*MANAS

LÁNGOLÓSzív

A ciprusi mágus és a Hódolat a Napnak című kötetek után a trilógia záró darabjában Kyriacos C. Markides folytatja a két ciprusi görög gyógyító és mester, Daskalos és Kostas misztikus tanításainak feltárását.

A szerző ismét visszatér szülőföldjére, a varázslatos, de politi­kailag kaotikus állapotok uralta Ciprusra, hogy ott belemerít- kezzen az Igazság Keresőinek kozmológiai rendszerébe, és belső átéléssel tudósítson e szellemi tanítók érdekfeszítő életéről és különleges, metafizikai tapasztalatairól.

Lángoló szív című művében Markides a magasabb világokba vezeti olvasóit, s az emberi tudatosság határait kutatva a miszti­kumok, a paranormális jelenségek, a spirituális gyógyítások és a Valóság igazi természetének titkait tárja fel.

Készüljenek fel, a csodák valóra válnak!

www.manas.huV

Lángoló

SZÍV A ciprusi mágus misztériuma

Kyriacos C. Markides

r '

FSZEK XV/4 könyvtár

MANAS

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Fire in the Heart - Healers, sages and mystics

Penguin Books, Arkana 1991

Fordította: Balikó Nándor

Copyright © 1991 by Kyriacos C. MarkidesI lungarian edition © Bulletcom Inc.

Hungarian translation © Balikó Nándor, 2003

www.manas.hu

megrendeles@manas.hu

Felelős kiadó: Bulletcom Kft.

A kiadásért felel: Nagy Gábor és Utbert Katalin

Telefon: 06 70 315 6830

Minden jog fenntartva!

Nyomda: Gelbert Kft.Felelős vezető: Geller Kőben

ISBN 963 K630'; .’

A szerzőrőlKyriacos C. Markides ciprusi születésű, a szociológia

professzora a maine-i egyetemen, az Egyesült Államokban.Felesége, EmilyJ. Markides szintén Cipruson született,

Famagustában. Két gyermekük van, Constantine és Vasia.A szerző A ciprusi mágus - egy spirituális gyógyító különleges világa című művével vált közismertté, amelyben Daskalosnak,

a misztikus beavatottnak és médiumnak az életéről számol be. Ezt a történetet folytatja két további kötetében,

a Hódolat a Napnakban, illetve a Lángoló szivben

Tartalom

A szerző megjegyzései 91. Az Igazság Keresői 11

2. Menyországok és poklok 383. illúziók 654. A Valóság) és ami belőle felfogható 895. A lángoló szív művésze 1086. Kozmikus emléktár 1237. A mester felébredése 143

8. Szellemi felfedezések 1789. Kozmosz és Tudat 19910. A magasabb testek formálása 229

11. Látomások 251Szójegyzék 271

A szerző megjegyzései

A szerző megjegyzései

A Lángoló szív egy trilógia harmadik kötete, korábbi írásaimnak - A ciprusi mágus és a Hódolat a Napnak című könyveknek - a folyta­tása. Ennek ellenére önálló műként is megállja a helyét, azaz a ko­rábbi kötetek ismerete nélkül is nyugodtan olvasható. Azok, akik az előző részeket már olvasták, felfedezhetik majd, hogy a Lángoló szív­ben olyan új témák kerülnek feltárásra, amelyek korábban csak rész­ben, vagy egyáltalán nem lettek kifejtve. Az első fejezet mintegy ösz- szefoglalja az előző két kötet alapvető mondanivalóját; töménysége és az új fogalmak sokasága senkit ne riasszon el a folytatástól. A to­vábbi fejezetek részletes magyarázatot adnak a tanításokról, és gaz­dag párbeszédekkel, anekdotákkal, történetekkel színesítik azokat. A könnyebb érthetőséget szolgálja továbbá a könyv végében található Szójegyzék is, amely különösen új olvasóimnak lehet segítségére.

A következetesség kedvéért a görög nevek helyesírásában ugyan­azt az eljárást alkalmaztam, mint korábban: a hímnemű tulajdon­neveket alanyesetben használom, ha valakiről beszélek - Daskalos, Kostas, Yiannis Antonis, Stephanos -, de vokatívuszi végződést, ha hozzájuk fordulva megszólítom őket - Daskale, Kosta, Yianni, An- toni, Stephane. (A nőnemű görög tulajdonnevek esetén hasonló probléma nem áll fenn.)

A könyvben szereplő személynevek fiktívek, kivéve a történelmi szereplők és családtagjaim nevét. A Daskalos név tulajdonképpen címet, rangot jelöl, jelentése „mester” vagy „tanár”. Gyakori szó a

K^riacos C. Műrkides Lángoló Szív

görögben, általában iskolaigazgatók és papok megnevezésére, meg­szólítására használják.

Jelen kötet és korábbi írásaim megszületésében oly sokan köz­reműködtek - beleértve magukat a szereplőket, és ciprusi barátai­mat, rokonaimat is -, hogy név szerinti felsorolásuktól hely szűké­ben el kell tekintenem. Mondanom sem kell, mennyire hálás vagyok Daskalosnak és Kostasnak, e két ciprusi szellemi mester­nek, hogy bizalmas barátjukká fogadtak, és megtiszteltek azzal, hogy különleges tanításaikat a széles nyilvánosság elé tárhatom.

Köszönettel tartozom a Maine-i Egyetemnek, amiért szabadsá­gomat és nyári tanulmányutamat lehetővé téve hozzájárultak Cip­ruson folyó munkámhoz. Kollégáim a szociológiai tanszéken a ku­tatómunkámhoz nyújtottak értékes támogatást, amiért ezúton is szeretném őszinte hálámat leróni feléjük. Erkölcsi segítségükért és jószándékú kritikai észrevételeikért különösen hálás vagyok Steve Cohn, Stephen Marks és Kathryn Grzelkowski professzoroknak, valamint Susan Greenwoodnak, aki időt és energiát nem kímélve olvasta át művem kéziratát. Köszönöm továbbá Michael Lewisnak, hogy együttműködésével és művészi munkájával mindvégig segít­ségemre volt - barátságának és spirituális érzékenységének köszön­hetően az elmúlt évek során magam is sokat fejlődtem.

Végül, de nem utolsósorban hálásan köszönöm feleségemnek, Emilynek, hogy a kezdetektől fogva velem volt, és kitartott mellet­tem minden anyagi és szellemi megpróbáltatásunk ellenére, amely Daskalos és Kostas misztikus kozmológiájának megértése kapcsán hatalmas kihívásként jellemezte életünket. Ciprusi születésű lévén, de végzettségéből adódóan a német és a francia irodalom szigorá­hoz szokott Emily tiszteletet parancsoló, kritikus szemléletmódja volt az, ami olykor a legjobb párbeszédeket szülte beszélgetéseink alkalmával. Jelenlétével ő figyelmeztetett folyton „az Istenanya fel- támasztásának” szükségességére, mint előfeltételére annak, hogy az emberiség megélhesse végre szellemi reneszánszát. Mit is mond­hatnék még róla? Nagyszerű társként életem hajójának gerincét al­kotta ő; nélküle kétséges, hogy lett-e volna elég erőm, kitartásom és nyugalmam ahhoz, hogy a szellemi valóság titkaiba beavatott cip­rusi görög tanítómesterek misztikus világának kalandos útvesztői­ben el ne tévelyedjem.

Első fejezet

'

Az Igazság Keresői

Alig, hogy 1987 májusában megérkeztem Nicosiába, Stephanos keresett telefonon. „Mutatnom kell neked valamit, most azonnal! Daskalosról van szó!” Hangja izgatottan csengett, sürgető volt, úgyhogy annak ellenére, hogy a múlt éjjel nem aludtam és a hosszú repülőút is meglehetősen kimerített, beleegyeztem, hogy jöjjön át hozzám. Fáradtságtól elgyötört arcom menten felderült, amikor rég nem látott, bizalmas jó barátomat üdvözölhettem.

- Felpörögtek az események! - mondta mosolyogva, és mély levegőt véve átnyújtott egy újságot, benne egy Daskalosról szóló kétoldalas cikkel.

Döbbenten csóváltam a fejem a hír olvastán. Annak idején ugya­nis ígéretet tettem arra, hogy megőrzőm Daskalos inkognitóját, de úgy látszik, többé már nem lehetett kilétét titokban tartani. Az elmúlt években két könyvem is megjelent róla, és Ciprus túl kicsi szigetnek számított ahhoz, hogy ott bárki névtelen maradhasson, nem is szólva egy olyan nagyságról, mint Daskalos. Amikor néhány elképedt újságíró jelenlétében egy hihetetlen gyógyítást vitt vég­hez, elkerülhetetlenné vált, hogy a „csoda” napvilágot lásson a saj­tóban. Stephanos éppen jelen volt a történtekkor, úgyhogy rész­letesen be tudott számolni róla.

- Fppen Daskalosszal beszélgettem, - kezdett bele elbeszélésébe Stephanos, amint jeges teával a kezünkben kényelembe helyez­tük magunkat, - amikor egy sereg újságíró érkezett a házához,

K^viacos C. Markides Lángoló Szív

fényképezőgépekkel, diktafonokkal felfegyverkezve, és riportot kértek tőle. Állítólag hallották hírét, és szerettek volna feltenni neki néhány kérdést. Daskalos beinvitálta őket, és legalább egy órán keresztül készségesen beszélgetett velük.

- Micsoda fordulat! - csodálkoztam, tudván, hogy Daskalos ezt megelőzően még sohasem adott interjút újságíróknak.

- Mindenféléről faggatóztak, a halál utáni élettől kezdve, a reinkarnáción és a gyógyításon át, a tisztánlátásig. Szerintem azok a fickók még életükben nem hallottak ezekről a dolgokról, úgyhogy csak úgy kapkodták a fejüket a csodálkozástól!

Amikor már éppen távozóban voltak, - folytatta Stephanos, - egy angol anyuka érkezett a házhoz, karjában hároméves gyermekével. A többit pedig már magad is elolvashatod a cikkből.

Tekintetem újra a hetilap hasábjaira siklott, és hangosan olvas­ni kezdtem a nagybetűs görög szöveget: „Spyros Sathi [Daska­los] több szemtanú jelenlétében meggyógyított egy paralízisben szenvedő, hároméves, angol kisfiút. Csoda történt? Vagy hipnózis áldozatai lettünk? Magam sem tudom. Csak azt tudom, amit két szememmel láttam: egy béna, saját lábán megállni is képtelen kis­gyerek pár perces kezelés után vidáman futkosott körbe a szo­bában.” Az újságíró megindító szavakkal ecsetelte tovább, hogyan vitte véghez a gyógyítást Daskalos: „Kíváncsi szemekkel figyeltem az angol anyukát, karján gyermekével. Csak amikor odanyújtotta őt Spyros Sathinak, akkor vettem észre a fiúcska bal lábán a súlyos műanyag merevítőt. Izmai teljesen elsorvadtak, és egyik végtagja láthatóan rövidebb volt a másiknál... Spyros Sathi leült egy karos­székbe, ölében a gyermekkel, és lágy, megnyugtató hangon beszélt hozzá. Eközben kezével gyengéden simogatni, masszírozni kezdte a beteg lábat. Kollégám suttogó hangon kérdezte meg az anyát, hogy mi baja fiának. »Gyermekbénulás. Nem tud lábra állni. Ha felállítjuk, de elengedjük a kezét, összecsuklik.« Spyros Sathi köz­ben tovább cirógatta a sorvadt izmokat, és egyszer-egyszer jól meghúzta a gyermek lábát, mintha így akarná megnyújtani azt.. Tíz-húsz perc telhetett el így, nem emlékszem pontosan. Tekin­tetem hol a gyermekre, hol Spyros Sathira tapadt. Hirtelen a fiúcska arca fájdalmas grimaszba rándult. Akkor Daskalos felállí­totta őt, nevetve a fenekére csapott, és azt mondta: »Most aztán futás, barátocskám!« És a gyermek valóban futásnak eredt szobában! Csoda történt? Vagy hipnózis áldozatai lettünk? Ki ki

Az Igazság Keresői13

vonja le maga a következtetést. Én csak beszámoltam arról, amit saját szememmel láttam.”

- Vége hát a névtelenségnek! - szóltam Stephanoshoz, aki velem együtt lassan egy évtizede követte figyelemmel Daskalos munkás­ságát.

1978 nyarán találkoztam először Spyros Sathival, a nyugalma­zott köztisztviselővel. Magas, átlagos kinézetű férfi volt, ránézésre semmiben sem különbözött honfitársaitól, akik napjaik nagy részét Ciprus kávézóiban töltötték, dámázással, kártyával múlatva az időt, újságot lapozgatva, beszélgetésbe melegedve, lustán szürcsölve a török kávét.

Csakhogy Spyros Sathi nem közönséges ember volt, és aligha lehetett őt a kávéházak törzsvendégének nevezni. Szabadidejében ő inkább kedvenc növényeit és kaktuszait ápolgatta, vagy furcsa, nem evilági tájképeket festegetett, és közben Beethovent hallga­tott. Ha Szibériában, Nepálban, vagy netán egy afrikai kis faluban élt volna, az antropológusok nagy valószínűséggel sámánnak kiál­tották volna ki őt, vagy ha mexikói, esetleg perui származású lett volna, akkor ő lett volna az orvosságos ember, a curandero. Indiai vagy tibeti illetőség esetén pedig tiszteletreméltó jóginak vagy lámá­nak tartották volna őt.

Spyros Sathi ugyanis gyógyító volt, a magasabb világok bölcs ismerője, határtalan szellemi erővel rendelkező mester. Saját állítása szerint képes volt akaratlagosan kilépni idősödő fizikai testéből, és „láthatatlan segítőinek” társaságában távoli tájakra és más dimen­ziókba utazni, hogy „szolgálatára” lehessen a szükségben szenve­dőknek. Mindezt teljesen tudatosan tette, és a sámánokhoz hason­lóan, ő is képes volt követőinek és tanítványainak beszámolni testen kívüli utazásairól.

Mindenféle végzettségű ember látogatta őt; akiknél a hagyo­mányos kezelések már végleg csődöt mondtak, diszkréten felke­resték őt, hogy kiűzze belőlük a gonoszt, hogy ezer testi-lelki prob­lémájukat orvosolja.

Neve a szigeten sokáig összeforrt az okkultizmussal, a szigorúan vallásos hívek messzire elkerülték őt, a szerintük mefisztofelészi képességekkel megáldott mágust. „Ki ne merd ejteni a nevét az én házamban!” - parancsolt rám ellentmondást nem tűrő hangon egyik mélyen katolikus nagynéném. Daskalos, aki ellen a klérus ve­zetői többször is próbálkoztak összefogni, valójában csak barátja,

Kjvjriflcos C. Markides Lángoló Szív

Makarios érsek lelkes közbenjárásának köszönhette, hogy már régen ki nem közösítették az egyházból. Az a hír járta, hogy Öméltósága egyike Daskalos tanítványainak, aki titokban maga is hallgatja a mester magnóra rögzített beszédeit és előadásait. Az elöljáró felis­merte, hogy Daskalos nem jelent veszélyt a keresztény egyházra nézve, és hogy korántsem lehet őt gonosz kuruzslónak titulálni. Épp ellenkezőleg, hozzám hasonlóan ő is belátta, hogy a különc „ciprusi mágus” valójában egy misztikus keresztény beavatott!

Spyros Sathi a hitetlen tudóstársadalom szemében sem örven­dett éppen köztiszteletnek. Komolytalannak tartották őt, leginkább szélhámosnak, vagy sarlatánnak bélyegezték, legjobb esetben is furcsa vénembernek, a régmúlt idők ártatlan kövületének, akinek a gyógyerejében csak a hiszékenyek és a naívok bíznak, azok az agyalágyult, iskolázatlan emberek, akikhez a tudományos vizsgála­tok tárgyilagosságához szokott műveltségűek le nem alacsonyod­nak. „Tényleg erre az emberre akarod pazarolni a drága idődet?”- kérdezte egyszer egyik unokabátyám, elismert társadalomtudós, és csalódottan rázta a fejét, amikor bevallottam neki, hogy egyik hétvégémet Spyros Sathival, és különös világának tanulmányozá­sával szeretném tölteni. „Foglalkoznál inkább a ciprusi társadalom szerkezetével, a szavazási szokások és a pártbeli hovatartozás össze­függéseivel! Ezt a területet még senki sem kutatta!”

Spyros Sathi élete java részét kitaszítottként élte le övéi között, hívők és hitetlenek egyaránt kétkedve tekintettek rá. Mindazok azonban, akik a gyógyulás reményében keresték fel őt, természe­tesen más véleményen voltak róla, csakúgy, mint egyre bővülő tanítványi körének tagjai, akik jó hírüket kockára téve látogatták előadásait a Sztoában. Itt, Daskalos házának ebben a szentéllyé ala­kított hátsó szobájában gyűltek össze rendszeresen, hogy misztikus művészetüket gyakorolják, köztük azokat a meditációs technikákat, amelyeket Daskalos jelölt ki számukra szellemi fejlődésük előse­gítése érdekében. A tanítványok számára ugyanis Spyros Sathi nem­csak egyszerűen „a ciprusi mágus” volt, de az ezoterikus bölcsesség tanítója, akit mesterükként, Daskalosként tiszteltek.

Közöltem Stephanosszal, hogy másnap reggel, mihelyst kialszom magam, szándékomban áll felkeresni Daskalost. így is történt; amikor megérkeztem, már több látogató várakozott a házban, akik szokás szerint Daskalos segítségét kérték ügyes-bajos dolgaikban. Daskalos vidám hangulatban volt, örült, hogy viszontláthatott,

Az Igazság Keresői 15

hiszen legutóbbi látogatásom, 1986 augusztusa óta már több mint nyolc hónap telt el.

Egyáltalán nem látszott rajta, hogy zavarná a hirtelen jött népsze­rűség, amit az újságcikk megjelenésének köszönhetett. Sőt, ellen­kezőleg, magát is meglepte és boldogsággal töltötte el a tudat, hogy micsoda lelkesedést váltott ki a riporterekből. „Pedig semmi külön­legeset nem csináltam,” - nevetgélt. „Csak csatornaként szolgál­tam a Szent Szellemnek, ennyi az egész.” Megismételte, amit már annyiszor mondott nekem, hogy a csodákat pusztán tudadanságunk miatt tekintjük csodáknak. Ha ismernénk a Természet működésé­nek rendjét, az efféle történéseket is természetesnek tartanánk. „Az egyeden csoda,” - hangsúlyozta - „maga az élet, semmi más.”

Jellegzetes huncutságával, viccelődve emlékezett vissza az interjú­ra, amivel a rá várakozókat hangos kacagásra késztette. Mivel sok dolga akadt aznapra, nem is zavartam őt sokáig. Megállapodtunk, hogy a hét második felében újra találkozunk majd. Addig is, pár napot Limassolban, ebben a virágzó kikötővárosban töltöttem, ahol alkalmam nyílt felkeresni Kostast, Daskalos leghaladóbb tanítványát és egyben kijelölt utódját is.

Az újságcikk a sziget egész lakosságát megbolygatta, még azok is felkapták rá a fejüket, akiket egyébként általában hidegen hagytak az efféle szellemi gyógyítóképességről és egyéb ezoterikus csodákról keringő hírek. Mivel az emberek tudták rólam, hogy van némi közöm a dologhoz, ismerősök és ismeredenek egyaránt felkerestek, hogy kikérjék „szakmai” véleményemet. Közéjük tartozott Sophia is, a szintén ciprusi származású, de egy kanadai egyetemen tanító szociológus kolléga, aki ugyan nyaralni utazott haza a szigetre, de amikor értesült az ittlétemről, kérte, hogy találkozhassunk.

Szombat estére beszéltünk meg randevút a Elefthere Karpasia étterembe, amely, a Cipruson állomásozó, görög és török lakosság közti békét felügyelő ENSZ-csapatok által kijelölt határ, a Zöld Vonal mentén állt. Az épület, a valamikori kormánypalota még a brit gyarmati uralom idején épült homokkőből, de miután bom­batalálat érte, teljesen elnéptelenedett. A sziget két etnikai cso­portja közt feszülő ellentétekre emlékeztető falak, és az 1974 nyarán történt török megszállás tragédiáját idéző hiányzó fél tető ellenére kedveltem a helyet. Az étterem nyitott kerthelyiségében jázminok illatoztak és pálmafák lengedeztek, a velencei árkádívek alól csodálatos kilátás nyílt Nicosia törökök lakta városnegyedére.

Kyriacos C. Markiöes Lángoló Szív

Az épületet a most török kézen lévő Karpasia-félszigetről ide menekült görögök újították fel, és üzemeltették a forró nyári hónapokban ideiglenesen étteremként; a kis vállalkozás sikerét jelezte, hogy délutánonként és esténként rendszerint teltház volt. A helyet leginkább értelmiségiek és néhány radikális politikai aktivista látogatta, ideális találkahelynek ígérkezett tehát egy hosszú és nyugodt esti beszélgetésre.

- Őszintén megmondom, nem értem, mire vesztegetted az elmúlt éveket, - mosolygott rám Sophia, amint helyet foglaltunk asztalunknál az egyik velencei bolthajtás alatt. - Bevallom, kissé kényelmedenül is érzem magam, ha arra gondolok, mivel foglalko­zol. A te kutatásaid minden szakmai ismeretemnek és tudományos értékítéletemnek ellentmondanak.

- Megértelek, - nevettem én is, és megnyugtattam, hogy az efféle reakciók cseppet sem zavarnak. Biztosra vettem, hogy Sophiának csak halvány sejtelmei vannak szellemi kutatásaimat illetően, hiszen alapvetően mint politikai szociológust ismert; annak idején több szemináriumon is találkoztunk, ahol a fő téma a ciprusi helyzet meg­oldása volt. Nem csoda hát, ha nehezére esett felfogni hirtelen pál- fordulásomat publikációim témáját illetően, hogyan szentelhettem életemet egyik napról a másikra egy ismeretien gyógyító és miszti­kus életének és munkájának tanulmányozására. Tudományos, pozi­tivista hagyományokon nyugvó társadalomtudósi végzettségünk alapján, amely a vallásosság mindennemű formáját csupán a társa­dalom beteges, pszichopatológiai kivetítésének tartotta, természe­tes volt, hogy Sophia rákérdezett, hogyan is kerülhettem kapcso­latba Daskalosszal, Kostasszal, és tanítványi köreikkel. Szinte hallottam kimondatlan gondolatait: „Szegény Kyriacos! Mi az ör­dög üthetett beléje?”

- Amikor jó tíz évvel ezelőtt először látogattam el Daskaloshoz, még magam is úgy kételkedtem benne, mint most te. De az évek múltával fokozatosan rádöbbentem, hogy valami olyan hiteles do­loggal állok szemben, amit nem lehet csak úgy egyszerűen, egyet­len kézlegyintéssel elintézni.

-Jó, jó, de hova lett belőled a tudományos objektivitás? - kér­dezte Sophia, hangjában barátságos iróniával.

- Biztosíthatlak, kutatásaim korántsem nélkülözik a tudományos­ságot. Csak ezúttal valamivel fenomenológiaibb hozzáállást tanúsí­tok, - feleltem. Elmagyaráztam, hogy sosem állt szándékomban

Az Igazság Keresői17

megmagyarázni (avagy félremagyarázni) Daskalos, Kostas és a hoz­zájuk hasonló emberek világfelfogását.

- Ahelyett, hogy én, az amerikai akadémikus saját, a valóság ter­mészetéről alkotott elfogult nézeteimet próbáltam volna ráerősza­kolni Daskalosra, hagytam, hogy ő maga meséljen világáról. Ami­kor az ember vizsgálati alanyainak a felfogása az övétől olyannyira eltérő, egyébként is bölcsebb dolog, ha mégoly tudományosnak tűnő módszereinket félretéve hagyjuk, hadd fejtsék ki ők maguk álláspont­jukat a saját nyelvükön, saját fogalmi rendszerük szerint. Igyekez­tem hát részrehajlásommal és előítéleteimmel nem korlátozni őket.

- Nem gondolod, Kyriaco, - kérdezte Sophia elgondolkodva, - hogy az általad választott módszernek tudományos szempontból hátulütői is akadnak? Arra gondolok például, hogy kutatási ered­ményeid pusztán leíró jellegűek, minden kritikai észrevétel nélkül.

- Épp ellenkezőleg! Daskalosszal és Kostasszal folytatott beszél­getéseim során minduntalan Hitetlen Tamás szerepét játszottam. Kritikai észrevételt fűztem szinte mindenhez, olykor már magam is túlzásnak éreztem heves ellenkezésemet. Mégis, kényszeresen igyekeztem igazolni magamnak mindazt, amit a valóság természe­téről ők állítottak. Ugyanakkor talán éppen szkeptikus magatartá­somnak köszönhetem, hogy oly könnyedén befogadtak maguk közé.

Sophia tovább ellenkezett: - Ezek szerint eleve nem kérdőjelez­ted meg az ő valóságképüket? Nem tártál elébük más, tudományo­sabb alternatívát?

- Hidd el, ha ellenkezni állt volna szándékomban, nem sokra vit­tem volna velük! Nem gyűjthettem volna tíz év alatt óriási meny- nyiségű anyagot arról a különleges, misztikus világról, amelyben Daskalos és követői élnek és dolgoznak. Réges rég elzárkóztak volna előlem, a reménytelenül dogmatikus és merev tudós elől.

- Mégis, sosem gondoltál arra, hogy nem feltétlenül előnyös szá­modra, ha szakmailag lealacsonyodsz ezeknek az embereknek a szintjére, vagy ahogy mi, szociológusok mondanánk, ha magad is „bennszülötté válsz” a kedvükért, megfeledkezvén kritikus tudósi hovatartozásodról?

- Szakmai lealacsonyodás? Hiszen épp ezekről az előítéletekről beszélek! - tiltakoztam. - Ha nem fogadom el a társaságukat, hogyan is érthetném meg mindazt, amit kutatni szeretnék? Éppen azzal silányítanám őket értékes emberekből puszta kutatási tár­gyakká, ha tudományomnál fogva hárítanám őket. Nem hiszem,

hogy az ehhez hasonló szituációban ez a fajta hozzáállás hosszú távon gyümölcsözőnek bizonyulna, és valószínűleg egyáltalán nem vezetne valódi ismeretekhez. Mi több, csak még nagyobb sza­kadékot teremtene kutató és vizsgálati alanya között.

Rövid, barátságos módszertani vitánknak az asztalunkhoz érkező pincér vetett véget. Sophia teát, én egy pohár sört rendeltem. Már sötétedett - a nap egy órája lenyugodott -, de még láttuk az erké­lyeiken könyöklő törököket a széles, rég kiszáradt sáncárok túlol­dalán, amivel a sziget hajdani urai, a velenceiek igyekeztek megerő­síteni a 16. században épült városfalakat, nem is sejtvén, hogy ezek a falak egykor elzárják majd egymástól a görögöket és a törököket.

- Szóval azt állítod, Kyriaco, - kérdezte Sophia, miközben ő is a zöldhatár túloldalát kémlelte, - hogy ennek a Daskalosnak, hogy is mondjam csak, metafizikai képességei vannak?

- Engedd meg, hogy válaszul magát Daskalost idézzem: a vilá­gon valójában semmi sem metafizikai. Csak tudatunk korlátai miatt sorolunk bizonyos jelenségeket vagy képességeket a természetfeletti kategóriába. I la ugyanakkor a tudatosságunkat megfelelő módon kitágítanánk, az olyan csodaszámba menő tettek, mint amilyen például a szellemi gyógyítás, teljesen normálisnak és mindenna­posnak tűnnének.

Valójában rá kellett ébrednem, hogy a Természetről alkotott elképzeléseink igencsak korlátozottak. Mindenre, ami ezeken a kor­látokon kívül esik, ráaggatjuk a „metafizikai” jelzőt, s ezzel ki is zár­tuk a tudományos vizsgálatra érdemes dolgok köréből, mondván, hogy észérvekkel úgyis igazolhatatlan. Ha pedig egyszer valamit ezzel a címkével raktároztunk el a tudatunkban, akkor már akár tudatosan, akár tudat alatt, de el fogjuk utasítani. Valótlannak, vagy jobb esetben emberi értelemmel megragadhatatlannak tituláljuk, és elhitetjük magunkkal, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. Más szavakkal, csak azt fogadjuk el természetesnek és valóságosnak, amit hétköznapi látásunkkal, hallásunkkal, tapintásunkkal, ízlelésünkkel és szaglásunkkal érzékelni tudunk. De mi a helyzet akkor, ha vala­ki olyan „szuperérzékenységgel” van megáldva, mint a beavatott mesterek? Erre már néhány mai tudós is felfigyelt! Ráadásul ez a szuperérzékenység bárki által kifejleszthető és elsajátítható, ennek birtokában pedig az ember egész világképe átalakul, elmélyül!

Magától értetődőnek gondoljuk, - folytattam eszmefuttatáso­mat, amit Sophia egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatott, - hogy

Az Igazság Keresői 19

az emberi tudatosság a teljes tudadanság állapotából a babonákon és a primitív mágián keresztül eljutott a logikus gondolkodásig, majd a 19-20. század során a tudományos gondolkodásban elérte csúcspontját. Pedig valójában semmilyen logikai alapunk nincs azt feltételezni, hogy a tudatosság fejlődése a mai mechanisztikus tudomány terén elérte volna végcélját, ahonnan már nincs tovább. Amint azt a történelem folyamán a nagy beavatottak mindig is hangsúlyozták, a tudatosságnak léteznek olyan logikán és tudomá­nyon túli fokozatai, amelyek kialakítása még az emberiség előtt áll. A transzperszonális pszichológia képviselői már hozzá is láttak ezek­nek a határterületeknek a kutatásához.

Sophia egy ideig gondolataiba mélyedve hallgatott, teáját szür- csölte. Végül így szólt: - Ha jól értem, ezzel azt akarod mondani, hogy a te Daskalos és Kostas barátodnak az öt érzékszerven kívül további különleges érzékeik is vannak.

- Határozott válasz helyett hadd említsem meg saját példámat,feleltem nevetve, - min mentem keresztül az elmúlt évtizedben

ezekkel az emberekkel. Abból aztán majd levonhatod a magad következtetését. Annak idején alapos gyanúval fogadtam minden paranormális képességre való hivatkozást, de a Daskalosszal és Kostasszal töltött idő és olvasmányélményeim a téma szakiro­daimában idővel arra késztettek, hogy felülbíráljam kezdeti, pozi­tivista hozzáállásomból fakadó előítéleteimet. Végül arra a szilárd meggyőződésre jutottam, hogy az efféle képességek nem csak hogy lehetségesek, valóságosak és normálisak, hanem az emberi faj filogenetikai örökségének részét képezik. Lelke legmélyén min­denkiben ott szunnyadnak, de akad néhány kivételes tehetség, mint például Daskalos és Kostas, akikben ezek a képességek a felszínre is törnek. Az ilyen emberekre aztán általában ráaggatják a következő nevek valamelyikét: okkultista, médium, tisztánlátó, sámán, misz­tikus beavatott, vagy valami efféle.

Bevallom, valamikori kételyeim a szemem előtt lejátszódó külön­leges gyógyítások sora, és a véleden egybeesések láttán fokozatosan elpárologtak, úgyhogy ami az újságírókat meglepte a minap, az szá­momra már egyáltalán nem volt különleges. Annyi ehhez hasonló esetet tapasztaltam meg az elmúlt évek során, hogy azok nekem már teljesen magától értetődőnek számítanak.

- Tudnál nekem néhány konkrét példát említeni? - kérdezte Sophia.

- Tavaly nyáron, amikor jómagam már hazautazni készülődtem Amerikába, egy brit orvosnő látogatott a szigetre, hogy szeminári­umi előadásokat tartson. Mivel olvasta a könyveimet, úgy döntött, meglátogatja Daskalost. Beszélgetésük végére Daskalos és Kostas kigyógyította őt krónikus gerincferdüléséből. Amikor a hölgy ész­revette, hogy mi történt vele, zokogva félrevonult a Sztoába, majd még aznap késő este felhívta a feleségemet, Emilyt, hogy beszá­moljon neki a történtekről. Elmesélte, hogy amikor lefeküdt alud­ni, észrevette, hogy a két lába egyforma hosszú. Azóta nincs is prob­lémája a járásával. Még a telefonba is úgy szipogott: „Itt vagyok én, azért utaztam Ciprusra, hogy a gyógyításról tartsak előadásokat, és tessék, engem gyógyítanak meg!”

Ezt követően Sophia meggyőzésére még néhány történetet ele­venítettem fel, köztük Katina asszony különleges esetét. Az illető hölgy hónapok óta ágyhoz kötötten, bénán feküdt, szintén súlyos gerincpanaszokkal. Daskalos a szemünk láttára gyógyította meg őt. Azóta az idős nő újra normális életet él, a visszaesés legcsekélyebb jele nélkül. És ami az esetet különösen érdekessé teszi, az az, hogy a hirtelen felépülését maga is hitetlenkedve fogadó asszony meglá­togatta kezelőorvosát, és megröntgeneztette a gerincét. Míg a régi, egy héttel korábban készült felvételeken egyértelműen látszott a betegség, addig az új röntgenképeken már egy teljesen egészséges gerincoszlop volt látható.

- Egy másik alkalommal éppen együtt autóztunk Daskalossal, amikor egyszerre csak, teljesen váratlanul, elkezdte leírni nekem maine-i otthonunk belsejét. Azzal viccelődött, hogy nem ártana az emeletre is felszereltetnünk egy telefonkészüléket. „Még a végén kitöröd a nyakad, miközben lefelé rohansz, hogy felvedd a kagylót, Kyriaco!” - mondta. Pedig soha senki nem említette neki, hogy néz ki a házunk belülről, a telefon helyéről pedig végképp sohasem esett szó köztünk.

- Talán mindez csak a véleden műve, - próbálkozott kényszere­detten, erőtlen hangon Sophia.

- Nehezen tudnám puszta véledenként kezelni az összes esetet! Tudod, ha valami ilyen gyakorisággal történik, arra az ember előbb-utóbb felfigyel, és a „véletlen” szó kezdi értelmét veszíteni.

Állításomat néhány további példával igyekeztem alátámasztani:- Az egyik diákom az elmúlt húsz évben súlyos fizikai problémákkal küszködött, de az orvosok csak nem tudták megállapítani betegsége

Az Igazság Keresői 21

eredendő okát. Egyszer megmutattam a fényképét Daskalosnak.O kézbe vette a képet, és pár másodperc alatt kész volt a diag­nózissal: a lány agyával van a baj, ezért EEG-vizsgálatot javasol. Diákom megfogadta a tanácsot, alaposan kivizsgáltatta a fejét, és valóban meg is találták a probléma okát. Azt persze már nem kö­zölte az orvosaival, honnan vette az ötletet, hogy éppen az agyát érdemes kivizsgálni.

- Vagy egy másik alkalommal egy new yorki nő fényképét vit­tem el Daskaloshoz, akinek az előzőekhez hasonlóan, szintén súlyos fizikai problémái voltak, de az orvosok tehetetlenek voltak vele szemben, nem tudván, mi okozza a bajt. Daskalos közölte, hogy a nőnek szuvasak a fogai, azokat kellene kezeltetnie, kihúzatnia vala­mennyit, még mielőtt az egész testét megmérgezik. Mivel magam is furcsálltam a dolgot, levelemben csak óvatos célzást tettem Das­kalos javaslatára, úgy adtam fel azt Ciprusról. Fél év elteltével tele­fonhívásom érkezett. Az illető hölgy férje keresett, hogy beszá­moljon nekem a történtekről. A felesége előszörre nem fogadta meg Daskalos tanácsát, és nem ment el a fogorvosához, hogy kihúzassa a fogait, de a fél év alatt négy foga is szó szerint felrob­bant a szájában, és magától kiesett. A fertőző genny úgy csörgött ki az asszony szájából. Ekkor persze már felkereste a fogorvost, és a maradék fogait is kihúzatta. Fizikai problémái azóta nyomtalanul megszűntek.

- Ha ezek az esetek valóban megtörténtek, - mondta Sophia, és egyre nagyobb döbbenettel a szemében nézett rám, - és a vélet­len lehetőségét kizárod, akkor hogyan tudod megmagyarázni őket?

- Márpedig a történelem folyamán a legnagyobb filozófusok, beavatottak és tudósok mind arra a véleményre jutottak, hogy a véletlen, mint olyan, nem létezik! C. G. Jung például erre az ész­revételére alapozta híres és sokat vitatott elméletét a szinkronici- tásról. Hasonlóképpen, Daskalos és Kostas is egy olyan magasan lejlett ismeretelméleti rendszeren belül dolgozik, amely természetes magyarázatot szolgáltat az úgynevezett véledenekre.

Idáig jutottam okfejtésemben, amikor egy rég nem látott bará­tomat vettem észre, éppen akkor lépett be az étterembe. Integettem neki, és miután üdvözöltük egymást, barátaival letelepedett egy másik asztalhoz. Sophia és én ezután nekiláttunk, hogy elfogyasszuk kiadós vacsoránkat. Ekkorra már az Elefthere Karpasia minden asztala fog­lalt volt, a pincérek alig győzték a sok futkosást a kinti konyha és a

vendégek sokasága közt, hogy mindenkinek felszolgálják a külön­böző görög és török finomságokból álló vegyes ízelítőt, a mezedest, ami mellé sört, vagy jégbehűtött helyi borspecialitást ajánlottak.

Evés közben ki-ki a magánéletéről ejtett pár szót, majd miután már jóllaktunk, Sophia visszakanyarodott eredeti témánkhoz:- Kész vagyok, hogy még többet halljak barátaid világnézetéről!

Nekifogtam hát, hogy megkíséreljem őt bevezetni az alapvető tanításokba. - Gondolatainkat és érzéseinket energia-impulzusok formájában kivetítjük a külvilágba. Minden ember folyamatosan elementálokat teremt...

- Micsoda, elementálok?- Az elementálok gondolatformák, amelyek különböző alakot és

színt ölthetnek; a beavatott mesterek és tisztánlátók képesek észlel­ni őket, amikor azok kilépnek az ember tudatalattijából. Ezeknek az elementáloknak ereje, energiája van, és önálló élettel rendelkez­nek. Az energiájuk lehet pozitív, vagy negatív. Például egy jóindu­latú gondolatnak, vagy egy másik ember iránti szeretetteljes érzés­nek pozitív energiatöltete van. Ugyanakkor egy negatív gondolat vagy érzés nem más, mint egy negatív töltésű elementál.

- Hova kerülnek ezek az elementálok? - kérdezte Sophia.- Az elementálok természetükből adódóan a Daskalos és Kostas

által pszichonoetikusnak nevezett dimenzióban léteznek, az asztrális és mentális világban, s onnan befolyásolják mindazokat az embe­reket, akik tudattalanul velük azonos rezgésszinten állnak. Előbb- utóbb pedig visszatérnek a forrásukhoz. Éppen ezért bármilyen ele- mentált is sugárzunk ki környezetünkbe, jót vagy rosszat, -az idővel hétszeres erősséggel tér vissza hozzánk. így működik a karma.

- Karma?- Igen, az ok és okozat törvénye, miszerint a világon semmi sem

véleden. Minden létezést a karma irányít, minden oknak megvan a maga következménye. „Ki mint vet, úgy arat.” Jézusnak ez a mon­dása a karma törvényéről szól. Bármit teszünk is, helyeset vagy go­noszát, a valóságban saját magunkkal tesszük azt.

Elmagyaráztam, hogy a karma törvénye az újjászületések lánco­latában érvényesül: - Az általunk kivetített elementálok vissza­térhetnek hozzánk mostani, vagy valamelyik következő inkarná- ciónkban. így szőjük-fonjuk valamennyien sorsunk hálóját.

- Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy teljes mértékben magunk vagyunk felelősek a saját végzetünkért? - kérdezte Sophia.

Az Igazság Keresői 23

- Pontosan így van! Gondolataink, vágyaink, érzéseink mind­mind elementálok, s ezek alkotják a tudatalattinkat. A tudatalatti szerkezetét tulajdonképpen elementáljaink határozzák meg, és ennek az összességét visszük tovább magunkkal egyik életről a másikra.

- Hát, bevallom, a reinkarnáció gondolata eléggé távol áll tőlem,- nevetett fel idegesen Sophia.

- Daskalos szerint az efféle fogalmak függetlenek attól, hogy az ember hisz-e bennük, hogy szered, vagy nem szereti őket. Ezek az élet tényei. A létezés alapjainak komoly kutatásával el lehet jutni oda, hogy az ember felismeri érvényességüket.

- Akkor folytasd csak! Mondd tovább, mi történik velünk egyik életről a másikra? Mit mondanak erről a barátaid?

- Ahhoz, hogy megértsd, mi történik az emberrel a halál után, tudnod kell, hogy nem csak egy testünk van, hanem három.

- Három? - Nevetnem kellett Sophia elképedt arca láttán.- Igen, három, - ismételtem meg. - Durva anyagi testünk mel­

lett rendelkezünk egy pszichikai vagy asztráltesttel, és egy noetikus, avagy mentáltesttel is. Az asztráltest érzéseink, érzelmeink, vágyaink megtestesülése; ennek középpontja a szív. A mentáltest gondolataink leste, és középpontja a fej területe. A három test a valóság három különböző dimenziójában nyilvánul meg, és együttesen alkotják jelenvaló személyiségünket. A fizikai test a harmadik dimenzióban létezik, az asztráltest a negyedikben, a mentáltest pedig az ötödik­ben. Három test egyben, mint jelenvaló személyiségünk.

A három testet azok éterikus másai kapcsolják össze, egy ener­giamező, amely áthatja és folyamatosan élettel telíti őket. Daska­los és Kostas azt állítja, hogy a halál pillanatában csak a fizikai test az, ami meghal. Mint öntudattal rendelkező személyiségek, a szelle­mi világban tovább élünk, érzéseinkkel, vágyainkkal, mindazzal, ami iránt szeretetet vagy ellenszenvet érzünk, s mindezt azért lehetjük meg, mert rendelkezünk két másik testünkkel, az asztrál- es a mentáltesttel.

- No, és mi a különbség ebben a dimenzióban való életünk és a halál utáni élet között? - kérdezte Sophia. Hangjában továbbra is ott bujkált az idegenkedés, ugyanakkor egyre jobban lenyűgözte a téma.

- Az egyetlen különbség az adott dimenziókban uralkodó tör­vényszerűségek tekintetében van. Daskalos és Kostas szerint ezek a világok egymásba ágyazódnak, de mindegyik világnak megvan a

maga sajátos, egyedi rezgésszáma. A fizikai világ például csak azért tűnik számunkra szilárdnak, mert amíg fizikai testünkben élünk, addig ugyanazon a hullámhosszon rezgünk, mint a durva anyagi világ. A magasabb dimenziók ugyancsak anyagiak, csakhogy jóval magasabb rezgésűek. Az asztrális világban például már eltűnik a tér, úgyhogy az ember egy szempillantás alatt a Föld bármely pontján képes ott teremni.

Fia megtanuljuk megemelni a rezgésszintünket, akkor amellett, hogy fizikai testünk természetesen megmarad, de képesek vagyunk azt hátrahagyva magasabb testeinkkel átutazni a magasabb dimen­ziókba. Ebben az állapotban a fizikai test és a durva anyagiság nem jelent akadályt. Ezt hívják exomatózisnak, testen kívüli élménynek. Tudatunkkal nemcsak azokba a valóságokba vagyunk képesek be­hatolni és ott utazásokat tenni, hanem a fizikai síkon is, pillanatok alatt információt és tudomást szerezve a világ bármely pontjáról - akár maine-i házunk berendezését illetően is, - fejeztem be a mondatot nevetve.

Sophia zavart tekintettel nézett vissza rám. Az volt az érzésem, hogy mindaz, amit elmondtam, furcsa tündérmesének tetszhetett neki. Újabb és újabb ellenvetései és kérdései önmagamra emlékez­tettek, amint annak idején viselkedtem Daskalosszal, kutatásaim kezdeti szakaszában, majdnem tíz éve.

-Jól értem, azt akarod mondani, hogy ezek a magasabb testek azok, amiket az emberek általában léleknek neveznek? - kérdezte.

- Nem, egyáltalán nem, - feleltem. - Az asztrális és a mentális test szintén anyagi, de magasabb rezgésű. Amikor a fizikai halál beköszöntőnek pillanatában kilépünk durva anyagi testünkből, mag­asabb testeinkben - érzéseink és gondolataink testében - tovább folytatjuk életünket. Kinézetünk egészen hasonló marad ahhoz, mint ahogy a fizikai világban megtestesültünk. Ezekben a dimen­ziókban élünk tovább következő földi testet öltésünkig, amikor is asztrál- és mentáltestünket elnyeli, magába szívja állandó személyi­ségünk.

- Állandó személyiség? Az micsoda? - kérdezte Sophia, és érdek­lődéssel könyökölt rá az asztalra.

- Belső valónknak az a része, amelybe az inkarnációs tapaszta­latok belevésődnek. Az állandó személyiségen keresztül visszük ma­gunkkal egyik életből a következőbe minden egyes testet öltésünk összes tapasztalatát.

Az igazság Keresői *5

Semmi sem vész el. Egy új inkarnáció azzal kezdődik, hogy az emberi szellem új mentáltestet és asztráltestet alakít ki magának. Ezek nemcsak az előző testet öltés tapasztalatait, hanem az ember addigi összes leszületésének emlékeit magukba zárják. A fogan­tatáskor aztán - feltéve, hogy a körülmények lehetővé teszik - egy új jelenvaló személyiség kezdi meg utazását a háromdimenziós vi­lágban, hogy új tapasztalatokra tegyen szert, és tanuljon belőlük a kanna törvényének szövedékén belül.

Elmagyaráztam, hogy a magasabb testek - Daskalos és Kostas tanításainak értelmében - fokozatosan kapcsolódnak hozzá az új jelenvaló személyiséghez. Az első időszak a fogantatás pillanatától körülbelül a hetedik életév betöltéséig tart. Addig a gyerekek rész­ben még a szellemi világokban élnek. Hét éves kor után aztán az egyén többnyire teljesen a háromdimenziós világ felé fordul, és megfeledkezik a valóság más régióiról.

- Akkor ez az állandó személyiség lenne a lélek? - kérdezte Sophia.- Nem egészen, - feletem, és újra csak nevetnem kellett zavaro­

dott arckifejezése láttán.- Mi lenne, ha valahol máshol folytatnánk ezt a beszélgetést? -

tett javaslatot Sophia halkan. A környező asztaloknál ülő vendégek ugyanis egyre feltűnőbben hallgatóztak, vagy fordultak felénk nem titkolt érdeklődéssel.

Fél tizenegy felé járt. Úgy döntöttünk, sétálunk egyet a fallal kö­rülvett óvárosban, Nicosiának abban a részében, amit továbbra is a ciprusi kormány felügyelt. A Famagusta Kapuhoz hajtottunk, le- parkolunk a régi sáncárok mellett, és elindulunk a keskeny, szinte teljesen kihalt utcákon.

- Szóval akkor mi is az a lélek? - szegezte nekem a kérdést Sophia, ahogy a velencei védőfalak tövében haladtunk.

- Ahhoz, hogy erre a kérdésedre válaszolni tudjak, meg kell beszélnünk pár dolgot Istenről - vagy ahogy Daskalos és Kostas sokkal inkább szereti megnevezni Öt, személytelenül, az Abszolú- tumról, az Abszolút Létezőről. Számukra az Abszolútum egyenlő a minden világok mögött meghúzódó végtelen valósággal. Valami, amiről vagy akiről az ember csak sejtelmes kijelentéseket tehet, hi­szen nyelvünk és értelmünk a találgatásokon túl áthághatatlan aka­dályt jelent mérhetetlenségének megragadásához. Az ember csak akkor ismerheti meg Istent igazán, ha maga is Istenné válik, ha eléri a szeretetteljes eggyéválás, a Teózis állapotát.

Daskalos és Kostas azt tanítja, - folytattam, - hogy az Abszolút Lény Szent Monászok miriádjaiból áll. Minden egyes Szent Monász maga is miriádnyi szellemi létezőből tevődik össze. Egy Isten, egy Abszolútum a maga pluralitásában, sokféleségében, és önállóságá­ban, vagy ha úgy tetszik, abszolút Isteni Egyeduralmában (autokrá- cia). Az Abszolútum mindent magában foglal, és semmi sincs kívüle. Önmaga megnyilvánítása érdekében az Abszolútum megteremtette a Tudatot, a rezgések végtelen óceánját, kezdve a legfinomabb, for- mátlan rezdülésektől a legdurvább, anyagi szintű hullámokig.

- Azt állítják, hogy Isten maga a Tudat? - kérdezte Sophia. Hang­jából egyre fokozottabb érdeklődés érződött.

- Nem. A Tudat az a kifejezési forma, amit Isten, avagy az Abszo­lútum választott, hogy önmagát manifesztálja. Na már most, min­den Szent Monász szellemi lényeket sugároz ki magából, amelyek áthaladnak az Ősképek Világán. Leginkább Platón idea-tanához tudnám hasonlítani ezt a felfogást. Az Ősképek egyike az Ember Ideája. Abban a pillanatban, amikor egy szellem-én, egy szellemi lény sugara áthalad az Ember Ideáján, megszületik egy lélek.

- Eddig azt gondoltam, hogy a lélek halhatatlan, - szólt közbe Sophia, ahogy tovább sétáltunk.

- Az is, de először meg kell alkotni. Valójában azonban mind­annyian az a szellemi Én-lény vagyunk, aki a leiken túl található, az Ember Ideája mögött, amit görögül pneumának nevezünk. Min­den emberi lény esszenciális magja a pneuma, avagy a szellem. Ez a bennünk lévő Isten. Emlékezz csak arra, mit énekelnek máig is a görög templomokban: „Pneuma o QeosPneuma s QesV” - Isten a Szellem (Pneuma).

Abban a pillanatban, amikor egy lélek megteremtődik, - foly­tattam, - elkerülhetetlenül alá kell szállnia a legdurvább anyagi síkra, hogy tapasztalatokat szerezzen az alacsonyabb világokról, a polaritás világairól, jóról és rosszról, életről és halálról, és így tovább.

A lélek eredendően színtelen. Nincs tapasztalati tudása az ala­csonyabb világokról. Alászállása előtti állapota megfelel Adám és Éva paradicsomi állapotának a bukás előtt. A tapasztalatszerzés érdekében tehát ki kell terjednie, alá kell szállnia az alacsonyabb világokba, hogy úgy mondjam, el kell buknia. Abban a pillanat­ban teremtődik meg az állandó személyiség, a léleknek az a része, amibe az inkarnációk tapasztalatai rögzülnek majd. Az első testet

Az Igazság Keresői 27

öltés alkalmával pedig megteremtődik egy jelenvaló személyiség, ami - mint azt már korábban tisztáztuk - három testből áll: men- táltestből, asztráltestből és fizikai testből.

Minden emberi lény többdimenziós. Daskalos szemléletes hasonlatát használva, egy szakasz, két végponttal. A Szellem pont­ja folyamatosan sugárzó, a másik végpont, a jelenvaló személyiség ugyanakkor a sötét oldal. A létezés célja nem más, mint a két vég­pont egyesítése egy fényesen ragyogó körben.

- Hogyan tehetjük ezt meg? - kérdezte Sophia.- Azáltal, hogy alacsonyabb énünket ráébresztjük önmaga isteni

eredetére. Alászállásunk az alacsonyabb világokba, és az inkarná- ciós körforgás kezdete valójában azzal járt, hogy Isteni Énünket, a Szellemet börtönbe zártuk, és megfeledkeztünk róla.

- Szóval azt akarod mondani, - jegyezte meg Sophia erőltetett mosollyal - hogy valójában mindannyian istenek vagyunk.

- Száműzött istenek, - válaszoltam - akik saját magunkra eről­tetett amnéziában szenvedünk. Végső és mindenen átívelő életcélunk azonban éppen az, hogy visszanyerjük emlékezetünket. Ezt tanítja Daskalos és Kostas.

- Ha valóban ez a helyzet, akkor máris adódik a következő kérdés: hogyan emlékezhetünk vissza? - szólt Sophia.

- Ennek több módja is van. Daskalos és Kostas azt tanítja, hogy függetlenül attól, hogy felismertük-e vagy sem, függetlenül attól, hogy tudatában vagyunk-e vagy sem, de mégis mindannyian önma­gunk felfedezésének és megvalósításának az ösvényén járunk. A karma adok-kapok törvényének keretein belül, újabb és újabb inkarnációink tapasztalatai idővel oda vezetnek, hogy egyre éret­tebbekké válunk, és elindulunk vissza, eredetünk végpontja, a ben­nünk élő Szellem-én felé. Végül valamennyi emberi lény önmaga valódi tudatára ébred majd, még ha ez az út fájdalmakkal és szenvedéssel teli is; ez az ára feledékenységünknek.

Létezik azonban egy másik, tudatosságot és önfegyelmet igénylő út is, az igazság keresésének útja, a Keresők ösvénye. Ha az ember az Igazság Keresőjévé válik, tudatosan vág neki a visszavezető úrnak, amelynek során önmagát felismeri, s a Tékozló Fiúhoz hasonlóan - akire Daskalos oly előszeretettel szokott hivatkozni - visszaérkezik Szerető Atyja palotájába. Az Igazság Keresésének módszere a következő krisztusi kijelentésre épül: „Ismerd meg az Igazságot, és az Igazság szabaddá tesz.”

- Jó, de hogyan kezd hozzá az ember ehhez a Kereséshez? Ho­gyan válik az Igazság Keresőjévé?

- Koncentrációval, meditációval, önmegfigyeléssel és szolgálat­tal, - feleltem, és elmeséltem Sophiának néhány egyszerű meditá- ciós gyakorlatot, amiket Daskalos és Kostas szokott kijelölni a tanítványaiknak. - Az önmegfigyelés és a szolgálat elengedheteden a törekvésben. Ahogy Daskalos mondja, »ezek ölik meg bennünk a Minotauruszt«, ezek törik le egoizmusunk szarvait. Saját önző- ségünk a legnagyobb ellenségünk, mert ez akadályoz meg minket abban, hogy valódi mivoltunk tudatára ébredhessünk. Egoizmusunk tart fogva alacsony tudatszintünkön. Ahhoz, hogy csapdájából kitör­jünk, Thézeuszhoz hasonlóan meg kell ölnünk a Minotauruszt.

Azzal, hogy szisztematikusan megtisztítjuk tudatalattinkat önző vágyainktól, tulajdonképpen tudatosságunk fejlődését mozdítjuk elő. Felgyorsítjuk visszatérésünk menetét az Atyához, az Istennel való egység, a Teózis megvalósítását.

- Nekem még mindig gondom van ezzel az inkarnációs elmélet­tel, - szólalt meg Sophia séta közben, hosszas hallgatás után. Éppen akkor értünk az Ayios Sawas, a sok Nicosia szívében található régi templom egyike elé. - Ha eredetileg valóban istenek vagyunk, és az a célunk, hogy újra ráébredjünk isteni mivoltunk állapotára, akkor miért éppen az inkarnációs körforgást választottuk ennek megvalósítására?

-Jó kérdés! Az évszázadok folyamán rengetegen elgondolkod­tak már ezen, a közönséges átlagembertől kezdve a komoly beava­tottakig.

Az egyik népszerű, a buddhizmus egyik ágának hagyományából eredő elképzelés szerint a tudatosság legvégső állapota az én egy­fajta nihilizmusa, amikor is öntudatunk összefonódik Istennel, és feloldódik az Ő teljességében. Ebben az állapotban az egyén mint olyan, elveszíti létét. Ez az elképzelés a nyugat világi értelmisége számára olyannyira megnyerő volt, hogy a gnoszticizmusuknál fog­va sokkal inkább hajlandók voltak elfogadni azt, semhogy beis­merjék az egyéni tudat örök és halhatatlan voltát. Nemrégiben olvastam egy igen érdekes könyvet a Tudatos álmodás-ról - a szer­zője Stephen LaBerge, a Stanford Egyetem alvással foglalkozó kutatóközpontjának a vezetője, aki műve végefelé éppen ezt a té­mát boncolgatja. Megállapításai elgondolkodtattak, úgyhogy pár mondatát fel is jegyeztem magamnak, hátha megvitathatom majd

Az Igazság Keresői 29

őket Daskalosszal vagy Kostasszal. Valahol a pénztárcámban itt is kell, hogy legyen nálam a papiros.

Odasétáltunk az egyik utcai lámpa alá, és előkerestem a lapot. Széthajtogattam, és elkezdtem felolvasni róla: „Transzperszonális identitásunk meghaladja személyes öntudatunkat. Transzper­szonális identitásunkról végsősoron bebizonyosodhat, hogy az ter­mészetét tekintve azonos a végső valósággal. (...) Minden Birtok Birtokosa, a Mindentudás Tudója, Mindenek Teremtője - az Egy Tudat, a Valóság maga.” Nos, eddig rendben is volnánk, már ami az Igazság Keresőit illeti. Nem hinném, hogy ezen szavak ellen akár Daskalosnak, akár Kostasnak bárminemű kifogása lenne. De hall­gasd csak, később mit állít LaBerge, az álmok kutatója! - Sophia közelebb hajolt, és együtt olvasott velem.

„Éppen ezért elképzelhető, hogy amikor az ember meghal, bár egyéni szinten megszűnik létezni, és mint harmatcsepp, belevész az óceánba, de ugyanakkor eljuthat lényegi önvalója felismeréséhez: a harmatcsepp ráébredhet, hogy túl önmagán mint harmatcseppen, ő maga az Óceán. A kérdésre, hogy mivé is leszünk hát a halál után, eszerint azt felelhetjük, hogy minden és semmi egyszerre.”

- Szinte látom magam előtt, hogy fog fetrengeni a nevetéstől Daskalos, ha ezt felolvasom neki! - mondtam, és az összehajtoga­tott lapot visszatettem a pénztárcámba. - Azt mondaná, ha a halál ilyen megvilágosodást hozna nekünk, akkor a bölcsességhez vezető legrövidebb és legbiztosabb út az öngyilkosság lenne. Csakhogy a halál semmit sem változtat az ember tudatosságán! - szögeztem le, ahogy újra nekiindultunk, hogy folytassuk sétánkat. - Hiszen az egyetlen változás, ami a halál pillanatában bekövetkezik - mondaná Daskalos és Kostas -, csupán annyi, hogy az ember maga mögött hagyja durva anyagi testét. Életünk azonban tovább folyik, öntu­datos lényekként tovább élünk magasabb testeinkben, érzéseink és gondolataink testében, asztrál- és mentáltestünkben. Ezekbe a rez­gésállapotokba azzal a tudatszinttel lépünk át, amivel halálunk pil­lanatában rendelkezünk. Az inkarnációk sora és a karma az, ami egyre érettebbé tesz minket spirituálisán, mígnem a Teózisban elér­jük végcélunkat. Természetesen visszatérésünket felgyorsíthatjuk az Igazság Keresésével.

Daskalos azt mondaná, hogy a legtöbb ember nincs tisztában azzal a ténnyel, hogy magasabb testei vannak. Ezért is jutnak rendszerint téves megállapításokra az emberiség végső rendeltetését illetően.

- De ezzel még mindig nem válaszoltál az eredeti kérdésemre, - figyelmeztetett Sophia - nevezetesen, hogy miért van szükségünk az inkarnációk sorozatára?

- Rögtön meglátod! Daskalos és Kostas azt tanítja, hogy az in- karnálódás célja éppen az, hogy az ember kifejlessze egyéniségét, hogy az Abszolútummal való Egység állapotába visszatérve ahe­lyett, hogy elveszítené, meg tudja majd tartani önmaga egyediségét. Mielőtt alászálltunk volna a polaritás világaiba, istenek voltunk, de az alacsonyabb világok megtapasztalása nélkül, tisztán elhatárol­ható individualitás nélkül. Mindannyian egyformák voltunk. Ark- angyali létformánkban felette álltunk térnek és időnek. A polaritás alacsonyabbrendű világaira, a tér és az idő megteremtésére éppen azért volt szükség, hogy Szellem-énjeinknek, pneumáinknak lehe­tősége nyíljon a tapasztalatszerzésre, ami végül elvezethet minket az Ontopeiziszhez.

- Az meg micsoda? - kérdezte Sophia, és tettetett kétségbeesés­sel emelte magasba kezeit.

- Sajnos, - sóhajtottam - angolul nem találtam rá megfelelő kife­jezést, ami pontosan visszaadná a szó jelentését. A görög összetétel első tagja az on főnév, ami „lény”-t, „létező”-t jelent; a peisis pedig a „lenni, válni valamivé” ige származéka. Egyszóval, az Ontopeizisz azt a folyamatot jelenti, melynek során a pneuma, a szellem az in- karnációs körforgás végén [azaz amikorra az alacsonyabb én már minden karmikus adósságát letörlesztette] megvalósítja egyéniségét. Az Ontopeizisz a Teózis végterméke. Ha utóbbi maga a végső meg­világosodás, az alacsonyabb én megszabadulása az inkarnációs kör­forgásból és eggyé válása a Szellem-énnel, akkor az Ontopeizisz az, amit a Szellem-én azáltal nyer, hogy keresztülsugározza önmagát az Ember Ideáján, bele a polaritás világaiba, a téridőbe.

Daskalos és Kostas szerint ezt a nagy létigazságot fejezi ki csodá­latos módon Jézus példabeszéde a Tékozló Fiúról. Az Ontopeizisz azt az állapotot fejezi ki, miután a tékozló fiú már visszatért atyja házába, s birtokában van minden tapasztalásnak, minden meg­próbáltatást kiállt, amit a tér és az idő rákényszerített.

Térben és időben szerzett tapasztalataink azok, amelyek egye­divé, különbözővé tesznek minket. Nincs két emberi lény, akik tökéletesen egyformák lennének, hiszen az ellentétek, a jó és a rossz világában senki sem ment keresztül pontosan ugyanazokon a tapasztalásokon. Ez a fajta felfogás, legalábbis számomra, sokkal

Az Igazság Keresői 31

elfogadhatóbb annál, mint hogy végső célunk az „Én vagyok Én”, azaz öntudatunk teljes feladása lenne. Nem öntudatos énünket, hanem egoizmusunkat kell feladnunk! Daskalos azt mondaná, hogy az „Én vagyok Én” saját halhatatlan Szellem-énünk, a Pneuma, igazi önvalónk, létünk alapja. Sosem keletkezett és sosem múlandó. Ez a bennünk lévő isten, aki önnön isteni akaratából belépett az ellentétek világába, feledésbe burkolta önmagát, pusztán azért, hogy az alacsonyabb világokról szerzett tapasztalatai elvezessék őt önma­ga Ontopeiziszéhez.

Sophia sejtelmesen mosolygott rám. - Azt akarod mondani, hogy mi kutatók és tudósok, miközben ismereteket halmozunk fel és igyekszünk feltárni a természet rejtett titkait, tulajdonképpen mást sem teszünk, mint önmagunk Teózisára és Ontopeiziszére törek­szünk?

- Az Igazság Keresésének értelmében igen, tulajdonképpen min­den ember ezt teszi, még ha tudattalanul is, legyenek akár tudósok, akár dokkmunkások, kommunisták vagy kapitalisták.

- Van, aki tudatosan teszi ezt?- Igen kevesen, - kuncogtam - néhány beavatott csupán! Az

emberiség legnagyobb része, ahogy Daskalos és Kostas fogalmaz, korlátozott tudatosságukba bábozódva mély álmát alussza.

Ahogy keresztülvágtunk egy ottomán stílusú kis sikátoron, és kiértünk az érseki palotával szemközti térre, Sophia szólalt meg: - Nem mintha valamennyiüket ismerném, de tudtommal rengeteg különbség van beavatott és beavatott között, rengeteg egymásnak ellentmondó vélemény. Hogy lehet ez? Melyikben bízhat akkor az ember?

- Daskalos és Kostas szerint senkiben sem bízhatunk. Mindenki­nek magának kell feltárnia az Igazságot. Számukra, mesterek számára az Igazság Keresése nem holmi dogmák gyűjteménye, hanem egy módszer önmagunk személyes felfedezésére és meg­valósítására. Ugyanakkor, állításuk szerint mégiscsak létezik, hogy a hiteles és leghaladottabb mesterek egymástól függetleníil ugyan­azokra az igazságokra lelnek rá, hasonlóan a világi tudósokhoz, akik a külvilág megfigyelése során jutnak közös nevezőre. Mindamel­lett, minden tudás kísérleti és relatív, függetlenül attól, hogy tudományos vagy misztikus eredetű. Végeredményben csak akkor fogjuk megtudni az igazságot, amikor magunk válunk az Igazság­gá, azaz a Teózis állapotában.

Ebből adódik, hogy amikor a magasabb világokról szóló is­meretek az alacsonyabb világok szintjén jutnak kifejeződésre, akkor azokban bizonyos mértékben eltorzulnak, az őket kinyilvánító bea­vatottak szellemi fejlettségétől és tudatosságától függően. Nem minden mester egyforma, mint ahogy nem minden tudós kap felfe­dezéséért Nobel-díjat.

Mire eszmefuttatásomat befejeztem, éppen visszaérkeztünk sétánk kiindulópontjára, a Famagusta Kapuhoz. Annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, hogy elszaladt az idő. Rég elmúlt már éjfél, az utcákon egy lélek sem járt. Csak az egyik barri- kád mögött volt észlelhető némi mozgolódás, ahogy a katonák őr­ködtek, nem messze a parkolótól, ahol az autómat hagytuk.

Felajánlottam, hogy hazafuvarozom Sophiát Kaimakliba, egy kö­zeli városnegyedbe, ahol szigeten tartózkodása idején lakott.

- Mondd csak, Kyriaco, személy szerint hogy érintett meg téged ez a téma? - kérdezte út közben.

- Sokan feltették már nekem ezt a kérdést. Hosszú történet, - nevettem el magam.

- Mint te magad, egykor én is tele voltam kételyekkel minden iránt, ami túlmutatott azon, ami öt érzékszervünkkel észlelhető. Persze be kell vallanom, nem rajongtam túlzottan a tudományos materializmusért sem. Hozzád hasonlóan a görög ortodox vallás keretei között nőttem fel, és lenyűgözött annak liturgikus szépsége. De aztán idővel azt éreztem, hogy nincs más választásom, mint hogy az agnoszticizmus irányába mozduljak el. Egyetemi tanul­mányaim sem igazán kínáltak más lehetőséget, hisz szinte az egész oktatás arra épül, hogy az egyedül valóságos világ az, amelyet hétköznapi tudatunkkal észlelünk. Elhitették velem, hogy hiteles tudás csakis egyetlen módon szerezhető, a szigorú tudományosság révén. Minden más csak puszta vélekedés, bizonyíthatatlan illúzió. Egy idő után aztán azon kaptam magam, hogy ha kényszeredetten is, de behódoltam a racionális tudományosságnak, s már egyene­sen a fundamentalisták közé tartozom.

Más világokról azt gondoltam - már ha egyáltalán elgondolkod­tam a létezésükön -, hogy ha vannak is, túl vannak az emberi felfo­góképesség határain, éppen ezért bárminemű kutatásuk felesleges idő- és energiapocsékolás lenne. Megbékéltem hát a magam kis háromdimenziós világával, és mint szociológus, próbáltam megér­teni azokat a társadalmi viszonyokat, amelybe belecsöppentem.

Az Igazság Keresői 33

Képzeld, egy rövid ideig, mint végzős diák, még a marxizmus gon­dolatával is kacérkodtam, mint minden probléma lehetséges meg­oldásával.

- És aztán mi tötént? - kérdezte Sophia. Úgy éreztem, hangjában bujkál némi irónia; eszembe jutott, hogy szimpatizál történelmi materialistákkal.

- Állást kaptam a Maine Egyetemen, és egyszer csak minden vál­tozni kezdett, - feleltem. Elmeséltem neki, hogyan avatott be egyik kollégám a keleti meditációs technikákba „testem és elmém lecsen- desítése” érdekében, és hogyan ismertetett meg egy sor irodalom­mal, aminek eladdig a létezéséről sem tudtam.

- Milyen irodalomra célzol?- Az örökérvényű filozófiára, - válaszoltam Huxley híres szavai­

val, majd elmagyaráztam, hogy Huston Smith filozófiai nézete sze­rint az örökérvényű filozófia - vagy ahogy Az elfeledett igazság cí­mű művében ő nevezte, az „őshagyomány” - az az évezredek során fölhalmozódott ezoterikus bölcsesség, amely a történelem folyamán minden komoly törekvő és a tudatosság határait feszegető kutató előtt egyformán megmutatkozott.

- Az őshagyomány benne gyökerezik az emberi természetben, függetlenül a különböző korok és kultúrák filozófiai divathullámaitól és szeszélyeitől. A nagy misztikusok és tanítók minden kultúrkör- szakban ezt a hagyományt adták tovább. És most először a történe­lem során, ez az őshagyomány elérhetővé vált a széles tömegeknek is.

- Hogyan?- Az olcsó könyvek által.- Ezt hogy érted?- Egészen a legutóbbi időkig ez a fajta misztikus bölcselet csak

néhány kiválasztott egyén sajátja volt, a nagy beavatottaké, akik súlyos nehézségek - és néha életük kockáztatása - árán gyakoroltak, és adták át tudásukat titkos testvériségekben. De az idők mára meg­változtak. Szerencsére, mi már sokkal nyitottabban élhetünk, egy sokkal toleránsabb világban. Előbb-utóbb minden napvilágot lát nyomtatásban.

Látod, Sophia, kapcsolatom ezekkel a ciprusi mágusokkal arra késztetett, hogy minél mélyebbre ássam magam az efféle dolgok ku­tatásában. És eközben arra kellett rájönnöm, hogy az emberiség talán egy hatalmas tudati forradalom küszöbén áll, egy a reneszánsznál és a felvilágosodásnál is jelentősebb változás előtt.

Időközben hazaérkeztünk, leállítottam az autót Sophia édesany­jának a háza előtt, úgy folytattam: - Talán mégsem vagyunk olyan feledésre kárhoztatott, tehetetlen teremtmények, mint amilyennek sokszor képzeljük magunkat! Talán léteznek belsőnkben felfede­zésre váró világok, amelyek akár még tágasabbak is, mint a csilla­gászok égboltja!

Megemlítettem az amerikai űrhajóst, Edgar Mitchellt, aki hold- ralépése pillanatában oly mélységes misztikus élményen esett át, hogy visszatérve a Földre, Kaliforniában megalapította a Mentális Tudományok Intézetét, egy alapítványi kutatóközpontot az ember „belső tere” új határmezsgyéinek feltárására.

- Tudod, a legnagyobl elismerés, ami könyveim megírása óta ért, az az a rengeteg levél, amiket a világ legkülönbözőbb pontjairól kaptam, s amelyekben olvasóim beszámolnak arról, hogyan nyúj­tottak nekik térképet és útmutatást ezek a tanítások azoknak a vilá­goknak a felfedezéséhez, amelyeket volt alkalmuk megtapasztalni, vagy amelyeket azóta is tapasztalnak.

Ezen a ponton túl számomra már nem is az a kérdés, hogy vajon tényleg léteznek-e más, a mi hétköznapi háromdimenziós világunk­kal kölcsönhatásban lévő valóságok, hanem hogy miként lehetne azokat feltárni, kikutatni, hogyan lehetne létrehozni egy olyan tu­dományt, amely ezeket a spirituális dimenziókat veszi vizsgálat alá. A tibeti lámák például évezredek óta ezt művelik a Himalája csú­csai közt.

- Feltételezem, - vetette közbe Sophia, - hogy meg vagy győ­ződve róla, hogy a barátaidnak, Daskalosnak és Kostasnak bejárá­suk van ezekbe a világokba, és hogy ők ezt a bizonyos őshagyo­mányt oktatják.

- Hiszem, hogy Daskalos és Kostas megérdemlik, hogy adjak a szavukra, és komolyan vegyem őket, illetve azokat az állításaikat, amelyek ezekről a más, a hétköznapi érzékeken túli világokról szólnak.

Tudod, Sophia, mostanára beláttam, hogy a jó, dogmatikamentes tudomány nem ellensége a spiritualitásnak, sőt, ellenkezőleg, annak egyik szövetségese. És éppen ez teszi a mai helyzetet oly lenyűgözően érdekessé és ígéretessé.

- El fogok gondolkodni azon, amit mondtál, - mondta mosolyog­va Sophia. Búcsúzóul ajánlottam neki egy könyvet, Marilyn Fergu­son Vízöntő összeesküvését, amelyet jó összefoglalásnak tartottam arra,

Az Igazság Keresői 35

hogy az úgynevezett „határtudományok” indirekt módon hogyan képesek igazolni a nagy misztikusok spirituális kijelentéseit.

- Még egy utolsó kérdés! - mondta Sophia, miközben kikászáló­dott az autóból. - Honnan tudják ezek az emberek, amit tudnak?Hol tanultak ezekről a dolgokról, amelyekről ma egész este beszél­gettünk?

- Mind Daskalos, mind Kostas azt állítja, hogy a magasabb vilá­gokról szerzett ismereteik alapvetően két forrásból fakadnak. Az egyik forrás saját közveden tapasztalatuk ezekről a szellemi valósá­gokról. Képességeiket és tudásukat nem egyedül mostani inkarná- ciójukban szerezték, hanem előző életeikben alapozták meg. Ha valaki mesterévé válik mindhárom testének, képes kilépni azokból, és használni azokat, hogy betekintést nyerjen a magasabb dimenz­iókba. Ha pedig már megismerte ezeket a világokat, szolgálatára lehet azon embertársainak, akik szükséget szenvednek valamiben. Az ember „láthatatlan segítővé” válik, szupertudatossággal ren­delkező énné, egy Hermész Triszmegisztosszá.

- Egy mivé? - kérdezte Sophia elkerekedő szemekkel.- Egy Hermész Triszmegisztosszá, - ismételtem meg kuncog­

va, és elmagyaráztam, hogy az ezoterikus, misztikus bölcsességgel loglalkozó hermetikus filozófia állítólag egy görög bölcs nevéhez fííződik bizonyos Hermész Triszmegisztoszhoz, aki az ősi Egyip- tomban élt, több évszázaddal Krisztus előtt, illetve hogy a her­metikus filozófia részét képezi annak, amit Huxley „örökérvényű filozófiá”-nak nevezett.

Amikor megemlítettem Daskalosnak a hermetikus filozófia ere- detére vonatkozó iménti eszmefuttatást, ő nevetve rázta meg a fejét. Kijelentette, hogy bármely emberi lény Hermész Triszmegisztosszá válhat, aki eléri a szupertudatos énség állapotát. Bárki, aki három - fizikai, asztrális és mentális - testének mesterévé vált, Hermész Triszmegisztosznak nevezhető. Hermész, a szárnyas isten a repülést

iclképezi, azaz a testelhagyás - vagy ahogy mások nevezik az „asztrá- lis utazás” - képességét.

Mint tudod, a görög trismegistus szó lefordítva „háromszorosan nagy”-ot jelent, s mint ilyen, arra a személyre utal, aki uralja mind­három testét, s ezáltal szabad bejárása van a létezés magasabb vilá­gaiba, ahol képes tudást és bölcsességet felhalmozni és átadni azt mindazoknak, akik - hozzánk hasonlóan - egyelőre a tudatosság alacsonyabb szintjén éljük életünket.

Amint látod, kedves Sophia, előbb-utóbb te is, én is, és minden ember eljut majd arra a szintre, hogy Hermész Triszmegisztosszá válik. Amikor pedig ez megtörténik, jó spirituális tudósok módjára tapasztalatilag leszünk képesek igazolni mindazt, amiről egyelőre csak hallomásból tudunk.

- A Hermész Triszmegisztosszá válás azonos a Teózissal?- Nem, a Teózis annál sokkal magasabb tudatállapotot jelent. A

Teózis minden lélek végső rendeltetése, a tudatosság fejlődésének végső állomása. A szupertudatos énség állapota egyike azon kevés közbenső lépcsőfoknak, amelyek az Istennel való tudatos egységhez vezetnek. A Teózis ilyen formán egy egyirányú sugárút. Ha célhoz érsz rajta, a hétköznapi értelemben vett emberi módon - születés, halál, újraszületés körforgása révén - már nem térhetsz vissza belőle. Kostas egyszer azt mondta nekem ezzel kapcsolatban, hogy a leg­nagyobb mesterek, akik már elértek a Teózis küszöbére, és bármikor kívánságuk szerint beléphetnének, nem teszik meg az utolsó lépést, éppen azért, mert szeretnének még visszatérni, és másokat segíteni szellemi útjukon. Kostas így fogalmazott: „Minél magasabbra jutsz, annál nagyobb benned a szeretet és az együttérzés mások iránt, és annál nagyobb készséget érzel a szolgálatra.” Talán épp az ilyen emberekre vonatkozik az állítás: „elsőkből lesznek az utolsók”.

- És mi az a másik forrás, amire céloztál, ahonnan Daskalosék a tudásukat merítik? - kérdezte még Sophia, mielőtt beindítottam volna a motort.

- Na, ez lesz csak a meglepő számodra! Azt állítják, hogy képe­sek tökéletesen ráhangolódni olyan nagy mesterek tudatrezgéseire, akik a tudatosságnak és a bölcsességnek a legmagasabb szintjén áll­nak. Ezek a mesterek már az Abszolútum isteni autokráciáján belül tartózkodnak. Egyikük Yohannan, azaz János apostol, Krisztus Sze­retett Tanítványa. Daskalos és Kostas Yohannan közveden irányí­tása szerint tanít. Az Igazság Keresése tehát egy olyan szellemi gya­korlatrendszer, melynek alapjait az az arkangyali lény fektette le, aki valamikor Szent Jánosként, a negyedik evangélium szerzőjeként élt a Földön.

Daskalos és Kostas egybehangzó véleménye szerint bárki, aki egy bizonyos szellemi fejlettséget, a szupertudatos énség bizonyos fokát eléri, csatornájává válhat Yohannannak, annak a „szuper-intelligen- ciának”, aki - ahogy ők mondják - tökéletesen átlátja és felügyeli bolygónk szellemi fejlődését.

Az Igazság Keresői 37

- Olvasnak ezek az emberek valaha is könyveket? - kérdezte Sophia. Már elfordítottam a slusszkulcsot és a lábam a gázpedálon volt, de észrevettem arcán az elhatalmasodó kétségbeesést a Yohan- nan név hallatán.

- Azért, hogy szellemi ismereteket szerezzenek, nem, - feleltem.Arra ott vannak egyéni tapasztalataik. De ez nem azt jelenti, hogy

akár Daskalos, akár Kostas műveletlen barbár lenne. Épp ellenkező­leg, Kostas Angliában szerzett mérnöki diplomát, Daskalos pedig a larnacai Amerikai Akadémián végzett, majd később, bár a szigetet sosem hagyta el, levelező úton még több angol felsőoktatási intéz­mény oklevelét megszerezte, azokat is kitüntetéssel.

- Szeretnék találkozni ezekkel az emberekkel! - kiáltotta még utánam búcsút intve Sophia.

Az elkövetkező hetekben feleségemmel, Emilyvel többször is elkísértük Sophiát Kostasszal és Daskalosszal való találkozóira. Mire elhagyta Ciprust, hogy visszatérjen Kanadába, világnézetének válozásában már érezhető volt a hosszas beszélgetések hatása. Sőt mi több, utolsó együttlétünket követően Daskalos cinkosan rám kacsintott, és azt mormolta: „Készen áll!” Elérkezett hát Sophia ideje, hogy belevágjon abba a hosszú folyamatba, amely elvezeti majd őt a felébredéshez. ígéretet tett arra, hogy legközelebb hosz- szabb időre tér majd vissza Ciprusra, hogy lehetősége legyen alapo­sabban elmélyedni Daskalos és Kostas világában. Tökéletesen meg­értettem őt. Tíz évvel korábbi önmagamat láttam Sophiában, amikor jómagam is először szembesültem Daskalos és Kostas kü­lönleges szellemiségével.

Második fejezet

\

Menyországok és poklok

Stephanosszal együtt reggel fél tízkor érkeztünk Strovolosba, Daskalos házához. A bejárati ajtó szélesre volt tárva, az előszobát elöntötte a ragyogó nyári nap melege. Daskalos egyedül üldögélt egy árnyékos sarokban. Teljesen elcsigázottnak tűnt, mint akiből minden életerőt kifacsartak.

- Daskale, mi történt veled? - kiáltottam fel ijedten.Félig megemelte szempilláit, intett a kezével, és kért egy pohár

vizet. - Majd elmesélem, később, - suttogta.Az utolsó cseppig kiitta a pohár vizet, és megkönnyebbülten só­

hajtott fel. - Éppen most tértem vissza egy pokolból. Ott volt dol­gom. Ha tudnátok, micsoda kellemetlen dolog ellátogatni efféle helyekre! - és grimaszba torzult az arca. Látva kérdő tekintetün­ket, belekezdett, hogy részletesen elmesélje a történteket. Időköz­ben az ereje is kezdett visszatérni.

- Amíg az ember a földi síkon él, tudatát könnyebben rá tudja hangolni az alacsonyabb pszichonoetikus világok rezgéseire, mert azok közelebb állnak a durva anyagi rezgésekhez. Az egyik szellem­világbeli ismerősöm, egy láthatadan segítő ezért engem kért meg arra, hogy segítsek neki egy barátjával kapcsolatban, aki a legala­csonyabb asztrál-szellemi régiók egyikébe került. Azért hívom aszt- rál-szelleminek, mert mint tudjátok, az asztrális (pszichikus) és a mentális (noetikus) szintek kölcsönösen áthatják egymást. Ahol nincs gondolat, ott nincs érzelem. És ezek a világok az anyagi síkon

Menyországok és poklok

is érvényesülnek. Egy vakító fényes térben kapcsolatba léptem hát ezzel a láthatatlan segítővel, és elbeszélgettünk egymással. Csodá­latos volt odafent!

„»Gyere velem, segítsünk a barátomon!« - invitált, mondván, hogy ő már annyiszor meglátogatta őt, de mindhiába. »Ha ő maga nem akar kimozdulni saját poklából, nem lesz könnyű segíteni ne­ki!« - feleltem. »De azért csak irányítsuk rá a tudatunkat, és terem- jünk ott mellete.« Tudjátok, az asztrál-szellemi világokban az em­ber tudatának koordinálásával mozoghat: ha akarja, egy villanás, és tizedmásodpercek alatt bárhol ott terem, de ha úgy tetszik, foko­zatosan is közeledhet valami felé. Az illető akaratától függ, melyik módot választja éppen. Nos, alászálltunk hát. Pokoli sötét volt. Kí­sértetiesen ijesztő. Próbáltam fókuszálni, hátha sikerül legalább kör­vonalakat kivennem magunk körül. Mint kiderült, formáit és alak­zatait tekintve az a világ is csodálatos volt, hegyekkel, völgyekkel, Iákkal; még valami tengerfélét is észrevettem, csakhogy az mozdu­latlan és néma volt. Láthatatlan segítőmnek megjegyeztem, hogy magamtól meglehetősen ritkán látogatok el efféle helyekre. Olyan volt az egész, mint egy koromsötét éjszaka, amelyben alig dereng halványan a félhold. »Ezen a helyen nem lehet ennél világosabb,«

közölte ismerősöm, - »mert azt az itt élők nem tudnák elviselni. Az Isteni Kegyelem itt is működik. A sötétség, amit észlelsz, az itt élők belsejéből ered, és ez befolyásolja a külső környezetet is.« »Foj- togató a levegő,« - panaszoltam, - »mintha minden rothadna!«

Ok teremtenek maguknak ilyen állapotokat,« - magyarázta to­vább barátom, - »mert ez felel meg nekik.«”

„Egy négyszer akkora ház előtt találtuk magunkat, mint az enyém,” - folytatta Daskalos. „Bekopogtattunk a hatalmas vaska­pun, de senki sem válaszolt. Úgy tűnt nekem, láthatatlan ismerő­söm nem a legtapasztaltabb, mert nekem kellett noszogatnom őt, hogy menjünk át a falon. Emlékeztettem rá, hogy adott helyzetünk­ben felesleges kopognunk. Bent teremtünk hát a ház belsejében, és ott találtunk egy embert, aki a félhomályos nappaliban ücsörgött. Biztos voltam benne, hogy azt a kis fényt is az Isteni Kegyelemnek köszönhettük. Mintha egy húsz wattos izzó hunyorgott volna, de a szoba méreteihez képest elenyésző fényt adott. A férfi egy sötét, bársonyos fotelban ült, és mióta csak meglátott minket, azt kér­dezgette, hogy kerültünk a házába. »A barátaid vagyunk,« - felel­tem neki. »Ertem én,« - dünnyögte bosszúsan, - »ti is csak afféle

bajkeverők vagytok, akik sosem hagynak nyugton!« »Igazán sajná­lom,« - válaszoltam. »De mondd csak, szeretsz itt élni?« »Miért ne szeretnék? Ez az otthonom. És verjétek ki a fejetekből, hogy bár­mit is ellophattok tőlem! Tőlem senki nem lophat el semmit!« Pró­báltam lecsillapítani: »Nem azért jöttünk, hogy bármit is elvegyünk tőled. Egészen más okból vagyunk itt. Nézd csak, ez az illető a ba­rátod, ugye?« - mutattam társamra.”

„A férfi a fogait vicsorgatta. »Tudom én jól, milyen barát! Hagy­jatok magamra! Nincs szükségem barátokra!« »Tényleg nincs?« - erősködtem. »Jobb egyedül élned, teljesen magányosan?« »Igen, jobb!« - felelte dacosan. Ekkor odafordultam az ismerősömhöz, és közöltem vele, hogy egyelőre semmit sem tehetünk a barátjáért, és a legjobb lenne, ha láthatatlanokká válnánk a számára, úgy marad­nánk ott mellette, kifigyelve, mi történik. így is tettünk. Megemel­tük a rezgésszintünket, és ezzel eltűntünk a szeme elől, pedig egy tapodtat sem mozdultunk mellőle. Ismerősömnek segítenem kel­lett a láthatadanná válásban; mint mondtam, meglehetősen tapasz- taladan volt az efféle ügyekben. Tudjátok, igen sok gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy az ember akarata szerint tudja változtatni sa­ját rezgéseit. Meg kell tanulni felülemelkedni a formákon és a kép­zeteken, hogy befolyásuktól függedenül az ember láthatadanná vál­hasson. Szóval, ott maradtunk az illető mellett, és figyeltük, mi történik. Hallottuk, ahogy megkönnyebbülten felsóhajt: »Hálisten- nek, végre elkotródtak innen a fenébe! De vajon hogy kerültek be ide?« Azzal üvöltözni kezdett, mire egy sötét ruhás alak lépett be a szobába. Úgy nézett ki, mint egy lakáj. A férfi folyamatosan üvöl­tözött vele: »Hogy kerültek ide azok az alakok az előbb? Már me­gint nyitva hagytad a bejárati ajtót?« Csak ekkor értettem meg, mi is történik valójában. A lakáj tulajdonképpen az illető angyala volt, aki próbálta jobb belátásra téríteni védencét, de a férfi a szolgájává alacsonyította őt. így aztán az angyal nem tündökölhetett előtte igazi fényében; abban a sötét öltözékben volt kénytelen megjelenni, amibe gyűlölködő gondolataival a férfi öltöztette.”

„A férfi tovább üvöltözött:” - folytatta Daskalos - „»Ulj le!« - parancsolta az angyalnak. Aztán kinyitott néhány csikorgó vasajtót, és előhúzott mögülük egy rozsdás fémdobozt. Közben folyama­tosan szitkozódva tudakolta angyalától, hogy ki lopta el a kincseit. Leemelte a láda fedelét, és számolni kezdte a benne lapuló arany pénzérméket. Nevethetnékem támadt, ahogy elnéztem őt. Ez volt

Menyországok és poklok

hát a büntetése, a saját pokla, gondoltam. Számolta az aranyait - az érmék egyik oldalán az angol király arcképe díszlett, a másikon Szent György. A férfi pedig csak számolta őket, egyiket a másik után. Míg el nem felejtette, hol tart a számolásban. Olyankor ká­romkodott egyet, és kezdte élőiről az egészet. Közben maga is bele­fáradt, ismét csak újra kezdte, és ez így ment végeláthatatlanul. Rá­adásul folyamatosan az a kényszerképzete volt, hogy meglopták őt, úgyhogy eszelősen cikázott a tekintete a pénzkupacokon.”

„Odaszóltam az angyalnak, aki természetesen látott minket: »Mi- óta tart ez az egész? Te teremted neki a pénzt?« »Igen, de foly­ton elveszíti. Akkor újra teremtek neki számolnivalót, és ő újra el­veszíti. Nem tud kiszabadulni saját fogságából. Folyamatosan azon aggódik, hogy tolvajok lopják meg őt. Pedig ezzel ő maga teremti meg azokat a körülményeket, amelyek miatt az az érzete támad, mintha elvesztené a kincseit.« »Es te mit teszel, hogy segíts neki?«

kérdeztem az angyalt, aki erre elmondta, hogy már minden el­képzelhetik megpróbált, hogy megvilágítsa a férfi előtt rögeszméje illuzórikus voltát, de mindhiába. Felajánlottam, hátha segíteni tu­dok néhány hatásos gondolattal, hátha belátja az illető, hogy ha­lott, hogy aranyai értéktelenek, és hogy ideje lenne kimozdulnia végre sötét szobájából, ki a napfényre, más emberek társaságába. »Gondolod, én nem próbálkoztam már ezzel?« - kérdezte az an­gyala. »Ezerszer is, de egyszer sem hallgatott rám. Persze miért is ne próbálnád meg te is? Lássuk, mire mész vele!« így hát megpró­báltam. A férfi a füle botját sem mozdította, csak számolta tovább . 1 pénzét. Ekkor utánanéztem előző inkamációjának. Kiderült szá­momra, hogy dúsgazdag volt, de rendkívül zsugori, aki végül is ön- gyilkosságot követett el. Beláttam, hogy csak saját elhatározásából vethet véget kínszenvedésének, és szabadulhat ki pokoli helyzeté­ből, amit önmagának teremtett.”

- Mikor történt veled mindez, Daskale? - kérdeztem.- Ma reggel.- Úgy érted, alvás közben?- Nem, már ébren voltam. Nem kell ahhoz feltétlen elaludni,

hogy az ember dolgozni tudjon a szellemvilágban! - Azzal Daska­los tovább ecsetelte a különös történetet a férfival és az őt szolgáló angyali lénnyel. Ereje időközben visszatért, tele volt energiával, már nyoma sem maradt a kimerültségnek, amitől érkezésünkkor annyi­ra megijedtünk.

- Amikor elhagytuk a házat, próbáltam kapcsolatba lépni az an­gyallal. Szinte áttetszőén fényes volt. Megkérdeztem őt, miért olyan sötét körülöttünk minden. »Tegyük fel,« - mondta, - »hogy egy csodálatosan szép helyen jársz, de valakik gumiabroncsokat kezde­nek égetni, és a levegő megtelik fojtogató fekete füsttel. Hogy érez- néd magad?« »Nyilván nagyon rosszul. De az égett gumis hason­latodból arra következtetek, hogy meglehetősen sokat tudsz a mi földi világunkról.« »Ez csak természetest - felelte. »Nos, ebben a pokoli világban az emberek tudata olyan, mint a földi levegőt szeny- nyező égő gumi. A táj is azért fordul feketébe, mert az itt élő em­berek gondolatai és érzései ilyen sötétek.« »Es te szeretsz itt lenni velük?« »Velük? Ki mondta neked, hogy én velük vagyok?« - kapta fel a fejét. »Máshol, másokkal legalább ugyanúgy jelen vagyok.« »Igy már értem!« - feleltem. »Szeretnék minél többet megtudni rólad!« »En már elég jól ismerlek téged! De ne aggódj, te is hama­rosan többet fogsz tudni rólam. Jössz te még vissza ide segíteni a rászorulókon.« »Ugyan, hagyd el, hiszen az imént sem tudtam se­gíteni a védenceden!« »Dehogyisnem! A szereteted, amit lehoztál ide, az maga a segítség, amit nyújtani tudsz,« - felelte. »Meglásd, idővel majd csak észhez tér. Lehet, hogy legközelebb, amikor erre jársz, még mindig az aranyait fogja számolgatni, de annál sűrűbben látogatjuk majd, hogy támogassuk őt. Csak Isten tudja, mikor fog kikecmeregni ebből a pokoli kellemedenségből.«”

„Az embernek tényleg az volt az érzése,” - fordult felénk Das- kalos, - „hogy valahol a föld alatt tartózkodik. Természetesen a poklot maga a férfi teremtette önmagának azzal, hogy belemerült saját érzései és gondolatai világába. Ha bárki megkérdezné őt, hogy elégedett-e a helyzetével, ő valószínűleg igennel felelne, és eszébe sem jut, hogy változtasson rajta. Pedig csak az akaratán múlna, hogy kilépjen saját poklából.”

