1948: Brüsszeli Szövetség

A II. világháború után az első komoly európai együttműködési szövetségi szerződést Brüsszelben írták alá. Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg és Nagy-Britannia elsősorban katonai szövetséget kötöttek, de az egyezményt kiegészítették gazdasági és kulturális együttműködésről szóló megállapodásokkal is. A NATO és az új nyugat-európai szövetségek hamar fölöslegessé tették a brüsszeli megállapodást, különösen azért, mert a korábbi ellenség Németország is szerepet kapott a későbbi együttműködésekben.

1949: Az Európa Tanács megalakulása

Az Európa Tanács párhuzamosan működik az Európai Unió szervezeteivel. Alapítója ugyanaz az öt ország (Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg és Nagy-Britannia), amelyek még az előző évben a NATO megalakítása miatt fölöslegessé vált Brüsszeli Szövetséget kötötték. Az Európa Tanácsnak ma 40 ország tagja, köztük van az összes EU-tagállam és tagjelölt is. Az Európa Tanács elsősorban emberjogi és környezetvédelmi problémákkal foglalkozik, és a tagországoknak ajánlásokat tehet, melyek betartása nem kötelező, de illendő. A Tanács állásfoglalásai befolyásolják az EU döntéseit is, bár ennek az együttműködésnek nincs intézményesített formája. Az Európa Tanács székhelye Strasbourgban van, és a Tanács hozta létre az Európai Emberjogi Bíróságot is.

1951: Montánunió

Párizsban hat ország írta alá az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) megalapításáról szóló szerződést. Ez a gazdasági megállapodás már az EU elődjének tekinthető, a szövetséget nem felmondták, hanem sok átalakításon keresztül az unió egyik közvetlen előzményévé vált. A szövetséget Franciaország, NSZK, Belgium, Luxemburg, Hollandia és Olaszország kötötte. A háború utáni stabilitás erősítése volt a szerződéskötés legfontosabb célja. Robert Schuman francia külügyminiszter ötlete volt, hogy egy szoros gazdasági együttműködéssel kényszerítsék az ősellenségnek számító németeket és franciákat a békülésre. Így a korábbi háborús ellenségek gazdaságai annyira összefonódtak, hogy lehetetlenné vált egy újabb háború. A Montánunióban már létrejöttek azok a szervezetek, melyek átszervezett utódai a mostani Uniót is működtetik.

Robert Schuman szerint a Montánunió legfontosabb haszna, hogy Németország és Franciaország csak együtt tud fegyvert gyártani, a különböző országokban bányászott vasérc és szén közös felhasználása miatt: "A háború Németország és Franciaország között nemcsak elméletileg lehetetlen most már, hanem anyagi alapjai sem teremthetők meg."

1952: Európai Védelmi Szövetség

A Brüsszeli Szövetséghez hasonlóan ez szervezet is hamar kiüresedett, és két év alatt felbomlott. A Montánunió tagországai alapították, kimondottan a katonai együttműködés erősítésére. A szövetség bukásához hozzájárult, hogy a francia Nemzetgyűlés nem ratifikálta az ország belépését a szövetségbe.

1957: Európai Gazdasági Közösség

A Montánunió hat tagja (Franciaország, NSZK, Belgium, Luxemburg, Hollandia, Olaszország) tovább erősítette az együttműködést. Rómában aláírták az Európai Gazdasági

Közösség (EGK) és az Európai Atomenergia Közösség létrehozásáról szóló szerződéseket. A három szervezet párhuzamosan működött. Az együttműködés folyamatos koordinálása kedvéért létrehoztak egy kilencfős bizottságot, mely Brüsszelben az EGK-t vezette. Ez az Európai Bizottság őse. Mindhárom szervezetnek közös parlamenti együttműködési fórumot is létrehoztak, megalapozva az Európai Parlament későbbi működését. Az EGK-tagországok eldöntötték, hogy fokozatosan leépítik a vámokat, és egységesítik a kereskedelmi szabályaikat.

1960: EFTA - az alternatív EGK

Az EGK-n kívül rekedt nyugat-európai országok Nagy-Britannia kezdeményezésére Stockholmban létrehozták saját szabadkereskedelmi szervezetüket, az EFTA-t (Európai Szabadkereskedelmi Társulás). A tagok: Ausztria, Dánia, Nagy-Britannia, Norvégia, Portugália, Svédország, Svájc, és hamarosan csatlakozott Finnország, Liechtenstein és Izland is. Az EFTA-tagok szintén az egymással szembeni vámok lebontásán fáradoztak, de az EGK-nál lazább szövetséget szerveztek, melynek nincsenek központi intézményei, melyeknek az egyes tagállamok kormányai alá lennének rendelve. Hosszú távon majdnem az összes EFTA-tag belépett az Európai Unióba, és a kilencvenes évek végére a párhuzamos szervezkedés befejeződött, az EFTA felbomlott. Az EFTA-tagok közül csak Norvégia, Svájc, Izland és Liechtenstein nem lépett be az Európai Unióba.

1963: A franciák megakadályozzák a brit tagságot

Annak ellenére, hogy Nagy-Britannia kezdeményezte az EGK riválisának számító EFTA létrehozását, már 1961-ben kérte felvételét az EGK-ba. A csatlakozási tárgyalások több mint egy évig tartottak, de a belépési kísérlet kudarcba fulladt. A brit befolyás erősödésétől félő francia elnök, de Gaulle megvétózta a brit tagságot. Más EFTA tagok is hiába próbálkoztak a 60-as években a tagság megszerzésével.

1965: Egyesítik a három közösség végrehajtó szerveit

Az EGK tagjai úgy döntöttek, hogy egyesítik az eddig párhuzamosan működő szervezeteik vezetését. Az Európai Szén- és Acélközösség, az Európai Atomenergia Közösség és az Európai Gazdasági Közösség közös vezető szervezetei lesznek később az EU legfontosabb intézményei. Létrejön a ma is működő Miniszterek Tanácsa (most Európai Unió Tanácsa a neve), és létrejön az Európai Bizottság, melyet most is így hívnak, és a szervezet napi működésének legfontosabb irányítója. A szerződéskötés két év múlva, 1967-ben lépett hatályba.

1967: A gyakorlatban is egyesül a három közösség

Az 1965-ös erősebb integrációról szóló szerződés hatályba lépett, a tagországok három szervezetének vezetése egyesül. A központ továbbra is Brüsszel maradt, és a három szervezet közül a legerősebb neve maradt meg, így a szervezetet Európai Gazdasági Közösségnek, illetve rövidebben Közös Piacnak nevezték.

1968: Vámunió az EGK-ban

A hat tagállam között életbe lép a vámunió. Egységesítik a külső vámtarifákat, és eltörlik a belső vámokat. Ez az első lépés az európai határok lebontása felé. A vámuniót másfél évvel

hamarabb vezették be, mint ahogy ezt előre tervezték.

1972: Összehangolt valutapolitika

A közös pénz bevezetése felé vezető döntések közül az első volt az úgynevezett "valutakígyó" rendszer bevezetése. Ez azt jelentette, hogy a tagállamok a pénznemeik közötti árfolyam-ingadozást 2,25%-ban maximalizálták.

1973: Az első bővítés

Több mint tíz évvel első felvételi kérelme után az EGK tagja lett Dánia, Írország és Nagy-Britannia. Ebben a bővítési körbe majdnem bekerült Norvégia is, de a belépés küszöbén, 1972-ben a norvégok népszavazáson elutasították a csatlakozást.

1974: Megalakul az Európai Tanács

Intézményesül a most is működő Európai Tanács. Ennek a tagállamok első számú vezetői, vagyis az állam- és kormányfők a tagjai, akik évente legalább háromszor (azóta csak legalább kétszer) találkoznak. A csúcsvezetők korábban is rendszeresen találkoztak, de intézményesült formát csak 1974-től kaptak a megbeszélések.

1979: Megjelenik az ecu, a virtuális euró

A közös pénz bevezetése felé vezető út egyik fontos állomásaként bevezették az ecut, a Közösség virtuális értékmérőjét. Az ecu nem volt valóságos pénz, de a közös elszámolások értékét már ebben számolták, és azt is meghatározták, hogy a nemzeti valuták hogyan válthatóak át ecure. Az ecuről szóló megállapodáshoz Nagy-Britannia nem csatlakozott, ahogy a szigetország kormánya az eurót sem vezette be később.

1979: Első európai választások

Az Európai Parlament képviselőit először választották közvetlen szavazással a tagországok polgárai.

1981: Görögország a tizedik

Tizedik tagként Görögország is az EGK tagja lett.

1985: Döntés az EU kitalálásáról

Az EGK tagjai Milánóban megállapodtak abban, hogy 1992-ben új szerződést kötnek a teljesen felszabadított belső piacokról és a központi közösségi szervezetek hatalmának megerősítéséről. E megállapodás készítette elő az Európai Unió megszületését.

1986: Csatlakozik a Hispán-félsziget

Spanyolország és Portugália csatlakozott az EGK-hoz.

1986: Zászlót és himnuszt kap az EGK

Beethoven Örömódája lett az Európai Közösség hivatalos himnusza, és a kék alapon körbe rendezett sárga csillagok a zászlója. E szimbólumokat megtartotta az Európai Unió is.

1989: Döntés: lesz közös pénz

Az Európai Közösség állam- és kormányfői elkötelezték magukat a közös valuta bevezetése és a központi bank felállítása mellett.

1990: Schengeni Egyezmény: Megszűnnek a belső határok

A Schengeni Egyezmény értelmében az EGK tagországai között megszüntették a határellenőrzést, a Közösség és a kívülálló országok határain pedig egységes határvédelmi rendszert állítottak fel. A megállapodás 1995-ben lépett hatályba, az unión belüli utazáshoz a tagállamok állampolgárainak azóta útlevelet sem kell magukkal vinniük.

1991-92: Maastrichti Szerződés: döntés az unióvá alakulásról

Maastrichtban a tagországok az Európai Gazdasági Közösséget Európai Unióvá alakították át. Az új alapokon működő, sokkal szorosabb együttműködés programjában szerepelt a közös valuta bevezetése, a közös külpolitika és védelmi politika hivatalossá tétele. Az Unió polgárai szabadon költözhetnek és vállalhatnak munkát a tagországokban, és szavazhatnak más tagállam önkormányzati választásán. Sok területen egységesítették a tagországok törvénykezését. A tárgyalásokat 1991 végén kezdték, de csak 1992 februárjában írták alá a tagországok vezetői. A szerződésben foglaltak 1993 novemberében léptek hatályba.

1992: A dánok leszavazzák a Maastrichti Szerződést

Dániában a választópolgárok népszavazáson elutasították a Maastrichti Szerződést, ezért Dánia egyelőre nem csatlakozott a megállapodáshoz. Írországban és Franciaországban viszont támogatták a választók a megállapodást. A többi tagországban nem tartottak népszavazást a kérdésről.

1993: Az Európai Unió első éve

Hatályba lépett a Maastrichti Szerződés. A tagállamok kötelezettséget vállaltak, hogy néhány éven belül közös pénzt vezetnek be. Az országok közti kereskedelmi korlátozások megszűnésével létrejött az úgynevezett Egységes Piac. Dániában újra népszavazást tartottak, és a választók ezúttal elfogadták a szerződést, így az összes tagállamban ratifikálták a megállapodást.

1994: A norvégoknak másodszorra sem kell az Unió

Norvégiában másodszor is nemmel szavaztak a választópolgárok az ország csatlakozására. Korábban 1972-ben utasították el a belépést. Finnországban, Ausztriában és Svédországban viszont a belépést támogatók voltak többségben.

1995: A legutóbbi bővítés

Ausztria, Finnország és Svédország teljes jogú tagja lett az Európai Uniónak.

1997: Amszterdami Szerződés: még szorosabban együtt

Amszterdamban tovább bővítették a tagállamok az együttműködés kereteit. Egységesítették a menekültügyet, a foglalkoztatáspolitikát és a szociális törvények egy részét. Megállapodtak, hogy a következő évben megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat több volt kommunista országgal. Az Európa Parlament jogkörét kibővítették: a szervezet azóta egyszerű többséggel elfogadhat olyan szabályokat is, amelyekben korábban az egyes tagországoknak vétójoguk volt. Az Amszterdami Szerződésben foglaltak 1999-ben léptek hatályba.

1998: Beindulnak a tárgyalások a dél- és kelet-európai országokkal

Először Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Magyarország és Szlovénia vehetett részt a tárgyalásokon, később csatlakozhatott melléjük Bulgária, Lettország, Litvánia, Málta, Szlovákia és Románia is.

1999. március: Korrupciós vádak - az Unió legnagyobb botránya

Márciusban az EU legfelsőbb vezetésének számító Európai Bizottság összes tagja lemondott. Korrupcióval, csalással és rossz gazdálkodással vádolták őket. Lemondásukkal megelőzték, hogy az Európai Parlament képviselői váltsák le a Bizottságot. Az egész európai integráció hitele veszélybe került, az együttműködés megítélése nagyot romlott a közvélemény-kutatások szerint. Romano Prodi vezetésével új Bizottság alakult, mely teljesen átalakította a szervezet működési rendjét, hogy a korábbi visszaélések kizárhatóak legyenek.

1999: Elvi fizetőeszköz az euró

A 15 államból 12-ben bevezetik az eurót mint hivatalos fizetőeszközt, bár megfogható formában csak 2002-től kerül a tagállamok polgárainak pénztárcájába a közös pénznem. Az eurózónából kimaradt Dánia, Nagy-Britannia és Svédország.

2000-2001: Nizzai Szerződés: szabad az út a bővítéshez

2000-ben kezdődött a nizzai tanácskozás, melynek záródokumentumát a következő év februárjában írták alá a tagállamok. A Nizzai Szerződés rögzítette azokat az intézményi reformokat, melyek az Unió bővítéséhez szükségesek. Sok kérdésben azonban nem sikerül végleges egyezséget kötni, és ezeken a területeken a végső döntést 2004-re halasztották. Írországban a választópolgárok nem járultak hozzá, hogy a kormány ratifikálja a szerződést, ezzel a további bővítés is veszélybe került. 2002-ben azonban egy új népszavazáson már elfogadták az írek is a szerződést.

2001: Megnevezik a tíz befutót

Decemberben a belgiumi Laekenben az Unió hivatalosan is bejelentette, hogy 2002 végéig tíz országgal fejezi be a csatlakozási tárgyalásokat, és ezek az államok várhatóan 2004-ben csatlakozhatnak az Unióhoz. A tíz kiválasztott: Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia. A csatlakozási tárgyalásokat szintén folytató Bulgária és Románia kimaradt ebből a bővítési körből, ahogy a legrégebbi jelentkező Törökország sem kapott konkrét ígéretet.

2002. január: Kézzelfogható valóság az euró

Az EU tagállamaiban kivonták a forgalomból a nemzeti valutákat, és bevezették az eurót. Dánia, Nagy-Britannia és Svédország azonban megtartotta saját pénznemét. A nem EU-tagországok közül hivatalos fizetőeszköz lett az euró Andorrában, Liechtensteinben, Monacóban, Montenegróban, San Marinóban és a Vatikánban is.

2002. december: Végső alku a tízekkel

Decemberben Koppenhágában az EU megegyezett mind a 10 csatlakozásra váró tagállammal. Lezárták a csatlakozási feltételekről szóló fejezeteket, és kijelentették, hogy 2004. május elsején beléphetnek ezek az országok az Unióba.

 Az Európai Unió költségvetése

A Római Szerződés egyik alapvető célja Európa népei közötti gazdasági és politikai unió létrehozása. E cél elérése érdekében a tagországoknak bizonyos feladatokat és tevékenységeket és az ezekhez szükséges jogosítványokat fokozatosan át kell ruházniuk az Unióra. A közös célkitűzések érdekében közös politikákat kell kialakítani, és meg kell osztani annak költségeit. Hasonlóan az államok költségvetéséhez a közösségi költségvetés finanszírozása is jövedelemáramlást jelent, ez esetben a tagállamok szintjéről nemzetek feletti szintre. Az európai integráció történetének már a kezdetén, az Európai Szén- és Acélközösség költségvetésébe beépítették a saját jövedelemforrások elvét, azonban 1970-ig a kiadásokat a tagállamok költségvetési hozzájárulásaiból fedezték. A saját jövedelemforrások elve szerint azonban a Közösség mindinkább arra törekedett, hogy a tagállamok nemzeti költségvetésének megkerülésével bizonyos forrásokat közvetlenül szedjen be.

Az Európai Gazdasági Közösség közvetlen bevételi forrásai kezdetben a harmadik országokkal folytatott kereskedelemből származó vámbevételek, illetve az agrár lefölözések voltak. Az 1970-es évektől a saját bevételek már nem fedezték a Közösség kiadásait, így újabb saját forrásként bevezették az ún. VAT-hozzájárulást. A kiadások további növekedése hatására 1988-ban döntöttek a negyedik saját forrás, az ún. GNP (ma GNI)-faktor bevezetéséről.

Az Európai Unió többéves (jelenleg hétéves) költségvetési kereteket (pénzügyi perspektívákat) fogad el. A jelenlegi, 2007 és 2013 közötti végleges költségvetés elfogadására hosszú vita után 2006-ban került sor. A közös költségvetés legfontosabb reformjai közé az 1998-as Delors I. csomagot (amely a negyedik forrást is bevezette), az 1992-es, a bevételi oldalt és a strukturális kiadásokat növelő Delors II. csomagot, valamint az 1999-ben elfogadott, a kibővítés kiadásait is magába foglaló AGENDA 2000-t sorolhatjuk.

A költségvetés elvei

Az egységesség elve 1968-tól él a Közösség költségvetésében, addig öt önálló költségvetése volt a három szervezetnek. Az 1970-es költségvetési szerződés óta a Közösségeknek, illetve 1993-tól az Uniónak (néhány fennmaradt kivételtől eltekintve) egységes költségvetése van. mely tartalmazza valamennyi pénzügyi műveletet, az összes bevételt és kiadást. Magát a dokumentumot a költségvetési hatóság, a Tanács és az Európai Parlament hagyja jóvá.

A bruttó költségvetés (vagy másképpen globális fedezet vagy teljesség) elve egyrészt azt jelenti, hogy a költségvetési bevételeket nem lehet előre

meghatározott kiadásokhoz kötni, másrészt azt, hogy a bevételeket és a kiadásokat nem lehet egymással szemben beszámítani.

Az éves költségvetés elve szerint a Közösség költségvetésének egyetlen és teljes költségvetési évre kell vonatkoznia. Emellett azonban az Unió költségvetésének főbb kereteit ún. költségvetési periódusokban határozzák meg. A jelenlegi költségvetési periódus 2007-2013-ig tart.

A részletesség elve szerint a költségvetési előirányzatokat nemcsak egy összegben, hanem különböző mélységű bontásban is meg kell adni.

A költségvetési egyensúly elve szerint az Unió költségvetésében a kiadásokat teljes egészében bevételekkel fedezik, vagyis a költségvetés nem tartalmazhat sem többletet, sem hiányt, nincs lehetőség a költségvetési kiadások hitelfelvétellel történő fedezésére. Amennyiben a végrehajtás során mégis adódik eltérés, úgy a többletet a következő évre bevételként kell átvinni, míg a hiányt a következő év kiadásaként kell kezelni.

Az Unió költségvetési számbavételi egysége 1981. január 1-től 1998. december 31-ig az ECU volt. 1999. január 1-től a költségvetést euróban hagyják jóvá.

A gondos pénzgazdálkodás elve szerint a költségvetés pénzével takarékosan kell bánni, törekedni kell az eredmény és a ráfordítások közötti optimumra. A gondos pénzgazdálkodást az Európai Számvevőszék és az Európai Parlament szigorúan ellenőrzi.

A nyilvánosság elve alapján az Unió költségvetését a Közösségek Hivatalos Lapjában az elfogadástól számított három hónapon belül közzé kell tenni.

A költségvetésnek ezen túlmenően sajátos kritériumoknak kell megfelelnie, amelyek a következők:

Externalitás: annak feltételezése, hogy a tevékenységek egy részével kapcsolatosan a költségek és a hasznok a partner országokban is megjelennek, ami megfelelő ellenőrzést és kompenzációkat igényelhet.

Osztatlanság: bizonyos tevékenységek méretgazdasági és funkcionális okokból nem oszthatók szét a tagállamok között, ezért ezeket közösségi szinten kell megvalósítani.

Kohézió: A Közösség valamennyi polgára számára biztosítani kell a szolgáltatások, a jólét és a fejlődés minimumát. Ez jövedelem-transzfert feltételez a gazdagabbaktól a szegényebb és gyengébb gazdaságok javára.

