-
\'
l . i,
IMRE FERENCNÉ
GY ÁL KIÜRÍTÉSE 1944-BEN ÉS A KÁLLAI CSALÁD TRAGÉDIÁJA
Szíves felkérésnek teszek eleget. Nagyon szívesen teszem,
egyrészt, mert 65 év után most érdeklődtek, hogy hogyan is történt
mindez, rmisrészt, mert Gyálnak a háborús történelme sok család és
nagyon sok ember tragédiája volt.
!944 nov .2-ig mindenkinek el kellett hagynia Gyál községet,
mert innen is védte az ellenségtől a katonaság Budapestet A szigorú
parancs elhangzott: .,Egyetlen civil sem maradhat. Statárium van,
minden civilt agyon!Önek, aki nem hagyja cl a települést". Ekkor én
l (J éves voltam. Zuglóban dolgoztam és október utolsó hetétől már
nem tudtam hazajárn i. Ekkor már a német és magyar katonák ellepték
a leadótorony környékét, ahol mi laktunk. A főnöknöm a villájukban
adott helyet, amíg haza nem mehetek. Pesten ekkor még nem volt
háborús hangulat, Zuglóban egészen december 24-ig dolgoztunk. ·
1944. nov .2-én, ezen a szomorú, hideg, őszies, esös napon
indultak el a szü!dm Ócsa felé hatan, reménykedve, talán valaki
befogadja őket. Édesapám, édesanyám, özvegy nővérem három kicsi
gyermekkel, 2,4 és 6 évesek voltak, egy éve maradtak félárván . A
leadótorony rucilett a kanálison a katonák már felrobbantották a
hidat, ezért, hogy amenekülők eljussanak Ó csára, az esőzések miatt
megtelt kanálison , jó derékig érő vízben kellett átjutniuk a túlsó
partra, hátukra kötve a legfontosabb ruhanemű!, mindhárom felnőtt
nyakában 1-1 gyermekkel. Ekkor édesapám visszanézett Pest felé, a
könnye ki perdült és azt mondta: "Nem tudok továbbmenni. Ha
Erzsikét most otthagyjuk Pesten, talán soha többet nem látjuk." A
nővérem mondta el ezt később nekem. Édesapám katonaviselt ember
volt, tudta, hogy nagy harc lesz Budapcs tért. Így hát újra
átkeltek a kanálison, hazamentek, átöltö ztek. Volt két tehenünk
(egyiket már akkor golyó érte), azokat a magyar katonákra bízták,
hogy i tassók meg őket. Majd elindultak a leadó állomástól
Li\rincre, a Béke térre . Szerencsé j lik volt. az utolsó 50-cs
villamosra még följutottak. Okos kis puli kutyánk ·addig tudta
kísérni öket. Ö, dc mcssze volt az a Béke tér, és mit szenvedhettck
a drága kis gyermekek a iankok által felvert nagy sárban! Mit
szenvedhetetl a tes tvérem, sajnálva a kicsi kct! És a szü leimnck
milyen nagyszívfájdalma lt:hetelt! Már nem voltak tiatalok.
Édesapámnak fájás volt a lába, ami az l. világháborúban megfagyott.
Kimondhatatlan nehéz helyzetben és nagy szomorúságban voltak.
Otthonukat, a nehezen megszerzclt mindenliket kellett otthagyni uk,
abban a tudatban, hogy talán semmijlik scm marad , mire
hazatérhetnek.
l-. ., 'l ~ ~ .;. ~·: ;~\''j J ..
-
Bár- hála lstennek-sokan hazatérhettek az akkor mindenüktöl
elszakítottak közül, az én szüleim sajnos nem, mert a főváros
romjai alatt haltak meg a 2 éves, gyönyörű kislány unokájukkal
együt1 . Élelem folyamán sokszor eszembe jutott, hogy miattam. Öten
voltunk testvérek, de szUieim tudták, hogy én veszélyben leszek
Pesten, és érettem fordultak vissza, ahelyett, hogy ácsára
menekültek volna. Ez felettébb nagy titok nekem. És lsten felémost
hála van a szívemben, hogy kis országunkban nincs háború, hogy
gyermekeinknek, unokáinknak nem kellett eddig amenekülés keserű
napjait megélniük.
