3

Az 1944. szeptember 26-i ma-gyarellenes mészárlásra emlé-keztek a tragédia évfordulóján Szárazajtán. Az erdővidéki falu-ban 67 évvel ezelőtt a Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Ezred Gavril Olteanu vezette brassói különít-ménye tizenkét helybéli magyart végzett ki – közülük kettőt lefeje-zett –, egyet súlyosan megsebe-sített, néhányat pedig súlyosan bántalmazott.

„Van, aki megkérdezi, hogy mire való az emlékezés. Van, aki azt mondja, hogy ideje volna fátylat borítani a múltra, s ezzel együtt az 1944 szeptemberében Szárazajtán történtekre. Talán igazuk is lehet, de ne tévesszük szem elől, hogy ha az előde-inkkel történteket, ha népünk történelmét a feledés homályá-ban hagyjuk, jövőnk sem lesz” – ezekkel a szavakkal fordult a szárazajtai református templo-mot zsúfolásig megtöltő gyüle-kezethez Bartalis Szélyes Pál. Az egyházközség lelkésze az Apos-tolok cselekedeteiből idézve a Damaszkusz ellen gyűlölettel és a pusztítás szándékának dühével induló, a keresztényeket kímélet-lenül üldöző Saulus történetéhez hasonlította az 1944. szeptember 25-26-án az erdővidéki falura törő Maniu-gárda tettét. Kiemelte azonban azt a lényeges különb-séget, hogy míg a Damaszkusz felé igyekvő Saulusnak egy láto-más hatására a szíve megenyhült, s megtérve immár Pál apostol-ként hirdette az új hitet, addig a Maniu-gárdát és vezetőjét, Gavril Olteanut elvakította a gyűlölet, az ő esetükben nem következett be a Bibliából ismert pálfordulás. „Ma sincs annál fontosabb, mint meghallani Krisztus szeretetet hirdető szavát, ezért úgy kell em-lékezni, hogy ne gyűlölködjünk” – fogalmazott Bartalis tiszteletes. Gubcsi Lajos, a magyar Honvé-delmi Minisztérium kommuniká-ciós cégének (Zrínyi Média Kft.) nemrég lemondott vezetője felol-

vasta Hende Csaba honvédelmi miniszternek a szárazajtaiakhoz intézett levelét, amelyben a tárca-vezető egyebek mellett megemlí-ti, hogy a Szárazajtán kiontott vér még drágábbá teszi a szülőföl-det. Ezt követően Gubcsi átadta a szárazajtai Lármafa Kulturális és Sportegyesületnek az általa létrehozott, a Kárpát-medence történetéről szóló, hat díszkötet-ből álló Ex libris-díjat. Kovászna megye tanácsának elnöke, Tamás Sándor a régi megyezászlónak egy újonnan készült példányával ajándékozta meg a falut, összefo-gásra buzdítva a közösséget.

A megemlékezés az áldoza-toknak a falu központjában álló emlékművénél folytatódott. Var-gha Mihály Sepsiszentgyörgyön élő szobrászművész 1994-ben fel-állított, az áldozatokat jelképező alsórákosi bazaltoszlopokból álló alkotása előtt a szárazajtai fiatalok rövid műsorát követően Bacon község polgármestere, Bardocz Csaba békére intő szavakkal for-dult a gyülekezethez. Az áldozatok leszármazottai, egyházi és világi intézmények, valamint magánsze-mélyek helyeztek el virágokat az emlékmű talapzatán.

A magyarok ellen az volt a mondvacsinált vád, hogy fegy-veresen segítették a németeket a falu térségében 1944. szeptem-ber 4-én kibontakozott román– német katonai összecsapásban. Ezt megelőzően Románia 1944. augusztus 23-i átállása nyomán a szovjet és a román csapatok gyors előrenyomulásba kezdtek, szeptember 2-án pedig román csapat fészkelte be magát Száraz-ajta térségében. Az egység két nap múlva egy visszavonuló ki-sebb német csoporttal tűzharcba keveredett, az összetűzés mind-két oldalról áldozatokat követelt, néhány szárazajtai román lakos pedig helybéli magyarokat tett felelőssé tizenhárom román ka-tona életéért. Sepsiszentgyörgy szeptember 8-i elestét követően a román csapatok visszatértek, és a szovjetekkel közösen újra meg-szállták Szárazajtát, de nincs adat arról, hogy ezek a helyi magyaro-kat vétkeseknek találták volna az elesett román katonák ügyében. A magyarok vétkességét az 1954-ig elhúzódó ún. Szárazajta-per során meghallgatott román kato-natisztek, illetve román katonai források sem tudták megerősí-

Szárazajta, 2011. szeptember 26. Virágok a gyűlölet és a feledés ellen

Intés a gyűlölet ellenAz 1944. szeptember 26-i szárazajtai tragédiára emlékeztek

4

teni. A feltevések, a hallomásból szerzett információk, valamint a korábbi sérelmek viszont elegen-dőknek bizonyultak ahhoz, hogy a Gavril Olteanu vezette brassói Maniu-gárda néhány szárazajtai román lakos közreműködésével 1944. szeptember 25-én éjszaka megtervezze, majd másnap reggel végrehajtsa a vérengzést. Ennek során a gárdisták saját otthonában lőtték meg a 34 éves Gecse Bélát, a 35 éves Málnási Józsefet, az isko-laudvarba erőszakkal összeterelt

falunépe szeme láttára lefejezték a Nagy-fivéreket, a 21 éves Sándort és a 25 éves Andrást. Ugyanott agyon-lőtték a 49 éves Szép Albertet és fe-leségét, az 50 éves Málnási Reginát, a 38 éves Tamás Lászlót, a 38 éves Elekes Lajost, a 42 éves Szép Bélát, a 62 éves Németh Gyulát, a 62 éves Szabó Béniámot és az 51 éves Né-meth Izsákot. Sortüzet lőttek még a 39 éves Nagy D. Józsefre, akinek a lövések egyike csak a fogsorát ron-csolta szét, sebeiből pedig felépült.

Ennek a tragédiának az előz-

ményeit, körülményeit és kö-vetkezményeit tárgyalja a baróti Tortoma Kiadó gondozásában most megjelent Szárazajta című kötetem második, bővített kiadá-sa. A visszaemlékezések mellett a nyomozati, illetve peranyagból is bőven merítő, terjedelmes levél-tári forrásközléssel ellátott köny-vet a megemlékezés zárásaként mutattuk be.

BENKő LEVENTE

Humán vagy reál tantárgy-e a közgazdaság? Költői a kérdés, a válasz sem kétséges rá, mégis feltették, mégis el kellett hangoz-nia Torockón, a Brassais Véndiák Alapítvány Ifjúsági Szabadidő Központjában, az ifjúsági diák-magazin tizedik évfordulója al-kalmából. Persze, aki csak egy könyvelő vagy egy banktiszt-viselő számsorait, egyenlegeit, mérlegkönyvét látja, könnyen a hagyományos szemlélet vég-letekig leegyszerűsített változa-tának csapdájába eshet. Hiszen a mai közgazdaság régen nem csupán pénzügy és számvitel, de munka- és a vállalkozáskultúra, a marketing, a menedzsment is, mind-mind a társadalomtudo-mányokra, a mélylélektani isme-retekre épít. Elég, ha példának a reklámok tudatalattinkat megcél-zó rafinériáira hivatkozunk.

Amikor tíz évvel ezelőtt egy lelkes csapat a Közmagot elin-dította, még az alakuló piacgaz-daság varázsának, a fogyasztói társadalom közelségének az il-lúziójában éltünk, a hozzánk is begyűrűző világválság csak ké-sőbb józanított ki valamennyire. A gyors és könnyű meggazdago-dás csábító szirénhangjai mellett csak később kezdtünk rádöbben-ni az átgondolatlan terjeszkedés korlátaira, a nyersanyag- és ener-giaforrásaink szűkösségére, a de-

mográfiai robbanásra, az emberi tevékenység okozta klímaválto-zások visszafordíthatatlanságára, természeti környezetünk felelőt-len kiszipolyozására, a civilizáció önmaga okozta fenyegetéseire. De a valósággal való higgadtabb szembenézés sem jelenthetett hátraarcot, sőt az emígy árnyalt pi-acgazdaság kialakulása még szük-ségesebbé tette a gazdasági kultú-ra propagálását. Az új időknek új dalait nemcsak a pénzügyi siker csúcsait megcélzó vállalkozók-nak, átmeneti korunk mediatizált sztárjainak, de a piacon önmagu-kat felkínáló egyszerű munkavál-lalóknak is el kellett sajátítani. És

nem lehet vitás, a két csoportból melyik a népesebb...

Brassais középiskolás diákok, a közgazdasági osztályok tanu-lóinak lapjaként tíz éve indult a Közmag. Igaz, eleinte még inkább csak a napi leckét próbálták más-képpen felmondani, de az eleven, a lüktető diákélet, a szórakoztató, olvasmányos ismeretterjesztés is hamar bekerült a lapba. Az egy-kori diákszerkesztők mostanára már az egyetemet, a mesterit is maguk mögött hagyták. Van, aki a doktorátussal viaskodik, van, aki már a saját maga ura, kinőtték magukat az alapítók. A kolozsvá-ri Brassai Gimnázium közgazda-

Tízévesa Közmag

Sziklaszilárd háttérrel. A tízéves Közmag csapata.

5

sági osztálya viszont megszűnt, a lapot a Romániai Magyar Közgaz-dász Társaság vette védőszárnyai alá. Az RMKT Ifjúsági Frakciójá-val pedig kialakult az a báziskö-zösség, amelyből a megújult szer-kesztőbizottság is verbuválódott.

ők azok, meg néhány idősebb támogató, akik a tizedik évfordu-lón úgy álltak a fényképezőgép lencséje elé, hogy háttérnek a Székelykő rendíthetetlen szikla-tömbjét választották. Ilyen kőke-mény, sziklaszilárd hátteret, mun-

katársakat és olvasókat kívánunk nekik a következő tíz-húsz-har-minc esztendőre is!

KRAJNIK-NAGy KáROLy

A Partiumi és Bánsági Műem-lékvédő és Emlékhely Társaság 2011. augusztus 26-a és 28-a között Mezőhegyesen, Békés megyé-ben szervezte meg a XVII. Parti-umi Honismereti Konferenciát. A rendezvény társszervezői voltak a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke és Mezőhegyes Önkor-mányzata. A konferencia fővéd-nöke Hende Csaba honvédelmi miniszter, védnöke Bartha Elek, a Debreceni Tudományegyetem tanszékvezető tanára és Kovács József parlamenti képviselő, kór-házigazgató főorvos volt.

A Szózat eléneklése után Csű-ry István, a Királyhágómelléki Re-formátus Egyházkerület püspöke és Markovits Milán főhadnagy, tábori lelkész tartott áhítatot. Dukrét Géza, a Partiumi és Bán-sági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke köszöntötte a megjelenteket. Üdvözlő beszédet mondott Dénes Zoltán debreceni egyetemi docens, mint társszer-vező, Isaszegi János ny. vezérőr-nagy, Bartha Elek tanszékvezető egyetemi tanár, Kovács József parlamenti képviselő, Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Kovácsné Faltin Erzsébet, Mező-hegyes polgármestere, Borbáth Erika, a Magyar Művelődési In-tézet főigazgatója, Debreczeni-Droppán Béla, a Honismereti Szövetség elnöke, Révász Gizella, a Határon Túli Magyar Emlék-helyekért Alapítvány elnöke és Antalné Erdei Dóra, az általános Művelődési Központ igazgatója. A konferenciát megtisztelte je-lenlétével Hasas János az RMDSZ országos elnöksége nevében, valamint Tóth József emeritus

professzor, a Pécsi Egyetem volt rektora és Balázsi József, Érsem-jén polgármestere.

Ezt követően átadták a Fényes Elek-díjakat. Az idén díjban része-sült Wanek Ferenc (Kolozsvár), Makai Zoltán (Nagyvárad), Halász Péter, a Honismereti Szövetség tiszteletbeli elnöke (Gyimeskö-zéplok). Az elnökség döntése alapján Höhn József megkapta posztumusz a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Tár-saság tiszteletbeli tagsági címet. Az elismerő oklevelet és a tagsági könyvecskét özvegye vette át.

A konferencia fő témái: a vé-delmi rendszerek, a nagybirto-kok és az ipar története a törté-nelmi Partiumban és Bánságban. Az előadások sora hagyományo-san a konferenciának helyt adó Mezőhegyes megismerésével kezdődött. Tóth József emeritus professzor (Pécs) Mezőhegyes és környéke földrajzi viszonyait, Dénes Zoltán (Debrecen) Me-zőhegyes történetét ismertette, Starmüller Géza (Kolozsvár) a Partium Erdélyhez való kötődé-séről és a partiumi várrendszer-ről értekezett, Isaszegi János (Bu-dapest) pedig Mezőhegyesnek a török hódoltság alóli felszabadító harcokban játszott szerepéről be-szélt. Ezután Dukrét Géza fényké-peiből Pásztai Ottó fotókiállítást nyitott meg Épített örökségünk Bihar megyében címen.

Ezt követően a társaság a vá-rossal ismerkedett. Meglátogat-tuk Magyarország legnagyobb ménesét, s a műemlék épüle-teket, este pedig egy felemelő hangversenyt hallgattunk meg a helyi Szent György-templomban.

Másnap délelőtt, programon kívül, Kovács Rozália egy műem-lék elpusztítását ismertette: Érmi-hályfalva és Érsemjén határán, a határátkelő felé vezető úton egy, a 19. század közepe táján épült, egylyukú téglahidat romboltak le. Ezután Fleisz János és Fleisz Judit (Nagyvárad) Magyarország 20. század eleji gazdasági fejlődé-séről, ezen belül a partiumi ipa-rosodási törekvésekről, Dánielisz Endre (Nagyszalonta) Szalonta várának históriájáról, Pásztai Ottó és Makai Zoltán (Nagyvárad) pe-dig Bihar megye ipartörténetéről értekezett. Dukrét Géza (Nagy-várad) bemutatta a múlt század elején tevékenykedő iparteremtő nagyváradi személyiségeket, Pus-kel Péter (Arad) Arad ipari fejlő-dését ismertette a céhes élettől az ipari parkokig, Jancsó árpád (Temesvár) az Arad–Temesvár vasútvonal történetéről és je-lentőségéről értekezett, Kupán árpád (Nagyvárad) Mezőtelegd ipartörténetét ismertette. Dénes Zoltán Nagybirtokok a Partium-ban és a Bánságban címen tartott átfogó előadást, Vajda Sándor (Borosjenő) a világosi Bohus család birtokairól és szerepéről beszélt. Szabó István (Sarkad) a sarkadi cukorgyár szomorú tör-ténetét, Tácsi Erika (Temesvár) a temesvári nyomdákat mutatta be. Blazovits László egyetemi ta-nárnak (Szeged) a gyulai vár al-kalmazottai számára 1520. május 11-én kiadott rendtartásáról szó-ló tanulmányát Kalmár Edit (Me-zőhegyes) olvasta fel. Ujj János (Arad) az aradi vértanúk tisztele-tére a Kárpát-medencében állított emlékműveket, emléktáblákat is-

A XVII. Partiumi Honismereti Konferencia

6

mertette, mintegy felvezetve egy-ben az erről szóló, most készülő könyvét. Az utolsó előadást Mer-lák Zsuzsa (Mezőhegyes) tartotta, aki a város katonai és ipartörténe-ti emlékeit ismertette.

A konferencia tisztújító köz-gyűléssel végződött, amelyen Dukrét Géza elnök beszámolt az utóbbi négy év tevékenységeiről. A kiegészítő hozzászólások utáni tisztújításon Dukrét Gézát elnök-ké, Bara Istvánt (Szatmárnémeti) alelnökké, Mihálka Nándort ifjú-sági alelnökké, Kiss Anna-Máriát pedig titkárrá választották. A na-pot záró polgári esten közremű-ködött Farkas Major Annamária előadóművész, operaénekes.

A harmadik nap szakmai ki-rándulással folytatódott Hódme-zővásárhelyen, Széphegyi László építészmérnök vezetésével. Meg-tekintettük a református ótemp-lomot, a városházát és a Fekete Sas vigadót, Orosházán a Jézus szívének szentelt római katolikus templomban megkoszorúztuk gr. Széchenyi Miklós nagyváradi püs-pök sírját. Újkígyóson Harangozó Imre vezetésével megnéztük a Szűz Mária Szent Nevének tisz-teletére szentelt templomot s a

Wencheim család sírhelyét, vala-mint a népfőiskola gyűjteményét, Szabadkígyóson a Wenckheim-kastélyt. Gyulán Dénes Zoltán ve-zetésével megnéztük a városháza dísztermét, ahol azalpolgármes-ter fogadta a társaságot.

A konferenciát anyagilag tá-mogatta a Debreceni Egyetem

Néprajzi Tanszéke, a Debreceni Egyetem Hallgatói Önkormányza-ta, Békés megye és Mezőhegyes önkormányzata, a Királyhágómel-léki Református Egyházkerület.

DUKRÉT GÉZA

A mezőhegyesi konferencia részvevői

A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlék-hely Társaság kolozsvári fiókszervezetének vezető-je, Wanek Ferenc sokfelé ágazó életútja messziről indult. Erdélyben, a Szeben megyei Nagydisznó-don született 1944. október 21-én. Édesapja a szász Wanek Franz Traugott kőolajfúró mérnök, édes-anyja Tonk Karolina volt. Bátyja, Wanek Péter Fe-renc építészmérnök.

A lelkes, törekvő, ambiciózus jelleméhez felte-hetően az is hozzájárult, hogy édesapa nélkül nőtt fel. Ugyanis 1944. augusztus 25-én, a németek elleni pálfordulás harmadnapján, pontosan tudva, hogy kicsoda, a kőolajfúró mérnököt az utcán lőtték le Plojesten, mert német volt. Édesapja halálhírét csak két hónappal később tudta meg az édesanyja, két nappal Wanek Ferenc születése után, ekkor bátyja, Péter Ferenc még csak két és fél éves volt.

Felesége Boros Judit matematikatanárnő, a ko-lozsvári Apáczai Gimnázium aligazgatója. Gyerme-kei: Andrea Enikő képzőművész, vállalkozó, Ferenc

képzőművész, reklámgrafikus, Tamás pedig számí-tógép-forgalmazó és -javító.

A szabad idejében botanikát, zenét, költészetet szerető, tájfutó és természetjáró Wanek Ferencet – aki nem akármilyen fokon foglalkozik Erdély kö-zépkori történetével és vártörténetével – megkér-deztem, minek vallja magát. Geológus vagyok – volt a rövid válasza. Tudományos kutatási területei a földtan, őslénytan, rétegtan, tudománytörténet, de a földfelszínalaktan és környezetföldtan is. Tu-dományos dolgozatai 86 kötetben, folyóiratban és konferencia-kiadványban jelentek meg. Ezen kívül még 55 előadás- kivonat, 30 tudománynépszerűsítő írás, 60-nál több újságcikk, recenzió, előszó, tan-könyvfordítás jelent meg tollából. Kéziratos kuta-tási jelentéseinek, szakértői véleményeinek száma több mint 130.

Gyermekkorában botanikus akart lenni, ugyan-akkor rajztehetsége is megmutatkozott.

1962-ben érettségizett Nagyváradon, majd Ko-lozsváron elvégezte a 3 éves Tanárképző Főiskola Képzőművészeti Karát. Szeretettel emlékszik vissza Kristófi János és Mottl Román nagyváradi, valamint Forró Antal, Balaskó Nándor és Mircea Vremir ko-

Wanek Ferenc laudációja

7

lozsvári tanáraira. 1966–68-ig általános iskolai rajz-tanár volt a Bihar megyei Fugyivásárhelyen, Nagy-váradon és Bihardiószegen. Sokat rajzolt, festett, rájött, hogy a művészet nem tűri meg a középsze-rűséget, úgy gondolta, neki más területen kell ke-resnie a teljes értékű életet. Ugyanakkor a diószegi iskolában az erős nacionalizmus légköre elgondol-koztatta, hogy olyan foglalkozás után nézzen, ahon-nan nem lehet általános oktatásba kerülni, s ez a geológia volt. Dicséretére válik, hogy két és fél éves rajzpedagógiai gyakorlata alatt, az ő biztatására töb-ben indultak falusi környezetből képzőművészeti pályára, olyanok, akik később fényesen bizonyítot-tak (Igazság Radu, Márkus Barbarossa János, Ioan Mihele, Murányi Mátza Éva és mások), akik közül egyesek főiskolai tanárok lettek, és később az ő gyermekeit is tanították.

1973-ban a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudomány-egyetem Biológia, Földrajz és Földtan Karának föld-tan szakán Wanek Ferenc évfolyamelsőként 10-es általánossal államvizsgázott.