Szubszidiaritás: a funkciókat a legalacsonyabb szintre kell delegálni, ha semmilyen előny nem származik abból, hogy magasabb szinten gyakorolják azokat.

A költségvetés bevételi oldala

Tradicionális saját források (TOR), amelyek a közös vámunió és a közös agrárpolitika működéséből származnak. Ezek egyrészt a kívülálló, harmadik országokból származó import utáni vámokat, másrészt a mezőgazdasági vámokat és a cukorilletéket tartalmazzák. A TOR tehát tisztán uniós bevétel, és közvetlenül következik az EU-szabályokból, ugyanakkor a tagállam szedi azt be. Ezért a beszedett összeg bizonyos százalékát visszatarthatja, a beszedés költségeinek finanszírozására (ennek mértéke 2002-től kezdődően 25 százalék, korábban 10 százalék volt).

Hozzáadottérték-adó (áfa)-alapú saját forrás: ez minden tagállamra azonosan vonatkozó egységes kulcs alkalmazásával történik, amelyet az uniós szabályozásnak megfelelően kiszámított, harmonizált tagországi hozzáadottérték-adó-alapra kell vetíteni. A hozzáadott értékű adóalapnak 2007-től 0,3 százalékát kell befizetni (2001-ig ez 1

százalék volt, míg 2002 és 2003 között 0,75, 2004 és 2007 között 0,5 százalék). 2007-2013 között a nagy nettó befizető országok esetében alacsonyabb mértékű a befizetés: Ausztria 0,225, Németország: 0,15, Hollandia és Svédország esetében: 0,10 százalék. Az áfa-alap nem haladhatja meg a tagállam bruttó nemzeti jövedelmének (GNI) 50 százalékát.

A bruttó nemzeti jövedelem (GNI) alapú forrás célja, hogy mindenképp fedezni lehessen az EU-költségvetés kiadásait, még akkor is, ha a többi forrás nem elegendő azok finanszírozására. Ezt a forrást az összes tagállam nemzeti jövedelmének összegére vonatkoztatott egységes kulcs alkalmazásával számolják ki. A kulcs meghatározása mindig az éves költségvetési eljárás alatt történik, a szükségleteknek megfelelően (2005-ben pl.: 0,76% volt).

A fentieken kívül egyéb bevételi forrást is megkülönböztetünk (például ide tartoznak a bírságokból származó bevételek).

A költségvetés kiadási oldala 2007 és 2013 között

A Fenntartható növekedés elnevezés jól tükrözi az Európai Unió egyik legfontosabb célkitűzését. A közös költségvetés legnagyobb kiadási fejezete két nagy részből áll, a versenyképességi és a kohéziós alfejezetekből. A Versenyképesség a növekedésért és foglalkoztatásért elnevezésű alfejezet forrásai mintegy 20 százalékát teszik ki a fejezet összes kiadásainak, és a hetedik kutatási keretprogram végrehajtása, valamint a Transzeurópai Hálózatok kiépítése mellett az egyes politikaterületek versenyképességnövelő kezdeményezéseit is támogatja A Kohézió a növekedésért és foglalkoztatásért alfejezet a Strukturális Alapok (Európai Szociális Alap, Európai Regionális Fejlesztési Alap) és a Kohéziós Alap, új hármas célrendszer (konvergencia, regionális versenyképesség és foglalkoztatás, európai területi együttműködés) mentén felhasználásra kerülő forrásait tartalmazza.

A természeti erőforrások megőrzése és kezelése fejezet három nagy területre koncentrál: a mezőgazdaságra, a vidékfejlesztésre, valamint a környezetvédelemre. 2007-ig az EU költségvetésének legnagyobb kiadási tételét a közös agrárpolitikára fordították. 2007-től a mezőgazdasági kiadások részaránya csökkent, ezzel párhuzamosan az agrárpolitikai reformok következtében megerősödött az önálló vidékfejlesztési politika. A korábbi Európai Mezőgazdasági Garancia- és Orientációs Alap helyett két önálló eszköz működik: az Európai Mezőgazdasági Garancia Alap, valamint az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alap. A környezetvédelem szerepének fontosságát, horizontális célkitűzéssé válását a kiadási összegek növekedése is jelzi.

Az Uniós polgárság, szabadság, biztonság és jog érvényesülése fejezet a bel- és igazságügyi együttműködés területeit (különös tekintettel a migrációra), az oktatási, kulturális és ifjúsági programokat, a fogyasztóvédelmi, egészségügyi és élelmiszerbiztonsági együttműködést támogatja.

Az EU mint globális partner címszó alá tartoznak az unión kívül álló országokkal kapcsolatos programok tételei, így a közös kereskedelempolitika, a fejlesztési együttműködés, a közös kül- és biztonságpolitika, valamint a humanitárius segítségnyújtás eszközei. Itt szerepelnek az új szomszédságpolitika alapjai (IPA - Előcsatlakozási Eszköz, ENPI - Európai Szomszédsági és Partnerségi Eszköz) számára elkülönített források is.

Az Igazgatás (Adminisztráció) fejezetben találhatók az Unió működtetéséhez szükséges összegek. Ezek nagyobb részét a brüsszeli Bizottság apparátusának működtetése teszi ki.

Ellentételezések: A 2007-ben csatlakozott két ország, Románia és Bulgária kompenzációt kap 2007 és 2009 között annak érdekében, hogy tagságuk első éveiben nettó pozíciójuk kedvező legyen.

A költségvetési eljárás

Az éves költségvetési eljárás, a Lisszaboni Szerződésnek köszönhetően, nagymértékben egyszerűsödött, illetve az Európai Parlament (EP), a nemzetállamokat képviselő Tanáccsal egyenértékű szerepet kapott. Az eljárásra előírt határidők lerövidültek.

 

A következő évre vonatkozóan a többéves pénzügyi keret alapján, az Európai Bizottság legkésőbb szeptember 1-jéig az EP-nek és a Tanácsnak benyújtja tervezetét. Október 1-jéig a Tanács terjeszti a Parlament elé javaslatát. A Parlamentnek 42 nap áll a rendelkezésére, hogy módosítsa a Tanács javaslatát, ha nem módosítja, akkor elfogadott az egész költségvetés. Ha az EP módosítja a Tanács tervezetét, akkor egy egyeztetőbizottsággal kell tárgyalnia a közös álláspont kidolgozásáról, melynek időtartama 21 nap. 

A közösen kidolgozott javaslat után 14 nap áll a Tanács rendelkezésére, hogy elfogadja azt. Ha az egyik fél elfogadja, és a másik nem nyilvánít véleményt, akkor elfogadott a költségvetés. Ha az egyik tagjainak többségével elutasítja a javaslatot, akkor abban az esetben az Európai Bizottság (EB) új javaslatot nyújt be. Amennyiben december végéig nem sikerült megállapodni a költségvetésről, akkor januártól kezdve minden hónapban az előző éves költségvetés 1/12-ed részét költhetik addig, amíg meg nem egyeznek. A költségvetési eljárás zárásaként az Európai Parlament elnöke hozza nyilvánosságra a megállapodást.

KÖLTSÉGVETÉS-EU

KÖLTSÉGVETÉS JELLEGE

Az Európai Unió költségvetése mind a nemzetközi szervezetek, mind a nemzetállamok költségvetéseitől különböző, sajátos jelleget mutat. Egyrészt sokkal szélesebb körű, mint a hagyományos nemzetközi szervezetek költségvetése, amelyek többnyire csak saját működésük, igazgatásuk biztosítására szorítkoznak, másrészt jóval szűkebb, mint a nemzeti költségvetések mérete, mivel az EU GDP-jének alig több mint egy százalékát osztja újra, szemben a tagállami büdzsékkel, amelyek a nemzeti GDP-k mintegy 30-50%-a felett rendelkeznek. További eltérés, hogy az uniós költségvetés csak elenyésző mértékben finanszíroz közjavakat és közszolgáltatásokat.

A nemzetközi szervezetekkel ellentétben jelentős szabályozó, forrás-újraelosztó funkciókat lát el, ugyanakkor ilyen irányú lehetőségei a tagállamokhoz képest alacsony szintűek.

A közös költségvetés működtetésének fő célja, hogy finanszírozni, támogatni tudja a közös és közösségi politikákat, tevékenységeket és célokat, mint például a tagállamok közötti gazdasági és szociális kohéziót vagy éppen az EU-n kívüli országok segélyezését.

A közös költségvetést euróban számolják, a költségvetési év a naptári évvel esik egybe. A költségvetés tervezetét a Bizottság készíti elő, a Tanács és a Parlament hagyja jóvá. A közös költségvetésnek nem lehet hiánya, a bevételeknek és a kiadásoknak mindig egyensúlyban kell lenniük.

Az Európai Bizottság 1977-es úgynevezett Mac Dougall-jelentése fogalmazta meg a közös költségvetés alapelveit:

- externalitás elve: egyes tevékenységek bevételei és költségei egyidejűleg különböző tagállamokban jelenhetnek meg, ami maga után vonhatja a kompenzáció igényét

- oszthatatlanság elve: bizonyos tevékenységek finanszírozása méretgazdaságossági okokból nem osztható szét a tagállamok között, ezért ezeket közösségi szinten kell megvalósítani

- kohézió elve: minden tagállam polgára számára biztosítani kell a szolgáltatások, a jólét és a fejlődés minimumát, ami jövedelemtranszfereket igényel a gazdagabb országoktól a szegényebbek felé

- szubszidiaritás elve: egy adott kérdést a lehető legalacsonyabb szinten kell megoldani, vagy egy adott kiadási tételt a lehető legalacsonyabb szinten kell finanszírozni.

Bruttó költségvetés elve: azt jelenti, hogy a költségvetési bevételeket nem lehet előre meghatározott kiadásokhoz kötni, a bevételeket és a kiadásokat nem lehet egymással szemben beszámítani.

Éves költségvetés elve: a költségvetésnek egyetlen és teljes évre kell vonatkoznia.

Részletesség elve: az előirányzatokat nemcsak egy összegben, hanem különböző mélységű bontásban is meg kell adni. Ezen elv érvényesülése megköveteli, hogy a végrehajtás során is tiszteletben tartsák a részletes előirányzatokat.

Költségvetési egyensúly elve: azt jelenti, hogy a kiadásokat teljes mértékben bevételekkel fedezik. A költségvetés nem tartalmazhat sem többletet, sem hiányt, nincs lehetőség a költségvetési kiadások hitelfelvétellel történő fedezésére. Amennyiben mégis van többlet, akkor azt a következő évre bevételként kel átvinni, még többletkiadás esetén kiegészítő vagy módosító költségvetést kell készíteni.

Költségvetés számbavételi egysége: az ESZAK és az EGK alapító szerződési külön számbavételi egységről rendelkeztek, ez kezdetben az Európai Számbavételi Egység volt. 1981. Január 1-jétől 1998. December 31-ig az Európai Monetáris Rendszer keretében létrehozott ECU töltötte be ezt a szerepet. 1999. január 1-jétől a költségvetést euróban hagyják jóvá.

Gondos pénzgazdálkodás elve: ez a takarékosság elve, az eredmény és a ráfordítások közötti optimumra törekvést jelenti.

Nyilvánosság elve: az Unió költségvetését a Közösségek Hivatalos Lapjában annak elfogadásától számított két hónapon belül közzé kell tenni.

A költségvetés végrehajtása

Ezért az Európai Bizottság felel. A költségvetésben úgy jelenik meg, hogy az előirányzatok túlnyomó része a Bizottság szekciójában szerepel.

Dönt a fejezeteken belüli előirányzat-átcsoportosításokról, indítványozza a költségvetési hatóságoknál a fejezetek közötti átcsoportosítást és a következő évre történő átvitelt stb.

Azonban a Bizottság nem magára hagyatott, mielőtt egy kiadáscsoport felhasználásáról rendelkezne, rendszerint megvárja a Tanács felhasználásra vonatkozó döntését.

Pénzkezelés: ennek három típusa van:

- közvetlen a pénzkezelés, amikor a Bizottság vagy más közösségi intézmény az előirányzatokat maga kezeli

- decentralizált a pénzkezelés, amikor a tagállami közigazgatási szervek végzik a közösségi pénzek nyilvántartását, beszedését, kifizetését

- megosztott a pénzkezelés, amikor a Közösségek és a tagállamok együttműködésében megvalósuló közösségi politikák végrehajtása során oszlik meg a pénzkezelés.

1990-től az Európai Uniónak egységes költségvetése van, néhány kivételtől eltekintve:

- az Európai Szén- és Acélközösség működtetési költségvetése- az Európai Fejlesztési Alap- az EK hitelfelvételei és hitelnyújtásai sem szerepelnek a

költségvetésben, az EK ugyanis nem jogosult folyó kiadásait hitellel fedezni

- a szakfeladatok végrehajtására létrehozott, költségvetési önállóságot élvező közösségi ügynökségek sem képezik a költségvetés részét.

Az EU költségvetésének szerkezete

A költségvetés bevételeiMíg 1958-tól 1970-ig a közös költségvetést tagállami hozzájárulásokból fedezték, 1970-ben a közös költségvetés finanszírozására úgynevezett saját forrásokat vezettek be. Ezek jelentősége abban volt, hogy a tagállamok hozzájárulásaitól függetlenítették a közös költségvetés bevételeit, és így megteremtették a közös büdzsé automatikus finanszírozását.

A saját források elégtelen bevételi szintje miatt azonban 1988-ban kénytelenek voltak bevezetni az úgynevezett negyedik forrást (a tagállamok GNP-arányos hozzájárulását), amely azóta a három saját forrást kiegészítve biztosítja a kiadások fenntartásához szükséges bevételeit.

1. Vámok: a közös költségvetést illetik meg a kívülálló országokból származó behozatal után fizetendő vámok.

2. Mezőgazdasági lefölözések: a kívülálló országokból behozott termékekre kivetett úgynevezett lefölözések is a közösségi büdzsébe folynak be. A lefölözés lényegében folyamatosan változó, mozgó vám, amely az alacsonyabb világpiaci árak és a magasabb közösségi árak közötti különbségek kiegyenlítésére szolgál. 1995-től a lefölözések tulajdonképpen megszüntek, ugyanis a GATT Uruguayi Fordulója értelmében azokat vámosítani kellett, így ma már az első és második forrás között lényegében az a különbség, hogy a mezőgazdasági vámok gyakran változó, úgynevezett mozgó vámok.

3. VAT-forrás: a hozzáadottérték-adóból származó bevétel (a magyar rendszerben ez az ÁFA). Ez azonban nem tekinthető igazi közösségi adónak, mert az adókulcs (1999-ben 1%, 2002-ben 0.75%, 2004-ben 0.5%) nem adódik hozzá a nemzeti fogyasztói adókulcsokhoz, hanem a tagállamok a befizetést havonta, az adott költségvetési évre meghatározott összeg arányos részeként teljesítik.

4. GNP-forrás: ez a negyedik forrás. A tagállamok GNP-jének arányában megállapított egyenlegező tétel, melynek célja, hogy a három saját forrást oly mértékben egyenlítse ki, hogy így az egyes tagállami befizetések a bruttó nemzeti termékek adott évre az Unió által előre meghatározott arányát tegyék ki.

A költségvetés kiadásai1. Közös Mezőgazdasági Politika (CAP) finanszírozása: a kiadások legnagyobb

hányadát a közös agrárpolitika terhei adják. Kiadásainak túlzott mértéke – elsősorban a garantált felvásárlási árakon keresztül megvalósuló torzuló jellege miatt – állandó vita tárgyát képezi, arányát csak úgy tudták lecsökkenteni a nyolcvanas évektől kezdve, hogy a költségvetés egészét jelentősen megemelték.

2. Strukturális műveletek finanszírozása: az EU egyik fő célja a fejlettségbeli különbségek mérséklése, az eltérő fejlettségi szintű államok és régiók gazdasági és szociális kohéziójának megteremtése. A szegényebb, elmaradottabb államok belépésével, az általuk gyakorolt nyomás következtében a regionális támogatási politika célja mind hangsúlyosabban jelentkezett, és ennek megfelelően nőtt a strukturális műveletek szerepe. Az utóbbi években a közösségi büdzsé mintegy 1/3-át fordították ilyen jellegű kiadásokra (strukturális alapok, Kohéziós Alap).

3. Belső politikák finanszírozása: ide tartozik lényegében az első két pont kivételével minden közös és közösségi politika, tevékenység közösségi finanszírozása, amelyek összességében az utóbbi években a közös költségvetés mintegy 6.5%-át tették ki.

4. Külső tevékenység: ehhez a tételhez tartoznak a kívülálló országoknak szánt költségvetési támogatások, segélyek, amelyek összességében az EU-t a világ legnagyobb segélyezőjévé teszik.

5. Adminisztratív kiadások: az EU működési, igazgatási ráfordításai a közös költségvetés mintegy 5 %-át emésztik fel.

6. Tartalékok: a nem várt többletkiadásokra mindig elkülönítenek egy tartalékösszeget, amely nagyjából az éves költségvetés 1-2%-ának felel meg.

7. Előcsatlakozási eszközök: ez 2000-ben került bevezetésre, az EU keleti kibővítésének kiemelt fontosságára és a velejáró kiterjedt és speciális feladatokra tekintettel, amely a kelet-közép-európai államok felkészítésére létrehozott közösségi támogatásokat szolgáló korábban is működő (PHARE), illetve újonnan létrehozott alapok (SAPARD) kiadásait öleli fel.

8. Új tagállamokra elkülönített kiadások: ez 2002 óta létezik, e tétel csak látszólag különálló, hiszen az első hat tétel új tagállamokkal kapcsolatban tervezett kiadásait foglalja magába.

Költségvetési viták és reformcsomagok

A közös költségvetéssel kapcsolatban az elmúlt egy-másfél évtizedben a tagállamok között három kérdésben bontakozott ki komolyabb és állandóan visszatérő vita.

Ilyen a közös agrárpolitika: a vita az agrárpolitika fő haszonélvezői (Franciaország), valamint fő nettó finanszírozói (Nagy-Britannia) és a kevésbé támogatott termékeket előállító országok (Portugália) között alakult ki. Az egyes tagállamokban igen erősnek mutatkozó agrárlobbyk mindig eredményesen meg tudták akadályozni, hogy átfogó agrárfinanszírozási reformot lehessen végrehajtani.

Strukturális, kohéziós kiadások: itt a szegényebb tagállamok (Görögország, Spanyolország, Írország, Portugália) és az Unió többi tagja között jött létre nagyobb törésvonal. Számukra az egységes belső piac működése, a gazdasági és monetáris unió megvalósítása több nehézséget okoz, mint a fejlettebb tagállamoknak, és a nagyobb költségeket a strukturális műveleteken keresztül kívánják ellentételezni. Ezen pénzügyi transzferek nagysága azonban állandó vita tárgyát képezi a szegényebb és gazdagabb tagállamok között.

Tagállamok teherviselései: az agrárpolitika és a strukturális műveletek kifizetéseiből az egyes tagállamok eltérő módon részesülnek. Sokszor gondot jelent a gazdagabb és szegényebb országok eltérő teherviselése is, de a nézeteltérések fő oka, hogy a tagállami mérlegek sok esetben nem tükrözik adott tagállamok fejlettségi, jövedelmi színvonalát. Így előfordul például, hogy az EU egyik leggazdagabb országa, Dánia az EU-költségvetés nettó haszonélvezője, míg a közösségi átlagnál alacsonyabb egy főre jutó GDP-vel rendelkező Nagy-Britannia az EU egyik legnagyobb nettó befizető.

Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a nettó hozzájárulások igazságos kezelése szinte lehetetlennek tűnik, hiszen az egész problémakört árnyalja, hogy a

szegényebb országoknak nyújtott támogatások nem feltétlenül maradnak meg teljes egészében a támogatott országban, és sokszor átvándorolnak a gazdagabb donor államokhoz, miközben ezt számításokkal nehéz kimutatni.