SZÜLEIM KERESÉSE
Nagyon nyugtalan voltam az enyéim miatt. A munkahelyemröl,
ZugJóból elindultunk a szülei.nket megkeresni a barátnömmel. Ö is
gyáli kislány vo lt. Két tapasztalatlan l(] éves kislány. Kora
reggel indultunk el , mert a járművek már nem jártak. Körülbelül
délben értünk Pestimrének arra a részére, ahol most a 184-es busz
végállomása van. A Kapocs Utcai Iskolától már nagyon nehezen
jutottunk előre, mert valóságos harctérre kerültünk. A katonák
zavartak vissza bennünket. Sírtunk, hogy nekünk Gyáira kell
mennünk, mert aszüleink ott vannak. Romos házak között bujkáltunk.
A kerítéseket a tankok már letaposták. Egy órába is be letelt, míg
nehezen a mostani busz-végállomáshoz eljutottunk. Itt már sok
sebesült katonát hordágyakon vittek egy házba nagy sietséggel
társaik, mcrt a barackoson túl már ott voltak az oroszok.
Hallottuk, hogy mit beszélnek a katonák. Mi ketten egy fáskamrából
lestünk ki, mert a repülök alacsonyan szálltak, onnan
gépfegyverezték a magyar és német katonákat. Abban bíztunk, hogy ha
besötétedik, elcsendesedik minden, és haza tudunk menni . Egy
néhány órát abban a kamrában töltöttünk, mert ha megláttak a
katonák, zavartak vissza bennünket. Egy idősebb katona szürkület
felé odajött, azt mondta: "Értsétek meg, ez itt harctér. Az oroszok
már G~álon vannak. Itt meghalhattok." Ekkor láttuk be, hogy vissza
kell mennünk. Ej fél körUI szomorúan, de szerencsésen visszaértünk
Zuglóba. Csak később tudtam meg a szüleimtöl , hogy ők ekkor már
nem voltak Gyálon.
Most, ahogyan visszaemlékszem erre a szörnyü napra, még jobban
bcleborzadok. A halál árnyékának völgyében voltunk. Isten szereletc
védett és őrzött meg minket, hogy nem lőttek le a repülöről
bennünket. Hálátlan volnék, ha nem szerelném életem végéig azt az
Istent, az én mennyei Atyámat, aki megőrzött úgy, hogy semmi baj
nem ért. Semmi, de semmi . De ilyen veszélybe senki ne keveredjen,
mert ez egy fiatalkori meggondolatlanságunk és persze a szü leink
utáni nagy vágyunk volt! Készakarva a bajt nem szabad keresni!
A HŐSÖK TERÉN A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM ALAGSORÁBAN
Hírt kaptam szüleimtöl. Nagy volt az örömünk, hogy látjuk
egymást. Nagybátyám, édesanyám testvére a Szépmüvészeti Múzeumban
dolgozott, ök ott is laktak az alagsorban. Mint megtudtam, ök
fogadták be édesapáinékat, a hattagú családot. "A küzdelmes
menekülést itt kipihenhetik, a hosszú folyosón a gyerekek kedvükre
játszhatnak"- gondoltam én. Beszélgetés közben édesapám említette,
hogy bemondta a rádió, h.ogy az oroszokat Ócsáig visszaszorították,
kérjek egy nap szabadságot, mcnjünk ki Gyálm, mert nagyon sajnálja
a teheneket és a tejükre is nagy szükség lenne itt. Tudnánk élelmet
is behozni otthonról. Így is volt. Megbeszéltünk egy napot. Jött
velünk egy rokon fiatalember is, így öten elindultunk a Hősök
teréről Gyálra. Sehol egy jármű . Lőrincre, a Béke térre kiértünk,
aztán hideg, szomorú, őszi időben gyalogoltunk tovább az Alacska
utcán végig Gyál felé. Mikor a régi gyáli temetőhöz értünk, egy
nagy gödörben (talán bányagödör lehetett) néhány halott katona
feküdt. Le sem voltak takarva. Eddig végig nem volt harc, csak
tankok és sok katona. Lövéseket csak messziröl hallottunk. Amikor a
Vecsési úthoz értünk, ott már nagy katonai mozgás volt. De nekünk
még a leadó állomáson túl, a negyedik toronyig kellett mennünk,
hisz ott volt ami kedves otthonunk még nem is olyan régen.