Ekkor Stephanos rákérdezett, milyenek a különböző dimenziók közti határok, mire Daskalos újabb magyarázatba kezdett. „A szel­lemi világ különböző síkjai és régiói között tulajdonképpen rez­gésszintbeli eltérések vannak. Az ember úgy mozoghat ide-oda, hogy tudatát a megfelelő rezgésre állítja be. Mondok egy közért­hető példát! A rádióval fogni tudom a BBC adását, ahol, mondjuk, éppen egy szimfonikus zenekari hangversenyt közvetítenek. Na mármost, anélkül, hogy akár a rádiót mozgatnom kellene, vagy ne­kem kellene arrébb ülnöm, elég, ha egyszrűen csak eltekerem az

Menyországok és poklok

állomáskereső gombot, és máris görög buzukizene szólal meg, ami a valóságnak egy az előzőtől teljesen eltérő szelete. így van ez a szel­lemi világ rezgéseivel is: földi időben kifejezve, az ember tizedmá- sodpercek alatt változtathat helyet, kerülhet egyik pokolból vagy pa­radicsomból a másikba, oda-vissza, tetszés szerint. Ahhoz, hogy egy pokolból kikerüljön, elég csak megemelnie a rezgésszintjét, hogy úgy mondjam, és máris egy fényesen ragyogó világban találhatja ma­gát. Minél magasabbra emelkedik az ember, annál nagyobb fényes­séggel találja szemben magát, annál tisztábban észleli a Valóságot.”

„Saját tapasztalataim alapján állíthatom,” - folytatta Daskalos lé­legzetvételnyi szünet után, - „hogy minél fejlettebb valaki szellemi téren, minél magasabbra kapaszkodik a mentális világ létrafokain, annál közelebbi kapcsolatba, annál nagyobb egységbe kerül ember­társaival. Ugyanakkor minél alacsonyabbra száll alá, annál inkább eltávolodik tőlük. Legyenek odalent bármilyen sokan, akkor sem igazán vesznek tudomást egymásról, nem érzik a többiek közelségét, mindenki csak éli a maga kis zárkózott, magányos szellemi életét.”

Ahogy hallgattam őt, feltűnt, hogy Daskalos állításai tökéletesen egybecsengenek mind saját tapasztalataimmal, mind a hagyomá­nyos szociológiai és pszichológiai nézetekkel. Nem állhattam, hogy ne tegyek egy összefoglaló megjegyzést erre vonatkozóan: „Szóval, minél magasabb tudatszinten van valaki, annál kevésbé fog idegen­kedni embertársaitól, illetve annál kevésbé idegenedik el önma­gától is.” Majd saját kijelentésemen felbuzdulva így folytattam: „Mi­nél magasabbra emeli valaki tudati rezgésszintjét, annál közelebbi egységbe kerül a többi emberrel és önmaga magasabb énjével.”F'elismeréseim kinyilatkoztatásától egészen magával ragadott a hév, nem tudtam türtőztetni magam: „Minél alacsonyabb tudatossági fokon áll valaki, annál kisebb mértékben tud jelenvaló személyi­ségében megnyilvánulni a szeretet. Viszont minél tudatosabb az ember, annál erősebben és célirányosabban tudja megnyilvánítani a szeretetet, míg végül eléri a tökéletes egység állapotát, amikor már maga válik a szeretetté!”

- Remek észrevétel! - bólogatott elégedetten Daskalos, majd is­mét magához ragadta a szót, hogy kifejtse a szellemi dimenziók to­vábbi sajátosságait. „Az emberek odaát is csak a földön megszokott világot teremtik meg maguknak. Ugyanolyan életet élnek, amilyet az anyagi síkon folytattak: a kedvenc ételeiket eszik, a kedvenc bo­raikat kortyolják, a megszokott fesztiválokra járnak szórakozni, még

a járásuk is ugyanolyan marad, mint amilyen a földi körülmények között volt.”

- Furcsa, - jegyezte meg Stephanos, - hiszen ezek a dolgok, ami­ket említettél, mind-mind a test anyagi szükségleteinek a kielégí­tésére szolgálnak. Holott ekkor már nincs is testük.

- Ne feledd, amit már annyiszor, de annyiszor hangsúlyoztam: a halál után az embereknek igenis maradnak testeik - asztráltestük és mentáltestük. Attól, hogy átköltöznek a túlvilágra, az emberek­nek még nem változik meg a karaktere, a felfogása. Asztráltestük- ben továbbra is ugyanazok a vágyak élnek, átalakítatlanul, úgyhogy odaát is csak az itteni világ mását teremtik meg maguknak, azt, ami­hez a földön hozzászoktak.

Daskalos hozzáfűzte, hogy az asztrális régiókban a gondolatok és vágyak sokkal könnyebben szilárdulnak meg elementálok for­májában, amik aztán az őket életre hívók tudatában és szubjektív környezetében léteznek.

- Daskale, - kérdeztem, - a túlvilágra került emberek ugyanazo­kat az örömöket tapasztalják meg, amikhez anyagi létük során hozzászoktak?

-Természetesen igen.- Szexuális téren is?- Igen. Persze minél magasabb szellemi régiókba emelkedik va­

laki, annál inkább átalakul a szexualitása. Alacsonyabb szinteken viszont alig van különbség az asztrális és a földi világ szexuali­tása között.

- Ezek szerint nincs is szükség fizikai testre ahhoz, hogy az ember szexuális örömöket éljen át? - vetettem fel némileg zavarodottan.

- Hogy is kérdezhetsz ilyet? - csóválta a fejét Daskalos. „Vajon a szexuális örömök forrása a fizikai test, vagy az asztráltest? Nemde érzelmi testünk tesz minket képessé az egyesülésre?! E tekintetben a fizikai test csak úgy van,” - azzal Daskalos mutatóujját a padló felé fordította. „Asztráltestünk megfelelő hozzáállása nélkül azonban... meg sem moccan!” - fejezte be a mondatot, s közben nevetgélve felemelte a mutatóujját. „Nem véletlen, hogy annyi impotenciá­val küszködő emberrel találkozni manapság.”

„Az asztrális dimenziókban tehát minden megtalálható, ami a durva anyagi síkon létezik - beleértve a szexet, a kegyedenséget, a kedvességet, és így tovább. Az ott élők jellemvonásai határozzák meg az adott régió természetét.”

Menyorszácpk és poklok

- A halálfélelmük is megmarad? Jelent nekik valamit is a halál? Fs mi a helyzet a gyilkossággal? - kérdeztem.

- Igen, van haláltudatuk. De egy szembetűnő különbség azért akad. Tegyük fel, hogy egy kegyetlen ember megtámad valakit, és úgy érzi, hogy megölte az illetőt. A gyilkos egy idő után mégis azt fogja észrevenni, hogy az áldozata visszatért az életbe. Akkor újra nekitámad, és ez így megy mindaddig, míg rá nem jön, hogy az asztráltestet nem lehet megölni. Érted? Ezért is van az, hogy akik itt a földön sokat háborúztak és csatáztak, azok a túlvilágon is ezt folytatják, csak asztráltestben.

- A támadással ott is fizikai fájdalmat okoznak egymásnak az emberek?

- Nem, a túlvilágon nem létezik fizikai testi fájdalom. Az em­ber megtapasztalhatja például, hogy egy bombarobbanás darabokra szaggatja őt, a tapasztalat be is íródik a tudatába, de nem érez fizi­kai testi fájdalmat. Aztán egyszer csak arra eszmél, hogy „De hiszen kutya bajom!”. A későbbiekben felidézheti az esetet, emlékezni fog ra, de fizikális fájdalomérzete nem lesz. Azt fogja tapasztalni, hogy mindennek ellenére tovább él, úgyhogy a történteket előbb-utóbb rossz álomnak titulálja majd. Mint mondtam, az asztrális világ ala- csonyabb régióiban mindenfelét tapasztalhat az ember. Magam is licitem már ott egyet s mást. Akik például az iráni-iraki háborúban esnek el, a túlvilágon is folytatják a harcot egymás ellen. Persze va­lójában az történik, hogy az öldöklés az asztrálvilágban kezdődik, szellemi szinten, s onnan vetül le aztán a durva fizikai síkra. Ne higgyétek, hogy az emberiség csak a Föld felszínén háborúzik! Saj­nos bárhol és bármikor kitörhetnek harcok, ahol és amikor erre vágy kél az emberekben. Akik pedig gyilkolási, leigázási és hódítási hajlamokat visznek magukkal a túlvilágra, azok ott is hadakozni fog­nak, csakúgy, mint az anyagi világban.

Daskalos ezt követően megjegyezte, hogy láthatatlan segítőként egyik feladata éppen az, hogy a csatatereken segédkezzen a rászo­rulóknak. Erős vizuális képzelőerejével csillapítani tudja például a vérzést, míg a sebesült orvosi ellátást nem kap. Ha pedig az illető karmája olyan, hogy halála elkerülhetetlen, akkor többi láthatatlan segítőtársával együtt Daskalos abban működik közre, hogy az illető helyes módon lépje át a túlvilág küszöbét.

- Ha valaki csatában veszti el az életét, általában sokkos, zavart állapotban kerül át a túlvilágra. „Mi történt velem? Hol vagyok?” -

kérdezgeti. Végignéz a testén, de nem talál rajta sebeket, hiszen azok a szellemvilágban azonnal begyógyulnak. Az ilyen elhunyta­kat mindig láthatatlan segítők kísérik, az ő közreműködésükkel ala­kítják ki magukban azt a megfelelő pszichológiai felfogást, ami az­tán az asztrális világ azon régiójába juttatja őket, ahol következő testet öltésükig élniük kell. Senki sem mások által kerül éppen oda, ahová. A láthatatlan segítők nem dönthetnek helyettük, ők csak ab­ban segédkezhetnek, hogy a dimenzióváltáskor fellépő zavart le­küzdjék az emberek. Lehet, hogy nem is voltak rosszak, csak éppen valamilyen kollektív népi karmát törlesztenek a halálukkal. Sosem tudhatjuk az okát, miért esik el valaki a csatatéren. Azt csak a kar­ma törvénye mögött álló Abszolút Létező ismeri.

„A láthatatlan segítők legtöbbje arkangyal. Képzeljétek csak, mekkora türelemmel rendelkeznek ezek a lények, hogy mindunta­lan az emberiség szolgálatára állnak, függetlenül védenceik őrült­ségeitől! Folyamatosan azon dolgoznak, hogy megnyugtassák az elesetteket, és a nekik megfelelő asztrálrégióba irányítsák őket. Elő­fordul, hogy egy ütközetben a háromszáz halottból egy sem kerül ugyanabba a szellemi állapotba, mint az a bajtársa, aki pedig köz­vetlenül mellette esett el.”

„Ugyanakkor olyat is megfigyeltem már,” - folytatta Daskalos, - „hogy az örmények is a saját nyelvükön folytatták vallási ceremó­niáikat, miközben az ortodox görögök a Kyrie Eleison-t zengték, a katolikus keresztények vagy a mormonok pedig hasonlóképpen, ki-ki a maga nyelvén, a maga egyházi hagyományait követve. Ez azt jelenti, hogy az azonos mentalitású és beállítottságú személyek a túlvilágon is egymásra találnak, és a nekik megfelelő asztrális ré­gióban gyűlnek össze. Asztrálsíkon tehát ugyanúgy megtalálható a világ összes vallása és felekezete. Ráadásul a földi ünnepek hatással vannak azokra a túlvilágon élőkre, akik az adott hitűekkel közel azonos rezgésszinten állnak. Alacsonyabb asztrális szinteken pél­dául ugyanúgy megfigyelhető a vallási fanatizmus, mint a földön. Ezeket a tereket hívom én pokolnak.”

- De ezek szerint maga a Föld is egyfajta pokol,” - vetettem közbe.

- Pontosan, - helyeselt Daskalos. „Persze földrajzi értelemben nem tekinthető annak. Ezt jól jegyezzétek meg! Az emberek által teremtett szellemi állapotok változtatták a földet pokollá. Ugyan­akkor ez a pokol különbözik a szellemi világ poklaitól, lévén, hogy

Menyországok és poklok

a háromdimenziós világ poklában más természen törvények ural­kodnak, mint az asztrális és mentális dimenziókban. Hogy csak egy példát említsek, a mi földi poklunkban a világosság és a sötétség a Föld Nap körüli keringéséből adódóan váltakozik. A szellemvilág- ban élő lényeknek ugyanakkor nincs szükségük napra, hogy vilá­gos legyen. Gondolataikkal mégis teremtenek maguknak fényfor­rást, hiszen magukkal hozták földi tapasztalataikat - képzeletükben megalkotják hát saját Napjukat. A szellemi világokban minden fényt sugároz - még a legsötétebb pokol is ha az ott élők úgy akarják.”

„Tegyük fel, hogy valakinek az a leghőbb vágya, hogy egy csoda­szép otthont építsen magának. Életében, a háromdimenziós földi világban nincs elég pénze az építkezésre. Asztrális szinten azonban megkapja a lehetőséget a házépítésre. Amikor aztán oda kerül, nem győz csodálkozni: »Vajon mikor építettem mindezt?«. A vágyával teremtette meg az otthonát. Megtehette, feltéve, hogy alapjában véve jó emberként élte le az életét. Persze ha elvetemült gonosztevő volt, a karmája révén úgyis a legalacsonyabb asztrális régiókba kerül majd

illetve oda helyezi majd önmagát. Mindenesetre, ha egész életé- ben egy kényelmes kis házikóra vágyott, a túlvilágra érkezve egye­nesen benne találja magát. Pontosan olyan lesz, ahogyan azt elkép­zelte. Felépíti és benne találja magát, már persze ha megérdemli.”

„De még valamit megfigyeltem odaát, ami a durva anyagi sík jel­lemzője is,” - folytatta Daskalos. „Bármire vágyott is az ember, idő­vel betelik, kiég, és a megelégedettséget felváltja az unalom. Ugyan­akkor a kielégítetlen vágy csak növeli a szomjat annak beteljesítésére.Láthatjátok, hogy a túlvilágon is a földihez hasonló pszichológiaitényezők működnek. És van itt még valami. Az emberek általában mohók - telhetedenül vágyakoznak. Mondok egy példát személyes tapasztalatomból. Annak idején volt egy barátom, Andreas. Osz­tálytársak voltunk a larnacai Amerikai Akadémián, együtt végez- tünk. Andreas nagyon szegény volt, alig volt valamije. De annál több mindenről álmodozott! Családjában mindennaposak voltak a veszekedések, a dühkitörések, és a verések, így nőtt fel. Édesanyját tizenkét éves korában elveszítette. Az iskola után elváltak útjaink. Több év elteltével találkoztunk újra. Minden vágya az volt, hogy leiépítsen egy kis házat, ahol nyugalomra lelhet. Kereskedő sze­retett volna lenni. Ellátogatott néhány előadásomra, és megtanult pár hatékony vizualizációs módszert. Aztán egyszer csak elmaradt. Néhány év múlva bukkant fel újra, meglátogatott. Kijelentette,

hogy többek között a vizualizációs gyakorlatoknak köszönhetően igen meggazdagodott. Két autója is volt, és Larnacában, a tenger­parton épített magának egy házat. De ezzel még nem fogytak ki a vágyai. Harmincöt éves korában aztán meghalt. Karmikus okok mi­att nem élhetett tovább. Egy napon aztán talákoztam vele odaát. Ott is borzasztó gazdagnak képzelte magát. Gondoltam, segítek neki legyőzni az illúzióját, ezért így szóltam hozzá:

- Ide figyelj, Andrea, tudatában vagy a változásoknak? Észrevet­ted, hogy meghaltál?

- Kicsoda? Méghogy én?Egyszerűen nem hitte el, hogy meghalt.- Csak átestem egy komolyabb betegségen, - magyarázta nekem.

„Emlékszem, nem tudtam visszatartani a vizeletemet, és véres volt a székletem. Iszonyatos vastagbélgyulladásom volt!” (Valószínűleg tífusza volt, - magyarázta nekünk Daskalos, - akkoriban még nem sokat tudtak erről a betegségről.) „Borzasztó beteg voltam, Spyro, de mostanra teljesen rendbe jöttem,” - mesélte, - „mi több, kifeje­zetten remekül érzem magam. Azelőtt alig bírtam felkelni regge­lente, most meg úgy ugróm ki az ágyból! Sőt, egy idő óta azt vettem észre magamon, mintha nemhogy öregednék, de még fiatalodom is.” (A túlvilágon ez természetes, - jegyezte meg Daskalos, - ha az ember úgy akarja, fiatalkori formáját öltheti magára.)

- Mindig is fiatalosan néztél ki, Andrea, - mondtam neki.- Nem kell hízelegned, Spyro, - felelte, - inkább gyere velem a

larnacai házamba.- Szóval azt képzeled, hogy a larnacai házadban vagy? - tettem

fel neki a kérdést.- Hát hol a csudában máshol lennék, talán Londonban? - vicce­

lődött velem.- Andrea, barátom, vedd észre, hogy halott vagy! A világ, amiben

élsz, ugyanaz, mint amire valaha vágytál. Mindent a képzeleteddel építettél magad köré. A földi tapasztalataidat hoztad át a túlvilágra.

- Spyro, most ugye csak ugratsz? Képtelen vagyok felfogni, amit mondasz, szétmegy tőle a fejem!

- Dehogy megy szét! Csak szeretnélek rávezetni arra, hogy feles­leges aggódnod a tulajdonod, a vagyonod, a házaid miatt. Mindig elégedetlenkedtél, egész életedben, bármid is volt, mindig többet akartál. Kielégíthetetlen volt az étvégyad, Andrea. Most látszólag csodaszép világban élsz - egyesek talán paradicsominak is neveznék.

Menyországok és poklok 49

De valójában egyfajta pokolban sínylődsz, barátom, amit te teremtet­tél saját magadnak Hadd kérdezzek tőled valamit! Eszel mostanában?

- Nem, egy ideje egyáltalán nem vagyok éhes. (Azaz maga is kezdte észrevenni, hogy életben maradásához nincs szüksége arra, hogy táplálékot vegyen magához.) „Azelőtt azt ettem, amit csak akartam. És most tudod, mi történik, Spyro? Csoda, én mondom, csoda! Bármi, amit megkívánok, készen ott terem a konyhaaszta­lon. Ki süt-főz rám?”

- Te magad, barátom. Beteljesülnek a kívánságaid. Annyi min­dent tanultál tőlem életedben, hogyhogy nem veszed észre, hogy vágyaid és gondolataid itt automatikusan materializálódnak? Ha­lálodat megelőzően, a földön, ha valamit elterveztél szellemi szin­ten, utána munkához kellett látnod, alapot ásnod, fát vágnod, kö­vet faragnod az építkezéshez. De itt, ahol most élsz, az anyagot - mert bizony ez is anyag! - a gondolataiddal formálod.

- Azt akarod mondani, hogy ez az egész itt nem is valóságos? - kérdezte erre.

-Jaj, látom, nem érted! Miért képzeled, hogy csak az lehet való­ságos, ami elkorhadhat, vagy ami pillanatok alatt romba dőlhet egy földrengéstől? Azt miért nem tekinted valóságosnak, ami elpusz­títhatatlan? Pedig ezek a dolgok, amiket a tudatoddal teremtesz, sokkal tartósabbak; egészen addig fennmaradnak, amíg csak aka­rod. Ha pedig már nem vágysz rájuk többé, elmaradnak mellőled, és mások veszik majd birtokukba őket.

- Nem, ezt képtelen vagyok felfogni. Szétmegy a fejem, ne is folytasd, barátom!

- Dehogy megy szét a fejed! - feleltem neki. „Az a te bajod, hogy nem elég erős benned a megértés vágya. Annyi sok házad van itt. Megálmodtad, és ezzel megteremtetted őket. Most aztán kedvedre kocsikázhatsz egyiktől a másikig, csodálhatod őket. Ilyenek voltak a tapasztalataid, ilyenek lettek hát az alkotásaid. És tudod, miért? Mert amíg a földön éltél, se tolvaj, se becstelen ember nem voltál. Alapjában véve átlagos életet éltél, és a tudatoddal mindazt megte­remtetted magadnak, amire csak vágytál. Eddig rendben is van a dolog. De meddig akarod még magad ebbe az illúzióba ringatni?

- Tényleg az őrületbe kergetsz, Spyro! Nézd! Hogy mondhatsz olyat, hogy itt minden az én teremtményem? A múltkor például olyan óriási felhőszakadás volt, hogy életemben nem láttam még akkora zuhárét!

- Drága barátom, azt a felhőszakadást is te idézted elő a gon­dolataiddal. Az asztrális világban, ahol most élsz, egyébként nem létezik eső. Te hoztad létre azt saját szubjektív asztrális burkodon belül, amit éppen olyanra formáltál, amilyennek életed során meg­ismerted a világot. Jelenlegi állapotodban csak az létezik, amit gon­dolataiddal és vágyaiddal megteremtesz magadnak.

- Olyan zavaros ez az egész, amiről beszélsz: evilág, túlvilág... csak nem azt akarod mondani, hogy halottak vagyunk?

- Nem, csak te vagy halott. Én még mindig élek, de képes va­gyok bármikor idelátogatni. Te ide kerültél, és itt is maradsz, én viszont visszamegyek - tudod, még sok munkám van a földön. Nem vagy elégedett itteni életeddel? - kérdeztem tőle.

- Dehogynem, nagyon is!- De Andrea, miért nem próbálod meg végre összeszedni a fi­

gyelmedet, és megérteni azokat a törvényeket, amelyek itt, a túlvi­lágon működnek?

- Spyro, ne csináld már! - felelte, és felkapott egy marék földet. „Csak nem azt akarod bemesélni nekem, hogy ez nem föld? Már­pedig ez az, akármit is szónokolsz itt nekem! Nyugodtan nézd csak meg!”

- Nos, foglalta össze a történetet Daskalos, - mit is mondhattam volna neki ezek után? Nem maradt elég ideig az Igazság Keresői­nek körében ahhoz, hogy jobban megértse a szellemi világ törvé­nyeit. Próbáltam megmagyarázni neki, hogy minden a Tudat, kü­lönböző rezgésszinteken, és hogy a négy elem minden dimenzióban megtalálható. De hiába, nem értette, amit mondok. Az Igazság Ke­resőinek, akik valamivel jobban belemélyedtek a tanításokba, az a nagy előnyük, hogy tudatában vannak, mi történik velük, amikor átkerülnek a túlvilágra. A földön megszerzett tudás nem vész el. Az Igazság Keresője kifejezetten előnyben van az átlagemberhez ké­pest, egyrészt mert már a földön is sokkal tudatosabb életet él, más­részt pedig mert tudását a magasabb világokba is magával viszi.

„»Tudod,« - mondta nekem Andreas,” - emlékezett vissza pár­beszédükre Daskalos, - „»minden szomszédom görögül beszél. Yran itt néhány angol anyanyelvű is, de az angolom nem a legjobb, úgy­hogy velük nem igen beszélek. Rég elfelejtettem már, amit valami­kor az iskolában tanultam.«”

„Bármit is tanuljon meg az ember a földi síkon, azt magával viszi a halál után. így van ez a nyelvekkel is - azokat a szellemi világokban

Menyországok és poklok 51

is használhatja az ember. Tegyük fel, hogy a földön valaki képte­len volt elsajátítani egy idegen nyelvet, de a magasabb dimenziók­ban megtanulja azt. Akkor a szellemi síkon az ember képes lesz fel­fogni mások gondolatait nyelvi közvetítés nélkül is. Egyébként viszont kénytelen a földi módszerekhez hasonlóan nyelvet tanulni, ha kommunikálni szeretne más nemzetiségűekkel. Megjegyzem, mindez nem csak a nyelvekre igaz: az ember a túlvilágon bármit meg­tanulhat, amit a földön is lehetőség van megtanulni. Mondjuk, va­laki mindig is arra vágyott, hogy megtanuljon zongorázni, de a kö­rülmények úgy alakultak, hogy erre életében, a durva anyagi síkon nem volt lehetősége. Nos, ugyanúgy, ahogy itt megtanulhatott volna zongorázni, úgy odaát is megtanulhat. Amikor aztán elérkezik új tes- let öltésének az ideje, új életébe magával hozza majd a tudást és a te­hetséget, amire az asztrális-mentális világokban szert tett.”

- Mikor következik el az ideje az ember inkarnációjának? - kér­dezte Stephanos.

- Nincs két ember, akik azonos körülmények között inkarnálód-ásának. Minden esetben a karma nagy mesterei azok, akik eldöntik, mikor áll készen valaki a testet öltésre. Az igazat megvallva, e térenmég én sem látok teljesen tisztán. Rengeteget tudok ugyan saját ta­pasztalataim és kutatásaim alapján, de még így sem merném azt ál­lítani, hogy tudom, hogyan működik a dolog.

- Vajon a földi élethez hasonlóan a szellemvilágban élőknek is többé-kevésbé meghatározható az élettartamuk, mielőtt az újra tes- tet öltés érdekében elhagynák a magasabb dimenziókat? - érdek­lődőtt Stephanos.

- Nem, ez teljesen egyéni, - felelte Daskalos. [Kostas egy korábbi beszélgetésünk alkalmával már elmondta nekem, hogy az asztrális világban töltött idő hossza függ az illető asztráltestének rezgésétől. Minél nagyobb valaki lelkében a kavarodás, minél több kegyetlen- seget hoz magával az életéből, annál hosszabb időre van szüksége ahhoz, hogy lecsillapodjon, és felkészüljön új inkarnációjára.]

Daskalos így folytatta: - Még most is próbálok segíteni Andreas- on, hátha megérti a helyzetét, és így magasabbra emelkedhet, ahol több fényességet tapasztalhat meg. Ilátha egyszer a magasztosabb eszmei dolgokat is értékelni fogja a háza és a vagyona mellett! Mi­nél magasabbra emelkedik az ember a szellemi világban, annál sza- badabbá válik az anyagi tulajdontárgyaktól, azoktól a láncoktól, ame- lyek fogva tartják. A túlvilágon amúgy sincs szükség lakóházra, hogy

az védje meg az embert az elemektől. Értitek? Ezt is saját tapaszta­latból mondom. Életem során eljutottam arra a szintre, ahol már nem korlátoznak az anyagi világ tormái és képzetei. Éntudatomat nem azonosítom testi mivoltommal vagy személyiségjegyeimmel. Per­sze elég nehéz dolog erről beszélnem, mert az efféle élményeim az alsó mentális szférán is túlról származnak. Talán úgy fogalmazhat­nék, hogy az embernek el kell érnie azt az állapotot, amikor eggyé tud válni a Természettel. Amikor képes a tenger sósságává átalakulni például. Van-e ebben valami emberi, kérdezhetitek. Mi köze min­dennek az éntudathoz? Nagyon is sok köze van! Talán túl merészen hangozhat, amit mondok, de az emberek kis istenekké válhatnak. Márpedig ahogy Isten benne érez minden teremtményében, úgy az ember is, mint kis isten, a maga mikrokozmoszában, Istenhez ha­sonlóan érezheti magát. Az ember virággá változhat, maga lehet a virág szépsége. Vagy egybeolvadhat egy számára kedves személlyel. Mindezekről az átalakulási lehetőségekről az alacsonyabb világok­ban is van fogalmunk, valamit jelentenek a számunkra, de vajon meg tudjuk-e ténylegesen valósítani, át tudjuk-e ültetni a gyakorlatba?

- Ezt az egységélményt, amiről beszélsz, már én is megtapasz­taltam, - szólalt meg Stephanos. „Igaz, csak pillanatnyi élmény volt, és akaratlanul történt meg velem, anélkül, hogy tudatosan erre tö­rekedtem volna. Mintha az Isteni Kegyelem ajándéka lenne ez az állapot, ahová csak úgy felszárnyal az ember anélkül, hogy ponto­san tudná, hogyan is történt vele a dolog.”

- Nos, ha már itt tartunk: pillanatokra és tudattalanul minden­ki élt már át hasonlót. Hiszen az embert aligha foglalkoztatja ön­maga, amikor szerelmes és minden gondolata csak kedvese körül kering, ugye? Ilyenkor egy kicsit azzá a másik személlyé válik. Ez az egységnek a tudatalatti formája. De vajon ki teszi ezt lehetővé? Maga Isten, a Szeretet! A szeretetnek ez a vonása Istentől ered, már amennyire azt mi emberek - az elkülönültség világainak kor- látai közt - képesek vagyunk egyáltalán felfogni. Sőt, még ennél is tovább megyek, és azt mondom, hogy tulajdonképpen egész anyagba zárt életünk nem más, mint egyfajta összehangolódás kör­nyezetünk tárgyaival.

- Azt hiszem, értem, mire célzol, - mondta Stephanos, - de ami­kor létrejön bennem ez az összhang, amikor egységbe kerülök va­lamivel, mindez véletlenül történik. Arról fogalmam sincs, hogyan valósíthatnám meg ezt az állapotot tudatosan.

Menyországok és poklok

- Csakis a kitartó gyakorlás révén. Próbálkozni kell, - vágta rá Daskalos.

-Jó, de amikor próbálkozom, mintha valami mesterséges álla­pot idéződne elő, amit én magam nem tudok megismételni.

- Nem. De ez a mesterséges állapot fog hozzásegíteni ahhoz, hogy beléphess a valódi egységbe. Gyakorolni kell, míg mesterévé válsz a teremtő képalkotásnak. Érted? Amikor azt a feladatot adom nektek, hogy próbáljatok tudatosan képeket alkotni, akkor tulaj­donképpen arra szeretnélek rávezetni titeket, hogy részlegesen vál­latok eggyé magával az imaginatív képpel. Az efféle gyakorlatok az­tán idővel oda vezetnek majd, hogy az ember nem ragaszkodik többé saját képzeteihez, és maga válik a szeretetté. Ez azt jelenti, hogy képes lesz valakit akkor is szeretni, ha személyesen nem is is­meri az illetőt. Azt jelenti, hogy úgy tud majd egy vadidegenre nézni, mint aki ebben az életben egy adott néven inkarnálódott an­nak érdekében, hogy bizonyos tapasztalatokra szert tegyen, de az- tán még számtalan új meg új testet öltés vár rá más formában, más néven, míg végül el nem éri a felszabadulást.

- Daskale, amikor az emberek balesetben halnak meg, marad- nak-e emlékeik arról, hogy mi történt velük a fizikai síkon? - terel- tem vissza kérdésemmel a szót az asztrális dimenziókra.

A legtöbben semmire sem fognak emlékezni. Az, hogy marad-e bármiféle emlékük, az a karmájuktól függ.

Jó, tegyük fel, hogy most meghalok, - mondtam. „Vajon je­lent-e bármit is, hogy oly hosszú ideig hallgattam a tanításaidat?Tudatában leszek-e a túlvilágon annak, hogy mi is történik velem? Képes leszek-e megkülönböztetni egymástól a magasabb világok egyes szintjeit?

Először is, az ember nem hal meg. Hányszor kell még tisztáz­nunk ezt a dolgot? - Daskalos szelíd hangú feddése elárulta, hogy Kivetésem igazából szórakoztatja őt. „De ha az a kívánságod, akkor teljesen tudatos lehetsz.” Azzal belefogott, hogy még egyszer elma­gyarázza, hogy az Igazság Keresőjének éppen az a jutalma, hogy fej­leszti tudatosságát, és amit földi életében elér, azt a magasabb vilá­gokba is magával viszi és birtokolja majd következő testet öltésekor is. Amit az ember egyszer a tudatába vésett, az attól fogva kitöröl- hetedenül megmarad - hangsúlyozta sokadszor Daskalos. Majd egy újabb élményét idézte fel egy régi jó ismerősével kapcsolatban, aki egy önmaga által teremtett pokolba zártan éldegélt.

- Az illető már hosszú-hosszú évek óta kínozza magát egy kér­déssel: „Miért? Miért mondott nekem ilyet?” „Az ég szerelmére, felejtsd már el azt a nőt!” - kérleltem ezerszer is, mindhiába.

„Könyvtáros volt, és folyamatosan elégedetlen az életével. Fia­talkoromban gyakran jártam abba a könyvtárba, összebarátkoztunk. Emlékszem, hányszor kellett győzködnöm őt arról, hogy nem mi­atta járok oly gyakran a könyvtárba, hanem hogy tanuljak. Akkori­ban oda voltam a modern görög költészetért, akárcsak ő. Ezért is nem hagyott békén egy percre sem. Egyszer aztán eljegyzett egy lányt. De szó szerint a fellegekben járt a költészettől - mint holmi nemesi kiváltság, úgy szavalta a verseket. A menyasszonya végül megunta, hogy éjjel-nappal a verseket hallgassa, amik egyáltalán nem érdekelték őt, és egy szép napon kifakadt. Könyvtáros isme­rősöm éppen holmi érzelmektől csöpögő sorokat idézett fennhan­gon, amikor a lány unottan a lábujjait kezdte piszkálni. »Idehall- gass,« - mondta, - »ha így folytatod, és hátralevő életemben ez vár rám melletted, akkor inkább most azonnal felbontom az eljegyzé­sünket! Nekem olyan férfira van szükségem, aki két lábbal a földön áll, nem pedig egy magadfajta őrült álmodozóra!« A barátom tel­jesen kikészült a hallottaktól, különösen attól, hogy a menyasszo­nya őrült álmodozónak nevezte őt. Úgy döntött, hogy véget vet az életének. Felmászott a könyvtár épületének a tetejére, és levetette magát a mélybe.”

„Évekig küszködtem azzal, hogy megértessem vele, hogy meg­halt és már nem a durva anyagi világban él, hogy az a lány, akibe még mindig szerelmes, a földön azóta öreg nagymama lett. »Rég nem az már, akiről te fantáziálsz, a te kis bogarad, a te istennőd.« »De miért hívott engem őrült álmodozónak?« - ismételgette foly­ton. »Magyarázattal tartozik nekem, és bocsánatot kell kérnie tő- lem!« »Az istenért, nyugodj meg!« - kérleltem, és újra meg újra el­mondtam neki, hogy mit is tett magával, hogy öngyilkosságot követett el. »Igen,« - ismerte el, - »tényleg lezuhantam. De semmi bajom nem történt. Alig ütöttem meg magam és nagyon gyorsan rendbe jöttem.« »Szóval meggyógyultál. És azóta mit csinálsz?« - érdeklődtem. »Most? Hát, mostanában pihengetek. Megérdem­lem^ Látjátok, alapvetően egy lusta típus - könyvtárosnak is azért ment, hogy ne kelljen megszakadnia a sok munkától,” - jegyezte meg szarkasztikus humorral Daskalos. [Azidőtájt tényleg meglehe­tősen kevesen látogatták a könyvtárakat.]

Menyországok és poklok 55

- Azóta is a könyveit bújja, amiket mindenhová magával cipel, és közben folyton azt kérdezgeti: „Miért?” Egyszer a következővel próbálkoztam: „Gyere csak, hadd mutassak neked valamit! Menjünk keresztül azon a falon ott, hátha ez ráébreszt arra, hogy már nem a durva anyagi világban élsz, hanem abban, amit az emberek alvilág­nak is neveznek.” „Nem csoda, hogy mágusnak tartanak téged, Das- kale,” - felelte erre, - „biztosan meghipnotizáltál engem, ezért lá­tom másnak a dolgokat.” „Ember, vedd már észre, hogy átköltöztél egy másik világba!” (Szándékosan nem úgy fejeztem ki magam előtte, hogy meghalt.) „Már nem a durva anyagi világban élsz!” „Hogy mondhatsz ilyet, Daskale? Hiszen itt vagyok, élek és viru­lok,” - erősködött. „Igen, élsz és virulsz, de nem úgy, ahogyan ko­rábban éltél.” „Hogyhogy? Talán nem az vagyok, aki voltam?” (És megmondta a nevét.) „Persze, hogy az vagy, de csak azért, mert még mindig nem sikerült megszabadulnod illúzióid világától, fogva tar­ainak saját magadról alkotott elképzeléseid. De gyere csak, menjünk át azon a falon!” Átsegítetem őt anélkül, hogy kinyitottam volna az ajtót. „Legalább próbáld megérteni, hogy egy ideje más anyagi viszonyok között élsz! Olyan ritka a tested, hogy át tudsz hatolni a falakon és a tárgyakon. A mozgásod sem olyan, mint a földön volt, nem kell két lábon lépegetted. Itt, a túlvilágon nem úgy működik a gravitáció törvénye, ahogyan azt korábban ismerted. Itt mások a tör­vények. Miért nem ülsz neki, és kezded el tanulmányozni ennek a világnak a szabályszerűségeit, mint ahogy annak idején a földi vi­lág törvényeit is megtanultad? Mi értelme, hogy bezárd magad il- luzióid gubójába?” De ő a füle botját sem mozdította, csak hebegett tovább: „De miért hívott őrült álmodozónak? Miért? Pedig hogy szerettem őt, imádtam! Bocsánatot kell kérnie tőlem!”

„Megragadt ezen a szinten. A mai napig is ezen a »miért«-en rá­gódik. Ez az ő pokla, az ő büntetése. Próbáltam engedélyt kérni a mestereimtől, hogy megteremthessem volt menyasszonya elemen-tálját. Felidézhettem volna a képét barátom tudatalattijából abban a formában, ahogyan valamikor ismerte őt, és oda állíthattam volna elébe. Könnyen megtehettem volna. De Yohannan nem adott rá engedélyt nekem. Azt mondta, tisztességtelen csalás lenne ilyet mű­velni vele. »De akkor hogyan fog valaha is megszabadulni a tévkép- zeteitől?« - kérdeztem tőle. Hiszen az elementál megtehette volna, hogy bocsánatot kér: beismerte volna, hogy hibázott, és bocsána- tért könyörgött volna, pontosan úgy, ahogy azt a barátom elvárta

a kedvesétől.” Daskalos eljátszotta a képzeletbeli párbeszédet könyvtáros és menyasszonyának elementálja között, és jót mulatott a hangutánzással.

„Yohannan atya egyértelműen megtiltotta nekem, hogy véghez- vigyem a tervemet. Látjátok, még nekem is vannak korlátaim. Nem tehetünk meg bármit a kedvünk szerint, amit pedig jónak tartanánk! Éppen ezért én mindig tartom magam mestereim utasításához. Nél­külük rengeteg baklövést követtem volna már el életemben. Ezút­tal is, ha csak a saját eszemre hallgattam volna, minden gond nélkül megteremtettem volna az elementált, abban a szent meggyőződés­ben, hogy ezzel a trükkel átsegíthettem volna barátomat a rögesz­méjén, és így magasabbra léphetett volna. De még egy láthatatlan segítőnek is be kell tartania bizonyos korlátokat, törvényeket, ami­ket egyszerűen nem szeghet meg. Erre mindig oda kell figyelni!”

„Még fiatal voltam, amikor könyvtáros ismerősöm öngyilkos lett. Azóta hetven éves is elmúltam már, de ő még mindig azzal a »mi- ért«-tel küszködik kényszeresen. Földi években mérve még akár to­vábbi nyolcvan-száz évet is eltölthet ebben az állapotban, ki tudja?!”

- Beszélhetünk még egyáltalán időről azon a síkon? - kérdeztem. „És ha igen, vajon mérhető-e földi években?”

- Nagyon jó a kérdés! Az adott körülmények között természe­tesen a tér és az idő elveszíti földi jelentését. Ha megkérdeznéd a barátomat, hogy hol is van, valószínűleg azt felelné, hogy a szobá­jában, vagy amilyen helyszínt éppen maga elé vetített földi emlék­képei közül.

- Gondolom, ugyanez a helyzet az idő fogalmával is. Azaz ha va­lami odaát látszólag egy évig tart, közben földi viszonyok közt akár száz év is eltelhet, - okoskodtam.

- Pontosan ez a helyzet. Észrevettem például, hogy azt az elő­adást, aminek a megtartása a földön három-négy órát vesz igénybe, szellemi síkon három perc alatt megtarthatnám. A különbség az idő múlásának sebességében van. De mondok egy másik szemléletes példát! Mit gondoltok, mi a tér? Nos, ismeritek ennek a szobának a méreteit, amelyben éppen vagyunk, és azt hívjátok térnek, amit a négy fal körülhatárol. De mire egyet is pislantanátok a szemetek­kel, már több ezer kilométeres távolba kerültünk attól a bizonyos tértől, hiszen a Föld folyamatosan mozog az űrben. Sőt, a Nappal együtt egész naprendszerünk együtt száguld a galaxisban, ami pe­dig a végtelen világűrben halad iszonyatos sebességgel. Akkor most

Menyországok és poklok

mit is jelent ennek a szobának a „tere”? láthatjátok, hogy végső so­ron a tér mint olyan csak ideaként létezik az emberek tudatában. Márpedig amíg az ember falakban gondolkodik, addig mindig is meg fog maradni korlátolt elképzeléseinél. Pedig igazság szerint a tér nem több puszta fogalomnál, egy viszonylagos valóság.

Daskalos eszmefuttatása térről és időről eszembe juttatott vala­mit. A 18. századi német filozófus, Immanuel Kant volt az első a nyugati gondolkodás történetében, aki felvetette azt a nézetet, mi- szerint az idő és a tér csak a tudatban létezik, nem „odakint”, az „objektív” világban. Ezzel az elméletével forradalmasította a filo­zófiát. Daskalosról ugyanakkor nem feltételeztem, hogy valaha is hallott vagy olvasott volna Kantról. Amiről ő beszélt, azt saját maga megtapasztalta, megfigyelte abban a mágikus kozmoszban, ahová tudatát képes volt kiterjeszteni.

Előfordulhat, - folytatta Daskalos, - hogy valaki évekig szen­ved ezekben a pokoli szférákban, de ha megkérdeznénk őket, hogy mióta vannak ott, azt felelnék: „Csak tegnap óta”, vagy „Ma érkez-tünk ide”. Egyszerűen nincsenek abban az állapotban, hogy érzé­kelni tudnák az idő múlását.

Ha nem így lenne, valószínűleg sokkal nehezebben viselnék el a helyzetüket. Tényleg pokoli lenne számukra! - jegyeztem meg.

Én is így gondolom, - helyeselt Daskalos.Felteszem, ez is az Isteni Kegyelem egyfajta megnyilvánulása.Pontosan! Sokakkal találkoztam már odaát, akik úgy utaltak va-

lamire, mintha az „tegnap” történt volna, pedig a durva anyagi sí-kon hatvan év is eltelt közben, - emlékezett Daskalos, majd pár má-sodpercre elhallgatott, hogy aztán megint csak egy új történetbe

kezdjen az asztrális világ egy másik lakójáról.Igen jó szellemi képességekkel rendelkező, intelligens ember

volt, aki rendszeresen tett látogatást az alacsonyabb asztrális síko­kon. Amikor ennek a szokásának az okáról kérdeztem, azt felelte, hogy valami olyasmit valósít meg ezzel, amit földi élete során nemtudott. Villámcsapás módjára belehasít az asztrális térbe, s máris egy lassan hömpölygő folyó partján találja magát, a víz tükrén csodála-II is vízililiomok ringatóznak - egyszóval olyan körülmények közé kerül, amiket saját maga teremtett meg a barátaival, méghozzá a gondolataik segítségével, mintegy pálmafás hawaii sziget éjszakai hangulatát idézve fel. Egyszer vele tartottam, és megnéztem ezt a t.ájat. „Ugye milyen szép itt? Minden olyan békés és nyugodt!” -

mondta nekem, és invitált, hogy üljünk le beszélgetni. „Beszélgetni? Miről?” „Hát erről a szépségről, ami itt körbevesz minket! Te nem hallod a zenét?” - kérdezett vissza. [Persze a zene csak az ő gon­dolatában létezett, ő komponálta. Nem mintha egyébként ne létezne a zene - az ember azt hallja, amilyen rezgésekre ráhangolódik.] „Sze­retnék választ kapni tőled egy kérdésemre,” - mondta. „Mi van ak­kor, ha az ember mély, álomtalan alvásba zuhan?” [Látjátok, aszt- rálsíkon ugyanazok a jelenségek léteznek, mint a földi világban.] „Életem során egy nagyon fárasztó és fájdalmas élményen mentem keresztül. Máig is emlékszem rá - csak fájdalomérzet nélkül. Nem túl élénk a kép, ami megmaradt róla, de amikor felmerül a tudatom­ban, mindig nagyon elálmosodom.” [Daskalos magyarázata szerint az Isteni Kegyelem lépett közbe ily módon.] „Mintha a felejtés biro­dalmába lépnék olyankor. Először meg is ijedtem ettől.” „Mi volt benne ijesztő?” - kérdeztem tőle. „Hiszen a földön minden éjjel meg­történt veled ugyanez?! Elaludtál, és mély, álomtalan alvásba zuhan­tál - a felejtés birodalmába. Reggel aztán, amikor felébredtél, még­is ugyanaz a személy voltál, aki előző este elaludt, ugyebár? Mint éntudattal rendelkező lény, az ember belép ugyan a nemlét rend­kívüli állapotába, de valójában mégsem vész el benne.” „Ebben iga­zad van, de engem valami más foglalkoztat.” „Micsoda?” „Tegyük fel,” - mondta, - „hogy belépek a nemlétnek ebbe a különleges ál­lapotába, mondjuk tíz percre, vagy egy órára, vagy akár ezer évre, aztán egyszer csak felébredek. Mi a különbség? Honnan tudhatom, mennyi időt töltöttem mély alvásban?” „Örülök, hogy mindez fel­merült benned!” - lelkesedtem. „Igen, tegyük fel, hogy megtörté­nik valami ilyesmi, hogy pár száz évre mély alvásba zuhansz, aztán hirtelen felébredsz a nemlétből. Valójában az évszázadok jelenté­sébe hatolsz bele olyankor, de mindvégig az Örök Jelen pillanatá­ban maradsz. És felébredni is az Örök Jelenben fogsz. Csak a tu­datod az, ami a Mostot évszázadokként éli meg.”

Nem állhattam meg, hogy újra Daskalos szavába ne vágjak: - Az, hogy az ember nincs igazán tudatában az időnek, talán a karma és az Isteni Kegyelem együttes működésének tudható be. A földön fo­lyamatosan zajlik a fejlődés, és amikor egy léleknek vissza kell tér­nie a durva anyagi világba, akkor ott mindig a legmegfelelőbb ta­pasztalatokat szerezheti.

- Pontosan. Ettől az illetőtől is a következőt kérdeztem: ,Aliért akarod érezni ezt a rendkívüli felejtést, ezt a tehetedenségi állapotot?”

Menyországok és poklok 59

„Egy pillanat,” - vágott vissza, - „ki beszélt itt tehetetlenségről?” Végre sikerült hát bogarat ültetnem a fülébe, gondoltam, és újabb kérdést szegeztem neki: „Ha már úgyis olyan sok tudást halmoztál fel itt, és nyugodtan közlekedsz az asztrális világnak ezekben az ala­csony régióiban, akkor miért nem csatlakozol hozzánk, láthatatlan segítőkhöz, hogy te is szolgálatára lehess a rászorulóknak? Ahelyett, hogy a vízililiomokat csodálnád a kéklő holdfényben, talán segíthet­nél is a környezetedben élőkön?!

Olyan érzésem volt, mintha az illető két-háromszáz évvel koráb­ban élt volna, a beszédmodora legalábbis erre engedett következtetni.”

- Görög volt? - kérdeztem.- Nem, más nemzetiséghez tartozott, - felelte Daskalos. „És tud­

játok, mi volt a baj vele? Felettébb értelmes volt ugyan, de mások szeretetére teljesen képtelen. Csak önmaga foglalkoztatta, ez pedig az egyik legnagyobb visszahúzó erő! Semmiféle vágyat vagy kész­tetést nem érzett arra, hogy csadakozzon a láthatadan segítők so­raihoz és mások szolgálatára legyen. Pedig azt gondolom, még min­dig ezerszer jobb helytelenül szeretni, mint egyáltalán nem szeretni! Akkor már sokkal jobbnak tartom az önző, agresszív módon meg­nyilvánuló szeretetet, mint a teljes közönyt! Egoista szeretete mi­att érzett fájdalma persze idővel majd őt is felébreszti, meglátjátok! Ha például egy apa azért dühös a fiára, mert szereti őt, és így fakad ki: „Az a hálátlan semmirekellő, felneveltem, kitaníttattam, és most tessék, magamra hagy!” - nos, ez a fajta, szomorúsággal és keserű­séggel teli szeretetmegnyilvánulás még mindig ezerszer értékesebb, mint a szeretet abszolút hiánya. Hiszen a szenvedélyes érzelmi ki­törésben eleve benne rejlik az az önbüntetés, ami aztán fejlesztő- leg hat az azt megélőre. Értitek, mit szeretnék mondani?

Ekkor halk kopogtatás szakította félbe beszélgetésünket. Láto­gatók érkeztek Daskaloshoz, hogy a tanácsát kérjék, úgyhogy elna­poltuk a téma befejezését.

Két nappal később Limassolban találkoztam Kostasszal, és meg­említettem neki, miről folyt a szó köztünk Daskalosszal a legutóbb. Szombat volt, kora reggel, és Kostas úgy döntött, szabadságot vesz ki aznapra, és eljön velem, hogy együtt töltsünk pár órát a fama- gustai Tengerészeti Klubban. Leültünk az eukaliptuszfák árnyé­kába, rendeltünk egy korsó sört, és míg iszogattunk, elnézegettük a fürdőzőket és a vitorlázókat. Egyszer csak Kostas mesélni kezdte egyik legfrisebb asztrális élményét.

-Több láthatatlan segítőtársammal együtt utaztunk a statikus időben; a tenger felett lebegtünk, amikor észrevettünk egy kis parti városkát az egyik igen alacsony rezgésszintű asztrális régióban - mondhatnánk asztrálpokolban.

- Ezt hogy érted? Egy földi síkon is létező város asztrális másá­ról beszélsz? - kérdeztem.

- Hadd folytassam a történetet, ki fog derülni belőle! Leszálltunk, és nekieredtünk a keskeny utcácskákon, a fehérre meszelt falú há­zak között. Hirtelen egy idős asszonyra lettünk figyelmesek, aki a háza előtti padon üldögélt. Meglepődött, amikor észrevett minket. Kíváncsi lehetett ránk, mert beinvitált minket a házba. Alig léptük át a küszöböt, panaszkodni kezdett a fiára, akinek szerinte elment az esze - fájdalmában becsavarodott. Könyörögve kért minket, hogy próbáljunk meg segíteni rajta. Beszólította a fiút, és bemutatta ne­künk. Kostas Papadakisnak hívták, elmondása szerint negyvenöt éves angoltanár volt, aki reménytelenül beleszeretett egyik tanítványába, egy huszonhárom éves lányba. Teljesen kétségbe ejtette ugyanak­kor, hogy a lány egy másik tanítványáért epekedik, egy korban hozzá illő fiú után. „A minap” - mesélte, - „borzasztó motorbalesetet szen­vedtem. Kórházba vittek, iszonyú fájdalmaim voltak. Minden por- cikám eltörött. Nem is értem, hogy épültem fel ilyen hihetetlenül gyorsan, és hogy kerültem ide,” - mutatott maga köré.

Akkor valamelyikünk megkérdezte tőle, - folytatta Kostas, - hogy mit is mondott, hány éves? „Negyvenöt,” - felelte a fickó. „De hisz alig nézel ki huszonévesnek!” „Na, ne vicceljetek velem! Mondom, hogy negyvenöt éves vagyok, hogy is lehetnék már huszonéves?” „Pedig úgy nézel ki! Biztos vagy benne, hogy nem haltál bele abba a motorbalesetbe?” „Miről beszéltek?” - tiltakozott. „Már hogy hal­tam volna meg, amikor itt beszélgetek veletek?” Azzal belekezdett, hogy előadja nekünk, mik is zavarják őt tulajdonképpen. „Látjátok, itt vagyok az én kis thesszaloniki házamban. Pár évvel ezelőtt kap­tam a hírt, hogy az anyám - aki egyébként Olaszországban, Nápoly­ban lakott - meghalt. Nem értem, miért hazudták ezt nekem. Azt meg pláne fel nem foghatom, hogy termett egyszer csak itt az anyám Thesszalonikiben?” „Hadd kérdezzek tőled valamit,” - fordultam oda hozzá. „Mit gondolsz, milyen évet írunk most?” „Ez valami vicc? Azt gondolod talán, hogy nem vagyok normális?” - felelte ingerül­ten. „Hát tessék, 1923-ban járunk.” Azzal hozzátette, hogy ezt egy­általán nem volt nehéz kiszámolni, mert emlékszik, hogy a balesete

Menyországok és poklok

óta még csak két nap telt el. „Barátom, nem akarlak elkeseríteni,” - teleltem erre, - „de hadd világosítsalak tel a mai dátumról: 1986-ot írunk.” „Na persze,” - ordított fel, és egy cifrát káromkodott hozzá olaszul, amit azóta szerencsére már elfelejtettem. Később megkér­dezte, miért vagyunk mindannyian tehér ruhában. „Csak nem egy másik bolygóról jöttetek ide?” „Nem, barátom,” - feleltem neki, - „te vagy az, aki meghaltál, és most az asztrális világban élsz. Ezért is találkoztál elhunyt édesanyáddal. Pillanatnyilag az 1920-as évek Thesszalonikijébe képzeled magad, ahogy akkoriban ismerted a vá­rost, pedig azóta rengeteg idő eltelt. Jelenleg 1986-ot írunk. Ha még ma is élnél, már százkilenc esztendős is elmúltál volna, vagy ami még valószínűbb, azóta természetes halált haltál volna. A tanítványod pe­dig, akibe valamikor szerelmes voltál, ma - ha jól számolom - nyolc­vankilenc éves, már ha még él egyáltalán.”

- Látod, - mondta Kostas, ahogy kiittam utolsó korty sörömet, - a fickó olyat is mondott, hogy szeretne bosszút állni azon a tanítvá­nyán, aki elszerette tőle a lányt. 1923-tól 1986-ig csak két napot aludt, és még mindig abba az illúzióba ringatta magát, hogy a föl­dön él, és bosszút állhat az illetőn. Fogadkozott is, hogy felkeresi őt.

- És ti képesek voltatok őt az 1920-as évek Thesszalonikijében hagyni? - kérdeztem csodálkozva.

- Igen, azóta is ott éldegél. Behatoltunk tudati rezgéseinek vi­lágába, saját képzeletébe, abba a környezetbe, amit maga teremtett magának.

- És vajon ezt a környezetet a ti előnyösebb nézőpontotokból láttátok, vagy az övéből?

- Természetesen az övéből. Hiszen eleve azzal a céllal hatolunk bele a tudatába, hogy segítsünk rajta, hogy kimozdítsuk őt asztrális poklából. Beléptünk hát az 1920-as évek Thesszalonikijébe, abba a világba, ahol sajnálatos módon az ő tudata rögzült.

- Ti magatok kezdeményeztétek ezt a látogatást, saját akarato­tokból? - érdeklődtem.

- Igen. Hiszen láthatatlan segítők lévén éppen mások szolgálata a célunk.

- Képzelem, nem véletlen gondolt titeket szegény flótás földön­kívülieknek! - kuncogtam.

- Nos valóban, számára tényleg paranormális jelenségnek tűntünk. Mielőtt magára hagytuk volna, így búcsúztunk tőle: „Csak azért, hogy ráeszmélj végre, hogy nem a te világodból valók vagyunk, itt

és most a szemed láttára fogunk köddé válni!” - és valóban úgy is tettünk.

- És ez meggyőzte őt?- Nem egészen. De a tudatában legalább felmerült néhány kér­

dés. Meg kell még látogatnunk őt néhányszor, mire komolyabb ha­tást érhetünk el nála.

- És mi a helyzet az édesanyjával?- Rajta nem dolgoztunk. Nem is ugyanazon a rezgésszinten volt,

mint a fia. Az igazat megvallva, a fickó nem is az anyjával, hanem az anyja elementáljával találkozott.

Megkérdeztem Kostast, hogy a többi láthatatlan segítő is mind Daskalos belső tanítványi köréhez tartozott-e, vagy más-más nem­zetiségűek voltak. Azt válaszolta, hogy különböző országokból ver­buválódtak. De rögtön hozzátette, hogy az asztrális régiókban nin­csenek nyelvi vagy etnikai korlátok, lévén, hogy a kommunikáció közvedenül történik, tudattól tudatig. A magasabb világokban az emberek mind a maguk nyelvén szólalhatnak meg, és még ha en­nek tudatában vannak akkor is megértik a másik beszédét, akár anél­kül is, hogy ismernének egy adott nyelvet vagy sem. Kostas továbbá megemlítette még, hogy maga Daskalos is jelen volt a történtekkor, úgyhogy miután visszatértek a durva anyagi világba, ellenőrzéskép­pen meg is beszélte vele élményeit. Ez az élménybeszámoló hova­tovább Kostas szokásává vált, ezzel is hitelesítve testen kívül, az aszt­rális dimenziókban szerzett tapasztalatainak objektív valódiságát.

- Mennyi ideig tartott ez a látogatásotok? - kérdeztem tovább.- Nagyjából egy órát vett igénybe - földi idő szerint. De még így

is nagyon fárasztó volt kivetíteni magam azokba a terekbe, miköz­ben tudatosságomat félig a földi világban is fenntartottam.

- Ez azt jelenti, hogy párhuzamosan, egy időben tapasztaltad az asztrális és a földi világ történéseit? - próbáltam tisztázni a dolgot.

- Igen. Ez a legfárasztóbb módja a testen kívüliségnek. Minda­mellett mégis így szoktuk kivetíteni magunkat a szellemi világokba.

Kostas megjegyzései néhány mai antropológus felfedezését jut­tatták eszembe, akik a sámánizmus jelenségét, közelebbről magát a sámán révülését tanulmányozták. Elődeikkel ellentétben - akik a sámánok transzállapotát egyszerűen skizofréniának, vagy valamilyen más patológiás esetnek tartották - L. G. Peters és D. Price-Williams antropológusok - állításukat meggyőző érvekkel alátámasztva - arról számoltak be, hogy a Sámán Tudatállapot egy egyedülálló valóság,

Menyországok és poklok

egy önmagában létező, semmilyen más tudatállapottal - hipnózissal, skizofréniával, közönséges transzállapottal, alvással - össze nem té­veszthető dolog. Tudományos kutatásaik eredményei egyszerűen fe­lülírták az addigi elképzeléseket. Bebizonyosodott, hogy a hiteles sá­mánok egy speciális transzállapot mesterei, akik akaratuk szerint lépnek eksztázisba. Ebben a különleges révületben a magasabb vi­lágokból érkező üzenetek közvetítőivé válnak, áthidalva a szakadé­kot a hétköznapi tudatállapot és a nem mindennapi valóságtudat kö­zött. Ebben az elkülönült állapotban - a kutatók szerint - a sámán, miközben a szellemek birodalmában jár, folyamatosan kommunikál földi hallgatóságával is, azaz egyszerre tudatos mindkét világban.

- Transzba esve, amikor az ember teljesen kivonja a tudatát a fi­zikai testből, nem olyan fárasztó a dolog, - magyarázta Kostas a tes­ten kívüliség egyéb formáit illetően. „Ilyenkor a test látszólag halottá válik. Ha orvosi kivizsgálásnak vernék alá, élettelennek nyilvánítanák az illetőt, mert még a szívverését sem biztos, hogy ki tudnák mutatni a sápadt és hullamerev testben. Különösen igaz ez akkor, ha az illető szelleme egészen messzire távolodik el a testétől. Minél messzebb kerül az éntudat a fizikai anyagtól, annál inkább lelassulnak az élet­folyamatok - a pulzus, a szívverés, és így tovább. A vérkeringés pél­dául annyira leállhat, hogy a test szinte teljesen kihűl. Ugyanakkor mihelyst az éntudat visszatér a testbe,” - fűzte hozzá Kostas, - „az életfunkciók is azonnal visszaállnak normális állapotukba.”

Párbeszédünket Kostas egyik ismerőse szakította félbe, egy tanít­ványa, aki miután észrevett minket, odatelepedett az asztalunkhoz. Kostas bemutatta nekem a hölgyet, és rendelt még egy kört a hű­vös helyi sörből. Egy időre sokkal prózaibb mederbe terelődött a beszélgetésünk - Ciprus régóta fennálló problémái kerültek terí­tékre, már csak a hölgy férjének kényes politikai pozíciójából adó­dóan is. Amikor azonban kiderült, hogy ezt megelőzően miről tár­salogtunk, a nő témát váltott, és megkérte Kostast, hogy adjon magyarázatot valamire, ami egy hete, Kostas egyik előadása óta fo­galmazódott meg benne kérdésként.

- Mi történik az ember intelligenciájával a fizikai test halála után? Megmarad? Vagy kérdezhetném úgy is, hogy vajon aki most zse­niális koponya, az földi életét bevégezve is zseni marad?

- Mint azt már többször tisztáztuk, - felelte Kostas, - a jelen sze­mélyiség az éppen leélt élete során megszerzett intelligencia-, tudás- és tudatosságszinttel folytatja életét, mint jelen személyiség. János

János marad, Mária pedig Mária. Amint azonban hozzászokik a ma­gasabb dimenziók valóságához, a jelen személyiségnek lehetősége nyílik a fejlődésre, a tudásszerzésre a szellemi úton. A spirituális gaz­dagodás esélye minden emberi lénynek megadatik a túlvilágon is.

- A fejlődés tempója és üteme ott is hasonló a háromdimenziós világban megszokott valósághoz? - kérdeztem.

- Ha sikerül megfelelően szilárd alapokra szert tennie az ember­nek földi életében, - bökött Kostas a talajra a lábunk alatt, - akkor a magasabb világokban a szellemi fejlődés hatványozott mértékben, ugrásszerűen növekedhet.

- Hogyan lehetséges ez? - töprengtem hangosan.- Ebben a dimenzióban sok kérdés marad megválaszolatlanul,

egyszerűen mert itt az ember nem tapasztalhat meg bizonyos dol­gokat. A durva anyag természeténél fogva egyfajta gátat szab a tu­dat fejlődésének. A szellemi világban ugyanakkor nincsenek korlá­tok. Ott abban a pillanatban, hogy az emberben felmerül egy kérdés és az Igazság Keresőjévé válik, máris abban a nagyszerű helyzetben találja magát, hogy megismerheti és felfedezheti magának, mi való­ságos és mi nem az. Ebben a világban például rengeteg a kíváncsi ember, a legtöbben szeremének úgynevezett paranormális jelensé­gek szemtanúivá válni. Nos, a szellemi világokban senkinek sem kell majd arra várnia, hogy mások műveljenek csodákat a szemük láttára, hiszen bárki maga is képes lesz ilyeneket végrehajtani. Sok­kal egyszerűbben meg fog tudni győződni az ember a szellemi ta­nítások igazságáról, mint itt, földi síkon.

- Ezek szerint - vetettem fel, - a szellemi világokban sokkal köny- nyebb az Igazság Keresőjévé válni.

- Igen, - nevette el magát Kostas, - de ennek igen komoly előfel­tétele van, mégpedig az, hogy az első lépéseket a durva anyagi síkon tegye meg az ember!

- És gondolod, hogy azok a lépések, amiket eddig mi megtettünk, elégségesek lesznek majdani előmenetelünkhöz? - firtattam játékosan.

- Elégségesek lesznek, - nyugtatott meg Kostas. „Minél előrébb halad valaki ebben a világban az Igazság Keresésének ösvényén, an­nál könnyebben és gyorsabban fog tudni fejlődni majdan a szellemi világokban.”

Harmadik fejezet

Illúziók

A vasárnap délelőttöt feleségemmel, Emilyvel, és két gyerme­künkkel, Constantine-nal és Vasiával a Kourion Beach-en töltöttük, egy mérföldnyi hosszan elnyúló, érintetlen tengerpart-szakaszon, Limassoltól nyugatra. A közelben található brit kanonai bázisok körzetén belül lévén a területet elkerülte a sziget egyéb partszaka­szaira jellemző fejlesztés. Az angolok egy esetleges nemzetközi ter­rortámadástól tartva megtiltották bármilyen betonozott út vagy ál­landó lakhatásra szolgáló ingatlan építését - érdekeltségeiknek hála, a part így megmaradt a kocogok, fürdőzők és napimádók érintet­len paradicsomának. A homokos föveny egy meredek hegy lábánál terül el, melynek tetejét a hajdani Kourion színház maradványai koronázzák; a romok közül meseszép naplementékben gyönyör­ködhet az arrajáró. Az ókorban Kourion egyike volt a szigetország tizenkét királyságának, s a legfrissebb ásatások eredményei szerint a város Pompeiihez hasonló sorsra jutott. Körülbelül Kr.u. 365- ben, amikor a kereszténység már éppen kezdett volna megszilár­dulni a mediterrán térségben, egy pusztító földrengés rázta meg a szigetet. Kourion városa a föld színével vált egyenlővé - többezer lakosa mind a romok alatt lelte halálát.

Kora délután úgy döntöttünk, hogy visszatérünk Limassolba, fe­leségem családjának kis nyaralójába, és pihenünk még egy órács­kát, mielőtt nekivágnánk a Nicosiába vezető egy órás autóútnak. Hazafelé megálltunk Kostas autószerelő műhelye előtt, nem messze

a helyi borgazdaság pincészetétől. Emily és a gyerekek elmentek bevásárolni a közeli zöldségpiacra, én pedig beugrottam Rostáshoz üdvözölni őt.

Kopott, foltos farmerben fogadott - legkényelmesebb öltözéké­ben, ahogy egyszer viccesen megjegyezte nekem -, kora reggel óta egy öreg Rovert bütykölgetett. Amikor Famagustából Limassolba érkezett mint menekült, az autószerelésből tartotta el magát. S bár azóta belevágott egy új vállalkozásba is - vámmentes boltot nyitott a külföldi turisták részére -, a műhelyet azért megtartotta. Kostas, az Angliában tanult gépészmérnök sokkal inkább hobbijának, mint munkának tekintette az autószerelést, pihentető kikapcsolódásnak a sok szellemi munka és gyógyítás után. Az épület tulajdonosai nem­rég szóltak neki, hogy hamarosan ki kell majd költöznie; a jelenlegi műhely helyére új apartmanokat terveztek építeni. Már csak pár hó­napja maradt, ahogy mondta, ezért is dolgozott hát vasárnap is. Li­massol szőlőskertekkel teli nyugati negyede, ahol Kostas garázsa üze­melt, az utóbbi időben gyors fejlődésnek indult, egyrészt egy modem kikötő építésének, másrészt a turizmus fellendülésének köszönhetően.

- Szeretek régi modellekkel bíbelődni, - mesélte Kostas, miköz­ben valami elektromos ketyerével az antik négykerekűbe frissen be­szerelt új motorblokkot tesztelte.

- Furcsa, - mondtam nevetve, - hogy egy magadfajta spirituális mester kiszuperált, ócska járgányok foltozgatására pazarolja a drága idejét!

- Nem úgy van az, - húzta ő is mosolyra a száját, de közben abba nem hagyta volna a motor vizsgálgatását. „Tudod, nekem is szük­ségem van néha a kikapcsolódásra. Fia az ember folyamatosan egy adott tudatszinten rezeg, hamar elfárad. Éppen ezért időnként nem árt valami olyan tevékenységet végezni, ami a megszokotthoz ké­pest alacsonyabb tudati megterhelést jelent.” Az autószerelés mint efféle kikapcsolódás mellett Kostas másik kedvenc időtöltélse a moziba járás volt; saját bevallása szerint még a bugyuta rajzfilme­ken is jókat szokott szórakozni. Az pedig, hogy egész vasárnap a műhelyben szöszmötölhetett anélkül, hogy betegek serege, vagy bölcs tanácsra szorulók sokasága kereste volna őt, egyenest a felü­dülés netovábbját jelentette számára! Itt csak ő volt, a szerszámai és az autómatuzsálemek.

Elnéztem őt, ahogy fejét a motorháztető alá dugta, és eltöpreng­tem a helyzetén. Itt van ez a szerény, vékonydongájú, negyvenhét

Il lúziók67

éves, átlagos külsejű bölcs, aki gimnazista kora óta állítólag egyetlen új könyvet sem olvasott - leszámítva azokat a mérnöki szakszöve­geket, amiket angol professzorai nyomtak az orra alá, mint kötelező tananyag. És ennek ellenére mégis, intellektuális felfogóképessége, éles elméje, mi több, filozofikus látásmódja mindig is lenyűgözött. „Amit tudok,” - magyarázta nekem több ízben is, - „azt nem a köny­vekből tudom.” Ismereteit közvetlenül a bölcsesség forrásából me­rítette, abból a kútfőből, ami egyébiránt minden emberi lény sajátja. Amikor egy jelenvaló személyiség már kezd át-ádépegetni a szuper­tudatos éntudat állapotába - magyarázta -, attól fogva már nem na­gyon lesz többé szüksége könyvekre. Egyszerűen csak behatol tu­datával a kozmosz Egyetemes Memóriatárjába, ahol minden tudás megtalálható, ahonnan az ember bármilyen ismeretet beszerezhet. „Az univerzum minden tudása bennünk rejlik,” - jelentette ki, - „úgyhogy csak oda kell figyelnünk magunkra, befelé kell fordulnunk, és feltárul előttünk a létezés minden titka, a teljes igazság.”

Kostas azt is beismerte - én pedig készséggel elhittem neki hogy még azt a két könyvet sem olvasta el, amiket eleddig róluk ír­tam. „Csak rátettem a kezem a borítóra,” - mesélte teljesen magá­ról értetődően, - „és már tudtam is a lényegi mondanivalójukat.”

Amikor először hallottam így beszélni őt és Daskalost, bevallom, igencsak megdöbbentem, de később kezdtem rájönni, hogy állítá­saik tökéletes összhangban vannak tanításaikkal, és minden egyes szokatlan kijelentésük beleillik különleges ismeretelméleti rendsze­rükbe. Ha mi emberek valóban önmagunkról megfeledkezett iste­nek vagyunk, akik magunk kényszerítettük magunkat amnéziába, ugyanakkor a célunk az, hogy alvajáró állapotunkból ismét isteni mivoltunkra ébredjünk, akkor a könyvolvasás tényleg feleslegesnek látszott, mihelyst valaki kíllépett önnön korlátain. Végül is az em­beriség nagy tanítómesterei sohasem tanítottak könyvekből, sem maguk, sem mások írásaiból - talán mert az írás-olvasásra nincs is szükség, csak az alacsonyabb tudatszinteken.

Alig húsz percet maradtam Kostasnál. De amikor kiderült, hogy pár órán belül Chrysanthosszal, egy fiatal görög ékszerésszel egy görög mágus délutáni előadására készül, minden vágyam az volt, hogy én is velük tarthassak. Kostas megtörölte olajos kezeit egy ugyancsak olajos rongydarabba, és felhívta tanítványát, hogy van- e még jegy a különlegesnek ígérkező műsorra. Azt a választ kap­tuk, hogy már minden belépő elkelt, de Chrysanthos a biztonság

kedvéért eggyel több jegyet vett, mert - ahogy ő fogalmazott - az a „halvány sejtelme” támadt, hogy valaki még biztosan jönni akar majd, ha nem is sejtette előre, hogy ki lesz az. Chrysanthos később megerősítette nekem, hogy még véletlenül sem „véletlenül” vett a kelleténél eggyel több jegyet.

A Szőke Mágus, ahogy az előadót hívták, egy makedón szárma­zású varázsló volt, aki a híresztelések szerint emberfeletti képessé­gekkel rendelkezett. Egy helyi tévéműsorban fellépve azt állította magáról, hogy tudományát egy hat éven át tartó elvonulás során sa­játította el egy tibeti kolostorban. Mióta Keletről visszatért, külön­leges képességeinek köszönhetően több kuruzsló- és mágustalálkozó nemzetközi nagydíját elnyerte. A zengzetes plakátok nem keveseb­bet állítottak róla, mint hogy ő a földkerekség egyik legmenőbb má­gusa! Az egyik helyi lapban szerénytelenül így nyilatkozott: „Min­den lehetőt megtanultam a meditációról, tökéletesen tudom uralni testemet, nem érzek fájdalmat. Akár az összes fogamat kihúzathat­nám érzéstelenítés nélkül. Ha kell, a szívverésemet is meg tadom ál­lítani, vagy elállítani a vérzésemet, pusztán a tudatom segítségével.” S mint mondta, mindezeket a titkokat Tibetben tette a magáévá.

Kostas csak vonakodva fogadta el a meghívást, tanítványai hosszas unszolására, hogy ugyan ellenőrizze már le a híres Szőke Mágus eredetiségét, aki nyilvánvalóan holmi „paranormális” ké­pességeket készült megcsillogtatni a színpadon. A beharangozóból az egyik legmegrázóbbnak az a fakírmutatvány ígérkezett, misze­rint a nagy varázsló nyársakkal, tőrökkel és fúrófelyekkel fogja át- lyuggatni a testét. Einilyt a legkevésbé sem érdekelték az efféle mu­tatványok, szívesebben maradt inkább idős szülei társaságában.

Kostas hazaszaladt megmosakodni, s már átöltözve várt rám, Chrysanthosszal egyetemben, aki úgy tűnt, meglehetősen sokat tud a színpadi mágiáról. Házigazdánk idegesen pöfékelt pipájával a nappaliban.

- Ha ez a fickó tényleg képes mindarra, amit állít magáról, - mennydörögte, - akkor nagy valószínűséggel démonok segítségé­vel művel csodákat. Csak egy fekete mágus vetemedik olyasmire, hogy hatalmával közönségeket nyűgöz le, ezzel teremtve magának anyagi jólétet.

Szívott még párat a pipájából, s közben tovább morgolódott; nem látta kizártnak, hogy a mágus a démonok egy különlegesen veszé­lyes fajtáját hívja segítségül. Meg is nevezte ezeket a pokolfajzatokat,

illúziók 69

de azóta sem emlékszem a furcsa névre, még sosem hallottam. „Ezek a lények nagyon ártalmasak lehetnek,” - fűzte hozzá, - „még magát a mágust is felemészthetik idővel. Hihetelen erejük van ezeknek a démonoknak! Elég nekik pár csepp vér, hogy káoszt teremtsenek maguk körül.”

Kostas korábban beszámolt már nekem egy majdnem végzetes találkozásáról ezekkel a bizonyos démoni lényekkel. Egy ízben va­laki egy olyan tárgyat mutatott neki, amit egy helyi boszorkány ké­szített egy férfi megbízására, aki egy rivális családot szeretett volna ily módon örökre eltávolítani az útjából. Kostas akkor meg is mu­tatta nekem a tárgyat - mágikus jelekkel díszített, kerek fémme­dál volt. Egy a boszorkányról készült fényképet is volt szerencsém szemrevételezni - átlagos kinézetű, feketébe öltözött nagyanyó mo­solygott rám a képről. Kostas azonban a fejét rázva figyelmeztetett, nehogy bedőljek a csalóka látszatnak: „El sem tudod hinni, mek­kora kalamajkát művelt ez a nőszemély!”

Kostas most emlékeztetett a korábbi incidensre, és elmondta, hogy azon a kis fémmedálon a bűbájos asszonyság egy kifejezetten veszélyes démoni lényt ejtett foglyul, ugyanabból a pokoli sereg- letből, mint amit a Szőke Mágussal kapcsolatban is említett. Az a bizonyos démoni elementál olyan hatalmas erővel bírt, hogy Kos­tas nem is mert egyedül megbirkózni vele. Addig faggattam, míg hajlandó volt beavatni a részletekbe. Természetesen Daskaloshoz fordult segítségért - kettejük erőteljes, intenzív koncentrációja ré­vén sikerült a démoni elementált olyan parányi méretűre zsugorí­taniuk, mint egy gombostű feje, és így belekényszerítették őt egy hófehér gyertya lángjába, amit direkt a szertartás sikerének érde­kében gyújtottak. „A démoni elementál rezgését pontosan a fizikai tűz rezgésére kellett ráhangolnunk,” - mesélte Kostas, akinek az­tán egyik tanítványa is beszámolt nekem az esetről. A hölgy szem­tanúja volt a szertartásnak, és bevallása szerint saját szemével látta a démon apró, fekete árnyékát a gyertya lángjában. Abban a pilla­natban, mihelyst Daskalosnak és Kostasnak sikerült őt a gyertya­lángba kényszeríteniük, elfújták a gyertyát. így, a démoni elemen­tál feloldásával tudták semlegesíteni a medál pusztító energiáját. Amint befejezték művüket, az ördögi praktikákkal megrontott csa­lád tagjai menten megkönnyebbültek. „Ezek a démoni elementá­lok” - magyarázta Kostas, - „a bennük hívőkből nyerik az energi­ájukat, általuk tartják fenn az életüket.”

Kostas figyelmeztetett, hogy Daskalosszal csupán a súlyos hely­zetre való tekintettel voltak kénytelenek ezt a kifejezetten veszélyes segítségnyújtási módot választani, amit ugyanakkor kezdő amatő­röknek egyáltalán nem javallana kipróbálni. Ha kettejük együttes koncentrációja nem lett volna elég erőteljes, a démon kiszabadul­hatott volna a gyertyalángból, az pedig akkora robbanással járt volna, hogy „romba dőlhetett volna a ház, és maga alá temethetett volna mindenkit.”

Amikor felrémlettek bennem Kostas hajdani, vészjósló szavai, kissé elbizonytalanodtam a délutáni programot illetően. A Szőke Mágus egy korábbi műsora keretében állítólag kibelezte saját ma­gát az elhűlt közönség szeme láttára. Gyomrából kifordított beleit megmosta egy tál vízben, majd visszagyömöszölte őket hasüregébe. A sebeket, ha voltak, puszta kézzel tüntette el magáról - a műtéttel is felérő beavatkozásnak mindenesetre nyoma sem maradt rajta. Olyasmit is pusmogtak róla, hogy a nézők soraiból egyesek egyszer csak a színháztermen kívül találták magukat. Hagyományos szkep­ticizmusommal persze nehezemre esett megemészteni az efféle kü­lönös pletykákat, bár tudatában voltam annak, hogy az ilyesmi mind a keleti, mind a nyugati okkult irodalomban teljesen elfogadott je­lenségnek számított. Egy alkalommal egy amerikai tanulmányú­ton lévő szimpatikus indiai zenetudós mesélte nekem, hogy valami­kor maga is szemtanúja volt egy indiai beavatott „teleportációjának”. Daskalos szerint az efféle szellemi teljesítmények olyannyira lehet­ségesek, hogy még a Bibliában is előfordulnak - lásd például Szent Fülöp esetét, aki a leírás szerint materializálta magát az etióp ki­rály előtt, hogy megkeresztelje őt Krisztus nevében.

Ugyanakkor mind Daskalos, mind Kostas többször hangsúlyozta, hogy a szellemi képességeket csak gyógyító céllal szabad használni, haszon-, rang-, vagy hatalomszerzés érdekében soha! Az Igazság Keresői ezért is fejlesztették spirituális adottságaikat fokozatosan, tudatosságuk és moralitásuk fejlesztésével párhuzamosan. Enél- kül ugyanis fennállna a veszély, hogy fekete mágusokká züllenek, akiknek az egoizmusa veszi át az iránytást magasabb énjük helyett, s ezzel maguknak is, másoknak is csak bajt okoznának.

- El ne felejtsétek majd levédeni magatokat a színházban! - szó­lalt meg Kostas rövid töprengés után. „Gondolatban teremtsetek magatok köré egy fehér fénnyel ragyogó ötágú csillagot, az meg­véd majd titeket az esetleges démoni támadások ellen.”

illúziók 71

Egy pillanatra összeszorult a torkom e baljós figyelmeztetés hal­latán. - Miért kellene démoni támadástól tartanunk? - érdeklődtem ijedten. Kostas elmagyarázta, hogy mivel mi a jó oldalt képviseljük, ezért ha ne adj Isten előfordulnának démonok az előadáson, elkép­zelhető, hogy megpróbálnának majd megtámadni minket, lévén, hogy puszta jelenlétünkkel veszélyt jelentünk rájuk nézve. Ha azon­ban levédjük magunkat egy fényes ötágú csillaggal, akkor nincs mi­től tartanunk, azon keresztül semmilyen gonosz erő nem hathat ránk.

-Ja, és még valami, - jegyezte meg Kostas, - próbáljátok meg érzelmileg nem elragadtatni magatokat a látottaktól. Legyetek csak éber szemlélődök! Ha pedig bármilyen kérdés merül fel bennetek, azt tartsátok magatokban, míg haza nem érünk majd, s csak akkor tegyétek fel nekem.

A színházterem zsúfolásig megtelt zsivalygó emberekkel. A mi jegyünk a harmadik sorba szólt, úgyhogy egészen közelről láthat­tuk majd a mágus műsorát. A „Tilos a dohányzás!” feliratok elle­nére a közönség soraiban többen is nyugodtan pöfékeltek, semmibe véve a többieknek okozott kellemetlenséget. A mögöttem ülő nagy­darab, bajuszos fickó is - félig kigombolt inge alól elővillant sző­rös, robosztus mellkasa - egyik cigarettát a másik után gyújtotta; majd’ megfullattam tőle, alig bírtam ki köhögés nélkül.

Meglepett, mennyi gyereket láttam a sorok között, s csak remélni tudtam, hogy egyikük sem szerez majd maradandó lelki sérülése­ket attól, aminek gyanútlan szemtanúi lesznek. Élénken bennem élt Kostas figyelmeztetése, s mit mondjak, az ördögi lények esetle­ges jelenléte cseppet sem hatott rám nyugtatólag. Csak csodálni tudtam Kostas higgadtságát, aki mágikus képességeinek és gyógyító erejének birtokában képes volt eloszlatni a magasabb világokból az emberre leselkedő veszélyek miatt érzett mindennemű aggodalmat, függetlenül attól, hogy azok milyen félelmetesen bizarrnak tűn­tek nekem, reménytelenül beszűkült tudatú halandónak.

Ahogy kialudtak a fények, a hangszórókból fülsiketítő buzuki-ze- ne harsant fel; a sötétben felzengő disszonáns akkordok pillanatok alatt pokoli hangulatot teremtettek. Nagyjából öt percnyi kínos hangélmény után végre csend borult a teremre, s a színpadon meg­jelent egy langaléta, börleszkfilmbe illő figura, aki mint kiderült, arra volt hivatott, hogy bohóckodásával lelkileg felkészítse a nézősere­get az „isteni mágus” fellépése előtt. A komikus hosszúra nyúlt mo­nológja hemzsegett a disznó viccektől - ha jól belegondolok, ez volt

életem legerkölcstelenebb szónoklata, amit valaha nagy nyilvános­ság előtt hallottam -, amivel próbált megnevettetni minket, „szóra­koztatni a nagyérdeműt”. Előadását félreértheteden csípőmozgással tette még látványosabbá: övéről egy jó húsz centis műanyag fallosz lógott, azt himbálta körbe-körbe nagy élvezettel. Komolyan mon­dom, én éreztem magam kellemetlenül azért, hogy mindezt hány ár- tadan gyermeknek kellett végignéznie, s mellesleg hálát adtam az ég­nek, hogy az enyémek nem voltak velem. Több mint negyed órán át zúdította ránk kifogyhatatlanul ezt a mocskot az illető - már az is eszembe jutott, hogy ha tényleg vannak a teremben démonok, akkor ő bizonyosan közéjük tartozik. Megjelenésével sokkal inkább emlé­keztetett engem egy kecskelábú, ördögszarvú ókori szatírra, semmint 20. századi színpadi előadóművészre. Ráadásul amikor úgy húsz vég­telennek tűnő perc múltán végre befejezte romlott mondókáját, nem átallotta még kitörő lelkesedéssel és sugárzó büszkeséggel közhírré tenni, hogy a produkciójáról készült sztereó felvételt az előadás vé­geztével ki-ki megvásárolhatja majd a kijáratnál...

No de végre-valahára elérkezett a mágus fellépésének ideje. Ma­gas, izmos, szőke férfi volt, haja a válláig ért. Csupasz felsőtesttel jelent meg a színen, kezében nyársakkal, egy pár hatalmas hentes­késsel és egy elektromos fúrógéppel. Szódanul megállt a színpad kö­zepén, szigorú tekintettel végigmérte a közönséget, és azonmód be­levágott a mutatványba. Lábaiba beledöfte a nyársakat úgy, hogy a sebekből vér szivárgott. Ezután mazochista élvezettel az arcán fűré­szelni kezdte bal csuklóját - késével félig átvágta a csontot is, de ez láthatóan semmiféle fájdalmat nem okozott neki. Mintha nem is a saját kezét, csak egy birkacombot darabolt volna. Az előttünk ülő gyerekeken láttam, hogy fejüket leszegve egyszerre igyekeztek elta­karni szemüket és befogni fülüket - persze mindhiába -, hogy meg­kíméljék magukat a szörnyűségtől. A Szőke Mágus eközben a fúró­géppel több helyen is átlyuggatta a saját gyomrát; a fúró berregése összekeveredett a közönség soraiból itt is, ott is feltörő fájdalmas nyögésekkel. Aztán a mágus az egyik kést átszúrta a karján - a penge kivillant a túloldalon, ahogy fel-alá húzgálta húsában a borotvaéles szerszámot. Közben ide-oda járkált a színpadon, hogy a szélekről is jól lehessen látni a mutatványát. A mögöttem ülő macsó kinézetű férfiú eddig bírta; szemei hirtelen kidülledtek, és elájult. Négyen nya- lábolták össze és cipelték ki őt a friss levegőre. Példája, úgy tűnik, ra­gadós volt, mert a hátsó sorok egyikéből hamarosan egy hasonlóan

illúziók 73

pórul járt nőt vittek utána. A mágust cseppet sem zavarta a felboly­dulás, arcáról levakarhatatlan, torz vigyorral döfködte magát to­vább nyársakkal, késekkel, fúrófejekkel.

- Gondolod, hogy ez igaz? - kérdezte Kostast Chrysanthos sut­togó hangon.

- Ne most, kérlek, - felelte Kostas, és tekintetét ismét az előadóra szegezte, nehogy kizökkenjen a koncentrációból. Erről eszembe ju­tott, hogy talán nem árt megerősítem magam körül a védelmet - újra vizualizáltam hát a fehér fényű ötágú csillagot, ha lehet, ezúttal még nagyobb igyekezettel, mint korábban. Biztos akartam lenni benne, hogy fizikai testem minden egyes porcikája a csillagon belül van, sőt, hogy finomabb testeim is védve vannak általa.

Negyedórányi hajmeresztő produkció után a Szőke Mágus levo­nult a színpadról; csak néhány, izmos karjáról legördült vércsepp ma­radt utána. Mihelyst eltűnt a függöny mögött, észrevettem, hogy Kostas rázkódik az elfojtott nevetéstől. Egy pillanatra úrrá lett raj­tam az ijedtség, mert azt hittem, ez valami ideges reakció a részéről.

- Csak nincs valami baj? - hebegtem.- Nem, dehogy! Átkozottul jól csinálta az ürge! - felelte halkan,

a fejét ingatva, mosollyal a szája szögletében.- Úgy érted, az egész csak egy nagy átverés volt? - kérdezte

Chrysanthos némileg csalódottan.- Az ám, de még milyen! - lelkendezett Kostas a karjaival hado­

nászva. „Első osztályú trükkök voltak! Én mondom, zseniális illu­zionista a fickó! Van néhány adottsága, olyasmi, mint az indiai fa- kíroknak, akik a nyílt utcán produkálják magukat, de az igazat megvallva ezzel minket nem nagyon tud már lázba hozni.

- Tyű, azért nagy kő esett le a szívemről, - sóhajtottam fel megköny- nyebbülten. „Szóval azt mondod, nem kell démonoktól tartanunk?”

- Nem, hála Istennek, - kuncogott Kostas, és hogy maradék ké­telyeinket is eloszlassa, biztosított minket, hogy a Szőke Mágus egy­általán nem veszélyes kuruzsló, hanem egy jól képzett művész, af­féle csodabogár.

- És mi van azzal a hatéves elvonulással valami tibeti kolostor mélyén? - firtattam.

- Méghogy Tibet! - fakadt ki Kostas. „Gondolod, ha valóban hat évet töltött volna lámák társaságában, akkor ilyen értelmedenségre fecsérelné az idejét és az energiáját? Vagy hogy egyáltalán csak a show és a pénz kedvéért csillogtatná szellemi képességeit?”

Mielőtt még túlzottan belemélyedhettünk volna a beszélgetésbe, a komédiás szatír újabb dicsőséges jelenést tett a színen, hogy még húsz percen át zúdítsa ránk a trágár poénok áradatát - talán hogy levezesse a feszültséget, amit az iménti műsorszám váltott ki a kö­zönségből. Ezt követően újra a Szőke Mágus lépett fel - néhány ap­rócska horzsolástól eltekintve a teste teljesen ép volt. Az előadás hát­ralévő részében megszokott cirkuszi mutatványokat adott elő - bár el kell ismerni, ezek is elsőrangú trükkök voltak -, kezdve a hipnó­zistól, a levitácion át, a bájos asszisztensnő szétfűrészeléséig.

A műsor végeztével szólalt meg először: rövid beszédet intézett a publikumhoz, melyben kijelentette, hogy a délután folyamán be­mutatásra került produkciók nem holmi szemfényvesztések voltak, úgyhogy ne is keressünk rájuk racionális magyarázatot - csak az időnket vesztegetnénk, mert hétköznapi logikával úgysem jöhetünk rá, mit hogyan csinált.

- Az előadás megkezdése előtt - magyarázta, - hosszan meditál­tam a színfalak mögött, és magnetikus kisugárzásommal áthatot­tam önöket. Ezeket a titkos technikákat tibeti szerzetesek tanítot­ták nekem.

Felszabadító érzés volt magunk mögött hagyni a zsúfolt és zajos színházat, annak fojtogató légkörét. Úgy döntöttünk, hogy haza­sétálunk a tengerparton. Láthatólag Kostas is megkönnyebbült. Ahogy kiléptünk az utcára, nagyot nyújtózott, égnek emelt karok­kal vett néhány mély lélegzetet, és nagy sóhajtások közepette, elé­gedetten fújtatott.

A tengerparti sétány, melynek mindkét oldalát frissen ültetett pálmafák szegélyezték, ideálisnak ígérkezett a pihentető sétára és beszélgetésre. Nekünk pedig éppen arra volt szükségünk, hogy megmozgassuk elgémberedett végtagjainkat, jókat szippantsunk a sós tengeri levegőből, és kibeszéljük magunkat.

Egy darabig csendben baktattunk, és csodáltuk a kelő teliholdat a víz felett. Mióta Daskalost és Kostast megismertem, teljesen más szemmel tekintettem a Holdra. Szerintük ugyanis - függetlenül at­tól, hogy hány költőt és szerelmespárt ihletett már meg az évez­redek során - a Hold valójában a Föld bolygó lelki börtöneként fúnkcionált. Ez az a hely, ahová a planétánk fejlődését felügyelő ark- angyali lények a különösen destruktív embereket elzárják, s ott tart­ják fogva őket a durva anyagi Hold asztrális másának „börtöncel­láiban”. Szorult helyzetükből hiába is próbálnának menekülni,

illúziók 75

mindaddig nem térhetnek vissza a Földre, míg büntetésük ideje le nem telik. Ennek ellenére rendszeresen próbálkoznak a szökéssel, különösen amikor az asztrális Hold és Föld az év bizonyos szaka­szaiban érinti egymást. Olyankor ezek a pusztításra hajlamos em­beri lelkek próbálnak akár állatok, akár földi emberek testébe fér­kőzni, megkörnyékezni a rájuk fogékonyakat. Kostas állítása szerint ez a szellemi háttere az epilepszia jelenségének: időszakos megszál­lottság egy efféle lélektől, amely azon nyomban megszűnik, mi­helyst a két bolygó asztralitása elszakad egymástól. Akkor a Hold visszahúzódásával együtt ezek a lények is eltávolodnak, és az epilep­sziás rohamnak vége szakad. Kostas azt is hozzátette tanításában, hogy az Igazság Keresői a görcsök fellépése esetén segíthetnek az epilepsziásokon azzal, hogy kezüket a páciens májára helyezik, és azt vizualizálják, hogy tenyerük közepéből gyógyító fehér fény árad az illetőbe. Eközben az Igazság Keresőjének erősen arra kell koncent­rálnia, hogy a beteget időszakosan megszálló ártó lény lekapcso­lódjon áldozatáról, akinek a megfelelően elvégzett kezelés azon­nali enyhülést hoz. Kostas megjegyezte, hogy a Hold-börtön lakói az arra érzékenyek máján keresztül férkőznek hozzá kiszemelt ál­dozatukhoz, így próbálván idő előtt kiszabadulni fogságukból. Megnyugtató volt hallani, hogy ezek a kártékony emberi lelkek sem menekülhetnek el a sorsuk elől: büntetésüket csak a karma urai engedhetik el.