Reformcsomagok

A közös költségvetés igazságosabbá, hatékonyabbá tételére három nagy reformcsomagot is elfogadtak. Ezek napirendre kerülése és kidolgozása a közös költségvetés jellegéből is adódik. Az EU ugyanis hosszabbtávú költségvetési periódusokban működik, azaz egy átfogóbb időszakra (7 év) előre elfogadják a költségvetés egészére és főbb fejezeteire vonatkozó kiadási és bevételi irányszámokat, amelyek keretül szolgálnak a következő évek költségvetéseihez.A költségvetési csomagokat, kereteket, úgynevezett pénzügyi előirányzatokat a tagállamok állam- és kormányfői csúcstalálkozói szinten fogadják el konszenzussal. Emiatt persze a költségvetési periódusok elfogadását mindig hosszantartó kemény viták előzik meg, amelyek általában csak bonyolult kompromisszumcsomagokkal oldhatók fel. Az így több évre előre elkészülő költségvetési keretek viszont stabil, átlátható finanszírozási keretet biztosítanak. Emellett azzal az előnnyel is járnak, hogy az előre meghatározott keretek az egyes években megkönnyítik a Tanács és a Parlament közötti megegyezést, csökkentik annak kockázatát, hogy a két intézmény nem tud megállapodni az éves költségvetésről. A hosszabb költségvetési időszakok azt is lehetővé teszik, hogy az új periódusok kezdete előtt megfelelő idő álljon rendelkezésre a kiadások és bevételek összetevőinek esetleges újraszabályozásának kidolgozására. Ezért az új időszakok általában a szükséges változtatások megvalósítására, a problémás kérdések rendezésére, reformokra adnak lehetőséget.

Jacques Delors elnöksége idején az Európai Bizottság két ilyen reformcsomag-tervezetet is előterjesztett, amelyek komolyabb változtatásokat eszközöltek a közös költségvetésben. E tervezetek alapján fogadták el a tagállamok vezetői a következő évekre szóló költségvetési kereteket, amelyeket azóta Delors I. és Delors II. csomag névvel illetnek.

A bevételek elégtelen szintje, valamint az agrárkiadások súlyának csökkentése miatt fogadták el az első hosszabb időszakra szóló költségvetési keretet az 1988. februári brüsszeli csúcson. Az úgynevezett Delors I. csomag eredményeként növelték a költségvetés forrásoldalát a GNP-faktor bevezetésével: a

bevételnövekményt pedig elsősorban a strukturális kiadások emelésére használták fel. Az agrárkiadások megfékezése céljából elhatározták, hogy a CAP-re fordítható összegek nem nőhetnek nagyobb ütemben, mint a Közösségek GNP-növekményének 74%-a. A csomag a kiadások főösszegét a közösségi GNP 1.2%-ában maximalizálta.(a GNP-faktor bevezetése igen fontos lépés volt, mert megoldotta a már elhúzódó, súlyos problémákkal járó finanszírozási gondokat, és biztosította a költségvetés finanszírozásának stabilitását. Ugyanakkor a költségvetésnek egy kevésbé közösségi jelleget adott a tagállami hozzájárulások egyértelmű megjelenítése következtében. Ez később kiélezte a tagállamok közötti vitákat, ellentéteket.)

A Delors II. csomagot az 1992. decemberi edinburghi csúcson fogadták el, meghatározva az 1993-1999 közötti periódus költségvetési irányszámait. A tagállamok megállapodtak, hogy a költségvetés előirányzatainak éves lehetséges plafonját az 1993-as szintről, a GNP 1.2%-áról 1999-ig fokozatosan a GNP 1.27%-ára emelik, s az így keletkező növekmény meghatározó részét a strukturális és kohéziós politika feladatainak teljesítésére fordítják. Létrehozták a négy legfejlettebb tagállam infrastrukturális és környezetvédelmi beruházásait támogató Kohéziós Alapot.Megváltozatták a VAT-faktor hozzájárulási arányát. A szegényebb államokat jobban terhelő bevételi forrás szerepét módosították, a közösségi átlag-GNP 90%-a alatt lévő tagállamoknál csökkentették, a többi tagállam esetében növelték. Összességében pedig úgy határoztak, hogy 1994 és 1999 között a hozzáadottérték-adó közösségi rátáját 1.4%-ról fokozatosan 1%-ra csökkentik.A Delors II. csomag fontos lépés volt a tagállamok erejének megfelelő igazságosabb elosztású tehervállalás irányában (Dánia például jelentősen vesztett korábbi előnyös pozíciójához képest, ugyanakkor az Egyesült Királyság továbbra is jelentős nettó befizető maradt.)

Összességében a Delors – csomagok az Unió szegényebb tagállamainak kedvezett, amit az tett lehetővé, hogy a gazdagabb országok hajlandónak mutatkoztak anyagi áldozatokat vállalni a szorosabb integráció érdekében, azaz segítettek megfinanszírozni, hogy az elmaradottabb térségek is képesek legyenek bekapcsolódni az integráció előrehaladásába, mélyítésébe, és így egységesebb, erősebb Unió jöjjön létre, amely végső soron a tagállamok közös érdeke.

A fejlettebb államok hozzáállását lehetővé tette a kedvező gazdasági helyzet is.

A kilencvenes évek recessziója, a munkanélküliség, a monetáris unióra való felkészülés költségvetési nehézségei azonban módosították ezt a hangulatot. Közben közép- és kelet-európai államok is jelezték belépési szándékukat, ami a szegényebb, ráadásul jelentős agrárszférával bíró állam felvételét vetítette elő. Mindeközben a bővítés, valamint a szegényebbek és gazdagabbak nettó hozzájárulásaival kapcsolatos változtatási igény mellett komoly nyomást jelentett, hogy a legnagyobb kiadású politikák finanszírozási reformját számos egyéb olyan szerkezetátalakítást követelő külső és belső tényező is sürgette, mint például a mezőgazdaság területén a GATT Uruguayi Fordulójában vállalt kötelezettségek. A kilencvenes évek derekán már egyértelműen látszott, hogy a közös költségvetés átfogó reformja elkerülhetetlen, s e kérdést legkésőbb a 2000-ben induló költségvetési periódus előtt rendezni kellett. Ebből az igényből született meg az 1997. július 16-án kiadott Agenda 2000 néven ismertté vált programcsomag.

Gazdasági és Monetáris Unió

A Gazdasági és Monetáris Unió célja az árstabilitás, a közös valuta értékállásának biztosítása, az euró-övezet monetáris politikájának alakítása, valamint az egységes, közös valuta bevezetése.

Létrejötte, szakaszai: 

I. szakasz (1990. július-): tőke szabad áramlása, tőkepiac liberalizálása II. szakasz (1994. január 1-): az Európai Monetáris Intézet felállítása, a pénzcsere

első fázisának végrehajtása, az Európai Központi Bank felállítása, az európai bankok központi rendszerének előkészítése

III. szakasz (1999. január 1-): az euró bevezetése számlapénz formában 1999. január 1-jével, a pénzcsere 2. (az euró bankjegyek és érmék megjelenése 2002. január 1-jével) és 3. fázisának (a pénzcsere teljes lebonyolítása legkésőbb 2002. július 1-jéig) megvalósítása

Jogi alapja: 

EUM-Szerződés harmadik rész, VIII. cím: Gazdasági és Monetáris Politika

Célja: 

Árstabilitás, a közös valuta értékállásának biztosítása, az euró-övezet monetáris politikájának alakítása.

Egységes, közös valuta bevezetése.

Jellemzői: 

Jelenleg a huszonhét tagországból 17 tagállamban vezették be az eurót: Németországban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Luxemburgban, Olaszországban, Finnországban, Spanyolországban, Portugáliában, Írországban,

Ausztriában, Görögországban, Szlovéniában, Cipruson, Máltán, Szlovákiában és Észtországban.

Az EU tanácsa rögzítette a szerződések jogfolytonosságának elvét, így a közös valuta bevezetése nincs hatással a nemzeti valutában már megkötött szerződésekre.

1. Miért van szükség a Gazdasági és Monetáris Unióra? 

Az Európai Gazdasági Közösség - a mai Európai Unió - alapító szerződése a gazdasági együttműködés elmélyítésével kezdetben újabb háborús konfliktus kirobbanását kívánta elkerülni, ám a gazdasági integráció előrehaladtával a tagországok egymásrautaltsága is nőtt. 

A Bretton Woods-i pénzügyi rendszer összeomlása után újra középpontba került a monetáris stabilitás, a tagországok valutái közötti árfolyam-ingadozások megszüntetése. Korábban ugyanis több ország külső egyensúlyának javítására, gazdaságpolitikai eszközként használta az árfolyamot. A valutaleértékelés nyereségesebbé teszi az exportot és költségessé az importot, így átmenetileg javulhat a fizetési mérleg. E politika hátránya, hogy nem ösztönzi az exportőröket hatékonyságuk növelésére, mivel így jövedelmezőségükben nem tükröződik kialakuló relatív lemaradásuk a külföldi versenytársakhoz képest.

A monetáris unió létrejöttével az átmenetileg gyengébb versenyképességű ország már nem élhet a versengő valutaleértékelés eszközével, a többiek rovására javítva helyzetét mind az egységes európai piacon, mind a nemzetközi kereskedelemben. A tagországok közti árfolyamkockázat megszűnése egységes pénzügyi piacot hoz létre, ahol a tőke a legjövedelmezőbb felhasználási területre áramolhat. A valutaleértékelés veszélye ugyanis visszatartja a befektetőket a legígéretesebb beruházás megvalósításától, mivel a potenciális többletprofit könnyen elveszhet az említett intézkedés nyomán. Az egységes pénzügyi piac a szereplőket hatékonyságuk, profitstabilitásuk további növelésére készteti a befektetésekért folyó versenyben.

A közös európai valuta növeli az egységes piac hatékonyságát is, hiszen a termelők és a fogyasztók közvetlenül össze tudják hasonlítani a versengő termékek árát az egyes tagállamokban, és az olcsóbb helyen vásárolva elősegítik az árak kiegyenlítődését. Az egységes valuta ennek ellenére nem tüntethet el teljesen minden árkülönbséget: az adózás és más tényezők a versenyt mérsékelhetik.

Amikor a tagországok közötti határok leomlottak mind az áru- és szolgáltatás-, mind a tőke- és a munkaerőpiacokon, az Európai Monetáris Rendszer pedig korábban nem tapasztalt stabilitást biztosított, a monetáris unió egyre inkább politikai üggyé vált. Ezt mutatja, hogy a korábbi érvekhez képest a viszonylag kisebb jelentőségű és kézzelfogható előnyöket kezdték hangsúlyozni. Ennek a logikának felel meg a különböző valuták átváltásakor jelentkező tranzakciós költségek megtakarításának kiemelése. 

2. Hogyan jött létre a Gazdasági és Monetáris Unió? 

A monetáris unió nem azonos egy rögzített árfolyamrendszerrel. A közös valuta az árfolyamok végleges, visszafordíthatatlan rögzítését jelenti. A közös valuta bevezetésének feltétele, hogy a résztvevő országok alávessék magukat egy nemzetek fölötti közös monetáris politikának. Ezért a belépés előtt minden tagországnak bizonyítania kell, hogy hajlandó és képes önálló monetáris politikájának feladására. Ennek objektív mérésére szolgálnak a konvergencia-kritériumok (egymáshoz közelítés feltételei). A közös monetáris politika működéséhez gazdaságpolitikai koordinációra (egyeztetésre, összehangolásra) is szükség van.

A maastrichti konvergencia-kritériumok

Árfolyamstabilitás: az euró-övezetben részt vevő országok valutáinak piaci árfolyama az árfolyam-mechanizmus által meghatározott ingadozási sávon belül kell, hogy maradjon úgy, hogy nem kerülhet sor a többi tagországgal szemben megállapított középárfolyamok leértékelésére a konvergencia-jelentést megelőző két évben. 

Fenntartható költségvetési pozíció: az adott tagország a résztvevő országok körére vonatkozóan, az Európai Tanács által meghozott döntés idején nem áll úgynevezett túlzottdeficit-eljárás alatt. A túlzott deficit megállapítása, illetve az eljárás feloldása nem csak gazdasági, hanem politikai döntés is. A költségvetési hiányra vonatkozó 3%-os, illetve a bruttó államadósságra vonatkozó 60%-os GDP-arányok referenciaértékek a túlzott deficit megállapításának folyamatában. 

Árstabilitás: a vizsgált tagország inflációs rátája a konvergencia-jelentésben meghatározott egyéves periódusra legfeljebb 1,5 százalékponttal múlhatja felül a legalacsonyabb inflációs rátát felmutató három tagállam inflációs mutatójának ugyanezen időszakra számított számtani átlagát. 

Kamatkonvergencia: a vizsgált tagország hosszú távú kamatlába a konvergencia-jelentésben meghatározott egyéves periódusban legfeljebb 2 százalékponttal múlhatja felül a legalacsonyabb inflációs rátát felmutató három tagállam hosszú távú kamatainak számtani átlagát.

A közös monetáris politika vitelének intézményi feltétele a közös európai jegybank létrehozása volt. Ez a szervezet határozza meg az euró-övezet monetáris politikai céljait, tartja fenn az árstabilitást, utóbbi eléréséhez a jegybanki függetlenség adja az intézményi biztosítékot. 

3. Hogyan működik a Gazdasági és Monetáris Unió? 

A közös monetáris politikát az 1998. június 1-jén létrehozott Központi Bankok Európai Rendszere valósítja meg, amely az Európai Központi Bankból és az EU-országok jegybankjaiból áll. A közös monetáris politikáért az Európai Központi Bank döntéshozó testületei a felelősek. 

Az Európai Központi Bank két legfontosabb vezető testülete a Kormányzótanács és az Igazgatóság. A harmadik, az Általános Tanács, átmeneti feladatokat lát el. A Kormányzótanács tagjai a nemzeti jegybankok elnökei és az Igazgatóság tagjai. A Kormányzótanács határozza meg a monetáris politikai irányelveket és a végrehajtás módját. A hat főből álló Igazgatóság tagjait az Európai Tanács nevezi ki (a Lisszaboni Szerződés óta minősített többséggel). Az Igazgatóság felelős a Kormányzótanácsban elhatározott monetáris politika végrehajtásáért. Az Általános Tanácsnak tagja minden tagország, tehát az euró-övezeten kívüli tagországok jegybankelnökei is, valamint az Európai Központi Bank mindenkori elnöke és alelnöke. Az Általános Tanács feladata a monetáris- és árfolyampolitikai koordináció az euró-övezet és az abban még részt nem vevő EU-tagországok között. 

A Központi Bankok Európai Rendszerének elsődleges célja az árstabilitás megőrzése. A monetáris politikával ellentétben a fiskális és jövedelmi politikák nemzeti hatáskörben maradnak. Ahhoz, hogy a közös monetáris politika elérhesse célját, az említett kettő támogatása feltétlenül szükséges (túlzott nemzeti költségvetési hiány és adósság elkerülése). A közös monetáris politika működéséhez elengedhetetlen, hogy a Központi Bankok Európai Rendszerén belül harmonizált monetáris politikai eszköztár létezzen, vagyis minden résztvevő országban ugyanazt a monetáris politikai műveletet egyező feltételek mellett végezzék. Ezáltal a pénzpiacokon azonos kamatszintek alakulnak ki - enélkül ugyanis nem beszélhetünk monetáris unióról. Technikai feltétel továbbá a nemzeti fizetési rendszerek összekapcsolása az euró-övezeten belül. Ezt valósítja meg az EU-országokban működő, valós idejű bruttó elszámolás alapján üzemelő fizetési rendszerekből (RTGS), valamint az ezek között összeköttetést biztosító rendszerből

(Interlinking) álló Transz-Európai Automatizált Valós Idejű Bruttó Elszámolási Rendszer (TARGET).

A Stabilitási és Növekedési Paktum

A Stabilitási és Növekedési Paktum az Európai Tanács 1997. júniusi amszterdami ülésén

kinyilvánított politikai megállapodáson, valamint két olyan kapcsolódó rendeleten

alapszik, amelyet a Tanács 1997 júliusában bocsátott ki ennek alkalmazására: az

1466/1997/EK rendelet a tagállamok költségvetési egyenlegének felügyeletére és

gazdaságpolitikáik összehangolására vonatkozik (megelőző ág); az 1467/1997/EK

rendelet leírja a túlzott hiány eljárásának alkalmazását abban az esetben, ha valamely

tagállam költségvetési hiánya túllépi a bruttó hazai termék (GDP) 3%-ában

meghatározott referenciaértéket (kiigazító ág).

A paktum célja, hogy hatékony és eredményes államháztartási gazdálkodást biztosítson az Unióban annak érdekében, hogy valamely tagállam kevésbé szigorú költségvetési politikája a kamatlábakon keresztül ne sújtsa a többi államot, valamint a gazdasági stabilitásba vetett bizalmat. Arra is törekszik, hogy az euróövezet tagállamaiban támogassa a gazdaságok tartós és fenntartható konvergenciáját.

A Bizottság feladata a Stabilitási és Növekedési Paktum végrehajtásának felügyelete. Ha valamely tagállam gazdaságpolitikájában nem tesz eleget a kötelezettségeinek, a Tanács a Bizottság javaslatára specifikus ajánlást küldhet az érintett tagállamnak (korai előrejelző rendszer). Amennyiben az adott tagállam nem alkalmazkodik ehhez, és a hiány meghaladja a bruttó hazai termék 3%-át, elindítják a túlzott hiány esetén követendő eljárást.

Mivel egyes tagállamok számára nehéz az új stabilitási programokban felvállalt kötelezettségvállalásokhoz mérten teljesíteni költségvetési célkitűzéseiket, 2002-től vita kezdődött a paktumról és a kötelezettségvállalásokról a kiegyensúlyozott vagy többlettel jellemezhető költségvetések elérésének érdekében. A Bizottság és a Tanács Németország és Franciaország helyzetével kapcsolatos nézeteltérései adtak alapot a Bíróság ítéletéhez, amely 2004. július 13-án semmisnek nyilvánította a Tanácsnak a túlzott hiány esetén követendő eljárás felfüggesztésére irányuló kérelmét.

A vita után a Bizottság 2004 szeptemberében a Stabilitási és Növekedési Paktum tisztázására szolgáló javításokat javasolt.

A Bizottság által a Stabilitási és Növekedési Paktum végrehajtásának tisztázása céljából 2004-ben megfogalmazott gondolatok (lásd fentebb) nyomában a Tanács 2005. márciusában a paktum reformjára irányuló javaslatcsomagot nyújtott be, amely a lehető legnagyobb mértékben igyekezett korlátozni a jogszabályi változtatásokat. A végül a tavaszi Európai Tanács (2005. március 22-23.) által jóváhagyott javaslatok

célja, hogy jobb kormányzást biztosítsanak, javítsák a tagállamok gazdaságpolitikáinak összehangolását és felügyeletét, valamint hogy az e téren az EK-Szerződés által előírtaknak megfelelően a túlzott hiányt kiküszöböljék.

A reform főbb irányai a következők:

a költségvetési szabályok közgazdasági megalapozottságának javítása hitelességük és ellenőrzésük erősítése érdekében;

a nemzeti politikai szereplők több felelősséggel való felruházása; azon időszakok figyelembe vétele, amelyek során a gazdasági növekedés jelentős

emelkedő vagy ellenkezőleg, csökkenő tendenciát mutat; az eladósodásokra és az államháztartások fenntarthatóságára fordított nagyobb

figyelem.Ezeket a költségvetési módosításokat egyébként a lisszaboni stratégia újraindításához

kapcsolódó, a növekedés és a foglalkoztatás érdekében tett erőfeszítések támogatására

fogalmazták meg a tagállamok.

A reform gyakorlatba történő átültetését a Tanács a június 27-én elfogadott két új rendelete tette lehetővé, amelyek módosították az 1997-es szabályokat:

az első rendelet a Stabilitási és Növekedési Paktum megelőző ágában eszközölt változtatásokat, nevezetesen előírta a középtávú költségvetési célkitűzések differenciálását, hogy figyelembe lehessen venni a gazdasági és költségvetési helyzetek, valamint tartósságuk sokszínűségét; ez a rendelet azt is elismeri, hogy azon tagállamok, amelyek jelentős szerkezeti reformokat hajtanak végre, s ezek igazolhatóan az államháztartás hosszú távú fenntarthatóságát kedvezően befolyásolják, bizonyos feltételek mellett átmenetileg eltérhetnek a középtávú költségvetési célkitűzéstől; 

a második rendelet a paktum kiigazító ágát módosítja, és arra irányul, hogy a 25 tagállamra kibővült Európai Unió realitásait jobban számításba lehessen venni. Számos fogalmat tisztáz, így a „súlyos gazdasági hanyatlás” fogalmát is; előírja azt is, hogy a túlzott hiány fennállásáról és a kiigazítás határidejéről szóló határozatok bizonyos feltételek mellett figyelembe vehetik az egyes tagállamok különleges helyzetét és konjunkturális állapotát.

A paktum reformjai mellett a közösségi intézmények hozzáfogtak az egyes tagállamok helyzetének évenként esedékes vizsgálatához.

A Tanács módosította a túlzott hiány esetén követendő eljárás során felhasználandó statisztikai adatok minőségére vonatkozó szabályokat. Az új rendelet jóváhagyta az adatok összeállításának és szolgáltatásának területén létező legjobb gyakorlatokat.