Bementünk a házak közé. Már minden romos volt. A tankok letarolták
a kerítéseket, fákat, kisebb melléképületeket. Csak a nagy sárban
cammogtunk. Végre kiértünk egy sík terepre, ahol néhány bokros fa
volt. Ágyúlövedékek süvöltöttek, géppuskák ropogtak. Édesapám v
ezényelte az elszánt kis csapatot: "Mosthasalni! ... Most szaladni
a bokori g (l O méter)! ... Most nagyon meghajolva tovább egy másik
bokorig!.. .Erzsike hú zd be a nyakadat! ... Újra süvít a lövedék!
. .. Hasal ni!" Nehezen, de isteni csodával jutoltunk el ami
portánkig.
OTTHON! ISMÉT OTTHON!
Mintha egy kicsit csendesültek volna a lövöldözések. A házu nk
sérülés nél kül állt. A lakás ajtaját tárva nyitva találtuk. A
bőrönd, tele irato kkal, fény képekkel, sok-sok fontos dologgal,
amit egy hete édesapámék nem tudtak magukkal vinni , annyi lövést
kapott, mintha egerek rágták volna meg. Kerestem a hegedümet, ami
egy csodálatos hangú hangszer volt, dc azt elvitték a katonák. Az
állatok scm voltak már meg.
Szegény törékeny, beteges édesanyám, akinek igencsak kellett
gardíroznia az öt gyermekét, egész idő alatt egy szót se szólt.
Milyen fájdalom zajlott le benne, hiszen egész életük munkája
látszott lőnhemenni! És jól látta, me rt lényleg minden tönkrement.
Csak a törmelékeket találtam meg !945 márciusában, mikor az ·ostrom
ul
-
Amíg mi szedegettük össze a legszükségesebb dolgokat, édesapám
ment a tehenekhez. A sérült már ne!T) volt ()tt. Valósz(n~, hogy
azt a katonák levágták, hiszen egy héttel eÍőtte édesapám
felajánlotta nekik. A másik tehenetakúthoz vitte, megitatta, hisz
az már nagyon szomjas v0 lt. Kincs volt most ez a tehén, a hátára
sok csomagot felrakhattunk. Így is jutott clpein i való nekünk is
bőven, amit fontos volt magunkkal vinni.
Tehát újra elindultunk Pestre. Egy kicsit szűnt a gépfegyverek
ropogása, az ágyúgolyók most nem süvítettek. Az eső esett, tankok
által összegyúrt, bokáig érő sárban ment a kis csapat
testileg-lelkileg összeomol va. A hátunkra .. kötött batyu egyre
nehezebb volt. Az Alacska úton végig nagyon sok katonát láttunk.
Most pillanatnyi csend volt, de nem tétlenkedtek, vontatták a harci
gépeket Igen serényen, kapkodva dolgoztak. Így vannak ma is
előttem. A Béke tértől az Üllői úton mc::.ntünk. Csak a szUleimet
és Ida nővéremel sajnáltam. Én fiatal voltam és bírtam, de ök
megtört, idősebb emberek. Testvérem egy éve özvegy, a 28 éves
férjét veszítette el, és ott a három kicsi gyermeke.
Az Üllői út tele volt menekültekkel. Jármű sehol. Végignéztem:
"Ó, de mcssze még a Szarvas Csárda!" Mikor odaértünk, újra elnéztem
Kispest felé: "Messze, nagyon messze még!"
TEHÉNFEJÉS A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUMNÁL
Hosszú életem alatt sokszor megtapasztal tam, hogy amikor úgy
látszik, minden besötétedett körülöttem, amikor úgy gondo Inám,
hogy nincs kiút emberileg, csak nyomorúság, gond, bánat és gyász,
akkor valahonnan egy pici fénysugár áttöri a sötétséget, beragyog a
szívbe és békességem lesz. Így haladtam erőről erőre, lépésről
lépésre, mindig tovább. Hitem szerint ezt Teremtő Istenünk Igy
kódoita be minden emberbe, aki ö benne hisz.
Így történt most is. Megérkeztünk nagybátyámékhoz. Ó, a három
kicsi gyermek mennyire várta a biztonságot adó anyai ölelést! De a
felnöttekben is öröm és hálaadás volt azért, hogy ezer veszély és
egy gyötrelmes nap után mindnyájan megvoltunk és együtt voltunk.