Egy nagy sziklán ücsörögtünk, néztük, hogy tükröződik a hold­fény a tükörsima vízen.

- Daskalos egyszer azt mondta nekem, - törtem meg a csendet,- hogy az ember öt érzékszerve a legkevésbé sem alkalmas a való­ság megismerésére, lévén, hogy felettébb megbízhatadanok.

- Ez így is van, - bólogatott Kostas, és elégedetten pöfékelt a pipájával. - Az érzékszerveink nagyon könnyen becsapnak minket. Ezt lehet megtanulni az efféle előadásokból is, amit az imént volt szerencsénk végignézni. Az Igazság Keresői éppen ezért csak a gyó­gyításra használhatják képességeiket. Trükkökkel nem lehet sebe­ket behegeszteni, rákos daganatokat eltávolítani, vagy kiegyenesí­teni egy elferdült gerincet, még ha egy ügyes illuzionista látszólag szinte bármit képes is leutánozni, amit egy szellemi mester valódi erejénél fogva végrehajt. De az Igazság Keresői sohasem fogják csak azért csillogtatni a tudásukat, hogy azzal széles tömegeket nyűgöz­zenek le, vagy kielégítsék az érdeklődők kíváncsiságát.

- Sokan csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak különbsé­get tenni imposztorok, szélhámos csalók és valódi gyógyítók kö­zött, - jegyeztem meg. - Mindenkit egy kalap alá vesznek.

- Éppen ezért kell különösen óvatosnak lennünk, és nem adni okot a botránykeltésre azok számára, akik még nem értik, mit is te­szünk valójában, - magyarázta Kostas. - Meg kell őriznünk az Igaz­ság Keresőinek a becsületét. Tulajdonképpen magunkra kell vi­gyáznunk, hiszen az Igazság maga nem szorul senki védelmére sem.

Felálltunk, és tovább sétáltunk. Eszembe jutott, hogy Ameriká­ban olyan elismert szerzők, mint Isaac Asimov vagy Carl Sagan, az emberiség egyre szélesebb köreiben megnyilvánuló spirituális ér­deklődésre való tekintettel összefogtak egy közismert bűvésszel, a Csodás Randival, hogy segítségével leleplezzék a csalókat és az ál­gyógyítókat, akik tevékenységükkel szerintük magának a racioná­lis nyugati kultúrának az alapjait veszélyeztetik.

- Az egésszel csak az a probléma, - meséltem Kostasnak és Chrysanthosnak, akik érdeklődéssel hallgatták beszámolómat, - hogy a mozgalom aktivistái egyáltalán nem tesznek különbséget. Randi és társai szemében minden gyógyító és mágus - még a va­lódi beavatottak is - eleve imposztorok és szemfényvesztők.

Menet közben úgy belemelegedtem a panaszkodásba, hogy az essettel kapcsolatban már saját megpróbáltatásaimat sem hagyhat­tam ki a történetből. Egyik jóbarátom és kollégám, egy indiai szár­mazású matematika professzor, mellesleg szigorú híve a nyugati tu­dományos racionalizmusnak, egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy egy magamfajta művelt ember hogy vonzódhat a keleti szel­lemiség, Patandzsali jóga-szútrái és Daskalos tanításai felé. Ez az egyébként jó természetű és jószándékú professzor a főszervező sze­repét vállalta magára, hogy egyetemünk meghívja előadni a Cso­dás Randit, aki figyelmeztette hallgatóságát arra a „halálos veszély­re”, amit a „sarlatánok” jelentenek racionális kultúránkra nézve. Kostasék nem állhatták meg hangos nevetés nélkül.

- Hogyan nyújt védelmet az embernek az ötágú csillag? - terel­tem vissza a szót eredeti, komoly témánkra, miután lecsillapodtak a kedélyek.

- Bármikor, ha szorult helyzetbe kerül valaki, - felelte Kostas, ahogy tovább róttuk utunkat, kényelmesen fel-alá a tengerparti sé­tányon, - képzelje azt, hogy egy fehér fényesség ragyogja be, és gondolatban rajzolja maga köré az ötágú csillagot.

illúziók 77

- Mit értesz „szorult helyzet” alatt?- Azt, amikor az embert hétköznapi környezetéből asztrális táma­

dások érik, amikor gondolatilag vagy érzelmileg ráakaszkodnak, vagy más szellemi dimenziókból érkező káros behatásoknak van kitéve.

- Kosta, megmutatnád, pontosan hogyan is alkossuk meg ma­gunk köré az ötágú csillagot? - kérdezte Chrysanthos. Kostas el­gondolkodott egy darabig, szippantott párat a pipájából, és bele­kezdett a válaszadásba.

- A csúcsa mindenképpen a fejetek fölé kerüljön, - magyarázta,- a két vízszintes ága pedig burkolja be a két karotokat, ha azt két­oldalt széttárjátok, mint egy keresztnek a vízszintes szára. A csillag két csúcsa az ujjak hegyéhez kerüljön. Az alsó két ág a két lábat ve­gye körbe, mint amikor terpeszben álltok, úgy, hogy a két csúcs a lábfejeket érintse.

- Ha jól értem, Leonardo da Vinci klasszikus rajzának az állását kell leutánozni, széttárt karokkal, terpeszállásban, - jegyeztem meg.

- Pontosan. Az ötágú csillag az asztrális világ szimbóluma, va­lamint az emberi tudatosság átalakulásáé, amint az öt mostani ér­zékszerv helyett az öt felsőbb érzékhez fordul.

- Miben különbözik az ötágú csillag nyújtotta védelem attól a tojás alakú fehér ragyogástól, amit meditáció közben képzelünk ma­gunk köré? - kérdezte Chrysanthos.

- Az ötágú csillag sokkal szilárdabb. Ha egyszer megteremtetted magad köré, semmi, ismétlem, semmi negatív nem érinthet meg. Az egyetlen dolog, ami még az ötágú csillag erején is túltesz, az a hatágú csillag, de azok, akik már ennek is mesterei, csak jótettekre képesek, csak szeretetet sugároznak magukból. Értitek?

- Tehát az ötágú csillag technikáját akár gonosz szándékú em­berek is elsajátíthatják? - ötlött fel bennem a kérdés.

- Igen, - felelte Kostas, - csakhogy negatív célzattal anapodoszt, egy feje tetejére állított ötágú csillagot fognak alkotni, ami Luci­fernek a jelképe. Ha azonban az Igazság Keresője magára öltötte a jó állású ötágú csillag védőburkát, már semmilyen negatív gondo­lat vagy érzelmi hatás nem érheti.

- Ha jól értem, azt mondod, hogy bárki, aki megfelelő módon alkalmazza az ötágú csillagot, az védőburkot von maga köré, óvó erőket idéz meg.

- Természetesen. Az ötágú csillag megrajzolása nem más, mint egyfajta szellemiség megidézése.

- Vajon csukott szemmel érdemes magunk köré rajzolni? - töp­rengtem hangosan.

- Úgy képzeled el, ahogy neked tetszik, - válaszolta Kostas, majd lassú mozdulatokkal elkezdte lépésről lépésre bemutatni, hogyan is alkossuk meg magunk köré a csillagot, ezt a mentális talizmánt.

Egy padra tette le a pipáját, és körülnézett, jár-e valaki rajtunk kívül a sétányon. Biztos akart lenni abban, hogy egyetlen avatatlan szempár sem mered ránk a távolból, azt kémlelve, miféle furcsa mozdulatokat teszünk, miközben próbáljuk elsajátítani ezt a lel­künk és szellemünk védelmére szolgáló mentális technikát.

Senki sem volt látótávolságban, Kostas szembefordult hát a ten­gerrel és a kelő Holddal. Terpeszbe állt, bal karját oldalra nyújtotta, jobbját pedig egyenesen fölfelé. Pár pillanatig így állt mozdulatla­nul - arra várt, hogy kövessük mozdulatait.

- Kezdjük a csillag legfelső csúcsával, a jobb kéz ujjhegyénél! Kössétek össze azt a pontot egy egyenessel a jobb lábfejetekig. Megvan?

Kissé esetlenül próbáltuk követni utasításait.- Most a jobb lábfejetektől induljatok el gondolatban fölfelé a bal

kéz ujjhegyeinek irányába, majd a bal kézfejtől a karok vonalában a jobb kézfejig. Feszítsétek meg a kezeiteket!

Most kössétek össze a jobb kezeteknél lévő pontot a csillag bal lá­batoknál található csúcsával, onnan pedig induljatok el ismét fölfelé, egészen a fejetek fölé, a kiindulópontig. Ezzel gondolatilag megal­kottátok az ötágú csillagot, - fejezte be Kostas, és ellazította tagjait.

- Csináljátok csak meg még egyszer-kétszer! - vezényelt nekünk. Pár próbálkozás után Chrysanthos és én is úgy éreztük, biztonság­gal elsajátítottuk az ötágú csillag rajzolásának technikáját, levédve ezzel magunkat. Kostas hozzáfűzte, hogy a gyakorlathoz legköze­lebb már nem szükséges felállnunk: - Elég, ha gondolatban köve­titek végtagjaitok mozgását, és mentálisan teremtitek meg az ötágú csillagot. Különben még félreértenének titeket, és mindenféle kel- lemeden következménnyel kellene számolnotok, - magyarázta mo­solyogva.

- Egyáltalán, muszály gondolatban vonalakat húzogatnunk? Nem elég, ha egyszerűen csak beleképzeljük magunkat egy kész öt­ágú csillagba? - kérdeztem.

- Nem, nem elég. Az ötágú csillag védőburka éppen a megrajzo­lásával aktivizálódik. Ha csak beleképzeled magad, az még semmit

illúziók 79

sem ér. De ha újra és újra megrajzolva életre kelted ezt az óvó ele- mentált - mert ugye, mi mást is teremt ezáltal az ember, ha nem egy elementált?! -, azzal energiával töltőd fel a lényét, megerősí­ted őt. S ha ezzel megvagy, már elég, ha csak a figyelmedet rá irá­nyítod, és ő abban a pillanatban rendelkezésedre áll védelmével.

Eszembe jutott, hogy ezek szerint a színházban nem megfele­lően alkalmaztam a technikát, mert nem rajzoltam meg az ötágú csillagot, csak beleképzeltem magam egynek a belsejébe. Kostas megnyugtatott, mondván, hogy mivel vele voltunk, ezért egyéb­ként sem kellett tartanunk semmiféle démoni szörnyeteg esetleges jelenlététől.

- Különben is, az Igazság Keresői automatikus védelem alatt áll­nak, - tette még hozzá biztatólag. - De ha valaha is szembe talál­nátok magatokat egy anapodosszal, egy feje tetejére állított ötágú csillaggal, akkor jobban teszitek, ha azonnal levéditek magatokat! így még a luciferi ellenerő sem lehet hatással rátok.

- Hogy lehetséges ez? - furcsálltam a dolgot.- Az egyik csillag magába zárja a másikat, így, - azzal Kostas be­

hajlított ujjakkal összekulcsolta a két kezét. - A helyes állású öt- ígú csillag felborítja az anapodoszt, és semlegesíti annak erejét.

Megkértem Kostast, hogy magyarázza el bővebben, milyen ve­szélyek ellen véd az ötágú csillag. Készséggel ecsetelte, hogy bár­milyen asztrális fenyegetés ér minket - például tudatos álmodás közben egy negatív rezgéssel találkozunk -, a leghatásosabb védel­münk az ötágú csillag lehet. - Ha pedig bármilyen formában, akár csak egy látomásban is, az anapodosz szimbólumával szembesülné­tek, gondolatban rajzoljátok magatok köré a helyes állású ötágú csil­lagot. Még akkor is, ha - mint mondtam - az Igazság Keresőiként mindenképpen védve vagytok.

- Ezek a védő mechanizmusok az Igazság Keresőinek is fonto­sak, - folytatta Kostas, - hiszen amikor elkezdjük felnyitni asztrális energiaközpontjainkat, vagyis csakráink szirmait, akkor készen kell állnunk önmagunk megvédésére a más dimenziókból érkező ártal­mas behatásokkal szemben.

Kostas ismételten megjegyezte, hogy a csakraszirmok csukott ál­lapotban egyfajta eredendő védelmet biztosítanak; „erős vár a mi testünk” - hogy a szavait idézzem. Ha azonban felkészüledenül nyit­juk meg asztrális energiaközpontjainkat, mielőtt még uralni tudnánk gondolatainkat és érzelmeinket, ezzel olyan negatív rezgéseknek és

elementáloknak adunk utat, amelyek könnyedén megzavarhatják és felboríthatják lelki és szellemi egyensúlyunkat.

Annyira belefeledkeztünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vet­tem, hogy már elmúlt kilenc óra - több mint egy órája őgyelegtünk fel-alá a tengerparton. Búcsút intettem hát Kostasnak és Chrysant- hosnak, és sietősen hazafelé vettem az utam.

Másnap reggel Daskaloshoz hajtottam, és beszámoltam neki a macedón varázslóval esett kalandunkról. Daskalos dőlt a nevetéstől.

- Abból, amit elmondtál, arra következtetek, hogy a fickónak vannak képességei, csak nem a leghelyesebb módon alkalmazza azo­kat, - mondta. Majd felelevenítette emlékeit egy régi ismerőséről, Tahram Beyről, a jógi-mesterként tisztelt szufi mágusról.

- Amikor Tahram Bey Ciprusra érkezett, rögtön felismertem, hogy hatalmas szellemi erővel rendelkezik. Azt állította magáról, hogy bár képes lenne azt láttatni a közönségével, amit csak akar, de mégsem így akarta elkápráztatni őket, hanem egy igazi és eredeti mutatvánnyal. „Csak egy dolgot kérek,” - figyelmeztette a publi­kumot, - „hogy maradjanak teljes csendben, mert különben az éle­temmel játszom.” Arról volt szó ugyanis, hogy egyfajta különleges transzállapotba mélyedt, amiről a mai hipnózis-terapeuták még csak nem is hallottak. Ebben az állapotban aztán a közönség késekkel szurkálhatta őt, semmi sem történt vele. Még rá is lőhettek egy pisztolyból, az sem ártott neki - a golyó egyszerűen áthatolt a tes­tén anélkül, hogy Tahram belehalt volna a lövésbe. Előadásaival Európa-szerte megdöbbentette az orvos-társadalmat. Hiába döf- ködték „halálra”, amint kihúzták testéből a késeket, a sebek maguk­tól behegedtek rajta.

- Hihetetlenül hangzik! - jegyeztem meg, ugyanakkor mégsem soroltam Daskalos beszámolóját a képtelen ostobaságok közé - mint tettem volna azt pár évvel korábban annál is inkább, mert eszembe jutott egyik meghatározó olvasmányélményem, John Ful­ler minden kétséget kizáróan dokumentált tanulmánya egy brazil csodadoktorról, bizonyos Arigóról, a „rozsdás késes műtős”-ről.

- Hogy csinálta ezt Tahram Bey? - kérdeztem kíváncsian.- Megtanulta olyan ritkává tenni az éterikus mását, hogy félig de-

materializálta a testét. A kések így akadálytalanul hatolhattak belé, anélkül, hogy megsértették volna a húsát vagy a csontjait. A durva anyagnak megszűnt az ellenállása, ezért nem keletkeztek rajta se­bek sem. Egyszerűen mihelyst a késeket kihúzták belőle, sejtjeinek

illúziók 81

összetartó ereje, kohéziója ismét normalizálódott. (Daskalos össze­érintette a két tenyerét, hogy szavait még érzékletesebbé tegye.) Tah­ram Bey tehát effélékre volt képes. És mondom, mindig figyelmez­tette a közönségét, hogy maradjanak teljes csendben, mert amit csinál, az életveszélyes.

-Te is képes lennél ilyen mutatványra? - kérdeztem Daskalost félig viccelődve. - De komolyan, meg tudnád ritkítani tested szöve­teit annyira, hogy nem ártanának a késszúrások vagy a lövedékek?

- Nem, erre nem lennék képes. Soha nem foglalkoztam ezzel a fakír-technikával. De mivel egyébiránt dolgozom a test szövete­ivel, ezért ha elég időt szántam volna a gyakorlásra, elsajátíthattam volna ezt a képességet is. De mi értelme lett volna, mondd? Ne­kem más a szakterületem, más a munkám,” - fejezte be az eszme- futtatást kuncogva Daskalos.

- És mi történt Tahram Beyjel? - kérdeztem.Daskalos arca hirtelen elkomorult. - Szerencséden, az egyik mu­

tatványa közben életét vesztette, - sóhajtott nagyot. - Különlegestranszállapotában volt, teste teleszúrkálva késekkel, és akkor követ­kezett a pisztolylövés, de valami idióta hangtompító nélkül tüzelt.Tahram Bey kizökkent a transzból, és ott helyben elvérzett a tes-

tén keletkezett sebekből. Sejtjei összetömörültek ereded sűrűségű állapotukba, még mielőtt a késeket kihúzhatták volna belőle.

- Ezek szerint Tahram nem démoni segítséggel művelt csodákat?Nem, egyáltalán nem! - ellenkezett Daskalos, és jelentőség­

teljesen felemelte mutatóujját, hogy még az efféle gyanú árnyékát is elhessegesse. - Tahram Bey jó ember volt. Egyéni erőfeszítései revén szerezte meg csodás képességeit. Különben is, egy adott szel­lemi teljesítmény elérésére mindig több felkészülési módszer léte­zik. Kétszer is volt szerencsém látni őt mutatvány közben, megsze­rettem és tiszteltem őt a képességeiért. Nagyon elszomorított trragikus halálának híre. Valódi angyal volt az az ember! Azért dol­gozott, hogy mutatványaival oktasson és felhívja a figyelmet - kü­lönösen az orvosi társadalom figyelmét - a tudat hatalmára a test lelett. Az emberi tudás és tudatosság fejlődését szolgálta, nem a pénzszerzésre vagy a hírnévre törekedett.

Viszont a tegnapi mágusra, illetve limassoli előadására visszatér­ve, az illető a mágiának egy eddig számomra is ismeretlen terüle- lere hívta fel a figyelmet, - jegyezte még meg Daskalos ravaszkásan.

- Micsoda?!

- Mindeddig azt hittem, hogy csak fehér és fekete mágia létezik. De ez a fickó megmutatta, hogy van szőke mágia is! - fakadt ki Das- kalosból a hangos nevetés, és én sem állhattam meg, hogy ne csat­lakozzam hozzá.

Amikor aztán lecsillapodtunk, elmeséltem Daskalosnak, hogy a Szőke Mágus állítása szerint fellépés előtt meditálni szokott, és magnetizmusával bevonja a közönségét.

-Talán ezzel a módszerrel láttatja a nézőkkel mindazt, ami va­lójában nem is történik meg, - felelte Daskalos.

- Hogyan?- Az ember képes kiterjeszteni az auráját, és megfelelően erős vi-

zualizációs képességgel objektív tényként azt láttatni bárkivel, amit valójában csak a tudatával teremt meg és vetít ki elementális for­mában. Hívhatjuk akár egyfajta megtévesztésnek is.

- De hisz ez hihetetlen szellemi erőket igényel!- Természetesen. Az efféle jelenségek is csak azt támasztják alá,

amit a tudat természetéről egyébként tanítunk, de igazad van, fe­lesleges ezeket a képességeket ilyen semmiségekre elpazarolni! Ugyan mi értelme a tudat szuperszubsztanciáit szájtáti nézőközön­ség ámítására fecsérelni? Mennyivel bölcsebben tenné, ha gyógyí­tana, ahelyett, hogy azt láttatja közönségével, hogy a beleit egy tál­ban mosogatja!

- Hogyan gyógyíthatna a képességeivel?- Eloszlathatna például egy rákos daganatot. Elég erős vizuali-

zációs képessége van ahhoz, hogy ha a tudatában megteremtené a visszafejlődő tumor képét, azt el tudná ültetni páciense képzeleté­ben is. Én mondom neked, működne a dolog! Néha az önszuggesz- tióval is csodákra képes az ember. Ha a betegnek lenne hozzá elég ereje, hogy azt vizualizálja, felszívódik a daganata, az tényleg fel­szívódna! És ehelyett a Szőke Mágus a szórakoztatóiparba öli a te­hetségét, hogy hatalmas pénzeket kaszáljon... Micsoda idő- és energiapocsékolás!

Persze hozzáteszem, - folytatta Daskalos némi töprengés után, - hogy az önszuggesztió nem számít éppen hagyományos gyógyítá­si módszernek, úgyhogy mi, mint az Igazság Keresői, igyekszünk kerülni azt.

- Mitől számít nem hagyományosnak? - érdeklődtem.- Az önszuggesztiónak veszélyei is lehetnek, ha azt gyógyításra

alkalmazzuk. Nem veszi ugyanis figyelembe az emberi akaratot, ez

illúziók 83

pedig igencsak kívánatos lenne. A páciens rendszeresen egyfajta fél- hipnotikus kábulatba juttatja önmagát, ahol az akarata csak nagyon csekély szerepet játszik, ha játszik egyáltalán.

- Na és, kit érdekel ez, ha a beteg meggyógyul?- Én mégis jobban kedvelem a meggyőzéses módszert a szug-

gesztiónál. Persze előfordul, hogy jómagam is alkalmazom a szug- gesztiót, de amikor csak lehetséges, igyekszem a személyes meggyő­zéshez folyamodni.

- Mi a különbség a kettő között a gyógyításban?- A meggyőzés a másik ember akarati erejére épít. A szuggeszti-

óval nem ez a helyzet. Amikor egy beteg ellátogat hozzám, és én azt mondom neki: „Nézze, itt és itt a probléma,” - azzal megérintem az adott területet és azt mondom neki, hogy most, tegyük fel, elosz­latok a testében egy daganatot, akkor a beteget tudatosan bevonom a saját gyógyulási folyamatába. 1 la nem ezt tenném, ha a beteg nem akarná tudatosan a gyógyulást, akkor fennállna a veszélye, hogy mi­helyst eltávozik tőlem, a tünetei visszatérnek és a betegsége előbb- utóbb ismét kiújul, fia viszont sikerül meggyőznöm őt, feltámad a hite, és valóban meggyógyul.

- Nekem ez is teljesen úgy hangzik, mintha szuggesztióról vagy önszuggesztióról lenne szó, - vetettem ellen.

- Nem, ez meggyőzés. Az ember nem kényszeríthet hitre máso­kat, érted?

Daskalos, látván tanácstalanságomat, hosszabb magyarázatba fogott.- Na, tisztázzuk ezt a dolgot! Tegyük fel, adva van egy barbár férj,

aki veri a feleségét. Az egyik kezelési módszer az lehetne, hogy te­remtünk számára egy elementált, a következő üzenettel: „Nem szép dolog bántani az asszonyt, kegyetlen és önző tett ez, szokj le róla!” Ez szuggesztió lenne, akár tud a dologról a férj, akár nem. De nem ez lenne a legcélravezetőbb megoldás, hiszen az illető akaratlago­san nincs bevonva a változásba. Még az is megtörténhetne, hogy olyan erős bűntudat ébred benne, hogy öngyilkosságot követ el.

- Ez esetben mi lenne hát a jobbik megoldás?- Mindjárt rátérek. Amennyiben a közönséges rábeszélés, a ta­

nácsadás nem működik, a következőt tenném. Kilépnék a testem­ből, kivetítenék egy elementált és behatolnék a férj testébe. Egy­beolvadnék vele, átalakulnék övé, és gondolatban, ezúttal mint ő, azaz nem külön személyiség, azt mondanám: „Soha többé nem viselkedem ilyen brutálisan a feleségemmel, ezért és ezért.” Aztán

kilépnék belőle, és visszatérnék saját testembe. Ezáltal a férj nem érzékelné, hogy a gondolat, a saját gondolata nem tőle származik, és aszerint cselekedne a gyakorlatban is. A módszer lényege tehát, mint láthatod, abban rejlik, hogy nem vált ki ellenreakciót. Ellen­kező esetben, ha szuggesztíven ráerőszakolnál valamit a másik énjére anélkül, hogy tudatosan eggyé váltál volna vele, az illető kény­szernek élné meg a szuggesztiót, nem lévén más választási lehető­sége. Érted már, mi zajlik le egyik és másik alkalommal?

- Úgy érzem, amit te meggyőzésnek neveztél, még erősebb kényszerítő hatással van az emberre, mint a szuggesztió.

- Nem, nem, látom, még mindig nem egészen érted. A haladot­tabb láthatatlan segítők éjjel-nappal ezzel a módszerrel dolgoznak. Felkeltik az ember akaraterejét. A változás igénye így belülről fa­kad, nem külső ráhatásra. Az ember maga dönt, nem pedig külső kényszer hatása alatt cselekszik.

Persze kérdezhetnéd, - folytatta Daskalos, - hogy mennyire kel­lemes vajon belemászni egy másik emberbe, ráadásul egy beteg emberbe? Eggyé válni vele és az egység pillanatában mindazt át­élni, amit ő is átél? Nos, bevallom, nem valami kellemes! - tört elő Daskalosból a sóhaj, és jelentőségteljesen a térdemre csapott. - De hát mit tegyünk? Ha valaki fuldoklik a pöcegödörben, hát nem utánaugranál te is, hogy megpróbáld kirángatni, még ha közben te magad is szaros leszel? Én be szoktam ugrani. Aztán amikor si­keresen kimásztunk a slamasztikából, veszek egy forró fürdőt, és annyi. Megtisztulok.

- Ezek szerint azért ennek a módszernek is vannak hátulütői!- De még mennyire! Nagyon erősnek kell lenni hozzá, és tudni

kell, mit csinál az ember! Ellenkező esetben - húzta fel a szemöl­dökét Daskalos, - könnyedén a másik hatása alá kerülhetünk. Ha csak egy szemernyit is megvan bennünk a hajlandóság a másik problémájára, azt könnyedén átvehetjük magunkra. Mindig is mondtam, hogy a lelkiállapot még súlyosabb fertőzést okozhat, mint a legádázabb vírus! Ha az ember nincs tökéletesen tudatá­ban a tetteinek, akkor azt kockáztatja, hogy ráhangolódva a másik rezgéseire, ott ragad azon a szinten.

Daskalos hátradőlt karosszékében, és kezeit összekulcsolta a ha­sán. - Furcsa, - jegyezte meg némi hallgatás után, - de a társada­lomban is lépten-nyomon ezzel találkozunk, nem? Nagyon-nagyon óvatosnak kell lennünk, amikor efféle ügyekbe ártjuk magunkat!

i l lúziók85

- Ezzel azt akarod mondani, hogy afféle spirituális képességeket, mint amilyennel a Szőke Mágus is rendelkezik, elvileg bárki elsa­játíthat anélkül, hogy szellemileg különösebben fejlett lenne?

- Ez így van, - bólogatott Daskalos. - Ezek a tudással járó veszé­lyek. Merthogy a tudás mindaddig veszélyes, míg az ember meg nem szabadult az egoizmusától. Ezért is ragaszkodom a folytonos önelemzéshez, a gondolatok és érzelmek állandó uralásához. Gyö­kerestől ki kell irtani az egoizmust, - magyarázta Daskalos sugárzó szemekkel, hogy a kezei is ökölbe szorultak, - s akkor az ember Szellem-énje veszi át az irányítást, akinek sem pénzre, sem dicső­ségre nincs szüksége ahhoz, hogy Isteni Akaratként megnyilvánítsa önmagát, és szolgálatára legyen a többi emberi lénynek!

Heves felindulása után Daskalos elhallgatott pár percre. Majd egyszer csak előrehajolt a székében, és átható pillantását rám sze­gezve fojtott hangon azt kérdezte: - Nem gondolod, hogy itt az ideje kávéznunk egyet?

Nevetgélve mentem ki a konyhába, hogy lefőzzek két adag török kávét. Lám csak, még Daskalosnak is van gyengéje! Igaz, arra kért, hogy az övét gyengére csináljam, mert az orvosa szigorú koffein- adag-csökkentést írt elő neki.

Valamivel később, ahogy élvezettel szürcsöltük feketénket, Das- kalosban felelevenedtek a szigetre látogató mágusokkal kapcsolatos fiatalkori élményei.

- Emlékszem, volt az a hipnotizőr, akit apám meghívott hozzánk vacsorára. Alig múltam tízéves akkoriban. Több vendég is érkezett egyszerre, és a varázsló meg akarta csillogtatni előttük a képessége- it. Megkérdezte tőlem, hogy vállalkoznék-e a szerepre, azaz hogy hipnotizálhatna-e engem. Beleegyeztem. Erre elővett egy ingát, én meg úgy tettem, mint aki hipnózisba esik, de valójában szép csend­ben én vetítettem ki rá a hipnózis elementáljait. Egy szempillantás alatt elszenderedett. Akkor kimentem a konyhába, és egy nagy fej vö­röshagymával tértem vissza. Átnyújtottam neki, és azt mondtam ró­la, hogy ízletes alma. Boldogan befalta az egészet. Amikor aztán ma­gához tért, semmire sem emlékezett a történtekből, és újra csak az ingája után nyúlt, hogy folytassa hipnotizálásomat. A szobában egy­szerre mindenkiből kirobbant a nevetés, - fejezte be a történetet Das­kalos, és az ő teste is megrázkódott a kacagástól, úgy csóválta a fejét.

Kedélyes beszélgetésünk itt hirtelen félbeszakadt - a verandán kö­zeledő léptek zaja hallatszott, és már kopogtattak is a bejárati ajtón.

Intettem Daskalosnak, hogy maradjon csak, és már mentem is, hogy magam nyissak ajtót a látogatónak. Egy harmincas évei végén járó, de kifejezetten szemrevaló szőke nő állt előttem, és tört an­golsággal azt tudakolta, itthon találja-e Daskalost. Beljebb invitál­tam, s míg helyet foglalt az előszobában, röviden előadta a problé­máját. Mint kiderült, norvég származású művésznő volt, aki egy ciprusi görög férfihez ment feleségül, akivel Paphosban telepedtek le. Rövid habozás után, ahogy kezdeti feszültsége oldódni kezdett, kibökte, hogy tulajdonképpen a barátai beszélték rá, hogy keresse fel Daskalost, aki biztosan tud felvilágosítással szolgálni elveszett kutyusa hollétét illetően. Próbáltam megőrizni higgadtságomat, és komolyságot erőltetni az arcomra, úgy léptem be a másik szobába, hogy tolmácsoljam Daskalosnak a nem mindennapi kérést. Átsé­tált velem az előszobába.

- Kedvesem, - fordult a nőhöz, és a kezeit tördelte, - effélékkel nem nagyon szoktam foglalkozni. Nem tartozik kifejezetten a szak­területemhez. De ha akarja, a vállát rendbeszedhetem.

A norvég hölgy szemei elkerekedtek, és a teste egy pillanatra megfeszült, ahogy ráeszmélt, hogy ez a vadidegen egy szempillan­tás alatt felismerte jobb vállának krónikus betegségét, amit eleddig hiába kezeltetett. Zavartan hebegett-habogott valamit, hogy ő nem is tudja, nem ismeri igazán Daskalost, neki csak azt mondták, hogy ő elő tud keríteni elveszett dolgokat, például kutyusokat. Bátorító pillantásaim hatására végül mégiscsak erőt vett magán, és követte Daskalost a nappaliba.

- Vegye le a blúzát, - vetette oda könnyedén Daskalos, és ke­zeivel céltalanul a semmibe intett. A nő kétségbeesett szemekkel meredt rám, nem tudta, mitévő legyen. „De alatta nincs rajtam s e m m i . . - súgta oda nekem félénken. Biztosítottam róla, hogy ez nem probléma, és kisiettem a szobából. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, még mindig azzal küszködtem, hogy elfojtsam fel­törni készülő nevetésemet.

Húsz perc telt el, mire Daskalos újra kinyitotta a nappali ajtaját, és diadalittasan kilépett a szobából. „Áldott legyen ez a pillanat!” - mondta széles mosollyal az ajkain. A norvég nő követte őt, de az ő arcán még mindig a zavarodottság tükröződött, maga sem értet­te, mi történt vele az imént. Fel-alá mozgatta a karját, a vállát kö­rözte, és szemlátomást alig hitt a gyógyulásában. Mint mondta, ilyen mozdulatokra évek óta nem volt már képes. Köszönetét mondott

illúziók 87

Daskalosnak, és sietősen távozott. Daskalos csak nevetett, és a fe­jét rázta, ahogy előadta a történteket: - Különös utakon vezetgeti az embereket a Szent Szellem! Van, aki úgy jön ide, hogy ég a vágy­tól, hogy meggyógyulhasson, tele van hittel és reménnyel, mégsem történik semmi. Ez a nő meg csak betéved ide a kutyáját keresve, és azonnal meggyógyul.

- És mivel magyarázod ezt? - kíváncsiskodtam.- Istent kérdezd, - telelte Daskalos, és ártatlanul vonogatta a

vállát. - Talán a nő életében most jött el az ideje a felébredésnek. Talán ez a tapasztalat vet majd fel benne bizonyos kérdéseket, és indítja el őt a tudás ösvényén, az igazság keresésének útján.

- Bárcsak én is képes lennék úgy betegeket gyógyítani, ahogy te, - sóhajtottam fel, hogy magam is meglepődtem, milyen komo­lyan hangzottak szavaim.

- Kyriaco, - szólalt meg Daskalos megfontoltan, és a nyomaték kedvéért megragadta a két karomat, - az életben nem az a fontos, hogy mindenki felé a kezünket nyújtsuk és meggyógyítsuk őket, ha­nem hogy segítsünk az embereknek kifejleszteni a tudatosságukat. Ez a mi igazi küldetésünk! Ha engedély van a gyógyulásra itt, a dur­va anyagi síkon, az előbb-utóbb magától is bekövetkezik. A közben- lárásunk nélkül talán hosszabb időbe telne, de végeredményben mégiscsak a Szent Szellem az, aki végrehajtja a csodát, nem mi ma­gunk. Amit mi tehetünk, az az, hogy segítünk kimozdítani az embe­reket közönyös állapotukból, és ráébresztjük őket, hogy mostantól 1 udatosan induljanak el önmaguk felfedezésének útján. Végül is va­lamennyi emberi lény azért született erre a világra, a polaritás világá­ba, hogy itt kezdje meg tanulmányait. Nekünk, az Igazság Keresői­nek tehát az a küldetésünk, hogy magunkat és másokat is segítsünk felébredni a tudatlanság és a nemtörődömség kábulatából.

Egy pillanatra szinte ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy sírva fakadjam. Daskalos szavai a szívem legmélyéig hatoltak. Foglalkozásomból és írói vénámból fakadóan, mint a témában érin- lett, hirtelen páratlan céltudatosság érzése ömlött végig rajtam.

Amikor visszatértünk a nappaliba, és újra kényelembe helyeztük magunkat, Daskalos ott folytatta, ahol látogatója érkezése előtt ab­bahagyta: mágusokkal és csodabogarakkal teli ifjúsága emlékeit idézte fel.

- Annak idején volt egy híres német médium, bizonyos Hansen, aki a régi nicosiai Varázs Színház színpadán lépett fel. Ha jól tudom,

később Hitler kivégeztette, mert nem volt hajlandó együttműköd­ni a nácikkal. Nos, apám egy alkalommal magával vitt, így magam is szemtanúja lehettem varázslatainak. A második sorban ültünk. Hansen kiszúrt engem, azt mondta, az aurám alapján, és megkér­dezte, lenne-e kedvem résztvenni az egyik műsorszámban. Bár apámnak nem nagyon tetszett az ötlet, én örömest vállalkoztam a dologra. A színpadon a német médium átadott nekem egy arany ékszert, amit a közönség soraiban ülő egyik nézőtől kért el, és azt mondta, próbáljam a tenyeremmel érezni a tárgyat. Azután elvet­te tőlem a nyakéket, és egy Nicosiától hét-nyolc kilométerre lévő olajfaligetben - Chrysospiliotissa közelében, a Szent Szűznek szen­telt barlangszentély szomszédságában - egy fa tetejére varázsolta azt. Én mit sem tudtam a nyakék hollétéről, arról, hogy Hansen hova tüntette azt. Akkor bekötözte a szememet, és egy pártatlan néző társaságában, aki azt volt hivatott tanúsítani, hogy nem törté­nik csalás, taxiba szálltunk.

- És mi történt?- Bekötözött szemmel én irányítottam a taxist, pontosan arra a

helyre, ahol az ékszer el volt rejtve.- Nem is csoda hát, - fakadtam nevetésre, - hogy boldog-bol­

dogtalan téged keres meg, ha elveszett a kiskutyája!Daskalos azonban komoly maradt, és megjegyezte, hogy ezek­

nek a gyermekkori élményeknek a hatására tudatosodott benne, hogy elüt korosztálya többi tagjától.

Rámutattam, hogy a történet, amit épp az imént mesélt el, ne­kem is eszembe juttatott egy kísérletet, amit két amerikai fizikus, Russell Targ és Harold Puthoff végzett el: ellenőrzött körülmé­nyek között igazolták néhány médium különleges képességeit. Eredményeikből könyvet is írtak, A tudat határai - szellemi képes­ségek a tudomány tükrében címmel.

Daskalos erre elismételte, amit már annyiszor hangoztatott ne­kem, nevezetesen, hogy jó ideje túl van már azon, hogy szellemi je­lenségek háttere, vagy elveszett tárgyak után kutasson - mint tet­te azt még gyermekkorában. Mestere, Yohannan atya világosan megmutta neki, mi a tennivalója: embertársainak gyógyításán kí­vül másra nem érdemes vesztegetnie képességeit.

Negyedik fejezet

A Valóság, és ami belőle felfogható

Daskalosszal folytatott társalgásunkat újabb kopogtatás szakította félbe. Az a kívánsága, hogy háza állandóan, az év minden napján, minden órában nyitva álljon a segítségére szorulók előtt, kezdett egyre kivihetedenebbé válni, ahogy népszerűsége rohamosan terjedt.

A most érkezett indiai családot azonban Daskalos kitörő lelke­sedéssel fogadta. Széles mosollyal és a szokásos hindu meghajlás­sal üdvözölték egymást, úgy vezette be vendégeit a nappaliba. Kedélyes hangulatából és a látogatók viselkedéséből arra következ­tettem, hogy nem először járnak Daskalosnál. Aztán eszembe jutott, hogy Kostas korábban említette már, hogy van egy indiai család, akik időről időre Daskaloshoz járnak szellemi tanácsadásra. Ahogy ő mondta, annak idején Daskalos érttette meg velük, hogy az evolú­ció nem az állati létformától halad az emberi felé, fordítva pedig még kevésbé igaz a dolog, még akkor sem, ha néhány keleti szek­ta tévesen ezt híreszteli. Daskalosnak sikerült józan észérvekkel meggyőzni őket, hogy amennyiben egy Szent Monász sugárzása az Ember Ideáján halad keresztül, akkor az ezáltal keletkező lény, mint egyedi archetipikus forma, a számára legmegfelelőbb evolú­ciós úton indul el. Elképzelhetetlen hát, hogy egy emberi lény valaha is egy állatból alakult volna ki, mint ahogy az is képtelen­ség, hogy egy emberi lény valaha is állati, a Szent Szellem által

felügyelt és kormányzott létállapotba süllyedjen vissza. Annak ide­jén, amikor a témát megvitattam Kostasszal, megemlítettem, hogy Szókratész másként tanított minderről; az egyik ránk maradt dialó­gus szerint az ókori görög bölcs azt állította, hogy ésszerű azt fel­tételezni, miszerint a jó és igaz ember következő inkarnációjában is emberként fog megszületni, ugyanakkor a rossz és igazságtalan legközelebb állati testbe kényszerül majd - mintegy isteni bün­tetésként azért, amiért letért a számára kijelölt útról. Kostas egy vállrándítással intézte el a dolgot, és tökéletes magabiztossággal jelentette ki, hogy bár Szókratész nagy tanító volt ugyan, de való­színűleg mégsem látott a misztériumok legmélyére, s ebből fakad­hatott téves következtetése.

Daskalos bemutatott vendégeinek. Az apa ötvenes évei elején já­ró, láthatóan kicsattanó egészségnek örvendő, beszédes férfi volt, az Indiai Nagykövetség munkatársa. Hagyományos viseletbe öltö­zött középkorú felesége sem volt éppen az a zárkózott típus. Ter­metre egyikük sem volt túl magas, a feleségnek pedig a szári alól ki-kivillantak gömbölyded tagjai. Két gyermekük kísérte el őket: egy csinos, húsz éves, csillogó szemű leányzó, aki Londonból érke­zett nyári vakációra a szigetre, és egy pár évvel fiatalabb fiú, aki éppen az Egyesült Államokba készült, hogy ott kezdje meg egyete­mi tanulmányait. A kölcsönös üdvözlések után az apa előrukkolt jövetelük céljával.

- Azért látogattunk el hozzád, kedves Daskale, - komolyodott el beszéd közben, - hogy a tanácsodat kérjük egy nagy horderejű csa­ládi ügyben.

- Csupa fül vagyok, - válaszolta Daskalos, és intett, hogy nyu­godtan érezzék magukat otthon.

Kényelembe helyeztük hát magunkat - megengedték, hogy én is maradjak -, és a látogatók mesélni kezdtek. Amerikában tanuló, utolsó vizsgái letételére készülő, kereskedelmi főiskolás idősebb lányuk kezét megkérte egy sikeres és gazdag indiai mérnök, aki az Egyesült Államokban telepedett le. A lány mindez ideig ellenállt szülei nyomásának, és tiltakozott a tervezett házasság ellen - csep­pet sem érdekelte a kiszemelt kérő. Daskalos gondolkodás nélkül közbevágott, és megjegyezte, a szülők jól tennék, ha tiszteletben tartanák lányuk kívánságát.

- Úgy érted, nem kellene erőltetnünk a házasságot? - kérdezte az apa, akit láthatóan meglepett Daskalos hirtelen reakciója.

A Valóság és ami belőle felfogható

- De nem ám! - válaszolt Daskalos nyomatékosan, és szemeit rávillantotta a szülőkre, akiknek ettől menten lehervadt arcukról a mosoly. A gyerekek ugyanakkor felderültek - a leányzó nem tudta eltitkolni örömét, és szélesen elmosolyodott.

- Na de Daskale, - emelte fel a hangját az anya, - már megvolt az eljegyzési vacsora, és mi odaígértük a lányunk kezét. Becsület­szavunkat adtuk, és elfogadtuk a férfi ajánlatát. Ha látnád, mennyire rajong a lányunkért! Hogy mondhatnánk most mégis nemet neki? Attól tartok, ha közölnénk vele, hogy meggondoltuk magunkat, még öngyilkosságot követne el. Mitévők legyünk hát?

Pár pillanatra súlyos csend ülte meg a szobát, majd Daskalos szólalt meg: - Van egy fényképetek a kérőről?

- Igen, igen, itt van valahol, - kezdett idegesen kotorászni pénz­tárcájában az anya, és előhúzott egy családi fotót.

-Jaj, Uram Isten! - sopánkodott Daskalos a férj-jelölt láttán, és olyan teátrális grimaszt vágott, hogy alig bírtam visszafojtani kirob­banni készülő kacagásomat.

- Szűz anyám, ezt komolyan gondoltátok? Hadd kérdezzek valamit! El tudnátok képzelni, hogy a lányotok mostantól minden reggel emellett a férfi mellett ébredjen, és elnézze, hogy horkol mellette?

Az anyát nyilvánvalóan váratlanul érte Daskalos őszinte kérdése, mert kényelmedenül fészkelődni kezdett, de egy szó nem sok, annyi sem jött ki a torkán. Daskalos nekem is odanyújtotta a fényképet. Rögtön megértettem, mire célzott.

- Daskale, attól tartok, nem érted a helyzetet, - erősködött az apa.Nálunk Indiában mások a szokások, és egyébként sem vagyunk

olyan jóképűek, mint az európaiak.- Badarság! - fakadt ki Daskalosból. - Csak nézz rá a lányodra,

meg a feleségedre! Vagy itt van ez a jóvágású ifjú legény, a fiad! És neked sem kell éppenséggel panaszkodnod a külsődre.

Az apa arcán elégedett mosoly suhant át.- Hát nem érted, Daskale?! - ellenkezett még mindig az anya.

-Jó, lehet, hogy ez a férfi nem a legszebb, de olyan jó szíve van!- Na ide hallgassatok! - fordította komolyra a szót Daskalos. - Ha

a lányotoknak nem lenne kifogása kérője külsejét illetően, és oda- adóan törődne vele, akkor örömmel adnám áldásomat a házassá­gukra. De a lányotok kézzel-lábbal tiltakozik a férfi ellen. Gyer­meketek boldogsága és jóléte érdekében azt tanácsolom nektek,

hogy ne erőszakoljatok rá olyasmit, amihez semmi kedve. És őszintén szólva, - folytatta Daskalos, és ravaszkás mosolyra görbült a szája, - a lányotok helyében én is inkább olyan férfire vágynék, akihez fizikálisán is vonzódom, még ha egyébként nem is a legtökéletesebb.

- Ennyi elég is, - jelentette ki határozottan az apa. - Az ügyet ezennel lezártnak tekintjük. Nem kényszerítjük házasságba a lányunkat!

Felesége ugyan nem lelkesedett túlságosan, de meghajolt párja döntése előtt. A gyerekek viszont ragyogtak a boldogságtól. Daska­los később elmesélte még nekem, mennyire örült, hogy sikerült megakadályoznia egy kényszerű házasságot, megmenekítve ezzel az indiai lányt a keserűségtől.

Kora délután volt, amikor elköszöntem, és elhagytam Daskalos házát. Hazahajtottam, és igyekeztem néhány órácskára félrevonul­ni, hogy bepótoljam elmaradásomat a jegyzetelés terén. Bevallom, elég nehezen ment, egy olyan társadalomban, ahol a magánélet fogalma mint olyan tökéletesen ismeretlennek számított. Házunk­ban ismerősök és ismeretlenek, szomszédok, barátok és rég nem látott hozzátartozók váltották egymást folyamatosan, csak hogy pár jó szót váltsanak velünk politikáról, Daskalosról, vagy bármiről, ami módot adott nekik a társas érintkezésre. Mivel jómagam is ebből a kultúrából nőttem ki, így általában könnyedén áldozatul estem a helyi szokásoknak, úgyhogy ezúttal külön erőfeszítésre volt szük­ségem ahhoz, hogy tudatosságomat megőrizve visszautasítsam a hívatlan látogatók közeledését, és csak az írógépemnek szenteljem magam. Másnap délutánra azt terveztem, hogy részt veszek Kostas egyik limassoli csoportjának összejövetelén, és szerettem volna rendbetenni készülő irományomat, mielőtt még elborítanának az egyre újabb és újabb jegyzethalmok.

Meglepődve tapasztaltam, hogy maga a fájdalom segített a kon­centrációmban és figyelmem összpontosításában. Az az erős vágy, amivel lábam gyógyulását kívántam, elnyomott bennem minden egyéb gondolatot. Elképzeltem, hogy lüktető, vibráló fehér fény burkolja be a lábam, és közben azt üzentem magamnak, hogy reggelre tökéletesen rendbe jövök és nyoma sem marad a fájdal­mamnak. Hogy ezt követően mi is történt pontosan, azt nem tud­nám megmondani. Valószínűleg elaludtam, miközben arra a képre koncentráltam, hogy lábam fehér fényárban úszik. Arra azonban még határozottan emlékszem, hogy mihelyst mélyeket kezdtem

A Valóság, és ami belőle felfogható

lélegezni és tudatilag a gyakorlatra összpontosítottam, azonnal rész­leges javulást éreztem, mintha csak valami varázsszer érte volna sajgó végtagom. Reggelre kelve pedig kutya baja sem volt a lábamnak.

Késő estig dolgoztam, feleségem és a gyerekek már rég lefeküd­tek. Mielőtt én is aludni tértem volna, elhatároztam, hogy még sétálok egyet, és testileg-lelkileg felfrissítem magam a hűs esti szél­ben. Ahogy visszatértem a házba, éles fájdalom nyilallt a jobb lábam­ba. Nem értettem, mi történhetett hirtelen. Soha semmilyen prob­lémám nem volt még a lábaimmal. A fájdalom odáig fokozódott, hogy már szinte lépni sem bírtam, és percről percre csak még rosz- szabb lett. Mintha valaki szándékosan ki akarta volna tépni a lába­mat a helyéből. Próbáltam bedörzsölni egy kis alkohollal, de hiába. A fájdalom annyira elviselhetetlenné vált, hogy a szemem is könnybe lábadt. Egy pillanatra átfűtött az agyamon, hogy talán örökre lebénu­lok, és már majdnem felébresztettem Emilyt, hogy vigyen kórház­ba. De aztán meggondoltam magam. Erőlködve elvonszoltam magam az ágyig, és hanyatt dőltem rajta. Csukott szemmel elkezdtem mélyeket lélegezni. Arra gondoltam, itt a nagyszerű alka­lom, hogy a gyakorlatban is kipróbáljam végre Daskalos tanításait. Amint ez az ötlet a tudatomba fészkelte magát, valamivel már alább is hagyott a kétségbeesésem. Ügy tekintettem a fájdalmamra, mint egy kihívás. Tudtam, hogy a vizualizáció hathatós lehet a gyógyítás­ban, de nem voltam biztos benne, hogy megvan-e bennem a szük­séges koncentráló erő. Sebaj, most legalább tehetek egy próbát, gon­doltam. Az is eszembe jutott, hogy nem egy célratörő beteg, akiről az orvosok már lemondtak, gyógyította meg önmagát megfelelő vizualizációk alkalmazásával. Hallottam hírét például olyan gyó­gyulásoknak, amikor rákos betegek módszeresen bizonyos színeket vizualizálva pásztázták végig testük rendellenesen elburjánzott szöveteit, és ezáltal teljesen kitisztították magukból a daganatot. Egy kisfiú pedig úgy gyógyította meg magát, hogy PacMan-t vizualizálta, egy számítógépes játék figuráját, aki egyenként felfalta rákos sejtjeit.

Másnap délután Limassolban találkoztam Kostasszal, és elmesél­tem neki előző éjszakai kalandomat. Csak mosolygott rajtam, és egy vállrándítással elintézte a dolgot: „Le lett tesztelve szellemi fejlettsé­ged.” Ezzel egyszer s mindenkorra lezártnak tekintette az ügyet, én pedig azóta sem tudtam meg, mi baja volt a lábamnak. Igaz, már nem is nagyon érdekelt. Azt azonban egy életre sikerült a tudatomba vés­nem, hogy az öngyógyítás - illetve általában a nem orvosi kezelés

hatására bekövetkező gyógyulás - sikerének a kulcsa a minden za­varó tényezőt kizáró, irányított koncentrációban és a gyógyulásba vetett megingathatatlan hitben rejlik.

Egy könnyű vacsorát követően Kostasszal a város gyárnegyedébe hajtottam, heti előadásának helyszínére. A termet egyik tanítványa, egy gyártulajdonos kisiparos ajánlotta fel ideiglenesen az Igazság Keresői limassoli ágának gyűlései céljára, tekintettel a csoport folyamatos bővülésére. A hallgatóság már rendszeresen meghalad­ta a hetven főt, úgyhogy magánházak nappalijai már nem voltak alkalmasak a befogadásukra.

A kihalt gyárépület számomra meglehetősen képtelen helyszín­nek tűnt bárminemű spirituális gyűlés megtartására, de Kostast nem különösebben izgatta ez az apróság - bár a környezet leg­inkább munkáspárti megmozdulások hangulatát idézte, szerinte az Igazság Keresőinek is tökéletesen megfelelt. Sőt, még előnyt is kovácsolt a helyzetből, mondván, hogy a munkaidő lejárta után, a bezárt gyár falai közt sorra kerülő összejövetel így legalább min­denféle kíváncsiskodó zavaró jelenléte nélkül folyhat le.

A találkozó első negyvenöt percét Kostas szokás szerint egy külön­teremben töltötte, ahol az őt személyesen felkeresőket gyógyította, vagy látta el aktuális tanácsokkal. Tanítványai rendszeresen járultak hozzá barátaik, ismerőseik fényképével, hogy az alapján diagnosztizálja és távkezelje őket, vagy kértek segítséget saját gyógyulásuk érdekében. Maga az előadás akkor vette kezdetét, amikor az egyéni kezelésre várók sora elfogyott, és mindenki helyet foglalt a külső teremben.

- Figyelmünket ma este a Valóságnak, és a Valóság megtapasz­talható vagy felfogható részének megkülönböztetésére fogjuk irányítani, - kezdte beszédét Kostas. - Mert mi is a Valóság? Az emberek úton-útfélen használják ezt a kifejezést, mégis nagyon ritkán gondolnak bele annak mélységes mély értelmébe...

Itt tartott egy rövidke hatásszünetet, hogy mindenkiben leüle­pedjen a kérdés. - Mint azt már többször is hangoztattam, ha emlékeztek, a Valóság nem más, mint egy másik kifejezés az Ab- szolútumra. A valóság maga az élet, mely törvényekben, okokban és ideákban jut kifejeződésre. A valóság legbenső önvalónk, mint Szent Monász, azaz téren és időn túli önmagunk. Ugyanakkor annak érdekében, hogy ezt a valóságot emberi értelemmel képesek legyünk felfogni, először is annak kivetüléseit és megnyilvánulásait kell közelebbről tanulmányoznunk.

A Valóság, és ami belőle felfogható

- Pillanatnyilag két dolgot kell megkülönböztetnünk egymástól, a Valóságot, illetve azt, ami ebből megérthető. Még egyszer, a Va­lóság maga a változatlan és örök Abszolútum, mely az élet jelensé­gében nyilvánul meg.

Akár azt is mondhatnánk, hogy Isten maga az Élet. Igaz, ez az Élet nem azonos azokkal az életjelenségekkel, amelyeket hétköz­napi emberi tudattal is képesek vagyunk felfogni. A nagybetűs Isteni Élet - tehát nem a belőle megnyilvánuló életjelenségek - túlmutat a fogalmakon, mint ahogy a róla kialakított mentális képzetek sem elégségesek a megértéséhez. Az Isteni Élet felfogá­sára csak a Szent Monász, és annak kivetülése, tudatos szellemi Kniink lesz majd képes idővel, abban a pillanatban, amikor öntuda­tára ébredve, a valóság életjelenségekben megnyilvánuló mivoltá­nak minden korlátjától és megkötésétől szabadon behatol az igazi Valóságba, önnön belsejébe, a Szellembe (Pneuma). És hadd em­lékeztesselek titeket arra, hogy önvalónknak nemcsak az a része valóságos, amit Szent Monásznak hívunk, hanem az a lélekrész is, amit szellemmel áthatunk. Ez alatt az embernek azt a részét értem, ami alászállt az elkülönültség és a polaritás világaiba, hogy ott a karma törvényének megfelelően újra és újra testet öltve tapasz- taktokat szerezzen, s végül visszatérjen eredetéhez. Amikor ez hekövetkezik, a Theózis pillanatában - amikor az ember éntudatát megőrizve eggyé válik az Abszolútummal, azaz tudatára ébred Istennek és saját isteni mivoltának -, akkor ismeri majd meg a Valóságot.

Kostas elhallgatott néhány másodpercre, és jellegzetes, átható tekintetével a hallgatóságát fürkészte, vajon tanítványai felfogták-e mindazt, amit átadni igyekezett nekik. Válaszolt pár kérdésre, majd folytatta előadását.

- Na mármost, ahhoz, hogy az ember alkalomadtán tudomást szerezhessen a Valóságról, először is a jelenségek világának vizs­gálatára, a Valóság megismerhető kifejeződéseire kell összpontosí­tania. Gondosan tanulmányoznunk kell a Valóság kivetüléseit és hatásait. Márpedig ha a valóság törvények, okok és ideák együttese, akkor megismerhető részei a Tudat kivetülései. Mint azt már máskor is hangoztattam, a Tudat az a szuperszubsztancia, amit a Valóság arra használ, hogy általa megnyilvánítsa Önmagát. Em­lékezzetek csak, hogy minden univerzum, beleértve a durva anyagi világot is, nem más, mint a l udat manifesztálódása.

- Ha jól értelek, Kosta, igazából azt akarod mondani, - szólt közbe valaki, - hogy a Valóságból csupán a jelenségek világa megis­merhető. Viszont mint eredendő ok, minden jelenség hátterében a Valóság áll, még ha ez túl is mutat a hétköznapi értelem felfo­góképességén, s ezért nem érthető.

- így van. De ne feledjétek, hogy az Abszolútum mint valóság túl van Önmaga megnyilvánulási formáin, az okokon, a törvénye­ken és az ideákon is. Isten folyamatosan az Örök Jelenben meditál, s eközben okok, törvények és ideák képében juttatja kifejezésre Önmagát. Ennek az isteni létállapotnak a leírására igazából nin­csenek megfelelő szavaink.

- Nem mondhatnánk, - vetette fel Andros, egy harmincas évei végén járó építész, - hogy ez az állapot megfelel egyfajta isteni álmodásnak?

- Nem! A Valóság szemszögéből ez az állítás egyenértékű lenne az istenkáromlással! - tiltakozott hevesen Kostas, majd maga is elmosolyodott hirtelen támadt indulatán. - Bizonyos keleti iskolák valóban tanítottak olyasmit, hogy a meditációjába mélyedt, Önmagában álmodó Isten a Logosz által dinamikusan teremti, vetíti ki a különböző világegyetemeket. De gondoljunk csak bele: egy álmodó Isten? - s hangjában leplezetlen iróniával összevonta a szemöldökét,

- Mint az Igazság Keresői, tudjuk, hogy álmodás során az ember a tudatalattiból, az emlékekből merít már létező alapokat - beleértve a Kozmikus Emlékezetben rögzülteket is -, s azokat ötvözi bizonyos módon. Ezt nevezzük álmodásnak. Ez azonban korántsem egyenértékű azzal a létállapottal, amikor figyelmünket tudatosan irányítjuk rá valamire, és a Tudat erejénél fogva elmedi­tálunk az adott dolgon, mentális képeket teremtve ezáltal. Ez már nem nevezhető álmodásnak; sokkal inkább hívnám tudatos, pozitív és célratörő munkának.

Ha kicsit is eltöprengünk ennek a kétféle állapotnak a miben­létén, azonnal rájövünk, hogy az önmagában létező Abszolútum nem álmodhat. Épp ellenkezőleg: kivetíti Önmagát, és tervszerű, szupertudatos meditációval világokat teremt - ha gondoljátok, hívhatjuk isteni gondolkodásnak is.

És van itt még egy jellegzetes hiba, amibe sokan beleesnek, amikor Isten természetére próbálnak következtemi, - jegyezte meg Kostas feszülten figyelő hallgatóságának. - Azt feltételezik, hogy

A Valóság és ami belőle felfogható

mindenek oka egy mozdulatlan Isten. De Isten ott van minden ok mögött. Tulajdonképpen az Ő isteni akarata az, ami okká válik. Isten maga nem egy az okok közül. Egyelőre leginkább azt tanác­solnám, hogy ne próbáljunk materiális agyunk számára érthető érveket támasztani, fogalmakat rendelni az Abszolútum mellé. Éppúgy eredménytelen próbálkozás lenne, mint mentális képeket alkotva avagy meditációba mélyedve azt kutatni, hogy milyen is valójában belső önvalónk mint Szent Monász.

- Rendben, de mit értsünk akkor Abszolútum és Szent Monász alatt? - kérdezte valaki némileg zavarodottan, izgatott hangon.

- Képzeljétek azt, hogy mind az Abszolútum, mind ti magatok Szent Monászok vagytok. Ne akarjátok a Valóságot szavakkal ma­gyarázni, emberi fogalmakba zárni!

Többször utaltam már rá, hogy isteni gondolkodásmódja révén az Abszolútomnak hatalmában áll megteremteni a Tudatot, azt a szuperszubsztanciát, amellyel és amin keresztül aztán megalkotja a világegyetemeket. Az Abszolútom teremt. Vizsgáljuk meg ezt az egy kifejezést! Vajon lehetséges-e a teremtés álmodás közben? Avagy a teremtés sokkal inkább az isteni gondolkodásnak és medi- tációnak a terméke, mely az isteni Akarat, Hatalom és Bölcsesség eredményeként valósul meg?

Megfigyelhetjük, hogy Földünkön az embernek nevezett egyedek korlátozott gondolkodásukkal is milyen csodálatos dolgok alkotására képesek. Ugyanakkor hogy is hasonlíthatnánk össze az emberi intelligenciát az Abszolútom teremtő képzeletével?! Mégis, az emberiség elmés találmányok sokaságát hozta már létre. Eel­merül hát a kérdés: előfordulhat-e, hogy az okozat nagyobb legyen, mint az őt kiváltó ok? Lehetséges-e, hogy ez a csodaszámba menő dolgokat létrehozó, embernek nevezett teremtmény egy önmagánál kisebb okból következően létezzen?

Kostas elhallgatott, hagyta, hogy ki-ki végiggondolhassa az elhangzottakat, majd újra magához ragadta a szót: - Tekintsük alapigazságnak a következőt: valaminek a kiváltó oka sohasem lehet kisebb vagy gyengébb, mint maga az okozat.

Hallgassunk a józan eszünkre! Az emberiséget pusztán egyetlen kozmikus nap választja el attól a kezdeti időszaktól, amikor még ősemberként barlangokban lakott, és bunkóval a kezében rohangált .1 vadállatok után vagy elől. Az emberiség fejlettségét tekintve mind a mai napig újszülött csecsemőállapotban van. Ugyanakkor mint

szellemi lények - és nem mint megmérgeződött jelenvaló szemé­lyiségek az emberek idővel biztosan megérnek majd arra, hogy a teremtés minden szférájában - az anyagi létsíktól kezdve, az asztrális világokon át, a mentális régiókig - kifejezésre juttassák önnön isteni éntudatukat.

- Milyen lesz akkor az emberiség évszázadok, vagy évezredek múlva? - tette fel a kérdést valaki. Kostas azt felelte, hogy az emberek egyre tudatosabban fognak viszonyulni a világ jelen­ségeihez, mígnem tudatosságuk köre olyannyira kiszélesedik, hogy ráébrednek önnön Isten-mivoltukra. Ezt követően visszatért ere­deti témájához, hogy tovább fejtegesse, milyen kapcsolat létezik a Valóság és a megismerhető jelenségek között.

„A ma emberisége, beleértve a legtöbb tudóst is, olyan jelen­ségeket tanulmányoz, amelyekről azt feltételezi, hogy a véletlenek következményei. Ez elképesztő! Pedig a jelenségek a mögöttük meghúzódó mélyebb valóság kifejeződései, a kutatóknak mégsem áll szándékukban behatolni ebbe a valóságba. De egy napon eljön majd az idő, amikor az emberek tudatára ébrednek a Valónak. Addig is, mindannyian éljük életünket a megtapasztalhatóság vilá­gaiban, a durva anyagi síkon, a bolygó felszínén. Helyzetünk elmé­lyült tanulmányozása során a nagy misztikusok már évszázadokkal ezelőtt rájöttek, hogy a megismerhető világ az idő és a tér terméke, azaz olyan jelenségeké, amelyek az Abszolút Valóságban nem léteznek. Ugyanakkor mind az idő, mind a tér egy olyan valóság kifejeződései, amelyet Örök Jelennek nevezhetünk. Ebből következik, hogy a múlt, a jelen és a jövő, azaz az időben és tér­ben egymást követő események sorára utaló fogalmaink tulaj­donképpen a Valóság megismerhető kivetülésének tekinthetők. Ezeket az igazságokat manapság még csak nagyon kevés tudós kezdi felismerni.”

Kostas tovább fejtegette az idő és a tér jelentését: azt állította róluk, hogy azok szubjektív állapotok, vagyis minden egyes ember máshogyan érzékeli őket.

Nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak: megjegyeztem, hogy ez az elképzelés korántsem újkeletű, és az antropológiai szakiro­dalomban közismert ténynek számít, hogy az emberiség idő- és tér­felfogása kulturális közegenként más és más.

- Remek, - reagált Kostas. - De mégis, a megismerhető világ mögött forrásként maga a Valóság húzódik meg, amely az idő és

A Valóság, és ami belőle felfogható

a tér fogalmának különböző értelmezéseit, felfogásukat egyáltalán lehetővé teszi számunkra.

Mire is akarok kilyukadni? Ahogy az ember halad előre a szelle­mi úton, és egyre tudatosabban kezdi élni az életét az asztrális vilá­gokban, egyszer csak felismeri, hogy a Valóság és annak megismer­hető vetülete közti különbségtételre többé-kevésbé ott is ugyanúgy szükség van, mint a durva anyagi síkon. A magasabb világok szintén a megismerhető világ részei. Mind az asztrális, mind a mentális vilá­gok ugyanannak a mély valóságnak a termékei, amely túlmutat a fogalmi megértésen - ugyanaz a mély értelmű valóság, amely a durva anyagi világ megismerését lehetővé teszi számunkra. Tulaj­donképpen nincs két, három, vagy négy világ. Valójában csak egy világ létezik, egyeden középponttal, de különböző kifejeződési, meg­nyilvánulási módokkal. Ahogyan Krisztus mondta: „Az én Atyám­nak házában sok lakóhely van. ” (Jn. 14:2.) Érdemes elgondolkodni ezen a kijelentésen!

- Ha a magasabb világok szintén a megismerhető világ részei, és nem maga a Valóság, akkor mi a különbség a fizikai és a szellemi síkú megismerhetőség között? - kérdezte valaki a sorok közül.

-Jó kérdés! - bólogatott Kostas. -Természetesen vannak különb­ségek A durva anyagi világban a mentális képeket úgy vagyunk képe­sek felfogni, hogy azokat öt érzékszervünkön keresztül, benyomások formájában vesszük fel, fizikai testünkön kívülről. Ezeket a kívülről érkezett benyomásokat aztán az asztrális és mentális fény segítségével értelmezzük, más szóval a testünkbe jutó külső benyomások a durva anyagi fény révén rezgésbe hozzák asztrál- és mentáltestünket.

No már most, megnyilvánulási formájuk tekintetében mind az asztrális, mind a mentális fény sokkal intenzívebb és teljesebb, mint a durva anyagi világ fénye. Amikor az ember, mint éntudattal ren­delkező személyiség a durva anyagi fény révén tudomást szerez, mondjuk egy tárgyról vagy egy földrajzi tájegységről, akkor ismeretében az idő és a tér döntő tényezőként funkcionál. Mint azt már kifejtettem, az idő és a tér mint benyomások, anyagi univerzu­munkban központi jelentőséggel bírnak. A fizikai világban a benyo­mások kívülről befelé haladnak, s ezáltal jelentéseket és mentális képeket hoznak létre bennünk. Ugyanakkor, ha átlépünk az asztrális régiókba, ott már nem ilyen formában, azaz nem kívülről befelé érnek minket a benyomások - azok sokkal inkább önmagunkon belül kelnek életre!

- Attól tartok, - vetettem közbe, - a legtöbb ember nincsen tudatában ennek a dinamizmusnak.

- Ez igaz. Az emberek nagy része magával viszi az asztrális vilá­gokba a durva anyagi világ illúzióit, - válaszolta Kostas. - Pedig az asztrális világok teljesen más természetűek. A fizikai világban nekünk kell megközelítenünk a dolgokat, ha szeretnénk azokat megismerni. Az asztrális világokban épp ellenkezőleg, minden hoz­zánk jön. És mint azt régebben már többször hangoztattam, az asztrális és mentális fényben minden láthatóvá válik számunkra, a téren és időn túli jelenségek is. Emlékezzetek csak arra, hogy a negyedik dimenzióban megszűnik a tér fogalma. Csak annyit kell tennünk, hogy ráfókuszálunk valamire önmagunkban, és máris ott vagyunk. Hiszen minden bennünk van. A negyedik dimenzióban nem kell asztráltestünkkel ide-oda mozognunk, mint tesszük azt a fizikai világban, ha el akarunk jutni valahová. A magasabb világok­ban minden mihozzánk jön, pusztán azáltal, hogy az adott dologra fókuszáljuk a figyelmünket.

- Ezek szerint mondhatjuk azt, - adtam hangot észrevételem­nek, - hogy a magasabb világokban szerzett tapasztalatok közelebb állnak az Abszolút Valósághoz, mint durva anyagi síkú élményeink.

- Pontosan. Minél magasabb dimenziókba emelkedünk, annál közelebb kerülünk az igazi valósághoz. De ne feledjétek, hogy ezek a világok is csak a megnyilvánulás világai, és nem maga a Valóság. Ennek ellenére, mivel az asztrális és mentális fényben azok vagyunk, ami éppen a tudatunkban van, ezért a magasabb dimen­ziókban ténylegesen közelebbről tapasztalhatjuk meg a Valót, és ébredhetünk tudatára annak, hogy minden megismerhető megnyil­vánulás mögött az Abszolútum húzódik meg. A szellemi világok­ban nem korlátoznak minket a durva anyagi világ dolgai, amelyek olyannyira megnehezítik, hogy megpillantsuk a Valóságot. A fizikai síkon az emberek sokkal könnyebben áldozatul esnek a négy ős­elem illuzórikus bájának, és elvarázsolódnak attól. Belemerülnek az öt érzékszervük nyújtotta értelmezések - vagy jobban mondva félreértelmezések - sokszínűségébe, és megvakulnak. Úgy érzéke­lik, hogy az anyagi világ az egyetlen és mindenekfelett való valóság. Ezt látják, ezt tapintják, ezt érzik szilárdnak, és mindebből arra következtetnek, hogy ez a valóság. Pedig valójában nincs igazuk. Amit valódinak hisznek, az csupán az Abszolút Valóság megismer­hető része, annak múlandó és állandóan változó megnyilvánulása.

A Valóság) és ami belőle felfogható

Kostas itt megállt egy pillanatra, és fürkészően végignézett hall­gatóságán. Megválaszolta a menet közben felmerült újabb kérdé­seket, majd folytatta előadását.

- Amikor valaki átlép a megismerhetőből az igazi Valóságba, akkor hatalmat nyer a megnyilvánulás világainak dolgai felett. Azok a jelenségek, amelyek megtételére a misztikusok évezredek óta képesek, és amiket a közönséges halandók jobb híján „csodáknak” titulálnak - mint például a materializáció vagy a dematerializáció, és így tovább -, akkor válnak lehetségessé, amikor a beavatott belép az Abszolút Valóság birodalmába. A csodák azáltal valósulhatnak meg, hogy az ember maga mögött hagyja a megnyilvánult vilá­gokat, amelyek korlátozzák és beszűkítik legbensőbb Énünkből fakadó Szabad Akaratunk megvalósítását. Amikor azonban belépünk a Valóság birodalmába, minden lehetővé válik számunkra. Amikor teljesebb és tökéletesebb módon fejezhetjük ki önmagunkat, azzal az eleve bennünk rejlő erővel, amellyel mint isteni lények ren­delkezünk, lévén, hogy igazi belső magvunk, a Szellem (Pneuma) állandó jelleggel az Abszolút Valóságban tartózkodik.

- A magas beavatottak, - folytatta Kostas, - a haladóbb Igazság Keresői azáltal, hogy behatolnak a Valóság birodalmába, olyan szellemi képességekre tesznek szert, amelyek a közönséges halandók szemében felfoghatatlannak tűnnek. Egy beavatott például, szuper- tudatos énje révén bármikor képes belépni az asztrális világokba anélkül, hogy eközben be kellene zárnia a fizikai síkról érkező be­nyomások észlelésére szolgáló érzékszerveit. Ráadásul azáltal, hogy behatol a Valóság birodalmába, a beavatott túllép téren és időn, azaz képessé válik a különböző dimenziókból érkező benyomások és tapasztalatok egyidejű érzékelésére - kezdve a fizikai síktól, az asztrális és mentális világokon át, az azokon is túl terjedő régiókig.

Egy kérdésre válaszolva Kostas tovább magyarázta a tér és az idő jelenségét: - Az idő és a tér a megnyilvánulás körébe tartozó valósá­gok az anyagi világegyetemben csakúgy, mint az asztrális és a men­tái is dimenziókban. Kutatásunknak ebből a pontból kell kiindul­ni^. Az idő és a tér jelentései nem állandóak. Épp ellenkezőleg, rellatív változók.

S hogy állítását szemléletessé tegye, egy konkrét példát említett:- Legyük fel, hogy történik egy esemény, amit mi felfogunk vala­milyen módon. A dolog idő- és térbelisége a durva anyagi világból nyer jelentést számunkra. Ha ugyanakkor az adott eseménynek

eltekintünk fizikális vonatkozásaitól, ha kiemeljük durva anyagi- ságáhól, akkor emlékezetünkben megkapjuk az időt és a teret úgy, ahogyan azok az eseményhez kötődnek. Ez a felfogás ugyanakkor már teljesen más lesz, mint amit korábban, az esemény közvetlen megtapasztalásakor alakítottunk ki magunkban.

Hadd magyarázzam el még érthetőbben! Tegyük fel, hogy teg­napelőtt elmentünk kirándulni a hegyekbe, majd onnan a tenger­partra. Út közben rengeteg dolog kötötte le a figyelmünket, és számtalan benyomás ért minket. Na már most, az átlagember a lehetséges tapasztalatoknak csak a töredékére tesz szert, mert nem eléggé tudatosan tekint környezetére. Nem tudja, hogyan irányít­sa figyelmét valamire tudatosan, ebből adódóan pedig rutinszerűvé, mechanikussá válnak mindennapjai.

De a kirándulás során mindenkit érnek benyomások, amiket ma képesek vagyunk felidézni emlékezetünkből. Látjuk magunkat leszállni a buszról, séta közben, és így tovább. Tapasztalataink tükrében tudatunkban újraéljük a térbeliség jelentését. Az idő­beliség ugyanakkor már teljesen más formát ölt, hiszen gondolati­lag bármikor megállhatunk és elidőzhetünk egy-egy részletnél, felkelhetnek bennünk asszociációk, ahonnan ha akarjuk, vissza­térhetünk az eredeti kirándulás felidézéséhez. Az időben való hala­dást az asztrális és mentális dimenziókban tehát egészen másként érzékeljük, mint a fizikai valóságban. A durva anyagi világban nem vagyunk képesek arra, hogy visszatérjünk múltbeli eseményekhez. Emlékezetünk révén azonban megtehetjük, hogy felidézzük és újra átéljük korábbi érzéseinket, gondolatainkat, amelyeket egy adott dologhoz - ez esetben egy kiránduláshoz - társítottunk.

Anyagi síkon a kirándulás csak egyszer történt meg. Az időben azonban, emlékezetünk segítségével megismételhetjük a történ­teket, mint bizonyos jelentések halmazát. Sőt, ha úgy kívánjuk, akár meg is változtathatjuk, el is torzíthatjuk korábbi, fizikai síkon szerzett tapasztalatainkat.

- Később még végzünk majd bizonyos szellemi gyakorlatokat, amelyek arra szolgálnak, hogy minél inkább megértsük az idő és a tér öntudatunkra gyakorolt hatását - és öntudat alatt itt most azt a jelenvaló személyiséget értem, amelynek szeretnénk kitágítani korlátozott tudatosságát, hogy az eggyé válva belső énünkkel kisu­gározza magából ezt a lelki öntudatot. Amikor aztán teljesen öntu­datra ébredtünk, amikor idő és tér vonatkozásában már a megnyil­

A Valósáig és ami belőle felfogható

vánult világ mestereivé váltunk, akkor belépünk az Abszolút Való­ba, és egyike leszünk azoknak, akik „nem látnak halált”, ahogy az Atya Legkedvesebbje mondotta tanítványainak. Hiszen a halál is csak egy fogalom: benyomásokat és tapasztalatokat magába fogadó, halhatatlan és állandó középpontunkból kiinduló teljes átalakulás. A halállal a belső én nem szűnik meg, hiszen ez az a mag, amely végeérhetetleniil gyűjti és értelmezi a benyomásokat. Amikor elér­jük majd ezt az állapotot, érthetővé válnak előttünk Szent Pál szavai: „a múlandó a múlhatatlanra épül, a halandó a halhatatlanra”.

Ezzel a bibliai idézettel Kostas befejezettnek tekintette előadását a Valóságról és annak megismerhető oldaláról. Csillogó szemekkel, szokásos mondatával - egy ortodox görögkeleti liturgikus mondás­sal - zárta az este elméleti részét: Irt^'v y_aÁ.tu<; év Rvpíco návrcutv (Tiszta szívvel állunk az Úr előtt, mindörökké).

- Most pedig térjünk rá a gyakorlati meditációs részre! - szólalt meg pár pillanattal később újból Kostas. - Kezdjük testünk ener- getizálásával!

Becsuktuk szemeinket, és a lehető legkényelmesebben helyez­kedtünk el. Valaki még a lámpákat is lekapcsolta, hogy az erős fény ne zavarjon minket az elmélyedésben.

- Nyugtassátok el magatokat! Tudatotokból zárjatok ki minden jelen személyiségeteket zavaró tényezőt! - kezdte Kostas lassan, halk hangon. - Ismételjétek el néhányszor magatokban a szeretet szót, egyéni ritmusotoknak megfelelően. Szeretet... szeretet... szeretet...

Kostas hangja fokozatosan mélyült, ahogy a szavakat mormolta.- Lazítsátok el izmaitokat! A szereteten kívül ne engedjetek

elmétekbe más gondolatot! A szó ismételgetésével tökéletes összhangba kerültök az Abszolútum Szeretetével. Teljes béke és nyugalom tölt el benneteket. Megszűnnek a zavaró gondolatok, csak a béke és a derű érzése marad.

„Most képzeljétek azt, hogy ragyogó fehér fény burkol be titeket, és érezzétek át anyagi létezésetek minden sejtjét, minden porciká- tokat! Érezzétek testi határaitokat, a formába zártságot!

Lélegezzetek mélyen, nyugodtan! Lassan, jó mélyeket! Lélegez­zétek át minden sejtetek, minden porcikátokkal vegyétek a leve­gőt! Egész testetekkel váljatok magává a lélegzéssé! Energiával töltődtök fel, élő éteri energia jár át titeket a lábujjatok hegyétől a fejetek búbjáig.

Minden egyes lélegzetvétellel egyre fehérebben és fehérebben ragyogtok. Vizualizáljátok a testetek körül sugárzó fényt - egyre fehérebb és fehérebb! Erezzétek át! Kilégzés közben eltávozik belőletek minden tisztátalanság, ami foltot ejthetne ragyogó fehérségeteken. ”

Csukott szemmel folytattuk a gyakorlatot, egyre mélyebb medi­tációba merültünk.

- Fejezzétek ki hálátokat a Szent Szellemnek, aki felépíti és fenn­tartja fizikai testeteket! - utasított minket Kostas. - Kívánjatok jó egészséget magatoknak, hogy testeitekben az egészség uralkodjon! Kívánjatok jelenvaló személyiségeteknek békét és nyugalmat! Törekedjetek a helyes belátásra és a bölcsességre, kérjétek, hogy megfelelően élhessetek a gondolkodás isteni adományával!

„Ennyi elég is lesz. Ezzel a módszerrel bármikor feltöltekezhet- tek éteri energiával, ha kimerültnek éreznétek magatokat,” - zárta le Kostas a gyakorlatot, amely nem tartott tovább tíz percnél.

Miután kinyújtóztattuk tagjainkat, Kostas újabb meditációs gyakorlatba kezdett velünk, amely ezúttal azt a célt szolgálta, hogy elsajátítsuk az éteri erők különböző tulajdonságait, s ezáltal gyó­gyítókká válhassunk, illetve elősegítsük testeink harmonikus fej­lődését.

Daskalos és Kostas azt tanította, hogy az éteri erőket négy alap­vető funkció szerint lehet osztályozni, amiket a tudatos gyó­gyításhoz, valamint a magasabb tudatszintekbe való beavatáshoz tudni kell uralni. A éteri erők ezen négyféle sajátossága a következő: mozgató (kinetikus) jelleg, ami lehetővé teszi a mozgást és a rezgést; érző jelleg, ami lehetővé teszi az érzelmek átélését, az érzéki tapasz­talatszerzést; bevéső jelleg, ami a gondolatformák és mentális képek teremtéséért felelős; valamint teremtő (kreatív) jelleg, ami magát az életet tartja fenn, és a materializációs és dematerializációs folya­matokat működteti. Az Igazság Keresőinek célja az első három jel­leg tudatos elsajátítása meditáció segítségével, hogy aztán a ne­gyedik önmagától kifejlődjön, a többi éteri sajátosság uralásából fakadóan. Az éteri erők teremtő jellege a Szent Szellem fennhatósá­ga alá tartozik, s ez teszi lehetővé magát a gyógyítást.

Behunyt szemekkel hallgattuk Kostas újabb elcsendesítő instruk­cióit: - Tökéletes nyugalom vesz körbe titeket, béke érzése járja át a testetek. Az éteri erő érző jellegének segítségével érezzétek mind­két talpatokat! Most pedig a mozgató éterrel induljatok el felfelé

A Valóság, és ami belőle felfogható

a lábaitokban, a bokáitok irányába! A mozgató és az érző éter együttes átélése olyan érzetet kelt bennetek, mintha zoknit húzná­tok a lábatokra. Haladjatok tovább felfelé, a térdeiteken, a comb­jaitok át a csípőtökig, ahol a lábszáraitok a medencétekhez kapcso­lódik. Érezzétek át az érző éterrel mindkét lábatokat, egészen a csípőtökig! Most pedig alkalmazzátok az éteri erők bevéső jellegét, és vizualizáljátok azt, hogy lábaitok hófehér fénnyel ragyognak. Figyelem: a fény valóban hófehér legyen, mint a tiszta gyapjú, ne csak holmi márványozott, matt fehérség! Hiszen ez a ragyogás maga a fény! Kívánjatok jó egészséget a lábaitoknak!

„Most térjünk vissza ismét az éteri mozgató jelleghez,” - foly­tatta Kostas. „Haladjatok felfelé a csípőtöktől a hasi tájékra, lassan, a bordáitokig. Az érző éterrel érezzétek át az egész altesti részt. Majd az éteri erő bevéső jellegét segítségül hívva vizualizáljátok azt, hogy a gyomrotokban és a hasi tájék körül egy halvány, ködös, kékesfehéren derengő fény ragyog. Ez a kékesfehér fény tölti ki törzsetek alsó felét. Kívánjatok jó egészséget fizikai testeteknek, annál is inkább, mert annak központja éppen itt, ezen a területen található - a napfonat (solar plexus).”

„Mozgassátok az éteri energiákat ismét felfelé, a mellkas tájékára. Lassan haladjatok, lassan, töltsétek ki a mellkasotokat, mígnem az érző éterrel az egész felsőtesteteket át nem érzitek! Az éteritás bevéső jellege segítségével vizualizáljátok azt, hogy a mellkasotok­ban és akörül halvány rózsaszín fény dereng, s rózsaszínbe burkol­ja törzsetek felső részét. Kívánjatok jó egészséget asztráltesteteknek, amely érzelemvilágotokért felelős. Kérjétek, hogy jelenvaló szemé­lyiségetek a tökéletes béke és nyugalom állapotába kerüljön!”

„A mozgató éterrel haladjatok ismét felfelé a vállaitok irányába, majd le a két karotok mentén. Az éteri erők mozgása a karjaitok­ban lefelé irányul. Haladjatok lassan lefelé, előbb konyökig, majd a csuklókig, s végül a tenyereken át az ujjaitok hegyéig. Életerő tölti ki mindkét kezeteket. Érezzétek az érző éterrel, a bevéső jelleget pedig használjátok a vizualizációra: karjaitok hófehér fényben tündököljenek! Kívánjatok jó egészséget a karjaitoknak, hogy kezeitek a gyógyítás eszközévé, embertársaitok fájdalmainak csil­lapítóivá lehessenek! Kérjétek kezeitekre az Abszolútum áldását, hogy érintésetekkel azt adhassátok tovább!”

„Az éteri erők mozgató sajátosságával induljatok el ismét felfelé, a pajzsmirigyhez. A bevéső éterrel vizualizáljatok a nyakatok köré

egy homályosan derengő narancsszínű fényt. Ez a narancsszínű sugárzás öleli körbe a pajzsmirigyeteket. Három testetek energia- áramlásainak a középpontja található itt, kívánjatok hát jó egész­séget mindhárom testeteknek!”

„Induljatok el újra a mozgató éterrel, és érezzétek, ahogy az éteri erők a fejetekbe áramlanak! Lassan, bele a fejetekbe! Érzitek a fejeteket? Használjátok az éteri erők érző jellegét! Most pedig a bevéső éterrel vizualizáljátok azt, hogy fejteket betölti és körbe­ragyogja egy halvány aranyfehér fényesség. Aranyos ragyogás árad a fejetekből, a fejetek körül. Kívánjatok jó egészséget mentál- testeteknek! Figyelem: kérjétek, hogy megfelelően használhassá­tok a gondolkodás isteni adományát, hogy helyesen gondolkodja­tok, és helyes ítéleteket hozzatok.”

„Végül forduljunk ismét az éteri erők érző sajátosságához,” - folytatta Kostas. „Fizikai testetek minden sejtjében, minden por- cikátokban benne érzitek magatokat. A bevéső éter segítségével aranyfehér fényt vizualizáltok a fejetekben és a fejetek körül, rózsaszín fényt a mellkasotok belsejében és körülötte, kékesfehér fényt a hasi tájékon, míg végtagjaitok - karjaitok és lábaitok - hófe­hér fényben fürdenek. Most pedig, mindezzel egy időben képzel­jétek azt, hogy körülölel titeket egy hófehér ragyogás, amely megvéd titeket minden káros behatástól. Kérjétek, hogy ez a tojás- dad alakú fehér fényesség szolgáljon jelen személyiségetek pajzsa­ként, hogy védelmezzen a rosszindulatú gondolatok és elementálok ellen. De ne akarjátok, hogy ezek az ártó elementálok visszaszáll- janak teremtőikre, mert ez esetben hétszeres erővel hatnának rájuk! Ilyen kívánságotok nem lehet. Tudatotokkal arra koncentráljatok, hogy feloldjátok ezekez az elementális lényeket, mihelyst azok az aurátokhoz érnek. Járuljatok hozzá ezzel is bolygónk gonosztól való megtisztításához, a mindent elborító tudatlanság felszámolásához! Kívánjatok jelen személyiségeteknek jó egészséget minden téren! Ezzel mára végeztünk is!”

Fokozatosan visszatértünk meditatív állapotunkból. Nagyjából húsz percet vett igénybe az egész. Kostas leszögezte, mennyire elengedhetetlen, hogy ezt a meditációs gyakorlatot naponta megis­mételjük, lévén, hogy ez segít majd minket az éteri erők különböző jellegzetességeinek az elsajátításához, illetve három testünk - gon­dolat- és érzelemvilágunk, valamint fizikai mivoltunk - egész­ségének és általános jólétének a fenntartásához.

A Valóságt és ami belőle felfogható

Az összejövetel végeztével a csapat egy része - Kostas vezetésé­vel - átsétált egy tengerparti étterembe vacsorázni. Természetesen jómagam is velük tartottam. A túristák forgatagától távol eső helyen volt alkalmunk a beszélgetésre; esténk ennek megfelelően - mint manapság általában minden ciprusi társalgás - elengedhetetlenül az aktuális politikai helyzet alakulásának megvitatásába torkollott.

Ötödik fejezet

A lángoló szív művészete

Áthoztam egy széket a nappaliból, és odatelepedtem Daskalos mellé. Figyeltem, ahogy az utolsó simításokat végezte az egy hete, hosszabb-rövidebb megszakításokkal készülő új festményén. Reg­gel hatkor fogott ecsetet hevenyészett, valamikori aprócska háló­szobából átalakított „műtermében”, s azóta dolgozott a művön - én kilenc körül csatlakoztam hozzá.

- Ehhez a képhez azután kaptam ihletet, hogy megnéztem a Haty- tyúk tava balett-előadást, - mesélte Daskalos, én pedig lehalkítot­tam a magnót, hogy egyáltalán halljam a hangját. A klasszikus zene hullámai kicsit lejjebb csillapodtak. „A meghajló balerina” - adta tudtomra a kép címét, s közben megállás nélkül dolgozott a vász­non. „Az egót szimbolizálja, amint »táncának« - életciklusának - végére ér, s készen áll arra, hogy elhagyja ezt a világot. A hattyú a táncosnő fölött maga a halandó fizikai test, amit le kell vetnie, a hát­térben látható hegyek és ciprusfák pedig az asztrális világot jelké­pezik, ahová a balerina távozni készül a durva anyagi létsíkról.”

- Tetszik! - fakadt ki belőlem, és míg Daskalos tovább szöszmö- tölt ecsetjeivel, folytattuk társalgásunkat a művészetről. Úgy vet­tem észre, jól esett neki a dicséretem, annál is inkább, mivel egyéb­ként meglehetősen kritikus szoktam lenni művészeti teljesítményeit illetően. Rendszerint azt vetettem a szemére, hogy festészetét össze sem lehet hasonlítani a valóságról és az emberi természetről alkotott mélységes és tiszteletet parancsoló tudásával. Ismerve rendítheteden

A lángoló szív vnüvésze 109

önbizalmát, szerencsére biztos lehettem benne, hogy tiszteletlen megjegyzéseimmel nem bántom meg őt. Szerény megítélésem sze­rint fiatalkorában még csak alkotott néhány figyelemreméltó mű­vet - különösen tájképei nyerték el tetszésemet, amelyekről azt állí­totta, hogy az asztrális világot ábrázolják, és el kell ismerni, valóban lenyűgözőre sikeredtek -, de újabban egyre elnagyoltabb ecsetvoná­sokkal dolgozott, s ettől olyan érzetem lett, mintha csak összecsapná a képeket. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy létezne a világon olyan múzeum, amely igényt tartana ezekre az alkotásokra.

Daskalos egyszer azt mesélte nekem, hogy egyik korábbi életé­ben hivatásos festőművész volt, Leonardo da Vinci kortársa. - Eb­ben az inkarnációmban azonban úgy döntöttem, hogy inkább másra fordítom a figyelmemet és az energiáimat.

- Tudod, Kyriaco, - mondta mosolyogva, és bal könyökével gyengéden oldalba bökött, - most közvetlenül az emberek lelkére készítek festményeket. Lángra lobbantom a szívüket, hogy ráéb­redjenek valódi természetükre, hogy képessé váljanak a szeretetre és a részvétre. Száz művészből csak két-három igazi akad. A többi csak festeget ezt-azt. Én a két-három kivétel egyike vagyok, - s mintegy szavai hangsúlyozásaként egy nagy adag zöldet kent az egyik ciprusfára.

Daskalos tulajdonképpen a festészettel egészítette ki alacsony nyugdíját, művei árával támogatta rászoruló rokonait, és adakozott jótékonysági szervezeteknek. Ez utóbbit sokkal fontosabbnak tar­totta, mint magát a művészi értéket, amit alkotásai képviseltek. Ta­nítványai rendszeresen bocsátották árverésre a képeit, a bevételt pedig különböző nemes célokra ajánlották fel.

- Annyi a fájdalom ezen a világon, - kesergett Daskalos, - úgy­hogy nekünk, az Igazság Keresőinek mindig készen kell állnunk mások megsegítésére és szolgálatára!

Néhány héttel korábban például, amikor váratlanul beállítottam hozzá, éppen katonai lepedőket mosott, puszta kézzel. Egy Liba­nonból menekült családnak szánta szerzeményét, akiket kitoloncol­tak Németországból, s miután Franciaországban sem engedték part­ra szállni őket, végül Cipruson kötöttek ki - egyszerűen lehajították őket a hajóról. A szabad ég alatt laktak, csak néhány olajfa nyújtott nekik menedéket az időjárás elől. Daskalos akkor értesült az esetük­ről, amikor a négygyermekes anya kétségbeesésében a strovolosi templom előtt hangosan segítségért kezdett könyörögni. Azt kiál­

tozta, hogy ők is keresztények, és hogy a családjának se betevő fa­latja, se tető a fejük felett. Libanonban gazdag protestáns családként élték életüket, de a háborúban elvesztették minden vagyonukat, és országról országra toloncolt menekültekké váltak. Szerencsétlen asszony odáig ment, hogy még az ortodox kereszténység felvételét is felvállalják, csakhogy a helyi bevándorlási hivatal emberei hallani sem akartak erről. A német és a francia példát tartották követendő­nek, s csakis Daskalos közbenjárásának volt köszönhető, hogy a csa­lád végül mégis Cipruson maradhatott. Daskalos munkát szerzett a férfinak - egy autószerelő műhelybe vették fel festőnek -, a há­rom tizenéves fiúnak pedig rendszeresen görög nyelvleckéket adott.