Dolgozott bányában, volt geológuskísérő, tér-képező geológus, kutató és főkutató a kolozsvá-ri Földtani Kutató és Feltáró Vállalat belényesi és óradnai részlegén, a Nagy-Szamos forrásvidékén, a BBTE árokaljai Kutatóközpontjában, szakértő a MOL megbízásában, majd főkutató Románia Föld-tani Intézetének kolozsvári fiókjánál.

A doktori disszertációja megvédése körüli idő-ben, amikor már felvállalta az állami támogatású, önálló erdélyi magyar tudományegyetem ügyét fel-karoló Bolyai Társaság elnöki feladatát, sok, olykor durva támadás érte, így dolgozata nyilvános meg-védésétől elállt.

1997-től egyetemi oktatóként is működött. Előbb a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Biológia–Föld-tan Karának magyar tagozatán a földtan, őslény-tan és rétegtan tanára, majd főállásban, 2003–2009 között adjunktus a Sapientia Erdélyi Magyar Tudo-mányegyetem kolozsvári Tudományok és Művésze-tek Karán, általános, regionális és környezetföldtant, valamint földfelszínalaktant adott elő. Ezekkel párhu-zamosan, a BBTE Földrajz Karán a fizikai földtan és Románia regionális földtana tantárgyakat tanította.

Megemlítendő, hogy mindeközben államvizs-gai és diáktudományos dolgozatokat vezetett, hát-térirányítással segítette a geológus egyetemisták önképző körét, szakmai diáktáborok irányítója volt, bányászati, kohászati és földtani, valamint tu-dománytörténeti konferenciákat szervezett (eddig összesen 26-ot), lexikonkötet- és kiadvány-lektorá-lásokat végzett, a tudománynépszerűsítés terén pe-dig előadások, filmek, televízió- és rádióműsorok, múzeumi kiállítás-rendezések fűződnek nevéhez.

Hosszú azoknak a szakmai és társadalmi szerve-zeteknek a sora, amelyeknek aktív tagja. Hogy csak néhányat említsek: a Magyar Tudományos Akadé-mia köztestületi tagja (2010-től), alapító tagja az Er-délyi Magyar Műszaki Tudományos Társaságnak, a Bolyai Társaságnak és a Collegium Transsilvani-cumnak. Számos bel- és külföldi szervezet vezető-testületi tagja.

Külföldi tanulmányi ösztöndíjakban részesült,

1992-ben a Magyar Tudományos Akadémia, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, 2001-ben pe-dig a Domus Hungarica jóvoltából. Ezeken kívül oktatói ösztöndíjak, kitüntetések, tiszteletbeli tagsá-gok, díjak, emlékérmek, elismerő oklevelek sora zá-rul egyelőre a 2010-ben kapott Báthory István-díjjal, amit az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácstól a Bolyai Egyetem újraindítása érdekében kifejtett kimagasló tevékenységéért kapott.

Igen jelentős tudománytörténeti tanulmányai közül elsősorban a 2009-ben megjelent Hitvallás és Tudomány – az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiemel-kedő személyiségei című ünnepi kötetben Koch Antalról (1843–1927), a magyar geológia egyik leg-jelentősebb alakjáról, a 19. és a 20. század kolozsvá-ri és budapesti magyar földtanoktatás egyik megha-tározó egyéniségéről írt dolgozatát említeném. Kü-lön tanulmányai: Az erdélyi földgáz felfedezésének igaz története, A földtanoktatás története a Bolyai Tudományegyetemen stb.

Szakdolgozatai összeállításánál hasznát vette rajzkészségének. A földtant megelevenítő, az ásvá-nyok, kőzetek és kövületek szerepét-rendeltetését tükröző kiállítások szakszerű rendezését is vállalta.

STARMÜLLER GÉZA

(Elhangzott a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság XVII. Partiumi Honismereti Konfe-renciáján, Mezőhegyesen, 2011. augusztus 26-án.)

8

Galéria

Váczymama! – mindannyian, ezerszám csak így emlegettük a Brassaiban. Az akkor kissé gunyo-ros, diákcsínyes becenév tulajdonosának emlékét mára teljes tisztelettel idézem fel. Neki is köszön-hetem, hogy képzőművész-rajztanár lett belőlem. Ma is magam előtt látom kis, törékeny alakját, szelíd tekintetét, s amint sietős léptekkel viszi a számára kicsit túlméretezett osztálynaplót. Óráin kissé sipí-tó hangon próbálta fegyelmezni a zajos osztályt. Szép kalligráfiával, de már reszketeg kézzel írta be a jegyet az ellenőrzőbe. Idős volt már, nyugdíjazás előtt állt. Biztatott, hogy a rajzórákon kívül, szabad-időmben is festegessek. Aztán szólt, hogy hozzam be az iskolába a képeimet, kiállított az osztály elé, s nekem minden rajzomról mesélnem kellett. Bras-sais napokon ezekből a munkáimból rendezett kiál-lítást a könyvtárteremben.

Nemrég Bartók Katalin egyetemi tanár, a Váczy-hagyaték gondozója hívta fel a figyelmemet, hogy Váczy Margit idén lenne százéves. Felmentem a lakására átnézni a hagyatékot. Először egy régi bő-röndöt nyitottunk ki. Tele volt egy élet emlékeivel: kiállításokról írt és kiollózott régi újságcikkekkel, fiatal- és idősebb kori fényképekkel, számos fest-mény fotómásolatával, művésztársak kiállítására szólító meghívókkal, iskolai és egyetemi okleve-lekkel, kiállítási vendégkönyvekkel, s még hosszan sorolhatnám az ereklyéket. Több megsárgult, hosz-szúkás névjegykártyán egyszerűen csak ennyi sze-repelt: „Dr. Váczy Margit tanárnő, Kolozsvár”. Pedig hozzá lehetett volna írni azt is: festőművész, restau-rátor, jogászdoktor.

Váczy Margit 1911. május 6-án született Abrud-kerpenyesen, református családban. Bevallása sze-rint már az elemiben kedvenc időtöltése volt le-rajzolni mindent, amit látott, de főleg növényeket, virágokat. 1930-ban érettségizett Gyulafehérváron. 1930 és 1934 között Kolozsváron, majd Temesváron végezte el a Belle Arte Képzőművészeti Főiskolát Catul Bogdan, Aurel Ciupe, Papp Sándor és Romul Ladea tanítványaként. Oklevelének tanúsága sze-rint a képzőművészeti főiskolán akkoriban olyan tárgyakat tanítottak, mint például alakrajz, festészet,

szobrászat, díszítőművészet, síkmértan, perspektí-va, művészettörténet, művészi anatómia, esztétika, műépítészet, pedagógia, kompozíció. Festészeti vizsgamunkái közé tartozott az akt, a fejtanulmány és a kompozíció. A négy főiskolai év után egyetemi tanulmányainak ötödik esztendejét Budapesten a Képzőművészeti Akadémia képrestaurátori szakán végezte.

Szívvel-lélekkel dolgozott. Egy vele készült in-terjúban így emlékezett: „Ajánlólevelet kaptam a Louvre-ba; nyakamba vettem a világot, elindultam kitanulni a mesterséget. Pontosan tudtam, mit válla-lok. Nem csak alkotni kell, meg is kell őrizni a mű-alkotásokat.” Tanulmányai kiegészítéseként Európa számos híres múzeumának restaurátor műhelyé-ben, így a Louvre mellett a bécsi Kunsthistorisches Museumban, a müncheni Alte Pinakothekében, emellett Velencében, Rómában, majd a budapesti Nemzeti Múzeumban is dolgozott.

1935-ben indult el a rajztanári pályán a gyergyó-szentmiklósi Római Katolikus Leánygimnázium-ban, ahol 1938-ig tanított. Ezután lett a kolozsvári ál-lami Tanítóképző tanára. Pericle Capidan, az ekkor már neves művészpedagógus újabb, egyéves pári-

Váczy Margitszületésének

centenáriuMára

Munka közben

9

zsi tanulmányútja idejére a fiatal és törékeny Váczy Margitot kérte fel a helyettesítésre, akinek tudására és igényességére jellemző, hogy még a fiúosztály-ban is kézben tudta tartani a gyeplőt, és fegyelmez-ni tudta a rakoncátlankodókat. Váczy Margitot 1940. november 23-án 13 férfikandidátus társaságában egyedüli nőként avatták a jogtudományok doktorá-vá a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen. Mindig célratörő és határozott természete vezérelte, ennek is köszönhette, hogy művészi-tanári pályája és jogi tanulmányai mellett a matematika–földrajz tanári szakot is elvégezte. „Bolondnak hisznek” – mentegetőzött, amikor mindezekről faggatták. 1967-ben szerezte meg a II., majd 1969-ben az I. tanári fo-kozatot. Erdélyben ún. megyeközi szaktanfelügye-lő is volt. A legtöbbet kolozsvári középiskolákban tanított, 38 éves tanári pályája utolsó szakaszában, 1950-től az 1971-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig a 7-es Számú Középiskola – a mai Brassai Sámuel Gimnázium – tanára volt. 1968-ban az oktatásban kifejtett különleges érdemeiért Éltanár oklevelet kapott az akkori tanügy-minisztériumtól. 83 éves korában, 1994. április 25-én hunyt el Kolozsváron, a Házsongárdi-temetőben nyugszik.

Az előbb említett régi bőröndből újabb kincsek kerültek elő. Meghívók és fényképek F. Ferenczy Jú-lia 1947. június 1-jén a Vármegyeházán megnyílt ki-állításáról, Lövith Egon 1987-ben megnyílt rajzkiállí-tásáról, Röser Ferencnek a Klub Galériában – a mai Báthory-líceum könyvárában – megnyílt ötvös-zo-mánc kiállításáról, és így tovább. Számos kicsenge-tési és érettségitalálkozó-kártya, köztük a kolozsvári állami Tanítóképző 1946-ban végzett növendékei-nek 35 éves érettségi találkozó kártyája, a Kolozsvá-ri Képzőművészek Egyesülete által dr. Váczy Margit nevére kiállított 124. számú tagsági könyv 1947-ből. Ebben az áll, hogy „foglalkozásának gyakorlása ér-dekében szabadon közlekedhet, és a szabadban való rajzolást és festést zavartalanul folytathatja s mindenféle közmunka alól mentes”. A magyar, ro-mán és orosz nyelvű tagsági igazolványát Folyovich Miklós Endre elnök és Brósz Irma titkár írták alá. Aztán a bőröndből sérelmek is előkerülnek. Egy, a művész-szövetséghez 1984. december 10-én kelt, kézzel írt beadványában az áll, hogy tagsága isme-retlen okokból és nem személyes hibájából adódó-an szűnt meg, ezért kéri újrafelvételét, amit persze, nem kapott meg.

1978-ban Désen egyéni kiállítása nyílt. Az akkori magyar nyelvű megyei lap, az Igazság erről így írt: „Dr. Váczi Margit orvos, műkedvelő képzőművész alkotásaiból nyílt tárlat”… Másnap Ejnye cím alatt jött a helyesbítés: „Váczi Margit, a kiállító valóban dok-tor, de nem orvos, hanem művészettörténelemből szerezte doktori címét (…) a képzőművészetet nem amatőr fokon műveli, hiszen egykor a képzőmű-vészeti főiskolát végezte”. Ejnye, ejnye – javítanám tovább 33 év távlatából a pontatlanságokat, hiszen a művésznő nevét kétszer is tévesen írták le, azaz i-vel y helyett, továbbá az sem mellékes, hogy dok-

tori címét nem művészettörténetből, hanem jogtu-dományokból szerezte. 1947 áprilisában, a tömény szocialista realizmus időszakában több kolozsvári képzőművész közös tárlata nyílt meg a Vármegye-házán. Bizonyos, „h” aláírást használó szerző írta a Világosságban, hogy „Váczi Margit három csend-életében semmi művészit nem találunk”… Csak sej-teni lehet, hogy a cikkíró kiknek, vagy inkább mi-nek a nevében használt többes számot, miközben természetesen i betűs végződésűre módosította a bizonyára úrinak, valamiféle nemesi csökevénynek számító y betűs családnevet.

A bőrönd után előkerült egy vaskos rajzmappa. Tele volt akvarell- és pasztellképekkel. Néztem a megörökített hegyes-völgyes erdélyi tájakat, erdős domboldalakat, a Hója-erdőt, Kolozsvár, illetve más erdélyi városok részleteit megörökítő alkotásokat. Váczy Margitot sokszor vonzotta az őszi táj színes-sége. A képek címei is beszédesek: Hója; A kolozs-vári piarista templom; Botanikus kert; Kolozsvár lát-képe a Fellegvárról; Kálvária templom; Hója-gerinc a Donát-szoborral; Szamos-part; Malomárok. Leg-több képe azonban – s nyilván kedvenc műfaja – a virágcsendélet. Szembeötlő ezek harmonikus beál-lítottsága, a színek kiegyensúlyozottsága s a díszítő elemként használt népművészeti tárgyak – kancsók, bokályok, varrottasok – gyakorisága. Kompozícióit

A kolozsmonostori Kálvária templom

10

szigorú logika, tudatos szerkezet tartja össze, a ter-mészet alapos, elmélyült megfigyelése jellemzi. Az önmagával szemben támasztott igényesség a képe-in is megnyilvánul. Klasszikus témabeállításaira a formák szilárdsága és a színek telítettsége jellemző. Harmónia és rejtett belső erő tartja össze kompo-zícióit. Pasztelljei, akvarelljei a legjobb minőségű papírra és márkás festékkel készültek. Ezek a színes grafika bravúros példái, ennek összes jellegzetessé-gét megcsillogtatják. Az anyagszerűség érzékelteté-séhez világos, határozott rajzot és dekoratív, tiszta színek párbeszédét alkalmazza. Gondosan figyel a dolgok beállítására, elrendezésére, párbeszédére, a megvilágításra, a fény–árnyék játékára. A látvány hol lírai, hol drámai hangsúlyt kap.

Váczy Margit nem volt újító, rebellis alkat, őt mindig az alkotói alázat jellemezte. Művészi krédója volt a szép meglátása és annak tolmácsolása, hogy abban meg lehessen pihenni, fel lehessen üdülni, meg lehessen találni a csendes, nyugodt, harmo-nikus szemlélődést, magát a műélvezetet. Váczy Margitot alkotás közben is a szolgálat nemes volta vezérelte.

Több évtizedes munkálkodását számos egyéni tárlaton is bemutatta. Egy-egy ilyen kiállításról ta-núskodnak a vendégkönyvek. Marton Lili például azt írta, hogy „Gyönyörű, gyönyörű virágok – nem is virágok – élő, beszélő csodák!”. M. S. névjegyet használó látogató azt írta: „Alkotásaid beszédes bi-zonyítékai annak, hogy – minden a lélek”. Szeretet-tel üdvözölte őt 1982. március 15-én Désről a pálya-társ Incze János és felesége, Elvira. Botár Edit írta: „Örömmel néztem végig kiállításodat. A gyönyörű lilák és rózsaszínek kifinomult ízlésről tanúskod-nak. Tobzódnak virágaid a gyönyörű színekben”. Póka Zsombori Erzsébet kollegiális szeretettel üd-vözölve őt, azt jegyezte be: „Olyan a kiállítás, mint a nyugalom szigete. Nőnapi kiállítás egy szürke, lucskos, lehangoló, hosszú tél után, várjuk a tavaszt, lelkünket felmelegíti e színes virágkiállítás. Mennyi frissesség és fiatalság, nyugalom, szépség, optimiz-mus, gazdag lelki világ (…) Életed karakterét mindég a precizitás, a mély gondolkodás, átélés és állandó aktivitás jellemezte, ezek a tulajdonságok vissza-tükröződnek képeiden is”. Kiss Elek unitárius püs-pök 1971. június 10-én bejegyezte, hogy „Dr. Váczy Margitnak csak gratulálni tudok kitűnő képkiállítá-sához, s kívánok életében még sok sikert. Büszkén említem meg, hogy az én gyűjteményemben (ma 425 drb.) 2 szép képét szemlélhetem naponként”.

Meleg otthona egyben jól felszerelt műtermet is jelentett Váczy Margit számára. Kolozsvárt lakott, előbb a Bethlen utca 19. szám alatt, majd a Görög-templom utca 1. szám, végül a Fürdő utca 10. szám alá költözött. A falakat saját munkái és Gruzda Já-nos számos képe díszítették, a két családot ugyanis baráti szálak fűzték egymáshoz. Kínai szobrocskák, könyvek, ecsetek, festőállvány, két antik óra, levél-halmaz, falakhoz támasztott félkész vásznak, res-taurálandó képek tették izgalmassá környezetét.

Egy interjúban restaurátori munkásságának érde-kes részleteiről mesélt: „Beutaztam az összes KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, 1990-ig az európai szocialista országok gazdasági együttmű-ködési szervezete) államot, keresztül-kasul bejár-tam a Szovjetuniót, hétszer voltam ott. Dolgoztam a világ leghíresebb restauráló műhelyeiben. Száz-számra állnak a milliókat érő festmények, hetente futnak be a ritka képek. Összeül a bizottság, megvi-tatják, kialakítják a közös véleményt, aztán minden-ki végzi a maga reszortját: tisztítást, a hiányok pótlá-sát, dublérozást, vasalást, lakkozást. (…) A kezembe került Nagy Imre ifjúkori önarcképe, kartonra fes-tett remekmű, kettétört állapotban, kettéhajtották, lepergett festékkel, melyet pótolni kellett, pont az arc közepén. Megmentettem Nagy Imre egyetlen fiatalkori önarcképét. (…) Javítottam még Barabás Miklós-, Glatz Oszkár-képeket a Sepsiszentgyörgyi (ma újra Székely Nemzeti) Múzeum számára”. Bo-nyolultabb helyreállítási ügyekben messze földről is gyakran fordultak hozzá tanácsért, megoldásért.

Diáknemzedékek hosszú sorát indította el első-sorban a műértés útján. Egyes tanítványai az ő pél-

Ikon restaurálás előtt...

11

dája nyomán választották az alkotói, művészi, resta-urátori, építészi pályákat.

Könyvtáramban őrzöm azt a Modigliani albu-mot, amelynek első lapján a következő beírás ol-vasható: „Orbán I. X. A. oszt. tan-nak, rajzból elért kiváló eredményéért. Dr. Váczy Margit tanár, Ko-lozsvár, 1970. június 21.” És őrzök még egy albumot, amely igazán nagy hatással volt rám annak idején: Van Gogh önarcképei. Ezt az akkori Pionírházban kaptam, ahol országos diákkiállítást rendeztek, és Váczy tanárnő bevitte az én képeimet is, és ha jól emlékszem, II. díjat nyertem a Csendélet és a Rako-dó pályaudvar című zsírkréta képeimmel.

Tanárnő kérem, köszönöm! Most én viszem az Ön képeit kiállításra a Báthory Klub Galériájába, ahol centenáriumi emléktárlatot rendezünk. Le-gyen ez az Ön iránti adósságom egy apró kis részle-tének a törlesztése.

ORBáN ISTVáN

Egyéni és csoportos kiállítások:1943. december: a Méhkas Diákszövetség karácsonyi kiál-lítása Kolozsvár szabad királyi város Műcsarnokában.1947. április 20.: a Művészek, Írók, Újságírók Vegyes Szak-szervezet szakcsoportjának (V. csoport) kiállítása a ko-lozsvári Vármegyeházán. Fekete Margit, Incze Ferenc, Ka-rácsony Emmi, Méderné Ferenczi Ilona és Tóth Kálmán társaságában Váczy Margit három csendélettel vett részt a közös tárlaton.1947 és 1965 között részt vett a Képzőművészeti Alap Ko-lozsvári Fiókja több közös kiállításán.1957. május 19.: a kolozsvári Tanügyi Dolgozók Szakszer-vezete képzőművészeti tagozatának csoportos tárlata a Művelődés Házában. Részt vettek: Ana Bodnar, Brósz Irma, Buday Lajos, Victor Constantinescu, Gedeon Zol-tán, Letiţia Munteanu, Aurel Pop, Tóth István, Vámszer Géza és Váczy Margit.1971. május 24.: egyéni kiállítás a kolozsvári Brassai Sámu-el Gimnáziumban.1978. március: egyéni kiállítás 36 pasztellképpel a Román Akadémia kolozsvári fiókja könyvtárában.1978. október: egyéni kiállítás Désen.1980: egyéni kiállítás Kolozsváron az Egyetemiek Házá-ban.1981: egyéni kiállítás Zalatnán.1982. március 3.: egyéni kiállítás virágcsendéletekkel a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán.1986. szeptember 3.: egyéni kiállítás pasztell- és akvarell-képekből a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárban.Rendszeresen részt vett a kolozsvári rajztanárok közös tárlatain.1997. május 17.: emlékkiállítás 40 pasztell-, akvarell- és olajképpel a Kolozsvár-Külső Református Egyházmegye esperesi hivatala Gy. Szabó Béla Galériájában a család, a Művelődés szerkesztősége és a Brassais Véndiák Alapít-vány közös rendezésében.

