KERTÉSZ MAGDA

A szüfrazsettek

KOSSUTH KÖNYVKIADÓ 1979

IS B N 9 6 3 0 9 1 1 9 0 6

© K E RT É S Z M A G DA, 1 9 7 9

Előszó

Nemrég baráti körben szó esett egy közéleti nőről, aki talán kissé túl

harcosan képviseli nemének érdekeit.

- Az... az egy szüfrazsett! - summázták végül a jelenlevők

véleményüket.

Hát igen, az idő leegyszerűsít. A mai köztudatban a szüfrazsett

egyoldalú, groteszkül túlzó, harcias, nőietlen nőt jelent.

Sokakban csupán ennyi maradt meg a szüfrazsett-fogalomból, a

mozgalomból, amely néhány emberöltővel ezelőtt lázba hozta

nemcsak Angliát, de egész Európát, sőt Amerikát is, pártállásra

késztetett szinte mindenkit, aki valamiképpen részese volt a

közéletnek.

Hosszú éveken át a lapoknak sem kellett izgalmas események

után kutatniuk. A szüfrazsettek szinte naponta gondoskodtak az első

oldalak szenzációiról, nemegyszer háttérbe szorítva az angol

parlament viharait, az európai politikai élet eseményeit.

Ilyenek voltak például a Miss Emily Wilding Davison tragikus

haláláról szóló tudósítások. Az epsomi derbi az angol társadalmi

élet nagy eseménye, az előkelő világ parádés seregszemléje. Az

1913. június 4-én tartott verseny sem tért el a szokottól. Jelen volt

mindenki, „aki számít". A kellemes, kora nyári délután az urak

magas kürtőkalapban, a hölgyek földet söprő selyembársony

ruhában, amely kirajzolta fűzővel valószínűtlenül vékonyra

karcsúsított derekukat, hatalmas tollas kalapokban feszítettek a

parádén.

Az egyik izgalmas fordulónál, a legfontosabb versenyszámnál,

amikor a hölgyek és urak izgatottan előrehajolva, látcsövüket

szemükhöz szorítva feszülten figyelték a paripák villámsebes

vágtáját, váratlan - először szinte megfoghatatlan - esemény történt.

Valaki a pályára rohant, és a király paripája elé vetette magát.

Lovas és ló felbukott, szörnyű kavarodás támadt, s az, aki az egész

zűrzavarnak okozója volt, aki berohant a versenypályára, Emily

Wilding Davison halálos sérülten maradt a pályán. A Times a

következő nap vezércikkében így ismertette az eseményt: „Csupán

feltevésekre szorítkozhatunk, vajon öngyilkosságot akart-e

elkövetni, vagy egyszerűen vigyázatlan volt. Talán majd ő maga

elmondja, valójában hogyan történt."

De Miss Davison nem mondhatta el. Néhány nap múlva anélkül,

hogy visszanyerte volna eszméletét, kivonta magát minden földi

számonkérés alól. Így a nyomozás ezzel a hivatalos rendőrségi

jelentéssel zárult: véletlen baleset.

A hölgy baráti köre azt vallotta, hogy Miss Davison már régen

forgatta fejében a gondolatot, régen töprengett azon, olyan tettre

van szükség, amely felrázza a közvéleményt, amely ráébreszti a

nőkérdés jelentőségére, megoldásának sürgősségére, és ha más mód

nincs rá, ő maga nem riad vissza a végső, a legnagyobb áldozattól

sem.

Vasárnap, június 14-én temették Miss Davisont, koporsóját

keresztülvitték London utcáin. Több ezer főnyi tömeg követte a

gyászinduló lassú ütemére menetelve, zászlókat lobogtatva,

táblákat emelve a magasba. A zászlókon, a táblákon feliratok álltak:

„Győzelem! Győzelem!" „Küzdjünk tovább!" „Ő életét áldozta

értünk. Küzdjetek ti is, mindhalálig!" „Szavazatot a nőknek!"

Ezekben a forró, júniusi-júliusi napokban, a szüfrazsettek Miss

Davison szörnyű halálától eltekintve is, bőven fedezték az újságok

szenzációigényeit:

Július 26-án nagyszabású tüntetést rendeztek. A tömeg London

nyolc különböző helyéről indult, és a Hyde parkban találkozott.

Tizenkilenc dobogót állítottak fel. Valamennyin szüfrazsettek

mondottak gyújtó, lelkesítő hangulatú szónoklatot, támogatást

kérve a hallgatóktól: segítsék a nők jogaiért küzdő szüfrazsetteket!

Ezen a nyáron, a nagy menetelésen kívül még 480 gyűlést tartottak,

kijátszva a rendőrség éberségét, és nyolcezer fontot gyűjtöttek

hallgatóiktól.

A szüfrazsett mozgalom vezéralakja, Mrs. Pankhurst ebben az

időben többet ült börtönben, mint amennyit szabadlábon

tartózkodott. A rendőrség állandóan a nyomában volt. A

legváratlanabb helyeken tűnt fel, 1914 februárjában két alkalommal

is tartott nyilvános szónoklatot barátok, hívek erkélyéről.

Márciusban Glasgow-ban szándékozott beszédet mondani. A hír

villámgyorsan terjedt. Ötezren gyűltek össze, hogy meghallgassák.

De alig mondott néhány szót a nők politikai, gazdasági, jogi

egyenlőtlenségéről, a dobogót minden oldalról körülvette a

rendőrség.

Tömegverekedés keletkezett. A nők próbálták megvédeni Mrs.

Pankhurstöt. Hiába. Érthető okokból - helyzeti fölényéből adódóan

- a rendőrség győzött. Az Evening News közölte Andrew Sloan

levelét, amelyben ezt írja: „Jól láttam, hogy a rendőrök megverték

Mrs. Pankhurstöt. A fejét ütötték, majd belökték egy taxiba, és a

vasútállomásra vitték. Megerősített őrséggel - még az egyes

állomásokon is detektívek hada vigyázott - a Holloway-börtönbe

hurcolták."

A Holloway-börtönben Mrs. Pankhurst azonnal éhségsztrájkba

kezdett, és kijelentette, utolsó pillanatig tiltakozni fog a mesterséges

táplálás ellen.

Rövid idő múlva újabb esemény döbbentette meg és

foglalkoztatta a közvéleményt. Miss Mary Richardson, a Nemzeti

Galériában megcsonkította Velázquez híres festményét, a Rokeby

Vénuszt. A rendőrségen tett írásbeli vallomásában a következő

olvasható: „Tönkre akartam tenni a mitológiai történet egyik

leghíresebb nőalakját! Tiltakozásnak szántam. Tiltakozásnak a

gazság ellen, amellyel tönkre kívánják tenni Mrs. Pankhurstöt, a

modern történelem egyik legtisztább nőalakját... Ha bárki

elszörnyed tettem felett és barbárságnak nevezi, én viszont Mrs.

Pankhurst bántalmazását tartom barbárságnak. És képmutatónak,

szemforgatónak a közvéleményt, amelynek egy tiltakozó, egy

elítélő szava sincs Mrs. Pankhurst és a többi önfeláldozó nő

üldözése ellen. Győzelem vagy halál! Nem félek a haláltól sem."

Mary Richardsont hathónapi börtönre ítélték.

Noha elsősorban nők voltak az események tevőleges és szenvedő

részvevői, férfiak is síkraszálltak az ügyért. Gonne kapitány

megtagadta az adófizetést, tiltakozásul a nők alárendelt helyzete

ellen, őt is letartóztatták. Hasonló módon tüntetett egy tiszteletre

méltó lady, Mrs. Harvey: elbarikádozta házát az adószedők elől.

A szüfrazsettek ablakokat törtek be, gyújtogattak, kirakatokat

zúztak be. A börtönben éhségsztrájkba kezdtek, ellenálltak a

mesterséges táplálásnak.

Íme, néhány kiragadott hír a szüfrazsettek által okozott károkról a

Times 1913-as évfolyamából:

Áprilisban robbantás Newcastle-ban.

Májusban szétrombolták Szent Katalin templomát Hatchamben.

Robbantás a Szent Pál-templomban. Fulhamben felgyújtottak egy

sportházat. Bexhill mellett leromboltak egy épületet. Dundee

mellett tönkretették a Faringdon Hallt. Nottinghamben egy

csónakházat pusztítottak el. Cambridge-ben felgyújtottak egy házat.

Folytathatnánk tovább a lajstromot gyújtogatásokról, épületek

rongálásáról, letartóztatásokról, szigorú ítéletekről.

Ha az ember a korabeli újságokat lapozgatja, a fényképeket

nézegeti, tiszteletre méltó külsejű, a kor divatja szerint öltözött, bő,

földet söprő ruhát, lebernyeges köpenyt, fehér, zárt nyakú ingblúzt,

hatalmas tollas kalapot viselő hölgyeket lát kezükben kalapáccsal,

amint rendőrök húzzák, vonszolják őket, rendőrök sorfala között.

Micsoda földcsuszamlás történt Angliában, az idillikus családi

élet hazájában?

Néhány évtizeddel az iménti események előtt még a ha-

gyományos nőideál szerepel az angol irodalomban: csupa szelíd,

eszményi angol nő. Íme, mutatóban néhány könyvcím: „Az

eszményi hajadon", „Asszonysors", „A szelíd női lélek", „Hazánk

nemes lányai és asszonyai", „A tűrés erénye".

Stílusuk talán különböző. De egyben, a lényegben, valamennyi

megegyezik: a művek a gondviselő által eleve elrendelt női sorsba

való belenyugvást hirdetik meghatóan ékes szavakkal. Az alázat, a

szenvedés, a legszebb női erény. Az alázat kettősen az, hiszen

egyúttal a legtisztább keresztény tulajdonság. A nőnek nem lehet

igazabb, őszintébb öröme, mint ellátni szűkebb családi körének,

házának tagjait, egyetlen és legnagyobb dicsősége, akár mártír-

szenvedéssel is, övéiről mindenképpen gondoskodni.

Ma inkább groteszknek érzi az ember az alázat, a saját egyéniség,

érdeklődés, elfojtásának magas hőfokú, lelkes magasztalását.

Viszont annál nyilvánvalóbb a cél: már csírájában elfojtani az

esetleg élénk, nyílt eszű okos, fiatal lány minden egyéni

érdeklődését.

És ezeken az olvasmányokon nőtt fel a kor leánya, ezeket a

könyveket kapta kézbe, alighogy nyiladozni kezdett értelme. Nem

vonhatta ki magát a hatása alól.

Hogyan léptek a szerény, önfeláldozó, férjük árnyékában

„idillikus békében élő" asszonyok nyomába rövid néhány évtized

leforgása alatt ezek a „rabiátus, hisztérikus nőszemélyek", vagy

ahogyan a korabeli konzervatív sajtó előszeretettel nevezte:

„dühöngő dervisnők". Hogyan lobbanthatták lángra a „fehérnép

lázadását"?

Ez az aranykor, ez a derült, tiszta és felhőtlen ég rózsaszín és

fehér bárányfelhőkkel, amelyet a korabeli regények olyan

előszeretettel varázsolnak elénk, legfeljebb szentimentális, a

valóságot tudatosan vagy akaratlanul aranyfüsttel bevonó, érzelgős

írók képzeletében élt, a valóságban viszont soha nem létezett.

ÉVEZREDES HAGYOMÁNYOK ELLEN

Halál a báliruha mellett

Évezredeken át a nők szótlan beletörődéssel vették tudomásul

alárendelt, jogfosztott helyzetüket a családban, a társadalomban.

Nem hangzott soraikból szenvedélyes tiltakozás, csendes

belenyugvással, némán viselték sorsukat.

Miért éppen a múlt századi Angliában próbáltak először

felegyenesedni a nők? Ennek előzményeit az angol ipari

forradalomban kell keresnünk.

Anglia legmerevebb feudális, társadalmi, gazdasági és politikai

bilincsein az 1640-1649-es angol forradalom már lazított.

Megnyitotta az utat a tőkés fejlődés felé.

Ebben a korszakban kezdődött a parasztság földtől való

megfosztásának és a tőkés mezőgazdasági nagyüzem kiala-

kulásának folyamata, amely megteremtette a nincstelen, a

nagyüzemi gazdálkodáshoz, a nagyipari termeléshez szükséges

bérmunkások tömegét.

Az ipari forradalom viharosan gyors ütemben Európa

országainak élére lökte Angliát, amely csakhamar a földkerekség

vezető ipari-kereskedelmi nagyhatalma lett, majd száz esztendővel

előzve meg a többi országot.

A nők öntudatra ébredésének újabb ösztönzést adtak az 1789-es

francia forradalom eszméi: a szabadság, egyenlőség, testvériség

jelszavai.

Az alapvető gazdasági, társadalmi változások a 19. század

közepe táján kezdtek teljes mélységükben, élességükben

kibontakozni.

Bizonyos fajta mezőgazdasági munka, s az étel előállítása,

készítése ősidők óta női feladat volt.

A háztartási, mezőgazdasági munka mellett apjuk, férjük mellett

esetleg a műhelyben segítettek, anélkül, hogy értékelték volna

teljesítményüket. Általános volt az a szemlélet, mely szerint a nő

ingyenes vagy legalábbis nagyon olcsó munkaerő (hiszen csupán a

fenntartási költségeit kellett számítani). Munkájuk jelentőségére

csak akkor terelődött a figyelem, amikor a család megszűnt

termelőegységként működni, és a nők bérmunkások lettek. A

hagyományok azonban afelé mutattak, hogy a nők csupán kisegítő

munkaerők, épp ezért jövedelmük is csak a család jövedelmének

kiegészítése lehet. Bérüket nem teljesítményük, tudásuk szerint

szabták meg, hanem nemükhöz mérték, szinte függetlenül

tevékenységük jellegétől.

A 19. századbeli kapitalista körülmények éles fénnyel

világították meg a gyakorlattal párosult elméletet: a nő jövedelme

arra szolgál, hogy kiegészítse a férfi bérét.

Marian Ramelson „The Petticoat Rebellion" című könyvében

jellemző képet ad az angol nők helyzetéről. Tőle vettük át az alábbi

adatokat.

A 18. század végén, a 19. század elején harmincezerre becsülték

azoknak a nőknek a számát, akik Kensington, Chiswick, Brentford

és Middlesex zöldség- és gyümölcsvásárterein dolgoztak. Nyáron

reggel hattól este hat óráig, télen hajnaltól alkonyig - félannyi

bérért, mint a férfiak.

1843-ban a kormányzat nyilvánosságra hozta a „Felmérés a

gyermek- és női munka alkalmazásáról a mezőgazdaságban" című

vizsgálat eredményét. A tanulság ezúttal is ugyanaz volt, mint

előbb: a nők feleannyi bért kaptak, mint a férfiak. Egy adat a

felmérésből: egyetlen önálló munkás, munkásnő nem engedheti

meg magának, hogy olyan ételt egyen, amilyet a dologházban

adnak, és friss hentesárut szinte sohasem látnak a két-,

háromgyerekes munkáscsaládok.

A pamutipar nőtt először nagyüzemi iparrá, és alkalmazott tömeges

méretben nőket. A haladó közvélemény figyelmét és felháborodását

mégis az keltette fel, hogy asszonyokat és gyermekeket

foglalkoztattak a bányák mélyén.

1842-ben egy bizottság jelentése látott napvilágot a bányákban

uralkodó helyzetről. A feljegyzéseknek szemléletes rajzok adtak

nyomatékot. A bányászokat szinte külön emberfajtának tekintették:

elfajzott, züllött, iszákos népségnek. Az aknák körül kis falvak

alakultak, ezekben éltek teljesen elkülönülve. A lakosság nagy

részének több fogalma volt arról, hogyan élnek a Tűzföldön, mint a

bányákban. Annyira izoláltan laktak, hogy a fiataloknak szinte nem

is volt más választásuk, mint hogy szüleik foglalkozását kövessék.

A lányok vagy a bánya mélyére mentek, vagy elszegődtek

cselédnek.

A jelentés szerint férjek, apák vallottak arról, kénytelenek voltak

olyan terheket, annyi szenet rakni feleségük, gyermekeik hátára,

hogy azok csak tántorogva tudták elvonszolni.

Egy asszony azt mondta: - Kemény munka ez, uram, nagyon

kemény munka. Bárcsak az első asszony, aki szenet vett a hátára,

beleszakadt volna. - Egy idős asszony ezt kérte: - Könyörgöm,

mondják meg Viktória királynőnek, hogy mi hű alattvalói vagyunk,

nem félünk a munkától, de nem bírjuk a vontatólónak való

erőfeszítést. Ha kihoz minket a föld alól, az aknából, és emberi

munkát ad nekünk, minden lány és asszony áldani fogja!

A bizottság jelentése nyomán keletkezett vihar és botrány hatása

alatt a kormány kénytelen volt rendeletet hozni: megtiltották nők

föld alatti munkában való alkalmazását.

Ez azonban nem jelentette, hogy alapvetően javult volna a nők

helyzete. Hiszen a műhelyekben, gyárakban sem volt sokkal jobb a

sorsuk. A nők többségét két iparág foglalkoztatta: a fém- és a

textilipar (beleértve a ruházati ipart is). A fémiparban 25 349 nő, a

textil- és ruházati iparban 14 910 nő dolgozott 1901-ben. A

munkaidő reggel hattól este hatig tartott. A bér általában itt is

félannyi volt, mint a férfiaké.

A legszörnyűbb helyzet az ugyancsak sok nőt foglalkoztató

ólomiparban volt. Nem alkalmaztak semmiféle védőberendezést,

így az ólommérgezés a gyakori munkásbetegségek közé tartozott.

Halál, mérgezés, paralízis sújtotta az ólommunkásnőket, a

gyermekük nemegyszer halva született. Kék csík a fogínyen volt a

mérgezés első és legbiztosabb tünete. És a munkásnők 75 százaléka

viselte ezt a jelet. Ha megkérdeztek egy-egy munkásnőt, miért

dolgozik ebben a majdnem biztos halált jelentő iparban, a válasz a

legtöbbször ez volt: - Szívesebben élek akárhogy is néhány

esztendeig, mint hogy azonnal éhenhaljak!

Newcastle kereskedelmi bizottsága így fogalmazta meg az

asszonyok tömeges foglalkoztatásának okát az ólomiparban:

„Tisztára gazdasági indoka van. Igaz, hogy gyöngébbek mint a

férfiak, hajlamosabbak is az ólommérgezésre, de sokkal

alacsonyabb a bérük."

Mint említettük, igen sok nőt alkalmaztak a textil- és ruhaiparban.

A divatáru manufaktúrákban a durvább árukat gépekkel, a

finomabbakat kézzel varrták. A legélénkebb üzleti hónapok ősszel

voltak. Ebben az időben a munka gyakran és szinte megszakítás

nélkül reggel hattól este tízig és még tovább tartott. Egy korabeli

orvos vallomása szerint 1862 telén tizenkilenc ruhaipari lány közül

hat halt meg a megerőltető munka következtében fellépett

betegségben.

1863 júniusának utolsó hetében a londoni napilapok cikket

közöltek ezzel a szenzációs címmel: „Halál túlmunka

következtében!" A cikk a húszesztendős Mary Anne Wackley

divatáru készítőnő haláláról tudósított. A fiatal lány egy igen

tekintélyes udvari szállító divatáru szalonjában dolgozott. A

tulajdonost Elisa asszonynak hívták.

A hír hatására most újra felfedezték a régi, sokszor elmondott

igazságot, hogy ezek a lányok átlagosan napi tizenhat és fél órát, az

idényben pedig gyakran harminc órát dolgoznak megszakítás

nélkül, miközben lankadó munkaerejüket sherryvel vagy kávéval

serkentik.

Mary Anne halála az idény csúcspontján történt. Az előkelő ladyk

ruhacsodáit néha órák alatt kellett elkészíteni, hogy ragyogó

öltözetükben megjelenhessenek a különböző főrangúak estélyein.

Mary Anne huszonhat és fél órát dolgozott megszakítás nélkül

harmincadmagával egy olyan szűk szobában, amely a szükséges

levegőnek alig egyharmadát biztosította. Éjjel pedig ketten

osztoztak egy ágyon, azoknak a fullasztó levegőjű lyukaknak

egyikében, amelyeket egy hálószobából deszkafalakkal választottak

le. Elisa asszony szalonja az elsőrangú londoni divatcégek közé

tartozott. A fiatal lány pénteken megbetegedett és vasárnap már

meg is halt, Elisa asszony legmélyebb felháborodására anélkül,

hogy az utolsó öltéseket elvégezte volna a báliruhán. A halottas

ágyhoz már elkésve érkezett dr. Keys az esküdtszék előtt kereken

kijelentette: Mary Anne Wackley halálát az egészségtelen

munkakörülmények, a túl hosszú munkaidő okozta. A zsúfolt

munkateremben végzett munka, a szűk, rosszul szellőztethető

hálóhelyiség is hozzájárult halálához.

Az esküdtszék viszont, hogy az orvosnak leckét adjon

jómodorból, kinyilvánította: „Az elhunyt apoplexiában halt meg.

Mindazonáltal okunk van attól tartani, hogy halálát a túlzsúfolt

műhelyben való munka is meggyorsította."

Az egyik legalantasabb, legpiszkosabb és legrosszabbul fizetett

munkához, a rongyválogatáshoz előszeretettel alkalmaztak fiatal

lányokat, felnőtt nőket. Az egész világ rongykereskedelmének

központja, lerakodóhelye Anglia volt, ahol a rongyokat trágyázásra,

pehelygyártásra, rongygyapjú készítésére és papírnyersanyagként

használták. A női rongyválogatók piszkos munkájuk során gyakran

szereztek himlőt és más fertőző betegséget, amelyet az egész

városban elterjesztettek, és amelynek első áldozatai ők maguk

lettek.

Marx „Tőké"-jének első kötetében találhatunk adatot az angol

csipkeverésben foglalkoztatottak számáról. 1861-ben

százötvenezer dolgozóból csaknem száznegyvenezer nő volt. Dr.

Truemannek, a nottinghami szegényklinika orvosának

megállapítása szerint a 17 és 24 év közötti csipkeverőnő

pácienseinek tekintélyes száma volt tüdőbajos (1861-ben 686

munkásnő közül minden 8.).

Sorolhatnám tovább a példákat más korabeli művekből is. A

munkások és még inkább a munkásnők kizsákmányolásának

mértéke meghaladja az emberi képzelet határát. És bár nem tartozik

szorosan a témánkhoz, ide kívánkozik, hogy a kisgyermekeket

hat-hétéves korukban munkába hajszolták, és a legtöbbször nem is

érték el a felnőtt kort, vagy ha igen, nyomorékká, rokkanttá váltak.

Az említett foglalkozási ágaknál is nyomorultabb volt a háztartási

alkalmazott helyzete. Több mint egymillió nő dolgozott idegen

háztartásokban. És már csak szétszórtságánál fogva is ez volt a

legvédtelenebb réteg. Mrs. Isabella Beeton 1861-ben a „The Book

of Household Management" című művében így ír a cseléd

kötelességéről: Reggeli előtt a gondjára bízott valamennyi szobából

- reggelizőszobából, a könyvtárból, az ebédlőből, a nappaliból és a

szalonból - vigye ki a szőnyegeket. Utána söpörje ki a szobákat,

törölgessen, egyetlen porszemnek sem szabad maradnia, gyújtson

be valamennyi kandallóban, majd söpörje le a szőnyegeket. Fontos,

hogy először úrnője szobájában gyújtson tüzet, nehogy hidegben

kelljen öltöznie. Készítse ki úrnője aznapi öltözékét, melegítsen

részére vizet. Utána szolgálja fel a reggelit. - És mindez még csak a

kora reggeli teendő.

Ebben az időben a nők nemigen tiltakoztak, nem lázadtak fel

sorsuk ellen. Legalábbis nagyon kevés esetet tartanak számon.

Wiltshire-ben 1863. november végén Harupp posztógyáros

alkalmazottai, mintegy harminc, szövőszéken dolgozó munkásnő

sztrájkba lépett, mert Harupp levont a bérükből, ha reggel elkéstek.

Két percért hat pennyt, három percért egy shillinget és tíz percért

egy shilling hat pennyt.

Harupp megbízott egy fiút, hogy a kaput munkakezdéskor zárja

be. A kintrekedteket, aszerint, hogy mennyit késtek,

pénzbüntetéssel sújtotta. Az épületben nem volt óra. Így a

szerencsétlen nőket tetszés szerint bírságolhatták.

Ez ellen lázadtak fel. A sztrájkoló nők, családanyák és lányok

kijelentették, hogy csak akkor állnak újra munkába, ha a fiút órával

helyettesítik, és ésszerű büntetési díjszabást vezetnek be. Harupp

tizenkilenc lányt és asszonyt idéztetett a békebírák elé

szerződésszegés miatt. Fejenként kilenc penny büntetésre és két

shilling hat penny perköltség megfizetésére ítélték őket a

hallgatóság hangos felháborodása közepette. Haruppot a bíróságról

távoztában zúgolódó néptömeg kísérte.

A nők jó ideig szinte védtelenül voltak kiszolgáltatva a

munkaadók kénye-kedvének. Bár elég szép számmal tevé-

kenykedtek a korai radikális mozgalomban, egyes városokban

külön női csoportot alakítottak, összejöveteleket, tiltakozó

gyűléseket szerveztek. Többen részt vettek az akkor még illegális

szakszervezeti mozgalomban.

A speciális női érdekek kivívásáért azonban úgyszólván semmit

nem tettek. Nem is tehettek. Elvileg és gyakorlatilag nők csak olyan

jogokat követelhettek, amelyeket a férfiak már elértek. De hosszú

ideig a munkásoknak is alig volt több joguk, mint a munkásnőknek.

A szakszervezetek sokáig működtek illegalitásban. A munkásoknak

nem volt szavazati joguk, gazdaságilag, politikailag, társadalmilag

kisemmizték őket. A munkásság erőteljesen küzdött jogaiért. A nők

mást nem tehettek, minthogy ezekben a küzdelmekben vettek részt.

Ez a magatartás nem csupán a munkásosztály asszonyait

jellemezte. Akkoriban még a polgárság asszonyai sem tudták

megfogalmazni feminista követeléseiket, míg a férfiak ki nem

vívták és meg nem szilárdították helyüket a társadalomban. Csak a

demokratikus jogok biztosítása és kiterjesztése, csak a felemelkedő

osztály jogainak elnyerése után indíthattak a nők harcot speciális

női jogaikért, a külön rájuk nehezedő nyomás megszüntetéséért.

Mindez talán még nem magyarázza meg eléggé, hogy a korai

kapitalizmus munkásmozgalmában a nők mennyire nem

arányuknak megfelelően képviselték nemük érdekeit. Sokan

ellenezték a nők munkába állását. A munkások kellemetlen

versenytársnak tekintették őket, akiknek alacsonyabb fizetése csak

akadályozta, hogy megfelelő bért harcoljanak ki maguknak.

Ebben a korszakban még nem jutottak arra a felismerésre, hogy a

megoldás nem a nők kizárása az iparból, hanem épp fordítva: saját

magukat, családjuk érdekeit is védik azzal, ha támogatják a nők

felemelkedését, munkájuk méltóbb erkölcsi, anyagi megbecsülését.

Még hosszú utat kellett végigjárniuk, míg ezt is megértették.

Lépésről lépésre

Az ipari forradalom nemcsak a kézműves ipar és a mezőgazdaság,

nemcsak a parasztság és a kialakuló munkásosztály helyzetét

változtatta meg, de erősen hatott a középrétegekre és a felső

osztályokra is.

A közép- és nagybirtokos feleségének megvolt a maga funkciója,

helye és kötelezettsége a háztartásban, amely maga is önálló

gazdasági egység volt. Az asszony irányította kiterjedt, teljesen

önálló háztartását, nevelte lányait, hogy később azok is eleget

tudjanak tenni ezeknek a kötelezettségeknek. A nagy

háztartásokban haszonállatokat tartottak, a tehenek tejéből vajat

köpültek, sajtot készítettek, szappant főztek, szőttek, fontak, ruhát

varrtak.

Nagyobb mezőgazdasági munkák, például aratás idején a ház

asszonyainak, leányainak volt a feladata a béresek ellátása, s ezt

megint csak a háziasszony irányította. A mezőgazdaság

nagyüzemesítésével a földesúr mezőgazdasági nagyüzem

tulajdonosa lett, felesége, leányai helyzete is alapvetően

megváltozott. Egy korabeli kis szatirikus vers élénken érzékelteti a

változást.

1743:

Férfi - ekéhez,

Asszony - fejéshez,

Lány - a fonóba,

Fiú - csűrbe, ólba,

S kerekedik a vagyonka.

1843:

Férfi - halali hó!

Miss - piano,

Asszony - selyembe, szaténba,

Fiú - görögre, latinra,

S bekerültök a lapokba.

De az átalakulás még mélyrehatóbb volt: az új tőkés viszonyok a

falut és várost egyaránt forradalmasították. A kapitalista

vállalkozások, akár ipari, akár mezőgazdasági jellegűek voltak,

tőkét igényeltek. A vagyon nem oszolhatott meg egyenlően a

testvérek között. A legidősebb fiú örökölte a vagyon nagyobb

részét, vagy őrá szállt maga az üzem (ipari, mezőgazdasági). Azért

a többi fiút sem kellett félteni, kitűnő elhelyezkedési lehetőségek

között válogathattak a növekvő, gyarapodó, gazdagodó

gyarmatbirodalomban. Előkelő egyetemi végzettséggel

bármelyikük elhelyezkedhetett egy fejlődő tőkés vállalkozásnál.

Megtalálhatta helyét a Parkinson törvényei szerint szinte vízfejűre

növekvő államapparátusban, nemcsak otthon, hanem az angol

gyarmatbirodalom valamelyik kolóniáján.

Az iparosodás, a kapitalizmus átalakító hatása kedvezett a közép-

és felső osztály férfiainak, de másként hatott az osztály női tagjaira,

akiket csak egyetlen hivatásra készítettek elő: a házasságra. A tőkés

átalakulással párhuzamosan megváltozott a felkészítés a

házasságra. A fiatal lánynak nem kellett már megtanulnia az

önellátó mezőgazdasági egység asszonyi irányítását: főzést,

szövést, fonást, szappankészítést, vajköpülést stb.

Miből állt a fiatal hölgy nevelése ebben az időben? Múlt századi

regényekben bőven találunk ilyen példákat. Tanult rajzolni, festeni -

többnyire bájos akvarelleket a kertről, a tájról, a naplementéről és a

napfelkeltéről, cicájáról, egy váza virágról stb. Tanult muzsikálni,

hogy társaságban önmagát csembalón kísérve korának édesbús,

szentimentális dalocskáit énekelje, ha volt egy kis hangja, de ha

nem volt, zenét akkor is tanult, ez hozzátartozott a tökéletes úrilány

neveléséhez, mint ahogy a kézimunka is kötelező volt. A nevelést

kiegészítette a szerény, ildomos, szégyenlős modor elsajátítása:

társaságban nem illik enni, csupán csipegetni, egy lány minél

kevesebbet beszéljen, inkább csak kedvesen mosolyogjon.

Ez a kép bontakozik ki előttünk a korabeli érzelgős regényekből:

a bájos, ártatlan lányka, aki a maga tisztaságában mit sem tud a világ

romlottságáról. Valójában a szándékos tudatlanságban tartott fiatal

lányok romantikus regényeken nevelkedtek, mit sem tudtak a való

életről. Míg a hajdani japán lányoknak csupán lábfejét torzították el

mesterségesen, az angol közép- és felső osztályok sokkal

veszélyesebb és ártalmasabb dolgot műveltek. Épeszű, normális

fiatal emberek értelmi fejlődését gátolták mesterségesen, jelképesen

fásliba szorították.

Nemcsak a korabeli szentimentális regények festenek megható

képet ezekről a bűbájos, ártatlan, védelemre szoruló teremtésekről,

hanem tudálékos értekezések tömegei is napvilágot láttak,

amelyekben óvják a szülőket, nehogy lányaik szellemi érdeklődése

kifejlődjön. Ha pedig valamely szerencsétlen véletlen vagy

„veszélyesen" magas fokú értelmi képesség következtében mégis

kifejlődik holmi szellemi érdeklődés a lányban, az istenért, legalább

arra vigyázzanak, nehogy elárulja azt! Különösképpen nem, háza-

sulandó fiatalemberek előtt.

Marian Ramelson idézett könyvében ismerteti dr. Gre-gory

lányainak írt tanácsait:

„Nincs szörnyűbb, középosztálybeli, rendes fiatalember számára,

mint a kékharisnya feleség. A szerencsétlen szellemi érdeklődés

még a legelőnyösebb fizikai tulajdonságokkal rendelkező teremtést

is megfosztja bájától, és visszataszítóvá teszi a házasulandó

fiatalember szemében."

Dr. Gregory mindenekelőtt azt tanácsolja a férjhez menés előtt

álló lánynak, hogy modorából, mozdulataiból, egész magatartásából

csak úgy áradjon a védtelen és éppen ezért védelemre szoruló

nőiesség. És ezzel a védtelen, szűzies ártatlansággal egyetlen és

legfontosabb kötelessége, hogy megfelelő férjet szerezzen. Teljesen

közömbös az illető kora, szellemi képessége, jelleme, csupán egy

fontos: a vagyona.

Ha valamelyik felső vagy középosztálybeli lány nem tudott eleget

tenni ennek a néha ki nem mondott, de gyakran hirdetett egyetlen és

legfontosabb kötelességének, nemcsak sikertelennek, ügyetlennek

számított, de viselhette „kétbalkezessége" következményeit is:

többnyire rendkívül kedvezőtlen társadalmi, anyagi körülmények

közé került.

Amíg apja élt, meghúzódhatott a családi körben, legfeljebb

szemrehányással illették, éreztették vele, hogy élete kudarc. De apja

halála után szinte teljesen pénz nélkül maradt. Hiszen a vagyon

oroszlánrészét a legidősebb fiú örökölte. A többi fiú szépen

elhelyezkedett az iparban, az államapparátusban, a

kereskedelemben, a gyarmatokon, a lánytestvérek férjhez mentek, s

ő ott állt pénz, tudás, minden szakképzettség nélkül. Mégis

magának kellett megkeresnie a megélhetéséhez szükséges összeget.

A képzettséghez kötött foglalkozási ágak eleve el voltak zárva

előle, az pedig társadalmi helyzete miatt egyszerűen

elképzelhetetlen volt, hogy gyári vagy háztartási munkát vállaljon.

Egyetlen út állt előtte nyitva: a nevelőnősködés jómódú

családoknál. A fiatal „úrilányok" számára szükséges tudnivalókra

oktatta növendékeit: akvarellfestésre, kézimunkára,

csembalójátékra, jómodorra, amelyekre őt is megtanították

lánykorában. A nevelőnőre, „kisasszonyra" általában csak a ház

fiatal lányait bízták, annyira nem becsülték műveltségét (és joggal),

hogy a fiúk nevelését is ráhagyták volna.

Helyzete kínos és bizonytalan volt. A család, amelynek

alkalmazásában állott, a legtöbbször lenézte, megvetette. De nem

tartozott a cselédséghez sem, többnyire ők is lenézték és

bizalmatlanok voltak iránta. Mivel nagy volt a kínálat, mert igen sok

védtelen, tudatlan, képzetlen „úrilány" pottyant ki apja halála után a

családi fészekből, elképesztően kevés fizetést kaptak, és

hihetetlenül magas követelményeket támasztottak velük szemben.

Ugyancsak Marian Ramelson közli az alábbi hirdetést egy

1851-ben megjelent angol lapból:

„Fiatal hölgyet keresünk, aki rendelkezik a nevelőnői

foglalkozáshoz szükséges képességekkel. Egy szobában kell

aludnia négy gyerekkel és egy cseléddel. Reggel megfürdeti a

gyermekeket, felöltözteti őket, hogy háromnegyed nyolckor már a

reggelihez ülhessenek. Reggel kilenctől déli tizenkettőig, majd fél

kettőtől négyig oktatnia kell a gyermekeket. Ezenkívül napi két

órában zenére kell tanítania őket. Esténként úrnője számára hímez.

