Játékos, magával ragadó, ellenállhatatlan… a végzetes szenvedély és kapzsiság óriási példányszámban elkelt mesterművében megismerkedhetünk Lawrence Sanders

megátalkodottan elbűvölő rendőrnyomozójával. Archy McNally, ez a szabadúszó playboy, a „Diszkrét Nyomozás”-ra specializálódott, amely nem más, mint a gazdag és nem

kimondottan diszkrét személyiségek megbízásából való szaglászás. Palm Beach szikrázó napsütésében – és a legfelső társadalmi réteg legmocskosabb bűntényei mögött – McNallyt

azért fizetik, hogy családi szégyenfoltokat próbáljon eltüntetni. Ha azonban már a szexnél és botrányoknál tartunk, McNallynek is van néhány saját titka…

Lawrence SandersMcNally titka

Első

Néhány csepp ’87-es Mondavi Chardonnayt öntöttem a köldökébe, majd lehajoltam, hogy kiszürcsöljem.

Jennifer szeme lecsukódott, és dorombolt, mint egy macska.- Ízlik? - lehelte.- Természetesen - feleltem. - Nyolcvanhét kiváló év volt.A nő szeme felpattant.- Piszok - morogta. - Sosem tudsz komoly lenni?- Nem - feleltem. - Nem tudok.Ez legalább igaz volt. Életem harminchét éve alatt átéltem már figyelmeztetéseket,

amelyek komoly nukleáris katasztrófával, globális felmelegedéssel, ózonszivárgással, a koleszterin miatt az emberiség egyetemes kihalásával és a gyilkos méhek támadásával fenyegettek.

Egy idő után már nem fogott el a pánik, és rájöttem, halálosan untatnak ezek a jövő kedden bekövetkező Armageddonnal fenyegető rikoltozások. Végül is még nem következett be, igaz? A vén világ tovább totyog, és én vele totyogok. Én egy szeretetre méltó, derűs természetű fickó vagyok (és egy hülye segg, tenné hozzá apám kétségtelenül), és nem látom értelmét olyan borzalmak miatt aggódni, amik talán sosem következnek be. A világ tele van borúlátó emberekkel, és nekem eszem ágában sincs csatlakozni a klubjukhoz.

Mindezt elmagyarázhattam volna Jennifernek is, mégsem tettem. Még a végén azt hinné, hogy komolyan foglalkozom a dologgal, pedig ilyesmiről szó sincs. Úgy értem, még azt sem gondoltam komolyan, hogy nem gondolom komolyan, ha tudnak követni.

Tehát ott folytattam, ahol abbahagytam, és a következő egy óra a nevetés és a szenvedélyes nyögdécselés időszaka volt. Ez volt az első alkalom, hogy ágyba bújtunk, és - bár a hölgy nevében nem nyilatkozhatom - azt tudom, hogy én nagyon jól éreztem magam; ez egyike volt az amolyan ritka szexuális hancúrozásoknak, amikor a valóság lekörözi a várakozást.

Jó hangulatom részben a kellemes meglepetésnek volt betudható. Jennifer Towley csaknem olyan magas volt, mint én. Visszafogott, elegáns, meglehetősen kimért hölgy, aki ugyan csinosan öltözött, de szinte mindig fekete ruhákat hordott - Dél-Floridában, ahol mindenki a pasztell színeket részesíti előnyben.

Ez volt Jennifer ruhában. Azonban napbarnított bőrre vetkőzve és szürke kontaktlencséje nélkül egy teljesen más nővé változott át. És milyen csodálatos nővé! Lelkes volt, együttműködő és akrobatikus. Egy pillanatig még lelkiismeret-furdalást is éreztem, amiért becsapom. De ez valóban csak egy pillanatig tartott.

Később, valamivel éjfél után, vonakodva kibontakoztam meleg öleléséből, és felöltöztem. Jennifer is felkelt, és magára kanyarított egy hatalmas, fehér frottírköpenyt, amelyen a Monte-Carlo Hotel emblémája díszelgett.

- Köszönöm a csodálatos estét - mondtam udvariasan.- A vacsora nagyon finom volt, a desszert pedig még finomabb - jegyezte meg Jennifer. -

Várj, van egy ajándékom a számodra.Piszok alaknak éreztem magam. Itt van ez a szegény, rászedett lány, aki még ajándékot is

akar adni nekem. Biztos egy arany öngyújtó vagy kasmírpulóver - egy drága darab, amit aligha engedhet meg magának. A szégyen éles körmökkel marcangolta a lelkemet

Jennifer azonban egy szalaggal átkötött levél- csomót nyújtott át. Időközben visszatette a kontaktlencséjét, és most hideg pillantással nézett rám. Ránéztem a csomagra, és azonnal tudtam, mi az: kétszínűségem oka.

- Feltételezem, ez az, amit akarsz - jegyezte meg fagyosan.Ránéztem.- Mióta tudod? - kérdeztem.- Az első pillanattól kezdve gyanús voltál - felelte. - A korombeli jóképű, kellemes modorú

férfiak általában észre sem vesznek. A legtöbben a tizenéves fruskák után futnak. Aztán pedig azt állítottad magadról, hogy kiváló teniszjátékos vagy. Valóban jól játszol, de nem annyira. Ezért aztán ma este, amíg a fürdőszobában voltál, átnéztem a tárcádat.

- Micsoda?- Igen, jól hallottad - mondta határozottan. - Szóval megtudtam, hogy valójában Archibald

McNally ügyvéd vagy.- Nem, ez nem így van - ráztam a fejem. - Ha jobban megnézed a névjegykártyámat, látni

fogod, hogy a következő áll rajta: McNally és Fia, ügyvéd, nem pedig ügyvédek. Az apám, Prescott McNally az ügyvéd, nem én.

- Akkor te mi vagy?- Én vagyok a Fia, a Diszkrét Nyomozás részleg vezetője. Én magam vagyok a részleg.- De te miért nem vagy ügyvéd? - érdeklődött Jennifer.- Mert kirúgtak a Yale jogi karáról, azzal az indoklással, hogy nem vagyok elég komoly. A

New York-i Filharmonikusok egyik koncertjén átsétáltam a színpadon úgy, hogy csak Richard M. Nixon álarcot viseltem.

Jennifer elnevette magát, és tudtam, minden rendben lesz.- Ha az elején elkéred a leveleket - mondta örömmel átadtam volna. A fickó nyilvánvalóan

teljesen őrült, így azonban fogalmam sem volt, mire megy ki a játék, és kíváncsi voltam.Felsóhajtottam.- Ügyfelünk, Clarence T. Frobisher, egy nyájas, idős úriember, de annyira azért nem

zárkózott, amint azt biztosan te is észrevetted. Hogyan ismerkedtél meg vele?- Egy jótékonysági rendezvényen. Ártalmatlanak látszott. Talán egy kicsit szórakozott volt,

de semmi olyasmi nem volt benne, ami halálra rémítene egy nőt. Amikor megtudtam, hogy tele van dohánnyal, úgy tekintettem rá, mint egy potenciális vevőre, aki majd vásárol a régiségeim közül. Néhányszor együtt vacsoráztunk - semmi több -, és akkor elkezdte küldözgetni ezeket a lehetetlen leveleket. Szenvedélyesen szeret, írta, feleségül akar venni, és annyi pénzt ad, amennyit csak akarok, ha hagyom, hogy babusgassa és szopogassa a gyönyörű, rózsaszín lábujjaimat. A lábujjaim akár gyönyörűek, akár nem - nézőpont kérdése -, egy biztos: nem rózsaszínűek, amint azt te már tudod.

Bólintottam.- Mr. Frobishernek a lábujj a mániája. El kell mondanom, Jennifer, nem ez az első

alkalom, hogy nála sokkal fiatalabb nőknek írt levelet, felajánlva, hogy megvásárolja vagy kibérli a lábujjaikat. Három másik esetben sikerült visszavásárolnunk a levele- két, nehogy rajta röhögjön egész Palm Beach. Kellemes meglepetés számomra, hogy egyike az öreg lábujj-célpontjainak hajlandó önként lemondani róluk. Köszönöm.

Jennifer elgondolkodva nézett rám.- Ha nem adtam volna vissza a leveleket, talán megpróbáltad volna visszalopni őket?- Talán igen - feleltem. - Van azonban még valami, amit meg kell beszélnünk.- Valóban? És mi lenne az?

- Mikor látlak ismét? - kérdeztem.Ismét a hűvös, kimért pillantás.- Még gondolkodom a dolgon - mondta.A ház előtt beültem piros Mazda Miatámba, amely az első ilyen típusú autók között volt

Floridában, és hazaindultam. Miközben kelet felé hajtottam, Beethoven Ötödik szimfóniájának nyitányát fütyültem, bár az is lehet, hogy a „Lábujjhegyen a tulipánok között” volt. Magam sem tudtam biztosan, de nem is törődtem vele. Majd’ szétvetett az elégedettség: teljesítettem a megbízást, finomat vacsoráztam, és ami a legfontosabb, lefeküdtem egy csodálatos nővel.

Nem mondom, hogy megigézett, az azért túlzás lenne. A trivialitáshoz mint életformához való kötődésem megtanított, hogy automatikusan észrevegyem és kizárjam magamból az erős érzelmeket. Ennek ellenére Miss Jennifer Towley igenis hatással volt rám. És szerettem volna ismét találkozni vele. Együtt vacsorázni. Bevallom, az a gondolat is meg- fordult a fejemben, hogy Clarence T. Frobisher álomképe teljesen helyénvaló és érthető. Bocsássanak meg nekem ezért.

Az A1A-n laktunk, közvetlenül az Atlanti-óceán partján, és a házunk egyáltalán nem hasonlított a szomszédos épületekre. A legtöbb kétemeletes, cseréptetős spanyol hacienda volt, ezzel szemben a miénk háromemeletes Tudor stílusú, függőleges beosztású ablakokkal és helyenként lyukas réz manzárd- tetővel.

Nem volt egy Mar-a-Lago, de volt öt hálószobánk, amely pontosan elegendő volt, hogy a Tucsonban lakó húgom családját elhelyezzük évenkénti látogatásaik alkalmával. Ráadásul a házhoz tartozó öt acre-ös telken volt egy kétemeletes, hárombeállású garázsunk. A ház körüli teendőket és a főzést-takarítást egy skandináv származású házaspár látta el, akik a garázs fölött, az emeleten laktak.

Volt egy kis télikertünk, ahol anyám hatmillió fajta begóniát nevelt - legalábbis nekem ez volt a benyomásom. Volt ezenkívül egy virágoskert, egy kis melegház, egy viktoriánus stílusú veranda és egy kutyaház, amelyben egykor az aranyszőrű vizslánk lakott. Ő ugyan már átköltözött a Nagy Mennyei Kennelbe, a háza azonban megmaradt.

Nem volt medencénk.Mindent összevetve, elsőrangúnak találtam a McNally-birtokot. A főépület ugyan kissé

doboz jellegű volt szögletes vonalaival, de a borostyán sok hiányosságot eltakar. Az egész jómódot sugallt - költséges kényelmet hivalkodás nélkül. A kopott épületek és a nagy telek régi családról és régi gazdagságról árulkodott. Az egész csupán díszlet volt, de ezt csak én tudtam.

Miatámmal leparkoltam apám fekete Lexus LS- 400-a és anyám faborítású Ford kombija között. A személyzeti lakásban és a nagy ház felső emeletén sötét volt, de a verandai lámpa égett, és mintha apám első emeleti dolgozószobájából is fény szűrődött volna ki.

Egyenesen oda indultam. A súlyos tölgyfa ajtó sarkig tárva volt, és amikor beléptem, ott láttam apámat kényelmesen üldögélni bőrfoteljében, a könyökénél álló kisasztalon egy kancsó borral és pohárral. Egy bőrkötésű könyvet olvasott, és a fejemet mertem volna tenni rá, hogy Dickens. Évek óta böngészte ezt a könyvet, és amilyen tempóban haladt, szinte biztos voltam benne, hogy rég „Drága halottunk” lesz, mire áttérhetne a Lakatlan házra.

Érkezésemre felnézett.- Jó estét, Archy!- Jó estét, apa! - mondtam, és a csomagot az asztalára hajítottam. - A Frobisher-levelek -

tettem hozzá magyarázatképpen.- Kitűnő - jegyezte meg elismerően. - Mennyibe kerültek?- Egy vacsorába a Cafe L’Europe-ban. A hölgy ingyen megvált tőlük.

- Akkor valóban hölggyel volt dolgod. Szerinted elfogadna valami szerény ajándékot cserébe? - kérdezte.

- Igen, azt hiszem - feleltem. - Nagyon szeret teniszezni, de az ütője úgy néz ki, mint egy ősrégi bendzsó. Minden bizonnyal örülne egy új Spalding ütőnek.

Apám bólintott.- Gondoskodj róla, hogy megkapja. Fáradtnak látszol. Kérsz egy kis bort?- Köszönöm - mondtam hálásan, és egy az övéhez hasonló pohárba jókora adagot töltöttem

magamnak.- Nem ártana, ha leülnél - jegyezte meg apám. - Új feladatom van a számodra, és némi

időre van szükség az elmagyarázásához.- Nem várhatna holnapig?- Nem - felelte kurtán. - Olyasvalamiről van szó, amit nem az irodában szeretnék

elmondani.Belerogytam az egyik fotelbe, és keresztbe tettem a lábam. Apám lesújtó pillantást vetett

lila zoknimra, de nem tett rá megjegyzést. Sosem próbált rávenni, hogy hozzá hasonlóan fekete, gyapjú térdzoknit, szárnyas orrú cipőt és szürke, háromrészes öltönyt viseljek.

Néhány percig hallgatott, és tudtam, azt mérlegeli, mit mondjon és hogyan mondja. Az apám mindig hosszan és alaposan gondolkodott, mielőtt megszólalt. Számomra ez a szokás már ismerős volt, de elhihetik, néha nagyon kellemetlen perceket okozott az ügyfelek és ismerősök számára, akik attól féltek, hogy az öreg elvesztette a fonalat vagy meghülyült.

- Ma este meglátogatott az irodámban Lady Cynthia Horowitz - mondta. - Nem sokkal azután, hogy te távoztál.

- Szent ég! - kiáltottam fel. - Nehogy azt mondd, hogy az öreglány már megint meg akarja változtatni a végrendeletét!

- Ma nem erről volt szó - mosolygott apám. - Ennél sokkal fontosabb mondanivalóval keresett fel. Nem volt hajlandó feljönni az emeletre - tudod, a légkondicionáló miatt ezért nekem kellett lemennem, és beülnöm az antik Rolls-Roysába, ami tágasnak ugyan tágas, de fullasztóan meleg. A sofőrjét el- küldte egy kis sétára, amíg mi beszélgettünk. Meglehetősen zaklatott volt a hölgy.

- És most mi zaklatta fel?Apám sóhajtott, és aprót kortyolt a borából.- Azt állítja, hogy a vagyonának jelentős része el- tűnt.- Valóban? Elveszett, elhagyta vagy ellopták?- Meggyőződése, hogy ellopták. Egy fali széfben tartotta a hálószobájában, de már nincs

ott.- És pontosan mi volt az?- Egy négy amerikai bélyegből álló blokk.Hangosan felnevettem.- És ez képezte a vagyonának jelentős részét?Apám komolyan nézett rám.- Egy hasonló négybélyeges blokkot árvereztek el nemrégen a Christie’s-nél New Yorkban

egymillió dollárért.Gyorsan ittam egy nyeletnyit a boromból.- Akkor, gondolom, ezek nem olyan bélyegek, amilyet az ember a borítékra ragaszt.- Valóban nem. Egy száz darabból álló, 1918-ban nyomott, 24 centes légipostái bélyegív

részét képezik. A bélyegek pirosak, és egy kék színű kétfedelű repülőgép van rajtuk. Nyomdahiba miatt erre az ívre fordítva nyomták rá a repülőket. Mivel a kétfedelűt akkoriban

Jennynek nevezték, filatelista körökben a hibás bélyegek Fordított Jenny néven szerepelnek. Most miért nevetsz?

- A hölgyet, akivel ma este együtt vacsoráztam - tudod, aki ideadta a Frobisher-leveleket, talán nem emlékszel rá, apa, de Jennifer Towleynak hívják. Gondolom, vannak olyanok, akik Jennynek szólítják.

Apám felvonta az egyik szemöldökét - ez egy olyan trükk volt, amit sosem sikerült eltanulnom tőle.

- És ő is fordított volt? - kérdezte. Majd, mintha hirtelen attól félne, hogy tapintatlan kérdést tett fel, sietve folytatta. - Mindenesetre Lady Horowitz nem akar a problémával a rendőrséghez fordulni.

Meglepetten meredtem apámra.- Úgy gondolja, hogy valaki a közvetlen környezetéből lopta el a bélyegeket?- Nem kérdeztem. Az a te dolgod.- Miért nem tartotta a bankban azokat a bélyegeket? Hiszen még a bundáit is oda hordja

nyáron!- Ugyanazért tartotta otthon a bélyegeket - magyarázta apám türelmesen -, amiért az

ékszereit. Szereti viselni a gyémántjait, és szerette mutogatni a bélyegeket a vendégeinek.- Tehát Palm Beachen mindenki tudta, hogy van egy Fordított Jenny blokkja? - nyögtem.- Talán nem mindenki, de kétségtelenül sokan.- Volt rá biztosítása?- Igen, félmillió dolláros. Még nem nyújtotta be rá az igényt, ugyanis abban reménykedik,

hogy előkerülnek a bélyegek. Mivel a hölgy minden tekintetben kerülni akarja a nyilvánosságot, ez az ügy egyértelműen a Diszkrét Nyomozás részlegre tartozik. Archy, kérlek, holnap reggel állj rá a dologra! Illetve pontosabban ma reggel.

Bólintottam.- Azt javaslom - folytatta apám hogy kezdd Lady Horowitz kikérdezésével. Biztosan

sokkal több részlettel tud szolgálni a feltételezett lopás ügyében.- Egyáltalán nem várom ezt a találkozást - jegyeztem meg, miután felhajtottam a maradék

boromat. - Ugye tudod, hogyan nevezik az emberek? Lady Horrorwitz.Apám hűvös mosolyt villantott rám.- Nagyon kevesen vagyunk olyanok, amilyennek látszunk - mondta. - Ellenkező esetben

nagyon unalmas lenne ez a világ!Visszatért a Dickenséhez, én pedig megmásztam a harmadik emeleti hálószobából,

nappaliból, öltözőből és fürdőszobából álló lakosztályomba vezető lépcsősort. Lezuhanyoztam, magamra kanyarítottam egy nyersselyem köpenyt, és rágyújtottam egy cigarettára, amely csak a harmadik volt az elmúlt huszonnégy óra során, így joggal voltam büszke a lelkierőmre.

Meglehetősen feledékeny alak vagyok, így miután csatlakoztam apám ügyvédi irodájához, és megkaptam a Diszkrét Nyomozás részleg vezetését, úgy gondoltam, nem árt egy naplót vezetnem, amelyben feljegyzem a részleteket. Tudják, így nem felejtek el olyan látszólag jelentéktelen dolgokat, amelyek később fontosnak bizonyulhatnak. Igyekeztem minden áldott nap írni a naplómba, azonban ezen az éjszakán csak ültem az asztalnál, a naplómra meredve, és egyre apám megjegyzése járt a fejemben: „Nagyon kevesen vagyunk olyanok, amilyennek látszunk.” Ez Prescott McNallyre kétségtelenül igaz volt.

Apám apja, Frederick McNally, sokak hiedelmével ellentétben, nem a brit földbirtokos dzsentrik tagja volt. Nagyapám valójában, mirabile dictu, lógó nadrágú, krumpliorrú burleszkkomikus volt, akit a Minsky körúton csak Gyerünk Freddy McNallyként ismertek. Sosem lett belőle igazi sztár, azonban a kiejtése és jellegzetes, rekedt „Ah-ú-gáh” nevetése

elnyerte számára a második legviccesebb komikus címet a környéken.Hasraesési mutatványai és azon képessége mellett, hogy a színpadon akkorát tudott ugrani,

mint egy megriasztott gazella, Gyerünk Freddynek fantasztikus érzéke volt az ingatlanüzlethez. A ’20-as években, amikor Florida hirtelen elkezdett gazdaságilag fellendülni, nagyapám megvett egy tengerparti birtokot (akkoriban fantasztikusan olcsó volt) és több másikat a csatorna partján, amely később fontos vízi szállítási útvonallá vált.

Mire visszavonult a festék és csillogás világából, ahhoz elég gazdag volt, hogy vegyen egy házat magának Miamiban, és a fiát - apámat, a Yale Egyetemre küldje, ahol úriember, majd végül ügyvéd válhat belőle.

Nem sokkal Gyerünk Freddy utolsó földi fellépése után apai nagyanyám, aki fiatal korában revütáncos volt, szintén elhagyta a világi színpadot. Haláluk után apám eladta a miami házat (szép haszonnal), és családjával Palm Beachre költözött. Felvételt nyert a floridai ügyvédi kamarába, és pontosan tudta, hogyan akar élni. Ami azt illeti, ezzel már az egyetem első napjaiban tisztában volt.

A világ, amit az apám elképzelt magának - és ez évekkel azelőtt történt, hogy Ralph Lauren ugyanebből az álomból valóságos divatbirodalmat hozott volna létre a nagy ház, krikett, póló, gondozott kert, borpince, sok porcelán, kopott bőr-, réz-, ezüstkeretes családi fotók és tea mellé uborkás szendvics világa volt.

Ez volt az az élet, amit elszántan és lelkiismeretes aprólékossággal felépített maga és családja számára Palm Beachen. Ő volt a Birtok Ura, és ha ez azzal járt, hogy egy antik márványkandallót és hozzávaló párkányt kellett vásárolni egy londoni régiségkereskedőtől, és azt iszonyatos áron Floridába szállíttatni, ő azt is megtette. Hitt az álmában, és ezt csodálatosan és teljességgel meg is valósította. Előkelőség? A könyökünkön jött ki.

Ennek következtében én nemcsak fiúgyermek voltam, hanem egyben leszármazott is. (A Birtok Urainak örököseik vagy leszármazottaik voltak.) Ugyan már elég fiatalon felismertem apám életstílusának utánzat voltát, ez nem gátolt meg abban, hogy teljes mértékben kihasználjam az általa kínált előnyöket.

Emlékszem egy beszélgetésre, amelyet az évfolyamtársaimmal folytattam, mielőtt kirúgtak volna a Yale jogi karáról. Azt tárgyaltuk, hogy a fiúk gyakran lépnek apáik nyomdokába, nem csupán a foglalkozás terén, de sokszor a szokások, hobbik és nézetek tekintetében is.

- Az alma sosem esik messze a fájától - jegyezte meg valaki nagy bölcsen.- Ahogyan a szar sem a madártól - tette hozzá valaki.Nem akartam túl mélyen belegondolni, ez utóbbi aforizma hogyan vonatkozna rám. Azt

azonban szeretném, ha tudnák, tökéletesen tudatában voltam apám álruhájának. És bár lehet, hogy hanyag lenézéssel szemlélem, örömmel profitálok belőle. Minden bizonnyal ugyanolyan jó színész vagyok, mint az apám.

Ezeket a súlyos kérődzni valókat elástam a tudatom mélyére, és elszántan visszafordultam a naplómhoz, hogy végre elkészítsem a napi feljegyzéseket. Ehhez azonban kénytelen voltam olvasószemüveget feltenni. Igen, a harminchatodik születésnapom után a nézőkéim elkezdtek gyengülni, és így az asztali munkához szükségem volt a szarukeretes szemüvegre. Természetesen mások előtt sosem viseltem, hiszen ki akar úgy kinézni, mint egy szórakozott atomfizikus?

Előbb leírtam a Clarence T. Frobisher levelek visszaszerzésének körülményeit, majd mindazt a keveset, amit apámtól a Lady Cynthia Horowitz hálószobái széfjéből eltűnt Fordított Jenny bélyegekről megtudtam. A végére odabiggyesztettem egy emlékeztetőt, hogy felhívjam Horowitzot, és megbeszéljek vele egy korai találkozót.

Aztán a naplómra meredve még valamit odaírtam, amin magam is erősen meglepődtem, és ez a következőképpen szólt:

Jennifer Towley!

Második

Reggel elaludtam, és mire letámolyogtam, apám már elhajtott az irodába (általában együtt mentünk), anyám pedig az üvegházban szöszmötölt, ami teljesen logikusnak tűnt. Mindezt Olsontól, a gondnokunktól tudtam meg, aki a konyhában ült, pipázott és egy csésze feketekávét iszogatott, amihez valószínűleg egy kis pálinkát is töltött. Azt is elmondta, hogy a felesége, Ursi, anyám autójával elment, hogy friss fűrészes sügért vegyen az aznapi vacsorához.

Az ember azt gondolná, hogy valaki, akinek az ereiben a vikingek vére csörgedezik, olyan nevet visel, mint a Lars vagy a Sven. Olson keresztneve azonban Jamie volt, és ráadásul nem is a James becéző formája; egyszerűen Jamie. Ráncos képű, apám korabeli fickó volt, és ő meg a felesége velünk voltak, amióta az eszemet tudom. Gyermekük nem született, és úgy tűnt, megelégszenek azzal, hogy a McNally-házban dolgozhatnak mindaddig, amíg reggelente fel tudnak kelni az ágyukból.

- Tojást? - kérdezte.Megráztam a fejem.- Csak kávét és rozskenyérből pirítóst kérek - mondtam. - Fogyókúrázom.Jamie munkához látott a maga lassú, kimért módján. Mindkét Olson jó szakács volt - jó,

de nem kiváló, egy gyorsbüfébe azonban nem vették volna fel őket, az biztos. Ez nem azt jelenti, hogy piszmogtak, csak nem siettek.

- Jamie - szólaltam meg ismered Kennethet? Lady Horowitz sofőrje.- Igen, ismerem.- Mi a keresztneve?- Bodin.- Milyen ember?- Nagydarab.Felsóhajtottam. Információt szerezni Olsontól nem volt nehéz, csak időbe került.- Nem tudod véletlenül, mióta dolgozik Horowitznak?Jamie elgondolkodott.- Talán öt vagy hat éve.- Igen, sejtettem - mondtam. - Néhány évvel ezelőtt az a pletyka járta, hogy több is, mint

sofőr. Te hallottál erről valamit?- Nem - felelte Jamie. Elém tette a reggelimet, és töltött magának még egy kis kávét.- Szerinted igaz lehet? - kérdeztem.- Talán igaz volt - mondta. - Akkor. De nem most.Szűkszavúsága nem tévesztett meg; ugyanúgy élvezte a pletykát, mint én.Ehhez persze tudniuk kell, hogy Palm Beach a pletykások paradicsoma. Sőt, a világ

pletykafővárosa. Palm Beachen mindenki mindenkiről állandóan pletykál. Úgy értem, élvezzük a dolgot.

- Ennek a Kenneth Bodinnak van felesége? - erőltettem tovább a témát, miközben megkentem a pirítósomat a mangólekvárral, amit Jamie előrelátóan az asztalra helyezett.

- Nincs.- Barátnő?- Talán.- Ismerem?

Lassan kivette az időközben kialudt pipát a fogai közül, és rám nézett.- Masszíroz.- Komolyan? - kérdeztem felcsillanó szemmel. - Nos, pillanatnyilag nem ismerek egyetlen

masszőzt sem. West Palm Beachen dolgozik?- Régen itt dolgozott, de lecsukták.- És most mit csinál?Olson továbbra sem vette le rólam a szemét.- Ezt meg azt - felelte.- Rendben, értem - mondtam gyorsan. - Kérlek, kérdezősködj egy kicsit, hátha ki tudod

derítem a nevét és a címét.Jamie bólintott.Befejeztem a reggelit, majd felmentem apám dolgozószobájába, hogy használjam a

telefonkönyvét és a telefonját. Az öreg minden telefonkönyvét be- kötteti. Tudom, hogy sokan vannak így ezzel, de ők általában nejlont használnak, míg apám bőrt. Ezt csak azért említem, hogy érzékeltessem, milyen aprólékos tud lenni az előkelőség hajszolásában.

Kikerestem Lady Cynthia Horowitz telefonszámát, majd tárcsáztam. A gondnok vette fel, akinek bemutatkoztam, és kértem az úrnőjét. Ehelyett azonban átkapcsolt Consuela Gardához. Tudtam, hogy így lesz. Ő volt Lady Cynthia titkárnője és általános jobbkeze.

Ismertem Consuelát, aki Havannából jött át. Néhány éve volt egy őrült, szenvedélyes románcunk, amely két vagy három hétig tartott. Aztán Consuela rájött, hogy ha az esküvői harangokról van szó, én süket vagyok, így gyorsan kiadta az utamat. Teljesen érthető. Ennek ellenére továbbra is barátként gondoltam rá, bár ha partikon vagy fogadásokon összefutottunk, puszi helyett csak kezet fogtunk.

- Archy, örülök, hogy hallom a hangodat! - mondta a kagylóba.- Hogy vagy, Connie?- Köszönöm, jól.- Múlt szombaton láttalak a Wellingtonon - mondtam. - Nagyon jóképű az a fickó, akivel

voltál. Új?- Nem igazán - felelte nevetve. - Már használt. Mit tehetek érted, Archie?- Beszélnem kell Lady C.-vel. Nem több egy fél óránál.- Milyen ügyben?- Jótékonysági feliratkozás - feleltem, mivel nem tudtam, Horowitz beszélt-e neki a

Fordított Jennyk eltűnéséről. - Egyszerűen tennünk kell valamit, hogy megmentsük a keményorrú versenyegereket. micsodákat?

- Keményorrú versenyegereket. Nagyon kedves állatkák, de kihalófélben vannak. Igen, Connie, hamarosan kihalnak.

- Nem is tudom - motyogta kételkedve. - Mos- tanában mindenki azért ostromolja, hogy segítsen megmenteni ezt vagy azt.

- Kérlek, próbáld meg! - erősködtem.Néhány perccel később ismét beleszólt a telefonba.- Ha most azonnal ide tudsz jönni - mondta meglepett hangon -, Lady Cynthia fogadni fog.- Köszönöm, Connie - rebegtem alázatosan, ugyanis tudok én alázatos is lenni, ha kell.A Miata nem egy olyan autó, amelyiknek az ember kinyitja az ajtaját, hogy beszálljon.

