére mel-lett buzogva egyebet nem tesz, mint követi a nemzeti-ség megbecsülésére nyújtott példát. „Bosszútlan egyhajszáit sem enged fején csak érinteni is, és ez helyes;ámde mást üstökénél ragadni hajlandó.“ — „Valóbanszomorú, szívrepesztő látvány“, teszi hozzá Széchenyi.A „túlhév“ az, mely e terjesztési módot divatba hoztaés divatban tartja, s mely a nemzetnek még szomorúnapokat fog szerezni.

Mert Széchenyi a magyarság sorsán csüggedve sohael nem felejté, hogy e hazában más népek is lakoznak,melyeknek sorsa bizonyos körülmények közt elválhata magyarétól. Erre céloz aggodalma, nehogy a túlhév,a nemzeti szenvedélyek „sírba süllyesszék, ha nem is anégy folyóközti országot — mi közt igen nagy a különb-ség, s erre vigyázzatok —, de mindenesetre a magyarvért“. Azaz a magyar faj elhanyatlása még nem jelentiszükségkép az országot lakó egyéb népfajoknak pusz-tulását, melyek külön faji egyéniségek lévén, sorsuk isfüggetlenné válhat a magyarétól. Széchenyi azt semtartja lehetetlennek, hogy a nyelvterjesztésre reakció-képen a nem-magyar népek összefogjanak és a magyarhegemónia megbuktatásával a négy folyó országát ki-zárólagos sajátjukká tegyék. Szemei előtt ott tátongottaz örvény, készen beölelni faját, ha külsőleges magya-rosításával a többi népfajt védekezésre szorítja. Nem

49

szabad itt megfeledkeznünk arról sem, hogy a magyarnemzetiséget ő még nem tartá szilárd, megállapodottképződménynek, csak feslő virágnak, ifjú, növekvésbenlevő egyéniségnek, melyet gyönge korában ilyen viha-roknak kitenni halálos ítélettel lett volna egyenlő.A veszedelem közelsége és nagysága magyarázzákmélységes felindulását, mely akadémiai beszédének ki-méletlen, szinte ótestámentomi átkokat szóró nyelvébenjut kifejezésre. Ő, aki legjobban szerette fajtáját, akileginkább félt s aggódott pusztulásán, találta meg a leg-erélyesebb módot, mellyel az örvénytől visszatartaniremélte.

Míg a közjogi viszály dolgában inkább profilaktiku-san járt el, jóelőre iparkodván levezetni a nemzetnekdagadozó közjogi agyarkodását pozitív gazdasági éserkölcsnemesítő munka árán, addig a nemzetiség kér-désében, mely már sokkal szélesebb köröket foglalkozztátott, semhogy a nemlétbe visszaűzhető lett volna, mára második gyakorlati maximát alkalmazta s bátran oda-lépett, hogy egy vágással kioperálja a nemzettestből eveszedelmes daganatot. Széchenyi akadémiai beszédemindenkor magasztos példája annak, miként lép fel alelki független ember egy kérdésben, mely a népszerű-ség védelme alatt kisiklott immár a józan ítélkezés alólés a nemzeti szenvedélyek játékszerévé lőn.

VI. KERESZTÉNYSÉG ÉS ROMANTIZMUS

Végigtekintve Széchenyi politikai rendszerén, lehetet-len észre nem venni, hogy abból minden dogmatizmusés elvi megállapítás tökéletesen hiányzik. Merev dog-mák helyett ruganyos életbölcseség árad belőle, melya Valónak változó körülményeihez hozzásimul, nemtörődve következetlenség és elvtelenség vádjaival, mi-ket tényleg nem is került el. Ez a ruganyosság teszipolitikai rendszerét a mindent elskatulyázó politikaitudomány számára hozzáférhetetlenné. Széchenyit nemtehetjük el sem a liberálisok, sem a konzervatívok reke-szébe, de még az eklektikusok közé sem, mivel igenkevés az, amit másoktól vett át rendszerébe.

Hogy nem liberális, ez az eddigiek után kétségetnem szenvedhet. A tizenkilencedik század első felébendivatos alapelvek többségét Széchenyi egyenesen ta-gadta. így azt, mely szerint az államokat fejlődésükbenugrások, forradalmak előbbreviszik és hogy az emberihaladás hirtelen, az adott múlttól függetlenül meggyor-sítható. Ezzel szemben Széchenyi a történeti fejlődéstvallja: a meglevő viszonyokból lassankint, lépcsőzetesenfejleszti ki az újat. „Minden népnek van bizonyos lép-csője, melyen áll, s csak ez határozhatja el valódi szűk-ségit, józan kívánságit. Ezen lépcső magasságát keresnis némileg meghatározni azonban nem könnyű.“ „Szűkkis haza jutott nekem — mondja másutt — s alig vannéhány fia, ki kívülről vetett volna egy pillantást abba.ök még nem is tudják, mennyire hátra vannak, milygyengék, mily műveletlenek. Ezeket a dicsőség templo-mába bevezetni nem lehet; elég, ha saját korlátolt kö-

51

rükben boldogabbak lehetnek, mint voltak ekkorig.A jövő nemzedék hadd menjen aztán egy lépéssel kö-zelebb a világossághoz.“ E felfogás homlokegyenestellenkezik a liberalizmus optimista nézeteivel, melyekszerint minden nép egyszerre felemelhető ugyanazonmagas műveltségi fokra, még pedig aránylag olcsó poli-tikai rendszabályok: alkotmányos és parlamenti kor-mány, törvényelőtti jogegyenlőség stb., általában sza-bad intézmények által. E szabad intézmények Széchenyiirataiban nagyritkán s csak azért fordulnak elő, hogyellenük tiltakozzék s hibáikat leleplezze. A felelős par-lamenti kormány, e nagy liberális vívmány elfogadása-kor, 1848 március 4—5-én röviden feljegyzi naplójába:„Az ostobaság el van fogadva.“ A jobbágyság felszaba-dításának legnagyobb híve ugyan, s emellett — a köz-keletű liberális tanokkal teljes ellentétben — az ötvenholdon aluli1 kisnemesi birtokot hitbizománnyá akarjaalakítani. A szabad sajtóról elismeri, hogy elvben „leg-szebb emberi jog“, de gyakorlatban a „gyilkosnak gyil-kánál, gyujtogatónak kanócánál nagyobb átokká fogválni“, mert ahol a közvélemény szilárd, műveltség ön-álló, mint Britanniában, ott mindent kár nélkül lehetírni és mondani, de másutt, hol „éppen nem létezik köz-vélemény, vagy az, mely létezik, hyperbolán, hypo-thesisen s falláciákon alapul, mint Magyarországban“,ott úgy a szabad szó, mint a szabad sajtó korlátozandó,a viszonyokhoz alkalmazandó.

A politikában Széchenyi sohasem emelkedett úgy-nevezett „elvi magaslatra“. A Magyar Parlagon állva őcsak egyes, magyar eseteket lát és irtózik általánoselvektől, melyek egyszerre különböző népek bajait gyó-gyítanák ugyanazon recipe szerint. Általános fogalma-kat ő csak a magasabb, erkölcsi világban ismer, nempedig a politika és államtudomány körében. Jellemzőa szabadságról való felfogása, melyet a liberális tan vég-célnak s egyúttal eszköznek tartott, hogy általa a népe-

1 Birtokpolitikai nézeteit, melyeket az akkor uralkodó liberálistanoktól tökéletesen független meleg humanizmus jellemez, össze-állítottam Széchenyi Igéi, Budapest, 1921. Pallas R. T. munkámX. fejezetében (A magyar paraszt. Földbirtokreform.).

52

ket egyszerre feltaszítsa a magasabb fokra. A szabad-ságkultusszal szemben Széchenyi hangsúlyozza, hogyszabadság csak értelmi súly és erkölcsi felsőség, nempedig valami erkölcsi nekirugaszkodás által érhető el.Külső hatalomtól független nép még nem feltétlenülszabad, nem „oly szabad, milyennek lenni emberhezillő, ki magasb lények rokona“. A fő az erkölcs, erköl-csileg ki nem művelt nép legföllebb ha a „farkasnakfüggetlenségi köréig“ képes felemelkedni, ahol szabad-ságát, miként a németek ősei, a teutonok és a mi őseink,a szittyák, békében az „állatoktul nem igen különbözőenhasználja fel, fellázítva pedig nem alkotás, csak rombo-lás által ismerteti meg magát“.

A liberális közvéleménnyel egyébként is gyakranszembehelyezkedett. A görög szabadságharcot egészEurópával ellenkezve, elítéli; még a szabad Angliátólis csömört kap, midőn észreveszi, miként öli ki ott azanyagi jólét, a gazdagság utáni hajsza az emberekbőlaz erkölcsiséget és szegi szárnyát a magasabb vágyak-nak. Anglia gazdasági berendezéseiből sokat vélt át-veendőnek, többéskevésbbé változtatott alakban, depolitikai intézményeiből, melyeket a liberalizmus isteni-tett, soha nem kért, az angol szabadság hidegen hagyta,jól tudván, hogy az egy speciális angol képződmény,a szigetország produktuma, mely másutt gyökeret nemverhet.

Mindezen gondolatok közeli rokonságot mutatnaka konzervatív világnézettel. Amióta a nyugati államok-ban a liberális haladó ideákkal szemben a meglevő vi-szonyok konzerválásának szüksége felmerült, az egyesországokban fellépő konzervatív pártok zászlójukra atörténeti elvet írták, s belőle folyólag azon követelést,hogy az átalakulás a történetileg kifejlődött, tehát jogossan fennálló viszonyok tekintetbevételével menjenvégbe. A konzervatív elv Széchenyihez hasonlóan tilta-kőzik idegen intézmények átvétele, elvi dogmák uralmaellen.1 Ugyancsak konzervatív szellemű követelmény

1 A konzervatív elveknek nem éppen barátságos, de módszeresés kimerítő előadását adja Oscar Stillich: Die politischen Partéiénin Deutschland, 1. Die Konservativen, Leipzig, 1908.

53

a lépcsőzetes haladás, a fokonkénti lassú átalakítás,mely Széchenyi reformjainak is irányítója volt. Ezzelösszefügg a nemzet és állam oly felfogása, mintha azorganizmus, emberi vagy állati élőtest volna, mely tehátnem bír el rögtöni átalakítást, véres operációkat, ha-nem fejlődésében az élet szerves követelményeinek vanalávetve. A konzervatizmus az államnak ily organikus,egyébként régi, Aristotelesre visszavezethető felfogásátmagáévá téve, belőle vonja le egész gyakorlati politika-ját, mely szerves változtatásokat, lépcsőnkénti fejlődéstszegez a liberalizmus forradalmi teóriái ellenébe.

Ennyiben tehát Széchenyi elvei kétségtelenül kon-zervativ szelleműek. Ami azonban nem jogosít fel ben-minket, hogy őt a múlt század bármely konzervatívpártjával rokonságba hozzuk. Korának öregebb konzer-vatívjai neki politikai ellenfelei valának; vezetőjük,Dessewffy József gróf, könyvet írt a Hitel ellen. Köze-lebb állott hozzá a második konzervatív generáció,Dessewffy Aurél és Emil, Apponyi György és társai,kik már a reform útjára léptek. Kormányukban Szé-chenyi is helyet foglalt. E párttöredék programmjaazonban, mint látni fogjuk, a napi politikán nem emel-kedett túl, s lomhán kúszott kormány és ellenzék vias-kodási porondján, távol Széchenyi erkölcsi magas-ságaitól.

De a nyugati országok konzervatív pártjait semhasonlíthatjuk Széchenyihez. A porosz konzervatívokegyetlenegy osztálynak, a birtokos nemességnek voltakérdekképviselői, programmjukban osztályérdekek, nemaz egész nemzet szempontjai vezették őket. Bismarckegységesítő kísérleteivel szemben merev oppozíciót al-kották. S ami keresztény erkölcsöt világfelfogás dolga-ban vallottak, ezt mindenkor alávetették a politika kö-vetelményeinek, elvi rendszerük így a német romantiz;musnak elsatnyult, üvegházi zugban felnevelt virága.A francia konzervatív pártok, a magyarhoz hasonlóan,csak a napi politika talaján álltak, s a legitimizmus kü-lönböző magyarázata szerint oszlottak meg. Az angolkonzervatív párt pedig, mely a múlt század első felébenkeletkezett olymódon, hogy az ősi tory-párt felvette a

54

konzervatív nevet, szintén csak gyakorlati politikaijelentőségű, s a whig-liberális párttól csak esetrőlsesetretér el, s akkor is oly változóan, hogy például a vám-kérdésben egyszer a liberálisok, máskor a konzervatívvok hívei a szabadkereskedelemnek.

Széchenyi nem liberális ugyan, de azért nem isegészen konzervatív. Hogyan is elégedhetett volna megaz adott viszonyok konzerválásával, mikor a NagyParlagon állva, szinte mindent betegnek, elmaradtnak,meg javítandónak látott. Módszere, mellyel a változásteszközli, konzervatív, de a változtatásról le nem mond.Politikai rendszerét tehát konzervatív reformrendszer-nek nevezhetjük, ellentétben a liberális reformelvekkel.Ha pedig egész egyéniségét el akarjuk helyezni a szel-lemi áramlatok közé, úgy elsősorban kereszténységétkell szemügyre vennünk.

A mély vallásos kedély atyai és anyai öröksége volt.Vallását az egyház parancsai szerint gyakorolta, évén-kint legalább húsvétkor meggyónt, bár utána nem min-dig áldozott, mivel nem volt bizalma megigazulásában.Naplóiból láthatólag örök tusakodásban volt bűneivelés ágostoni küzdelmek árán tört magasb lelki felemel-kedésre. Reformátori tevékenysége innen nyeri energia-táplálékát, vallásosságából, mely parancsolólag utasítá,hogy lelki erejét felhasználja saját és honfitársai keresz-tény lelkének megmentésére. Küldetése a magasból jön:„Csak úgy hosszabbítsd meg éltemet, oh mennyeiatyám, így imádkozám és imádkozom minden nap, haa közre nézve hasznos lehetek.“ E küldetéshez képestcélja is vallási természetű: nemzetének igaz keresztényéletre vezetése, melyet ő halhatatlan lélekhez méltóéletmódnak nevez. A politikára alkalmazva ez ideát,belőle nem hierarchikus állam következik, melybenegyházi személyek rendeznék el a világi dolgokat is,hanem a világi egyének olyatén működése, mely keresz-tény szellemet: méltányosságot és szeretetet áraszt szétés keresztény életmódot, az „emberi méltósághoz“,tehát a halhatatlan lélekhez illőt tesz mindenki számáralehetővé. Széchenyi erkölcsisége a keresztény erkölcs,annak legbelsőbb, leglelkibb felfogásában, politikai

55

rendszere pedig az a rendszer, mely a keresztény er-köles megvalósítását tűzi az állami működés feladatául.Mióta a magyarság Szent Istvántól kényszerítvefelvette a kereszténységet és állami életét a nagy ke-resztény minta, a Karoling-birodalom szerint béren-dezte, azóta meg nem szűnt tagja lenni a középeurópaikeresztény közösségnek, melyet a tőlünk távolabbi éscsekély összefüggésben levő román kereszténységgelszemben keresztény-germánnak nevezünk. E közösségpolitikai rendszerében a keresztény tekintély elve egye-sült a germán szabadság eszméjével s hozta létre agörögírómai és később rousseaui liberális szabadságkorlátlanságával szemben a méltányosság, a suumcuique politikai elvét, mely minden egyesnek érdemeszerint enged érvényesülést. E keresztény-germán elvuralkodott történetünk régi századaiban, a patriarkáliskirályság és a rendiség korszakaiban.1 A francia fórra-dalom után Közép-Európa, a Nyugat példájára, el-szakadt a keresztény alapoktól és államait liberáliselvek szerint rendezte be. A keresztény-germán eszmeez új berendezkedés közepett posztulátum szerepéreszorítkozott, melyet elszórt, itt-ott felmerülő ideálisgondolkodású emberek emeltek fel anélkül, hogy atömegekre hatást gyakoroltak volna. Ezen emberek aromantikusoknak annyikép megítélt s oly különbözőálarcokban jelentkező felekezete. Alig van szellemiirányzat, melyet nehezebb volna pontosan körülírni.A fajt és speciest feltüntető szigorú írású cédulávalközeledünk feléje: szétfoszlik, mint pára és felhő. Deha az irodalmi romantizmus magában is nehezen defi-niálható dolog, még inkább az a politikai romantizmus,melynek hívei közé kell még számítanunk a liberálisszínezetű Stein bárót, a legitimista-liberális, folyton vál-tozó színpompájú Chateaubriandt, a zseniálisan tűrne-tétlen lord Byront s a gyermekien tiszta Novalist, kirövid életében a kék virág csodáját kereste, Mária-himnuszokat énekelt és a német egység megalkotásában

1 Kimutattam ezt A magyar állam életrajza című 1918-banmegjelent munkámban.

56

Bismarcknak előttejárója volt. Csupa egyéni, senkimáshoz nem hasonlítható arc s mégis a szellem mind-egyikben ugyanazon alapszövetekből készült. Ezek:nemzetiség és keresztény európai erkölcs, mely egye-sekben kevésbbé egyetemes, másokban, mint Byronnál,cinikus blaszfémiák alatt tűnik el, de mindenkor elégerős arra, hogy hitet adjon nekik az erkölcs, a szellem,a gondolat erejében. Ez a hit tartja vissza a politikaromantikusait, hogy az uralkodó liberalizmushoz csat-lakozva, tömegemberré váljanak, s a tömegeknek híze-legve, tömegakcióktól tegyék függővé az emberi hala-dást. A romantikus elfordul e méltatlan ön? és tömeg-csalástól és példát véve a maga egyéni kiválóságáról,megköveteli, hogy mindenki saját életében, saját köré-ben valósítsa meg a nemzeti és keresztény ideálokat.E szigorú idealizmus, e „zarándoki önmegtagadás“ ter-mészetesen legkevésbbé sem volt alkalmas tömegeklelke megnyerésére, a romantikusok nem is tudtak ma-guknak soha számbavehető befolyást szerezni államaikéletére, annál kevésbbé, mivel maguk is többnyire csakmellékesen foglalkoztak állami és társadalmi dolgokkal,zsenialitásuk műveit inkább irodalom és költészet terénalkotván.

Egyetlenegy van közöttük, ki egész életét és egészgéniuszát a nagy emberi közösségek erkölcsi megjavi-tásának szentelte, s ez — mondanunk sem kell az elő-zők után — Széchenyi István. Kis filológiai eszközök-kel nehéz bizonyítani, de rendszerét fölfogván, lehetet-len első pillantásra is fel nem ismerni, hogy ő az igazipolitikai romantikus, aki a romantizmus alapelveit:nemzetiséget, keresztény erkölcsöt, egyéni tökéletesü-lést és egyéni munkálkodást gyökerüktől kezdve át-gondolt, azokat sehol nem látott teljes és tökéletesrendszerbe foglalta és megvalósításukra emberfelettifáradozást áldozott egy egész hosszú életen át. A ro-mantizmusnak sem számbavehető politikai elmélete,sem gyakorlati alkalmazása nem található nyugati orszá-gokban, mindkettővel a magyarság ajándékozta meg aszázadot: az egyik Széchenyi művei, a másik Széchenyiélete.

57

Magyarország ismét bizonyságát adta a keresztény-germán kultúrközösséghez tartozásának, midőn annakegyik irányát Széchenyi rendszerében másoktól el nemért tökély fokára emelte. És a magyar szellem ez egye-temes európai alapokon valódi magyar jelenséget terem-tett: Széchenyiben a keresztény-germán tőből leválikegy új ág, a keresztény-magyar. Az ő elmélete az egyet-len keresztény-magyar társadalmi és államfelfogás, aző élete és munkája az egyetlen, a példátlan keresztény-magyar államférfiú élete és munkája.1

1 A Hitel 1930. évi jubiláris kiadója, Iványi-Grünwald Bélafenti nézeteimen túlhaladva részletesen elemzi Széchenyi gondolko-dásának keresztény, s közelebbiről katholikus jellegét. V. ö. mégVarga Zoltán tanulmányát, Széchenyi István, a polgár, DebreceniSzemle 1934.]

MÁSODIK KÖNYV

AZ ELSŐLIBERÁLIS NEMZEDÉK

I. ROMANTIKUS ELŐZMÉNYEK

Miként vesse le Magyarország a rendi állam köntö-sét. melynek elmaradt ódivatában már alig mert mutat-kőzni Európa előtt és mit öltsön magára a régi helyett:ez volt a magyar probléma száz év előtt. A nemzedék,mely a tizenkilencedik század húszas éveiben lépettszínre, természetesen nem ismerhette fel a maga ki-terjedésében a hatalmas problémát, mint a vándor semaz égbenyúló sziklafalat, melynek egyszerre csak tövé-hez érkezett. Csak lépésről-lépésre ébredtek az embe-rek a tennivalók tudatára, miközben előbb a probléma-nak azon oldalai világosodtak meg, melyek iránt amagyar társadalom évszázados nemzeti harcai folytántermészetes fogékonysággal rendelkezett. Ezek közt elsőa nemzetiség, s ennek keretén belül a nyelv ügye.

Egyéb részleteit az újjászületésnek még mindigsűrű köd és pára fedte, midőn a magyar nemzeti moz-galom politikában már egy felsőbükki Nagy Pált, iro-dalomban egy Kazinczyt és Berzsenyi Dánielt mutat-hatott fel. Széchenyi felléptekor mindezek már túl vol-tak pályájuk delelőjén, s tanaik rég gyökeret vertek anemzet értelmiségi rétegeiben. A kezdődő mozgalmate tanok segélyével könnyen körvonalazhatjuk: nemvolt az egyelőre több, mint a középnemesség néhánylatinos és németes műveltségű tagjának agitáció ja ahátramaradt, mert a közéletből kizárt magyar nyelvfejlesztésére, s a nemzetiség kiművelésére — hozzá-tehetjük — a fennálló rendi korlátok között. A nemes-ség politikai és gazdasági előjogait úgy Nagy Pál, mintBerzsenyi, a kezdődő mozgalom adaequat hirdetője,

62

egyképen fenntartandónak vélik; az ő felfogásukban amozgalom inkább a régihez, a régi jóhoz visszatérés-ként, mintsem újításként tükröződik le. Történetfilo-zófiájuk alapgondolata az elkorcsosodás, a jelennekelsatnyult volta, s ezzel kapcsolatban azon romantikusföltevés, hogy a nemzet eredetileg hatalmas erejű, dicsőtetteket véghezvivő óriás vala, ki romlatlan ősi erköl-cseiben nyolc századok vérzivatarjai közt rendületlenülés sikerrel tölte be hivatását a Duna téréin. A múltnakez optimista koncepciója s a gyáva jelenen kesergőerkölcsi felháborodás ütköznek össze és vívják csatái-kat Berzsenyinek lángolóan hazafias ódáiban. Egy oldalta jelennek rút szibarita váza, az őrlelkét tapodó nem-zet, mely ősi ruhát s nyelvet letéve, puha szívvel hazájafeldúlt védfalából rak palotát hever oh ely ének; más-oldalt a múltnak dicső példája, a mennyköves, a nem-zeteket tapodó haragú régi magyarok képe, mellyelösszehasonlítva a szomorú jelent, végletesen lehanyatlóromlásnak tűnik fel az.

Ugyanezen ellentét alkotja Kölcsey történetszem-leletének alapszövetét, csak színei halványabbak, szűr-kébbek és tompítottabbak, mint Berzsenyinek mindentharagosra és véresre festő ódáiban. A nemzeti múltpartjain bolyongva, Kölcsey keble emelkedik, magasz-tos érzések fogják el és dicső látományok:

„Körülem érzem egykori hőseinkÁrnyékaiknak gyönge fuvallatait,Az égi szellem fürteim köztS arcom előtt suhogott csapongván.Hajh látom őket sátoraik közülA népesülő térre tolongani,Buzgó kebelt látok hazámértS lángszemeket dagadó könnyekkel.“

De az önzetlen hazafiak korszaka, a múlt boldogítóképe tűnvén, a jelen annál vigasztalanabb:

„Romlasz magyar nép, romladozol hazám,És lassan őrlő féreg emészt belől...“„Vándor, állj meg, korcs volt anyja vére,

63

Más faj állott a kihunyt helyére;Gyönge fővel, romlott, szívtelen;A dicső nép, mely tanult izzadni,S izzadás közt hősi bért aratni,Névben él csak, többé nincs jelen.“

E romantikus történetfelfogásból, melynek nyomaiaz újabbak közt főként Vörösmartynál szembeötlők,születtek meg a romantikus politikai követelmények:visszatérés az ősök erkölcseihez, azaz a jelenkori nem-zedéknek belső megfordulása, lelki, erkölcsi megigazu-lása, A kezdetnek ez az erkölcsi posztulátum adja megjellegét, mely viszont a múltaknak tipikusan romantikusidealizálásán alapszik. Minél régebbi a múlt, annál in-kább aranykorszak, irigylendő és visszaállítandó, ez aszázad romantikusainak általános meggyőződése. Ná-hmk ez idealizálás részben a klasszikus latin olvasnia-nyokból származik: Berzsenyi a magyar történethajdankoraiban a tiszta erkölcs s a bűn és ármány küz-delmeit látja, amint már Livius olvasása közben Bru-tussal, a zsarnokgyilkossal lelkesedett és elérzékenyülta tiszta Lucretia keserű erényén; — másik forrása anémet romantikának korábbi, még érzelgős, világ- éstörténetfelfogása, mely szintén a múltba fordulva keressett témákat, hogy azokon erkölcstanát és érzékenyszépészeti elméletét bemutathassa. Ez utóbbi hatásaBerzsenyire kisebb, de annál nagyobb Kazinczyra ésKölcseyre, kik az idealizált múlt és elkorcsosult jelenfogalmait egészen ily átvett légkörben alakították kimaguknak.

Megkönnyíté ezt nekik és követőiknek a régi nem-zeti múlt hiányos ismerete. A nagy katholikus történet-íróknak, elsősorban Praynak és Katonának voluminózusművei magukban véve is erősítek mind a nemzeti ér-zést, mind a dinasztikus és a rendkarisztokratikushagyományokat, tehát a romantikus történetszemléletalappilléreit, mindamellett az új mozgalomnak irányhelyett inkább csak anyagot szolgáltattak. Rengetegköteteiket az irány adattárnak használta a könnyebbenforgatható Polgári Lexikon és Hormayrnak romantikus

64

san színező zsebkönyvei mellett. Mindazon történetiadat, melyet az akkori mozgalom hazafias célból belé-vetett a közvéleménybe, ahol az leülepedve, ősi kincs-ként, nebántsvirágként őrizve reánkmaradt, ezen fórrá-sokból, és pedig inkább Buday Ferenc lexikonából ésa Hormayr—Mednyánszky?féle elbeszélésekből, mint acéhbeli történetírók műveiből származik. Ezen kissézavaros előadásokat, s néhány közkézen forgó nemzetikrónikát használták fel az új korszak költői Árpád ésAttila hatalmas alakjai, az Endre?Béla, Salamon monda-kör, a Hunyadiak, Zrínyiek és a török harcok kialakíttására, mely képek Vörösmarty géniuszától ragyogószínpompában átfestve nemzeti kincseink legértékesebbdarabjai közé tartoznak. A magyarság zöme, amennyi-ben gondolatokkal bír hazája története felől, s aztképekben tudja magának megérzékíteni, ma is ezenromantikus festményeket látja szemei előtt, melyeketa valóságban lefolyt történettől szinte teljesen függet-lenül, a múlt tisztelete és a jelenenkesergés ihletehozott létre.

A nemzeti múlthoz tapadó e romantikus iránynaklegmagasabb, mert legmagyarabb terméke KölcseyHimnusza. Benne már nyoma sincs klasszikus reminisz-cenciának és külföldi romantikának, e két segédeszközteljesen eltűnt, mint az állvány, ha kész a büszke épü-let. Mert a Himnuszban először és a tökély magas fokánmutatkozik az új képződmény, a magyar romantikustörténet- és nemzetfelfogás, mely a korszak mindenmás romantikájához hasonlóan keresztény és nemzeti,tehát itt, nálunk, magyar földön: keresztény és magyar.E domináns idea a költemény minden újabb versszaká-ban erősebben és kizárólagosabban jelentkezik, hogyvégül a „Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hánya-nak, nyújts feléje védőkart, tengerén kínjának“ jaj-kiáltással tökéletes harmóniában olvadjon össze a SzentIstván előtt „gyászos öltözetben“ térdeplő régi magyar-ság zokogásával. Kölcsey így a költői ihlet egy szeren-esés pillanatában éppen úgy magyar talajra áll, mintSzéchenyi István, kinek ő Himnuszával — 1823 januárhavában írta — előttejárván, a leghívebb magyart

65

összeköti a nemzeti mozgalmat megkezdő irodalmiromantikával.1

Itt meg kell államink, a dolgokat elfogulatlanulszemlélve. Annyi bizonyos, hogy a Himnusznak keresz-tény magyarsága, osztály- és rendi különbségek nélkülátkarolván az egész magyarságot, tetőpontot jelöl mégBerzsenyinek halhatatlan ódáival szemben is, melyek-ben még sok a tanult és átvett horáciusi bölcseség ésrendi érdektői nem mindig ment politikai felfogás.A Himnusszal és Vörösmartynak korábbi műveivel— közéjük tartozik a Szózat is — az irodalmi fejlődéselérte azon magasságot, melyen Széchenyi megjelen-hetett és megértésre számíthatott. A fejlődés elviszSzéchenyihez, de nem vele együtt halad tovább. Ez aza pont, melyre a figyelmet fel kell hívnunk. Igaz, azirodalom ifjabb művelői is kitörő örömmel üdvözöltékSzéchenyit, a tőle alapított tudós társaságban az ővezetése alatt működtek nyelv és nemzetiség megtisztí-tásán, de lantjuk állandóan mégsem azon eszméknekadott hangot, melyek együttvéve Széchenyinek konzer-vatív reformrendszerét alkotják. Egyesek bár, köztükaz első és legjobb, Vörösmarty, egész pályájukon hívekmaradtak hozzá, sőt tragikus küzdelmeit is kongeniálismódon végigélték, — a Vén cigány őrjöngő átkaimintha csak a döblingi betegnek akkor még lázas agya-ból törnének elő — a legtöbb azonban megelégszik egy-egy melegebb vagy hűvösebb hangú üdvözlő verssel,hogy ezzel lerója a kegyelet adóját a nemzetnek tagad-hatatlanul legnagyobb fia iránt, de egyébként az iro-dalom hangja már a harmincas években, még inkábbnegyvenen túl mindinkább elhajlik Széchenyitől, hogyaztán a korszak vége felé sértő diszharmóniában legyenteljessé a szakadás.

1 Meghatva olvasom a felejthetetlen Riedl Frigyes hátrahagyottirataiban: „Kölcseyben én Széchenyi korának legideálisabb kifeje-zőjét látom.“ [A magyar romantikus gondolkodásnak új, részletesfeldolgozását 1. Farkas Gyula: A magyar romantika 1930. A 40-esévek liberális ifjúságára 1. ugyancsak Farkastól: A „fiatal Magyar-ország“ kora, 1932.]

66

Hogy Széchenyi útja elvált a magyar írókétól, eznem azt jelenti, mintha ő később elvetette volna aromantikus keresztény magyar eszméket. Aki változottés mássá lön, nem ő, hanem az irodalom az. Az át-alakulás itt megdöbbentően gyors: mutatja, mily össze-húzott, erőltetett tempóban rohannak át a századokonát alvó magyar lelken, ha egyszer felébredt, a nyugatiszellemirányok. Kölcsey és Vörösmarty kereszténymagyarsága alighogy kifejlődött, reája még egy évtizedsem múlik el s már nyomait is alig találjuk irodalmunk-ban az erkölcsi megigazulás követelményének, a keresz-ténysmagyar alapeszmének. Helyébe lép és csodásanrövid időn uralkodóvá válik a liberális eszme. A négy-venes évek magyarsága nem keresztény többé, PetőfiBérangerhoz jár műformát tanulni, s a francia liberálissokhoz politikai gondolkodásmódot. Forradalmi verseia Himnusztól számítva végpontját jelzik egy útnak,mely a földnek egyik sarkától a másikhoz vezet. Ez azúj liberális magyarság, bármennyire magyar, nem aSzéchenyi és nem a Kölcsey és Vörösmarty magyar-sága. Petőfi ezt felismerte és példátlan igazmondásávalnem habozott azt őszintén ki is mondani.

Nem tartozik ide a kétfelé válás momentumaitkutatni, s leírni az utat, melynek egyik ágán Széchenyicsakhamar szinte egyedül vonszolta megtört lelkét,másikon pedig az egész nemzet zárt sorokban, lelkeshangulatban nyomult a katasztrófa felé. Az új korszak-kai már Kölcsey is oppozícióban találta magát, pedigő gyermekkedélyű, szentakaratú és tapasztalásnélkülipolitikus volt — Kemény Zsigmond szavai ezek —, akimagyar és magyar közt, ha a haladás barátja, annálkevésbbé tett különbséget, mert maga is liberálisnakvallotta magát. Igaz, az ő liberalizmusa, melyet ő jel-lemzően liberalitásnak is nevez, a vallásszabadság ésaz adózó nép felszabadításán, továbbá sajtócenzúrakönnyítésén túl nem sokkal terjed, s ami fő, módszer-ben és hangban nagyon is eltért az újliberális nemze-dékétől. Az ő szabadságérzete, mint maga észreveszi,„ideális képekhez szövé magát, s valahányszor minden-napi, hideg valósággal találkozott, mindannyiszor sebes

67

fájdalommal égetett“.1 Az új emberek hangos zaja,teleszájjal mondott frázisai, melyekre minden éljentharsog, folytonos és mindenároni oppozíciója eltaszítjaőt, akinél a hazafiság a lélek dolga, aki egy-egy ország-gyűlési nyelvüzenetet „lelke fájdalmában“ ír meg, nempedig frázisbőségből, vagy elvi dogmatizmusból. Sorsais, szűkebb körben, ugyanaz, mint Széchenyié: megtör-ten vonul vissza, a haza sorsán kétségbeesve és engediát a teret a liberális nemzedéknek. „Haladás a matéria-ban, de haladás a lélekben — semmi“, ez vigasztalanvégítélete a romantikusnak a büszkén előtörő liberálisirányzatról.2

Közhangulat, mely Széchenyi mellett állt és meg-maradt volna, a romantizmus gyors elmúlása folytánki nem fejlődhetett. Ami most következik, az példátlandiadalmenete a liberális ideáknak, minővel egy állam-ban sem dicsekedhetik az új irány. Nekünk pedig köte-lességünk e diadalmenet rajához készülve azon rétege-ket venni szemügyre, melyekben a liberalizmus legelőbbés legtartósabban gyökeret vert.

1 Kölcsey Országgyűlési Naplója 1832 december 27-én.2 U. ott 1833 március 6-án.

II. A MAGYAR TIERS ÉTAT: A KÖZÉPNEMESSÉG

A forradalomnak és liberalizmusnak ideáit a nyugatiállamokban mindenütt a nemesség és jobbágyság köztálló polgári osztály, a tiers état valósítá meg. Ahol eza harmadik rend számban, műveltségben és gazdagság-ban hatalmas volt, ott az új kor eszméi előbbíutóbbdiadalra jutottak. Így elsősorban Franciaországban, hola tizenhetedik és tizennyolcadik század nagyszerűgazdasági fellendülése folytán gazdag gyárosok, műveltés öntudatos iparosok, tőkéből élő polgárok, generációikon át családi vagyont gyűjtött állami hivatalnokok,adók és pénz jövedelmek bérlői éltek, egy egész kitér-jedt középosztály, mely vagyoni függetlenségében nemfért meg többé a rendi társadalom és abszolutisztikusmonarchia kereteiben. Ez osztály tagjait vagyoni jólétmellett a műveltség egysége is egybekapcsolta; mind-nyájan hívei voltak a rendi és abszolút uralmat ostromlóirányoknak: racionalizmusnak, angol parlamentarizmus-nak, modern gazdasági ideáknak, s mindnyájan készekvoltak ez új műveltség érdekében egy emberként neki-feszíteni vállukat az abszolutizmus korhadt épületének.A francia példa eléggé megvilágítja azon polgáriosztálynak ismertető jeleit, melynek elég ereje vanadott viszonyok közt politikai működésre, az állam ésnemzet átalakítására. Ezen jelek elsősorban gazdaságifüggetlenség, ebből folyólag szellemi függetlenség és aműveltségnek bizonyos egyenletes volta. Hogy a tiersétatnak ezek adják kezébe a politikai hatalmat, bizo-nyitja ezt az egyszerű ellenpróba. London és Párizsután Európának leghatalmasabb székvárosa Bécs volt,

69

benne széles polgári osztály az anyagi jólét magasfokán, mely azonban mégsem vált forradalmi ideákharcosává, sőt ellenkezőleg, része volt abban, hogy BécsPárizs ellenlábasává, a forradalomellenes reakció köz-pontjává legyen. Az osztrák tiers état ugyanis vagyonijólétét kizárólag a Habsburgok centralizációjának, azabszolút monarchiának köszönhette. Bécs jómódú ipa-rosainak az udvar és a bécsi központi hivatalok szerez-tek munkát,1 aminthogy a németausztriai cseh és morvagyárak is csak a Habsburgok protekcionizmusa segé-lyével virultak fel: olcsó áron magukba szívták a mo-narchia, főként Magyarország nyersterményeit, s kükföldi versenytől mentesen adták el az agrárterületekneksaját gyártmányaikat. Vagyoni jólét volt ugyan, dehiányzott a vagyoni függetlenség, hiányzott a fogékony-“ság az új műveltség iránt, mindenkinek személyesérdeke kapcsolódván a régi rendszer sértetlen fenn-tartásához. Szellemi szükséglet hiánya magyarázza aszellemi függőség azon nagy mértékét, melyben a bécsikormány e vagyonos középosztályt cenzúra és rendőri.felügyelet által annyi időn át leszorítva tarthatta.

Ha pedig Ausztriában sem találunk új eszmékrefogékony polgári osztályt, ahol az államhatalom min-den igyekezetével vagyonos városi lakosság alakulásánfáradozott, annál kevésbbé Magyarországon, a Habs-burgoknak gyarmati függésben tartott országában.A bécsi államférfiaknak szigorú következetességgelkeresztülvitt elve volt, semmit nem tenni az országanyagi fellendüléséért addig, míg a magyar nemességel nem vállalja a monarchia terheinek az osztrák tartó-mányokkal arányos viselését. Ez azonban 1848íig megnem történvén, a magyar ipar és kereskedelem, városiélet és polgári lakosság mesterségesen tartatott megfélig középkori állapotában, a javulás legkisebb reményenélkül.

Nem csodálkozhatunk tehát, ha a magyar városo-kat, s bennük a polgári osztályt a nyugati államokhoz

1 Az udvar és központi hivatalok polgárságlétesítő és város-alkotó hatására 1. Werner Sombart: Studien zur Entwicklungs-geschichte des modernen Kapitalismus, I. kötet.

70

képest elmaradt helyzetben találjuk. Magyarországlakossága, Erdéllyel együtt 1840-ben 12,880.900 főrerúgott, ebből az erdélyi másfélmilliót leszámítva, maradMagyarországra 11,376.000. Nemes volt ugyanebből544.372 lélek, városi lakos több: 575.518 lélek.1 Ez utóbbiszám azonban csak külsőleg kedvező. A valóságbanezen városi lakosság nagy részét nem számíthatjuk aszó nyugati értelmében polgári elemnek, még kevésbbéolyannak, mely a nemzeti élet átalakításánál szerepetjátszhatott. Levonandók itt elsősorban azon városilakosok, kik idegen anyanyelvűek lévén, idegen kultúr-körbe tartoztak. Ilyen volt például Pozsonyban szinteaz egész 30.000 lakosból álló polgárság, melyről egykorústatisztikus jegyzi meg: „Nyelvekre nagyobbrészintnémetek, de rendesen tudnak valamit magyarul és tótulis, minthogy gyermekeiket magyar vagy tót falubaszokták adni cserében.“2 Temesvár német lakosságábanmég a negyvenes években is „ingovány közepén kisoáznak“ tűnt fel a vármegyeház magyarsága.3 A majd-nem hatszázezernyi városi lakosságnak tehát éppenvagyonosabb, műveltebb felét nem tekinthetjük nem-zeti osztálynak, melyből egy nemzeti regeneráció ki-indulhatna: a felvidéki, bánsági, bácskai és nyugat-magyarországi városokat ekkor még többnyire német-nyelvű polgárság lakta, mely éppen az új nemzeti mozsgalom során volt megmagyarosodandó. Maradna teháta Duna—Tisza-vidék és a Dunántúl színmagyar városieleme, amennyiben ez is nem most lépett csak a magya-rosodás útjára, mint például Székesfehérvárnak a törökkiűzése óta német és szerb lakossága. De a nagy magyarsíkság és a dunai dombosvidék városai inkább ősterme-léssel, semmint speciálisan polgári: ipari, kereskedelmiés szabad kereseti ágakkal foglalkoztak. Magyar váro-

1 Ezen és következő adatok Fényes Elek németnyelvű művé-bői: Statisiik des Königreichs Ungam, I. Theil, Pest, 1843 valók.

2 Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzákapcsolt tartomá-nyoknak mostani átlapotja statisztikai és geographiai tekintetben,Pest. 1848, II. kötet, 442. 1.

3 Degré Alajos: Visszaemlékezéseim I. kötet (II. kiadás), 1884,13. 1.

71

saink akkor még inkább, mint ma, parasztvárosok vol-tak, lakosaik földmívelő, állattenyésztő, szőlőmívelőőstermelők, kikre tehát a tiers état fogalma nem alkal-mázható. A 32.000 lakossal bíró 160.000 holdnyi határrakiterjedt Szeged városa szinte teljesen őstermelésből él,s ami kereskedése van, gabona, dohány, gyapjú, szap-pan elszállítására és a Törökország és Ausztria köztitranzito-kereskedelemre szorítkozik, mely utóbbi, minttudjuk, idegenek: rácok, macedónok és törökök kezénvolt. „Lakosai sok és szép szarvasmarhát, jeles lovakat,igen sok juhot és sertést tartanak, szőlőskerteket mű-veinek, a dohánytermesztést nagyban űzik és fuvaroz-nak. Továbbá számos és mindenféle kézműves talál-tátik itt, így szinte egy szódagyár, könyvnyomtató-műhely s mintegy 80 malom a Tiszán“, — tehát ezegykorú leírás1 is mutatja, hogy az úgynevezett városilakosság nagy többsége őstermelő s aki nem az, azpedig az őstermelő parasztság ipari igényeit kielégítőkézműves és iparos. Ahol magyar városokban keres-kedő elem van, az szinte kizárólag zsidó. Így Nagy-váradon, hol a „lakosok nagyobb része kézművesség-bői és kereskedésből él, mely utolsó nem felette élénkugyan, de a várad-velencei zsidók mégis szilvával ésgabonapálinkával, gubaccsal, nyersbőrökkel, borral,gabonával nem megvetendő kereskedést folytatnak“.2Mindebből kétséget nem tűrően kiderül, hogy alföldiés dunántúli városaink lakossága, bár anyagi tekintet-ben megütötte a tiers étathoz szükséges mértéket, denem szellemi műveltség, független gondolkodásmóddolgában. A nagy parasztvárosok lakói konzervatívtömeget alkottak, mely magára hagyva terméketlensziklaként zárkózott volna el a liberalizmus idesodortmagjai elől.

Városokban nem találván középrendet, kénytelenekvagyunk az egyes foglalkozási ágakat sorra venni. Elő-szőr a kereskedő- és iparososztályt. Az elsőről köz-tudomású, hogy a rendi Magyarországon magyar ember

1 Fényes Elek id. m. IV. kötet, Pest, 1839, 163. 1.2 U. o. 67. 1.

72

nem foglalkozott kereskedéssel. Átengedte azt idege-neknek: zsidóknak, cincároknak, görögöknek, örmé-nyéknek, rácoknak. A legjövedelmezőbb ágak: gabona-,gyapjú- és bőrkereskedés teljesen a zsidóság kezén volt,mely nemcsak az alkotmány sáncain, de a magyar nem-zetiség keretem is kívül állván, az új irány hordozójávánem válhatott. Viszont az iparűző lakosság száma1805-ben 88.000, 1840-ben 125.000 fő volt, amit össze-vetve az egész népességgel, nálunk csak minden 89egyénre esett egy iparos, míg Ausztria német tartó-mányaiban minden 13—15 személyre, Lombardiábannyolcra, sőt még az elmaradt Galíciában is mindenSCkra.1 Nálunk tehát, Oroszországot és a Balkánt le-számítva, európai országok közt a legcsekélyebb számúiparos élt. Ha még tekintetbe vesszük a céhrendszernekúj gondolatokat kirekesztő uralmát is, úgy az iparos-osztályt bátran kizárhatjuk a magyar tiers état köréből.Maradnak most már csak az úgynevezett értelmi-ségi osztályok. Az állami — magyar királyi — kormány-hivatalokban, hozzájuk számítva az állami iskolákat,1840--ben összesen 4300 hivatalnokot és szolgát talá-lünk, kik közül rögtön le kell számítanunk körülbelül1700-at, mint akik Bécsben, vagy a tengerparton, vagyaz udvari kamarának alárendelt bánya-, só- és harmin-cad-igazgatásban szolgálván, német anyanyelvűek vol-tak, vagy ha magyarok is, a nemzeti élettel nem állottakkapcsolatban. A megmaradt 2600-nak is fele szolga, másrésze, mint hivatalnok, annyira függ az abszolutizmusrahajló kormánytól, hogy az új ideák terjesztésére semmi-képen nem alkalmas. Vármegyei hivatalnok volt ugyan-ekkor 2458 — a hajdúkat és szolgákat már leszámítva —,ügyvéd és urasági fiskális körülbelül 5000, orvos, sebész,gyógyszerész 2500. Gazdatiszt megint nem jön számba,mivel a kenyéradók, egyházi és világi főurak nem tűr-ték volna, hogy kasznárjaik és ispánjaik az új ideákszerint az ő adómentességük és előjogaik ellen izgas-sanak.

1 Fényes id. német müve I. kötet, 131. 1.

73

Mindent összevéve, még a katholikus és protestánsoktató és egyházi személyzetet is, széles Magyarországgon l0.000-nél több független anyagi és szellemi viszo-nyokban élő embert nem találunk a harmadik rendbesorozható osztályok között, pedig még ezeknek tekin-télyes része is: ügyvédek, vármegyei és állami hivatal-nokok, a második rendből, az elő jogos nemességbőlszármazik. És ami fontos, ez a 10.000 ember többnyireszűk anyagi viszonyokban élő értelmiség, melynek sema politikai életre, sem a nép tömegeire nincs nagyobbbefolyása. És ezek alapján ki is mondhatjuk, hogy ná-lünk még a tizenkilencedik század negyvenes éveibensem létezett olyan polgári osztály, mely anyagi és szel-lemi jólét birtokában vállalkozhatott volna az ország-nak nyugati mintára átalakítására.1 A nemzeti feladatilyen körülmények között azon osztály vállaira hárult,mely az ősi magyar térségeken az adott időpontbanegyedül rendelkezett vagyoni jóléttel, anyagi és szel-lemi függetlenséggel, egységes és egyenletes műveltség-gel. És ez az osztály a köznemesi rend.

Magyar nemes családfő volt 1840 körül 136.000, anemesség teljes lélekszáma öt és félszázezer, össze-vetve az ország tizenegymilliónyi népességével, mindenhúsz nemnemesre jut egy nemes. Ilyen nagy arányszámpedig Európa egyetlen országában sem található. A szin-tén hatalmas múlttal bíró cseh nemesség száma csak2252, Csehországban eszerint minden 828 egyénre esikegy nemes, Ausztria német tartományaiban minden350-re, Lombardiában és Velencében 300-ra. Legtöbbnemes van Magyarországon kívül lengyel területen, deitt sem érik el hazánkat, például Galíciában csak min-den hatvannyolcadik ember volt nemes.1 Ezen kis

1 Teljesen hamis tehát Jászi Oszkár: A nemzetiségi államokkialakulása és a nemzetiségi kérdés, 1912, 382. s köv. 11. doktriner ésidegen sémára vont felfogása, mintha a városok lettek volna „azutolsó 130 évben Magyarország értelmi és anyagi műveltségénekletéteményesei, hordozói“ s mintha a magyarság „összes politikai,nemzetiségi és szociális-kulturális törekvései a városokból indultak“volna ki.

2 Fényes id. m. I. kötet, 136. 1.

14

összeállítást tudomásul véve, óvakodni fogunk a magyarnemességről modern demokrata frazeológiával, minttörpe minoritásról, oligarchikus töredékről, feudálisrablólovagokról beszélni. A rendi alkotmánynak élvezőimár saját érdekükben is kénytelenek voltak századokfolyamán nyitva tartani a kaput mindenki számára, kiaz országban munka, szerencse, tehetség által pozícióra,befolyásra tett szert. Innen a nemesítések folytonnövekvő száma, majd a tömeges nemesítések, melyekmint valami primitív szelekció által az ország mozgé-kony és tehetséges elemei mind bejutottak a kiváltsa-gos rendbe. A magyar nemesség ilyen évszázados sze-lekció terméke, melyet csak az nézhet le joggal, ki aszelekció kérdését jobban tudná a gyakorlatban meg-oldani. Ez a kiváltságos rend, vér a magyarság véréből,a tizenkilencedik század elején már politikai jogok dol-gában is inkább tarthatá magát az egész népesség tör-vényes képviselőjének, mint a nyugati demokráciáknem egy képviselőtestülete. A magyar alsóház tagjaita rendi alkotmány értelmében a tizenegymilliónyi lakosnevében 136.000 nemes választá, míg a liberális Francia-ország demokrata kamarájába 1830 előtt a 30 milliónyilakos közül csak 94.000-nek, 1831 után, a júliusi fórra-dalom vívmányaként pedig 188.000-nek volt joga kép-viselőt küldeni. A francia demokrácia tehát sokkal kéve-sebb ember kezébe tette le a politikai jogokat, mint amagyar rendi alkotmány.

Ez a nemesség szinte egészében magyar eredetű ésanyanyelvű volt. Az ötödfélszázezer nemesből összesencsak 58.000 volt német, 21.666 oláh, a többi 466.000 ma-gyár. A nemzeti származás tehát a nemességet egészé-ben képesíti a nemzeti átalakulás munkájára. Nem ígya tiers état-ra jellemző többi ismertetőjel, melyeknekkutatásánál különbséget kell tennünk a köznemességvagyonosabb és szegényebb rétegei között. Ez utób-biakhoz tartoznak az egytelkes vagy szűkebb értelem-ben vett bocskoros nemesek, kiknek, mint tudjuk, csakegy jobbágy telkük volt, melyet maguk, saját kezükmunkájával míveltek s ennélfogva életmódjukban nemkülönböztek a parasztoktól. Kölcsey Ferenc nyilatko-

75

zata szerint a „nemesi sok ezer háznépek hasonlatlanulnagyobb része szegénysége s műveletlensége miatt ajobbágynéphez igen közel áll, s igen nagy szám jobbágy-telkekre szorulván, s az újonalkotott törvény által adó-zásra köteleztetvén a néppel, éppen összevegyült“.1A nemzeti regeneráció művében ezekre tehát nem szá-míthatunk. De az úgynevezett bocskoros nemesség szé-lesebb rétegeire sem, melyek ugyan a vagyonosságnaknagyobb mértékével dicsekedhettek, de mégsem annyi-val, hogy a földtől szabadon, a parasztétól eltérő élet-módot folytathattak volna. Mint a köztörténetből tud-juk, a falusi kisbirtokosok, a bocskoros nemesség éhesés szomjas tömegei, sőt még a nagyobb komposszesszo-rok egy része is a „Nem adózunk!“ jelige alatt hű tá-mogatói valának a bécsi kormánytörekvéseknek. A ne-mesi rendet ezek szerint két részre kell bontanunk:kis- és középnemességre, s az előbbit a polgári osztály-hoz hasonlóan jelen érdeklődésünk köréből kizárni.

Határt persze nehéz vonni, midőn nemes és nemesközt legcsekélyebb jogi különbség sem állott fenn, smidőn évszázadok szokásjoga sem rendelkezett annyierővel, hogy például a vármegyei tiszteletbeli hivata-lókból is valakit kizárhasson. A középnemesség egész-ben véve az úgynevezett bene possessionati osztálya,mely aránylag kiterjedt földbirtok felett rendelkezvén,évszázadokon át ősi földjén ült, vármegye és országügyei intézésében nemzedékeken át résztvett, s tulaj-donképen közelebb állott a főnemesi rendhez, mint anemesség szegényeihez. Gazdasági életünk hátramaradt-sága magyarázza, hogy e tejjel-mézzel folyó Kánaánbanalig néhány száz család tudta magának az állandóanyagi jólétet s a lelki művelődés eszközeit megszerezni,a túlnyomó többséget megakadályozta ebben viszony-lagos szegénysége. Kétséget nem szenved, hogy a ne-mességnek csak igen csekély töredéke számítható abene possessionati közé. Szatmár vármegyében 30.000,Veszprémben 29.000, Zalában 24.000, Borsodban ésPozsonyban 32.000 nemes lakott, s ugyanezen vár-

1 Országgyűlési beszéde az örökváltság tárgyában 1834-ben.

76

megyék területének tekintélyes része volt főúri és egy-házi kézen, úgy hogy a vármegye földje, az akkori olcsógabona- és nyersterményárak, valamint középkori gaz-dálkodás mellett ennyi embernek semmikép sem ad-hattá meg a lelki függetlenséghez közönségesen szűk-séges anyagi jólétet. Bár a napóleoni háborúk nyomána nyerstermények ára hirtelen magasba szökött, s emagas árak a devalvációk után is megmaradtak, úgyhogy a városi lakosság, különösen a készfizetéses hiva-talnokok a legnagyobb nyomorba, sőt éhhalál vészedéi-mébe jutottak,1 a terményárak javulása a bocskorosnemeseknek, csekély produkciójuk folytán, mégsemhozott anyagi jólétet, hanem csak azt, hogy evés-ivásdolgában, mint Széchenyi mondja, állati vágyaiknakmég zsírosabban tehettek eleget. Széchenyi nemhiábahelyezé oly kísérteties világításba a magyar nemes gaz-dasági helyzetét: csak haldokló országban vala lehet-séges, hogy emberi méltósággal, a halhatatlan lélekigényeit betöltve csak azok élhessenek, kik legalább isnyolcszáz vagy ezer holdnyi termőföldet mondhattakmagukénak. Tudjuk, Deák Ferenc legnagyobb takaré-kossággal, magábavonult életmóddal, költséges passzióknélkül is alig tudott birtokaiból annyi jövedelmet sze-rezni, hogy legalább az év egy részét az ország politikaiközpontjában tölthesse el. Pedig neki 810 hold zala-megyei földje volt, ebből csak 285 hold erdő, a többiszántóföld és rét, meg nem kevesebb, mint 146 holdnyiszőlő!3 Nem nagyítunk tehát, ha azt állítjuk, hogy anyugati ideák csak azon társadalmi rétegben találtaktermékeny talajra, melynek tagjai átlag ezer hold föld-nek voltak urai.

Ez állításunkat a tényleges viszonyok teljesen meg-erősítik. A vármegyék közéletét ez időben majdnemkizárólag a középnemesség politikai működése tölti be,annak pillanatnyi irányait a birtokos családok egymás-

1 Ez állapotok leírását 1. Schwartner: Sfatistik des KönigreichsUngarn, II. Ofen, 1806, 509. 1., továbbá Ignaz Beidtel: Geschichieder öst. Staatsverwaltung, kiadta 2 kötetben Alfons Huber.

2 Ferenczi Zoltán: Deák Ferenc éleié, II. kötet, 226. 1.

77

hoz való viszonyai szabják meg. Szinte ujjainkon össze-számlálhatnék azon neveket, melyekkel egy-egy vár-megyében vezető helyeken találkozunk. Szepes vár-megyében például a Szinnyeyek, Péchyek és Berze-viczyek szava volt döntő, e három família látta el a vár-megyét vezetőkkel, s bontá pártokra egymásközti ver-sengéssel a nemesi közönséget.1 Tolna vármegyébenhasonlóképen a nagyobb birtokos családok erőviszony-lata alkotta a központi problémát, mely körül a pártokkijegecesedtek: itt a Perczel és Dőry családok állottakszemben a Csapókkal, Auguszokkal, Bezerédyekkel.2Ugyanily központi szerepe volt a Beöthy—Tiszáéivá-litásnak Bihar vármegyében. Egykorú szemlélő szerintTorontál megyében senki sem törődött a politikával,csakis a „kiskirályok“; néhány Karácsonyi, Csekonics,Hertelendy és ezek csinálták a megye nevében a „poli-likát, követválasztásokat, utasításokat s tisztújítást“.3Egy-egy ilyen hatalmas család nemcsak a szorosan vettrokonokkal és atyafiakkal, de a kiterjedt birtokától ésbefolyásától függő egyéb nemesi szavazókkal: ügyvé-dekkel, esküdtekkel, papokkal, szomszédokkal stb. isfelvonulván, középkori családi viszályok küzdterévétette a nemesi fórumot, hol tehát a nemesi egyenlőségmellett is a valóságban néhány család hatalma döntött.A bocskoros nemesség pedig ellenkezés nélkül követteaz egymással szemben álló nemzetségek egyikét vagymásikát, nemcsak mert hiányos műveltsége folytánpolitikai problémákat maga fejéből úgysem tudott meg-oldani: nem csekély hatással voltak reá a versengő csa-ládoktól pazarul alkalmazott anyagi érvek is, mint vesz-tegetés, itatás, szabad konyha a nemesi háznál vagy azuradalmi korcsmában stb.4

Vagyoni és szellemi jólét, politikai érettség és isko-lázottság, emellett magyar származás és magyar nem-

1 Pulszky Ferenc: Életem és korom, német kiadás, I. kötet, 143.1.2 Bodnár István és Gárdonyi Albert: Bezerédj István, I. kötet

147. 1., úgy látszik, igen értékes és sajnos, kiadatlan naplók nyomán.3 Degré Alajos id. m. I. 38., 39. 11.4 Példái ennek az egykorú irodalomban. Tipikus rajzot ad báró

Eötvös József: Éljen az egyenlőség c. vígjátékában.

78

zeti érzés egyetlenegy néposztályban volt tehát talál-ható hazánkban, s ez a köznemesség, a nagyobb birtok-kai rendelkező vidéki köznemesség. A tiers état szere-pét a viszonyok nyomása alatt ennek a néposztálynakkellett, akarva nem akarva, előbb-utóbb átvennie.

III. A NYUGATI LIBERALIZMUS ALAPELVEI

Mielőtt továbbmennénk és a magyar liberalizmuskifejlődését rajzolnánk, tisztába kell jönnünk azonelvekkel, melyeknek magyar földre átültetését céloztaa hazai mozgalom. A magyar liberális korszakot megnem érthetjük, ha nem ismerjük a nyugati liberalizmust,azon szellemi mozgalmat, mely akkoriban a nyugat-európai országokban uralkodott. Nem elégedhetünkmeg tehát néhány jelszó előadásával, minők a liberaliz-mus tartalmát manapság, mai csődjében alkotják, ha-nem történeti kutatással kell visszatérnünk azon tanok-hoz, melyek valaha Európának annyi igaz, jó, becsületesemberét lelkesítek. Mert a liberális ideák eredetileg alélek mélyéről fakadtak s diadalmenetük Európa orszá-gain át nagyszerű szellemi mozgalom, aminőhöz a tör-téneti szemlélet, legyen bár még olyan mentes is liberá-lis illúzióktól, tisztelettel közeledik.

A szó magában véve keveset magyaráz. Liberales-nek hívták Spanyolországban az 18124 új alkotmányhíveit, ellentétben a stabilesszel, akik ezt a francia for-radalmat hirdető alkotmányt megdöntötték. Spanyol-országból a kifejezés csakhamar elterjedt francia, angol,német földre, ahol persze liberális szóval már nem az18124 spanyol alkotmány híveit, hanem az általánosliberális tanok követőit, a liberalizmus hirdetőit jelölték.

A liberalizmust, mint a szellemtörténet egy moz-galmát, már nehezebb, sőt szinte lehetetlen definiálni.Lényéhez csak azon tanok genealógiája útján férkőzne-tünk, melyekből összetevődik. Első generációban szülőia francia forradalmi tanok, második generációban a

80

„felvilágosodás“, közelebbről a racionalizmus és rous-seaui elméletek. A racionalizmus filozófiája, sőt márennek előfutárja, a természeti jogbölcselet, elvetette azemberek egymás alá- s fölérendeltségét és kimondá azállamokban tényleg fennálló rendi elkülönzéssel szem-ben minden egyes embernek természetes jogát az életre,élete berendezésére, szabadságra és egyenlőségre. Mi-vei minden ember egyformán eszes lény, egyiket semszabad a másiknak alárendelni, mindegyikben egyfor-mán tisztelni kell a Rációt, az Észt; ez az alapja azegyenlőségi tannak, melyet a liberalizmus a racionaliz-mustól készen kapott. A másik alapelvet Rousseau szol-gáltatta, ez a borae naturelle, mely szerint az emberektermészettől fogva jók s amíg természetes állapotbanmaradnak, addig egymáshoz való viszonyaikat elég haa jóság ideális szempontja szabályozza. Később ugyanmegromlottak, de ez nem akadályozza a nagy álmodótabban, hogy ez ősi jóságra egész államrendszert építsenfel. Mi sem természetesebb, minthogy az egyenlőségielv és a rousseaui jóság kiegyenlíthetlen ellentétbenállottak a tizennyolcadik század államtípusaival, azabszolút monarchiával és a rendi alkotmányokkal, holaz emberek egyenlőtlensége a kényszer eszközeivel tar-tátott fenn. Tényleges valóság és teória tűz- és vízkéntállottak egymással szemben, a teória megvalósítása ameglévőnek halálát jelentette. És jött a francia fórra-dalom, mint egy mesebeli óriás és úgy látszott, minthahatalmas erejével megvalósíthatná a kor jobbjainakálmát, visszaadhatná az embereknek emberi méltóságú-kat, ősi jogaikat: szabadságot, egyenlőséget, testvérisé-get. A francia forradalom a nagy idealisták: Schiller ésKlopstock és Kazinczy helyeslésétől kísérve monda kiaz ember természetes jogait, azt, hogy az ember ősiállapotában jó és igaz, hogy a földi nyomorúságok ezreicsak azért vannak, mert az ősi jóság elnyomatott, merthatalom adatott embereknek emberek felett. A földiparadicsom tehát helyreáll, ha az elnyomást megszün-tétjük, s a természetes jogokat mindenkinek vissza-adjuk. Ezen racionalista és rousseaui tanok értelmébenszüntette meg a francia forradalom a királyi előjogokat

81

és rendi kiváltságokat s adott az embereknek egyenlőpolitikai szabadságot.

Mindeddig, a forradalmi kezdeteken, kétségtelenülaz emberi lélekben rejlő optimizmus uralkodott, a gyér-meki hajlandóság jót tenni s a gyermeki hit, hogy jó-indulatú emberi munkával a világot végkép meg lehetjavítani. De minél magasabbra csapott a hit és a lelke-sedés lángja, annál több füst vegyült belé, a légkör an-nál inkább fojtóvá, tiszta emberi érzelmeket megölővéváltozott. Ismerjük a szörnyűségeket, melyek a fórra-dalom további folyamán az eredeti képződményt rútsebként boríták el, hogy végül a mozgalom förtelmeserkölcsi pocsolyán át megérkezzék a kiindulóponthoz,a szabadságtagadó abszolútizmushoz. A véres jelenetekEurópa gondolkodóira kivétel nélkül kiábrándítólaghatottak: keserű ébredéssel vallák be tévedésüket ésismerték el, hogy az emberi haladás ez úton meg nemvalósítható. Az uralkodó hangulat a francia forradalom-ban véres szörnyeteget látott, melytől mindenki bor-zadva fordult el. E hangulat szülötte a romantikus gon-dolat s a konzervatív politika, melyekről föntebb be-széltünk.

A liberalizmus ideái a francia forradalomban márkészen voltak, mielőtt az intézményes terror uralomrajutott volna. A terrorra következett Napóleon kény-uralma, erre viszont a szentszövetség, mely egyéni füg-getlen gondolkodást és politikai mozgalmat egykép erő-szakkal fojtott el. A szentszövetség reakciója újabbreakciót szült s így történt, hogy az emberek ismét saj-nálkozással, sőt vágyódással kezdettek a szabadság-tanokhoz fordulni, melyekről csak az imént derült kipéldátlanul visszataszító jelenetekben, megvalósításuktökéletes lehetetlensége. És minél nagyobb és állandóbbnyomásnak volt kitéve Közép- és Nyugat-Európa azabszolutisztikus rendőrállamok alatt, annál inkább ju-tottak becsüléshez és tisztességhez az imént még gyű-lölt, megvetett forradalmi ideák. Ekkor született megvalójában a liberalizmus, mely tehát létezését ellenségei-nek, a szentszövetségnek és a napóleoni reakciónakköszönheti.

82

A francia liberalizmus 1820 körül gyökerezett meg,mióta a Bourbonok kormánya az 18154 szabadabbszellemű, nem abszolutisztikus alkotmánynak, a Charternak rendelkezéseit egymásután felfüggesztette. A sze-mélyes szabadságot, egyesülési jogot, sajtószabadságotkorlátozó rendeletek, majd Villélenek erőszakra tá-maszkodó kormányrendszere viharos mozgalmakat vál-tottak ki, összeesküvések, politikai perek keletkeztek.A fiatal nemzedék, mely a reakció ez idejében nő fel,szinte automatikusan tér vissza a forradalom ideáihoz,mit annál könnyebben megtehet, mert forradalmat amaga véres valóságában soha nem látott. Így érthető,hogy az első liberális generáció magasztos lelkesedésselhirdeti újra Szabadság és Ész ideáit, ugyanoly gyermekioptimizmussal és ideális érzülettel, mint annak idején,a forradalmi terror előtt Mirabeau és Bailly s a terrortöbbi áldozatai. A forradalmi szörnyeteg, idő ködén,reakció feketeségén át nézve, megszépült szemükben sa vezetők, csupa húsz-harmincéves fiatalember, hatal-mas szónoklatokban, tüneményes nyelven írt munkák-ban hirdetik az eltemetetteknek hitt tanokat. Közöttüka francia szellem ragyogó büszkeségei: Villemain, Vic-tor Cousin, Augustin Thierry, Thiers, Michelet, Méri-mée, Guizot, Sainte-Beuve. Az ő kivételes tehetségükhódítja meg a liberalizmusnak a nyugati országok min-den értelmiségét.

Mert a liberalizmus az értelmi osztályok mozgalma,azon tiers étatnak szülötte, mely 1789-ben felemelvénfejét, a forradalmi terror alatt elbukott, Napóleon és aszentszövetség idején szolgaságban sínylődött s mostújra kilép, hogy magának, de egyszersmind a többi tár-sadalmi osztálynak, az egész emberiségnek megszerezzea Szabadságot és az emberi jogokat. A forradalombólőszinte utálatot tanult a szélsőségek iránt, ennek hatásaalatt programmjában megállapítja, hogy forradalmi át-alakítás nem célja neki, mert Ész és Szabadság elégerősek arra, hogy békés úton is meghódítsák maguknaka népek szívét. „Törvényes szabadság és észszerű jog“uralmát akarta megvalósítani, eszközei ebben politikaitéren az angoloktól kölcsönzött parlamentáris kor-

83

mányforma és lehetőleg széleskörű választói jog, gazda-sági életben szabad kereskedelem és ipar, középkorieredetű korlátozásoknak, vámok és céheknek eltörlése.A magánéletben viszont az egyéni szabadság biztosításaa főcél; a legjobb kormányforma az, mely a legnagyobbegyéni szabadságot egyesíti az államhatalomnak leg-kisebb és legritkább beavatkozásával az egyéni életre.

Mindezen tanok már az első francia generációnakköztulajdonát képezik, bár ott még sok a forrongás mégegyes emberek lelkében is. Jellemző a mozgalomra, hogya francia forradalom hatalmas szuggesztiójától nem ké-pes menekülni; a liberális történetírók, elsősorbanThiers és Mignet, a francia nemzetnek e nagyszerű él-menyét ragyogó munkákban idealizálják s a forradalmitant a liberális ideológiában ha nem is központi helyen,de a tudat alatt megtartják. Thiers művéről találóanmonda egy bajtársa, hogy hatásában elérte a Marseil-laiset, annyi tisztelőt és szenvedélyes rajongót szerzetta forradalomnak. A második nemzedékben e forradalmihév már inkább megülepedett, hasonlóképen háttérbeszorul a német liberálisok gondolkodásában, kik a fran-cia forradalomban az emberi jogok hajnalhasadásáttisztelik ugyan, de ideális lelkesedésüket óvakodnak agyakorlatba átvinni. S csakugyan a kifejtett liberaliz-mus követelményei közt egy sincs, mely forradalomnélkül, békés úton ne volna megvalósítható.

E követelmények rendszerbe foglalva a szabadsásgok három csoportjára vonatkoznak:

1. egyéni szabadságok: személyes szabadság, mitAngliában a Habeas corpus-akta fejez ki; működési éskereseti szabadság, függetlenül állami és rendi akadá-lyoktól, monopólium-, privilégium-, vám- és céhszabály-tói; végül a tulajdon és tőke felhasználásának joga;

2. társadalmi szabadságok: szabad vallásgyakorlat,mellyel az egyház és állam elválasztása is egybekap-csoltatik; oktatási és egyesülési szabadság;

3. politikai szabadságok, mint az előzők biztosítékaiés feltételei: általános választói jog, nemzeti népkép-

84

viselet, kormányfelelősség, független bíráskodás, sajtó-szabadság.1

Ez elősorolás érthetővé teszi előttünk a liberaliz-musnak példátlanul gyors diadalútját Európa közvéle-menyében. Az akkori rendi államokban aránylag kevésembernek volt mozgási szabadsága, a többségnek csakkötelessége, súlyos terhe. Azon rendszernek tehát, melyszabadságot, a terhektől és kötelmektől szabadulástígért, rövid idő alatt népszerűvé kellett válnia. Valóbana liberalizmus, ahol csak fellép, a nép tömegeit hódítjameg, anyagi propagandára, vesztegetésre és erőszakranincs szüksége, az emberek szíve feléje fordult mégakkor is, ha a tanokból keveset vagy semmit sem érte-nek. Elősegíti a győzelmet a liberalizmusnak határozót-tan nemzeti iránya, mely nem eredeti tulajdona ugyan,de terjedése közben, minden egyes nemzet körében,hozzákapcsolódott. Az abszolút és rendi monarchiáktöbbnyire a középkorból származván, a nemzetiségi elvellenére, annak állandó sérelmével állottak fenn, s mosta liberalizmus, megdöntésükre törekedvén, magáévátette, kisajátítá magának a nemzetiségi elvet. A francialiberálisok a gloire ápolásából éltek, a németek a nagy-német egység gondolatát írták zászlójukra,, az olaszliberálisok ausztriai abszolutizmus és egyházi államellen harcolva, az olasz egység hívei voltak. Szabadságés nemzetiség a két erő, mely a liberalizmus szekerétgyors rohamban ragadta magával Európa egyik orszá-gából a másikba. Mert a tan minden országban, mindennépnél ugyanaz maradt, amint ez a liberalizmus racio-nalista eredeténél fogva másként nem is lehetett. Azember természettől fogva alkalmas lévén Ész és Szabad-ság elveit megvalósítani, számbavehető faji különbségeknem létezhetnek, melyek az Ész és Szabadság győzelmétakadályozhatnák. A liberális szabadságok tehát mindentalajba átültethetők, mindenütt gyökeret vernek és vi-ragot hoznak, tekintet nélkül a fennálló társadalmi sállami viszonyokra, melyek lehetnek még oly nyomasz-tók, Szabadság és Ész legyőzi ellenállásukat. Ez volt

1 V. ö. Ed. Laboulaye: Le parti libéral, Paris, 1865.

85

erős hite francia, olasz, német, svéd liberálisnak egy-aránt, csak úgy, mint a magyarnak.

E rövid összefoglalás talán eléggé feltünteti a libe-ralis tanok általános emberi elemeit, azokat, melyek aliberalizmusnak az emberi gondolkodás történetébentisztes helyet biztosítanak. Az egyéni, társadalmi éspolitikai szabadságnak a liberalizmustól hirdetett köve-telményei átmentek azóta mindennemű demokráciába,úgy a konzervatív államfelfogásba, mint a szocialistábais, amennyiben ez őszintén ragaszkodik a demokrataalapokhoz, melyeket vall. A liberális elmélet tehát agondolkodás történetében haladás volt; ezt elismerveazonban ki kell mondanunk, hogy a gyakorlati politikáiban a beléje helyezett reményeknek nem felelt meg.Elmélet ideális és optimista röptétől messze elmaradta gyakorlati megvalósulás, melyet lehetetlen pesszimiz-mus nélkül megítélnünk.

A gyakorlati nehézségek többnyire a liberalizmusforradalmi és racionalista eredetére vezethetők vissza.A francia forradalomtól elsajátítá az alkotmánygyártásmesterségét, a papirosalkotmányokat, azon racionalistatévhitben lévén, hogy elég egy történetileg kifejlődöttállam intézményeit papiroson, törvényhozásilag meg-változtatni s már is élvezheti a lakosság az Ész és Sza-badság gyümölcseit.

A múlt század folyamán a liberalizmus hozta di-vatba ilyen papirosalkotmányok készítését, melyeketaz illető állam viszonyai teljes elhanyagolásával tömöttteli a francia forradalomtól kölcsönzött „emberi jogok-kai“. Ilyen átvételeknél előbb a spanyol, majd az 18304belga alkotmány szolgált mintául a később jöttéknek.

A papirosalkotmány azonban csak egyik tünete aliberalizmus formalisztikus gondolkodásmódjának. Sú-lyosabb következményekkel járt reája a tekintély elvé-nek merev tagadása, továbbá gazdasági formalizmusa svégül szintén elveiből következő tökéletes tehetetlen-sége a megindított mozgalmak irányításában.

Még csak ezt a három momentumot kell rövidenszemügyre vennünk.

86

A liberalizmus abszolút monarchiák és rendi alkot-mányok ellen kelvén harcra, érthető, hogy a rendi ésabszolút múltat, a rendi és abszolút tekintélyt tagadta.Itt azonban nem állott meg; forradalmi és racionalistaeredetére emlékezve, szükségtelenül tagadott olyan te-kintélyeket is, melyek az abszolutizmussal és rendiség-gel legföllebb ha időleges, felbontható, de semmiképsem szerves kapcsolatban állottak. Ezen tekintélyi erőkközött a leghatalmasabb s a liberalizmustól leginkábbfélreismert volt a kereszténység, különösképen a katholi-kus egyház. Józanul átgondolt hivatalos programmjai-ban ugyan óvakodott nyiltan állást foglalni s megelége-dett a szabad vallás hirdetésével, mégis a liberális ideo-lógiának s nem kevésbbé frazeológiának állandó rekvi-zituma volt az Egyház elleni izgatás. Pedig az Egyház-zal megegyeznie annál inkább kívánatos lett volna, mi-nél inkább eltért a merev liberális dogma forradalmi ésracionalista tartalmával a keresztény világfelfogástól.Egyrészt az emberek eredeti jóságában, természetesértelmében való hit, másrészt az eredendő bűnnek ke-resztény dogmája; egyrészt a Társadalmi Szerződésegyéni szabadságelmélete, másrészt az Add meg a csá-szárnak, ami a császáré fegyelmező elve; itt Szabadság,ott Tekintély; itt Ész, ott Erkölcs; itt jogok könyörtelen-sége, ott felebaráti szeretet, — mélyebbre ható különb-ségeket alig lehet elképzelni. Másként állott a dolog aliberalizmus gyakorlati kívánságaival, a politikai, társa-dalmi és egyéni szabadságokkal, melyeknek legnagyobbrésze nem ellenkezett a kereszténységgel, sőt még aszabad vallás és oktatás dogmatikus formulázása, azEgyház és Állam elválasztása is megvalósítható vala,példa rá Amerika, az Egyház beleegyezésével. A libera-lizmustól függött tehát e gyakorlati, megvalósíthatótanokat állítni előtérbe, s az egyházellenes forradalmifrazeológiát megszüntetni, amely esetben a keresztényvilághatalommal párhuzamosan, nem ellentétben mű-ködhetett volna. Dogmatizmustól mentes liberálisokrészéről történtek is ez irányban kísérletek, példaRoyer-Collard, a francia liberalizmus megtestesült er-kölcsisége és a mi Deák Ferencünk, kik liberális elvek

87

mellett is hű katholikusok maradtak. De a tömeg nemkövette őket, voltairei reminiszcenciák adták a tónusts a liberalizmus nem mulasztott el egy alkalmat semegyházellenes, antikeresztény irányának dokumentálássara. Minek következése lőn a keresztény tömegek elviállásfoglalása: a nyugati államok hithű agrár és kis-polgári lakossága elzárkózott előle s benne a liberálispropaganda a legcsekélyebb visszhangra sem számít-hatott.

Nem kisebb önkára származott a liberalizmusnaka gazdasági élet formalisztikus felfogásából. Elvi szüle-tésekor a gazdasági élet még középkori bilincsekbenhevert, ezeket le kellett verni, még pedig természetesena gazdasági szabadság kimondása által. Ezen feladatotakkoriban a liberalizmus sikerrel megoldá: felszabadítáa népesség különböző rétegeiben szunnyadó gazdaságierőket, s mindenkinek szabad foglalkozást, szabad ke-resetet biztosítván, a kapitalizmus elterjedését és nagy-szerű sikereit tette lehetővé. De múlt az idő, a kapita-lizmus mind nagyobb méreteket öltött, mind félelme-sebb szörnyeteggé vált, mely gyárakat alkot s az embe-rek százezreit és millióit zsúfolja össze füstös nagy-városok egészségtelen, erkölcsrontó levegőjében. S mi-nél tovább tart a liberalizmustól hirdetett korlátlanszabadság, annál szabadabban falja fel a kapitalisztikusnagyüzem a kicsinyeket, annál korlátlanabbul zsákmá-nyolja ki a gazdasági gyöngéket, elsősorban a munka-sokat. Nyugat-Európában már az ötvenes években vilá-gos volt, hogy a szabadság elvén felépült kapitalizmustársadalmi viszonyokat hoz létre, melyek az egyéniszabadságot lényegesen korlátozzák, társadalmi térenpedig egyenesen szolgaságba döntenek széles rétegeket.A liberalizmusnak emberi magva, a humanizmus, azemberi jóság követelte volna a fejlődés ez irányávalszembeszállni, s a korlátlan gazdasági szabadság feláldo-zása árán megmenteni a többi szabadságot. Ennekmódja a kapitalizmust korlátozó és a kisipart s munkás-tömegeket védő rendszabályok lettek volna. Megakadá-lyozta ebben a liberalizmust merev formalizmusa:egyetlenegy elvi szabadságot sem volt hajlandó feladni,

88

még akkor sem, midőn az elv merev fenntartása egészidealizmusát illuzóriussá tette és a népesség hatalmasrétegeit elidegeníté tőle. A veszedelmet, mely ebbőlszármazandott, egyedül a német liberalizmus egy tőre-déke iparkodott megelőzni, amely Schulze—Delitzschvezetésével megpróbálta a kisiparosokat és munkásokatgazdasági alapon szervezni, s így a liberalizmust a harsmadik renden túl is kiszélesíteni. A többség azonbanmegmaradt a merev szabadságelmélet gazdasági fel-fogásánál, liberalizmus és kapitalizmus továbbra is elviegységben és bajtársi hűségben haladtak előre, s a mun-kasok feltörekvő milliói a harmadik osztálytól, termésszetes nevelőjüktől elhagyatva, a szocializmusnak ölébehullottak érett gyümölcsként.

Jobbról az agrárlakosság, balról az ipari munkás-ság, e kettő között, a polgárságra támaszkodva állotta liberalizmus, s próbálta ígéreteit az Ész és Szabadságuralmáról megvalósítani. Az eredmény, mint tudjuk,általános dezillúzió, olyfokú kiábrándulás a liberáliseszmékből, mely már valósághoz híven a liberalizmuscsődjének nevezhető. Nagy része van ebben azon tehe-tétlenségnek, mellyel a liberalizmus új néposztályokhódítása helyett még régi gárdáját, a harmadik rendetsem tudta irányítani. Szabadság-elvéhez ragaszkodva,teljességgel képtelen lőn politikai vagy társadalmi moz-galmak irányítására, s amint a külpolitikában a non-intervenció, úgy belügyekben a laisser fairé kényelmesmaximáját alkalmazta ott is, hol gyors cselekvésre, a„principiis obsta“ szerint erőszakos rendszabályra lettvolna szükség. Ez elvi merevségből következett a libe-ralis iránynak kivétel nélkül minden államban fellépőmásodik stádiuma, a radikalizmus. A túlzóknak háta-lomra kerülése a liberalizmusban természetes jelenségvolt, miután nagykiterjedésű, műveletlen tömegeknekprédikált szabadságot kötelesség helyett, jó és könnyűéletet munka helyett s így az emberek étvágyának fel-gerjesztésével önmagát fosztá meg a mérséklet mindeneszközétől. Ha egyszer a nép széles rétegeinek meg-győződésévé tettük, hogy Szabadság és Népfölséguralma a kívánatos és minden tekintély uralma meg-

89

döntendő, vájjon hol fog megállni a mozgalom, melyetmegindítottunk ugyan, de erőszakos feltartóztatásátsaját elveink tiltják meg nekünk! A liberális elv a törne-gek közé szórva ideális szellemi javítás helyett rombo-lást végez, szabadság és humanizmus helyett forradal-mat és terrort szül. A forradalmi terror esetei, 1848-banés 71-ben, nem a leginkább kapitalisztikus Angliában,hanem a legliberálisabb Franciaországban jöttek létre,bizonyságot tévén a lejtőről, melyre a liberalizmus viszia benne bízó országokat.

Férfiak, kiknek lelke erkölcsileg is reagált a liberáliseszmékre, kikben a liberalizmus teóriából humaniz-mussá és erkölccsé magasult, mindenkor azon dolgoz-tak, hogy az irányt a radikalizmus túlzásaitól s az erő-szakos, forradalmi végtől távoltartsák. Törekvéseik atömegben, mely a szabadság elvét materialisztikusanértette, szükségképen visszhang nélkül maradtak, innena szigorú erkölcsiségű liberálisok állandó próbálkozása,a túlzó tömeg kizárásával józanabb és felelősségteljesegyénekből középpártok alakítására. Liberális közép-párt — juste milieu — azonban, mely a szabadság elvétfennen hirdetné, de túlzásait és bűneit magától távol-tartaná, a dolog természetéből folyólag halvaszületettdolog, mert vagy valóban szabadság elvén áll s akkora túlzásokkal szemben semmi fék, semmi kényszer nemáll rendelkezésére, vagy pedig kényszert alkalmazva,öntudatlanul is elhagyja a liberális alapot, konzervatívlesz és kénytelen a harcot fölvenni előbbi párthíveiellen. Ez lőn a sorsa a francia polgárkirályság alatt aliberalizmus atyjának, Guizotnak, ki a kormányhatal-mon a liberalizmus tömegrészegítő borába folyton többvizet öntvén, ugyanazon forradalomtól söpörtetett el,mint Metternich, a nagy konzervatív. Túlzásoktól tar-tózkodó erkölcsemberek, mint a már említett Royer-Collard és Deák Ferenc, soha nem tudták pártjukat aszélsőségektől visszatartani, a liberalizmus szekere ro-hant parlamenti kríziseken, pártveszedelmek viharainát a végkifejléshez, a forradalomhoz.

Kivéve egyetlen államot, mely történeti alkotmá-nyában és népe politikai iskolázottságában mindazon

90

szelepekkel rendelkezett, melyek a kazánnak túlhevítettgőzét békés úton tudták elvezetni. Ez az állam Anglia.Az angol liberalizmus unikum a maga nemében: törté-neti képződmény, nem idegen országból máról holnapraodafútt növény; gyökerei századokra nyúlnak vissza azangol nép ősi etnikumába és történeti intézményeibe.Elvei már az 16884 forradalomban, az 16894 Bili ofrightsben, s azóta az egész parlamentáris törvényhozási!ban, politikai és filozófiai irodalomban megtalálhatók.Innen az angol fejlődés egyedülállósága: liberális alapo--kon, de forradalmi rázkódások elkerülésével képes ademokrácia mind szélesebbkörű formáit létrehozni. Azangol liberalizmus nem áll oly feloldhatlan ellentétbena meglevővel, a Tekintéllyel, mint ifjabb elvtársai akontinensen; megbecsüli azt, s szétrombolás helyettesetről-esetre javítja, jól tudván, hogy régi századokkonzervatív intézményeitől kezdve megszakítatlan fej-lődés vezet el a rohanó ma változásaihoz. Innen érthet-jük meg egyúttal azt is, miért nem sikerült a kontinen-tális liberalizmusnak a szigetország intézményeit s első-sorban a parlamentáris kormányformát a szárazföldállamaiban életképessé tenni. Ma már világosan látjuk:nyugati és középeurópai államok parlamentarizmusaegész az orosz, török, perzsa parlamentekig idegen kép-ződmény, mely az államélet középpontjában állva, többerőt köt le, mint amennyi újat produkál. A kontinensiparlamentek története nem kormányzástörténet, mintaz angol, hanem krízistörténet, kríziseké, melyekneknem egyszer áldozatul esik nemzet, állam és társada-lom. A formákat átvettük, de nem a szellemet, melykölcsön nem vehető. Ezért maradt mindenkor jámboróhajtás, hogy például a magyar parlamentarizmusbaangol szellem vitessék belé. Az angol liberalizmus aszárazföldi népek számára csak példa lehetett, melybőltanulhattak, de nem minta, melyet saját földjükön meg-valósíthattak volna.1

1 V. ö. O. Stillich: Die politischen Parteien in Deutschland,II. kötet Der Liberalismus, 1911, hol az irodalomnak liberális szel-lemű módszeres feldolgozása található. Oskar Klein-Hattingen:

91

Geschichte des deutschen Liberalismus, 2 kötet, 1911, adattár;Paul Thureau-Dangin: Le parti libéral sous la Restauration, Paris,1867, konzervatív szellemű munka; a liberalizmus jellemző termékeiThiers és Mignet forradalomtörténetei, továbbá Lamartinestól az1848. forradalom története. RoyersCollard életrajza Villemain kon-geniális tollából: La tribüné moderné című művében, II. kötet, Paris,1882. A rousseaui elvek kritikáját adja l'impérialisme plébéien címenErnest Seilliére: La philosophie de l'impérialisme, III. kötet, L'/m-périalisme démocratique, 1907. Végtelenül tanulságos az idealistaRenannak elfordulása a liberalizmustól La Reformé intellectuelle etmorale de la Francé, 1871. c. művében. Modern konzervatív kritikátad, kissé mereven és kicirkalmazva Rudolf Kjellén, Der Staat alsLebensform, Leipzig, 1917, viszont az ideális humanisztikus liberaliz-mus hagyományait állítja be legújabb társadalmunkba és gazdasá-gunkba szocialista és reakciós abszolutizmussal szemben LudwigMises: Nation, Staat u. Wittschaft, Wien—Leipzig, 1919. [A legújabbirodalmat magyar vonatkozásban, lásd nálam, Magyar Történet 7.kötetben.]

IV.LIBERÁLIS KÖZHANGULAT

Magyarországra fordítva szemeinket, a hazai libera-lizmus első hívei közt a művelt és vagyonos közép-nemesség legifjabb nemzedékét találjuk, azokat, kik aszázad első és második évtizedében születtek s Szé-chenyi fellépése után, a harmincas években kezdtekelőször öntudatra, politikai eszméletre jutni. A közép-nemesség idősebb tagjai közt itt-ott felmerülő libera-lizmus inkább eltanult szólamokból vagy betyáros füg-getlenségérzetből állott, mint például Balogh Jánosnál,az 1832—364 országgyűlés ellenzéki vezérénél, ki mág-nással elvből nem állott szóba s hétéves fiát ily politikaikatekizmusra tanítá: „Ki volt az első ember? Washing-ton. — Melyik a legjobb kormányrendszer? Köztársa-ság. — Mi vagy te? Demokrata“, mi nem akadályozáabban, hogy vagyonát eltékozolja s azután elvei félre-tételével kormányhivatalt vállaljon.1 Elvi liberalizmus-sal, annak őszinte átérzésével egyedül a fiatalságnáltalálkozunk, melynek első, serdülő korabeli műveltségea francia és német liberális írókból táplálkozik. Franciaműveltség kezdettől fogva otthon volt középnemessé-günk vidéki kúriáin, e barokk kastélyokban, melyeknekkönyvtárai a racionalizmus apostolait, Voltaire, Helvé-tius, Montesquieu, Rousseau műveit kivétel nélkül ma-gukban foglalták.2 A francia nyelvet e vagyonos csalá-

1 Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történetéből, II.kiadás, I. kötet, 296. 1.

2 V. ö. Eckhardt Sándor: Az aradi közművelődési palota franciakönyvei, Arad, 1917., továbbá Baranyai Zoltán: A francia nyelv ésműveltség Magyarországon, Budapest, 1920, mely a francia raciona-

93

dok fiainak már csak azért is el kellett sajátítaniuk,hogy főnemesi szomszédaikkal érintkezhessenek. A ra-cionalista nevelést kiegészíté egy-egy utazás Svájc ésFranciaország városain át, vagy protestáns fiúknál egye-temi tanulmány német főiskolákon, Göttingában, aracionalizmus főpapjának, Schlözernek lábainál.

A század elején e franciás és németes racionaliz-mus a néhány száz középnemes családnál már tradícióvolt, midőn a racionalizmus utódja, a liberalizmus meg-kezdte útját Nyugatról Keletre. Hatását legkényelme-sebben a harmincas évek országgyűlésein szemlélhet-jük, melyeken már a követek tárgyalásaiban is sok szóesett a „szabadelműségről“, de az igazi, elvi liberalizmusleginkább az országgyűlési ifjúság körében szemlélhető.A pozsonyi országgyűléseknek ezen intézményszerűcsoportozata, mint tudjuk, a vármegyei követek mellébeosztott segédeket, a királyi tábla jurátusait foglaltamagában, csupa fiatalembert, kik jogi tanulmányaikatéppen elvégezvén, főnökeik mellett készültek a politikaipályára, mely előttük születésüknél fogva nyitva állott.Ez ifjúság legnagyobb része azon vidéki középnemescsaládokból származott, melyekben már generációk ótaörökletesek voltak a vármegyei és követi méltóságok.Mellettük a szegényebb, de születésben egyenjogú in-telligencia szerepét tölték be azon jurátusok, kik bártörzsökös nemzetségből, de annak elszegényedett, va-gyontalanná vált ágaiból származtak s így már anyagiokból is rá voltak utalva a politikai tevékenységre. Ezutóbbiak szolgáltak összekötőül a vagyonos középnemesfiatalság és azon fiatal, egészen fiatal írók között, kikaz országgyűlés tárgyalásait, mint nagy nemzeti ügyetkísérték figyelemmel az irodalmi központból, Pestről,avagy átmenetileg maguk is beállottak az országgyűlési

lizmus hatását foglalja össze s mint ilyen, szinte megkívánja a foly-tatást: a francia liberalizmus hatása részletes leírását a magyar gon-dolkodásra. Az 1790—1822. évekre tanulságos bibliográfia: AndréLeval, La Revolution francaise, Napóleon 1er et la Hongrie, Bpest,1921. Én itt természetesen csak néhány adatra és összefüggésre szo-rítkozhattam.

94

ifjúság lelkes és vidám, a komoly magisztrátusoktólnehezen kormányozható csapatába.

A magyar liberalizmus ez ifjú nemesi társaság kö-rében született meg. Kezdetben nem egyéb, mint néhányvagyonos és művelt fiatalembernek vágyódása az új,modern, a nyugati után, lelkes átvétele azon eszmék-nek, melyeket a divatos francia és német munkák közöl-nek velük. Az országgyűlési ifjak közt szinte kötelezővolt a francia nyelv ismerete, hogy a kor vezető szelle-meit, a liberalizmus nagy mestereit eredetiben olvas-hassák. Mi sem természetesebb, minthogy a reflexiórakevésbbé hajló fiatalságra legnagyobb benyomást afrancia forradalom tette, az újkori történet ez óriásivéres cezúrája, melyet épp akkor díszítettek elragadóeszményi szépségbe Franciaország legnagyobb írói.Thiers, Mignet, Michelet, Lamartine művei ma is rabbáteszik az olvasót, akárcsak az ezeregyéj szaka mesés-könyve; nem csoda tehát, ha az új liberalizmus az ifjú-ság körében elsősorban forradalomtisztelet formájábanjelentkezett. Már az 1832—36-i országgyűlési ifjúságindíttatva érzi magát, hogy a forradalomcsinálás vádjaellen védekezzék, mely a francia forradalmi könyvekállandó forgatása nyomán kerekedett.1 Hogy e mozga-lom mennyire a szív munkája volt, s mennyire távolállott minden pozitív, magyar talajra alkalmazhatóreformtörekvéstől, arra jellemző a forrongás, melyetLamennais munkája, az „Egy hívő szavai“ keltettek felaz ifjúság körében. Az említett országgyűlésen kézről-kézre adták és sok fiatalember csak azért tanult megfranciául, hogy a francia liberális katholicizmus e fő-munkáját olvashassa, holott világos volt, hogy azMagyarországnak gyökeresen eltérő egyházi és társa-dalmi viszonyai közt csak kérészéletű szenzációt okoz-hatott.2 Lobogó hév és nemes lelkesedés volt az, mite vezető nélküli fiatalság kívánt, miután a rendi embe-

1 Pulszky Ferenc, Életem és korom, német kiadás, I. köt. 133. I.2 Pulszky és Horváth Mihály után Concha Győző is felhasználta

ez adatot szép munkájában: Eötvös és Montalembert barátsága,Bpest, 1918. 19. 1.

95

rek ósdiságától elvált, s viszont a reform emberének,Széchenyinek fegyelmet és kötelességteljesítést hirdetőelvei sem fantáziáját, sem önbizalmát ki nem elégítettték. Ha volt államférfiú, ki a magyar viszonyok köztminta gyanánt egyáltalában szóba nem jöhetett, ezCanning, a korábbi tory, később a liberális elveket meg-valósító konzervatív, tetőtől-talpig angol s mégis rólaírja az ifjúság egy tagja, hogy a „vele egykorúak, midőnaz iskolák padjairól elsőízben kitekintettek az európailáthatárra, nemes lelkesedésre gyúltak Canning iránt,s benne a haladás, a szabadság képviselőjét látták“.1A magyar élet jelenségeire irányuló reformtörekvésekhelyett meg kell elégednünk ily általános lelkesedéssel,alig körvonal ózható hangulattal, mely a közéletben, vár-megyei és országgyűlési szónoklatokban jelszavak se-gítségével nyilvánult. Természeti törvény, természetijogok, szabadság és az emberi értelmiség tisztelete, pol-gári szabadság, lelki szabadság, ezek a leggyakrabbanhasznált jelszavak, melyekre a fiatalság mindenkordörgő éljenzéssel válaszolt.2 Míg a lobogó lelkesedést,s a forradalomtiszteletet leginkább a francia munkáktáplálták, mégpedig eredeti szövegükben — legtöbbmagyar fordításunk Thiers, Michelet, Quinet, Mignetműveiből csak a hatvanas és hetvenes években, a libe-ralizmus másodvirágzása idején készült —, addig a gon-dolatformákat, a liberalizmus dogmai tartalmát a németirodalom, elsősorban Welcker és Rotteck „államlexkkona“ s mellette még az öregebbeknél Tocquevillenakkorán magyarra fordított munkája szolgáltatta. De leg-nagyobb hatása a német hírlapirodalom liberális ter-mékének, az augsburgi Allgemeine Zeitungnak volt,mely az országgyűlési ifjúság keretein túl, a nemességszéles rétegeit ismertette meg a liberalizmus elveivel.Volt idő, mikor többezer magyar olvasója volt.3 Az„augsburgi“ volt az egyetlen nyugati lap, melyet a bécsirendőrminisztérium a monarchia területére bebocsátott.

1 Szalay László: Államférfiak és szónokok, 1864, I. kötet, 337. 1.2 Ilyen kifejezések jegyezhetők ki pl. Bezerédy István szónokla-

taiból, Bodnár-Gárdonyi id. m. alapján.3 Horváth Mihály id. m. III. kötet, 113. 1.

96

Köszönhette ezt a szerkesztő, Kolb Gusztáv józan, mér-sékelt, erkölcsi korlátokat tisztelő irányának, melyfranciáshevű vitatkozások helyett inkább a pontos éslelkiismeretes hírszolgálatra fektette a súlyt. Tartalma-ban a legfontosabb az európai államok politikai szem-léje volt, mely a legnagyobb részletességgel hozta afrancia és angol parlamenti tárgyalásokat, a vezetőegyének beszédeit s mindazon körülményt, mi csak etávol idegenben lejátszódó események megelevenítésé-hez hozzájárulhatott. A magyar olvasó e cikkek nyo-mán fokozódó izgalommal élte át a harmincas és négy-venes évek forrongó francia politikai életét, mely parla-menti botrányok, tömegtüntetések, bankettek és poli-tikai pereken át sietett a végkifejlés felé, a februáriforradalomba. Az augsburgi lap ilymódon Magyarorszá-gon, ha nem is tendenciája, de tartalma által szolgáltaa liberalizmus franciás forróságú irányát.1

De mindez elvezetne bennünket a mi lelkes fiataltársaságunktól, a liberális mozgalom tűzhelyétől, hol aforradalomszereteten kívül még több újdonsággal istalálkozunk. Összehasonlítva e fiatalokat az előző gene-rációval, lehetetlen észre nem vennünk azon új élet-formákat, melyek őket elődeiktől megkülönböztetik,sőt azokkal éles, kiegyenlíthetetlen ellentétbe állítják.Szinte példátlan a hasadék, mely atya és fiú közt tátong,hozzá csak az hasonlítható magyar történetünkben,melyet a világháború katasztrófája nyitott meg új ésrégi, ifjú és öreg közt. Az első liberális nemzedék tuda-tosan szembehelyezkedett a múlttal; még oly mérsékeltés méltányos ember is, minő Szalay László volt, egy-szerűen „élhetetlennek“ tartja az „obvállaló“ kort, ahon süllyedésén búsongó érzelmet pedig, mely Biharicigányzenéjében és „Hunnia nyög letiporva, sírnak abús magyarok“íféle dalokban nyilvánul, „kimondhatat-lan sivár üzelemnek“.2 Szemere Bertalan írja, hogy lelkea pozsonyi országgyűlési ifjúság körében rögtön a régi

1 Pulszky id. m., továbbá Kolb személyére: AllgemeineDeutsche Biographie, 16. köt.

2 Csengery Antal összegyűjtött Munkái, II. kötet, 299. 1.

97

respublikák, a demokrata intézmények felé fordult, s a„magyar törekvés mind oly törpe volt nekem“.1 Pediga lenézett „magyar törekvés“ már Virágot és Kazinczyt,Kölcseyt és Széchenyit szülte, kiktől az ifjúság mostkönnyű szívvel fordul el nagyobb remények felé. Azönmagában bizakodó ifjaknak tipikus példája BajzaJózsef. Elszegényedett nemesi családból származván,otthon csak a hagyományos, klasszikus műveltségettudta megszerezni. 18—19 éves korában az egyetemenkezd németül tanulni. Húszéves korában kiforrott egyé-niség, meggyőződéses liberális, ki már eltépte a lánco-kat, melyek a magyar talajhoz fűzték. A húszéves ifjú-nak kedvenc témája a „zsíros magyarság“, melyet nemtud eléggé gúnyolni. „Ők, a zsírosok, azt istenlik, akicsikóbőrös kulacsról, kancsóról, galambomról énekel.“Egy öreg urat kiváltképen szimpatikusnak talál, bár ezis korlátolt fő, de legalább jó ember: folyton Katonaés Pray műveit bújja, a magyar konstitúció dicséreté-ben kifogyhatatlan, legföllebb az angolt ismeri el hozzáhasonlónak s meg nem foghatja, „mint lehetnek embe-rek, kik ezt meg nem értik“. Szintén húszéves korábanmulat „hasa és gravitasa miatt“ Kulcsár Istvánon, amagyar irodalom ez önzetlen napszámosán: „szegény,szegény silány buzgalmú, sajnálom őt“, mondja róla azifjú óriás.2 Huszonötéves korában így nyilatkozik akörülötte mozgolódó, nála alig néhány évvel fiatalabbliberális írókról: „Unom ezeket a fiatalembereket.“„A kis Szalay (László) valami verses és kritikás gyűjte-ményt fog kiadni. A dolgozó társak mind juristák, aző kollégái. Bárcsak újonc literátorok ily korán könyve-ketne adogatnának; akibői valami leszen közülök, úgyismegbánja.“ Ha Bajza újító volt, Kazinczy is bizonyáraaz volt, mégis szinte közmondásossá válhatott Kazinczyszerető odaadása, mellyel fiatalokat, még ha nem is aző nézeteit vallották, felkarolt. E két újító modorábana különbséget az okozta, hogy Bajza nemcsak újító, de

1 Csengery id. h.2 Bajza József Munkái, Badics Ferenc kiadása, IV. kötet, 177. 1.,

II. kötet, 195 1., VI. kötet, 65. és 77. 1.

98

liberális újító volt s mint ilyen, elvi híve az észnek ésegyéni szabadságnak. Az „unom e fiatalokat“ hangulatamagyar földön a liberalizmus nyomán támadt, az egyéniszabadságnak, s természet szerint, elsősorban sajátegyéni szabadságunknak kultuszából.

Ne tévesszenek meg bennünket a tisztesség azonkülső jelei, melyekkel az új nemzedék a réginek ki-magasló tagjait körülvette. Igaz, az érdemet megbecsüliték bennük, Kazinczyban és Kölcseyben úgy, mintSzéchenyiben, de a fiatalság csalhatatlan érzékével,kegyeletszenvelgéstől mentesen megérezték, hogy a ré-giek tőlük merőben különböznek. Valóban kell-e na-gyobb eltérés két egyéniség közt, mint ami a romantikusKölcsey és a liberális Bajza közt van. Az irodalom-történet azt tanítja ugyan róluk, hogy mindketten anémet szentimentalizmus tanítványai, de a mi előadá-sunk, úgy hisszük, eléggé bebizonyítá, mennyire külső-leges ez egyezés. Kölcsey honfibúval nézett a múltbaés jövőbe: az elsőben elérhetetlen nagyság ideálképeitszemlélte, melyhez hasonlítva a jövőt, keble csüggedt,reményei hanyatlottak. Bajza viszont, s vele a liberálisfiatalság, a múlttal szemben idegen, színeit fakónak,formáit elavultnak találja, melyeket ha sikerül elsöpör-nie s az útból félretakarítania, megnyílik a jövőnek sohanem látott jóval kecsegtető büszke perspektívája. Azifjú nemzedék e lelkes hangulata nem altatja el a ro-mantikus Kölcsey hazafias gondját: utolsó politikai köl-teményében, Zrínyi második énekében, borzasztó átkokközt vad csoportnak, gyáva fajnak nevezi kortársait,holott ezek gyermeteg önbizalommal épp a legszebbjövő alkotásának gyürkőztek neki. A sírbaszálló költőez utolsó víziójában utoljára jelenik meg a konzervatív-romantikus követelés a belső, lelki megigazulásra, utói-jára hallja Széchenyi pusztában kiáltó szava mellettMagyarország, hogy nemzeti fölemelkedéséhez magába-szállás, hiúságokról lemondás és kemény napi munkaszükséges. Utoljára, mert az új reformátorok, a liberá-lisok mindent könnyűnek találnak és lelkes hévvel, szentbizalommal fognak a réginek lerontásához.

„Nincs többé tekintély“, kiáltják e fiatalok az iro-

99

dalom és politika berkeiben, amint még három-négyévvel előbb a „Nincs többé iskoládért lelkesedtek, el-hagyván az iskolapadokat. Bajza József egyéb öregekközt Horvát Istvánt is könyörtelenül szétmarcangolja,akiről azt hitték addig, hogy nagy író és szava oráku-lumi bölcseség. „Gyermekhit, édes barátom — mondjaa 29 éves író — s gyermekképzelet.

A portentumok, a csodák száma megfogyott, kizáróprivilégiuma senkinek sincs többé, mint volt csak tizen-öt év előtt is, ítéleti csalhatatlanságra.“ így árad az újszellem az ifjú próféta ajkairól és söpri el a régi magyarmúlt tisztes kutatóját, ki módszerben sokat tévedettugyan, de magyar érzése és jószándéka kétségbe nemvonható. Bajzánál azonban a kutatási módszer nemfontos, csak eszköz az emberi dolgok filozófiai meg-értéséhez, a liberális történetfilozófiához. „Én nem elég-szem meg annak tudásával, mi történt, hanem azt kívá-nom kifejteni filozófiai szellemmel, mert a história filo-zófia nélkül csak sovány, emlékeztető krónika, miérttörtént ez vagy amaz így és nem máskép, s miért kellettszükségképen így történnie.“ Mert a liberalizmus azemberi ész és értelem teljhatalmában bízva elhitte ma-gáról, hogy a történeti fejlődés törvényeit kideríthetis az ész uralmának a közéletben biztosításával a fejlőidés irányát előre meghatározhatja. Boldog illúzió, rólanekünk rég le kellett mondanunk. De Bajza még épp-úgy élvezte, mint francia kortársai. Történetfilozófiájamegsúgta neki, hogy „időszakunk a haladás időszaka“.„Minden ember, ki korunkban halad, az új iskoláhoztartozik, csak a megállapodás, penész és szellemi halálbaráti tartanak mindannak vak imádásában dicsőséget,mi ó. Isten az embert tökéletesedésre teremtette, tökéiletesedés pedig csak haladás utain képzelhető s e hala-dás elve az, mit az új iskola rendíthetetlenül elvénekvall, az új iskola, melyhez nemcsak a nyelvi vagy lite-rátöri, hanem általában a haladás baráti tartoznak. Kiezen haladás elvét nevetségessé akarja tenni s gúnyolja,világos jelét adja annak, hogy vagy erőtlensége, vagyrestsége, vagy végre makacssága miatt hátul maradnaa kullogok sorában és kikopott az időből, hogy pedig

100

az ily kullogó morog s irigy szemmel tekint a gyorsabblábúakra, kik őt maguk mögött hagyogatják, azon nemigen kell csodálkoznunk.“1

íme ez a tipikus liberális hangulat, mely kedvez a„haladásnak“ s a „gyorsabb lábúnak“ inkább, mint alassú haladásnak s nem jut eszébe az utat s a célt meg-tekinteni, melyhez a gyorslábúak fognak ragadni ben-nünket. A fiatal liberális nemzedék túlnyomó többségéne hangulat uralkodott, Bajza József e tekintetben repre-zentáns publicistája az összességnek. Igaz, egyes ki-emelkedő politikusokra elvi és értelmi hatások, nemtisztán érzelmi hangulatok is kimutathatók, főként azidősebbekre: Deák, Klauzál, Bezerédyre, vagy pedig akorszak par excellence gondolkodóira, minő volt EötvösJózsef báró és Szalay László. Még Bajzánál is találunkszép erkölcsi maximákat, melyeket ő főként Welckermérsékelt világfelfogásából kölcsönzött. De mi hasznaTocqueville, Lord Brougham, Welcker vagy BenjáminConstant hatását kimutatnunk erre vagy arra a jele-sünkre, mi haszna tudnunk, hogy Szalay László érettkorában a liberalizmust az ész és jog rendszeréneknevezte a szenvedelmek bitorlásaival szemben, hogylegfőbb képviselőjét Guizotban látja, ki egyedül érdemlimeg a „haladás barátja“ nevét, mert „tért nyitott, habárcsak lépésről-lépésre, a magasabb civilizációnak“,2 mihaszna, mondom, mindez, mikor a magyar liberálisirányt éppoly kevéssé vezette Deák, Klauzál, Szalay,Eötvös, mint a francia fejlődés is Guizot nélkül, sőtellenére ment a maga „gyorsabb lábain“. A politikailiberalizmus, nálunk is, mint másutt, elsősorban köz-hangulat volt, az érzések szülötte, mely elvekkel és azadott politikai viszonyok részleteivel, pozitív reformok-kai édeskeveset törődött.3 A föntebbiekben láttuk e

1 Bajza Munkái, VI. kötet, 325., 337. 1.2 Szalay id. m. 283. 1.3 Beöthy Ákos idézett művében szépen utánajárt a francia és

angol liberálisok direkt hatásának, anélkül, hogy nagyobb eredménytmutathatott volna fel. Mert az átvétel 1. csak ritkán direkt, több-nyire másodé harmadkézből való, német közvetítéssel, 2. inkábbérzelmi s mint ilyen, tömegjelenség: a liberális hangulat átvétele.

101

közhangulat keletkezését az első kis bátor csapat, aközépnemesi fiatalság körében, most vessünk egy pil-lantást e közhangulat elterjedésére.

Az új mozgalom a művelt középnemesség körébőlindulván ki, természet szerint elsősorban azon körök-ben hatott, melyek e középnemesség befolyásának éspolitikai működésének alá voltak vetve. Így a vármegyeinemesség körében. A liberális fiatalság a pozsonyi góc-pontot országgyűlések végeztével elhagyván, eszméiérdekében a vármegyék talaján, otthonmaradt társaiközt fejtett ki propagandát, mely többé nem állott mega középnemesség, a néhány száz előkelőbb család hatá-rain, hanem átterjedt a kisebb nemesség, sőt városipolgárifjúság rétegeire is. S minél szélesebb köröketvont a liberális propaganda, annál inkább előtérbe nyo-múlt tartalmában az érzelmi elem, annál inkább hangú-lattá lőn, kizárólagosan tömeg jelenséggé, melynek min-dennemű pozitív értelmi vagy erkölcsi alapjai hiányoz-tak. Láttuk, az eredeti kis csapat még első kézből vettea liberális eszméket, bár azok már benne is érzelmihangulattá alakultak; eszméknek és átvételüknek nyomasincs többé a fejlődés további stádiumában, midőn min-denki liberális lőn, kire a középnemességtől folytonemlegetett és divatbahozott szólamok: természeti ésemberi jog, szabadság, testvériség stb. hatást gyakorol-tak. Így a kisebb vidéki nemesség körében a fiatalok,kik fél- vagy harmadműveltség birtokában, nem egészenparlagias életmódban bizonyos szellemi szükségletetéreztek lelkükben. Ide kell számítanunk a városokbanlakó magyarságot, valamint a német polgárságot, mely-nek kulturális fejlődését a bécsi rendőrkormány határ-elzáró intézkedései gyökerében megtámadták, s ígyörömmel kapott azon egyetlen művelődési lehetőségen,melyet a középnemességből kiinduló liberális propa-ganda nyitott meg előtte. Ide kell számítanunk különö-sen a tiszai magyarságot, a Nagy-Alföld és felsőtiszaividék nemességét, protestáns egyházi és iskolai személy-zetét, valamint városi polgárságát, melyek generációkóta bizonyos demokratikusabb és protestáns hagyomá-nyokban növekedvén, a szabadság igéjét minden forma-

102

jában tárt karokkal fogadták. A tiszai magyarság gyor-sabban és egész szívvel reagált a liberális behatásra,mint a meggondoltabb, józanabb dunai és dunántúli.Már az 1832—364 országgyűlési ifjúság körében is fel-tűnt ez: a szélső liberális Szemere Bertalantól, kit nyo-masztó szegénysége gőgös emberkerülővé és komorrepublikánussá tett, dunántúli és felvidéki társai tartóz-kodtak, egyedül a tiszai fiatalság, e külsőségekre hajlóélénk fantáziájú, hevesvérű faj tekintett tisztelettelmogorva alakjára.1

E szélesebb liberális körben tehát egészen hasztalanvolna a nyugati eszmék direkt behatásaként organizáltpolitikai gondolkodást s ennek nyomán gazdasági vagytársadalmi reformmozgalmakat keresni. Jelszavak ural-kodnak s nyomukban hangulat kél, a szabadság és újí-tás lelkes, emelkedett hangulata, mely a meglevő rendikorlátokon áttörve keresi a heves összeütközéseketmagán- és közéletben egyaránt. E forrongó kor esemé-nyeit eléggé ismerjük a köztörténetből, nehézséget nemis annyira a pozitív eredmények okoznak, mint inkábbazok eszmei és érzelmi háttere. A hagyományos tör-ténetszemlélet, mely a liberalizmus hatása alatt jöttlétre, az úgynevezett reformkorszak eseményeit egy-oldalú liberális szempontból ítéli meg s bennük elvi libe-ralizmus, tiszta haladásszeretet és hazafiság tényeit raj-zolja. Kétségtelen, hogy a vezetők működésében meg istaláljuk ez elvi és erkölcsi mozgatókat, annál kevésbbéa tömegek forrongásában s azon események többségé-ben, melyek vármegyéről vármegyére ismétlődve, köz-

1 Pulszky Ferenc megfigyelése. Politikai történetünknek különtanulmányt igénylő problémája, mennyiben érvényesült történetünk-ben az egymástól lényegesen különböző két temperamentum, a du-nántúli és tiszai, melyek századok vérkeveredése folytán (ott németés szláv, itt korábban sok török: kún, bessenyő, hódoltsági török,vlach és szerb) két különböző fajiságnak is tarthatók. A liberalizmusradikális irányában kétségtelen a tiszai vezetők és tömegek túlsúlya.Sajnos, e téma ma is töretlen föld, egyedül irodalmi szempontbólvizsgálta meg Babits Mihály: Irodalmi tanulmányok, Budapest, 1917.c. művében. [E kérdéshez azóta egyes adalékokat szolgáltattam, ígya Magyar Történet köteteiben, — a probléma ma már megérettkomoly feldolgozásra.]

103

felfogásunk szerint a nemzeti reform folytonos erősbö-dését, szabadság és nemzetiség diadalútját jelölik. Vár-megyei restauráció, követek küldése a pozsonyi ország-gyűlésre, a követi instrukciók kidolgozása, a követekjelentései, kormányrendeletek érkezése, a vármegyék-nek egymásközti korrespondenciája, mindezen esemé-nyék, melyek hatvan vármegyében éveken át folytonugyanúgy játszódnak le, folytonos alkalmat szolgáltat-nak a liberális közhangulat terjedésére. Mert a valóság-ban e tömegmozgalmat nem eredeti eszmék vagyerkölcsi szempontok irányítják, amint ezt a liberálisideológia feltünteti, hanem érzelmek, a tömeg hangulata,mely mind szélesebb köröket von hatása alá. Terjedésételősegíti szoros kapcsolata a tényleg fennálló vármegyeiviszonyokkal. Elég legyen itt egyetlen példát felhoz-nunk. Tolna megyében 1827-ben viharos jelenetek kö-zött bukott meg a Perczel-család tagjaitól vezetett kon-zervatív párt, az újítókkal, Csapó, Augusz és Bezerédyliberális párthíveivel szemben. A magukat személyesensértve érző Perczelek között volt Perczel Mór, a későbbihonvédtábornok, ezidőben már túlzó liberális, aki az18364 tisztújításon saját bevallása szerint megbuktatjaa liberálisokat azon különös céllal, hogy a „radikálismozgalmaknak — úgymond — propagandát csináljak,másrészt, hogy a Dőryeken és Perczeleken esett válasz-tási sérelmet megbosszuljam“.1 Tehát a radikális poli-tikus tisztán radikális érzelemből, hangulat vezetésealatt és személyes családi bosszúból támad Tolna megyeliberális ellenzékére, benne oly elvhű, tisztalelkű liberá-lisra, minő Bezerédy István volt! Ebben az esetben aliberális hangulat szövetkezik a vérségi köteléknek kö-zépkori tényezőjével, melynek működését a clanrend-szer idején könnyebben fel tudjuk ismerni, mint modernkorszakban, pedig, mint e példa mutatja, szerepét mégtávolról sem játszotta el.

Eltekintve tehát a mozgalom vezetőitől, kik elsőkézből és teoretikusan vették át a liberalizmus eszmeitartalmát, a szélesebb körökben lejátszódó liberális küz-

1 Bodnár-Gárdonyi id. m. 147. 1.

104

delemben érzelmeket és szenvedélyeket kell keresnünk,ha a dolgok mélyére akarunk hatolni. A liberális ész-tisztelet nem ész és értelem, de érzelem és hangulatútján hódítá meg az embereket. Nálunk Magyarországgon leginkább az ősi magyar szenvedélyek segélyével.Vakság és önhittség, szalmaláng és irigykedés, párt-viszály dúsan burjánzanak a liberalizmus terjedésével,miután az ész és szabadság uralma idején senkinek sincsjoga és tekintélye sikeres irtogatásukra. A korszak jobb-jainak írásai teli vannak panasszal a nemzeti bűnök el-szaporodásán és mindent maga alá kényszerítő erején.

Legyen szabad itt idézetek és adatok halmozásahelyett egyetlenegy szemtanú, kitűnő liberális férfiúmegfigyelését közölnünk, aki a vármegyékben a „szabad-elvűség igazi melegágyait“ látta, honnan „az éretleneszmék, emésztetlen tervek s javaslatok gombaszapora-sággal jöttek napvilágra. Sokan csak azért szólottak,hogy másokon túltegyenek s a népszerű szabadelvűségfájáról becsszomjas halántékaikra is fűzhessenek egy-egy koszorúcskát, mitsem gondolva azzal, cél- és kor-szerűbe, illik-e körülményeink közé az indítvány? Neméppen ritka volt az eset, midőn elvont elméletek, franciavagy éppen amerikai szabású eszmék s elvek mintegypompamenetet tartottak közgyűléseinken, a tapasztalatilan s szélsőségekben szökdelni szerető ifjúság taps-viharai között, melyek a józan mérséklet szózatát el-fojtották. A szabadelvűség lévén az uralkodó divat: azéretlen tömeg által rendesen az tömjéneztetett leg-inkább, ki legtöbbet ajánlt, legmerészebb, legszélsőbbvolt indítványaiban... Néha még magukat a vezéreketis, akaratjuk ellenére, magával ragadta a párt tömegé-nek szenvedélyes heve.

S így történt, hogy pártszenvedély vagy szabad-elvűségi lázas buzgalom, nem ritkán szintúgy s a közügynem csekélyebb ártalmára, korlátolta és zsarnokolta aszólásszabadságot, mint a múlt korban a kormány tör-vénytelen kényuralma.“1

E jellemzéshez annál kevésbbé van hozzátenni

1 Horváth Mihály szavai, id. m. II. kötet, 200. 1.

105

valónk, mivel a liberalizmus szenvedélyfelkorbácsolóerejét s annak hatásait közéletünkre már úgyis ismer-jük Széchenyi műveiből. Széchenyi az elhatalmasodottnemzeti szenvedélyeket szinte fotografikus hűséggelrajzolta azon állapotok után, melyeket maga körül ta-pasztáit. Tekintélyek megdöntésének és az egyéni sza-badság proklamálásának e még középkori viszonyokbanélő tömegre nem lehetett egyelőre más hatása, mint-hogy a lelkekben szunnyadó, a Tekintély uralma idejéntöbbé-kevésbbé elnyomott szenvedélyek előtörtek éskorlátlan mozgékonysággal hódíták meg az egyénekéletét úgy, mint a közéletet. Ilyen viszonyok közt a céljózan kitűzéséről, eszközök megválogatásáról és követ-kezetes cselekvésről alig lehetett szó. A Széchenyitőlmegindított reform mellékvágányokra tolódik, aszerint,amint a közhangulaton ez vagy az a nemzeti szenvedélyvesz erőt. E tekintetben az 1832—364 országgyűlés ké-pez fordulópontot. Rajta már a régi konzervatív-aulikuspárttal, mely konzervatizmusát a középkori viszonyokállandósításában látta, a Széchenyit követő reformpártmérkőzik, melynek vezetői közt a romantikus Kölcseymellett ott látjuk az új liberális mozgalomnak idősebb,humanisztikus erkölcsi alapon álló nagyjait: Deákot,Wesselényit, Klauzált, Bezerédyt. A tárgyalások köz-pontjában eredetileg a Széchenyitől felvetett nagyreformkérdések állanak: heves viták folynak a jobbágy-ság helyzetének javításáról, az örökváltságról, a Lánc-híd felállításáról s ezzel kapcsolatban a nemesi adó-mentesség elvéről. Mindez csupa égető probléma, aMagyar Parlag problémája. De annál sajnosabb — ésegyúttal jellemző —, hogy végleges megoldást egyik semnyert, mivel az országgyűlésen a Széchenyijeié reform-kérdéseknél még sokkal nagyobb port vernek fel a szo-rosan vett szabadelvű tárgyak, így a vallási kérdés,melynek során a felekezetek ősi gyűlölséggel törnekegymásra, meg a sajtószabadság ügye. Ez utóbbiról akövetek teoretikusan és bőségesen, de eredmény nélkülszónokolnak, mialatt Kossuth már meg is valósítá azülésekről készített írott tudósításaiban. Hírlapjának avármegyékbe küldött példányai hatalmas terjesztőivé

106

váltak a szabadelvű hangulatnak a vidéki nemességszélesebb rétegeiben is.

Az 1832—364 országgyűlés óta Széchenyi csillagahanyatlóban van. A nemzetet nem ő vezeti többé, ha-nem a liberális közhangulat. Konzervatív-reformpont-jait, amennyiben nem ellenkeznek a liberális világiéi-fogással, támogatják és szívesen fogadják még, de azegymásutánt, melyet ő a magyar szükségletek pontosfelvétele alapján szabott meg, senki meg nem tartjatöbbé. A közéleti cselekvés nem a Magyar Parlag szűk-ségleteit, hanem a nemzeti szenvedélyeket s a liberálishangulat divatos követelményeit akarja kielégíteni. Haa harmincas és negyvenes évek irodalmában lapozunk,azt hihetnők, hogy Magyarországnak nem volt égetőbbszüksége, mint a fogházügy javítása s ennek keretébenazon kérdés, magánzárkában foglalkozás nélkül vagymunkával foglalkoztatva tartassanak- a fegyencek.Ezen témákról egész röpirodalmunk van s végtelenszámú hírlapcikkünk. Már most elismerve a középkorifogházviszonyok és büntetőbíráskodás reformjánakszükségét, el kell egyúttal ismernünk azt is, hogy nem-csak büntetőbíráskodásunk, de egész jogszolgáltatásunkis, nemcsak a foglyok viszonyai, de a szabadon járóbecsületes emberek életviszonyai is rászorultak sürgősmodernizálásra, amint ezt Széchenyivel a nemzet jobb-jai meg nem szűntek hangoztatni. Hogy azonban a fog-lyokért nagyobb eszmecsere folyt és több és gyorsabbreform keletkezett, ennek a magában véve örvendetesdolognak, de a nemzeti fejlődésbe beállítva: anomália-nak egyetlen oka az, hogy a börtönügy és büntető-törvénykönyv javítása Beccariának filantróp működéseóta a liberalizmus integráns részét tette, a liberálisdivathoz tartozott. A mozgalom nem magyar földbőlnőtt ki, Széchenyit hidegen hagyta, de annál inkább fel-izgatá báró Eötvös Józsefnek ideálisan érzékeny kedé-lyét s alkalmat adott Kossuthnak a liberalizmus szívhez-szóló, érzelmeket megmozdító hirdetésére. Tipikus libe-ralis nézetek áradnak Kossuth e tárgyú javaslataiból:Ceylon, Sziám, Jamaika példáira hivatkozik és intéz-menyeket akar átültetni még csak készülőfélben levő

107

északamerikai törvénykönyvekből. Véletlen szerencse,hogy a büntetőtörvénykönyv készítésénél Deák Ferenc-nek jutott legnagyobb befolyás, aki a liberális elveketössze tudta egyeztetni a Magyar Parlag követelményei-vei, a történetileg adott magyar intézményekkel.

Csak egy példa ez a liberális közhangulat improvi-záló erejéről, de elég annak bizonyítására, hogy Szé-chenyi „hideg ész“ politikájának menetét végkép fel-forgatta a szabadelvű buzgalom. Új témák sokaságatódul elő és lepi el az emberek érdeklődését, köztük— s ez a tragikus nemzetünkre — éppen azok, melyeketSzéchenyi mindörökre távol akart tartani a magyar föld-tol. A liberális diskusszió központjában egyszerre csakott áll a nemzetiségi és a közjogi kérdés.

V. NEMZETISÉG ÉS LIBERALIZMUS

Már említettük, hogy a liberalizmus, ami elvi tártai-mát illeti, nem volt alávetve nemzeti korlátoknak. A nagyracionalisták gondolkodásában csak nagynehezen, fárad-ságos filozófiai munkával lehet nemzeti elveket találni.Rousseau maga, szíve belsejében egyetlen közösségheztartozott: Genf városához. A nemzeti és liberális eszmeszoros kapcsolata tehát részben véletlen történeti jelen-ség: mindkettő a szentszövetség nyomása alatt fejlődötts ugyanazon célt követve egyesült egymással, — részbenpedig a liberalizmus terjeszkedési módjából következett.Mivel ez a tömegeknek egyéni szabadságot hirdetett éstermészeti ösztöneiket szabadjukra eresztette, mi semérthetőbb, minthogy e fölszabadult ösztönök közül alegősibb, a primer tört elő legnagyobb erővel: s ez a fajiösztön, a nemzeti összetartozás érzése. Liberalizmus ésnemzetiség szövetségében ez utóbbi válik most előszörújkori történetünkben döntő politikai tényezővé s azúj liberális államokban a kohézió szerepét veszi át.

Nálunk a nemzetiség már a rendi világban fel-ébredt, vele a liberalizmusnak kezdettől fogva számolniakellett. És amint a francia liberalizmus az abszolútmonarchiából francia nemzetállamot, a német liberaliz-mus a sok kis fejedelemségből egységes német nemzet-testet akart alkotni, úgy tűzte ki magának a magyarliberalizmus, hogy a rendi országból magyar nemzetiállamot alkosson és azt betöltse magyar nemzetiséggel.Ehhez képest liberális korszakunk egész folyamán e kételem: magyar nemzetiség és liberalizmus a legszorosabbösszefüggésben áll egymással, mindenütt egységesen

109

lépnek fel és őket egymástól szétkülönböztetni a leg-nehezebb történeti feladatok közé tartozik.

Magyarországnak 1842-ben nem egészen tizenhárom-milliónyi lakosságából nem egészen ötmillió: 4,812.759volt magyar; ezzel szemben lakott itt 1,600.000 tót,1,270.000 német, 2,200.000 oláh, majdnem 900.000 horvát,1,200.000 szerb, 440.000 rutén, 240.000 zsidó és még többkisebb nemzetiség. E nem magyar népek a rendi Magyar-ország egész fennállása idején békességben éltek a ma-gyárral. Nem azért, mintha korábban magyar nemzeti-ség nem létezett volna, s mintha ez is csak a napóleonikorszak gyümölcse lett volna. Keletről idetévedt testvér-telén nemünk idegenektől körülvéve kezdettől fogvaérezte kifelé zárt egységét s történetünk elfogulatlanvizsgálatából kétségtelen is, hogy a magyarság magasabbtársadalmi osztályait azonos nemzeti érzelmek és egy-séges műveltség, az alacsonyabb rétegeket pedig közösfaji öntudat kötötte össze. A nyelvhasználat tudattalan-ságából tehát nem a tizenkilencedik században ébredtfel a nemzet, még kevésbbé annak politikai vezető osz-tálya, mely a magyar állam vezetését kezében tartva,senkire rá nem erőszakolta ugyan nyelvét, de azt semtűrte, hogy idegen nemzetiségűek vegyék ki kezéből ahatalmat. Láttuk már, hogy az ötödfélszázezer magyarnemzetiségű nemessel szemben körülbelül nyolcvanezernémet és oláh nemes volt s tegyük fel, valamelyik ural-kodónknak eszébe jut a magyarság politikai hatalmátidegenek tömeges nemesítésével törni meg és 200.000német és ugyanannyi oláh nemest alkot, mihez neki tel-jes joga és hatalma volt a rendi alkotmány szerint —vájjon nem álke ellen egy emberként az egész magyarnemesség és vájjon nem faji, nemzeti érzés-e az, mi ezellenállásra kényszeríti? Hisz akár idegenek nemesítésé-bői is, politikai jogaira és vagyoni helyzetére semmi kárnem származott volna.

A rendi századok nemzetiségi képe tehát akképösszegezhető, hogy volt ez országban egyetlenegy ki-fejlődött nemzetiség, mely kiváltságos osztálya által apolitikai hatalmat alkotta és kezében tartá; mellette éltitt több idegen népfaj, a magyarhoz képest fejletlen

110

nemzeti öntudattal, de amennyire voltak nemzeti szűk-ségleteik, azokat az uralkodó faj meg nem sértette éstiszteletben tartá. Nemzetiségi viszály ismeretlen bajvolt.

És most jön a liberalizmus a politikai jogok kitér-jesztésének követelésével. Végrehajtja ezt és behozMagyarországra széleskörű választási jogot, demokratakormányszellemet, mikor a nem-magyar nemzetiségekfejlődésüknek még csak kezdetén, félbarbár állapotbanélnek: ezzel a magyar nemzet politikai szerepének egycsapással végét szakítja. Holott programmja Szabadságés Ész mellett Nemzetállam, magyar nemzeti állam,holott munkásai és hívei kivétel nélkül ezen halálraszántmagyar nemzetnek tagjai, a magyar kiváltságos rendiosztály fiai. Ez az a tragikus konfliktus, melybe a libe-ralizmus dönté magyar híveit mindjárt az első és leg-fontosabb lépésnél. Gondoljuk meg a körülményeket,melyek között a liberális vezetőknek a válaszúton hatá-rozniok kellett. A földet őseik szerezték meg, rajta amagyar államot ők alapították és védelmezték vérükhullásával tatár-török-német ellen; e területen évszáza-dok óta magyar kultúra élt, minden név, mely az időkködén át még kibetűzhető, magyar volt és magyarnakvallotta magát; az állam latin öltözetben is magyar,egész szervezetében magyar vér lüktet s most az ő fel-adatuk, az unokák átkos munkája legyen a liberális elvkeresztülvitelével a múltat megszakítani s az országotkivenni saját fajtájuk kezéből? És ez a sors érje éppenazon nemzedéket, mely saját javát, emberileg érthetőönzését félretéve síkraszáll az elnyomottakért, s emberijogokat hozva, magához emeli lelkes öleléssel, nemzeti-ségi különbség nélkül az ország minden lakosát! A libe-ralizmus hívei kisebbséget alkottak e hazában, számuka magyar nemesség egy töredékére korlátozódott s ép-pen ez az ideális lendületű csapat legyen az, mely azország népeinek szabadságot ajándékozva, saját fajánjogfosztást kövessen el? Ez legyen a jutalom azért,hogy saját jogai feláldozásával embertársai millióitsegíti embersorba? Ha van bennünk egy csöppnyi mél-tányosság és történeti érzék, mellyel idegen helyzetekbe

111

tudjuk magunkat képzelni, úgy a liberális nemzedéktőlilyen áldozatot nem követelhetünk.

