Kitti, Rettegés És Erőszak - Otthon

8/17/2019 Kitti, Rettegés És Erőszak - Otthon

1/86

Morvai Krisztina — Simek Kitti

KITTIRettegés és erőszak — otthon

Rejtjel Kiadó ■ Budapest, 2005


2/86

Ajánlás

Ezt a könyvet Balog Tomi emlékére írtuk. Tizenkét éves volt, amikor az édesapja — aki előtte már nagyon sokat bántotta a családot — megölte. Nem védte meg senki, s ősem tudta megvédeni magát. Temetése napján, 2002. szeptember 20-án kezdődött az

országos mozgalom a családon belüli erőszak visszaszorításáért.


3/86

Bevezetés

Kedves Olvasók!

Azt szokták mondani, minden rosszban van valami jó. Ez amondás egyáltalán nem igaz akkor, ha egy család tíz éven átrettegett és szenvedett az otthonuk falai között. Ebben avilágon semmi jó nincs. S ha a végén az egyik áldozatból,

azaz a mi valós történetünkben Kittiből bűnös lesz és kioltja akínzójuk életét — abban sincs semmi, de semmi jó. S ha amásik áldozat, Gizi, az Édesanya rákbeteg lesz - azidevonatkozó kutatások szerint nyilvánvalóan a sok verésmiatt — , abban éppúgy nincs semmi jó. Abban sem, ha agyerekáldozatok egyike, Trudi, távol kerül anyukájától,testvérétől és nevelőszülőknél él. Ezek mind-mind szörnyűdolgok, fájdalmas, borzalmas dolgok.

Mi azzal szeretnénk egy pici jót tenni, hogy megosztjuk aKedves Olvasókkal, mi is az a családon belüli erőszak. Egy„túlélő" tapasztalatai és egy büntetőjogász tapasztalataialapján. Beszélgetve, Kitti élettörténetén végigmenve,megosztjuk egymással és Önökkel azt, amit tudunk azasszonyverésről, gyerek kínzásról, lelki terrorról,gyereklányokkal való szexuális visszaélésekről...

Olyasmikről, amikről nem szokás beszélni. Pontosan tudjuk,hogy a hallgatás nagyon árt az áldozatoknak és sokat használa bántalmazóknak. Ezért nem szabad hallgatni. Ha nemmondjuk el őszintén ezeket a szörnyű történeteket, akkorazok, akik segíthetnének, tehetnének valamit, nem fogjákismerni a jelenséget, és nem fogják tudni, mi a teendő.


4/86

Négy nap négy éjjel beszélgettünk Tótújfaluban 2004telén. Amit Kitti mondott, azt egyenes, sima betűkkel szedveolvashatják, Krisztina szavait dőlt betűkkel nyomták,

A Kedves Olvasók megismerik Kittit. A valódit. Nem a bulvárújságok által fabrikáltat. De Kitti bemutatkozása nemöncélú. Azt szeretné, ha története és tapasztalatai segítenénekmásokon. Hogy nekik, az otthonon belüli gyötrelmek újabbáldozatainak könnyebb legyen. Hogy őket megvéd jék, s nekelljen magukat megvédeni.

Így aztán, reményeink szerint végül ebben a Rosszban islesz egy icipici Jó.

Simek Kitti Morvai Krisztina


5/86

1. „Picikor". Diósd előtt - Lali1 előtt

Hogyan lesz valakiből bántalmazott nő?

Egészen pici korodból hogyhogy nincs fényképed? Az első négy évemről minden kép elveszett. Ezt fájlalom

is, mert most nagyon kíváncsi lennék rá, milyen voltam babának, jó lenne látni, hogy a kislányom, Liviké hasonlít-erám. Abban az időben, szóval mielőtt Lalival megismerkedettAnyu, rengeteg helyen laktunk, össze-vissza. Fogalmam

sincs, hová lettek azok a képek, Anyu sem tudja. Az életemelső négy évéből minden tárgy elveszett, nincs semmiemlékem, minden eltűnt. Fényké pek, ruhák, játékok, minden.Furulyám is volt picikoromban, az is ott maradt valahol. Megaz úszógumim. A legkorábbi tárgyak, amik megvannak, azoka diósdiak, amikor már úgymond letelepedtünk, s Lalivalegyütt, hármasban úgy tűnt, egy család leszünk. Nagyonfurcsa belegondolni, hogy akkor hittük a hányattatott sorsunk

végét, amikor elindultunk a valódi gyötrelem útján. Milyen volt a hányattatott sors a „Lali előtti" életedben? Hadd kezdjem ott, hogy Anyukám állami gondozott

volt. Kiskorában meghaltak a szülei, ezért intézetbe került ésott nevelkedett. Érdekes, hogy az intézeti évekről szinte csupa jó emléke van, vidám dolgokat szokott mesélni. Bicskén voltaz intézet, valami nagyon szép épület, egy hatalmas parkkal.A nagy baj szerintem az volt, s ez a mai napig elkísér minket,hogy nem volt családja, senki hozzátar tozója. Senki felnőtt,aki az évek során vele lett volna a gondjaiban, örömeiben, akikövette volna, hogy mi történik vele. Akinek fontos lett volna.Egészen pontosan volt neki egy testvére, akinél aztán laktunkis egy darabig, amikor megszülettem. De valahogy a szülők

1 Kitti nevelőapjának nevét megváltoztattuk.


6/86

halála meg az intézet miatt nem együtt nevelkedtek. Nagyonkeveset tudok róla is, tulajdonképpen csak annyit, hogy elégfiatalon meghalt az alkoholizmusa miatt. Ebből gondolom,

hogy neki sem lehetett valami jó élete. Összességébenvalahogy mindig olyan gyökértelenek voltunk, a „levegőbenlógtunk". Most sincs Anyun kívül egyetlen olyan felnőttrokonom sem, akitől bármiben tanácsot kér hetnék, akikíváncsi lenne ránk, akinek fontosak lennénk. Magányosakvoltunk mindig, és ez persze csak tovább romlott a Lalivaltöltött tíz év alatt. Most is magányosak vagyunk.

És Édesapád?

Anyu 16 vagy 17 éves volt, amikor egy intézeti kimenőnmegismerkedett és összejött Apukámmal. Hamar megszületetta bátyám, aki három éves volt, amikor tönkrement a kapcsolatés szétköltöztek a szüleim. Hosszas különélés utánelkezdődött a válás. A békítő tárgyalás éjszakája volt, amikorén megfogantam. Amikor megszülettem, 1988-ban, atestvérem már nyolc éves volt. Végül aztán abba sem maradt a

válóper, elváltak a szüleim. Szóval nem voltam egy tervezettgyerek. A bátyám apukámmal maradt. A válást követőenegészen a legutóbbi időkig, azaz születésemtől 14 éveskoromig semmiféle kapcsolatom nem volt az apukámmal és atestvéremmel, sem pedig az apai nagymamámmal.

Nagy csoda volt az életemben és nagyon boldog voltam,amikor 14 éves koromban, a történtek után, szóval a bűncselekményem után végre találkozhattam velük. Miután a

kislányommal, Livikével állapotos lettem, sajnos újramegszakadt a kapcsolat, nem akarnak velem találkozni, amiértgyerekem született. Nagyon hiányoznak. Összespóroltam pénzt, küldtem nekik ajándékcsomagokat, cigit, megmindenfélét, de nem reagáltak semmit. Most már nem is próbálkozom. A Nagymamával találkoztam párszor, 5megnézte Livikét és nagyon tetszett neki. Ő nagyon aranyos, a


7/86

Klári nagyim, nagyon jó, hogy találkoztunk végre, csak hátnem nagyon tudjuk tartani a kapcsolatot, mert ő sem tudhozzánk eljönni, és nekünk sincs pénzünk Pestre menni és

meglátogatni. Visszatérve a kicsi koromra. Hol Anyutestvérénél, hol Anyu barátjánál vagy a régi intézetis barátnőjénél lak tunk. Nem volt saját otthonunk, mindigvalakinél meghúztuk magunkat. Szerintem irtó fontos, hogyaz embernek legyenek gyökerei. Nekünk nincsenek.Fogalmam sincs, kik voltak a nagy- szüleim, a dédszüleim...

Anyukád nem tartotta a kapcsolatot a fiával , atestvéreddel?

Nem. Most már, hogy anya lettem, ezt különösen fájdal-mas, szörnyű dolognak tartom. De mindig meggyőződésemvolt, és most is az, hogy ennek nagyon nyomós oka kellett,hogy legyen. Soha nem akartam ezt a témát feszegetniAnyukámmal, volt és van neki éppen elég fájdalma. Biztosvagyok benne, hogy ez a kérdés nagyon mély és súlyossebeket szakítana fel benne. Egészen más valakinek az életét,

a magányosságát és a gyötrelmeit közelr ől látni, mint kívülrőlmegítélni és megbírálni.. Ha egyvalamit megtanultam azéletben, akkor az az, hogy ítélkezni sokkal de sokkalkönnyebb, mint segíteni, mint egy másik ember mellé állni.Én nagyon-nagyon szeretem az Anyukámat, tudom, hogymennyi nehézségen ment át az életében. Nem haragszom rásemmiért. Azt szeretném, hogy csoda történjen, meggyógyul- jon ebből a borzalmas rákból és legyen még valami öröme,

szépsége az életében. Bár úgy lenne. Igen, bár úgy lenne. De hol vagyunk még az életünk

történetében Anyu betegségétől... Inkább mesélek még a picikoromról, a Lali előtti úgymond hányattatott sorsról.Tulajdonképpen, így ahogy alaposan visszagondolok, igenisvannak nagyon szép emlékeim. Tény, hogy nem volt


8/86

otthonunk, hogy hol itt laktunk, hol ott, viszont nagyon nagyszeretetben éltünk Anyuval és ez valami nagyon erős biztonságérzetet adott. Anyukám a maga módján igenis jó

anya, abban az értelemben mindenképpen, hogy nagyonszeretett és most is szeret. Pici koromban, a Lalival valómegismerkedésünk előtt gyönyörű volt a kapcsolatunk.Rengeteget mesélt nekem, nem volt olyan este, hogy mesenélkül aludtam volna el. Sokat énekeltünk együtt, a Bóbitavolt a kedvencünk, meg egy katicabogaras dal. Minden áldottnap vett valamit kifejezetten nekem, vagy egy banánt, vagyegy csokit, vagy egy kicsi játékot. Éreztette velem, hogy

legszívesebben mindent megvett volna nekem, ha tehettevolna. Nagyon szerettük egymást és most is nagyonszeretjük. S voltak különleges élményeink is, nagyon élesenemlékszem például arra, amikor Anyuval és a lovagjávalhorgászni mentünk, többször is. Előttem van, ahogy ülünk otta tóparton és dinnyét eszünk. Azok a kirándulások örökreszép emlékek maradnak.