Róla szóló irodalom:Tizennégy doktort avattak a kolozsvári egyetemen. Füg-getlenség, 1940. november 23.sz. j. g.: Legyenek egész emberek… (újságkivágás 1940-ből)h.: Tárlat a Vármegyeházán. Világosság, 1947. április 28.Váczy Margitról. Erdély, 1947. május 3.Kozma Elza: „Névtelen” művészek kiállítása. (újságkivá-gás 1957-ből)Murádin Jenő: Váczy Margit pasztellképei. Igazság, 1978. március 8.Váczi Margit dési kiállítása. Igazság, 1978. október 10.Ejnye!. Igazság, 1978. október 11.Váczy Margit. Dolgozó Nő, 1980/8.Jánosy Tibor: Alkotni és megőrizni. Érdekes foglalkozá-sok. Riportsorozat (kézirat), 1982.Banner Zoltán: Dr. Váczy Margit csend-életei. Utunk, 1986. szeptember 19.Váczy Margitról. Igazság, 1986. szeptember 25.H.[orváth] Gy.[öngyvér]: Dr. Váczy Margit… Igazság, 1989. március 15.Váczy Margit: Csendélet (repró). Utunk, 1989. május 19.Dr. Váczy Margit halála. Az 1557-ben alapított Kolozsvári Brassai Sámuel Elméleti Líceum évkönyve az 1993–1994-es tanévre. Szerk. Gaal György. Kolozsvár, 1995. (5 repro-dukcióval)Gábor Dénes: Váczy Margit emlékkiállítása. Szabadság, 1997. május 26.Gábor Dénes: Festőművész, pedagógus, restaurátor? Vá-czy Margit pályaképe. Művelődés 9., 1997. szeptember (15 reprodukcióval)

... és után

12

mater és filia • Szokolay István protokolluma • kilenc kalongyán alól fél bér jár • a prédikátor és mester házához járandó földek • Kánási Pataka, Által, Habarica, Csepegő, Szék, Mező uttya, Rez alatt, Nagy Kert • két ökörrel nem művelhető föld • colonusok és inquilinusok • fatornyot építő Csík-falvi Csók János • Gyallay Domokos felfedezése • Siménfalvi Györke János ácsmester

A Nyikó vize egyik jobb oldali mellékvölgyében, a Gada-patak felső és középső szakasza menti Ke-cset és Kisfalud római katolikus és unitárius falvak között fekvő református települések, az első a ma-ter, anyaegyház, a másik a filia, leányegyház. Orbán Balázs helyszíni kutatása szerint Kecseten „a két

csermely közti dombot régi templom koronázta, melynek lebontott anyagával építék a mostani új templomot”. A tudós báró közemlékezetre támasz-kodó állítását több, időközben előkerült kőfarag-vány erősíti meg, az 1838 és 1842 között épült új templom alapozásakor egy kőből faragott szentelt-víztartót fedeztek fel, az 1978-as renoválás alkalmá-val pedig az épület belsejében levert vakolat alatt négy darab vályúzattal faragott kőtömböt találtak. Ezek a faragványok minden bizonnyal egy korábbi templom kövei lehetnek, ám középkori eredetük csupán feltételezhető.

Az udvarhelyi református egyházmegye legrégibb protokollumában, 1695-ben Kecset már szerepel egy-házközségként. Az 1660–1690 közötti időből kelt első egyházi leltár a javak összeírásakor említi a templomot: „Vagjon az Templumhoz 2 Abrosz. [...] Miklós Gergely hagyott egy földet Templum számára.”

Az egyházmegye 1715-ös, Szokolay István által összeállított jegyzőkönyv (Liber Ecclesiarum secun-dum Helveticam Confesionem Reformatarum in Di-occesi Udvarhellyiensi exsistentium) több adatot is tartalmaz Kecsetről. Leltárba vannak véve a „sacra-mentumokhoz való eszközök”, „az Ecclesiához való bonumok”, a predicatornak és mesternek járó földek és fizetségeik. A kecseti klenódiumok jegyzéke rö-vid, a gyülekezet anyagi erejét is mutatja: „1. Vagyon az Ur asztalára két abrosz, a harmadikat és negyedi-ket akkor hozzák be mikor Ur Vacsoráját osztogatják; 2. Egy vereses kendő; 3. Kivül belől arannyas kehely; 4. Egy ezüst tángyér. 5. Keresztelő kanna. 6. Kendő. 7. Egy kis ruha; 8. Ugron Jánosné Aszszony adott egy Háromszéken szőtt feketével tarkázott szőnyeget, egj kendőt is, de el veszett Csibi Istvánnén; 9. Ders Ferenczné adott egy vereses kendőt. 10. Vagyon egy vereses fejtős gyolcs keszkenő. Pap Mihályné adta. Item Csizmadia Ferencz Mester csináltatott egy szép Persely ládát az Ecclának. 11. Vagyon egy kék fejtős abrosz mellyet Berzenczei Péterné Asz. adott. 12. Va-gyon egy igen szép jó féle gyolcsból való arannyal varrott keszkenő. T. Nzetes Ugron Tamás Úr Collati-oja. Szép János Uram adott (az előbbi el romolván) egy perselyt az Eklesiának. Elekes Györgyné adott egy festékest az Ur Asztalára.”

A pap és mester bére részletbe menően meg van állapítva: „1. A ki szántó vető ember egész bért adjon Papnak, mesternek, elrendeltük. 2. Ha kik 9 kalong-ján alol lészen fél bért adjon. 3. Ha kik nem szán-tat, hanem csepivel [= csépléssel] keresik 3 vékát adjanak mindazáltal az idők mivoltához és az búza árához képest Istenesen cselekedjék a Papok, zabot

Tallózás KecseT és Kisfalud múlTjában (2.)

Enciklopédia

13

az illjen s fát ne adjon tartozásképen. 4. A szegény özvegjek a kik nem szánthatnak s vethetnek 3 sing kender vásznat adjonak, edjike a mesteré. Fát egy egy szekérrel is a Kecsetiek a Papnak, a Kis Faludiak a Mesternek. Szántással tartoznak a Predikátornak ugarláskor két ekével, forgatáskor is kettővel; a Mes-ternek pedig edgyel edgyel.”

A prédikátor és mester „házához járandó” földek is nyomon követhetők a protokollumban: „1. Felső Benczéd felé fordulóba öt földek, egjik vagyon a Kánási Patakánál vic ab una Ketseti Sigmond Ur föl-de, Fellül Pálfi Ferencz jobbágja Balázs István. 2. Az általl nevű hellybe vagyon vic Csur Péter ab alia Ve-res Péter udjan azon két földnek Vicinusa Ketsedi Sigmond jobbágja Por Bálint ab alia Gáfi Margith. 3. A negjedik a falu mellett mellynek mind alol fellyül vic Elekes Ferencz. Nb. El tserélték Habaricza nevű hellybe való földdel. 4. Ötödik föld vagyon a Ket-sedi Sigmond Tanorokjánál Csepegőbe vic ab una Ketsedi Ur jobbagja Tot János földe. 5. Vagjon egj kert a Pap számára való a falu közt Vic ab una az ország utya ab alia Tarcsafalvi Albert öröksége, har-madik felől Elekes Gergely öröksége. 6. Farkaslaka felé fordulóba vagyon egj föld a Falun kívül Vic ab una Csiki István ab alia Mihály Déák. NB. Eltserélték (...) 7. A Felső Benczéd felé fordulóba a Mesternek két hold földe Habaricza nevű hellybe, edjik vic Tot Györgj ab alia Orbe (?) Péter jobbágya Veress György. A másik van Szék nevű hellybe vic ab una Gálfi Margit ab al Csiki István. NB. ezt el tserélték (...) 8. Farkaslaka felé fordulóba egj föld vic mind alol fellyül Tot György 9. Csiki István hagjot Széna Mező uttya mellett a Rez alatt egj szántó földet. Biró Ferencz is edjet. (...) 10. Miklós Gergely Templom számára hagjott egy földet Benczéd felé forduloba a rez határán túl vic ab una Gyöngjös István, más felöl Miklós Gergely. (…) Vagyon a mester számára egy föld Várallja felé forduló határban Kánási nevű helyben vic ab una Bak Mihálly ab alia Fábjan Sa-muel. Elekes János conferalt egy szénafüvecskét Farkaslaka fele forduló Határban, egy felöl vicinus-sa Pálfi Sigmond szántó földe, más felöl az Elekes Illyés földe bütüje. Széna mezőben, Benczéd felé fordulóban vagyon a Mester számára egy szénafű (…) Vicinussa a Falu felöl Kisfaludi mester, másfelöl a Nagy Kert nevű hely nyilainak bütüje.”

Száz esztendő elteltével sem változott sokat a Ke-csetiek és Kisfaludiak élete, a földért és földből élők mindennapjai, az 1819–1820-as erdélyi úrbérrende-zési kísérletet megelőző felmérés ad eléggé árnyalt képet az egy sorsot élő két település viszonyairól. Kecset és Kisfalud „egyesült falukban” 1820. május 24-én jártak a kirendelt összeírók, Dakó Sándor és Simó Ferenc, és aláírásukkal hitelesítették a vallo-mástevők feleleteit. A faluközösség nevében ekkor az alábbiak tettek vallomást: „Kisfaludi István, agilis Kiss Moyses, agilis, falusbíró Bak János, agilis Páll Ferentz, agilis Szász István, agilis Páll Moyses, agilis Bak Elek, Szász Ferentz, Szász Márton, Varga Sig-mond, üdősb Szász György, Berze János, Bak Sán-dor, ifjabb Szász György”.

A vallomásokból a székely faluközösség hétköz-

napjai elevenednek meg, a két falu szántóföldjeinek két része közönséges trágyázás által művelhető („az hegyek magossága miatt” bajosan trágyázhatók), rozst, tiszta és elegybúzát terem. A szántóföld har-madik része sovány természetű, agyagos, köves, vi-zes, zabnál egyebet nem terem, ráadásul „a hegyek-ről lefolyó sebes zápornak is ki vagyon tétetve”. A határ két forduló alá való, „két ökörrel nem mívelhe-tő”. „Közönséges termés idején egy véka búzavetés után lészen három kalongya, s abból szemül lészen három véka.” A falvak határaiban nincsenek kaszá-lók, a marhatenyésztők a havasi legelőkre vannak utalva, bár „a szántóföldek között termik egy kevés széna, az is csak egyszer kaszálható”. A legelőhe-lyek, a havasiakkal együtt jók és elégségesek, „az marhatartásra közönséges füvet termő”, „itatóhely a barmok számára jó, és elégséges vagyon”. Tűzifa és épületfa sincs a közvetlen szomszédságban, „va-gyon az határon is egy kevés erdő, de az tilalmos a makkolásra nézve, hanem a tűzifa az havason egynapi járóhelyen, az épületre vala pedig kétnapi járóhelyen vagyon, s alkalmatlan úton hordatik”. A földművelés és állattartás mellett, a kecsetkisfaludi-ak sókereskedéssel foglalkoznak, de a kádárságnak is nagy keletje van, „folytattatik a kádármesterség, melyből pénzkeresés haszon vagyon, de az arravaló matéria is pénzzel vétetik más havasokról, mivel a magunkén nem találtatik arra alkalmatos fa”. Ennek ellenére az összeírók a két település mesteremberei között 44 kádárt találtak (továbbá egy szűcsöt, egy kovácsot, egy szabót). Székely közösséghez illően „ruházattyokot, posztót, vásznat magok mívelik”, s a térség általános jellemzőjeként egyetlen ácsot sem vettek lajstromba, hiszen a famegmunkáláshoz, fa-ragómesterséghez minden épkézláb ember értett.

A felmérés legfőbb célja a szolgálónépek, co-lonusok és inquilinusok, jobbágyok és zsellérek terheinek részletezése (egyúttal a települések nagygazdáinak kilétére is fény derül): „Itten a szo-kás szerént való szolgálatokat jármas marhákkal is, tenyérrel is teszik a colonusok, de hogy mennyit szolgálnak jármos marhákkal, s mennyit tenyérrel, azt külön meg nem tudjuk mondani, mivel egyszer tenyérrel, máskor pedig ökörrel parancsollyák a földesurak colonussaikot. Egyátallyában pedig szol-gálnak esztendőnként: A báró Györffi úr colonus-sai – haton – 624 napokat, és fonnak haton 18 font kendert, és annyi gyapjat. A tekintetes Orbán Ferentz úr colonussai szolgálnak hárman 234 napokot, a ne-gyedik fizet 25 m[agyar] forint taxát. A tekintetes Székely Ferentz úr egy colonussa szolgál 78. A tekin-tetes Jaáloki Joseff (!) úr öt colonussai 260 napokat. A méltóságos Ugron István úr egy colonussa szolgál 104 napokat. A méltóságos Ugron János úr colonus-sa szolgál 52 napokat. A tekintetes Pakot Elek úr két colonussai szolgálnak 48 napokat. A Nagy Mojses úr egy colonusa fizet 14 m[agyar] forint taxát. A Somodi Benián úr két colonussai fizetnek 50 r[énes] f[orint] taxát, az inquilinussa pedig a szolgálatért ád egy ju-hot egy esztendőre. A Veres János úr inquilinussa 20 napokat szolgál, azt is megjegyezvén, hogy mikor te-nyérrel szolgálnak is, annyiba vetetődik, mint mikor

14

marhával. Akinek pedig marhája nincs, mindenkor csak tenyérrel szolgál. Egy summában pedig ezen helységnek colonussai és inquilinussai szolgálnak egy esztendőben 1524 napokat, és fonnak 18 font kendert, 18 font gyapjat. Taxát fizetnek 82 r[énes] f[orinto]kat, 30 kr[ajcáro]kat és egy juhot. Ökörrel szolgálnak 1322 napokat, tenyérrel 202 napokat.” (A teljes kecsetkisfaludi felmérést lásd Udvarhelyszék parasztvallomásai 1820-ból.)

A keletelt, sokszögzáródású református kecseti templom a falu melletti dombon emelkedik, mellet-te az 1795-ből való fatorony. A templom nyugati és déli oldalán portikusokkal védett bejáratok nyílnak a lapos mennyezettel fedett, két fakarzattal ellátott templomba. Dávid László adatgyűjtése és összefog-laló munkája (A középkori Udvarhelyszék művésze-ti emlékei) alaposan dokumentálja az 1838–1842 között épült templomot.

A kecseti fatorony azon kevés számú erdélyi monumentális népi építkezési emlék közé tartozik, melyet pontosan adatolni tudunk; a megrendelők és a mesterek nevét az egyik ereszgerenda hordozza, a felirat szerint: „EZ FA TORNyOT ÉPITÖTTE CSIKFAL-VI CSOK JáNOS A LÉCZEZÉSIG EGy SZEME S EGy KEZE LÉVÉN. / A PLÉHEZÉST, ZSINDELyEZÉST, DECKáZáST TARCSAFALVI SyLVESZTER GyÖRGy VÉGEZTE / A KECSETI REFORMáTUS ECCLEZIá-NAK BENCZÉDI GyÖRGy CURATOR, FELESÉGE BAKK ERZSÉBET, EGyHáZFIAK: / SZáSZ GERGELy ÉS PáL JáNOS FORGOLÓDáSOKBAN. IN ANNO 1795.” Csíkfalvi Csók János tevékenységének feltá-rása a művészettörténészek feladatai közé tartozik még, tudjuk róla, hogy a nagykendi templomnak és fatoronynak építőmestere volt, 1784-ben készítette a siklódi fatornyot és a nyárádszeredai egykori „erős faharanglábat” 1794-ben.

A templom mellett dél felől álló fatorony egy

másik, újabb feliratot is hordoz, mely szerint „ÚJRA FEDVE 1972-BEN A HÍVEK ADOMáNyáBÓL GyÖRGyDEáK JáNOS / GyÖRGyDEáK ANDRáS, HEGyI FERENC, KISFALUDI MIKLÓS, SZENTLÉLE-KI / MESTEREK áLTAL – ELEKES Gy. SáNDOR – GONDNOKSáGA ALATT”.

A fatorony kilencoszlopos, szoknyás, árkádos. A talpgerendázat a másutt is megszokott rendszerben, egy síkba lapoltan fekszik a talajszinten. A szoknyát tizenhat darab, a főoszlopoknál rövidebb oszlop képezi; helyzetük követi a főoszlopokat. Az oszlo-pokat a talpgerendákhoz ferde támaszok rögzítik. A szoknyaoszlopok felső végét koszorúgerenda-keret tartja egybe. A harangház feletti tető több elemből tevődik össze: az alsó, négyzetes ereszvonalú, lapos és alacsony vízcsendesítő részből és az ebből kinö-vő nyolcszögű magas, a csúcsban már kör kereszt-metszetűre váló (ez már bádog borítású) hegyes gúlaidomból áll. A harangház mellvédje függőle-gesen deszkázott, a deszkák felső végei vízszintes lécszegélyezéssel záródnak. A széles ereszkiállású, meredek hajlású, éltelenített szoknyatető és a süveg zsindelyfedésű. A lécezésre szegzett zsindelylapok egyszerű téglalap alakúak, viszonylag rövidek, ami-nek következtében a képzett sorok sűrűk, de ará-nyosak, mozgalmas raszterűek.

Dávid László által felemlített egyházi hagyo-mány szerint Kisfaludon a mait megelőző templom a falutól északra, a régi temető Kápolna nevű he-lyén állott. A jelenlegi, észak–déli tájolású, kis mére-tű templom az egyszerű vidéki istenházák mintáját mutatja, a nyugati oldalon egy kiváló ácstechnikával szerkesztett faportikussal védett bejárat található. A templombelsőt egy 1697-ből való festett kazettás mennyezet és a belső tér két végén elhelyezett két, festett mellvédű karzat uralja. A nyugati oldal rene-szánsz díszítésű szószékének vonalában egy kazet-tasor későbbi készítésű és 1815-ös évszámot visel. A mennyezet feliratai a templom építéséről és javítá-sáról is hírt adnak; a régebbi mennyezet feliratának első három sora bizonytalanul olvasható, évszámát 1620-nak is nézték. Szövege: AZ SZENTHáROM-SáG TISZTESSÉGÉRE [?] ÉPÜLT ÉS ERőSITTET [?] SZENT HáZ AZ 1697 SZENT JáNOS HOVáBAN. NEMZETES TS. FERENCZ ISTVáN SEGEDELMÉ-BőL ÉS AZ KÖRÜL VALÓ PATRÓNUSOK SEGIT-CSÉGEKBőL KIVáLT KÉPPEN AZ NEMZETES KISS FALUSI BOLDIZSáR UR ő KEGyELME SZORGAL-MATOS FáRADOZáSA áLTAL ÉS NEMES KIS FALU-DI MIHáLy áLTAL, UTOLSZOR KISFALUDI SZáSZ ISTVáN áLTAL. Az 1815-ből való kazettasornak két feliratos táblája van, csillag motívumokkal. Egyiken: Ezen Tsillag Jel / enti a Küs Falu / di Szent Eklésiát. / A Templom Uji / tása Let Szász István / Megye / Bí-rósága / Idejébe. A másikon: Tsilag Jelenti / az Isten Házára / Adakazo jo Sege / tőket Anno / 1815 / Let Ezen Szép Építés”.

A mennyezetfestményekre 1926-ban Gyallay Do-mokos hívta fel Kelemen Lajos figyelmét, aki csak 1938-ban tudta a helyszínen megvizsgálni a díszes kazettákat. Útján elkísérte Fekete László is, a kolozs-vári Fotofilm vállalat tulajdonosa, aki akkor a táblák

15

nagy részét lefényképezte. Kelemen Lajos az Erdé-lyi Tudományos Intézet Évkönyvében (1945) kö-zölt elemzést a kisfaludi mennyezetfestményekről, megállapítván, hogy a kazetták lécezése, térhálóza-ta, de alapszínezésük és néhány motívum is a fel-sőboldogasszonyfalvi templom 1670-i és a székely-udvarhelyi Jézus-kápolna 1677-i mennyezetéhez áll legközelebb, a minták és a színezés Szombatfalvi Asztalos András és János iskolája és stílusköre felé tájékoztatnak.