- Bevallom, - sóhajtott Daskalos festés közben, - néha magam sem értém, Isten hogy engedhet meg ennyi fájdalmat és szenve­dést. Csak nézd meg, mi folyik manapság a Közel-Keleten! Men­nyi vérontás, mennyi értelmetlen pusztítás! Még nekünk, meste­reknek is nehezünkre esik elnézni ennyi barbár kegyetlenkedést!

A belső tanítványi kör múlt heti gyűlésének kezdetén Daskalos levetette fehér palástját, és szokatlan hevességgel kelt ki az iraki­iráni háború kiváltotta elviselhetetlen állapotok miatt. Mint mond­ta, testen kívül tanúja volt az egyik ütközetnek, amely több mint ezer fiatal katona életébe került; állítása szerint „patakokban folyt a vér” a csatatéren. Daskalos így számolt be a történtekről: „Ott áll­tam étertestben, és teljesen megdöbbentett a látvány. Az égnek emeltem két karomat, úgy kiáltottam fel: »Istenem, miért, ó miért?« Abban a pillanatban megéreztem magam mögött Yohannan atyát. Betapasztotta a számat, és a fülembe súgta, hogy maradjak csend­ben. Azóta is az a kérdés motoszkál a fejemben, vajon milyen em­berek azok, akik harcba küldték azokat az ártatlan gyerekeket, hogy felrobbanjanak vagy megnyomorodjanak a csatában, miközben a nyakukban ott lóg a mennyország képzeletbeli ajtajának a kulcsa? Milyen emberek képesek erre, mondjátok?” Egyikőnk sem tudott mit felelni.

Daskalosra nem igazán voltak jellemzőek az efféle hirtelen kitö­rések. S ami az esetet még különösebbé tette számomra, az a más­napi híradó volt, amelyben a bemondó szinte szó szerint Daskalost ismételte meg: az iraki-iráni határon lezajlott ütközet után „pata­kokban folyt a vér”.

- Időnként felteszem magamnak a kérdést, - töprengett han­gosan Daskalos, én pedig néztem, hogy alakul keze alatt a festmény,

A lángoló szív művésze in

- vajon miért adott Isten akkora szabadságot az embernek, hogy az­zal visszaélve hihetetlen szenvedést tudjon okozni embertársainak?

- És tudod rá a választ?- Nem. Elméletileg persze meg tudom magyarázni, de én is em­

ber vagyok, és érzelmileg nehezemre esik megemészteni a dolgokat. Végül is minden ember Isten, és senkinek sem áll módjában, hogy bárki mást megfosszon isteni szabadságjogától.

- De a kérdésed arra vonatkozik, hogy miért követhetnek el egy­általán gonoszságot az emberek egymás ellen, igaz?

- Igen. Miért van jogunk ilyesmire? Ebből adódik aztán az a vé­geláthatatlan lökdösődés évezredeken át: egyszer én gáncsolok el valakit, aztán engem gáncsolnak el; én megöllek téged, te megölsz engem; és így tovább. Természetesen elfogadom a karma törvényét. Mindenki megérdemelten szenved. De ha valaki nincs tisztában a szenvedés okával, akkor nagyon nehéz! Aztán amikor az ember a szellemi úton elér egy bizonyos fejlettségi fokot, és belelát a való­ságba, akkor feltárulnak előtte a karmikus okok is. A törvény töké­letesen igazságos, igaz, ettől még továbbra is fájdalmas marad.

Daskalos ekkor egy pillanatra abbahagyta a festést, és felém fordult.

- Gondolom, most felmerül benned a kérdés, vajon miért nem avatkozott közbe Isten egy idő után, hogy lecsendesítse a fájdalma­kat? Nos, mert ennél valami sokkal magasztosabbat tett: eleve úgy teremtette meg az embert, hogy az képtelen legyen emlékezni a fáj­dalomra! Ez nagyon fontos, magának az Isteni Kegyelem működé­sének a megnyilvánulása. Isteni Kegyelem alatt itt most Isten köz- beavatkozását értem, amivel megvonja az egyéntől a fájdalomra való emlékezet képességét. Isten engedi, hogy az ember emlékezzen a történésekre, az eseményekre, de az eközben felmerülő fájdalmakra nem. Ráadásul ez nemcsak a fizikai test szintjén érvényes, hanem az asztrál- és a mentáltest szintjén is. Márpedig ez csakis az Isteni Kegyelem sajátossága lehet, - vonta le a végkövetkeztetést Das­kalos az elragadtatástól csillogó szemekkel.

- De a fájdalmak révén lehetőségünk nyílik a szellemi fejlődésre.- Pontosan, - helyeselt Daskalos, és egy utolsó ecsetvonással vég­

legesítette a hattyú fehér nyakát. - Hadd kérdezzek tőled valamit! Operáltak-e már meg téged valamivel?

- Nem.- Voltál-e már olyan beteg, hogy komoly fájdalmaid voltak tőle?

- Hát, gyerekkoromban eltörtem a jobb karom, amikor egy es­ernyővel leugrottam egy fa tetejéről, - feleltem. - Az akkor iszo­nyatosan fájt.

- Ez az! - mondta Daskalos. - Látod, arra ma is emlékszel, hogy eltört a karod, de a fájdalomérzetre bárhogy is próbálnál visszaem­lékezni, nem sikerülne.

- Ha képes lennék emlékezni a fájdalomra, újra érezném is azt?- De még mennyire! Ezért mondtam, hogy Isteni Kegyelemben

van részünk! Isten nem engedi, hogy emlékezzünk a fájdalomra. Rá­adásul figyeld meg, minél erősebb egy fájdalom, annál könnyebben megfeledkezik róla az ember. Oly sok minden megragad az emléke­zetében, oly sok mindent képes gondolatilag felidézni, de a fájdalom érzetét magát sohasem. És most kérdezek még valamit: vajon Isten érez-e fájdalmat akkor, amikor nekünk fáj valami? Mit gondolsz?

Daskalos egy pillanatra ismét abbahagyta a festést, és várakozóan nézett rám.

- Feltételezem, Istennek éreznie kell minden fájdalmat, hiszen minden Őbenne van.

- Igazad van. Ugyanakkor az Ő fájdalma természetesen nem ugyanaz a fájdalom, mint a miénk. Ahhoz hasonlíthatnám talán, mint amikor egy kisgyereket véletlenül megszúrunk egy tűvel, és ő azon nyomban sírva fakad a fájdalomtól. De ha ugyanazzal a tűvel egy felnőttet szúrunk meg, lehet, hogy észre sem veszi. Én mon­dom, a teremtés egyik nagy csodája ez!

- Ha jól értem, ugyanerre céloztál akkor is, amikor egyszer ar­ról beszéltél, hogy a Krisztus Logosz magába fogadja és semlege­síti az emberiség fájdalmas terheit. Ez teszi lehetővé aztán, hogy az emberek a szeretet révén képesek legyenek elviselni egymás ter­heit. Hiszen karmikus adósságaink legnagyobb részét más egyen­líti ki helyettünk, és csak egy töredéke marad a fájdalomnak, amit ténylegesen meg kell élnünk.

-Jól érted.- Ha már a fájdalmakról beszélgetünk, Daskale, - mondtam, ő

pedig folytatta a festést, - mi köze a fájdalomnak az örömhöz, a ne­vetéshez és a boldogsághoz?

- Nos, amikor a fájdalom megszűnik, már csak úgy emlékszel rá, mint egy eseményre az életedből. Persze a továbbiakban kerülni fo­god a hasonló eseményeket, nehogy megint fájdalmat okozzanak, ettől pedig megkönnyebbülsz. Ez is a tapasztalásod részét képezi.

A lángoló szív művésze 113

- Miért ábrázolják Krisztust a legtöbb ikonon úgy, mint aki soha nem volt boldog, mint aki soha nem nevetett, vagy éppenséggel soha nem volt szomorú?

Daskalos hirtelen mozdulattal elrántotta ecsetjét a vászontól.- Ki mondta neked, hogy Krisztus sosem volt boldog, hogy so­

sem nevetett?- Senki, de a legtöbb festményen mégis így ábrázolják Őt.- Nos, ez azért van, mert akik lefestették Őt, sosem találkoztak Vele,

és semmit sem tudtak a jelleméről. Ha azok közül kérdeznél meg va­lakit, akik ténylegesen, Jézus Krisztus földi élete során együtt voltak Vele, azt mondanák, hogy bizony nevetett Ő, volt humorérzéke, és Neki volt a legédesebb mosolya, amire ember csak képes lehet.

Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával Daskalos részletesen be­számolt nekem Jézus idejében élt életéről. Abban az inkarnációjá- ban, más gyerekekkel egyetemben, rendszeresen keresték fel Jézust Yohannan atya, azaz János apostol, a szerett tanítvány kíséretében. Ezért is ismerte hát Daskalos oly jól Jézus jellemét.

- Ha Jézus nem állt volna az öröm és a boldogság pártján, mi­ért is lett volna gyakori vendég olyan összejöveteleken - esküvő­kön, közös vacsorákon -, ahol a nevetésé, a felhőden viccelődéseké volt a főszerep? Neki magának nem lett volna szüksége efféle szó­rakozásra. Mégis részt vett rajtuk, és osztozott embertársai örömé­ben és boldogságában. Sőt, emlékezz csak, első csodatétele éppen az volt, hogy borrá változtatta a vizet a kánai mennyegzőn, hogy a lakodalmi vendégsereg tovább ünnepelhessen. Jézus Krisztus egy­általán nem az a barátságtalan, zord erkölcsű puritán volt, ahogy tudadan szerzetesek gyakran megfestették Őt.

- A kereszténységen belül - vetettem fel, Daskalos pedig foly­tatta a festést, - mindig is nagy hangsúlyt fektettek a szenvedésre, mint fogalomra. A keleti vallásokban ugyanakkor épp ellenkezőleg, azt találjuk, hogy a szenvedés - mint minden más is - csupán káp- rázat, májá.

- Az illúzió fogalma a keresztény hagyományokban is megtalál­ható, - felelte Daskalos. - Azt mondjuk például, hogy a fizikai vi­lág az, amely jelentéssel ruházza fel a múlt, a jelen és a jövő egyé­biránt illuzórikus fogalmát. Májá-jellegük belátásához elég, ha csak felidézel magadban egy emléket, tegnapi vagy tegnapelőtti napod bármely tetszőleges epizódját, ami jóérzéssel töltött el, vagy hara­gossá tett. Beláthatod, hogy tegnapi tapasztalatod emléke pusztán

a mája egyfajta megnyilvánulása. Hisz mi maradt a tegnapból azon kívül, hogy ma emlékszel rá? Ezen a megfigyelésen alapult az indi­aiak azon állítása, hogy a tapasztalati világ illúzió csupán, amit az ősi héber kultúrában is csalóka káprázatnak, kimérának tekintettek.

„Ugyanakkor” - folytatta Daskalos, miközben festménye néhány apró részletének kidolgozására összpontosított, - „egyik népnek sem volt teljesen igaza. A durva anyagi világ sem nem illuzórikus, sem nem kimérai. Már csak azért sem lehet az, mert tanulságokkal szolgál nekünk, tapasztalatokat nyújt. Tapasztalataink összessége pedig olyan leckét jelent számunkra, amelyet helyesen megoldva előrébb juthatunk szellemi fejlődési utunkon.”

„De feltehetném akár a következő kérdést is: ha a világ májá, az­az nem valós, akkor hol tárolódtak benne múltbeli tapasztalataim, amelyeket ma fel tudok idézni a tudatomban, amelyeket elő tudok hívni mint emlékképeket? Ha nekiülünk, hogy egyszer is alapo­san áttanulmányozzuk ezt a kérdéskört, rá kell jönnünk, hogy amit májának nevezünk, az valójában cseppet sem annyira illuzórikus, mint azt általában hisszük, lévén, hogy ez a káprázatnak nevezett világ emlékezet formájában rögzül a tudatalattinkban. Arról már nem is beszélve, hogy ha a tapasztalati világ májá lenne, akkor ho­gyan rögzülhetnének a dolgok a Kozmikus Emléktárban, ahonnan aztán a haladottabb mesterek bármikor bármit képesek felidézni?”

„Az igazság az, hogy a májá világa tulajdonképpen az elementálok világa, azoké az elementális lényeké, akiket az emberiség folyamato­san teremt, s felelős értük. Az elementálok valóságosak - lehet, hogy az ember meg-megfeledkezik róluk, de előbb vagy utóbb felbukkan­nak a tudatalattinkból, és szembe kell néznünk velük, hiszen mi ad­tunk életet nekik. Látod, a májá tulajdonképpen a dolgok észlelésé­nek egy módja. Mert ha körülöttünk minden csak májá lenne,” - azzal Daskalos körbemutatott a szobán, - „akkor Isten is csak fan­táziáira, álmodozna. Márpedig az Abszolútum nem álmodik, hanem meditál! Mi pedig valamennyien az Ő örök meditációjában létezünk. Minden Belőle bontakozik ki és Benne megy végbe.”

„Egyszóval, bánjunk csak óvatosan ezzel a májával!” - összegezte mondandóját Daskalos, és tekintetét ismét a vászonra szegezte. „Ami megtörtént, esemény-szinten elmúlik ugyan, de elementál- ként megmarad. Az elementálok világa pedig, mint azt már annyi­szor kifejtettem, korántsem illuzórikus, hiszen ki-ki felelős a ma­ga teremtette asztrális lényekért. Krisztus nem beszélt májáról,

A lángoló szív művésze

káprázatról. Épp ellenkezőleg, arra ösztökélte az embereket, hogy tudatosan cselekedjenek. »Ki mint vet, úgy arat,« - figyelmezte­tett, s ezzel nem kimérákra, nem illúziókra célzott.”

Daskalos letette az ecsetet, és elégedetten szemlélte alkotását: - Készen van!

- Daskale, - szólaltam meg, - Kostas a minap azt mesélte nekem, hogy ifjúkorodban néhány kifejezetten szép festményt készítettél, de aztán tűzbe vetetted őket.

- Hát elmesélte neked? - nézett rám Daskalos enyhe döbbenet­tel az arcán.

- Miért tettél ilyet?Daskalos mosolyogva csóválta a fejét, de nem kellett kétszer kér­

deznem őt, hogy ésszerű magyarázatot adjon meglehetősen bizarr tettére.

- Úgy ötven évvel ezelőtt, nagyjából huszonöt éves koromban, valaki megkért rá, hogy fessem meg neki Abrahám áldozat-bemu­tatását. Még arra is emlékszem, hogy egy pap, egy arkimandrita küldte hozzám az illetőt a megrendeléssel. Mivel éppen pénzszű­kében voltam, hát elfogadtam a festményért felajánlott kétszáz fon­tot, ami akkoriban kisebb vagyonnak számított. És tényleg jóra si­keredett a kép, egyik legsikerültebb művem volt, amit valaha festettem. Egyesek egyenesen „mesterműnek” titulálták. Azt a pil­lanatot örökítettem meg, amikor Abrahám már emelte a kését, hogy feláldozza fiát, Izsákot.

Daskalos kimosta az ecseteket, és elpakolta a festékeket, majd folytatta a történetet.

- Amikor eljött a szállítás ideje, elbizonytalanodtam. Egy hang fellázadt bennem. Egyszerűen nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy Isten arra kérjen egy apát, hogy az saját gyermekét áldozza fel. Isten nem adhatott ilyen esztelen parancsot, mondtam magam­nak. Abrahám és Izsák története ellentmond Isten mindenszerető mivoltának. Lelki gyötrődésemnek azzal vetettem véget, hogy da­rabokra téptem a képet, és a tűzre dobtam.

- És mivel magyarázod Abrahám elszántságát, Daskale? Mi jár­hatott vajon az ő fejében, hogy kész volt meghozni ezt az áldozatot?

- Abrahám, Istenről alkotott fantáziadús képzelete alapján nyil­vánvalóan teremtett magának egy Isten-elementált, aki azonban meglehetősen önkényesen viselkedett, és tréfát űzött az emberek­kel. A jó öreg Abrahámnak egyszerűen elmehetett a józan esze.

A pszichológusok ma valószínűleg időszakos elmezavamak diagnosz­tizálnák az esetét. Szerencsére a legutolsó pillanatban legbelső énje közbeavatkozott a történésekbe, Abrahám észhez tért, győzött a böl­csesség, és így szegény Izsák megmenekült. Ne hidd, hogy holmi tol­las szárnyú angyal jelent meg mellette, hogy lefogja a kezét! - tette még hozzá Daskalos viccesen, csak hogy engem ugrasson.

- Hát, ezzel a magyarázattal egy csapásra elintézted Kierkega­ard híres filozófiai elméletét Abrahám áldozat-bemutatását illetően,- vágtam vissza én is csipkelődve. - Szerinte ugyanis Abrahám tett- rekészsége az Istenbe vetett hit és a magasztos engedelmesség leg- magasabbrendű megnyilvánulása volt.

Daskalos megrázta a fejét, és elhúzta a száját. Elmagyaráztam neki, hogy Sörén Kierkegaard-t, a 19. századi dán filozófust az egyik legmeghatározóbb keresztény egzisztencialista gondolkodó­ként tartják számon nyugaton, filozófiai beállítottságú hívők és hi- tedenek egyaránt.

- Krisztus tanításaiban nem találni efféle badarságot, - szögezte le Daskalos. - Isten nem holmi zsarnok uralkodó, odafenn a ma­gasban, aki vicces kedvében szórakozik az emberekkel. Krisztus ta­nításaiban semmilyen irracionális elem nincsen.

- A szociológusok azt állítanák, - vetettem fel, - hogy Abrahám áldozat-bemutatása a tekintélyelvű patriarchális kultúra értékeit szimbolizálja és erősíti meg, ahol a legfőbb jó az atyai hatalomnak való tökéletes engedelmesség, függedenül az adott tekintélyszemé­lyiség ésszerűtlen viselkedésétől. Egy ilyen elvekre épülő kultúra teremthette meg Abrahám mítoszát, hogy azzal önnön szerkezeti felépítését magyarázza, és tartsa működőképesen. Ez esetben a szo­ciológia egyenértékű, az Igazság Keresésével is összeférhető vá­lasszal áll elő.

- Az igazat megvallva, - mondta Daskalos, - azóta, hogy azt a képet a tűzre dobtam, nem szívesen beszélek Abrahámról és Izsák­ról, sem arról, ahogyan képtelen történetüket az egyház igyekszik megmagyarázni.

- Festettél másik képet is, ami hasonló sorsra jutott, mint az Ab­rahám témáját feldolgozó?

- Igen. Nagyjából azzal egy időben történt, hogy valaki beállí­tott hozzám Miltonnak Az elveszett paradicsom-a egy példányával, benne egy fekete-fehér illusztrációval, amely Michael arkangyalt ábrázolta, amint egy hatalmas karddal épp kiűzi Adámot és Évát a

A lángoló szív művésze117

Paradicsomból. Az illető arra kért, hogy ezt a témát dolgozzam fel egy festményben. Nagyon hatásos műalkotás kerekedett belőle. Ádá- mot és Évát mezítláb ábrázoltam, ahogy a rémülettől dermedten egymás kezét fogják, és elhagyják az Édenkertet. A fejük felett ott hatalmasodott Michael arkangyal; tüzes kardját fenségesen az égnek emelve tessékelte ki a két alakot. Még magát Istent is ráfestettem a képre, ahogy a magasból alátekintett rájuk, mint az univerzum szi­gorú uralkodója, aki alattvalóit kitagadja királyságából. De ahogy kész lettem a képpel, megint csak úrrá lett rajtam a csalódottság.

- És ezt is darabokra tépted, - sóhajtottam egy nagyot.- Igen. Sőt, el is égettem. Ez a bibliai történet is olyan szentség-

törőnek tűnt a számomra. Michael arkangyal senkit sem kerget ki a Paradicsomból! Ő a tűz elem mestere. Mindannyiunkban benne van, és folyamatosan munkálkodik szervezetünkben, fenntartva hő­háztartásunkat. Mint ahogy Isten sem egy haragvó és irigy kényúr. Érted már, miért tettem azt, amit, hogy miért lázadozott a lelkem? Ezt a képet, és egy másikat is, ami Káint és Ábelt ábrázolta, azért vetettem a lángok közé, mert nem fértek össze lelkiismeretemmel, belső énemmel, személyes tapasztalataimmal.

- Kostas szerint - mondtam, miközben Daskalos kezet mosott, - Ádám és Éva állapotát ősképként kell érteni; történetük tulajdon­képpen az emberi lélek bukásáról szól, az elkülönültség és a durva anyagiság világába való szükségszerű alászállásról. Ha pontosan sze­retnénk fogalmazni, igazából Ádámokról és Évákról kellene beszél­nünk, többes számban, hiszen esetük téren és időn kívüli, és azóta is folyamatosan ismédődik a teremtés végtelenjében. Kostas úgy fo­galmazott, hogy a paradicsom, ahonnan kiűzettek, de ahol azóta is megtalálhatók, tulajdonképpen nem más, mint azok a magasabb di­menziók, ahol a lelkek azelőtt tartózkodnak, hogy első ízben alá- szállnának a fizikai síkra.

- Pontosan így van. - helyeselt Daskalos.- Kostas azt is mondta, hogy az alma, amit Éva Ádámnak nyúj­

tott, magát a fizikai bolygót szimbolizálja, és hogy alászállásuk az anyagba valójában nem azért történt, mert kiűzettek az Édenkert- ből, hanem mert az emberi lelket égette a vágy, hogy megtapasz­talja a durva anyagi létformát.

- így igaz! Mi, az Igazság Keresői legalábbis így értelmezzük Adám és Éva mítoszát. Isten nem büntet, nem űz el királyságából. Isten csak teljesíti a lélek óhaját, és engedi, hogy az megtapasztalja

az anyagi létet. Ahogy az az Ótestamentumban áll: „És csinála az Ur Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket” (lMóz. 3:21.) - azaz felruházza őket durva anyagi testtel.

- Kostas azonban semmit sem szólt a Kígyóról, - panaszkodtam.- Egyszerűen átugrotta, azt mondta, majd máskor beszél a szere­péről. Daskale, elárulnád, mit jelképez a Kígyó?

- Mit gondolsz? - kérdezett vissza Daskalos, és huncut grima­szából arra következtettem, hogy amit mondani készül, megrázó lehet a számomra.

- Mije is van egy kígyónak? Ugyebár feje és farka. És valahogy így mozog, - azzal jobb kezével utánozta a földön csúszó kígyók mozgását. - Pontosan úgy, ahogyan egy fej- és egy farokrészből álló spermium is halad, felfelé a nő hüvelyében, hogy megtermékenyítse a petesejtet. Érted már? A Kígyó nem az Ördög, semmi köze a lu- ciferi gonosz erőkhöz. Épp ellenkezőleg! Hiszen Krisztus maga in­tett minket arra, hogy legyünk ártatlanok, mint a galambok, és oko­sak, mint a kígyók. A Kígyó az élet esszenciáját jelképezi, nem pedig egy kísértő démont. És ha már itt tartunk, még valami: Éva almája nemcsak a fizikai föld szimbóluma, hanem mikrokozmikus szinten a női petesejt is.

„A Genezis mítosza párhuzamba állítható Krisztusnak a Tékozló Fiúról szóló példabeszédével: a lélek önszántából hagyja el paradi­csomi otthonát, önszántából lép az anyagi létsíkra, pusztán azzal a céllal, hogy földi tapasztalatokat szerezzen, s azoknak birtokában idővel visszatérjen szerető atyja palotájába.”

„Érted már, miért égettem el azokat a festményeket? Hamisan ábrázolták az életet, a létezés természetét, az emberiség és Isten kapcsolatát.”

- Ezek szerint a művészetnek nem csak esztétikai élvezetet kel­lene nyújtania, hanem elsődlegesen azt a célt kellene szolgálnia, hogy emelje az emberek tudatossági szintjét?

- Pontosan!(Daskalos festészetéről egyszer komolyan elbeszélgettem jóba­

rátommal, Michael Lewis-szal, a Maine Egyetem művészeti tan­székének professzorával, aki maga is találkozott Daskalosszal, és ta­nulmányozta a képeit. Michael mutatott rá nekem először, hogy Daskalos alkotásait nem szabad esztétikai alapokon megítélni, sem precíz technikai kivitelezettséget elvárni műveitől. Festményei azért csodálatra méltóak és értékesek, mert egy olyan ember művészi al­

A láncpló szív mű vésze ng

kotásai, akinek kivételes adottságai révén betekintése van a spiritu­ális világokba, és azt próbálja megjeleníteni a vásznon.

-Tegyük fel, - mondta Michael, - hogy tudnék néhány szót gö­rögül, de kerek egész mondatokban nem tudnám magam kifejezni. Ha ugyanakkor arra képes lennék, hogy egyfajta Daskaloséhoz ha­sonló szupertudatossággal ráhangolódjam egy adott képre, akkor beszélni tudnék róla, igaz, csak korlátozott szókincsem keretein be­lül. Nyelvi korlátaim ellenére azonban tökéletesen tisztában leírnék a kép hordozta tartalommal. És most tegyük fel, hogy van valaki, aki folyékonyan beszéli ugyan a görög nyelvet, de semmiféle különle­ges szellemi képességgel nem rendelkezik. Ő remek szónoklatban tudná ecsetelni, hogy mit lát a vásznon, de ezzel csak a felszínt ra­gadná meg. A két leírás közül kétségkívül az övé lenne a hatásosabb, lévén az én kifejezőkészségem korlátozott. De az illető ékesszólása korántsem biztos, hogy ellensúlyozná azt a mély tartalmi megértést, ami bennem keletkezne. Na már most, ha Daskalos festményei nem is feltétlenül ékesen szóló alkotások, én mégis érzem bennük láto­másainak emocionális és spirituális töltetét.

Petrovna reakcióját sem fogom elfelejteni soha Daskalos egyik képét illetően. Az angol hölgy kutató orvos és egyben tisztánlátó, aki bár sosem találkozott Daskalosszal, és fogalma sem volt arról, hogy az irodám falán lógó nagy méretű kép az ő egyik alkotása, mégis földbe gyökerezett a lába, amikor megakadt rajta a tekintete. Azt mondta, a festmény fehér fényt sugároz magából, és mintha arra ösztökélné nézőjét, hogy az lépjen át „a másik világba”. Mindenféle tudományos igény nélkül megpróbáltam leellenőrizni állítását, és meghívtam magamhoz még néhány médiumot - mindannyiuknak hasonló érzései támadtak. Amikor ciprusi látogatásom során ezt megemlítettem Kostasnak, ő elmagyarázta, hogy Daskalos saját rez­géseit és elementáljait festi bele képeibe, ezért azok rendszerint má­gikus talizmánokként működnek, mintegy ereklyeként.)

- Ideje egy kis szünetet tartanunk, nem gondolod? Jól esne egy kávé! - szólalt meg Daskalos, miután mindent elpakolt maga után, megmosakodott és átöltözött festékfoltos zubbonyából. - De előtte van még egy fontos tennivalónk!

Fogalmam sem volt, mire gondolhatott. Az imént elkészült képet kitette száradni a verandára, majd mintha az a világ legtermészete­sebb dolga lenne, megkérdezte, segítek-e neki könyveket égetni.

- Könyveket égetni?

Hirtelen úgy visszahőköltem, mintha kígyó mart volna meg. Egy pillanatra agyamba villant a gondolat, hogy festményei sorsáról folytatott beszélgetésünk netán valami mélyen elfojtott piromániás hajlamot hozott elő az idősödő mester tudatából. Jól hallottam? Valóban arra kért, hogy ilyen kimondhatatlan tettben legyek a se­gédje? Megszegni egy szent és sérthetetlen tabut? A hideg is kirá­zott, különösen, hogy eszembe jutottak a nácik könyvégetései is.

- Igen, professzor úr, könyveket égetni! - ismételte meg szavai­mat Daskalos némileg szarkasztikus éllel, látván megdöbbent ábrá- zatomat. - Azokról lenne szó, - mutatott zongorája felé, melynek tetején néhány régi, fekete, keménykötésű kötet feküdt. - El sem tudod képzelni, mennyi gonoszságot okoztak már ezek a művek! Nagyon is rászolgátak arra, hogy elégessük őket!

Belelapoztam a könyvkupacba. Gyöngybetűs kézírással írt arab szövegek voltak. A lapok már sárgállottak a sok használattól, és az idő is nyomot hagyott rajtuk. Súlyos, hat-hétszáz oldalas mono­gráfia volt valamennyi.

- Fekete mágiáról szólnak - mondta Daskalos teljes komolyság­gal. - Ezért is kell elégetnünk őket, még mielőtt rossz kezekbe ke­rülnének! Pár napja kerültek hozzám, egy egyiptomi származású hodzsa hozta őket hozzám, aki varázslásra használta őket, s ezzel sokaknak okozott szenvedést.

Daskalos elmesélte, hogy testen kívül tartózkodva figyelt fel az egyiptomi mullah alantas működésére, és erős vizualizációs és kon­centrációs képességét latba vetve vette rá őt, hogy látogasson el hozzá, és hozza magával mágikus könyveit.

- Mióta a fickó áttelepült Ciprusra, a varázslásból és a fekete má­giából élt. Ráparancsoltam, hogy szedje össze minden aranyát és ezüstjét, amit eddig keresett, és azonnal térjen vissza Egyiptomba. A könyveit itthagyta nekem. Gyere, vigyük ki őket a kertbe, és éges­sük el őket!

- Biztos, hogy jó ödet ez, Daskale? - kérdeztem idegesen, ahogy ott lapozgattam az aprólékos gonddal rótt oldalakat. Tudtam, hogy tele vannak eddig még soha nem publikált, a muzulmán kultúrkör mágikus gyakorlataira vonatkozó titkokkal. Antropológiailag fel­becsülhetetlen értékük lehet. Biztosra vettem, hogy íróik évekig - ha nem évtizedekig - gyakorolták a varázslást, és rögzítették mági­kus tapasztalataikat. Kérleltem Daskalost, hogy gondolja meg ma­gát, és ne vessük tűzre a kéziratokat.

A lángoló szív művésze 121

- Hidd el nekem, Kyriaco, - vesztette el végül a türelmét Das­kalos, - nem holmi bölcs szókratészi párbeszédek ezek, hanem go­nosz irományok, amiket igenis el kell égetni! Ha tudnád, hányan szenvedtek attól, ami ezekben a könyvekben áll?! - azzal még hozzáfűzte, hogy a könyvek mágikus formulái démonok és gonosz szellemek megidézésére szolgálnak, ezért esze ágában sincs, hogy elálljon tervétől - tűzre velük!

Megkért, hogy a négy műből hármat vigyek ki a kertbe, míg ő hoz egy kis benzint és kerít gyufát. Ugyanakkor a lelkemre kötötte, hogy a kupac alján heverő negyedik kötethez ne nyúljak, mert az nem égetnivaló. A Korán volt az.

- Van fogalmad arról, hány ezer fontot ajánlanának egyesek, csak hogy megkaparinthassák ezeket az irományokat? - kérdezte Das­kalos, és egy gyufaszállal lángra lobbantotta a benzinnel lelocsolt, átázott könyveket. Aztán csak állt, nézte a tüzet, és imákat kezdett mormolni magában, amiket számomra érthetetlen, szimbolikus kézmozdulatokkal kísért. Később elmagyarázta, hogy egyfajta ör­dögűzést hajtott végre: a tűz és az imák a szövegekhez kötődő ne­gatív elementálok megsemmisítésére szolgáltak. Daskalos szemszö­géből nézve nem is könyvégetésnek, hanem egyfajta gyógyító célzatú tisztító szertartásnak lehettem szemtanúja.

Daskalos maga nem volt az a tudós természet, legalábbis nem abban az értelemben, hogy „tudományát” felhalmozza, majd pub­likálja, mint információhalmazt, függetlenül a következmények­től. O elsősorban gyógyító volt, akit mindenekelőtt embertársai­nak testi-lelki egészsége és szellemi jóléte foglalkoztatott. Daskalos számára ezek a könyvek a gonoszt képviselték, mert olyan varázs­igéket tartalmaztak, amelyek mások megrontására szolgáltak, pusz­tán önző, egoista érdekből. Az ilyen tudás pedig nem terjeszteni való. Én ugyanakkor, aki hagyományos iskolázottságomnál fogva a tudást magáért a tudásért értékeltem, függetlenül annak az em­beriség életében játszott szerepétől, meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam, ahogy tehetetlenül szemléltem, hogy kapnak láng­ra egymás után a monográfiák gondos kézírással sűrűn teleírt lap­jai. Provokatív tettével Daskalos rákényszerített, hogy átértékeljem magamban a tudomány rendeltetéséről alkotott elképzeléseimet, régóta dédelgetett nézeteimet az információ felhalmozásáról és terjesztéséről. Daskalos szerint a tudásszerzésnek és a természet titkai megismerésének minden esetben szellemi fejlődéssel kell

párosulnia, különben a feltárult ismeretek pusztító hatással lesz­nek birtokosukra.

Az én modern ismerethajhászásom szinte teljes mértékben figyel­men kívül hagyta ezt az álláspontot. Egyetemeinken gondolkodás nélkül estünk neki a legkülönfélébb természeti titkok kikutatásá­nak, anélkül, liogy előzetes óvintézkedésekkel biztosítottuk volna, hogy a tudás majdani felhasználói csak az arra spirituálisán éret­tek legyenek. A világűrben száguldó Föld nevű űrhajó tudományos kutatói - karrierre, pénzre és hírnévre vágyakozva - felfedezték az atomhasítás ördögi mikéntjét, számtalan elképesztő, halálos mér­get kotyvasztottak össze, és több mint ötvenezer nukleáris töltetű bombát halmoztak fel az idők során, készen arra, hogy bármikor megsemmisítsék velük Földanyánkat, azaz nyakunkra hozzák Ar- mageddont. Vajon nem ártana-e, töprengtem magamban, ha egye­temeink nyugati elveit megpróbálnánk ötvözni azokkal a hagyomá­nyos szellemi értékekkel és gyakorlati módszerekkel, amelyek az indiai asramokhoz, tibeti kolostorokhoz és a világ egyéb spirituális menedékhelyeihez kötődnek? Talán helyesebb lenne, ha a jövő tu­dományos nemzedékétől elvárnánk, hogy a külvilág kutatása mel­lett belső világuk valóságait is tárják fel és fejlesszék szellemi képes­ségeiket? ! Talán elvárható lenne a természet titkaiba beavatást nyert tudósoktól, hogy rendszeresen megfelelő meditációs és spirituális gyakorlatokat végezzenek, hogy ezzel is növeljék könyörületessé- güket, nem-ragaszkodásukat és szeretetüket?! Vajon túléli-e egy­általán az emberi faj önnön technikai fejlettségét és a folyamatosan bővülő információáradatot, ha a dolgok az eddigi mederben foly­nak tovább? Ehhez hasonló kérdések és gondolatok cikáztak át az agyamon, ahogy elnéztem az egyiptomi müezzin lassan elhamvadó mágikus szövegei fölött imákat és varázsigéket mormoló Daskalost.

Végül, miután egy vödör vízzel lelocsoltuk a még izzó parazsat, Daskalos ismét fennhangon szólalt meg: - Na, most már jöhet az a kávé! - és elégedetten dörgölte össze két kezét. Bementünk hát a nappaliba, és Daskalos rövidesen átadhatta magát a koffein iránt érzett gyöngéd szenvedélyének. Ekkorra már többen is várakoztak rá odakint az előszobában, hogy ügyes-bajos dolgaikat megtárgyal­hassák vele.

Hatodik fejezet

Kozmikus emléktár

- Kelthetnek-e mások rossztettei olyan szabadon áramló gonosz­ság-áradatot, amely aztán ártadan emberek fejére száll vissza? - ol­vastam fel Daskalosnak egy kérdést amerikai kolléganőm listájá­ról, aki megkért, hogy alkalomadtán kérjek rájuk válaszokat. Úgy gondoltam, az egyiptomi hodzsa fekete mágiával foglalkozó köny­veinek a minap történt elégetését követően ez a kérdés éppen ak­tuálissá vált.

- Soha! - jelentette ki Daskalos kategorikusan. - Rossz szándékú embereket befolyásolhat, de ártatlanokat soha. Persze felmerül a kérdés, hogy mi számít egyáltalán gonosz cselekedetnek. Nos, az ártó tett minden esetben ártalmas gondolatból és annak megfelelő érzelmi viszonyulásból születik. Ez azt jelenti, hogy mielőtt az em­ber bármi rosszat követhetne el, gondolatban már megteremtette a gonoszt, azt a rezgésállapotot, amely aztán a rossztetthez vezet. A helytelen gondolat és szándék olyan rezgéseket kelt, amelyek gonosz­ság formájában öltenek testet. Ráadásul két kellemetlenséggel is szá­molnunk kell: egyrészt magával az ártalmas kisugárzással, másrészt annak formai megnyilvánulásával, alakot öltésével. A forma egy ele- mentális lény, aki a kisugárzott energiával feltöltődve, annak inten­zitásával hat. Ezt használják ki a fekete mágusok: bizonyos elemen- tális alakzatokat teremtenek, és feltöltik azokat negatív energiával. De természetesen az átlagemberek is folyamatosan hoznak létre ef­féle negatív elementálokat gyűlölködéseikkel és sértődöttségeikkel,

akár tudatosan, akár tudattalanul. A legtöbben persze nincsenek tisztában azzal, hogy mi származik a gondolataikból. De egy tisz- tánlátó látja a keletkező elementálokat, amint azok állatok - külön­böző méretű és színű kígyók, majmok, medvék, illetve a fizikai sí­kon nem is, csak az asztrális és mentális világokban létező lények - képében kilépnek az emberből. Ezek az elementálok mindazokra az emberekre károsak, akik velük azonos hullámhosszon rezegnek. A gonosz ugyanúgy bevonzza a gonoszát, mint ahogy a jó bevonzza a jót. Az ártatlanoknak nincs mitől tartaniuk, hiszen az ő rez­gésszintjük eltér attól, mint amit a kolléganőd „szabadon áramló gonoszság-áradatnak” nevezett.

Ja, és még valami! Jó, ha tudod, hogy az ember alvás közben is elementálokat teremt, miközben álmodik.

- Hogyhogy? - kérdeztem csodálkozva.-Álmodás közben az ember vágyai sokkal erőteljesebbek. Na­

gyobb erővel bírnak, mint napközben, amikor az embert lekötik egyéb teendői. Éjszaka azonban, amikor aludni térünk, vágyaink felszínre törnek, és a jelenvaló személyiségünk akár rosszakat is álmodhat, negatív elementálokat teremtve ezzel. Rendszerint ilyenkor vannak a gyerekeknek rémálmaik, hogy csak egy példát mondjak.

- A barátom, Michael, aki könyveim borítóit tervezte, érdeklő­dött, vajon a könyvek, mozifilmek és egyéb művészi alkotások is elementálokat hívnak-e életre?

- Minden, ami gondolatilag belénk villan, legyen az egy men­tális kép vagy egy hirtelen feltörő sóvárgás, elementált teremt. Sőt, az elementál már azelőtt létezik, hogy az ember könyvet írna, fil­met forgatna, vagy művészileg alkotna valamit az ötletéből. Már maga a gondolat és az érzés létrehozza az elementált. A fizikai tár­gyakat - műalkotásokat, ékszereket, fényképeket, festményeket stb. - tudatosan vagy tudattalanul fel is lehet tölteni elementálok- kal. így készülnek például a talizmánok, amelyek megvédik vise­lőjüket: az adott tárgyat jóindulatú gondolatenergiákkal ruházzuk fel, így az jó áramlásokat sugároz magából. Hasonlóképpen, ha mondjuk egy értékes drágakőhöz az irigység és a birtoklásvágy ne- gatív elementáljai tapadnak, az olyan pusztító energiákkal töltheti fel az adott követ, ami bajt, szerencsétlenséget hozhat a tulajdo­nosára. Tulajdonképpen minden fizikai tárgyba elementális lények vannak bezárva.

Kozmikus emléktár

- Emiatt működnek bizonyos szellemi jelenségek, mint például a pszichometria?

- Pontosan. Egy tapasztalt mester össze tudja hangolni a tuda­tát egy tárggyal, s ezáltal képes kapcsolatba lépni az összes hozzá kötődő elementális lénnyel. Ezzel magyarázható, - vetett fel egy példát Daskalos, - hogy ha egy beavatott, mondjuk, egy ősi szo­borra koncentrál, arról olyan titkokat tudhat meg, amikről a könyv­tárakban vagy laboratóriumokban dolgozó tudósoknak évek hosszú munkája után sem lesz fogalmuk.

- Ezen az elven működik akkor az is, - tettem hozzá, - hogy egy adott helyet pozitív vagy negatív elementálokkal energetizálni lehet.

- Úgy van. Megfigyeltem például, hogy azokon a területeken, ahol rendszeresen történnek balesetek, elementálok vannak műkö­désben. Nekünk, az Igazság Keresőinek az is feladatkörünkbe tar­tozik, hogy az ilyen helyszíneket felkeresve ott eloszlassuk a nega­tív töltetű lényeket. Hogyan tesszük ezt? - tette fel a kérdést maga Daskalos, megelőzve engem. - Nos úgy, hogy velük ellentétes ener­giájú elementálokat hozunk létre. A töltését vesztett, semlegesítő- dött elementális lény formai burka ilyenkor visszahúzódik a Koz­mikus Tudatba, az Egyetemes Emléktárba, vagy ahogy keleten általában hívják, az Ákása Krónikába. Mert ahogy azt már említet­tem, ha egy elementál egyszer megteremtődött, már soha többé el nem pusztítható. Amikor egy elementális lény feloldásáról beszé­lünk, valójában csak az energiáját, a negatív töltetét oldjuk fel, de formai burka mint passzív alakzat örökre fennmarad és beíródik az Egyetemes Emléktárba.

- Nem veszélyes akkor efféle helyekre látogatni, hogy feloldd az ottani elementálok negatív energiáját? Nem támadhatnak meg azok téged? - kérdeztem.

- Előfordulhat. De úgysem tehernek kárt bennem. Esélyük sincs! Persze el kell ismerni, az efféle munka nem éppen a legkelleme­sebb. De az elementálok csak az esetben lehetnének rám hatással, ha gyűlölettel lennék tele, ha panaszkodnék valakire, vagy rossza­kat gondolnék róla. Az Igazság Keresőinek éppen ezért nagyon óva­tosnak kell lenniük, és gondosan meg kell tisztítaniuk a tudatalat­tijukat, ki kell pucolniuk belőle mindennemű negatív érzést és gondolatot. Ellenekező esetben a bennük lévő elementálok nega­tív energiája bevonzza a külvilág ártalmas elemi lényeit, amiket ép­pen feloldani készültek. Jómagam, mielőtt efféle munkába kezdenék,

mindig meggyőződöm róla, hogy sem énbennem, sem a munka­társaimban nyoma sincs negatív érzéseknek. Láthatod, a tiszta szí- vűeknek nem kell a fekete mágiától, a rontásoktól, a gonosz ártal­mas hatásaitól és hasonló negatívumoktól tartaniuk.

- Ez mind szép, de vajon hányan akadnak a valóban tiszta szí- vűek, akik tökéletesen védve érezhetik magukat a bűncselekmények és a történelmi tényezők keltette elementáloktól? Az ilyen lények nem támadhatnak meg egy közönséges átlagembert, aki bár nem velejéig romlott gonosztevő ugyan, de azért a szíve sem teljesen tiszta? Mi van akkor például, ha valaki egy úgynevezett kísértetjárta házban lakik? Kénytelen elszenvedni az adott épületben felgyülem­lett negatív energiák káros hatásait?

- Attól tartok, igen. De rögtön hangsúlyoznám, hogy az átélt szenvedés mértéke minden esetben attól függ majd, mennyi és mi­lyen erős negatív energia lakozik eleve az adott illetőben. Hadd me­séljek el erre egy jó példát! Egy ízben felfigyeltem arra, hogy né­hány pásztor, akik régóta veszekedtek egymással és szidták a másikat, gondolataikkal és cselekedeteikkel olyan „szabadon áram­ló gonoszság-áradatot” teremtettek - hogy kolléganőd szavaival él­jek -, hogy a nap bizonyos óráiban az adott térségben úgy megnö­vekedett a negatív energiák magnetikus vonzereje, hogy az elősegítette a káros elementálok megnyilvánulását, és azok már a pásztorok jelenléte nélkül is működésbe léptek. Na most tegyük fel, hogy valaki arra jár, és negatív érzéseket táplál valaki iránt. Ez eset­ben a pásztorok teremtette elementálok megtámadhatják őt, és szenvedést okozhatnak neki. De hogy mekkora szenvedést, az az il­lető lekiállapotán múlik. Lehet, hogy megfájdul valamije, lehet, hogy elgyengül, ideges lesz, fejgörcse támad, vagy valami hasonló. Márpedig efféle elementálok mindenhol léteznek, és az Igazság Ke­resőinek és láthatatlan segítőiknek a feladata, hogy ezeket felold­ják - azaz közömbösítsék az elementálok negatív energiáját és el­takarítsák őket a területről. Testen kívül tesszük is a dolgunkat, asztrál- és mentáltestben utazgatva el távoli vidékekre. így egysze­rűbb és olcsóbb is, - kuncogott Daskalos, - arról nem is beszélve, hogy a szellemi világból hatékonyabban tudunk dolgozni.

- Miért? - firtattam kérdésemmel a dolgot.- Mert ha az ember kilépett a fizikai testéből, sokkal nagyobb erőt

képes kifejteni, sokkal több energiát tud mozgósítani, hogy azzal semlegesítse az elementális lények energiáját. Van még kérdésed? -

Kozmikus emléktár

pillantott Daskalos a papírom felé, és türelmesen várt, míg tekin­tetemmel végigfutottam a listán.

- Van itt egy érdekes a prófétálásról. A barátom arra lenne kí­váncsi, lehetséges-e előre megjósolni a jövőt, és ha igen, vajon be­szélhetünk-e az ember szabad akaratáról?

Daskalos elmosolyodott, úgy kezdett bele a válaszadásba. - Mint az Igazság Keresője, saját tapasztalatom az, hogy semmi sincs eleve elrendelve. Ezt egyébként már számtalanszor kifejtettem. A jövő előrelátása nem több, mint lehetőségek előrejelzése. Valami vagy bekövetkezik, vagy sem. A kimenetel ahhoz hasonló, mint amikor tudósok a jelen tényei és irányzatai alapján ésszerű prognózist állí­tanak fel a jövőről.

Ezután elmesélte, amit már tőle is, Kostastól is többször hallot­tam, hogy az emberek minden egyes másodpercben újraírják a jövő történéseit. A jövő nyitva áll előttünk, az embereknek pedig sza­badságukban áll a nekik tetsző elementálokat megteremteni, amik aztán a jövőjüket alakítják majd. Amikor tehát valaki jövőt jósol, tu­lajdonképpen előre látja az adott pillanatig teremtett elementálok milyenségéből kibontakozó lehetséges eseményeket. De az embe­rek bármikor szabadon teremthetnek új elementális lényeket, ame­lyekkel meghiúsíthatják a próféciák beteljesedését.

- Én személy szerint nem hiszem, hogy a karmikus történéseket maximum két-három napos hatályon túl pontosan előre lehetne je­lezni, - fejezte be mondókáját Daskalos.

- Miért nem? - kérdeztem vissza.- Ilyen rövid időszak alatt a karmikus erők olyannyira besűrű­

södhetnek, hogy gyakorlatilag már semmit sem tehet az ember, hogy elkerülje a történéseket. De azon túl befolyással lehet önnön jövője alakítására.

- Elmagyaráznád ezt még érthetőbben, ha lehet? Tudnál mon­dani esetleg egy konkrét példát saját tapasztalatodból? - érdek­lődtem.

Daskalos eltöprengett egy rövid ideig, aztán ismét mesélni kez­dett: - Sok évvel ezelőtt egy reggel munkába készülődtem. Fél hét körül lehetett, ültem az ágyam szélén, és a zoknimat húztam ép­pen. Teljesen éber voltam, és akkor hirtelen a következő látomá­som támadt. A munkahelyem - az állami nyomda épülete - köze­lében találtam magam, ahol betűszedőként dolgoztam. Ott, ahol a városi óra áll, leszálltam a biciklimről; azt terveztem, a hátralévő

utat gyalog teszem meg, át a kormányépületeket övező eukaliptusz­ligeten. Ekkor megpillantottam egy embert, aki a kiskocsiját tolta. Tisztán láttam a vonásait, még azt is észrevettem, hogy egy forr­adás van az arcán. A kocsijának üvegteteje volt - koulouriát [perec­szerű tésztaféleséget] árult, és hozzá sajtot. Ahogy az óra alá ért, ki­abálni kezdett, hangosan hirdette a portékáját: „Friss, meleg a koulouria!” Aztán észrevettem egy másik férfit; az ellenkező irány­ból közeledett a biciklijén. Odament az árushoz, lepattant a járgá­nyáról, és üvöltözni kezdett: „Végre megvagy, te rohadék!” „Még hogy én? Rohadék, aki mondja!” - kiabált vissza neki az árus, és du­lakodni kezdtek. A veszekedés kirobbantója belerúgott az árus kis­kocsijába, mire az felborult, az üvegtető ezer darabra tört, és a ko­ulouria a sajttal együtt a betonra borait. Az árus dühében előkapott egy nagy konyhakést, és azzal hadonászott ellenfele után; látszott rajta, hogy kész megölni az illetőt. Szerencsére volt a közelben egy állami alkalmazott, aki látta az esetet, és még idejében odafútott, hogy lefogja a hadakozó kereskedő karját és rákiáltson: „Az Isten szerelmére, ember, megőrült? Képes lenne megölni a másikat?” „Kibelezem a rohadékot!” - tajtékzott az áras. „Nézze, mit művelt velem!” Közben a biciklis alak kihasználta az alkalmat, és sietősen elkerekezett. Ezzel a látomásom véget ért. Megráztam a fejem, és jót nevettem az egészen. Nem értettem, hogy férkőzhetett az agyamba efféle képsor, reggel fél hétkor, öltözködés közben.

„Úgy húsz perc múlva aztán felültem a kerékpáromra, és elindul­tam a munkahelyemre. Alig, hogy a városi óra közelébe értem, reg­geli látomásom megelevenedett előttem a valóságban, pontosan úgy, ahogy azt egy fél órája láttam. Jött az áras a kiskocsijával, sebhely az arcán, kiáltozva kínálta friss, meleg koulouriáját, és így tovább. Érkezett a biciklis - még a ruházata és a mozdulatai is ugyanazok voltak, mint amit a látomásomban láttam. Ahogy elnéztem őket, előre tudtam, mi fog történni a következő pillanatban, mert a kar­mikus erők már olyannyira beértek, hogy képtelenség volt bármit is megváltoztatni az események sodrában. Már csak azon töpreng­tem, ki lehet az, aki közbe fog avatkozni és lefogja az árast; erre a részletre nem emlékeztem a látomásomból. Nos, kiderült, hogy egyik munkatársam az, még meg is jegyeztem magamnak: „Ő, szó­val Constantinides volt résen!” Persze ha a látomásomban erre a részletre fókuszáltam volna, ezt is előre tudtam volna. Végül meg­érkezett a rendőrség, én pedig besétáltam az irodába dolgozni.

Kozmikus emléktdr

- Teljesen tudatos voltál látomás közben? - kérdeztem.-Természetesen, - felelte Daskalos. - Mondom, éppen a zokni­

mat húztam.- Ha az emberek képesek egy-két órával előre látni a jövőt, ak­

kor nem lehetnek képesek akár évszázadokra is előre prófétálni az eseményeket?

- Nem, az lehetetlen, - felelte Daskalos minden kétséget ki­záróan.

- Ezek szerint a Nostradamus-féle és egyéb jóslatok, amikről több könyvespolcnyi kötetet írtak össze, nem tekinthetők hiteles előrejelzéseknek, amiket szó szerint kellene vennünk?

- Csak saját tapasztalatomat tudom ismételni: három napon túl a jövő nem más, mint lehetőség.

- És mi a helyzet János apostol Jelenéseivel?- Azok is csak lehetséges kimenetelek, - felelte Daskalos tánto-

ríthatatlanul. - Megtörténnek, ha... De mindig ott van egy ha. Az embernek szabad akarata van. A karmát pedig a szabad akarat for­málja, a sorsszerű történések iránya tehát bármelyik pillanatban megváltoztatható. Eszerint a jóslatok vagy beteljesülnek, vagy sem.

- Elképzelhető-e esetleg, - próbálkoztam tovább, - hogy ez az elv csak egyénekre érvényes, de társadalmi szinten, történelmi ke­retek között nem feltédenül? Még ha az egyes embereknek szabad akarata van is, nem lehet, hogy a történelem színpadán, az egész emberiségre nézve más elvek és törvényszerűségek érvényesülnek?

- Ha megfelelően nagy számú egyén megváltoztatja a tudatát, azzal a nemzeti vagy akár a kollektív emberiség-karma is megvál­toztatható, - válaszolta Daskalos.

- De azért lehetőség és lehetőség között csak van különbség? A jelen karmikus állapotai szerint egy próféta előre láthatja a jövőt ki­lencven százalékos valószínűséggel, vagy úgy, hogy a bekövetkezés esélye nem több tíz százaléknál.

- Ebben igazad van, - értett velem egyet Daskalos.- Mi befolyásolja hát a valószínűség fokát, hogy egy előre meg­

jövendölt esemény valóban bekövetkezik-e vagy sem?- Az adott eseményhez kötődő elementálok erőssége és energi­

ája. Minél nagyobb energiatöltettel rendelkeznek az elementálok, annál nagyobb valószínűséggel következik be a dolog.

„De meg kell mondanom, a magam részéről nem vagyok túl­zott híve a jövő előre jósolgatásának, különösen ami a borzalmas

eseményeket illeti,” - tette hozzá Daskalos, és a nyomaték ked­véért figyelmeztetőleg felemelte jobb kezét.

- Miért? - értetlenkedtem.- Mert a jóslással az ember energetizálja azokat az elementálokat,

amelyek csak még valószínűbbé teszik egy adott dolog bekövetkez­tét. Még egy eredetileg hibás prófécia is olyan erővel és energiával rendelkező új elemi lényeket hívhat életre, hogy azok megtörténtté teszik azt, amit eredetileg helytelenül jövendöltek meg.

- Más szóval, a jóslat önmagát teljesíti be.- Úgy van. Általában akkor történik ilyesmi, amikor az emberek

hinni kezdenek a próféciákban, és elültetik tudatalattijukba az adott jóslat elementáljait.

- Az önbeteljesítő jóslat jelenségére már a szociológusok is felfi­gyeltek, - jegyeztem meg. - Persze a tudósok nem beszélnek ele- mentálokról. W. I. Thomas, egy amerikai szociológus például ki­mutatta, hogy egy a valóságról alkotott, eredetileg hibás definícióból kiindulva végül mégis juthatunk helyes következtetésre.

Daskalos helyeslően bólogatott. - így igaz. Az ember hite egy elementális lényt energetizál. És minél több energiával töltődik fel egy elementál, annál nagyobb az esély arra, hogy a dolog be­következik.

„De ne feledd, hogy csak lehetőségekről van szó, nem bizonyos­ságokról. Mind az egyéni, mind a kollektív karma megváltoztat­ható, bármelyik pillanatban. Ez az emberi szabadság lényege!”

Daskalos egy Ótestamentumból vett példával támasztotta alá ál­lítását, amire már korábban is hivatkozott, nevezetesen Jónás pró­féta esetére, aki előre megjövendölte Ninive pusztulását. A város lakosai olyan sok bűnt halmoztak fel, hogy Isten kész volt eltörölni őket a föld színéről. A niniveiek azonban bűnbánatot gyakoroltak- az utolsó pillanatban megváltoztatták a tudatukat -, és így ők is és városuk is megmenekült.

- Vedd észre, - mondta Daskalos, - hogy nem Isten gondolta meg magát, hanem maguk az emberek változtatták meg kollektív karmájukat azáltal, hogy tudatosságukat átalakították. Ezért ma­radhatott meg Ninive.

- De ettől még Jónás látomása valóságos volt, ugye?- Természetesen.- Akkor ez azt jelenti, hogy ha a niniveiek nem változtattak volna

kollektiven a felfogásukon, elpusztultak volna.

Kozhiírms emléktár 131

- így igaz, - helyeselt Daskalos. - De szabadságukban állt vál­toztatni a sorsukon, és ők változtattak is. Az új okok pedig új kö­vetkezményekhez vezettek.

- Ha most visszatérünk egy kicsit a te látomásodra, Daskale, ami­kor előre láttad, mi fog történni egy fél órán belül, nem lehet - leg­alább elméleti síkon - azt feltételezni, hogy a karma akár a legutolsó másodpercben is más folyásirányt vehet?

- De hiszen amikor a képsor belém villant, az árus már javában úton volt a portékájával, és a biciklis fickó is rég nyeregben ült és pedálozott, - nevetett Daskalos. - A karmikus erők akkor már olyannyira beértek, hogy nem hiszem, hogy bármit is meg lehetett volna változtatni belőlük.

- Es mit gondolsz, mitől kerültél abba az állapotba, hogy az a lá­tomásod támadhatott? - kérdeztem.

- Ki tudná megmondani az okát? Talán csak azért láttam előre, mert rövid időn belül a való életben is szemtanúja lehettem a tör­ténéseknek. Vagy talán azért, mert a magasabb hierarchiák ezt a ta­nulási lehetőséget kínálták fel nekem.

- Látomás közben egyfajta testen kívüli élményed volt? - kíván­csiskodtam tovább.

- Nem, nem kerültem a testemen kívül. Teljes tudatommal ott ültem az ágyam szélén. Húztam a zoknimat, és készültem a mun­kába. Inkább egyfajta kivetiilésnek nevezném az esetet. Látomás közben egyszerre voltam tudatos otthon, és a téren, a városi óra mellett.

„Tudod, ha az ember fejleszteni kezdi tisztánlátó képességét, rendszeresen ehhez hasonló tapasztalatai lesznek,” - vonta le a vég­következtetést Daskalos, majd néhány másodperces csöndet köve­tően egy újabb személyes élményének ecsetelésébe fogott, amikor szintén előre látta a jövőt.

- Valamikor réges-rég, a második világháború kitörésének elő­estéjén, a bácsikám meghívta a családunkat egy közös vacsorára. Aznap este a rádióban Verdi Aidáját adták; mivel a bácsikám tudta, hogy szeretem az operát, megüzente, hogy feltétlenül számít a megjelenésemre. Bevallom, készültem is a zenehallgatásra, mert emlékeztem, mekkora hatással volt rám, amikor először hallhattam Verdi áriáit - szinte elvarázsoltak a dallamok!

„Karácsony másnapján történt a dolog, emlékszem, zuhogott az eső. A bácsikám Bayractares közelében lakott, a város falain kívül.

Ahogy épp letelepedtünk volna a rádió köré, hogy élvezzük a klasszikus muzsikát, belülről egy hangot hallottam megszólalni a fejemben: »Kelj fel, és eredj!« »Ugyan hová?« - kérdeztem magam­ban. »Indulj!« - erősködött bennem a belső hang. Mit volt mit tenni, felálltam hát, felvettem az esőkabátomat, és indultam kifelé a házból. »Hova készülsz ebben a zuhogó esőben, Spyro?« - értet­lenkedett a bácsikám, de bennem újra felcsendült a hang: »Menj!« »Nem hallgatod meg az Aidát? Hova mész?« - kérdezte a bácsikám a szoba túlsó végéből. »Magam sem tudom. Egyszerűen nem érzem jól magam,« - feleltem neki, és tényleg elég ramaty érzés kerített hatalmába. Nekivágtam hát a kihalt utcáknak, és a szakadó esőben elindultam hazafelé. Akkoriban még a Pantheon utcában laktunk, de a hang egyre csak arra ösztökélt, hogy kerülőúton haladjak - leg­alább egy mérfölddel nagyobb kunkort írtam le a kelleténél, le a lép­csőkön a mocsár irányába, aztán fel a lépcsőkön, a fallal körülvett régi városrész másik oldalán. Útvonalam teljesen ésszerűtlennek tűnt, annál is inkább, mivel úgy zuhogott, mintha dézsából öntöt­tékvolna. »Istenem, Istenem,« - dünnyögtem magamban, - »ki érti ezt?« Akkoriban még fiatal voltam, és meglehetősen tapasztalatlan e téren. Ennek ellenére követtem a hang utasításait, még ha azok teljesen értelmedennek tetszettek is számomra.”

,Ahogy ott sétáltam, nem messze a polgármesteri hivataltól meg­pillantottam egy részeg angol katonát; az úttest közepén feküdt, egy pocsolya kellős közepén, és nyöszörgött,” - azzal Daskalos utá­nozni kezdte a részeg katona hangját.

„»Húzd fel őt a járdára!« - parancsolta bennem a belső hang. Fölé hajoltam hát, és teljes erőmből vonszolni kezdtem a járda felé. »Baszd meg!« - nyögte a részeg alak, és megpróbált behúzni nekem egyet, de az ökle és a feje is a nedves aszfaltra hanyatlott. Egyszerűen kép­telen voltam lábra állítani őt, de a hang csak tovább nógatott, hogy igyekezzem vele a járdára. Nagy erőfeszítések árán végül sikerült el­rángatnom őt az úttest közepéről. Közben folyamatosan ömlött az eső, az angol katona csurom vizes volt, és az én esőkabátom is kezdett átázni. Abban a pillanatban, hogy a járdaszegélyre értem vele, egy katonai teherautó zúgott el mellettünk. »Most már értem!« - villant belém azonnal a felismerés. A kocsi biztosan halálra gázolta volna a fickót, ha ott marad az úttest közepén, abban az éles kanyarban. A teherautó sofőrje nem láthatta volna, hogy ott fekszik valaki, külö­nösen úgy, hogy sötét decemberi éjszaka volt, és zuhogott az eső.”

Kozmikus emléktűr

,Ahogy elhajtott mellettünk, a vezető észrevett minket,” - foly­tatta a történetet Daskalos, - „egy hirtelen fékezéssel megállt, és visszatolatott. Kiszállt a fülkéből, és felénk sietett. Ahogy a köze­lünkbe ért, felismerte a részeg alakot, elkezdett vele kiabálni, és ő is megpróbálta talpra állítani, de hiába. Megkérdezte tőlem, ki vagyok, és hogy mi történt. Látszott rajta, hogy nagyon bántja a dolog. An­golul megkért rá, hogy adjam meg neki a címemet. Megmondtam, hol lakom. Eközben még ketten kiszálltak a teherautóból, és közös erővel felrakták a járműre részeg társukat. »Szerencséden flótás!« - gondoltam magamban; biztos voltam benne, hogy mihelyst kijó­zanodik, hadbíróság elé állítják.”

„Négy nappal később, az éjszaka kellős közepén, kopogattak az ajtónkon. Kinéztem, és kit láttak szemeim? A sofőrt és a részeg ala­kot, akit elrángattam az úttestről. A fickó, akit megmentettem, meglehetősen nyúzott volt, lehorgasztott fejjel állt előttem. Sugár­zott belőle a szomorúság és a fájdalom. »Uram,« - szólalt meg a sofőr, - »szeretném megköszönni önnek, hogy megmentette a ba­rátom életét! Tudja, London bombázása közben találat érte a há­zukat, és a családja - apja, anyja és felesége - odaveszett. Ezért itta le magát aznap éjjel. Csak a kisfia menekült meg, aki a nővéréék- nél volt vendégségben, egy másik városban.«”

„Látod, ha aznap éjjel a fejemben szóló belső hang helyett Verdi Aidáját hallgattam volna, azt az angol katonát a saját bajtársa gá­zolta volna halálra. A Gondviselés útjai kifürkészhetetlenek!”

Daskalos pár pillanatra elhallgatott. - Azóta számtalan hasonló élményben volt részem, - fűzte hozzá az előzőekhez, - amikor egy belső hang egy adott helyre irányított, hogy valakinek a segítségére siethessek.

Azzal egy újabb történetbe fogott: - Történt egyszer - akkoriban még mindig a Pantheon utcában laktunk -, hogy a hang rám paran­csolt, hogy azonnal menjek a Ciprusi Nemzeti Gimnáziumhoz, az Érseki Hivatal szomszédságában. Utasítása teljesen értelmetlennek tűnt; éppen a dolgozószobámban ücsörögtem kényelmesen, semmi okát nem láttam, miért kellene kitennem otthonról a lábamat.

Az iskola meglehetősen veszélyes környék volt az ötvenes évek­ben - a diákok gyarmatosítók elleni tüntetései akkoriban hágtak a tetőpontjukra, úgyhogy időnként még heves összetűzésekre is sor került köztük és az angol katonaság között. A hang mégis egy kis mellékutcába irányította Daskalost, ahol egy tizenéves fiatalembert

talált a földön fekve; vérzett a feje, és eszméletlen volt. Egy má­sik járókelő segítségével bevitték őt egy közeli házba, ahol elsőse­gélyben részesítették, és Daskalos eszméletére térítette őt. A zavar­gásokat ily módon túlélt fiatalember később az egyik legnevesebb, Angliában végzett ügyvéd lett Cipruson.

- Mit gondolsz, ki adta neked az utasításokat, hogy mikor merre menj, és állj szolgálatára idegeneknek?

- Nem tudom. De vannak szellemek, akik a magasabb dimenzi­ókból előre látják a jövő történéseit, s ha van rá karmikus engedély, megpróbálnak találni valakit, akivel - hozzájuk hasonló rezgésszin­ten lévén - képesek kapcsolatba lépni és átadni a megfelelő üzene­tet. Nyilvánvalóan velem is ez történt a fent említett esetekben.

Miután elköszöntem Daskalostól, hosszú sétára indultam Nico­sia velencei fallal körülvett régi belvárosi negyede felé. Élveztem a szűk sikátorokat, a kis boltokat, a középkori templomok és törté­nelmi nevezetességek látványát. A város többi részével ellentétben, ahol tervszerűtlen összevisszaságban nőttek ki a földből az épüle­tek, ez a kerület megőrizte az ősiség hangulatát, hála a szigorú mű­emlékvédelmi szabályozásnak, illetve a török és görög lakosság kö­zött feszülő etnikai ellentétnek, ami távol tartotta a befektetőket a Zöld Vonaltól. Ironikus módon, az óváros a nemzetet sújtó tragi­kus állapotoknak köszönhette eredeti jellege fennmaradását.

Ahogy a szűk, forgalomtól távol eső utcácskákban sétáltam, él­vezve a nyugalmat, bele-belehallgatva az eldugott kovács- és ács­műhelyekből kiszűrődő halk duruzsolásba, igyekeztem felidézni magamban Daskalosszal az idő, a próféciák és a karma természeté­ről folytatott beszélgetésünk részleteit. Daskalos saját tapasztalati kutatásai alapján magyarázattal tudott szolgálni arra a jelenségre, amit tudományos körökben előzetes megérzésnek neveznek. Azt ugyanis már laboratóriumi körülmények között kimutatták, hogy az arra érzékenyek képesek „megjósolni” a jövő eseményeit. Rus­sell Targ és Harold Puthoff fizikusok például bebizonyították, hogy az általuk vizsgált kísérleti alanyok meg tudták határozni azt a hely­színt, ahová a két kutató egyike véletlenszerűen elhajtott autójával. Ami a két tudóst és más elméleti szakembereket is elsősorban fog­lalkoztatott, az az emberi szabad akarat kérdése volt. Ha a jövő előre látható, akkor mennyiben tekinthetők felelőseknek az emberek sa­ját döntéseik tekintetében? Hogyan beszélhetünk szabad akaratról, ha a jövő eleve elrendeltetett?

Kozmikus emléktűr

Daskalos sajátos világnézetében gyökerező, tapasztalatilag iga­zolt, ésszerű magyarázatot adott a kérdésre. Eszerint a jövő csak nagyon rövid időintervallumon belül jósolható meg előre, amikor is a karmikus erők már végletesen előrehaladottakká váltak, de hosszú távon semmi sem jelezhető előre biztosan. Ha megfelelő idő áll rendelkezésükre, az emberek bármikor teremthetnek olyan ele­mentálokat, amelyek megváltoztathatják egy megjövendölt ese­mény kimenetelét. Egy szóval, az emberiség tökéletesen szabadon formálhatja önnön sorsának alakulását. Az előzetes megérzés labo­ratóriumi körülmények között történő vizsgálatai minden esetben határozottan rövid időszakra korlátozódtak, amikor a jósolt ese­mény pár percen vagy néhány órán belül bekövetkezett. Hónapok vagy évek, netán évszázadok távlatának vizsgálata - érthető okok­ból - fel sem merült.

Az utolsó mozaikdarabka János apostol apokaliptikus előrejelzé­seit illetően azután került a helyére bennem, hogy részt vettem Kostas limassoli csoportjának soron következő ülésén.

Hétfő délután volt, egy héttel azután, hogy utoljára találkoztam Daskalosszal. Atkocsikáztam Limassolba, hogy meghallgassam Kostas saját tanítványai és követői körében tartott heti előadását. Máskor általában előbb Kostas házához hajtottam, hogy cseveg­jünk egyet, de ezúttal el volt foglalva egy láthatóan komoly pszi­chológiai problémákkal küzdő férfi gyógyításával. Az illető nem tar­tozott az Igazság Keresőinek körébe, de egy másik csoportban olyan - megfelelő irányítás nélkül végzett, ezért Kostas által kife­jezetten veszélyesnek ítélt - meditációs gyakorlatokat folytatott, amelyeknek eredményeképpen megnyílt a napfonat-csakrája anél­kül, hogy erre fel lett volna készülve. Kundalini-energiája ellenőri­zetlenül fel-le futkosott a gerince mentén, s a valamikori megbízható állami tisztviselő hallucinálni kezdett, cserben hagyta koncentráló képessége, és lassan de biztosan állása elvesztése és az elmegyógyin­tézeti kezelés felé sodródott.

Kostas azzal magyarázta az esetet, hogy amikor az illetőnek meg­nyílt a napfonat-csakrája, alacsonyabb démoni elementálok támad­ták meg és kerítették őt hatalmukba.

Az ehhez hasonló esetek miatt figyelmeztette Kostas újra és újra tanítványait, hogy ne kísérletezzenek tudatalattijuk feltárásával csak azért, hogy látványos szellemi képességekre tegyenek szert. Ehe­lyett a tudatalatti negatív elementáloktól való teljes megtisztítását,

valamint a spirituális tudatosság fejlesztését hangsúlyozta. Rend­szeresen figyelmezette hallgatóságát, hogy a szellemi képességek csakis a morális tudat fejlesztésével párhuzamosan alakulhatnak megfelelően. Az Igazság Keresőjének idővel odáig kell eljutnia, hogy uralni tudja a rendelkezésére álló szellemi erőket, és azokat csak és kizárólag gyógyító céllal használja.

Kostas hétfői előadásának témája az Egyetemes Emléktár volt. Azt mondta, minden, amit az ember gondolni vagy tenni képes, be­íródik a Kozmikus Emlékezetbe, vagy annak „tudatalattijába”, úgy­hogy amit mi saját tudatalattinknak képzelünk, az valójában részét képezi az Egyetemes Emlékhálónak. Ebből adódóan minden felfe­dezés tulajdonképpen egy olyan tudásnak az előhívása, amely már örök idők óta „felfedeztetett”.

Miután a nagyjából húsz perces kiselőadás véget ért, néhány kon­centrációs gyakorlat következett, ezt követően pedig ki-ki szaba­don vitára bocsáthatta az őt foglalkoztató kérdéseket.

Kostas az első felszólalónak a következőket felelte: - Ha az egyén tudata nem avatkozna közbe abba, ami tudatalattijából imaginációs képek formájában felmerül, az esetben az imagináció minden egyes részletében tökéletesen megfelelne a valóságnak.

„Látom, ma mély vizekre evezünk!” - mosolygott, ahogy a kö­rülbelül ötven fős tanítványseregből rá meredő, érdeklődéstől csil­logó szempárokat figyelte.

- Még egyszer elmondanám, - ismételte meg előző kijelentését,- amennyiben az egyén pillanatnyi tudatállapota nem szólna közbe, s ezzel nem torzítaná el azt a képet, ami a tudatalattijából fantázi­aképek vagy imaginációk formájában felmerül, akkor az egyén ma­gát a teljes valóságot lenne képes visszaadni, mégpedig a legapróbb részletekig menően.

- Mondanál erre egy példát? - kérdezte egy harmincöt éves hölgy a sorok közül.

- Vegyük például a fantasztikus könyvek szerzőit! Az a fantasz­tikum, amiről ők írnak, egy rejtett valóság terméke. A valós gon­dolat az író tudatalattijából fakad, de pillanatnyi tudatállapotától függően torzul, ahogy keresztülszűrődik rajta.

- Ha jól értem, - próbáltam hangosan tisztázni a hallottakat, - az író tudata mintegy tükörként működik, és kisebb-nagyobb tor­zításokkal azt adja vissza, ami mint autentikus valóság saját tudat­alattijából eredt.

Kozmikus emléktár

- Pontosan így van, - helyeselt Kostas. - Aki járatos az effélék­ben, az képes felfedezni a torzításokat. De ne feledjük, még ha tor­zultan is, de minden mögött ott húzódik maga a valóság. Hiszen a semmiből semmi sem születhet!

Kostas ezután kifejtette, hogy annál inkább megközelíthetjük a valóságot, minél inkább a kozmikus tudatalatti szövedékébe fonódó tudatalattink mélyére ásunk. - Valójában nem is beszélhetünk „az én tudatalattim”-ról, vagy „a te tudatalattid”-ról, hiszen a kozmikus tu­dattalan ott rejlik minden anyagi részecskében, minden sejtben, min­den atomban, a teremtés minden univerzumában, minden világában és dimenziójában. Következésképpen nem szükséges, hogy egy tör­ténés vagy cselekedet az illőben és a térben egy adott bolygón men­jen végbe ahhoz, , hogy az adott történés, vagy annak következmé­nye ugyanazon bolygó lakosának a tudatalattijában merüljön fel.

„Megpróbálom még érthetőbbé tenni,” - folytatta Kostas, lát­ván, hogy hallgatósága néhány tagjának csak nagy nehézségek árán sikerült követnie meglehetősen elvont gondolatmenetét. „A 19. szá­zadi tudományos-fantasztikus irodalom egyik nagy alakjának, Ju­les Vernének a regényeiben olvashatunk például a holdraszállásról, vagy tengeralattjárókon tett mélytengeri utazásokról. Annak ide­jén könyveit pusztán fantasztikus irodalomként olvasták, mintegy tündérmesékként. Pedig Jules Verne valójában az Egyetemes Em­léktár valóságait hozta felszínre írásaiban.”

- Persze, persze, Jules Verne nekiült, és írt, amit írt, - szólt közbe valaki, - de művei mégsem önmagukról bukkantak elő belőle! Ah­hoz, hogy írni tudjon valamiről, előbb el kellett gondolkodnia a dolgokon, nemde?

- Természetesen. A tudatalattijából felmerülő képzeteket meg­szűrte tudati működése. Minden fantasztikumnak és imaginációs képnek van valamilyen valóságalapja, függetlenül attól, hogy kitől származnak. Jó példa erre a kicsi gyerekek képzeletvilága. A való­ság torzításának mértéke annak a tudati fejlettségén múlik, aki be­hatol a mindent rögzítő Egyetemes Emléktár mélységeibe.

- Kosta, megmondanád, mit is értesz pontosan Egyetemes Em­léktár alatt? - kérdezte egy idősebb nő.

- Az Egyetemes Emléktár az az alapszubsztancia, amiben min­den rögzítődik. Az a Krónika, amiben minden egyes mozdulat fel­jegyzésre kerül, a raktár, amiben a legapróbb történés is elraktá­rozódik.

- És melyik krónikás kötetet lapozta fel Jules Verne, amiből az­tán a regényeihez merített fantasztikus ihleteket? - kérdezte ismét csak az előbbi hölgy.

- Nem „melyik” krónikás kötetet, - javította ki őt Kostas. - Csak egyetlen Egyetemes Emléktár létezik.

- Úgy értem, Verne egy korábbi életéből hozta felszínre a tudá­sát? - helyesbítette kérdését az asszonyság.

- Nem, erre nem volt szükség. Mint mondtam, mihelyst egy mozzanat megtörténik a téridőben, az azon nyomban feljegyzésre kerül a Tudat minden részecskéjében, sejtjében és atomjában, az egész teremtésben. Ez az Egyetemes Emléktár. Mindaz, ami az uni­verzumokban valaha is történt, millió, milliárd vagy végtelen számú alkalommal, örökre és kitörölhetetlenül bejegyzésre került a Koz­mikus Tudatba.

- így válik érthetővé az Örök Jelen fogalma, - jegyeztem meg.- Más szóval, ha jól értelek, Kosta, - fűzte hozzá valaki, - min­

den találmány, mint például a lézer, öröktől fogva létezik, és az Egyetemes Emléktárban már fel is fedeztetett. Ami tehát egy fel­fedezés pillanatában történik, az nem más, mint hogy valaki be­hatol a Kozmosz emlékezetébe, és tulajdonképpen valami olyasmit fedez fel, ami az Akásában már örök idők óta létezett.

- Pontosan! Semmi sincs, ami az univerzumokban ne került volna már felfedezésre. A beteljesülés mindig benne rejlik az ál­landóságban. Sosem volt hát tökéletlen kezdet, mint ahogy nem lé­tezett olyan idő, amikor az Abszolútum - vagy ha úgy jobban tet­szik, Isten - ne meditált volna Önmagán belül.

„Ebben az értelemben kell megértenünk Krisztus megjelenését is bolygónkon,” - folytatta Kostas, majd feltett egy szónoki kérdést, hogy aztán rögtön meg is válaszolja azt: „Mit gondoltok, mikor öl­tött testet az Ige a Földön? Nos, a Logosz az Abszolútum állandó­ságán belül nyilvánul meg a világegyetemekben. Az Ige akkor ölt testet egy adott civilizációban, egy adott bolygón, amikor az em­beri tudatosság olyan szintet ér el, hogy megtestesülése lehetsé­gessé és értelmessé válik.”

Kostas azzal folytatta, hogy Jézus Krisztus éppen az emberiség valamikori állati szinten lévő tudatalattijával jellemezhető múlt és az Istennel eggyévált szupertudatos jövő két szélső állapotának kö­zepén jelent meg Földünkön. Utóbbi létállapot, a Teózis minden Szellem-én elkerülhetetlen végső állapota, aki valaha is áthaladt az

Kozmikus emléktár 139

Ember Ősképén és ezzel belépett az inkarnáeiók ciklikus spiráljába.-Tegyük fel, hogy valaki, aki több száz évvel Jézus születése előtt

élt, képes volt behatolni az állandóság állapotába az Egyetemes Em­léktárban. Ez esetben az illető előre láthatta Krisztus testet ölté­sét az idők fordulóján, ahogy az Földünkön megesett, - tette még hozzá Kostas.

- Létezett volna ilyen személy? - adtam hangot csodálkozásomnak.- Már hogyne létezett volna! - felelte Kostas. - Gondolj Budd­

hára! Még ha ő maga nem is érte el a Teózist, az Istennel alkotható legmagasabb egység állapotát, s ezért nem volt képes a valóságot a legteljesebb mértékben kifejezni, azért a tökéletességnek eljutott arra a fokára, hogy az igazságot megfogalmazza.

Megkérdeztem, honnan veszi Kostas, hogy Buddha valaha is megjósolta volna Krisztus testet öltését. Nem mintha jómagam a buddhizmus szakértőjének tartottam volna magam, de efféle kije­lentést még sosem hallottam. Kostas azt felelte, hogy információ­jának forrása nem holmi írásos történelmi dokumentum, hanem olyan mesterek közlése, akik tudásukat szellemi síkról adták át neki és Daskalosnak.

- Buddha igenis megjövendölte, - szögezte le Kostas minden kétséget kizáróan, - hogy az Ige körülbelül ötszáz éven belül meg­jelenik majd a Földön, és emberi testet ölt. Más szóval, Buddha fel­ismerte, hogy bolygónk lakosságának tudatszintje addigra olyan szintet fog elérni, amely lehetségessé, sőt, elkerülhetetlenné teszi majd a Logosz megnyilvánulását. Buddha elérte a „Harmadik mennyországot”, ahol már elkezdte meghaladni / levetni emberi formáját. Buddha nem véletlen ébredt öntudatára. Amikor feléb- redetté vált, képes volt előre látni az eljövendőt, és ennek fényében utasításokat adott tanítványainak. Ezen prófécia alapján indult út­nak a három keleti mágus Betlehembe, hogy tiszteletüket tegyék az újszülött Isten-ember előtt.

„A Krisztus-Logosz” - folytatta Kostas - „az Abszolútum ál­landóságán belül örökre megszületett és keresztre feszíttetett. Az állandóság állapota pedig aszerint jut kifejeződésre a téridőben, hogy az Ember Ősképén valaha áthaladt szellemi lények milyen tu- datszintet érnek el.”

„Értitek, mi zajlik körülöttünk?” - kérdezte mosolyogva Kostas, és tekintetével végigpásztázta figyelmes hallgatóságát. „A kozmikus tudatalattiban minden megnyilvánulás rögzítve van, egytől egyig,” -

azzal körbemutatott a termen. „Az állandóság állapotán belül min­den örökre létezik, de bármely dolog csak akkor nyilvánul meg a fel­színen, amikor egy adott bolygó emberiségének kollektív tudat­szintje lehetővé teszi annak első megjelenését, vagy esetleg újbóli felbukkanását az állandóságból.”

„Bármi, amit most teszünk, ebben a pillanatban, egy mozdula­tot,” - azzal Kostas megfogott egy ceruzát, és áttette az asztal egyik sarkából a másikba, - „állandó jelleggel berögzül az Egyetemes Emléktárba.”

- Ez eddig rendben is van, Kosta, - szóltam közbe, - de felme­rül a kérdés: vajon akkor minden előre el van tervezve? Ha az em­ber belép az állandóság állapotába, mint tette azt például Buddha, évszázadok történéseit képes előre látni. Mi ez, ha nem prófécia? Avagy Buddha jóslata különbözött a többi próféta előrejelzései­től, amelyekről azt tanultuk, hogy csak lehetőségeknek szabad te­kinteni őket, amelyek vagy bekövetkeznek, vagy sem?

- Amit Buddha megjövendölt, az nem prófécia volt, legalábbis nem abban az értelemben, hogy előre látta, mi fog történni térben és időben. Buddha magát a szerkezetváltást látta meg előre, az idők fordulóját az emberiség fejlődésében. Egy megvilágosodott mester matematikai pontossággal képes előre jelezni azokat az evolúciós szintváltásokat, amiket az emberiségnek időről időre meg kell lép­nie a tökéletesedés útján. Ezek a lépcsőfokok valóban eleve meg­határozottak; kereteket jelentenek, amik között aztán a téridő ese­ményei szabadon kibontakoznak majd.

- Más bolygókra is igaz ez? - kérdezte valaki fennhangon a te­rem túlsó végéből.

- Már hogy ne lenne igaz?! Vannak más planéták, ahol az em­beri lények nem úgy közlekednek, ahogyan azt mi tesszük, itt a Föl­dön. Előfordulhat, hogy még csak szamárháton ügetnek, a techni­kai fejlettség primitív fokán állnak, és kollektív tudatszintjük meg sem közelíti a miénket. Az is előfordulhat, hogy még a kereket sem találták fel, de ugyanúgy az is megeshet, hogy fényévekkel előttünk járnak fejlődési útjukon. Nem feltétlenül bölcs dolog előretekin­teni egy bolygó jövendőbeli létállapotaiba, mert mindig akadhat­nak olyan emberek, akik jelenlegi tudatszintjükön visszaélhetnek például a technika majdani vívmányaival, és ezáltal önmagukat sem­misíthetik meg. Hála Istennek, ezt elkerülendő, általában működik a Kegyelem, úgyhogy védve vagyunk önnön tudatlanságunk ellen.

Kozmikus emléktár

- Az emberi tudat fejlődési állomásai képezik az evolúciónak azt az archetipikus csontvázát, ami a lét állandóságában rögzítve van, s mint ilyen, mindenhol azonos, - foglalta össze valaki az eddig el­hangzottakat egy mondatban.

- Úgy van. Ez maga az Isteni Terv, - felelte Kostas.Megpróbáltam én is hangosan tisztázni, jól értettem-e a dolgo­

kat: - Egy megvilágosodott mester tehát matematikai precizitással képes előre jelezni az emberiség fő evolúciós állomásait, egészen az Istennel történő tudatos eggyéolvadás, a Teózis eléréséig, de a két lépcsőfok között kibontakozó történelmi részleteket ezek szerint nem fogja tudni előzetesen megjósolni.

-Jól látod, pontosan ez a helyzet.- S ha jól értem, azt állítod, - folytattam okfejtésemet, - hogy a

Krisztus-Logosz megtestesülése a názáreti Jézusban nem a véleden történelmi részletek közé tartozott Földünk téridő-keretei között, hanem egyike volt azon sorsfordulóknak, amik eleve elrendelten kó­dolva vannak az emberi tudat evolúciójának menetében. Magyarán, Krisztusnak elkerülhetetlenül emberré kellett válnia akkor, ami­kor az emberi faj kollektív tudatszintje elért egy bizonyos fokot.

- Igen. Krisztus alászállása és emberi testet öltése nem holmi tör­ténelmi részlet volt csupán a kibontakozó jelenségek sorában, ha­nem egy olyan szükségszerű állomás, amin minden bolygónak ke­resztül kell mennie, ahol emberi élet van. Mint azt korábban is mondtam, mindez az Abszolútum állandóságának részét képezi, örök időkre. Az Isteni Ige inkarnálódása a kollektív szellemi fejlett­ség adott szintjét lehetőségként adatott az emberiségnek, hogy Krisztusban és Krisztus által felismerhessük sorsszerű végzetünket, az ember megistenülését.

Hosszasan boncolgattuk még a témát, rengeteg kérdés merült még fel a hallgatóság soraiban, úgyhogy csak késő éjjel, tizenegy óra után fejeződött be ...

Beszálltam az autómba, bekapcsoltam a rádiót, és kerestem va­lami kellemes klasszikus zenét, hogy legyen mit hallgatnom a csak­nem egy órás visszaúton Nicosiába. Alig volt már forgalom az uta­kon, úgyhogy hagytam szabadon csapogani a képzeletemet: hol az aznapi előadás képei, hol a minap Daskalosszal folytatott beszélge­tésünk részletei jutottak eszembe.

Kostas kijelentése Krisztus inkarnálódásának jelentőségéről eszem­be juttatta mindazt, amit annak idején a német tudós és tisztánlátó,

Rudolf Steiner A kereszténység mint misztikus tény című művében ol­vastam. Abban biztos voltam, Hogy sem Kostas, sem Daskalos nem olvasott Steinert, sőt, talán soha nem is hallottak róla, úgyhogy ké­telkedő alaptermészetem ellenére be kellett látnom, hogy Krisztus megtestesülésének az emberi tudat fejlődésében játszott strukturá­lis jelentőségét illető tudásukat egyikük sem könyvekből merítette. Ami a legszembetűnőbb volt az egészben, hogy mindannyiuk állí­tásai logikusan illeszkedtek Yohannan atya tanításainak átfogó koz­mológiai rendszerébe. Én legalábbis tisztázódni láttam ezáltal azt a látszólagos ellentmondást, amely egyrészt a lehetőségszintű jövő, másrészt a Krisztus-Logosz mind Buddha, mind Keresztelő János által minden kétséget kizáróan és pontosan megjövendölt emberi testet öltésének szükségszerűsége között állt fenn.

A paradoxon feloldása a különböző próféciák megkülönbözte­tésében rejlik: az egyik oldalon ott vannak azok a jóslatok, amelyek olyan eseményekre vonatkoznak, amelyek vagy bekövetkeznek, vagy sem, a másik oldalon pedig azok az előrejelzések, amelyek az Egyetemes Emléktár állandóságába betekintést nyert mesterektől erednek, akik tökéletes tudással rendelkeznek az emberiség arche- tipikus létállapotainak a jövőben előttünk álló lépcsőfokairól. Ilyen állomás volt kétezer éve az Ige emberi testet öltése is.

Hetedik fejezet

A mester felébredése

1987 augusztusának végén visszatértem Maine-be, hogy folytas­sam tanári munkámat, és rendszerezzem a nyári hónapok során gyűjtött kutatási jegyzeteimet. Karácsonykor aztán ismét Ciprusra utaztam, ezúttal sokkal hosszabb időre; szerencsére sikerült elin­téznem, hogy az egyetem az 1998-as év teljes tavaszi szemeszterére szabadságoljon. így összesen nyolc hónap állt előttem - micsoda luxus! -, amit családommal - Emilyvel és a gyerekekkel - a szige­ten tölthettünk, s nekem újra lehetőségem nyílt arra, hogy még mé­lyebbre hatoljak Daskalos és Kostas világának megismerésében.

Nagy felfordulás közepette szálltunk le Cipruson. 1988 január­jában, az elnökválasztás előtt néhány héttel, mindenki a politikai kampányok lázában égett. A karácsonyi díszeket politikai hirdető- táblák, az esélyes jelöltek plakátjai és házfalakra festett jelmonda­tok váltották fel. Daskalos és Kostas, a két mester ugyanolyan iz­galommal figyelték a választás fejleményeit, mint bármelyik más szigetlakó. Beszélgetéseink azidőtájt az Abszolútum tulajdonsága­inak megvitatása helyett sokkal inkább a pártprogramok és a kam­pányok kiváltotta heves érzelmek körül forogtak.

Egy februári hajnalon már öt óra tájban felébredtem. Kinyitottam a bejárati ajtót, hogy betódulhasson a friss levegő, elgyönyörködtem északon a Pendadaktylos-hegylánc impozáns vonulatában, és meg­csodáltam a napfelkeltét. Gondoltam, légzőgyakorlatozom is egy jót, amikor a verandán észrevettem egy odasodródott szórólapot.

Felvettem, hogy beleolvassak. „Hány évig kell még Damoklész kard­ja alatt élnünk?” - hirdette az iromány első sora, majd így folytató­dott a szöveg:

„Keserű és tragikus megtapasztalást jelent ma ciprusinak lenni! Fejünk fe­

lett vékony cérnaszálon ott függ Damoklész kardja, és mi minden reggel

ugyanazzal a kérdéssel ébredünk: „Mi történik, ha ma valaki elvágja azt a

cérnaszálat?”

Honfitársaink! Fogytán az időnk! Míg a világ más kultúrnemzetei széles

sugárutakon menetelnek egy ragyogó és biztonságos jövő felé, addig mi cip­

rusiak az állandó bizonytalanság homályába kényszerülünk. Saját földünkön

les ránk az ellenség, a némán várakozó török hadsereg. Az idő megszállóink­

nak dolgozik, és ki tudja, mi vár még ránk...

Ciprusiak, honfitársaink! Meddig tűrjük még ezt a borzalmas fenyegetést?

Meddig fulladozunk még a föld alatt, eltiporva? (...) Meddig kényszerülünk

élni még ebben a látszólagos nyugalomban, a vihar előtti csendben? És vajon

meddig élhetünk azután, ha törekvéseinket végleg meghiúsítják, ha álmain­

kat is megmérgezik, ha utolsó reménységünket is elveszik tőlünk, s nekünk

nem marad más, mint az elviselhetetlen érzés, hogy minden hiábavaló volt,

hogy nincs már holnapunk?”

A hirdetményt az egyik vezető ellenzéki párt jegyezte, amely a hivatalban lévő kormány képviselőit készült kiütni bársonyszékük­ből. Hatásos kampányt folytattak Kyprianou elnök rezsimje ellen, leginkább azzal érvelve, hogy a parlamenti vezetés az elmúlt tíz év alatt képtelen volt kezelni „a nemzet problémáját”, és nem találtak gyors és békés rendezést a ciprusi nép gondjaira. A ciprusi görögök egyre csak azt érezték, hogy fogytán az idő, és hogy a sziget török kézen lévő részében a tömeges katonai jelenlét napról napra na­gyobb fenyegetést jelent számukra. Attól tartottak, hogy Törökor­szág végső célja a sziget teljes megszállása.