Szóval, egyfelől igaz az, hogy hányattatott volt az életem,másfelől viszont kifejezetten boldog gyerek voltam, tessékmegnézni az akkori képeken tényleg fülig ér a szám és ragyogaz arcom. Anyu pedig nagyon szép volt, hosszú barna hajú,mosolygós és a gondok ellenére mindig elég vidám.Egyébként nagy szerencsémre én olyan típus vagyok, mind amai napig, hogy, hogy is mondjam, olyan öröm-embervagyok. Ha valaki egy kicsit is jó hozzám, vagy valami pici jó

történik, akkor én már nagy örömöt érzek, mosolygok, mint avadalma és ragyog a szívem. Most például itt élünk egy igenlero bbant házban, egy mindentől távoli faluban, borzasztószegénységben, szörnyű és nyomasztó emlékekkel a hátammögött, én mégis általában boldog vagyok. Remélem, ez nemsokkol senkit, nem fogják azt mondani az olvasók, hogyan tud boldog lenni valaki alig néhány évvel azután, hogy megölt


9/86

egy embert. Természetesen sokat gondolok arra a rettenetestragédiára, ami történt. A bűntudatomat az enyhíti, ha arragondolok, Anyu már egészen biztosan meghalt volna, ha nem

védem meg, Trudika ma is borzasztóan szenvedne, snyilvánvalóan halálfélelemben élne... magamról hadd ne beszéljek. No, erről persze még nagyon sok szó lesz. Szóval,nem azért vagyok boldog, mert nagyon elégedett volnék sajátmagammal és mindazzal, ami történt, vagy most történik.Egyszerűen van bennem egy alapvető derű. Ránézek agyerekemre, aki egészséges és gyönyörű, és máris mosolygok,még akkor is, ha közben ott motoszkál a fejemben, hogy

előbb utóbb kikapcsolják a villanyunkat és előbb utóbb nemlesz több hitel a közértben. Annak örülök, ami van. Nagyonszeretjük egymást Gyurival, az élettársammal, aki egytisztességes, becsületes ember és nagyon jó apuka. Rajongoka gyönyörű kislányomért. Anyukám él, tudok vele beszélgetni, pedig már sokszor azt hittük, hogy csak napokvannak hátra. Ezek mind csodálatos örömforrások az életben,

a nagy nehézségek és a fájdalmas emlékek mellett is. Ja, és azegészet azért kezdtem el mondani, mert arra akartamkilyukadni, hogy szerintem az Anyukámtól kapott szeretetmiatt tudok ilyen „örömképes" lenni. A Livikém miattolvasgatom a különböző nevelési szakkönyveket, meg beszélgetek a védőnővel, hát megdöbbentő, hogy az élet elsőévei milyen fontosak az ember egész életére. Az én elsőéveim nagy szeretetben teltek. Ezt sokan nem mondhatják el

magukról, még nálunk sokkal gazdagabb és szerencsésebbemberek sem. És ezt a szeretetet Anyunak köszönhetem.

A piákon hányattatott, de mégiscsak boldog életetekbeegyszer csak belecsöppent Lali...

Hát igen. Elmondom, hogy volt, Anyu abból élt, hogy azutcán egy hatalmas fémdobozból könyveket árult Budapestenvalami cég megbízásából. Én általában vele voltam az utcán,


10/86

amikor elfáradtam, a fémdobozon ücsörögtem, vagy arrafeküdtem le. Eléggé szerencséden, szánalmas látványtnyújthattunk, igaz, ami igaz. Ez tűnt fel Lalinak, a későbbi

nevelőapámnak, aki taxisként járkált arra. Főiskolát végzettember volt, de valahogy úgy alakult, hogy taxizott. Szóbaelegyedett velünk és nagyon letolta Anyut, amiért én mindigott voltam vele az utcán. Szerintem Anyunak nagyontetszhetett, hogy ilyen gondoskodó típusú férfi, aki már akezdet kezdetén ilyen komolyan veszi a gyereket, meg, hogymi a jó a gyereknek. Meghívott bennünket magához,elkezdtünk járkálni hozzá, aztán néha már ott aludtunk, és

hamarosan már Lalinál laktunk, Diósdon. Anyu nagyon boldognak tűnt, és én is nagyon Örültem. Olyan meseszerűvolt az egész. Eljött értünk a csodatévő megmentő, akigondoskodik rólunk és szeret minket, és akit mi is szeretünk.

Végre úgy tűnt, hogy van egy otthonotok... Egy otthonunk, és egy igazi családunk. Apuka, anyuka,

gyerek... Tessék megnézni, itt a fényképen látszik, hogy

milyen boldogok és bizakodóak voltunk. Ez volt az utolsóolyan időszak, amikor Anyu még igazán felszabadultan tudottmosolyogni, azzal a mosolyával, amit már alig tudok fényképnélkül magam elé idézni. Annyi mindenkitől hallottuk azelmúlt években, hogy „miért kellett Anyunak összejönnie,összeköltöznie egy ilyen emberrel? Ha nem tette volna, akkormindez nem történik meg!" Hát tényleg nem tudják, hogy egyilyen kapcsolat nem úgy kezdődik, hogy a későbbi vadember

közli, hogy ő bizony majd agyba-főbe veri az asszonyt meg agyerekeket, megrontja a kislányt, halálfélelemben tartmindenkit maga körül? Ki lenne az a bolond nő, aki hasejtené, hogy mi lesz a kapcsolatból, akkor belekezdene egyilyen borzalomba? Azért kezd bele, mert minden szépnek és jónak tűnik. Ha vannak is problémák, azokról úgy gondolja,hogy szeretettel és odafigyeléssel megoldhatók.


11/86

Nyilván úgy van, hogy minél kiszolgáltatottabb,magányosabb, szeretetéhesebb egy nő, annál inkább szeretnéhinni, hogy eljött a tökéletes szerelem, itt a csodás lovag, aki

örökké szeretni fogja, aki megoldja minden problémáját,elfogadja és szereti a gyerekét, türelmes és jóságos lesz...Krisztina szerint miért pont Anyukámat szúrta ki magának ezaz ember? Énbennem többször ott motoszkált, hogy Lalinakmindig kifejezetten a szőke, kissé nagydarab nők tetszettek.Ugyebár ez a germános külső volt összhangban a fajifelsőbbrendűségről szóló nézeteivel, amiről később még biztos beszélünk. Anyu meg barna volt és kistermetű. Miért

Anyu kellett ennek az embernek? Azt hiszem nagy részben mindazért, amit elmondtál. Mert

látta, hogy nagyon kiszolgáltatott, szeretetre éhes, ésmagányos. Nyilvánvalóan könnyebb préda egy olyan nő és akislánya, akiket nem vesz körül valami féle védőháló, szülők,nagyszülő, testvérek, szoros baráti kör, egyházi vagy másközösség. A bántalmazó férfiak, akik meggyőződésem szerint

egy bizonyos típusa a férfiaknak, kifejezetten uralkodásra,hatalomra, a másik elnyomására vágynak. Világos, hogy eztegy erős, határozott, céltudatos nő mellett nem tudjákmegvalósítani, ilyenekkel tehát nem kezdenek. Merthogy ez azegész családon belüli erőszak, amit megéltetek, és amirőlbeszél getünk, az erről szól. Az uralkodásról, ahatalomgyakorlásról. Arról, hogy egy ember úgy érzi, neki joga van a másikat szinte megfosztani az emberi mivoltától, a

méltóságától, és uralkodni rajta, kiszolgáltatottságban tartani. Hatalom alatt tartani. Ez a bántalmazó célja. Nagy tévedésazt hinni, hogy a bántalmazók valamiféle hirtelen haragú,indulatos emberek, akik azért verik meg, és azért kínoznák a feleségüket, gyereküket, esetleg idős szülőjüket, mert nemképesek uralkodni az indulataikon. Azért ütnek, rúgnak,üvöltöztek, rongálnak, hogy megtapossák a másik önbizalmát,


12/86

méltóságát. Azért teszik, hogy a másik előbb-utóbb elkezdje semminek érezni magát, és ők, szerencsétlenek, azt hiszik, ettőllesznek valakik. Komolyan használom azt a szót a nő és

gyerekbántalmazókra, hogy szerencsétlenek, mert tényleg úgy gondolom, hogy ezek az emberek valahol mélyen nagyon szerencsétlenek, hiszen számukra sem lehet igazán örömteli azélet úgy, hogy folyamatosan brutálisak, az áldozataik pedig szenvednek. Pontosabban fogalmatok: nyilván lehetne nekik is ennél sokkal örömtelibb, szebb életük. Persze hogy szerencsétlenek,egyáltalán nem hatalmasa fel őket arra, hogy mások életét

pokollá tegyék. így a tetteikért természetesen felelniük kell,meggyőződésem szerint büntetést is érdemelnek, de emel lett jó lenne valami segítséget kapniuk ahhoz, hogy épkézlábemberekké váljanak. Vagyis ne a hatalmukkal valóvisszaélésre, hanem az egyenlősé gen alapuló emberikapcsolatokra vágyjanak. Az eredeti kérdésedre adottválaszomhoz hozzátenném még, amit nehéz kimondani, de

sokaknak hasznos lehet tudni, hogy bizonyos férfiaktudatosan keresnek olyan nőt maguknak, akiknek kislányukvan, mégpedig olyan kislányuk, akire az anyukán kívül nem figyel más felnőtt. Aligha kell részletesen kifejtenem, hogymiért. Nem tudhatjuk, hogy ez nála akkor szempont volt-e,most már nem is foguk megtudni. Legfeljebb némi gyanakvással következtethetünk a későbbiekből...

Honnan tudhatja azt egy nő, hogy olyan férfival van

dolga, aki később verni fogja, kikészíti őt is és a gyerekeit is?Vagy mi ből tűnhet ez fel a környezetnek?

Ez azért nagyon nehéz, mert egy brutálissá válókapcsolat is ugyanúgy kezdődik, mint egy jónak é s szépnekmaradó kapcsolat; sőt a kezdet többnyire kifejezetten csodás,boldogító, szédületes szerelem, amiben minden a legnagyobbrendben van. Furcsa ilyet mondani, de szinte az a gyanús,


13/86

hogy semmi nem gyanús. Hogy még alig tud valamit a „szívehölgyéről" a férfi, máris elhalmozna a rajongásával,mindenben folyton a kedvét lesi. Ahogy Te is mondtad,

többnyire szó sincs arról, hogy kezdettől durva lenne a férfi.Soka az életben nem hallottam még olyan esetről, hogy a frissen megismert udvarló előre közölte volna, hogy ővoltaképpen egy durva, uralkodó típusú, hatalmaskodóember, aki hamarosan testileg és lelkileg is megtapossa„asszonyát" és esetleg a gyereket is, ha van, vagy lesz gyerek. Nem szokták előre közölni, hogy: „tudod, majd miután jólkiudvaroltam magam, s Te már nagyon megbízol bennem, és

iszonyúan kötődsz hozzám, akkor elkezdelek ellenőrizgetni, folyton figyelmeztetni, kritizálni. A féltékenységemmel azőrületbe kergetlek, a családtagjaidtól, a barátaidtólészrevétlenül elválasztalak, a munkától eltiltalak... aztánmajd elcsattan az első pofon, s onnantól kezdve állandóbizonytalanság majd később félelem lesz életed, verésekkel,lelki kínzással, esetleg nemi erőszakkal... "

Nem, ilyesmit természetesen nem mondanak, ezt a folyamatot többnyire utólag az eseményekre visszagondolvalátja így a nő . Aki persze annál inkább összeomlik testileg éslelkileg is, minél több idő telik el a bántalma zó kapcsolatban. Így természetesen annál jobban sérülnek az érintett gyerekekis.

Én azt hittem, hogy minden ilyen családi tragédia más és

más, szóval hogy minden történet egészen különböző. De úgy

tűnik, hogy nagyon sok hasonlóság van abban, hogy hogyanválik pokollá egy család élete, hogyan alakul ki az erőszak éshogyan válik egyre félelmetesebbé.

Ez így van. Rengeteg a hasonlóság Amióta világszertevizsgálják, kutatják tudományosan is a családon belülierőszak jelenségét, rájöttek, hogy egy sor tipikus


14/86

jellegzetességet lehet kimutatni, ami teljesen megegyezikezekben a kapcsolatokban, történetekben.