A Tanács új magatartási kódexet hagyott jóvá, amely számos előírást tartalmaz a Stabilitási és Növekedési Paktum összehangolt végrehajtásának biztosítására, valamint előírja a stabilitási és konvergenciaprogramok iránymutatásait.

4. Hogyan módosult a monetáris politika az Európai Unió működéséről szóló szerződést (EUM-Szerződés) követően?

Az euróövezet tagállamainak monetáris politikáját az Unió kizárólagos hatáskörébe tartozó politikák közé emelte be. Azok az országok, amelyek nem csatlakoztak az eurózónához, a monetáris politikájuk autonómiáját megőrizhették. Az EUM-Szerződés 119. cikke, illetve az EUM-Szerződés harmadik része VIII. címének 1., 2. és 3. fejezete foglalkozik a monetáris politikával. Az eurózóna országainak a külön rendelkezéseit az EUM-Szerződés III. címének 4-5. fejezete, a túlzott hiány esetén követendő eljárásról szóló jegyzőkönyv és az eurócsoportról szóló jegyzőkönyv foglalja össze.

Az EUM-Szerződés létrehozta az eurócsoportot, így adva egyfajta egységesített keretet az euróövezet államainak. Az eurócsoport államai az EUM-Szerződésnek köszönhetően elfogadhatnak saját magukra, vagy akár az egész euróövezetre vonatkozó jogilag kötelező rendelkezéseket. Az eurócsoport elnökét két és fél évre választják meg az eurózóna tagállamai. Az elnök feladata, hogy az eurócsoport havonta megrendezett üléseit vezesse, az Európai Központi Bank és az eurócsoport közti együttműködést felügyelje, illetve nemzetközi szinten képviselje az egész eurózónát.

Az EUM-Szerződés meghatározza, hogy az eurócsoport tagállamai magukra vonatkozóan milyen döntéseket fogadhatnak el. Az alábbiakban dönthetnek magukra nézve: költségvetési fegyelem és a költségvetési felügyelet összehangolásának erősítése, az eurócsoport tagállamaira vonatkozó gazdaságpolitikai iránymutatások megállapítása. Az eurócsoport kialakíthatja saját, közös álláspontját a nemzetközi pénzügyi szervezetekben és pénzügyi konferenciákon (EUM-Sz. 138. cikk).

2003-2004. évi kormányközi konferencián vita alakult ki arról, hogy az euróövezeti tagállamokhoz új államok hogyan nyerhessenek felvételt. A vitasorozat végére az a megoldási javaslat született, hogy a végső felvételt a Tanács hozza meg minősített többséggel, az Európai Parlamenttel tartott konzultáció után.

 

Az eurózóna államainak egy kisebb csoportja (Franciaország vezetésével) azt akarta elérni, hogy kizárólag az euróövezet tagjai dönthessék el azt, hogy melyik nem euróövezeti tagország vezetheti be az eurót, mint hivatalos fizetőeszközt. Legvégül egy olyan kiigazításban állapodtak meg, hogy a Tanács azután határoz, miután az eurózóna államainak minősített többséggel elfogadott ajánlását megkapta (EUM-Sz. 140. cikk (2) bekezdés). Az eurózóna tagországainak legalább 55 százalékos támogatottsága szükséges az ajánláshoz, illetve ez a teljes euróövezet lakosságának legalább 65 százaléka legyen.

A Lisszaboni Szerződés módosította a túlzott hiány esetére vonatkozó eljárást, mely végül az Európai Bizottságnak a szerepét növeli meg. 

Ha a Bizottság úgy ítéli meg, hogy egy tagállamban túlzott hiány áll fenn vagy következhet be, erről véleményt küld az érintett tagállamnak, amelyről tájékoztatja a Tanácsot (EUM-Sz. 126. cikk (5) bekezdés). 

A Tanács, a Bizottság javaslata alapján és az érintett tagállam esetleges észrevételeit figyelembe véve, egy általános értékelést követően határoz arról, hogy fennáll-e túlzott hiány (EUM-Sz. 126. cikk (6) bekezdés).

A Lisszaboni Szerződés megkötése előtt az eljárás során az érintett tagállam csak a túlzott hiány megállapításáról hozott döntés során nem vehetett részt a szavazáson, azonban a Szerződés megkötése után már a túlzott hiány esetén bekövetkező eljárás során egyetlen őt érintő szavazáson sem vehet részt.

Az EUM-Szerződés a monetáris politikát illetően több területen is módosította az alkalmazandó döntéshozatali eljárást. A Szerződést követően minősített többséggel kell a Tanácsnak döntést hoznia, három területet kivéve, amelyekhez egyhangúság szükséges:

A túlzott hiány esetén követendő eljárásról szóló jegyzőkönyv módosítása (EUM-Sz. 126. cikk (14) bekezdés). A jegyzőkönyv tartalmazza a költségvetési hány 3 százalékos és az államadósság 60 százalékos értékét. Ilyen esetben a Tanács az Európai Parlamenttel és az Európai Központi Bankkal folytatott konzultációt követően dönt.

Az Európai Parlamenttel és az Európai Központi Bankkal folytatott konzultációt követően a Tanács különleges jogalkotási eljárás keretében, egyhangúlag eljárva elfogadott rendeletekben az Európai Központi Bankot a hitelintézetek és - a biztosítóintézetek kivételével - az egyéb pénzügyi szervezetek körültekintő felügyeletére vonatkozó politikákkal kapcsolatban külön feladatokkal bízhatja meg (EUM-Sz. 127. cikk (6) bekezdés).

Az eurózónához csatlakozó ország hivatalos valutájának az euróhoz viszonyított árfolyamainak meghatározása (EUM-Sz. 140. cikk (3) bekezdés).

A Lisszaboni Szerződés megszüntette az együttműködési eljárást, amelyet csak három területen alkalmaztak a Szerződés előtt a monetáris politikát illetően. Mind a három területen a konzultációs eljárás lépett az együttműködési eljárás helyébe.Konzultációs eljárást kell alkalmazni az alábbi területeken:

A pénzügyi intézetek szolgáltatásaihoz való kiváltságos hozzáférés tiltásánál (EUM-Szerződés 124. cikk),

az Uniónak vagy bármely tagállamnak egy másik tagállam kötelezettségei átvállalásának tiltásánál (EUM-Szerződés 125. cikk (1) bekezdés),

illetve az euróérmék kibocsátásának harmonizálásánál (EUM-Szerződés 128. cikk (2) bekezdés).

Az EUM-Szerződés a rendes jogalkotási eljárást két területre kiterjeszti:

A Központi Bankok Európai Rendszere és az Európai Központi Bank alapokmánya módosításának néhány esete, amely korábban hozzájárulási eljárás alá tartozott.

Az euró alkalmazásához szükséges intézkedések elfogadása (EUM-Szerződés 133. cikk), ami már új rendelkezés.

5. Mit jelent Magyarország számára a Gazdasági Monetáris Unió? 

Magyarország Európai Unióhoz csatlakozásának feltételeit az Európai Tanács koppenhágai ülésén rögzítették, és azokat az Európai Bizottság által 1997 nyarán Agenda 2000 címen közzétett dokumentum megerősítette. Ennek alapján EU-tagságunknak a csatlakozás pillanatában nem volt feltétele a Gazdasági és Monetáris Unió kritériumainak teljesítése, de el kellett fogadnunk annak célkitűzéseit, és törekednünk kell a mielőbbi megfelelésre. 

A tagság elnyeréséhez teljesítendő monetáris politikai követelményeknek nem a

Gazdasági és Monetáris Unióban való részvételi szándékunk miatt kell megfelelnünk, hanem mert azok időközben a közösségi joganyag (acquis communautaire) részévé, harmonizációs kötelezettséggé váltak. Ezek közül a legfontosabb volt, hogy a magyar jegybanktörvény megfeleljen az Európai Unióról szóló Szerződés előírásainak (pl. a jegybank függetlenségének biztosítása terén), valamint hogy megszüntessük a tőkemozgásokkal kapcsolatos összes korlátozást. 

A monetáris unióban a részvétel feltétele ugyanazoknak a maastrichti kritériumoknak a teljesítése, amelyeknek a Gazdasági és Monetáris Unióba első körben belépő országok már megfeleltek. Magyarország gazdaságpolitikájának célja az euró-övezettel való gazdasági konvergencia mielőbbi elérése.

Felhasznált irodalom:

Bevezetés

1. AZ EURÓPAI UNIÓ AGRÁRPOLITIKÁJA

 Bevezetés

Az elmúlt évtizedben nyilvánvalóan Magyarország csatlakozási szándékának bejelentésével, majd a csatlakozás belátható közelségbe kerülésével rendkívüli módon megszaporodtak az Európai Unióval - benne az agrárium problémáival kapcsolatos írások. Ez a forrásgazdagság már-már zavarba ejtő sokféleséget takar. A sokféleség egyaránt jellemző az igényes, szakmai mondanivalót felvonultató monográfiákra, folyóiratokban megjelenő tanulmányokra. Még tarkább a kép a népszerűsítő kiadványok esetében, melyek száma szinte áttekinthetetlen. Ez utóbbiak esetében, miután javarészt propagandisztikus céllal készültek, színvonalukról alig van mondanivalója a kérdéshez valamelyest is értőnek. A fentiekből kiindulva talán nem állunk messze az igazságtól ha azt állítjuk, hogy a tudományos igényű elemzések és a különböző intézmények recepciós pultjain összeszedhető és ingyen elvihető, az érdeklődők jelentős tömegei által forgatott kiadványok között szakmai szempontból óriási a különbség. Talán ugyancsak nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy e két meghatározó, ahogy ma közkeletű meghatározással mondjuk - uniós anyagok - közül éppen azok hiányoznak, amelyek kevesebbek az elsősorban szűk szakmai körök igényeit kielégítő mondanivalónál, de jóval többek a brossura ízű füzeteknél.

A fenti megállapítások nyugodtan vonatkoztathatók az Európai Unió agrárrendszerére és agrárpolitikájára is.

Jelen tanulmány - már most jelezzük - nem vállalkozik arra, hogy ezt a szakadékot áthidalja, csupán azt tekinti feladatának, hogy az Európai Unió agráriumával kapcsolatos rendelkezésre álló források egy részét áttekintse, megkeresse bennük azokat az elemet, gondolatokat, amelyek továbbgondolásra érdemesek, esetleg hasznosíthatók is.

Az Európai Unió agrárrendszere és politikája több szempontból is nemzetközi és hazai érdeklődés középpontjában áll. Már önmagában az a tény, hogy az 1957-es Római Szerződésben megfogalmazott

célok és a mezőgazdasági miniszterek 1958-as stresai konferenciáján kidolgozott és elfogadott alapelvek 45 év óta érvényben vannak. Ezen célkitűzések és alapelvek alapján 1962 óta folytatott Közös Agrárpolitika (CAP) minden vita, olykori feszültségek, ellenmondások ellenére sikeresnek mondható.

Nem kevésbé figyelemre méltó az sem, hogy 1962-től napjainkig az Unión belül a mezőgazdaság területén valósult meg a szupranacionális szabályozás, így ez a szféra az integráció tipikus területének mondható.

Talán ettől is nagyobb figyelmet és érdeklődést, várakozást vált ki az, hogy hogyan sikerül e hatalmas, ma már meglehetősen sokszínű, de egységes szempontok szerint fejlődő gazdaságba beintegrálni a csatlakozásra felkért tíz olyan közép-kelet európai ország rendkívül heterogén agrárgazdaságát, melyeknek fejlettsége egyes értékelések szerint az Unió mezőgazdasága fejlettségének kb. 30-50 %-át éri el.

Milyen további gazdasági és intézményi reformokat kell ahhoz bevezetni az Unióban és itthon, hogy a csatlakozás mindenki számára sikeres legyen.

Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ kaphassunk, át kel tekintenünk az Unió agráriuma fejlődésének főbb szakaszait, az ezekben érvényesülő agrárpolitikát, a felmerülő újabb és újabb kihívásokra adott nem minden tanulság nélküli válaszokat.

 

1.1. Az Európai Unió Közös Agrárpolitikájának kialakulása, céljai és alapelvei

Az Európai Unió agráriuma az 1990-es évek végére a világ mezőgazdasági vertikumának egyik meghatározó tényezőjévé vált. A közösséghez tartozó 15 ország mezőgazdasági területe 140 millió ha, melynek több mint fele növénytermesztésre alkalmas szántóföld.

A mezőgazdálkodásra alkalmas területmennyisége azonban rendkívül egyenlőtlenül oszlik meg a tagországokban. Amíg pl. Dániában a szántóterület aránya 97 %, addig Írországban csak 17 %. A termelés hatékonyságát alapvetően befolyásoló kedvező és kedvezőtlen adottságok is igen eltérőek. Így pl. Dániában és Hollandiában a terület döntő többsége kedvező adottságúnak minősíthető, ezzel szemben Írországban a kedvezőtlen adottságú területek aránya 58 %, Görögországban még magasabb, 78 %.

Az Európai Unió hatalmas mezőgazdasági területét az 1970-es évektől napjainkig folyamatosan csökkenő számban, az 1990-es évek elején 7,6 millió fő ,az aktív keresők közel 5,6 %-a, 1999-ben 4,7 % műveli, termeli meg a 370 millió körüli lakosság élelmét.

Ami a csökkenést illeti: a mezőgazdaságban dolgozó aktív keresők aránya 1973-ban 11,3 %, 1980-ban 9,4 % volt, tehát 1973-1992 között felére csökkent. Mindez, itt nem, de a későbbiekben részletezendő okokra vezethető vissza.

A mezőgazdaságban dolgozók aránya is egyenlőtlenül oszlik meg a különböző tagországok között, hiszen amíg pl. 1999-ben Angliában az aktív keresőkhöz viszonyított arány 1,7 %, addig Görögországban közel 17,7 % volt.

Köztudott, hogy a világkereskedelemben 1973-1992 között a mezőgazdasági termékek aránya jelentősen visszaesett, ez az Európai Unió tagországainak a közösségen kívüli exportját sem hagyta érintetlenül. Ugyanakkor azonban az Unión belüli forgalom stabil maradt. Eközben az Unión kívüli import az említett 20 év alatt több mint felére csökkent, ami az időközben bekövetkezett önellátásnak is köszönhető.

Miközben az Európai Unióban a mezőgazdaság változatlanul stratégiai ágazatnak számít, a GDP-ben elfoglalt részaránya országonként eltérő módon ugyan, de jelentősen csökkent, 1973-ban 5 %, 1999-ben 1,5 % volt.

Az agráriumra vonatkozó statisztikai adatokat még hosszan sorolhatnánk, de talán fentiek is elegendőek annak bizonyítására, hogy az Európai Unió eme gazdasági ágazata, melyet a Római Szerződéstől datálhatóan működőképes, mi több sikeres ágazat. E hatalmas terület több éghajlati zónában fekszik, sokféle talajtípus jellemzi, számos egymástól eltérő kultúrájú nép, népcsoport lakja, eltérő művelési rendszerek honosodtak meg.

A növénytermesztésre alkalmas szántóföldön kívül hatalmas kiterjedésű állattenyésztésre alkalmas síkvidéki és hegyi legelők, halászatra, vízi szállításra, öntözésre alkalmas folyók, tavak, nagy területű összefüggő erdőségek teszik változatossá a felszínt ill. a gazdálkodást. Ez a sokféleség ill. változatosság az, ami igazán érdekessé, ezen túlmenően értékessé, gazdaggá teszi az Európai Unió agráriumát.

Ez utóbbi kifejezést nem először és nem is utoljára használtuk ill. használjuk. Az Európai Unió agrárirányítását ill. a benne dolgozó sokmillió ember gondolkodását az elmúlt évtizedekben mindinkább áthatja az a felfogás, gondolkodási mód, mentalitás és magatartás, hogy az agrárium sokkal több mint a mezőgazdasági termelés, az állattenyésztés, a halászat, vagy az erdőgazdálkodás. A fentiekkel összefüggő rendszerszerű gondolkodás ténylegesen mezőgazdaságra is vonatkozó fenntartható fejlődés koncepciójával összefüggésben honosodott meg. Az agrárium nemcsak az élelmiszertermelést foglalja magában, hanem az ember számára nélkülözhetetlen élő környezetet, annak művelését, gondozását. Egyszerre jelenti tehát a művelésbe bevont talaj, víz, növényvilág ésszerű és okszerű felhasználását, a művelésen kívül eső táj és annak élővilága védelmét és ápolását, amelyek nemcsak a munka, de a pihenés, kikapcsolódás, szórakozás feltételeit is jelentik.

Az agrárpolitika a mezőgazdaság gazdasági és társadalmi viszonyaira ható tudatos állami beavatkozások összessége. Eszközei és módszerei kiterjednek a birtokviszonyok, a termelési- és értékesítési feltételek, a jövedelmi helyzet és az érdek érvényesítés szabályozására.

Mindezekre tekintettel fogalmazódott meg a Közös Agrárpolitika kialakításának a szükségessége az 1950-es évek végén. A probléma összetettsége és bonyolultsága következtében a Római Szerződés 1957-ben csak a közös mezőgazdasági politika alapjait vázolta fel, ill. céljait fogalmazta meg.

Az 1957-ben megalakult Európai Közösség a Római Szerződés 39. cikkelyében rögzítette a közös agrárpolitika céljait.

Az elsődleges célok között szerepel a mezőgazdasági termelékenység emelése, - a műszaki fejlesztés fokozásával, a termelés hatékonyságának növelésével, - s a humán erőforrás lehető legjobb felhasználásával. A Római Szerződés kimondja, hogy a mezőgazdasági termelésből élő lakosság számára társadalmilag elfogadható, méltányos jövedelemet és életszínvonalat kell teremteni. A belső agrárpiacok stabilizálásával a világpiac külső hatásaitól meg kell védeni a mezőgazdasági termelőket és a fogyasztókat. Az agrárágazat feladata között szerepel, hogy a tagországok megtermeljék a közösség számára az alapvető agrártermékeket - így mentesülnek a világpiaci ingadozásoktól -, s ezáltal az élelmiszerellátás biztonságát garantálják. Az ágazat árpolitikáját is meghatározták azzal, hogy a fogyasztói igényeket méltányos áron kell az élelmiszeriparnak kielégítenie.

Az EK-ben a Közös Agrárpolitika alapelveit 1958-ban az olaszországi Stresa-ban megtartott konferencia dolgozta ki. A Közös Mezőgazdasági Politika (Common Agricultural Policy - CAP) 1962-től kezdte meg működését, a következő egymással szoros kapcsolatban lévő alapelvek szerint:

- az egységes piac elve,

- a közösségi preferencia elve,

- a pénzügyi szolidaritás elve.

A piac egységessége

A piac egységessége azt jelenti, hogy a tagországok határain belül a termékek és az áruk szabadon mozoghatnak. Az Európai Unió tagországai egységes belső piacot alkotnak, így vámok, más kereskedelmi akadályok, szubvenciók nem terhelik a belső kereskedelmet. A piac egységének megvalósításához közös árak és versenyszabályok bevezetése, a hatósági egészségügyi, növényegészségügyi előírások összeegyeztetése és a stabil valutaárfolyamok fenntartása

elengedhetetlenné vált. A piac egysége az Unió egész területén azonos szabályozók alkalmazásából következik. Az Unió gondoskodik a közös piaci rendtartás kialakításáról és működtetéséről, s nem utolsósorban egységes védelmet is biztosít a közösség határain belül.

Közösségi preferencia

A közösségi preferencia logikus következménye a közös agrárpiac megalkotásának. A szabályozás kimondja, hogy a tagállamok termékeinek elhelyezése a belpiacon elsőbbséget élvez, minden termelő ország a saját mezőgazdaságának hasonlóképpen elsőbbséget biztosít. A közösségi preferencia ennek értelmében védi az EU tagállamok agrártermékeit az alacsonyabb világpiaci árszinttel és áringadozásokkal szemben, Ennek érdekében vámokat és termelési támogatásokat határoztak meg.

Pénzügyi szolidaritás

Miután a közös politika sok pénzbe kerül, ezért a költségeket is következetesen és közösen kell megosztani. A pénzügyi szolidaritás a közös agrárpolitika egyik alappillére, s hogy ez a gyakorlatban is megvalósulhasson, a tagországok egy közös alapot hoztak létre (ez az úgynevezett Európai Mezőgazdasági Árkiegyenlítési és Garanciaalap). Ebből közösen finanszírozhatók az agrárpolitika számára fontos kiadások.