A kis templom nyugati oldala mellett karcsú fatorony magaslik. A megnyújtott, nyurga arányú építmény Balogh Ilona figyelmét is felkeltette, aki a magyar fatornyokról írt hézagpótló kötetében (1935) így ír Kisfalud nevezetességéről: „A magas-sági kiterjedés, a toronytörzs és a sisak kapnak je-lentőséget, az alsó tetőzet, az eresz összehúzódik. Ezek a sajátságok megkapó és lendületes formában nyilvánulnak meg a kecsetkisfaludi sudár tornyon, melynek feltűnően egységes stílusa, kiegyensúlyo-zott formái a kecseti tornyon is meglévő, hasonló törekvéseknek tökéletes művészi megvalósítását jelentik.” Egy másik tanulmányában (1944) a Maros- székre jellemző régi típus eltérő változatát fedezi fel az udvarhelyszéki haranglábakban, és éppen Ke-cset és Kisfalud (meg Küsmöd) fatornyaival példáz-za állítását: „Arányaik ugyanis nyurgábbak és köny-nyedebbek, a torony törzse, de különösen a sisak erősen megnyúlik. A kiszélesedő ereszt azonban megtartják.”

A fatorony ereszgerendájára szegzett (feltehető-en másodlagos elhelyezésű) fosznideszkán felirat számol be a torony építéséről: „ISTEN SEGEDEL-ME áLTAL A KISFALUDI REFORMáTUS FILIáLIS EKLÉSIA KÖLTSÉGÉNN / ÉPÜLT EZ A HARANG-LáB. KEZDőDÖTT 1825-BE SZáSZ / MÓZES KU-RáTORSáGáBA, BEVÉGZőDÖTT 1827-BE SZáSZ MÓZES / MEGyEBIRÓSáGáBA. áTS MESTERE PE-DIG VOLT A SIMÉNFALVI / GyÖRKE JáNOS IFJU LEGÉNy M. P.”

A magas süvegű, talpas, magas törzsű, árkádos fatorony mindössze ötoszlopú, belső közbeeső padlószinttel, beépített lajtorjával rendelkezik. Az országos műemléki listán szereplő fakonstrukció négy főoszlopos + császárfás, talpgerendás, négy-szögű, félig zárt szoknyával rendelkező félházas jellegű építmény. A szoknyának négy sarokoszlopa van és oldalanként két közbenső oszlopa, mindenik szépen faragott. A szoknya oszlopait felül koszorú-gerendák kötik össze, ezekre támaszkodik a szoknya tetőszerkezetének alsó része. A szoknyatető mere-dek hajlású, csüngőeresze átlagos kiállású. Fedése lé-cezésen zsindely. A szoknyatetőből kiemelkedő ha-rangház alsó része deszkaoldalú; a főoszlopok külső síkjában fekvő, függőleges fenyődeszkázat, takaró-léc nélkül. A négy sarokoszlop közé helyezett köz-oszlopokkal a hangvetőnyílások oldalanként két-két oszlopközűvé alakultak. A harangházat fedő, kettős idomú zsindelyezett tetősüveg vízcsendesítős része négyzetes ereszvonalú, így négyoldalú csonka kúp forma, a belőle felnövő magas, vékony süvegcsúcs alul alig láthatóan nyolcszögű, feljebb már kúpos,

kör keresztmetszettel végződik. A császárfa kiálló vé-gén bádogból kúpelem és ráfűzött gömb.

A fatorony jó állapotban van, ami sajnos nem mondható el a kicsiny templomról, melynek már statikai problémái vannak. A vízszivárgások, beázá-sok is már a remek kazettás mennyezet létét fenye-getik. A népi építészet és művészet e kiváló együt-tesét csupán megértő pártfogással, szakemberek, közintézmények és magáncégek munkájával és tá-mogatásával lehet az elkövetkező nemzedékek szá-mára is megőrizni, hiszen mindez az alig 70 lelket számláló gyülekezet erejét meghaladja.

SZATMáRI LáSZLÓ

IRODALOMBalogh Ilona: Magyar fatornyok. II. kiadás. Néprajzi Füzetek 1., a Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Nép-rajzi Intézete, Bp., 1935, 60, 183, 184Balogh Ilona: Az erdélyi fatemplomok kutatásának mai ál-lása. In Magyarok és románok. Szerk. Deér József és Gáldi László. A Magyar Történettudományi Intézet Évkönyve. II. Bp., 1944, 506Darkó ákos: Templomaink. Református Szemle, XLVI. évf. 1953, 209Dávid László: A középkori Udvarhelyszék művészeti em-lékei. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981, 178–181Debreczeni László: Kecsesség, derű, ősi komolyság. Mo-numentális népi építészet Erdélyben. Művelődés, Kolozs-vár, 2007, 116, 117Debreczeni László: Száz rajz. Az előszót írta Szatmári László. Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1995, 39Debreczeni László vázlatfüzetei. 1930. Darkó–Debreczeni gyűjtemény. Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltára, KolozsvárJuhász István: A székelyföldi református egyházmegyék. Erdélyi Tudományos Füzetek. 201. Erdélyi Múzeum-Egye-sület, Kolozsvár, 1947, 43Kelemen Lajos: Erdélyi magyar templomi karzat- és meny-nyezetfestmények a XVII. századból. Az Erdélyi Tudomá-nyos Intézet Évkönyve 1944. Minerva, Kolozsvár, 1945, 201–204 • Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmá-nyok. I. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977, 70–72, 247Kováts J. István (főszerk.): Magyar református templo-mok. II. Athenaeum, Bp., 1942, 706Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek. A középkori erdélyi püspökség templomai. Második bővített kiadás. A gyula-fehérvári Római Katolikus Érsekség kiadása, 2000Nagy Lajos: Az Udvarhelyi Református Egyházmegye múltja és jelene. Kiadja az Udvarhelyi Egyházmegye, Szé-kelyudvarhely, 1942, 12Szabóky Zsolt: Nézd elméjöket az ács embereknek. Az előszót írta Szilágyi István. Artunion, Bp., 1987 Szatmári László: Egy kézzel készült: kecseti fatorony. Har-gita Népe, XXII. évf. 45. (5704.) szám, 2010. március 5.Szatmári László: Pártfogásra várva: kisfaludi fatorony. Har-gita Népe, XXII. évf. 55. (5714.) szám, 2010. március 19.Tombor Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból. Akadémiai Kiadó, Bp., 1968, 89, 146Voit Pál: Adatok a magyar festő-asztalosok munkásságá-nak bibliográfiájához. Emlékkönyv Gerevich Tibor szüle-tésének 60-ik évfordulójára. Franklin-Társulat, Bp., 1942, 120, 125, 130, 129Udvarhelyszék parasztvallomásai 1820-ból. A forrásokat sajtó alá rendezte és kiadja Takács Péter. Források Erdély Történetéhez 1., Debrecen, 2001, 219–222

16

Ke le men La josnak (1877–1963), Erdély legendás levéltá-rosának az élete és tudományos munkás sá ga a közelmúltban a fi gyel em középpontjában állt, a Magyar Örökség díj várományo-sából 2011. szeptember 17-én posztumusz viselőjévé válhatott. Az er dé lyi levéltárügy és tör té-net tu do mány te rü le tén kifejtett alap ve tő fon tos sá gú te vé keny-sé ge a jövőben is meg ha tá ro zó ér té ket fog kép vi selni. A for rás-ki adás so rán nyúj tott el mé le ti és módszer ta ni alap ve té sek mel lett sze mé lyes pél da adá sá val is ta ní-tott. Ke le men La jos éle té re s mun-kásságára vo nat ko zó is me re tek ki in du ló pont ja, hogy mint ro bo-tos – aho gyan ta lá ló an önmagát nevezte – egy egész in téz ményt he lyet tesített, vagy ép pen an nak fel ada ta it lát ta el egymagában.

Élet mű vét nem a szin te ti zá lás-ra va ló tö rek vés jel le mez te – bár er re va ló képes sé gé nek nem egy írá sá ban ta nú jel ét ad ta –, mun ká-ja lé nye gét és ér té két az je len tet-te, hogy má sok számá ra terem-tet te meg az összeg zés re va ló le he tő sé get. Hű sé ges sá fár ként en nek ér de ké ben hord ta és gyűj-töt te össze Er dély le vél tá rá ba a maj da ni tel jes ség re tö rek vés hez el en ge dhetet le nül fon tos forrá-so kat, okleveleket, ok má nyo kat és irat anya go kat. Ke le men La jos egy-egy té ma kifej té sét nem az ab ban a pász má ban ko ráb ban már meg szü le tett mun kák újabb összeg zé se ként akar ta tár gyal ni. A na gyobb rá lá tás hoz, a szem-pont ok ki bő ví té sé hez a szem lé-let vál tás mel lett korábban is me-ret len és fel dol go zat lan for rá sok-ra volt szük ség, azok össze gyűj té-se, meg lé te nél kül a várt tel jes ség so ha nem kö vet kez he tett vol na be. A le vél tá ri ku ta tá son ala pu ló feldolgo zás hoz sze mé lyes pél da-mu ta tás sal já rult hoz zá, a szá má ra fon tos nak ítélt té mák ban – művé-szet-, iro da lom-, egy ház- és csa-lád tör té net, cí mer tan vagy ép pen nyel vé szet – ki fej tet te az elmé le-

tet és meg ha tá roz ta a mód szert. Rö vi debb-hosszabb írásai, ta nul-má nyai, for rás köz lé sei iránymu-ta tók, a le en dő összeg zés so rán nem csak fel hasz nál ha tók, be-építhetők, ha nem a megszü le ten-dő tu do má nyos igényű épü le tek vázszerkezeté nek ki hagy ha tat lan ré szei let tek. Er dély tör té ne té nek az ál ta la elkép zelt igé nyes ség-gel va ló meg írá sát nem tart ot ta megvalósítha tó nak a szük sé ges for rás anyag meg lé te, an nak is-me re te és fel dol go zá sa nél kül.

Ke le men La jos jó hely zet fel-is me rő ké pes sé ge ré vén igye ke-zett min den lehe tő sé get meg ra-gadni, hogy az ál ta la ki ku ta tott és to vább adás ra fon tos nak gon-dolt ira tok, ok má nyok egyi ke se vesszen kár ba: „Mint a le vél tá ri for rá sok for ga tója-ku ta tó ja min-den na pos mun kám köz ben egy-egy mű em lék re vo nat ko zó an sok szor egé szen vá rat la nul olyan adat anyagra akadtam, ame lyet ki ak ná zat la nul hagy ni, úgy érez-tem, vét kes mu lasztás lett vol na”. Az ismeret anyag – amely ná la min dig le vél tá ri for ráson, vagy leg alább hely szí ni adat gyűj tésen ala pult – előterem té sé nél csak egy dol got tar tott fon to sabb nak, a meg szer zett tu dás anyag továb-bí tá sát. Nagyon sok szá mot te vő, be cses em lék, kéz irat, ko ra be li ok mány már csak az ő le írá sá-ban, feldol go zá sá ban lé te zik. Félő, hogy a báró Petrichevich-Horváth családi képek is.

A Petrichevich-Horváth család a parasztháborúk idején, az 1510-es években hagyta el Horvát-országot és költözött Erdélybe, Széplakra. Eredetüket a Horváth ragadványnév őrizte meg. A csa-lád a 18. század folyamán báró-ságot kapott. A család részletes történetét Petrichevich Horváth Emil gyűjtötte össze és írta meg. A családtörténeti monográfia A Mogorovich nemzetségbeli Petri-chevich család története és okle-véltára címen két részben jelent meg (Budapest – Pécs, 1934–

1942). Az első rész 1. kötete A Petrichevich család általános tör-ténete 1069–1526, az első rész 2. kötete A Petrichevich család tör-ténetének regesztái 1069–1942. A kiadvány második része A Petrichevich család naplói: Petri-chevich Horváth Lázár (1837–38, 1848–50), báró Petrichevich Hor-váth János (1848–59), Petriche-vich Horváth Károly (1776–1808) naplója. Mellékletként A Mogo-rovich nemzetség és a Petriche-vich család leszármazása olvas-ható. Petrichevich Horváth Emil (1881–1945) politikus ügyvédi gyakorlatot folytatott Marosvásár-helyen. Élénken részt vett a politi-kai életben, az Erdélyi Szövetség egyik alapítója volt. 1917–18-ban Nagyküküllő vármegye főispán-ja, 1919–24-ben az Országos Me-nekültügyi Hivatal vezetője, 1919-től belügyi államtitkár, 1921 és 1926 között miniszteri rangban népjóléti államtitkár, 1925-től 1926-ig nemzetgyűlési képviselő, a szegedi tudományegyetemen a politikai tudományok magán-tanára. Az Erdély és az unitárius egyház életében jelentős szere-pet vállaló család történetével a neves családtörténet-kutató, a kolozsvári Genealógiai Füzetek szerkesztője, Sándor Imre is fog-lalkozott lapjában. A család tagjai öt főgondnokot is adtak egyhá-zuknak. A neves unitárius szemé-lyiségek közé tartozott Petriche-vich Horváth Boldizsár (1714–

Kelemen Lajoskiadatlan összeírásaiból

Kelemen Lajos

17

1778), aki az Unitárius Egyház fő-tanácsában 1753-tól haláláig, 25 évig viselt főgondnoksága alatt az egyház és az iskolák ügyének intézésében fejtette ki munkássá-gát. Petrichevich Horváth Ferenc (1731–1804) táblabíró 1778-tól haláláig egyháza főgondnoka, a marosvásárhelyi egyházi tanács, a Konzisztórium szervezője volt. Végrendeletében a Kolozsvári Unitárius Kollégiumra hagyomá-nyozta zsuki birtokát, Felsőszo-vát és Kötelend gabona-, bor- és malomhasznának egyharmadát. Egyháza vallási tanításait Apolo-gia Fratrum unitariorium, azaz az unitárius atyafiaknak mentségére s egyszersmind keresztényi értel-meknek megvilágítására rendel-

tetett írás (1701) című munká-jában igyekezett megvilágítani. Ebbe a sorba illik Petrichevich Horváth Miklós, aki 1805 és 1814, valamint Petrichevich Horváth Károly, aki 1815 és 1830 között töltötte be a főgondnoki tisztet. Róla tisztességgel megemlékezett Molnos Dávid Az igaz ember, és annak ditsősége, egy halotti be-szédben lerajzólva, mellyet szép-laki néhai méltóságos Petrityévit Horváth Károly urnak az Erdélyi Unitária Eklésiák’ vólt fő curáto-rának utólsó tisztességtételére (1831) címen írt búcsúztatójában. A neves unitárius személyiségek közé tartozott még Petrichevich Horváth Kálmán (1840–1925) fel-sőzsuki nagybirtokos, aki 1892-

től egészen haláláig szolgálta főgondnokként egyházát. Vallási meggyőződését Az unitárizmus hivatása a jövőben (1920) című írásában hagyta örökül.

Ke le men La jos éle té nek és mun kás sá gá nak tel jes ség re tö-rek vő megismerésé re ak kor lesz lehe tő ség, ha vég re köz ké zen fo rog hat nak, olvashatóvá vál hat-nak nem csak éle té ben megjelent, ha nem kéz irat ban ma radt írá sai – közöttük a Petrichevich-Horvá-th családi képek jegyzéke –, ha köz kinccsé vál hat tel jes tár gyi és szel le mi ha gya té ka: a kö zös sé get il le tő kulturá lis örök sé ge.

SAS PÉTER

A levéltár bejáró előszobájában:Az északi falon közbül:1. Gróf Csáky József (1785). Parókás, magyar pré-mes ruhás, szőke férfi, olajfestmény. Empire fará-mában, süllyesztett elhelyezési modorban.Alatta függ:2. Olaszos típusú szép barna női mellkép, sötét ru-hában, barna-meggypiros háttérrel. Egyszerű, mé-lyített aranyo zott rámában.3. Kibontott hajú barna nő profilképe. Mellkép, kö-zel élet nagyságban, fekete farámában.4. Tearózsák. Vízfestmény 1881. évszámmal. Fekete rámában, belül aranyozott sávval.Az ajtó fölött:5. Erdőrészlet. Olajfestmény, beesett színekkel. Fe-kete rámában, belül aranyozott rámaszéllel.6. Erdőrészlet. Kisebb olajfestmény kartonra, széles, mélyített, sárgás-vörös széles formában.Az ajtótól jobbra:7. Gr. Bethlen Sándor kamarás. (Latin névjelzéssel.) Kisebb mé retű, XVIII. század második feléből való magyar ruhás olajfestmény, mélyített, aranyozott fa-rámában.A dolgozószobába bejáró ajtó felett:8. P. Horváth Károly (1859). Kisebb méretű olajfest-mény, majdnem tenyérnyi széles mélyített, aranyos rámában.Balra fölötte:9. Kuun Géza gr. íróasztalánál. (Hátból fölvéve. Jak-ner Andor rajza fényképről.)Jobbra:

10. Br. P. Horváth Kálmán főgondnok. Karosszék-ben ülve nagyított fénykép. Blondel jellegű, ara-nyos rámában.Az udvar felőli déli falon az ablaktól balra:11. Br. Bruckenthal árpádné, gr. Toroczkay Miklós-né. Fiatal fénykép, magyar ruhában.12. Br. Bruckenthal Ilka, gr. Toroczkay Pálné. Fiatal leánykép magyar ruhában.(Mindkettő egyenlő méretű, széles aranyrámában.)13. Petrichevich Horváth Gábor. 14. P. Horváth Gáborné, Szilvásy Ida.Egyenlő méretű, életnagysághoz közelálló olajfest-mények, nagyon megbarnulva. Mindkettő egyenlő méretű, belül aranycsíkozott, fekete farámában.Az ablaktól jobbra:15. Iktári gr. Bethlen Sámuelné, Petrichevich Hor-váth Zsuzsánna (1744). Életnagyságúhoz közelálló olajfestmény, belül aranycsíkos, fekete farámában. Alatta jobbra:16. Gr. Csáky József (1820). Kisméretű olajfestmény, vastag, aranyos rámában.17. Gr. Bánffy Klára. Kb. 20 x 30 cm méretű térd olaj-festmény, fára (?) festve. (Jelzése: Mack delineavit.) Barna, gipsz díszítményes farámában, melynek fel-ső jobb sarka sérült.18. A felsőzsuki br. P. Horváth-udvarház (1875). Víz-festmény, vékony, barna és aranyrámában.

A folyosóról bejáró ajtó fölött:Jobbról:19. Petrichevich Horváth Károly. Olajfestmény, vá-

Az Unitárius Egyházközség Levéltárábanideiglenes letétként őrzött báró Petrichevich-Horváth

családi képek jegyzéke

18

szon, jobb felől a bejáratnál, megrongálódva.Balról:20. P. Horváth Károlyné, Barcsay Rozália.Egyenlő méretű és rámájú képek, fekete, belül vé-kony, aranycsíkos farámában.

A levéltár dolgozószobájában:A déli falon:21. Idősebb női 2/3 életnagyságú mellkép, XIX. század eleji viseletben. Olajfestmény, fekete, belül arany, csíkvonalas rámában.22. Fiatal leányka derékképe, felül kivágott lila ruhá-ban, mélyített, aranyozott rámában.23. Br. Bánffy Dánielné Gyárfás Anna színes fényké-pe. Aranyozott, díszesebb rámában.24. Br. Jósika Jánosné gr. Csáky Rozália. Magyar ru-hás vízfestmény, mélyített, széles, belül tojássoros, aranyozott rámában.25. Gr. Csáky Józsefné gr. Rhédey Terézia (1834). Szép vízfestmény R: Belg névjelzéssel. Kopott ara-nyozású rámában.26. Gr. Bánffy György kormányzó felesége Palm Jozéfa grófnő. Fára festett olajfestmény. Egyszerű, empire világos ruhában.27. Maria Antoinette (Nach Paul Delaroche). Finom kőnyomat.28. A marosvécsi vár és környéke. Rohbock színe-zett acélmetszete. Vékony fekete rámában.29. Kis kerti pavilon. Olajfestmény név nélkül, vas-tag aranyrámában.30. Nagy Imre rézkarca. Esős tájkép. I. próba. Vé-kony fekete rámában.31. Női fénykép (1858–60). Ovális, fekete keretben.A déli fal keleti ablakától jobbra a sarok felé:32. Gr. Bethlen Róza. Ülő szőke nő, kivágott barna ruhában. Vízfestmény, faragott aranyos rámában.33. Br. Bánffy György (Gyurka, a zeneszerző). Fára festett vállkép. Jelzés és keret nélkül.34. Br. Jósika Jankó török jelmezruhában. Olajfest-mény, jeltelen, ráma nélkül.A keleti falon a könyvespolc fölött:35. Kerti kép, zöld fák között két nőalakkal. Belül aranyozott fekete rámában.Az északi falon a könyvespolcok felett:36. Erdőszéle, tájkép, piros napernyős nőalakkal. Széles fekete rámában. Olajfestmény.37. Erdei út. Olajfestmény aranyozott rámában.(Mindkét kép gr. Teleki Géza festménye.)A levéltári dolgozószoba nyugati bejáró ajtaja fölött: 38. Nagy Imre: Tájkép. Tusfestmény. Fekete rámá-ban.39. Két női alak, téglalaptérben.40. Zongorázó nő, 2 női és egy férfialakkal, félkör alakú rajztérben.(Mindkettő egyenlő méretű fekete rámában.)41. Deák Ferenc időskori fényképe sajátkezű aláírá-sával, ovális háttérrel, fekete ovális rámában.42. Im Wesentzthal bey Dittersbach. Rézmetszet 1838. Vékony, fekete szegélyű, sárgásbarna márvá-nyozott keretben.43. Die Heinmel Wand im Kätschwelthal. Rendkí-vül finom acélmetszet. Vékony, sárgásbarna, fekete

szegélyű, márványozott keretben.Az északi falon:44. Fiatal gyermekifjú képe. Piros arcú, kékszemű, csokornyakkendős kép; vékony aranyozott rámá-ban. (Bánffy fiú?)