A vázolt körülményekből érthető, hogy a liberaliz-mus és nemzetiség ezen konfliktusában ez utóbbinakkellett győzedelmeskednie. Aktuálissá a dolgot a nyelv-kérdés tette akkor, midőn a harmincas évek folyamána liberális közvéleménynek sikerült a latin nyelv híveitelhallgattatni és a latin helyébe az ország közigazgatássának különböző ágaiba hivatalos államnyelv gyanánta magyart behozni. A horvátok már az 18254 ország-gyűlésen felállottak s követelték azon esetre, ha azanyaország nyelve latin helyett magyar lesz, hogy őka latint továbbra is megtarthassák. Példájukat követtéka tótok, kiknek az országgyűlésen nem lévén különképviseletük, egyenesen a királynál panaszkodtak amagyaroknak főként azon törekvései ellen, hogy a luthe-ránus egyház nyelvévé a tót és német kizárásával amagyar tétessék.

A liberális irány a nemzetiségek ez óhajával szem-ben elutasító álláspontot foglalt el. A közhangulatothíven fejezte ki Kossuth Lajos a maga elragadó modo-rában, válaszolván azon kérdésre, mely élő nyelv lépjena latin helyébe: „Minő országról vagyon itt szó, és kiéa hon, amelyről szó vagyon? Felelet: Magyarországrólvan szó s a hon, amelyről szó vagyon, a magyaroké.E szóban fekszik a kérdés kulcsa. A magyar nem állhontalanul a Kárpát bércein, hogy fegyverével utódai-nak hont szerezzen; ez ezredévnek históriai joga avatáfel őt az európai nemzetcsaládba; s a honban nem lehet,egyetlenegy teremtett lélek sem lehet, ki azt, hogy e honfelett a magyar szent korona felsősége leng, honárulásés hűtlenség nélkül kétségbe hozni merészelhetné; haez így van, a föltett kérdés is döntve van, s bizonnyala képtelenségnél is nagyobb képtelenség arról ábrán-dozni, hogy Magyarhonban a közigazgatási nyelv nema most érintett szempontból, hanem philologiai becs-méregetés, vagy etymologicus búvárkodások, avagy kitudná minő milleniumi szemkápráztatások igényei sze-rint választassák, s nemcsak képtelenség, hanem jog-talanság s bűn volna Magyarhonban a magyar nemzet

112

nemzeti öntudattal, de amennyire voltak nemzeti szűk-ségleteik, azokat az uralkodó faj meg nem sértette éstiszteletben tartá. Nemzetiségi viszály ismeretlen bajvolt.

És most jön a liberalizmus a politikai jogok kitér-jesztésének követelésével. Végrehajtja ezt és behozMagyarországra széleskörű választási jogot, demokratakormányszellemet, mikor a nem-magyar nemzetiségekfejlődésüknek még csak kezdetén, félbarbár állapotbanélnek: ezzel a magyar nemzet politikai szerepének egycsapással végét szakítja. Holott programmja Szabadságés Ész mellett Nemzetállam, magyar nemzeti állam,holott munkásai és hívei kivétel nélkül ezen halálraszántmagyar nemzetnek tagjai, a magyar kiváltságos rendiosztály fiai. Ez az a tragikus konfliktus, melybe a libe-ralizmus dönté magyar híveit mindjárt az első és leg-fontosabb lépésnél. Gondoljuk meg a körülményeket,melyek között a liberális vezetőknek a válaszúton hatá-rozniok kellett. A földet őseik szerezték meg, rajta amagyar államot ők alapították és védelmezték vérükhullásával tatárítörök?német ellen; e területen évszáza-dok óta magyar kultúra élt, minden név, mely az időkködén át még kibetűzhető, magyar volt és magyarnakvallotta magát; az állam latin öltözetben is magyar,egész szervezetében magyar vér lüktet s most az ő fel-adatuk, az unokák átkos munkája legyen a liberális elvkeresztülvitelével a múltat megszakítani s az országotkivenni saját fajtájuk kezéből? És ez a sors érje éppenazon nemzedéket, mely saját javát, emberileg érthetőönzését félretéve síkraszáll az elnyomottakért, s emberijogokat hozva, magához emeli lelkes öleléssel, nemzeti-ségi különbség nélkül az ország minden lakosát! A libe-ralizmus hívei kisebbséget alkottak e hazában, számuka magyar nemesség egy töredékére korlátozódott s ép-pen ez az ideális lendületű csapat legyen az, mely azország népeinek szabadságot ajándékozva, saját fajánjogfosztást kövessen el? Ez legyen a jutalom azért,hogy saját jogai feláldozásával embertársai millióitsegíti embersorba? Ha van bennünk egy csöppnyi mél-tányosság és történeti érzék, mellyel idegen helyzetekbe

113

tudjuk magunkat képzelni, úgy a liberális nemzedéktőlilyen áldozatot nem követelhetünk.

A vázolt körülményekből érthető, hogy a liberaliz-mus és nemzetiség ezen konfliktusában ez utóbbinakkellett győzedelmeskednie. Aktuálissá a dolgot a nyelv-kérdés tette akkor, midőn a harmincas évek folyamána liberális közvéleménynek sikerült a latin nyelv híveitelhallgattatni és a latin helyébe az ország közigazgatássának különböző ágaiba hivatalos államnyelv gyanánta magyart behozni. A horvátok már az 18254 ország-gyűlésen felállottak s követelték azon esetre, ha azanyaország nyelve latin helyett magyar lesz, hogy őka latint továbbra is megtarthassák. Példájukat követtéka tótok, kiknek az országgyűlésen nem lévén különképviseletük, egyenesen a királynál panaszkodtak amagyaroknak főként azon törekvései ellen, hogy a luthe-ránus egyház nyelvévé a tót és német kizárásával amagyar tétessék.

A liberális irány a nemzetiségek ez óhajával szem-ben elutasító álláspontot foglalt el. A közhangulatothíven fejezte ki Kossuth Lajos a maga elragadó modo-rában, válaszolván azon kérdésre, mely élő nyelv lépjena latin helyébe: „Minő országról vagyon itt szó, és kiéa hon, amelyről szó vagyon? Felelet: Magyarországrólvan szó s a hon, amelyről szó vagyon, a magyaroké.E szóban fekszik a kérdés kulcsa. A magyar nem állhontalanul a Kárpát bércein, hogy fegyverével utódai-nak hont szerezzen; ez ezredévnek históriai joga avatáfel őt az európai nemzetcsaládba; s a honban nem lehet,egyetlenegy teremtett lélek sem lehet, ki azt, hogy e honfelett a magyar szent korona felsősége leng, honárulásés hűtlenség nélkül kétségbe hozni merészelhetné; haez így van, a föltett kérdés is döntve van, s bizonnyala képtelenségnél is nagyobb képtelenség arról ábrán-dozni, hogy Magyarhonban a közigazgatási nyelv nema most érintett szempontból, hanem philologiai becs-méregetés, vagy etymologicus búvárkodások, avagy kitudná minő milleniumi szemkápráztatások igényei sze-rint választassák, s nemcsak képtelenség, hanem jog-talanság s bűn volna Magyarhonban a magyar nemzet

114

históriai joga ellenében akármi más érdekeket, jogotkövetelő hatalom gyanánt felállítani; mintha bizony az,hogy a magyarok földje kit ural, még be nem végzetttény, még meg nem oldott csomó, avagy vitatható kér-dés lehetne. Nem, nem! legyen éjszakon avagy keleten,de azon sáskaseregnek még teremni kell, mely a ma-gyárnak fennragyogó napját örök homályba boríthassa;addig pedig, míg dalnokunk szavai szerint „Él magyar,áll Buda még!“, addig Magyarhonban a közigazgatás,vagyis közélet nyelve, élő nyelvek közül más soha nemlehet, mint magyar.“1

Egy évezrednek históriai joga, a magyar nemzethistóriai joga az, amelyre Kossuth érvelését alapítja.Holott a históriai jogoknak nincs nagyobb ellenségük,mint a liberalizmus, holott a század nagy küzdelme atörténeti jogokra támaszkodó Tekintély és az emberitermészetből kikövetkeztetett Szabadság közt folyik sKossuth, mint tudjuk, a közélet minden egyéb terén el-szánt bajnoka a Szabadságnak a Tekintély ellen. A tör-téneti jogra hivatkozva kétségbe nem vonhatólag en-gedményeket tesz a históriai magyarságnak, állam? ésnemzetkoncepciónak, mely évszázadokon át fejlődöttki s melynek egyébként elvi ellensége, bukásának elő-készítője. De a liberális elv nemcsak a históriai jog dol-gában szorult háttérbe a nemzeti szellem nyomása alatt.Kossuth a históriai jogból bátran levonja következte-téseit.

„Természetes következtetés pedig — mondja to-vább —, hogyha a magyar közigazgatási nyelv, a köz-élet minden ágának, mindennek, ami polgári értelem-ben véve actus publicus, magyarnak kell lennie; s a köz-nevelésnek épp úgy, amint eddig latin alapra volt fek-tetve, magyar alapra kell építtetnie, mert minden, ki ehonban lakik, joggal megkívánhatja, hogy a közéletcselekvényeire képesíttessék.“ A históriai jogból tehátegyrészt a közigazgatás, másrészt a közoktatás magyarnyelve következik. Az elsőt illetőleg hivatkozik a rendi

1 Az 1842. Pesti Hírlap 160. számából, Kossuth Lajos Iratai 12.kötet, 336—337. 1.

113

országgyűlések, főként az 1790—1791-inek rendelkezésseire s kimondja, hogy „ezen sarkalatos törvények út-mutatása szerint semmit, mint a jogot, de mindent, amijog, a jogot egészen, csorbítatlanul kívánni a nemzetnekkötelessége“. „Ennél kevesebbet tenni gyávaság, többetparancsolni zsarnokság; miránk nézve mindkettő ön-gyilkolás volna.“ Ezen jogot pedig törvény által kellbiztosítani, melyben kijelentjük, hogy a „magyar tör-vényhozás az ország idegenajkú lakosait nyelvöktőlmegfosztani nemcsak soha nem szándékozott, de sőtelismeri, mik épen a magánélet nyelvviszonyaiba tör-vény által kényszerítőleg beavatkozni jogtalanság volna,másrészről azonban joga van megkívánni, hogy Magyar-országon a közigazgatás, akár polgári, akár egyházilegyen az, úgy a törvényhozás, mint a törvényvégre-hajtás, kormányzás, igazságszolgáltatás, közbátorság,rendőrség, egyenes és mellékes adók, s közgazdaságkörében magyar legyen.“ Az állandó izgatott vitáknakoly törvénnyel óhajtja tehát egyszersmindenkorra vé-güket szakítani, mely „e tárgyban végső és parancsolórendszabály legyen, s mint ilyen, a közigazgatás mindenágaiba annyira behozza a magyar nyelvet, hogy mind-ennek érvényességére, amit akármi néven nevezettköztisztviselő hivatalosan mint actus publicust kiszól-gáltat, irományi nyelvül a magyar okvetlenül meg-kívántassék“.

Nem kevésbbé világos követelményeket állít felKossuth a közoktatási nyelv dolgában, melyet szerintesokáig elhanyagoltunk s „legfőbb ideje, hogy a mulasz-tás helyrehozassék, ami annyival könnyebben megtör-ténhetik, mivel a hazafi szívnek örömére válik tanusá-got tehetni, hogy e részben tanítók, iskolai kormányoks egyesek buzgósága által már igen sok előkészítő lépéstörtént“; ezek tekintetbevételével óhajtja, hogy „ha-zánkban közoktatási nyelvvé a latin helyébe haladék-talanul a magyar nyelv tétessék. Ami pedig a falusi nép-iskolákat illeti: miután a státusnak kötelességében állgondoskodni, hogy az ország közigazgatási nyelvét meg-tanulhatni mindenkinek alkalma legyen: szükségesnektartanok azon intézkedést, hogy a magyar nyelv min-

114

den falusi tanodában is okvetlenül gondosan taníttas-sék“.1

Összefoglalva a históriai jogrend ezen követkézéiseit: a liberalizmus embere a történeti jog alapján kö-vetéli, hogy hivatalos nyelvvé a legfelsőbb hatóságokonkezdve le egészen az alárendelt közigazgatási, rendőri,pénzügyi és gazdasági szervekig a magyar tétessék,hasonlóképen az iskolákban is, kivéve a falusi népisko-lát, ahol azonban a község nyelve mellett a magyarmindenütt „gondosan“ taníttassék. Mindezt törvénymondja ki, végszó és parancsoló rendszabályként, hogya nemzetiségi vitáknak egyszersmindenkorra végüklegyen. Elég e kívánságokat elolvasni, hogy antiliberálistartalmuk rögtön szemünkbe ütközzék. Törvényhozásiintézkedést követel akkor, midőn az ország lakossága-nak több mint fele, ha a liberális Népfölség és demo-krata ideák értelmében megkérdeztetnék, kétségtelenülegészen másként határozna, mint ahogy a liberális poli-tikusok kívánják és elvárják. Azaz e törvényhozási in-tézkedés csakis a liberális elvek megsértése, a választóiés általában politikai jog korlátozása, esetleg csak oktroyárán érhető el. Elismerjük, liberálisaink nem így láttáka dolgokat, de hogy követelésükben ez rejtőzött, aztSzéchenyi, idézett akadémiai beszédében, egészen vilá-gosan felismerte. A liberalizmus a nemzeti ideál érdé-kében kényszerhez nyúlt az emberi jogok oly végtele-nül fontos, életbevágó terén, minő a nyelvkérdés köz-igazgatásban és közoktatásban egyaránt.

Pedig Kossuth és vele az egész liberális közvéle-meny szívük mélyéig meg valának győződve, hogy kö-vetélésük a legtisztább liberális tanokból logikusan kö-vetkezik és hogy egyebet nem követelnek, mint amitnagy mintaképeik, a francia, angol, német, olasz állam-férfiak saját hazájukban természetes, magától értetődődolognak tartanak. Jóhiszeműségükhöz kétség nem fér,követeléseiket optikai csalódás folytán állították fel,amely csalódás viszont legbensőbb liberális meggyőző-

1 Kossuth id. m. 410—412. lap, a Pesti Hírlap 1842. évi 183. szá-mából.

115

désük produktuma, azon liberális alapelvé — hozzá-tehetjük: szerintünk tévhité —, mintha Szabadság ésÉsz az emberi dolgok rendezésében mindenható moz-gatók volnának. Kossuth és a liberális irányzat ma-gyarrá akarta tenni a közigazgatás és közoktatás nyel-vét, tekintet nélkül az ország lakosságának több mintfelére, mivel a magyar és nem-magyar nemzetiségekállapotának összevetéséből azon meggyőződésre jutott,hogy Szabadság és Ész uralma egyedül a fejlettebb ma-gyár nemzetiség égisze alatt fejlődhetik ki és hogy Sza-badság és Ész uralkodása alatt az idegen nemzetiségekmaguktól, erőszak nélkül át fognak hasonulni a liberálisideák képviselőjéhez, a magyarhoz. Végső konzekvensciában ők a liberális eszméknek olyan hatalmat tulaj-donítottak, mely fejletlen nemzetiségek konstitúció játmegváltoztatja, illetőleg azoknak tagjait tömegesen be-olvasztja a magasabbrendű, liberális kultúrába.

Hogy a nyelvkérdésben ez az optikai csalódás, aliberális eszmék hatalmának ma már alig megfoghatótúlbecsülése volt a döntő, nem pedig a nemzeti türel-metlenség vagy uralkodási vágy, ezt legjobban bizo-nyithatjuk báró Wesselényi Miklós nemzetiségi néze-teivel. Tudjuk róla, hogy ő az ideális nemes, a valódilovag, kitől nemtelenség és méltánytalanság, másoknakmegrövidítése még gondolatban is távol áll. Vélemé-nyét mindig bátran kimondja, véleménye pedig elvhűliberális gondolkodásból fakad. Nézete szerint az egészmagyar történet nem egyéb, mint népelnyomás, mégpedig két alakban: egyrészt a magyar jobbágyoknak,másrészt a nem-magyar nemzetiségeknek szolgaságbantartása. Liberális ideológiája a „népelnyomás“ rajzánálmeghatóan naiv, de egyúttal szívbőljövően őszinte.Megrója a honfoglaló ősöket, hogy letelepedésüket az-zal kezdték, hogy a magyarság egy részét jobbágysorbataszították, a nem-magyarokat pedig a „fegyver vadjogán“ vetették szolgaságba. Mennyivel jobb lett volnamindjárt az egész népességet, magyar és nem-magyarjobbágyokat egyenlő polgári jogokban részesíteni, ígymost háromszázezer nemes helyett 15 millió szabadalkotna egy izmos testet s „minő magas fokra hágott

116

volna értelmi s anyagi kifejlődése honunknak! holállana Európa nemzetei családjában!“1 Amennyire lel-kes és hazafias, annyira észszerűtlen kívánság: a hon-foglaló ősök csak akkor tehettek volna neki eleget, hafiatal korukat a racionalizmus iskolájában Rousseau halkgátasával töltötték volna. Annyi azonban bizonyos,hogy Wesselényi nem kíméli önszeretetünket, a „dicsőnemzeti multat“, sőt jelenünket sem, amikor honfi-társait a „betyáros magyarság“ levetésére buzdítja.Tehát őt nemzeti elvakultsággal, az idegen népek ellenigyűlölettel rosszakarat sem vádolhatja meg. És mégiskörülbelül ugyanazt kívánja nyelv dolgában, amit Kos-suth és a közvélemény: a közigazgatás nyelve, horvátés szlavón megyéket kivéve, magyar legyen, közokta-tásé szintén; népiskolákban az oktatási nyelv, kisded-óvókban az érintkezés nyelve hasonlóképen magyarlegyen, ehhez képest minden tanítótól és tanártól, pap-tói és lelkésztől megkövetelendő a magyar nyelv isme-rete. Azaz Wesselényi, ki elképzelt, meg sem történtelnyomásokért is ostorozza faját, most maga is a kény-szer, törvényhozási parancs útjára lép és látszólag bú-csút mond a liberális Szabadságnak.

De csak látszólag. Az optikai csalódás eredete az őtörténetfilozófiájából tökéletesen megvilágosodik. A kö-zépkori „elnyomásra“ jött végül, az ő elmélete szerint,a francia forradalom s vele a jobb kor, melynek szellemealkotmány és nemzetiség. E kettő együtt: „terjedt ésterjedő civilizáció“, mely az „úgynevezett szabad szel-lemű vagy liberális pártnak törekvése“, tehát nem láz-betegség, agyrém vagy teória, hanem pozitív irány, melyegyedül emelheti az embereket értelmi és erkölcsi ma-gaslatra. A liberalizmus mindenkinek tiszteli veleszüle-tett jogait, mindenkiben embert lát és tudja, hogy annálbiztosabb a jog, minél többen osztozkodnak benne.Tehát Magyarországot az évszázados elnyomástól egye-dül a liberális irány mentheti meg azáltal, hogy meg-adatnak az ország minden lakosának, rendi és nemzeti-

1 Ez és Wesselényi többi nézete a nemzetiségi kérdésről híresművében: Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében. Lipcse, 1843.

117

ségi különbségek nélkül, a polgári jogok. Ennek pedigvalóban itt a legfőbb ideje, mert a középkori elnyomás-ban sínylő szláv népek, úgy Magyarországon, mintAusztriában, ha sürgősen fel nem szabadíttatnak, áldó-zatai lesznek az orosz propagandának, a pánszlávizmuskitárt karjaiba vetik magukat. Az „éjszaki kolosszus“az, mitől Wesselényi s vele a liberális kor leginkábbtart, ennek csábításaitól a monarchiát a szláv népekfölszabadítása mentheti meg föderalisztikus államszer-vezet útján, melynek tervét Wesselényi Palackyhoz,a cseh liberális politikushoz és történetíróhoz sokbanhasonlóan közli. Míg azonban Palacky a magyar király-ságot is szétbontaná föderatív államokra nemzetiségekszerint, addig Wesselényi szerint a történeti Magyar-ország együtt tartandó, mint az egész monarchiánaklegfontosabb alkatrésze. Mert a magyar műveltségnekés magyar liberalizmusnak lesz feladata, szabadság ésművelődés közlése által, a monarchia szláv népeivel amonarchiában élést megkedveltetni; a magyar művelt-ség és szabadság emelése tehát a monarchiának lét-érdeke, annak terjesztéséért mindent meg kell tennie.Látható tehát, hogy Wesselényi a liberális műveltség-nek olyan erőt tulajdonít, mely faji különbségeken,nemzetiségi válaszfalakon is áthatol s az alacsonyabbműveltségű idegen népfajt, mellyel liberális műveltsé-get és szabadságot közöl, állandólag s ami fő, béke mű-veivel, erőszak nélkül, hozzácsatolja a magasabb kultú-rához.

A liberális közfelfogás szerint a magyar műveltség-ben, ha és ameddig liberális, tényleg megtalálható ez amisztikus erő. Elég lesz az országban a magyar libera-lizmust proklamálni s annak kétségtelen áldásait a fél-barbár népfajok körében magyar közigazgatás és köz-oktatás eszközeivel elterjeszteni: máris boldog lesznemcsak a magyar, de az idegen nemzetiség is. A hit,mely ezeket állítja és politikai alapelvvé teszi meg, két-ségtelenül tévhit, de erős hit: bizonyítéka azon szín-tiszta becsületességnek, mellyel magyarjaink a nyugat-ról beszármazott eszméket magukévá tették és minthacsak szentírás igéi volnának, betű szerint alkalmazták.

118

De bizonyítja egyúttal a nyugati liberalizmus mechani-kus fölfogását az emberi lélekről és annak szükségletei-ről. Mintha az ember fel tudna emelkedni Szabadság ésÉsz fokára anélkül, hogy legprimérebb ösztöneinek, afaji összetartozás érzéseinek eleget tenne! Mintha apolitikai szabadság kielégítene valakit, akinek gyerme-keit már a népiskolában idegen nyelven tanítják! Minthaez a valaki meg volna hatva és hálát érezne az idegen-nyelvű hivatalnok iránt, mivel az neki emberi jogokat,de idegen nyelven prédikál. Valóban, Szabadság és Észideáinak csodálatos túlbecsülése s egyúttal az egyszerűlelkek szükségleteinek félreismerése volt az alapja ezoptikai csalódásnak, melynek liberális államférfiainkáldozatául estek. Erősen hitték, hogy Szabadság és Észminden nemzetnél, a fejlődés bármely fokán csodákatművelhet s nem hittek Széchenyinek, mikor ez a nem-zetek életkoráról beszélve kimutatta, hogy egyiknek ezjó és hasznos ekkor, máskor pedig más ésjiogy általa-nos panacea az emberi viszonyok rendezésére nem léte-zik. Széchenyi ezen nézeteit Kossuth a leghevesebb tá-madásokban részesíté, elnevezte szóvirágnak, melytőltartózkodni kell; nép nem lesz sem vén, sem fiatal, ha-nem mindegyik egyformán haladhat a perfektibilitásfelé, melyet ő, Kossuth végtelennek tart.1 És míg Szé-chenyi a halhatatlan lelket minden földi dolognál ma-gasabbra becsülve, művelését és nevelését egyedül lelki,szellemi eszközökkel tartja lehetőnek, addig Kossuthés a liberális irány külsőleges eszközökbe helyezi bizal-mát s azt hiszi, hogy a magyar nemzetiség terjedésepolitikai jogegyenlőség és a közigazgatásban kirekesz-tőleg uralkodó magyar nyelv, mi több: az iskola útjánbiztosítható. Mindjárt második „Pesti Hirlap“íbeli cik-kében panaszkodik, hogy az idegen nemzetiségűek nemtanulnak eléggé magyarul, amivel szemben „a magyarnemzetiséget minden törvényes és méltányos úton, skülönösen iskolamesterek serkentésével (itt kevéssel

1 Ez ellentétet megállapítá már báró Kemény Zsigmond Szé-cheny-tanulmányában id. összes Művei, IX. kötet, 203—207. 1.

119

nagy hasznot tehetni) terjesztendőnek vélnők“.1 A libe-ralizmus primitív racionalista álláspontján tényleg el-hitte, hogy a nemzeti és kultúrprobléma ily egyszerűeszközökkel, pár órás nyelvtanítással, iskolamesterekkülön jutalmazásával megoldható, mert a nemzetiséginek gyökereiről, melyek az emberi lélek mélységeibens távoli századok homályában ki nem deríthető, de ha-tásukban folyton szemlélhető faji törvényekben kapasz-kodnak, halvány sejtelme sem volt. Mennyivel mélyebbbelátást tanúsított a nemzeti talaj embere, Széchenyi,mikor a nyelvmesterek magyarosító hatását kerekentagadva, gúnyja nyilait szórta azokra, kik „magyarulcsevegni“ akarják a világot tanítani.

Voltak a liberalizmus hívei közt is, kik Széchenyi-hez hasonlóan az anyaföld talaján állva, nem osztoztakKossuth illúzióiban. Így Deák Ferenc, ki Zala vármegyeközgyűlésén 1843-ban felemelte szavát azon javaslatellen, hogy a szabad királyi városoknak ne legyen sza-bad német nyelven tanácskozniuk. Figyelmeztette avármegye közönségét, hogy a magyar nyelvet törve-nyes határidő kitűzése által nem lehet terjeszteni.„Anyai nyelvünk megtanulása s művelése igen nehéz.Vegyük fel például megyénkben a muraközi járást. Itta vármegye, itt a földes uraság félszázad óta a legcél-szerűbb eszközökkel kívánja maiglan a magyar nyelvethorvát lakosaink között terjeszteni; magyar iskolames-tereket rendel oktatókul, de kérdem a muraközi járástisztviselőit, tudnak-e már ott magyarul? — mire egy-hangú lőn a válasz: Nem tudnak.“3

A haza bölcsének nyugodt, férfiasan komoly pillán-tását nem zavarták elvi ábrándok, érzelmi illúziók, atömeg azonban, Deákot megtapsolván, de meg nemhallgatván, Széchenyitől felháborodással elfordulván,átengedte magát nyelvterjesztő illúzióinak annál in-kább, mivel a nyelvkérdést illető pozitív javaslattal semSzéchenyi, sem Deák nem lépett fel. Alig négy évvel

1 Kossuth Iratai, 12. kötet, 9. 1.2 Deák Ferenc beszédei, összegyűjtötte Kónyi Manó, I. kötet,

528. 1.

120

Széchenyi akadémiai beszédére, ugyanazon előkelőhelyről jelenti ki Bajza József, kit úgy látszik, kitűnőformaérzéke predesztinált a liberális tömeghangulatösszesűrítésére és magisztrális kifejezésére, hogy anyelv ápolása még mindig elégtelen.1 Bár a nyelv irántibuzgalom nagy, mégis igen soknak gondolkodása ésérzelme gyökerestől meg van romolva. Megrontá pedigaz idegen kultúra, főként a német nyelv, melytől tar-tózkodást ajánl. A két Kisfaludynak szemére hányja,hogy németül leveleztek, Széchenyinek, hogy németültársalog. A német műveltség veszélyes, mert magasabba magyarnál, csábító, mert közel van, ezért ki kell zár-nunk, a fiatalok csak magyarul tanuljanak. Bajza ittnemzeti elzárkózást ajánl, mi kétségtelenül, bár ön-tudatlanul, az önbizalom hiánya és pozitíve is szükség-telén, mert ha Kazinczy idejében nem ártott idegennyelvtudás, még kevésbbé árthatott most, a nemzeti-ség fejlettebb állapotában. Az elzárkózás pedig a ma-gyár nemzetiségnek végleges, szenvedéllyé magasulókultuszával párosul. „Becsüljük meg magunkat, legyünkbüszkék, hogy magyarok vagyunk, tagjai Isten egyet-len népének Európában és egyetlennek talán a föld-tekén, eme testvértelen Phönixnek, mely csak ön-magából nyerhet életet, mely annyi balszerencse köztezredéven át magát s szabadsága nagy részét fenn bírtatartani, oly nemzet, melynek tündöklő múltja volt ésnagy jövendője lehet. Ily nemzetnek, melyben száza-dok vészeivel megküzdött s edzett erő volt és van, azemberiség ügyéért s érdekében is fenn kell maradni,s ily nemzet tagja lenni becsület.“ Minő mérhetetlenkülönbség nemzetiségünk feladata és hivatása felfogá-sában ezen hangulat és a Berzsenyi, Kölcsey és a Szé-chenyié között! Ott a romlásnak indult magyar, a Him-nusznak jajkiáltása a büntető s könyörülő nagy Isten-hez, az önfegyelmezés, erkölcsi megigazulás szigorúkövetelményei — itt, alig tíz évre rá, szélsőségesen biza-kodó hangulat a jövőben, mely „Isten egyetlen népére“

1 Akadémiai beszéde 1848=ban Nemzetiség és nyelv címen,Bajza id. kiadás IV. kötet, 210—233. 1.

121

csak tündöklő lehet és erős meggyőződés, hogy magyar-nak lenni büszkeség és becsület. Ebből a hangulatbóltekinthetjük át a liberális illúzió egész kiterjedését. Misem tartatott természetesbnek, minthogy a polgári jo-gokkal úri bőkezűséggel megajándékozott idegen nép-fajok sietni fognak e büszkeségből s becsületből résztkérni s magyarrá átalakulni.

Hogy azonban ilyen hangulat mellett a nemzetiségikérdéseket, melyek a latin nyelv elhagyása folytánmerültek fel, nem lehetett végleges, minden érdekeltfelet megnyugtató módon elintézni, ez is természetes.De ki kell emelnünk, hogy az izzó nemzeti hangulat-ban sem jött létre semmi oly intézkedés, mely a nem-magyar népek érdekeit valósággal sértette volna. Állpedig ez a mai szempontból is, midőn a nemzetiségérdekkörét szélesebben vonjuk meg, mint azon jogkör,melyet a nem-magyar nemzetiségek fejlettségük akkorikezdetleges fokán maguknak vindikáltak. Kivéve az1840: VI. törvénycikk 8. pontját, mely a lelkészektőlvallásbeli különbség nélkül megköveteli a magyar nyelvbírását, továbbá az 1844: II. törvénycikk 9. pontját,melyben a király biztosítja a rendeket, hogy rendelése-ket tett, melyek szerint az ország határain belül aziskolákban magyar legyen a közoktatási nyelv, egyetlen-egy intézkedés sincs törvényhozásunkban, mely a nem-magyar népfajok legszélesebb értelemben vett nemzeti-ségi autonómiájával bármikép is ellenkezésben volna.A két említett pont pedig végrehajtatlan, papirostör-vény maradt, miattuk egyetlen lelkész vagy tanító semveszté állását, sőt egy rossz szót sem kapott.1 A reform-országgyűlések nyelvtörvényei (1830: VIII., 1836: III.,1840: VI., 1844: II.) fokozatosan kimondják, hogy azországgyűlési tárgyalások, törvények, központi hivata-lok, törvényszékek és szentszékek nyelve magyar lesz,a horvátoknak pedig hat év engedtetik, hogy a magyardiétán magyarul beszéljenek. Egyéb semmi; nemzeti el-nyomásnak, idegen népfajok üldözésének nyoma sincs

1 Az 1844: II. végre nem hajtását az Ellenzéki nyilatkozat ispanaszolja.

122

e pozitív rendelkezésekben, melyek csak azt szabjákmeg, mi a latin nyelvnek kétségtelen szükséggé vált el-távolítása után Magyarországon, a magyar faj politikaiés művelődési fejlettségénél fogva természetes volt.A pro és kontrát, tettekben nyilatkozó tökéletes ártat-lanságunkat, szavakban és hangulatban mutatkozóeszélyhiányunkat bölcsen mérlegeli 49-nek liberális kul-tuszminisztere, Horváth Mihály, kinek szavait befeje-zésül legyen szabad itt közölnünk: „Nem lehet ugyantagadni, hogy a magyar nyelvnek a deák helyébe köz-igazgatási szervvé iktatása által a magyarság oly előnytnyert a más ajkú országlakosok felett, minővel nembírt azelőtt. De ha már a holt latin helyét valahára élőnyelvnek kellett elfoglalni, minek szükségét elvitatnijózanon nem lehet: vájjon az országlakosok melyikfajának nyelve igényelhette ezen előnyt, ha nem azonfajé, mely ezen országnak ezer év előtt létet s nevetadván, azt annyi viszontagságok közt legnemesebbvérének bőséges áldozatával fenntartotta, annak egykoreurópai nagy fontosságát s történelmét alkotta; melyminden egyéb fajokra egyaránt kiterjesztett alkotnia-nyát megalapította s a századok folytában a korigé-nyék szerint képezte; s végre, amelynek részén volt aműveltség, birtok és számarány túlsúlya, amelyneknyelvét az országlakosság kétharmada anyanyelvénekvállá s a más ajkúak nagy része is értette? De bár eztméltánytalanság nélkül kétségbe vonni sem lehet: megkell mégis vallani, hogy a politikai eszélyesség ellenvétett a magyar nemzet, midőn a maga nyelvét teljesjoggal hivatalos, közigazgatási s nevelési nyelvvé emel-vén, egyszersmind a más fajbeliek méltányos kielégí-téséről is nem gondoskodott s ekképen a nemzetiségiviszályokat, amennyiben tőle függött, idejében meg-szüntetni elmulasztotta. S így történt, hogy a viszályoka közhaladás és jólét nagy ártalmára, hovatovább el-mérgesedének.“

Valóban nemzetiségi viszályaink gyökere a libera-lizmus negyvenes évekbeli magatartására nyúlik vissza.

1 Horváth Mihály id. m. II. kötet, 327—328. 1.

123

Az akkor fölmerült kérdést a liberális irány nem tudtaúgy megoldani, hogy az érdekelt felek megnyugodtakés érintkezésük bizalmassá és barátivá válhatott volna.A megoldatlan kérdés azóta terjengett nyílt sebként anemzettest felületén. De ez a seb nemcsak a magyar fej-lődésen szemlélhető, ott van az minden modern állam-ban, melynek határain belül több népfaj fiai élnekegyütt liberális államelvek uralma alatt. A liberalizmusnemcsak a mi nemzetiségi problémánkat nem oldottameg; Ausztriáét, Németországét, Angliáét sem. A poli-tikai szabadság egymagában gyöngének bizonyult, hogya német-cseh-lengyel, az angol-ír, Elzászban a német-francia ellentéteket elsimítsa. A nemzetiségi forrongásta liberális irány sehol nem hűtötte le, a népfajok köztiprimer eltérésekkel szemben Szabadság és Ész mindé-nütt tehetetlennek bizonyultak. Nincs tehát okunk ma-gunkat vádolnunk: öntudatunk tiszta lehet bűntől ésönzéstől, mert bár nemzetiségi kérdéseinket nem is tud-tuk megoldani, nincs aki ránk, ha nem farizeus, követvethetne, mert nincs nép, mely e kérdést az utóbbi fél-században, a liberalizmus korszakában megoldotta volna.Viszont Széchenyi és Deák állásfoglalására joggal mu-tathatunk rá, ha ellenségeink vádak rágalmát szórjákfejünkre, mert idegen nemzetiségekkel szemben annyiméltánylatot, más népfajok jogainak és létérdekeinekoly tiszteletét, mint aminőt e jeleseink tanúsítottak,hiába keresnénk más népeknél azon fékétvesztett nem-zetiségi küzdelmek közt, melyek a Danzig—Passau—Brenner vonalától keletre dúltak és dúlnak immár fél-évszázad óta.

VI. OPPOZÍCIÓ ÉS KÖZJOGI RADIKALIZMUS

Ne bántsuk a nemzetiségi kérdést és ne nyúljunk aközjogi viszonyhoz, mely Ausztriával összekapcsol, ekettő volt Széchenyi vezéreszméje a gyakorlati pori-tika tömkelegében. Láttuk, az első kérdésben a libera-lizmus az övével homlokegyenest ellenkező magatartásttanúsított. Nem volt az másként a közjogi téren sem,hol Széchenyi a két szélsőség, a de jure és de factoálláspont nemzetromboló, indulatokat felkorbácsolóerejét akarta megsemmisíteni azáltal, hogy a közjogikérdést nebántsvirágnak deklarálta, melyhez addig,míg nemzeti átalakulásunk, belső megigazulásunk benincs fejezve, nem szabad hozzányúlnunk.

A liberalizmus ebben sem követte Széchenyi tana-csat. Nemcsak hogy heves indulattal, szenvedélyes iz-gátassal bolygatta meg a kényes problémát, még elviálláspontja is olyan volt, mely a békés megoldást szintelehetetlenné tette. A liberális hazafiak túlnyomó több-sége kezdettől fogva a de jure felfogást vallotta: a meg-levő közjogi viszonyokra nem lévén hajlandó politikáiját alapítani, legfőbb kötelességének közjogunk átalakíttását s azon kormány megbuktatását tartá, mely Bécs-ben székelvén, az Ausztriához való kapcsolatunkat re-prezentálta. Azaz a liberális párt, Széchenyitől eltérőenoppozícióba helyezkedett, ehhez képest a negyvenesévekben hivatalos neve is ellenzék, orgánuma a pestiEllenzéki Kör, tanai közt pedig ott szerepel a magyarpolitikai pártok olyatén értelmezése, mely Magyarorszá-gon minden pártot, mely nem ellenzéki, egyenesenhazafiatlannak, destruktívnak, országrontónak bélyegez.

125

Ez Ellenzéki Kör kiadásában megjelent, tehát szintehivatalos és mindenütt elterjedt politikai zsebkönyvszerint a magyar liberalizmusnak nem lehet a kormányahatalmat átvennie, miként ezt az angol és francia libe-ralis pártok teszik, az ellenzék „Magyarországon azonpárt, mely politikai rendeltetésének ismeri a kormány-nak mind általános politikai irányát, mind egyes tetteits mulasztásait éber, őrködő figyelemmel kísérni s vala-hányszor oly irányt, tettet, vagy mulasztást vészenészre, mely vagy az ország lételét, tehát önállását snemzetisége és alkotmányossága érdekeit, vagy az or-szag jogszerű létét, vagy végre az ország jólétét sértőngátolja vagy veszélyezteti, mindannyiszor odatörekedni,hogy ezen sértések és veszélyeztetések elháríttassanaks ország, nemzet és alkotmány hasonló sértések és ve-szélyeztetések ellen az alkotmányos életnek, a nemze-tiségnek s a nemzet szellemi és anyagi erőinek minéltökéletesebb kifejtése által biztosíttassék“. Ebből „ter-mészetesen“ következik három pont: 1. Magyarországgon az ellenzék mindig, minden időben és minden kor-mány ellen szükséges, 2. az ellenzék eszméje „Magyar-országon nem mereven negatív eszme, hanem a pozitívreform eszméjével ugyanazonos“, annyira, hogy az or-szagra egyedül olyan átalakulás lehet üdvös, mely azellenzék irányával megegyezik, 3. minden párt, melyaz ellenzékkel elvben és irányban ellenkezik, akármineknevezze bár magát, nem egyéb, mint „destruktív párt,azaz országrontó párt, azaz konzervatív“.1

Ha ezen, a Welcker bonyolult stílusában írt enun-ciációnak mélyére hatolunk, lehetetlen ott a kuruc-korszakból ránk hagyományozott régi magyar szelle-met föl nem fedeznünk. Igaz magyar csak ellenzéki le-het s minél ellenzékibb valaki, annál igazabb magyar.A testvérviszályos kuruc-korszak e tanát most a libera-lizmus habozás nélkül magáévá tette s bár ezzel ön-magának a nemzet széles rétegeiben lelkes híveket szer-zett, a viszonyok tisztázását, a békés átalakulást mégisigen megnehezíté. A kormány magatartása ugyan álta-

1 Ellenőr politikai zsebkönyv 1847, 244. 1.

126

lában véve igazolta a legnagyobb bizalmatlanságot,a legmerevebb elvi ellenzékiséget is. Az 183-4 ország-gyűlés óta egymást követték a törvénytelen rendeletek,a jogtalan perbefogások, a liberális párt tagjainak írotttörvény és politikai eszély szempontjából teljesen ment-hetetlen üldözései. Kossuth elfogatása, Wesselényineks az országgyűlési ifjaknak perei joggal korbácsoltákfel a hangulatot a bécsi kormány ellen. Mégis a józanpolitikusnak számolnia kellett az ellenállással is, melyeta nemzeti érzelmek szerint irányított politikának a kor-mánynál fel kellett keltenie. A kormány mögött Auszt-ria állott, Európának a szentszövetség óta vezető nagy-hatalma, erős hadsereggel és kimeríthetetlennek látszóerőforrásokkal. Az újjáalakulás művét kormány ésAusztria ellen csak azon esetben lehetett volna végre-hajtani, ha sorsát a nemzet, német és olasz radikálisemigránsok példájára, fegyveres fölkelésre hajlandóbízni. De nagyon jól tudjuk, hogy ez iránynak nálunktalán egyetlen komoly híve sem volt. A magyarság nemtért le a törvényes útról, melyre őt százados hagyomá-nyai és vérébe átment lojalitása, király tisztelete utalták.Már pedig, ha a nemzet forradalomra nem hajlandó, hasem elszánása, sem áldozatkészsége vagy könnyelműisége nincs egy éveken át tartó véres küzdelemre, mely-ben Bécset, az abszolutizmus exponensét liberalizmusés haladás nevében támadná meg, akkor csakugyan nemmarad egyéb hátra, mint az átalakulás munkáját a kor-mánnyal egyetértésben hajtani végre. Ez volt Széchenyifelfogása is, aki mint láttuk, az elvi ellenzékiséget, ade jure merev álláspontját megtagadva kereste azonfonalakat, melyekkel a kormányt a nemzeti újjáalakítláshoz hozzáfűzhetné.

A bécsi kormány ezidőben V. Ferdinánd lelki be-tegsége miatt az úgynevezett államkonferencia kezébenvolt, melyben Lajos főherceg névleges elnöklete alattMetternich, Kollowrat és néhány más osztrák állam-férfiú határozott a monarchia és Magyarország ügyei-ben. A liberális történeti hagyománnyal szemben, melyMetternich emlékezetét a legsötétebb reakció vádjávalterhelte meg, ma már tudjuk, hogy ő öregkorában, a

127

negyvenes években nem volt többé sem merev autó-krata, sem pedig a középkori rendiség híve. Politikainézetei ekkor már rokonságban vannak az angol kon-zervatív, sőt még a Guizot-féle mérsékelt liberális, justemilieu-politikával is. A reform gondolata többé nemijesztő rém számára, ellenkezőleg, legfőbb feladatánaktartja a „reformot, azaz a meglevőnek megjavítását éskiképzését“. Ezen javult felfogásához híven nem ellen-sége a magyar átalakulás művének sem s az államkon-ferenciában is a magyarság érdekeit képviseli a lehető-séghez képest a többi tanácstaggal szemben, kik közötta német Hartigot és Kübecket nem kevésbbé tüntetteki személyes magyargyűlölet, mint a szlávbarát Kollow-rat grófot. A mérsékelthangú leiratok, melyeket a ki-rály az országgyűléshez hevesen vitatott tárgyakbanintézett s melyek a vallásügy, magyar nyelv, városi ren-dezés dolgában megegyezést hoztak létre, szinte kivételnélkül Metternichnek köszönhetők, ki érettük tekin-télye egész súlyát vetette latba magyarellenes kartársai-val szemben.1 A kormányban tehát kétségtelenül voltolyan elem, mely a magyar átalakulás szolgálatába ál-lítva, jó és hasznos munkát végezhetett volna. InnenSzéchenyi közismert kísérletei, hogy Metternichet nem-zeti politikája számára megnyerje. Ebből a szempont-ból tehát elvi ellenzékiségre helyezkedni nem jelentettkevesebbet, mint a nemzeti átalakulást egy bár csakhomályosan, inkább csak beavatottak előtt mutatkozó,de mégis pozitív segédeszközétől megfosztani.

Nem kevésbbé megokolatlan, sőt káros volt az elviellenzékiség a kormánypárttal, az úgynevezett konzer-vatívokkal szemben. A negyvenes években felnöveke-dett konzervatív nemzedék a nagy átalakulás munka-járói elvileg körülbelül ugyanúgy gondolkodott, mint aliberális ellenzék. A konzervatív programm, melyet akormánnyal tartó párt Apponyi Györggyel megegye-

1 Mindez most aktaszerűen áll előttünk, mióta az államkonfe-rencia eddig elzárt irataiból megjelent az első publikáció: HansSchlitter: Aus österreichs Vormarz III. Ungarn, Amalthea-Verlag1920. [Ugyanez a véleménye a legújabb nagy Metternich életrajzszerzőjének: Heinrich R. v. Srbik, Metternich, 2 kötet, 1925.]

128

zésben dolgozott ki, elvi szempontból alig különbözika kor ellenzéki programmjaitól: a nyugati alkotmányosfogalmakhoz idomulva, a kormány számára „alkotnia-nyos majoritást“ követel, többség és kormány együttesfeladatának pedig a „haza átalakulását“ mondja az „al-kotmányos alapelv, a nemzetiség és a közbirodalmi egy-ség eszélyes szemügyben tartása“ mellett.1 Még a rész-létkérdéseknél is csak annyiban tér el a liberálisoktól,hogy míg ez utóbbiak programmjaikban mindenütt amaximumot, tehát a fejlődés során elérhető legtöbbetállítják fel, addig a konzervatívok kezdetlegesebb stá-diumokat, homályosabb kifejezésekben emlegetnek.A liberális büntetőjogi kívánság így hangzik: „polgáriés büntetőtörvény új szerkezete, esküdtszék felállítása,a faggatóper megszüntetése, a vádper behozatala“, míga konzervatívok rövidebben fejezik ki magukat s a„büntetőtörvénykönyvi és börtön javításról, a polgáritörvénykezési rend megigazításáról“ beszélnek. Általa-ban véve sem a végleges szerkesztésben Deák tollábólvaló ellenzéki nyilatkozat, sem pedig a liberálisok előzőpártprogrammjai nem foglalnak magukban olyan tárgyiköveteléseket, melyeket konzervatív hazafi, a Des-sewffy Aurélok és Somssich Pálok fajtájából alá neírhatott volna. A főrendi ellenzéknek 183-4 pro-grammja, melyet Batthyány Lajos gróf terjesztett elő,a kiváltságoknak lassanként való eltörlését kívánja sminden demokratikus szólam mellett is a „mágnásirendnek óhajtandó túlsúlyát“ emlegeti.2 A köznemes-ség legszélsőb programmját az úgynevezett szatmárimegyei tizenkét pont foglalja magában 1842-ből, me-lyet a radikalizmus bibliájának neveztek, s íme, mégebben sincs egyetlen pont sem, amit egy mérsékelt libe-ralis, Guizot-szerü kormány el ne fogadhatna. A nép-képviselet itt csak szerényen, hátul húzódik meg, a fe-lelős minisztériumról pedig, melyet a bécsi kormányvalóban el nem fogadott volna, még ezen radikális pro-grammban sem tétetik említés.3

1 Közölve Horváth Mihály id. m. III. kötet, 192. 1.2 7. m. II. kötet, 128. 1.3 U. ott II. kötet, 330. 1.

129

Amennyiben tehát a magyar politikának központiproblémáját valóban a magyar állam és társadalomújjászületése alkotta, úgy semmi elvi különbség nemvolt, mely kormány és ellenzék, konzervatív és liberá-lis párt együttműködését eleve kizárta volna. Hisz akonzervatív táborban Magyarország fényes tehetségeiállottak készen a nemzeti munkán osztozkodni, a mo-dern műveltség teljes birtokában, humanizmus és er-kölcsi komolyság szokatlan magas fokán, minő volt,hogy csak egyet említsek, a világot látott, angol ésfrancia liberálisokkal személyesen érintkező, Thiers-szelközeli viszonyban álló gróf Dessewffy Aurél.1 A kon-zervatív és liberális párt ez elvi egyetértéséből érthet-jük meg Széchenyinek folyton megújuló kísérleteit,hogy az ellenzék műveltebb és komolyabb elemeiből,valamint a konzervatív párt haladóiból és a két pártközött álló, hozzá hasonló független politikusokbólközéppártot alakítson s így a nemzeti és alkotmányosátalakítást egész terjedelmében békés úton, a kor-mánnyal egyetértésben hajtsa végre.

Széchenyi e törekvései részben személyi okokbólhiúsultak meg — Deák álláspontját ez ügyben alábbfogjuk szemügyre venni —, de a kiegyenlítést egyéb-ként is lehetetlenné tette nem ugyan az újjászületéspozitív programmja, melyben, mint épp most láttuk,ellenzék és kormánypárt nagyjában egyetértett, hanemaz ellenzék dogmatikusan merev liberális felfogása.Ameddig az ellenzék pozitív reformkérdésekkel foglal-kozott, addig magyar talajon állott, s azon mindenkormegtalálhatta a módozatokat, melyek a pártok össze-forrását, kormány és országgyűlés együttműködésétlétrehozhatták. A helyzet azonban megváltozott akkor,midőn az ellenzék az európai liberális oppozíció pro-grammját átvéve, belekapcsolódott az általános európaimozgalomba. A liberális ellenzék egy pillanatig semhagyta kétségben a kormányt aziránt, hogy törekvéseia német, francia, olasz liberalizmussal megegyeznek,

1 V. ö. naplóját, kiadva Ferenczy József: Gróf Dessewffy Aurélösszes művei, Budapest, 1887, 410. 1.

130

hogy tehát az új magyar mozgalom csak ágát képeziaz európai forrongásnak, mely a francia forradalombólkiindulva, előbb-utóbb belső zavarokat fog okozni. A li-beralizmus e világszolidaritását senki mélyebben átnem érezte és elragadóbban ki nem fejezte, mintKossuth. Ő ebben is tökéletes ellentéte Széchenyinek,a magyar parlag emberének. Kossuthra a „világeszmék“hatnak, ezek megvalósítása az ő célja, tekintet nélküla hazai viszonyok speciális szükségleteire. Emlékszünkmég, hogy Széchenyi az örökváltságot, a földbirtoknakjobbágykézre juttatását a kilencmillió magyar érdekébenköveteli, egyetlen szempontja e kilencmillió jó magyar-nak erkölcsi és anyagi felemelése. Minő más Kossuth-nak érvelése ugyanazon végcél érdekében: „Mindenkornak megvan saját eszméje, mely egy világrésznekéletszükségleteiből önként fejlődvén ki, oly világerővelhat, hogy nincs nemzet, mely attól magát elkülönözniképes legyen. Nézzük a sajátlagos elemeket, mik a ma-gyárt itt, az európai polgárosodás határvonalán a nyu-gáti eszméktől mintegy elszigetelni látszottak..., gon-doljuk meg az elfoglalt ország felosztásában személye-sített nemzetcsaládi viszonyokat s az ázsiai jellemmelrokon ázsiai népszokásokat és emlékezzünk mindezek-nek dacára, miként kellett engednünk a kereszténység-nek, a frank capitulárék eszméinek, az alkotmányunk-kai oly merőben ellenkező feudalizmusnak, a boldogta-lan ősiségnek, a reformációnak, az állandó hadseregtartásának, a földhözragadt szolgaság s földesúri kény-hatalom eltörlésének stb., s miután mindezt végiggon-doltuk és meggondoltuk, miként e szavak ,személysza-badság, földszabadság korunk hatalmas világeszméje ésmegemlékeztünk, miként a földnek felszabadítása sza-bad egyezés útján e világon sehol egészen végbe nemment, a kényszerítő törvényt sehol a világon ki nemkerülte, szívre kezünket, uraim! hisszük-e, hogy mi ki-kerülhetjük?“1 Rotteck és Welcker dogmái ezek, egyhatalmas szónoki géniusznak varázslatos szóáradatába

1 Kossuth Iratai XII. kötet, 23. 1. a Pesti Hirlap 1841-1 13. szá-mából. Rotteck és Welcker hatását elismeri Kossuth u. o. 446. 1.

131

belevetve. Igaz, általános eszmék és szükségletek való-sággal végigszáguldanak, ha nem is az egész emberisé-gen, legalább az európai államrendszeren, de megváló-sulásuk mindenütt az illető terület és nép előzetes fej-lődésétől és adott viszonyaitól függ, aminthogy a ma-gyár királyi hatalom és a magyar feudalizmus is lénye-gileg másvalami volt, mint az angol, francia, némethasonnevű képződmények s amint maga liberalizmu-sunk is különbözött a nyugati népekétől. Elvi liberálisazonban ilyen különbségeket nem vett, nem vehetettészre. Kossuth pedig elvi liberális volt s mint ilyen, havégső következtetéseiben, a pozitív reformokban megis egyezett Széchenyivel, a gondolatmenet, melyenvégighaladt, a Széchenyiétől elvileg különböző, mert li-berális volt.

A liberális ellenzék tehát a magyar újjászületésproblémáját még a liberális elmélet mázsányi súlyávalis megterhelte, ami egyrészt szükségtelen, másrészt avégeredményt károsan befolyásoló vállalkozás volt.A magyar újjászületés követelményei mindenütt a libe-ralizmus színében jelenvén meg, elidegenítének maguk-tói meg nem vetendő tényezőket, melyeket liberalizmusnélkül barátokul lehetett volna megnyerni. Ilyen volta kormány, ilyen a konzervatív párt, ilyen maga Szé-chenyi is, aki a Kelet Népében és a Politikai Programm-töredékekben tulajdonkép a liberalizmus tömegizgatómetódusa ellen szólalt fel, a liberális elveknek azon ter-jesztési módja ellen, melynek mintája a Guizot ellenműködő szélső francia liberalizmus volt. A liberalizmushangsúlyozásának más veszedelmes következése lőn,hogy a katholikus egyház is elszakadt a reformmozga-lomtól, melyben a liberalizmus távolmaradása eseténelőbb-utóbb résztvett volna. A szabadelvűségben egy-mást túllicitáló vármegyék egyre-másra a papi javak le-foglalását indítványozták, az országgyűlésen vallási kér-déseket feszegettek, a katholikus dogmák bevonásamellett, amely tények logikai kényszerűséggel távolítákel a klérust a mozgalom ügyétől.

Így korlátozódott a Széchenyi koncepciójábanegész nemzetünkre szabott reformmozgalom végül csak

132

az ellenzékre, azon politikusokra, kiknek lépéseit több-nyire csak a kormány elleni oppozíció szempontja irá-nyítá. És itt megint tanulságosan válik szemléltetővéa magyar liberalizmus speciálisan magyar jellege: azonellenmondás, mely elvi liberalizmus és speciális magyarszellem között van s melynek hatásaként a tiszta nyu-gáti liberalizmus nálunk változásnak lesz alávetve. Éppmost láttuk, mint kényszerítő rá az elvi liberalizmus amagyar reformmozgalomra az ellenzékiséget, mint válta reformmozgalom kormányelleni oppozícióvá a régimagyar kurucpolitikához hasonlóan. Viszont ez azoppozíció, mely épp liberalizmusa miatt vált oppozí-cióvá, belekapcsolódván a magyar történeti ellenzékbe,kénytelen volt az ősi, ellenzéki szellemhez áthasonulniés érette liberális elvei egy részét feláldozni. A liberálisellenzék nem lehetett többé egészen liberális, elvhüliberális, mert az ellenzéki hagyományok igájába kerül-vén, ki kellett magából taszítania mindazon liberáliselvet, mely az ősi magyar ellenzékiséggel ellentétbenvolt. E felfogást egyetlen példával érthetővé tehetjük.A rendi alkotmánynak leghatalmasabb védbástyájaa vármegye volt. Mivel a liberalizmus rendi alkotnia-nyoknak természetszerinti ellensége, feltehetjük, hogya vármegyét is, a valódi középkori institúciót fölvettea megsemmisítendő ócskaságok névsorába. Valóban, amagyar liberalizmus némely képviselői, kik a tanokateredeti forrásukból, eredeti tisztaságban vették át, avármegyével szemben köztudomás szerint ellenségesérzelmeket tápláltak. A centralisták, élükön báró Eöt-vös József és Szalay László, elvhű liberalizmusból köve-telték a vármegyék politikai befolyásának megszűnte-tését s a központi hatalom erősítését. Bizonyos, hogya vármegye kérdésében a centralisták voltak az elvhűliberálisok s mégis meg kellett hátrálniuk a liberálispárt vármegyebarát többsége, az autonómisták előtt.A liberális többség ugyanis a vármegye dolgát nem aliberalizmus, hanem az ellenzékiség szempontjábólítélte meg, s a vármegyékben a politikai függetlenség,a kormányellenes szellem hathatós védelmezőit látta.A közfelfogás szerint a bécsi kormány alkotmányelle-

133

nes törekvéseinek egyesegyedül a vármegye vetett gá-tat; a megyei vis inertiae az az erő, mely a nemzet poli-tikai függetlenségét Bécs centralizációjával szembenleghatározottabban garantálja. Kossuth a liberálisoktöbbségének közfelfogását fejezi ki, mikor a vármegyét,mint a nemzet „eredeti típusát“ dicsőíti, a nemzeti ön-állóság és autonómia történeti megszemélyesítőjét,mert a „semmit rólunk nélkülünk“ alkotmányos elv év-századokon át a vármegyei municípiumokban uralko-dott, nem pedig a kormányhatalomnak behódoló váró-sokban, melyeket ő a vármegyékkel ellentétben „ide-gen növénynek, középkori institúciónak, csontváznak,melyről izom és hús lesorvadt“, nevezett.1 A megyékez alkotmányvédő, ellenzéki szerepe volt az, mi szá-mukra a liberális párt jóindulatát, sőt pártfogását ismegszerezte. A liberális ellenzék szívesen megbocsáttotta a megyéknek történeti múltját, ósdi elavultságátazért, hogy a kormány elleni küzdelemben, nemzetiharcban felhasználhassa az ellenzékiség e kipróbáltinstrumentumait. Azaz a liberális elv háttérbe szorulta speciális magyar, az ellenzéki szükséglet mellett, aliberalizmus a magyar ellenzék körében a kurucszellemímel szemben a rövidebbet húzta. Persze ezt nemzetiliberálisaink maguk sem vették észre s midőn nyilat-kozataikban a legerélyesebben hangsúlyozták a vár-megyei rendszer fennállásának szükségességét, jóhisze-műén azt vélték, hogy a liberalizmusnak is eleget tesz-nek, ha néhány általános fordulattal a rendi vármegyedemokratizálását is sürgetik. Világosfejű ember azon-ban akkor is látta, hogy a vármegye és liberalizmus akecskeíkáposzta elv értelmében mégsem egyeztethetőössze. Parlamenti kormány esetén logikai kényszerű-seggel, nyilt harcban kellett kitörnie az ellentétnek,mely központi hatalom és vármegye közt szükségképenlappang. Ez ellentétet Kossuth is látta s jellemző, hogyő habozás nélkül a vármegye mellett s a liberális elv:a népképviselet és felelős kormány ellen döntött. 1848április 24 beszédében megpróbálja a felelős kormányt

1 Kossuth Iratai XII. kötet, 350. 1.

134

a vármegyei elvvel összhangzásba hozni, de ha ez nemsikerülne, ez esetre mondja: „Én pedig újra is mondom,hogy szerelmes vagyok a municipális szabadságba, még-pedig annyira, hogy mintsem a megye megszűnjék, ké-szebb vagyok inkább a ministerialis törvényt is meg-buktatni igyekezni.“1 A liberális többség így akasztottaszögre liberális elveit abban a pillanatban, midőn azokaz ellenzéki szereppel, annak nemzeti követelményeivelellentétbe kerültek.

Széchenyi mondotta egyszer, a zavart és elfacsartideákról szólva, hogy a „lótenyésztést hazafisági osz-tályba helyezik, holott az egyenesen a gazdaságiba tar-tozik“. Ez történt a vármegye problémájával is, melyvalóságban közigazgatási kérdés lett volna, de az ellen-zéktől fent vázolt módon a hazafisági osztályba helyez-tetett. A vármegye nemzetvédő, alkotmányfenntartóhatalmáról így terjedt tovább, a liberális korszakbanis, az illúzió, mert hiszen valóságos hatalma a vár-megyéknek parlamentáris kormány és népképviseletidején úgyis lehetetlenség, politikai nonsens volt. A li-beralizmus azonban ezen állásfoglalással már előre pre-judikált minden kísérletnek, mely később a közigazga-tás reformjára irányult. Ez lőn a következése a „hazafi-sági osztály“ ilyetén kitágításának. Nem kevesebb kártokozott a liberális ellenzékiség egy igen fontos gazda-sági kérdésben, a vámvonal dolgában, melyet a vár-megyéhez hasonlóan, szintén áthelyezett a hazafiságiosztályba.

Köztudomású dolog, hogy a húszas és harmincasévek reformpártja az osztrákoktól egyoldalúan meg-állapított vámvonal helyett közös vámterületet kívánt.Kossuth maga is a közös vámterületnek híve, csak azellen tiltakozik, hogy az osztrák?magyar közös vám-terület, melyet helyesel, a német vámszövetségbe illesz-tessék. Tiltakozik az ellen, hogy állásfoglalásába a ke-reskedelmi szabadság liberális elvének megsértésétmagyarázzák be. „Kereskedési szabadság fennhangzónevével élnek ellenünk; ellenünk, kiknél a szívnek min?

1 U. o. XI. kötet, 163. 1.

135

den érverése szabadságért dobog.“1 Azt azonban, hogya „magyar korona birtokai az ausztriai birodalom tar-tományaival, amint egy fejedelmet uralnak, úgy egynagy vámszövetségben is egyesüljenek, mindkét részrehasznosnak hisszük és valljuk“.2 Közben azonban el-terjedtek Friedrich Listnek védvámtanai s mindinkábbláthatóvá lőnek a német vámszövetség nemzetegyesítőkövetkezései: kitűnt, hogy a védvámrendszer, a keres-kedelmi szabadság elvének megtagadása, adott esetbenegységesítő befolyást gyakorolt, ámbár ma már jól tud-juk, hogy ez egységesítést csak részben okozta a kükállamokkal szemben alkalmazott védvámrendszer, na-gyobb részben inkább az, hogy a belső német vámvona-lakat megszüntették. Elég az hozzá, a magyar liberaliz-mus gondolkodás nélkül követte a német példát s avámkérdést, sőt vele az egész ipar és kereskedelemügyét áthelyezte a hazafisági osztályba. Széchenyi ipartés kereskedést akart, mert nem volt sem iparunk, semkereskedésünk. A liberalizmus ipart és kereskedéstakart, hogy a nemzetiség erősbödjön, hogy a kormányés Ausztria meggyöngüljön. Így lesz a gazdasági kér-désekből közjogi, így indul meg a politikai propagandaa magyar gyáripar, a Védegylet stb. érdekében. Kossutha Védegylet levegőjében, korábbi felfogásától eltérően,már tisztán politikai, közjogi kérdésnek látja a vám-ügyet. „Ha eltöröljük a vámsorompókat — mondja —köztünk s Ausztria között, ha érdekeinket összeolvaszt-juk az osztrák érdekekkel, matematikailag be van bizo-nyitva, hogy rövid idő múlva szellemi tekintetben isösszeolvadunk Ausztriával, de hogy ez összeolvadássem az alkotmányosság, sem pedig a magyar nemzeti-ség érdekében nem lehet, nem szükség bebizonyítani.“3

A főkérdés: hogy a magyar gazdasági életnek közösvagy külön vámterületbe az érdeke, itt már egészen hát-térbe szorult a politikai mögött. Pedig a gazdasági kér-

1 U. o. XII. kötet, 276. 1.2 U. o. 309. 1. a Pesti Hírlap 1842:141. számából.9 E fontos hely idézve már Keleti Károlytól: Hazánk és

népe, 243. 1.

136

dést nem lehet büntetlenül hazafisági osztályba he-lyezni. A hazafias lelkesedés, mely nálunk úgysem ki-tartó, nem tudta e súlyos közgazdasági probléma-kat megoldani. Batthyány Kázmér gróf Védegylete,Kossuth gyáralapító társasága csakhamar felbomlottak,a közfigyelem elfordult e tárgyaktól s előállt azon saj-nálatos helyzet, hogy ez életbevágó gazdasági kérdéseknemcsak megoldatlanul adattak át a következő nemze-déknek, hanem hazafisági súllyal szükségtelenül meg-terhelve. Vámterület, ipar és kereskedelem felvirágoz-tatása ilymódon lettek közjogi pártok játékaivá, hívena hagyományhoz, melyet a liberális ellenzék hozottlétre.1

A magyar liberalizmus, az eddigiekből láthatóan,mindjárt kezdőpontján megcáfolta a liberális tant,mintha eszmék és elvek eltérő viszonyok közé elhintveazonos eredményeket szülnének, mintha az emberi ér-telem mindenütt egyformán reagálna bizonyos eszmékres minden talajon ugyanazon intézményeket hozhatnálétre! A liberalizmus magyar talajon egészen más kép-ződmény lőn, mint francia vagy német földön, egészensajátos hatást gyakorolt a magyar viszonyokra és ajövőre nézve a külfölditől eltérő speciális magyar hely-zetet alkotott. A lényével szoros rokonságban levőnemzeti mag speciálisan magyar jelenségeket szült:nemzetiségi harcot, mely e soknyelvű országban a nem-zeti liberálisoknak egyszersmindenkorra lehetetlennétette liberális alaptanoknak, minő a széles választásijog, korlátlan végrehajtását. Másik ilyen speciális ma-gyár jelenség a közjogi irány s vele kapcsolatban azelvi ellenzékiség, mely szintén közreműködött abban,hogy a liberális elvek kénytelen-kelletlen módosulástszenvedtek a magyar politikai életben. Mindezen módo-sulásokat összefoglalva, kimondhatjuk, hogy a magyarliberalizmus negyvenes évekbeli fejlettségének fokán,

1 Ugyanezt állapítja meg Keleti id. m. 244. 1.: „Politikai párt-kérdéssé válván ilyenformán az ország anyagi érdekeire oly nagybefolyást gyakorlandó vámügyi egyezkedés, nem mondhatni, hogyazt elég higgadtsággal és elég komolysággal hányták volna meg.“

137

a francia liberalizmushoz hasonló elvi merevségű szélső-séges mozgalom, radikalizmus volt, de nem egyeteme-sen európai, hanem speciálisan magyar radikalizmus.Ez pedig abban nyilatkozott, hogy az általános liberáliselvek helyett a speciális magyar momentumokat, a köz-jogi vonatkozású kérdéseket élezte ki szélsőséges, radi-kális szellemben. Tehát nem a liberális doktrináknak,inkább csak a nemzeti aspirációknak radikális végre-hajtását követelte, mihez képest a politikai reformnakazon részei, melyek másutt forradalmi rázkódtatásokatokoztak, nálunk olyannyira háttérben maradtak s hamégis szóba hozattak, oly méltányos, elvi tüskéktőlment formulázásra találtak, hogy e részben zavaroktólnem volt ok tartani.1 Suffrage universelleről és plebiscite-ről szó sincs a magyar radikalizmus követelései között,holott ezek a francia liberális mozgalomnak legtöbbetemlegetett jelszavai. A szabadföld és közadózás pro-blémáját is mérsékelt módon akarta megoldani hazailiberalizmusunk, olyképen, hogy úgy a megrövidítendő,mint a megajándékozandó osztályok meg legyenek elé-gedve. A radikalizmus nálunk tehát nem elvekben, ha-nem nemzeti vonatkozásokban, közjogi programmok-ban, egészben véve, mondjuk ki e megfigyelést, melyetel nem utasíthatunk magunktól: érzelmekben és for-mákban, hangulatban nyilvánult meg. A radikalizmusnálunk egyszerűen a nemzeti szenvedélyeknek politi-kára átvetítése volt s mint ilyen, vetélytárs nélkül ésszinte deszpotikusan uralkodott a lelkeken. „A ténykétségtelen — mondja az egykorú szemlélő, báró Ke-meny Zsigmond —, a magyar közvélemény bálványoztaa radikalizmust. A szónoklat szépsége, a szónok hatásaettől függött. Az író csak e jel alatt szakíthatott halán-tékáira babérágat. A lángész és jellem többnyire el-vitatva lőn a más zászlók vezéreitől. Hogy ily igazság-talanság a rajongás nem kicsiny fokára mutat, kétség-telén.“2 Kemény Zsigmond e szavai súlyosak. Nálánál

1 A magyar radikalizmus ez irányát észrevette már báróKemény Zsigmond Forradalom után, összes művei XII. kötetében,50—51. 1.

2 U. o. 52. 1.

138

jobban, objektívebb szilárdsággal senki sem ismerte amagyar lélek mélységeit. Nem ok nélkül beszél rajon-gásról: a bálványozásról, a szónoklat erejéről. Radika-lizmusunk valóban hangulat volt, érzelmi produktum,elvekhez és pozitív politikai követelésekhez semmiköze. Hisz mérsékeltebb programmot el sem lehet kép-zelni az Ellenzéki nyilatkozatnál, mely Deák tollábólfolyva, az elvi ellenzékiséget leszámítva, alkalmas lettvolna az egész nemzet egyesítésére. Radikalizmusunktehát nem túlzott követeléseket állít fel, hanem ma-gábanvéve mérsékelt követeléseit nem mérsékelt han-gon: rajongóan, lobogó lelkesedéssel mondja el. E lo-bogó lelkesedés tovább hatolva, könnyen gyúló népünkközt hatalmas lángoszloppá nőtt, melynek füstje annálnagyobb lőn, minél kisebb a magja. Ezzel megérkeztünka szalmalánghoz, miről Széchenyi nem tudott elegetbeszélni.

Valóban, liberális radikalizmusunk nem egyébnekminősíthető, mint az ősmagyar természet gyöngéi,szenvedélyei előtérbe nyomulásának és politikai érvé-nyesülésének. Nem ismételhetjük Széchenyi jellemzé-seit az önhittségről, üres lelkesedésről, szalmalángról,irigységről, pártviszályról. Ezek most mind felszabadul-tak, amint a szenvedélyeket szabadjára eresztő liberálistanok a művelt középnemesség köreiből szélesebb ésműveletlenebb tömegekre szétáradtak. Ez utóbbiakbannem ész, hanem érzelem és szenvedély kellett, hogyreagáljon az elő nem készített, váratlanul megjelenő be-hatásra. Innen az a mélyreható differencia, mely egy-részt a liberális vezetők elvi tanultsága és erkölcsisége,másrészt a liberális tömegek durva radikalizmusa ésszenvedélye közt van. Innen egyúttal a sikertelenség,mely a radikális hangulattal szembeszálló vezetőket érireformkorszakuk egész folyamán. Döntő politikai té-nyező e radikális hangulat volt, ez tette egymásutánlehetetlenné, ítélte politikai súlytalanságra a pozitívreformereket, úgy a konzervatív, mint a liberális irányhíveit. Előbb Széchenyit, majd 48 tavaszán Deákot ésa sokáig radikálisnak tartott Batthyányi. Eötvös és acentralisták e radikális hangulat miatt maradtak ki

139

mindennemű politikai vezetésből. Egyedül Kossuthegyénisége tudott mindvégig uralkodni a tömegeken,egész a katasztrófáig, mert a második Kossuth, az emig-rációnak az elsőtől annyira különböző vezére, mintlátni fogjuk, nem volt többé teljhatalmú irányítója amagyar lelkeknek. De a negyvenkilencediki katasztró-fáig ő maradt a liberális radikalizmus vezére, mert sze-rencsés temperamentumánál, könnyen lelkesedő s alelkesedésben a komor tények nyomása alól szabadulóoptimista természeténél fogva nehézség nélkül tudtakövetni a radikalizmus emelkedő vonalát. Ő sohasemmondott népszerűtlenséget, akárcsak a francia libera-lizmusnak szintén hasonló érzelmektől vezetett alakja,La Fayette, ki a népszerűséget boldogságának tartá,mely nélkül lehetetlen volna élnie. A liberalizmustömeguralmában, abban a demokráciában, mely termé-szeres fejlődés helyett parancsszóra, papirosalkotmányértelmében áll elő, a népszerűség a politikusoknakegyetlen eszköze a hatalom megszerzésére és megtarttására. Az igazán nagyoknak, kiknek egyéniségébenegy adott nemzetiség, minden hibájával és erényévelegyütt ölt testet, minő volt kétségtelenül Kossuth ésLa Fayette, a népszerűség, éppen a néppel való kon-genialitásuk miatt, ölükbe hull; ők a tömeg lelkesedésé-ben, mint saját elemükben élnek anélkül, hogy belsőhazugságokig, a tömeg kegyeinek vadászásáig kellenealacsonyulniok. Kisebb és kevésbbé szerencsés politi-kusoknak meg kellett szerezniök a népszerűséget, aho-gyan lehetett. Nálunk azáltal, hogy a nemzet hibáinakhízelegtek, a tömeg radikális hangulatának vakon enge-delmeskedtek. Mind kevesebb lőn a bátor, ki keblétkitárva oda mert állni a zúgó áradat elé. S ha igen, el-sodortatott.

Azt hisszük, radikalizmusunk ilyen felfogása köze-lebb hoz bennünket történeti eseményeink megértésé-hez. Egykorú észlelők hasonlóképen gondolkodtak.Kemény Zsigmond mellett legyen szabad csak HorváthMihálynak egy sokatmondó megjegyzését idéznünk.Szerinte a kornak „ha volt hibája, az bizonyára márnem a közélet iránti közönyben és szenvtelen tespe-

140

désben, hanem annak ellentétében, a túllelkesedésben,az újítások, reformok, átalakulás túlheves, szinte türel-metlen vágyában s a rohanó haladást gátló elemek, akormány s a konzervatív párt gyűlöletében keresendő.“1

E bajokat nemcsak a hivatásánál fogva nyugodtabbvérmérsékletű történetíró veszi észre, A közvéleméínyünkben mai napig uralkodó liberális hagyománnyalszemben ki kell emelnünk: a hangulat a negyvenesévekben még a liberális körökben sem volt mindenüttbizakodó. Széchenyi nem állott egyedül, a liberalizmushívei közül is többen jártak kétségtől kínozva, földre-szegzett szemekkel, magukba zárkózva, lelkes tömegekközt, melyek a nemzet és alkotmány megújulásátkönnyű játéknak tárták. A jövendő gondja annál súlyo-sabban nyomta őket, minél magasabb volt felfogásuka nemzeti újjáalakulás feladatairól. Közéjük tartozottDeák Ferenc.

1 Horváth Mihály id. m. II. kötet, 215. 1.

VII. DEÁK F E R E N C A N E G Y V E N E SÉVEK L I B E R A L I Z M U S Á B A N

Midőn Deákot nyugati magyarnak nevezzük a keléstiekkel szemben, nem tisztán temperamentumbeli kii-lönbségre gondolunk. A dunántúli magyar nem ke-vésbbé heves, hirtelen vérmérsékletű, mint a tiszai,kinek ezt a tulajdonságot állandó jellemvonásai közészámítják. Az igazi eltérés a két típus között nem azösztönökben és az érzelmi világban, hanem az érzé-sekre és gondolatokra való reagálásban, a tettben van.A tiszai magyar heves temperamentumának engedekmeskedve indulatban, meggondolatlanul cselekszik, míga dunántúlinál, kinek feje szintoly könnyen áttüzese-dik, szeme vérbeborul, az indulat hevét mérsékli a meg-gondolás és nem engedi rögtön, azon melegében tettéválni. Az eltérő fajkeverék mellett származhatik e jó-zan megállás, ez óvatos meggondolás akár magasabbműveltségből, akár pedig, s ez már gyarló történet-pszichológiai eszközeinkkel nehezen állapítható meg,egyszerűen megszokásból, nemzedékeken áthagyomá-nyozott tartózkodásból. A dunántúli magyarnak év-századokon át volt valami kevéske veszteni valója,miért érdemes volt fejét törni s török, német közöttmodus vivendit találni. De érzelmi alapja neki isugyanaz volt, mint tiszai testvérének.

Hogy Deák, mint minden igazi magyar s így Szé-chenyi is, Kossuth is, szintén szubjektív érzelemember,nem pedig az objektív ész szolgája volt, azt kétségenkívül megállapíthatjuk egykorúak leírásaiból, melyekfolyton érzelmi hatását emelik ki beszédeinek és az ő

142

állandó meghatottságát, érzelmi elfogódását emlegetik.Hideg ész helyett nála is érzelem és erkölcs adott direk-tívát. Deák a liberális ideákhoz csatlakozván, azok er-kölcsi mélységét, ideális humanizmusát annyira át-érezte, mint senki más a nyugateurópai demokráciában.Ideálja neki is szabadság volt, de nem anarchia vagyerőszak által megvalósítva, hanem az ember erkölcsilényének harmóniája, belső igazság által. E végcél felénem hirtelen nekilendüléssel, az éretlen tömegek fel-szabadítása útján törekedett: egyedül a kötelesség éskemény munka valának az eszközök, melyekben bízott.Ilyen felfogással természetesen nem kerülhette ki Szé-chenyi sorsát: a dezillúziót, a kénytelen kiábrándulást,a nyomasztó kétségeket és azt, hogy a radikális tömeg-tői, ha nem is politikailag, nyíltan, de lélekben elszakad-jon. Innen származnak különvéleményei, melyeket mára negyvenes években többször bejelentett a liberálismozgalom fontos kérdéseiben. Az egyiket, a nemzetikérdést illetőleg, már előbb láttuk és tudjuk, hogy ő aliberalizmus magyarosító illúzióitól függetlenül nemvolt hajlandó résztvenni a közigazgatási és közoktatásipropagandában. De az egész Deákot tünteti fel Véd-egyletbeli szereplése.

Miután Kossuth az ő előleges megkérdezése nélkülkibontá a nemzeti iparvédelem lobogóját, Deák magán-levelet ír neki, melyben kijelenti, hogy a mozgalmatnem tartja célravezetőnek. „Nem lett volna-e cél-szerűbb a védegyletet most kezdetben csak némely cik-kékre szorítani? Azon csekély pénzerőt, melyet a véd-egylet összegyűjt, több sikerrel lehetett volna néhánycikk gyártásának emelésére fordítani, mintha az sok-féle cikkek közt megoszlik.“ „Megvallom, hogy a dol-got így szerettem volna. Amerika egykori védegyletegyőz meg engem leginkább, hogy ily terjedelemben amagyar a védegyletet aligha elbírja.“ Az északamerikaiállamok még angol gyarmatkorukban védekezni akar-tak az angol iparcikkek ellen, de az egyesülés ered-meny telén volt, pedig ez a nép „már akkor szabad saj-tóval s minden polgáraira nézve teljes és tökéletes jog-egyenlőséggel bírt, mely akkor a legdicsőségesebb tá-

143

madásnak előestéjén állott, mely tudott szegény ésegyszerű lenni. Remélhetünk-e mi magyarok a magyarjeliemtől több vagy csak annyi szilárdságot egy sokkaltöbb tárgyakra terjeszkedő védegylet mellett, midőn asajtó nem áll szolgálatunkra, polgáraink jogegyenlőségemég csak remény, de nem valóság, enthusiasmus pedigés kitűrni tudás csak alig van bennünk?“ De bár re-ménytelenül nézi az új vállalkozást, hazafias érzésenem engedi visszavonulni, még kevésbbé, Széchenyihezcsatlakozva, nyílt ellenzékbe csapni. „Ti barátim, amagyar körülményeket jobban ismeritek, mint én, kimár egy év óta nem láttam Pestet... Ti, kik ott laktokés ott fordultok meg naponkint, hol a nemzet szíve ver,Ti, kik bizonyosan megfontoltatok minden legkisebbkörülményt meleg érzéssel, de hideg számolással, Ti jó-nak láttátok a dolgot most és ily terjedelemben meg-indítani, s én el nem szakadok tőletek.“ „Most, midőnmár az első lépés megtörtént, azt hanyagság, hidegségvagy különködés által elejteni vagy csökkenteni bűn-nek tartanám a haza ellen. Nálam a pesszimizmus ahanyagságnak sem nem oka, sem nem ürügye. Tudokén küzdeni remény nélkül is; érzem kebelemben azerőt, istenemre mondom, érzem, hogy csüggedést nemismertem soha s az elhatározottság, mely nálam köte-lességérzeten alapul, nem kisebb, mint másoké, kiketa remény lelkesedésre gyújt. Én tehát félreteszem, el-altatom minden kétségeimet s az ügyet pártolom úgy,mint azt megindítottátok.“1 Csakugyan, kétségeit senkimásnak el nem árulta; a Védegylet vezetőségével pedighivatalosan közölte, hogy „polgári kötelességei“ szerintszíves készséggel s legbuzgóbban csatlakozik a mozga-lomhoz, később pedig, midőn az egész akció, a gyár-alapítási társulattal együtt közel volt a megfenekléshez,Pestre menve erélyesen fellépett érdekében s lelkesítőszónoklataival sikerült életét egy időre meghosszab-bítani.

Ez a levél s benne két kifejezés: „tudok én küzdeniremény nélkül is“ és „az elhatározottság nálam kötet

1 Közölve Kónyi: Deák beszédei I. kötet. 535. 1.

144

lességérzeten alapul“, ezek szolgáltatják nekünk a kukcsőt Deák politikai működésének megértéséhez. Nálaa politikai cselekvés nem födte a politikai gondolkodást.Érzelem és cselekvés nem voltak harmóniában. Amittett, remény nélkül tette, tisztán kötelességérzetből,egyéni érzelmeinek elnyomása árán. Politikai cselekvéssét a liberális párt szolgálatába állította s kitartott mel-lette mindaddig, míg a liberális irányban a túlzó radi-kalizmus korlátlan uralomra nem tett szert. Akkor, 48tavaszán, a miniszteri székből, végre nyíltan ellene for-dul és örökre szakít vele. De e végső katasztrófát meg-előzően híven kitartott a párt mellett s példátlan er-kölcsi tekintélyével fedezte a párt improvizációit sfolyton radikálisabb politikáját. Találóan jellemezte ehelyzetet életírója: „Negyvennyolcig Deák hallgatása-ban rejlett Kossuth ereje.“1 A hazafias kötelesség nemengedi a pártot elhagynia, sem pedig nyíltan föllépnieolyan dolgok ellen, mik neki nem tetszettek. Hazafias.párt vészes szakadásának nem akart oka lenni, ezértutasítá vissza Széchenyit, mikor ez Kossuth és a radi-kalizmus ellen középpártot akart alakítani s ennek veze-tésére Deákot szemelte ki.

Viszont politikai gondolkodásában Széchenyihezállott közel. A magyarság gyöngéit Széchenyihez ha-sonló világossággal ismerte fel. Politikai helyzetünkjavulását csak a nemzeti hibák kigyomlálása s helyükbeaz emberiség magasabb ideáljainak átültetése árán re-mélte. Az egymásra következő országgyűlések ered-menye iránt súlyos kétségeket táplál, mivel nem hiszi,hogy a nemzeti hibákkal szemben valami maradandótlehetne elérni. Kossuthnak nyíltan megírja, hogy pestitartózkodásából semmi haszon nem lehetne, ne is kisvánják ezt tőle. „A reménytelenség egyik bizonyos jelea távolból várni segélyt olyantól, kinek ereje is, tehet-sége is kisebb, mint magunké. Egyébiránt a remény-telenség az én keblemet már rég elfoglalta nemzetünkgyáva jellemtelensége miatt“, mellyel ez a kormányalig megkezdett propagandájára máris tódul az ellen-

1 Ferenczi Zoltán id. m. I. kötet. 422. 1.

145

táborba... „Tudod te, hogy régen remény nélkül állokén veletek s közöttetek a csatatéren, de a siker reményenélkül is kész vagyok küzdeni, mert ezt becsület éskötelesség parancsolják.“1 Batthyány Lajos előtt szin-tén a „magyarnak gyáva jellemtelenségéről“, meg „vele-született irigykedő, fondor, büszke természetéről“ pa-naszkodik;2 egy nyilvános beszédében egész sorozatátadja a nemzeti hibáknak: minő a tűrni nem tudás, ahidegvér hiánya, mely a tűrést egyszerűen gyávaság-nak nevezvén, megveti; a pazarlás valódi átkunk, mertmíg ez másutt ipart teremtett s fölemelte a polgári osz-tályt, nálunk csak elszegényedést okozott. Ezért a hazaközszükségeire sem adakozunk úgy, mint kellene.3A szalmalángról sem feledkezik meg. „Hazánkban hibaaz, hogy a dolgok, a vállalatok megindítása rendszerintnagy részvétre s visszhangra talál; a részletes kidolgozzás prózáján pedig, a poézist lehangoló ezerféle aprógyakorlati akadályokon lelkesedésünk megtörik; másnemzetek azért érnek sikert, mert természetök e rész-ben szerencsésebb.“4 De a legfőbb politikai baj a párt-viszály. A nemzet életében kétségtelenül kór jelek mu-tatkoznak, „meggyógyulását azonban csak maga a nem-zet eszközölheti azáltal, ha a veszélyes kóranyagot,mely minden bajnak főoka, a pártviszályt, kiirtja kébe-léből“.5 Annyi bizonyos, hogy a pártviszály kiirtásárasenki sem tett többet, mint Deák, a született vezér, ki-nek semmi önmegtagadásába sem került, hogy a vezér-letet sajnálkozás nélkül átengedje másoknak.

Deák hatalmas értelmisége helyesen ítélte meg ahelyzetet. Egyes emberek kötelességtudása nem ment-heti meg többé a hazát a katasztrófától. A februáriforradalom súlyos idegbajban találta őt, mely hosszabb-rövidebb megszakításokkal immár harmadik éve tartátávol a politikai élettől. Az akkori orvosok nem igentaláltak rá ellenszert, a mostaniak is alig találnának.

1 Idézve id. m. II. kötet. 21. 1.2 Idézve id. m. II. kötet, 21., 23. 11.3 Ferenczi id. m. 433. 1.4 U. o. 437. 1.5 Kolozsvári beszéde 1845 máj. 16. Kónyi id. m. I. kötet, 544. 1.

146

Kétségektől szaggatott kedélye nem bírta tovább a hit-nélküli kötelességteljesítés rabigáját, lelki bágyadtságés lehangoltság vett rajta erőt s terjedt át a lelki életibői a testi konstitúcióra. Az, ami Kölcseyt pályája vé-gén, ami Széchenyit a katasztrófa kitörésekor érte el,a magyar betegség, a nemzetünk sorsán kétségbeesés,ezen ment át Deák éppen azon években, midőn a nem-zeti lelkesedés legmagasabb fokra izzott s a tömegekoly közel érzék magukat a nagy beteljesüléshez. Deák,az első magyar minisztérium tagja, talán még Széche-nyinél is kevésbbé hitt jövendőnkben.

VIII. AZ 48-AS TÖRVÉNYHOZÁS.

A márciusi napok meghozták a beteljesülést, mind-azt, mit az első liberális generáció évtizedeken át áhí-tott. Az új törvények, melyeket a király április ll-énszentesített: betetőzése az újjászületés nagyszerű kor-szakának, megvalósítván azon kívánságokat, melyeketaz első nemzedék egyrészt nemzeti, másrészt liberálisszempontból állított fel. Nemzeti és liberális elem azáprilisi törvényekben pontosan szétválasztható egy-mástól.

Az új alkotmány a liberális szabadságokat a rendivilág mindennemű kötöttségének megszüntetése általvalósítja meg. ősiség, nemesi birtokprivilégiumok, céh-és vámkorlátok eltörlése árán az egyéni, politikai ésgazdasági szabadságok egész sora jelenik meg varázs-ütésre a leroskadt középkori rendiség helyén: szemé-lyes szabadság osztálynak, felekezetnek és nemzetiség-nek különbsége nélkül, szabad föld, sajtószabadság,vallásszabadság, ipar és kereskedelem szabadsága. Ezújonnan szerzett jogokat közös teherviselés és törvényelőtti egyenlőség biztosítja egyének vagy osztályok túl-súlyával szemben. Végigtekintve az áprilisi alkotmányrendelkezésein, csak így foghatjuk fel azon mérhetlennagy változást, mely a magyarság gondolkozásában, amagyar politika irányában az utóbbi évtizedek alattvégbement. A rendi világ évszázadok folyamán a vallás-szabadságon kívül egyéb szabadságot nem kívánt, ezaz egyetlen, melynek a rendi történetben, mikor a sza-badság helyett privilégiumról volt szó, előzményei van-nak, mely tehát nem tisztán az első liberális nemzedék

148

szülötte. A többi vívmányt azonban kivétel nélkül ez amagyar nemzedék dobta a magyar közéletbe. Amennyi-ben a modern államok élete a jogok és kötelességekelvi egyenlőségén alapul s amennyiben a modern nem-zeti kultúrák kifejtésének is főfeltétele az egyének sza-bad művelődése, tehát az egyéni, politikai és gazdaságiszabadság: ennyiben kétségtelen, hogy az áprilisi tör-vények liberális szabadságai nemzetünket az európaiművelődés magasabb fokára juttatták. Megnyitottákannak lehetőségét, hogy a nemesi Magyarország he-lyébe a nép Magyarországa léphessen. Nélkülük ezttalán még évtizedek múlva sem értük volna el.

Nem kevésbbé életbevágóak az áprilisi törvény-hozás nemzeti vívmányai, mégpedig úgy Ausztriával,mint a nemzetiségekkel szemben. A független felelősminisztériumról és népképviseletről szóló törvények ami javunkra fejezik be a küzdelmet, melyet 1526 ótafolytattunk a bécsi központosító, egységesítő törekvé-sek ellen. Függetlenségünket biztosító törvényeink csakmost lépnek életbe: Magyarország csak most veszi ke-zébe kormányzása dolgát, mint önálló, semmi más or-szagnak alá nem vetett állam, mint Ausztriától függet-len, attól tökéletesen különböző államegyéniség. Három-száz év óta Batthyány Lajos gróf kormánya volt azelső, mely hatáskörében a bécsi központi hatóságoktólfüggetlen lévén, egyenesen, minden közbeeső fórum nél-kül érintkezhetett a magyarok alkotmányos királyával.

A nem-magyar nemzetiségek a liberális szabadsá-goknak ugyanazon mértékében részesültek, mint a ma-gyarság tagjai. Objektív történeti vizsgálat félre nemismerheti, hogy áprilisi törvényhozásunk a nem-magyarnemzetiségekre egyenesen áldásthozó volt. Tegyük föl,a magyarság már ekkor, önmagától feldarabolja állam-területét nemzetiségek szerint s az így kivágott oláh,szerb, tót kantonokra bízza magán?, birtok?, kereske-delmi stb. jogviszonyok rendezését: ebből a magyar ön-megtagadásból a nemzetiségi tömegekre szabadság ésemberiség helyett a középkori szolgaság meghosszabbí-tása, sőt tán súlyosbodása származott volna. Sem azoláh, sem a tót és szerb fajok nem bírtak oly közép-

149

osztállyal, mely a liberalizmus európai alapján állva, ajobbágyfelszabadítás, közteherviselés, vallás-, sajtó-,kultúrszabadság vívmányait megvalósíthatta volna. Sa-ját kezükbe tenni e primitív állapotban levő nemzeti-ségek dolgát, annyit jelentett volna, mint őket közép-kori rendiségnek vagy anarchiának szolgáltatni ki. Eztelismerheti mindenki, aki az oláh népszellem 48-i meg-nyilvánulásait, avagy Rajasics patriarcha és Jellasics bánmentalitását tanulmányozta. És ha lesz egykor valóbantudományos oláh, szerb, tót történetírás, az is el fogjaismerni, hogy népét az európai liberalizmus szabad in-tézményeiben a magyarság részesítette már akkor, mi-kor az magától még nem tudott volna emelkedni emagasabb művelődési fokra.

Viszont a liberális szabadságjogoknak az egész or-szagra kiterjesztése nagyban növelte a magyarság kul-turális súlyát. Az országban a magyar népfaj hasonlít-hatatlanul legmagasabb műveltségi fokon állott és csaktermészetes, hogy most, a középkori korlátozások el-törlésével, midőn a művelődés terjedésének az országhatárain belül semmi korlát útjába nem állhatott, a ma-gasabb műveltség akadálytalanul gyakorolhatott vonzó-erőt még tiszta nemzetiségi körökben is. Amint koráb-ban a nem-magyar népfajok fölemelkedő egyénei a ma-gyár nemesség soraiba léptek, úgy gyarapodtak mostvelük fokozott mértékben a liberális magyarság sorai.A rendiségnek magyar nemzeti autonómiája megszűnikugyan, de helyébe lép az új nemzeti autonómia, melyaz egész országra érvényes a magyarságnak magasabbműveltsége és a liberális bánásmód következtében, me-lyet a nem-magyar nemzetiségekkel szemben tanúsít.A magyarság ilyetén megerősödése tette lehetővé, hogyállamunknak magyar nemzeti jelegét egész a katasztró-fáig fenn tudtuk tartani anélkül, hogy gyűlöletes eszkö-zökhöz vagy véres erőszakhoz folyamodtunk volna.

Az áprilisi alkotmánynak mindezen fényoldalait snemzeti fejlődésünkre gyakorolt jótékony hatását egé-szében kiemelve, az árnyoldalakról sem szabad meg-feledkeznünk. Mert, hogy ilyenek is vannak, azt a tör-ténetírásnak, mint a véges, gyarló emberi dolgok re-

150

gisztrátorának, őszintén meg kell vallania. Az áprilisialkotmánynak hiányai és hibái onnan származnak, hogykét párhuzamos folyamatot, a liberálist és nemzetit,tetőz be és egyesít magában, holott ezeknek egyes vo-násai egymásközt ellentétesek és egymás hatását leront-ják. Eddigi előadásunk alapján nem lesz nehéz az ápri-lisi törvényekben e kritikus pontokat, két ellentétes erőtalálkozóhelyeit megjelölni.

A negyvenes évek liberalizmusa radikális irány lé-vén, elsősorban a radikalizmus hatását szemlélhetjükaz alkotmányon. Nem a követelésekben és kimondottrendelkezésekben, hanem a végrehajtás módján és for-máján. A radikalizmus forradalmi hajlandóságához hí-ven, lassú átmenet helyett az újítás erőszakolását, el-sietett változtatást eszközölt. Elég erre egyetlen példátemlítenünk, a földbirtokviszonyok dolgát, mely kétség-telenül a leginkább megvitatott és megemésztett tárgyavolt a reformkomplexumnak, melynél tehát legkevésbbéállott fenn az elsietés veszedelme. A közteherviselés-ről, az úrbéri szolgáltatások megszüntetéséről s a földes-urak állami kárpótlásáról szóló törvények már márciushavában készen voltak s mire Deák Pestre érkezett,azokon már alig lehetett változtatni parasztlázadás koc-káztatása nélkül. Pedig e törvények, a liberalizmustszükségtelenül túlhajtva, nemesi birtokost, államot sközvetve parasztot is fölöslegesen terheltek meg. A föld-birtokosok kármentesítését a „nemzeti becsület véd-pajzsa alá“ helyezvén, azaz az államra bízván, ennekteherképességét túlbecsülték, mikor pedig a jobbágy-lakosság maga sem kívánta, hogy ellenszolgáltatás nél-kül szabaduljon fel és szívesen vállalta volna a kár-mentesítésnek hosszabb idő alatt, részletekben való le-fizetését. Viszont a radikalizmus „vágtató“ törvény-alkotói azt sem vették észre, hogy az úrbéri tartozásokcímén olyanokat is szüntetnek meg, melyek történetifejlődésük szerint a földesúr magánvagyonához tartóz-nak s nem feudális, közjogi természetűek. Mindezenhiányokon Deák póttörvénnyel akart segíteni, melyetmint igazságügyminiszter az „1848: XI. t.-cikk folytánszükséges intézkedésekről“ címen be is terjesztett, hogy

151

vele az áprilisi törvénynek a speciális magyar viszemnyokkal nem számoló radikalizmusát megkorrigálja.A javaslat persze a forradalom árjában nyom nélkülelmerült s a 48-as törvény radikalizmusából vagyonosnemességünk elszegényedése következett anélkül, hogyez elszegényedésből a parasztnak haszna lett volna.

A radikalizmusnak nem liberális, de nemzeti szám-Iájára tartozik az áprilisi törvényeknek egyik alapvetőhiánya: a pragmatica sanctióból és a háromszázévesegyüttélésből folyó ausztriai viszonynak meg nem ol-dása. Erről a kérdésről mindössze a III. t.ícikk 13. §=arendelkezik olykép, hogy az egyik miniszter, az, ki aFelség személye körül lesz, befolyván mindazon viszo-nyokba, melyek a hazát az örökös tartományokkal kö-zösen érdeklik, azokban az országot felelősség mellettképviseli. Mint látható, még csak fel sem soroltatnaka „közösen érdeklő viszonyok“, annál kevésbbé törté-nik gondoskodás, hogy azok a változott helyzethez,Magyarországnak de facto és de jure egyaránt függet-len államiságához illően rendeztessenek. E súlyos kö-vétkezésekkel járt elhanyagolás oka az országgyűlésradikális hangulatában keresendő, mely e kérdésekettárgyilag, méltányosság és írott jog szerint elintézőjavaslatokhoz csak nehezen járult volna hozzá, viszonta közös ügyeket a radikálisok szájaíze szerint kategó-rikusan megszüntető törvényt a másik tényező, a ko-róna utasította volna vissza. A törvényes rendelkezéshiányát a Felség személye körüli minisztérium tényle-ges vezetője, Pulszky Ferenc államtitkár megpróbáltajóvátenni, felszólítván az osztrák minisztériumot a kö-zös viszonyok tisztázására, de e lépéseinek, bár azokmind sürgetőbbek lőnek, a magyar függetlenségnekrövid életet jósló osztrák minisztérium óvakodott ele-get tenni. Mégis, bár egyezmény nem jött létre, az errevonatkozó ügyiratokból1 kitűnik, hogy a magyar kor-mány az áprilisi törvényekben csak mellékesen említettközös ügyek létezését nem tagadta meg.

1 Kiadva Rudolf Sieghardt: Zolltrennung und ZolleinheitWien, 1915.

152

Döntő politikai szerep jutott az áprilisi törvényeke közös ügyeket bagatellizáló irányának a hadügy ésaz államadósság dolgában. Nem ismételhetünk itt köz-ismert dolgokat, csak néhány pontra hívjuk fel a figyel-met. A pragmatica sanctio az osztrák tartományokraés Magyarországra nézve közös védelem kötelmétmondja ki. Az új törvényhozás elismeri a pragmaticasanctio érvényét s egyúttal az önálló magyar hadseregfelállításának jogát is. Már most világos, hogy az önállómagyar hadsereg és a közös védelem kötelezettségétvalamikép összhangzásba kell vala hozni. Ezt azonbanaz áprilisi törvényhozás elmulasztá. Így esett, hogykormány és országgyűlés törvényes rendelkezés hiá-nyában ide-oda hajlott, midőn az osztrák kormány azolasz forradalom és Savoya leverésére a pragmaticasanctio értelmében fegyveres segítséget kért tőlünk.Bár eleinte az egész minisztérium, Kossuthot sem véveki, a segély megadása és törvény szerint kötelezett vol-tünk elismerése mellett nyilatkozott, az ügy mégsemvolt végrehajtható, mivel Kossuth mind radikálisabbirányba sodortatva, az országgyűlés szélső elemei segé-lyével mindaddig húzta a dolgot, míg az, a nemzetisé-gek feltámadása és a bécsi reakció uralomrajutása utántárgytalanná nem vált.

Nem kevésbbé egységes volt eleinte a magyar kor-mány véleménye, Kossuthot sem véve ki, az osztrákállamadósság dolgában, melyről az áprilisi törvényekszintén hallgattak. A Batthyány-kormány szerint azosztrák államadósság egy részének elvállalását méltá-nyosság és Magyarország jól felfogott érdeke tanácsol-ják, mert Ausztriának e terhek alatt összeroskadásaránk nézve is múlhatlanul végzetes következéssel járna.Törvényes intézkedés ez ügyben sem jött létre s báraz államadósság és hadügyi közösség dolgában a mi-nisztertanácsban Kossuthnak folyton változó álláspontjamiatt szenvedélyes viták folytak is, ez a tényen magánnem változtat: a 48-as magyar minisztérium elismertbizonyos hadi és pénzügyi közösséget Ausztriával. Meg-állapítható tehát, hogy a 48-as törvények, bár e közösügyekről nem szóltak, azok tagadását sem foglalták

153

magukban, hanem e téren kiegészítésre szorultak, melyelől maga a Batthyány-kormány sem zárkózott el. E ki-egészítés a minisztériumnak az egymásra torlódó viha-ros események közben nem sikerült többé.1

Amint ez idejében ki nem pótolt hiány nem cse-kély hatással volt a bécsi reakció megerősödésére svégső kifejlésben egyik oka lőn a véres küzdelemnek,mely köztünk és a dinasztia meg Ausztria közt kitört,hasonlóképen végzetes lőn a 48-as törvények egy másikhiánya, az, hogy bennük a nem-magyar nemzetiségekkülön viszonyairól sem emlékeztünk meg. E hallgatásszintén a radikális hangulatból magyarázható, mely aforradalom túlzásaiban a legcsekélyebb hajlandóságotsem tanúsítá Széchenyi, Deák, Wesselényi méltányosszavai befogadására. Törvényhozásunk nem ragadtameg az alkalmat, hogy erélyes iniciatívát nyújtva, anemzetiségeknek a közigazgatás bizonyos terein nyelvijogokat engedve, elejét vegye az izgatásnak s a művelt-ség alacsony fokán álló vezetők rendetlen kívánságai-nak. Így aztán oláhok és szerbek maguk gyülekeztek,állítottak fel tumultuariusan követeléseket, melyekeleinte mérsékelt fokról csakhamar megnövekedtekterritoriális és egyéb elfogadhatlan követelésekre. Hogyők a magyar hatóságok alól kivéve, külön vajdák éskapitányok által kormányoztassanak, ez a lakosságkevertsége miatt éppoly kivihetetlen, mint gyermekeskívánság volt s a nemzetiségi tömegek iskolázatlanságamellett a magyar iniciatíva hiányából keletkezett.A nemzetiségi mozgalmak így csúsztak le a veszélyeslejtőre, melynek alján ott várt rájuk tárt karokkal abécsi reakció. Radikalizmus nélkül, józan, Deákíféleliberalizmussal, még inkább Széchenyijeié konzervatívreformszellemmel ezt könnyen meg lehetett volna aka-dályoznunk, amikor azonban — épp ebben rejlik Bécsés a nemzetiségek közti helyzetünk tragikuma — mégmindig nem tudhattuk biztosan, nem fogja-e a Széchenyi

1 [A Batthyány-kormány mindezen nehézségére és Kossuthszerepére 1. a legújabb alapvető feldolgozást, Károlyi Árpád, GrófBatthyány Lajos főbenjáró pöre, 2 kötet, 1932.]

154

szellemében megkötendő magyar-oláh-tót-szerb egyes-séget Bécs felelőtlen és rosszhiszemű ígéreteivel azutolsó pillanatban megzavarni. Nemzetiségi és közjogikérdést egymás nélkül szinte lehetetlen volt megoldani.

48-ra 49 jött, előbb szélső radikalizmus, majd a ki-kerülhetetlen katasztrófa. Nincs itt helyünk a radikaliz-mus növekedéséről részleteket közölni, valamint arróla hazafias küzdelemről sem, melyet Batthyány Lajosgróf folytatott az elvakult sovinizmus, a forradalmiliberalizmus pártja s annak nem annyira irányító, mintmagával sodort, a lelkesedés pillanataiban megittasultvezére, Kossuth ellen. Széchenyi, Wesselényi, Deákvisszavonulása óta Batthyány vállaira nehezedett azembertelen súlyú feladat, a nemzetet az adott viszo-nyok erejének elismerésére visszavezetni. 1848 áprilisa-tói kezdve, midőn a magyar minisztérium elnöke lett,egészen 1849 január havában történt elfogatásáig, ezarasznyi közéleti pályán, Batthyány végigszenvedtemindazt a honfibút és honfikínt, melyet az előrelátóbbSzéchenyi már 1844-től, a radikalizmus megerősödésétőlkezdve szenvedett. A keserű poharat Széchenyi csöp-penkint, Batthyány egy hajtásra üríté ki. Egyéni tragi-kuma, ha lehet, még Széchenyiét is felülmúlja. A reakciókarhatalma akkor fogta el, mikor éppen képviselővéakarta magát választatni, hogy Kossuthtal megvívja adebreceni országgyűlésen a végső harcot és a nemzetés dinasztia kibékülését előkészítse.

Mint tudjuk, az újjászületés legjobb emberein aradikalizmus, ezen pedig a reakció győzött. Batthyánybukásával a debreceni radikálisokkal szemben hangtöbbé alig emelkedett. Az új miniszterelnök, SzemereBertalan, ki a függetlenségi nyilatkozat után veszi átKossuth kezéből a hatalmat, programmbeszédében kisjelenti, hogy minisztériuma először forradalmi, másod-szór republikánus, harmadszor demokrata.1 A népfelségelvét „minden, de minden következményeiben“ el-fogadja s elismeri, hogy a „népszabadság minden hata-

1 Közölve Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi har-cának története, Pest, 1871, III. kötet, 563. I.

155

lom örök kútfeje“. Megígérte továbbá, hogy bár a kor-mányformáról végleges intézkedés még nem történt,mégis a „minisztérium minden törekvésnek ellene lesz,mi a monarchiára visszavezethetne“. Ez elvek tüntetikfel a legszélsőbb vonalat, ameddig a magyar radikaliz-mus tiszai képviselői Debrecenben elmentek.

Debrecen után már csak kevés jöhetett: Szeged,Világos, Aradvár. A nemzet hiába küzdött ősi életerősvei, haláltmegvető bátorsággal nem többé világszabad-ságért, liberális vagy radikális tanokért, de a pusztalétért, az anyaföld birtokáért; nem használt. Kiderült,hogy egyesegyedül, magára hagyatva nem képes kardjaélével biztosítani természetes túlsúlyát e négy folyó ha-zajában. Vérünk hullása és pusztulásunk árán emelked-tünk Széchenyi politikai színvonalára, ahol végre láttuk,hogy nemzeti sorsunk egyúttal népfajközi és európaiprobléma is, melyet mindenek ellenére nem irányíthattünk. Benne a nem-magyar nemzetiségek és a szomszéddos államok is érdekelve vannak. Ha mindezek ellenünk,hogyan lehetne helytállnunk? Már pedig a 48-at meg-előző folyamatban Széchenyi intéseit figyelembe nemvéve elhanyagoltuk mindazon óvintézkedéseket, melyek-kel egyik vagy másik szomszédunkat magunkhoz csa-tolhattuk s a reakciótól nyakunkba vetett hálót szét-téphettük volna. Horvát, szerb, oláh, Ausztria, Orosz-ország sok volt ellenségnek. A nemzet hősies védelmesikertelenség átka alatt romlott és töredezett a vég-katasztrófáig, mert az utóbbi évtizedek politikájábanhiányzott az előrelátás, ellenségeinket egymástól szét-választani s a derekunkat szorító vasgyűrüt meglazí-tani. Az első liberális korszaknak, minden fény ésdicsőség mellett, szomorú hagyománya ez a követ-kezendőkre: a közösügyek és a nemzetiségek kérdésétmeg nem tudván oldani, nemzeti ügyünk elbukott ekettős küzdelemben.

IX. LIBERALIZMUS ÉS ZSIDÓKÉRDÉS.

Mielőtt az első liberális korszaktól búcsút vennénk,szükséges annak még egy momentumáról megemlékez-nünk, mely ekkor még mellékes jelentőségű ugyan, dekésőbb nemzeti életünkre mindinkább elhatározó, döntőbefolyásra fog szert tenni. Ez a zsidóság helyzete éselterjedése.

A liberalizmust megelőzőleg a zsidóság a magyar-tói éppen úgy különböző, idegen nemzetiségnek tárta-tott, mint akár az oláh, szerb, görög népfajok. Beván-dorlása és székfoglalása, leszámítva a koraközépkoriaránylag csekélyszámú és a magyarságba korán be-olvadt zsidókat, három, pontosan megkülönböztethetőirányból történt. Nyugatról a német-osztrák és cseh-morva zsidóság jött be és gyökerezett meg leginkábbfelvidéki városainkban; a török hódoltság idején viszontdélről indult meg újabb bevándorlás, miután a törököka zsidókkal jó viszonyban voltak, városaikban nekik akeresztényekénél bővebb privilégiumokat engedélyez-tek. Míg ezen hódoltságkorabeli, többnyire balkáni,spanyolsmór eredetű zsidó gyarmatok a fölszabadítóháborúk alatt a törökséggel együtt elpusztultak, addiga német és csehímorva telepek megmaradtak s időn-kint, bár nem nagy tömegekkel, gyarapodtak is. A tér-foglalásnak sokkal fontosabb, új korszaka kezdődött,mikor Galicia Mária Terézia idejében Ausztriához csa-toltatott s ezzel Nyugat és Dél után Kelet felől is sza-baddá vált az út.

Mária Terézia uralkodása utolsó éveiben e tártkapu hatása még kevésbbé szemlélhető. De hirtelen

157

megnövekszik a zsidók száma II. József türelmi rendé-létére, melynek érvényét az 17914 országgyűlés is hall-gatólag elismerte, megengedvén ezzel, hogy a zsidókazon lakóhelyükön maradhassanak, hova legutóbb meg-érkeztek. Ettől kezdve a zsidóság szaporodása annyirafelülmúlja a többi népfajt, hogy ez a szaporodás ter-mészetes úton nem, csakis bevándorlás által magyaráz-ható. 1785-ben volt Magyarországon 75.089 zsidó, 1805-ben 127.816, 1840-ben már 241.632, tehát ötvenöt esz-tendő alatt a zsidóság száma nálunk megháromszorozó-dott, ami — egy régi statisztikus véleménye szerint1 —„iszonyú nagy szaporaság s nagyobb, mint milyennelEgyiptomban dicsekedhettek“. Okai e nagy számbeligyarapodásnak ugyanazon egykorú tanú szerint a „jó-kori házasság, a súlyos kézimunkák szorgalmas kerü-lése, a mértékletesség“, de első és legfőbb ok az állandóbevándorlás, mely keletről nyugati irányban haladvaelőször az északkeleti, Galiciával határos megyékbenérezteti hatását. A Hegyalján a kocsmák már a tizen-kilencedik század elején zsidó kézen vannak s mígÁrva megyében 1785-ben csak 115 zsidó találtatott,1840-ben már húszszoros a gyarapodás: 2333 lélek.

Az északkeleti megyékből szállonganak el a zsidócsaládok az ország többi vidékeire aszerint, hogy holtalálnak megélhetésükre kedvező viszonyokat. Ilyenhelyek voltak egyrészt a kereskedelmi utakon fekvőhelységek, másrészt a nagybirtokok középpontjai. Merttévedés volna azt hinni, mintha a zsidó térfoglalás ener-giáját egyedül a zsidóság szolgáltatta volna, mindenkülső segítség nélkül. Kétségtelen, hogy nagybirtokos-osztályunk — akkor, a tizennyolcadik században mégnévben is alig magyar — anyagi viszonyainak minélgondtalanabb irányítása és lebonyolítása végett az ide-gen elemet a magyarral szemben előnyben részesíté.Hasonló ez azon jelenséghez, hogy az új tiszai nagy-birtokosok a felszabadító háborúk után puszta uradal-maikra inkább tót és oláh jobbágyokat telepítettek,semmint értelmesebb, de éppen ezért nyakasabb és

1 Fényes Elek: Magyarország statisztikája, 1842, I. kötet, 82. 1.

158

nagyobbigényű magyarokat. Ugyanezen okból enged-ték át a földbirtokosok nyersterményeik értékesítésé-nek gondját a hajlékony, minden bajt könnyen eliga-zító zsidó kereskedőknek s vették elejét ezzel annak,hogy a tizenhatodik-tizenhetedik században híres tőzs-gyökeres magyar kereskedő-osztályunk — magyar ere-detű „tőzsérek“ látták el évszázadokon át magyar mar-hával Bécs, Nürnberg, Augsburg piacait, minden ide-gen közvetítés nélkül1 — fölébredjen és megerősödjön.Az új nagybirtokos termelésének gondját legkönnyebbben úgy vethette el magától, ha „házi zsidót“ tartott,ki mindent megvett, mert mindent el is tudott adni.A tizenkilencedik század elején a nyerstermények ér-tékesítése, tehát az agrár Magyarországon egyedül űz-hető kereskedési ág, az első lépéstől, a termelőtől valóátvételtől kezdve egész a bécsi piacig a zsidóság kézé-ben van. Dohányt, gyapjút, bőrt, gabonát ők vesznekát a birtokostól, pálinkafőzéstől, urasági kocsmákból ésmészárszékekből is ők gazdagodnak, mert a földesúrszívesen adja nekik bérbe földesúri jogait, rájuk bíz-ván, hogy a bérösszeget a paraszt fogyasztókon akártöbbszörösen is behozzák.2 Hogy pedig a zsidó térj esz-kedés tisztán ily gazdasági alapokon nyugszik, egy pil-lantás meggyőzhet róla az ország bármely vidékén.Vegyük csak Tolna, Veszprém, Fejér vármegyéket:a zsidó telepek itt azon széleken találhatók, amerre egazdag tartomány gabona és egyéb terményei termé-szetes levezető utakon lefolynak. Ez pedig egyrészt aDuna vonala Rácalmástól le Paks felé, amelyen át a

1 A tőzsérek osztályának viszonyait több alapvető értekezés-ben tisztázta Takáts Sándor.

2 A mészárszékeket árendáló zsidókról Kölcsey Ferenc: A szaUmari adózó nép állapotáról 1830, Minden munkái VI. kötet, Pest,1848, 20. 1. Vörösmarty Mihály egyenesen a magyarságot vádolja:„Mi a zsidó élet? és keresetmód káros befolyását illeti a többi lakos-ság erkölcseire, e részben magunk is vétkesek vagyunk, őrizetlenhagyván az ország határait s a városokat a mindenünnen betola-kodó zsidók ellen s befogadván őket kocsmárosokul s boltosokul,mert jobban fizetnek, a nép közé, melyet megrontottak“, 1848 május134 „zsidóügy“ című cikke. (Kiadva Gyulai Páltól, Vörösmarty ösz-szes munkái 7. kötet, 352. 1.)

159

fejérmegyei nagy uradalmakból s a tolnai mezővárossok vásáraiból dunai hajókon elszállíttatik a termés,másrészt Veszprém—Pápa vonala, honnan a kereske-delem útja északnak a Dunához, hol Győr a központ,másrészt nyugatnak az országhatár felé vonult. Tolnaés Fejér déli területei a Duna-vonalnak gravitáltak,Fejér északi része és Veszprém Pápa felé. A zsidóságterjeszkedése már most szemmelláthatólag követi atermények útját; benn a tartomány belsejében, aholcsak produkció, nem pedig kereskedés folyik, alig talál-juk nyomát. A személyközlekedésnek főútján, a buda—fej érvári országút falvaiban alig van zsidó, magábanFejérvárott is 1840-ben a 20.700 lakos közt csak kilenc.Ezzel szemben a dunaparti mezővárosok aránytalanulnépes zsidó községeket mutatnak fel: Paksnak 7613lakójából 710 a zsidó, Faddon 4008-ból 112, Dunapen-telén 2591-ből 85, Rácalmáson 2265-ből 73; még nagyobbzsidó gyarmatok találhatók a tolnai termést össze-gyűjtő vásárhelyeken: így Hogy észen 2623 lakosból630 zsidó, Bonyhádon 4873-ból 1563. Fejér megye északirészének gyűjtőhelye, nagy uradalmak középpontjaLovasberény, hol ehhez képest 4263 lakos közt 1240, alakosság negyede zsidó. Pápának hatalmas uradalmáraés kereskedelmére jellemző, hogy nem kevesebb, mint2678 zsidója van 14.879 lakos közt. Veszprémben szin-tén 920 a 11.268 lakosból.1

A zsidóság terjedését tehát a liberális korszakotmegelőzőleg egyrészt a galiciai határ nyitvatartása,másrészt az segíté elő, hogy a nyersterményekkel keres-kedés szinte kizárólag az ő kezébe ment át. De jog-talan állapotában üzérkedésen kívül úgysem foglalkoz-hatott egyébbel, szellemi pályák közül egyedül azorvostudomány volt előtte megnyitva. Ilyen viszonyokközt köszöntött be a liberalizmus, mely vallási és fajikülönbségeket letagadva, minden embert egyenlővéakart tenni s még hozzá a szabad kereskedelem doktri-nájával a zsidóság mint par excellence kereskedő osz-

1 Ez adatok Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzákapcsolttartományoknak mostani állapotja, Pest, 1841. I. kötetéből.

160

tály előtt soha nem remélt perspektívát tárt föl. A libe-ralis tanokhoz alkalmazkodva, legelőször Franciaországés Észak-Amerika adtak polgárjogot a területükön tar-tózkodó zsidóknak; mi sem természetesebb, mint hogypéldájukat a magyar liberálisok is siettek követni.A liberális ellenzék javaslatát a zsidók egyenjogúsítássara az 1839—40. országgyűlésen a főrendek visszautassították ugyan, de a XXIX. törvénycikkben legalábbszabad lakhatás és a kereskedés szabad gyakorlataadatott nekik az egész országra. Amivel a liberálisellenzék annál kevésbbé elégedett meg, mert e mérséskelt törvény végrehajtása is akadályokba ütközött;például Zemplén vármegye, az országos törvénnyeldacolva, továbbra is kizárta őket a borkereskedésbőlés az aszúborkészítésből, ezzel megmutatván, Kossuthszavai szerint, „miként hiúsítja meg a gyakorlat mind-azon szépen hangzó elveket, mik a törvény hozásakorhumanitásunk dicsőségét Európaszerte hangozzák.“1

A liberális ellenzék fáradozásainak sikerült is a zsidóemancipációt a 474 országgyűlési utasítások nagy résszébe felvétetni.

Kétségtelen, hogy e tisztán üzletre utalt népfajszámára sürgősen kellett emberibb viszonyokat szesrezni. Ebben liberális és nem-liberális megegyezett.Míg azonban az előbbiek elveikhez híven a szabadságkövetkezményeivel nem törődve teljes és korlátlanemancipációt követeltek, addig a liberalizmus doktrisnáitól ment politikusok, számbavéve a speciális magyarviszonyokat, óvintézkedéseket sürgettek. És pedig nema már ittélő, honos zsidók ellen, kiket nem ok nélkülreméltek a magyarság szövetségeseivé tenni, hanem abevándorlók ellen. A galíciai bevándorlás megszűnte-tése érdekében igazság, jog és humanizmus eszményibajnoka szólalt fel, Kölcsey Ferenc.2 Szerinte a szat-mármegyei jobbágyság elszegényedését a zsidóság túl-gágos elszaporodása okozza, mely 1804 és 1826 közt2290 férfiról 2872-re, a nőket is hozzászámítva, összes

1 Kossuth Iratai XII. kötet, 145. 1.2 Kölcsey idézett beszéde, 26. I.

161

sen 1164 lélekkel szaporodott, holott a keresztényadózó nép száma ugyanezen időben fogyott. E lát-ványra a szomszéd Galícia jut eszébe, mely világosanmutatja, hogy „amely országban a zsidók megszapo-rodnak, az vagyoni végromlás szélén áll“. Franciatapasztalás szerint is „nem kicsiny és szegény státusbavaló a zsidó, hanem nagyba és gazdagba; itt segíti azindusztriát, ott megöli“.

Az elvi liberálisok külföldi példáira Széchenyi felelkissé drasztikusan azzal, hogy angol, francia lehet libe-ralis, mert ha egy palack tintát tölt is az ő nagy tavába,azzal a tó vize meg nem romlik, de ha magyar levesbeöntjük a palack tintát, az ugyan élvezhetetlenné válik.Egyik túlságból a másikba esünk és ha a liberálisemancipációt csakugyan végrehajtjuk, „egy zagyvaléknép leszünk“, jósolja Széchenyi.1 A nemzeti veszedé-lem ily felismerése sugalmazza a liberalizmus ellenei-nek az emancipáció és a bevándorlási törvény köztijunktimot. A konzervatív gróf Dessewffy Aurél 18404beszédében csatlakozik Eötvös József emancipációsjavaslatához, elismeri, hogy ebből a magyarság gyára-podása származand, hiszen az Alföldön lakó zsidókmár most is pompásan beszélnek magyarul; követeliazonban az emancipációval kapcsolatban a bevándor-lási törvényt, mely a „bevándorlók vagyona, erkölcsi-sége s valamely mesterségi ügyessége iránt kezességetnyújtson“, mert különben elárasztandja ez országot akoldus zsidók sokasága, „ami pedig sem a magyarság-nak, sem a honi zsidóságnak nem érdeke“.2 A beván-dorlás megszüntetése vagy megnehezítése és az eman-cipáció ettől kezdve együtt jelenik meg mindazok pro-grammjában, kik a liberális doktrínáktól mentesenszemlélik a magyarság speciális viszonyait. Az egykorústatisztikus, Fényes Elek egyenesen kimondja, hogy afrancia és északamerikai törvényeket nem lehet át-ültetni hazai talajunkba; az egyenjogúsítás ott nem

1 Széchenyi Beszédei, Zichy Antal kiadása, Budapest, 1887,352. 1.

2 Gróf Dessewffy Aurél id. Müvei, 264. l.

162

szülhet károkat, olyan csekély a zsidóság létszáma:Franciaország 34 millió népességére összesen csak80.000 zsidó esik, holott a mi 11 millió lakosságunkraháromannyi. Másrészt a francia zsidó felszabadítása-kor pallérozottabb volt, mint a magyar s viszont azottani keresztény népesség is iparban, kereskedésbenfelsőbb fokon állott, úgyhogy a zsidó konkurrencianem árthatott a franciának, holott mindez nálunk meg-fordítva van s ezért „Magyarországra a fokonkénti elő-haladás mindenesetre tanácsosabb“, mint a hirtelen, óv-intézkedések nélküli emancipáció.1 Vörösmarty Mihálypedig erélyesen tiltakozva a 48-as napokban kitörtzsidóüldözések ellen, megkívánja egyúttal, hogy a „tör-vény és rendeletek ellenére betolakodott“ zsidók haza-jukba visszaküldessenek, sőt , ,azt is szükségesneklátom — mondja — törvény vagy ideiglenes rendeletekáltal meghatározni, hogy jövőre minél kevesebben s alegszigorúbb feltételek alatt bocsáttassanak be, mert azország annyi henye s idegen szellemű népet saját meg-romlása nélkül továbbra be nem fogadhat. Általábannekünk a honosítást igen szigorúan kell vennünk, haelboríttatni nem akarunk.“2

Az emancipáció előkészítéséhez tartozott a zsidó-ság szellemi színvonalának emelése, melyen báró EötvösJózsef munkálkodott legtisztább humanitárius idealiz-mussal. A radikális liberalizmus azonban sem a beván-dorlással, sem a kulturális emeléssel nem törődött,doktrínáihoz híven e téren is csak korlátok lerombo-lására törekedvén anélkül, hogy a következésekrőlszámot adott volna magának. Kossuth beszélt ugyan„máramarosi söpredék zsidó-tömegről“, melynek „bű-neitől úgy sem tudjuk megóvni e hazát“, de egyébkéntsemmi különbséget nem ismert el a galíciai bevándorlóés a magyar között.3 A liberális felfogás a Szabadságés Ész illúzióiba burkolózva tanácstalanul állt e „mára-marosi söpredék-tömeg“ problémájával szemben s a

1 Fényes Elek: Magyarország statisztikája I. kötet, 84. 1.2 Vörösmarty id. h.3 Kossuth Iratai XI. kötet, 69. 1.

163

zsidóságban egyedül vallást, nem fajt látva, mindentmegtett az emancipáció érdekében. A 48-as törvény-hozás még sem rendezhette kimondottan a zsidóságviszonyait, amint Kossuth monda, azon zsidóelleneshangulat miatt, mely nemcsak a parasztság körében, devárosokban is megnyilatkozott, s mely nyílt emanci-páció esetén a zsidók vagyonát és életét is fenyegettevolna. De a liberális ellenzék az emancipáció állandóhangoztatásával s a bevándorlási korlátozások elutasíításával előre kijelölte útját a következő nemzedéknek,mely e kérdést megoldani hivatva lőn.

HARMADIK KÖNYV

A MÁSODIK NEMZEDÉK

I. T Á R S A D A L M I V Á L T O Z Á S O K

A negyvenes évek nagy nemzedéke a szabadságharckatasztrófájában halálos sebet kapott. Szép, okos ésigaz magyar fők, milyeneknél szebbek és emberibbeka termékeny magyar talajon sem előbb, sem utóbb nemteremtek, százankint és ezrenkint pusztultak el hóhérés golyó által, tébolyban és börtönök mélyén. Azabszolutisztikus Ausztria, Schwarzenberg kormánya ésHaynau katonai uralma számláját terheli BatthyányLajos, Széchenyi István, az aradi és új épületi vértanuk,Petőfi és Vörösmarty és Bajza és annyi sok műveltmagyar emberfő. A magyarság szellemi vezetőineklegalább egy negyede veszett el így, másik negyede,sőt annál is több külföldre menekülvén, nemcsak pilla-natnyilag kapcsolódott ki a nemzeti életből, hanem atovábbi fejlődésre is hatás nélkül maradt. Mikor aztánaz emigránsok hatvanhétben visszatértek, itt készentalálták az új nemzedéknek az ő közreműködésük nél-kül létrejött nézeteit, melyekhez nekik akarva nemakarva alkalmazkodniuk kellett.

Aki pedig itthon maradván, kikerülte az abszolu-tizmus bosszúját, új nemzedéket látott maga körül,mely e szomorú húsz év alatt csöndben, eseménytelenviszonyok közt nőtt fel és tolta, öregíté a régieket,mint ifjú lomb a tavalyit. Deák Ferencben 48 előtt méga komoly magyar férfiszépséget csodálják az asszo-nyok, a hatvanas években ő már az egész országnak„öreg ura“, kit a következő évtized gondoktól meg-őröltén sírba küld. A kiegyezés művét vele együttnéhány idősebb kortársa, a negyvenes éveknek muta-

168

tóban ittmaradt egyéniségei végzik el, kiknek életegyorsan rohan a vég felé s alig marad egy-két pillana-tuk, hogy a kezük munkájával alkotott gépezetet mű-ködésében is szemléljék és ellenőrizzék. Ez a sorsaDeáknak, Andrássynak, Eötvös Józsefnek. Az új nem-zetállam sorsa ifjabb generáció kezébe jut, melynekférfikora a hatvanas évektől a kilencvenes évekig tart.Ez a második liberális generáció, azon gondolatokvégrehajtója, azon formák betöltője, melyeket az előzőkorszak nagyjai alkottak meg a hatvanas évek nagy-szerű erőfeszítésével.

Az új nemzedék a 48-as törvényhozástól kimon-dott jogegyenlőség, szabad föld és közteherviselés kor-szakában nőtt fel, csak gyermekségének emlékei nyúl-tak vissza a rendi Magyarországba. Az áprilisi törve-nyék birtokjogi rendelkezéseit az abszolutizmus is ér-vényben hagyta: a jobbágyból a magyar liberalizmusvívmányai szerint teljes birtok jogú önálló paraszt lett,ki a korábban földesúri telket saját hasznára és sajátjószántából művelte s eddigi nemes gazdájának semrobottal, sem fuvarral, sem egyéb szolgáltatással többénem tartozott. Ez az új parasztgeneráció, melynek szá-mát az ötvenes években 545.252 telkesgazdára tehet-jük,1 számbelileg elég erősnek látszik, hogy a politikaivezetést a volt privilegizált osztályoktól átvegye. De avalóságban ezt lehetetlenné tette neki úgy anyagi, mintszellemi szegénysége. Birtoka elsősorban is sokkalkisebb, semhogy az anyagiakon felülemelkedést bizto-síthatná neki. A telkes gazdák említett számából egészteleknél nagyobb birtokkal összesen csak 17.000 bír,egy telken aluli, féltelken felüli birtokos 93.000, fél-telken aluli pedig 434.000, a túlnyomó többség.2 Igaz,hogy a negyedteleknél kisebb birtokok (22.700) leg-inkább a hegyes vidékeken terültek el, de a féltelkesmagyar paraszt, az Alföld lakója sem volt olyan hely-

1 Galgóczy Károly: Magyarország, a szerb vajdaság s a temesibánság mezőgazdasági statisticája, Pest, 1855 szerint.

2 Galgóczy id. m. alapján, melynek hiányai nem oly nagyok,hogy ily általános számításra ne használhatnék.

169

zetben, minőt a liberalizmus idealista szónokai nekibiztosítani véltek. A hirtelen felszabadítást nem előztemeg modernebb gazdálkodásra nevelés, ez volt a kis-birtokos parasztságnak egyik legfőbb baja. Megbízhatószemtanú szerint1 a magyar paraszt még a hatvanasévekben is oly felületesen végezte a vetést, hogy aztinkább földkaparásnak lehetett nevezni. Szemes gabonamellett nagyon kevés kukoricát és dohányt, alig valamitakarmányt termelt, minek folytán marhaállományais kevés és rossz volt. Marháját még karácsonykor iskénytelen volt legelőn, sovány dohánykórón tartani. Azaratás forró munkáját a tiszai gazda maga végezte csa-Iád jávai, vagy bőesztendőben zsírosan élelmezett, jó sokbor-pálinkával tartott részaratójával; az őszi vetésután nekiadta magát a téli henyélésnek, melyből csaka tavaszi szántás-vetés egyikét hetére ébredt fel, hogyazután tovább henyéljen aratásig. A dunántúli kis-birtokos szintúgy nem erőltette meg magát, legfollebbha télen tüzelőanyag végett fejsze után látott, de fa-vágó-napszámra vagy fuvarozásra nem vállalkozott.Ilyen keleti gondolkodásmód mellett csak termesze-tes, hogy szabad földjéből alighogy kenyeret, többé-kevésbbé zsíros szalonnás élelmet tudott magának sze-rezni, eladásra alig került valami s így pénz se jött aházhoz. Következéskép a parasztosztály fogyasztása isminimális volt; étel-italon kívül semmire sem maradtsem pénze, sem kívánsága, a fényűzés még a leányok-nál sem ment túl egy-egy pántlikán; lakásviszonyok,ruházat megmaradtak a jobbágykor formáiban, még amódosabb legények s leányok sem szoktak hozzá láb-béli viseléséhez.