Az említett célkitűzéseket 1958-1968 között a mezőgazdasági termékek egységes piacának létrehozásával valósították meg. 1962-ben állították fel az első közös piaci szervezeteket és 1968-ban vezették be a közös agrárárakat. Az agrártermékek egységes piacának megteremtése során a mezőgazdasági termelők jövedelem kiesésének kiegyenlítésére minden termékre egy egységes árat határoztak meg, amely általában a legmagasabb ár volt az Unió belpiacán. Ezáltal jelentős különbség alakult ki az EU árak és a világpiaci árszínvonal között. A közösségi preferencia elvének megfelelően a termékeknek olcsóbbnak kellett lenniük a külföldi termékeknél, s emiatt a behozatalt vámokkal és adókkal terhelték meg, így azok természetesen megdrágultak az uniós árukhoz képest. Ugyanakkor az EU termékek versenyképességét a világpiacon kiviteli támogatásokkal biztosították. A pénzügyi szolidaritás értelmében a CAP-ot a közösségi költségvetésből finanszírozták, a tagországok már nem közvetlenül támogatják a mezőgazdasági termelőket, hanem részt vállalnak ezen politika költségeiből a közösségi költségvetésbe való befizetéseikkel.

Az 1960-as évek végére az EU a legtöbb termékre védelmi és támogatási rendszert épített ki. E rendszer erőteljesen szétválasztotta a belső és a külső piacokat. A támogatás költségeit főként a fogyasztók viselték a világpiaci árszint feletti árakon keresztül. A protekcionizmus rendkívül kedvezőtlenül érintette a Közösségbe agrártermékeket exportáló országokat.

1.2. Az agrárpiaci rendtartás főbb elemei

Az Európai Unió agrárpolitikája több szakaszra osztható. Az első lényeges periódus a CAP érvénybelépésétől az 1970-es évek elejéig számítható. Ez alatt a kb. egy évtized alatt fokozatosan kialakultak a Közös Agrárpolitika alapfeltételei, intézményei, a tagországok mezőgazdaságát

integrálták a közös agráriumba. Kialakult a piacrend, az un. agrárpiaci rendtartás, kialakult az egységes ár, vám- és támogatási politika. Az integráció eredményei a termékmennyiségben és minőségben hamarosan mutatkoztak. A közösség agráriumának súlya jelentős mértékben megnövekedett a világ mezőgazdaságában, mindenekelőtt az agrártermékek kereskedelmében. Mindez annak is köszönhető, hogy a többi ágazathoz képest a Közös Agrárpolitika nagyobb anyagi támogatásban részesült a közösség költségvetéséből.

A Közös Agrárpolitika működése szempontjából két legfontosabb lépés a közös piacpolitika és a financiális rendszer létrehozása volt.

Az Európai Unió belső piacpolitikájának alapvető sajátosságai:

- a szabad áruforgalom

- egységes árak

- közösségi finanszírozás

Az agrárrendtartás , - amely külön tanulmányt érdemelne - alapelve az, hogy az árak a piacon a kereslet-kínálat törvényszerűségének megfelelően a szereplők szabad alkujának eredményeként alakuljanak ki. A piaci folyamatokba történő bármilyen beavatkozás nem korlátozhatja, ellenkezőleg elő kell segíteni működését. A beavatkozás nem a piaci verseny kizárására, csak annak szabályozására terjed ki, pl. arra, hogy a közösségen belül semmiféle diszkrimináció ne jelenhessen meg, vagy a piaci egyensúly fennmaradjon.

A rendtartás tehát központi befolyást jelent az agrárpiacok korlátlanul szabad mozgásában ill. a piaci egyensúly kialakításában.

A piacrend szorosan kapcsolódik az egyes termékek előállítási, felhasználási és külkereskedelmi helyzetéhez.

Az agrárpiaci rendtartás külön szabályokat állapított meg a mezőgazdasági termékek export-importjára. A fentiekből látható, hogy a közös piacrend fölébe került az egyes országok agrárpiaci rendtartásainak, azok szuverenitását korlátozza, miután a nemzeti szabályozásokat un. szupranacionális piaci szabályok váltották fel. Mindez természetesen nem egyik napról a másikra alakult ki, az esetek egy részében csak kompromisszumok sorozata hozta meg a kívánt eredményt.

A fentieken túlmenően azt is tudni kel, hogy ezek önmagukban nem merítik ki a piacszabályozás eszközeinek tárházát, hiszen pl. az adózás, hitelpolitika, társadalombiztosítás stb. mint piacbefolyásoló tényezők megmaradtak nemzeti hatáskörben.

A Közösségen belüli piac működését már a CAP első szakaszában is alapvetően meghatározta az 1968.január 1-jén létrejött Vámunió, melynek értelmében - a tagországok között mindenféle vám és határon történő adóztatás megszünt. Megtiltott minden olyan intézkedést, amely az áruk szabad forgalmát korlátozza. Megtilt továbbá olyan lépéseket, amelyek más uniós ország termékeit diszkriminálják. Ugyanakkor a Vámunió 1993-ig nem érintette a nemzeti kereskedelem szervezeteit, adórendszerét és közigazgatási szabályait sem.

A Közösséghez nem tartozó országokból az Unióba irányuló import a Római Szerződés 39 pontja ama megfogalmazásaiból eredően, hogy a mezőgazdasági termelőket és fogyasztókat a külső hatásoktól,

mindenekelőtt a világpiac ingadozásaitól mentesíteni kell, merőben más elbírálás alá esett, hiszen azt vámmal sújtották.

Az Európai Unióhoz nem tartozó országokból származó importra 1995 júliusáig az un. lefölözési rendszer volt érvényben. Az importszabályozás ill. valójában korlátozás eme formájának lényege az volt, hogy az importáruk árait a mesterségesen magasan megállapított belső árak szintjére emelték, így a külső országokból származó áruk csak a hazai árakon juthattak az Unió piacaira, vagyis megakadályozták azt, hogy az olcsóbb importáruk ne szoríthassák le a hazai árakat, ne csökkenjenek a termelők bevételei. Emellett az önköltségi ár alatt kínált termékekre pótlefölözést is kivetettek, így az importőr azt már gazdaságosan nem értékesítette. A lefölözési rendszert nem alkalmazták mechanikusan minden országra, hiszen bizonyos termékekre, amelyekből a Közösség piacain kevés volt, vagy hiányzott, lefölözési kedvezményt kaptak. Ez vonatkozott pl. a fejlődő országokból származó árukra.

A lefölözési rendszer súlyosan deformálta a világ - mindenekelőtt a tengerentúli - kereskedelmet -, ami csaknem vámháborúhoz vezetett az Európai Közösség és az USA között. A világkereskedelem eme torzulásának, a diszkrimináció mérséklésének ill. megszüntetésének ügye az 1986-1993 között folyó GATT tárgyalások egyik központi témája volt.

Az import csökkentésének eszközei közé tartoztak az önkorlátozási megállapodások is. Ennek lényege az volt, hogy a Közösségbe exportáló országok vállalták, hogy termékeiket a közösen megállapított mennyiségre un. kontingensre korlátozzák.

Az importbizonylatok, védőzáradékok ugyancsak a behozatal csökkentésének eszközei voltak.

Miközben a Közösség agrárpolitikája mindent megtett annak érdekében, hogy piacát védje az importtól, expanziv exportpolitikát valósított meg. Erre annál inkább szüksége volt, mert sikeres agrárpolitikának, mindenekelőtt a termelés intenzifikálásának köszönhetően a közösség nemcsak hogy alapvető termékekből önellátóvá vált, hanem exportőrként is jelentkezett.

Az agrárirányítás alapelve az exportliberalizmus volt, vagyis az, hogy a kivitel mindennemű korlátozása tilos, sőt minden eszközzel támogatandó. Az exporttámogatás alapvető eszköze az exportszubvenció, melynek során a közösségi ár és a világpiaci ár közötti különbséget a termelők számára megtérítik.

Az agárrendtartáson belül a termelők támogatásának másik fontos eszköze a jórészt mesterségesen kialakított belső árrendszer ill. árpolitika.

A mezőgazdasági árpolitika igen fontos szerepet tölt be a piaci politikában, s alapvetően hármas funkciója van:

- orientálja a termelést,

- beindítja az intervenciós mechanizmusokat,

- közös védelmet jelent a külső konkurenciával szemben.

Az Európai Unió mezőgazdasági árpolitikájában használatos főbb ártípusok a következők:- az un. orientációs ár, melyet egyes termékek esetében indikatív (gabona, cukor), más

termékeknél célárként (dohány) is neveznek, az az ár, mellyel az Európai Unió a termelők biztonságát kívánja garantálni. Az orientációs árat évente az Európai Unió Tanácsa fixálja a

kínálat-kereslet, a termelési költségek figyelembe vételével. Az orientációs ár a termelők biztonságának szavatolása mellett a termelés befolyásolására is szolgál.

- Az un. intervenciós ár, vagy más néven alapár alkalmazása azt az árat jelenti, amelyen a közösségi szervek kötelezően felvásárolják az agrártermékeket, többek között tárolás, s későbbi értékesítés céljából.

Sajátos árrendszer védi, ill. támogatja a közösségi termékeket az import ill. az export vonatkozásában:

- a küszöbár azt a minimális árat jelenti, amelyen, vagy amely felett szabadon importálhatók mezőgazdasági piacokról,

- az import lefölözési ár a világpiaci és a küszöbár közötti különbség. Azon termékek esetében amelyeknél nincs megállapított küszöbár, az importlefölözésnél az un. referenciaár az irányadó.

Az amúgy eléggé bonyolult árkorrekciós rendszer szabályozza a termelési kedv és a magas szintű termelékenység fenntartását. Az agrártermékek árának csökkentése együtt jár a mezőgazdasági jövedelmek támogatásának politikájával, anélkül hogy megkérdőjelezhetők lennének a közös és egységes mezőgazdasági politika alapelvei: a piac egységessége, a közösségi preferenciák, s a pénzügyi szolidaritás.

Látható, hogy a Közösség agrárpolitikájának egyik sarkalatos pontja a finanszírozás kérdése. A Római Szerződés 40. cikkelye alapján a tagországok - 1962-ben - egy pénzügyi alapot hoztak létre (Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap - FEOGA), amelyből finanszírozzák a közös mezőgazdasági politikával kapcsolatos piaci és strukturális jellegű kiadásokat.

A FEOGA működését az EU Bizottság irányítja egy, a tagországok vezető szakértőiből álló testület (FEOGA-Bizottság) közreműködésével.

Az agrárpolitika első periódusában jelentős szerep jutott a komparatív előnyök kihasználásának. A Közösség agrárirányítása abból indult ki, hogy az egyes termékeket ott termeljék meg, ahol a költségek a legalacsonyabbak a termelés a leginkább rentábilis. Ezért az egyes régiók bizonyos termékekre specializálódtak, olyan termelési irányokat alakítottak ki, ahol a gazdasági tevékenység 70-90 %-át egy ágazat adta.

A komparatív előnyök egy részét a természeti tényezők, olcsó víziút, optimális birtokviszonyok, más részét a lakosság szociális összetétele, termelési kultúrája, szakmai felkészültsége adta. Ezek azonban nem érvényesültek mechanikusan, hiszen nem minden esetben ott növekedett a termelés hatékonysága, ahol arra a legkedvezőbbek voltak a feltételek.

A belső piaci értékesítés

A Közös Agrárpolitika első évtizedében kialakultak a sokrétű belső piaci mechanizmusok, a közösségi értékesítési lehetőségek ill. formák, amelyek lehetővé tették az áruk nagy részének értékesítését ill. a lakosság stabil, biztos ellátását mezőgazdasági, mindenekelőtt élelmiszeripari termékekkel.

Az értékesítési lehetőségek közül e helyen csak néhány fontosabb felsorolására van lehetőség:

a) csoportos értékesítés (főként a termelői szervezetek, szövetkezetek élnek vele)

b) közvetlen értékesítés a fogyasztók számára

c) nagybani piacok

d) értékesítés árverés (aukciók) révén

e) értékesítés kereskedők, szövetkezetek részére

f) szerződéses értékesítés feldolgozók részére. Ez a forma azért kedvelt, mert a feldolgozó garantált árat, biztos piacot biztosít, szaktanácsot ad, hitelt folyósít, technikai segítséget is adhat, szükség esetén tenyészállatot is biztosít.

A termelők mellett ez a forma a feldolgozónak is előnyös, hiszen a kínálat folyamatos, egységes a minőség stb.

Az élelmiszerpiacról a hagyományos forgalmazók (kiskereskedelmi egységek) fokozatosan kiszorultak újabban a biotermékek forgalmazásában nő a számuk, helyüket a nagy üzletláncok veszik át.

A CAP első periódusában az agrárrendtartással párhuzamosan kialakultak az agráriumra vonatkozó döntési mechanizmusok, amelyek részben az általános döntéshozatal kereteibe illeszkedtek, részben a mezőgazdaság sajátosságára való tekintettel egyediséget ill. sajátosságokat tükröznek. Ez abból ered, hogy a közös agrárárak évenkénti megállapítása meglehetősen nehéz feladat. A döntéshozatali mechanizmus általános menete a következő:

- a Bizottság javaslata után

- az Európai Parlament véleményt mond,

- a Gazdasági és Szociális Bizottság szakvélemény ad,

- az Állandó Képviselők Bizottsága politikailag, a Mezőgazdasági Különleges Bizottság szakmailag készíti elő,

- a Miniszteri Tanács döntését.

- A gyakori vitákban a Bíróság foglal állást.

A CAP történetét az 1970-es évek közepéig az intenzív gazdálkodás jellemezte - hiszen hiány volt élelmiszerekből. Az intenzív gazdálkodás eredményeként a közösséghez tartozó 10 országban évente 5 %-al nőtt a termelékenység, miközben a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma csökkent, a közösség előbb önellátó, majd a világexport 13 %-ával a világ legnagyobb agrárexportőre lett.

Ez az a periódus, amikor a Közösség mezőgazdasági exportja az USA után második helyet foglalta el a világkereskedelemben. A nagyarányú anyagi támogatás, az intenzív fejlődés, azonban az 1980-as évek végére nehézségeket okozott, hiszen néhány termékből túltermelés állt elő, eladhatatlan készletek halmozódtak fel (pl. tejtermék, hús, gabonafélék) külpiaci értékesítési gondok jelentkeztek, a gazdák százezrei hagytak fel a gazdálkodással. Ezekben az években a termelés mérséklése érdekében

mennyiségi korlátozásokat vezettek be és arra törekedtek, hogy limitálják egyes termékek ártámogatását. Lépések történtek az árszubvenciók strukturális támogatásokkal való felváltására. Ez, valamint az, hogy az EK költségvetésének kétharmada mezőgazdasági kiadásokra ment el, jelezte, hogy a reform elodázhatatlan. Az 1984-es Fontaineblau-i csúcson első lépésként a termelők jövedelmének növekedését a termelékenység növekedéséhez kötötték és a tejtermékekre kvótarendszert vezettek be. A meghatározott szint felett termelőket büntetőadóval sújtották. Ez azonban nem hozta meg a várt eredményeket. 1988-ban azután a CAP kiadásainak mértékét a GNP növekedési ütemének 74 %-ában maximálták. Átfogó reformra csak a kilencvenes évek elején került sor.

Az 1980-as években a Közös Piachoz tartozó országok offenziv agrárexportja mindinkább szembekerült a tengerentúli - mindenekelőtt az USA - érdekeivel. A növekvő feszültség vámháborúval fenyegetett. A konfliktusok sem újkeletűek, sem elháríthatatlanok nem voltak, de miután a világkereskedelemben komoly torzulást eredményeztek átfogó rendezésre volt szükség. Ez a feladat várt a GATT-tárgyalások un. Uruguay-i fordulójára 1986-1993 között.

A tárgyalások eredményeként az USA és az Európai Közösségek között létrejött kompromisszumos megállapodások új feltételek közé helyezték a nemzetközi agrárkereskedelmet.

A megállapodások a mezőgazdasági termékek piacra jutása, a belső piaci és exporttámogatások, valamint a növény- és állategészségügy szabályozására terjedtek ki.

A hosszan tartó, végül is kompromisszummal záródó tárgyalások az alábbi fontosabb eredményeket hozták:

- valamennyi exportkorlátozást át kell alakítani vámmá és ennek nagyságát hat év alatt 36 %-al kell csökkenteni. Bázis időszak az 1986-1988 közötti évek.

- A termelési támogatásokat 6 év alatt 20 %-al kell csökkenteni.

- A támogatott export volumene 21 %-al csökkentendő 6 év alatt, a bázis évek, 1986-1990-hez képest.

- Radikálisan mérsékelni kell az exporttámogatásokra fordított költségvetési kiadásokat.

1.3. A CAP reformjának előzményei, kiváltó okai

Az Uruguay-forduló radikálisan átalakította a világkereskedelmet, benne az agrárpiaci rendszert is.

Már a tárgyalások befejezése előtt világosan látszott, hogy ha Közösség meg akarja tartani versenyképességét, pozicióit a világpiacon, alapvető változásokat kell végrehajtani a CAP rendszerében. A reform annál sürgetőbb volt, mert a magas árak ugyanakkor monopol helyzetet biztosítottak, ami gátolta a piaci versenynek a technikai fejlesztésére és a költségek csökkenésére ösztönző hatásait. Az ésszerű piaci szelekciós mechanizmusok korlátozásával a közös agrárpolitika a tőke és a munkaerőforrások olyan torzított allokációját eredményezte, amivel csökkent a nemzetgazdaságok hatékonysága.

A Közös Agrárpolitika beavatkozás a nemzeti jövedelmek újraelosztási folyamatába. A nemzeti költségvetési támogatások mellett a Közösség költségvetési kiadásainak a korábbi években mintegy

2/3-át a mezőgazdaság kapta, s ez az arány csak az elmúlt néhány évben ment le 50 % körüli szintre. Az 1 főre eső szubvenciók az EU-ban 1990-ben mintegy 450 dollár körül voltak.

A Közös Agrárpolitika szociális szempontból is problematikus. A költségvetési támogatásnak elsősorban a gazdag farmerek, valamint az elosztó és kereskedelmi szféra a fő haszonélvezői, míg a kis és szegényebb farmerek helyzetét nem sikerült javítani. A közös agráralap pénzeinek 80 %-át a mezőgazdasági üzemek 20 %-a kapta, akik a földterületek 50 %-án gazdálkodnak. A támogatások ellenére romlott a farmerlakosság korösszetétele, a gazdálkodók több mint fele 55 évnél idősebb, nagyrészt a mezőgazdasági tevékenységet folytató utódlás nélkül. A gazdaságok 35-40 %-át kiegészítő vagy mellékfoglalkozásban vezetik, s jelentős a hobby farmok aránya. A farmerháztartások legalább egyharmada rendelkezik mezőgazdaságon kívüli jövedelemmel. Nagy valószínűséggel ennek tulajdonítható, hogy Franciaországban és Németországban a farmerháztartások átlagos jövedelme felette van a nemzeti átlagoknak. A tagországok és a régiók között igen nagyok a jövedelemkülönbségek.

A magas árak visszatartják a mezőgazdasági termékek fogyasztását és sértik a fogyasztó érdekeit. 1991-ben a mezőgazdaságnak nyújtott összes állami szubvenció 49 milliárd dollárt tett ki. Ezzel szemben a fogyasztó által fizetett "támogatás", ami a világpiaci árak feletti belső árakból származott, elérte a 85 milliárd dollárt. 1991-ben a mezőgazdaság az EU-ban összesen 142 milliárd dollár jövedelemtranszferben részesült, ami minden lakost 409 dollárral terhelt meg. Ebből 168 dollár az egy főre eső adóteher, 241 dollár pedig az egy főre eső fogyasztói hozzájárulás volt. Az árak mesterségesen magasan tartásával a piacon jelentős jövedelmet vontak el a fogyasztótól, a mezőgazdaság támogatásának terheit a becslések szerint mintegy 2/3 arányban az EU-ban a fogyasztó viseli.

Az agrárkereskedelem liberalizálása a tagországok közötti kereskedelem gyors növekedését eredményezte és jelentősen fokozódott a Közösség önellátottsága. Az 1960-as évek elején csak tejből, vajból, cukorból és néhány zöldségféléből fedezte saját szükségletét, míg az önellátottsági szint gabonából 85 %, húsfélékből pedig 95 % volt. A termelés jelenleg összességében mintegy 20 %-al haladja meg a belső fogyasztást, csak néhány termékből (kukorica, rizs vagy birkahús) nettó importőr. Az EU-nak a mezőgazdasági termékek vonatkozásában sem mennyiségileg, sem strukturálisan nincsenek ellátás-biztonsági problémái.