A Levéltár első anyagtartó szobájában:A belső (II.) szobába bejáró ajtótól jobbra eső szek-rény oldalán:45. Erzsébet királyné. Fára festett kisebb mellkép. Olajfestmény, széles, sárgás farámában.46. Halvány rózsalilás tónusban fémlemezre festett udvari (tiszti) lakás. (Olaj). Széles, sima aranyozott farámában.47. Három különböző nürnbergi kastély- és házké-pet ± alakban és keretben ábrázoló vízfestmény, fa-rámában.48. Sárga rózsák hegedűvel. Jelzése: Lázár György. 1928. X. 20. Csavaros méretű aranyrámában.49. Rámájába betéve gr. Teleki Sámuel kancellár réz-metszetű mellképe (Czettner, 1796).50. „Original Raderiung.” V. A. Benyovszky. ágasko-dó lovas kép, egyszerű fekete rámában, üveg alatt.51. Három darab finom rézmetszet, ± alakban elhe-lyezve. (A felsőnek felirata: Hafen von Messina. Ke-mény farámában, üvegezve.)52. Peime Suriey de Saint-Remy Ecuyer. (Hyacint Rigault pinzit. Ebeling sculpsit.) Rézmetszet, sima fekete rámában, üveg alatt.53. Schloss Dumbuce. Finom acélmetszet (1863). Világos keményfa rámában, üvegezve.

A szekrény mellett, az ajtótól jobbra elhelyezett rá-mátlan képek. Lásd jegyzéküket a … oldalon.A bejáró ajtó fölött a keleti falon:54. Gr. Thoroczkay Miklós.55. Gr. Toroczkay MiklósnéKét egyenlő nagyságú mellkép. Olajfestmények. Fe-lül egyszerű, aranyozott, mélyített fekete rámában.A nyugati falon a szekrények fölött:56. Gr. Toroczkay Etel (Br. Baich Ivánné) mellképe. Biazini Mari festménye. Olajfestmény. Szép széles, díszes, aranyozott rámában.57. P. Horváth Károly (1859). Életnagyságú térdkép. Fekete magyar ruhában, kardosan. Olajfestmény.58. Gr. Csáky Katalin, Br. P. Horváth Kálmánné. Pi-ros ruhás, ifjúkori mellkép. Aranyozott, mélyített rámában.59. Br. P. Horváth Kálmán fiatal férfikori arcképe. Olajfest mény. Mélyített, aranyozott, az előbbi képé-vel mindenben egyező rámában.

Az előszobába kijáró ajtó fölött:60. Fekete magyar ruhás, középkorú úrinő. Fekete rámában.61. P. Horváth Ferenc unitárius főgondnok, a króni-kaíró. 1804. XII. 31. 3/4 életnagyságú térdkép, feke-te rámában.62. P. Horváth Károly. 3/4 életnagyságú térdkép, fe-kete magyar ruhában, kardosan.Vargyasi Daniel Ferenczné, gagyi és tarcsafalvi Pálfy

19

Juliánna, Ugron Gábor szülőanyja.63. és 64. Két darab hullámzó tengerkép. Egyiken gőzhajóval, a másikon vitorlás hajóval. Alfred Hey-de névjelzéssel.65. Inczédy-Joksman Nándor, m. kir. testőri díszru-hában.

A levéltári anyag I. szobájában egymás mellé, illetve mögé a padlóra, a levéltári szekrények elé felállított olaj festmények: 66. A nagyenyedi templomkastély belső részlete a kapubástyával, belülről. (Dóczyné, Berde Amál festménye). Mintás, mélyített, aranyozott rámában, üveg alatt.67. Virágtő cserépben. 13 virággal. Olajfestmény, rá-mázatlan. 68. Gr. Teleki Géza: Kazlak.69. Csendéletkép. Gidófalvyné, Pataki Etelka fest-ménye (1921). Barna asztalon üvegedényben ibo-lyák, ettől jobbra az asztalra tett violaszín kendő, színes díszkötésű könyv. Papiros lemezre festve, vakrámára húzva. Rámátlan.70. Csendéletkép. Alsó bal sarkában Carl v. Mohr 76. jelzéssel. Kékesszürke háttérből egy karosszékbe és melléje helyezett vadászfelszerelés festői csoporto-sításban. (Bunda, vadászkalap, táska és vadászkürt, ivókulacs, puska. A földön kengyelpár és két cipő.) A bal sarokban kard stb. fölakasztva.71. Színezett fehér és piros virágfénykép.

Felfüggesztve az egyik szekrényoldalon:Olajos jellegű táj- és környezetkép, előtérben né-hány lovas férfivel és gyalog nőkkel. Olajfestmény. NB. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a kép is a letétek sorába tartozik. Ezért nem számozom a jegy-zékben.

A II. levéltári anyagszobában:A déli falon:72. Női arckép, mélyített sárgásbarna rámában, üve-gezve. (Erzsébet királyné? Nagyon szép nő.)A nyugati falon:73. Rózsák (3 rózsa). Színehagyott vízfestmény, vé-kony rámában, üveg alatt.Fényképek:74. Gr. Teleki ádám huszártiszti képe, háborús tábo-ri egyenruhában.75. Gr. Teleki ádámné br. Zeyk ágnes állóképe.76. Br. Bánffy Albert díszmagyar ruhás, süveges ülő-képe. 77. Br. Bánffy Dénes díszmagyar ruhás, süveges ál-lóképe.78. Fiú gyermekkép (ki?)79. Br. Bánffy Dénes és br. Blomberg Carla esküvői képe, mellettük br. Jósika Gábor násznaggyal.Keretelt fényképek:80. Keretelt női arckép: Barna kontyos nő. Fekete ovális rámában.81. Br. Bánffy Albert ülőkép, hétköznapi öltözet-ben.82. Honvédfőhadnagy képe. Fekete, belül aranyos rámában.

Az unitárius püspöki irodában:83. Gr. Csáky György. Mellkép 3/4 életnagyságban. Barabás Miklós festménye 1839. Vöröses-sárga, szé-les farámában, rézveretű díszítéssel.84. Gr. Csáky György. Kisebb méretű térdkép. Asz-tal előtt álló vadgalambszínű, ezüstgombos atillás fiatal férfi. (A háttérszínezés után ítélve valószínű-leg Kővári Endre kolozsvári festő fiatalkori műve.)85. Gr. Toroczkay Miklósné gr. Bethlen Johanna. 3/4 életnagy ságú olajfestmény (térdkép). Sima, aranyos keretben.86. Gr. Csáky Györgyné gr. Toroczkay Eszter 1860. 3/4 életnagyságú, egyszerű magyar ruhás kép, feke-te rámában. (Kővári Endre festménye.)87. Gr. Bánffy György Erdély kormányzója. Kisebb alakú, jó olajfestmény, hátán magyar felirattal; szé-les, mélyített arany rámában.

Dr. Kiss Elek püspöknél:88–89. Két darab Barabás Miklós-féle vízfestésű arc-kép.

Jegyzékbe vették. Kolozsvár, 1956. májusKelemen Lajos s. k.ny. múz. és levéltári főigazgató,unitárius egyházi levéltáros

20

A budapesti Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet csodálatos kiadványa* Bánffy Miklós ha-lála 60. évfordulója alkalmából hajt fejet a sokoldalú alkotó, kimagasló erdélyi közéleti személyiség em-léke előtt.

A kötetet lapozva elgondolkozhat az ember, hogy mily sötét, értékromboló ideológia lehetett az, amely évtizedekre száműzte őt az erdélyi szel-lemi életből, műveit tabutémaként kezelte, zárta el szinte két nemzedéknyi ideig, nevét – oly sok más erdélyi íróegyéniséggel együtt – csak elmaraszta-lólag lehetett említeni! A hallgatás/elhallgatás falán az első rést a Kriterion Könyvkiadó által 1981-ben megjelentetett két kisregény – Reggeltől estig, Bű-vös éjszaka – ütötte, de a folytatás Erdélyben közel húsz évet késett. Irodalmi folyóiratokban viszont írások sora igyekezett bontani a falat, sürgetni Bán-ffy Miklós irodalmi alkotásainak megjelentetését, közkinccsé tételét. Az alkotó és az életmű értékei megismertetésében Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalomtörténészé a főszerep. Az írót valós értékei szerint bemutató Kis/Bán/ffy könyv (1997) kiadá-sát a csíkszeredai Pallas–Akadémia Kiadó vállalta s juttatta el az olvasók asztalára. Az igazi áttörés a kolozsvári Polis Könyvkiadó, jelesen pedig annak

igazgatója, Dávid Gyula érdeme. 2000-től kezdődő-leg sorra jelentette meg műveit, köztük az Erdélyi-trilógiát. A budapesti Nap Kiadó Emlékezet-soroza-tában kézhez vehettük A Nagyúr – Bánffy Miklós emlékezete (2008) című kötetet, amely igen bő vá-logatást nyújt a közel egy évszázad alatt tekintélyes nagyságúra nőtt Bánffy-irodalomból. Külön kell szólnunk a 2010. június 5-i szegedi emlékülésről, mely alkalommal a Nemzetközi Történelmi Pante-onban felavatták Bánffy Miklós szobrát, Stróbl Ala-jos alkotását. A budapesti Magyar Szemle folyóirat ugyan e hónapban külön számmal tisztelgett a hat évtizede elhunyt író előtt. Az utóbbi húsz év bősé-ges áradása itthon és Magyarországon egyaránt le-hetővé tette, hogy Bánffy Miklós újra elfoglalja az őt megillető helyet szellemi életünkben.

Az évforduló késztette az Országos Színház-történeti Múzeumot és Intézetet, Szebeni Zsuzsa színháztörténészt arra, hogy rendkívül gazdag, szá-mos, eddig feltáratlan dokumentum közzétételével szervezzen vándorkiállítást, melyet eddig Szegeden (2010. november) és Kolozsváron (2011. február–március) láthatott a közönség. Terveik szerint el-juttatják azt Sopronba és Marosvásárhelyre, Nagy-váradra és Sepsiszentgyörgyre, más magyarországi és erdélyi városokba is, minden olyan helyre, ahol azt igénylik és fogadják. A kiállítás fővédnöke az író lánya, Bánffy-Jelen Katalin.

Szebeni Zsuzsa, a kiállítás kurátora a rendkívüli szakmai és művészi igénnyel összeállított katalógus bevezetőjét Bánffy Miklós Bonchida című, eddig nem közölt költeményéből kiragadott versszakkal indítja: „Te elsüllyedt világ, kit romtenger takar, / Minden Atlantiszoknál mélyebb óceán, / Miért jár-nak föl hozzá kísértet-árnyaid?! / Megzörren néha az avar / Hosszú életösvényem egy-egy fordulóján / És ismerősen ismeretlen arcok / állnak utamba, múlt bálványait / Varázsléptükkel dobbantván elém.” A vers keletkezésének idején – 1936 – maga sem gon-dolhatta, hogy a néhány év múlva bekövetkező va-lódi fizikai és szellemi romtenger őt is maga alá te-meti. A romeltakarításban hosszú esztendők kitartó és elmélyült kutatásával kívánt közreműködni a kolozsvári születésű színháztörténész, Szebeni Zsu-zsa, a kiállítás létrehozója. Hány ezer oldalt olvasha-tott el – az író alkotásait és a róla szóló több százra tehető recepcióanyagot –, hány levéltári dokumen-tumot és lapkollekciót vehetett kézbe, mily kitartó szervező munkát kellett kifejtenie, hogy a kiállítás és annak katalógusbeli tükre létrejöhessen?! Céljairól, szándékairól vall a katalógus bevezetőjében: „Eb-ből az elsüllyedt világból szeretnék néhány képet visszahozni, azokat a képeket, amelyeket zömében gróf Bánffy Miklós készített, vagy Bánffy Miklósról

Egy nyughatatlan ember élő emlékezete

„A fontos csak az, hogy az ember megállja a helyét ott, ahova állítják.”(Gróf Bánffy Miklós levele lányának, Bánffy Katalinnak)

21

készítettek – varázslépés híján – egy kiállítással. (…) A (kiállítás) központi rendezőelve számomra azonban Bánffy Miklós ábrázolóképességének be-mutatása, amely eszköztől (ecsettől, vésőtől, tolltól) függetlenül minden alkotásában megnyilvánul.” A néhány kép a képszerkesztő Szebeni-Szabó Róbert művészi elrendezésében került a kiállítás látogatói elé. A katalógus – a válogatás válogatása –, az Atlanti-szoknál mélyebb óceánból fölhozott igazgyöngyök által válik az életmű és alkotója iránt érdeklődő, becsülő és szerető közönség szellemi kincsévé. A benne elénk táruló kép – megannyi gyönyörűséges torzó, Bánffy zsenijének részcsillanása – egy csodá-latosan gazdag, termékeny és színes élet értékeiből merít, segít bennünket is abban, hogy Bánffy Mik-lós személyiségét érdemeihez mérten helyezzük el nemzeti kultúránk szellemi csillagképében.

A katalógus tagolása az életrajz és az életmű mű-fajonkénti kibontakozásának kronológiai vonalát követi, benne a képanyag dominál. A képek mellé szerkesztett szövegminiatűrök igen széles skálán mozognak az életrajzi adatoktól, az író saját sora-itól, az értő és rendkívüli filológiai tájékozottság alapján összegyűjtött irodalomtörténeti vonatko-zású és a korabeli sajtóból válogatott kritikai idé-zetekig. Ezek segítenek az életút és az életmű jobb megismerésében, értékei felismerésében, szemléle-tesen dokumentálják Bánffy Miklós alkotóképessé-gét, újító szellemét, felelősségteljes munkásságát. A katalógus értékét növeli, hogy a képeket kiegészí-tő/magyarázó/értelmező szövegek mellett vagy az egyes fejezetek végén közli azok angol nyelvű for-dításait is, amelyet Bánffy Miklós művei nemzetközi sikere ihletett. Segítségükkel nem csupán az alkotó műhelyébe a hozzá kötődő recepció történetébe nyerhetünk betekintést, hanem általuk egy kor szel-lemisége is elénk tárul, az a miliő, amelyben kibon-takozhatott és maradandó értéket hozhatott létre.

Néhány szó a katalógus felépítéséről. A beveze-tő részt – ács Piroska: Az én Kis/Bán/ffy-m…, Szebe-ni Zsuzsa: Varázsléptük híján, Szőcs Géza megnyi-tóbeszéde a gróf Bánffy Miklós-vándorkiállításon – az életrajzi kronológiát követő fejezetek követik: A Bánffyak arcképcsarnoka, Emlékképek a családi albumból, A bonchidai kastély, A lovakról –, a csalá-di háttér képeivel illusztrálják a gazdag örökséget, gyermekéveit és ifjúságát. A következők – Operahá-zi tevékenysége, Az utolsó koronázás főrendezője, Ben Myll: Fresques et Frasques, Az Ember tragédi-ája a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Kisbán Miklós: A nagyúr, Színpad–kép–író, A drámaíró Bánffy, Az Erdélyi Helikon, Erdélyi történet / Trilógia, G. B. M., a könyvillusztrátor, Bánffy Miklós, a református főgondnok – a sors által rámért feladatok bonyo-lultságáról, az életmű és művészete sokoldalúságá-ról vallanak. A katalógus záró tömbje – Gróf Bánffy Miklós művei, Források, felhasznált irodalom (lexi-konok, kötetek, cikkek), a Kiállítás közreműködői – dokumentális adatokat tartalmaz. Ez utóbbiak sorá-ban ott találjuk a Bánffy Miklós-életmű jeles erdélyi kutatóit, gondozóit: Marosi Ildikót, Dávid Gyulát, Murádin Jenőt, Sipos Gábort, továbbá a Bánffy-do-

kumentumokat, hagyatékokat őrző intézménye-ket: az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárát, a kolozsvári Színházi Archívum és Dokumentumtárat, a Magyar állami Operaház Ar-chívumát, a csíkszeredai Erdélyi Fotográfiai Múze-umot, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múze-umot.

A Bánffy-vándorkiállítás és annak katalógusa újabb bizonysága annak, hogy életműve napjaink élő hagyatéka lett. S hogy mennyire az, arról bizony-ság az Operaház által odaítélt Posztumusz Örökös Tag elismerés, a szellemi élet kiválóságainak oda-ítélhető Bánffy Miklós-díj, a 2011. január 22-én meg-alakult Bánffy Miklós Baráti Kör. „Sokat késtünk a méltó értékeléssel – írta Marosi Ildikó a Bánffy Mik-lós estéje (2002) című kötet előszavában – (…) Tör-ténelmi késéssel most utólag legalább az írói művet vegyük birtokunkba, hiszen Bánffy Miklós az erdé-lyi lélek legavatottabb, legnagyobb tehetséggel és felelősségérzettel megáldott, legszenvedélyesebb búvárlója.” Késtünk. De a Marosi Ildikó sorai szü-letése óta eltelt évtizedben örvendetesen sokan és sokat dolgoztak azért, hogy mulasztásunkat pótol-juk. E cselekedetek sorában elismerésre méltó állo-mást jelent a Bánffy-vándorkiállítás kurátora, e kata-lógus megálmodója és létrehozója, Szebeni Zsuzsa. Köszönet érte! Hisz – Nemeskürty István szavaival – „magunkat tesszük kisebbé, ha nem méltatjuk.”

MáRIáS JÓZSEF

*Bánffy Miklós, Ben Myll. Kisbán Miklós-ván-dorkiállítás katalógusa. A kiállítás kurátora és a ki-advány szerkesztője Szebeni Zsuzsa, Országos Szín-háztörténeti Múzeum és Intézet. Budapest, 2011

22

Fekete Vince Védett vidék című kötete tavaly je-lent meg az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozat-ban. A Védett vidék a szerző 2003 és 2010 között írt verseit gyűjti egy kötetbe. A kézdivásárhelyi köl-tőnek ez a negyedik kötete, amelyet ez a sorozat jelentet meg, eddigi pályáján pedig a nyolcadik.

A Védett vidék mottója Szabó Lőrinc A hitetlen büntetése című versének egy részlete, amely akár-csak a szerző prológusa és epilógusa a kötethez, a magyarázatot, a bizonyítást feltételező kötőszóval, a merttel indít. De mit akar bizonyítani, igazolni a szerző? Ez a Szabó Lőrinc-idézet a maga négy so-rában tökéletesen összegzi az életet: „mert rettene-tes, hogy az ember / útja oly silány s oly rövid / a földi portól a veszendő / húson át vissza a po-rig”, és talán a mottó a bizonyítás egyik eszköze. Bebizonyítjuk, hogy a múlandóság rettenetes, de amíg a veszendő hús állapotában vagyunk, képe-sek lehetünk megtalálni az értelmet azokban a dolgokban, amikhez kötődünk, a kötet esetében a számunkra sokat jelentő helyekben, szerelemben, egyetlen pillanatban vagy az emlékekben.

A kötetet tehát prológus és epilógus fogja köz-re, nemcsak szerkezetileg, hanem tematikailag is. A Mert nem lehet ilyen jéghideg kezdetű kerete-ző versek hangulata bepillantást ad az olvasónak a kötet egészébe. Ebben a két versben keveredik mindaz, amit a kötetben található versek úgymond részletesebben is kifejtenek. A táj, a tér ridegsége vagy melegsége, a természet és az ember építette mesterséges környezet ellentéte vagy egybeolva-dása.