Ugyanúgy, mint a régi MG esetében, erre is fel kell szállni, mintha az ember egy ló nyergébe szállna. Lady Horowitz birtoka a közelben volt, és szerencsére a forgalom sem volt nagy, így szabadjára engedhettem a paripámat.

Vezetés közben fejben áttekintettem mindazt, amit arról a nőről tudtam, akihez tartottam.

A teljes neve Lady Cynthia Kirschner Gomez Stanescu Smythe DuPey Horowitz volt, és ha nem is lehetett a Palm Beach-i házassági verseny győztesének nevezni, kitartása kétségtelenül csodálatra méltó volt. Úszómedencéje partját, az Ódon Pompa mellett, hat exférje birtokának lobogója díszítette. Ezt mindenki kedves gesztusnak tartotta; a válások után a hölgy kétségtelenül gazdag személyiségnek számított.

Címét az utolsó férjétől, Leopold Horowitztól nyerte, akit a repülő bogarak párzási szokásainak tanulmányozásáért lovaggá ütöttek. Szerencsétlenségére, egy évvel a kitüntetés elnyerése után, Leopold Horowitz lezuhant egy magas fa tetejéről az Amazonas vidékén, miközben megpróbált tetten érni in flagrante delicto egy léha bogárpárt, és szörnyethalt. A lesújtott Özvegy azonnal Párizsba repült, hogy fekete ruhát (turnüröst) vásároljon Christian Lacroixtól.

Még mielőtt személyesen találkoztam volna Lady Cynthiával, gyakran hallottam őt „igazi szépség” - ként emlegetni. Mikor azonban bemutattak neki, alig bírtam leplezni megdöbbenésemet. Tapintatlanság lenne egy hölgyet rondának nevezni, így csak annyit mondok, hogy egyáltalán nem találtam szépnek.

Bár nem volt boszorkány, legalábbis azt hiszem, az orra hosszú volt és lefelé görbült, míg az álla keskeny, és fölfelé hajlott. Az orra és az álla természetesen nem ért Össze, de ahányszor megláttam, mindig az jutott eszembe, hogy ha betennék egy ezüstdollárt állítva a kettő közé, megpörgethetném. Egyszerűen nem értettem, az öregség hogyan teheti ennyire tönkre egy „igazi szépség” vonásait.

- Szerintem már nyolcvan is elmúlt - mondtam egyszer az apámnak.- Ostobaság - felelte apám, meglehetősen mereven. - Egy évvel fiatalabb nálam.Még mindig nem értettem az „igazi szépség” legendát, és azt, hogyan tudott ennyi férjet

elfogyasztani. A rejtély akkor oldódott meg, amikor egy országos képes újság (amit egészen véletlenül a közeli Lantanában nyomtak) megjelentetett egy cikket Lady Cynthiáról, az ő számos házasságáról és házasságon kívüli kapcsolatairól. A cikket, azt mondják, bőséges illusztrációval látták el, és ez megmagyarázta a hölgy múltbéli vonzerejét.

Cynthia DiLuca néven született Chicagóban, egy hentes leányaként, és már egészen korán megállapították, miszerint az arca olyan csúnya, hogy egy Timex órát is megállítana. Azonban mintegy kárpótlásképpen, olyan érzéki testtel áldotta meg a sors, hogy amikor megjelentek az első meztelen fényképei az újságokban, a világon minden férfinak összekoccantak a térdei.

Cynthia a ’40-es és ’50-es évek során rengeteg fényképésznek és festőnek állt modellt. A fejét általában elfordította, félhomályba rejtette, vagy kendővel takarta el. Az egyik fényképész odáig merészkedett, hogy egy sokkal szebb női fejet montírozott Cynthia testére. A közönséget azonban nem lehetett megtéveszteni; alakja legalább olyan egyedi, utánozhatatlan és hőn imádott volt, mint a coca-colás üveg. Még a halhatatlan Picasso is megfestette a portréját, isteni vonalait zsindelyekkel borítva be, ami óriási tetszést aratott.

Úgy tűnt, így hetven fölött is sikerült megőriznie az alakot, ami ötven évvel ezelőtt valósággal sokkolta a világot. Ugyanakkor több zsémbesség és rosszkedv szorult bele, mint amennyihez bárkinek is joga lett volna. Kedélyhullámzásai legendásak voltak. Hosszú listája volt azokról a dolgokról, amelyeket utált; ide tartozott a szivar, a kutyák, és az olyan férfiak, akik gyűrűt viseltek a kisujjukon. A listát azonban messze a légkondicionálás és a közvetlen napsugárzás vezették - ezért persze nehéz volt megérteni, miért döntött úgy, hogy hátralévő éveit Dél-Floridában éli le.

Mindent összevetve az emberek egy türelmetlen, kötekedős idős hölgynek tartották, aki - ha kihozzák a sodrából - még nagyhangú is. A Palm Beach-i közösség ennek ellenére eltűrte, sőt megbecsülték, mint igazi „karaktert”. Népszerűsége részben nagylelkűségének volt köszönhető. Csodálatos partikat és ünnepélyeket tartott, és nagyon kevesen utasították vissza

a meghívását, mivel tudták, az egyik dolog, amit elfogadhatatlannak tart, a mások otthonában vagy nyilvános éttermekben való étkezés, így nem is várta vendégeitől, hogy viszonozzák a meghívását.

Cynthia Horowitznak tökéletesen érthető oka volt az otthon étkezésre: ő alkalmazta Dél-Florida legjobb francia szakácsát.

Mindezek után még hozzá kell tennem, hogy Lady Cynthia Horowitz mindig is nagyon kedves volt a McNally családdal. Anyám, apám és én számos alkalommal vacsoráztunk együtt vele, és el kell ismernem, nem is lehetett volna jobb és szórakoztatóbb vendéglátó. A vacsora utáni konyak fölött rengeteg anekdotát és történetet mesélt. Képzelhetik.

Az otthona úgy nézett ki, mint egy polgárháború előtti ültetvény: Tara áttelepítve Florida Aranypartjára. Az egyetlen anakronizmus ebben az idillikus képben a birtokot körülfogó, koralltömbökből épített magas kerítés, a főépület mögötti hatalmas terasz és úszómedence volt.

A fekete gondnok ehhez a medencéhez vezetett most, és örömmel láttam az exférjek zászlóit vidáman lengedezni a szélben. Lady C. egy napernyő árnyékában heverészett. Vastag, fehér flanelköntös volt rajta, lábán pamutzoknit viselt, amely a lábfejét és bokáját védte, meg hosszú szárú fehér kesztyűt, ami a kezét és a karját óvta a vén, gonosz Nap sugaraitól. Természetesen a feje sem maradt ki: széles karimájú szalmakalap ült rajta, sötét árnyékba borítva arcát és nyakát.

Lady Cynthia keze ügyében két telefon volt, egy vezetékes meg egy elemes, és a hölgy ez utóbbit használta. Amint odaértem, intett, hogy foglaljak helyet a közelben álló vászonszékben, ő pedig folytatta a beszélgetést. Akaratom ellenére mindent hallottam.

- Nem, nem és nem - mondta dühösen a kagylóba. - Felejtsd el! Soha többé nem akarok hallani róla! Figyelj, drágám, ha anatómiailag megvalósíthatónak tartanám, azt mondanám, hogy baszd meg magad. Tisztán hallasz?

Kikapcsolta a telefont, és dühösen meredt rám zöld lencséjű napszemüvegén keresztül.- Ismered Mercedes Blairt? - kérdezte.- Nem hiszem, hogy volt szerencsém az illető hölgyhöz – válaszoltam.- Nyugodj meg, fiam, nem olyan nagy szerencse - mondta keserűen.- Ez a nő Palm Beach egyik leg- nagyobb marhája. Legutóbb, amikor Kairóban jár- tam,

megvettem ezt a csodálatos elefántcsontból faragott hímvesszőt. Miután hazatértem, elkövettem azt a nagy hibát, hogy megmutattam Mercedesnek, nem tudva, hogy ő is a mentsük-meg-az-elefántokat megszállottak közé tartozik. Nos, teljesen bezsongott a nő, és azóta egyfolytában rágja a fülemet. Azt akarja, hogy dobjam el! El tudod képzelni? Egyszerűen nem bírom beleverni abba az icipici agyába, hogy az az elefánt már évszázadokkal ezelőtt kipurcant. A faragott hímvessző az ókori Egyiptomból származik, egy gyönyörű antik darab, és ráadásul még hasznos is. Ez a nő azonban ragaszkodik hozzá, hogy szabaduljak meg tőle. Soha életemben nem szólok többé ehhez a hülye tyúkhoz!

Hosszú évekkel ezelőtt arra a következtetésre jutottam, hogy az élet nagyon furcsa, és az ember csak úgy őrizheti meg a józan eszét, ha tudomásul veszi az érthetetlenségét. Mindent elfogad, és csak bólogat mindentudóan.

Ezért aztán meghallgattam az elefántcsont hím- vesszőről szóló történetet, mindentudóan bólogattam, és együtt érző hangokat hallattam. Miután Lady Cynthia végzett a tirádájával, lehajolt a nyugágya mellett álló kancsóért. Minden bizonnyal az aznapi első gin-tonikja volt benne. Kortyolt egyet belőle, és szemmel láthatóan megnyugodott.

- Kérsz egy italt, fiam? - kérdezte kedvesen.- Nem, köszönöm - feleltem.- Amit Connie-nak mondtál a keményorrú versenyegerekről marhaság volt, igaz?

- Igen.- És azért jöttél, hogy az eltűnt bélyegekkel kapcsolatban kérdéseket tegyél fel. Prescott

mondta, hogy te fogsz nyomozni az ügyben. Tessék, kérdezz!- Ki tud a Fordított Jennyk eltűnéséről?- Én, apád és te.- Nem szólt róla sem Consuelának, sem másnak a házban?Az idős hölgy megrázta a fejét.- Lehet, hogy közöttük van a tolvaj - mondta sötéten.- Lehet - hagytam rá. - Lássuk csak... Connie mellett van egy inasa, egy házvezetőnője, két

szobalánya és egy sofőrje, igaz?- Nem igaz. Az inas és az egyik szobalány körül- belül két héttel ezelőtt felmondott, azzal

az ürüggyel, hogy nem bírják a floridai nyarat. Idióták!- Tehát ez azt jelenti, hogy öt alkalmazott maradt - jegyeztem meg. - Rajtuk kívül lakik

még valaki a házban?- A fiam, Hány Smythe, és a felesége, Doris, valamint a másik fiam, Alán DuPey, és a

felesége, Felice. Egy hónappal ezelőtt volt az esküvőjük. De itt lakik a lányom, Gina Stanescu is. És Angus Wolfson, egy régi barátom. Bostonból jött néhány hétre. Buzi, de kit érdekel!

- Tehát telt ház van - mondtam. - Mindnyájan itt voltak, amikor a bélyegek eltűntek?Lady Cynthia bólintott.- Önön kívül ki tudta a faliszéf számkombinációját?- Senki, de ennek nincs semmi jelentősége, ugyanis sosem zártam be.Ránéztem és felsóhajtottam.- Mégis kérnék egy italt, ha lehetséges - mondtam, és úgy éreztem, a Nap az összes sugarát

egyenesen az én fejemre árasztja.- Természetesen. Mi legyen az?- Egy vodka tonikkal tökéletesen megfelel.Vendéglátóm a vezeték nélküli telefonon felhívta a konyhát, és megrendelte az italomat.- Lady Cynthia - szólaltam meg elárulná, miért nem zárta be soha a széfet?- Nem foglalkoztam vele - felelte. - Az az ostoba kombináció... mindig elfelejtettem, és fel

kellett túrnom az egész asztalomat, amíg rábukkantam. Különben is megbíztam az emberekben.

Inkább nem mondtam ki, amit gondoltam. Néma csendben várakoztunk, amíg a házvezetőnő, az anyáskodó Mrs. Marsden megérkezett az italommal. Egy vastag szelet friss citrom úszkált benne; pontosan úgy, ahogy szerettem.

Miután a házvezetőnő távozott, ismét megszólaltam.- Nem szeretnék szemtelen lenni, de ha a kombinációt folyton elfelejtette, nem lehetséges,

hogy azt is elfelejtette, hová tette a bélyegeket?Lady Cynthia megrázta a fejét.- Nem egyszerűen egy borítékban vagy valami hasonlóban voltak, hanem egy napló

méretű kis könyv átlátszó borítói között. Ez egy piros bőrrel bevont kis könyvecske volt, ami a Fordított Jennyk számára készült. Az ilyesmit nem pakolgatja csak úgy az ember. Különben is az egész házat felforgattam utána, de szőrén-szálán eltűnt.

- Nem haragudna, ha megkérdezném, hogyan jutottak a bélyegek a birtokába?- Nem, nem haragudnék. Tessék, kérdezd meg! Felnevettem.- Lady Cynthia, ön szórakozik velem.- Boldogan megtenném, fiam - mondta hamiskás mosollyal de az emberek azonnal a

szájukra vennének. A válási egyezség részeként kaptam azokat az ostoba fordított bélyegeket az első férjemtől, Max Kirschnertől. Drága, öreg Maxi Imádta viselni a fehérneműimet, de a bankmenedzseléshez nagyon értett. Triesztben vette a bélyegeket. Ha jól emlékszem, tízezer dollárt fizetett a négy bélyegért. De ez persze sok-sok évvel ezelőtt történt.

- A férje bélyeggyűjtő volt?- Nem, csak szerette a ritka dolgokat, ahogyan én is.Nem jutottam sokra a kérdezősködéssel - talán azért, mert Lady Cynthia ilyen könnyedén

kezelte a veszteségét. Ő azonban már csak ilyen volt - a felső körök szabálya: soha ne panaszkodj és soha ne magyarázz!

- Rendben - mondtam ha nem ön tette el a bélyegeket, akkor tételezzük fel, hogy valaki ellopta azokat. Van valaki, akiről feltételezi, hogy ragadós a keze?

A kérdés láthatóan felzaklatta.- A gondolatát is utálom, hogy valaki a személyzet tagjai közül lehetett. Évek óta nekem

dolgozik mindegyik. - Azonban azt mondta, hogy az inas és az egyik szobalány felmondott. Ez a bélyegek

eltűnése előtt vagy után történt?Lady Cynthia elgondolkodott.- Nem, a bélyegek a helyükön voltak, amikor az inas és a szobalány távoztak. Már

emlékszem: kiléptek, és másnap megérkezett Alán DuPey a feleségével. Felice még sosem látta a bélyegeket, így aznap este, vacsora közben, lehoztam, hogy megmutassam neki. Vacsora után visszavittem a szobámba, és betettem a faliszéfbe. Akkor láttam a bélyegeket utoljára.

- Nem voltak a házban betörés nyomai? Felfeszített ajtók, betört üvegek... bármi hasonló?- Nem. És esténként, miután becsukják a kaput, Mrs. Marsden bekapcsolja az elektronikus

riasztóberendezést.- Biztos benne, hogy a házvezetőnője minden este bekapcsolja a riasztót?- Teljesen biztos, ugyanis ha éjfélig nem kapcsoljuk be, idetelefonál a biztonsági

ügynökség, hogy emlékeztessen rá.- És olyankor mit csinál, amikor valami parti van a házában, ami a késői órákig tart?- Mindig felbérelek egy vagy két biztonsági őrt az alkalomra. Aztán miután mindenki

távozott, az őrök is elmennek, a kaput becsukjuk és bekapcsoljuk a riasztót.- Nagyon hatékony - jegyeztem meg, majd belepillantottam félig üres poharamba... ahol

nem láttam semmit, arai nyomra vezetett volna.- Rendben, tegyük félre a betörés gondolatát és azt, hogy valaki a személyzet tagjai közül

fújta meg a bélyegeket. Mi a helyzet a lakókkal?- Ne légy ostoba! - csattant fel Lady Cynthia. - Szent ég, fiam, ők a családom! Kivéve

Angus Wolfsont, de őt már hosszú évek óta ismerem.- Aha - morogtam. - És mindnyájan jól állnak anyagilag?- Egyikük sem szűkölködik. - Az idős hölgy fel- hajtotta az italát, majd összerágta a

jégkockát. - Persze a pénzből sosem elég... ha érted, mire gondolok.Bólintottam.- Lady Cynthia, ha azt akarja, hogy a McNally és Fia teljes körű vizsgálatot végezzen

ebben az ügyben, akkor beszélnie kell a személyzetének és családtagjainak a lopásról.Először döbbenten meredt rám, majd felkiáltott:- Marhaság! Ha megteszem, egész Palm Beach ettől fog visszhangozni két órán belül.- Valóban így van - értettem egyet de ez ellen nem tehetünk semmit.- De én pontosan ezért nem a rendőrséghez fordultam. Titokban akartam tartani az egészet.

- Ez lehetetlen - mondtam, a fejemet rázva. - Hogyan kérdezősködhetnék, ha az embereknek fogalmuk sincs, miről beszélek?

Ezen elgondolkodott.- Azt hiszem, igazad van - mondta végül, nehéz sóhaj kíséretében. - Ez azonban zsarukat,

riportereket és talán tévéseket jelent. Mit mondjak nekik?- Hazudjon - feleltem vidáman. - Mondja azt, hogy a bélyegeket nem lopták el, hanem

elküldte őket egy New York-i árverési céghez értékbecslésre.Lady Cynthia elnevette magát.- Te aztán egy minden hájjal megkent alak vagy, ugye tudod? Rendben, közlöm a dolgot a

családdal, a személyzet tagjaival és a vendéggel.- Helyes. Akkor végre beindíthatom a nyomozást.Letettem a poharamat az asztalra, és felálltam.- Egy utolsó kérés: szeretnék egy pillantást vetni az úgynevezett bűntény színhelyére, ha

megengedi. Nem bánja, ha körülnézek a hálószobájában?- Csak nyugodtan nézelődj - mondta. - Ugye is- mered a ház elrendezését?- Csak a földszintet.- A hálószobám a második emeleten van, a déli szárnyban. Átfogja a ház teljes szélességét

A keleti ablak az óceánra néz, a nyugati pedig a medencére és a teraszra. Az ott...Felmutatott az egyik második emeleti nyitott ablakra, amelyen kék zsalugáter volt.- Mindenbe belenézhetsz, amibe csak akarsz - mondta. - Semmi sincs zárva.- Nem maradok sokáig - ígértem. - Köszönöm az italt.Elindultam a ház felé, de utánam szólt.- Archy!Visszafordultam, de meglepett, hogy a keresztnevemet használja; általában „fiam” voltam,

vagy ha másoknak beszélt rólam, „Prescott fia”.Egy hosszú percig csak nézett rám, én pedig türelmesen vártam.- Tegnap este a L’Europe-ban vacsoráztál - mondta végül, hangjában némi váddal. -

Méghozzá Jennifer Towleyval.- Ó, szóval ilyen gyorsan száll a Mr.- Együtt jártok? - kérdezte.- Még nem.- Légy óvatos, fiam - mondta. - Az a nő veszélyesebb, mint ránézésre gondolnád. A

helyedben én azonnal véget vetnék ennek az ismeretségnek, mert komoly problémáid adódhatnak belőle.

Elvigyorodtam.- Sosem lehet tudni, igaz?Folytattam az utat a ház felé, és közben azon tűnődtem, vajon mi a fenét akart ezzel

mondani - végül úgy döntöttem, hogy az egész nem más, mint rosszindulatú Palm Beach-i pletyka.

A Horowitz-ház belseje egyszerűen fantasztikus volt, egyenesen a Southern Accents-bői, annál inkább, mivel tudtam, a dekoráció mind a ház úrnőjének műve. Eklektikus keveréke a viktoriánus, a Louis Quinze-, a kora amerikai és a Bauhaus-stilusnak. Tudom, hogy így kicsit zavarosnak tűnik, de higgyék el, itt minden a helyén volt, semmi sem ütötte egy- mást. Az uralkodó színek a bor különböző, finom árnyalatai voltak, ellentétben a legtöbb floridai ház szörbet pasztelljével, amitől egytől egyig úgy néztek ki, mint egy miami szálloda előcsarnoka.

Lady Cynthia hálószobája akkora volt, hogy kényelmesen elfért benne egy borvörösre

lakkozott baldachinos ágy, egy hatalmas, fenyőfából készült faragott szekrény, egy kergetőző puttókkal telefestett szekreter és még sok minden más.

Három hatalmas, friss virággal teli váza díszítette a szobát, amelyek közül az egyik az öltözőszoba asztalán állt. Ebben a kis helyiségben annyi ruha volt, amiből simán fel lehetett volna öltöztetni a My Fair Lady teljes szereplőgárdáját, és a cipőmennyiség láttán még Imelda Marcos is irigyen csikorgatta volna a fogát. A fürdőszoba aranysárga színben pompázott: mosdó, fürdőkád, zuhanykabin, vécécsésze, bidé... szóval minden. A csapok aranyozottak voltak ez már igen, gondoltam. Az ember a laza eleganciát kedveli, nemdebár?

Nem kutattam át a fiókokat és nem néztem be a párnák alá - semmi ilyesmit nem tettem. Engem csak a fali széf érdekelt, és ezt nem volt nehéz megtalálni, mivel nem takarta sem festmény, sem más. A baldachinos ágy bal oldalán bukkantam rá; kissé kiállt a falból. Nem volt rajta semmi különös: egy gomb, egy kar. Az ajtó könnyedén és hangtalanul nyílt ki. A belsejében több lila boríték hevert, cipőfűzővel átkötve. Nem vizsgáltam meg a tartalmukat, hanem visszazártam a széf ajtaját.

Inkább a hálószoba ajtajának és a széfnek a távolsága érdekelt. Lemértem; tizennégy hosszú lépés volt. Úgy ítéltem meg, hogy a tolvaj besurranhatott a szobába, kinyithatta a széf ajtaját, kivehette a i ordított Jennyket tartalmazó kis piros könyvet, visszazárhatta az ajtót, és egy percen belül már el is hagyhatta a szobát. Maximum két percen belül. Gyermekjáték! De ki volt az, aki eljátszotta ezt a játékot?

Ekkor egy újabb problémára bukkantam. Az éjjeliszekrényen, csaknem pontosan a széf alatt, egy antilopbőrrel bevont nagy ékszeres doboz állt. Felnyitottam a tetejét, és mintha egy Tiffany-kirakatba néztem volna. Kérdés: Ki az a magára egy kicsit is adó tolvaj, aki ellopja a bélyegeket és nem áll meg egy másodpercre, hogy kimarkoljon egy adagot ezekből a csillogó drágakövekből? Érdekes kérdés.

Zsebre dugott kézzel fel-alá sétálgattam a hálószobában, amely akkora volt, hogy a McNally-házi kis lakrészem simán elfért volna benne. Azt hiszem, éppen a „Még sosem voltam szerelmes” kezdetű dalt fütyültem, amikor odatévedtem a nyugati ablakhoz és lenéztem a medencére.

Lady Cynthia a vízben úszkált, láthatóan meztelenül, a kalapjától és napszemüvegétől azonban még ekkor sem vált meg. Mrs. Marsden a medence partján állt, kezében egy nagy fürdőlepedővel. Miközben figyeltem, Lady C. nedvesen csillogó fehér testével lassan kikapaszkodott a vízből, és ekkor megláttam, milyen gyönyörű.

Egy szép nő jelenlétében az ember általában vágyat érez, hogy felugorjon a levegőbe és összeüsse a bokáit. Azonban most, látva ezt az elképesztően gyönyörű testet kiemelkedni a medencéből - Vénusz a klóros habokból - kimondhatatlan szomorúság fogott el, mivel rájöttem, negyven évvel később születtem, mint kellett volna.

Harmadik

Florida összes megyéje közül Palm Beach joggal tarthat igényt a Klubok Megyéje címre. Van itt minden: golf-, tenisz-, jacht-, póló- és még számtalan más klub. Talán a legelegánsabb és legelőkelőbb klubok Palm Beach Islanden a Bath&Tennis, és az liverglades. Azonban körülbelül öt évvel ezelőtt az ivócimboráimmal együtt megállapítottuk, hogy a városnak egy újabb klubra van szüksége, és gyorsan alapítottunk is egyet. Florida madarának a tiszteletére Pelikán Klubnak neveztük el. Ráadásul a legtöbb klubtag hasonlított is a pelikánra: röptében kecses és elbűvölő, nyugalmi állapotában idétlen és csúnya.

Találtunk egy régi kétemeletes deszkaépületet a repülőtér közelében, aminek a megvételét megengedhettük magunknak. Kétségtelenül nem lehetett egy Addison Miznernek nevezni, de legalább nem voltak közeli szomszédok, akik a zaj miatt panaszkodtak volna. Mindnyájan

beszálltunk, összeadtuk a pénzt, megvettük a házat, rendbe hoztuk (nagyjából), és megnyílt a Pelikán Klub.

És fél év múlva majdnem be is zárt. Ügyvédek, bankárok, tőzsde- és ingatlanügynökök, orvosok voltunk, azonban egy klub bárjának és éttermének üzemeltetéséről semmit sem tudtunk. Már azon voltunk, hogy bezárjuk a klubot, amikor óriási szerencsénkre sikerült alkalmaznunk Pettibone-ékat, ezt az afroamerikai családot, akik addig West Palm Beach egyik szerencsejáték-negyedében laktak. Mindnyájan éttermekben és bárokban dolgoztak, és pontosan tudták, hogyan működnek az ilyenek.

Beköltöztek az épület emeletére, és az apa, Simon Pettibone lett a klub menedzsere és a bár csaposa. Fia, Leroy lett a szakács, lánya, Priscilla a pincérnő, Jas (teljes nevén Jasmine) pedig a házvezetőnő. Egy hónapon belül a klub csodálatosan működött, és olyan sokan jelentkeztek felvételre, hogy végül várakozólistát kellett nyitnunk.

A Pelikán Klub természetesen nem csak a szórakozást szolgálta, végeztünk mi jó munkát is. Évente egyszer álarcosbált rendeztünk a The Breakersben: a mi Mammut Extravaganzánkat. Minden ebből a pazar buliból származó bevételünket felajánlottuk a helyi leányanyák otthonának, mivel tagjaink közül sokan személyes felelősséget éreztek. Ezenkívül alakítottunk egy hattagú dzsesszegyüttest (én tenor kazoon játszottam), és örömmel léptünk fel ingyen nyilvános rendezvényeken és szanatóriumokban. Az egyik Palm Beach-i zenekritikus egyik szereplésünkről a következőt írta: „Egyszerűen nem találok szavakat!” Azt hiszem, nem is álmodhatnánk ennél jobb kritikáról.

A Lady Horowitzcal folytatott beszélgetés után is a Pelikán Klub felé vettem az irányt. Akkor délelőtt fél tizenkettő volt, de a Worth-tavat átszelő Royal Park hídon akkora volt a forgalom, hogy már dél is elmúlt, mire megérkeztem a klubba.

Egyetlen tag sem volt jelen, amikor beléptem a Pelikánba, Simon Pettibone ennek ellenére a bárpult mögött állt, poharakat törölgetett és a tőzsdei árfolyamokat mutató tévét nézte.

Felültem az egyik bárszékre.-Veszített vagy nyert, Mr. Pettibone? - kérdeztem.- Veszítettem, Mr. McNally - felelte. - Azonban szívesebben nevezném inkább

tapasztalatszerző leckének.-Nagyon bölcsen - mondtam. - Kérem, adjon nekem egy vodka-tonikot egy szelet

citrommal!Nekilátott elkészíteni az italomat, én pedig a helyiség végében található telefon felé

indultam. Azt hitték, hogy Jennifer Towleyt akartam felhívni? Nos, tévedtek. Meg fogják látni, hogy ha hív a kötelesség, a McNally sarj nagyon kitartó tud lenni; a Palm Beach-i rendőrségre telefonáltam, és Al Rogoff őrmestert kértem.

- Rogoff - szólt bele egy flegma, reszelős hangja a kagylóba.- Itt pedig Archy McNally - mondtam.- Igen, uram, miben lehetek a szolgálatára?Amikor Al így beszél, tudom, hogy valaki ott áll mellette... talán a hadnagy vagy a

kapitány.- Nem vagy kajás? - kérdeztem. - Meghívlak egy szuper hamburgerre és egy vödör

répalére.- Szóval ellopták az Alfa Rómeóját, uram? Sajnálattal hallom. Ki kell töltenie egy

nyilatkozatot az eltűnt jármű adataival. Pillanatnyilag hol tartózkodik, uram?- A Pelikán bárjában ülök.- Értem, uram - mondta. - Ismerem azt az irodaépületet. Ha önnek is megfelel, fél óra

múlva találkozhatnánk az épület előtt, és akkor elmondhatná a feltételezett autórablás részleteit.

- Siess, éhes vagyok!Visszatértem a bárpulthoz, ahol már várt az italom egy tiszta alátéten. Az első korty után

megállapítottam, hogy pontosan olyan, ahogyan szeretem.- Mr. Pettibone, az élet nagyon különös - jegyeztem meg elgondolkodva.- A bizarr sokkal jobb szó rá, Mr. McNally - mondta Pettibone.- Valóban - értettem egyet.Ez a jelző Al Rogoff őrmesterre vonatkozott. A múltban nem egyszer dolgoztam vele -

kölcsönös haszonnal és sikerült sokkal jobban megismernem, mint a legtöbb kollégájának. Szándékosan játszotta a kemény vagányt, a nőket „tyúk”-nak nevezte, és fennen hangoztatta, semmit sem szeretne jobban, mint egy hétvégét csónakkal az Evergladesen, ahol kedvére sörözhetne és lasszóval vadászhatna az aligátorokra. Az autója is egy furgon volt.

Azt hiszem, azért öltötte fel ezt a Sörivó Joe álarcot, mert azt hitte, ez elősegítheti rendőri karrierjét Dél-Floridában. Azonban tudta, ki volt Heidegger; tudta folytatni az idézetet a következő sorok után: „Hátul válasszam el a hajam? Meg merek enni egy barackot?”, és sokkal jobban szerette a ’82-es Medocot, mint a sört. Úgy nézett ki és úgy viselkedett, mint egy vörös nyakú seriff, de sokkal jobban élvezte Vivaldit, mint Willie Nelsont.