Ferenci Gyurka, aki nagy segítségünk volt, hazament a családjához,
én csak másnap kora reggel indultam
· a munkahelyernre. Pesten még nem voltak harcok. Édesapám egy
fához kötötte a tehenet a
múzeum állatkerti oldalánál, ott, ahol akkor még fú ves terület
volt. Minden nap kétszer megfejte. !vfindenki örült. Volt tej ,
túró, tejföl. A környék gyerekei csodájára jártak. Edesapám mondta
nekik: "Kérjetek otthon edényt, és visztek haza tejet!" Örültek a
gyermekek a friss tejnek nagyon.
Nagybátyáméknál nagyon jó helyen voltak a sztileim. Viszont
édesapámat bántotta, hogy a két idős embernek a nyugodt életét ök
hatan eléggé megzavarták. A kicsik is hangosak voltak, mint
gyerekek. Úgy döntöltek hát,
..,
...... ,. , .. :~~"':tJ...~
hogy elmennek Budára, a Baptista Árvahazba. Ott a gyerri1ekek a
gyermekek köztjól fogják érezni magukat, és a tehénnek is lesz
istálló .
A kis meneklilö csapat újra elindult gyalog Budára át az
Erzsébet hídon. Én nem voltam velük, mert dolgoztam akkor, de
késöbb elmondták, hogy készségesen befogadták öket, pedig akkorra
ott már sok menekültnek helyet adtak. Ez !944 Karácsonya előtt 8- I
O nappal lehetett.
Elnézést kérek, most egy kis kitérőt teszek. Az ostrom elötti
év, I 944, a nagyon kedvező időjárás miatt á mezögazdaságban jó év
volt az egész országban, így nálunk is. Édesapám úgy látta jónak,
hogy a sok áldásból a betakarítás után vigyenek a Baptista
Árvaházba is, ahol a segítségre mindig szükség van. Meg is tették
szüleim, amit ott nagy örömmel fogadlak. Ott az akkori igazgató
(Reviczki bácsi) nagyjából ismertette velük az ottani körülményeket
Ekkor a szüleim még nem tudták, hogy Gyálról valamikor is el kell
majd menekülniük: Én már ebben a találkozásban Isten vezetését
látom, hogy amikor oda kell majd menniük, ne legyenek idegenek, és
a hely is ismerős legyen.
ÜZENETET KAPT AM SZ ÜLEIMTŐL
"Budán vagyunk a Baptista Árvaházban. Itt keressél !" -szál t az
üzenet. Eldöntöttem, hogy a Szentestét és a karácsonyi ünnepet
szüleimmel töltöm együtt. Vásároltam egy kis műanyag fenyőt, a
kisgyermekek hadd örüljenek, hiszen annyit szenvedtek már
amenekülés alatt. Szenteste napján délben indultam Zuglóbál azzal a
szándékkal; hogy-szépen végigmegyek a Thököly úton, gyalog, mert a
járműveket már leállították. Ostromállapot volt. Még nem lőttek
ekkor, de az utcán csak katonákkal találkoztam, akik nem akartak a
Belváros felé engedni . Ilyenkor félrehúzódtam, várva, hogy ne
nézzenek felém, aztán gyorsan nekiindul tam, míg újra rám nem szál
tak. A baj az volt, hogy két barikádon is át kellett másznom, amit
a tankok visszatartására hordtak össze. Eljutottam a Keletihez. A
Rákóczi úton már könnyebb volt. Egy nagy üzlet még nyitva tartott,
ott vúsároltam a gyermekeknek ruhákat, tudva azt, hogy nem sokat
tudtak otthonról elhozn i. Sok nyomorúságon mentem át, mire az
árvaházba értem. Isten gondviselése volt , hogy az Erzsébet hídon
nem robbant fel az az akna, ami előttem 3 méterre csapódott be és
fúrta át a hidat.
TALÁLKOZÁSAZÁRVAHÁZBAN
Este hat óra körü l érkeztem meg szüleimhez. Az igazgató
felesége, Zsuzsika néni szeretettel fogadott , ez nagyon jólesett.
Egy nagy, hosszú. tágas szabába vezetett. Egy hosszú asztal mellett
húszan - huszonöten ültek. Belépve végtelen szomorú arcokat
pillantottam meg, amiket egy gyertya fénye világított
-
meg. Oldódott a feszültség, szüleim nagyon megörültek: .,Most
már együtt vagyunk!" .