A jövőért való aggódás egészen 1960-ig nyúlt vissza, a Ciprusi Köztársaság kikiáltásának idejére, amikor is az angol gyarmatosítók nyolcvankét évig tartó uralmát sikerült öt évnyi véres földalatti harc árán megdönteni. A függetlenség azonban csak kompromisszumos megoldást jelentett, hiszen a ciprusi görögök nemzeti felkelésének valódi célja a sziget Görögországgal való egyesítése lett volna, ami a körülbelül félmilliós lakosság tizennyolc százalékát kitevő török kisebbség elkeseredett ellenállása miatt hiúsult meg.

A mester felébredése145

A két népcsoport között feszülő bizalmatlanság és gyűlölet ha­marosan felborította az amúgy is nehezen megteremtett alkotmá­nyos egyensúlyt, és 1963 karácsonyán újabb etnikai összetűzések lobbantak lángra. 1974-ben aztán Törökország, amely alig hetven kilométernyire fekszik Ciprus északi partjaitól, megszállta a szi­getet, azzal az ürüggyel, hogy védelmet nyújtson a ciprusi török ki­sebbségnek. A ciprusi görögség számára annál is lesújtóbb volt a helyzet, mert mindez ráadásul alig néhány nappal egy gyilkos pucs- csot követően történt, amit a Görögországot akkoriban kormányzó katonai vezetés hajtott végre III. Makarios érsek ciprusi kormány­zata ellen. Ezután a sorsfordító kataklizma után foglalta el tehát a török hadsereg a sziget majdnem negyven százalékát, minek követ­keztében több mint kétszázezren váltak menekültekké saját hazá­jukban. S ugyanekkor történt, hogy először találkoztam Daska- losszal és Kostasszal, kezdtem el kutatni misztikus világukat, és lettem a tanítványukká.

A politika azóta is központi téma volt minden csoportos össze­jövetelen, ami alól még a misztikusok, okkultisták és metafizikusok gyűlései sem voltak kivételek. A törökök egyetlen alkalmat sem mu­lasztottak el tekintélyt parancsoló jelenlétük hangsúlyozására, ez­zel is súlyosbítva a görög lakosság paranoiás félelmeit. A Penda- daktylos-hegység görögök lakta vidékei felé néző lejtőire a törökök egy hatalmas zászlót faragtak, ezzel jelezve egyoldalúan kikiáltott államuk határát (amit természetesen a görögök nem tekintettek ér­vényesnek), s a kőbe vésett zászló fölé óriási, kilométerekről is tisz­tán kivehető betűkkel a következő, arcátlanul provokatív török nyelvű mottót írták: NE MUTLU TÜRKÜM DIYENE, azaz „Töröknek lenni nagyszerű dolog!”

Daskalos mindennek ellenére szerette a ciprusi törököket, és minduntalan meg is ragadta a kínálkozó alkalmat, hogy irántuk ér­zett vonzalmát kifejezze. A török megszállás szerinte cseppet sem „véletlen” volt; azt állította, hogy a görög nyelvű lakosság ezzel tör­leszti nemzet-karmájának egy részét. Daskalos többször is hangsú­lyozta: „Nem a törökök az ellenségeink, hanem saját magunk, úgy­hogy önmagunkkal érdemes foglalkoznunk!”

A ciprusi törökök, teljesen természetesen, viszonozták Daska­los irántuk érzett szeretetteljes érzéseit. Legnagyobb meglepeté­semre nem is egyszer volt szerencsém ezt megtapasztalni. Legu­tóbb egyik közeli barátomtól, egy több éve Cipruson szolgáló

ENSZ-diplomatától hallottam, hogy amikor az egyik török olda­lon tartott társasági összejövetelen megkérdezte a jelenlévő török politikusokat, vajon ismerik-e Daskalost, az egyik jeles vendégnek torkán akadt a szó. Barátom így számolt he a történtekről: „Meg­kérdeztem tőle, netán ellenzi azt, amit Daskalos művel, de ő [a cip­rusi török politikus] tagadólag rázta a fejét. »Nem, nem, épp el­lenkezőleg,« - felelte, - »az az ember megmentette az egyik rokonom életét. Harminc évvel ezelőtt az orvosok már halálos be­tegnek kiáltották ki az unokaöcsémet; azt mondták, legfeljebb né­hány hete van hátra. Akkor elvittük Daskaloshoz, aki meggyógyí­totta őt. Az unokaöcsém azóta is él és virul. Daskalos rendkívüli ember!«” Ugyanez a ciprusi török politikus, akit mellesleg a görö­gök egyik legfőbb ellenségeként tartottak számon, udvarias szóvál­tásuk után a következőkkel búcsúzott el barátomtól: „Daskalos egyike azon keveseknek, akik igazán jószívűek ezen a szigeten!”

Daskalos semmi különöset nem látott abban, hogy a törökök ked­velik őt; egyszerű magyarázattal szolgált a dologra: „Ha őszintén sze­reted az embereket, teljesen természetes, hogy ők is szeretni fog­nak téged.” Ahogy azt többször is hangoztatta, a ciprusi görögök csak akkor fogják tudni megoldani a problémájukat, ha megtanulják szív­ből szeretni török honfitársaikat. Persze ugyanez igaz a törökökre is. Mindaddig, míg ez kölcsönösen nem sikerül, a karma újból és újból a mostanival egyező helyzeteket fog teremteni, ahol a lecke: meg­tanulni szeretni azokat, akiket az ember - önnön tudatlanságának fel- sőbbséges nézőpontjából - halálos ellenségének tekint. így működik az egyetemes igazságszolgáltatás. A gyűlölet hullámai mindaddig ha­sonló történelmi keretek közé fogják sodorni elindítóikat, míg a va­lamikori ellenségekből szerető barátok nem lesznek. Az efféle törté­nelmi szituációk valójában csak akkor oldódnak meg véglegesen, amikor az egyes individuumok tudatában bekövetkezik a megfelelő pszichológiai átalakulás. Daskalos ezért azt tanította, hogy a török megszállás okozta tragédia és szenvedés egyben hatalmas tanulási le­hetőség is, amit helyesen kihasználva mind a görögök, mind a törö­kök előreléphetnek spirituális fejlődési útjukon.

Reggel hat órakor már úton voltam Limassol felé, hogy találkoz­zam Kostasszal, és nekivágjunk egy egész napos kirándulásnak a Kokkinochoria-régióban, a szigetország burgonyatermesztő vidé­kén, ahol Kostas - szokásához híven - több falut készült üzleti ügyekben végiglátogatni. Úgy gondoltam, itt a kiváló alkalom, hogy

A mester felébredése147

egy egész napot vele töltsék, elkísérjem őt útjára, és közben elbe­szélgessem vele az Igazság Kereséséről. Antonis, Kostas barátja és limassoli tanítványi körének egyik új tagja hasonló megfontolásból csatlakozott hozzánk. A negyvenöt éves, éles elméjű, sikeres épí­tész avatott olvasója volt a különböző filozófiai és tudományos iro­dalomnak. Rostáshoz hasonlóan Antonis is Angliában szerzett dip­lomát, mi több, annak idején ő is Famagustából menekült el a török megszállók elől. Kostas és Daskalos szellemi tanításaival a nővére révén ismerkedett meg, aki már régóta Kostas tanítványa volt, úgy adta tovább a családban az Igazság Keresésének filozófiáját.

Antonis szabadságot vett ki arra a napra, hogy velünk lehessen, és együtt élvezhessük örömtelinek ígérkező társalgásunkat meste­rünkkel. Fél nyolc táján hagytuk el Limassolt; Antonis vállalta az autóvezetést, Kostas ült mellette az első ülésen, én pedig hátul fog­laltam helyet, s élveztem a ragyogó reggeli napsütést, ahogy a su­garak elnyelődtek a Földközi-tenger mélykékjében. Előző este esett az eső, így most illatos pára lengte be a földeket.

Egy darabig a helyi politikai helyzet aktuális alakulásáról cseve- résztünk - találgattuk a közelgő választásokon induló pártok esé­lyeit, próbáltuk megjósolni a várható győzteseket. Helyzetünk köz­vetlenségét kihasználva azonban hamarosan úgy döntöttem, hogy személyesebb vizekre terelem társalgásunkat, s leplezetlen kíván­csisággal Kostashoz fordultam:

- Hogyan lettél Daskalos tanítványi körének a tagja, Kosta, és hogyan fejlesztetted ki szellemi-gyógyító képességeidet?

Igaz, hogy alig hagytuk még el Limassolt - suhantunk a várost a sziget többi részével összekötő, újonnan épült autópályán -, ami­kor nekiszegeztem kérdésemet, de az volt az érzésem, hogy csep­pet sem érte váratlanul őt, sőt, mintha kifejezetten számított volna rá, úgyhogy minden meglepődöttség és teketória nélkül mesélni kezdett magáról. Rövid időn belül többet tudtunk meg róla aznap, mint addigi tíz éves ismeretségünk alatt összesen.

- Tudod, Kyriaco, - kezdte Kostas, - már kicsi gyerekkorom óta foglalkoztattak az effélék. Emlékszem, általános iskolás koromban kezembe került néhány könyv, amelyekben többek között szó volt a hipnózisról is. Akkoriban még alig értettem ugyan, hogy mit ol­vasok, mégis vonzódtam hozzájuk, és mindent megtettem, hogy el­sajátítsam a szerzők által javasolt gyakorlatokat. Hogy kísérletez­tem például annak idején hosszú órákon át a koncentrációval!

- De hiszen még csak gyerek voltál! - adott hangot csodálkozá­sának Antonis.

- Igen, Antoni, kisiskolás. Egyszer az édesanyám rámnyitott, és csak azt látta, hogy ülök az ágyamon, és meredten bámulok a szoba sarkába. Azt hitte, valami bajom van, de amikor közelebb jött, fel­fedezte előttem az egyik könyvet, és jól elfenekelt, nehogy még egy­szer az életben a kezembe merjem venni azt, - nevette el magát Kostas.

Erről eszembe jutott, Daskalos egyszer mesélte, hogy Kostas szü­lei mindketten tagjai voltak famagustai csoportjának, és nem egy­szer előfordult, hogy a kis Kostast az ölében lovagoltatta. Amikor értesült arról, hogy az aggódó anya elnáspágolta gyermekét, össze­vont szemöldökökkel feddte meg az asszonyt: „Nem veszed észre, hogy egy mestert ütöttél meg?”

- Tulajdonképpen könyvek nélkül is elvoltam, - folytatta Kos­tas, Antonis és én pedig egyre nagyobb érdeklődéssel hallgattuk minden szavát. - Az álmaim mintegy második életteret jelentet­tek nekem. Valójában persze fogalmam sem volt arról, mi történik velem. Azt hittem, mindenkinek vannak hasonló élményei.

„Még mindig az általános iskolába jártam, amikor felfedeztem, hogy pusztán a gondolatom erejével mozgatni tudom a tárgyakat. Cérnaszálon fellógattam valamit magam elé, és a tudatommal jobbra-balra lengettem azt, mint egy ingát. Annak idején azt kép­zeltem, mindez teljesen természetes. Vagy üres gyufásdobozokat mozgattam úgy, hogy az ujjhegyeimre koncentráltam, és azok mintegy mágnesként magukhoz rántották a gyufásdobozokat. Az­óta persze tudom, hogy a különleges képességeket nem szabad ef­félékre használnom. ”

- Miért nem? - kérdezte Antonis.- Mert az emberek csak megbotránkoznak rajtuk, és ingerültekké

válnak.- Na és ha otthon, magadban gyakorolgatnál? - próbálkozott to­

vább Antonis.- Annak meg mi értelme lenne? Én tudom, hogy képes vagyok

megtenni dolgokat. Egyébként is, miért pazarolnám a drága ener­giát gyógyítás helyett ilyen semmiségekre? A gyógyítás különben is sokkal fejlettebb képességeket igényel, mint holmi cérnáról lógó tárgyak mozgatása. Fiatalon is csak azért műveltem ilyesmiket, mert még nem voltam tudatában annak, hogy mit is teszek.

A mester felébredése 149

Kostas röviden elmesélte addigi élettörténetét. Famagustában, a sziget valamikori legjelentősebb kikötőjében nevelkedett. Fia a tö­rökök nem szállták volna meg az országot, valószínűleg már több­szörös millimos lehetett volna, hiszen a családjának jelentős földbir­tokai voltak abban a térségben, ami annak idején a legfelkapottabb túristaközpontnak számított. Kostas jómódban nőtt fel, és Angliába is azért ment tanulni, hogy végzett mérnökként átvegye majd apja szállítmányozási vállalatát. A karmája azonban egyik pillanatról a másikra nincstelen menekültté tette őt, akinek a puszta életbenma- radásért is meg kellett küzdenie a ciprusi üzleti élet gazdasági ver­sengésében. Menekültek ezreihez hasonlóan ő is csak remélni tudta, hogy álma egyszer még valóra válik, és visszatérhet szülőföldjére.

- Már gyerekkoromban ismertem Daskalost, - mesélte Kostas, - hiszen a szüleim nagyon közel álltak hozzá, és tagjai voltak az Igaz­ság Keresői körének. Bármilyen probléma is merült fel a családunk­ban - például különböző betegségek -, elsőként Daskaloshoz for­dultunk. Középiskolai tanulmányaim végeztével azonban, amikor Angliába költöztem, hogy ott járjak egyetemre, elfordultam a szel­lemi úttól. Csak később, 1972-ben, több évvel azután, hogy Angli­ából hazatértem, kezdtem el ismét érdeklődni a szellemi dolgok iránt, és mentem el Daskalos egyik előadására, aki abban az évben nyitotta meg újra - hét év kihagyás után - tanítványi köreit. Annak idején még Yohannan atya tanácsára hagyta abba a nyilvános taní­tást, hogy ezzel elkerüljön bizonyos problémákat.

„Az első előadás után otthon leültem egy fotelba a nappalinkban. A feleségem és a fiam már aludtak. Egy darabig néztem a tévét, de mivel semmi érdekeset nem adtak, hát ki is kapcsoltam. Daskalos szavai jártak a fejemben. Hirtelen a létezés egy másik síkjára kerül­tem, de teljesen a tudatomnál maradtam. A tévé eltűnt a szemem elől, a falak is köddé váltak, és egy sugárzó, ragyogó fényesség kö­zepén találtam magam. Micsoda fény volt! Nem evilági. Ebben a di­menzióban nem létezik ilyen. Mindent felülmúló, eufórikus boldog­ság töltött el. Nincs is rá szó, amely kifejezné, hogy mit éreztem!”

- Mennyi ideig tartott ez az eksztatikus állapot? - kérdeztem.- Nem emlékszem pontosan, de elég hosszú idő telhetett el így.

Aztán fokozatosan - nem hirtelen, mint az elején -, szóval fokozato­san kezdtem visszatérni ebbe a dimenzióba. Láttam, hogy sűrűsödik körülöttem az anyag, a harmadik dimenzió rezgésállapotainak meg­felelően. Láttam, hogy öltenek újra alakot a falak, hogy szilárdul meg

a tévé, a bútorok, és minden más a szobában. Lassan-lassan én is visszatértem fizikai testembe. De hozzá kell tennem, mint én-tuda­tos lény, egész idő alatt nem mozdultam el a helyemről. Minden egy és ugyanazon térben zajlott le. Ráadásul rögtön azon a napon esett meg velem ez az élmény, miután meghallgattam Daskalos előadá­sát, és elmerengtem mindazon, amit hallottam tőle.

- És mikor érted el azt a szellemi fejlettséget, amikor már tuda­tosan tudtál belépni ebbe az eksztatikus állapotba? - érdeklődtem.

- Ez a képességem lassan, néhány hónap alatt alakult ki, - vála­szolta Kostas. - Addigra bármikor, saját kívánságomnak megfelelően képessé váltam átlépni a magasabb rezgésszintekre. Persze ehhez tudni kell, hogy már másnap nekiláttam a szellemi gyakorlatoknak. Megvártam, míg a családom aludni tér, én pedig leültem ugyanabba a fotelba a nappaliban, és próbáltam ismét átkerülni abba a bizo­nyos eksztatikus állapotba. Képzeljétek, sikerült!” - mondta diadal­mas hangon Kostas.

- Hogy csináltad? - kérdeztem.- Nem igazán tudnám elmondani, - mosolygott Kostas.- Lehet, hogy Daskalos valami különleges meditációs technikát

tanított meg neked, az segített elérni az eksztázist?- Nem, ilyesmiről szó sem volt azokban a korai időkben. Mond­

juk azt, hogy az egész dolog magától történt.- És mi minden esett még meg veled a kezdet kezdetén? - ér­

deklődött lelkesen Antonis.- Teljesen átalakult az áloméletem, olyannyira, hogy az álmaim

lassan igazabb valóságnak tűntek mint amit ébren tapasztaltam. Per­sze azt már tudjátok rólam, hogy addig is meglehetősen élénk ál­maim voltak, de korábban semmivel sem tudtam megmagyarázni különleges éjszakai kalandjaimat. Egy idő után hozzászoktam, és már fel sem tűntek, nem nagyon törődtem velük. Egészen addig, míg az álmaim olyan valóságosakká nem váltak, hogy már azt hit­tem, egyszerre két létsíkon létezem párhuzamosan. Előfordult, hogy meg sem tudtam különböztetni, mi az, ami álmomban, és mi az, ami ébren történt velem. Először azt hittem, ilyesmi mindenkivel meg­esik, de aztán, ahogy egyre szorosabban kötődtem az Igazság Kere­séséhez, kezdtem megérteni, mi is történik velem álmomban.

- Mit értesz pontosan az alatt, hogy az álmaidban léteztél?- Teljesen tudatos voltam álom közben, azt tettem, amit akar­

tam. Más szóval, képes voltam ésszerűen viselkedni. Ha el akartam

A mester felébredése 151

jutni valahova, eljutottam. De menet közben álmaim mindig folya­matosak és összefüggőek maradtak. Nem ugráltam egyik álomkép­ből a másikba, mint azt az emberek általában teszik. Megfigyeltem ugyanis, hogy a legtöbben egyik epizódból a másikba esnek anél­kül, hogy két álmuk között bármiféle kapcsolódási pont lenne. Az embereket ide-oda sodorja a magasabb világok szele.

- Micsoda? Hogy érted ezt? - furcsáiba Kostas utóbbi szavait Antonis, és nagyot fékezett, hogy elkerüljön néhány, az út kellős közepén bóklászó birkát.

- A magasabb dimenziókban a gondolat erejével lehet mozogni. Amíg az ember nem képes uralni gondolatvilágát, addig bizony ki van szolgáltatva az asztrális és mentális erők kényének-kedvének.

- A tudatos álmodás is azoknak a gyakorlatoknak az eredménye­ként fejlődött ki benned, amiket Daskalos tanított neked?

- Nem, - felelte Kostas minden kétséget kizáróan. - Ez a képes­ségem mindig is megvolt.

- Ez azt jelenti, hogy előző életedből hoztad magaddal? - kér­dezte Antonis.

- Igen. Ezek a képességek már bennem voltak, úgyhogy nem volt szükségem külső gyakorlásra ahhoz, hogy ebben az inkarnációmban is előjöjjenek belőlem. Sőt, mivel sok tudás magától felmerült bennem, Daskalos igyekezett minél inkább visszafogni; kérdezzétek csak meg őt magát egyszer! - nevette el magát Kostas, és hátrafordult felém.

- Miért akart volna visszafogni? - értetlenkedtem.- Mert nem volt biztos benne, hogy elbírom majd a tudás és az

emlékek súlyát. Volt, hogy elmeséltem neki, kivel találkoztam - anélkül persze, hogy megemlítettem volna, hogy az eset egy másik dimenzióban történt -, mire ő döbbenten kérdezett vissza: „Hol találkoztál vele?”

- Miért, Daskalos is ismerte az illetőt? - kérdeztem.- Történetesen igen, - kuncogott Kostas. - Máskor meg azt

mondtam neki: „Mától ez és ez a személy leszek!” „Szűz Anyám!” - sopánkodott erre Daskalos, kezdtem ugyanis visszatérni korábbi életeimbe és azok szerint élni. A sopánkodáson kívül ezúttal nem sokat segített, de a dolgok maguktól is megoldódtak.

- Azt mondod, Daskalos nem segített a fejlődésedben? - vontam össze kérdőn a szemöldökömet.

- Dehogynem segített! Az ő tanításai tették lehetővé, - így Kos­tas, - hogy mindaz a tudás, ami már eleve bennem volt, előjöhessen.

- Szóval Daskalos tanításai mintegy katalizátorként hatottak rád, - igyekeztem tisztázni a helyzetet.

- Pontosan. Tudásom általa sokkal könnyebben jött felszínre a tudatalattimból. Ma már ott tartok, hogy szinte „gombnyomásra” képes vagyok bármilyen korábbi tapasztalatomat villámgyorsan fel­idézni.

- Miért van erre szükséged? - kíváncsiskodtam.- Azért, Kyriaco, - fordult hátra hozzám ismét Kostas, - mert

mindazt a tudást, amit eddigi életeimben felhalmoztam, azt jelen­legi életemben még kifejezésre kell juttatnom. Elő kell hívnom a tudatalattimból, - azzal Kostas a mellkasára bökött.

- Miért nem hívsz akkor elő mindent „gombnyomásra”?- Mert nem akarok, - felelte mosolyogva Kostas.- Ugyan miért nem? - erősködtem.- Mert emlékeim csak megzavarnák mostani életem szociális vi­

szonyait. Tudod, a feleségemre, a gyerekeimre, a rokonaimra is gondolnom kell, akikért felelőséggel tartozom. Érted már?

[Daskalos később további magyarázattal is szolgált az esetet ille­tően. Azt mondta, Kostas sokszor azért „fogja vissza” magát, mert nem szeretné, hogy Daskalos elhagyja ezt a világot. „Ő az én börtönőröm, aki ebben a romlandó burokban tart fogva engem!” - mutatott végig idősödő testén Daskalos. „Szeremé, ha maradnék még egy keveset.”]

- Daskalosszal több közös inkarnációnk volt például a mai Peru területén, - folytatta Kostas, - amikor hatalmas erőket birtokol­tunk. Én mondom nektek, azok között a hegyek között [az Andok­ban] mindmáig óriási emlékművek rejtőznek felfedezésre várva, köztük piramisok is.

Mindezt teljes bizonyossággal állította, sőt, a részletekbe is bea­vatott minket: - Azok a bizonyos szakrális épületek úgy vannak a gránithegység szikláiba vájva, hogy azt a mai kifinomult techniká­val sem lehetne leutánozni! Ez persze nem is csoda, hiszen annak idején sem földi szerszámokkal és módszerekkel építették őket!

Kostas hangján érződött, mennyire szánalmasan nevetséges az a felsőbbrendűség-tudat, amivel a ma emberisége dicsekszik önnön technikai fejlettségét illetően, de aztán visszafogta magát, és inkább a mai perui régió ősi kultúráiról mesélt tovább. Kifejtette, hogy a Föld többi területéhez képest meglehetősen sokszor inkarnálódott ott, majd félig viccesen, széles mosollyal az arcán hozzáfűzte: - Je­lenleg Cipruson hordozom Peru összes bölcsességét. Az egyetlen

A mester felébredése153

különbség korábbi perui inkarnáeióim és mostani testet öltésem kö­zött az, hogy a bölcsességet ebben az életemben már keresztényivé téve adom tovább. Ez mostani életem újdonsága, hogy úgy mond­jam. De ha általában beszélünk a tudásról, illetve a vele járó szellemi erőkről, akkor még mindig többet tudtunk régen - pontosabban, több minden megvalósítására voltunk képesek mint ma.

- Ha jól értem, - szólt közbe Antonis, - mostani életed külde­tése az, hogy mindezt a tudást beleoltsd a kereszténységbe.

- Pontosan. Ezt a felelősséget vállaltam magamra, mint ahogy ezt a feladatot teljesíti Daskalos is.

- Feltételezem, Kosta, - fűztem hozzá én is a magam meglátá­sát az elhangzottakhoz, - hogy te és Daskalos sokkal nagyobb böl­csesség birtokosai vagytok ma, mint voltatok perui életeitek során.

- Ó, igen, egyértelműen! - felelte Kostas felém fordulva. - Ha technikailag nem is feltétlenül jut érvényre mindaz, amire elménk erejével annak idején képesek voltunk, ma mégis magasabb szel­lemi szinten és tudatossági fokon állunk. Ó, igen. Minden újabb in- karnáció jobb, mint bármelyik előző volt. Bármilyen tudást is köz­vetítünk ebben az életünkben, azt már a kerszténység szűrőjén át tesszük. Ez a nagy különbség!

-Jól sejtem, hogy ez a szűrő arra szolgál, hogy a képességeite­ket csakis gyógyításra és az emberiség szolgálatára használjátok? - kérdeztem.

- Úgy van! Mondom, ez a nagy különbség! - azzal Kostas meg­ismételte, hogy a bölcsességet, amit ma tanításaiban továbbad, nem ebben az életében sajátította el. - A tudás mintegy forrásként ön­magától tör fel belőlem.

Azt is hozzátette még, hogy ő és Daskalos tökéletesen össze van­nak hangolódva, úgyhogy amit egyikük tud és tanít, azt a másikuk is tudja.

- Amikor előadást tartasz, Kosta, akkor teljesen tudatában vagy annak, amit mondasz, vagy egyszerűen csak előtörnek belőled a sza­vak anélkül, hogy magad is értenéd, honnan fakad a tudásod? - kér­dezte Antonis.

- Be kell vallanom, gyakran megesik, hogy amit beszélek, azt én is először hallom ebben az életemben. Számtalan példát tudnék sorolni! Leginkább akkor fordul elő velem ilyesmi, amikor valaki egy olyan új kérdést tesz fel nekem, amivel addig még sosem fog­lalkoztam. Ilyenkor a válasz egyszerűen kibuggyan a számon.

Pár percig csendben maradtunk, s figyeltük a tájat, hogy suhannak el mellettünk az olajfákkal dúsan zöldellő hegyek. De nem bírtam so­káig, hogy ne tegyek fel újabb kérdést Kostasnak: - Milyen fokoza­tokon mentél még keresztül, mire elérted mostani tudatállapotodat?

- Mostanra képes vagyok tudatosan kilépni a testemből, - vála­szolta Kostas.

- Ügy értem, volt-e valami különleges élményed legelőször, ami - hogy úgy mondjam - felrázott téged?

- Az egyik legelső élményem az volt, hogy beléptem az időfo­lyamba, és a múltban megtapasztaltam Földünk tüzes hő-állapotát.

- És eközben teljesen tudatos voltál? - érdeklődött Antonis.- Szavakkal nem nagyon tudom leírni azt az érzést. A teljes tu­

datosságnál valami sokkal hatalmasabb dologról volt szó. Legin­kább talán szupertudatosságnak nevezhetném.

- Ténylegesen visszamentéi az időben? Emlékként idéződött fel benned valami, vagy látomásod volt? - kérdezte leplezetlen zava­rodottsággal Antonis, jellegzetes szkeptikus hangján. - Hiszen az egész évmilliárdokkal ezelőtt kellett, hogy legyen.

- Egyszerűen csak behatoltam a tudatalattimba, - válaszolta Kos­tas megfontolt lassúsággal. - Minden tudás ott van.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy te már a tüzes hő-állapotú Föld idején, vagy még annál korábban is léteztél? - feszegette a témát tovább Antonis.

- Mit számít az, hogy léteztem-e akkor, vagy sem?! De az igazat megvallva, később leellenőriztem magamnak a dolgot, és beigazo­lódott, hogy ténylegesen léteztem már akkoriban is. Hangsúlyo­zom, ahhoz, hogy az ember visszamenjen valamikorra az időben, egyáltalán nem szükséges, hogy a múltnak abban az adott idősza­kában megnyilvánult formában legyen.

- Hogy működik akkor ez a dolog? - kérdezte Antonis, s látszott rajta, hogy még mindig nem igazán tud mit kezdeni azzal, amit Kostas próbált elmagyarázni.

- Az ember fogja magát, és egész egyszerűen behatol a bolygó tudatalattijába, - mondta nevetve Kostas. - Hisz minden benned van, és te is benne vagy mindenben!

- Még mindig nem értem, hogy létezhettél a tüzes hő-állapotú Föld idején? - rázta meg a fejét hitetlenkedve Antonis.

- Nézd, Antoni, - kezdett mélyebb magyarázatba Kostas, hogy képtelennek hangzó kijelentését felfoghatóvá tegye. - Emlékezz

A mester felébredése155

csak, mit tanítottam nektek előadásaimon a Föld korábbi állapotai­ról? ! Bolygónk annak idején a mainál sokkal nagyobb volt, és nem is Földnek hívták, hanem Maartouknak.

- Milyen nyelven? - kérdezte Antonis némileg gyunyorosan.- Az elnevezés az ősi bolygó rezgéséből adódott. Maga a bolygó

rezgett ilyen hangon, úgyhogy nem nyelvek kérdése volt a dolog, hanem hangrezgéseké.

- Aha, értem már...- A Maartoukon élő emberi lények - mint arról előadásaimon

már beszéltem - azáltal tettek szert mágikus hatalmukra, hogy fel­fedték a Természet titkait. Hihetetlen okkult pszichikai képessé­gek birtokosai voltak, de szellemi oldalukat, tudatosságukat nem fejlesztették kellőképpen. Ennek pedig az lett a következménye, hogy felrobbantották saját planétájukat, így az egy már sokkal ki­sebb, tüzes égitestté változott.

- És mi lett a Maartouk többi maradványával? - kíváncsiskodott Antonis.

- Azok alkotják naprendszerünk aszteroida-övezetét.Kostas elmondta, hogy sok ember, aki ma a Földön él, valami­

kori maartouki lény reinkarnációja, azaz rendelkezik akkori tapasz­talatokkal. Mindazzal szemben, amit a tudomány ma az emberiség múltjáról állít, Kostas leszögezte, hogy a Maartouk felrobbanása után is maradt élet a Földön - bár a bolygó felszínén tüzes láva hömpölygött, néhány szilárd oázison mégis tovább virágzott az em­beri élet. Kostas azt állította magáról, hogy emlékezett a Földnek erre a korai létállapotára - pontosabban, hogy újra elevenen át­élte azt, amikor előző inkarnációi előtörtek tudatalattijából.

- Valójában valamennyien maartoukiak vagyunk! - zárta le a té­mát nevetgélve.

- Mesélnél még előző életeidről? - kérlelte őt Antonis.Kostas csak mosolygott: - Vegyük úgy, hogy meg sem hallottam

ezt a kérdést, jó?Én pedig emlékeztem olyan beszélgetéseinkre, amikor Kostas be­

lefeledkezett a régmúlt felidézésébe, és hajlandó volt részleteket me­sélni hajdanvolt életeiből; igaz, azt soha nem árulta el, hogy konk­rétan, név szerint ki volt. Egyszer például megemlítette, hogy - Daskaloshoz hasonlóan - a reneszánsz idején olasz festőként élt, csak hogy aztán rögtön hozzátehesse, hogy „most bezzeg egy egyenes vonalat se tud húzni”. Persze nem is állt soha szándékában, hogy

ecsetet ragadjon, hiszen jelenlegi életének már más volt a feladata, és nem akarta feleslegesen „felébreszteni a festőt” magában.

- Kosta, miért nem segítesz az embereknek visszaemlékezni előző inkarnációikra? - vetette fel a kérdést Antonis, s ezzel Kos­tas elevenére tapintott. Kostasnak ugyanis e témában megvolt a maga jól megalapozott véleménye, olyannyira, hogy nem egyszer még Daskalost is élesen bírálta, amiért az idős mester néha felleb- bentette a fátylat egyesek múltbeli kilétéről. „Nem szabadna ezt tenned!” - figyelmeztette tanítóját szigorúan. Daskalos nem is vi­tatkozott vele, elismerte, hogy talán hibázott, de mégsem tudott le­mondani ebbéli szokásáról - ugyanolyan szenvedélye volt, mint a kávéivás. Különösen nehezen türtőztette magát, ha olyasvalakivel találkozott, akivel már ismerték egymást egy másik életben, egy má­sik országban, egy másik időben. Kostas viszont azon a véleményen volt - s ezt többször is tudtomra adta -, hogy az elmúlt életekről való szócséplés csak az ember egoizmusát növeli.

Antonis elmesélte egy „különös” érzését, amit akkor tapasztalt, amikor Európában ellátogatott egy indiai kiállításra; szerette volna megtudni, vajon lehetett-e bármi köze Indiához valamelyik előző életében. Remélte, hogy Kostas szolgál némi felvilágosítással ezügy- ben, de hiába.

- Ne is reménykedj! - hűtötte le őt Kostas, mint az várható volt.- Ha ilyesmiket mondanék el neked, csak előtörnének az emlékek a tudatalattidból, és máris az előző életed tudatállapotához kötődő érzelemvilágodnak megfelelően reagálnál a jelenlegi dolgokra. Tu­dod, barátom, - azzal Kostas megveregette Antonis vállát, - az em­bernek csak akkor szabad visszautaznia az időben, amikor már ké­szen áll rá. Akkor aztán úgyis minden bekövetkezik magától. Ne akard elsietni a dolgokat!

- De igazán, Kosta, mesélj nekem! - adta az ártadan gyermeket Antonis. - Szeretném tudni, milyenek voltak az érzéseim!

- Hányszor mondjam még, - felelte Kostas rendíthetetlenül, - hogy minden új inkarnáció jobb, mint bármelyik előző volt! Amikor az ember visszamegy az időben, egyben egy alacsonyabb tudatszintű létállapotba tér vissza. Úgyhogy mielőtt efféle szellemi képességeket fejlesztene ki magában, először is a csakráin kell dolgoznia. Ellen­kező esetben csak pusztító energiaáradatot zúdítana jelenvaló sze­mélyisége nyakába azzal, hogy éredenül tett szert bizonyos szellemi képességekre.

A mester felébredése 157

- Miért?- Mert az emlékezést az Abszolútum által meghatározott tör­

vények szabályozzák. És ez így van rendjén, a mi érdekűnkben.Kostas elmagyarázta, hogy az Isteni Kegyelem azért zárta el elő­

lünk az előző életeinkre való emlékezés képességét, hogy spiritu­ális fejlődésünket ne akadályozzák holmi kellemetlen emlékek. Ha az ember mesterséges úton mégis felidézné régi emlékeit, azzal megszegné a felejtés törvényét. Ilyenkor újjáéledhetnek az előző életek inaktívvá vált elementáljai, még nagyobb energiával, mint annak idején, és megkísérthetik az illetőt jelen inkarnációjában. Amikor ellenben az ember elér egy bizonyos szellemi fejlettségi fo­kot, a múlt emlékeinek már semmilyen negatív kihatása nem lehet jelenlegi életére nézve. A régi elementálok ekkor már nem jelente­nek potenciális veszélyforrást, hiszen az illető megfosztotta őket energiájuktól azáltal, hogy letudta karmikus adósságait.

- Érdekes, hogy Európában és Amerikában kifejezetten nagy di­vatja van manapság az előző életek regressziós visszaidézésének, - jegyeztem meg.

- Elég baj az! - válaszolta komolyan Kostas. - Szerencsére van­nak láthatatlan segítőink, akik ilyenkor közbeavatkoznak, és meg­akadályozzák, hogy nagyobb gond érje az embert. Tőlem sosem fogtok megtudni előző életeitekre vonatkozó konkrétumokat. Ha eljárna a szám, azzal csak megszegném a törvényt. Márpedig ki va­gyok én ahhoz, hogy szembeszálljak a Teremtő akaratával? A Tör­vény előtt senki vagyok. Persze ha sikerül önnön szellemi erőfeszí­téseitek révén odáig fejlődnötök, hogy emlékezni kezdtek, az rendben van. De tegyük fel, én elárulnám nektek, hogy ez és ez vol­tatok valamelyik előző életetekben. Mit gondoltok, mi történne ak­kor? Higgyétek el nekem, több mint valószínű, hogy felvennétek az adott illető modorát és viselkedését. Hát még ha netán valami hírességek voltatok annak idején! Rohannátok a könyvtárba, hogy mindent elolvassatok az illetőről, és mire észbe kapnátok, már pon­tosan úgy viselkednétek, mint ahogy az a személy tette. De ne fe­ledjétek, - fejezte be Kostas a mondókáját hosszabb hatásszünet után, - az ember egyetlen korábbi inkarnációjában sem volt maga­sabb tudatszinten, mint mostani testet öltése idején!

- Minden születésünknek célja van, igaz? - pillantott oldalra An­tonis Kostas felé.

- Igen.

- Mi van, ha valamilyen oknál fogva az ember nem tanulta meg azt a leckét, ami egy korábbi életére adatott? Ilyenkor sem lenne célszerű visszaemlékeznie a múltjára, hogy megtudja, mit hol ron­tott el? - vetette be Antonis az utolsó kártyáját.

Kostas hangosan elnevette magát. - Ha az ember elmulasztott megtanulni valamit, amit pedig meg kellett volna tanulnia, a sors keze úgyis utoléri őt! A karmikus adósságok törlesztése elől nem lehet elmenekülni, még ha az fájdalmas is! Ezért viszont nem kell visszamenni előző életekbe. Az ember mindig a jelenben fizet. El­tekintve attól az egy esettől, hogy menet közben megváltoztatja a tudatosságát. Ez esetben a megemelkedett tudatrezgés kioltja a múltban az emberhez kötődött elementálokat, és így azok karmi- kusan nem hathatnak rá többé. így működik az egyetemes igazság­szolgáltatás. Mi, az Igazság Keresői is ezért törekszünk arra, hogy megemeljük a tudatszintünket, s ezáltal kivédjük előző életeink em­lékeinek jelen személyiségünkre gyakorolt esetleges kellemetlen visszahatásait. Minél magasabban rezeg az ember, annál szabadabb a törvény alól, amely különböző tapasztalatokhoz rögzítené őt.

Annyira belemelegedtünk a társalgásba, hogy észre sem vettük, mennyire elrepült az idő. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy már Larnaca külvárosi negyedeiben járunk - a hajdani római vízvezeték romjai mellett vezetett el az utunk. Kostasnak akadt itt némi üzleti intéznivalója; míg ő azt bonyolította, mi Antonisszal egy tengerparti kávézóban vártunk rá.

[A sziget 1974-ben történt török megszállása előtt Kostas a Shell olajtársaság üzletkötőjeként dolgozott Ciprus famagustai körzeté­ben. Miután a török hadsereg elfoglalta Famagustát, Kostas minden jövedelmét és vagyonát elveszítette, s természetesen kizárólagos for­galmazói joga is másra szállt át. Csak pár falucska maradt, amely nem került török kézre, így a néhány maradék benzinkúttal továbbra is Kostas tartotta a kapcsolatot, mint az olajcég képviselője. Ahogy ne­kem bevallotta, nem igazán örült a feladatnak - nemhogy anyagilag megérte volna neki, a kutak olykor még veszteségesen is üzemel­tek. Mindennek ellenére megtartotta őket vállalkozásában, annak reményében, hogy Famagusta egyszer majd csak visszakerül ere­deti lakosaik tulajdonába. Amikor azzal próbáltam vigasztalni, hogy a török megszállás csak felgyorsította szellemi fejlődését, ő tagadó- lag rázta meg a fejét. Azt mondta, fokozatos tudatra ébredése már korábban elkezdődött, és ha anyagi biztonsága nem forgott volna

A mester felébredése 159

veszélyben, minden idejét az Igazság Keresésének szentelhette volna, mint ahogy vagyonával is hozzájárult volna a tanulócsopor­tok működéséhez. „De hát,” - sóhajtozott fanyar mosollyal a szája szögletében, - „nem így kellett lennie. Keresztül kellett mennem ezen a karmikus megtapasztaláson.”]

Nagyjából egy óra telt el, míg Kostasra vártunk; ez idő alatt kelle­mes filozófiai eszmecserét folytattunk Antonisszal. Aztán folytattuk utunkat a vidék többi tengerparti kis települése irányába - a megszállt területeken kívül eső régiót Kokkinochoriának, azaz „vörös falvak”- nak nevezték, az ottani termékeny talaj vörös színére utalva ezzel.

Larnacától északra haladtunk, jobb oldalon a Földközi-tengerre nyílt kilátásunk. Dekeliánál magunk mögött hagytuk a britek kato­nai bázisát, és onnantól kezdve a török fennhatóság alatt álló terüle­tet a sziget többi részétől elválasztó határsávban haladtunk tovább. Az út éppen a Zöld Vonalon húzódott. Bal oldalt az ellenőrzőpon­tokon török zászlók lobogtak és török egyenruhások igazoltattak minket, az út jobb oldalán pedig ciprusi és görög zászlók lengedez­tek, és ciprusi görög katonák posztoltak. A megszállás ideje óta nem jártam ezen a vidéken, úgyhogy meglehetősen hátborzongató ér­zések kerítettek hatalmukba. De nem csak én voltam így ezzel; az út hátralévő részében többnyire csak nagyokat hallgattunk, és feli­déztük magunkban az 1974-es év tragikus eseménysorozatát, amely oly sanyarú helyzetet teremtett az országban. Végül aztán Liopetri irányában jobbra letértünk a főútról, és magunk mögött hagytuk a barrikádokat.

Igyekeztem újra felvenni a beszélgetés fonalát, és folytami eredeti témánkat Kostas mesterré válásáról, úgyhogy hamarosan nekisze­geztem a kérdést, vajon volt-e olyan egyéb korai élménye - akár az Igazság Keresőinek körében, akár Daskalosszal -, amit fordulópont­nak nevezne szellemi fejlődésében. Kostas eltöprengett egy darabig, aztán mesélni kezdte, mi történt vele egyszer az ágyában fekve.

- Teljesen éber és tudatos voltam, amikor egy részem hirtelen a testemen kívülre került, alig valamivel a testem fölé, egy másik ré­szem pedig a mennyezet alá. Méretét és formáját tekintve mindegyik a fizikai testemre hasonlított. Aztán még egy és még egy test vált ki belőlem: az egyik félig a tető alatt, félig a tető felett lebegett - telje­sen ráláttam a házunkra és annak környékére -, a másik pedig a falba ékelődött. Egyszerre láttam és érzékeltem mindent megsokszoro­zódott testeimmel, beleértve az ágyban fekvő fizikai testemet is.

- A hagyománytisztelő pszichológusok azonnal a legkülönfélébb pszichopata-címkéket ragasztanák rád, ha ezt elmesélnéd nekik! - jegyeztem meg viccesen.

- Marhaság! - vágott vissza Kostas, hangot adva ezzel a hagyo­mányos pszichológiáról vallott, cseppet sem hízelgő nézeteinek. - Ezek a szupertudatos éntudat élményei, legalábbis annak egy for­mája, mert hogy a szupertudatosság átélésének több módja is le­hetséges. Ez az egyik.

- Mindazok az élmények és megtapasztalások, amiket idáig em­lítettél, Kosta - gondolok itt az eksztázisra, az elmúlt életekre való emlékezésre, a bolygó tudatalattijába hatolásra és tüzes hő-álla­potának átélésére, a testen kívüli utazásokra, illetve hogy egy idő­ben egyszerre több helyen is jelen tudsz lenni -, szóval ezeket a szellemi képességeket úgy hoztad magaddal, igaz?

- Igen, de először csak úgy megtörténtek velem anélkül, hogy tudatosan irányítani tudtam volna őket. Aztán szép fokozatosan ad­dig gyakoroltam, míg képes lettem uralni ezeket, és még több szel­lemi képességre tettem szert. Eleinte például nem tudtam akarat­lagosan kilépni a testemből. Egyszer csak ott találtam magam a plafon magasságában, onnan néztem le a testemre. Pedig míg kezdő az ember, addig nagyon nehéz kívül maradnia a testén, ha az a kö­zelében van.

- Én pedig azt hallottam, - vágtam Kostas szavába, - hogy Das­kalos arra utasította a belső kör egyik új tagját, hogy vigyázzon, ele­inte ne nagyon távolodjon el a testétől. Vajon miért?

- Egyszerűen mert az veszélyekkel járhat, - fordult felém Kostas mosolyogva. - Kezdő korában még nincs hozzászokva az ember ah­hoz, hogy felügyelje önnön testi épségét és másokét. A magasabb dimenziók rezgésszintjein ugyanis teljesen más törvényszerűségek uralkodnak, amikhez először hozzá kell edződni. Különösen a durva anyagi világhoz legközelebb eső rezgésszintek okozhatnak problé­mákat. Hadd meséljem el ezzel kapcsolatban egy személyes élmé­nyemet! Először kísérleteztem a tudatos testelhagyással, és abba a hibába estem, hogy azt gondoltam, magasabb testeimre ugyanazok a törvényszerűségek vonatkoznak, mint fizikai testemre. Persze ha­mar rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Az asztráltest sokkal finomabb, ezért képes áthatolni a durva anyagon. Szóval azon a bi­zonyos éjszakán kiléptem a testemből, és elnéztem magam, ahogy ott aludtam a feleségem mellett. Aztán gondoltam egyet, és elin-

A mester felébredése 161

dúltam kifelé a szobából. Zárva volt az ajtó. Eszembe sem jutott, hogy akár a falon át is közlekedhetnék, ezért mindenáron az ajtót próbáltam kinyimi valahogy. Pusztán akaratom erejével lecsökken­tettem asztráltestem rezgésszintjét annyira, hogy végre ki tudtam nyitni az ajtót. Ha akkor valaki ébren lett volna a szobában, csak annyit látott volna, hogy az ajtó magától kinyílt. Elég ijesztő él­mény lett volna! Végül ráeszméltem, hogy mit művelek, és alig hogy kinyitottam, vissza is csuktam az ajtót. Akkora zajjal vágódott be, hogy attól tartottam, a feleségem felébred rá.

- Mi történt volna, ha Lénia valóban felébred, és ijedtében meg­próbált volna téged is felébreszteni? - kérdezte Antonis.

- Egyszerűen visszasurrantam volna a testembe. Semmi különös nem történt volna.

- És feltételezem, szegénynek fogalma sem lett volna arról, hogy te éppen a testeden kívül jártál.

- Nem, tényleg fogalma sem lett volna.- Akkor mik is azok a veszélyek, amik akkor lesnek az emberre,

ha túl messzire merészkedik el a fizikai testétől? - érdeklődött to­vább Antonis.

Kostas pár pillanatig csak mosolygott, majd így válaszolt: - Ami­kor kilépek a testemből, hogy mások szolgálatára lehessek, azok az emberek, akik velem ellentétben a rossz oldalt képviselik, megpró­bálhatnak megtámadni engem. Ha észreveszik, hogy éntudatom, ami általában a testemhez kötődik, elhagyta fizikai burkát, rám ronthatnak.

- Egészen ijesztően hangzik! - rázkódott össze Antonis a vezető­ülésben.

- Ne félj, nincs ok az aggodalomra! Velem például még sosem fordult elő, hogy rámijesztettek volna. Csak tudni kell, mit csinál az ember, - azzal Kostas elmagyarázta, hogyan kell megvédenie ma­gát az embernek arra az időre, míg a testén kívül tartózkodik. - Mi­előtt kilépnél a testedből, teremtened kell egy elementált, aki távol­létedben a fizikai tested felett fog őrködni. Ezt erős önszuggesztióval érheted el; például azt mondod magadnak: „Semmi baj nem érheti a testemet, amíg távol vagyok!”

„Hosszabb utakra érdemes többedmagaddal elindulni; az a jó, ha az ember mellett van legalább még egy valaki. Én rendszerint Das- kalosszal tartok, nem mintha feltétlen szükséges lenne, hogy az em­ber társa is a harmadik dimenzióból való legyen. Ha valaha testei-

hagyás közben mégis fenyegető elementálokkal találkozna az em­ber, és úgy érezné, hogy nem tudja kezelni a helyzetet, utolsó ments­várként még mindig ott a fizikai teste. Gyorsan visszacsusszan bele, és már biztonságban is van!”

- Tudod, Antoni, jómagam azt fedeztem fel, - szóltam közbe az autó hátsó üléséről, - hogy minél jártasabbá válók a szellemi taní­tásokban, annál kevésbbé hatnak rám ijesztően azok a dolgok, amik korábban jeges rémülettel töltöttek volna el.

S hogy állításomat alátámasszam, elmeséltem pár nappal korábbi tudatos álmomat: - Alvás közben rájöttem, hogy álmodom, és én irá­nyítom az álombéli történéseket. Korábbi hasonló élményeimhez hasonlóan, ezúttal is tökéletesen tudatában voltam, hogy testemen kívül vagyok, és ez csodálatosan jó érzéssel töltött el, még ha én nem is tudatosan léptem ki belőle. Az efféle élmények mindig olyan ele­vennek tűnnek a tudatom számára, mintha valóságosabbak lenné­nek a háromdimenziós létállapotnál is! Szóval, hirtelen ott termett előttem egy félelmetes, undorító elementális lény - minden jelleg­zetes vonása megvolt, amire az emberek általában azt mondják: dé­moni. Nos, néhány évvel ezelőtt egy ehhez hasonló élmény hatá­sára - és elhihetdtek volt szerencsém efféléhez - öszecsináltam volna magam ijedtemben! A szívem kiugrott volna a helyéből, kivert volna a hideg veríték, és az egekig szökött volna az adrenalinszintem. Most ehelyett csak elnevettem magam, és azt mondtam a pokolfajzatnak: „Nem ijedek meg tőled! Soha többé! Daskalos megtanított rá, hogy bánjak el a magadfajtával!” Azzal rámutattam, és hűvös nyugalom­mal csak ennyit mondtam: , Jézus Krisztus nevében, azt parancso­lom neked, hogy negatív energiából változtasd magadat pozitívvá!”

- És mi történt? - kérdezte Antonis, s közben igyekezett vissza­fogni magát, nehogy kirobbanjon belőle a nevetés. Kostasnak ugyancsak uralkodnia kellett az arcizmain.

- A démon szétfolyt előttem, és a helyén kivirágzott a legcso­dálatosabb virág, amit valaha láttam.

Egy darabig még elbeszélgettünk az álmainkról, aztán Antonis újabb kérdést intézett Kostashoz: - Milyen módszereket használ­tál szellemi képességeid kifejlesztésére?

- Maga a tudás a módszer, ami az ember belsejéből fakad, - fe­lelte Kostas rejtélyesen mosolyogva, majd hozzátette: - Persze be kell vallanom, nemcsak Daskalos segített, hanem olyan mesterek is, akik nem a fizikai síkon élnek.

A mester felébredése

- Kikre gondolsz? Elmondhatod? - kerekedett felül Antonison a kíváncsiság.

- Az egyikük, mint azt ti is tudjátok, Yohannan atya, aki az Igaz­ság Keresőinek köreit igazgatja odafentről. Ő az, aki vezet minket, aki mindig mellettünk áll.

[Kostas újra és újra leszögezte, hogy a belőle - csakúgy, mint Daskalosból - előtörő tudást Yohannan atyának, azaz János apos­tolnak, a szeretett tanítványnak köszönheti. Daskaloshoz hason­lóan, Kostas szellemi fejlődésének útján eljutott arra a szintre, hogy eszközévé válhatott Yohannannak, akinek misztikus bölcsessége így rajta keresztül is kifejezésre jutott világunkban. Ezért is tekintették Kostast mint mestert Daskalosszal egyenrangúnak, aki majdan Daskalos örökébe lép az Igazság Keresőinek a vezetésében.)

- Persze tudnotok kell, - folytatta Kostas, - hogy Yohannan nem emberi lény volt.

- Hát micsoda? - kérdezte Antonis, a hitetlenkedő csodálkozás­tól tágra nyílt szemekkel.

- Valójában egy arkangyal volt, aki emberi formát öltött annak érdekében, hogy elősegítse a Logosz megnyilvánulását bolygónkon.

Kostas elmagyarázta, hogy Yohannan nem közönséges emberi lény volt, legalábbis abban az értelemben nem, hogy ő - a többi emberrel ellentétben - nem ment át inkarnációk hosszú során, hogy elérje a szellemi tökéletességet. Neki ezt már első testet öltése al­kalmával sikerült megvalósítania, amikor először ereszkedett alá az anyagi világba. Amikor Antonis megkérte Kostast, hogy ezt az ál­láspontját fejtse ki egy kicsit bővebben, Kostas ígéretet tett arra, hogy valamikor a közeljövőben még majd a dolog mélyére ásunk, tie most inkább a többi mesterről és láthatatlan segítőről mesélne tovább, azokról, akikkel azt követően lépett kapcsolatba, hogy csak- rái kezdtek felnyílni, és képessé vált tudatosan élni a létezés egyéb dimenzióiban is.

- Az első mesterek egyike, akivel odaát találkoztam, - mondta Kostas, - Immanuel testvér volt, aki maga mutatkozott be e sza­vakkal: „Immánuel mester vagyok.” Később felfedeztem, hogy már korábban is kapcsolatban álltam vele, amikor ő Ciprus velencei korszakában (a 16. században) Famagustában élt. Akkoriban kato­likus pap volt, akit a görögök Manos néven tiszteltek. Azóta aztán nem inkarnálódott többé; a szellemi világokból segítette tovább az emberiséget.

- Hogy néz ki most?- Pontosan úgy, mint utolsó földi megtestesülésekor - tipikus

katolikus pap kinézete van. Azóta is barna csuhát hord; én így lát­tam őt először, és így jelenik meg előttem, valahányszor találko­zunk. Ha megkérdezik tőle, mi a foglalkozása, még most is azt fe­leli: „Katolikus pap vagyok.”

- És kiket segít? Egy embert, vagy netán többeket is? - érdeklő­dött Antonis.

- Ó, nem, ő az egész bolygó lakosságának szolgálatában áll, va­lamennyi emberi lény szellemi fejlődését elősegíti!

- Hol van most?- Mindenütt jelen van. Ha csak beszélnek róla valahol, vagy gon­

dolnak rá, megjelenik.Kostas ezután további mestereket sorolt még fel, akik amellett,

hogy az ő útját is egyengették, szintén az egész emberiség szolgá­latának szentelték életüket. Közülük is kiemelkedett egy másik ka­tolikus pap, Dominico atya, akivel Kostas rendszeresen találkozott, és aki Daskalos szellemi vezetőinek is egyike volt.

Beszélgetésünk akkor szakadt félbe, amikor Liopetribe értünk - Kostasnak üzleti ügyeit kellett lebonyolítania a kis faluban. A dél­előtt hátralévő részében számos, a Kokkinochoria-régióhoz tartozó településen álltunk még meg, többek között Ayia Napa és Para- limni üdülőfalvakban. Hosszú évek óta nem jártam már a szigetnek ebben a felében, és most elborzasztott a látvány: a valaha festői ha­lászfalucskák a féktelen építkezések következtében betondzsunge- lekké és dübörgő diszkók labirintusaivá változtak. A szigeten és a Közel-Keleten uralkodó politikai feszültségek ellenére Ciprusnak erre a török megszállást elkerült déli részére továbbra is özönlöt­tek az észak-nyugati turisták, hogy lustán elnyúljanak a napsütötte, homokos tengerparti fövenyeken. A gazdasági fellendülés sürgető igénye és a helyiek érthető aggodalmai a török hadsereg jelenléte miatt mintha tudathasadást idézett volna elő - azzal, hogy a gátlás­talan építkezések hosszú távon a sziget ökológiai egyensúlyának felborulásához vezethetnek, látszólag senki sem törődött. A ten­gerparti területek minden egyes négyzetcentiméteréért vérre menő csatározásokat folytattak a befektetők.

Paralimni közelében szerencsére találtunk egy csöndes helyet, ahol elköltöttük ebédünket. Még csak február volt, úgyhogy a turistasze­zon alig vette kezdetét - a partokon csak elszórtan virított egy-egy

A mester felébredése

napernyő vagy gumimatrac. Ebéd után bóklásztunk egy kicsit a Fügefa-öbölnél, hogy a visszaút előtt megmozgassuk tagjainkat.

Már hazafelé tartottunk Larnacába, Kostas újabb üzleti megbe­szélésen volt túl Ayia Napán, amikor Antonis felvetette a testel­hagyás témáját, és rákérdezett Kostas ezirányú élményeire.

- Az ember kiléphet a testéből, és ellátogathat a fizikai világ bár­mely pontjára, hogy megnézze, hol mi zajlik éppen, - magyarázta Kostas. - Vagy átléphet a létezés magasabb dimenzióiba, amelyek az anyagi síkhoz képest magasabb hullámhosszon rezegnek.

- Hogyan tudod igazolni, hogy „túlvilági” tapasztalataid valósak, és nem csak a képzeleted, a fantáziád szüleményei, hogy nem csak egyszerűen hallucinálsz? - firtatta Antonis.

- Az ember tudja azt, amikor átlép a magasabb rezgésszintre, - jelentette ki Kostas. - Olyan ez, mintha azt kérdeznéd tőlem, hogy te meg én, illetve Kyriacos valódi emberek vagyunk-e, akik itt és most beszélgetünk egymással. Egyszerűen tudjuk a választ. A biz­tonság kedvéért ugyanakkor rendszeresen ellenőrzőm élményei­met Daskalosszal, úgyhogy kétségem sem lehet saját tapasztalataim hitelességét illetően.

- Mondanál egy példát arra, amikor ily módon leellenőrizted magad? - kíváncsiskodtam, miközben a távolban már feltűntek előt- tünk Larnaca háztetői.

- Már így is túl sokat beszéltem magamról, - szabadkozott Kos­tas felém fordulva.

- Nagyszerű, folytasd csak, így tovább! - veregettem meg lelken­dezve a vállát, és rögtön Antonis is csadakozott hozzám; közösen biz­tattuk Kostast, hogy meséljen még arról az egzotikus világról, amely­ben ő él. Kostas előbb csak mosolygott, de aztán rövid gondolkodás után belefogott egy történetbe, ami vele és Daskalosszal esett meg, amikor testen kívül ellátogattak egy törökországi kisvárosba.

- Egy ciprusi görög illető felkutatására indultunk, aki a török megszállást követően tűnt el, és azóta sem adott életjelt magáról. Rokonai mégis gyanították, hogy a férfi életben van, mégpedig valahol Törökország területén. Az apa hozott egy fényképet eltűnt fiáról, akinek az aurájáról rögtön láttuk, hogy tényleg él és virul. Egyik este elhatároztuk hát, hogy testen kívül utánajárunk a do­lognak. Micsoda kaland keveredett belőle! Megtaláltuk őt - házas emberként éldegélt Törökországban, egy a megszállásban résztvett tőreik katonatiszt lányát vette el feleségül.

- Biztos vagy benne, Kosta, hogy őt kerestétek? - kérdeztem né­mileg kételkedve.

[A megszállás következtében eltűnt legalább kétezer ember sorsa élénken foglalkoztatta a ciprusi görög közvéleményt. Az én egyik közeli hozzátartozómnak is nyoma veszett - az utolsó hír, amit hal­lottunk felőle, annyi volt, hogy török csapatok tartóztatták le őt Kyrenia közelében. Az eltűntek többségével kapcsolatban általában minden jel arra mutatott, hogy meghaltak; vagy a megszállás első napjaiban vesztették életüket, vagy fogolyként végezték ki őket va­lahol. A török kormány minduntalan azt hangoztatta, hogy egyet­len ciprusi görög állampolgár sem sínylődik törökországi börtö­nökben - ami részükről azt jelentette, hogy az eltűntek a török állami vezetés által „Béketeremtés”-ként aposztrofált megmozdu­lás kiváltotta heves harcokban kellett, hogy elessenek. A Ciprusi Köztársaság kormánya ugyanakkor állítólag hiteles dokumentu­mokkal tudta bizonyítani, hogy legalább az eltűnt személyek egy bizonyos hányada életben van, akiket hajón hurcoltak el fogolyként Törökországba. Kostas tehát azt állította, hogy az általa előadott történet főszereplője is azon rabok közé tartozott, akik kivételesen megmenekültek a kivégzéstől.]

- Igen, a saját szememmel láttam őt, - bizonygatta igazát Kos­tas. - Az a férfi szó szerint törökké változott. Meg volt elégedve a sorsával, és esze ágában sem volt visszatérnie az apjához, akivel amúgy sem jött ki valami fényesen. Nyár volt, amikor felkerestük; éppen kint vacsorázott a családjával óriási házuk verandáján. Nem is ház volt az, hanem egyenesen villa — a felesége meglehetősen te­hetős családból származott.

- Ha jól értem, a leghalványabb kétséged sincs afelől, hogy él­ményed nem egyszerűen a tudatalattidból fakadt? - feszegettem to­vább Kostas testen kívüli tapasztalatának hitelességét.

- Nem, a leghalványabb sem! Mondom, ott vacsoráztak a veran­dán, - ismélte iménti szavait Kostas még hangsúlyosabban, majd lágy hangon folytatta beszámolóját éjszakai kalandjukról. - Képzeljétek csak, mi történt Daskalosszal?! Meglátott a kertben egy virágba bo­rult rózsabokrot. Ismeritek őt, tudjátok, mennyire odavan a virágo­kért! Hiába figyelmeztettem, hogy vigyázzon magára, mintha meg sem hallott volna. Egyenesen a rózsabokorhoz suhant, és azon mód bele is gabalyodott, - nevette el magát Kostas. - Hiába, ilyen az öreg, még a testén kívül is! Szerette volna megszagolni a rózsákat, ezért

A mester felébredése

meggondolatlanul lecsökkentette a rezgésszintjét, úgy hajolt a virá­gok fölé. Amikor aztán elérkezett az ideje, hogy visszatérjünk teste­inkbe, ahelyett, hogy először újra megemelte volna saját rezgését, egyszerűen csak kirontott a bokorból. Majdnem ott állt félig mate- rializált alakban!

- És mi történt? - húledezett Antonis Kostasra meredve; kíván­csiságában még arról is megfeleldkezett, hogy az utat nézze.

- Amikor visszatért a testébe, tele volt karcolásokkal, - kacará- szott Kostas.

- Láttad? Úgy értem, te is Daskalosszal voltál aznap éjjel, vagy ő Nicosiában, te pedig Larnacában tartózkodtatok? - kérdeztem.

- Aznap éjjel vele voltam Nicosiában.- Ezek szerint rögtön ellenőrizni tudtad élményeidet az övéivel,

és minden ponton megegyeztetek?- Úgy, ahogy mondod!- És a fizikai szemeiddel láttad Daskalos testén a rózsatövisek

karcolásait? - kérdezte Antonis is.- Igen, igen, hányszor mondjam még?Kostas hozzátette, hogy rendszeresen végzett efféle ellenőrzést

Daskalosszal, úgyhogy egyikük sem kételkedhetett, hogy hétköz­napinak legkevésbé sem nevezhető tapasztalataik megfeleltek a valóságnak. Ráadásul az ehhez hasonló élmények hovatovább ru- tinszerűekké váltak mindkettőjük életében; akaratuk szerint voltak képesek kilépni testükből, és ellátogatni más síkokra, magasabb rez- gésű világokba.

- Most is, ahogy veletek beszélek - ebben a szent pillanatban -, lehetnék valahol máshol is, ugyanolyan tudatos állapotban, mint itt, - állította magáról Kostas.

- Azt mondod, e percben képes lennél elmenni, mondjuk, Apos- tolos Andreasba, és megnézni, mi folyik éppen a kolostorban? - hi­tetlenkedett Antonis.

[Apostolos Andreasnak, a Karpasia-félsziget legkeletibb csücské­ben található kolostornak szimbolikus jelentősége volt a ciprusiak számára. A névadó szent ikonjával kapcsolatban különös csodákról és hihetelen gyógyulásokról szóló történetek keringtek szerte a szi­geten; állítólag törökök és görögök egyaránt az apostol szent erejé­nek köszönhették egészségüket. A ciprusi görögöknek ráadásul Apostolos Andreas jelképezte Ciprus egységes egészét, s a kolos­tor templomtornya mintegy ígéretként magasodott a táj fölé, hogy

egyszer bekövetkezik még a legnagyobb és leghőbben remélt csoda is: a török katonai csapatok kivonulnak, és a menekültek szabadon visszaköltözhetnek ősi falvaikba és otthonaikba. A kolostort és a csodaszép Karpasia-félszigetet a megszállással egy időben lerohan­ták a török seregek, ezért a görög lakosság javarésze délre menekült. Az elfoglalt terület számomra is nagy veszteséget jelentett, lévén, hogy gyermekkorom legkellemesebb emlékei fűződtek a természe­tes szépségével tündöklő, érintetlen vidékhez: itt tanultam búvár­kodni, ide jártam szigonnyal halászni és kirándulni. Mindenekelőtt azonban közeli jóbarátaim elvesztése okozott fájdalmat, akiket pe­dig életvidám, mindig mosolygós természetük miatt annak idején gyakran Colin Turnbull „erdei einberei”-hez hasonlítottam.]

- Antoni, Antoni, - kuncogott Kostas, - tudod, hogy oda me­gyek ezen a bolygón, ahová csak a kedvem tartja!

- Úgy érted, pár perc, és Apostolos Andreasban lehetnél? - kér­dezett vissza az Igazság Keresőinek sorában még újoncnak számító Antonis, aki racionális neveltetéséből adódóan meglehetősen nehe­zen tudta megemészteni Kostas kijelentéseit.

- Pár perc? Dehogy! - nevetett Kostas. - Ha az ember ilyenre képes, a másodperc töredéke is elég neki, hiszen számára az idő mint olyan már nem is létezik.

- És sosem fogott el a kíváncsiság, hogy testen kívül visszaláto­gass Famagustába, az otthonodba? - kérdeztem ezúttal én.

- De, sajnos igen.- Sajnos?- Nem lett volna szabad! Az egy dolog, ha azért megyek oda,

hogy segítséget nyújtsak a rászorulóknak, de pusztán a kíváncsiság­tól vezéreltetve, önös érdekből nem tehettem volna ilyet.

- Miért, mi különbség van a között, hogy testen kívül látogatsz haza, vagy módot találsz arra, hogy fizikai testben utazz oda és nézz körül? - érdeklődtem.

- Ó, Kyriaco, - mosolygott Kostas, - amíg az Igazság Keresője a háromdimenziós világban tartózkodik, addig annak a szférának a törvényei szerint kell cselekednie. De ha egy magasabb világból származó szellemi képesség birtokában van, erejét már csak és ki­zárólag gyógyításra és az emberiség szolgálatára használhatja. Min­den egyéb esetben visszaél adottságával.

- De hiszen a te esetedben a testen kívüli utazás már teljesen természetesnek számít, - mondtam, - erőlködés nélkül, magától

A mester felébredése

megy. Akkor meg kinek ártanál azzal, hogy átruccansz Famagus- tába és kielégíted a kíváncsiságodat, megnézed, mi a helyzet saját házad táján, ahová egyébként most nincs bejárásod? Jó, lehet, hogy tényleg csak a vágyaid vezérelnének, de akkor sem értem, miért számítana ez akkora vétségnek.

- Nos, az ottlétemmel tényleg nem ártanék senkinek, de testen kívül olyan éteri energiát használnék, amely valójában nem a sajá­tom, - felelte Kostas magyarázatképpen. - Ez az éteri energia a te­remtő Ige, a Krisztus-Logosz tulajdona, aki az egész világ bűneit magára vette. Ki vagyok én Hozzá képest, hogy pusztán a kíváncsi­ságomtól hajtva kölcsönvegyek az Ő energiájából és semmiségekre pocsékoljam el azt? Ennek ellenére - legnagyobb sajnálatomra - be kell vallanom, hogy volt idő, amikor emberi gyarlóságom fölébem kerekedett, és megtettem néhányszor. Ma már azonban semmi ese­tre sem követnék el ilyesmit, időközben ennyivel bölcsebb lettem. De akkoriban még mágnesként vonzott Famagusta, és én testen kí­vül ott csatangoltam keresztül-kasul az elfoglalt területek felett. Sőt, hogy még egy hibámat bevalljam nektek, kezdőként igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni Famagusta érdekében.

- Mire gondolsz?- Testen kívül többször is a város fölé emelkedtem, és a tudatom­

mal egy erőteljes védőernyőt képeztem köré. Ezt az elementális lényt aztán rendszeresen töltögettem energiával, hogy senki idegen ne akarjon ott letelepedni.

- Hát, mi tagadás, jó munkát végeztél! - élcelődtem.[A törökök megszállta területek összességéből egyedül Fama­

gusta maradt viszonylag érintetlen. Míg más városokba és falvakba a török hatóságok minden teketória nélkül ciprusi vagy anatóliai törököket telepítettek be a görögök elhagyott otthonaiba, addig Famagusta házai, mintegy kísértetjárta településé, üresen tátong­tak. Csak a török katonai járőrcsapatok és az ENSZ ciprusi béke­fenntartó-kontingensének állomáshelyein volt némi élet a városban. Még diplomáciai körökben is egyetértés mutatkozott a két fél kö­zött a tekintetben, hogy ha valaha születik megoldás Ciprus prob­lémájára, Famagustát vissza kell majd szolgáltatni hajdani ciprusi görög lakosainak. A török állami vezetés - bár több ízben is az el­lenkezőjével fenyegetőzött a nemzetközi politikai nyomás hatá­sára végül mégiscsak lemondott arról, hogy Famagustát is törökök­kel népesítse be. Kostas és a többi famagustai menekült tehát tovább

reménykedhetett abban, hogy a jövőben valamikor még visszatér­het otthonába.]

Kostas beavatott mester létére egyáltalán nem zárkózott el a po­litikai élet zűrzavarainak nyomon követésétől. Ő és Daskalos sem volt az az elmélkedő típus, aki kivonta volna magát a mindenna­pok történései alól, sőt, épp ellenkezőleg! Mindketten előszeretet­tel vetették bele magukat a nemzetek között dúló őrületes vitákba, hogy saját tudatállapotuknak megfelelő álláspontjuknak hangot ad­janak és megtegyék, ami tőlük telik. Mi több, miután a szigetország 1960-ban kinyilvánította függedenségét, Kostas, aki frissen szerzett mérnöki diplomájával éppen akkor tért haza Angliából, vezető sze­repet játszott a Karpasia-félsziget falvai polgári védelmének meg­szervezésében, ami annál is inkább jelentős lépésnek számított, mert akkoriban még nem működött az önálló ciprsui nemzetőrség, és a törökök esetleges betörése állandó veszélyt jelentett a környékre nézve. Amikor aztán ténylegesen bekövetkezett a megszállás, Kos­tas az utolsók között menekült el a térségből, amikor már török tan­kok dübörögtek végig Famagusta utcáin. Azokban a tragikus órák­ban Kostasszal valami olyan misztikus dolog történt, amit azóta sem igazán tudott megmagyarázni. A várost török repülőgépek bombáz­ták, romokba döntve több tengerparti szállodát is.

- Épp a parton álltam, az egyik hotel maradék falainak a tövé­ben, - mesélte Kostas, - amikor a tenger felől feltűnt egy gép a le­vegőben, és golyózáport zúdított rám. Esélyem sem volt elfutni, márpedig ha ott maradok, biztosan agyonlőnek. Az egyetlen lehe­tőségem az volt, hogy valahogy átkerülök a fal túloldalára, de az túl magas volt ahhoz, hogy átugorhattam volna. Fizikálisán lehetetlen- nek tűnt ugyan, de mit volt mit tennem, mégis megpróbálkoztam az ugrással - és sikerült!

Kostasnak még most is felragyogott az arca a csodálattól, ahogy előadta nekünk a történetet: - Valami hihetetlen erő ragadott ma­gával, és emelt a magasba. Egy pillanattal később már biztonságban landoltam a fal túloldalán, éppen akkor, amikor a lövedékek becsa­pódtak a vakolatba.

Akkoriban nem tudott értelemes magyarázatot adni magának csodás megmenekülésére, lévén, hogy az eset még mesteri tudatra ébredése előtt pár évvel történt. - Fia ma visszagondolok, csak azt mondhatom, hogy magasabb erők mentették meg aznap az életem,- azzal Kostas sorolni kezdte azoknak a különböző mestereknek és

A mester felébredése 171

szellemi vezetőknek a neveit, akik egész életében mellette álltak és óvták őt.

Hazafelé vezető utunkon Kostas elmesélte még, hogy felébredé­sének korai éveiben különböző szellemi kísérleteket folytatott, csak hogy igazolja saját maga számára a tanítások valódiságát és azok­nak a magasabb világoknak a létét, ahová a tudatossága fokozato­san kiterjedt. - Egy teljes évig szinte alig ettem. Közvetlenül fén­nyel tápláltam a testemet.

Mindezt állítólag közvetlenül azután művelte, hogy el kellett hagynia Famagustát. - Abban az időben velünk együtt lakott az apó­som, aki egyébként orvosként dolgozik. Nem akarta elhinni, hogy étel nélkül is életben maradok. Tényleg szinte semmit sem fogyasz­tottam, legfeljebb néhanapján egy-egy görögdinnyét. Az apósom orvosi ismeretei szerint már réges-rég meg kellett volna halnom.

- Beszéltél neki a szellemi kísérletedről?- Nem, akkoriban még igyekeztem titokban tartani, hogy kap­

csolatban állok Daskalosszal és az Igazság Keresőivel. Csak a fele­ségem tudott a dolgaimról. Az apósom végül egy közönséges váll­rándítással intézte el az ügyet; azt feltételezte, csak a bolondját akarom járatni vele, és titokban étterembe járok enni.

Kostas azt állította, hogy az embereknek alig lenne szükségük táp­lálékra, ha tudnák, hogyan energetizálják éteri másukat bizonyos meditációs gyakorlatok segítségével. - Ráadásul, - tette hozzá, - képzeljétek, az egy évnyi böjt alatt nem hogy vesztettem volna a testsúlyomból, de még nehezebb is voltam, mint manapság.

Az évszázadok során persze nem ő volt az egyetlen, aki efféle mu­tatványra volt képes, hiszen mint mondta, számtalan jógi, keresz­tény aszkéta és misztikus beavatott jutott el arra a szellemi szin­tre, hogy oly mértékben fegyelmezni tudta önmagát, hogy akaratával győzedelmeskedett az anyag felett.

Kostas története eszembe juttatott egy kérdést, amit annak idején még Daskalosnak tettem fel arra vonatkozóan, hogy vajon az emberi evolúció végül oda vezet-e majd, hogy mindenki univerzálisan vege- táriussá válik. - Ó, nem, - felelte akkor Daskalos, - fejlődési utunk végcélja nem a vegetáriusság, hanem a fénnyel való táplálkozás! Az emberiség idővel eljut majd oda, hogy már nem a zöldségekből és gyümölcsökből veszi fel a szükséges fénymennyiséget, és nem is még áttételesebben, az állati húsokból, hanem - fokozatosan átalakítva szervezetét - közvetlenül az életadó éteri energiát nyeli majd el!

- És mi késztetett arra, hogy véget vess a böjtödnek? - kérdezte Antonis.

- Rájöttem, hogy nem ez a helyes út számomra, - válaszolta Kostas. - Először is, csak feldúltam vele azokat, akikkel együtt él­tem, mint például az apósomat. A böjtömmel felesleges problémá­kat idéztem elő a családomban, mindenféle gyanúsítgatások ke­ringtek rólam. Egyébként is, közben az Igazság Keresésében odáig jutottam, hogy már tudtam, a szellemi képességeket csakis gyógyí­tásra szabad használni, és kész. Szellemi energia pusztán a kíván­csiság kielégítésére, vagy mások lenyűgözésére nem fordítható! Másodszor pedig, mindennapi életemben egyre komolyabb ne­hézségekbe ütköztem. Egyszerűen nehezemre esett a fizikai tes­temben maradnom.

- Hogyhogy? - hüledezett Antonis.- Előfordult, hogy hirtelen kicsúsztam a fizikai testemből, és így

komoly veszélyek lestek rám. Egyszer például éppen a Nicosiát Li- massollal összekötő autópályán hajtottam, amikor azt vettem észre, hogy az autó felett lebegek, a testem pedig mint valami robotpi­lóta, vezeti tovább a járművet. Képtelen voltam tudatosan uralni a helyzetet. Akár súlyos balesetet is okozhattam volna. Akkor ráesz­méltem, hogy ideje felhagynom a kísérletezgetéssel. Azok a jógik és aszkéták, akik hajdanán ezt az életformát választották, elvonul­tak a világtól, és rejtőzködő rementeként élték le életüket. Nem forgolódtak a modern világ sűrűjében, nem kellett autót vezetniük, nem dolgoztak villamos szerszámgépekkel, és így tovább. Attól a naptól fogva újra rendszeresen enni kezdtem. Azt mondtam ma­gamban: „A jóból is megárt a sok.”

Kostas némi játékos öniróniával a hangjában megjegyezte még, hogy nemcsak az evéshez tért vissza, hanem a pipázáshoz is: oly­kor-olykor rágyújtott, csak hogy fölös energiáit levezesse. Amikor éteri energiái olyannyira felgyülemlettek, hogy akarata ellenére is­mét hosszabb időre kilépett a testéből, pöfékelt egyet. - A dohány­zás rossz szokás, - ismerte el, - mert elégeti az ember életenergi­áit. De én ezzel földelem le magam; néha rövid időre rászokom, míg tökéletesen uralni nem tudom testen kívüli tartózkodásaimat, aztán rögtön le is mondok róla.

Daskalos ehhez képest más magyarázattal szolgált Kostas külö­nös viselkedésére. Bizalmasan elárulta nekem, hogy Kostas idősza­kos dohányzási hajlama még bennszülött amerikai életeiből maradt

A mester felébredése 173

vissza rossz szokásaként. „Nézd csak meg az arcát egyszer jó alapo­san!”-mondta nem egyszer vigyorogva Kostas jelenlétében. „Hát nem pont úgy néz ki, mint egy apacs indián?!”

Megfigyeltem, hogy Kostas olykor egy hónapra erőteljes dohá­nyossá változott, de aztán letette a pipáját, és egy-két évig hozzá sem nyúlt. Aztán egyszer csak megint elővette egy rövid időre, rá­rágyújtott, majd szokásos könnyedségével újra lemondott róla. Biz­tosított minket afelől, hogy esetében szó sincs szenvedélyről; cél­tudatosan alkalmazta a dohányzást, hogy leföldelje magát a háromdimenziós világban. Módszerét ugyanakkor senki másnak nem ajánlotta, sőt, kifejezetten óvta tanítványait a dohányzástól, fi­gyelmeztetve őket, hogy ha az éteri energiák mestereivé szeretné­nek válni, semmiképpen se szokjanak rá a füstölésre.

Emlékszem, előfordult, hogy egy szép napon, valamikor a belső kör aktuális összejövetele előtt egy kora hajnali órában beállított hozzám Kostas Nicosiában, és elmesélte, micsoda felkavaró élmé­nye volt előző nap: - Épp a konyhában tettem-vettem, amikor hir­telen „odaát” találtam magam. Csakhogy ezúttal nem szándékosan léptem ám át a magasabb világokba! Kifejezetten nehezen tudtam visszatornázni magam a fizikai testembe. Gépiesen átcsoszogtam a szobába, ahol a feleségem és a lányom tévéztek, leültem melléjük, es úgy tettem, mintha én is a műsort néztem volna. Valójában azon­ban kétségbeesetten küzdöttem magammal, hogy visszatérhessek a testembe. Végül nagy nehezen sikerült.

Kostast nem maga a testen kívüli élmény zavarta, hanem hogy az akaratlanul történt meg vele. Amikor megkérdeztem tőle, mit gondol, mi válthatta ki nála ezt az esetet, azt felelte, valószínűleg mindhárom teste túl terhelődött, mind fizikálisán, mind mentálisan és emocionálisan ráfért volna már a pihenés, és testei így vetkőzték le fáradtságukat. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ha mindez egy ezoterikus dolgokban járatlan, szellemileg képzetlen egyénnel tör­tént volna meg, az könnyen az illető tudathasadását idézhette volna elő. Ezért is intett óvatosságra mindenkit, nehogy hozzá nem értő módon felelőtlen szellemi kísérletezgetésekbe fogjon.

- Szegény jó apósom, - emlékezett vissza Kostas kuncogva egyik korai jóga-kísérletére. - Annak idején vett egy méregdrága orvosi műszert, hogy azzal páciensei szívműködését vizsgálja majd. Mie­lőtt azonban felállította volna a rendelőjében, megkérdezte tőlem, hogy letesztelhetné-e rajtam a működését. Persze igent mondtam,

mire feldrótozott, és rákapcsolt a készülékre. Én viszont úgy dön­töttem, hogy megtréfálom az öreget, és össze-vissza változtattam a szívverésemet. Hol teljesen leállítottam a dobogását, hol úgy zaka­tolta ttam, mint egy mozdony, hol meg lelassítottam. Szegény öreg, odavolt a kétségbeeséstől, hogy egy hibás műszert szállítottak le neki, - hahotázott Kostas. - Utögette a kijelzőt, ki-be dugdosta a drótokat, hogy biztosan jól csadakozzanak, és csak csóválta a fejét, meg sóhajtozott értetlenül. Végül mielőtt még túl messzire men­tem volna, úgy határoztam, hogy elég a tréfából; normalizáltam a saját szívritmusomat, s ezzel az apósomét is. A műszer tökéletesen működött, mire az öreg is megkönnyebbülten lélegzett fel. Azt per­sze sosem árultam el neki, hogy én járattam vele a bolondját.

Kostas még egyszer leszögezte, hogy ezek a jópofa tréfák és szel­lemi kísérletek régmúltjának nem túl dicső emlékei csupán, és mi­óta sokkal nagyobb tudatosságra tett szert, azóta képességeit csak­is mások gyógyításának szenteli.

Fél öt felé járhatott az idő, amikor megálltunk Larnacában, hogy meglátogassuk Daskalos belső tanítványi körének két tagját: Maró nővért, Daskalos régi jó barátját, illetve a negyvenes éveiben járó Charikha nővért, aki újonnan csatlakozott a csapathoz. Chariklia asz- szony kedvesen üdítőket szolgált fel nekünk, majd házától átsétáltunk a nem messze fekvő Szent Lázár templomba, és meggyújtottunk né­hány mécsest. Elvegyültünk az éppen akkor kezdődő vecsemyére ér­kezett öregek és a bámészkodó túristák között, akik ezt a kilencedik századi építészeti remekművet jöttek megcsodálni, s mi magunk is tisztelettel adóztunk hajdanvolt építtetőjének, egy orosz származású hercegnek, aki Lázár tiszteletére emeltette a kápolnát, a szent állító­lagos nyughelye fölé. A fáma szerint ugyanis, miután Jézus feltámasz­totta őt, Lázárt üldözőbe vették a farizeusok, akik Jézus csodatévő erejének minden bizonyítékát örökre el akarták törölni a föld szí­néről. Lázár ezért Ciprusra menekült, és ott élte le életének hátra­lévő éveit. A legenda úgy tartja, hogy nagyon szigorú, szent életet élt a szigeten, hiszen a halálból feltámasztván tisztában volt önnön ha­landóságával. Állítólag élete végéig már csak egyszer hallották őt ne­vetni, amikor egy tolvajt látott elcsenni egy cserépedényt. Amikor megkérdezték tőle, min mulat olyan jól, csak annyit mondott: „Nem tehetek róla, de olyan nevetséges: az agyag ellopta az agyagot.” A szentet végül másodszor - és ezúttal véglegesen - Larnacában temet­ték el, s az orosz nemesember az ő sírja fölé emeltette a templomot.

A mester felébredése 175

Amikor visszaszálltunk a kocsiba, már lement a nap. Az út hát­ralévő részében Antonisnak, a nagy komolyzene-rajongónak az egyik kazettáját hallgattuk, Vivaldi- és Mozart-felvételekkel. A zene és az alkonyi szürkület hatására valamennyien elcsöndesedtünk. Ké­nyelmesen elnyújtóztam a hátsó ülésen, és átadtam magam a mu­zsika hangjainak. De az agyam csak tovább zakatolt, egyfolytában Kostas mesterré érésének szellemi tapasztalatai jártak a fejemben.

Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy élménybeszámolói hi­telesek voltak. Túl régóta ismertem már őt ahhoz, hogy szavahihe­tőségét megkérdőjelezzem. Mi több, az évek során magam is meg­éltem, mekkora energiával rendelkezik, és hogyan képes azt mások gyógyítására használni. Sokak érezték azt a hatalmas energiahullá­mot, ami valahányszor egész testüket elárasztotta, ha csak Kostas lágyan a fejükre tette a kezét. Tisztában voltam hát vele, hogy tör­téneteit nem lehet holmi olcsó, hagyományos pszichológiai vagy pszichoanalitikai érvekkel kimagyarázni. Magamban azt a megáll­apítást tettem, hogy Kostas mesterré érése a természetfeletti tuda­tállapotokba való akaratlan, rövid ideig tartó bepillantásokkal vette kezdetét. Ahogy ott hevertem a hátsó ülésen, azon morfondíroz­tam, hogy felébredésének kezdeti tapasztalásai mennyi hasonlósá­got mutatnak azzal, amit Abraham Maslow „csúcsélmény”-nek ne­vezett. Csakhogy Kostas - Daskalos segítségével, illetve önnön bevallása szerint láthatadan segítői révén - továbbfejlesztette szel­lemi képességeit, mígnem tudatosan is képessé vált átlépni a maga­sabb világokba. így válhatott aztán maga is mesterré, Daskalos vá­lasztott utódjává.

A természetfeletti világok megismerésének képzete nagyon is ősi időkre nyúlik vissza. Az évszázadok folyamán számtalan bölcs - kü­lönösen indiai és tibeti mesterek - azonosították precízen azokat a tudati fokozatokat, amelyeket meditációik során elértek. Az ezo­terikus gyakorlatokba ily módon belemélyedt egyének pedig a ma­gasabb tudatállapotokban szerzett tapasztalataikat a valóság sokkal különb és átfogóbb megismerésének tekintették, mint holmi hét­köznapi tudományos megismeréssel szerezhető ismereteket, mint ahogy rendszerint a természettudósok is felsőbbrendűnek képzelik önnön racionális eredményeiket az alacsonyabb tudatszinteken lé­vők megismerésénél. A kanadai orvos, Richard Maurice Bucke, a tudományos materializmus tetőfokán, 1901-ben tette közzé akko­riban forradalminak számító művét, a Kozmikus tudatosságot, mellyel

a nyugati intellektuális hagyományokat felrúgva hivatkozott több ezer éves szellemi megfigyelésekre. A pszichológia főbb áramlatai­nak nagyjai, a társadalomtudományok szakemberei általában, és kü­lönösen saját tudományterületem - a szociológia - képviselői ennek ellenére mintegy megbabonázva, gépiesen ismételgették a valóság­ról alkotott elképzeléseiket, s vagy semmibe vették, vagy alulérté­kelték a Bucke-féle másként gondolkodókat. Az ismert szocioló­gus szaktekintélyek közül egyedül az orosz Pitirim A. Sorokin, a Harvard szociológiai tanszékének alapítója foglalkozott mélyreha­tóan azzal a tudati jelenséggel, amelyet aztán „tudatfeletti” állapot­nak nevezett el. A kreativitással kapcsolatban a következőket írta:

„Az emberi személyiség tudatalatti (vagy tudattalan) és tudatos szintjei mel­

lett egyre nagyobb figyelmet kell szentelnünk egy harmadik - tudatfeletti -

rétegnek. A legnagyobb emberi alkotások, felfedezések és találmányok valódi

energetikai forrása ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem a tudatalatti,

hanem éppen a tudatfeletti, mégpedig a kultúra minden területén - a termé­

szettudományokban, a filozófiában, a jogban, az etikában és a szépművésze­

tekben éppúgy, mint a technikai, politikai és gazdasági életben. (...) A termé­

szetfeletti érzékelési képesség vagy a pszichokinézis; a misztikusok tudatfeletti

vallási élményei; a történések előre megérzése; a „számoló zsenik” vagy „ma­

tematikus csodaagyak” teljesítményei; a jógik szamádhi-állapota, avagy a zen

buddhisták szatorija; a kognitív és kreatív intuíció mind-mind a tudatfeletti

jelenségei, nem pedig a tudatalattié, és mint ilyenek, nem tekinthetők a vitá­

lis és mentális energiák alacsonyabb formáinak.”

[In: Harman & Rheingold, Magasabb kreativitás.]

A Bucke-hoz, Sorokinhoz, Teilhard de Chardin-hez, vagy hogy az újabbak közül is említsek valakit, a Ken Wilber-höz hasonló gon­dolkodók mind azt állítják, hogy végül az egész emberiség eléri majd a felvilágosodásnak és a magasabb tudatosságnak azt a szintjét, ami­ről az évszázadok során a misztikusok és az avatárok tanítottak. Mint azt Wilber nagyszerű írásában, a Társas Istenben kifejtette, az em­berek első lépésként csak néhány másodpercre nyernek majd bepil­lantást a magasabb, tudatfeletti régiókba - éppen úgy, ahogyan azt Kostas is elmesélte nekem és Antonisnak. Ezek mintegy ízelítők lesznek a „paradicsomi állapotokból”, hogy ezzel is képességeik to­vábbfejlesztésére sarkallják a tömegeket, míg folyamatosan min­denki képes nem lesz a magasabb tudatosság állapotában létezni.

A mester felébredése 177

Úgy gondoltam, ha az efféle állítások helyesek, akkor Kostas és Daskalos már biztosan elérte ezt a fokozatot, hiszen kezdeti csúcs­élményeik mára már teljes mértékben részeivé váltak hétköznapi tudatállapotuknak. S hogy ebben mennyire igazam volt, azt ők ma­guk hagyták jóvá.

Úgy belemerültem gondolataimba, hogy meglepődve láttam, hogy már elértük Limassol külvárosát, és a városba vezető tenger­parti úton haladtunk. Kihúztam hát magam a hátsó ülésen, félig le­tekertem az ablakot, és nagyot lélegeztem a tenger felől fújó szél­ből. Miután tüdőmet megtöltöttem friss sós levegővel, előadtam Kostasnak, min töprengtem az elmúlt időben. Mosolygott, és he- lyeslően bólogatott. Erre hozzátettem, hogy mindazok, akik nem hisznek a természetfeletti létezésében, az általa és sokan mások ál­tal is megtapasztaltakat puszta értelmetlenségnek, vagy egyene­sen őrültségnek titulálják.

- Pedig amikor az ember eléri a tudatosság e magas fokát, - mondta Kostas, - nemhogy elhagyná az értelme, hanem épp ellen­kezőleg, felfogóképessége hihetetlen mértékben kitágul. Termé­szetesen előbb a nappali éberséget kell kifejleszteni magunkban, mielőtt azt meghaladhatnánk, különben még felesleges veszélyek­nek tennénk ki magunkat.

Részben ezért is volt Kostas kiváltképp óvatos, amikor arról volt szó, hogy ezoterikus ismereteiből származó titkokat osszon meg az emberekkel. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy saját tizennyolc éves fiát beavatta-e már az Igazság Keresésének bölcseletébe, de azt fe­lelte, hogy még korai lenne ilyesmit tennie. - Először hadd verjen csak gyökeret a fiú a háromdimenziós világban, ahol a mindennap­jait kell majd élnie. Ha ezt már megvalósította, jöhet majd számára is a magasabb tudás megszerzése, de már annak veszélye nélkül, hogy jelenvaló személyiségében zavarok támadhatnának.

Ugyanez az elv vezérelte Kostast akkor is, amikor egyik tanít­ványának azt javasolta, hogy ne akarja tizenkét éves gyermekét mindenáron misztikus gyakorlatokra tanítani, mert a fiúnak - aki egyébiránt tisztánlátó és egyéb paranormális képességekkel is ren­delkezett - először az anyagi világban kell megtalálnia a helyét. A szellemiekkel való idő előtti foglalatoskodás később súlyosan vissza­üthet a gyermek fejlődésében. Ahogy azt a belső kör egyik tagja na­gyon találóan megfogalmazta: „A misztikum és az ezoterikus tudás hajhászása sosem szolgáltathat jogot az esztelen cselekedetekre!”

Nyolcadik fejezet

Szellemi felfedezések

A Sztoában véget ért a délutáni előadás, és Daskalos - szokásá­hoz híven - maga köré gyűjtötte munkatársait, hogy csevegjenek és tréfálkozzanak még egy jót. Míg a belső kör két női tagja, As- pasia és Chariklia kávét és tésztát főzött kint a konyhában, Kostas gyengéden Daskalos fejére tette a kezét, és csukott szemmel erő­sen koncentrálni kezdett. Mélyeket lélegzett, és „elárasztotta” Das- kalost éteri energiával, hogy feltöltse a kimerült mestert. - Túlsá­gosan is fárasztó volt az előadás, - magyarázta a nagyjából tíz perces kezelés végeztével Kostas.