Nem önként mutatta meg a maszk mögött rejtőző arcot. Én magam fedeztem fel lassan, türelmesen, ki is valójában. Ezzel ő tökéletesen tisztában volt, és ahelyett hogy megsértődött volna, szerintem titokban megkönnyebbült. Óriási erőfeszítést jelenthet állandóan szerepet játszani, és közben attól félni, hogy az ember elkövet valami hibát, ami elárulja. Alnek velem szemben nem kellett színészkednie, és azt hiszem, ez volt az oka, amiért mindig szívesen segített, ha megkértem.

Mire vasalt egyenruhájában bemasírozott az ajtón, a Pelikán terme már tele volt ebédelni szándékozó tagokkal, és az emberek lassan a hátsó részbe szivárogtak, ahol a falra szegezett tábla említést sem tett zakóról és nyakkendőről, csak a következőre hívta fel a figyelmet: „A klubtagok és vendégeik kötelesek cipőt viselni az étteremben!”

Észrevettem, hogy a tagok közül néhányan óvatos pillantásokat vetnek a hirtelen felbukkant zsaru felé. Talán igazoltatástól tartottak - vagy csak meglepődtek ennek a fegyveres alaknak a láttán, aki akkora volt, mint egy kétajtós szekrény? Al Rogoff minden bizonnyal megjelenésének köszönhette maskarájának sikerét. A fickó egy kétlábon járó hentesbolt volt: félig átsütött marhaszelet arc, sertéskotlett állkapocs, borjúszelet fülek. És kopasztatlan csirkeszárny pofaszakáll.

Bevezettem az étterembe, ahol Priscilla fenntartotta számomra az egyik sarokasztalt. Mindketten közepesen átsütött hamburgert rendeltünk - amelyhez sült krumpli és házilag készült káposztasaláta járt -, valamint egy-egy korsó Heinekent. Miközben az ételre vártunk, kóser savanyú uborka csíkocskákat rágcsáltunk. A Pelikán Klub konyhája nem volt előkelőnek nevezhető, de Leroy Pettibone ételei mindenkire nagy hatást gyakoroltak.

- Mennyi időd, van? - kérdeztem Rogofftól.- Maximum egy óra - felelte. - Miről van szó?- Egy bűntényt szeretnék jelenteni.Al felvonta a szemöldökét.- Valóban? Szexuálisan zaklattál egy lamantint?- Mostanában nem - mondtam. - Lehet azonban, hogy nem is valódi bűntényről van szó,

csak állítólagos bűntényről. És az állítólagos áldozat nem fog jelentést tenni a rendőrségen. És ha hallasz vagy olvasol róla, és kikérdezed az állítólagos áldozatot, azt fogja mondani, hogy nem történt semmiféle bűn- tény.

- Imádom az ilyet - morogta az őrmester. - Egy- szerűen imádom. Állítólagos bűntény. Állítólagos áldozat. És mindezt a marhaságot egyetlen hamburgerért kell végighallgatnom?

Rendben, nem vagyok nagyképű. Ki az állítólagos áldozat?- Lady Cynthia Horowitz.Rogoff halkan füttyentett.- Mrs. Házsárt személyesen? így még büdösebb a sajt. Annak a vénasszonynak nincs ki

mind a négy kereke. És mi az állítólagos bűntény?- Értékes magántulajdon feltételezett eltulajdonítása.- Talán a Koh-i-noor gyémánt?- Nem - mondtam. - Négy postai bélyeg.Az őrmester szomorúan nézett rám.- Sosem érem meg, hogy valami egyszerű dologgal állj elő? - kérdezte panaszos hangon. -

Például egy többszörös gyilkossággal vagy egy áruház le- bombázásával? Körülötted minden olyan zavaros és bonyolult. Rendben, haver, mesélj a postai bélyegekről!

Ekkor azonban megkaptuk az ételünket és meg kellett várnunk, amíg Priscilla távozik. Harapások és nyelések között elmondtam a Fordított Jennyk történetét, és azt, hogyan tűnt el Mrs. Horowitz hálószobájának fali széfjéből a négy, rosszul nyomott

bélyegből álló blokk. Az őrmester figyelmesen hallgatott, majd mikor végeztem, azt mondta:

- Ez a hamburger tényleg nagyon finom. Mit tesz Leroy a húsba?- Talán darált Vidalia hagymát, az évnek ebben a részében. Néha apróra vágott piros és

sárga paprikát használ. Ez a fickó a hamburgerek Edisonja. És mi a helyzet a Fordított Jennykkel?

-Mi lenne? Mit akarsz, mit tegyek?-Semmit - válaszoltam. - Ha elmégy Lady Cynthiához, azt fogja mondani, hogy a

bélyegeket nem lopták el, hanem elküldte egy New York-i árverési céghez értékbecslésre.- Aha - morogta Rogoff. - És ki adta neki ezt az ötletet? Nem mintha nem tudnám.- Én - ismertem be. - De az öreglány nem akar nyilvánosságot.Az őrmester eltolta magától az üres tányért és rám nézett.- Te aztán egy minden hájjal megkent alak vagy, ugye tudod?- Ma már te vagy a második, akitől ezt hallom.- Ki volt az első? Lady Horowitz?Bólintottam.- De ez nem igaz! - tiltakoztam. - Nem vagyok minden hájjal megkent, csak szeretném, ha

nem veszne ki a világból az előzékenység.- Persze - bólogatott Rogoff. - És én vagyok a Fogtündér. Ha tehát nem akarod, hogy a

Palm Beach-i rendőrség belekeveredjen a dologba, akkor mit akarsz?- Némi információt.- Gondoltam - morogta gyászos képpel hogy olyasmi, mint ingyen ebéd, nem létezik.- Igyál még egy sört! - biztattam.- Kösz, nem. Egy kávé és egy szelet Leroy citromos pitéjéből pont megteszi.

Megérdemlem, amiért végighallgattam a dumádat.Priscilla letakarította az asztalunkat, én pedig leadtam neki Al rendelését. Jómagam csak

egy kávét kértem. Feketén.- Mi az, kezd kigömbölyödni? - kérdezte Priscilla gúnyosan.- Szó sincs róla - feleltem. - Továbbra is az a karcsú, izmos, bronzbőrű Apolló vagyok, aki

mindig.- Ó, hogyne - vágta rá a lány. - És én vagyok a Fogtündér.- Két „minden hájjal megkent alak” - panaszkodtam Rogoffnak -, és most két Fogtündér

egy nap! Minden kettesével jön?- Nem, hármasával - mondta az őrmester. - Ezt már igazán megtanulhattad volna. Na, elég

a mellébeszélésből! Milyen információt akarsz?- Azok a Fordított Jenny bélyegek nagyon ritkák - kezdtem. - Eredetileg alig százat adtak

el belőlük. Fogadni mernék, hogy minden bélyegkereskedő és gyűjtő ismeri őket. Nemrég egy négyes blokkot egymillióért adtak el egy árverésen. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nemcsak híresek, de értékesek is. Ha Lady Cynthia bélyegeit valóban ellopták, vajon a tolvaj mihez fog kezdeni velük? Ez a kérdés azóta nyugtalanít, amióta megkaptam az ügyet. Nem adhatja el őket egy kereskedőnek, mivel az azonnal tudni akarná, honnan származnak. Ugyanez áll az árverési cégekre. Tehát a bűnöző hogyan fog pénzhez jutni ebből a bűncselekményből?

Amíg Priscilla felszolgálta a kávékat és Rogoff desszertjét, mindketten hallgattunk, majd:- Nagyon sok lehetőség van - mondta Al, nekigyürkőzve a süteménynek. - Az egyik a

váltságdíj. A tolvaj kapcsolatba lép Lady Horowitzcal, és felajánlja, hogy bizonyos összegért visszaadja a bélyegeit. Volt az öreglánynak biztosítása a bélyegekre?

- Félmillióra biztosította őket.- Ha Horowitz nem megy bele a dologba, az ille- tő felhívja a biztosítótársaságot, és

megpróbál meg- egyezni velük. A társaság sokkal szívesebben fizet százezret, mint félmilliót.- Egy másik lehetőség, hogy a tolvaj a lopást valakinek a megbízásából követte el.

Valamelyik gyűjtőnek egyszerűen meg kellett szereznie azokat a bélyegeket. Egymillió dollár vételárat nem engedhet meg magának, de mondjuk ötvenezret igen, amennyiért felbérelt valami gyakorlott tolvajt. Hidd el, vannak ilyen gyűjtők. Nyilvánosan sosem mutogatnák a Jennyket; bőven elég nekik, ha szobájuk magányában elgyönyörködhetnek bennük.

- A harmadik lehetőség pedig az, hogy a tolvaj a bélyegeket banki kölcsön felvételéhez fogja használni biztosítékként. Vannak olyan bankok itt is, külföldön is, amelyek elfogadják biztosítékként a lopott kötvényeket, anélkül hogy utánajárnának, honnan származnak. Szóval a gazfickó megkapja a kölcsönt, és a francia Riviérán sütteti a hátsóját, a banknak pedig ottmarad a nyakán a lopott holmi.

- Elképesztő - mondtam. - Nem is gondoltam, hogy ilyen könnyű készpénzre váltani a bélyegeket.

- Az túlzás, hogy könnyű, de megoldható. A legegyszerűbb módja persze az lenne, ha eladná egy törvénytelen üzletekkel foglalkozó kereskedőnek.

- Ha már kereskedőknél tartunk - mondtam -, nem ismersz a környéken valami szakértőt, aki némi

információval tudna szolgálni a Fordított Jennyket illetően?Rogoff elgondolkodott.- Lakik egy Béla Rubik nevű fickó a szigeten. Bélyeg- és érmeboltja van a Worth

sugárúton, és érti a szakmáját. Szokott nekem segíteni a lopott holmik azonosításában.- Rendes alak? - kérdeztem.- Amennyire én tudom, igen.- Köszönöm, Al. Nagyon sokat segítettél. Innentől már folytatom az ügyet.Rogoff mereven nézett rám.- Miért van az az érzésem, hogy még hallani fogok a Fordított Jennykről?- Honnan tudjam? - kérdeztem, a vállamat vonogatva. - Nem látom okát, amiért a

rendőrségnek bele kellene avatkoznia.- Amikor legutóbb ezt mondtad, tűzpárbajba keveredtem két kábítóssal. Emlékszel?- Természetesen - feleltem. - Nagyon klasszul csináltad.- Ó, hogyne, és majdnem fejen lőttek. Kösz az ebédet. Ne hívjon, majd mi hívjuk.

Kezet fogtunk, és Rogoff távozott. Aláírásommal igazoltam étel- és italfogyasztásomat a bárpultnál, majd visszaindultam Palm Beachre. Elégedett voltam mindazzal, amit Al Rogofftól megtudtam. Nem állítom, hogy feltétlen híve vagyok, Mr. Sherlock Holmes. És ezzel csak azt akarom mondani, hogy ránézésre nem tudom megállapítani egy emberről, hogy balkezes, székrekedése van, a feleségének vö- rös a haja, és hogy favágásból él. Egyszerre csak egyvalamit próbálok kideríteni, és ezek a végén összeadódnak - legalábbis remélem. Reménykedésben nagymester vagyok.

Rubik Bélyeg- és Érmeboltját minden gond nélkül megtaláltam. Az egész alig volt több, mint egy lyuk a falban, de tisztának és jól menőnek tűnt. A kirakatban Morgan ezüstdollárosok sorakoztak.

A bejárati ajtó azonban zárva volt, és többször is kopognom kellett, mielőtt a bent pakolászó férfi odajött és alaposan szemügyre vett az üvegen keresztül. Végül kinyitotta az ajtót, beengedett, és utánam ismét ráfordította a kulcsot. Visszalépett a pult mögé, és szemüvegét feltolta kopasz feje búbjára.

- Mr. Rubik? - kérdeztem.Bólintott. Előhalásztam egy névjegykártyát és odanyújtottam neki. Lassan elolvasta és

visszaadta.- Nincs szükségem ügyvédre - mondta. - Már el- készítettem a végrendeletem.Olyan kellemesen mosolyogtam, ahogy csak tudtam.- Nem ügyfeleket keresek, Mr. Rubik, csak némi felvilágosításra lenne szükségem.Kifejezéstelen arccal meredt rám. Hatvanas évei végén járhatott, és egészségtelen, szürke

bőrszínéből arra következtettem, hogy nem éri meg a hetvenet. Arca puffadt volt, tekintete zavaros. Erősen emlékeztetett valakire, és hirtelen rá is jöttem, kire: ő volt Mr. Magoo.

- Felvilágosításra? - kérdezte végül nyikorgó hangon. - Maguk ügyvédek órabérben dolgoznak, igaz?

- Igen.- Felvilágosítás esetén én magam is ezt teszem - mondta. - A bérem ötven dollár óránként,

amit az első konzultáció előtt készpénzben kérek.Elővettem a pénztárcámat és átnyújtottam egy ötvenest.- Erről számlát kérek - jegyeztem meg, próbálva nem mutatni bosszúságomat.- Természetesen - mondta. - Milyen jellegű fel- világosításra lenne szüksége?- Szeretném, ha mesélne nekem a Fordított Jenny nevű légipostái bélyegekrőlKülönös pillantásától hirtelen ideges lettem.- Miért érdeklik magát azok a bélyegek? - kérdezte.A legszívesebben rárivalltam volna: „Mi a franc köze van hozzá? Megkapta a munkadíját,

vagy nem?” Ehelyett azonban azt mondtam:- A cégem foglalkozik a nemrég elhunyt Boca Raton-i ingatlanügynök végrendeletével,

akinek hagyatékában egy négy Fordított Jenny bélyegből álló blokk is szerepel. Szeretnénk egy hozzávetőleges árat tudni.

- Azt akarja, hogy felbecsüljek négy bélyeget, anélkül hogy látnám? Uram, ez lehetetlen! Milyen állapotban vannak? Beragasztották őket egy albumba? Kifakultak, szakadtak vagy összehajtották őket? Mindezek a dolgok befolyásolják egy bélyeg értékét.

Felsóhajtottam.- Nem kértem, hogy becsülje fel a bélyegeket, Mr. Rubik. Én csupán általános információt

szeretnék a Fordított Jennykről.- Kilenc ív huszonnégy centes légipostái bélyeget adtak ki 1918-ban. A bélyeg közepén

látható kétfedelű repülőgép nyomólemezét fordítva helyezték a nyomdagépbe. Miután a hibát felfedezték, nyolc ívet megsemmisítettek, a kilencediket pedig egy washingtoni

postahivatalban eladták egy tőzsdeügynöknek huszonnégy dollárért. Egy héttel később az ügynök a száz bélyegből álló ívet már tizenötezer dollárért adta tovább egy kereskedőnek. Ezt követően az ívet blokkokra és különálló bélyegekre osztották. New Yorkban nemrég elárvereztek egy négyes blokkot egymillióért, amin rajta volt a nyomólemez száma. Egy másik blokk, a közepén a nyomólemez sorvezetőjével, ennek a feléért kelt el.

- És jelenleg van eladásra szánt Fordított Jenny a piacon?Rubik vállat vont.- Minden eladó... ha megfelelő árat kínálnak ér- te. Azonban nagyon sok Jenny elkopott és

megrongálódott. Amint mondtam, a bélyeg értéke az állapotától függ.Újra próbálkoztam.- Van most a piacon belőlük?- Ezt nem tudom megmondani.- És nem tudná valahogyan kideríteni? Biztosan kapcsolatban áll más kereskedőkkel.

Vannak ilyen jellegű ismeretségei?- Természetesen.- Hajlandó lenne kérdezősködni egy kicsit, és megtudni, kínálnak-e Fordított Jennyt

eladásra?- Az ilyesmi nagyon sok időt igényel - morogta.- Óránként ötven dollár - emlékeztettem.- Rendben - egyezett bele morcosán. - Felhívok egy-két embert.Türelmesen vártam, amíg a helyére illesztette a szemüvegét és szálkás betűivel megírta az

ötven dollárról szóló számlát. Valójában alig húszdollárnyi időt fordított rám, ennek ellenére nem mondtam semmit. Ha szeretné azt hinni, hogy átvágott, annál jobb. Az idők folyamán jelentős hasznom származott abból, hogy hagytam, hadd higgyék az emberek, sztepptáncos vagyok, amikor a valóságban a Hattyúk tavá-t is el tudom táncolni.

Átvettem a számlát, és ismét odaadtam a névjegykártyámat.- Ha eladó Jennyről hall - mondtam -, kérem, hívjon fel. Ha nem jelentkezik, egy hét

múlva újra benézek.- Addigra elkészítem a számlát - mondta mosoly nélkül.Lehet, hogy rendes ember, ahogyan Al Rogoff őrmester állította, én azonban inkább egy

goromba fráternek tartottam Béla Rubikot, akiben túlteng a kapzsiság. Megfogadtam magamban, hogy sosem kapja meg a szavazatomat a Mr. Szeretetreméltó választáson.

Következő utam egy sportáruházba vezetett. A teniszrészlegen kiválasztottam egy grafit Spalding ütőt, amelyről úgy gondoltam, Jennifer Towley örülne neki. Az eladó megígérte, hogy kicseréli, ha a súlya és az egyensúlya nem felel meg a hölgynek, akinek ajándékba veszem. Szépen becsomagoltattam, széles szalagot tetettem rá, majd behajítottam az autómba és hazafelé vettem az irányt.

Még éppen időben érkeztem, hogy átöltözzem és lemenjek a tengerpartra megejteni a szokásos napi merülésemet. Ha nem voltak túl nagyok a hullámok, megpróbáltam egy egész mérföldet leúszni a part mentén. Bevallom, nem vagyok egy nagy úszó, de kitartással elérek oda, ahová akarok. Két mérföld úszás késő délután nagyon egészséges testgyakorlat, és az ember alig várja utána a koktélóra elérkeztét.

Természetesen a felső tízezerhez tartozóknak is megvannak a maguk napi szertartásai, és a mieinknek egyike a koktélóra volt. Valójában sosem tartott harminc percnél tovább, de nagyon ostobán hangzana, ha koktélfélórának neveznénk, nem igaz?

Anyám, apám és én a második emeleti nappaliban jöttünk össze, ahol az idősebb McNally elvégezte egy (nem túl nagy) kancsó gin-martini rituális keverését. Tudom, hogy divatos mindenütt száraz martinit rendelni; minél szárazabb, annál jobb. Sokak szerint a nyolc vagy

tíz rész gin, egy rész vermut a legkitűnőbb, én viszont ismerek olyan fanatikusokat is, akik szerint bőven elég, ha valahol a házban van egy üveg felbontatlan vermut.

Apám azonban mereven ragaszkodik a hagyományokhoz, és martinije a klasszikus formula szerint készül: három rész gin, egy rész vermut. Az eredmény olyan furcsa és szokatlan, hogy már finomnak nevezhető. Csupán egy dologban adta fel elveit: az italba jalapenopaprikával töltött olajbogyót tesz.

Azon a bizonyos napon elég korán ért haza, hogy részt vegyen a családi koktélórán. Utána átöltözött és fekete nyakkendőt kötött, mivel őt kérték fel, hogy aznap este beszédet mondjon a helyi báregyesület vacsoráján.

A martinirítus végeztével apám távozott, mi pedig anyámmal kettesben megvacsoráztunk. Ha jól emlékszem, bárányragu volt friss mentaszósszal. Kétségtelenül más volt, mint Leroy Pettibone hamburgerje, de nem feltétlenül jobb.

Most el kell mondanom önöknek valamit az anyámról, mivel a sors fontos szerepet osztott rá abban, amit később a „Fordított Jenny végzetes eseté ”-nek neveztem el.

Madelaine-nek hívták, és ő volt a legkedvesebb, legaranyosabb asszony, aki valaha élt, de mint minden anya, kicsit lökött. Tősgyökeres floridai volt, ami ritkaságszámba megy; a legtöbb floridai Ohióban született. Apámat egy miami ügyvédi irodában ismerte meg, ahol titkárnőként dolgozott. Tökéletesen illettek egymáshoz.

Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak közöttük nézeteltérések, de ezek szinte elhanyagolhatóak voltak. A szüleim például sosem tudtak megegyezni a hálószobájuk légkondicionálójának megfelelő beállításán. Apám nem értette, hogyan lehet húsok és halak mellé savanykás bort inni, míg anyám képtelen volt felfogni, miért ragaszkodik apám ahhoz, hogy az ingjei gallérja és kézelője ki legyen keményítve.

Ami ennél sokkal komolyabb problémát jelentett, az Madelaine McNally egészségi állapota volt. Anyám túlsúllyal küszködött. Nem volt nagyon kövér, de bőven volt rajta felesleg. Ráadásul magas volt a vérnyomása, ami miatt állandóan piros volt az arca és néha alig kapott levegőt. Háziorvosunk szigorú fogyókúrára fogta, azonban apámmal megrökönyödve tapasztaltuk, hogy anyám egyetlen dekát sem adott le a súlyából. Aztán rájöttünk, hogy mi- közben a melegházban a begóniáival foglalatoskodik, állandóan csokoládét majszol.

Mindezek ellenére anyám csodálatos asszony volt, és én nagyon szerettem. Sosem felejtem el a tanácsát, amelyet az első New Havenbe írott leveleben adott. „Archy,” írta, „úgy élj, mintha mindennap az utolsó lenne az életedben, és mindig legyen rajtad tiszta alsógatya!”

Aznap este, miközben a mentaszószos bárányragut fogyasztottuk, anyám és én apróságokról beszélgettünk, jókat nevettünk, majd összecsaptuk a tenyerünk, amikor Ursi Olson friss, hideg málnát tett elénk desszertként, tetején jókora adag tejszínhabbal.

- Kalóriamentes - biztosította Ursi anyámat.- Nem érdekel - jelentette ki anyám. - Egyszerűen nem érdekel! Olyan rövid az élet!Kávé fölött megemlítettem anyámnak, miszerint aznap reggel Lady Horowitznál jártam.- Valóban? Remélem, átadtad neki az üdvözletünket.- Természetesen - mondtam, pedig eszembe sem jutott.- Milyen szerencsétlen asszony - jegyezte meg anyám, hirtelen elszomorodva. - Szívből

sajnálom.- Anya! Annak az asszonynak megvan mindene!- Nem, ez nem igaz. Ő mindent akar, pedig senki nem kaphat meg mindent.Azt hittem, anyám csak úgy fecseg a világba, és nem válaszoltam. Felálltunk az asztaltól,

anyánk visszavonult tévézni, én pedig felmentem a lakrészembe, hogy elolvassam az aznapi újságokat.

Előtte azonban felhívtam Jennifer Towleyt a magánvonalamon. Az üzenetrögzítő jelentkezett, és a bíp után azt mondtam: ,Jennifer, itt Archibald McNally. Borzasztóan, életbevágóan, rémesen fontos, hogy beszéljek veled. Kérlek, hívj vissza a nap vagy az éjszaka bármelyik órájában!” Ezt követően rámondtam a szalagra a számomat, és letettem a kagylót.

Rágyújtottam az aznapi első English Ovalra (nagyon büszke voltam magamra), és ismét azon kezdtem tűnődni, vajon mi gondolt Lady Horowitz, amikor Jennifert említette. Egyszerűen nem hittem, hogy az a hűvös, megfontolt asszony egy benőtt lábujj körömnél nagyobb dologban bűnös lehet, ennek ellenére kissé nyugtalanított a tény, hogy Palm Beachen pletyka tárgya.

Több mint egy órán keresztül tanulmányoztam az újságokat, a fontosabb dolgokról jegyzeteket készítve, amikor fél tíz körül megszólalt a telefonom. Gyorsan felkaptam és beleszóltam.

- Tessék!- Jennifer Towley - hangzott a hűvös bemutatkozás. - Mi olyan borzasztóan, életbevágóan,

rémesen fontos?- Eldöntötted már, hogy találkozol velem vagy sem? - kérdeztem mohón.- Még mindig gondolkodom rajta.- Nos, muszáj találkoznunk - mondtam. - A McNally és Fia igazgatótanácsa úgy döntött,

hogy a Frobisher levelek ügyében tanúsított együttműködésedért ajándékkal jutalmaz meg. Én választottam ki az ajándékot, és nekem kell leszállítanom is. Ezért szükséges, hogy a lehető leghamarabb találkozzam veled.

Jennifer elnevette magát.- Micsoda minden hájjal megkent alak vagy! - mondta.- Három - morogtam. - Rogoffhak igaza volt. De most nehogy azt mondd, hogy te vagy a

Fogtündér!Rövid csend támadt a vonal másik végén.- Miről fecsegsz itt nekem?- Ne törődj vele! Nos, tehát mikor találkozunk?- Nem tudom - felelte bizonytalanul. - Mostanában rengeteg a dolgom. Van egy új

ügyfelem, aki a hálószobáját akarja velem megcsináltatni Art Nouveau stílusban. Meg fogok őszülni, mire megtalálom a megfelelő darabokat.

- Akkor szükséged lesz néhány óra lazításra - mondtam. - Jó lenne, ha holnap este együtt vacsoráznánk. Jártál már a Pelikán Klubban?

- Nem, de nagyon sok furcsaságot hallottam ró- la.- Mind igaz - biztosítottam. - Nem kell kiöltözni. Hét körül ott leszek érted, rendben?- Rendben - felelte nem túl lelkes hangon.- És viszem az ajándékodat - tettem hozzá. - Már persze ha találok három markos fickót,

aki segít nekem feltenni a teherautóra.Kuncogott, amikor letettem a kagylót, és ez nagy örömmel töltött el. Szívemben dallal

tértem vissza az újságjaimhoz.Miután végeztem a jegyzeteléssel, próbáltam valamiféle tervet készíteni a Fordított Jenny

nyomozás folytatására, majd töltöttem egy kupica pálinkát a régi tengerészládában tartott italkészletemből, és pohárral a kézben leültem a tévé elé. Igaz, a Columbo ezen részét már legalább kétszer láttam, de még így is jól szórakoztam.

Egy újabb pohárka pálinka és egy újabb English Oval cigaretta után készen álltam búcsút mondani a napnak. Levetkőztem, fogat mostam és lezuhanyoztam. Ha eszembe jutott is Jennifer Towley - másra sem gondoltam - ezek ártatlan gondolatok voltak. Többnyire.

Felvettem a rövid pizsamámat, beállítottam a légkondicionálót, lekapcsoltam a lámpát, és bebújtam az ágyamba. A tiszta lelkiismeretűek igaz álmát aludtam.

Negyedik

Reggeli után felhívtam Lady Horowitzot és megkérdeztem, elmondta-e az alkalmazottainak és vendégeinek, hogy a Fordított Jenny bélyegeknek lába kélt, mire ő igennel felelt.

-Most már mindenki tudja - mondta keserűen. - Eddig már legalább egy tucat együtt érző telefont kaptam... az egyiket az unokatestvéremtől Sarasotából. A rossz hír kétségtelenül gyorsan terjed.

-Ez mindig is így volt - mondtam jókedvűen. - Más emberek bajánál nincs is élvezetesebb.Ezt követően megkérdeztem, nincs-e ellene kifogása, ha a nap egy részét a házában

töltöm, diszkrét kérdéseket téve fel az ott lakóknak. Csak menjek nyugodtan, mondta. Mindenkivel közölni fogja, hogy szimatolni megyek, de ő nem lesz otthon.

-Egész nap távol leszek, fiam. Rengeteg elintéznivalóm van.Megkérdeztem, ez azt jelenti-e, hogy Kenneth, a sofőr sem lesz otthon.-Nem - felelte. - A Jaggel megyek.Imádom az ilyet. Ez a hanyag „A Jaggel megyek” azt jelentette, hogy nem sofőr viszi az

antik Rolls- Royce-án (ez egy ritka, 1933-as Tourer volt), hanem ő maga vezeti vadonatúj, bronzbarna Jaguar XJ-S-ét.

Éppen a gazdagok különös szokásain tűnődtem, amikor bekanyarodtam a Horowitz-villa fehér kaviccsal felszórt felhajtójára. Elhaladtam a vendégház mellett, és hamarosan odaértem az ötautós garázs előtti széles betonsávra. Ez aztán jó példája volt a tüntető jómódnak!

Amikor a hosszú, alacsony épületet a ’20-as évek elején felhúzták, istállónak készült, az eredeti tulajdonos hátasai és hintóhúzó lovai számára. Hinnék, hogy ezt a lovaknak készült lakóhelyet egy csődbe ment velencei nemes palotájának gyönyörű köveivel burkolták le, a falát pedig egy elhagyott spanyol apátságból származó tölgylapokkal borították be? Arra a következtetésre jutottam, hogy a pénznek nincs lelkiismerete és emlékezete.

Kiléptem a Miatából és besétáltam a félhomályos garázsba, ahol egy nagydarab, izmos fiatalember (körülbelül én korombeli) a Rollsot tisztogatta. Sofőrnadrág volt rajta, a felsőrészt azonban levette, és alatta egy feszes, body-buildereknek készült pólót viselt; azt a fajtát, amelynek rövid ujja láttatni engedi a bicepszet, tricepszet és mindenféle más cepszet.

- Kenneth Bodin? - kérdeztem.Rám nézett, és egy pillanatig azt hittem, hogy azonnal elroppantja a gerincemet, csak úgy,

szórakozásból.- Úgy van - felelte végül olyan magas hangon, ami megdöbbentő volt egy ilyen masztodon

szájából.- Archibald McNally vagyok - mondtam. - Említette Lady Horowitz, hogy kérdéseket

fogok feltenni az eltűnt bélyegekkel kapcsolatban?- Igen - válaszolta, és megpróbált mosolyogni. Azt kívántam, bárcsak ne tette volna; a

fogai nem voltak a legjobb állapotban. - Remélem, nem gondolja, hogy én nyúltam le őket.- Szó sincs róla - biztosítottam. - Nem hiszem, hogy a házból bárkinek is köze lenne hozzá.

Talán valaki kintről.- Aha, egy besurranó tolvaj.Amikor bólintottam, visszafordult az autóhoz és folytatta a törölgetést.- Csak néhány kérdést szeretnék feltenni, Mr. Bodin - mondtam. - Maga mikor látta

utoljára a bélyegeket?

A keze megállt a levegőben, és mintha gondolkodott volna. Már ha egyáltalán képes volt rá. Amiben én erősen kételkedtem.

- Ó, egek! - nyögte végül. - Évek óta nem láttam azokat az izéket. Van talán már két vagy három éve is.