A kis fenyőt feldíszítettem. Ekkor édesapám elkezdett egy
karácsonyi éneket énekelni. Lassart mindenki bekapcsolódott, mcsoly
tűnt fel az arcokon, a három kicsi is örült. Én édesanyám mellé
ültem. A szívemben nagy hála volt, hogy Szeoteste együtt lehetünk,
és együtt ünnepelhetjük Jézus Krisztus születését. Margitunk, a
húgom igen hiányzott. Szüleim gyakran emlegették a húgomat, aki 13
éves volt: "Milyen jó, hogy Margit nem szeiwed itt velünk!" Öt
édesapám még a háború előtt egyik testvéremhez vidékre vitte le.
Sógorom katona volt, nővérem dolgozott, míg húgom a
háromkisgyermekre vigyázott.
Karácsony második napján már olyan lövöldözések voltak; hogy le
kellett költöznünk a pincébe. Nekünk a pince bejáratánál egy nagy
helyiségben jutott hely. Hogy ne a fOldön aludjunk, édesapám
deszkából épitett nagy ágyat, hogy szűken mindannyian eifértünk
rajta. .
A harcok minden nap erősöd tek. Ki kellett menni az utcára
barikádokat építeni. Aztán minden nap nehezebb lett. Nem volt víz,
nem volt villany. Fönt a konyhán sok embernek kellett fózni.
Szükség volt a vízre ott is, de nekünk is fontos volt. A víz
beszerzése nagyon nehéz volt. Egyetlen kutat fedeztek fel a
környéken, kb. 25-30 percre volt. Minden hajnalban, korán reggel
mentiink vízért, ekkor még csönd volt. A környékről mindenki
odajárt Volt, hogy ötvenen vagy hetvenen is sort álltunk félelmek
között, mert volt úgy, hogy repülöbőllőttek ránk. Ilyenkor
szétszaladtunk, el bújtunk, majd ismét sort álltunk. A visszafelé
útban már megkezdődött a harc. Hol bomba, hol ágyúgolyó, hol
repeszdarab süvített felettünk. Nehezen haladtunk. Mire bujkálva
hazaértü nk, alig maradt a két vödörben 5-6 liter víz. De ennek is
örültünk.
ROSSZ HÍR
Egy nap lejött hozzánk az árvaház igazgatója: - "Rossz hírt
mondok, Kállai bácsi. A tehén lövést kapott, és a hátsó combja
megsérült." Édesapám a fUiern hallatára ezt mondta: "Reviczki
bácsi! Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen
· az Ö szent neve! Minden veszteség fáj, hiszen emberek vagyunk.
De mivel minden áldást, amink van, onnan felülről kapunk, ezért
nincs jogunk lázadozni. "A tehenet levágták. A kár tulajdonképpen
csak minket érintett, de sok embernek tudtak belöle ebédet tűzni.
Így teltek a napok.
!945. febr.3-án, édesapám születésnapján, akik tudták, többen
jöttek jókívánságot mondani. Édesapám azt mondta: ,,Az örömre, a
békességre szükségem van, de a hosszú élettel rosszat kívántok
nekem." Ö tisztában volt vele, hogy 65 évesen semmi nélkül maradni,
mindent újra kezdeni, már meghaladja az ö erejét.
.. -· ·1
..... ~.-;·
AZ A TRAGIKUS NAP: 1945. FEBR.4.
Ezen a napon nagyon korán kezdödött a harc·, és mindjárt olyan
mét1ékben, hogy a bombázó gépek zaja összeolvadt a robbanásokkal,
az akna és repeszdarabok süvítéséveL Ezen a hajnaion már ivóvízért
sem mentem. Aki tehette, nem hagyta el a pincét, aminek vas ajtaját
állandóan verték. Hogy a gyerekek a nagy zajt ne hallják, a
testvérem velük és az árvaházi gyerekekkel egy sziklába vájt kisebb
helyiségben volt. Én a nagyterem egyik sarkában az ágyon ültem és
Bibliát olvastam. Édesanyám az ágy mellett, édesapám az ágy végében
beszélgetett egy pápai sebesült katonával, aki a felcségének és a
kisl ányának a fényképét mutatta. Valaki bes7.ólt a pincébe, hogy
kész van az ebéd. Naponta csak egyszer ettünk. Aznap gulyáslevest
föztek, még a tehenünk húsából. Édesanyám készült, hogy lehozza az
egész családnak az ebédet. Mivel minden ajtónyitásra odalöttek,
mondtam neki: "Ne tessék felmenni! Inkább ma nem ebédel ünk, nehogy
anyunak baja legyen!" Rövid idő inúlva az eddiginél is sokkal
nagyobb zajra lettem figyelmes. Egy nehézbombázó gép húzott el
felettünk és néhány másodperc múlva a pince beszakadt. Az épület
két szintje szakadt ránk. Óriási robajjal szakadt a sok törmelék a
34 emberre. Az ö lemben volt éppen a kislány, a két éves Kati ca. A
kisebb hely iségek nem szakadtak be. Ida testvérem a két kisfiúval
megmenekült. Otthagyva a gyermekeket, nagyo n nehezen, jött a romok
tetején, ahol azt gondolta, hogy talán ott vagyuhk. Kétségbeesve
dobáita a köveket cl, közben segítségért kiabált. A szomszéd kis
helyiség nem szakadt be. Ott teológusok voltak, jöttek is segíteni.