Korábban őt is, Aspasiát is láttam már ilyet művelni. Daskalos ettől ellazult, és néhány mély lélegzetvétellel gyorsan visszanyerte életerejét. Arca kisimult, nyoma sem maradt fáradtságának.

A következő háromnegyed órában Daskalos vicceket mesélt, Li­zának, a belső kör egy másik tagjának a kávémaradékaiból olvasott ki jóslatokat, és lelkesen elemezte a helyi és a nemzetközi politi­kai helyzet alakulását. Aztán hirtelen témát váltott: előző napi él­ményéről számolt be nekünk, az esethez méltó, komoly hangon.

- Mint azt jól tudjátok, eddig azt tanítottam, hogy az asztrális vi­lágnak hét fő szintje van, melyek mindegyike további hét alrégióra oszlik. A három legalacsonyabb szint az, amit az emberek általában pokolnak neveznek, az ezek fölött található negyedik szint pedig megfelel a katolikus keresztény értelemben vett purgatóriumnak, ahol a megzavarodott lelkek gyógyulgatnak, hogy úgy mondjam.

Szellemi felfedezések

Ezen szférák és alrégióik fölött találhatók aztán az asztrális világ paradicsomnak nevezett területei. Eddig ezt tanítottam nektek.

„Nos, tegnap bizonyos láthatatlan segítőkkel dolgoztam együtt valahol, de magam sem tudtam megmondani, pontosan melyik al- régióban. A környező területek jellegzetességeit még csak-csak ki­vettem valahogy, de ettől még mindig nem tudtam eldönteni, hol is vagyok. Megkérdeztem hát az egyik láthatatlan segítőt, neveze­tesen egy arkangyali lényt, az isteni kegyelem szolgáinak egyikét, hogy melyik asztrális alrégióban vagyunk éppen. »Te mire tip- pelsz?« - kérdezett vissza. Persze mentálisan társalogtunk egymás­sal! »Valahol a purgatórium közelében lehetünk,« - feleltem. »Igen, igen, de melyik alrégióban?« - kérdezett tovább az arkan­gyal. »Látod, ma meg kell tanulnod valamit, amit ezidáig még nem vettél észre. Számtalanszor dolgoztál már ezeken a területeken, mégsem figyeltél még fel a köztük lévő apró különbségekre.« »Mi- féle különbségekről beszélsz?« - kérdeztem némileg zavarodottan. »Mindegyik alrégió, amelyekben valaha dolgoztál, nagyon hason­lít egymásra, de kis eltérések azért akadnak közöttük. Ezért fordul­hatott elő, hogy eleddig még nem vetted észre, hogy mindegyik al­régió tovább oszlik hét-hét al-alrégióra.« »Micsoda?« »Figyeld csak meg,« - magyarázta nekem az arkangyal, - »hogy az asztrális világ szféráinak és alrégióinak a száma összesen nem negyvenkilenc. Sok­kal több al-alterület létezik, mint gondolnád, csakhogy neked ez­idáig nem tűntek fel a finomabb részletek, még ha egyébként könnyedén át is jársz közöttük és dolgozol bennük. Minden alré- giónak további hét al-alosztálya van.« »Miért éppen hét részre ta­golódnak az alrégiók is, és nem több vagy kevesebb részre?« - kér­deztem. »Mert ez a törvény,« - felelte a láthatatlan lény, - »a hetesség törvénye, ami egyébiránt az alacsonyabb világokban is megnyilvánul. Gondolj csak a hét fő színre, vagy a zenei skála hét alaphangjára, és még sorolhatnám!«”

- Ez azt jelenti, Daskale, - kérdeztem izgatottan, - hogy ennek az élményednek a hatására ezentúl mást tanítasz majd az asztrálvi- lág felosztásáról?

- Nem, dehogy. A hét asztrális szféra egyenként hét alrégiójának összessége, a negyvenkilenc asztrális alterület valóságos, ahogy azt eddig is tanítottam. Az arkangyali lény ezt tisztán és érthetően meg is erősítette: „Az asztrális világnak hét fő szférája van, ezeket jól isme­red. Továbbá minden szférának hét alrégiója létezik, amelyeket

szintén behatóan ismersz, hiszen rendszeresen tevékenykedsz ben­nük.” Ugyanakkor mindezt kiegészítette azzal, amiről eddig nem volt tudomásom, nevezetesen, hogy minden egyes alrégió is tovább osztható hét-hét al-alterületre, amelyeket - mint ő mondta - csak tudatalatt ismertem ottani munkáim során.

„Ez a bizonyos láthatatlan segítő megtanított arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljek a finomságoknak Úgy képzeljétek, mintha lenne egy sokemeletes ház, amiről tudnátok, hogy hány szintje van, sőt, még azt is, hogy az egyes szinteken hány külön lakás található, de azt már nem tudnátok pontosan, hogy az egyes lakásokban mennyi a szobák száma.”

- Ezek szerint tegnap egy új szellemi felfedezést tettél, - fog­laltam össze a tényeket, - miszerint minden egyes asztrális alrégi- ónak további hét-hét al-alrégiója van.

- Igen, de ki tudja? Lehet, hogy aztán még finomabb és fino­mabb osztályozások lehetségesek, amelyekről még mindig fogal­mam sincsen.

„S ha már addig is olyan jól elbeszélgettünk, hát megkérdeztem az arkangyalt,” - folytatta Daskalos, - „hogy el tudná-e kísérni azt a lelket, akin éppen segíteni próbáltunk, egy magasabb régióba, hogy ott újra találkozhasson kedvesével, és végre megnyugodjon. »Nem, ez sajnos lehetetlen,« - felelte. »De az a lélek, aki a kedvese volt, s szellemi fejlettségénél fogva most egy magasabb régióban tartózkodik, bármikor kedve szerint meglátogathatja őt az alacso­nyabb síkon.«”

„Ezt követően tovább faggattam láthatatlan segítőmet: »Melyik asztrális szféráig hatolhat fel az ember, mely régiókban utazgathat? Mik korlátozzák az átlagembert abban, hogy egyik szintről a má­sikra lépjen?« »Korlátok? Nincsenek korlátok!«-válaszolta az ark­angyal. »Isten nem állított őrt az ember mellé, hogy az akadályozza őt a mozgásában egyik síktól a másikig. Az ember magasabb testei­nek minősége az, ami megszabja, ki hová, meddig mehet, illetve megy el. Láttál-e valaha is őröket a tenger színe fölött, akik a hala­kat akarták meggátolni abban, hogy kiugráljanak a vízből?« - kér­dezte, s még mielőtt gondolatban szóhoz jutottam volna, rögtön válaszolt is: »Azért nincsenek őrök a víz fölött, mert a halak termé­szetes közege a víz. Ha az embereket kivennénk az alacsonyabb asztrális régiókból, és magasabbakba helyeznénk át őket, nem érez­nék jól magukat. Kényelmetlen lenne számukra a magasabb közeg,

Szellemi felfedezések

mert rezgésszintjük nem egyezne az adott terület rezgésszintjé­vel. Külsőleg tehát semmi szükség korlátokra, gátakra. A moz­gásszabadság az egyén tudatosságának fejlettségén, érettségén mú­lik. Minden világ minden szférája és alrégiója nyitva áll az emberiség előtt; ki-ki csak maga elé gördíthet akadályokat. An­nak semmi értelme, hogy valakit kiragadjunk természetes köze­géből, és magasabbra helyezzük őt, hiszen úgysem illene oda. Előbb-utóbb magától visszacsúszna az alacsonyabb síkra. Létezik egyfajta gravitációs rendezőerő, ami mindenkit az őt megillető te­rülethez vonz, ahol mindenki a lehető legkényelmesebben érzi magát. Ez a gravitáció tart mindenkit azon a síkon, ahol az egyes emberek tökéletes összhangban lehetnek környezetük rezgései­vel. Ha valakiben felébred a vágy, hogy magasabbra lépjen, min­den lehetőség adva lesz számára a felemelkedéshez. Senki nem fogja akadályozni az illetőt, elzárni a magasabb síkok felé vezető utat az emberi szellem elől. A tényleges felemelkedéshez azonban az emberi akaratra van szükség, és az egyénnek magának kell ön­nön rezgésszintjét megemelnie hozzá. De ismétlem,« - hangsú­lyozta az angyali lény, - »mindenki előtt ott a lehetőség, hogy sza­badon válassza a felfelé vezető utat, akár a legmagasabb paradicsomi szérákig, még azok előtt is, akik pillanatnyilag a leg­sötétebb pokoli bugyrokban sínylődnek. Mi több, egy szép napon mindenki eljut majd a legmagasabb szintre. Senki sem vész el, soha senki sem veszett el, és soha senki sem fog elveszni, egyet­len emberi szellem-én sem!«”

„Képzelhetitek, micsoda öröm volt számomra ezt a jóhírt hal­lani! Egyetlen emberi szellem-én sem veszhet el!” - lelkendezett örömteli elégedettséggel Daskalos.

- De hiszen eddig is ezt tanítottad, hogyhogy az újdonság erejé­vel hatott rád ez a kijelentés? - néztem körbe kérdőn a szobában, s láttam a többieken, hogy ők is furcsállják az esetet.

- Igazad van, de tudod, mindig volt bennem egy kis félsz, hogy a Hitlerhez, Napóleonhoz vagy Sztálinhoz hasonló szellemiségek feloldódnak a Szentszellemben. Szerencsére az angyali lény min­den kétségemet eloszlatta e téren. Világosan megmondta, hogy soha egyetlen emberi lény el nem veszhet, függetlenül attól, hogy jelenvaló személyiségként mennyire gonosz volt az illető. Pedig direkt megkérdeztem őt Hitlerről és társairól. „Az ő énjük sem fog feloldódni,” - felelte megnyugtatóig. „Hosszú-hosszú időre

elalszanak ugyan, de amikor el jön az ideje a felébredésüknek, egy lépést - egyszerre csakis egyet - ők is előrelépnek. Előrehaladá­suk - vagy ha úgy tetszik, szellemi érésük - fokozatos és nagyon fá­radságos lesz. Te nem fáradsz bele a felemelkedésbe, hiszen tudsz repülni. De akinek nincsenek szárnyai és ezért kénytelen lépésről lépésre araszolni előre, folyamatosan érezve testének súlyát, az bi­zony keservesen megszenved a felfelé vezető úton. Az általad em­lített szellemiségek csak nagy nehézségek árán jutnak majd el a má­sodik, majd a harmadik és a negyedik lépcsőfokig, és így tovább.”

- Nem feltételezhetjük esetleg, Daskale, - vetettem fel egy újabb kérdést, - hogy mondjuk Hitler, aki olyan meghatározó szerepet - ha mégoly pusztítót is - játszott az emberiség történelmében, va­lójában igen fejlett, öreg lélek volt, aki valamilyen úton-módon le­tért a szellemi fejlődés helyes ösvényéről?

- Erre a kérdésedre nem tudok válaszolni, ezzel a témával még sosem foglalkoztam. Találgatni pedig nem szeretnék. Hacsak nem jártam utána valaminek, ha nem szereztem egy adott dologról személyes tapasztalatokat, jobb szeretek csendben maradni. És még ha vannak is elképzeléseim, ha sokat kutattam is egy területet, ak­kor is előfordulhat, - mint azt épp az imént meséltem nektek -, hogy néhány aprócska részlet elkerüli a figyelmemet. Tényleg igazi meglepetés volt számomra a felismerés, hogy az asztrális dimen­ziónak hány újabb rétegét lehet még megkülönböztetni!

Loizos, a fiatal orvostanhallgató, Daskalos belső tanítványi kö­rének egyik tagja megpróbálkozott egy felvetéssel: - Lehet, hogy pontosan annyi régió létezik, Daskale, ahány emberi szellem, így ténylegesen mindenki az őt megillető helyre kerülhet.

- Drága Loizo, - szólalt meg Daskalos dörgedelmesen, - sose hozzunk elhamarkodottan végkövetkeztetéseket! Egy mesternek először fel kell tárnia a tényeket, tanulmányoznia kell őket, tapasz­talatilag igazolnia kell azok valódiságát, és csak ezt követően von­hat le következtetéseket. Ahhoz, hogy egy efféle kijelentést tegyünk, nagyon sok szellemi kutatást kell még folytatnunk!

Daskalos, hogy a feddő szavai hallatán beállt csendet oldja, meg- enyhülten hozzátette még a jól ismert szókratikus aforizmát: - Csak azt tudom, hogy nem tudok semmit.

Alig, hogy befejezte a mondatot, megcsörrent a telefon. Én vet­tem fel a kagylót; Theophanis telefonált Paphosból. Remegő han­gon kérte Daskalost.

Szellemi felfedezések 183

- Emlékezz, mit tanítottunk éveken át, Theophani?! - harsogott a telefonba Daskalos, hogy megnyugtassa hetvenéves jóbarátját, aki­vel hosszú ideje munkatársi kapcsolatban állt a szellemi úton. - Drága jó Theophani, hiszen tudod, hogy a halál nem létezik! Ne sírj hát, kérlek! Menj, feküdj le arra a díványra a másik szobában, tudod, amin én szoktam heverészni, ha nálatok vagyok vendégségben, és pihend ki magad. Megyek, és én is próbálok segíteni, rendben?

Miután letette a telefont, Daskalos elmagyarázta nekünk, ini tör­tént. Amint Theophanis hazaért Paphosba, a sziget délnyugati csücs­kében lévő kikötővárosba, halva találta hetvenhárom éves nővérét.

- A belső kör délelőtti gyűlésén próbáltuk figyelmeztetni őt, - fűzött az esethez további magyarázatot Kostas, - sőt, a szokásos elő­adás szinte el is maradt, csak hogy a fennmaradó időben felkészít­sük Theophanist arra, amit hazatérésekor fog felfedezni.

Kostas elárulta nekünk, hogy ő és Daskalos előre tudták, mi fog történni, de hiába célozgattak Theophanisnak, ő semmit sem vett észre a nővérére irányuló utalásokból, annyira odavolt érte. Pedig Daskalos fennhangon közölte vele, hogy a nővére nem érzi túl jól magát aznap. A gyanútlan Theophanis azonban csak akkor értett meg mindent abból, amit Daskalos mondott, amikor három órával a gyűlés vége után hazaért Paphosba.

Daskalos egyáltlán nem tűnt szomorúnak, annak ellenére sem, hogy ő maga is igen közel állt Dorához, Theophanis elhunyt nő­véréhez. Sőt, filozofálni kezdett a halál illuzórikus voltáról, és kö­zölte, mennyire természetes velejárója az életnek, hogy az öregek meghalnak.

- De jobb, ha most megyek, és megnézem, mi zajlik odaát, - zárta le hirtelen a témát Daskalos, s ezúttal mégis csak vegyült a hangjába némi aggodalom. - Lehet, hogy elkél a segítség Dórának!

Csendben maradtunk hát, míg Daskalos behunyta szemeit, fejét kényelmesen hátrahajtotta, és karjait összefonta maga előtt. Mind az öten, akik jelen voltunk - Theano, Kostas és Aspasia is, vala­mennyien a belső kör tagjai - Daskalos arcára szegeztük a tekinte­tünket, ahogy belemélyedt abba az állapotba, amiről jómagam azt feltételeztem, hogy egyfajta mély transz. Körülbelül tíz perc telt el így, néma csendben. Daskalosnak félig kinyílt a szája, de mintha nem is lélegzett volna egész idő alatt. Mindenki tisztában volt vele, hogy Daskalos testén kívül Paphosba látogatott, hogy segítsen Dórának. Aztán hirtelen kinyitotta a szemeit, hogy beszámoljon élményéről.

- Dórával minden a legnagyobb rendben, - jelentette ki szoká­sos határozottságával Daskalos. - Igaz, eleinte nem volt tisztában a helyzetével. „Daskale, rég nem láttalak. Hogy kerülsz ide ilyen hirtelen?” Ezzel fogadott, majd előadta nekem, hogy egész nap nem valami fényesen érezte magát, de már egészen jól van. „Gyere, ked­vesem,” - mondtam neki, - „jobban teszed, ha lefekszel egy kicsit és jól kialszod magad. Biztosan elfáradtál.” Azzal elkísértem őt a magasabb világokba, távol a fizikai testétől és a házától, nehogy a rokonok gyásza zavart keltsen a tudatában.

A jajveszékelés, a hisztérikus sírás-rívás, amit a hozzátartozók néha művelnek, csak árt az elhunytnak, magyarázta Daskalos. Ezért vágott el ő is minden kapcsolódási szálat Dora és a fizikai világ kö­zött, hogy az asszony lelke is nyugovóra térhessen.

Fél óra múlva Theophanis újra telefonált, és megköszönte Das­kalos segítségét. Kipihente magát, ahogy mestere javasolta, és már sokkal jobban érezte magát.

Dora halála jó lehetőséget kínált számomra, hogy Daskalosszal részletesen megvitassam a halál utáni élet kérdését. Megemlítettem neki, hogy éppen a nagy német misztikus és tudós, Rudolf Stei­ner egyik könyvét olvasom, és hogy mennyire lenyűgöz az a ren­geteg hasonlóság, amit Steiner és Daskalos tanításai között fede­zek fel. A könyv egyik fejezete tulajdonképpen kifejezetten a halál utáni létről, avagy szanszkrit kifejezéssel élve a kámalókáról szólt. Daskalos kifejezte csodálatát Steinert illetően, de amikor jellemezni kezdte őt, rájöttem, hogy összetévesztette a német bölcset egy to­lószékbe kényszerült gyógyítóval. Márpedig Steiner maga nem igen gyógyított, és semmi esetre sem volt nyomorék.

Ügy döntöttem hát, hogy gyorsan hazaugrom az említett köny­vért, egyrészt hogy tisztázzuk a félreértéseket, másrészt hogy meg­tárgyaljuk, mit is lehet tudni a halál utáni létezésről. Fél óra alatt visszaértem, és bíztam benne, hogy Daskalos továbbra is ráér és készségesnek mutatkozik a beszélgetésre.

Amikor újfent beléptem otthonába, a többiek már nem voltak sehol; bizonyára mind hazamentek. Daskalos a heverőn feküdt, és csukott szemmel orosz gregoriánokat hallgatott magnóján. Olyan hangos volt a zene, hogy észre sem vette, amikor leültem vele szem­ben egy karosszékbe, a szoba másik végében.

Daskaloson látszott, hogy mély meditatív állapotban van. Ahogy ott elnéztem őt, eszembe jutott, hogy talán éppen szeretett Orosz­

Szellemi fe If ebe zések 185

országában időzik testen kívül. Bár ebben az életében ciprusi gö­rögnek született, félig skót szülők gyermekeként (mindkét nagy­apja skót származású volt, akik Cipruson találtak maguknak görög feleségeket), mégis erős vonzalom élt benne Oroszország iránt. A Sztoában berendezett kis könyvtárában több ősrégi orosz mono­gráfia is porosodott. Egyszer elárulta nekem, hogy közvetlenül mostani inkarnációját megelőzően orosz író volt, és ennek az előző életének az emlékei még túlságosan is élénken éltek a tudatában. Nem esett nehezemre elképzelnem őt mint nagyszakállú, tizenki­lencedik századi orosz művészembert, aki azokban a viharos törté­nelmi időkben a pennájával harcolt az igazságért, és szenvedélyes hangvételű írásaival igyekezett a létezés legmélyebb misztériumai­ba beavatni az embereket.

Jó húsz percig ücsörögtem így mélázva, amikor lejárt a kazetta - előbb abbamaradt az orosz ortodox liturgia, majd hangos kattanás­sal kikapcsolt a magnó. Néhány másodperc múlva Daskalos is ma­gához tért, kinyitotta a szemeit, és egyenesen felült a heverőn. Ek­kor vett csak észre. Szokadanul nagy volt a csend. Se látogatók nem vártak rá az előszobában, és kora délután lévén a közeli telken folyó építkezés pokoli lármája is szünetelt éppen. S hogy végleg megnyu­godjam, a telefon sem kezdett el percenként csörögni. Daskalos ki­pihentnek látszott, és beszédes kedvében volt, úgyhogy a csendet megtörve igyekeztem felvenni délelőtti társalgásunk fonalát, és rö­viden összefoglaltam azokat a kulcspontokat, amiket Steinertől ol­vastam a halál utáni élettel kapcsolatban.

- Steiner azt tanítja, - kezdtem bele kiselőadásomba, - hogy ami­kor a lélek a purgatóriumba, vagy hogy az ő szanszkrit terminoló­giájával éljek, a kámalókába ér, ott átmegy egy értékelési folyama­ton: végignézi aktuálisan leélt életének minden mozzanatát. Steiner szerint az én a leélt élet egyharmadának megfelelő ideig marad a ká- malókában, s eközben minden benne maradt tisztátalan vágyától és sóvárgásától szenvedni fog. Ezt a megpróbáltatást követően az aszt- ráltest - immár megtisztultan - feloldódik a lélekóceánban. A ká- malókában, mondja Steiner, az ember mindazt megtapasztalja, amit életében mások ellen elkövetett, csakhogy ezúttal a másik szemszö­géből: egy gyilkos például az áldozat szerepét lesz kénytelen átélni.

- Pontosan így van, - bólogatott egyetértően Daskalos.- A kámalóka után - folytattam, - Steiner szerint az én tovább­

lép a szellemi birodalmakba, hogy majd visszatérjen onnan egy új

életbe, és törlessze karmikus adósságait, illetve jóvátegye vétkeit. Steiner azt állítja, hogy a személy maga választja meg a környeze­tet, ahová leszületik, beleértve saját szüleit is.

- Vigyázz, ne keverd a fogalmakat! - szólt közbe Daskalos. - Nem a jelen személyiség választja meg inkarnációja helyszínét, ha­nem a magasabb én! Szellem-énünk leszáll velünk az anyagi világba, őrangyalunkkal együtt, akit az Abszolútum rendel mellénk, hogy első testet öltésünktől felszabadulásunk pillanatáig végigkísérjen minket életeinken. Általában ezzel az angyali lénnyel azonosítja ma­gát az ember, őt érzi magának, aki tükörként villantja fel előtte tu­datállapotának változásait, hogy ezáltal ébressze rá az egyént tette­inek következményeire. Olyan tükörként szolgál ez a lény, amit nem lehet csak úgy félretolni magunk elől, vagy földhöz vágva ezer darabra törni. Ha tetszik, ha nem, a tükör mindig előttünk lesz, és nem kerülhetjük el, hogy ne lássuk meg benne gondolatainkat, érzéseinket és cselekedeteinket. Ha gyilkoltál, meglátod benne sa­ját halálodat. Abban a pillanatban, ahogy valakire fegyvert fogtál, már alá is írtad saját halálos ítéleted. Steinernek igaza van. Aki kard­dal él, az kard által hal. Ez a törvény nemcsak a durva anyagi világra érvényes, hanem a magasabb, asztrális és mentális dimenziókra is. Érted, Kyriaco? Ha az ember az asztrális világok törvényeit sérti meg, azért az asztrális világokban fog felelni, csakúgy, mint ahogy a fizikai síkon elkövetett bűnökért a fizikai síkon kell vezekelnie.

- Azt mondod, - próbáltam követni Daskalos okfejtését, - hogy az ember az asztrális világba ádépve is képes karmát teremteni ma­gának?

- De még mennyire! Természetesen.- És ha így tesz, akkor asztrális adósságát az asztrálvilágban kell

törlesztenie, nem a fizikai síkon.- Úgy van, - bólintott Daskalos, és további magyarázatba fogott.

- Ha az ember gondolatai és érzései a durva anyagi világban kész­tették cselekvésre őt, akkor a durva anyagi világba kell visszatérnie, hogy megfizessen értük. Minden a neki megfelelő valóság szintje szerint kerül osztályozásra és elbírálásra. Tegyük fel, hogy valakire hirtelen felindulásból kést rántottál a durva anyagi világban, de vé­gül mégsem fajult tényleges gyilkosságig az ügy. A bűncselekményt már akkor is elkövetted! Ahogyjézus mondta: „Aki felebarátja fe­leségét megkívánja, szívében házasságtörést követ az el!” [...va­

laki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott

Szellemi felfedezések

azzal az őszívében. (Mt. 5:28.)] Ez a krisztusi kijelentés pontosan az efféle esetekre vonatkozik. Gyilkos gondolataiddal és érzéseid­del a magasabb világokban kell majd szembesülnöd. Hiszen ha nem is öltél meg senkit, gyűlöleteddel akkor is olyan elementálo­kat teremtettél, akik károsan befolyásolhatják mások életét, feltéve persze, hogy az adott személyek az illető elementális lényekhez ha­sonló hullámhosszon rezegnek. A magasabb világokban tehát már a gyilkosság gondolatától is gyilkosnak számít az ember, függetle­nül attól, hogy felindultságában tényleg ölt-e, vagy sem. „Semmi sem marad titokban,” - mondta Jézus. [Mert nincs oly titok, mely

nyilvánvalóvá ne lenne, és nincs oly elrejtett dolog, mely ki ne tudódnék,

és világosságra nejőne. (Lk 8:17.)] Az embernek mindenért meg kell fizetnie.

- De mi módon fizethetünk az asztrális világban egy érzelmi meg­nyilvánulásunkért, ha az nem materializálódott a fizikai síkon? - kér­deztem értetlenül.

- Hát úgy, hogy az adott érzés az asztrálvilágban ölt testet, - fe­lelte Daskalos habozás nélkül. - Hisz tudod, az asztrális világ is anyagi természetű, csak sokkal finomabb a rezgésszintje.

- Ezek szerint az elementálok, amiket az ember az érzéseivel és gondolataival életre hív, az asztrális világban fogják kísérteni gaz­dájukat?

- Pontosan. És mit gondolsz, ki fogja ezt engedni nekik? - kér­dezte Daskalos, és előrehajolt, mint aki nagy titkot készül elárulni.- Az ember maga, mint szellemi én-lény! - azzal mutatóujjával a szívemre bökött. - Tudsz követni? Az ember következő inkarnáci- ójáról nem a jelenvaló személyiség határoz. Ahogy azt tanításaim­ban már többször kifejtettem, az ember e tekintetben két részből áll: egyfelől a jelen személyiségből, mely természetét tekintve bű­nös és - hogy úgy mondjam - tudatlan, és amely önmagának szab­ja ki jól megérdemelt büntetéseit; másfelől a belső énből, mely tisz­ta, bűntelen és mindenek bölcs tudója. Ez utóbbi részünk felügyeli jelenvaló személyiségünket, és figyelmezteti minduntalan: „Fáj va­lami? Tudom, de hidd el, semmit sem tehetek ellene. Fejlődésed érdekében szükséged van az adott fájdalomérzetre.” Maga az én, belső önvalónk is átéli a jelen személyiségünk eltévelyedéseiből adódó szomorúságot.

- Feltételezem, ezt a szomorúságot érezte Jézus is, csakhogy O az egész eltévedt emberiség miatt.

- Úgy van. Az emberi szellem fizikai síkra történő leszületéséről tehát a magasabb én dönt, mégpedig a négy őselem mestereivel összhangban.

- Az őselemek mesterei? Ezek szerint nem egyedül legbelsőbb önvalónk felelős a döntésért? - kérdeztem.

- Természetesen nem. Hogyan is avatkozhatna bele döntésével szellem-énünk a durva anyagi világ folyamataiba anélkül, hogy elő­zetesen ne egyeztetne az őselemek mestereivel? A fizikai világot fel­építő elemek nem csak úgy oda vannak ám hajigálva valahogy a nagy semmibe; mindegyik elemnek megvan a maga szellemi mestere, akik lehetővé teszik a testet öltést, hogy szellemünk fizikálisán is kifeje­zésre juttathassa önmagát. Ezeket a mestereket hívjuk arkangyalok­nak, Gábrieleknek, Michaeleknek, Rafaeleknek és Urieleknek. Per­sze az indiai hagyományokban ugyanezeknek a lényeknek más neveik vannak. Amikor az ember a fejlődésben elér egy bizonyos szintet, képessé válik felvenni a kapcsolatot ezekkel az arkangyalokkal, sőt, maga is eggyé válhat velük. Ekkor mondhatjuk azt valakiről, hogy tökéletesen urává vált az elemeknek, s képes elsajátítani a materia- lizáció, illetve a dematerializáció „csodáját”. Ezeknek a jelenségek­nek a hátterében ugyanis az elemekkel való tudatos bánásmód áll.

Daskalos pár percre elhallgatott, és a gondolataiba mélyedt. Az­tán a következőkkel folytatta: - Nem könnyű a jelenvaló személyi­séget észhez téríteni. A belső énnek többször is pofon kell legyin- tenie, mire végre-valahára megfelelő józansággal kezd működni. A jelenvaló személyiség ilyen szempontból hasonlít egy dörzsölt ügy­védhez, aki önmagának igyekszik megmagyarázni minden egyes tettét. Pedig mindaddig, míg ezt teszi, egy helyben fog toporogni szellemi fejlődési útján. Érted már, miért fektetek akkora súlyt az önelemzésre, önmagunk megismerésére és uralására? Amit öntu­datlanul kényszerből kellene végigélnünk, azt akaratlagosan is fel­vállalhatjuk, elkerülve ezzel a fájó karmikus megtapasztalásokat. A meditációs gyakorlatok és önelemző módszerek ily módon fel­gyorsítják az ember szellemi fejlődését.

- Gondolom, ha erre rájön valaki, ha szembesül ezekkel az igaz­ságokkal, automatikusan figyelni és fegyelmezni kezdi gondolat- és érzelemvilágát, és így önértékelése is egyre objektívebbé válik, - szóltam. - Ez pedig oda vezet, hogy a tetteiben is jobb emberré lesz.

- Akkor lesz jobb emberré, amikor a jelenvaló személyiség ráéb­red a valóságra, és kimondja: „Megvallom bűneimet, hibáimat...”

Szellemi felfedezések 189

- Szerintem a „megvallás” még kevés! - vetettem közbe.- Nincs igazad. Amikor valaki eléri ezt a szintet, vallomásával tu­

lajdonképpen azt fejezi ki: „Átadom magam magasabb énemnek, aki­nek jogában áll fegyelmeznie engem!” De vajon hogy bírja vallo­másra belső önvalónk a jelenvaló személyiséget? Hogyan emeli ilyen magasra a tudatszintjét? Nos, oly módon, hogy személyiségünket annak a szerepébe helyezi, akit megbántottunk, akivel igazságtala­nul bántunk. Ezzel a módszerrel segít minket, jelenvaló személyi­ségeket bölcs szellem-énünk, hogy észhez térjünk és megvalljuk vét­keinket. Mindaddig ugyanis, míg csakis jelen személyiségünk önzőségének szemüvegén keresztül vagyunk hajlandók szemlélni a világot, sosem leszünk képesek a magasabb megismerésre és a szel­lemi fejlődésre. Érted? Szó sincs büntetésről, amit a magasabb én ró ki emberi mivoltunk alacsonyabb részére, a jelen személyiségre. Sokkal inkább beszélhetünk megvilágosodásunkat elősegítő mód­szerről. A Legkegyelmesebb, Krisztus nem enged bűnhődni min­ket. Csak leckéket ad, amelyek megoldásával előrébb juthatunk spi­rituális utunkon.

- Mondanál egy konkrét példát arra, hogyan működik ez a bizo­nyos szerepcsere a magasabb világokban? - kérdeztem.

- Nehéz erről beszélni, a láthatatlan segítők munkájáról. Pedig az asztrális világban rendszeresen találkozunk ilyen esetekkel. Elő­fordul például, hogy valaki a segítségünket kéri, mert úgy érzi, hogy valaki üldözi őt és az életére tör. Mi, láthatatlan segítők persze ész­leljük, hogy az illető, aki üldözöttnek érzi magát, élete során embert ölt, és most azt érzi, valamikori áldozata nem hagyja nyugton őt. De vajon ki szabadítja az áldozat elementáljait a hajdani gyilkosra?

Daskalos rövid hatásszünet után lágy hangon maga felelt meg a költői kérdésre: - Nos, magának a gyilkosnak a magasabb énje, az­az tulajdonképpen önmaga! Ilyen esetben az áldozat legtöbbször ártatlan, akinek egyáltalán nem áll szándékában bosszút állni a ha­láláért. Persze néha előfordul, hogy az áldozatban is tombol a bosszúvágy, és ő vetíti ki negatív elementáljait gyilkosára. De mon­dom, a legtöbb általam is tanulmányozott esetben nem ez volt a helyzet, hanem maga a gyilkos kísértette általuk önmagát.

- Gondolom, „gyilkos” alatt itt most az illető magasabb énjét, tudatosságának forrását érted, ugye? - kérdeztem közbe.

- Természetesen. Ugyanakkor, ha a gyilkos megtanulja a lec­két és igazi megbánást tanúsít, felszabadul karmikus terhei alól, és

nem kell szükségszerűen elszenvednie azt, amin hajdani áldozata ment keresztül. Ezt nagyon fontos észben tartanunk! Ha okultál le­élt életed történéseiből, nem leszel lemészárolva, még ha annak ide­jén te le is mészároltál másokat. Látod, először azt hittem, az „Aki karddal él, az kard által hal” törvénye abszolút érvényű, és kikerül­hetetlen. De az asztrális világban végzett további kutatásaim és ta­pasztalataim meggyőztek arról, hogy nem feltétlenül van igazam. Ez persze nem jelenti, hogy a törvény ne működne, vagy ne lenne igaz. Egyszerűen csak felül lehet rajta emelkedni. Ha az ember nem tanulta meg a leckét, ha nem tért észre, akkor bizony kard által fog elveszni, függetlenül attól, hogy eredeti áldozata a halálát akarja-e, vagy sem. Lehet, hogy egyáltalán nem az a típus, aki fegyvert emelne bárkire is. Ha a valamikori áldozat spirituálisán fejlett lélek, akiben a bosszúszomj helyett a megbocsátás él, de a gyilkos még nem ta­nulta meg azt, amire szüksége lenne a továbblépéshez, akkor, tegyük fel, következő életében egy ártatlannak tűnő műtétbe fog belehalni. Még egyszer hangsúlyozom, mindez csak akkor fordul elő, ha az il­lető szellemi fejlődése érdekében erre van szüksége.

„De tegyük fel,” - folytatta Daskalos a példát, - „hogy az illető tudatossága elért egy bizonyos szintet, és belátja múltbeli tetteinek gonoszságát. Gyökeres tudati átalakulásának köszönhetően Isten le­veszi válláról a karmikus terheket, és megszabadítja őt múltjának kellemetlen emlékeitől. Csak a tapasztalat lényegi magva marad meg, ami a következő életben például úgy csírázhat ki, hogy az ille­tőből ezúttal egy jó sebész válik, aki bár ismét »karddal« él, de ezút­tal életeket ment a »fegyverével«. Nem embert öl majd, hanem gyó­gyítani fog!” - azzal Daskalos magasra emelte ökölbe szorított kezét, mint aki egy képzeletbeli kard markolatát szorítja éppen.

- Ha jól értelek, azt állítod, hogy a karma törvénye nem egy ab­szolút érvényű, kikerülhetetlen valami, hanem felül is lehet kere­kedni rajta?

- Igen, jól érted. Hadd magyarázzam el még egyértelműbben! Mint azt eddig is tudtad, a karma teljesen természetesen, törvény­szerűen működik. Csakhogy egy magasabb érvényű törvénnyel fe­lül lehet írni azt! Ezt tanította Krisztus. Ezért szólította fel az em­bereket a bűnbánatra. Ha nem így lett volna, ha a karma azóta is szigorú kegyetlenséggel működne tovább, akkor a kereszténység eltűnt volna a történelem süllyesztőjében, és a „Viseljétek egymás terheit” intés értelmetlen lenne.

Szel lem i felfedezések 191

„A karma az ok és okozat törvénye, amely nem csak a fizikai síkon, de a teremtés minden világában működik. Attól a pillanattól kezdve, hogy a durva anyag megteremtetett, a vonzás és a szeretet törvényei révén a megtelelő formában alávettetett a karma törvényének.”

- Azt hiszem, elvesztettem a fonalat. I Iogy mondod?- Vegyünk egy példát, mondjuk, egy sziklatömb karmáját! A

sziklát ugye víz és föld alkotja, amely adott hőmérsékleten szilár­dult meg. A szikla karmája tehát az őt alkotó víz-, föld- és tűz-elem karmájából tevődik össze. Na már most, ha tudományosan köze­lítünk a sziklatömbhöz, egyszerű matematikai számítások segítsé­gével (a Föld tengely körüli forgásából, az adott földrajzi területre jellemző hőmérsékleti és csapadékviszonyokból stb.) megjósolhat­juk a szikla további sorsát: azt, hogy száz, kétszáz, ötszáz, vagy ezer év múlva porlad el.

-Jól értem, eszerint a fizikai törvények is a karma egyfajta meg­nyilvánulási formái? - csodálkoztam.

- De még mennyire! - felelte Daskalos határozottan. - De nem győzöm elégszer hangsúlyozni, létezik egy magasabb törvény, a tu­dat, az emberi tudat törvénye. Tegyük fel, a sziklán végzett tanul­mányaimból arra a megállapításra jutok, hogy az ezer év múlva fog felosztani alkotóelemeire. De ha veszek egy dinamitrudat, azzal má­sodpercek alatt porrá zúzhatom. A sziklatömb, ami magától ezer év alatt került volna egyik létállapotból a másikba, most az emberi tu­dat találékonyságának köszönhetően pillanatok alatt jutott ugya­noda. Ezer év karmája másodpercek alatt lett letudva. Teljesen új valóság állt elő, teljesen új karmikus viszonyokkal. Ez persze nem jelenti, hogy magát a karma törvényét lennénk képesek eltörölni, vagy hogy egy sziklatömb felrobbantásával a több milliárd másik szikla ezer éves karmáját is megszüntetnénk. Vagy hogy egy másik példát említsek, az ember feltalálta a sugárhajtású repülőgépet, ami­vel időlegesen képes legyőzni a gravitáció törvényét, és így pár óra leforgása alatt eljuthat Ciprusról Angliába. De ha a hajtóművek le­állnak, a gép le fog zuhanni. A gravitáció törvényén időlegesen fe­lül lehet emelkedni ugyan, de véglegesen nem lehet kiküszöbölni. Ahogy pedig a Föld tömegvonzása, úgy a karma törvénye is min­dig érvényes marad.

[Daskalos rendszeresen sajnálkozott azon, mennyire nyomorúsá­gos életet él manapság egy átlagember, és kifejtette, hogy az egyén spirituális fejlődésének a magasabb asztrális és mentális képességek

párhuzamos elsajátítása is részét kellene, hogy képezze. Daskalos azt tanította, hogy e tekintetben a fizikai test valóban börtönnek tekint­hető, a szellem-én börtönének, és hogy az emberi haladás egyik köz­ponti problémája a test börtönéből való megszabadulás, az anyagi korlátokon való felülemelkedés. Ennek a felülemelkedésnek az egyik lépése lenne az, ha az ember a fizikai test alvása közben is képes lenne tudatossága teljes megőrzése.]

Mivel újabb látogatók érkeztek Daskaloshoz, hogy személyes jel­legű problémájukban a tanácsát kérjék, fél órára ismét felfüggesz­tettük beszélgetésünket. A rövid szünet után Emily ragadta magá­hoz a kezdeményezést: - Daskale, szeretnék még többet megtudni a második halál megtapasztalásáról, arról, hogy közben miféle ön­tudattal rendelkezik az ember?

- A második halál folyamatában az ember elérhet egy olyan pon­tot, - kezdett újabb magyarázatba Daskalos, - ahol érzelmei, még­pedig legalapvetőbb érzelmei nem uralják többé. Ehelyett a gondo­latai válnak meghatározó erejűvé.

- Hogyan lehet megkülönböztetni ezt az intellektualitástól? - kér­deztem. - Amikor azt mondod, a gondolatok veszik át az irányítást, úgy érted, hogy a szeretet érzése is elvész?

- A szeretet nem érzés. A szeretet magának az Abszolútomnak az alaptermészete. Különbséget kell tennünk emberi szeretet, és Is­teni Szeretet között! A gyertya lángja, a kandalló tüze nem azo­nos a Nap fényével. Magasabb tudati nézőpontból a közönséges emberi érzelmek - még a legnemesebbek is - csupán pislákoló tűzre emlékeztetnek, amely aligha világít be minden homályos zugot. Ne keverjük össze a tűzijátékot az igazi napsütéssel!

- De Daskale, - igyekezett tisztázni a helyzetet Emily, - amikor azt mondod, hogy a második halál alkalmával az ember átkerül a gondolatok világába, ez alatt azt érted, hogy maga mögött hagyja az érzéseit? Azokra nincs is szükség többé?

- Megint csak azt mondom, hogy meg kell különböztetnünk az érzelmet mint lényeget az érzelem jelenségétől. A felső mentális világban az ember maga válik a szeretetté, ő maga a szeretet. Nem úgy, mint az alacsonyabb szférákban, ahol csak saját egoisztikus ön- szeretete vetületeként szeret másokat. Az alacsonyabb világokban az ember csak képzeli, hogy szeret, de valójában önmagától van el­bűvölve. Ezt hívom én itt érzelemnek. Kevesen akadnak ma boly­gónkon, akik igazán tudnak szeretni!

Szellemi felfedezések 193

- Nyilván vannak fokozatok, - mondtam.- így igaz. No de akkor vajon milyen érzelmeket akar magának

az ember, amikor átlép a mentális világokba?- De hiszen most mondtad, liogy az a gondolatok világa, Daskale!- Milyen gondolatoké? Elválasztottad a gondolat jelentését az

érzelem jelentésétől? - kérdezett vissza Daskalos, majd mosolyogva, lágy hangon törte meg a pár másodperces csöndet, ami abból adó­dott, hogy egyre inkább nehezünkre esett követni mondatait: - Kezdünk mély vizekre evezni!

„Hadd kérdezzek még valamit!” - folytatta Daskalos, és karjait keresztbe fonva kényelmesen hátradőlt. „Mi a gondolat a felső mentális síkon?”

Jó diák módjára próbáltam értelmes választ kicsikarni fáradó agy- tekervényeimből, hogy tanárom elégedett lehessen velem: - Hát, talán tudatforma, tudati alakzat.

- De vajon külső tárgyakról alkotott tudatforma-e, vagy te magad válsz a különböző tárgyakká? - azzal Daskalos széttárta a karjait, mintha képzeletben körülöttünk heverő tárgyakra mutatna. - A felső mentális szférákban az ember nem kívülállóként szerez ismereteket a dolgokról, hanem maga válik megfigyelése tárgyává. Ezt hívjuk az Egy-ség élményének. A felső mentálszférákban a tudat nem kül­sődleges gondolati formákat hoz létre, hogy az ember önmagán kí­vül próbálja megérteni a valóságot. Ehelyett az ember maga válik ön­nön külső valóságává. Amikor átlépi a felső mentális világ küszöbét, tudatosan képes olyan alakot ölteni, amilyet csak szeretne, azzá válni, amivé csak akar, és eközben mégis mindvégig önmaga marad.

„Nem tudom, követhető-e mindaz, amit beszélek,” - folytatta Daskalos. „Nehéz ezeket az élményeket szavakba önteni! Néha még új kifejezéseket is alkotnom kell, hogy az általam megtapasztalt, és nyelvi eszközökkel tulajdonképpen kifejezhetetlen valóság lényegi magvát meg tudjam ragadni valahogy. A görög nyelvben létezik pél­dául az antilepszisz (felfogás, tudatosság) szó. De a minap kénytelen voltam megalkotni a szünantilepszisz (együttes felfogás, közös tuda­tosság) szót, ami tudtommal nem létezik, csak hogy a tapasztalati valóságról beszélni tudjak a belső kör tagjainak tartott előadásomon.”

- Mi az a szünantilepszisz?- Arra próbáltam utalni vele, amikor két vagy több ember egy­

szerre ugyanazt a tanulságot szűri le valamiből, vagy amikor tuda­tukkal pontosan ugyanazon a módon ragadnak meg egy tárgyat.

- Ha jól értein, egy olyan állapotra célzol, ahol mindenki egy­formán érzékel valamit.

- Nem, a szünantilepszisz több puszta érzékelésnél. Ebben az ál­lapotban az ember eggyéválik az érzékelés tárgyával. A szünanti- lepsziszt tehát megelőzi az Egy-ség élménye. Látjátok, kénytelen vagyok efféle szavakat használni, aztán vagy megérti valaki, hogy mit jelentenek, vagy sem. Ki tudja?

- A felső mentális szférákban tehát, - szólt közbe Emily, - az em­ber behatol a dolgok természetébe, magába a valóságba. Sőt, eggyé­válik a valósággal. Ezt érted „gondolat” alatt ezen a szinten, ez az, amit a második halál folyamán - megfelelő szellemi fejlettség ese­tén - elérhet az ember? Jól látom?

- Igen. A gondolat ezeken a szinteken az ember maga. Önnön természete. Nem valami rajta kívülálló dolog, ami lázba hozza, vagy csalódottá teszi. A gondolat itt maga a szeretet. A legmagasabb fo­kozatot akkor éri el az ember, amikor igazából megérti és megéli a krisztusi üzenet lényegét: „Szeressétek ellenségeiteket/” (Mt. 5:44.) Létezik egy pont, amin túl az ember természetéből adódóan felis­meri, hogy gyilkos és áldozat ugyanaz a személy: ő maga!

- Az igazság megértése! Ez a gondolat természete a felső men- tálszférákban, - próbálkoztam újabb megfogalmazással.

- Nem. Nem az igazság megértése, hanem magává az Igazsággá válás! - javított ki Daskalos. - Hogy is mondta Krisztus? „En va­

gyok az Út, az Igazság és az Elet. ” (Jn. 14:6.) Én vagyok!- Tehát létezik egy pont, egy küszöb, amin átlépve az ember

maga mögött hagyja bűnös érzelmeinek körét, és egybeolvad az igazsággal, a valósággal.

- Úgy van. Na és mint gondoltok, hová lesznek az érzelmek a felső mentális világokban? Vajon feloldódnak? Nem! Megtisztulnak a rá­juk rakódott szennyeződésektől. Olyan ez, mintha egy marék bű- zölgő sarat tartanál a tenyeredben, amiből ha tűz segítségével el­párologtatod a vizet, tiszta föld marad a kezedben. A magasabbrendű tűz elem hatására elválik egymástól a föld és a víz, és megtisztulnak. Nos, érzelmeink is olyanok, mint a sár: pillanatnyi rajongásaink, gyűlölködéseink, sértődöttségeink, szeretetünk vagy utálatunk, szim- pátiánk vagy antipátiánk keverednek bennük nagy összevisszaság­ban. A föld elem önmagában tiszta és jó. Gondoljatok csak a Föld- anyára! A sarat az teszi büdössé, hogy föld és víz keveredik benne. Ez nem jelenti azt, hogy a kellemetlen szag megszüntetése érdekében

Szellemi felfedezések

meg kellene szabadulnunk a sártól. Hasonlóképpen, érzelmeinktől sem kell megválnunk. Nem. Arra van szükség, hogy egy magasabb elem segítségével szétválasszuk a sarat alkotó földet és vizet. Maga a föld elem tiszta és szent, csakúgy, mint a víz. A föld elemnek kö­szönhetjük például azt is, hogy egyáltalán megnyilvánulhatunk a há­romdimenziós anyagi világban. Értitek, mire akarok kilyukadni? Amikor az ember elér egy bizonyos tudatszintet, ráébred, hogy az Abszolútumon belül semmi sem ronda és utálatos. Ezeknek a fogal­maknak csak az elkülönültség világaiban van értelmük, s ott is csak olyan mértékben bírnak jelentéssel, amennyire használójuk szerint ronda és utálatos valami.

„»Ha elérem a felső mentális szférát, megszűnik számomra a sze- retet?« - kérdeztétek. »Megszűnök szeretni barátaimat, gyerme­keimet, unokáimat? Megszűnnek számomra az érzéseim?« Nem, a válasz egyértelmű nem. Az ember itt érti csak meg igazán Krisz­tus szavait: »Szeressetek egyformán minden embert!«”

- Szóval nem a szeretet csökkenéséről van szó, hanem épp a sze­retet kiteljesedéséről, - bátorkodtam ismét megszólalni.

- Igen, a szeretet kiteljesedése! Néhányan a fejükhöz kapnak ilyesmik hallatán, és hitetlenkedve tiltakoznak: „Az nem lehet, hogy az ember ugyanúgy szeressen egy vadidegen, trottyos vénembert, mint a saját gyermekét!” Pedig lehetséges, és előbb-utóbb minden­kinek meg kell próbálnia! A kisunokám semmit sem veszít attól, hogy én másoknak is felajánlom a szeretetet.

„Hová akarok kilyukadni?” - folytatta Daskalos. Oda, hogy érzelmeinket, amelyek ma még másra sem szolgálnak, mint túlsá­gosan is nagyra nőtt egoizmusunk kielégítésére, idővel felváltsuk a valódi szeretet kinyilvánításával. Ez a változás pedig semmiféle ál­dozathozatalt nem kíván a részünkről. Sőt, még sokkal inkább mi nyerünk vele! Sokan azt hiszik, hogy a kámalóka után az érzések értéktelenekké válnak, s így megfosztatnak érzelmi életük gazdag­ságától. Pedig éppen hogy azok az érzések értéktelenek, amelyek­től ma gazdagnak képzelik magjukat! A víz és a föld, ha összekeve­rednek, csak förtelmes szagú, tökéletesen értéktelen sarat alkotnak. De ha szétválasztjuk az alkotóelemeket, kiderül, hogy a föld és a víz is hasznos és értékes. Vegyünk egy magasabbrendű elemet, jelen esetben a tüzet, s azzal máris megtisztíthatjuk őket. így váljunk mi is, emberek, tiszta Tudattá!

- Úgy érted, gondolattá?

- Nem, nem gondolattá. Tudattá! Megpróbálom hozzávetőle­gesen érzékeltetni a különbséget egy analógia segítségével. l együk fel, hogy a tudat az a fény, ami rávetül egy tárgyra, s arról visszave­rődve a tárgy képe mint ingerület, végigfut a látóidegen, eljut az agyba, az megalkotja a tárgy háromdimenziós képét, s végül az em­ber azt mondja: „Látom a tárgyat.” Mondjuk úgy, hogy ez a hét­köznapi gondolat. Ehhez aztán egy érzés társul: „Tetszik, amit lá­tok; nem tetszik, amit látok. Akarom; nem akarom.” Ekkor még az „én” mint megfigyelő, és az „én” által megfigyelt tárgy két külön entitás, s az „én” - érzései alapján - ítéletet hoz megfigyelése tár­gyáról. De amiről én beszélek, a tudat, az valami egészen más do­log! Én nem várom meg, hogy egy külső fényforrás tegye lehetővé számomra ennek vagy annak a látványnak az érzékelését, ezzel el­különítve engem mint érzékelőt a rajtam kívül álló, érzékelhető do­logtól. Nem. Én magát a Tudatot hívom segítségül, mert rájövök, hogy „én”-em leglényege a tudat, ami nem más, mint az Abszolú- tumnak is a leglényege. Nem arról van tehát szó, hogy a tudatot mint külsődleges valóságot arra használom, hogy mentális képeket alkossak, s ezáltal lássam a rajtam kívülálló dolgokat, hanem arról, hogy tudatosságomat egybeforrasztom a külső valósággal, s mint megfigyelő, eggyé válók a megfigyelés tárgyával. Ezáltal pedig nincs szükségem arra, hogy próbáljam megérteni az adott dolgot, hiszen én magam vagyok az. Tudom, ismerem. Azzá váltam.

Emily, csakúgy, mint jómagam, feszült figyelemmel hallgattunk, és próbáltuk követni Daskalost. Feleségem a német költőre, Rai­ner Maria Rilkére hivatkozott, aki hasonló módon érvelt a költő és költészetének tárgya közötti viszony természetét illetően: - Rilke azt állítja, hogy a költészetben csak egy módon lehet megismerni a tárgyat: eggyé kell válni vele.

- Egy pillanat, - vágott közbe Daskalos. - Vajon Rilke teljes egé­szében eggyé vált megfigyelése tárgyával, avagy csak annak felszí­nével, a képmásával? Fliszen az egységnek is vannak fokozatai!

- Mondok egy konkrét költői példát, - felelte Emily. - Rilke egyik versében egy ketrecbe zárt párducról ír. A költő kívülről látja és írja le a ketrecben lévő vadat, ugyanakkor Rilke elismeri, hogy ez a nézet nem ad valós képet az állatról. Egy költő igazából csak akkor írhatna élethűen a párducról, ha ketrecében eggyé válna vele.

- De hogyan? Hogyan? - kérdezte Daskalos. - Nem elég meg-, mondani a „mi”-t, a „hogyan”-t is tudnunk kellene!

Szellemi felfedezések

- Rilke a a tárggyal alkotott egység (Dingedichte) révén érezte át, mit jelent - mondjuk - ketrecbe zárt párducnak lenni, - magyarázta Emily. - A vers ritmusa tökéletes! Az olvasó szinte együtt él a rab állattal, átérzi fogsága felett érzett minden kétségbeesését.

- De azért Rilke mégsem változott párduccá, igaz? - kérdezte csipkelődve Daskalos.

- A képzeletével keltette fel az egység érzetét, - feleltem.- Rilke egyszerűen a dolgok belső valóságát (Innerlichkeit dér

Dinge) tolmácsolta, abban a formában, ahogyan azt ő maga tapasz­talta, - fűzte hozzá Emily.

- Rendben. De ő maga mégsem változott párduccá. Az igazi egy­ség azt jelenti, hogy bármi legyen is a párducban, az ember azzá válik, téren és időn túl. Nem pedig csak megfigyeli a párducot és empatiku­sán elképzeli, milyen érzés lehet ketrecbe zártan élni. Rilke megköze­lítésmódja egy lépés az egység felé, de még nem az igazi egységélmény.

- Min kell dolgoznia az embernek ahhoz, hogy elérje ezt az ál­lapotot? - kérdezte Emily.

- Koncentrációs és meditációs képességét kell fejlsztenie. Az em­ber így idővel olyan tudatossági szintet érhet el, ahol egyszerre minden információ birtokába juthat egy adott dologról, szemben a tudományos kutatókkal, akik évekig, vagy akár évtizedekig is ta­nulmányozhatnak valamit. Egy botanikus például éveken át gyűjt­het adatokat egy adott rózsafajtáról, és még akkor is csak vajmi ke­veset fog tudni a virágról. A külső megfigyelés ugyanis igen kezdetleges tudati és megismerési szint, még ha az ádagember álta­lában csak ezzel a képességgel rendelkezik a fizikai síkon. De ha va­laki képes felemelkedni a felső mentális szférákba, ott eggyé válhat magával a rózsabokorral, és egyetlen pillanat alatt mindent megtud­hat róla - attól kezdve, hogy magként elvetették, odáig, amikor már fel fog oldódni a téridőben. Minderre azért képes az ember, mert eggyé válik a rózsabokorral.

- Erre utaltál egyszer, mint megismerési roham, - szólaltam meg.- Ez az egységélmény az egyik legnehezebben felfogható dolog,

még a belső kör tagjainak is meggyűlik vele a bajuk. Az ember felül­emelkedik téren és időn, és maga válik a dolgok lényegévé. A konk­rét, folyamatosan fejlődő és változó alakzatok világa helyett belép az állandó ideák világába. Amikor az egység állapotában kiterjesztem a tudatosságomat, mindaz, ami addig kívül volt, a belsőmmé válik. Az egység élményében eggyé válók az egész teremtéssel: tudatosul

bennem az arkangyalok feladata csakúgy, mint az életadó Krisztus- Logosz szerepe, Hogy mit nyer ezzel az ember? A legelső, legalap­vetőbb elvekkel válik eggyé, mindenek belsejébe nyer betekintést. Kérdezhetnétek, hogy amikor az ember egyszer eléri ezt a fokot, attól kezdve vajon minden mást lebecsül-e, mint alacsonyabb ren­dűt, de erre nemmel kellene válaszolnom. Hiszen a valóságban nincs magasabb és alacsonyabb.

„Hozzá kell tennem, hogy a rajtunk kívül lévő dolgok megisme­résének vágyát sohasem fogjuk tudni kielégíteni. Tudás utáni szom- junk csillapíthatatlan. Ily módon sosem nyughatunk. Mindaddig, míg különbséget teszünk önmagunk és megismerésünk tárgya közt, folyamatosan kielégítetlenek maradunk. Teljes és tökéletes meg­elégedéssel csak az fog eltölteni minket, ha eggyé válunk azzal, amit meg szeretnénk ismerni.”

Daskalos itt megállt egy pillanatra, előredőlt, és kezét feje tete­jére szorította úgy, hogy közben a könyöke a térdén pihent.

- Nem könnyű ezekről a dolgokról beszélni, - mondta, és meg­rázta a fejét. - Ha Yohannan atya nem lenne, egy szót sem tudtam volna mondani nektek mindarról, ami ma szóba került közöttünk. Ha elveszítem az összhangot vele, rögtön akadozni kezdek. Nézze­tek csak rám! Hogy is férhetne magától ekkora bölcsesség az én sze­gény öreg, érelmeszesedéses koponyámba? - kopogtatta meg Das­kalos a feje búbját. - Vegyétek észre, hogy nem én tartom az előadásokat, nem én tanítok ezt vagy azt, hanem Yohannan atya! - és Daskalosnak fényesen ragyogtak a szemei, ahogy ránk tekintett.

Háromdimenziós világunkhoz mért akadémikusi tudatom meg­feneklett, kínos zavarodottsággal roskadtam magamba. Nem rendel­keztem tisztánlátó képességgel, úgyhogy nem tudtam konkrét for­mában érzékelni Yohannan atya jelenlétét. Egymásra néztünk Emilyvel, és láttam a feleségemen, hogy ő is ugyanolyan kényelmet­lenül érezte magát, mint jómagam.

Kilencedik fejezet

Kozmosz és Tudat

Daskalos a teraszon üldögélt, jázminbokrok és különféle cserepes virágok, meg kaktuszok között, amikor meglátogattuk őt Stepha- nosszal. Daskaloson világosbarna kardigán volt, karjait összefonta a mellkasán, és csukott szemmel élvezte az áprilisi nap melengető sugarait. Felsétáltunk hozzá a keskeny lépcsőn, úgy üdvözöltük, mire ő is kinyitotta a szemeit. Daskalos különösen kedvelte Stepha- nost, az ötvenes évei elején járó férfit, aki rendszeresen csatlakozott hozzám és Emilyhez, hogy együtt beszélgessünk el Daskalosszal. Az idős mester egy alkalommal egyenesen „angyal”-nak nevezte Stephanost, aki bár hivatalosan nem tartozott Daskalos tanítványi köreihez, Daskalos mégis egyfajta tanítványának tekintette a gya­korlati filozófiával foglalkozó férfit, és elismeréssel illette Stepha­nos saját iskolai köreiben kifejtett tanári tevékenységét.

Pár nappal korábban Stephanos azzal a hírrel keresett fel engem, hogy néhány tanítványa épp akkor járt nála, és azért hálálkodtak, mert ő állítólag meggyógyította őket. Stephanosnak persze halvány fogalma sem volt arról, mikor és hogyan tett volna ő ilyet, ezért szerette volna felkeresni Daskalost, hátha ő tudna neki magyaráza­tot adni az esetre.

- Az az érzésem, - mesélte Stephanos, miután a teraszról bevo­nultunk a nappaliba, - hogy gyakran közvetlen kapcsolatban állok veled, Daskale. Egyszer csak megjelenik a fizimiskád a fejemben, és bármiben segít, amire éppen szükség van. Olyan dolgok történnek

ilyenkor, amiket magam sem értek... ~ révedt pár másodpercre a tá­volba Stephanos, - néha azt hiszem, csak a képzeletem játszik velem.

- Nem képzelődsz, ezek a dolgok valóban megtörténnek, - mo­solygott együttérzően Daskalos. - Tudod, én mindig veled vagyok.

-Jó, jó, de akkor sem értem, - csóválta a fejét Stephanos, és elő­adta, hogy az elmúlt három évben többen is azt állították, hogy fi­lozófiai iskolájába járva kigyógyultak betegségeikből. - Persze so­kakkal beszélgetek, és igyekszem segíteni nekik a problémáik megoldásában. Arra most nem térnék ki, miket szoktam mondani nekik, annyira különbözőek az esetek. De aztán vissza-visszatérnek hozzám, és azt mondják, meggyógyítottam őket. A minap is, me­ditáció közben felfigyeltem rá, hogy az egyik fiatalasszony heveny ízületi gyulladásban szenved, és igen komoly fájdalmai vannak. Hir­telen valami misztikus erőt éreztem feltörni a belsőmből, ami a nő­höz vonzott, s én gondolkodás nélkül rátapintottam fájó pontjára.

- Nagyszerű! - bólogatott lelkesen Daskalos.- No és a nőnek azóta teljesen elmúltak a fájdalmai, - tárta szét a

karját Stephanos értedenül. - Hát ilyesmiket művelek, és az embe­rek azt mondják, én gyógyítottam meg őket. Pedig nekem fogalmam sincs a dolgokról, halvány gőzöm sincs, mi történik körülöttem.

- Már hogy ne volna, tudod te nagyon jól, mit csinálsz! - felelte Daskalos, és csak úgy ragyogott az arca a boldogságtól.

- Azokban a pillanatokban úgy érzem, - magyarázott tovább Stephanos, - mintha csatorna volnék, és a gyógyító energiák raj­tam keresztül átáramolnának a másik személybe.

- A magasabb éned az, aki gyógyít. Ne feledd, te nem csak Ste­phanos vagy. Stephanos valódi önmagad átmeneti árnyéka csak, - mutatott Daskalos megilletődött barátomra.

- Hm, értem, - hümmögött Stephanos.- Igazi énséged valami más, mint Stephanos, - hangoztatta új­

fent Daskalos. - Stephanos csak szellem-éned külső burka, a Pne- uma ruhája. A gyógyítást magasabb éned hajtja végre, abban a pil­lanatban, amikor azt kívánod, hogy mások szolgálatára légy. De vajon honnan, kitől ered a kívánság? Gondolkoztál már ezen?

- Szerintem nem is a kívánságomról van szó. Úgy érzem, mint­ha parancsot kapnék a gyógyításra.

- Hidd el, ez azért van, mert te magad kívánod így, - szögezte le Daskalos. - A te szellem-éned kívánsága teljesül ilyenkor, nem Ste- phanosé, aki az adott pillanatban végrehajtja a gyógyítást. A Karma

Kozmosz és Tubát 201

közvetítőként használ téged, Stephanos, még ha öntudatlanul cse­lekszel is.

„Élményeid lehetőségek számodra,” - folytatta Daskalos léleg­zetvételnyi szünet után, - „hogy eltöprengj a kérdésen, ki is vagy igazából. Fedd fel hát magadnak a kérdést: »Ki vagyok én valójá­ban? Milyen természetű a kivetülésem térben és időben?« A dön­téseket nem Stephanos hozza. Vagy úgy gondoltad netán, hogy én Spyros Sathi gyógyítok rajtad keresztül? Nos, elárulhatom neked, egyáltalán nem, - nevetett fel hangosan Daskalos. „Esetleg mond­hatod, hogy a Szent Szellem. Az igen, természetesen. Persze ugyan­akkor én is, mégiscsak, de mint szellem-én, és nem mint Spyros Sathi. Én, mint szellem, mint Pneuma. A szellemem az, ami ráhan­golódik arra, amire a figyelmemet fordítom. Más szóval, amikor úgy érzed, hogy én végzem a gyógyítást általad, abban a pillanat­ban tökéletesen össze vagyunk hangolódva mi ketten. Akkor úgy érzed, te és én egyek vagyunk.”

„Kostas például teljesen tudatában van összehangoltságunknak,” - folytatta Daskalos felém fordulva. „Néha előfordul, hogy az embe­rek megkérdeznek, vajon én, Spyros Sathi tartom-e az előadásaimat, én gyógyítok-e, vagy Yohannan atya? Nos, az adott pillanatban mindkettő én vagyok. Később aztán, amikor már újra csak önmagam vagyok, Spyros Sathi, tudatában vagyok, hogy nem vagyok Yohan­nan. Nem tudom, értitek-e?”

„Hadd mondjak egy hasonlatot, talán az követhetőbb lesz! Tegyük fel, hogy egy kis gyertya vagyok, akinek alig pislákol a lángocskája. Yohannan hozzám képest egy óriási gyertya, hatalmas fényességgel. Mindkettőnk teljesen különböző módon ég. De ha saját kis gyer- tyácskámat a hatalmas nagy gyertya mellé állítom, és a két lángot összeérintem, a két fény egybeolvad,” - azzal Daskalos eljátszotta, mintha összeérintene két gyertyát. „Ilyenkor a kis gyertya is elmond­hatja magáról: »Én vagyok a nagy láng!« De abban a pillanatban, hogy kis gyertyácskámat eltávolítóm a hatalmas méretű gyertya mel­lől, újra csak pislákolni fog a fényem. Vegyétek észre, hogy a kis lán- gocska úgy válik eggyé, úgy olvad össze a naggyal, hogy eközben nem veszíti el önállóságát, aprócska láng mivoltát. Olyan összhang ez, ami nem jár az egyéniség megszűnésével. Tudtatok követni?”

„Na már most,” - fordult Daskalos ismét Stephanos felé, - „ha bármikor gyógyítani szeretnél, csak húnyd le a szemedet, és mondd: »Daskale, kérlek, segíts!« Abban a pillanatban te és én eggyé válunk,

s a te éned az enyémmel összhangban képes lesz végrehajtani a gyó­gyítást - feltéve persze, hogy arra megvan a karmikus engedély. Ér­ted már, mi szokott történni veled?”

- Tudod, már csak az zavar, - szólalt meg Stephanos, - hogy amikor szükségem van rád, te hívás nélkül ott teremsz. Nem kell becsuknom a szememet, nem kell a tudatomat rád hangolnom, nem kell a segítségedet kérnem. Egyszerűen jössz, és kész. Olyankor egyfajta kellemes érzés kerít hatalmába. De még egyszer mondom, semmiféle tudatos erőfeszítést nem kell tennem azért, hogy kap­csolatba kerüljek veled.

- Nincs is szükséged ilyesmire, - mosolygott Daskalos.- Olyan ez, mintha meglátogatnál, - magyarázta Stephanos.- Nem, nem meglátogatlak. Az imént mondtam valamit, ami fe­

lett, úgy látszik, elsiklottál, - halkította le a hangját Daskalos, és egészen közel hajolt Stephanoshoz. - Én mindig veled vagyok! És mindig is veled leszek az Örök Jelenben!

„Más szóval,” - emelte fel a hangját újra Daskalos, és kényelme­sen hátradőlt karosszékében, - „ha szeretek bizonyos embereket, és kialakul köztünk egy különleges kötődés, mint például a ti ese­tetekben is, akkor kiválik belőlem egy elementál, amit együtt te­remtünk meg, ti és én. Ez az elementál onnantól kezdve mindig ve­letek lesz, az aurátokon belül. Az az elementál én magam vagyok. Illetve, igen is, meg nem is. Bármikor, bárhol is tartózkodjam, szel­lem-énem mindig összeköttetésben fog állni veletek, hiszen az ele- mentálom ott van az aurátokban. Értitek? Nem arról van szó, hogy olykor meglátogatlak titeket, hanem hogy folyamatosan, mindig veletek vagyok. Ezért ha bármikor segítségre van szükségetek, akár a magatok, akár mások részére, csak csukjátok be a szemeiteket, és hívjatok engem. Nem kell magatok elé képzelnetek, elég, ha csak a nevemen szólítatok.”

- Nekem az alakod is meg szokott jelenni, mint körvonal, anél­kül, hogy az arcod vonásait ki tudnám venni. Olyan vagy, mint egy sejtelmes fénysugár, - mondta Stephanos.

- A magasabb énem az, ami nem kötődik egyeden konkrét hely­színhez vagy időponthoz sem, - magyarázta Daskalos, majd miután végignézett elképedt ábrázatunkon, így folytatta: - Tudom, nehezen követhető, amit mondok, de talán egy példával szemléletesebbé tu­dom tenni a dolgokat. Tudjátok, Kostasszal és Teophanisszal folya­matosan össze vagyok hangolódva. Mindketten hallják, ha gondo­

Kozmosz és Tubát 203

latban üzenek nekik valamit. Nem kell mást tennem, csak rájuk kon­centrálnom. Tudják, hogy mit kérek tőlük, és én is tudom, hogy ők mint kérnek tőlem. Ez egyfajta összehangoltság közöttünk, de még nem az egység-élmény.

- Az az érzésem, több gyakorlati képzést kellene kapnom tőled, Daskale, - mondta Stephanos. - Szükségem van ezekre a fizikális együttlétekre, mint most is, hogy sokkal mélyebben tudatosodja­nak bennem a tanításaid.

- Bármikor szívesen látlak! De addig is, gyakorolj otthon!- Mit és hogyan? - kérdezte Stephanos.- Vonulj félre egy csöndes sarokba, csukd be a szemed, és kép­

zeld az arcomat magad elé. Tartsd a tudatodban ezt a képet, amed­dig csak tudod, és közben próbáld érezni a kettőnk közti kapcsola­tot. Tudatosan érezz rá! Ezáltal a gyakorlat által a kapcsolatunk többé nem csak elvont, tudatalatti kapcsolat lesz számodra. Nem szellem-éned fog rám hangolódni, hanem énséged alacsonyabb szintű megnyilvánulása, Stephanos mint jelenvaló személyiség fog tudatos kapcsolatot teremteni kettőnk között. De tényleg szüksé­ged van erre?

- Nem is tudom, csak úgy kérdeztem, - vonta meg a vállát Ste­phanos. - Attól függ, te mit gondolsz. Érdemes megtanulnom ezt a módszert? Enélkül, úgy érzem, tudatlanul cselekszem, és magam sem tudok magyarázatot adni a tetteimre.

- Vannak dolgok, amik tudat alatt is működnek, - jegyezte meg Daskalos.

- De Stephanos tudatos gyógyítóvá szeretne válni, - csúszott ki a számon.

- Nos, már így is sok mindenre képes, és egészen jól tudja kisugá­rozni az energiát. Nem olyan tudatlan ő, mint azt állítja magáról! - vigyorgott rám Daskalos. - Tulajdonképpen semmiféle különösebb képzésre nem lenne szüksége, - intett Stephanos felé, - csak kapcso­lódjon össze a képmásommal, ahogy azt az előbb elmagyaráztam.

- Daskale, - kérdezte rövid gondolkodás után Stephanos, - mi a különbség az összehangoltság és az egység között?

- A legjobb lesz, ha elmondok erre egy személyes élményemet, - felelte Daskalos. - Mint tudjátok, Kostas egy ideje egy limassoli gyár­telepen tartotta előadásait, egyik tanítványa munkahelyén. Eddig minden rendben is volt. Hát a minap, ahogy itt ücsörögtem magam­ban, egyszer csak mit látok? Egy fekete felhő terült szét a teremben.

Éppen senki sem tartózkodott az épületben, nekem pedig azon nyomban egy név villant a tudatomba. Nem ismertem ilyen nevű illetőt, úgyhogy meglehetősen értetlenül álltam a látomás előtt. Az­nap úgy esett, hogy Kostas egyik tanítványa épp nálam járt, hát megkérdeztem tőle, van-e valami gond a limassoli Sztoával. Azt mondta, ő semmiféle problémáról nem hallott. Akkor úgy határoz­tam, majd utánajárok én a dolgoknak. Ahogy ráhangolódtam Kos- tasra, az új limassoli kikötő felé vezető autóút jelent meg előttem, majd egy kétemeletes épület képe villant elém. Az első emelet vám­mentes árucikkekkel volt tele, mintha bolt lett volna, a második emeleten meg ott láttam Kostast, aki egy kis oltárt rendezgetett. Semmit sem értettem az egészből. Mit jelentett ez a látomás? No, másnap beállított hozzám maga Kostas; a belső kör tagjainak ké­szültem előadást tartani. Rögtön előadtam neki, miket láttam, mire ő hangos kacagásban tört ki. „Mi olyan vicces?” - kérdeztem. ,Jól láttad, pontosan ez a helyzet!” - mondta még mindig a nevetéssel küszködve. „Hamarosan el kell hagynunk a gyárat, mert az új tu­lajdonosnak szüksége van a teremre.” Akkor megemlítettem neki a számomra ismeretlen nevet. „Igen, ő az új tulaj.” Ezt követően Kostas mindent részletesen elmesélt, pontosan úgy, ahogyan az előző nap megjelent előttem. Akkor árulta el nekem, hogy vám­mentes áruk boltját készül nyitni a limassoli kikötőnegyeden túl, és azt tervezte, hogy a bolt épületének az emeleti részébe költözteti át a Sztoát. „Egyelőre még csak gondolkodom a dolgon,” - fejezte be a mondókáját. Mondom, nekem egészen addig sejtelmem sem volt a terveiről, míg a képek meg nem jelentek a látomásomban.

„Na már most, kérdezhetnétek, hogy láthattam mindezt? Hát úgy, hogy Kostas és én folyamatosan összehangolt állapotban va­gyunk. Ha két ember szereti egymást, nincsenek titkaik egymás előtt, mint ahogy az Igazság Keresőinek sincsenek. Ezt ne feled­jétek! Elementál képében állandóan ott vagyok Kostas mellett; ő is táplálja energiával az elementálomat, és én is. Bármi, amit én tu­dok, tudja ő is, és bármi, amit ő tud, azt tudom én is. Persze tudat alatt. De egymásra hangoltságunk tudatosulhat is, akár véletlenül, akár mert úgy kívánjuk.”

„Ilyen, az irántam érzett szeretetedből született és általam ener- getizált elementál hat rád is tudat alatt,” - fordult Daskalos Stepha- noshoz. „Ha szeretnéd tudatossá tenni összeköttetésünket, bármi­kor megteheted. Csak egy kis gyakorlás kérdése az egész, nem több.”

Kozmosz és Tubát 205

„Elementálnak neveztem, ami összeköt minket, de vizsgáljuk csak meg közelebbről egy kicsit, valóban elementálról van-e szó? Igazából énem egy darabkája van veletek; no ez az, amit összehan­goltságnak nevezek. Az egység ugyanakkor az az állapot,” - fordult ezúttal felém Daskalos, - „amikor két lény teljesen eggyé válik. Ez sokkal magasabb szinten történik meg. Ilyen egységet élek át rend­szeresen előadás közben Yohannannal, ahogyan azt az imént ecse­teltem nektek a gyertyás hasonlatommal.”

Daskalos ezután elmesélte még, hogy a tanítás során néha olyan erősek a rezgések, hogy Yohannan szó szerint „kilövi” őt, nehogy kárt tegyen idősödő testében. Ilyenkor a hatalmas mesteri lény tel­jesen átveszi az uralmat felette, és Daskalos a fizikai testéből kilépve, étertestben követi az előadást, azaz ő is csak hallgatóvá válik, mint a tanítványai.

- A minap a gyűlés után Aspasia a homlokomra tette a kezét, és teljesen ledöbbent, hogy milyen jéghideg a testem. „Hát persze, hogy jéghideg,” - magyarázta neki Kostas nevetve, - „hiszen egész idő alatt kint volt belőle!”

„Láthatjátok, az ember élete nem korlátozódik pusztán a húsra és vérre,” - vonta le a végkövetkeztetést Daskalos, és játékosan meg­veregette Stephanos térdét. „Nagyobbik részünk mindig odaát van. Amikor az ember végre-valahára felismeri ezt, megérti Krisztus sza­vait: »A hús haszontalan, a szellem az, ami megelevenít« [,/l lélek

az, a mi megelevenít, a test nem használ semmit” (Jn. 6:63.) - a Károli- féle Biblia-fordításban az eredeti görög nyelvű szöveg „szellem” jelentésű szava (pneuma) magyarul többször is helytelenül „léiéi­ként szerepel, mintha a szövegben a görög pszükhé szó állna - a for­dító megjegyzése]. Megérti, hogy a halál mint olyan nem létezik, hogy legbelül lakozó szellem-énje örök és halhatatlan.”

Társalgásunkat egy csoport látogató szakította félbe, akik Das- kaloshoz érkeztek, hogy a segítségét kérjék. Daskalos magunkra ha­gyott minket, hogy vendégeivel foglalkozzon, mi pedig Stephanosszal addig a mester egy nemrég befejezett, nagyméretű festményéről be­szélgettünk. A mű Az életfa címet viselte, és leginkább azokhoz a raj­zokhoz hasonlított, amiket korábban zsidó kabbalával foglalkozó könyvekben láttam. Daskalos azt mondta az alkotásáról, hogy bár va­lóban rokonságot mutat a kabbalista hagyományokkal, műve mégis eredeti - Yohannan atya útmutatásai alapján festette, és témája tu­lajdonképpen a teremtés menetének szimbolikus megjelenítése volt.

„Persze” - mint mondta, - „a kép a valóság mélyebb titkainak meg­értésében csak az Igazság Keresésének útján előrehaladott, egy bi­zonyos szellemi fejlettséget már elért embereknek nyújt használ­ható segítséget.”

Amikor Daskalos visszatért közénk a nappaliba, búskomor han­gulatban roskadt vissza karosszékébe, és sóhajtozva csak ennyit mondott: - Vannak típusai a ráknak, amiket könnyűszerrel fel le­het oszlatni, de vannak olyanok is, amikkel nincs mit tenni - a gyó­gyításra nincs karmikus engedély.

Látogatóinak egyike nyilvánvalóan rákos beteg volt, és már Das­kalos sem segíthetett a halálos kór felszámolásában, csupán annyit Ígérhetett, hogy minden tőle telhetőt megtesz a fájdalmak enyhí­tése érdekében.

- Hogyan védheti meg magát az ember a ráktól? - kérdeztem.- Úgy, hogy helyes életmódon él, - mondta elcsigázott hangon

Daskalos.- Mi számít helyes életmódnak?- Mindenek előtt a lelki nyugalom megőrzése. Enélkül az em­

ber éteri mása annyira kiég, hogy a fizikai test teljesen legyengül, és nem tudja megvédeni magát. Az angol nyelvben van erre egy na­gyon találó mondás: „Take it easy!” (Csak könnyedén!)

„Ugyanakkor a test megfelelő oxigénellátottsága is nagyon fon­tos szempont” - fűzte hozzá Daskalos. „A különböző szervek oxi­génhiányos állapotban mindenféle betegségeknek vannak kitéve, akár még el is rákosodhatnak.”

- Ezért olyan egészségesek hát a légzőgyakorlatok?! - hasított belém a felismerés.

- Úgy van, - bólintott Daskalos, és széttárta karjait, majd így foly­tatta: - Két nagy csoportba sorolom a betegségeket, beleértve a rá­kot is. Vannak, amiket gyógyítóként átvállalhatok és így tehetek va­lamit a gyógyulás érdekében, és vannak azok a súlyos esetek, amikor már hiába avatkozom közbe, az mit sem változtat a helyzeten. Az előbb sajnos épp egy olyan látogatóm volt, akinek a betegsége ez utóbbi kategóriába tartozik. Szegény asszony többször is járt már nálam, de mindannyiszor visszautasította az éteri energiát, ami­vel a szervezetét feltöltöttem volna. Egy idő után rájöttem, hogy gyógyulásának karmikus akadálya van, úgyhogy most kénytelen vol­tam felkészíteni őt az elkerülhetetlenre. „Leányom,” - mondtam neki, - „ a tested végleg elhasználódott. Mint egy elrongyolódott

Kozmosz és Tubát

ruha, amit már hiába is foltozna az ember. Készülj hát fel rá, hogy kilépj belőle.”

- Lehet-e megbetegedni karmikus ok nélkül? - kérdezte kíván­csi szemekkel Stephanos.

- Nem, soha. Minden a karmán múlik. De vannak komolyabb, és kevésbé komoly esetek. Ha a karmikus teher nem túl nagy, egy rákos daganatot például ki lehet égetni a szervezetből. De ha sú­lyos karmikus okok állnak a háttérben, akkor nincs mit tenni, fel kell készíteni az illetőt az elkerülhetetlenre.

„Nem is olyan rég járt nálam valaki, akinek agydaganata volt. Láttam a fejében a fekete foltot, akkora volt, mint egy jókora len­cse. Azt csináltam vele, hogy egyszerre ultraibolya és infravörös fényt küldtem a daganat belsejébe. A dolog úgy működik, hogy erős koncentrációval elképzelem a fényeket, mint gombostűfejnyi göm­böket, és belülről szétégetem velük a daganatot. De az egész nem tarthat tovább tizenöt másodpercnél.

- Miért nem? - kérdeztem.- Mert akkor már nem csak a daganat égne el. Nagyon-nagyon

óvatosnak kell lennünk, és csak kivételes helyzetekben szabad eh­hez a technikához folyamodnunk. Magam is csak négyszer-ötször használtam életemben.

Daskalos ezután előadta a konkrétumokat, miszerint az említett eset egyik jóbarátja fiával történt: - Elutaztam a családdal Lon­donba, ahol a fiút készültek megoperálni, de a műtét előtti éjsza­kán úgy döntöttem, megpróbálom bevetni ezt a módszert. Másnap az orvosok nem győztek csodálkozni, hogy nyoma sincs a daganat­nak, és a fiút mintha kicserélték volna - kutya baja sem volt, pedig azelőtt nem bírt megállni a saját lábán, mert rögtön elvesztette az egyensúlyát.

Daskalos története egy hasonló esetet juttatott eszembe. Pár év­vel korábban New Bedfordban, Massachusettsben találkoztam egy ott praktizáló görög akupunktőrrel, Demetriosszal, akivel rögtön jó barátságot kötöttünk. Ő, akinek szavahihetőségéről többszörö­sen is volt alkalmam meggyőződni, mesélt nekem egy különleges gyógyulásról. Mint előadta, egyszer meghívta magához egyik falu- jabeli görög ismerősét, Thomást, akit nemes egyszerűséggel hol „a második számú Edgar Cayce”-nek, hol „Tamás apostol’-nak ne­vezett. A görög férfi ugyanis hétköznapi munkásemberből pillana­tok alatt különleges képességek birtokában lévő mesterré tudott át­

változni - transzba esve, egy magasabb szellemiség irányítása alatt előfordult pédául, hogy Demetrios megkeresztelt általa egy földön­kívülit. Thomás körülbelül egy hónapot töltött együtt Demetri- osszal, s ezalatt számtalan gyógyítást hajtottak végre közösen. Az egyik napon Demetrios közeli jóbarátját, Jimet, súlyos közlekedési baleset érte. New Bedford belvárosában akart átkelni egy keresz­teződésen, amikor egy teherautó elütötte őt. Jim hosszú órákra kó­mába került, és az orvosok tulajdonképpen már lemondtak róla; szemernyi esélye sem volt a túlélésre. Megröntgenezték, CT-vel (komputertomográffal) végigpásztázták a fejét, és megállapították, hogy az agyában egy hatalmas vérrög keletkezett, amit ha megpró­bálnak műtétileg eltávolítani, Jimnek akkor sem igazán javulnak az esélyei. Demetrios teljesen kiborult, amikor értesült barátja balese­téről. Hazarohant, és azonnal szólt Thomásnak: „Gyere gyorsan, sürgős dolgunk van!” Arról, hogy Jimnek - akivel korábban maga Thomás is találkozott - konkrétan mi baja, hogy kómában fekszik, nem beszélt, de amikor Thomás transzba mélyedt, és Demetrios arra kérte őt, hogy gondolatban idézze maga elé Jim képét, a gö­rög médium fájdalmasan felnyögött: „Ó, édes Istenem, mi történt vele?” „Miért, mit látsz, Thomá?” - kérdezett vissza Demetrios. „Egy óriási fekete foltot látok az agyában.” „Figyelj rám,” - utasí­totta őt Demetrios, - „a képzeleteddel teremts egy lila fénygöm­böt, akkorát, amekkora a fekete folt! Megvan? Akkor most küldd bele ezt a fénygömböt Jim agyába, a folt helyére!” Thomás úgy tett, ahogy Demetrios kérte, és hamarosan közölte, hogy a fekete folt eltűnt a látomásából. Erre Demetrios feloszlatta vele a gyógyító lila fénygömböt, majd Thomás visszatért transzállapotából, és izgatot­tan kérdezgetni kezdte őt Jim hogylétéről. Demetrios azonban szó nélkül elsietett a kórházba, és épp a műtő bejáratában érte utol az orvosokat, akik majd’ hanyattestek, amikor felfedezték, hogy hűlt helye sincs a vérrögnek.

Jim azóta szinte teljesen felépült. Három hónappal a balesetet kö­vetően találkoztam vele New Bedford egyik éttermében, amit tör­ténetesen Demetrios egyik krétai ismerőse üzemeltetett. „A bal­eset a legjobb dolog volt az életemben, ami csak történhetett velem!” - lelkendezett nekem Jim. „Felnyitotta a szememet a szellemi valóságra! Mi több, azóta még mintha fizikálisán is jobban érezném magam, mint a balesetemet megelőzően.” Kérdésemre el­mondta, hogy amikor elütötték, egyáltalán nem érzett fájdalmat.

Kozmosz és Tudat 209

„Csak arra emlékszem, hogy amikor a teherautó belémrohant, de­rengő kékes fényeket láttam a környező épületek felett. Később megtudtam, hogy valaki az utcán megnézte a pulzusomat, és kije­lentette, hogy meghaltam. Amikor aztán órák múlva magamhoz tér­tem, az első dolog, ami a tudatomba villant, az a sejtelmes kék fény volt a házak lelett.”

Az eset további érdekessége azoknak a „véletlen” egybeesések­nek a sokasága volt, amik új fent csak a sors kiszámíthatatlanságá­ról győztek meg engem. Mint megtudtam, az egyetlen sebész, aki megoperálhatta volna Jimet, a baleset napján éppen vidékre készült egy fontos találkozóra, de még New Bedford külvárosi részén de­fektet kapott. Felhívta hát a feleségét, aki hamarosan megérkezett a család másik autójával, de alig hajtott tovább az orvos, újabb de­fektet kapott. Csalódottan és mérgesen, hogy a találkozót már úgyis lekéste, visszafordult a kórházba, ahonnan időközben a személyi hívóján értesítették őt a sürgős műtétről. Mire megérkezett, Jimet már megvizsgálták a CT-vel. A leleteken világosan kivehető volt a nagy vérrög fekete foltja, úgyhogy az orvosok már csak arra vár­tak, hogy specialista kollégájuk is bemosakodjon a műtéthez, ami­kor Demetrios befutott. Jim elmesélte, hogy az orvosok maximum öt százalék esélyt adtak neki a túlélésre, olyan súlyos volt az álla­pota, és hogy újra járni lesz képes, arra szerintük még ennél is cse­kélyebb kilátás volt, csupán két százalék. Úgy kezelték őt, hogy lesz, ami lesz, neki már úgyis mindegy.

Természetesen nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem Ji­met, hogyan reagáltak orvosai csodálatos felépülésére. „Csak vo- nogatták a vállukat,” - mondta. „Nem értették, mi történt velem, de nem is igazán foglalkoztatta őket az ügy. Azt mondták, megesik néha az ilyen, és örültek, hogy megszabadultak tőlem. Kollégáju­kat dicsérték, micsoda »remek munkát« végzett - nem mintha egy ujjal is hozzám nyúlt volna a doki.” Persze a kórház dolgozói so­sem tudták meg, hogy a „csodát” Demetrios és Thomás hajtották végre Jimen.

„Azért kértem Thomás segítségét,” - mondta magyarázatképpen Demetrios, - „mert ő olyan tiszta csatorna, remek adóvevőként szol­gál. Egyedül képtelen lettem volna tenni bármit is, mert én magam nem tudok azokba a magasabb világokba emelkedni. Elméletben tisztában voltam a tennivalókkal, de szükségem volt Thomásra, az ő szellemi képességeire. Ő működött közvetítőként a magasabb

dimneziók felé, ő volt a médium.” Demetrios elmondta, hogy a bal­eset következtében Jimnek elvileg nyomorékon kellett volna vege­tálnia, amikor meglátogattam őket. Orvosi vélemény szerint sem járni, sem beszélni nem lett volna képes. Mint azt is elárulta, De­metrios az ezoterikus gyógyászat terén végzett több évi gyakorlás és kísérletezés során sajátította el a színekkel való bánásmódot, név­telen mesterektől lesve el a titkokat.

Ezúttal Daskalosnak is előadtam Demetriosék történetét, és megkérdeztem tőle, vajon ugyanazzal a módszerrel tüntette-e el ő is a daganatot barátja fiának az agyából. - Nem, - hangzott Das­kalos válasza, - én nem voltam transzban, és nem is vizualizációt, hanem projekciós technikát alkalmaztam. Kiléptem a fizikai tes­temből, behatoltam a daganat belsejébe, és belülről keltettem az ultraibolya és infravörös fényeket.

- Hogy csináltad ezt? - kérdezte Stephanos álmélkodva.- Ugyanúgy, ahogy annak idején a fémeket alakítottam át, - fe­

lelte Daskalos, és mosolyogva felém biccentett. Visszamosolyog­tam rá, jelezve, hogy értem, miről beszél.

Évekkel ezelőtt Daskalos ugyanis elmesélte nekem, hogyan kísér­letezgetett ifjúkorában a fémek átalakításával - ezüstöt változtatott arannyá, aranyat ezüstté, sőt, olajfa levelet rézzé. Mint mondta, kon­centrációja közben ezeknek az anyagoknak az atomi szerkezetébe hatolt bele, és akaraterejével átrendezte molekuláris struktúrájukat.

- Lekicsinyítettem magam, úgy kerültem a daganat belsejébe, - magyarázta Daskalos ezúttal Stephanosnak, - majd belülről mun­kához láttam a két fény segítségével. Addig keltettem ezeket a su­garakat, míg a daganat teljesen fel nem oszlott. Az egész csak pár pillanat műve volt, de még egyszer hangsúlyozom, tizenöt másod­percnél semmiképp sem tarthatott volna tovább.

- Hogyan tudod ebben az állapotban követni az idő múlását? - érdeklődtem.

- Tudom, és kész, - rázta meg a fejét Daskalos. - Az effélékben nagyon járatos vagyok, higgyétek el. Ha egyszer majd ti is meste­reivé váltok térnek és időnek, megértitek, és magatok is képesek lesztek ilyesmire.

S hogy befejezze a történetet, Daskalos elmondta, hogy bár ő tö­kéletesen „megsemmisítette” a daganatot, az kilenc hónap múlva újra megjelent, s végül barátja fiának a halálát okozta. Karmikus okok miatt nem volt lehetőség a teljes és végleges gyógyulásra.

Kozmosz és Tubát in

- Ha a gyógyítás ellentmond a karma törvényének, - húzta ke­serű mosolyra a száját Daskalos, - a betegség előbb-utóbb kiújul. De legalább megpróbáltam, még ha aztán hagynom is kellett, hogy a fiú karmája beteljesedjen. Nem ítélkezhetem a sors felett. Végül is, én csak egy ember vagyok, tévedhetek is. Soha nem ítélhetek a karma urai felől! Mestereink arra tanítottak minket, hogy legjobb tudásunk szerint tegyük meg, ami tőlünk telik, de sose legyünk csa­lódottak, ha az eredmények nem a kívánságainknak megfelelően alakulnak. Hadd mondjak erre egy példát! Sok évvel ezelőtt egyik kedvenc unokaöcsémet igyekeztem meggyógyítani, akinek egy csú­nya seb nem akart elmúlni a lábáról. Többször is megpróbálkoz­tam vele, de hiába. Erőfeszítéseim ellenére nyolc teljes hónapba telt, mire a fiú felépült. Ugyanabban az időben történt, hogy egy török anyuka beállított hozzám a kisfiával - emlékszem, jövetelük­kor épp hátul a kertben locsoltam a virágaimat. Szóval, a fiúcská- nak gyermekbénulása volt, a jobb lába már sorvadófélben, és jóval rövidebb a balnál. Azt hiszem, úgy tizenhárom éves lehetett. Neki meg csak megsimogattam a lábát, és azon nyomban futkosni kez­dett, mindenféle támaszték vagy fogódzó nélkül.

- Lenne egy kérdésem, Daskale, - szólt ekkor közbe Stephanos.- Többször hangoztattad már, hogy a gyógyulás csak akkor követ­kezik be, ha az illető megtanulta a leckéjét, és letudta karmikus adósságait, igaz?