- Itt lakik a birtokon?- Nem. - A garázs vége felé mutatott, ahol egy ’69-es lila Volkswagen bogár szunnyadozott

békésen a velencei padlólapokon. - Az ott az enyém.- Szép autó - jegyeztem meg udvariasan.- Gondozom - jelentette ki büszkén. - Minden- nap bejövök dolgozni. Delrayben lakom.- Akkor jó sokat kell autóznia - mondtam.- Nem igazán. Korán indulok, amikor még nincs nagy forgalom, és így időben beérek. A

magáé Miata... igaz?- Aha.- Gyönyörű - mondta. - Bárcsak nekem is futná egy ilyenre4- Mr. Bodin - próbáltam másfelé terelni a beszélgetést -, az előbb azt mondta, hogy a

bélyegeket talán egy besurranó tolvaj lopta el. Látott valakit mostanában a környéken ólálkodni? Tudja... gyakran errefelé sétálgatni vagy sűrűn elhajtani autóval?

Bodin tagadólag rázta a fejét.- Nem, senkit. De esetleg megkérdezheti a parti őrséget.- Jó ötlet - mondtam. - Nem tud valakiről... a személyzet vagy a vendégek tagjai között...

aki esetleg kísértésbe eshetett?Hirtelen abbahagyta a Rolls fényezését, és szem- befordult velem. Szent ég, mekkora

darab volt! Még az izmainak is voltak izmai. Ha a pletyka igaz - mármint hogy egykor Lady C. szeretője volt teljesen érthető az oka. A fickó akkora volt, mint egy toronydaru.

Testalkatának csodálata azonban részemről a nyakánál véget ért. Az arca olyan volt, mint egy emésztési zavarokkal küszködő terrieré, szőke haja pedig túlságosan fémes csillogású, hogy a floridai nap számlájára lehessen írni; gondosan nyírott és művészien csíkozott volt, és a fejemet mertem volna tenni rá, hogy Constance Clairol keze is benne van a dologban.

- Nem, nem tudok - mondta. - Szerintem itt senkinek eszébe sem jutna meglopni a Ladyt, hiszen jó gazda, a vendégek pedig mind családtagok.

- És mi a helyzet Angus Wolfsonnal, a baráttal?- Marhaság! - csattant fel indokolatlan hévvel. - Az az öregember egy bolond, de úgy

tűnik, tele a bukszája. Akkor meg miért lopta volna el a bélyegeket?- Valóban, miért? - kérdeztem, és egyetlen további kérdés sem jutott eszembe, amire a

nagydarab sofőr szívesen válaszolt volna. - Köszönöm, hogy időt szakított rám, Mr. Bodin. Igazán hálás vagyok érte.

- Szívesen - mondta. - Miért is ne? Nekem nincs semmi rejtegetnivalóm.Elfordult, és észrevettem, hogy egy meggyújtatlan cigaretta van a füle mögé tűzve. Sosem

fogom megtudni, miért nem fogpiszkálót rágcsált, ahogyan az egy sofőrhöz illik.Amikor kiértem a napfényre, halk nevetést hallottam a medence felől, így arra indultam. A

napernyős asztalnál egy férfi és egy nő ült; jeges kávét iszogattak és hozzá csokis croissant-t majszoltak. Amikor a közelükbe értem, felnéztek, és az idős férfi lassan felállt.

- Jó reggelt - mondtam. Levettem fejemről fehér vászonsapkámat, és megajándékoztam őket egy 75 wattos mosollyal (a maximumom 150 watt). - Elnézést a zavarásért, de ha megengedik, csatlakoznék önökhöz néhány percre. A nevem Archibald McNally. Remélem, Lady Horowitz figyelmeztette önöket az érkezésemre, és hogy kérdéseket fogok feltenni a ház lakóinak a Fordított Jennykkel kapcsolatban.

- Természetesen, kedves barátom - mondta a férfi, kezet nyújtva. Tenyere hideg volt,

nyirkos és puha, mint egy döglött hal. - Angus Wolfson vagyok, Cynthia régi, öreg barátja. És komolyan mondom az öreget, de kérem, ne akarja, hogy eláruljam a koromat. Az öregedés borzalmas dolog... egészen addig, amíg az ember fontolóra nem veszi a másik választási lehetőséget. - Elhallgatott, és várta, hogy nevessek.

Egy 25 wattost villantottam rá.- Maurice Chevalier - mondtam, mire hirtelen megváltozott az arckifejezése.- Ó, ó, egy művelt nyomozóval állunk szemben.- Azért annyira nem - hárítottam a bókot, majd megpróbáltam kárpótolni, amiért lecsaptam

a nagy bemondását. - Fantasztikus a zakója, Mr. Wolfson.Valóban az volt: norfolki stílusú burgundivörös bársony. Alul krémszínű flanelnadrágot

viselt, csirkenyakában pedig virágmintás selyemsálat. Össze- foglalva, úgy nézett ki, mint egy vén páva.

- Köszönöm - mondta, visszanyerve a jókedvét.- Ez a gyönyörű hölgy itt Gina Stanescu, Cynthia és az ő... melyik is, drágám? Harmadik

vagy negyedik férje volt az apád?- Harmadik - felelte Miss Stanescu elhaló mo- sollyal, és a kezét nyújtotta. - Örülök, hogy

megismertem, Mr. McNally. Kérem, foglaljon helyet!Odahúztam egy fonott széket az asztalhoz, és úgy helyeztem el, hogy mindkettőjüket

lássam.- Jeges kávét iszunk - jegyezte meg Wolfson. - Kér egyet?- Köszönöm, nem - mondtam. - Szolgálatban sosem iszom. - Ezt viccnek szántam... jó,

beismerem, elég gyenge volt és de egy mosolyt sem tudtam vele kicsikarni.- Megdöbbentő ez a bélyeg dolog - mondta Wolfson. - Rendkívül megdöbbentő.- És kellemetlen - tette hozzá Stanescu erőtlen hangon. - Az ember teljesen más szemmel

néz a többiekre... feltámad benne a gyanú.- Meg tudnák mondani, mikor látták utoljára a bélyegeket?Egymásra néztek, majd Wolfson azt mondta:- Lássuk csak... Aznap este vacsoránál, amikor Alan DuPey és a felesége megérkeztek.

Felice még sosem látta a Fordított Jennyket, ezért Cynthia le- hozta, hogy megmutassa neki. Ugye így volt, Gina?

A nő bólintott.- Mindenki látta a bélyegeket, aki ott volt?- Minden bizonnyal - felelte Wolfson. - A könyvecskét körbeadtuk az asztalnál.- Igen, megnéztem őket, aztán továbbadtam a könyvet - mondta Stanescu.- És aztán? Mi történt, miután mindenki meg- nézte a bélyegeket?- Nem mernék megesküdni, de azt hiszem, mi- után felálltunk az asztaltól, Cynthia

visszavitte a hálószobájába - mondta Wolfson.- Igen, így történt - jelentette ki a Lady lánya határozottan. - Együtt mentünk fel a lépcsőn.

Én a hálószobámba tartottam egy könnyű pulóverért, mivel megbeszéltük, hogy egy időre kiülünk a teraszra. Láttam, amint anyám belép a szobájába, kezében a kis piros könyvvel.

- És ezt követően egyikük sem látta a bélyegeket?- Nem - válaszolták egyszerre.- Nem láttak mostanában idegeneket a környéken? Bárkit, aki nem tartozik a birtokhoz?Wolfson felnevetett.- Úgy érti, egy fekete ruhás, álarcot viselő alakot? Nem, senkit nem láttam, aki gyanús lett

volna. És te, Gina?- Én sem - felelte a nő. - Minden teljesen normális volt.

- Van valamelyiküknek bármilyen kétsége a személyzet valamelyik tagjával kapcsolatban? Biztosítom önöket, ha mondanak is valamit, az értesülést bizalmasan kezelem.

- Vádolom a szakácsot, mert túl sok sáfrányt tett a rizsbe tegnap este - mondta Wolfson de ettől még nem lesz valaki bűnöző. Nem, a legjobb tudomásom szerint a személyzet minden tagja becsületes... és rendkívül szorgalmas.

- Egyetértek Angusszel - jelentette ki Stanescu. - Anya minden alkalmazottja megbízható, és hosszú ideje hűségesen szolgálják őt.

Wolfson gúnyosan elvigyorodott.- Nem vagyunk valami nagy segítség, igaz? - kérdezte,- Bevallom, nem - feleltem.Ivott egy kortyot a jeges kávéjából és beleharapott egy újabb croissant-ba, így alkalmam

nyílt alaposabban szemügyre venni. Ötven évvel ezelőtt igazi szépfiú lehetett, mostanra azonban a vonásai erősen megereszkedtek. Az arca mintha olvadásnak indult volna, lefelé húzva vastag szemöldökét, amely fölött megfeszült és sápadtan csillogott a bőr.

- Mr. Wolfson - szólaltam meg. - Ennek semmi köze a bélyegekhez, és ha úgy érzi, feleslegesen kíváncsiskodom, nyugodtan mondja meg. Ön nyugdíjas?

- Félig - felelte. - Amolyan könyvkereskedő voltam, egy édes kis bolttal a Square-en. Mellette amolyan könyvgyűjtő és antikvárius is voltam. Én egész életemben „amolyan” voltam, de higgye el, nagyon jól csináltam. Mostanra a szakmai tevékenységem korlátok közé szorult. Néha könyvtárosok kérik ki a tanácsomat, és eladás vagy árverezés előtt ritka könyvek felértékelésére hívnak.

- Nagyon érdekes - jegyeztem meg. - Van egy első kiadású Őrült Képregényem. Ön szerint adjam el?

- Nem - vágta rá. - Tartsa meg!Mindnyájan nevettünk.- És én? - szólalt meg Gina Stanescu. - Kirekesztettnek érzem magam. Rólam nem kérdez

semmit?- Dehogynem - válaszoltam.- Negyvenegy éves vagyok és hajadon - szögezte le kifejezéstelen hangon. - Jó úton

haladok afelé, unit a maguk országában vénlánynak neveznek. Különös sors valaki számára, akinek az anyja hatszor ment férjhez... nem gondolja? A franciaországi Kouenben élek, és egy árvaház igazgatója vagyok. Röviden ez az életem története.

- Egy árvaház igazgatója? - kérdeztem csodálkozva. - Rendkívül hálás munka lehet.- Hálás, de egyben reménytelen is. Sosem elég a pénz.- Ezt nem kellett volna mondanod, Gina - jegyezte meg Wolfson. - Most Mr. McNally azt

fogja hinni, hogy te loptad el anyád bélyegeit, hogy fenn- tarthasd a zabigyerekotthont.Én sértőnek éreztem a gyanúsítgatást, de Miss Slanescu láthatóan nem. Egyik kezét lágyan

az öregember eres mancsára tette.- Drága Angus - mondta kedvesen -, úgy beszélsz, mint az ördög, de tudom, hogy a szíved

aranyból van.Wolfson felmordult.- Úgy érted, bezöldült rézből, nem? - Felemelte a no kezét és megcsókolta.Ez a Gina Stanescu nagyon különös teremtés volt. Többmérföldnyi lenge anyagból varrott

nyári ruhát viselt, a fején pedig széles karimájú szalmakalapot, ami időnként teljesen eltakarta sötét szemét. A ruhának és a kalapnak köszönhetően úgy nézett ki, mint aki rögtön felpattan, elkezd futkosni a mezőn, és közben azt ordítja: „Heathcliff! Heathcliff!

Légies megjelenése ellenére vonásai ugyanolyan élesek voltak, mint az anyjáéi. Valami keménység áradt belőle, és fogadni mertem volna, hogy azok az árvák ott Rouenben mindig

gondosan megcsinálják a leckéjüket és elmossák a tányérjukat. Futólag eltűnődtem, vajon milyen lehet Lady Cynthia lányának a teste. Egy nagyon elegáns japán kard képe jelent meg lelki szemeim előtt.

Wolfson hirtelen hozzám fordult.- Maga Cynthia ügyvédjének, Prescott McNally-nek a fia, igaz?- Igen, uram.- Találkoztam az apjával - mondta. - Igazi régi vágású úriember. - Mosolyában több volt,

mint irónia, de kevesebb, mint megvetés.- Igen, valóban így van - értettem egyet, majd felálltam, hogy távozzam. Megköszöntem

nekik az együttműködést, és figyelmeztettem őket, valószínűleg még visszatérek újabb kérdésekkel. Nem is lehettek volna udvariasabbak, mikor azonban visszaértem a Miatához, a távolból hallottam fojtott nevetgélésüket.

Mivel senki nem hívott meg ebédre, farkaséhesen söpörtem haza, alig várva, hogy legurítsak a torkomon egy hideg sört és elfogyasszak néhány Ursi Olson által hetente egyszer sütött rozskenyérből készült marhahúsos szendvicset. Marhahús nem volt a hűtőben, így Ursi füstölt lazaccal és hagymakarikákkal helyettesítette.

Szendviccsel a kezemben lesétáltam a garázshoz, ahol Jamie éppen néhány törpepálmát ültetett.

- Mi újság? - kérdeztem.- Semmi - felelte, így tudtam, egy kicsit nógatnom kell.- Délelőtt beszéltem Kenneth Bodinnal - mondtam. - Igazad volt; hatalmas termetű alak.- Aha.- És nem sok minden van a két füle között - téttem hozzá.- Levegő - morogta Jamie.Türelmesen vártam.- A barátnőjét Sylviának hívják - mondta végül.- Sylvia Montcliff vagy Montgriff vagy Montgríef. Valami ilyesmi. Delray Beachen él.- Gondoltam. Bodin is ott lakik. Kösz, Jamie.A szendvics maradékával felmentem a szobámba, és jegyzetelni kezdtem a naplómba,

ugyanis úgy számoltam, nem sok erőm lesz az írásra az aznap esti randevúm után Jennifer Towleyval.

Fél háromra visszaértem a Horowitz-birtokra, és ez alkalommal a hátsó ajtón át a konyhába indultam. Jean Cuvier, a szakács, a rozsdamentes acélasztalnál ült, szája sarkában az elmaradhatatlan Gitane-nal. Előtte az újság a lóversenyoldalnál volt nyitva. A szakmáját jelképező emeletes fejfedő helyett egy New York Yankee baseballsapka volt a fején, még- hozzá fordítva.

Ha a derékbőség a szakácstudományt jelezné, Jean Cuvier Cordon Bleu helyett Cordon Pourpre lett volna. Három tokája volt, két hasa, és feltételezem, hatalmas lebernyegek a térdkalácsain. Továbbá élő cáfolata volt annak a népszerű meggyőződésnek, miszerint minden kövér ember jó kedélyű. Zseniális főzőtudománya azonban mentségül szolgált minden hiányosságára.

- Bonjour, maitre - mondtam.Felnézett rám a feje körül kavargó kékes füstfelhőn keresztül- Bonjour, Archay - köszöntött.Az ezután következő beszélgetés végig francia nyelven folyt. A Yale-en töltött éveim

mégsem voltak teljesen feleslegesek.Megkérdeztem, mikor látta utoljára a Fordított Jennyket, mire vállat vont, és azt felelte,

hosszú évekkel ezelőtt. A következő kérdésem arra vonatkozott, látott-e egy kis piros,

bőrkötésű könyvet a vacsoraasztalnál aznap este, amikor Alan DuPey és a felesége megérkeztek a házba. Ismét vállat vont és nemmel válaszolt.

Megkérdeztem, szerinte valaki a személyzet tagjai közül lopta-e el a bélyegeket. Vállat vont. Megkérdeztem, látott-e mostanában gyanús alakokat sündörögni a ház körül. Vállat vont, és azt mondta, nem. Aztán megkérdeztem, szerinte a házban tartózkodó vendégek közül képes lenne-e valaki ilyen aljas tettre. Ez alkalommal nem vont vállat, hanem kivette a fogai közül a miniatűr Gitane csikket, és elnyomta egy fehér porcelántányérba.

- Talán-felelte.- És kicsoda?- Az angol fiú - mondta. - Harry Smythe és a felesége.- Miért pont ők?Ekkor vállat vont.- Nagyon hideg, tartózkodó emberek. És leg- utóbb, amikor itt voltak, nem kaptam tőlük

borravalót. Egy hónapig ettek itt, és egyetlen cent borravalót sem adtak. Szerintem nagyon kimért és hideg emberek. Bár az is lehet, hogy kevés a pénzük. Meglátták a bélyegeket, és arra gondoltak, a madam úgyis gazdag, nem fogja hiányolni őket. így aztán szépen lenyúlták őket. Egyszerű, nem?

Most én akartam vállat vonni, amikor egy fiatal, szobalány ruhába öltözött nő lépett be a konyhába, felismertem azokról a vacsorákról, amelyeket családom a Horowitz-házban költött el. Tudtam, hogy a keresztneve Clara, a vezetéknevét azonban nem is- mertem. Bemutatkoztam, és megtudtam, hogy a nő dara Bodkin. Szemrevaló teremtés volt; egy kicsit húsos ugyan, de nagyon formás. Makulátlan, nap- barnított arcbőre különösen tetszett.

Végigfutottam a kérdéseim listáján, ez alkalommal angolul, de igen csekély eredménnyel. Igen, látta, hogy a vendégek körbeadják a bélyegeket a DuPey vacsorán. Az volt az utolsó alkalom, amikor látta. Nem, nem hiszi, hogy valaki a személyzet tagjai vagy a vendégek közül képes lenne lopásra. És bár nem látott senkit ólálkodni a ház körül, az ő elmélete szerint valaki besurrant a házba, amikor mindenki aludt, és elvitte a Fordított Jennyket a madam faliszéfjéből. A háta is beleborsózik a gondolatba, mondta.

Miközben Clarát hallgattam, a figyelmem máshol járt, ugyanis Jean Cuvier egyfolytában a lány hátsóját simogatta elgondolkodva, ő pedig hagyta.

Cuvier láthatta arcomon a meglepetést, mert amikor Clara elhallgatott, ő rágyújtott egy újabb Gitane-ra és franciául azt mondta:

- Minden rendben, Archay. Clara és én összeházasodunk.- Gratulálok - mondtam őszintén.- Egy éjszakára - tette hozzá, majd harsogva felnevetett.- Mit mondott? - kérdezte Clara tőlem. - Már megint pimaszkodik?- Egyáltalán nem - feleltem. - Azt mondta, hogy szentírásnak vehetek minden szót, amit

maga mond, ugyanis mindenről tud, ami a házban történik.- Ez így is van - jelentette ki Clara büszkén. - Én azonban nem látok rosszat, nem hallok

rosszat és nem beszélek rosszat.- Nagyon bölcs módszer - biztosítottam.Amikor kifelé indultam a konyhából, Clara éppenCuvier kövér nyakát csiklandozta. Később, gondolom, beleült az ölébe - már ha volt neki.Úgy döntöttem, aznapra kiérdemeltem a fizetésemet, ráadásul ugyanazoknak a

kérdéseknek a feltétele olyan hatással volt rám, mint a kínai vízcseppes kínzás. Hazahajtottam, átöltöztem, és lementem a tengerhez úszni egyet. Elszántan legyűrtem a két mérföldemet, majd hazatértem, hogy részt vegyek a családi koktélórán, aztán pedig a Jennifer Towleyval megbeszélt randevún.

Anyám megjegyezte, milyen jól nézek ki, apám viszont undorodva nézett végig sötétzöld pólóingemen, miközben kitöltöttem martinirészemet a kancsóból. Nem sokkal később elköszöntem a szüleimtől és nekivágtam az estének, amiről reméltem, ezer örömöt tartogat számomra. Nem felejtettem otthon Jennifer teniszütőjét sem. Mint a görögök ajándéka...

Jennifer a Worth-tó túlsó partján lakott, nem messze a Royal Park hídtól. Régi házakból álló környék volt, rövid utcákkal. A házak kicsik voltak, de szépek, a hozzájuk tartozó udvarok szűkösek, de gondozottak. Jennifer egy égszínkékre festett, kétemeletes ház alsó szintjét bérelte, amely olyan volt, mint egy régiségbolt: minden egyes darab eladó volt - kivéve persze a háziasszonyt.

Az ajtóban fogadott. Beléptem az előszobába (Edward korabeli stílusú), ahonnan Jennifer beterelt a nappaliba (viktoriánus stílusú). Telefonon ugyan mondtam, hogy ne öltözzön ki, ennek ellenére egy olyan egyszerű és semmilyen fekete ruhát viselt, ami egy vagyonba kerülhetett. Egy sápadt ametiszt nyakéken kívül semmi más ékszer nem volt rajta. Elegáns? Egy 1-10 skálán 12-est adtam volna neki.

A teniszütő azonnali siker volt; miután néhányszor meglendítette, kijelentette, miszerint egyszerűen tökéletes. Hálája jeléül kaptam egy csókot. Apró csók volt, de nagyon nagyra értékeltem.

Kitártam számára a Miata ajtaját, és ahogy beült, kivillantak csupasz, barnára sült lábai, amitől cigánykerekezni támadt kedvem. Azonban visszafogtam a szenvedélyem, és nagy sebességgel elindultunk a Pelikán Klub felé. Útközben felhívtam a figyelmét a teliholdra, amit külön erre az alkalomra rendeltem.

- Lehet, hogy vérfarkassá változom - figyelmeztettem.- Majd szerzek egy kis fokhagymát az étteremben - mondta.- A fokhagyma a vámpíroknak van, és a békaláb is. A vérfarkasok ellen nincs védekezés.- Fekete öves karatemester vagyok – jelentette ki.- Én pedig fehér övét szereztem indián birkózásból - vágtam rá. - Talán az est folyamán

később megengeded, hogy tartsak egy kis bemutatót.Elnevette magát.- Mihez kezdjek veled? - kérdezte, nehéz sóhaj kíséretében.- Szeress - feleltem, de csak magamban.Elég korán érkeztünk, hogy megelőzzük a szokásos vacsorázni szándékozó tömeget, és

Priscilla odavezetett kedvenc sarokasztalomhoz. Jennifer érdeklődő arccal nézelődött.- Leginkább egy szerzetesrend közös terméhez hasonlít - jegyezte meg.- Az eredeti szándék valóban az volt - mondtam.- Kizárólag férfiak. De nem sokkal azután, hogy megalakult a klub, több alapító tag

barátnője és felesége kijelentette, hogy bíróságra megy, ha nem engedjük, hogy ők is belépjenek. A vád nemi megkülönböztetés lett volna, mivel szerintük mi itt üzleti megbeszéléseket tartottunk, amikből ők ki voltak rekesztve. Az igazat megvallva, az itt elhangzó megbeszélések fő témája a másnaposság különböző gyógymódjai voltak, ennek ellenére méltóságteljesen beadtuk a derekunkat. így tehát a Pelikán Klub koedukált intézmény lett. Új tagokat nem veszünk fel, én azonban a Tagsági Bizottság elnöke vagyok, és ha szeretnél belépni, talán el tudom intézni.

- Köszönöm - mondta, hűvös pillantás kíséretében de inkább nem. Ha el akarok jönni, majd megkérlek, hogy hívjál meg.

- Pazar ötlet - jelentettem ki, és körülnéztem, Priscillát keresve. A konyhaajtóban állt, és amikor elkapta a pillantásom, szemével Jennifer felé intett, majd hüvelyk- és mutatóujjából hurkot formálva az OK jelét mutatta. Megtisztelő volt az elismerése.

Odajött az asztalunkhoz és csípőjét oldalra kitolva megállt.

- Hozhatok valami toroknedvesítőt, emberek? - kérdezte.- Igyunk egy pezsgőkoktélt - javasoltam Jenniffernek.- Ó, teljesen elkényeztetsz!- Pontosan az a szándékom - mondtam. - Pezsgőkoktélt kérünk, Priscilla. Leroy mit

készített ma este?- Sertéssültet és roston sült érdesfarkú halat.- Milyen a hal?- Fogalmam sincs - felelte a lány. - Én McDonald’s kaját eszem.Jennifer mosolygott.- Priscilla! - szóltam rá. - Viselkedj rendesen!A lány vigyorogva elsasszézott a koktéljainkért.Nagyon kellemes vacsora volt. Mindketten halat ettünk, hozzá egy hatalmas Cézár salátát,

majd desszertnek citromfagylaltot.Jennifer úgy evett, mint egy földmunkás - ami mindig nagy öröm a fickó számára, aki

meghívta. Keveset beszélt, de ez jó is volt így; én szeretek beszélni, amint azt gondolom már észrevették, és egész vacsora alatt végig nevettettem.

Nem tartom magam nőcsábásznak. A legtöbb kapcsolatom hosszan tartó volt, némelyik három vagy négy hónapig is eltartott, az egyik pedig csaknem egy teljes évig. Mindig is az olyan vidám nőket szerettem, akiknek nem csak az lebeg a szemük előtt, hogy végigvonuljanak a templomon, miközben egy orrpolipos szoprán az „ígérd meg”-et harsogja.

Áttelepedtünk a bárba, ahol brandyt ittunk, mivel ez látszott a megfelelő italnak. Az a romantikus ötletem támadt, hogy hosszú autókázást javasolok a holdfénytől csillogó tenger, partján, ami esetleg megteszi libidónövelő hatását. Jennifer azonban hirtelen elkomolyodott, és kijelentette, szeretne hazatérni, mivel másnap korán reggel találkozója van valakivel. A Hold azonnal elbújt egy felhő mögé.

Így aztán hazavittem, csalódottan, de nem elkeseredetten. Amellett, hogy az ember a bohócot játssza, végtelen tartalékkal kell rendelkeznie türelemből. Megálltam autómmal a ház előtt és kikapcsoltam a motort, abban reménykedve, hogy behív egy pohár italra.

Jennifer azonban hirtelen felém fordult és megfogta a kezem. Biztató kezdet.- Archy, el kell mondanom neked valamit.- Tényleg?- Elváltam.Most rajtam volt a nevetés sora.- Jennifer, ezt úgy mondtad, mintha valami borzalmas perverzió lenne, mint például a

gyűszűgyűjtés. Nagyon sokan vannak, akik elváltak. Néhányan a legjobb barátaim közül is elváltak. Tényleg nem olyan nagy dolog.

- Csak azt akartam, hogy tudd.- Köszönöm. Most már tudom.Tétovázni látszott, és úgy éreztem, még valamit akar mondani, de aztán láthatóan

meggondolta magát.- Tehát emiatt nem változik meg közöttünk semmi? - kérdezte.Annyira meglepődtem, hogy még a szám is elnyílt a csodálkozástól.- Természetesen nem - feleltem, és közben arra gondoltam, lehetetlen, hogy Lady

Horowitz erre figyelmeztetett volna. A válás olyan gyakori Palm Beachen, mint a ficam egy focicsapatban. - Nem értem, miért változna meg bármi is.

- Nincs kedved bejönni egy búcsúitalra? - kérdezte.Micsoda különös, rejtélyes nő!

Ötödik

Másnap reggel az apámmal együtt mentem az irodába. Úgy vezette a Lexusát, ahogyan minden mást csinált: lassan, óvatosan és mély tisztelettel a nemszabadok iránt. Úgy értem, ha odaért egy piros lámpához,akkor is megállt és megvárta a zöldet, ha egyik irányból sem jött semmi. Micsoda becsületes ember volt! De sosem volt álszent; egyszerűen csak tisztelte a törvényeket. Sírköve jogosan fogja hirdetni: „Prescott McNally: Soha még egy szállodai törülközőt sem lopott.”

- Mi a helyzet Lady Horowitz eltűnt bélyegeivel? - kérdezte, szemét mereven az úttestre szegezve. - Haladsz valamire?

- Nem igazán - feleltem. - Eddig három emberrel beszéltem a személyzet tagjai és kettővel a vendégek közül, de nagyon keveset sikerült megtudnom.

Egy hosszú percig hallgatott, és tudtam, hogy forognak a kerekek az agyában. Még nem kapcsolódtak össze, de forognak.

- Mi az érzésed az üggyel kapcsolatban, Archy? A bélyegek elkeveredtek, vagy ellopták őket?

- Most még csak találgathatok - mondtam de szerintem lopás történt.Ekkor összekapcsolódtak a fogaskerekek, és apám bólintott.- Azt hiszem, az lenne a legokosabb, ha ennek megfelelően cselekednénk. Felhívom Lady

Cynthiát, és megmondom, hogy azonnal jelentse a Fordított Jennyk eltűnését a rendőrségen. Vagy, ha akarja, megteszem helyette én.

- Apa! - kiáltottam fel sértődötten. - Hiszen még csak most kezdtem el a nyomozást.Rám pillantott, majd gyorsan visszafordult.- Archy, nem akarok beletiporni a lelkivilágodba, de ha a bélyegek nem kerülnek elő - és

amint azzal te is tisztában vagy, ennek fennáll a lehetősége - és Lady Horowitz benyújtja az igényt a biztosításra, nagyon fontos, hogy a lopás bejelentésének nyoma legyen a rendőrségen. Ezt ugye megérted?

- Igen - feleltem rosszkedvűen. - Ez azt jelenti, hogy leveszel az ügyről?- Távolról sem. Azt akarom, hogy folytasd a diszkrét kérdezősködést.- Tehát a rendőrökkel egymás sarkát fogjuk taposni - mondtam. - Ugyanazokat az

embereket fogjuk kikérdezni kétszer.- Már korábban is dolgoztál a rendőrséggel - mutatott rá apám méghozzá igen

eredményesen. Ráadásul, amint azt te is tudod, egyáltalán nem árt, ha egy tanú kétszer vagy többször is elismétli a történetét. Ez hatékony módja a tévedések felderítésének.

- Rendben - mondtam -, tehát folytatom a nyomozást. Esetleg javasolhatnád Lady Cynthiának, hogy Al Rogoff őrmesternek jelentse az esetet, hátha ő kapja meg az ügyet. Al és én nagyon jól kijövünk egymással.

Nem tartottam szükségesnek megemlíteni, hogy Rogoff már tud a lopásról. Néhány percig csendben autóztunk, és én ezalatt azon tűnődtem, a hivatalos közeg belépése az én ügyembe vajon segítem vagy hátráltatni fogja-e a nyomozást.

- Kellemesen telt a tegnapi estéd? - kérdezte apám ártatlan arccal.- Tessék? - lepődtem meg. - Ó, igen, nagyon kellemesen.- Olyasvalakivel voltál, akit anyád vagy én ismerünk?- Nem hiszem. Jennifer Towleynak hívják. Az a hölgy, aki visszaadta a Frobisher

leveleket, és akinek teniszütőt vettem ajándékba.- Örült neki?- Igen, nagyon.