Az ajtó felső részén egy rést vágtak, ott, a törmelékek fölött
hason kúszva jutottak át, hogy segítsenek.
ÉLETÜKKOCKÁZTAT ÁSÁ V AL MENTETTEK
A kis mentöcsapat tagjai közt voltak pestimreick is: Fenyves i
bácsi, és Kun Gyula teológus . Mire kiszabadítottak bennünket, két
és fél óra telt el. Előbb a gyermeket vették ki , de a kicsi nem
bírta a rá nehezedő nagy súlyt, már halott volt belső vérzés miatt
Lassan én is azt hittem, kiszabadulok. Már csak a lábamat kellett
volna szabaddá tenni, amikor újra jött egy gép, újra bombázott, és
derékig a romok újra elleptek Mondtam az engem mentöknek, hogy
hagyjanak, mentsék inkább magukat.
Talán hihetetlen, de a robbanás után a romok alatt én teljesen
nyugodt voltam. Arra gondoltam, hogy itt most mindenki meghal. Már
nem kell félnem a repeszdaraboktól, az aknától , a bombától,
megszűnik a sok félelem. Akkor lettem nyugtalan, amikor a testvérem
hangját meghallottam.
Amikor kiszabadítottak, Kun Gyula a hátára vett és bombázás
közben futott velem a melletllink lévő ház alagsorába. Nem is olyan
régen itt volt a
-
konyha és itt laktak az árvák is . Nővérem két kisfiát, Bélát és
Zol ikát már valaki addigra odavitte. Ültek egymás mellett. A
megrémült a:rcok, a félelemmel teli szemek még ma is kisértenek.
Mindenki azt gondolta, hogy édesanyjuk is meghalt, miközben ö akkor
a gyönyörű, göndör hajú 2 éves kislányát siratta a romok fölött
.
Említettem, hogy mielött a pince beszakadt, a Bibliát, a 119.
Zsoltárt olvastam. Életem hosszú idejében sokszor átgondoltam azóta
is a 7J .versét, amit a zsoltárirá olyan nagy bölcsességgel írt le:
"Jó nékem, hogy megaláztál .engem, azért, hogy megtanuljam a Te
rendeléseidet."Sok jó dolog van a világon és az életünkben. Ilyen
az egészség, a békesség, amindennapi kenyér. Jó dolog, hogy
országunkban nincs háború, nem kell menekülnünk. De van elrejtett
jó is, amit nehezen vagy sokára értünk meg. A megaláztatásban és
összetörettetésben Istert nagy szeretettel akar nevelni. Neki
fontosak vagyunk. Ö nem gyönyörködött a 33 halottban, akiket nem
lehetett kimenteni . Az a gonosznak a munkája volt. Senkit nem
tudtak kimenteni rajtam kívül, pedig nagyon akartálc Ó, de sokszor
megkérdeztem: "Miért, miért Istenem, mi vagyok én, hogy gondod volt
reám?" Sok-sok évvel késöbb mondta el Fenyvesi bácsi nekem, hogy
amikor engem mentettek, édesapám segítségért kiáltott.
Ekkorszembesültem azzal, hogy ö .ncm halt meg rögtön, és nagyon
sokat szenvedett. Szömyü bánat volt ez számomra. Édesanyám belső
vérzést kapott, ö nem szenvedhetett sokáig. Késöbb értettem meg,
hogy ha a szüleim akkor ott életben maradtak volna, mennyit kellett
volna szenvedniük a nincstelenségben. Se ház, se gazdaság, semmi
nem maradt életük munkájából. És a kis Katicáramennyi szenvedés
várt volna, a testvéremmel napokig utazva, sokszor a vonat tetején,
hogy vidéken élelernhez jussanak.