Jellegzetes például, hogy gyönyörű szépen, minden

probléma nélkül kezdődik a kapcsolat, gyorsan alakulnak azesemények, aztán egy ponton észrevétlenül elkezdődik azellenőrzés, a korlátozás. Ekkor még ez a szerelem jelszavávaltörténik, persze. „Miért nem vagy minden órában velem,hiszen úgy szeretjük egymást?" „Miért nem hagyod ott azt avacak munkahelyet, szeretjük egymást, majd megélünkvalahogy az én jövedelmemből!" „Fáj nekem, hogy a szüleidmeg a barátnőd fontosabbak neked nálam, nyilván azért

mászkálsz hozzájuk, amikor együtt is lehetnénk..." Ilyeneket szoktak mondani. Vagy például elkezdenek beleszólni a párjuköltözködésébe, személyes szokásaiba. „Nem szeretem, hailyen rövid szoknyákban mutogatod a lábadat másoknak, azthittem, eldöntötted már, hogy az enyém vagy és nemmásoké..." Vagy ellenkezőleg: „Miért nem mutatod megmásoknak is a szép lábaidat, miért ilyen lógó, hosszú

szoknyákban jársz, hadd legyek büszke rád!"„Hányszor kértelek már, hogy fesd magad — hogy ne fesdmagad, hogy mosolyogj többet, hogy ne mosolyogj annyit..."„Hol voltál ma délután, nem értelek el nem gondolod, hogybekapcsolva kellene tartanod a mobiltelefonodat?" Ezek akritikák egyre türelmetlenebb hangon, egyre feszültebbenhangzanak el. A nő el kezd szorongani, hiszen nagyon szeretnemindenben megfelelni a csodalovagnak, de egyre inkább ez

képtelenség. „Dúl a szerelem", de valami rejtélyes módonegyre nő a feszültség is.

Mígnem elcsattan az első pofon. Ez természetesen nagy sokk, de aki nagyon szeretne „elfogadható" magyarázatottalálni rá, mert nagyon fontos neki a kapcsolat, az fog is.Úgyhogy utána jön a többi pofon. A nő először reménykedik,hogy az egész csak a szerencsétlen véletlenek sora, később


15/86

viszont már retteg. Ettől kezdve gyakorlatil ag nincs reálisesély arra, hogy külső beavatkozás (például határozottrendőri fellépés, a felelősséggel való szembesítés) nélkül az

egyre durvuló bántalmazás folyamat megálljon. Szerintem ez nálunk nagyon hasonlóképpen

történhetett. Elmesélem, amire emlékszem.


16/86

2. A diósdi élet kezdete

Hogyan kezdődik a családon belüli erőszak folyamata? Mi is a lelki

terror? "Miért nem megy el a bántalmazott n ő - ha nem tetszik neki, hogybántják?"

Amikor Diósdra költöztünk Lalihoz, 4 éves voltam.Anyu ott bárhová elengedett, a szomszédok kedvence voltam. Nagyon szerettem jönni-menni, jó volt, hogy olyan kedvesek

voltak velem az emberek. Észrevétlenül alakult ki az ahelyzet, hogy Anyu szinte megállás nélkül dolgozott valamina házban vagy a ház körül. Állandóan leste és követte Laliutasításait. Kevesebb időt töltött velem olyan elmélyülten,mint régen. El-el maradtak az esti mesék, a Bóbita,kevesebbet beszélgettünk és alig nevettünk már együtt.Mintha közénk telepedett volna valami. Vagy valaki.Szerintem Anyu nagyon meg akart felelni Lalinak, nem azvolt számára a fontos, hogy mi a jó neki, saját magának,hanem hogy a „családunk" együtt maradjon. Fontos volt nekiez a kapcsolat, nem akarta elveszíteni. Gondolom nagyon féltattól, hogy nem dolgozik elég szorgosan, hogy ügyetlennekvagy lustának látszik, és akkor kész, vége, elküld bennünketLali és ott leszünk megint család nélkül, agyökértelenségünkben. Mehetünk a szatyrainkkal újra

bekéredzkedni valakihez. Ezért ha állandóan dolgozni kellettaz udvarban, hát azt csinálta. Gondolom, hogy ha jól le lettszúrva, mert elrontott valamit, akkor szégyenkezett és úgygondolta, hogy igaza van Lalinak. Én ezt akkor még olyankisgyerekként persze nem értettem egészen, de ígyvisszagondolva elég világos, hogy Anyu úgy érezte: rajta afelelősség, hogy együtt marad-e ez az úgynevezett család,


17/86

megmarad-e mellettünk az az ember, aki úgymond szeretminket és gondoskodik rólunk, megmarad-e az otthonunk.Vagy megyünk vissza a semmibe, ahonnan jöttünk. Szegény,

ez nagyon nyomasztó érzés lehetett neki. Bárcsak lett volnaegy bölcs nagymama, nagynéni, szomszéd vagy valaki, akiészreveszi, hogy mi kezd kibontakozni, megrázza Anyut, ésazt mondja: gyorsan meneküljetek el innen, amíg nem késő.Arra gondolni se merek, pedig az is nagyon jó lett volna, hogyesetleg Lalira szól rá valaki, hogy „hékás kérem szépen, mifolyik itt, nem ezt nevezzük szeretetnek..." Pedig a férfira isrászólhatna valaki a környezetéből, amikor látja, hogy elkezdi

folyamatosan fegyelmezni, kritizálni, bántani a nekikiszolgáltatottakat.

Nem beszélve a későbbiekről, amikor már verekszenek is,esetleg más undorító dolgokat csinálnak mások előtt.Egyszerűen nem értem, miért nem akar, vagy miért nem merezekre senki rászólni?

Hol vannak ilyenkor a lovagias férfiak, akik megmentik a

hölgyeket? Na, visszakanyarodva a kezdetekre. Emlékszemarra a napra, ami számomra a fordulópont volt. Anyu és Laliszokás szerint az udvaron szereltek valamit. Állandóanszereltek. A fényképen is látszik, hogy egy szabályosműhelyudvar volt ott, rengeteg kacattal és nagyösszevisszasággal. Odamentem Anyuhoz, és ahogy szoktam,megkérdeztem tőle, hogy átmehetek-e a szomszédba. Lalinagyon szigorúan és ellentmondást nem tűrően rám nézett, és

azt mondta, jó hangosan: Mostantól tőlem kérdezed meg,hogy átmehetsz-e. Addig csak Anyukám volt folyamatosan„munkára fogva", attól a naptól kezdve már én is.

Gondolom, ekkorra érette elég biztosnak a helyzetét azéletetekben ahhoz, hogy elkezdje a nyílt parancsolgatást; főnökösködést, folytonos irányítást és uralkodást. Nyilvánkivárta, hogy egy kicsit megtelepedjetek ott az új életetekben,


18/86

valamennyire biztonságban érezzétek magatokat, legyen mitveszítenetek. S persze ő volt a jótevőtök , és ki lenne az ahálátlan, aki szembeszáll a jótevőjével?

Lehet, hogy így volt. Az biztos, hogy számomra az anap, amit említettem, fordulópont volt. Attól kezdveállandóan kiabált velem, kritizált és gyalázott. Folytonolyanokat kérdezett, hogy „Miért nem söpörtél, amíg énszereltem?", meg „Egy lánynak az a dolga, hogy takarítson,miért nem takarítottál?" Ha valami nem tetszett neki,fel pofozott vagy a fenekemre vert. Ebben az időben még csakkézzel vert. Mindez valahogy a részévé vált az életünknek, az

életemnek. Először a részévé vált, aztán már teljesenkitöltötte, meghatározta. Az a folytonos szorongás. Egyszercsak eljutottunk odáig, hogy egyfolytában Lali hangulatátfigyeltük, utasításait lestük és próbáltunk mindent nekimegfelelően csinálni. De hát. az ember mindig vét hibát,ilyenkor jöttek a pofonok. Én ezt úgy éltem meg, hogy hátigen, letol, megszid, kiabál velem, felpofoz, de mindezt azért,

mert nem segítek eleget, elrontok dolgokat, mert nem figyelekoda eléggé. Úgy gondoltam, hogy ez a gyerekek sorsa. Agyerekek általában szinte természetesnek veszik, ha verikőket, akár szíjjal is, mivel megmagyarázzák nekik, hogy„rosszak ", és ezért megérdemlik a verést. Először jönnek ateljesíthetetlen feltételek és parancsok, ha azoknak nem tudmegfelelni a gyerek, akkor a pofonok, s majd később akomolyabb verések. Így voltam vele én is. De, ahogy

mondtam, ez nem úgy jön, hogy egyszer csak derült égbőlvillámcsapásként pokollá válik az addigi szép élet. Szinteészrevehetetlenül épül egyik dolog a másikra, amire előáll azállandó szorongás, majd rettegés.

- Bizonyára Anyukád Hozzád hasonlóan élte át ezt a folyamatot, ahogy a „csodalovag tól egyszer csak elkezdett félni, szorongani, de igyekezett megfelelni neki... Az is nagyon


19/86

jellemző a lelki terrorra, hogy az áldo zatok saját magukathibázhatják mindazért, ami történik. „Ügyetlen voltam,megint elrontottam, szerencsétlen hülye vagyok, megint

elfelejtettem, megint rosszul csináltam" — ilyeneket gondolnak magukról Es hozzáte szik: „hát persze, hogy ki vanborulva tőlem. Persze, hogy üvöltve szid, hiszenmegérdemlem. És sem csoda, ha eljár a keze.".

Igen, gondolom másoknál is így van. És persze azt istudni kell, hogy minden durva ember, talán még a legdurvábbis megenyhül néha. Főleg eleinte, a nagyobb verések,nagyobb jelenetek után még magyarázkodott, ígérgetett. És

mi persze elhittük, hogy majd minden jobb lesz. Aztgondoltuk, hogy ideges, feszült típus szegény, sok gondja isvan. Részben velünk is persze, mert nem tudunk mindent úgycsinálni, ahogy ő szeretné, és ez nagyon bosszantó lehet.

Ez is nagyon tipikus, amit mondtál a békülésekről meg azígérgeté sekről. Ezt ú gy nevezi a szakirodalom, hogy„mézeshetek időszakok". Amikor a nagyobb kitöréseket sűrű

bocsánatkérések, magyarázkodások, s persze kibékülésekkövetik. Ettől zavarodik aztán meg legjobban a szenvedő fél. Igazolva látja, hogy a bántalmazója mégsem olyan rosszember. Akkor hát mégiscsak benne lehet a hiba — gondolja anő, meg nyilván a gyerek is. De sajnos a folyamat folytatódik,a mézeshetek időszakát újra a feszültség növekedése követi,aztán meg újra és újra kitör a „vihar", azaz jön a verés, a félelmetes üvöltés, a tárgyak összetörése...


20/86

3. Az iskolásévek Diósdon

A fizikai bántalmazás — azaz a verés. A bántalmazók „kettős

személyisége" - báránybőrbe öltözött farkas? Hogyan függ össze a gyerekbántalmazás és a feleségbántalmazás?

Iskolás lettem, ott Diósdon. Lali autókat és esztergagépe-ket tartott, állandóan ezeken dolgoztak Anyuval, ezért aztánúgy volt beállítva, hogy természetesen nekem nagyobb részt

kell vállalnom a háztartásból. Például hét éves koromtól rend-szeresen nekem kellett ebédet főznöm. A legkisebb hibáér t,vagy ha nem voltam elég gyors, összevert Lali. Anyukámatúgyszintén. Véget ért az az idő, amikor még csak pusztakézzel ütött. Legtöbbször az autókról lekapott üvegszálasantennával ütött, de gyakran a porszívózsinórral, sőt volt,hogy kalapáccsal is. Tizenegy éves koromig éltünk Diósdon. Nagyon sokat féltünk és szenvedtünk, ez állandóvá vált azéletünkben. Úgy is mondhatnám, hogy együtt éltünk afélelemmel. Féltettük egymást is nagyon. Emlékszem példáulegy olyan jelenetre, hogy engem Lali kiküldött és afürdőszobából hallottam, hogy veri Anyut. Anyu nagyon sírtés kiabált, hogy „Kitti, segíts!". Attól kezdve rendszeresenszörnyű lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem voltam képessegíteni az Anyukámnak. Abban az időben általában hetente

egyszer volt komolyabb verés. Anyut is, engem isrendszeresen vert. Vascsővel, üvegszálas antennával,mindennel, ami a keze ügyébe került.