Mialatt tanítja a nagyobbakat, dajkálja a csecsemőt. Este neki kell

lefektetnie a gyermekeket. Fizetése tíz font egy évre. Holmijai

mosásáról maga tartozik gondoskodni."

Jövedelme alacsonyabb volt a szövőnők ugyancsak igen

nyomorult bérénél. És abból a nyomorúságos fizetéséből még igen

gyakran idős, tehetetlen anyját vagy testvéreit kellett támogatnia.

A korabeli szentimentális regényeknek gyakori hősnője a „jó

házból való", szép, nemes lelki tulajdonságokkal rendelkező,

elszegényedett fiatal úrilány, aki nevelőnőként kénytelen

megkeresni kenyerét. A romantikus angol regényekben a szép

nevelőnőbe rendszerint beleszeret a ház fia vagy a ház fiának barátja

- ha gyarmatokon történik a cselekmény, magas rangú katonatiszt

vagy magas rangú gyarmati tisztviselő -, olykor maga a kenyéradó,

a gyermekek atyja, aki ez esetben gazdag özvegyember.

A való életben azonban nincsenek ilyen romantikus szerelmek, a

legjobb esetben hivatalnokhoz vagy egyszerű üzletemberhez

mehetett férjhez az elszegényedett úrilány. Sokan pártában

maradtak.

Ha nagy szerencséjük volt, alkalmazást kaphattak úgynevezett

magániskolában, ahol kispolgári lánykákat, a lelkész és intéző

gyerekeit oktathatták az úrihölgyekhez illő viselkedésre, hogy egy

fokkal feljebb léphessenek a társadalmi ranglétrán. Ezek az

intézetek - ahogyan a korabeli irodalom bemutatja őket - arról

voltak nevezetesek, hogy szánalmas fizetést adtak a nevelőnőknek,

s még szánalmasabb élelmezést. A vállalkozó nem a jó étvágyú

gyerekeken takarékoskodott - azok ellátását árgus szemekkel fi-

gyelték a szülők -, hanem a „tanítónőkön". A szegényebb

„úrilányok", ha volt megtakarított pénzük, maguk alapítottak

leánynevelő intézetet. A később híres írónőkké lett Bronte testvérek

is megkíséreltek ilyen intézetet nyitni. Bele is buktak.

A középosztálybeli nők mégis az oktatásban igyekeztek először

tért hódítani. Szerettek volna oklevéllel rendelkező, hivatásos

pedagógusok lenni. 1843-ban Frederick Maurice tisztelendő

tanfolyamot indított fiatal nők számára. A tantárgyak elsősorban

metodikai jellegűek voltak: hogyan tanítsunk? Hogyan

viselkedjünk tanítványainkkal?

A tanfolyam iránt szinte elképzelhetetlenül nagy érdeklődés

mutatkozott. Sokkal többen szerettek volna részt venni, mint ahány

hallgatót a tanfolyam kapacitása elbírt. Tekintettel a nagy

érdeklődésre 1848-1849-ben két kollégiumot alapítottak

Londonban a tanulni vágyó fiatal nők számára: a Királynő

Kollégiumát és a Bedford kollégiumot. (Miközben a nők milliói

teljes jogfosztottságban éltek, a közéletből kirekesztették őket, az

ország legfontosabb közjogi méltóságát nő viselte: Viktória

királynő.)

Az elkövetkező években mind több női kollégiumot létesítettek,

amelyek egyre jobban valósították meg a kitűzött célt: a

pedagógusképzést. Az első két pedagógusképző intézetet a

Királynő Kollégiumának hajdani hallgatói, Frances Buss és

Dorothea Beale létesítette (1850-ben és 1858-ban).

Pedagógusképző tanfolyamok nyíltak Észak-Angliában is, Stuart

professzor vezetésével. Az előadások után a professzor hagyott időt,

hogy válaszoljon a feltett kérdésekre.

De a tanítványok eleinte félénkek voltak. Különben sem tartották

illőnek, hogy kérdéseket intézzenek egy fiatalemberhez. Ezért a

professzor azt a módszert vezettette be, hogy a növendékek óra után

írásban nyújtsák be kérdéseiket. Annyi kérdést kapott, hogy a

következő alkalommal alig győzött válaszolni rájuk.

Ezek a tanfolyamok teremtették meg az alapját a nők további

követelésének: nyissák meg az egyetemek kapuit lányok előtt! Első

ízben 1865-ben tehettek lányok külön-vizsgát Cambridge-ben. A

határozatot a felsőház csak kis szótöbbséggel fogadta el, 54:51

ellenében. Sok év telt még el, amíg a többi hallgatóval együtt

lehettek jelen az előadóteremben. Külön padokban ültek, de

elnyerhették a különböző fokozatokat. A lányok tudományos

fokozatát aztán a nyilvános életben, az elhelyezkedésnél, hosszú

ideig nem vették figyelembe.

A nők állhatatos és szívós harcot folytattak azért, hogy az

orvostudományi egyetemet elvégezhessék. Itt még több

ellenállással találkoztak, mint más pályák esetében. A maradi

emberek még a gondolatától is irtóztak, hogy nők orvosok

lehessenek. Azzal érveltek, hogy nem illő, veszélyes, sőt

erkölcstelen. Ügy látszott, egyhamar nem engednek be nőket az

orvosi egyetem falai közé.

Dr. Elisabeth Blackwell volt az első angol nő, aki az orvosi címet

megszerezte. Igaz, hogy nem otthon, hanem az Egyesült

Államokban. Elisabeth Blackwell szüleivel még kislány korában az

Egyesült Államokba költözött. Itt szerezte meg a doktori diplomát

1849-ben. Hazatérése után beiktatták az angol orvosok névsorába.

1860-ban aztán az orvosi kar külön rendelkezést hozott, amelynek

alapján nem vehetők fel az orvosi névjegyzékre azok, akik külföl-

dön nyerték el az orvosi fokozatot, illetve törlendő a korábban

felvettek neve a listáról. A rendelkezést nem a nők ellen hozták,

hiszen női orvos Elisabeth Blackwellen kívül más nem volt

Angliában, mégis akadályozta a nők behatolását erre a pályára.

Hiába végezték volna el tanulmányaikat más országban (pl.

Franciaországban, Belgiumban, Svájcban, Olaszországban vagy

Spanyolországban), ahol már bejuthattak az egyetemre, ha

hazájukban nem engedik tudásukat gyümölcsöztetni.

Elisabeth Garret Andersen mégis elhatározta, hogy orvos lesz.

Ám hiába kérte felvételét az orvoskaron, visszautasították. Ekkor

rájött arra, hogy gyógyszerész oklevéllel automatikusan felkerülhet

neve az orvosi névjegyzékre. Mire azonban a gyógyszerész

oklevelet megszerezte, az éber orvosi kar elrendelte, hogy

gyógyszerész végzettség senkit sem jogosít fel arra, hogy neve az

orvosi jegyzéken szerepeljen.

Sophia Jex-Blake, egy rendkívül energikus, tehetséges fiatal nő

és néhány társa, éveken át tartó makacs küzdelemmel, mégis elérte,

hogy végre befogadják a lányokat az orvostudományi egyetemre és

az előírt vizsgákat letehessék.

Összesen öt fiatal lány lépte át az edinburghi orvosi egyetem

kapuit. Valóságos lázadás tört ki ellenük. Ahogy beléptek a

terembe, a fiúk hangos üvöltéssel fogadták őket: - Macskák!

Macskák - ordították kórusban, és a legválogatottabb, gúnyos

szidalmakkal illették őket.

Mint a medikák később elmesélték, állandóan rettegve vonultak

az órára, vesszőfutás volt számukra az út a kaputól. Attól féltek,

hogy a fiúk egyszer alaposan elverik őket.

Ha tettleg nem is bántalmazták, végtelen találékonysággal

bosszantották a lányokat. Egy alkalommal például becsempésztek

egy juhot az előadásra, majd az óra után, amikor a lányok felálltak,

hogy elhagyják a termet, az állatot a lányok után lökték. Az előadó

professzor felkiáltott, a juhhoz intézve szavait: - Kérem, hagyja el a

termet. Hiszen bizonyára sokkal intelligensebb, mint azok, akik

becsempészték.

Miután a professzorok meggyőződtek a lányok rátermettségéről,

szorgalmáról, szerették volna elérni, hogy diplomájukat hivatalosan

is elismerjék. Erőfeszítésük azonban hiábavalónak bizonyult. Az

alsó- és felsőház nem adta jóváhagyását.

Csupán 1876-ban fogadta el a határozatot a parlament, hogy az

orvosi egyetemek felvehetnek lányokat is hallgatóknak, a

fiúhallgatókkal egyenlő jogokkal, és hogy vizsgáikat, fokozataikat

hivatalosan is el kell ismerni.

Lassan-lassan az előítéletek ellenére (amelyek mögött a

leggyakrabban a monopólium elvesztésének félelme húzódott meg)

mind több területen megnyíltak a kapuk a nők előtt. 1893-ban

nevezték ki az első női gyári felügyelőt, de csak 1921-ben az első

gyári orvosi, egészségügyi felügyelőnőt.

A közvélemény talán az orvosi pályán fogadta el a nőt a

legnehezebben. - Ha olyan nagyon segíteni akarnak a szenvedőkön -

mondogatták -, ám tessék, legyenek ápolónők. Mint az orvosok

segítői hűsítsék nedves ruhával a beteg homlokát. Erre nagyon

alkalmasak.

Az addig megvetett ápolónői foglalkozást Florence Nightingale, a

tiszteletre méltó hivatás magaslatára emelte.

Florence Nightingale 1820-ban gazdag és művelt családban

született. Az apa abban az időben szokatlan módon nagy gondot

fordított két lánya nevelésére. Görögre, latinra, történelemre,

németre, franciára és filozófiára tanította. Képzésüket kiváló nevelő

egészítette ki.

Florence mégis szerencsétlennek érezte magát. Már egész

fiatalon kicsinyesnek, értelmetlennek tartotta családja kon-

vencionális, saját osztályának szokásai által szabályozott életét.

Érthetetlennek, nevetségesnek találta a pletykákkal fűszerezett

összejöveteleket, bálokat.

Mindjobban erősödött benne az ellenállás osztályának

életformájával szemben. Nem ment férjhez. Nem vált kedvelt

társasági hölggyé, az ápolónői hivatást választotta.

Az 1853-tól 1856-ig tartó krími háborúban ő volt a legendás

„lámpás hölgy", aki árnyként járt a legveszélyesebb helyeken a

sebesült katonák között, aki sebeket kötözött és vigaszt nyújtott.

Bár ő maga nem vett részt a nők felszabadítását célzó

küzdelemben, erkölcsileg és anyagilag támogatta. Minden

esztendőben komoly összeget juttatott a nők szavazati jogáért

küzdő társaságoknak. Sürgette a nők jogi és családjogi helyzetének

javítását, hogy a férjétől külön élő nő maga rendelkezhessék saját

keresete felett.

Leküzdve az előítéleteket, szüleivel dacolva saját maga szabta

meg életútját, éppen ezért elítélte a nők passzivitását, a sorsukba

való beletörődést. Különösen rossz tapasztalatokat szerzett az

ápolónők között. Mint egyik levelében írja: „A krími háborúban

mellettem dolgozó ápolónők közül egyik sem tanult tőlem semmit,

és hazatérésük után egy pillanatig sem gondoltak arra, hogy a

háborúban és a kórházakban szerzett tapasztalataikat hasznosítsák

... Boldogan adnék évente ötszáz fontot - folytatja - egy női titkárság

létesítésére, amely a kormánnyal szoros kapcsolatot tartva

képviselné a nők érdekeit... De a nők teljesen apolitikusak. Még az

államférfiak nevét sem ismerik. Azt sem tudják, ki él közülük, ki

halt már meg. Fogalmuk sincs a különböző állami intézmények

létéről, funkciójáról, címéről, nevéről."

Nem voltak hamis ábrándjai neméről. De szembeszállt azzal a

nézettel, mely szerint a nők eredendően alacsonyabb rendűek a

férfiaknál, kisebbek a képességeik. A nők elmaradottságának

alapvető okát abban látta, hogy minden idejüket elveszik az

apró-cseprő mindennapi elfoglaltságok.

Kevéssé ismert tanulmányában, a „Cassandrá"-ban fejti ki erről a

véleményét. Nem csupán a sokágú otthoni tennivalóra, a

háztartásra, a gyereknevelésre gondolt, amikor az időhiányra

hivatkozott, hanem arra a rengeteg felesleges, úgynevezett

társadalmi kötelezettségre, amely a polgári és felső osztálybeli nőt

merev korlátok közé szorította. Szerinte ezek teszik lehetetlenné a

nők szellemi érdeklődésének kifejlődését. S akiben mégis támad

szellemi igény, és megpróbálkozik a szellemi tevékenység bizonyos

ágaival, mondjuk a matematikával, kénytelen abbahagyni, mert

összeegyeztethetetlen a „társasági élet" időlopó, hiú és kicsinyes

követelményeivel. Egyszerűen fel sem tételezik a nőkről - írja -,

hogy olyan elmélyült tevékenységet folytassanak, amelyet ne

szakíthatnának bármely pillanatban félbe valamilyen fontos

társadalmi vagy családi eseményért. Esetleges szellemi

érdeklődésüket röstellve önző szórakozásnak tekintik, és

kötelességüknek érzik, hogy a legjelentéktelenebb

családi-társadalmi eseményért föláldozzák. Miután szilárdan hitte,

hogy a nők alacsonyrendűségét társadalmi körülményeik idézik elő,

felismerte, hogy a társadalmi körülményeket kell alapvetően

megváltoztatni.

Caroline tollal harcol gyermekéért

A 19. század elején Angliában a nők a törvény előtt, társadalmi

hovatartozásuktól függetlenül, egyaránt jogfosztottak voltak. Ez a

felsőbb osztályok asszonyaira is érvényes, bár azokat szükség

esetén gazdag és befolyásos hozzátartozóik, rokonaik

megvédhették.

Marian Ramelson említett könyvében rámutat, hogy a törvény a

nőt egyszerűen nem ismerte el jogi személynek. A nő előbb apja,

később férje gyámsága alatt állt. Nem perelhetett be senkit, őt sem

lehetett perbe fogni. Nem írhatott alá megegyezést. Az eljegyzett

menyasszony vőlegénye beleegyezése nélkül nem adakozhatott. Ha

férjhez ment, minden tulajdona - beleértve személyes javait, ruháit,

ékszereit - férjére szállt, ha csak az esküvő előtt különleges,

törvényesen jóváhagyott szerződés nem biztosította, hogy saját

maga rendelkezhet vagyonával. Az ilyen szerződések rendkívül

ritkák voltak, és nem elsősorban a nő védelmét szolgálták, hanem az

apósét, hogy a hozományt ne herdálja el a pazarló vő.

Ha a nő eljegyzése, azaz házassága után örökölt vagy netán pénzt

keresett, azzal szintén a férj rendelkezett. Sőt a feleség művészi

vagy írói tiszteletdíját a férj kívánságára egyenesen neki fizették.

Csak a férj beleegyezésével végrendelkezhetett, aki azonban

bármikor, még a feleség halála után is visszavonhatta

beleegyezését. Ez azt jelentette, hogy az asszony végakarata a férfi

szeszélyétől függően bármely pillanatban üres papírral vált

egyenlővé.

Az asszony nem hagyhatta el férjét, gyermekeit nem vihette el

férje engedélye nélkül. Ha mégis megtette, bárki, aki befogadta,

beleértve rokonait is, bűncselekményt követett el, és a megbántott

férj teljes joggal beperelhette. Ilyen esetekben a bíróság megítélte a

férjnek a „kártérítést".

Ha a feleség megpróbálta kijátszani a törvényt, és valami

megélhetést teremtett magának és gyermekeinek, a férj a törvényre

támaszkodva nemcsak hogy minden fillér támogatást

megtagadhatott tőle, de követelést támaszthatott minden egyes

pennyre, amelyet felesége keresett.

Az asszony, ha elköltözött férjétől, semmit sem vihetett magával

akár a házasság előtti, akár későbbi használati tárgyaiból: sem ruhát,

sem ékszert, de még egyetlen könyvet sem. Hiszen törvényesen

minden a férjé volt. Millicent Fawcettnek, a későbbi feministák

egyik vezetőjének Londonban ellopták a pénztárcáját. Amikor a

tolvajt elfogták, a férj, dr. Fawcett pénztárcájának eltulajdonításáért

emeltek vádat ellene, hiszen a feleségnek nem lehetett egyéni

tulajdona.

A férj törvényesen kérhette a bíróságtól a különélést a nő

házasságtörése címén. Fordított esetben a nő nem állhatott bíróság

elé ilyen kéréssel. A férj házasságtörése nem volt elegendő ok arra,

hogy az asszony különélést kérhessen. Csupán egyetlen válóokot

ismertek el: ha bizonyítani tudta az állandó kegyetlenséget és

kegyetlenkedést. Ezt pedig nem volt könnyű bizonyítani, mert a

férjnek törvény adta joga volt verni a feleségét. Csupán egyetlen

„humánus" kikötés létezett: hüvelykujjnyinál vastagabb bottal nem

ütlegelhette feleségét.

A férj végrendeletében kizárhatta feleségét az örökségből. Még

azoktól a javaktól is megfoszthatta, amelyeket a feleség hozott a

házasságba. Ha végrendeletében a lakás elhagyására kötelezte,

akkor az asszony a férj halála után csak negyven napig lakhatott régi

otthonában.

A házasságban született gyermekek kizárólag a férjé voltak. Ha a

házasság előtt vagy a házasság során férj és feleség megegyezett,

hogy a gyerekek milyen vallásban nevelkedjenek, és ha a

megegyezés úgy szólt, hogy az anya vallását kövessék, a férfi

bármikor megváltoztathatta a megállapodást. A férj minden

indokolás nélkül elvehette a gyermekeket az anyától, még a

csecsemőt is. Eltitkolhatta, hogy a gyermekek hol vannak, ki neveli

őket, milyen körülmények közé kerültek.

A férfi bármelyik ismerősét meghívhatta házába, anélkül, hogy

ehhez a feleség beleegyezését kérte volna. Az asszony viszont csak

férje beleegyezésével hívhatta meg barátnőjét vagy rokonát.

Bizonyos „előnyöket" mégis élvezett a nő. Bármilyen magánjogi

vétséget követett el, hivatalos megítélés szerint férje tudtával,

beleegyezésével tette, éppen ezért nem is vonhatták őt felelősségre.

Ha adósságot csinált, a férj volt felelős érte, neki kellett

visszafizetnie a pénzt. Továbbá, amíg a házastársi kötelék fennállt, a

férj köteles volt ellátni feleségét élelemmel, ruhával, gondoskodni

hajlékról számára.

Caroline Norton híres esetével kapcsolatban tört ki a botrány ama

jogszabály körül, amely kimondta, hogy az anyának nincs joga

gyermekéhez. Caroline Norton a saját korában divatos színpadi

írónak, Richárd Sheridannak volt az unokája. Örökölte a családi

adottságokat, szép, okos és szellemes volt. Szülei nem voltak

jómódúak, és az anya lázasan igyekezett három lányát kevés

hozománnyal, minél előbb kedvezően férjhez adni.

Caroline-t 1827-ben sikerült főkötő alá juttatnia. A férj az

úgynevezett jó házból származó George Norton volt. A két ember

nem volt egymásnak való. A házasság szerencsétlenül indult. Az

élénk, vidám, jó humorú, haladó gondolkodású és nagyvonalú

Caroline-hez sehogy sem illett a gyanakvó, fösvény, kapzsi és

kicsinyes férj. Norton élénken tiltakozott felesége azon törekvése

ellen, hogy szalonját a haladó politikusok, művészek központjává

tegye. Ráadásul a férj, noha előkelő, gazdag családból származott,

vagyontalan volt, és nem értett a pénzkereséshez.

Caroline hamarosan világosan látta, hogyha abban a stílusban

kíván élni, amelyet családja körében megszokott, és amelyhez

ragaszkodott, neki magának kell hozzá megteremtenie az

eszközöket.

Írni kezdett. Hamarosan divatos írónő lett, befolyásos politikusok

keresték barátságát. Norton nem sokra becsülte feleségét, de

politikai ismeretségeit igyekezett felhasználni saját karrierje

számára.

Caroline megvetette. Sokat veszekedtek, olykor a nyilvánosság

előtt, társaságban. Egyszer Caroline elmenekült otthonról, s amikor

hazatért, férje megverte. Ekkor már annyira megromlott köztük a

viszony, hogy Norton felesége távollétében három fiukat saját

rokonaihoz vitte, és nem volt hajlandó elárulni tartózkodási

helyüket.

Az asszony elkeseredett küzdelembe kezdett. Levelekkel,

röpiratokkal árasztotta el parlamenti képviselő ismerőseit.

Követelte, változtassák meg az eddigi rendelkezéseket: a törvény

ismerje el az anya jogát, hogy meglátogathassa gyermekét, s a

gyermek az ő felügyelete alatt nevelkedhessen.

A közvélemény élénk érdeklődéssel figyelte Caroline Norton

küzdelmét. Esete nem volt egyedülálló. Röpirataiban több olyan

asszonyt említett, akiket hasonlóképpen megfosztottak

gyermeküktől.

1838-ban olyan fordulat történt, amely a közvélemény

rokonszenvét az ő oldalára állította. A fiúk apjukkal együtt egy

rokonuknál nyaraltak. A legfiatalabb fiú, a nyolcéves William pónin

kilovagolt, és az állat levetette. Látszólag nem történt komolyabb

baja, csupán egyik karját sértette fel. A sebet azonban

elhanyagolták, elgennyesedett, a fiú vérmérgezést kapott. Amikor

William már utolsó óráit élte, Norton megengedte, hogy anyjáért

küldjenek. De mire megérkezett, William már meghalt.

Caroline szörnyű fájdalma nagy visszhangot keltett. Ámbár az

úgynevezett jó társaságban még mindig úgy vélekedtek, hogy

Caroline azt kapta a sorstól, amit megérdemelt. Hiszen az

asszonynak mindent tűrnie kell férjétől.

Az általános közvélemény azonban nem a felsőbb hatalmak jogos

büntetését látta Caroline megpróbáltatásában, s a szerencsétlen eset

nyomán javaslat született „A kiskorú felügyelete" címmel, s

hamarosan törvényerőre is emelték. A törvény feljogosította az

anyát, hogy az esetben, ha hibátlan hírű és jellemű, felügyeletet

gyakorolhasson kiskorú gyermekei fölött.

Így több mint egy évszázad távlatában a törvénykorrekció

jelentéktelen apróságnak látszik. De saját korában mégis az első,

hivatalos, törvényes elismerése volt annak, hogy az anyának is

vannak jogai gyermekével kapcsolatban!

Caroline tollával harcot folytatott a házassági és válási törvény

megváltoztatásáért is. A javasolt módosítások az asszonyok keserű

sorsának javítását célozták. Ezek legkonokabb ellenzője a püspöki

kar volt.

A liberális párt erőteljes támogatása mellett 1857-ben új

házassági és válási törvény született, amely jogot biztosít a férje

által elhagyott feleségnek! Ha a feleség örököl, az az ő tulajdona, és

nem a férjéé. Továbbá: végrendelkezhet vagyona fölött. A férjétől

külön élő feleség érvényes szerződést köthet. Perelhet a bíróságon,

és őt is perelhetik.

A szép és tehetséges Caroline a Madame de Staelok fajtájából

való volt. Az önálló, tehetséges, régi típusú dámák közé tartozott,

aki a férfiakat elsősorban szépségével, egyéni bájával, rafinációval

igyekezett befolyásolni, tehát úgynevezett hagyományos

eszközökkel. Nem volt feminista, nem szimpatizált sem az ilyen,

sem a szocialista mozgalmakkal. Nem háborították fel a munkásnők

embertelen létfeltételei, a divatszalonokban dolgozó lányok napi 16

órai munkája, a bányászasszonyok erejét, életét roncsoló robotja az

aknák mélyén. Tette mégis döntő jelentőségű: repedés támadt az

ellenállás szilárd falán.

Az anya jogáról szóló új törvény, majd a házassági és válási

törvény módosítása eredményeként talpalatnyi földön már mások is

megvethették lábukat.

A korabeli női lapokban, a receptek, a szentimentális történetkék

mellett, mind több vérlázító dokumentum, leírás jelent meg arról,

hogyan bántak férfiak nőkkel, illetve férjek feleségükkel, apák

leányaikkal.

Egyfelől talán soha nem dívott annyira a lovagiasság, a

gentlemanek hódoló tisztelete, galantériája, a „társaság" hölgytagjai

iránt, mint az álszemérmes és puritán viktoriánus korban, amikor a

jobb társaság tagjai lakásukban még az asztalok és székek lábára is

harisnyát húztak, nehogy pucér meztelenségükkel esetleg pirulásra

késztessék valamelyik ifjú hölgyet. Micsoda ildomos és tiszta,

ártatlan kedélyre valló életképeket ábrázolnak a legjobb úri társa-

ságok köreiből a Viktória korabeli irodalmi és művészi termékek.

Másfelől mint Marian Ramelson találóan írja, ugyanaz a gentleman,

aki inkább meghal, semhogy a nő jobb oldalán haladjon, semmi

kivetni- és szégyellnivalót nem talált abban, ha feleségét valami

valódi vagy képzelt vétségért bezárta a szobába, éheztette, egy szál

ruhában kiűzte házából vagy verte.

A férjek vagy apák bármily kegyetlenül bántalmazták

feleségüket, leányukat, néha életük fogytáig tartó egészségi

károsodásokat okozva nekik, a bírósági ügyekben a büntetés soha

nem állt arányban vele. A felső határ a legvér-lázítóbb esetekben

sem lehetett több hathónapos szabadságvesztésnél.

A bírák, az esküdtszék tagjai maguk is valamennyien férjek, apák

voltak, és úgy vélekedtek, hogy a férj, aki kíméletlenül verte

feleségét, mindössze kissé túlzásba vitte jogát, hogy megleckéztesse

élete párját.

A mozgalom előhírnöke:

Mary Wollstonecraft

A társadalmi egyenlőség jelszavát meghirdető 1789-es nagy

francia forradalom hatására fogalmazta meg elsőként az angol Mary

Wollstonecraft a nők teljes felszabadításának programját. A maga

korában felhívása nem juthatott el azokhoz, akiknek szánta: könyvét

elkobozták. A nőmozgalom előfutáraként betöltött történelmi

szerepét csak évtizedekkel később ismerték fel, műveit szélesebb

körben csak jóval később olvasták. (Az utóbbi években Amerikában

értek meg újabb kiadásokat.)

Mary Wollstonecraft 1759-ben született. Röviddel 1797-ben

bekövetkezett halála előtt egyik Dániából írt levelében rendkívül

tömören és találóan jellemezte saját küldetését: „Az élet színpad. A

szereplők a sors, a hagyományok által kialakított szerepet játsszák

ezen a színpadon. De akadnak olyanok is, akik nem hajlandók a

kijelölt szerepet eljátszani. És ezeket meggyötri, megkínozza a sors.

Én is ezek közé tartozom. De lehet, hogy azok, akik nem játsszák el

kijelölt szerepüket, olyanok, mint az útjelzők. A későbbi kor

számára mutatják az irányt, mialatt ők porba sújtva állnak az út

kereszteződésében."

Férje, Godwin, neves filozófiai író, az anarchizmus egyik első

képviselője, a következőképp összegezte emlékirataiban Mary

származását, körülményeit:

Apja zsarnok volt, és Mary anyjának ellenállása nagyon korán

megtört, alávetette magát férje akaratának. Wollstonecraft

tekintélyes összeget, tízezer fontot örökölt szüleitől. A hatgyerekes

család azonban csak rövid ideig volt jómódú, mert Mary apja

különböző esztelen vállalkozásokra tékozolta el pénzét, és a család

elszegényedett.

Végül is, ahogyan fokról fokra lejjebb csúsztak, az apa egy

szegényes farmot vásárolt Yorkshire-ben. Néhány év után

visszatértek Londonba, majd onnan Walesbe költöztek. Mary korán

kiábrándult apjából, akinek szentimentalizmusa brutalitással

párosult. Az egyik pillanatban könnyezve simogatta kedvenc

kutyáját, hogy a következőben bottal csapjon feleségére vagy

gyermekeire.

Mary nagyon ragaszkodott tehetetlen, testileg-lelkileg összetört

anyjához, s a legtöbbször a hálószoba küszöbén aludt, hogy anyja

segélykiáltására azonnal berohanhasson a szobába, és kiszabadítsa

őt a dühöngő apa kezei közül. Persze, a küzdelem során neki is

bőven kijutott a pofonokból.

Egyik helyről a másikra való vándorlásuk során Mary időnként

iskolába is járt, és felszedett valami nagyon felületes tudást.

1774-ben London északi részébe költöztek, az eddiginél még egy

fokkal mélyebbre süllyedtek. Mary tizenöt esztendős volt ekkor.

Hamar összebarátkozott a szomszédban lakó Fanny Blooddal.

Fanny szenvedélyesen érdeklődött az irodalom iránt, énekelt,

csembalón játszott, és kis akvarelleket festett a műkedvelőinél kissé

magasabb szinten. A képeket műkereskedőknek adta el, ebből élt a

család.

A Wollstonecraft család ekkor már teljesen elszegényedett,

Marynek is kereset után kellett néznie. Először hímzőlány lett, majd

társalkodónő egy idős hölgy mellett. Később nevelőnő volt egy

rosszul vezetett magániskolában.

Eseménydús életében fontos állomást jelentett, amikor lady

Kingsborough lánya mellé került nevelőnőnek. Itt közelebbről is

megismerkedett az irodalommal, amely iránt az érdeklődést már

Fanny Blood felkeltette benne. Saját írói képessége is kezdett

kibontakozni. Ekkor ismerkedett meg egy tekintélyes londoni

kiadóvállalat tulajdonosával, Johnsonnal, aki biztatta az írásra, és

megjelentette első könyvét „Gondolatok a lányok neveléséről" cím

alatt. Tíz fontot kapott örökös szerzői jogdíjként. 1791-ben jelent

meg „Az emberi jogok követelése" című röpirata, melyben a francia

forradalom jelentőségét méltatta.

Még ugyanebben az esztendőben hat hét alatt készült el „A nők

jogainak követelése" című művével, amelyben elsőként követelte a

nők teljes egyenjogúságát az élet minden területén. Munkája már

tartalmazta azokat a követeléseket, amelyeket utóbb a feminista

mozgalom támasztott.

Kiváló képessége volt hozzá, hogy a családja, ismerősei, baráti

körében szerzett tapasztalatait általánosítsa.

A szülői házban látott és elszenvedett megalázások nem tették

elkeseredett, magába forduló emberré. Noha apjával nem volt

hajlandó egy fedél alatt élni, rendszeresen segítette őt. Első

keresetét, a Johnson kiadótól kapott tíz font tiszteletdíjat pedig,

noha égető szüksége lett volna a pénzre, barátainak, a Blood

házaspárnak adta, hogy meglátogathassák Írországban élő fiukat.

Godwin írja emlékirataiban, hogy az esztendők során Mary

legalább 200 fontot adott családjának, vagyis szinte minden

keresetét.

Kortársai főbűnéül tudták be, hogy több férfihez is fűzte „bűnös

viszony". Marynak nem sok oka volt arra, hogy a házasságot

szentségként tisztelje. Nemcsak szülei életét látta közelről, de tanúja

volt húga, Elisabeth szerencsétlen, rosszul sikerült házasságának is.

A férj nem egyezett bele a különválásba, Elisabethet titokban kellett

a lakásból kicsempészni. Marynál rejtőzött el, akinek ugyancsak

próbára tették idegeit húga hisztérikus kitörései, és rettegett attól,

mikor talál rá a férje, aki mindenütt kereste: „Előbb találkoznék

szemtől szemben egy oroszlánnal, mint Bess férjével" - írja egyik

barátjához intézett levelében.

Mary rövid életének utolsó szerelme, társa, jóbarátja, végül férje,

William Godwin volt. Házasságuk után nem költöztek össze,

mindketten megtartották saját otthonukat. Úgy vélték, tartósabb,

boldogabb lesz kapcsolatuk, ha a hétköznapok egyhangúsága, az

állandó együttlét monotóniája nem szürkíti el. Mary gyermekágyi

lázban halt meg.

Leánya, Mary Godwin, második felesége lett kora egyik

legünnepeltebb költőjének, Percy B. Shelleynek. És szerzője az első

és legismertebb rémregénynek, a „Frankenstein"-nek.

Mary Wollstonecraft első könyve a „Gondolatok a lányok

neveléséről" embrionális formában tartalmazza az író szellemi

fejlődésének irányát. Saját tapasztalatai alapján elsősorban azt

fejtegeti, milyennek kellene lenni a középosztálybeli lány

nevelésének.

Saját korában a női báj egyik fontos tartozéka volt a törékenység,

védtelenség, gyámoltalanság, ő pedig arról írt, hogy az egészséges

fizikumot már csecsemőkorban kell megalapozni. Hangsúlyozza az

önálló gondolkodásmód kialakításának fontosságát. Nem szabad

agyongyámolítani a gyermeket, engedjék szabadon mozogni, a

hozzátartozók ne kísérjék gonddal minden egyes lépését. A fiatal

lányt ne kényszerítsék arra, hogy mindenáron zenét vagy más

művészetet tanuljon, ha nincs hozzá tehetsége. Tudja kifejezni

gondolatait, tanuljon meg logikusan gondolkodni.

De talán a legjellemzőbb könyvére, hogy bátran fellázadt az

áltekintély ellen. Nem hódolt be egy elvnek, gondolatnak, csak

azért, mert X. vagy Y. mondta, nem hajtott térdet a megszentelt

hagyományok előtt. Fő műve: „A nők jogainak követelése",

szenvedélyes vitairat. A francia forradalom eszméit igyekszik a nők

helyzetének megváltoztatására a társadalomban alkalmazni.

A könyv leglényegesebb mondanivalóját M. Talleyrand

Périgold-hoz, Autun püspökéhez intézett ajánló sorai foglalják

össze: „A nők jogaiért folytatott harcomban elsősorban az az

egyszerű elv vezet: hogy ha a nevelés nem készíti fel a nőt arra,

hogy a férfi méltó társa legyen, akkor megáll a tudomány, az

emberiség fejlődése. Mert az igazság, a tudás mindenkihez kell

hogy szóljon, általános érvényű kell hogy legyen."

A könyv sokoldalúan világítja meg a nők alárendelt helyzetét,

amelyen - mint írója szomorúan megjegyzi -, a többség nem is kíván

változtatni. Saját tapasztalataira hivatkozva tények tömegével

bizonyítja, hogy a legtöbb férfi igazi érdeklődését nem osztja meg

bájos, divatosan öltöző, kedvesen csevegő, de üresfejű feleségével,

s csupán úgy viseli el a házaséletet, hogy ideje nagy részét házon

kívül tölti. Munkahelyükön, velük egyívású, közös érdeklődésű

barátokkal társalognak, gyakran szexuális vágyaikat sem

feleségükkel, hanem más nőkkel elégítik ki.

Éles határvonalat húz az unatkozó, tétlen úrihölgy és a keményen

dolgozó asszony között: „A józan értelem, a helyes gondolkodás és

magatartás, amellyel nehezen élő, hősiesen küzdő

munkásasszonyok között találkoztam, arról győzött meg, hogy azok

a jelentéktelen semmiségek, amelyek az úrhölgy napjait kitöltik,

érdeklődésüket lekötik, őket magukat is jelentéktelenné, felületessé,

kicsinyessé teszik."