- Vonzódsz hozzá?- Erősen.Apám felsóhajtott.- Úgy tűnik, ezt már nagyon sokszor hallottam a múltban.Felnevettem.- Apa, tudom, hogy anya és te annak örülnétek, ha végre megállapodnék, megnősülnék és

rendszeres időközönként unokákat csinálnék. Lehet, hogy az az idő is eljön - de most még nem jött el az ideje.

- Megpróbálunk türelmesnek lenni - mondta apám szárazon.A McNally és Fia nem egy akármilyen cég volt. Egy ötemeletes üveg és rozsdamentes acél

épületben székeltünk (ami a miénk volt) a Royal Palm Wayen. A stílus nem volt igazán apám ínyére, de azt ő is elismerte, hogy a csillogó modernizmus nagy hatással van az ügyfelekre, a leendő ügyfelekre és az IRS könyvvizsgálóira.

A cég munkája főleg adókkal, visszavonható és kegyes alapítványokkal meg hasonló unalmas dolgokkal volt kapcsolatos. Voltak azonban peres ügyekben járatos szakértőink is, ide tartozott az ingatlan, a copyright, a márkavédelem, válás, orvosi műhiba, személyes és termékmegbízhatóság, és még egy vén jogászunk is volt, aki többet tudott a hajózási jogokról, mint a Chesapeake-Öboltől délre bárki. Mindent összefoglalva, a McNally és Fia egy jogi szupermarket volt.

Az irodám talán a legkisebb helyiség volt az egész épületben, és gyakran arra gondoltam, azért száműzettem ebbe a kis lyukba, hogy senki ne vádolhassa Prescott McNallyt nepotizmussal. Valójában azonban nem is bántam, mivel nagyon ritkán tartózkodtam bent az irodában. Titkárnőm nem volt, de azon ritka alkalmakkor, amikor levelet kellett fogalmaznom, apám titkárnője, Mrs. Trelawney segített nekem, és kijavította a helyesírási hibáimat. Sosem tudtam igazán helyesen írni.

Azért látogattam be a főhadiszállásra aznap reggel, hogy összeszámoljam a havi kiadásaimat, amely mű méltán indulhatott volna a Fikció kategóriában a Pulitzer-díjért Összeszedtem az összes bár- és éttermi számlámat, Jennifer teniszütőjének a számláját, a Béla Rubiktól (a bélyeges és érmés fickó) kapott számlát, a különböző kluboknál befizetett összegek számláit és mindent, amit csak találtam, összeadtam, és az eredmény fájdalmasan kevésnek tűnt, így aztán fogtam magam, és hozzácsaptam néhány készpénzes kiadást: taxiutakét, amelyeket sohasem utaztam le, lefizetési pénzeket informátorok számára, akiket sosem vettem igénybe, valamint benzinszámlákat a Miata számára. Azért nagyon messzire nem mentem; mindig tudom, hol a határ.

De ahogy újabb és újabb összegeket adtam hozzá, a végeredmény kezdett kielégítő jelleget ölteni.

Még akkor is ezen dolgoztam, amikor megszólalt a telefonom, ami nagyon meglepett. Úgy értem, a telefonom szinte soha nem szokott csengeni. És olyankor is téves kapcsolás.

- Itt Archibald McNally - mondtam.- Palm Beach Machiavellije? - kérdezte Al Rogoff őrmester. - Csak ellenőrizni akartam,

hogy bent vagy-e. Milyen kellemes meglepetés! Mindjárt ott vagyok!- Miért? - érdeklődtem.- Hah! - csak ennyit mondott, mielőtt letette a kagylót.Fél órával később már ott feszengett kényelmetlenül az egyik látogatók számára

fenntartott fémvázas székemen, és meglehetősen dühösen méregetett.- Aljas besúgó - mondta vádlón. - Ó, bocsáss meg! Valakit, aki Lady Horowitz barátja,

inkább , Miszter Aljas Besúgónak kellett volna neveznem.Megadóan felemeltem a kezem.

- Al, esküszöm, egészen ma reggelig fogalmam sem volt, hogy feljelentést fog tenni. Tényleg azt hittem, hogy csak az én ügyem lesz. Nem hittem, hogy a te tányérodra kerül az ügy.

- Valóban? - kérdezte, mereven bámulva rám. - Talán, de nem biztos. Mióta szimatolsz utána?

- Alig két napja.- És mit sikerült kiderítened? - kérdezte, miközben elővette a jegyzetfüzetét.Megadtam neki a személyzet tagjainak és a Horowitz-házban lakó vendégeknek a nevét.

Elmeséltem a Kenneth Bodinnal, Angus Wolfsonnal, Gina Manescuval, Jean Cuvierrel és Clara Bodkinnal folytatott beszélgetésemet. Ezt követően leírtam neki Lady Cynthia hálószobáját, és beszéltem a fali széf alatt álló nyitott ékszeres dobozról.

Gyors jegyzeteket készített a hallottakról, majd mikor befejeztem, gyanakvó pillantást vetett rám.

- Tényleg csak ennyit tudsz?- Tényleg.- Ugyan már, Archy! Ne próbálj átverni! Te elhallgatsz előlem valamit.Gondolatban már fényesítettem a csontot, amit elé akartam lökni.- Nos, van még valami - mondtam tétován de nem hiszem, hogy fontos lenne.- Azt majd én eldöntöm. Miről van szó?Elmeséltem, hogy néhány héttel a bélyegek eltűnése előtt egy inas és egy szobalány

kilépett Lady Horowitz szolgálatából, arra hivatkozva, hogy nem bírják a floridai hőséget.- Azonban a Fordított Jennyk még megvoltak a távozásuk után - mutattam rá így ők nem

lehettek a tolvajok. Hacsak később vissza nem tértek.- Aha. Vagy beszéltek valamelyik ragadós kezű haverjuknak a bélyegekről. Rendben,

utánanézek. - Becsukta vastag jegyzetfüzetét és egy gumigyűrűt húzott rá. - Tovább folytatod a nyomozást az ügyben?

Bólintottam.- Úgy terveztem, hogy ma délután ismét kimegyek és elbeszélgetek azokkal, akik még

nem kerültek sorra.Néhány percig mérlegelte a hallottakat, én pedig türelmesen vártam. Tudtam, ha

leparancsol az ügyről, kénytelen leszek engedelmeskedni. Neki volt jel- vénye, nekem nem.- Rendben - mondta végül - folytasd a szimatolást, és időnként összehasonlítjuk a

jegyzeteinket. Semmit nem hallgathatsz el előlem, megértetted?- Természetesen - feleltem. - Amúgy sem tettem volna.Sóhajtott és nehézkesen talpra tornázta magát.- Utálom a beachi ügyeket - mondta. - Azok a gazdag majmok úgy bánnak velem, mintha

ők fizetnének.- Ne foglalkozz vele! - tanácsoltam. - Ők ugyan- olyan ártatlanok, te pedig ugyanolyan

bűnös vagy, mint bárki más. És ne feledkezz meg a karácsonyi ajándékokról!- Persze! - legyintett savanyú képpel. - Egy doboz avas aprósütemény. - Elindult az ajtó

felé, majd hirtelen megállt és körülnézett az irodámban. - Előkelő helyen dolgozol. És milyen tágas! - jegyezte meg.

- Tudod, én vagyok a főnök fia - emlékeztettem.Nevetve távozott.Amit nem mondtam el neki - és természetesen nem is állt szándékomban az a pletyka volt,

miszerint néhány évvel ezelőtt Lady Horowitz a sofőrjével hetyegett. Szinte biztos voltam benne, hogy az asszony vetett véget a kapcsolatnak; Kenneth Bodin nem az a fajta, aki

megöli az aranytojást tojó tyúkot.És - feltételezve, hogy Bodin minden ceremónia nélkül hullott ki a Lady kegyeiből -

lehetséges, hogy bosszút forralt a gazdag nő ellen, aki hirtelen fel- emelte magához, majd ugyanilyen hirtelen ejtette is, vagy azért mert megunta, vagy mert talált egy másik szeretőt, akinek izmos teste mellett némi ész is szorult a koponyájába. így aztán az izomember, akit rémesen feldühített a férfiasságán esett sérelem, el- határozta, hogy lenyúlja a Fordított Jennyket, móresre tanítva a gazdag szukát.

Azt mondják, elég halvány nyom? Persze hogy az. Tökéletesen tisztában voltam vele, de mivel semmi más nem volt a kezemben, ellenőrizni akartam, mielőtt beszámolok a dologról Al Rogoff őrmesternek.

Végeztem a kiadási listával, amit leadtam a könyvelési osztályunkon, aztán beugrottam az alkalmazottak büféjébe. A napi ebédspecialitás valami „gombaburger” nevezetű költemény volt, ami darált gombából, sárgarépából, fekete olajbogyóból és rebarbarából készült. Micsoda, semmi fehérrépa? Mindenesetre kihagytam. Ittam azonban egy pohár sótlan paradicsomlevet és megettem hozzá két szelet rizstortát. Azzal a kellemes érzéssel, hogy egészségeset ebédeltem, beugrottam a Miatába és a Horowitz-birtok felé vettem az irányt.

Becsengettem, és ahogyan reméltem, a tölgyfa ajtót Mrs. Marsden, a házvezetőnő nyitotta ki. Udvariasan köszöntöttem, és megkérdeztem, beszélhetnénk-e néhány percet négyszemközt.

- Kíváncsi voltam, mikor kerül rám a sor - jegyezte meg Mrs. Marsden hűvös mosoly kíséretében, és bevezetett a földszinti nappaliba, ami akkora volt, mint egy futballstadion. Leültünk az egyik sarokba, közei hajoltunk egymáshoz és fojtott hangon beszéltünk, mintha államtitkokról lenne szó.

Méltóságteljes asszony volt, egy őrmester stílusával és modorával. Özvegy volt, és két gyermekét is sikerült egyetemre járatnia azáltal, hogy elviselte a Horowitz-lak minden őrültségét. Hosszú ideje állt Lady C. alkalmazásában, és nem hittem, hogy úrnője tudna olyat tenni vagy mondani, ami meglepné. Mrs. Marsden tisztában volt vele, hogy egy holdkórosnak dolgozik, és ezt elfogadta.

Neki is feltettem a szokásos kérdéseket, amelyek- re határozott nemmel válaszolt. Végül hátradőltem, és gyászos képet vágtam.

- Mrs. Marsden, én nem vagyok ügyvéd, de az apámat, Lady Cynthia ügyvédjét képviselem. így aztán bizonyos értelemben engem is ugyanúgy kötnek az ügyvéd-ügyfél titoktartási szabályok. Ezzel arra próbálok utalni, hogy a McNally és Fia Lady Horowitz érdekeit tartja szem előtt. Tud tehát mondani valamit a bélyegek eltűnéséről? Biztosíthatom, bármit mond, azt bizalmasan kezeljük.

Az asszony hosszú ideig hallgatott, ami már ön- magában is árulkodó jel volt. Ha nem lett volna semmi, ezt azonnal megmondja.

Végül idegesen fészkelődni kezdett.- Semmi olyasmit, ami fontos lehet... - mondta. - Nem határozott dologról van szó, ugye

érti?Bólintottam.- Ez csak amolyan megérzés - folytatta. - Igen, megérzés. Látok embereket beszélni, és

amikor a közelükbe érek, hirtelen elhallgatnak. És ezek az emberek olyan emberekkel találkoznak, akikkel nem kellene.

- Milyen emberek? - kérdeztem.Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet.- Csak a hangulat - mondta lassan, elgondolkodva. - Mintha történne valami, valami

folyamatban lenne, de fogalmam sincs, mi lehet az. Ez nem sok segítség, igaz?

- Sokkal több, mint képzelné - mondtam. - Megbízom a megérzéseiben. Ha a dolgok egy kicsit letisztázódnak, lenne szíves kapcsolatba lépni velem?

- Igen, megteszem.- Tudom, hogy megvan önnek a telefonszámunk, az irodai és az otthoni is. Nagyon nagyra

értékelném, ha felhívna. Valami itt bűzlik.- Pontosan! - mondta, hevesen bólogatva. - Nem tetszik nekem ez az egész!- Nem rabolom tovább az idejét, Mrs. Marsden. Van valaki a közelben, akivel

beszélhetnék?- Harry Smythe és a felesége az északi teraszon. Sakkoznak.- Kedves emberek?- Nem tudom, uram - felelte az asszony, a tökéletes alkalmazott.Elindultam az északi terasz felé (amelyik csaknem mindig árnyékban volt), és

belesétáltam egy családi veszekedés kellős közepébe. A férfi, karjának egyetlen mozdulatával, éppen lesöpörte a sakkfigurákat a tábláról, mire az asszony szikrázó szemmel meredt rá. Ha szemmel ölni lehetne, Harry Smythe már rég halott lett volna. Ezek azok az emberek, akiket Jean Cuvier, a szakács „hűvös ”-nek nevezett?

Lehajoltam, felvettem a földről egy bástyát és egy parasztot, és feltettem őket a táblára.- Sakk-matt - mondtam, remélve, hogy enyhítek vele a hangulaton egy keveset. Nem

sikerült.- Ki a fene maga? - kérdezte a férfi igazi BBC-ki- ejtéssel.Erős kísértést éreztem, hogy valami gúnyos választ adjak, például „Miki egér” vagy

„Tutanhamon fáraó”, de láthatóan egyikük sem volt olyan hangulatban, hogy értékelte volna a humoromat.

- Archibald McNally - feleltem. - Önök pedig minden bizonnyal Doris és Harry Smythe. Lady Horowitz minden bizonnyal jelezte érkezésemet, és hogy kérdéseket fogok feltenni az eltűnt bélyegeivel kapcsolatban.

- Nekünk semmi közünk azokhoz a bélyegekhez- csattant fel az asszony éles hangon így a legjobb lesz, ha gyorsan eltűnik.Bár nem kaptam rá engedélyt, odahúztam egy széket az asztalhoz, nyugodtan leültem,

keresztbe tettem a lábamat és ízelítőt adtam nekik a McNally- féle pimaszságból.- Már hogyne lenne közük a bélyegekhez - mondtam hűvösen. - Önök is a házban

tartózkodtak, amikor a Fordított Jennyk eltűntek, tehát gyanúsítottnak számítanak. A lopást jelentették a helyi hatóságoknál is. Ha nem hajlandóak válaszolni a kérdéseimre, kénytelen leszek viselkedésükről be- számolni Al Rogoff őrmesternek, aki a hivatalos vizsgálatot vezeti. Azt beszélik róla, hogy a Vonakodó tanúkat gumibottal veszi rá a beszédre.

Tényleg azt hittem, hogy ezúttal túl messzire mentem, és hogy azonnal elküldenek a fenébe. Azonban talán az amerikai filmek és tévéműsorok hatásának köszönhetően, elborzadt döbbenettel meredtek rám, és minden bizonnyal azon tűnődtek, vajon igazat mondok-e a floridai zsaruk vallatási mód- szereivel kapcsolatban.

- Tényleg nem tudunk semmit a dologról - mondta Harry Smythe, idegesen babrálva lehetetlen kecskeszakállát.

- A világon semmit - tette hozzá az asszony.Végignéztem rajtuk. Micsoda pár! Magasak és soványak voltak; merő sápadt bőr és ín.

Mindkettejük haja középen volt elválasztva, a férfié azonban ritkás volt és szalmasárga, míg a nőé sűrű, mogyoróbarna és hosszú. Mindkettő szemében a balszerencsések kábult pillantása ült. Bíztam benne, hogy Mrs. Marsden megszámolja az ezüstöt a távozásuk előtt.

Kellemetlen húsz percet töltöttem a Smythe házaspárral, kíméletlen inkvizíciónak vetve alá őket. Azonban mialatt én látszólag minden válaszukat tiltakozás nélkül elfogadtam,

visszatért az önbizalmuk, és Harry hűvös megvetéssel kezdte szemlélni selyem sportzakómat. Ő maga tweedzakót viselt, könyökén bőrfoltokkal... Ilyet is ritkán lát Dél- Floridai

Nem zavart a gondolat, hogy piperkőcnek talál - hiszen az apám is annak tartott. Az ő véleménye szerint az öltözködés csúcsa a Mara grófnő nyakkendő volt.

- Nincs semmi, amivel ki tudnák egészíteni az eddig elmondottakat? - kérdeztem végül.- Szerintem a személyzet valamelyik tagja lopta el a bélyegeket - jelentette ki Harry

Smythe.- Köszönöm mindkettőjüknek - mondtam, és felálltam. - Lehet, hogy kénytelen leszek

újabb kérdéseket feltenni önöknek, és Rogoff őrmester is biztosan hallani akarja majd a történetüket. Nyugodtan folytassák a sakkozást, hiszen kiváló az idő hozzá.

Amint visszatértem a házba, összetalálkoztam Lady Cynthia Horowitzcal, aki éppen akkor lépett be a bejárati ajtón. Úgy nézett ki, mint egymillió dollár. Ez azonban csak metafora a részemről. Az igazat megvallva úgy nézett ki, mint százmillió dollár, amennyi a Palm Beach-i pletyka szerint a vagyona volt. Szóval nagyon jól állt neki a bézsszínű Donna Karan ruha és a bokáján viselt gyémántlánc.

- Helló, fiam! - köszöntött könnyedén. - Hogyan haladsz a szimatolással?- Lassan - feleltem. - Az előbb éppen Doris és Harry Smythe-tal beszéltem.- Szörnyetegek, igaz? Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy az a jégcsap az én fiam.

És az a nőszemély, akit elvett! Ketten együtt különösen borzalmasak.- Maga hívta meg őket - jegyeztem meg.- Gyere velem! - parancsolta.Követtem végig a hosszú folyosón egy besötétített játékszobába, ahol egy biliárdasztal,

néhány kártyaasztal és egy kis rulettkerék állt. Az egyik falba bárpult volt beépítve, és Lady Cynthia ezt vette célba.

- Mit kérsz? - kérdezte.- Köszönöm, semmit - feleltem. - De ön csak igyon nyugodtan.- Szándékomban állt.Lenyűgözve figyeltem, ahogy gyors és szakértő mozdulatokkal kevert magának egy gin-

bittert.- A fiamról, Harryről akarok neked mesélni - mondta valamint az én kedves, bűbájos

menyemről. Ezek ketten hivatásos vendégek. így élnek: London, Párizs, Antibes, Monte-Carlo, Palm Beach, Newport... oda mennek, ahol ismerőseik, barátaik vagy rokonaik vannak, akik hajlandóak elviselni őket néhány napig, egy hétig, egy hónapig. Sem Harry, sem Doris nem dolgoztak soha életükben, és valószínűleg soha nem is fognak. Annyi holmijuk van, ami négy bőröndbe belefér. Évjáradékot adok Harrynek, ami pont arra elég, hogy turistaosztályon a következő helyre repüljenek. Igazi élősködők.

- Szomorú lehet így élni - jegyeztem meg. - Milyen jövőre számíthatnak?Lady Cynthia keserűen elmosolyodott.- Arra várnak, hogy végre meghaljak - mondta, majd magasra emelte a poharát. -

Egészségedre!Ekkor már azt kívántam, bárcsak én is kértem volna egy italt, mert amit mondott, mélyen

megérintett. A szomorú bátorság mindig nagy hatással van rám.- Asszonyom - mondtam szeretnék kérdezni valamit, és remélem, nem sértem meg vele.

Ha Smythe-ék állandó pénzzavarral küszködnek, ahogy mondja, nem tartja lehetségesnek, hogy ők lopták el a Fordított Jennyket?

Lady Cynthia félrehajtott fejjel mérlegelte a kérdést.- Nem - mondta végül. - Nem vallana rájuk. Apró dolgokat talán, de ilyen nagy értéket

semmiképpen. Gyávák az ilyesmihez. Tudod, fiam, ezek amolyan piti alakok. Ezért is

szoktam mondani Mrs. Marsdennek, hogy számolja meg az ezüstöt az elutazásuk előtt.Felnevettem.- A gondolat nekem is megfordult a fejemben. Ön és én teljesen egyformán

gondolkodunk.Furcsa pillantást vetett rám, amit képtelen voltam megfejteni.- Valóban? - kérdezte.Hamarosan távoztam, mivel aznapra teljesítettem a Fordított Jennykkel kapcsolatos

penzumomat. Hazahajtottam, lementem a tengerhez úszni, részt vettem a családi koktélórán, majd a szüleimmel együtt megvacsoráztam.

Valamivel később közöltem velük, hogy az estét a szobámban töltöm, mivel meg kell írnom néhány levelet. Apám felvetette, hogy ha később esetleg pihenni akarnék levélírás közben, nézzek be hozzá a dolgozószobájába egy pohárka italra. Prescott McNally sosem parancsolt, csak javasolt.

Elkészítettem aznapi jegyzeteimet és kiállítottam egy csekket a nemrég rendelt hímzett mellényért (ezt igazán nem írhattam rá a kiadási listámra).

Miután ezekkel végeztem, felhívtam Jennifer Towleyt, de csak az üzenetrögzítő válaszolt. Miközben a sípszóra vártam, azon tűnődtem, hogy a telefon vajon Edward vagy Viktória stílusú-e. Néhány szóban megköszöntem a kellemes estét, és megkértem, hívjon fel, hogy megbeszélhessünk egy újabb találkozót. Nagyon kíváncsi voltam, vajon merre járhat ilyen késői órán. Nem mintha vetélytárstól tartanék, de jobban szerettem volna, ha a hűvös Towley pillantás csak rám irányulna. Elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy esetleg egy nálam szenvedélyesebb lovagot találhatott. Csalódottan morgolódva leballagtam apám dolgozószobájába.

Az öreg még mindig a Kis Dorrittal küszködött, de amint beléptem, azonnal letette a könyvet, és a mellette álló borosüvegre mutatott. Megvárta, amíg töltök magamnak és kényelmesen elhelyezkedem.

- Gondolom tudod, hogy a rendőrség értesült Lady Horowitz bélyegeinek eltűnéséről - mondta.

Bólintottam.- Amint azt remélted, Rogoff őrmester kapta meg az ügyet.- Igen, beszéltem vele ma délelőtt, és elmondtam neki mindazt, amit tudok, bár ez igazán

nem sok.Apám elkeskenyedő szemmel nézett rám.- Mindent elmondtál neki?- Nos, azért nem teljesen - feleltem, és megosztottam vele arra vonatkozó vad

elméletemet, miszerint Kenneth Bodin, a sofőr, lophatta el a bélyegeket, hogy bosszút álljon a gazdag hölgyön, aki egy futó kaland után ejtette.

Apám felállt a foteljéből és odasétált a kandallópárkányon álló pipatartójához. Kiválasztott egy csinos, ezüstpántos Comoyt, és nekilátott megtömni dohánnyal. Mindvégig háttal állt nekem.

- És te tényleg elhiszed, Archy? - kérdezte. - Mármint ezt a dolgot a sofőrrel.- Még ellenőriznem kell, de pillanatnyilag ez minden.Apám egy konyhai gyufával meggyújtotta a pipát, és pöfékelve visszatért a helyére.- Nekem meglehetősen erőltetettnek tűnik - mondta.- Nekem is - értettem egyet. - És ha bármi jobb lenne, azonnal elvetném. Három emberrel

azonban még nem beszéltem, és reménykedem benne, hogy valami felbukkan. Különben ma délután beszéltem Lady Horowitzcal. Nagyon élénknek tűnt.

- Egyáltalán nem látszik letörtnek a vesztesége miatt - ismerte el apám. - Azonban amint

azt biztosan te is tudod, a bélyegek csupán töredékét képviselték a vagyonának. Nem lehet, hogy ez a szóbeszéd Lady Cynthiával és a sofőrjével kapcsolatban csak rosszindulatú pletyka, ami mögött semmi sincs?

- Lehet - ismertem el azonban mindig meg- döbbenek, milyen gyakran derül ki a pletykákról, hogy valóban van valami igazságtartalmuk. És a hölgyről mindenki tudja, hogy meglehetősen szabadon osztogatta a kegyeit, még hat férje mellett is.

- Igen - morogta apám. - Azt hiszem, valóban így van.Ezután már nem mondott semmit a Fordított Jenny ügyről. Megpróbálkoztam némi

ártatlan beszélgetéssel a Jamie által ültetett törpepálmákról, de apám gépiesen válaszolgatott a kérdéseimre, ezért megittam a boromat és felálltam. Nem tartóztatott, csak ennyit mondott:

- Maradj rajta, Archy!Visszamentem a szobámba és lefekvéshez készülődtem. Apám alapos, okos ember, így

nem értettem, miért érdeklődik ennyire az eltűnt bélyegek után. Általában miután kiad nekem egy ügyet, soha semmit nem kérdez, amíg elő nem állok a megoldással. Csak arra gondolhattam, hogy szeretné, ha a McNally és Fia kivételes bánásmódban részesítene egy megbecsült ügyfelet. Nagyon sok pénzéhes ügyvéd van Dél-Floridában, ahol a gazdag emberek úgy váltogatják az ügyvédjeiket, mint a proktológusukat.

Hatodik

Másnap reggel elaludtam (nem ritkaság). Lesiettem a konyhába, ahol ott találtam Ursi Olsent, amint éppen valami furcsát művelt egy adag jamgyökérrel. Ez a mi szakácsnő-házvezetőnőnk erős, jól megtermett asszony volt, aki úgy nézett ki, mint aki képes felszántani egy mezőt, közben világra segíteni egy csikót, aztán folytatni a szántást.

- Reggeli? - kérdezte.- Igen - feleltem de fogyókúrázom.- Tehát nem kér tojást Benedek módra?- Hazudtam - vágtam rá gyorsan. - Nem is fogyókúrázom. Kérek tojást Benedek módra.- Hívták az apja irodájából - mondta Ursi. - Mrs. Trelawney. Kéri, hogy hívja vissza.Miközben Ursi a tojásokat törte fel, a konyhai telefonon apám titkárnőjének a számát

tárcsáztam.- Itt van nálam a kiadási csekkje - mondta Mrs. Trelawney.- Hála az égnek!- Bejön érte?- Abban biztos lehet - jelentettem ki. - A mai nap folyamán valamikor beugróm, jó?- Amikor csak akar.Ostoba, ártalmatlan beszélgetésnek tűnik, nem? Később azonban nagyon fontosnak

bizonyult. Ugyanis ha Mrs. Trelawney akkor nem hív fel, én pedig nem ígérem meg, hogy bemegyek az irodába a

csekkemért, akkor... nem, túlságosan előreszaladtam. Amikor mindez történt, nem éreztem mást, csak örömöt a hír miatt, hogy egy kis pénz áll a házhoz. A bankszámlám ugyanis kissé megcsappant az elmúlt időszakban. Ez persze nem azt jelenti, hogy szegénység fenyegetett, de azért az ember jobban alszik, ha van néhány garas a matraca alatt, nem?

Reggeli után a Horowitz-villába indultam. Beszélni akartam a többi lakóval, mielőtt Rogoff őrmester és csatlósai rájuk vetik magukat. Al nagyon ügyes nyomozó, de a finomság nem jellemző rá. Először is fenyegetően néz, amitől sok ember szájzárat kap - különösen a bűnösök. Vele szemben engem általában hülyének néznek, és sokszor többet elmondanak, mint amennyit eredetileg szándékoztak.

Egyenesen Consuela Garda, Lady Cynthia titkárnője és az én volt szerelmem földszinti irodája felé vettem az irányt. Amikor beléptem, éppen telefonált, és csak intett, hogy üljek le.

- De hiszen én magam adtam postára a meghívót, Mrs. Blair - hazudta folyékonyan. - Egyszerűen nem értem, miért nem kapta meg. Ez a borzalmas posta! Nos, Lady Horowitz nagy július negyedike-i ünnepséget tervez, és mindent meg fogok tenni, hogy időben megkapja a meghívót. És ismét elnézését kérem, amiért legutóbb csalódnia kellett.

Consuela letette a kagylót és rám vigyorgott.Két mutatóujjamat egymáshoz dörzsöltem, ami a „szégyelld magad” jele.- A hazugok máglyán égnek el - mondtam.- Hallom, hogy a Pelikánban voltál egy bombázóval. Ki az a nő? - támadt rám.- A húgom - feleltem.- És mióta iszik egy fickó pezsgőkoktélt a húgával?- Ó, Priscillának már megint eljárt a szája - morogtam.Connie, aki maga is tagja volt a Pelikán Klubnak, azt mondta:- Priscilla sosem fecseg, és ezt te is tudod. Az én kémeim azonban mindenütt ott vannak.

Hogy vagy, Archy?- Ha ennél jobban lennék, eszméletlen lennék. És te?- Alig élek. A telefonhívások fele olyan kíváncsiskodóktól származik, akik azt akarják

tudni, ki lopta el a madam bélyegeit. Gondolom, te is ezért vagy itt.- Talált. Jártak már itt a zsaruk?- Még nem.- Akkor hamarosan megérkeznek.- Más sem hiányzik - morogta Connie borús arccal. - A riporterekkel is elég bajom van.

Oké, essünk túl rajta!Végigfutottam a húsz kérdésem rövidített változatán, és nem tudtam meg semmi fontosat.

Consuela legutóbb hat hónappal korábban látta a Fordított Jennyket, amikor Lady Cynthia körbeadta egy jótékonysági rendezvényen. Mindenki tudta, hogy egy nyitott széfben tartja, és bárki ellophatta a bélyegeket: a személyzet tagjai, a vendégek, de akár még valamelyik látogató is.

Miközben beszélt, egyfolytában néztem, és rájöttem, mi vonzott benne eredetileg: alacsony termetű, hosszú, fekete hajú fiatal nő volt, és egyik rövid kalandunk alkalmával abban az örömben volt részem, hogy láthattam madzagbikiniben. Az emlék mélyen belevésődött az agyamba. De Connie több volt, mint egy szép test; okos is volt. Kidobott, vagy nem?