Meg is sérültél? Persze, vannak olyan sérülések, amik még most is

látszanak. És nem múlnak el soha. (Megmutatja a hátán lévősérülést.) Ez például akkor történt, amikor hasra fektetett


21/86

bennünket Anyukámmal együtt az ágyon és egyszerre ütötte ahátunkat üvegszálas antennával. Vagy ez itt, a kezemen. Ezenegy karabinert tört el.

Eleket látta orvosszakértő a büntetőeljárásban? Látta. Kívülállók látták annak idején, hogy valami nincs

rendben? Abszolút nem. Kifelé tökéletes családnak látszottunk. Én

nagyon szégyelltem magam ezekért a dolgokért és nagyon fél-tem, hogy kiderül, hogyan is élünk valójában. Az az érzésem,hogy nem csak nálunk, hanem másoknál is úgy van ez, hogy

nem a brutális ember, szóval a bántalmazó szégyelli magát,hanem, azok a családtagok, akiket bántanak.

Ez valóban így van. Annál is inkább, mert a bántalmazó

minden erejével azon van, hogy az egészért áttegye a felel ősséget az áldozataira. Ahogy Te mondtad. Ilyenekethallanak a nők: „Meg kellett, hogy verjelek, mert ügyetlenvoltál, Össze kellett, hogy rugdossalak, mert megszólaltál,

amikor nem kellett volna..." Igen, általános jelenség hogy abántalmazott családtagok saját magukat érzik felelősnek abántalmazásukért; és a saját szégyenükként élik meg mindazt,ami történik. Főleg így van ez nőkkel és nagyobblánygyerekekkel, akik abban nőnek fel és azt hiszik, hogy min-den, ami a családban történik, az az ő felelősségük. Kitti, próbáltatok valahogy kikerülni az egészből?

Egyszer Diósdon megszöktünk Anyuval egy

barátnőmhöz. Utánunk jött, úgy csinált, mintha mindenrendben lett volna, aztán üvöltött velünk, hogy „egyszer próbáljatok elmenni, ha mindenemet el kell adni, akkor ismegtalállak benneteket, a világ végén is. Kinyírlak benneteket, csak próbálkozzatok!" De persze az ismerősökelőtt bűbájosán viselkedett. Horrorisztikus ez az egészkettősség, ahogy kifelé kellemes, jó ember benyomását


22/86

keltette, a családon belül pedig igazi szadista volt. Innentőlkezdve persze minden sokkal nehezebb, mert pontosan tudod,hogy mindenki neki hinne, mert olyan megbízható, komoly és

kellemes ember. Ez is szokványos dolog a családon belüli erőszaknál

Ezeknek az embereknek a túlnyomó többsége kifejezetten csaka nála gyengébbekkel, a neki kiszolgáltatottakkal erőszakos,kifelé remekül tud viselkedni. Ebből is látszik, hogy mm ahirtelen haragtikkal, az indulatosságukkal van a baj, hiszenakkor nyilván a főnöküket is megpüfölnék vagy a sark ihentest is Összerugdosnák olykor-olykor.

De nem teszik, velük, azaz a családon kívülállókkaltöbbnyire kife jezetten kedvesek, előzékenyek. Rendőr, bíró, gyermekvédelmi előadó legyen a talpán, aki egy ilyenbűbájos férfiemberről elhiszi, hogy a négy fal között brutális! Ezért is érzik annyira tehetetlennek magukat az áldozatok,tartanak tőle, hogy senki nem hisz nekik... Ilyen szempontbóltalán viszonylag könnyebb a helyzetük azoknak, akiknek a

párja nemcsak velük, hanem úgy általában is erőszakos, félelmetes. A „reszket tőle az egész falu" típusú asszonyverőkkel szemben viszont pontosan azért nehéz védelmetkapni, mert mindenki fél tőlük. Az a gyer mekvédelmis, akinek jelentenie kellene az esetet, a saját testi épségét is félti, akörzeti megbízott már most arra gondol, hogy ha be iscsukják az embert, egyszer kiengedik és akkor mi lesz vele... De hát persze még sincs rendjén, hogy a tisztességes emberek

reszkessenek egy erőszakos banditától. S persze ez máseurópai országokban már egy jó ideje nincs így, s remélem Magyarországon is egyre kevésbé. De, ahogy már mondtam,ez a ritkább probléma. A gyakoribb a „bűbájos bántalmazó" jelensége, a kifelé kellemes, a családban viszont félelmetkeltő, sok szenvedést okozóké. Egyébként, ahogy már azeddigi beszél getésünkből kiderült, kétféle értelemben is


23/86

beszélünk a bántalmazók kétarcúságáról. Egyfelől úgy, hogya legtöbb bántalmazó kifelé bűbáj, befelé, a család feléerőszakos. Másfelől pedig amiről előbb beszéltünk, a

mézeshetek jelensége, vagyis amikor a nagy verés vagy alakás összetörése után bocsánatot kér, magyarázkodik,ígérget - ilyenkor hihetetlenül kedves. De olyan is van, hogy a jó és a rossz arcát szinte hátborzongató hirtelenséggelváltogatja a bántalmazó. Üt-vág, tör-zúz, aztán egyik percrőla másikra minden magyarázat nélkül kifejezetten kedves lesz- és fordítva.

És persze azt is nagyon fontos tudni, ami szorosan ehhez

kapcsolódik, hogy szerintem nincs az a bántalmazó, nincs azaz asszonyverő, gyerekverő, aki állandóan megállás nélkülcsak ütne-verne, kínozna, és ne lennének normális percei,órái. Mi Anyuval és aztán később Trudikával együtt igazánsokat szenvedtünk, de mégis voltak szép perceink, óráink. Azünnepek például néha szépek voltak. Kártyáztunk Lalival aKarácsonyfa mellett, társasjátékoztunk. Jó lett volna, ha

olyankor megáll az idő. Nem állt meg, de attól még azok a percek, órák, szépek voltak. Ha valaki akkor látott volna bennünket, nyilván nem hiszi el, hogy alig pár nappal azelőttés azután milyen kínzásokon mentünk keresztül.

Sokszor láttam bírósági eljárásokban tanúkatbeszámolni ezekről a szép jelenetekről . Persze hogy nehéz abírónak elhinnie, hogy az ilyenek váltakoznak a legszörnyűbbbrutalitással. Kitti, mondtad mennyire bántott, hogy

Anyukádnak nem tudtál segíteni. Egy idő után már ez volt a legszörnyűbb az egészben.

Még rosszabb lett, amikor már Trudikát, a húgomat is láttamszenvedni. Nem tudom elmondani, milyen borzasztó érzéslátni a fájdalmát annak, akit szeret az ember. Folyamatosanlelkiismeret-furdalásom és bűntudatom volt, amiért nemtudtam segíteni.


24/86

Ez a z egyik legszörnyűbb dolog a családon belüli

erőszakban, amikor a gyerekek éreznek bűntudatot és felelősséget azért, ami otthon történik. Még azok a gyerekek

is, akiket közvetlenül egyáltalán nem vernek, nem bántanak,„csupán " az anyukájuk bántalmazását kénytelenekvégignézni vagy végighallgatni, rengeteget szenvednek ettőlaz érzéstől. Ezért is megbocsáthatatlan bűn a hatóságokrészéről, amikor a gyereket emelik ki a családból, hogymegvédjék az erőszaktól, s nem pedig a bántalmazót. A gyereknek borzasztó fájdalom, ha elválasztják az őt nembántalmazó szülőtől. S szörnyű aggodalmat okoz benne, hogy

nem tudhatja, mi történik otthon, az ő távollétében. Érdekes, ezeket én szinte szóról szóra így gondoltam

végig, amikor felmerült bennem, hogy valahogy intézetbekellene kerülni. Abszolút nem is féltem az állami gondozástól,Anyu tény- leg jó dolgokat mesélt. De mi lett volna, hamagukra hagyom őket, az anyukámat és a húgomat...

Tényleg sok- sok szálon és nagyon erősen kötődik

egymáshoz az, amit úgy nevezek, hogy gyermekbántalmazás,és amit úgy, hogy nők elleni erő szak, vagyasszonybántalmazás. Ezen a gyermeki bűntudaton kívülösszeköt ő kapocs még a kettő között, egyrészt, hogy általában,az esetek többségében egyszerre történik, vagyis ugyanabbana családban folyik gyerekbántalmazás ésasszonybántalmazás. Á másik, hogy nagyon sok gyerekmegsérül úgy, hogy az ütéssel, rúgással, repülő tárggyal őt

találják el a megcélzott anyuka helyett. Sokan mondanakolyanokat, hogy „az asszony-bántalmazás még hagyján, de a gyerekeket, azokat nagyon sajnálom!"Én nem igazán hiszekabban, hogy a két jelenség ellen külön-külön fel lehetne lépni.


25/86

4. A balatonfüredi évek. Segítségkérőlázadásaim

A lelki bántalmazás és a verések egyre súlyosabbá válása. Újra aszokásos kérdésről: „Miért nem válik el a nő, akit vernek?"

A család anyagi csődbe került, ezért elköltöztünk

Diósdról Balatonfüredre, Lali anyukájához. Itt laktunk 11

éves koromtól 13 éves koromig. Anyukám várandós volt ahúgommal. Lali és anyja elég sokat veszekedtek, főleg anagymama 10 macskája miatt, de más dolgok miatt is. De azanyukája egy szentnek látta Lalit. Persze egy anyától nyilvánez a természetes. Az ő veszekedéseiknek is mindig mi ittukmeg a levét. Bár az édesanyja jelenléte talán kicsit visszafogtaLalit, sok volt a verés.

A nevelőapám teljesen öntörvényű volt, a verésben is.Egészen apró dolgokért nagyon megvert, de például igazgatóiintőért nem. Tizenhárom éves koromban elkezdődött a lázadókorszakom. Nagyon élveztem azt, amit abban az időben"szabadságnak" gondoltam. Például két napig lógtunk aziskolából egy barátommal, Zsolttal, és bár általános iskolásokvoltunk, fogtuk magunkat és beültünk a szakiskolába, ottültünk egész nap a padban, mintha oda járnánk. Irtó nagyokat

nevettünk azon, hogy a tanárok nem vették észre, hogy minem is oda tartozunk. Füredről ellógtunk Veszprémbe, ottmászkáltunk a Tescoban. Nagyon szégyellem, de előfordult,hogy loptam. Nem akarom lerázni magamról a felelősséget,de szerintem minden gyerekre, aki lop, nagyon oda kellenefigyelni. Persze, nyilván meg kell büntetni, de azért azt isállítom, hogy majdnem minden ilyen eset valami


26/86

figyelemfelhívás. Tudom, hogy ez nem hangzik hihetően, deutólag is azt mondom, volt bennem valami remény, hogy ott arendőrségen valahogy mögé néznek jobban a dolgok nak, hogy

mi is folyik egy olyan családban, ahol látszólag egészenrendben vannak a dolgok, aztán meg mégis lopkod a gyerek.Valahogy egyébként is mindig azt éltem meg, hogy afelnőttek olyan távolságtartóak a gyerekek problémáitól, nemakarnak beleszólni, úgymond a családok magánéletébe, nemakar senki mögé nézni a dolgoknak és ettől aztán nagyon sokgyerek szenved. Jó lenne, ha a felnőttek tudnák, hogy agyerekek elvár ják tőlük, hogy segítsenek rajtuk. Mit tud egy

gyerek csinálni, ha például brutális valamelyik szülő? A gyerek nem tudja kitalálni, hogy mi legyen a megoldás.