Nem kivételezettségét kér a nő számára, éppen fordítva, a

látszólagos privilégiumok eltörlését. Az a kedves figyelem,

amellyel a jól öltözött és jól nevelt gentleman adózik a jól öltözött,

jól nevelt nőnek, az a gondoskodás, patronálás, amellyel a

gentleman óvja a hölgyet, a hajladozás és udvariaskodás csak

látszat, nem a megbecsülés és a tisztelet megnyilvánulása. A nők

nem királynők, ahogyan a férfiak gáláns modora után a kívülálló

vélné, hanem rabok.

Hangsúlyozza, hogy igazi egyenlőséget kell teremteni a

társadalomban, különben az igazi erkölcs soha nem talál valódi

talajra, s az egyenjogúság nem szilárdulhat meg, ha az emberiség

fele, a nők, tudatlanok és műveletlenek maradnak.

Egyik fő követelménye az ingyenes állami nevelés, a gyerekek

nemétől, társadalmi helyzetétől függetlenül, öttől kilencéves

korukig. Utána felvázolja, egy ugyancsak kötelező koedukációs

középiskola tervét.

Ma már szinte érthetetlen, hogy ez a reális és még csak

forradalminak sem nevezhető tervezet miért váltott ki olyan vihart

saját korában. Kortársai úgy ítélték meg a művet, mint a nők

kiváltságának szenvedélyes követelését, holott épp ellenkezőleg:

minden látszólagos, valójában rabságot, szolgaságot rejtő

privilégium megszüntetését, a valódi, emberi egyenlőség

megvalósítását kívánta.

Mary Wollstonecraft könyvében lefektette a későbbi

nőmozgalom legfontosabb alapelvét: a nők anyagi függet-

lenségének követelményét. Hangsúlyozza annak szükségességét,

hogy a nők is szavazhassanak, dönthessenek afelől, kik képviseljék

őket a parlamentben, amiből logikusan következik az a követelés,

hogy nők is helyet kapjanak a képviselőházban.

Az Ügy

Lassanként így kezdték nevezni a feministák születő, növekvő,

erősödő mozgalmát.

Az Ügynek Mary Wollstonecrafton kívül még két más jelentős

szellemi ébresztője, előfutára volt: William Thompson (1775

-1833) és John Stuart Mill (1806-1873).

Wollstonecraft baloldali demokrata volt, Thompson szo-

cialistának vallotta magát. Tekintélyes ír protestáns családból

származott, és apjától földbirtokot örökölt Glandore-ban. A kor

földbirtokosainak általános szokásával szöges ellentétben egyik fő

törekvése volt, hogy bérlői sorsán, életfeltételein javítson. Széles

látókörű, sokat olvasó, sokat töprengő férfi volt. És ha valahol,

valami követésre méltó újdonsággal, reformmal találkozott,

igyekezett meghonosítani saját szegényes vidékén is. Bérlői

szerették, földbirtokos társai lehetetlen különcnek tartották.

Ismeretségbe, majd barátságba került számos, hangadó

értelmiségi kortársával, többek között Jeremy Bentham utilitárius

filozófussal is. Bentham azt az elvet vallotta: legfontosabb a lehető

legtöbb ember legnagyobb boldogsága. De míg Bentham a

kapitalizmus meggyőződéses védelmezője volt, Thompson az elvet

módosította. Szerinte a kapitalista kizsákmányolás körülményei

között nem lehet a társadalmat megreformálni, csak szocialista

feltételek között. E korai szocialista munkásságát Karl Marx is ér-

tékelte. Thompson, ha távolról sem olyan tudatosan, mint később

Marx, megkísérelte dialektikusan megfogalmazni a közgazdasági

kategóriákat. Első fontos művében, a „Megjutalmazott munká"-ban

leszögezi: Minden gazdagság forrása a munka.

Thompson egyszersmind meggyőződéses híve a feminizmusnak

is, egyik értekezése: „Felhívás az emberi nem feléhez" -

szenvedélytől fűtött mű. Dühe elsősorban a nők közvetlen

kizsákmányolói, a férjek ellen irányul. Kétségbe vonja a házassági

szerződés érvényességét. Hiszen szerződést csak két egyenlő fél

köthet egymással. Holott a napnál is világosabb, hogy jelen esetben

az egyik szerződő fél, a férfi, a hangadó, az uralkodó, míg a másik, a

nő, alárendelt, kényszerhelyzetben köt házasságot, hiszen ez az

egyetlen mód létének fenntartásához. Azonkívül a hagyományok is

ebbe az irányba terelik. Szerinte a férjes asszony nem más, mint

szülőgép és háztartási rabszolga. Felszólítja férfitársait, dobják félre

hiúságukat, szemforgató képmutatásukat, próbáljanak valódi

emberi kapcsolatot teremteni feleségükkel. A nőket pedig

szívósságra és állhatatosságra buzdítja: készüljenek fel és

számoljanak hosszú küzdelemre, ha egész emberré kívánnak válni.

Thompson felhívását szinte teljesen elfelejtette az utókor. De még

saját kortársai sem igen figyeltek fel rá. Mindössze egyszer jelent

meg folytatásban a Woman's Signal című lapban. Nem adták ki

röpiratként, nem írtak, nem beszéltek róla. És ez nem véletlen.

Thompson szocialisztikus elképzelése, világképe, riasztó, idegen

volt az Ügy kezdeti irányítóinak szemében, akik elsősorban a

közép-és felső osztályokhoz tartoztak, és osztozni akartak osztályuk

férfitagjainak előjogaiban. John Stuart Mill, a híres közgazdász

szinte vallásosán hitt abban, hogy jogszabályok alkalmazásával

orvosolhatók a kapitalizmus alapvető problémái. Lehet, hogy az

utilitarizmus emlőin nevelkedett ifjú sohasem válik a nők jogainak

elszánt előharcosává, ha nem találkozik 24 éves korában Mrs.

Harriet Taylorral.

A fiatal John Stuart Mill csodagyermeknek indult, már

háromesztendős korában olvasott görögül, és tizennégy évesen

nagyjából ismerte kora eszmei, filozófiai áramlatait. Kortársai

visszaemlékezései szerint kellemetlen és fölényeskedő ifjonc volt,

és lehet, hogy később is ilyen maradt volna, ha nem következik be

az a bizonyos találkozás.

Rendkívül szoros és mély barátság fejlődött ki kettőjük között.

„A nők alárendeltsége" című munkájában nagy elismeréssel írt Mrs.

Taylorról. Kettőjük mély barátsága megbotránkoztatta az

úgynevezett jobb társaságot, hiába hangoztatta Stuart Mill, hogy

csak őszinte barátság fűzi Harriet-hez, és hogy épp ilyen mélyen

tiszteli annak férjét is. Tény az, hogy a férj halála után néhány

esztendővel feleségül vette múzsáját.

Magát a könyvet „A nők alárendeltségét" csak felesége halála

után néhány esztendővel adta ki. Előszavában írja: „Tudom, hogy

[Harriet] legmélyebb gondolatait e témáról nem sikerült híven

tolmácsolnom. Ha még élne, és átolvasta, kijavította volna, a mű

sokkal tökéletesebb lenne."

A tudós kritikájának, támadásának fő célpontja az asszonyokat

sújtó előítélet. Azt ostorozza, támadja a logika, a gúny eszközével,

hogy végül maga is kijelentse: a nők alárendelt helyzetét a

hagyomány határozza meg.

Elutasította azokat a nézeteket, melyek szerint a nők alárendelt

helyzetét fenn kell tartani, hiszen többségük nem lázad ellene. Az

érv olyan, mintha azért tartották volna fenn a rabszolgaság

intézményét, mert a rabszolgák többsége beletörődött sorsába. A

leigázásnak mindkét formája szégyenletes és védhetetlen.

A női választójog ellenzőinek egyik fő érve az volt: a nőknek

annyi a közös érdekük, hogy teljesen egységesen szavaznának.

Stuart Mill reálisabban ítélte meg a helyzetet: „A nők

többségének politikai véleménye nem nagyon különbözik, és ha

majd megkapják a választójogot, akkor sem fog különbözni nagyon

osztályuk férfiainak politikai véleményétől." Későbbi korok

tapasztalatai azt bizonyítják, hogy helyesen ítélte meg a helyzetet.

Megindul a szervezkedés

A nők másodosztályú állampolgársága (bár ez a jelző is erős

szépítése a valóságnak), másként érintette a munkásság és másként

a közép- és felső osztály asszonyait.

Noha a munkásnők vállát jóval nagyobb teher nyomta, mint a

férfiakét, helyzetük sokkal nyomorúságosabb volt, mégsem állt

fenn az az óriási szerepkülönbség férfi és nő között, mint a felső és

középosztályban. Az a körülmény, hogy mind a ketten, férj és

feleség nagyon keményen dolgoztak, mindkettőnek házon kívül

kellett megkeresnie a kenyerét, bizonyos partneri kapcsolatot

létesített közöttük. Csak közös egyetértéssel, közös erőfeszítéssel

lehetett elviselhetővé tenni és valamiféle otthon jelleget

kölcsönözni a nyomorult odúnak, az egészségtelen viskónak,

melyben éltek.

Ha otthon szó esett a kizsákmányoló főnökről, a jó és rossz

felügyelőről, a szakszervezetekről, a munkások követeléseiről,

küzdelméről, a téma ismerős volt az asszonyok előtt is. Teljes

megértéssel hallgatták a férfiak vitáit, vettek részt benne, céljaikat

támogatták a maguk eszközeivel. De még nem jutott eszükbe, hogy

speciális, a nők helyzetéből adódó követelésekkel lépjenek fel.

A kizsákmányolt, borzalmas viszonyok között élő ipari

proletariátus szervezkedéssel, szakszervezetek - trade unionok -

alakításával igyekezett javítani helyzetén. A munkások gazdasági,

politikai reformokat sürgettek helyzetük megjavítására.

Ugyanakkor reformszervezetek alakultak a politikai jogok

kivívására. Blackburnben megalakult az első női reformszervezet is.

A reformszervezetek hamarosan csatlakoztak a

szakszervezetekhez azzal a meggondolással, hogy céljaik közösek,

és addig kell közösen harcolniuk, amíg új alkotmány nem biztosítja

minden angol férfi és nő veleszületett jogát, a szabadságot.

A 19. század első évtizedeiben erősödött a szakszervezeti

mozgalom. Igen nagy hatással volt a munkásságra Róbert Owen

Nagy Egyesült Országos Szakszervezete (Grand National

Consolidated Trades Union - GNCTU). Owen, a tudományos

szocializmus egyik előfutára került az utópista szocialisták közül a

legközelebb a munkásmozgalomhoz. New-Lamarkban

mintaintézetet létesített, amelyben a termelőmunkának a tanulással

való egyesítésével kísérletezett. Marx „a jövő korszak nevelésének

csíráját" látta Owen kísérletében.

A munkások körében nagy népszerűségnek örvendett.

Munkásklubjaiban nevelkedtek a későbbi chartizmus vezetői. A

GNCTU tíz- és tízezer tagot számlált. Csoportokra, úgynevezett

páholyokra oszlott. A legnevezetesebb a szabók páholya volt,

melynek női tagozata mellényt küldött Róbert Owennek. Kísérő

levelükben ezt azzal indokolták: „Megmutatjuk, hogy éppen olyan

tökéletes, ha nem még tökéletesebb mellényt tudunk készíteni, mint

a férfiak és mégis mennyivel alacsonyabb a bérünk."

Az 1832-es Reform Bili (Reformtörvény) a választójogot

vagyoni cenzushoz kötötte. Lényegében kizárta a munkásokat és a

szegényebb állampolgárokat a polgári jogok gyakorlásából.

A Reform Bili leszögezte azt is, hogy a szavazati jog csak „férfi

személyt" illethet meg. S amennyiben rendelkezett a szavazati jog

előfeltételeit jelentő tulajdonságokkal, helyesebben javakkal, fel

kellett őt venni a választók listájára. A lajstromozás rendkívül nagy

elővigyázatossággal, gondossággal történt. Ha valaki kifogást emelt

bárkinek a személye ellen, felülvizsgálták ellenvetéseit. A választók

száma az 1832-es Reform Bill után nagyon alacsony maradt.

Korabeli becslések szerint hat férfi közül mindössze egy

rendelkezett szavazati joggal.

Az 1867-es és 1884-es Reform Bill némiképp kiszélesítette a

választók körét: a városokban az adófizető középosztály tagjai, a

vidéken pedig kisebb földtulajdonosok is részesültek már

választójogban.

Az angol munkások első osztályharcos szervezkedését az 1832-es

Reform Bill váltotta ki, amely a politikai jogokat csak a

burzsoáziára terjesztette ki, de továbbra is kirekesztette azokból a

munkásokat. 1836-ban munkások és kézművesek csoportja W.

Lovett vezetésével megalkotta a londoni Dolgozók Szövetségét.

1838 májusában közzétette a Nép Szabadságlevelét (People's

Charter - innen a mozgalom elnevezése), amely a következő

követeléseket tartalmazta: 1. Általános választójog minden felnőtt

férfi számára; 2. egyenlő választókörzeti beosztás; 3. titkos sza-

vazás; 4. évenkénti választás és évenként összeülő parlament; 5. a

vagyoni korlátozások eltörlése - a képviselőknél is; 6. a képviselők

díjazása.

Több chartista vezető a People's Charterbe be akarta iktatni, hogy

az általános választójog követelésébe beleértik a nők választójogát

is. A többség azonban elutasította a javaslatot, olyan indoklással: ez

a külön követelés csak tovább késleltetné a férfiak választójogának

megadását.

A munkásnők a mozgalmon belül ekkor még önállóan nem

szervezkedtek, külön akciókhoz sem anyagi eszközökkel, sem

szabad idővel nem rendelkeztek. Másként állt a helyzet a közép- és

felsőbb osztályok asszonyainál, akik nem vettek részt sem a

szakszervezeti, sem a chartista mozgalomban. Bőven volt idejük,

pénzük is, ezért válhattak éppen ők a feminista mozgalom

kezdeményezőivé.

Első társadalmi tevékenységük a jótékonykodás volt.

Meglátogatták és szerény adománnyal ajándékozták meg az „arra

érdemes", vagyis nem lázadó, a sorsukba beletörődő szegények

viskóit.

Hannah More és még néhány jószívű, jámbor úrihölgy szervezett

először vasárnap foglalkozásokat a teljesen tudatlan, elvadult

gyerekek részére. Példájuk nyomán divatba jöttek a vasárnapi

iskolák, ahol vallásosságra, erkölcsi normákra, a fennálló rend

tiszteletére tanították a szegény emberek gyerekeit. Azt hirdették:

mind a szegénység, mind a gazdagság a gondviselés rendelése, és

ki-ki legyen elégedett sorsával. Voltaképpen az első

jótékonykodással a társadalmi aktivitás egyik útját nyitották meg a

polgárság asszonyai előtt.

Lassanként kiváltak azok a nők, kialakultak azok a csoportok,

amelyek a felületes és divatos jótékonykodáson túl valóban

érdeklődtek a szociális kérdések és már saját helyzetük javítása

iránt is.

Mrs. Montague gazdag bányatulajdonos özvegye egy ideig

vezető szerephez jutott közöttük. Szalonjában fogadóesteket tartott,

ahol a hölgyvilág tagjai vitázhattak, eszmét cserélhettek a kor

problémái iránt érdeklődő irodalmárokkal és más közéleti

emberekkel. Nőietlen, fontoskodó, tudálékos társaságnak

tekintették és „kékharisnyás hölgyek" néven emlegették őket.

Ekkoriban vált ismertté Louisa Twining, aki az 1834. évi

szegénytörvény és az ennek alapján felállított dologházrendszer

reformját kezdeményezte.

Louisa Twining, jómódú egyetemi tanár leánya véletlen folytán

kapcsolódott be a közéletbe. Időnként meglátogatta régi nevelőnőjét

az egyik egyházközségben. Hamarosan megismerkedett az idős

asszony környezetével, a nyomortanya otthonaival, a rosszul táplált,

szegénységben élő családokkal. Meglepte, milyen végtelen

belenyugvással viselték sorsukat. Örömmel hallotta, hogy új barátai

a Strand-Union dologházban kerestek menedéket. De amikor egy

nap meglátogatta őket, döbbenten állapította meg, hogy még

szörnyűbb körülmények közé kerültek. Túlzsúfolt

pincehelyiségekben fiatalok, öregek, értelmes munkások, féleszű,

tehetetlen emberek szorongtak összezsúfolva. A menedéket keresők

között bőven akadtak bűnözők is. A szegényes, sokszor ehetetlenül

rossz ételt piszkos edényben vetették a lakók elé. A betegek

semmiféle gondozást, ápolást nem kaptak. Tisztálkodásra, mosásra

nem volt helyiség, berendezkedés. Az ágyneműt néha három

hónapig sem váltották. Louisa szerint még a testi nyomornál is

jobban szenvedték az élet vigasztalan egyhangúságától.

Újra meg újra felkereste a dologházat, és minden alkalommal

olyan megható örömmel üdvözölték, hogy elhatározta, megkísérli

kissé földeríteni életüket. Megkérte a dologház vezetőjét, engedje

meg, hogy néha elhozza néhány barátnőjét is. De azt a választ kapta,

hogy a szegénytörvény nem engedélyezi az ilyen jellegű önkéntes

és ingyenes jótékonykodást. Louisa nem nyugodott bele a vissza-

utasításba, és a Szegénytörvény Bizottsághoz fordult kérésével.

Először itt is elutasították, és csak hosszas utánjárással, kerek egy

esztendő múlva kapta meg az engedélyt. Példáját sokan követték az

országban, jószívű, unatkozó hölgyek tubákot, pudingot, jámbor

könyveket vittek a dologházak lakóinak. A felvilágosultabbak,

akárcsak Louisa Twining, cikkeket írtak a dologházakban tapasztalt

szörnyű viszonyokról, és szóvá tették azt a helyzetet is, hogy

egyetlen dologháznak sincs női gondnoka.

Jellemző a korra: Louisa Twining és társai húszesztendős

küzdelem árán érték el, hogy a parlament olyan rendelkezést

hozzon, amely szerint dologházi gondnok nő is lehet. A

jótékonykodás, beleértve a fiatalok menhelyének és a börtönöknek a

látogatását is, közvetlenül döbbentette rá a nőket, mennyire nincs

semmi beleszólásuk a világ dolgaiba.

A nők filantróp mozgalmába bekapcsolódott Mary Carpenter is.

Ő Bristol nyomornegyedében létesített vasárnapi iskolát, és

pamfleteket írt arról, hogyan lehetne a bűnözést megelőzni. Majd

erőteljes propagandát fejtett ki az idevágó parlamenti reformok

érdekében. Elsősorban azért tört lándzsát, hozzanak törvényt ipari

tanulóiskolák és vasárnapi iskolák létrehozására.

A jótékonykodás hulláma magával ragadta Angéla Burdett-et is,

aki mostoha nagyanyjától a legendás hírű, több millió fontos

Coutts-vagyont örökölte.

A művelt fiatal lány komolyan hitt abban, hogy adakozással

felszámolhatja az intézményesített szegénységet. Figyelme

rendkívül sokfelé terjedt, a nyomortanyák segélyezésétől kezdve a

gyarmati püspökségek támogatásáig. Írországban halásznaszádot

épített és mintaépület-csoportot London nyomornegyedében.

Harangokat adományozott templomoknak, szegény

gyümölcsárusoknak pedig pénzt adott, hogy öszvért vehessenek

munkájuk megkönnyítésére.

Otthonokat alapított képzőművészeti növendékek számára, és

mezőgazdasági szerszámokat küldött farmereknek. Őskori

kövületeket ajándékozott egyetemeknek és virágpalántákat

parkoknak.

Nemcsak a csekkeket állította ki, a nők alárendelt helyzetének

megváltoztatásáért kezdődő küzdelem szintén felkeltette

érdeklődését, mint olyan „jó ügy", amely támogatásra érdemes.

Jóakaratának anyagi megnyilvánulása majdnem hatvan esztendeig

áradt a nőmozgalmak felé.

Harriett Martineau, „a süket lány Norwichból", ahogyan annak

idején nevezték, népszerűsítő értekezéseket írt politikai

gazdaságtanról, és értelmiségi körökben csakhamar ismertté vált.

Cikkeiben szót emelt a rabszolgaság ellen és a nők jogaiért. Charles

Dickens Daily News című lapjánál dolgozott, ő lett az első vezető

női publicista Angliában.

Miss Anne Knith Chelmsfordból élen járt a nők jogaiért

kezdődött harcban. Kvéker volt, puritánul öltözött, de magáévá tette

kora haladó politikai törekvéseit. Véleménye szerint azonban csak

azok a törekvések voltak igazán haladók, amelyek magukban

foglalták a nők követeléseit.

Ő maga a háttérben maradt. Nem szerepelt soha nyilvánosan, de

állandóan élénk figyelemmel kísérte a sajtót, a közéleti emberek, a

politikusok megnyilvánulásait, akik közül sokan baráti köréhez

tartoztak. Ha értesült valamilyen gyűlésről, azonnal levelet írt

ismerőseinek, felhívta figyelmüket, hogy felszólalásukba foglalják

bele a nők aktuális követeléseit. Kérdéseket állított össze barátai

számára, hogy azokat vessék fel nyilvános összejöveteleken, ő adta

közre az első nyilvános röpiratot, amely a nők szavazati joga mellett

szállt síkra.

A nők szavazati jogának egyik legbuzgóbb propagátora Lydia

Ernestine Becker lett.

Lydia Becker biológiai és csillagászati tanulmányokat folytatott,

tanulmányokat is írt e két tárgykörből. 1865-ben Manchesterben

telepedett le. Szalonjában a baráti köréhez tartozó írók,

szociológusok, filozófusok és más értelmiségiek rendszeresen

megvitattak tudományos és irodalmi kérdéseket. Tevékenységéről

Charles Darwin is elismeréssel nyilatkozott.

A nők választójogi küzdelméről Lydia Becker egy tudományos

kongresszuson hallott először, ahol az egyik részvevő felolvasta a

nők egyenjogúsítására vonatkozó követelést. Nyomban csatlakozott

a mozgalomhoz, s amikor 1867-ben megalakították a manchesteri

nőbizottságot, őt választották meg első titkárnak. Ezt a tisztséget

élete végéig viselte.

A nőmozgalom egyik első nyilvános szónoka volt. Meleg, mély

hangja, talpraesett viselkedése, gyors találó válaszai vérbeli

szónokká avatták. De mindezek a kitűnő képességei nem óvták meg

attól, hogy ne legyen a korabeli vicclapok egyik kedvenc célpontja.

Miss Becker látszólag türelemmel vállalta hálátlan szerepét.

Csupán lassanként, ahogyan sorra-rendre kiderült, hogy a nagy

politikai pártok barátsága, ígérete csupán taktika, olcsó

népszerűséghajhászás, és voltaképpen nem akarnak komolyan

segíteni a nőmozgalomnak, lett Miss Becker egyre kiábrándultabb.

Miután a liberális pártban csalódott, minden bizalmával a

konzervatívok felé fordult. Aztán tapasztalnia kellett, hogy tőlük

sem várhat többet.

Időközben választójogi női társaságok alakultak Manchesterben,

Londonban, Edinburghban, Bristolban és másutt. Valamennyi

bizottságnak közös célja volt: a nők ugyanolyan arányban kapjanak

szavazati jogot, mint a férfiak.

Választójogot a nőknek! Hangzatos, de alapjában véve nagyon

irreális kívánság volt, abban az időben, amikor hat férfi közül

mindössze egy rendelkezett szavazati joggal. Utóbb a századforduló

táján, ahogyan lassan bővítették a választói listát, száz férfi közül

16,5 szavazhatott.

Fokról fokra világosabbá vált a bizottságokba tömörült

asszonyok számára, hogy a közvéleményt kell felrázni az

igazságtalan választási törvény ellen.

Ennek érdekében a manchesteri bizottság folyóiratot indított,

amelynek első száma 1870 márciusában jelent meg A nők szavazati

jogának lapja címmel. Miss Becker lett a lap főszerkesztője és

szinte teljhatalmú ura, mert szerkesztő bizottság nem létezett.

A folyóirat szerint a társadalom minden baja, minden rossz abból

származik, hogy a nők nem szólhatnak bele az ügyekbe.

A bizottságok elhatározták, hogy szervezeti és anyagi

függetlenségük megőrzése mellett szövetséget létesítenek. Így

alakult meg 1871-ben a Nők Szavazati Jogának Országos

Szövetsége (National Society for Women's Suffrage), amely

hatalmas, szerteágazó szervezetté nőtte ki magát. Tagságának nagy

része a liberálisokban reménykedett, egy kisebb hányada a

konzervatív pártban bízott. A munkásmozgalom baloldali szárnya

ebben az időben még nem alakult ki (a Független Munkáspárt

1893-ban jött létre), az 1883-ban alakult tekintélyes erőt képviselő

Szociáldemokrata Föderáció nem lelkesedett a nők szavazati

jogáért. H. M. Hyndman, a Föderáció vezetője úgy vélekedett: nem

érdemes komoly erőfeszítéseket tenni, hiszen a szavazati jogot csak

a jómódú asszonyok nyernék el.

Időközben John Stuart Mill 1799 nő aláírásával petíciót nyújtott

be az alsóházba. De még vitára sem bocsátották indítványát.

Negyven esztendő alatt tizennyolc vita hangzott el a nők

szavazati jogáról az alsóházban. Három törvényjavaslat eljutott a

szavazásig. Mindhárom alkalommal csak elenyésző kisebbség adta

le mellette voksát. Végül is a törvényjavaslatok belefulladtak a

kicsinyes taktikázásba, cselszövényekbe. Eközben tömegével

bocsátották ki a lakosság különböző rétegeihez szóló petíciókat,

tiltakozó röplapokat, röpiratokat. Ezeket legtöbbször száz és száz

asszony írta alá. Eleinte fizetett emberek osztogatták, később

azonban kizárólag önkéntes tagok végezték ezt a munkát.

1901-ben nagy feltűnést keltő röplapot adtak ki: Mr. Balfour

miniszterelnöknek címezték, de elsősorban a munkásokhoz szólt.

Elpanaszolták benne, hány évtizede harcolnak olyan törvényért,

amely biztosítaná a nők szavazati jogát, megszüntetné az

igazságtalan nemi különbségtevést. 1168 nő írta alá. Ezek közül

55 a kezdet kezdete óta harcolt, 157 közülük pedig szintén

tíz-tizenöt esztendő óta. Reménnyel töltötte el a szüfrazsistákat az,

hogy akadnak országok, ahol a nők politikai téren is bizonyos

sikereket könyvelhetnek el.

1896-ban tizenhét országban volt már a nőknek bizonyos

mértékű - bár korlátozott - szavazati joga, és az Egyesült Államok

28 államában. Olaszországban az özvegyasszonyok szavazhattak -

meghatalmazott helyettes által.

De a nők szavazati jogának ellenzéke sem maradt tétlen:

1875-ben bizottságot alakítottak, főrendi és alsóházi tagok „a

választójog integritásának megőrzésére". A tagok között olyan híres

emberek szerepeltek, mint lord Randolph Churchill, Rothschild.

A szüfrazsista mozgalomban szinte kizárólag középosztálybeli

asszonyok vettek részt, akik figyelmen kívül hagyták az iparban

tömegesen dolgozó nők szörnyű körülményeit. Ezért

követeléseikben nem szerepelt, nem is szerepelhetett a munkásnők

legégetőbb gondjainak orvoslása.

A munkások és munkásnők, különösen a szakszervezeti tagok

gyanakvással szemlélték a feminista mozgalmat. Meg kell

jegyeznünk, hogy a szakszervezeti mozgalomban nem szerepeltek a

nők százalékarányuknak megfelelően. Például a pamutszövők

1829-ben alakított szervezetében a tagság még csupán férfiakra

korlátozódott, a nők arra kényszerültek, hogy külön egyesülést

alakítsanak. A fonók szervezete azonban kezdettől fogva mindkét

nem tagjait befogadta. Emma Patterson volt az első, aki tervszerűen

kezdte szakszervezetbe tömöríteni a nőket. Már egész fiatalon

tiszteletbeli területi titkárnője lett egy választójogi bizottságnak. 25

éves korában ment férjhez Thomas Patterson műbútorasztaloshoz.

Néhány hetet az Egyesült Államokban töltöttek. Mrs. Pattersonra

mély hatást gyakorolt, hogy az amerikai munkásnők, különösen

New Yorkban, milyen tömegesen vesznek részt a szakszervezeti

mozgalomban. Hazatérése után Angliában megpróbált hasonló

szervezeteket létrehozni.

1874-ben megalakították a nők védelmi szövetségét. Az új

tömörülés címében szándékosan nem szerepeltették a

„szakszervezet" megjelölést. Attól féltek, hogy elriasztják a

jóindulatú középosztálybeli tagokat, akik szerint munkás és

munkaadó között a megegyezés módja nem a sztrájk, hanem a

kölcsönös megértés. A szövetség szárnyai alatt számos női

egyesülés jött létre, de valamennyi rövid életű volt. Állandó

pénzhiányban szenvedtek. Egyedüli kivétel a bristoli szövetség volt,

amely húsz esztendeig működött.

Mrs. Patterson az 1875-ös szakszervezeti kongresszuson felhívta

a figyelmet arra, mennyire szükség lenne a nők szélesebb körű

szervezésére. Nem ez volt az első alkalom. Ilyen kísérletre a három

évvel korábban megtartott szakszervezeti kongresszuson is sor

került, de akkor a kongresszus gyanakvással elutasította a kérelmet,

mint néhány középosztálybeli feminista hölgy okvetetlenkedését.

Most nagyobb figyelemmel fogadták Mrs. Pattersont, aki nem

volt „középosztálybeli hölgy", hiszen egy ideig maga is nyomdában

dolgozott. Jól ismerte a munkásasszonyok helyzetét, és a

kongresszus késznek mutatkozott valami engedményre. Nem

zárkózott el attól, hogy laza kapcsolatot létesítsen a női

bizottságokkal.

Mint előbb említettük, a szüfrazsisták nem tudtak bázist nyerni a

munkásnők között. Csak a középosztálybeli nők problémáit

ismerték, nem tudták beleélni magukat a munkásnők nyomasztó

gondjaiba.

Pedig az úgynevezett középosztálybeli nők jelentős hányadát a

munkásnőkéhez hasonló hátrányos megkülönböztetés sújtotta.

Minden magasabb tisztségviselésből - kivéve a királyit - kizárták

őket. A közép-, de főleg az alsó állami tisztségekben ötezer nőt

foglalkoztattak. Elsősorban az oktatás területén működtek nők. A

közoktatásügyi minisztérium az iskolai felügyelők fizetését évi

800-1000 fontban állapította meg, a felügyelőnőkét évi 300-500

fontban. Az állami üzemekben a felügyelők évi fizetése 1200

fontig terjedt, a nőké 500 fontig.

A postánál a férfi szortírozó fizetése 20-60 shilling volt

hetenként, a nőé 14-30. A férfi távírászé 18-65 shilling, a nőé

16-40 shilling. Hivatali tisztviselőknél a férfiak felső jövedelme

évi 250 font volt, a nőké 100 font.

A mozgalom sok évtizedes küzdelme során ért el rész-

eredményeket, de a legfontosabb célt, a nők szavazati jogának

kivívását nem.

Társadalmi helyzetük természetesen korlátokat vont a

szüfrazsisták gondolkodása elé: nem ismerték, nem ismerhették

még az osztályharcot. Sejtelmük sem volt arról, hogy nem a

szavazat ténye, nem a választások, hanem az osztályharc, a hatalmi

erőviszonyok határozzák meg egy-egy réteg helyzetét. Ezért

számos közeledési kísérlet ellenére sem tudtak kapcsolatot találni a

munkásasszonyok millióival.

A szüfrazsisták voltaképpen csak a formális egyenjogúsítást

sürgették, nem törekedtek a hatalmi viszonyok megváltoztatására.

Nem látták a társadalomban feszülő éles ellentéteket, az embereket

nem osztályhelyzetük, hanem nemük szerint választották két

táborra. Nemcsak a szüfrazsisták, hanem a fáklyát kezükből

kiragadó, harcias, legszélsőségesebb eszköztől vissza nem riadó

szüfrazsettek szemléletét is ez az alapvető fogyatékosság

jellemezte.

Negyven éven át folytatott békés agitáció, propaganda,

gyűlésezés után sokan rájöttek, hogy nem számíthatnak egyik

politikai pártra sem, valamennyi csak kihasználja őket, választáskor

igénybe veszi segítségüket, s miközben a nők más területeken értek

el bizonyos eredményeket, alapvető követelésüket illetően a pártok,

a közvélemény közömbössége folytán ugyanott tartanak, ahol

negyven esztendővel korábban. A szüfrazsett-mozgalom tényleges

képviselője, végrehajtó ereje a Nők Társadalmi és Politikai Uniója

(Women's Social and Political Union - WSPU) lett.

A szüfrazsett-mozgalom összeszövődött a Pankhurst család, az

Unió alapítója, Emmeline Pankhurst és lányai, Christabel és Sylvia

nevével. A mozgalom történetéről szólva mindenekelőtt Emmeline

Pankhurst küzdelmes életútját kell felidéznünk.

A SZÜFRAZSETTEK

Egy fiatal lány Észak-Angliából

A manchesteri Robert Goulden, virágzó kartonnyomó és fehérítő

üzem tulajdonosa szerencsés kezű, boldog ember volt. Nagy

családjával - feleségével és tíz gyermekével - Viktória-korabeli

bőségben élt szép és derűs otthonában. Ha a családjáról volt szó,

semmit nem talált túl drágának, túl költségesnek.

Legidősebb leánya, egyúttal legidősebb gyermeke 1858-ban

született. A keresztségben az Emmeline nevet kapta. Néhány

évtized múlva a nők választójogáért folytatott heves küzdelem

vitathatatlan és ismert vezetője lett, az ország egyik leghíresebb,

egyesek szemében leghírhedtebb nőalakja. Nagyszerű szervező,

nyilvános szónok, aki az ügy érdekében habozás nélkül törte be

kalapáccsal az üzletek kirakatait, lobbantott lángra házakat, és az őt

feltétel nélkül csodáló híveit felszólította: tegyék ugyanazt.

Robert Goulden mindebből természetesen semmit sem sejthetett

előre. Noha imádta családját, elkényeztette feleségét, gyermekeit,

mindent elnézett nekik, valószínűleg nem örült volna annak, ha

tudja: lánya ahelyett, hogy igazi úrihölgyhöz méltó életet folytatna,

a hírhedt Holloway-börtön celláját fogja súrolni.

Emmeline úgy nevelkedett, mint a többi középosztálybeli úrilány

ebben az időben. Az úgynevezett „hölgyek iskoláját" látogatta. A

történelem, földrajz, nyelvtan mellett ott tanult meg franciául. Főleg

kézimunkázni, hímezni tanították akkoriban a lányokat. Emmeline

műveltségét inkább az otthoni környezet alapozta meg. Apjának

tekintélyes könyvtára volt, és ő maga is segített kiválasztani lánya

olvasmányait. Élénk szellemi élet alakult ki házukban, baráti körben

megvitattak politikai, gazdasági, művészeti problémákat.

Észak-Anglia különben jó iskola volt egy értelmes fiatal lány

számára. Még ha nem is egészen tudatosan, látta a körülötte

gomolygó világot, a munkások nyomorát, a nők kettős elnyomását,

a rongyos gyerekeket. Mindez mélyen bevésődött emlékezetébe, s

bizonyára befolyásolta jelleme későbbi alakulását.

Kora ifjúsága boldogan, elégedetten telt Manchesterben, a nyarat

pedig kellemes tengerparti villájukban töltötték.