Az idő és a tér a két legmeghatározóbb határ-húzója és határozója annak a fajta szabadságnak, amit a versbeli beszélő majdnem minden alkalom-mal feszeget. A tér és idő lehetőségeinek határfe-szegetése egységesíti leginkább a Védett vidék ver-seit. Talán azért nem lehet szűkebb egységet sem tematikailag, sem érzéskifejezés szempontjából felfedezni, mert a kötet önmagában valamilyen fo-lyamat eredményeként olvasható, lévén hogy elég nagy időintervallumot foglal magába. 2003-tól 2010-ig sokat változhat az ember, hát még a költő költészete. Az első ciklus címe Lebegő foltok, és ez is tűnik a legjobban valamilyen lebegő versfoltok tömegének, ugyanakkor ebben a ciklusban körvo-nalazódik az olvasó számára a legjobban a termé-szet és az ember építette mesterséges környezet ellentétével vagy egybeolvadásával jelzett miliő. A mesterséges tereket ebben az esetben az erdélyi vi-déki kisváros képviseli, jó példa erre a Vargaváros. Századelő című vers. Olyan emlékeket felvonulta-tó szöveg ez, amelyet az elbeszélő nem ismerhe-tett, a hajdani hősök szemszögéből mégis század eleji, vásár előtti, reggeli hangulatba csöppenünk. Annak ellenére, hogy a szöveg nagy része leíró

jellegű, mégis annyi élettel tölti meg az elbeszé-lő, hogy nem érezzük azt személytelennek. A cik-lus egyik legérdekesebb verse A földbelátó című, amely egy József Attila utalással indít: „pokolra kell annak menni”. A földbelátó az égbelátó ellentéte, az égbelátóé, aki az Istennel való kapcsolatot kere-si. A földbelátó azonban az, akinek a pokolra kell menni, aki „Nézi, nézi, csodálja lent az életet, / a mellékest, a lényeget, a részletet.” Ennek két értel-mezése is lehetséges, egy pozitív és egy negatív. A pozitív értelmezés szerint a földbelátó az, aki a helyhez kötöttségében keresi az értelmet, tulaj-donképpen az, aki az egész kötetben képviselteti magát, a Védett vidékben. A negatív megközelítés-hez a kiindulópontot a József Attila-idézet adja, a föld alatt a hithagyomány szerint a pokol van, ezt képes a földbelátó minden évben egyszer meglát-ni, de amit lát, az nem pokoli, inkább e világi.

A nagy kérdések mellett vannak ebben a cik-lusban olyan versek is, amelyek gyermekkori em-lékekből születtek, ilyen a Vadorom című. Erdei kirándulással egybekötött gombászásról olvasha-tunk, az utolsó két szakaszban viszont megszólal az emlékező a jelenből: „Egres-kút, Réz-kút / s a Vadorom / környéke voltnincs / gyermekkorom.” Ez után a szakasz után átkerülünk a jelenbe, ami csak annyiban hasonlít a gyermekkorhoz, hogy ugyanúgy reggel indulunk, de akik akkor ott vol-tak, rég meghaltak, mégis útitársak. Az Óda a hol-napi asszonyokhoz a Lebegő foltok utolsó verse, és a többihez viszonyítva ez lebeg a legtávolabb a többitől. Formailag óda, hangulata is illik a műfaj-hoz, témája és hangneme viszont semlegesnek hat, leginkább talán a keserédes jelzővel illethetnénk.

A Vak visszhang cikluscím már ígéretesebben hangzik, a benne fellelhető alliteráló szinesztéziá-ból pedig érdekes költői megoldásokra számítha-tunk. Meg kell hagyni, jó döntés volt a szerzőtől, hogy ilyen sorrendben állította össze a kötet cik-lusait. A Lebegő foltok messze nem annyira össze-forrott ciklus, mint a Vak visszhang, részben az is az érzése az embernek, hogy ezek voltak azok a versek, amelyek egyik részbe sem illettek bele, így ömlesztve megkaptuk a kötet első részében. Más-részt kockázatos döntés is volt, mivel általában az elején kezdjük a könyveket, habár ez versesköte-teknél nem mindig van így. De hogyha az elején kezdjük, akkor, ha nem vagyunk elég kitartóak, lemaradhatunk az értékesebb írásokról. Másrészt mégis így a legindokoltabb a kötetszerkesztés, hi-szen az alcímként is szolgáló 2003–2010 fejlődést, időbeliséget feltételez.

A Vak visszhangban tisztázódik, hogy a vers-beli beszélőnek milyen megnyilvánulási formái vannak, a vershelyzetet is ezek határozzák meg. Az egyik a legszemélytelenebb beszélő, aki egyes

„Az új rügyektől a mélybe lökött tavaszi levelek”

23

szám harmadik személyben nyilvánul meg. A má-sodik az egyes szám első személyű beszélő: én lá-tom, én hallom, én tapintom a világot. A harmadik forma pedig a te és én kettőssége. Ennek a ciklus-nak a verseiben nagyon gyakori a természetképek és úgy általában a leíró jellegű képek használata. Fontos visszatérő motívum a fény, mint például: apró vagy nagy tűz, lámpa, nap, csillag, hold stb. A víz mint az eső, a patak vagy a tó, sőt egyik vers-ben a tenger is megjelenik, a víz közelében való tartózkodás általában emlékezéshez ad jó alkalmat a beszélőnek.

Formai egység is jellemzi a Vak visszhangot, ezek a versek kevés kivétellel rövidek, a szerző a fent említett visszatérő motívumokkal dolgozik. Személyes kedvenc az Amit a halálról című vers, ez tűnik az egyik legkifinomultabb egységkifejezés-nek a kötetben, nyolcsoros a vers és bár a legalap-vetőbb, leghétköznapibb, mégis a legnagyobb di-lemmát teremti meg, az élet és a halál ellentétének dilemmáját. Az első hat és fél sor csupa természet, csupa élet, akárcsak az utolsó sor, de a hat és fele-dik, valamint a hetedik sor létrehozza a kettősséget, az ellentétet. „Lenézek a földre és / eszembe jut, amit tegnap a halálról mondtál. Az / új rügyektől a mélybe lökött tavaszi levelek.” Ebben a részben a legfájdalmasabb, egyben a legtermészetesebb az élet-halál körforgás.

A Vak visszhangon belül találkozunk a teljes kö-tet címét adó Védett vidék alegységgel is. Ez hét verset tartalmaz, amelyek témájukban követik az eddig megszokott természetközelség és helyhez ragaszkodás motívumait, de hangsúlyozottan be-jön a szerelem, ami eddig ritkábban előforduló, itt hangsúlyosabban jelen lévő téma. A Barlangok, tengerszemek című vers az egyik legkeserűbb, mégis Fekete Vince írásaiban a kiforrottabb stílu-súak közé tartozik. Akárcsak az Amit a halálról, ez a vers is kettősségen alapul, és a természetet hívja segítségül, hogy érzékeltesse most nem az élet-ha-lál dilemmáját, hanem a szerelemét, a szakításét.

A Tajtékos még című ciklus mindössze négy verset tartalmaz, a közös bennük az, hogy mind kö-tődnek más szerzőkhöz. A Film című vers Lövétei Lázár Lászlónak, a Kérdés Kosztolányi emlékének, a Tajtékos még Radnóti Miklós emlékének szól, az átok pedig Luminiţa Mihai Cioabă egyik verséből idézett mottóval indít. A legkiemelkedőbb alkotás-nak a Kérdés nevezhető, ebben párhuzamokat fe-dezhetünk fel Kosztolányi Hajnali részegségével. A vershelyzet ugyanaz, ez a szemlélődő, vizsgá-lódó körbetekintés, akárcsak a Hajnali részegség esetében, miközben a versbeli beszélő a teremtő és formáló erőt, Istent keresi.

A kötet utolsó ciklusa a Füvekben, fákban címet kapta. Tízezer éj címmel és három különböző köl-tőtől (Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Létay Lajos) átvett mottóval indítja a versfüzért. Már csak azért is kimondottan versfüzér ez, mert a benne található versek nem kaptak külön címet, formai-

lag nem tartalmaznak írásjeleket, semmilyen köz-pontozást nem használ, helyenként soráthajlások-kal találkozunk. A költőelődökre való utalásokkal nemcsak a mottókban találkozunk, hanem a ver-sek szövegeiben is, például: „Aztán majd végül egymagad / a józsefattilás szélben / alig hiszed hogy nincs szavad / s a napod is lemenőben.”

A kötet záró verse a már említett Mert nem lehet ilyen jéghideg szonettforma, annak minden köve-telményének megfelel. A szöveg ebben az esetben is az élet-halál körforgását taglalja: „Születés, pusz-tulás ott a habban, / újra csak újra, soha meg nem szűnő.”

Amiben a kötet olvasásának kezdetén kételked-hetünk, az a kiforrottság. Mégis azt mondhatjuk, hogy Fekete Vince igazi erdélyi költő, hiszen a he-lyekhez, szülőföldhöz való ragaszkodás a legfon-tosabb jellemzője ennek a kötetnek, és dicséreté-re váljon, hogy nem akar semmit megváltoztatni benne, hanem úgy szereti azt, ahogy kaptuk, kap-ta. És csak így lehet egy vidéket megvédeni, ha a számunkra ez jelenti a világ közepét, a magasabb rendű értelem, az emlékek, az érzelmek, a kötődé-sek kiindulópontját.

MáRK BOGLáRKA

24

A naplóíró Varró Sándor 1900. szeptember 11-én született a ma Székelykeresztúr részét képező Fiat-falván. Kanadai munkavállalása előtt és után szülei birtokán gazdálkodott, családot nem alapított. Szü-lőfalujában a közbirtokosság pénztárnokává válasz-totta, neve még szerepel egy 1944. januári 3-i jegy-zőkönyvben. Ezután sorozták be katonának, majd egy szovjet fogolytáborba hurcolták, ahonnan soha nem jött haza. Visszaemlékezéseit a Kanadában 1927 és 1931 között eltöltött küzdelmes négy évé-ről 1-től 50-ig megszámozott vonalas füzetlapokra jegyezte le. A kéziratos napló szövegét szóról szóra közlöm, csak értelemzavar esetén vállalkoztam javí-tásokra, a nyelvjárási sajátosságokat megtartottam, beleértve a szerző jellegzetes szóhasználatát is. Az idegen szavak értelmezését, illetve a javító betoldá-sokat szögletes zárójelben közlöm, s csak néhány felesleges kifejezést mellőztem. Az olvashatatlan, ki-betűzhetetlen részeket szintén szögletes zárójelben kipontoztam.

A kéziratot, valamint a Kanadában készült fény-képeket Varró Sándor névrokona, az ugyancsak fi-atfalvi Varró János 73 éves nyugalmazott könyvelő juttatta el a székelykeresztúri Molnár István Múze-umba. Varró Jánosnak köszönhető tehát, hogy e be-cses emlék megmenekült az elkallódástól. Számos hasonló dokumentumra lenne szükségünk ahhoz, hogy múltunk egyik leggyászosabb jelenségét, a székelység szűnni nem akaró, évszázadok óta tartó elvándorlását, s annak okait megismerjük. Nem ke-vés tanulsággal a jelenre, de a jövőre is nézve.

FÜLÖP LAJOS

Az én naplóm, amelyben leírom a Kanadában töltött

élményeimet és tapasztalataimat

1927. február 22-én hagytam el a családi házat. Először értünk Nagyváradra, ahol talán egy fél na-pot vesztegeltünk. És úgy indultunk tovább. Estére Halmiban voltunk a cseh vámnál. Ottan iratainkat átvizsgálták. Pénzünket megkérdezték, mennyi van, úgy indultunk tovább.

Bécsen és Svájcon keresztül utazva elértük a ten-geri kikötőt, Antwerpent. Itten voltunk elhelyezve egy szállodában, pár nap múlva vittek fürödni és úgy más vizsgák is voltak egészségi szempontból.

Március l-én szálltunk fel a hajóra, délután egy órakor hajónk felszedte a horgonyt, és már a vízen lebegtünk.

Hajónk nem tartozott a legnagyobbak közé, mert a matrózok adatai szerint igen sokszor úszta meg az óceánt, a neve Metegama. Súlyát, azt igazán megfeledtem [elfelejtettem], mennyit tett ki.

Pár napja, hogy vízen vagyunk, és még semmi különös nem történt köztünk.

De bizony, azután igen sokunkon vett erőt a tengeri betegség. Ami igen kellemetlen, nagyon el-gyengíti az embert.

Nekem, mondhatom, semmi bajom nem volt, még csak szédülést sem éreztem magamon. Igaz, mindég kint voltam a fedélzeten, amikor az idő en-gedte.

Régi amerikásoktól hallottam, hogy lehet ha-talmas vízi állatokat látni a tengerben. De bizony, a legnagyobb megfigyelésem után is nem láttam semmit. Pedig igazán szerettem volna bár egy halat is látni.

Ami azt illeti, enni igen jól tudtam, a hajói koszt nemigen volt elég nekem. Hanem az mind nem volt baj, mert hiszen pótolta a hazai kolbász meg szalon-na. Mert azt szerencsére sikerült megmenteni ha-jóra szálláskor. Kenyérfélét, azt igaz mind el kellett dobálni. Azt nem engedték a hajóra felvinni. Pedig igazán nagyon jó lett volna, de hát annyi kenyeret mindég lehetett felhozni amennyi kellett.

Mondhatom, igen sokféle népfaj volt a hajónkon, akikkel együtt mi magyarok is utaztunk. Sokan vol-tak férfiak, kevesebb nő. Utazásunk alatt nem volt hajónknak különösebb baja, talán egy éjjel állt volt le, de azt sem tudom biztosan, mert én aludtam, ha nem tévedek, jéghegyet láttak a matrózok. Annyit állítok, hogy egy olyan egyén[nek], amilyen én is voltam, aki még az első tengeri utat tettem akkor, volt mit bámulni[a] a hatalmas víztömegen. Úgy lehet képzelni rajta egy nagy személyszállító hajót, mint minálunk a Küküllőbe áradáskor egy bedo-bott dió hajót, különösképpen, amikor háborgott.

Ekkor minden ember gondolt az Istenre, ha ad-dig sosem említette sem. Hajónkon volt két egyén, akik beszéltek magyarul velünk, ők ketten voltak alkalmazva, talán 70 dollár havi fizetés mellett, mint pincérek. Igazán jólesett nekünk, mikor egyes kér-déseinkre magyarul feleltek. Egyiknek magyarságá-ban nem kételkedtem, de a másik zsidó volt, azt én

Vadrózsa

„Mert mindég jobb otthon az embernek, a szülőföldjén”Varró Sándor amerikás magyar naplójegyzetei (1.)

25

mindjárt észleltem rajta. Hajónkon lehetett minden-féle gyümölcsöt kapni, kinek kellett, cigarettát, sört, a matrózok igen kérték a pálinkát.

Március 11-én már a part közelébe értünk, estére egy kis hajó jött, és behúzta a miénket a kikötőbe, Szentjánosba [St. John’s, Új Foundland]. Azon az éjszaka bent háltunk még a hajóban, úgy 12-én ki-szálltunk, és mentünk orvosi vizsgára, ami szeren-csésen sikerült. Csak éppen a nálunk valók közül Fazakas Domokost tartották vissza a szeme végett. De őt is egy pár nap múlva elengedték.

Továbbá elindulás előtt kaptunk élelmet, 20 dollá-runk bent volt, csak öt dollárt kaptunk ki a 25 dollár felmutatott pénzből. És úgy 12-én este már vonatra is szálltunk és mentünk fel Vimpeg [Winnipeg] felé. Nagyon sok csúnya hely van, kő, víz, szóval igen ba-rátságtalan táj tárult szemeink elé. Gondoltuk, hogy hol lesz itt még a termőföld, mikor ilyen borzasztó hely, megművelhetetlen. De aztán láttam, Kanada igen szép, nagy állam, rendelkezik mindennel. A vo-naton igen kellemesen telt, mindnyájan tele voltunk új reményekkel, ami később csalódásunkat okozta sokunknak. Március 15-én már meg is érkeztünk Vimpegre, tisztességes, nagyváros. Idáig szólott a jegyünk Bukaresttől. Most még aztán következett a java, akartak persze tovább vinni. Adtak ki jegyet Galgariba [Calgary], amiért 8 dollárt kellett fizetni, így kaptunk ki 12 dollárt a 20-ból.

Közben voltak olyan emberek, akik már előttünk kint voltak. Azok azt javasolták, hogy ne menjünk tovább, hanem inkább vissza, keletre. Én is az utób-bit választottam. Talán jobb lett volna, ha oda men-tem volna, utóvégre az ember nem tud tiszta képet alkotni magának. De hát jobb is úgy. Sokáig mind töprengtünk, és mégis a vissza[térés] győzött. Ekkor itten Vimpegen volt a földink, Kiss Ferenc, és oda mentünk hozzá. Persze kerültek ismerősök, akik el-kalauzoltak. Hatalmas nagy állomás volt, és mindég őriztek. Mert akartak tovább vinni, és az indulást megelőzve, szökve kellett hogy meneküljünk. Ez pe-dig úgy sikerült, hogy 5 méter magasból ledobálva poggyászainkat, és mik utána ugorva menekültünk a hatalmas kanadai policok [rendőrök] elől.

Szóval így jutottunk el a Kiss családhoz, igen jól fogadtak, és mi is jól éreztük magunkat. Csak ez a jólét nemigen sokáig tartott. Mert mindnyájunkat a munka utáni vágy fogott el, ami ezen sorok írásakor […] sok ezreket foglalkoztattak. Pár napi ilyen töp-rengés után egy sürgönyt küldtem az előttem egy évvel kivándorolt barátomnak és az óhazában szom-szédomnak, Incze Mihálynak, kérve benne a jegyet, amelynek segítségével lejuthatok Vellandra [Wel-land], mert ő ottan dolgozott akkor. ő nem is tagad-ta meg tőlem, elküldte a jegyet, tőle telhetőleg elég gyorsan. Így jutottam Vellandra, és úgy még 2 földi, Kertész és Burszán Gábor bácsi, ők is szintén úgy tá-mogatva az ösmerősöktől. Földiek közül többen vet-ték útjukat le Montrealba, és sok[an] mások bizony kénytelenek voltak vesztre [nyugatra] menni. Szóval kitől merre lehetett, szétszóródtunk, mint a polyva a szélben, ebben a nagy idegen országban.

1927 áprilisában érkeztünk Vellandra!Szintén fogadtak az ismerősök. Dacára annak,

hogy az óhazában ilyen idő tájban szép idők szok-tak lenni, itt bizony még olyan keményen havazott, hogy alig bírtunk bejutni az állomásról. Akkor szin-tén egy földimnél kaptam lakást, és úgy ellátást is, ami került egy hónapban 28 dollárba, ez igen drá-ga burd volt, vagyis magyarul kiírva koszt. Földim neve Kiss Sándor volt, aki vadházasságban élt egy Vellandon elhalt zsidó özvegyével, persze tőle sok-kal idősebb asszonnyal. Munkáról még szó sem le-hetett, az emberek ezrei még mind munka nélkül járták az utcákat. Ekkor bizony én is már kezdtem gondolkodni, hogy ez nemigen jó, ami azt illeti, adósságom volt. Szerettem volna mielőbb szabadul-ni tőle. De ez a búsulás még korai volt, nemhogy az adósságtól szabadultam volna, hanem még majd-nem annyi adósságom volt itten, mint amivel az óhazából kijöttem. Most már gondolkozz Sándor, ez a dollárország, ez rendbe hoz! Angolul csak lát-tam, de érteni vagy egy szót is kiejteni nem tudtam, ez még a szép. Nahát, ezen nincs ám nevetni való, mert minden újonnan jött így van, azt a magunk faj-ta ember nemigen tanulta odahaza.

Nahát, menjünk tovább! Május van, a munkák körül mozgolódás van. De hát miköztünk még na-gyobb a mozgalom. Egyik egyet, más másat mond. Bizony azért alig akad el [talál munkát] egy-egy az ösmerősök közül. Valami nagy nehezen, sok kérés és a Kiss Sándor közsegétségével sikerült munkába kerülni nekem is. Tisztes órabér mellett dolgoztam órai 40 centért egy útmunkán a Brenen Kontraknál [Contract]. Igazán már kezdtem én is remélni Isten után. Örültem, hogy a bajaimat me[n]nél előbb tud-tam rendezni, úgy az itt, mint az odahazait. De hát már annyit tapasztaltam, hogy az előre kiszámított dolog legtöbb esetben kudarccal szokott végződni. Tehát én is majdnem így jártam. Mikor arra a pontra értem volna, hogy az itten szerzett bajaimat rendez-ni tudtam volna, ami már tisztes kis összeggé fejlő-dött volt, akkor bizony már nemigen adtak munkát nekem. Voltak, akik értettek angolul egy keveset. Persze ezek voltak az elsők. Én bizony már csak ak-kor dolgoztam, amikor igen gyors munkák voltak. Így ment ez egy-két napot egy héten, utóbb pedig már teljesen kimaradtam. Minden nap mentünk másik munka után. De bizony mindég vagy előtte, vagy utána voltunk. És mindég nem a munkában benne, pedig igazán az óhazában sosem kívántam még egyszer sem a munkát annyira, mint itt.