Ezért ösztönösen például lop, hogy rendőrközeibe kerüljön,hátha akkor majd csoda történik. Reméli, hogy elkezdenekvele beszélgetni, kiderülnek a dolgok, aztán a rendőr majdtudja, hogy mit kell csinálni, hogy minden jóra forduljon.Hiszen ő a felnőtt és ő ért hozzá. A gyerek honnan tudná,

hogy mit kell csinálni, ha otthon minden elviselhetetlen.Amikor én végül megvédtem Anyut és a húgomat a további borzalmaktól és lelőttem Lalit, a másodfokú bírók aztmondták, hogy lett volna más megoldás is. Csak azt nemtették hozzá, hogy mi lett volna az és én azt hogyantalálhattam volna ki gyerekfejjel. Kár, hogy a bíró urak nemmondták meg mire gondoltak a gyerekek számáramegoldásként, amikor halálfélelmük van otthon és féltik az

anyjukat meg a testvérüket is. Ha elárulták volna, akkorajánlhatnánk más gyerekeknek is.

Nem beszéltem senkinek az otthoni szenvedésekről, mertnagyon szégyelltem. Pontosabban az egyik barátnőmnek,akinek az anyukája a Vöröskeresztnél dolgozott, elmondtam,hogy sok szor „kapok" otthon. De persze ők sem tehetteksemmit.


27/86

Közben megszületett a kishúgom, Trudika. Füredennégyen laktunk egy szobában, Trudika nagyon sokat sírt. Azvolt a rendszer, hogy Lali nem engedte kivenni, csitítani a

babát, hanem hallgatnunk kellett órákon át a keserves sírásátés nem tehettünk semmit, aztán vagy Lali vette ki, ha zavartaa tv nézésben, vagy egyébként idegesítette a sírás, akkorleragasztotta a baba száját ragasztószalaggal. Nagyon sokszorfelpofozta, durván rángatta szegény pici babát. Amikor mártotyogni tudott Trudika, egyszer véletlenül rálépett az egyikmacska farkára, ezért Lali összerúgta a gyereket, ahol érte.Persze nem csak vert és rúgott bennünket, hanem lelkileg is

kínzott.Lali lelki kínzásai közül az egyik kedvence az általa

Bákásznak nevezett zsákos emberrel való fenyegetőzés volt.Ezt akkor kezdte el, amikor én még kicsi voltam, ésTrudikával folytatta. Azt csinálta, hogy bezárta Trudikát asötét pincébe, lekapcsolta a villanyt és a biztosítékot, éseltorzított hangon azt ismételgette: „Megjött a Bákász" - s a

Bákászról persze azt mondta, hogy elviszi a zsákjában agyerekeket.Arra kényszerített, hogy én nyomjam befelé a pinceajtót,

miközben ő „Bákászozott". A kishúgom pedig, aki ezekben azidőkben 2-3 éves volt, zokogva és könyörögve kért, hogy„Kitti, engedj ki!" Tudtam, hogy a testvérem pontosanugyanúgy retteg a koromsötétben a „Bákásztól", ahogy énrettegtem, mikor néhány évvel előbb velem csinálta ugyanezt.

Nem tudom elmondani milyen érzés volt, hogy nekem kellettnyomnom az ajtót Trudikára, akit nagyon-nagyon szerettem.Ez a Bákászozás is rendszeres volt, mint a verés.

Önzőség volt a részemről, hogy magamat védtem és nemszálltam szembe vele mindenáron, hogy megvédjem akistestvéremet és az anyukámat.


28/86

Egy idő után már nem tudtam sírni. Belül már nem fájt,csak az összevert fejem, a hátam, a felrepedt szám. Gyakrankérdezte Lali: „Ahhoz is hülye vagy, hogy sírjál? Büdös

kurva!" Anyura ügy hivatkozott előttem, hogy „az a dög", sAnyu előtt rám ugyanígy. Anyuval alig beszélhettemkettesben, azt mondta, hogy ne szövetkezzünk egymással".Valóban próbáltunk „szövetkezni", azon tanácskoztunk,hogyan tudnánk menekülni és hová. Arra gondoltunk,megpróbáljuk felvenni a kapcsolatot az Édesapámmal, akit,ahogy mondtam, a születésem óta nem láttunk. Ez a tervsajnos nem sikerült. Nem volt senkink. Anyu szülei, ahogy

már mondtam, kisgyerekkorában meghaltak, Anyu bátyja ismeghalt, az alkoholizmus miatt. Anyu mindig azt mondtanekem, hogy még egy kicsit bírjam ki valahogy, majd valamilesz. De fogalmunk sem volt, hogy hogyan lesz. Nem tudtamharagudni Anyura és mind a mai napig nem tudok. Láttam,hogy mennyire félt Lalitól. Tudtuk, hogy ha bármivel próbálkozunk, megöl minket. Mindenre elszánt ember volt. És

hatalmas ember, 198 cm és 115 kg. Nem, nem haragudtamAnyura soha, inkább nekem volt állandóan bűntudatom, hogynem védtem meg Őt és a húgomat.

Úgy tűnik nekem, nagyon kevesen látják és hiszik el,

hogy a családon belüli erőszak áldozatai valóságoshalálfélelemben élnek. Ezért sokan csak a^t hajtogatják,hogy miért nem megy el a nő, miért nem válik el, miért nemmenekül?

Ha ezek a hitetlenkedők belenéznek az újságba vagy atv- be, szinte nap mint nap olvasnak, hallanak agyonvertnőkről, tönkrement gyerekekről, akik látták meghalni azanyukájukat... Valahol olvastam, hogy minden hétenlegalább egy nő belehal az otthoni erőszakba. Tehát ez márnem is hírértékű.


29/86

Minden ilyen esetről nem is tudunk. Vajon azt hiszik akívülálló kételkedők, hogy ezek a nők direkt verették agyonmagukat, mert olyan kedvük volt? Soha nem egyik napról a

másikra történnek ezek a dolgok, mindig egy csomó verést,egy csomó erőszakot kell eltűrni a nőnek meg többnyire agyerekeknek is, mielőtt az ilyen tragédia bekövetkezik.Ahogy már beszéltünk is róla, egy pontig még azért tűr a nő,mert reménykedik, hogy megjavul a kapcsolat, onnantól pedig azért, mert kialakul a folyamatos halálfélelme.

Fél, ha elmenekül, bosszút áll rajta a bántalmazók... Igen, fél, hogy ha megpróbál elmenni, elmenekülni,

elválni, a férfi ezért bosszúból megöli. És ez az iszonyú bosszúvágy, ez az elszántság, ez nagyon látszik rajtuk. Azember a zsigereiben érzi azt a lebénító, mindentreménytelenné tévő félelmet.

Erről szerintem nagyon keveset tudnak az emberek. Méga szakemberek is, akiknek az lenne a feladatuk, hogy acsaládon belüli erőszak áldozatainak segítsenek. Ezt az

állapotot nem lehet és nem szabad összetéveszteni egy „rosszházassággal". Egy rossz házasságból ki lehet szállni, ha nincsmás út, mint a válás, vagy egyszerűen, ha úgy gondoljavalamelyik vagy mindkét fél. De a családon, párkapcsolatonbelüli totális terror az nem erről szól A bántalmazó, ahogymár beszéltünk róla, folyamatosan rákényszeríti a sajátakaratát az áldozataira. Ha ő nem akar válást, ha ő egy fedélalatt akar maradni a családtagjaival és folytatni a terrort,

akkor ezt ki is követeli magának, a másik megfélemlítésével. Amásiknak nincs szabad akarata, nem tehet azt, amit ő szeretne. P ersze tudjuk, hogy a családon belüli erőszakban alegveszélyesebb szakasz pontosan az, amikor az áldozat közli,hogy kiszáll a kapcsolatból, elege volt. Esetleg el is költözik,beadja a válópert stb. Ez iszonyatos indulatokat vált ki abántalmazóból, hiszen azt kell megélnie, hogy kivételesen nem


30/86

az ő akarata érvénye sül. Már csak a veszélyesség miatt semlehet ezeket a dolgokat azzal elintézni, hogy váljon el és akkormajd nem fogják bántani... Es persze az egész kérdésfeltevés

azért is végtelenül igazságtalan, mert valahogy észrevétlenülátteszi az erőszakért a felelősséget az áldozatra. Miért nemválik el, ha nem szereti, hogy verik? Ha nem válik el, akkor aznyilván az ő szabad döntése, nyilván ő szer etne akapcsolatban maradni, s nyilván azért, mert jól érzi magát. Jóneki, hogy ütik, verik, gyaláznák. Sokaknál úgy tűnik, minthavalahogy így gondolkodnának a bántalmazott nőkről . De folytasd a történetet, Kitti, a félelem kapcsán kanyarodtunk el

ide. Füreden gyakorlatilag napi rendszerességűek voltak a

verések, de amikor ide Tótújfalura költöztünk, akkor mégannál job ban is elszabadult a pokol. Erről majd később beszélek, mikor odajutunk. Füreden volt egy szomszédunk,a Tóni bácsi, ő elég sok mindent látott a dolgokból, őelőtte ismegvert Lali, és többször durván megalázott.

Igen, Tóni bácsit meghallgatta tanúként a bíróság. Tóni bácsi, illetve Tóni, mert megkért, hogy tegezzem, akkor is próbált nekünk segíteni. Úgy tudom, több helyen is tett bejelentést, de nem történt semmi. O volt az egyeden felnőttember, aki az évek során komolyan segíteni akart nekünk,arról nem tehetett szegény, hogy a hatóságoknak fogalmuksem volt, mit kell csinálni ilyen esetben. Krisztinával is Tónihozott össze, fogalmam sincs, ki intézte volna a kegyelmi

ügyemet, hogy ha ő nem próbál segítséget találni. Hálásanszoktam gondolni Tónira, de hát ugye most már, hogyvoltaképp felnőtt nő és családanya vagyok, fur csa lenne egyfelnőtt férfi barát. Ezért mostanában már nem szok tunktalálkozni.

Visszatérve azokra az évekre. Sehová nem mehettem el,mint a többi tizenéves, Lali nem engedett el. De én


31/86

rendszeresen megszöktem. Bármit megtettem, csak ne kelljenvele lennem. Az volt a legjobb, amikor iskolában voltam.Vagy csavarogtam. Elvben tanulószobás voltam,

gyakorlatilag csavarogtunk. Lali állandóan parancsszavakkal beszélt velem, például: „Takarodj, te dög, takarítsd ki a WC-t".

Lali kereső foglalkozása ekkor az volt, hogy illegális CD-ket másolt és számítógépeket rakott össze. Állandóan bent ülta szobában, és számítógépes játékokat játszott. Mindig ő volta német, aki legyőzte az oroszokat. Nagyon szerette a réginémet háborús filmeket is. Rajongott az SS katonákért, a

fegyverekért, az ilyen természetű számítógépes stratégiai játékokért.

Engem, amikor éppen nem dögnek vagy büdös kurvánakszólított, akkor Katinak hívott, és nem a rendes nevemen, Kitűnek, mert azt utálatos angolszász névnek tartotta. Mindig anémet faj felsőbbrendűségéről szónokolt, ezt kelletthallgatnunk. Nagyon beleélte magát ezekbe a dolgokba,

állandóan olyanokat üvöltözött, hogy „büdös zsidók, büdöskommunisták" és követelte, hogy mi is ezt ismételgessük.Lali már-Diósdon elkezdte gyűjteni a fegyvereket.

Fanatikusan gyűjtögette, nézegette őket. Egy kenyeresládahamarosan megtelt fegyverekkel, legalább 30 darab volt.

Ugyanakkor mindig valamiféle készenléti állapotban volt,mintha félt volna attól, hogy valaki megtámadja. Fogalmamnincs, hogy ez miért volt. Lali tanított meg lőni, pont azért,

hogy ha „támadás ér minket", tudjunk védekezni. Elmondta például, hogy ha Molotov koktélt dobnának a lakásba, akkorhomokot kell rá önteni.

Semmiféle kiút nem látszott számunkra ebből a retteneteséletből. Tudtuk, hogy Lali mindig beváltja a fenyegetéseit,ezért nem mertünk szökni, és nem is lett volna hová. Azt issejtettük, ahogy már említettem, hogy mivel kifelé nagyon jó


32/86

fellépésű ember, mindenki neki hinne, és senki nem vennékomolyan, hogy mi milyen borzalmas helyzetben vagyunk.