- Igen.- Na már most, tegyük fel, hogy valaki már leszűrte a kellő ta­

nulságokat, de nem találkozik egy hozzád hasonló emberrel, aki meggyógyítaná. Ez azt jelenti, hogy az illető elmulasztja a gyógyu­lás lehetőségét?

- Dehogy! Mit gondolsz, mire valók az angyali hierarchiák és a láthatatlan segítők? - válaszolta Daskalos. - Ilyenkor a gyógyulás megmagyarázhatadan módon megy végbe, legalábbis az átlagem­berek nem fogják tudni megmagyarázni.

- Szóval azt állítod, - mondtam, - ha egy embernek elérezett az ideje, hogy meggyógyuljon, akkor mindenképpen meggyógyul, füg­getlenül attól, hogy hozzád hasonló gyógyítóra talált-e, vagy sem.

- Pontosan. Hiszen én is csak csak egy fogaskerék vagyok az Is­teni Óraműben, semmi több.

-Jó, de tegyük fel, hogy a béna török kisfiút aznap nem viszi el hozzád az édesanyja. Akkor is meggyógyult volna? - faggatóztam.

- Nos, lehet, hogy nem rögtön aznap gyógyult volna meg, csak fokozatosan, mondjuk hat hónap alatt, de meggyógyult volna. Mondom, számtalan olyan „csodás” gyógyulás létezik, amire a ha­gyományos orvostudomány nem tud magyarázattal szolgálni.

Stephanosnak ekkor mennie kellett, hogy sürgős ügyeit intézze, de én délig még Daskalosnál maradtam. Az ebédidő közeledtével aztán én is szedelőzködni kezdtem, hogy hazasétáljak Strovolosból acropolisi házunkig, ám ekkor váratlanul Kostas és Theophanis ál­lított be Daskaloshoz, mégpedig egy kelet-európai származású, de Angliában praktizáló doktornő, Petrovna társaságában.

Daskalos odavolt a boldogságtól, hogy házában üdvözölhette őket, és intett nekem, hogy maradjak. A kölcsönös ölelések után kényelembe helyeztük magunkat a nappaliban. Petrovna sugárzott az örömtől. Másodszor járt Cipruson; ezúttal kifejezetten azért ér­kezett, hogy Daskalosszal és belső körének tagjaival találkozhasson.

Középkorú, magas, előkelő megjelenésű hölgy volt, és áthatóan intelligensnek mutatkozott. Evekig megbecsült kutatóként dolgozott, egy angol orvosi egyetem nemzetközileg is elismert professzor- asszonya volt, ugyanakkor tisztánlátó képességgel is rendelkezett. Mint mondta, szellemi tapasztalatai ráébreszteték, hogy a hagyo­mányos orvoslás túlságosan is szűklátókörű és korlátolt, jobbára csak a „vaksötétben tapogatózik” - ahogy ő fogalmazott. Ügy érezte, a fizikai vizsgálatoknál, az ember anatómiai felépítésének csak egy tö­redékét figyelembe vevő gyógyszeres kezeléseknél sokkal többet is lehetne tenni az emberek egészségéért, ezért tanulmányozni kezdte a holisztikus medicinát, és a különböző kultúrák ősi gyógyművésze- tét. Kutatásai érdekében feladta egyetemi állását, és keresni kezdte „az igazi tudást és bölcsességet”. Miután szeretett férje - aki egyben kollégája is volt - eltávozott az élők sorából, a doktornő még füg­getlenebbé vált, és világkörüli útra indult, hogy személyesen talál­kozhasson azokkal a különleges képességű, rejtélyes gyógyítókkal, akik birtokában lehettek az általa keresett titkoknak. Ciprus is en­nek a keresésnek volt az egyik állomása.

Kostas, aki egyébként higgadt és megfontolt természetéről volt híres, most alig fért a bőrébe, úgy örült Petrovnának. Bizalmasan megsúgta nekem, hogy a doktornő kifejezetten magasan fejlett szel­lemiség volt, és minden lehetőség adva volt ahhoz, hogy egy kis se­gítséggel kiváló gyógyítóvá válhasson. Ennek megfelelően mind Kostas, mind Daskalos sok időt töltött Petrovnával, és olyan külön­

Kozmosz és Tubát 213

leges meditációs gyakorlatokba vezették be őt, amit egyébként csak a leghaladóbb tanítványokkal osztottak meg. „Azt kell még megta­nulnia,” - mondta Kostas, - „hogy miként védje le magát.” Értet- len arckifejezésem láttán elmagyarázta, hogy Petrovnának minden csakrája nyitva van, és annyira érzékeny mások problémáira, hogy azokat könnyedén átveszi magára. Vigyáznia kell, nehogy összerop­panjon a vállára nehezedő súlyos terhek alatt. De Kostas azért is lel­kesedett annyira, mert Petrovna személyében valamikori perui, me­xikói és angliai inkarnációinak régi jó ismerősét vélte felfedezni.

Petrovna legalább ilyen boldog volt, hogy a ciprusi gyógyítók- Daskalos, Kostas és Theophanis - jeles társaságában lehetett. Első találkozójuk után így áradozott nekem:: „Ó, Istenem, ezek az emberek közvetlen összeköttetésben állnak a Logosszal!” - és lelke­sen az ég felé tárta karjait. Petrovna és az idős, törékeny Theopha­nis első találkozásakor nem voltam jelen. Yiannis, Kostas közeli jóbarátja és tanítványa vitte el a doktornőt Paphosba az öregember­hez, aki épp házának egyik sötét zugában üldögélt, amikor rányi­tották az ajtót. A szobában szétáradt a fény. Teophanisnak nem volt szüksége formális bemutatásra, máris ismerősként köszöntötte láto­gatóját: „Kerülj beljebb, kishúgom,” - mondta reszkető hangon, és magához ölelte a jövevényt. Abban a pillanatban felismerték egymást: annak idején, még egyiptomi inkarnációjukban, Theophanis fáraósá- ga idején testvérek voltak. Petrovna később lenyűgözve mesélte nekem: „Ha látnád, hogy ragyog Theophanis aurája!”

Petrovna ezúttal Daskalos balján foglalt helyet, szemben Az élet­fa című nagy festménnyel. Theophanis barátja és mestere jobbjára ült, én pedig Kostasszal a heverőre telepedtem. Pár percnyi apró- cseprő semmiségekről folytatott cseverészés után, amit Daskalos soha ki nem hagyott volna, Petrovna rátért jövetele céljára, és mesélni kezdte egy visszatérő látomását.

- Iszonyatos sebességgel felfelé repülök, s közben egyre nagyobb fényesség vesz körül. Aztán egyszer csak hirtelen, mint egy addig víz alá nyomott dugó, kipattanok a valaha látott legragyogóbb fényességbe. Minden káprázatos színekben pompázik, és határta­lan béke érzése tölt el. Egy csoport fehér palástba öltözött lény vesz körül, ruhájuk a legfinomabb szövésű anyagból készült.

Daskalos itt félbeszakította Petrovna beszámolóját, és részlete­sen leírta nekünk a palástok anyagát és minőségét, majd hozzátette még, hogy helyileg a mentális szféráról van szó.

- Azt nem tudnám megmondani, hogy az alakok férfiak vagy nők-e, - folytatta Petrovna, - leginkább talán nemtelenek. Ami azonban a leginkább meg szokott lepni, az az, hogy én magam is hozzájuk hasonlóan nézek ki, ugyanolyan ruhában vagyok. Kivéte­lesen jó érzés köztük lenni, olyan eksztatikus élményt jelent, ami­lyenhez foghatót még soha máskor nem éreztem. Mintha ők lennének az igazi családom, sőt, még annál is több. Közéjük tar­tozom. Találkozóinkon a Föld jövőjéről szoktunk tárgyalni - min­dannyiunknak megvan a maga feladata. Mint azt többször is közölték velem, az én küldetésem a bolygó spirituális gyógyításá­nak elősegítésére szól. Ettől mindannyiszor mélységesen megható­dom, s ilyenkor általában véget is ér a látomásom. Kristálytisztán előttem van hát az életcélom.

Beszámolója végeztével Petrovna kérdőn nézett Daskalosra, várta, mit szól hozzá a mester. Daskalos Kostas és Theophanis felé kacsintott, és huncut mosoly játszott az ajkain.

- Értitek ti ezt? - kuncogott. - Magától felöltötte a Fehér Palás­tot, magától beavatottá vált! - azzal mélyen Petrovna szemébe nézett, és teljes komolysággal a következőt mondta neki: - Azt akarom, hogy megtégy valamit! Meditálj el Az életfá-n.

- Hogyan? - kérdezte Petrovna megilletődötten.- Azt akarom, hogy a szívcsakrára koncentrálj, - mutatott Daska­

los a festmény közepére.A kép közepe egy kört ábrázolt, benne egy hatágú csillaggal,

amiben egy kereszt fénylett. A körön kívül vörös lángnyelvek imbolyogtak. Aki ezt a csakráját megnyitotta, már a Teózis küszöbére érkezett. Daskalos azt is elárulta, hogy ez a szimbólum, amit ő és Kostas is talizmánok készítésére szokott használni, egy­ben Yohannant is jelképezi. A kör az Abszolútumot idézi meg, a hatágú csillag felfelé mutató háromszöge a bennünk lévő isteni Logoszt, az ember végső rendeltetését. A lefelé mutató háromszög az Ige alászállását mutatja az anyagi világba, s ezzel együtt az ember alacsonyabb lénytagjait. A kompozíció közepében lévő kereszt pedig a négy elemet hivatott megjeleníteni, a fölöttük elnyert ural­mat és az odaadó szolgálatkészséget.

Petrovna követte Daskalos utasításait. Kihúzta magát, kezeit a térdén pihentette, és tekintetét egyenesen a festmény közepére szegezte. Síri csend telepedett ránk, csak Daskalos régi faliórájá­nak a ketyegése hallatszott be az előszobából. Petrovna feszültnek

Kozmosz és Tudat 2J5

látszott, és halkan közölte, hogy a monoton zaj zavarja őt az elmé­lyült koncentrációban.

- Az elégedetlenség kígyói próbálják felemészteni éteri energiái­dat, - suttogta Daskalos, és közel hajolt Petrovnához. - Ne hagyd magad! Feledkezz meg az óráról, és csak koncentrálj!

Petrovna elmosolyodott, és láthatóan megnyugodott. Daskalos szavai jó hatással voltak rá; ismét derűs szemekkel meredt a kép középpontjára. Ügy tűnt számomra, mintha mély transzba esett volna. Körülbelül negyed óra telt el így, néma csendben, amit végül Daskalos halk hangja tört meg: - Jól van, elég lesz, most már gyere vissza!

Petrovna mély levegőt vett, és abbahagyta a koncentrációt. Elő­rehajolt, és kezébe temette az arcát. Pár másodpercre úgy maradt, majd ismét felegyenesedett, és mesélni kezdte élményét.

- Nagyon erősek a kép rezgései! - ez volt az első megjegyzés, amit ki tudott préselni magából.

Nem ő volt az első látó, akit így hallottam nyilatkozni Daskalos festményeiről; Az életfá-val kapcsolatban is már többen szó szerint ugyanezt jegyezték meg.

- Szinte elviselhetetlen sebességgel utaztam, - mesélte nagy átéléssel Petrovna, - egy alagúton át, aminek a bejárata a hatágú csil­lag volt. Az alagútban végig angyalok sorakoztak, és a végén, amikor kibukkantam belőle a fényre, egy krisztusi alakot pillantottam meg.

Misztikus élménybeszámolójában részletesen leírta az alakot, akivel az alagút túloldalán találkozott, mire Daskalos önfeledten csapdosni kezdte a térdeit: - Ez hihetetlen! Csodálatos! Tudatosan kapcsolatba léptél Yohannannal! - jelentette ki határozottan. - Mi­csoda jó ómen!

Attól a pillanattól fogva Petrovnát úgy kezelték, mintha a belső kör avatott tagja lenne. Én csak ültem ott, és hallgattam négyük túláradó emlékeinek özönét; egyiptomi és perui nevek röpködtek a levegőben - távoli életeik színes kavalkádja elevenedett meg pil­lanatok alatt. Úgy vettem észre, Petrovna tökéletesen emlékszik minden egyes apró részletre, úgy bólogatott egyetértően Kostas, Teophanis és Daskalos félszavas megjegyzéseire. Felesleges kívülál­lónak éreztem magam, és erőtlenül, irigységgel vegyes félelemmel a hangomban megjegyeztem, milyen kár, hogy én nem emlékszem előző életeimre. A többiek igyekeztek megnyugtatni, mondván, hogyha eljön az ideje, én is mindenre emlékezni fogok.

Végül sikerült maradásra bírniuk, s így velük együtt ebédeltem; gyorsan összeütöttünk valamit. Aztán mind az öten átvonultunk a Sztoába, ahol Daskalos délutáni előadását készült megtartani tanít­ványai számára. Mielőtt azonban még beállított volna a hallgatóság, Daskalos szerette volna formálisan is felavatni Petrovnát, és feladni rá a belső kör tagjait megillető fehér palástot. Mint mondta, erre egyenesen Yohannan kérte meg őt. Petrovna a megilletődöttségtől némileg összezavarodva szemlélte a fejleményeket; ilyen hirtelen előmenetelre, azt hiszem, maga sem számított. Korábban elmesélte nekem, milyen közelinek érezte magához Daskalos tanítványi körét, és Yohannan tanításait, hiszen neveltetéséből, kulturális örökségé­ből adódóan is közelebb álltak hozzá Daskalos módszerei, mint az ájtatos keleti misztika szellemi ösvényei és gyakorlatai. Az a tény pedig, amit Daskalos minduntalan hangoztatott, nevezetesen, hogy mennyire ellene van a számtalan veszélyes csapdát magában rejtő szolgai talpnyalásnak, illetve a gurut övező személyi kultusznak, csak még vonzóbbá tette a racionális beállítottságú, nyugati tudományos végzettségű Petrovna számára ezt az utat. Ahogy Daskalos fogal­mazott: „Nem én vagyok az Igazság, én csak keresem az Igazságot.”

Petrovna vonzalma az Igazság Keresése felé nem utolsósorban abból is táplálkozott, hogy ez az ezoterikus bölcseleti út a misztikus kereszténység görögkeleti hagyományaiból fakadt, márpedig ő maga is a keleti ortodox egyház keresztségében nőtt fel, s így köny- nyűszerrel magáévá tudta tenni a Daskalosék használta jelképrend­szert csakúgy, mint a belső kör gyakorlatait.

Petrovna letérdelt a szentély oltára fölött függő Krisztus-kép előtt, és imádkozott. Ezalatt Daskalos, Kostas és Theophanis magukra öl­tötték fehér palástjukat, gyertyát gyújtottak, és előkészítették az édes bort a Szentáldozáshoz (Koinoia tes Agapes). Miután Kostas megál­dotta és „energetizálta” a kelyhet, mindannyian ittunk belőle „az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében”. Ezután Daskalos megkér­te Petrovnát, hogy ismételje utána a Hét ígéret szövegét, amit az Igazság Keresői minden beavatottjának végig kellett mondania, mielőtt magára ölthette volna a fehér palástot.

- ígérem magamnak, hogy:• minden időben és minden helyen az Abszolút Létezőt szolgálom, aki­

hez teljes szívemből kötődöm;

• mindig és mindenhol készen állok arra, hogy az Isteni Tervet szol­

gáljam;

Kozmosz és Tubát 117

• gondolataimat és szavaimat, ezeket az Isteni Adományokat helyesen

használom, mindig, mindenhol, minden körülmények között;

• a megpróbáltatások és a kínszenvedések minden formáját, melyet a leg-

bölcsebb Isteni Törvény kiszab rám, türelmesen és zokszó nélkül viselem;

• őszintén, szívem és lelkem mélyéből jövő Szeretettel szolgálom minden

embertársamat, függetlenül az ő irányomban tanúsított viselkedésüktől;

• naponta elmélkedem és meditálok az Abszolút Létezőről, azzal a cél­

lal, hogy gondolataimat, vágyaimat, szavaimat és tetteimet az OŐIsteni

Akaratához igazíthassam;

• minden este megvizsgálom és ellenőrzőm, hogy gondolataim, vágyaim,

szavaim és tetteim valóban teljes összhangban voltak-e az Isteni

Törvénnyel.

Theophanis és Kostas segített Petrovnának beöltözni, Daskalos pedig elővette a Csorbahegyű Kardot, és megérintette vele a dok­tornő vállait. Közben egy imát mormolt magában, végezetül pedig jobb kezével keresztet vetett a nő feje fölött, és homlokon csókolta őt. Ezzel a rövid szertartás véget is ért; Petrovna most már hivatalosan is Daskalos tanítványainak legszűkebb tanítványi köréhez tartozott.

Amikor a Sztoa belső szentélyéből kiléptünk, az előadóterem szinte már teljesen megtelt a délutáni gyűlésre érkezett tanítványokkal. Min­denki felállva üdvözölte a mestert, aki először is fennhangon elimád- kozta a Miatyánkot. Kostas ezalatt templomi füstölőket gyújtott, és a Petrovna beavatásánál is használt két hatalmas fehér gyertyát a Daskalos előtt heverő asztalra tette. Az ima végeztével mindannyian helyet foglaltunk, és kezdetét vette az előadás.

Jómagam Petrovna mellé telepedtem, hogy görögből angolra fordítsak neki; időnként a fülébe sugdostam, így ő is követni tudta a lényeget. Igaz, Daskalos még az előadás előtt arra kérte őt, hogy beszédének a rezgéseire figyeljen, és inkább asztrálisan, mintsem a fordítás alapján próbálja meg követni az elhangzottakat.

- Többször is beszéltem már nektek az Abszolútum természeté­ről, ami alatt az emberek általában Istent értik, - kezdte Daskalos.- Persze sem egyik, sem másik kifejezés nem igazán alkalmas arra, hogy megragadhassuk vele a valóságot. A szavak és a hozzájuk társí­tott jelentések túlságosan is szűkreszabottak ehhez. De akárhogy is legyen, értelmünk és nyelvünk korlátain belül közvetett módon mégis csak szerezhetünk némi ismeretet az Abszolútum legszem­betűnőbb jellemvonásairól.

„Az Abszolútum egyik alaptulajdonsága a korlátlan egyeduralom (Autarchia), az önállóság és a véghetetlen gazdagság, amivel folya­matosan árad. Minden Őbenne van, Belőle semmi sem hiányzik, és semmi sincs Rajta kívül. Az Abszolútum maga az Elet. Végte­lenségében létezik, megnyilvánulatlanul is Van.”

„Ha azonban az Abszolútumot csak a korlátlan egyeduralom jellemezné, attól még nem nyilvánította volna meg Önmagát, és így lehetetlen lett volna a Teremtés. Ezért az Abszolútumnak ren­delkeznie kell egyfajta hajlammal arra, hogy Önmagát kifejezésre juttassa. Ez az Isteni Önkifejezés (Thia Evareskiá) az Abszolútum Önmaga iránt érzett szeretetéből fakad, melynek révén Önmaga által megnyilvánítja Önmagát.”

„Na már most,” - folytatta Daskalos, - „Isten, Önnön megnyil­vánulása érdekében megteremtette a Tudatot. A Tudat az a szuper­szubsztancia, a rezgéseknek az a végtelen óceánja, amiből a teremtés minden birodalma, minden világ létrejön. Ugyanakkor ne feledjük, a Tudat nem azonos magával az Abszolútommal. A Tudat csak a megnyilvánulatlan Abszolútom önkifejeződésének az eszköze.”

Daskalos ezután kifejtette, mint tette azt már máskor is, hogy az Abszolútumot tökéletes bölcsesség (mindentudás), tökéletes hata­lom (mindenhatóság) és tökéletes jóság (mindenszeretet) jellemzi. Ez a három tulajdonsága a Tudaton keresztül kerül kifejeződésre, a Krisztos-Logosz és a Szent Szellem formájában.

A félreértések elkerülése végett azt is tisztázta, hogy az Ige az Ab­szolútomnak az a része, amely lehetővé teszi az öntudat kialakulását, amely az embert képessé teszi az Én Vagyok kimondására. Ezáltal tulajdonképpen a Logosz tesz lehetővé minden szellemi fejlődést, a szabad akarat és az egyéniség kialakulását, illetve önmagunk isteni természetének felismerését. A Szent Szellem ugyanakkor az Abszolú­tum dinamikus része, amely magát a teremtési folyamatot indítja útjára.

- Az Igét és a Szent Szellemet csupán a teremtésben játszott szerepük alapján különböztetjük meg, valójában ugyanis az élet létrehozatalában együttesen vesznek részt. Ennek ellenére mégis el lehet különíteni egyiket a másiktól. Mint mondtam, az Ige teszi lehetővé az öntudatos intelligencia számtalan alakban történő meg­jelenését, kezdve a hétköznapi emberi éntudattól, a szupertudatos angyali hierarchiák önkiteljesedett tudatállapotáig.

Daskalos még egyszer leszögezte, hogy az Abszolútom igei ter­mészetét Krisztus testesíti meg, majd arról beszélt, hogy a Szent

Szellem is rendelkezik saját tudatossággal, ami viszont már túlmu­tat az emberi felfogóképesség határain.

- Az Abszolútum két arculatának megkülönböztetésére a leg­egyszerűbb példa az emberek és az állatok összehasonlításából adódik. Az ember egyszerre Igével és Szent Szellemmel is áthatott lény. Egyrészt rendelkezik éntudattal, azaz tudatában van önnön létezésének, ami kizárólag az Igének köszönhető. Másrészt ugyan­akkor testei vannak, amelyeket a Szent Szellem mindentudó bölcs hatalma éltet. Ezzel szemben az állatvilág lényeit csupán a Szent Szellem hatja át; az állatok nem rendekeznek egyéni éntudattal, azaz hiányzik belőlük Isten igei aspektusa.

„Még egyszer hangsúlyoznám, hogy az Abszolútum Önmagában is önálló élettel bír, tökéletesen teljes a maga megnyilvánulat- lanságában is, túl van téren és időn, és persze túl az emberi felfogó­képesség határain.”

„Most pedig felteszem a kérdést: »Mi is az ember?« Magunk vagyunk az élet, avagy csak az élet egyik megjelenési formája? Nos, egyfelől nyilvánvaló, hogy mint élő szervezetek, megtestesült, jelenvaló személyiséggel bíró lények az élet egyik - mégpedig a Szent Szellem-jellegű - megjelenési formái vagyunk. Fizikai testünket a Szent Szellem építi fel. Enségünket, Én Vagyok- ságunkat ugyanakkor - jelenjen az meg fejletlen tudatalatti for­mában, éber nappali tudatként, vagy szupertudatosságként - a Logosznak köszönhetjük. Az ember igei természetét mi sem mutatja jobban, mint gondolkodásra való képessége. Még pon­tosabban, az ember rendelkezik azzal a hatalmas lehetőséggel, hogy a Tudatot mint szuperszubsztanciát felhasználva azt gondo­latokká és érzésekké alakítsa önmagában.”

„Másfelől ugyanakkor, mint Szent Monászok, tulajdonképpen egyek vagyunk az Abszolútummal. Amikor isteni énünkbe képzeljük magunkat, akkor mi magunk vagyunk az élet. Nem vala­mi külső forrásból nyerünk életet, nem valami rajtunk kívülálló létező elevenít meg bennünket. Persze testi valónkban, jelenvaló személyiségekként megeleveníttetünk. Három testünk - a fizikai, az asztrális és a mentális test - külsőleg teremtetett és életre keltett létezők. De mint éntudattal rendelkező szellemi lények, mint Szent Monászok, egyszerűen csak vagyunk. Maga vagyunk az élet.”

Daskalos itt rövid időre elhallgatott, hogy időt adjon nekünk a hallottak megemésztésére. Néhány, menet közben felmerült kérdés

Kozmosz és Tudat 219

tisztázása után aztán a következőkkel folytatta előadását: - Tehát, az Elet maga az Abszolútum, az isteni valóság, az Igazság. Hadd világítsam ezt meg egy hasonlat segítségével! Tudjuk, hogy a víz egyik alkotóeleme a hidrogén. Ahol víz van, ott hidrogénnek is lennie kell, legyen az akár csak egy esőcsepp, egy pohár víz, egy tó, egy folyó, vagy maga az óceán. Ezek mind a hidrogén gyer­mekei, hogy úgy mondjam, s mint a hidrogén kifejeződései, mind egy és ugyanaz a valóság, még ha formilag oly eltérőek is egymástól. Mindegyiküknek megvan a maga személyes jellege, ha mondhatom így. Na már most, egy pohár víz mennyiségileg eltér ugyan egy tó, vagy az óceán vizétől, de mégis, a pohár víz és az óceán vize is csak víz.

„Hasonló módon, a Logosz minden megnyilvánulása mögött az Abszolútum valósága húzódik meg. Létezik az Abszolútum, az el­sődleges Logosz, amelynek minden egyéb igei megnyilvánulás fölött hatalma van, ahogy azt az egyházatyák is tanítják. De mint ahogy különböző vizek formájában a hidrogénnek is több megjelenési for­mája van, úgy számtalan ige is létezik, kicsik és nagyok, mind a maga feladatát töltve be az Isteni Tervben. Minden angyal, az angyali hie­rarchiák összes lénye igei létező. Minden ember is igei létező - Logosz-lények vagyunk. De mint az elsődleges Logosz megnyil­vánulásai, az egyes emberek csak nagyon kis mennyiségben és hatás­fokban igeiek. Mint ahogy egy pohár víz sem az óceán még, de minőségileg mégis csak víz az is. Egy kis gyertyaláng még nem a Nap, mégis mindkettő tűz elemű. Mire is akarok kilyukadni? Az élő univerzumok tele vannak a legkülönbözőbb formájú igei megnyil­vánulásokkal, a legkülönbözőbb tudatossági fokon. Léteznek ember- logoszok csakúgy, mint arkangyal-logoszok, planetáris logoszok, galaktikus logoszok, végesteien végig, egészen az Pán-Univerzális Logoszig.”

„Mint azt korábban már mondtam, az Abszolútumon belül ere­dendően létezik a mozgás, a rezgés, a vibráció, de anélkül, hogy bárki is létezne, aki mozogna, rezegne, vagy vibrálna. Csak a Tudat megteremtésével válik lehetővé minden mozgás kifejeződése. A Tu­dattal az Abszolútum teremteni kezdi a világegyetemeket, a felső és az alsó mentális univerzumokat, az asztrális és éteri dimenziókat, és végül a Tudat legalacsonyabb rezgéseként a durva anyagi világot.”

„Gondoljunk csak bele egy pillanatra! A végtelen térben végte­len számú galaxist tudunk elképzelni. Azt tudjuk, hogy egy galaxis

Kozmosz és Tubát 221

két végpontja fényévek millióira és milliárdjaira van egymástól, mint ahogy azt is tudjuk, hogy egy galaxison belül naprendszerek miri- ádjai találhatók. Ezek azok a színterek, ahol az élet kibontakozik.”

„No már most, korábban tisztáztuk, hogy az Abszolútum maga az Élet. És mivel természetéből adódóan mindenhol megtalálható, ezért az élet is mindenhol van. Ne higgyük hát, hogy létezik élette­len tér! Az univerzumok élő valóságok. A Tudatnak nevezett szu­perszubsztanciának, amin keresztül a világegyetemek megteremtőd­nek, megvan a maga önálló élete. Éppen ezért rendelkezik az Abszolútum bölcsességével és mindentudásával.”

„A Tudat él. Mint ahogy fizikai testünket mint élő valóságot is különböző élő szervezetek alkotják, ahhoz hasonlóan az uni­verzumok is élettel teli létezők. És mint ahogy az emberi személyi­séget a fizikai test, az asztráltest és a mentáltest hármassága alkot­ja, úgy léteznek fizikai világegyetemek, asztrális világegyetemek, alsó és felső mentális világegyetemek, és még azon is túl! Amilyen a mikrokozmosz, olyan a makrokozmosz is. Amint fent, úgy lent.”

„Nyilvánvalónak vehetjük, hogy a fizikai anyag - a maga naprendszereivel és galaxisaival együtt is - csak a legminimálisabb megnyilvánulása az életnek. A fizikaiaknál végtelenszer több aszt­rális galaxis létezik, az élet kifejeződésének olyan asztrális köz­pontjai, amelyekben semmi sem jutott el a durva anyagi megje­lenésig. Ezek mögött az asztrális galaxisok mögött aztán ott találjuk mindegyik mentális megfelelőjét. Léteznek továbbá olyan mentális világegyetemek, amelyek ezidáig még az asztrális meg­nyilvánulási formáig sem jutottak. Ezeken túl található aztán az a végtelen szellem-óceán, amelyből minden mentális, asztrális és fizikai univerzum megszületik, amely mindeneket fenntart, és amelybe mindenek visszaolvadnak.”

Daskalos végignézett feszülten figyelő hallgatóságán, mennyire bírják még követni szavait, majd lélegzetvételnyi szünet után foly­tatta előadását: - Jegyezzétek meg a következőket! Mielőtt a tér végtelenjében megszületne egy fizikai univerzum, előbb megszü­letik annak asztrális és mentális megfelelője. A Krisztus-Logosz és a Szent Szellem, mindenhatóságuk, mindentudásuk és minden- szeretetük jegyében a Tudaton keresztül kivetítik az elsődleges ideák világát, amelyből aztán először létrejön egy mentális univer­zum. Évmilliárdok múlva aztán - már ha egyáltalán beszélhetünk ezen a szinten időről - a mentális univerzum asztrális megfelelője

is megnyilvánul, és újabb évezredek múlva megjelenik mindezen elődeinek durva anyagi megfelelője, egy fizikai világegyetem.

„Az abszolút végtelenségben ebben a pillanatban is univerzumok vannak születőben és feloldódóban. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy társadalomban is folyamatosan születnek és halnak meg emberek, úgy a tér végtelenjében is nemhogy galaxisok és naprendszerek, de univerzumok miriádjai vannak e másodpercben is születőben, a fejlődés különböző stádiumaiban, vagy éppen elhalóban.”

„Mit jelent ez?” - kérdezte éles hangon Daskalos. „Azt jelenti, hogy sosem létezett Össz-univerzális Éjszaka, hiszen az Abszolú- tumon belül, Isten örök teremtő természetéből adódóan sohasem létezett idő anélkül, hogy ne születtek, fejlődtek, vagy lettek volna éppen feloldódóban univerzumok. Hasonlóképpen, sosem létezett a teremtésben olyan korszak, amikor ne lettek volna emberi lények, akik a maguk társadalmán belül éltek-haltak. Amint a makrokoz- moszban, úgy a mikrokozmoszban. Amint fent, úgy lent.”

„Vannak, akik kozmikus nappalokról és éjszakákról beszélnek. Ok úgy képzelik, hogy jelen pillanatban valahol kozmikus éjszaka van, máshol pedig kozmikus nappal. Pedig az isteni dráma - vagy ha úgy tetszik, az isteni szimfónia - örökkön örökké újrajátszódik, ennél fogva sosem volt, és soha nem is lehet idő teremtés nélkül. Az Abszolútum időtlenül meditál Önmagán belül, és folyamatosan örömét leli Önmaga kifejezésében, azaz a különböző - mentális, asztrális, éteri és fizikai - univerzumoknak a Tudaton keresztül történő materializálásában.”

„A mai előadás új látóhatárokat nyitott meg a tudatotokban. Ezért fontos, hogy otthon újból nekiüljetek és elmeditáljatok a hal­lottakon, mert a valóság és önmagatok mind jobb megismerése felé vezető szellemi utatokon csak így juthattok előre biztosan.”

Ezzel a záró megjegyzéssel Daskalos befejezettnek nyilvánítot­ta előadását, és arra várt, hogy mintegy harminc főnyi hallgatósá­ga kérdéseket tegyen fel neki. De még mielőtt bárki is szóhoz juthatott volna, a Sztoába váratlanul belépett Marios, Daskalos tizenéves kisunokája, és nagyapja fülébe súgta, hogy odakint láto­gatók várnak rá. Az idős mester felállt hát, és távozott, hogy ifjabb utódjának adja át a helyet; a kérdésekre ez alkalommal Kostas adta meg a válaszokat. Az első jelentkező Lydia volt, egy gyakorló klinikai pszichológusnő, aki egyébiránt Kostas nicosiai csoportjá­nak is tagja volt.

Kozmosz és Tubát 223

- Ha jól értettem, korábban többször is azt hangoztattátok, hogy Istenen kívül minden Tudatból áll, annak különböző rezgésszintjein.

- így igaz, - felelte Kostas. - A Tudat Isten teremtménye, nem maga Isten. Ugyanakkor Isten a Tudaton keresztül nyilvánítja meg Önmagát. A múltban léteztek olyan misztériumiskolák, ahol a Tudatot összetévesztették a Szent Szellemmel, de ez hiba!

- De mintha valami olyat is mondtatok volna, Kosta, - folytatta Lydia, - hogy a Tudat legfinomabb rezgésszintjein megnyilvánuló mentális univerzumokon túl is léteznek még bizonyos világok, ame­lyek tehát a Tudaton is túl vannak. Hogy lehet ez? Vagy csak rosszul hallottam?

- Nézd, ehhez különbséget kell tennünk a formát öltött Tudat és a Tudat mint formátlan állapot között. A kettősségek, a poláris ellentétek világai mind formát öltött, alaki világok. Az alsó mentális szféráktól kezdődően formák és alakzatok világaival találkozunk. A felső mentális világ ehhez képest már sokkal kevésbé megformált, azon túl pedig egyáltalán nem beszélhetünk többé körülhatárolt, formával rendelkező alakzatokról - onnantól kezdve átlépünk a Tudatba mint alaktalan állapotba. De ez is Tudat, még ha formát­lan, alaktalan is. Hiszen a teremtésben minden a Tudatból van.

- Azt mondtátok, hogy az ember maga a Tudat, hiszen ren­delkezik három testtel, amik...- firtatta volna még tovább a dolgot Lydia, de Kostas közbevágott.

- Nem, az ember nem a Tudat! Az ember a Tudaton keresztül nyilvánul meg, mint ahogy az Abszolútum is a Tudaton keresztül jut kifejeződésre. De az ember nem maga a Tudat.

- Akkor ki az, aki magára ismer, miután visszatért kiindulási helyére, ahonnan az elkülönültség világaiba alászállt? Ki az, aki végül a Tudatba mint forma nélküli állapotba visszatérve önmagát felis­meri? Az emberi egyén? - kérdezte Lydia.

- Nem, nem az emberi egyén, legalábbis nem a jelenvaló szemé­lyiség. Az Én, vagy ha úgy tetszik, a bennünk lakozó szellem az, aki önmagára ébred. A szellem, aki az Ember Ősképén áthaladva vala­mikor alászállt a l udat által megteremtett ellentétek világaiba, hogy ott tapasztalatokat szerezzen, s ezáltal kifejlessze egyediségét, önállóságát, a maga nemében páratlan jellemvonásait. Ez az egye­diség az, amin keresztül aztán magasabb énünk eljut majd önmaga felismerésére. Ezért van szükségünk a durva anyagi világban szer­zett tapasztalatokra is, hogy amikor önmagára ébredt szellemünk

végül visszaolvad majd az egyedüli Abszolútum multidimenziona- litásába, akkor ki tudja jelenteni magáról, hogy Én Vagyok Én, és meg tudja különböztetni magát a Mindentől.

- Ezek szerint ez már nem is a Tudat forma nélküli állapota? - faggatózott tovább Lydia.

- Nem, - mondta nyomatékosan Kostas, - ez túl van a Tudaton. A teremtésben minden a Tudatból van, de az Abszolútum egyedu­ralma túl van azon. Érted már?

- Azt hiszem, nem ártana, ha tovább tisztáznánk ezt a dolgot, - szólalt meg Leandros, egy fiatal, húszas éveiben járó könyvelő, aki csak nemrégiben csatlakozott a csoporthoz. - Mi is az az egyedüli Abszolútum?

- Maga az Isten, - felelte Kostas.- És mi a helyzet minden egyébbel? Minden más Istenen kívül van?- Nem, éppen hogy minden Istenen belül van! De nem minden

Isten. Minden a Tudat, amin keresztül Isten megnyilvánítja Ön­magát.

„Ide figyeljetek!” - vágott bele egy példázatba Kostas, hátha az­zal sikerül valamivel érthetőbbé tennie meglehetősen paradox ki­jelentését. „Tekintsünk egy pillanatra az Abszolútumra úgy, mint valami rezgésre, valami mozgásra, anélkül, hogy bárki vagy bármi is rezegne vagy mozogna. Vegyük úgy, mint egy energiát, aminek semmilyen kihatása nincsen. Nos, a teremtés maga a mozgás, a be- rezonálás, valamivel, ami rezeg, ami mozog. Ennek a vibráló vala­minek a létrejöttéhez pedig szükség van egy mögöttes okra, ami az Abszolútum korlátlan egyeduralmában, önálló egyediségében ke­resendő. A mozgás, a rezgés megjelenése meg kell, hogy előzze an­nak a valaminek a kialakulását, ami mozog.”

- Na és mikor jelenik meg először ez a mozgó valami? - kérdezte ismét csak Leandros.

- A Tudat megteremtésének a pillanatában. S mint az ma már többször is elhangzott, bár a Tudat nem azonos magával Istennel, mindazonáltal Istenen belül van.

- Mi az összefüggés a Tudat és a Logosz között? - kérdezte va­laki a hátsó sorokból.

- A Tudat a Logoszon keresztül teremtetett, - válaszolta Kos­tas. - A Logosz a Tudat létezésének az oka. Vannak olyan filozó­fiai iskolák, ahol a Tudatot és a Szent Szellemet egy kalap alá von­ják, azonosként kezelik őket. Ezen irányzatok képviselői nincsenek

Kozmosz és Tubát 225

tudatában a Logosznak, mint a Tudat okának. Számukra a Tudat pusztán Szent Szellem-jellegű megnyilvánulás. Az általunk végzett munka és szellemi kutatás alapján viszont nyugodtan állíthatom, hogy azoknak, akik így vélekednek, nincs igazuk. A Tudat a Logosz révén teremtetett, és a Szent Szellem hozta működésbe, öntötte for­mába, hogy ezáltal maga a teremtés menete beindulhasson.

- Nekem is lenne egy kérdésem, - jelentkezett ekkor szólásra az építészmérnök Vladimiros, aki szintén új tagnak számított. - Vajon ha muzulmán hitűek volnánk, akkor is ugyanezeket a kifejezéseket használnánk - Krisztus-Logosz, Szent Szellem, és így tovább -, vagy más szavakkal illetnénk ugyanazokat a valóságtartamokat?

- Nem mindegy? - kérdezett vissza Kostas. - Végül is a muzul­mánok is csak Istenben hisznek! Mi egy bizonyos valóságtartam megnevezésére azt a szót használjuk: Ige, egy másikra pedig azt: Szent Szellem. De nem a nyelv a lényeg, hanem az általa megne­vezett igazság.

- Igen ám, de nem lehet, hogy az adott kifejezésekre nevelteté­sünkből, vallási hovatartozásunkból adódóan rárakódott jelentéstar­talmak már eleve befolyásolnak minket az igazság megközelítésében?

- Nos, az Igazság Keresése során mi mindig is a közvetlen meg­tapasztalást részesítettük előnyben. Nem a vakhitre alapozunk, amit néhány túlbuzgó pap nélkülözhetetlen erénynek képzel. Mi azt az utat követjük, amit parancsolatával maga Krisztus mutatott meg nekünk: „Keressétek az Igazságot, és az Igazság szabaddá tesz tite­ket!” [És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz ti­

teket. (Jn. 8:32.)] Érted? Számunkra nem az az érdekes, hogy valaki az iszlám, a hinduizmus, vagy bármelyik más vallás követője. Vé­gül is egy bizonyos fokig, a kollektív tudatosság egy adott szintjé­hez képest minden vallás a tudatlanságtól való megszabadulásban segíti az emberiséget.

- Szeretném, ha még visszatérnénk egy kicsit a Tudat témakö­réhez, - szólalt fel a tanítványok sorából egy művésznő. - Jobban örülnék, ha a Tudat forma nélküli állapotára valami más kifejezést lehetne találni. A mi kultúránkban ugyanis a tudat túlzottan össze­fonódott az intellektussal. Nem lehetne mondjuk a Szeretet szót használni Tudat helyett?

- Nem.- Biztosan azért nem, mert a Szeretet is a Tudaton belül van, -

dünnyögte maga elé a művésznő.

- A Szeretet a Tudaton keresztül jut kifejeződésre a teremtés vi­lágaiban - mondta Kostas. - A Tudaton belül pedig tökéletes har­mónia uralkodik, az Abszolútum mindenszeretetének megnyilvá­nulásaként.

„Minőségileg a Tudat tökéletes. De az a mód, ahogyan emberileg megformálódik és alakot ölt, már magában rejt egyfajta diszharmó­niát. Megjegyzem, ez a diszharmónia nem a l udat sajátja, hanem az emberi gondolkodás terméke. A Tudat nem szennyeződik be, nem tor­zul el, legyen bár az emberi gondolkodás mégoly szennyes és torz is.”

„Tegyük fel, hogy itt van előttünk egy tükör - a belső énünk,” - próbálta érzékletesebbé tenni szavait Kostas. „Teljesen mindegy, milyen torz, milyen mély fertőbe süllyedt dolog képét tükrözi visz- sza, attól maga a tükör még érintetlen marad. Ha a szennyest eltá­volítod a tükör elől, az továbbra is tisztán fog ragyogni. így van ez a Tudattal is. Egyszerűen nem szennyeződhet be. Arra szolgál, hogy tapasztalatokat nyújtson, elősegítve ezáltal az emberiség szellemi fej­lődését. Hiszen a Tudat az, amin keresztül mi emberek tapasztala­tokat szerzünk a téridőn belül. Ha a Tudat nem létezne, mi sem tud­nánk megnyilvánulni a létezés különböző világaiban.”

- Ha jól értelek, - szólt közbe Lydia, - úgy beszélsz a Tudatról, mint valami energiáról. Engem még mindig az foglalkoztat, hogy lehet a Szeretet - nem az emberek közti, hanem a krisztusi szeretet, a szeretet mint erő, mint energia - szerves része a Tudatnak?

- Már hogy ne lehetne? - tárta szét a karjait Kostas. - A Szere­tet, ami maga az élet, mindenben és mindenütt megtalálható. A te­remtésben uralkodó harmónia is a szeretet eredménye. A szereteté, ami a tökéletes bölcsesség terméke. Mint azt már annyiszor mond­tuk, a Tudat minden megnyilvánulási formájában érvényre jut az Abszolútum tökéletes hatalma (mindenhatósága), tökéletes bölcses­sége (mindentudása) és tökéletes jósága (mindenszeretete).

„De most ha megengeditek, térjünk rá szokásos meditációs gya­korlatunkra,” - zárta le a kérdések sorát Kostas. Utasításait követve tíz perces meditációba mélyedtiink, hogy feltöltsük éteri erőtarta­lékainkat. Kostas ezután egy újfajta meditációs formát mutatott be nekünk, a „szolgálat-meditációt”, ahogyan ő maga nevezte.

- Ez a gyakorlat roppant nagy jelentőséggel bír! - kezdett élénk magyarázatba. - Csoportunk minden tagjának fontos egyéni fele­lőssége, hogy rendszeresen végezze ezt a meditációt, mellyel hozzá­járulhat a világban lévő szenvedések és fájdalmak felszámolásához.

Kozmosz és Tudat 2.27

Javaslom, hogy mindenki naponta szánjon rá időt, nagyon fontos lenne! Kezdjünk is hozzá!

„Erezzétek újra, hogy teljes béke és nyugalom érzése tölt el ben­neteket! Egy kilégzéssel engedjetek el minden zavaró gondolatot, ami jelenvaló személyiségeteket foglalkoztatja. Vizualizáljátok azt, hogy ragyogó fehér fény árad a testetekből, de konkrét alakotokra most ne fektessetek különösebb hangsúlyt. Egyre könnyebbnek ér­zitek magatokat. Érzitek a fényt, és látjátok, hogy egy mindent be­töltő kékes-fehér ragyogás ölel körbe titeket.”

„Ti magatok fehéren, a környezetetek pedig kékes-fehéren ra­gyog. Testsúlyotok érzése teljesen megszűnik számotokra, a gravi­táció már nem korlátozhat a mozgásotokban. Semmi sem köt többé a széketekhez, amin ültök.”

„Most úgy érzitek, hogy a tudatotok kitágul, felfelé halad, ti pedig vele emelkedtek, egyre feljebb. Érezzétek, hogy mozog a tudatotok!”

Jó, egy bizonyos magasság elérése után álljatok meg, és marad­jatok mozdulatlanok! Nézzetek le, és vizualizáljátok azt, hogy egész Ciprus alattatok terül el. Az alakjáról felismeritek a szigetet. Jobb kezetek felől van kelet, bal kezetek felől nyugat, előttetek észak, a hátatok mögött pedig dél. Mintha Ciprus fölött függenétek.”

„Most a mellkasotok közepében, a szívetekben élesszétek fel sze- retetetek napsütését!” - utasított minket Kostas. „Halvány rózsa­szín fény sugárzik ki belőletek minden irányba. Ti magatok to­vábbra is fehéren, a környezetetek pedig kékes-fehéren ragyog. Koncentráljatok a szívetekből áradó fényre, és irányítsátok azt le­felé Ciprusra. Szeretetetek napsütése ragyogja be az egész szigetet és a környező vizeket! Erősítsétek meg Ciprust a szeretetetekkel! Sok szeretetre van szüksége hazánknak. Kívánjatok jobb napokat a szigetnek az elkövetkező időkben, kívánjátok, hogy lakosai helye­sen gondolkodjanak. A belőletek áradó szeretet nyújtson védelmet országunknak! Ahol szeretet van, ott csak a szeretet növekedhet.”

„Ciprus halvány rózsaszín fényárban úszik,” - folytatta Kostas lassan, határozott hangon, mi pedig csukott szemmel követtük uta­sításait. „Sugározzátok magatokból azt a kívánságot, hogy az em­berek kölcsönösen megértsék egymást és barátokká legyenek, nem­zetiségre, vallásra, vagy politikai hovatartozásra való tekintet nélkül. Kívánjatok szebb napokat Ciprusnak!”

„Most pedig azt szeretném, ha - amellett, hogy figyelmeteket to­vábbra is Ciprusra irányítjátok - újból azt éreznétek, hogy a tuda­

totok felfelé mozog. Egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek, egészen addig a pontig, ahonnan már Földünk környező térségei is beláthatok: Görögország, Törökország, Szíria, Irak, Irán, Liba­non, Izrael, Jordánia, Szaud-Arábia, Egyiptom és Líbia. De a kö­zéppontban továbbra is Ciprus áll. Terjesszétek ki szeretetetek nap­sütését az összes szomszédos országra, és kívánjatok minden ott élő népnek kölcsönös egyetértést, bizalmat és jószomszédságot! Kíván­jatok szebb napokat az egész térségnek, hogy az ott élő emberek a nemzetközi törvények adta keretek között tudják rendezni nézetel­téréseiket, az emberi jogokat szem előtt tartva. Béke és nyugalom uralkodjon az egész térségben, szeretet töltse be Földünknek ezt a részét!”

„Most pedig azt szeretném, ha bolygónk egy másik vidékére fó­kuszálnátok, mégpedig Kínára.” [Mindez közvetlenül a kínai pro- demokratikus mozgalom kegyetlen vérbefojtása után történt, mely akkoriban az egész világot megrázta.]

„Öleljétek át Kínát a szívetekből áradó halvány rózsaszín fénnyel! Kívánjatok szebb jövőt a kínai népnek! Kívánjátok azt, hogy szere­tetetek ragyogása eloszlassa az ott élő emberek fájdalmait!”

„Most pedig képzeljétek magatok elé az egész földgolyót, mint egy nagy léggömböt! Árasszátok ki rá szeretetetek fényét, hogy minden földrészt elborítson szívetek halvány rózsaszínje! Halvány rózsaszínben fürdik Ciprus, a környező országok, Kína és az egész bolygó! Éljen szebb napokat hazánk lakossága, és Földünk minden népe! Békesség, jólét és szeretet!”

„Az Egyszülött szeretete legyen mindannyiunkkal, égi és földi mestereink szeretete töltse be otthonainkat, áradjon ki szerette­inkre és az egész világra! Tiszta szívvel állunk az Úr előtt, örökkön örökké. Úgy legyen!”

„Hát ennyi lett volna mára!” - zárta le a meditációt a már meg­szokott formulával Kostas, aki később elmagyarázta nekem, hogy ennek a meditációnak a célja - megfelelő pozitív rezgések tudatos felkeltése révén - a világban lévő negatív rezgések semlegesítése. Ezzel a gyakorlattal tulajdonképpen jóindulatú angyali lényeket ho­zunk létre, akik aztán felveszik a harcot a gonosz erőivel. Végeze­tül azt is hozzátette még, hogy vizualizációjában természetesen mindenki saját hazáját képzelheti a középpontba.

Tizedik fejezet

A magasabb testek formálása

Családommal 1989 júniusának a közepén érkeztünk újra Cip­rusra, ezúttal csak a nyári hónapokra. Édesapán citrom- és narancs­fákkal teleültetett kertjében élveztem a reggeli napsütést, és a jegy­zeteimet lapozgattam. Később a délelőtt folyamán Kostasszal és Petrovnával készültem találkozni Daskalos otthonában.

Békés magányomat hirtelen egy kopogtatás zavarta meg, valaki zörgetett a bejárati ajtón. Anna volt az, feleségem, Emily egyik ba­rátnője. Beinvitáltam őt, és mondtam, hogy nyugodtan várja meg Emilyt, akinek dolga akadt a városban. Én ezalatt vizet forraltam a konyhában egy kis gyógyteához, és közben azon törtem a fejem, va­jon mi baja lehet Annának, aki látványosan maga alatt volt. Egy szó nem sok, annyit sem lehetett kihúzni belőle, pedig egyébként meg­lehetősen beszédes típus. Megkérdeztem tőle, hogy az aktuális po­litikai helyzet szomorította-e el annyira, hiszen tudtam róla, hogy lelkes pártfogója volt a korábbi elnöknek, Kyprianou-nak, akit az előző év során George Vassiliou, egy mind liberális, mind baloldali pártok támogatását élvező sikeres közgazdász váltott fel az ország vezetése élén. Anna jelezte, hogy rosszkedvének semmi köze a po­litikai élet alakulásához, még ha nem is örült túlságosan a válto­zásoknak. Ennél többet aztán nem volt hajlandó elárulni. Jól is­mertem őt, próbáltam még néhány személyes jellegű kérdéssel

rátapintani lelki problémája okára, hátha sikerülne őt mély dep­ressziójából kihozni valahogy, de mindhiába. Minden pszichoana- litikusi és terapeuta tudásom csődöt mondott vele szemben. Ekkor úgy döntöttem, hogy más stratégiához folyamodom.

Bementem a szomszéd szobába, becsuktam az ablakot, és elhúz­tam a sötétítőfüggönyt. A kis asztal közepére odatettem egy fehér gyertyát és meggyújtottam. Jobbról-balról tettem mellé egy pohár vizet és egy kistányéron néhány csipet sót.

- Gyere csak, Anna, - kiáltottam ki neki, és betessékeltem őt a szobába. Leültettem, és megkértem, hogy nagyon figyeljen arra, amit most mondani fogok. - Koncentrálj a gyertya lángjára! - sut­togtam alig hallhatóan. - Ne hagyd, hogy bármi is elvonja róla a fi­gyelmedet, egy kósza gondolatod se legyen. Csak a lángot figyeld, legalább tíz percig.

Szó nélkül követte az utasításaimat.- Tíz perc múlva hunyd majd be a szemed, - folytattam lágy han­

gon, - de továbbra is képzeld magad elé a gyertyafényt. Kívánd erő­sen azt, hogy bármilyen elementálok is kínozzanak e pillanatban, azok égjenek el a gyertya lángjában. Nézd végig gondolatban, ahogy az elementális lények egyenként elenyésznek. A gyertya fé­nye megtisztítja majd a tudatalattidat minden boldogtalanságtól és keserűségtől, ami nem hagy nyugodni téged.

Azzal magára hagytam, és becsuktam magam mögött az ajtót. Visszatértem a jegyzeteimhez, és vártam, mikor fejezi be Anna a gyakorlatot. Körülbelül fél óra múlva került elő a szobából, és mint­ha teljesen kicserélték volna. Szemében könnyek csillogtak, de szé­les mosoly játszott az arcán. Azt mondta, végre újra megtalálta „régi önmagát”, és lelkesen ecsetelni kezdte, milyen gyógyító élményen esett át. „Mintha egy nagy malomkő gördült volna le a mellkasom­ról!” - ahogy ő fogalmazott. Megkértem, hogy igya meg a pohár vizet, és a sót szórja ki a hátsókertbe. Magyarázatképpen elmond­tam neki, hogy a víz gyógyító elementálokkal töltődött fel, a só pe­dig a föld elemet szimbolizálja, ami védelmet nyújt az esetleges újabb negatív elementálok ellen. Alig hogy a „kezelésnek” a végére értünk, beállított Emily - a mostanra kitörő erőben lévő Anna neki is rögvest élménybeszámolót tartott. Sosem tudtam meg, mi baja lehetett eredetileg, mi okozhatta súlyos depresszióját, de nem is ér­dekelt. Csak az volt a fontos, hogy sikerült kikecmeregnie beteges lelkiállapotából.

A magasabb testek formálása

Amikor később előadtam Anna történetét Daskalosnak, ő csak kuncogott magában, és a fejét csóválta: - Nézd csak, még a végén a szuggesztió mestere lesz belőled, Kyriaco!

- Tudod, én csak téged utánozlak - vágtam vissza hasonlóan hu­moros hangvételben.

Daskalos azt tanította, hogy az emberek mentális problémáit a tudatalattijukból felbukkanó elementális lények okozzák. Gyógyí­tásuk ezért ezeknek a negatív lényeknek az ártalmatlanítása, ener­giatöltetük semlegesítése révén történhet meg. Erre pedig több módszer is kínálkozik, kezdve a meditációtól, az önelemzésen és a szuggesztión át, az imáig, hogy csak a legismertebbeket soroljam. A tudatalatti hagyományos pszichoanalízissel történő feltárása ugyanakkor néha kellemetlen, egészségre ártalmas következmé­nyekkel is járhat - előfordulhat, hogy a páciens újra energetizálja azokat a negatív elementálokat vagy „démoni” lényeket, amelyek addig tudatalattijának legmélyebb zugaiban eltemetve szunnyad­tak. Ha a pszichoanalízist végző terapeuta járatlan az elementális világ törvényeiben, előfordulhat, hogy képtelen lesz megbirkózni a betegéből előtörő, hirtelen tudatának felszínére bukkant elemen- tálokkal. Az ilyen újraenergetizálódott lények aztán csak kísértik a beteg személyiséget.

A Daskalosnál töltött délelőttöt követően Petrovnát kísérgettem a főváros egyik templomától a másikig. Nicosia bővelkedik a kü­lönböző vallási nevezetességekben, a fallal övezett óváros tele van szebbnél szebb látnivalókkal; némelyik templom már a középkor­ban is állt. Petrovna ismerősen mozgott az épületek között, hiszen maga is az ortodox keleti egyházi hagyományokhoz híven nevelke­dett. Sorra látogattuk Faneromeni, Tripiotis és Ayios Kassianos templomait// a Faneromeni-, Tripiotis- és Ayios Kassianos-temp- lomokat, utoljára hagyva a püspöki székesegyház tőszomszédságá­ban magasodó, öreg tornyú dómot, amit János apostolnak - azaz Daskalos és Kostas Yohannanjának - a tiszteletére szenteltek fel.

Petrovna meg-megállt a templom különböző pontjain, bizonyos ikonok vagy az oltár előtt, a kupola alatt, és azt vizsgálgatta, milyen erősek a hely rezgései. Olyan volt, mintha valaki műszerrel a kezé­ben, mondjuk, a radioaktív háttérsugárzást méregette volna. A ku­pola alatt, szemben az oltárral izgatottan közölte velem, hogy az ottani rezgések „egyszerűen káprázatosak”. Noszogatott, hogy áll­jak a helyére, hátha én is megérzem, amit ő.

- Na, próbáld meg, - ráncigáit finoman a karomnál fogva. Oda­léptem hát, ahová mutatott, de iszonyatosan éreztem magam - fel­fedeztem, hogy a tetőtől talpig feketébe öltözött templomszolga gyanakvó pillantásokkal méreget minket a távolból, és egyre ide­gesebben morzsolgatja az olvasóját.

- Érzel valamit? Mondd már! - kérdezte Petrovna, és látszott rajta, hogy alig tudja türtőztetni magát.

- Hát, - dünnyögtem, - engem mindig jó érzés tölt el, ha temp­lomban lehetek, különösen ha az görögkeleti. De azon kívül... - azzal bocsánatot kértem tőle, hogy csalódást kell okoznom neki, amiért én nem rendelkezem hozzá hasonló érzékenységgel, és a templomi környezethez illő átlagos nyugalomnál semmivel sem ér­zek többet. Petrovna megértően veregette meg a hátam, és csak ennyit mondott: - Sebaj, te csak maradj az írásnál!

Hat órára Kostas egyik tanítványának, Reának a házához hajtot­tunk, ahol Kostas nicosiai csoportja számára készült megtartani két­havonta esedékes előadását. Mire megérkeztünk, már majdnem min­denki ott volt, zsúfolásig megtöltve Reá tágas és kényelmes nappaliját.

Kostas nicosiai tanítványai jobbára Ciprus kulturális elitjéből ver­buválódtak. Diplomás férfiak és nők, harminc és negyven között, akik eddigi társadalmi és kulturális elfoglaltságaik mellett most új kedvtelésükre, az ezotériára is igyekeztek időt szakítani. A legtöbb­jük külföldi egyetemet végzett, akár nyugaton - Angliában, az Egye­sült Államokban, Franciaországban -, akár a keleti régió országai­ban, például Oroszországban. Ez a hatvanas születésű nemzedék jellemzően több évet töltött Ciprustól távol, elméleti tanulmányokba mélyedve, hogy aztán hazatérve új perspektívák, ideológiák és ide­gen szokások özönével árasszák el a parányi szigetet. Ciprusnak a hosszú ideje fennálló politikai rendezedenségből kifolyólag nem volt egyeteme, így felső fokon értelemszerűen csak külföldön lehetett továbbtanulni.

Kostas több tanítványát is ismertem, még a Daskalosszal kötött barátságomat megelőző időkből. Némelyikük azelőtt jóbarátom volt, és most kifejezetten meglepett, hogy Kostas tanítványainak körében láttam őket viszont; én még mint istentagadó, egyházelle­nes értelmiségieket ismertem őket, akik csak legyintettek á „vallás” szó hallatán, mondván, hogy az csupán a tudatlan paraszokoknak és fekete népviseletbe öltözött nagyanyáiknak való. A női hallga­tóság soraiban több, valamikori radikális feminista beállítottságú

A magasabb testek formálása

ismerősömet is felfedeztem, akik nem is olyan régen még élesen bí­rálták a helyi patriarchális egyházat. Jelenlétük Kostas előadásán egyértelműen meggyőzött arról, hogy változnak az idők, s már Cip­ruson is új szelek fújnak.

Kostas tanítványai a sziget politikai és közéleti palettájának szinte teljes színejavát felvonultatták: ki születése, ki házassága révén tar­tozott a helyi kommunista párt zászlaja alá, mások konzervatív, vagy éppenséggel jobboldali aktivistáknak számítottak, és így tovább. Voltak itt kiábrándult történelmi materialisták, antiburzsoá kapi­talisták, konszolidált hazafiak, és a szexuális forradalom hajótörött veteránjai egyaránt. Ezek a törekvő lelkek a legkevésbé sem hason­lítottak a tipikus szerzetesi vonal követőihez, akik imádsággal és me­ditációval töltötték kolostori magányuk mindennapjait. Reá például, a helyi televízió rendezőnője, aki a nagyjából negyven fős csapatot rendszeresen vendégül látta, energikus és szenvedélyes élharcosa volt az „Asszonyok Haza!” mozgalomnak, amely azt a célt tűzte maga elé, hogy a békés ellenállás eszközeit latba vetve visszajuttatja a ciprusi nőket hajdani otthonaikba a megszállt északi területeken.

Pszichológusok, szociológusok, művészek, orvosok, üzletembe­rek, építészek - mind azért gyűltek Kostas köré, mert felfedezték, hogy a tanítások bár szellemiek, mégis racionális elvekre alapulnak, és tudatosan épülnek fel. További vonzerőt jelentett számukra az a dogmamentes megközelítésmód, ahogyan Kostas a spirituális kér­déseket kezelte - tökéletesen tolerálta a legkülönfélébb vallások né­zeteit és ötvözte azokat ökumenikussá, lévén, hogy szellemi mag- vuk közös. A kultikus elemek hiánya ugyancsak vonzólag hatott, nem is beszélve a teljes szabadságról, sőt, hogy mind Kostas, mind Daskalos kifejezetten támogatta az önálló szellemi kutatást. A leg­fontosabb és legmeggyőzőbb érvek azonban, amelyek Kostas mel­lett szóltak, mégis azok a „csodás” gyógyítások voltak, amiket az ifjú mester a tanítványok szeme láttára vitt véghez. Egyik ismerő­söm, Maria például, aki a moszkvai orvosi egyetemen szerezett dip­lomát, és kórházi ápolónőként dolgozott, elmesélte nekem, hogy azt követően csatlakozott Kostas köreihez, miután szemtanúja volt egy lebénult légiutaskísérő csodaszámbamenő gyógyításának.

Mielőtt Kostas belekezdett volna előadásába, kihasználtam az al­kalmat, és átnyújtottam neki egy halom levelet meg fényképet, ami­ket olvasóimtól és ismerőseimtől kaptam, akik Kostas és Daskalos segítségét keresték. Kostas csukott szemmel, egyenként végiglapozta

a fotókat. Az ujjaival érezte őket, állított fel diagnózist a rajtuk sze­replő idegenekről és tett ígéretet arra, Hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni gyógyulásuk érdekében.

- Kyriaco, őt egyszer már megvizsgáltam! - nyitotta ki egyszer csak a szemét Kostas, és az orrom alá tolta az egyik fényképet.

Alaposan szemügyre vettem a figurát, és rájöttem, hogy Kostas pár hónappal korábban már valóban látta őt, az illető képét én ke­vertem valahogy az új levelek közé. Ugyanez a jelenet még egy fény­képpel megismétlődött, Kostas arra is hasonlóképpen reagált. Per­sze szó sem volt arról, hogy szándékosan kevertem volna régi képeket az újak közé, hogy ezzel tegyem próbára Kostast, de ha már így esett, hát ő ezzel is igazolta tisztánlátó képességét.

- Honnan tudtad, Kosta? - álmélkodtam. - Hiszen az elmúlt idő­ben több száz vadidegen ember képét vizsgáltad meg! Hogyan em­lékezhetsz mindegyikre?

- Egyszerű, - felelte Kostas, - amikor először látok egy képet, hozzákapcsolok a rajta szereplő illetőhöz egy gyógyító elementált. Ha aztán újra kezembe kerül ugyanaz a fotó, ez az elemetális lény azon nyomban visszatér hozzám, és tájékoztat arról, mi minden tör­tént azóta.

Hasonló eset történt egy ízben Daskalosszal is. Egy hölgy láto­gatta meg őt, és adott neki egy fényképet hároméves gyermeké­ről, aki valami komoly betegségben szenvedett. Az egyik szemtanú mesélte nekem, hogy amikor Daskalos a kezével végigpásztázta a képet, izgatottan felkiáltott: „De hiszen ő az egyik Bach reinkar­nációja!” A fiú végül meggyógyult, a családjával kivándorolt Eu­rópába, és idővel nemzetközi hírű zongorista lett belőle. Huszon­öt évvel később valaki a már felnőtt férfiról mutatott egy képet Daskalosnak anélkül, hogy elmondta volna, az kit is ábrázol. Das­kalos becsukta a szemeit, mélyeket lélegezve végigtapogatta a ké­pet, és felismerte az illetőben a valamikori három éves beteg gyer­meket. Amikor erről az esetről faggattam őt, hasonló magyarázatot adott, mint most Kostas, nevezetesen, hogy annak idején a gyer­mek számára tertemtett egy angyali elementált, aki huszonöt év múlva visszatért hozzá és azonosította a már felnőtt férfit. Effé­lék voltak azok a képességek, amikkel Daskalos és Kostas lépten- nyomon elkápráztatták az embereket, és amiknek köszönhetően hosszú évek óta mindketten megbecsült gyógyítók és spirituális mesterek hírében állottak.

A magasabb testek formálása

Miután mindenki sorra került, aki valamilyen személyes ügyben szeretett volna tanácsot kérni Kostastól, kezdetét vette maga az elő­adás. Ezúttal is Petrovna mellé ültem, és időnként pár szavas for­dításommal összefoglaltam neki a lényeget.

- Ezidáig azt tanultuk, - kezdte Kostas, - hogy a fizikai test min­den atomjának, minden sejtjének, minden részecskéjének megvan a maga éteri, asztrális és mentális megfelelője, avagy mása. Az ember tehát rendelkezik egy asztrál- és egy mentáltesttel is, amelyek egy­üttesen mintegy burokként szolgálnak, amiben a fizikai test felépül. Ráadásul mindez a teremtés minden durva anyagi természetű léte­zőjére igaz, azaz például a fizikai föld mögött is találunk egy asztrá­lis földet a negyedik, és egy mentális földet az ötödik dimenzióban, így van ez tehát a mi fizikai testünkkel is. Magasabb testeink közvet­lenül a Szent Szellem irányítása alatt állnak, és fő feladatuk a fizikai test fenntartása, egészséges, helyes működésének a biztosítása.

Kostas azzal folytatta tanítását, hogy a Szent Szellem felügyelete alatt álló magasabb testek mellett, amelyeknek minden egyes sejtje tökéletesen megegyezik a durva anyagi test sejtjeivel, létezik még két magasabb test, amelyeket szintén asztrális (pszichikus) és mentális (noetikus) testnek nevezhetünk - vagy röviden pszicho-noetikusak- nak-, s amelyeknek a központja a szív. Ezek a testeink eredetileg for­mátlanok, és minden ember feladata az lenne, hogy ezeket a testeit is megdolgozza és formába öntse, hogy ugyanolyan tökéletessé ne­mesítse őket, mint amilyen a fizikai test a maga asztrál- és mentál- testi másaival.

- Nos, ezek a pszicho-noetikus testek - magyarázta Kostas, itt-ott szinte szó szerint Daskalos szóhasználatát követve, - folyamatosan alakulnak, formálódnak, s egyúttal az egyén tudatszintjének a fejlett­ségét mutatják. Tulajdonképpen ezek alkotják a tudatosság központ­ját. Az Igazság Keresői fokozatosan alakítgatják ezeket a formádan testeket, hogy aztán rajtuk keresztül ismeretekhez juthassanak a ma­gasabb világokról, a magasabb dimenziókról. A pszicho-noetikus testek megnemesítése nélkül nem szerezhető objektív tudás az em­ber anyagi világon túli, magasabb rezgésszintű létezésének titkairól.

- És mi a helyzet a már tökéletesen megformált asztrál- és men- táltestünkkel? - vetettem közbe. - Azoknak a magasabb testeknek mi a szerepe?

- Ezek a testek lelkünk és szellemünk központjai, amikre öntu­datunk alapul. Tapasztalatokat és benyomásokat szerző Én-ségünk

centrumai, maguk a változhatatlan Én Vagyok. Szavakkal vissza nem adható szépséges ragyogásuk!

„Pillanatnyilag” - folytatta Kostas, - „az ember tudatosságának a központja még nem ezekben a testekben található. A cél mindenki számára az lenne, hogy alaktalan pszicho-noetikus testeit, tudatos­sága testeit megformálja, és egyesítse azokat már tökéletes maga­sabb testeivel, éntudata centrumaival. Ezek alapján válik érthetővé Krisztus következő mondása: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meg­

látják az Istent. ” (Mt. 5:8.) Mint azt korábban már mondtam, a for­málódó, fejlődő pszicho-noetikus testek középpontja a szív. „Tisz­ta szívűnek” lenni tulajdonképpen azt jelenti, hogy az ember tökéletesen kifejlesztett pszicho-noetikus testekkel rendelkezik, amik ezáltal eggyé válnak már tökéletes formájú magasabb testeivel.”

- Ha jól értelek, Kosta, azt állítod, - próbáltam tisztázni a dol­got, - hogy tudatosságunk alapjait képező formátlan pszicho-noeti- kus testeink majdan egybeolvadnak már tökéletes asztrál- és men tál­testünkkel, azaz Én-ségünk centrumaival, az Én Vagyok-kal.

- Pontosan. Minőségüket tekintve minden ember tökéletesen formált magasabb testei azonosak, hasonlóan az arkangyalok ma­gasabb testeihez. Ugyanakkor megnemesítésre váró pszicho-noe- tikus testeink egyénenként változó minőségűek, más-más alakúak, és kisugárzásuk intenzitása is személyfüggő. Nincs két emeri lény, akiknek tökéletesen egyeznének pszicho-noetikus testeik. Ezek a testek - mint gondolataink és érzéseink testei - teszik lehetővé az emberi individualitást.

- Ezek szerint - vetette fel barátom, Neophytos, - magasabb tes­teink egyesítése ezekkel a testeinkkel azt a célt szolgálja, hogy indivi­duális tapasztalataink eredményeit eltöröljük? I Iát nem pont a sze­mélyes tapasztalatok azok, amik megkülönböztetik őket egymástól?

Kostas válaszában csak önmagát és Daskalost ismételte újra, mi­szerint az inkarnációk körforgásának a célja éppen az egyéniség ki­bontakoztatása az Abszolútum egységén belül, és ez az egyéniség korántsem vész el akkor, amikor ma még formátlan pszicho-noe­tikus testeink megnemesítve majdan eggyé válnak magasabb teste­inkkel, belső énünk központjával.

- Amíg az ember a jelenségek körforgásában él, finomabb tes­tei még nem érik el tökéletes alakjukat, - mutatott rá Kostas.

- Minden esetben így van ez? - kérdezett vissza gyanakvó han­gon Neophytos.

A magasabb testek formálása

- Nem, nem egészen. Előfordulhat, hogy valaki, aki már töké­letesen megformálta pszicho-noetikus testeit, úgy dönt, hogy visszatér az elkülönültség, a poláris ellentétek világaiba, hogy va­lamilyen önként vállalt feladatot végrehajtson. Sőt, valójában mi­nél inkább megnemesítette valaki pszicho-noetikus testeit, annál biztosabb, hogy visszatér ide! - mutatott le a lába elé Kostas mo­solyogva. - Ez az a hely, ahová az illető visszatér, hogy szellemi út­jukon segítse a többieket.

- Azt hiszem, kicsit összezavarodtam, - sóhajtott fel valaki a hátsó sorokból, aki addig mindvégig csöndesen figyelt. - Most mik is ezek az alaktalan pszicho-noetikus testek? A formátlanok lennének a tökéletesek?

- A formátlanok azok, - felelte Kostas, miután a szobában elült a nevetés, ami ennek az ártatlan kérdésnek a hallatán robbant ki a társaságból, - amelyeket ebben az életünkben próbálunk alakítgatni. A már most is tökéletes alakú magasabb testeink jellegzetessége azok leírhatatlanul szépséges ragyogása, hiszen azokban Isten la­kozik. Ehhez képest alaktalan pszicho-noetikus testeink úgy néz­nek ki, mint egy szétfolyó massza a szív körül. Ha egy látó ránéz valakire az alacsonyabb világokban, valami olyasmit lát, mint... mint egy krumpliszsák. Egy fejlett mester olyannak látja az embe­reket, mint akiknek se keze, se lába; magasabb szemszögből pont olyanok, mint egy zsák krumpli.

„Ez az igazság!” - próbált csillapítani minket Kostas, mert ha már az előbb is nevetésben törtünk ki, hát akkor most a falak is belere­megtek hangos hahotánkba, úgy kacagtunk fura szóhasználatán.

- Kosta, - kérdezte Neophytos, - ha a formádan pszicho-noeti- kus testek úgy néznek is ki, mint egy zsák krumpli, azért tökéletes magasabb testeink alakja megegyezik a fizikai test alakjával, ugye?

- így igaz-- Más szóval, - folytatta Neophytos, s némi zavar látszott tükrö­

ződni az arcán, - nem csak átvitt értelemben érted azt, hogy az in- karnációs körforgás célja alaktalan testeink formába öntése, hason­lóvá tétele fizikai testünkhöz?

- Nem, pontosan ez a cél. Erre törekszünk. Azt szeretnéd tudni, miért? Hát hogy mindhárom testünk minden sejtjében, fizikai, asztrális és mentális testünk minden elemi részecskéjében töké­letesen tudatos életet éljünk. így válhatunk mindhárom testünk mestereivé.

- Kifejtenéd ezt kicsit bővebben? - kérdezte még mindig Neo­phytos.

- Nos, a magasabb világok minden részecskéje tökéletes tuda­tosságra képes. Ezekben a világokban nemcsak a szemünkkel látunk és a fülünkkel hallunk, hanem létezésünk minden egyes sejtjével, atomjával. Ezért van az, hogy csakis tökéletesen fejlett pszicho- noetikus testekkel valósíthatja meg az ember az igazi testelhagyást.

- Azt akarod mondani, Kosta, - szólaltam meg, próbálván saját szavaimmal visszaadni az imént elhangzottakat, - hogy az ember nem képes tudatos testen kívüli utazásra anélkül, hogy pszicho-no­etikus testeit ki ne fejlesztette volna?

- Úgy, ahogy mondod! Csakis tökéletesen megformált pszicho- noetikus testekkel lesz képes az ember objektív tudatossággal meg­ismerni a magasabb világokat, akár önnön tudatának kivetítése, akár testelhagyás révén. Sokan állítják azt manapság, hogy kiléptek a tes­tükből, de valójában nem történt más velük, mint hogy behatol­tak saját tudatalattijukba. Más szóval, hasonló tudatállapotba kerül­tek, mint a kábítószerélvezők, még ha ezek az emberek nem is fogyasztottak drogot. Valójában önnön illúzióik világába jutottak, az bontakozott ki előttük, nem pedig az objektív valóság.

- Tudnál konkrét példát mondani erre? - kérdezte kíváncsian Neophytos.

- Tegyük fel, valaki azt állítja, hogy kilépett a testéből, és elláto­gatott Londonba. Hacsak az illető nem rendelkezik tökéletesen fej­lett pszicho-noetikus testekkel, valójában azt a „London”-t látogatja meg csupán, ami régmúlt emlékeiben él, akár előző életeiből. A va­lódi londoni „városnézéshez”, ahhoz, hogy ott az éppen aktuálisan zajló történéseket követhesse nyomon az ember, tökéletesen fej­lett pszicho-nooetikus testekre van szükség. Csakis ezeknek a tes­teknek a segítségével szerezhet valaki objektív tudást arról, hogy mi folyik éppen, mondjuk, a Trafalgar-téren. Ha például arra kérsz egy ilyen illetőt, hogy látogasson el Földünknek egy olyan pontjára, ahol azelőtt még sosem járt, nem lesz képes „testét elhagyva” odautazni, mert az adott helyről nem rögzültek képek a tudatalattijába.

- Feltételezem, ugyanez igaz a magasabb világok különböző szfé­ráiról és alrégióiról szerezhető ismeretekre is, - vetettem fel.

- Pontosan. Hacsak nem rendelkezel teljesen jólformált, megne­mesített pszicho-noetikus testekkel, nem nyerhetsz bepillantást ezekbe a fizikáin túli valóságokba. Csak a fantáziád fog játszani veled.

A magasabb testek formálása

„Ugyanakkor hozzá kell tennem,” - folytatta Kostas, - „hogy már a tudatalattiba való behatolás is egyfajta előrelépést jelent - feltéve persze, hogy mindezt természetes úton-módon éri el az ember, nem pedig drogok segítségével. Mindazonáltal, nem a testelhagyás az, ami kapcsolatba hozza az embert a létezés magasabb dimenzióival, hanem az ember engedi magába a szellemi valóságot.”

Kostas néhány pillanatra elhallgatott, és végignézett hallgatósá­gán, kiben merül fel valami új kérdés.

- Mondd csak, Kosta, - szólalt meg felbátorodva a belgyógyász Panos, - vajon az állandó személyiségnek csak és kizárólag jó tulaj­donságai vannak?

- Az állandó személyiség egy bennünk lakozó isten, - felelte Kos­tas. - Nem más, mint magasabb énünk, avagy a Szellem; azon ré­szünk, amely azért szállt alá, hogy tapasztalatokat szerezzen. De en­nek ellenére isteni. Tudatosan ereszkedett le az ellentétek világaiba. Az állandó személyiség nem öltött magára holmi szerepszemélyi­séget, hogy azzal elhomályosítsa a Mindenséget, mint teszi ezt az a részünk, amit jelenvaló személyiségnek hívunk.

- Mondhatjuk azt, hogy bármilyen megformáltságot érnek is el egy adott inkarnációban pszicho-noetikus testeink, az az állandó személyiségen keresztül átíródik következő testet öltésünkbe? - ér­deklődött tovább Panos.

- Természetesen. Soha semmi sem vész el.- Lehetséges-e, - szólalt fel Glafkos, egy hivatásos művész, - hogy

valaki, aki egy bizonyos fokig már megnemesítette pszicho-noeti- kus testeit, valamilyen oknál fogva következő életében alacsonyabb pszicho-noetikus fejlettségei szintre jusson vissza?

- Nem, soha, - jelentette ki kategorikusan Kostas. - Amire egy­szer szert tett az ember, azt megőrzi. Lehet, hogy több inkarnáción át egy helyben fog toporogni és egy tapodtat sem halad előre, de alacsonyabb szintre sosem fog visszaesni. Az öntudatra ébredés me­netében elért előrelépés többé már nem vész el.

„Na már most,” - folytatta Kostas, - nekünk, az Igazság Kere­sőinek különösen fontos, mondhatni elengedhetetlen feladatunk, hogy formába öntsük pszicho-noetikus testeinket, hiszen csak így nyerhetünk uralmat három testünk fölött, s csak így válhatunk al­kalmassá embertársaink szolgálatára.”

- És hogyan fejleszthetjük ezeket e testeinket? - kérdezte egy pszichológusnő, Maria.

- A rendszeresen végzett meditációs gyakorlatok, a szellemi tanu­lás és az önelemzés segítségével. Ezek azok, amik növelik az ember mindennapi tudatosságát, azaz formálják pszicho-noetikus testeit.

Kostas ezután elárulta, hogy éjszakánként ő és Daskalos rövid időszakokra „belenyúl” tanítványaik pszicho-noetikus testeibe, és segít átalakítani azokat.

- Miért tesztek ilyet? - kérdeztem meglepetten.- Azért, hogy alvás közben képesek legyetek befogadni a tudat­

alattitokba mindazt a tudást és bölcsességet, amit éber nappali tu­datállapotban vettetek fel magatokba. Továbbá, pszicho-noetikus testeitek időleges megformálásával segítségére lehettek a maga­sabb dimenziókban létezőknek. Mindez persze korántsem tudato­sul bennetek.

„Higgyétek el,” - tette hozzá Kostas, - „anélkül, hogy mesterei­tek segítenének nektek pszicho-noetikus testeitek megnemesítésé- ben, segítőkként hasznavehetetlenek lennétek a magasabb rezgés­szinteken. Persze a földi mesterek közbeavatkozásának elsődleges célja e téren csupán az, hogy elősegítsék tanítványaik pszicho-noe- tikus testeinek megformálását. A megfelelő alakot öltött pszicho- noetikus testek révén időlegesen a tanítványok is képesek befogadni bizonyos tapasztalatokat a magasabb világokból. Amikor aztán visszatérnek fizikai testükbe, azaz visszanyerik éber nappali tuda­tukat, élményeik rendszerint eltorzulnak, hiszen pszicho-noetikus testeik formája még nem tökéletes.

- Máshogy viselkedünk éjszakánként azokban a rövid időszakok­ban, amikor pszicho-noetikus testeink - mestereinknek köszönhe­tően - megfelelő alakot öltenek? - tette fel a kérdést valaki.

- Nem. Az ember viselkedése pontosan ugyanolyan marad, mint az éber tudatára jellemző. Tudatszintje, gondolkodásmódja, érzés­világa változatlan marad. A mester csak azért nyúl bele ideiglene­sen a pszicho-noetikus testekbe, hogy a tanítvány képes legyen olyan tapasztalatokat szerezni, amelyeket egyedül még nem tudna befogadni, lévén, hogy azokhoz még nem elég fejlettek a testei.

- Kosta, - kérdeztem, - honnan állapítod meg, kinek mennyire fejlettek a pszicho-noetikus testei?

- Természetesen azok formája és sugárzása alapján. Minél fejlet­lenebbek, annál kevésbé fedik a fizikai testet. Mint mondtam, egy alacsony tudatszinten álló ember pszicho-noetikus testei úgy néz­nek ki, mint egy alaktalan massza a szív-központ körül. A fejlődés

A magasabb testek formálása

folyamán ez a massza egyre nagyobbá és nagyobbá válik, míg vé­gül teljesen felveszi a fizikai test alakját és lefedi azt.

- Ezek szerint teljesen természetesen, szó szerint látványosan nyomon tudod követni egy ember szellemi fejlődését, - mondtam.

- Teljesen természetesen! - nevetett Kostas. - Persze más mód­jai is vannak annak, hogy egy mester meggyőződjön róla, milyen fejlettek valakinek a pszicho-noetikus testei. Említettem például a kisugárzásukat is.

„Tegyük fel, hogy ellátogatunk az asztrális világ valamelyik szfé­rájába, vagy valamelyik alrégiójába! Mondjuk vegyünk egy igen ala­csony szintet! Nos, azok, akiknek hatalmukban áll az adott szintre betekinteni - azaz megfelelő tudati fejlettséggel rendelkeznek és mesterei az adott régiónak - úgy fogják látni az ott élő embereket, mint formátlan krumpliszsákokat. Ugyanakkor ha ezek a mesterek úgy akarják látni az ottaniakat, ahogyan saját magukat szemlélik, ak­kor az emberek aszerint fognak megjelenni előttük, azaz mintha ki- teljesedett, tökéletes formájú testeik lennének, pontosan olyanok, mint amilyenekké utolsó inkarnációjukra válnak majd.”

- Tudatában vannak az asztrális régió lakói pszicho-noetikus tes­teik aktuális formájának? - kérdezte Glafkos.

- Nem, egyáltalán nem. Saját illúzióiknak megfelelően látják ön­magukat, saját alacsony tudatszintjük szerint.

- Hasonlóan ahhoz, ahogy az emberek a durva anyagi világban szemlélik önmagukat, - bátorkodott közbeszólni Panos.

- Pontosan, - értett egyet Kostas. - Ezért is mondtam, hogy mi­előtt valaki igazi, tudatos testelhagyásra lenne képes, ki kell fejlesz­tenie pszicho-noetikus testeit. Mindezt persze nem olyan könnyű megvalósítani, mint azt néhányan hiszik, akik mesterséges úton, LSD vagy egyéb kábítószer segítségével emelkednek ki a testükből és sze­reznek élményeket a magasabb világok valóságairól. Efféle tudat­módosító eszközökkel az ember igazából csak a saját fantáziavilá­gába nyer bebocsátást. A valódi testelhagyáshoz térben és időben, avagy a létezés bármelyik dimenziójában az szükségeltetik, hogy az ember megfelelően formált pszicho-noetikus testekkel rendel­kezzen, hiszen a tudatosság ezeken a testeken keresztül jut érvényre.

- Lehetnek-e a pszicho-noetikus testek rosszul formáltak? - kér­dezte Maria.

- Nem létezik jól vagy rosszul formáltság. A pszicho-noetikus testek vagy tökéletes formát öltöttek már, vagy még tökéletlenek.

De még egyszer hangsúlyoznám: minél megformáltabbak ezek a testek, annál magasabb tudatszinten áll az illető. A pszicho-noeti- kus testek alakja az ember jelenvaló személyiségének fejlettségét tükrözi.

- Mi mint az Igazság Keresői hogyan is dolgozunk pontosan pszicho-noetikus testeink alakításán? - érdeklődött újból Neophy­tos, hátha korábbi kérdésére ezúttal még kézzelfoghatóbb magya­rázatot kap.

Kostas azt válaszolta, hogy minden embernek, aki a Földre szü­letik, az a fő feladata, hogy pszicho-noetikus testeit megformálja. Ezek azok a testek, amiket a „mennyei atya” örökül hagyott ránk, Tékozló fiúkra és lányokra. A fizikai testet öltés mellett megada­tott nekünk az érzés és a gondolkodás képessége, más szóval az aszt­rális és a mentális test is. Egyik inkarnációjáról a másikra minden emberi lény arra törekszik, hogy gondolatainak és érzelmeinek összességét tudatosítsa, azaz formába öntse pszicho-noetikus testeit. Ez a folyamat tudattalanul zajlik, az ok és okozat, avagy a karma tör­vényének irányítása alatt. Az idők végezetén minden ember tökéle­tesen fejlett pszicho-noetikus testekkel fogja átlépni a Teózis kü­szöbét; ez maga a megtestesült ember életfeladata. Az Igazság Keresői jó kozmikus szobrászok módjára dolgoznak, úgy alakítgat­ják pszicho-noetikus testeiket. Céltudatos tetteikkel felülemelked­nek a karma törvényén, és kilépnek a tudatlanságot, fájdalmat és szenvedést eredményező inkarnációs körforgásból.

- Lassan, apránként dolgozgatunk, türelmesen rakosgatva egyik kavicsot a másikra, míg el nem készül a tökéletes alkotás. Mindez a munka a tudatalattin keresztül folyik.

- Hogy függ ez össze a tudatossággal? - kérdezte Neophytos.- A tudatosság minden pillanatban a szerzett ismeretek függvé­

nyében fejlődik. E másodpercben is a tudatosságodon dolgozol, amikor a hallottakat megpróbálod befogadni a tudatodba!

- Én igazából azt szeretném végre megtudni, - erősködött to­vább Neophytos, - hogy a meditációs gyakorlatok miként segíte­nek minket előre ebben az irányban?

- Nézd! Az ismeretszerzés egyszerre két irányból történik folya­matosan. Egyrészt az elméleti tudásanyag befogadása, másrészt a meditációs praxis révén. Meditáció közben az ember az éteri másán dolgozik. Az éteri erők különböző sajátosságait energetizáljuk, ezál­tal a szerzett tudás beépülhet mindennapjainkba, életünk részévé

A magasabb testek formálása 243

válhat. A tudás önmagában leggyakrabban inkább akadállyá, mint segítővé válik a spirituális úton, mert nagyon könnyen felkelti az egoizmust. Ezért olyan elengedhetetlenek hát a meditációs és az önismereti gyakorlatok! A tudás maga vajmi keveset fonnál pszicho- noetikus testeinken. Előfordulhat például, hogy valaki óriási kopo­nya, iszonyatosan nagy tudással, de pszicho-noetikus testei mégis abszolút formátlanok.

- Ezek szerint mindaz a tudás, amiket az egyetemeken szerezhe­tünk, - szólalt fel Emily, - az emberi tudatosságnak ebből az aspek­tusából nézve teljesen felesleges. A mai felsőoktatásban egyáltalán nem veszik figyelembe a pszicho-noetikus testek fejlődését, egyál­talán nem úgy kezelik az embert, hogy az kiteljesedhessen.

- Sajnos ez a helyzet, - bólogatott Kostas. - Sőt, elárulom nek­tek, manapság a legtöbb misztériumiskolában sincsenek tisztában az egyelőre még formátlan pszicho-noetikus testek természetével, nem is beszélve arról, ha még a létezésükről sem tudnak. Csak az Igazság Keresésében leginkább élen járók azok, akik képesek felis­merni és megkülönböztetni ezeket a testeket.

- Úgy érted, ezek a testek szó szerint „láthatók”? — kérdezte Maria.

- Természetesen! - felelte Kostas. - Hiszen már mondtam, egy előrehaladottabb Keresőnek elég csak ránéznie valakire ahhoz, hogy megállapítsa az illető tudatossági szintjét. Ehhez szemügyre kell vennie, mennyire megformáltak az illető pszicho-noetikus testei, lévén, hogy ezek alkotják a központját a jelenvaló személyi­ség tudatosságának.

„Már csak egy kérdést várok hiába,” - mosolygott Kostas, - „amit már rég fel kellett volna tennetek, de eddig még senkinek sem jutott eszébe. Segítek: vajon a már most is tökéletes alakú asztrál- és men- táltestnek, illetve az egyelőre még formátlan pszicho-noetikus testeknek is van éteri mása?”

Hirtelen hangzavar kerekedett a szobában, ahogy mindenki a lehetséges válaszokat kezdte találgatni.

- Elárulom, mindegyiknek megvan a maga éteri mása! - vála­szolta meg Kostas a maga kérdését. - Hiszen jusson csak eszetekbe, mindennek, ami létezik, rendelkeznie kell étertesttel, ami éltesse. Csakhogy az asztrál- és mentáltest, illetve a pszicho-noetikus testek éteri másai egybeolvadtak!

- Miért? - kérdeztem.

- Ha nem így lenne, Kyriaco, semmiféle kapcsolat nem lenne közöttük, s így lehetetlen lenne a most még formátlan testek maj­dani eggyé válása a már most is tökéletes magasabb testekkel. Amikor a tökéletes testeket mint modelleket alapul véve meditá­lunk, tulajdonképpen még formátlan testeink éteri erőit aktivizál­juk, hogy ezzel is elősegítsük azok fejlődését.

- Kosta, mondd, milyen a formája a gyerekek pszicho-noetikus testeinek? - kérdezte Reá a nappali túlsó végéből. - Mit értett Krisztus azon, hogy olyanokká kell lennünk, mint a kisgyermekek?

- Krisztus a gyermeki tisztaságra és ártatlanságra gondolt.- Ez azt jelenti, - érdeklődött tovább Reá, - hogy mielőtt szo­

cializálódnának, mielőtt egyéni élményekre tennének szert, a gyer­mekek többnyire tökéletes testeiken keresztül fejezik ki magukat?

- Nem egészen. Az újszülöttek is formátlan pszicho-noetikus testekkel jönnek a világra, amelyeknek fejlettségét és alakját előző életeik tapasztalatai határozzák meg. Minden ember az előző életei összessége során felhalmozott tudatossággal születik le újra. Éppen ezért elképzelhető, hogy egy gyermek már születésekor igen maga­san fejlett tudatszinttel rendelkezik, azaz pszicho-noetikus testei meglehetősen fejlettek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy szellemi érett­ség és tudatossági szint tekintetében nem egyformának születünk.

Kostas hangsúlyozottan leszögezte, hogy formátlan pszicho-noe­tikus testei minden embernek csakis legelső testet öltésükkor azo­nosak, amikor az anyagi világban megkezdik inkarnációs körforgá­sukat. Attól a pillanattól fogva azonban mindenki másként fejlődik, hiszen nincs két emberi lény, aki pontosan ugyanúgy használná a rendelkezésére álló éteri anyagot. Gondolatainak és érzéseinek meg­felelően mindenki egyedi módon építgeti pszicho-noetikus testeit.

- Mint azt már számtalanszor elmondtam, mi magunk vagyunk tudatalattink építészei. Tervünk megvalósítása értlekében az Abszo­lútum képessé tett minket arra, hogy gondolataink és érzéseink legyenek, amiket elementálok formájában vetítünk ki önmagunkból.

- Kosta, honnan tudhatjuk mi, az Igazság Keresői, - kérdezte Reá, - hogy pszicho-noetikus testeink valóban formálódnak és fej­lődnek-e? Vannak-e erre mutató jelek, vagy valami kritérium, ami alapján lemérhető, hol is tartunk éppen e téren?

- Már hogy ne lenne! Tudati megnyilvánulásaink folyamatos vál­tozásai és átalakulásai a jelzőkövek.

- De honnan tudhatjuk, hogy a tudatosságunk fejlődött-e?