Egy alkalommal apja, aki gyakran járt üzleti úton Párizsban,

magával vitte Emmeline-t is.

Megmutatta neki az akkori világ szellemi központjának minden

szépségét, látnivalóját, és megkérdezte: nem lenne-e kedve a francia

fővárosban folytatni tanulmányait. Emmeline boldogan fogadta

apja nagylelkű ajánlatát.

A következő két évet egy párizsi nevelőintézetben töltötte.

Tökéletesítette nyelvtudását, megismerkedett a francia

konyhaművészettel, és beleszeretett a francia divatba. Ettől kezdve

vonzódott a finom, divatos holmikhoz, és mint társai utóbb

elmondták, még a börtönben is különös bájjal, ízléssel igazította el

és viselte a rabruhát.

Mindenesetre Franciaországban legelőször és legjobban azt

tanulta meg, mennyire fontos, hogy egy nő jól öltözködjön és minél

csinosabb legyen. Mint korának lányai általában, semmiféle sportot

nem űzött. Mégis élete végéig szépen, harmonikusan mozgott,

szálfaegyenesen tartotta magát. S mindig, a legmostohább

viszonyok között is rendkívül nagy gondot fordított öltözködésére,

külsejére.

Nagy hatással voltak rá Párizs történelmi nevezetességei, a

francia forradalom hagyományai. Büszke volt arra, hogy

születésnapja éppen egybeesett a Bastille ostromának napjával, a

francia nemzeti ünneppel: július tizennegyedikével. Később,

amikor a szüfrazsettek vitathatatlan vezetője lett, többször

felszólította a nőket, hogy Jeanne D'Arcot tekintsék példaképüknek.

Miután párizsi iskoláját befejezte, visszatért Manchesterbe.

Egyelőre anyjának segített gondozni, nevelni kisebb testvéreit,

ruhákat tervezett húgai számára, Franciaországban ellesett ízléssel

átrendezte a ház lakószobáit. Zenei összejöveteleket szervezett a

család és barátaik körében: Emmeline-nek kitűnő hallása volt,

később sokan dicsérték hangja muzikalitását, beszédének zenei

ritmusát.

Amikor húgát, Maryt ugyancsak Párizsba küldték szülei, hogy

tökéletesítse francia nyelvtudását, Emmeline nagy örömére

elkísérhette. Ő is az intézetben lakott, de sokkal nagyobb

szabadságot élvezett, mint a diákok. Sok időt tölthetett még első

párizsi tartózkodása alatt szerzett barátaival, főleg legjobb

barátnőjével, Noémi Rochefort-ral, aki egy svájci festőhöz ment

férjhez.

Noémi rendkívül szerette volna, ha Emmeline nem tér vissza

Manchesterbe, hanem Párizsban marad, ott megy férjhez. Mindent

elkövetett ennek érdekében. Bevezette híres irodalmi és politikai

körökbe, megismertette nevezetes emberekkel. Valószínűleg nem

szövődött nagy és romantikus szerelem Emmeline és Noémi egyik

francia fiatalember ismerőse között. Az akkori idők francia kispol-

gári, középosztálybeli szokásainak megfelelően az illető

fiatalember ugyanis elsősorban arra volt kíváncsi, mennyi

hozományt kap Emmeline.

Noha Robert Goulden jómódú volt, és semmi pénzt nem sajnált

volna nagyon szeretett legidősebb lányától, de ez a

„hozománycentrikusság" sehogy sem volt ínyére. Annak sem örült

volna, ha Emmeline Párizsban marad. Azonnal a francia fővárosba

utazott, és a legnagyobb sietséggel hazahozta leányát.

Emmeline Manchesterben olyan gyorsan kigyógyult a szerelemből,

hogy az feltehetően nem is lehetett több romantikus ábrándozásnál.

Ezen a nyáron otthon maradt édesapjával, míg a család többi tagja

tengerparti nyaralójukba költözött. Több szabad ideje maradt,

többet járhatott társaságba. Így ismerkedett meg dr. Richard

Marsden Pankhursttel.

A komoly ügyvéd egyáltalán nem hasonlított a párizsi könnyed,

szellemes férfiideálhoz. Emmeline csodálta nagy tudását, s vonzotta

rendkívüli egyénisége. Dr. Pankhurst nagyon érdeklődött a politika

iránt, és gyakran felkarolt népszerűtlen ügyeket is. Sokat ártott ezzel

magának a Liberális Párt vezetői szemében, akik különben szívesen

támogatták és egyengették volna útját a politikai pályán. Ám

tehetsége, tudása ellenére mégsem sikerült bekerülnie a

képviselőházba.

Házassága Emmeline-nel jól sikerült, noha jelentékeny

korkülönbség volt közöttük. Dr. Pankhurst negyvenéves volt,

Emmeline alig múlt húsz.

Christabel Pankhurst, „Unshackled" című könyvében megírja,

szülei mennyire szerették egymást. „Anyám a házasság tekintetében

soha nem volt forradalmár" - jegyzi meg.

A házasságból négy gyerek született. A két legidősebb

-Christabel és Sylvia a század elején majdnem olyan ismertek és

híresek lettek, mint anyjuk.

A családi kötelezettségek nem gátolták Mrs. Pankhurst-öt abban,

hogy osztozzék férje politikai érdeklődésében. Dr. Pankhurst

minden politikai problémáját megbeszélte feleségével, és minden

lépés előtt kikérte tanácsát.

Emmeline tanácsai nem voltak olyan óvatosak és előrelátók,

ahogyan férje barátai elvárták volna tőle. Már ebben az időben

megmutatkozott természetének alapvető tulajdonsága: irtózott

mindennemű megalkuvástól. Ha férje valamilyen népszerűtlen

feladatot vállalt, ha Don Quijote-ként szélmalomharcot folytatott,

ahelyett, hogy lebeszélte volna, inkább lelkesítette.

De nem ez volt a módja annak, hogy dr. Pankhurst sikeres, jól

kereső ügyvéd legyen Manchesterben. Szinte minden politikai

lépésével valakinek képletesen a lábára hágott, kijelentéseivel főleg

a konzervatívok meggyőződését sértette.

Legnagyobb feltűnést és rosszallást keltett egyértelmű, aktív

kiállása a nők szavazati joga mellett. Egy alkalommal a Liberális

Párt híres vezetőjét, W. E. Gladstone-t próbálta szenvedélyesen

megnyerni a nők szavazati jogának. Szerencsétlen módon

Gladstone ősellensége volt a női egyenjogúságnak, és pártja tagjait

szigorúan eltanácsolta attól, hogy támogassák az ügyet. Gladstone

ettől kezdve ellenszenvet érzett a tehetséges ügyvéddel szemben,

aki ezzel végképp elvágta a maga útját a képviselőházba.

Anyagi helyzetük egyre rosszabbodott. Emmeline elhatározta,

megpróbál valamit tenni övéiért. Arra gondolt, hogy iparművészeti

boltot nyit. Ehhez Christabel szerint az adta az ötletet, hogy apja

egyszer félig tréfásan, félig komolyan így sóhajtott fel: - Bárcsak

indiai teakereskedő vagy ehhez hasonló lennék, hogy a pénzkeresést

teljesen el tudjam különíteni munkámtól!

Emmeline szemében minden olyan egyszerűnek látszott . . Az

iparosoktól vázákat, lámpaernyőket vásárol, valamivel magasabb

áron eladja és a haszonból megélnek majd.

Manchesterben erről szó sem lehetett. Egy ügyvéd feleségéhez

méltatlan lett volna, hogy üzletet vezessen. Úgy vélte, erre a célra

London a legalkalmasabb. Remélte, hamarosan annyi pénzt keres,

hogy támogatni tudja férje politikai karrierjét, és megszabadulnak

az állandó anyagi gondoktól.

Sőt, még arról is ábrándozott, hogy jelentős összeggel tudja majd

támogatni az asszonyok szavazati jogáért folytatott küzdelmét.

Emmeline-nek azonban semmi üzleti tapasztalata nem volt. Így

ahelyett, hogy ő támogatta volna férjét, éppen fordítva, nemegyszer

az ügyvéd igen szerény jövedelméből kellett a bolt fenntartási

költségeit fizetni.

Végül is fel kellett adni az üzletet. Elhagyták Londont, és

Lancashire-ben telepedtek le, egy tengerparti városban,

Southportban.

A kudarc ellenére a londoni tartózkodás mégsem volt pusztán

veszteség, legalábbis politikailag igen hasznosnak bizonyult.

Londonban a Pankhurst házaspár nagy társadalmi életet élt. Tágas

lakásukban gyakran tartottak összejöveteleket. Főleg politikai

érdeklődésű társaság jött össze náluk, elsősorban a szavazati jogért

lelkesedő asszonyok. Megalakították a Nők Szavazatjogi

Szövetségét. De vitákon, megbeszéléseken kívül nem sokat tett a

szövetség. Érdekes módon tagja volt egy hindu férfi is, Viktória ki-

rálynő hindu nyelvtanára.

A londoni ismeretség, baráti kör nagy segítségére volt

Emmeline-nek néhány évvel később, amikor megkezdte küzdelmét

a nők szavazati jogáért. A baráti összejövetelek nem voltak

kizárólag politikai jellegűek. Gyakran tartottak zenedélutánokat a

Pankhurst házban. Ilyenkor Emmeline is énekelt, kellemes alt

hangján.

Mrs. Pankhurst életének talán a southporti tartózkodás volt a

legharmonikusabb, legkiegyensúlyozottabb időszaka. Sem

háztartási, sem politikai, sem üzleti gondok nem gyötörték.

Nyugtalan szelleme azonban nem sokáig bírta a tétlenséget,

gondolatban már új elfoglaltságon töprengett, új célok után vágyott.

Itt amúgy sem maradhattak sokáig, az iskolaév kezdetére

visszatértek Manchesterbe.

Christabel mint a felhőtlen boldogság időszakára emlékszik

vissza ezekre az évekre. A család legtöbbet a könyvtárszobában

tartózkodott, ez volt egyúttal a nappali is. A fal mentén körös-körül

könyvekkel megrakott polcok futottak végig. A nagy kandallóban

lobogott a láng. A kandalló mellett állt Emmeline kedvenc

karosszéke. Itt olvasott, levelet írt vagy kézimunkázott. Vele

szemben ült férje, mélyen elmerülve az olvasásban.

A gyerekek egy nagy asztalnál írták iskolai feladatukat, és hol az

egyik, hol a másik fordult apjához kérdéseivel.

Ilyenkor ő azonnal félretette könyvét, és a gyerekekhez sietett...

Sok munkáspárti vezető megfordult a Pankhurst házban. Közülük

nem egy később országos hírű politikus lett. Egy részük polgári,

értelmiségi származású volt. A munkáspárti tagok között akadt

néhány asszony is. Nekik ezerszerte nehezebb volt megbirkózniuk a

rájuk nehezedő terhekkel és képezniük magukat.

A Pankhurst házaspár még Londonba költözésük előtt

kiábrándult a liberálisokból. Különösen Emmeline neheztelt rájuk,

amiért Gladstone befolyása alatt nem pártfogolták a nők szavazati

jogát. Mindketten bíztak abban, hogy a növekvő munkáspárt kivívja

a legégetőbb politikai, gazdasági reformokat. Dr. Pankhurst bár

tudta, hogy ügyvédi, bírói körökben és általában a jómódú polgári

értelmiség soraiban megütközést kelt lépésével, nem sokat ha-

bozott, tagja lett a Független Munkáspártnak.

Mrs. Pankhurst önálló közéleti munkája is ekkoriban kezdődött.

Tagja lett a gyámügyi bizottságnak, a város egyik nagy és népes

munkáskerületében: közelről láthatta az öregek elesettségét, a

munkásnők nehéz életét, a munkanélküliek nyomorát.

Megszervezte, hogy a kerület munkanélküliéi legalább egy tál

meleg levest kapjanak naponta. Ő maga ment a csarnokba, hogy

húst, zöldséget kérjen a „szegények levese" részére. Már ekkor

nagy aktivitással, leleményességgel igyekezett előteremteni a

mindennapi legalább egy tál tápláló ételt.

Miközben nagy odaadással végezte feladatát, egyre tisztábban

látta, hogy egyénileg nem lehet orvosolni a szociális problémákat.

A Független Munkáspárthoz fordult javaslatokkal, hogyan kellene

megakadályozni a munkanélküliséget, megelőzni az

elszegényedést. De a Munkáspárt - amely csupán reformokra

gondolt - képtelen volt bármilyen segítségre.

Mindinkább érlelődött benne a gondolat: egyetlen megoldás, ha a

nők, akik a legközvetlenebbül szenvednek a kizsákmányolástól, a

szegénységtől, maguk is beleszólhatnak a politikába, ha szavazati

jogot kapnak.

Mrs. Pankhurst annál is inkább foglalkozhatott közéleti

problémákkal, mert anyagi helyzetük rendeződött. Férje keresett

annyit, hogy el tudta tartani családját.

Christabel időközben felserdült, s anyja elhatározta, elviszi a

kontinensre, hogy tökéletesítse nyelvtudását, világot lásson. Régi

párizsi barátnője, Noémi, aki időközben férjével Genfbe költözött,

már többször hívta, hogy látogassa meg. Emmeline úgy tervezte,

hogy néhány hetet tölt barátnőjénél, és Christabel ott marad

hosszabb időre.

A látogatás jól kezdődött, Christabel ezt írta naplójába: „Bárcsak

apa is itt volna, akkor minden tökéletes lenne. Szüleim nagyon

régen nem voltak távol egymástól. Noha tizenkilenc éve házasok,

apa még mindig szerelmes leveleket ír anyának, sőt

szerelmesebbeket, mint ismeretségük kezdetén." „Szeretlek!

Szeretlek ..." - írta utolsó levelében is feleségének.

Egy délután, amikor Noémival és Christabellel hármasban a

kertben teáztak, távirat érkezett Mrs. Pankhurstnek: „Apa beteg,

gyere haza!" Az első vonattal útnak indult. De még mielőtt hazaért

volna, az esti újságban olvasta a hírt: dr. Pankhurst meghalt...

A küzdelem új formája

A szeretett apa halála, súlyos csapást jelentett családjának.

Manchesterben dr. Pankhurstöt mindenki tisztelte; feddhetetlen

jelleméért. Egyik ügyvédtársa részvétlevelében ezt írta Emmeline

Pankhurstnek:

„Ezrek osztoznak gyászában, asszonyom."

Férje elvesztése mélyen megrázta Emmeline-t. A tragikus

kifejezés szinte soha többé nem tűnt el arcáról. Mégsem adhatta át

magát gyászának. Anyagi ügyekkel kellett foglalkoznia. Hogyan

tartsa el ezentúl gyermekeit és önmagát? Alig maradt valami férje

után, aki soha nem volt hajlandó igazságtalannak tetsző, homályos,

bár sok pénzt ígérő ügyet vállalni. Emmeline osztályának

asszonyaihoz hasonlóan, semmiféle mesterséget nem tanult.

Büszkesége pedig nem engedte, hogy férje barátai segítségét

igénybe vegye. Christabel évekkel utóbb anyja hagyatékában talált

egy levelet, amelyben dr. Pankhurst egyik barátja azt írta

Emmeline-nek; a bíróság közölte vele, ha szükséges mindenben

támogatják a nagy tehetségű, korán elhunyt jogász

hátramaradottjait.

De Mrs. Pankhurst sokkal önállóbb és rátartibb volt annál,

mintsem elfogadja az anyagi támogatást. Ö maga akart gondoskodni

családjáról, s előteremteni a megélhetésükhöz szükséges összeget.

A négy gyerek már fölserdült. Sylvia a manchesteri kép-

zőművészeti főiskola ösztöndíjasaként Londonban tanult Adela

tanítani akart. Egyetlen fia, Harry még középiskolába járt.

Christabel, a legidősebb, aki legközelebb állt gondolkodásban,

érzésben anyjához, egyelőre otthon maradt, hogy ezekben a nehéz

időkben mellette legyen. Később beiratkozott a manchesteri

egyetemre, és el is nyerte ,,a jogi tudományok doktora" címet.

Egyelőre a f ő kérdés a pénzkeresés volt. Emmeline először arra

gondolt, ruhaszalont nyit. Mindenki dicsérte jó ízlését, talán most

hasznosíthatná. Megint játszott azzal az ötlettel is, hogy

iparművészeti boltot nyit, ahol különféle divatos cikket árusít majd:

párnákat, hangulatlámpákat, vázákat stb. Optimista természet volt,

és néhány évvel korábbi balsikerét a szerencsétlen körülmények

véletlen összejátszásával magyarázta. Úgy vélte, most már több ta-

pasztalattal, nem fog ismét kudarcot vallani, hanem keres majd

annyit, hogy fedezze a család megélhetését, sőt félre is tud tenni a

következő évekre.

Szerencsére, indokolatlan derűlátását nem kellett kipróbálnia.

Mint a gyámügyi bizottság tagja sok befolyásos polgárral is

megismerkedett, akik közül többnek a rokonszenvét megnyerte

vonzó egyéniségével. Fájdalmasan érintette őket a Pankhurst család

súlyos helyzete, és úgy szerettek volna segíteni rajtuk, hogy ne

bántsák meg Emmeline büszkeségét.

Ebben az időben megüresedett Manchester városának

anyakönyvvezetői tisztsége. Barátainak sikerült elérniük, hogy őt

nevezzék ki anyakönyvvezetőnek.

A kinevezés szinte egyik pillanatról a másikra megváltoztatta a

család gazdasági helyzetét. Biztos jövedelmet jelentett, ami

hasonlíthatatlanul megnyugtatóbb volt Mrs. Pankhurstnek a

művészeti boltról szőtt terveinél. Emellett a városi

tisztségviselésnek volt egy hallatlan előnye: viszonylag fiatal

korban való nyugdíjat biztosított.

A hirtelen rászakadt gond és felelősség, a sokféle tevékenység,

úgy-ahogy átsegítette a férje halála utáni rendkívül nehéz

korszakon. Lassan újraéledt politikai érdeklődése is. Nem felejtette

el a gyámügyi bizottság tagjaként szerzett tapasztalatait: a

gyárakban dolgozó nők és gyerekek teljes kizsákmányoltságát, a

védőintézkedések hiányát, az üzemi betegségeket, a háziasszonyok

talán még nagyobb nyomorát, vagyis mindazt az elesettséget,

szenvedést, amelyet egy ilyen nagy ipari város fonákja mutatott.

Osztotta kora idealistáinak nézeteit: ha minél többen szólhatnak

bele az állam ügyeinek intézésébe, dönthetnek szavazatukkal sorsuk

felett, meg lehet szüntetni a szegénységet, a nyomort, a nők ki-

szolgáltatottságát. Érzelmileg mindig is közel állt a munkáspárthoz,

de elsősorban a nők politikai, szavazati jogának elnyerése érdekelte.

Remélte, hogy munkáspárti ismerősei, férje régi barátai támogatni

fogják törekvését.

Legnagyobb megdöbbenésére és felháborodására nagyon

kevesen érdeklődtek őszintén a probléma iránt, vagy nyújtottak

segítséget. Természetesen valamennyien azt vallották, hogy hívei a

nők szavazati jogának. Mit is mondhattak volna mást? A nők

szavazati jogának ügye haladó, sőt mondhatnám forradalmi eszme

volt, és a munkáspárt kötelességszerűen támogatta vagy legalábbis

hirdette, hogy támogatni akarja. De valahányszor tényleges akcióra,

tettekre került volna a sor, akár az alsóházban, akár a parlamenten

kívül, távol tartották magukat.

Nehéz utólag megállapítani az igazi okot, miért is nem vonták be

jobban Mrs. Pankhurstöt a pártmunkába. Valószínűleg attól

tartottak, hogy ez az aktív, rámenős asszony túlságosan beleszól a

párt ügyeibe. Azonkívül talán a párt politikai népszerűségének is

ártott volna, ha az akkoriban oly népszerűtlen ügyet támogatja,

ráadásul a munkáspárt tagjainak egy része a szíve mélyén ebben a

kérdésben szintén maradi volt.

Valójában a Független Munkáspárt keveset foglalkozott a

szavazati joggal, mióta nem kötötték olyan feltételekhez,

amelyekkel csak a jómódú polgárság és a földbirtokosok

rendelkeztek. Azt gondolták, elegendő szavazati joguk van ahhoz,

hogy elérjék, amit ezzel el lehet érni. Elvben támogatták a nők

szavazati jogát, de amikor tényleges akcióra került volna sor,

mindig valami számukra fontosabb dolgot állítottak előtérbe.

Emmeline lányával, Christabellel arra a meggyőződésre jutott,

hogy a nőknek saját maguknak kell megküzdeniük politikai

jogaikért.

- A legtöbb, amit a Független Munkáspárttól várhatunk, ha példát

veszünk róla, és létrehozzuk a független női mozgalmat - jelentette

ki Emmeline egy baráti összejövetelen. - Hosszú évek óta harcolunk

anélkül, hogy a legkisebb eredményt elértük volna. Új módszert kell

alkalmaznunk, saját kezünkbe kell venni az ügy intézését. Senki

másra nem számíthatunk.

Az egész társaságot meghívta másnapra, hogy részletesen

megbeszéljék a teendőket.

Valószínű, hogy Mrs. Pankhurstnek nem volt még kész,

kidolgozott terve, amikor barátait meghívta. Mint született

szónoknak, legjobb ötletei beszéd közben támadtak. Elgondolásait

később módszeresen kidolgozta, megkereste a megvalósításukhoz

szükséges eszközöket.

Ezúttal is felkészült a találkozóra. Leányával megbeszélte,

milyen javaslattal álljon elő. A további fejleményeket nem tudhatta

előre. Mint ahogy más sem sejthette, hogy ez a baráti összejövetel,

amelyen a szeretetre méltó háziasszony szendviccsel, gyümölccsel,

üdítő italokkal kínálta kedves vendégeit, az egész országot lázba

hozó harchoz, éhségsztrájkokhoz, börtönhöz fog vezetni.

A kis társaság 1903. október 10-én jött össze a Pankhurst család

Nelson utca 62. számú lakásán. Az egyik jelenlevő szerint azonnal

Mrs. Pankhurst hatása alá kerültek. „Szinte magnetikus erő áradt

belőle" - írja, majd így jellemzi:

„Finom jelenség volt, keze, lába feltűnően kicsi, arca sugárzóan

intelligens, álla határozott. Törékeny külseje szenvedélyes, bátor

jellemmel párosult."

Christabel így írja le könyvében a később híressé vált Nelson

utcai találkozót:

„Elhatároztuk, hogy egy osztályoktól, pártoktól független női

szövetséget alapítunk, a Nők Társadalmi és Politikai Unióját

(Women's Social and Political Union). Nem akartuk, hogy a

Pankhurst név szerepeljen, nehogy úgy beszéljenek az Unióról,

mint valami családi szövetségről. Később, amikor az Unió az egész

országban megerősödött, már teljesen mindegy volt, hogy ki minek

nevezte. Olyan értelemben valóban családi szövetségnek

tekinthető, hogy minden rendű és rangú asszony szerte az országban

egyesült a közös cél érdekében."

Az Unió tagjai hetenként összejöttek, és mindenki tetszés szerinti

összeggel hozzájárult a közös kiadásokhoz. Elsősorban nevelő és

felvilágosító propagandára törekedtek. Ekkor még hasonló úton

haladtak, mint a szüfrazsisták, akikkel különben igen jó

kapcsolatban álltak. Ők is előadásokkal, beszédekkel akarták

felrázni a közvéleményt, meggyőzni a nők szavazati jogának

szükségességéről, és mozgósítani az asszonyokat, hassanak oda,

hogy a politikai pártok vegyék programba a nők választójogának

kérdését.

A következő hónapokban a Nők Társadalmi és Politikai Uniója

semmi különös tettel nem hívta fel magára a figyelmet. Tehetséges

szónok több is akadt soraikban, akiket szívesen láttak a különféle

egyesületekben vagy magánházakban rendezett vitadélutánokon.

Próbáljuk felidézni azokat az időket: nem volt sem mozi, sem

rádió, sem televízió. Virágkorukat élték a vitatársaságok, az

önképző-egyesületek, játékparlamentek.

A magánházaknál tartott összejövetelekre gyakran meghívtak

előadókat, esetleg a baráti kör egyik tagja vállalt előadást vagy

felolvasott valamit. Ezután többnyire vita alakult ki, miközben a

vendéglátók teát, kávét, szendvicset szolgáltak fel, kínálták körbe.

Néha egy-egy előadónak szerény tiszteletdíjat is fizettek. De a

legtöbben örömmel tettek eleget a meghívásnak minden honorárium

nélkül, megelégedve azzal, ha utazási költségüket megtérítették.

Ezeken az összejöveteleken szívesen látták Pankhurst asszonyt és

csoportjának tagjait, mint képzett, tehetséges előadókat, akik

tudták, hogyan tartsák ébren a hallgatóság érdeklődését. Csak azt

kifogásolták, hogy kizárólag a nők választójogáról voltak hajlandók

beszélni. Néha egy-egy rendezvény szervezője tapintatosan

érdeklődött, vajon kivételesen nem szólnának-e más tárgyról is? De

ezt a kérést ők minden alkalommal elutasították. Hiszen csak azért

vállalták a szereplést, hogy újabb híveket szerezzenek

mozgalmuknak. Tehát, ha a különböző társaságok Lancashire-ban,

Cheshire-ben, vagy Yorkshire-ben élvezni akarták Pankhurst

asszony és társai izgalmas, érdekes előadásait, akkor meg kellett

hallgatniuk érveiket kedvenc, sőt mondhatnánk egyetlen

témájukról: a nők választójogáról.

Ha ezek a szereplések nem hozták is lázba a közvéleményt, arra

mindenesetre nagyon alkalmasak voltak, hogy az asszonyok

gyakorlatot szerezzenek a szónoklatban, a gyors visszavágásban, s

növeljék táborukat.

Így csatlakozott hozzájuk Annie Kenney, aki Christabelt hallotta

egyszer beszélni.

„A gyűlés végén - írja Christabel - három élénk, ragyogó szemű

fiatal lány lépett hozzám: Annie Kenney és két testvére. Annie

lelkesen kijelentette, hogy pamutgyári társnőinek is hallaniuk kell

ezekről a célkitűzésekről. Elmennék-e hozzájuk, ha gyűlést

szerveznének? Beleegyeztem. Nem annyira Annie társnői kedvéért,

hanem magáért Annie-ért, akihez első pillanatra nagy reményeket

fűztem, és éppen ezért próbára akartam tenni. Ha valóban meg-

szervezi a gyűlést, azzal bebizonyítja, hogy tud küzdeni az ügyért.

Ha nem hallok többé felőle, szalmaláng volt az egész. Megadtam a

címemet és elváltunk. Hamarosan meghívót kaptam tőle a gyári

gyűlésre."

A kis gyári összejövetelen, barátokká, küzdőtársakká váltak.

Hamarosan Emmeline Pankhurst is megismerkedett Annie-vel, aki

attól kezdve körükhöz tartozott.

Annié Kenney oldhami munkáscsaládból származott. A család

nélkülözések közepette tengette életét. Annie már tízesztendős

korában pamutüzembe járt dolgozni. Eleinte fél műszakban, de

amint betöltötte tizenharmadik életévét, napi tizenkét órát

dolgozott. Ő aztán valóban szemtanúja és szenvedő alanya volt az

asszonyok szinte minden képzeletet felülmúló

kizsákmányolásának. Munka után még otthon is segített, majd esti

iskolán képezte magát tovább.

Emmeline nem elégedett meg azzal, hogy országszerte

előadásokat tartson. Gyakran látogatott Londonba, hogy

meggyőzze a kormány, az alsóház tagjait: vegyék komolyan az

asszonyok választójogát, terjesszenek elő idevonatkozó

törvényjavaslatot. Az előcsarnokban megállította a képviselőket,

vitatkozott, érvelt, s nem tágított, amíg valami ígéretet nem csikart

ki tőlük.

Végül sikerült elérnie, hogy az egyik képviselő indítványára

benyújtottak egy nem hivatalos javaslatot. De mint ahogy várható

volt, még szavazásra sem bocsátották.

Amikor Emmeline megtudta, hogy a törvényjavaslat, amelynek

előkészítésén annyit fáradozott, a legteljesebb közöny közepette

kimúlt anélkül, hogy szavazásra bocsátották volna, elfogyott a

türelme.

Az eddigi törvénytisztelő módszerekkel hajótörést szenvedtek.

Mit tegyenek, hogyan rázzák fel a közvéleményt? A kis, helyi

összejövetelekkel nem érik el céljukat, komolyabb akciókra van

szükség.

Ha kell, akár a börtönt is vállalják. Sőt, viselkedésükkel

kifejezetten provokálják a börtönbüntetést, mert azt már nem lehet

agyonhallgatni.

Első, erélyesebb fellépésükre 1904. február 20-án került sor.

Manchesterben, a Szabad Kereskedelem Csarnokában (a Free

Trade Hallban) Winston Churchill tartott beszédet. Emmeline

belépőjegyet szerzett Christabel számára - közel a dobogóhoz.

Churchill ekkor már elhatározta, hogy szakít a konzervatív

párttal, s mint a szabad kereskedelem szószólója akart magának

híveket szerezni a liberálisok táborában.

Christabel a beszéd elhangzása után - vajmi keveset törődve

Churchill pálfordulásának újabb megnyilvánulásával vagy a

szabadkereskedelem problémáival - emelt hangon megkérdezte,

benyújthat-e javaslatot az asszonyok választójogáról.

A Manchester Guardian szerint az elnök azt válaszolta, attól fél,

a tárgyra való tekintettel jelen esetben nincs helye ilyen jellegű

javaslatnak.

A párbeszéd rendkívül korrekt, udvarias formában folyt le. Nem

történt semmi említésre méltó, mégis ez volt az első alkalom,

amikor nyilvános gyűlésen elhangzott a nők választójogi

követelése.

Szerény kezdete volt a küzdelem új, harciasabb formájának.

Christabel, aki még soha nem szólalt fel ilyen nagy nyilvánosság

előtt, úgy emlékezett meg ekkori fellépéséről könyvében, mint élete

legnehezebb vállalkozásáról. Pedig a következő években sokkal

vakmerőbb, sőt a közvélemény szemében felháborítóbb tetteket is

véghezvitt.

Az első börtönélmény

Az elkövetkező időkben, noha a Nők Társadalmi és Politikai Uniója

fokozta agitációját, Mrs. Pankhurstnek be kellett látnia, hogy a

közvélemény valójában nem sokat törődik a nők szavazati jogával.

A nagy tömeg azt tartotta, isten akaratából a férfinak uralkodó, a

nőnek alárendelt szerep jut a társadalomban. Évezredek rendjén

miért kellene változtatni?

Nap mint nap tapasztalta az asszonyok gazdasági, társadalmi, jogi

kiszolgáltatottságát. Ugyanakkor azt látta - saját környezetében is -,

hogy főleg a középosztálybeli nők egy része művelődik, tanul, tehát

igazán megilletné a közéletbe való beleszólás joga. S hogyan válhat

a többi asszony képzetté, széles látókörűvé, ha beszorítják a

háztartás vagy a műhely szűk falai közé?

Személyes problémák is gyötörték. Meddig kellemetlenkedhet a

kormány tagjainak, meddig mehet el anélkül, hogy veszélyeztetné

anyakönyvvezetői állását? Angliában igen szigorú közéleti, erkölcsi

normákat alkalmaztak az állami tisztviselőkkel szemben. A

hatóságok rossz szemmel nézték, ha városi, állami alkalmazott

szóbeszédre adott okot magatartásával. Különösen, ha az illető rá-

adásul nő! Már az is különcségnek számított, hogy házon kívül

dolgozott, de ezt még elnézték, hiszen kénytelen volt a család

megélhetéséről gondoskodni. De ahelyett, hogy szép csendesen

meghúzná magát, még feltűnést kelt, hallat viselt dolgairól.

Emmeline természetesen értesült az ilyenfajta megjegyzésekről,

ezért úgy vélte, okosabb, ha a háttérben marad, szervez és

legfeljebb beszédeket tart. Így került a harc első vonalába

Christabel.

Ekkoriban a Konzervatív Párt uralma már vége felé közeledett, és

várható volt, hogy a Liberális Párt jut hatalomra. Mrs. Pankhurst és

hívei ezért minden figyelmüket a liberálisok felé fordították.

A liberálisok 1905 októberében Manchesterben a Szabad

Kereskedelem Csarnokában tartották nagygyűlésüket, hogy

megkezdjék választási hadjáratukat. Természetesen, az Unió tagjai

is szép számmal képviseltették magukat, köztük Annié Kenney és

Christabel Pankhurst, akik eleve elhatározták, ha nem kapnak

választ kérdésükre, provokáló viselkedésükkel elérik, hogy

börtönbe zárják őket.

Reggel Christabel így búcsúzott anyjától:

- Mama, ma éjszaka valószínűleg a börtönben alszom. Mrs.

Pankhurst ezt látszólag szenvtelenül vette tudomásul.

Sem most, sem később, soha nem habozott, ha a mozgalomért

hozott áldozatról volt szó, akár saját magát, akár a hozzá

legközelebb állót érintette.

A terem zsúfolásig megtelt. Több beszéd elhangzott, azután Sir

Edward Grey - a külügyminiszteri tárca várományosa a liberális

kormányban - emelkedett szólásra. Beszédét először egy férfi

szakította félbe:

- Mit szándékszik tenni a kormányzat a munkanélküliekért? -

kérdezte.

Sir Grey néhány biztató szóval válaszolt.

Ezután Annie Kenney állt fel.

- Megadja-e a liberális kormány a nőknek a szavazati jogot?

Sir Grey úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést, s folytatta

beszédét.

Annie Kenney ekkor hangosabban megismételte kérdését. A

körülötte ülő férfiak visszahúzták őt a székre, s az egyik teremőr

arca elé tartotta kalapját, hogy ne beszélhessen.

A közönség körében zúgolódás, zaj támadt, majd amikor -

úgy-ahogy helyreállt a nyugalom, Christabel Pankhurst állt fel.

- Megadja-e a liberális kormány a szavazati jogot a nőknek?

Sir Grey megint csak nem válaszolt. Ekkor a rendőrparancsnok

odalépett a két lányhoz, és udvariasan felszólította őket:

- Írásban ismételjék meg kérdésüket.

A cédulát ő maga nyújtotta át Sir Grey-nek. Az mosolyogva

elolvasta, odaadta a körülötte ülőknek, de zárszavában sem

válaszolt rá.

A két lány türelmesen megvárta, amíg beszéde végére ért, s akkor

Annie Kenney, amilyen hangosan csak tudta, megismételte a

kérdést:

- Megadja-e a liberális kormány a választójogot a nőknek?

A terem felbolydult.

- Szavazati jogot a nőknek! - kiáltotta Christabel is.

A WSPU jelenlevő tagjai csatlakoztak a felkiáltáshoz. Ekkor a

teremőrök odarohantak a két lányhoz, megragadták és kifelé

vonszolták őket.

- Szavazati jogot a nőknek! - harsogták útközben, sőt még az utcán

is.

Talán most történt első alkalommal, hogy a híressé, sőt hírhedté

vált jelmondat elhangzott a nagy nyilvánosság előtt.

A teremőrök olyan brutálisan dobták ki a két lányt, hogy a

hallgatóság körében zúgolódás támadt. Itt is, ott is méltatlankodtak:

Szégyen! Gyalázat!

Az épületen kívül a rendőrök szorosan körülvették a két

„csendháborítót". Mint Christabel írja, hiába próbált az egyik rendőr

lábára lépni, pedig tenni akart valamit, hogy feltétlenül

letartóztassák őket.