33/86

5. Amiről csakis azért beszélek, hogymásoknak segítsek

Szexuális visszaélés gyermekekkel

Hát igen, iszonyú nehéz ezekről a dolgokról, a borzalmak nak erről a részéről beszélni. Ezt csak azért teszemmeg, mert tudom, hogy másoknak segíthetek vele. Most márúgy-ahogy, elkezdtek beszélni az úgynevezett családon belülierőszakról. Már arról lehet hallani tv-ben, rádióban, hogynőket meg gyerekeket vernek, bántanak, hogy menekülniükkell és így tovább, de arról, hogy mi történik a gyerekekkelígy a családon belüli nemi erőszakos dolgokban, arról mégmindig semmit. Fogalmam sincs, hogy hány gyereket érinthetez, gondolom főleg lányokat, de nyilván fiúkat is. Szerintem

egész sokat. Sokan úgy szenvednek, magányosan, hogy azthiszik, ők az egyedüliek. Ezért mondok el egy pár dolgot.Mert ha én megszólalok, ha én elmondom, akkor talán ők ismegszólalnak, de legalábbis érzik, hogy nincsenek egyedül,hogy mások is végigcsinálták ezeket a borzalmakat. Ha sokanmegszólalunk, akkor talán történni is fog valami, és asorstársainkat előbb utóbb elkezdik megvédeni. Én egyelőresemmi jelét nem tapasztaltam, ennek a szándéknak.

Egyszerűen borzalmas volt, hogy a másodfokú bíróságrészben nem hitt nekem, részben pedig, amit kénytelen voltelhinni, mert a szavamon kívül más bizonyíték is volt rá, aztmeg úgy tüntette fel, mint semmiséget. Ha például egynevelőapa gyerekpornó képeket csinál egy kislányról, aznekik nem nagy dolog, mint ahogy az sem, hogy az ölébe


34/86

ülted és a mellét fogdossa. A rendőrség, az ügyészség, meg azelsőfokú bíróság nagyon rendesek voltak. Elhitték , amitmondtam azzal kapcsolatban, hogy miket kellett csinálnom és

miket kellett eltűrnöm, hogy miket mondogatott nekem, megminden. Nem kellett folyton újra és újra elismételnem a borzalmakat.

Még ovis voltam, amikor elkezdődött. Egy ilyen kisgyereknek egyáltalán nincs fogalma arról, hogy mi az, amitörténik, és hogy ami történik az rossz és felháborító. Bízik afelnőttben. Ha a felnőtt megcsiklandozza vagy megsimogatjaa teste bizonyos részeit, meg azt mondja, hogy akkor most

játszunk ezzel vagy azzal, akkor a gyerek azt gondolja, hogyaz így természetes és teljesen rendben van.

Ráadásul, ez persze még külön nagyon nehézzé teszi azegész dolgot, szóval ez fizikailag jó is a gyereknek.

Hacsak nem kifejezetten kínozzák szexuálisan, akkor magaa simogatás, a csiklandozás az persze kellemes érzés. Abbólsem igen sejti a gyerek, hogy itt valami nagyon nincs rendben,

hogy titokban kell tartani a dolgot. Úgy van beállítva, hogy ezrésze a játéknak, annak a furcsa, izgalmas, titokzatos játéknak,ami az apuka (nevelőapuka vagy igazi apuka) és a kislányaközött zajlik. Hogy ez már csak ilyen. Minden játéknakvannak szabályai és ennek az apuka-kislány játéknak aszabálya az, hogy titkos, nem szabad senkinek elárulni. Anagy baj ott kezdődik, amikor a dolog évekig tart, és egy ponton a kislány nagylány lesz, és rájön, hogy ez valami

eszméletlenül súlyos bűn és rettenetes dolog. Akkor jön a játékos kacsingatás helyett a halálos fenyegetés. Nem tudommásoknál hogy van, nálunk párhuzamosan folyt az állandóverés, fenyegetés, szidalmazás és időközönként mindebbevalahogy fur csán beleszőve a „szexuális" játék. Ahogymondtam, ez egész pici korban még tulajdonképpen izgalmasés jó érzés is. De később egyre rosszabb, egyre taszítóbb, s a


35/86

nagy váltás annál a pontnál van, amit mondtam. Amikor rájönaz ember, hogy ennél borzalmasabb dolog alig történhetne. Akettő között az ember, vagyis a gyerek csak úgy kapkodja a

fejét, hogy akkor most mi is van. Ütik-verik, őt is, az anyját is,szidják, bántják, aztán időközönként hozzábújnak, furcsaszavakat búgnak a fülébe, hozzádörgölőznek. S persze a kétdolog, a verések meg a dörgölőzés egyre világosab banösszekapcsolódik: ha nem hagyom, hogy ezt csinálja velem,akkor következik a nagy verés vagy a bosszúállás anyun vagya húgomon. Az idő előrehaladtával egyre undorítóbb,rémisztőbb, szörnyűbb az egész. Nem csoda, hogy az

ilyeneket végigélt lányok nagy része prostituált lesz, mert azember egyszerűen megutálja saját magát, megundorodik asaját testétől. Olyan, mintha nem is az enyém lenne — mivelcsak így lehet elviselni, hogy ilyen rémes dolgokat csináljanakvele. Azt is nehéz elhinni, hogy aki ezeken keresztülment,annak valaha is teljesen rendben lesz, örömteli lesz a felnőttszexuális élete.

Honnan lehet gyanút fognia a kívülállónak? Nálunk szerintem elég sok jel volt. Például már egésznagylány voltam és ő még mindig bejárt a fürdőszobába,amikor én fürödtem, vagy vécéztem. Úgy állította be, hogy eztermészetes. Ha valaki furcsállotta, akkor azt mondta, hogy„mégiscsak a lányom!"

Szerintem mondjuk, iskoláskortól kezdve egy apa ne járkáljon be a fürdőszobába, amikor a lánya fürdik vagy a

dolgát intézi. Ilyen egyszerű. Nincs ott keresnivalója. Ha nemsántikál semmi rosszban, akkor úgysem sértődik meg attól, haerre felhívják a figyelmét, ha ezt kérik tőle. A megfélemlítettgyerek vagy a megfélemlített, állandóan ütlegelt anya perszevalószínűleg nem mer ilyesmit mondani, de bizony van olyan,hogy kívülálló felnőttek is látják ezeket a furcsa dolgokat. Énazt mondom, a gyerekek nevében mondom, hogy igenis


36/86

szóljanak. Ne mondják azt, hogy ezek magánügyek, vagycsaládi ügyek. Ha furcsa dolgokat ta pasztalnak egy ismerősvagy rokon családnál járva, akkor nyissák ki a szájukat!

Vegyenek egy nagy levegőt, és mondják azt, hogy Lali bátyám, vagy Pista bátyám, hát te bejársz a fürdőszobába,amikor a nagylányod fürdik? Rossz lehet ez annak a lánynak,ne csináld szerintem! Vagy ha azt tapasztalják, mint ahogynálunk is tapasztalhatták, hogy a „családfő" szinte állandóanfélig letolt alsónadrágban közlekedik otthon a családtagjaielőtt, a gyereket is ideértve. Ez nem normális, nemelfogadható dolog, mert ez a gyereknek, a lánygyereknek

mindenképpen zavaró és megalázó. Szerintem valahogy úgyvan ez, hogy ezzel a viselkedéssel azt akarja érzetetni, hogy„látjátok, én mindent megtehetek, azt csinálok, amit csakakarok" és persze sok fokkal durvábban ugyanezt vallja agyerekkel való mocskos játékokban.

Ha pedig sok hasonló furcsa jel van, akkor a felnőttismerős vagy rokon valahogy ajánlja fel a segítségét a

gyereknek. Éreztesse vele, hogy neki elmondhatja, ha vanvalami. És segítséget kaphat. Mik lehetnek még ilyen furcsa jelek? Nálunk például nagyon gyakori volt, hogy az ölébe

ültetett és a combomat fogdosta. Mások előtt is. Az ilyendolognál megint csak úgy van, hogy a kívülálló felnőtt talánfurcsállja, sőt biztosan furcsállja, de nem mer szólni, azzal a jelszóval, hogy „hát végülis az ő gyereke, meg hát családi

ügy, én nem szólhatok bele. .." De igenis szóljon bele, mertvalószínűleg ő fog tudni segíteni annak a gyereknek. Akívülálló felnőttek hagyatkozzanak bátran a megérzéseikre.Ha valami azt súgja, hogy „itt valami nem stimmel", akkorhiggyék el maguknak, hogy valami nem stimmel.

Mások előtt is mondogatta például, hogy „hogy nő acicid..." és rendszeresen kikérdezett, hogy mindenhol


37/86

megmosakodtam-e. Volt olyan, hogy vendég volt nálunk,történetesen a szomszéd Tóni bácsi, és akkor előtte kezdte elvégigkérdezni, hogy „Rendesen megmosakodtál? Megmostad

a füledet is? Az arcodat? A nyakadat? A p...ádat?" Ezzel acsúnya szóval kérdezte ráadásul, majd' elsüllyedtem.Visszagondolva azt hiszem, valahogy dicsekedni akart egy

másik férfi előtt, hogy én az ő tulajdona vagyok, úgy bánikvelem, ahogy akar, ő rendelkezik a nőiségem felett, a testemfelett, az egész mostohalánya, úgy ahogy van, az ő tulajdona.Ezt akarta érzékeltetni ezekkel.

Én meg persze mindig megsemmisültem a szégyentől, de

hát ez is volt a cél. Szóval egy ilyen jelenet például gyanúskell, hogy legyen. Tóni bácsi persze gyanút is fogott, sőt,látta néha a veréseket vagy a nyomukat is, és nagyon rendesvolt, mert el is ment bejelentést tenni a gyerekvédelemhez.Csak sajnos nem járt sik errel, de erről majd úgyis beszélünkmég. Tudja, Krisztina, én nem tudom, hogy egy édesapátólmi a normális viselkedés egy kislánnyal, de egy nevelőapa ne

puszilgassa egy kislány cicijét vagy combját.Csurgó nyállal mondogatta, hogy „anyává teszlek" - szépszőke kékszemű gyereket szülsz majd nekem...

Így, évek múltán is kavarog a gyomrom, rosszul leszek, havisszagondolok. És beleborzongok, ha rágondolok, hogyhány gyerek szenvedhet manapság is ugyanettől.

Mit lehetne tenni, Kitti?

Nagyon remélem, hogy most, hogy én így

megszólaltam, ők is meg tudnak szólalni valahogy. Beszélnikellene, elmondani, mik is történnek a gyerekekkel, hogy isélnek sokan a zárt ajtók mögött. Esetleg olyan felnőttek ismegszólalhatnának, akikkel gyerekként történtek ezek arémségek. Nekik talán jobban hisznek, mint a gyerekeknek.De én ebben látom a legfontosabb teendőt. Amegszólalásban. Hogy elmondják a gyerekek, elhiggyék


38/86

nekik és aztán megvédjék őket. Megvédjék őket a felnőttek,merthogy ez az ő dolguk. A gyerek nem tudja megvédenisaját magát. Vagy csak úgy tudja, ahogy én tettem, ahogy én

védtem meg Anyuékat és magamat. De ez nem normálisdolog, ez szörnyű dolog. Főleg azért akartam ezt a könyvet,hogy ezt elmondhassam. Ez az az icipici jó a sok rosszban.Amiről beszéltünk a bevezetőben.


39/86

6. Tótújfalu. A pokol legmélyebb bugyraiban

Az asszony és gyerekbántalmazás okai és következményei. A szakszerű

beavatkozás, segítség hiánya.