Gyönyörű szép júliusi napok voltak. Így jártunk nap és nap után minden cél és eredmény nélkül, min-den helyet összekutatva […] 10 és 11 óra felé értünk la-kásunkba. Bizony jobban el voltunk fáradva, mint aki rendes napi munkát végzett. Lefeküdtem, a jó, hűvös szobában aludni próbáltam. De bizony, az álom mesz-szire elkerülte a szemeim. Más nem is járt az eszem-ben, mindég csak az adósság. Azt gondoltam, csak Is-ten arra segéljen engem meg, hogy tisztességes úton megtéríthessem a hitelezőmnek [a tartozást]. És akkor haza mehetek, ez volt egyedüli vágyam. Szerezni már nem is számítottam a tapasztalat és a látottak után.

26

Július 6-án éppen gondolataimba [merülve] fek-szem az ágyamon, mikor egy ösmerősöm bekopog énhozzám. Azt az ajánlatot tette, hogy menjünk a vasútra. Mert ő bizonyos úton megtudta, hogy talán pár ember kell oda, és ha nem késünk, talán mi is bejutunk, fizetés igaz [csak] 30 cent. Kapva kaptam az alkalmon, gondoltam, hogy jobb, mint itten he-verni és az adósságot szaporítani. Ki is mentünk, ta-lán, ha jól emlékszem vagy heten még azon délután. Sikerült is bejutnunk, egy angol ember volt a bász [főnök], mindjárt adott munkát. De megjegyzem, az adósságom száma [összege] 33 dollárra emelkedett volt Vellandon Kissnél. Sebaj, fő az, hogy dolgozom, a pénzről írásom volt csinálva, melyben köteleztem magam, hogy az első keresetemből megtérítem. Nem kell szem elől téveszteni, az ilyen kezdő em-ber csak 1 hónap múlva kap fizetést. Épp én is így voltam. De épp az a szép, hogy akkor is csak fél fize-tést kaptam, mert az első két hétnek csak az utolsó hetét dolgoztam. Így nem tudtam mindjárt tisztázni az ügyet. Vellandtól nem voltunk messzi, de ha be akartam volna menni, mindjárt időt veszítettem vol-na. És úgy határoztam, hogy mikor meglesz mind a pénzem, akkor majd bemegyek, és egyszerre kifize-tem. Na, de az én Sanyi barátom megelőzött. Mert küldött nekem egy igen formátlan [goromba] leve-let, ami nekem igen rosszul esett. Mely levélben úgy tüntette fel a dolgot, mintha én talán meg is feled-keztem az adósságról. Írja a levélben, hogy sosem hittem volna, Sándor testvér, hogy erről a szegény asszonyról így megfeledkezzél. Persze mert az asz-szony neve szerepelt, az volt a gazda. Levelében kifejtette, hogy még hazamegyünk, és akkor beszé-lünk a témáról. ő legalább azt gondolta, hogy talán már itt nem is találkozunk. Úgy elmegyek én azzal a 33 dollárral.

Ekkor már következett a másik szerda, vagyis a fizetés. Rendelkeztem már annyi pénzzel, hogy őt már ki bírtam volna fizetni. Bizony ekkor másik baj is kezdte a száját tátogatni, amit úgy nevez a magyar, hogy kamat.

Ösmerősöm nem volt más, mint a Boszorát, de hát szegény ő is, ugyanabban a betegségben szen-vedett, mint én. Szótalan ember nem voltam soha, mindég szeretek beszélni az ösmerősökkel, úgy-szintén az idegenekkel sem voltam mogorva. Elbe-széltem nekik a helyzetem, persze tiszta képet al-kottam […] volt két magyar német, akik Veszprém megyéből voltak, magyarpolányiak, ezekkel társa-logtam többet. Kérni igazán nem is mertem volna, mert ugyebár egy kissé messzi lakunk egymástól az óhazában is. Még szomszéd községi vagy megyei, az még teszi valahogyan. De én már nem is gondoltam még arra is, hogy kérjek. Ekkor az egyik fiú kéretlen azt mondja […] én adok Varró magának pénzt, én tudom, maga vissza fogja fizetni nekem tisztessége-sen. Úgy én sem kínáltattam magam sokáig. Meg-köszöntem a velem szembe[n] megnyilvánuló jó akaratát, és elfogadtam tőle 40 dollárt, mert annyira volt nekem szükségem.

Közel dolgoztunk akkor Vellandhoz egy Polko-ler nevű város mellett, 25 centet kellett a villamos-

ra fizetni, és már bent is voltam. Szépen kifizettem az összeget, amivel el voltam maradva. Annyit igaz megmondtam, kár volt olyan nagyon félni tőlem, mert még ennyivel nem vagyok hajlandó ellógni, vagy pedig valakit megrövidíteni. Ottan volt a két unokatestvérem, a két Barabás, és az ifjabbikat megkértem, mivel ő már akkor törte is a nyelvet, te-gye fel azt a 40 dollárt anyámnak, ő meg is tette, és így tudott anyám rendes időben, amit én küldtem, kamatot fizetni. Ha nem másképp kellett volna iga-zítani a dolgot.

Ez volt a kanadai első küldeményem, kevés volt, de igen örültem, hogy kellő időben érkezett, mert ami azt illeti, a pontosságot szeretem […] ezután a kamatot mindég fél évre fizettem előre. Most már nyugodtan tovább Isten segedelmével dolgozgat-tam. Otthagyni a munkámat nem mertem, mert mindég rosszak voltak a hírek. A kölcsönkapott pénzt visszafizettem a német kollégának, és amikor ő küldött haza, én is adtam neki.

Mozgó munkánk volt, egyszer itt, máskor ott dolgoztunk. Koszt egy dollár minden napra. Kissé nehéz volt megszokni az étkezést, mert nem így ké-szítik ám az ételt, mint a mi asszonyaink, és ahogy a mi kényes gyomrunk kívánta, vagyis szokva volt odahaza. Bizony sokszor úgy megbabonázták vala-mivel, hogy ne félj világ, volt szaladás. De azért jó volt, mert mi a fő, dollárt kerestünk. Nagyon meg-szoktam volt, nem is kívánkoztam el, sok mindent láttam, amit az óhazában nem láttam. És így telt az idő szép csendesen. A munkában mindég Boszorát volt a társam, kivel igen sokat beszéltünk az óhazai dolgokról. Sokszor el-elfogott a hazai vágy, akkor bizony repültünk volna, ha tudtunk volna, aztán egyéb jött az eszünkbe. Foglalkoztatott a zöldhasú dollár utáni vágy is, néha az egész garmadáját gon-doltunk magunk körül. No, ez csak álom volt, ami szétfoszlik, és aztán megy minden az ő megszokott módja és rendje szerint […].

Már annyira vittem a kevés fizetéssel is, hogy volt egy kis összespórolt pénzem. Költeni más egyébre nem költöttem, mint dohányra, a szükséges mun-kásruhára, cipőre és még más ilyen apróságra. Szó-val, ami éppen nélkülözhetetlen volt számomra. Az idő közben igen gyorsan telt, persze mikor az ember dolgozik. Máris november derekán jártunk, ekkor egy váratlan vendég érkezett, a betegség, ami oly erővel támadta meg az én kis Boszorát bará-tomat, hogy kénytelen volt otthagyni a munkát és bejönni Vellandra. Mondhatom, igen rosszul esett, amikor egyedül maradtam. No, de én is követtem nemsokára, mert december elsejére a munkánk tel-jesen leállt.

Kaptunk jegyet, mindenki, ahová ő akart menni. Én is csak Vellandra húzódtam vissza, persze más helyen még nem is voltam ismeretes. Szerencsésen meg is érkeztem este 11 órára, velem volt még egy székelykeresztúri ismerősöm is, neve Buksa Kál-mán. Ekkor már nem mentem a Kiss barátomhoz, hanem ottan lakott Vellandon a Patakfalvi család, aki igen tisztességes hírben állt a földiek előtt, amit később én is annak ismerek el. Bekopogtunk, mint

27

valami vándorok, és úgy kértük a helyet, hogy akad-na a mi részünkre üres osztály. És nem is csalatkoz-tunk, mert éppen volt egy pár ember részére üres szakasz [rekesz], amit aztán el is foglaltunk. Meg-tisztálkodtunk, és kaptunk vacsorát, ami igen ízlett, mert bizony rég nem ettünk volt már amolyan, hogy is mondják, na, asszony főzte ételt. Közben úgy ál-lapodtunk meg, hogy saját magunk vásároljuk be, ami szükséges, ami meg is történt. Patakfalviné megfőzte és úgy mosott miránk, ezért havonként 7 dollárt fizettünk. Közben voltak még magyarok és magyar családok, akikkel megismerkedtünk, pél-dául Orbán Balázs és a Mester család, akiknél szin-tén sok székely lelte otthonát. Ekkor kissé jobban éreztem magam, voltak ösmerősök, barátok, és mi a legfőbb, volt egy kis pénzmagom is. Adósságom ki bírtam volna fizetni, de akkor én megint fizetéskép-telen lettem volna. Tehát úgy határoztam, hogy egy félévre előfizetem a kamatot, amit minden haladék nélkül el is indítottam az anyámnak 40 dollár képé-ben. Így hát, kérem szépen, 80 dollárt bírtam haza küldeni az első évben. Abból 34 dollár járt a kamat-ba a kétszeri továbbításért. Úgy a kevés fölösleg, az pedig az anyám meg a testvérek részére igen kellett. 1927 már a végét járta, Szilveszterkor jó kis mulat-sággal és hangulattal búcsúztunk a haldokló évtől.

Beköszöntött 1928Tisztességes hideg idő volt. Na, de azért mink

egy része nem fáztunk, mert a sors megtagadta tőlünk a téli munkát. Ami igazán nem is olyan barátságos. Én legalább nem nagyon kívánom. Ez idő tájt épült a Vel-landi hatalmas kanál [vízi csatorna] munka, ahol igen sok magyar és úgy más ajkú munkás volt alkalmazva. Itten dolgozott ez időben 2 földim, szintén a kanálnál, ami mondhatom, igen egészségtelen, és úgyszintén életveszélyes munka volt. Itten más ember nemigen dolgozott, csak éppen, aki nagyon kényszerülve volt a helyzettől. Vagy pedig aki nagyon pénzéhes, mert ilyen ember nagyon sok van, aki mindig ellene van a sorsának. Két földim, az egyik neve Zsigmond Lukács, egy erőteljes fiatal legényember, aki később ottan szer-zett betegségből súlyos kínok közt végezte be nemes életét. Akinek később mi, székelyek közös adomá-nyunkból szép síremléket emeltettünk. Isten nyugosz-talja az idegen hantok alatt. Másik földim, Incze ő igen rajta volt, hogy menjek oda dolgozni. Igaz, hogy 10 dollár ováció [óvadék] mellett lehetett bejutni erre a borzasztó veszélyes munkára. Én több reggel ki-mentem, vittem mindég magammal a kívánt össze-get, de nem sikerült bejutni sohasem. Bizony mikor hátat fordíthattam a munkának, akkor örültem, ké-sőbb nem is mentem.

Ruhám igazán még nem volt, ez meg arra kény-szerített, hogy mindég otthon üljek, különösen ünnepnap. Hétköznap azért csak még kerestem a földieket, úgy el-eljártam Kisshez is, igen hívott ma-gához, ekkor már sztorja [üzlete] volt, úgy kárja [ko-csija], amivel tyúkot, tojást és zöldséget szállított a vidékről, amit itt bent elárusított. Felesége ajánlotta, most van Varró[nak] kis pénze, menjen csak a Sa-nyival, és vegyen maga is mindenfélét, és úgy keres

rajta. Én megköszöntem jóindulatát, és azt mond-tam rá, dacára, hogy gyenge ember vagyok, inkább dolgozok erős munkát. És úgyis tyúkász nem le-szek, mert ehhez a mesterséghez jó pofa kell. Azért köztünk harag nem volt, néha-néha felkerestem.

Egy alkalommal hozzám jött az Orbán Balázs, és úgy megkért, hogy vállaljak el egy darabot leját-szás végett az Iglói diák szerepéből. Eleinte nem akartam, kifogásoltam hiányos ruházatommal, amit később úgy intéztünk el, hogy ők gondoskodnak ruháról. Így persze belementem, mert már nem is tudtam semmiképp kimenteni magam. Röstellet-tem egy kicsit, mikor munkásruhában kellett meg-jelenni a próbákon. Többiek pedig igen szépen és gálántan [elegánsan] voltak öltözve. Nahát, azért a jólöltözöttek közül sokan még szerepjeiket olvasni is alig bírták, én akkor már fejből tudtam.

Igen szépen sikerült, nagyon jól tudtunk játsza-ni. Igazán nem bántam meg, mert ilyen esetben az ember mindég tanul és ösmerkedik meg idegenek-kel, aminek később még hasznát is veheti. Mert sok esetben eléfordult már, hogy idegen jobb segítő, mint a saját földid és még a testvérnél is.

Közben az idő is telegetett. Patakfalviéknak volt egy kis fiok, azzal igen sokat játszottam. Máskor pedig mikor igen elérzékenyedtünk, vagy elfogott a hazai vágy, ilyenkor vagy sör, vagy pedig pálin-ka mellett elpanaszoltuk bánatainkat és bajainkat. Amely mindnyájunknak volt éppen jó adaggal […] Vellandón munkára kilátás semmi. Pénzem pedig fogytán, így pedig kényszerülve voltam utat válasz-tani. Utamat pedig Montrealba vettem, úgy még ös-merősömtől követve.

Szintén a Kiss családhoz szálltunk meg, mivel őnálok üres hely nem volt, egy másik magyar csa-ládnál kaptam helyet. Akik ő fölöttük való lakásban laktak. Úgy kosztot őnálok kaptam, amit tisztes ide-ig élveztem, vagyis használtam. Ezen alkalommal nemigen sokáig vesztegeltem Montrealban a föl-diekkel, akik megérkezésemkor igen jól fogadtak. Mentünk munkára, vidékre, munkaközvetítő iro-dánál 10 dollárt kellett fizetni, és úgy kijutottunk a munkahelyre, délután érkeztünk meg úgy 2 és 3 óra között. Másnap már be is kezdtünk a munkába 25 centes órabér mellett. Kosztunk megfelelő volt, itt is 1 dollárt vontak le. Saját magunk mostunk, mi kel-lett a tiszta ruhát előállítsuk. Bizony ekkor sokunk-nak eszébe jutott a messzi maradt édesanya, meg szerető hitves. Ilyenkor bizony megtudja, hogy mit kell tanúsítani a női nemmel szemben a megbecsü-lés és tiszteletben tartás végett. Bizony, amit igen sok esetben megtagad a rossz gyerek az anyjától, s úgy sok férj a hitvesétől!

Legnagyobb akaratom és törekvésem után is, később már lakó is került, amitől igen nagy nehe-zen tudtam szabadulni. No, ez nem is igen csoda, mikor Isten tudja, hány féle nép volt összezsúfolva egy csomóba. Olyan katona baráka [barakk] formá-ba volt a lakásunk, amit az angol kempnek nevez. Munkánk az tűrhető volt, igen nagyon nem kellett hogy dolgozzunk. De olyan is volt a fizetés is.

Nagyon vékony lett a pénzes erszényünk. Papír-

28

gyár nagyobbítás volt, fundamentumásást végez-tünk, cementtel volt a fal öntve és nem téglából vagy pedig kőből, mint ahogy minálunk megy a legtöbb építés. Eltelt április, nem történt semmi különös baja egynek sem az ösmerősök közül, Istennek hála.

Montrealból még semmi kedvező hír nem ér-kezett, hogy valamivel jobb munkára lenne kilátás, vagyis több órabér mellett, ami a fő vágya minden Kanadába vándorolt magyarnak. Minden különö-sebb értesítést nem várva május 5-én a ledolgo-zott időt kikértük, és úgy mentünk az irodára, ahol pénzünket csekkben kaptuk meg. Mert itten nem úgy fizetik az embert, mint odahaza pénzzel. Ekkor vonatra szállva pár óra múlva ismét Montrealba[n] voltunk úgy a régi helyünkön. Visszaérkezésem-kor pénzem összeszámolva kitett 63 dollárt, ennyit bírtam ezen [a] munkán összespórolni. Ekkor kez-dődött a másik munka utáni hajsza, persze gyalog-szerrel csak a lakásunkhoz közelebb eső helyeket tudtuk megkutatni. Messzibb csakis villamossal tudtunk, vagyis tehettük meg az utat.

Isten kedvezett, mert máris rövid időn belül másik munkában izzadtam egy kisebb vállalatnál, amely repülőtéri hangár vagy műhely volt. Itten lát-tam a hatalmas hárompropelleres repülőgépet és úgy sok kisebb gépeket.

Munkám itten nemigen soká tartott igazán, de azért igen jó volt az is, mert azzal is csak szaporo-dott a pénzem. Júniusban már a montreali gázve-zetéknél dolgoztam, de úgy, például mintha máma dolgoznám, és már másik nap ünnep, akkor nem dolgoztunk. Ekkor megint mentünk a közvetítő iro-dára, és találtunk egy munkát, amelyre l4 dollárért szállították az embert. Mert aki kijuthat egy vidéki munkára, az többet meg tud spórolni, mint itt bent a városban.

Különösképpen szilaj vérű fiatalember, aki nemigen tud a csábításoknak ellent állni. Mert ez a Montreal a legöregebb város és talán legnagyobb is, a hallottak után mondva talán 1 millió és pár száz-ezer lakossal bír. Hát még Isten tudja, hányan va-gyunk, akik nem szerepelünk a nyilvántartás lajst-román. Képzelni lehet ennyi néptömeg és népfaj közt mennyi a jó és rossz nép! Fiatalember bizony hamar beesik a szép szőke és barna lányok karjai közé. Persze akik pénzért mérik édes, de méreggel kevert csókjaikat. Ilyenkor bizony sok esetben apad a buksza, vagy teljesen ki is ürül, ami a másik na-pokon csak nélkülözést jelent. Sokféle népfaj van, amint előzőleg is említettem. De a legkülönbek és kiképzettebbek a francia nők, amik eltekintve más népfajtól igen túlsúlyban élnek itt Montrealban és környékén. Na, de azért másképp is mindég jobb vidéken, mert ottan nincs annyi minden, ami vonz-za az embert.

Szó sem róla, tökéletes ember itt is tud paran-csolni úgy magának és azzal együtt az érzelmeinek is. A dolog tehát úgy történt, hogy elmentünk, az a hely egy kissé távol van Montrealhoz, a neve Fal-kenburg, Ontario államba esik. Sikerült is munkába állni, órabér 25 cent volt. Igen szerettem, új út mun-ka volt, szóval erdőn-mezőn keresztül, hol […] leás-

ni, hol gödröt tölteni. A kövesét pedig fúrtuk, még pedig kézzel, és úgy lőttük. Talián munkás volt itt a legtöbb. A bász is az volt, még pedig egy derék fia-talember, aki igen jó volt hozzánk, magyarokhoz.

Legnagyobb baj az volt, hogy mi már a munká-nak a végére értünk oda. Körülbelül egy hónapfor-mát dolgoztunk akkor itt, és kifizettek, és mehetsz magyar más munka után. Soká nem időztünk, kutattunk a vidéken erdő munka után, de bizony nem találtunk. Közben én mindég számoltam a ka-pott pénzt, és úgy véltem, hogy megcsaltak, vagy-is nekünk két csekk járt volna, mert három napot az elmúlt hónapban dolgoztunk volt, és az hiány-zott. Addig sarkalltam a két földimet, hogy tisztes távolból visszamentünk, persze poggyászunkat el-rejtettük a vasút közelében éjszakára. És úgy köny-nyűszerrel visszamentünk. Reggel pedig követeltük a csekket, mert a hármunknak hiányzott, és mind-egyik csekkje szólott 7-7 dollár és pár centről, így persze a három csekk 21 dollárt és egy pár centet tett ki. Mindjárt, ahogy kértük, a pénztárnok kiadta, és a bász azt mondta, menjünk reggelizni, és úgy reggeliztünk is, amiért nem is követelt fizetést. Így már ez is megvolt, ha nem megyünk vissza, akkor bizony ottan maradt volna a kompániának [vállalat-nak], pedig neki több volt, mint nekünk, szegény léber [napszámos?] munkásoknak.

Utunkat akkor Torontóba vettük, ahol kevés szét-tekintés után máris arra a tudatra ébredtünk, hogy nincs kilátás a munkára, legalábbis a mi számunkra. Úgy rövid késéssel már megint a vonaton voltunk. Ekkor egy Oshawa nevű kisvárosban tekintettünk szét, itten igen sok vas és ércöntő gyár van, de bi-zony itt is csak nem volt szerencsénk. Mert minde-nütt van, és volt elég munkás. Ezen alkalommal volt szerencsém látni a kanadai cirkuszt és úgy benne a hatalmas idomított elefántot, borzasztó nagy kígyót és sok más ragadozó állatot. Csodálkoztam, hogy képes az ember ilyen hatalmas földi szörnyeknek a megszelídítésére és úgy féken tartására.