Úgy döntött elköveti azt, amit a hatóság bántalmazásának

neveznék, tehát inzultálni fogja valamelyik rendőrt. Az egyik felé

köpött.

Könyvében így ír erről a jelenetről:

„Nem volt az valódi köpés, képtelen lettem volna rá, csak az

ajkammal imitáltam. Talán még akkor sem tudtam volna leköpni a

rendőrt, ha azért abban a pillanatban megadják a szavazati jogot. De

szerencsére nem is volt rá szükség, a csucsorítás elég volt a hatóság

bántalmazásának vádjára."

A rendőrök elvezették a két lányt, akiket a teremből kiáradt

hallgatók egész tömege kísért.

- Mit szólna szerencsétlen atyja, ha ezt látná? - kérdezte az egyik

rendőr szemrehányóan Christabeltől.

Ezen akaratlanul elmosolyodott, tudta, hogyan vélekedne apja a

történtekről.

Az őrszobán Annie-vel együtt visszautasították, hogy óvadék

ellenében szabadlábra helyezzék őket, éjszakára mégis

hazamehettek.

Másnap meg kellett jelenniük a rendőrbíró előtt. Mindenképpen

börtönbe akartak kerülni, hogy a lapok foglalkozzanak az esettel, s a

kiszabott pénzbüntetés megfizetését megtagadták. Christabel

Pankhurstöt hétnapi, Annie Kenneyt háromnapi elzárásra ítélték.

„Átléptük a börtön kapuját - írja Christabel első bör-

tönélményéről -, elmosódott mintájú, sötét, gyanús tisztaságú,

iszonyúan hosszú és bő rabruhát kaptunk. A cellákba csak a

mennyezet alatti kisablakon hatolt be a fény. A berendezés

mindössze székből, egy asztalnak használható polcból és priccsből

állt. Az asztalon gyanús színű, kopott bádogtányér fakanállal,

mellette Biblia feküdt. Később körbe vittek könyvtári könyveket.

Igyekeztünk minél vastagabbat kiválasztani közülük. Reggelire

sűrű, sötét zabkását kaptunk, ebédre zöldséglevest néhány húsfosz-

lánnyal, vacsorára teát. Magánzárkában helyeztek el minket. Más

rabot csak az istentisztelet idején, a templomban és a reggeli sétán

láttunk. De akkor se párosával sétáltunk, hanem libasorban a magas

falú börtönudvarban."

Különben sok jó barát, elhunyt apja ismerősei látogatták meg

Christabelt a börtönben, és felajánlották, kifizetik helyette az

óvadékot. Apja egy régi barátja, aki éppen ebédidő alatt érkezett,

kétségbeesetten felkiáltott: - Dr. Pankhurst lánya ilyen ételt eszik!

Hadd fizessem ki helyetted az óvadékot! Nagy nehezen értette meg

és fogadta el Christabel magyarázatát, hogy nem az óvadékhoz

szükséges pénz hiányzik, hanem így akarják a közvélemény

figyelmét a nők ügye felé fordítani.

Egyik este nyolc és kilenc óra között - vagyis jóval takarodó után

- az ügyeletes őr beszólt Christabel cellájába, és közölte, hogy

valaki áll a börtön kapuja előtt, aki azonnal ki akarja fizetni érte az

óvadékot.

- Nem fogadom el - válaszolta Christabel -, itt akarok maradni a

börtönben!

Utóbb megtudta, hogy a Liberális Párt egyik embere volt a késői

látogató. A liberális politikusok rossz propagandának tartották,

hogy gyűlésükről elvitték és börtönbe vetették a választójogot

követelő nőket.

Végre elérkezett a szabadulás ideje. Reggel nyolc órakor nagy

tömeg várta Christabelt a börtön előtt. De mindnyájukat megelőzve,

elsőként egy ismeretlen nő lépett oda Christabelhez, hogy üdvözölje

kiszabadulása alkalmából. Flora Drummond-nak hívták, s

hamarosan egyike lett a mozgalom legelszántabb híveinek.

Mrs. Pankhurst majdnem annyit szenvedett e keserves hét alatt,

mint lánya bent a börtönben. Noha egy fontos célt, a sajtó

nyilvánosságát elérték, Emmeline-t sokan kritizálták amiatt, hogy

lányát börtönbe engedte kerülni. Célozgattak arra is Manchesterben,

sőt szűkebb környezetében is, hogy neki, aki az állam kenyerén él,

nem szabadna állandóan közbotrányokat okoznia. Meg kell

azonban jegyeznünk, ebben az időben a másik tábor, a

szüfrazsistáké, megértően viselkedett Mrs. Pankhurst iránt. Két

szüfrazsista vezető, Esther Roper és Eva Gore-Booth rokon-

szenvüket fejezték ki Mrs. Pankhurstnek.

Emmeline meg volt róla győződve, hogy helyesen cselekedtek, s

a közvéleményt felrázza az eset. El kell, hogy gondolkozzanak az

ügy igazán, ha elkényeztetett, középosztálybeli nők vállalják érte a

szenvedést, a börtönt.

Habár a közvéleményre eleinte nem tett mély benyomást az Unió

tagjainak viselkedése, a sajtót annál jobban foglalkoztatta. Megvolt

a mindennapi szenzáció.

Azt már megszokták, hogy házi összejöveteleken, gyűléseken az

asszonyok felszólaljanak a nők szavazati joga érdekében, de hogy

börtönbe menjenek meggyőződésükért, ez valóban szenzációként

hatott.

Most már szinte mindennap a lapok első oldalán szerepeltek. S

éppen ezt akarták. Állandó nyilvánosságot.

Gyűlést szerveztek a két lány kiszabadulásának örömére a Szabad

Kereskedelem Csarnokában. A Csarnok zsúfolásig megtelt.

Bizakodó hangulat fogta el Mrs. Pankhurstöt és híveit. Ott

ünnepelték a két lányt lelkesen, ahonnan egy héttel előbb kidobták

őket.

A megelégedés azért nem volt általános Mrs. Pankhurst hívei

körében sem. Sokan bizonygatták: megmutatták, hogy ha kell, akár

a börtönt is vállalják, de a harciasságból ennyi bőven elég. Álljanak

meg. Eddig, és ne tovább!

De sem Mrs. Pankhurst, sem Christabel nem hajlott a

kompromisszumra. Ha egyszer erre az útra léptek, továbbra is ki

kell tartaniuk mellette. Az emberek emlékezete rövid. Egykettőre

elfelejtik a történteket, s azt, amiért ők a börtönt is vállalták. Nem

hallgattak az úgynevezett női illendőséget hangoztató szűkebb

híveknek ama csoportjára sem, amelynek elege volt az ilyenfajta

nyilvánosságból. Közeledett az általános választás, elhatározták,

hogy kihasználnak minden lehetőséget. Sylvia Pankhurst, aki otthon

töltötte félévi szünidejét, bekapcsolódott a küzdelembe.

Manchesterben Winston Churchill jelöltette magát. Szinte

egyetlen választási gyűlése sem zajlott le az állandó közbekiáltások

nélkül: „Szavazati jogot a nőknek!" Miután Churchill még csak

válaszra sem méltatta őket, szándékosan zavarták a gyűléseit, s

agitáltak ellene.

A sajtónak rendkívül jól jött ez az új szín a választásokon -

természetesen ki is használták.

Arthur Balfour, a Konzervatív Párt vezetője Manchesterben

tartott választási gyűlésein is állandóan hangoztatták követelésüket.

Mrs. Pankhurst deputációt vezetett Balfourhoz. Sikerült

hosszasabban beszélgetnie vele. Meg akarta nyerni ügyüknek.

A politikus figyelmesen végighallgatta, majd így szólt rendkívül

udvariasan:

Asszonyom, meg kell hogy mondjam, az önök ügye nem tartozik

a legégetőbb kérdések közé.

Azon a napon, amelyen Emmeline Balfourral beszélt, a liberális

párt vezetője, Henry Campbell-Bannerman tartott nagygyűlést

Liverpoolban. A WSPU több tagja jelen akart lenni a gyűlésen,

hogy a szokásos módon zavarják közbekiáltásaikkal.

Mrs. Pankhurst nem vehetett részt az ilyen akciókban. A

rendőrség, erről mit sem tudva, állandóan a nyomában volt.

Emmeline elhatározta, hogy félrevezeti a civil ruhás detektíveket, s

hangosan így szólt a társaságában levő asszonyokhoz:

Kísérjetek ki a vonathoz, hiszen, ahogyan megbeszéltük,

Liverpoolba utazom.

Az állomáson jegyet váltott, a detektívek szintén. Az utolsó

kocsiban foglaltak helyet, és mihelyt Emmeline kiszállt, azonnal a

nyomába szegődtek.

Emmeline a városban sétálgatott, meg-megállt a kirakatok előtt -

különben is szívesen nézelődött, szerette a divatos holmikat. A

detektívek mindenütt a sarkában. Végül a kacskaringós utcákon

sikerült leráznia őket, visszautazott Manchesterbe. Közben az

asszonyok, akiknek feladatuk volt zavarni a nagygyűlést,

háborítatlanul megérkeztek Liverpoolba, és minduntalan

félbeszakították a szónokot az immár ismert harci kiáltással:

Szavazati jogot a nőknek!

Állandó támadásaikkal arra késztették a politikusokat, hogy

óvatosabb kijelentéseket tegyenek, ha a női szavazati jogról

beszélnek. De alapjában véve mégsem tudták komolyan

befolyásolni sem a konzervatív, sem a liberális politikusokat. A

képviselőház egyetlen tagja vagy egyetlen reménybeli tagja sem

volt hajlandó elkötelezni magát arra, hogy a nők szavazati jogát

programja szerves részévé tegye.

A mozgalom kiterjesztését nagymértékben akadályozta a

pénzhiány. Még a jelenlegi keretek között is szűkösek voltak anyagi

eszközeik, sok útiköltség terhelte őket, fizetniük kellett a

nyomdászok számláját, s a postaköltség is tekintélyes összeget tett

ki minden héten.

Emmeline sokkal többet áldozott a mozgalom céljaira szerény

anyakönyvvezetői fizetéséből, mint ahogyan megengedhette volna

magának. Társnői is önzetlenek voltak e tekintetben. Nemcsak

munkájukat végezték minden ellenszolgáltatás nélkül, vállalva a

börtön veszélyét, de rendszeresen tagdíjat is fizettek. Kívülálló

rokonszenvezők is kisebb-nagyobb összeggel hozzájárultak a

mozgalom anyagi alapjához. De az összejött pénzből semmiképp

sem lehetett nagy országos kampányt vezetni.

Mrs. Pankhurst szerette volna agitációjukat növelni, az egész

mozgalmat nagyvonalúbbá tenni. Ügy érezte, túl vannak azon a

korszakon, hogy a környék szerény házainál, kisebb társaságokban

folytassanak vitákat. Ha igazán eredményes munkát akarnak

végezni, a küzdelem f ő színtere London kell hogy legyen.

Sokszor megvitatta a problémát Christabellel.

- London a politikai élet központja, ott van a parlament, ott laknak a

politikusok. Csak úgy lehetünk állandóan a közelükben, ha mi is

Londonba költözünk - érvelt Christabel.

- De nem engedhetjük meg magunknak. Nincs pénzünk - válaszolta

Emmeline.

- Nem szabad kishitűeknek lennünk. Majd csak előteremtjük a

pénzt.

Állandóan ezen töprengett Emmeline.

De hogyan? Nem volt könnyű elhatároznia magát. Gondolnia

kellett pozíciójára is, mint állami tisztviselőnek, pontosan kellett

ellátnia a munkáját. Ha Londonba költözik, elveszíti az állását

Manchesterben, s nehezen talál újat. Tudta ugyan, hogy végső

esetben férje volt barátai szereznének valamilyen munkát. Férje

halála után kénytelen volt igénybe venni segítségüket, most

azonban büszke természete visszariadt attól, hogy ismét másokra

szoruljon.

Egy ideig megpróbálta félgőzzel irányítani a mozgalmat.

Manchesterben maradt, megtartotta az állását, de amikor csak

tehette, sietett Londonba.

Rendkívül fárasztó életforma volt állandóan úton lenni London és

Manchester között. Hol a hivatalába érkezett késve, hol Londonban

mulasztott el egy fontos megbeszélést. Állandó feszültségben élt,

nem volt se éjjele, se nappala. Családi élete szintén megsínylette a

túlterheltséget. Christabel ugyan sokat segített anyjának hivatali

ügyeiben is, de a helyzet így nem maradhatott tovább.

Christabelnek még egy fél éve hátra volt az egyetemen, addig

Manchesterben kellett maradnia. Annie Kenney, aki mint említettük

pamutüzemben dolgozott, felajánlotta, hogy haladéktalanul

Londonba költözik.

A választási akciók után a szövetségnek mindössze két fontja

maradt. Ezzel indult el Annié. Mint Christabel írja, két pennyvel is

elment volna, hogy ügyükért harcoljon. Sylvia adott neki szállást.

Annie Kenney csak az első fecske volt, sorra szállingóztak

Londonba a többi hívek. Megjött Flóra Drummond, becenevén a

„tábornok", akit kitűnő szervezőképességéért neveztek így. öt

követte Teresa Billington, majd Jessie Kenney. Mrs. Pankhurst

testvére, Mary, aki eddig is a fővárosban élt, szintén csatlakozott a

társasághoz. Kezdett kialakulni a londoni főhadiszállás.

Eleinte viszonylag békés módszerekkel próbálkoztak. Amikor a

parlament először összeült, Emmeline tömeggyűlést tartott a

Trafalgar Square-en, felszólítva az új képviselőket, nyújtsanak be

törvényjavaslatot a nők szavazati jogáról. Mindhiába, a királyi

megnyitó beszéd a parlamentben még csak nem is említette ezt a

témát.

Mrs. Pankhurst legszűkebb körével a parlamenthez vonult, és be

akart menni a képviselőházba. A rendőrök botránytól félve meg

akarták akadályozni belépésüket. Végül is húsz asszonyt

beengedtek. Ezek beszéltek is több képviselővel, de minden

eredmény nélkül.

A képviselők annyiszor nyújtottak be már javaslatot, petíciót a

szüfrazsisták kérésére - akik különben továbbra is folytatták

küzdelmüket a maguk „ladylike" módszereivel -, hogy most

egyetlen képviselő sem akadt, aki vállalta volna a népszerűtlen ügy

szorgalmazását.

A nők első londoni nyilvános szerepléséről írva keresztelte el a

Daily Mail szüfrazsetteknek a WSPU tagjait, akiknek tetszett a név,

elfogadták, s ezentúl ők is így hívták magukat.

A korabeli újságok erről a tárgyról a legtöbbször a kegyes

sajnálkozás, a jámbor megbotránkozás hangján írtak. Jó házból való

úriasszonyok, tisztességes munkáslányok hogyan feledkezhetnek

meg ennyire magukról?

Népszerűség, híresség, hírhedtség keresése - ki így, ki úgy

értelmezte. Sok vita folyt a mozgalom tagjai között is a Mrs.

Pankhurst és Christabel által diktált módszerről.

Megváltozott a helyzet, amikor Emmeline Pethick-Lawrence

csatlakozott a mozgalomhoz. Férje, Frederick Lawrence, a kitűnő

ügyvéd, maga is híve volt a nők egyenjogúságának, és hogy ezt

tettel is bizonyítsa, amikor feleségül vette Emmeline-t, felvette

annak leánykori nevét. Így a házaspár Pethick-Lawrence néven vált

ismertté.

Emmeline Pethick-Lawrence férjével Dél-Afrikában tar-

tózkodott, amikor először hallott a Nők Társadalmi és Politikai

Uniójáról. Hazaérkezése után hamarosan megismerkedett Mrs.

Pankhursttel. Mrs. Pethick-Lawrence már korábban érdeklődött

szociális kérdések iránt, s szívvel-lélekkel melléjük állt.

Természetesen a tehetséges, okos és talpraesett asszony nem

maradhatott a mozgalom peremén. Csakhamar mint tiszteletbeli

pénztáros az Unió egyik vezetője lett.

A Pethick-Lawrence házaspár bekapcsolódása a szervezetbe az

anyagi problémák megoldását jelentette. Széles baráti körük, köztük

befolyásos gazdag emberek támogatását szerezték meg, és újságot

alapítottak „Szavazatot a nőknek!" címmel. A lap erkölcsi

jelentősége mellett rendszeres bevételt is biztosított az Uniónak.

A bevétel jó részét utazási költségekre, nyomtatványokra,

gyűlések szervezésére fordították, és új főhadiszállást állítottak fel

Clement's Innben. Az anyagi alap megteremtésével lehetővé vált,

hogy 1906-ban agitációjukat az egész országra kiterjeszthessék.

A képviselőházi tagokat továbbra is próbálták meggyőzni ügyük

helyességéről. Azokat, akik nem fogadták Emmeline-t vagy az Unió

más megbízottját, nyilvánosan előadásokban kipellengérezték, vagy

az Unió lapja szedte le róluk a keresztvizet.

Keir Hardie, az angol munkásmozgalom kiemelkedő baloldali

vezetője, elvállalta, hogy az alsóházban ismerteti a nők szavazati

jogára vonatkozó követelést.

Ezen a napon Emmeline Pankhurst több hívével megjelent a

Parlamentiben, a nők számára fenntartott karzaton (a Ladies'

Galleryn). Amikor a javaslat feletti vita megkezdődött, már az első

felszólaló, M. Cremer olyan kijelentéseket tett, amelyek teljesen

felháborították a jelenlevő szüfrazsetteket. Többek között kétségbe

vonta, hogy a nőket komolyan érdekli a politika. Ha pedig a nők

megkapják a szavazati jogot, mondotta, félő, hogy megpróbálják

majd befolyásolni a parlament férfitagjait. A szüfrazsettek

közbekiáltásaikkal túlharsogták a szónokot. A többi hozzászóló sem

járt jobban.

Természetesen nagy kavarodás, botrány támadt, végül is

kiutasították a nőket a teremből.

Egy alkalommal Flora Drummond, a „tábornok", néhány társával

ment a miniszterelnökségre. Amikor megnyomta a csengőnek vélt

gombot, az ajtó kinyílt, mire szépen bemasíroztak egészen a

kabinetirodáig. Innen sürgősen eltanácsolták őket.

A kormány egyik tagja sem tarthatott gyűlést, nem beszélhetett

nyilvános összejövetelen anélkül, hogy a szüfrazsettek ne zavarták

volna közbekiáltásokkal.

Emmeline ebben az időben még többnyire a háttérben maradt.

Tekintettel kellett lennie fiára, aki a manchesteri középiskolába járt,

és anyakönyvvezetői tisztsége miatt is óvakodott attól, hogy

botrányba keveredjen. De amitől régen tartott, így is bekövetkezett.

A manchesteri anyakönyvvezetőség vezetője levélben közölte,

panasz érkezett ellene, hogy nem látja el rendesen hivatali

kötelességét. Anélkül, hogy tényleges mulasztást említett volna,

arra hivatkozott: az újságokban ő maga is tudósításokat olvasott

arról, hogy Mrs. Pankhurst az ország különböző részében, a

legtöbbször Manchestertől távol, gyűléseket tart, beszédeket mond.

Csodálkozik, hogy ilyen lázas politikai tevékenység mellett, hogyan

tudja ellátni anyakönyvvezetői tisztét Manchesterben.

A levél azzal a szigorú figyelmeztetéssel zárult: ha nem adja fel

az egész országra kiterjedő politikai tevékenységét, meg kell válnia

hivatalától.

Ez tetemes anyagi veszteséget jelentett. A gyorsan fejlődő

Manchesterben növekedett Emmeline anyakönyvvezetői munkája

is, és ezzel együtt emelkedett fizetése. Igaz, lányai már úgy ahogy

megkeresték kenyerüket, de Henryt még el kellett tartania. Mégis,

ha a között kellett választania, hogy adja-e fel állását, vagy hagyjon

fel mozgalmi tevékenységével, Emmeline nem habozott: 1907

őszén lemondott anyakönyvvezetői tisztéről, és Londonba költö-

zött. Elhatározta, ezentúl minden idejét, erejét ügyüknek fogja

szentelni.

A londoni főhadiszállás

Miután Emmeline véglegesen áttette székhelyét a Clement's Inn-i

főhadiszállásra, és annak vitathatatlan főnöke lett, a nyomás a

kormányra ugrásszerűen megerősödött, és ugyancsak megnőtt az

egész országra kiterjesztett agitációjuk.

Közben a szüfrazsisták sem maradtak tétlenek. Deputációt

vezettek a parlamentbe, amely tiltakozott a nők szavazati joga

megadásának állandó késlekedése miatt. Bár elhatárolták magukat a

szüfrazsettektől, többször is kifejezték rokonszenvüket irántuk. Így

egy alkalommal díszebédet rendeztek a börtönben sínylődő

szüfrazsettek javára. Egyik vezetőjük, Mrs. Fawcett komolyan

fontolgatta, ne alkalmazzanak-e ők is harciasabb módszereket.

Ha így történik, a mozgalom sokkal nagyobb erőt képviselt volna.

De a szüfrazsisták végül is visszariadtak... Megmaradtak a nőkhöz

„illőbb" „ladylike"-módszereknél.

A szüfrazsettek a leghíresebb politikusok, Lloyd George,

Asquith, Churchill, sőt Sir Campbell-Bannerman miniszterelnök

beszédét is állandó közbekiáltásaikkal szakították félbe. A

legélesebb támadások Mr. Asquith pénzügyminisztert, a későbbi

miniszterelnököt érték, aki ellenezte a nők szavazati jogát.

Miután a Liberális Párt hatalomra jutott, a szüfrazsettek egy kis

csoportja Asquith lakására ment. Zárt ajtókra találtak, ezért a nők

erőszakkal akartak behatolni a lakásba. Kiszállt a rendőrség, és

formális harc kezdődött. Végül a rendőrök a tüntetők egy részét,

közöttük Annie Kenneyt letartóztatták, az utóbbit hatheti börtönre

ítélték.

Számos asszony, akinek nem adatott meg a szónoki képesség,

egyéb feladatot vállalt: plakátot ragasztott, röpcédulákat osztogatott

az utcán, a kövezetre krétával felírta, hol és mikor tartanak

gyűléseket.

Minden héten toborzó gyűléseket tartottak a népszerű Hyde

parkban, amelynek forgalma abban az időben még a mainál is jóval

élénkebb volt. Sokan tartottak szónoklatot, és rengetegen hallgatták

őket.

Ebben a kezdeti időszakban minden új hívőnek örültek, minden

egyes embert számon tartottak.

Nagy nyereség volt a mozgalom számára Mrs. Tuke, aki később

hosszú ideig az Unió tiszteletbeli titkárnőjeként működött. A fiatal

özvegy Afrikából való hazatérése közben megismerkedett a

Pethick-Lawrence házaspárral. Londonban meghívták őt ebédre,

amelyen Christabel is részt vett. Mint visszaemlékezésében

feljegyzi:

„Mrs. Tuke szép és finom jelenség volt fekete ruhájában. Nem

hittem volna, hogy csatlakozik a mi harcias mozgalmunkhoz. És

mégis - folytatja Christabel -, amikor ebéd után bocsánatot kérve a

korai távozásért, felkeltem, arra hivatkozva, hogy a város több

pontján fel kell írnom krétával a járdára, hol és mikor lesz a

legközelebbi gyűlésünk, az elegáns hölgy megszólalt: - Én is

magával megyek. Segítek a járdára rajzolni. - Valóban velem jött, és

rögtön láttam, hogy kemény fából faragták. Mert, amikor egy fiatal

suhanc gúnyosan rákiabált, ő csak nevetett."

Mrs. Pankhurstnek, a szüfrazsettek vitathatatlan vezetőjének

megvoltak a maga emberi gyöngéi. Nem bírta elviselni, ha

ellentmondtak neki. Igazi főnök volt a szónak nem éppen legjobb

értelmében.

Nem sokkal Londonba költözése után a mozgalom több

részvevője javasolta, hogy az Uniót helyezzék demokratikusabb

alapokra, tartsanak kongresszust, és minden évben válasszanak

bizottságokat. Emmeline vonakodva és kedvetlenül járult hozzá. De

mindössze egyetlen kongresszust tartottak. A második előtt

kijelentette: képtelen így dolgozni. Ha azt akarják, hogy ő maradjon

a vezető, mondjanak le a második kongresszusról. Nincs szükség

bizottságokra, azzal csak megnehezítik a mozgalom irányítását.

Semmi akadálya, hogy azok, akik nem szeretik az ő módszerét,

elhagyjak az Uniót, és külön mozgalmat szervezzenek. Egy csoport

ki is vált a WSPU-ból, de fenntartotta vele a jó kapcsolatot.

Az Unió tagjai a központban változatlanul fizetés nélkül

dolgoztak. Sokan közülük saját vagyonukból vagy jövedelmükből

havonta tekintélyes összeggel járultak hozzá a kiadásokhoz. A

szabályzat ennek ellenére rendkívül szigorú volt.

Emmeline vaskézzel uralkodott fölöttük. Az Unión belül nem

voltak osztálykülönbségek. Arisztokrata hölgyek dolgozták olyan

volt munkásasszonyok mellett, mint Annie Kenney. Emmeline nem

tűrte a lazaságot, fegyelmet követelt mindenkitől. Barátai

félelemmel emlegették hirtelen és viharos kitöréseit.

A Clement's Inn-i titkárság pontosan kidolgozta Mrs. Pankhurst

napi programját, előkészítette, megszervezte gyűléseit. Sok előadást

tartott, szónoki képessége egyre inkább kibontakozott. Rendkívül

nagy hatást tett hallgatóságára.

Dame Ethel Smith zeneszerző, aki gyakran elkísérte egy-egy

előadásra, azt írta róla: magával ragadó beszédével néhány perc

alatt leghevesebb ellenségeit is lefegyverezte. Kevés gesztussal

beszélt, kifejező arcjátékával hatott közönségére és a hangjával,

amelyen az érzelem minden skáláját meg tudta szólaltatni. Jegyzetet

szinte sohasem használt, csak zavarta volna, de olyan mesterien épí

tette fel beszédeit, mintha heteikig készült volna egy-egy előadásra.

A sok izgalom, közéleti szereplés mellett kikapcsolódásként

egyik legkedvesebb szórakozása a kirakatnézegetés volt. Ha csak

tehette végigsétált a Regent Streeten, az elegáns bevásárló utcán.

Gyakran elkísérte valamelyik barátnője. Egy alkalommal Etiiel

Smith, aki már nagyon unta a nézelődést, barátságosan karon fogta

Emmeline-t, sürgette, menjenek már tovább. Mire ő méltatlankodva

kifakadt:

- Rosszabb vagy, mint egy férj!

Nem mulasztotta el a különböző kiárusításokat sem. Imádott

olcsón vásárolni. Képes volt negyedórákat turkálni a különböző

„mélyen leszállított árú", kedvezményes holmik között. Noha

rendkívül szeretett elegánsan, divatosan öltözködni, szép holmikat

vásárolni, nemigen hódolhatott ennek a kedvtelésének, szinte

állandóan pénzzavarral küzdött.

Pár évvel később, amikor már az egész országban ismerték a

nevét, a lapok gyakran kértek tőle cikket, igen magas tiszteletdíjat

ajánlva fel egy-egy írásáért. Nem szívesen és csak elvétve tett eleget

a felkérésnek, mint vérbeli szónokot az írás egyszerűen nem

vonzotta, nem volt türelme írni.

Egy alkalommal száz fontot ajánlottak fel egy egészen rövid

cikkért. Ethel Smith ismerve anyagi helyzetét, megpróbálta

rábeszélni.

- Nem, nem, képtelen lennék rá - tiltakozott.

Baránője felajánlotta, hogy megírja helyette a cikket, csak vázolja

fel, mire gondol. Ebbe nagy nehezen beleegyezett.

Ethel Smith az egész estét a cikk írásával töltötte. Végül

felolvasta Emmeline-nek, aki nem volt teljesen megelégedve,

kifogásolt, hiányolt egyet-mást. Ethel ottmaradt éjszakára, s

átdolgozta a cikket, amely most már megnyerte barátnője tetszését.

Néhány nap múlva megkérdezte Emmeline-től: megkapta-e a

laptól a honoráriumot.

- Milyen honoráriumot? Egyáltalán miről beszélsz?

Mint kiderült, teljesen megfeledkezett a cikkről, nem adta postára,

sejtelme sem volt róla, hova tehette. Valószínűleg kidobta

selejtpapírokkal együtt.

A beszéd és nem az írás volt az ő igazi területe. Beszédeivel

nemcsak politikai, erkölcsi sikert aratott, anyagi haszonnal is járt:

komoly bevételt biztosított szervezetüknek. Egy-egy szónoklata

végén hívei gyűjtést rendeztek a hallgatóság körében. Hatalmas

summa, néha öt-hatezer font jött így össze, sőt egy alkalommal

tízezer fontot könyvelhettek el az előadás bevételeként.

Nemegyszer előfordult, hogy amikor a gyűjtőtál körbejárt, a

gazdag hölgyek levették nyakukról a drágaköves aranyláncot,

lehúzták ujjúkról a briliánsgyűrűt, és azokat is a tálba tették. Az

Uniónak egyre több híve akadt a gazdag asszonyok között is, akik

ugyan nem vettek részt a tüntetéseken, nem kockáztatták a

börtönbüntetést, de anyagilag támogatták a nők ügyét. Erre szükség

is volt, a harcmező mindjobban szélesedett, és ezzel együtt nőttek a

költségek is.

Ha valahol időközi választást tartottak, Mrs. Pankhurst megjelent

ott, híveitől körülvéve, vagy elfoglaltsága esetén az Unió egy másik

vezetője ment el, hogy a legkülönbözőbb módszerekkel valamilyen

ígéretfélét próbáljon kicsikarni a képviselőjelölttől.

Így például 1908-ban fontos időközi választást tűztek ki.

Truhanovszkij Churchill-életrajzában olvashatjuk:

„Akárcsak az előző választásokon, a szüfrazsettek most is igen

aktív tevékenységet fejtettek ki. Újra azt követelték Churchilltől,

hogy szálljon síkra a nők választójogáért. Churchill efféle homályos

ígéretekkel próbálta lerázni őket: »Bizzanak bennem, asszonyok.«

...Minthogy Churchill kitért az egyértelmű kötelezettségvállalás

elől, a szüfrazsettek nyíltan felléptek ellene, és zavarták választási

harcát.

A manchesteri választásokon Churchill megbukott. Amikor

nyilvánosságra hozták az eredményeket, az egyik szüfrazsett karon

ragadta, és azt kiabálta: »Ez a nők munkájának az eredménye.«

Churchill iszonyúan mérges volt, s valamilyen gorombasággal

válaszolt...

A szüfrazsettek Churchillt Manchesterből Dundeeba is követték,

és zavarták beszédeit. Egyszerű módszert alkalmaztak: mihelyt

Churchill beszélni kezdett, éktelen csilingelésbe kezdtek…"

Mid-Devonban szintén megjelentek a szüfrazsettek vezetői,

köztük Mrs. Pankhurst. Itt azonban kedvezőtlen fogadtatásra

találtak, gúnyolódtak fölöttük, meg is támadták őket. Menekülés

közben Mrs. Pankhurstnek kibicsaklott a bokája. Ez nem tartotta

vissza attól, hogy részt vegyen a leedsi választási kampányban.

„Minden más elhalványult a szüfrazsettek fáklyás menete

mellett" - írja a Daily Mail.

A Daily Chronicle szerint a szüfrazsettek nem kis szerepet

játszottak abban, hogy a liberális jelölt megbukott.

A Manchester Guardian pedig megállapította:

„A szüfrazsetteknek kétségtelenül befolyásuk volt a választásra.

Ezt a legtöbb lap különösképpen elhallgatta, pedig aktivitásuk, a

gyűléseik iránti élénk érdeklődés, rábeszélő képességük, amellyel

megnyerték a lakosság szimpátiáját, a nagyszámú önként

csatlakozó munkásasszony közreműködése jellemző volt az egész

választásra ..."

A parlament megnyitásakor, a király programadó beszédében

mégsem esett szó a nők választójogáról. A csalódott szüfrazsettek a

parlament közelében levő Caxton Hallban gyűltek össze. A „nők

parlamentje" elhatározta, hogy tiltakozó deputációt meneszt a

miniszterelnökhöz.

Akciójuk azonban botrányba fulladt, ötven nőt letartóztatták.

A rendőrbíró figyelmeztette őket, ha továbbra is ezeket a

módszereket követik, II. Károly törvényét alkalmazzák velük

szemben. E szerint tíz tagúnál népesebb deputációnak tilos belépnie

az alsóházba. A tilalom megszegői nem a rendőrbíróság, hanem a

törvényszék elé kerülnek, ahol sokkal súlyosabb büntetéseket

szabnak ki rájuk.

A rendőrbíró felszólította a letartóztatottakat: tegyenek ígéretet,

hogy nem ismétlik meg rendbontó cselekedetüket, nem próbálnak

még egyszer benyomulni az alsóházba, és egyáltalán tartózkodnak a

rendbontástól. Ebben az esetben valamennyiüket szabadon engedi.

Az ötven letartóztatottból negyvenheten inkább a börtönt

választották, hat hétre el is ítélték őket. Mrs. Pankhurst, miután

visszatért a leedsi időközi választásról, újra összehívta a nők

parlamentjét. Kijelentette, soha ilyen közel nem érezte még a végső

diadalt, és ha a nők parlamentje döntést hoz, hogy szólítsák fel a

kormányt, ő maga viszi az asszonyok határozatát az alsóházba.

Javaslatát lelkesen és egyöntetűen elfogadták.

Mrs. Pankhurst kölcsönkért egy pónifogatot az egyik lelkes

járókelőtől (mivel még mindig fájt a bokája), tizenkét híve gyalog

követte. Ahogyan a Victoria Streeten haladtak, az egyik járókelő

megjegyezte: Ezek se jutnak messzire. Igaza volt. Alig mentek

néhány száz métert, a rendőrök megállították őket. Mrs. Pankhurstöt

felszólították, szálljon ki a kocsiból, híveit pedig, hogy oszoljanak

szét. A csoportosulást megtilthatta a rendőrség, de azt nem

akadályozhatta meg, hogy egyenként folytassák útjukat. Utóvégre

sokan sétálnak a Victoria Streeten.

Így hát szétszóródtak, és egyenként indultak el az alsóház felé.

Ott azonban elfogták és fejenként hatheti börtönre ítélték őket,

köztük Mrs. Pankhurstöt is.

Mit jelentett ezekben a napokban a börtön?

Az egyik híres szüfrazsett, Miss Mary Richardson „Laugh a

Defiance" című könyvében megírta börtönélményeit.

A bíróságról a „Fekete Máriá"-nak nevezett rabszállító kocsin

vitték börtönbe az elítélteket. „A zötyögő, rázódó kocsiban két,

koporsóhoz hasonlítható zárt fülke volt. Közöttük kis folyosóféle

húzódott, itt ült egy rendőrtiszt. A fülkék olyan alacsonyak és

keskenyek voltak, hogy sem kiegyenesedni, sem rendesen ülni nem

lehetett bennük.

Ha a merev ülésben az ember egyik lába elzsibbad, akkor a

másikra támaszkodik - írja Mary Richardson. - De lábam bénasága

eltörpült szellemem bénultsága mellett. A fülke rácsain keresztül

festett, vigyorgó női arc nézett rám. Valószínűleg a másik fülke

prostituált utasa, aki látva kétségbeesésemet, nevetve szólt rám:

»Fel a fejjel, csaj, sokkal rosszabb helyek is léteznek, mint a

börtön.«

Ezzel próbáltam magamat vigasztalni, mikor a »Fekete Mária«

bedöcögött velünk a Holloway-börtön kapuján. Furcsa, vegyes

társaság szállt ki a zárt, fekete kocsiból. Széles kőlépcsőn egy nagy

előcsarnokba jutottunk. A hatalmas, üvegtetős helyiség nappali

fényben úszott. Három oldalán börtöncellákra nyíltak az ajtók, a

negyedik oldalon voltak a fürdőszobák és az elosztó.