Kétségtelen, hogy ezeken a bajokon a szabad föld,kereskedelem és kapitalizmusnak most beköszöntöttkorszakában céltudatos munkával segíteni lehetettvolna. Kísérletek történtek is. A kisbirtokosok segélye-zésére már 1865-ben ajánlja Csengery Antal a Schulze-Delitzschsféle népbankok meghonosítását, ami azonban

1 Keleti Károly: Hazánk és népe a közgazdaság és társadalmistatisztika szempontjából. Pest, 1871. 148—150. 1.

170

Magyarországon egyedül az erdélyi szászoknak sikerülta Raiffeisen egyesületek által. Ami ilyen kisbetétesbank magyar földön létrejött, az sem a mezőgazdák,hanem a városi iparosok között. A kisbirtokhitel for-rása egészen a nyolcvanas évekig szinte kizárólag amagánuzsora és takarékpénztári uzsora volt; az 1872-ben megalakult kisbirtokosok hitelintézete már 1879-ben megbukott; jobban működött az 1876-ban meg-alakult Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete, deez is inkább csak a középbirtokosok helyzetén segített.A baj gyökere ott volt, hogy a szabadsággal megaján-dékozott parasztosztály sokkal alacsonyabb művelődésifokon állott, semhogy tudott volna szervezés, fegye-lem, együttműködés által magán segíteni. Nevelni kel-lett volna, de ez a liberális elveken felnőtt intelligensciának eszébe sem juthatott. Mezőgazdasági előleg-egyletek alapítása azért nem sikerült, mert a falvakbannem akadt tekintélyes ember, aki azokat humanisztikusszellemben, nyereségre nem nézve vezette volna.

A kisbirtokosok hitelügyén nagybirtokos ariszto-kratának kellett segíteni: Károlyi Sándor gróf 1886-banmegalapítá a községi szövetkezetek központjául a Pest-megyei hitelszövetkezetet, mely 1894-ben az egészországra kitérj észté működését. Ugyanezen évben már149 szövetkezet segített a parasztokon, de példáulFejér, Veszprém, Zala megyében még egy sem volt,ami eléggé mutatja a kisbirtok helyzetének még a szá-zad végén is elhanyagolt voltát.1

Ilyen anyagi műveltség mellett a kisbirtokos pa-rasztság szellemi színvonalát is meglehetősen alacsony-nak kell tartanunk. Hiányzott nemcsak a politikaiérettség, de még az érdeklődés is, a látókör, melyrőlaz összetettebb politikai dolgokban ítéletet alkotni sköveteléseket formulázni lehet. A 48-ban felszabadítottparasztság fejében az alkotmányos élet újraindulásakormindösszesen csak két idea volt: az anyagi és a nem-zeti. Az első igen primitív formában a gazdasági hely-

1 Vargha Gyula: A magyar hitelügy és hitelintézetek törté-nete. Budapest, 1896. 327., 359—60., 425--36. 1.

171

zet javítására irányult s helyenkint, az alföldi városok-ban földosztó mozgalmakban, fegyverrel elnyomott,börtönbüntetéssel sújtott lokális zendülésekben nyil-vánult. A mozgalom szubjektumainak, a magyar parasz-toknak szellemi hátramar adottságát mutatják az irreálisjelszavak és hogy a mozgalom vezetését okmányhami-sítók, volt haramiavezérek, ál-Wesselényi-szédelgők ke-zébe adták. A kormány erélyes rendszabályai csakhamarelfojtották e zavarokat; a demokratakörök, melyekföldosztás és adónemfizetés mellett általában Ausztria-tói való elszakadásunkat követelték s Kossuth Lajostsorra díszelnökké választották, egyszerűen feloszlattadtak1 s ettőlfogva a parasztság politikai érdeklődésetisztán a másik irányra: a nemzetiség fenntartására ésállandó megbizonyítására korlátozódott. Persze a nem-zetiségről nem lehettek sem magas, sem komplikáltfogalmaik. A parasztság hazafias gondolkodását kétfogalom töltötte be: a magyar faj és az ősi ellenség; azelső megszemélyesítve 48 óta Kossuth által, a másodikaz abszolutizmus friss benyomásai szerint az osztrákáltal.

Kossuth és az osztrák-német uralom Ahrimán ésOrmuzdként, fény és árnyként állottak egymással szem-ben a paraszttömegek lelkében, átmenet és kiegyenlítésnélkül. A kiegyezés bonyolult problémáihoz ily gondol-kodásmód mellett a parasztság sem ideát, sem önállóműködésre képes energiákat nem tudott szolgáltatni;a Szabadság nem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy avele megajándékozottakat egy csapásra értelmes poli-tikai egyéniségekké tegye, mint ezt a liberális ideológiaremélte. Ez az oka annak, hogy a nemzet politikai állás-pontja a 48-as felszabadítás után sem tolódott el rögtöna középnemességről a nagyobbszámú parasztságra.A kisbirtokososztály egyéb mezőgazdasági népességgelegyütt a második nemzedék idején egyszerű statiszta-szerepet játszott.

Amint a parasztság e politikai súlytalansága azadott előzményekből szükségszerűen következett s ko-

1 Öt év története (névtelenül, Toldy Istvántól). Pest, 1872.

172

rántsem a középosztályok elnyomó vagy kényuralmipolitikájának az eredménye volt: éppoly természetesfejlődéssel vált az abszolutizmus alatt a korábban zártés nemzetietlen városi osztály a középnemesség fegy-vertársává és szövetségesévé. Negyvennyolc elvette avárosi polgárság privilégiumait s helyébe az állampolgárijogokat adta. Ezzel megnyílt a lehetősége polgárság ésnemesség egybeolvadásának, mely Kossuth Lajos sze-rint nálunk egyedül képes létrehozni a nyugati polgár-sághoz hasonló felvilágosodott, demokrata, nemzeti„középrendet“. E középrendben Kossuth a városi elem-nek a kovász szerepét szánta, hogy antifeudális tulaj-donaival a nemesi tömegeket, melyek még mindig aprivilégiumos gondolatvilágban éltek, a demokrácia szá-mára meghódítsa.

Ezt a szép feladatot a polgárság nemcsak azért nemtudta megoldani, mert a nemességgel szemben szám-béli túlsúlya s még inkább politikai energiája hiányzott.Hogy az egyesülésnél a nemesség győzött s a polgárságpasszív, befogadó szerepre szorult, ennek legfőbb elő-idézője a bécsi abszolutizmus volt. Magyarország németanyanyelvű városi lakosságát az osztrák kormány haj-totta a magyar nacionalizmus karjaiba, aminthogy bizo-nyos, hogy a habsburgi monarchiában levő német nyelv-szigeteknek mindenkor a bécsi osztrák igazgatás ártottlegtöbbet. Az ötvenes évek osztrák kormánya meg-fosztja a városokat autonómiájuktól, melyet a magya-rok mindenkor érintetlenül hagytak, polgármesterréidegenből hozott hivatalnokokat, többnyire cseheketnevez ki, a városi birtokokat adóteherrel és hiányoskártalanítással eladósít ja s általában a várost a vár-megyével ugyanazon nyomás alá helyezve, a magyarnemességet és a német polgárságot még akkor is egy-más karjaiba taszítaná, ha azok már 48-ban egymásranem találtak volna. A polgári fiatalság Bécs ez esztelen„germanizálására“ válaszul leveti németségét és tüzesmagyarrá lesz. A Bach-korszakban az osztrákgyűlöletközpontjai a városi municípiumok. Pesten a polgár-lányok magyarul beszélnek, osztrák tiszt nem kap köz-tük táncosnőt s a vén polgárok panaszkodnak, hogy

173

fiaik a németnyelvű iskolában elfelejtenek németül, mi-vei egymásközt csak magyarul beszélnek.1 A városasszimilálódik az országhoz s a polgárság magáévá teszia köznemesség nemzeti érzését és liberális hangulatát.A kisbirtokosok passzivitása, a polgári osztály csat-lakozása a köznemesség tekintélyét és erkölcsi súlyátnövelte. E gyarapodás azonban nem volt képes parali-zálni a benne nyilvánuló hanyatlási tüneteket. Az újkorszak nemessége csak névleg és származásilag az, mia negyvenes éveké volt. Anyagi helyzete e húsz esz-tendő alatt erősen megromlott. A 48-as törvényhozáselvette tőle földje egy részét s mi még fontosabb, ajobbágyi munkaerőt. Kártalanítását e veszteségekért,melyeket a nemesség öntudatosabb része önként és lel-kesedéssel vállalt magára, egyszerűen a „nemzeti be-csület védpajzsa“ alá helyezte. Az abszolút kormány anemzeti becsületre keveset hajtott és nem sietett e nem-zeti érzésű arisztokrácia kártalanításával. Az úrbériviszonyokat Magyarországra nézve csak az 1853. évimárcius 24 császári pátenssel,2 Erdélyre még egy évvelkésőbb szabályozták. A császári rendelet a 48#as tör-vényhez hasonlóan elismeri az állam kötelezettségét aföldbirtokososztály kármentesítésére s e célból az or-szag területét osztályokba sorozza, melyekben a talajtermékenysége szerint holdankint különböző kártalaníttási összeg fizetendő. Az első osztályban van Fejér,Sopron, Mosón, Pozsony, Vas, Tolna, csupa olyanmegye, hol a nagybirtok a túlnyomó — Fejér megyeterületének majdnem háromnegyed része nagybirtok —,a konzervatívnak nevezett aulikus mágnások kezén, sami kisebb kártalanítandó birtok van, aközt is sok anernsmagyar, német és tót. Pest megye a második oszstályba helyeztetett, Baranya, Borsod, Csongrád, Koma-rom, Somogy a harmadikba; Bihar, Heves, Zala a ne-gyedikbe; Szabolcs, Szatmár, Zemplén az ötödikbe.

1 E közismert tényekre lásd pl. Lónyai Menyhért megfigyelő-seit, Pulszky Ferencnek 1859 aug. 19. levelében Kossuth IrataiI. kötet, 466. 1.

2 Kiadva az osztrák Reichsgesetzblatt, 1853, 201. 1.

174

Ez utóbbiak nagyszámú köznemessége holdankint márcsak szinte feleannyi összeget kap, mint a fejérmegyeinagybirtokosok. A tendencia világos: a mágnások nagy-része elszakadván a katasztrófa után a nemzeti ügytől,jutalmat kap, a köznemesség büntetést. A pátens azon-ban még ez összegek kifizetéséről sem gondoskodott,hanem azt későbbi időre halasztván, megengedte, hogya birtokosok addig is előleget kapjanak az államtól.Újabb fegyver az abszolutizmus kezében a hazafiasköznemesség anyagi helyzetének lerontására. A bonyo-lult hivatalszervezet az előlegeket csak hosszadalmasherce-hurcával folyósítá, lehetőleg „jóérzelműeknek“.A kisnemes ügye elsikkadt a sok rosszindulatú fórumon,de még ha kapott is előleget, ez se sokat lendített birto-kán, mivel az elaprózva kézhez vett kártalanítási össze-get nem fektethette be egyszerre, amint ez a jobbágy-munka és fuvar megszűntével szükséges lett volna.A földbirtok e súlyos krízisét az adórendszer segélyévellehetett volna enyhíteni, ha a kormánynak nem lett volnaépp a krízis súlyosbítása a célja. Rossz kataszter, tanú-latlan cseh és német-osztrák hivatalnokoktól felvéve,ennek nyomán igazságtalanul kirótt földadó: csak meg-nehezítek a köznemesség helyzetét.1

E felülről jövő nyomás alatt a köznemességnek csakcsekély hányada tudta birtokát adósságtól tisztán tar-tani. A nagyobb rész eleinte terjedtebb gabonaterméslésre veté magát, így akarván a munkaerő krízisébőlszabadulni, miután a korábban ingyenes jobbágymunkátmost pénzért is alig tudta megszerezni. Néhány jó évmagasb árai itt-ott csakugyan nagyobb jövedelembenrészesítették, ezt azonban gazdasági szakismeretek hiá-nyában nem tudta állandósítani, jó évek pazarlása utánsovány esztendőben ismét adósságba süllyedt. Az államezzel persze mitsem törődött, földtehermentesítési ak-

1 Az abszolút kormány ezen és egyéb intézkedéseit lásd Bek-sics Gusztávnál, a Szilágyi-féle Magyar Nemzet Története X. kö-tet, 444. s köv. 1. Berzeviczy Albertnek legújabban megjelent, sokadatot tartalmazó nagy műve az abszolutisztikus korszakról, sajnos,teljesen elmellőzi a gazdaságtörténeti vonatkozásokat.

175

cióról, olcsó hitelről, észszerű befektetési kölcsönrőlszó sem volt.1 Mikor pedig maguk a birtokosok kérnekföldhitelintézet alapítására engedélyt, az abszolút kor-mány ezt megtagadja és csak az osztrák nemzeti bank-ban állít fel egy jelzálogosztályt 1856-ban, mely azonbana szükségletet nem képes kielégíteni. A birtokosnakkölcsönért — egész a Magyar Földhitelintézetnek 1863-ban történt alapításáig — 18—20%-os kamatot is kellettfizetnie.2 Régi nemesi családainknak nem csekély részevált már ekkor birtoktalanná, a birtokosok száma foly-ton apad, a birtoktömörítés ténye hiányos statisztikaiadatainkból is kétségtelen.3

Az anyagi romlást szellemi műveltség és erkölcsierő ellensúlyozhatta volna. De a hanyatlás a másodiknemzedéknél éppen ez erények folyton kisebbedő szá-mában mutatkozik. Egykorú szemlélők egyenesen eb-ben látják az első és második nemzedék közti különb-séget. A középbirtokosság öregebb tagjai, tehát a négy-venes évekből ittmaradtak, csupa régiszabású, komoly,tisztességes, talpig becsületes, takarékos falusi emberek;a fiatalok szellemi alkatát azonban mozgás, nyugtalan-ság, újítás, a honival meg nem elégedés jellemzi. Az ifjúmagyar azt hiszi, hogy csak a külföldön lehet élni, céljatehát ipar, csínosodás, idomulás a külföldhöz, perszecsak szóban, mert mindez csak külsőleges, a lélekhiányait takaró mozgolódás, mint akár a mágnásokatutánzás vágya. Inkább nevezhetjük műveltséghiánybólszármazó tehetetlen és túltengő önérzetnek. Ami nemcsoda, mert az ifjúság nevelése sok kívánnivalót hagyfenn, gyakran csak a cselédek nevelik, vagy kiverik apusztára, mint a növendékmarhát.4 Külföldi utazásrólaz abszolutizmus alatt, anyagi romlás idején szó sem

1 Mindezt részletesen leírja az egykorú Keleti id. m. 153. 1.2 Varga id. m. 288. 1.3 V. ö. Pólya Jakab: Agrárpolitikai tanulmányok. Minimum.

Homestead. örökösödési jog. Budapest, 1886, 67. s köv. 1., hol Gal«góczi, Keleti, Földes, gróf Széchenyi Imre stb. adatainak kritikájatalálható.

4 Mindezek Mocsáry Lajos gentrybarát könyvéből: A magyartársasélet. Pest, 1855, II. kiadás, 111—122. 1.

176

lehet. Otthon él tehát, sógorság és rokonság közepett,az eladósodó középbirtokos, lelkiektől elfordulva, köz-élettől és külföldi műveltségtől a kormány által el-zárva; leszáll a negyvenes évek magas fokáról s köze-ledik a kisnemesség vidékiesen gyermekes életmódjaihoz, melyben evés-ivás mellett az esztelen pazarlásnakés hetyke legénykedésnek Jókaitól Herczeg Ferencigannyiszor megrajzolt formái ekkor állapodtak meg ésválnak általánossá. Romantika nélkül írta le a viszonyo-kat kiváló statisztikusunk, Keleti Károly: „Kevés a jólrendezett középgazdaság az országban, de sok az utánaélő úr. Ha valamely közbirtokosság fogatjai után ítél-nők meg gazdasági viszonyait, csupa viruló körülmé-nyékre, gazdag birtokosra kellene következtetnünk. Havidéki bált látogatunk meg, azt hinnők, csupa mágnás-nőnek leszünk bemutatva — a toilettek után. Ha pediga kártyázószobába lépünk, azt kellene hinnünk, leg-alább három főváros gazdag bankárjai hányják-vetik arájuk nézve már ingerrel sem bíró mammont. De hakimegyünk a tanyák közé s látjuk a düledező juhakolt,a boglyas kazalt, a csenevész gulyát, a trágyázatlan föl-det, a szerbtövis borította legelőt, a fátlan, vízmosásoshegyoldalt, a kapálatlan szőlőt; ha a telekkönyvbe pil-lantunk s látjuk a sok betáblázást és előjegyzést, azügyvéd irodájában a sok beperlést, a szomszéd városkereskedőítárcájában a sok beváltatlan váltót, könyvé-ben a sok fizetetlen számlát; ha a gazdasági egyesületüléstermébe lépünk s látjuk a gyűlés napján is a soküres széket, halljuk az egy-két megjelent tag üres poli-tizálását — akkor szomorúan hajtjuk le fejünket s arrólgyőződünk meg, hogy a fogatok s a toilettek fénye csalts hogy egészségtelen társadalmi viszonyok közt élünk.“1

Középnemességünk s általában nemesi osztályunkhanyatlása ezek szerint anyagi és szellemi tekintetbenegyaránt megállapítható. Minket itt a politikai fejlődésszempontjából az a tény érdekel, hogy e kétségtelenülhanyatló néposztály mégis nemcsak megtartá, deamennyire ez lehető volt, meg is nagyobbítá politikai

1 Keleti id. m. 151. I.

177

befolyását, melyet a többi társadalmi rétegekre és azország sorsára gyakorolt. A köznemesség politikai ha-talma logikus következése az abszolutizmus magyar-ellenes törekvéseinek, melyek a társadalom mindenosztályában reakciót keltvén, az országban a túlsúlytazon osztály kezébe játszották, mely a nemzeti reak-ciót a legerélyesebben s mondhatjuk: legnemzetieseb-ben tudta kifejezni. Ez pedig a köznemesség volt, úgymúltjánál, mint temperamentumánál és teljesen magya-ros műveltségénél fogva. A passzív rezisztencia évtize-deiben az igazi bús magyarok a vármegyékben élnek,az ő hajlíthatlan, tétlenségben s kitűrő várakozásbannagyszerű hangulatukon törik meg az osztrák ad-minisztráció beolvasztó akarata, kibékítő próbálkozása.És mikor 60-ban a vármegyei élet újra megindul, misem természetesb, mint hogy az ott folytatódik, ahol49-ben megszakadt: hangadók ismét azon nemesi csa-ládok, melyek korábban is saját domíniumuknak tar-ták a vármegyei politikát. A nemzeti ellenállás koncert-jében a felszabadult jobbágyság és városi polgárság:kereskedői és iparososztály csak a második hegedűtjátszhatták a köznemesség mellett, amelynek ehhez ké-pest az alkotmányosság helyreállításával is ölébe hul-lőtt a hatalom. A csekélyszámú polgárságon és a hátra-maradt parasztságon példátadó nemzetiessége, vérébenlevő uralkodótehetsége és nagyobb politikai műveltségeáltal uralkodhatott s ebben nem akadályozta, sőt talánéppen elősegíté az, hogy nemzeti érzése és műveltségenem a Széchenyitől követelt önfegyelmezésből, nem amagyar szenvedélyek elnyomásából hajtott ki, hanema negyvenes évek liberális radikalizmusából táplál-kozva, éppen e hibákon nyugodott.

Az új nemzedék erőmegoszlása a liberális vívmá-nyok után is egyelőre körülbelül ugyanaz, mint volt azelőbbi korszakban. A különbség csak az, hogy a veze-tés korábban a művelt és vagyonos középosztály, ille-tőleg ennek magaslendületű, ideális működésre képestagjai kezében volt, míg a második nemzedék közép-osztálya úgy műveltségében, mint anyagi helyzetébenhanyatlást mutat. Rosszabbra változás még az is, hogy

178

a negyvenes évek lángelméi nagyrészt eltűntek s akimegmaradt, nemsokára eltávozandó vala a földi küz-delmek teréről. Deák, Eötvös, Andrássy még egy év-tizedig sem vezethették nemzetüket s utánuk e hanyatlóközéposztály gyönge vállaira nehezedtek a magyarpolitikának belső és külső, európai problémái. Mielőtte szomorú képet szétteregetnők, szemügyre kell ven-nünk még azon gondolatokat és hatalmas alkotásokat,melyeket a negyvenes évek ittmaradt óriásai hoztaklétre, sietős esti munkával, kapuzárás előtt.

II. NEGYVENKILENC TANULSÁGAI

Tágítani kell politikánkat. Az előbbi alapok nemeléggé szélesek, az előbbi anyagok nem eléggé cél-szerűek“ — monda Kemény Zsigmond báró a katasz-trófára következő esztendőben.1 1850-ben még mindenkitudta, hogy 1849 katasztrófa, példátlanul nagy Össze-omlás volt; a nagy közelség miatt senki meg nem pró-hálhatta a szerencsétlen lefolyást illúziókkai szépíteniés a liberális radikalizmusnak kudarcát, nemzet- ésállamrontó szerepét elleplezni. Világos fejek, lelkiisme-rétes kutatók levonják a katasztrófa tanulságait. KeményZsigmond egykorú szemtanú létére csodás éleslátássalállapítja meg, hogy nemzeti életünknek 48-ig leghatal-masabb mozgatója a radikalizmus volt, mely ugyannyugati népekéhez képest aránylag mérsékeltnek mond-ható — mert a legszélsőbb irányoktól, szocializmustólés legalább a zuhanás pillanatáig, a republikánizmustólis távoltartá magát —, mégis a katasztrófa előidézésé-ben neki volt legnagyobb része. A radikalizmus

1 Kemény Zsigmond ezen és alább következő nézetei Fórra-dalom után és Még egy szó a forradalom után című 1850 és 1851-benmegjelent műveiből valók (idézve összes műveinek Gyulai Páltólközrebocsátott kiadása 12. kötetéből), melyeket a liberális történetiírás, éppen a liberalizmus szigorú kritikája miatt, hallgatással szokottmellőzni. Kemény e remek művét Beöthy Ákos egyszerűen pamflet-nek nevezte. Jellemző, hogy szociális kérdésekben (pl. az úrbériszolgáltatások megszüntetése tárgyában) az antiradikális KeményZsigmond sokkal tovább ment, mint a liberális vezetők a 48-iországgyűlésen, amint ezt még a „történeti materialista“ SzabóErvin: Társadalmi és pártharcok a 48—49-es magyar forradalom-ben, Bécs, 1921, 252. stb. is elismeri.

180

Kemény szerint is túlozta úgy a nemzetiséget, mint aliberalizmust. A nemzetiség radikális felfogása hagytameg a főúri és főpapi rendnek politikai hatalmát sodázta el a földbirtok gyökeres reformját, viszont aliberális elvek: szabadság és egyenlőség, beleszoríták amagyar népet a testétől-lelkétől idegen forradalomba.A radikalizmus, negyvenkilencediki formájában a ma«gyár lélekre ártalmas külföldi méreg volt, melyet azinficiált nemzeti test rögtön a krízis után kitaszítottmagából. A magyar nép nem köztársasági érzelmű,mondja Kemény, hanem ezer év óta hű rojalista; nemdemokrata, az egyenlőségi tan neki nem való, abbanmegnyugvást nem lel; nem forradalmár és nem össze-esküvő, nyugtalanságok, háborgások, kravallok, inszur-rekciók, forradalmak csinálására nincs tehetsége. Ho-gyan van mégis, hogy a nemzet „bálványozta a radika-lizmust?“ Hogyan érthető, hogy e királyhű és arisz-tokrata nép Debrecenben demokrata köztársaságot esi-nált magának? Kemény Zsigmond válasza zseniálisanegyszerű: „Nincs itt szó eszmékről — egyénről van.“A magyarság nem gondolt és nem is gondol — 1850-ben — köztársaságra és detronizálásra, de mentKossuthtal az úton, hol ezek feküdtek, mert nem gon-dolkodott, hanem erezett. Kossuth nevének varázsavitte a nemzetet, mint vitte valamikor Rákóczié is:mindkettő érzés dolga, aminthogy az volt a radikaliz-mus is. Egyik sem fakad a magyarság értelméből, an-nál inkább érzelméből. Uralomra csak az ősi nemzetihibák pártfogásával juthat. A radikális szónoklat ma-gyár földön ellenállhatatlan, árjában cifra szó és ötlet,virágos eszmék, dagályos képek úszkálnak, melyek amagyarok tanácskozásában ősidőktől fogva nagyobbsúllyal bírtak, mint a higgadt gondolkodás és mérlege-lés. Ez keleti származásunk bizonyítéka, ez egyúttalradikalizmusunk magyarázata.

Anélkül, hogy az akkori közvéleményt illetőleg ér-kezesünk volna részletkutatásokba bocsátkozni, a té-nyékből is észrevehetjük, hogy képzettebb és önállóangondolkozó hazafiak a radikalizmus nemzetrontó hatá-sát Keményhez hasonlóan ítélték meg. Az újjáépítés,

181

sőt a katasztrófából föleszmélés is mindennemű radi-kális ideológiától mentesen kezdődött meg. Innen csakegy lépés kellett Széchenyi programmjához visszatérni.Ezt a lépést gondolkodóink teljes öntudattal, sietveteszik meg. Széchenyi életének fordulópontját, aKossuthtal folytatott sorsdöntő párbajt már KeményZsigmond revideálja és kimondja, hogy a „kedélymély-ség és honfájdalom“ a vita alatt Széchenyi részén volt.A népszerűtlenség átka alól felszabadul, mióta a ka-tasztrófa megtanított rá, hogy a népszerűség nemcsakfelemel, de eltemet is egyeseket úgy, mint velük a va-kon követő nemzetet. Míg 48-ban „igazság és népszerű-ség közt hézag volt, melyet csak önfeláldozással lehe-tett betölteni“, addig most, 49 után, az önfenntartáskövetelte az igazság felismerését. És az igazságról ki-derült, hogy éppen a legfontosabb kérdésekben, nem-zetiség és közjog terén, nem egyéb, mint amit Szé-chenyi prófétált süket füleknek, elvakult tömegeknek.A nemzetiségeket illetőleg már Szemere Bertalankormánya felismerte, mennyit árt szabadságharcunk-nak az a sajnos körülmény, hogy a nem-magyar nem-zetiségek, amennyiben politikai organizációval és ön-tudattal bírtak, ellenünk fordultak. Innen a Szemére-tői Szegeden beterjesztett törvényjavaslat, melybenKossuth elveivel szakítva, a nem-magyar nemzetisé-geknek nyelv, közigazgatás, sőt hadügy terén is enged-menyeket tesz. A katasztrófa után mind általánosabbálőn a meggyőződés, hogy hibák történtek, és pedignem egyedül a nemzetiségek, hanem a magyar radika-lizmus részéről is. A hibák felismerése visszavezetettSzéchenyi akadémiai programmjához. „Kövessük 1851-ben a tanácsot, melyet Széchenyi 1842-ben adott, demely akkor a közvélemény által indignációval vissza-utasíttaték“,1 ajánlja Kemény Zsigmond. Üjra felhang-zik tanítása, hogy nem a csekély szám a baj, hanemaz, hogy felette könnyűek vagyunk. A nemzetiségi kér-dés nem a magyarság terjesztése, hanem a szellemi éserkölcsi túlsúly által oldható meg: ez 49-nek egyik alap-

1 Kemény id. m. 384. 1.

182

vető tanulsága: „A magyar ezentúl, ha a viszonyok általellenkezőre csábbíttatnék is, álljon ellen minden terv-nek és törekvésnek, mely nyelvét a szellemi túlsúly, azértelmi felelősség és az erkölcsi tekintély varázshatal-mán kívül más módokon és eszközökkel akarná fejlesz-teni.“1 A magyarosítás tehát, Széchenyi tanai szerint,általában ártalmas eszköznek tűnik fel, nemcsak Ke-meny és Eötvös, de még egyszerűbb egyéniségek, minőMocsáry Lajos, szemében is, aki a köznemesség józa-nabbjainak véleményét fejezi ki. „Beszéljünk, mennyirelehet, nyíltan egymással, szlávok és magyarok“, írja1858?ban. „íme mi magyarok szívesen elismerjük hibán-kat irányotokban, s ünnepélyesen megkövetünk a mul-takért“,2 azaz a negyvenes évek radikális irányáért.A magyar nemzetiség művelése ezután ne történjékmásként, mint először védelem által, ha támadtatik,másodszor belterjes gyarapítás által. Mert „vészteljesminden oly törekvés, mely mások rovására akarja anemzetnek nemcsak gyarapodását, hanem számszerintiterjedését is eszközölni“.3 Hasonló eréllyel tiltakozikKemény is a magyarság számbeli terjesztése, valamintminden oly rendszabály és adminisztratív intézkedésellen, mi elnyomási vágy vagy faji türelmetlenség gya-nújába hozna bennünket.

Lehetetlen ezeket meghatottság nélkül olvasni. Mertmi az, amiért mi, jó magyarok, ellenfeleinknek, magyarvárosok felégetőinek, magyar családok elpusztítóinakbocsánatát kérjük? Tények nem, mert ezek vádlólagnem ellenünk, hanem a nem?magyar nemzetiségek ellenszólnak, kik elvakultságukat osztrák-orosznak eladva,a haladás és humanizmus ügye ellen harcoltak. Sem anegyvenes évek, sem 48—49 törvényhozása meg nemsérté egyetlen intézkedéssel sem a nemzetiségeket; ami bűnünk tehát, melyért elnézést kérünk s melyetkerülni óhajtunk, nem tény és cselekvés, hanem csakvágy és érzelem, a magyar radikalizmus hangulata. Ésmi kérünk elnézést és mi nyújtjuk kezünket, szerb, hor-

1 U. ott 385. 1.2 Mocsáry Lajos: Nemzetiség. Pest, 1858, 107. és 110. l.3 U. ott 71. 1.

183

vát, oláh pedig továbbra is megátalkodik Magyarországellen, Ausztria, a magyar függetlenséget leigázó ossz-monarchia mellett! Midőn a magyarság ez idézett nyi-latkozatokban elég erkölcsi erővel rendelkezik, hogycsak óhajtásnak maradt hibáit is beismerje, ezzel olyanpéldáját adja nemzetiségről való tisztult felfogásánakés humanisztikus magaslatának, melyet a körülötte lakónépek, sajnos, eddig nem és — ki tudja mikor lesznekképesek követni.

Mindezen nyilatkozatok fölött filozófia és lángészmagasságaiban trónol Eötvös Józsefnek rendszere nem-zetiség és állam összeegyeztetéséről, melyet A XIX.század uralkodó eszméjében foglalt össze. 48—49-nek,úgy a magyar, mint a francia forradalomnak hatásafélreismerhetetlen művére, de vele mégsem foglalkozzhatunk, méretei kiesnek könyvünkből, mely a fejlődéstényleges lefolyását, nem pedig időnkint megmutatkozóelérhetetlen magasságait ábrázolja. Eötvös tanai nemváltak eleven tényezőivé e fejlődésnek. Igen valószínű,hogy más népeknél sem hatottak volna a tömegekres a napi politikára.

Ő ugyan megpróbálta tanait népszerűsíteni s szá-mukra a kiegyezés közeledtével propagandát csinálni.1Gyakorlati vonatkozású részletein Széchenyi hatásanyilatkozik meg, leginkább a magyarosítás adminisztra-tív módjai elítélésében. Széchenyihez hasonlóan könyö-rög népének, nehogy túlbecsülje a hivatalos nyelv egy-ségét, mely legyen bár az utolsó község jegyzőkönyvéigis keresztülvive és tápláltassék a kormány kezében levőközigazgatási gépezet és a tisztviselők roppant seregeáltal, az ország egységét veszedelem esetén mégsemfogja biztosítani. Hasonlókép tipikusan Széchenyi-gon-dolkodást árul el a „fényes ábrándok“ ostorozásában,valóságos helyzetünk lerajzolásában, hogy végre le-tegyünk az elérhetetlen vágyakról s viszonyainkat hi-degen átgondolva oldjuk meg e nagy problémát.2

1 Nemzetiségi kérdés. Pest, 1865. Eötvös összes művei. 1903.XVI. kötet,

2 U. o. 105. és 108. 1.

184

A nőiesen érzékeny költő a hideg megfontolás körül-menyeit nem saját meleg szívéből, hanem Széchenyifrazeológiájából vette át.

Szabadságharcunk szomorú vége általában igazoltaSzéchenyi felfogását, mellyel ő a nemzetiség és szabad-ság formalisztikus ideáit és azok átalakító erejének túl-becsülését elítélte. A 48-as törvényekben elnyertük ateljes liberális szabadságot, mindazon alkotmányos biz-tosítékokkal együtt, melyek a liberalizmus szerint anemzetek szabad életéhez szükségesek, minők felelőskormány, népképviselet, sajtószabadság stb. És íme, azáprilisi törvényhozás éppoly kevéssé bizonyult szabad-ságmentőnek, mint bármely más liberális „charte“ vagypapirosalkotmány. Csalódtunk tehát, midőn alkotmány-levelek nagy ígéreteire véltük jövőnket alapítani, midőna szabadság eszméjébe államfenntartó erőt képzeltünkbelé, holott az benne annál kevésbbé van meg, minélkevésbbé érettek az emberek egyéni felszabadulásra- amorális autonómiára. A liberális alkotmány csődjébőlígy keletkeztek nézetek, melyek a radikalizmushoz ké-pest szinte konzervatívnak nevezhetők. A francia de-mokratikus formák tisztelete alábbhanyatlott, mibenkétségtelenül része van azon szégyenletes kudarcnak is,melyet a francia liberalizmus III. Napóleon trónralépte-kor szenvedett. Elvi liberálisaink elhagyják a franciamintákat s helyettük kettőzött szorgalommal tanulmá-nyozzák az angol intézményeket. Csengery Antal már1851-ben cikksorozatot közöl az autonóm közigazgatás-ról,1 mely Angliában évszázadokon át biztosítás a sza-badságot, anélkül, hogy nagyhangú elvi nyilatkozatokraés papirosalkotmányokra szükség lett volna. Az angolbékebíró soha nem törölhető el, holott az alkotmányokel törölhetők, állapítja meg némi keserű kiábrándulással.

A nemzet öntudatos része így szállott alá légvárakködös magasából az anyaföldre, a Magyar Parlagra, me-lyen kívül nincsen számunkra hely. Kötelességünk te-hát viszonyainkat mérlegelni és az erőket számbavenni,

1 A közigazgatásról, a Pesti Napló 1851. évfolyamában, kiadvaCsengery összegyűjtött munkái IV. kötet, 52. 1.

185

melyek sorsunkat alakítják. Ezek közt a leghatalmasabbAusztriávali összeköttetésünk. Kemény Zsigmondnakmár 1850-ben megvolt az erkölcsi bátorsága kimondania népszerűtlen igazságot: a magyar függetlenségnek átnem hágható akadályai vannak Ausztria nagyhatalmiállásában. Szabadságharcunk megbizonyítá, hogy sajáterőnkből nem vagyunk képesek Ausztriát az örököstartományokra visszaszorítani s tőle 49-es mintára el-szakadni. Külföldi segélyre csak gyermekes fantáziaszámíthat, mikor Ausztria fenntartásában a szabadAngliától a deszpotikus Oroszországig minden hatalommegegyezik, már pedig Ausztria nagyhatalmi voltánakelengedhetetlen feltétele a monarchia egysége, a „biro-dalmi egység“; így lesz ez utóbbi Kemény szerint a„dolgok megmásíthatatlan természeténél fogva élet-kellékévé a mi fönnállhatásunknak is“.1

„Ne kívánjatok csolnakázni a délibáb tengerén smegenyhülni hűvös hullámaiban! Ez lehetetlen.“ El kellfordulnunk a „borzasztó könnyelműségtől“, mely euró-Qai viszonyokba veti a remény horgonyát s majd Angslia szigonyától, majd a török félholdtól, avagy Frank-fúrt Pálítemplomától várja szabadulásunkat. Külpoliti-kai számításainknak egyetlen lehetősége, hogy a Habs-burgímonarchia kereteiben megtaláljuk helyünket, még-pedig minél szilárdabb és tekintélyesb helyet, hogyonnan a nagyhatalom politikájára eldöntő befolyástgyakorolhassunk. Történeti hivatásunk Kelet és Nyu-gat között közvetítésre utal, tőlünk a kis szláv népeketsem százados bizalmatlanság, sem megokolt félelemnem tartja távol, mint a nagyerejű s könnyen uralko-dóvá válható németektől. Ha tehát Ausztriával véglegkibékültünk s a véres csatabárdot eltemettük, rövididőn vezető tényezővé leszünk a monarchiában s meg-szabhatjuk Ausztria útját, Kelet felé, a civilizáció bé-kés szolgálatában. Ezen perspektívából nézve, Magyar-ország nagysága és ereje Ausztriának, mint nagyhata-lomnak, de egyúttal az európai műveltségnek és huma-nizmusnak is érdeke.

1 Kemény Zsigmond id. m. 203. 1.

186

Hazánk és Ausztria viszonyára Széchenyi a nolime tangere tant alkalmazta. Az Istenért, ne nyúljatokAusztriához való közjogi viszonyunkhoz! Senki se hall-gatott rá: hozzányúlt a dinasztia az 1849 márciusi alkot-mánnyal, melyben Magyarország állami önállóságátkonfiskálta, hozzányúlt a magyar forradalom az elszaka-dás és trónvesztés kimondásával, hozzá a győztes ab-szolutizmus a magyar alkotmány teljes széttépésével.Aki tehát Széchenyi tanaihoz vissza akart térni s a köz-jogi kérdést nyugvópontra hozni, ezt többé nem tehetteegyszerűen Széchenyi igéi ismétlésével, hanem új mó-dozatokat kellett keresnie, hogy a megzavart egyensúly,a szétszakított egység helyreállítható legyen. Széchenyiközjogi tanának tehát az új viszonyok közt új forrná-kat kellett találni. A kutatás rögtön a katasztrófa utánkezdetét vette.

Kemény Zsigmond már 1850-ben kimondá a „dua-lizmus“ szót, ezzel feltételezvén, hogy a „birodalmi egy-ség“, ez akkoriban örök és változhatatlannak tartottkövetelmény, egyenjogú államfelekként fogja Ausztriátés Magyarországot összekapcsolni. Az ókonzervatívoka 48 előtti államjogi helyzetet akarták helyreállítani.Báró Eötvös József élénken reagáló szelleme a dolgokváltozása szerint egymásután több megoldást látottcélravezetőnek, elkezdve a birodalmi egység oly szorosalkatától, melyben Magyarország csekély autonómiájútartomány rangjára süllyedt volna le, egész a Deák-féletisztult dualizmusig. Deák még hallgatott, de hallgatásamindennél ékesebben hirdette megmásíthatatlan néze-tét: az áprilisi törvényekhez ragaszkodást. A közjogiprobléma radikális megoldásáról, a 49-es de jure állás-pontról senki sem álmodott többé, elszakadásnak ésköztársaságnak egyetlen híve sem maradt e szegényországban, melyet gyermekes ábrándjaiból véres tagló-csapások ébresztettek fel.

Mindezekből megállapítható, hogy a radikális irány-zat állami és kultúrpolitikánk minden terén csődötmondván, váratlan hirtelenséggel elpusztult. A néphan-gulat elveszte radikális színezetét s ami még előbb bál-ványa volt a tömegnek, azzal most már senki sem törő-

187

dott. Minek természetes következménye lőn a nyugodt,reális politikát folytató egyének tekintélyének növek-vese. A nép széles rétegei a bécsi abszolutizmus nyo-mása alatt általában nemzeti felszabadulás után áhítozztak s szívesen követték azokat, kik kétségbevonhatatlannul nemzeti talajon állottak és egyéni tisztességükhözgyanú nem fért. Csak most, a katasztrófa fekete árnya-ban fejlődtek ki a viszonyok, melyek egy Széchenyikonzervatív reformműködését valóban gyümölcsözővétehették volna. De a leghívebb magyar ott viaskodottBécs mellett lázálmaival s páratlan nagyságát mi semmutatja inkább, minthogy senki sem akadt, ki tanainakértelmét felfogván, a néptömegekbe, melyek most szóm-júhozták az igazságot, átöntötte volna. Programmjánaknémely közjogi és nemzetiségi részleteit megvalósítákugyan, mint látni fogjuk, a negyvenes évekből ittmaradtbarátai, Deák, Kemény, Eötvös, Andrássy, de az er-kölcsi megigazulás, a valódi lélekbeli nemzeti renais-sance, az ő programmjának legfőbb tartalma sokkal sú-lyosabb feladat volt, semhogy bárki is vállára vettevolna.

Pedig a lelki megtisztulás szüksége, Széchenyi szel-lemé szerint, ott élt a jobbak lelkében. Keserű honsze-retettel és éles önbírálattal mondta ki ezt egy álnevűröpirat, mely nagy feltűnést keltett addig, míg ki nemtűnt, hogy szerzője nem valami Széchenyihez hasonlókiskirály, hanem egyszerű polgári eredetű író, kitől azerkölcsi korholást a nemzet művelt osztályai nem vol-tak hajlandók eltűrni.1 Vajda János nemzetnevelő mű-ködése csekély következésű, de meg kell említenünk,mert Széchenyi erkölcsi hatását tetőpontján mutatjabe, legalább a nemzet gondolkozó egyéneire. Vajda az1825—48 közti kort a gyönyörű összhang korszakánaktartja, midőn „szinte érezhető volt melege az istenekmosolyának, melyet a ritka látomány fölötti örömükcsalt ajkaikra“. Hogy e magaslatról lebuktunk, ezértkár a derékségre irigykedő istenséget, meg a külpoli-tikát okolnunk. A baj önmagunkban van, mondja ez

1 Arisztidesz: Önbírálat. Lipcse, 1862.

188

a Széchenyi-tanítvány is. „Súlyt helyezek arra, hogyelösmerjük, miszerint magunk voltunk okai elaljasodá-sunknak, mert egyik legfőbb átkunk amaz önámítás,mely szerint hibáink okát mindig másban, magunkonkívül keressük s mai napság megint oda közeledünk,hogy a sanyarú politikai viszonyokra hárítva mindent,ennek titulusa alatt vessük magunkat a dolce far nientekéj elmés ernyője alá, elbúsulni és elalunni a hazafáj dal-mat.“ A nemzet emelkedő korszakát az önismeret ve-zette be, Berzsenyi és Széchenyi fülünkbe kiálták: ma-gyár, romlásnak indultál, szegyeid magad! — de jötta hanyatlás s vele az új jelszó: magyar, ne szegyeidmagad, magyar, légy büszke! Az ősi bűnöket többésenki sem gyomlálja, szabadon burjánoznak azok a ta-lajból, melyet önáltatás hizlal. A nemzet kardinálisbűnei felsorolásában Vajda hangja még Széchenyiénélis élesebb. Ilyenek a legényes virtusok: könnyelműség,korhelység, úrhatnámság. Úr az, aki nem dolgozik,Magyarország az egyetlen keresztény ország, hol ke-vélykedni lehet a dologtalansággal, hol még a nemessem szégyenli fényes nappal végigmuzsikáltatni magátaz utcákon. A korhelységben csak a velünk élő rácoktesznek túl rajtunk. Legtöbb a hiba a középrendben,ahol leginkább kártékony. A nemzeti önérzet dicséret-bői él s hogy ezt elérje, az eszközökben nem válogat.Lapirodalmunk az öndicséret szégyenletes termékeithozza létre és vezetés-oktatás helyett a tömeg szolga-jává alacsonyul le, „engedelmes szélkakasává a közvéle-meny légáradásának“.

Vajda Jánosban, Széchenyihez hasonlóan, a ma-gyarság halhatatlan lelke szólalt meg, keresve az er-kölcsi megtisztulás tüskés és göröngyös ösvényeit.

III. A K Ö Z J O G I K I E G Y E Z É S

A radikalizmustól mentes, józan hangulat elsősorbana legfontosabb kérdés, az Ausztriához való viszony ren-dezését tette lehetővé. A nemzet Deák Ferenc ünne-pelt alakja mögé sorakozik, ugyanazon Deák mögé, kialig két évtizeddel előbb keserű lemondással volt kény-telén a közpályáról visszavonulni s a lejtőn rohanó né-pét sorsára bocsátani. Magábanvéve az a tény, hogya vezetéstől folyton irtózó, magát soha előtérbe nemállító puritán magyarnak ölébe hull a hatalom, mutatja,mennyire megváltozott a helyzet 49 óta. A radikaliz-mus távozásával mindinkább lehetővé vált, hogy azéletbevágó közjogi kérdés megegyezés útján rendeztes-sék. Ez a munka sikerült Deáknak az úgynevezetthatvanhetes kiegyezésben.

A kiegyezést a következőkben minden politikai ér-dekeltségtől, minden közjogi finomkodástól mentesen,a történelem nyugodt, egyenletes világánál próbáljukmegítélni. Ennek előfeltétele a kiegyezés előtti közjogiviszony ismerete. Mint tudjuk, Ausztriával 1526 ótavoltunk összeköttetésben, e négyszázéves időköz alatta két országban közjogilag ellentétes erők működtek.Ausztria a Habsburg-monarchia egységesítésére töreke-dett, ezzel kapcsolatban a régi magyar állam szuveréni-tását támadta, időnkint ugyan változó eszközökkel, deállandólag és szinte megszakítás nélkül, Magyarországviszont hasonló állandósággal védelmezte állami füg-getlenségét. E harcban a magyarságnak kezdettől fogvarosszabb volt a helyzete, kedvezőtlenebbek kilátásai,mint Ausztriának. Míg az osztrák tartományok és ben-

190

nük minden alkotmányos tényező, köztük elsősorbana hatalmas bécsi kormány és az uralkodóház, megegye-zett abban, hogy Magyarországot a monarchiának alákell rendelni, addig a magyar alkotmányjogi tényezőkközt épp a legfontosabb, a magyar király volt az, akia magyar álláspont védelme helyett az osztrák, bécsitörekvéseket pártolta. Nem mintha királyaink személyszerint ellenségei lettek volna a magyar nemzetnek, hiszéppen I. Ferdinándról és Mária Teréziáról, a bécsi kor-mány hatalmának nagy és ügyes istápolóiról tudjuk,hogy irántunk rokonszenvvel és meleg barátsággal vi-seltettek. De a helyzet így és nem másként adódott.A Habsburg-dinasztia ausztriai talajon nőtt naggyá smúltját nem tagadta meg, magyarrá nem vált e négy-száz év alatt. A nemzetnek tehát a harcot nemcsakAusztria, de a magyar király ellen is kellett folytatnia,még hozzá az első százötven év alatt széttépett, szintenegyedére redukált államterületen, hátában a törökkel,tehát folyton két front felé, állandó vérveszteségbenés növekvő szegénységben. Mikor aztán a XVII. századvégén a töröktől megszabadult, ebből könnyebbsége aközjogi viszonyt illetőleg nem igen származott. A föl-szabadító háborúk a Habsburg uralkodónak és csakcsekély részben a végleg elgyöngült nemzetnek erő-feszítése lévén, lezajlásuk után a töröktől visszahódí-tott terület nem tért vissza egészében a magyar államszuverenitása alá. Magyar területek egyszerűen átala-kíttattak osztrák természetű provinciákká. Erdély aHabsburgok nagyfejedelemsége lőn, egyenlő rangban amorva, cseh, tiroli tartományokkal, elszakítva ősi anya-országától, a magyar királyságtól. Az ország délvidé-kén széles csíkban hasíták le a határőrvidék ezredterü-léteit, melyek a magyar hatóságok megkerülésévelháromszáz éven át bécsi kormányszékek kezelésébenmaradtak. A temesi bánság is majdnem száz éven átvolt bécsi hatóság kezén. A magyar állam területe ily-módon a Felvidékre, Dunántúlra és a tiszai vidékre szo-rult össze, valamint a déli területek közül Horvát- ésSzlavónországra.

A négyszázéves magyar-osztrák együttélést állan-

200

dóan jellemzi ezek szerint a magyar államterület csőn-kasága. A magyarság nemzeti autonómiájának a Drávaés Duna, egy ideig a Maros vonala, Keleten pedig azErdélyt Bihartól, Szatmártól elválasztó hegyek szabtakhatárt. A régi magyar államterület tekintélyes részeidegen, mégpedig bécsi, osztrák igazgatás alatt állott.

Az államterület hiányaival szorosan összefüggtekállami függetlenségünk hiányai. Elgyengült állapotunk-ban tűrnünk kellett, hogy az állam jogainak gyakorlásafokozódó mértékben menjen át az uralkodó és a tőlealkotott idegen, bécsi hatóságok kezébe. Bár a magyaralkotmányos tényezők soha nem mulasztották el ezellen tiltakozni s jogfenntartással élni, sem szóbeli til-takozásaik, sem a törvények betűi, sőt még a fegyve-res felkelések sem tudták megakadályozni, hogy füg-getlenségünk igen lényeges dolgokban korlátozódástszenvedjen a dinasztia, Ausztria és az összbirodalomjavára. A magyar királyságnak e négyszáz év alattnemcsak nem volt önálló külügye, de külképviseletétaz európai népcsaláddal szemben uralkodóház és Auszt-ria az ő minden megkérdezése nélkül intézték. A ma-gyár haderő kiegészítése és a fenntartásához szükségesadók megszavazása a magyar országgyűlés hatáskörébetartozott ugyan, de önálló hadsereg helyett csak ma-gyár ezredek valának s ezek is csupán kiegészítő részeitalkották a császári seregnek, amely osztrák, Habsburg-seregnek felszerelése, vezénylete és felhasználása dol-gába a magyar alkotmányos tényezők nem szólhattakbele. Igaz, a nemesi fölkelés magyar lábon történt, deezen fegyvertelen és alkalmi, gyakorlat, fegyelem ésvezetés nélküli tömegek hadseregnek nem voltak nevez-hetők. Állami pénzügyeinket bécsi osztrák hatóság vizs-gálta felül, a legfőbb magyar pénzügyi hatóságok abécsi kamarának tartoztak számadással. Bevételeinknagy részét Ausztria szedte össze és vitte ki az ország-ból, bányatermékeink, nemesérceink százezernyi és mii-liónyi értékekben használtattak fel a dinasztia és Auszt-ria céljaira, anélkül, hogy minket egy szóval is meg-kérdeztek volna. Vámvonal volt ugyan köztünk és azosztrák tartományok közt, de ennek feltételeit nem mi

192

szabtuk meg, hanem az osztrák hatóságok, természete-sen a saját érdekükben, olyképen, hogy országunkataz osztrák ipar termékei konkurrencia nélkül árasztok-ták el, viszont a mi nyersterményeink és élelmiszereinkpotom áron kellett hogy menjenek Ausztriába, az oszt-rák lakosság és ipar táplálására.

Mindez állami függetlenségnek nem, inkább kolo-niális függésnek nevezhető, aminőbe még oly szegényés fejletlen gyarmat sem nyugodott volna belé. Mi semnyugodtunk belé, eleget harcoltunk ellene, nem követ-vén a cseh nemzet példáját, mely hasonló sors ellenegyetlenegyszer támadt fel, miután pedig a fehérhegyikatasztrófában leveretett, lemondott függetlenségéről,kibékült az elnyomóval, hogy maga is résztvegyen mintúj és brutális elnyomó az összbirodalom igazgatásában,népek és nemzetek politikai és adminisztratív lelánco-lásában. Az összbirodalom, melyet ettől kezdve csehfőurak és cseh bürokraták kormányoztak Bécs hivata-laiból, nem késett megjutalmazni a kezessé vált huszi-ták hűségét: Csehországból gazdag ipari centrumot al-kötni éppúgy hozzátartozott a habsburgi és osztrákkormányelvekhez, mint Magyarországnak gyarmati füg-gése és a magyar ipar fellendülésének céltudatos meg-akadályozása.1

Negyvennyolc utolsó büszke kísérletet tett, hogya jármot ledobja s állami függetlenségünket helyre-állítsa. Nem sikerült. Bátor fölegyenesedésünkre véresfővel porbahanyatlásunk következett. Mindazon rend-szabály, melyet Ausztria négyszáz éven át alkalmazottállami függetlenségünk ellen s melyet mi csak erőinkfolytonos megfeszítésével tudtunk úgy ahogy parali-zálni, most már korlátok nélkül, egész terjedelmébenérvényesült. Az ország keleti és déli részei: Erdély, aszerb vojvodina, Horvátország valósággal osztrák tar-tománnyá lettek: a megmaradt kis Magyarországnakközigazgatási egysége is megszűnt, alkotmányunkatkonfiskálták, a dinasztia és Ausztria szemében immár

1 [V. ö. Eckhart Ferenc: Az „elnyomott csehek“. MagyarSzemle, 1929. V. 104. 1.]

194

de jure is osztrák provinciává degradáltattunk. A négy-százéves port, úgy látszik, végkép elvesztettük s azösszbirodalom jogászai, élükön Bach és Lustkandl, márcsak a marasztaló ítélet indokaival foglalkoztak.

Az állami halálból új életre csak sikeres felkeléstámaszthatott volna bennünket. Kossuth Lajos ilyenbenreménykedett, azt hitte, hogy nemzeti függetlenségünkket idegen segítséggel és újabb forradalommal vívhatjaki. De egyedül saját erőnkben ő sem bízott, külső se-gély nélkül ő sem akart újabb feltámadást. Az érzelemés fantázia nagy embere azonban a külső segély dolga-ban csalóka délibábot kergetett. Amerika, Anglia csakszimpátiákat nyújtanak a magyar ügynek, egyebet nem.Az angol kormány határozottan Ausztria mellett állottdöntő pillanatokban, mert kontinentális politikájánaképpen az osztrák nagyhatalom volt szilárd pillére.Poroszország és Piemonti-laszország ugyan termesze-tes ellenségei valának az osztrák összbirodalomnak, desem Cavour, sem Bismarck nem volt hajlandó a németés olasz egység óriási problémáját még a magyar kér-déssel is komplikálni. Az ő politikai koncepciójukbana magyar kérdés mellékes volt: ígéretet, néha fegyvertis adtak az emigránsoknak, Magyarországnak azonbanés a magyar függetlenségnek semmit. Az emigrációvalószerűtlen reményeire jellemző, hogy számításaibanfolyton a francia segély tűnik fel, holott pedig a fran-cia és osztrák politikát elvi ellentétek III. Napóleonalatt nem választották el s ilyenek hiányában a franciacsászár hiú és változékony érzületére, vagy az idegenviszonyokat gyermekes egocentrizmussal néző franciapolitikusokra bízni egy nemzet sorsát, teljes lehetetlen-ség volt. Napóleon Jeromos herceg 1866-ban szemérevetette Kossuthnak: „Az ön nemzete megint elkésett,mint elkésett 1859-ben. Mindig azt várja, hogy kívülrőlhozzák be neki a szabadságot. Nincs benne spontánéi-tás, nincs iniciatíva. Nem akar merényiem. Aratni sze-retne nagy biztossággal, anélkül, hogy vetett volna.“1

A merény hiányát nekünk veté szemünkre a lelkes

1 Kossuth Iratai VII. kötet, 255. 1.

194

francia, a született rebelliseknek, kik 48-ban is leg-tovább emeltük magasra liberalizmus és nemzetiségzászlaját s véres küzdelemben tartottunk ki két autó-krata nagyhatalom ellen, midőn már a nyugati: francia,német, olasz, cseh mozgalmak rég behódoltak a reak-ciónak. Nem kellett nagy diplomáciai tehetség, csakegy kevés honszeretet, hogy e felelőtlen unszolásokbólaz emigráció is belássa a külső segély reménytelenséggét. Kossuth maga is óva inti proklamációiban a nem-zetet, nehogy megmozduljon, míg biztosítva nincs afegyveres fölkelés számára a külföld szerződéses támo-gatása. Így maradt el szerződés és felkelés egyaránt.

Ha most a föntebbieket tekintetbe vesszük; hameggondoljuk, hogy Ausztriával fennálló kapcsolatunk-ból évszázadokon át változhatlan szükségszerűséggelkövetkeztek a magyar államterület csonkasága és a ma-gyár szuverenitás lényeges hiányai; ha meggondoljuk,hogy e vigasztalan helyzetet utolsó feltámadásunk ahe-lyett, hogy javította volna, még vigasztalanabbá tetteés hogy újabb fölkelés Ausztria nagyhatalmi helyzeteés az európai konstelláció miatt beláthatatlan időkrelehetetlen merény, öngyilkossággal egyenértékű lettvolna, ha mindezen momentumokat összefogjuk, föl-emelkedtünk azon történeti horizontra, melyen Deákkiegyezését újkori történetünk egyik legszerencsésebbalkotásának, az ősi probléma legjobb megoldásánaklátjuk. Ezt megvilágítani elég a kiegyezés rövid ana-lízise.

Az erőmegosztás történetileg adva lévén, kivezetőútnak egyedül a megegyezés, a kibékülés, a kompro-misszum kínálkozott. Erre az útra tért Deák, midőnaz ellenfél, belső és külső komplikációk miatt, hajlan-dónak mutatkozott az abszolutizmust elhagyni s a mul-takat jóvátenni. A kiegyezés előkészületei, a hozzászükséges tárgyalások hosszabb-rövidebb megszakítássokkal szinte hét évig folytak, míg végre 67-ben tör-vénybe lehetett iktatni a nemzet és uralkodóház végle-ges megegyezését. Deáknak tárgyalási alapja kezdettőlfogva az 1848 áprilisi törvények és a pragmatica sanc-tiónak nevezett 1722—23. évbeli I—III. törvénycikkek

195

voltak.1 Alkotmányunk szerint mindkettő érvényes, kö-telező törvényünk volt, mindkettő a törvényhozás hi-vatott faktorai, a király és országgyűlés közreműködé-sével, alkotmányos úton jött létre. A pragmatica sánc-tio kimondá Magyarországnak föl nem oldható és szétnem választható kapcsolatát az örökös tartományokkal,melyek vele együtt ugyanazon Habsburg-uralkodó kor-mánya alatt élnek, kimondá egyúttal a közös védelemkötelezettségét is. A 48-as törvény viszont elismertea pragmatica sanctio hatályát s Magyarországnak ál-lami függetlenségét és modern parlamenti kormány-formáját határozta meg. A nehézséget e két törvényrendelkezéseinek összeegyeztetése és az életbe átülteitése okozta.

Deák e nehéz problémát páratlan zsenialitással éspuritán igazságérzettel oldá meg a 67-es törvény XII.kiegyezési cikkében. Ez a törvénycikk kőkemény pira-misként áll a közjogi Szaharában, melyet a kiegyezés-sel foglalkozó osztrák és magyar politikai és publicisz-tikai irodalom termékei képeznek. Mert 67 óta szenve-délyek és politikai irányok, pártszellem és önző csűrés-csavarás szinte szétoldhatlan tömkeleggé kuszálták afinom szálakat, melyek Deák kristálytiszta gondolat-menetében elejétől végig világosan láthatók.

Gondolatmenete a pragmatica sanctióból, ez „ün-nepélyes alapszerződésből“ indul ki, melynek két alap-eszméje van. Egyik azon közös és viszonyos kötelezett-ség, mely szerint a közös uralkodó alatt álló, feloszthat-lanul és elválhatlanul együtt birtoklandó Magyarországés osztrák tartományok egymást együttes erővel tar-toznak védelmezni. Másik, hogy ezen kötelezettségmellett is Magyarország alkotmányos, közjogi és bel-kormányzati önállása sértetlenül fenntartatik.

„E két alapeszmét tartotta szem előtt a magyarországgyűlés — mondja tovább a törvény szövegében

1 Kossuth Lajos alaptalanul vádolta meg a kiegyezés alkotóitazzal, hogy a pragmatica sanctióra helyezkedvén az 1713. évi habs-burgi házi törvénynek, mely Magyarországot nem kötelezi, vetet-ték alá magukat.

196

Deák Ferenc — azon viszonyok meghatározásánál, me-lyek Magyarországot a közös fejedelem uralkodásaalatt álló többi országokkal közösen érdeklik. S vala-mint egyrészről kész volt Magyarország a múltban skész leend a jövőben is mindenkor teljesíteni mindazt,amit a pragmatica sanctio szerint a közös biztosságnakegyüttes erővel védelme és fenntartása múlhatatlanulmegkíván: úgy másrészről oly kötelezettségeket, me-lyek e célon túlterjednek s annak elérésére nem el-kerülhetetlenül szükségesek, magára nem vállalhat.“

Melyek tehát azon viszonyok, mik e két alapeszmeértelmében Magyarországot és az osztrák tartományo-kat közösen érdeklik? Közös először az uralkodó, má-sodszor a védelem. Az uralkodó közösségéből sem azudvartartásnak, sem az udvartartás költségeinek közös-sége nem következik. De már a védelem közösségekétségtelenül feltételezi a védelmi eszközök közösségét.A védelem egyik eszköze a külügyek célszerű veze-tése, amiből már a külügyek közössége folyik. Ezekettehát a közös külügyminiszter fogja intézni. A védelemmásik eszköze a hadsereg és arra vonatkozó intézke-dések, szóval a hadügy. A hadügy közösségére nézvemegállapítja a törvény, hogy a magyar hadsereg az ösz-szes hadsereg kiegészítő része s annak egységes vezér-létére, vezényletére és belszervezetére nézve Őfelségeintézkedik a hadügy körébe tartozó magyar alkotmá-nyos fejedelmi jogai alapján. Másszóval a nemzet ahadügyi közösség végrehajtását a közös uralkodóra,mint magyar királyra bízza. Fenntartja azonban maga-nak az időnkénti kiegészítés és az újoncok megaján-lása jogát, a megajánlás föltételeinek és a szolgálatiidőnek meghatározását, a katonaság elhelyezésére ésélelmezésére vonatkozó intézkedéseket, végül azonjogot, hogy a védelmi rendszer megállapítása és átala-kítása mindenkor a magyar országgyűlés beleegyezésé-vei történjék. Közösek azonban a kül- és hadügyönkívül azon költségek is, melyek a kül- és hadügy fenn-tartására szükségesek.

A pragmatica sanctióból folyó ezen közös tárgyakfelismerése után a kezelés módját is meg kellett álla-

197

pítani. A kezelés dolgában teljes és tökéletes paritásérvényesül a két érdekelt fél, Magyarország és azosztrák tartományok közt. E paritás előfeltétele az,hogy mind a két államban ugyanazon alkotmányoskormányforma uralkodjék. Mivel Magyarországnak máraz 1848-i törvények szerint megvan a népképviseleteés parlamentáris kormányformája, a paritás érdekébenugyanezeket vezeti be az uralkodó Ausztriában is. Mármost a közös ügyeket közös miniszterek kezelik: közöskülí, had-, pénzügyminiszter, akik felelősek, nem vala-mely birodalmi tanácsnak vagy központi közös parla-mentnek, ami a magyar függetlenséggel és a 48-as tör-vényekkel ellentétben állott volna, hanem a teljes pari-tásnak megfelelően a két, magyar és osztrák parlamentegy-egy bizottságának, melyeket a közösügyek intézéssere és a közös miniszterek ellenőrzésére küld ki a kétországgyűlés. E bizottságok az úgynevezett delegációk,melyek évenkint, a két országgyűlés székhelyén fel-váltva gyűlnek össze, a közös miniszterek mindegyikelőtt külön tesznek jelentést működésükről s a kétdelegáció egymással mint két külön egyenjogú fél üze-netek útján érintkezik. Csakis meg nem egyezés eseténgyűlnek össze együttes ülésre, de kizárólag szavazás,nem pedig közös tárgyalás végett. A két bizottsághatározatait Magyarországra nézve a magyar, Auszt-riára az osztrák felelős minisztérium hajtja végre.A közös költségeket azonban a két állam nem egyen-lően, hanem gazdasági erejének megfelelően viseli, amegosztási kulcsot vagy arányt, kvótát a két ország-gyűlés egy-egy küldöttsége állapítja meg időről-időre.Ugyancsak időleges és kölcsönös alku, minő két jogi-lag független állam közt szokásos, határoz a vám- éskereskedelmi szövetség, továbbá pénzláb és pénzrend-szer közössége dolgában is. Végül még elvállalja Ma-gyarország az államadósságok egy részét is, mire ugyanjogilag kötelezve nincs, de politikai okokból jónaklátja, nehogy a súlyos teher alatt Ausztria összeroskad-jon s bukásába Magyarországot is belerántsa.

Ezek a kiegyezés főbb rendelkezései. Vegyük hozzá,hogy az államélet mindazon viszonyaiban, melyeknek

198

közössége külön ki nem mondatott, Magyarországtökéletesen megszabadult Ausztria befolyásától, miutánmindezek a felelős magyar kormány és országgyűlés-nek rendeltettek alája; hogy a közös hadsereg mellettkülön magyar hadsereg, a honvédség állíttatott fel,minő nekünk nem volt 1526 óta;1 hogy az ország terű-léte helyreállíttatott, Erdély visszakerült az anyaország-hoz, a határőrvidék „polgárosíttatott“, a granicsárokmagyar állampolgárok lettek s a kiegyezés után tízévre magyar területen egyetlen exponense sincs többéa régi osztrák összmonarchiának. Ausztria összeszorultaz eredeti osztrák provinciákra, Magyarország egységeés függetlensége végkép helyreállt. Ha mindezt végig-tekintjük, akkor ismerjük fel Deák kiegyezésének vég-telén horderejét.

Valósággal: négyszázéves közjogi történetünknek67 a tetőpontja. Ausztriával történt egybeházasíttatá-sunk óta állami függetlenségünk soha nem volt olyreális és biztos, mint a kiegyezési törvény folytán.Deák bölcs méltányossága jobban biztosítá azt, mintgyőzelmes szabadságharcaink, Bocskay és Bethlentámadásai. Mert közös ügyeink Ausztriával négyszázév óta folyton-folyvást voltak, de e közös ügyek inté-zésére minmagunk soha eléggé be nem tudtunk folyni,a közös ügyeket Ausztria és a dinasztia tényleg nélkü-lünk intézte. Viszont a bécsi kormány a közös ügye-ken kívül tiszta magyar ügyeinkre is befolyást gyako-rolt, mely alól tiltakozásaink és papiroson maradt tör-vényeink, még a híres 1790: X. törvénycikk sem tudottbennünket megszabadítani. Egyedül Deák kiegyezésementette fel belügyeinket Ausztria és az összmonarchiabefolyása alól, egyedül az szerezte meg a magyarországgyűlésnek azon törvényes és tényleg gyakorol-ható hatáskörét, hogy a közös ügyeket Ausztriávalegyütt mint egyenjogú fél paritás alapján intézze.

A kiegyezés a lehető legnagyobb mértékben bizto-sítá függetlenségünket. Sokkal inkább, mint 48. A két

1 Ezt Deák Ferenc után külön kiemeli gróf Andrássy Gyula:Az 1867-4 kiegyezésről. Budapest, 1896. 170. 1.

199

törvényhozás, 67 és 48 közt közjogi szempontból nincseltérés, csak fokozatbeli különbség. 48 megállott fele-úton. Elismerte alaptörvényünket, a pragmatica sánc-tiót, elismerte a kapcsolatot Ausztria és Magyarországközt s nem tagadta a tényleg és jogilag fennálló közösviszonyokat, de már ezek rendezésére és arra, hogyreájuk a magyar államnak intézményes befolyást biz-tosítson, nem maradt ideje. 48 külügyeinket továbbrais osztrák hatóság kezén hagyta,1 magyar hadseregettörvényes úton, az alkotmányos tényezők közreműkö-désével nem tudott felállítani, viszont elismerte köte-lezettségünket az osztrák tartományok védelme irántés hajlandónak nyilatkozott az osztrák államadós-Ságokban osztozni, Ausztriával kereskedelmi és vám-szövetséget kötni. 48 elvállalta a terheket és kötelezett-ségeket, mik a pragmatica sanctióból folytak, az egyikalapeszmét, de a másiknak, államunk függetlenségénekbiztosítására sem ideje, sem ereje nem volt. Államifüggetlenségünk egyetlen szankciójának 48-ban a ma-gyár kard éle bizonyult, erős fegyver Ausztria ellen,de a hosszú játszma végén csorba, elgyengült, elég-telén. Békés úton 48-at nem tudtuk végrehajtani, végre-hajthatóvá csak akor lőn, miután a 67: XII. törvény-cikkben kiegészítést nyert. 67 nem egyéb tehát, mintgyakorlatilag lehetővé tett, végrehajtható 48.

A kiegyezés alkotói maguk is tudatában voltakannak, hogy érdemes munkát végeztek, mellyel államifüggetlenségünket négyszáz év óta nem látott mérték-ben biztosították. Midőn a 49-es ellenzék vezére,Madarász József a történeti tények csodálandóanmerész elfacsarásával azt állítá, hogy a nemzet a had-ügy körében törvényhozási jogát ezer éven át függet-

1 Lásd erre nézve Réz Mihály: Magyarország és Ausztria közejogi viszonya. Budapest, 1910., ez a könyv Andrássynak idézettmunkájával együtt történeti távlat dolgában messze kiemelkedikközjogi irodalmunk egyéb termékei közül. Egyébként a kiegyezésforrásai Kónyi id. nagyszabású művében találhatók meg; döntőszava van Deák két felirati javaslatának és Adalék a magyar köztjoghoz című munkájának, tobábbá Wertheimer Ede nagy Andirássy-életrajzának.

200

lenül gyakorolta, védrendszeréről függetlenül rendel-kezett, de most, a közösügyes törvényhozásban, fel-adni készült azt, gróf Andrássy Gyula ezt hangzatosfrázisnak nyilvánítá, hisz 1526 óta mindig közös volt avédelem, de úgy, hogy a mi hadügyeinkbe Ausztriabeleavatkozott, mi azonban az övébe soha.1 Jogos busz-keséggel jelenté ki Andrássy, Deákkal együtt a kiegye-zés nagy alkotója: „Magyarországnak mindig voltakközös ügyei az összes monarchiával; a különbség csakaz, hogy 1867 előtt mások intézték ezeket nálunk nél-kül és ellenünkre, most pedig mi intézzük közösenazokkal, akiket illet“. 67-et Andrássy nem 48 mellé, defölébe helyezte, 48 nincs és nem is lesz helyreállítva,mert Erdélyben nem Janku az úr, Fiume nincs horvátkézen, Horvátország nem áll fegyveresen velünk szem-ben, a nemzetiségi kérdést nem bunkó és kasza kezdikettévágni, mint 48-ban, országgyűlésünk nem zárán-dokol az osztrák parlamenthez, hogy attól ne is fogad-tassék, hanem paritásos delegációk intézik közösügyeinket; honvédségünk nem kénytelen védekezni aközös hadsereg ellen, hanem ez utóbbira is megvan tel-jes és törvényes befolyásunk.2 Negyvennyolc szenve-dései, az abszolút elnyomás keserűségei ott rezegtekmég minden patrióta lelkében s örömmel tölte el a vál-tozás, méltánylással Deákék működése iránt. A kiegye-zés e történeti távlatát erkölcsi felelősséggel rajzoltameg a nemzet akkori történetírója, Horváth Mihály;szerinte „alkotmányunk negyedfélszáz év óta sohasemnyugodott biztosabb alapon, szabadságunk sohasembírt annyi biztosítékkal, annyi szabadsággal és függet-lenséggel, közösügyeink fölött századok óta sohasemrendelkezhettünk, dacára minden 1790-iki 10-ik féletörvényeknek, s magoknak a 48-iki törvényeknek is idekell vala fejlődniök, hogy a vészes belháborút elkerül-hessük“. A történetíró, egykor debreceni miniszter,most ünnepélyesen kijelenti: „Ki történelmünket har-

1 Gróf Andrássy Gyula beszédei, kiadta Lederer Gyula,I. kötet, 346. 1.

2 Gróf Andrássy Gyula sátoraljaújhelyi beszámolója, id. m.13., 14. 1.

201

minc év óta minden irányban behatólag búvárlom, úgyhiszem, teljesen fel vagyok jogosítva határozottan állí-tani, hogy negyedfélszázad viszontagságteljes küzdel-mei után csak most lőnek valahára oly alapokra fek-tetve közjogi viszonyaink, melyen alkotmányunk snemzeti függetlenségünk, mennyire ez bennünket, kis-számú és éppen nem kedvező viszonyok közt létezőnépet okszerűleg megillethet, teljesen biztosítva vanolyféle megtámadások ellen, minők azt a múltban mind-untalan veszélybe döntötték.“1

A negyedfélszázéves közjogi küzdelem a kiegyezésalkotóinak óhajtása szerint a 67íes törvénnyel véglegesbefejezést nyert. Történeti kritikával megállapítható,hogy sem Deák és Andrássy, sem Ferenc József király,sem pedig 67 bármely befolyásos alkotója nem gondolta hatvanhetes alap megváltoztatására, revíziójára vagytovábbfejlesztésére. 67 az ő szemükben változatlanalaptörvény volt, nem oly ünnepélyes talán, mint apragmatica sanctio, de éppúgy változatlan. Klasszikuskifejezését adja e felfogásnak Andrássy az ő utolsóparlamenti beszédjében, 67-et egyenesen alaptörvény-nek nevezvén, melytől sem a magyar, sem az osztráktörvényhozás el nem térhet. E fennálló jogszabályhozrendíthetlen ragaszkodást ajánl, mi „érdekében vannemcsak Magyarországnak, hanem a monarchia min-den népének egyformán; mert csak úgy teljesíthetőkaz egyes részek kívánságai az egész veszélyeztetésenélkül, ha minden oldalról elismerik, hogy a monarchiaalaptörvényei kérdésbe nem hozhatók. Ez volt állás-pontom a korona tanácsában és ez álláspontom itt;ennél tovább nem terjedt és nem fog terjedni“.2

Mi sem természetesebb ez álláspontnál. Mert vaj-jon mi értelme lett volna esztendőkön át küzdeni amegegyezésért, ha e megegyezés csak néhány évre,esetlégnek kitett időpontra szól, s a szenvedélyek ten-gereben védelem nélkül alámerülhet! Deákék józan

1 Horváth Mihály nyilt levele a szegedi szabadelvű körhöz.Szegedi Híradó, 1868 ápr. 19.

2 Andrássy 1871 november 7n beszéde. Lederer id. m. II. kö-tet, 507. s köv. 1.

202

pillantását ki nem kerülhette, hogy revízió eseténAusztria sincs többé kötve a mi függetlenségünk el-ismerésére és hogy ez esetben ismét összbirodalmi ten-denciákat fog ellenünk szegezni. Ha mi a kiegyezéslényeges pontjaitól elállunk, megszűnik a megegyezésés újra fellángol az áldatlan küzdelem. Már pedig67-nek az a célja, hogy a küzdelem örökre elüljön és nezavarja többé a nemzet békés fejlődését. Itt, ezen aponton, érintkezik Deák és Andrássy politikai bölcses-sége Széchenyi nemzeterkölcsi programmjával, melyszerint az Ausztriához való viszonyt nem szabad fénye-getni, nehogy a belőle feltörő láng és szenvedélyek abékét megszakítsák. Nincs benne kétség, Széchenyilelkes örömmel csatlakozott volna a kiegyezéshez,benne programmjának közjogi részét megvalósítvalátta volna, Andrássyhoz hasonlóan követelvén, hogy67 alaptörvény, változatlan és meg nem másíthatólegyen.

IV. A N E M Z E T I S É G I K I E G Y E Z É S

A közjogi megegyezéssel egyidejűleg úgy látszott,hogy Széchenyi másik programmpontja, a baráti viszonyhelyreállítása a hazai nem-magyar nemzetiségekkel,rövidesen szintén meg fog valósulni. Láttuk, 48 irtó fajiharcai nem mentek el a magyarság feje fölött mélyre-ható benyomás nélkül. És már hallottuk a hangokat,melyek az abszolutizmus idején a nemzetiségekkelőszinte kibékülést követeltek. De a magyar lélek váltó-zását mi sem bizonyítja inkább, mint Kossuth újabbmagatartása a nemzetiségekkel szemben, mely homlok-egyenest ellenkezik 48 előtti felfogásával.

Az a Kossuth Lajos, kinek iskola és adminisztrációútján magyarosító törekvései Széchenyit a hazafiúiaggodalom legmélyebb örvényébe taszították, az, aki48-ban érzelmeitől elragadtatva a nemzetiségek kép-viselőivel legalább is politikátlanul bánt, most, minthakicserélték volna, azoknak meleg, őszinte barátja lett.A változást 48 tapasztalatai szülték, érthetővé pedigKossuth lelki konstitúció ja teszi, melynek két jellemzővonása van. Egyik, hogy eredeti elhatározását, elsőlépését mindenben honszeretet, a haza javára törekvésszabja meg; a másik, hogy politikáját e kiindulópontontúl emelkedett fantázia, optimista lelkesedés vezeti.Kétségtelen, Kossuth lelkén, komoly politikai dolgok-ban, más indítóerő nem uralkodott, mint tiszta és ön-zetlen hazaszeretet; ha valaki, úgy ő égett testében-lelkében, egész nőies idegrendszerében a magyarságotfelmagasztalni, dicsővé és hatalmassá tenni. Politikaiirányvételeinek ez az egyetlen hatalmas motívuma, mi

204

természetesen nem óvhatta meg súlyos tévedésektől.Amint az anyai szeretet sem válik be a gyermekneve-lés egyetlen alapelvének, úgy a politikában sem az jára legbiztosabb úton, ki nemzetét nagyon, legjobbanszereti. Kossuth gyakran haragudott nemzetére, de ezcsak átfutó érzelem, gyorsan tűnő árnyék volt nap-sugaras szeretetében.

Ő soha nem tudta szívére venni, hogy nemzete eléállva, korholja, szóval és tettel tépdesse és szidalmazzamint Szent Istvántól kezdve Mátyás királyon, a költőZrínyin, a vértanú Nádasdyn át Széchenyi és Deákigminden reformátorunk és alkotó emberünk. Kossuthszeretete mindig a jó anyáé volt, ki bálványozza gyér-mekét s engedi, hogy a kedves fiút szenvedélyei ragad-ják. És amint az ilyen anya örök optimizmussal kísérigyermeke sorsát, legyen az bár sikertelenségnek ésösszeütközéseknek, csapásoknak és megszégyenülésnekvégtelen sora, s mindig talál vigasztaló szót, miközbena fiú csapzott haját homlokáról félresimítja, ugyanazaz optimizmus, az örök szeretet az, mi Kossuthot mintpolitikust szinte meghatározza, definiálja. Kétely ésmeggondolás nem akadályozzák az úton, melyet haza-szeretet jelölt ki előtte, bizalommal és magasra feszülőlelkesedéssel haladt előre a cél felé, észre nem vévén,hogy talán már örökre letért az irányból, hogy az talál-ható lett volna.

Mindez megfigyelhető a nemzetiségi kérdésben úgyaz első, mint a második, 49 utáni Kossuthnál. A négy-venes évek elején hazafias érzése, büszke magyarságas elvi liberalizmusa elhitették vele, hogy a magyarnakcsak akarnia kell, s az ország egész népességét ma-gyárrá teheti iskola és liberális közigazgatás eszközei-vei. E meggyőződését meg nem rendítették sem Szé-chenyi vészt jósló jajkiáltásai, sem a nemzetiségek ellen-állása, mely utóbbi pedig eléggé bizonyítá a bennükrejlő önálló vitalitást. Így jött a katasztrófa, vele a for-dulópont Kossuth felfogásában, a második Kossuth.

Geniális egyénisége a bukás friss benyomásait márkisázsiai tartózkodása alatt kezdte feldolgozni és honajavára értékesíteni. Kiutahiában 1851-ben készített ma-

205

gyar alkotmánytervezetében1 a nemzetiségi kérdéstkorábbi felfogásával homlokegyenest ellenkezően oldjameg. A doktriner liberalizmus alapelveiből indul ki:népfelségből, szabadságból és szabadságot követelveegyén, család, község, megye számára, javasolja, hogyminden község és vármegye maga határozza meg hiva-talos nyelvét adminisztrációban úgy, mint népoktatás-ban. A községi tanodákat a községek, a középiskolákata vármegye, csak a főiskolákat rendeli az állam alá. Tel-jes szabadságot ad az egyházi szervezkedésre. Állandóhadsereg helyett nemzetőrséget rendel, melyet közsé-gek és megyék állítanak ki, szerelnek fel s alkalmaz-nak; a csapattestek e szerint megyénként és nemzeti-ségenként különböznek, pl. Bács megye magyar, németés szerb zászlóaljakat állít fel, az illető lakosságból, azillető szolgálati nyelvvel. Mindez tisztán a népszavazásliberális elvén épül fel: ha egyik megye vagy községszótöbbség útján oláhnak nyilvánítja magát, oláh leszbenne a közigazgatás, iskola és hadsereg nyelve.Kossuth vérbeli liberalizmusát bizonyítja, hogy e ren-delkezésektől örök békét, testvéries frigyesülést remél:„A megoldás e szókban létezik: Szabadság, egyenlőség,testvériség, vagy ha nem, úgy megoldás nem létezik.“Hiszi egyúttal, hogy tervezete a magyar állam területiegységét minden veszélyen kívül helyezi, mert a kielé-gített nemzetiségek örülni fognak, hogy a szabadság ehonában lakhatnak. Ebben annál inkább bízik, mert hi-szén éppen ez a főcél, melynek érdekében az egésztervezetet fogalmazta. A nemzetiségek kívánságait vég-letesen kielégíti, hogy azok végletesen, minden erejük-kel támogassák a magyarságot függetlenségi küzdelme-ben, az ősi elnyomó, Ausztria ellen. Tervezete végénmagyaros naívsággal nyújt békülő jobbot: „Kijelentemnyíltan, a bennem élő testvéri érzelmek egész őszinte-ségével, hogyha azon polgártársaink, kiknek nyelve más,

1 Kiadva Irányi-Chassin: Hisíoire polilique de la Révolutionde Hongrie 1847—48. Paris, 1859. I. kötet, 365. 1. Projet d'organi-sation politique de la Hongrie la question des nationalités étantprise en considération címmel. Magyar fordítása Kónyi: Deákbeszédei V. kötet, 21. 1.

206

mint a mienk, óhajokat táplálnának, melyek figyelmeskutatásomat kikerülték, az csak onnan származik, hogyazon óhajok nem jöttek tudomásomra. De legyenekkérem meggyőződve polgártársaink, hogy a magyarnemzet feledségbe süllyesztette a hajdani kölcsönös sé-relmeket, hogy testvérileg nyújt nekik kezet, s hogysemmikép nem idegenkedik megadni mindent, mit test-vér testvértől kívánhat.“

Nagy szavak ezek a magyar nemzetiség radikálisvédelmezője ajkain, még nagyobbakká teszi őket az,hogy Kossuth élete végéig ragaszkodott hozzájuk.A második Kossuthnak 1851-től haláláig ez a meggyő-ződése. Megnyilvánul ez a szerbekkel és oláhokkal foly-tátott tárgyalásaiban. Mikor Klapka tábornok 1859-benaz ő megbízásából Couza oláh fejedelemmel egyez-ményt köt, ebben kimondják, hogy 1. a magyarok,szerbek, oláhok kibékülnek és régi meghasonlást el-felednek, 2. Magyarország minden lakosa, faj- és vallás-különbség nélkül, ugyanazon jogokat és szabadságokatélvezi, 3. községek és vármegyék autonómiát kapnak,4. minden nemzetiség maga intézi vallási és közokta-tási ügyeit, 5. szerb és oláh ezredek fognak felállíttatni,szerb és oláh vezényleti nyelvvel, 6. Erdély különállásamegengedtetik, ha lakosai kívánják, 7. a három dunaiállam: magyar, oláh és szerb egymással konföderá-cióra lép.1

Mindez csak pontokba szedése az 1851-i alkotmány-tervezetnek. Kossuth nemzetiségi nézetei többé nemváltoztak, csakis a rendszer nőtt túl az ország határainegy szövetség tervéig, melyet ő az aldunai államok köztakar létesíteni. Ezt a továbbfejlődést lényének alap-vonása, az optimisztikus képzelőtehetség szülte. Bártárgyalásai Couzával és Obrenovicscsal pozitív ered-menyre nem vezettek, bár a magyarországi szerbek ésoláhok megmaradtak 48-i álláspontjukon és a magyarhaza testéből továbbra is külön nemzetiségi területeketakartak kihasítani, Kossuth a rideg valóságot, lelke ál-landó szárnyalásában, itt sem vette észre és szeretettel

1 Közölve Kossuth Iratai I. kötet, 371. 1.

207

építé tovább a nemzetiségi szövetség, a dunai konföde-ráció tervét, melytől a francia, olasz, német alliance-okdugába dőltével egyedül remélte a magyar haza fel-szabadítását. A magyar függetlenséget már látja ki-emelkedni a magyar, oláh, szerb, horvát államok egye-süléséből, már látja a „zsarnokok bukását“, a „vén éskorhadt államok“, Ausztria és Törökország szétmállá-sát, hogy helyükbe ifjú államok testvéri szövetsége lép-jen. E célból alakítandó a dunai konföderáció, melynekközös, szövetségi parlament által intézendő ügyei lesz-nek a kül- és hadügy, vám- és kereskedelmi rendszer,pénz-, súly- és mértékrendszer. A szövetség hivatalosnyelvét a közös törvényhozó gyűlés határozza meg,mely a szövetségi tanáccsal együtt váltakozva Pesten,Bukarestben, Belgrádban és Zágrábban fog ülésezni.Erdély lakói általános szavazat jog útján fogják elhatá-rozni, Magyarországnál maradnak-e, vagy pedig mintkülön államterület lépnek be a szövetségbe. A magyar-országi nemzetiségek mindazon jogokat fogják élvezni,melyeket már az 18514 alkotmánytervezet ígért nekik.1Kossuth e konföderációt a legpraktikusabb eszme-nek nevezte, melyet a „komprehenzív hazafiság azelőrelátó státusférfiúi tapintatnak sugallhatott'''. Meg-valósulása esetén kétségtelenül megszabadultunk volnaAusztriától, de régi, megszokott és talán tágítható Ián-cok helyett újra lekötöttük volna magunkat népeknek,melyekről senki sem tudhatta, érettek valának-e egy-általában szerződések kötésére és megtartására. Hátmég ily komplikált, ennyire ideális szerződésekre! Hanem, úgy gúzsbakötött tagokkal volnánk kiszolgál-tátva nekik: egyetlenegy, nemzetiségileg vegyes ma-gyár állam három kompakt szláv- és oláhhal szemben.Kossuth optimizmusa nem vetette fel e kérdést, s haigen, könnyen megnyugtathatta kétségeit a liberális

1 V. ö. Kónyi: Deák beszédei V. kötet, 42. 1. és Kossuth IrataiVI. kötet, 9. 1. [A Dunaskonföderációval kapcsolatban Kossuthnakszociális nemzeti felfogására fontos legújabban kiadott memoárjaMazzinihoz, Eugenio Kastner, Mazzini e Kossuth. Firenze, 1929.24. 1.]

208

formulával: a Szabadság ősereje ezeken a nehézsége-ken is bizonyára diadalmaskodni fog.

A dunai konföderáció terve Kossuth bizalmasának,Helfy Ignácnak indiszkréciója folytán 1862-ben a ma-gyár közönségnek tudomására jutván, országos fel-háborodást keltett. A nemzet nagy többsége nemcsaka négy dunai állam szövetségének váratlan gondolatátutasítá vissza, de arra is kevés hajlandóságot mutatott,hogy a hazai nemzetiségek helyzetét az 1851. alkot-mánytervezet liberális szellemében rendezze. Mivel jóltudta, hogy ily liberális rendezés úgysem lesz békébenkeresztülvihető. Kossuth az idea népszerűtlenségévelszemben lehangoló magyarázatokba bocsátkozott, s ki-jelenté, hogy az ország területi integritása és politikaiegysége a határ, meddig elmegy, azontúl minden lépés„hongyilkosság“. Optimizmusa egy pillanatra megsérült;magánnyilatkozataiban éretlennek tartja a nemzetet,mert a konföderáció ideáját nem méltányolja és he-lyette a némettel akar alkudozni, holott „én... élete-met vesztegetem el, hogy neki a forradalomra győzelsmes kilátást szerezzek“. Kossuth nemzetiségi politikáijának háttere a forradalom, feltétele az Ausztriától el-szakadás. A feltétel elmaradván, nemzetiségi politikájasem hozott pozitív gyümölcsöket.

A kiegyezés alkotói a nemzetiségek kérdését amonarchia kereteiben akarták megoldani. Előnyük voltKossuthtal szemben, hogy otthon lévén, jobban megtudták ítélni, mi elfogadhatatlan a nemzetre nézve, smi az, mit ők tekintélyükkel esetleg keresztülvihetnek.A dunai konföderációt elhagyták tehát, viszont azországbeli nemzetiségek dolgát iparkodtak Kossuthhozhasonló liberális alapon, de a viszonyokhoz alkalmaz-kodva dűlőre vinni. E törekvés eredménye az 1868. évi44. törvénycikk, az úgynevezett egyenjogúság törvénye,mely hosszas parlamenti előkészületek után jött létre.Az országgyűlés nemzetiségi bizottságának tagjai fáz-tak a témától, s lehetőleg elmaradoztak az ülésekről.Elmondhatjuk, hogy a törvény egészben véve EötvösJózsef és Deák Ferenc munkája. Az általános liberálistartalmat Eötvös adta hozzá. Alapelve a középkorias

209

területi elzárkózással, nemzetiségi kantonok vagy vár-megyék alkotásával ellentétben a teljes és tökéletesegyéni és kulturális szabadság. Mindenki szabadonhasználja nyelvét minden állami viszonylatban, az „or-szag minden polgára saját községéhez, egyházi hatosa-gához és törvényhatóságához, annak közegeihez s azállamkormányhoz intézett beadványait anyanyelvénnyújthatja be“. Községek, törvényhatóságok és egy-házi testületek maguk választják hivatalos nyelvüket.Korlátozások a magyar nyelv javára csak az államiigazgatás legmagasabb köreiben érvényesülnek. E kor-látozások elvét Deák Ferenc külön javaslatban ter-jeszté elő, miután a ház Eötvös szövegezésével nemvolt kibékülve. Deák javaslata szószerint belekerült atörvénybe, fontossága miatt közölnünk kell:

„Minthogy Magyarország összes honpolgárai az al-kotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egynemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyarnemzetet, melynek a hon minden polgára, bármelynemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja; minthogytovábbá ezen egyenjogúság egyedül az országban diva-tozó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve éscsak annyiban eshetik külön szabályok alá, amennyi-ben ezt az ország egysége, a kormányzás és közigazga-tás gyakorlati lehetősége és a pontos igazság kiszolgál-tatásának igényei szükségessé teszik: a honpolgárokteljes egyenjogúsága, minden egyéb viszonyokat illető-leg épségben maradván, a különféle nyelvek hivataloshasználatára nézve a következő szabályok fognakzsinórmértékül szolgálni: 1. A nemzet politikai egyse-généi fogva Magyarország államnyelve a magyar lévén,a magyar országgyűlés tanácskozási és ügykezelésinyelve ezentúl is egyedül a magyar. A törvények ma-gyár nyelven alkottatnak, de az országban lakó min-den más nemzetiségek nyelvén is hiteles fordításbankiadandók. Az ország kormányzásának hivatalos nyelvea kormányzat minden ágában ezentúl is a magyar.“1

1 A képviselőház Naplója a nemzetiségi egyenjogusítási tör-vény tárgyalásáról. 1868 nov. 24—dec. 1.

210

Az idézett mondatban Deák az ő lapidáris, sokat-mondó modorában egy, a további fejlődésre végtelenülfontos fogalmat fejezett ki: a politikai nemzetét. Min-den magyar lélekben, lett légyen még oly doktriner,liberális is, élt a meggyőződés, hogy az ezeréves Ma-gyarországnak a nemzetiségi egyenjogúsítás idején isMagyarországnak kell maradnia. Ezt a természetes ki-vánságot fejezi ki Deák a politikai nemzet fogalmában,ráhelyezkedvén ezzel a történeti fejlődés alapjára.Mert a politikai magyar nemzet, mely az ország ösz-szes honpolgárait magában foglalja, nem egyéb, mintegyenes utódja a rendi korszak natio Hungarica-jának,mely, mint tudjuk, magában foglalta az oláh és németnemeseket is, de mégsem volt német-magyar-oláh nem-zet, hanem csak magyar nemzet. Deák szemében az újfogalom a rendi nációhoz hasonlóan tisztán az állampolitikai karakterére, lehet mondani külső meg jelené-sere korlátozódik, anélkül, hogy az ország lakosait sza-bad nemzeti fejlődésükben bármikép is akadályozná.Másszóval: Deák a politikai nemzet fogalmát lehető-leg szűkre szabta és az emberi működések nagy részéta politikai nemzet köréből az egyes népek hatáskörébeutalta. És itt jellemző az ő méltányos liberalizmusára,hogy ezen egyes népek, a magyar hazában élő „külön-böző nyelvű és nemzetiségi népek“ közé számítja apolitikai nemzetet hordozó magyar népet is. Leszámítvaaz államélet legmagasabb fokait, melyek a politikainemzet körébe tartoznak, a többi fokon: törvényható-ságoknál, községi és egyházi életben, alsóbbfokú bíró-ságoknál, a kultúra terein a magyar népnek semmivelnem ad több jogot, mint a nem-magyar nemzetiségek-nek. Bizonyítja ezt ismeretes felszólalása a szerb nem-zeti színház ügyében 1868 november 14-én, amikor amagyar Nemzeti Színháznak adandó államsegély tár-gyalásakor a szerbek az ő nemzeti színházuknak is se-gélyt kértek. Deák pártolja a szerbek kérelmét. „Mivelén, mondja, az egységes osztatlan magyar nemzetet is-merem el politikai nemzetnek, minden, mi az államnevében történik, menjen annak nyelvén is. De hogya színház oly politikai tér legyen, melynél ezen elvet

211

alkalmazni kelljen, azt nem látom be. Én a nemzeti-ségi kérdésnél sem akarok más elvet követni, mint azt,hogy az állam, mely politikai tekintetben egységes ésosztatlan magyar állam, magára a színházra, mint amagyar nyelvet művelő, s egyáltalán művelődési inté-zetre, egyedül és kizárólag csak egyik nyelvű és nem-zetiségű nép számára költsön a közös adókból. Errenézve én azt gondolom, hogy vagy mindegyikre, vagyegyikre sem.“ Javasolja tehát: ha van pénze az állam-nak, segélyezze minden nép kultúráját egyenlő mér-tékben, de ha ennyi pénze nincsen, szüntesse be a ma-gyár kultúra államsegélyét is: „az állami költségvetés-bői ne adjunk a magunk nyelvéért sem. A műveltségreadakozott és Isten kegyelméből a magyar Akadémia-hoz igen szép összeggel tudott járulni a magyar nem-zet. Töröljük ki az egészet (t. i. a magyar államsegélyt),mert nem akarok semmi igazságtalanságot pártolni, mégakkor sem, ha belőle hasznot húznánk“.1

A mai kor elvadult nemzetiségi harcai közt joggaltartjuk Deák e felfogását földöntúli idealizmusnak. Pe-dig akkor csak magyar becsületesség- és méltányosság-érzet volt, s szó sincs róla, hogy egyedül állott volna.A nemzetiségi vita során hasonlóan nyilatkozott BartalGyörgy, a jogtörténész fia. Szerinte a nemzetiségi ér-flek ápolása az „államnak közvetlen és sajátlagos ren-delkezését soha nem képezheti“, nemzeti műveltségetaprópénzből nem lehet táplálni. „Bírok annyi követke-zetességgel, hogy e részben a magyar nemzetiség ápo-lására nézve kivételt ne tegyek. Nemzeti intézeteinkközül azok, melyeknek célja kirekesztőleg a magyarnyelv és nemzetiség fejlesztése, amúgy is nem az or-szag egykori adóalapjából keletkeztek, hanem a voltkiváltságos rendek önkénytes kivetéseiből s egyeseknagylelkű adakozásaiból és én minden pillanatban készvagyok inkább lemondani azon csekély állami segély-ről, amelyben azok jelenleg részesülnek, semhogy azáltalam kifejezett elven bármi csekély csorbát látszas-sam ejteni.“2

1 Kónyi: Deák beszédei VI. kötet, 94. 1.2 Bartal György beszéde 1868 nov. 24-én a Napló-ban.

212

A forma liberális, a tartalom Széchenyies. A nem-zetiségi egyenjogúsítás törvénye egészben véve Szé-chenyi akadémiai beszédének elveit tartalmazza.A Deák köré sereglett művelt liberálisok, sőt, mint lát-tuk, Kossuth is fenntartás nélkül csatlakoztak az egy-kor visszautasított programmhoz, mellyel Széchenyiannak idején a nemzetnek amúgyis gyér szimpátiáitvégkép elvesztette. Ő nagy elégtételt talált volna e tör-vényben, ha megéri, mégis kétségtelen, hogy másképfogalmazta volna a szöveget. A törvénynek ugyanissemminemű szankciója nincsen. Eötvös fennkölt szel-lemé itt elárulta, hogy nem eléggé gyakorlatias, külön-ben számolt volna azon összeütközésekkel, melyekmúlhatatlanul bekövetkezendők valának abból, hogy aszabadság elve ilyen feltörekvő, de egymással ellentétesérdekű népek közé dobatott. Ismét a Szabadság min-denható ereje, az emberi jóság és tanulékonyság azok,melyek kedvéért Eötvös idealizmusa korlátokról ésbüntetésekről, jóvátételről megfeledkezik. „Nekünk ekérdést is a jelen század eszméi szerint kell megolda-nunk; e század pedig, hála a Mindenhatónak, a Szabad-ság százada! És nincs ékesszólás és nincs hatálom, melyminket arra bírjon, hogy a szabad versenynek, a sza-badságnak teréről ismét a privilégiumok sáncai közévonuljunk.“1 Széchenyi a század eszméjével, a szabadverseny hirdetésével bizonyára nem elégedett volnameg, hanem kényszerítő rendszabályokhoz nyúlt volnaa törvény végrehajtása érdekében. Erre pedig annálinkább szükség lett volna, mivel a törvénnyel sem amagyarok, sem a nemzetiségek nem voltak megelé-gedve.

A képviselőház nemzetiségi tagjai a liberális javas-lattal szemben kezdettől fogva elutasító állást foglaltakel. A Mocsonyi Antal oláh képviselőtől benyújtott ki-sebbségi javaslat a politikai egységes nemzet helyébehat egyenjogú, országos nemzetet, történeti országosnépséget akar tétetni: magyart, románt, szerbet, szloj-vakot, oroszt, németet. Magyar csakis a törvényhozás

1 Eötvös nov. 25si beszéde u. ott

213

és központi hivatalok nyelve legyen, a magyar koronazászlói mellett a nemzetiségek zászlói is alkalmaztassa-nak; területi elhatárolást kimondottan nem kíván ugyan,de elárulja, a végcél ez. A vita folyamán Eötvös össze-gezte a nemzetiségek egymástól eltérő követeléseit — aszerbek kevesebbet kívántak, mint az oláhok —: 1. rae-gyek és törvényhatóságok nemzetiségek szerint kére-kíttessenek ki, 2. minden megyében egy nyelv legyenuralkodó, 3. az ország hivatalai, méltóságai, képviseletenemzetiségi arány szerint osztassanak meg. Találóanjegyezte meg Eötvös, hogy ez a cujus regio, illius relUgio elvnek átvitele volna a nemzetiség terére: az egy-nyelvűnek dekretált megyében a többi nemzetiség el-nyomatnék, minek következése a vallásháborúkhoz ha-sonló véres nyugtalanság lenne. Mindez nem használt;a nemzetiségek akkor még nem voltak érettek arra,hogy Deák és Eötvös liberális javaslatában saját fejlő-désük kedvező feltételeit felfedezték volna. Így lőn anemzetiségi törvény egyoldalú kiegyezés: mi magyarokfelajánlottunk és megadtunk mindent, amit csak mél-tányosság és akkori műveltségünkön uralkodó libera-lizmus szerint kellett, sőt lehetett megadnunk; a nem-zetiségek azonban, kik 48-as és abszolutizmus korabelitanulságaikat siettek elfelejteni, visszautasíták legjobb-jainknak, Deák és Eötvösnek békülő kezét és passzívrezisztenciával elhagyták a magyar közéletet.

Ezen állásfoglalásuk és makacsul hangoztatott te-rületi követeléseik szükségszerűen növelték a magyar-ságnál az egyenjogúsítási törvénytől idegenkedést.A törvényt Deák személyes tekintélye és a negyvenesévek nemzedékének még élő tagjai hajtották keresztüla képviselőház retortáin. De a vezetők és tömeg közttátongó örvényt nem sokáig lehetett leplezni. A kép-viselőház nem sokáig türtőzteti magát és nem riadvissza attól, hogy a Nemzeti Színház ügyében magátDeákot leszavazza: a magyar színháznak megadja, aszerbektől megtagadja az államsegélyt. E szavazás rosszómen volt a nemzetiségi törvény sorsára.

V. A KÖZJOGI ELLENZÉK KIALAKULÁSA

A közjogi és nemzetiségi kiegyezés Széchenyi tanaiértelmében előfeltétele volt nemzetünk békés fejlödé-sének. Ez előfeltételek létrejöttek ugyan, de csak papi-roson, a valóságban azonban sem az 1868:44. törvény-cikk meg nem oldá a nem-magyar nemzetiségek problé-máját, sem 1867:12. be nem fej ezé a nemzet kebelé-ben évszázadok óta dúlt testvérgyilkos közjogi küzdel-met, hanem annak lángjait csak táplálva, még maga-sabbra növeszté. 67 óta a közjogi harc permanenssélőn és a magyar közélet centrális, minden egyebet hát-térbe szorító problémájává.

A hatvanhetediki koronázás külső pompa és lelke-sedés dolgában felülmúlt minden mást, mióta csak anemzet Habsburg-uralkodó fejére tette Szent Istvánkoronáját. A lelkesedés, mint nálunk mindig, őszintevolt, a magyar vér keleti hévvel forrott fel öröm ésgondtalan bizakodás érzelmeiben, megtalálván végre azelnyomatás keserű évtizedei után a királyt, kinek al-kotmányos érzelmeiről és a magyarsághoz hajolt szívé-ről immár tények tanúskodtak. A szívből jövő ünnep-lés magában véve is bizonyítá, hogy a kiegyezés egy-előre még csak a nemzet érzéseit, e minden érintésrehangosan rezonáló instrumentumot hódítá meg, nempedig eszét és higgadt értelmét. A szív pedig, az érzel-mek viharának kitéve, változékony; ma még a királyés hitvese, a magyarok védangyala uralkodik rajta, deki tudja, nem veszi?e holnap újra birtokába a régi lakó,kurucálmok fényes istensége, Kossuth Lajos?

Kossuth már a koronázás előtt kibontá a régi köz-

215

jogi lobogót. 1867 május 224, Deákhoz intézett nyíltlevelében tiltakozik a készülő kiegyezés ellen, melymegfosztja őt a reménytől hazája jövendője iránt. Sze-mére veti Deáknak, hogy 48-as és 61-es elveit szögreakasztotta, minden áron békülni akar és a nemzetet a„jogfeladás sikamlós terére“ vezeti. A kiegyezés nemegyéb szerinte, mint Jellasics legszégyenletesebb köve-teleseinek megvalósítása, melyeket pedig 48-ban Deákés Eötvös is felháborodással utasítottak vissza. Ő teháta régi maradt, Deák azonban eltért a 48-as alaptól, még-pedig Bécs kedvéért. „Lassan-lassan lelebben a fátyola Béccseli alkudozások titkairól. Ügy látszik, mindezmár kicsinált dolog, s az országgyűlés csak arra vanhivatva, hogy a bevégzett tényt regisztrálja.“ ígyneki csak Kasszandra-szerep jut, de Kasszandrának— mondja — igaza volt!

Deák röviden nyilatkozott. Vádiratnak neveziKossuth levelét, mellyel szemben ő, aki mindent nyil-vánosan tett és nézeteit senkire rá nem kényszerítette,eljárását nem tartja szükségesnek igazolni. Joggal emeliki, hogy működését nem a szenvedélyekre, hanem ahideg megfontolásra alapítja. Ez utóbbi előtt csakugyannem kellett magát igazolnia; a szenvedélyek előtt pedigúgyis hasztalan fáradt volna. A magyar szenvedélyekKossuthnak voltak ősi birtoka, melyet ő Kasszandra-levelével újra elfoglalt. Az ő lelke a nemzet kollektívlelkével homogén volt s abszolút biztossággal tudtamegtalálni a nemzeti tömegekhez vezető utat. Kasz-szandra-levelében elragadja a kiegyezési mű alkotóitól48 egész aureoláját és a géniusz természetes mozdula-tával teszi azt saját fejére.

Hatvanhéttel negyvennyolcat állítja szembe. Márföntebb láttuk, e kettő közt nem volt ellentét. 48 félbe-maradt 67, ez pedig befejezett, kiépített 48. Kossuthmaga is tudatában volt e nyilvánvaló egyezésnek. Ő avalóságban 48-at éppoly kevéssé helyeselte, mint 67-et,ő nem volt 48-as, hanem 49-es; 48-at 49-hez képest ala-csonyabb fejlődési foknak tartá, melyhez visszatérnünkjogfeladás lenne. Ünnepélyes és magánnyilatkozataibólegyaránt kiderül ez. 1861-ben a nemzet békülő hangú-

216

latával szemben határozottan kijelenti: „Bocsássatokmeg barátaim, hogy magamról is szólok. Jogom vanhozzá. Életem egy nyitott könyv. Azt tudja Isten s avilág, hogy én nem vágyom semmire, hogy ambíciótnem ismerek. Engem becsületes embernek nem lehet,nem szabad félreérteni. Magamról szólva nem magam-ról, hanem az ügyről szólok. Nevem elvet, irányt sze-mélyesít. Aki engem mond, 1849-et mond. Aki engemmegtagad, 49-et tagadja meg.“1

Nem kevésbbé félreérthetetlenül nyilatkozik Klap-kával szemben, mikor ez a porosz-osztrák háború al-kalmával Bismarckkal tárgyalván, a porosz államférfiú-tói ha nem is a 49-es, de a 48-as függetlenség — Vindétpendance si non de 49 dans tous les cas de 48 — bizto-sítását követelte. Kossuth ezen haragra gerjed. „Ezenén annyira megütköztem — írja a tábornoknak —, eztelveimmel annyira homlokegyenest ellenkezőnek s aforradalom célját már a kiindulási pontnál annyirakompromittálónak találom, hogy mulaszthatlan köre-lességemnek ítélem azt ünnepélyesen desavouirozni.“ —„Kérdem tehát önzéstelen, tiszta hazafiúi érzettel Tá-bornok Urat: egyetért-e velem abban, hogy működé-sünk célja sem nem 1848, sem semmi más, mint az18494 függetlenségi nyilatkozat megvalósítása? és hogyez a zászló, mely alatt küzdeni fogunk s melyet semszerencsében, sem szerencsétlenségben meg nem taga-dunk? E kérdéssel a cél egysége van dezignálva; cél-egység nélkül nincs az egyesülésnek objektuma. Énnem kétlem, hogy Tábornok Úr ebben egyetért, merthiszen ha nem 49-ért, úgy nincs miért forradalmat ha-zardirozni.“2

„Boldog Isten, hát miért csináljunk forradalmat, ha48 is elég eredmény?“ írja egy más, szintén Bismarck-kai tárgyaló magyarnak.3 „De már én, ki a független-ségi nyilatkozatot indítványoztam, s aki a 49-i zászlót

1 Levele Jósika Miklósnak 1861 dec. 20. Kossuth Iratai V.kötet, 124. 1.

2 1866 júl. 5Á levele Klapkához, Iratai VI. kötet, 269. 1.3 1866 júl. 4-i levele Kis Miklóshoz, id. m. 277—79. 1.

217

két császári hatalom ellenében fennlobogva tartottam,nem fogom soha, soha és semmi körülmények közt eztmegtagadni, még kevésbbé fogom valaha oly combina-tióhoz kezemet nyújtani, melynél 48-rai lealkuvás vankiindulási pontul felvéve,“ ... „ha ön a 48 garantírozá-sát tűzte ki a porosz kormánnyal szövetkezés objektummául, úgy köztem és ön közt éppoly kiegyenlíthetettlen politikai divergencia van, mint köztem és Deákközött.“

„Nem nyilatkozom a vélemények felett. Azért,mert valaki 48-as és nem 49-es, igen becsületes emberlehet, mint Deák is kétségtelenül az, de politikailag ve-lem kiegyenlíthetetlen ellentétben áll. Ellentétben, melyminden tranzakciót kizár.“

1866-ban Negyvenkilenc címen ad ki politikai folyóiiratot. Ezen álláspontján ő mindvégig megmaradt, akésőbbi 48?as párttal soha nem érezte magát azonos-nak, sőt keserűen gúnyolódott a törpe nemzedéken,mely 48-ban is képes függetlenséget találni. 49?ben ő afüggetlenségi nyilatkozatot, a pragmatica sanctio meg-tagadását és a dinasztia trónvesztését kedvelte, amikkésőbb csak forradalom és külső segítség által lettekvolna megvalósíthatók. Innen az abszolutizmus alattfolyton növekvő keserűsége, mikor hazulról jövő hír-hozók a forradalmi szellem hanyatlását jelentik és hogyotthon a forradalmat legföljebb mint „utolsó rosszat“veszik számításba. A magyarság valóban elfordult49-től; a függetlenségi nyilatkozat programmjával mégKossuth sem gyűjthetett volna magának 67 körül párt-híveket.

Ilyen körülmények közt páratlan politikai zseniálistás volt, hogy Kossuth Kasszandraslevelében és egyébnyilvánosságnak szánt nyilatkozataiban a közösügyeskiegyezést nem 49 április 14?e, nem a függetlenségi nyi-latkozat nevében támadja meg, hanem 48 nevében, me-lyet ő maga elvfeladásnak tart, s melyről elismerte,hogy Deák programmjával azonos. Kossuth ismerte aző népét és korlátlanul uralkodott rajta azáltal, hogyannak időnkénti érzelmeihez csodálatos simulékony-sággal áthasonult. 49 jelszavával elnéptelenítette volna

218

a kiegyezés elleneinek táborát, míg a 48-as lobogó ki-bontásával mindörökre tönkretette 67 híveit.

A tömeg 48-at hallott, de 49-et értett. Ezt a saját-ságos dolgot csak Széchenyinek a zavart és elfacsartideákról szóló elméletével érthetjük meg. 48-ról a ma-gyar tömegek nem gondoltak többé, hanem — éreztek.A szabadságharc eseményeit értelmük helyett szívük-kel és érzéseikkel fogták fel. A harc nagyszerű esemé-nyei, a fiatal honvédsereg romantikus hőstettei, Bra-nyiszkó és Budavára, Bem hadjáratai, majd a nagy-szerű halál, az abszolutizmus embertelen bosszúállása,a nemzeti mártírok vére és az életbenmaradtak gyászamind összeolvadtak egyetlen képpé, mely a magyarságősi kívánságait, le nem bírható függetlenségi érzésételeven, életpompás színekben ábrázolta. Az egyszerűemberek százezrei számára 48 a primer nemzeti érzés-nek adekvát kifejezése volt. 48-at csak csodálni és sze-retni, keserű sóvárgással visszasírni lehetett, de hozzájózan hidegséggel közeledni, akadékoskodó kritikávalszétboncolni nem. Hiába tiltakozott még oly tünemé-nyes egyéniség is, minő Andrássy volt, az ellen, hogya közjogi ellenzék nevezze magát 48-asnak, holott mi,Deákípártiak vagyunk az igazi 48-asok, — ezt a nem-zeti tömegek meg nem értették és el nem fogadták.És hiába magyarázta Deák az ő meggyőző világossá-gával, hogy 48-ban mint csirában benne volt az egészpalánta, az egész 67-es közösügyes rendszer közös mi-nisztériumával és delegációival együtt: az ő egyénisé-gét is lebírta az ősi érzelem, mely a Duna és Tiszasíkjain évszázadok óta uralkodott a lelkeken. Deák ésAndrássy érvelése csak az iskolai műveltségre hatott,azokra, kik történeti események részleteit és közj )gifinomságokat fölfogni képesek voltak. A tömegekről efelvilágosítások hatástalanul pattantak vissza. 48 meg-maradt a magyar függetlenség gyűjtőlencséjének, melymagában egyesíti Bocskai és Bethlentől Rákóczin átKossuthig minden nemzeti hősünk fogalmát, magábanfoglalja a teljes nemzeti autonómiát és mindazon szén-vedélyeket, melyek Bécs százados nyomása alatt ben-nünk kifejlődve végül kurucos németgyűlöletben érték

219

el tetőpontjukat.1 48 szabadjára ereszti a nemzeti indu-latokat, s ezzel végső kifejlődésében maga is átalakult49-cé, csak a neve marad 48.

A kormányzónak csak a kezét kellett kinyújtania,s máris elragadta a kiegyezéstől a népszerűséget, a tö-megek szívét. A kiegyezés hívének nem maradt megmás, mint a gondolkodó rész, a művelt középosztály,továbbá azon elemek, melyekre a kormánynak be-folyása lehetett. Azaz főként az egész alacsonyművelt-ségű nemzetiségi területek, míg a Duna-Tisza magyarvidékei kezdettől fogva kiegyezésellenes hangulatot ta-núsítottak. Egyelőre azonban ez a megoszlás csekélybefolyással volt a parlamenti pártviszonyokra, mivel aválasztási jog földbirtokhoz kötött korlátozásaival akisebb parasztság és a zsellérek tömegeit kizárta apolitikai életből. A 48-as pártnak eleinte alig van par-lamenti híve, tagjai csekély faj súllyal bíró egyéniségek,vezetőjük Madarász József, kinek forradalombeli sze-replése még sokkal frissebb emlékezetben volt, sem-hogy nagyobb tekintélye lehetett volna.

A parlamentben a közjogi szakadást tulaj donképennem is a 48-as párt, hanem azon férfiak hozták létre,kik a 674 országgyűlésen Deák felirati javaslatávalszemben a radikálisabb határozati pártban tömörültek.Vezérük gróf Teleki László halála után Tisza Kálmánés Ghiczy Kálmán lett. A 614 országgyűlésen még nagyvolt a hatalmuk, kicsi híja, hogy le nem szavazták Deákfelirati javaslatát. Később azonban, 66—67-ben, Deákbékülékeny politikája már oly sikereket mutathatottfel, melyek elől a képviselőházi többség, szinte kizáró-lag a műveltebb középnemesség tagjai, el nem zárkóz-hatott. Tiszának kurucosabb iránya így nemcsak ki-sebbségbe jutott a kiegyezést előkészítő bizottságok-ban és a képviselőház plénumában, de a kiegyezési tör-vények létrejövése után egyszerre csak azon vette

1 Bizonyítéka ennek azon közismert tény, hogy 48-asaink, acsekély műveltségűek, kiknél a politika hamisítatlanul érzelem volt,kivétel nélkül németgyűlölők voltak, holott 48-ban a németség, afrankfurti Pál-templom parlamentje volt jóformán egyetlen ba-rátunk.

220

észre magát, hogy még határozottan körülírt pro-grammja sincsen.

A párt baloldalinak hívta magát, a 48-as szélballalszemben, s programmja egyelőre abban állt, hogy a ki-egyezéses Deák-párt politikáját ellenezte. Ebből kon-krét esetekben múlhatatlanul belső ellentétek szármáz-tak; így szakadt ketté a párt már 1868 elején a delegá-ciók miatt: Tisza-Ghiczyék hajlandók résztvenni a de-legációkban, Jókai Mór és a lapja, a Hon körül csopor-tosuló kisebbség nem. A párt ugyan csakhamar ismétegybeforrt, de a szakadás világossá tette, hogy a bal-oldaliság még nem elég pártprogrammnak, ezért ter-jeszté elő 1868 március 17?n Tisza Kálmán Nagyvára-don az úgynevezett bihari pontokat, melyekből az or-szagos balközéppártnak — ez lőn a hivatalos kifeje-zés — 1868 áprilisi hivatalos programmja készült.2 Esze-rint a pártalakulás célja az alkotmányos előhaladás ésaz osztálygyűlölködések által fenyegetett társadalmirend fenntartása — ez szól a 48?asok földosztó propa-gandája ellen, mely, mint láttuk, az alföldi parasztságközt véres jeleneteket okozott; célja még egyúttal „ha-zánk függetlensége és alkotmányossága kellékeinek ré-szint megtartása, részint alkotmányos úton visszaszer-zése“, — ami viszont annyit jelent, hogy e kettős fel-adatnak a Deák-párt nem tud eleget tenni. Pozitív kö-vetelmények: a delegációk és közös minisztériumokmegszüntetése, magyar hadsereg felállítása, pénz? éskereskedelmi ügyeink függetlenítése és hazánk törve-nyes függetlenségének „diplomáciai elismertetése“. „Azezen célból egyesült párt — mondja a pártprogramm —határozottan fog a kitűzött irányban haladni, de hig-gadtan fogja megválasztani működésére az időt, azalkotmányos eszközöket, kerülve mindazt, mi ingado-zásra lenne magyarázható, de kerülve oly izgalmak elő-idézését, melyek az alkotmányos küzdelmet lehetetlení-tik és hazánkra nézve veszélyesekké válhatnának.“3

1 V. ö. (Toldy István) Öt év története. Pest, 1872.2 Kónyi: Deák beszédei V. kötet, 356. 1.3 Ez a programra több-kevesebb változtatással megmaradt a

balközép egész életén át s 1872-ben (v ö. Hon jan. 21-i számát)

221

A Tisza-párt tehát programmjában a két szélsősé-get akarja egyesíteni: Deák békés, alkotmányos fel-fogását, higgadt harcmodorát és a 48-asok közjogi kö-vetéléseit. Közös minisztérium, delegáció, gazdasági éshadiközösség megszüntetése felborítaná a kiegyezést ésúj paktumot tételezne fel a király és nemzet között.Hogy ez akkor békés úton teljességgel lehetetlen volt,a vak is láthatta azon nehézségek után, melyeket a ki-egyezési tárgyalások okoztak. A balpárt programmjatehát kivihetetlen volt, s benne rejlett már csirakéntaz elvtagadás, a közjogi programm szögreakasztása.Tiszának e felemás programm miatt már akkor őszin-teséghiányt vetettek szemére — ítélkezésre sem elégegyéni adatunk, sem alkalmunk nincs itt —, de a hely-zet tisztább lett volna, ha elfogadja Deák kiegyezésétmár akkor, nem pedig hét év múlva, vagy pedig nyil-tan csatlakozik Kossuthhoz, kibontja a 48-as zászlót 67ellen, s ezzel a Madarász-féle felelőtlen politikusoktólelveszi a népszerű jelszót, lét joguk egyetlen alapját.

A balközéppárt hasznát nemzeti életünkre sokanabban látják, hogy komoly ellenzéke lévén a Deák-pártikormánynak, ennek lehetővé tette, hogy a bécsi centra-lista törekvéseket az ellenzék hatalmára hivatkozvavisszautasítsa. Lehet, hogy ez valóban így volt. Demásrészt kétségtelen, hogy a kormánynak és kiegye-zésnek aránytalanul nagyobb kára származott a bal-középpárt működéséből, semmint haszna. Tisza Kálsmán pártja puszta létezésével akadályozta a közjogiszakadék betemetését és újból megbizonyítá, hogy ezországban elég a meglevő viszonyokat tagadni, a pro-duktív munka árán elért eredményeket visszautasítani,s ilyen tisztán negatív programmal lehet pártot, hatal-mat, népszerűséget szerezni. Veszedelmes tan, annálveszedelmesebb, minél komolyabb emberek bizonyítsjak példájukkal. A balpárt nem az alföldi tömegekretámaszkodott, hanem a vármegye nemesi közönségé-

hivatalosan proklamáltatik, mint az országos baloldali párt pro-grammja.

222

nek vagyonosabb rétegeire. A vidéki nemesség az,melyből Tisza és Ghiczy Anteusként újra meg újraerőt merítenek. Így, amikor a képviselőházban a közös-ügyes törvényjavaslatnak többsége mutatkozik, átteszika harcot a vármegyébe. Tisza Biharban, Ghiczy Kornélromban terjesztik elő indítványaikat a közösügyek el-len s a vármegyék sietnek „hazafiúi aggodalmaikat“dekretálni s ezzel a törvény szerint beleavatkozni.A balpárt ugyan ezzel sem akadályozta meg a 67-estörvényeket, de egyszersmindenkorra prejudikált aközigazgatás reformjának, mert a vármegyék ismét azalkotmány erős bástyáinak bizonyultak, melyek mégakkor is harcolnak alkotmányért, mikor az erkölcste-len országgyűlés már rég eladta a nemzet jogait.E régi és hibás nézetet Tiszáék juttatták ismét be-csülethez.

Még veszélyesebb következésekkel járt a balpárt-nak időleges együttműködése a 48-as szélső ballal. Bára két párt egymással rendesen hadilábon állott, mégisegyütt voltak, valahányszor arról volt szó, hogy a Deák-pártot és a kiegyezést támadják. E vállvetett küzdelemdicsősége inkább a szélső balnak, mint a balközépnekkamatozott. Az évről-évre megújuló budget-, újonco-zási, honvédelmi vitáknak szinte egyetlen anyaga a ki-egyezési hiányok leleplezése volt, amely munkában aszélső balt taktikai vagy alkotmányos tekintetek nemkötötték s így a balpártról hangzó kritikát hazafiúi el-keseredésben és túlzásokban könnyedén túlszárnyal-hattá. A parlamenti tárgyalásokból így mind hatalma-sabban emelkedett ki a 48-as ideál; a balközép műveltemberei, jobb meggyőződésük dacára, ezen ideál hor-dozóivá váltak. A parlamenti műsoron ismét az ősi szín-játék szerepelt: a Jó és Gonosz harca, Ausztria és aNemzet örök küzdelme 48 és 67 formáiban. A balközépstatisztaként segédkezett 48-nak, melynek harsonása,ellenállhatatlan ékesszólással, zseniális felelőtlenséggela száműzött Kossuth volt. A kiegyezés ellen használtparlamenti fegyverek az ő fegyvertárából, az ő nyiltleveleiből valók. A ceglédi népkörhöz intézett nyílt

223

levelében1 megmondja, mit akar a 48-as párt. „Akarja,hogy Magyarország, a régibb törvényeket nem is em-lítve, az 1723:1., 2. és 3., az 1790: 10. és az 18484 tör-vénycikkek értelmében őt megillető függetlenséget, azönálló kük és hadüggyel együtt, békés és alkotmányosúton visszaszerezze, ez lévén állami létele és szellemis anyagi felvirágoztatásának egyik előfeltétele. Akarja,hogy a haza polgárai születés, vallás és nemzetiségrevaló tekintet nélkül egyaránt szabadok és jogokranézve egyenlők legyenek, nemcsak a szellem holt betűi-ben, hanem a valóságos életben is. Akarja végre, hogya haza polgárainak úgy szellemi, mint anyagi jóléte atörvényhozás és társadalmi élet mezején előmozdíttas-sék.“ Kossuth ezt a programmot is a magyarság lelké-bői vette, hisz nem volt és nem lesz magyar, ki mind-ezt nem akarná. De mindezt az akkori viszonyok kö-zött, a nagy bajjal tető alá hozott kiegyezés után azonhirtelenében s még hozzá „békés és alkotmányos úton“megvalósítani csak az remélhette, aki utópisztikus pori-tikát űzött.

Deák programmja a valóság talaján állva, gyatrahomokbuckákban is megbotlott, mialatt a 48-as pro-gramm szabadon lengett az utópisztikus magasságok-ban és nevette a földönkúszók köznapi nehézségeit.A küzdelem tehát egyenlőtlen volt.

1 Ez a Bobory Károlyhoz címzett levél, megjelent a MagyarÚjság 1870 március 164 számában, reá ez a lap állandóan mintpártprogrammra hivatkozik.

VI. A HATVANHETES KORMÁNYPÁRT

Kossuth Lajostól származik az a kitűnő megfigyelés,hogy Deák Ferencnek békülő politikájához az országtöbbségét egyedül 61-i ellenzéki szereplése hódítá meg.Mint tudjuk, a 61-es országgyűlést az összmonarchiaelvéhez akkor még görcsösen ragaszkodó fejedelemharagjának nyilvánításai közben oszlatta fel s ezzel abékülés reménye egyelőre dugába dőlt. Az országgyű-lés 48-hoz ragaszkodását Deák fejezte ki, mint a nem-:zet ellenállásának igazi reprezentánsa, magára vonvána bécsi kormány és az uralkodó neheztelését, de meg-szerezvén egyszersmind oly széleskörű tömegek szim-pátiáit is, melyek egyébként az ő méltányos, erkölcsialapokon nyugvó politikájához nem tudtak volna fel-emelkedni. „Deák bálványa az országnak — írja 1862-ben az emigránsoknak egy itthoni megfigyelő1 —, sohaoly magasan nem állott senki újabb időkben az egésznemzet előtt, mint ő, a páratlan. S ha látnád, hogy ahatározati pártbeliek hogyan csúsznak-másznak előtte.S ne higyje senki, hogy Deák tágítni fog. Ott fönnBécsben, kivált a magyar kancelláriánál (— hol a47-esek, a 48 előtti Magyarország hívei ültek —) hara-gusznak reá, hogy ő, ki most diktátori szerepet játszshatna az országban, sem nem szól, sem nem mozdul,sem nem tesz semmi avance-ot, a kiegyezésre. Őt emiattvalóságos calamitásnak nevezik.“ Ami Bécsben kalami-tás, az itthon bálvány és dicső tekintély, így volt ezmindenkor az osztrák-magyar vegyesházasság idején.

1 Hajnik Pál levele Kis Miklóshoz. Kónyi: Deák beszédeiV. kötet, 46. 1.

225

A nemzet életvágya, függetlenségi törekvése mostDeákban testesült meg, így jutott ő a népszerűség azonfokára, melyet korábban sem ő, sem Széchenyi el nemérhettek.

Deák befolyása és erkölcsi súlya az a tőke, mely-nek kamataiból a kiegyezés pártja az első években él-degél. Mellette még Andrássynak nagyúriasan hódítóegyénisége jött számításba, továbbá Eötvös Józsefnekés a negyvenes évek még néhány vezéregyéniségénekszelídebb s mind kisebb kört megvilágító fénye. A kez-det nehézségein a pártvezérek személyes tulajdonai se-gítették át a közösügyes pártot, mely nem csekély tá-maszt talált még azon népszerűségben is, melyet a koro-názás ünnepi ténye szerzett és növelt lobogó lelkese-déssé Ferenc József és királyi neje számára. De semtekintély, sem népszerűség nem tart örökké, a szalma-lángok magyar földjén pedig legkevésbbé. A közös-ügyes palánta meggyökerezéséhez állandó melegre voltszükség, melyet a parlamenti életben jól szervezett párts átgondolt, vonzó erőre képes programm hozhatottvolna létre. Sajnos, ez mind a kettő elmaradt.

A Deákípárt mindvégig szervezetlen tömeg, aminővéa véletlen alakítá születésekor, a hatvanegyes ország-gyűlés felirati vitája alkalmával. Vezetője a miniszter-elnök, miután Deák a neki felajánlott formális veze-test visszautasítá. Ő a háttérben, a kulisszák mögötttanáccsal szolgál, a képviselőházban tekintélyével fe-dezi a kormányt, de aggkor és betegség szemlátomástelhatalmasodnak rajta. Egyébként is úgy látszik, minthaéletének nagy munkáját, a kiegyezést létrehozva, a nálaszokatlan energiafejlesztésre visszahatás állana be, minta negyvenes években, mikor még élénk kötelesség-tudása sem tudta őt az események passzív szemléleté-bői kimozdítani. A párt névtelen többsége, az új nem-zedék tagjai, úgy politikai belátás, mint erkölcsi fel-fogás dolgában messze hátramaradtak az öreg vezetőkelőkelő egyéniségétől, miből természetesen konfliktu-sok származtak, így például a szerb színházügyben, mi-kor a párt Deákot és a józan vezetőket egyszerűen le-szavazta. Hogy Deák az ilyen összeütközésektől harc

226

nélkül visszavonult, s a teret átengedte a feltörekvőnemzedéknek, ezt egyedül az öregkor kézlegyintő böl-csessége, testi bajok és egyéniségének alapvonása: ahiábavaló küzdelemtől, a csak-azért-is-től vonakodásmagyarázzák. Így érthető, miért oly kevés a Deák-pártarculatján a valóban deáki vonás és miért válik belőlerövid idő alatt oly képződmény, mely a második libe-ralis nemzedék valódi típusának tartható.

A párt programmja a közösügyes kiegyezés fenn-tartását és általános liberális elveket foglalt magában.Gróf Andrássy Gyula 18674 miniszterelnöki bemutat-kozásakor szinte kizárólag közjogi programmot ad.Politikájának célja „Magyarország alkotmányos függet-lensége és önállóságának biztosítása, a birodalmi kap-csolat hű megőrzése mellett“. Teendői: újonc és adóbiztosítása, helyhatósági önkormányzat, a sajtószabad-ság helyreállítása.1 Kultúra és gazdasági programmnaknyoma sincs. Pedig most, az alkotmányos élet helyre-állítása, a közjogi kérdés megoldása után szinte maguk-tói tolulnak elő az évtizedes homályból Széchenyireformeszméi, anyagi és szellemi műveltségünk helyre-állítását és új megalapozását célzó töméntelen gondo-latai. Belőlük az új kormánypárt programmjában, egynem sok, annyit sem találunk. Az új párt nem köve-tője Széchenyinek, hanem liberális és mint ilyen, busz-kén vindikálja magának, hogy a negyvennyolc előttireformpártnak, a liberális ellenzéknek ő az egyenesutóda, nemsokára felveendő a szabadelvűpárt nevet is.A hatalomra jutott, egyedül uralkodó párt Széchenyitermékeny ideái helyett a doktriner liberalizmus jel-szavai után nyúl, melyekből a forradalmi lelkesedéstüntével, az élet hétköznapi szürkeségében mindinkábbelvész a tartalom s átveszi uralmát az üresen kongófrázis.