- Connie - mondtam -, árulj el valamit! Szerinted ki lopta el azokat a hülye bélyegeket?Hosszan gondolkodott.- Az biztos, hogy nem kintről jött - mondta végül. - Ez belső munka volt.Kétségbeesetten felnyögtem.- Köszönöm szépen. Öt alkalmazott, hat vendég. Az összesen tizenegy gyanúsított.- Beleértve engem is - mondta, és ismét elvigyorodott.- Igen, valóban. És ezt a zsaruk is tudják. Mi a helyzet Harry Smythe-tal és a feleségével?- Miért, mi van velük?- Nem kedvelem őket - mondtam.- Ki kedveli? De ha már találgatnom kell, nálam nem vezetik a listát. Túlságosan

kicsinyesek.- Akkor ki vezeti a listát?Connie csak egy pillanatig tétovázott, majd:

- Alán DuPey és a felesége.- Miért pont ők?- Túl kedvesek.Örömömben majdnem összevertem a bokámat.- Veled az FBI is jól járna, Connie. Micsoda logika!- Nos, te akartad.- Valóban - ismertem be. - DuPeyékkel még nem beszéltem. Itthon vannak?- Senki sincs itthon. A madam a fodrásznál van, a többiek pedig Phil Meecham jachtján

töltik a napot, kint a vízen.- Annak a vén majomnak a jachtján? Na, nézhetik a szereplését egész álló nap. Rendben,

akkor majd máskor csípem el DuPeyéket. Köszönöm a segítséget, Connie.Már az ajtónál jártam, amikor utánam szólt.- Archy?Visszafordultam.- Ki az a nő? - kérdezte.- Te sosem adod fel, igaz? Nos, nem titok. A neve Jennifer Towley.Connie arcáról lehervadt a mosoly.- Ajaj, bajban vagy, haver!- Mi a fenéről beszélsz? - csattantam fel. - Te már a második vagy, aki ezt mondja. Miért

lennék hajban? Mi bajod van Jenniferrel?- Semmi - felelte, majd úgy tett, mint aki bele- merül az asztalán tornyosuló iratokba. -

Most pedig t unj el, dolgom van!Tudtam, hogy semmi értelme erőltetni a dolgot, így eltűntem, ahogy parancsolták.

Miközben a főhadiszállás felé tartottam, azon tűnődtem, melyik az őrjítőbb: az eltűnt bélyegek vagy Jennifer Towley. Végül arra jutottam, hogy körülbelül egyformák.

A McNally és Fia épületének hűvös előcsarnokában a recepciós, egy fehér bőrű heteroszexuális férfi (mindenkinek egyforma jogokat biztosító munkáltatók voltunk) egy rózsaszín cédulát adott át nekem, amely szerint Béla Rubik keresett telefonon körül- belül egy órája, és azt kérte, a lehető leghamarabb hívjam vissza.

A fontossági sorrendet azonban betartottam: előbb felmentem és begyűjtöttem a csekkemet Mrs. Trelawneytól. A hölgy egy kedves, öreg madár volt, aki láthatóan parókát viselt, és úgy nézett ki, mint mindenki vénlány nagynénje. Ennek ellenére imádta a pikáns vicceket, így legalább tíz percet töltöttem nála, a legfrissebbekkel szórakoztatva. Ő maga is tudott néhányat, amelyek simán versenyre kelhettek az enyémekkel. Ezt követően bementem az irodámba és felhívtam Rubikot.

- Archibald McNally - mondtam. - Van valamije a számomra, Mr. Rubik?- Igen - felelte. - Méghozzá nagyon fontos.- Mi lenne az?-Telefonon nem mondhatom el. Jöjjön el személyesen, méghozzá minél gyorsabban!- Rendben, hamarosan ott vagyok.Beugrottam a bankomba, amely egysaroknyira volt az irodától, és letétbe helyeztem a

csekkemet. Gyalog is mehettem volna Rubik üzletéig - nem volt nagyon messze de kezdett brutálisan meleg lenni, így inkább autóba ültem. Találtam egy parkolóhelyet a Worth sugárút közelében, és onnan átsétáltam a bélyeg- és érmeboltba, közben végig azt kívánva, bárcsak reggel feltettem volna a szalmakalapomat.

Az üvegajtón egy kartonpapír tábla hirdette: EGY ÓRA MÚLVA ITT VAGYOK. Normális esetben nem vagyok egy profán ember, de beismerem, ez alkalommal nagyon csúnyát

mondtam, amikor elolvastam. Nem elég, hogy közöltem vele, azonnal indu- lok, de a tábla arra sem adott utalást, Rubik mikor távozott. Az egy óra múlva itt vagyok ugyanúgy jelenthet ötven perc várakozást, mint hármat.

Megfordultam és már indultam volna vissza az autómhoz, amikor hirtelen rájöttem, hogy azt az ostoba kartonpapírt kívülről ragasztották fel az üvegre. Mikor csinál ilyet egy kereskedő? Soha. Az ilyen papírokat belülről szokták felragasztani, hogy máskor is felhasználhassák. így bármelyik unatkozó járókelő letépheti és kidobhatja a kukába, csak úgy szórakozásból.

Visszamentem az ajtóhoz, és alaposan szemügyre vettem a kiírást. Úgy tűnt, sietve firkantották a papírra és egy darab gyűrött ragasztószalaggal ragasztották fel az üvegajtóra. A szememet árnyékolva megpróbáltam belesni az üzletbe. Mozgást ugyan nem láttam, de a vitrines szekrény mellett a földön észrevettem a bélyegkereskedő idétlen szemüvegét, amelyre mintha ráléptek volna. Az egyik lencse darabokra volt törve.

- Szent ég! - mondtam hangosan.Megpróbálkoztam az ajtógombbal, amely könnyedén elfordult. Résnyire kinyitottam az

ajtót és beszóltam:- Itt van, Mr. Rubik?Semmi válasz.Óvatosan beléptem, lassan, nagyon lassan mozogva. A kereskedő a vitrin mögött feküdt a

földön. Kopasz feje olyan sok helyen és olyan mélyen be volt horpadva, hogy úgy nézett ki, mint egy összegyűrt papírtasak. Furcsa mód alig szivárgott vér a koponyájából.

Nem ez volt az első alkalom, hogy erőszakos halált halt embert láttam, de azt hiszem, ehhez sosem lehet hozzászokni. Remélem, nem is fogok. Körülnéztem, majd óvatosan átléptem a holttestet, és bementem a hátsó irodába, amely elég nagy volt ahhoz, hogy egy dupla ajtós páncélszekrény elférjen benne. A helyiség üres volt, és az asztal mögött sem kuporgott senki, készen arra, hogy előugorjon és rám üvöltsön: „Bááá!” Az apró vécé szintén üres volt.

Zsebkendővel felvettem a Rubik asztalán álló telefon kagylóját, és a Palm Beach-i rendőrség számát tárcsáztam, azon imádkozva, hogy Al bent legyen. Szerencsém volt.

- Rogoff őrmester.- Itt pedig Archy McNally - mondtam. - A Rubik Bélyeg- és Érmeboltban vagyok. A

tulajdonos a földön hever, a hullaszállítókra várva. Valaki szétverte a koponyáját.-Rendben, indulok. - Al hangjában nyoma sem volt a meglepetésnek vagy felindultságnak.- Siess, Al - kértem. - Magányos vagyok.- Ne nyúlj hozzá semmihez! - parancsolta. - Menj ki az üzlet elé és ott várj rám a járdán!- Pontosan tudom, mi ilyenkor a teendő - vágtam rá bosszúsan, de már csak a tárcsahang

válaszolt.Kimentem és őrt álltam az ajtó előtt. Kevesen jártak az utcán, azok is ráérősen sétálgatva,

és némelyek barátságosan felém biccentettek, ahogyan az emberek Floridában teszik. Az egyik kedélyes öreg fickó, rezzenéstelen arccal, megjegyezte:

- Nincs hideg, igaz haver?A legszívesebben rákontráztam volna, mellékesen megemlítve:- Hé, haver, az üzletben egy meggyilkolt ember hever! - De inkább nem tettem.Örökkévalóságnak tűnt, pedig talán nem telt el tíz percnél több, amikor meghallottam egy

közeledő sziréna hangját. Milyen édes zene volt fülemnek! A következő pillanatban egy rendőrautó állt meg előttem, hangos fékcsikorgással. Al és egy másik egyenruhás szállt ki belőle, távolról sem sietősen. Az Al társaságában lévő rendőr idegen volt számomra, de borzasztóan fiatalnak tűnt, ami ugyebár nem jelent mást, mint hogy én magam borzasztóan

öregszem... igaz? Mindenesetre megpróbált rendkívül komornak és céltudatosnak látszani, egyetlen pillanatra sem véve le a kezét a pisztolya markolatáról.

Mindnyájan bementünk, és szemügyre vettük Bela Rubik földi maradványait.- Nagyon köszönöm, Archy - mondta Al. - Pedig nincs is születésnapom.A fiatal rendőr leguggolt a holttest mellé és valamit matatott a nyakán. Fogalmam sincs,

mit csinált - talán a nyaki ütőerét próbálta kitapintani, majd felnézett Rogoffra.- Az illető halott, őrmester.- Komolyan? - kérdezte Al. - Biztos benne, hogy nem csak színleli? - Visszafordult

hozzám. - Menj vissza az irodádba, Archy, és még pisilni se menj ki! Miután itt beindítottam a dolgokat, felhívlak, és átjössz hozzánk, vallomást tenni.

Bólintottam.- Az a papírnehezék... - említettem meg. - Millefiorinak nevezik. Különböző formájú és

színű üvegrudak darabjaiból készül.- Köszönöm, professzor - mondta az őrmester. - Kétségtelenül fontos adat lehet, most

azonban tűnj el!Nem mentem egyenesen az irodámba, hanem be- tértem a legközelebbi bárba, és

lehajítottam egy dupla Pinchet, mire végre alábbhagyott a remegésem. Amikor megérkeztem a központba, be akartam menni apámhoz, de Mrs. Trelawney közölte velem, hogy apám ebédelni ment egy ügyféllel. így átbandukoltam a saját kuckómba, és rágyújtottam az aznapi első English Ovalra. Azt hiszem, megérdemeltem.

Több mint egy óráig ücsörögtem az asztalomnál a falakat számolgatva és megpróbálva nem gondolni semmire. Ez azonban nem működött. Egyfolytában az járt a fejemben, mi lett volna, ha Mrs. Trelawney nem telefonál a csekkem miatt. Biztos, hogy ma reggel nem jöttem volna be az irodába, és ha nem jövök be, nem kaptam volna meg az üzenetet, hogy Rubik keresett. És ha nem fecséreltem volna az időt a Mrs. Trelawneyval való viccelődésre, hamarabb elindulok innen. És ha nem ugróm be a bankba, hanem azonnal Rubik üzletébe sietek, talán szemtanú- ja lettem volna a szörnyű gyilkosságnak. De mi értelme a tépelődésnek? Az élet csupa „ha”, nemdebár?

Aztán végre megszólalt a telefon.- Minden rendben - mondta Rogoff őrmester. - Gyere át a palotába, várunk!Elhajtottam a County Roadon lévő rendőrségi épülethez, amelyet Al szívesen nevezett

palotának. Az irodája nagyobb volt, mint az enyém (kié nem nagyobb?), és a dekoráció modem rendőrségi stílusra vallott. Egy kényelmetlen fa karosszékben ülve mondtam rá a vallomásomat a magnóra. Alen kívül két tanú volt jelen.

Ez alkalommal szinte semmit nem hallgattam el. Beszámoltam a Béla Rubikkal való első találkozásomról, és arról, hogyan ígérte meg Rubik, hogy érdeklődik a többi kereskedőnél, nem jelent-e meg a piacon hirtelen egy négy Fordított Jennyből álló blokk. Ezt követően elmondtam, hogy ma reggel fel- hívott, mert fontos mondanivalója volt a számomra, amit nem akar telefonon megbeszélni.

Elmondtam, hogyan ragadta meg a figyelmemet az üvegajtóra kívülről ráragasztott kiírás, és hogy csak azután léptem be az üzletbe, hogy észrevettem Rubik törött szemüvegét a padlón. Említést tettem arról, hogy amikor először jártam az üzletben, az ajtó zárva volt, és hogy a tulajdonos valószínűleg nem engedett be fenyegető külsejű ismeretlent.

Elmondtam, hogy az ajtógombon és a telefonkagylón kívül semmihez sem nyúltam hozzá. Nem láttam senkit távozni a boltból, és bent nem éreztem parfüm- vagy kölni illatot. A bélyegkereskedő első találkozásunkkor nem tett említést nekem korábbi rablásról vagy támadásról. És ez minden, amit tudok, mondtam.

A magnószalagot elvitték, hogy a vallomásomat papírra vessék, és én kettesben maradtam

Rogoff őrmesterrel. Al elővett egy szivart, papírvágó késsel levágta a végét, és nagy körülményesen nekilátott rágyújtani.

- Szóval szerinted a gyilkosságnak köze van a Fordított Jennykhez? - kérdezte.- Szerintem ez ésszerű feltételezés - mondtam. - Hacsak nem egy egyszerű rablásról van

szó. Eltűnt valami?- Nem hiszem. A vitrin érintetlen, ahogyan a páncélszekrény is az irodában. Rubik tárcája

sem tűnt el.- Al, Rubik nős volt?- Igen - felelte az őrmester halkan. - A feleségeintézetben van. Alzheimer-kór. Az egyik

lányuk a Békehadtestnél dolgozik Afrikában. Megpróbáljuk értesíteni. Két fiuk volt, de mindkettő meghalt egy tavalyi repülőgép-szerencsétlenségben. A bánat mindig csőstül jön.

- Ó, Rogoff őrmester, ez gyönyörű volt - mondtam de a mondás szerint a baj jön csőstül. - Baj vagy bánat, nem mindegy? Tehát szerinted olyasvalaki lehetett, akit ismert?- Legalábbis valaki, akit felismert - mondtam. - Talán korábban üzleti kapcsolatban állt az

illetővel.- Szerinted mi lehetett olyan fontos, amiről beszélni akart veled?Vállat vontam.- Megkértem, derítse ki, nem kínál-e valaki Fordított Jennyt eladásra. Lehet, hogy

kiderítette.- És emiatt ölték meg?- Lehetséges,Al rám vigyorgott.- Minden lehetséges - mondta. - Többek között az is, hogy elhallgatsz előlem valamit.- Soha nem tennék ilyet! - tiltakoztam. - Különösen nem gyilkossággal kapcsolatban.Rogoff elgondolkodott.- Hogyan haladsz a Horowitz klánnal? - kérdez- te hirtelen.- Nincs semmi jelentenivalóm - feleltem.- Maradj rajtuk! A bélyeglopás a tied - azok az emberek neked több mindent elmondanak,

mint nekünk én pedig a Rubik-gyilkosságra összpontosítok. Na, mit szólsz hozzá?- Jól hangzik - válaszoltam. - Azonban szerintem a végén rájövünk, hogy egy és

ugyanazon ügyön dolgozunk.- Szerinted a Horowitz csapatból gyilkolta meg valaki Rubikot?- Igen. Miért, te nem azt gondolod?Rogoff erre csak egy „Lehetségessel” válaszolt. Ekkor a gépírónő lépett be az irodába,

kezében az írásos vallomásommal: egy eredetivel és négy fénymásolattal. Mind az ötöt aláírtam, és Rogoff adott egyet belőle.

Ha eszedbe jut valami - mondta - tudasd velem!Már megtettem - morogtam. - Az a kiírás az ajtón... a gyilkos vajon már azzal együtt

érkezett? Úgy értem, előre kitervelte a gyilkosságot?Al, őrmester a fejét rázta.Kétlem. Több ilyen kartondarab is volt Rubik íróasztalfiókjában. Valószínűleg a boríték

kimerevítésére használta, amikor bélyeget küldött valahová. Egy tekercs ragasztószalag is volt az asztalon.

Tehát amolyan pillanat ihlette dolog volt?Nekem ez a véleményem. Ő és az elkövető vitatkozni kezdtek valamin, és az illető a végén

betörik Rubik koponyájátAztán kiragasztotta a kartonpapírt az ajtóra, hogy több ideje legyen elmenekülni?

- Igen.- Megvizsgáltátok az ujjlenyomatokat a kartonpapíron? A ragasztószalagon? A

papírnehezéken?- A kollégák még dolgoznak rajta - felelte Rogoff. - Nem kell visszatartanod a lélegzeted.- Most már elmehetek? - kérdeztem.- Persze. Jobban teszed, ha hazamész, lezuhanyozol és lefekszel. Elég ramatyul nézel ki.- Ramatyul is érzem magam - mondtam. - Kösz az azonnali intézkedést, őrmester. Bocs,

hogy ezt is a nyakadba varrtam.- Ha nem ezt - morogta akkor valami mást varrtál volna a nyakamba. - Egy pillanatra

elhallgatott, majd: - Nem kedveltem ezt a Rubikot, és te?- Én sem - feleltem. - De akkor is..Lassan és óvatosan gurultam az autómmal, egészen hazáig. Amikor aztán feltettem

magamnak a kérdést, hogy miért vagyok ilyen óvatos, rájöttem, hogy megcsapott a halandóság szele, és ugyebár az ember sosem tudja...

Beálltam a garázsba a Miatával, és az oldalajtón keresztül léptem be a házba. Anyám a konyhai mosogató előtt állt, és egy nagy csokor vágott virágot rendezgetett a vázában. Amikor beléptem, felnézett.

- Szervusz, Archy - mondta jókedvűen. - Ugye milyen csodagyönyörű nap ez a mai? - Hirtelen zavartan elhallgatott. - A megfelelő szót használtam?

- A lehető legmegfelelőbbet, anya - feleltem.- Ennek örülök. Mit csináltál ma?- Ó, ezt is, azt is. Most azonban átöltözöm és lemegyek a partra úszni egyet.- Légy nagyon óvatos! - figyelmeztetett. - Szörnyű hőség van kint, de hatalmasok a

hullámok. Ezek itt az utolsó rózsák. A melegben egymás után száradnak el.Egy hosszú percig figyeltem, amint mosolyogva vagdossa a virágok szárát és rendezgeti

őket a vázában.- Anya, hogy érzed magad mostanában? - kérdeztem hirtelen.- Kitűnően - felelte. - Nem is lehetnék jobban.- Rendesen szeded a gyógyszereidet?- Persze, mindennap.Lehajoltam és egy nagy puszit nyomtam bársonyos arcára, mire anyám, arcán kellemes

meglepetéssel, csodálkozva nézett rám.- Ó, egek! - kiáltotta. - Ezt miért kaptam?- Elragadtak az érzelmeim - feleltem, és otthagytam a konyhában a virágaival. Kislányos

nevetése még a folyosón is hallatszott.Átöltöztem, fogtam a strandszatyromat és törülközőmet, és átvágtam az A1A úton az

óceánhoz. Azonnal láttam, hogy anyámnak igaza volt: óriási hullámok nyaldosták a parti homokot, és valamivel beljebb vastag tengeri hínár borította a víz felszínét. Úgy döntöttem, nem kockáztatok.

Fogtam magam és letelepedtem az egyik pálmafa árnyékába. A háborgó tengert nézve megpróbáltam áttekinteni az aznap történteket. Minden rendben is ment, egészen addig a pontig, amikor ott álltam az üzletben és Béla Rubik bezúzott koponyájára meredtem. És itt megfagyott a film; képtelen voltam továbblépni.

Sosem gondoltam volna, hogy egy május végi forró floridai délutánon képes leszek borzongani, de most ez történt. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy elhessegessem lelki szemeim elől azt a szörnyű képet. És ez csakis úgy sikerült, hogy sokkal kellemesebb képekre irányítottam belső kamerámat, méghozzá Jennifer Towley klasszikus eleganciájára, Consuela Garcia bikinijére, meg hasonló örömteli és békés emlékekre. És mindezt azért,

hogy elűzzem elmémből a hirtelen halál szellemképét.Ugyan már, nem vagyok én hős.

Hetedik

A szüleim aznap estére meghívtak egy házaspárt bridzselni, így nem volt lehetőségem beszélni az apámmal. Azonban másnap, reggeli után, megkérdeztem, válthatnánk-e néhány szót, mielőtt elindul az irodába. Beléptünk a dolgozószobájába.

- Miről van szó, Archy? - kérdezte, meglehetősen türelmetlenül. - A kormányzó nem szereti, ha megváratják.

Beszámoltam neki Béla Rubik meggyilkolásáról. Apám arca elkomorodott, és sokáig nem válaszolt.

- Aggasztó - mondta végül. - Szerinted ez a gyilkosság kapcsolatban áll Lady Horowitz ellopott bélyegeivel?

- Igen - feleltem. - Egészen biztos vagyok benne.- Rogoff őrmesternek is ez a véleménye?Bólintottam.Lassan sétálgatni kezdett a dolgozószobájában. Egyes tárgyakat felvett, majd visszatette

őket a helyükre.- Remélem, az összefüggés lehetőségéről a médiának nem tesz említést.- Nem hiszem. Al értelmes ember, és rendkívül körültekintő, ha Palm Beach

milliomosairól van szó. Azt fogja mondani a riportereknek, hogy Rubikot valószínűleg egy rabláskísérlet során gyilkolták meg. A bélyegkereskedő ellenállt és megölték. Ez megvédi Lady Horowitzot és a gyilkosnak is hamis biztonságérzetet fog adni. Rogoff szereti rávetni magát a dolgokra, de ha szükséges, nagyon ravasz is tud lenni.

- Ezt örömmel hallom. így, hogy az ügyben már egy gyilkosság is történt, kívánod folytatni a nyomozást?

Kérdésén őszintén megsértődtem.- Természetesen - vágtam rá éles hangon.Apám szembefordult velem.- Nem kérdőjelezem meg a bátorságodat, Archy - mondta halkan. - Egyszerűen csak arra

próbálok rámutatni, hogy ez az ügy kezd olyan méreteket ölteni, amire nem számítottunk. A cégünk minden lehetségest megtesz az ügyfelek érdekeinek védelmére, de nem vagyok benne biztos, hogy ebbe a gyilkossági nyomozás is beletartozik.

- Az Rogoff őrmester dolga - mondtam én pedig továbbra is a Fordított Jennyk ellopásával foglalkozom.

Újabb hosszú szünet következett, majd:- Rendben - mondta végül a ház ura. - Maradjunk ennél. Kérlek, rendszeresen tájékoztass

az ügy állásáról!Bólintottam. Apám elindult kifelé, majd az ajtóban megállt és visszafordult.- Vigyázz magadra!Csak ennyit mondott, de én aggodalmának ezt az aprócska megnyilvánulását is nagyra

értékeltem.Az ablaknál állva vártam néhány percig. Amikor aztán láttam a Lexust kigurulni, gyorsan

ismét előszedtem apám telefonkönyvét. Ez alkalommal a Sárga Oldalakat vettem igénybe, abból is az Észak-Broward megyei részleget. Hat bélyegkereskedőt találtam. Kitéptem az egész oldalt és a zsebembe gyűrtem.

A következőképpen okoskodtam:Ha Rubik megtudta, hogy valaki eladásra kínál egy Fordított Jenny blokkot, ez ugyanúgy

más bélyegkereskedőnek is a tudomására juthatott. Azonban nem akartam egy újabb környékbeli filatelista koponyáját veszélynek kitenni. Úgy gondoltam, ha egy a tett színhelyétől több mérföldre dolgozó kereskedőt bízok meg, az viszonylagos védelmet biztosít számára - hacsak persze nem követnek, amiről mindenképpen meg akartam győződni.

A Palm Beachtől Fort Lauderdale-ig vezető szakasz az AlA-n az egyik leglátványosabb út a Nap- fény Államban. Ahogy az ember dél felé halad, bal kéz felől az Atlanti-óceán hullámzik, jobb kéz felől pedig a gazdag gazdagok villái sorakoznak. Az egyik oldalon a természet, a másikon a civilizáció. A tengerpart kizsákmányolása azonban nem zavart. Meg- győződésem volt, hogy a természet hamarosan kiegyenlíti a számlát egy jó kis zaftos hurrikánnal.

Aznap délelőtt azonban nem sok időm volt a környezeten való tűnődésre. Ahogy nagy sebességgel hajtottam a parton, próbáltam felülvizsgálni a nyomozás végzésére készített tervemet. Béla Rubik brutális meggyilkolása eltörölte a kiváltságaimat, és a Rogoff őrmesterrel kötött megállapodásom ellenére tudtam, a gyilkosság előbbre való, mint a bélyeglopás.

Dél felé tartó utam során áthaladtam Delray Beachen, és ennek kapcsán emlékeztettem magam, hogy a későbbiekben ellenőrizzem, Kenneth Bodin-nak van-e valami köze az ügyhöz. Emellett nem felejtettem el gyakran belenézni a visszapillantó tükörbe sem. Nem követett senki.

Azért választottam a Lantern Bélyeg- és Érmeboltot Fort Lauderdale-ben, mert megtetszett a neve, és amikor megtaláltam az üzlethelyiséget az East Commerciál Boulvard-on, örömmel láttam, hogy egy régi lámpa lóg a bejárat fölött. Ezt azért helyeseltem, mert nagy rajongója vagyok Diogenésznek. A kirakatban álló réztábla szerint azonban a tulajdonos neve H. Lantern volt. Tehát a boltot nem a lámpa, hanem a tulaj után nevezték el.

Az ajtó zárva volt, és amikor bekopogtam, egy terjedelmes, ötven év körüli hölgy lépett oda az üveghez és vett szemügyre tetőtől talpig. Feltartottam a névjegykártyámat, hogy el tudja olvasni, mire kinyitotta az ajtót és beengedett.

- Tessék - mondta.- Beszélhetnék a tulajdonossal, kérem?A nő felkapta a fejét.- Én vagyok a tulajdonos - mondta dölyfösen.- Elnézést kérek, csak éppen azt hittem...- Tudom, mit hitt - vágott a szavamba. - Azt hitte, hogy egy nő nem vezethet egy független

vállalkozást, és ebből következően én biztosan az eladó vagyok, vagy a tulajdonos felesége vagy lánya.

- Szó sincs ilyesmiről - mondtam. - Csak éppen...- Mondok én magának valamit - szakított félbe ismét. - Az üzletben és kereskedelemben

nincs sem- mi olyan mesterfogás, amit csak a férfiak ismerhetnek. Nagyon sok nő van, aki sikeres vállalkozás tulajdonosa.

- Ebben biztos vagyok - mondtam -, azonban ön most egy olyan előítéletet próbál eloszlatni, ami nem is létezik. Számos bélyegkereskedőt ismertem életemben, és kivétel nélkül mindegyik idős férfiember volt. Ezért aztán teljesen természetes, hogy meglepődtem, amikor megtudtam, hogy ennek az üzletnek a tulajdonosa egy csinos, fiatal nő.

Ezt követően rávillantottam egy 100 wattos mosolyt, ami láthatóan semmiféle hatással nem volt rá. Összehúzott szemmel meredt rám, nyilvánvalóan azt próbálva eldönteni, hogy igazat mondok-e. Ilyesmiről persze szó sem volt. Végül mintha kissé megenyhült volna.

- Rendben - mondta. - Elfogadom a bocsánatkérését.Nem emlékszem, hogy bocsánatot kértem volna, de meg sem fordult a fejemben újra

kihívni magam ellen a sárkány haragját.- Nos, tehát mit tehetek önért? - kérdezte.Ugyanazt a mesét adtam elő neki, mint BélaRubiknak: a cégem a nemrég elhunyt Boca Raton-i ingatlanügynök hagyatéki ügyével

foglalkozik, akinek az ingóságai között egy négy Fordított Jennyből álló blokk is szerepel. Adózási okokból meg kellene állapítanunk a bélyegek értékét egy hasonló, mostanában eladásra kínált blokk alapján.

H. Lantern megrázta a fejét.- Lehetetlen - jelentette ki határozottan. - Minden bélyeg értéke különböző, még az azonos

kiadásúaké is. Az érték a bélyeg állapotától függ.- Ezt maga is tudja, én is tudom - mondtam azonban az IRS nem tudja. Az igazat

megvallva, attól félünk, hogy a tudomásukra jutott, miszerint nemrég egymillió dollárért árvereztek el egy négy bélyegből álló blokkot, és ugyanezt az értéket akarják rásütni az elhunyt ügyfél birtokában lévő bélyegekre is.

- Ha kívánják, felbecsülhetem önöknek a Jennyket - mondta az asszony, mire én kurta, keserű ne- vetést hallattam.

- Azt hiszi, hogy az IRS ezt elfogadná? Soha! Pillanatnyilag az egymillió dollárt tartják a hiteles piaci árnak, amennyiért a nagy nyilvánosságot kiváltó New York-i bélyegek elkeltek. Az egyetlen módja, hogy ezt megcáfoljuk, ha a jelenleg eladásra kínált Fordított Jennyk árát az orruk alá dugjuk. Ötven dollárt fizetnénk önnek óránként, ha hajlandó lenne kideríteni, jelenleg kínálnak-e eladásra Fordított Jennyt, és ha igen, mennyiért. Biztos vagyok benne, hogy kevesebb az ára, mint egymillió.

Láttam rajta, hogy nem győzte meg teljesen a mesém, de az ötvendolláros órabér igen csábító volt, és biztos vagyok benne, hogy megkérdezte magától, ugyan mi baja származhat abból, ha elfogadja az ajánlatomat. Felvilágosíthattam volna, de nem tettem.

- Előleg? - kérdezte, és ekkor már tudtam, hogy győztem.Átadtam ötven dollárt készpénzben, átvettem az aláírt számlát, és otthagytam neki a

névjegykártyámat. Megígérte, hogy mihelyst megtudott valamit, azonnal telefonál. Kezet fogtunk, és mielőtt kiléptem volna az ajtón, rám mosolygott. Milyen kellemes meglepetés!

Mivel egészen közel voltam, rákanyarodtam az Oakland Park Boulvard-ra, és onnan keleti irányba, az óceán felé tartottam. Úgy döntöttem, megebédelek az Írország Fogadóban, ahol már többször jártam a Lauderdale-be tett korábbi látogatásaim során.

A nap tisztán és ragyogóan indult, Florida időjárása azonban kiszámíthatatlan, így most sötét felhők közeledtek dél felől. Ezért aztán ahelyett, hogy kint ebédeltem volna, gyakorlatilag a tengerparton, egy benti asztalnál foglaltam helyet. Rendeltem egy pulykahúsos szendvicset, amit nagyon szeretek, és egy üveg alkoholmentes sört, amiért remélem, nem vetnek meg.