Teát kaptunk. Egy csinos fiatal lány a közelemben nagy nevetve

mesélte, hogyan lopta el egy öregember pénztárcáját. Többen

közülük hasonló modorban dicsekedtek hőstetteikkel. De az volt az

érzésem, hogy csak saját félelmüket, rettegésüket igyekeztek

hősködéssel leplezni, mert amikor becsukódott mögöttük a cella

ajtaja, megváltozott a magatartásuk. Az egyik fiatal lány, aki az

előbb még dicsekedett, hogyan csalt ki pénzt egy férfitól, kezében a

csésze teával, elkezdett zokogni.

Megmérték súlyomat, magasságomat. A hajamat kifésülték

sűrűfésűvel. Felszólítottak, hogy vetkőzzem le és menjek fürödni.

Noha a víz forró volt, mégis vacogták a fogaim. Talán egy órával

később, megfürödve, rabruhában a cellámba vezettek. Ez egy új

épületrészben, a D. X. szárnyban volt. Ide kerültek a szüfrazsettek.

Iszonyúan fáradt voltam, s az egész éjszakát átaludtam. A napok

annál nehezebben múltak. Nyomasztó csendben vánszorogtak az

órák, csak az orvos szokásos vizitje és a káplán látogatása törte meg

az egyhangúságot. A káplán egyúttal a könyvtáros is volt. Napról

napra gyöngébb lettem, képtelen voltam aludni. Lassanként úgy

éreztem, életfogytiglanira vagyok ítélve. Egy-egy óra

örökkévalóságnak tűnt..."

Hölgyek bilincsben

Miután Asquit miniszterelnök kereken visszautasította, hogy

törvényjavaslatot terjesszen elő az alsóházban a nők szavazati

jogáról, a szüfrazsettek elhatározták, hogy hatalmas tüntetést

rendeznek a Hyde Parkban.

1908. június 21-én a park húsz pontján nyolcvan női szónok

beszélt felváltva a nők politikai jogáról. Az ország minden részéről

érkezett asszonyok hét tüntető menete vonult végig a városon

táblákkal, zászlókkal, zenekarokkal.

A Times tudósítása szerint a „szervezők 250000 részvevőre

számítottak. Az eredmény várakozásaikat messzi túlszárnyalta,

talán kétszer, sőt egyesek szerint háromszor annyian voltak..." A

Hyde Parkban hozott határozatot levélben tudatták a

miniszterelnökkel, felszólítva, hogy „a kormány haladéktalanul

biztosítsa a nők választójogát". Asquit csupán a Timesban közölte

tagadó válaszát.

A szüfrazsettek belátták, hogy szép szóval nem mennek semmire,

mégis úgy döntöttek, hogy újabb delegációt küldenek a

parlamentbe. A tizenhárom önként vállalkozó elszánt nő, élükön

Mrs. Pethick-Lawrence-szel, részben kocsin, részben gyalog

egyenként vagy kettesével próbáltak bejutni a parlament épületébe.

Az őrséget ekkor már úgy megerősítették, mintha ellenséges

támadásra készültek volna. A delegáció tagjait egytől egyig elfogták

és bebörtönözték.

Ezen a napon, június 30-án lezárult a mozgalom békés szakasza:

éjszaka néhány elkeseredett asszony kövekkel bezúzta a

miniszterelnökségi palota ablakait.

A parlament őszi ülésszakára újabb nagy demonstrációt terveztek

a szüfrazsettek.

A nagygyűlés előtt rendkívül élénk tevékenység folyt a Clement's

Inn-i főhadiszálláson. Beszédeket fogalmaztak, röpiratokat írtak, és

hatalmas papírsárkányt készítettek, amelyet a parlament épülete

fölé akartak bocsátani, rajta a már híressé vált jelszóval: „Szavazati

jogot a nőknek!" Zászlókat is varrtak; azt tervezték, hogy a gyűlés

alatt fellobogózott gőzhajó ússzon fel-alá a Themzén.

Mások a város utcáit rótták, s krétával felírták a járdára a gyűlés

helyét, időpontját - buzdító szavak kíséretében. Sok fejtörést

okozott a röpcédulák szövege. Azt akarták, hogy rövid, frappáns,

mozgósító erejű legyen. Hosszas tanakodás után az alábbi szöveget

fogadták el: „Férfiak és nők, segítsetek a szüfrazsetteknek, hogy

gyorsan eljussanak az alsóházba." Az angol „rush" szó rohamot,

megrohanást, támadást is jelent. A hatóságok ezt mindenesetre így

értelmezték. Ahogy kezükbe került a röpcédula, megtették az

óvintézkedéseket.

A tüntetés napján, október 13-án a kormány bevallása szerint

ötezer rendőr volt szolgálatban.

A nagygyűlés három kijelölt szónoka, Mrs. Pankhurst, Christabel

Pankhurst és Mrs. Drummond, az előző nap idézést kaptak,

melyben felszólították őket, hogy október 13-án fél négykor

jelenjenek meg a rendőrkapitányságon. Egyikük sem tett eleget a

felszólításnak, a rendőrség helyett a nagygyűlésre mentek.

„Rendbontással" és olyan röpcédulák kibocsátásával vádolták őket,

amelyekben „jogtalan, törvénytelen cselekedetre szólították fel a

tömeget, mégpedig arra, hogy október 13-án délután fél hétkor

rohanják meg az alsóházat!"

A Trafalgar téri nagygyűlésről annyit írtak a lapok, hogy a Queen's

Hall, ahol a szüfrazsettek hetenként tartották gyűléseiket, ezúttal

zsúfolásig megtelt.

Mrs. Pankhurst többek között a következőket mondotta:

- Ezekben a percekben két társammal együtt a rendőrbíróságon

várnak bennünket. De mi úgy döntöttünk, hogy az önökkel való

találkozásunk sokkal fontosabb, ezért inkább idejöttünk, és itt is

maradunk, amíg értünk nem jönnek és erőszakkal el nem visznek.

Természetesen a letartóztatás nem is maradt el.

Christabel könyvében leírja, milyen tűrhetetlen viszonyok közé

kerültek. Alvásról szó sem lehetett, csak egy keskeny pad állt a

cellában. Az élelem ehetetlen volt. Szerencsére az egyik fiatal

szüfrazsett apósa, Sir Jammes Murray, akinek befolyása volt a

rendőrkapitányságon, segítségükre sietett. Ágyakat hozatott a

közeli előkelő Savoy szállodából, s nagyszerű ebédet rendelt a

bebörtönzött szüfrazsetteknek.

Az őrök látva az előkelő pártfogót, akiről tudták, hogy tagja a

parlamentnek, egyszeriben megváltoztatták a fogoly szüfrazsettek

iránti magatartásukat. Béke és nyugalom szállt a börtön három

lakójára - legalábbis erre az éjszakára.

A kormány ugyanis elhatározta, hogy ezentúl erélyesebben lép fel

a szüfrazsettekkel, különösen a vezetőkkel szemben. Bármilyen

csekély kihágást szabadságvesztéssel fognák megtorolni, a

börtönben a politikai foglyoknak járó megkülönböztetett

bánásmódban sem részesülhetnek. A hatóságok remélték, hogy

ezzel a módszerrel sikerül véget vetniük a „rendzavarásnak és a

botrányok sorozatának".

Ebben a légkörben került sor 1908. október 14-én a bírósági

tárgyalásra. Christabel, aki jogi doktorátust szerzett a manchesteri

egyetemen, látta el mindhármuk védelmét. Nagy meglepetést

keltett, amikor Herbert Gladstone-t és Lloyd George-ot idéztette

meg tanúnak. A tárgyalást emiatt berekesztették, s egy héttel később

folytatták.

A két miniszter tanúként való kihallgatása sok kíváncsi nézőt

vonzott a tárgyalásra. A terem zsúfolásig megtelt.

Először Lloyd George-ot szólították. Arra a kérdésre, hogy

hallott-e a Trafalgar téri nagygyűlésen olyan kijelentéseket,

amelyek erőszakos fellépésre biztatták a tömeget, a híres politikus

nemmel válaszolt. - Csupán azt hangoztatták a szónokok, hogy be

kell jutniuk az alsóházba - mondotta.

Azután megkérdezte tőle a bíró, vajon nem féltette-e a kislányát

(Lloyd George ugyanis magával vitte kislányát, akiből később

szintén politikus lett).

- Szó sincs róla - hangzott a válasz -, a kislány nagyon jól

szórakozott.

Mrs. Pankhurst és Christabel úgy tették fel kérdéseiket, hogy a

válaszok akaratlanul is ügyüket szolgálják. Például nekiszegezték a

kérdést:

- Mi a véleménye, ha törvényesen biztosítanák a nők választójogát,

megszűnne-e nyomban a nők sokaknak nem tetsző agitációs

kampánya?

- Minden bizonnyal - válaszolta sarokba szorítva a liberális

politikus.

Herbert Gladstone vallomásában elmondta, hogy a szüfrazsettek

gyűlései mindent összevéve kevés kárt okoztak, s őt személyében

soha nem sértették meg. Amikor emlékeztették arra a korábbi

kijelentésére, hogy a nők önfeláldozó, szenvedélyes küzdelmét

lehetetlenség közömbösen nézni, s elismeri követelésük jogosságát,

ő is kénytelen volt igennel felelni.

A védelem még számos tanút sorakoztatott fel, de az ítéletet a

tanúvallomások nemigen befolyásolták. A kormány példát akart

statuálni.

Mrs. Pankhurst sem áltatta magát azzal, hogy befolyásolni tudja a

bíróságot, de mint vérbeli szónok, élt az alkalommal, hogy a terem

hallgatósága előtt kifejtse nézeteit. Többek között kijelentette:

- Bízunk benne, ha megkapjuk a szavazati jogot, a mienkénél

szerencsétlenebb sorsú nővéreink élete is jobbra fordul. Tudjuk,

milyen mostoha a munkásnők helyzete. Biztos vagyok benne, hogy

sok olyan nő kerül önök elé, akik ha emberibb viszonyok között

élnének, nem ide vezetne útjuk, akik ha tehetnék, becsületesen és

tisztességesen élnének. Rákényszerülnek az erkölcstelen életmódra,

mert keresetükből nem tudnak megélni. Beszédét e szavakkal zárta:

- Még ha önöknek hatalmában is állna, hogy bennünket nem hat

hónapra, hanem hat vagy tíz évre, sőt egész életünkre börtönbe

zárnának, ne gondolja a kormány, hogy ezzel meg tudja

mozgalmunkat akadályozni. Nem azért állunk a bíróság előtt, mert

törvényszegők vagyunk, hanem azért, mert mi is helyet követelünk

a törvényhozók soraiban.

A bíróság Mrs. Pankhurstöt és Mrs. Drummondot háromhónapi,

Christabelt tízheti szabadságvesztésre ítélte

A kormány hamarosan tapasztalhatta, hogy a vezetők bezárásával

nem tudja megfékezni a mozgalmat. Éppen ellenkezőleg a

szüfrazsettek most valóban harciasak lettek. Például jó néhányan

elegáns ruhában bevonultak az alsóházban a „Hölgyek galériájába",

amit nem tudtak megakadályozni.

Abban az időben a „Hölgyek galériája", akárcsak egy kalitka,

vasráccsal volt körülvéve. Miután a hölgyek csendesen és jól

nevelten helyet foglaltak, egy darabig illedelmesen figyeltek, majd

odaláncolták magukat a rácshoz. Magas, ám különös helyükről

szózatot intéztek az alsóház tagjaihoz, amelynek a magva, mint

rendesen, az volt, hogy adjanak szavazati jogot a nőknek.

A teremőrök és rendőrök felrohantak, hogy kidobják a hölgyeket.

De ez természetesen nem ment egykönnyen. Miközben a rendőrök

nagy nehezen leoldották a láncokat, a nők szüntelenül kiabálták: -

Szavazati jogot a nőknek! Szavazati jogot a nőknek!

Ekkoriban nem zajlott le politikai gyűlés, összejövetel anélkül,

hogy a szüfrazsettek meg ne zavarták volna. Különös figyelmet

szenteltek Mr. Asquithnek, akit mint a nők szavazati jogának f ő

ellenségét tartottak számon.

Egy alkalommal jótékonysági bazárt nyitott meg, illetve próbált

megnyitni Londonban.

- Hölgyeim és uraim - kezdte beszédét -, önök nem tartoznak nekem

köszönettel...

Egy szüfrazsett közbeszólt: - A nők valóban nem tartoznak önnek

köszönettel.

A miniszterelnök folytatni akarta beszédét, de alighogy újra szóra

nyitotta a száját, egy másik szüfrazsett kiáltott közbe:

- Mi van Mrs. Pankhursttal a Holloway-börtönben?

Asquith megkísérelt tovább beszélni, de a nők torkára forrasztották

a szót.

Hamarosan szörnyű zavar támadt. Mindenki ordított, kiabált.

Egyik oldalon a szüfrazsettek, a másikon ellenfeleik. Megjelent a

rendőrség. Nagy nehezen szétoszlatták az indulatos tömeget. A

bazár megnyitása azonban elmaradt...

Úgy látszott, nem válik be a szüfrazsettekkel szemben a kormány

„keménykéz politikája". Különösen Mrs. Pankhurst bebörtönzése

keltett felháborodást egész Angliában.

A letartóztatása utáni időben majdnem negyvenen követték őt a

Holloway-börtönbe. Közülük tizenkettőt a „Hölgyek galériájá"-ban

történtek miatt ítéltek el.

Mrs. Pankhurstöt viszont meglepetésszerűen karácsony előtt

szabadon bocsátották. Büntetéséből három hetet elengedtek. A

börtön előtt hívei tömege várta, és valóságos diadalmenetben

kísérték haza. A börtönben töltött hónapok megviselték, mégis

boldog és elégedett volt. A nők akcióiról szóló hírek eljutottak

hozzá, tudott arról is, hogy az Albert Hallban tartott gyűlésen a

részvevők sok ezer fontot adományoztak a mozgalom céljaira. Ügy

látszott, olyan nagy országszerte az együttérzés, hogy remélte, a

közeljövőben elérik céljukat. A látszat azonban csalóka volt.

A „botrányhősök"

Emmeline Pankhurst kiszabadulása után még hatásosabb akciókat

tervezett, miután belátta, hogy kéréssel, könyörgéssel nem mentek

semmire. A Munkáspárttal, amely korábban támogatta a nők

választójogi küzdelmét, megszakadt a kapcsolatuk. A szüfrazsettek

a választások során hol konzervatív, hol liberális jelöltet

támogattak, aszerint, hogy melyik oldalról kaptak biztatást. De a

választások után a politikusok igyekeztek megfeledkezni

ígéreteikről. A békés tüntetések sem vezettek eredményre.

A sorozatos balsikerek nyomán érlelődött meg a gondolat, hogy

erőszakosabb eszközöket kell alkalmazniuk, amelyek felrázzák a

közvéleményt, s még jobban rájuk irányítja a figyelmet.

A Clement's Inn-i főhadiszálláson Emmeline Pankhurst

hadvezérként dolgozta ki a taktikát. Jó emberismerő volt, s

igyekezett kinek-kinek karakteréhez illő munkát adni. Egyeseket

azzal bízott meg, hogy a járdára krétával írják fel a gyűlések helyét

és időpontját, mások azt a feladatot kapták, hogy röpcédulákat

osztogassanak.

A legügyesebb, legtalálékonyabb nőket választotta ki arra a célra,

hogy a parlamentben, gyűléseken, összejöveteleken botrányokat

okozzanak, olyanokat, akikre biztosan számítani lehetett, akik a

legválságosabb pillanatokban sem törtek meg.

Ilyen volt például a kis termetű Flora Drummond, a „tábornok".

Eredetileg postatisztviselő szeretett volna lenni, el is végezte a

tanfolyamot, de amikor be akart lépni a postára, visszautasították

azzal az indokkal, hogy nem üti meg az előírt testmagasságot.

Valóban, alig haladta meg a másfél métert (angol mértékegység

szerint öt láb és két inch volt).

Flora Drummond igazságtalannak találta az előírást, amely

kizárólag a férfiak átlagmagasságát vette tekintetbe. Nyilván ez a

csalódás volt az egyik oka, amiért a mozgalomhoz csatlakozott.

Mary Richardson „Laugh a defiance" című könyvében leírja

Flora Drummond egyik kalandját.

A birminghami időközi választás gyűlésén Florát felfedezte a

rendőrség. Hiába ügyeltek, hogy a szüfrazsetteket kizárják az

összejövetelről, íme, itt volt az egyik teljes életnagyságban. Ahhoz

már késő volt, hogy kidobják a zsúfolt teremből, ráadásul már el is

kezdődött a gyűlés. Az egyik teremőr feltűnés nélkül odalépett

hozzá. Kérlelés, alkudozás után megegyeztek: Flora öt percig

beszélhet, ha a szónokot nem szakítja félbe, nyugodtan viselkedik,

nem csinál zavart.

Flora mindenbe beleegyezett. Kis termetétől telhető méltósággal

föllépett a dobogóra, és néhány percig valóban higgadtan,

nyugodtan beszélt. Rövid kis szónoklata végére érve azonban

harsány hangon felkiáltott: „Szavazati jogot a nőknek!"

Erre nagy kavarodás támadt a közönség körében. A teremőrök

nem engedték vissza Florát a helyére, hanem egy kis szobába

tessékelték, remélve, hogy ott nem veszélyeztetheti a gyűlés

nyugalmát. Mindenesetre rázárták az ajtót.

Miután a „tábornok" az első izgalomból felocsúdott,

megállapította, hogy a büfében van. Végig a fal mentén hosszú

asztal állt ételekkel, italokkal megrakva. Ahogy seregszemlét tartott

a sokféle jón, szeme megakadt a sörös-és borospalackokon. Kicsit

töprengett, azután az ablakhoz lépett. Lent hatalmas tömeg állt;

azok, akik már nem kaptak ülőhelyet a teremben. Flora lekiáltott

egy fiatalembernek:

- Hé, fiam, tudsz egy létrát szerezni? - Látva a fiú habozását,

hozzátette: - Ha hozol létrát, kapsz egy üveg skót whiskyt.

Néhány perc múlva már vissza is tért a létrával. Flora kiszabadult,

a whiskyből pedig másoknak is jutott. Amíg az üveg kézről kézre

járt, a „tábornok" a vidám hangulatot kihasználva szónoklatot tartott

a nők szavazati jogának fontosságáról.

A tömeg lelkes helyeslése behallatszott a terembe, a közönség

fészkelődni kezdett. Többen eltávoztak, az előadó kénytelen volt

megszakítani beszédét. A teremőrök kirohantak. De már későn.

Flora már éppen befejezte szónoklatát.

A gyűlést követő banketten a rendezők némiképp csodálkoztak,

amikor felfedezték, hogy a legfinomabb skót whiskyből már három

palack eltűnt.

Az ilyen és hasonló botrányokról az egész ország beszélt, a lapok

első oldalon közölték. Sokan elítélték őket, de közben egyre inkább

növekedett a táboruk.

A kormány tagjai még szigorúbb rendszabályokat hoztak a

szüfrazsettek ellen, nehogy közbekiáltásokkal megzavarják

gyűléseiket. Így például nem engedtek be nőket a miniszterelnök

Queen's Hallban tartott gyűlésére. Alighogy megkezdte beszédét,

egy férfihang közbeszólt: - S hol vannak Anglia asszonyai, bezárták

valamennyit?

Mrs. Pankhurst minden lépését detektívek követték. Rendőri

őrizet alatt állt a szüfrazsettek főhadiszállása, és gyakran

megfigyelték a többi vezetőt is.

Az volt az igazi próbája a szüfrazsett ötletességének - írja

Christabel -, ha kijátszotta a rendőrség éberségét, és besurrant a

gyűlésre. Egy darabig elrejtőzött, majd váratlanul nekiszögezte a

szónoknak a kérdést: - És mi lesz a nők szavazati jogával?

Ha felszólalni nem sikerült is mindig a szüfrazsetteknek,

valamiképpen meg tudták zavarni az összejövetelt úgy, hogy a

kormány tagjai továbbra sem szabadultak meg a számukra

olyannyira kellemetlen zaklatástól.

Még a víkendjeiken sem lehettek nyugton. Egyszer, amikor

Asquith hétvégi szabadságát töltötte Clovellyben; észrevette, hogy

a templomban néhány székkel odébb három ismert szüfrazsett

hölgy ül. Kínosan érezte magát, és sietve távozott az egyik

mellékajtón.

Az istentisztelet alatt nem is akartak botrányt okozni a

szüfrazsettek, de másnap reggel megzavarták a miniszterelnök

golfjátékát. Két oldalról belekaroltak Asquithbe, úgy

kényszerítették, hogy meghallgassa a nők választójogának

fontosságáról mondottakat.

Ezzel azonban még nem fejezték be ottani akciójukat, másnap

reggelre újabb meglepetéssel szolgáltak. Asquith nyaralójának

udvarát a mozgalom zászlóival, jelszavaival dekorálták ki. Az egyik

újság meg is írta: „Mr. Asquithot szerencsétlen clovellyi

tapasztalata arra kényszeríti, hogy ezentúl titokban tartsa a

nyilvánosság előtt, hogy hol szándékszik a hétvégét tölteni."

Lloyd George-zsal történt az alábbi eset. Amikor a Queen's

Hallból kijövet kocsijába szállt, egy szüfrazsett megragadta a

kilincset, mellé ült és bezárta az ajtót. A foglyul ejtett politikus

kénytelen volt végighallgatni a szüfrazsett hosszú és erélyes

kioktatását a nők szavazati jogának szükségességéről, míg a

sofőrnek sikerült kinyitni az ajtót. Lloyd George-ot meglehetősen

kényelmetlenül érintette az incidens.

Hiába volt minden óvintézkedés, a szüfrazsettek újra meg újra

túljártak a rendőrség eszén. Boynak, pincérnőnek, szobalánynak

öltözve vagy más álruhában mindenhova bejutották, gyakran a

legváratlanabb helyekről bukkantak elő. Az egyik nő például

odaláncolta magát egy szoborhoz a parlament előcsarnokában,

másik a szónoki emelvény mögött rejtőzött el.

Egy alkalommal az alsóházban a kormány egyik tagja beszéde

során kijelentette, hogy szerencsére a szüfrazsett mozgalmat

sikerült elfojtaniuk (noha mindenki ennek az ellenkezőjéről

győződhetett meg, hiszen Londonban és a vidéki városokban

egymást érték a botrányok). Alighogy a szónok elégedett

kijelentése elhangzott, egy nő jelent meg mellette, elővette

kézitáskáját és annak tartalmát - fehér lisztet - a politikus fejére

borította.

Érdemes megemlíteni Miss Wallace Dunlop esetét is. A fiatal

lány, akinek előkelő családja ellenezte a nők szavazati jogát, azt a

feladatot kapta, hogy írjon jelszavakat az alsóház folyosójának

falára. Miss Dunlop idős hölgynek álcázva magát, anyjának egyik

régi ruhájában jelent meg a parlament folyosóján, és vörös

bélyegzővel több helyen rányomta a falra emlékeztetőül a Bill of

Rights e szavait: „Minden alattvalónak jogában áll kérvényt be-

nyújtania a királyhoz és a kérvényező üldözése törvénytelen."

Nagy riadalom támadt, amikor a feliratot felfedezték, amelyet

nem egykönnyen tudtak eltávolítani a falról. Az „idős hölgy"

Viktória-korabeli ruhájában zavartalanul távozhatott, senki sem

gyanúsította. A kijáratnál azonban egy szemfüles fényképész

lekapta.

Másnap reggel megjelent a fotó a lapokban. Természetesen

édesanyja azonnal felismerte álruhás lányát, már csak a ruhájáról is.

Rendkívül rossz közérzetét csak fokozta, amikor megjelentek nála a

helyi szüfrazsett-ellenes vallásos egyesületek képviselői, és

árulással vádolták. Miss Wallace Dunlopot sürgősen az ország

távolabbi részében élő rokonokhoz küldték hosszabb időre.

A közvélemény egy része rossz néven vette Mrs. Pankhursttől,

hogy „ártatlan fiatalokat" bízott meg ilyenfajta feladatokkal.

Ezek a fiatal lányok többnyire konzervatív környezetből kerültek

ki, és szívesen vállalták a kockázatot, hogy fricskát adjanak a

tekintélyes hatóságoknak.

Éhségsztrájkok

Az 1909-es mozgalmas esztendőben Emmeline Pankhurst is egyre

jobban belekeveredett a napi harcokba, mind többször került

összeütközésbe a rendőrséggel. De nem félt a börtönbüntetéstől,

nagyon jól viselte a magányt, mint mondta: ott legalább nyugodtan

átgondolhat mindent, s jól kipihenheti magát.

Júniusban elhatározta, hogy újabb küldöttséget vezet az

alsóházba. Tervezett akciójukat röpcédulákon hírül adták. Egész

London fehérlett a röpcéduláktól, amelyeken ez állt: „Június 29-én

nők küldöttsége keresi fel a miniszterelnököt az alsóházban, hogy

előterjessze a szavazati jogra vonatkozó követelésüket."

A hatóság figyelmeztette a közönséget, hogy ezen a napon tilos

minden csoportosulás a Trafalgar téren. Ennek ellenére június

29-én nagy tömeg gyűlt össze a parlament előtt, kíváncsiak voltak a

szüfrazsettek újabb fellépésére.

Kevés ember váltott ki Angliában olyan ellentétes érzelmeket,

mint Mrs. Pankhurst. Sokan minden fenntartás nélkül csodálták,

kivételes, nagyszerű egyéniségnek tartották. De a konzervatív

gondolkodásúak, s ezek sem voltak kevesen, legalább ennyire

gyűlölték. - Hogyan fordulhat elő, hogy egy jó házból való hölgy

ilyen botrányosan viselkedjen - mondogatták. Holott az ő

magatartása még a legzűrösebb helyzetben is kifogástalan volt.

H. W. Nevinson, a neves publicista írta legutóbbi szereplése után:

„Nemigen voltam még szemtanúja a személyiség ilyen ragyogó

győzelmének. A kis küldöttség kettesével haladt. A második sorban

két ősz hajú, idős hölgy ment. A többiek színpompás öltözékben

követték. Az élen, teljesen egyedül lépdelt Mrs. Pankhurst.

Sápadtan, de büszkén és teljesen nyugodtan, bátor tekintettel,

eltökélt arccal. Arra gondoltam, nem szeretném, ha ez az asszony

ellenségemmé válna. A tömeg mindent elsöprő lelkesedéssel

fogadta. Nem hinném, hogy Angliában akadna rajta kívül még

valaki, aki ilyen népszerű lenne."

Ekkor még úgy látszott, hogy a küldöttséget valóban fogadja a

miniszterelnök. Egy rendőrfelügyelő kísérte őket. A rendőrök utat

engedtek nekik, a tömeg is félrehúzódott. A parlament felől

azonban újabb csapat rendőr közeledett. Elálltak az utat, és egyikük

üzenetet adott át Mrs. Pankhurstnek, mely szerint a miniszterelnök

nem fogadhatja őket.

Emmeline Pankhurst emlékiratában leírja, mi történt azután:

„A földre dobtam a cédulát és így szóltam: »Mint állampolgár

ragaszkodom jogaimhoz, ahhoz, hogy petíciót nyújtsák be a

miniszterelnökhöz, és eltökélt szándékom, mindaddig itt állni, amíg

nem fogad.«"

A rendőrfelügyelő megkísérelte karjánál fogva félretolni.

„Tekintettel kellett lennem arra - írja Mrs. Pankhurst -, hogy két

törékeny, idős hölgy van köztünk, bármilyen bátrak, nem bírnák

elviselni, ami most előreláthatólag bekövetkezik."

Úgy vélte, az adott szituációban legjobb, ha mielőbb le-

tartóztatják. Így elkerülhetik az erőszakos jeleneteket. Könnyedén

meglegyintette Jarvis felügyelő arcát, hogy „testi sértést" kövessen

el, ami miatt letartóztatják. De Jarvis felügyelő észre se látszott

venni a mozdulatot, és a többi rendőr folytatta a nők durva

lökdösését; a két idős hölgyet is ide-oda taszigálták. Mrs. Pankhurst

minél előbb véget akart vetni a jelenetnek.

- Legyintsem meg még egyszer? - kérdezte a felügyelőt -, akkor

hajlandó testi sértésként tudomásul venni?

- Igen - válaszolta a felügyelő.

Mrs. Pankhurst ismét megérintette Jarvis felügyelő arcát, aki a

többi társával együtt azonnal elrendelte a letartóztatását.

Kiváló ügyvédek vállalták védelmüket, köztük a híres Lord

Robert Cecil, de több szüfrazsett, így Mrs. Pankhurst is egyedül

akart védekezni.

A védőügyvédek beszédükben elsősorban azt emelték ki, hogy

minden angol állampolgárnak szuverén joga petícióval fordulni a

miniszterelnökhöz. Bonyolult jogi vita eredményeképp, valamennyi

vádlottat szabadon bocsátották.

Nem voltak ilyen szerencsések a liverpooli, glasgow-i,

birminghami női tüntetők. A vidéki városokban a szüfrazsettek

tömege került lakat alá, és nagyon sokat közülük igen súlyos

büntetéssel sújtottak, nemritkán hat-, sőt tizenkét hónapi börtönre

ítélték őket.

Miután megtagadták tőlük a politikai foglyoknak járó kivételes

bánásmódot, éhségsztrájkot kezdtek.

Noha a közvélemény egy része helytelenítette a szüfrazsettek

erőszakos akcióit, azt mégsem tűrte volna el, hogy éhen

pusztuljanak a börtönben. Ez idő tájt az ország különböző

börtöneiben több mint nyolcvan asszony sínylődött, akik közül igen

sokan visszautasították, hogy ételt vegyenek magukhoz. Egyetlen

falat kenyérhez sem nyúltak, egyetlen korty teát sem ittak meg. Így

folyt ez több napon át, ezalatt a foglyokat igyekeztek evésre-ivásra

csábítani. Finom falatokat, illatosán gőzölgő teát tettek eléjük.

Hiába. Senkit sem tudtak megingatni, az ínyenc ételek, az aromás

teák érintetlenül kerültek ki a cellákból.

Aztán egy nap megjelent a börtönorvos három erőteljes női

börtönőr kíséretében. A foglyot megragadták és lefogták,

gumicsövet vezettek a szerencsétlen fogoly torkán keresztül a

gyomrába.

A brutális táplálási módszer tönkretette a foglyokat. Legtöbben

elájultak, és utána sokáig betegek voltak. Az orvosok számos

esetben nem merték megismételni a mesterséges táplálást, attól

félve, hogy a beteg belehal. Azoknál a foglyoknál, akiknek gyenge

volt a szíve, meg sem próbálták, hanem hazaengedték, amíg az

éhségsztrájk után kissé helyreállt az egészségük, majd újra

visszavitték őket a börtönbe.

Mrs. Pankhurst közeli barátja és lelkes híve, lady Constance

Lytton részt vett a newcastle-i tüntetésen. Lloyd George

pénzügyminiszter az új költségvetési tervezetet ismertette a

gyűlésen, amelyről kizárták a nőket. Ezek kő-dobálással fejezték ki

tiltakozásukat. Lady Constance Lytton egy papírba tekert követ

egyenesen Lloyd George-nek címzett. A papírra ráírta: „A

zsarnokok elleni lázadással isten parancsának engedelmeskedünk."

Lady Constanoe-t más szüfrazsettekkel együtt börtönbe zárták, öt

azonban kétnapi éhségsztrájk után, gyenge szívére való tekintettel

kiengedték a börtönből, anélkül, hogy próbálták volna

mesterségesen táplálni. A sajtó szerint nem a szívére, hanem magas

címére, rangjára voltak tekintettel.

Lady Constance Lytton maga is érezte, hogy vele kivételt tettek, s

másokat nem vizsgálnak meg ilyen alaposan a börtönorvosok.

Miután szolidáris volt társnőivel, elhatározta, hogy végére jár a

dolognak.

Munkásasszonynak álcázva magát Liverpoolba ment, ahol a

városi börtönben több szüfrazsettet tápláltak mesterségesen. A

bevált módszert követve bezúzott néhány kirakatüveget. Amikor

elfogták és börtönbe zárták, a Jane Warton nevet diktálta be.

Nyomban éhségsztrájkba kezdett. Nappalra kitették az ágyát a

cellából, nehogy pihenni tudjon, és erőt gyűjtsön. Napokon át

érintetlenül vitték vissza az ételt, hiába fenyegették, hogy

mesterségesen fogják táplálni. A negyedik nap, anélkül, hogy

megvizsgálták volna a szívét (noha ezt a szabályok is előírták), négy

női börtönőr lefogta, egy ötödik asszisztált az orvosnak a mes-

terséges táplálásban.

A tortúra után nagyon rosszul lett, de ügyet sem vetettek rá,

egyedül hagyták cellájában, orvosi vizsgálat nélkül.

A következő nap megismételték a mesterséges táplálást, amitől

állapota rosszabbodott. Csak a harmadik esetben vizsgálták meg a

szívét. Az orvos nem ismerte fel szívbaját

(szívbillentyű-elégtelenség), gyengeségére és ájulásaira pedig nem

voltak tekintettel.

Néhány nap múlva súlyos állapota miatt mégis szabadlábra

helyezték, de mint utólag kiderült, most is csak azért, mert

megtudták, hogy a polgári név mögött magas rangú arisztokrata

hölgy rejtőzik. Lady Lytton, noha egész életében viselte a liverpooli

börtönben elszenvedett brutális bánásmód következményeit, saját

példájával igazolta állítását, hogy a felsőbb körökhöz tartozó

foglyokkal másképp bánnak, mint a munkásnőkkel. A

belügyminisztériumhoz intézett levelében elpanaszolta azt is, hogy

a mesterséges táplálást előzetes orvosi vizsgálat nélkül, kegyetlen

módszerekkel alkalmazzák.

Az esetnek országos visszhangja támadt, egyesek szerint ez is

hozzájárult, hogy Herbert Gladstone belügyminiszter rövidesen

benyújtotta lemondását. Helyette Churchill kapta a belügyi tárcát.

Folytonos izgalom, elfoglaltság közepette súlyos csapás érte Mrs.

Pankhurstöt. Egyetlen fia, Harry, gyermekparalízist kapott.

Rendkívül aggódott fia egészségi állapota miatt, de éppúgy

aggasztotta jövője is. Hogyan boldogul majd, ha egész életére

nyomorék marad? Már korábban is állandóan félt attól, hogy

politikai szereplésével árt majd fia érvényesülésének. Most

mindenekelőtt pénzre volt szüksége, hogy megfelelő módon

gyógyíttassa, gondoskodjon róla. Nagy összegek forogtak a kezén,

sokat és sokan adományoztak a mozgalomnak, de ez a pénz az

Ügyet illette, ő maga állandóan anyagi gondokkal küszködött.

Kitűnő tulajdonságai mellett, soha nem tudott bánni a pénzzel,

tárcája mindig üres volt.

Hosszas töprengés után, elhatározta, hogy amerikai

előadókörútra indul. Harryt Mary nővérére bízta, s New Yorkba

utazott, ahol barátai mindenben segítségére voltak.

A rövid, de rendkívül feszített ütemű előadókörút hozott annyi

pénzt, hogy fiát elláthassa. Karácsony előtt már újra otthon volt

Londonban.

Az egész család együtt ünnepelt. Mrs. Pankhurst olyan csodálatos

eseteket hallott az Egyesült Államokban gyermekparalízisből való

felépülésről, hogy bízni kezdett benne, talán az ő fia is

meggyógyul.. .