Liberális világnézet dolgában az ellenzék nem ma-radt el a kormánypárt mögött, hisz vezére Kossuth, azigazi, a legnagyobb liberális volt. Ilymódon kormány-pártot és ellenzéket egyesegyedül a közjogi kérdés vá-

1 Lederer: Andrássy beszédei I. kötet, 201. 1.

227

lasztá el egymástól, amelyben, mint tudjuk, az ellenzéknépszerű, a Deák-párt népszerűtlen programmot voltkénytelen vallani. E kedvezőtlen helyzetből egyedülhatalmas gazdasági, szociális és kultúrprogramm segít-hette volna ki, ilyennek felállítása és megvalósításaegyedül vette volna el a közjogi ellentét élét, előbb-utóbb szétbomlasztotta volna a közjogi pártszervezete-ket és lehetővé tette volna az országnak új világnézetialapokon való differenciálódását. Egészséges pártalaku-lásnak, egészséges parlamentarizmusnak, melyben apártok angol minta szerint egymást felválthatják a kor-mányban, ily összefoglaló, a nemzeti élet minden terétújra szabályozó programm volt az előfeltétele.

A Deák-párt alapvető hibája volt, hogy erőteljes,aktív fellépésre alkalmas programmot nem nyújtott, sőtmég liberális intézményekről és reformokról sem be-szélt s így a parlamenti iniciatívát átengedte az ellen-zéki pártoknak. Pozitív cselekvés helyett lusta tömeg-ként várta be az ellenzék: szélbal és balközép támadá-sait, melyekben ez természetesen a közjogi kérdés nép-szerű fegyvereit forgatta. A parlamenti élet ilymódonszinte kizárólag közjogi problémák tárgyalásából és agépezet köznapi zakatolásából adódik: kérvények,újonc, adók, napi szükségletek, vasútkoncessziók, hitel-ügyek morzsolódnak le, de országos visszhangot a köz-jogi problémák, a közjogi botrányok keltenek. Közvet-len a koronázás után országos izgalmat támaszt TiszaKálmán javaslata, mely szerint a 48-as honvédekneknemzeti ajándék adandó, amit az ellenzék a király el-len, a koronázási ajándék pendantja gyanánt használki. Hasonlóképen országos izgalmak származnak Hevesvármegye és Eger város magatartásából, mikor ezek atörvényhatóságok Kossuthnak váci levelével szolidáris-nak nyilvánítják magukat s az ebből keletkező bonyo-dalmak során tisztán politikai ügyben ellene szegülneka kormánynak. Ez ügyben napokon át a legnagyobbelkeseredéssel folyik a parlamenti vita, Deák többször,Eötvös József egy ülésben négyszer is kénytelen fel-szólalni a kormány védelmére az ellenzéki indítványokés interpellációk tömegével szemben. Egy józan ész-

228

járású képviselő, Besze János, Kossuth egykori híve,találóan jellemezte e haszontalan vitákat: „Uraim, soka teendője az országgyűlésnek; a nép érdekeiért mégnagyon keveset tettünk. Csak terhek elvállalásáról gon-doskodtunk, s azalatt, míg az idő halad, a nép érdekeinem igen tárgyaltatván, a bizalmatlanság konkolyai el-hintetvén országszerte, midőn már a városokban is ígykezdenek nyilatkozni (— mint Egerben a lázongók —),s a minisztérium szigorú kötelességében eljár és ezt je-lenti, afölött tanácskozni, hogy kielégítőié vagy nemkielégítő a felelet és a dolgot akkorra halasztani, mikormég egy képviselő ígért indítványát majdan jövőre befogja adni, ezt én nem értem.“1 Hogyan is érthette éshelyeselhette volna józan ész és hazafiság a közjogiharc e modern parlamenti csiráit, melyekből azóta aházszabály vitáknak, technikai obstrukciónak, parla-menti őrségnek egész rendszere fejlődött ki.

Az ellenzék két árnyalata egymással versenyezvehasznált ki minden alkalmat, mikor a Deák?párt állító-lagos jogfeladását, honáruló paktálását az ország színeelőtt kipellengérezhette. E célra jó volt bármely kifeje-zés, mely a 67: 12. törvénycikkből, a közösség fenn-állásából következve, a kiegyezéshez hozzátartozott smin a magyar országgyűlés a kiegyezés tartama alattönállóan nem változtathatott. Közös költségek, közöshadügyminisztérium, közös kapcsolat s egyéb ily ki-fejezéseknél évről-évre elkeseredett viták folynak ésmár akkor elmondatik mindaz, amit 67 ellenzői és vé-delmezői a következő félszázadon át jobb ügyre méltókitartással ismételgettek. Tisza Kálmán már az elsőbudgettárgyalásnál javasolja, hogy közös költségek he-lyébe az „ország állami szükségleteinek fedezése“ tétes-sék, mire Deák maga válaszol, megmagyarázván, hogya közös költségek országgyűlésileg szavaztatnak meg,tehát Magyarország pénzügyi szuverenitását a kifogá-solt szó nem sérti, következőleg közjogi sérelemről szósem lehet. Mindamellett az ellenzék tovább követeli az

1 Besze János beszéde 1867 október 30-án a képviselőháziNaplóban.

239

átkos közös szó törlését, úgyhogy végül Andrássykénytelen a bizalom kérdését felvetni és a Deák-párttalaz ellenzéket leszavaztatni.1 Ez történt 1867 tavaszán;1868 elején megalakulnak a közös minisztériumok, me-lyeknek közös címe annyira sértette Tisza Kálmánt síme, most csakugyan nem közösnek, hanem birodalmi-nak nevezik magukat. Nosza elő az újabb panasszal,most már a birodalmi ellen a közös érdekében! Tiszáékbejelentik, hogy „az 1867: 12. törvénycikk megsérte-tett azáltal, hogy a közös miniszterek az ezen törvény-nyel és Magyarország önállóságával meg nem férő biro-dalmi miniszter címét vették fel“. Megint Deáknak kellsíkraszállnia s zseniális egyszerűségével hozni világotez összezilált, elfacsart ideák között. A kérdés pozitívtartalmatlanságát s vele az ötvenéves közjogi címküz-delem értelmét találóan jellemzik szavai: „Már pedig,bocsássanak meg, tisztelek, becsülök minden meggyő-ződést, hanem azt sohasem fogadhatom el, hogy Ma-gyarország önállása, alkotmánya és ezzel együtt lételelegyen veszélyeztetve azáltal, ha a közös miniszter ma-gát birodalmi miniszternek nevezi.“2

Mi egyéb ez, mint a józan ész, az értelem hangja,melyet egy emberöltővel előbb Széchenyi hangoztatott!De amint Széchenyi propagandája sem hatott el az or-szagban máshova, mint az aránylag csekélyszámú ki-művelt emberfők közé, hasonló korlátok zárták el Deákmérsékletét is a nagy tömegek elől. A lelkesedés elülté-vei, a koronázás és kibékülés fénypompás képei elhal-ványodtával, miután a vezéregyéniségek is visszavonuló-ban voltak — Andrássy 1871-ben Bécsbe ment közöskülügyminiszternek, Eötvös József ugyanez évben meg-halt, Deákot betegsége erőtleníté —, a Deák-párt hívei-nek köre a vagyonos, tehát rend- és békeszerető, mű-veit osztályokra szorult össze. Vele tartottak a közép-nemesség még el nem hanyatlott rétegei, főkép a nem-zetiségi vidékeken, hol a nem-magyar nemzetiségek fe-nyegető erőgyűjtése napi megfigyelés tárgya volt s az

1 Lederer id. m. I. kötet, 206. 1.2 Kónyi id. m. VI. kötet, 75. 1.

230

ottani magyarságot Deák előrelátó, bölcsen békülékenypolitikájára fogékonnyá tette. A felvidéki nemességszinte teljes számban Deák-párti volt; egy kortárs né-zete szerint: könnyű az Alföldön szélsőnek lenni!1

Deák-párti volt a katholikus klérus, melyet Deák ésEötvös katholikus közéleti tevékenysége, meg ősi lója-litása vont 67 mellé; Deák-párti volt az írók és költőktöbbsége, az Akadémia és Kisfaludy-Társaság körei, hola negyvenes évek békés irodalmi fellendülését akartákújra elővarázsolni; Deák-párti volt a magasabb hivatal-noki kar, a bírák — ekkor még többnyire nemesek —,valamint a vagyonos zsidóság, mely a 48-as törvény-hozásnak földbirtokfelszabadító, kereskedelmi és ipar-szabadságot statuáló rendelkezéseiből kezdett immárhasznot vonni. Egyszóval Deák-párti volt mindenki, ki-nek újabb zavarok esetén félteni és veszteni valója volts aki magasabb műveltségénél fogva Deák koncepció-ját megértve, békés fejlődést óhajtott.

Mindez azonban távolról sem volt elegendő kép-viselőházi többség biztosítására, még oly szűkkörű vá-lasztói jog mellett sem, mely az 1848 és 49-i törvényekértelmében szinte kizárólag ház- és földbirtokhoz, vi-déken legalább egynegyed úrbéri telekhez volt kötves ilymódon a zsellérek, uradalmi cselédek, ipari mun-kások és segédek százezreit kizárta a politikai tevé-kenységből. A kiegyezési országgyűlésen a Deák-párthatalmas többséggel rendelkezett: a közösügyes javas-latot 257 szavazat fogadta el 117-tel szemben, az elsőbudget-javaslatnak pedig 317 többsége volt 18 ellenzéki-vei szemközt. Ez a parlament még a közösügyek meg-állapítása előtt gyűlvén egybe, régebbi korszak marad-ványának tekinthető, míg az újabb képviselőházakösszetételét már a népszerűtlen kiegyezés szabta meg.67 óta a Deák-párt csak az értelmiségi osztályokra tá-maszkodhatott, sőt a vármegyék is kisiklottak befolyásaalól és Tisza Kálmán és Kossuth izgatásainak termé-keny talajává váltak. Ilyen helyzet szülte a kiegyezési

1 II. Kákay Aranyos (Ábrányi Kornél): Tisza Kálmán, politikaiéleti és jellemrajz. 1878. 100. 1.

231

korszak legrútabb hidráját, a mindenkori kormányok-tói kiinduló korrupciót s vele együtt a protekció rend-szerét. Alkotójának a közvélemény gróf Lónyay Meny-hért miniszterelnököt tartá, ki az 18724 választásoknálelőször alkalmazta rendszeresen a hatalmi nyomás ésvesztegetés eszközeit. A vád kétségtelenül méltányta-lan, mert a parlamentáris kormányforma e kinövéseiértegyes ember nem, csak viszonyok tehetők felelőssé,melyek romlott légkört árasztanak ki magukból, a kor-rupció kifejlődésére kedvezőt. E romlott viszonyokatazon körülmény hozta létre, hogy a kiegyezéssel szem-ben a tömegek hangulata ellenséges volt, viszont a ki-egyezés radikális felbontására, a forradalom megújítássara sem mutatkozott semminemű hajlandóság. A nem-zet nem akart kiegyezést, de nem akarta azt sem, mia kiegyezés megszüntetésének következménye lettvolna: újabb harcot Ausztriával és a dinasztiával. Eb-bői származott a kormány állandó kényszerhelyzete:fenntartani a 67-es kiegyezést a nemzet ellenére is, min-den kínálkozó eszköznek felhasználásával. Felelősségetérző kormány másként nem tehetett, mert nem tehetteki újabb konfliktusnak a magyarságot, mely ez esetreeleve is semmi áldozatkészséget nem tanúsított. Több-ségszerző eszköz volt elsősorban a közigazgatási gépe-zet befolyásolása kinevezett államtisztviselők, sőt tör-vényhatósági, vármegyei hivatalnokok útján is, melyutóbbiakra a kormány az autonómia megkerülésével afőispán által gyakorolhatott nyomást. A választásokérdekében a megyei nemességet is organizálni kellett;itt elég volt egyes befolyásos egyéneket megnyerni,akik aztán rokonság, sógorság, atyafiság, konnexiókáltal egész vidék közösügyes hangulatát biztosították.Persze e középbirtokosokat lehetőleg szilárd kapcsok-kai kellett a kormányhoz láncolni. Erre szolgált töb-bek közt a képviselőség, mely a vármegyék földjén atörzsökös nemesi családok sarjain kívül alig állt más-nak nyitva. Viszont a nagynehezen összehozott parla-menti többséget is biztosítani kellett, nehogy az ellen-zék kíméletlen támadásai alatt, népszerű programm hí-ján szétfolyjon, elbomoljon. Errevaló volt a szintén

232

Lónyay idején fellendült úgynevezett közgazdasági te-vékenység: a hetvenes évek beteges „gründolási“ kor-szakában gombamódra szaporodó ipari és kereskedelmivállalatok, részvénytársaságok igazgatósági helyei, fel-ügyelő tagságai, melyeket a liberális államhatalom ár-nyékában növekvő kapitalista vállalatok természetesena kormánynak tetsző egyénekkel töltötték be. A kor-rupció mély csatornákon ömlött be a társadalmi ésgazdasági életbe: politikai célból adattak vasútkoncesz-sziók olyan vidékeken, hol a gazdasági élet még semmiszükségét nem érzé a világforgalomba kapcsoltatásnak;vasútvonalak épültek csodás görbeséggel, minek egyet-len indító okát valamely kormánypárti birtokos szemé-lyes érdekében találhatta meg a beavatott. Egyes ilyüzletek, melyekben a vezető körökhöz közelállók tö-megei voltak érdekelve, országos feltűnést és országosbotrányokat keltettek, így a határőrvidéki erdők ügye,a keleti vasút s egyebek.

Feltűnés és botrányból ritkán következett tisztu-lás. A közvélemény éber kritikusainak, mikor a korrup-ció eseteit szellőztették, nem erkölcsi tisztaság, hanema kormány lejátszatása, s általában 67 kompromittálásavolt a céljuk. A közjogi megoszlás oly férges gyiimöl-csökét termett, minők Széchenyi legkeserűbb sötéten-látását is igazolták. A hatalom birtokában ülő pártkénytelen erkölcsi színvonalát tudatosan leszállítani,szemet hunyni tagjainak erkölcsileg meg nem enged-hető gazdagodása, anyagi manipulációi előtt; viszont ahatalom birtokából örökre — forradalom bekövetkezésséig — kizárt ellenzéknek minden eszköz jó, hogy ellen-felének morális betegségét minél élesebb formában, atúlzó gyűlölet minél kiáltóbb színeiben vigye a közön-ség elé s így a kiegyezésre minél halálosabb csapásokatmérjen. A korrupciónak ellenzéki kritikája a legjobbakarattal sem nevezhető erkölcsinek. Az ellenzék a kor-mánytól kiinduló anyagi korrupció ellensúlyozására ér-zelmi és értelmi korupciót fejleszt ki, főként a hírlap-irodalom segélyével. Gyűlölködő természetünk szabad-jára eresztve valóságos orgiáit rendezte a sajtószabad-ságnak, a fórum embervadászatok színhelyévé tétetett,

233

sorsukat a legjobbak sem kerülték ki és jellemző a köz-hangulat félrevezethetőségére az a tény, hogy szín-magyar vidékek lakossága kőzáporral fogadja a vona-tot, melyben Komárom hősét, Klapka Györgyöt sejtik.1Hírlapirodalmunk, melyben 48 előtt Kossuth, az abszo-lutizmus alatt Kemény Zsigmond voltak hangadók,szemlátomást süllyed és válik játékszerévé skrupulusnélkül terrorizáló kalandoroknak. A kiegyezést követőévek erkölcsbírája a balközép vezérújságírója, Cserná-tony Lajos volt, kit egykorú tanú jellemez e lesújtószavakkal: „gyűlölködő, epés, kárörvendő, cinikus, szív-teíenül kíméletlen s kíméletlenül gúnyos; az igazságiránt teljesen érzéketlen, a röhögtető durvaságok, durvaráfogások s viszonozhatlan piszkálódásokban mesteriegyénisége rövid idő alatt korrumpálta az egész sajtót,sőt a közönséget is“.2

A szenvedélyek szabadra eresztésében Tisza Kál-mán balpártja többet és maradandóbbat művelt, minta színtelen és tehetségben szűkölködő szélbal. A válasz-tói mozgalmak és az állandó „piszoksúrolási“ hadjáratsegélyével a középosztálynak, az értelmiségnek egyse-gét és nyugalmát is feldúlta. A nemzet immár nem kétpártra, de két ellenséges táborra szakadt, melyekbentétlen gyűlölködés volt a napi munka, míg a polgárikötelesség, vele az állampolgári szolidaritás érzése, melyaz abszolutizmus idején megvolt, ismét meglazult. Jobblelkek hiába ismerik fel a bajok okát a közjogi viszály-ban s hiába sürgetik a politikai életnek közjogiról világ-nézeti alapokra fektetését.3 A Deák?párt cselekvésrenem képes többé, s tétlen henyeségben várja az elkövet-kezendőket. Pedig még szétzüllése esetén sem lehetettszó a kiegyezés felbontásáról vagy revíziójáról, mivelezt Ausztriától és a dinasztiától csak oly hallatlan nem-zeti erőfeszítés csikarhatta volna ki, minőre a magyar-ság akkoriban teljességgel képtelen volt. A hatalmat

1 (Toldy István) öt év története. Pest, 1872.2 Kákay Aranyos (Kecskeméthy Aurél): Újabb fényt és árny:

képek. II. kiadás. 1877. 58. 1.3 így Csengery Antal képviselőházi beszédeiben és nagy-

kanizsai beszámolóiban, összes művei IV. kötete.

234

tehát a Deák-párt kezeiből a diadalittas győzőnek, aTisza-partnak ugyanazon a 67-es alapon kellett átven-nie, melynek kompromittálására éveken át féktelenszenvedéllyel mindent megtett. Szinte prófétai az inte-lem, melyet Tisza felelőtlen izgatásai ellen intéz 1872-ben a pártokon kívül álló kitűnő történész, SchwarczGyula: ha egyszer a balközép át fogja venni a hatal-mat, kormányzatát legkevésbbé sem fogják megédesítteni azon baloldali tömegek, melyeket arra tanított,hogy delegációval kormányozni, magyar hadsereg nél-kül, hazaárulás. „Mert ha eddig azon hazafias tömegek-nek az lett mondva, hogy azoknak száma, kik ma hűfiai a hazának, napról-napra fogy s azok, kiket önökvezetnek, azt hitték, hogy egyedül önök azok, kik méghűk maradtak a hazához: akkor nem kis eszmezavartfog okozni a közerkölcsiségre nézve és annak előnyérenem fog válni, ha önök kormányra jutnak egy koalícióértelmében, ha a nép azt fogja gondolni, íme azon ke-vesék, kik eddig hívek voltak a zászlóhoz, azok is hűt-lenek lettek a hithez és zászlóhoz! hűtlenek a hazához!Nem áll önöknek érdekében e kétértelműség.“1

Ez az eset csakhamar bekövetkezett. A Deák-pártlélektelen, politikai működésre képtelenné vált tömege1875-ben szétesett, belőle körülbelül 210 képviselő egye-sült a Tisza-féle balközép 70 tagjával, miután GhiczyKálmán már előkészíté nem a koalíció, hanem a teljesegyesülés, a fúzió útját. Az új párt Deák beleegyezésé-vei a szabadelvűpárt nevet vette fel s természetesenfenntartás nélkül 67-es alapra helyezkedett. WenckheimBélának átmeneti miniszterelnöksége után Tisza Kál-mán vette át az új párt vezetését és a miniszterelnök-séget, melyet végleges bukásáig, 1890-ig meg is tartott.Ez a tizenöt esztendő az úgynevezett Tisza-korszak,melyről a legújabb kor közvéleménye nem a legkedve-zőbb ítélettel bír s melynek bűneivel az egyetlen mar-káns egyéniség, Tisza Kálmán vállait terheli meg. Azesemények összefüggését vizsgálva, óvakodni fogunk a

1 Schwarcz Gyula 1872 szeptember 30-i nagy beszéde a kép-viselőházi Naplóban.

235

felelősséget egyes emberekre hárítani. A Tiszaiéra ge-rince, hordozója a szabadelvűpárt, mely viszont egye-nes utódja, teljesen homogén továbbképződése a ko-rabbi Deák-pártnak. Feladata ugyanoly emberfeletti,ugyanoly abszurd és népszerűtlen, mint elődjéé. Váltó-zatlanul fenn kell tartania a hatvanhetes kiegyezést azország hangulatával, az ellenzék támadásaival szemben.Az ellenzéki pártok a kiegyezés ellen korlátlanul, felelőt-lenül használják ki a néphangulatot, a szenvedélyeket,ellenük a kormány valódi liberális alapon nem tudtöbbé védekezni. Parlamenti választások liberális mó-don, az embereknek tisztán szabadságérzetére és értei-mére apellálva, a nemzet szellemi konstitúció ja folytánfeltétlenül a kiegyezés ellen döntenének. Tisza Kálmántehát ugyanoly kényszerhelyzetben van, mint Deák-párti elődjei. Igazi parlamentarizmus és liberális válasz-tói jog helyett ragaszkodni kénytelen az eddigi szűk-körű választói rendszerhez, hogy a nagy 48-as tömegekszóhoz ne jussanak s még ennek keretében is eszközök-höz nyúlni, melyek a kormányhatalom befolyását aliberális elvek sérelmével minél szélesebb körre ter-jesszék ki.

A parlamentarizmus e beteg formáját Tisza a Deák-párt hagyatékában készen találta és most kormány-rendszerré építi ki magyar politikusnál szokatlan ener-giával és következetességgel. Először is háttérbe szo-rítja a Deák-párt embereit, táborkarát régi pártjából,a balközépről s itt is az ő személyes barátaiból szer-vezvén meg. A parlamenti gépezetet bihari nemesurakkezébe adja, kikre minden körülmények közt feltétle-nül számíthatott, viszont a független és tehetséges em-berekre bizalmatlansággal tekint, őket nemcsak a be-folyásos helyekről, de pártjából is kiszorítja. Ugyanilyszervezés folyik a vármegyékben, a kerületekben, ahivatalokban, a gazdasági és társadalmi élet mindenterén. Mindenütt a kormánytól függő egyének és érdé-kek, melyeknek szervezett együttműködése azt a lát-szatot hozza létre, mintha a 67-es kiegyezés a nemzetszimpátiáit bírná s mintha a 67-es parlamenti többséga nemzet többségét képviselné.

236

Terünk hiányzik arra, hogy Tisza rendszerét, minta korrupciós parlamentarizmus egyik jelenségét el-helyezzük a nagy sorozatba, mely a XVIII. század köz-ismert angol korrupciójától megszakítatlanul húzódika modern francia, olasz, sőt legmodernebb cseh ésosztrák parlamenti betegségekig. Ma már a parlamenta-rizmust és általában a kormányformákat liberális illú-ziók nélkül, történeti alapon ítéljük meg s nem csodál-kozunk, ha a lelki fegyelem elvéről lemondó kormány-formát korrupciótól kezdve belső hazugságokon át anyilt terrorig látjuk ide-oda ingadozni. A magyar libe-ralizmus parlamenti bűneit is ez teszi érthetővé.A betegségek csirái ott rejtőznek a liberális parlamen-tarizmus szervezetében s érettük egyes ember felelős-sége meglehetősen összezsugorodik. Tisza Kálmánéannál inkább, minél felelőtlenebb támadásokkal szem-közt kellett az állam érdekét, a 67-es kiegyezést meg-védenie s minél kevesebb támogatást talált a magyar-ság széles rétegeiben, melyeket — s ezért már az övéa felelősség — korábban ő maga segített elidegenítenia közösügyes kormánytól. A balközép elvföladása utána szélbali ellenzék egyedül hordozza fennen 48 zász-laját és bár magasabb értelmiség, a tömegekre hatókiemelkedő egyéniségek nem állottak rendelkezésére,mégis veszélyes ellenfele volt a kormánynak. Azzátette főként a turini száműzött támogatása, aki ugyanmagányos óráiban nagy lenézéssel gondolkodott e 48-asepigonokról, de a nyilvánosság előtt, jobb híján, őketismerte el itthoni exponenseinek.1 Kossuth alakja mostis ott állott fenyegető árnyként a kormány láthatárán,egy-egy nyilatkozata végigrengett a magyar szíveken shatását a Tisza-kormány a legnagyobb nehézségekkeltudta paralizálni. A 48-as, 1884 óta hivatalosan: függet-lenségi és 48-as párt jelentéktelenségének Kossuthegyénisége adott súlyt, ő tett és gondolkodott a párthelyett. Midőn a párthívek 1874-ben, az országos han-

1 Kanapépöreit a függetlenségi párttal in camera caritatisintézte el. V. ö. pl. Ugron Gábor ellen irányuló levelét HermanOttóhoz 1890 szept. 25-én. Iratai X. kötet, 341. 1.

237

gulat hanyatlásakor, az ország „felvillanyozása“ mód-jait tudakolják tőle, cselekvő politikát s olyan tárgyakfelvetését ajánlja, mik a párton kívül is szélesebb ér-deklődésre számíthatnak. Ilyennek tartja a vámszerző-dés ügyét, mely azóta csakugyan állandó izgatószerevolt a közjogi ellenzéknek.1 Kossuth ezen kulisszamögötti irányító szerepéhez aggkorában is hű maradt,csodálatos szellemi frisseséggel kísérte figyelemmel azitthoni eseményeket és fedezte fel a kormány védeke-zésében a réseket. Még 1892-ben is utasítja híveit, hogya Hentzi-ügyben „szakadatlanul folytassák az izgatásta lapokban.“2 A közjogi ellenzék így különösebb szel-lemi megerőltetés nélkül tanult bele szerepébe, s afelelősségnek még árnyékától is mentesen rendezteévről-évre az obligát nemzeti küzdelmeket a közös-ügyek ellen.

Tiszának személyes uralma azonban idővel annyiramegszilárdult, hogy a közjogi ellenzék úgy parlament-ben, mint azon kívül lokalizált veszélynek volt tekint-hető. Még inkább quantité négligeable voltak azonidőnkénti gyorsan tűnő pártalakulások, melyek 67-esalapon állva majd a közélet tisztaságát, majd konzer-vatív reformokat követeltek s többnyire katona nélkülivezérekből állottak. Legnevezetesebb köztük SennyeiPál konzervatív töredéke, mely egy időben 30 parla-menti tagot számlált, de már a következő választások-nál szinte nyom nélkül eltűnt. E töredék nagyművelt-ségű tagjai a doktriner liberalizmus helyett pozitívrefompolitikát sürgettek; Sennyei prezumtív trónörö-kosét, Apponyi Albert grófot, egyenesen ágrárszocializ-mussal, a parasztság fellazításával vádolták meg, deállandó pártszervezetet nem tudtak alkotni, mert semegymásközt meg nem egyeztek, sem azon néprétegek-hez el nem hatoltak, melyekre konzervatív politikátlehetett volna alapítani. Sennyey még arra sem volthajlandó, hojy propagandáját a köznemességre kitér-jessze, annyira féltette az arisztokrácia politikai ural-

1 Kossuth Iratai VIII. köt. 495. 1.2 Id. m. X. köt. 393. 1-

238

mát.1 Nem akadt tehát senki, aki Széchenyi eszméitkilencmillió magyar kiműveléséről megvalósította és anemzetet a közjogi szakadás egyiptomi fogságából ki-vezette volna. A konzervatív irány kudarca óta aTiszától különálló 67-es töredékek tisztán személyesalakulatok olyan egyének körül, kiknek tehetségükmiatt nem jutott hely a kormánypártban, vagy pedigannak korrupciós rendszere vitte őket ellenzékbe.Körülbelül ugyanez az eredete az 1878-ban megalakult,de szélesebb alapokra csak 1897-ben helyezett nemzetipártnak, melyről részletesen alább fogunk szólani.

A hatalmat Tisza Kálmán erősen tartá kezében.A rendszer kifogástalanul működött. A parlamentiszükségletek: újonc, adó, nagyobb emóció nélkül sza-vaztattak meg, az állam pénzügyei fokozatosan javul-tak. A kiegyezés tehát rendesen funkcionált, csak itt-ott, véderőviták alkalmával, hallatszott egy-egy reccse-nés s nyomában kint az utcán egy-egy puskalövés, melya felelőtlenül felizgatott tömeg egy-egy ártatlanjáttalálta.

Tisza személyes uralmának s a tényleges centráliszációnak köszönhető, hogy Magyarország nehézség nél-kül beilleszkedett az új liberális-parlamentáris állam-rendszerbe, a nyugati államok közé, ahol a helyet szá-mára Deák, Kossuthnak dunai konföderációs tervévelszemben, kijelölte. Magyarország a monarchia kereté-ben mindinkább egységes és konszolidált benyomásttőn s ezt még a nemzetiségi kérdés sem zavarta, melyetTisza megoldani nem, de elhallgattatni tudott oly-képen, hogy a nemzetiségeket ingerlő rendszabályoktóltartózkodott, viszont a nemzetiségi törvény rendelke-zéseit nem sietett végrehajtani. A románok a passzi-vitás politikáját követték, nagyobbszabású irredentárasem Románia, sem Szerbia nem vállalkozhatott, mertezidőben mindkettő függő viszonyban volt Ausztria-Magyarországtól.

A magyar egységgel szemben annál siralmasabb

1 V. ö. Beksics Gusztáv liberális előadásait: Milleniumi törté-net X. kötet, 721. 1.

339

látványt nyújtott Ausztria, hol a német hegemónia vég-kép megtört s helyébe a szláv népek föderációjánakterve nyomult előtérbe. Az osztrák állam elcsehesítéséta Hohenwart-féle kísérlet alkalmával Andrássy mégmeg tudta akadályozni, de fellépése a magukkal tehe-tétlen liberális németeken nem sokat segített. Ausztriaígy belső küzdelmektől elgyengülve kénytelen volt kül-ügyi politikáját a magyar külügyminiszternek aláren-delni, ki régi magyar tradíciók értelmében Orosz-országban látta a monarchia és a magyarság ősi ellen-ségét. Az orosz ellen megkötötte Bismarckkal a német-magyar szövetséget s az oroszok balkáni politikájaelé bástyának megszerezte Boszniát és Hercegovinát.Ugyancsak a német-magyar érdekközösség dolgát szol-gálta, mikor az osztrák államférfiakat 1870-ben szemé-lyes fellépésével visszatartá, hogy a németet, reváns-ként Königgrätzért, hátbatámadják.

Andrássy európai politikáját Tisza Kálmán és rend-szere fedezte és állandósította halála után. Külügyipolitikánknak gyökerei a nagy tömegekhez nem értekle, a német-osztrák-magyar szövetség eszméje csak aműveltebb körökben volt népszerű, továbbterjesztéséreakarat és propaganda egyaránt hiányzott. Külügy-miniszter és miniszterelnök megelégedtek azzal, hogya delegáció jóváhagyta politikájukat. A nemzetet senkise tanítá külpolitikai tényekre és gondolkodásra, minekfolytán e téren is szenvedélyeire hagyatkozott. Boszniamegszállása országos felháborodást okozott a török„testvér“ miatt, kitől a gonosz osztrák el akarja vennitartományát s éppen a mi vérünkön. Tekintélyes poli-tikusok léptek fel és tiltakoztak az új „közös“ ügyellen.1 De ez a felháborodás is gyorsan elült s a máso-dik nemzedék visszatért foglalatosságaihoz, mint játé-kaihoz a gyermek, kinek láthatárán felhő sem fodorul.

1 Ezt elismerte és saját személyére nézve megbánta grófApponyi Albert: Emlékirataim I. Budapest, 1922. 100. 1. Ezen, azén művem első kiadása óta megjelent emlékirat egészben vévekevéssé meggyőző plaidoyer azon gondolat mellett, hogy a kiegye-zés rendelkezéseit békés úton meg lehetett volna javunkra változ-tanti és hogy a nemzetnek Apponyit ezirányú törekvéseiben támo-gatnia kellett volna.

VII. A KAPITALIZMUS KEZDETEI ÉS A Z S I D Ó S Á G S Z E R E P E

Harminc év perspektíváján és az utóbbi esztendőkvéres ködhálóján át a második nemzedék sorsát sze-rencsésnek láthatjuk. Élete nyugalmát nagy dolgoknem zavarták. A százados közjogi probléma a kiegye-zés óta egyszerűen parlamenti tárgyalások objektu-mává lett, míg a nemzetiségi kérdés, mely korábbanszintén véres exploziókat okozott, Tisza Kálmán kor-mánya alatt mintha elaludt volna. A magyarság létét ésuralmát ez országban senki sem veszélyeztette, az ősiellen, az örök hűtlen élettárs, Ausztria pedig krízisről-krízisre tengette életét s agresszív fellépésre annálkevésbbé gondolhatott, mert a közös uralkodó, lovagiasszótartással, őszintén elfogadta a 67-es dualizmust ésvégkép lemondott az összmonarchia történeti konstruk-ciójárói. A régi osztrák hatalmi törekvéseket úgy kör-nyezetében, mint a bécsi kormánykörökben tétlenségrekárhoztatá. Ferenc József király, Erzsébet királyné és(részben) Rudolf trónörökös méltán tettek szert a ma-gyarság körében népszerűségre, mert ők valóban meleghívei voltak a magyarságnak. Az ország tehát sütké-rezve a jó szóban és simogatásban, a magyar megelé-gedés ez olcsó légkörében nyugodt békességgel látna-tott hozzá anyagi és szellemi műveltségünk századoshiányainak pótlásához.

Az anyagi művelődés terén e második korszak anyugateurópai népek századeleji fejlődésének felel meg.Amint a napóleoni háborúkra következő hosszú béke1814—48 közt Francia-, Német- Olaszországban a kapi-talisztikus gazdaság kizárólagos uralomra jutását és

250

első virágkorát hozta, ugyanezen gazdasági változásmegy végbe nálunk 1867 után. Politikai viszonyok éstársadalmi fejlődés szoros kapcsolatban jelentkeznek.A kapitalizmus 15. és 16. századi történetéből tud-juk, hogy e gazdasági rendszer teljes kifejlődéséhezelsősorban szabadság, a társadalmi és gazdasági viszo-nyok szabad alakulásának lehetősége volt szükséges.Bármely bámulatraméltó munkát végzett légyen is a16. század korakapitalizmusa, midőn egyszerű augs-burgi és nürnbergi polgárok nyitják meg a tőke ereje-vei a föld gyomrát, hozzák napvilágra annak kincseit,teremtenek új iparágakat és bányavállalataikban, Kelet-Indiától Nyugat-Indiáig terjedő kereskedelmi hálóza-tuk kontorjaiban emberek hatalmas tömegeinek adnakmunkát és művelődési lehetőségeket: ez a fellendüléscsak ideiglenes, mozgékonysága a középkori viszonyokkötöttségében korlátolt. A délnémet patricius családoktőkéje buborékként pattan szét a francia és spanyolabszolút uralkodók nyomása alatt, kik dinasztikus ésvallásháborúik szolgálatában halálnak szánják a fel-törekvő kapitalizmust. A 17. század végén és a 18. szá-zadban ugyan újabb mozgalom észlelhető, ekkor mármaguk az uralkodók, francia királyok, rajnai németfejedelmek alapítanak virágzó iparágakat és telepeket,melyek körül csakhamar magánosok kezén is tőke kép-ződik és sokszorozódik a legkülönbözőbb módokon:ipari, kereskedelmi vagy földbefektetés által. De mind-ez csak néhány csöpp a tengerben. A gazdasági életettovábbra is lekötve tartják a rendi privilégiumok, mégakkor is, midőn a feudális társadalom középkori gazda-sági szervezetével már képtelennek bizonyult Európamegszaporodott lakossága ellátására. E régi társadalmiszervezetben egyes vidékek permanens éhhalállal küz-döttek, munkásosztályok generációi — német takács-falvak, angol gyáripari munkások — betegségben éséhínségben fogantatva tengették életüket, míg másterületek jó termés idején állatoknak szórták az életet,hogy szűkös esztendőkben maguk is közel jussanak azéhhalálhoz. A feudális társadalom produkciója nemtudott többé alkalmazkodni a megnövekedett fogyasz-

242

tási szükséglethez s az egyéni iniciatívát lekötve sem atermények kicserélését, sem pedig elszállítását és aszükséglet szerint szétosztását nem volt képes esz-közölni.

Ilyen általános emberi szükségletek hozták létre akapitalizmust. Adott gazdasági viszonyokból, korlátoltföldi területen kinőtt jelenség ez, történetileg születettés múlandó képződmény, minő volt előtte a feudálisgazdasági rendszer a Karoling-berendezkedéssel együtts még korábban a római latifundiumok, görög város-államok vagy mezopotámiai monarchiák rabszolgagaz-dasága. A kapitalizmus kifejlődött, mert szükséglettélett, midőn elődje, a feudalizmus kötött gazdaságirendszere, feladatának nem volt képes többé meg-felelni. Amidőn kétségtelenül kiderült, hogy az emberimunkaerő, helyhez, időhöz, jogi, társadalmi, rendi pri-vilégiumokhoz, céhszabályokhoz, árumegállító, magán-és városi vámjogokhoz kötve nem láthatja el az emberiszükségleteket, amiből logikusan következett a továbbilépés: ha a kötöttség csődött mondott, be kell vezetnia szabadságot, a szabad mozgást, a szabad versenyt.E gazdasági gondolat természet szerint ott hatott elő-szőr és legerősebben, hol a gazdasági szabadság előfel-tételei, a politikai szabadságok már készen voltak:Angliában, ahol a szabad tőkegyűjtés, egyéni iniciativaés szabad verseny már a 18. században hatalmas ered-menyeket teremt: gyáripart, technikai haladást, a ter-menyek rendezett kicserélését, szükségletnek megfelelőközlekedési eszközöket s a tengeri kereskedelem ki-építésével megveti Anglia jólétének és függetlenségé-nek alapját.

A modern kapitalizmus tulajdonképen Angliánakliberális intézményei közt született meg. Kapitalizmusés liberalizmus kezdettől fogva támogatják egymást;ahol az egyik megjelenik, nem nyugszik addig, míg tár-sát is be nem hozza. Így érthető, hogy 1814—48 a libe-ralizmus kifejlődésével egyidejűleg egész Nyugat-Euró-pára nézve a kapitalizmusnak is hódítási korszaka.Egyéni és politikai szabadság, állampolgári egyenlőségvédelme alatt mindenütt gazdag középosztály jön létre,

243

melynek vagyona immár föld és ház helyett tőkében,ipari és kereskedelmi vállalatokban, ezeket kifejezőpapírokban nyugszik. Az új korszakot szemléltetőenjellemzi a vagyon új megoszlása. Míg a feudális ésabszolút államban a nemzeti vagyon túlnyomólag aföldbirtokban összpontosult s ennélfogva a privilegizáltföldbirtokos osztálynak, főúri, főpapi és nemesi rend-nek képezte tulajdonát, addig most, a kapitalisztiko-liberális korszak alatt, bár a földbirtokban az eddigjogtalan paraszt is osztozik, a főkülönbség, az újdon-ság most az, hogy a földbirtok immár csak bizonyoshányadát teszi a nemzeti vagyonnak, melynek tekinté-lyes része a földbirtoktól függetlenített tőkében és atőkétől életrehívott ipari és kereskedelmi vállalatokbantalálható. A vagyon ez eltolódásából a politikai háta-lomnak és műveltségnek új megoszlása is következik.Kapitalisztikus államokban a hatalom letéteményese atőkés osztály, a liberális ideák képviselője, elsősorbana polgárság, mely politikai befolyásából aszerint engedát bizonyos részt a régi „történeti“ osztályoknak, fő-papságnak és nemességnek, amennyiben azok birtokú-kat s ezáltal a kapitalisztikus gazdaságban befolyásukatis megtartani képesek.

Szükséges volt e kitérés árán a nyugateurópai pro-cesszust főbb vonásaiban jellemeznünk, hogy a meg-felelő magyar jelenség speciális vonásait könnyebbenfelismerjük. Nálunk a kapitalizmus a nyugati országoké-val egyidejűleg nem fejlődhetett ki. Nem pedig egy-részt az ősi alkotmány középkori privilégiumai, más-részt a bécsi kormányrendszernek már fönt említettellenséges magatartása miatt. Francia, német, osztrákföldön fennállottak ugyan 1789, illetőleg 1848 előtt aközépkori korlátok, de a kapitalizmus mégis virágzás-nak indult, az abszolút uralkodók és kormányaik tévé-kenysége folytán. A mi uralkodóink e tekintetben el-hanyagoltak, sőt lealacsonyítottak bennünket az osztrákkapitalizmus, ez államilag segélyezett képződmény szol-gáivá. Ipar, kereskedelem, közlekedés nem nálunk,Ausztriában indult meg, hol annak előfeltételei MáriaTerézia, sőt elődje, VI. Károly óta megvoltak. Mikor

244

aztán a privilégiumok korlátai 48-ban nálunk is lehűliiottak, az abszolút kormánynak megint nem állott érdé-kében Magyarországot gyarmati helyzetéből kiszabadíttani s ezzel az osztrák kapitalizmus kényelmes életétmegnyomorítani. Elég itt megemlíteni, hogy az osztrákNemzeti Bank (az Osztrák-Magyar Bank elődje) azötvenes években olyan váltót, hol három aláíró köztakárcsak egy pesti kereskedő is volt, el sem fogadott.Az ötvenes és hatvanas években ennélfogva magántéren is igen kevés történt; ami kapitalisztikus alapításe korból származik, mind osztrák tőke munkája s ígyalkalmas arra, hogy az ország gyarmati függését mégszorosabbá tegye. Az a láz, mely kezdő kapitalistaországokat elfog s fantasztikus vállalkozásokba dönt,mik a valóság első érintésére kártyavárként összeomla-nak, mint a francia kapitalizmus kezdetén a 18. századelején a Mississippi-szédelgés: minket csak a kiegyezésután látogatott meg. Magyarországi kapitalizmusról szósem lehet korábban. Ez általános európai jelenségtől, ahatalom és gazdagság kiapadhatatlannak látszó fórrá-sától Ausztria és a dinasztia szorgosan távoltartottbennünket s mikor végre 67-ben a liberális Magyar-ország feltartóztathatlanul kapitalista irányt vett, Ausz-tria már hatalmas irammal járt előttünk, melyet aligremélhettünk egyhamar utóiérni.

A magyar kapitalizmus 67 körül az osztráknakfiókvállalkozása. A magyar iparvállalatok megállapít-hatólag osztrák tőkével alakulnak, még akkor is, midőnaz intézmények élén ősi magyar nevek kápráztatják aközönséget. Első vasutaink egytől-egyig idegen kézenvannak, alkalmazottjaik nagy többsége osztrák-német,kiknek Baross Gábor által történt ukázszerű meg-magyarosítását nemzeti eseménynek kell tartanunk.Persze a külföldi tőke óvakodik a gyarmat kezelésébenoly rendszabályoktól, melyek saját otthoni vállalataitérintenék, azoknak komoly konkurrenciát teremtené-nek. Az új magyar vállalatok nem a legmagasabb fokúgyártmányokat temelik, megelégszenek a nyerstermé-nyék első feldolgozásával, félgyártmányokkal, melyekkülföldre szállíttatván, az osztrák üzemekben nyerik a

245

tökélyt és magas értéket, hogy azután mi újra vissza-vásároljuk. Egyetlen példa: finom bőráruk nem nálunkkészülnek, holott mi, állattenyésztők, volnánk arra hiva-tottak, hanem Bécsben, melynek mi adjuk feldolgozásraa nyersanyagot s tőle megvesszük a kész árucikket.

Ez a helyzet a már ismert gazdasági viszonyokbóltermészet szerint adódott s mint ilyen, következésevolt a Mária Teréziától kezdve gyakorolt osztrák ipar-politikának, nem pedig a 67-es kiegyezés közös vám-területének. Elég két század fejlődését egyvégtében át-tekinteni s rögtön látjuk, hogy a helyzet éppen 67 ótajavult, gyarmati függésünk a 48, sőt 67 előttihez képestfolyton könnyebb lőn. Külön vámterület esetén talánkizárhattuk volna az osztrák tőkét, de akkor marad-tünk volna vagy szegény tőkétlen országnak, megfúl-tünk volna saját zsírunkban, vagy pedig máshonnankaptunk volna idegen tőkét, mely aztán fejletlenségünkket éppen úgy kihasználta volna, mint Ausztria. Ba-junk százados hátramaradás eredménye lévén, rajtaegyszerre, törvényekkel, vámvonalakkal nem lehetettsegíteni. Mint legutóbb fejlődő ország, mely nyugatiszomszédai után lép be a kapitalizmus közösségébe,természetes hátrányban voltunk a fejlettebbekkelszemben. E hátrány csak lassan volt paralizálható. Ésmi sem természetesebb, minthogy e tőkét nekünk azaz állam adja, új fellendülésünket az fölözze le, melyremi nyersterményeink eladása végett leginkább rá vol-tünk utalva. Ausztria és Magyarország közt a do, utdes elve érvényesült, mégpedig, mivel mi voltunk agyöngébbek, nem egyszer úgy, hogy túlfizetésre kény-teleníttettünk.

Hirtelen változást csak az a körülmény eszközölne-tett volna, ha az eddig harcos és jogász nemzet egy-szerre, máról holnapra, kereskedelmi és ipari tehetség-nek bizonyul. Ez azonban nem történt meg. Ellenke-zőleg, gazdasági életünk lassú bontakozásának egyikoka az, hogy a magyarság ez új korszakban is húzó-dozott e pályáktól. Az alacsony műveltségű osztályo-kat, a paraszti tömegeket nem érheti itt szemrehányás,őket eléggé elfoglalta a szabad birtok, az újonnan meg-

246

nyílt önálló agrárpálya, de a kiváltságos osztályok nemmenthetők fel bizonyos felelősség alól. Mint föntebbláttuk, a korábbi közbirtokosok és középnemesek te-kintélyes hányada volt kénytelen jobbágyfelszabadításés abszolutizmus nyomása miatt házi tűzhelyét elhagyni,új exisztenciát keresni. Csekély éleslátással megtalál-hattá volna ezt, ha a kapitalizmus győzelmes szekerébekapaszkodik, ha földesuraság helyett ipari és kereske-delmi pályára megy. Így a föld terményei a magyarföldmívelőtől magyar kézen át, magyar közvetítésseljutottak volna el a hazai vagy külföldi fogyasztóhoz.Sajnos, az ősi szenvedélyek nem engedték ezt. A voltprivilegizált osztályok görcsösen ragaszkodtak az „úri“pályákhoz, s inkább végkép leszállottak, fokról-fokracsúszva, a társadalmi létrán, semhogy hirtelen kiragad-ják magukat megszokott körükből és az ipari produk-ció vagy kereskedelem szolgálatába álljanak. A tönkre-ment agrárcsaládok fiai városokba tódultak s ott meg-szállották az állami, megyei, városi hivatalokat, le egészaz írnokságig, mert ezen helyeken, korlátolt látkörükés világot nem ismerő felfogásuk szerint továbbra is„urak“ — más nyelvre ily értelemben le nem fordít-ható szó! — maradhattak. Az ősi földről elzaklatottmagyarság így indult neki a tévelygésnek, miután azelső lépést, a hivatalba állást már megkönnyíté nekiTisza Kálmán protekciós politikája, s az államhivata-lóknak tőle eszközölt szaporítása.

Legújabb történetünkre fontos tény ez: az új ka-pitalizmusban a magyarság nemcsak tőkével nem, devezető szellemmel, ipari és kereskedelmi üzembeli mun-kával sem vett részt. Magyar csak a talpazat: a föld ésmívelőjenek izzadtsága. A termények feldolgozására,értékesítésére azonban nem gyakorolt befolyást, minél-fogva az értéktöbblet ára sem őt gazdagítja. A végze-tes könnyelműséggel, szervezkedési tehetetlenséggelüresen hagyott teret elfoglalta, könnyűszerrel, konkur-rencia nélkül a zsidóság, melynek gyakorlottságával,sőt évszázados ösztöneivel mi alig vehettük fel a ver-senyt.

A magyar kapitalizmusnak a zsidóság sokkal in-

247

kább hordozója és kizárólagosabb istápolója, mint másállamokban.1 Nálunk a zsidóság volt az egyetlen osz-tály, mely a szerepet magára vállalhatta, miután az or-szagban lakó népfajok, a magyarral élükön, tökéletesentehetetlennek bizonyultak a kor igényeinek eleget tenni.A történeti előzmények szintén arra utaltak, hogy amagyar kapitalizmus szervezője csak a zsidóság lehet.Az előző könyvben láttuk, mily kizárólag a zsidóságlátta el mindazon kereskedelmet, mely a rendi korszakiban magyar földön fölmerült és szükséglet volt. Az or-szag agrárproduktumának összegyűjtése, szállítása, ki-cserélése, felosztása a zsidóság munkája volt, hasznátez élvezte, amiből érthető, hogy az a kevés pénzbelitőke, mivel Magyarország a kapitalizmus beköszöntése-kor rendelkezett, szinte kizárólag a zsidóság kezébenvolt. Az ország tőkésosztálya már 48 és 67 előtt zsidóvolt, mi sem természetesebb tehát, minthogy a kapita-lizmus első munkásai és élvezői is zsidók voltak.

A kapitalista korszak elsősorban a zsidóság geo-gráfiai elhelyezésében okoz nagy változást. A rendi,feudális gazdasági rendszerben a zsidók a kereskede-lem falusi központjaiban, a nyerstermények összegyűjttése és elszállítása helyein laktak, mint ezt már fön-tebb tapasztaltuk. Az új korszakban a gazdasági életsúlypontja a városokba tolódik, a kapitalista pénzgaz-daság bankjaival, részvénytársaságaival, vállalatai bü-róival a városokat szállja meg s onnan irányítja a tech-nika fejlett eszközei segélyével a gazdasági produkciót,a nyerstermények elosztását és feldolgozását. Ehhezképest a zsidóság is elhagyja az immár jelentéktelennévált földesúri központokat, s engedelmeskedve a kapi-talizmus hívásának, beköltözik a városokba. Míg a ké-sőbbi szabad királyi és rendezett tanácsú városokbanaz 50íes és 60ías évek folyamán alig találunk zsidó la-kosságot, addig a következő korszakban a zsidóságszáma a városok többségében 10—20—30%-át teszi az

1 Szerepük közismert és tudományosan igazolva van WernerSombart: Die Juden und das moderne Wirtschaftsleben című mun-kája óta.

248

egész népességnek. A második nemzedékben lefolytnépesedési eltolódásokat megfigyelhetjük az 1900-i nép-számlálás segélyével, amikor már a kapitalista korszakhatásai egész terjedelmükben jelentkeznek. A várme-gyek területén a zsidó lakosság percentszáma a Dunán-túl, Duna—Tisza között nem emelkedik felül 1—4%-on,Erdélyben a legmagasabb percentszám mindössze 1.4%,s még az ország északkeleti és felsőtiszai megyéibenis, melyek a galiciai bevándorlásnak első lerakodó-helyei, legfeljebb 6—9% közt mozog az arányszám —kivétel csupán Máramarosl 18%, Bereg: 10%, Ugocsa:12%, Ung: 11%. Ezzel ellentétben a népesebb városok-ban a zsidóság arányszáma óriási mértékben megnőve-kedett. Míg Nyitra megye lakosságának csak 5%-azsidó, addig Nyitra városában 24.2%, Érsekújvárott11.2% a zsidóság száma. Veszprém megyében 4.2%,míg Veszprém városában 11.2%, Pápán 18.6%. Baranyamegyében csak 1.8%, de Pécs városában 9.2%. Fejérmegyében 2.5%, Székesfehérvárott pedig, hol 1840-ben9 zsidó, 1900-ban pedig már 2726 lakott, az egész lakos-ságnak 8.9%-a. Budapesten ugyanekkor 23.4%, Nagy-váradon 25.8, Szatmárban 20, Losoncon 20, Beregszá-szón 28, Munkácson 45% a zsidó lakosság.1

Az északmagyarországi városok szaporulását perszea bevándorlás magyarázza, a többi vidéken azonbanfélre nem ismerhető a falusi zsidóságnak a városokbatódulása. A Dunántúlnak a 40-es években még oly sokzsidótól lakott községeiben most, a kapitalizmus ki-fejlődése során, csak néhány családot találunk s ezekis ritkán őslakók, legtöbbnyire bevándoroltak, kiket akeletről nyugatra haladó hullám hagyott ottan. A tolna-fejér-veszprémi területen községről-községre kimutat-ható e jelenség: Hőgyészen volt 1840-ben 630 zsidólakos, 1910-ben csak 386, Bonyhádon 1840-ben 1563,1910-ben 1147, Faddon e két évben 112, illetőleg 123,

1 Az 1900. évi népszámlálás erre vonatkozó adatai összeállítvaifj. Weszprémy Kálmán: A magyarországi zsidóságról I. kötet, Deb-recen, 1907. c. művében; egyébként naivan elfogult munka, melyenelfogultságban és immár tudatos csavargatásban csak a rávonat-kozó, Egyenlőségbeli (1907) kritika-cikksorozat tesz túl.

349

Dunapentelén 85—172, Rácalmáson 73—103, Lovas-berényben 1840-ben 4263 lakos közül 1240, 1910-benpedig 3484 lakos közül csak 114 a zsidó!1

Ez utóbbi adat rendkívül jellemző. Mióta a közle-kedés annyira fellendült, hogy az uradalmak nyerster-menyeinek szállítását városokból is lehet intézni, azaznem kell többé a helyszínén, a földbirtokos kastélyamellett tartózkodni, azóta az ilyen uradalmi központoknemcsak zsidóságukat vesztik el, de általában is el-néptelenednek. Egyébként pedig a megyei községeknekzsidósága a kapitalizmus hatása alatt határozottan fosgyásnak indul s azon helyeken is, hol 1900-ban többzsidót találunk, mint 1840-ben, a zsidószaporulat a többilakosságéhoz képest aránytalanul kisebb.

Kapitalizmus és zsidóság szövetségére tanulságosfényt vet az a megfigyelés is, hogy oly városokban, me-lyek bármi okból visszamaradtak a kapitalista fejlő-désben, egyszersmind a zsidóság arányszáma is vissza-megy. Azaz a zsidóság a várost éppúgy elhagyja, mi-után abban a kapitalizmus kilátásai megfogyatkoztak,mint korábban a vármegyét. Az ipari és kereskedelmifejlődésében stagnáló Székesfehérvár zsidósága 1890—1900 közt 10.l%-ról 8.9%-ra szállott le, Komároméugyanezen időközben 13.6%-ról 12.5%-ra.2

Kereskedelem, gyáripar és pénzüzlet már a hetve-nes években a zsidóság kezén van; annál is inkább,mivel már a magyar kapitalizmus gyámolának, az oszt-rák tőkének is tekintélyes része zsidó volt. A bécsi ésosztrák zsidósággal a mienk a legszorosabb összefüg-gésben állott. Bécsi cégek, faji mozgékonyságuknálfogva, gyakran költöznek Pestre és viszont. Egykorúszemlélő szavaival:3 „Hány nagyobb cég birtokosa sze-

1 A Statisztikai Hivatal kiadványai alapján.2 Magy. Statisztikai Közlemények 27. kötet, 92- 1. Hasonlóak

a viszonyok Poroszországban, ahova a lengyel?zsidóság Posenon áttörekszik: a poseni tartomány összes lakosságának 1849«ben 57%-azsidó, 1905-ben már csak 15%, a többi kivándorolt a kapitalisztikusnyugati területekre. Berlin, mint a kapitalizmus központja, állandócélja a bevándorlásnak. Az erre vonatkozó nagy irodalmat össze-foglalta W. Sombart id. m. Leipzig, 1911, 414., 475. 1.

3 Keleti id. m. 354. 1.

250

repel most Bécsben az úgynevezett financier-k közt, kiMagyarországban s itteni üzletekben szerezte feje-delmi vagyonát s nem-e legtöbbje, vagy apjuk, nagy-apjuk, kis falusi csárdában vagy deszkakunyhóbankezdte meg üzletét pálinkaméréssel, később földet bé-relt, utóbb üzletet nyitott Pesten s végül elszármazikinnen is vagy Bécsbe, vagy valamely még nagyobbcentrumba,“ A magyar kapitalista fejlődésére tipikus-nak tarthatjuk ezt az utat: máramarosi pálinkamérés-bői pesti üzletbe, onnan bécsi bankba, bármennyire kü-lönbözzék is ez hamburgi kereskedők, rajnai vasművé-sek, francia bor- vagy selyemgyárosok pályájától. A ka-pitalizmus legyen még oly egyetemes világjelenség is,országonként specializálódott s az adott viszonyoknakmegfelelően külön formákat vett fel. Nálunk a zsidó-ság túlsúlya jellemzi.

Ez a kezdet korszakában nem is lett volna baj.A kapitalizmus oly hallatlanul gyorsan képes fejlődni,hatalmát oly rohamosan megsokszorozni, hogy üzemei-nek terjedésével a magyar zsidóság már csak számára-nyánál fogva sem tarthatott volna lépést. Amint a ka-pitalizmus annyira kifejlődik, hogy például már 200.000mozgató egyénre van szüksége, holott a zsidóság felnőttférfitagjai csak 150.000-et tesznek ki, magától elkövet-kezik a magyarság megmozdulása, mely akarva, nemakarva, kénytelen az aranyat ontó malom elé állani,mivel annak forgását meg nem tudja akadályozni. Ezaz eset kicsiben már a század végén beállott: Nagy-várad zsidó lakossága a többihez arányban tíz év alatt26.2%-ról 25.8-ra, Aradé 11.4-ről 11,1-re, Temesváré12.2-ről 11.7-re esett le akkor, midőn a kapitalista gyár-üzemek és vállalatok száma hirtelenül megnövekedett.A kapitalizmus e rohamos gyarapodásával e három erő-sen elzsidósodott város zsidó eleme nem tudott lépésttartani, azaz a most alakuló vállalatokban aránylag ke-vesebb a zsidó mozgató, mint korábban.1 Ugyanez tör-tént volna nagyban, az egész ország területén, ha ahazai zsidóság éppúgy természetes szaporodásra van

1 Magyar Statisztikai Közlemények id. h.

251

korlátozva, mint a többi népfaj. Ez azonban a liberaliz-mus uralma alatt nem így volt.

Mint láttuk, a hazai zsidóság száma 1785-ben 75.000,1805-ben 127.000, 1840-ben 241.000 s már 1871-ben541.506, Horvátországgal együtt 553.641. A liberalizmusés kapitalizmusnak mindjárt kezdetein, harminc évalatt 120 százalékos a szaporodás, ami éppoly kevéssémagyarázható természetes módon, mint az 1870—1900közti sem. 1900-ban már 851.378 zsidó lakos van Ma-gyarországon. Bármely keveset adjunk is a statisztikapuszta számaira, azt mindenesetre megmagyarázzák,miért tudta ez aránylag kisszámú faj a kapitalizmusnakmégoly rohamosan felcsigázott igényeit is kielégíteni éssaját véréből való embert állítani minden helyre, holüzleti ügyesség és lelemény kapitalista nyereséggel,profittal kecsegtetett. A galíciai bevándorló még megsem melegedhetett, máris részesévé lőn a hatalmas ka-pitalista gépezetnek, miután a már hazai magyar zsi-dóság elvileg nem volt hajlandó elzárkózni ez idegenkultúrájú és etikájú bevándorló fajtól. A fiatal magyarkapitalizmusnak előre ki sem számítható óriási erőfor-rásai így kerültek tegnap még idegen, ma csak névlegmagyar rétegek kezébe s ezzel aktuálissá vált a követ-kező kérdés, mely a harmadik nemzedék életét volthivatva döntőleg megszabni: vájjon engedtessék-e, hogya magyar föld gazdaságán idegenek válván úrrá, be-folyást nyerjenek az anyagiak után a kultúrára, a ma-gyár szellem fejlődésére is?1

A liberalizmus válaszát előre ismerjük. Laisserfairé, szabad verseny, faji különbség nincsen ember ésember közt: ilyen jelszavak irányítják a magyar üherá-lisok véleményét a kapitalista korszak kezdetén. Ki-vétel csak a 40-es évekből ittmaradt öregek. Deák Fe-renc most is hű marad Széchenyi és Dessevvffy Aurélkonzervatív felfogásához, mely az emancipációvalegyütt a bevándorlás szabályozását, eltiltását követeli.

1 A kapitalisztikus vagyon megoszlására keresztények és zsi-dók közt jellemzők W. Sombart kimutatásai id. m. 218. 1.; még ottis, hol a zsidók elismerten szegények, hatszor gazdagabbak a keresz-tényéknél. Berlin egész adójának 30%-át zsidók fizetik vagyonukból.

252

Deák 1866 februárjában a felirati tárgyak közt a zsidóemancipáció szót mellőzni óhajtja, mert abból úgy lát-szanék, mintha mi rabszolgáknak tartottuk volna őket,holott arról szó sem lehet. De a politikai jogokat megkell nekik adni, a legegyszerűbb módon: ahol a tör-vény eddig vallásfelekezetek szerint különbséget tett,beiktatandó: „minden valláskülönbség nélkül, ideértveaz izraelitákat is“. Hozzáteszi: „Van egy, amit nemhozzá kötve (a tényleges emancipációhoz), hanem ez-zel párhuzamban óhajtok és ez egy bevándorlási tör-vény, de ezt nemcsak a Mózes vallását követőkre, deminden bevándorlóra kívánnám megállapítani.“1

E józan szavak, melyeknek meleg humanizmusakétségbe nem vonható, hatástalanul hangzottak el.Az 1867: XVIII. törvénycikk az izraeliták egyenjogú-sítását minden bevándorlási korlátozás nélkül fogadjael, röviden kimondván, hogy a „keresztény lakosokkalminden polgári és politikai jog gyakorlására egyarántjogosítottaknak nyilváníttatnak“. A javaslat tárgyalássakor tartott képviselőházi beszédek színtelen liberálisszólamokkal telvék. Tisza Kálmán, mint előadó, a korfelvilágosodott szelleméről szól, meg hogy elmultakmár az idők, mikor az államokban uralkodó vallás lé-tezett és hogy amely állam ma szabadelvűnek akar lát-szani ... s így tovább, különleges helyzetünk értékelé-sének nyoma sincs nála. A magyar állam akkor való-ban szabadelvűnek akart látszani, s a szabadelvű újí-tás lehető következményein egy pillanatig sem törtefejét. Egyedül Eötvös József báró nemes lelke fordultszorongó gonddal ez elhanyagolt tömegek felé s tett,amit tehetett a zsidóság nevelése és művelése érdé-kében.

A liberális felfogás a zsidóságot, még a ma belépőgalíciai eredetűt is, következetesen vallásnak, nem pe-dig népfajnak tekintvén, a kérdés megoldásától végte-len messze maradt. Elvi álláspontja volt az oka, hogya bevándorlási törvény létre nem jött és hogy Magyar-

1 Deák 1866 február 23-i beszéde kiadva Kónyinál, III. kötet,435. 1.

253

ország, benne és vele a hazai, magyar zsidóság mindenvédelem nélkül lőn kiszolgáltatva a bevándorló idege-neknek. A fejlődés fokonként szemmel kísérhető. A má-sodik generáció alatt gazdasági életünk nyer zsidó jel-leget, hogy aztán a harmadik generációnak szellemikultúrájára is döntő befolyás biztosíttassák ez akadálynélkül betóduló idegen tömegeknek.

VIII. A MÁSODIK NEMZEDÉK SZELLEMI MŰVELTSÉGE

Hatvanhét nemcsak a közjogi és nemzetiségi viszo-nyok s a gazdasági élet és anyagi kultúra terén voltsorsdöntő. Szellemi művelődésünk is új létfeltételekközé került, amint az alkotmányosság helyreálltávalszabad rendelkezési jogot nyertünk a közoktatás ésművelődés minden ágára. 48 előtt kultúrpolitikánkat alegmagasabb fokon bécsi hatóságok irányították, mégszorosabb függésbe kerültünk az abszolutizmus alatt,ehhez képest önálló magyar kultúrpolitikáról csak 67óta lehet szó. De amit e téren a kiegyezés korszaka-ban alkottunk, az a mi munkánk s érte a felelősségetegyedül magunk viseljük.

Az első lépés a népoktatás kiépítése volt, melyetbáró Eötvös József az 1868: XXXVIII. törvénycikkelvégzett el. A „népiskolai közoktatást“ illető törve-nyünkre jellemző alkotójának nemes idealizmusa. Ki-mondja a tankötelezettséget a hatodik életévtől egésza 12., illetőleg 154g; kimondja a tanszabadságot, melyszerint a szülők szabadon választhatják az iskolát, hovagyermekeiket járatják; kimondja, hogy az oktatásnyelve minden tantárgyban a tanulók anyanyelve ésmagyar állami követelmény gyanánt egyebet nem állítfel, minthogy a hazai földleírás és történet, valaminta polgári jogok és kötelességek rövid ismertetése is ta-níttassék, természetesen szintén a gyermekek anya-nyelvén. Egyedül a felsőbb népiskolában, mely a hat-osztályú elemi iskolára következik s a fiúknál három,leánygyermekeknél két évig tart, szabja meg az anya-nyelv mellett olyan iskolában, hol az nem magyar, má-

255

sodik tanítandó nyelvnek a magyart is. A népoktatásta lehető legszélesebb alapra fekteti azon rendelkezés-sel, hogy ahol hitfelekezeti iskola nincsen, ott a községköteles a szükséges népoktatási tanintézeteket fel-állítani.

A liberalizmus vívmányainak ideális megvalósításaez a törvény, mely a művelődést beviszi a legkisebbkunyhóba is, anélkül, hogy felekezeti vagy nemzetiségiérdekeket távolról is sértene. Hogy mekkora szükségvolt rája, kiderül abból, hogy még 1870-ben is a szű-kebb Magyarország lakosságának 51%-a nem tudottsem írni, sem olvasni, Erdélyben pedig nem kevesebb,mint 78%. De amely országban az analfabéták ily tö-megben vannak, ott nem annyira a papirostörvény afontos, mint inkább végrehajtása és azon eszközök,melyek ez utóbbit biztosítják. Eötvös József, törvényé-nek végrehajtását illetőleg, a liberális ideák hatalma-ban és a magyar nép józanságában bízott, ami két-ségbevonhatatlanul szép jele nemes gondolkodásmódja-nak, de kevésbbé magasan szárnyaló, gyakorlatiasbgondolkodású egyének már akkor sem osztoztak e bi-zalmában. A népoktatási törvény tárgyalásánál márSchwarcz Gyula követelt biztosítékokat, hogy az isko-Iák csakugyan fel fognak állíttatni, mert szerinte a népjózanságára nem szabad hivatkozni. Jellemző a válasz,melyet a liberális többségtől a valóság talaján álló két-ségeire kapott: meg akarja vádolni a nemzet erkölcsierejét!1 Pedig az élet az érzékenykedő nemzeti opti-mizmussal szemben a lassú fejlődés hívének adott iga-zat: a községek nem feleltek meg a beléjük helyezettbizalomnak, főként a nemzetiségi vidékeken nem ésEötvös törvénye óta a közoktatási miniszterek hosszúsora fáradozott elismerésreméltó buzgalommal azanalfabéták számának lépésről-lépésre való apasztásán.A népoktatás fejlesztése így maradt a liberális dogma-val szemben mégis csak állami ügy; ehhez képest hamost, az egységes állam szétesésekor ellenségeink iskonstatálhatják, hogy a magyarországi románok és

1 1868 november 20-i képviselőházi ülés a Napló-ban.

256

szerbek népműveltsége hasonlíthatatlanul magasabb fo-kon áll, mint szerbiai és romániai testvéreiké, úgy ezelsősorban a magyar kormányoknak, a magyarság mű-velődési törekvéseinek érdeme. A munka lassan ment,de mégis gyorsabban és mindenkép jobban, mint akörülöttünk levő nemzetállamokban.

A magyar műveltség magasabb fokain hasonlóiképen nehézségekkel találkozunk. Belátó emberek mára kiegyezés idején kultúránk válságáról beszéltek. Jó-zan hazafiak szorongva kérdezték, meg fog-e felelni anemzet az új kor parancsoló szükségeinek: föl tudja-eemelni az évszázadokon át hátramaradt nemzet szel-lemi műveltségét a modern demokratikus elvek sze-rint hirtelen munkával a nyugati színvonalra. Az ab-szolút korszak nemzeti passzivitása alig volt illő elő-készületnek tartható e nagy feladathoz. Az osztráknyomás alatt kultúránk ügyének szükségképen nemzetiüggyé kellett válnia, melyet elsősorban nemzeti szem-pontból kell támogatnunk s csak azután művelődésiérdekből. Állott pedig ez a kultúra önálló műveléséreés terjesztésére egyaránt. Széchenyi Akadémiája az ab-szolút korszakban a tényeknek megfelelően konsta-tálja, hogy míg ily intézeteknek másutt egyedüli céljaa tudományos eredmény, „nálunk nem így van. A miküzdelmeink végzetszerűleg önfenntartási és nemzetitermészetűekké lettek“. Ehhez képest nálunk a nem-zeti szempont a döntő, melynek uralmát az irodalmiművelődés terén Kemény Zsigmond így definiálja:„A vagyonosabb embernek van bizonyos eszméje,hogy mennyit illik neki bizonyos nyomtatványokraadózni, e rátát évenkint kifizeti s azontúl semmi gondjasemmire. Így történik, hogy feles számú vásárló mel-lett kevés az olvasó s a rossz könyvnek mintegy annyitulajdonosa akad, mint a jó könyvnek.“1 Ami csak ter-mészetes következése annak, hogy az abszolutizmusalatt művelődésünket is a haza oltárára kellett tennünk,miként már korábban, bár hasonló kényszerítő szük-

1 Az 1853-ban írt Élet és irodalom cikksorozatban. KeményZsigmond összes művei X. kötet, 313. 1.

257

ség nélkül, a lótenyésztést is hazafias üggyé változ-tattuk.

Hatvanhét ezt a helyzetet is átalakítá. Az abszolútnyomás megszűnt, a nemzeti érzés nem követelte többéoly parancsolólag a művelődést, az irodalom pártolá-sát. A műveltség ügye nem lehet többé hazafias de-monstráció, minélfogva lassankint ki is megy a divat-ból. Így eshetett meg, hogy az intézményes demokráciaés a szabad művelődés első évtizedeiben gyarapodáshelyett fogy az olvasók, a műveltek száma, a közép-osztály általános színvonala még a régihez képest is le-hanyatlik.1 E részben nem csekély hatással volt a közép-nemességnek már fönt ismertetett anyagi romlása.E régi művelt osztályunknak aránylag kis része tudtabirtokát megtartani, a nagy többség szétszóródott ésanyagi helyzetéhez képest szellemileg is lesüllyedt.A városba szorult nemességnek csak igen csekély há-nyada őrizte meg anyagi romlásában a régi művelődésiszükségleteket, nem annyira az államhivatalnokok, minta szabadabb foglalkozást vállalók, vidéki városainkügyvédei, orvosai, bírái, néhol mérnökei. Ezek a pol-gári foglalkozást űző vidéki nemesek a második gene-rációnak legműveltebb tagjai, kik ősi örökségként késpesek józan és komoly gondolatokat magukba be-fogadni, kik magyar és idegen munkákat, nemcsak re-gényt és hírlapot olvasnak. Művelt európaiak és ma-gyarok egy személyben. Polgári foglalkozásuk demokra-tizálja őket, arisztokratikus eredetük megóvja a dema-gógiától és a liberalizmus színtelen fantomjaitól.E — sajnos — eléggé kisszámú réteg egész a századvégéig szinte egyedül hordozza a magyar kultúra ter-hét, egyedül olvassa Akadémiánk olvasható könyveit,minő a könyvkiadóvállalat vörös-zöld-barna sorozata,melynek kötetei e családokban hiánytalanul megtalál-hatók; egyedül járatja a Budapesti Szemlét, amelynekfüzeteiben Csengery Antal és Gyulai Pál és társaik

1 Érdekes Keleti id. m. 381. 1. erre vonatkozó panaszait a húszévvel korábban írt Keménnyel összevetni. Mintha egy embert hal-lanánk!

258

nézeteit családi hagyományból tiszteli és követi. A szá-zad végén, a jelen század elején e tiszteletreméltó ge-nerációt öregség és halál szinte teljesen kipusztítja, utó-daik ki erre, ki arra, átalakulnak az újabb, harmadikfejlődési fokozat értelmében.

A középnemesség e tisztességes reziduumához csat-lakozik a polgári és jobbágysorból feltörekvő értelmi-ség egy bizonyos, hasonlóképen nem nagy hányada.Az európai értelemben vett középosztály, a józan köz-vélemény körét nem szabad szélesnek képzelnünk mége demokratikus korszakban sem. Statisztikusunk, Ke-leti Károly szerint egészséges viszonyok közt az ösz-szes magyar lakosság egy és fél percentjének, 100.000embernek kellene könyvet vennie és olvasnia. E számbaveszi a 88.000 főnyi értelmiség felét, a kétszáz holdonfelüli 11.500 középbirtokosnak szintén felét, a 4500 ezer-holdast mind, a 36.000 haszonbérlő felét, az 55.000 ke-reskedő egyhuszadát, a 238.000 önálló ipari vállalkozóegy százalékát, ami valóban nem mondható túlságosanoptimista számításnak!1 A valóság ezt sem igazolja.Népnek szánt mű legfeljebb 2—3000 példányban, tudó-mányos munka ezerben nyomtatható, mert még ezt isnehéz eladni széles Magyarországon.2

Ezen megdöbbentő számokról nem szabad meg-feledkeznünk, midőn műveltségünk klasszikus koráról,Arany, Eötvös, Deák, Kemény generációjáról szólunk.Nagyjaink és műveik kétségtelenül klasszikus mére-tűek, bennük a magyar szellem éppúgy felemelkedettaz általános emberi magasságra, mint a német szellemGoethében, az angol Shakespeareben, a római Vergikben, a görög Sophokles és Periklesben. Rajtuk túl nincs

1 Keleti id. m. 383—396. I.2 Censor (Beksics Gusztáv): Társadalmunk és nemzeti hivatá-

sunk. Budapest, 1884 szerint a magyar értelmiség 128.000 tagjábólcsak 25—30% az olvasó, ennek egytizede is maga írja a könyveket.E 25—30% még ma is hallatlanul optimista számítás volna. 1870-benaz értelmiség számát 193.640-re (az egész lakosság 0.76%-ára),1880-ban 114.565-re (az egész lakosság 0.83%-ára) teszi JekelfalussyJózsef: Népünk hivatása és foglalkozása stb. akad. Ért. a nemzet-gazdaság köréből, I. 1882.

259

többé emelkedés, mert nemzeti és emberi tartalom ésformák egyesülten magasabb tökélyt nem tudnak ki-fejezni. De amint angolok és németek mosolyognának,ha valaki az egyéni nagyságból következtetve Erzsébetkirályné öreg Angliáját, Goethe korának német viszo-nyait mintaszerűeknek, társadalmi és művelődési térenpéldaadóknak tartaná, éppoly kevéssé van helyénArany nagyságából korának klasszicitását követkéz-tetni. Nem, klasszikusaink magyar díszéhez a másodikgeneráció, melynek korára esik működésük, még csakegy kucsmaforgót, darab paszomántot sem adott.Arany János a kiegyezés után feltörekvő nemzedéktőlidegen; kortársaitól éppoly szótlan keserűséggel fordulel, mint egy nemzedékkel előbb Kölcsey. Az ő magyar-sága nem találja helyét az ünnepelt Budapesten. Len-dületet, ideákat ez új korszak nem szolgáltatott nagy-jainknak, kik képzeteik egész tömegével az első gene-rációból s abban is Széchenyi ágazatából származnakés vele, nem pedig a második generációval homogének.

Kimutatható ez a szellemi műveltség minden ágá-ban, a tudomány terén is. Történetírásunk három nagyművelője, gróf Teleki József, Szalay László és HorváthMihály, kiket bátor nemzeti érzésben, józan kritika-ban, művészi kompozícióban és nemes előadásbanazóta is senki meg nem közelített, kivétel nélkül azelső generációból valók s bár munkásságuk a máso-dikra esik, ezen ifjabb kortársaikra szinte semmi ha-tást nem gyakorolnak és utód és iskola nélkül tűnnek el.

A hetvenes és nyolcvanas években magasabb kul-túrát tehát csak optikai csalódás láttat velünk. E csaló-dás alapja pedig az, hogy az első generációból szár-mázó nagyjaink élete átnyúlik a másodikba, sőt néhola harmadik első éveibe is. E hosszú életűek nem a leg-nagyobbak ugyan, de méltó társai, korban és tehetség-ben ifjabb testvérei klasszikus nagyjainknak. E fiata-labbak szinte kivétel nélkül szemtanúi 48?nak s egyé-niségükre az abszolút korszak volt döntő hatással, me-lyet ők a sors kegyéből klasszikusaink, Arany, Deák,Eötvös, Kemény környezetében töltöttek el. Innen, azelső generáció nagyjaival kapcsolatban, egyéniségük-

260

ben a magyarság és európaiság harmóniája, a nemzeti-nek reális, pozitív kultusza, mely túlzástól tartózkodikés túlzásnak ellene szegül. Elvi liberalizmusukban Deákkövetői, semmi érintkezésük a második és harmadiknemzedék liberalizmusával, sem a kapitalista, sem asoviniszta szellemmel. Sőt ez utóbbival idők folyamánnyíltan szembefordulnak. A 80-as és 90-es évekbenGyulai Pál az egyetlen tekintélyes magyar, ki felemeliszavát a nemzeti elbizakodottság, a „szájas hazafiság“ellen, s támadásai kopogó jégesőként hullanak ez ősivétkek újabb hajtásaira. Önteltségünk az öregkor gyér-mekes pörlekedési kedvének nézte ezt, ami pedig utolsómegnyilatkozása volt a nemzet önfegyelmező erejének.A liberális korszak alatt egyedül Gyulaiban és társai-ban élt még Széchenyi programmja: a méltányos hon-szeretet, az önkritika és a tömegekkel szembeszálló bá-torság, néha tán öntudatlanul, de mindvégig elevenen.E méltó öregek, klasszikus nagyjaink e helytartói, saj-nos, igen szűk körön uralkodtak. Híveik azon 3—4000emberből kerültek ki, akik a fönt vázolt társadalmirétegben értelmes könyveket vettek és olvastak. Tör-vényhozásra, politikára, szélesebb közéletre nem voltbefolyásuk, annál kevésbbé, mert maguk is többnyirekorlátoltabb irodalmi vagy tudós pályán működtek.Nemzeti műveltségünk tehát tőlük függetlenül fejlő-dött, amennyiben újabb irányait fejlődésnek nevez-hetjük.

Korábban már láttuk, mennyire képtelen volt azelső nemzedék az igazi liberális műveltséget, a lelki tar-talmat szélesebb körökre átszármaztatni. A kÖzéposz-tálynak is csak legértelmesebb része lőn belsőleg libe-ralis, a többi osztályok csak bizonyos külsőleges, radi-kális-soviniszta ideológiát sajátítottak el. A liberaliz-mus szélesebb rétegekre csak most, a második gene-rációban, terjed el és lesz gondolattalanul kimondotthitvalláson kívül lelkeken uralkodó eszme, széles rété-gek belső műveltsége. Sajnos, ez a liberalizmus nemEötvösé és Deáké, nem is Kossuthnak tüzes, román-tikusan victor-hugói, egeket verdeső frazeológiája.A 70-es évek liberális műveltsége nálunk, a németeké-

261

hez hasonlóan, nyárspolgári önzés, politikai tehetetlen-ség, lelki mozdulatlanság, mely csupasz tagjait a 40-esévek forradalmi frázisaival, szabadság, egyenlőség, test-vériség üres jelszavaival födi be és mindinkább eltávo-lodva a kezdetek lélekemelő idealizmusától, menthetet-lenül durva materializmussá alacsonyul. Sajátságos je-lenség, nyugaton éppúgy megfigyelhető, mint nálunk:a liberális gondolat minél inkább elterjed és minél szé-lesebb rétegekbe iktatódik, annál inkább veszt színei-ben, annál primitívebb, földhözragadt konstrukció lesz,mely lelkeket többé fel nem emel. A liberalizmus kez-detein lelkes idealizmus, magasztos bizakodás melegemberi színekben pompázó gyümölcsöket hoztak létrea műveltek válogatott kis köreiben, így a frankfurtiparlament emberei közt, vagy Guizot és Thiers, Eöt-vös és Szalay fiatalosan ideális társaságában. A továbbistádiumban a liberalizmus körének tágulásával a szín-vonal menthetetlenül leszáll, az idealizmus elkopik, alelkesedés kiégett zsarátnokként összeomlik. Ez tör-tént nálunk is 67 után, midőn az egyedül uralkodó libe-ralizmus önmagától, belső szükségszerűséggel alakul átsekélyes, sivár materializmussá.

Elősegítette ezt a 67-ben hazatért emigráció, melyMazzini, Garibaldi, Cavour környezetében, a pápasághalálos ellenségeitől határozottan vallásellenes érzüle-tet vett át és szinte egészben a szabadkőművességheztartozott. Az emigráció tagjai itthon tekintélyes állá-sokba jutva, szabadkőműves propagandájukat annálnagyobb sikerrel folytathatták, mivel e tanok követé-sével immár anyagi előnyök is egybe valának kap-csolva. Szabadkőműves érzület, a liberalizmus alapjánkifejlődő vallásellenes tanok, például darwinizmus han-gos hirdetése eszközzé váltak, mellyel magyar földön,főként az értelmiségi osztályokban pályát lehetett esi-nálni. A liberalizmus eredeti nemzetköziségéhez hívena német materializmusnak divatos képviselői már a60-as évek óta élénken érdeklődnek az ifjú magyar li-beralizmus iránt, munkáik, melyek a lélek funkcióitdurva materializmussal tisztán az anyagból magyaráz-zák, magyarra fordíttatnak, ők maguk is ellátogatnak

362

hozzánk, hol nagy ünneplés tárgyai.1 Hogy a műveltközéposztálynak nevezett rétegeket e sivár anyagelvi-ség kielégíté, ez magában véve is bizonyítja, hogy lelkiszükségletei tulajdonképen még mindig nem voltak sha igen, primitív csiraként, ösztönös öntudatlanságbanéltek. A materializmus terjedését elősegítette a kaihozlikus irányzat politikai népszerűtlensége: a katholikusautonómia körül megújuló felekezeti mozgalmakban azortodox párt vezetői többségükben 48 ellenségeinek, arégi rendiség híveinek mutatkoznak, nem egy közülükaz abszolutizmus idején tekintélyes kormányhivataltviselvén, hazafisága azóta kompromittálva van. Ez akörülmény közrejátszott annak megakadályozásánál,hogy az új magyar kultúra a katholikus, általában a ke-resztény világnézetből sarjadzzék ki.2 Pedig kedvezőbbviszonyok között Deák és Eötvös keresztény művelt-ségéből kifejlődhetett volna ez új irány magja. Ehelyetta katholikus világnézet, osztrákbarátság átkával ter-helve, kénytelen volt a teret átengedni a liberalizmusés materializmus divatos irányainak. A korszak sajtójaés kultúrpolitikai irodalma teli van egyház és vallásellen a legvégletesebb támadásokkal, a fekete „rémtőlremeg az egész liberális Magyarország,3 nemcsak a libe-

1 Az adatokat 1. Concha Győző: Eötvös és Montalembert ba-rátsága. Budapest, 1918. 226. 1. — Büchnernek borzasztóan korlátoltműve: Erő és anyag még a kilencvenes években is közkézen forogkatholikus középiskolák tanulói között, kik a csodás univerzum ma-gyarázatát e fércelményből gyermeki tudásszomjjal veszik ma-gukba. A magyar intelligencia 70—80?as évekbeli nívójára, úgy lát-szik, csak most érkezett meg a cseh értelmiségnek azon része, melynem áll német hatás alatt, továbbá a román középosztály. A csehés román elvi demokratizmus, imperializmussal vegyítve, a lelkiélet lebecsülésén és sivár materialisztikus alapokon nyugszik. Jel-lemző az új csehszlovák államban mindjárt megalapításakor kitörtkultúrharc, melynek huszita vadságát a nyugati emigrációból vissza-tért szabadkőműves vezetők táplálják. A két nép értelmisége kö-rülbelül félszázaddal később megy át, sokkal hevesebb lázrohamok-ban, azon betegségeken, melyekből mi már többé-kevésbbékiláboltunk.

2 Concha id. m. 212. 1.3 Pl. Timoleon (Beksics Gusztáv): Legújabb politikai divat.

Budapest, 1874. 112. 1.

263

ralizmus, de a nemzetiség sorsát is ettől látja vészé-lyeztetve, mert meg van győződve, hogy „a magyarérdek és liberalizmus szolidárisak; ha elvész — (azultramontán, konzervatív törekvések által) — Magyar-országon a szabadság, fenyegetve lesz egyszersmind afaj is“.1 A materializmussá sekélyedett liberalizmus ahazafiság nevében zár ki minden konzervatív gondo-latot, minden új idealizmust és minden pozitív, lépésről-lépésre javító kultúrtörekvést.

Mellette a széles tömegek nemzeti műveltségétnacionalizmus jellemzi. Itt megint nem az Arany-Gyulai kisebbségi irány tisztult nemzeti felfogását ért-jük. A középosztály többségét, mint láttuk, a nemes-ségnek „úri foglalkozású“, a hivatalokat miniszté-riumoktól adóhivatalig ellepő tagjai és az alsópolgáriés jobbágykörökből első generációban feltörekvők al-kották. Mindezek többnyire szűkös anyagi helyzetbenéltek, családi műveltségük és hagyományaik hiányoz-tak, látókörük tényleg a legszűkebb körre terjedt ki.Szomorú, de a fejlődés hirtelenségéből érthető, hogye középosztálynak alig volt érzéke, mellyel szellemidolgokat felfoghatott volna. Nevelni kellett volna, vet-hetné valaki közbe. Igen, de a liberális korszak elvbőlnem nevelt, hanem szabadságot adott, mellyel éljenkiki úgy, ahogyan tud. Középosztályunk így lelki mű-velődés helyett liberális és materialista jelszavakbanrészesül és egyébként nyitva áll mindazon áramlatok-nak, melyek belső összetételével rokonságban vannak.Érzése elsősorban magyar nemzeti, ezért legkönnyebbben a nemzeti politika hat reá és mindaz, mi azzal kar-öltve jelentkezik korlátolt láthatárán. Így a nacionálisirodalom oly termékei, melyeknek élvezete magasbműveltséget, lelki koncentrációt nem kíván. Tehátnapilapok, regények és elbeszélések, melyeket e műveltközéposztály válogatás nélkül fogyaszt, belőlük alkot-ván magának műveltséget, sőt politikai államfelfogást,világnézetet is. Még szerencse, ha Jókai írásai akad-tak kezébe, melyeket pedig nem is ősi magyarságukért,

1 Id. m. 13. l.

264

hanem fantasztikus meséjükért olvasott. Ez az érdek-feszítő, izgató tartalom tette az öreg Dumast, Sue-t,Ponson du Terrailt a kor magyarjának kedves írójává.Legnagyobb szellemi élvezetet azonban a hírlapiroda-lom szerzett neki, melynek nívója a fúzió óta a kor-mánypárti lapoknál is leszállt, miután ezek irányításátTisza bizalmasa, Csernátony vette át. Lelki művelet-lenségben, utcai betyárságban ellenzéki és kormány-lapok kölcsönösen felülmúlják egymást. Nekünk ugyan,kiket korunk képtelenül alacsony lelkű hírlapirodalmael nem kényeztetett, ez a régmúlt talán a tisztesség ésjóhiszeműség korszakának tűnik fel, tényleg azonbanmi sem szomorúbb, mint hogy az új magyar közép-osztály többsége nemzeti érzését és nemzeti művelt-ségét e hírlapirodalomból meríté.

A közönség színvonalának megfelel az irodalmiprodukció. Az Arany-Gyulai-kört leszámítva, minden-nemű irodalmi hagyomány teljes kimerülését látjuk,íróink és költőink, többnyire harmad- és negyedrangútehetségek, belső hivatás nélkül, megszokásból, pénz-keresetért, amatőrködve írnak, idegen minták után.A külföldi divatokat felkapják, összevissza forgatjáks unottan elejtik, mikor más valami újdonság kerülszemük elé. Német és francia földön kifejlődik aromantikus vígjáték, mely hódító útjában Bécsbe ismegérkezik, hogy onnan egyszerű importcikk gyanánthozzánk is elkerüljön. Dóczy Lajos és Rákosi Jenőromantikus drámaköltészete ilyen importcikk, gyökér-telén a hazai talajban, következések nélkül, annakdacára, hogy évtizedeken át hirdetjük és hisszük, hogyvalódi magyar termékek. Kevésbbé felszínes írói tehet-ségek e játékszerromantika helyett schopenhaueri ke-serűséggel nézik a kort, s ez jól illik nekik, mertSchopenhauer is divat, filozófiája a levegőben van, minta bacillusok, de rögtön elhagyják a zsörtölődő mestert,amint politikai körökben vagy nacionalista irodalom-ban elhelyezkednek. Mert az irodalom félszázaddalelőbb nemzeti politikánknak szülőanyja, most szol-gálóleány és konyhamosogatni jár a fényes klubokba.Akit ettől meggyőződése vagy független természete,

265

nem utolsólag polgári hajlandóságai visszatartanak, azelszigetelődik és a magányban elhervad, tehetségehosszabb-rövidebb zártkörű működés után kialszik,mint Vajda Jánosé. írói pálya csak akkor kecsegtetsikerekkel, ha a politika berkeiből és a hírlapirodalom-ból indul ki, vagy pedig azokhoz vezet. Korábban amagyar irodalomnak az országtájak s azok gyökeresmagyarsága adtak színt s anteuszi őserőt, korábbanvolt dunántúli irodalom, debreceni és sárospataki íróikör, melyek a központinál nem álltak hátrább. E kez-detekből most, a néptömegek felszabadítása után, ki-fejlődhetett volna az országtájak szerint önálló iro-dalmi műveltség, mely egyéni színpompával az anyatődíszét megsokszorozta s ami fő, örök frisseségben tar-totta volna. Épp az ellenkezője történt. A magyarságfelszabadulása összeesvén az elvi liberalizmus, a poli-tikai gondolat túltengése és Tisza centralizáló politika-jávai, minden lehetőség megszűnt, hogy vidéken mű-veit magyar írók élhessenek. Az új magyarság a szülő-földjéhez ragaszkodót azzal bünteté, hogy provincia-lis színvonalra szorítá, korlátolt művészetű és érvényűíróvá degradálta, kit más vidékek és az egész nemzetszámba sem vesznek.1 Ez lőn sok magyar tehetségsorsa, ez lett volna Mikszáth Kálmáné is, ha ideje-korán nem menekül Pestre, a politikába és a parla-menti klubban nyugalmat nem talál, amiért ő ugyanúri módon megfizetett azzal, hogy a politika túltengé-sét, a parlamenti omnipotencia sivár találmányát ha-talmas művészetével némi romantika fényes színeibeöltözteté.

Politika, központosítás, hírlapirodalom, ezek a korlelki életének satnya motorai. Ők teszik — és nemSzéchenyi halhatatlan programmja — Budapestet szel-lemi művelődésünk központjává. A fiatal írók, kiknekjövőjük van, a budapesti hírlapok körül élnek, melyekAndrássy sajtóirodájától, Ludassy Mór sajtófőnöktőlbőkezű támogatásban részesülnek. E körökben talá-

1 A műveltség centralizálását igen korán hibáztatja SzemereBertalan: Utazás külföldön. II. kiadás, I., 169. 1.

266

lünk először nagyobb számban idegen, német és zsidóeredetű írókat, többnyire magyarosított nevekkel, kikenaz egykorú megfigyelő észreveszi, hogy iparkodnakmagyarnak lenni.1 Kétségtelen, hogy az első zsidó ere-detű politikai hírlapírók, Falk Miksa, Széchenyinek ésDeáknak, Kónyi Manó Deák- és Andrássynak hü em-bére, sem hazafiság- és felelősségérzetében, sem etika-ban nem voltak méltatlanok a Gyulai Pálokhoz ésSalamon Ferencekhez és nem is kellett iparkodniokmagyarnak lenniök. Az ő példájuk mutatja, mily érté-kes gyarapodást nyert volna a magyarság a már nem-zedékek óta ittlakó zsidóságból, ha annak hiánytalanbeolvadását nem zavarta volna folyton a kiapadhatat-lan galíciai áramlat. Kevésbbé volt kedvező a légkör ateljes asszimilálásra a 70-es évek írói társaságaiban, aKávéforrásban és utódában, a Kagálban, hol DóczyLajos, Rákosi Jenő, Hevesi Lajos, Kaas Ivor, BérezikÁrpád, stb. jöttek össze.2 Napi foglalkozásuk, az újság-írás, magábanvéve sem volt alkalmas — még egyéb-ként teljes áthasonulás esetén sem — arra, hogy a bá-tor felelősségérzetet hatodik érzékükké tegye, mely amagyart egyedül képes a nemzeti szélsőségektől vissza-tartani. És éppen ez az, mit legnehezebb a bármelynépfajból asszimilált magyarnak elsajátítania.

A feltörekvő Budapest, a liberális magyarság ked-vence, nagy veszedelmeket rejtegetett áttekinthetetlenkőhalmazában. Már a második generáció Budapestjesem volt az, mit Széchenyi óhajtott népének.

1 Asbóth János: Irodalmi és politikai arcképek. Bpest, 1876.2 Asbóth id. m. mellett Porzó (Ágai Adolf): Utazás Pestről

Budapestre. 3. kiadás, 1912.

NEGYEDIK KÖNYV

A VÉGKIFEJLÉS FELÉ

I. FORMA ÉS T A R T A L O M A H A R M A D I K N E M Z E D É K B E N

Munkánknak vége felé közelgünk, utunk hátralévőrészét nyugodtabban, nagyobb nehézség nélkül tehet-jük meg. Mert az igazi nehézség abban állott, hogymegmutassuk és érthetővé tegyük, miként állott elő anegyvenes éveknek annyi gondolattól, akaraterőtől éstettvágytól, lelkes idealizmustól forró katlanából azonalakulat, mely a század végén úgy külső formában,mint tartalomban készen lévén, puszta létezése által iskitett bennünket a katasztrófa veszedelmének. A szá-zadforduló tragikus nemzedéke, melynek uralma egybe-esik a katasztrófa előkészítésével és kitörésével, nemtartozott az új utakat keresőknek lázas tömegébe:törekvéseit és vágyait, anyagi és szellemi segédeszközzeit, egész lelki és testi fiziognómiáját készen vette,örökölte elődjétől, a második nemzedéktől. Az újgeneráció híven kitartott elődjének lejtős útján ésegyebet nem tett, mint hogy a reászármaztatott viszo-nyokat hagyományos szellemben, a lejtő zuhanása irá-nyában építé ki.

Ami az állam és társadalom külső formáit illeti, azúj nemzedék változatlanul, újítás vagy javítás vágyátólmentesen, megőrizte azt, mit elődjétől örökségbe ka-pott. Államiságának bázisa továbbra is a kiegyezés sennek közvetítésével a 48-as törvényhozás és a prag-matica sanctio volt. Igaz, a közösügyes kiegyezés ellenfolyton erősbödő hangon nyilatkozék az ellenszenv, deez Deák munkáján a legcsekélyebb változást sem voltképes eszközölni. A hatvanhetes alaptörvényen sem aparlamenti kisebbségek, sőt többségek időnkénti neki-

270

gyürkőzése, sem az ország közhangulata nem változta-tott, ami egyúttal annak is bizonyítéka, hogy a hárma-dik generáció közjogi létfeltételei s általában az erő-viszonyok, melyek Magyarország helyzetét Ausztriávalszemben kijelölték, a régiek maradtak. Ausztriával mégmindig az uralkodó személyének közössége és a dualisz-tikus kapocs köt össze bennünket. Külpolitikai helyze-tünk hasonlóképen változatlan: szövetség a némettel,mely Olaszország bevonásával hármas szövetséggéegészül ki. A szövetség oroszellenes alaphangulataOroszország aggresszív fellépése, az orosz-francia, orosz-szerb és egyéb balkáni intrikák folytán mindinkábbmegvilágosodik s miután Milán király távozása ótabaráti viszonyunk Szerbiával nyilt ellenségeskedésnekadott helyet, mind kevesebb a remény a fegyveres kon-fliktus kikerülésére. Mi azonban hűségesen megmara-dunk a második generáció koncepciója mellett és óva-kódunk levonni a konzekvenciáit olyan végzetes té-nyéknek, minőket pedig szabad szemmel észrevettünk:hogy a fegyveres konfliktus esetén Németországonkívül másra nem, sem olaszra, sem románra nem szá-míthatunk. Külpolitikában az új nemzedék valósággalegyetlen új gondolatot sem termelt.

Állami életünk belső alapjai szintén változatlanok.Alkotmányos monarchia vagyunk, felelős kormánnyal,népképviselettel, két kamararendszerrel. Uralkodónk,az első és második nemzedék mesgyéjéről való FerencJózsef király, őszülő fővel lép át a harmadik kor-szakba, melynek tehetetlen ingadozásai közepett az őhagyományos politikai rendszere annyira szilárd ésváltozatlan, mintha csak valósággal független volna azidők folyásától. 67 alkotói közül a koronás agg egyedülvan életben, egyedül ragaszkodik Deák és Andrássycélzatához, ő tartja fenn megdönthetetlen alaptörvénygyanánt a 67: 12-t, s a korona törvényes jogainak bir-tokában, azokról le nem mondva teljes szabadságotenged a magyar parlamentarizmusnak mindazon jogokgyakorlására, melyek azt az említett törvény szerintmegilletik. Alkotmányos életünk az ő uralkodása alattép és csorbítatlan, minő századokon át nem volt; alkot-

271

mányos konfliktust az ő személye, rokon- vagy elleniszenve soha nem okozott és a politika köznapiságánfelülemelkedő történetírás kénytelen elismerni, hogyállamiságunk a 67 kereteiben teljes szabadságnak ör-vendett.

Magyarország most is az a nemzetállam, aminővé67-ben alakult. Az államot a magyar nemzet alkotja,melynek tagjai közé számíttatik politikai tekintetbena magyaron kívül minden más népfaj is. Ezen nem-magyar nemzetiségek jogai nem területi elválasztás,hanem az egyéni szabadság liberális elve alapján érvé-nyesülnek, amint azt már a második nemzedék béren-dezte. És amint ezen az alapon már a második nem-zedék sem oldhatta meg a problémát, még inkább belé-bonyolódott a harmadik, mely azonban e téren semtett semmi olyan intézkedést, mi a korábbiaktól eltérőnóvumnak, a hagyománnyal ellenkezőnek volna te-kinthető.

Liberalizmusa szintúgy hagyományos volt. A libe-ralis alapelvek: egyéni, politikai, vallási, sajtószabadságegyeduralma minden kétségen kívül biztos és megdönt-hetetlen volt; súlyosabb vádat elkeseredett magyaroknem vághattak egymás arcába, mitha egymás liberaliz-musát vonták kétségbe. A francia liberalizmus szélsőtanai közül még csak a polgári házasság hiányzottnálunk, melyet az előző korszakban Deák óvakodottfelvetni, nehogy a katholikus dogmákat sértvén, az or-szagot bonyadalmakba sodorja.1 Az új korszak büszkeliberalizmusát ily kétségek nem zavarták s a polgáriházasság elfogadtatása után megelégedéssel írhatta aliberalizmus hivatalos krónikása, hogy az egyházpoliti-kai küzdelem „Magyarország egyik legnagyobb kor-szakát alkotja“.2

A politikai és egyéni szabadság gazdasági téren akapitalizmus szárnyait növelte. Kezdeteit ezen procesz-szusnak már az előző korszakban szemügyre vettük.Jellemző vonásai most is ugyanazok. A túlnyomólag

1 Deák 1866 febr. 23-i beszéde Kónyinál.2 Beksics Gusztáv a Millen. Történet X. kötetében, 766. 1.

272

Zsidóktól irányított gazdasági rendszer most is idegena magyarságtól és figyelmét elsősorban a gyáriparra éspénzüzletre koncentrálva, a meglévő mezőgazdaságierőkkel csakhamar tudatosan is konfliktusba jut. A ka-pitalizmus Magyarország ősi, kihasználatlan agrár terű-létéből mindenáron ipari országot akar csinálni, de ezindusztrializmus sem újdonság, hanem tudatos meg-valósítása a második nemzedékben szunnyadó gondo-latoknak.

Ezek a külső formák, az öltöny, melyben a magyarnemzetállam közösügyeivel, belső alkotmányos függet-lenségével, politikai homogeneitásával, liberális és kapi-talista gondolkodásmódjával a világ szemei előtt har-minc éven át mutatkozik. Szép, rendes ruhadarabok,angol minta szerint francia szabótól elkészítve, senkisem veszi észre rajtuk, hogy hordozójuk Keletnekgyermeke. Mintha csak szégyeltük volna specifikusmagyarságunkat, annyira iparkodtunk azt a liberális éskapitalista Nyugathoz átformálni. De lelkünket, belsővilágunkat meg nem tagadhattuk, valamint azon erőketsem változtathattuk meg, melyek szerint a nyugatiruhába öltöztetett testnek mozognia kellett, mert hiszenmégis csak élő test, nem pedig ruhafogas vagy kitömöttbáb volt.

A nyugati uniformis alatt specifikus magyarságunkmindenek előtt azon tényezőkben jelentkezett, melyeka nyugodt fejlődésnek ellene szegülve, nehézségek éskrízisek szülőivé lettek. E tényezők az első és másodikkorszaknak már ismert primer, őseredeti magyar erői,melyek most is a két leghatalmasabb, annyi mindentátfogó relációban mutatkoznak meg: a közjogi és nem-zetiségi kérdésben. Közjog terén a külső formák görögtemplomok harmóniájára, derűs és nyugalmas vona-laira emlékeztetnek, hisz királyt és nemzetet semmidifferencia el nem választ, mindkettő nyiltan ugyan-azon alaptörvényt vallja, melyet a nemzet legjobbjai,a tömegektől ma is tisztelt jelesek készítették. Formaés valóság azonban már a közjogi téren is mérföldnyitávolban vannak egymástól. A közjogi valóság: elkese-redett, torzonborz küzdelem az alkotmányos tényezők

273

között, király és parlament, pártok és kormány és vár-megyék el nem nyugvó viszálya és háborúja, mely azidőnként felmerült vitakérdések semmis voltát, a kisegyenlíthetlennek vélt ellentétek csekélységét, valaminta felek örök gyűlöletét tekintve gótikus templomok fél-homályos oszlopaira emlékeztet, hol századok óta vál-tozatlan agyarkodással törnek egymásra groteszk em-berfejek és tragikomikusán keserű állatalakok. A hazughelyzet, mely a kiegyezés általános népszerűtlenségéibői származott, most hozza férges gyümölcseit: királyés nemzet elidegenedik egymástól, pártok és egyénekgyűlölsége késhegyre megy s mindezek nyomán kultu-ralis és társadalmi életünk a politikai pártviszály kau-diumi igája alá görnyed.

A nemzetiségi kérdés hasonló zavarokat okoz.A régi liberális hagyományokból és az immár szinténhagyománnyá avuló Tisza Kálmán-féle állami közpon- %

tosításból sajátságosan kevert methodus áll elő, melyetmi Deákék világos törvénye helyett a nemzetiségi kér-dés legbonyolultabb zugaiban is alkalmazunk. A liberá-lis elv korlátlan uralma alatt a nemzetiségek gazdaságiélete rohamosan fellendül: tót, román, szerb pénzinté-zetek, iparvállalatok keletkeznek, melyek tőkéiket anemzetiségi ügyek érdekében a magyar államiság ellenhasználják fel. A gazdagodás következéseként nemzeti-ségi intelligencia származik, új tót, román, szerb értei-miségi osztály, mely a magyarhoz hasonlítva függet-lenebb és gazdaságilag erősebb, mivel államszolgálatbairredenta elvei miatt nem léphetvén, jövedelmezőbbszabad pályákon él. És ez az új nemmagyar intelligenscia kezdettől fogva ellensége a magyar nemzetállamuralkodó konstrukciójának s bár a törvényhozó testű-létben még aránylag kevés szava van, annál hevesebbés hatékonyabb izgatást folytat a nemzetiségi tömegekközt. A magyar állam a nemzetiségek világgazdaságigyarapodásának és magyarellenes kulturális tevékeny-ségének, liberális múltjához híven, semminemű korlátotnem emel. A nemzetiségi étvágyak naponkénti meg-nyilatkozásaival szemben a második generációnak ké-nyelmes álláspontjára helyezkedik: fölteszi, sőt el is

274

hiszi, hogy nincs nemzetiségi kérdés és amit elleniségeink annak tartanak, az a magyar állam egy köz-igazgatási problémája, mely állami rendszabályokkalkönnyen elintézhető és megnyugtatható. Ami azonbana második generáció előtt, a nemzetiségek gyermek- éssuhanckorában még hihetőnek és valószínűnek látszott,azt most, gazdasági megerősödésük, kulturális nagy-korúságuk idején elhinni csak az ősi magyar orvos-szer, az önáltatás bőkezű alkalmazása által volt lehető.Az ősi baj, a nemzeti illúzió csak most veszi át korlát-lan uralmát Magyarországon és hajtja kormánypálcájaalá a nemzetnek egyébként éles eszű és igaz akaratújobbjait is. A fenyegető valóság elől így zárkózunk elaz állam egocentrikus konstrukciójában, vakon bízunkaz állami eszközök erejében s annak hatalmát olyanterekre is kiterjesztjük, melyek úgy a liberális elv,mint konzervatív és romantikus felfogás szerint isegyedül az egyéni és társadalmi tevékenység által vol-nának megmunkálhatok. Államunk persze e megsoka-sodott feladatoknak nem tud megfelelni, ami leg-kevésbbé sem akadályoz bennünket, hogy a „magyarállam büszke oszlopait“1 nemzeti elégültséggel csodál-juk, holott azok sötét árnyékot vetnek társadalmunkra,kultúránkra, gazdaságunkra, mindenünkre. Az államlesz egyetlen büszkeségünk, neki mutatunk be és áldó-zunk fel minden szabadságot és nagyratörő ideát,Leviathanná hizlaljuk, mely felfal és megemészt min-dent, mi szép és magyaros kezdemény, mi éles akarat,magasztos gondolat és törékeny óhaj Magyarországon.Ez önáltató állami kultuszt betetőzi a központosí-tás, vele Budapest túlnyomó hatalma és a vidék ma-gyár energiáinak kiskorúságra, szolgaságba süllyesztése.Mert önáltatásunknak szolgálatkész komornyikja, min-dent ellátó sáfárja Budapest, melyet államiságunk pom-pázó jelképévé, a modern kapitalizmus hatalmas empó-riumává teszünk, hogy liberális szellemű intézményei-

1 Beksics Gusztáv szavai; az államfogalom ez alapjában véveantiliberális imádására különös módon éppen e liberális publicistánka tanulságos példa.

275

vel, kapitalisztikusan szervezett közvéleményével állán-dóan betöltse füleinket az öndicséret és hízelgés hang-jaival. És amint a kapitalizmus megszervezését már amásodik generáció átengedte a zsidóságnak, így a har-madik sem marad el liberalizmus dolgában és az ön-altatáshoz szükséges központi műveltség előállításátszintén a zsidóságra bízza. Így jön létre Budapest zsidó-magyar kultúrája és így adatik e budapesti kultúra ke-zébe az egyeduralom, szinte állami monopólium azegész ország területén.

A következőkben ezt a specifikusan magyar tártai-mat, mely nyugati formák alatt rejtőzik, fogjuk rész-letesen analizálni. És itt tisztára mellékes, hogy a nyu-gáti országok formái sem takartak a világháborút meg-előző évtizedekben görög harmóniát, ősi, romlatlanegészséget, hogy a nyugati államok is egytől-egyig láz-betegen közeledtek a krízis felé, a mindent lángba-borító katasztrófához. Mindegyik államnak megvoltakbelső nehézségei és betegségei, egyik sem nézhet lehát bennünket a mi bajaink miatt. Legkevésbbé keletiés balkáni szomszédaink, kiknél a belső bajok barbármúlt meghosszabbodásai, középkori társadalmi és nem-zetiségi viszonyok következményei, holott a mieinkminden magyar specifikumuk mellett is homogénokNyugat- és Közép-Európa bajaival. Rosszabbak senki-nél nem vagyunk, pirulnunk nem kell közelmultunktévedései és krízisei miatt. Sőt minél inkább megismer-jük azokat, annál nyugodtabban nézhetünk a világ sze-mébe, mert minden tévedésünk gyermek tévedése, min-den bűnünk bocsánandó bűn, ősi, gyermekes önáltatásszüleménye azokhoz képest, melyeket más népek ön-magukon és az emberiségen hidegvérrel, számító ön-zéssel elkövettek.

II. A K Ö Z J O G I V I S Z Á L Y

Az utóbb lefolyt harminc évet minden egyéb kor-szakunktól elsősorban az a küzdelem különbözteti meg,mely a parlamentben közjogi kérdések felett folyik.Bár a közjogi harc Ausztriával egybeházasíttatásunkóta állandó jelenség történetünkben s nem egyszer vé-res felkelésekben nyilatkozik, a harmadik korszakbanegészen más, speciális tulajdonai vannak: bár nem vé-res és eszközei nem fegyver, tűz és vas többé, mind-amellett nem kevésbbé heves és elkeseredett, az egészországot forró lázrohamokba döntő. Elmondhatjuk:specifikusan hanyatláskorabeli jelenség, mert csak ha-nyatló korban fordulhat elő, hogy jogi kérdések nyiltellenállásra nem képesek ugyan a nemzetet feltüzelni,de arra elég erősek, hogy az ország békéjét, gazdaságiés kulturális gyarapodását végzetesen megakasszák ésfelforgassák. Mielőtt a közjogi harcban a hanyatlástipikus tüneteit megkeresnők, előzőleg szemügyre kellvennünk azon okokat, melyek a közjogi kérdést ismétés fokozott mértékben aktuálissá tették. Ezek közt leg-fontosabb Ausztria és Bécs méltánytalan, sőt gonoszindulatú magatartása.

Ausztriában a 67-es kiegyezés végrehajtását a né-met liberálisok eszközölték, kiknek érdekei Deákéivalmegegyezők voltak. A magyar és német liberálisoknakközös érdekük volt a dualizmus fenntartása olyképen,hogy annak kereteiben a szupremácia Magyarországona magyarok, Ausztriában a németek kezén maradjon.Míg azonban e politikai feladatnak a magyar liberálissok Tisza Kálmán kormánya alatt mindenképen, mégaz ország hangulata ellenére is, eleget tettek, addig a

277

németek politikai ereje csakhamar gyengének bizo-nyúlt. Kiderült ez már a Hohenwart-féle kísérlet alkal-mával, midőn a kiegyezési dualizmust és a németségszupremáciáját csak Andrássy döntő közbelépése tudtamegmenteni. Végkép megdőlt azonban a németek erejeaz 18794 osztrák választásokban, mikor 179 szláv ésfeudális képviselővel szemben csak 174 németet tudtakbehozni. Az új kormányt gróf Taaffe Eduárd a neme-tek mellőzésével alakította meg és az osztrák kormány-hatalom az egész Taaffe-korszak alatt, 1879-től 1893-ig,a németek ellenére, lengyel-cseh-feudális koalícióra tá-maszkodva, intézi az ügyeket. Taaffénak a szlávok se-gélyével, Tisza Kálmánéihoz hasonló eszközökkel, sike-rüit a kiegyezési állapotot állandósítani: kis fogások-kai, parlamentáris korrupcióval, a cseh és lengyel kép-viselőknek tett „engedményekkel“ nyerte meg elnézé-süket 67 fennállásával szemben. A cseh politikusok sza-bad kezet nyertek otthon a németek elnyomására sennek fejében belenyugodtak a nekik folyton ellenszen-ves dualizmusba. Taaffe és Tisza rendszere idején atízéves kiegyezési tárgyalások a két ország között azuralkodó teljes megelégedésére békében folytak le súgy látszott, mintha a dualisztikus berendezés a kezdetnehézségeit végkép legyőzte volna.

De nem így történt. Már Taaffe utolsó éveiben isfelmerülnek oly pártalakulások, melyeknek éle kimon-dottan Magyarország és a dualizmus ellen irányul.A kiegyezéssel szemben csak elvi tiltakozásra szorít-kozó ó-csehek elvesztik a talajt lábuk alól, a hatalomaz újscsehek radikális-nemzeti töredékére száll át, mely-nek élén Kramarz kezdettől fogva tudatosan a monar-chia szétdarabolásán, a magyaroknak és németeknekszláv uralom alá vetésén dolgozik. Szintén a kiegyezésellenségeit szaporítja a Luegertől alapított keresztény-szocialista párt, mely ugyan a bécsi kispolgári körök-bői származván, eleinte még demokratikus alapon áll,de később mindinkább a cseh?német feudálisok, a reak-ciós érzelmű arisztokraták befolyása alá kerül. Ez újpártalakulások és a szociáldemokrácia megerősödéseaz osztrák parlamenti egyensúlyt teljesen felborítják;

278

kivezető utat e beteg parlamentarizmusból semmiféleállamférfiúi bölcsesség nem találhatott többé. Kormány-rendszabályok szükségszerűleg csak növelik a zavart,mert az őrülten összebogozott faji, vallási, társadalmiérdekek egyikét vagy másikát lehetetlen, hogy meg nesértsék és a politikai pártok közül ezt vagy azt, eset-leg többet is egyszerre, a kormánytól el ne idegenítse-nek. Ilyen viszonyok közt az osztrák kormányok kény-telének voltak az alkotmánytörvény 14. §-ához folya-modni, mely a parlament munkaképtelensége esetérea kormányt hatalmazza fel az állami szükségletek fede-zésére. A 14. § uralma leplezett abszolutizmust jelen-tett, de olyant, mely nem saját jószántából fekszik ráaz államra, hogy elnyomja, hanem törvénynek enge-delmeskedve, keserű kénytelenségből vállalja magáraaz állam és a lakosság életérdekeinek védelmét a par-lament bűnös kötelességmulasztása esetén. Az osztrák14. § állammentő intézmény volt, az ottani talajból ki-nőtt korrektívuma a parlamentarizmusnak, mely azosztrák viszonyok közé átültetve, szükségszerűen foly-ton betegeskedett.

Ez a leplezett abszolutizmus már lényegileg el-hagyta a Deák-féle kiegyezés irányát, az alkotmányosparlamentarizmus útját. Gróf Badeninek a csehek ja-vára, a németek elnyomására 1897-ben kiadott nyelv-rendeletei óta a parlament teljességgel munkák épte-lenné vált, benne gyilkos nemzetiségi harcok dúltak,úgyhogy a 14. § szinte uralkodó kormányformává lőnAusztriában. Ezen sem a választói jognak Badenitőlmegkezdett kiterjesztése, sem az általános választói jognem tudott változtatni. A népképviseletnek ilyen kró-nikus tehetetlensége idején csak természetes volt, hogyaz államéletnek egyéb állandó tényezői vegyék át ahatalmat, melyet a parlamentarizmus kezéből kibocsá-tott. Ilyen volt a konzervatív hajlandóságú, de új esz-méket nem produkáló bürokrácia mellett elsősorbanFerenc József egyénisége, mely a folytonos zűrzavar-ban, népfajok, pártok és egyének politikai impotenciájaközepett egyedül tűnt fel akcióképes szilárd pontnak.Az uralkodó változatlanul megmaradt az alapon, me-

279

lyet 1867-ben Deákkal és a német liberálisokkal együttlétesített. Főfeladatát a külső béke megóvásában, bentpedig a dualizmus fenntartásában látja, ehhez képestenergikus kötelességérzettel tart távol mindent, mi azeurópai békét és a két állam dualisztikus összefüggésétveszélyeztetné. Ez a két feladat azonban egykép nega-tív természetű, teljesítésük az uralkodó érdeklődésétévek szaporodásával mindinkább igénybeveszi, minél-fogva pozitív alkotó munkától, a politikai és tár-sadalmi élet aktív befolyásolásától teljességgel tartóz-kodik. Ezen szabadon hagyott területekre, a parlamen-tarizmus lealázó tehetetlensége idején, újra ráteszi ke-zét azon osztály — ha ugyan osztálynak nevezhetjüke törpe minoritását az osztrák és magyar arisztokrá-ciának —, mely már I. Lipót kora óta szinte állandólagvalóságos ura és kormányzója a monarchiának.

Ez osztály tagjai cseh, vagy Csehországba elszár-mázott és ott elszlávosodott német főúri családokbólerednek, melyek évszázadokon át egybeházasodva, ha-talmas érdekszövetséget alkotnak. Befolyásukat a Habs-burg-uralkodókra annak köszönhetik, hogy a monarchiakeretében fellépő centrifugális nemzeti mozgalmakkalszemben következetesen ellenséges állást foglalnak el.Kritikus időkben, midőn a monarchia nemzetei Bécsuralmát megelégelve, a központ ellen fellázadnak, ezeka családok tartanak ki mindvégig a dinasztia és az ossz-birodalom mellett. Emlékezzünk vissza Windischgraetzhercegre, aki nemcsak Pestet foglalta el, hanem a prá-gai forradalmat is leverte, miközben oldalán feleségétpuskagolyó ölte meg. Így lesznek ők Ausztria államilétének, az összbirodalom gondolatának megszemélye-sítői, minek fejében az udvari és állami főhivatalok aző kizárólagos birtokukba mennek át s az uralkodó akülvilágtól elzárva, az ő szuggesztív akaratuk végre-haj tójává alacsonyul. Befolyásuk alól csak Mária Téré-zia és II. József, valamint Ferenc József tudta magátfüggetleníteni, a két első a német birodalomból meg-hívott tanácsosai, Ferenc József pedig a dualisztikusmagyar államférfiak segélyével. Viszont a Habsburgokgyöngébbjei, mint például I. Lipót, Ferenc és fia,

280

V. Ferdinánd alig voltak egyebek, mint eszközei ésbábjai e hatalmas klikknek, a Schwarzenbergek, Lob-kowitzok, Windischgraetzek, Kollowratok, Chotekok,Kinskyek stb. szinte kamarillaszerű egyesülésének.A törvényes uralkodó gyöngesége és a cseh feudálisokhatalmának erősbödése viszont mindenkor egybeesika monarchia hanyatlásával, belső zavarokkal és a gyű-lölségek fellángolásával, miután e hazátlan és nemze-tietlen arisztokraták uralma magától is reakciót, ke-meny ellenállást kelt fel a monarchia népei körében.

A cseh feudálisok befolyása Ferenc József kor-mánya alatt csak uralkodása elején és utolsó éveiben,aggkori gyöngeségében érvényesült. E rendkívül cse-kély politikai belátással bíró, fanatikusan korlátoltegyének soha nem követték Ferenc József magyarbarátpolitikáját és ellenségei voltak mind a dualizmusnak,mind a magyaroktól inaugurált új külpolitikának.Poroszországban Ausztria ősi ellenét és a protestánsnagyhatalmat gyűlölték, az olasz szövetséget pedig apápa világi uralmát illető tekintetek tették előttükellenszenvessé. Hármasszövetség, dualizmus, magyar ésnémet szupremácia ellen ők kutatták fel a monarchia-ban található szövetségeseket s ők egyesítették az el-szigetelt, egymás közt marakodó csoportokat szilárdmagyar- és németellenes tömeggé. A bécsi keresztény-szocialisták vezére, Lueger, a cseh feudálisok hatásaalatt rendez magyarellenes tüntetéseket és követeli anépszerű jelige alatt: le a magyar zsidókkal! — a dualiz-mus, Ferenc József és Deák műve helyébe az ossz-monarchiát. Ugyancsak Lueger az, ki a magyarságmonarchiafenntartó erejének félreismerésével csehek-kel és románokkal kacérkodik s Bukarestben magyar-ellenes szövetséget kötve, útját Galícián át veszi, hogya gyűlölt magyarok országába ne kelljen lábát be-tennie. Az osztrák keresztényszocialisták e végzetestévedései azonban csak egyes szemei a hálónak, melyeta cseh feudálisok szőttek a dualizmus ellen. Magyar-német dualizmus helyébe szláv népek föderációjánnyugvó összmonarchiát akartak állítani, ezért támogat-ják a cseheket a németek ellen, ezért növesztik külön

281

nemzetté a szlovént egy haldoklásnak indult dialektus-ból, ezért biztatják a horvátok és románok magyar-ellenes törekvéseit. Hatásuk alatt nagy irodalom fejlő-dött ki, folyóiratok és könyvek hirdették a múltranézve, hogy a magyar szeparatisztikus kísérletek min-denkor jogtalanok, hogy az összmonarchia mindenkortörvényes és de facto is fennálló konstrukció volt, ajelenben pedig, hogy a dualizmus helyébe szláv kon-föderáció, trializmus, vagy a monarchia felnégyeléseállítandó. Ezen Magyarország ellen szervezett hadjárat-ban ott vannak klerikális főurak és államhivatalnokokmellett németzsidó egyetemi tanárok, szocialista agitá-torok és a magyarországi nemzetiségeknek Bécsben élőképviselői. Míg a tudósok, Tezner és Turba fáradsá-gos munkával iparkodnak kimutatni, hogy az ossz-monarchia az egyedül törvényes, jogos és szép formájaa Habsburgok alatt élő népek államiságának, addig aromán Popovics és a bécsi szocialista Renner külön-böző kiindulópontról megható egyértelműséggel hirde-tik a jelenre nézve: censeo Hungariam esse delendam.Renner, a legepizódikusabb államnak, a szocialistaNémetausztriának későbbi feje, a dualizmust megvető-leg deákista epizódnak nevezi és a magyar szupremá-cia megdöntésével föderációba akarja terelni a monar-chia népeit.

A század végén, a cseh feudálisoktól szervezettpropaganda jóvoltából, alig van immár Ausztriában tár-sadalmi osztály vagy nemzetiség, mely a magyaroklajtántúli szupremáciájában személyes sérelmet, sajátjogainak korlátját, fejlődésének akadályát ne látná.Az osztrák földön századok óta gyökeres összmonar-chikus óhajtások ismét életre kelnek, miután a 67-esnémet nemzedéknek még emlékezete is kiesett az újabbgeneráció tudatából. A dualizmusnak most már nem-csak a magyar rónák közhangulata az ellensége, azzáválik, mégpedig tevékeny és cselekvő ellenfelévé azosztrák közvélemény is, melyben mind hatalmasabblesz a vágy, az összmonarchiában új szláv területek be-csatolása által, a magyar elemet végkép majorizálni sezzel a föderalizmus államát, Bécsnek egyedüli, vetély-

282

társnélküli vezetése alatt, megvalósítani. Így lesz a ma-gyarság és a dualizmus vad gyűlöletéből háborús poli-tika, annexiós hajlandóság, ami a nagyosztrák feudálissok és körükbe tartozó magasrangú katonák vágyaiban,működésében a világháborút megelőzőleg kimutatható.Ez új irány az udvari és magánaspirációk homályábólegyszerre napvilágra kerül és aktuálissá lesz, midőnélére lép az új trónörökösnek, Ferenc Ferdinánd fő-hercegnek tragikus sorsú, sötét egyénisége. A propa-ganda szálai az ő főudvarmesteri hivatalában futnakössze, az új lépéseket ő mérlegeli és ő határozza el,ő szabja meg a tempót és ő keresi össze a használhatóembereket, hadseregben és a polgári élet legkülönbö-zőbb terein, hogy megbízható eszközei már ott legyesnek a legfontosabb helyeken, midőn a dualizmus meg-döntésének órája elérkezik.

Hosszasabban jellemeztük az osztrák közhangulate változását, mert benne látjuk azon egyik főokot, melyaz utolsó nemzedék idején az áldatlan közjogi viszálytlángralobbantá és állandóan táplálta. Tisza Kálmánnakés utódainak a kilencvenes években, úgy látszott,mintha sikerült volna a közjogi ellenzék hatalmát loka-lizálni és egészben véve a tehetetlen kritikus szerepérekárhoztatni. De a 48-asok e hatalom- és tekintélynél-kuli csoportja erőre kap és a közvélemény befolyásosirányítója lesz akkor, midőn osztrák részen magas kö-rök szerveznek propagandát Magyarország törvényesjogállása és a magyar szupremácia megdöntésére. Azosztrák összmonarchikus mozgalom épp az ellenkező-jét érte el annak, amit akart: a magyarságban meg-növelte a szeparatisztikus hajlandóságot, az osztrák-barát magyarokat elkeseríté és a dualisztikus nemzet-bői egy kuructábort, Ausztriától elfordult tömeget al-kotott. Gyümölcséről ítéljük meg a fát: az összmonar-chia, föderalizmus, trializmus közelmúltbeli képviselői-nél csekélyebb politikai belátással és súlyosabb fele-lősséggel, sőt bűnökkel megterhelt politikusok sohanem jártak Közép-Európának nem éppen szerencsésföldjén.

A méltánytalanság azonban, mely Ausztria részé-

283

ről ért bennünket, nem szabad, hogy pillantásunkat el-homályosítsa, midőn az itthoni processzust vesszükszemügyre. Mert ez sem üveglap, melynek kristály-tiszta felületét folt és lehelet nem homályosítaná. A má-sodik generáció tévedései és mulasztásai ólomsúllyalnehezednek az utódra és ennek útját elejétől kezdvemegnehezítik. Közjogi helyzetünkre most is azon ellen-tét jellemző, melyet már korábban megfigyeltünk.Állami érdekünk 67 fenntartását kívánja, holott a ma-gyarság közhangulata egy fiktív, 67-tel ellentétben levő48 mellett van. Ezen végzetes inkongruencia tette amindenkori kormányok feladatát népszerűtlenné és el-viselhetetlenül súlyossá. A népszerűtlen kormány, mintTisza Kálmánnál láttuk, személyes és pártpolitikai esz-közökkel, kicsinyes közigazgatási rendelkezésekkel, vá-lasztási és egyéb korrupcióval teljesíté feladatát. Ezenkorrupció, közbevetőleg legyen mondva, semmivel semrosszabb vagy jobb egyéb európai vagy amerikai álla-mok parlamenti korrupciójánál, mely úgy látszik, aparlamentarizmus szükségszerű járuléka olyan orszá-gokban, hol a népképviseleti elv széles tömegek kezébeadja a hatalmat, melyek politikailag még éretlenek ajó és hasznos megítélésére. Sőt a magyar korrupció,hála fajunk tétlen iniciatívahiányának és üzletbeliügyetlenségének, még el sem érte sem a francia kor-rupciót — gondoljunk vissza a Panama-ügyre vagy azegyházi vagyon államosítására! —, sem pedig az újszomszédaink közt, Csehországban, Ausztriában mutat-kozó parlamenti bajokat. A dualisztikus kormányokválasztási rendszere csak gyermekkocsiszámba meheta mai romániai választások repülőgépéhez képest.

A parlamentáris korrupció azonban a mi bonyolultviszonyaink közt választóvíz romboló erejével hatoltbe a nemzettestbe. Szigorúbb erkölcsi felfogású egyé-nek már Tisza Kálmán rendszerétől is elfordultak, méginkább utódai, köztük egy báró Bánffy Dezső többség-alkotó és többséget összetartó fogásaitól. A kiegyezéshívei a korrupció folytán évtizedeken át végzetes sza-kádasban vannak. A kormánypárt névtelen szavazók

284

tömegéből, az úgynevezett mamelukokból áll,1 kikneksem parlamentben, sem az országban nincs tekintélyüks a hatalom birtoklóinak, önző kizsákmányolóinak tar-tatnak, míg a kiegyezés tehetségesebb hívei a 67-esellenzéki párton vannak örök munkátlanságra kárhoz-tátva. Ez a korábban mérsékelt ellenzéknek nevezettcsoport nemzeti párt néven Apponyi Albert gróf veze-tése alatt az ország jobbjait foglalja magában, de mi-nél több tehetség és tekintély van tagjai közt, annálinkább gyöngíti ellenzékiségével a kormány és a ki-egyezés ügyét. A közjogi alap azonos volt, de ebbőlnem az ellentétek elsimulása, ellenkezőleg: elmérgese-dése következett. A nemzeti párt, a kormánynak a vá-lasztásokra gyakorolt hatása miatt, soha nem juthatotttöbbségre. Így kerültek tehetséges és jellemes férfiakabba az áldatlan helyzetbe, melyet már DessewffyAurél gróf találóan jellemezett: „Van-e nagyobb sze-rencsétlenség statusemberre nézve, mint hajlam, sza-bad választás vagy körülmények által nyújtott olyhelyzet, melyben agitáció útján „alulról felfelé“ valakénytelen változtatási eszméinek sikerét eszközleni?“2

A nemzeti párt józan és jellemes elveit csak „alulrólfelfelé“ érvényesíthette: ha felhasználja a tömegszenve-délyeket s velük a kormányt megbuktatja. A kormányazonban egyúttal a kiegyezés képviselője is volt s ígyminden akció, melyet a nemzeti párt még oly jószán-dékkal kezdett is, végső kifejtésben saját elvi alapját,a kiegyezés ügyét gyöngíté. Így a kormánykorrupció-nak folytonos leleplezése, mely a korrupciót ugyan leg-kevésbbé sem kisebbíté, de annál inkább kompromit-tálta a 67-es kormányt s vele a 67-es elveket. Érthetőtehát, ha a nemzeti párt ez áldatlan ellenzékiségbőlminden áron menekülni akart s ha e cél érdekébenprogrammjának népszerűsítésére gondolt. Innen pro-grammjában a nemzeti motívumok erélyes hangsúlyo-zása, innen a párt nevében a nemzeti szó, mely a közös-

1 Ezeknek Mikszáth-szerű idealizálástól ment természetrajzátlásd Kákay Aranyos különböző műveiben, pl. Újabb országgyűlésifény- és árnyképek. 1877. II. kiadás.