1.4. A CAP reformjának főbb elemei

A több éves előkészítő munka eredményeként 1992 májusában a Tanács elfogadta a McSharry tervet, amely generálisan érintette a Közös Agrárpolitika rendszerét. A reform legfőbb célja az EU-ban uralkodó agrártúltermelés, a készletek, a termelői és a fogyasztói árak csökkentése, a farmerek jövedelmének növelése, valamint az agrártermelés nemzetközi versenyképességének javítása volt. A reform leglényegesebb elemét az ár és jövedelempolitika szétválasztása jelentette.

A közösségi árakat egy hároméves periódus során jelentős mértékben csökkentették, annak érdekében, hogy azok közelítsenek a világpiaci árakhoz. Az árcsökkenések főként a gabonát, olajos magvakat, a tej- és hústermelést érintették. Ezen belül pl. a gabonaárakat 3 év alatt 30 %-al kellett csökkenteni, ami megfelel a világpiaci áraknak.

A gabonatermelés csökkentése érdekében arra ösztönözték az gazdákat, hogy kevésbé intenzív termelési eljárásokat alkalmazzanak. Emellett a gabona takarmánycélú felhasználását is szorgalmazták. Az ártámogatásra felhasznált korábbi összeg 30 %-át strukturális programok finanszírozására fordították.

Hogy az árcsökkentés ellenére a gazdálkodók megőrizzék életszínvonalukat, az árak mérséklésével párhuzamosan bevezették az ún. jövedelemkompenzáció rendszerét, amely azt jelenti, hogy a gazdálkodók az egyéni termelés volumenétől függetlenül közvetlen kifizetésen alapuló támogatásban részesülnek. Ennek előnye az ártámogatással szemben az, hogy nem ösztönöz a termelés növelésére.

A termelés ésszerű csökkentése érdekében a kompenzációs kifizetéseket a gabona szektor esetében ahhoz kötötték, hogy a gazdálkodók szántóterületeik 10 %-át vonják ki a termelésből, azaz ugaroltassák földjeik egy részét. Ez nem vonatkozik a 20 ha alatti területen gazdálkodókra.

Az ugaron maradt földterületet azonban okszerűen gondozni kellett, hogy azokon ne szaporodhassanak el a növényi ill. állati kártevők. A gabonatermés csökkentése érdekében a termelésből kivont területeken a gyógy- és fűszernövénytermelés is ajánlott volt, csakúgy mint az erdősítés vagy füvesítés.

A hagyományos mezőgazdálkodás alternatívájaként jelent meg a biológiai mezőgazdasági termelés ill. állattenyésztés (legeltetés).

Kiemelt hangsúlyt kapott a környezet megóvásának kérdése. Több mint 160 különféle programot indítottak el ezen területen, amelyek azt célozzák, hogy a gazdálkodók ne csak élelmiszertermelők és a földterület használói legyenek, hanem a "vidék őreinek" is tekintsék magukat.

A reform az 55 évesnél idősebb termelők számára alternatívaként felkínálta a korengedményes nyugdíj lehetőségét, ami az agráriumban dolgozók mintegy felét érintette.

Az 1992. évi reform egy olyan új szemléletet hozott, amely hosszú távon jelentős fordulatot eredményezhet az európai mezőgazdaság és vidékfejlesztés jellegébe.

A McSharry-terv rámutatott a mezőgazdaság egy olyan fontos céljára, amely a Római Szerződésben nem szerepelt, arra, hogy az agrárszféra nem csupán termékeket hoz létre, hanem tájjelleg és kultúrarculat megőrző feladatai is vannak, amelyben a hagyományos európai családbirtok-rendszernek kiemelkedő szerepe van. A Közösség továbbra is hozzájárul az agrárnépesség fenntartásához és vidéken maradásához, ugyanakkor nem a termelés bővítését szolgálja, sőt tradicionális, környezetkímélő, a termőterület kizsákmányolását csökkentő módszerek propagálásával a termelés csökkentésére és egészségesebb termékek termelésére irányul.

A fentieken túlmenően konkrét pénzügyi intézkedések is születtek. Így a Bizottság a tagországok költségvetési hozzájárulását 1997-ig a társadalmi össztermék jelenlegi 1,2 %-áról 1,37 %-ára kívánja emelni. Új agromonetáris rendszert vezettek be, melyben egyetlen zöld árfolyamot alkalmaznak valamennyi termékre. A lebegő valuták piaci árfolyamait minden hónapban 10 napos referenciaidőszakokban figyelik meg. A zöldárfolyamokat a referenciaidőszak végén automatikusan igazítják ki.

Az 1992-es reform főleg a gabona szektorban hozott jelentős eredményeket. A raktárakban tárolt gabonafelesleg egytizedére apadt. Az EU gabonatermelése versenyképesebb lett. A környezeti szempontok előtérbe kerülése révén kevesebb vegyszert és műtrágyát alkalmaztak.

Az EU költségvetésén belül csökkent a mezőgazdasági kiadások aránya, de még így is elérte az 50 %-ot.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a reform összességében sikeres volt. Az egyes termékek piacai kiegyensúlyozottá váltak, a legfőbb gabonafélék, a hús és tejtermékek intervenciós készletei - elsősorban a termelés csökkenése hatására - jelentős mértékben apadtak, a farmerek jövedelme pedig nőtt. A McSharry-reform eredményességének megítélését azonban nehezíti, hogy olyan időszakban sikerült az EU-ban a készleteket csökkenteni, mikor az agrár-világpiaci helyzet kedvezően

alakult: magas világpiaci árak lehetővé tették, hogy az EU nyereségesen szabaduljon meg a felhalmozott készletektől.

Kétségtelen, hogy az 1992-es CAP-reform növelte a farmerek jövedelmét. Egyrészt a kompenzációs kifizetések következtében, másrészt annak eredőjeként, hogy az EU-n belüli piaci árak - az intervenciós árak csökkenése ellenére - az emelkedő kereslet miatt növekedtek. A közvetlen támogatások azonban nagymértékben függővé tehetik a termelőket

A CAP-reform kedvezően hatott a termelők jövedelemhelyzetére és a gabonafélék, az olajosmagvak termelésének profitstabilitására, de az adófizetők terheit tovább növelte. Az EU Bizottságának számításai szerint az 1990-1994-es időszakban a farmerek jövedelme 6 %-kal volt magasabb, mint a megelőző 5 évben, ugyanakkor 1992 és 1996 között az adófizetők terhei 27,5 %-kal nőttek.

Összességében elmondható, hogy az 1992-es agrárreform kedvező folyamatokat indított el a Közösség agrárpolitikájában, ugyanakkor - mivel intézkedései nem voltak sem elég átfogóak, sem elég mélyrehatóak - annak fő ellentmondásait és legnagyobb problémáit mégsem tudta hosszú távra megoldani. A kilencvenes évek végén így az Európai Unió továbbra is a CAP reformjának szükségességével nézett szembe, mindenekelőtt azért, mert a Közép- és Kelet-európai országok jelentkezésével az EU történetében először fordul elő, hogy olyan régió keres kapcsolatot és igyekszik integrálódni a Közösségbe, amely távlatilag jelentős agrártöbbletekkel rendelkezik. Amikor tehát napirendre került a KKE-i országok társulása és távlati teljes jogú tagsága, a Közösség komoly kihívással került szembe. Komplikálja a dolgot, hogy egyelőre a régió még egészében élelmiszerhiányos és több országban (Románia, Bulgária, a volt Szovjetunió országai) egyenesen az alapvető élelmiszerekkel való ellátás okoz gondot. Számos országban, pl. Magyarországon az "átalakulási recesszió" a mezőgazdaságot is sújtotta, de a korábbi szintek könnyen visszaállhatnak.

Az EU-nak tehát előbb-utóbb válaszolni kell arra a dilemmára, radikálisan megreformálja-e a Közös Agrárpolitikát vagy pedig a Közép- és Kelet-európai országokat a lehető legtávolabb igyekszik tartani magától. Ugyanakkor az EU 1990-es években Közép és Kelet-Európával elért agrártöbblete (Magyarország kivételével) a kibővüléssel kapcsolatos nyugat-európai aggályokat nem igazolja.

A régiónk felé való nyitásban az EU-n belül széles körök érdekeltek. Az Európai Fogyasztók Szövetségének Irodája (BEUC) szerint a költséges és "elavult" agrárpolitika nagymértékben csökkenti a kelet-európai országok nyugati piacokra jutásának a lehetőségeit, mert azok nem tudják felvenni a versenyt azzal a támogatással, amit az EU a termelőinek nyújt. A BEUC szerint az olcsóbb kelet-európai import úgy lenne előnyös a nyugat-európai fogyasztónak, hogy közben kevesebb adót kellene fizetnie, mind saját farmerei, mind a kelet-európai országok támogatására.

1.5. A CAP reform várható hatásai

- A feltételek kiszámíthatóbbak lesznek, Az árakat, intervenciós feltételeket eddig 1 évre hirdették meg. Ennek helyébe hároméves meghirdetés lépett, ami a termelőknek biztonságot ad.

- Nagyobb lesz az esély a nemzetközi agrárkereskedelem átfogó rendezésére

- Mérséklődik a többlettermelés. Ha az elsődleges célját, a termelés növekedésének megállítását a reform eléri, csökkentheti a világpiacra nehezedő kínálati nyomást.

- Fennáll az agrárstruktúra konzerválódása. A termelés befagyasztása blokkolja az üzemek termelési szerkezetét, akadályozza a sikeres családi gazdaságok gyarapodását.

- Bonyolultabbá válik az adminisztráció. Óriási terhet jelent a szabályozás bázisának kidolgozása, a támogatások folyósítása, ellenőrzése. Részletes, megbízható nyilvántartásokra, adatszolgáltatásra lesz szükség.

- Agromonetáris zavarokkal kell számolni. Az új rendszerben a változások gyorsan érzékelhetők lesznek az árakban, ami nagyobb bizonytalanságot jelent a termelők és a kereskedők számára egyaránt, növeli egyúttal a spekuláció kockázatát.

A Közös Agrárpolitika hiányosságai miatt a további szükséges reformokról hosszú ideje viták folynak és annak megváltoztatása több irányú nyomás alapján elkerülhetetlennek tűnik.

A gazdasági szakértők kezdettől egyetértenek abban, hogy a Közös Agrárpolitika az erőforrások ésszerűtlen pazarlása indokolatlan mértékű terheket ró a költségvetésre. Miután a kezdeti támogatási megfontolások elvesztették aktualitásukat és relevanciájukat, semmi sem indokolja azok fenntartását. Szűk termelői érdekeket véd, miközben a társadalom nagy részét mint fogyasztót és adófizetőt veszteség éri. Eredetileg a Közös Agrárpolitika kompromisszum volt a francia agrár- és a német ipari érdekek között, amiben a kibővülésekkel jelentős érdekeltolódások következtek be.

A heves reformkövetelésekkel szemben az agrárlobbyk is aktivizálódnak. Az EU még mindig elkeseredetten védi 7 millió farmerjének érdekeit, holott a szektor a Közösség összesített GNP-jének már kevesebb mint 2 %-át adja. Gondot okoz a főbb agrárországokban a kormányzatok gyenge választási pozíciója, ami miatt a farmerek még mindig a marginális szavazók tömbjét képezik, s a választások elvesztésének kockázata nélkül egyetlen párt sem mer ezekkel szembefordulni. Franciaországban például az 1993 előtti parlamentben mintegy 60 kormánypárti képviselő széke függött az agrárlobby szavazataitól.

1.6. AGENDA 2000 intézkedései a CAP továbbfejlesztése érdekében

Az Agenda 2000 reformcsomagot az Európai Unió Tanácsának ülése 1997. november 17-19 között vitatta meg és 1999. márciusában Berlinben fogadták el. A reform főbb alapelvei és konkrét intézkedései az alábbiakban foglalhatók össze:

Az európai mezőgazdaságnak, mint gazdasági ágnak sokoldalúnak, fenntarthatónak és versenyképesnek kell lennie, valamint egész Európára ki kell terjednie. A mezőgazdaságnak a vidéki táj képének megőrzését, a természet védelmét és az életképes vidéki közösségek fennmaradását kell szolgálnia, valamint meg kell felelnie a fogyasztók elvárásainak az élelmiszerek minősége és biztonsága, a környezet, ill. természetvédelem követelményeinek.

A CAP 1992-ben megkezdett reformja sok tekintetben sikeresnek mondható, azonban a reformfolyamatot folytatni kell, fel kell gyorsítani és be kell fejezni, mivel az eddigi módosítások eltérően hatottak az érintett ágazatokra, a különböző régiókra és az egyes birtoktípusokra. Elkerülhetetlen a reform azért is, mert az 1992 utáni állapot fenntartása a termékfölöslegek növekedésével járna.

Ennek alapján a Tanács a Közös Agrárpolitika további reformjához az alábbi szempontokat határozta meg:

- A csökkentett mértékű ártámogatás, illetve a közvetlen jövedelemtámogatásként nyújtott kifizetések és a kísérő intézkedések kapcsolódó alkalmazása továbbra is érvényben marad.

- Az érintett ágazatokon belül végrehajtandó módosításokat úgy kell kidolgozni, hogy gazdaságilag megalapozott megoldások szülessenek, amelyek a társadalom számára elfogadhatók, valamint megfelelő jövedelmet hoznak, egyensúlyt teremtenek a termelési irányok, a termelők és a régiók között, és kiküszöbölik a verseny torzulásait.

- A reform kivitelezése az európai mezőgazdaság elé kitűzött konkrét célok és az egyes termelési ágazatok érdekeit szolgálja, tekintetbe véve az EU bővítéséből, illetve a harmadik országokkal szembeni kötelezettségeiből adódó következményeket.

- Európa mezőgazdasága maradjon a világpiac meghatározó tényezője és használja ki a harmadik országokban várhatóan bekövetkező fogyasztásnövekedésből adódó lehetőségeket. Ennek előfeltétele azonban, hogy folyamatosan javuljon az európai mezőgazdaság és élelmiszeripar versenyképessége mind a belső, mind a külső piacokon. A versenyképesség fokozásának folyamatát, amennyire lehetséges, össze kell hangolni az európai mezőgazdasági modell fejlesztésével.

A Tanács leszögezte, hogy a mezőgazdasági termelés a jövőben is a vidék gazdaságának az alapja marad, és éppen ezért a piacszabályozás továbbra is alapvető fontosságú lesz.

A vidék szerkezetének fenntartása végett egész Európában, beleértve a speciális nehézségekkel küszködő régiókat is, többféle szerepet betöltő mezőgazdaságot kell kialakítani. Létrehozása során különösen figyelni kell a kedvezőtlen természeti adottságok megfelelő ellensúlyozására, valamint a termelők földhasználatára, a táj képének megőrzésére illetve a természeti értékek védelmére tett erőfeszítések megfelelő elismerésére.

A vidékfejlesztési politika kidolgozása jelentősen hozzájárul a piacszabályozással együtt az európai mezőgazdaság arculatának kialakításához, valamint a munkahelyek megtartásához, ill. új munkahelyek kialakításához a mezőgazdaságban és azon kívül is.

A fenti megállapításokkal összhangban a Tanács a következő fő célkitűzéseket fogalmazta meg a vidékfejlesztési politikára vonatkozóan:

- A mezőgazdasági és élelmiszer-ipari szerkezeti politika összehangolása a küszöbönálló kihívásokkal, a fiatalok ösztönzése arra, hogy mezőgazdasági tevékenységbe kezdjenek,

- a környezetbarát szemlélet és a természeti értékek védelmének, valamint a termékminőség és –biztonság kérdésének előtérbe állítása,

- sokrétű gazdasági tevékenység kialakítása vidéken, amely kiegészítő munkalehetőséget nyújt, így megtoldja a mezőgazdasági tevékenységből származó jövedelmet és ezzel fenntartja a mezőgazdasági termelők megfelelő jövedelemszintjét.

A közeljövőben folytatódik egy konzisztens vidékfejlesztési politika kialakítása.

A Tanács megerősítette azt a szándékát, hogy a Közös Agrárpolitika gyakorlati megvalósítása és reformjának véghezvitele maradjon az Európai Unióban jelenleg alkalmazott finanszírozási rendszer alapelveivel összhangban.

Európa mezőgazdasága jövőbeni arculatának meghatározása során a Tanács tekintettel volt a kilátásban lévő bővítésre, annak tartalmi vonatkozásaira és időbeli lefolyására egyaránt. Arra törekedett, hogy a csatlakozásra váró országoknak egyértelmű útmutatást adjon arra nézve, hogy agrárpolitikájukat a csatlakozás érdekében milyen irányba változtassák.

A Tanács megvitatta a soron következő WTO tárgyalásokból fakadó nehézségeket is. A Tanács véleménye szerint a reformfolyamat befejeződési időpontjától függetlenül ki kell használni a reform eredményeit és a WTO tárgyalásokon a kettős célt kell elérni. Eszerint: Európának továbbra is úgy kell fejlesztenie mezőgazdaságát, hogy az megőrizze sajátos jellegét, valamint igen magas minőségi és biztonsági követelményeit. Egyúttal tükröződjön az agrárkereskedelem és a piaci liberalizáció feltételeiben az európai mezőgazdasági termelőkre, ill. a termékeikre háruló terhek nemzetközi elismerése is.

Az EU Mezőgazdasági Miniszterek Tanácsa sokáig tartó vita és egyeztetés után 1999. március 11-re dolgozta ki kompromisszumos javaslatát a Közös Agrárpolitika 2000-2006 közötti rendszerére. A javaslat az Európai Bizottság által 1997-ben kidolgozott Agenda 2000 alapján, de a tagországok közti hosszas kötélhúzás eredményeképpen több tekintetben módosulva került az állam- és kormányfők Európai Tanácsa elé március végén.

A reform 6 szektort érint:

- a szántóföldi terményeket

- a marha- és borjúhús ágazatot

- a tejágazatot,

- a borszektort,

- a vidékfejlesztés támogatási szabályainak reformját

- és különböző horizontális intézkedéseket.

Szántóföldi termények

A gabonafélék intervenciós árát két egyenlő lépésben 20 %-kal csökkentik. Ez 119,19 Euróról 95,35 Euróra való csökkentést jelent. A területegységre jutó átlaghozam szerinti támogatást 54-ről 66 Euróra/tonnára emelik.

A kötelező ugaroltatás alá eső területek arányát a 10 %-ban határozták meg a 2000-2001 és a 2001-2002-es piaci évre.

Az ipari felhasználásra termelt burgonya minimum árát két, egyenlő lépésben 10 %-kal csökkentik (2000-2001 és 2001-2002-es piaci év).

Az olajos magvak hektáronkénti támogatását három év alatt, fokozatosan csökkentik 66 Euróra/tonna szintre

A lenmagvak hektáronkénti támogatását szintén 66 Euró/tonna szintre csökkentik 2002-re.

A marha- és borjúhúsra vonatkozó döntés eredményeként azok piaci ártámogatását három lépésben 20 %-al csökkentik. 2002. júliusától azonban un. „védőháló” intervenciós rendszert vezetnek be. Az árcsökkentést ellensúlyozandó kompenzációkat adnak a bikák után egyszer, az ökrökért két alkalommal, a tehenekért évente. Az állatállomány csökkentése érdekében külön prémium jár majd azoknak a gazdáknak, akik farmján a szarvasmarha-állomány sűrűsége kisebb, mint 1,4 élőállat egység hektáronként. A tagállamoknak azonban jogában áll egy differenciáltabb rendszert is bevezetni, ami az állomány fokozatos csökkentésére ösztönöz. A legelőterületnek a bejelentett takarmánytermelő terület legalább felét kell kitennie.

Tej és tejtermékek

A tej és tejtermékek kvótarendszerét 2006. évig meghosszabbítják. A 2003-2004 piaci évtől a kvótát évi 1,5 %-al emelik.

A vaj és a fölözött tejből készült tejpor intervenciós árát a 2003-2004-es piaci évtől kezdve 15 %-kal csökkentik.

A nemzeti költségvetések az alapkifizetéseket (kötelező) területi támogatásokkal egészítik ki a 2003. évvel kezdődően. A tagországok ezenkivül számos fakultatív intézkedéssel is támogathatják a gazdákat.

Borágazat

A reformnak a következő célkitűzéseket kell teljesítenie:

1. a kereslet és kínálat közötti egyensúly biztosítása

2. az ágazat hosszú távú versenyképességének erősítése,

3. Az intervenció megszüntetése,

4. a hagyományos bortermelői vidékek megőrzése,

5. a területi különbségek tekintetbe vétele,

6. a termelői és ágazatok közötti szervezetek szerepének szabályozása,

7. a jogalkotás jelentős egyszerűsítése.

Továbbra is fennmarad az újabb szőlőtelepítésekre kimondott tilalom 2010-ig., de Német-, Görög-, Francia- és Olaszország, Luxemburg, Ausztria valamint Portugália összesen 68.000 hektárra vonatkozó derogációt kap a tilalom alól. Mi több, az Európai Bizottságnak jogában áll további telepítési engedélyek kiadása.