Nem így történt. Újévkor meghalt Harry. Mrs. Pankhurst utóbb

fia halálára mint élete legnagyobb megpróbáltatására emlékezett

vissza.

Fegyverszünet

1910 elején új parlamenti választások zajlottak le. A kormányon

levő Liberális Párt elvesztette abszolút többségét. Májusban

meghalt VII. Edward király. A politikai pártok, amelyek korábban a

legnagyobb elkeseredéssel és semmiféle eszköztől vissza nem

riadva harcoltak egymással, egy időre mérsékelték küzdelmüket. A

politikai karikatúrák is eltűntek az újságokból.

Christabel az 1910-es esztendőt a fegyverszünet évének nevezi

könyvében. Az eddigieknél komolyabb ígéretet kaptak a

miniszterektől. Úgynevezett békéltető bizottság alakult, amelyben

minden párt képviseltette magát. A bizottság feladata volt

elkészíteni egy törvénytervezetet a nők szavazati jogáról. A

kormány felszólította a Nők Társadalmi és Politikai Unióját,

hagyjon fel minden erőszakos akcióval, & őszre tűzte ki a

törvényjavaslat megtárgyalását.

Ebben a békés időszakban a nők gondosan előkészített,

külsőségeiben is imponáló demonstrációkat szerveztek. Nem

csupán Londonban, hanem nagyobb vidéki városokban is: Bristol,

Liverpool, Nottingham, Manchester, Birmingham, Edinburgh,

Glasgow, Dublin stb. Júniusban minden eddiginél nagyobb szabású

felvonulást rendeztek Londonban. A menet élén női zenekar haladt,

utána különböző egyenruhás csoportok: egyetemisták, ápolónők,

színésznők színpadi kosztümben, vidéki küldöttségek csoportjai.

Előkelő helyet kaptak a börtönviselt szüfrazsettek.

Hatalmas táblán hirdették, hogy 617-en szenvedtek börtönbüntetést

a nők szabadságáért.

Mindenfelé hatalmas tömeg nézte a nők felvonulását, de

semmiféle rendbontás nem történt. A Daily News nagy riportot

közölt a tüntetésről, megjegyezve, hogy a nők választójogi

követelését már nem lehet elfojtani.

A parlamentben azonban más véleményen voltak. A júliusi

előterjesztés során többen szólaltak fel a törvényjavaslat ellen, mint

mellette. Többek között ilyen kijelentések hangzottak el: Egy ilyen

változás végül oda vezetne, hogy a nők helyet kapnának a Házban

és a kormányban. A hatalmi egyensúly fokozatosan az ő kezükbe

kerülne, holott a határozat végrehajtásához szükséges fizikai erővel

nem rendelkeznek. Érzelmi beállítottságúak és bizonytalanok.

Különösen alkalmatlanok arra, hogy az ország békéjére vonatkozó

kérdésekben döntsenek. A szokásos érv is elhangzott: a nő igazi

hivatása, hogy a férfit szellemileg és erkölcsileg erősítse.

Derültséget keltett az egyik képviselő kérdése: - Mi szükség van

ilyen alapvető változásra, mikor anélkül is elnyerhetjük azt, amit a

nőktől elsősorban elvárunk?

A törvényjavaslat támogatói elsősorban a nők megváltozott

helyzetére hivatkoztak. Keir Hardie, a Munkáspárt parlamenti

vezére rámutatott, hogy Londonban a női dolgozók több mint a fele

házon kívül végzi munkáját, s azt tanácsolta, ne halasszák el a

döntést. A miniszterelnök azonban, aki sohasem titkolta véleményét

e kérdésben, arra hivatkozva, hogy sokan távol vannak, őszre tűzte

ki a további tárgyalást. Churchill és Lloyd George is ezen a

véleményen volt.

Alighogy megkezdődött a Parlament őszi ülésszaka, feloszlatták

a házat. A nők választójogi törvényjavaslatának megszavazásáról

nem esett szó.

A szüfrazsettek éppen gyűlést tartottak a Caxton Hallban, amikor

értesültek a kormány döntéséről.

Mary Richardson említett könyvében így írja le a történteket:

„A zsúfolásig megtelt teremben csupa nő foglalt helyet,

valamennyien hatalmas kalapban, amelyet akkoriban viseltünk. A

kalapot óriási tűkkel erősítettük a hajunkhoz, Az emelvényen

szintén kalapban ültek a nők, alakjukhoz simuló, hosszú fodros

ruhában. Festői kép volt...

Mrs. Pankhurst olyan meggyőző erővel beszélt, hogy amikor

befejezte előadását, és elhagyta az épületet, az egész hallgatóság

utána tódult.

Ő haladt az élen, mögéje szorosan felzárkózott híveinek

legszűkebb köre - testőrsége. Ködös, hideg este volt, az alsóházat

körülvevő rendőrök sora sötét árnyként rajzolódott a térre...

Mrs. Pankhurst lassan haladt előre. Arca sápadt, de határozott

volt, tekintete elszánt. Mégis mosolyogva szólította meg az egyik

rendőrfelügyelőt, aki útját állta.

Közben a nők megpróbáltak áthatolni a parlament épületét

körülzáró rendőrkordonon. Erre a rendőrök brutálisan rájuk

támadtak, durván ütlegelték őket. Egyes források szerint a tömegből

polgári ruhába öltözött rendőrök és detektívek is részt vettek a

támadásban. Bottal, ököllel ütlegelték a nőket, sokuknak

kicsavarták a karját, többeket leütöttek, összetépték a ruhájukat, és

amikor a földön feküdtek, összerugdosták őket.

A sebesültek közül sokan meg sem tudtak mozdulni, a földön

fekve kellett megvárniuk, amíg megérkeztek a mentőkocsik. A

sebesülteket elszállították, a mintegy 300 szüfrazsettből 115-öt

letartóztattak, de néhány óra múlva őket is hazaengedték.

A küzdelem színtere olyan volt, mint tájkép csata után.

Kődarabok, női ruhák cafatai, selymekkel, fodrokkal, óriási kalapok

roncsai.

Emmeline Pankhurst megúszta néhány kisebb karcolással,

horzsolással, a nővére, Mary Clarke, aki az oldalán haladt, súlyosan

megsebesült.

Christabel így emlékszik meg nagynénjéről: „A támadást nem

tudta kiheverni, valószínűleg súlyos belső sérüléseket is szenvedett.

Karácsony napján, amikor összegyűlt nála az egész család,

panaszkodott, hogy nagyon fáradt. Szobájába vánszorgott. Anyám

aggódott érte. Néhány perc múlva utána ment. Már halott volt."

Azt a napot, amelyen a véres összeütközés lejátszódott, a

szüfrazsettek „fekete péntek" néven emlegették. Elsősorban

Churchillt, az új belügyminisztert tették érte felelőssé. Mint

Truhanovszkij Churchillről szóló életrajzában írja: „erre a

feltevésre volt is bizonyos alapjuk. A rendőrség azelőtt sohasem

folyamodott ilyen módszerekhez tüntetőkkel szemben... Aligha van

bármi alapja is azoknak az erőfeszítéseknek, amelyekkel némelyek

próbálták utóbb kimosni Churchillt ebből a piszkos ügyből."

Ugyancsak Truhanovszkij írja: míg a szüfrazsettek azelőtt csupán

Churchill „választási gyűléseit zavarták, most már testi épségét is

fenyegették. Széndarabokkal dobálták meg, sőt egyik alkalommal

lovaglópálcával próbálták arcul csapni. A dolog odáig fajult, hogy

Churchill már csak néhány testőr kíséretében mozoghatott. Még

kislányát, Dianát is őriztetnie kellett, mert a szüfrazsettek azzal fe-

nyegetőztek, hogy elrabolják."

Kővel, kalapáccsal

Lankadatlan energiával folytatták küzdelmüket az Unió asszonyai.

Sokesztendős választójogi harcuk során azonban mindinkább

elvesztették politikai ítélőképességüket. Kezdetben a

Munkáspárttól, majd a liberálisoktól vártak támogatást, később a

politikai erőviszonyokat szinte figyelmen kívül hagyva, törekedtek

céljuk elérésére. Kétség és remény között szervezték békés vagy

harcos akcióikat. Ezek során akadtak humoros esetek is.

Egy alkalommal Emmeline Pankhurst egyik hívével az akkori

Holborn-vendéglőbe ment agitálni. A galérián ültek asztalhoz,

szemben a főbejárattal. A löncsre betérő üzletemberek alighogy

megrendelték ebédjüket, Emmeline talpra ugrott és elkiáltotta

magát: - Szavazati jogot a nőknek! - Azután lelkesítő kis

szónoklatot vágott ki, de a meghökkent üzletemberekből ez nem

várt hatást váltott ki.

Az étkezésükben megzavart, dühös férfiak kenyérhéjakkal

kezdték bombázni a két hölgyet. A kemény kenyérhéjak

visszavonulásra késztették őket, a pincérek pedig még siettették

távozásukat.

Érdekes módon, Emmeline sértetlenül került ki a ke-

nyérhéjháborúból, úgy látszik, nem ismerték fel, mert a „tüzet" nem

rá, hanem társnőjére koncentrálták, akinek napokig tele volt az arca

piros-kék foltokkal és karcolásokkal a kenyérhéjaktól.

Ekkoriban történt, hogy Emmeline mindenáron beszélni akart a

felsőház egyik tagjával. Tábori széket hozott magával, és a

képviselőház főbejárata elé ülve, várakozott.

Egy szemtanú feljegyezte: „Mély gondolatokba merülve ült a

tábori széken. Rendkívül nyugodtnak, töprengőnek látszott, szelíd

türelemmel üldögélt, miközben a nap hunyó sugarai rézvörösre

festették haját."

Néhány óra múlva megjelent egyik követője. Teáskannát hozott

forró teával. Gondos eleganciával csipkés asztalterítőt terített a

járdára, kosarából takaros teáskészletet vett elő - csészét, kis tálat,

cukortartót -, azután ezüstkannából teát töltött a tojáshéj

vékonyságú csészébe.

Hogy a különösnek mondható teaparti után Emmeline-nek

sikerült-e találkoznia a főrenddel, arról hallgat a fáma.

A küszöbön álló koronázási ünnepségekre a kormány biztosítani

akarta, hogy ne történjen semmiféle rendzavarás. Ezúttal sem

fukarkodott az ígéretekben. Így a júniusban tartott nagyszabású

ünnepségen a szüfrazsettek is felvonultak. A különböző

nőszervezetek első ízben az Unióval közösen szervezték a

demonstrációt, ezzel is kifejezve a női szolidaritást. Nagy-Britannia

minden részéből, sőt a gyarmatokról is érkeztek különféle

rendű-rangú, foglalkozású nők. Egyes források

negyven-ötvenezerre becsülik a felvonuló nők számát.

Emmeline Pankhurst az Unió vezetőivel most is az élen haladt,

mellettük lépkedtek a különböző nőszervezetek vezetői.

Közvetlenül utánuk fehér ruhában vonultak azok, akik börtönt

szenvedtek meggyőződésükért. A menetet művészi életképek

tarkították. Színes zászlók, szalagok lobogtak, kígyóztak a menet

fölött. Az utcákon tolongó, hullámzó tömeg meg-megújuló tapssal,

éljenzéssel fejezte ki tetszését.

Az ünnepséget követő hónapok a békés agitáció jegyében teltek.

Októberben Mrs. Pankhurst az Egyesült Államokba és Kanadába

utazott előadó körútra. Szeretett utazni, mint mondta, az volt a

legnagyobb pihenés számára.

Különösen élvezte a tengeri utat, szép időben a fedélzeten sétálva

gyönyörködött a fényt ezer színben visszaverő víz tükrében, máskor

kabinjában fekve hallgatta a hajó oldalához csapódó hullámok

egyenletes, megnyugtató moraját.

Távollétében a kormány kiszélesítette a választójogot, de csak a

férfiakat illetően. Az elkeseredett nők, Mrs. Pethick-Lawrence

vezetésével küldöttséget menesztettek az alsóházba. A rendőrség

azonban résen állt, és a küldöttség tagjait, majd az éjszakai

akcióban részt vevők közül összesen 223 személyt letartóztatott,

köztük férfiakat is, akik támogatták a nők választójogi harcát. Az

éjszaka folyamán bezúzták a Kül- és Belügyminisztérium, a

Hadügyminisztérium és más középületek ablakait.

Minden eddiginél elkeseredettebb harc kezdődött, a nők most már

semmiféle eszköztől nem riadtak vissza.

Az 1912 elején hazatérő Emmeline Pankhurst félelmet nem

ismerve vetette magát a küzdelembe.

- A szavak ideje lejárt - jelentette ki -, tettekre van szükség!

Ő maga rendkívüli ügyességre tett szert kirakatüvegek kövekkel,

kalapáccsal való bezúzásában.

A rendőri rajtaütések a főhadiszálláson mindennapi gyakorlattá

váltak. Egy ilyen razzia alkalmával tekintélyes készlet kalapácsot és

annyi tüsszentőport találtak, amellyel a képviselőház valamennyi

tagját heves tüsszentésre lehetett volna késztetni.

A szüfrazsettek az ablakbetöréseknél sokkal nagyobb károkat is

okoztak. Szerte az országban a mozgalom egy-egy ellenségének a

házát felgyújtották. Előfordult, hogy a tüzet nem sikerült mindjárt

elfojtani, s átharapódzott a szomszédos épületekre is.

Ezekért az elfajult akciókért, még ha száz és száz kilométer

távolságra követték is el a tettet, Mrs. Pankhurstöt hibáztatták, mint

a mozgalom vezetőjét. Az ő akadályokat és gátlásokat nem ismerő

fanatikus lelkesedése inspirálta híveit is az erőszakos

cselekedetekre.

Komolyan hitte, hogy miután kérleléssel, meggyőzéssel nem

érhet el eredményt, más fegyverrel, kővel, kalapácscsal kell

érvelniük.

A Daily Telegraph beszámolt egyik nagyszabású akciójukról:

Egy csapat szüfrazsett felkerekedett, hogy London legelegánsabb

negyedében, a West Enden bezúzza az elegáns üzletek kirakatait. A

Downing Streeten, a Bow Streeten, egy darabig semmit sem lehetett

hallani az üvegcsörömpöléstől. A szilánkok megrongálták a

kirakatokban levő drága holmit. „A támadás - írja a lap -

valamennyi utcában egyszerre kezdődött, a legforgalmasabb

időben. Jól öltözött, békésen nézelődő asszonyok, akik látszólag

bevásárló úton voltak, hirtelen botot, kalapácsot vagy követ vettek

elő divatos kézitáskájukból, és megcélozták a kirakatüvegeket."

A legvakmerőbb akciót Emmeline Pankhurst követte el ezen a

napon. Két másik hölgy kíséretében kirándult az előkelő Downing

Streetre, ahol hemzsegtek a járókelők. Emmeline nagy

hozzáértéssel a legdrágább holmikat kínáló kirakatokat választotta

ki. A békésen őgyelgő rendőrjárőrt derült égből lecsapó villámként

érte a támadás, riadójukra azonnal rendőrségi erősítés érkezett.

Közben négy újabb szüfrazsett tűnt fel, és jelentős károkat okoztak,

mielőtt a rendőrség elfoghatta volna őket.

Emmeline Pankhurstöt két hónap börtönre ítélték a Downing

Street-i kalandért.

Egy héttel azután, hogy átlépte a Holloway-börtön kapuját, a

szüfrazsettek újabb nagyszabású ablak- és kirakatüveg betöréseket

rendeztek, tiltakozásul Mrs. Pankhurst elfogatása ellen.

A demonstráció újabb százhúsz nő letartóztatásához vezetett,

köztük népszerű írónőket és művészeket is őrizetbe vették.

A kormány elhatározta, hogy most már térdre kényszeríti a

vezetőket. Összeesküvés és a magántulajdon rongálása címén

vádiratot adtak ki Mrs. Pankhurst, Christabel Pankhurst, Mr. és

Mrs. Pethick-Lawnence, valamint Mrs. Tuke ellen. Mrs.

Pankhurstöt és Mrs. Tuke-ot a kirakatok betörése miatt már

előzőleg a Holloway-börtönbe zárták, a Pethick-Lawrence

házaspárt a Clement's Inn-i főhadiszálláson letartóztatták, sikerült

azonban üzenetet küldeniük Christabelnek a történtekről, s ő

nyomban távozott a lakásából. Éjszakára egy ismerősénél húzódott

meg, de le sem hunyta a szemét, nem tudta, mitévő legyen. Mint

jogot végzett nő, tisztában volt a vád komolyságával: ha a bíróság

elfogadja az összeesküvés vádját, és annak alapján ítélkezik,

többéves börtönbüntetésre számíthatnak. Mindezt mérlegelve

elhatározta, hogy Párizsba menekül, s megkísérli onnan irányítani a

mozgalmat. Lakásán hiába kereste a rendőrség, rejtekhelyét pedig

nem ismerték. A szökés sikerült, baj nélkül megérkezett Párizsba.

Haladéktalanul megkezdték a letartóztatottak kihallgatását. Mrs.

Tuke-ot felmentették, a Pethick-Lawrence házaspárt óvadék

ellenében szabadlábra helyezték, majd néhány nap múlva Mrs.

Pankhurstöt is kiengedték.

A tárgyaláson mindhárman maguk látták el védelmüket.

Emmeline Pankhurst csaknem kétórás védőbeszédében ismertette a

nők egyenjogúságáért folytatott harcának egész történetét.

Másodfokon mindhármukat kilenchónapi börtönre ítélték.

De Emmeline most is, szokása szerint saját maga vette kézbe

ügye intézését. A börtönben azonnal éhségsztrájkba kezdett.

Néhány nap után a börtönorvos és a női börtönőrök megjelentek

cellájában a mesterséges tápláló készülékkel.

Christabel visszaemlékezésében írja: „Anya méltóságteljes

felháborodással fogadta őket."

És valóban, olyan akaraterő, olyan elszántság sugárzott Mrs.

Pankhurstből, hogy az orvos visszariadt a mesterséges táplálásától.

Se most, se később, egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy vele

szemben is alkalmazzák ezt a brutális, megalázó módszert.

Ötnapos éhségsztrájk után - tekintettel rossz egészségi állapotára

- szabadon engedték.

A Pethick-Lawrence házaspárt ugyancsak szabadlábra helyezték,

miután jó néhányszor mesterségesen táplálták őket.

Szabadulásuk után Kanadába mentek pihenni, gyógyulni, feledni

az átélt izgalmakat.

Mrs Pankhurst nagyon fáradtan, nagyon gyöngén, súlyos

emésztési zavarokkal küzdve, amelyek élete végéig gyötörték,

lányához utazott Párizsba. Most egy kicsit felengedett a feszültsége.

Nem kellett attól tartania, hogy egyik napról a másikra

letartóztatják. Legalább egy rövid időre fellélegezhetett. Újra

hódolhatott régi szenvedélyének: vásárolgatott, kirakatokat

nézegethetett olyan szándék nélkül, hogy betörje őket.

,, Macska-egér-törvény"

A kormány hiába remélte, hogy az Unió vezetőinek letar-

tóztatásával megfékezi a mozgalmat. Christabel alighogy Párizsba

érkezett, értesítette Annie Kenneyt, aki még azon a héten felkereste

őt Párizsban. Az elkövetkező időben Annie rendszeresen átkelt a

csatornán, s a Christabeltől kapott instrukciók szerint folytatták

akcióikat. Christabel The Suffragette címen új lapot indított. Ebben

a női választójog mellett érvelve élesen kikelt a férfiak erkölcs-

telensége ellen. A lap jellege, hangvétele sokkal harciasabb volt,

mint eddigi újságuké, a Votes for Women!, mint ahogy az egész

mozgalom támadóbbá vált. Ezzel a taktikával nem értett mindenki

egyet. A Pethick-Lawrence házaspár Kanadából való visszatérése

után kivált az Unióból. Változatlanul hívei maradtak a nők szavazati

jogának, de azt mondták, elég volt az erőszakból, túl sokan és túl

sokat szenvedtek a börtönökben.

A két önfeláldozó harcostárs távozása fájdalmasan érintette Mrs.

Pankhurstöt, s a mozgalomnak is nagy veszteséget jelentett,

nemcsak erkölcsileg, anyagilag is.

A küzdelem változatlan hevességgel folyt tovább. Szinte nem

múlt el nap anélkül, hogy ne jelent volna meg valami hír a lapokban

a szüfrazsettek rombolásairól.

Egyre keményebb ítéleteket hoztak ellenük. Dublinben például

egy tüntetés után az egyik asszonyt ötévi börtönre ítélték.

A börtönökben, Churchill újabb rendelkezése szerint, a

legkíméletlenebbül bántak velük, a vezetők kivételével, nem

tekintették őket politikai foglyoknak, semmiféle kedvezményben

nem részesültek. A bebörtönzöttek egyetlen fegyvere az

éhségsztrájk volt.

Valami változás mégis történt. A közvélemény lelkiismeretét

megmozdították a mesterséges táplálás borzalmai. A lapok most

már teljesen nyíltan írtak arról, hogy milyen kegyetlen jelenetek

játszódnak le a börtönökben, a szüfrazsettek celláiban. A

parlamentben több interpellációban kritizálták a brutális eljárást.

Elítélő orvosi vélemények jelentek meg a sajtóban. A rendőrség és a

bíróság is belefáradt az egészbe: elfogni, elítélni, börtönbe küldeni

asszonyokat, akik fizikai erejük végső megfeszítéséig küzdenek

cellájukban éhségsztrájkokkal, és akik épp ezért soha nem töltik ki

teljesen büntetésüket.

A kormány végül is rendeletet hozott, amely lehetővé tette a

hatóságoknak, hogy ideiglenesen szabadon engedjék azokat a

foglyokat, akiknek egészségi állapota erősen megrendült az

éhségsztrájk és a mesterséges táplálás következtében. Ezt a

rendelkezést aztán a köznyelv, majd a sajtó is

„Macska-egér-törvény" néven emlegette. A foglyoknak ugyanis

meghatározott időben vissza kellett térniük a börtönbe. Addig is

rendőri felügyelet alatt álltak, ha pedig a terminus lejárt,

jelentkezniük kellett, hogy hátralevő büntetésüket letöltsék. Ha

valaki nem ment vissza önként, érte mentek és bevitték, ha ugyan

otthon találták. A leleményes asszonyok igyekeztek túljárni az

eszükön. Elbújtak, megszöktek előlük. A hatóságok ekkor

detektívekkel figyeltették azoknak a házát, akiknél az engedélyezett

idő vége felé közeledett.

Ilyen alkalmakkor Mrs. Pankhurst házát különösen őrizték. Az

egyik detektív a kertfalon ült, a másik a kapu előtt őrködött, a

harmadik a ház körül járkált. Mint Emmeline panaszolta, még a

lakásba is behallatszottak az őrködő detektív egyenletes, kimért

léptei. A kötelező újrajelentkezés napján hölgyek jelentek meg

bánatos arccal, karjukon virággal. Nyilvánvalóan búcsúzni jöttek.

A detektívek fokozottabban figyeltek, várták, hogy Mrs.

Pankhurst elhagyja a házat. Valóban, hamarosan autó jelent meg a

kapu előtt. A szüfrazsettek kitódultak, körülvették, és amikor

elindult, könnyes szemmel integettek utána.

A detektívek motorbicikliken követték a kocsit. Egy idő múlva

női fej hajolt ki annak ablakán, hátrafordult és odaszólt a

detektíveknek: - Miért követnek? Nem én vagyok Mrs. Pankhurst.

Emmeline pedig ezalatt lakásától távol, régi szenvedélyének

hódolva kirakatokat nézegetett, bevásárolt.

Természetesen a legtöbb ideiglenesen szabadlábra helyezett

asszony elrejtőzött, és a rendőrök, azaz a „macskák" sokat

fáradoztak azon, hogy megtalálják rejtekhelyüket. Női ügynököket

is alkalmaztak, akik megjelentek a szüfrazsettek találkozóhelyein és

szimpatizánsoknak adták ki magukat. Igyekeztek összebarátkozni a

hívekkel, és így kiszimatolni, hogy egy-egy „egér" hol rejtőzik. A

legkülönbözőbb módon próbáltak nyomukra akadni. Néha az illető

barátnőjét kérték meg, hogy hozza össze a rejtőző szüfrazsettel,

mert biztosabb rejtekhelyet tudnának számára felajánlani. Máskor

meg ugyanezt a mesét felhasználva arra kérték a barátnőt, hogy

adjon át üzenetet a bujkálónak: hol és mikor találkozhatnának vele.

Gyakran előfordult, hogy az ideiglenesen szabadlábra

helyezetteket a határidő lejárta előtt letartóztatták, ha kiléptek az

utcára. Hiszen már annyira javult az állapotuk, mondották, hogy

akár újabb károkat követhetnek el.

A rendőrség mindenféle fogással próbálkozott, hogy kapun

kívülre csalja áldozatait. Például ügynöknőt küldtek valamelyikhez,

azzal az örvendetes hírrel, hogy találtak vidéken egy szimpatizánst,

aki hajlandó biztos helyre rejteni, jöjjön azonnal. Ha az illető

engedett a hívásnak, és kilépett a kapun, a ház előtt kocsi várta. - A

vidéki ismerős kocsija - mondta az ügynöknő. De a kocsi a

rendőrségé volt, és a léprecsalt „egeret" a börtönbe vitte vissza.

A szüfrazsettek új célpontot találtak: kifosztották a le-

vélszekrényeket, s elégették a leveleket. Walesben ismert

arisztokrata hölgyet, Lady Rhonddát ítéltek el ilyen

bűncselekményért. Sok helyen megrongálták a telefon- és

távíróberendezéseket, vezetékeket. Előfordult például, hogy

London és Glasgow között órákra megszakadt a telefon-

összeköttetés.

Ebben a periódusban a mozgalom két részvevőjének akciója

világszerte megdöbbenést keltett. A kötet előszavában röviden

utaltunk már a két eseményre.

Említettük, hogy Miss Davison az 1913-as derbin a király lova elé

vetette magát, és a paripa agyontaposta.

Senkit nem avatott be szándékába, őrült tervét egyedül gondolta

ki, és hajtotta végre.

Miss Davison már korábban is sokat szenvedett az Ügyért. Egy

alkalommal, amikor kirakatüveg betöréséért ítélték el, a börtönben

azonnal éhségsztrájkba kezdett. Naponta kétszer mesterségesen

táplálták. Maradék erejével elbarikádozta az ajtót az orvos és a

börtönőrnők előtt. Nem tudtak bejutni, ezért a cella ablakán

keresztül öntözőcsővel jéghideg vízsugarat zúdítottak rá. Végre

sikerült a torlaszokat eltávolítani, és Miss Davisont újra

mesterségesen táplálták. Ez alkalommal olyan rosszul lett, hogy

átmeneti időre kénytelenek voltak szabadon bocsátani.

Mary Richardson az 1913-as lóversenyen meglepetten fedezte fel

a nézők között Emily Davisont, aki nem szokott részt venni az ilyen

divatos eseményeken.

Miss Davison mindössze családjának tett előző este homályos

célzást arra, hogy az epsomi lóversenyen súlyos baleset történik

majd. Miss Richardson visszaemlékezéseiben leírja: Miss Davison

elég messze állt tőle a derbin, de látta, hogy egy kártyát Vagy

valamilyen papírlapot emelt a szeme elé amikor a verseny

kezdődött, s amikor a száguldó lovak patáinak dobogása már

közelről hallatszott, Emily elmosolyodott. Hirtelen a korlát felé

szaladt, átbújt rajta, és ott termett a versenypálya közepén. Mindez

szinte pillanatok alatt zajlott le. Emily máris az egyik száguldó ló

patái alá került. A ló megingott és levetette hátáról a zsokéját.

Emily mozdulatlanul, csendesen feküdt...

A szerencsétlenség mélyen megrázta Mrs. Pankhurstöt is. Részt

szeretett volna venni a gyászszertartáson. De abban a pillanatban,

amikor kilépett háza kapuján, a rendőrök letartóztatták. Ideiglenes

szabadságon volt otthon, még nem járt le a határidő, mégis bevitték.

Körülötte álló híveinek kijelentette:

- A kormány úgy határozott, hogy nem csatlakozhatok a menethez,

nem mondhatok utolsó istenhozzádot szeretett barátnőmnek.

Visszatérek a börtönbe, ahol újra éhségsztrájkba kezdek, és mindent

elkövetek, hogy fenntartsam a lázadás szellemét a nők politikai és

erkölcsi szolgasága ellen.

Noha Emmeline Pankhurstnek semmi része sem volt Miss

Davison tragédiájában, utólag egyetlen szóval sem ítélte el

Cselekedetét, és a szüfrazsetteket sem óvta hasonló tettek

elkövetésétől. Szerinte a mozgalmat nem befolyásolhatták az

egyéni tragédiák.

A másik ugyancsak nagy világszenzációt keltett ügy Velázquez

híres festményének megcsonkítása volt.

Az eset hőse, az imént említett Miss Richardson, már idézett

könyvében így írta le az előzményeket: „Minthogy az anyagi

értékeket többre becsülik az emberi értékeknél, úgy éreztem,

jelképes cselekedettel tiltakoznom kell az anyagias szemlélet ellen.

Vajon egy anyagilag értékes műtárgy megrongálását is olyan

közömbösen fogadná a közvélemény, mint amilyen közömbösen

tűri Mrs. Pankhurst lassú tönkretételét? Úgy éreztem, szükség van

erre az összehasonlításra. Egy festmény jutott az eszembe,

Velázquez Vénusza... Igen nagyra becsülték, pénzben kifejezhető

értéke is rendkívül magas volt. Ha megrongálom a festményt,

megvonhatom a párhuzamot. Az a tény, hogy nem szerettem a

festményt, könnyebbé tette számomra tervem véghezvitelét."

Miss Richardson nem titkolta, min töri a fejét, tudták róla a

főhadiszálláson és helyeselték.

Mégis habozott egy ideig, de aztán egy nap kinyitva az esti

újságot, olvasta, hogy egy nagygyűlésen újra elfogta a rendőrség a

szónokló Mrs. Pankhurstöt. Ez megerősítette elhatározásában.

Elment egy vaskereskedésbe, hogy utolsó shillingjeiért baltát

vásároljon.

Mary Richardson visszaemlékezéseiben azért hangsúlyozza,

hogy utolsó shillingjeit adta erre a célra, mert sokan elhitték azt a

rágalmat, hogy a bőségesen étkező adományokból a szüfrazsettek is

részesülnek, holott ők saját szűkös keresetükből éltek, és fedezték

gyakran költséges kalandjaikat is.

Másnap reggel a kis baltát kabátujjába csúsztatva indult a

Nemzeti Galériába. A Rokeby Venust két detektív őrizte.

Mary Richardson rajzfüzetet vett elő, úgy tett, mintha vázlatot

akarna készíteni a remekműről. Lassan rajzolgatott, és eközben

azon töprengett, hogyan tud egész közel férkőzni a festményhez.

Alaposan megfigyelte, hogy valami speciális, nagyon vastag üveg

védi, valószínűleg nehéz betörni ilyen könnyű kis baltával, mint

amilyet ő hozott magával. Ennek ellenére villámgyorsan előhúzta a

szerszámát, és ráütött az üvegre. Egyetlen ütés elegendő volt -

betört. Az ütés zaja felkeltette az egyik, kissé távolabb álló detektív

figyelmét. A hang irányába rohant. De a fényesre csiszolt padlón

megcsúszott és arcra bukott.

Ez a kis idő elegendőnek bizonyult Miss Richardson számára,

hogy baltájával még négyszer a festményre sújtson. A restaurátorok

később csak nagy nehezen tudták helyrehozni a károkat.

„Elítéltetésem után minden vágyam az volt - írja Miss Richardson

bárcsak használna valamit Mrs. Pankhurst-nek az én erőszakos

tiltakozásom, s hogy a szívem mielőbb mondja fel a szolgálatot: ne

kelljen sokat szenvednem a mesterséges táplálástól, és mielőbb

feltételesen szabadlábra helyezzenek."

Hogy ez a barbár cselekedet használt-e Mrs. Pankhurst-nek és az

Ügynek, nehéz megítélni. Akkor is, később is sokat vitatkoztak

ezen, nemcsak a szüfrazsettek, de a közvélemény is. Mary

Richardson második kívánsága valóban teljesült. Olyan beteg lett a

mesterséges táplálás következtében, hogy ideiglenesen haza

engedték. Még lábadozott, amikor a főhadiszállás utasította, hogy

gyújtson fel egy szép, régi, lakatlan épületet London közelében.

Habozás nélkül engedelmeskedett.

A súlyos áldozatok ellenére a nők szavazati joga 1913-ban még

mindig csak délibábnak tűnt.

Az éhségsztrájkok súlyosan aláásták Mrs. Pankhurst egészségét.

Legutóbbi börtönbüntetése során még a vizet is visszautasította, s

annyira legyengült, hogy a szabadon bocsátása utáni gyűlésen

hordozható széken vitték a dobogóra. Leromlott állapota ellenére

változatlanul irányította a főhadiszállás munkáját, akaratereje

kimeríthetetlen volt.

1913 nyarán, amikor a parlament berekesztette évi ülésszakát,

elhatározta: hosszabb szabadságot vesz ki magának. Tengeri

utazásra vágyott, az talán helyrehozná egészségét. Jegyet váltott az

Egyesült Államokba, előbb azonban néhány kellemes hetet töltött

Franciaországban Christabellel.

Le Havre-ban szállt hajóra. Útközben hívei táviratilag

értesítették, hogy az Egyesült Államok hatóságai valószínűleg

megakadályozzák partraszállását.

Természetesen a hír az Egyesült Államokban is elterjedt.

Befolyásos asszonyok tömeggyűlést szerveztek, hogy eleve

tiltakozzanak a tervezett intézkedés ellen.

Megérkezése után Ellis Islanden, Amerika küszöbén - az illetékes

tisztviselő megkérdezte tőle, volt-e már börtönben.

- Igen, számtalanszor - válaszolta.

Partraszállását visszautasították azon az alapon, hogy büntetett

előéletű.

A végzés ellen viharos tiltakozás tört ki az Egyesült Államokban.

Maga Wilson elnök lépett közbe, így megengedték Mrs.

Pankhurstnek, hogy elhagyja Ellis Islandot.

New Yorkban hatalmas tömeg gyűlt egybe üdvözlésére. Előadó

körútját rendkívül nagy érdeklődés kísérte. Minden alkalommal

zsúfolásig megtelt a terem. Mintegy 4500 fontnak megfelelő

összeget keresett előadásaival. És noha, mint mindig, most is

szűkében volt a pénznek, a teljes összeget a szervezetnek

adományozta.

Visszatérése drámai volt. Amikor megérkeztek az angol

kikötőbe, egy csónakon asszonyok jöttek a tengeri hajó elé, és teli

torokból kiáltozták: „Mrs. Pankhurst, itt vannak a macskák!"

Néhány perccel ezután egy rémült hajóinas lépett oda hozzá, és

kérte, menjen le a pénztárhoz, várják. Persze, nagyon jól tudta, kik

várják. A detektívek, hogy a feltűnést elkerüljék, ott akarják

letartóztatni. Ő pedig önként nem megy. Amikor a hajó partot ért és

horgonyt vetett, egész csoport jött a fedélzetre: öt detektív a

Scotland Yardtól, kettő a kikötővárosból, Plymouthból és egy női

börtönőr a Holloway-ből.

- Meg kell adni - jegyezte meg utóbb Emmeline - elég szép számmal

érkeztek ahhoz, hogy elvigyenek egyetlenegy asszonyt.

Az Exeter-börtönbe szállították. Nyomban éhségsztrájkba

kezdett, négy nap után feltételesen szabadlábra helyezték.