(Folytatjuk)

29

A földhasználat mai módja egy hosszú százado-kon átnyúló folyamat eredménye, mely Nyugat-Euró-pából indulva jutott el Közép- és Kelet-Európába, így a Kárpát-medencébe is. Ezek közül a háromfordulós vagy ugaroló gazdálkodás Szatmári alkalmazására, és annak megszűnésére szeretnék rámutatni.

A Felső-Tisza-vidékhez tartozó Szamos síkságon a késő középkorig a folyó meanderei között két kis-város szinte összenőve élte a maga független életét: Szatmár és Németi, amelyek közös kérésre 1712-ben egyesültek. A kiadott egyesülési és szabadságlevél erre vonatkozó részlete így hangzik: „Szatmár és Né-meti eddig is szabad városaink az 1712. évben tartott országgyűlésünk rendeléséből egy várossá tevén, hogy az elöljáróság által igazgattassék Szatmár-Néme-ti nevezet alatt és határai egyittessenek”.

A királyi rendelet ellenére a város határa évszáza-dokig három részre tagolva maradt, azokat a városi közhivatal is külön nyilvántartásban kezelte, a terü-let birtokosai külön egyesületbe tömörülve intézték közös ügyeiket, és irányították a munkálatok mene-tét. A város határát a Szamos és a Homoród osztotta három részre. Az ún. Déli határ a Szamos bal parti részét foglalta magába, birtokosai többnyire szatmá-riak, valamint Nagykárolyból Károlyi Lajos nagybir-tokos volt. Itt a városnak még a 19. század elején is csak tanyái voltak. A tagosítás után nagyobb majo-rok alakultak, ezért ezt a városrészt még az 1950-es években is a város lakói Majornak nevezték. A Hegyi határ a Bükk-fennsík nyúlványain alakult szőlő- és gyümölcstermő terület, ahol a város törvényhatósá-gának tiltó rendeletei ellenére egy falu alakult, ez ma már Szatmárhegy néven nagyközség. Az Északi ha-tár, de nevezhetnénk Németi határnak is, a Szamos jobb oldali részét foglalta magába. A várost körülöle-lő északi és déli mezőgazdasági terület kiterjedése 31889 kataszteri hold (1 hold = 0,57 hektár).

Mivel az északi és déli határ között a Szamos húz-ta a választóvonalat, a folyó vízrendezési munkála-taival, a meanderek átvágásával a birtokviszonyok is változtak. Egyes jobb parti földek a bal partra, míg mások a bal partról a jobb partra estek. Így előfor-dult, hogy egyes fogások, kertségek egy másik kert-gazdasághoz csatolódtak. Például az 1778-as meder-rendezéssel a Gorzás lanka Németiből Szatmárba kerül, még az 1770-es években Nagytajti és Kistajti határrészek a Németi határhoz tartoztak, de az 1814-es átvágással a terület már a Szatmári határhoz esett, míg a Borszeg, Latorszeg, Dinnyéskert a Szatmári ha-tárból a Németibe került.

Határjárás Németi birtokán Egy 1795-ös határjárás alapján, amelynek jegyző-

könyve nemrég került a szatmári múzeum birtokába, pontos képet kapunk erről a területről. A határjáró testületet a főbíró, a főjegyző, valamint az esküdtek alkották. A helyszínre kiszállva a szomszédos falvak meghívott hasonló összetételű küldöttségeivel egyet-

értésben a határdombok megújítását, illetve újak emelését végezték. Ezért Szatmárról dombhányó munkásokat is vitt magával a testület. A Németi ha-tár tíz községgel volt szomszédos, mint: Szamosdara, Pusztadaróc, Pete, Lázári, Homoksár, Mikola, Egri, Batiz, Batizvasvári és Szentmárton. Darát kivéve a felszólításra a megadott napon minden falu testülete megjelent. A határjárás 1795. szeptember 28-án kez-dődött és két megszakítással hét napot vett igénybe. Szeptember 30-án Szatmáron az országos vásár, ok-tóber 4-e és 27-e között pedig a szüret miatt szünetelt a határjárás, amelyet október 28-29-én folytatva fejez-tek be. A felmérés jegyzőkönyvét 1796. május 8-án Nagykárolyban, a megyeközpontban zárták le.

A határjárás a város alatt, a Szamos partján indult, ott ahol „Szatmár és Dara határa összerug” – írja a jegyzőkönyv. E pontról északnak indultak, és a régi határdombok vonalán haladva, a dombok helyze-tének rögzítése céljából ölben jegyezték fel a 10-15 öltől 250-260 ölig változó távolságokat (egy öl = 1,89 méter). A bejárás utolsó napjaiban már nem ölben, hanem klaszterben mérték ki a határdombok közöt-ti távolságokat. A jegyzőkönyv szerint egy klaszter két nagy emberi lépésnek felelt meg. Összesen 248 dombot állítottak helyre, vagy készítettek újat. A régi határdombok többnyire nem képezték vita tárgyát, a Szatmár-Mikolai határban viszont közös megegye-zéssel a Bányász utat fogadták el érintkezési vonal-ként. A hetedik munkanapon Szatmár fölött a Szent-mártonnal közös határban újra a Szamos partjára ju-tottak. Itt kiemelhetjük, hogy ezen a részen a folyót már töltés szegélyezte, míg a város alatt erről a jegy-zőkönyv nem tesz említést. Utolsó határpontként a Szamos közepét jelölték meg. Tehát a Németi határ félkörben övezi a várost. A jegyzőkönyv számos határnévről tesz említést, ezek közül egyesek ma is élnek Németi idősebb törzsökös népében, mint pél-dául Halványtó, Halványhát, Ördöngős, Garandhát, Csaholc, Sár-Sárrét, mások viszont mára csak az ok-iratokban maradtak fent.

A földhasználat módját évszázadokra visszanyú-lóan vizsgálva megállapíthatjuk, hogy mind a három részben a háromfordulós vagy ugaroló gazdálkodás volt érvényben. E gazdálkodási formának kezdeteire vonatkozólag sem Szatmár, sem Németi vonatkozá-sában írott szöveget nem ismerünk, de azt tudjuk, hogy nyugat-európai minták nyomán a Kárpát-me-dencében már a középkorban elterjedt. Ha Szatmár-németiből nincs is, de a vármegyéből két település, Börvely és Szamoskóród vonatkozásában található a háromfordulós gazdálkodásra utaló 15-16. száza-di szöveg. Belényesi Márta A permanens egymezős földhasználat című munkájában írja, hogy „1430-ban a szatmári Börvely birtokon lefoglalnak három népes és 32 néptelen jobbágytelket, háromekényi szántófölddel, valamint olyan más legelőföldekkel, melyeket »nyomásnak« neveznek”. Szamoskóródra vonatkozólag ugyancsak tőle idézünk: „1516-ban Pe-

Szatmárnémeti határának földhasználataa 19–20. század fordulóján

30

rényi Gábor földbirtokos Szatmár megye kóródi bir-tokán jobbágyokat foglaltat, melyben megjegyzik, hogy négy hold szántója van minden calcaturában”. A calcatura, calcatus a háromnyomásos földhaszná-lati rendszer szakkifejezése. A nyomás vagy calcatu-ra az ugart járó állat általi földtaposásból származik. E földhasználati mód a határ részekre, fordulókra való osztását kívánja meg, így egyes mai határnevek-ben ez az elnevezés is előfordul, mintegy bizonyítva a valamikori ugaroló rendszert. Kisbábonyban pél-dául van Terebesi forduló, Kökényesden Cser felől való forduló, Szatmárnémetiben pedig Alsó forduló, amely az 1858-as városi földkönyvben szerepel.

Szirmay Antal 18. század végi gyűjtése már Szat-már környékére általánosan elterjedtként említi az ugaroló földhasználatot. Így gazdálkodott Dara, Mikola, Egri, Adorján, Apa, Józsefháza, Görbed, Ho-mok, hogy csak néhány falut említsünk.

Németire vonatkozólag az e városrészben mű-ködő temetkezési egyesület egyik, 18. század végi jegyzőkönyvében találunk utalást a fordulós gazdál-kodásra. Idézzünk Boór Béla: Kalandos és temetke-zési egyesületek Németiben című dolgozatából: „A Nemes Németi városában lévő három Processus gaz-dái több betsületes gazdákkal együtt gyűlést tartván a Tavasz Mezőnek felosztására és a pásztorok foga-dása éránt […] Ezen elhatározták […] A Tavasz Mező három részre osztatik […] a járó marhák és a szántó marhák számára két kút tsináltasson a Központi Me-zőn, egyik a Csaholcban, a másik a Hídláb ergyejé-ben […]. Németi városában 2 Marty 1790. Kapitány Ferenc Márton, Mezőbíró Nagy János, Szűcs György Communitasbéli személyek, Processus Péter István, Erdei János, Kádas Mihály uramék és több más jelen-létében”.

A Tavasz- és a Központi-mező említése annak a teljes bizonyossága, hogy Németi is háromfordulós, ugaroló gazdálkodást folytatott már jóval 1800 előtt.

A Németi határ fordulóiSzinte az egész Németi határ a fordulós földek ke-

belében művelődött, csak a Szamos szegeiben vol-tak lankai földek, mint a város fölötti Halvány lanka, Nagy Berek, Piros-berek, Belső Postakert, valamint a város alatti Dinnyéskert, Nyigerszeg, Szigetlanka, Nagy Kőkert, Borszeg, Latorszeg, Szerencsekert, Hamvasszer, Gorzás-porond. A Nagyerdő alatt pedig az erdő és a Daróci út közé ékelődve a fordulós gaz-dálkodáson kívül esett az Ékesföld, ez úgynevezett fogás volt.

Oroszi árpád németi gazdaember idős korában visszaemlékezést írt a németiek földhasználati múlt-járól nagyrészt a szülőktől és a nagyszülőktől hallot-tak alapján, részben pedig a megéltekre emlékezve. A fordulókat egymástól a városból kivezető két főút választotta el, és a keleti és nyugati oldalon, mint ahogy az a határjárásból kitűnt, a Szamosra nyúltak le. A Felső forduló vagy Felső mező: a keleti oldalt foglalva magába, a Szamos töltése és a Mikolai út között terült el. Két vasút és két országút szelte át: a Szatmárnémeti – Máramarosszigeti (ép. 1872) és a Szatmárnémeti – Nagybánya (ép. 1884), valamint az utóbbival egy darabig szinte párhuzamosan haladó bikszádi (ép. 1906) keskenyvágányú vasútvonal, vala-

mint a Nagybánya felé vivő úgynevezett Batizi és Ud-vari út. Határrészei: Felső Garadhát, Mocsár, Kerektó, Kisdezső, Nagydezső, Halvány, Szentvér, Sulymos, Kő-kert. A Középső forduló vagy Közép mező: a várostól észak-északnyugatra esett, a Mikolai út és a Daróci út közé. átszelte a Lázári út (Tiszaújlaki út). Határrészei: Papp csere, Alsó Garadhát, Rekettye dűlő, Csaholc dűlő, Daróci lapos, Idvány, Törzsökös, Komlós szo-rosa, Sárverem, Ganéjdomb. Az Alsó forduló vagy Alsó mező: a németi határ nyugati részére esik, a Da-róci út (Fehérgyarmati út) bal oldalától a Szamos régi védtöltéséig terjedt. Határrészei: Tölgyes, Határfa rét, Pusztakert hát, Békakuruttyoló, Kopányos, Szilbokor. 1880-ig ide tartozott még a Hamvasszer 300 hold te-rülete, de a töltés elkészültével ez ugyanúgy lankává vált, mint a Szamos mentén elterülő több más határ-rész.

A fordulók földhasználata A fordulókat évenként változó felhasználtságuk

szerint nevezték ugarnak, búzamezőnek és tavasz-mezőnek. A három, közel egyazon kiterjedésű fordu-ló közül egyet minden évben pihentettek, ez volt az ugar. Oda csak a csordát, vagy ahogy még mondták, a jószágot hajtották. Az ugaron júniusig legelhettek az állatok, mert ekkor került sor e terület első meg-szántására, ezt nevezték ugarolásnak. Ezt négy lóval vagy négy ökörrel végezték, mivel a legeltetés alatt a talaj nagyon összenyomódott (nyomásos földhasz-nálat). A szántott ugart a jószág már nem járhatta, ez őszig pihent, majd ebbe vetették az őszi szálas gabo-naféléket.

A második fordulóban búzát, árpát, rozsot ter-mesztettek. Ezt nevezték búzamezőnek. Bárkinek bármilyen vetése volt, ebben a fordulóban augusztus 10-ig le kellett hogy kerüljön a földről, mert augusz-tus 15-e után már a csorda járta a tarlót, s így sem a csordás, sem a csősz nem felelt a még ott lévő termé-sért. A tarlókon volt is mit egyen a jószág, mivel ab-ban az időben a gabonafélék sokkal gyomosabbak voltak, annak ellenére, hogy a gazdák családostul, még a kisebb gyerekeket is befogva gyomlálták az őszi vetést, ezt nevezték digicselésnek vagy bikicse-lésnek. A tarlóról még a tarlóherét sem volt szabad levágni, Oroszi árpád feljegyzései szerint „szégyen is lett volna a már amúgy is szinte éhező jószágot meg-károsítani”.

A harmadik forduló az úgynevezett tavaszmező volt. Ez a terület az előző év búzamezejéből született. Ide vetették a tengerit, zabot, takarmányrépát, napra-forgót, itt volt a búza, az árpa alatt kelt lóhere is. En-nek a fordulónak a betakarítási határidejét többnyire október közepére jelölték meg. Ezzel a tavaszmező is felszabadult, kellett is ez már, mert a búzamezőt a jószág igencsak lepusztította. Aki ekkorra nem tudta betakarítani a termést, itt sem feleltek érte. A tavasz-mezőre az első hó megjelenéséig járt a csorda, ebből a fordulóból lett a következő évben az ugar. Így tehát egy év alatt a jószág végigjárta mind a három fordu-lót, kimondott legelőt nem tartottak fent.

A háromnyomásos földhasználat rendszerében mindenkinek igyekeznie kellett, hogy mind a három fordulóban legyen földje, mert csak így tudta bizto-sítani a család szükségletét. A kisbirtokkal rendelke-

31

zők igyekeztek feles földet bérelni, de így egy teljes termésért két évet kellett dolgozni. Ez a réteg volt az, amely éppen ennek okán az ugar feladásáért emelt szót.

Fogások, kertségek A fordulókon kívül eső úgynevezett fogásokat, vagy-

is azokat a területeket, amelyeket négy ökörrel egy nap alatt fel lehet szántani, és a kertségeket – a Szamos me-anderei közé eső területeket, valamint a védtöltés meg-épültével a folyó és a töltés közé eső földeket – szabad gazdálkodási rendszerben művelték.

Az 1885-ös mezei rendőri szabályok 34. cikkelye szerint „a Nagyrét-oldal, valamint a többi kertszerű határrészek, kertségi testületek alakítása által szabá-lyozzák közös érdekeiket”. Megőrződött a Szeren-csekerti Társulás 1911 és 1948 közötti jegyzőkönyv-naplója, amely képet ad a kertgazdaságok vezetési struktúrájáról, szervezéséről, egyszóval a területek hasznosításáról. A Szerencsekert 103 kataszteri hold kiterjedésű volt, az ötödik a jobb parti határrészek sorában, a Nyigerszeg, a Kőkert, a Borszeg és a La-torszeg után, amely nem tartozik az Alsó mezőhöz, vagyis az Alsó fordulóhoz. Ezt követően már csak a Gorzás következik, ahol a németi határ a daraival ta-lálkozik. A Szerencsekerti Társulás taglétszáma 1930-ban 57, 1944-ben 88 volt. A birtoknagyság 1-2 hold volt, de előfordult, hogy például Szatmár város 13 holddal, Gyöngyösi Ferenc 12 holddal, Török Károly-né 9 holddal rendelkezett. A Czegő István kertgazda által 1911-ben kezdett új napló az 1845-ben indított és 1910-re betelt folytatása, ami azt bizonyítja, hogy már a 19. század közepén a kertségeket társulatok ál-tal irányítva művelték.

A Szerencsekert gazdatársulása 1912-ben a kerti gazdálkodásra vonatkozólag új alapszabályt fogadott el, amely szerint mindazok tagjai kell hogy legyenek, akik a Szerencsekertben földdel rendelkeztek. A tár-sulás célja volt a belterjesebb gazdaság kifejtése és a kártételek megakadályozása. A birtokosság ügyeit a közgyűlés által választott választmány és a kertgazda intézte, valamint ez választotta meg a kerülőt, akinek erkölcsi bizonylatot kellett felmutatnia. A kertgaz-da és a kerülő havi fizetést kapott abból az alapból, amelyet a tulajdonosok tagdíjként évente befizettek. A kertben a kerülőnek – a fordulós kerülőktől eltérő-en – kint kellett laknia a kerülőházban, jelvénye volt, felelt a termésért, előírt szabályok szerint gazdálkod-hatott, meghatározott számú állatot tarthatott.

A kertben csak annak a birtokosnak volt joga la-kóházat építeni és kint lakni, akinek legalább 12 hold földje volt. Az évi közgyűlés megtartására illeték be-fizetésével engedélyt kellett kérni a város vezetésé-től, és például a gubás ipartestület árucsarnokában, a Wesselényi iskolában vagy a németi egyház paró-kiáján béreltek helyet. A gazdakörnek is volt terme, amelyben a választmány ülésezhetett, de volt, amikor a választmányi tagok házaknál gyűltek össze.

A fordulós gazdálkodás feladása

Már a 19. század végén több kísérlet történt a for-dulós gazdálkodás felbontására. Egy országos rende-let kimondta, hogy „a nyomásos gazdálkodás csak akkor tartható fönt, ha az érdekelt birtokosoknak bir-

tokarány szerint számított kétharmad többsége a nyo-másos gazdálkodás fenntartására szavaz, mely viszont hat éven belül meg nem változtatható”.

1895 januárjában a város szervezésében a gaz-datársulatok közgyűlést hívtak össze a fordulós gazdálkodás további fenntartására vonatkozólag. A gyűlésen a Szatmár című lap 1895. február 12-i szá-ma szerint elhatározták, hogy „a Németi és Szatmár-hegyi birtokosok tovább is nyomásos gazdálkodást folytatnak”.

Németiben az első világháború adta meg a lö-kést az ugar feladására. Ez 1922-ben következett be, s ezzel megkezdődhetett a mindentől és mindenki-től független egyéni gazdálkodás, amely 40 év után, 1962-ben a teljes kollektivizálással ért véget.

Németi gazdák egy festő képein

Pirk János szentendrei Munkácsy-díjas festőmű-vész alkotásain keresztül a németi határ és paraszt-arcai, a verejtékes élet bekerült a képzőművészetbe. Pirk János kora ifjúságát a németi határhoz tartozó Nagyerdő alatti egyik tanyán töltötte, a Wesselényi utcai iskolában járta az elemit. Délutánonként és a vakációkban a gazdálkodók dolgos életét élte, s ez egy életre nyomot hagyott a lelkében, és meghatároz-ta alkotói munkáját. A Szatmárnémetiben nemrég el-hunyt unokahúgához, Pirk Rozáliához címzett egyik levelében azt írja: „Már nagyon szerettem volna, de sehogy sem volt időm arra, hogy Szatmárra menjek, pedig az nekem nagyon hiányzik, nem is tudnék élni a nélkül, meg a Ti szerető gondoskodásotok nélkül, az ottani élet nélkül, meg a szatmári földek nélkül. Szentendre, 1979. február.”

FAZEKAS LORáND

ForrásokBelényesi Márta: A permanens egymezős földhasználat és a két és háromnyomásos rendszer kialakulása Magyar-országon a középkorban. Ethnographia, 1960.Boór Béla: Kalandos és temetkezési egyesületek Németi-ben (kézirat), 2011.Gunts Péter: Az agrárfejlődés és a parasztság regionális típusai Európában (Különös tekintettel Kelet-Európára). Ethnographia, 1975.Jeney György: Egy szatmári czivis emlékiratai, Otthonom Szatmár megye 8., 1999.Oroszi árpád: Kéziratos feljegyzések Szatmárnémeti Né-meti részi gazdálkodásának életéből, 1977 Szirmai Szirmay Antal: Szathmár vármegye fekvése, törté-nete és polgári esmérete, Buda, 1809.A Szerencsekerti Társulat jegyzőkönyvei, 1911–1945.Egy Németi határjárás jegyzőkönyve, 1795.Szatmár-Németi város külbirtok részleteinek földkönyve, Északi határ, 1858. Heti Szemle – politikai és társadalmi hetilap. Szatmárné-meti, 1902.Magyar Földművelő – mezőgazdasági és kulturális heti-lap. Szatmárnémeti, 1910. Szamos – vegyes tartalmú lap, Szatmárnémeti, 1875, 1901.Szatmári Gazda – köz- és mezőgazdasági hetilap, 1911.