AZ OROSZOK ELFOGLALTÁK A BUDAI VÁRAT
Az árvaháztól mindnyájan, akik életben maradtunk, a
Sziklapincébe mentünk. Semmink nem volt, porosan, koszosan kerültem
a Sziklakórházba, mert a fejem sérült meg. Bekötöztek, de nem
maradhattam ott, mert rengeteg volt a súlyos sebesült. A Szi
klapincében, ahova átmentem, annyi ember volt, hogy Jdával
elveszítettük egymást. Egy szál gyufa nem eshetett volna le, olyan
szarosan álltunk. Időnként kiadták a parancsot, hogy mindenki
hajtsa a levegőt ruhával, zsebkendövel, mcrt rosszul voltak az
emberek. Már én is rosszul voltam, de sehol egy ágy, egy szék.
Leguggolni sem tudtam, mert annyian voltunk. Hajnal felé aztán
valaki adott egy sámlit.
Másnap Ida megkeresett és egy jobb helyre vitt. Szörnyü napokat
éltünk meg. Félni kellett a megszállóktól , mert menni kellett
krumplit pucolni . Hála Istennek, Jdával megúsztuk . 4-5 nap múlva
egy helyiségben megtaláltuk az árvaházi gyerekeket néhány felnőtte
l. Éppen nemsokára egy orosz katona nagy kerek kenyérrel jött.
hozta a gyerekeknek. Háló nén i, aki a gyerekeivel szintén
.. "'·' .... -'!.""'
ott volt, ö osztottaszéta kenyeret. Mi is kaptunk egy-egy
szeletet. Hogy hány napig nem ettem, nem tudom, de nagyon-nagyon
örültünk neki. Háló néni tevékenykedett, pedig ö is megsebesült még
az árvaháznáL Emlékszem, a gyerekek ruháiból öldöste az
élősdieket
Az orosz katonák elfodalták Budát. Csend lett. Visszamentünk az
árvaházho z, takarítottuk a ro7,10kat, a konyhát. Éhes volt
mindenki. A nagy hideg miátt az elhullott lovak megfagytak, jó
húslevest lehetett belőlük fozni.
KATONÁINKAT MEGALÁZTÁK
A rettenetes harcnak vége lett. A szavjet hadsereg a Budai Várba
szaritotta a rengeteg magyar és német katonát. Kinéztem az egyik
üveg nélküli ablakon. Se elejét, se végét nem láttam a tízes sorban
menetelö szegény katonáknak. Többnek rongyba volt a lába csavarva,
soknak sapkáj a sem volt, rongyos ruhában, lehajtott fOvel ,
megalázva, kimerülten hajtották öket a szuronyos orosz katonák.
Akik látták ezt, szem szárazon nem maradt.
Ida testvérem szólt, hogy egy néhány fiatal elmegy Pestimrére
körülnézni, vajon haza lehet-e már menni. Akarok-e én is körülnézni
Gyálon? Ez 1945 vége felé lehetett. Elindultunk, de egy híd sem
volt a Dunán. A Háros-szigetre mentünk, mert azt mondták, hogy ott
van egy pontonhíd. Nekem fogalmam sem volt, hogy az mi .
Kifeszített kötélre rakott kukoricaszárból készítették a katonák.
Leírni nem tudom, milyen félelmek köztléptem rá. Állandóan lebegett
alattunk, és én a nagy víztöl mindig féltem.
A testvérem háza éppen csak, hogy állt, tele használt, véres
kötszerekkeL Itt kötözték a sebesülteket a harcok idején.
Hazaértem hát Budáról gyalog Gyálra, a mi kis otthonunkhoz. A
házunk lebombázva. Semmink, de semmink nem maradt. Mindent
szélhordtak a gonosz, istentelen emberek. Nagyon sírtam. Sirattam a
szüleimet, sirattam magamat, mcrt annyírn volt, amennyi rajtam
volt. Szomszédunk, egy öttagú család volt. A házaspárt a harcok
végén a saját házukban verték agyon az orosz katonák. A férfi
meghalt, a felesége úgy tett, mintha már halott lenne, így tovább
nem ütötték. Ö fölépült. A három kisgyermek kukoricaszárral akart a
hideg lakásban tüzelni. A kertben, ahogy megmozdították a kupacot,
az felrobbant Mindhárom gyermek meghalt.