2 Gróf Dessewffy Aurél: X. Y. Z. könyv. Pest, 1841. 43. 1.

285

ügy népszerűtlen terminusát ügyesen kikerüli s ebbeniskolát csinál sokak számára, innen általában a közös-ügyeknek nem tisztán Deáknéié szerződéses, hanemDeákkal ellenkezően változékony, koncessziós fel-fogása. A „dualizmus fejlesztése“, a közösügyek terű-létén a magyar jelleg „kidomborítása“ kimutathatólaga népszerűség keresésére utalt nemzeti párt körébenmerültek fel,1 s onnan a nemzet köztudatába Apponyi-nak hatalmas dialektikája által égetődtek be. Ugyan-csak a nemzeti párttól származik az „alvó jogok“ elme-léte, melyek a 67-es kiegyezésben rejtőznek s együtt-véve a nemzeti jogoknak valóságos kincsesbányáját ké-pezik. 67 Deákhű felfogásának egyik híve joggal cso-dálkozott azon, hogy erre a kincsesbányára 1866—1890közt senki rá nem bukkant.2 A nemzeti párt mindezenelméletekkel már belsőleg elszakadt a Deák-féle kon-strukciótól és új útra tért, melyen a kiegyezés tovább-fejlesztésének népszerű jelszava csakhamar el kellett,hogy vezesse a kiegyezési kapocs meglazításához, azelválás siettetéséhez, ami pedig a pártnak 67-es pro-grammjával éles ellentétben volt.

Belső ellenmondások közé tévedve, még a leg-nagyobb jellemnek is nehéz lett volna megállani éstovább nem csúszni a süppedő talajon. Deák realiszti-kus bölcseségét, Andrássy gyakorlati tehetségét mi sembizonyítja inkább, mint hogy ezt felismerték és e ve-szedelem elkerülésére 67-et változatlan alaptörvénnyétették. Sint ut sünt, aut non sint, ez az igazság áll a ki-egyezésre is. Maradjon annak, minek készült, mert vál-toztatás esetén fenn nem maradhat. A „dualizmus fej-lesztése“ terén már az első lépés magával hozhattalavinaszerű zuhanással a perszonáluniót, sőt akár azuralkodó közösségének megszüntetését is. Mert a tö-megek, ha egyszer megindulnak a nemzeti koncessziókjelszava alatt, nem fogják többé megérteni, miért

1 V. ö. Beksics Gusztáv: Millen. Történet. X. kötet. 727. l!Mocsáry Lajos: A válság. Vezényszó, politika, nemzetiségi kérdés.Eger, 1905.

2 Gróf Andrássy Gyula: Az 18674 kiegyezésről. Budapest,1896, benne a nemzeti párt programmjának részletes kritikája.

286

legyen külön vámterület, de közös hadsereg, miértlegyen csak a vezényleti nyelv magyar s nem az egészhadsereg és diplomácia. Ez pedig 67 revideálása, meg-szüntetése nélkül teljességgel kivihetetlen. Az a párttehát, mely 67-es jelszó alatt nemzeti koncessziók és adualizmus fejlesztése terére lép, az eredeti, józanDeák-féle alapról ellenállhatatlan erővel sodortatik a48-asok de jure felfogása felé.

A szabadelvű párt hivatalos publicistája, BeksicsGusztáv, a múlt század végén báró Kemény Zsigmond-nak a Kossuthskultusz ellen irányuló munkásságárólírva, megelégedéssel jegyzi fel, hogy ma már Keménysem tartaná szükségesnek Kossuthot támadni, mertnem hatalom többé, amint Bécs sem az; a magyar har-coknak e két pólusa megszűnt immár, a magyar „Bécsetnem tartja többé a hazaellenes törekvések műhelyé-nek, közjogi harcai nincsenek többé, a szélsőbal márcsak névszerint közjogi ellenzék s rövid idő kérdése,hogy névszerint is megszűnjék annak lenni“.1 Ahánymondat, annyi tévedés; ahány állítás és ahány biztosremény, annyi önáltatás, jeléül annak, hogy a nemzetlelkén a kiegyezési viszonyok belső ellentmondásainyomán ismét úrrá lett az önámítás és szörnyű opti-mizmus.

Kétségtelen, hogy Kossuth Lajos utolsó éveiben a48-at valló közjogi ellenzék ha nem is végelgyengülés-ben, de krónikus betegségben szenvedett. Egy emberiöltő függetlenségi politikájának egyetlen rezultátumaaz volt, hogy e programm kivihetetlen. A közösügye-ket sem békés, parlamenti eszközökkel, sem fegyveresmerénnyel szét nem lehetett tépni, ez utóbbira a nem-zet egyébként sem mutatott semmi hajlandóságot.Forradalmi hangulatnak, mi Kossuth szerint előfeltéítele 48 győzelmének, nyoma sincs az országban, demég a függetlenségi pártpolitikusok körében sem.A 90-es években előtérbe lépő szélbali férfiak izgatót-tan szabadkoznak, ha őket forradalmároknak, 49-esek-

1 Beksics: Kemény Zsigmond, a forradalom s a kiegyezés. II.kiadás. Budapest, 1883.

287

nek nevezik. Polonyi Géza egyszer magától Kossuthtólkért bizonyítványt arról, hogy ő nem 49-es és hogy aturini remetéhez nem fordult kérdéssel aziránt, nemkellene-e az uralkodóházzal szemben állást foglalni.1A párt ilyen óvatosság mellett tisztán érzelmi politi-kára szorítkozik, alföldi kerületeit osztrákgyűlölettel ésKossuth idealizált alakjának segélyével tartja kezében,itt-ott a visszahatás is, mely a kormánypárt korrupció-jára kél, szerez neki gyarapodást, de még a legmaga-sabb párttagszám mellett sem képes az országgyűlésiszavazatoknak csak egynegyedét is elérni: az 1878. vá-lasztásnál 72 tagja kerül be a parlamentbe, 1887-ben 76,a 90-es években 90. Többre azonban a hírlapi és politi-kai izgatás semminemű fegyverével nem lehetett a pár-tot növelni, még azáltal sem, hogy a kormányoknaktapintatlanságait és hibáit a legerélyesebben kihasznál-ták a közvélemény felizgatására. A politikai küzdelemmechanikájára tanulságos Kossuth utasítása, melyet ő1893-ban a Hentzi-ügy alkalmával adott a pártnak:a dolgot országgyűlés elé kell vinni és ott a nemzetibecsület érdekében minden erő kifejtendő a kormányellen, de ezzel párhuzamosan „szakadatlanul folytatniaz izgatást a lapokban, azon lenni, hogy az ügy a tör-vényhatósági közgyűléseken diskusszió tárgyává tétes-sék és (amire nagy becset helyeznék) minél több nép-gyűlés által megértetni a hatalommal“, hogy a nemzetnem tűri becsülete ilyen megsértését.2 De a 48-as párta nemzeti elkeseredés ily „spontán“ megnyilatkozásai-val sem ért el egyebet, mint zajos vármegyei és városiközgyűléseket, a közhangulat izgatottságának fokozá-sát; amik azonban a közösügyes kormánypártot hatalmihelyzetében meg nem ingatták.

A 48-as gondolat azonban mégsem halt meg, sőtellenkezőleg, fiatalos erővel hódított az eredetileg 67-espártok körében is. A 48-asok 67-hez, a 67-es ellenzékiek48-hoz közeledtek. A 67-es ellenzék vezére, ApponyiAlbert gróf, már a Tisza Kálmánt buktató véderővita-ban kijelenté, hogy ha újoncokat követelnek tőlünk,

1 Kossuth Iratai X. kötet, 343. 1,2 Kossuth Iratai X. kötet, 393. 1.

288

nekünk közszabadsági, közjogi és nemzeti reformokatkell kérnünk.1 Mi egyéb ez, mint 48-as álláspont, melya magyar állam halaszthatatlan szükségleteinek — minőaz újonc és adó — megszavazását közjogi kérdésséteszi és pressziónak használja a 67-es kiegyezés revi-deálására! Igaz, a valóságban, a tények reális világánál48 mint pozitív programm lehetetlen mindaddig, míga nemzet érette áldozatokra nem kész, innen, az áldó-zatkészség hiányából a 48-as párt hanyatlása és kudarca,de 48 mint gondolat, óhaj és érzelem továbbra is lehet-séges, sőt életerős, miután sikerül bevonulnia a 67-esellenzék programmjába s onnan előbb?utóbb továbbterjednie még a 67-es kormánypártba is. A nemzetipárt ezen tendenciájának felel meg a valóságos fejlőddés: átmenetileg egyesül a kormánypárttal, de onnanéppen a kiegyezés kritikus idejében kilép és egyesül aszélső ellenzékkel, az elvi 48?asokkal a kormány kés-hegyig menő megtámadására. Végeredménye e procesz-szusnak egyéb nem lehetett, mint hogy a kiegyezéshívei végkép megzavarodtak, a hátbatámadott kor-mánypárt népszerűsége mentésére maga is áttért akoncessziós politikára s a 67-es tömegek általábanközeledtek 48-hoz.

A pártok ezen harcában mindegyiknek volt ellep-lezni valója. A belső ellenmondásokat drapirozniokkellett, viszont az ellenfél taktikázását a közvéleményelőtt minél kiáltóbb formában leleplezni. Izgatás és tak-tika, belső ellenmondások hazugságokká tornyosultaks a közszellem romlását idézték elő. A pártélet hazug-ságainak a hírlapirodalom lesz hálás és engedelmes szol-gájává. Hírlapirodalmunk már a 60-as években hányat-lás jeleit mutatja, de a közszellemre csak most válikveszedelmessé, miután megélhetését szinte kizárólaga pártok érdekeihez kötötte. A politikai pálya csakmost nyílik meg teljesen súlytalan embereknek, kiknépbolondítással vagy országúti betyárkodással keres-vén kenyerüket, a megromlott sajtó támogatása nélkül

1 V. ö. a Politikai Magyarország című munkát, melyet aKossuth-Wekerle-féle koalíció idején adtak ki s amely politikairészében az ellenzéki mentalitásnak tanulságos dokumentuma.

289

nem is élhetnének. Ebben a légkörben minden fel-szabadul, mi erkölcs és igazság szerint eldugva szégyen-lendő volna és minden napvilágra merészkedik, mert ahírlapirodalom megtalálja módját annak, hogy semmiszégyenlendő a maga nevén ne neveztessék.1 Hanyatlókorok állandó tulajdonsága ez, krónikus belső ellen-mondások folyománya, mely ha már előmerészkedik ésbefolyásra tesz szert, gyorsított iramban hozza maga-val a végveszedelmet.

Közjogi helyzetünk e betegségeiből érthető olyegyének politikai hatalma, kikben sem cselekvés és elv,sem magasb tartalom nem található. Pályák vonulnakel szemeink előtt, harcban és díszben gazdagok, siker-tol koszorúsak és mi állunk, mint a „reiner Tor“, ki avilágból semmit nem ért, mert nem tudjuk megjelölnia pozitív munkát, melyet közéleti jelesünk végzett, ahonfiúi tettet, mellyel kortársai őszinte tiszteletét ki-érdemelte. Vájjon a becsületes magyar, vidéki városokSzilágyi Dezsőről elnevezett utcáinak lakója, tudja-e,minő érdemek jutalma e megtisztelő utca-elnevezés-Magyarunk ilyen kérdésre — hallgatni fog. SzilágyiDezső e hanyatló magyar közéletnek tipikus alakja:a nagy parlamenti debatter, a kötélizmú akrobata, kiellenfeleit mesterfogásokkal dönti porba és a tömegtapsviharai közt szegi lábát nyakukra. Nagy tehetségétés munkabírását sterilis parlamenti küzdelmekben váltjaaprópénzre, alkotó munkához sem ideje, sem kedve,mert reggeltől-estig pártok szétbomlasztásán, korma-nyok buktatásán, vetélytársak eltüntetésén töri hatal-mas elméjét. Ha Széchenyi ismerte volna, róla min-tázza a politikai gyűlölködést. Az egész ember egy sze-mélyes ambíció, mely a viszonyok adott romlottsága-ban érvényesülésre törekszik, elvet, pártot érdekbőlváltogat és végeredményben a közélet nihilizmusátnagy tehetségéhez illően: nagyban mozdítja elő. Nem-zeti és szabadelvű párt, különböző disszidenstöredékek

1 E klasszikus szavakat már Kemény Zsigmond alkalmazta,még pedig a debreceni országgyűlés viszonyaira. Beksics: Kemény

290

történetének egyik főmotora Szilágyi Dezsőnek egyéniakarata, politikai ambíciója. E sivár képet a parlamentiüzem sivár cirádái födik el és a hírlapirodalom fecsegőreferádái viszik szét a jámbor magyarságba, mely apolitikai debatterből nagy honfit, nem egyszer nemzetihőst farag magának, kit áhítattal tesz el kegyeltjei kép-csarnokába, valódi és álhősök vegyes gyűjteményébe.1E fantasztikusan nagyranőtt egyéni ambíciókhoz,s a már fönt ismertetett belső ellenmondásokhozvegyük hozzá a nemzet viszálykodó természetét és ér-zelmi hajlandóságát, mely a de jure politikusok műkő-dését ősidők óta hangos ujjongással és üdvrivalgássalkíséri s akkor megértjük a közjogi viszály utóbbi év-tizedeinek viszás és végletes jelenségeit. És egyúttalfölöslegesnek tartjuk e lehangoló események új fel-kavarását, részletes leírását. Tanulság kedvéért eléglegyen itt csak az 1903-as véderővita néhány momen-tumát felhozni, még pedig az egyesült ellenzék hivata-los kiadványa alapján.2 Ez a második nevezetes véd-erővita méltó párja hevességben és az ország nyugal-mát megrendítő erőben az elsőnek, mely 1888-banTisza Kálmán uralmát dönté meg s véres utcai tűnte-téseit csak Rudolf trónörökös váratlan halála tudta le-csillapítani. Azóta kormányaink nem mertek új javas-lattal előállani, hadseregünk az európai fegyverkezés-ben a többi államtól elmaradt, míg végre a hadvezető-ség sürgetésére Széli Kálmán 1902 október 16-án kény-telén volt a parlamenttől létszámemelést kérni s egy-úttal 8500 póttartalékost szolgálatra behívni. Ebből amanapság elég szerénynek látszó követelésből szárma-zott a véderővita, számtalan incidenssel, obstrukcióvalés felindulással, mely előbb Széli Kálmán miniszté-riumát söpörte el 1903 júniusában, majd Tisza Istvánelső, eredménytelen kormányalakítási kísérlete után

1 Szilágyi Dezső alakjára és általában e közjogi fejezetre ta-nulsággal olvastam Horánszky Lajos kéziratos emlékiratait, melye-ket a szerző szíves volt velem közölni. Budapest sajtója SzilágyiDezsőt tulajdonképen antikeresztény és antikatholikus irányáértdicsőíti a mai napig is.

2 A már idézett Politikai Magyarország-ban.

291

gróf Khuen-Héderváry Károly minisztériumát, hogyvégre az ország hallatlan izgatottsága, a parlamentiküzdelem őrjöngő diszharmóniája közben az obstruálóellenzék 1904 március havában Tisza István miniszter-elnök energiája előtt beszüntesse a harcot. A dologtárgyi részét nézve, józan ésszel azt kérdezhetnők:állami szükséglet volt-e a kért létszámemelés? Erre maigenlőleg válaszolnánk. Ha pedig állami szükséglet,akkor meg kell szavazni. De ha valaki nem akarjamegszavazni a közös hadseregnek, szavazza meg a hon-védségnek. Ezen gondolatsort józan ésszel végig-tekintve, meg nem érthetjük, hogyan származhatikbelőle bonyodalom és állami krízis. Hogy mégis az lett,az onnan van, hogy az akkori beteges pártviszonyokközt alig akadt ember, ki józan ész helyett ne érzelem-mel gondolkodott volna s akaratát ne vakszenvedélyekvagy egyéni akciók vezették volna. A harc részleteit ésfordulatait kizárólag ez az érzelem és szenvedély ma-gyarázza. Íme néhány példa: Khuen-Héderváry kor-mányalakítása során megegyezik a közjogi ellenzékfejével, Kossuth Ferenccel, hogy visszavonja az újonc-javaslatot, Kossuth pedig beszünteti az obstrukciót.Khuen csakugyan visszavonja a javaslatot, Kossuthazonban nem képes kötelezettségének eleget tenni,mert pártja cserbenhagyja, egy töredék Barabás Bélavezetésével tovább obstruál. Az Erisz-alma tehát el-tűnt, de a harc tovább folyik, még elkeseredettebben.Következik a kormány ballépése: vesztegetési kísérletegy ellenzéki képviselő: Papp Zoltán ellen, majd achlopy-i hadparancs, majd az elégtétel: Khuen meg-bukik. — De az obstrukciónak még mindig nincs vége,letörésére Tisza István parallel-üléseket javasol, mirea volt nemzeti párt, mely eddig a kormánypártban ült,Apponyival élén ellenzékbe megy. A nemzeti párt anépszerűtlenség teherpróbájának nem akarta magát ki-tenni. — Az obstrukció technikaivá durvul, KossuthFerenc — típusa a 48-ról 67-re sikamló politikusnak,megfordítottja a nemzeti pártinak — újra le akarjaszerelni, pártja újra dezavuálja, s ő lemond a párt-elnökségről. A valószerűtlenség tovább folyik, szuverén

292

megvetésével minden értelmes logikának. Kossuth le-mond ugyan, de erre pártja csakugyan leszerel. Azobstrukció azonban sokkal népszerűbb, semhogy olykönnyen abbahagyhatná a parlament: tovább folytatjaazt a másik 48-as töredék, az Ugron-párt és a 67-es,sőt dinasztikus néppártnak Rakovszky Istvántól veze-tett csoportja! Tisza végre, az ellenzéki előadás szerint,az „elkeseredett ember erős elhatározásával indul út-nak“, bemegy a Házba s beterjeszt, idegen azt hinné,valami hallatlan alkotmánymerényt, nem: indítványt aházszabályok ideiglenes kiegészítéséről, hogy végrelehessen rendesen tárgyalni. A pártok végső össze-csapásra készülnek, akárcsak Attila és a Nibelungok sime, feláll az öreg Thaly Kálmán és sírva hívja fel akemény harcosok figyelmét a vita tulaj donképeni ob-jektumára, a szegény póttartalékosokra, kik e parla-menti tárgyalások alatt családjuktól távol kaszárnyák-ban epedeznek. E kép meghatja a feleket, Tisza vissza-vonja indítványát, Rakovszky elhallgat, sőt még azutolsó mohikán, Ugron Gábor is, elfojtott szenvedély-tol sápadtan kénytelen az oly népszerű és oly olcsóobstrukciót beszüntetni.

Az érzetdús jelenet, melyben imént még vadulgyűlölködő ellenfelek nyújtják egymásnak ellágyulva abéke jobbot, a hanyatló kor politikai pszichéjének tipi-kus terméke. Józan, tárgyilagos hazafiság, mérlegelőértelem mellőzhető tényezőkké váltak s helyükben azemberek cselekvését még jó ha érzelem, nem pedigegyéni kedv, szenvedély, sőt érdek irányítja. Az államjava kétségtelenül sokak szívében él, de külső érvénye-sülésre csak akkor juthat, ha a szenvedélyek öltönyétveszi magára, vagy egyéni érdekek körébe süllyed alá.Elvek elvesztik vonzó erejüket, pártfegyelmek felbom-lanak, a nemzettest atomizálva egyéni kotériákra ésérdekszövetkezetekre oszlik. A politikai cselekvés rugóiközt ismét ott szerepel a családi összeköttetés, akár-csak Mátyás halála után a Mohácsot megelőző évtize-dekben. Tisza István ellen régi főúri családok fognakössze és fújtatják a lángot, mint a szintén homo novus,csak második nemzedékben főnemes Zápolyai János

294

ellen az ősnemes Báthoryak és társai. Eszközökbensenki sem válogat többé, az emberek érzéke racionálisparlamentarizmus iránt végkép eltompul, minek el-rettentő példája a lelkesedés, mellyel az egyesült ellen-zek kiadványa tekint vissza az 18924 obstrukcióra,mely pedig a közigazgatási reformot temette el. „Azobstrukció, hála a szélsőbal jó igyekezetének és amegye fogalmában még mindig benne rejlő alkotmány-biztosítéki eszme erejének, ismét uralkodó csillagzatlett parlamentünk egén“, ahol azonban, hozzátehetjük,idők folytával revolver és rendőrököl váltja fel. Végsőeldurvulást mutat parlamenti életünk azóta, hogy egyóvatlan pillanatban Bécs ledobta az álarcot és a Fejér-váry—Kristóffy-féle erőszakos experimentumhoz folya-modott, mintha Magyarországon is rendelkezéséreállana az abszolutizmusnak a 14. §. Viszont az egyesültellenzék, 67-esek és 48-asok kormányra jutása a másikalkotmányos tényező, a népképviselet tehetetlenségétés erkölcsi betegségét mutatta meg a tömegnek, melybecsületes naivságában a koalíció győzelmétől függet-len Magyarországot remélt, miután a pártok ígéreteitkomolyan vette. A koalíció személyes ambíciók, jogosvagy túlzott igények kielégítésén kívül egyéb politikaialkotást nem hozott létre s Tisza Kálmánhoz hason-lóan, bár nála lényegesen kevesebb őszinteséggel el-fogadva a 67-es alapot, az emberek hitét és utolsó bizal-mát is megsemmisíté és tagjainak országra szóló kor-rupciója által a közélet levegőjét romlás miazmáivaltelíté. Elvekről ezentúl szó sem lehet többé: a kor-mánypárt a kilences bizottság javaslatával hivatalosanis rálép a dualizmus fejlesztésének sikamlós útjára,melyen Deáktól mindinkább eltávolodik, viszont a füg-getlenségi párt, Kossuth Ferencnek, majd ApponyiAlbert grófnak vezetése alatt naponkint újabb foszlá-nyait dobja el az eredetileg 49-es és 48-as öltözetnek.A stádiumok elmélete, mely szerint a nemzeti kíván-ságok részletekben valósítandók meg, miben sem kü-lönbözik az új kormánypártnak 67-et „nemzetileg ki-építő“ politikájától s mindkettő egykép mérhetetlentávolságban van úgy Kossuth, mint Deák felfogásától.

294

Ami azután legvégén történt, az már tisztán vissza-taszító érdekharc, melyet a küzdők szenvedélytől el-torzult arccal, tajtékozva folytatnak egymással. Ez akor az, midőn öblös hangok, széles vállak és boltozottmellkasok tulajdonosaiból nagy politikusok lesznek,amint ez körülbelül hasonlóképen történhetett négy-száz év előtt, a Mohácsot előidéző, Mohácsért felelősnemesi gyülekezetekben. Aki tehette és kinek ízlésevolt, félreállt, de — ilyenek kevesen voltak.

III. ÁLLAMI ÉS NEMZETI ILLÚZIÓK:

Első Mohácsunk vészjósló előjeleinek a XVI. századvégén Magyari István, a sárvári prédikátor a kormány-hatalom süllyedését, — az ő nyelvén a „fejedelmi mél-tóság aláhanyatlását“, továbbá a pártviszályt és az el-vakultságot ismerte fel. A két elsőt már megtaláltuk akiegyezési korszak idejében, annak közjogi viharaiban.Hátra van még a harmadik előjelnek, a nemzeti ön-altatás és elvakultságnak gyökereit felkutatnunk. Ennéla munkánál ismét a közjogi viszályból kell kiindul-nunk, mert ez az a csira, miből a romlás termékei ki-sarjadtak, melytől tehát Széchenyinek valóban nagyoka volt nemzetét visszatartani.

Saját korunk történetéről lévén szó, köztudomásújelenségeket nem kell külön bizonyítanunk. Ilyen két-ségbe nem vonható tény az, hogy a közjogi küzdelemaz utóbbi emberöltő idején a magyarság lelki világábanuralkodó helyet foglalt el. A közjogi politika mindenegyéb kérdést háttérbe tolva, önmagában összponto-sítá az ország egész érdeklődését. Voltak idők, hóna-pok, sőt évek is, midőn a magyarság e miatt kulturálisés vallási, külpolitikai és társadalmi problémákra mégcsak egy unott pillantást sem vetett s ha igen, csakazért, mert az illető probléma valamely módon össze-köttetésbe volt hozható a mindent domináló közjogikérdéssel. Ez utóbbinak minden fázisa, minden szub-tilitása lázba hozta először a parlamenti testet, azabban koncentrált pártokat s azután a perifériákra ter-jedve a magyar tömegeket, le egész az egyes em-berekig, kiknek egyéni létét is erősen befolyásolta nem-

296

csak a közös vámterületnek vagy magyar hadseregnekakkor ugyan meg nem oldható, de nemzetileg valóbanfontos ügye, hanem még oly külsőségek is, minő voltegy-egy Gotterhalte-botrány vagy más közjogi izga-tásra alkalmas incidenciák.

A magyarság gondolkodása ilymódon egyoldalúanpolitikai irányt vett. A régi igazság, hogy politikusnemzet vagyunk, újra életre kelt, de változott értelem-ben. Régebben, a rendi korszakban, a nemesség maga-sabb rétegei, a táblabírák osztálya, joggal volt politikainemzetnek nevezhető, mert annak tagjai a vármegyeiélet, adminisztráció és igazságszolgáltatás körében nagytapasztalatra, pozitív ismeretekre és valódi politikai be-látásra tettek szert, mit aztán adott esetben az országkormányzásában, központi hivatalokban és az ország-gyűlésen érvényesítettek. Az ő politikus nemzetükkelszemben a liberális korszak demokratikus tömegei in-kább politizáló nemzetnek nevezhetők. Ez iskolázatlantömegekben a politikai érdeklődés nem lehetett többépozitív, józan tevékenység, mint a táblabírók munkája,sem pedig értelmi funkció, a honfenntartás esélyeit er-kölcsi komolysággal mérlegelő munka, hanem a szószoros értelmében érzelmi tevékenység, vágyaknak ésszenvedélyeknek szó és tetté sűrítése. A nemzet érzel-mein a közjogi probléma uralkodott, akaratát tettekrecsak a közjogi viszályból kikelt érzelem tudta lelkesí-teni. A század végének egyik megfigyelője monda:a magyar politikán még ma is a jogi ész uralkodik;1

e helyes megállapítást azóta, retrospektív tapasztala-taink segélyével, úgy kell kiegészítenünk, hogy: a ma-gyár politikán soha jogi ész úgy nem uralkodott és amagyar politika soha úgy nem uralkodott a nemzeten,mint a közjogi viszály évtizedeiben.

A közjogi érdeklődésnek, állandó politizálásnaktermészetes következménye volt az állam fogalmánakazon konstrukciója, mely az utóbbi emberöltő alatt amagyar fejekben helyet foglalt s mint ilyen, magyará-zatául szolgálhat politikai, társadalmi és kulturális ha-

1 Gróf Andrássy Gyula id. m.

297

jaink egész sorozatának. A magyarság szemei előttfolytonosan közjogi tények és mozgalmak forogván, azállam fogalmának körét, amint az elmékben lerajzoló-dott, túlnyomóan e közjogi tényezők szabták meg.A magyar állam e felfogás szerint mindazon közjogiés politikai követeléseknek realizálása, melyek a köz-jogi viszály változatos éveiben, heves tárgyalások soránegymásután felmerültek és népszerűségre tettek szert.Beletartozik tehát az állam fogalmába, mely nélkülökcsonka és sürgős kiegészítésre szorul, az önálló magyarudvartartás, az önálló hadsereg, külön vámterület, kü-lön magyar jegybank, érdekeinket védő magyar kükképviselet, többnyire olyan dolgok, melyekre nekünk,mint szuverén államnak, jogunk kétségtelenül megvolt,de róluk, illetőleg gyakorlásukról évszázadok mostohaviszonyai folytán a közösség javára hosszú időre, 67revíziójáig lemondottunk. Államfogalmunk tehát idea-lis posztulátum, a jelen viszonyaiban meg nem valósít-ható; mely az élet reális szükségleteivel parancsolóanszembeállítja az ő lehetetlen konstrukcióját. A nemzetierőkifejtést ez a konstrukció veszi igénybe, fáradságunkkat és izzadságos munkánkat ezen posztulátum meg-valósítására áldozzuk s közben évekre és évtizedekreis megfeledkezünk arról, hogy államunk nemcsak e mégezután megvalósítandó udvartartás, külön sereg, különcímer és zászlóból áll, hanem hogy talán a mezőgazda-ság, a néphigiénia, a parasztság művelődése, a közép-osztály anyagi jóléte is beletartoznak a modern államfogalmába. Ezen megállapításunk ágazatait kiki végig-kísérheti társadalmi, gazdasági és kulturális életünkkülönböző terein.

Igen veszedelmes következtetéssel járt e tisztánformális, politikai államfogalom azáltal, hogy a lelki éserkölcsi tényezők iránt az emberek érzékét nemcsaknem fejleszté, de még inkább tompítá. Az államfogalumat kizáróan közjogi tartalom határozván meg, köz-hiedelemmé vált, hogy az igazi magyar munka közjogimunka, parlamenti és politikai cselekvés, mely tehátegyszerű parlamenti eszközökkel elvégezhető. Lelki fel-emelkedés, erkölcsi elhatározás, Széchenyies önmeg-

298

tagadás nem szükséges hozzá. Egyszóval: az államfogalma maga alá gyűrte a nemzetét és népét, egy jogikonstrukció, egy hideg formula azt a magasztos élő-lényt, melyet mi erkölcsi öntudatra ébredt európaiaka legjobb értelemben nemzetnek nevezünk. Az államközjogi konstrukciója kísérteties erővel térdepelt rá ezerkölcsi világból való lény mellére, a közjogi párt-viszályban kiszívta annak minden cselekvési energia-ját, úgyhogy a valódi nemzeti szükségletek ápoláshiányában összezsugorodtak, elszáradtak. Magyar nem-zetállamról szerettünk beszélni, melyért mindent adunkés merünk, de e fogalomban az állam túltengett a nem-zet rovására, mely utóbbinak nem sokkal több jutottegy-egy jókívánságnál.

Ezen megfigyelésünkkel pedig semmi ellentétbennincsen az a specifikus jelenség, hogy az államhatalomköre az utóbbi három évtized alatt szemmelláthatólagtágult, hogy az állam a nemzeti élet olyan területeire isrátette kezét, melyeket korábban nemzeti, társadalmitevékenység művelt meg, szóval hogy az állami köz-pontosítás, mely a Tisza Kálmán rendszerében meg-volt, most valóságos állami omnipotenciává hatalmaso-dott. Az állam e túlhatalma ugyanis csak külsőleg, aközvéleményben és törvénycikkekben él, szónoklatokfrázisaiban és hírlapok papirosán, a valóságban pedigez a szegény állam, mely az állandó közjogi fergeteg-ben még tisztán politikai szükségleteit, adókat, újonco-kat is csak a leghevesebb krízisek árán tudja besze-rezni, álmaiban sem gondolhat komolyan arra, hogymég a nemzet szükségleteinek is eleget tegyen az eti-kai, társadalmi, kulturális világ bonyolult köreiben.Midőn tehát az utóbbi harminc év alatt az államhata-lom mind több és több cselekvési kört von rendelke-zése alá, midőn az állami omnipotencia szemmellátha-tólag terjed és előtte egyéni, társadalmi, felekezeti,nemzeti iniciatívák egymásután szüntetik be működé-süket, ebből a kétségbe nem vonható tényből nem azkövetkezik, hogy ezen szükségletekről az állam valóbangondoskodik is, hanem csak az, hogy az eddigi cselek-vők: egyének, felekezetek, társadalmi és nemzeti körök

299

nem lévén hajlandók tovább gondoskodni, a feladatotáthárítják az államra, mely azt szóval igen, ténylegazonban csak annyiban vállalja, amennyiben politikaiérdekei és súlyos gondjai megengedik.

Állami omnipotencia akkor, midőn liberalizmusuralkodik, magában véve is non sens, mert az ősi libe-ralis elvek: egyéni szabadság, szabad tevékenység mimden téren, laisser fairé, szabad verseny kiegyenlíthetettlen ellentétben vannak az államhatalom Leviathan-szerűmegnövekedésével. És ha e két, tűz és vízként ellen-tétes jelenség mégis karöltve mutatkozik, aminthogyez nemcsak nálunk, hanem bármely nyugati országbanis megfigyelhető, ez mindennél világosabban bizo-nyitja egyrészt a liberalizmus betegségét, másrészt azállamhatalom belső bajait: Leviathan ijesztő formái el-gyengült, működésében akadozó organizmust takarnak.A mi külön magyar fejlődésünkre azonban a beteg libe-ralizmusnak szívós életereje, egész végleges csődjéigtanúsított harci készsége jellemző, mellyel még az ál-lami túlhatalom idején is meg tartá korlátlan uralmát ésféltékenyen ellene szegült minden oly kísérletnek, melya liberális államhatalom belső tehetetlenségén társa-dalmi és szellemi erők szerves organizálásával, tehátkonzervatív munkával akart segíteni. Állam és publi-cisztika vércseszemekkel keresték a liberális tanoktóleltérő mozgalmakat, hogy azokat mint veszedelmeseretnekségeket már csirájukban elnyomják. Ez pedig aliberális ideológia uralma idején nem volt nehéz munka:a kényelmetlen új jelenségtől könnyen meg lehetettszabadulni, ha a feudalizmus, klerikalizmus, ultrámon-tanizmus bélyegét nyomták rá. Ezekkel a vádakkal azutóbbi emberöltő hihetetlen bőkezűséggel bánt; a libe-ralis publicisztika feje, Beksics Gusztáv fanatikus meg-győződéssel állítja, hogy a vörös rém, a szocializmustávol van és nem veszélyes, de annál veszélyesebb afehér rém, a feudalizmus és a fekete, az ultramontaniz-mus, melyektől a liberális és demokrata világot min-den áron meg kell menteni.1 így történt, hogy a liberá-

1 Timoleon; Legújabb politikai divat. Budapest, 1884. 112. 1.

300

lis elvekkel telített magyar társadalom még annyiegyéni, állammentes akciót sem tudott létesíteni, mintegyéb központosított országokban s innen származikegyúttal katasztrófánk azon alapjelensége is, hogy azállamhatalom tragikus széttörésekor nemzeti társadatműnk kohézió híján egyszerre csak magatehetetlenülesett szét atomok védtelen millióira. Az állam volt min-denünk, államunk bukása erőtlenné és koldusszegénnyétett egyént és társadalmat egyaránt.

A köztudatban élő államfogalomnak legjellemzőbbsajátsága magyarsága. Az állam teljesen és kizárólagmagyar, magyar nemzetállam, melynek fenntartója, vál-lain hordozója a magyar népfaj. „A magyar nemzetmissziója s legmagasabb célja — mondja ez államesz-mének egyik apostola, Grünwald Béla1 — fenntartanimagát uralkodó elemként az önálló magyar államban.Ez a mi missziónk, mely nem oly fényes ugyan, mintEurópa nagy nemzeteié, de ránk nézve a legnagyobb,mert a magyar állam bukása a mi bukásunk, melybőlnem emelkedhetünk fel soha többé. A magyar államfennállása ránk nézve az élet, bukása a halál, melybőlnincs feltámadás.“ Ez őszintén hazafias szavak lehetet-len, hogy megrendítően ne hassanak reánk, akik a tör-téneti kényszerűség jármában próbáljuk a munkát, me-lyet Grünwald eleve lehetetlennek nyilvánított: az ál-lami keretek szétesése után a magyarságot menteni,hogy azzal egykoron helyreállítsuk széttörött államisá-gunkat is. Grünwald a magyar nemzet legmagasabbfeladatává az állam fenntartását teszi s ezzel az államfogalmának a nemzetét alárendeli, kétségkívül azonőszinte hitben, hogy ezzel a magyar nemzetnek a le-hető legnagyobb szolgálatot teszi. Idézett szavai preg-nánsan fejezik ki az utóbbi évtizedek közfelfogásánakmagyar államkonstrukcióját, aminthogy elsősorban ővolt az, ki szívében erős magyarsággal, agyában pedigtúltengő politikai érzékkel formulázta meg az állami

2 Grünwald Béla. A Felvidék. Politikai tanulmány. Bpest, 1878.

301

omnipotencia és a magyarság terjesztésének harmincéven keresztül érvényes elméletét.

Ő a magyarságnak minden anyagi és szellemi ere-jét az állam szolgálatába állítja, hogy ez kifelé méltóhelyet foglaljon el az európai népek közt, bent pedigaz országban a nem-magyar nemzetiségekre gyakorol-jon vonzóerőt. Figyeljük meg az összefüggést, mely azállami omnipotencia és a magyarság terjesztése köztvan s akkor tudatára ébredünk annak, hogy a magyaro-sítás nem az az ijesztő rém, vértivó szörnyeteg, véd-telén népek testén páncélos lábakkal tapodó középkorifeudális lovag, minőnek Jászi Oszkártól kezdve SetonWatsonig szerették festeni, hanem csak egy gyermekeskonstrukció, érzelemtől sugallt kivihetetlen posztulá-tum, melynek ímmel-ámmal megkísérelt realizálásábóla nemímagyar nemzetiségeknek igen kevés káruk szár-mázott, de annál több nekünk, magyaroknak. Munka-erőnket és energiánkat Grünwald a magyar állam olyankiépítésére foglalja le, aminő magábanvéve alig meg-valósítható, s ha igen, nem azon utakon, melyeket őjelöl meg. Szerinte e kiegyezési korszak első tíz észten-dejében „egyetlen törvényben, egyetlen intézkedésbensincs nyoma annak, hogy a magyarság saját érdekei-nek megóvására, jövőjének biztosítására törekedettvolna“. A kiegyezési törvényhozásban Grünwald első-sorban olyan törvényeket nélkülöz, melyek a nem-magyar nemzetiségekkel szemben az állam magyarságátdomborítanák ki. Az 1868. nemzetiségi törvényben amagyarság abdikációját látja, mert általa a magyar nem-zet uralmának külső jeléről, az állam magyar jellegé-ről mond le. „E törvény legsötétebb bizonyítéka állam-férfiáink (Deák és Eötvös!) tájékozatlanságának s gyen-geségének.“ Jobb tájékozottságot s erősebb kezet köve-tel tehát, mégpedig egyrészt a közigazgatás államosíttása, másrészt az iskolák, főként középiskolák magya-rosító működése által.

Cél és eszközök aránytalansága nekünk, kik meg-értük a cseh, román, szerb nemzetiségterjesztés metó-dúsait, első pillantásra szemünkbe ötlik. Ekkora arány-talanság csakis a szív érzelmeitől, lenge vágyaktól su-

302

gallt projektumokban merülhet fel, aminthogy Grün-wald nemzetterjesztő elmélete s általán egész államfel-fogása csakugyan azon érzéspolitikának tipikus szü-lőtte, melyből a magyarság 1849 után mintha kigyó-gyúlt volna s melyet még egykori reprezentánsa,Kossuth Lajos is immár évtizedek óta következetesenmegtagadott. Az iskola magyarosító erejéről a turiniszáműzött még Grünwald könyvének megjelenése előttis így nyilatkozott Hermán Ottónak: „Hiszi-e ön, hogyaz a gyermek, aki csak az iskolában tanul magyarul,magyarrá lesz s magyar marad egész életén át, ha,amint az iskolából kilép, a családi életben, a házi tűz-hely körül s később mindennapi foglalkozása s társasérintkezései közben csak oláh szót hall s maga is oláhulkénytelen apjához, anyjához szólni, amint azt már meg-szokta, amióta beszélni tud? Hiszi ön azt? Én nemhiszem.“ A liberális illúziók nagy mestere most Szé-chenyihez hasonlóan szól: „Ne csináljunk magunknakillúziókat. Pusztán iskoláztatás által nyelv nem válna-tik az élet nyelvévé“, azaz a nemzetiség terjesztésetisztán állami úton, közoktatási intézmények által, tel-jességgel lehetetlen.1 Grünwald éppen az ellenkezőjéthiszi: nézete szerint a Felvidéken felállított államiközépiskolák nagyszerűen teljesítik feladatukat: asszi-milálnak. Megelégedéssel konstatálja, mint a nemzet-terjesztés hathatós módját, hogy a kormány hárompánszláv gimnáziumot (mi ez a cseh és oláh hasonlóintézkedések tömegéhez képest!) bezáratott s hogyTisza Kálmán a Matica-egyesületet feloszlatta. Lehet,hogy Grünwald Bélának korlátokat nem ismerő tem-peramentuma mélyén ott lappangott a felismerés, hogyilyen eszközökkel egy nemzetet mégsem lehet hátha-tósan megerősíteni, innen talán a keserű szemrehányás,hogy a magyarságból hiányzik az a „sajátszerű vonás,mely a jövővel bíró népek tulajdonsága“, hiányzik asovinizmus, a nagyság mániája, mely „kis népeknél tánnevetséges, de többet ér, mint fásultság, merészségnekés lelkesedésnek hiánya“, — bizonyos azonban, hogy

1 Kossuth 1877 május 304 levele, Iratai IX köt. 173—176. 1.

304

ami a pozitív javaslatokat, a nemzetterjesztésben al-kalmazandó eszközöket illeti, erélyesebb tervekhez,minő lett volna nagyarányú magyar telepítés, az állam-eszmével szemben ellenséges tényezőknek: egyházak,bankok, az intelligencia egyéneinek olyatén korlátozása,sőt üldözése, minőt most szomszédaink ellenünk alkal-máznak, ő sem jutott el.

Grünwald óta a harmadik nemzedék fejében meg-dönthetetlen igazságnak tűnt fel, hogy közigazgatás ésközoktatás, a közigazgatás államosítása és magyarosítóiskolák egyedül biztos fegyverei nemzetiségünk fenn-tartásának és terjesztésének. Az elsőt azonban hüve-lyéből soha ki nem húztuk, mivel alkalmazásánál köz-jogi és nemzetiségi szempont összeütközvén, ez utóbbiszükségképen a rövidebbet húzta. Nemzetiségterjesztéscéljából, a közfelfogás szerint, hasznos lett volna a köz-igazgatást államosítani, viszont közjogi szempontbólannál veszedelmesebbnek látszott lemondani a büszkevis inertiae, a vármegyei ellenállás e még oly gyarlómaradványáról is. Pedig elfogulatlan szemlélők előttnem volt titok, hogy a vármegyék soha, sem 48 előtt,sem azután, le egészen a huszadik század elejének„nemzeti ellenállásáig“, nem voltak képesek törvényre-len kormányoknak hathatósan ellenszegülni — a kockamindenkor a parlamenti testületben, nem pedig a peri-férikus szervekben dőlt el —, a nemzet mégis ragasz-kodott e szívéhez nőtt intézményhez s még a magya-rosítás érdekében sem mondott le róla. Maradt teháta magyarság terjesztésére egyetlen eszköz: az iskolákútján, mely nemzetiségi vidékeken magyar nép- ésközépiskolák felállítása, részben a meglevők államosí-tása által történt. Az eredmény köztudomású: a nem-zetiségi területeken a szükségleten jóval felül állítánkfel középiskolákat s ezzel magunk növeltük nagyra anemzetiségi intelligenciát, államunk legveszélyesebb el-lenségét, mialatt a magyar vidék iskolaügye lehanyat-lőtt és ez annál inkább, minél inkább 48-as hangulatavolt a nagy magyar területeknek, mivel a 67-es kormányaz ilyeneknek, elvből, minél kevesebb kultúreszköztbocsátott rendelkezésükre. A népiskolai oktatás ma-

304

gyarosító hatása hasonlóképen illúzió volt, melytől mégközoktatásunk vezetői sem tudtak évtizedeken át sza-badulni.

Ez illúzió hatalma ismét csak a nemzeti élet tel-jébe állítva érthető. Évtizedeken át tartó lármás köz-jogi harcok, ebből folyólag az államnak egyoldalúanpolitikai felfogása és a nemzeti élet lelki és erkölcsioldalainak lebecsülése az előzmények, melyekből enagystílű önáltatásunk, tévhitünk, mintha elég volnaaz államnak egyet parancsolnia s nenvmagyar népfajoklegott magyarrá alakulnak, következett. Kétségtelen,hogy az állami közigazgatás és közoktatás a nemzet-terjesztés szolgálatában gyönge eszközök voltak s nagy-fokú illúzió kellett hozzá, hogy őket évtizedeken átminden egyéb eszköz kizárásával alkalmazzuk. De eré-lyesebb és célszerűbb rendszabályokhoz még akkorsem nyúlhattunk volna, ha szemeink mentesek marad-nak e végzetes illúziótól. A nem-magyar nemzetiségekmagyarellenes intelligenciáját — mert csak erről vanszó, csak ez volt a politikai tényező — immúnissá tetteminden tőlünk kiinduló erélyesebb rendszabály ellen abécsi antidualisztikus körökkel való összeköttetése.Már föntebb láttuk, hogy bécsi befolyásos tényezők anemzetiségek intelligenciájában szövetséget kerestek éstaláltak maguknak a dualizmus elleni harcra, a magyar-ság állami szupremáciája megdöntésére; láttuk azt is,hogy a föderalizmus szálait, melyekkel a magyar tör-téneti állam volna megfojtandó, bécsi nagyurakkal ésliterátorokkal együtt szőtték csehbarát tót és románpolitikusok. Ha tehát mi a helyzet komolyságát illú-zióktól mentesen felismerjük és ahhoz képest energiku-sabb rendszabályokhoz nyúlunk — itt még nem is bar-bár kiűzést és konfiskálást értünk, minek példáit ellen-ségeink szám nélkül produkálják, hanem csak telepítésta románlakta területen levő magyar nagybirtokra, csakanyagi védelmét a pusztuló székelységnek stb. —, ezenrendszabályokkal Bécs határozott ellenzését keltettükvolna fel, mellyel szemben királyunk maga is elsősor-ban bécsi lévén, kérdés, keresztül tudtuk volna-e vinni,amit elhatározánk. A nemzetiségi kérdést végleg csak

305

akkor intézhettük volna el, ha bizonyosak lehettünk,hogy hátba nem támad bennünket Bécs, Ausztria ésa dinasztia. Ez pedig addig el nem volt érhető, míg aközjogi kérdés el nem nyugodott. Közjogi és nemzeti-ségi kérdés sok volt egyszerre a mi kedvezőtlen viszo-nyokba helyezett kis népünknek.

De a közjogi problémától is eltekintve, egyetlenfegyverünk, melyet a nemzetiségek ellen kezünkbentartottunk, játékfegyver, gyermek kezébe illő dugós-puska volt. Hogy idegen tömegeknek nemzeti és nyelviátalakítását egyedül az iskolai, részben csak középisko-lai oktatás kicsiny eszközével próbáltuk meg, ez nemvilágtörvényszék elé való merény, hanem saját ká-runkra váló gyermekes tévedés volt, egyike a hanyatlókorszak állami és nemzeti illúzióinak.

A magyar illúziók nem járnak egyedül. Rajokbanszállják meg a magyar földet, szárnyaikat ráborítják azálmodó nemzetre és távoltartják tőle a valóság egész-séges légáramlatait. Míg másutt pozitív kezdetek, elsősikerek mega célozzák az akaratot és hatalmas lendüle-tet, erőfeszítést hoznak létre, addig a mi népünk, a kez-det gyümölcseit leszedve, csak annál nyugodtabban ta-karja be magát ősi álmaiba.

A harmadik korszak külső lendülete ismeretes.A század fordulóján immár a magyar iskoláknak szá-zai és ezrei működnek az ország minden tájékán, a ma-gyár nyelvet mindenütt tanítják. De anyagi téren ismagyar formában érvényesül az ország egysége. Vas-utak, posta, gyárak és bányák, állami üzemek minden-felé elviszik a magyarságot, még a korábban zárt nem-zetiségi zugokba is, mindenütt magyar kolóniák kelet-kéznek s a városok egymásután megmagyarosodnak,tisztán a magyar kapitalista kultúra és az államtól tá-mogatott intelligencia békés munkája folytán. Azok akis magyar szigetek, melyek az ország déli és keletirészein az ősi magyar összefüggő nyelvterületből annyiinvázió s legutóbb a XVIII. századi szerb-német-oláhtelepítés óta megmaradtak, most a magyar államhata-

306

lom égisze alatt kezdenek hosszú elszigeteltségükbőlkilépni és egymással ismét összeköttetésbe jutni. Az ide-gen nemzetiségek tömegeiből itt is, ott is leszakadnakegyesek, kik a földtől megválva, ipari, kereskedelmi ésértelmi pályákra térnek át és maguktól kapcsolódnakbe a magyarságba, mely e pályákon értelmi és erkölcsisúlyánál fogva uralkodik. Így lesz magyarrá mindazonnem-magyar elem, mely a konzervatív agrárviszonyomkat elhagyva, a magyar államterület mobil népességétgyarapítja. Ez a processzus kétségtelenül kezdete an-nak, melyet Széchenyi áhított, hogy annak folyamána magyarság magasabb lelki és anyagi műveltségénekbékés eszközeivel tartsa meg és terjessze szupremáciá-ját; kezdete annak a kifejlődésnek, mely évtizedek bé-kéjében, öntudatos munka árán politikai egységünketa tömegek legmélyére hatoló kulturális egységgé volthivatva kiegészíteni.

De ehhez nemzeti céljaink világos felfogása, erősakarat és céltudatos kitartás volt szükséges, csupa olytulajdon, mely önáltatással meg nem fér, annak köze-ledtére márciusi hóként szétolvad. Ferenc József békéskorszakának nemzeti eredményei akaratunk helyett is-mét érzéseinket hozták mozgásba és az önmagunkkalmegelégedés áldozataivá tettek. Leszámítva az örökközjogi elégedetlenséget, napjaink az utolsó korszakalatt szinte folytonos ámulatban, tetteink és fejlődéisünk csodálatában folytak le. Amit csak kívántunk,minden beteljesült, mintha csak miénk lett volna a ma-gátol terülő asztalka, vagy Fortunátus sapkája; kulin-ralis, gazdasági, társadalmi viszonyainkban hibát aligtaláltunk, de annál inkább észleltük büszkeségtől da-gadó kebellel a „haladást“, mellyel a külföldet már=márelértük, sőt íme, ó dicsőség! már meg is előztük. Hiva-talos beszédek és vezércikkekből összeállíthatnók, mimindenben hittük el magunkról, hogy vezető helyenállunk az európai kultúrában. Építettünk egy vidékimúzeumot: megelőztük vele a külföldet; hoztunk egyperrendtartási novellát: a külföld messze elmaradt tő-lünk; berendeztünk egy addig nálunk ismeretlen gép-üzemet: ugyanaz a diadalkiáltás! És aranyos kedéllyel

307

fogadván az öndícséretet, észre nem vettük, mennyirenemzetietlen, mennyire lealázó és nemzetrontó eljárássunk, mellyel haladásunk ismertető jelét a külfölddelvaló összehasonlításban keressük. Soha nem beszéltünkannyit magyarságunkról, mint ez önáltató korban, sohanem hittük oly mélységesen, hogy lábaink a nemzetitalajban gyökereznek, mikor pedig a valóságban köny-nyelmű gyermekként hagytuk el a szülőföldet és futót-tünk idegenbe csalóka álmok, szivárványos rongyokután. Így lett az önáltatás hiúságunk által úrrá gondol-kodásunkon és akaratunkon és tartott vissza mindenpozitív, a Magyar Parlagot javító munkától. Drágaidőnket, mely rövidebbre volt szabva, semmint gondol-tuk, illúziók játékszereivel töltöttük, melyek közt kül-sőleg imponáló, de annál gyermekesebb volt a magyarimperializmus illúziója.

Az utóbbi harminc évben mindegyik nemzetnekmegvolt a maga imperializmusa. A korábbi, specifikussan liberális korszak elszoktatta az embereket a szer-ves társadalmi és gazdasági munkától: önfegyelemtőlés megelégedéstől. A laisser fairé elve korlátlanná tetteaz egyéni érvényesülést, mely a gazdasági életben akapitalizmus számára nyitott határtalan lehetőségekets viszont mindezen korlátlanságokat meghatványoztaaz államegyéniség konstrukciójában, az államok ha-talmi politikájában. Amint az egyes emberek morál ésfegyelem békóit megittasulva szórták le magukról,amint a kapitalista pénzember soha nem látott hatalmigőggel söpörte össze világrészek gazdagságát, hogy ab-ból még több gazdagságot préseljen ki, ugyanolyanhataloméhséggel és kapzsi vággyal vetették magukatnagy és kis államok az imperialisztikus politikába,melynek kiindulópontja mindenütt az erkölcsitől elválásés a másénak megkívánása volt. Az imperializmus kor-szakában, melynek vége még messzeláthatatlan, a kü-lönböző kormány formától függetlenül állítják az álla-mok, legyenek bár monarchikusak, demokraták vagyproletárok, minden tehetségüket, egész külső és belsőéletüket az imperializmus szolgálatába. Kereskedelemés ipar, mint Németországban, hadsereg, külpolitika,

308

nacionalizmus, mint Francia- és Oroszországban, csakeszközei az imperializmusnak, melynek legenergiku-sabb híve, Anglia, uralmát második Rómaként szintevilágimpériummá növeli. De a nyugati nemzetekbenműködő imperialisztikus erők mozgékonyságát, forróintenzitását messze felülmúlja a középeurópai és bal-kani kis népeké. A cseh imperializmus tudatos hevéhezképest az angol imperializmus vagy a bolsevista-oroszhódításvágy gyönge kontármű. A hatmilliónyi cseh népegész gazdasági rendszerét, köznevelését, minden teUtét és éber álmát egyetlen célra rendezi be: hogy akörülötte lakó népeket hazug jogcímeken, de őszinterablási vággyal leigázza s területüket, saját földjénélháromszor nagyobbat, a cseh impériumba olvassza.Ugyanily törekvések nyilvánultak a szerb és románállam? és népfajban. Tehát határainkon, nem is szá-mítva a bécsi imperializmust, mely akkor már inkábbönáltatás volt, nem kevesebb, mint három imperialisz-tikus gépezet működött, megkenve szilárd akarat, erő-szak és kész hazugságok minden olajával; cseh, oláhés szerb egyesületek százai vitték szét a tömegekbe azimperialisztikus gondolatot, cseh és oláh bankok éspénzintézetek készítek elő a nagy harcot, sőt az impe-rialista katonaság is készen volt, kiképezve ártatlantestgyakorló egyesületekben. Mindez pedig határain-kon ment végbe, azon kimondott és hevesen átérzett,áhított céllal, hogy az új impériumok területe Magyar-ország véres testéből lesz kiszakítandó.

Csak képmutatás vagy politikai szükséglet vádol-hatja meg a mi imperializmusunkat az európai békemegháborításával önfenntartásunk elemi követelményevolt, hogy védekezzünk és fegyverkezzünk s ne néz-zük ölhetett kézzel e vad áhítozást, ez ugrásra készülőrabló kapzsiságot. A mi hibánk nem az, hogy védekez-tünk és fegyverkeztünk, sőt éppen az, hogy egyiketsem tettük. Mert egyetlen gondolatunk, melyet a vége-ken leskődő imperialista ellenségeinkkel szembeszegez-tünk, a magyar imperializmus, védelemnek és fegyver-nek sem jó, sem elég, sem komoly nem volt.

A mi imperializmusunk jó magyar kifejezéssel:

309

szófiabeszéd volt, a középosztály egy kis, újságolvasórétegének frázisokban megnyilvánuló jámbor kíván-sága, melyet tetté és cselekvéssé fokozni még csak megsem kíséreltünk. Homályos, szétfolyó programmjábanérzelmek mellett fantasztikus vágyak és gyermekesenkicsiny eszközök szerepelnek. Az egyik programmpont,melyre kiki emlékezhetik, harminc-, de legalább húsz-milliónyi magyart követelt s a publikumot egy legalábbis Francia- vagy Olaszországhoz hasonló nagyságú zártmagyar nemzet ködképével csalogatta akkor, midőnköztudomású statisztika szerint csak tízmillió magyarvolt cs midőn az imperialisztikus, húszmilliós vezércikkután ugyanazon lapban józanabb magyarok azon tör-ték fejüket, hogyan irtsák ki az egyke-rendszert, melye tízmilliónyi magyarságban pusztít és még termesze-tes szaporodását is gátolja. Imperialistáink egyébkéntsoha bele nem bocsátkoztak a kérdésbe, honnan sze-rezzük meg a hiányzó milliókat. De annál szebben ésváltozatosabban színezték és díszítették az impériumot,mely a húszmillió nyomán magától elő fog állani. Néhaa Balkánt akarták ötszáz évvel visszamagyarosítani,máskor Nagy-Magyarországról álmodtak, melynek ha-tárait három tenger mossa ismét — mintha már vala-mikor mosta volna. Sőt a szárazföld kicsiny lévén, ten-gerre is merészkedtek, nem tartván a magyarhoz illő-nek, hogy német és ánglius mögött elmaradjon s ezérta magyar impérium nevében gyűjtöttek — flottára-dreadnoughtra? nem — csak magyar iskolahajóra.

A célok és eszközök e groteszk divergenciája teszia magyar imperializmust illúzióink legbetegebbj évé.Ártani senkinek sem ártottunk, csak magunknak, hasz-nálni ellenségeinknek használtunk, kik imperialisztikusfrazeológiánkat ismételgetve, ellenünk uszították a félvilágot. A délibábos impérium felhőkbe nyújtózva ál-lőtt előttünk, hogy ölbetett kézzel, áhítatosan csodáljuknagyságát s közben megfeledkezzünk az égető vésze-delmekről, melyek létünket fenyegették. Ha imperialis-táinkban egy csöppnyi józan politikai belátás lett volna,felismerték volna, hogy hatalmas magyar állam a tör-ténettől megszabott viszonyok közt vagy Ausztriával,

310

vagy a nemzetiségekkel szövetségben, de a kettő ellensemmiképen meg nem valósítható. Saját erőnk sokkalkisebb, semhogy e két tényezőt rákényszeríthetnénka magyar impérium elismerésére. Nekik tehát vagy anemzetiségekkel kellett volna kibékülniök s ezekre tá-maszkodva az osztrák-magyar viszonyt likvidálni,Ausztriától elszakadni, vagy pedig Ausztriával meg-egyezésre jutva, a nemzetiségek érvényesülését éppolyerélyesen, brutálisan korlátozni, minőnek példáit mosta franciák Elszászban és szomszédaink az új cseh, oláhállamban fölös számban nyújtják. Eszükbe kellett volnaötleni, hogy a hadsereg nélkül nincs impérium, tehátvagy a közös hadsereget kell megnyerni a magyar im-périum ügyének, mégpedig a közjogi harc beszüntetéseárán, vagy pedig ki kell vívnunk, akár forradalom út-ján is, a külön nemzeti hadsereget. Mindez célirányostett, bátor kezdemény lett volna, legalább is a magyarimperializmus szempontjából, de tudjuk, egyik semtörtént: imperialistáink résztvettek, sőt időnként első-sorban harcoltak a terméketlen közjogi harcban, bel-politikailag pedig teljes mértékben magukévá tették anemzetiségi illúziókat. A román, szerb, csehítót moz-galmakkal szemben a magyar társadalom életre hívottugyan néhány közművelődési egyesületet, ezek azonbana magyarságnak rideg atomizmusa folytán előbbíutóbbállamsegélyre szorultak s működésük személyi torzsai-kodásokban és bankettezésben merült ki. A nemzeti-ségi bankok politikai működésével fel sem vettük aversenyt, telepítő akcióról beszéltünk ugyan, de megnem valósítottuk. A nemzetiségileg vegyes területekenlakó idegen népfajok kultúrában és vagyonban gyára-podtak, míg magyarjaink erkölcsileg és anyagilag süly-lyedtek — a magyar imperializmus korszakában! Eléga székelység példájára hivatkoznunk, mely oldott kéve-ként hullott szét oly időben, midőn Budapesten székelyeredetű politikusok vitték a szót és lelkesedtek a ma-gyár impériumért.

Nem csekély kárt okozott imperializmusunk kül-politikai gondolkodásunkban. Az imperialista verseny-ben még a legbüszkébb nemzet sem hagyatkozott saját

311

erejére: a francia impérium az orosszal szövetségbenkészül s világuralmi céljaiért még büszke Albion is ki-lép elszigeteltségéből. Magyar hatalom, mely Közép-Európában és a Balkánon az osztrák mankó nélkül, su-dár fiatal növésben imponáljon, e világkoalíciók ki-használása nélkül józan ésszel elképzelhetetlen volt:vagy a németellenes koalícióhoz kellett csatlakoznunk,vagy a meglevő német-magyar barátságot megszilárdíttanunk és a tömegek lelkébe bevinnünk. Imperialis-táink e döntő kérdésben is tehetetleneknek bizonyultak:a német szövetségtől el nem szakadtak ugyan, de min-den alkalmat megragadtak, hogy a német kultúrával,gazdasággal, katonai hatalommal szemben a nemzetetbizalmatlanná tegyék. A magyar imperializmus főorgá-numa, Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja, éveken át irtóhadjáratot folytatott minden ellen, ami német s ígyegyetlen pozitív szövetségünknek érzelmi alapjait ástaalá anélkül, hogy újat szerzett volna. A nemzet pedigelbódulva az öndicsérettől, meg volt győződve, hogykülpolitikai alliance-okat mellőzhet, mert húszíharminc-milliónyi tömegben egymaga is megvalósíthatja terveit.A történetírás meg fogja állapítani a felelősséget,mely a világháború kitörésében és a „béke“ eseményei-ben az imperialistákat, a cárisztikus és bolsevista oro-szóktól kezdve, nyugati és amerikai demokratákig,egyenként terheli. És ki fogja mondani a „nem bűnöst“a magyar imperializmusra, mely valóban nem az sema háborúban, sem a faji és társadalmi ellentétek tuda-tos felszításában, de bűnös — ezt jobb, ha mi magunkkimondjuk — a magyarság elaltatásában, a magyarerőknek gyermekes célokra elpocsékolásában. Bűnös anemzeti bűnökben, bűnös a hazug szívpolitikában, mely-nél nagyobb vétket Széchenyi nem ismert szegény nem-zetünk ellen.

IV. T Á R S A D A L M I O S Z T Á L Y O K ÉS M U L A S Z T Á S O K

Beteges álmok beteg szervezettel járnak. A társadalmiorganizmus bajait egykorú megfigyelőnek ugyan rend-kívül nehéz észrevennie és pontosan körülírnia, de hogya harmadik generációban megvoltak e bajok, azt eléggébizonyítják a nehézségek, melyekbe a katasztrófa ótatársadalmi viszonyaink konszolidálása kerül. Mielőtt azegyes társadalmi osztályok struktúráját részletesenszemügyre vennők, előre is kimondhatjuk, hogy a har-madik nemzedéknek társadalma is — mint egész anyagiés szellemi kultúrája — belső ellenmondásban szenve-dett. A 48-as törvényhozás papiros-szabványai nem vol-tak elég erősek a régi társadalmi tagozat lerombolásáraés újnak a kialakítására: a jogegyenlőség főúri, köz-nemesi, jobbágyi osztályok közt társadalmi téren in-kább csak névleg valósult meg, rendek nincsenek többé,de mágnás, dzsentri és pór, azaz kisgazda és zsellértovábbra is külön egyéniségek, melyeket az általánosmagyarság többé-kevésbbé tudatos érzésén kívül aligköt össze valami. Átmeneti formák vannak ugyan, deegészben véve e három típus éles határoltságban vehetőszemügyre.

A mágnásosztályt a rendi kiváltságok megszűnte-tése óta elsősorban a német eredetű hercegi, grófi, bá-rói cím és rang különbözteti meg a többitől. Mágnássaink tagjai továbbá, bizonyos megszorításokkal, a fő-rendiháznak, s kizárólagos betöltői az országnagyi éslegfőbb udvari méltóságoknak. Főrendiházi működésű-ket szűkkeblű osztálypolitikával nem lehet vádolni,aminthogy a magyar mágnási tábla e korszakban sem

313

vonta magára azon osztályok gyűlöletét, melynek kép-viselői hiányoztak belőle. A főúri címmel rendelkezőkegy része polgári pályákon működik, részben anyagiviszonyaitól kényszerítve, részben lelki szükségből, mintpl. báró Eötvös Lóránt, tudományunk egyik büszke-sége. Ezeket azonban mellőznünk kell, ha a főúri osz-tályról mint társadalmi jelenségről beszélünk. Az igazifőúr fogalmát a nagybirtok és a vezető politikai szerephatározza meg.

A nagybirtok kiterjedésére íme egy valószerűtlen,alig felfogható szám a harmadik korszak kezdetéről:Magyarország területének 32%-a ezertől tízezer holdigterjedő nagybirtokokból áll, a tízezer holdnál nagyobbbirtokok pedig együttvéve az ország összes területének7.4%-át foglalják el.1 Részletekkel talán jobban tudjukérzékeltetni ezt a dolgot. Az ország területén 1900-ban2,388.482 gazdaság volt, összesen 36,857.000 holdon. Eb-bői ezer holdnál nagyobb gazdaság 3768, amely 3768gazdaság — ezt jól jegyezzük meg — tizenegymillió-kilencszázegyezer kat. holdat foglalt magában.2 A 3768szám nem a birtokosokat, hanem a gazdaságokat tün-téti fel, tehát birtokos még kevesebb van, mert egy-egybirtokos, amennyiben földjei több megyében feksze-nek, többször szerepel a kimutatásban. Viszont a 3768számban benne van a főurakon kívül az ezerholdasközépbirtokos is, valamint az állam és egyház is,amennyiben ezek földjei egy-egy tagban ezer holdnálnagyobbak. Ebből a számból nem szabad arra követ-keztetnünk, hogy az ország 32 millió holdnyi földjéből12 millió, tehát több mint 32%, az egésznek majdnemegyharmada a főúri osztály kezén volna. De az arány-talanság igen nagy, majdnem ilyen nagy. Megítélhetőez abból, hogy az összes gazdaságok 53%-a úgynevezetttörpegazdaság s ezen törpegazdaságok az ország 37 mil-

1 Pólya id. m. 195. 1. Keletitől átvéve.2 Ezen és a következő adatok a Darányi Ignác földmívelésügyi

minisztertől kiadott hivatalos munkából valók: A magyar koronaországainak mezőgazdasági statisztikája V. köt. Végeredmények.Budapest, 1900. Ugyanezen adatokra támaszkodik Rubinek Gyulaaz Ungarn című 1917-ben Budapesten megjelent munkában. 318. 1.

314

lió holdjából összesen csak 2,155.168 holdat, tehát a te-rületnek csak 5.8%-át foglalják el. Viszont a hitbizo-mányok, melyek már kizárólag főúri kézen vannak,2,329.000 holdat tesznek ki. Azaz kétmillióháromszáz-ezer hold csak néhány család örök birtoka, míg a mássik kétmilliószázötvenezer hold az ország agrárlakossá-gának 53%-at, összesen egymilliókétszáznyolcvanezerkisgazdaságot kénytelen eltartani. Hogy ez mennyirelehetetlen s hogy e törpegazdaságok tulajdonosaiknaka puszta életen kívül egyebet alig nyújthatnak, azt meg-döbbentően illusztrálja a hivatalos adat, hogy ez egy-milliókétszáznyolcvanezer törpegazdaságnak majdnemfele, hatszázezer, kisebb egy holdnál, mégpedig szántó-földnélküli egy holdnál kisebb 294.475, egy holdnál ki-sebb, de már szántóföldes pedig 268.474.

Ez adatok megértetik velünk azon hatalmi állástés következőleg azon politikai, társadalmi és kulturálisbefolyást, melyet a vagyonos főúri osztály néhány száztagja elfoglalt. A magyar mágnások szerepe a közélet-ben hasonlíthatatlanul nagyobb, mint akár az angol lor-dóké, akár a porosz junkereké. És itt a demokratikusés szocialisztikus mesék hónába kell utasítani az állí-tást, mintha a főúri osztály túlnyomó hatalmát modernrablólovagok gyanánt önző osztályérdekből használtavolna fel, s mintha társadalmunk e néhányszáz dús-gazdag nagybirtokos diktátumát követve tette volnameg a végzetes utat, mely a katasztrófához vezetett.A dolog megfordítva áll. Már a negyvenes években isláttuk, mint rendelte alá magát a főúri ifjúság Bat-thyány Lajos gróf vezetése alatt a liberális közszellem-nek és tette magáévá gondolkodás nélkül Kossuthnakantiarisztokratikus ideáit. Főuraink nem vezetői vagyszerzői a nemzeti illúzióknak, csupán akarattalan szol-gái. A nemzettel együtt hisznek az állami és nemzetifikciók erejében s azok kiépítésében — példa BánffyDezső báró — erős faj szeretettel maguk is résztvesz-nek. Új politikai alakulat nélkülök nem jöhet létre:a nemzetnek jól esik ez ősi nevek ragyogása, ők pedigszívesen ragyognak akár a legszélsőbb radikális irány-zatok élén is, tanúságot tévén ezzel egyrészt osztály-

315

öntudatuk hiányáról, másrészt politikai ítélőképességgüknek az előző korszakhoz képest csökkent voltáról.Sem Széchenyi, sem Dessewffy Aurél nem akad közöt-tük. Nagy többségükben a közjogi viszály taposómal-mát járják lelki rabszolgaságban; némelyek azonbanközhasznú munkát végeznek az agrártársadalom éstermelés szervezésében, de mélyebb koncepció híjánők is a felszínen maradnak, a kilencmillió jó és hű pa-raszt lelkéhez nem tudnak hozzáférkőzni. Taktikát éspártpolitikát űznek, de iniciatívát erkölcsi javulásranem nyújtanak. A közrendű magyarnál nem rosszabbbak, de nem is jobbak, ami, ha áll a noblesse obligeérvénye, sem csekély felelősséget ró rájuk mindazért,mi e szegény nemzettel történt és történik.

Az elődökkel összehasonlítás egyáltalán nem járelőnnyel számukra. Szűk egyéni életet éltek, ellentét-ben akár egy Széchenyi Ferenc, egy Festetich Györgymeleg és tetterős, minden magyart átfogó nemzetisé-gével. Legsúlyosabb következménnyel járt az egésznemzetre, hogy a földtelen zsellérek, az alant nyüzsgőkisgazdák százezreivel nem gondoltak és kiskirály-ságaik birtokában hagyták és tűrték, hogy a magyar-ság ereje, a föld- és munkaéhes parasztság ipari tele-pékre vagy Amerikába zülljék szét. Latifundiumaiképpen a magyarlakta területekre feküdtek rá: a 675.000holdnyi hitbizományi szántóföldnek több mint fele aDunántúl megyéiben fekszik. A színmagyar Fejérmegye egész területéből 63-% nagybirtok, legnagyobb-részt mágnások kezén. Egy Széchenyi István, elérkezvea társadalmi fejlődés ez adott fokára, bizonyára tudtavolna, mi a kötelessége a jó és hű magyar földtel ennélszemben...

Anyagilag sokkal kedvezőtlenebb helyzetben volta köznemesség, melynek birtokállaga már az előző kor-szakban összetöretvén, társadalmi egysége felbomlotts belőle ide-oda vetődő rétegek váltak le. Mint láttuk,a vagyonos középnemességnek egy része még megtartábirtokát, de nem oly mértékben, hogy az országbanjátszott vezetőszerepét igazolhatta volna. Középbirtok

316

száztól ezer holdig összesen csak 19.867 volt, a gazda-ságok összes számának nem egészen egy percentje; amagyar föld egész területéből csak öt és félmillió hold,a terület 15%-a. A hivatalos statisztika szerint ez mégelég tekintélyes szám, de „kérdés, akkorádé, hogy eztaz osztályt arra a vezetőszerepre, melyet neki tulajdo-nítani szoktunk, alkalmassá tenné, különösen ha tekinttétbe vesszük, hogy a középbirtokosoknak csak igenkis része áll tisztán, nagy része meg van terhelve, sőttúl van terhelve adóssággal“.1 Hozzátehetjük, amit aliberális statisztika nem feszeget, de a történetíró elnem hallgathat: ez az aránylag csekély középbirtoksincs többé egészen a régi nemesség kezén, igen tekin-télyes része immár zsidó birtok, amit beszédesen illusz-trál a megyei virilisták közé felvett birtokosok statisz-tikája: például Borsodban 149 virilista birtokos közül47 zsidó már 1884-ben. Trencsénben 153-ból 95, Árva-ban 48-ból 37, Veszprémben 148-ból 53, Vasban 266-ból34, Tolnában 162-ből 58, Zalában 214-ből 86, Bácsban225-ből 75, Szabolcsban 168-ból 51 stb.2 Ami nem kéve-sebbet jelent, mint hogy a köznemesség ősi hajlékaiban,a vármegyékben, az eddig nemesi birtoknak néhol fele,néhol harmada, de legalább is egynegyede nem réginemesé többé, hanem a 48 és 67 óta felszabadultzsidóságé.

A nemesség hatalma, vezetőszerepe nem is a bir-tokon alapul. Már a második korszakban is láttuk,hogy azon osztály, mely Tisza Kálmán hagyományai-hoz képest vármegyei és parlamenti közéletünkbenuralkodott, csak kis részben állott földbirtokos neme-sekből. Hozzátartozott és tartozik az új korszakbanis a régi nemességnek megyei és állami szolgálatba lé-pett vagyontalan tömege, hozzá a városi életbe vonultjózan polgári érzésű nemesség, valamint az egész vidékivárosbeli intelligencia, mely polgári és parasztszárma-zás ugyan, de életfelfogásban, politikai és nemzeti ér-

1 Mezőgazdasági statisztika id. kötet 33. 1.2 Ez összeállítás az elvi liberális Beksics Gusztávtól való:

Censor: Társadalmunk és nemzeti hivatásunk. 1884.

317

zésben asszimilálódott a nemesség hivatalviselő törne-geihez, kik a központi hivatalokban ülve, a vidék elő-kelőbb államhivatalait, reprezentációs helyeit, minőpéldául a törvényszéki elnökség, vármegyei hivatalokattartósan megszállva, sorsukat az államéhoz kötötték sígy az állami omnipotencia korszakában túlnyomó be-folyást, egyéb rétegekre olvasztó hatást gyakorolnak.E birtoktalan nemességnek vagyona semmi vagy cse-kély, de van konnexiója a központi hivatalokban ésvan szorgosan ápolt atyafisága a középnemesség birto-kos maradványaival. E rokoni viszony szabja meg élet-módját s egyúttal azon nemfémes intelligenciáét, melyvele napi érintkezésben lévén, szokásait híven átveszi.Innen az a különös jelenség, hogy megmagyarosodottpolgárcsaládok fiain gyakran a legszorgosabb kutatás-sal is alig fedezhetünk fel polgári erényeket, de annálszembeötlőbbek rajtuk azon tulajdonok, melyeket apusztuló és szegényedő, de a gazdag atyafisággal min-den áron lépést tartó hivatalnoknemességtől vettek át.A szegény hivatalnoknemes külsőleg él, hogy lássák, sahelyett, hogy a lelki műveltség terjedésével a külsőéletről leszokott volna, még utánzókra tesz szert, séletmódját, melynek pusztulásra ítélt osztálynál meg-van a természetes jogosultsága, egy újonnan feltörekvőrétegre is kiterjeszti. Innen vidéki városaink közismertsivár életmódja, a folytonos külsőségkeresés, a lelkiek-nek tökéletes elhanyagolása. Hogy csak egy drasztikusjelenséget említsek: vidéki kávéházak éjjeli életébencigányszó (magyar áfium!), kártya és betört tükrökmellett nemcsak a lehanyatlott nemesek: megyei al-jegyzők, huszártisztek ifjúsága hervadt nem egyszersivár, lélektelen férfikorrá, de még inkább, nagyobbszámban a polgári és parasztcsaládokból feltörekvőúj értelmiségé; általában utánozták a kihaló nemességjó és rossz szokásait, polgári légkör sehol ki nemalakult.

De a kép nem volna teljes, ha rá nem mutatnánkarra, amit már korábban érintettünk: hogy t. i. az el-szegényedett, lehanyatló nemesség ezt a kétségtelenbefolyását végső analízisben mégis az ő nemzeti erede-

318

tének, történeti múltjának köszönhette. Ugyanaz anemzeti alkotóerő, mely az első generáció nemeseit anagy fellendülés önzetlen munkájába állítá, a késő uno-kákban elszánások és tettek helyett nemzeti illúziókatszül, de ez illúzióknak oly éles formákat és annyiramagyaros tartalmat senki sem tud adni, mint ez azatavisztikusan politizáló, politikai érzékkel bíró nemes-ség. Túlnyomó befolyását tehát nem középkori rabló-lovagfogások vagy durva erőszak, hanem formásabb ésaktívabb magyarsága biztosítja neki. E nemesi ener-giák hatása alatt a középrend egyéb elemei a paraszt-sággal együtt a harmadik korszakban is inkább csakbefogadó, passzív szerepet játszanak, melyből csakfelsőbbséges műveltség tudná őket megszabadítani. Ésígy fejlődik ki az a frazeológiában hatalmas, de tettek-ben alig mutatkozó nemzeti érzés, melyet GrünwaldBéla a sovinizmus mániájának nevezett, annak hiányátpanaszolván a hetvenes évek életében. A vagyonilag ésműveltségben aláhanyatló nemességnek adatott a kétesdicsőség, hogy ezt kifejlessze és a zsidóság segélyével,miről következő fejezetünkben lesz szó, uralkodóvátegye az egész nemzetben.

Ez a heves nemzeti érzés volt jóformán az egyet-len kapocs, mely az életmód föntemlített külsőlegeshomogenitása mellett a középosztály különböző rété-geit összetartá.

A liberális törvényhozás hiába mondta ki a szabadconnubiumot és commerciumot, egy-egy vidéki társa-dalom nemesi, nyárspolgári, értelmiségi és zsidó rétegeimégis külön foltokban, egymástól elkülönzött zsombé-kokon ültek. Kétséget nem szenved, hogy a nemességrészéről kiinduló egyesítő törekvések biztos sikert ér-tek volna el. A nemesség azonban liberalizmusa miattkényszerhelyzetben volt. Anyagi létét ekkor már szintekizárólag a központi és vármegyei hivatalok biztosítót-ták, ha tehát szélesebb társadalmi alapokra helyezke-dik s exkluzivitásából kilép, ezzel egyúttal anyagi alap-jait is veszélyezteti, mert osztozni kell másokkal ezállásokban. E zsákutcából egyetlen út vezetett volnaki: ha szakít az elvi liberalizmussal, ha agrár szellemű

319

védintézkedéseket tesz a még kezében levő kis- ésközépbirtok megmentésére, tisztázására, ha a hivata-lókban nyomorgó nemesi családokat újra letelepíti —esetleg a mágnásosztály latifundiumain, hosszúlejáratúbérlők, vagy akár birtokosok gyanánt. A cifranyomorú-ságról lemondva, vissza kellett volna térnie az ősi föld-höz, melynek örök szeretetéről, heves kívánásáról anemesi publicisták úgyis oly szépen tudtak regélni. Ésha a nemesség akarja, ez a kívánsága könnyen betelje-sülhetett volna, hiszen a parlamentben szinte kizárólagnemesi családból származó képviselők voltak. De a vál-tozás, mely nemzeti társadalmunkat egyszeriben kon-szolidálhatta volna, elmaradt, el pedig azért, mert anemesség liberális ideológiájában nem tudott többéakarni és saját megmentésére nekilendülni egy agrár-szociális törvényhozásnak. Parlamenti exponensei ésvezető egyéniségei őszinte hívei vagy megcsontosodottdoktrinerjei valának a liberalizmusnak, mely a föld-birtok kötöttségében, agrárcsaládok és agrárvagyonokfolytonosságának törvényhozásszerű biztosításában re-akciót látott és azt mindenkép megakadályozá. A nemes-ségnek önmagára káros liberalizmusát jellemzi, hogybirtokminimum és egyéb agrárgondolatok nem is anemesek, hanem nagybirtokos grófok: Andrássy Géza,Széchenyi Imre fejében merülnek fel s viszont hivatal-noknemesek, központban élők azok, kik ez agrárvédel-met liberális elvhűséggel szigorúan visszautasítják.1

1 Gróf Andrássy Géza: Az otthont mentesítő törvények. Buda-pest, 1883; Somogy vári (Széchenyi) I.: Amerikai levelek. 1883;gróf Széchenyi Imre: Telepítési törekvések Németországban. 1893.Velük szemben a liberális Berzeviczy Albert: A gentryről a Nemzet1884. évfolyamában, kiadva Beszédek és tanulmányok II. köt. 234. 1.,a köznemesség elszegényedése ellen csak ezt a két gyógyszert ajánlja:1. a kereset és fogyasztás egymással arányba állítandó, 2. a birtok-talán nemes menjen válogatás nélkül polgári pályára. Igazi liberálissok a nemesség pusztulásában és a középosztály proletarizálásábana „társadalmi erők dynamikája“ hatását látják, mellyel nem szabadés nem lehet szembeszállni. Így Láng Lajos: Minimum és homestead,Minimum és majorátus. 1883. A társadalmi deficit. 1884. című mű-veiben. Szerinte hadd cseréljen a magyar föld gazdát, mert ez köz-gazdasági szempontból inkább előnyös, mint hátrányos, mert olykezekbe juttatja a földet, melyek azt jobban tudják haszonsítani.

320

A század végén ezek a mozgalmak is elülnek.Nemességünk a jövő gondja nélkül élvezi a hagyománynyújtotta társadalmi befolyását és vezető szerepét poli-tikában, parlamentben, központi és vármegyei hivata-lókban. Elmulasztván a 70-es—80-as években kínálkozópszichológiai momentumot, midőn az alsóbb osztályok-ból még csak lassan felszivárgó értelmiséget magábaolvaszthatta volna és egy középkori rend jog vesztettmaradványából az angol gentry mintájára minden ki-tűnőséget, minden szellemi és vagyoni erőt magábanfoglaló új társadalmi osztállyá, az új Magyarországbüszke oszlopzatává alakulhatott volna: mindezt el-mulasztva, félszeg helyzetéből az új kor társadalmi for-rongásában exkluzivitás, tudatos osztályelzárkózás általakar menekülni. E törekvés eredménye a magyargentry, egy hanyatló, kimerült társadalomnak felemás,beteges szülötte.

A gentry elnevezés a 80-as években merül fel,1mikor a régi középnemesség, a bene possessionatinagymúltú, érdemdús osztálya már végkép szétzüllött,vagyoni alapjait csekély kivétellel elvesztette. Az angolgentryről tudjuk, hogy az a régi köznemességnél szé-

„És ha nemzetiségi szempontból, legalább egyelőre, inkább káros,mint előnyös a változás, ne feledjük a föld asszimiláló erejét, mely1—2 nemzedéken át rendesen átalakítja az új tulajdonosok egésztermészetét.“ A liberális ideológia tehát ott, ahol felismeri liberáliseljárásának a magyarságra való káros hatását, ott egyszerűen asoviniszta-nemzeti ideológia frázisával segít magán. Pólya Jakab:Az újabb agrármozgalom és irodalom hazánkban. Budapest, 1884.című művében mindennemű kisbirtoktehermentesítő rendszabályt ésintézményt elutasít, mert „az egyéniség teljes kifejlődésre csak aszabadság mellett juthat, amidőn az egyén tudja és érzi, hogy sorsaés jövője egyedül és kizárólag tőle függ; rajta áll a haladás, rajtaáll a bukás.“ De még az ő liberális hite is rászorul a sovinisztamankóra: „Nagyon egyoldalúnak tartjuk a nézetet, hogy a nemzeti-ség már meg van védve, ha a földbirtok magyar kézen van. Akkorlesz az megvédve, ha sikerül békés úton magábaolvasztania az ehazában élő összes népfajokat.“ Manapság szinte nehéz elhinnünk,hogy akkoriban azt hitték, hogy mi magunkba olvaszthatjuk az„összes népfajokat“, de lemondhatunk arról, hogy a föld magyarkézen legyen! Pedig ez a magyar liberálisok közhiedelme volt.

1 Concha Győző: A gentry, Budapesti Szemle 1910. 142. köt.,kitűnő kutatásai szerint.

321

lesebb osztály, mely az ipar és kereskedelem, tudó-mány és hadsereg nem-nemes kitűnőségeit is magában-foglalja. A magyar gentryből viszont nemcsak hogyhiányoznak ez utóbbi polgári elemek, de keretei már arégi köznemesség körénél is szűkebbek. Alapja ésmagja azon aránylag kevés középnemes család, melymég megtartá birtokát vagy annak részét. Ez a tulaj-donképeni agrárelem a gentry közt, az, melyet a nem-zetellenes radikalizmus ezerholdasnak, bőrkabátosnakszokott nevezni, pedig az ezerholdak nagyrésze akkormár zsidó kézen volt. Az agrár-gentryt kiegészíti városiatyafisága, mely polgári, helyesebben „úri“ pályán mű-kődik. Úri pálya az, melyen a köznemesség 48 előtt élt:politikai szereplés, minisztériumi és vármegyei hivata-lok, lovastiszti pálya. A gentry ez alapjában véveközépkori, rendi keretek tágításától aggályosan tartóz-kodik. Nemcsak hogy nem-nemeseket fel nem vesz ma-gába, kivéve, ha azok házasság útján s egyébként isérzelmileg asszimilálódtak, de maga is tartózkodik min-den oly pályától, hol nem-hasonszőrűekkel egybevegyül-hetne. Bizonyos értelmiségi ágakat, melyeken a hazaiviszonyok közt a dekórumnak csak minimuma érhetőel, aminő pl. a középiskolai tanári pálya, tudatosan boj-kottái. Mindez megvilágítja a gentrység alapvonásait:a hanyatló köznemesség utolsó kétségbeesett kísérleteez, hogy az anyagi romlásból mentse, ami menthető,azt, mire jobb időkben keveset adott: a külső díszt ésennek feltételeit, az osztályöntudatot. A gentrység isillúzió tehát, illúziója ezen szomorú meddőségre jutotttársadalmi maradványoknak, melyek az illúzióból nemébrednek fel többé, mert nincs annyi vitalitásuk, hogya két kivezető út bármelyikére rálépnének: vagy vissza-térni az anyaföldhöz, a liberalizmus elhagyása árán,vagy a születési elvet feladva, az értelmiséggel össze-olvadni. Midőn a nemzetkonzerváló erőknek egyikkutatója a legújabb időkben ez utóbbi útra, az angolgentry utánzására hívta fel, annál határozottabb kör-vonalakban jelentkezett a „gentry-osztályöntudat“.1 Ez

1 Concha id. cikkére Szűcsi József válasza A gentry, a Turul1910. évfolyamában.

322

az osztályöntudat kizárja soraiból nemcsak a nem-nemes értelmiséget, de a köznemesség széles rétegeitis, magát egyedül a hivatalnok?nemességre és a mégföldbirtokos családokra korlátozván. Osztályöntudatát„gentry?világfelfogás“ támogatja, melynek alkatelemei„konzervativizmus a politikában, agrárizmus a gazda-sági, gavallérság és exkluzivitás a társadalmi életben“.Mint tudjuk, csupa illúzió: politikában a folyton politi-záló, a közjogi harcot késhegyig folytató radikálisgentryosztály egész a katasztrófáig meg sem kísérté akonzervatív politikát; gazdasági téren az agrárvédelmeta gentry szintén önmaga akadályozta meg és egészbenvéve az állami és nemzeti illúziók táplálásával önmagatett lehetetlenné minden konzervatív-agrár mozgalmat.De illúzió volt társadalmi függetlensége is, mikor meg-élhetése végett az állami Leviathan lett egyetlen kenyér-adója. Valóság csak az exkluzivitás, melyet egy jó-hiszemű, korrekt leírás így definiál: „Az igazi gentrycsak gentry társaságban érzi jól magát s a magánéletbenilyen társaságot keres, nem lát ott szívesen semmifélemás elemet, legyen az gróf, bankár, hivatalnok vagypolgár.“1

Ez a felfogás egyszerűen abdikáció azon nemzet-nevelő és -vezető hivatásról, melyet nemességünk év-századokon át tisztességgel, sőt dicsőséggel teljesített.A hivatott organizáló, ősi energiák felhalmozója le-mond most nemzeti hivatásáról és elzárkózva él elő-kelőnek vélt hivatalának és a nemzetrontó közjogipolitikának. Évszázados családoknak, őseik érdemeifolytán elnézhetjük, ha végre is felmondják a szol-gálatot.

A nemesség ez önkényes abdikációja lőn az okaannak, hogy szilárd és egységes középosztályunk kinem fejlődött. A modern államhatalom és a kapitalistagazdaság hirtelen fellendülése jelentékeny értelmiségiréteget hozott ugyan létre, de ebben hiányzott az össze-

1 E „fölfelélexkluzivitás“ iránt a gentry-ideológiától ment nyu-godt szemlélők (pl. Berzeviczy Albert id. m.) komoly kétségekettáplálnak; nagyobb realitással bír ennél a „lefelé-exkluzivitás“.

323

tartó erő s így az egész nemzeti társadalomból ishiányzott az a szilárd gerinc, minő korábban, a rendikorszakban, a vagyonilag független, művelt közép-nemesség volt.

Nincs időnk a középosztály egyes ágainak szám-béli gyarapodását figyelemmel kísérni, amint ezek akapitalista termelés óriási méretei szerint, hathatósanelősegítve az államhatalom támogatásától, új és új ke-reseti ágak és vállalatok ezrén át, különböző közép- ésfőiskolák százainak közvetítésével kifejlődtek. A ma-gyár társadalom specifikus bajai nem is a középosztálylassú gyarapodásából származnak, hanem éppen abból,hogy a gyors fejlődés közben megfeledkeztünk a szer-ves munkáról, az elsietés és felületesség e korrektívu-máról.

Az intellektuális élet standardjának szédületesemelkedését mutatja a középosztály számának hirtelennövekedése. Szűkebb értelemben vett értelmiségi pá-lyán volt 1870-ben, mint láttuk, 88.000, 1910-ben már144.000.1 Ez utóbbi számhoz hozzáadva az őstermelésiintelligenciát (12.000), az ipari és kereskedelmi pályákét(64.000) s egyéb értelmiséget, megkapjuk az egész or-szag intelligenciáját, mely nem kevesebb, mint 229.000kereső egyén, az eltartottakkal együtt pedig 590.000.Ezt a hatalmas számot összehasonlítva akár az oláh,akár a balkáni népek intelligenciájával, nincs oly go-nősz indulat, mely ne volna kénytelen elismerni a mikulturális felsőbbségünket. De közelebbről megvizs-gálva a részleteket, rajtuk elsősorban a fejlett kapita-lizmus hatását s ezzel együtt a szerves nemzeti munkateljes hiányát észleljük. Az ipari és kereskedelmi pá-lyák értelmiségének száma 1900-ban még csak 38.000,1910-ben már 64.000, tehát tíz év alatt csaknem meg-kétszereződött, ami az indusztriális kapitalizmusnakaránylag gyors térfoglalásáról ad hírt. Ez a szám azon-ban csak kis részben áll elő polgári és paraszt, mégkevésbbé nemesi egyéneknek intellektuális pályára

1 Az 1910—11. népszámlálás adatai a Magyar Statisztikai Közle-mények 27. kötetében.

324

térte folytán, mivel az ipari és kereskedelmi intelligenscia — a kapitalizmus túlnyomóan zsidó lévén — szin-tén zsidó körökből táplálkozik. Viszont az őstermeléskörében működő intelligencia 1900-ban 11.000, 1910-ben12.000, tehát a népesség általános szaporodásához ké-pest leszállott — gondoljuk meg: leszállott Magyar-országban, a specifikus agrár államban, melynek jeleneés jövője az agrár termeléstől függ és így létérdekekívánná, hogy a mezőgazdaság szolgálatába minél többértelmet és céltudatos akaratot, nevelő és szervező erőtállítson! A harmadik korszak ebben sem volt jobb amásodiknál: egyik sem gondolt eléggé az ország agrárnépességével, egyik sem gondoskodott az agrár lakos-ság szellemi színvonala és ezzel együtt a termelés inten-zitása emeléséről.

A tulajdonképeni intelligencia gyökerei részbenkapitalisztikus vállalatokba, részben az állam gépeze-tébe nyúlnak le. Kapitalizmusunk túlnyomóan zsidólévén, intellektuális exponensei is többnyire azok, egyeságakban, minő például a bányaművelés, németek. Ma-rad a nemzeti intelligencia számára az államhivatalok-ban és néhány szabad kereseti ágban élők tömege, melytehát nagyjában függő helyzetben van, az állam táp-lálja, holott ez még akkor is, mikor jobb napokat lát,szegény és semmikép nem alkalmas arra, hogy nem-zeti értelmiséget szervezzen és fönntartson.

Egységes közszellem, nemzeti célok öntudatos kö-vetése nem is került ki e hirtelenül felnőtt középosz-tályból. Tagjait szerves kapcsok át nem fogják, ató-mokként élnek önmaguknak, kiszolgáltatva a szegény-ségnek, anyagi gondoknak, meg hasonlókép anyagi örö-möknek. Ignoti nulla cupido. Sem az állami telekkönyv-vezető, sem a biztosító hivatalnok nem érzi, hogyugyanazon magyar középrendnek tagja, melybe a gaz-dag gyáros, a nemes születésű miniszteri tanácsos isbeletartoznék, amelyre nemzeti feladatok, komoly mun-kák várnak. Magyarsága kétségen felül áll, de azt csakmint vezetett, mint gregarius katona, mint nyáj tagjaképes megbizonyítani, mert művelődési hiányai inicia-tívára és kritikára képtelenné teszik. Ez a nagy tömeg

325

ellenkezés nélkül aláveti magát az uralkodó nemzetiirányoknak, melyeket politikai pártok és sajtó, a veze-tésben osztozkodó dzsentri és zsidóság állapítanak meg.Szelleme csak parlamenti és politikai szónoklatokra,meg a napisajtó cikkeire reagál, míg gazdasági művelt-séget nem szerez magának, hogy azzal szűkös anyagihelyzetén lendítsen. A harmadik korszak könyvterme-lése, ami a komoly művek, nem a szépirodalom, pél-dányszámát illeti, alig emelkedett, sőt talán esett is amásodik korszakéhoz képest. Ha meggondoljuk, hogynépszerűen megírt gazdasági, társadalmi, történeti köny-vek legfölebb ha 3—4000 példányban fogynak el, holottaz értelmiségi osztályok száma 229.000 egyént tesz ki,e nevetségesen csekély példányszámból meg fogjukérteni, miért nem talált a nemzet évtizedeken át ki-vezető utat a közjogi harcok és doktriner liberalizmuskettős útvesztőjéből.

A 3—4000 példánnyal még csak a következő ada-tokát állítsuk szembe: volt az országban 4400 közép-iskolai tanár, polgári és felső leányiskolái tanító, 500főiskolai oktató, 4000 katholikus pap, 3000 evangélikus,református és lutheránus lelkész, 4000 ügyvéd, 6000 or-vos és gyógyszerész, író és művész nem kevesebb mint4000, tudós 2100! Ha a 26.000 néptanítót, az állami éstörvényhatósági közigazgatás 25.000 emberét, mintanyagilag gyöngéket, ha a 4000 görög keleti és görögkatholikus papot mint túlnyomóan idegen nemzeti-ségűt, ha a 9000 szülésznőt, 2500 óvodást leszámtíjukis és megelégszünk azzal, hogy az ügyvédek, tanárok,magas hivatalnokok, orvosok, papok ezreit sorozzukbe a „művelt nagyközönségbe“, ennek számát a fel-hozott statisztikai adatokból a legfeketébb bizalmatlan-sággal sem volna szabad 15—20.000-nél kevesebbretenni. Hisz ez még mindig nem volna több, mint a ma-gyarság tízmilliónyi tömegének alig egynegyed száza-léka. Pedig 15—20.000 példányban legfölebb ha regényt,mely a közönség ínye szerint készült, lehetett nálunkeladni. A nemzetet nevelő és oktató munkákat csak amondott 3—4000 példányszámban.

Elmondhatjuk, bármily szomorú is: Széchenyi óta

326

a lelki függetlenek száma Magyarországon alig szapo-rodott.

Hátra van még az ipari munkás- és parasztosztá-lyokat elhelyeznünk a nemzeti társadalomban. Ha aközéposztályt akaratlan, iniciatívaképtelen atomok tö-megének ismertük fel, az ipari munkásosztály hasonló-képen ilyen, azzal a különbséggel, hogy még nem osz-lőtt atomokra, nem individualizálódott, hanem egyet-len tudattalan réteget képez minden egyéni differen-ciáltság nélkül. Abban mindkettő megegyezik egymás-sal, hogy passzív tétlenségben várja nálánál aktívabbtényezők részéről a megtermékenyítést, az ideák be-oltását, melyek szerint mozgásba jusson.

Számbelileg ez az osztály mutatja a legnagyobbgyarapodást. 1890-ben van ipari kereső 1,100.000, eltar-tott 1,494.000, összesen 2,600.000. 1900-ban ugyanezenszámok már felrúgtattak: 1,430.000, 2,060.000 s a kettőösszege, az egész ipari munkásság: 3,490.000. Az országnépességének 1890-ben 17%-a, 1900-ban 20.7%-a iparimunkás. A szaporodáson félreismerhetetlen a kapita-lizmus hatása. A házi- és népipar végkép összezsugoro-dik: 1890-ben még 4.7%-a az egész ipari munkásságnak(38.358 munkás), 1900-ban már csak 3.7% (38.774).Annál rohamosabb az iparvállalatokban, mégpedig aközép-, nagy, legnagyobb üzemekben foglalkoztatottmunkások számának emelkedése. Húsz munkásnál töb-bet foglalkoztató vállalatokban dolgozott 1890-ben azipari munkásság 31%-a, 1900-ban már 42.7%-a. Ennekmegfelel a vállalatok számbeli gyarapodásában tapasz-talható irány: az egymunkású vállalatok száma az emlí-tett tíz év alatt csak 4%-kal nőtt, a két munkást foglal-koztatóké 13%-kal, a 3—5 munkásúé 19%-kal, 6—10-é23-mal, 11—20-é 33-mal, a 20-nál többet foglalkoztatókénem kevesebb, mint 55%-kal. Míg a segédmunkásokszaporodása a 3—5 munkású üzemekben csak 19%,addig a húszon felüliekben 92%. Leghatalmasabb fejlő-dést a legnagyobb üzemekben észlelünk: a nagyiparialkalmazottak egyharmada az ötszáznál több munkástfoglalkoztató gyárakban van.

327

Az ipari munkást tehát a kapitalizmus szülte, életea nagyvállalatok és nagytőke kezében van. Ehhez ké-pest helyzetét a nemzeti társadalomban a nagytőkénekindusztriális és internacionális jellege szabja meg.A nagytőke természetesen nem hanyagolja el az országagrár termelésének kiaknázását sem, hisz legnagyobbiparágaink élelmiszerüzemek: lisztet, cukrot, spirituszt,sort előállító gyárak és malmok, de szakvéleményekszerint is éppen élelmiszeriparunk szorult leginkábbkiegészítésre,1 ami abból is érthető, mert a béke bol-dog éveiben az élelmiszeripar aránylag kisebb profitothozott létre, mint egyéb gyáripari üzemek. A nagytőkeezért inkább az ország egyéb természeti kincseire vetémagát és a Budapesten koncentrált élelmiszeripar mel-lett többnyire a hegyvidéki perifériákon állít fel nagyiparvállalatokat. Ezernél több munkást foglalkoztatógyár volt 1910-ben összesen harminchét,2 ebből 17 Bu-dapesten, 2—2 Nógrád- és Borsodban (Salgótarján ésDiósgyőr), 1—1 pedig Győrött, Lajtaújfalun, Rózsa-hegyen, Nagysurányban, Zsolnán, Ruttkán, Zólyom-ban, Kassán, Korompán, Szerencsen, Aradon, Mező-hegyesen, Temesvárit, Kolozsvártt, Beocsinon és Fiúmé-ben. Tehát a legtöbb óriásüzem nemzetiségi vidékenépült, nem a magyar medence agrártermelése szolgála-tában, hanem a hegyvidék termékeinek idegen tőkeérdekében kiaknázására.

Az üzemek ezen elosztásának megfelelnek a gyárimunkásság nemzetiségi viszonyai. A nagyipari segéd-erők közt a hivatalnokoknak 71%-a a magyar anya-nyelvű 1900-ban, 76% 1910-ben; a munkavezetők köztmagyar a két említett esztendőben 51, illetőleg 57%, amunkások közt előbb 45, majd 56%. 1910-ben tehát a24.000 gyárhivatalnokból csak háromnegyedrész ma-gyár, a 14.000 munkavezetőből csak 58% s a 379.000gyári munkásból csak 56%. Ez az arány döntően hatá-rozza meg a munkásság szerepét nemzeti fejlődésünk-

1 V. ö. Gratz Gusztáv összeállítását az id. Ungarn kötet In-dustrie und Handel cikkében.

2 A Magyar Statisztikai Hivatal Közleményei 48. köt.

328

ben. A munkásság szervezett tömegének kevés híjánfeléről kimutatható, hogy a nemmagyar nemzetiségek-ről leválva vándorolt az ipari központokba, tőle tehátnemzeti nevelés nélkül nemzeti érzést követelni épp-úgy méltánytalanság, mint neki, a felében idegennek,elhatározó befolyást engedni a magyarság sorsa irányi-tására. Vezetői közt, úgy a hivatalnoki karban, mint amunkavezetők közt igen sok az olyan, aki maga is azelső generációban vándorolt be vagy lett magyarrá,ezektől tehát a munkásság nemzeti nevelése nem vár-ható. Ha még ehhez vesszük, hogy a munkástömegekgyors asszimilálódása, az országnak nagyipari viszo-nyai mellett, távol a magyarság duzzadó medencéitől,szinte lehetetlenség volt, ezzel megjelöltük a szerényhelyet, melyet az ipari munkásság nálunk elfoglal-hatott.

Magyar volt azonban a vidéki városok kisüzemimunkásságának nagy része s a budapesti nagyüzemek-ben is tekintélyes tömeg. Nálunk a kapitalizmus isújabb eredetű lévén, a munkásság szervezése is későnkezdődött. Liberális politikánk, elveihez híven, nemtörődött e fontos kérdéssel. Állami szocializmusnak,minőt Bismarck inaugurált, vagy a polgári pártok szer-vező munkájának nyoma sincs nálunk. A német libe-ralizmus munkásnevelő gondolataihoz a mienk soha-sem emelkedett fel. Véreink tehát, a falu emlőiről le-szakadva, nagyvárosokban ide-oda botorkálva, magukra-hagyottságukban annál könnyebben behódoltak az in-ternacionális munkásmozgalomnak, mely a nemzetközikapitalizmus korrelatumaként terjedt el nyugatról, mert,mint mondottuk, a munkásság sohasem volt egészébenmagyar.

Az agrárnépesség földbirtokon ülő kisgazdákból ésföldetlen zsellérekből, meg urasági béresekből, cseléd-ségből állott. Nemzeti érvényesülésük mértékét vagyo-nosodásuk és műveltségük szabta meg. Mindkét irány-ban kétségtelen, hogy sok történt az utóbbi korszak-ban, a nagy gazdaegyesületek tevékenysége már másvolt, mint a hetvenes években a megyei gazdasági

329

egyesületeké, hol üres politizáláson kívül, mint láttuk,egyéb még nem történt. A födmívelési kormány köze-gei és nagygazdák sok jóindulattal és felelősségérzettelfáradoztak a parasztság anyagi és szellemi nívója eme-lésén s ha a következőkben mégis kedvezőtlen eredmé-nyékre jutunk, ez csak a nyugati, haladottabb állapomtokhoz viszonyítva áll, nem pedig keleti és balkániszomszédainkhoz képest, ahol az oláh és szerb paraszthasonlíthatatlanul alacsonyabb fokon sínylődtek velüksemmikép nem törődő demokrata, polgári korma-nyok vagy nagybirtokos arisztokraták járma alatt. A mibajunk ismét az organikus munka hiánya volt: a sza-bad verseny ideáitól zsongó fejjel nem lehetett paraszt-védelmet alkotni. Közjogi pártharcok közt, midőn apártok vezetői nagybirtokosok és szatellitáik valának,a földetlen zsellér kielégítése, a paraszt lelki javánakgondja egykép a feladatok utolsói közé kellett hogykerüljön.

Nem célunk itt társadalmunk mindazon bűneit elő-számlálni, melyek folytán a magyar parasztság meg-maradt naiv politikátlanságban és összefüggéseket igno-ráló önzésben. Még az első lépés sem sikerült úgy, aho-gyan kellett volna: az észszerűbb földmunkálás meg-kedveltetése s ezzel a parasztbirtok termelésének eme-lése, a tulajdonos vagyonosodása.1 Hivatalos munkapanaszkodik a korszak vége felé a nagyobb gondotkövetelő borsó és lencse, kender és len vetési területé-nek „megdöbbentően nagy hanyatlásáról“, sajnosanlátja a takarmánymagvak termesztésének szűkebbre

1 Itt nem szabad elfelejtenünk, hogy a parasztnak adósságtólszabadulása és meggazdagodása nem a békés fejlődés eredménye,hanem egy hirtelen bekövetkezett abnormis jelenség, következésea világháború óta állandósult élelmiszerhiánynak. Mi itt az újabbfejleményektől eltekintve rajzoljuk az elmúlt korszak viszonyait.A mezőgazdasági adatokra lásd a már idézett Darányi-féle hivatáslos kiadvány V. kötetét; valamint korábbi viszonyok lehangolórajzát lásd Magyarország statisztikájában, Láng Lajos szerkesztésé-ben Keleti Károlytól és Jekelfalussy Józseftől, II. köt. Budapest,1887. 89. s köv. lapok. [E mű korábbi két kiadása óta eléggé ki<derült, mennyire átmeneti és különleges jelenség volt a mezőgazda-sági üzemek jóléte.]

330

szorulását is. „Lóheremagbehozatalunk 1895—99-benmajdnem háromszorosára emelkedett, kivitelünk majd-nem felére csökkent.“ Sajtból sokkal nagyobb értékethoztunk be, mint kiviszünk — mi, agrárország, hol csakorganizálni kellene a meglevőt —; a behozatal közön-séges sajtban 625.000 korona, finomban 2,050.000, ki-vitelünk ezzel szemben közönségesben 249.000, finom-ban 459.000 korona. Gyümölcsfánk van tán nyolcvan-vagy százmillió is, „aki azonban ismeri a tényleges ál-lapotokat — mondja a hivatalos statisztika —, tudja,hogy e fényesnek látszó kép szintén mutat árnyékokat.Gyümölcsfáink között nagyon sok az elvénült, nagyonsok a helytelenül ültetett, nem gondozott, mely terméstalig, vagy éppen nem ad és birtokosának hasznot nemnyújt. Azt is tudjuk, hogy a fajok meg válogatása nemtörténik mindig elég gonddal és szakértelemmel, deviszont az is köztudomású, hogy egyes községekben ésvárosokban a gyümölcstermesztés a lakosság vagyonos-ságának és jólétének egyik legfőbb forrása“, azaz ott,tehetjük hozzá, hol a népet már megtanították a szak-értelemre, ott, ahol a néppel arra hivatott tényezőkkomolyan foglalkoztak. De józan oktatás és neveléshíján a kisbirtok termelése átlag alig különbözik azelőző korszakétól, melynek hosszú téli henyélésére,forró nyári koncentrált munkájára, zsíros életmódjáraés lelki szükséglethiányára még emlékezünk.

Általános érvényű ítéletet a harmadik korszakparasztnevelő munkájáról nehéz mondani, de kétségre-len, hogy a körösi és kecskeméti gyümölcstermelő, amakói hagymásgazda, a szegedi tanyabérlő nem az át-lagot, hanem a legmagasabb fokot, a parasztművelődéslegsikerültebb példányait képviselik. De hogy meg-születtek és közöttünk vannak, annak feltétele volt aföld, a saját birtok. A magyar talajon szétvetett lábak-kai álló öntudatos paraszt még nem ideális nemzetiegyéniség, még nem feltétlenül értelmes tényezője anemzeti közösségnek, de mindenkép olyan, miből lehetaz. Széchenyi a kilencmillió jó és hű magyarnak nem-csak jogegyenlőséget és papíralkotmányt, de földet éshalhatatlan lelket akart adni; a leghűbb magyar igéi

331

harmadik generációban is elhangzottak már s a paraszt-nak földje alig szaporodott s ha külső, esetleges ténye-zők folytán vagyonosodott is, halhatatlan lelke csakvéletlenségből nemesedett. Széchenyi melegszívű igére-tei helyett kapott a kezébe vándorbotot, mellyel álla-milag egyengetett úton, idegen üzérek felügyelete alattmehetett ki amerikai bányák gyilkos levegőjébe, fehérrabszolgának. A kivándorlás, mely tót vidékek melletta Dunántúl német és színmagyar területeit: Veszprém,Fejér, Győr megyéket egyaránt sújtá, a harmadik ge-neráció alatt érte el tetőpontját; egyik oka kétségtele-nül a nagybirtok vonakodása mindennemű telepítővagy kisbirtokalkotó akciótól.

Az itthonmaradtak művelődésén különböző köz-oktatási kormányok több jóindulattal, mint szerencsé-vei és céltudatos energiával fáradoztak. A parasztnevelőakciók, vándortanítás, könyvtárak nem hatottak mélyre,maradtak tisztán incidentális jellegűek. A művelődésa paraszthoz a környékbeli városokból élő szó és újsá-gok útján ért el. Ez utóbbiakat agrárszervezetek helyettbudapesti kapitalista vállalatok adták kezébe: a krajcá-ros lapok, melyeket a parasztság naponként megvett,ehhez képest nem a magyar földből kinőtt ideákat, ha-nem Budapest levegőjét terjesztették el a gyermekikönnyedséggel befogadó parasztok közt. Iniciatívát te-hát ettől a néposztálytól sem várhatunk: a magyar pa-raszt hazáját vérrel és a béke kézi munkájával, de nemgondolattal és akarattal szolgálja, még mindig magávaltehetetlen óriásgyermek, készen befogadni mindent, miegészséges önzésével ellentétben nincsen.

A korszak vége felé Budapest kultúrája már a fa-lusi házakba is megérkezett.

V. A ZSIDÓSÁG SZEREPE ÉS BUDAPEST KULTÚRÁJA

Végigtekintvén a magyar társadalomnak magyar talaj-ban gyökerező, tehát történeti osztályain, sem a nagy-birtokosok közt, sem pedig a nemzeti munkát testi ere-jével, kérges tenyereivel szolgáló parasztság és iparimunkásságban nem találunk vezető tehetséget, vagy,minek hiánya még súlyosabb, vezető akaratot. Egyetlen-egy osztály sem érzett magában hivatást, saját érdekeitpillanatnyilag félretéve, a közösségnek dolgozni, a nem-zeti erőket egybefogni. Mindenki csak maga elé nézett,a legközvetlenebb környezetet látta és passzív közöm-bösséggel haladt az illúziók kitaposott útján.

Társadalmi osztályaink e letargikus állapotából,mely, mint láttuk, természetes következése volt háromgeneráció fokozatos hanyatlásának, érthetjük meg azonelemnek előtérbe tódulását, melynek szereplése a harsmadik korszaknak egyik szembeötlő tünete. A törté-neti osztályok tehetetlensége és szervezetlensége, vala-mint illúziószükséglete volt az erő, mely a zsidóságota magyar kultúra központjába emelte. A zsidóság újabbszerepe történeti tény s mint ilyen, gyökereivel a múlt-ban áll. Már az első korszakban láttuk, hogy a galiciaibevándorlás útján folyton szaporodó zsidóság kizáró-lagos közvetítője volt az akkor még tisztán agrárMagyarország nyersterményeinek, ez a szerepe elő-készíté a hatalmi állást, melyet a második, kapitalisz-tikus korszakban foglalt el, midőn az ipari és kereske-delmi vállalatok, pénzintézetek és bankok profitjaszinte kizárólag őt gazdagítá. Most, a harmadik gene-rációban nem történik egyéb, minthogy levonatnak e

333

korábbi jelenségeknek logikai következményei: a vasgyonilag kitűnő helyzetbe került zsidóságnak az anyagivezetés mellett a szellemi is ölébe hull.

A következők megértéséhez emlékezetünkbe kellidéznünk, hogy a liberális törvényhozás a galíciai be-vándorlást soha meg nem szüntette, de még csak nemis korlátolta. Innen a zsidóknak a többi népfajjal ésvallásfelekezettel szemben aránytalanul nagy számbeligyarapodása: az első korszakbeli 241 ezer zsidó helyett1870-ben már 550 ezer, 1890-ben 707 ezer, 1900-ban831 ezer lakik Magyarországon, számuk tehát 1840 óta,hatvan év alatt, szinte megnégyszereződött. 1914-benjóval felülmúlta az egymilliót, aminek nemzeti fontos-ságát csak akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy a zsidó-ság magyar földön túlnyomó részben magyarnak vállámagát s így a tízmillió magyar közt minden tizedikzsidó volt. Viszont ezen egymillió zsidó közül legalábbis 500 ezer csak húsz-harminc év óta lakott Magyar-országon.

A magyar zsidóság medencéjének galíciai elemek-kel feltöltése nem egyedülálló jelenség. Az orosz, len-gyei, ukrán kormányok és népek soha nem tudták meg-oldani a köztük lakó zsidóság problémáját, mely teháta galíciai és orosz piszokból és szegénységből egyes-egyedül kivándorlás útján szabadulhatott. Ez az új zsidódiasporának történeti alapja, mely emberileg tökéletessen megérthető. Az orosz-lengyel elnyomás alól a zsi-dók egy része Amerikába menekült és ott nagy váro-sok zsidónegyedeibe helyezte át minden asszimilálásnélkül azon alacsony kultúrát, melyet őseitől örökölt.A nagyobb rész azonban közelebbi célt választott, el-lepvén a szomszéd országokat, kivéve Romániát, melyegyedül védekezett e hívatlan vendégek ellen. A dia-spóra központja körül fekvő többi állam: Németország,Ausztria, Magyarország a liberalizmus jegyében tartóz-kodott a bevándorlás mindennemű korlátozásától. Eny-nyiben tehát e három nép: magyar, német, osztrák ha-sonló helyzetben van, miután mind a három évtizede-ken át nyitva tartá keleti határait és ezzel lehetővétette, hogy eredetileg is, évszázadok óta honos zsidó-

334

ságát ez idegen erkölcsű jövevények majorizálják.Nincs tehát okunk csodálkozni, hogy éppen e háromországban van zsidóprobléma, hogy éppen e három népkénytelen előbb-utóbb szemébe nézni e problémának,anélkül, hogy állásfoglalása és a probléma vizsgálataszükségképen acte de hostilite volna a zsidóság ellen.E három nép helyzete a diaspora folytán tökéletesenkülönbözik a nyugatiakétól, hol franciák, angolok, északigermánok a köztük honos zsidó elemet évszázadokalatt többé-kevésbbé asszimilálták s ennélfogva újabbnagymérvű bevándorlás hiányában nem is érezhetik azsidóprobléma égető voltát. Egyedül Német- és Magyar-ország, valamint Ausztria testén tátongott ez a keletinyílás, melyet az elvi liberalizmus nem engedvén be-tölteni, rajta az idegen elem addig tódult, míg végre adiaspora első zónájában fekvő e területeknek befogadó-képessége kimerült.

Ha mármost a keletről menekülő zsidóság állás-pontjára helyezkedünk, a három ország közül Magyar-országot kell megjelölnünk, mint amely leginkább ke-csegtető volt a bevándorlásra. Nemcsak azért, mertországunk kapitalizmusa úgyis szinte teljesen zsidó ké-zen volt, ami ilyen mértékben a német kapitalizmusrólnem mondható el; nemcsak mert a mi kultúránk kisebbés hajlékonyabb, ellenállásra fajilag is kevéssé predesz-tinált volt, holott a német lélekben évszázadok ótanem hamvadt el az antiszemitizmusnak egy bármi kisszikrája; mindez csak másodrendű jelentőséggel bírtazzal szemben, hogy a mi liberális illúzióink az orosz-lengyel bevándorló zsidónak az első lépést olyan mér-tékben könnyítették meg, miként sehol másutt a dia-spórától érintett államokban. A Kárpátok hágóit át-lépve a galíciai és orosz zsidó, ki az ázsiai állapotokközt, honnan jött, emberszámba is alig ment, kellemescsodálkozással vette észre, hogy íme csak nemzeti ru-haját kell levetnie, csak a közönséges érintkezésre szük-séges magyar beszédet kell elsajátítania, máris éppenolyan jó magyar, tagja új magyarországi nemzeti kö-zösségének, mint generációk óta bentlakó zsidó polgár-társai, vagy akár a magyar föld autochtonai, ősi csalá-

335

dok nemes vagy paraszt leszármazói. Az idegen ele-meket a belső átalakulás kötelessége alól a magyar köz-hangulat elvileg, változhatatlan érvénnyel felmenté: ahatárt akadálytalanul átlépő galiciai hosszabb-rövidebbtanyázás után rutén-tót vidéken, az Alföld magyar vá-rosaiba megérkezve, már magyar-számba ment és jog-gal elhihette magáról, a közhangulat hatása alatt, hogyéppoly jó magyar, mint bárki más ez akkor még szélesországban. Az államilag szervezett névmagyarosító ak-ció segélyével eldobja nevét, újat vesz fel, boltot nyit,kis házat szerez, ezzel a magyar illúziók: az állam ésnemzet formalisztikus felfogása szerint valóban és ege-szén magyarrá vált, gyarapítá a magyarság számát.Eggyel megint többen vagyunk, mondottuk, ráfér sze-gény, testvértelen fajtánkra. Ez az érzelmi alapja an-nak, hogy a bevándorlótól csak felületes és merőbenkülsőleges, de annál gyorsabb átalakulást kívántunk.Lelkébe óvakodtunk beletekinteni, megelégedvén ruha-és beszédkülsőségeivel, végleg áldozatává esvén a téve-désnek, melytől Széchenyi halálos félelemben, kezéttördelve óvott bennünket: összetévesztettük a nemzetisséget a nyelvvel, a magyarságot a magyarul csevegés-sel, a halhatatlan lelket a mulandó, színét váltó külső-vei. Vétkünk a legsúlyosabb, mert az Ige, a Lélek el-len való.

A közhangulat azonban illúziókba burkolózva, örö-mest szemlélte a magyarság ilyetén rohamos gyarapo-dását, melyet siettetni és nagy arányokra növelni min-dent megtett azon értelmiségi réteg, mely az illúziókszolgálatában a magyarság számbeli gyarapodását, amagyar impérium fantomját tette meg élete feladatainak. Az imperialista sajtó és irodalom vezér egy énisésgeiben nem egyszer idegen, német vér folyt s ők bár-mennyire magyarrá váltak is lélekben, akár generációkóta, mégsem róható fel nekik, ha a külső átalakulásjegyeinek kelleténél nagyobb fontosságot tulajdonítoktak. Működésükben hazafias szándék vezette őket, devele járt egyúttal a nemzetiség lelki alapjainak forma-lisztikus gondolkodásból eredő lebecsülése. Nemzet-gyarapító akciójuk középpontjában a névmagyarosítás

336

állott, melynek segélyével a galíciai idegen még csakmeg sem melegedett a magyar földön, máris megszaba-dúlva legtermészetesebb megkülönböztető jegyétől, vég-kép elvegyül a magyarság tömegében. A Budapesti Hír-lap akciója egyenesen felszólít mindenkit a magyar névfelvételére, melynek ha valaki hazafias módon elegettesz, az új magyaros névben szinte hivatalos bizonyít-ványát nyeri jó magyarságának.

A nemzeti érzésű magyarság ezen felfogását is-merve, nagyfokú méltatlanság volna, ha a már benn-lakó, honos zsidóságnak rónánk fel vétkéül, hogy agalíciai bevándorlást meg nem akadályozta. A magyarközhangulat liberalizmusában a magyar zsidó EötvösJózsef óta szívvel-lélekkel liberális volt és semmi okanem lehetett éppen a zsidó bevándorlással szembenakasztani szögre liberális elveit, mikor még hozzá akeresztény magyarság minden módon megkönnyíté ebevándorlást. Az újabb fejlemények világánál felismer-hető, hogy a zsidóság e magatartása hibás és önmagárakáros volt: előrelátó, a zsidó faji szempontoktól füg-getlenebb, magyarabb zsidó politika észrevehette volnaa veszedelmet, mely a dunántúli, generációk óta jó ma-gyár zsidóság és a galíciai jövevények egy kalap alávételéből származhatik. A honos magyar zsidó azonbantestvéri érzéssel nyujtá kezét fajrokonai felé — kiknémelykor ugyancsak távoli rokonai voltak, amennyi-ben a dunántúli zsidóság egy része nyugati bevándor-lás — s fajszeretetét szabadjára eresztve, a betódulóidegeneknek önmagát és magasabb kultúráját is kiszól-gáltatta.

Így állott elő a bevándorlásnak példátlan meg-könnyítése folytán a helyzet, hogy e szegény és Német-országhoz képest elmaradt országban minden tíz ma-gyarra egy zsidó esett, míg a diasporának szintén alá-vetett németek közt csak 100—120-ra egy. Ez a mil-liónyi zsidóság, a magyar állam és közvélemény illu-zionárius intézkedéséhez alkalmazkodva, magyarnakvállá magát és egyetlen magyar zsidó réteget képezett,melyben régi honosok és ma érkezettek közt senki sem

337

tett különbséget. A galíciai menekült ebben a rétegbenegyszerre részesévé lőn mindazon előnynek, melyet ahonos zsidóság a magyar faj antikereskedelmi és anti-kapitalista talentuma folytán élvezett. A kapitalizmushirtelen fellendüléséhez, az indusztrializmus és pénz-üzlet szédületes kifejlődéséhez a zsidóság szolgáltattaaz agyvelőt és embert, míg testi munka nélkül lehetettműködni. Így a nyereség is az övé volt, azaz a galíciaimenekültek a zsidó kapitalizmus segélyével már az elsőés második generációban felemelkedtek a középosz-tályba, a magyar középosztályba. Közrejátszott itt azsidó faj szeretet, a családi érzés is, mely nem nyugszikaddig, míg az utódokat kényelmesebb életmódba, széklemi foglalkozások körébe nem emeli. A zsidó réteg-nek szellemi pályák felé kisugárzása pedig annál való-szerűtlenebb mérveket öltött, minél inkább elszegé-nyedtek a magyar értelmiségi rétegek, melyek a kapi-talizmus napjában nem sütkérezhettek s minél inkábbtartózkodott az itt-ott még vagyonosabb dzsentri aproduktív szellemi munkától. A zsidóság élénk gyakorilati érzékével meg sem kísérté a dzsentrivel a harcotfelvenni, meghagyta neki a minisztériumok és vár-megyék cifranyomorúságát, fenn az ernyő, nincsen kas-tekintélyét, de annál nagyobb erővel veté magát a jobbkeresettel kecsegtető pályákra, minő az ügyvédi, orvosiés mindennemű ipari és kereskedelmi értelmiség. Sta-tisztikai adatokra itt nincs szükség, inkább azt kellmeggondolnunk, hogy a zsidóság térfoglalása, mely epályákon nem egyszer annyira ment már, hogy a ke-resztények számát megközelíti, sőt felülmúlja (példáulorvos volt 1900-ban 4807, ebből zsidó 2321, tehát 48%),nem hosszú fejlődésnek eredménye, hanem néhány év-tized alatt, hirtelen, kivédhetetlen betörésszerűen jöttlétre. Mikor tehát mi a modern Magyarország kultúra-lis haladását dicsőítettük, ez alapjában véve nem voltegyéb, mint az értelmiségi pályáknak a zsidósággal valóátitatása. Az ügyvédi kar száma például 1890 és 1900közt 7.2%-kal, de a zsidó ügyvédek száma ugyanekkor68.6%-kal szaporodott. Tehát a magyar kulturális pá-lyákon működő egyének számának gyarapodása össze-

338

esik azzal, hogy a magyar elem a zsidó előtt háttérbeszorul. Mikor azután ezen jobb keresetet nyújtó pá-lyák annyira megteltek a zsidó tömegekkel, hogy meg-élhetési esélyeik a túltömöttség és konkurrencia folytánleszállottak, csak ekkor térj észté ki figyelmét a zsidó-ság a rosszabbul fizetett tanári, bírói és egyéb pályákra.

Az új értelmiség működésének iránya is termesze-tesen adódott a hazai viszonyokból. Láttuk, a harmadiknemzedék egészében híve volt a liberalizmusnak, nemvehetjük tehát rossz néven a zsidó értelmiségtől sem,hogy ez uralkodó ideológiához hozzásimult, mikor ab-ból éppen neki származott legtöbb haszna. Liberaliz-mus mellett a magyar illúziók átvétele és ápolása jel-lemzi. A nemzetiség külső felfogása könnyíté meg azsidóság számbeli megerősödését, mi sem természete-sebb tehát, minthogy a formalisztikus illúziók, az érzel-mek meddő, tetteket kerülő kultusza a zsidó értelmi-ség körében hálás és kongeniális visszhangra talált. Ésitt érintkezik a zsidóság kulturális szerepe az állami ésnemzeti központosítás és formalizmus folytán előtérbenyomuló Budapesttel.

A főváros ekkor már a magyar kapitalizmus szék-helye, benne tehát a zsidóság, mint a kapitalizmus moz-gatója és előnyeinek élvezője úgyis otthon van már amásodik korszak óta. De Budapest egyúttal politikaiközpontja is az országnak, a parlament és parlamentipártok székhelye, honnan a nemzetnek szinte kizárólagpolitikaira redukált lelki szükségletei is kielégítést nyer-nek. Budapestet az állami és nemzeti illúziók éppúgytáplálják, mint a kapitalizmus. A zsidó értelmiség most.illúziók és kapitalizmus szolgálatában s mindkettőt sa-ját érdekei szerint hasznosítva, ráteszi kezét Buda-pestre mint szellemi központra is. Mintha csak óriásinagyvállalat volna, magára veszi az ország ezen köz-ponti üzemének, politikai és kulturális fókuszának irá-nyitását és munkában tartását. Hatalma a magyar lel-kéken Budapest közvetítése nélkül soha uralkodóvánem vált volna: az ország szíve volt a közeg, melyenát az új zsidó értelmiség kultúrája egyenletes nyomás-sal áramlott szét az országban. Viszont Budapest sem

339

foglalhatta volna el domináló helyzetét, ha szellemi ésanyagi termelését a zsidóság energiája és munkaerejenem irányítja.

Budapest anyagi termelésének, a kapitalisztikusüzemeknek kezdettől fogva zsidó voltát föntebb érin-tettük. A központi gazdaság ezen zsidó jellege már ön-magától is kijelölte a szellemi termelés bizonyos tényeit.Mindazon kulturális tényező, mely újonnan jött létre,nem pedig örökségként szállott át a korra — aminőörökség volt például az Akadémia és kiadóvállalata,vagy az egyetemek —, mindaz tehát, minek léte az újkorban pénzkérdés, tőkebefektetés volt, az most mindeo ipso a zsidó kapitalizmus és értelmiség kezébe ke-rült. Így a nyomdák, kiadóvállalatok és hírlapok, to-vábbá az irodalmi és művészeti termelés azon ágai, me-lyek állami támogatásra nem számíthatva, a budapestipénzes emberek szükségleteit kellett hogy szolgálják.Innen festő- és építőművészetünk úgynevezett nemzet-közisége, innen zeneirodalmunk áthasonulása a buda-pesti közönség igényeihez. De Budapest és a zsidóságegyesített hatalma leginkább a hírlapirodalmon nyu-godott.

Józan történetszemlélet megtanít rá, hogy a hírlap-irodalom a kapitalizmus korában nem Júniusok ésSwiftek foglalkozása, hanem egyszerűen üzlet, melyhezjellem és műveltség helyett üzleti szellem kívántatik.Olyan üzleti szellem, mely a közönség érdeklődését ki-használva, a termelt áruból a lehető legnagyobb pél-dányszámot tudja piacra dobni és a kapitalista tulaj-donosok profitját lehető nagyra növelni. Kapitalizmusés modern hírlapirodalom egymástól szét nem választ-hatók és ha a kapitalizmus zsidók kezén van, termesze-tes következés, hogy a sajtó is zsidó lesz és zsidóideológiát fog szolgálni. És az utóbbi korszak tapaszta-latai csakugyan bebizonyíták, hogy a nagytőke profit-sóvárgását zsidó újságírók jobban ki tudják elégíteni,mint keresztények — nemcsak nálunk, az egész európaivilágban. Azt nem merném állítani, mintha a keresz-tény magyarok örökölt erkölcsi felfogásuknál fogvabotorkáltak volna nehézkesebben az újságírás sikamlós

340

pályáján és a lelki és nemzeti érdekeket nem áldoztákvolna fel éppoly szívesen az üzleti szempontnak, mintzsidó kollégáik, — sokkal fontosabb az, hogy bennükaz üzleti szellem és találékonyság kisebb volt és ős-magyar korlátlankodó, gyűlölködő természetüknél fogvaa tisztesség elveiről nemcsak üzleti szempontból, aminta kapitalizmus kívánta, hanem személyi érdekeikből ismegfeledkeztek, ami viszont már fegyelmezetlenség vo.tés esetleg ártott az üzemnek. A zsidó értelmiségnekfőként friss galíciai része ilyen nehézségekbe ritkábbanütközött. Minél több bevándorolt került a hírlapcsiná-láshoz, annál jobban működött az üzem, annál boszor-kányosabban forgott a rotációs gép, nagyobbodott avállalkozó profitja s a jámbor magyar, ki a hírlapnyomtatott betűinek is bibliaként hitt, annál inkábbalája gyűretett a budapesti zsidómagyar kultúrának.

A budapesti sajtó — ezt be kell vallanunk — a ha-nyatló korban valódi nemzeti irodalomszámba ment;igyekezett is a nemzet minden szükségletét üzleti ku-lantériával kielégíteni. A magyar szükségletek ekkorállami és nemzeti illúziókból, pártpolitikai és személyesgyűlölködésből állottak. Mindezt a budapesti lapok ju-tányosan és élvezhető formában szállították. A nagymagyarosító akció most hozta meg gyümölcseit: a meg-magyarosított nevű hírlapíró üzleti géniusza segélyéveltökéletesen átidomult a nemzeti illúziókhoz és sohamég álmában sem szalaszt ki tollából egyetlen szócs-kát sem, mely a magyart illúzióiból felébresztette volna.Jellemző, hogy a magyar imperializmusnak konzervati-vizmussal kacérkodó lapját túlnyomóan zsidó tehetsé-gek szerkesztették, sőt az antiszemita hírlapok körűiis találkoztunk fölös számmal zsidó eredetű egyénekkel.A magyar dicsőséget senki oly meggyőződéssel nemhirdette, a magyar hiúságot senki oly édesbizsergőennem simítgatta, mint ez „asszimiláltak“. Ők emeltékdogmává állameszménk nagyságát és mindenható vol-tát, mely a lelkieket háttérbe szorítá s melyet hozzájukhasonló szépséggel még közjogprofesszorok sem tud-tak ecsetelni, ők becsülték le a nemzetiségek erejét,ők támadták válogatás nélkül szövetségeseinket és el-

341

fenségeinket, Ausztriát, németeket, románokat stb., min-denkit és mindenütt, ahol a felelőtlen lelkesedéstől ésönbizalomtól a józan magyar érdeknek kellett volna avezetést átvennie. A parlamenti pártok önös törekvé-seinek még oly lapok is szolgálatába szegődtek, melyekegyébként anyagi helyzetük miatt, apróhirdetési üzle-teik folytán, nem voltak ráutalva erre. De ahol nép-szerű izgatás forgott szóban, ott egyik sem maradna-tott el, lévén a cél a kapitalisztikus profit növelése.