Egy hatalmas, vastag szendvicset nem lehet jólnevelten, finoman enni, csak falni. így aztán miközben faltam és a Buckleremet kortyolgattam, a H. Lanternnel folytatott beszélgetésemre gondoltam, akiről kiderült, hogy a neve Hilda. Meglehetősen ingerlékeny asszony volt (a jelző miatt biztosan nagyon felháborodott volna), de úgy gondoltam, hogy megfelelő szakértelemmel bír és lelkiismeretesen el fogja végezni a feladatát.

Miközben ebédeltem, eleredt az eső, néhány percig ömlött, aztán hirtelen elállt, az ég kiderült és kisütött a Nap. Rendeztem a számlámat, és amikor kimentem, örömmel láttam, hogy a parkolóőr jó érzékkel beállt a nyitott Miatámmal a fedett részre. Jókora borravalót adtam neki, és biztosítottam, hogy egy napon elnök lesz belőle.

Háromra visszaértem Palm Beachre. Elhajtottam az otthonom előtt, megcsodálva az előkelő, masszív épületet, és a Horowitz-birodalom felé vettem az irányt. Megkérdeztem Mrs. Marsdent, hogy DuPeyék itthon vannak-e, mire az asszony a medence mögötti, palackpálmákkal körbeültetett lugashoz irányított.

Meg is találtam a nemrég egybekelt házaspárt a kovácsoltvas kerti garnitúra székein üldögélve. Az asztalon egy kancsó jeges sangriának tűnő ital állt, mellette műanyag poharak. Bemutatkoztam, ők is bemutatkoztak, és hívtak, tartsak velük. Töltöttem magamnak egy pohár italt és óvatosan belekóstoltam. Igen, valóban sangria volt, de valami borzalmas fajtából.

Gratuláltam a DuPey házaspárnak egybekelésükhöz, mire ők vidáman felnevettek, mintha a házasság valami móka lenne, és náluk jobban senki nem értékelné a viccet. Akkor is fogták egymás kezét, amikor megérkeztem, és a beszélgetés alatt egyetlen pillanatra sem engedték el. Szinte ordított róluk a szerelem.

Franciául kezdtem beszélni hozzájuk, de Felice udvariasan megkért, hogy inkább váltsák át angolra, mivel nem igazán ismeri a mondattant, és emellett szeretne a lehető legtöbb amerikai kifejezést is elsajátítani. Teljesítettem kérését. Bármit megtettem volna, ugyanis elbűvölő teremtés volt, amolyan huncut kiscica.

Alan, a férj, maga volt a megtestesült hagymaleves. Úgy értem, egy barettal a fején és egy vékony bajusszal az orra alatt ő lett volna Szerencsés Pierre személyesen. Mindvégig jókedvűen locsogott, amely gyakran hangos nevetésbe csapott át. Azonban mintha az elkeseredés rezgését véltem volna kiérez- ni a hangjából; mint aki attól fél, hogy ha abbahagyja a nevetést, sikoltozásba csap át.

Készségesen válaszolgattak a magánéletükkel kapcsolatos kérdéseimre. Alán könyvkritikákat írt egy havonta megjelenő párizsi irodalmi szaklapba, Felice pedig gyakornok volt a Chanelnél, hát nem gyönyörű az élet? Kezdtem érteni, mit akart mondani Consuela Garcia azzal, amikor „túl kedves”-nek nevezte őket.

DuPeyék boldogsága erősen eltúlzottnak, csaknem émelyítőnek tűnt. Az ember egy étkezés alkalmával nem enne csak kaviárt. Ön talán igen?

Hivatalos hangra váltottam, feltettem nekik a szokásos kérdéseket, és nem tudtam meg semmi újat. A nevetgélő Alan több alkalommal látta az anyja bélyegeit a múltban. A kuncogó Felice érkezésük estéjén, vacsora közben látta őket először. Egyiküknek sem volt a leghalványabb fogalma sem, ki - alkalmazott vagy vendég - lophatta el a Fordított Jennyket. Teljesen nyilvánvaló volt a viselkedésükből, hogy a lopás egyáltalán nem érdekli őket.

Úgy tűnt, a szerelmespártól semmit nem tudok meg, és már éppen fel akartam hagyni a faggatózással, amikor megkérdeztem, milyen volt a kirándulás Phil Meecham jachtján előző nap. Ártatlan érdeklődésem újabb vidámságkitörést eredményezett.

-El sem indultunk - magyarázta Alan, miután képes volt szóhoz jutni. - A jacht - gyönyörű hajó! - kapitánya azt mondta, a tenger túlságosan viharos, és mindnyájan tengeri betegek lennénk. így aztán Monsieur Meecham javasolta, hogy maradjunk a hajóval a mólónál és rendezzünk egy partit ott helyben.

- Olálá! - kiáltotta a felesége.- És micsoda parti volt! - folytatta Alan a szemét forgatva. - Négy láda kitűnő pezsgő...

Moet Brut Imperial... és az az étel! Valóságos orgia!- Négy láda pezsgő hat ember számára? - kérdeztem. - Nem mondom...- Többen voltunk - jegyezte meg Felice. - Ott volt még tizennégy másik vendég is.- Csak tíz - javította ki a férje gyengéden. - Ugyanis Smythe-ék, valamint Gina és Angus

távoztak, miután törölték a kirándulást. Az azonban biztos, hogy mi, akik ottmaradtunk, erősen megcsapotuk Monsieur Meecham pezsgőkészletét.

- Olyan mulatságos volt - tette hozzá a felesége.

- Szeretkezni akart mindnyájunkkal!- Képzelem - mondtam, majd elköszöntem az egymás kezét szorongató és nevetgélő

pártól.Megpróbáltam kicentrifugálni a gondolataimat, és rájöttem, hogy az utolsó információ

felér egy ökölcsapással. A következő volt a tényállás:A gyilkosság időpontja viszonylag biztos volt. Béla Rubik koponyáját a velem folytatott

telefonbeszélgetés és a holttest megtalálása közötti időben verték szét.Korábban úgy tudtam, hogy a Horowitz-ház hat vendége előző nap Phil Meecham jachtján

hajókázott a tengeren.Ez azt jelentette, hogy ha a gyilkos a Horowitz-ház lakója, akkor csak a személyzet tagjai

közül lehet valaki.Most azonban megtudtam, hogy Doris és Harry Smythe, Gina Stanescu és Angus Wolfson

elhagyták a kikötőben himbálózó jachtot, miután a kirándulást törölték. Ez pedig azt jelentette, hogy ezeket az embereket fel kellett írnom a gyanúsítottak listájára.

Azzal vigasztaltam magam, hogy az eredeti tizenegy gyanúsított kilencre csökkent.Ez aztán a haladás!Melankolikus hangulatban hagytam el a házat, azon tűnődve, nem lenne-e kellemesebb az

életem, ha én is ingatlanügynök lennék, mint mindenki más Dél-Floridában. Ekkor egy újabb lehangoló gondolatom támadt: ha Lady Cynthia inasa nem mond fel két héttel a bűntettek előtt, most ő lehetne az első számú gyanúsított. A krimik, amiket eddig olvastam, ebben az egyben egyetértettek: mindig az inas a tettes.

Azonban ahogy hazaértem, rögtön jobb kedvre derültem, mivel Mrs. Olson közölte, hogy míg a lakrészemet takarította, Jennifer Towley keresett telefonon.

-Kedves a hangja - mondta.-Ő maga is kedves! - kiáltottam vissza a lépcsőről.Az ágyamon fekve beszéltem Jenniferrel, és a lelkemben dúló érzelmek alapján arra

kezdtem gyanakodni, hogy DuPeyék boldogsága talán ragályos lehetett. Súlyos dolgokról beszéltünk, amilyen az időjárás, a friss aligátorteknős ára és Florida állam azon felháborító szándékáról, hogy kitiltsák a madzagbikinit a nyilvános strandokról.

-Elég ebből a semmitmondó beszélgetésből, Jennifer - mondtam végül. - Mikor láthatlak újra?

-Pontosan ezért hívtalak. Ma este egy ügyféllel vacsorázom, de legkésőbb tízre otthon leszek. Nem jönnél át egy italra? Van valami nagyon fontos, amit el akarok mondani neked.

-Ajánlatot teszel? - kérdeztem.-Nem - felelte, a vidámság leghalványabb nyoma nélkül a hangjában. - Ez nagyon komoly

dolog, Archy. Már korábban el kellett volna mondanom, de nem volt hozzá bátorságom. Most aztán elszántam magam a dologra, nehogy valaki mástól halld meg.

- Rendben - mondtam, és az örömléggömböm gyorsan lappadni kezdett. - Tízre ott vagyok.

-Nem tartalak fel sokáig - ígérte.- Addig tartasz fel, ameddig csak akarsz - feleltem.Ezen végre már nevetett, de nagyon halkan.Erős aggodalmat éreztem, amikor letettem a tele- font. Az „ez nagyon komoly dolog,

Archy” volt, ami nyugtalanított. Amint azt már mondtam, én egy gondtalan alak vagyok, vagy legalábbis megpróbálok az lenni. A társadalom csaknem minden gondját és baját a komolyságnak tulajdonítom. Higgyék el, ha naponta legalább egyszer mindenki ráülne egy ihaj-csuhaj párnára, sokkal jobb lenne ez a világ.

Onnan tudom, hogy szokatlanul csendes és hallgatag voltam aznap este, hogy anyám

megjegyzést tett rá. Megkérdezte, nem vagyok-e beteg, mire a legszívesebben azt válaszoltam volna: „Szerelem”, ehelyett azonban biztosítottam, hogy tökéletes egészségnek örvendek, csak éppen szakmai dolgok járnak a fejemben. Nem hiszem, hogy anyám tudta volna, pontosan mit csinálok, ennek ellenére elfogadta a magyarázatomat, és azt tanácsolta, lefekvés előtt igyák meg egy pohár langyos tejet, mert attól jobban fogok aludni.

Néhány perccel tíz után értem oda Jennifer Towleyhoz, aki langyos tejnél valami sokkal jobb itallal kínált: jégbe hűtött Absolut vodkával. A kristály jeges-vödör mellé előre kikészített két, váza méretű poharat.

Elegáns fekete ruhácskáinak egyikét viselte, amely magas nyakával és hosszú ujjával meglehetősen konzervatív szabásúnak tűnt, egészen addig, amíg meg nem fordult. Ugyanis csak ekkor láttam, hogy a ruhának nincs háta. „Olálá!” mondta volna Felice DuPey.

- Kitöltöm az első italodat, Archy - mondta de aztán később magadnak kell töltened. Azt hiszem, szükséged lesz rá.

- Ó! - nyögtem. - Ez aztán fenyegetően hangzik.- Nem fenyegető, talán csak felkavaró.Helyet foglalt egy alacsony fotelben és lehúzta a szoknyáját, hogy eltakarja a csupasz

térdét. Nos, ez felkavaró volt.- Azt már mondtam, hogy elváltam - kezdte. - A Towley a lánykori nevem. A férjemet

Bighamnek hívták. Thomas Bigham. Nem ismerős számodra a név?Megráztam a fejem.Jennifer felsóhajtott.- Évekkel ezelőtt letartóztatták és lopás bűntette miatt elítélték. Körülbelül ötvenezer

dollárt lopott a munkáltatójától, egy vízvezeték-felszereléseket áru- sító nagykereskedőtől.Nagyot kortyoltam a vodkámból.- Hol történt?- Boca Ratonban. Három évet és négy hónapot húzott le Raifordban.Most rajtam volt a sóhajtás sora.- Jennifer, az ítélet előtt vagy után váltál el tőle?- Egy évvel előtte - felelte. - Hála az égnek. Ha nem tettem volna meg, miután bezárták,

már biztosan nem váltam volna el tőle, igaz?- Azt hiszem - mondtam, és arra gondoltam, hogy nagyon sok nő van, aki ilyen esetben

gondolkodás nélkül elválna. Csodáltam emiatt Jennifert.- Szerencsejátékos volt - folytatta. - Valósággal rabja volt a szerencsejátéknak. Jóképű,

művelt, jó képességű férfi volt, és kiváló kereskedő. Egy rendezvényen a cég elnöke azzal biztatott, hogy Tom előtt fényes jövő áll: előbb menedzser, majd vezető lehet belőle. Mindezt könnyedén elérhette volna, de képtelen volt felhagyni a szerencsejátékkal.

- Milyen szerencsejátékot űzött?- Mindenfélét! Lóverseny, agárverseny, baseball, foci, kosárlabda, lottó, választások,

időjárás... minden, ami létezik! És üzleti útjai során mindig betért Las Vegasba vagy Atlantic Citybe.

- Tudomásod volt a szenvedélyéről?- Persze! - vágta rá bosszúsan. - Hogyne lett volna tudomásom! Láttam, mi történik a

bankszámlánkkal, egy második zálog került a házunkra, és állandóan jöttek a hitelezők figyelmeztető levelei. Borzalmas helyzet volt! Könyörögtem neki, hogy kérjen segítséget a magát Szerencsejátékosok Névtelenjeként hirdető pszichológustól, beszéljen a lelkészünkkel... mindegy, csak tegyen valamit! Ő azonban azt sem volt hajlandó beismerni, hogy ilyen jellegű baja van, hogy reménytelen szerencsejáték-függő. Ugye neked nincs semmiféle szenvedélyed, Archy?

- Csak egy - válaszoltam. - És az te vagy.Mintha elpirult volna, de az is lehet, hogy csak az asztalon álló Tiffany lámpa fénye vetült

az arcára. Töltöttem magamnak a vodkából; Jennifer pohara tele volt, még csak bele sem kóstolt.

- Megtettem minden tőlem telhetőt - folytatta. - Szerettem Tomot, tényleg nagyon szerettem. Kiváló férj volt: megértő, kedves, gyengéd... csak éppen volt ez a szörnyű betegsége.

- Nekem is volt egy barátom, aki ilyen volt - mondtam. Hazudtam ugyan, de csak azért, mert igyekeztem megértő lenni. - És ez valóban betegség.

- Kezdtek egyes tárgyak eltünedezni az otthonunkból. Kristályok, ezüstök és néhány az antik dísztárgyaim közül. Tom eladta őket. Uzsorásoktól vett fel pénzt, és mindenféle durva alakok jöttek a házunkba vagy parkoltak egész éjszaka az utcán. Ekkor már egyszerűen nem bírtam tovább és beadtam a válókeresetet. Sírt, könyörgött és esküdözött, hogy felhagy a szerencsejátékkal, ezt azonban már több tucatszor megígérte, így tudtam, hogy képtelen megállni. Azt hiszem, akkor telt be végleg a pohár, amikor észrevettem, hogy a tárcámból lop pénzt. Ekkor elváltam tőle. Egy évvel később aztán börtönbe csukták.

- Szomorú történet - jegyeztem meg.- Szappanopera - mondta Jennifer szomorú mosollyal. - Gyakori az ilyen, az ország

minden pontján. Beszéltem egy szakemberrel, aki szenvedélybetegek kezelésére specializálódott, és azt mondta, addig lehetetlen bármit is elérni az illetőnél, amíg saját maga be nem látja, hogy a dolgok kikerültek az irányítása alól, és önként nem kér segítséget. Tom erre sosem lett volna képes.

Egy ideig csend volt. Jennifer lehajtott fejjel ült, én pedig őszintén reméltem, hogy nem sír, ugyanis egyszerűen nem tudok mit kezdeni a síró nőkkel.

- Van valami, amit még nem kérdeztem meg tőled - szólaltam meg. - Van gyereketek?- Nincs - felelte Jennifer. Amikor felemelte a fejét, láttam, hogy a szeme tiszta; ismét a tőle

meg- szokott nyugodt kifejezés ült az arcán. - Gondolod, hogy Tom megváltozott volna, ha van gyerekünk?

- Nem tudom - feleltem. - Ki tudja előre megjósolni az emberi viselkedést? Azt mondod, kiengedték a börtönből?

- Igen. Körülbelül egy hónappal ezelőtt.- Jártál nála látogatóban, amíg bent volt?- Nem.- Írtál neki?- Nem igazán. Csak a születésnapjára és karácsonyra küldtem képeslapot. Ő azonban

gyakran írt nekem. Azt állította, a rácsok mögött eltöltött idő ráébresztette, mennyire elszúrta a saját életét és az én életemet is. Minden levelében megesküdött, hogy teljesen megváltozott, és soha többé nem fog szerencsejátékozni, amíg csak él.

- És te hiszel neki, Jennifer?- Nem.- Telefonált, amióta kint van?- Négyszer.- És azt akarja, hogy fogadd vissza?Jennifer szeme elkerekedett a csodálkozástól.- Honnan tudod? - kérdezte.- Mert az ő helyében én is pontosan ezt tenném. Visszafogadod?- Soha! - kiáltotta. - Archy, szokott rémálmod lenni?- Ritkán. Talán egész életemben fél tucatszor volt.

- Nos, nekem egy olyan rémálmom volt, ami csak- nem négy évig tartott. Nem akarom ismét átélni.

- Honnan hívott? - kérdeztem. - Bocából?- Nem - felelte Jennifer Delray Beachen él.Azt hiszem, olyan képpel meredtem rá, amilyet a kemény Cortez kapitány emberei

vághattak a hegycsúcson állva. Bár sosem tudtam megértem, hogyan sikerült meglátniuk a Csendes-óceánt Connecticutból.

- Delray Beachen? - ismételtem, és a hangom olyan volt, mint egy károgás. - Mit csinál ott?

- Azt mondja, jó állása van; hurrikán-zsalugátereket árul magas helyeken élő embereknek. Állítólag a főnöke tud a múltjáról, de adott neki egy esélyt.

Azt mondja, az alapfizetése ugyan kevés, de a jutalékból jól megél. Ezt elhiszem, ugyanis mint mondtam, kiváló kereskedő.

Bólintottam, és közben arra gondoltam, hogy talán Jennifer a fickó legkeményebb bevételre váró erődje. Ekkor Jennifer előrehajolt és megfogta a kezem.

Archy - mondta sajnálom, hogy mindezt most a nyakadba zúdítottam, de tudom, miket be- szélnek az emberek, és én akartam elmondani, mi- elölt valaki mástól hallod meg.

Köszönöm - mondtam.Hirtelen hátradőlt, és szinte összecsuklott a fotelben.Úgy érzem magam, mint akit kifacsartak. Már maga az, hogy beszélek róla is rengeteg

fájdalmas emléket idéz fel.Megértem - mondtam, és felálltam. - Gondolom, most azt szeretnéd, ha elmennék.Jennifer végre ivott egy kicsit a vodkájából, és felnézett rám azzal a hűvös, egyenes

pillantásával.Honnan vetted ezt a hülyeséget? - kérdezte.Volt valami démoni abban, ahogy aznap éjszaka szeretkezett, mintha ezzel próbálná elűzni

a gondolatait, érzelmeit, és talán azokat a fájdalmas emlékeket. Én magam szégyentelenül kiélveztem gyötrelmének gyümölcsét.

A mondás szerint a férfi szívéhez az út a gyomrán keresztül vezet. Ezt soha ne higgyék el!

Nyolcadik

Hétvégére félretettem minden problémámat és a gondtalanok életét éltem. Szombaton teniszeztem ,az egyik barátom magánpályáján. Miután alaposan elpáholt, felhívott néhány vidám hölgyet, akik átjöttek, a medencében ülve elfogyasztottunk néhány italt és hatalmasokat nevettünk.

Szombat este, vacsora után, elmentem a Pelikán Klubba, és öt dollárt nyertem célba dobással. Persze rögtön én voltam a „nagy” győztes, akinek mindenkit meg kellett hívnia egy italra. A kör húsz dolláromba került.

Vasárnap korán reggel letudtam az aznapi úszásadagomat, aztán autóba ültem és elmentem Wellingtonba, ahol apám páholyából megnéztem egy pólómeccset. Magammal vittem ugyan a Tasco messzelátómat, de nem sikerült senki olyat kiszúrnom, aki felkeltette volna az érdeklődésemet. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy Jennifer Towleynak köszönhetően jelentősen kifinomult az ízlésem. „Hogy fogod lent tartani őket a farmon, miután látták Párizst?”

Vasárnap este a szüleimmel együtt ellátogattunk a McNally és Fia egyik gazdag ügyfelének Palladio-stílusú házába, ahol harminc másik vendéggel együtt alaposan kiélveztük a pazar koktélparti és vacsora nyújtotta lehetőségeket. Csak egy apróság: a fűrészes

garnélarákot fehér kesztyűs, emeletes szakácssapkát viselő inas forgatta a nyárson.Sajnos nagyon gyorsan elérkezett a hétfő és vele együtt a hétköznapi taposómalom.Biztosan azt hiszik, hogy egy nyomozó legjobb barátja a revolvere, a nagyítója vagy a

vérebe. Tévednek. A legjobb barát ugyanis a telefonkönyv... mindenben segít. Kikerestem belőle Kenneth Bodin Delray Beach-i telefonszámát, és felírtam egy gyufásdobozra, aztán a Sárga Oldalakból kitéptem azt a részt, amelyen a hurrikánzsalugátereket árusító cégek voltak felsorolva. Igen sok volt belőlük, de a legtöbb Boynton Beachtől északra. A Delray-Boca Raton körzetben csak néhányat találtam.

Tíz órakor már ismét úton voltam. Az a nap nem tartozott azok közé, amelyek büszke mosolyt varázsolnak a Floridát reklámozók arcára. Az ég olyan színű volt, mint egy vizes katonai takaró, a levegő meg sem mozdult, és mintha még a pálmafák is kókadozni látszottak volna. Az volt az érzésem, hogy vihar ólálkodik valahol a közelben, ami bármelyik pillanatban lecsaphat.

Delray Beachre beérve tankoltam és a benzinkúttól felhívtam Kenneth Bodin lakását. Amint azt reméltem, egy női hang válaszolt.

- Halló? - szólt bele a kagylóba vékony, cincogó hangon.- Sylvia? - kérdeztem.- Igen. Kivel beszélek?- A nevem Dooley, és Dél-Floridában vagyok egy konferencián. Nagyon megfájdult a

hátam, és szükségem lenne egy masszázsra. Az egyik barátom tanácsolta, hogy forduljak hozzád.

Valóban? - kérdezte gyanakvó hangon. - És ki az a barát?Bevetettem a legismertebb nevet, ami hirtelen az eszembe jutott.Phil Meecham - mondtam. Bevált.A nő hangosat sikkantott a gyönyörűségtől.Micsoda bolond alak! Hogy van Phil?Naphosszat üldögél és frissítőt iszogat - feleltem. - Szóval mi a helyzet a masszázzsal?Sajnálom, Dooley, de már nem dolgozom azon területen. A barátom nem engedi.- Nos, ezt megértem - mondtam. - Most azonban nincs otthon, igaz?- Igaz. Palm Beachen dolgozik.- Akkor tulajdonképpen... - kockáztattam meg.- Azt mondtam, nem! - jelentette ki határozotan. - Megígértem neki, a szavamat adtam rá.

Ráadásul bármikor hazajöhet.- Kár - mondtam, próbálva csalódottságot vegyíteni a hangomba. - Akkor feleslegesen

tettem meg az, utat.- Figyelj, Dooley! Pincérnőként dolgozom egy klassz tengerparti koktélbárban. A hely

délben nyit. Miért nem ugrasz be, iszol meg egy italt, és hátha közösen ki tudunk találni valamit!

- Jól hangzik - mondtam, mire Sylvia megadta a klassz hely nevét, és elmagyarázta, hogyan találok oda.

A következő egy órát azzal töltöttem, hogy kör- bejártam a hurrikánzsalugátereket árusító üzleteket. A negyedikben végül rábukkantam arra, amit kerestem. Igen, mondták, Thomas Bingham náluk dolgozik, de pillanatnyilag kint van egy munka felmérésén. Ezt nagy megkönnyebbüléssel hallottam, mivel fogalmam sincs, mit mondtam volna neki, ha elém toppan. Azt hiszem, csak fel akartam mérni, hogy lássam, hogyan néz ki egy olyan ember, aki képes Jennifer Towleyt feláldozni egy agárversenyért.

Nem hagytam üzenetet Binghamnek, mondván, majd később ismét benézek. Beültem az autóba és Sylvia munkahelye felé indultam, azt kívánva, bár- csak tudnám, mi a fenét

csinálok. Sokszor azonban a véletlen és a szerencse sokkal értékesebbnek bizonyul, mint a legaprólékosabban kidolgozott terv. Ezt mondogattam magamnak menet közben.

Legalább annyi eszem volt, hogy néhány sarokkal távolabb parkoljak le az autómmal és onnan gyalog menjek a bárig. Nem szerettem volna, ha Sylvia futólag megemlíti Bodinnek: „Ma járt a bárban egy fiatal fickó, akinek piros Miatája van.” Izomagy azonnal gyanút fogott volna.

Amikor beléptem a Hammerhead’s Bar & Grillbe, a legszívesebben úgy tettem volna, mint Bette Davis: meglebegtettem volna a könyököm, beleszívtam volna képzeletbeli cigarettámba és kimondtam volna azokat a halhatatlan szavakat: „Micsoda lebuj!” Azt hiszem, egy kicsit elitista voltam, de azután a Palm Beachen eltöltött luxus hétvége után ez a csempével burkolt falú, csupasz neoncsövekkel megvilágított hely valóságos kultúrsokk volt számomra.

A bár építőmunkásoknak és halászoknak tűnő alakokkal volt tele. Leültem a sarokba egy zsebkendőnyi asztalkához, és egy percen belül egy szőke hölgy riszált oda hozzám. Rózsaszín miniszoknyát és zöld felsőrészt viselt, ami alig takart el valamit.

- Helló - mondta.- Sylvia? - kérdeztem. - Dooley vagyok.- Ó! Örülök, hogy megismertelek! - mondta, kedves mosoly kíséretében. - Meddig

maradsz a városban?- Talán egy hétig - feleltem. - Az egyik barátomnál lakom Bocában.- Férfi vagy nő az a barát? - kérdezte Sylvia hamiskás mosollyal.- Sajnos férfi.- Talán tehetünk valamit ellene - mondta, és határozottan rám kacsintott. - Mit hozhatok

neked?Tudtam, hogy egy ilyen helyen az egyetlen biztonságos választás valami olyasmi, aminek

gyári kupakja van. Azonban attól tartottam, hogy ha alkoholmentes sört kérek, a törzsvendégek behajítanak a part közelében ólálkodó cápáknak.

- Hozz egy üveg sört, légy szíves - mondtam. - Van Heinekenetek?- Természetesen - felelte a lány. - Ez egy előkelő hely.Kihozta a sörömet és hozzá egy tálka sós mogyorót. Majd anélkül, hogy engedélyt kért

volna rá, leült a velem szemben lévő székre. Néhány vendég irigy pillantásokat vetett rám.- Nagyon fiatal vagy, hogy Phil Meecham barátja legyél - jegyezte meg.- Ismered Philt - mondtam. - Nem tesz különbséget az emberek között nem, kor, bőrszín,

származás vagy nemzetiség miatt.- Az biztos - nevetett Sylvia. - Képzeld, egyszer a szemem láttára kikezdett egy

csimpánzzal!- Elhiszem - mondtam. - Meghívhatlak egy italra?- Talán egy diétás kólára - felelte. - Oké? Tudod, próbálok leadni a súlyomból.- Sürgősen hagyj fel vele!- Ugyan már!Visszatért a kólájával, aztán belemarkolt a mogyoróba.- Mikor végzel a munkával, Sylvia? - érdeklődtem.- Nos, ez itt a probléma - mondta. - Este nyolckor, amikor megérkezik az éjszakás lány.

Akkor aztán egyenesen haza kell mennem, különben a barátom cirkuszt rendez. Néha be szokott jönni értem, és együtt megyünk haza. Nagyon rövid pórázon tart.

- Miért hagyod? - kérdeztem. - Talán az esküvői harangok miatt?- Talán - válaszolta, újabb adag mogyorót tömve a szájába. - Tőlem függ a dolog.- Tehát csak délelőttönként vagy szabad?

- Igen, ez az egy rossz van benne. Ken korán indul munkába, még a reggeli csúcsforgalom előtt. Nekem pedig korán fel kell kelnem, hogy reggelit készítsek neki.

- Egy ideig még itt leszek a környéken - mondtam. - Valamelyik délelőtt felhívhatlak?- Persze, Dooley - felelte. - Elmehetnénk autóval a barátod bocai házába.- Jó ötlet - bólogattam, majd megittam a maradék sörömet. - Akkor hamarosan

jelentkezem. - Felálltam. - Mennyivel tartozom, Sylvia?- A vendégem voltál. Talán ismét betérsz valamikor.- Köszönöm - mondtam, és egy tízest csúsztattam a markába. Már indultam volna az ajtó

felé, amikor felötlött bennem egy vad gondolat, amelyek mindig megdöbbentenek, mert fogalmam sincs, honnan jönnek.

Különben - mondtam visszafordulva - a barátomBocában egy hegy tetején lakik, és hurrikán-zsalugátereket akar szereltetni a háza ablakaira, nem ismersz valakit, aki ilyet árul?

- Dehogynem - válaszolta. - Tom Bingham. Csaknem minden este ide jön munka után.- Klassz! Legközelebb ha látod, kérnél nekem egy névjegykártyát tőle?- Örömmel - mondta. - Tom rendes fickó. Ő és Ken sok időt töltenek együtt.Látják, mit értek véletlenen és szerencsén? Néha persze az embernek be kell segítenie egy

kicsit.Alkonyati félhomályban hajtottam haza. Még nem eredt el az eső, de a felhők egyre

alacsonyabban vonultak, és a sirályoknak keményen meg kel- lett küzdeniük az erős széllel. Vajon a sirályok hová mennek, amikor tombol a vihar?

A sirályok szokásain kívül azonban más dolgok is foglalkoztattak. Azt fontolgattam, hogy ha Kenneth Bodin, a barátnője, Sylvia, és Thomas Bingham barátok, talán hárman - vagy legalábbis a két férfi - tervelték ki és hajtották végre a Fordított Jennyk ellopását. Az egyetlen ok, amiért ezt lehetségesnek tartottam, az volt, hogy Bingham már letöltötte a büntetését ötvenezer dollár miatt.