Az állandó és strukturális többlettermeléssel küzdő régiók esetében a telepítvények irtását szorgalmazó intézkedéseket fenntartják.

A preventív desztilláció, az asztali borok kötelező desztillációja. A támogatott desztilláció megszűnik. Helyettük a jelentős piaci megrázkódtatások esetén a termelők önként választhatják a termés lepárlását.

A harmadik országokból származó mustból tilos bort készíteni. Ugyanígy, nem szabad a Közösségben termett borokat importborokkal vegyíteni. Ez alól csakis a Tanács jóváhagyásával és azokban az esetekben szabad kivételt tenni, amikor azt a Közösség nemzetközi kötelezettségei előírják. A borok összetételét és eredetét a címkén mindig jelezni kell.

Vidékfejlesztés

A vidékfejlesztésre adott támogatások célja a fiatal farmereknek és a környezetvédelemre adandó támogatás, a korai nyugdíjba vonulási segély, a feldolgozásra továbbá marketingtevékenységre adott hozzájárulás, az erdészeti támogatás és a termőföld mezőgazdasági termelés alól való kivonása esetén folyósított prémium.

Horizontális intézkedések

Ezek minden, a direkt kifizetésekkel kapcsolatos közös piaci szervezetet érintenek. A mezőgazdasággal kapcsolatban a következő lépéseket tervezik:

- A tagországok maguk határozzák meg a farmerek által szem előtt tartandó környezetvédelmi előírásokat, ahogy az azok megsértéséért kirovandó büntetéseket is.

- A tagállamok lehetőséget kapnak arra, hogy a direkt kifizetéseket farmonként és bizonyos határok között „árnyalják”, tekintetbe véve a foglalkoztatási viszonyokat, a prosperitást illetve az adott farm által kapott támogatások teljes összegét.

A reform a 2006-ig terjedő költségvetésének alapvető célkitűzése a takarékosság. Ennek érdekében kimondták, hogy a költségvetés csak az infláció arányának megfelelően növekedhet 2000-2006 között. Újraszabályozták a tagországok befizetési kötelezettségét is, oly módon, hogy azt erőteljesebben kötötték a nemzeti össztermeléshez. Döntöttek arról is, hogy a gyengén fejlett régiók és az új belépők támogatására maximálisan 213 milliárd ECU fordítható. A döntés értelmében a tag- és tagjelölt országokra vonatkozó kifizetéseket külön kezelik. Ez azt jelenti, hogy a tagjelölt államok nem jelentenek konkurenciát a tagok számára a közösségi forrásokért folyó küzdelemben, ami a két országcsoport közötti megértést és bizalmat hivatott megalapozni. Az AGENDA 2000 elfogadásakor 2002-re tervezett tagfelvételek esetére a strukturális alapok elkülönített forrásait megtervezték, így a költségvetés módosítása nélkül is lehetőség nyílik az újonnan felvett tagok részére a támogatások igénybevételére.

Ezekkel a döntésekkel a bővítés pénzügyi forrásait elkülönítették az Európai Unió jelenlegi tagjai számára megnyitott pénzügyi lehetőségektől. A tagjelöltek számára rendelkezésre áll a korábban indított PHARE források mellett az ISPA és a SAPARD. Míg a PHARE program gazdasági szerkezetváltást támogatja, addig az ISPA a társadalmi- gazdasági kohézió elmélyítését célozza a

közlekedési és a környezetvédelmi projektek támogatásával. A SAPARD program forrásai a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés céljaira szolgálnak.

1.7. A magyar mezőgazdaság helyzete az EU csatlakozás előtt

Mezőgazdaságunk helyzete a rendszerváltozás után a reá nehezedő jórészt politikai-ideológiai nyomás következtében generálisan megváltozott. A változás egyaránt kiterjedt a tulajdonviszonyokra, a birtok- és üzemi struktúrára, értelemszerűen nem hagyta érintetlenül a dolgozó embert sem.

A privatizáció ill. a kárpótlás eredményeként ismét meghatározó lett magántulajdon (90 %), ezzel 1945 óta negyedszer változtak meg a tulajdonviszonyok.

Rövid idő alatt összeomlott a nagyüzemi mezőgazdaság struktúrája, hiszen az állami gazdaságok és a mezőgazdasági termelőszövetkezetek az 1990-es évek közepére területüknek kb. felét, eszközállományuk 40-70 %-át elvesztették. Az egyéni gazdaságok területe pedig megháromszorozódott. Az egykori nagyüzemi gazdaságok maradék felén különböző tulajdonformájú gazdasági társaságok és szövetkezetek osztoznak, melyek kb. 170.000 embert foglalkoztatnak a korábbi több mint 600.000 helyett. A gazdasági társaságok száma a 90-es évek közepén 2856 volt, de ezek közül 500-600 azoknak a száma, amelyek stabilak és képesek a fejlődésre, versenyképesek lehetnek a piacon.

Kb. 1600 mezőgazdasági szövetkezetnek is kb. egyharmada tekinthet reménnyel a jövő elé.

A mezőgazdasági gazdálkodó szervezetek (gazdasági társaságok, szövetkezetek) használatában lévő területek nagysága fokozatosan csökken. 1994-ben még az ország földterületének 62 %-át, 1997-ben már csak 45 %-át használták.

Az egyéni gazdálkodás mint meghatározó üzemtípus feltételei a rendszerváltozás után megnehezedtek. Megszüntek a korábbi kapcsolatok, romlottak az értékesítési lehetőségek. 1991-1992 között duplájára emelkedtek a költségek, a felvásárlási árak viszont csökkentek. Az egyéni gazdaságok jó része a bizonytalanságok, a kiszámíthatatlan értékesítési lehetőségek következtében túlélésre rendezkedett be. A csökkenő bevételek következtében kevesebb műtrágyát, növényvédő szereket stb. vásároltak, ami kihatott a mennyiségre és a minőségre is. A nehézségek következtében 1991-1994 között pl. 295.000-el csökkent a gazdaságok száma.

Az egyéni gazdaságok helyzetére a fentieken túlmenően nagy mértékben kihatott, hogy üzemméretük rendkívül kedvezőtlen, hiszen 1994-ben több mint 95 %-uk 5 ha alatti területen gazdálkodott. Ez az összterület 44 %-a. A helyzet azóta alig változott, hiszen a 2000-ben megtartott mezőgazdasági összeírás adatai szerint az 5 ha alatti gazdaságok területi aránya még mindig 90 % fölött volt (90.42 %) Ezek a gazdaságok kevés kivételtől eltekintve aligha nevezhetők életképesnek. Az életképesnek tartható 10 hektár feletti területű gazdaságok száma 1994-ben mindössze 21.000 volt, alig több mint félmillió hektáron, de az egyéni gazdaságok területének 41 %-án gazdálkodtak.

Az egyéni gazdálkodók túlnyomó többsége válaszút előtt áll. Vagy kisegítő gazdaságként működteti aprócska üzemét, jobb sorsra várva, vagy bérbeadja, esetleg már most eladja, vagy kivárja a földpiaci árak esetleges felfelé történő mozdulását és kedvező áron értékesítheti földjét.

A rendszerváltást követő agrárátalakulás a magyar vidéket és annak lakosságát igen hátrányosan érintette. Köztudott, hogy a lakosság 37,4 %-a, azaz majd négy millió ember falvakban él. Ezek lakóit jórészt a mezőgazdaság kötötte lakóhelyéhez. A falvak jövedelemforrása döntően a nagyüzemi

mezőgazdaság adta munkalehetőségből származott. Ezek megszünésével a források alaposan megcsappantak. Jórészt megszüntek azok a támogatások, amelyeket ezek az üzemek az oktatási intézményeknek, kulturális szférának juttattak. Jelentősen megváltozott a falvak szociális összetétele. A lakosság differenciálódása megindult, egy tehetősebb réteg felemelkedése mellett megjelent és gyarapodik a szegények tábora. Ma már a falusi lakosság 10-15 %-a számít szegénynek. Romlik a szociális ellátás helyzete, romlik a közbiztonság, nagy a munkanélküliség, a gazdasági válság mellett ma már morális válságról is beszélhetünk.

A magyar mezőgazdaságnak 1989-ben megkezdődött zuhanórepülése gazdasági és szociális válságot idézett elő. Olyan visszaesés következett be, amely az utóbbi 70 évben nem volt tapasztalható. Az 1990-es évek közepén a magyar mezőgazdaság 30-35 %-al kevesebb árbevételt produkált mint az 1980-as években, de akkor csak kb. fele annyi ember élt a mezőgazdaságból mint tíz évvel később. Ma kb. 1.5 millió ember él vagy kénytelen megélni a mezőgazdaságból, akkor amikor a képződő jövedelem felét sem éri el az 1980-as évek közepinek.

Mezőgazdaságunk 1993-94-ben annyi bruttó nemzeti termelési értéket produkált, mint 1959-ben.

A visszaesés különösen az állatállományban döbbenetes, hiszen szarvasmarha állományunk az 1945-ös, sertésállományunk az 1938-as szintnek felel meg.

A mezőgazdaság hozzájárulása a GDP-hez 1990-ben 15,3 %, tíz év mulva már csak 4,6 % volt, a beruházások aránya pedig 8,7 %-ról 3,4 %-ra csökkent.

A foglalkoztatottak száma ezen tíz év alatt több mint felére csökkent (17 % -ról 6,7 %-ra)

Az ország külkereskedelmében fontos szerepet játszó élelmiszervertikum EU relációban az 1980-as évek közepétől 27,8 %-ról 17,9 %-ra csökkent.

Kevés kivételtől eltekintve, általánosságban a mezőgazdaság a versenyképesség hiányától szenved, amit csak súlyosbít a tőkehiány és az, hogy a birtok- és termékszerkezet is szétaprózódott, valamint az, hogy nem vonzza azokat a beruházásokat, amelyek szükségesek lennének a modernizációjához.

A magyar mezőgazdaság technikai színvonala jócskán elmarad a fejlett agrárkultúráju országokéitól. A legfrissebb felmérések szerint egy traktorra átlagosan 49 hektár mezőgazdasági terület jut, ami kétszer-háromszor több, mint Nyugat-Európában.

A kilencvenes évek elején a francia és a magyar kukoricatermelés átlaga egyforma volt, ma már az ottani hektáronkénti kilenc-tíz áll szemben a magyar 6-6,5 tonnával. Magyarországon egy hektár mezőgazdasági terület hozzájárulása a GDP-hez 408 dollár, Portugáliában 1173 dollár, Franciaországban 1930 dollár, Ausztriában 2801 dollár, Hollandiában meghaladja a tízezer dollárt.

Ennél is súlyosabb gond, hogy belföldön is nagyok a különbségek. Előfordult, hogy egy tonna búzát 14 ezer forintért termeltek meg, de az is hogy 40 ezerért. Az állattenyésztésben a költségek közelednek az uniós szinthez, bár a tejtermelő magyarok 10-15 %-os árelőnyben lesznek a csatlakozáskor. Egyes kertészeti ágazatoknál és a vágómarhánál a különbség még nagyobb, 25-30 %. Az élelmiszerek fogyasztói ára egyébként még mindig 40-60 %-al alacsonyabb nálunk, mint az Unióban.

A szántóföldi növénytermesztésnek másik baja az, hogy a termék nagyon kevés hozzáadott értéket tartalmaz. Emiatt az áruk alacsony, következésképp kevés embert tudnak eltartani. Az 1980-as évtizedben, amikor az első négy legfontosabb exporttermékünk között szerepelt a busz is és a búza is, a világpiacon átlagosan 1 kg buszért kaptunk ugyanannyit, mint 9 kg búzáért. Ez mutatja, hogy a magasan feldolgozott termékek mennyivel több embert tudnak eltartani.

Ez nem jelenti azt, hogy a szántóföldi növénytermesztéssel fel kellene hagyni. Ez lehetetlen is lenne. De az egész magyar mezőgazdaság jövőjét nem lehet erre építeni.

A megoldást a gazdaságok vertikumának megnyújtásában, azaz az elsődleges termékek minél magasabb szintű feldolgozásában kell keresni. Aki kukoricát termeszt, az felhasználhatja azt takarmányként. A hús hozzáadottérték-tartalma már sokkal nagyobb. De a lehetőségek itt is korlátozottak. Az EU-csatlakozás után várható a dán és a holland húsipar erőteljes támadása.

Mindezek ellenére a magyar mezőgazdaság továbbra is meghatározó szerepet játszik a hazai frissárú piacok, a feldolgozóipari igények kielégítésében. Emellett jelentős export-árúalap előállítására is képes. Az ágazat társadalmi súlya, a vidéki életben betöltött szerepe miatt a statisztikailag kifejezett értéknél jóval magasabb.

1.8. A magyar agrárgazdaság legfontosabb teendői.

Miután Magyarország hamarosan az EU tagja lesz, a WTO megszorító intézkedései nálunk is éreztetni fogják hatásukat. A támogatások csökkentése fokozottabb piacszervezést, versenyképességet kíván az egyes tagállamok agrártermelőitől. A termelők a termeléskiesést kiegyenlítő és az exportot támogató segélyezés helyett a piacra irányult beruházás támogatásban a szerkezeti alapok fokozottabb igénybevételére számíthatnak a jövőben. Az EU agrártámogatások hosszú távú csökkentésével csak azok a gazdaságok maradhatnak talpon, amelyek megfelelő méretűek és még külterjesebb körülmények között is hoznak nyereséget. Az EU agrárszektora egyre inkább nyereségérdekelt és a jövedelemadót fizető gazdaságok hatékony működése, hosszú lejáratú hitelekre épülhet. A szerkezeti támogatások jelentős része kedvező gazdasági környezetet teremt az agrártermeléshez, amelynek környezetbarátnak kell lennie és jó minőségű, piacképes árut kell előállítania.

A magyar agrárszektornak is jövedelmezőségközpontúvá kell válnia. Ezért olyan ösztönzőkre van szüksége, amelyek elősegítik a gazdaságok jövedelmezőségét, lehetővé teszik a bővített újratermelést. Ehhez hosszú távú, szilárd és hatékonyan működő támogatásrendszerre van szükség. Fontos, hogy a támogató a befektetést a tartósan jövedelmező termelés révén visszakaphassa. A hosszú távú finanszírozás alapja egy jelzálog-rendszer lehet, amely csak jól hitelezett, kiegyensúlyozott föld- és ingatlanpiaccal együtt működőképes. Az EU agrárszektorának extenzív fejlődése és a mind nagyobb gazdasági méretek miatt a magyar mezőgazdaság csak akkor lehet versenyképes, ha a hosszú távú agrártámogatás alapjait megteremtjük. Ezek:

1. Táblaméretek növelése, tagosítás, a hiteles földértékelési módszerek kidolgozásával és gyakorlati földértékelési szaktanácsadással.

2. A kedvező gazdasági szerkezet és méret kialakítása a helyi körülményeknek megfelelően. Az optimális méretek kialakításához olyan szellemi és anyagi segítségre van szükség, amely nemcsak az elveket, hanem a végrehajtás elemeit is rögzíti.

3. A tulajdonbiztonság megteremtésével a föld nyilvántartása, föld- és ingatlanforgalom felgyorsításával a korszerű számítógépes, illetve légi telemetrikus adatfelvételezés és ellenőrzés révén is kell a termelési kedvet ösztönözni.

4. A bevált földértékelési rendszer és a gazdasági optimalizálás alapján kell a beruházásértékelést és támogatást megkezdeni, erre alapozhatók a beruházási tervek, illetve az agrárhitelezési gyakorlat.

5. Fontos a gépek, berendezések gazdaságos működtetése a helyi adottságoktól függően, amit a teljesítmény, az élettartam és az ár határoz meg. A gépesítési rendszer kidolgozásának támogatása lehet helyi, regionális sőt országos feladat.

6. A gépek, berendezések hatékony kihasználását, hosszú távú hitelezett megvásárlását szolgálja az agrárkölcsön (lízing) rendszer, amelynek beindítása szintén is támogatható. Adókedvezmény adható a lizinget nyújtóknak, de csak a jó minőségű, hosszú élettartamú gépek, berendezések bérbeadásáért, folyamatos karbantartásáért.

7. A kezdő vállalkozók támogatása is alapvető társadalmi, gazdasági érdek. Így a képzés, a szaktanácsadási szolgáltatások és a könnyített visszafizetésű, hosszú távú pénzügyi támogatások ösztönzik a kezdő vállalkozókat termelésük fenntartásában, hatékony bővítésében.

8. A helyi, regionális és országos agrárpiaci viszonyok kiegyenlítettségének támogatása a WTO előírásai szerint csak úgy valósítható meg, ha a támogatások először a termelés és a piac közötti viszony folyamatos felmérésére és ellenőrzésére irányulnak, kialakítva a különböző szintű piaci információs rendszereket és árunyilvántartásokat. Ennek alapján könnyebben szabályozható az agrártermékek értékesítési pályája és a támogatás vagy elvonás rendszere célszerűen alakítható. Ugyanez vonatkozik a nemzetközi szintre is, ahol hazánk összevont támogatási mutatója folyamatosan igazolható statisztikai adatokkal.

9. Az áru minőségbiztosításának támogatása a piacforgalom záloga lehet, amely hosszú távon a szabványosított, egészséges, környezetbarát módon termelt áruk egészségügyileg ellenőrzött forgalmát segíti elő nemcsak pénzügyileg, de a gazdasági- és társadalmi viszonyok javulásában is.

10. A tájmegőrző és környezetbarát termelés támogatása. A turisztikai szempontú vidékfejlesztés ösztönzése fontos cél lehet hazánkban is, aminek népességmegtartó szerepe sem elhanyagolható.

Magyarország még nem hozta meg az EMOGA Orientációs és Garanciaalap, a jövőbeni közös piacszervezetek – ideértve az Integrált Igazgatási és ellenőrzési Rendszert is – irányítási struktúráinak kialakítására vonatkozó szükséges hivatalos döntéseket. Ez az elmúlt években lelassította a mezőgazdaság közösségi joganyagának végrehajtására történő felkészülés folyamatát.

Magyarországon a közösségi joganyag alkalmazási helyzete általánosságban jónak mondható, de számos területen fel kell gyorsítani a csatlakozási felkészülést. A heves politikai viták ellenére a földpiachoz és a birtokrendezéshez kapcsolódó problémákat még meg kell oldani. Kevés kivételtől eltekintve, általánosságban a mezőgazdaság a versenyképesség hiányától szenved, és nem vonzza azokat a beruházásokat, amelyek szükségesek lennének a modernizációjához.

Mindemellett, az élelmiszer-biztonság és az állat-egészségügy területén haladás észlelhető és fontos nyilvántartásba vételi eszközök alapjait fektették le a szarvasmarhánál és a szőlőültetvényeknél. Magyarországnak az EK-val szembeni agrár-kereskedelmi mérlege továbbra is aktív, bár kisebb mértékben, mint a múltban.

A horizontális kérdésekre vonatkozóan az Integrált Igazgatási és Ellenőrzési Rendszer létrehozása terén elérendő haladás megkívánja a szervezeti keretekre, a koordinációra és a finanszírozásra vonatkozó döntések elfogadását. Előrelépés szükséges a mezőgazdasági parcella-nyilvántartási rendszer, különös tekintettel az EK-szabályoknak megfelelő parcelladigitalizálás teljes körűvé tétele terén.

EU-csatlakozásunk új kihívásokat jelent az agrárgazdaságban, mert a Közös Agrárpolitika (CAP) eszközeit (támogatások, kvóták stb.) az EU adminisztrációja számára átlátható és ellenőrizhető módon kell alkalmazni.

Elengedhetetlen az EU Közös Agrárpolitikájával és a csatlakozási célkitűzésekkel is összhangban álló magyar agrárpolitika mielőbbi kidolgozása, mert az EU-csatlakozás egyébként is mélyreható strukturális változásokat fog eredményezni a mezőgazdasági termelésben.

Az EU relációban komoly gazdasági előnnyel bír a kedvezményes vámtételekhez kapcsolt EU-kvóta jobb kihasználása. Érdekünk, hogy még a csatlakozás előtt az EU-val folytatott kereskedelemben egyre inkább korlátozásmentes piacra jutási feltételek álljanak rendelkezésre a magyar élelmiszertermelők számára és cserébe nekünk is hasonló feltételeket kell nyújtanunk az uniós exportőröknek.