Néhány nappal később Párizsba utazott, hogy meglátogassa

Christabelt. Olyan beteg és gyönge volt, hogy egy orvos és egy

ápolónő kísérte át őt a Csatornán. Visszaérkezésékor Dovernél

számtalan rendőr várta. Öten megragadták, kocsiba tuszkolták és a

Holloway-börtönbe vitték, ahová teljesen elgyötörten érkezett. Nem

engedte, hogy az orvos megvizsgálja. Hordszékre tették, és a cel-

lába vitték.

Miután nem mozdult a székről, az őrök felemelték, az ágyra

fektették. Egész éjszaka úgy maradt abban a ruhában, amelyben

érkezett.

Szombaton tartóztatták le, és a következő hét szerdájáig nem

evett, nem ivott semmit. Csütörtökön megint nem engedte

megvizsgálni magát; kijelentette, hogy nem ül le, nem fekszik le a

cellájában, hanem mindaddig körbejár, amíg szabadon nem

bocsátják, vagy amíg meg nem hal a kimerültségtől. Egész nap

ehhez az elhatározásához tartotta magát: fel-alá sétált a keskeny

cellában. Olyan fáradt volt, hogy közben nemegyszer

megtántorodott és elesett. Végül késő délután bejött az orvos és

közölte, hogy másnap reggel szabadon engedik. Ekkor vetette csak

le a ruháját, és álomtalan, mély alvásba merült.

Tíz nap alatt kétszer volt börtönben.

A szüfrazsettek azzal torolták meg vezetőjük kétszer egymás

utáni letartóztatását, hogy Devonportban felgyújtottak egy fatelepet

és több kisebb házat.

A gyújtogatókat nem találták meg, csupán egy cédulát a

helyszínen: „Ez a válaszunk Mrs. Pankhurst kínzására és gyáva

elfogatására Plymouthban."

Christabel becslése szerint a szavazati jogért folytatott harcukban

csupán 1913-ban mintegy félmillió font értékű javakat pusztítottak

el.

Szüfrazsett az udvari fogadáson

1911-től az első világháború kitöréséig Emmeline Pankhurst többet

volt börtönben, mint szabadlábon. A sok éhségsztrájk

következtében mindjobban megrendült az egészsége. De semmit

sem vesztett állhatatosságából, szilárdságából. Amikor csak

szabadlábon volt és erejéből tellett, minden demonstrációban,

tiltakozásban részt vett, minden „szörnyűségben", ahogyan a sajtó

és a kormányzat nevezte.

Valójában inkább Christabel irányította Párizsból a mozgalmat.

Legalább olyan fanatikus volt, mint anyja, csak a cél elérését tartotta

szem előtt. Jellemző magatartására, hogy testvérét, Sylviát is kizárta

az Unióból, mert politikai nézeteivel nem értett egyet.

Sylvia Pankhurst, aki később egyik alapító tagja lett

Nagy-Britannia Kommunista Pártjának, az East-Enden, London

keleti munkásnegyedében irányította a mozgalmat, szervezte az

akciókat. 1914 elején Christabel Párizsba hívta. Kijelentette, hogy

az általa vezetett részleg nem tartozhat többé az Unióhoz, más

néven, külön szervezetként működjön tovább. Christabel a

legelőkelőbb körökben keresett támogatást, s attól tartott, hogy a

szocialistákkal szimpatizáló, időnként együttműködő east-endi

csoport keresztezheti terveit. Sylvia részlege nemcsak a nők

szabadságjogaiért küzdött, részt vett a munkásság harcaiban is,

támogatta például a dublini sztrájkolókat, és bekapcsolódott a James

Larkin kiszabadításáért folytatott harcba.

Christabel azt is kifogásolta, hogy az east-endi szervezet

demokratikus felépítésű. Különben sem becsülte sokra a

munkásnők mozgalmát. Úgy vélte, a munkásnők műveletlenek, s

olyan keményen dolgoznak, hogy vajmi keveset tehetnek a

nőmozgalomért. Sylvia beleegyezett a különválásba, s bár a

választójogi harcot továbbra is folytatta, mindjobban közeledett a

munkásmozgalomhoz. Többek között a munkáspárti George

Lansbury támogatta törekvéseit.

A parlament 1914-es megnyitó ülésén a kormány még csak nem

is érintette a nők szavazati jogának kérdését. A cél, amelyért annyit

küzdöttek, annyi áldozatot hoztak, éppolyan távolinak látszott, mint

eddig ...

Mrs. Pankhurst úgy gondolta, ha a parlament elzárkózik,

egyenesen V. György királyhoz kell fordulniuk. Előbb levélben

kérte, fogadja küldöttségüket, de a folyamodvány csak a

belügyminiszterig jutott el. A második levél hasonló sorsra jutott.

Ekkor egy gyűlésen kijelentette, hogy május 21-én delegáció keresi

fel a királyt. Támogatását kérik és elmondják, miért szükséges az

ország jóléte szempontjából, hogy a nők szavazati jogot kapjanak,

A küldöttség nem jutott túl a Buckingham palota kapuján.

Megint letartóztatták Emmeline Pankhurstöt, és immár

törzsbörtönébe, Holloway-be vitték. A deputáció többi tagját

szétszórta a rendőrség.

A börtönökben elszenvedett megpróbáltatások következtében

igen sok szüfrazsett teljesen legyöngült fizikailag. Ezért Emmeline

boldogan fogadta, amikor egyik híve felajánlotta, hogy londoni

házát a mozgalom rendelkezésére bocsátja.

Hamarosan népszerű lett a szüfrazsettek között a ház, amelyet

„Egérvárnak" neveztek el. Itt lábadoztak a börtönből szabadult vagy

ideiglenesen elengedett asszonyok. A ház Emimeline-nek is

kedvenc tartózkodási helye lett.

A rendőrség állandó felügyelet alatt tartotta az „Egérvárat". A

nők sokféle fortéllyal próbálták kijátszani a rendőröket, hogy

amikor feltételesen szabadlábra helyezési engedélyük lejárt, ne

tudják letartóztatni őket. Előfordult, hogy amikor egy-egy

szüfrazsettnek vissza kellett volna térnie a börtönbe, valamennyien

kiszaladtak a kapun, és szétfutottak a szélrózsa minden irányába. A

rendőrök nem tudták, melyik után vessék magukat. Így kereket

oldott az, akinek már lejárt az engedélye, és más rejtekhely után

nézhetett.

Emmeline ritkán távozott a házból testőrsége nélkül, akik vele

együtt éltek az „Egérvárban". Különös gyönyörűséget talált benne,

hogy felkeltse a rendőrök figyelmét, aztán túljárjon az eszükön.

Egyik fogása volt - amelyet gyakran és előszeretettel alkalmazott

-, hogy a sajtóban közölte: ekkor és ekkor beszélni fog az „Egérvár"

ablakából. A jelzett időben nagy tömeg jelent meg a ház előtt.

Beszédében kihívta a rendőrséget, hogy tartóztassa le, táplálja

mesterségesen, ahogyan a többi szüfrazsettel teszi. - Most én

kijövök - végezte nemegyszer beszédét -, fogjanak el, ha tudnak!

És valóban kijött a kapun csomó asszonytól - testőrségtől -

körülvéve. A rendőrség a csoport közepén álló asszonyt elfogta,

letartóztatta. De hamarosan kiderült, hogy az nem Mrs. Pankhurst,

aki ügyesen egérutat nyert, hanem egy másik nő.

Egy alkalommal a gyűlés befejezése után ismét nagy csoport nő

jelent meg a kapuban. A rendőrök azonnal körülvették őket, két

asszonyt le is tartóztattak. De Emmeline nem volt köztük. A

rendőrség nem tágított, éjjel-nappal ellenőrizték az épület minden

kijáratát.

Néhány nappal később három taxi jelent meg a kapu előtt, a

kocsik ajtaja kinyílt, szüfrazsettek szálltak ki belőle. Ugyanabban a

pillanatban a ház kapuját is kitárták, onnan is asszonyok áradtak ki.

A rendőrök sípjukon fütyülve mindenfelől odasiettek, s

kíméletlenül használták gumibotjukat. Elsősorban Mrs. Pankhurstöt

és testőrségét keresték, de azok elvegyültek a tömegben. Közelharc

fejlődött ki a nők és a rendőrség között.

A nagy tumultusban Emmeline nyugodtan beszállt az egyik

taxiba. Egy rendőr észre is vette, de mire keresztülvergődött a

tömegen, ő már eltávozott a taxival.

Edingburghben már nem volt ilyen szerencséje, mert a rendőrség

behatolt a terembe, ahol beszélt, és testőrsége minden ügyessége,

bátorsága ellenére sikerült őt elfogniuk. Visszavitték Holloway-ba,

s kezdődött elölről minden: az éhségsztrájk, a feltételes szabadon

bocsátás.

A folytonos bebörtönzés, az éhségsztrájkok teljesen tönkretették.

Környezete nagyon aggódott érte, nagyon féltették, de a

kívülállókat is megdöbbentette Emmeline sápadtsága, nyilvánvaló

gyöngesége. A gyűlésekre többnyire hordszéken vitték, mert járás

közben meg-megtántorodott. Sok követője, köztük ismert nevű,

előkelő hölgyek, hasonlóképpen siralmas állapotba kerültek. Nem is

titkolták, hiszen ez is bizonyította a hatóság brutalitását. Az

emberek nem nézhették közömbösen, miként tették tönkre, esetleg

egész életükre rokkanttá ezeket a többnyire fiatal, életerős nőket.

A felsőházban Lord Willoughby de Broke kijelentette, hogy a

szüfrazsettekkel való bánásmód az egész országot lealacsonyítja a

művelt világ szemében. London püspöke nyilvánosan kijelentette,

hogy támogatja Mrs. Pankhurstöt.

Egy liberális képviselő az alsóházban megkérdezte a

miniszterelnököt, miért bánik keményebben a szavazatukért küzdő

nőkkel, mint Sir Edward Carson követőivel, akik nyíltan önkéntes

hadsereget szerveztek Ulsterben, mégis minden bántódás, üldözés

nélkül folytathatták tevékenységüket.

Az újságok is meghúzták a vészharangot. A Times kijelentette, tenni

kell valamit, hogy megállítsák, megszüntessék ezt az elkeseredett

küzdelmet, amely oly rossz fényben tünteti fel az országot a világ

szeme előtt. A cikk megbélyegezte a „Macska-egér-törvényt", a

mesterséges táplálást, brutális, aljas módszernek nevezte.

Érthető, hogy Emmeline Pankhurst az ország ébredő

lelkiismerete megnyilvánulásának hatása alatt, hirtelen föltámadt

optimizmusában abban reménykedett: közel a győzelem!

És a király akaratlanul mégis „fogadta" a szüfrazsettek egyik

delegáltját. Azon a fogadáson történt, amelyen arisztokrata fiatal

lányokat első alkalommal vezettek be az udvarba. A lányok mély

bókot vágtak, ahogyan a király előtt sorban elhaladtak. Közülük

csupán az egyik egyenesedett ki, és az egész teremben hallható,

csengő hangon így szólt: - Felség, szüntesse meg a mesterséges

táplálást! - Ez volt az első alkalom, hogy V. György személyesen is

találkozott harcos szüfrazsettel.

Hasonló epizód történt a király egyik sétakocsizása alatt. Egy

fiatal nő áttörte a katonai kordont, és papírlapot dobott a kocsiba,

amely egyenesen a király térdére esett.

A papírlapon ez állt: „Szavazati jogot a nőknek!"

Nagy kavarodás támadt, a nőt elfogták, de a király utasítására

szabadon engedték.

Mialatt Emmeline Pankhurst Franciaországba utazott, a

rendőrség razziát tartott a főhadiszálláson, és az egész küzdelmi

alapot lefoglalta.

A belügyminiszter fenyegetőzött: eljárást indít azok ellen, akik

támogatják a szüfrazsettek küzdelmi alapját. De a mozgalommal

rokonszenvező befolyásos gazdag férfiak és nők adományaiból

néhány nap alatt annyi pénz gyűlt össze a főhadiszálláson, mint

amennyi azelőtt volt.

Franciaországból Emmeline a Timesnak írt levelében

bejelentette: visszatér a rendőröktől körülvett Clement's Inn-i

főhadiszállásra, hogy folytassa küzdelmét.

A jelzett időben hatalmas tömeg várta őt, és Mrs. Pankhurst úgy

haladt hívei sorfala között a főhadiszállásra, mint egy királynő. Újra

letartóztatták, hiszen feltételes szabadlábra helyezésének határideje

már lejárt. Abban reménykedett, hogy a júliusra tervezett

nagygyűlésre feltételesen kiengedik, de háromnapi étlen-szomjan

töltött idő után csupán négynapi haladékot kapott. Ezzel akarták

lehetetlenné tenni megjelenését a gyűlésen.

A három nap éhségsztrájk rendkívül sokba került Emmeline-nek.

Orvosi vélemény szerint: „Idegileg teljesen tönkrement, képtelen

aludni, éber állapotban is félelemérzet és lidérces álom gyötri.

Rendkívül gyönge, egészségi állapota igen aggasztó."

Kórházban ápolták, és egy mentőkocsi onnan vitte hordágyon a

nagygyűlésre, amelyen persze a rendőrség is jelen volt. Az

odaérkezett mentőkocsi volánjánál egy rendőr foglalta el a

gépkocsivezető helyét, és lezavarta azokat a nőket, akik támogatták

Emmeline-t. Ő azonban számított arra, hogy esetleg nem tud

beszélni a gyöngeségtől, és előre leírta üzenetét. Hívei ezt olvasták

fel a gyűlésen: „A kormányzat elnémított, de néha a némaság

beszédesebb, mint a szavak! Azt üzenem nektek, győzni fogunk

harcunkban!" Ez 1914 júliusában történt. Néhány hét múlva kitört a

háború, amely rengeteg szenvedést, megpróbáltatást hozott a

világra, és gyökeresen megváltoztatta Anglia életét is.

A választójog ára

Mrs. Pankhufst és hívei az 1910-es évek elején, mint láttuk, egyre

inkább figyelmen kívül hagyták az angol belpolitikában, a

világpolitikában bekövetkezett nagy változásokat. Monomániákus

következetességgel és makacssággal hajszolták saját külön céljukat,

s eközben talán észre sem vették, hogy a döntés felé közeledik

hazájuk, valamint a trónkövetelőként fellépő Németország

küzdelme a világuralomban való elsőbbségért. 1914 augusztusában

szinte váratlanul érték őket a hadüzenetek.

A háború kitörése után Angliában is, akárcsak a front mindkét

oldalán álló valamennyi hadviselő országban, sikerült egy ideig

magasra szítani a militarista hangulatot. Mindenki bízott a gyors

győzelemben. A szónokok hazafias frázisokat harsogtak, a lapok

csaknem kivétel nélkül a háborús propaganda szolgálatába álltak. A

politikai pártok is felfüggesztették egymás közti vitáikat, a

parlamentben megszűntek az elkeseredett szócsaták.

A háború kitörése a szüfrazsetteket is új helyzet elé állította.

Christabel még mindig politikai menekültként Franciaországban

várta anyját, aki fáradtan, törődötten, de lelkesedéstől lángolva

érkezett meg. Honfitársai többségéhez hasonlóan, neki is az volt a

véleménye, hogy minden erőt a németek elleni háborúra kell

mozgósítani. A győzelemig le kell mondaniuk saját céljukról.

- Mit ér a szavazati jog, ha elvész az ország, ahol szavazhatunk -

válaszolta Mrs. Pankhurst azoknak, akik nem értették, hogy miért

függesszék fel a harcot.

Ezek a nők feláldozták egészségüket, hónapokat, éveket töltöttek

börtönben, tönkretették egzisztenciájukat, szakítottak családjukkal,

érthető, hogy keserűen kifakadtak.

- Mire volt jó mindez, ha most önként elállunk céljainktól?

Erre a jogos szemrehányásra csak Mrs. Pankhurst válaszolhatott

méltóképpen, aki maga is feláldozta egészségét, aki hosszú évek óta

csak az ügyért élt, szavainak tehát megvolt az erkölcsi

aranyfedezete.

A militarista kormány természetesen sietve elfogadta Mrs.

Pankhurst békejobbját. Valamennyi börtönben sínylődő

szüfrazsettet szabadon bocsátották. Noha a szavazati jogért

folytatott küzdelem befejeződött, maga a szervezet fennmaradt, s

minden erejével támogatta a háborús erőfeszítéseket.

A háború a férfiak háborúja volt. Úgy indult. Edward Grey

külügyminiszter még augusztus 3-án, az Anglia hadba lépését

megelőző napon kijelentette: „A háborúban való részvétel nem hoz

sokkal több szenvedést, mint amennyit akkor is ki kellene állnunk,

ha nem vennénk részt a háborúban." Feltétlenül bíztak az angol

flotta fölényében, a szárazföldi harcot nem vették elég komolyan.

Valóban azt hitték, hogy a háború gyorsan véget ér, s az ország

mindennapi életét lényegében nem fogja érinteni. De a könnyű

győzelem illúzióiból hamar kijózanodtak. Világossá vált, hogy az

állig felszerelt ellenséggel szemben nem elegendőek az önkéntesek,

behívásokra, mozgósításra van szükség.

Emmeline Pankhurst azt javasolta, hogy a nőket is vonják be a

háborús erőfeszítésekbe.

Eleinte jóízű tréfának tekintették az asszonyok „segítségét". Mit

tehetnek háborúban az asszonyok? Népszerű, kissé gunyoros ének

keletkezett ebben az időben: „Zsuzsi testvér inget sző a katonának

..." Még a frontszolgálatra jelentkező orvosnőket is azzal utasították

el, hogy a parancsnok nem akar „hisztérikus nőkkel bajlódni".

Azután a háború ügye kedvezőtlen fordulatot vett, s meghiúsult

az a remény, hogy hat hónap alatt győztesen befejezik a háborút. A

hat hónap eltelt, az angol hadsereg hátrált. Párizst veszélyeztették a

németek. Azt suttogták, hogy a hadsereg rosszul áll lőszerrel,

hadianyaggal.

Lloyd George, az akkori hadiipari miniszter, tisztában volt azzal,

hogy nagyobb erőfeszítésre van szükség, ha győzni akarnak. És

égetően szükséges, hogy a hadianyaggyárakban sokkal több lőszert,

hadianyagot termeljenek. Hátha a nők is dolgozhatnának a

hadianyaggyárakban a férfiak mellett és a bevonultak helyett.

Akkor több férfi mehetne a frontra. Eszébe jutott Mrs. Pankhurst, és

magához hívatta.

Valószínűleg diadalmas perc lehetett Mrs. Pankhurst számára,

amikor nagy ellenfele, akivel annyiszor állott szembe a nők

szavazati joga ügyében, most az ő segítségét kérte.

Lloyd George elgondolása a következő volt: Emmeline és hívei -

éppúgy mint a régi napokban - rendezzenek nagy felvonulást és

gyűléseket nemzeti zászlókat lobogtatva, tartsanak lelkesítő

beszédeket. A különbség „csupán" annyi, hogy a szavazati jog

helyett most azt követeljék: nők is dolgozhassanak a

hadianyaggyárakban.

Mrs. Pankhurst kijelentette, hogy nem kell a nőket toborozni,

mert ezrek és ezrek szeretnének segíteni a nemzet harcában, és

szívesen dolgoznának a hadiüzemekben. Lloyd George azonban

emlékeztette: nem is annyira a nőket, a maradi közvéleményt kell

meggyőzni arról, hogy szükség van a nők toborzására.

A sors iróniája, hogy az a kormány, amely annyit küzdött a

mozgalom ellen, most fedezte annak demonstrációs költségeit.

A hatalmas felvonulás a Westminsteren át a hadiipari

minisztériumig menetelt, hogy petíciót nyújtson át Lloyd

George-nak ezzel a követeléssel: nők is dolgozhassanak a

hadianyaggyárakban.

Emmeline Pankhurst és Lloyd George - mindketten nagyszerűen

értettek a tömeghangulat manipulálásához - a jelenetet kitűnően

megrendezték. Meghívták a sajtó képviselőit, akik gondoskodtak

arról, hogy az eseményről kellő megvilágításban értesüljön a

közönség. Ellenvéleménynek nem adtak publicitást. Az akció az

egész országot felrázta. Hamarosan rendelkezés született, amely

szerint a gyárakban a férfiak mellett asszonyok is dolgozhatnak,

mint betanított és segédmunkások.

Mrs. Pankhurst kiváló szónoki képességeit a kormány alaposan

felhasználta. Most már akadálytalanul tarthatott beszédeket szerte

az országban. Nagy katonai toborzó gyűléseket is szerveztek,

amelyeken a társadalom legkülönbözőbb rétegéhez tartozó

férfiakhoz fordult szónoki hévvel: a királynak, a hazának szüksége

van rátok.

Szabadtéri gyűléseken és a hatalmas csarnokokban tartott

összejöveteléken teljes ékesszólását latba vetette a kormány, illetve

ahogy ő hitte, a haza érdekében.

A politikusok elismeréssel adóztak Mrs. Pankhurst szónoki

képességének. Megint csak a sors iróniája, hogy amikor a nők

minden eddiginél tömegesebb munkába állításával komoly haladás

történt egyenjogúsításuk felé, a kormány ki tudta használni politikai

tájékozatlanságukat. A hadiüzemekben a női munkások

segítségével szerelték le a magasabb bért követelő munkások

sztrájkját. A nőkkel elhitették: mindennél fontosabb, hogy ne

legyen fennakadás a hadianyag-ellátásban, hogy a háborúért

áldozatot kell hozni.

Mrs. Pankhurstöt a bányavidéken is felhasználták a nélkülözés, a

növekvő élelmiszerhiány miatt lázongó munkások lecsendesítésére.

Rávette őket, ne sztrájkoljanak, dolgozzanak tovább, létfontosságú

a szén a háború folytatásához.

Másfelől viszont nem tudott szemet hunyni afelett, hogy a

szegény rétegek súlyosan nélkülöznek, a legelemibb

élelmiszerekben is hiányt szenvedték. Sürgette a kormányt,

vezessen be igazságos és ésszerű elosztási rendszert. Bocsásson ki

élelmiszerjegyeket, hogyha kevés is a nyersanyag, az élelmiszer, de

mindenkinek egyaránt jusson belőle.

1916-ra annyira nőtt az élelmiszerhiány, hogy a lakosság nagy

része sem cukorhoz, sem vajhoz, sem húshoz nem jutott.

A kormány mégsem vezette be a jegyrendszert. Történtek ugyan

kísérletek, születtek félmegoldások, de lényegében a háború végéig

nem oldották meg ezt a kérdést.

Kemény hónapokat élt át az angol nemzet. A hadsereg

átmenetileg komoly vereségéket szenvedett, beleragadt

Észak-Franciaország sarába, képtelen volt előrehaladni. 1915

-1916-tól mind többen beszéltek a békéről. Békéről, bármilyen

megalázó áron is. Alig akadt már az országban olyan család,

amelyben ne sebesült, ne tűnt, ne halt volna meg valaki. A

szabadságra hazatért katonák piszkosak, csapzottak, elkeseredettek

voltak. Hol volt már az első hónapok diadalmámora? Irtóztak

visszatérni a frontra ...

Nemcsak a nép, de befolyásos politikusok körében is nőtt

azoknak a száma, akik azt mondták: mindenképpen békét kell kötni

a németekkel! Felszólaltak a gyűléséken, érvelték a szakszervezeti

megbeszéléseken.

Mrs. Pankhutst, nemrég még a demokratikus jogok előharcosa,

ekkor azonban a militarista célok érdekében lépett fel. A kormány

arra kérte, utazzon a kontinensre, s buzdítsa Anglia szövetségeseit

háborús erőfeszítéseik fokozására.

1917-ben a cári rendszer megdöntése utáni forrongó

Oroszországba érkezett, ahol már ellenállhatatlan erővel hódított a

háború azonnali befejezésének gondolata. Az angol kormány

rettegett attól, hogy nagy keleti szövetségese kilép a hadviselők

sorából. Oroszországban Mrs. Pankhurst a háború szószólóit, a

bolsevikok ellen küzdő Kerenszkij-kormányt támogatta. Londonba

visszatérve azonban kénytelen volt jelenteni a miniszterelnöknek,

hogy Kerenszkij már nem sokáig tartja magát, és a bolsevikok

fogják átvenni a hatalmat.

Hasonló céllal indult propagandaútra az Újvilágba is. Amerika

csak 1917 elején lépett be a háborúba. Mrs. Pankhurst úgy

érezhette, ebben a fordulatban neki is lehetett egy kis része, hiszen

ott tartott beszédeiben szintén az Egyesült Államok beavatkozásáért

szállt síkra.

Ezúttal azonban egy nemes szándék humanitárius motívumai is

szerepet játszottak nála.

Impulzív egyéniség volt, hirtelen döntött, s ha valamit helyesnek

tartott, leghűségesebb barátai sem tudták eltéríteni elhatározásától.

Egy alkalommal, teljesen váratlanul kijelentette, hogy örökbefogad

négy kis háborús árvát, vállalja nevelésüket, és azt, hogy elindítja

őket az életben.

Miután sem vagyonnal, sem állandó jövedelemmel nem

rendelkezett, barátai igyekeztek őt lebeszélni, de mindhiába.

Csakhamar maga is belátta, hogy tévedett. Elmúltak a harcos

szüfrazsett mozgalom napjai, amikor bármilyen kéréssel fordult az

angol nőkhöz, azok nemcsak teljesítették, de lelkesen túl is

teljesítették azt. Ekkor már hidegen, érdektelenül fogadták

felhívását, senki sem sietett támogatására. Néhányan ugyan tettek

határozatlan, langyos ígéretet, de nem teljesítették. Semmi anyagi

segítség nem érkezett. Magának kellett gondoskodnia az árvákról,

megfelelő lakást keresni, ahol négy gyereket el tud látni. Ráadásul

mindennek szinte hétről hétre nőtt az ára.

Végül az egyetlen számára lehetséges pénzkereseti forrást

választotta: mint kitűnő, „aranyszájúként" emlegetett szónok, az

Egyesült Államokban és Kanadában megtartott hivatalos beszédein

kívül előadássorozatot hirdetett a szüfrazsett-mozgalomról és a

szociális higiéniáról. Körútján tetemes tiszteletdíjakhoz jutott, s a

jelentős összeget új családja, a négy háborús bébi ellátására

fordította.

Felmerülhet a kérdés: miért nem támogatták Mrs. Pankhurstöt

önfeláldozó vállalkozásában a szüfrazsett-mozgalom tekintélyes

pénzalapjából.

Ezt a pénzt már más célokra használták fel. A háborús infláció

miatt a mozgalom vezetői elhatározták, hogy az összegen

gyermekotthon céljára házat vásárolnak. A döntés még akkor

született, amikor Mrs. Pankhurst Oroszországban tartózkodott.

A háború utolsó esztendejében, Emmeline Pankhurst szemtanúja

lehetett, hogy követelésük, amelyekért évtizedeken át annyi

áldozatot hoztak, teljesült: 1918. február 6-án az angol parlament

elfogadta a nők választójogát biztosító törvényt.

Sokféle összetevője volt annak, hogy az angol nők több mint fél

évszázados küzdelme éppen ebben az időszakban zárult

győzelemmel. Szerepe volt benne azoknak az asszonyoknak, akik

már a múlt század második felében kibontották a nők

egyenjogúsításáért indított küzdelem zászlaját, s valóban

hatékonyan mozdították elő az ügyet az Emmeline Pankhurst

vezetése alatt álló mozgalom 1914 előtti nagyszabású akciói. De az

előbbieknél is fontosabb fejleményt jelentett, hogy az első

világháború időszakában a nők újabb százezreit kellett bekapcsolni

a termelésbe, s ennek nyomán elkerülhetetlenné vált, hogy polgári

jogaikat is kiszélesítsék. A háború alatt bebizonyosodott, hogy a

korábban sokak előtt forradalminak látszó szüfrazsettmozgalom

kritikus időkben a rendszer egyik szilárd támaszává lett, a szavazati

jogok kiterjesztése nem veszélyeztetheti a polgári társadalom

hatalmi viszonyait. Aligha kétséges, hogy az angol uralkodó

osztályok engedékenységének egyik legfőbb oka az 1917-1918

fordulóján egész Európát elárasztó forradalmi hullám volt. 1918

januárjában írta a The Call című angol szocialista lap:

„A népek nyugtalanok és mind nyugtalanabbak lesznek: a

társadalom egész politikai szerkezete remeg és töredezik az alulról

jövő nyomás alatt. Mi történt? A háború túlélte magát és bosszút áll

a társadalmon, amely előidézte..."

E históriai tények teszik érthetővé, miért éppen 1918 elején

szánta rá magát a kormány és a parlament, hogy a nőknek az

emberöltőkön át megtagadott választójogot megadja.

A sors iróniája, hogy végül mégsem Emmeline Pankhurst lett az

első angol női képviselő. A szigorúan hierarchikus társadalom

játékszabályainak megfelelően egy főrangú hölgy, Lady Astor, a

The Obsérver című hetilap milliomos tulajdonosának felesége

került be elsőként az alsóházba. Emmeline és Christabel Pankhurst

később sem jutott mandátumhoz.

Mrs. Pankhurst a békekötés után még számos előadói körutat tett

Kanadában és az Egyesült Államokban. Barátnőihez írott leveleiben

refrénként tért vissza: „Annyira vágyom már haza, úgy szeretnék

visszatérni Angliába, de sok pénzt kell keresnem, hogy

gondoskodjam a gyerekekről és magamról is öreg napjaimra."

Múlt az idő, s mindig azt hitte, hogy legfeljebb fél évre,

esztendőre van szüksége a hazatéréshez.

1926-ban telepedett vissza véglegesen Angliába. Ekkor már

nagyon gyönge és törődött volt. 1928-ban, 70 éves korában halt

meg.

A Viktória parkban állítottak neki szobrot, amelyet Stanley

Baldwin, Anglia akkori miniszterelnöke leplezett le. Beszédében

egyebek között ezt mondta: „Mrs. Pankhurstben az igazi vezető

tehetsége és szuggesztivitása egyesült ..."

Utószó

Több európai országban és kiváltképp az Egyesült Államokban

bontakozott ki a századvég-századelő évtizedeiben széles körű

szüfrazsett-mozgalom, de Angliában volt a legerősebb, itt bizonyult

a legkitartóbbnak. S ez nem véletlenül történt. Angliában vert

először gyökeret a kapitalizmus, itt érezték először a nők saját

sorsukon annak mély ellentmondásait.

Hosszú, heves küzdelmük ellenére mégsem az angol nők vívták

ki elsőkként szavazati jogukat. Finnországban már 1907-ben

megkapták a nők a választójogot, Dániában nyolc évvel később.

Történelmi fordulatot hozott ezen a téren is az 1917-es Nagy

Októberi Forradalom, melynek eredményeként a föld egyhatod

részén, a Szovjetunióban nyerték el egyenjogúságukat a nők.

Az angol parlament említett 1918-as döntése még a harmincéves

korhatárhoz és vagyoni cenzushoz kötötte a női szavazati jogot, de

1928-ban, a férfiakhoz hasonlóan, a huszonegy éven felüli nők is

részt vehettek már a választásokon.

Ennek ellenére a viktoriánus hagyományok még sokáig tovább

éltek és élnek. A nők ugyan számos területre benyomulhattak, és

eredményéket mutatnak fel, még sincs minden rendben. Ezt mi sem

bizonyítja jobban, mint hogy még 1975-ben is életbe kellett

léptetni egy törvényt, amely tiltja a nemek közötti hátrányos

megkülönböztetést.

A 87 cikkelyből álló törvény szerint a férfi és a nő munkában,

tanulásban, közéletben egyenlő: a megkülönböztetést büntetik.

A törvénynek a nők számára legfontosabb cikkelye, hogy

alkalmazni kell az „egyenlő munkáért egyenlő bér" elvét.

A nők többsége szaktudást nem kívánó munkakörökben

tevékenykedik. Bérük általában a férfiakénak 50-60 százaléka.

Kevés nő szerezhet magasabb szakképzettséget, noha a törvény ezt

is előírja, de megvalósításáért alig történik valami.

Az egyetemi diploma megszerzését akadályozza, hogy az

egyetemi városokban igen kevés a lánykollégiumok száma, és

Angliában az egyetemi oktatás a kollégiumok rendszerére épül. Az

egyetemi hallgatóknak nem egész 30 százaléka lány.

Hogy mit jelent valójában az új törvény?

A nők bérezése továbbra is alacsonyabb a férfiakénál, még

hosszú ideig, hiszen a törvény nem intézkedett, hogyan valósuljon

meg a gyakorlatban is az elv. Minden bizonnyal a nők még sokáig

másodrendű állampolgárok lesznek saját hazájukban, ha bérről,

előléptetésről, továbbképzésről van szó. Majd ha létrejön az

intézményesített női szakmunkásképzés, ha az egyetemi

városokban elegendő kollégium lesz a hallgatónők befogadására,

akkor lehet beszélni egyenlő lehetőségekről.

Mindenesetre a nők hátrányos társadalmi megkülönböztetésére

jellemző néhány apróságot megszüntetett a törvény: eddig külön

rovat alatt hirdethették a női és külön rovatban a férfiállásokat. Ez

most már tilos. Ugyancsak nem szabad többé a hirdetésekben a

külsőre vonatkozó olyan kifejezéseket használni, mint például

„vonzó külsejű, csinos titkárnőt, gépírónőt keresek".

Néhány, kemény fizikai erőkifejtést kívánó munkától eltekintve,

elvileg minden állásnak nyitva kell állnia mindkét nem számára.

Az új törvény szerint a késő éjszakáig nyitva tartó vendéglők nem

tagadhatják meg az egyedül betérő nő kiszolgálását.

A szüfrazsett-mozgalom - hiányosságai, korlátai ellenére -

alaposan felkavarta a viktoriánus kor konzervatív, képmutatóan

idillikus állóvizét, erőszakos eszközökkel felhívta a figyelmet a nők

ügyére, és állandóan napirenden tartotta. De a

szüfrazsett-mozgalom gyümölcsei még máig sem értek be

teljesen…

Irodalom

A nőkérdésnek és ezen belül a szüfrazsisták és szüfrazsettek

mozgalmának hatalmas külföldi, főként angol és amerikai irodalma

van. Magyarul a feminista mozgalmakról a századforduló óta

úgyszólván egyetlen önálló kiadvány sem látott napvilágot. Az

újabb feldolgozások közül e helyen ki kell emelnem a londoni

baloldali kiadónál, a Lawrence and Wishartnál 1967-ben Marian

Ramelsontól megjelent „The Petticoat Rebellion" c. művet. A

szerző gazdag bibliográfiával egészítette ki feldolgozását, amely

kritikailag ismerteti és értékeli az angol feministák mozgalmát.

Rövid, de sok tényanyagot és érdekes eredeti illusztrációt, valamint

az események 1928-ig terjedő kronológiáját tartalmazza Trevor

Lloyd „Suffragettes International" című 1971-ben New Yorkban

kiadott népszerű tanulmánya, amely az angol mellett az amerikai

mozgalmat is bemutatja. Fontos forrásmunka A. E. Metcalfe

„Womann's Effort" című, még 1917-ben Oxfordban megjelent

majdnem 400 oldalas könyve - ez 1865-től 1914-ig terjedően

évről évre követi az angol nőmozgalom eseményeit. Utalunk még a

kötetünkben is felhasznált következő munkákra: Kaethe

Schirmacher: Die Sufragettes. Weimar 1912.; Christabel

Pankhurst: Unshackled. London 1959.; Harold Champion: The

True Book about Emmeline Pankhurst. London 1963.; Ray

Strachey: The Cause. I. kiad. London 1928. (Ujabb kiadás:

1974); G. R. Stirling Taylor: Mary Wollstonecraft. London 1911.