Hogy a közjogi harc és nemzeti illúziók évtizede-ken át korlátlanul uralkodjanak a magyarságon, ez abudapesti zsidó sajtó nélkül lehetetlen lett volna. A köz-jogi harcnak szörnyűséges, szinte apokaliptikus formáicsak azon példátlan terror által fejlődtek ki, melyet asajtó a formális, álnemzeti szempont nevében mindenellenkező, tehát népszerűtlen vélemény, minden józa-nodásra vezethető kezdemény letaposásával gyakorolt.Igaz, már a hatvanas és hetvenes éveknek született ma-gyároktól írt hírlapjai is kitűntek irreális érzelmi poii-tikájukkal és ősi gyűlölködésből folyó féktelen szemé-lyeskedésükkel, de hatásuk akkoriban a nemzetnekcsak kisebbségére terjedt ki, mert a józan és műveltkörök mégis csak Kemény Zsigmondra, Salamon Fe-rencre, Falk Miksára hallgattak. Most azonban, miutána hírlapirodalom teljesen kapitalizálódott és elzsidóso-dott, a keresztény magyar is csak akkor jut szóhoz, haa szélsőségek szolgálatába lép és a zsidó hírlapokkalvetekedve űzi és hajszolja a magyart a közjogi viszály,gyűlölködés és nemzeti vétkek útvesztőjében.

Keresztény lap zsidóval nem mérkőzhetik. Minélkevesebb egy-egy szerkesztőségben a keresztény tag,annál korlátlanabbul uralkodik az illető újság a magyarközvéleményen. Én itt nem lázálmokat rekapitulálok,hanem a közelmúlt valóságos lefolyását adom elő, anél-kül, hogy bármit is hozzátennék. Az olvasóközönségmegszerzésére és megtartására az üzleti szellem külön-böző eszközöket gondol ki. Egyik az úgynevezett bul-várd-irányzat, mely minél piszkosabb törvényszéki drá-mák és utcai események széles tárgyalásával ragadtameg az olvasó alacsony ösztöneit. A másik tipikusan

342

itthoni. Ez abban áll, hogy a lap a magyar nemzetnek— egy szóval kifejezve — mindene legyen. Tanítójaés papja, politikai főnöke és orvosi tanácsadója, min-den szükségletének egyedüli kielégítője, kiben nekiegyedül legyen bizalma. A budapesti hírlapüzemek fel-ismerték az utat, melyen ezt elérhetik és a hírlapiróldalmát a nemzet kizárólagos, minden egyebet fölösle-gessé tevő művelődési tényezőjévé avathatják. A ma-gyar újság tartalmának csak középpontját teszi a poli-tika s általában a közélet, körülötte pedig a legkülön-bözőbb rovatok rakódnak le, melyek az olvasó éscsaládtagjainak minden óráját kitöltik érdekes és amia fő: nem fárasztó olvasmánnyal. Regények és lehető-leg erotikus, legjobb esetben bután üres tárcák melletthumorisztikus „karcolatok“, irodalmi, színházi, társas-életi csevegések, asszonyt és gyermeket érdeklő mel-lékletek töltik meg a lapot, mely célját naiv őszinte-seggel leplezi le: a magyar családban minden egyéb ol-vasmányt fölöslegessé akar tenni. Az üzleti szellemetdicséri az eredmény: középosztályunk, valamint azipari és paraszti népesség a harmadik nemzedékben ki-zárólag a hírlapokból meríté műveltségét s ehhez képestmindazt, mit bennük olvasott, megdönthetetlen nem-zeti igazságnak tekintette. Így született meg a sajtókorlátlan vétójoga minden nemzeti kezdemény dolga-ban. A század fordulóján még Deák vagy Széchenyi ispuszta falaknak beszél és három-négy embernek ír vala,ha formálisan engedélyt nem kér és nyer a budapestisajtótól nemzeti ideái terjesztésére. Ilyen engedélyreazonban sem a haza bölcse, sem a leghűbb magyar nemszámíthattak volna, lévén ők ellenségei úgy az államiés nemzeti illúzióknak, mint az országrontó, gyűlölködőviszálynak. Sajtónknak ez az iránya és egyúttal a ma-gyár lelkeken való korlátlan uralma magyarázza, hogyegykorú idegenek már a századfordulón úgy vélték,hogy a magyar sajtó erkölcstelenítő, nemzetpusztítóhatalmához egyedül a francia és délamerikai hírlapíro-dalomé hasonlítható.1 Mint tudjuk, a kis délamerikai

1 Josef Eberle: Grossmacht Presse. München, 1912. 32. 1.

343

államok már akkor is nyakig ültek a forradalmi destruk-cióban, mely a sajtó hatalma folytán minket sem ke-rült el, Franciaországban pedig, a történet tanúságaszerint, évtizedek óta bár lappangva s csak időnkéntkitörve, de szintén jelen van.

A budapesti hírlapirodalom erkölcsisége nem egyéb,mint a budapesti kultúra függvénye. Emlékszem, vidékimagyarok milyen forró vággyal beszéltek a „pesti mű-veltségről“ és andalogva hallgatták a hírlapok szónokla-tait az „ifjú Budapest“ világvárosias szépségéről éspompásan gyökeres magyarságáról. Ne tagadjuk, aművelt magyar középosztály büszke volt fővárosára,kényeztetett kedvencére és megvetéssel fordult volnael attól a korcsmagyartól, ki Budapest kultúrájábanegyebet nem látott volna, mint a berlini és bécsi nagy-városi kultúrának lerakatát, másodfokúan előkelő fiók-üzletét. Pedig a valóság ez volt. E három nagyvárosikultúra a zsidó kapitalizmusnak és zsidó értelmiségnekspecifikus produktuma. Üzleti szempontnak köszönveéletét, legfőbb gondja a nagyvárosi zsidóság és az ahhozasszimilált kereszténység rétegeinek kulturális szükség-letét kielégíteni. Egyik ilyen réteg a gazdag zsidóság,Berlinben és Bécsben régi családok tagjai, nálunk egy-két pénzarisztokrata, kik az évszázadokon át kiéhezettzsidó faj műveltségszomjával vetik magukat a nemzet-közi kultúra hullámaiba, könyvtáraikban és múzeumaik-ban egyiptomi és etruszk dolgoktól Japánig és Kínáigminden műveltség termékeit felhalmozzák és teli tüdő-vel szívják magukba Velence és Róma, Párizs és Bre-tagne levegőjét. Ezen réteg s a körülötte csoportosuló,hasonló lábon élő kevés keresztény szükségletét elégi-tik ki a nagyvárosok kép- és műkereskedései, régi bú-torai és luxuskönyvkiadásai, melyek egyébként a gyö-keres német és magyar lelki kultúrával alig kerültekeddig kapcsolatba. A kevésbbé gazdag értelmiség és azalsóbb zsidóosztályok szolgálatában áll elsősorban — ahírlapok mellett — a színház, hangverseny, énekes szín-ház, orfeum, kabaré, továbbá a napi szükségletet ki-elégítő regényirodalom, aztán a legkülönbözőbb etikai-

344

nak nevezett irányok, melyek teozófia s buddhizmustólkezdve a művelt zsidóságnak időnként változó bálvá-nyain át — minők a freudizmus, bergsonizmus, taylo-rizmus, fletcherizmus, Popper-Lynkeus filozófiája —minden sivárságot kolportálnak és divatba hoznak, amia valódi lélek, az Ige után sóvárgó emberi vágyakatértéktelen pótanyagként elaltathatja. A nagyvárosok-ban összezsúfolt zsidótömegek fél- és negyedművelt-ségükben hálás publikumot képeznek és az az iroda-lom, mely ez alacsonyabb igények kielégítését tűzimaga elé, feltétlenül jól választott és nyugodtan nézheta jövőbe, mert e bevándorlás által biztosan szaporodóközönség mulattatása egész életére biztos keresetet,sőt akkora jövedelmet is szerez neki, hogy azzal apénz- és születési arisztokrácia életmódját is meg-közelítheti.

A budapesti műveltség a közönség igényeihez al-kalmazkodva fejlődött ki. Mivel nálunk sokkal kéve-sebb volt a pénzarisztokrácia, mint Bécs és Berlinbens aki volt is, a két nagy nyugati városban legalább iséppoly otthon érezte magát, mint Budapesten, ennél-fogva a budapesti kultúra nem annyira a gazdag zsidó-ság, mint inkább a középosztályú zsidó értelmiség és afolyton bevándorló, de folyton és gyorsan emelkedőalsóbb rétegek szükségleteit szolgálta. A nemzeti iro-dalommá bővült hírlapirodalomnak is ezen szükségle-tek szabták meg tartalmát. És itt ne tévesszen megbennünket ez újabb irodalmi élet töméntelen jelszava,mellyel a francia, angol, olasz és amerikai mintákra,dekadens, neoromantikus, im- és expresszionista és kitudja elszámlálni, micsoda elődökre hivatkozik. Nem,ez mind csak külsőség, a magyar neoromantikus egy-szerűen a bécsi neoromantikusnak a tanítványa, tőleleste el a mesterfogásokat és vele egyezően specifikusteremtménye, még ha született ősmagyar is, a diasporanyomán előállott nagyvárosi zsidó kultúrának. Amint-hogy a regény és novella, színdarab és operett, zeneműés kabarénóta, melyet Budapest termelt, kelendőségnekörvendő importcikk Berlinben és Bécsben egyaránt ésíróink, zenészeink és művészeink egykép otthon van-

345

nak mind a három nagy városban. Ezt az irodalmat éskultúrát hibásan nevezzük nemzetközinek, pontosan,tartalmának megfelelően középeurópai nagyvárosi zsidóikultúrának kellene hívnunk. Hogy mennyire nem nem-zetközi, kiderül abból, ha e diasporikus nagyvárosokhelyett vidékeket, nagyobb nemzeti egységeket tekin-tünk. A budapesti irodalom sem a sváb-bajor művelt-ségi területen, sem a stájer hegyek közt, sem a bretag-nei, languedoci vagy dithmarschi parasztok közt — eztegész bizonyosan mondhatjuk — nincs otthon. Midőntehát büszkeségtől dagadó kebellel regisztráltuk az el-múlt korszakban, hogy egy-egy budapesti színműírókülföldi sikere által a magyar kultúra megint meg-hódítá Németországot, ez a győzelmi jelentés nem voltegyéb illúziónál, mert a valóságban a budapesti zsidó-kultúra tett kirándulást a vele homogén középeurópainagyvárosokba.

A vérbeli rokonság nem akadályozta, hogy Buda-pest, Bécs, Berlin közt eltérések ne jöjjenek létre. Elégegy pillantás a berlini Harden, a bécsi Karl Kraus, abudapesti Bródy Sándor „oeuvre“-jére. Mind a hárommegpróbálta, a lelki kultúra kezdetein állónak egeketverdeső gőgjével, hogy alfától ómegáig egymaga írjonegész folyóiratot s abban világrengető problémák ésnevetséges semmiségek fölött tartson komoly képpelvilágítéletet. Mind a három ember és mind a hárommunka tipikus terméke a nagyvárosi zsidókultúrának.Köztük azonban a budapesti műveletlenebb, kihagyósakaratú, gondtalan, lompos formájú. Míg a berlini bölcsmég világösszefüggések, diplomáciai és politikai rejtel-mek megvilágítására is képes elméjét koncentrálni,míg a bécsi, bár saját trágyadombján túl nem lát is, delegalább abban akar, különös módon elferdült erkölcsiérzékkel, tisztogatási akciót rendezni: addig a buda-pesti, minden magasabb vágyódástól mentesen, jól érzimagát ott, ahol van és vígan gyártja az irodalmat,melynek biztos fogyasztóköre van. Mert a nagyvárosizsidókultúrák minden originalitásuk és őserejük mel-lett is kénytelenek legalább öntudatlanul alkalmaz-kodni a bennszülött keresztény légkörhöz és nem vé-

346

letlen, hogy Reinhardt színháza a porosz disciplina, azegyiptomi méretű Bismarck-szobrok honában jött létre,az sem véletlen, hogy Hoffmansthal csiszolt művészetebeleilleszkedik Schubert és Beethoven városának tem-perált légkörébe, holott a budapesti kultúrának, az álta-lános nemzeti hanyatlás, a közjogi viszály és nemzetiálmok idején nem volt hova beilleszkednie. Gyökeresmagyar kultúránk, a bécsi és porosszal ellentétben, sok-kal gyöngébb és betegesebb volt, semhogy diktátuma-nak az új Budapestet alávethette volna. Nagyvárosiműveltségünk ennélfogva, korlátok és magasabb szűk-ségletek híján, ha eleget tett az obligát illúzióknak,kedve szerint behódolhatott a bevándorló jövevényekalacsony ízlésének. Így lett a budapesti kultúra Nyuga-ton az „éjjeli élet“ jegyében ismeretessé.

Abban, hogy egy nagyváros területén a vidékitőlkülönböző kultúra fejlődjék ki, semmi különös nin-csen, mivel ez természetesen következik abból, hogy anagyváros kapitalisztikus mérhetetlenségében itt vanés hogy benne a vidékitől különböző lakosság él.A kultúra az életmódtól és a lakosságtól, mely ez élet-módot folytatja, el nem választható, e kettőnek déri-vatuma, s mint ilyen, egymagában, a szülőokok nélkül,nem is változik meg. A magyar baj gyökere sokkalmélyebbre nyúlik a nemzettestben. Míg a németség-nek Bécs és Berlin zsidókultúrája mellett továbbra ismegvolt ősi német műveltsége, mely az utóbbi korszak-ban a nagyvárosi ideáloktól függetlenül kereste lázasana kivezető utat az általános emberi hanyatlásból; mígott a nagyvárosi kultúrát egyetlen német ember semtartá német nemzetinek s maga Schnitzler is tiltako-zott volna az ellen, ha valamely túlbuzgó tisztelője őtgyökeres német költőnek nevezte volna, addig nálunk— és ez a legszomorúbb, mit be kell vallanunk — anagyvárosi budapesti kultúra abban a kitüntetésbenrészesült, hogy nemzeti kultúrává léptettük elő.

Láttuk, hogy a budapesti irodalom a hírlapok út-ján korlátlanul uralkodott a magyarságon, mely nem issejtette, hogy ez irodalom nem magyar, hanem valamimás. Hogy is gondolhatott volna ilyenre, midőn a hír-

347

lap, mely belsejében specifikusan zsidó-magyar, buda-pesti termékeket hozott, politikai részében egyébrőlsem szólt, mint a nemzeti érzés ápolásáról, a magyarközjogi függetlenségről, szidván, a vidéki magyar szája-íze szerint, osztrákot és németet, káromolván a közös-ügyes pártot és kormányt, mely az ősi magyar jogokatnapról-napra gyáván dobra veri. Hozzáértők ugyanvilágosan felismerhették a hírlapcsinálók Janus-arcát,elől a politikailag, állami és nemzeti illúziókban ma-gyarrá asszimilált, bent a hasábokban pedig a nagy-városba költözött zsidó mentalitást, de a vidék, köz-mondásos jámborságával s politikai elvakultságával,képtelen volt e kettő megkülönböztetésére s amilyenjó magyarnak tartá a vezércikk lobogó lelkesedését,éppoly gyökeresen nemzetinek hitte a budapesti kul-túrát kifejező regényt, csevegést, irodalmi, kulturális,sőt vallást érintő ítéleteket. A sajtó természetesen óva-kodott a közönséget erről a tévedéséről felvilágosítaniés mindent megtett, hogy e budapesti szellemet, az ősaját légkörét, a nemzeti védjegy alatt közkeletűvétegye.

Így esett meg a sajtó fáradhatatlan propagandájasegélyével, hogy jó vidékiek Kis Józsefet nagy magyarköltőnek, Arany János egyenes utódának tartották éstipikusan budapesti elbeszélőkben, kiknek érdeklődésebudapesti zsidósorsokon és azokkal összekapcsolt nagy-városi típusokon felül nem emelkedett, a magyar társa-dalom nemzeti ízű rajzolóit, az igazi modern magyarírókat tisztelték. Hogy ez a felfogás valóban elterjedt,azon a mondottak után nem kell csodálkoznunk. Ésazon sem, ha Gyulai Pál iskolájának kihalta óta a nembudapesti és nem zsidó eredetű írók és kritikusok semvoltak többé hajlandók erélyesen fellépni e hallatlanönámítás ellen, melyben mi nemzeti megelégedésseltetszelegtünk. Sok jobbra hivatott tehetség beállott ésáthasonult a nagy budapesti üzembe és ma éles szemelegyen annak, ki a keresztény magyar, a régi honoszsidó és a csak tegnap bevándoroltnak termékeit Buda-pest kultúrbozótjában széjjel tudja ismerni.

A budapesti üzem meghódítá az országot. Hazafias

348

lelkek a Tisza István ellen izgató bulvárd lapoknakmeglepő logikai fordulatokkal dolgozó, egyetlen gon-dolatot sivár formalizmussal variáló vezércikkein anda-lógtak, mintha Kossuth Lajos műveit olvasnák. A vá-zolt fejlődés csúcspontját érte el, midőn vidéki heti-vásárokra tojást-vajat kosárban hordó fejkendős pa-rasztasszonyok piac végeztével a könyvesboltba a Szín-házi Életért és Érdekes Újságért kezdettek benyitni.

VI. A Z U R A L K O D Ó I R Á N N Y A L E L L E N T É T E S T Ö R E K V É S E K

A tetőpontról visszatekintve, lehetetlen megdöbbenésnélkül szemlélni az összefüggést, mely Budapest idegenkultúrája és a magyarság hanyatló korszaka közt van.Az idegen Budapestnek, bármennyire idegen is, gyöke-rei a Magyar Parlagba nyúlnak le, melyen Széchenyi ahumanizmussá szélesbülő nemzetiség oszlopát óhajtáfelemelni. A liberális generációktól műveletlenül hagyottmagyar talajból az adott viszonyok hatása alatt, szinteszükségszerűséggel nőtt ki Budapest kultúrája; talaj ésnövény közt, mely a talajból szívja életnedveit, erő-szakkal meg nem szakítható szerves összefüggés van.Budapestnek legszélsőbb galíciai színezetű képződmé-nyeitől egész a magyar falvak ősmagyarnak tarthatóparaszti konzervatizmusáig megszakítatlan sora vonulvégig eszméknek és nézeteknek, melyek a különbözőválfajokon át egymásai szervesen érintkeznek. Az ösz-szekötő kapocs feladatát nagy sikerrel tölte be előszörazon átmagyarosodó zsidó típus, mely közéleti ambí-cióktól hajtva, eredetét mindenáron felejteni, „expiálni“akarta s e célból konzervatív magyar körökbe kevere-dett s ott nem egyszer vezető szerepre tett szert.Ebből a szerepből érthetjük meg, ha az utóbbi évtize-deknek úgyis szerény konzervatív kísérleteiben céltuda-tos, széchenyies kezdemények helyett hamisítatlanbudapesti ötletekkel és budapesti harcmodorral talál-kozunk, ha a Budapest ellen harcba vonuló elemekenis félre nem ismerhető az elbudapestiesedés betegsége.Nem kevésbbé hasznos szolgálatot tőn a budapestizsidó-magyar egybeolvadásnak a másik típus: a szüle-

350

tett magyar, lehetőleg nemes eredetű, ki a budapestikultúrához, akár erkölcsi dekadenciából, akár pálya ésjólét reményében fenntartás nélkül csatlakozott s nevé-vel segített a közönség illúzióit e kultúra ősmagyar vol-táról fenntartani. Vidéki közönségünk közt a nagy-városi zsidókultúrát és erkölcsöket legnagyobb sikerrelilyen keresztény magyarok terjesztették.

A budapesti kultúra ilymódon fölbonthatlan egy-ségben lévén a hanyatló magyar nemzetiséggel, ellenefellépni egyet jelentett azzal, hogy az illető kizárasséka nemzeti közösségből. A budapesti hírlapirodalom,zsidó és keresztény eredetű egyaránt, éberen őrködöttés sietett minden törekvést, mely ez illúzióknak bármikis darabjáról, bármily szégyenlős tartózkodással leb-bentené is fel a leplet, nemzetietlennek, a magyarságellenségének bélyegezni. Ebből érthető a közöny, me-lyet közszellemünk betegségeivel szemben oly tényezőkis tanúsítottak, melyek különben hivatva valának anemzeti fejlődést éber kritikával figyelni és irányítani.Irodalmi és tudományos társaságaink jóhiszeműleg éssokszor emlegették a régi magyar erkölcsöket, de semerejük, sem pedig, mi fontosabb, mert erőt szül, bátor-ságuk nem volt nyíltan fellépni és szétszakítani a nem-zeti illúziókból és budapesti kultúrából összehozott ár-talmas szövevényt.

Tudományos Akadémiánkat egyideig képesnekhitte ily fellépésre a budapesti sajtó, innen a szervezetthadjárat, mellyel Széchenyi intézetének tekintélyét azország közvéleményében ósdiság vádjával, kicsinylés ésgúny eszközeivel aláásta. De csakhamar kiderült, hogya Kemény Zsigmondoknak, Gyulai Páloknak nincstöbbé síkraszálló utóduk és így az Akadémia nemcsaknem ellenség, de tán hasznosítható szövetséges is lehet.A budapesti kultúra tudományos és irodalmi exponen-sei lassankint bevonultak a sokat ócsárolt csarnokokbas ott a már őslakó liberálisokkal egybeolvadva, az ural-kodó irányt egyesült erővel tartották fenn. Így lőnAkadémiánk idővel a formális hazafiság szólamainak,állami és nemzeti illúzióinknak előkelően temperáltmelegágyává. Alapítóját szívesen emlegette, de követni,

351

tettekben, alig követte. A kor hanyatlása alól nem tudtakivonni magát.

A tudósok ez egyesületének állásfoglalása már föl-tételezte az egyes tudósoknak, a tudomány egyes ágai-nak hasonló irányát. Egészséges viszonyok közt a bökcsészettudománynak, a társadalmi és irodalmi kritika-nak s a történetírásnak lett volna feladata a fertőzőbetegségeket már csírájukban felismerni és kiirtásukraa módokat megjelölni. A német történetírás joggal szá-mit ja dicsőségének, hogy munkájával ébren tartotta anémet nép külön öntudatát s megakadályozta a fran-cia radikális liberalizmusnak a specifikus német tulaj-donokat megsemmisítéssel fenyegető átvételét.1 Ehhezképest a német történetírás az utóbbi harminc év alattinkább konzervatív, mint liberális és a korszak nemzet-közileg egyenlősítő, nivelláló törekvéseivel szembenhatározottan ellenséges. Nálunk e tudományágak —szomorú, de igaz — nem képviselték a nemzet lelki-ismeretét. Bölcsészeti és társadalmi kritikánk idegennövény volt s óvatosan meghúzódott a liberális ideoló-giában; irodalmi kritikánk pedig, bár egyes ágazataifelléptek is a budapesti idegen kultúra ellen, ennekgyökereit, a nemzeti illúziókat, a formalisztikus hazafi-ságot nem bántotta. Történetírásunk sápadt arculatjánpedig a hanyatló kor minden betegsége olvasható. Elviliberalizmusa megakadályozta a régi korok nemzetimunkájának értékelésében, a nemzeti illúziók hatásaalatt viszont aggályosan tartózkodott oly problémáktól,melyeknek tudományosan lelkiismeretes megoldása ál-tal a budapesti sajtót felingerelné. Horváth Mihály ótaez a tudományág, mely a nemzeti élet központi irányi-tója kellene hogy legyen, visszavonul a tudományosanyaggyűjtés szűk körébe és nincs bátorsága a nagy-közönség elé vinni azon eredményeket, melyeket ő magaállapít meg oklevéltárai és egyéb publikációinak kevésolvasóra számító köteteiben. És bár a szaktudomány azadatgyűjtés terén nagy lendületet vesz, kevesebb ered-

1 V. ö. Georg von Below: Die deutsche Geschichtsschreibung.Leipzig, 1916.

352

ményt ér el a modern szempontoknak megfelelő feldől-gozás terén és végkép felmondja a szolgálatot ott, holarról van szó, hogy kutatásait a nemzet javára, nem-zeti illúzióink ellenére hasznosítsa. A helyzetet súlyos-bit ja a liberális gondolkodásmód szülte tény, hogy azújabb nemzedék kiképzése Tisza Kálmán korszakábanszinte kizárólag csak első vagy második generációbanmegmagyarosodott zsidó eredetű tudósok kezére bíza-tott, kik, amennyiben tudós és lelkiismeretes embereklévén, múltunkat többé-kevésbbé illúziómentesen tekin-tették, ezzel éppen eredetük folytán keltettek reakciót,míg azok, kik pozíciójukat tudomány és munka helyetttisztán protekciónak köszönték, éppen eredetük elfeled-tetése végett aljasíták le Cliót a nemzeti Demos udvaritörténetírójának színvonalára. A történetírás nem mes-tere az életnek, ezt tudjuk; feladata nem vezetés, ha-nem eszméltetés, tudatossá tevés, az, hogy az embere-ket megtanítsa felismerni, mit tesznek és hogy minőösszefüggésben van jelenünk évszázados multunkkal.Hanyatló korunk történetírása ennek a feladatnaknem felelt meg: nem nyitotta fel az emberek szemeit,mert magának sem volt bátorsága a beteg társadalomközepett, tisztán erkölcsi öntudatára hagyatkozva, tu-dományos lelkiismerettel munkálkodni.

Ami nem sikerült a szellemi téren, az a társadalmiéletben is meghiúsult. A liberalizmus, illúziók és buda-pesti erkölcs ellen az utolsó pillanatban még síkra lehe-tett volna szállatni a vidék erkölcsét, a romlatlan, demár romlásnak indult vidéki néposztályokat. Ehhez pe-dig konzervatív pártalakulás, agrár-keresztény pro-gramm, a kisemberek, köztük a parasztság öntudatossátétele, erkölcsi művelése lett volna szükséges. Ilyenirányban a Sennyey—Apponyi-párt feloszlása óta előbbaz antiszemita párt, azután a néppárt próbálkozott.

Az antiszemita pártnak alapítója, Istóczy Győző,az ok és okozat helyes felismerése alapján éveken átkövetelte a bevándorlási törvényt, melyet, mint láttuk,a kormánykörök még 1868-ban emlegettek. Istóczy1882-ben a zsidóegyenjogúsítás eltörlését indítványozzas a következő évben megalakítja pártját, melynek tag-

353

jai többnyire a függetlenségi pártból kerülnek ki, mi-után a 67-esek a közgazdasági tevékenység által szo-rosabb kapcsolatban vannak a zsidó kapitalizmussal,semhogy magukban antiszemitizmusra hivatást érezné-nek. A pártnak 1883. programmja1 a zsidó egyenjogú-sítás és a polgári házasság ellen nyilatkozik, gazdaságipontjaiban tehermentes birtokminimumot, kötelezőipartársulatokat, a váltóképesség megszorítását kívánja,továbbá a zsidóság eltiltását a kocsmatartástól s a ke-reskedés „visszahódítását“ a keresztény elem számára.A párt tehát a bevándorló zsidósággal s a kapitaliz-mus túlerejével szemben úgy az iparos, mint agrár kis-emberek érdekeit védi, de eszközei többnyire palliatí-vok, gyógykezelése tüneti — Magyarország betegségé-nek okát egyedül a zsidóságban látja — s nélkülözi abiztos pillantást a társadalmi és gazdasági viszonyokbonyodalmaiba, hasonlóképen a céltudatos szervezőtehetséget. Az antiszemita párt 1881-ben két képviselőt,1884-ben 17-et, 1887-ben már csak 7-et számlált, bizo-nyítékául a szervező munka elégtelenségének. Nem tu-dott meggyökerezni sem a parasztság, sem az iparosokés munkásoknak liberalizmustól szűz tömegeiben; aközéposztály, dzsentri és főnemesség is elutasítá maga-tói. 1896-ban a magára maradt Istóczy is visszavonulés az antiszemita név helyett, melyet a liberális közép-osztály egyértelműen visszautasított, „szociálpolitikai“pártszervezettel próbálkozik a manchesteri liberaliz-mus ellen, szintén sikertelenül. A magyar antiszemitiz-must csirájában elfojtá a magyar középosztály, a libe-ralizmus hű követője.

A másik konzervatív és kisemberi alakulás a ka-tholikus néppárt.2 Ez az 1894 november 184 székes-fehérvári nagygyűlésen alakult meg, miután az országkatholikusai körében a talajt számára gróf EszterházyMiklós Móric, de legelsősorban gróf Zichy Nándor

1 A már említett Politikai Magyarországában.2 V. ö. történetét Zboray Miklóstól a Politikai Magyarországé

ban, továbbá Bonitz Ferenc: Gróf Zichy Nándor. Élet- és jellem-rajz. Budapest, 1912.

354

nagyszabású politikai és erkölcsi működése előkészí-tette. Zichy Nándor Deák szellemében kezdvén pálya-ját, Deák utódai közt, a szabadelvű pártban nem tudottelhelyezkedni, mivel az uralkodó irányzatnak sem nem-zetiségi, sem kulturális politikáját nem helyeselhette.A nemzetiségi kérdésben a népiskolai magyarosításnakellensége volt s a templomban és az iskolában az anya-nyelvnek korlátlan szabad használatát követelte. Ezért,de vallási szempontból is elítélte a felekezeti iskolákállamosítására törekvő liberális irányzatot. Középkorifeudalizmussal persze állandóan megvádolták, holott őa magyar konzervatív iránynak hosszú időn át egyet-len modern harcosa volt, semmiben nem maradván mö-götte a német és angol keresztény irány vezetőinek.A szabad kereskedelem híve, de a közvetítő kereske-delem kizsákmányolása ellen a szövetkezeti eszmévelakarja megvédeni a népesség szegény tömegeit. Ideáljaegy a német centrumhoz hasonló józan, reális keresz-tény párt volt; ha ez megvan, akkor a katholikus autó-nómiának tövises problémája is mellékessé válik, mivela centrumhoz hasonló pártnak elég befolyása van atörvényhozásra és kormányzásra egyaránt. Ehhez ké-pest a néppártnak, 1895-ben kiadott programmja sze-rint, célja „társadalmunk keresztény jellegét megóvnis hazánkban a katholikus egyházon, valamint általábana kereszténységen esett sérelmeket orvosolni, a nem-zet és nép közgazdasági érdekeit felkarolni“. Az alakú-láshoz impulzust az egyházpolitikai törvények nyújtót-tak és így az új párt elsősorban is a kötelező polgáriházasság és az állami anyakönyvvezetésről szóló tör-vény revízióját követeli, küzd a keresztény szellemmelellenkező törvények ellen, de elismeri a felekezetekszabadságát. Legfontosabbak a programm azon részei,melyekkel elveit a kisemberek lelkületébe akarja le-horgonyozni. Kiindulva azon tényből: hogy Magyar-ország földmívelő állam, követeli a gazdaközönség, fő-ként a kisgazdák elhanyagolt érdekeinek adó-, vám- ésforgalmi politikában tekintetbe vételét, törvényes intéz-kedéseket a földmívelő nép megélhetésére, kisgazdákés kisiparosok hiteligényeinek érdekében szövetkezetek

355

alakítását, igazságos adórendszert. Mindez kétségtelennül célszerű és modern konzervatív reformkívánság,baj csak az, hogy a néppárt megmarad általánosságok-nál s a dolog velejétől, az agrárreformtól tartózkodik.A párt agrárprogrammja a földtelen zsellért és a dús-gazdag nagybirtokost egy kalap alá vette s ezzel jósindulatú fikcióvá lőn, minek következéseként a magyarparasztság, mely ekkor már birtokszerzés által akartanyagi helyzetén javítani, nem is csatlakozik az új párt-hoz, mivel ez egész fennállása idején nem tudta magátcéltudatos és következetes agrárpolitikára elszánni.Az alföldi magyar parasztság túlnyomóan protestánsrétegeit a pártnak kizáróan katholikus színezete isvisszatartá. Nagyobb sikert ért el az ipari foglalkozássok köreiben, hol a kisiparos és munkás védelmét,munkásbiztosítást, a munkaadó és munkás viszonya-nak rendezését követelte. A programm ezen kisipar- ésmunkásvédő pontjai vidéki városokban aránylag szé-les rétegekre hatottak, miután ott a talajt a katholikuslegényegyletek már a 70-es és 80-as évek óta előkészí-tették. A néppárt ez osztályok megszervezésében, fő-ként a Zichy Nándortól alapított Katholikus Népszó-vétség kiépítésében — német mintára — oly hatalmasmunkát végzett, mely liberális korszakunkban egye-dül áll.

Zichy Nándor és a vezetésben társa és utóda, grófZichy János politikai józanságáról tesz tanúságot, hogya néppárt alapításakor a közjogi harcot elutasítva, a67-es alapra helyezkedtek. A pártprogramm ki jelen-tette, hogy a néppárt a nemzetiségek iránt teljes elő-zékenységgel viseltetik s igényeiket a magyar államegysége s nemzeti jellege tekintetbevételével méltá-nyolja. Bár e Deáki kijelentésre Deáki tettek nem igenkövetkeztek, a néppárt mégis távol tartá magát a többipárt gyermekes nemzetiségi túlzásaitól, aminthogy vá-lasztóinak nagy tömege is a katholikus tótok s dunán-túli svábok közül került ki. Kevesebb következetessé-get látunk a közjogi kérdésben. Az elvi konzervativiz-musnak közjogi harctól irtózó álláspontján a néppártnem sokáig marad meg: csakhamar becsúszik a közjogi

356

mocsárba, az 1903—4-es véderővitában az obstrukciópártjaihoz csatlakozik s ettől az sem képes visszatarttani, hogy gróf Zichy János lemond az elnökségről.Az ő távozásával a pártban mindinkább felülkereked-nek a közjogilag orientált elemek, többnyire közép-osztálybeli, részben nemesi eredetű csakpolitikusok,kik a konzervativizmus lelki mélységei iránt érzékkelnem bírnak. Vezetésük alatt a párt az utóbbi évtizedeksivár parlamenti küzdelmeiben éles ellenzéki szerepetvisz, tagjai az obstrukciók és parlamenti botrányok je-leneteiből ritkán hiányoznak. Egyes párttagok, kiket aközjogi harc ki nem elégít, többnyire maguk is kis-emberek közül valók, tovább folytatják ugyan a kis-emberek szervezését keresztényszocialista alapon, a né-met centrum és az osztrák keresztényszocialista párt-tal párhuzamban, mindamellett a néppárt, mint egész,nem válta be a hozzáfűzhető reményeket, a konzerva-tív világnézetet és szervező munkát szélesebb 'körök-ben el nem tudta terjeszteni, hanem a közjogi méreg-tol megfertőzve, lesüllyedt a parlamenti aréna nívójára.Pedig a nemzeti erők megvoltak, ott szunnyadoztaka magyar vidéken, mely időnként mintha megmozdultvolna s akkor a budapesti liberalizmust a tényekbőlmeg nem magyarázható aggódás fogta el. Ilyen föld-alatti moraj zúgott végig az egyházpolitikai törvényektárgyalásánál, melyek a közjogi pártokra szinte választó-víz erejével hatottak. Kis híja, hogy 48 és 67 el nemavul s helyébe nem lép az egyedül egészséges párták-kulás: konzervatív és radikális pártok. Az uralkodó li-beralizmus tartott is ettől: hivatalos írója: BeksicsGusztáv a pártokon „közéletünkhöz méltatlan, sajna-latos zűrzavart“ vesz észre, mely szerinte sötét pont-ját képezi parlamentünknek és politikai erkölcseink-nek.1 A függetlenségi párt csakugyan szét is bomlottkonzervatív keresztény és radikális-liberális frakciókra;ezen kritikus időpont terméke a néppárt is, sőt méga nagy kormánypárt is recsegett-ropogott a teherpróbaalatt. A zűrzavaron azonban, melyből egészség szület-

1 MM. Tört. X. köt. 788. é.

357

hetett volna, csakhamar győzött a liberális ideológia,az illúziók és a budapesti kultúra: a konzervatív-liberá-lis szakadást csakhamar betölté a régi közjogi tárta-lom, Ugron-párt és néppárt siettek kipótolni, amit aközjogi agyarkodásban elmulasztottak s a konzervatívvizmus elvi politikája ismét néhány egyszerű ember ön-tudatlan óhajtása maradt.

Nem lévén tehát olyan konzervatív párt, melyetnapi politikától független erkölcsi alapja képessé tettvolna arra, hogy a széchenyies önkritika és lelki meg-tisztuláshoz vonzódó lelkeket magába vehesse, az ilyenlelkek — mert voltak, ha nem is sokan — egyedül té-velyegtek és hangjuk a pusztában kiáltó szava volt anagy liberális nemzeti önmegelégedés közepett. Csaknéhányat akarok itt közülük említeni. Arany Lászlóalakja még a korábbi generációból való: az ő Délibábokhőse a hatvanas és hetvenes évek magyarja, ki előszörjut érintkezésbe a nyugati szellemmel és önkritika hí-ján, vissza nem szorítva önmagában az ősi magyar fajibűnöket, elbukik. A keserű költemény Széchenyi irá-nyának e korból kétségtelenül legművészibb terméke,de több benne a kritika, mint a pozitívum s ebben nemmentes a korszaknak korábban vázolt materialisztikus,formalisztikus hatásától. Több a lendület, a javulástáhító vágy és hit Vargha Gyula költészetében, ki jog-gal mondhatta magáról, hogy a hon bukása árnyát márnegyven éve hordozza szívében. Mikor a nemzeti illú-ziók legmagasabbra lángoltak a milléniumnak a jövőiránt való illúzióiban, szinte ő az egyetlen, ki magános-ságában észak, nyugat, dél és kelet felől hallja, mintzokog, zúg, kong egy nagy halott felett a gyászharan-gok bús kara; ő az egyetlen, kiben az állandó Széchenyi-ünneplés külsőségei közt fölsír a honfájdalom és akitüldöz a nagy magyar kettős jóslata: a nagy jövő és akisszerű halál. Kortársainak örök marakodásában is fel-ismeri a nemzetvég egyik előidézőjét. Hatása sem neki,sem Arany Lászlónak nem lehetett, mert nem állottrendelkezésükre nagyobb rezonáló tömeg, amilyent ké-sőbb Adynak a baloldali pártok nyújtottak. VarghaGyulának harmóniához vonzódó, családi boldogságban

I

358

kielégülő természete egyébként is tartózkodott a köz-életi harc diszharmóniájától: széchenyies lázadozásaitrendesen méla akkorddal vagy Istenhez küldött remény-teljesen félő fohásszal fejezi be.

A korszak közéletében, pozitív célokért harcoltgróf Zselénski Róbert, az agrárkonzervativizmusnak ve-zető képviselője. Hogy az elmúlt időkben mennyirenem az ország többségét tevő agrárkonzervatív törne-gek, hanem a minoritásban levő nagyvárosi liberálisokuralkodtak, arra jellemző ezen agrárvezér sorsa. Kissémereven, széchenyies lendület nélkül, de kemény aka-rattal törekedett legfontosabb terményeink, a liszt ésgabona produkciójának emelésére; a magyar liszt minőssége nem utolsó sorban az ő fáradozásai folytán javult,gabonakivitelünk emelésén is sikerrel fáradozott, amikakkor, amidőn liszthiány alig volt ismeretes, viszont gaz-dáink sokkal szűkösebb helyzetben voltak, semhogy akárálmodhattak volna is a háború alatt ölükbe hulló gazdag-ságról, mindenképen fontos nemzeti tények voltak.Munkásságában azonban összeütközésbe jutott a libe-ralis nagyvárosi szervezettel, amennyiben úgy a ter-melő, mint a fogyasztó érdekében a gabonatőzsde sza-bályozását s közelebbről a fedezetlen, határidőüzlet el-törlését követelte, amit már akkor Németország megis tett.1 Aminek következése lőn az egész budapestisajtó egyöntetű állásfoglalása e „feudális, klerikális,középkorbeli, fekete gróf“ ellen, éveken át következe-tesen folytatott támadások, melyekkel szemben nemvolt konzervatív szervezet, mely a harcot fölvehettevolna. Csináltak belőle, testi tulajdonai és lelki törek-vései szuverén meghamisításával egy mindenkinekellenszenves, zsarnoki hajlamú, beteg akaratú, gonoszindulatú oligarchát, kiről az ilymódon befolyásolt köz-felfogás fel sem tehette, hogy életrevaló eszméi, köz-hasznú törekvései lehetnének. Konzervatív irányú köz-

1 V. ö. munkáit: Tizenkétévi küzdelem a tőzsdéken űzött fedetzetlen határidőüzleti szerencsejáték ellen, 1908. Az adóreformról,1902. Agrárpolitikai észrevételek, 1907.

359

életi szereplése a publikumon uralkodó budapesti sajtó-nak gúnyos hahotája közt folyt le.

Ezek azok a jobboldali törekvések, melyek a nem-zeti illúziókkal szövetkezett budapesti liberalizmus ellenirányultak. Gyönge kezdetek, tapogatózó kísérletek,melyeknek hatását a katasztrófa bekövetkezéséig aliglehetett érezni. Nagyobb sikereket értek el a balolda-Ion jelentkező ellenzéki törekvések, melyek nálunk aszabadságot tagadó, de forradalmi szociáldemokráciaés a forradalmi változást és szabadságot egykép kövestelő polgári radikalizmus formájában jelennek meg.

A magyarországi szocializmus éppúgy, mint hor-dozója, az ipari munkásság, kapitalizmusunkkal együttkései fejlemény s mint ilyen mind világnézetét, mindpolitikai és gazdasági rendszerét készen kapta fejlet-tebb kapitalista országoktól. Belső fejlődése nincsen;sem Babeuf gyermekesen komoly forradalmisága, semProudhon és Saint-Simon misztikus rendszerei, semLassallenak romantikusan geniális gesztusai nem ha-tottak rá: a magyar szocializmus a marxizmusnak egy-szerű fióklerakata, amint ez a rendszer Németország-ban Láss allé irányának legyőzése után kialakult és al-kalmazást talált. A marxizmus történeti jelentőségétnehéz volna meghatározni, de eszmei tartalma iránt atudomány már többé-kevésbbé megállapodott ítéletrejutott.1 A szocializmus a meglevő gazdasági rendszerterőszakosan, a munkásság felülkerekedése által akarjamegszüntetni s vele együtt a politikai és kulturális, sőterkölcsi és vallási viszonyokat is gyökeresen átalakíttani. A munkásosztály szellemi és anyagi elmaradott-ságán egy csapással óhajtván segíteni, szerves mun-kára, a nép művelésére sem ideje, sem kedve; egyetleneszköze a munkás „öntudat“ fejlesztése, a pártpropa-ganda, melynek szolgálatában áll a szociáldemokráciaegész kultúrmunkája. Elhanyagolt műveltségű tömegek-

1 V. ö. a marxista tanok szétboncolását Werner Sombart: Ge-schichte des Socialismus című, több kiadásban megjelent művében,továbbá Ludwig Mieses id. munkájában. Marx gazdasági eszméinekeredetére jellemző Georg v. Belov id. műve.

360

ről lévén szó, ezek lelke csak anyagias eszközökkelnyerhető meg, amint ez a marxizmus példátlanul durvamaterialista, szellemi erőket kereken tagadó felfogása-nak meg is felel. A munkástömegekben a krisztusi elv-nek, a szeretetnek visszáját, gyűlöletet kelt, méltányos-ság és irgalom helyett jogokat, egyedülálló abszolút jo-gok tömegét, valódi autokrata hatalmat hirdet és ígérnekik. Az ipari munkásságnak a marxizmus szerintegyedül van joga e földtekén jót alkotni, minden más,amit nem ő teremt, megsemmisítendő vagy átalakíttandó. Mivel a proletárt minden megillet s mivel e min-den nagy részét jelenleg a kapitalizmus idején még atöbbi társadalmi osztályok birtokolják, ennélfogva aproletárnak minden eszközzel törekednie kell a többiosztály megsemmisítésére. Az alapelv tehát, a gazda-sági ideológia cafrangjaiból kivetkőztetve, az emberiönzésnek oly apotheozisa, minő Európa szellemi fejlődé-seben — a bolsevizmus önzése nem európai termék —szinte egyedül áll. önzés és gyűlölet azon naiv ciniz-mussal kimondott egyetlen rugó, mely a marxizmustminden más társadalmi rendszertől, sőt az ipari mun-kásság egyéb mozgalmaitól, akár Proudhon vagy Stir-ner vagy az anarchisták elveitől is megkülönbözteti. Ezönzés és gyűlöletnek gazdasági és politikai kifejezéseaz „osztályharc“, mely a marxizmust mai alakjábanmindennemű alkotó munkára lehetetlenné teszi. Az osz-tályharc elidegeníti tőle az intellektuális és agrárosztá-lyokat, melyeknek az ipari munkásságnál még sokkalnagyobb érdekük volna a kapitalizmus megdöntése,így maradt magára a marxizmus az ipari munkásság-gal s így lesz kénytelen, akarva, nem akarva, levetni amagára aggatott demokrata allűröket — mert hiszvalódi demokrácia esetén, a legszélesebb körű választóijog érvényesülésével maga ellenében találja a lakosságtöbbségét — s a zsákutcából, melybe az „osztályharc“által került, forradalom, a proletárság abszolutizmusaáltal menekülni. Nyugati szocialisták ezt a lépést mégnem merték megtenni, jól tudván, hogy a gyűlöletre ésönérzetre nevelt szerencsétlen proletariátus a hatalombirtokában tüzet fog gyújtani, mely világégéssé növe-

361

kedhetik. Innen a nyugati szocializmus kétségbeesetterőfeszítései az osztályharc romboló erejének paralizállására, miből előbb-utóbb meg fog születni a marxizmusrevíziója, nem bal felé, Ázsiába, hanem emberibb, kon-zervatívabb, keresztényi és európai szellemben.

Marxnak genialitása szervező munka volt, mellyela keresztény Európa munkásosztályait, anyagi érdekeikkihasználásával, e határozottan antikeresztény, mindeneurópai tradícióval ellenkező világfelfogáshoz csatolta.Munkáját megkönnyíté a liberális államnak bűnös gon#datlansága, a kapitalista társadalomnak szűkkeblű ön-zése és szervezési tehetetlensége. Az ipari munkásságkönnyű zsákmányává lett a marxi szocializmusnak, azegyetlen iránynak, melytől a liberális kapitalizmus ide-jén jó szót hallott s nagy gyermekként veté alá magáta szocializmus félművelt apostolainak, kik közt amarxizmus antikeresztény és forradalmi jellegénél fogvaa zsidó eredetűek voltak a vezetők. Így történt ez ná-lünk is, ahol azonban az ipari munkásság szervezésérecsak aránylag későn, s akkor is az uralkodó társadalmirétegek oly közönye és gúnyos ridegsége mellett kerülta sor, amely még sokkal nagyobb volt, mint egyéb kapi-talista országokban. Társadalmunk, közjogi viszálybaés illúziókba merülten, teljesen képtelen volt felismernia szervező munka jelentőségét. Mivel a munkásság amagyar társadalom céljai és napi politikája iránt lep-lezetlen közönyt, sőt ellenséges érzületet tanúsított,ami egyébként a marxizmus szellemén kívül abból isérthető, hogy a munkásságnak legfeljebb ha fele voltmagyar eredetű, ezért társadalmunk kicsinyes gőggelnézte le a munkásszervezkedést, készen kizárni ön-magából minden magyart, ki a szocializmus ösvényeiretévedne. Ennek következéseként a munkások vezetésemég sokkal inkább zsidó származású elemek kezébekerült, mint más országokban. És a szociális mozga-lomnak Magyarországon csekély becsülete miatt a ma-gyár zsidóságnak csak olyan tagjai vállalkoztak reá, kikegyéb pályákon zöld ágra nem tudtak vergődni, vagypedig rövid idő óta bevándorolt családból származva,nem törődtek azzal, hogy a magyar társadalomból ki-

362

taszíttatnak. Ilyen hajótörött vagy a magyarsággal kö-zelebbi kontaktusban nem élt vezetők kezén a mun-kásság anyagi és szellemi művelődése is alacsony ma-radt, vak szolgájává lőn a vezetőknek, kik távolról semrendelkeztek azon lelki bátorsággal és felelősségérzet-tel, mely külföldi szocialista pártoknak — elég csaknémetekre és angolokra hivatkozni — keresztény ere-detű, a munkássággal homogén tagjaiban megtalálható.A fejletlen intelligenciájú magyar munkássággal fejlet-len erkölcsiségű vezetői azt tehettek, amit. akartak; ígyvált munkásságunk kiválóan alkalmassá a bolsevistaexperimentumra, melynek előfeltétele az, hogy a mun-kásság nyájként kövesse arisztokrata vezetőit, a többé-kevésbbé orosz-zsidó eredetű szellemi proletariátusnaksulla-i jogkört és proskripciós uralkodási módszertgyakorló tagjait.

A másik baloldali iránynak, a polgári radikálisnakszellemi tartalmát két vonással jellemezhetjük. Egyika doktriner liberalizmus legszélsőbb, radikális formája,az, mely a Szabadság és Értelem mindenhatóságánaklegutolsó következéseit is le akarja vonni s e célból aliberalizmus eredeti tanaitól eltávolodva, a konzervatívgondolat üldözése érdekében erőszaktól, lelkiismeretikényszertől sem riad vissza. Ez irány mintaképe afrancia „Kulturkampf“, mely a konzervativizmus hatal-mas képviselőjét, a katholikus egyházat akarta szét-rombolni; — a magyar radikálisok ebből a francia egy-házellenes irodalomból táplálkoztak és őszintén megvoltak győződve arról, hogy a magyar viszonyok egy-szeriben meg fognak javulni, ha az iskolákba vallás-oktatás helyett franciás laikus erkölcstanítást sikerülbevezetni.

A polgári radikalizmus másik jellemző tulajdon-sága a nemzeti illúziókkal szembehelyezkedés. Ez apárt nem osztja sem állami, sem nemzeti illúzióinkats a nemzeti ködöktől szabadon felismeri a soknemzeti-ségű államot s magyarosító politikánk sikertelenségét.Egyetlen irány, mely Kossuth és Eötvös nemzetiségitanait emlegeti, mely a meglevőnél reálisabb politikát,a nemzetiségekkel kibékülést követel. Sajnos, ezen ma-

364

gukban véve helyes ideák a polgári radikalizmusbanannyira egybekeveredtek a magyar talajtól tökéletesenidegen elemekkel, hogy hatásuk a magyarságra elevelehetetlenné vált. A polgári radikálisok a nemzetiségikérdésben csak a baj konstatálásánál követik a nagymagyar elődöket, a hibát már tőlük eltérve, valódi radi-kális ideológiával, a régi magyar középosztály „feudá-lis“ hajlandóságában keresik, a magyarról minden rósz-szat elhisznek s a nemzetiségeket mindenben ártatlan-nak találják. A radikálisok vezére még a románok 48-iborzalmas kegyetlenségeit is menteni tudja, mégpediga centralista osztrák történetíró Friedjung azon adata-val, hogy a hivatalos osztrák összeírás szerint a magya-rok is sok gyilkosságot követtek el 48-ban. A magyarradikális, ki Kossuthot szellemi ősének reklamálja,gyanútlanul elfogadja a hamisított osztrák kimutatást,mégpedig másodkézből, közismert magyarellenes oszt-rák közvetítésével, hogy a magyarság felelősségét anemzetiségekkel szemben megállapíthassa. Kritika he-lyett gyűlölködés, illúziókból kigyógyítás helyett azok-nak kárörvendő szétszaggatása. Így lesz a hanyatló korradikálisából második Wesselényi helyett osztrák cent-ralisták és föderatív politikusok szövetsége, Renner ésPopovici fegyvertársa a magyar hegemónia elleni küz-delemben.

Mindezen visszariasztó jelenségeket megmagya-rázza a polgári radikális párt összetétele. A párt tagjailiberális doktrínáikat eredetileg nem Eötvöstől vagyDeáktól, hanem a szabadkőműves páholyokban szerez-ték, melyek, mint tudjuk, a 60-as évek óta, különösenaz emigránsok hatása alatt nagy elterjedésnek örven-dettek. Bennük mindenkor sok volt a zsidó középosz-tály tagja, kikkel szemben a keresztény eredetűek aszázad fordulóján háttérbe szorultak. Most, a huszadikszázad elején, a páholyok e zsidó rétege szülte a pol-gári radikális pártot, mely ilyetén származásának meg-felelően, a budapesti és a vidéki városok műveltebbzsidósága körében terjedt el. Politikai és kulturálisradikalizmusra e néhány generációval előbb még telje-sen műveletlen osztály kiváló hajlandóságot tanúsított,

364

mintha csak a gyors „progresszióval“ — ez az üres szóvolt a polgári radikális programm súlypontja — pótolniakarná mindazt, mit ősei az Európában rájuk nehezedősúlyos viszonyok közt elmulasztottak. Igen sok zsidócsalád, melynek a század végén a magyar vidék sodra-ban sikerült tökéletesen megmagyarosodni, most az újgenerációban áttért a polgári radikalizmusra s a fiata-lok levetették a nemzeti illúziókat, melyeket atyjukmagukra öltött. Ezzel azonban a zsidó intelligencianagy tömegei, leghangosabb képviselői elszakadtak anagy magyarságtól, ami a zsidóság sorsa további alakú-lására végzetes hatással volt. A polgári radikálisokminden bűne a zsidóság fejére szállt, pedig ilyen bűnelég sok volt. A párt tagjai kitűntek minden magyarspecifikum lebecsülésében. Doktriner elviségük kiöltebelőlük a történeti felfogás legsatnyább csiráit is, me-lyek nélkül pedig a magyar politikával szemben lene-tétlen józan, reális álláspontot elfoglalni: képtelenekvoltak múlt és jelen viszonyokat értelmesen, lehetősé-gek tekintetbevételével mérlegelni s mindent aszerintítéltek meg, mennyire közelíti meg a századvég kép-romboló francia radikalizmusának ideáljait. Mivel pro-grammjuk a szellemi és anyagi élet minden körére ki-terjedt s mivel e széles terek komoly megmunkálásárasem munkaerővel, sem pozitív ismeretekkel nem ren-delkeztek, innen a tipikusan zsurnalisztikus felületes-ség, mely érvelésüket antisoviniszta frázisok gyüjtemé-nyévé teszi s innen hiánya minden gondolatnak, melya magyar talaj ismeretéből, a magyar szükségletekbőlfakadt volna. Gyökértelenségüket mi sem mutatja in-kább, mint hogy ez a polgári párt kénytelen volt a pol-gárság esküdt ellenségével, a szociáldemokráciával ba-rátkozni, majd pedig, utolsó galvanizáló kísérletként,félretéve illúziógyűlöletét és antisovinizmusát, a leg-sovinisztább iránnyal, a szélső függetlenségiekkel szö-vetkezett. Ilyen hazug lépésnek eredménye csak külső-leges és átmeneti lehetett: a párt, a függetlenségi ideakihasználásával, a politikai és társadalmi rend meg-dőltekor a romhalmaz tetején találta ugyan magát, deegyetlenegy párttaggal sem szaporodott, s a forradalom

365

zajos sikerében, midőn kezében volt a kormány, elevele kellett mondania a képviselőválasztásban való rész-vételről. A zsidó intelligencián kívül egy híve sem volts ezen „progresszív elemek“ egy része is, az intellek-tuális proletariátus, tovább evezett már még progresz-szívebb irányok, szocializmus, bolsevizmus vizein.1 Ezazon törekvések rövidre fogott rajza, melyek a liberáílis illúziókat baloldalról ostromolták. A magyar vidé-ket nem ébresztek fel álmaiból: délibábos káprázatnyelt el az utolsó percig mindent, mi a végkatasztrófaközeledtét jelenthette volna.

1 A radikális pártok összetételét tanulságosan világítják megazon adatok, melyeket vezérük, Jászi Oszkár közöl művem első ki-adása óta megjelent Magyar kálvária, magyar feltámadás. Bécs, 1920.című munkájában: a radikális párt szerinte 1. a tulajdonképeni pol-gári radikálisokból állott, kik „az ipar és kereskedelem elemeibőlkerültek ki“, de a „mozgó tőke érdekeinek komolyabb veszélyez-tetéséről“ tudni sem akartak; 2. a Szende Pál vezetése alatt állómarxista szocialistákból; 3. az úgynevezett „szabad szocialistákból“,kik nem voltak „propagandaképesek“; a Vázsonyi-féle demokrata-párt „annyira felekezeti jellegű volt“, hogy működése fővárosi poli-tikán túl nem tudott menni; a radikalizmus nagy támasza volt aTársadalomtudományi Társaság, a Galilei-kör, melyben „egyre na-gyobb mértékben a zsidó hallgatóság vitte a vezérszerepet“ és a„szabadkőművesség“. Más összefüggésben konstatálja Jászi, hogy a„kommunista vezérkarnak legalább is 95%-a a zsidóságból került ki“,amit többek közt azzal magyaráz, hogy „a magyarországi zsidóságsokkal kevésbbé asszimilált, mint a nyugati, sokkal inkább külön testa társadalomban, mely az ország ősi lelkével sohasem volt igazikontaktusban“ (121. 1.), ami azonban, nézetem szerint, a régóta itt-lakó zsidó családokkal szemben igaztalan állítás, de talál a nagyobb-számú új bevándoroltakra. A zsidóságnak a „sajtó, politika, művé-szét, irodalom“ terén való térfoglalásáról Jászi találóan mondja,hogy „az ember azt a benyomást nyerte, mintha ennek az ország-nak 90%-a zsidó volna, nem pedig a népességnek egy elenyészőtöredéke“. (U. ott.) Ezen megállapítás fontosságát növeli Jászi azonfelfogása, hogy a „vezető magyar szellemiség nagyrészt zsidó ésidegen elemekből álló lévén, bizonyos exterritorialitásban áll azország elmaradt népével és annak törekvéseivel szemben“ és hogyezen vezető szellemi köröktől (a diktatúra bukása után) elvétetvéna vezetés, azóta „Magyarország olyan lényhez hasonló, akinek agyátrészben kiirtották“ (147 1.), amiből látható, hogy őt a magyarságiránti elfogult vonzalommal semmikép sem lehet vádolni.

VII. KÉT MAGYAR SORS A HANYATLÓ KORBAN

Végigtekintvén három nemzedék romlandó során, ahanyatlás bizonyítékait megtaláltuk a politikai és tár-sadalmi, szellemi és erkölcsi világ legkülönbözőbb té-rein, mindenütt, hol e beteg nemzedékek tagjai ön-magukból kilépve, állami vagy magánkörben tevékeny-séget fejtettek ki. Napjainkra alkalmazva e leverőtanulságot: nincs nagyobb önáltatás és önzőbb illúzió,mint ha most közülünk bárki is azt hinné magáról,hogy ő, éppen ő, maradt mentes a romlás bacillusaitól,holott az utóbbi évtizedekben mindnyájunk földi ván-dorútja megfertőzött levegőjű térségeken haladt ke-resztül. Nem, az érintetlen tisztaság és bűntelenség csaka ma kisdedeinek, a jövendő nemzedéknek sajátja,azoké, kik a végletes lejtő és katasztrófa korát a tudásfájának ismerete nélkül, gyermeki ártatlanságban éltékát. Mi többiek gyökereinkkel mindnyájan a hanyatlókorban állunk és ott hordjuk homlokunkon, tetteinken,jelen és jövendő törekvéseinken a beteg kor bélyegét,ha másban nem, úgy akaratunk betegségeiben, miketegyikünknél könnyen hívő, gyermekes illúziók, mási-kunknál — ritkábban — gyógyíthatlan, semmi melegesőre fel nem engedő komor pesszimizmus szülnek.Példa töméntelen akad; ahelyett azonban, hogy a ma-gunk lelkét vagy közöttünk járókét tennők közszemlére,legyen szabad itt befejezőül két oly magyar sorsotvenni számba, melyek befejezettségükkel lehetővé te-szik, hogy a történetírás magasabb régióiban meg-maradjunk.

Jámbor lelkek fejcsóválva fogják hallani e két sorsvégigszenvedőinek nevét, el sem tudván képzelni, mint

367

kerülhet együvé Tisza István neve Ady Endréével, azerkölcsi rend képviselője az anarchia és beteg deka-dencia lantosával. A dolgot megmagyarázza az a tény,hogy mindketten a hanyatló kor szülöttei s ennélfogvatörekvéseikben és tetteikben mindketten alávetvék akor beteges befolyásainak. Az egyik inkább, egészen,saját közreműködésével is, a másik kevésbbé, öntudat-lanul, folyton harcolva a hanyatlás erői ellen. De a kü-lönbség köztük mégsem oly kiegyenlíthetetlen, mintZenith és Nadir, Jó és Rossz princípiuma közt. Mársorsuk is feltűnő közösséget mutat. Az egyik, az állam-férfiú, alkotni képtelen politikusok lángoló gyűlöletétés félrevezetett sokaság buta rettenetét tapasztalta ma-gával szemben s tűrte egész életen át, a másik, a költő,értelmetlen tömeg nevetségének, tehetetlenek üldözéssének tárgya volt. És senki nem vette számításba, hogymindkettő magyar vér, melynek tehát, bármit követ isel, joga van egy kis elnézésre, egy meleg zugra a ma-gyár szívekben, hol a nagy hajszában kilihegje magát.A különbség köztük nem egyéb, mint hogy a testileg-lelkileg gyönge konstitúciójú költő már rég alámerült,menthetetlenül, az ingoványban, mikor a másik, az érc-alak, még titáni erőfeszítések közt harcol a géniuszátólelhagyott nemzettel s bukása nem lápvirág hervadásaleend, hanem égi tetőn villámtól ütött tölgynek völgybe-omlása. Erkölcsi értékben két, ég és földként eltérőélet, de mindkettő magyar élet, meddő magyar sors egytévelygő korszakban.

Tisza István egyszer, egyéb nemzeti bűnök közt,szemére veté Adynak, hogy lelki anarchiát terjeszt.Jellemző és találó megállapítás kritikusra s kritikájatárgyára egyaránt. Ady költészetének, míg élt, kétség-telenül romboló, anarchiaterjesztő hatása volt. Azonpártok érdekkörébe tolatott, melyek a fennálló viszo-nyokat szétzülleszteni törekedtek, de asszimilálatlanvoltuk miatt nem lévén egyenes útjuk a magyar lélek-hez, Adyt, a „fajmagyart“ használták szócső gyanántfelforgató ideáik terjesztésére. Ami kevés a marxizmusés a Jászi-csoport elveiből a magyar értelmiségbe el-jutott, azt Ady közvetíté lendület nélkül írt, keserve-

368

sen átkozódó „forradalmi“ verseivel. De nemcsak apolitikában volt ő a készülő anarchia harsonása: a pol-gári rend erkölcsi felfogásával is tüntetőleg szegzészembe a Párizsban eltanult szabadosságot, a betegescsaksazért-is erotikát s lőn alapítója egy párizsimádóiskolának, mely már benne is, még inkább követőiben,veszedelmes hasonlóságot mutatott fel a Bukarest—Belgrádból Párizsba járó „kultúréhes“ balkáni ifjúság-gal. Mindez további dekadenciát jelentett még azon,fokhoz képest is, melyre nemzedékünk már valósággallehanyatlott és érthetővé teszi, ha a küzdelem hevébenjóhiszemű ellenfelei is ezekben látták Ady lelkénekigazi nyilvánulását és értetlenül mentek el magasabbjelenségek mellett.

Ady Endre a 48 óta száradozó magyar nemesség-nek beteg virága, egyik utolsó öntudatos tagja volt.Az öntudatot ne úgy értsük, mintha családfáját kutattavolna, hogy azzal karriert, kamarásságot, egyéb földijókat szerezzen, öntudata megérezte, hogy a nemesiosztály, melyhez tartozott, a magyar talajnak százado-kon át finomult képződménye; „szép úri fajtánknak“nevezi, melyet „edzettek százados kohók“, melyet tehátfaji kiválasztottság jogán is megilletne itt a vezetés.Ezen nemesi öntudat birtokában ragaszkodik a magyartalajhoz; az azzal való végzetes összefüggést, az el nemszakítható kapcsokat az ő korában nálánál erősebbenés állandóbban talán senki sem érezte. Míg a vele szem-ben állók, a konzervatívnak nevezett költők és kritikussok még csak nem is említik saját szülőföldjüket, mégkevésbbé merítnek belőle ihletet, addig Ady mindenün-nen visszasír és visszaszáll a „hepehupás vén Szilágyba“,az „ősdicsőségű Kraszna-árokhoz“, s a Kalota partjára,hol a parasztnépben is a „nyugodt, nagyságos arcokat“csodálja és szereti. Budapest mindvégig idegen neki:szánj albánja, hogy a pesti vásárba, a pesti kocsmábabetévedt — „hisz én ide nem kellettem“ —, csúf Buda-pestnek, Átokvárosnak hívja s amikor teheti, szökiktőle idegenbe vagy szülőföldjére, a Pocsolyás Ér mellé.

Hogyan történt tehát, hogy e gyökeresen magyaregyéniség annyira szembe fordult kortársaival s köztük

369

éppen azokkal, kiknek egész életük a nemzeti momeri-tumokra lévén beállítva, tulajdonkép tárt karokkal kel-lett volna fogadniok az ősi talaj új emberét? E kér-désre korábbi fejtegetéseink után könnyű a válasz. MígAdy elleneinek magyarságát a föntvázolt nemzeti ésállami illúziók határozzák meg, addig ő ez illúziókbannem hisz többé, a liberális korszak nemzeti formaliz-musa az ő gondolkodására hatástalan s attól mentesen— ez a döntő momentum — képes felismerni a kormagyarságán a hanyatlás szomorú jeleit. Ady a hitétvesztett magyar, az elszegényedett nemes, ki megvetiaz „úri“ hivatal rongypompáját s ellenszegül az önálta-tás, a hazugságok uralmának. Legyen bár mégoly pára-dox is, ha az erkölcsi értékeket nézzük, de a tény magakétségtelen: Berzsenyi óta Ady az első magyar költő,kinek egész költészetét az határozza meg, hogy koraarculatán „gyászos magyar hibákat“, foltokat lát ésmélységes szomorúsággal nézi, ami körülötte végbe-megy. Költészetében újra feltámadnak Széchenyi szóla-mai a nemzethalálról, a magyar parlagról; szomorúmagyar róna, halálszagú bús magyar róna, magyar ugar,Haláltó, Temető, Puszta, nagy magyar sivatag, ez húzzamagához és hantolja be a költőt végtelen egyedülvaló-sággal. S minél inkább egyedül van világoslátásával ezöndicsőítő nemzetben, annál inkább nő elkeseredése,kétségbeesése azon, leszünk-e még egyszer egészsége-sek s annál erélyesebben korholja és szidalmazza tehe-tétlen nemzetét, úgyhogy végül nem alaptalanul vádol-ják azzal, hogy a magyarságot „megrugdalta“.

Hogy őt „nemzeti“ elleneitől elsősorban illúzió-hiánya választja el, erre jellemző, hogy a korszaknaköregjei, a Deák-féle lelki tisztaságnak az új Budapestliberalizmusában utolsó képviselői, nem állanak oly tá-vol tőle, mint ellenségei feltüntetni szeretnék. LévayJózsef, tudjuk, vonzódott Ady irányához, Gyulai Páltviszont, illúzióink örökké pattogó utolsó ostromlóját,Ady szeretettel nevezi kivesző, de legjobb magyar faj-tának: „Vitéz kis úr, Gyulai Pál úr, kicsi valódnál ben-ned többet leltünk; Mert romlott, üszkös a mi magyarlelkünk s nincs ütésed, mit meg nem érdemeltünk.“

370

A bűntudat, a nemzeti vétkek súlya ránehezedik Adyra— ebben egyezik a régi romantikusokkal —, anélkülazonban, hogy erkölcsi felfogása a vétkes hanyatlásbólkivezető utat mutatna neki. Kölcsey hite és tisztulterkölcsisége nincs többé meg a romlott kor ez adekvátköltőjében. Ady magyarjai sírnak és búslakodnak afekete éjben, melyből őket senki ki nem vezetheti.A magyar élet vigasztalan dantei pokol: „Itt valahol,ott valahol, Esett, szép, szomorú fejekkel, Négy-öt ma-gyár összehajol, S kicsordul gúnyos fájdalmukból, Egyifjú-ősi köny, magyar köny: Miért is?“ Ez a bukottkor magyar sorsa s azé a magyaré, ki nem áltatja többémagát s kiszakadván ez álmodozó, hazudozó tömegből,hitszegővé lett Álmos fajából. „Ilyen bánatfolt nincsfölvarrva E kerek földön senkire, Csak fajából kinőttmagyarra.“

Adynak politikai műveltsége és belátása sokkalgyarlóbb volt, semhogy tapasztalati úton, az eseményekértékelése által ismerhette volna fel a nemzet kórosállapotát. A fajtáján elhatalmasodó bajokat ösztönével,belső, tudattalan érzékeivel érzékelte, akárcsak sajáttesti bajait, annyira egy volt a magyar fajjal. Nincskortársa, ki oly világosan látná a magyarság faji tulaj -donait. íme például a magyar akaratgyöngeségnek vér-lázítóan realisztikus rajza: „Pimasz, szép arccal, látszik,hogy akar, De közben búsan lekönyököl, Nyög, sír, ezaz én fajtám, a magyar.“ Vagy a hányiveti könnyelműiség, mellyel a magyar, Széchenyi szerint, felrúgja aport: „Nótázó bűnök, hetyke gazság, Törik-szakad scsak azért is, Halálhívás, Csuhaj: ez a magyar vigaszság. Már nem várunk, semmit se várunk, De egyet mégugrik a kedvünk, Egye fene: Hátha vígabb lesz a hala-lünk.“ Talán nem tévedünk: a vigasztalan keserv, mely-lyel Ady a magyar jelent és jövőt nézi, mely őt ellenei-tol annyiszor kihasznált nemzetkáromlásokra indítja,minő például „Száradjon el az iharfa, a büszke fa, amagyar fa“ — mindez nála annak felismeréséből, nem,megérzéséből származik, hogy nemzetünk a mai önzőés összetett korban gyermeki tulajdonainál fogva tel-jességgel életképtelen — „cigánynépek langyszívű sihe-

371

derje“ — „nehéz nyelvű és rest a szóra, aki süket haláltakar“, — s ennélfogva ki van szolgáltatva nála cértuda-tosabb, erősebben akaró fajoknak: „gácsnak, svábnak,zsidónak“. A liberalizmus szabad versenyében, az em-bertelen kapitalizmus idején a magyar fa sorsa korai,magtalan hervadás: „Lelkemben a magyar fa Lombjaiesnek, hullnak: Lombosán, virágosán, így kell, hogy el-pusztuljak.“ Ez a faji háttér teszi oly megrendítővé raj-zait a magyar parasztnak világháborúbeli szerepéről,amikor ez a nagy gyermek, a muszáj Herkules, vezetőosztályaitól tudatlanságban hagyva, a háború komplikkált összefüggéseit eszével fel sem érve, mégis meg-állotta helyét ősi becsülettel és vitézséggel. „Bajban vana messze város, Gyűrkőzni kell a halállal, GyürkőzzJános s rohanj János“ — ez a mesebeli János a magyarfaj személyesítője: akaratlan Erkölcs, kiműveletlen Erő,szolgaságra született Sámson, Ausztria átlyukadt harc-vonalainak saját testével örök foltozó ja. „Ez a magyarsors, átok: drága magyarok, szép?zavarosok, kicsinyfajtám vérző csapatai.“ És itt a különbség háborúnkkét nagy szenvedője, a német és magyar faj között.Az előbbi felsőbbséges műveltségben, egész a végsőmegtántorodásig tudta, miért áldozza titáni erejét, mígez utóbbi, nemzedékek intellektuális mulasztásai foly-tán tudatlanul „régi sereglések“, Máriát-Jézust kiáltótömegek módjára vérzett és pusztult. Innen egyúttal amagyar összeomlás szégyenletes hirtelensége, melyetegyesegyedül a muszáj Herkulesnek gyermeki ítélet-hiánya magyaráz: szíve nyitva állott mindenkinek, kimézes szóval, álcás jó indulattal jött feléje s még agyatra színész Károlyi Mihályról is elhitte, hogy ő amagyar jövő prófétája. Ez volt rajtunk a „parasztiátok“, mellyel Ady annyit tusakodott s melyet rólunkcsak lelki művelődés, Széchenyi receptje szerint, vehetle — valamikor.

Feketén látó vates, gonoszat hirdető próféta egynépnek sem kedves, de legkevésbbé a századforduló,rózsaillúziókból élő magyarságának. Hogyan tűrhettevolna az, hogy álmairól, vétkeiről magyar költő vonjale a leplet és hirdesse tekintéllyel, hogy „valahol utat

372

vesztettünk!“ A pacsirtaálcás sirálynak, keselyarcú po-gánynak pusztulnia kellett a hanyatló kor csendet ésrendet kedvelő költői ligeteiből: az illúziók jólszerve-zett őrei reáboríták a magyartalanság égető Nesszus-ingét s kiközösítvén rothasztó elemként a nemzeti test-bői, átutalták a nemzetellenes destruktív irányokhoz,holott ő új Kemény Zsigmondot és Eötvös Józsefetvárt vezérének. Ady az ősmagyar gőgjével lázadozottaz ítélet ellen: „Mit vétettem és mit akarnak? Hiszenén mindent elhagyok, Dalt, életet és dicsőséget, De azigaz: az én vagyok, De a magyar: az én vagyok.“ —„Az én magyarságom: mindennél keserűbb, mindennéligazabb, Az én magyarságom: véres és fekete, véresés szomorú, Az én magyarságom: büszke fellegorom,büszke nagy sirató, Az én magyarságom: nincs ilyenátkozott, nincs ilyen igazi.“ — „Magyar akácnak éretttáskája vagyok...“ „Magyarkodóknak, ködevőknek,svábokból jött magyaroknak én nem vagyok magyar?“Mindez nem használt, mert véres és fekete és szomorúmagyarságra, nagy siratóra semmi szükségünk nem volta katasztrófát jelző öntömjénezés korszakában. S jólmeghalt az, kiről egyszer kimondottuk a szentenciát,hogy „nemzetellenes“.

A közösségből kizárt költő pedig ment és eladátestétílelkét az új Budapestnek. Üj-magyar, itt-ott mégugyancsak tökéletlenül asszimilált kenyéradóit soha-sem szerette ugyan, de tűrte, nagyúri leereszkedéssel,hódolatukat és pénzüket. Politikai verseivel a polgáriradikálisok forradalmát készíté elő, mi annál könnyebbben ment neki, mert politikailag teljesen analfabétalévén, örök hősével, Gyürkőzz Jánossal együtt ő is hitta forradalom önkénytelen bohócainak. Miután elpusztí-tandó rossznak tartá a fennálló viszonyokat, válogatásnélkül csatlakozott mindenkihez, ki ez országban pusz-títani akart. Ily elemek közé vegyülése lett egyik leg-főbb oka annak, hogy a megértőbbeket, a jóakaratúemberek többségét is elriasztotta magától. Nádor-választó kisnemesek utolsó sarja a polgári radikálisok-nak tipikusan budapesti vezérével együtt „szenvedi éssírja a siratnivalókat“ s a meddőn átkozódó, vérbe-

373

borult szemű Just Gyulában látja az utolsó hídfőt, amagyarság végső szálemberét! És az igazi magyar szál-fát, az utolsó egész magyart, a lelkével rokon tiszainemest, grófi címe miatt egész életében vad gyűlölettelüldözi, — keserű látvány, de jellemző ez egymás ellenagyarkodó méhrajra, minek Széchenyi nevezett ben-nünket.

A hanyatló kor sötét erői, belső ellenmondásai ígyparalizálták, sőt tették pillanatnyira magyarságunkra isveszedelmessé Ady Endrében nem a magyar akaratotvagy erkölcsöt — ezek belőle, a dekadencia kendőzet-len arcú gyermekéből, sajnosan hiányoztak —, de aleghatalmasabb és legtisztább faji ösztönt, mely közötstünk, az utóbbi nemzedékben, kinyilatkoztatá magát.A magyarságnak, a lassú fölemelkedés során, előbb ön-magára kell majd találnia, hogy Adyban is megismerjeés megszeresse saját fajtáját, véréből való vérét, lelké-ből vett lelkét.

Most pedig emelkedjünk az ösztönök gomolygó vislágából az akarat és tudatos erkölcs tisztább levegőjébe.

Míg Ady lelkében egyedül a legbensőbb zug, azösztönök, a faji összetartozás helye maradt tiszta ésmagyar, addig Tiszának egydarabból öntött egyéniségesikerrel állott ellent a kor támadásainak. Ha rövidenakarjuk megjelölni a hatást, melyet az ő alakján mun-kált e hanyatló kor, azt kell mondanunk, hogy lelkénekszövetei: erkölcse, akarata, jelleme érintetlenül marad-tak, egyedül azoknak kifelé való hatásán s e külső tevéskenység segédeszközein: nevelés által készen kapottképzet-tartalmán, érdeklődési körén, politikai céljain ésműködésén, leginkább pedig sikertelenségén vehetjükészre a beteg környezet bénító hatását. Veleszületettnemes lelki tulajdonai ősi frissességben maradtak mega romlott világgal érintkezése közben is: személyi bástorság, bátor szókimondás és szótartás, őszinte egyesnesség, tiszta keresztény erkölcs és jellem tulajdonaimég akkor is, midőn ezeket egy emberben egyesülveBudapest kaotikus világában lámpával sem lehet többétalálni. De bármily ritka alkalom volna is rajzát ad-

374

nunk, ez összefüggésben, egy romlatlan magyar jellem-nek, célunk nem ez: Tisza István ép alakját a betegkor sodrában kell szemügyre vennünk.1

Életének műve, tudatos szándékkal és a valóságbanis elsősorban politikai. Mint államférfiú, belső meg-győződésből volt híve a Deák-féle államjogi konstruk-ciónak, amely tényből magából látható, hogy bizonyosnemzeti és állami illúziók reája hatás nélkül kellett,hogy maradjanak. Külsőleges, anyagi fellendülésünk sa túlzott önérzetnek azzal karöltve jelentkező képei, azimperializmusnak, a húsz és harminc millió magyarnakabszurd és lehetetlen vágyai nem zavarták meg ítéletétnépünk súlyát és nemzetközi helyzetét illetőleg. A ma-gyarság sokkal gyöngébb, földrajzi helyzete sokkalveszélyesebb, semhogy egymagában, saját erejéből fenntudná tartani eddigi kedvező helyzetét, évszázadoshegemóniáját Közép-Európa terein: ez az objektív alap-igazság volt Tisza István politikai pályájának sarkköve.Igaz követője volt ebben Széchenyinek, a száműzetésKossuthjának s Deáknak egyaránt, hisz mindezek tud-ták, vagy 49 katasztrófája után megtanulták, hogyAusztria és a nemzetiségek, azaz a nagy német hatalomés a szláv népek együtt két malomkő, melyek porrázúzzák a mi szép évezredes Nagy-Magyarországunkat.E két végzetes hatalmat tehát el kell egymástól válasz-tanunk, sőt, amelyiket lehet, fönnmaradásunk eszkö-zévé, hatalmi állásunk kezesévé kell tennünk. A neve-zett államférfiak közt, mint tudjuk, eltérés csak a céleléréséhez szükséges módozatban volt: Kossuth Kelet-hez húzódott, de kísérlete: dunai konföderáció, szláv-magyar blokk létesítésével védeni ki a nyugati malom-kő, Ausztria, nyomását: sikertelen maradt. Deák a má-sik módot próbálta és valósítá meg, melynek egyébkéntis megvoltak feltételei az ősi magyar-német kultúr-

1 Tisza István erkölcsi világára v. ö. Herczeg Ferenc, BaloghJenő, gróf Klebelsberg Kuno, Réz Mihály, Angyal Dávid, legújab-ban báró Roszner Ervin szép méltatásait és Szász Károly: TiszaIstván, életi és jellemrajzi vázlat. Budapest, 1920. című népszerűsítőművét. [Azóta az Akadémia kiadásában összes műveinek, beszédei-nek több kötete is megjelent, amelyek csak megerősítik e fenti képet.]

375

kapcsolatban és az évszázados államjogi érintkezésben.67 és a reája következő kettős- és hármasszövetségAusztriát és a német hatalmat nemcsak kikapcsoltaellenségeink sorából, de erős kötelékekkel hozzánk-fűzve, kezesévé tette a történeti Nagy-Magyarországfennmaradásának. A nyugati szövetség árnyékábanszabadon konszolidálhattuk belső viszonyainkat és erő-södésünk mértéke szerint szerezhettünk befolyást amonarchia és Közép-Európa nemzetközi alakulásaira.Hogy már csirájában megakadályozhattunk mindenolyan mozgalmat, mely későbbi fejlődésében ellenünkirányulhatott volna, ez a nyugati, osztrákínémet szö-vétségnek oly előnye volt, melyet igazán csak mai nem-zetközi elhagyatottságunkban lehet értékelni.

Amily magától értetődőnek, természetes módonmeggyőzőnek látszik e konstrukció, ezzel fordítottarányban állott, mint láttuk, népszerűsége. A harmadiknemzedék, illúziók gőzében tántorogva nem volt ké-pes valódi hatalmi viszonyainkat felismerni s Tisza Ist-vannak, a Deáknéié hagyományok szinte egyetlen akstív képviselőjének ugyancsak emberfeletti munkájábakerült a fokozódó anarchiában államunkat az egyedüllehető kombinációban megtartani. Utóbbi évtizedeinkfolytonos parlamenti botrányai, állandó izgalmai mö-gött ott vannak az ő állandó, kemény napi munkája shatalmas erőfeszítései, hogy a botorkáló, utat vesztettnemzetet legalább az örvénytől, az utolsó lépéstől távoltartsa. És ezt a munkát ő széchenyies „zarándoki ön-megtagadással“ végezte, rendületlenül, a tömeghangu-lattól tökéletesen függetlenített, erős vallásos hittől táp-Iáit kedéllyel. Eredményeit nem szabad lekicsinyelnünk.Erélyes alkotmánypolitikájával, törhetetlen dualisz-tikus érzületével sikerült neki a fegyveres konfliktust,a második 49-et, melybe ellensúly nélküli függetlenségipolitika belesodorhatta volna népünket, Ausztria ésMa gyarország, az oláhra, szerbre támaszkodó, sereggelrendelkező „összbirodalom“ és az alig felfegyverzett,széthúzó magyar nép közt mindvégig elodáznia, sikerülttovábbá annyi belső ellenséggel hátában, Magyarországtekintélyét, befolyását a monarchia keretében, sőt azon

376

túl is oly magas fokra emelni, minőre a négyszázévesosztrák-magyar házasság idején soha példa nem volt.Az állam hatalmát pedig, melyet képviselt, mindenkora magyar nemzet érdekében használta fel: a dualizmuskereteiben a hagyományos osztrák túlsúly próbálkozássait sikerrel szorította vissza a paritás érdekében samint tudjuk, Ferenc Ferdinánd magyarellenes tervei-nek ő volt sziklaszilárd, soha nem hátráló akadálya.Hogy nép- és nemzetközi helyzetünket a másik oldal-ról, a szláv népek részéről is nem sikerült biztosítania,nem rajta múlt: a horvát-, szerb-, románokkal folytonmegújított egyezkedéseit a végkép elvakult ellenzékipártok hátbatámadásai hiúsították meg már csirájuk-ban. Ha még számbavesszük, hogy Andrássy Gyula grófóta ő volt az első, ki Magyarország szavát a monarchiaés Európa ügyeiben érvényesíté, hogy ő volt, mintMagyarország miniszterelnöke az egyetlen, ki a monar-chia tanácsában a világháború ellen nyilatkozott, ésígy népünket megmentette a szörnyű vérvádtól, mely-ben a jövő történetírása a művelt Nyugat legnagyobbnemzeteit is kénytelen lesz elmarasztalni:1 — s ha mégazt sem felejtjük el, hogy mindezen eredményeketakkor érte el, midőn a tévelygő ország állandó hábor-gása közepett még gyilok és revolver sem maradt meg-kísérletlen a nemzet ez egyetlen felelősségteljes fiaellen, ki néki tiszta lelkiismerettel szolgált; ha arról ismegemlékezünk, bár fáj a borzasztó méltatlanság em-léke, minő lelki erővel viselte éveken át, jajszó és pa-nász nélkül a háborúszerzésnek vádját, mellyel nem-csak az ellenségek, de saját fajtája és azok is terhelték,kiknek ismerniök kellett e vád rettenetes hazug voltát:

1 Tisza István háborúellenes szerepét a közös minisztertanácsdöntő ülésein megvilágította az iratok pontos kiadása és az ered-menyek összefoglalása által Roderich Gooss: Das Wiener Kabinetiund die Entstehung des Weltkrieges. Wien, 1919. című munkájávalPótlékokat közölt hozzá és Tiszának háborúalatti békeszerző kísér-léteit rajzolta Fraknói Vilmos: Die ungarische Regierung und dieEntstehung des Weltkrieges. Wien, 1919. Ezen két munka okmányaia Tisza háborúokozó szerepéről még ma is terjengő vádakat végképa mesék országába utalják,

377

mindezt egybefoglalva elmondhatjuk, hogy Tisza a ma-gyarságnak nagy fia volt, népének nagy szolgálatokattett és méltó mindenkor hálájára.

És mégis, Tisza István életművének mégoly mél-tánylása után is ki kell mondanunk a keserű végkonklú-ziót: Tiszát legyűrte Károlyi Mihály, az erkölcsi ren-det a kóros anarchia, Nagy-Magyarországot a belső fel-oszlás és az általa nagyranőtt, kis, tehetetlen szomszéddok. Dualizmus, német szövetség, középeurópai hatalmiállás, sőt még belső hegemóniánk, területünk integri-tása is tönkrement; s ha valaki, úgy Tisza István el-mondhatta, midőn a lángbaborult ország megrészegedőten ujjongott s ő odatárta keblét a gyáva fegyverek-nek: ó, az én füstbement életem! Mindaz, mit ő életekemény munkájával óvott és erősített, most egyszerrelégberöpült s helyén sivatag maradt és példátlan káosz.Mi az oka Tisza életműve ezen végleges összeomlássának?

A feleletet csak részben adhatjuk meg. A kataszt-rófa felelősségét természetesen azok viselik, kik azttudatosan előkészítek, valamint azon egyének és erők,kik Tiszát félretolva, magukra vették a nemzet ésmonarchia kikalauzolását az útvesztőből s akik a biz-tos part helyett menthetetlenül beletévedtek az Örsvénybe, a forradalom kráterébe. Ezen felelősség le-mérése nem a mi feladatunk, nekünk arra a kérdésrekell megfelelnünk, hogy miért nem sikerült Tisza Isb-vannak az ő saját hitét, acélos akaratát, kitűnő önzetslenségét átöntenie a nemzeti tömegbe, egyszóval, hogymiért nem ő lett vezére, lelki tanácsadója és prófétájaa háborúban sínylődő magyarnak. Mert, hogy nem voltaz, ezt az eredmény nagyon is mutatja.

Tisza István, minden kivételes nagysága mellett,nem született nemzeti reformátornak. Nemzetről, ál-Iámról való felfogását, politikai gondolkodásmódjátatyjától örökölte, aki mellett már szinte gyermekfővelbelépett a magyar parlamenti politikába. Tisza Kálmán-nak, mint tudjuk, csaknem emberfeletti feladata voltaz országot a 48-as közhangulattal ellentétben 67-es

378

alapon kormányoznia. Ezt a problémát csak úgy tudtamegoldani, hogy az ország politikai életét a parlament-ben koncentrálta, az ország akarata helyébe a parla-mentet szubstituálta, mivel ezt választási és egyéb kor-rupció segélyével könnyebben tudta az egyedül lehet-séges 67-es irányban mozgatni. Innen Tisza Kálmánmódszerében azon téves felfogás, mintha a parlamentvolna a nemzeti élet központja és mellette mindenegyéb nemzeti tényező mellőzhető volna. Innen azonkülönös illúzió, mely szerint az állammal foglalkozás,a politika a nemzeti életnek legfontosabb és legelő-kelőbb ágazata, másszóval, hogy a politikus, a parla-menti férfiú a nemzet igazi vezetője. Ezt a felfogástTisza István már atyja oldalán, a miniszterelnökségipalotában, magába szítta s hozzá hű maradt, attólkezdve, hogy huszonötéves korában az országgyűléstagjává választatott.

Közpályája tehát, szinte kizárólag, parlamenti pálya.Ebben különbözik Széchenyitől, Kossuthtól, sőt Deák-tói is, kik életük leggyümölcsözőbb fejezeteit az ország-gyűléstől távol töltötték el. Ez államférfiaink a nemzet-tel foglalkoztak, ezen nemes matérián munkálkodtak,az ő szemükben a parlamentnek csak alárendelt fontos-sága volt. Tudjuk, Kossuth mint kormányzó legszíve-sebben parlament nélkül kormányozott volna s későbbis, 67 után, egész működése a parlament ellen, a nem-zet széles köreiben folyik le. Deák pedig soha sem té-veszté szem elől, hogy a parlament csak kifejezője,másodlagos derivátuma a nemzetnek s ez óvta őt megparlamenti sikerek keresésétől és azok túlbecsülésétől.Másként Tisza István, kinél a politikai felfogásnakalapja volt a hit, hogy a parlamentarizmus Magyar-országon nemzetfenntartó, az országgyűlés a magyar-ság életének középpontja s ha a parlamentben bajokvannak, ezek az egész nemzetet veszélyeztetik. Az őszemében a parlament mikrokozmosz, a nemzeti létösszesűrített, szinte magasabbfokú alteregója, mellyelha lelkiismeretesen foglalkozunk s bajait meggyógyít-juk, nemzeti munkát végeztünk, a legmagasabbrendűt,mely magyar államférfiúnak adatott. A képviselőház

579

azon organizmus, mely a magyar államférfiú gondjánaklegfőbb tárgya.1

Ezt felismerve, megértjük Tisza István közpálya-jának irányát és tragikus sikertelenségét. Atyjának afia, korának a gyermeke abban, hogy a politikai tévé-kenység fontosságát túlbecsülte s viszont a kulturálistényezőket nem vette eléggé számba. Azt hitte, hogya nemzet belső életét megváltoztathatja, ha a betegközponti szervet, a képviselőházat, sikerül meggy ógyí-tania. Ez a formalisztikus gondolkodás magyarázzafolytonos kudarcait, valamint másrészt a szokatlanenergiát, melyet a parlamenti anarchia megszüntetéséreáldozott. Pedig a parlament nálunk éppúgy, mint egye-bütt, sőt még Angliában is, csak egy jelenség a sokközül a nemzeti életben, mely rajta kívül még számta-lan más organizmusban lüktet hasonló, sőt gyakran na-gyobb energiával. A parlamentben nyilvánuló nemzetierők tehát nem önállóak, nem függetlenek a nemzetitest egészétől és annak egyéb jelenségeitől. Az az or-vos, ki a betegséget a parlamenti szervben akarja meg-szüntetni, csak tüneti kezelést végez: a lázat bár le-szorítja külsőleges, erőszakos eszközökkel, de a testbenlappangó betegség székhelyét még meg nem közelire,a kórt le nem győzte, csak megnyilvánulását szüntettemeg ideig-óráig. Tisza István ilyen tüneti kezelést vég-zett közpályáján s ebben különbözik az igazi reform-magyartól, Széchenyitől. Hogy nálunk bajok vannak,mindketten felismerték. Míg azonban Széchenyi a kór-ságok gócpontjait, a sedes malorum-ot kereste fel éséles pillantással hatolt be a nemzettest elváltozott szö-vetei közé, addig Tisza István, a kor állami illúzióinakalávetve nem volt képes az okokat megtalálni, s ennél-fogva ott gyógyított, hol az orvosló munkának kezdet-tol fogva nem lehetett kívánatos eredménye. Az ob-strukció őrjöngő tobzódásának csak pillanatnyilag le-hetett véget vetni parlamenti eszközökkel, a parlament-ben magában, mert a képviselőházi anarchia csak jelen-

1 Tisza politikai felfogásának ez alapvonalát megfigyelte márSzász Károly id. m. 42., 65., 11. 1.

380

sége volt, elmérgesedett kelevénye a közjogi viszály-nak, a hamis közjogi helyzetnek, ez viszont a nemzetigondolkodás gyökeres elváltozásának. A bajból ilyolcsó áron, házszabályok készítésével vagy hasonlórendelkezésekkel nem, csakis Széchenyi tanait követve,egész lelki életünk reformja árán emelkedhettünk volnaki. Tisza István bár férfias akarattal többször földre-sujtá az anarchia szertelen, fegyelmezetlen szörnyét,végül mégis elbukott, mert a parlamentbe kapaszkodvaelmulasztá a nemzet belsejét reorganizálni.

A nemzetről és államról alkotott e formalisztikusfelfogása szorosan összefügg liberalizmusával, melydoktriner elvi alapon nyugodott nála, mint általábankortársainál. Mégis, az őszinteség és meg nem veszte-gethető tisztességérzet kiemelik liberalizmusát az újBudapest légköréből és Deák és Eötvösék magasabb,idealisztikus humanizmusának társává teszik. Csak ter-mészetes azonban, hogy e régimódi, őszintén ártatlanliberalizmus a lejtő aljára érve még kevésbbé képes al-kötni és gyümölcsözni, mint a liberális hőskorszakban.Innen érthető az a különös jelenség, hogy a liberálisTisza mint kormány- és pártfő a liberális közhangulat-tói idegenül, elszigetelve áll és alig tudja hasznát venniazon eszközöknek, melyeket liberális berendezésű or-szag és Budapest nyújtanak neki. A sajtót sohasemtudta magának felhasználni, sem liberális korban szo-kásos korrupciós eszközökkel, sem pedig józanul és ér-telmesen alkalmazott korlátozások segélyével. TiszaIstvánnak céljai kivitelére sem modern liberális eszkö-zök, sem konzervatív módszerek nem állottak rendel-kezesére: az elsőktől tisztessége és őszinte liberális hite,az utóbbiaktól doktriner formalizmusa tartá távol. Ezaz erőszakos junkernek híresztelt földesúr folyton el-lene szegül minden agrártörekvésnek, mi a liberálisszabadságelvvel összeütközve akarna a tönkremenőbirtokososztályon segíteni. Kis- és nagybirtokost egy-aránt szeret erős fajszeretettel, mégis tiltakozik mindenhomestead, paraszthitbizomány stb. ellen és az agrár-osztály jövőjét egyedül attól várja, hogy minél többet

381

termeljen és minél jobban ellássa a városi lakosságot.1így érthető, e vérébe ment, átöröklött liberalizmusából,miért nem állította energiáját és kristálytiszta jelleméta parlament körén túlemelkedő, magasabb feladatokszolgálatába, minő lett volna a kivándorlás megakadá-lyozása, a középbirtokos osztály megmentése, a nem-zeti értelmiség erősbítése és tömörítése. Tisza Istvánliberális volt ugyan, végzete azonban többé nem újí-tást, hanem a tévútra jutott fejlődés feltartóztatásátjelölte ki tragikus feladatául. Épp az jellemzi a viszo-nyok egészségtelen voltát, hogy a legkiválóbb sem te-het már egyebet, minthogy napi munkát végez az adotthelyzetben: késleltet, de nem gyógyíthat többé. Libe-ralis elvekből, jól tudjuk, lehetetlenség tömör, vízálló,széllel és zivatarral dacoló töltést emelni. A gátakat is,melyeket Tisza István emelt, csakhamar áttörte az ár,mert anyaguk, melyet e nagy magyar hatalmas igyeke-zettel egymásra halmozott, omló homok: illúziókkal át-itatott idegen liberalizmus volt.

Nem adatott meg a hanyatló kor e legnagyobbmagyarjának, hogy — amire egész erkölcsi lénye ésgyökeres magyarsága folytán hivatva lett volna —reformmunkát végezhessen a romlott korszakban sapostoli hévvel szerezzen hitelt és érvényt Széchenyitételének: vétkesek és betegek voltunk és vagyunk, sbajainkon kisebb kezdemény nem, csak lelki megtisz-tulás, belső átalakulás segíthet.

1 V. ö. szigorúan liberális elveket valló tanulmányait: Magyaragrárpolitika. A mezőgazdasági termények árhanyatlásának okai ésorvosszerei. II. kiadás. Budapest, 1897. Az agráriuskérdésről a Buda-pesti Szemle 50. (1887) kötetében.

ÖTÖDIK KÖNYV

TRIANON ÓTA

1933 Szilveszternapja. Tűnődve forgatom az előzőlapokat, melyeket a futó élet immár szinte másfél év-tized távolában hagyott mögöttem. Nem panaszkodóhatom az elmúlt évekre: sok munkaerőt, munkaképes-séget és bizonyára több munkaalkalmat hoztak szá-momra, mint sok más embernek; sok ellenség mellettsok barátot is, akiket talán nem is ismerek, de akikmégis baráti készséggel, szívesen mennek velem végiga gondolat útjain, melyeken sorsom vezet. Némi rezo-nancia, ha nem is hangos és közeli, de a helyeslésnekmessziről jövő, éppen hogy megérthető suttogása: ezis nagy dolog a mai anarchia világában a dolgok egymagányos szemlélője számára.

Tűnődve lapozok tovább. Soha nem éreztem ma-gamban hivatást sem prófétának, sem vezetőnek, egy-szerű megfigyelője voltam a régmúltnak, a közelmúlt-nak és a jelennek. Ha könyvem hangját mégis „homi-letikusnak“, s érzelemtől hevüknek találták, lehet, hogyez egy pillanatnyi gáttörés eredménye volt, mely el-mosta a historikus külső nyugalmát és nyiltan nap-világra vetette a kollektív erőket, melyek középpontja-ban áll és dolgozik műhelyében minden nemzeti törté-nesz. Megakad szemem az utolsó sorokon: „vétkesekés betegek voltunk és vagyunk, s bajainkon kisebb kez-demény nem, csak lelki megtisztulás, belső átalakulássegíthet“. Amit itt kívántam s ami nem egyéb, mintSzéchenyi István százesztendős kívánságának gyarlóismétlése, vájjon bekövetkezett-e, s vájjon én, mint az

386

emberi történetek figyelője, hihettem?e komolyan, hogyez a katharzis be fog következni?

Ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, akkor most,tizennégy év elmúltával, valami naiv racionalizmusbankei! magamat elmarasztalnom. Népek életében nemlátható az az osztó és büntető igazságszolgáltatás, melyrendezett társadalmakban a közt érintő bűnökre sza-bály szerint meghozza a bűnhődést. Nagy bűnökbeesett népek gond nélkül élvezik a gonosztettek áránmegszerzett hatalmat, biztonságot és jólétet, anélkül,hogy a bosszuló Isten haragjától tartanának. Isten atörténelemben nem büntet szemünk láttára és nem fog-juk láthatni, amint egykor az elmúlás ugyanazon teme-tőjében nyugszik a hatalmas elnyomó és az elnyomottszenvedő. S ha a bűnre nem jön láthatóan bűnhődés anemzetek körében, akkor az sem tartható valószínűnek,hogy a helyes útról letért nép felismerje tévelygését éssietve visszatérjen a lelki megtisztulás, a belső átala-kulás útjára.

Mindenképen naiv dolog lehet feltenni, hogy egymár kifejlett, nézeteiben megállapodott nemzedék ilymorális meggondolásokból változtasson magatartásán.Nem kevésbbé ártatlan elképzelés azt hinni, hogy eza férfikora delére jutott nemzedék átadja hatalmát azutána következőknek, csak azért, mert a fiatalabbakesetleg egészségesebb gondolkozásúak és a nemzetetbiztosabban vissza tudják vezetni a helyes útra. Mind-ezt nem lehetett hinni a történet termő talajának, azemberi életnek ismerete alapján s mindez — nem iskövetkezett be az utolsó másfél évtized folyamán.

Ha most le akarom rajzolni e közelmúlt, helyeseb-ben: jelen, szellemi irányait, a világoslátás érdekébenóvakodnom kell a hevülettől. Mert elég egyetlen ilylelkes illúzió, hogy az egész történetszemlélet hamissáváljék. Lehet, hogy ismét önkínzó látvány lesz lelkiképünket megtekinteni; a Röntgen?kép éppoly kevéssékelti a szép és a megnyugtató benyomást, mint anémetalföldi művészet realisztikus alkotásai. A tények-hez nem illő rózsás színezéstől tartózkodnom kell smagamra kell vállalnom, ha nem akarom a régmúlt han-

387

gulatot mesterségesen új életre kelteni, a hangváltozta-tásnak ugyanazon munkában kellemetlenül ható hiba-ját is. A továbbiakban megkísérlem forró fej nélkülfelsorolni adataimat és feltárni az összefüggéseket.

Abbahagyom a lapozgatást. Mindjárt itt az új esz-tendő s mindjárt megszólal a büszke Lakihegyen át arádió s egy férfias meleg bariton szeretettel üdvözli afehér lepel alatt nyugvó magyar falvak és tanyák be-csületes népét, mely a jövő évben nagy lépéssel köze-lebb fog érni a nemzeti kívánságok megvalósításához.A szép jókívánságot a falvak népe nemcsak azért nemhallja, mert nincs pénze a rádióíelőfizetésre, hanemazért sem, mert a telet munkahiányban, szegénységbenés nélkülözésben gondolatok nélkül tölti.

Kölcseynek, a szent öregnek ma is igaza van: hala-dás a matériában, — a szép frázisok ma már égignyúló büszke acéltornyokról hullanak szét, mindent be-töltve az országban, de: haladás a lélekben, semmi —vagy nagyon kevés, vagy inkább csak jószándék, sem-mint maradandó cselekedet. A szép beszéd ma is ren-desen annak esik jól, aki elmondja, és ritkán használannak, akinek elmondják; viszont a magyar szegény-ség, Széchenyi kilencmillió hű és jó jobbágyánakTrianonban megfogyatkozott unokái ma is várják azúj esztendőt.

Ennek a könyvnek hátralevő lapjai mindenneműretorikát nélkülöző, száraz előadást fognak tartalmazni.

I. ÁLLAM ÉS NEMZET

Államunk a megcsonkított Magyarország, amint eztaz 1920 június 44 békeszerződésnek nevezett trianonidiktátum megállapította. Ez a kifejezés: megcsonkítottország, messze elmarad a borzalmas valóságtól, s in-kább maradék-országnak kellene neveznünk hazánkat,amióta Trianonban alá kellett írnunk a szerződést,amely Magyarország 325.000 négyzetkilométer terüle-téből 232.000-et elvett és csak 93.000-et hagyott meg.A régi Magyarországból Románia sokkal nagyobb te-rületet kapott, 103.000 négyzetkilométert, semmint atrianoni Magyarország. Hasonlóképen végletes veszte-ségeket szenvedtünk népesség dolgában: Magyarországlakossága a világháború előtt majdnem 21 millió lélekvolt, s ebből a mai csonkaországban mindössze7,615.000 maradt meg. A magát magyarnak valló, kére-ken tízmilliónyi emberből az új, kis Magyarország ha-tárain belül csak 6,600.000-et hagyott meg Trianon, atöbbit, 3,300.000-et szétosztotta idegen államok között,melyekben velünk ellenséges népfajok az uralkodók, atöbbségi nemzetek. A magyarságnak tehát nem kéve-sebb mint 33%-a egyszerre elnyomott kisebbségi sorsbasüllyedt le.1

Bármennyire szembeötlő az analógia, mely a tria-nőni felosztás és a között van, mely 1541 után, a törökhódoltság és az erdélyi fejedelemség kialakulásávalosztotta háromfelé az addig mindig egységes magyar-

1 Ezekre és a következő adatokra 1. Buday László: A meg-csonkított Magyarország, 1921; vitéz Nagy Iván: A magyarság világ-statisztikája, 1931.

389

ságot: az utódállamoknak Trianon óta folytatott poli-tikája bebizonyította, hogy az új felosztás még sokkalsúlyosabb feladatok elé állította a magyarságot, sem-mint a török korszakbeli. A török csak politikailagvette birtokába országunkat, s bármennyire súlyosannehezedett is uralma a magyar parasztra, a Magyar-országra küldött szpáhi, a földbirtokos mindig idegenmaradt, s a rájasorba süllyesztett régi lakosságnakmeghagyta földjét és régi életmódját és csak a hódolt-ság második századában próbálta meg, hogy az elpusz-tult magyar lakosság helyébe oláhokat és rácokat tele-pítsen be. Ezzel szemben Trianon óta csehek, oláhokés szerbek egyaránt felforgatták a birtokviszonyokat,s a kereseti lehetőségeket és nemcsak a magyar nagy-birtokost, tisztviselőt, vállalkozót tették földönfutóvá,hanem tisztán nacionalista szempontokat érvényesítőföldreformjaikkal a magyar földet is idegenek: cseh in-telligencia és agrárlakosság, oláh urak és középosztály,oláh és szerb parasztok tulajdonává tették. Ezzel egy-idejűleg a leszakított területek magyar városai is meg-akadtak nemzeti fejlődésükben: a magyar hivatalno-kok, vasutasok, iparosok kényszerű elvándorlása meg-nyitotta az utat a betóduló nem magyar vidéki lakos-ság számára, minek következtében az egész leszakadtterület nemzetiségi viszonyai gyökeresen megváltoztaka magyarság hátrányára. Ehhez képest folyvást, felnem tartóztathatóan esik is ott a magyarság száma:míg a Csehország kezébe esett Felvidéken a megszálláskezdetén még elérte az egymilliót, most már alig több760.000-nél, majdnem hasonló a helyzet Jugoszlávia ésRománia területén is.

A feldarabolás gonosztettével szemben a magyar-ság most kétségtelenül egységesebben reagál, semminta török korszakban. Zápolyai János, ki a hódító ellen-félnek kezet csókolt és támogatásával tartotta fenn ön-maga uralmát, nem akadt Trianon után. Igaz, hogy azoktóbristák főként francia és szerb viszonylatban nemegyszer méltatlan formában tárgyaltak és a nemzetiönérzetet megszégyenítő magaviseletet tanúsítottak, deez szinte ártatlan dolognak minősíthető azon politika-

390

hoz képest, mely a török kor századaiban mindegyrehozzájárult — akarva vagy nem akarva — Magyar-ország szétdaraboltságának fenntartásához és meg-hosszabbításához. Trianon területi rendelkezéseivelszemben a forradalmak elbuktával egységes közvéle-meny alakult ki, mely a nemzet minden társadalmivagy pártpolitikai tagoltságától függetlenül él, s mintilyen, ma is egyik legnagyobb biztosítéka a magyarnemzet jövő felemelkedésének. Bármily mélyek is kö-zöttünk a belső ellentétek, s bármily gyűlölségek sar-jadóznak is ki mai közéletünkből, mely ebből a szem-pontból jobbnak alig tartható a korábbi időkénél, abbanmindnyájan megegyezünk, hogy nemzeti céljaink kö-zött legelső helyen áll Trianon eltüntetése, s területiépségünknek valami módon helyreállítása. Azok azegyének, kik a revízió útján vezetni képesek, minő voltApponyi Albert és most Bethlen István, pártpolitikaigyűlölségektől is megszabadulnak, bizonyítékául annak,hogy ebben a kérdésben egyetlenegy vélemény van azegész mai Magyarország területén.

Eltérés itt nem objektív nézetekben mutatkozik,hanem pusztán vérmérsékletek szerint. Vannak heves-vérűek, forrófejűek, akik a bennünket körülfogó tria-nőni ércfal ledöntését közeljövőben várják, amiből ter-mészét szerint az következik, hogy a revízió érdekébensem különösebb pozitív lépéseket, még kevésbbé nem-zetpolitikánk rendszerének megváltoztatását nem lát-ják szükségesnek. Ezek voltak azok, akik korábbanévről-évre, aratásról-szüretre, s onnan tavasz nyiltáravárták a nagy változást, vagy utóbb éveken át egy jó-indulatú angol lord pártfogásában bizakodtak, fis aderűs optimizmus, mely senkitől sem kíván áldozató-kat, ragadós természetű; innen van, hogy közönségünkszéles rétegei hajlandók a trianoni szégyen és nyomó-rúság fennállását rövid időre maximálni; miután pedigez a hit népszerű és terjed, az is érthető, hogy a hírlap-irodalom is magáévá tette és az üzleti gondolkodásnakés hazafias érzésnek a zsurnalizmusra annyira jellemzőkeverékével nem mulasztja el időnként kihirdetni, hogyTrianon revíziójához még soha oly közel nem álltunk,

391

mint épp az adott időpontban. Amiben igaza is lehet,hiszen a revízió jövőbeli jelenség lévén, minden maközelebb áll hozzá, semmint a tegnap. A népszerű ideakörül azután rendkívüli mozgalmasság fejlődik ki: a re-víziónak vannak specialistái, akik angol vagy más kül-földi „barátaik“ elejtett szavait közvetítik a magyarközönséghez, s azokból augurokként kedvező jóslatotolvasnak ki; vannak viszont olyanok is, akik a külföldfelvilágosítására specializálják magukat és különbözőnyelveken propagandaműveket adnak ki, vékony füze-tektől elkezdve többkötetes díszmunkákig, melyeknekcsak az a bajuk, hogy propaganda természetük messzi-ről lerí róluk, minélfogva idegen ember éppoly kevésséveszi kezébe, aminthogy mi magunk sem vagyunk haj-landók más népeknek világosan propaganda iratait ke-zünkbe venni. A Trianon elleni publicisztikai mozgáslomnak nagyjában egy tévedése van: önmagunkat, ma<gyarokat, akar meggyőzni, s módszerei és érvei egy-aránt csak ennek a célnak felelnek meg, holott ön-magunk meggyőzésére, hála Istennek, semmi szüksé-günk nincs, hiszen Trianon elítélésében és a revíziókívánságában mindnyájan egyek vagyunk.

Igaz, hogy ez az optimista hullám, mely a lelkeketidőnként elönti, fel is emeli őket a hazafias érzés olymagaslataira, melyekre a valóság göröngyös útján egy-szerübb lelkek aligha tudnának feljutni. S az is kétség-telén, hogy egy nemzeti társadalom erős hite önmaga-ban véve is nagy érték, s ha egyszer megvan, másideák vagy gyakorlati szükségletek szolgálatában iskönnyen alkalmazható. Másrészt lehetetlen, Széchenyieszméit irányadóknak véve, fel nem ismernünk, hogyez a holnapvárás, mely fájdalomoszlopok felállításában,s hasonló külsőségekben merül ki, anélkül, hogy a nem-zetet naponkénti munka és áldozat elé állítaná, csakakkor nem veszedelmes, ha a revízióval tényleg mintigen közeli eredménnyel számolhatunk. Ellenkező eset-ben a tétlen optimizmus nemzeti veszedelmet jelenthet.

Azt jelenthet egyszerre két szempontból is: a le-szakadt magyarság és a nem magyar nemzeti kisebb-ségek dolgában.

392

Trianoni csonkaságunk optimista szemlélői az egé-szét átmenetinek ítélve, a leszakadt hárommilliónyimagyarság érdekében organikus munkára alig gondol-nak. Minek is tennék ezt, hiszen már közel az idő,amikor ezek újra vissza fognak kerülni hozzánk, saddig úgyis megélnek, amint megéltek az utóbbi évtize-dek alatt is. Másrészt vannak, akik ezt a tétlenséget amásik pólusra állva igazolják: ha rövid idő alatt visszanem tudjuk őket kapcsolni, akkor az eléggé ismeretescseh, oláh, szerb kisebbségi metódusok következtébena leszakadt magyarság úgyis elpusztul, a többségi nem-zethez asszimilálódik, s mivel Trianon fennállása alattnincs hatékonyabb eszközünk fenntartásukra, úgysemtehetünk semmit, — más szóval kell, hogy magukrahagyjuk leszakadt testvéreinket. A gyakorlatban opti-mista és pesszimista felfogás ugyanazon eredménnyeljár: nemzeti társadalmunk alig ismeri a szomszédaik-mokban élő magyarság kisebbségi sorsát, alig érdeklő-dik valóságos bajai iránt, kulturális fejlődése iránt isközömbösséget tanúsít és immár másfél évtizede tűri,hogy a trianoni politikai határok mindinkább kulturálishatárokká is alakuljanak, melyeken túl a csonkaországi-tói egyre eltérőbb színezésű magyar kultúra él és fejlő-dik. Az eltérő színeket vizsgálatunk további folyamánfogjuk megtekinteni; most legyen elég arra rámutatni,mily lehető az eltávolodás és részben az elidegenedésveszedelme az itthoni és a leszakadt nemzetrészek közta mai határ további fennállása esetén. Ezen a pontonalig szolgálhat mentségünkre az a brutális uralmi mód-szer, melyet a szomszéd államok alkalmaznak hatá-rainkon, eltiltva területükön az anyagi segítség és szel-lemi termékek mindennemű bevitelét. Ha nem számít-hatunk is arra, amit például a romániai oláh társada-lom 1914 előtt mindenkor megtehetett, hogy tudniillikönmaga alimentálja a határon túl élő testvéreinek isko-lai és kulturális szükségleteit, ha a mai bukaresti kor-mány nem engedné is meg erdélyi magyarjaink hasonlóanyagi támogatását, mégis a szeretet találékony és többmódját és eszközét próbálhatná társadalmunk az el-szakadt nemzettestek állandó és komoly támogatása-

393

nak. Hogy ez a ténylegesen megfigyelhető eltávolodásegykoron minő kárára lehet a magyarságnak, ezt jobbmost elhallgatni.

De nem kisebb veszélyeket rejt magában a Tria-non fennállását illető optimizmus a kisebbségi viszony-latban. Hozzáértők előtt ma sem titok már, hogy aMagyar Birodalom volt nemzetiségei 1918 óta különállamalakulatokba kerülvén, ott önálló nemzeti ésállami életet élvén, ebben a tekintetben is elérték a ma-gyarság fejlődését. A nacionalizmus európai korszaka,mely számunkra már a XIX. század első felében ki-teljesedett, az akkor még gyermekkorukat élő tótok,oláhok, szerbek számára csak most hozta meg a teljesnemzeti öntudatot, melyet politikai, anyagi, kulturálistereken visszafejleszthetni: alig volna lehetséges. A régiMagyarországban még csak egyetlen férfikorbeli nem-zetegyéniség élt, a magyar, s mellette a többiek gyér-mekcipőben jártak vagy sihederkorban felelőtlenked-tek, — a Trianon megszüntetésével, a történet ritmusa-ban majdan újra előálló Magyar Birodalomban mármindnyájan férfiak lesznek, akik közt, Bethlen Istvángróf megállapítása szerint is, a magyar csak primusinter pares lehet. Erre a szerepre most kellene készül-nünk, de az optimista szemlélő számára, aki Trianontcsak pillanatnyi rongynak, következésnélküli átmenetiállapotnak tartja, nem áll fenn az előkészület, a szerep-váltás szükségessége. Lelke mélyén talán senki se gon-dőlj a, hogy a nemzeti és állami élet tovább fog folyta-tódni, ahol 1918-ban megszakadt, de viszont e forró-vérűek közt olyan is kevés van, aki szemébe mernenézni a kérdésnek, miként fog államéletünk alakulni,ha annak kereteibe ily felnőtt kisebbségek is visszafognak kerülni.

Anélkül, hogy a jövő lehetőségeit bármiként isérinteném, s akár az Új Hungáriaíkonstrukciót,1 akárBethlen gróf legújabb elképzelését2 jellemezném, köny-

1 Ottlik László: Új Hungária felé, Magy. Szemle 1928. IV. 1. 1.és 1929, VII. 113. 1.

2 Bethlen István: Angliai Előadásai (1933), Budapest.

394

vem vezetőeszméje, a Széchenyijeié nemzetiségi foga-lom szempontjából arra kell rámutatnom, hogy az opti-mista felfogás egyenes folytatása annak a külsőségesnemzeti koncepciónak, mely Széchenyinek, Deáknak,Eötvösnek és az emgiráció Kossuthjának nézeteit félre-tolva, a harmadik nemzedékben állandósult és egyed-uralomra jutott. Már az a sajnálatos jelenség is, hogyaz államhatárokon kívül szorult magyarságon az opti-misták serege érzelmi nyilatkozatokon túl nem tud se-gíteni, ebből az öröklött külsőséges nemzetképből ma-gyarázható, mely nemzet- és államhatárt egynek veszés a határokon kívül maradt testvért, öntudatlanul bár,de éppúgy elmellőzhetőnek tartja, mint a határokoninneni kisebbséget. Ebben a Trianon határai közé szo-rult magyarság akár régi és újabb, legújabb európaipéldákat követhetne. A nemzetállam fogalma és követ-kezeseinek az államhatárokon belőli kizárólagos le-vonása, tudjuk, a nacionalizmus egész európai korsza-kában elterjedt, sőt egyedül uralkodó doktrína volt, sazt is megtanultuk, hogy kisebbségvédelem csúfjára,humanizmus gúnyjára csehek és szerbek, államaikbanszinte tényleges minoritások, éppúgy nemzetállami cé-lókat tűztek ki maguk elé és valósítanak meg tűzzel-vassal, akár a lengyelek és oláhok, vagy a németek ésfranciák. Általános európai szempontból tehát éppennem vethető az optimistáknak szemükre a háborúelőtti konstrukcióhoz ragaszkodásuk, de annál inkábba mi nemzeti céljaink szempontjából. Ahelyett, hogyitt sajátmagam beszélnék, aki politikától végre is távol-álló ember vagyok, a kisebbségi kérdéseknek alakításrahivatott szakemberét, gróf Bethlen Istvánt szólaltatommeg, akinek szavaiban olvasóim bizonyára felismerika Széchenyi-féle lelki koncepcióját a magyar nemzeti-ségnek. Bethlen kézenfogja azokat a „magyarokat, akikcsak a magyar glóbuszt nézik és látóképességük a ma-gyár Alföld peremén túl nem terjed“ — amilyenek atőlem optimistáknak nevezettek is — és rövid pillán-tást vettet velük „az ország határain kívül a nagy-világra“.

„Az a súlyos élet-halálharc, melyet magyar testve-

395

reink a tőlünk elszakított területeken elnyomóikkalszemben folytatnak, ahol nemcsak kultúrájuk, nyelvükés nemzetiségük megtartásáért folyik ez a küzdelem,hanem a mindennapi kenyérért, életük gazdasági alap-jaiért, vagyonukért, a magyar birtokért, ipari vállala-tokért, kereskedelemért és a puszta életlehetőségekért,amely harcban az egész világ előtt, Genfben és máshelyeken nekünk (azaz a Csonkaországbelieknek) kella kisebbségek jogait védenünk, kérdem, nem teszi-e eza küzdelem szükségessé, hogy megtámadhatatlan er-kölcsi alapon álljunk és senki se vethesse szemünkre,hogy vizet prédikálunk, de bort iszunk és hogy a ma-gyár kisebbségek jogait reklamáljuk, de magunk semadjuk meg ezt saját kisebségeinknek, amit másoktólszámunkra követelünk. Vagy nem rontanókíe le reví-ziós törekvéseink alapját azzal, ha szűkkeblűén és ki-csinyesen járnánk el bent az országban az ottlakókisebbségekkel szemben, nem gondolván meg, hogy atőlünk elszakított nem-magyarajkú testvérnépekre azilyen szűkkeblűség, akármennyire visszavágynak ishozzánk, mégis csak eltaszítólag hatna vissza.“1

Hogy pedig az ilyen intelemre mennyire szükségvan, s hogy a határokon át nem néző optimisták milynagy számmal vannak és mennyire képesek nézetüketkisebbségi viszonylatban érvényesíteni, erről szinténBethlen István gróftól értesülünk, aki szerint „különössen a vidéki magyar intelligenciának, a papok, tanítók,jegyzők, szolgabírák és a vármegyék vezetőinek egy-része azzal véli hazafias kötelességét teljesíteni, ha be-folyását nyíltan vagy burkoltan olyan irányban érvé-nyesíti, hogy a német anyanyelvű gyermekek népisko-lai oktatásánál a német nyelv lehető csekély mérték-ben érvényesüljön, vagy hogy felolvasó estéken és másegyházi kulturális összejöveteleken egy német szó sehangozzék el. Az ilyen felfogásúak szeretnek azutánpángermánnak deklarálni mindenkit, aki német kul-

1 Bethlen István gróf: Magyarország kisebbségi politikája,Magyar Szemle 1933, XVIII. 103. 1.

396

túregyletet látogat vagy propagál, aki német lapotjárat stb.“1

Az optimista szemlélet tehát egyszerre több vi-szonylatban is nehézséget okoz mai, trianoni bonyolultviszonyaink között: itthoni nem-magyar nemzetisé-geinkkel, elsősorban a németséggel szemben — ez ajelenre vonatkozik; a jelenre és a jövőre nézve a le-szakadt magyarsággal szemben, s a jövőben, a mi óhaj-tásunk szerinti fejlődés esetén, a volt (és jövendő) ma-gyarországi kisebbségekkel szemben. Ez összefüggésekannyira világosak és kölcsönhatásuk oly természetesenlogikus, hogy hírlapirodalmunk és publicisztikánk több-ségének, valamint intelligenciánk tekintélyes részénekellenérzése velük szemben csakis úgy érthető meg,hogy ez az egész optimista-attitűd, mely semmiképnem akar a dologban veszedelmet látni, sőt a tőle el-térő, az előrelátó álláspontot nem egyszer rossz ma-gyárnak bélyegzi, a lélek mélységeiből származik, ön-kéntelenül is belátástól nem szabályozhatóan onnan törfel, s így vele szemben vitatkozás és kioktatás egykénteredménytelen.

Széchenyi-dézetet könnyű volna e jelenségre al-kalmazni. „Magát szünetnélküli álmokban hintázni sze-rető Hunnia.“ „Bosszútlan egy hajszáit sem enged fejéncsak érinteni is, és ez helyes; ámde mást üstökénél ra-gadni hajlandó“, — ilyen és más részletek csak azt bi-zonyítják, hogy Széchenyi nemzetnevelő programmjama sincsen végrehajtva és hogy a Trianon óta meg-nyilatkozó közvélemény az államnemzet viszonylat dol-gában távolról sem ment át a katharzison, mely nélküla reánk váró nehéz feladatok nemcsak hogy meg nemoldhatók, de egész kiterjedésükben fel sem ismer-hetők. A „négy folyó közti ország“ és a „magyar rész“közti különbségre — „mi közt igen nagy a különbség,s erre vigyázzatok“ — Széchenyi figyelmeztetett, s aza magyarság, mely ma hiszékeny, könnyelmű optimiz-musban eltekint e különbségtől és nem vonja le kisebb-ségi viszonylatban annak logikus következményeit:

1 Ugyanott, 96. 1.

397

annak keblében vájjon hol lakoznak a visszaszerzés ésújrafelemelkedés energiái?

Emlékezzünk Széchenyi akadémiai beszédére, mely-ben oly szívrehatóan kérte népét a nemzetiség mélyebb,benső, lelki felfogására. A trianoni viszonylatokbannem ez a széchenyies felfogás nyilvánult meg előttünkés hasonlóképen nem Széchenyi szellemére vall, hogycsak egy jelenséget említsek, a névmagyarosításban ér-vényesülő legújabb szellem. Széchenyi mondotta, hogy-ha az egész világ megtanulna is „magyarul csevegni“,fajtánk akkor sem lenne megmentve, sem feldicsőítve.Magyar csevegés helyébe ma időszerű volna magyarnevet tenni. A névmagyarosítás divatja a forradalmakóta erősen alábbhagyott, miután a bolsevista vezetők-kel szerzett tapasztalatok után nem látszott kívánatos-nak elősegítése, különösen a zsidósággal való viszony-latban. Úgy látszik azonban, a nemzetiség külsőlegesfelfogása mind erősebb lett, s hatása alatt társadalmirészről valóságos propaganda indult meg a névmagya-rosítás sürgetésére és minél szélesebb körű megvalósí-tására. Bizonyára érthető jelenség, amikor az asszimi-lálódás folyamán az illetőnek lelkében felmerül a ma-gyár név igénye is, s ezzel kapcsolatban, talán ezt meg-előzően, teljesen elhomályosul a korábbi nemzetiségöntudata. Mint lelki folyamat, érthető és örömmel üd-vözölhető ez a kívánság. Kevésbbé örvendetesek a maitársadalmi propagandának, az állam szerencsére távoláll ettől, különböző külsőséges okai, melyek közt mégarról sem feledkeznek meg, hogy atlétáink és futball-játékosaink idegen névvel szereznek a magyarságnakdiadalokat. Mintha ezen valamely „nom de guerre“ fel-vételével nem lehetne segíteni, aminthogy így segítrajta minden nemzet, s mintha épp ebből következnékannak szüksége, hogy minden telekkönyvvezető és ta-nítónő magyar nevet vegyen föl. Magában véve az atény, hogy családnevek megmagyarosítására propa-ganda indulhat meg, mutatja a nemzetiség lelki felfogá-sától való eltévelyedést. Modern történetkutatássalkönnyedén ki tudjuk mutatni, hogy Árpád maroknyimagyarságának nagy tehetsége volt az asszimilálásra

398

egyrészt, másrészt arra, hogy nemmagyar népeken ural-kodva, ezek ne érezzék, hogy más uralkodik rajtuk. Aza sok idegen, német és szláv név, mellyel manapság anemzettestben találkozunk, őseink bölcseségének bizo-nyítéka, de egyúttal jobb jövő záloga is. Hiszen ha aDunamedencében, a „négy folyó országában“ még va-laha vezető nép akarunk lenni, nem mondhatunk leegyik tehetségünk gyakorlásáról sem: arról sem, hogyminél többen csatlakozzanak hozzánk s arról sem, hogynemcsak idegen névvel, de idegen nemzetiséggel is jólérezzék magukat minél többen a mi helyreállítandó„birodalmunkban“. A „kismagyar“ szemlélet sajnálatosterjedésének, melyről még beszélnünk kell, ez a név-magyarosító akció egyik bizonyítéka. Le akarunk mon-dani arról, hogy nemmagyar nevűek köztünk éljenek,nem kívánjuk többé, hogy közigazgatásunkat nem-magyar nevűek is szolgálják, — mi egyéb ez, mintTrianon mai keserűségének, szűk, fojtogató levegője-nek megörökítése!

Vannak az akcióban magyar nemzeti szempontbólvalósággal megdöbbentő momentumok. Ilyen az a ki-oktatás, mely szerint túlságosan gyakori névre, minő aKis és Nagy, Kovács és mások, nem ajánlatos magya-rosítani. A családnevek a jobbágyok közt is a XV. szá-zadban kezdtek általánossá válni s éppen a Nagy ésKis és Kovács a legrégibb, legősibb, legmagyarabb csa-ládnevek közé tartoznak. Szinte soffőr-gondolkodásnakminősíthető az, amely a nagyobb testületekben, példáula rendőrségnél található ugyanazon nevek sokaságát,gyakorlati okból, eliminálni akarja s ezt az ötödrangúgyakorlati okot, melyen kitűnő rendőrségünk és katona-ságunk régóta tud segíteni, elegendőnek tartja arra,hogy e nevek terjedését akadályozza. Ami a Kovácsnálés Nagynál bizonyos, hogy t. i. magyar nevek, az igensok más, az akciótól megváltoztatásra ítélt névnél csakműveltebb magyarok előtt világos. A névmagyarosításiakció során napról-napra tesznek le oly neveket, me-lyek ha nem is ősmagyar eredetűek, de a magyarságbamár a középkorban beolvadt rokon, türk népek nyelv-kincséből származnak, bessenyő, kún vagy közszékely

399

nevek s ezeket a társadalmi propaganda oláhnak vagyszlávnak minősítvén, a vérünkben levő türk származásegy-egy bizonyítékát törlik ki életünkből. Nem isszólva az ajánlott új nevek minőségéről, melyek köztigen sok a nyelvújítási rossz képzés, a nemesi nevekértéktelen utánzata, vagy pedig határozottan németbőlfordított szó, — mindezeket az igazán tudatos magyarnyelvérzék első hallásra felfedezi és sajnálja az illető-ket, akik a nemzetiség hamis felfogásával ilyen hely-zetbe kerültek. Hogy egy tudatos nemzetiségű nép,minő az angol vagy német, minő udvariatlan választadna annak, aki „túlgyakori“ Smith vagy Schmiedt ve-zetéknevének megváltoztatását kívánná tőle, ez a vá-lasz aligha bírná ki a nyomdafestéket. Hiszen épp an-nak kellene örülnünk, ha a mai Nagyok és Kisek ésKovácsok minél többen lennének, nemhogy minél ke-vesebbet akarnánk belőlük.

A névmagyarosítási akció végül is betorkollikTrianon problémájába. Leszakadt nemmagyar nemzetidségeink, onnan távolról, kevés különbséget tudnak tennia Romániában és Jugoszláviában alkalmazott név-vegyelmezés és az itthoni magyarosítási akció között,miről elég bizonyságot tesznek a bánáti sváb, a fel-vidéki tót lapok cikkei, sőt az akció hatása még azAusztriához csatolt „burgenlandi“ horvátokra is meg-állapítható, akik pedig különben a Hitleri Reich helyettinkább hozzánk akarnának visszajönni. Valóban cse-kély pszichológia volna szükséges ahhoz, hogy belás-sunk egy asszimilált német vagy szláv gondolkodásába:lélekben, akaratban és cselekedetben teljességgel ma-gyárrá válhatott, s ebben az új erős magyarságábanmég büszkesége lehet, hogy ősei mások voltak, hogycsak ő szerezte meg, vagy atyja vagy nagy atyja, ma-gyarságát, — de nemmagyar őseitől sem akarhat el-szakadni, mert ez a vér, az „Erbgut“ megtagadásalenne, de egyúttal a Léleké is, mely magában hordja, abiológiától meg nem magyarázhatóan, az ősök egészsorozatát. Csak külsőleges gondolkodással követelhet-jük az ősöktől elszakadást — valaminthogy abban iscsak külsőleges nemzeti felfogás nyilvánul, ha népünk

400

egyedeiben külön-külön nem akarjuk többé felismernia mai, tegnapi, a századokelőtti magyarrá lett vért.