A termelési támogatásoknál pedig kiemelten kell kezelni a biológiai alapanyagok fejlesztésével, a minőségi árutermeléssel kapcsolatos szubvenciókat. Magyarországon – WTO kötelezettségvállalás miatt – az exporttámogatás a jövőben egyre korlátozottabban alkalmazható, ezt a szabályozási eszközt 2001-et követően nagyon szűk termékkörben és viszonylag alacsony állami költségvetési forrás felhasználása mellett alkalmazhatja.

A növénytermelési ágazatok jövedelem-termelésének elősegítése céljából az elmúlt időszakban különböző szabályozási intézkedéseket vezettek be. Ezek a támogatások végső soron hozzájárultak a termelői jövedelmek növekedéséhez, amelyek reálértékben még nem érték el az 1980-as évek végén tapasztalt jövedelem-színvonalat.

A kilencvenes évek közepéig a piaci transzformáció során a hazai gabonaágazatban is jelentősen csökkent az állami támogatás mértéke, majd a kilencvenes évek közepétől ismét jelentős mértékben megnőtt az agrártermelés közvetlen állami támogatása. Ez a tendencia 1999-ben is jellemző volt és 2000-ben is az marad. 1998-tól a családi gazdaságokat a hazai szabályozás előnyben részesíti. Míg 1999-ben ez a preferencia még csak a földalapú támogatásnál jelentkezett, addig 2000-ben kiterjesztették a gépberuházásokra és hiteltámogatásra is. Ez azt jelenti, hogy a gabonaágazati szabályozásban is a hazai agrárpolitika a hatékonysági kritériumok figyelembe vétele helyett egyre inkább az EU családi gazdaságokra épülő modelljét támogatja.

A közelgő EU-csatlakozás előtt a hazai gabonaágazati szabályozás gyökeres átalakítására van szükség. A beruházás fokozott támogatása az EU-csatlakozás előtt indokoltnak tűnik, azonban az inputtámogatások kiterjesztése már sokkal több közgazdasági-hatékonysági problémát vet fel. A hazai gabonagazdaságban az üzemi modellek harmonizálásán túl elodázhatatlan az EU-típusú árszabályozási modell átvétele.

Az olaj- és a fehérjenövények a célzott támogatások közül csak a földalapú támogatásból részesülnek, ezen kívül a termelők csak az alanyi jogon járó, illetve pályázaton nyerhető támogatásokra számíthatnak.

Az EU-ban mindenfajta terméktámogatás területi és gazda regisztrációhoz kötött. Célszerű lenne a hazai rendtartási eszközök között is valamennyi támogatási elemre kiterjeszteni a regisztrációtól függő támogatást.

Magyarország EU-csatlakozása a gyümölcs-zöldségágazat számára is nagy kihívást jelent, de egyben olyan gazdasági lehetőségeket nyit meg, ami megfelelő alkalmazkodással, jó felkészüléssel az ágazat felemelkedését eredményezheti. Ehhez egyrészt át kell alakítani a hazai szabályozást, valamint biztosítani kell a végrehajtáshoz szükséges hátteret is. Az Európai Unióban a gyümölcs-zöldség ágazat kedvezőbb helyzetben van más mezőgazdasági ágazatokhoz képest, mert az 1997-től életbe lépett új piaci szabályozás alapján meghatározhatók azok a főbb hazai feladatok, amelyek elősegítik az alkalmazkodást és a versenyképes termelést.

Az 1999. évi agrártámogatási rendszer kedvezőtlenül érintette a szőlő-bor ágazatot, mert romlottak a legjobb minőséget termő ültetvények létesítésének támogatási feltételei és megszűnt a földhasznosítást elősegítő támogatás, ami a hektáronként 68 AK értéket meg nem haladó ültetvényt használók jövedelemszerzési esélyegyenlőtlenségeinek kiegyenlítését célozta. Ugyanakkor az ültetvénykultúrák nem részesültek a földalapú támogatásból. A magyar szőlő-bor ágazat az Európai Unió egységes piacán a jelenlegi ültetvényszerkezettel komoly hátrányban lenne. Taggá válásunk után az EU alacsonyabb vámvédelme miatt belső piacunk nyitottabbá válik a harmadik országok számára is. A hazai ültetvénytelepítések fokozását indokolja az is, hogy az EU borpiaci szervezetében a biológiai elöregedés miatt szükségessé vált ültetvények újratelepítése nem támogatható.

Az állattenyésztési ágazatok szabályozásában az EU-csatlakozás követelményeit figyelembe véve a piacra jutási és beruházási támogatás, intervenciós ár és a külkereskedelem szabályozása jelentik a legnagyobb feladatot.

A hazai agrár-környezetvédelem támogatása kiemelt feladat EU-csatlakozásunk szempontjából. A hazai szabályozórendszer továbbfejlesztésénél a bonyolult és termelők számára nehezen áttekinthető agrárszabályozás helyett költségtakarékos, egyszerű és áttekinthető megoldásokat kell alkalmazni. A Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program vonatkozásában a hatékonyabb forrásfelhasználás és a környezetvédelem érdekében jobban kell differenciálni az ökológiai termesztés javára, mert az egyébként sokkal könnyebben teljesíthető feltételekhez kötött környezetvédelmi alapprogramban való részvétel előnyösebb a termelők számára. Ez pedig azt jelenti, hogy környezetvédelmi támogatások fő haszonélvezőjévé – jelentősebb környezetvédelmi teljesítmények nélkül – a konvencionális mezőgazdaság válik.

Több pénzt igényel az ökológiai gazdálkodással kapcsolatos kutatás és a speciális szaktanácsadás, mert ezekre az ismeretekre különösen nagy igény van az átállás időszakában. Az ökotemesztésből származó termékek speciális feldolgozási és értékesítési csatornáinak kiépítését kiemelten célszerű támogatni. A szabályozórendszer kialakításánál nélkülözhetetlen az ökotermesztésre vonatkozó szabályozás valamint az oktatás és tájékoztatás összhangjának biztosítása.

Az EU megteremtette a feltételeit annak, hogy az ökológiai termesztés környezetvédelmi teljesítményeit az eddigieknél erőteljesebben honorálják. Ezt követően az egyes tagországok és tartományok politikai döntései határozzák meg, hogy az ökológiai termesztés mely országokban, régiókban és milyen mértékben tartozik majd az Agenda 2000 nyertesei közé.

1.9. Az EU-csatlakozás várható hatásai a magyar mezőgazdaságban

Az uniós tagságunk alapvetően megváltoztatja az agrárgazdaság működési és fejlődési lehetőségeit, mivel módosulnak a nemzetgazdaság fejlődésének és a mezőgazdasági termelés és értékesítés feltételei, s alapvetően érinti a hazai agrárgazdasági vállalkozások működését.

Az Európai Unióban az agrárpiacok szabályozása a külkereskedelemre, illetve egyes termékek esetében a belső piaci árakra és mennyiségekre terjed ki.

Az EU tagországainak agrártermékei mennyiségi korlátozás és pénzbeni terhelés nélkül léphetnek a magyar piacra. A tagországokból származó import versenyképessége termékenként eltérő lesz, az importált agrártermékek nagy része megdrágul.

Az Unión kívüli országokba irányuló export utáni visszatérítést elsősorban tenderekkel lehetne megszerezni. Ez segíthetné a kelet-európai országokba irányuló kivitelt, mivel Magyarországról kisebb

a szállítási távolság és alacsonyabb a termelési költség. Mégis csak korlátozott EU-szubvenció remélhető. A közösségi támogatás túlnyomó részét a gabonafélék, a tejtermékek, a marhahús és a cukor exportjára fordítják, ám ezt egyaránt mérsékli a CAP-reform és a GATT-megállapodás. Ugyanakkor korlátozná a lehetséges magyar exportot az EU-n belül éppen e termékekre alkalmazott mennyiségi szabályozás, ill. a magyar termelés drasztikus visszaesése.

A tagsági státus alapján a magyar agrárexport döntő hányada feltételezhetően az Unión belül talál vevőre.

A közösségi szabályozás a piaci kereslet-kínálat befolyásolásával közvetve hat az árak alakulására. A magyar mezőgazdaság számára előnyös, ha részt vehet azokban az uniós intervenciós akciókban, amelyek a piaci egyensúly átmeneti megbomlását ellensúlyozzák.

A közkeletű elképzelésekkel szemben az EU agrárpiaci rendszerében meghatározó a piaci koordináció. A beilleszkedés fő feltétele az agrárpiac széles körű intézményesítése, a piaci szereplők viszonylag kiegyensúlyozott alkuerejét biztosító intézmények és magatartási normák működése. Azaz az „agrárpiaci rend” szélesebb kategória annál, amit itthon piaci rendtartásnak neveznek. Az export-import és a belső piac ár- és intervenciós szabályozási rendszer mellett a piacrend körébe tartoznak az agrárpiaci tranzakciók lebonyolításához szükséges sajátos – a piaci partnerek önérdekein alapuló – intézmények is. Beilleszkedési zavarok leginkább e feltételek hiánya, ill. sérelme esetén mutatkoznak. Alapvető kérdés, vajon kiépülnek-e a hazai agrárpiac hiányzó intézményei? Hiányuk esetén ugyanis jelentős zavarokra és számottevő harmonizációs veszteségre kell számítani.

Ami a közösségi és a magyar mezőgazdasági termelői árakat illeti, összehasonlításuknál tekintetbe kell venni a következőket:

- A Közösség tagországaiban – a közös szabályozás ellenére – távolról sem azonos a mezőgazdasági termelői árak színvonala. Az árak az egyes országok különböző régióiban s az év különböző szakaszaiban erősen differenciáltak. Általában ott a legalacsonyabbak, ahol az adott termékből az önellátás foka meghaladja a 100 %-ot.

- Az EU intervenciós árak nem termelői, hanem nagykereskedelmi árak. Az intervenciós árak jóval alacsonyabbak, mint a kívánatosnak tekintett árszintet kifejező – ám intervenciós mechanizmus nélküli – irányárak. Tartalmazzák a tárolási költséget, a nagykereskedelmi árrést, a termékhez kötődő adókat. Ugyanakkor a deklarált irányárak és a tényleges termelői árak között is nagy – bár a CAP-reform nyomán csökkenő – a különbség.

- A mezőgazdasági reálárak az EU-ban folyamatosan csökkennek a reform következtében, miközben Magyarországon a következő években ezek növekedése várható. A tagság elérése után az eltérő árszínvonalak csak olyan ütemben közeledhetnek, ahogyan a belső piacon a magasabb árak érvényesíthetők.

Következésképpen EU-csatlakozás esetén csak az Unió által meghatározott ún. intézményi árak terjednek ki az új tagokra. A tényleges piaci árakban jelentős eltérések maradhatnak fenn a csatlakozás után is.

Ezért a magyar agrártermelők nem számíthatnak arra, hogy a csatlakozás után a hazai piaci árak rövid idő alatt a legfejlettebb nyugat-európai országok szintjére emelkednek. Valószínűleg tartósan fennmarad bizonyos árkülönbség, ám az a jelenleginél mérsékeltebb lesz. A magyar mezőgazdasági árszínvonal – a kiválasztott 12 legfontosabb termékcsoportban – 1995-ben mintegy 40 %-al volt alacsonyabb a franciánál. A CAP által leginkább védett termékek (cukor, tej, gabona, marhahús)

esetében a különbség még ennél is nagyobb, míg egyes termékek (pl. a csirke- és a sertéshús) esetében jóval kisebb volt.

A jövedelmezőségre hatnak az árviszonyokon kívül a pénzügyi terhek is. A leginkább meghatározó tényező azonban a termelékenység. Az Unió tagországaiban nagyon differenciált a mezőgazdasági jövedelmek színvonala, és nincs kiegyenlítődésre utaló jel. A hazai kilátások mérlegelésénél a termelési költségek (munkabér, földjáradék) esetleges növekedését is mérlegelni kell.

Az agrártermékekhez kapcsolódó támogatásokból egységes szabályok szerint lehet részesedni. Ezek összege függ a termeléstől, az exporttól, a piaci intervenciót kiváltó tényezőktől. Strukturális, regionális fejlesztési programok részfinanszírozására is lehet számítani. (Ezek általában 50 százalékos, egyes esetekben pedig 75 százalékos EU-finanszírozással járnak.) A jelek szerint erre inkább lesz hajlandóság, mint a magyar mezőgazdasági termelők közvetlen jövedelemkiegészítő támogatására.

Magyarország EU-tagsága esetén valószínűleg gazdaságosabb lesz az agrárexport az EU-tagországokba, mint az azon kívüliekbe. A tizenötök az elmúlt években a magyar export mintegy felét vették fel, ami elvileg akár másfélszeresére is növelhető.

Ha a termelési szerkezet alkalmazkodik az értékesítési lehetőségekhez, akkor a növekvő mennyiségű magyar agrárexport is értékesíthető lehet.

A belföldi piacokon viszont éleződik a verseny. A magyar mezőgazdaságnak ugyanis a versenyt nem az „átlagos” közösségi agrártermékekkel kell majd állnia, hanem az adott termék termelésében leghatékonyabb országok áruival.

A fogyasztókért folyó verseny elsősorban nem a nyerstermékek, hanem a feldolgozott, a háztartási munkát megkönnyítő, a korszerű táplálkozási igényeknek megfelelő – magasabb hozzáadott értéket tartalmazó – késztermékek piacán zajlik. E tekintetben javíthatja a hazai termelés esélyeit a külföldi tőke behatolása a hazai élelmiszeriparba.

Figyelembe kell venni az agrárgazdaság nemzetgazdasági szerepét is. Figyelmet érdemel az agrobusiness egésze, tehát a mezőgazdasági termelőeszköz-gyártás, amint a mezőgazdaságnak teljesített szolgáltatások is. Magyarország EU csatlakozása fellendítené e termelőeszközök, szolgáltatások keresletét, ami – hazai felkészülés hiányában – az EU tagországok vállalkozásai számára kínálna értékesítési piacot. Valamennyi körülményt mérlegelve a kibővülés a hazai vállalkozások számára ígéretes kilátásokat, ám jelentős kihívásokat s bizonyos kockázatokat is hordoz.

Az Európai Unió döntéshozatali mechanizmusa

A döntéshozó szervek

Az uniós szintű döntéshozatalban az Európai Unió szervei közül a legnagyobb szerepe az Európai Bizottságnak, az Európai Parlamentnek és az Európai Unió Tanácsának (Tanács) van. Általában az Európai Bizottság kezdeményez és tesz javaslatot új jogszabályokra, de azokat a Tanács és a Parlament fogadja el. Egyes esetekben a Tanács az Európai Parlament és a Bizottság nélkül is dönthet, olykor pedig az EU más szervei is részt vesznek a döntési folyamatban.

Az eljárások háttere

Az Európai Unióban a jogszabályoknak két fő típusa van, a rendelet, amely közvetlenül alkalmazandó, azaz a nemzeti törvényekhez hasonlóan valamennyi tagállamban azonnal alkalmazandó jogot teremt, amelynek hatályba helyezéséhez a nemzeti hatóságok részéről semmilyen lépésre nincs szükség. A rendeleteket a Tanács a Parlamenttel közösen vagy a Bizottság egyedül fogadja el, általános hatályúak és mindenkihez szólnak, azaz a tagállamoknak, valamint azok intézményeinek és szerveinek éppúgy tiszteletben kell tartaniuk őket, mint

nemzeti törvényeiket. A jogszabályok másik fő típusa az irányelv, amely kompromisszumot jelent az egységes közösségi jog követelményei és a nemzeti sajátosságok megőrzése között: az elérendő célokat illetően kötelezi a tagállamokat, de a cél megvalósításának formáját és nemzeti jogrendjükbe illesztésének a módját rájuk bízza. Az irányelvnek és a rendeletnek az unióról szóló szerződés egy konkrét cikkén kell alapulnia, ugyanis ez határozza meg, hogy milyen jogalkotási eljárást kell követni.

A döntéshozatali eljárás típusai

1.Rendes jogalkotási eljárás

A korábban ismert együttdöntési eljárás a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követően rendes jogalkotási eljárás néven működik tovább, azonos feltételek szerint. Ez az eljárás a leggyakrabban használt döntéshozatali módszer az Unión belül. A rendes jogalkotási eljárás során a Parlament a Tanáccsal megosztja a jogalkotási hatáskört. Ha nem sikerül megegyezniük egy javasolt jogszabályról, akkor azt a Tanács és a Parlament azonos számú képviselőjéből álló egyeztető bizottság elé terjesztik. A gyakorlatban egyeztetésre egyre kevésbé van szükség, a legtöbb együttdöntéssel elfogadott jogszabályt már az első vagy a második egyeztetési körben (olvasatban) elfogadják az intézmények közötti együttműködésnek köszönhetően. Amint az egyeztető bizottság megegyezésre jut, a jóváhagyott szövegtervezetet újra megküldik a Parlamenthez és a Tanácshoz, hogy azok végül jogszabályként fogadják el.

2. konzultációs eljárás

A konzultációs eljárást elsősorban a mezőgazdasági, adózási és versenypolitikai döntéseknél használják. Ilyenkor a Bizottság javaslata alapján a Tanács konzultál a Parlamenttel, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottsággal és a Régiók Bizottságával. A Parlamentnek jogában áll jóváhagyni a Bizottság javaslatát, elutasítani azt vagy kérni annak módosítását. Amennyiben a Parlament módosításokat kér, a Bizottság átgondolja a Parlament által javasolt változtatásokat. Ha a Bizottság elfogadja e javaslatokat, akkor a Tanácsnak már a módosított javaslatot küldi meg. A Tanács megvizsgálja a módosított javaslatot, és azt vagy változtatás nélkül elfogadja, vagy tovább módosítja. Amennyiben a Tanács lényegesen módosítja a Bizottság tervezetét, az EP felé ismételt konzultációs kötelezettsége van. Ebben az eljárásban – akárcsak az előzőeknél – a Tanácsnak egyhangúan kell elfogadnia a bizottsági javaslat módosításait.

3. Hozzájárulási eljárás

A hozzájárulási eljárás azt jelenti, hogy a Tanácsnak néhány kiemelten fontos döntés meghozatala előtt a Parlament jóváhagyására van szüksége. Maga az eljárás ugyanaz, mint a konzultáció esetében, azzal a kivétellel, hogy a Parlament nem módosíthatja a javaslatot: vagy megszavazza, vagy elutasítja azt, vagyis lényegében vétójoga van. A Parlament hozzájárulásához a leadott szavazatok abszolút többsége szükséges. A hozzájárulási eljárást túlnyomórészt a más országokkal – köztük az újonnan csatlakozókkal – kötött megállapodásokhoz használják.

Változások az Európai Parlament szerepében

A Lisszaboni Szerződés egyik legfontosabb változtatása az EU döntéshozatalát illetően az volt, hogy új jogkörökkel ruházta fel az Európai Parlamentet. Az elsősorban az uniós éves költségvetés elfogadásában és a bel- és igazságügyekkel összefüggő jogalkotásban lett megkerülhetetlen, aktív és befolyásos szereplő. A rendes jogalkotási eljárás során a javaslatokat módosíthatja, elutasíthatja, megvétózhatja. A Lisszaboni Szerződés értelmében a korábbi együttdöntési eljárás egyre szélesebb körökre terjed ki, és neve – mint említettük – rendes jogalkotási eljárásra változik. Az uniós jogalkotás mintegy 90 százalékában ezt a mechanizmust kell alkalmazni. Az EP tehát önálló jogalkotásra ezután sem képes, egyetértésére azonban szükség van az uniós jogalkotás során.

Változások a Tanács döntéshozatalában

A Lisszaboni Szerződéssel radikálisan megváltozott az EU Tanácsában történő döntéshozatal. Korábban a döntések a Tanácsban úgy születtek, hogy minden tagállam előre meghatározott szavazatszámmal rendelkezett, és amikor a szerződés szerint nem volt szükség egyhangú döntésre, minősített többséggel határoztak. A Lisszaboni Szerződés értelmében azonban 2014-től (de legkésőbb 2017-től) úgynevezett kettős többség alapján kell dönteni. Ez azt jelenti, hogy egy javaslat akkor megy át, ha a tagállamok 55 százaléka, azaz a 27 tagállam esetén legalább 15 ország, és az uniós népesség 65 százaléka támogatja a javaslatot. Azokban az esetekben, amikor a Tanács olyan javaslatokról dönt, amelyet nem a Bizottság, vagy a külügyi- és biztonságpolitikai főképviselő tett – így például bel- és igazságügyi kérdések esetében vagy a Külügyek

Tanácsában, ahol a Bizottságnak nincs kizárólagos javaslattételi joga - a döntéshez szükséges szavazati arány még magasabb, a tagállamok 72 és a népesség 65 százalékának egyetértésére van szükség. Az új mechanizmus 2014-es életbe lépéséig továbbra is a minősített szavazati rendszert alkalmazzák a Tanácsban.