A magasabb testek formálása

- Hát onnan, - válaszolta Kostas, - hogy az olyan történések vagy események, amelyek korábban kihoztak a sodrodból, amik lelkileg megviseltek, mostanra már nincsenek rád hatással. Az ember egy­szer csak azon veszi észre magát, hogy teljes nyugalommal reagál a dolgokra, mindenféle szélsőséges érzelmi hullámzás nélkül.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy egy kis szünetet tartsunk, - jelen­tette ki ellenvetést nem tűrő hangon Reá, még mielőtt bárki is újabb kérdést tehetett volna fel. Azzal Maria segítségével néhány tálca süteményt varázsolt elő, Kostast pedig egy csésze kávéval kínálta meg. Tulajdonképpen jól is esett felállni végre, kinyújtózni egy ki­csit, és elbeszélgetni a többiekkel. Kostas kéthavi előadásai ilyen­formán a baráti eszmecserékhez is jó terepet biztosítottak. Hama­rosan kiderült, miért is volt házigazdánk annyira határozott az imént: fél kilenc volt, kezdődött a híradó. Reá bekapcsolta a tévét, és min­denki érdeklődve hallgatta a legújabb politikai fejleményeket - kü­lönös tekintettel a pár hónapja beiktatott új kormány döntéseire. Reá és még jó néhányan a jelenlévők közül oda voltak a boldog­ságtól, hogy kedvenc jelöltjük, George Vassiliou a választásokon legyőzte a korábbi elnököt, Spyros Kyprianout. Mások legalább annyira szomorkodtak emiatt. Kostas mindig is arra kérte tanítvá­nyait, hogy tartózkodjanak a politikai érzelemnyilvánítástól, hiszen a csoportokban megannyi párt szimpatizánsai megtalálhatók voltak. Előadásai idején maga is szigorúan titokban tartotta politikai né­zeteit, és bár hónapokkal korábban még szenvedélyesen érdekelték a választások eredményei, mégis csak legközelebbi barátai tudták róla, hogy kire is adta le szavazatát. Mint azt újra és újra kijelentette, a tanítványi köröknek kívül kellett maradnia a politikán.

Mielőtt a híradó véget ért volna, Reá egy fizikai betegségben szenvedő férfi fényképét mutatta meg Kostasnak, és érdeklődött, lehetne-e segíteni az illetőn. Kostas behunyt szemmel, jobb kezét a képre téve ráhangolódott annak rezgéseire. Mélyeket lélegzett, és pár perc múlva készen is állt a diagnózissal. Azt ígérte, minden tőle telhetőt meg fog tenni az illető gyógyulásáért. Korábban elma­gyarázta, mennyire „egyszerű” megvizsgálni valakinek az egészségi állapotát egy fotó alapján, hiszen azon rögzülnek az illető rezgései. Egy gyógyításban jártas Igazság Keresője képes pusztán a fénykép letapogatásával kapcsolatba lépni az azon megörökített személlyel. Kostas ezúttal, mint máskor is, egy saját elementált hozott létre és kapcsolt az illetőhöz, hogy azon keresztül tudja gyógyítani őt.

Kostas és Daskalos tanításai szerint egy fénykép alapján azt is meg lehetett állapítani, hogy valaki él-e még, vagy már meghalt. Daskalos ezirányú képességét többször is demonstrálta Ciprus 1974-es török megszállását követően, amikor is rengetegen érdek­lődtek nála a harcokban eltűntek sorsa felől.

A híradó végeztével Reá kikapcsolta a tévét, és Kostas egy újab­ban felmerült kérdésre elmondta, hogyan tudja egy hozzá hason­ló tisztánlátó megállapítani valakiről egy fénykép alapján, hogy az illető életben van-e, vagy sem.

- Minden anyagi megnyilvánulásnak csakis rá jellemző fénye van. Ha egy haladó Igazság Keresője egy fényképet kap a kezébe, és azt kérdezik tőle, vajon a képen látható személy él-e, vagy már levetette durva anyagi testét, nos, az Igazság Keresője automatikusan érezni fogja, milyen színű fényt sugároz az illető. Ha a rezgései kék vagy kékesfehér fényt keltenek, az azt jelenti, hogy az illető életben van, mármint a fizikai síkon is.

- Miért van ez így? - érdeklődött Neophytos.-Mert a kékes színárnyalatot a fizikai test rezgései keltik. Tudjá­

tok, hogy a fizikai test központja a hármas csakránál, a napfonatnál található. Ezért is koncentrálunk meditáció közben a solar plexus- ra, amikor a fizikai testnek kívánunk jó egészséget, és vizualizáljuk azt, hogy az adott testtájékot kékesfehér fény ragyogja be.

- És mi alapján állapítod meg egy fényképről, hogy valaki már eltávozott a fizikai testéből? - kérdeztem.

-Mi sem egyszerűbb ennél! - felelte Kostas. - Ha csak rózsaszín fényt érzek, azaz az asztráltest kisugárzását, az azt jelenti, hogy az illető csak az asztrális dimenzióban él. Higgyétek el nekem, ezeket a szellemi képességeket nem is olyan nehéz elsajátítani, nem igényel­nek túl nagy fejlettségi fokot. Ahhoz, hogy megálapítsuk valakiről, vajon él-e vagy halott, nem kell tudnunk kilépni a testünkből, és tűvé tenni érte a magasabb világokat. Ha az ember tudja, mihez kezd­jen vele, akkor elég egy fénykép, az alapján egyszerűen megál­lapítható az illető egészségi állapota, illetve hogy milyen testben él. Mindössze három színt kell tudni érzékelni: a fizikai test kékes árnyalatát, az asztráltest rózsaszínjét, és a mentáltest aranysárgáját. Ha mind a három megvan, az azt jelenti, hogy az illető mindhárom dimenzióban létezik.

- Előfordult már olyan szituáció, hogy valami miatt nem tudtad meghatározni, itt tartózkodik-e valaki a fizikai síkon, vagy sem?

A magasabb testek formálása

- Igen, nem is egyszer. Tudod, adódhatnak olyan helyzetek, amikor nem lenne üdvös felfedni bizonyos igazságokat. Ilyenkor a magasabb világok mesterei közbeavatkozhatnak, és meggátol­hatnak abban, hogy valami meggondolatlant tegyek. Súlyos eset­ben megkérhetnek, hogy ne is kezdjek keresésbe; ilyenkor egysze­rűen semmit sem teszek. Vagy az is lehet, hogy már felfedeztem az igazságot valakiről, de a magasabb mesterek közbeszólnak, és arra utasítanak, hogy ne áruljam el, mit találtam. A legtöbbször mégis úgy adódik ilyenkor, hogy még a kutatás előtt leállítanak.

- Milyen okok késztetik a magasabb mestereket a közbeavatko­zásra? - tudakolta Maria.

- Néha azzal, ha feltárnám valaki sorsának az alakulását, megvál­toztatnám azokat a körülményeket, amikből másoknak adott tapasz­talatokat kellene leszűrniük. De még mielőtt ezzel fájdalmat és szenvedést okozhatnék az érintetteknek, odafentről általában meg­gátolnak abban, hogy eláruljam az igazságot.

„Van-e még kérdésetek?” - nézett körbe a szobán Kostas.- Az önismeret és belső énünk tudatosítása előfeltétele-e a három

testünk feletti uralom megszerzésének? - kérdezte Panos. - Avagy elképzelhető-e, hogy valaki már azelőtt mesterévé válna a testeinek, hogy tökéletes önismeretre tett volna szert? Meg lehet-e tanulni például a gyógyítást, a különböző testek működésbe hozatalát anélkül, hogy az ember előrébb haladna az önismeret ösvényén?

- Nem. Mielőtt az ember képes lenne behatolni a napba - vagy más szóval, mielőtt Krisztus-tudatosságra tenne szert -, min­denképpen tökéletessé kell formálnia ma még alaktalan testeit. Ne ringassuk magunkat felesleges illúziókba! Amíg nem vagyunk képe­sek a tudatunkat bizonyos mértékben összehangolni a Logosszal, addig nem nyerhetjük el ezeket a képességeket. Amikor azt mon­dom, „a tudat összehangolása a Logosszal”, ez alatt a bennünk lévő bölcsességre való ráhangolódást értem, - mutatott Kostas a szívére.

- És a fekete mágusok? - kérdeztem. - Ok nem anélkül művelik szellemi gonoszságaikat, hogy kifejlesztették volna magasabb testeiket?

- A fekete mágusok nem rendelkeznek megformált pszicho- noetikus testekkel. Hála Istennek, teszem hozzá rögtön, - mosolyog­ta el magát Kostas.

- Honnan van akkor az erejük? - kérdezte Neophytos.- Először is tisztázzuk, hogy nekik csak korlátozott hatalmuk van.

Bizonyos rendhagyó módszerekkel, okkult technikákkal sikerült

elérniük, hogy a Tudatot - helytelen és elítélendő módon - önnön céljaik kielégítésére használják. Ezzel persze valójában önmaguknak ártanak a legtöbbet. A magasabb mestereknek hatalmuk van az úgy­nevezett fekete mágusok felett, akiket talán jobb is volna egyszerűen tudadan embereknek hívni, amiért isteni örökségükkel, a Tudattal oly balga módon visszaélnek. Létezésükre csakis azért van mód, amiért a gonosz is létezik: hogy az elkülönültség világaiban lehetőség legyen mindkét véglet szabad akaratból történő megtapasztalására. Hiszen a poláris ellentétek, az okok és okozatok világában élünk!

Kostas azzal érvelt, hogy a gonosz jelenléte biztosítja a „har­monikus egyensúly”-t: - A negatív oldal nem pusztán a büntetés kedvéért létezik. Azok a luciferi lények, akiket mi gonosznak tar­tunk, valójában a szélsőségek és az ellentétek mesterei. Maguk is az angyali hierarchiákhoz tartoznak, és teljes világunkat átlátják. Egy­szerűen szolgák ők, a mi szolgáink, - azzal Kostas jellegzetes moz­dulatával újfent a szívére mutatott.

- Ha jól értem, - szólalt meg Maria, - a gonoszra azért van szük­ség, mert közvetve ő is a jó felé ösztönöz minket.

- így igaz. A negatív oldal nélkül nem lenne tudomásunk a jóról.- Már csak egy gondom van ezzel a logikával, - szólalt fel újra

Maria. - Azt mondod, a harmonikus egyensúly érdekében szükség van a rosszra. Na de ezek szerint minél több valahol a jó, ott annál többnek kell lennie a gonosznak is?!

- Pontosan ez a helyzet! Ez az elv a teremtés egészében meg­nyilvánul, minden univerzumban. Soha nem létezett olyan idő, hogy ez a törvény ne érvényesült volna. Ugyanakkor a mi célunk éppen az, hogy felülemelkedjünk ezen a törvényen, hogy megha­ladjuk az ok-okozati kötöttségeket. A mi célunk felülemelkedni az elkülönültség világain.

- Hát, számomra ez még mindig zavaros egy kicsit, - vallotta be Maria. - Hadd fogalmazzak egészen egyszerűen! Ha Földünk lakossága fejlődése során folyamatosan jobbá válik, és egyre közelebb kerül a tökéletesség állapotához, ki fogja akkor betölteni a gonosz szerepét? Milyen formában fogja akkor megnyilvánítani önmagát a negatív oldal?

- Egy pillanat, Maria, gondolkozz csak el egy pillanatra! - állí­totta le a pszichológusnőt Kostas hirtelen fellobbant hevességgel, és szavainak egy gyors kézmozdulattal adott még nagyobb nyoma- tékot. - Hát csak mi vagyunk egyes egyedül a teremtés összes világ­

A magasabb testek formálása 249

egyetemében? Azt hiszed, a mi Földünk, ez a parányi porszem az egyetlen a Kozmosz végtelenjében? Csak mi létezünk vajon, alig néhányan, akik erre a porszemre születtünk?

- Értem már, mire gondolsz! - bólogatott Maria. - Ezek szerint feltételezhetjük, hogy eljön majd egy idő, amikor a bolygónk minőségi átalakuláson megy át, és a gonosz többé nem fogja meg­nyilvánítani önmagát.

- Hát persze! Ez az! - adott hangot örömének megnyugodva Kostas. - Ez a legfőbb cél, ami a szemünk előtt lebeg. Ha erre nem lenne lehetőség, mi értelme lenne az Igazság Keresésének? Miért öltött volna testet az Ige? Miért születne le erre a bolygóra oly sok mester, hogy különböző utakat mutassanak nekünk önmagunk felismerése és a tökéletesség elérése felé?

- Kosta, „vajon barbárok nélkül mi lesz velünk”? (Kavafisz: A barbárokra várva; Somlyó György fordítása; Lyra Mundi—Kavafisz versei, Európa Könyvkiadó, 1975) - kérdezte Glafkos, akit művészi hajlamai mellett erős humorérzékkel is megáldottak. Az alexandri­ai költő, Kavafisz híres soraira utalt, miszerint „barbárok” nélkül nem tudhatjuk, kik is vagyunk valójában, és mi is a teendőnk.

- Eljön majd az idő, kedves Glafko, amikor többé már nem lesz szükségünk a „barbárokra”, nem lesz szükségünk a poláris ellen­tétekre, - felelte mosolyogva Kostas.

Amikor a kérdések sorának vége szakadt, Kostas rátért a már megszokott meditációs gyakorlatokra. Ezúttal a relaxáció és a kon­centráció mellett a meditatív segítségnyújtás gyakorlására is időt szakított velünk.

- Végezetül ne feledjétek, - szólt, miután elmélyült állapotunkból visszatértünk, - mennyire fontos, hogy az önmegfigyelést is rend­szeresen gyakoroljátok! Mielőtt elaludnátok, öt-tíz percet töltsetek azzal, hogy visszanézitek a napotokat. Gondolatban idézzetek fel egy epizódot, és nézzétek meg, hogyan viselkedtetek az adott szi­tuációban. Figyeljétek meg, mit éreztetek, mit gondoltatok, hogyan reagáltatok a történésekre, de mindezt úgy tegyétek, mint egy kívülálló. Ne ítélkezzetek magatok felett. Legyetek csak szemlélői mindannak, ahogyan egótok viszonyult az eseményekhez.

Kostas és Daskalos egyaránt azt tanította, hogy az efféle önmegfigyelési gyakorlatok hosszú távon elvezetnek minket oda, hogy tudatosan uralni tudjuk érzéseinket és gondolatainkat - azaz hogy mestereivé váljunk asztrál- és mentáltesteinknek!

Tizenegyedik fejezet

LátomásokMásnap reggel csatalkoztam Tinához, egy külföldi nagykövet fe­

leségéhez, és elkísértem őt Daskaloshoz. Amikor megérkeztünk hozzá, éppen kis stúdiójában festegetett, és a híreket hallhgatta. Mi­vel Tina értesült róla, hogy Daskalos rajongásig szerette a virágo­kat, ezért hozott magával ajándékba egy hatalmas, virágzó, fehér gardéniát. A bemutatkozás után, széles mosollyal az arcán, át is nyújtotta a nagy cserepet Daskalosnak. Az idős mesterrel madarat lehetett volna fogatni örömében. Megcsodálta a szép és egészséges növényt, magába szívta a virágok illatát, mélyet sóhajtott az elra­gadtatástól, és nem győzött hálálkodni Tinának. Végül aztán csak rátértünk jövetelünk igazi céljára - kényelembe helyeztük magun­kat a nappaliban, és Daskalos feszült figyelemmel hallgatni kezdte Tina megpróbáltatásainak történetét.

A nagykövet-feleség az elmúlt harminc évben komoly gyomor- panaszokkal, és időnként heveny fejfájásokkal küzdött, de min- dezideig az orvosok hiába vizsgálgatták őt, nem tudtak segíteni rajta. Azt feltételezték, hogy betegsége pszichoszomatikus eredetű, hogy a férje diplomáciai munkájával járó sok stressz az, ami ilyen hatással van rá. Tina, aki teljesen nyitott volt a szellemi tanítások iránt - ismerte például Rudolf Steiner műveit, és a legmesszebb­menőkig elfogadta Daskalos világnézetét -, remélte, hogy a mes­ter megtalálja problémájának igazi okát, és valami recepttel is tud szolgálni az ellen.

Látomások 251

Miközben Tina beszélt, Daskalos szó nélkül végigmérte őt, és közben csak bólogatott nagyokat. Végül a következő kijelentést tette: - Hölgyem, az ön problémája egyáltalán nem pszichoszoma­tikus eredetű. Orvosai tévedtek. Problémáit egy újfajta baktérium­nak köszönheti, nem másnak.

Tina komor tekintettel meredt maga elé, miközben Daskalos folytatta diagnózisát: - Egy új baktériumtörzs fejlődött ki a bél­rendszerében. Problémái még Törökországban kezdődtek, amikor a férje ott állomásozott; akkor a szervezetébe került egy bizonyos baktérium. Amikor áttelepültek Japánba, tovább romlott a helyzet: ott megtámadta egy másik baktériumfajta is, és a kettő keresztező­dött. Létrejött egy eddig ismeretlen baktériumtörzs, ami a belei­ben ragadt, és amit az orvosok hiába is próbáltak kimutatni. Fej­fájások is amiatt gyötörték, hogy a baktériumok időnként elzárták a fejébe futó vénás ereket.

- Mitévő lehetnék ellenük? - kérdezte Tina, némi aggodalommal a hangjában. Daskalos elgondolkozott egy darabig, és már mondta is a gyógymódot: - Először is, hagyjon fel mindenféle orvosság sze­désével, amit a gyomorpanaszaira és a fejfájásaira felírtak magának. Ez elengedhetetlen! Másodszor, csinálja a következőket. Egy fél po­hár vízben keverjen el jól egy kanál mézet két kanál szőlőecettel, és azt igya meg egy-két órával evés után, hetente kétszer.

„Harmadszor, öntsön két ujjnyi karobszirupot egy csészébe,” - Daskalos az ujjaival mutatta is a kívánt mennyiséget, - „csavarja bele egy citrom levét, és keverje el az egészet vízzel. Ezt iszogassa, amikor csak megszomjazik. Ennél jobb üdítőt a boltokban sem ta­lál majd, meglátja! És végül a legfontosabb: törjön össze öt-hat ge­rezd fokhagymát, keverje bele joghurtba egy kis olívaolajjal, és né­hány vékony szelet uborkával. Az uborkát apró kockára is vághatja, de ne hámozza meg. Ezt a fokhagymás uborkasalátát fogyassza ebédhez, vacsorához, ahogy tetszik. Ez majd kitisztítja a beleit, és elpusztítja a kórokozókat.”

- Honnan tudod, milyen gyógyszert ajánlj? - kérdeztem Daska- lost, akit már máskor is hallottam különféle gyógynövénykeveré­keket összeállítani a legegyedibb panaszok ellen, mi több, csoda­szerei kivétel nélkül mindig beváltak. Kérdésemre meglepően egyszerű magyarázattal szolgált.

- Minden fizikai betegség bizonyos rezgéseket kelt. A kezelés­hez ellentétes rezgésű hatóanyagokat kell keresni, így azok kioltják

egymást. Vagy nem azt tanítottam mindig is, hogy minden mozog, vibrál, pulzál és rezeg?

Daskalos receptjei is erre az elvre alapultak. Fiatalkorában ke- resztül-kasul bebarangolta a ciprusi vidéket, hegyeket mászott meg, és különböző füveket, meg gyógynövényeket azonosított be, hogy rezgésük alapján milyen betegségek ellen lehetnek hatásosak. A sok­évi gyakorlat alapján tapasztalatból tudta, mit mivel gyógykezeljen. Daskalos magyarázata elgondolkodtatott, vajon több keleti, hagyo­mányos, sámánok által ajánlott gyógykészítmény is nem ezen az alapon - a „rezgések” tapasztalati vizsgálata alapján - készült-e.

- A minap is volt egy ehhez hasonló esetem, - mesélte Daskalos, miközben Tina szorgosan jegyzetelte a maga receptjeit. - Egy kis­fiúról azt gondolták, hogy epilepsziája van, mert időnként görcsbe rándulva összeesett és habzott a szája. Pedig valójában a beléből ki­induló baktériumok okozták a bajt, amik felkerültek a fiú agyába.

Daskalos neki is a Tináéhoz hasonló kezelést ajánlott, és a gyer­meknek azóta meg is szűntek a tünetei. Mint ahogy néhány hét múlva rákérdeztem, kiderült, hogy Tina is tökéletesen rendbejött. Boldogan újságolta nekem, hogy harminc éve makacsul fennálló kínszenvedéseinek nyoma veszett, és férjével együtt rendszeres di­étájuk részévé tették Daskalos természetes receptjeit.

Tina gyógyulása egyáltalán nem lepett meg. Annyiszor láttam már Kostast és Daskalost helyes diagnózist felállítani olyan esetek­ben is, amikor a hivatásos orvosok csak a sötétben tapogatóztak, hogy egy idő után már természetesnek, rutinszerűnek vettem gyó­gyítói sikereiket. Tapasztalataim szerint Daskalos egyetlen egyszer hibázott csak egyik páciense problémájának helyes meghatározá­sában. Az illetőt egészségesnek diagnosztizálta, annak ellenére is, hogy annak folyamatosan fennálltak a panaszai. A beteg végül az Egyesült Államokba utazott kivizsgálásra, az ország egyik legeli­tebb klinikájára, de teszteredményei ott is csak negatívak lettek. Daskalos és a klinika megállapításai tehát egybecsengtek: az illető szervezetében nyoma sincs rákos daganatnak. A férfi egy hónapra rá mégis elhunyt - rákban. Amikor Daskalost az esetről faggattam, ő csak széttárta a karjait, és így sóhajtott: - Emberek vagyunk. Mindannyian tévedhetünk.

Miután hazafuvaroztam 'Tinát, visszatértem Daskaloshoz, hogy folytassuk beszélgetésünket. Kostas előző esti előadása nem hagyott nyugodni, minduntalan ott motoszkált a fejemben. Az az elképzelés,

Látomások

hogy szobrászok módjára mi magunk alakítgatjuk saját tudatunkat, valamint hogy a valóságról alkotott felfogásunknak egy magasabb rezgésszinten fizikailag érzékelhető jelei is vannak, amiket egy mes­ter könnyedén felfoghat, egyszerűen lenyűgöztek. Káprázatosnak tartottam őket annak ellenére is, hogy saját tapasztalatokkal még nem tudtam meggyőződni igazukról, és így egyelőre hipotézisek maradtak számomra. Daskalos és Kostas tanításai legtöbbjének iga­zolására ugyanis csak egy bizonyos szellemi fejlettségi szint elérése után vált képessé az ember - a bizonyossághoz rendelkezni kellett egy adott tudatszinttel.

A történelem folyamán nyugati filozófusok egész sora kínlódott annak az episztemológiai kérdésnek a megválaszolásával, hogy mi teszi lehetővé a tudást. Pozitivista gondolkodók és tudósok - Dé- mokritosztól kezdve August Comte-on át Bertrand Russellig - foly­tattak vérre menő vitákat azon, vajon szerezhetők-e valós ismeretek a külvilágról, s ha igen, akkor vajon a matematikai logika, az érzék­szervi tapasztalatok, vagy a tudományos kísérletek alapján? A 18. századi német filozófus, Immanuel Kant aztán rámutatott, mennyire illuzórikusak is voltak a korábbi elképzelések. Kant romba döntötte a reményt, hogy a tudomány közelebb vihet minket a világ mint „magánvaló” megismeréséhez. Létezik ugyan a jelenségek „mö­götti” valóság, ismeri el Kant, de az ember arra ítéltetett, hogy azt közvetlenül ne tudja megközelíteni soha. Minden tudásunk csupán emberi agyunk szüleménye, ezért a valóság igazi megismerése vé­gül is lehetetlen.

A nyugati eszmetörténet pozitivista és idealista hagyományainak képviselői közt dúló végeláthatatlan csatározások mellett, azokkal párhuzamosan azonban mindig is létezett egy rejtett, avagy ezote­rikus filozófiai irányzat is. Ennek az őshagyományokra épülő „her- metikus” vonalnak a képviselői azt állítják, hogy a valóság igenis megismerhető, de az igazi tudást csakis misztikus gyakorlatokon ke­resztül lehet elsajátítani. Ezek a gyakorlatok azok, amik megeme­lik az ember tudatszintjét, és lehetővé teszik, hogy egyre mélyebb rétegeit tárja fel az igazságnak.

Úgy véltem, Daskalos és Kostas tanításai a pszicho-noetikus tes­tekről érthetővé és kézzelfoghatóvá teszik ezeket a misztikus ha­gyományokban gyökerező filozófiai nézeteket. Rendszerükből az következik, hogy a spirituális fejlettség és a tudatosság szintje a pszicho-noetikus testek egyre tökéletesebb megformáltságának

függvényében nő. Mivel ezek a magasabb testek az egymást követő inkarnációk során szerzett szellemi tapasztalatok révén folyamato­san érnek, ezáltal mindig egyre magasabb tudatszintet tesznek le­hetővé, s így a valóság megismerése is egyre objektívebbé és ere­detibbé válhat az ember számára. Minél fejlettebb pszicho-noetikus testekkel rendelkezik valaki, annál tárgyilagosabban képes tudo­mást szerezni a „magánvaló” világról.

A pszicho-noetikus testek folyamatos fejlődési elmélete további sejtésekre engedett következtetni. Eszerint minden, a háromdimen­ziós világba leszületett ember életcélja az, hogy pszicho-noetikus tes­teit minél tökéletesebbre formálja. Amikor elhagytuk „a szerető Atya palotáját” - hogy Daskalos egyik kedvenc szavajárását idézzem -, tékozló fiúkként megkaptuk örökségünket: fizikai, asztrális és men­tális testeinket, amelyeken keresztül kifejezésre juttahatjuk magun­kat térben és időben. A gondolkodás és az érzés képessége - azaz a lehetőség, hogy elementálokat teremtsünk - annak köszönhető, hogy pszicho-noetikus testeink megadattak nekünk. Abban a pilla­natban, hogy inkarnációs körforgásunk elkezdődött, megkezdtük szellemi fejlődésünket is azáltal, hogy formálni, tökéletesíteni kezd­tük magasabb testeinket. Jelen személyiségekként elért aktuális tel­jesítményünk pszicho-noetikus testeink fejlettségi fokán mérhető le. Daskalos és Kostas nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy nem a világi szerepek, nem a magasrangú tisztségek, az egyetemi diplo­mák, vagy az anyagi jólét az ember fejlettségének fokmérői, nem azok a fontosak, hanem a pszicho-noetikus testek mindenkori meg- formáltságának a mértéke. Emberi lényekként ez a mi egyedüli, mindenen túlmutató életfeladatunk. Ez az az út, amelyet bejárva ön­magunkra ébredhetünk és elérhetjük az Isten-tudatot, azaz megva­lósíthatjuk a Teózist, az Abszolútumba való tudatos visszaolvadást egyéniségünk megtartása mellett.

Röviden felvázoltam Daskalosnak Kostas tegnap esti előadását, és saját gondolataimat, amiket a téma ébresztett fel bennem. Das­kalos mosolyogva jegyezte meg, hogy az idők során sok gyakorló misztikus tévedett a pszicho-noetikus testeket illetően, mert azt gon­dolták, hogy azoknak a napfonat csakra a középpontja. - Nos, azt kell mondjam, hogy tévedtek. Miközben hosszasan erre a szakrális energiaközpontjukra meditáltak, önnön tapasztalataik áldozatául es­tek. Koncentrációik folytán pillanatokra betekintést nyertek ugyan a magasabb dimenziókba, de öntudatukat tökéletesen megőrizve

Látomások

nem voltak képesek átlépni azokba a világokba. Mintha valami pszicho-noetikus teleszkópon át szemlélték volna ezeket a biro­dalmakat. Ahhoz ugyanis, hogy behatolhassanak ezekbe a dimen­ziókba és teljesen tudatosan létezhessenek ott, először ki kell fej­leszteniük magasabb testeiket. Ez elengedhetetlen!

- Kostas tanítványainak többségét az a kérdés foglalkoztatta, hogy miként lehet vajon felgyorsítani a pszicho-noetikus testek fej­lődését, - igyekeztem összefoglalni a tegnap este folyamán felme­rült kérdések lényegét, miután Daskalos még néhány további rész­letet tárt fel előttem a témát illetően.

- Természetesen meditációs gyakorlatok segítségével, - felelte Daskalos. - Amikor arra kérünk titeket, hogy csukjátok be a sze­meteket, lélegezzetek mélyeket és figyelmeteket fordítsátok befelé teljes testetekre, akkor tulajdonképpen pszicho-noetikus testeite­ket dolgoztatjuk meg veletek. A koncentráció és a rendszeres gya­korlás vezet el a megnemesítésükhöz.

Daskalos rámutatott, hogy e magasabb testek tudatos fejleszté­sének legbiztonságosabb módja az önmegfigyelésen kívül azok a koncentrációs gyakorlatok, amiket ő és Kostas rendszeresen ajánl tanítványaiknak. „Csak üljetek kényelmesen, és érezzétek, hogy a testetekben vagytok,” - szokták mondani.

- Fontos, hogy valamilyen különleges ülőpózt vegyen fel az em­ber? - kérdeztem, s szemem előtt indiai jógagyakorlatok lebegtek.

- Nem. Mi, az Igazság Keresői más módszereket alkalmazunk. Az ember úgy üljön, ahogy az neki a legkényelmesebb. A lényeg az, hogy semmiféle kényelmetlenség-érzet ne vonja el a figyelmet a befelé for­dulástól, a koncentrációtól. Ha sikerült kényelmesen elhelyezkedni, lélegezzünk mélyeket, és figyelmünket irányítsuk testünk különböző pontjaira. Kezdhetjük a lábujjainktól, és haladhatunk felfelé, egészen a fejünk búbjáig. Nagyon jó lehetőség ez az éteri erők különböző jel­legzetességeinek gyakorlására. Végül az ember elér egy pontot, ami­kor már nem a testtájait érzi egyenként, hanem azt, hogy benne van a fizikai testében, kitölti azt. Figyeld majd meg egyszer ezt a különb­séget! Erezni fogod, hogy teljesen tudatosan benne vagy a fizikai tes­tedben. De ne maradj ebben az állapotban tíz percnél tovább.

- Nem olyan egyszerű ez a gyakorlat! - panaszoltam. - Az em­bernek mindenféle zavaró gondolata támad közben.

- Kergess el minden más gondolatot! Csak koncentrálj befelé! Az éteri erők érző jellegével érezd át, hogy a testedben vagy. Ha

tudatosan végzed ezt a gyakorlatot, közben tudat alatt pszicho-no- etikus testeid kezdenek formát ölteni és alakjukkal a fizikai test alak­jához igazodni. Az éteritás bevéső jellegével ilyenkor érdemes azt vizualizálni, hogy az ember egy fényes burokban - a magasabb tes­teiben - helyezkedik el a durva anyagi test belsejében.

- Ez az a módszer, ami idővel képessé tesz minket arra, hogy tu­datosan lépjünk majd ki a testünkből? - érdeklődtem kíváncsian.

- Nos, ahhoz még keményen meg kell dolgozni, hogy az em­ber használni is tudja kifejlődött pszicho-noetikus testeit mint a ma­gasabb dimenziók megismerésére, szellemi tapasztalatszerzésre szolgáló járműveket. De ha az ember készen áll, a dolgok szinte ma­guktól menni fognak. Nem kell majd erőlködnie, hogy elhagyhassa durva anyagi testét, és kívülről nézzen le rá, hiszen akkor éntuda­tával ragyogó fényű magasabb testeiben lesz jelen.

„De már jó előre szólok, elsőre nem érdemes túl sokáig a fizi­kai testen kívül időzni! Magad is észre fogod venni, hogy a máso­dik testelhagyás már összehasonlíthatatlanul könnyebben fog menni az elsőhöz képest, és egy idő után az egész gyerekjátéknak fog tűnni. Annyi erőfeszítésbe sem fog kerülni, mint most felemelni a karodat. Csak kívánnod kell majd, és kész!”

„Ez hát a legegyszerűbb és legbiztonságosabb módszere a testel­hagyásnak” - dőlt hátra karosszékében Daskalos.

- Úgy érted, vannak ennél kockázatosabb módjai is a testből való kilépésnek? - kérdeztem.

Daskalos csak mosolygott, és halkan megjegyezte, hogy egy érett, kiegyensúlyozott személyiség számára, aki tudja az igazságot, nem léteznek kockázatos dolgok. - Mindamellett igen, létezik más mód­szer is a pszicho-noetikus testek fejlesztésére, de az sokkal nehe­zebben elsajátítható és követhető.

- Azért szeretném tudni, mi az!- Ennek a gyakorlatnak a kivitelezéséhez sokkal intenzívebb erő­

feszítésekre van szükség, - mondta Daskalos elgondolkodva, - és az éteri erők bevéső, mozgató és érző jellegét is sokkal rutinosab­ban kell tudni kezelni hozzá.

Daskalos kis időre elhallgatott, mielőtt folytatta volna: - A misz­tikusok már évszázadokkal ezelőtt is ismerték és alkalmazták ezt a technikát. A bevéső éter segítségével megteremtették önnön ele­mentális másukat, aki testükön kívül helyezkedett el. Ezután a tu­datosságukat átirányították az elementálba, és úgy használták azt,

Látomások 257

mint önkifejezésük egy új eszközét. Uj nézőpontjukból úgy tudtak fizikai testükre tekinteni, mint valami rajtuk kívülálló dologra, és az elementális teremtményt érezték magukénak.

- És ez a módszer is a magasabb testek megnemesítését szolgálta?- Nem egészen. A gyakorló csak arra volt képes, hogy éteri ener­

giából megalkossa önmaga elementálját. De amikor a tudatosságát átvetítette az elementális lénybe, azzal a pszicho-noetikus testeit is magával vitte, és onantól kezdve tulajdonképpen ugyanaz történt, mint amikor valaki a fizikai testén belül koncentrál testei megformá­lására, csak ő az elementálon belül összpontosította erre a figyelmét.

- De feltételezem, ennek a módszernek a kivitelezéséhez egészen magasan fejlett meditációs és koncentrációs képességek szükségel­tetnek?

- Úgy van. Hosszú időt, türelmet és békés elmélyedést igényel.- Mit értesz „békés” elmélyedésen?- Azt, hogy nem lehet kapkodni. Nem lehet türelmetlenkedni,

erőszakosan, rögeszmésen, görcsösen akarni. A türelem rózsát te­rem, a türelmetlenség viszont önpusztító. Az ember türelmetlen­ségében olyan rezgéseket kelt, amelyek feloldják azt az elemen­tális lényt, amit éppen meg akarna teremteni magának. Amire igazán szükség van, az a kitartás és a meditáció rendszeres gyakor­lása, mindenféle csökönyösség nélkül, ami csak kimerültséget és csalódást hozna.

„Nos, most már kétféle módját is ismered, hogyan formálhatók tudatosan pszicho-noetikus testeink,” - folytatta Daskalos, - „ami­ket aztán független testekként tudunk majd használni önmagunk mint éntudatos lények kifejezésére. Ha egyszer kialakul az ember­ben ez a képesség, tapasztalni fogja, hogy nem azonos sem a fizikai testével, sem az éppen kialakított magasabb testeivel. Rá fog éb­redni, hogy testei csak eszközök, amiken keresztül éntudatát kife­jezésre juttathatja. Ez az első és legfontosabb felismerés, amit szel­lemi gyakorlatainak köszönhet az ember. Megtanulja énségét kiszabadítani testeinek szorításából. Az éteri erők jellegzetessége­inek elsajátítása révén teljesen tudatosan fogja tudni használni kü­lönböző testeit.”

„De még egyszer hangsúlyoznám,” - tette hozzá szigorúan Das­kalos, - „hogy ezek a gyakorlatok azoknak szólnak, akik komolyan keresik az Igazságot. Nekik nincs mitől tartaniuk. Ugyanakkor ki­egyensúlyozatlan, neurotikus típusoknak nem ajánlott effélékkel

kísérletezniük, mert a fenti módszerek csak még több zavart és problémát idézhetnek elő náluk. A legfontosabb mindenekelőtt tu­datalattink megtisztítása, mégpedig az önmegfigyelés és az önelem­zés segítségével, hogy egoizmusunkon felül tudjunk emelkedni. Enélkül hiába is gyakorolnánk bármit!”

Daskalos nagyot sóhajtva dőlt hátra karosszékében, ami egyér­telmű jele volt egyre fokozódó fáradtságának. Az elmúlt héten ugyanis egész napos előadásokat tartott Sai Baba német és svájci követői egy csoportjának. Az egyik ilyen összejövetelt követően, a Sztoából kifelé jövet már javasoltam neki, hogy fogja vissza magát és pihenjen, nehogy túlerőltesse magát a sok munkával. Alig, hogy mondatom végére értem, erősen megragadta a karomat, és mélyen a szemembe nézve azt mondta: „Kyriaco, nekem hamarosan men­nem kell, és addig még át kell adnom mindazt a tudást, ami bennem van!” Tiltakozni próbáltam, de hiába. Daskalos emlékeztetett idős korára, hogy már hetvenhét éves is elmúlt. „Hála Istennek, hogy Kostas átveszi majd a helyemet! Az Igazság Keresői jó kezekben lesznek!” Azzal újból emlékeztetett arra, amit már oly sokszor hall­hattam tőle: „Én és Kostas egyek vagyunk. Amit én tudok, azt tudja ő is. Amit ő tud, azt tudom én is. Én vagyok ő, és ő én vagyok.”

- Ma reggel volt egy látomásom! - jegyezte meg Daskalos mint­egy mellékesen, amikor látta, hogy távozni készülök. Visszaültem hát a helyemre, hogy meghallgassam legújabb sztoriját. Hangsú­lyozta, hogy nem álomról van szó; teljesen ébren és tudatánál volt, amikor a dolog megesett vele.

- Édesapám hajdani házában találtam magam. Gyerekkoromban ott nőttem fel, abban a nagy, sok szobás házban. Azóta persze rég lerombolták már, úgyhogy a fizikai síkon nem létezik többé. De az asztrális és mentális világokban annál inkább megmaradt! Ott ta­láltam benne a szüléimét. Édesanyámnak odaszóltam, hogy felme­gyek a szobámba és ledőlök egy kicsit pihenni, pedig egyáltalán nem voltam fáradt. Tágas szobám volt odaát, legalább kétszer ak­kora, mint ez itt. Ott volt mindenem, a zongorám, a könyveim. De édesanyám utánam szólt: ,Jaj, fiacskám, olyan régen jártál itthon, hogy múlt éjjel kiadtam a szobádat az unokaöcsédnek, Andrew-nak.” „Semmi baj, anya,” - válaszoltam neki, - „igazán semmi baj.” Ak­kor megszólalt az apám, és arra kért, hogy menjek vele a ház hátsó felébe. Ott valami olyat találtam, ami a fizikai síkon sosem létezett: egy felfelé vezető, fényesen ragyogó alabástrom lépcsősort. Széles

Látomások 259

lépcsőfokai voltak, s mi elindultunk rajtuk felfelé apámmal, de ő ha­mar elfáradt. „Álljunk meg itt, szusszanjunk egyet!” - mondta ne­kem, de én azt feletem neki, hogy csak pihenje ki magát nyugodtan, én addig is tovább megyek. Amikor elmaradt mögöttem, repülni kezdtem felfelé; nem volt szükségem a hagyományos lépcsőfokokra.

„Egy fennsíkra értem, ami szintén alabástromból volt,” - foly­tatta Daskalos. „Amerre csak néztem, mindenfelé csodálatosabb­nál csodálatosabb egzotikus virágok nyíltak. Egyszerre egy palota előtt találtam magam, az is ugyanolyan szikrázóan fehér alabást­romból épült. Ahogy odaértem, az ajtaja magától kinyílt előttem. Egy nagy teremben találtam magam, ami tele volt ifjúságom leg­kedvesebb kincseivel, díszesen faragott ládákkal, és a többi. Múl­tam minden vágya, kívánsága, ragaszkodásom tárgyai mind ott pa­rádéztak a szemem előtt. Középen egy tavacska vize csillogott, benne aranyhalak úsztak, és egy szökőkút csobogott bele. Egy fe­hérbe öltözött, tizennyolc éves fonna ifjú köszöntött: »Isten hozott itthon! Ez a te házad.« Kitágítottam a tudatomat, és egyetlen pil­lantással felmértem a palota összes szobáját. »Azt mondtad, hogy ez az én palotám?« »Igen,« - felelte az ifjú. »Abból az anyagból építettük, amit a Földről küldözgettél fel nekünk.« »Nem emlék­szem, hogy valaha is bármilyen anyagot küldtem volna nektek,« - feleltem. Mint ha meg sem hallott volna, elindult, hogy még egy palotát mutasson nekem, egy még hatalmasabbat valahol a távol­ban. »Az is a tiéd. Menj, nézd meg, és használd kedvedre! De még azon kívül is több palotád van.« Erre már csak csóváltam a fejem, és hangosan elnevettem magam. »Min nevetsz?« - kérdezte ő. Mire én: »Tudod, lenn a Földön azért van szükségünk házakra, hogy azok megvédjenek minket esőtől, hótól, széltől. De itt minek ne­kem ezek a paloták? Mitől kellene, hogy megvédjenek?« »Pedig te küldted hozzájuk az alapanyagot, mi csak felépítettük neked őket. Ha szeretnéd, ellakhatsz bennük.« - felelte. Végül is továbbálltam, és végignéztem a sok csodálatos látnivalót, de anélkül, hogy egy­szer is felébredt volna bennem a vágy utánuk, hogy egyszer is az enyémnek szerettem volna tudni őket. Aztán egy öregemberbe bot­lottam, aki hasonlóképpen üdvözölt: »Isten hozott itthon, drága fiam!« »Igazán köszönöm,« - feleltem, - »de mondja csak, mit ke­resek én itt? Az előbb egy fickó azt mondta nekem, hogy ez az én palotám.« »Hát persze, hogy a tiéd!« - bólogatott az öreg. »Nézze, azt hiszem, én már túljutottam az enyém és a tiéd fogalmán, arról

nem is beszélve, hogy ha akarom, hát kiterjesztem a tudatomat a vizek, a hegyek és a kertek fölé, és az egész mindenséget a ré­szemmé teszem. Egyáltalán nincs szükségem házra, hogy abban lakjam.« Azzal még hosszasan elbeszélgettünk az öreggel a vágy természetéről, arról, hogy túlzott ragaszkodásainkkal tulajdonkép­pen önmagunkat büntetjük.”

„Hát ennyi. Na, mit gondolsz, miről szólt ez a látomásom?” - kérdezte Daskalos, és karjait keresztbe fonta maga előtt. „Vajon mit akart ezzel bolondos, nyughatatlan énem tudtomra adni?” - nevette el magát, és kérdőn nézett rám, arra várva, hogy a látomásfejtő jós szerepét magamra öltve megfeleljek a kérdésére.

- Hát, nekem úgy tűnik, - kezdtem némileg vonakodva, mert nem szívesen bocsátkoztam tudatlan találgatásokba, - mintha a belső éneddel beszélgettél volna. Az ifjú és az öregember is te ma­gad voltál, egy-egy aspektusod.

- Pontosan! - csillantak fel Daskalos szemei. - Mi lehetne drá­gább dolog az életben annál, mint hogy az ember megtalálja önma­gát?! Ezen kívül nincs is másra szükség! Ebben az életben csak azért birtoklunk dolgokat, mert szükségünk van rájuk, hogy azok fizikai túlélésünket biztosítsák, de ettől még nem érdemes elvakulnunk tő­lük. Találd meg önmagad, és mindened meglesz!

- Ez volt hát a látomásod üzenete? - kérdeztem.- Mi más is lehetett volna?[Daskalos élménye Kostas egyik látomását juttatta eszembe, amit

Petrovnával és velem osztott meg közvetlenül azután, hogy meg­történt vele. „Sétáltam az úton,” - mesélte Kostas, - „és egyszer csak mit látok? Egy hófehérbe öltözött, szakállas öregember egy hatalmas keresztet cipelt a vállán. Odasiettem hozzá, hogy segítsek neki, de ő visszautasított. Azt mondta, valami mást tartogat nekem, amit cipelhetek, azzal átnyújtott nekem egy nagy zsákot. »Nesze, fiam!« Kinyitottam a zsák száját, és nem fogjátok elhinni, mit ta­láltam benne!” „Ezer meg ezer apró keresztet!” - tört ki Petrovná- ból a kacagás. „Pontosan, eltaláltad!” - felelte Kostas.]

- Mielőtt még elmennél, a hálószobámban van egy halom fény­kép az ágyon, idehoznád őket, kérlek, - mondta Daskalos.

Nagy köteg fényképpel a kezemben tértem vissza hozzá, amiket szerte Európából küldtek neki a gyógyulást remélők. Hiába, Das­kalos jóhíre egyre szélesebb körökben terjedt a világban; rengete­gen keresték őt és kérték a tanácsát, illetve hogy fénykép alapján

Látomások

távkezelje a rászorulókat. Úgy döntöttem, maradok még egy kicsit; odaültem mellé, és segítettem neki szétválogatni a fotókat, közben aggódva ismételve önmagam, miszerint inkább pihennie kellene, s jobban tenné, ha mihamarabb lefeküdne.

Daskalos egyesével megvizsgálta a képeket, ráhangolódva az ille­tők rezgéseire. Ez alapján három csoportba rakatta velem azokat: az elsőbe kerültek azok, ahol úgy érezte, már nincs mit tennie. Egy kis­fiút ábrázoló képnél például megjegyezte, hogy már túl késő, a gyer­mek meghalt. A második kupacba kerültek a sürgős esetek, amelyek azonnali figyelmet igényeltek; a harmadik és egyben legnagyobb ha­lomba pedig azoknak a fotói, akiken Daskalos fokozatosan készült majd segíteni, lévén, hogy nem voltak közveden életveszélyben. Jó háromnegyed óra alatt végeztünk az összes fényképpel. Akkor Das­kalos megkért, hogy a sürgős eseteket tegyem az oltárra, a Csor- bahegyű kard alá. Mire elkészültem, külföldi látogatók egy csoportja állított be hozzá, úgyhogy búcsút intettem, és elindultam haza.

A teendők kezdtek feltornyosulni. Daskalost és Kostast spirituá­lis tanácsadásra és gyógyításra váró, vagy egyszerűen csak kíváncsis­kodó látogatók napról napra növekvő serege árasztotta el. Amikor először említettem meg Daskalosnak, hogy talán nem ártana vala­milyen szervezetet felállítani, hogy a tanításai iránt megmutatkozó nemzetközi érdeklődés logosztikai problémáival az foglalkozzon hivatalosan, ő csak legyintett. Nem érdekelte a dolog, hozzá volt szokva, hogy ajtaja bárki előtt mindig nyitva állt. Közveden termé­szetéhez egyébként sem illett volna holmi hivatalos szervezet. Cso­portjának néhány tagja ugyanakkor - köztük maga Kostas is - egyre inkább azt érezte, hogy elkerülhetedenül szükségessé vált egyfajta alapítvány létrehozása, nem pusztán azért, hogy az Daskalos és Kos­tas tevékenységét támogassa, hanem hogy kielégítse a napról napra növekvő érdeklődést, előadásokat rögzítsen szalagra, összefogja a külföldi tanítványi köröket, és így tovább.

- Minek nekünk akármilyen szervezet? - tiltakozott még annak idején Daskalos nekem. -Jézus is egészen jól eltanítgatott az olaj­fák árnyékában. Nekünk itt a Sztoa, még tető is van a fejünk felett!

Próbáltam megértetni vele, hogy a római időknek már régen vége, és hogy ha tetszik, ha nem, ma már a sugárhajtású gépek kor­szakában élünk. Ezen a kijelentésemen végre eltöprengett, és minek­utána belátta, hogy valóban egyre több szellemi turista kopogtat az ajtaján, akik csak őmiatta vágtak neki a nagyvilágnak, megígérte,

hogy fontolóra veszi azt az ajánlatunkat, amit addig folyton vissza­utasított. Végül akkor adta be a derekát és egyezett bele abba, hogy létrehozzunk egy nonprofit alapítványt, miután neki és Kostasnak az egyik belső kör számára tartott előadáson megjelent Yohannan atya, aki - mint azt Kostas elmesélte nekem - magán Daskaloson keresztül megnyilvánulva azt javasolta, hogy állítsanak fel egy spi­rituális centrumot tanításaik és ezoterikus gyakorlataik széleskörű terjesztése céljából.

- Yohannan hangsúlyozta, - magyarázta Kostas, - hogy a köz­pontnak nem szabad csak a keresztény hitűekre korlátozódnia; abba bárki beletartozhat, legyen akár buddhista, hindu, muzulmán vagy zsidó, ha képes saját szeretet-természetét megnyilvánítani mások felé. Nem állíthatók fel dogmák, nem tehetők megkülönböztetések senki rovására. A szervezeti tagság egyetlen feltétele az egyén em­bertársai iránt tanúsított szeretete kell, hogy legyen.

Daskalos közölte, hogy ő nem vállalja az alapítvánnyal járó ad­minisztrációs munkákat, és hogy bármilyen szervezeti forma is jöj­jön létre, annak mindig az Igazság Keresését kell szolgálnia.

Az alapítvány hivatalos neve ennek megfelelően EREVNA (Igaz­ság) lett. Az alakuló ülésen majdnem kétszáz fő volt jelen, köztük néhány német és amerikai tanítvány is. Daskalos Kostas mellett ült, aki az avatóbeszédet tartotta: ismertette a hallgatósággal az alapít­vány tervezett működési menetét és céljait. A rövid beszédet köve­tően Kostas a pódiumra szólította Daskalost. Az idős mester lassan felállt, s kisétált a mikrofon elé. Hasztalan igyekezett elnyomni meg- hatódottságát. Talán eszébe juthatott, hogy munkája végre nemcsak Cipruson keltett érdeklődést, hanem külföldön is. Évtizedekig egyedül küzdött azzal, hogy tanításait továbbadja egy olyan társa­dalmi közegben, amely inkább ellenségesen, mintsem barátian vi­szonyult hozzá és tevékenységéhez. Most végre, élete alkonyán el­jutott oda, hogy a belőle - és azóta Kostasból is - feltörő bölcsesség egyre növekvő számú, értő hallgatóságra talált. Kezdeti vonakodó hozzáállása az alapítvány létrehozásáról, úgy tűnt, a megnyitóra végleg semmivé lett.

- Boldogság tölti el a szívem, - kezdte el-elcsukló hangon, - hogy munkánk mától rendszerbe foglaltatik. Nem találok szavakat, amik­kel méltóképp kifejezhetném hálámat legszeretettebb testvéremnek, Kostasnak, aki magára vállalta ezt a hatalmas és bonyolult feladatot. Mert ő lesz az, aki tanításainkat rendszerezni fogja.

Látomások 263

Daskalos szabadkozott, hogy idős korára való tekintettel ő maga nem vállalhatja az alapítvány szervezeti ügyeivel való foglalkozást, hiszen már a szellemi tanítások és a gyógyítások is túl sok terhet ró­nak a vállára. Figyelmeztette a hallgatóságot, hogy az Igazság Ke­resésének lényege szerint minden tag feladata, hogy embertársai szolgálatára álljon.

- Mint az Igazság Keresői, - zárta beszédét, - fel kell ismernünk elsődleges célunkat: le kell győznünk egoizmusunk sárkányát, hogy jelenvaló személyiségünket belső énünkkel áthatva méltón felra­gyoghasson helyén szellemünk!

Végül a bankettet követően Kostas - a hallgatóság új tagjai, il­letve az alapító ülésre hivatalos vendégek kérésére - rögtönzött ki­selőadást tartott szellemi alaptanításaikból.

Lassan 1989 nyara is a végéhez közeledett, s mint már annyiszor, most is elérkezett az ideje, hogy a hazaútra gondoljunk. A Maine- be indulásunk előtti utolsó vasárnapra Yiannis, jó barátunk és Kos­tas tanítványi körének tagja - az EREVNA megalapítását megün- neplendő - kirándulást szervezett a Troödos-hegységbe. Yiannis dédelgetett vágya volt, hogy egy szellemi menedékhelyet hozzon létre valahol kedvenc hegyei közt, ahová bármikor visszavonulhat az ember, ha magányra és elmélyedésre van szüksége. Az angliai vég­zettségű könyvelő és harcos környezetvédő ugyanis más spirituális csoportokat is megjárt már, mielőtt Kostas köreihez csatlakozott.

Az összejövetelre Platés-ban került sor, egy meglehetősen meg- közelítheteden, de fenségesen szép folyóvölgyben a Troödos-hegy- ségben, Tris Elies falucska alatt, ahol valamikor Yiannis nevelke­dett. Különös vonzalma Platés iránt érthető volt nem csak azért, mert gyermekként bebarangolta a környező hegyeket és völgyeket, és úgy ismerte őket, mint a tenyerét, hanem mert annak idején szinte egymaga védte meg a völgyet attól, hogy völgyzáró gátat építsenek a folyóra. Erőfeszítéseinek hála, az új kormány termé­szetvédelmi övezetté nyilvánította a helyet. Yiannis hosszú távú el­képzelése az volt, hogy mozgósítja a különböző környezetvédelmi szervezeteket, hátha együttes összefogással sikerül az egész Troö- dos-hegyláncot megőrizni a befektetők barbarizmusától.

Kalandos utunk végén, mely sáros, alig járható, keskeny, kacska- ringós hegyi utakon és kis hidakon vezetett keresztül, végül meg­érkeztünk Platés-ba. Kipakoltunk az autókból, és kiterítettük pléd­jeinket a folyóparton a vízen átívelő, még a kereszténység első

századaiból való, római kori kőhíd közelében. Az erdők sűrű lomb- sátra, a magashegyi levegő és a hűs patak feledtette velünk az egyéb­ként elviselhetetlen augusztusi hőséget.

Kostas és Antonis családjukkal érkeztek Limassolból, Petrovna tár­saságában, aki a tervek szerint nyár végéig szándékozott a szigeten maradni, de már most szervezni kezdte saját Igazság Keresői csoport­jait Londonban és Belgiumban. Emily, gyermekeink és jómagam Yi- annisszal és Sophiával érkeztünk Platés-ba. Sophia három hete ér­kezett Ciprusra; két évvel ezelőtti társalgásunk láthatóan nyomot hagyott a lelkében, mert azóta nemhogy rendszeresen találkozott Daskalosszal és Kostasszal, de egyre több előadásukon is részt vett.

Sophia minden hetedik évben esedékes tudományos kutatósza­badságát ezúttal Cipruson tervezte eltölteni, hogy a helyi népcsopor­tok egymás ellen vívott harcainak eredetét kutassa. Emellett a Nők Oktatási Központjának munkájába is szeretett volna bekapcsolódni, amit még Emily alapított a szigeten töltött évek során, az ENSZ nemzetközi támogatásával, Daskalos és Kostas biztatására. Sophia Kostas nicosiai köréhez is csatlakozni szándékozott; időközben több, annak idején általam javasolt könyvet is elolvasott már, úgyhogy két év alatt egészen jártassá lett az ezoterikus filozófia terén.

Társaságunk létszámát tovább gyarapította még Doros és Stepha­nos - mindketten családostól érkeztek -, ráadásul velük tartott egy new yorki közigazgatási szakember, Linda is, aki értékes alapítványi tapasztalataival nagyban hozzájárult az EREVNA felállításához.

Doros az Igazság Keresőinek egyik szociális instruktora volt, aki Yiannishoz hasonlóan több szellemi közösséget is megjárt, mire ki­kötött Daskalos és Kostas mellett. A szociális instruktor olyan sze­mély volt, aki bár még nem érte el a mesteri szintet, de már meg­felelő elméleti és gyakorlati tapasztalatra tett szert az Igazság Keresésében ahhoz, hogy Daskalos és Kostas irányítása és felügye­lete mellett saját tanulócsoportokat állítson fel.

Zöldségekből, olivabogyóból, kenyérből és a híres ciprusi kecs­kesajtból, a halloumiból álló ebédünk elköltése után körbeültünk, és megvitattuk az EREVNA szervezeti kérdéseit. Kostas ismétel­ten leszögezte, hogy az alapítványon belül sem szeretné, ha bármi­féle személyi kultusz vagy áhítatos mester-tisztelet alakulna ki, hi­szen az egyetlen cél a tanítások terjesztésének megoldása volt.

- Az Igazság Keresése nem engem jelent. Nem azonos sem velem, sem Daskalosszal, sem senki mással, - ahogy ő maga fogalmazott.

Látomások

Kostas egy fatörzsnek támasztotta a hátát, úgy figyelmeztetett arra, hogy a szociális instruktoroknak mindig meg kell őrizniük éberségü­ket, és nem szabad, hogy elvakultakká váljanak mestereikkel szemben.

- Mit értesz pontosan ez alatt? - kérdezte Petrovna.- Tudod, sokszor mondtam már, hogy a mesterek is csak embe­

rek, akiknek megvannak a maguk gyengeségei. Amíg az ember anya­gi testben él, soha nem is lehet tökéletes és tévedhetetlen. Hogy csak egy durva példát mondjak: tegyük fel, hogy valaki jól fejbevág engem egy féltéglával, megsérül az agyam, és emiatt többé nem leszek képes arra, hogy ugyanazt a bölcsességet közvetítsem, mint azelőtt. Te to­vábbra is komolyan vennél, függetlenül attól, milyen bolondságokat kezdek beszélni? Ez hiba lenne! Emlékezz, az Igazság Keresésének célja éppen a tapasztalati ismeretszerzés, az emberi tudatosság nö­velése, a mindannyiunk mélyén ott szunnyadó bölcsesség felélesztése.

- Kosta, - kérdezte Emily, - valamikor régebben azt mondtad ne­künk, hogy te és Daskalos „felügyelitek” a köreitekhez tartozó ta­nítványok szellemi fejlődését, hasonlóan a szociális instruktorok munkájának felügyeletéhez. Hogyan csináljátok ezt? Hogyan kísé­ritek figyelemmel szellemi előmenetelünket?

- Természetesen elementális lényeken keresztül, - felelte Kostas.- Mármint amiket te és Daskalos teremtetek?- Pontosan. Ezért szokott előfordulni néha olyan, hogy egyi-

kőtök-másikótok azzal hív fel például, hogy ekkor és ekkor, itt és itt „látott” engem. Pedig én garantálom neked, hogy az adott idő­ben nem jártam „ott”, - kuncogott Kostas.

- Akkor ki volt „ott” valójában? - kérdezett vissza Emily.-Természetesen a személyes elementálom. Efféle szituációkban

általában az történik, hogy az illető tudata ráhangolódik az általam életre hívott és azóta is folyamatosan mellette tevékenykedő ele­mentális lényre. Ez mindig is a mester munkájának egy részét ké­pezte, ami persze megfelelő felelősséggel jár együtt.

- Kosta, ez a bizonyos elementál védelmet nyújt a tanítványnak?- kérdezte Antonis, aki kényelmesen elnyújtózott pokrócán.

- Védelmet nyújt, de ugyanakkor szükség esetén meg is dorgál, ha az illető jelen személyisége helytelen utakra tévelyedne, - ne­vette el magát Kostas.

- Miért?- Mert a jelenvaló személyiség tehet olyasmit, ami nem illik az

Igazsághoz és annak Keresőjéhez. Nevezhetnénk ezt csúnya kifeje­

zéssel élve egyfajta programozásnak is; az illető tudatalattijába meg­felelő tudást, útmutatást és javaslatokat ültetünk el. Ugyanakkor at­tól a pillanattól kezdve, hogy a jelen személyiség túllép bizonyos határokat, azokon túl már a mester elementálja sem tud védelmet nyújtani számára, különben sérülne az egyén szabad akarata. Már­pedig Isten ments, hogy ez előforduljon!

Miután Kostas megválaszolt inég néhány, ezeknek a mesteri védő elementáloknak a működésével kapcsolatban felmerült kérdést, elő­adott egy konkrét esetet, hogy ezzel is szemléltesse munkájuk ter­mészetét.

- Körülbelül egy hónapja lehetett, hogy Angliából kaptunk egy fényképet - egy súlyos betegről küldték a barátai, az illető tudta nél­kül. Az orvosok már feladták a reményt, de a beteg ismerősei még bíztak esedeges segítségünkben. Maga a beteg olyan állapotban volt, hogy egyáltalán nem tudott a külvilágról; a fényképe alapján meg­állapítottam, hogy már igen előrehaladott rákban szenvedett. Ter­mészetesen a mi célunk az volt, hogy minden tőlünk telhetőt meg­tegyünk gyógyulása érdekében. Szerencsére, most, hogy már jó egy hónapja dolgozunk rajta, meg is szűntek a fájdalmai.

„A múlt héten valaki mégis ijedten telefonált nekem London­ból,” - folytatta Kostas, - „ráadásul az éjszaka kellős közepén. Az illető bemutatkozott, persze angolul: »Ez és ez vagyok,« - mond­ta, - »annak a rákos betegnek a bátyja, akiről a fényképet küldtük. Valamit feltétlenül el kell mondanom! A testvérem, ahhoz képest, hogy súlyos állapotából kifolyólag hosszú hónapokig se megszó­lalni nem tudott, se azt nem érzékelte, mi zajlik a környezetében, most hirtelen felfigyelt ránk, és beszélni kezdett, mégpedig olyas­mit, amitől nagyon megijedtünk! Szó szerint a következőt mond­ta: ‘Azok a ciprusiak csak az utamban állnak!’« Na már most, a be­teg elvileg mit sem tudott rólunk, nemhogy azt, hogy ciprusiak lennénk. Az angol báty azért telefonált, hátha én magyarázattal tu­dok szolgálni a történtekre. »Ugy tűnik, mintha valamiben zavar­nák a testvéremet,« - sopánkodott. »Zavarjuk is!« - válaszoltam neki. »Nem engedjük őt, hogy feladja ezt az életét.« Olyan elemen­tálokat teremtettünk számára, amelyek segítették őt a fizikai síkon maradni mindaddig, amíg csak lehetséges.”

„Hát így dolgozunk mi az elementális lényekkel. Hozzáteszem, a beteg jobbára már a magasabb világok létsíkjain tartózkodott, on­nan is tudott vele való kapcsolatunkról. Amikor aztán vissza-vissza-

Látomások

tért még fizikai testébe, szellemi emlékei ilyenformán elevened­tek meg. Az igazság az, hogy közbenjárásunk ellenére többnyire to­vábbra is a magasabb rezgésű világokban szeret inkább időzni.”

„A példa kedvéért tegyük fel, hogy ez az illető egyszer csak tel­jesen meggyógyul, megszabadul a betegségétől, és az azzal járó él­ményeitől. Nos, vajon akkor emlékezni fog-e ránk, arra, hogy mi segítettük őt? Megmondom, nem fog emlékezni. És tudjátok mi­ért nem? Mert pszicho-noetikus testei nem elég fejlettek ahhoz, hogy képes legyen megőrizni emlékezetében a magasabb világok­ból származó szellemi tapasztalatait.”

- Nem lenne jobb egyszerűen hagyni őt elmenni? - kérdezte Sophia.

- A mi feladatunk az, hogy az utolsó másodpercig segítsük az ő felépülését. Azt, hogy végül is a karma hogyan dönt felőle, úgy­sem tudhatjuk soha. Az adott illető életéért mindenesetre Angli­ában és Cipruson is többen aggódnak, és reménykedve figyelik sorsa alakulását.

- Fontos ez? - vetette fel Stephanos.- Tulajdonképpen nem igazán. De mindaddig, míg egy ember

szeretete jeléül törődik egy másik ember életével, és erről nekünk tudomásunk van, mint az Igazság Keresőinek kötelességünk támo­gatni a szeretetnek ezt a fajta megnyilvánulását is.

- De miért nem engeditek mégis inkább meghalni a beteget? - kérdezte a folyami köveken ücsörgő Emily mellől Sophia.

- Nézd, minél tovább életben tartjuk őt, annál tovább marad esé­lye arra, hogy karmikus adósságait még most lerendezze. Hiszen nemcsak az a feladatunk hogy az életét elnyújtsuk hanem az is, hogy elősegítsük karmikus terheitől való megszabadulását. És amíg meg­teheti, miért ne törlesztene még ebben az életében, semmint hogy negatív karmikus kötőerőit magával vigye következő életébe is?

- Miért, azzal hogy haldoklik, nem mentesül eleve a karmája alól? - kérdezte Linda.

- Nem, dehogy is! - hőkölt fel Kostas. - Ha ez így lenne, az ön- gyilkosság egyenes útként vezetne a felszabaduláshoz.

„Nem, az ehhez hasonló esetekben általában az a helyzet, hogy a haldokló már sokkal inkább tartózkodik a túloldalon, és az ottani környezet elkápráztatja őt. Ez tény. Nem szívesen térnek vissza fi­zikai testükbe. Hiszen mennyivel különbek azok a magasabb vilá­gok a durva anyagi síkhoz képest?! Az emberek szeretnek ott lenni,

szeretnének ott maradni. Más szóval, direkt igyekeznek eloldódni a fizikai testüktől, és meg sem próbálnak harcolni földi életükért. Ha aztán a magunkfajták éppen arra szeretnénk rávenni őket, hogy maradjanak még, hát nem csoda, ha úgy fakadnak ki, mint azt tette az a bizonyos angol beteg is.”

- Valóban, - merült fel bennem valami a hallottak kapcsán, amit nem állhattam meg szó nélkül, - sokan, akik halálközeli élményen mentek keresztül, azt állítják, hogy erős vágyat éreztek arra, hogy a valóságnak általuk újonnan felfedezett régiójában maradjanak. Többen arról számoltak be, hogy odaát Krisztushoz hasonló lé­nyekkel találkoztak, akik arra beszélték rá őket, hogy térjenek még vissza a fizikai testükbe, mert még arra van szükségük. Ez történt például a híres „delfin-pszichiáterrel”, John Lillyvel is, aki élmé­nyeiről A ciklon szeme című művében számolt be részletesen. Vagy említhetném Dr. Raymond A. Moody igazán lenyűgöző könyveit is - a világszerte ismert kutató orvos évtizedekig tanulmányozta a halálközeli élmények különböző jellegzetességeit.

-Ha egy ilyen ember végiül is úgy dönt, hogy visszatér még ebbe a világba, azaz visszaköltözik még fizikai testébe, akkor vajon átala­kul az élete? Fejlődik ettől a tudatossága valamit is? - kérdezte Linda.

- Nem szükségszerűen. Egyszerűen csak esélyt ad magának arra, hogy valamivel több karmikus adósságát rendezze.

- Ha ebből a szemszögből közelíted meg az efféle eseteket, Kosta, - vetettem fel, - akkor az illetőnek még örülnie is kellene, hogy tovább tűri „balsorsa nyűgét és nyilait”, hiszen ezzel is a kar­máját törleszti.

- Pontosan így van, kedves Kyriaco. Legyünk realisztikusak: a valóság megértéséhez és a tudatosság kitágításához a szenvedése­ken át, azokat leküzdve vezet az út. A fájdalmak érlelik az embert. Természetesen felül lehet emelkedni az élet szenvedésteli oldalán, ha az ember tisztázza magában a fogalmakat. Hiszen a szenvedés végső soron nem más, mint egy fogalom, egy idea, nem pedig egy valós létező. Abban a pillnatban, hogy valaki felismeri a fogalmak mögött húzódó igazságot, azok már nem gyakorolhatnak többé ha­talmat fölötte.

- Nem értem, kifejtenéd ezt kicsit bővebben? - kérdezte Yiannis, de a többiek arcán is látszott, hogy elvesztették a fonalat.

- Mihelyst az ember mesterévé válik mindhárom testének, már nem befolyásolhatják őt a világ fájdalmai. Csak nézzetek körül a

Látomások

mindennapi életetekben, és magatok is fel fogjátok ismerni ennek az elvnek a megnyilvánulásait, még ha egyébként ezidáig nem is tu­datosult bennetek, - mondta Kostas. - Különböző emberek, akik hasonló szituációban találják magukat, más-más módon értelme­zik és élik meg ugyanazt a fájdalmat. így van ez, mindig is így volt, csak nem szenteltünk neki különösebb figyelmet. Például valami, amit régebben még igen szenvedéstelien éltünk volna meg, ma már egyáltalán nem okoz fájdalmat, fel se vesszük.

- És mi a helyzet a fizikális testi fájdalmakkal?- Az elv a fizikai fájdalmakra is vonatkozik, - szögezte le Kostas.

- Gondoljátok csak végig!- Tudod, Kosta, - szólalt meg Petrovna izgatott hangon, - egyre

több értelmét fedezem fel mindannak, amit mondasz. Mindig is az volt az érzésem például, hogyjézus Krisztus, az lévén, aki, nem szen­vedhetett úgy a kereszten, mint ahogy azt vallásosan általában kép­zelik az emberek. Mindig volt egy ilyen érzésem.

Kostas csak mosolygott, de nem fűzött kommentárt ehhez a meg­jegyzéshez.

Miután közösen meditáltunk egyet az emberiség megsegítése céljából, felálltam és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat. Az­tán csatlakoztam fiaimhoz, Constantine-hoz és Vasiához, illetve Doros gyermekeihez, akik rákok után kutattak a sebes sodrú pa­tak partmenti kövei közt. Levettem a cipőmet, feltűrtem a nadrág­száramat, és mezidáb belegázoltam a vízbe. Leültem egy kimagasló sziklára, onnan lógattam a lábam a kristálytiszta folyóba, élvezve a hűvös hullámok simogatását. Az ókori görög bölcs, Hérakleitosz szavai jutottak eszembe, miszerint az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, illetve hogy minden állandó változásban van, semmi sem maradandó.

Amikor Mózes felmászott a Sínai-hegy tetejére, hogy ott átve­gye a Tízparancsolat kőtábláit, megkérdezte az égő csipkebokor képében megjelenő Istentől: „Ki vagy te?” Mire azt a választ kapta: „Vagyok, aki vagyok.” Amikor Poncius Pilátus ugyanazt a kérdést szegezte Jézusnak, hasonló választ kapott: „Az vagyok, aki vagyok.”

Ez az „Én vagyok Én” az egyedüli valóság az események és a je­lenségek sodrában, tanítja Daskalos és Kostas. A poláris ellentétek világa, a teremtés világai mind annak az egy célnak az érdekében lé­teznek, hogy az „Én vagyok”-ot szolgálják, amint az aláereszkedik, hogy tapasztalatokat szerezzen. Föld bolygónk is énünk fejlesztése

érdekében teremtetett, Szellemünk számára, hogy emberi lények­ként megvalósítsuk az Ontopeiziszt, azaz hogy egyediségünket, egy- Én-iségünket kialakítva és azt megőrizve térjünk meg az örök isteni Egy-ség állapotába.

Kihúztam a lábam a vízből, és hagytam, hadd száradjon meg las­san magától. Továbbra is Hérakleitosz filozófiai nézetei jártak a fe­jemben, Yohannan atya tanításaival vegyesen. Végül felhúztam zoknimat és cipőmet, és a többiek után eredtem, akik hosszú sétára indultak a folyó kacskaringós ívét követve.

VÉGE

SzójegyzékAbszolútum: A minden jelenség mögött meghúzódó megnyilvá-

nulatlan valóság, Isten.Akása Krónika: Lásd - Egyetemes Emléktár.Állandó személyiség: Énünknek az a része, amelybe inkamációs ta­

pasztalataink vésődnek, és örökítődnek át egyik életünkből a másikba.Anamnézis: (görög) „Emlékezet”; a tudatalattiban rögzült tapasz­

talatok akaradagos visszaidézése.Anapodosz: Fejjel lefelé fordított ötágú csillag; démoni szimbó­

lum, az ördög jelképe.Angyalok: Arkangyali lények kivetülései; arkangyalok által terem­

tett elementálok, amelyek a teremtést szolgálják. Az arkangyalok­kal ellentétben az angyalok nem örök létezők, hanem jóindulatú elementális lények. Hasonló jóindulatú elementálok, azaz angyali lények kivetítésére az emberek is képesek lehetnek. Lásd még - Arkangyalok.

Antilepszisz: (görög) „Felfogás, tudatosság”Archetípusok: Törvények, Okok és Ideák, melyek a konkrét jelen­

ségek mintáiul szolgálnak. Az archetípusok a Tudat legmagasabb rezgésszintjén találhatók. Az archetípusok közé tartozik az Ember ősképe vagy ideája is. Lásd még - Ember ősképe, Tudat, Felső mentális világ.

Arkangyalok: A teremtés szolgálatában álló, örök életű, Szent Szellem-típusú lények. Fő képviselőik Michael, a fény és a tűz elem mestere; Gabriel, a víz elem mestere; Rafael, az éteri erők mestere;

valamint Uriel, a másik három mester irányítója. Az arkangyalok folyamatosan angyali elementálokat (angyalokat) vetítenek ki ma­gukból, hogy azok is a teremtést szolgálják. Léteznek Logosz-jel- legű arkangyalok is - mint például Yohannan -, akik a szellemi hi­erarchia magasabb fokán állnak. Isteni létállapotukra való ráébredésük folyamatában az emberi lények maguk is Logosz-jel- legű arkangyalok. Lásd még - Angyalok, Szent Szellem.

Asztrális utazás: Lásd - Testelhagyás.Asztrális világ: A negyedik dimenzió, ahol megszűnik a tér, mi­

nek következtében az ott élő emberi lény egy szempillantás alatt óriási távolságokat képes bejárni.

Asztráltest: A jelenvaló öntudatos személyiséget alkotó három test egyike, érzéseink és érzelmeink teste. Központja a szívcsakra. Az aszt­ráltest az asztrális világban, azaz a negyedik dimenzióban található, képe megegyezik a másik két test - a durva anyagi és a mentáltest - képével. Lásd még - Asztrális világ, Jelen személyiség, Csakrák.

Belső kör: Beavatottak kis csoportja, Igazság Keresői, akik ma­gukra ölthették a fehér palástot. Ideális esetben mestereivé válnak mindhárom testüknek, képesek lesznek a tudatos testelhagyásra, gyógyításra és láthatatlan segítőkként embertársaik szolgálatára. Lásd még - Testelhagyás, Láthatatlan segítők, Fehér palást.

Cayce, Edgar (1877-1945): Híres amerikai médium és tisztánlátó, ismertebb nevén „az alvó próféta”, avagy „a virginiai látnok”. Kü­lönleges képességeinek köszönhetően transzállapotban diagnosz­tizált betegségeket. Tiszteletére Virginia államban egy a nevét vi­selő alapítványt hoztak létre.

Csakrák: Az emberi testen található magasabb szellemi közpon­tok. Az emberi személyiség a csakrákon keresztül veszi fel a fenn­tartásához szükséges éteri energiákat. A magasabb szellemi erők megszerzése érdekében a misztikus - megfelelő koncentrációs gya­korlatok segítségével - csakrái megnyitására törekszik. A tisztánlá- tók a csakrákat forgó korongokként észlelik. A három legfontosabb csakra a következő: a napfonat, amely a fizikai testhez kötődik; a szívcsakra, mint az asztráltest, és egyben az emberi tudatosság köz­pontja; valamint a fejtetőcsakra, a mentáltest centruma. E három csakra együttes fejlődése szükséges a személyiség kiegyensúlyozott működése érdekében. A csakrák szent korongok néven is ismertek.

Csorbahegyíí kard: Beavatási szertartások során jelképesen hasz­nált, csorbahegyű kard, melynek eredete a Háromkirályok egyiké-

Szójegyzék 173

nek állítólagos tettére nyúlik vissza, aki az újszülött Jézus előtt tett betlehemi látogatásuk alkalmával kettétörte kardját, és a két dara­bot e szavakkal helyezte a gyermek lábai elé: „O, Uram, a Te ma­kulátlan tisztaságod előtt fejet hajt minden hatalom.”

Durva anyagi test: A jelenvaló öntudatos személyiséget alkotó há­rom test egyike, az ember fizikai teste, mely a háromdimenziós fi­zikai világban létezik. Ez énünk legalacsonyabb szintű kifejeződése. A durva anyagi test központja a napfonat csakra, azaz a solar plexus.

Egyetemes Emléktár: Minden dimenzió minden anyagi részecs­kéje magába zárva hordozza a teremtés összes titkát. Minden moz­dulat, minden rezdülés, legyen az akár gondolati, akár érzelmi vagy akarati szintű, bevésődik az Egyetemes Emléktárba. Az ezoteri­kus irodalomban gyakran Ákása Krónika néven hivatkoznak rá.

Egység:A megfigyelés tárgya és a megfigyelő alany közti elkülönült­ség megszűnése. Az ember azzal válik eggyé, amire a tudatát irányítja.

Elementálok: Gondolatformák, amiket az ember azáltal teremt, hogy gondolatait és érzéseit kivetíti. Az elementálok az őket kive­títő illetőtől függetlenül önálló életet élnek.

Elet Fája: A makrokozmosztól mikrokozmoszig tartó teremtés menetének Yohannan atya útmutatásai alapján felvázolt, szimboli­kus ábrázolása. Egyezéseket, ugyanakkkor lényeges eltéréseket is mutat a zsidó kabbalista ábrázolásokkal. A Szellem bukását, anya­gi világba történő aláereszkedését, majd onnan az isteni világokba való újbóli felemelkedését jeleníti meg különböző szimbólumok se­gítségével. Állomásai egyben a fizikai testen található csakrák he­lyét is jelzik.

Ember ősképe: Az ember archetípusa, örök archetípus az Abszo- lútumon belül. Amikor egy Szellem (Pneuma), egy szellem-én át­halad ezen az ősképen, kezdetét veszi az emberi lét. Lásd még - Archetípusok, Szent Monászok, Szellem (Pneuma).

EREVNA: Ciprusi nonprofit alapítvány az Igazság Keresőinek szolgálatában.

Éteri bevéső jelleg: Az éteri erők azon jellege, amely a gondolat­formák és mentális képek kialakítását lehetővé teszi. Lásd még - Éteri más.

Éteri érző jelleg: Az éteri erők azon jellege, mely érzéseket, hangu­latokat, érzéki benyomásokat tesz lehetővé. Lásd még - Éteri mások.

Éteri más: Az ember három testét - a fizikai, asztrál- és mentál- testet - életben tartó és azokat egymáshoz kötő energiamező. Az

emberi test minden egyes részecskéjének megvan a maga éterikus mása. A világegyetem tele van éteri energiával, ami a csakrákon ke­resztül szívódik fel. Ez teszi lehetővé a gyógyítást is, hiszen az ener­gia átadható egyik embertől a másikig. Lásd még - Éteri teremtő jelleg, Éteri bevéső jelleg, Éteri mozgató jelleg, Éteri érző jelleg.

Éteri mozgató jelleg: Az éteri erők azon jellege, amely lehetővé te­szi a mozgást és a rezgést. Lásd még - Éteri más.

Éteri teremtő jelleg: Az éteri erők azon tulajdonsága, mely magát az életet, illetve a materializációt és a dematerializációt lehetővé te­szi. A teremtő jelleg közvetlenül a Szent Szellem befolyása és irá­nyítása alatt áll. Lásd még - Éteri más.

Fehér palást: A belső kör tagjai által az összejöveteleken viselt ruhadarab, melyet beavatásuk alkalmával ölthetnek először ma­gukra. A szándékok nemességét és a szív tisztaságát szimbolizálja.

Felső mentális világ: Az ideák és ősképek világa. Az okok és tör­vények világa, amely minden létezés alapját biztosítja. Lásd még- Archetípusok.

Hermész Triszmegisztosz: Bármely emberi lény, aki eléri a szuper­tudatos öntudatot, azaz aki mestere mindhárom, fizikai, asztrál- és mentáltestének is.

Hét ígéret: Az Igazság Keresőinek köreibe felvételt nyert egyén beavatásakor önmagának tett ígéretei. Beletartozik az embertársak szeretetének és szolgálatának ígérete, függetlenül azok velünk szemben tanúsított viselkedésmódjától.

Ideák világa: Lásd - Felső mentális világ.Igazság Keresése: Yohannan atya által kinyilatkoztatott tanítási és

önmegismerési rendszer, mely az ember valós lényének tudatos és módszeres felfedezésére irányul.

Inkamáció: Az Igazság Keresőinek mesterei azt tanítják, hogy az egyén mint szellem-én több életen megy keresztül jelenvaló sze­mélyiségként. Ezen életeinek - inkarnációinak - célja az alacso­nyabb világokban, az ellentétek világaiban való tapasztalatszerzés. A korábbiakhoz képest minden újabb leszületés a szellemi fejlő­dés eggyel magasabb fokát jelenti.

Isteni Egyeduralom: Az Abszolútum minden megnyilvánulást megelőző, mozdulatlan, önálló állapota. Az Abszolútumban min­den megtalálható, és Belőle semmi sem hiányzik. A Létezés ősál­lapota. Lásd még - Abszolútum.

Isteni én: Lásd - Szellem (Pneuma).

Szójegyzék

Jelen személyiség: Az ember általánosan ismert jellegzetességei­nek összessége. Mentális, asztrális és fizikai testből áll, és mint ön­magunk legalacsonyabb szintű megnyilvánulása, folyamatos fejlő­dés révén az állandó személyiség irányába törekszik. Lásd még - Durva anyagi test, Asztráltest, Mentáltest.

Kámaláka: A katolikus keresztényi purgatóriummal azonos hindu fogalom. A megzavarodott személyiségek felépülésének magasabb, asztrális és mentális létsíkjai, ahol a leélt élet tanulságait van mód­juk levonni az oda kerülteknek.

Karma: Az ok és okozat törvénye. Egy ember cselekedeteinek, gondolatainak és érzéseinek összessége, amely meghatározza kö­vetkező létállapotait. Az ember teljes mértékben önmaga felelős saját karmája, saját sorsa megteremtéséért. Az Istennel való tudatos egy­ség, a Teózis elérése érdekében túl kell lépni a karmán.

Krisztus-tudat: A jelen személyiség összehangolódása az ember­ben lévő Krisztus-Logosszal. A szívcsakra megnyitását feltételezi, miáltal az ember eljut a Teózis küszöbére.

Kundaliní: Hindu felfogás szerint a gerinc tövében „szent tűz” parázslik, egyfajta asztrális erő, melyet feltekeredett kígyó képében jelenítenek meg. Amikor a Kundaliní felébred, ez az energia fel­fut a gerinc mentén, és különleges szellemi képességeket biztosít az egyénnek. A Kundaliní előkészítedenül, nem megfelelő vezetés­sel történt felébresztése ugyanakkor őrültséget okozhat. Michael arkangyal tüzes kardja a keleti ortodox vallási hagyományokban megfelel a Kundaliní jelképének.

Láthatatlan segítők: A fizikai szem számára láthatatlan, az asztrális és mentális világokban élő mesterek, mint például Dominico atya, Kostas egyik szellemi vezetője. Közéjük tartoznak azok a fizikai vi­lágban élő mesterek is - mint például Daskalos és Kostas -, akik test­elhagyásra képesek, és segítik az embereket a különböző létsíkokon.

Legkegyelmesebb: Az Atyára utaló ortodox görögkeleti kifejezés.Lélek: Az ember azon része, mely tiszta és érinteden marad a földi

élményektől. A lélek akkor keletkezik, amikor a Szellem (Pneuma) vagy Szellem-én áthalad az Ember Ősképén. A lélek Adám és Éva állapota, mielőtt aláereszkedtek volna a tér és az idő világaiba. Va­lamikor minden ember „Adám” és „Éva” volt. Ahelyett, hogy azt mondjuk: az embereknek lelke van, helyesebb lenne úgy fogalmaz­nunk: az emberek megtestesült lelkek. Lásd még - Szellem (Pne­uma), Ember ősképe.

Logosz (Ige): Az Abszolútumnak az éntudatot és a szabad akara­tot lehetővé tevő része. Az ember, mint örök létező, egyszerre Igé­vel és Szent Szellemmel áthatott lény, szemben az állatokkal, akik­ben csak a Szent Szellem van jelen. Lásd még - Szent Szellem.

Májú: (hindu) „Káprázat, illúzió”. A létezés világai állandó vál­tozásban vannak, azaz valótlanok. Az egyetlen valóság a Brahman, azaz az Isten, aki viszont túl van a májá világán.

Mentális világ: Az ötödik dimenzió, ahol mind a tér, mind az idő megszűnik létezni. A mentális világ lakója egy szempillantás alatt képes bármely térbe és időbe elutazni. Lásd még - Mentáltest.

Mentáltest: A jelenvaló öntudatos személyiséget alkotó három test egyike, a gondolatok teste. A mentáltest a mentális világban, azaz az ötödik dimenzióban létezik. Képe megegyezik a két alacsonyabb test képével. A mentáltest központja a fej, a koronacsakra. Lásd még - Mentális világ.

Metanoia: (görög) „Bűnbánat”. A jelen személyiség megtisztu­lása a vétkek és bűnök terheitől.

Negyedik dimenzió: Lásd - Asztrális világ.Ok és okozat törvénye: Lásd - Karma.Ontopeizisz: Az a folyamat, melynek során a Szellem (Pneuma),

avagy az Én elnyeri egyediségét, amikor inkarnációs körforgásának vége szakad, azaz amikor alacsonyabb valója minden karmáját le­törlesztette. Lásd még - Szellem (Pneuma), Karma, Lélek.

Ösvény: Az „út” szinonimája.Ötödik dimenzió: Lásd - Mentális világ.Pszicho-noetikus testek: Az az alaktalan, gondolatokból és érzések­

ből álló energiamező, amely az első inkarnációt követően a szív­csakra körül helyezkedik el, és amely az egymást követő testet öl­tések során fokozatosan magára ölti a fizikai test formáját. Fejlődése folyamán egyre fényesebben sugárzik. Minden emberi lény feladata, hogy pszicho-noetikus testeit kiakakítsa, megnemesítse. Megfor- máltságuk mértéke jelzi az egyén szellemi fejlettségét. A még for­mátlan pszicho-noetikus testek nem azonosak a már most is töké­letes formájú, fénylő asztrál- és mentáltesttel. Utóbbiak a Szent Szellem felügyelete alá tartoznak, és mintegy öntőformaként szol­gálnak az ember által megdolgozandó pszicho-noetikus testek szá­mára, míg végül eggyé nem válnak.

Sai Baba (1926-): Indiai guru, különleges csodatévő képességek birtokosa, akit több ezer követője ezért avatárnak, azaz Isten meg­

Szójegyzék 277

nyilvánulásának, „India élő Istenének” tart. Ashramja Puttaparti- han, Indiában található.

Steiner, Rudolf (1867-1925): Német tudós és keresztény miszti­kus, a huszadik század első harmadában tevékenykedett. A teozófiai mozgalomból kinövő Antropozófiai Társaság megalapítója. Steiner, mint tisztánlátó, az ezoterikus bölcsesség tanítója és beavatott azt állította, hogy az ember a szellemtudományok segítségével képes „a magasabb világok megismerésére”. Az Egyesült Államok legtöbb nagyvárosában és Nyugat-Európa országaiban számos, a steineri pe­dagógia alapjain nyugvó, úgynevezett Waldorf-iskola működik, és ápolja ennek a kivételes mesternek az örökét.

Szellem (Pneuma): Legvégső és legvalóságosabb magvunk. Belső szellem-énünk, önmagunk azon része, mely minőségében azonos az Abszolútummal. A Szellem isteni lényegünk, s mint ilyen, vál- tozhatatlan és örök. Sosem teremtetett és sosem fog meghalni. Szellemünk az, aki alászállt az ellentétek világaiba, hogy ott tapasz­talatokat szerezzen az alacsonyabb létsíkok természetéről annak ér­dekében, hogy egyéniségét, egyediségét kifejlesztve és azt meg­őrizve majdan visszatérjen az Abszolútum egységébe. Lásd még - Ontopeizisz.

Szellem-én: Lásd: Szellem (Pneuma).Szent korongok: Lásd - Csakrák.Szent Monászok: Az Abszolútum alkotórészei. Minden egyes

Szent Monász sugarak millióit árasztja ki magából, amelyek külön­böző ősképeken áthaladva formát és létet nyernek. Ha egy ilyen su­gár, egy Szellem (Pneuma) áthalad az Ember Ideáján, megterem­tődik egy emberi lélek. Az ugyanazon Szent Monász kisugárzásából keletkezett emberek között különös vonzás figyelhető meg. Lásd még - Szellem (Pneuma), Ember ősképe, Lélek.

Szent Szellem: Az Abszolútum hatalmának megnyilvánulása, mint személytelen szupertudatosság, ami által a világegyetem teremtése bekövetkezik. Az Abszolútum dinamikus része. Lásd még - Arkan­gyalok, Angyalok.

Szent Szellem-jéllegű: Minden, ami csak a Szent Szellem műkö­désének hatálya alá tartozik. Az állatok például Szent Szellem-jel- legű életet élnek, azaz hiányzik belőlük az Abszolútum igei termé­szetének megnyilvánulása - az állatok nem rendelkeznek éntudattal. Az emberi lények ezzel szemben egyszerre Szent Szellem- és Lo- gosz-jellegűek. Lásd még - Logosz (Ige), Szent Szellem.

Szociális tanácsadó: Az Igazság Keresőinek azon tagja, aki bár még nem érte el az önálló mesteri szintet, de az ezoterikus ismeretek­ben már olyan fokú jártasságra tett szert, amely feljogosítja őt arra, hogy egyénileg csoportot vezessen. Lásd még - Igazság Keresése.

Sztoa: Tanulóterem, az Igazság Keresőinek tartott előadások és gyűlések színtere. Daskalos házának e célra szolgáló hátsó helyisége.

Szupertudatos öntudat: A Teózis küszöbére érkezett beavatott spi­rituális fejlődésének állomása. Feltételezi a három test feletti töké­letes uralmat, a tudatos és akaratlagos testelhagyásra való képessé­get, valamint a szellemi tudatossággal párhuzamosan kibontakozó asztrális képességek megjelenését. Lásd még-Teózis, Testelhagyás.

Szünantilepszisz: (görög) „Együtt-érzékelés”. Az a jelenség, ami­kor egyszerre két vagy több ember tökéletesen azonos módon ész­leli ugyanazt a dolgot.

Teózis: Az Istennel való tudatos egység átélése. Az én fejlődésé­nek legvégső állapota, amit az ember sorozatos inkarnációi révén ér el, miután az anyagi világba vetetten megszerezte a szükséges ta­pasztalatokat.

Testelhagyás: Az a képesség, amikor az ember akaratlagosan kilép a testéből, tudatát átemeli a magasabb szellemi dimenziókba, majd onnan újra visszatér a testébe. Feltételezi, hogy a testelhagyás so­rán szerzett élményekre az ember utólagosan visszaemlékszik.

Tudat: A megnyilvánulatlan Abszolútum megnyilvánulásának eszköze, az a szuperszubsztancia, amelyen keresztül a létezés min­den dimenziója létrejön. Minden a Tudat.

Üt: Az én önmaga felfedezésének menete a Teózis eléréséig.Yogananda, Paramahansa 1893-1952): Szentként tisztelt, híres in­

diai jógi. Ma már klasszikusnak számító főműve az Egy jógi önéletrajza.

Yohannan: János apostol héber elnevezése; Szent János, a negye­dik evangélium szerzője. Daskalos és Kostas bevallásuk szerint Yo­hannan közvetlen „csatornái”, akik ennek a szuperintelligens, a Föl­dön élő emberiség szellemi fejlődését tökéletesen átlátó arkangyali lénynek a tanításait adják tovább. Yohannan atya, azaz Jézus szere­tett tanítványa nevéhez fűződik az Igazság Keresésének mint spiri­tuális gyakorlati útnak a teljes rendszere.

Zöld Vonal: Az ENSZ Cipruson állomásozó egységei (UN- FICYP) által megrajzolt határvonal, mely a görög és török lakos­ság közti békét hivatott megőrizni azt követően, hogy a törökök 1974-ben megszállták a szigetország negyven százalékát.

A kiadó gondozásában eddig megjelent:

A Ciprusi Mágus, Daskalos már hoszszú ideje tudhat maga mellett egy mestert a szellemi világból. Közel kétezer év óta folyamatos a kommunikáció közte és Yohannan atya, azaz János apostol között, akivel együtt élte végig azt az áldozatos időszakot, amikor Krisztus fizikai test­ben köztünk élt.

Mostani inkarnációjában Daskalos ismét megújította kapcsolatát Yohan- nannal, akinek spirituális tanításait földi mesterként adta át az Igazság Keresőinek.

ELŐKÉSZÜLETBEN:

Kyriácos C. Markides

A CIPRUSI MÁGUS

A trilógia első kötetének új, átdolgozott kiadásának várható megjelenése:

2004. tavasza

MANAS

Könyveink 10% kedvezménnyel megrendelhetők közvetlenül a kiadótól is telefonon: 06 70 315 6830 vagy e-mailen: megrendeles@manas.hu

KYR1ACOS C: MARKIDES

www.manas. hu