Széchenyi hasonlata szerint a nemzetiség nem szín,melyet rákenhetni az emberre, mint meszet a falra.Vájjon a név az?

Ha nemzetiség dolgában nem sok változást látunka kiegyezési korszakkal összehasonlítva, talán állam-kormányzás és közigazgatás, régebbi kifejezéssel: aközjogi probléma terén javult a helyzet?

Külsőleg bizonyára nagy változásokat hozott az újkorszak. A világháború elvesztésével, az ausztriai csá-szárság felbomlásával a Habsburg-ház magyar trónjátsem tudta megtartani, bár ezt távolról sem fenyeget-ték oly mélyből feltörő és emellett kitűnően fegyelme-zett erők, mint aminő volt Ausztriában a cseh vagylengyel, meg a nagynémet mozgalom. IV. Károly királymagyar trónját oly körülmények közt vesztette el,mint forradalmak esetén a legtöbb uralkodó, mint leg-utóbb Spanyolország trónját XIII. Alfonz király.Az események fenyegető árnyékában uralkodó és pala-din jai egyaránt lemondtak az ügy védelméről s lépés-ről-lépésre átengedték a teret Károlyi Mihály kormányakövetelőző, revolverező politikájának. Ma még ezenesemények nem világosak, sem pedig a nemzet köz-hangulatában beállott változás, melynek következtébena királyság és szentkorona legitim eszméjének őszintehívei is cserbenhagyták meggyőződésüket, hogy azután,utólag eszméljenek a helyzetre. A királynak távozásá-val és lemondásával, mint tudjuk, átmenetileg köztársa-ság lőn Magyarország államformája s a forradalmakután összegyűlt nemzetgyűlés nagy körültekintésről tetttanúságot, amikor az 1920:1. törvénycikkben csak a ki-rályi hatalom szünetelését mondta ki és ideiglenesállamfő hatáskörét írta körül. Az ez alapon kormány-zóvá választott Horthy Miklós személye több mint egyévtized óta nyugvópontot jelent, mely köré elhelyez-kedhettek az állandóságot és forradalomellenességet je-lentő elemek; hogy a háborút követő első évek anar-chiája után lehetővé vált a Magyar Állam új felépítése,

401

ez sokban a kormányzónak történeti érdeme. Mikoraztán Károly király 1921 végén, rossz időben, előkészíttétlenül megtette második, szerencsétlen hazatérési ki-sérletét, a volt ellenséges hatalmak kívánságára anemzetgyűlés kimondotta november 5-én IV. Károly-nak és az egész Habsburg-háznak trónfosztását. Nemmondhatjuk, hogy az 1849-i debreceni trónfosztást ki-mondó Kossuth Lajos csontkeze törölte el a Habsbur-gok magyar jogigényeit, hiszen a Károlyi-kormány bű-neiben erősen részes régi függetlenségi és 48-as poli-tikusok befolyás nélkül voltak ekkor és kétségtelen,hogy idegen, külső nyomás nélkül az 1921: XLVII. tör-vénycikk nem születhetett volna meg. De létre jöveteleígy is súlyos csapást jelentett a legitim királyság híveiszámára, akik most extra domínium voltak kénytelenekmegkísérelni elveik diadalra juttatását.

A Habsburg-háznak a pragmatica sanctión, azaz az1722—23:1—III. törvénycikken alapuló legitim trón-öröklése trianoni szétdaraboltságunkban kétségkívülhasznot és előnyt jelentett volna országunkra és nem-zeti céljainkra. Elég itt tekintetbe venni azt a félelmetés hisztérikus remegést, mely a magyar területet bitorlócseheket, oláhokat és szerbeket mindannyiszor elfogta,ahányszor a legitim magyar királyságnak akár csak ho-mályos körvonalai rajzolódtak le látóhatárukon. Félekmük bizonyára nem alaptalan, hiszen a leszakadt terű-letek nem-magyar népei közt is, így a tótoknál, oláhok-nál, horvátoknál századokra visszamenőleg mélyen gyö-kerezik a Habsburg-ház és a magyar trónon ülő Habs-burgskirály iránti hűség és hajlandóság. Nem, a realistacseh külügyminiszter nem valami testetlen fantómtóltart, amikor állama szomszédságában a magyar Habs-burg-királyság visszaállítását akadályozza, hanem na-gyón is pozitív lehetőségtől, a magyar király homlokárakerült szentkorona vonzóerejétől. Ebből a szempontbóltehát azon egyének és pártok, melyek a legitim gon-dolat istápolását és megvalósítását vállukra vették,nemcsak a királyság dolgában, de a magyar nemzetiaspirációk dolgában is súlyos feladatot és felelősségetvállaltak magukra.

402

Egy évtized elmúltával kérdés, közelebb állnak-e acélhoz, mint a kiinduláskor voltak. A kérdést tisztánhatárainkon belül tekintve, az általános politikai és tár;sadalmi viszonyok közt a legitim királyság propagálá-sara ugyanoly tökéletes gondolatbeli átalakulás váltszükségessé, mint amit Trianon egész életrendünkrenézve szükségessé tett. Nemcsak a Dunántúl és nem-csak a katholikus tömegekben, hanem a hadviseltekkörében is megvolt az eredményes propaganda lehetőisége, ha ez lehatol az egyszerű emberekig és ha a ki-rályság helyreálltával a szegény társadalmi osztályokszociális felemelkedését is kilátásba tudja helyezni.Ehhez nem felelőtlen ígéretek, nem demagóg eszközökkellettek, hanem az a politika, melyet népiesnek nevez-hetünk, s mely ebben a vonatkozásban szociális király-ság képét rajzolja a kisemberek tömegei elé. Ilyen pro-gramm annyival sürgősebb volt, mert az értelmiség so-raiba az évek haladtával mindinkább benyomult azeredetileg tőle teljesen idegen „szabad királyválasztó“gondolat, holott a falusi és kisvárosi rétegek még távol-ról sem voltak annyira politizálva, hogy e tekintetbena megnyerésükre törekvő munka számbavehető kon-kurrenciát talált volna. Ebben a helyzetben a legitimkirályság szempontjából súlyos jelentőségű, hogy agondolat képviseletében szinte kizárólag nagybirtokosarisztokraták érvényesültek, akik ily szociális programmfelállítására a priori nem voltak alkalmasak és ha mégisfelállítottak volna ilyent, a nagy tömegeknél hitelt alignyerhettek volna vele.

További előadásom érthetővé fogja tenni, hogyszociális programm ez években még akkor sem jöttlétre, amikor pedig nagy pártpolitikai, sőt nemzetpoli-tikai érdekek is sürgették volna. A legitim gondolatképviselői nem azért nem tudtak mai napig érvénye-sülni, mintha rosszabb politikusok lettek volna mások-nál, hanem egyszerűen azért, mert ők is ennek a kor-nak gyermekei voltak, a harmadik nemzedék tagjai,folytatói vagy tanítványai, akiknek egész gondolkodásavisszariadt a szociális megoldásoktól, s akik ehelyett,a világháború előtti beidegződött szokásaik szerint,

403

megelégedtek a közjogi kategóriákkal, nem lévén képe-sek azokba élő tartalmat önteni. Innen van, hogy aszociális királyság gondolatának teljes elhanyagolásávala legitim gondolat ápolása érdekében a szentkoronaeszméjét vették elő, amely azonban, részben már aző kezükben, nem követelte meg feltétlenül Szent Istvántrónjának mielőbbi betöltését.

A történész a dolgokat az időben tekinti s ígyészre kell vennie az ideáknak századok folyamán be-következő változását. A szentkoronának immár szinteezeréves tiszteletreméltó történetében ennek folytánkénytelenek vagyunk az egymástól eltérő periódusokatészrevenni és lelkiismeretünkhöz híven regisztrálni.Verbőczi Hármaskönyvéig, vagy legalább is HunyadiMátyás haláláig a szentkorona a törvényes magyarkirálynak, Szent István utódjának volt a szimbóluma,mely az uralkodó ténykedését vallásos fénnyel vontabe. Mátyásnak, Nagy Lajosnak, III. Bélának fején aszentkorona azt jelentette, hogy az ő parancsaiknakminden magyar engedelmeskedni tartozik, hiszen SzentIstván misztikus koronája beszél belőlük, ő általuk.Királytalan időkben, vagy gyönge, gyermekkirály ide-jén azonban korán megjelent a szentkorona-fogalommásodik formája, melyben már nem a királyon, hanema királyt választó nemességen és főurakon van a hang-súly; ily értelemben adta elő Kun László krónikása,Kézai, hogy Szent Istvánt a nemesség községe, a com-munitas választotta királlyá és koronázta meg, a ko-róna tehát eredetileg a községé s a király csak in-direkte kapja tőle mind a koronát, mind az uralkodóihatalmat. A Zsigmond halálára következő zavarosévekben újra megjelent ez a tan, de Mátyás erőteljesegyénisége elől ismét homályba vonult, hogy a Jagellókárnyékuralma idején Verbőczi megint elővegye ésHármaskönyvében századokra szóló érvénnyel kidől-gozza. A hangsúly azóta nem annyira a királyon, mintinkább a nemesség községén van, s ehhez képest aszentkorona sem egyedül a magyar király vallásos ala-pókon nyugvó hatalmának a szimbóluma, hanem azonrendi alkotmányos érzésnek, mely a rendek akaratá-

404

ból vezeti le a királyi hatalmat s annak korlátait. A ren-diség 1848-ban megszűnvén, a szentkorona testénektagjai nem voltak többé korlátozhatók a nemesi nem-zet tagjaira, s így a tan, továbbfejlődésében, mindenmagyar állampolgárt bevett fogalmi körébe, azonban alényeget továbbra is a nemzet alkotmányos uralmáravetette s ha lehet, ennek érdekében még inkább eltávo-lodott a középkori formától.1 Tudjuk, hogy az utolsófélszáz esztendő alatt gróf Apponyi Albert volt e tanlegnagyobb hatású képviselője, aki azt Trianon óta ishirdette, párhuzamosan a királyi szék legitim irányúbetöltésének propagandájával. Holott már a Verbőczi-féle koncepció sem helyezett különös súlyt a királyra,s a rendi alkotmány érdekében megelégedett azzal, hogya szentkorona a nemesség tulajdona, ettől függ annak„translatiója“ a király fejére, de hogy ez feltétlenülszükséges volna magának a szentkoronának érdekében,erről nincs szó elméletében. A korona korona maradakkor is, ha nincs király fején, ilyenkor a nemzet gya-korolja jogait, — ez az elmélet érvényesül például amai helyzetben is, amikor nincs ugyan király, de meg-van pompás őrizet alatt álló szentkoronánk, ennek ne-vében cselekszenek a hatóságok, s az ország is király-ság — király nélkül, meghatározatlan időkig.

Mindez bármennyire érthető is újabb jogi szemle-létünkből, átmeneti állapotot jelent, annak minden belsőnehézségével és bonyodalmával. A királyi szék legitimbetöltését akadályozó külső nyomás bizonyára ma isalig engedett, Habsburg-restauráció lehetősége eddigsem nálunk, sem másutt egyelőre nem merült fel. Bentpedig a Károlyi-kormánytól és az oktrobizmustól kom-promittált 48-as pártpolitika évek múltával, a feledéstkihasználva, újra feltámadt és a kiegyezési korszakHabsburgsellenes propagandájának rekvizítumait újabberővel veszi kezébe, egy pillanatra sem közelítve mega kérdés valódi nemzetpolitikai jelentőségét. A Habs-burgok minden valódi és képzelt, vagy hideg számítás-

1 A két korábbi formára 1. a Magyar Történet III. kötetébenHóman Bálint előadását, 289. 1. és az enyémet, 433. 1.

405

sal kitalált rémtette kénytelen újra felvonulni az oszt-rák kapcsolatnak veszedelmével szemben, melyet a ha-zai restauráció gondolatával össze szokás kapcsolni, sezt a helyzetet kitűnően jellemzi a szociális legitizmuskevés képviselőjének egyike: ,,A mi nagypipájú, kevés-dohányú kurucaink addig tüzeltek és ádázkodtak azúgynevezett osztrák rém felkunkorodása ellen, amígmost, tíz esztendő múlva, Hegyeshalom és Sopron alattmajdnem megkapják a porosz Pickelhaubét, nem a hét-milliós osztrák köztársaságot, hanem a hetvenötmilliósgermán birodalmat, melynek peremén ott sorvadozhat-nak a fogatlan kuruc tigrisek, arra várva, mikor nyelile őket a dunai anarchia gazdasági sivatagának nagyragadozója: a germán oroszlán.“1 A valóságban a légi-tizmusnak légüres térbe és arisztokratikus magassá-gokba korlátozódása mellett az út inkább átmeneti for-mák állandósulása felé vezet, semmint a szabad király-választás útján betöltendő trón felé, hiszen az utóbbielvnek népies hívei oly csekély fegyelemmel és politi-kai látókörrel rendelkeznek, hogy szinte hetenkint vál-tóztatják jelöltjeiket s olasz királyi sarjtól kezdve — ezegyszerre több honleánynak is kívánsága a szabad-királyválasztók egyik orgánumában — a nemes lordfián keresztül egész a román királyig lengenek ki,mivelhogy „az integer Magyarországhoz az út Erdélyenát vezet s ezért azt a megoldást kell keresnünk, mely-nek révén elsősorban Erdély csatolható vissza Magyar-országhoz, ez az út pedig a magyar-román perszonálunióhoz vezet“, írják nem is oly régen, 1932-ben.

Bizonyos, hogy mindezen viszonyokat az államrólés nemzetről s azok összefüggéseiről táplált zavarosideák jellemzik.

Bizonyos, hogy az a nemzedék, mely a magyarságviszontagságos életének legsúlyosabb éveiben ennyirenem képes eszméit tisztázni, sőt ehelyett bizonyosjátszi könnyedséggel nézi a jövőt, melynek végzetes

1 Pethő Sándor: A magyar Capitoliumon. A magyar királyeszme a Duna völgyében, 1932, — az egész kérdéstömb egyetlenösszefoglaló, komoly elemzése.

406

terhéről még csak képzetet sem tud alkotni magának,ez a nemzedék nem tanult Széchenyitől, a tisztult ideákés egyenes út emberétől.

Nem kell tehát csodálkoznunk, ha a nemzetiségieszme értelméről és magyarázatairól szóló, egyébkénttudós előadásokból, ez években, kimaradt Széchenyi,1a szerzők végigtárgyalják a magyar nemzeti eszme ésmegoldásainak történetét, anélkül, hogy Széchenyi né-zeteire egy pillanatra is gondolnának: az ő nemzetkon-cepciója annyira távol áll korunk gyermekeitől, — nem„korszerű“ többé számukra.

Érthető tehát, ha további előadásunkban kevesetfogunk beszélhetni Széchenyi követéséről, s annál töb-bet az eszméivel ellenkező jelenségekről.

1 Pl. Asztalos Miklós: A korszerű nemzeti eszme, 1933.

II. A NEOBAROKK TÁRSADALOM

A háborút követő belső országégés, a forradalmakpiszkos-rőt lángja mellett világosan fel lehetett ismernia magyar társadalom szervezeti betegségeit s azt azutat is, melyen ezek gyógyíthatók. Állami rendünk fel-bomlásával nem volt többé erő, mely a társadalom bom-ladozását megakadályozhatta volna. A nemzeti társa-dalomnak egyáltalában nem voltak szerves, összetartóerői s ami a kiegyezési korban mégis ilyen erők létéremutatott, az a valóságban az államnak külsőleg ható,mechanikusan összetartó, egybekényszerítő hatalmavolt. Abban a pillanatban, amikor ez az állam a TiszaIstván kormányát követő kísérletezések során hatalmikifejtésében meggyengült, megmutatkoztak a társa-dalmi bomlás jelei is, melyek azután a Károlyi-kormányvétkes tehetetlensége következtében teljessé válván, azatomjaira széthullott társadalmat kiszolgáltatták min-den elszánt kalandor vagy akár bűnöző uralmának.Az egész szégyenletes folyamat annyira a felszínen,mindenki szeme láttára folyt le, hogy a forradalmakután a társadalom szerves felépítése, a magukra hagyottemberatomok millióinak a nemzeti cél érdekében valóösszevonása látszott legsürgősebb feladatnak.

Ezek a sorok nem szándékoznak a trianoni évekpolitikai és társadalmi történetét nyújtani, s ezért mégcsak rámutatni sem akarnak arra az igen nagy társa-dalmi tevékenységre, mely a nemzet egységesítésénektöbbé-kevésbbé kimondott céljával pártok, társaságok,szövetkezések, osztályképviseletek alapításában jelent-kezett. Ha talán homályosan vagy ösztönösen is, széles

408

körökben mégis ott volt ez években annak tudata, hogytársadalmi összefogásunkban el kell hagyni az addigiszűk, középosztályos felfogást, szélesebb rétegeket kellbekapcsolni a nemzeti életbe, ami csak demokratikusmódszerekkel lesz lehetséges. Jellemző erre a gondol-kodásra, hogy a keresztény egység egyik önzetlen hir-detője, Ernszt Sándor, a keresztény demokrácia érdé-kében alapított folyóiratot.

Viszonyok voltak-e rosszak, vagy emberek voltak-egyengék, nem keressük, amikor megállapítjuk, hogy eza keresztény, tehát organikus, szervesen építeni törekvődemokratikus áramlat nem tudott magának szélesebbköröket hódítani, sem a felemelendő néposztályokban,sem a vezető intelligenciában. A nagy szervezkedés,párt? és társaságalapítás eredménye sem volt valami-féle szélesebb nemzeti egység kialakulása, hanem éppellenkezőleg, a szétszakadozottság, a bomlás szinte in-tézményes állandósítása. Az új szervezetek hangzatosjelszavak alatt, a régimódi retorika alkalmazásával,nemzeti szempontból többnyire csak formalisztikuséletet éltek, igazi működésük a szabadkőműves-mozga-lomtól eltanult öntámogatásban állott s egészben vévea hatvanhetes korszakból megmaradt klikkek melléújabb színezetű kisebb csoportoknak valóságos szövésvényét állították, melyben csakhamar felvirágzott alétért való küzdelem is, akárcsak egy pohár vízben aláthatatlan kis élőlények elkeseredett önfenntartásiharca. Sok, igen sok jóakarat, őszinte nemzeti érzelemfolyt szét ilymódon évek során át aránylag kevés, anapi életen túl nem haladó sikerrel.

Kétségtelenül döntő hatása volt erre a szomorúeredményre annak, hogy a mozgalmak alapítói szintekivétel nélkül a harmadik nemzedék tagjai voltak, akiknemzetről és államról táplált formalisztikus nézeteiketakkor sem tudták levetkőzni, amikor pedig a forradal-mak reakciójaként antiliberális frazeológiát erőltettekmagukra. Ezt a frazeológiát utóbb már kitűnően meg-tanulták és alkalmazták, de a lényegben mindenkor azelőző korszak emberei maradtak, távol minden széche-

409

nyies gondolattól, minden lelki katarzistól, a nemzetiretorika belső, lelki legyőzésétől. Ellenkezőleg, a har-madik nemzedék üres liberális retorikája nemhogymegszűnt volna, egyszerűen irányt változtatva, dia-metrálisan antiliberálissá válva tovább uralkodott a lel-kéken. Trianon után éppúgy a Szó részesült széles kö-rök tiszteletében, mint akár Trianon előtt.

Az emberek gyöngesége és öröklött szokásai mel-lett a viszonyok is közrejátszottak e folyamat kialaku-lásában. A forradalmak sok szép jelszót lefoglaltak ma-guknak, azokat lelkiismeretlenül elhasználták, értékükettönkretették s mikor utánuk az állami és társadalmirend újra szilárdulni kezdett, a nemzeti életre oly fon-tos fogalmak, mint: nép, demokrácia, munkásság, szo-ciális gondolkodás, szocializmus, állottak itt a forradal-mak bűneitől súlyosan megterhelve. Népköztársaság ésdemokrácia emlegetésével a Károlyi-féle októbristákutáltatták meg az intelligenciával is a demokratikus be-rendezéseket, s mi még nagyobb baj, a demokratikusgondolkodást; a szociáldemokráciának októberi túl-hatalma, majd szégyenletes szövetkezése a kommuniz-mussal hosszú időre népszerűtlenné tette a szociálisgondolatnak épp a munkásságra való alkalmazását.A magyar munkásság többnyire idegen származású ve-zetőinek hatalmi őrületét szenvedte még akkor is, ami-kor a forradalmak elmúltával a nemzeti társadalomminden munkásmegmozdulást, sőt akárhányszor tisztanemzeti szociális eszméket is hajlandó volt kommuniz-musnak bélyegezve magától elutasítani.

Mindez megérteti, hogy sem a társadalmi tagozó-dás, sem pedig a társadalmi gondolkodás nem igen vál-toztak, s minden maradt e téren úgy, amint azt mára harmadik nemzedék idején megszokták az emberek.Középosztálybeli intelligenciánk legföljebb ha múló ki-vánságokkal vagy formalisztikus beszédekben közeié-dett az alatta álló néposztályokhoz és sem a paraszt-ság, sem az ipari munkásság nemzeti öntudatosításademokrácia útján nem haladt előre lényegesebben.A társadalom tovább élte csoportokra bomlott életét,s borzongva a kommunista forradalmi kor emlékeitől,

410

mindennemű demokratikus fejlődéstől ösztönösen el-zárkózott.

Néhány év távlatából visszatekintve, nem tarthat-juk véletlen dolognak, hogy Trianon után nagy szám-mai előállt középületeink a barokk stílus jegyeit hor-dozzák magukon. Tőlünk nyugatra a világháború húztameg azt a vonalat, melyen innen a modern emberekés nemzetek nem hajlandók többé építkezéseikben ide-gen, régmúlt korszakok mintáit másolni, mivel rájöttekvégre, hogy szellemük gyökeresen más, mint a barokk,renaissance, gótikus, román embereké, akik azért szül-tek nagy művészi alkotásokat, mert saját lelküket akar-ták azokban kifejezésre juttatni. A barokk művészetnem gótikus formákat használt, hanem a barokkot,mert ez fejezte ki az ő akkor modern lelkiségét. Egye-dül a dekadens XIX. század kezdte meg régi kultúrákszolgai utánzását, és hozta divatba a neoromán, neogót,neorenaissance, neomór építészetet, melyekhez semmilelki kapcsolata nem volt. A harmadik nemzedéknekTrianon után uralomra jutott korosztálya már maga-val hozta a másolás és utánzás e megrögzött szokását,de a minta kiválasztásában mégis keble szózatát kö-vette: Trianon neobarokk építészetének a társadalomneobarokk gondolkodásmódja felelt meg.

A neobarokk lényegesen eltér a XVIII. századimagyar barokktól, ami természetes is, hiszen attól gyö-kérésen különböző alapokon jött létre. Az új képződ-menyben van valami ressentiment-féle, mely a fórra-dalmak népbarát frazeológiája reakciójaként fordul ela szegény embertől, s még ha számára akar is alkotni,akkor is a barokk úri, nagyúri formáiban teszi azt.Belekapcsolódik az új gondolkodásba egyrészt a har-madik nemzedék dzsentri-úri életformája, másrészt azúj keresztény-nemzeti mozgalomnak egyes sokat emle-getett alapelvei, köztük az úgynevezett tekintélytiszte-let. Az „úri“ gondolkodásnak nemzeti mintakép ma-gaslatára emelésével már a harmadik nemzedéknél ta-Iálkoztunk, épp amikor ez a gondolkodás, ritka kivéte-lektől eltekintve, a korlátozódás, elsatnyulás, összeszá-radás útján volt, melyen többé fel nem lehetett tartóz-

411

tatni. A vidéki nemesség, nagy többségében elszakadvaa földtől, csak külsőségeiben tudta magát a többi tár-sadalmi osztálytól megkülönböztető, magasabb szín-vonalon tartani; haza és nemzet fogalmaival éppolyállandó, de inkább külsőleges kapcsolatban volt, és ér-dekükben éppoly kevés áldozatot hozott, akárcsak ama vagy tegnap megmagyarosodott zsidó vagy németpolgári osztály tagjainak többsége. Az osztályöntudatigazolására alkalmas lelki tulajdonságok lehulltával —melyek pedig oly nagyra emelték a múlt század négy-venes éveinek nemesi társadalmát — maga az osztály-öntudat is lesüllyedt egyszerű hatalmi instrumentummá.Az úgynevezett úri társadalom ilymódon inkább csakabban különbözött a többi osztálytól, hogy uralkodniakart és az uralom eszközeit lehetőleg csak olyanokkezére bízta rá, akik az ő osztályöntudatát örökölték,vagy pedig sikerrel magukévá tették. Igen sok esetbenez a kiválasztódás bizonyára nem szántszándékkal tör-tént, hanem ösztönösen és öntudatlanul, — mást szinteképtelen volt tenni az úri társadalom öntudatos tagja,annyira mélyen ült lelkében a társadalmi, osztályszoli-daritás elemezhetetlen érzése.

A vezető réteg, az intelligenciának hatalommal ésemberi méltóságot és életmódot biztosító jövedelem-mel ellátott része ilymódon aránylag szűk körből rekru-tálódott, szinte azt kell mondanunk, hogy talán mégszűkebb körből, mint a harmadik nemzedéknek a há-ború előtti virágzása korában. Akkor Magyarországnagy, kiterjedt területet foglalt magában, melynek né-pessége még a legmagasabb és legszűkebb társadalmirétegekben sem ismerte egymást úgy, mint ahogyanmost jóformán mindenki ismeri egymást. Régebben azerdélyi, dunántúli, felvidéki, bánsági úri társadalombólmégis csak lehetett valamikép tárgyilagos szelekciótalkotni az államigazgatás és kormányzás céljaira; maiszűk kis országunkban összezsúfolva él egymás nyakán,egymás hátán az „első és második társaság“, mindenkiismeri egymást, ami annyit jelent, hogy becsülnie, mi-nél magasabbra kell becsülnie egymást, mindenki ro-kona a másiknak, minek következtében az atyafiságos

412

alapon való protekció válik a fontosabb, a döntő jelen-tőségü helyek betöltésének igazi kiválasztó elvévé. Na-gyón könnyű volna összehasonlításokat tennünk a há-ború előtti és utáni viszonyok közt e tekintetben: aháború előtt bizonyos családoknak csak egy-egy tagjakerült vezető állásba, a többi távolról, a vidéki birtok-ból vagy kishivatalnokságból nézte tisztelettel a családe díszét, — Trianon óta könnyű egész családi bokrokatlátnunk a társadalmi élet magaslatain, atyákat és fiú-kat, testvéreket és rokonokat, kik a kis országban, ke-vés megélhetési lehetőség között, érthető módon egy-másnak próbálnak biztosítani ilyen vagy olyan tűrhetőéletstandardot.

Nem kell külön említenünk, hogy az így egymássalösszekovácsolt úri társadalom származásilag csak kismértékben függ össze a XIX. század vidéki nemessé-gével, azzal a dzsentrivel, mely tudvalevőleg a vár--megyei gazdag középbirtokosság, a bene possessionatiköréből alakult ki. Az igazi dzsentri-családok virágzá-suk korában, 48 előtt, egy-egy vármegyében szinteujjainkon voltak elszámolhatók, s mind összevéve isalig tettek ki az országban néhány ezerét. A másodikés harmadik nemzedék vizsgálatánál láttuk, miként gya-rapodott ez a réteg a bocskoros kis nemesség tagjai-ból, s ma már odajutottak a dolgok, hogy a dzsentrieredeti fogalma teljességgel elhomályosult, s az ural-kodó masszában régi előkelő birtokos családok, megparaszti gazdálkodást folytató egytelkes nemesek, kom-posszesszorok és mondjuk, mezővárosi csizmadia-ne-mesék utódai egész a felismerhetetlenségig összehaso-nultak és egybevegyültek. Az a kevés dzsentri-vér,mely ebben a társadalmi osztályban még egyenes le-származója a 40-es évek nagy nemzedékének, rég le-mondott ezen családi hagyományainak újabb és újabbátéléséről, szerényen beilleszkedve az uralkodó osz-tályba, melynek többsége távol áll a dzsentri nagy tra-dícióitól. Így érthető, hogy a dzsentri szó maga is kezdTrianon óta kiveszni a használatból — inkább csaka dzsentriellenesek ajkán maradt meg, némi kellemet-len, gúnyos mellékízzel, s helyét az „úri“ társaság vagy

414

hasonló kifejezések foglalták el, de így érthető egy-úttal az is, hogy az igazi dzsentri teljes majorizálásá-val az „első nemzedék“ művelt hazafias hagyományaiis mindinkább kivesztek, s az egész társadalmi osztályszínvonalát jellemzi a Trianon utáni magyar társada-lom finom megfigyelője, Weis István, a vidéki veze-tőkről szólván: „A vezető réteg túlnyomó többségeszellemi életet alig él. Idejüket és erejüket leköti areprezentálás, a hatalom birtokáért és megtartásáértfolytatott harc számtalan változata, vagy az az öröm,mellyel előnyös helyzetüket élvezik. Nagy ebédek, va-csorák sorozata foglalja le nemcsak az egész évet: avendég olyan felszolgálást és ételeket kap, amelyekhezkülföldön csak főúri házaknál jut, noha meg kell figyelinie azt is, hogy ebben a különben előkelően gondol-kozó körben is nagyon erős az egymásra licitálás haj-láma. Irodalom és művészet iránt kevés az érzék éskicsi az áldozatkészség.1

Ha „eszmei javak szolgálatát“2 nem kereshetjük ise rétegben, annál inkább feltűnik az egész neobarokkismertető jeleként a régi, 48 előtti nemességhez valókülsőleges csatlakozás vágya. Bár a városi megmagya-rosodott német és tót polgárság, gyakran zsidó elemek-kel vegyítve, már a harmadik nemzedékben is szinteelérte a nemesi — közép- és kisnemesi — származá-súak arányszámát, s így tulaj donképen az egész osz-tály számára megvolt a lehetősége annak, hogy a tar-talmatlanná vált, belsőleg üres nemesi helyett polgáriéletformát öltsön magára, s bár Trianon óta az újon-nan csatlakozó nem-nemesi: polgári és paraszti elemekkétségtelenül kisebbségbe szorították a másik, nemesifélt: mégis győzött a tradíció, melynek értelmében azújonnan feltörekvő elemek mindenképen megpróbáljáka régi nemesi formák felvételét. Ennek sokféle lehető-sége van, nem utolsó a név vagy előnév felvétele vagymegváltoztatása, nemesi névvé vagy pedig olyanfélévé,

1 Weis István, A mai magyar társadalom, Magy. Szemle Tár-saság, 1930, 57. 1.

2 U. ott.

414

aminek legalább-nemesi hangzása van. Igaz, a régi, tör-téneti nemesi nevek védelmére hivatott Országos Levél-tár Trianon óta is megtette a magáét ez irányban, denem akadályozhatta, hogy a közigazgatás retortáibólmégis sokan készen kapták régies új nevüket, vagylegalább is lehetővé vált számukra kettős név viselése,amiből aztán logikusan következett, hogy bizonyos időelteltével a polgári név elmaradt és végül is egyedül anemesi vagy pseudo-nemesi név használata állandósult.Itt azután közrejátszott az utóbb kifejlődött névmagya-rosítási gyakorlat is, mely a „védett nevek“ körét túlkésőn és túlkicsiny körben szabván meg, tárt ajtót nyi-tott minden mimikrinek, mellyel polgári származásúakegy már nem is létező nemesi osztály társadalmi elő-jogait vagy előítéleteit birtokolják akár öntudatlanul.Az egész jelenség szomorúan jellemzi történeti osztá-lyunk önlemondását, mellyel nyugodtan nézi végig aző saját tekintélyét, s ősei tiszteletét megsemmisítő mas-karát, amikor ma már ott vagyunk, hogy akinek nin-csen jó adag és igen erős históriai műveltsége, az bi-zony képtelen megkülönböztetni a sok nemesi elő- ésduplanév között, melyiknek viselője igazi leszármazójaa régi magyar nemességnek, vagy pedig csak tegnapóta elmagyarosodott idegen származású. De ha sajnál-kőznünk kell ezen még tiltakozásra is képtelen dzsentri-maradványokon, épp annyira sajnálatosnak kell tárta-nunk, hogy polgári és paraszti osztályaink e felemel-kedő tagjai a társadalmi emelkedés csábításainak en-gedve, becsületes családi tradícióikról mondanak le,amikor pedig az új név alatt, az új társadalmi környe-zetben újabb szellemi javakat alig kapnak a családimúltról való nyilvános lemondás fejében. Hogy az ilymimikrinek indító oka a társadalmi érvényesülés, apályafutás megkönnyítése, a gyermekek útjának oko-san előrelátó egyengetése, erről nem kell külön szóla-nunk, a példák itt vannak előttünk, a mindennapiéletben.

A szelekciónak ilyen elvei és gyakorlata mellettnem kell csodálkoznunk, hogy vezető rétegeink többé-kevésbbé képteleneknek bizonyulnak azon intenzív

415

nemzeti munka végzésére, melyet pedig a Trianon ha-tárai közt maradt nyolcmillió magyar számára valaki-nek el kell végeznie. Kivételek mindenkor, sőt nagyszámmal is lehetnek, de amikor egy átlagember szá-mára a felemelkedés útjához saját polgári vagy parasztiegyéniségéről, családi hagyományairól lemondás ajánl-kőzik, helyesebben: ezen az úton lehetséges a könnyűés sikeres emelkedés: akkor az ilyen múltjukhoz nemragaszkodó elemekből alakult vezető réteg tulajdon-képen a folytonos változás, új és új alakulás bizonyta-lanságában tántorog és aligha alkalmas azon reform-munka elvégzésére, mely az ősi értékekből indul ki éskonzervatív, szerves átalakulásra törekszik.

Tántorog, de mégis itt áll és vezet, még akkor is,ha hibákat halmoz egymásra és ha késedelmességévela nemzet életére döntő akciókat mulaszt is el. Hatalmiállása biztosított, miután a törekvő elemek nagy részétmagába illesztette s miután a fiatalság soraiból alig,vagy nagyon kevéssé, utólag kap kiegészítést. Az a jó-zan gondolkodásmód, mely a társadalmi felemelkedé-sért sok mindenre hajlandó, bizonyára nem sajátja azifjúságnak s még a „modern“ ifjúság erősen raciona-lisztikus soraiban is a többség képtelen ilyen gyors át-alakulásra. Az ily szempontból romlatlan, vagy, mond-juk, fegyelmezetlen, ön javára még fel nem ébredt ifjú-ság erős betódulása a vezető rétegbe, kétségtelenülnagy változást hozna annak mind összetételében, mindpedig nézeteiben. De itt van az, amit a szellemi pályáktúlzsúfoltságának nevezünk s ami a Trianon óta kifej-lődött szelekciónak egyik segítő eleme, anélkül, hogyez a tény bárhol is tudatosan felismertetnék. Az utóbbiévtized fiatalsága alig képes állásokba jutni s aki mégisbejut, az ezt inkább családi összeköttetéseinek köszön-heti, tehát nála előre is megvan a garancia a fiatalosgondolkodástól eltávozásra, — vagy pedig ha máshon-nan emelkedik fel, ezt már többnyire az uralkodó gon-dolkodáshoz való csatlakozásnak, megbízható „exte-riőrjenek“ és nem kevésbbé megbízható lelkiségénekköszöni. A kormányzás és közigazgatás kapui előtt ottácsorognak ezek az ifjak éveken át s unalmukban ma-

416

guk is politikát, államot, hasonló komoly dolgokat ját-szanak, egyesületekben vagy csak olyanfélékben; amozgalomban, a nézetek súrlódásában előbb-utóbbmegmutatkoznak a konzervatív vagy mozgékonyabb,radikális lelki alkatok, minek következtében a vezetőréteg könnyen emelhet saját soraiba egy-egy ily „kon-zervatív“ fiatalt, aki talán korábban, ártatlan gyermek-ségében radikális újítónak mutatkozott — de ezzel mégidejében felhagyott.

A szelekció ily megoldásán kívül a tekintély elveaz, ami e neobarokk társadalom állandóságát biztosítja.

A XVIII. század barokk társadalmának csakugyanéletadó elve volt a Tekintély. Egész országrészek néz-tek tisztelettel és hódolattal egy-egy nagybirtokos,ország zászlósa, egy-egy főpap felé, akik egész városo-kat építettek újjá, százezreket fordítottak olyanra, amitma közmunkának neveznénk, mesteremberek, polgá-rok, művészek tömegeinek adtak kenyeret, iskolai, kór-házi alapítványokkal ifjúságot, betegeket tápláltak, tíz-és százszámra alapították birtokaikon falvaikat, me-lyékben jobbágyok százait és ezreit juttatták az akkoriviszonyok közt emberi életmódhoz. Természetes, hogyilyen urakhoz hozzászegődött a Tekintély s ennek mégkülsőségeit, a névnapi köszöntőket, az ünnepi verseze-tekét sem utasíthatták el, melyekkel egy egész ország-rész mutatta ki ragaszkodását hozzájuk, a jóltevőkhöz.De nemcsak az anyagiakban erőseknek volt tekinté-lyuk: kétszáz évvel ezelőtt a pozsonyi luteránus tanár,Bél Mátyás egyik nagy munkájában saját képmásátadja, amint barokk oszlopok alatt, széles drapériákközt ülve kitekint a királyi Pozsonyra és írja munka-ját. ő is joggal burkolódzott a Tekintély palástjába,mert tudománya felemelte az ország barokk vezetőiközé, s ezt elsősorban királyának, III. Károlynak feléjefordult kegyéből tudhatta meg.

Hol vannak ma azok, akiknek közéleti tógájáhozily természetesen szegődik hozzá a Tekintély?! Bizo-nyara vannak ma is nagy egyházfők, akik jövedelmei-ket egészben egyházi szükségletek kielégítésére, vagytemplom- és iskola- és plébániaépítkezésekre fordítják

417

s akiket ezért a régi barokk korszakra emlékeztetőtisztelet természet szerint vesz körül. De világi köz-életünkhöz fordulva, kétségtelen, hogy manapság a dol-gok egész berendezése más és az új berendezésben arégimódi Tekintély alig jár ki többé valakinek. Nagy-uraink vannak, de ezeknek viszonyai megváltoztak, segyik se épít mások számára városokat, egyik se tele-pít falvakat, egyik se tartja el udvarában magyarokszázait, sőt ellenkezőleg, még a múlt századhoz képestis leszállítja háztartási alkalmazottainak számát. S azilyen nagyúr jönne leginkább zavarba, ha Tekintélyéinek tisztelői barokkos versezetekkel rohannák megnevenapján.

Kié tehát a tekintély, ha a barokk kor elmúltávalnincs többé barokk életformájú nagyúr, akit árnyék-ként kísérhetne?

Nem kell tartanunk, neobarokk társadalmunk nemjön zavarba, s a tekintélytiszteletet eléggé kiadósangyakorolja. Miután az oktobrizmus és bolsevizmusminden korábbi tekintélyt lerombolt, a tekintély fogai-mát a reájuk következő első keresztény évek hoztákvissza, hozzákötve nemcsak az állami rend képviseleté-hez, hanem veszedelmesen egyszerűsítő módon mindenpolitikai és kulturális kiemelkedéshez, sőt ezeknek min-den, a nagyságtól mégoly távoli látszatához is. Ennekfolytán tekintélye van annak, akinek hangja és állásavan, ami helyes és legalább is az esetek többségébenbiztos szelekció esetén rendben is lett volna, azonbana szelekciónak fentrajzolt módja mellett inkább a te-kintély elvének leszállításához vezetett. Miután a dol-gok természete szerint állás és méltóság igen sokfélevan, így a tekintélyeknek is valóságos bonyolult rend-szere fejlődött ki, melyben a tekintélytisztelő a legjobbakarattal is alig tudta magát többé kiismerni. Egy-szerűbb lelkek, amilyenek az élniakaró tömegek, úgysegítettek magukon, hogy válogatás nélkül megadtákminden Tekintélynek azt, amit ez magáénak vélt. Ésmegindult a neobarokkra annyira jellemző személyestiszteletadások végtelen sorozata, melyek külsőleg két-ségtelenül jól utánozták a XVIII. század barokk jelen-

418

ségeit, azzal a két különbséggel, hogy a Tekintély vise-lőjéből hiányzott a barokk nagyság, s a Tekintély hó-dolója legtöbbnyire nélkülözte belsejében a hódolattárgyát illető tiszteletet. Ebben a furcsa korban telivérnyárspolgárok állták derekasan az ünneplés lázát, mely-hez különben meglepő gyorsan hozzászoktak és utóbbmár senki sem csodálkozott azon, ha valaki a sajátarcképének vagy szobrának leleplezésére megjelenve,minden géné nélkül szemébe nézett az ünnepi szóno-koknak, s azután némileg elérzékenyülten, saját szob-rára támaszkodva mondott köszönetet a hazafias un-népiesért. Ezek voltak az idők, mikor a tekintélytisztelőpolgár minden másodnap szaladhatott névünnephezgratulálni, s mikor ez a szép vallásos-családi nap neo-barokk palástba burkolózva a politikának, társadalom-nak s más nevezetes dolgoknak csomópontja lett.Abban persze, hogy a fejlődés ilyen irányt vett, nagyrésze van a trianoni ország szűk térségének és e térenösszezsúfolt intelligencia mindent átfogó családias kap-csolatainak.

E tekintélytisztelet több szembeszökő jelenségéről,minő a napilapokban is közölt „előkelő“ gyermekekképei, a címkórság, a méltóságos és kegyelmes címekbeteges kívánása és ezzel tökéletes lejáratása — koldu-sok ma minden „úriembert“ méltóságosnak titulálnak,mintha csak spanyol koldusok volnának — ezek tulaj-donképen külsőségek, melyek az anyagiakban folyvástlejjebb szállított középosztályt gyermekes módon akar-ják megnyugtatni s kielégíteni. Sokkal fontosabb anemzeti élet szempontjából az a körülmény, hogy aTekintély hódolatba burkolózván és egyszerre igen soktekintély lévén — minden két-három négyzetméterrejut egy —, az igazmondás, az őszinteség nyílt szavakezdett kimenni a divatból s helyét látszólag hódolatés tisztelet elfogódottsága, valóban alakoskodó sutto-gása foglalta el.

Vannak, akik mai helyzetünket félreismerve, azthiszik, hogy a Monarchia szétbomlása óta függetlennévált országunkban szabad véleménynyilvánítás, bátorszókimondás került uralomra, melyeket korábban a

419

Habsburgoknak hódoló aulikus szellem elnyomott.Ezek persze nem látják, hogy fejlődésünk hordozójamég mindig a harmadik nemzedék lévén, annak szelle-métől még mindig nem tudtunk gyökeresen elszakadni,s egyes jelenségeink alig egyebek, mint a régi irányok-nak a súlyos viszonyok hatása alatt torz továbbfej lő-dései. Az a folytonos hódolat, mely a valóságban ellen-séges, legfeljebb közömbös érzelmeket takar, az azállandó egy véleményen létei, mely gyakran kimondaninem merészelt súlyos kritikák álarca, az a tartós ésalig legyőzhető félelem, mely a társadalmi érvényesü-lés érdekében már az őszinteség árnyékától is vissza-rezzen, mindezek nem voltak, vagy legfeljebb egyes,szűk körökben éltek Trianon előtt, hogy azóta a neo-barokk szellemmel kapcsolatban éppen azon vezetőosztályainkat hódítsák meg, melyeknek kritikára ésönkritikára egyaránt legnagyobb szükségük volna. Tár-sasági érintkezésből és publicisztikából nemcsak a kri-tika hangja tűnt el, hanem a szellem minden függetlennebb játéka is illetlenségnek számított a neobarokkjólneveltségben, minek következtében humor és iróniais száműzettek irodalmunkból. Annyira, hogy manap-ság például Gyulai Pál vagy Riedl Frigyes ironikusmegjegyzései esetleg sajtóbírósági üldözés tárgyát ké-peznék — nem is szólva egy Swiftről vagy akár Che-stertonról, akinek sorsa csak társadalmi kerékbetöréslehetne —, ami persze nem azt jelenti, mintha valóság-ban mindenki egy nézeten volna, hanem csak azt, hogya neobarokk közvélemény irtózva utasítja el magátóla könnyed tagadás vagy kritika gesztusát, s ehelyettkomoly fejbólintást vagy tisztelettudó meghajlást tartkötelezőnek mindenki számára, aki érvényesülni akar,a Tekintélyek bálványai előtt. Ugyancsak a neobarokktermészetéből érthető, ha mindez a jólneveltség végülis csak külsőségnek minősül, s az emberek belsejükbentávolabb állnak a Tekintély tiszteletétől, mint bármi-kor előbb. A kritikai szellem e háttérbeszorítása azutánmegbosszulja magát abban, hogy a neobarokk közéletihódoló ja magánéletében gonoszszájú, gyilkos viccekkelüldözi hódolatának tárgyát: személyek és szituációk

420

kigúnyolása a részben bécsi, részben általában nagy-városi zsidó szóviccek segítségével ennek e nepbarokkszellemnek állandó kísérője.

Az ellentmondást nem tűrő, közhelyeslést kívánófolytonos tömjénezés egészen formalisztikus jelensé-geket hozott létre, melyek között azok az öregek érzikmagukat legjobban, akik hatalmi törekvéseikről nemtudnak lemondani, de viszont nyilt kritikát tűrni nemelég türelmesek, minélfogva nagy oszlopai a tekintély-fenntartó neobarokk szellemnek. Közéletünk ez irá-nyara jellemző, hogy vezető helyeken az idők teljéigszívesen megtartja az öregeket, velük szemben semmi-nemű korhatárrendelkezést nem mer végrehajtani, bár-mennyire meg van is győződve erélyesebb rendszabályszükségességéről. Az az ellentét, melyet a tekintélykülsőleges tisztelete és a vele szemben belsőleg érvé-nyesülő titkos türelmetlenség közt állapítottunk meg,a neobarokk öregjeivel szemben is gyakorta érvénye-sül. Gerontarchia, amiről türelmetlenebb szellemek pa-naszkodnak, a valóságban nincsen, mert ezek az öre-gek is csak formalisztikusan uralkodnak, legfeljebbfiatalabb erők érvényesülését akadályozzák, mely erő-ket a neobarokk szellem az Öregek nélkül sem volnahajlandó hatalomhoz juttatni. Az öregek legfeljebbmegbízható végrehajtói a neobarokknak, melybe ré-gebbi korból megmaradt műveltségükkel itt-ott mégnémi formális értékeket is hoznak.

Az egész neobarokk gondolkodás mindenre inkábbképes, semhogy megindult folyamatokat erélyes ma-rokkal megállásra kényszerítene vagy pedig, hogy anemzeti evolúciót veszélyeztető bajoknál mély vágás-sal, operációval hozzon létre nyugalmi állapotot. A Szé-chenyiíféle reform-konzervativizmusból a reform szótkiejtette szótárából, s mivel az, amit a neobarokk min-denképen konzerválni akart, a harmadik nemzedékbeteg öröksége volt, innen az a krízises helyzet, mely-ben a neobarokk minden jóakarata ellenére van államiés társadalmi életünk. Gyökeres változtatások meg-tételére alkalmas időket szalasztottunk el, s ma elénktornyosulnak súlyos problémák, melyek Trianon óta

421

folyvást bonyolultabbá váltak s melyek megoldásátmégis magunkra kell vállalnunk, ha nemzeti autarchián-kat minden téren fenn akarjuk tartani.

A következőkben egy pillantást kell vetnünk akrízispontokra, melyek alapjában véve antinómiáknak,feszültségeknek csomópontjai.

III. F E S Z Ü L T S É G E K

Trianon óta a Nemzeti Egység az, melynek szükséges-ségéről talán legtöbbet és legőszintébben szokás be-szelni, őszintén, — mert bizonyos, hogy a nemzeti gon-dolkodás egységére nagy szükség van, amikor az újnacionalizmus mindenütt nyáj ként egybetereli a nem-zettagokat s belőlük erőszakkal is egységes nemzet-testet ver össze. Szomszédságunkban mindenütt egyse-ges nemzeti akaratok emelkednek fel előttünk fénye-getőleg, — lehetetlenség tehát továbbra is egység nél-kül maradnunk, ez lassankint közvéleménnyé válik,mellyel szemben különvélemény tényleg helytelen ésoktalan dolog volna.

A Nemzeti Egység azonban csak akkor valósulhatmeg, ha eloszlanak azon antinómiák, melyek jelenlegember és ember közt érzelmi, anyagi, akaratbeli kü-lönbségeket tartanak fenn. A Nemzeti Egység meg-valósításának feladata túlmegy bármily széleskörű poli-tikai akción, s nem kevesebbet foglal magában, mintszellemi, gazdasági és társadalmi életünknek sok tekin-tétben gyökeres reformját.

Mert csakis ily reform segítségével lehet megszün-tetni a következő ellentétpárokat: nagybirtokos —mezőgazdasági munkás; katholikus — protestáns; zsidó-ság — magyarság; öregek — állástalan fiatalok; tria-nőni magyarság — leszakadt magyarság.

Ez öt antinómiának mindegyike sürgősen követelia megoldást akkor, ha nemzetünk számára nem fórra-dalmi katasztrófákat, hanem nyugodt evolúciót ésNemzeti Egységet óhajtunk.

423

1. A föld kérdése.

Mikor 1920 augusztus 18-án Nagyatádi Szabó Istiván, a gróf Teleki Pál-kormány kisgazda-földmívelés-ügyi minisztere beterjesztette törvényjavaslatát „a föld-birtok helyes megoszlásáról“, akkor már a forradalmakhatása alatt maguk a nagybirtokosok is meg voltakgyőződve arról, hogy a föld nálunk tényleg helytelen,egészségtelen módon van megosztva. A történelmiMagyarország 49 millió katasztrális holdnyi területéből(Horvát-Szlavonországot nem számítva) 22.47 millióhold volt 100 holdon aluli kisbirtok és 26.58 millió ennélnagyobb közép- és nagybirtok. Ez a 45.8%-nyi kisbirto-kosság és 54.2%-nyi középi és nagybirtokosság arány-száma Trianon következtében még inkább megromlott:a csonkaország 16.15 millió holdnyi földjéből csak 7.14millió, 44.02% esett a kisbirtokra, a nagyobbakra pedig9.01 millió hold, az egésznek 55.8%-a. Hogy ez így nemmaradhat tovább, azt mindenki elismerte, látva a bol-sevizmus alatt a magyar falusi nép imponáló magatar-tását, mely egyedül akadályozta meg, hogy a bolsevistaforradalom a magyar földet is meghódítsa. Az ellen-forradalmi publicisztikának gyorsan elhangzott kiál-tása: Vissza a magyar röghöz, általánossá tette a ki-vánságot a magyar paraszt életviszonyainak emelésére,s a földreformot kívánó mozgalom élére már 1919 no-vember havában a somogyvármegyei nagybirtokosságállott, mely gróf Somssich László elnöklete alatt ki-mondotta, hogy az idő szelleméhez híven, szükséges-nek látja a föld arányosabb szétosztását célzó föld-birtokreformot.1

Tudjuk, hogy a nemzetgyűlés mind a földbirtok-reformra, mind a házhelyekre és kis bérletekre vonat-kozó javaslatokat törvényerőre emelte, hasonlóképena Horthy Miklós kormányzótól megfogalmazott VitéziSzék gondolatát, mely végrehajtásában eddig mintegy60.000 holdat adott 90%-ban legénységi állományú vité-

1 Bodrogközy Zoltán, A magyar agrármozgalmak története,1929, 259—271. 1.

424

zeknek, mégpedig kötött kisbirtok, majorátus gyanánt,ezzel legelőször valósítván meg Széchenyi Istvánnakszáz esztendőn át semmibe vett kezdeményét. Annyibizonyos, hogy a földreform megvalósításán államihatóságok és magánosok nagy jóakarata működöttközre éveken át — a földreform pénzügyi biztosításáraBethlen István grófnak sikerült 1928-ban a gyufamono-póliumra hosszúlejáratú kölcsönt felvenni s ha az ered-meny ma, tíz esztendő és egy eddig példátlan agrár-krízis távlatán át mégsem kielégítő, ezért sem szemé-lyek, sem pártok nem vonhatók felelősségre. Legfeljebbaz a neobarokk közszellem, mely a parasztvédelmetsikerrel frázissá formalizálta, s mely a dolgoknak gyö-keréig hatolni ezen a téren sem volt képes. Ne feledjükel, hogy politikusok és államférfiak egyformán függve-nyei egy-egy adott szociológiai helyzetnek, s ez aszociológiai helyzet, az első évek fellángolása után,semmikép sem kedvezett annak, hogy Nagyatádi Szabójavaslata csak kezdete, nem pedig egyúttal befejezőjeis legyen a földbirtok helyesebb megoszlásának.

Az 1930. évi statisztikai adatgyűjtés szerint az1925—30 közt lefolyt földreform tényleg nagyban meg-szaporította a kisbirtokosok számát és földterületüket.Egy holdig terjedő gazdaság volt 1925-ben 281.499,1930íban már 551.714, a kétholdasok száma megnőtt184.605-ről 277.391-re, a háromholdasoké 117.702-01148.601-re. Az új rendezés következtében egy holdonaluli birtokos kezében már nem 163.000 hold, hanem286.000 hold föld van, az összes, területnek nem 1.1,hanem l.8%-a. A változás főként az alacsony kategó-riákban szemlélhető: a kétholdas gazdaságok területeaz összterület 2.l%-áról 2.7-re, a háromholdasoké 2.l-ről2.4-re, az ötholdasoké (164.000 gazdaság) 3.8-ről 4.l-re,a tízholdasoké (200.000 gazdaság) 9.l-ről 9.2-re emel-kedett, viszont a magasabb kategóriájú kisgazdák számaés birtoka lényegesen alig változott, az 1971 kézbenlevő 500—1000 holdas birtokos az összterület 8.7%-árólcsak 8.6-re s az 1644 birtokos kezében levő ezer holdonfelüli nagybirtok az egész földterület 25.4%-ról csak23.7% -ra esett le s egyidejűleg, a hivatalos statisztika

425

szerint, 3,718.517 holdról lényegtelenül, de mégis emel-kedett 3,778.567 holdra. Nagyobb eredményt mutat astatisztika a szántóföldeket illetőleg, ahol a nagybirtokrészesedése 17.5%-ról 14.8-re hullott le; az ország9,700.000 holdnyi szántójából 1,434.000 hold van azezerholdasnál nagyobb birtokosok kezén.

Ha mindehhez az adatok hivatalos feldolgozója azta tanulságot fűzi, hogy „hazánkban a gazdaságoknagyságmegoszlása nyugodtan mondható egészségesnekés az eltelt öt év adataiból bátran következtethetjük,hogy a további fejlődés bírói beavatkozás nélkül ishasonló egészséges mederben fog lefolyni“,1 ehhez afelfogáshoz aligha csatlakozhatik az, aki a neobarokknézetektől elszakadva a magyar földbirtok megoszlása-nak problémáját a magyar faj jövője szempontjábóltekinti.

A továbbiakra is hozhatnánk statisztikákat, de aszemünk előtt álló valóság bizonyára erősebben tudhatni, mint ide- vagy odatologatható számoszlopok.A földreform dícséretreméltóan iparkodott a „nincste-leneket“ (Prohászka Ottokár gyakori kifejezése) ház-helyhez, kis udvarhoz juttatni, valamint részben 1—2hold terjedelmű földszalaghoz. Kérdés, hogy ez a jut-tatás elég lett volna-e a családok fenntartására akkor,ha nem következik be az agrártermékek világszertevégbement nagy áresése, melyért sem a földreformkezdeményezőjét, Nagyatádi Szabót, sem a végrehajtókormányokat józan ésszel nem lehet felelőssé tenni.Hogy ez a ház, udvar, földszalag megélhetést nyújtson,ahhoz legalább is oly nagymértékű intenziválása lettvolna szükséges a törpebirtoki termelésnek, amely azúj kisbirtokosok hosszadalmas kioktatása, fegyelme-zése, emellett árupiacok biztosítása nélkül lehetetlenvolt. Holott a földreform végrehajtásával párhuzamomsan folyt le Európa autarchikus őrülete következtébenmezőgazdasági piacaink elveszése, s egyúttal az elszegé-nyedéssel kapcsolatban belső fogyasztásunk visszafejlő-

1 Sajóhelyi István: Gazdaságaink nagyságmegoszlása 1930-ban,Magy. Statisztikai Szemle 1931, II. 668—670. 1.

426

dése. Tehát a viszonyok a földreform megalkotóitólfüggetlenül is úgy alakultak, hogy a reform hozadékaa juttatottaknak a kicsiny, gyakran egészségtelenülépült ház mellé sok gondot adott, biztos megélhetéstnem.

De a lefolyt földreform különben sem érinti azegész magyar parasztságot. 1920-ban volt 1,544.353 mező-gazdasági munkás, az össznépesség 19-3, az őstermelőlakosság 347%-a. Ezekből ugyan körülbelül 200.000 aföldreform folytán 1—2 holdas parcellához jutott, dea mai — és még sokáig tartó — mezőgazdasági válság-ban álig van biztosítottabb helyzetben, mint a többiagrármunkás. Pártpolitikai agitáció három-, négy-, sőtötmillióra is teszi azok számát, akiknek a magyar falu-ban nincs biztos megélhetésük, de a demagógiát eluta-sítva is, lehetetlen az agrárproletariátusnak megnőve-kedett nagy tömegei előtt fel nem vetni a magyar fajlétének vagy nemlétének problémáját.1

Annyi bizonyos, hogy a három holdon alulitörpebirtokosok — majdnem egymillió ember — azl,300.000-et kitevő szorosan vett agrármunkás, az évekóta munkanélküli kubikusok, a földreform és a kríziskövetkeztében elbocsátott mezőgazdasági cselédség kétés félmillió embert legalább is kitesz s ez a sok-sokember, országunk lakosságának majdnem egyharmadabiztos munka és jövedelem nélkül, alkalmi jótékony-sági akcióknak kitéve tengeti éhező és fázó, táplálóélelmet, melegséget és minden kultúrszükségletet nél-<»külöző életét. Életnívóját pontosan ismerjük és ha sta-tisztikai felvételek alapján készült adatokat olvasunktáplálkozásáról, ruházatáról, gyermekei neveléséről, ak-kor kifordul az ember szájából a falat és meleg szoba-ban is végigborzong hátán a hideg. Széchenyi Istvánszáz év előtt kilencmillió jobbágy sorsán háborgott ésállapítá meg, az „ember méltósága“ nevében is, hogy

1 Ezek és a következő adatok Kerék Mihály kutatásainak ered-menyei: Adatok a magyar mezőgazdasági munkáscsaládok meg'élhetési viszonyaihoz, Magyar Gazdák Szemléje 1933 és A magyarmezőgazdasági munkás táplálkozása, egészségügye, anyagi helyzete,Magyar Szemle 19. és 20. kötet.

427

ez a kilencmillió szegény ember „minden terhek tűre-delmes viselője s egyúttal a magyarság utolsó záloga,reménye, fenntartója“. Az „ember méltósága“ ma isvégveszélyben van, mint száz év előtt.

Ha mai helyzetünkben tekintetbe vesszük, hogynem-magyar kisebbségeink nagyrészt városi lakosokbólvagy tehetősebb gazdákból, nem pedig nincstelenekbőlállnak, tehát a majdnem hárommillió földmunkás szinteegészében a magyar faj leszármazottja, dunántúli éstiszai magyar.

ha tekintetbe vesszük, hogy a földmunkásokkalszemben középosztályunk az utolsó száz esztendőben,arisztokráciánk legalább kétszáz év óta erős idegenvérkeveredésen ment keresztül, s végül

ha hisszük, hogy e dunai—tiszai térségeken to-vábbra is egy különszínű, magyarszínű életnek és kuktúrának kell virulnia, legalább is addig, míg egész Európaönásta sírjába nem süllyed:

akkor el kell ismernünk, hogy a mezőgazdaságimunkásosztály megmentése, emberi méltóságba vissza-emelése nemcsak nagy, de talán egyetlen nagy nemzetifeladatunk.

Mellette nyugodtan félre lehetne állítani mindenmás feladatot, mert ha ez az egy sikerül, akkor mindentelértünk és újra életerős, egészséges, bátor és önállónemzetté lehetünk, melynek anyagi és lelki fegyverzete,egyaránt magától fog jönni, ha egyszer ez a széles, alsóréteg támaszává lesz a nemzeti életnek.

Nem lehet feladatom bárminemű javaslatokat tennie viszonyok megváltoztatására. Mint a nemzeti életösszefüggéseinek vizsgálója, legtermészetesebb útnaktalálnám az agrármunkában feleslegessé vált lakosság-nak az ipari termelésbe való átvitelét. Ez ment végbea kiegyezés korában, amikor például a 90?es évek vészé-lyes agrármozgalmai, néhány évi lángolás után, lassan-kint elcsöndesedtek, mert az akkor meginduló iparoso-dási akció, a kivándorlással egyesülve, elvándoroltattaés munkához juttatta az agrárnépesség feleslegét.A földmívelés, a falun vagy tanyánlakás a magyarság-

428

nak éppúgy nem ősi foglalkozása, mint az ipar és avárosbanlakás sem, s ehhez képest a nemzetre nemjelentene nehézséget az agrárlakosság iparosodása, ellenitétben oly romantikus elképzelésekkel, melyek a falutlátják egyetlen méltó lakóhelynek, elfordulva a városiélettől. Jól tudjuk azonban, hogy a mai világhelyzetbentovábbi nagymérvű iparosodásunk céltalan és lehetet-len, minélfogva éhező agrármunkásságunkat és törpe-birtokosainkat ott kell ellátni, ahol ma vannak. Ez azellátás lehet eleinte ideiglenes és alkalmi, ami hozzáértőszakemberek szerint csak olyképen történhetnék, hogyők is bevonandók a kötelező szociális biztosításba. Azországos társadalombiztosítás megszervezése az utóbbiévekben a Bethlen-kormány egyik nagy nemzeti tényevolt, aminek érdemét nem rontja le a törvényhozásnakaz a mulasztása, hogy az agrármunkavállalók egésztömegét kirekesztette a biztosításból. Bizonyára igazavolt az agrárbirtokos társadalomnak, mikor ezt a ter-het, mint túlságos súlyosat, a termelés rendjét végképfelforgatót utasítá vissza s bizonyára több dolgok van-nak földön s égen, miket állam? és nemzetpolitikábantekintetbe kell venni s nem lehet megvetőleg szólni:„Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás!“ — azonban egydolog van, minél fontosabb nép életében nem lehet s ezmagának a népnek élete. Amíg hárommillió magyar-nak, fajunk igazi fenntartójának élete nics biztosítva,amíg a gyermekhalandóság és tuberkulózis bántatlanulpusztít benne — tuberkulózishalandóság tekintetébennépünk ma is utolsó Európában, szinte még egyszernagyobb halandósággal, mint az előtte járók, Szerbia,Spanyolország1 —, amíg népi erőnk, ez ősi rezervoármeg nem erősíttetik: addig szükség törvényt bont ésaz előrelátó államkormányzásnak minden más szem-pontot félre kell tennie, csakhogy az agrárlakosságéletét ismét emberi színvonalra emelhesse. Eléggé szé-gyenletes, hogy bár agrárországnak tartjuk magunkat,a szociális biztosítást épp a mezőgazdasági munkások

1 Szél Tivadar: A tuberkulózishalandóság országos statisztiká-jának legújabb eredményei, Magy. Statiszt. Szemle, 1931. II. 761. l.

429

számára nem alkottuk meg, holott azt másutt, Európaelmaradt államait, Spanyolországot és Balkánt kivéve,valamikép már megcsinálták. Valóban ez a sajnálatoshelyzet: „az ország lakosságának körülbelül egyhar-mada sem munkaerejének kifejtéséhez, sem megélhetésséhez elegendő földdel, illetve ezzel egyenértékű kére-seti lehetőséggel nem rendelkezik; ha megbetegszik,gyógykezeltetésre és orvosságra nincs igénye, ha rok-kantság vagy öregség következtében keresetképtelennéválik, egy egész életen át végzett becsületes munka utánhozzátartozói kegyelemkenyerére szorul s ha elhal,árvaságra jutott, keresetképtelen gyermekei a nyomor-nak néznek elébe“. S igaz mindez alapján az is, hogynem lehet kiegyensúlyozott társadalom az, amelybenennyire különböző mértékkel mérnek a népesség egyeskategóriái között.1

Hasonlóképen minden más érveket megelőző nem-zetbiológiai és legmagasabb humanisztikus szempontkívánja az átmeneti segítségen kívül, a mezőgazdaságiszegénység végleges védelmét és elhelyezését is. Tár-sadalmi biztosítás, állam? és közköltségen végzendőközmunkák csak ideiglenes, sürgős mentési akcióklehetnek, a kérdés teljes megoldásában nem nyugodna-tik meg a nemzet addig, amíg e ma is sokban földéhesosztály földhöz nem jut, legalább is az a része, mely azagrárbérmunkában tartósan feleslegessé vált s máspályákra, ipari életbe nem ültethető át többé.

Tudjuk, hogy a földreform kérdése nem aludt el,hanem ott parázslik a hamu alatt, melyet a neobarokkbékeszeretet borított rája. A fiatalok írásaiban és beszé-deiben is ott forog, mint legsürgősebb nemzetpolitikaiteendő, anélkül, hogy végrehajtásának módozataival,lehetőségeivel bárki is tisztában volna. A kérdés össze-függ a nemzeti termeléssel s ez magában véve is olybonyolult s ellentétek kiegyenlítésére alig alkalmas tér,hogy az ember minél többet tanul róla, annál kevesebbbátorsága van a tényleges termelői folyamathoz hozzá-

1 Kerék Mihály, id. m., Magy. Szemle 20., 26. 1.

430

nyúlni.1 A német hitlerizmusnak hódítóútjában egyikhatalmas jelszava volt a német népnek a röghöz vissza-vezetése s ezzel kapcsolatban a keletporoszországijunkerbirtokok végleges felszámolása, amit már a Brü-ning-kormány is megkezdett, — uralomra jutva, a hit-leri gazdasági miniszter, az ifjú Darre, újabb lelkeskönyveket ír a vér és rög sorskapcsolatáról, fenyegeti atelepítő akciót szabotáló birtokosokat, de telepítenitényleg egy év alatt annyit sem tudott, mint a weimarikormányok. A meglévőnek épp az agrárviszonyok te-rén van hallatlan ellenállási súlya, nem tisztán szemé-lyes okok hatása folytán, hanem elsősorban azért, mertéretlen vagy lelkiismeretlen embereken kívül, minők azoktóbristák és bolsevisták voltak, senki nem vállaljaszívesen a felelősséget a termelési rend megszakítássáért, ami az egész nemzetgazdaságot krízisbe döntheti.Nálunk annál súlyosabb a dolog, mert gazdaságunk mais még legalább 50%-ban agráralapokon nyugszik, nemúgy, mint az iparosodott németországi, másrészt pedignálunk összehasonlíthatatlanul nagyobb birtoktömegekreformjáról van szó, mint a keletporoszországi, néhányszáz, legfölebb 1—2000 holdat kitevő junkerbirtokok-nál. De viszont ott a földkérdés távolról sem oly lénye-ges, sebezhető pontja a nemzeti életnek, mint nálunk.Útmutatást e téren a neobarokk gondolkodás alólfelszabadult fiataloktól remélhetünk. A földreformelle-nes tábor egyik főérve az, hogy a nagybirtok sokkaltöbbet és jobb minőségűt termel, tehát részleges meg-bolygatása is termelési krízist, benn fogyasztási nehéz-ségeket, künn kivitelünk elhanyatlását jelentené, to-vábbá, hogy a nagybirtok kézimunkaszükségletévelagrárcselédség nagy számát s ezenkívül alkalmi bér-munkások tömegét is ellátja. Lehet, hogy ez korábbanígy volt, az erre vonatkozó, érdek szerint színezettirodalomból nehéz valami biztosat kihozni; Trianon ótaazonban a helyzet ellenkezőre fordult s épp a kisbirtokaz, melynek javára kell írnunk a fentieket. Bizonyos,

1 Részletes feldolgozását adja mind e kérdéseknek CzettlerJenő: Magyar mezőgazdasági szociálpolitika, 1914.

431

hogy a nagybirtok termeléstechnikája ma is tökéletessebb a kisbirtokénál s ennek megfelelően a holdankéntiterméshozam is nagyobb a nagybirtokon, búzából pél-dául 9.3 métermázsa, míg a kisbirtokon 7.8, a nagy-birtokról piacra kerülő állatok minősége is általábanjobb, mint a kisbirtokon tenyésztetteké, azonban mind-ezek ellenére mezőgazdasági termésünk nagyobb részétma már mégis csak a kisbirtok állítja elő. A százkatasztrális holdon aluli kisbirtok (8.5 millió hold) ésaz azon felüli nagybirtok (6.6 millió hold) termését az1926—30. évek átlagán egybevetve, kiderül, hogy búzástermésünk 67.3%-a, rozstermésünk 66.l%-a, összes ka-lászostermésünk 65.3%-a, a szemestengerinek 67.4, a bur-gonyának 67.5, takarmányrépának 63.7%-a a kisbirtok-ról jött, egyedül a cukorrépából termelt kevesebbet,csak 9.8%-ot. Ugyanez áll az állattenyésztést illetőleg:az állatállomány nagyobb részét a kisbirtok tartja el;az 1928—30. évek átlagban a kisbirtokon él, szarvas-marhaállományunk 76.2%-a, a sertésállomány 85, alóállomány 85, a juhállomány 30%-a, a baromfiállo-mánynak nem kevesebb, mint 92%-a. Ha tudjuk, hogymai kivitelünknek legértékesebb és még folyton emel-kedő részét a baromfi, tojás, állatok tejtermékek teszik,akkor világos a kisbirtoknak háború óta nagyra nőttszerepe. A legújabb számítások szerint „a nagybirtokkezén levő (erdő nélküli) egy katasztrális hold egy évitermésének értékét 100-zal véve egyenlőnek, egy ka-tasztrális hold kisbirtok évi hozamának értéke 150-retehető“,1 ami nem kevesebbet jelent, minthogy az amagyar föld, mely kisbirtokos kezelésben van, ötvenszázalékkal több nemzeti jövedelmet hajt a kisgazda-nak mai elmaradt ismeretei mellett is, mint az a föld,mely a nagybirtok kezén magasabb termőtechnikánaktárgya. Nem kevésbbé jelentős az a megállapítás, melyszerint a nagybirtok kézimunkaszükségletét 100-nakvéve, akkor a kisbirtoké 167, és számszerűleg a 6.6 mil-

1 Matolcsy Mátyás, A mezőgazdasági munkanélküliség Magyar-országon, (a Magyar Gazdaságkutató Intézet 6. számú kiadványa),1933, 25. 1.

432

lió holdnyi nagybirtok egy évben 94 millió munkanapotigényel, a 8-5 millió holdnyi kisbirtok pedig nem kéve-sebb, mint 265 millió munkanapot! Minden hold tehát,mely a nagybirtok kezeléséből kisbirtokéba menne át,több mint háromszor annyi munkaalkalmat adna azagrárlakosság számára.1

Manapság, amikor a napszámosok és a tíz holdalatti törpebirtokosok normális évi munkateljesítő-képességüknek csak 66%-át tudják — folyvást romlóviszonyok mellett — elvégezni, azaz kereset nélkül van-nak az évnek legalább is egy harmadában,

amikor a 10—100 holddal bíró kisbirtokosok telje-sítőképességüket az évben mégis csak ki tudják hasz-nálni 96%-ig,

s amikor az első csoportba 1,474.000 napszámos éstörpebirtokos tartozik, akiknek legfölebb 2/3 munka-teljesítményét úgy kell tekintenünk, hogy e másfél-milliós tömegnek egyharmada, félmillió ember, állán-dóan munkanélküli, holott a 10—100 holdas kisgazdák,összesen 388.000 ember, elég munkát találnak a kis-birtokon;2

akkor a nemzet összesége szempontjából parancso-lólag merül fel az a kötelesség, hogy a munkátlanoknakmunkaalkalom adassék, ami az eddigiek szerint más-ként nem, mint nagyszámú kisbirtok, tehát nem egy-holdas parcella, hanem magát eltartani képes gazdaságalakításával lesz tehető.

Hogy az akár örökbérlet, akár tulajdon gyanántfelhasználandó területek — földreform, telepítés vagybármiként nevezett ily akció céljaira — máshonnannem, mint a nagybirtokból szerezhetők, az ország maihelyzetében ez is világos.

A francia forradalom híres elve a magántulajdon„szentségéről“ ma már annál kevésbbé akadálya ilyirányú földreformnak, mert nemcsak az államok gya-korolják nem is teljes árban való kisajátítási jogukataz úgynevezett közjó érdekében (ami minden államban

1 Mindezen adatok Matolcsy id. munkájából.2 U. ott.

433

más lehet), hanem a mai társadalmi krízissel szembena Quadragesimo annoban a katholikus Egyház is nyo-matékkel hangsúlyozza a tulajdon szociális kötelezett-ségeit. XI. Pius pápa az államhatalom számára el-ismerve a tulajdon felhasználásának korlátozási jogát,a tulajdonmegoszlásnak a közjó érdekében való fejlesz-tésére, többi között szükség esetén aktív birtokpoliti-kára hívja fel. A vallásban gyökerező etika arra ismódot ad az államnak, hogy olyan nagyfontosságú java-kat, melyek magánkézen a közjót veszélyeztető, nagygazdasági hatalmat képviselnek, köztulajdonba vehes-sen át.

Ha valahol, úgy nálunk beállott az az eset, mikoraz államnak kötelessége a közjó érdekében ezt az ak-tív birtokpolitikát megkezdeni.

Telepítés, örökbérlet, kisbirtokok kivágása a nagy-birtoktestekből, teljes vagy nem teljes, azonnal, vagyaz utódokat terhelő kártalanítással, ezek szakkérdések,— nemzetpolitikai szempontból csak annyi bizonyos,hogy Nemzeti Egységről nem beszélhetünk komolyan,amíg fel nem oldjuk ezt az antinómiát, mely a mély-ben gyökerezve bármely napon életet adhat rég nemlátott sötét hatalmaknak.

2. A felekezeti kérdés.

Így szokták nevezni, felekezeti kérdésnek, azt afeszültséget, mely az ország katholikus és protestánsvallású népcsoportjai közt itt-ott, időnként megnyílva-nul s amelyről a neobarokknak nehézségeket kerülőbékeszeretete legszívesebben tudomást sem akar venni.Mintha tények elhallgatásával maguk a tények is meg-szűnnének és mintha történeti, társadalmi és kulturálistények egész sorozata nem bizonyítaná, hogy a refor-máció óta az ugyanazon magyar lelkiség kebelében kétszínezettel, két, egymástól jól megkülönböztethetőarccal van dolgunk, melyek az autonóm vallási folya-maton kívül egyéb benyomások: táj, faji keveredés stb.

434

hatása alatt is állandósultak. A kétféle produktum mind-egyike nagyot alkotott századok folyamán s akárPázmány alkotásait és Széchenyi szellemiségét tépnénkki a magyar történetből, akár pedig Bethlen GáborErdélyét és Kossuth 48-as honvédő működését, nemze-tünk géniuszát ezzel egyformán halálosan sebesíte-nénk meg.

A két jelenséget az összetételükben felismerhetőtörténeti és kulturális jegyek szerint különbözőképenlehet körülírni; nevezhetjük katholikus barokk és pro-testáns racionalizmusnak, nyugati és keleti, dunántúliés erdélyi magyarságnak, erdélyi szabadságeszménekés dunántúli király tiszteletnek, annyi azonban bizo-nyos, hogy mindegyik külön-külön csak részét adja amagyarságnak, mely teljes megjelenésében csak a kettőszintéziséből állhat.

Alig lehet nemzeti életünknek hibásabb szemléletételképzelnünk, mint ahogyan a neobarokk békeszeretetteszi: eltagadja, saját maga előtt is elleplezi ezt a tény-leges kettősséget, sőt még annak történeti körvonalomzását sem látja szívesen, a felekezeti béke megzavará-sával gyanúsítva azokat, akik elmúlt századainkban ezegymástól eltérő színeket észre merik venni. Ez azaggodalmas szemlélet a multat illetőleg szívesen elsik-kasztaná történetünk egész fejezeteit s a jelenben ha-sonló dőreséggel arra törekszik, hogy katholikus ésprotestáns színek elnyomásával, vagy egyszínre átfes-tésével próbáljon valaminémű neutrális egységet létre-hozni. De amint a történeti tények megvannak és bár-mennyire elhallgatjuk is azokat, nyomaik mindegyrekiütköznek vérünkben és cselekedeteinkben, hasonló-képen elnyomhatatlan és félre nem ismerhető a maitársadalmi csoportoknak vallási, felekezeti jellege.

Az aggodalmaskodóknak abban tehát nincs igazuk,amikor a nemzeti társadalomból minden felekezeti élet-megnyilvánulást — talán a hitleri birodalom mintájára —száműzni akarnának, észre nem véve, hogy az új németrezsimnek éppen ezen felekezetellenes magatartásaokozza a legnagyobb, alig leküzdhető nehézségeket, —

435

abban azonban bizonyára igazuk van, amikor a nem-zetet felekezeti összeütközésektől féltik.

A feladat nem az, hogy a katholikus és protestánséletmegnyilvánulások elnyomassanak, hanem, hogy azokegymással összeütközésbe ne kerüljenek.

Már Széchenyi is észrevette, hogy vannak ilyenellentétek s ha az ő nyomában járunk, nekünk is sze-mébe kell néznünk ez úgynevezett kényes kérdésnek(mintha létünk problémái nem volnának egyformánsúlyosak vagy kényesek).

A neobarokknak hangtompító légkörében is hall-hatók a panaszok: protestánsok és katholikusok egy-aránt elnyomott helyzetről panaszkodnak, az államiéletben háttérbeszorulásukról és mindegyik a másikatvádolja a sokat emlgetett „felekezeti béke“ megzava-rásával.

A helyzetet néhány történeti tény segítségévelkönnyen körvonalazhatjuk.

A katholicizmus a század elejétől fogva társadatmilag olyan változásokat élt át, melyek a hozzá tartozótömegek erejét és aktivitását növelni képesek. A „sze-gény emberek vallása“ lévén sokfelé, akik a protestánsnagygazdák utcáinak végében, zsellérsorokon szegény-ségben, de gyermekáldással élnek és szaporodnak,mialatt a jómódú kálvinista nép többhelyütt az „egyke“áldozatává kezd lenni: a katholikusok szaporodásiarányszámban természetes módon szárnyalták túl aprotestánsokat, úgyhogy a mai csonka ország lakos-ságának immár kétharmadrészét ők teszik ki. Ez atény magában véve is kell, hogy a katholicizmusaktivitására hatással legyen, amennyiben sikerül hívei-nek nagyrészéből, a keresztlevél-katholikusokból tény-leg pozitív meggyőződésű híveket alkotnia.

Tudjuk, hogy a XIX. század második felében, azország liberális légkörében ez nem igen sikerült akatholikus hierarchiának s a szabadkőművességnek kel-lett jönnie, hogy a 90-es években egyházpolitikai javas-lataival és törvényeivel felrázza a magyar katholikusok-nak legalább egy részét. Ekkor alakult meg a politikaikatholicizmus a néppártban, melynek utódja Trianon

436

óta a keresztény gazdasági párt. Egyik sem érte el,sem energiagyűjtésben, sem átütő erőben az osztrákkeresztényszocialista pártot vagy a német MásodikBirodalom legimponálóbb pártalakulatát, a Centrumot.A katholikus magyarság számottevő, túlnyomó részekívül maradt e politikai alakulatokon s katholikus ön-tudatra nem is a pártpolitika, hanem transzcendens vaí-lási szemlélet, majd világnézet útján ébredt.

Ennek a vallásos öntudatosulásnak nagy megindí-tója és apostola Prohászka Ottokár volt, az ő szavai,beszédei és könyvei ébresztették fel a magyar katho-likus népet abból a holt, névleges, formalisztikus világ-ból, melyben évtizedek óta élt, élő hitre, pozitívkatholikus életmódra. Ez jelenleg ennek a különösmesszelátszó fényben álló fej érvári püspöknek a végte-lenül jelentős, igazi hatása; az ő egyéniségét annyianvélik ismerni, pedig az rendkívül komplikált, magátnehezen, talán csak pillanatokra mutogató volt. Ehhezképest érzései és gondolatai útján nem is igen követtékőt mindvégig s a szegénység lángszavú apostolának azagrárlakosság és ipari munkásság érdekében folytatottizgatásai szinte teljesen hatás nélkül maradtak a társa-dalom széles köreiben: benyelte azokat a neobarokkhangfogója. A világnézetnek az életbe átvitele s ottintézményes megvalósítása nem sikerült tehát Pro-hászka Ottokárnak, de igenis az, ami ennek a lépcsőifoka s magábanvéve, transzcendens értelemben, minden-nél nagyobb: a magyarság széles rétegeit újra vissza-vinni a kegyelmi életbe.

Ez a második nagy változás a hazai katholicizmuslegújabb életében. Ma tehát az ország lakosságánakkétharmada katholikus, s emellett nagy tömegébenpozitív vallásos életet folytat, amiből természet szerintkövetkezik, hogy mindinkább alkalmas lesz a katho-likus világnézet befogadására és öntudatosítására.

Ma egészben véve ez a két munka foglalja el avezetőket, köztük főként az egyháziakat: a katholikuslelkek transzcendens táplálása, a pozitív vallásos élet-ben megerősítése és a megfelelő világnézet elterjesz-tése. Az egész mozgalom csak nemrég szabadult meg

437

a liberális súlyoktól, melyek a harmadik nemzedékidején is ránehezedtek és földre húzták s bár kereteitaz Actio Catholicában készen kapta az egyetemes Egy-háztól, még sok kezdetleges, féligkész jelenséget mutatföl; néha több a jóakarat, mint az önkritika benne, amikülönben minden új mozgalomra jellemző. A kathoílikus világnézet öntudatosulásával azonban be fognakkövetkezni ennek társadalmi, kulturális, sőt állami ha-tásai, annál inkább, mert a katholikus felfogás az állam-jog és kormányzat terén is megköveteli a természetijogi és egyéb keresztény elvek érvényesítését.

Mindez nem politikum, de az egész megmozdulásbármennyire távol áll is a politikai pártszervezkedéstől,érthető, hogy a kiegyezési korszakból átvett gondolko-dásban pusztán megjelenésével is némi zavart okozhatez az új hatalmi távlatokat mutató katholicizmus. Egyúj tényező jelent meg, melynek szavát előbbsutóbbszámba kell venni, elnémítani pedig nehéz, sőt vészé-lyes, mint ezt a hitleri állásfoglalás úgy a katholicizmusssal, mint a lutheránizmussal szemben már eddig is be-bizonyította.

Ezzel a bensőségesítő folyamattal párhuzamosan aprotentáns egyházakban is — amennyire ez kívülrőlmegítélhető — hasonló átalakulás megy végbe. A vaklásilag közömbös vagy csak politikai tömegekben koránfelmerültek pietisztikus szigetek, melyek egymássaléritkezésbe jutva, mind nagyobb mértékben hoztákvissza a pozitív vallásos életet, mely a liberalizmuskorában a protestánsoknál éppúgy elszikkadt, mint akatholikusoknál. Különösen feltűnő, hogy e pozitív val-lásosság és vele a protestáns irányban való öntudatosuklás az intelligens rétegben is elterjedt, amelyek úgy areformátusoknál, mint az ágostai evangélikusoknál nagyszerepet játszanak, nagyobbat, mint korábban a katho-licizmusban. Ez utóbbinak energiát a szegény nép, atanulatlan kisemberek nyújtottak, holott a protestantiz-musnak igen széles intelligencia állott mindenkor ren-delkezésére, s emellett jómódú gazdarétegek, melyek-bői könnyű szerrel lehetett az intelligencia sorait alimen-tálni. Objektíve nézve a dolgokat, nálunk is fel lehet

438

ismerni, miként Németországban, főként evangélikuspapi és tanári családokat, melyek generációkon át szol-gáltattak egyházuknak, s egyúttal a magyar államnakés tudományosságnak is időtálló értékeket, így főként afelvidéki, szepesi, pozsonyi, megmagyarosodott lutherá-nus családok, de színmagyarok is és reformátusok is.Ez a nagyszámú, jóminőségű, s emellett többségébenöntudatosan protestáns intelligencia magyarázza azt,hogyha nem is általában az államszolgálatban, de annakbefolyásos, vezető helyein a protestánsok nagy számmaltaláltatnak, ami katholikus részről gyakori panaszok-nak teszi tárgyát. Egyes tereken ez a protestáns túl-súly egészen szembeötlő, s például az Akadémia tudó-sai közt a múlt század 40-es éveitől kezdve mindegyrekisebbségben voltak a katholikusok, befolyásuk aligvolt, annál kevésbbé, mivel a katholikus tagok is ren-desen liberális gondolkodásúak voltak.1

Valószínűnek tarthatjuk, hogy a katholicizmus iski fogja termelni magából a tömegének megfelelő, akultúra, gazdaság és államélet terén vezetésre képes in-telligenciát, amiből nehézség aligha származhatik, amed-dig a kiválasztásnál és a kiválasztottak működésénél aderekasság és a nemzeti szempont, nem pedig a politikafog érvényesülni.

A nehézségeket sohasem a derekak, a szakértők, atudósok, a tárgyi emberek okozzák, hanem azok, akika szakértés, a tudomány, a tárgyiasság színe alatt poli-tikai és egyéni célokat követnek.

Már a frazeológiájuk is jellemző erre.Ők azok, akik a „felekezeti békét“ folyton felszí-

nen tartják. Jámbor protestánsok és katholikusok nemtudnak e fogalomról, hisz békében élnek egymás mel-lett, minek ezt az állapotot folyvást tudatosítani, vagypláne ünnepelni?

Ők azok, akik valósággal esengenek a szivárvány-hídért Debrecentől Pannonhalmáig; vagy Pannonhalmá-

1 A katholikusoknak az irodalomban és tudományban múltbelicsekély érvényesüléséről 1. Farkas Gyula két könyvében az adatokat:A magyar romantika, 1930 és A „Fiatal Magyarország“ kora, 1932.

439

tói Debrecenig, s az ilyen esengés mindig gyanús, merta következő pillanatban stentori hangon rámutatnak amásik félre, hogy íme, ez törte le épp most a szivar-ványhidat, az utolsó pillanatban, elkészülte előtt.

A stentori hangra azért van szükségük, hogy egy-részt a másik oldalon meghallják őket és választ kapva,folytathassák ezt az épületes békedialógust, másrészt,hogy a saját táborban is észrevegyék érdemeiket sillően megjutalmazzák.

Trianon óta alig múlt el egyszer is a felekezeteibéke emlegetése, hogy belőle ily társalgások ne szár-máztak volna, melyek azonban, úgy látszik, a harmadiknemzedékhez tartozók külön gyönyörűségét képezik, sígy a közre alig veszélyesek.

Veszedelmesebbek, mert ok nélkül nyugtalanságotkeltenek fel azok az esetek, amikor a politikusok isészreveszik az idők spirituális irányú fordulását és val-lási köpenyeg alatt próbálnak jelentkezni. Szinte bizo-nyos, hogy a nehézségek minden esetben nem tisztánfelekezeti alapon, hanem vallás és politika összeköttettéséből származnak.

És ezzel megérkeztünk oda, ahol meg lehet állapi-tanunk a felekezeti ellentétek egyetlen orvosszerét.

Ez persze nem abban áll, hogy a vallásfelekezeteknémaságra kárhoztassanak, hogy a világnézeti különb-ségek a templomokba zárassanak, s ha onnan kimerész-kednek, az államhatalom büntetése alá essenek.

Az orvosság épp ellenkezőleg abban áll, hogy azemberekbe átfolyjon a vallásos világnézet, mindenkibea magáé, s ennek alapján cselekedjék az ő cselekede-teiket; vallásosak legyenek, de belsőleg és ne politika-ból és ne emelkedésvágyból.

Hogy ez lehetséges, erre ismét a fiatalság tanítmeg bennünket, mely sokkal szélesebb rétegeiben val-lásos, semmint a harmadik nemzedék öregei, s még-sem nyilatkoznak meg benne felekezeti ellentétek.

A fiatal katholikusok folyóirata, a Korunk Szava,s a fiatal protestánsoké, az Új Magyarság (új vezető-sége alatt) nem akar többé szivárványhidat protestánsés katholikus közt, nem folytatja többé a hiábavaló

440

küzdelmet a „felekezeti békéért“, hanem mindegyikmegy a maga világnézete útján, önmagának belseje-vei törődik, s ha véletlenül találkozik a másikkal, mintmagyar testvérével beszél vele.

A vallásos irányú protestáns ifjúsági szövetség,a Soli Deo glória és a katholikus Emericana-ifjúságsem öltögetik egymásra nyelvüket, s hagyják a feleké-zeti kérdés hánytorgatását azon ifjúsági ágaknak,melyek pozitív vallás nélkül szűkölködnek.

A jövő útja világos: minél többen lesznek a vállá-sósak mindkét félen, s minél inkább azok fognak ve-zetni, annál kevésbbé fogja a történeti kényszerűség-gel kifejlődött, bár magában véve mélyen sajnálatosvallási szakadás a Nemzeti Egységet és államéletünketzavarni.

3. Zsidóság és kapitalizmus.A forradalmak katasztrófája és a bolsevizmus zsidó

vezetőinek hatása alatt egy pillanatra antiszemita hul-lám borította el a világháború után is megmaradt libe-ralis magaslatokat, s bár az ellenforradalomnak a tör-vény és jogrend határain túlcsapó mozgalmait a kor-mányhatalomnak sikerült legyőzni és elhallgattatni, ahazai zsidóság problematikájában mégis új, a hárma-dik nemzedék korszakától különböző jelenségek me-rültek fel.

Itt kettőt kell közelebbről megtekintenünk, a buda-pesti kultúrát és az anyagi kérdéssel kapcsolatban akapitalizmust.

A harmadik nemzedék vizsgálatánál meg kellettállapítanunk, hogy az a budapesti kultúra, mely alapja-ban véve homogén volt más középeurópai városokbankifejlődött zsidó kultúrákkal, megindult az egész országmeghódítására.

Kétségtelen, hogy most, az ellenforradalmi hangú-latban, az elinduló lépések elakadtak.

Kísérletek történtek azon szellemi tereknek keresz-tény magyar szellemmel megtöltésére, melyek már elő-zőleg végkép elveszetteknek látszottak: hírlapirodalom,

441

színház, varieté, az ekkor fejlődő rádió, szépirodalomterén új alakulások történtek, új jelenségek, melyek agyökeres magyarságot hangsúlyozva, a közönség ízlésételvezetni próbálták a rég megszokott budapesti kultú-rátol.

Az új törekvések politikai hátteret kaptak a kü-lönböző keresztény pártokban és publicisztikájukban,holott ugyanakkor a régebbi nagyvárosi-zsidó irány el-vesztette politikai és publicisztikai támaszát: a szo-cialista párt, októbrista és bolsevista szerepléséneksúlya alatt, végkép kiesett az intelligencia köréből, svisszahullott eredeti szakszervezeti alapj ara, a JásziOszkárt követő radikális demokrácia pedig teljesenmegsemmisülve, feltámadását bármely formában ön-maga tette lehetetlenné azon gonosz hadjáratával, me-lyet a magyarság ellen kényszerű emigrációjában foly-tátott, s amennyire tönkrement hírnévvel és összerószkadt energiával teheti, még ma is folytat.1 Az a „pro-gresszív“ irány, mely a harmadik nemzedék soraibanEurópát akarta képviselni a hátramaradt, barbár ma-gyarok között, itthon maradt képviselőiben nagyzásihóbortjából kijózanodva, iparkodott olyan színeket öl-teni magára, melyekkel az új légkörben egyáltalábanmegjelenhetett.

Ne higyjük azonban, hogy ez az új szellemiségvalami mélyre bocsátotta gyökereit, sem pedig azt,hogy a korábbi budapesti kultúrát teljesen feleslegessétette. Ha azt látjuk, hogy Budapest területén itt is, ottis szigetek merültek fel, melyeken az emberek eluta-sítják a régi budapesti termékeket, ezt nem annyiraegy laikus kultúrának, mint inkább a vallásos gondol-kodás terjedésének kell betudnunk. Az az egyéniségis, aki e Trianon utáni keresztény Budapest gondolko-dásának legenergikusabb kialakítója volt, a jezsuitaBangha Béla, eredményeit elsősorban vallásos tévé-kenységével érte el, a Kereszttel kezében hódítottavissza az embereket, s amennyiben lépései átvitték a

1 v. ö. erre Mályusz Elemér, Sturm auf Ungarn (magyarul foly-tatásokban a Napkeletben).

442

politika területére, itt sikert szintén csak a vallásoserők szereztek számára: a tiszta politikai téren a „ke-resztény“ pártok, elvonatkoztatva a vallástól, nem istudták elérni azt a hatást, melyet más, régebbi világ-nézetek alapján álló pártok elértek. A kimondottan ke-resztény pártok ma is csak egy kisebbség szavazataitegyesítik magukban.

A főnehézséget ez egész fejlődésben az okozta,hogy az új alakulatokat általában a korábbi, harmadiknemzedék tagjai hívták életre, akik a korábbi liberálisvilágnézetről antitetikusan áthelyezkedtek az antilibe-ralisra, de gondolkodásukat, módszereiket, önmagukattermészetesen nem tudták átalakítani. Ezért tulajdon-képen azt csinálták, amit azok, kiket feleslegessé akar-tak tenni, csak más irányban, de hasonló eszközökkel.Benne gyökerezvén a harmadik nemzedékben, gyökeresváltoztatásoktól irtóztak, akár gazdasági téren — Pro-hászka Ottokár programmját lassankint feledésbe en-gedték merülni —, akár szellemi téren, ahol egyszerűenátvették a harmadik nemzedék hivatalos szemléletét éslemondtak a magyar népiesség segélyével alakítandóúj kultúráról. Az Árany-féle klasszicizmusnak másodikvagy harmadik epigonnemzedéke vette át a nemzetikultúra terén az irányítást, mely természetesen vallásiértékek iránt is hagyományosan közömbös volt, s in-nen van, hogy például a katholikus hírlapirodalom ésköltészet is csak oly lassan, szinte egy évtizedet elvesz-tegetve, az újonnan fellépő fiatalság karján tud ki-fejlődni. Az egész trianoni antiliberális mozgalomkaotikus tartalmát, mindennapos ellenmondásait ésnem utolsósorban gyors ellanyhulását, konzervativiz-musát, mely a harmadik nemzedék állapotait akarja,némi átszínezéssel, fenntartani, mindezt megértjük ab-ból, hogy a mozgalmat a régi irányoknak emberei irá-nyitották, akik a két forradalomtól megijedve, más, újirányba próbáltak ugyan menni, de a régi metódusokmegtartásával.

Divatos új ruhába öltözött kivénhedt irányok pró-báltak most a keresztény, részben antiszemita jelsza-

443

vak hangoztatásával új, magyarabb szellemiséget létre-hozni. Nincs mit csodálnunk, hogy ez nem sikerült.Hírlapirodalomban, színházban továbbra is a régi buda-pesti kultúra érvényesült, s a Trianon utáni antiliberá-lis korszakban mehetett végbe, hogy a progresszivitásés oktrobizmus vezető hírlaptulajdonosa megsokszo-rozhatta tevékenységét, s csakhamar nagy napilapokegész koncernjét tarthatta kezében. Persze a közhan-gulat nyomása alatt hangja lényegesen megváltozott,beleilleszkedett a neobarokk illedelmes suttogásába,résztvett az új nagyságok gyakran émelyítő tömjénezé-seben, sőt ezt is jobban, hatásosabban és émelyítőbbencsinálta, mint a neobarokk autochton szócsövei. A zsúr-nalizmus történetének egyik legtanulságosabb, s amel-lett mulatságos fejezetét képezhetné az összehasonlításe lapoknak forradalmi és Trianon utáni hazafias fra-zeológiáját illetőleg: amit korábban mint alacsony kul-túrájú, bugaci „hazaffyaskodást“ lenéztek és szidalmaz-tak, azt most maguk csinálták, mély lélekzetvétellel,büszke kebelből, kitűnően. A tömegek csekély nemzetiérzékére jellemző, hogy mindezt igaznak és jónak ta-lálták, minek következtében e háború előtti üzemek,némi stílusváltoztatás keresztülvitelével, jobban működ-tek és nagyobb hasznot hajtottak, mint bármikor előbb.Ezt a jól sikerült mimikrit különben az is elősegítette,hogy az új irány hivatalos tekintélyeitől elüldözött te-hetségek továbbra is megmaradtak e tipikusan buda-pesti lapoknál, melyekkel korábbról, a radikális pro-gresszivitás idejéből megvoltak összeköttetéseik. BabitsMihály, Móricz Zsigmond ezen most már egyszerűenbaloldalinak nevezett kultúrkörnyezetben maradtak,ugyancsak itt talált egy időre menedéket Szabó Dezső,minek az a következése lett, hogy a legújabb nemze-dék, mely elsősorban az ő munkáikból, nem pedig aneobarokktól nyerte nemzeti elindítását, bizonyos fokig,bár leplezve, ismét a baloldalhoz fordult.

Ugyanez történt a folyóiratok terén, ahol a Szín-házi Élet maradt nemcsak a budapesti zsidó, de a vi-déki magyar publikumnak is legtöbbet olvasott ked-vence, ugyanez a színházban, a varietében, a moziban,

444

a szórakoztató, nagyvárosi, éjjeli élet minden zugában.A háború előtti Budapest éjjeli életétől alig különbözőmostaniban a fiatal arisztokráciának tagjain kívül a ke-resztény középosztálynak történelmi és nem történelmi,ifjabb és idősebb generációi egyképen résztvesznek,bár napközben természetesen keresztény elvek emle-getői. A változott viszonyokhoz híven az üzemek fenn-tartói és hasznosítói közt keresztények is vannak, akikazonban irányváltozást vagy színvonalkülönbséget nemjelentenek.

Igen egyszerű dolog bizonyosodott be: új tartalom-nélküli, tisztán jelszavakkal hosszabb időre nem lehet-séges az embereket távol tartani olyanfélétől, amibebeleszoktak, szinte amiben születtek. A trianoni neo-barokk édesgyermeke, egyenes leszármazója lévén aharmadik nemzedék szellemének, nem érezhetett maga-ban erőt, hogy komolyan pótolja az elődjével közeliviszonyban volt nagyvárosi zsidó kultúrát, mely ily-módon, némi átfestés és áthangolás árán, továbbra ishatalma teljében maradt.

Az anyagiak dolgában meg kell állapítanunk, hogya hazai zsidóság még erősebben összenőtt a kapitaliz-mussal, mint korábban. Míg a háború előtt a kapita-lisztikus pályák túlzsúfoltsága miatt előbb a szabad pá-lyákat: orvosit, ügyvédit szállotta meg a zsidóság, sezek megteltével haladt tovább a függő és gyenge fize-test nyújtó állami hivatalok felé: most fordított a moz-galom, mint mikor az apály mindinkább szabadonhagyja a part sávjait. A numerus clausus-törvény, ahazai antiszemita hullám egyetlen intézményes mára-déka, nemcsak az állami hivatalokban éreztette hatá-sát, hanem az orvos- és jogász-, ügyvéd-produkció te-rén szüntette meg a korábbi állapotokat, melyekbenegy-egy fakultáson a zsidó hallgatók száma megközelí-tette, vagy majd felülmúlta a keresztényekét. A réginehézségek helyébe újak léptek: az egyetemről kikerültfiatal orvosok, jogászok, tanárok százanként, ezrenkéntnem tudtak elhelyezkedni jövedelmet nyújtó helyeken,a végzett mérnökök előtt zárva voltak a gyárak, me-

445

lyek bizonyos szakmákban előszeretettel alkalmaztakkülföldi, német szakmérnököket, s emellett alkalmazot-taikat az egyetemekről kiszorult zsidóság körébőlvették.

Csakugyan, a fiatal zsidó intelligencia nagy tömé-gei előtt bezárulván a szorosan vett intellektuális pá-lyák, mind kizárólagosabban fordult a kapitalizmusnyújtotta lehetőségek felé. A hazai zsidóság nem vetteigénybe azt az amúgyis csak gyöngén és gyakran nagymegszakításokkal működő ventilt, melyet a cionizmusjelent egyrészt a Palesztinába vándorlással, másrésztennek előkészítése gyanánt a fiatal lelkes chaluz-oknakföldmívelésre való kitanításával. A magasabb intelli-gencia pályáinak erős korlátozódásával az emelkedőfiatalság a kereskedelem lehetőségeit, ipar, gyáripar,banküzlet, biztosítóüzlet alkalmazotti állásait szállottameg s bár az egész országra nézve nincsenek megbíz-ható adataink, valószínű, hogy nagy sikerrel.

Budapest lakosságában, melyre nézve pontos ada-taink vannak, a katholikusok száma az országos átlag,a kétharmad alatt van, 58.5%-kal (a 15 éven felüli né-pességet számítva), ugyanakkor a zsidóság arányszáma23.6%-ot tesz ki, a reformátusoké 10.9%-ot, az ágostaievangélikusoké 4.9%-ot. Köztisztviselők között a val-lási megoszlás (beleszámítva a kistisztviselőket, nőalkal-mazottakat, altiszteket stb.): 70% katholikus, 14% re-formátus, 7.9% evangélikus, 5.2% zsidó, ami az orszá-gos átlagnak felel meg, de jóval alatta marad a buda-pestinek. A fizikai munkások dolgában hasonló a hely-zet: 72% katholikus, 14% református, 57% evangélikus,5.8% zsidó. Emelkedik a zsidóság arányszáma a követ-kező kereseti ágakban: önálló iparos van zsidó 32%,katholikus 51%, református 96%, evangélikus 4.8%), —önálló kereskedő van: zsidó 61.7%, katholikus csak28%, református 5.6%, evangélikus 2.5%; gyártulajdo-nos van: zsidó 55%, katholikus 28.5%, református 6.4%,evangélikus 77%; kereskedelmi alkalmazott van: zsidó60.9%, katholikus 29.5%, református 6%, evangélikus2.6% és végül magántisztviselő van: zsidó 44.8%, katho-likus 40.3%, református 7.3%, evangélikus 6.5%.

446

A kapitalizmus vezető állásaiban, tudjuk, szinteegy évszázad fejlődése következtében bírja a zsidóságnálunk a vezetőszerepet, úgy a bankoknál, mint az iparivállalatoknál. Úgy látszik, a kispolgári, de többé-ke-vésbbé biztosított életszínvonalat jelentő kapitalisz-tikus magánalkalmazottak soraiban is erősen tért fog-lalt: az ipari magánalkalmazottak közt 42.2%, a hitel-ügyiek közt (bankokban, takarékpénztárakban) 41.2%,a kereskedelmiek közt 68.3%, a biztosítási szakmabelimagánalkalmazottak közt 61.3% a zsidó férfi, a nőalkal-mazottaknál ez a szám alacsonyabb, mivel itt a katho-likusok száma növekszik (de nem éri el az egész arány-számot): a katholikusok mint speciálisan szegény nép-osztály, iparkodnak leányaiknak és asszonyaiknak ismellékfoglalkozást szerezni.1

A statisztikai adatokat háttérnek véve, tekintsükmeg most a gazdasági viszonyokat.

A Trianon óta lefolyt fejlődés jóformán immúniszálta az államhivatalokat a zsidósággal szemben, ben-nük és a katonaságnál, általában az államtól függő fix-fizetéses pályákon szinte teljesen a keresztények he-lyezkedtek el, akik a Bethlen-kormány első éveiben, avilágkonjunktúra idején lassankint kiheverték a fórra-dalmak alatt, az infláció, megszállott területről valómenekülés következtében szenvedet anyagi káraikat,kezdtek újra berendezkedni, modern bútorokat, sző-nyeget venni, újra felruházkodni, különböző akciókkal,protekció útján nyaralni, sőt külföldre utazni, szín-házat látogatni. Ezen valósággal is konszolidációs évek-ben, a neobarokk közönség nem indult fel többé anagyvárosi zsidókultúra produkcióin, az antiszemitahullám elült.

Következett az egész világon a dekonjunktúra,melynek kezdetére nálunk a bankok bezárásával tették,orchesztrális nyitányként, figyelmessé a közönséget.

A gazdasági világkrízis, melynek elmúlását józanul

1 Mindezen adatokra 1. Hoffmann Dezső, A magántisztviselőkszociális és gazdasági viszonyai Budapesten (Budapest székesfővárosistatisztikai közlemények, 63. köt. 4.) (1934).

447

alig lehet remélni, mivel a kapitalizmus átalakulását,igen hosszadalmas folyamatot nyit meg, a kereszténymagyar társadalmat visszaszorította emelkedésében,melyet épp megkezdett. Az állam fixfizetéses javadal-másai súlyos és kegyetlen fizetésleszállításokat kényte-lenek magukra venni, melyek annál fájdalmasabbak,mert a fizetések emelkedése az infláció éveiben nálunk,bizonyára szűkkeblű állampolitikai okokból, sokkal ki-sebb volt, mint például nyugati szomszédainknál. A le-szállítások következtében a tisztviselők előtt újra meg-nyílik a proletárélet mélysége, borzadva ismerik fel,hogy megint annak szélén állnak, egy újabb deklasszifiskálódás előtt, amilyent alig 10—15 éve álltak ki.

De a világbúzaárak katasztrofális esése a többi tár-sadalmi osztályt is súlyos gondokba dönti. Mivel föld-birtokunk még mindig nagyrészt szemestermékekből,búzatermelésből él, a búzaárnak 30 pengőről 10 alácsökkenése az egész agrárvilág katasztrófáját hozzamagával, mely annál súlyosabb, mert az agrártermékekárának esésével nem esnek párhuzamosan az ipari árak.Az 1925—27. évi árakat száznak véve, 1933 végén azagrártermények ennek 46.6%-ára estek le, míg az iparitermények csak 79.2%-ra. A két indexszám közti kü-lönbség adja az úgynevezett agrárollót, melyet a mező-gazdaságnak annál kevésbbé van honnan megfizetnie,mert árai esése mellett köz- és egyéb terhei még lene-tőleg emelkedtek.

Igaz, hogy az ipari termelés is nagy nehézségekkelküzd a világkrízis hatása alatt. 1929 óta 650 gyáriparivállalat szűnt meg, az azóta elbocsátott munkásokszáma az 50.000-et meghaladta s az ipari termelés ösz-szes értéke 1929—32 során 2867 millió pengőről 1800millióra csökkent.1 Kétségtelen, hogy az ipari, kereske-delmi és kapitalista eredetű jövedelmek is leszálltak,tulajdonosaik is leszállították életszínvonalukat, de —nem oly gyors ütemben és nem oly mértékben, mint aköztisztviselők és a mezőgazdaság emberei.

1 Ifj. Simontsits Elemér Gazdasági Szemléje, Magyar Szemle1934 január.

448

Szinte azt lehet mondani, hogy az agrárollóbanrejlő differencia fejezi ki a kapitalizmusból élő zsidó-ság, valamint a fixfizetéses és agrár rétegek közti vi-szonyt, melyben a proletarizálás újabb veszedelmébenforgó középosztály immár nem oly nyugodtan nézi a„még mindig jobb“ helyzetben lévő zsidó rétegek éle-tét, mint még imént az általános emelkedés éveiben.

Vegyük ehhez a falusi rétegek immanens nyomósrát, melyről a mezőgazdasági munkássággal kapcsolat-ban beszéltünk, az állástalan diplomások vérlázító hely-zetét, továbbá azt, hogy a kapitalizmus, mint idegeneredetű réteg, nem élvezi a közvélemény azon kíméle-tét, mellyel az arisztokrata pazarlások ma is talál-koznak:

akkor megértjük, hogy még azok is, akik különbena Színházi Élet szellemi színvonalának feltétlen hívei,meghallgatják a fajvédő szónokok és tudósok antisze-mita előadásait, s az állástalanok él- és rohamcsapatok-ban látják jövőjüket, hiszen a Harmadik Birodalombanis a zsidók kiűzésével a rohamcsapatok tagjai nyertekúj állásokat s minél régebbiek voltak, annál nagyob-bakát.

A hitleri mozgalomnak jóformán egyetlen, de igenhatalmas motora az új antiszemita hullám, mely mögötta kapitalizmus bomlásából származó gazdasági jelensé-gek állanak.

De ettől a pillanatnyi gazdasági helyzettől el-tekintve, nem lehet behunyni szemünket azon jelenségelőtt, hogy az ország és magyar nép egész ipari és ke-reskedelmi fegyverzete bevándorolt elemek vagy azokleszármazóinak kezében van.

Amint az előtt sem lehet behunyni szemünket, hogya magyar földnek szinte 40%-a nem a magyar nép, ha-nem aiig 2000 ember kezében van, s amint ezzel szem-ben is elérkezettnek kell tartanunk az időt, hogy amagyar nép érdekei megóvassanak, ugyanezt kell mon-dánunk a kapitalizmus esetében is.

Akárcsak a latifundiumok, a kapitalista termelés és

449

eszközei is, azon nagyfontosságú javak közé tartoznak,melyek bizonyos esetben magánkézen túlságos nagy, aközjót esetleg veszélyeztető hatalmat képviselnek.

Igaz, hogy a kapitalizmusnak, mint világjelenség-nek nincsenek országhatárai és dőreség volna bármelyállam részéről, hogy a saját kapitalizmusát megsemmi-sítse, mikor a többi népeké megvan és sértetlenségéiben az egyetlen lefegyverzett ellen fordulna; —

ezen a téren a szellemi irányok rajzától nem lehetszakszerű tanácsokat várni, még arra sem, amit lelkesemberek óhajtanának, például a bankok nacionalizálá-sara;

a kapitalizmus változik és bomlik és nincs ember,aki előre láthatná a termelési rendet, mely néhány év-tized múlva ki fog alakulni;

de addig is a zsidóságnak is érdeke, hogy a ma-gyarság nagyobb részt nyerjen a kapitalisztikus terme-lési rendben, ennek minden egyes fokozatán.

Ez az a pont, hol mindkét fél magasabb, lelki ér-deke érintkezik.

Elmúltak azok az idők, mikor a liberális gondolko-dású népek valósággal behívták a Galiciában és Orosz-országban embertelen viszonyok közt élő zsidóságot ésszinte kínálták neki az áthasonulást. A liberális magyaris örült, ha a tegnap bevándorolt zsidó ma már magyar-nak nevezte magát. Ma Közép-Európában német hatásalatt asszimiláció helyett disszimilációról beszélnek segy egész nagy tudományág virágzik amiatt, mert azasszimiláció ellen praktikusan felhasználható.

Tudjuk, hogy az asszimiláció kérdése a régi kitűnőmagyar fejekben nem valami germán fajelmélettel, ha-nem a bevándorlással függött össze. Széchenyi, Kossuth,Deák egyformán ellene voltak a nyilt, szabad galíciaihatárnak, humanizmusuk azonban nem akadályozta abenn lévők természetes asszimilálódását.

De liberalizmus és hazai zsidóság egy akarattalnyitva tartotta a határokat s az ellenforradalom utánújra nyitva maradtak: 1922-ben 350, 1923-ban 1090,

450

1024-ben 1060 zsidó vallású letelepülő jött csak Buda-pestre.1

Kétségtelen, hogy ezek a legújabb keleti menekül-tek már nem fognak megmagyarosodni.

Nem annyira a magyarság megváltozott nézeteimiatt, hanem azért, mert a háború óta ők is, a keletizsidóság menekülő népe, megtalálta a saját nemzetiérzését, mely felmenti immár az alól, hogy a nyugati„galuth'-ban asszimilált, a zsidóságra elveszett törne-gek feltöltője, alimentálója legyen az ő saját örököltegyéniségének feláldozásával. A cionizmus pionérjeima mindenünnen tódulnak a zsidó államba, melynekmár van nyelve, ősi nyelve, tudománya, egyeteme,könyvtárai, gazdasági, emberi életlehetőségei. A teg-nap és ma bevándorolt keleti zsidóság már nem haj-landó ősei útját elhagyni, mely visszavezet Jeruzsá-lembe, s ehhez képest a hazai zsidóságban, mint másuttis, adva vannak a lehetőségei a cionizmusnak, s amígennek céljai az áttelepüléssel megvalósíthatók, addig akisebbségi alapon történt szervezkedésnek.

A nagyvárosi zsidó kultúra jelentősége mindjártkisebb lenne, ha annak utóbb bevándorolt tömegei ezta logikus álláspontot foglalnák el, amivel csak azt fe-jeznék ki, ami úgyis szívükben van: a zsidó nemzetiszolidaritást.

És ezzel a már őszintén megmagyarosodott, ma-gyár műveltségű zsidóság és a magyarság közti viszonyis tehermentesülne és közelebb juthatna a keresztényállamban elvárható végleges megnyugváshoz

1 Acsay Tihamér, Ki- vagy bevándorlás? Magy. Szemle 1. 338.1.A fajelméletet illető nézeteimet 1. Történetpoliíikai Tanulmányok c.füzetemben, Napkelet Könyvtár 3., 1924. V. ö. Emmerich Czermak(az osztrák keresztényszocialista párt elnöke) és Oskar Karbach(cionista publicista) közös könyvét, Ordnung in der Judenfrage,Wien—Leipzig (1933). A hitleri fajfelfogással ellentétes keresztényálláspont legújabb körvonalozását 1. Béla Bangha, Katholizismus undJudentum, a Klarung in der Judenfrage c. kötetben, 1934.

451

4. A nemzedékprobléma.

Az állástalan diplomások csak egy kis hányadát ké-pezik az egész kérdéstömbnek. Beletartoznak a nem-diplomás állástalanok, bele az egész viszony, mely afiatalok és öregek közt megnyugodni évek óta nemtud, hanem majd hatalmasan lángokat vet, majd pediga parázs alatt pislákol, ahol az öregek észre sem akar-ják venni. Itt nem kevesebbről van szó, mint általánosnemzedékváltásról, amikor tolja az ifjú lomb a tavalyit.

Az eddigiekből is kiderülhetett, miért nem beszél-hetek Négy Nemzedékről s miért nem nevezhetem aTrianon óta vezető nemzedéket negyediknek.

Itt természetesen nem egyes politikusokról vagyállamférfiakról van szó, nem is egyéni életekről, me-lyek időbelileg gyökerezhetnek bárhol is, gyakran nagy-fokú rugalmassággal bírnak a korkövetelményekkelszemben, aminő például gróf Apponyi Albert vagygróf Bethlen István pályája.

A nemzedékproblémát, nézetem szerint, a neo-barokk kifejlődése vetette fel és tette alig megoldható,súlyos nemzeti kérdéssé azáltal, hogy a középosztályszellemi fejlődése, bár időnkint és helyenkint sokfélekompromisszumra képes volt, egészben véve megmere-védett, minélfogva minden új mozdulatot gyanúsnaktalált, saját magára nézve veszedelmesnek, — s mivelminden ifjúság jellemzője az öregekétől eltérő, fiatalos,új mozdulat, ezért éppen a fiatalságot zárta ki magábólez a „konzervatív“ közszellem.

A társadalmi vezetők, akik e közszellem őrzői vol-tak, helyüket és tekintélyüket nem valami organikusfejlődés során foglalták el, hanem az ellenforradalomvéletlen zsilipéiből jutottak hozzá — és a történetbőltudjuk, hogy minden forradalom mechanisztikus gon-dolkozással dolgozik, szervetlen merevséggel alakítja adolgokat saját hasonlatosságára és ebből a mechaniszítikus légkörből csak nehezen tud visszakerülni, gyak-ran nagy vargabetűkkel, a szerves élet, az evolúcióegyetlen emberi útjára.

Trianon óta társadalmi életünk, gondolkodásban és

452

annak hordozóiban, az emberekben, erősen elmechani-zálódott, formalisztikussá lett s elutasítva magától(rosszul felfogott önfenntartási ösztönből) a más árnya-latú evolúciót, a másszínezetű fiatalságot: kapui előttkielégítetlen fiatal tömegeket halmozott fel, melyekegyelőre csak körülzárják, de ha az evolúció meg nemindul, meg is ostromolják a „boldog“ bennlévőket.

Ez az igazi oka annak, hogy a fiatalság, melynekörülni kellene, ma szinte veszedelemnek számít s ez azoka annak is, hogy tüneti kezeléssel, rosszul fizetett,ideiglenes díjnoki kinevezésekkel megoldani nem leheta kérdést.

Amint az uralkodó szellem hordozói különbözőkorosztályok tagjai — nyolcvanévesektől egész a be-csatlakozott húszévesekig —, amikor is az ötvenen fe-lüliek szabják meg a harmadik nemzedéktől átvett gon-dolkodást és menetet: éppígy a fiatalság soraiban iskülönböző évjáratokat kell megkülönböztetnünk.

Határozott különbség észlelhető a harmincévesek(akik a Trianon óta letelt idő alatt immár szintenegyvenévesek lesznek) és a húszévesek között, ezutóbbiak természet szerint közel állnak azokhoz, akikmost, évenkint kerülnek ki a középiskolákból s akiknémileg a húszévesek magasabb évjárataitól is külön-böznek.

Itt persze mindig tekintetbe kell vennünk, mennyi-ben mutat fel a szemügyre vett ifjúsági jelenség vagyalakulat önálló fejlődést, s mennyiben az idősebbekneobarokk szellemétől való befolyásolást. Az ifjúságszámbelileg jelentős rétegeit akadályozta éveken át eza befolyásolás, mely külsőleg, formalisztikus elemek át-adásával nagy sikert is ért el — de ezek az ifjúsággalfoglalkozó egyének mégis annyira távol álltak az ifjúilélektől, hogy a külsőségekkel megelégedve, észre semvették az önálló belső fejlődést, mely azután időnkintspontán kitörésekben nyilvánult meg — ilyenkor azöreglelkü ifjúsági vezéreket csodálkozás fogta el ésméltatlankodva otthagyták a mozgalmat, mely nem en-gedelmeskedett többé intéseiknek.

A következőkben ezeket a befolyásolt s ezért tiszta

453

evolúciót fel nem mutatható rétegeket elhagyjuk szem-lélődésünkből.

Húsz- és harmincéveseket egyformán jellemzi — selső pillanatra ez az, ami élesen elválasztja őket az idő-sebbektől — a nemzetiségnek népi koncepciója.

Nemcsak a dzsentri-ideológiától szakadtak el vég-kép, társadalmi szemléletük nemcsak a neobarokkot sannak „úriember“ ideálját taszítja el, gyakran felhábo-rodva, önmagától, hanem gyakran még a polgári élet-formának is ellenségei, ami azoknál, akik évek óta ki-vülről nézik a polgári életet, nem is csodálható.

Leszámoltak magukban azzal, hogy a polgári osz-tály kialakításától nemzetünk végkép elkésett s ma mármásunnan nem remélhetünk életenergiákat, mint a voltjobbágy, a paraszt, kisgazda, falusi rétegekből.

Erre a szemléletre kétségtelenül hatással volt aVersailles óta kialakult német „Volkstum“-gondolat,mely a weimari Németországtól folytatott propagandanyomán hazai németségünkben is gyökeret vert — elsőapostola boldogult Bleyer Jakab volt —, s utóbb a hit-leri gondolat szolgálatába került.

A „Volkstum“-gondolat magyar formája, a nemzetisúlynak a népi őstalajba visszahelyezése, a neobarokk-ban persze nem fejlődhetett ki, Bleyerhez hasonló ki-váló, nagyformátumú idősebb vezetője nem akadt, deannál nagyobb szerepet játszik minden ifjúsági moz-galomban.

Az ifjúság egybe sommázva elítéli mindazt, amitaz idősebbek Trianon óta alkottak, s amit leginkábbszemére vet: a dolgozó, mezőgazdasági rétegek anyagiés szellemi kultúrájának elhanyagolását. A magyar pa-raszt felemelése érdekében követeli az ifjúsági mozga-lom, mindjárt első megmozdulásakor, a földreform vég-letes formáit, harcol a nagybirtok minden alakja ellen;ezért ellensége az arisztokráciának, melyben különbenis a „népelnyomó“ Habsburgok idegen vérkeverékűkreatúráit látja. Az új földreform annyira jellemző azegész ifjúságra, hogy mikor katholikus fiatalok állottakössze valláserkölcsi alapon, egyik első követelésük azegyházi birtoknak kisbérletekre átalakítása volt.

454

Persze az ifjúság mozgalma is változik, alakul —az induláskor ez a parasztromantika, melynek egészséíges, magyar és humanisztikus tartalma tulaj donképSzéchenyitől van, akivel azonban e kezdeti mozgalomnem tartott jóbarátságot, lévén ő gróf, s frázisellenesés antiforradalmár —, ez az ifjúsági parasztromantikakezdetben a „szociológia“ légkörében érezte jól magát,Jászi Oszkár és a háború előtti progresszívek HuszadikSzázad-stílusát szenvelegte, aminthogy ugyanez a stí-lusa, úgy látszik, a csehszlovákiai magyar és cseh ifjú-ság első megmozdulásának is.

Az úttörő harmincévesek ehhez képest paraszt-szeretetüket Jászitól tanult magyar úrgyűlöletsszólasmokkái fejezték ki s miután önálló szellemiséget nemsikerült kialakítaniok, első szervezeteik csakhamar fel-bomlottak.

Hogy ezek a harmincévesek még mennyire nemvoltak önállóak, arra jellemző, hogy kevés kivétellel eltudtak helyezkedni az idősebbek szervezeteiben: azeredeti ifjúsági keretek felbomlásával a szélsőbb rété-gek becsatlakoztak a szociáldemokráciába, mások anemzeti szocializmus felé orientálódtak, melyet nálunkszintén az idősebbek, a neobarokk tagjai vezetnek, egyharmadik rész megpróbálta az uralkodó neobarokk ke-rétéiben érvényesíteni, folytonos kompromisszumokárán, a saját ifjúsági felfogását. Ez különben állandónehézsége a csoportokba szakadt ifjúságnak: az egyescsoportok élén haladók gyakran átallnak az öregekhezs ezzel csoportjuk bomlását segítik elő; a fiatalok ilyen-kor határozott irányítás nélkül maradnak, amíg valamiúj csoportot életre nem tudnak hívni. Innen a folyto-nos változás az ifjúsági társadalom sejtrendszerében éshogy ez átmeneti csoportok közt egyik sem tud maga-nak vezetőszerepet biztosítani.

Másik megkülönböztető jele a harmincévesek tár-sadalmának, szintén a harmadik nemzedék gondolko-dásának maradványaként, a spiritualisztikus motívu-mok iránti bizonyos érzéketlenség. Ők még nem érkéz-tek el ahhoz, amit a vallásos érzés renaissanceánakszokás nevezni s nemcsak hogy ez érzések idegenek

455

előttük — legalább a vezetők írásait tekintve —, ha-nem a vallási dolgokat még teljesen a háborúelőtti libe-ralis vagy progresszív szemszögből ítélik meg. Náluktalálkozunk a katholicizmus-klerikalizmus-egyenleg meg-vető emlegetésével utoljára, — ez a húszévesek fra-zeológiájából már végkép kiveszett; ők azok, akik Szé-chenyi, Deák, Eötvös eszméit félrevetik, mert pozitív„szociológiai“ megoldást nem nyújtanak nekik s ehe-lyett inkább a Jászitól interpretált Kossuth-féle nem-zetiségi politikához hajlanak. Pozitivista elképzelésük-kel élénk ellentétben annál nagyobb fantáziagazdagság-ró! tanúskodnak kisebbségi elveik, melyekben köveketés népeket megmozgató naiv hit tükröződik.

Ez az „új nemzetpolitikai ideológia“ eredetileg aturáni-szláv parasztállamot hangsúlyozta ki, melybenturáni: magyar, bolgár, hasonlókép turáni vérössze-tételű oláh, ukrán s más szláv népek parasztsága állnaössze s detronizálva a nyugati civilizációt s annak rom-lőtt hordozóját, a középosztályt, e szabad parasztnépekönakaratukból egyesülnének hatalmas blokká, melybennemcsak hogy boldogtalanság, de, ami még nagyobb,kisebbségi elnyomás sem volna többé található. Azideák történetére jelentős, hogy a magyar népfajjaleredetileg semmi, sőt valósággal antikapcsolatban lévőturanista idea mint hódította meg e jóakaratú fiatalo-kat, akik azonban csakhamar le is mondtak róla s új ab-ban egész eddigi ködös „nemzetpolitikájukat“ hét du-nai állam politikai szövetségére korlátozzák: e szerintRománia, Jugoszlávia, Bulgária, Magyarország, Lengyel-ország, Csehszlovákia, Ausztria területei egyesülnénekgazdasági és államszövetséggé, demokratikus alapon, ki-finomodott kisebbségvédelemmel. Lehetetlen meghatott-ság nélkül nézni a fiatalok e fejtörését, mellyel háta-lom nélkül legalább szép és emberi álmokat keresneknépük számára s bár látják, hogy sem kisebbségpori-tika, sem általános politika területén nincs remény ilykibontakozásra, mégis várják, erős hittel azt a „magyarállamférfiút, ki a tiszta magyar nacionalizmusnak és atiszta magyar szocializmusnak ezt a széles európaiszintézisét merész és bátor kézzel közel hozza a való-

457

sághoz, népének Kossuthja, Közép-Kelet-Európánakegyszerre Cavourja, Bismarckja és Napóleonja lehet“.„Új korszak új férfiá-ra“ vár a feladat: „végét kell vetniaz erőszak, elnyomás uralmának, fel kell szárítani akönnyeket és ki kell irtani a gyűlölet szellemét Bécs-tol Budapestig, Zágrábtól Belgrádig és Prágától Buka-restig“.1

Valóban, hit és fantázia jellemzi e fiatalokat akkoris, mikor komoly képpel „szociologizáínak“ és Kelet-Közép-Európa térképét újra szabdalják. A racionaliz-mus logikátadó diszciplínáján kevésbbé mentek át,mint idősebb vagy ifjabb társaik, mert tanulóéveik aháborúra és a háború után esvén, megfelelő képzettsé-get köztük sokan nem szerezhettek. Innen van, hogyreformgondolataikat nem tudják, s így persze nem isakar iák hozzákötni a XIX. századi klasszikus magyargondolkozókhoz, holott nem egvszer ezeknek huma-nisztikus magyarsága szól keblökben, anélkül, hogymaguk tudnák; s innen van, hogy nem is annyira gonsdolataik, mint inkább érzéseik és vágvaik vannak.Aminthogy igazi tanítómestereik is költők és regény-írók voltak: líra és nemzeti sorsregények hatása alattlettek reformerekké, Ady, Móricz Zsigmond és SzabóDezső vezette őket, mint gyermekeket, kézen fogva.Főként az első és az utolsó bírt döntő szereppel azegész ifjúsági mozgalom kialakulásában.

A harmadik nemzedék hivatalos nemzetfogalmátelőször Ady törte meg, ő hozta fel a tudat alól a népiösszefüggéseket, azt, hogy az igazi nemzeti élet nem aParlamentben és Hivatalban, hanem lenn a népben ésaz egyes magyar lelkében megy végbe. Verseivel szinteegy magyar népi fogalom terjedt el ez „ifjú szívekben“,akik a nagy ajándékért Adynak minden egyéni bajátés tévelygését is megbocsátották és elfelejtették. Aki

1 Szász Béla, Nemzetiségpolitikánk válsága. A dunai kérdés,1932, 102. 1. Az ifjúsági kérdésre és irodalmára v. ö. a Magy. Szemleállandó referátumait, köztük: Asztalos Miklós, Harmincévesek Maegyarországa; ifj. Jambrekovich László, Levél a mai ifjúságról (mind-kettő a 3. kötetben), utóbbi a húszévesek különvéleményének egyikelső megnyilatkozása; tőlem, A turán-szláv parasztállam, 5. köt., stb.

457

tudja, hogy a harmadik nemzedék és a neobarokk milyösztönösen húzódozik Ady költészetétől és mennyireképtelen azt akár szótárilag is megérteni, az nem cso-dálkozik azon, ha az ifjúsági mozgalom kezdetén úgytűnt fel, mintha fiatalok és öregek közt tulajdonképcsak Ady Endre volna az elválasztóvonal. Azután jöttSzabó Dezső, aki a népi összefüggéseket visszavitte afaji misztikumba, de egyúttal megpróbálta, hogy köré-jük jegecesítsen egy egész önelvű társadalmi és kultu-ralis rendszert. Személy szerint a szélső individualiz-mus képviselője, ő telítette meg a fiatalok fejét a nem-zeti kollektivitás fogalmával. Tőle kapták a beteg ma-gyár társadalom, a harmadik nemzedék, a forradalmakés az ellenforradalom bátor és tiszteletlen kritikáját sSzabó Dezső is őelőttük, az ő kedvükért meztelenítettele a Tekintélyeket (köztük nem egyszer igazi, nagyértékeket is) és nyelte be csupasz testüket hatalmasretorikájának görgetegébe.

így állott elő, lírából, regényből és rabelais-szerűprózából a régi nemzeti eszmény és a neobarokk elsőnagy kritikai képe, melyet e fiatalok készen kaptak aneobarokk társadalom e két, holt és élő kiközösített-jétől, hogy rajta pozitivista szociológiát űzhessenek sa valóságban tovább álmodják a szebb jövőt, a magyarnép egészségéről, kultúrájáról, vezető szerepéről aDuna völgyében. Aki nem akar tovább álmodni, az föl-kél és odaáll az öregek közé, alkalmazást keresendő.

Harmonikusabb a húszévesek arculata, akikhezlehet számítani a még fiatalabbakat és néhány mélyebbműveltségű harmincévest is. Igaz, hogy az önszervezésdolgában ezek is ugyanazt a tehetetlenséget tanúsítják,mint ami általában magyar faji tulajdon, ezek is cso-portokban élnek, melyek folyvást bomlanak, de rövidéletük folyamán is annál élesebb ellentétben állnak aszomszéd csoportokkal. Ezért róluk is nehéz általánosképet adni, de itt nem is az egész generáció természet-rajzáról van szó, hanem inkább csak az elit vonásairól,mely az egész társadalom jellegének meghatározója.