Tizenhárom éves koromban, 2001-ben költöztünk ide,Tótújfaluba. Véletlenül kerültünk pont ide, hirdetés útjánkeresett Lali megfelelő árú házat, bárhol az országban. Ide

kerültünk. Ez egy kis falu, az ország legdélibb csücskében,Somogy megyé ben. Szörnyű volt otthagyni Balatonfüredet, a barátaimat, az ottani embereket, mindent. Anyu és Lali márelőre idejöttek, és ideszállíttatták az összes holmit, engemutolsó csomagként hoztak ide. Hetedikes koromtólmagántanuló lettem, Lali így döntött. Nem akarta, hogy bármiféle baráti, emberi kapcsolatom legyen. Itt az égvilágonsenkink nem volt és most sincs. Nagyon szeretném a

kislányomat, Livikét megkereszteltetni, de nincs senkink, akilehetne keresztmama vagy keresztpapa. Egész nap otthonkellett takarítanom, főznöm, a kishúgommal foglalkoznom.Lali egy kocsmát bérelt, itt a szomszédban, egész nap ott ült,cigizett, és hazudozott az embereknek. Olyanokat mondott,hogy ő milliomos, nyaralója van, stb. Órákra ráerőltette magátemberekre és ontotta rájuk a saját gondolatait. A verések és a

szörnyű durvaság folytatódott. Gyakori volt, hogykutyakorbáccsal ütlegelt minket, de ez csak egy volt a„kedvenc eszközei" közül. Szó szerint folyamatosanrettegtünk Anyuval és Trudikával, a kishúgommal. Azokról a bizonyos dolgokról, amikről már beszéltünk és amikről nem jó részletesen beszélni, ekkorra már tudtam, hogy milyen


40/86

nagy bűnt jelentenek, ezért rendszeresen fenyegetett, hogy hakitudódik, miket csinál velem, akkor megöl.

Anyut is folyamatosan és nagyon durván fenyegette,

ütötte- verte. Az utolsó évben történt, hogy Anyu hasát többalkalommal ököllel, nagyon erősen megütötte. Utánaelkezdett keményedni Anyu hasa, ki kellett vizsgálni,kiderült, hogy rákos lett. Nekem meggyőződésem, hogy azAnyukám a Lali ökölütései miatt lett gyógyíthatatlan beteg.Itt, ebben a faluban természetes dolog, hogy a férfiak verik afeleségüket. Amikor Anyu monoklival a szeme alatt kimentaz utcára, megszólították, hogy „mi van, te is beléptél a

klubba?"Én nem is tudom, mit kellene csinálni azokkal, akik verik a

feleségüket. Ennél szerintem csak az újszülött-gyilkosság anagyobb bűn! Anyu elkezdett kemoterápiára járni.

De ettől még nem kapott felmentést Lalitól a megerőltetőmunka alól. A kemoterápiás kezelésekről is egyenesen akocsmába kellett mennie dolgozni. Áprilisban azonban bezárt

a kocsma, és ettől kezdve minden még szörnyűbb lett.Mindannyian állandóan itthon voltunk együtt, összezárva. Ezvolt az egész addigi életünk leges legborzalmasabb időszaka.

A kishúgom is rettenetes dolgokon ment keresztül.Borzasztó volt, hogy mindig nekem könyörgött, hogy segítsekneki, én pedig nem tudtam megvédeni, mert rettegtem.Emlékszem, ahogy például a négyéves Trudit láncra kötötteki a Lali és a kishúgom könyörgött nekem, hogy segítsek.

Anyut rákosán is nagyon durván bántotta, például úgylefejelte, hogy ömlött a vére.

Én borzasztóan éreztem magam, hogy látom az Anyukámés a kistestvérem kínszenvedéseit, és nem vagyok képessegíteni rajtuk, nem tudom megvédeni őket ettől az őrjöngő,majdnem kétméteres, közel százhúsz kilós embertől.


41/86

Semmi, de semmi kiút nem volt előttünk. Itt faluhelyen azasszony semmi. Senki nem szól semmit, senki nem teszsemmit, akármit is tudnak meg arról, hogy mi folyik egy

családban. Két évvel ezelőtt Magyarországon még senki nem beszélt arról, hogy „családon belüli erőszak". Az egésztulajdonképpen az én ügyem után vált témává. Senki nemszólt bele az ilyesmibe. Lali viszont mindig beváltotta afenyegetéseit. És egyértelművé tette, hogy nem ússzuk megélve, ha bármit „szövetkezünk", próbálkozunk.

Elég világos volt abból, amit elmondtál, hogy a fő okaaz asszonyverésnek, az egész családon belüli erőszaknak nem

más, mint a nők lenézése, me gvetése. Akit nem vessekemberszámba, aki értéktelen, az persze ver hető,megtaposható, gyalázható. Úgy gondolom, hogy abántalmazó férfiak nak elsősorban azt kellene megtanulniuk,hogy ez nem így van. Ebben kellene alapvetően átalakítani a gondolkodásukat. Persze ezt már kisgyerekkortól el kellenekezdeni. A lányok nevelésében pedig az, hogy értékeljék saját

magukat, hogy ne éreznék magukat kevesebbnek azért, mertnőnek születtek. Aki pedig már elszenvedte a családon belüli erőszakot,

annál a legfontosabb a lelke meggyógyítása, azÖnbizalmának, az önértékelésének a visszaadása. Éveken,esetleg évtizedeken át azt hallotta, hogy ő egy semmirekellő,haszontalan alak. A legfontosabb, hogy megértse, megérezze,hogy ez nem így van. Hogy őt igenis lehet szeret ni.


42/86

7. Igenis vannak jelek és igenis lehetnesegíteni

Hogyan ismerhető fel a gyermekbántalmazás és az azzal összefüggőasszonybántalmazás? Mit kell tenni a gyanú esetén? Miért nem tesznek

manapság vallomást az áldozatok, illetve miért vonják vissza avallomásukat?

Beszéljünk még arról Kitti, hiszen ez nagyon fontos, hogymilyen jelekből lehet észrevenni vagy gyanítani a gyerekbántalmazást, az otthoni erőszakot

Tudni kell, hogy a gyerek félelemben él és ezért titkoljaa jeleket, miközben persze iszonyúan szeretne megszabadulnia szörnyűségektől. Attól is nagyon fél, hogy ha „lebukik"akkor esetleg kiveszik a családból, intézetbe kerül. Ebbenszámára főleg az a baj, hogy elválasztják azoktól, akiketszeret, és akiket félt. Szörnyűséges dolog, hogy a gyereketszokták büntetni ilyen esetben, már úgy értem, hogy őt veszikki a családból, és nem azt állítják le vagy viszik el, aki bántjaőt. Ez szerintem egy rémes dolog, amíg így van, addig agyerek tuti nem fog segítséget kérni. Szóval a jelekről.

Fel kell tűnnie például annak, ha egy gyerek rendszeresennem tornázik, arra hivatkozással, hogy nincs tornaruhája,

vagy ilyesmi. A bántalmazott gyerekek nem merneklevetkőzni, félnek, hogy meglátják rajtuk a nyomokat, azaz akék-zöld foltokat, a sérüléseket és akkor „lebuknak". Állandófélelemben vannak, hogy kitudódik, verik őket otthon, ésakkor még külön bosszút állnak rajtuk azért, mert lebuktattákvagy gyanúba keverték a szülőt. Szerintem, ha valakineknincs orvosi igazolása, hogy nem tornázhat, az igenis


43/86

tornázzon az iskolában. Legyen ott néhány tartalék tornaruha,hogy ne legyen kibúvó. Ha pedig a tanár látja, hogy a gyerekfeszeng, szégyelli a testét, rejteget valamit, akkor tudnia kel1,

hogy mi a teendője. Meg kell tanítani a pedagógusokat, atornatanárokat és más tanárokat, sőt az óvónőket, is, hogy mika bántalmazás gyanú) elei és hogyan lehet megszólítani egyolyan gyereket, akiről azt gondolják, hogy abban a helyzetbenvan.

Gyakori az is, hogy a bántalmazott gyerek egyáltalán nemmegy iskolába. Én például, amikor mondjuk fel volt szakadvaa szám a veréstől, akkor nem mentem.

Még Diósdon éltünk, amikor elkezdett állandóan ésrettenetesen fájni a hasam. Először a körzeti gyerekorvosvizsgált meg, aztán több helyen voltam kivizsgáláson.Összesen körülbelül 5 különböző kórházban feküdtem azévek során, mindig 1-2 hetes időtartamokra. Elég fájdalmasvizsgálatokat végeztek, volt olyan, hogy valami csöveket islenyomtak a gyomromba, elég rémes volt... Ugyanakkor

viszont senki nem beszélgetett velem arról, hogy van-evalami problémám, bánt-e valami vagy valaki.Pszichológussal abszolút nem találkoztam, szóba sem kerültilyesmi, már csak a történtek, azaz a bűncselekményem utánláttam életemben először pszichológust. Szerintem sajnos úgyvan ez, hogy a gyerek azt tapasztalja, egyetlen felnőttnek nem jut eszébe, hogy vele otthon esetleg szörnyű dolgoktörténhetnek, sem a rendőrnek, ha éppen lopáson vagy

csavargáson kapják, se az orvosnak, ha állandóan a hasa fáj,se a tanárnak, ha furcsán viselkedik, vagy folyton kimarad atornaóráról.

Ezen változtatni kellene, végre!Kellene, hogy legyenek olyan felnőttek, főleg az

iskolákban, akik jól ismerik ezeket a problémákat és nagyonértenek a gyerekek lelkéhez. Iskolapszichológus, vagy akár


44/86

maguk a tanárok, de talán mégiscsak jobb, ha valaki kívülálló,ne olyan, aki osztályoz meg ilyesmi. És kellenénekmindenféle prospektusok, amik ki lennének téve az iskolában,

és el lenne magyarázva benne, hogy mi az, ami bizonyerőszak, mi az, amit neked gyerekként nem kell elviselned.A2t is ilyen fÜ2etkékben vagy plakátokon kellene tudatni agyerekekkel, hogy nem az ő felelősségük, ha ütik -verik őket,vagy ütik-verik az anyukájukat. Vagyis meg kellene értetnivelük, hogy nem ők a hibásak ezekért az otthoniszörnyűségekért. Mert megint csak azt mondom, addig nemfog segítséget kérni, amíg komolyan veszi azt, amivel az

agyát mossák, hogy ő egy szörnyeteg, s azért kell állandóanagyba-fő be verni. S azt is értenie kell a gyereknek — és ezt atudomására kell hozni szórólapokon, foglalkozásokon, beszélgetéseken, akkor is, amikor még nem tudják egy adottkonkrét gyerekről, hogy őt bántják otthon, szóval tudatnikellene vele, hogy a szexuális erőszak sem az ő felelőssége.És az sem, ha állandóan gyalázzák, szavakkal bántják. A

gyereknek meg kell értenie, hogy ezeket egyeden egy gyereksem érdemli meg. Még az úgynevezett rossz gyerekek sem.Biztatni kellene a gyerekeket, hogyha bajban vannak,kérjenek segítséget. A különböző segítő szervezetek nevemindenhol kint kellene, hogy legyen, főleg az iskolában.

De bizony akkor meg is kell kapniuk az ígért segítséget. Ehhez az is kell például, hogy a gyermekvédelmi szakemberek, a rendőrök, az ügyé szek, bírók komoly és

alapos képzést kapjanak a gyermekbántalmazásról a családonbelüli erőszakról . Hogy értsék, miről is van szó , és hogy lehetközbeavatkozni: Az egyik kutatásomból kiderült az a számomra meg döbbentő dolog , hogy ha el is indul abüntetőeljárás gyerekbántalmazás miatt, akár gyerek ellenicsaládon belüli szexuális visszaélés miatt, még mindig igen gyakori, legalábbis négy éve, a kutatás idején gyakori volt,


45/86

hogy az egész eljárás alatt otthon lehet a gyanúsított,továbbra is egy fedél alatt a gyerekkel. Mit érezhet az a gyerek, aki bátran elmondta, hogy mik történtek vele, aztán a

felnőtt világ otthagyja Őt a kiszolgáltatottságban? Vagylegfeljebb őt kiveszi a családból és beteszi egy intézetbe,mintha ő érdemelne büntetést.