Visszamentern a pesti ro konokhoz. Nagyon küzdclmes életem volt,
de Aki élve tartott a romok alatt, és megő rzött, soha nem hagyott
el , számíthattam rá . Szcrctcm, mert Ö az én mennyei Atyám.
HOGY AN TOVÁBB?
-
Fontos·nak láttam, hogy rokonaimmal tudassam a szomorú hírt,
hogy szüleim meghaltak. Mindenhol szeretettel fogadlak, és
megosztották velein nagyon szükös eledeiUket. Üzlet nem volt sehol
nyitva. Ha nem volt lebombázva, már kifosztották. Nem lehetett
semmi élelmet venni, de hallottam, hogy a vidéki gazdák több helyen
osztottak élelmiszert a pestieknek. Megindultak a szívek a
jócselekedetre.
· Egy-két hétig még kint tartózkodtam Gyáion Sutus bácsiéknáL
Nekik se volt mit enniük, de azt a keveset szívesen osztotta meg
velem Sutus néni . Kerestük a kertünkben is az élelmet, a sült
húsokat, amit még szüleim ástak el, de azokat valaki már megtalálta
és elvitte. Újra visszamentern Pestre. Vártam, hogy sziilőfalumba,
Nagydobosra utazhassam testvéreimhez, Ilonkához és Margithoz.
Végre májusban egy zsúfolásig megtelt tehervonat tetején két
napig utazhattam sokadmagammal, mire nagy nehezen az enyéimhez
érhettem. Együtt sírtunk. Szegény Margitunk 13 évesen lett árva.
Vigasztaltam őket, hogy Isten jót gondolt szüleink felöl, hisz 65
évesen a semmiböJ már nem tudtak volna még egy kis otthont se
építeni, gyötrelmes lett volna további életük.
Nagydoboson Isten árasztotta reám az ő szeretetét. Testvérem,
akinek a férje fogságban volt, nagyon örült, hogy segítek neki,
hisz a gyermekek és a gazdálkodás együtt nagyon megterhelő volt.
Isten lelke indított egy özvegy, 3 gyermekes édesanyát abban az
idöben, hogy nekünk, a megszaporodott családnak küldjön egy zsák
búzát, hogy legyen bőségesen kenyérnek való . H ak! ik néninek
hívták.
Kezdtem gyógyulni testileg-lelkileg. Egy alkalommal egyedül
mentem a határba dolgozni . Ültem a szekéren, eszembe jutott egy
ének, eldúdoltam. Arra gondoltam, ha a "világ fiainak" szabad
kétértelmű dalokat torkuk szakadtából énekelni, én miért ne
énekelhetném:
"Nagy vagy, te, Isten, nagy a te hatalmad . . . a pislogó kis
mécsest el nem oltád, a megtört nádnak megkegyelmezéL Mikor
hevertem bűnben, megkötözve, felém nyújtád ki irgalmas kezed.
Örömkönnyekkel térdre hullva áldom Te üdvözítő nagy
szerelmedet."
lstennel találkoztam ott, abban a tisztaságban . Mint a
kalitkából kiszabadult madár repült a lelkem az égbolton át az Atya
felé. Nem láttam senkit, de kit érdekelt, hogy bolondnak néznének.
Szabad lettem. Lehullott rólam a szenny, a sok szenved~s, a halá ll
al való találkozás, és lelkemben újjászülettem Jézus Krisztus
által.
'."'•.''!"''~
Egy év múlva férjhez mentem. Visszajöttünk -akkor már együtt-
Gyálra . \998-ig gyáli lakosok voltunk.
UTÓSZÓ
Ezzel az írással szerettem volna elmondani, hogy a háború mennyi
szenvedést, tragédiát okozott. Eddig erről nem nagyon beszéltünk,
de hadd tudja meg a fiatal nemzedék azt is, hogy a mi gyönyörű
fávárosunk az ostrom elött sokkal szebb volt, mint ma. ·
Kívánom, hogy minden ember a békesség hordozója legyen, hogy
soha többé ne legyen háborúami szép hazánkban!
Átél te és lejegyezte: Imre Ferencné született Kállai Erzsébet
Budapest, 2010. l. hó
-
Szövegesfényképfénykép2fénykép3