Talán megérthető e Széchenyi szellemét népszerű-

458

sítő könyvben, ha az ő tanítása szerint abban találjuka húszévesek előnyét, hogy több köztük a kiműveltemberfő, mint a harmincasok közt. Míg ez utóbbiaknálmég nagy kultúra láttán is az a benyomásunk, hogy ezcsak félműveltség, félbemaradtság, melyből valamihiányzik, addig a húszévesek elitjének műveltsége mé-lyebb és ami nemzeti szempontból fődolog: közelebbikapcsolatban van a klasszikus magyar gondolkodókkal,humanisztikus szempontból pedig: az európai kultú-rákra is kiterjed. Az ő tanultságuk már azon konszoli-dáció éveinek eredménye, melyet különben maguk isszeretnek lenézni.

A mélyebb műveltséggel együtt jár a lélek és lelki-ség nagyobb megbecsülése, bensőségesebb érzések, mé-lyebb humanizmus, vallásos élet. Vallás és Humánum,mint a magyar emberséget is meghatározó erők, talánelőször bontakoznak ki szélesebb körökben itt azóta,hogy Széchenyi megfogalmazta őket. A magyar cser-készek követelése: emberebb embert, magyarabb ma-gyárt, ez egész generáció jelszava lehetne, aminthogyannak tartalmát az „öregcserkészek“, a magyar cser-készférfiak folyóirata, a Fiatal Magyarság bontogatjaki, melyet néhány harmincévessel együtt a húszévesekkészítenek. A vallásos érzelmek térhódításával újravalóságos tartalmat nyer a Haza, Becsület és Vallás-erkölcs,1 melyek a harmadik nemzedék és a neobarokkkezében formákká száradtak, hogy egyrészt formálistisztelet, másrészt sterilis gúny tárgyaivá legyenek.Aminthogy ez az első megmozdulás, melyben a poli-tikus, világi pályacsinálástól távoli katholikus és pro-testáns fiatal papok, fiatal tanárok is szóhoz jutnak,ellentétben az idősebb korosztályokkal, melyek az ilye-neket csak politizált állapotban tudták használni.

Nagy tévedés volna azonban e mélyebb, benső-ségesebb jelenségből arra következtetnünk, mintha eza legifjabb korosztály engedelmesen elfogadná az idő-sebb neobarokk világát. Ellenkezőleg: amíg a harminc-

1 V. ö. Zayzon Sándor cikkét: Fiatal Magyarság, 1934 január;a cserkészgondolkodás alapelveit az ú. n. zöld füzet foglalja össze.

459

évesek csak egyes, bár igen lényeges pontokon dolgoz-ták ki a momentumokat, melyek őket az idősebbektőlelválasztják, addig a húszévesek egész legyezőjét tere-getik ki az új, önálló ideáknak, melyek homlokegyene-sen ellenkeznek az idősekéivel és végső végrehajtásuk-ban az egész uralkodó szellemiség megváltoztatásátjelentik. „Ez a világ nem az én világom, forradalmárvagyok a szó szent értelmében“, az öregcserkészek ejelmondata az egész generációt is jellemzi,1 melynekmár sokkal nehezebb adott helyzetben hozzáidomulniaaz idősekhez, mint a harmincéveseknek. Itt csak néhánypontot jelölünk meg, melyen a legifjabbak forradalmihévvel fordulnak el az öregek szokásaitól:

mindennemű vallási összeütközés, hitvita mellő-zése;

népies gondolat ápolása, egy lépéssel közelebbjutva a magyar röghöz, mint a harmincévesek: a falura,tanyára kijárás felújítása (amit korábbi korosztályokelejtettek), a harmincévesek rideg „tanyai szociológia-jából“ a néppel való teljes együttérzés kialakítása, amilegjobban eddig a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollé-giumának sikerült;2

a magyar parasztsággal és munkássággal való szoli-daritás felismerése és ápolása s ennek következtében

magyar demokratikus gondolkodás, a neobarokkosztályöntudatnak és tekintélytiszteletének elutasítása;a cserkészférfiak alakulataiban az intelligencia együttél az iparosmunkássággal, sőt számban ez utóbbiakszinte felülmúlják az érettségizetteket;

a harmincévesek parasztromantikájának elutasí-tása; a húszévesek igazi európai, nem pedig turáni-szlávkultúrát akarnak látni Magyarországon, mely a népszámára népi, az intelligencia számára polgári, városi,Budapesten nagyvárosi, de magyar legyen;3

1 Mindkét fönt idézett jelmondat Sík Sándortól, a cserkész-vezető költőtől származik.

2 Ortutay Gyula, A szegedi fiatalok Művészeti Kollégiuma,Magyar Szemle 20. kötet.

3 Gogolák Lajos cikke a Magyar Kultúrában, 1934 január.

460

magyar kultúrának egész mást tartanak, mint azöregek: úgymint

zenében Bartók és Kodály hívei, megvetik a „dal-költészetet“ és cigányzenét, mint amely az öregek sze-rint az igazi magyar zene kifejezője;

modernek a festészetben és szobrászatban: Szőnyi,AbaíNovák, Pátzay hívei, mulatnak és bosszankodnakaz öregek terrorján, mellyel ezek a müncheni iskolákmagyar utánzatait akarják gyökeres magyar művészet-ként kijátszani és a magyar néppel belső kapcsolatbajutott modern művészeket hazafiatlanoknak szidal-mázzák;

a modern építészet hívei, végkép elfordulva a tör-téneti stílusutánzástól,

és természetesen Ady és Szabó Dezső hatása alattállnak, de ez már inkább elkeveredik bennük sok más,magyar és idegen kultúrhatással; azt mondhatnók, hogye sorkezdők unokáinak érzik magukat, nem pedig édesfiaiknak.

A differenciáltság nem lehetne nagyobb két olyangondolkodás között sem, melyeket egy évszázad vá-laszt el egymástól, mint ami a mai fiatalok és öregekközt van. A szakadás mélységét és szinte jóvátehetet-lenségét mutatja a „debreceni káté“, melyben egy ahúszas és harmincas mesgyén álló művelt lélek írtaössze a magyarság sorsát illető ifjúsági alapelveket.1Szerinte a világ újra a status nascendi állapotába jutott,a kor feloszlatja a hajléktalan népek menhelyét, min-den népnek meg kell mutatnia, hogy él. Nekünk is; devalószínűbe, hogy a magyarság helyt fog állani? Nemvalószínű, mert vezértelen, fertőzött, kalandokban fá-rasztott nép, de mégis erőltetnünk kell a helytállást:a történelem a tragikus életérzés csodája. Marathonnális a reménytelenség győzött. Ki kell egyenesednünk, amagyarságnak „hagyományai belső udvarára kell hú-zódnia; van magyar sors és voltak e sors szelj árasábanlengő lelkek: ezeknek az izgalmát és erejét kell áteresz-

1 Németh László, a debreceni Új Vetésben, 1933 november.

462

tenünk magunkon. Át kell építenünk társadalmunkhatalmi struktúráját, hogy a gerinc megint a testközépvonalába kerüljön s olyan főt, vezérlő rétegetkell uralomra juttatnunk, melynek tudomása van atestről és helyzetéről“.

„A faji gondolatra kell hát felesküdnünk? Ha a fajembertani fogalom: nem. Ha erkölcsi: igen. A népettöbbnyire tökéletlenül fedő élettani változat nem lehetelég eszmény, a nép sorsához illő magatartás: igen.A magyarság új életre robbanását kívánjuk egy sorsa-hoz méltó magatartású »új nemességben«.“

„A mai magyar kormányzó réteg alkalmas-e a ma-gyarságnak erre a sorsbaállítására? Nem; lehetnekhasználható tagjai, de az egész réteg, erkölcsi és köz-szelleme miatt, jövőnk legnagyobb akadálya; egyetlenmentsége, hogy ami ma felválthatná, semmivel semkülönb.“

„Miben bízhatnak mégis, akik helytállásra erőltetika magyart? A lappangó jobbakban és a magyar néparánylag érintetlen tömegeiben.“ Mindenütt vannak„cserélt lelkek“, azaz a mai vezető réteg alól felszaba-dúltak s ha ezek a lappangó jobbak egymásra találnak,„bele tudnak öltözködni egy szigorúbb erkölcsbe, meg-kezdik a maradék népi erők kiaknázását: a csoda meg-történt“.

A debreceni káté, mint ebből látható, öntudatlanulis megérkezett a klasszikus magyar koncepcióhoz: ajobbak és a szigorúbb erkölcs követelménye éppúgyszéchenyies benne, mint a nemzethalál víziója, melya fiatal magyar előtt is felmerül, ha nem sikerülne atalpraállás: „Tetveinktől ellepetten elgyengülve várjuk,hogy mit kezd velünk a más népek sorsa. Valamelyiknagy nép gyarmatbirtokába olvadunk be? Szomszé-daink darabolnak fel, hogy egységüket védjék? Vagyegy internacionalista néptestvériségnek leszünk oszt-jakjai?“

Az a fiatalság, mely előtt felmerül a nemzethalálvíziója, éppúgy elszakadt optimista elődjeitől, mintszáz esztendővel előbb Széchenyi a rendi világtól.

Csakhogy akkor Széchenyi hatalmás alakja messze-

462

láthatóan lángolt az új érzelemben, ma pedig csak itt-ott gyulladnak ki fiatal lelkekben kis tüzecskék.

Éltesebb szemnek nem könnyű észrevenni őket;könnyebb volna, ha egy Széchenyi István lelke égnema is előttünk, itt az ország közepén.

De hogy Nemzeti Egységről nem lehet szó, amígilyen szakadás választja el a nemzeti társadalom kor-osztályait, az nem kétséges.

5. A leszakadt magyarság.Közvéleményünknek ez a kérdés mindennapi té-

mája és mindennapi keserűsége. A trianoni határokonbelül mindenkinek van valami fogalma azon embertelenelnyomásról, melynek a békeszerződés a magyar népegyharmadrészét idegenek jármában kiszolgáltatta, —hogy a leszakadt magyarság sorsa sajnálatraméltó shogy azon mindenképen segítenünk kell, ebben azegész trianoni magyar közvéleménynek egységes ahangulata.

Ez a hangulat azonban inkább érzelmi elemekbőlszövődött össze, az érdeklődés ritkán hatol túl az álta-lános meghatottságon és nem igen veszi számba a tény-leges viszonyokat, melyek a leszakadt magyarság kébe-lében kifejlődtek.

Vannak kitűnő szakembereink, akik a kisebbségimagyarság életét pontosan figyelemmel kísérik s akiktapasztalataikat a külföld számára is hozzáférhetőkkétették. Szász Zsombornak angol könyve, melyben azerdélyi magyarság elnyomatását mutatta ki objektívadatokkal, az az erő volt, mely Romániának, mint euró-pai számba vehető államnak hitelét először ingattameg az angolszász népeknél; hasonlókép kitűnő adat-gyűjtéssel nagy eredményt ért el csehtót viszonylatbanSteier Lajos munkássága, főként a csehek tízéves fel-vidéki uralmáról szóló nagy német könyve,1 — azon-ban boldogult Jancsó Benedeknek, Szász Zsombornak,

1 Szász Zsombor könyve magyarul, Erdély Romániában, Nép-kisebbségi tanulmány, 1927; Steier Lajos, Ungarns Vergewaltigung,Oberungarn unter tschechischer Herrschaft, Amalthea/Verlag, 1929.

463

Steier Lajosnak, délszláv viszonylatban Bajza József-nek hazai munkássága itthon széles körökhöz alig, in-kább csak a nagyműveltségű elithez és újabban azifjúsághoz hatolt el; a hírlapirodalomnak nem egykisebbségi „szakértője“ pontosan az ellenkező ismére-tekkel és adatokkal tölti a nagyközönség fejét, mintamit ezek a cseh, oláh, szerb, horvát publicisztika ésirodalom ismeretével megállapítanak. Kesergés és szo-rongás és bosszú és eburafakó tehetetlen ökölrázásontúl hírlapjainktól vezetett közönségünk nem igen tudtaeddig megközelíteni a leszakadt magyarság probléma-ját s azok a szervek is, melyek a revízió kérdéséneknépszerűsítésével foglalkoznak, mindeddig kívülhagy-ták érdeklődési körükön a leszakadt területeken élőmagyarság s a rajta uralkodó „államnépek“ viszonya-nak reális szemléletét.

Így eshetett meg, hogy az itthoni közvéleménylassanként elmaradt a határokon túli fejleményektől sma már alig van tudomása arról, mennyire más gondol-kodási formák élnek a leszakadt magyarságban, ame-lyek a kölcsönös megértést mindinkább megnehezítik.

A fejlődés kezdettől fogva kellett, hogy eltérő irá-nyokat vegyen határon innen és túl, mert a leszakadtmagyarság nem ment keresztül sem az ellenforradalmihangulaton, sem az annak megülepedéséből származóúgynevezett keresztény felfogáson, sem pedig mind-kettő végleg formalisztikussá alakulásán, azon a szel-lemiségen, melyet ez a könyv neobarokknak nevez.

A határokon túl az önálló fejlődés még az ok-tóbrista időkből indult ki s ehhez képest liberalizmustés demokráciát egyképen megtartott. Ezt nagyban elő-segítette az a körülmény, hogy az októbrizmus és bol-sevizmus „emigránsai“ részben a leszakadt területekenhelyezkedtek el, az első hírlapok az ő szellemük szó-csövei voltak s ők természetesen nemcsak hogy hívekKiáradtak forradalmi és radikális-progresszív ideológia-jukhoz, hanem mindent megtettek a leszakadt magyar-ság lelkének a trianonitól való elidegenítése érdekében.Hogy ez a propaganda nem tudott tényleg éket verniMagyar és magyar közé, az nagyrészt annak köszön-

464

hető, hogy ezek a bolsevista, radikális vagy progresszív„menekültek“ kezdettől fogva túlságos nyíltan közeled-tek a magyarságot elnyomó államnemzetekhez s ezek-nek kormányai nemcsak szellemi támogatásban, deanyagiakban is részesítették őket épp akkor, amikor afajához és nyelvéhez hü magyarság teljes anyagi ki-fosztása, hivatalokból elűzése, birtokainak elvételenagy lendülettel folyt. Mindamellett egyes helyeken,így például Jugoszláviában itt-ott a mai napig terjedő-leg is hatást gyakoroltak az emigránsok a magyarságras nagyon hozzájárultak ahhoz, hogy a szerb kormányokbarbár elnyomásával szemben a magyarság mindinkábbbeletanuljon a rákényszerített türelembe és passzi-vitásba,

Az önálló szellemi fejlődést a „hódítók“ nehezí-tették meg leginkább azáltal, hogy a vezérletre alkal-mas intellektuális réteget módszeresen kiüldözték, aCsonkaországba áthajtották s aki írástudó mégis meg-maradt, néhány tanár, egy-két újságíró s a papok, azo-kat cenzúra, szigorú felügyelet jármába fogták, a kevéstisztviselő feje fölé pedig az államnyelv tudásának meg-követelésével, s folytonos barbár vizsgáztatással aDamokles-kardot függesztették. Az a bűnös nacionaliz-mus, mely e szomszéd államnépeket hevíti, kezdettőlfogva arra számított, hogy az agyától megfosztott ma-gyár test vakon ki fogja magát szolgáltatni az asszimi-lációs törekvéseknek, melyek a kíméletlen gazdasági el-nyomatást kísérő lelketlen cseh, oláh, szerb iskolapoli-tikában magukban véve is hatalmas eszközzel bírtak.

Ez a fáradozás, itt-ott, átmenetileg, csakugyan jártis némi eredménnyel. A szlovákiai magyar ifjúságnakaz a korosztálya, mely először ment keresztül a cseh-szlovák nyelvű és szellemű nevelésen, ennek hatásaalatt el is tévelygett a magyarság útjáról. A felvidéki„sarlósok — akikről szó van — egyrészt az emigrán-soktól tanulták az úgynevezett „szociológiát“, JásziOszkár könyveiből a „feudális“ magyar világ gyűlöletéts mindezt megerősítette bennük az erősen demokra-tikus és szocialista cseh nevelés, a cseh világgal valóközeli érintkezés. Bár kiindulásuk sokban hasonlított a

465

hazai harmincévesekéhez: ők is Ady és Szabó Dezsőtőltanulták a nép- és parasztromantikát, kimentek a falura,s ott „szociológiai“ tanulmányok mellett magyar ver-sekkel művelték a népet — a cseh pártokkal való szo-ros viszonyuk csakhamar megtámadta nemzeti érzésű-ket: átmentek az internacionális pártokhoz, s végül isvalami vegyes, cseh-magyar kommunizmusban állapod-tak meg. Siralmas példájuk azzal a tanulsággal szolgál,hogy a kisebbségi magyarságnak sem pártjai, sem kor-osztályai nem léphetnek közelebbi, bensőbb viszonybaaz államnépekkel — a saját, magyar szellemiségük ve-szedelme nélkül.1

Az igen kiterjedt cseh kultúra, továbbá az elnyo-más mellett a hitegetés és megvesztegetés eszközeit islelkiismeretlenül, de nagy ügyességgel alkalmazó csehpolitika nemcsak ez egy esetben próbálta meg a terű-létén élő magyarság belső fejlődését zavarni s talán ezis hozzájárult ahhoz, hogy a magyarság par excellencekisebbségi kultúráját nem is a felvidéki, hanem a Ro-mánia uralma alá került magyarság termelte ki. A fel-vidéken különben is hiányoztak, vagy legalább is atudatból már régóta kiestek azon kulturális elemek,melyekre egy regionális, vagy hasonló, önállóbb szelle-miséget lehetett volna alapítani.

Ezek az elemek annál inkább megvoltak Keleten,ahol Erdélynek a magyar királyságtól különállása mégélénk emlékezetben volt annak ellenére, hogy a 67-eskorszakban a különállást bizonyító, annak emlékétfenntartó elemeket maguk az erdélyi vezetők tüntettékel, áthelyezve Erdély súlypontját is a nagy magyarhazába, Budapestre. Az elszakítás hatása alatt termé-szetes, hogy visszalódult a harang nyelve s az erdélyimagyarságban most nem annyira a Magyarországgalösszekötő, azonos elemeket hangsúlyozták, hanem a kü-lön színezetűeket, az erdélyiséget, a transzilvánizmust.

Az erdélyi magyarság erdélyi szellemiségének pon-tös és figyelmes körvonalozása és öntudatosítása való-

1 A Sarlósíintermezzóra 1. a Magyar Szemle referátumait, ígyMoravek Endrétől, A felvidéki ifjú és Gogolák Lajostól, A szlo-venszkói magyar ifjúság újabb mozgalmai, 18. kötet.

466

ságos életmentést jelentett ott a határokon túl, ahol amagyar szellemiség produktumait nemcsak teljesen ki-zárta Románia, hanem ahol a kontemporaneus magyarszellemi termékek az első években nem is voltak alkálimasak a leszakadt magyarság egységének fenntartássara. Az erdélyi magyarok kétségbeesve tiltakoztakazon halálideák, elmúlási elméletek ellen, melyeket atrianoni országból terjesztettek azok, akik csak abukást érezték, de nem azt, hogy egy nemzetnek államikeretek nélkül, államiságtól csupaszon is kell élnie — havan benne életerő! „Mert az igazság az — mondta emagyarság vezetője —, hogy egy nép sem akar meg-halni. És csak akkor halna meg, ha maga akarná a ha-Iáit.“ A Budapestről jövő vigasztalan, temetkezést em-legető álromantikával szemben Makkai Sándor és min-den ottani magyar biztos volt dolgában: „Az erdélyimagyarság lélekszáma több mint másfélmillió. Valóbanelképzelhető, hogy ennyi lélek néhány esztendő alattodajuthatott, hogy egyszerűen feladja az élethez valójussát, magyarságát, magyar hitét, kultúráját, gyérme-keit?“ Az életet nem adja fel a leszakadt magyarság, deigenis, annak eddigi formáit. „Élet alatt nem szabadtöbbé kizárólag a külső impériumhoz kötött és azáltaltámogatott nagy életet értenie. Élete nem merülhet kitöbbé „nagy“ országkormányzó politikában, a régi föld-birtokos életben, a jogászkodásban és az úriemberség-ben.“ Az új élet most már „kicsi tényekből“ fog össze-tevődni, a magyar családot és anyanyelvét védő, ma-gyár összetartásra nevelő, magyar árvákat összeszedő,magyar szegénynek kenyeret, magyar betegnek gyó-gyulást, magyar tudatlannak ismereteket nyújtó mun-kára.1 Mert az erre szolgáló intézményeket immár azúj állam mind a románoknak adta s a magyar társa-dalom szükségleteit már csak önmaga, a kirabolt, le-szegényített, agyongyötört és kigúnyolt magyarság lát-hatja el.

Ehhez a heroikus munkához, melyet valósággal „új

1 Makkai Sándor, Erdélyi szemmel, Kolozsvár 1932, 7., 8. 1.a korábbi transzilvanista gondolatok összefoglalása.

467

nemesek“ végeztek nagyon is demokratikus gúnyában,kellett egyszerre alapnak és betetőzésnek a transzilva-nista gondolat, melynek történeti visszavetítéséből issok olyan értéket és kincset lehetett nyerni, amely azaklatott erdélyi magyarság életében. felhasználható,így nyúltak vissza legelőször is az erdélyi fejedelem-ség történetének XVII. századi koncepciójához, melyszerint a kis bérces Erdély mindenkor a szabadság,a teljes lelki függetlenség országa volt, ahol háromnemzet és négy vagy még több vallásfelekezet élt egy-mással békében, lemondva egymás elnyomásáról, meg-nyugodván az uralkodásnál kevesebb egyenjogúságfogalmában. A gondolat hirdetői — az egész szinteegy kollektivitás eredménye, mindenki hozzáadott va-lamit lelke értékeiből — talán nem sokat törődtek atörténet lefolyt processzusával, mely Bethlen Gábor-nak erősen abszolutista módon összefogott államátmegelőzőleg alig tud önálló transzilvanizmusról, denemzeti lét fenntartásáért hevülő lelkük sikerrel ak-názta ki az erdélyi történet minden lehetőségeit, első-sorban a kulturálisakat: Bod Pétert, Apáczait, KörösiCsornát, Bolyai Farkast, Kemény Zsigmondot, de emel-lett Bethlen Gábor mérsékletét, Martinuzzi, RákócziGyörgy önuralmát, „türelmes liberalizmusát“. Mind-ezek együttvéve adják az erdélyi szellemet, annak lelkiegyensúlyozottságát, szellemi értékességét, kultúrnagy-ságát; mert „az erdélyi sajátosság nem más, mint azellentétek közt kiegyensúlyozott magyar lélek mani-fesztációja“.1

Az új fogalom magában véve is felszabadulást,vagy, ha úgy tetszik, elszakadást jelentett a trianonimagyarságtól, mely első gondjai közt nem ért rá túl-ságosan búvárkodni történetében. Még világosabbá válta két út eltávolodása a transzilvanizmussal kapcsolatostársadalmi és részben kisebbségpolitikai vonatkozások-ban. Jellemző módon ezt az „alkalmazott“ transzilva-nizmust Erdélyben a negyvenévesek fejlesztették ki,

1 U. ott, 130. l.

468

holott a trianoni hazánkban még a harmincévesek isalig, inkább csak a húszévesek rokonszenveztek vele.E továbbfejlődésben a fogalom a magyarságról át-terjedt a többi Erdélyt lakó népre és csakhamar fel-vetődött a magyarság jövőjére döntő kérdés: „Lehet-e,van-e ennek a zárt erdélyi földnek olyan spirituálisereje, mely az ideverődött különböző fajú emberi tár-sadalmak egymástól különböző, sőt ellentétes élethang-jait konszonáns melódiában tudja egyesíteni?“1 A tör-ténelem erre is igenlő választ adott a — művésznek,aki magyar, szász és oláh templomok, székely kúriák,szász városi házak, kalotaszegi magyar és havasi móc-házak, verespataki oláh bányabirtokos udvarházak épí-tészeti szellemében rokonságot talált, s azt a jövő nagyhitével visszavetítette a történet más, többi folyama-taira is. Az egész hatalmas vízió pedig — mert annakkell neveznünk a történet e bátor kikérdezését a jelenhasználatára — mindinkább megtelt a nyugati, a tria-nőni magyarságtól elválasztó elemekkel. A transzilva-nista szellem eredetét visszavezeti e szemlélet a XV.századba, amikor állítólag „új, demokratikus szellemiáramlások“ öntötték el Erdély földjét, a huszita tanokaz első parasztlázadásokat gyújtották ki, beplántálvána „lelkiszabadság és emberi egyenlőség gondolatát aJogtalan vagy jogait veszélyeztetve látó tömegek im-már befogadóképes lelkébe“,2 s ebből a tisztára törté-netietlen megállapításból magától folyt az erdélyi nagy-birtokosok elítélése, aminthogy a Magyarországtól füg-getlenüléssel Erdély története általában is a szellemiszabadságért való népmozgalmakéval lett egyenlő, füg-getlenségének bukása pedig a magyar feudális centráliszáció győzelmét jelentette. Mennyivel másként nézi eza szemlélet 1918 leszakadását, mint a trianoni újság-olvasók: „Az 1918-ban külső és elháríthatatlan erő-tényezők végső eredőjeképen bekövetkezett impérium-változás egy duzzadóan fiatal, fanatikus hittel, törhe-tétlen reménységgel teljes, öntudatos, szervezett ro-

1 Koós Károly, Erdély, kultúrtörténeti vázlat. Kolozsvár, 1929.2 U. ott, 33. 1.

469

mánság mellett egy gazdaságilag és kultúrában legyen-gült, dezorganizált, politikai érzés és tudás, valamintszervezet- és vezetésnélküli, sőt ijedt magyarságot ta-Iáit Erdélyben, mely elhagyta volt korhadni, sőt magais segített volt lerombolni azt az épületet, melyet ezeresztendő folyamán építettek fel jövőbelátó, reálisanbölcs elődei — az önálló Erdélyt!“1 Igaz, hogy — eszemlélet szerint — az 1918. gyulafehérvári gyűlésen azerdélyi románok éppúgy feladták az ő egyetlen lehet-séges életformájukat, az önálló Erdélyt, mint 1848-banaz uniót kimondó magyarok, de Erdély magasabb szel-lemisége a politikai formáktól függetlenül is hat és ala-kítja ismét egyformává az erdélyi népeket és valami-kor harmonikussá együttélésüket.

A magyar életakaratnak hatalmas kifejezője ez azelmélet, mely részleteiben meghatóan naiv és hibás islehet, de amely a mai nehéz helyzetben, elhagyott er-déiyi testvéreink számára optimizmus és aktivitás for-rása. Segítségével kísérelték meg az erdélyi szász ésoláh irodalomhoz közeledést és reátámaszkodva vála-szóltak szenvedélyes igennel a nagy kérdésre, melyetkisebbségi gyötrődéseik folyton elébük vetnek: „Meg-vetheti-e lábát eredményesen a kisebbségi sorsba ke-rült magyar ezen a földön, ahol úrból földönfutóvá per-zselte a politikai átalakulás?“2 És ezzel a transzilvanistameggyőződéssel alakították ki az új erdélyi irodaimatés az új népies demokráciát.

Az erdélyi irodalom világosabb formákban, na-gyobb egyéniségekben és állandóbb szervezetekben je-lentkezik, mint a szlovenszkói magyar irodalom. Kap-csolatai alig vannak a harmadik nemzedékkel és a neo-barokkal: az erdélyi irodalmi öntudatosodás elsősor-ban Ady-utánzással indul meg s azután szellemi tar-talmát — ami a transzilvanizmuson túl van — és íróisegédeszközeit Móricz Zsigmondtól, de leginkábbSzabó Dezsőtől veszi. Míg tehát a trianoni negyven-(ma ötven-)évesekre ez a népiessé átromanizált hármas

1 U. ott, 88. 1.2 Berde Mária, Károly Sándor Láng c. regénye előszavában, 5 l.

470

csillagzat alig volt hatással, addig az önálló erdélyi iro-dalom művelőit szinte ők tették íróvá. Eggyel többjelenség, mely az erdélyi és trianoni fejlődés antinó-miáját bizonyítja. Itt nem lehet célunk irodalmi értéke-lés, elég legyen hát megjegyeznünk, hogy ez új iroda-lom költői és regényírói Reményik Sándortól TamásiÁronig olyan értékeket termeltek — sub pondereereseit pálma —, melyeket egyetemes nemzeti jelentő-ségben alig ér el a trianoni termelés.

Talán azért sem érheti el, mert a trianoni határo-kon belül az igazi (nem ponyva-) irodalom még min-dig csak könyv- és betűirodalom s a nép szélesebb ré-tegeihez még mindig alig ért el. Az uralomváltozásután a pátriárkakorú Benedek Elek hazament Erdélybes ott faluról-falura járva tartott előadásokat és meg-beszéléseket a néppel, a magyar nyelv és magyar írókérdekében, — példáját nem tudom ki követte a har-madik nemzedéknek Trianonban maradt írói közül!A Gyallay Domokostól szintén az uralomváltozás utánalapított Magyar Nép című hetilap Erdélyben az elő-fizető kispolgárok és parasztok pénzéből él tizenháromév óta, 1926-ban 18.000 példányban, 1930-ban 21.000példányban jelent meg, amikor a trianoni országbantöbb kísérletezés után sem sikerült a nép kezébe gyö-keres kulturális folyóiratot adni, mely ne állami szub-venciónak, hanem előfizetői olvasásvágyának köszönjeéletét! A példákat folytathatnók, melyek mind igazol-ják, hogy az idegen nyomás, a rájuk nehezedő gyűlöl-ség súlya alatt az erdélyi magyarság jobban összebúj,arisztokratáktól intelligencián át a szegény népig, sem-mint az osztálykülönbségek formalizmusát fenntartótrianoni.

Mindebből itt, a határon innen, keveset tudnak.Az oláh, szerb, cseh atrocitások egy-egy súlyosabb ese-téré felhorkan a hazai közvélemény, de az a minden-napi mártíromság, mely évek óta sápasztja a leszakadtterületi magyarság arcát s az a mindennapi munka éserőfeszítés, mely mégis fenntartja életét, alig ismeretesitthon. A leszakadt magyarság politikai vezetőit, egyJakabffy Elemért, egy Szüllő Gézát és társait az euró-

471

pai világ mint a kisebbségi élet mintaszerű harcosaitismeri, — a határokon inneni középosztály alig halljanevüket s mindenkép kevésbbé ismeri őket, mint egyitthoni panamaszellőztetőt vagy úgynevezett szellemesközbeszólót.

Ez az antinómia talán az előzőknél is súlyosabb.Negatíve az, mert leszakadt testvéreinket meg-

fosztja még attól a szellemi támogatástól is, melyet atrianoni magyarság, a határain túli nehéz életet való-ban ismerve, a mai állami elzárkózások mellett is ad-hatna,

pozitíve pedig, mert hárommilliónyi, szomszédbanlakó testvérünk tényleges viszonyait, belső lelki evolú-cióját nem ismerve, továbbra is martalékai vagyunkillúzióinknak,

amikor pedig csak tágranyitott, világos szem, acé-los akarat és a realitások útját soha el nem hagyó poli-tika segíthetne rajtunk és testvéreinken, akikre a se-gítség jobban rájuk fér, mint reánk.1

1 Az erdélyi irodalom külön fejlődésére 1. Tolnai Gábor, Erdélymagyar irodalmi élete (Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma ki-adása), 1933.

IV. MAGYARABB MAGYARSÁG FELÉ

Negyvenkilenc katasztrófája után nem voltak idő-szerűbbek Kemény Zsigmond szavai, mint most, Tria-non óta: „Ne kívánjatok csolnakázni a délibáb tenge-rén s megenyhülni hűvös hullámaiban. Ez lehetetlen.“Hasonlóképen mai viszonyaink közt is megszívlelhetijük figyelmeztetését, hogy ne reméljük „borzasztókönnyelműséggel“ Angliától, a török félholdtól vagy aFrankfurtban újra egységre törekvő Németországtólszabadulásunkat. Pedig a magyar sorsnak nagy vizioná-rius látója, amilyen Kemény Zsigmond volt, mai hely-zetünkhöz hasonlítva kevésbbé komor viszonyok köztemelte fel kijózanító szavát s valóban, Negyvenkilenckatasztrófájáról még a legsötétebben látók sem hitték,hogy az Mohácsét eléri és új hódoltság és feldarabolt-ság hosszú századait vezeti be.

Trianon pedig valósággal csak Moháccsal hasonlít-ható össze.

Ne tévesszenek meg a kezdetek, melyekről márelőbb megjegyeztem, hogy örvendetesen elütöttek aMohács után történtektől. A váratlan taglócsapás alattcsak az első pillanatban ingadoztunk, a forradalmak, azelső évek anarchiája után újra megtaláltuk egyen-súlyunkat s államférfiúi józanságnak, a tömegek mér-sékletének sikerült azon Scyllákat és Charybdiseketmegkerülni, melyeken a Mohács utáni magyarság egy-sége végzetesen, századokra kihatóan összetörött.A nemzeti egység és a nemzettagok egyenlősége nagyügyét Bethlen István gróf kormányzatának sikerült biz-tosítania konszolidációjával, bármennyire kigúnyolták

473

is ezt a szót tehetetlen ellenzék és többet váró, többrelendülő, de egyelőre éppoly tehetetlen, széthúzó ifjú-ság. Az ő kormányzata alatt kezdtek a társadalom kii-lönböző osztályai megint felemelkedni arról a legalsófokról, melyen a háború óta egyformán nivellálódtak,középosztályunk előtt nem lebegett többé elérhetetlen,mesebeli messzeségben a középosztályi életforma, agrár-termelőink ismét érezni kezdték az államhatalom vé-delmét, mely a korszak etatisztikus szellemében mindkorlátlanabb módon nyúlt be a gazdasági viszonyokalakításába s ezt a korlátlanságát nálunk elsősorban agazdatársadalom védelmére használta fel. De más tár-sadalmi osztályokról sem feledkezett meg: a társa-dalombiztosítással széles tömegek feje fölé terjesztetteki védő karját: 1932«ben ipari biztosított 415.910, magán-alkalmazott 41.750, háztartási alkalmazott 142.269, ösz-szesen nem kevesebb, mint 600.000 ember került va-lami módon védett helyzetbe, akik korábban, a har-madik nemzedék uralma alatt a liberalizmus létért valóküzdelmében minden további nélkül pusztulásnak vol-tak kitéve. Miután közben kiderült, hogy az országagrárszervezetének és termelési módjainak gyökeresújjászervezése nélkül a szegénység anyagi és szellemifelemelése szolgálatában a mezőgazdaságtól alig lehettöbbé lényegeset várni, helyesnek bizonyult a kormányiparpártoló politikája is s ma is még nem kevesebb,mint 1,200.000 embert, keresőt és családtagot tart el amagyar ipar, köztük 650.000 tényleg munkában állómunkás, 140.000 pedig munkanélküli. Bármennyire csakkiindulópontnak tartjuk a ma elért helyzetet, s bár-mennyire szükségét látjuk is a szociális gondoskodástovábbi kiépítésének — az ipari és mezőgazdaságimunkanélküliség állandósulásával humanisztikus szem-pontok is követelik az élet minden lehetőségétől meg-fosztott munkanélküliek állandó pénzbeli támogatását(miután nagy tömegek számára máig sem sikerültmunkaalkalmak állandó biztosítása), még ha e gondo-lat időszerűtlennek vagy népszerűtlennek látszanék is:mindezen nehézségeket érezve, lehetetlen, hogy azutolsó tíz esztendő belpolitikai fejlődésében fel ne is-

474

merjük, hogy mély pontból emelte ki az országot ésbiztos alapra helyezve, lehetővé tette azon társadalmireformok megindítását, melyek Széchenyi szellemébenegyedül biztosítják a konzervatív politika sikerét. Maihelyzetünkben minél előbb megindulhatna az egészsé-ges evolúció, mely egyedül tudja eltávoztatni a fórra-dalommal járó kríziseket, melyek nálunk könnyen ka-tasztrófákká alakulnak.

Az evolúció pedig annál sürgetőbb szükségesség,mert bármennyire nagy dolognak tartjuk is a hullámsír-ból kiemelkedésünket, mégsem szabad elfelejtenünk,hogy állami és nemzeti viszonylatban a török hódoltságkorszakához hasonló vigasztalan helyzetbe jutottunk.Maga az egész világhelyzet, s az abban érvényesülőideák is olyanok, hogy közöttük népünknek csakisminden lelkiereje megfeszítésével lesz lehetséges meg-állania.

Szemünk előtt van az egész földkerekségén végig-rohanó autarchiás mozgalomnak s ezzel kapcsolatbanelőbb a mezőgazdasági, ezt követőleg az ipari krízis-nek vészes hatása, melyet a mi életünkre is gyakorol.A termelés és kereskedés egész hozadéka, tehát, lehetmondani, egész nemzeti jövedelmünk 1928-ban 4685 mii-lió pengőt tett ki, holott ez 1932-ben leszállott 2622 mii-Hóra. Legnagyobb tényező ebben a mezőgazdaság jőve-delmének esése: az 1928-i 2147 millióról 1932-ben felénélkevesebbre, 1016 millióra szállott le, de ugyanekkor azipar és kereskedelem jövedelme is lényegesen esett:gyár- és kézműiparé 1922 millióról 1160 millióra, keres-kedelem és szállításé 499 millióról 349-re. A lényege-az, hogy nemzeti jövedelmünk alig öt esztendő lefor-gása alatt 100%-ról 56%-ra esett,1 s mindez a világ-gazdaság irányváltoztatása miatt, melyet nemhogy mi,de még Anglia és az Egyesült Államok sem tudnak ha-táraikon feltartóztatni.

Amint a világgazdaságban uralkodó áramlat csakföldreszorításunkat, elszegényedésünket és elnyomatá-

1 Az összes fenti adatokat Kovrig Béla igen tisztelt barátomszívességének köszönöm.

475

sunkat eredményezi, hasonlókép ellenséges magatartástfigyelhetünk meg a világpolitikában.

Itt a békeszerződések állandósítása, s azok sérthe-tétlenségének a világtudatba benyomulása mindenkielőtt ismeretes jelenségek s nem kevésbbé ismeretes azis, minő nehézségekbe, sziszifuszi munkába kerül csakegyes, érdektelenebb népekből is kiirtani ezt a köz-véleményt, nem is szólva arról, minő távol vagyunkmég az egész európai közvélemény megfordulása ese-tén nemzeti és nemzetközi helyzetünk tényleges javí-tásától.

Kevésbbé világosak a nacionalizmus újraéledésévelkapcsolatos elveknek kis nemzetekre, köztük reánk isveszedelmes következései.

Az új nacionalizmus a barokk kor egyeduralmi ab-szolutizmusát és a liberalizmus demokráciáját látható-lag ismét egyeduralommal helyettesíti, a diktatúrával,mely azonban csak kifelé egyeduralom, benn tényle-gesen kollektív erőknek eredője. Ezek a kollektív erőkkezdetben csak pártkeretekből nőttek ki, de már ezúj, nagyra hivatott pártkeretek is mélyen népi, demo-kratikus eredetűek voltak s fejlődésük során mind-inkább belegyökereztek a népi talajba. Annyi kétség-telén, hogy széles néprétegek helyeslése, tehát bizonyosmértékű demokratikus szellem nélkül sem az olasz,sem a német diktatúra, illetőleg párturalom nem tart-hatná magát hosszabb ideig. Használjon a diktatúrabármily szigorú hatalmi eszközöket is a demokráciaellen, a valóságban csak a demokratikus kormányzásintézményeit és politikai elveit tagadta meg, nem pedigazt, hogy a nemzet akaratának az egyesek akaratátkell magába foglalnia. Ellenkezőleg, a francia forrada-lom két nagy elve, a szabadság és egyenlőség közöttaz utóbbiról nem mondott le az új nacionalizmus, melyminden embert ugyanazon diktatúrának vetve alá, azegyenlőség első nagy megvalósítási kísérletének is tart-ható. Itt nem változtat az sem, hogy az új diktatúrák— talán Mussoliniét kivéve — az emberek egyenlősítéssét mindenképen akarattalan, egyénietlen, egyéni gon-dolatot kizáró alsó fokon akarják megvalósítani, az sem

476

változtat a dolgon, hogy míg a tömegek nem egyszerbrutális hatalmi eszközök nyomása alatt kényszerülnekegyéni életről lemondani, addig a szerencsés „vezetők“napról-napra, óráról-órára kiélhetik egyéni életüket ésérvényesíthetik akaratukat: a valóságban mégis csak atömegek élete és érdeke áll előtérben s az egyenlősítésmagában véve is régtől fogva ismert eszköze a demo-kráciának. A mai európai diktatúrák végső elemzésbendemokratikus módon jöttek létre, vezetőik alulról emel-kedtek fel a Démosz szárnyain s utóbb pártmozgalmai-kat tényleg is annyira kiterjesztették, hogy a párt-nép-egyenlet régi demokratikus-parlamentáris szempont-ból is többé-kevésbbé megvalósítható lett. Azok a dik-tatúrák, melyek nem rendelkeztek ily demokratikusalapokkal, minő Primo de Rivera spanyol uralma volt,tényleg gyöngék voltak és elpusztultak.

A diktatúra ezen demokratikus természetéhez ké-pest kell megértenünk a nemzeti kollektivitást. Itt szin-tén különböző „önvallomásokkal“ találkozunk, Musso-lini egészen más elvi alapon fejlesztette ki az olaszgondolatot, mint Hitler, akinél a kollektivitás biológiaialapra helyezkedett. A valóságban itt is olyan jelen-seggel van dolgunk, mely erősen összefügg a napról-napra megtagadott demokratikus felfogással s melyegyszerűen azt jelenti, hogy a néptársak vagy helye-sebben alattvalók sorába lefokozott összes egyedekegyüttvéve teszik a nemzetet, melynek ezen az alaponkollektív akarata és céljai vannak. Régebben az volta fikció, hogy a milliónyi egyéni akaratból alakul kia nemzet kollektív akarata; ma ehelyett a diktatúrák-ban az a fikció él, hogy egyéni akarat nincs, nem islehet, elavult és bűnös dolog, de az egyéni élettől ily-kép megfosztott milliók mégsem atomok, hanem együtt-véve népi kollektivitást, Volksgemeinschaft-ot alkotnak.

Mint látható, a diktatúráknak is végső eredete, okaés célja a nép, a régi görög politikának Démosza,melybe mindenki beletartozik, akár akarja, akár nem.Csak azok záratnak ki belőle, akik kezdettől fogva gya-núsak arra nézve, hogy alávetik-e magukat az új ura-lom szigorú életrendjének.

477

De a demokrácia intézményeivel együtt a huma-nisztikus gondolatot is elvetették s ez a negatívum nemannyira Mussolininak harmonikusabb felépítésű állama-ban, mint inkább Hitlernek antitézisek közt vergődőuralma alatt lett a hatalom fenntartásának egyik esz-köze. Az egész jelenség az államok nemzetközi viszo-nyaira is hatást gyakorolt. Amint a kollektivitás — ezúj megfogalmazások szerint — a „néptársak“ (magya-rul helyesebben: népbeliek) számára a legfőbb okot éscélt jelenti s ehhez képest a népállam határain belülnincs nála nagyobb hatalom, — ami egyúttal a keresz-tény erkölcsnek is detronizálását foglalja magában,hasonlóképen legfőbb célt és érdeket jelent a kollekti-vitás nemzetközi viszonylatban is. És itt érdekes meg-figyelnünk, mint lesz a Macchiavelli-féle államrezon, acsupasz önérdek a diktatúra életformájába öltözött ál-Iámnak is vezető elvévé, aminthogy korábban szinténMacchiavelli volt az abszolutisztikus egyeduralmi ésliberális-parlamentáris államok vezérlőcsillaga. A kü-lönbség mégis lényeges: korábban az államrezon érvé-nyesülését a dinasztiák magánérdekei, egyes tartomá-nyok önállósága, vagy ha mai terminológiát akarunk:csökönyös partikularizmusa, majd pártok önzése, par-lamentek sanda bizalmatlansága akadályozta, ma azon-ban a diktatúrában megszervezett kollektivitás akarataalól senki sem képes mentesülni: az államrezon bent,de egyúttal kifelé is számíthat a nép összes erőinektámogatására.

A nemzeti egyéniségek tehát csak most váltak iga-zában masinákká, melyek a bennük élő kollektivitásminden erejével hajtják végre az öncél és önérdek pa-rancsait. Ez átalakulás ma még alig látható szabad-szemmel, hiszen a nemzetközi érintkezésben még min-dig a Népszövetség formalitásai élnek, s csak időnkéntbukik fel alóluk a hamisítatlan népi önzés, amikor egy-e£y gyengébbnek igába hajtásáról van szó, példáulJapán Kína elleni akciójánál, vagy a nacionálszocializ-musnak hosszas ausztriai propagandájánál. Ha azonbanel tudjuk magunknak képzelni a régi udvarias külsőteljes lehullását, akkor elborzadhatunk azon nemzet-

478

közi életen, mely Európában ki fog fejlődni. Tudjuk,hogy az „európai egyensúlyinak nevezett valami aXVI. század óta végtelen sok vérébe került az emberi-ségnek, de nélküle az utolsó három század is „bellumomnium contra omnes“ lett volna s mint valamikor azországúton a fegyveres a fegyvertelent, úgy szúrtavolna le a nagyobb a kisebbet, az erősebb a gyengét.Hogy az újkori Európában mégis megélhettek egymásmellett a népek, nagy hatalmi különbségek mellett is,szörnyű nagy és nevetségesen kicsiny államok vegyest,ez az európai egyensúly elvének köszönhető, melyetutóbb a Szentszövetség, majd a hármasszövetség és avele szembenálló népek rendszere váltott fel. Ma ilyenhatalmi csoportosulás, melynek árnyékában a kis né-pek meghúzhatnák magukat, sem állandónak, sem ha-tékonynak nem mutatkozik s ha a „győzők“ csoportja-nak felbomlása tovább halad (amint ez természetes is),a népi kollektivitások legcsupaszabb önzése lesz integ-ráló elve az új Európának, mely végzetesen hasonlítanifog a rosszul tartott halastóhoz: a nagyobb halak felfogják falni a kisebbeket.

Ha még tekintetbe vesszük, hogy a kollektivitáshatalma az élet minden viszonylatára kiterjed s példáultudatosan kimondja, hogy a gazdasági életben nemgazdasági, hanem politikai szempontoknak kell érvé-nyesülniök, akkor megérthetjük az oly kis nép helyze-tének végtelen nehézségeit, aminővé minket Trianon le-süllyesztett.

Nagy, sok-sok millióból álló kollektivitás: nagy-hatalom, néhány millióból álló: kishatalom; a nagy kol-lektivitás érdeke és önzése erősebb a kisebbnél, minélfogva a kisebb tulajdonkép élet-halálküzdelemre vanutalva ebben az új Európában. Természetesen e vigasz-talán felismeréshez szükséges, hogy át tudjunk látni abéke- és megnemtámadási és gazdasági szerződésekneka csupasz önzést fedező álarcán.

Itt nem szükséges az aktuális politika mezejére át-tévednünk, nem szükséges körvonalaznunk történetihelyzetünket a német és szláv ellentétek ütközőpont-ján, sem azt a veszedelmet, melyet bármelyik félnek a

479

határokon való összejegecesedése, konglomerációja je-lentene népünkre. Ausztriának és utána esetleg Cseh-országnak beolvadása a nagy német néptengerbe a hit-leri Reichsidee értelmében, ugyanazt a helyzetet hoználétre számunkra, mintha a XIX. században a cáriOroszországnak sikerült volna elfoglalnia Galiciát, Bu-kovinát és az oláh vajdaságokat s mint szomszédunknyúlhatott volna be szláv testvérei útján Magyarországbelső viszonyaiba. Azzal a különbséggel, hogy akkorMagyarország nagy és hatalmas ország volt s mögötteállott egy még hatalmasabb monarchia (ennek sikerültis távoltartani Oroszországot a magyar határoktól) —ma pedig kis néppé lettünk és senki sem áll mögöttünkoly szoros egységben, mint korábban a Habsburgíkirályegyéb országai —, s még azzal a különbséggel is, hogyaz orosz kultúrával mint testünktől-lelkünktől idegen-nel szemben a mienk ösztönösen védekezhetett, holottaz új támadás a hozzánk legközelebb álló kultúra felőljönne, azon kultúrától, mellyel egy évezreden át leg-szorosabb kapcsolatban voltunk s mely a műveltségűn-ket kialakító keresztény germán szellemnek egyik nagyösszetevője volt. Talán csak nagyon későn tudná észre-venni nemzetünk, hogy a kis népek szabad mozgásátmegkötő új nagy kollektivitás már nem a kereszténygondolatnak, hanem csak saját államrezonjának enge-delmeskedik...

Ölbe tegyük kezünket és belenyugodjunk, hogy el-tiporjanak vagy felszívjanak?

Ezeréves történetünk nem tehetetlenségünket mu-tatja, hanem éppen nagy tehetségeinket, melyekkel nemegyszer hasonló súlyos helyzeteken diadalmaskodtunk:megfogyva bár, de törve nem.

„Ezer év a réginek találta a magyart; ez fény-oldala“, mondotta Kemény Zsigmond, de hozzátette:„Politikánkban a sarkeszméknek többnyire másoknakkell lenni, mint eddig voltak.“

Ha ma túlkevesen vagyunk, hogy nagy szomszéddainkkal, vagy sok kis szomszéd szövetkezésével szem-ben önállóságot tanúsíthassunk, törekednünk kell egy-

480

részt a számbeli megerősödésre, másrészt saját nemzetiszellemünk megszilárdítására.

Az elsőt kétfélekép szolgálhatjuk: először leszakadttestvéreink s velük esetleg hozzánk hajló volt nemzéstiségeink visszaszerzésével, visszacsatolásával, másod-szór azzal, ha nemzeti sorsunkat a mai középosztályontúlmenve, a nemzet minden egyes tagjában tudató-sítjuk.

Az első a revízióval és területi változás kérdéseivelfügg össze s mint a napi politika tárgya, nem tartozikelőadásunk körébe, — csak annyit kell megjegyeznem,hogy az ilymódon történendő számbeli gyarapodásunkelőfeltétele a kisebbségi gondolkodásba beilleszkedésés a kisebbségvédelem modern megvalósítása saját kö-reinkben is, elsősorban hazai németségünkkel szemben.

Marad tehát két kérdés, mellyel foglalkoznunk kell:az egyik a nemzeti öntudatosulás a nemzettest min-

den tagjában,a másik a nemzeti szellem megvalósítása egész kul-

túránkban, cserkészkifejezéssel élve: magyarabbá tennimagyarságunkat.

A hátralévő részben mindkettő megvalósításánaklehetőségeit kutatjuk, előbb a zsákutcákba vivő utakon,azután a nézetünk szerint egyetlen helyes úton.

1. A kismagyar út.Sokan készülődnek az új útra térni, melyen ma-

gyarságunk magyarabb lesz, de sokféle útról van szó,melyek egymástól folyton távolodnak.

Egyik nemzeti szociológusunk a németség expan-zióját szemlélve állapítja meg: „Az ő missziós hitükkelés német nyelvpropagandájukkal szemben meg kell erő-södnünk a magyar lét értékes voltában való hitben ésa magyar nyelv ápolására való törekvésben. Hatalmiexpanziójukkal szemben pedig más fegyverünk nem le-het, mint a nemzeti eszmét hordozó réteg homogenei-tására való törekvés. Ennek az egységnek szükségesvolta vitán felül áll. A kisszámú magyarság a nyolcvan-milliós német tömb és legalább másfélszázmilliós szláv

481

henger között, amikor népiségében úgy német, mintszláv eredetű elemek teljesen asszimilálva ugyan, denagy számmal élnek, csak úgy lesz képes betölteni hi-vatását, ha földolgoz magában minden olyan idegen ele-met, ami különben arra kötelezné, hogy politikailagegyik vagy másik irányban haladjon. Ezt a magyarsághivatástudatának alapjává kell tennünk.“1

A problémát alig lehetne helyesebben exponálni, smi a megoldás, amit a kérdés világos felvetője ajánl-Erősen külsőleges: a névmagyarosítás nagymérvű elő-segítése, hogy megszűnjék a mai állapot, amikor jó ma-gyarok 30%-ának idegen, német vagy szláv hangzásúneve van. Ezzel a megoldással egy öntudatos magyar-ral sem lesz több, mert hiszen a névváltoztatás csakolyanoknál jön tekintetbe, akik már belsőleg úgyismagyarok.

Mintha a leszakadt területeken nem látnók a vissza-tótosítás és visszaoláhosítás példáit; mintha az itthonimég csak rövidéletű német mozgalom nem hozott volnapéldát a visszanémetesítésre s mintha az oláh és szerbszomszéd, csakúgy mint a nagynémetség, nem kaparnále az idők folyamán felvett neveket, hogy ráakadjon ésúj életre keltse a saját, vélt, vagy igaz nemzetiségét!A szerb névelemzés nem riad meg egy oklevéllel is bi-zonyítható, le nem tagadható névmagyarosítás előtt ésa szatmármegyei megmagyarosodott sváboknak semhasználna, ha esetleg magyar nevük volna is, amikora német propaganda századokra visszamenőleg forgatjafel az anyakönyveket visszanémetesítésük érdekében.

Mindamellett ez a megoldási terv jó irányban ta-pogatózik annyiban, hogy a nemzettesthez tartozókszámát növelni akarja, — bár ezt tényleg csak külsőlegtudja tenni.

Ellenkező úton, a nemzettagok számának csökken-tése felé haladnak a különböző felekezetű faj biológiaimegoldások. Egységes képet ezekről nehéz alkotni, mi-után alig van logikus elképzelésük.

Leggyakrabban találkozunk bennük a kesergéssel a

1 Trócsányi György, Névmagyarosítás, Társadalomtud. 1933.

482

XIX. században végbement nagy faji keveredés miatt:magyar, német, szláv, zsidó, oláh keveredés oly nagy-mérvű volt, hogy egységes magyar fajiságról beszélniis alig lehet immár. Hogy ilyen egységes fajiság né-pünkben azelőtt sem volt, erről többnyire megfeled-kéznek.

A jelen feladatait illetőleg mindezen felfogásokmegegyeznek abban, hogy a zsidó behatás nyomait megkell szüntetni és azt a jövőben lehetetlenné kell tenni.De ezen túlmenően találkozunk lajstromokkal, ahol azegyes közszolgálati ágak tisztviselőinek neveit soroljákfel és panaszolják el, mennyi közöttük az idegennevű.Ehhez hasonló az a gyakori eljárás, mellyel bizonyostársadalmi csoportok „faji“ összetételét kutatják a né-met és szláv hangzású nevekre rámutatva; egy ideigszokásban volt ily kapcsolatokban a katholikus egyházfunkcionáriusainak idegen „fajiságára“ utalni.

Azok, akik ily kísérletezéseknél a német fajbiológiaelvei alapján állanak, logikus módon kénytelenek egyvalamely magyar faji egységet felvenni, mely a dologtermészete szerint a német faji ideáltól: a szőke, karcsú„északitól“ diametrálisan különbözik s nem lehet más,mint alacsony, zömöktermetű, barnaszínű, mongoloidvagy „turáni“. Nemzetpolitikai kihatása a magyar faj-megoldásnak ugyanúgy áll elő, mint a németeknél, deellentett irányú: a német faj politika a germán karcsú-ságot és szőkeséget tartja egyedül előkelőnek, az Er-köles egyetlen forrásának, melyre politikai vezetést,diktatúrát, sőt egész jogrendszert lehet építeni, — atöbbi faj a magasabbrangú „nordisch“ (és legfeljebb aszintén németek közt „felfedezett“ dalisch vagy fálisch)mellett csak szolganépeknek való „ostisch“ vagy pláneázsiai, mongol vagy zsidó. A magyar felfogás, ha márkikövetkeztette magának a külön turáni ideált, erre abarnás?sárga keleti bábura kénytelen ráaggatni mindazta szépséget, melyet utóvégre is a saját fajtában akkoris illik feltalálni, ha az oly végzetesen távolesik a „nor-dikus“ előkelőségétől.

Az egész eljárás megmagyarázza, mennyire kilátás-talán dolog a német fajbiológia politikáját a magyar-

483

ságra alkalmazni. Népünk megalakulásától: az ugor éstürk elemek első egyesülésétől kezdve évszázadokon átmegszakíthatatlanul ment át új és új keveredéseken,minek következtében egységes fajképet is alig lehetróla nyerni, annál kevésbbé olyan faji ideált, melyhezhasonlítva az egyedeket, ezek javíthatók vagy egysze-rűen a közösségből törlendők volnának. Tudjuk, hogya türk eredetre valló mongoloid elemek gyakori fel-öntés, így a bessenyő, kun bevándorlás, az ozmán ura-lom dacára is erősen elkeveredtek a magyarságban,mely ma egészben véve a német faj biológiától állítóla-gos testi és lelki tulajdonságai miatt lenézett „kelet-balti“ fajta képét tünteti fel, természetesen nagybanvegyítve különböző fajiságú germán és szláv elemekkel.1

Ha fajbiológiai alapon próbálnánk újabb kiválasz-tást eszközölni, s ha ennél a mongoloid vagy keletbaltielemeket vennők újra kifejlesztendő törzsnek, akkornemcsak a kétmilliónyi idegennevűeket — és a már ma-gyarosított nevűeket — kellene kitörölni, disszimilálnia nemzettestből, hanem a régi magyar nemesi és pa-raszti családok nagyrészét is, melyek a XVI. század-tói kezdve már történetileg is pontosan felismerhetően,folyvást idegen vért vettek magukba.

Hogy ez a fajbiológiai alap mennyire használhatat-lan a magyarság erősítésére, s hogy még bátor alkalma-zói is mennyire visszariadnak a faji, biológiai követke-zések levonásától, arra jellemző, hogy egyik szócsövükszinte cikkenként ingadozik a faji és a külsőleges al«-kalmazás között s így jönnek létre mulatságos ellen-mondások, például a tanszemélyek dolgában, amikoraz illető lap kimutatja, hogy egy vidéki város tansze-mélyzetében „vérbeli“ magyar csak 37%, német 31.4%,zsidó örvendetesen csak 3.1% s követeli, hogy „a faj-

1 V. ö. két tanulmányomat: A faji kérdés és a magyarság ésFajbiológiai vagy történeti egység? idézett Napkelet Könyvtár 3. sz.«ban. — Figyelemreméltó kísérlet Franz Kászonyi, Rassenverwandíschaft der Donauvölker, Amalthea-Verlag 1931, aki a germántóltényleg eltérő magyar szépségideál kisugárzását s így alapjábanvéve magyar kultúrs és szociális hatást mutat ki a dunavölgyi szlávstb. népek életében.

484

béli magyarság országos számarányának megfelelőenlegyen képviselve az egyszerű népiskoláktól fel az egye-temekig“ — ami az asszimilációnak és a névmagyaro-sításnak elvetését jelentené —, de már a Ludovika-aka-démia névviszonyait kritizálva, hidegvérrel áthelyezke-dik az asszimilációs alapra, mondván: „Az idegen névtakarhat magyarul érző lelket és szívet, de ha már va<-laki csak a névben idegen, miért nem vesz fel magyarnevet, hogy így nemcsak belsőleg, bár ez a fontosabb,de külsőségeiben is magyar legyen.“ „Belsőleg magyar“itt világosan asszimiláltat is jelent, nemcsak „vérbelit“vagy „fajmagyart“. Más helyütt két, egymásután követ-kező cikkben merül fel e megoldhatlan antinómia: atanszemélyzetnél „legalább is feltétlen többségben csakvérbeli magyarok legyenek“ s utána örvend azon, hogyiskoláink lassanként felkarolják a névmagyarosítást s„reméljük, hogy a tanárok elől járnak“, viszont a kö-vetkező számban elérkezettnek látja, hogy „nyugdíja-zott vezetők helyett csakis fajmagyarokat helyezzen ela nemzeti (mai) kormány“.

Ha e néhány, de tetszés szerint szaporítható példa-ból megállapítjuk, hogy a fajbiológiának politikai alkal-mázasában még az elmélet szélsőséges hívei sem tud-nak következetesek maradni — nem tudnak faji ala-pon maradni, hogy ezen szilárdan megállva, kultúrán-kat és jövőnket akár a keletbalti, akár a mongol fajtisztaságától tennék függővé —, s nem tudván e fajialapon megállni, mindegyre átcsúsznak a valóságosasszimiláció talajára, amikor a magyarságban „belső-leg“ átalakultakat keresnek, sőt követelnek, de átsikla-nak e faji állásponttól még távolabbi területekre is, ígya külsőleges asszimiláció, a névmagyarosítás terüle-téré, —

továbbá, ha tekintetbe vesszük, hogy az alkalma-zott fajbiológia egyszerűen német sémákat másol s azo-kat akarja ráhúzni az egészen más történeti fejlődésűmagyarságra, — s ezt akkor teszi és olyan nézetkom-plexumokat akar átvenni, amikor és amely nézetekkelszemben az egész keresztény világban reakció jelentke-zik s amelyeknek végső következtetéseit az egyházak,

485

a katholikus úgy, mint a különösen érdekelt ágostaievangélikus is, elítélik, —

akkor beláthatjuk, hogy ez az út nem lehet a he-lyes út.

Ez az út a kismagyar út, melyen a nemzettest tag-jai összezsugorodnak s akinek megvan a herosztrateszibátorsága ezen az úton következetesen végighaladni, azvégül is tízmillió magyar helyett néhány százezret, vagyesetleg csak sajátmagát fogja igaz magyarnak találni.Mert a fajbiológia művelői és műkedvelői önmagukatrendesen az ideális, helyesen kiválasztott, s ennélfogvatenyésztendő faj tagjának tartják.

Mint említettem azonban, ily következetességtőlnem kell tartani, a tan ellenkezőleg vidám hajlékony-sággal mozog erre-arra s komoly logika helyett inkábbgyermeki, felelőtlen könnyedség benyomását teszi.Aminthogy a vele rokon egyéb kismagyar mozgalma-kat tényleg is a könnyelmű fantáziának egy neme jel-lemzi.

A nemzettest tagjainak számát leapasztó egyik ilymozgalmat turanizmusnak nevezik.

A Turáni Társaság 1910-ben alakult meg, célja ak-kor, amint ez lelkes alapítójának, Paikert Alajosnakszemei előtt lerajzolódott, a pánszlávizmushoz hasonlómozgalom kialakítása volt: „reánk, ez óriási ébredezőhatalomnak (a turánságnak) nyugati képviselőire váraz a nagy és nehéz, de dicső feladat, hogy a hatszáz-milliós turánságnak szellemi és gazdasági vezérei le-gyünk“, mondotta 1914-ben az alapító.

A háború óta vezéri szerepünkről kevesebb szóesik, inkább arról, hogy a hatalmas turáni testvérek,főként a japánok és indiaiak, segítségünkre jöjjenekés a hálátlan Nyugat ellenében ők tegyenek naggyá.A trianoni szétdarabolás tényét a mozgalom arra hasz-nálta fel, hogy a nyugati civilizációtól megkísérelje el-vezetni a magyarságot romlatlan keleti testvéreihez;ezen történetfilozófia szerint a magyarság Nyugatbolondjaként harcolt évszázadokon át a keleti testve-rek, köztük a törökök ellen, holott helye ezek oldalán

486

lett volna; Nyugat ez önfeláldozásért rút hálátlanságagal fizetett s ezért most vissza kell térni az eredeti„faji“ kapcsolatokhoz.

A mozgalom megítélésében nem a tudományos he-lyesség a fődolog, hanem, hogy minő eredményei lehet-nek a feltételezett rokonok körében.

Az eredmény elég siralmas. Igazi nyelvrokonaink,vogulok, osztjákok, a távolabbiak, zűrjének, votjákok,cseremiszek stb. oly kevesen vannak, s oly alacsonykultúrfokon, hogy turáni köreink kezdettől fogva hall-gatólag lemondtak róluk.

Művelt nyelvrokonaink, a finnek és észtek, két-ségbeesetten tiltakoznak minden turanizmus ellen,mely szerintük ázsiai színnel vonná be és ázsiaivá de-gradálná őket, holott ők sohasem voltak Ázsiában ésbüszkék gyökeres európai kultúrájukra. Angliábanegyenesen propagandaelőadást tartottak a finnek azonvélemény megdöntésére, mintha ők mongolok vol-nának.

Másik rokoni águnknál, az ozmán-törököknél ha-sonló a helyzet. Ott 1910 körül megindult egy turánimozgalom a török őshaza fogalma körül — tehát tisztanacionalista és egészen más, mint a magyar mozga-lom —, de ezt Kemál pasa eltiltotta, mint irreális poli-tikai ideát, mely akadályozhatja a törökség európaikultúrával való átitatását.1

Azoknál a népeknél tehát, melyek tényleges ro-konságuknál és aránylagos közelségüknél fogva mégtekintetbe jöhetnének, a magyar turanizmus szándéko-san elzárt kapukra talál.

A távolabbi kapcsolatok már többé-kevésbbé afantázia birodalmába vezetnek át, ahol száz év előttHorvát István s előtte még a magyar-zsidó és egyébrokonságok hívei szövögették álmaikat.

A háború óta különösen elszaporodtak e fantasz-tikus elgondolások s ha a háború előtt hol a szumírok-kai, hol az etruszkokkal, hol a középamerikai maják-kai hoztak bennünket kapcsolatba, újabban a turaniz-

1 Németh Gyula, A magyar turanizmus, Magy. Szemle 11. kötet.

487

mus hatása alatt mindegyre Ázsia felé fordulnak esóvárgó pillantások. Különösen India népegyvelegenyújt alkalmakat, hogy teljesen külsőleges, félreértése-ken épülő hasonlítgatásokkal, mindegyre új magyar né-péket fedezzenek fel, legalább is hun-rokonokat, ami ahun-magyar szoros kapcsolat alapján — mit a turanistákfeltételeznek — annyi, mintha valódi magyarokat talál-tak volna Julián barát utódaiként felfedező útjukon.Egész kis hun-magyaríindiai őstörténetet találtak ki— minden komoly tudományt félretéve —, melybenavesztai, párszi kapcsolatok mellett az indiai bhiktör-zsek közt szereplő magra, egy másik indiai nép, a gud-saráti, egy harmadik, a mer nevű nép is mint a ma;gyarság testvére, rokon szerepel. Természetesen tisztaönáltatás és végzetes, makacs ismerethiány segítségé-vei, mivel ezek a népek részben világosan árja4nd,részben dravida vagy munda, de tőlünk mindenképtávoli eredetűek.1

Ezek a „tanok“ eredeti formájukban csak sajnála-tos félreértést jelentenek, de kulturális és politikai alskalmazásukban ezeréves keresztény magyar multunkellen fordíthatók s így valósággal nemzeti értékrend-szerünk csonkítására, kis magyar szemlélet terjesztéssere használhatók fel.

Az csak természetes és érthető, hogy európai hír-nevű turkológusainkat és nyelvészeinket ez az iránysemmibe sem veszi. Hiszen ezek csak bolgár?türksbessenyő, legfölebb középázsiai türk kapcsolatokróltudnak s fogalmuk sincs — „európai vizes emlők vizestejét prédikálva“,2 minő csodás világhoz tartozunk,amely világ felemelkedésünk legbiztosabb kezessége.„A turanizmus az új Magyarország jövendő alakulása-nak tengelye — mondotta az egyik turáni vezető,Pekár Gyula 1925-ben —; ha az összetartozás szenttudata villanyszikraként átjárja a sok száz- és száz-milliónyi turáni népeket, Magyarország nem marad

1 Gaál László: Műkedvelők a magyar őstörténeti kutatásban,U. ott, 12. kötet.

2 Turáni Képes Naptár és Évkönyv, 1925, 47. 1.

488

többé magára se Ázsiában, se Európában.“1 Ezek a turá-niak pedig elképesztő sokan vannak: a szittya ősturá-niakhoz tartoznak a párthusok, hikszoszok, géták, já-szók, a szarmaták, a „déli turánok“ közé India, Tibet,Elő-Ázsia sok-sok népe, az Indiába betört jürcsiek, ata-liták, birmánok, keleti turkok, kipcsákok, magarok (a„mai magyar nemzetnek névadó ősei“), 150 millió „déliugor“, akik rokonaikkal, a szumírokkal egyidőben ván-doroltak a Góbi-sivatagból Belső-Ázsián át India felé sehhez képest Zaratusztra és Buddha tana is turáni szel-lemet tükröztet s a magyar nyelvet — szakszerű filo-lógusok szégyenkezhetnek — tulaj donkép „közép ésdéli ugor“ nyelvekből kellene szóhasonlítás útján meg-ismerni, körülbelül ezekből: szundár, ábor-miri, ma-nyak, kocs, tablung-nágá, horpa, aoo-nágá, gyámi, vá-ling, a híres magár és más „rokon“ népek nyelvéből.

Aki egyszer fáradságot vett magának végiglapozniezt a turáni dzsungelt s aki figyelemmel kíséri, minthódít a mozgalom a felület alatt, a fél- és negyed-művelt, de jóakaratú és jámbor szándékú magyar ér-telmiségben (annak nem is tisztára alsóbb rétegeiben),az kell, hogy igazat adjon boldogult Klebelsberg Kunogrófnak, aki a Koppány-őrületben nagy veszedelmetlátott nemzeti kultúránkra.

Hogy akad a középosztályhoz számítható magyar,aki ily tökéletlenségeket elhisz, ez magában véve is szo-morú, de ha egyúttal magáévá teszi a turáni történet-filozófiát is, ezzel ősi keresztény-magyar utunkat iselhagyja.

Ez a „történetfilozófia“ abból indul ki, hogy mind-ezen népek hatalmas rokonaink lévén, a rokonság tuda-tát eredetileg a keresztény papok ölték ki belőlünk,akik idegen eredetűek voltak s mint ilyenek, már akereszténység behozatalakor befeketítették őseinket,de az „új (turáni) világfelfogás igazságot szolgáltat azigazi keresztény erkölcsökhöz közelebb álló turáni eti-kának“. Az eredetileg ártatlannak látszó amatőr nyel-vészkedés átcsap vallásos térre s kiderül, hogy az első

1 U. ott 36. 1.

489

emberpár neve turáni, Adapa s a „világ teremtése aturános alapokat tünteti“, a paradicsom és a vízözönis turáni, csak a zsidók eltulajdonították őket különnemzeti istenük javára!1 Igaz ugyan, hogy ezen az ala-pon kísérletek történnek a keresztény vallás és e ki-talált turáni mitológia egyesítésére (szinte egy újabbgnosztikus kontaminációnak nevezhetnők): az ősi hit„Boldogasszonya“ karján tartotta a „világügyelőt“, s akeresztény térítőnek csak át kellett vinni a két pogányalak fogalomkörét „Jézus Urunkra és Szűz Máriára,ami könnyű volt, hiszen sok vonásban találkoztak ren-deltetésben“,2 — az egész eljárás veszedelmesen hason-lít a német mozgalomhoz, mely váltig erősíti, hogy nemellensége a vallásnak, csak germán, éjszaki heroizmusérdekében törli ki a bűn, a jóvátétel és áldozat fogai-mait a kereszténységből! Aminthogy bizonyos, hogy aturanizmus is alapjában, szellemi gyökereiben ettől anémet mozgalomtól vett impulzust, hogy tartalmilagmás elméletre jusson — de ugyanoly eszközökkel!

Történetünk évszázadaira alkalmazva, csakugyan akereszténység ellen fordul. A magyar vértanúk sorábannem Szent Gellért az első, hanem Koppány, aki „többmint 900 év óta viseli a magyar töviskoszorút“. Tisz-teljétek Koppány vezér emlékét. Ő a magyarok meg-feszített megváltója“; — a második vértanú, furcsafordulattal, Szent Imre, akit a németek, Gizelláék gyil-koltak meg, mert bár természetellenesen (így hívja amai turanista a keresztény önmegtartóztatást) élt fiatalkorában, mégis magyar faji érzése veszélyes volt azidegenekre, — a harmadik Vazul, a negyedik Thonu-zoba, akit Szent István élve eltemettetett, vele szembennem érvényesítve szelíd elveit, mikkel a német vendé-geket befogadta, — maga Szent István ebben a szemle-létben a „világ legszerencsétlenebb uralkodója“, akiidegen szokásokat parancsolt a magyarokra és „sajátfaja teljesen elfordult tőle“, — Szent István itt a neme-tek vak-eszköze, aki az ősi hittel együtt saját fajiságát

1 A „Levente“ hivatalos leventeközlöny 1931 karácsonyi szá-mában, 471. 1.

2 U. ott, 455. 1.

490

is megtagadja, saját rokonait kiirtja s élete végénébred tehetetlenül rá, hogy „minden, mit áldásnak tar-tott, átokká lett“. Azon persze nem kell csodálkozni,hogy mindezen csinálmányokban Hadúrnak száz évvelezelőtt kitalált, kikövetkeztetett fogalma szerepel, mintősmagyar istenség.

Magyar történetünk, a mi szinte egyetlen el nemidegeníthető javunk, így lesz groteszk mesévé, melybena magyarságnak soha sincs igaza, de igen a tatárnak,töröknek. Egy ily előadás szerint a XI. századi ma-gyarság „megbotránkozással tartja a nemzeti önérzetétmélyen sértő hazug tant, hogy csak idegen hiten ma-radhat meg Európában“, — ezeréves szenvedésünkbüntetés azért, hogy Szent István alatt megtagadtukfajunkat és hitünket, — IV. Béla is ily bűnt követettel, mikor a tatárokkal nem akart megegyezni, mire„a tatárok a hűtlen, fajtagadó, fajáruló rossz testvérekországát, mint idegenek puha fészkét“ feldúlták; —Szulejmán II. Lajosnak, mint édes fiának, szövetségetajánlott, ígérve, hogy mint rokonát Nyugat ellen meg-segíti, de az idegen főpapok és főurak beleszorítottákaz országot Mohácsba, ahol a magyarság (a faj testvértörök ellen) meg se jelent, — utána Zápolya lesz a„magyarvérű király“ s pl. Grittit nem ő, hanem Ferdi-nánd hozza a magyarok nyakára (hadd legyen ezzel istöbb bűne a Habsburgíkirálynak, holott tudvalevőlegGrittit Zápolyai János nevezte ki kormányzójának),Ferdinánd végezteti ki Czibak Imrét is, — jön a reformmáció, mely a „magyar vallás után való halk vissza-sóhajtás“, csak „sápadt“ reformáció, de Rómának ésBécsnek ez sem kell — itt kapcsolódik be a turanizmusa szabadkirályválasztó és erdélyi (régi értelmű) ideoló-giába. I. Lipót „Budavárát odaadja a töröknek, szerző-dés és eskü ellenére“ (holott ő foglalta vissza!), jönneka német kegyetlenségek, Rákóczinak „a mi örök, jótestvérünk, a török ad menedéket“, — jön a „kép-mutató és idegen erkölcsű Mária Terézia“, akinek aVitám et sanguinem jelenetet szeretői, a magyar nagy-urak játsszák el, jön Ferenc József, aki Wasa Gusztáv-nak, Zsófia szeretőjének gyermeke, de kamarillája

491

Habsburg s ez tovább öli a magyarságot. „A katholikusvallást már csak a Habsburg-ház képviseli. A pogánymagyarságot a reformátusság!“ így húzódik tovább eza förtelmek sorozata, mellyé teszi az ily felfogás ezred-éves történetünket, — de megmutatkozik a jobb jövőis, 1933-tól kezdődik: öt év zavaraiban „Róma hatalmaminden államból kiszorul“ s 1938-ban felkél Európa ésÁzsia napja, Japánország megindul az „embertelen,önző, természetellenes“ nyugati, keresztény világ ki-irtására, — a magyarság, melyet „turáni hite és kapcso-lata tengeri őrtoronyként tart az európai forgatagban“,a japáni és török testvérrel fegyverre kelve új világothív életre, felosztva a földet „boldog faji államokra“.1

Példaképen hoztam fel ezt az „álmot“, melyből el-tagadhatatlanul kiderül, minő rombolásra képes ez aszemlélet, ha bármi okból leveti a magára vett egyez-tető, kereszténysmagyar álarcot: történetünk valódi ér-tékeit megtagadja, tényleges ezeréves kultúránkat, val-lási értékeinket kigúnyolja s kizárva a magyarság sors-közösségéből az európai művelteket, a hithű katholiku-sokat és azokat, akik még nem szabadkirályválasztók,a magyarság sorait végletesen összeszűkíti, egy rövid-látó, éretlenül fantasztikus kismagyar szemlélet ne-vében.

Faj biológiai, turáni és hasonló fantazmák egymás-sal folytonos kapcsolatban vannak s szellemtörténetihátvédként ott áll mögöttük egy kivénhedt, háborúelőtti, 48-as történetszemlélet, mely a bécsi udvar fize-tett kémjét, Martinovicsot még mindig magyar szabad-sághősnek tartja, mely II. Lajos királyt a Habsburgokáldozataként gyilkoltatja meg Mohács után, mely Szé-chenyi Istvánt és vele titkárát és orvosát és barátját,Jósika Samu bárót Ferenc Józseffel és embereivel öletimeg. Ez az egész kismagyar szemlélet történetünketmintegy cauchemarban, véres ködön át szemléli, igazilefolyásának felismerésére éppoly képtelen, mintahogyan nemzetünk minden kulturális és szociális

1 Szépvizi Bálás Béla, Megjósolt történelmünk, Gödöllő. Egymásik füzet közli a szerzőhöz küldött üdvözlő iratokat, — érdekesdokumentumok és érdekes névsor!

492

szükséglete iránt is érzéketlen. Mintha csak a társada-lomnak egy katasztrofális tektonikus változása követ-keztében külvárosi asztaltársaságok többnyire asszimi-Iáit tagjai vetődnének fel a magasba és ők szabnák megnemzeti életünk pulzusát és menetét: ebben az irány-ban visz a kismagyar út, melyen már többen indultakel, mint gondolnók, és a munka nagyobb hatalmi esz-közök felhasználásával folyik, semhogy egy Cavete-kiáltás csak felesleges rémlátást bizonyíthatna.

2. A nagymagyar út.Tágítani kell a politikánkat, követelte már báró

Kemény Zsigmond. Tágítás magyar és humánus érte-lemben, ez Széchenyi egész reformrendszerének isirányzata: az emberi méltóságnak megfelelő életlehető-ségeket és nemzeti műveltséget vinni el a néptömegek-hez, akik ezt mindeddig csak kívülről, távolból szem-lelték.

Ugyanily tágító szándékkal kell a mai nemzetpoli-tikát is megtelíteni. Akik még mindig csak passzív sze-repet visznek a nemzeti életben s akiknek a tevékeny-séghez hiányzik anyagi és szellemi felkészültségük,azokat ezekkel ellátni s a már vezető közép- és felső-osztályok tagjait is megerősíteni magyarságukban, nema régi, kopott frázisokkal, hanem szemléletüknek anépi és történeti hagyományokhoz közelebb hozásával.Mert ezektől most még távol vannak, pedig nép és tör-ténet, mint szellemiségünk alappillérei, együtt tudjákegyedül meghozni a nemzettagok tudatosulását, a ma-gyarabb magyarságot.

A feladat tehát kettős: a nemzetiség szélesbítésehorizontális irányban és elmélyítése vertikálisan.

Mindkettőnél, de különösen az elsőnél lényeges ré-szét jelenti a munkának a korábban felsorolt antinó-miák megszüntetése, vagy legalább enyhítése, közöttükfőként oly rendszabályok, melyek a szegény munka-nélküli és kereső népet rendes megélhetéshez juttatják,hisz ilyen hiányában gúny volna a szellemiség eltér-jesztéséről beszélni. Nem lehet eléggé hangsúlyozni

494

Széchenyi módszerének kizárólagos helyességét: előbbemberi élethez kell anyagi rendszabályokkal segíteni amagyar tömegeket s csak azután várhatjuk el tőlük,hogy a nemzeti érzés és kultúra támaszai legyenek. Ezegyúttal állandó népművelési törekvéseink mindezideigcsekély sikerének is a magyarázata.

A nagymagyar út mélybe hatoló reformoknak, deegyúttal konzervativizmusnak az útja: mélyen bele-ágyazva a nemzeti hagyományokba és állandó, öntuda-tos kapcsolatban a múlt értékeivel. Ezek között első-sorban nemzeti klasszicizmusunk gondolatvilágából kellaz új utat megépítenünk, mely nem riadt vissza 48 előttévtizedeken át a reformok — s minő felforgató refor-mok! — követelésétől, 48-ban és 67-ben pedig bátorságavolt meg is alkotnia azokat, — de a forradalomtól min-dig távoltartotta magát s tudjuk, hogy az idegizgalmakállandó magaslatán tartózkodó Kossuthon kívül 49 for-radalmi útjára klasszikus gondolkodóink sorából egysem tért.

A reformkonzervativizmusnak, vagy akár konzervvatív reformnak sehol sem találjuk oly nemes kifeje-ződését és megvalósításait, mint amelyek nálunk a múltszázad harmincas éveitől 67-ig érlelődtek és megszü-lettek.

Hasonló nemes irányban kellene a nagymagyar út-nak haladnia: kompromisszumok nélkül a reform dol-gában s el nem távolodva egy pillanatig sem az igazinemzeti hagyományoktól.

Ilyen reformtevékenységre van szükség nemcsak aszegény nép anyagi emelése terén, hanem annak poli-tikai és szellemi iskolázása érdekében.

Politikailag más népeknél kétségkívül nagy szerepevolt a XIX. és XX. század folyamán a titkos választó-jog általánosságának, mely ugyan a francia forradalmidemokratikus ideakörből nőtt ki és idők folyamán sok-ban hozzájárult a parlamentarizmus hírnevének tönkre-tételéhez, de jelentősége nem is kormányzati szabályvoltában, hanem nevelő és tudatosító hatásában van.

A titkos választójog által a korábbi jobbágy vagyvárosi plebshöz tartozó először lesz szabad politikai

494

egyéniséggé, akinek — tudjuk — szabadsága ugyan igenkorlátozott, egyénisége igen kiskörű, de a valóságbanmégis ezzel lesz nagykorú, ezzel jut véglegesen tuda-tára annak, hogy a nemzetsors irányításában neki isvan joga és szerepe.

Ezen nagykorúsításon minden nép keresztülmentEurópában s ha nálunk az úgyis erősen kiterjesztettválasztójog mellett még van tennivaló — aminthogyvan —, akkor azt minél sürgősebben ajánlatos meg-tenni. Nem azért, hogy ez öntudatosítandó rétegek mostegyedül vegyék kezükbe a nemzet vezetését, a régeb-ben öntudatosítottakat félreszorítva, — hiszen erre aparlamenti pártszervezet és választási technika mellettúgy sincs lehetőség, de szükség sem, hanem igenisazért, hogy ne maradjon e határokon belül egyetlenmagyar sem, akiben a nemzet politikai öntudata felnem ébred és ki nem fejeződik.

Ha a választójogi reformra ily nemzetnevelésiszempontból van szükség — és erre van szükség, nempedig az öntudatosítás megszakítására egy diktatúranyomása alatt —, nem kevésbbé nemzetnevelési szűk-ség a már öntudatosított középosztály fenntartása éskiépítése.

Ez utóbbinak, a középosztálynak lényeges mértékebéli kiterjesztése magától végbemegy akkor, ha a sze-gény nép és alsóbb néposztályok anyagilag emelkednekés nemzetpolitikailag öntudatosulnak. Középosztá-lyunk az utóbbi félszázadban is nagy tömegeit olvasz-totta magába az alulról jöttéknek, de a jövőre nézveez a terjeszkedés nem elegendő. Nem az a lényeges,hogy minél többen szakadjanak el a rögtől és gyökér-telenül hódoljanak be, mint diplomások, a felettük állóosztályok intellektuális és társasági ideáljainak, hanemsokkal lényegesebb, ha a régi, agrár vagy ipari foglal-kozások megtartásával emelkedhetnek fel a nemzetiműveltség útjain. Ennek is láthatók kezdetei, a diplo-más kisgazdákban, a komoly olvasmányokat kívánófalusi körökben, de még messze vagyunk attól, hogya középosztály fogalmi körét ezek az agrár és iparifoglalkozások jelöljék meg s ezek mellett a szorosan

495

vett intellektuális állásbeliek mint szellemi irányt nyújtóvékony réteg szerepeljenek. Irodalmunk, könyv- ésművészeti termelésünk egész más alkotási lehetősége-ket fog nyerni, ha e széles rétegekhez eljuthat, amint-hogy el is kell jutnia, mivel az eddigi hordozó és tá-mogató, az intellektuális középosztály, lassanként fel-mondja a szolgálatot.

Hogy e téren a jóvá nem tehető katasztrófa távol-tartassék addig is, míg a fenti változás bekövetkezik,ezért fontos a meglévő középosztály megerősítése. Neáltassuk magunkat a külszínnel: azért, mert ennek tag-jai továbbra is görcsösen ragaszkodnak a társaságiszükségletekhez, borotválkoznak, vasalt nadrágban jár-nak, sőt a nálunk obligát fehér kesztyűről sem mond-tak le, ezen külsőségek még nem győzhetnek meg ben-nünket arról, hogy ez a középosztály tényleg fenntar-tója is kultúránknak. Ha igen, akkor elmondhatjuk,hogy kultúránk roskadó, túlterhelt vállakon pihen, mígel nem bukik.

Említettem, hogy a világháború utáni inflációs kor-szakban, rövidlátóan követett finánchagyományok miattközéposztályunk, mely elsősorban a fixfizetésesekbőláll, nem tudta helyzetét annyira megjavítani, mint eza nyugati népeknél, elsősorban legközelebbi szomszé-dainknál, Ausztriában és Csehországban végbement.Emelkedése ilymódon csak a Bethlen?kormány elsőéveire korlátozódott s természetesen sokkal kisebbmértékű volt, mint szomszédainknál. Ujabb lehanyat-lása annál biztosabb és gyorsabb lett: míg a nyugatiállamokban, Ausztriától kezdve Franciaországig, a kor-mányok végső szükségben is alig mertek hozzányúlnia tisztviselői illetményekhez, nálunk a pénzügyi veze-tés legkönnyebb és ezért gyakran is alkalmazott rend-szabályává lett a tisztviselők fizetéscsonkítása, vagyhelyzetüknek valamely elfátyolozott módon való le-szállítása. Minek következtében, anyagilag kimerülten,persze nem az étkezést szüntették meg, hanem a szel-lemi szükségletek kielégítését. Ez a leromlás annyirament s olyan antiszelekciót eredményezett egyes, külö-nősen mostoha sorsban élő hivatásoknál, hogy például

496

a középiskolai tanári pályára ma nagy ritkaság, hogyközéposztálybeli családok fiai menjenek, annyira elvan zárva épp a nemzet hivatott nevelői számára azanyagi felemelkedésnek, s vele együtt a társadalmiérvényesülésnek útja is.

Ilyen körülmények közt az öntudatra ébredtnemzettest tagjainak szaporítása ma is elsősorbananyagi probléma, miként Széchenyi reformrendszeré-ben. A „suum cuique“, kinek-kinek kijáró anyagi élet-lehetőségek biztosítása, társadalmi, higiénikus és euge-nikus feladatok megoldása tartozik ide, melyeken or-vosoknak, építészeknek, mérnököknek, közigazgatásiszakembereknek kell dolgozniok. Külsőleg először az„országrendezés“ hajtandó végre (fiatal mérnökök terveés reménye), utak, racionábilis lakótelepek, modernközlekedés létesítésével, azután közelebb menve az em-berekhez, a nemzeti tömegbetegségek gyógyítása ésmegelőzései, mindez együttvéve előfeltétele a nemzet-test kóros állapotai megszüntetésének, melyek jelei ittaz egyke, ott a titkos méregkeverés, amott a lakásnyo-mor, vagy a magára hagyott nemzeti életerőnek vég-zetes visszahúzódása német vagy tót akarat vagy élei-messég elől. Nemzeti szolidaritásnak is nevezhetnőkezt a ténykedést, melynek a fizikai egyéneket alkal-mássá kell tennie tudatos nemzeti kultúra befogadá-sara, részben újból kialakítására.

Ezzel elérkeztünk, minden külsőség és anyagiságlebontásával, a nemzeti szellem kérdéséhez, ahhoz, hogyennek légies anyagában mikép valósítható meg az ön-tudat elmélyítése, a teljesebb, kiműveltebb, magyarabbmagyarság.

A harmadik nemzedékből ittmaradt lelkiség bizo-nyara nem ez a keresett teljesebb magyarság, hiszenaz Arany—Deák—Gyulai«féle nemzeti klasszicizmusnakimmár ki tudja hányadik, harmadik, negyedik epigon-leszármazói képviselik, akikben a klasszikus hagyomá-nyok gyakran élettelen sémákká száradtak, formaliz-musban elszíntelenedtek. Az a népiesség, melyet ezekaz epigonok emlegetnek és alakítanak tekintélyes pó-

497

diumokon, régen felismert álnépiesség immár s az anemzeti retorika, melyet előkelő helyekről szórnak szétaz epigonok és az ő gyér fiataljaik makacs szorgalom-mai, régóta nem ér el többé a nemzet élő rétegeihez,erőtlenül széthull a levegőben.

Hogy ez a magyarabb magyarság a múlt korszak-ból mutatónak ittrekedt baloldali szellemiségben semvalósítható meg, szintén természetes. Ez a baloldali iro-dalom különben csodálatraméltó pontossággal ment vé-gig az akademizmus kiszárító légkörén s azok, akik maott Ady?epigonként az Ady?problémát látják a nem«zeti élet középpontjában, éppoly távol jutottak ideá!-juktól és a mai élettől, akárcsak a klasszicizmus epL-gonjai Arany—Gyulaitól. Pedig ez utóbbiaknak három-négy generáció kellett a kiszáradásra, amit a baloldalembereinek egy-két évtized alatt sikerült ugyanoly tel-jes eredménnyel elérniök. Abban azonban mindkét epi-gonizmus megegyez, hogy önmagát tartja a magyarszellemiség védj egyezett képviselőjének s a magyar iro-dalom és tudomány illetékes művelőjének.

Az élet tovább haladt mellettük s egyiknek ház-tája körül se tolong nagy, önzetlen és tehetséges ifjúság.

A magyarabb szellemiségnek mélyebben kell gyö-kereit lebocsátania azon erőkhöz, melyek egyrésztszámlálhatlan nemzedékek óta termelik ki a magyarsá-got — a mindig önmagához hasonlót, mely a XI. szá-zadban éppúgy magyar volt, mint a török háborúk ko-iában s mint ma, a keserves békében —, s azon erők-hőz, melyek másrészt ebben az örök mozdulatlan ma-gyár lélekben örök változás mozgását tartják fenn, amagyar kultúra korszakait hívják elő.

Az erők egyik csoportját népnek, a másikat ha-gyománynak, történetnek nevezzük. Az egyik mai for-májában tükrözteti a magyar lelket, az ősi, változatlanszellemiséget — csak meg kell kérdeznünk —, de nemmindenkinek válaszol; csak le kell vonni arcáról a rá-aggatott rongyokat, bécsi, budapesti, cigányos, dzsent-ris, hivatalos kendőket — de nem mindenkinek engedimeg arcáról levonni s vannak korok, melyek nemze-

498

déke még álmában sem pillanthatja meg igazi szépségé-ben és százados hatalmában.

Az erők másik csoportja a történet, persze nema politikai történet évszámait és fondorlatait kutató,hanem az a szellemtörténet, mely a nemzetiség termőtalaján végbemenő változásokat figyeli meg, mely adolgok tűnő alakzatain észre tudja venni az örök népvonásait, korok vezető rétegeinek, embereinek, csele-kedeteinek ez örök szellemtől függését meg tudja álla-pítani, de egyúttal az örök szellem gazdagodását, izmo-sodását is figyelemmel tudja kísérni.

Ez örök magyar szellemnek egy újabb, történeti iz-mosodását akarjuk létrehozni, amikor magyarabb ma-gyarságot kívánunk.

Ennek az arcát még a jövő leple fedi, s azt felleb-benteni halandó nem tudja. Egyes vonásait ott kell ke-resnünk, ahol legmélyebbre nyúl a nemzet élete, s leg-tisztábban ér le a hagyomány ereihez. Az új arc voná-sai az új magyar művészet és tudományosság munka-jában tetszenek át, ezen keresztül szemlélhetők leg-könnyebben.

Nincs mit csodálkoznunk, ha megállapítjuk, hogyéppen ebben a központi problémakörben vannak lé-nyeges előmunkálatok, — hiszen a korábbi magyar re-naissancet is Kazinczyék, írók és tudósok indítottákmeg, mielőtt a politikusok követni merték volna őket.Az igaz, hogy a mai kezdemény a fennálló szellemiség-tol függetlenül, attól tudomásul sem véve, gyakran an-nak barátságtalan pillantása alatt jött életre és mű-ködik.

Jellemző helyzetünkre, hogy az első lépést a ma-gyár népzenével kapcsolatban tették meg Bartók Bélaés Kodály Zoltán s munkájukat az ifjúság lelkendezőörömmel, a neobarokk társadalom mogorva idegenke-déssel fogadta.

Mindketten felismerték a parasztzenében lévő he-terogén elemeket, melyek évszázadok folyamán rész-ben az úri zenéből szállottak alá, — ez elemek szétnem különböztetése akadályozta korábban a népiség

499

gyökerének, igazi szellemének megismerését. Bartókszerint „valószínű, hogy valamely népnek nemcsakújabb, hanem most legrégibbnek ismert, egységesparasztzenestílusa is, legalább részben, ily átvett ide-gen elemekből alakult ki. Azt, hogy parasztok, mintegyének, teljesen új dallamok megalkotására képesekvolnának, kétségbe kell vonnunk, adatunk erre nincsés zenei ösztönük megnyilvánulási módja sem szólemellett“. De a parasztdallamok igen nagy dolgok: ter-mészeti tünemény, egyenkint legmagasabb művészi tö-kéletesség példái s „kis arányaikban éppoly tökéletessek, akárcsak a legnagyobbszabású zenei mestermű“.„Ezzel szemben az úri osztálynak annyira kedvelt né-pies műdalai, dacára egy és más érdekességüknek, annyizenei közhelyet tartalmaznak, hogy értékben messzeelmaradnak a szűkebb értelemben vett parasztdallamokmögött.“1

Csak a formalizmusba fulladó kor közhelyeinek el-utasítása árán lehet az ősi magyar szellem arcvonásaita hivatottnak, a tömegtől elváltnak leolvasnia. A har-madik nemzedék és a neobarokk dalkultúráját KodályZoltán is elutasítja; szerinte korábban diákok ha dalragyújtottak, azt hihette az ember, hogy a „bécsi hegye-ken“ jár, vagy valami német diákcsapat vetődött ide.„A zenei közérzés nálunk szomorúan alacsony fokonáll. De nem a népé! Századokon át sok zene hullám-zott rajta keresztül. Amit ebből fenntartott, ékes bi-zonysága finom, válogató ízlésének.“ Az újonnan ki-ásott népzene nép és hagyomány, a magyar történeterői szintézisének köszöni létét, mindkettő egyformánmunkált rajta. „Közönséges tévedés, mondja Kodály,hogy a földmívesnép dalai csak az ő sajátos, szűkérzésvilágát tükrözik. Az igazság az, hogy a földmívesnép közt fennmaradt dalok java valamikor az egészmagyarság tulajdona volt. Ha azon igyekszünk, hogyújra az legyen: a magyar közösség szűk körét tágítjuk.Akik e dalokat nem ismerik, nem akarják ismerni, ön-ként kizárják magukat a nemzet nagy közösségéből,

1 Bartók Béla, A magyar népdal, 1924, VI., VII. lap.

500

tartozzanak bármily szorosan valamely részletközös-ségbe. Mert ez az a közösség, ahol egy érzésben talál-kozhatik az egyszerű pásztor a nemzet bármely nagy-jávai, ahol mind a kettő csak ember és annyit ér,amennyire ember.“1

Magyar testvériség, nemzeti szolidaritás és kollek-tivitás, mindaz, amit a politika annyiszor és annyi szó-val követel, a legmagasabb, iránytadó szellemi atmo-szférában csak ezen az egy úton valósítható meg: anéptől még ma is fenntartott értékeknek az egésznemzettestbe átvételével s ezen az új, mindenkibenmegvalósítandó kultúrán felépülő nemzeti közösséggel.Ami éppen nem jelenti meglevő kultúránk elvetését ésazt, hogy most már mindnyájan „népiesek“ legyünk,ami némely túlbuzgó fiataloknak népies hangjában ésszidalmaiban úgyis elég visszataszítóan nyilatkozikmeg. Nem, Kodály Zoltán, mint tudjuk, maga is a mo-dern európai zenekultúra magaslatain jár és alkot, magais megköveteli a magyar ifjúságtól minél több idegenzene művelését s a legbiztosabb úton, a saját életkoré-ben jött rá a magyarabb magyarság sorsára döntő szin-tézisre: „Nemcsak zeneéletünk, írja, egész kultúránkkét, egymással alig összefüggő külön világra szakad.Egyfelől az idegentől kölcsönzött, fordított, onnan gya#rapodó magas kultúra, másfelől a hagyományban gyö-kerező mély kultúra. Egyik a másikról nem igen akartudni. Ámde igazi élet csak a kettő egyesüléséből te-rem...“ Ezt az egyesítést minden művelt magyarnakmagának kell elvégeznie: „előbb a magas kultúra hor-dozói kell, hogy magukévá tegyék a népkultúrát, s azta maguk személyében harmonikusan feldolgozzák. Csakúgy lehet termékeny az idegenből kölcsönzött magaskultúra, ha gyökeret tud verni a népkultúrában“. És halassankint eltűnik minden ellentét a magyar hagyományés külföldi gyökerű kultúrintézményeink között, akkormégis csak valósággá válik, ami ma még csak a leg-

1 Százegy magyar népdal, szerk. Bárdos Lajos (Magy. Cserkészkönyvei 116—117. sz.), 1929, Kodály Zoltán előszava.

501

jobbak elképzelésében él: a szerves, egységes magyarkultúra.1

Nem téved Kodály, mikor a népkultúrát egyúttalhagyománynak, azaz történeti alakulatnak is nevezi.Más téren, az irodalomban vizsgálta azt meg Eartókkalés Kodállyal egyidejűleg a magyar szellem egy másikkorszakalkotó kutatója, Horváth János. Ő sem pusztakülsőséget, sallangot, s nem is csupán a dalra szorít-kozó jelenséget lát a népiességben. Felöleli az „nemcsaka költészetet, hanem a nemzetnek mindenféle, népfaji-lag különleges műveltségi hagyományát; időbeli kitérje-dése pedig a nemzeti történet egész folyamata, a jövőtfolyvást kergető, sarkában szüntelen továbbharapódzómúltnak szakadatlan, örök jelenvalósága“. A népiességtulajdonképen a nemzetiség konzerváló ösztönéből él,a „nemzet őslelke“ táplálja s koronként a hagyomány-nak más?más kategóriáját eleveníti fel és tudatosítja:— ősi hitet és jogszokást, társaséletet és öltözködést,a nyelv és műformák hagyományait, hogy mindezt anép örök állandóságával megóvja az enyészettől.A „nép“ fogalom tehát korántsem leszállító, degradálójelentésű, nem volt az akkor sem, mikor a XIX. szá-zadi népiesség egyenest a köznépet értette rajta, hiszaz a szemlélet is a „hagyományőrző köznépet az egésznemzet?népfaj ideális képviselőjévé, ős?szimbolumává“magasztalta fel.2

Nép- és hagyománytörténet ily szintézisének mélyátérzésével vált lehetővé a nemzetnépfaj történeti éle-tének igazi megismerése. Még az előttünk járt tudósnemzedék is megállott e misztérium külső alakzataelőtt, s nem is régen volt az az idő, amikor a tudó-mány a kulturális átvételek felfedezésében találta leg-nagyobb eredményeit, úgyhogy jámbor lelkek végül iskétségbeestek azon, hogy hát semmit sem tudtunk ma-gunkból termelni? és mindent idegenből vettünk-A probléma persze nem oly egyszerű, hogy igen-nel

1 Kodály Zoltán, Néprajz és zenetörténet (Magyar Zenei dol-gozatok, szerk. Kodály Zoltán) 1933, 13. 1.

2 Horváth János, A magyar irodalmi népiesség Faluditól Pető-fiig (akad. kiadás), 1927, 17—19. 1.

502

vagy nem-mel el volna intézhető. Soha sem zárkózhat-tünk el idegen, kívülről jövő hatások elől, sem mai ha-zánkban, sem vándorlásaink alatt, sem az őshazában,Európa északkeletén, aminthogy más népek fejlődéseis ugyanez, mindenütt kölcsönhatások megszakítatlansoraival találkozunk. A lényeges az, hogy ezen átvéte-lekkel egy különálló, minden mástól különböző népi éskulturális egyéniség gyarapszik, melynek megvan aszintén minden mástól megkülönböztetett külön élete,amelyet Horváth János az ő tudományában mint anemzeti irodalom történeti egyediségét tartja számon.Az egész egy pontosan körvonalozható kollektivitás-nak teremtménye, benne a változó a koroktól és egyé-nektől függ, de az állandó a kollektív egyéniségtől,melynek útja minden más népétől szükség szerint kü-lönböző, önálló. Ehhez képest az irodalom nemcsak azegyének alkotásaiból, a művekből áll, az irodalom ré-szesei nemcsak az írók, hanem az olvasók is, mind-kettőjüket összeköti a kollektivitásra jellemző közöslelki forma. Ez utóbbinak van két jelensége, melyeképpen kollektív jellegük miatt határolják el a legszilár-dabban az önelvű irodalmat: az irodalmi tudat és azirodalmi ízlés, mely „nem szeszély, nem egyéni így-vagy úgy-tetszés, hanem történeti fejlődmény, kollek-tív tulajdon, mely ennélfogva sokáig ellene tud állaniminden, vele ellenkező egyéni kezdeménynek, de amúlt készletéből is mindenkor ki tudja keresni s ele-ven hagyományként életben tartani a neki megfelelőt“.1A nemzeti fejlődés során tehát semmi érték el nemvész, viszont semmi új nem tehet szert igazi hatásraa nemzettestben, ha nem tud hozzákapcsolódni a nem-zeti hagyományokhoz. A nemzeti irodalom ilymódonfolytonos gyarapodás, megújulás a régi birtokállománymegtartásával, mely folyamatnál nem az a fontos, hogyidegenből jött elemek vétetnek át, hanem hogy az egészprocesszus egy külön, történetileg azonos magyar szer-vezérben megy végbe. Szemléletesen mutatta ki Hor-

1 U. az, Magyar irodalomismeret („a magyar irodalomtörténetönelvű rendszerezésére“), Minerva, 1922, 187. sk. l.

503

váth János a felismert elvek érvényesülését abban adöntő jelentőségű változásban, mely a középkori ke-resztény latin irodalom áthasonulásával ment végbe smely a magyarnyelvű irodalom szülője lett.1 A korábbitudósnemzedék megelégedett kódexirodalmunk egyesdarabjai külföldi forrásainak felderítésével, HorváthJános feltárja azt a hosszadalmas folyamatot, azokata hatalmas erőfeszítéseket, melyek árán idegen, latinirodalomból egyszer csak itt volt egy különleges ma-gyár fejlődmény, melynek életfolyama azóta, évszáza-dókon át sem szűnt meg többé. Az átalakulás előbb azélőszó területén ment végbe, latin egyházi kultúrán ne-velkedett papok magyar beszédeiben: „tanításaiban“,aminő volt a Halotti Beszéd; a latin hatása inkább esz-mei természetű volt, mert nem fordítottak, hanem csakemlékezetből tolmácsoltak s ezért beszédük magyarsá-gát nem kezdte ki a latin szerkezet.2 Lelki átalakulásvolt az egész, melyen a kollektivitás, a magyar népfajment keresztül, — így jut el a modern kutatás a ko-rabbi mechanisztikus átvételektől mindenütt a „magyarközösség“ lelki folyamataihoz.

Múlt és jelen, nép és történet, hagyomány és vál-tozás, magaskultúra és népkultúra, korábban egymás-sal szembenálló antinómiák szintézisére tör az egészmagyar szellemtudomány, melyet a Trianont követőévtized negyvenesei indítottak meg s a fiatalabbakfolytatnak. A szó legtisztább értelmében vett „hunga-rológia“ ez a tudomány,3 az önelvű és öncélú magyar-ság fejlődéstörténetét kutatja nem tisztán elvont szem-pontokból, hanem hogy ismeretei és eredményei alap-ján megalkothassa az igazi magyar — a magyarabb —szellemiséget a ma és holnap számára. Ezt a mélyebb,népiesebb és hagyománykereső, lélekhez hatoló és szin-tézisbe törő irányt mindenütt megtaláljuk, ahol a mo-dern magyarság mozdulása érezhető. Ott van néprajzi

1 U. az, A magyar irodalmi műveltség kezdetei (Magy. Szemlekönyvei), 1931.

2 U. ott, 85. 1.3 Boldogult Gragger Róbert kifejezése, akinek gondolatát, a

hungarológia lexikonát szükséges volna mielőbb megvalósítani.

504

kutatásunkban, mely megfeszített erővel veti magát rá,utolsó pillanatban, elődök mulasztásait pótolva, a népimaradványok gyűjtésére és magyarázatára, mely aszellemi kapcsolatok és a szintézis útján már nem egyesetben vissza tudja vinni lelki fejlődésünk kezdeteitaz ugor őshazába — ugyanez a magyarabb kutatási elvérvényesül nyelvészetünkben, ahol őstörténetünk év-ezredek homályából immár éles körvonalakban bonta-kőzik ki s a későbbi nyelvfejlődés vizsgálata szilárdtámpontokat nyújt nép- és fajkeveredésünk ismereté-hez. Embertanunk a honfoglaló síroktól kezdve feltárjaa régi temetkezőhelyeket, hatalmas lendületű, fiatalarcheológiánk ősi kultúránk euráziai kapcsolatait épp-oly pontosan meghatározza, mint mai földünkön az ittvégigszáguldott hún és avar, római és germán és szlávnépek hagyományait. Történetírásunk hasonló tudatos-sággal bontogatja nép és hagyomány szövedékeit: ve-zető, úri osztályok mellett végigkíséri ezeréves útjána szegény embert is; kikérdezi az egyes korokat a ma-gyár népierő gazdagodása vagy szegényedése, pusztu-lása dolgában s periodizálásban a politikai szempontokmellett és fölött ezeket a válaszokat veszi döntő ténye-zőknek; megkísérli a magyarság magas- és népkultúra-jának párhuzamos megismerését a századok folyamán,kutatja a magyar lélek belső és külső létfeltételeit,településtörténettől kezdve jogszokások történetén áta legmagasabb kulturális megnyilatkozásokig. Művészetitörténetünk belebocsátkozik, Horváth János kollektívirodalmi fogalmát követve, az önelvű magyar művészet-nek korábban kilátástalannak tartott kutatásába s amultat illetőleg már eddig is nagy eredményeket ért el,míg a jelenben, a modern magyar művészetekbenhasonlóképen az európai és magyar, a népies és amagaskultúra nagy szintézise készül: az építőművé-szetben még csak keresés és tapogatódzás, festészet-ben és szobrászatban a negyvenévesek és a fiatalabbaknagy alkotásai hozzák a bizonyítékokat, hogy az alkotótehetségeket minden téren elfogta a magyarabb ma-gyarság, a nemzeti szellemmel való teljes azonosulásleküzdhetetlen vágya.

505

Nem akarjuk túlbecsülni e szellemi kezdeteket azegész közösség jövője szempontjából, erre a tömegekörökölt materiális, naturalista beállítottsága egyébkéntsem lehet biztató, s különben is tudjuk már, hogy azanyagi kultúra lényeges emelése híján semmiféle újszellemiség nem terjedhet el a szélesebb tömegekben.Irodalom, tudomány, művészet munkásai, a neobarokkközönyét szemlélve, méltán elkeseredhetnének a nem-zeti jövőn, mely az ő elveiket és törekvéseiket mel-lőzve, egyenes vonalban, akadálytalanul halad továbba formalizmus felé s ezzel előkészíti előbb-utóbb vala-mely idegen szellem uralmát, a magyarság kulturális svalóságos rabszolgasorsát. A folytonos küzdelem kény-szerűsége, értetlenség és támadások, melyeknek ez új,magyarabb szellemiség munkásai, művészek és tudó-sok, írók és festők, történészek és zenészek egyformánki vannak téve, nem akadályozhat bennünket köteles-ségteljesítésünkben, hiszen jól tudjuk, hogy mi vagyunka múlt és jövő összekötői, munkánkon keresztül szivá-rog a XIX. századi klasszikus magyarság szelleme azúj tömlőkbe, a jövő magyarabb magyarsághoz, aholelőször fog történeti megvalósításra találni, kilépvekönyvek és irodalmiság szűk köreiből. A nemzeti kö-telesség tudata mellett is csak nehéz, talán túlságosansúlyos munka volna az, mely előtt nemcsak a jelent,de a jövőt is sivár közöny köde üli meg. Ezt a túlságo-san nagy munkasúlyt könnyíti meg annak a tudata,hogy munkánkat az ifjúság tovább folytatja és szétfogja vinni az egész nemzettestben; hogy a közönynem örök; hogy nép és hagyomány, magas- és mély-kultúra szintézise nem álom, hanem megvalósuló szűk-ségszerűség; hogy a formalizmus uralmára eljön, máritt is van az új spiritualizmus nemzedéke, mely eltávo-lodva mozdulatlanság és forradalom egykép vészedéi-mes pólusaitól, nemcsak szóban és retorikában, de lé-lekben és alkotásban is visszatér Széchenyi István örökmagyar programmjához: reform és konzerválás, újításés hagyomány szintéziséhez, a magyarabb magyarsághoz.

Talán nem illúzió, nem vétkes illúzió ez: hinni ajövőben és az ifjúságban!

T A R T A L O M J E G Y Z É K .

Lap

Előszó a jelen kiadáshoz .............................................. 3Az első kiadás előszava ............................................... 5ELSŐ KÖNYV- Széchenyi István konzervatív reform-rendszere .................................................................... 9

7. Széchenyi alakja a liberális hagyományban ................................ 11A liberális korszak felfogása Széchenyiről: Zichy Antalés Beöthy Ákos nézetei. — A harmadik nemzedék ke-vésbbé őszinte állásfoglalása. — A Széchenyiskultuszmeddőségének oka.

77. A Nagy Parlag és a nemzeti bűnök .. .............................................. 18Széchenyi politikai rendszere lelki konstitúcíójából fakad.ő a leghívebb magyar. Magyar talajon áll, a Magyar Par-lagon. — A magyar bűnök: hiúság, önáltatás; szalmatűzilelkesedés; közrestség; irigység és pártviszály. Ezek ki-irtandók.

777. A nemzeti Erény politikája .......................................................... 26A Parlag kiművelése, nemzeti bűnök kiirtása a cél, erényés honszeretet, elsősorban önismeret által. — A lelki füg-getlenek és kevés számuk. — A magyarok zsarnokai. —Szó és tett. — Praktikus eredmények.

IV. A közjogi kérdés Széchenyi rendszerében ......................: ................ 33Alkotmányreform szüksége. Jobbágy felszabadítandó,hogy emberi méltóságra emelkedhessen. Politikai lépéseie cél érdekében. — A közjogi kérdést nem érinti, nehogya nemzeti szenvedélyek lángralobbanjanak. A de facto ésaz ex principio magyar. — A kuruc és labanc közti mély-ség betöltendő.

V. A nemzetiségi kérdés Széchenyi rendszerében ............................... 44Nemzetiség és nyelv erkölcsi felfogása. A magyarosításkérdése. Akadémiai beszéde a nyelvterjesztés külsőleges

508

Lapeszközei: közigazgatás és iskola ellen. Magyarul cseve-gés. — A lehető veszedelem.

VI. Kereszténység és romantizmus ........................................................ 50Elvei: lépcsőzetes haladás nemzeti talajon; liberális intéz-menyektől idegenkedik. Szabadságkultusz ellensége. —Konzervatív pártoktól: magyar-, porosz-, franciától külön-bözik; ő konzervatív reformer: vallásos kedélye, keresz-ténysége romantikussá teszi, ö az egyetlen keresztény-magyar államférfiú.

MÁSODIK KÖNYV. Az első liberális nemzedék .... 59

/. Romantikus előzmények ................................................................... 61A változás szükségét a romantikusok ismerik fel: Ber-zsenyi és Kölcsey történetfilozófiája, ennek magyar és ke-resztény elemei. Kölcsey Himnusza és Vörösmarty művei.Széchenyi és e romantikusok. Az új irodalom elfordulúgy Széchenyitől, mint a romantikus történetfelfogástól,erkölcsi postulatumtól.

//. A magyar tiers état: a középnemesség ........................................... 68A forradalom és liberalizmus hordozója a tiers état. Ná-lünk polgárság nincs. Városi lakosság őstermelő, részbenidegen. Kereskedő, iparos, hivatalnok kevés és gyönge.— Nemesség nagy száma, magyarsága és szegénysége.A gazdag nemesség: a középbirtokosok, mint az új koremberei.

///. A nyugati liberalizmus alapelvei ..................................................... 79Eredet: francia forradalom, felvilágosodás, racionalizmusés rousseaui elméletek. Észtisztelet, a természeti jóságelve, optimizmus Ész és Szabadság hatalmát illetőleg.A francia liberalizmus szabadságelmélete. Szabadság ésnemzetiség; liberalizmus és nacionalizmus összefüggése.Papirosalkotmányok; a tekintély tagadása, ellentét a ke-resztény seggel; gazdasági formalizmus; szükségszerű át-alakulás radikalizmussá; az angol liberalizmus.

IV. Liberális közhangulat .................................................................... 92A köznemesség franciás műveltsége; a 30-as évek ország-gyűlési ifjúsága; forradalomtisztelet; Lamennais, Canning;Welcker és Rotteck; az augsburgi Zeitung hatása. —A múlt megvetése; Szalay László, Bajza József. Ellentéta korábbi romantikusokkal. Bajza tekintélyrombolása.A „haladás“. — Liberalizmus másodkézből a vármegyék-ben. Jelszavak, tömegmozgalom. Szabadelvű divat. Szé-chenyi iránya népszerűtlen lesz.

509

LapV. Nemzetiség és liberalizmus ........................................................... 108

A liberalizmus a magyar nemzetiség mellett dönt. Nem-zetiség és liberalizmus konfliktusában a magyar nemzeti-ség győz. A horvátíkérdés. Kossuth Lajos a históriai jogmellett. Közigazgatás és közoktatás nyelve. Nyilt ellen-tét Széchenyi nézeteivel. — Wesselényi felfogása. A libe-ralis optimizmus, hit az Ész és Szabadság erejében. —Deák Ferenc különvéleménye nem hat. — Bajza és a köz-felfogás illúziói. Pozitív eredmények.

VI. Oppozíció és közjogi radikalizmus ................................................ 124A liberalizmus de jure álláspontja. Elvi ellenzékiség ésennek következményei. Bécs és Metternich felfogása.A konzervatív magyarok, a megegyezést elvi liberalizmusakadályozza. Forradalmi ideológia. Kossuth dogmái. Szé-chenyi bukása. — Liberalizmus és vármegye. Liberalizmusés vámkérdés. — Radikalizmus: érzelem, népszerűség.

VII. Deák Ferenc a negyvenes évek liberalizmusában .......................... 141Dunántúli és tiszai magyarok. — Deák nem hisz illúziók-ban. Kötelességtudása és passzivizmusa. Védegyletet illetőállásfoglalása. Nézetei a nemzeti bűnökről. Deák és amagyar jövő.

VIII. A 48sas törvényhozás .................................................................... 147Az áprilisi alkotmány liberális és nemzeti vívmányai.Ausztria és a nem-magyar nemzetiségek. A magyar kul-turális túlsúly megalapozása. — Ami nem rendeztetett:a radikális földbirtokreform; a pragmatica sanctióbólfolyó közjogi viszony: kül-, hadügy-, államadósság. A 48-askormány mindebben elismer bizonyos kötelezettségeket.— Batthyány Lajos elébe áll a radikalizmusnak. A deb-receniek forradalmi republikanizmusa.

IX. Liberalizmus és zsidóskérdés .......................................................... 156A zsidó bevándorlás. Galíciának Ausztriához csatolása ésennek hatása. Belső térfoglalás a magyar nagybirtokosoksegélyével. A terjeszkedés gazdasági alapjai: vásárok ésuradalmi székhelyek. Példa: Tolna, Fejér, Veszprém megyezsidó telepei. — A konzervatív álláspont: Kölcsey, Szé-chenyi, Dessewffy Aurél, Fényes Elek, Vörösmarty; a be-vándorlási törvény követelése, Kossuth elutasítja.

HARMADIK KÖNYV, A második nemzedék............ 165/. Társadalmi változások ................................................................... 167

Az öregek és az új generáció. Az új birtokos paraszt-osztály; munkája, életmódja. Anyagi műveltség és poli-tikai érettség hiánya. A városi polgárság az abszolút kor-

510

szakban; magyarosodása. Alárendeli magát a nemességvezetésének. A 48-as birtokreform következései, az abszo-lutizmus intézkedései: a köznemesség elszegényedése. Üriéletmód, szellemi hanyatlás. De övé a vezetés továbbra is.

//. Negyvenkilenc tanulságai ............................................................. 179Elfordulás a radikalizmustól. Kemény Zsigmond a fórra-dalmi ideákról, a nemzetiség terjesztéséről és közjogi meg-egyezésről. Visszatérés Széchenyihez. — Mocsáry Lajos,Eötvös József tapasztalatai. Vajda János, mint Széchenyi-utód.

///. A közjogi kiegyezés .......................................................................... 189Közjogi viszonyunk Ausztriához 1526 óta. Államterülettünk állandóan csonka, állami függetlenségünk hiányos;bécsi központi szervek befolyása. Változtatás keleti vagynyugati orientációval. Kossuthnak az előbbi nem sikerült.Deák ez utóbbit csinálja. 67: XII. törvénycikk alapeszméiés rendelkezései. 67 előnyei 48-cal szemben. AndrássyGyula és Horváth Mihály nézetei. A kiegyezés, mint alap-törvény, változatlan.

IV. A nemzetiségi kiegyezés ................................................................... 203Kossuth nézetváltozása, annak pszichológiai és politikaiokai. Kiutahiai alkotmánytervezete; szerb és oláh tárgya-lásai. A dunai konföderáció terve: liberális és megvalósít-hatatlan. — A nemzetiségi kiegyezés Deák és Eötvös sze-rint, az 1868:44. törvénycikk. Deák a szerb Nemzeti Szín-ház ügyében. Bartal György. A nemzetiségi képviselőkmagatartása. A kiegyezés meghiúsul.

V. A közjogi ellenzék kialakulása ....................................................... 214Kossuth Kasszandraslevele. 67 ellenébe 48-at állítja. Kosrabbi nézetei 48 és 49 eltéréséről. Vitája Klapkával. A tö-megek felfogása 48íról. A 48-as párt. Tisza Kálmán bal-középpártja és programmja. A közjogi szakadás teljeslesz. A megyei nemesség. Kossuth hatása.

VI. A hatvenhetes kormánypárt ............................................................ 224Deák népszerűségének okai. A Deákpárt szervezetlen-sége, programmhiánya, liberalizmusa. Ellenzéki iniciatíva.Koronázási ajándék ügye. A váci levél következései. Harca közösség ellen. A Deák?párt tehetetlen védekezése;összetétele. A korrupciós-rendszer kifejlődése; Lónyay-féle választások. Az ellenzék szerepe, a balközép bűnei.Schwarcz Gyula figyelmeztetése. A fúzió. A Tiszasrend-szer kifejlődése. Konzervatív töredékek: Sennyey-párt.A személyes uralom látható következményei, zavartalanparlamenti kormányzás, külpolitika.

511

LapVII. A kapitalizmus kezdetei és a zsidóság szerepe ................................ 240

Helyzetünk a kifejlődött nyugati kapitalizmussal szem-ben. Kapitalizmus és liberalizmus összefüggése, a nyugatifejlődés irányai. Ausztria hátráltató befolyása. Az újkorszakban Ausztria adja a pénzt; gyarmati helyzetünktörténeti okai. A magyarság vétkes tartózkodása. A zsi-dóság befolyása. A kapitalizmus hatása a zsidóság geo-gráfiai eloszlására. A városokbeli zsidó elem. Állandószaporodás bevándorlási törvény híján. A liberális eman-cipáció. Deák nézete.

VIII. A második nemzedék szellemi műveltsége ....................................... 254A. népoktatás liberális kiépítése; Eötvös 68:38. törvény-cikke. Hatása. — A magyar kultúra válsága. Kemény Zsig-mond nézetei. A nemesség európai műveltségű tagjai.Az olvasóközönség, Keleti Károly számvetése. Klasszikussaink a második nemzedéktől idegenek. Utódaik: GyulaiPál és társai szűkkörű hatása. Nyárspolgári liberalizmus,materializmus, elterjedésének okai. A katholicizmus nép-szerűtlen. Jelszavak uralma, hírlapműveltség. Irodalmihagyományok kimerülése. Budapest központtá lesz, né;met és zsidó eredetű írók, összefüggésük a hírlapokkal.

NEGYEDIK KÖNYV. A végkifejlés felé ..................... 267/. Forma és tartalom a harmadik nemzedékben .................................. 269

A második nemzedéktől változatlanul átvett formák;államiság, közjogi viszonyok; nemzetállam, liberalizmus,kapitalizmus. Tartalomban az előbbi koréhoz képest egyfokkal hanyatlás: közjogi harc; a nemzetállam elleneinekmegerősödése; államiság kultusza, központosítás, Buda-pest hatalma.

77. A közjogi viszály ........................................................................... 276Fellángolásának okai. Ausztria magatartása a német libe-ralisok tönkremenése óta. Taaffe rendszere; az új antisdualisztikus erők és vezetőik, a cseh feudálisok. A bécsimagyarellenes propaganda. — A nemzet hangulata. Parla-menti korrupció. A nemzeti párt, a dualizmus fejlesztése.A 48-as gondolat átalakulása. A közélet teljes megrom-lása; parlamenti tekintélyek. Az 1903—4-es véderővita,mint illusztráció. Ami utána jött.

777. Állami és nemzeti illúziók .............................................................. 295A nemzeti önáltatás közjogi gyökerei. Politizáló nemzet.A közjogi államfogalom; a nemzeti szükségletek háttérbeszorulása. Grünwald Béla felfogása. Kossuth Lajos aziskolai magyarosítás ellen. Illúzióink közigazgatás és köz-oktatás hatalma felől; mulasztások. — Tényleges eredmé-

512

nyek, s belőlük származó elbizakodottság. Nagy- és kis-népek imperializmusa. A mienk gyönge, gyermekes éshibás. Külpolitikai tehetetlenség.

IV. Társadalmi osztályok és mulasztások .............................................. 312Főúri osztály: nagybirtok és politikai működés. — Közép-birtokos osztály: szegényedése. Hivatalnoknemesség, élet-módja, nemzeti tulajdonai; liberalizmusa. Ellensége agrár-védelmi politikának. A gentry, eredete, különbözik azangoltól, illúziói, osztályöntudata. — Az értelmiségi osz-tályok számbeli gyarapodása és értelmi alacsony szín-vonala. Az olvasóközönség. — Az ipari munkásosztályszámbeli gyarapodása; a kapitalizmus hatása; nagyüze-mek fejlődése. A munkásságnak fele nem magyar ere-detű. — A parasztság anyagi műveltsége. Észszerű föld-mívelés hiányai. Kivándorlás; parasztnevelés bajai.

V. A zsidóság szerepe és Budapest kultúrája ..................................... 332A zsidó diaspora hatása Német- és Magyarországra ésAusztrára. A magyar bevándorlás, a magyar illúzióktólnyújtott könnyítések. A bevándorlás veszélyei a magyarzsidóságra. — Térfoglalás értelmiségi pályákon. Budapestvegyes kultúrája. Budapesti kapitalizmus és szellemi kul-túra: hírlapirodalom, üzleti szellem. Közjogi harc és nem-zeti illúziók táplálása. A hírlap a magyar kultúra kizáró-lagos tényezője lesz. — Berlin, Bécs és Budapest művelt-sége: középeurópai zsidónagyvárosi műveltség, ennek el-térései. A budapesti irodalom pótolja a nemzetit; meg-hódítja az országot.

VI. Az uralkodó iránnyal ellentétes törekvések ..................................... 349Idegen Budapest és Magyar Parlag összefüggése: közbe-eső típusok. A tradíciók hordozói gyengék ezzel szemben:Akadémia, tudományágak, történetírás nem töltik be fel-adatukat. Jobboldali törekvések: Istóczy-féle antiszemitapárt; gróf Zichy Nándor és a néppárt: ennek konzervatívtalajból nőtt programmja, eltévedése közjogi harc terére;elszigetelt egyesek: Arany László, Vargha Gyula, gróf Zse-lénszki Róbert. — Baloldali törekvések: szocializmus; ide-génből átültetett marxizmus; a magyar vezető osztályokközönye és hibái; a szocialista vezetők szerepe. A polgáriradikalizmus: doktriner liberalizmusa és nemzetietlen fel-fogása; az újabb zsidó intelligencia.

VII. Két magyar sors a hanyatló korban ................................................ 366A hanyatlás hatása az egyénekre. Tisza István és AdyEndre. — Ady forradalmisága. Nemesi öntudata; szülő-földszeretete. Ellentéte a közfelfogással; az illúziókbannem hisz. összefüggése az illúziók korábbi támadóival.A magyar sors az ő felfogásában: nemzeti hibák. Gyűr-

513

kőzz János. Faji Öntudata, politikai tévelygése, erkölcs-hiánya. — Tisza István erkölcsisége. Politikai elvei: köz-jogi álláspont. Harca az illúziók ellen és méltatlan sorsa.Miért nem lesz reformátor? örökölt illúziói: politikai köz-pontosítás, parlamentarizmus túlbecsülése; liberalizmusaakadályozza a Széchenyies lelki reformban.

ÖTÖDIK KÖNYV. Trianon óta .................................. 383Előszó helyett ..

/. Állam és nemzet ................................................................................ 388A megcsonkított Magyarország, terület és népesség; amagyarság állásfoglalása a feldarabolás tényével szem-ben; optimista felfogása, ennek következése a leszakadtmagyarság és a nem-magyar kisebbségek dolgában; a nem-zetiség külsőleges felfogása, a névmagyarosítás. — Az ál-lamforma, legitimizmus és királyválasztás zavart ideái atömegekben; Széchenyi szellemének hiánya,

77. A neobarokk-társadalom ............................................................... 407Kísérletek a társadalom szervezésére. Megmerevedés ésformalizmus, külsőleges antiliberalizmus. A neobarokk,az úri gondolkodás, szelekció és a tekintély elve, külső-ségek uralma, konzerválás reform nélkül.

777. Feszültségek .................................................................................... 422A Nemzeti Egységet akadályozó antinómiák. 1. A földkérdése: törekvések a földreformra, a Vitézi Szék kötöttbirtokai; a földreform hatása kis- és nagybirtokra; törpe-birtokosok és mezőgazdasági munkások helyzete; váltó-zások szüksége, a mezőgazdasági munkásbiztosítás kér-dése, földreform nehézségei és szüksége, a fiatalok fel-fogása, az Állam feladata, az Egyház utasításai. — 2. A fe-lekezeli kérdés: a történetileg kifejlődött két felfogásnem tagadható le, összeütközések kerülésének szüksége.A katholicizmus erősödése, vallásos öntudatosulás, Pro-hászka szerepe, a pozitív vallásosság terjedése a protes-tánsoknál, a felekezeti béke kérdése, függése a terjedővallásosságtól. — 3. Zsidóság és kapitalizmus: a budapestikultúra, ellenforradalmi kísérletek annak megváltoztatására,további gyarapodása zsurnalizmus stb. terén, — a zsidóságszerepe a kapitalizmusban a főiskolai numerus claususbevezetése óta; az antiszemitizmus kapcsolata a gazda-sági jelenségekkel; a bevándorlás kérdése, a cionizmus.—4. A nemzedékprobléma: a szakadás a neobarokk és azifjúság között, az ifjúság korosztályai, a harmincévesek,kapcsolatuk a harmadik nemzedékkel és a neobarokkal,a népi gondolat, szociális gondolkodás, Ady és SzabóDezső mint az ifjúsági gondolkodás kialakítói; a húsz-

514

évesek: műveltség és spiritualizmus kérdése, gyökeres el-térésük a neobarokktól, a debreceni káté. — 5. A leszaskadt magyarság: a trianoni magyarság érzelmi reakciójaaz elnyomásra, cselekvéshiánya; a leszakadt magyarság-nak a neobarokktól eltérő fejlődése, ifjúsági kisebbségimozgalmak, a transzilvanizmus, mint az erdélyi magyar-ság önfenntartási eszköze, erdélyi irodalom, kisebbségimagyar politikusok.

IV. Magyarabb magyarság felé................................................................ 472A felemelkedés útja a trianoni mélyponttól, Bethlen Ist-ván kormányzatának anyagi eredményei, a világkrízishatása gazdasági téren, az új nacionalizmusok veszedelmeia magyarságra, a diktatúrák demokratikus jellege, a nem-zeti kollektivitások korlátlan önzése, kis népek súlyoshelyzete; nemzeti öntudatosulás. — 1. A kismagyar út:külsőleges megoldások; a magyarság számát leszállítómegoldások: a fajbiológiai felfogás, német hatás, ellen-mondások; a turanizmus, fejlődése, hatástalansága roko-nainkra, ázsiai fantáziák, turáni történetfilozófia, a keresz-tény vallás és magyar történet felfogása turáni szempont-ból, a 48-as történetszemlélet maradványai. — 2. A rxagysmagyar út: a nemzetiség szélesbítése és mélyítése, reform-konzervativizmus, a választójog mint nevelőeszköz, a sze-gény nép és középosztály nemzeti öntudatosításánakanyagi feltételei; a nemzeti szellem, kétféle epigonizmus;nép- és hagyomány történet szintézise: a zenében, Bartókés Kodály; az irodalomban: Horváth János, magyar kol-lektivitás, önelvű magyar szellemi fejlődés, tudományokés művészetek terén modern kísérletek, a neobarokk közegellenállása, remény az ifjúságban.

Tartalomjegyzék ...................................................... 507