Hát igen, rengeteg mindenen kellene változtatni, és aszakembereknek tényleg sok mindent meg kellene érteniükahhoz, hogy tényleg tudjanak segíteni. A mi ügyünkben például úgy volt, hogy a Tóni megtette a bejelentést, erre behívtak bennünket a gyerekvédelmisek, hogy tényleg

igazak-e ezek a dolgok, amiket a bejelentő állít. Mi óvatosanmondtuk, hogy hát igen, igen, sokat szenvedünk, sokat bánt bennünket. Erre mi történt? Másnap behívták Lalit, ésmegkérdezték, hogy vajon tényleg annyit bánt- e bennünket,mint ahogy panaszkodtunk. Hát, nem kell hozzá nagyfantázia, hogy kitalálja valaki, mit kaptunk, amikor hazasétálta hivatalból. Persze, hogy azonnal mindent visszavontunk.

Erre mondta aztán a másodfokú bíróság a büntető ügyemben,hogy próbáltak segíteni a hivatalos szervek és mi azt nemfogadtuk el. Hát, köszönöm az ilyen segítséget!

Betesszük a könyv Függelékébe a Gyermekvédelmi

Tör vénynek azt a részét, amiből kiderül, hogy ilyen helyzetbenmi is lenne a teendő. Először is a ti biztonságotokról kellettvolna gondoskodni, pontosan azért, hogy ne kelljen félnetek avallomástételtől . Ezzel egyidejűleg egy úgynevezett eset -

konferenciát kellett volna összehívnia a GyerekjólétiSzolgálatnak, ahol összesítettek minden információt, ami azüggyel kapcsolatban lényeges lehet. Például ott lehetett volnaaz osztályfőnök, aki elmondja, hogy hányszor hiányoztál,hogy észrevett-e rajtad valamit stb., a tornatanár, akielmondja, hogy hányszor nem tornáztál, ha magántanulóvoltál már, akkor meg kellett volna nézni) hogyan is lettél az.


46/86

Bekérték volna a hasfájásaiddal és a kórházi kezelésekkelkapcsolatos orvosi papírokat. A lopási ügyről szólórendőrségi iratokat. Lassacskán kirajzolódott volna egy elég

világos és részletes kép. Bizony, akkor már lecsaphatott volnaa rendőrség is a fegyverek re, ha másra nem is. Az SS katonák csodatetteiről szóló tengernyi játék ugyebár

a szabadságjogok kategóriájába tartozik, de a lefoglalásukarra mégis csak jó, hogy egy teljesebb kép bontakozik ki a félelemben tartásotokról. S mindezek után ez a sok szereplőjea gyermekvédelmi rendszernek, a pedagógusok, a szociálismunkás, a gyerekorvos, a rendőr szépen kidolgoztak volna

egy részletes tervet arra, hogy hogyan tovább, hogyanvédjenek meg téged, lehető leg anélkül, hogy elválasszanakanyukádtól és a testvéredtől, hiszen ha nem te vagy a bűnös,miért téged büntessenek. Ennek így kell, pontosabban ígykellene működnie Magyarországon. Erről törvény van, lassantíz éve. Az érintett embereknek és azoknak, akik aggódnakértük, ki kell préselni az államból, hogy betartsa a

törvényeket és megvédje az áldozatokat. A távoltartórendelkezés, aminek a bevezetését még ki tudja, meddighúzzák-halasztják, szintén fontos lenne, de ha a meglévő jogszabályokat és rendelkezéseket betartanák, akkor is sokkalkevesebb tragédia lenne.

Szerintem, akik manapság mennek keresztül ezeken a borzalmakon és reszketnek nap mint nap a saját otthonukban,azoknak fogalmuk nincs róla, hogy itt Magyarországon

léteznek olyan szabályok, amikkel meg lehetne, vagy plánemeg kellene védeni őket. Valahogy úgy van elkönyvelve,hogy nincs segítség és kész. A rendőrséggel kapcsolatban ismég mindig azt mondogatják, hogy amíg vér nem folyik, nem jönnek ki.

Hát ez se szabadna, hogy így legyen. Balog Tomihalála utáni nagy országos kampány eredményeként az


47/86

országos rendőrfőkapitány intézkedé seket hozott, amivel végetvetett annak az időszaknak, hogy a rendőr ne avatkozzon beaz ilyesmibe. Közelebb hozta a nemzetközi normákhoz a

rendőri fellépés szabályait. Ezek írásban vannak és mindenrendőr számára kötelezőek. Mi lenne, ha az állampolgár csakazt a szabályt tartaná be, ami neki tetszik? A rendőrségcsaládon bel üli erőszakos ügyekre kiadott módszertaniútmutatóját is betesszük a könyvbe. Nagyon fontos, hogy azérintettek tudják, mihez van joguk. A bántalmazottcsaládtagoknak, nőknek, gyerekeknek, Öreg embereknekbizony vannak jogaik és az államnak, a rendőrségnek, az

ügyészségnek, a bíróságnak, a gyemekvédelmi szerveknekvannak velük szemben kötelességeik. Nagyon fontos, hogyismerjék a jogaikat, és az állami szervek pedig betartsák akötelezettségeiket. Sokan nem tudják, hogy egy Országgyűlési Határozat is van a családon belüli erőszak visszaszorításáról,arról, hogy a különböző állami szer veknek intézkedéseket kelltenniük ezzel kapcsolatban. Az olvasók, főleg akik saját

bőrükön tapasztalják ezeket a dolgokat, könnyenell enőrizhetik, hogy mennyire veszi komolyan az állam akötelezettségét. S ha úgy érzik, nem tudják érvényesíteni a jogaikat, akkor hivatkozzanak ezekre a dokumentumokra, és forduljanak akár a nyilvánossághoz is. Az Igazság és a jog abántalmazott áldozatok oldalán van. Nagyon fontos, hogy eztérvényesíteni is tudják és merjék.

Van még egy dolog, amit nagyon fontosnak tartok,

még pedig a telefonos segítőszolgálatokkal kapcsolatban.Amíg nem lesz teljes bizalma a bántalmazott nőknek ésgyerekeknek a rendőrségben, addig nyilván a különbözősegélytelefon számokat fogják hívni, a NANE-t, megilyeneket. Na, most tudni kell, hogy az otthon szenvedő ésfolyamatosan reszkető családtagok részéről egy iszonyú nagydöntés az, hogy végre rászánják magukat, és segítséget


48/86

kérnek. Ez sokszor nagyon nagy szervezést is igényel, mivelfolyamatos ellenőrzés alatt állnak. Ezért nagyon fontos, hogylegyen olyan telefonos segélyszolgálat, ami éjjel-nappal

működik, mégpedig úgy, hogy fel is tudják venni, nem együzenetrögzítő válaszol. Fontos a segítségkérőnek, hogy akkorés ott, amikor végre rászánta magát, és módja is van rá, tudjon beszélni valakivel, aki megérd őt, és akitől tanácsot kaphat. S persze nagyon fontos, hogy az ilyen segélyvonal ingyeneslegyen, hiszen tudni kell, hogy a bántalmazott nőknek és agyerekeiknek sokszor egyeden vasuk sincsen. Nemfeltétlenül, sőt általában nem azért, mert szegények, hanem

azért, mert a pénz teljes megvonásával is terrorizálják őket,illetve ily módon, a pénztelenséggel is kényszerítik őket amaradásra, arra, hogy a menekülést meg se tudják szervezni,nemhogy utána meg tudnának élni a bántalmazó nélkül. Az énnevelőapám, Lali, például inkább elment egyedül bevásárolni,minthogy valamelyikünkre egy fillért is rábízott volna. Ezeketa dolgokat, vagyis, hogy hogyan lehet megf elelő segítséget

adni a családon belüli erőszak áldozatainak, nagyon nehézírósasztal mellől kitalálni. Ehhez nagyon keli tudni, hogymiken mennek keresztül a magunkfajták, hogyan határozzameg minden lépésüket az a folyamatos, iszonyatos félelem...Legjo bb lenne megkérdezni és meghallgatni őketmindezekről. Őket is be kellene vonni az áldozatoksegítésének a tervezésébe.


49/86

8. A gyilkosság éjszakája és az azt követőnapok

A családon belüli erőszak és önvédelem

Augusztus végén, azon a bizonyos napon Lali közölte, hogyha azonnal nem suvickolom ki a lakást, a következő tanévben nem

járhatok iskolába. Azt is közölte, hogy ennek az lesz a kö-

vetkezménye, hogy elvisz a gyámügy, intézetbe kerülök.Mondanom sem kell, hogy nem magamat féltettem az intézettől,mivel az nekem szinte a megváltás lett volna. A nagybeteganyukámat és a kishúgomat féltettem attól, mi lesz velük, ha mégén sem lehetek mellettük. Már egyébként is éreztem, nem bíromtovább, hogy nem vagyok képes megvédeni őket. Én ezt az egészetmegúszhattam volna egy intézetbe vonulással, de erre nem lettemvolna képes. Ez könnyű és önző megoldás lett volna. Lali aznapifenyegetőzése volt az utolsó csepp a pohárban. Ott volt a rengetegfegyver. Lőni pedig tudtam, mert megtanított.

Volt Anyuval egy hosszú beszélgetésünk akkor és ott... Ezt nemszeretném részletesen elmondani. Tudom, hiszen látom a

bulvárújságokat, hogy sokakat foglalkoztat az Anyukámfelelőssége. Bár akkor lett volna ennyire az érdeklődésközéppontjában az Anyukám, amikor rákosra verték. Mondjukelőtte. Hogy valaki megvédte volna. Hihetetlen feszültség volt

bennünk akkor éjjel, olyan volt, mintha a tíz év minden szenvedése

ott, akkor átjárta volna a testünket és a lelkünket. Jó lenne, hamindenkit meggyőzhetnék arról, hogy Anyukám és én mindenesetleges bűnünkért már jó előre megszenvedtünk. Mindenkimegérdemelne egy emberhez méltó életet. A miénk nem volt az.Állandóan rettegtünk, szenvedtünk, mint a kutyák.

Miután megtettem azt, amit most már az egész ország tud,azaz lelőttem Lalit, egyfelől teljesen összezavarodtam,


50/86

másfelől viszont, el kell, hogy ismerjem, nagymegkönnyebbülést éreztem. Az volt bennem, hogy soha többénem bánthatja Anyut és Trudit. Talán szégyellnem kellene,

illetve nem kellene bevallanom, de ez akkor, hogy mondjam,örömöt okozott. És megkönnyebbülést. Noha tudtam, hogyennek súlyos következményei lehetnek, azt is tudtam, hogynem létezett kiút. S úgy éreztem, hogy mostantól mi is úgyélhetünk, mint a normális emberek. Állandó félelem, rettegésés fájdalom nélkül. Örültem, hogy kapcsolatom lehetemberekkel, hogy nem leszünk állandóan bezárva és kínozva.

Szégyellnem kellene, hogy buliztam, társaságba mentem,

miközben ilyen szörnyű dolgot tettem, de azt, hogy mit jelentett 14 évesen kikerülni az egész addigi életemrabságából, csak az értheti meg, aki maga is keresztülmentugyanezen.

És azt is csak az tudja megérteni, hogy mit jelentett végremegvédeni anyukámat és a testvéremet az állandószenvedéstől. Mostanra persze nagyon megbántam, amit

tettem. Hogy mit tennék most, azaz ha vissza lehetne forgatniaz időt? Sokat gondolkodtam ezen. Azt hiszem, névtelenfeljelentést tennék a fegyverrejtegetései miatt, akkor talánelvinnék és biztonságba kerülnénk. De most, hogy Krisztina

Documents

Kitti, Rettegés És Erőszak - Otthon