Lehet, hogy ez az önök számára előítéletnek tűnik, de a világ minden rendőre tudja, hogy ha egy korábbi gonosztevő a bűntény színhelyének közelében tartózkodik, jók az esélyek rá, hogy az illető részt vett az elkövetésben. Ez nem fanatizmus, csak a visszaesők arányának egyszerű ismerete. A leopárdok nem változtatják meg a pöttyeiket, a volt szélhámosok pedig csak ritkán térnek jó útra.

Ezt nem veszem be. Az eltűnt bélyegek és az, amit Rubik neked mondott a telefonban az egyetlen szál, amin elindulhatok. Archy, te mit gondolsz... férfi vagy nő tette?

Mérlegeltem a kérdést.- Én azt mondom, hogy férfi volt. Figyelj, az emberi koponya nem valami tojáshéj. Jókorát

lehet ütni rá anélkül, hogy betörne. Ez pedig azt jelenti, hogy jelentős fizikai erő volt a papírnehezék mögött.

- Lehet, hogy egy erős nő volt.- Lehet - értettem egyet de egy nő, még ha félőrült is a dühtől, nem verné szét egy ember

koponyáját.- Igen - morogta Rogoff azt hiszem, igazad van. Különben a halál oka nem a szétvert

koponya volt.Döbbenten meredtem az őrmesterre.- Ezt ismételd meg!- Béla Rubik nem a koponyájára mért ismételt ütésektől halt meg. A törvényszék orvos

szerint biztosra akartak menni, azért verték szét az agyát, de valójában szívrohamban halt meg, amit az ijedtség okozott nála. Ettől függetlenül természetesen emberölés esete forog fenn.

- Természetesen - mondtam de ez azért más megvilágításba helyezi a dolgot. Lehet, hogy a

támadó nem akarta megölni, csak le akarta ütni.- Nem érdekel a gyilkos szándéka - mondta Al. - Ennek eldöntése a bíróságra tartozik. Én

nem akarok mást, csak elkapni a fickót, aztán a szándéka fölött vitatkozzanak az ügyvédek.- Nem biztos, hogy helyesen állsz hozzá a dologhoz - mondtam lassan. - Lehet, hogy a

szándék ismerete az egyetlen módja a gyilkos megtalálásának.Az őrmester bosszúsan felmordult.- Te aztán szereted bonyolítani a dolgokat. Fogadni mernék, hogy a fekete olajbogyót is

szereted.- Imádom - ismertem el.- Jellemző - morogta A1 komoran. - Rendben, időközben alábbhagyott az eső, így be tudsz

rohanni a házba anélkül, hogy bőrig áznál. Vissza kell mennem dolgozni, de azért tartjuk a kapcsolatot.

- Persze. Ma éjszaka itthon leszek. Hívj, ha van valami!Aznap este a szüleim egy idős házaspár ötvenedik házassági évfordulója alkalmából

rendezett fogadáson vettek részt. Én is kaptam meghívót, de kimentettem magam. Nem volt semmi kedvem hosszú órákat tölteni néhány pohár gyümölcspuncs mellett.

Így a konyhában vacsoráztam az Olson házaspárral. Ursi egy általa McNally ragunak nevezett ételt főzött, amely vörösboros mártással leöntött, apróra vágott marha és csirkehúsból, olasz csípős kolbászból és garnélarákból állt, és mellé hatalmas adag nudlit tálalt. Ennyit a fogyókúráról.

A pazar vacsora után felmentem a szobámba, hálát adva, amiért rugalmas öv van a nadrágomba fűzve, és nekiláttam megírni az aznapi jegyzeteimet. Közben a Guys and Dolls lemezt hallgattam, és hangosan énekeltem a „Fűzz be!” című számot. Mindezt azután, hogy felhívtam Jennifer Towleyt, akinek csak az üzenetrögzítője válaszolt. Letettem a kagylót, anélkül hogy bármit mondtam volna a szalagra.

Nem sokkal később megszólalt az én telefonom. Rogoff őrmester volt.- Felébresztettelek? - kérdezte.- Ugyan már, Al! - méltatlankodtam. - Még tíz óra sincs! Miről van szó?- Miután tőled eljöttem, meglátogattam a fodrászt, akinél állítólag Lady Horowitz a

gyilkosság időpontjában tartózkodott.- És?- Előzőleg valóban kért időpontot, de amikor kellett volna, nem jelent meg.Hallgattam.- Halló! Ott vagy még? - kérdezte Rogoff.- Igen, itt vagyok - feleltem. - Csak próbálom elkapni a csavart labdát.- Jó, mi? Figyelj, Archy! Tégy meg nekem egy szívességet! Nem akarom lerohanni az

Öreg dámát azzal, amit tudok, és követelni tőle, hogy mondja meg az igazat. Bevallom, félek tőle. Nagyon sok is- merőse van ebben a városban, és ha akarna, csúnyán keresztbe tudna tenni nekem. Tudsz követni?

- Persze - feleltem. - Rendben, Al, megpróbálom kideríteni, hol volt Rubik meggyilkolásának időpontjában. Elmondtad neki, hogy a bélyegei eltűnéséhez egy gyilkosság is kapcsolódik?

- Jaj, dehogy! Nem említettem sem neki, sem a többieknek, hogy a két dolog összefüggésben állhat egymással. Csak annyit mondtam, hogy jól haladunk a bélyegtolvaj személyazonosságának megállapításával, és azért kell ellenőriznem mindenkinek az alibijét, hogy kizárhassuk az ártatlanokat.

- És szerinted elhitték?- Mindenki, kivéve a gyilkost - felelte Al. - Szóval beszélnél helyettem az öreglánnyal,

Archy? Téged kedvel,- Komolyan? - kérdeztem meglepetten.- Persze. Ő maga mondta. Van még valami, amire szeretnélek megkérni...Elgyötörtén felsóhajtottam.- És megkapom a fizetésed egy részét, igaz?- Nem igaz. Ugye apád készítette el Lady Horowitz végrendeletét?- Igen - feleltem, tudva, hogy mi következik.- Ki tudnád derítem, ki örökli a vagyont, ha ő beadja a kulcsot?- Talán, de ezt nem fogom megmondani neked. Tudod, ez bizalmas információ.- Mit kell tennem, hogy eláruld?- Kérd ki Lady Horowitz engedélyét, én pedig megkérdezem az apámat.- Megteszed?- Persze. De miért akarod tudni, hogy ki örökli a vagyont?- Azért, mert talán valaki, családtag vagy barát, nem örököl. Az illető tudja ezt, és

elhatározta, hogy ellopja a bélyegeket, hogy megszerezze, amit lehet. És ez vezetett az emberöléshez.

- Rogoff őrmester - mondtam ön zseniális.- Ilyen sokáig tartott, míg rájöttél? Micsoda botcsinálta nyomozó vagy! Hívj fel, ha

beszéltél apáddal!Körülbelül fél tizenegy volt, amikor meghallottam kintről a kavics csikorgását, és amikor

odaléptem az ablakhoz, a Lexus akkor gördült be a garázsba. Vártam egy újabb fél órát, elszívtam az aznapi első cigarettámat, és a Rogofftól hallottakon merengtem. Tartottam a pillanattól, amikor közlöm Lady Cynthiával, hogy hazugságon kapták, ugyanis megvoltak hozzá a kapcsolatai, hogy tüstént bezárassa a McNally és Fiát.

Apám dolgozószobájának az ajtaja zárva volt, de amikor bekopogtam, hallottam, amint egy „Gyere be!’’-t dörmög. A foteljében ült, még mindig öltönyben, de a nyakkendőjét és az ingje nyakát meglazította. Öregnek és megfáradtnak látszott.

- Jó volt a parti? - kérdeztem.- Fárasztó - felelte halvány mosollyal. - Okosan tetted, hogy kihagytad. Nem neked való

volt.-Hozhatok neked egy pohár bort? Úgy látom, rád férne.Egy pillanatig gondolkodott, majd:- Azt hiszem, egy kis konyak most jobban esne. Köszönöm, Archy. Tölts magadnak is!Odaadtam neki az italt, majd a sajátommal a kezemben leültem apámmal szemben.- Ne haragudj, hogy ilyen későn ilyesmivel zavarlak, apa - mondtam -, de Rogoff őrmester

nem- rég telefonált, és megkért, hogy beszéljek veled.Elmagyaráztam, mit akart Rogoff, és miért. Apám figyelmesen hallgatott.- Nem, ezt az információt nem adhatom ki - mondta kizárólag Lady Horowitz

beleegyezésével.- Ugyanezt mondtam Alnek; azonban szeretné, ha mégis megpróbálnád.Hosszas töprengés következett.- Megértem Rogoff okoskodását - szólalt meg végül. - Egy rokon vagy barát, aki kimarad

az örökségből, megpróbál azonnal nyereséghez jutni. Igazad volt Archy, az őrmester valóban ravasz fickó.

- Igen. Megkérdezed Lady Horowitzot, hogy a végrendeletének a részleteit kiadhatjuk-e a rendőrségnek? Természetesen bizalmi alapon.

Apám fáradtan felsóhajtott.

- Rendben; megkérdezem.- Szerinted bele fog egyezni?Apám szája sarkában keserű mosoly játszadozott.- Ki tudná előre megmondani, hogyan fog reagálni egy ilyen különös asszony?

Megkérdezem; érd be ennyivel!- Nekem ez is elég. - Megittam a konyakot és felálltam. - Elnézést a zavarásért, apám.- Nem történt semmi - mondta.Miközben felfelé baktattam a lépcsőn, arra gondoltam, hogy az apám nem is annyira

kimerült, mint zaklatott. És apámat zaklatottan látni olyan volt, mint egy aggodalmas Buddha-szobrot látni.

Kilencedik

Másnap délelőtt nagyon sok fontos dolgom volt... például minden szennyesemet bele kellett tömködnöm egy vászonzsákba, mellékelve négy száraztisztításra szánt nadrágot, és az egészet levinni a föld- szintre, hogy a hamarosan érkező mosodai autó el- vihesse. Ezt követően átnéztem a csekkfüzetemet. Az eredmény három dollárral több volt, mint a bank- számlámon csücsülő összeg. Ezután felhívtam egy virágboltot és rendeltem egy friss csokrot Jennifernek, házhoz szállítással együtt.

Valamivel fél tizenegy után indultam el a Horowitz-birtokra. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ezek az apróságok, amelyekkel a fél délelőttöt töltöttem, csupán a gyávaság megnyilvánulásai részemről: próbáltam elodázni a pillanatot, amikor oda kell állnom Lady Horowitz elé és megkérdezni: „Miért hazudott Rogoff őrmesternek?” Amikor Al arról beszélt, hogy fél az öreglánytól, tökéletesen átéreztem a helyzetét; én magam is féltem tőle. Határozott, öntudatos és borzasztóan elszánt asszony volt. És a milliói lehetővé tették, hogy érvényesítse is az akaratát.

A medence mellett heverészve találtam rá Lady Horowitzra. Természetesen az árnyékban. Halványzöld selyemburnuszt viselt, és hamarosan rájöttem, hogy igencsak csípős hangulatban van.

- Az a rendőr - mondta dühösen az az elviselhetetlen zsaru csak úgy bűzlött a szivarfüsttől!

- Tudom, de...- És az idióta kérdései! - dühöngött tovább. - Úgy bánt velem, mint egy közönséges

bűnözővel!-Csak a munkáját próbálja végezni - mondtam, olyan megnyugtató hangon, amilyenen

csak tudtam.- Higgye el, ő az ön oldalán áll. Ugyanúgy szeretné visszaszerezni a bélyegeket, mint ön.- Marhaság! - sziszegte. - Egyszerűen pokollá akarja tenni az életem, mert munkát adtam

neki olyankor, amikor szívesebben lenne valahol máshol, sört kortyolgatva és nagyokat böfögve!

- Rogoff őrmester nagyon tehetséges rendőrtiszt - mondtam.Lady Cynthia szúrós szemmel meredt rám.- Csak nem a barátod, fiam?- Több alkalommal is együtt dolgoztunk - ismertem be. - És igen hatékony volt az

együttműködésünk - tettem hozzá.Lady Cynthia azonban mintha meg sem hallotta volna.- Na, más sem hiányzott! - füstölgött tovább. - Két amatőr Sherlock bukdácsol körülöttem.

Gondolom, most is azért vagy itt, hogy újabb kérdéseket tegyél fel, igaz?

Nem mondta, hogy üljek le, ezért állva maradtam, de beléptem a strandernyő árnyékába, rátámaszkodtam a széke hátára és onnan néztem le rá.

- Nos, igen - vallottam be. - Szeretnék tisztázni valamit, amit Rogoff őrmesternek mondott.

- Tisztázni? - nézett rám gyanakvón. - És mi lenne az?- Az őrmester jó nyomon halad a tolvaj személyazonosságának megállapításában, azonban

tudnia kell a ház minden lakójának a tartózkodási helyét a bűntény elkövetésének időpontjában. Ön azt mondta, hogy a fodrászánál volt, mikor azonban Rogoff ellenőrizni akarta a dolgot, kiderült, hogy ön nem jelent meg az előre megbeszélt időpontban. Van ehhez valami hozzáfűznivalója?

- Az első hozzáfűznivalóm az, hogy új fodrászt keresek. Az a hülye tyúk!- Kérem, Lady Horovitz! - mondtam. - Hol volt akkor?- Reumás a térdem, de nem akartam, hogy bárki is tudja, akupunktúrás kezelésre megyek.

Ott voltam. - Rám nézett. - Ugye ezt nem veszed be?- Nem - feleltem.- Rendben - mondta, csaknem vidáman. - Próbálkozzunk meg a következővel! Egy bárban

ücsörögtem és orosz vodkát ittam. Nem? Ehhez mit szólsz? Olyan gyönyörű nap volt, hogy úgy döntöttem, kocsikázom egyet a parton a Jaguárommal. Na, hogy tetszik?

Felsóhajtottam.- Úgy látom, nem akarja elmondani, hol volt abban az időben.- Jól látod, fiam. Az egész annyira nevetséges, hogy a gyomrom is felfordul tőle. Csak

nem hiszi Rogoff, hogy én loptam el a saját bélyegeimet?- Szó sincs ilyesmiről.- Akkor mi a francért kellene elmondanom neki, hol voltam ebben és ebben az

időpontban? A magánéletem csak rám tartozik, és nem vagyok köteles beszámolni róla senkinek sem. És ez rád is vonatkozik, fiam.

Bólintottam.- Köszönöm az időt, amit rám fordított.Megpróbált mosolyogni, de nem sikerült.- Haragszol rám, igaz?- Valahogy úgy - ismertem be. - Szerintem egy apró dombocskából Mount Everestet

csinál.- Azt te csak hiszed - mondta. Csodálkozva néztem rá, mert valójában nem értettem, mi

baja. Mikor azonban egy kézlegyintéssel elbocsátott, engedelmesen távoztam.Általában kiegyensúlyozott, jókedélyű fickó vagyok. Nem káromkodom, amikor elszakad

a cipőfűzőm. Ha rágógumiba lépek, csak egy halk „Ccc”-t mondok, és vidáman nevetek, ha a paradicsomszósz a fehér ingemre fröccsen. Ez a rövid menet Lady Cynthiával azonban árnyékot vetett a McNally napfényre. Úgy éreztem, ez nem az én napom lesz. És milyen igazam lett!

Bementem a főépületbe, hogy megkeressem Mrs. Marsdent, hátha tud valami közelebbit mondani úrnője hangulatáról, de ahogy a játékszoba előtt haladtam el, bentről női zokogás hangjait hallottam, és mivel az ajtó nyitva állt, nem voltak lelkiismereti aggályaim a belépést illetően.

Bent Gina Stanescu állt a biliárdasztalnak támaszkodva, és egy apró zsebkendővel próbálta felitatni patakzó könnyeit. Amint azt már említettem, mindig erős zavart érzek, ha síró nővel találom szembe magam, ebben az esetben azonban azt hiszem, nagyon is együtt érzően, ha nem lovagiasan viselkedtem.

- Jó napot, Miss Stanescu - mondtam. - Mi a helyzet?

A válasza újabb zokogás volt, én pedig a krízisre a tőlem megszokott módon reagáltam: egyenesen a bárpult felé tartottam. Az első, ami a kezembe került, egy ouzóval teli üveg volt, és úgy gondoltam, ez kiváló sokkterápia lesz. Töltöttem egy keveset egy kispohárba, odavittem hozzá és a kezébe nyomtam.

A terápia valóban működött: Gina Stanescu rájött, hogy egyszerre nem tud sírni és köhögni. Abbahagyta a sírást és idővel a köhögést is.

- Mi a baj? - kérdeztem. - Van valami, amiben segíthetek?A nő megrázta a fejét és felhajtotta a maradék italt.- Kér még?- Köszönöm, nem - felelte kissé rekedten. - Nagyon kedves, Mr. McNally. Tudom, be

kellett volna csuknom az ajtót, de olyan hirtelen tört rám... Nincs véletlenül egy zsebkendője? Attól tartok, az enyém már semmire sem használható.

Átnyújtottam neki a zsebkendőmet, és nagyon örültem, hogy teljesen tiszta és nem gyűrött. Gina megtörölgette a szemét, amely ugyan most már száraz volt, de erősen duzzadt.

- Tudja, rossz hírt kaptam - magyarázta. - A roueni hatóságok be akarják zárni az árvaházamat. A tető több helyen is lyukas, a csatornarendszert teljesen fel kellene újítani, az elektromos vezetékeket pedig kicserélni. Mindehhez azonban rengeteg pénzre lenne szükség.

- Nagyon sajnálom - mondtam, és hirtelen éber lettem, mert arra gondoltam, hogy ennek pénzügyi következményei lehetnek. - A támogatói biztosan hajlandóak lesznek állni a javítások költségeit.

- Nem hiszem - mondta. A hangja most már magabiztosan és határozottan csengett. - Eddig is alig kaptunk valamit. Az emberek csak annyit adnak, amennyit nélkülözni tudnak, én pedig nem fogok senkinek könyörögni.

- Ez felettébb tiszteletre méltó - mondtam -, de néha az embernek fel kell adnia a büszkeségét a cél érdekében. És mi a helyzet az édesanyjával?

Úgy nézett rám, mintha az intelligencia-hányadosomat kérdőjelezné meg.- Mit gondol, egészen mostanáig ki segített fenntartani az intézetet? Többet nem fogok

kérni tőle. Egyszerűen nem tehetem. Mindvégig hihetetlenül nagylelkű volt.Vajon miért éreztem, hogy ez volt az első kijelentés, amely hamisan csengett? Tudtam,

hogy az anyja több jótékonysági intézményt kisebb összegű éves adományokkal támogat, de ő Lady Horowitz volt, nem pedig Lady Jótevő. Kivéve persze, ha nem pont a lánya árvaházával akart felvágni. Ezt ugyan elképzelhetőnek tartottam, bár a reggeli kis beszélgetés után nehéz volt bármiféle nagylelkűséget feltételezni róla.

- Nem ismerem a francia viszonyokat - mondtam de ebben az országban működnek bizonyos tőkegyűjtő szervezetek. Bizonyos juttatás fejében tanácsokat adnak a jótékonysági szervezetek bevételének növelésére. Például közvetlen postai kampányokkal vagy a szervezetnek adományozott műtárgyak elárverezésével. Sőt még lottót is szerveznek.

Gina Stanescu ismét megrázta a fejét.- Túl kicsik vagyunk - mondta. - Mi kizárólag a támogatóink jóindulatával létezhetünk. A

javításokköltsége azonban messze meghaladja azt az összeget, amire számíthatunk.- De ugye nem szándékozik bezárni az intézetet?- Nem - felelte határozottan. - Még nem. - Éles arcvonásai még jobban megkeményedtek.

Most nagyon hasonlított az anyjára. - Az utolsó pillanatig kitartunk. Még mindig van egy halvány esély rá, hogy sikerül megoldanunk a helyzetet.

- És mi lenne az?- A csoda - felelte komolyan. - Mr. McNally, köszönöm az érdeklődését és a zsebkendőjét.

Kimosatom és visszajuttatom önhöz.

- Nincs rá semmi szükség - mondtam, de ekkor már kifelé tartott a szobából. Most is terjedelmes fehér lepleinek egyikét viselte, amely hosszan hullámzott mögötte. Ez alkalommal azonban sokkal inkább egy menekülő kísértetre hasonlított, mint egy romantikus hősnőre.

Minden összezavarodott bennem. Lady Cynthia nem hajlandó elárulni, hol tartózkodott Béla Rubik meggyilkolásának időpontjában, Gina Stanescu pedig nem hajlandó pénzt kérni az anyjától az árvaháza felújítására, annak ellenére, hogy a drága anyukája mindig is nagylelkű támogatója volt az intézménynek. Úgy éreztem, Miss Stanescu az igazat mondja, de nem a teljes igazat.

Úgy döntöttem, hogy amire most szükségem van, az Leroy Pettibone kreatív hamburgerje és egy nagy sör. Egy ilyen ebéd helyretenné bennem a dolgokat és visszahozná a rózsás pírt az arcomra.

A Pelikán Klub azonban tele volt farkaséhes vendégekkel, és egyetlen szabad asztalt sem találtam az étteremben. Már éppen azt a szomorú következtetést készültem levonni, hogy kénytelen leszek a bárpultnál ebédelni, amikor egy csupasz női kar emelkedett a levegőbe és integetni kezdett. Lábujjhegyre emelkedve láttam, hogy a kar Consuela Gardához tartozik, aki egyedül ül egy kétszemélyes asztalnál gyorsan odafurakodtam hozzá.

- Helló, bébi - mondtam fátyolos hangon, és megpödörtem nem létező bajuszomat. - Gyakran jársz ide?

- Ó, fogd be a szád és ülj le! - mordult rám. - Éhesnek látszol.- És szomjasnak - tettem hozzá, miközben elhelyezkedtem a másik széken. - Hogy vagy,

Connie?- Borzalmasan - felelte.- Ettől függetlenül nagyon jól nézel ki - biztosítottam. - Egyszerűen szuperül.És tényleg ez volt az igazság. Fehér vászonruhát viselt, ami nagyszerűen kiemelte bőre

barnaságát, hűiében hatalmas aranykarika csillogott, és fekete baja szabadon hullott a hátára. Egész véletlenül tudtam, hogy pontosan a fenekéig ér.

Priscilla lépett oda az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelést, és rám nézett- Connie - mondta tudod, hogy nem szabad furcsa fickókat felszedni a klubban.- Ezért még számolunk - közöltem vele fenyegetően.Connie és én nevettünk, hamburgert és sört rendeltünk, aztán elkezdtük rágcsálni az

étvágygerjesztőnek kikészített savanyú uborkát.- Miért érzed magad borzalmasan? - kérdeztem.- Az egy diliház, ahol dolgozom - válaszolta. - El kellett szabadulnom egy órára, mert már

a falramászás határán álltam.- Mi a baj? Lady Cynthia?- Ráhibáztál, Archy. Mostanában valóságos fúria.- Valóban? - kérdeztem hirtelen támadt érdeklődéssel. - És mióta? Amióta ellopták a

bélyegeit?- Nem - felelte Connie. - Az mintha egyáltalán nem zavarta volna. Csupán az elmúlt

néhány napban tört rá ez a szörnyű hangulat. Tudod mit hallottam, hogyan nevezik az emberek?

- Lady Horrorwitz?- Ó, az már régi! Egy koktélpartin egy öreglány úgy beszélt róla, mint Lady

Ringyowitzről. Az emberek elképesztően kegyetlenek tudnak lenni.- Elképesztőek és kegyetlenek - mondtam. - Ó, megjött az ebédünk!Connie csípős paprikaszószt is rendelt a hamburgerére, én azonban inkább kihagytam.

Eszembe jutott, hogy rövid és intim kapcsoltunk alatt többször is megdöbbentett azzal, hogy

úgy rágcsálta a méregerős zöldpaprikát, mint más a mogyorót.- Árulj el valamit! - mondtam két falat között. - Amikor a madam egyedül távozik a

Jaguárjával, elmondja neked, hová megy?- Néha igen, néha nem - felelte Connie. - És nagyon utálja, ha valaki megkérdezi. Nagyon

szeret titkolózni.- Talán túlságosan is - jegyeztem meg. - A1 Rogoff őrmester megkérdezte tőle, hol volt

egy bizonyos időpontban, és hazudott neki. Aztán én is megkérdeztem, és elküldött a fenébe.- Jellemző rá.- Neked is hazudott - mondtam halkan.Connie szájában megállt a falat, és döbbenten meredt rám.- Mikor történt ez?- Azon a napon, amikor mindenkinek Phil Meecham jachtján kellett volna lennie. Azt

mondtad nekem, hogy Lady C. fodrászhoz ment.- Ő mondta nekem.- Ebben biztos vagyok, viszont a fodrásznál nem jelent meg.- Ez nagyon különös - komorodott el Connie. - Amint azt mondtam, vagy megmondja,

hová megy, vagy nem. De nem emlékszem, hogy valaha is hazudott volna nekem. Te ezt mivel magyarázod?

- Semmivel - feleltem. - Talán élvezi a rejtélyes asszony szerepét.- Archy, ez hülyeség. Körülbelül annyira rejtélyes, mint egy tükörtojás. Csupán egyetlen

szabálya van: csinálj mindent úgy, ahogy ő akarja, és akkor szuperül kijössz vele.- Gondolom, nem áll szándékodban megkérdezni, hol járt a fodrász helyett.- Nem, valóban nem - mondta Consuela határozottan. - A nyavalygásom ellenére szeretem

az állásom, és meg akarom tartani.Kitöröltük a tányérunkat, és néhány percig csendben üldögéltünk, a sörünket iszogatva.- Még mindig találkozgatsz Jennifer Towleyval? – kérdezte Connie hirtelen ártatlan arccal.Bólintottam.- Elmondta neked a történetét?- Igen.- Azt is, hogy a volt férje börtönben ült?- Azt is - feleltem türelmesen.- Láttad már a fickót, Archy?- Nem.- Nos, én igen - mondta Connie. - Múlt szombaton megmutatták.- Tényleg? - kaptam fel a fejem. - És milyen?- Nem úgy néz ki, mint aki mostanában szabadult. Úgy értem jól öltözött, szép barna, és jó

formában van. Azt hiszem, valamivel alacsonyabb nálad. Nincs pocakja, és viszonylag jóképű. Nem egy filmsztár, de nem rossz. Sokat nevet.

- Hol láttad?- Dania Jai Alaiban.- Mi az ördögöt kerestél ott?- A párom és én úgy döntöttünk, hogy szombaton valami mást csinálunk, így elmentünk

megnézni néhány futamot.- És ott láttad Thomas Binghamet?- Aha! Szóval tudod a nevét! Igen, ott láttam. A párom ismerte.- Connie, Bingham fogadott?- Mintha a világon semmi más nem létezne.

Aláírtam a számlát, kiléptünk a klubból, és Connie meleg puszit nyomott az arcomra, megköszönve az ebédet. Integettem utána, miközben elhajtott a Subarujával. Micsoda nő, gondoltam. Rövid kapcsolatunk valami olyasmi, amire majd akkor is szívesen emlékszem vissza, amikor sakkozom az öregotthonban.

Beültem a Miatába, és kicsit fészkelődtem a forró ülésen. Rágyújtottam egy English Ovalra, és a következő lépésen kezdtem törni a fejem. A1 Rogoff tévedett; egyáltalán nem élveztem a bonyolult dolgokat. A tiszta és egyenes dolgokat szerettem. Most azonban úgy tűnt, nyakig ülök a talányok labirintusában. És ez a bizonytalanság annyira nyomasztóan hatott rám, hogy a legszívesebben azonnal elutaztam volna Hongkongba, és vissza sem tértem volna, amíg a problémák meg nem oldódnak.

Azonban ahelyett, hogy Hongkongba repültem volna, egy West Palm Beach-i autókölcsönzőhöz hajlottam. Megmutattam a hitelkártyámat, egy hétre kibéreltem egy fekete Ford Escort GT-t, majd meg- kérdeztem az alkalmazottat, otthagyhatom-e az autót a telepen.

A férfi úgy nézett rám, mint egy őrültre.- Egy hétre akarja itthagyni? - kérdezte hitetlenkedve.Bólintottam.- Időnként felveszem; amikor éppen szükségét érzem - mondtam, és adtam neki egy

húszast borravalóul.-Természetesen, uram! - kiáltotta lelkesen. - Egyáltalán nem jelent problémát!Nem állt szándékomban elmagyarázni kérésem okát, amely a következő volt: a Míata

meglehetősen feltűnő autó, különösen piros színben, és ha követnem kell valakit, olyan járművel kell tennem, amire senki sem figyel fel.

Visszahajtottam a McNally és Fia épületéhez, és leparkoltam a Miatát a föld alatti garázsban. Felmentem és megkérdeztem Mrs. Trelawneyt, beszélhetnék-e apámmal, mire azt felelte, hogy apám ugyan bent van, de egy ügyféllel tárgyal, és majd átcsörög nekem, ha jöhetek. Ezért aztán átmentem az irodámba, amely kisebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Úgy gondoltam rá, mint egy vasszűzre, tüskék nélkül.

Több mint egy fél óráig ültem ott, átgondolva a délelőtti beszélgetést Lady Cynthiával, Gina Stanescuval és Consuela Gardával. Mondhatom, nyomasztó volt. Ahelyett, hogy tisztázták volna, mindhárom nő újabb adalékokkal járult hozzá szakmai és személyes problémáimhoz. Még több furcsa formájú darabot löktek elém az asztalra; a kirakójáték egyre nőtt, és még két darabot sem találtam, ami összepasszolt volna.

Mrs. Trelawney telefonált, és közölte, hogy a főnök tizenöt percet szakít rám a következő megbeszélése előtt, ezért aztán siessek. Mielőtt a meghallgatásra indultam volna, félig kihúztam a zakóm felső zsebéből a díszzsebkendőt. Ez egy darab élénk színű Pucci selyem volt, rajta absztrakt mintával, amelyről tudtam, apám foga megcsikordul, ha meglátja. Fogalmam sincs, miért esett jól időnként a májamnak az öreg bosszantása. Talán függetlenségem egyfajta éretlen bizonygatása volt.

Apám hatalmas íróasztala mellett állt, amikor beléptem az irodájába, és láttam, hogy pillantása azonnal a Pucci zsebkendőre esik. Nem tett ugyan megjegyzést rá, de az egyik szemöldöke felszaladt csaknem a haja vonaláig.

- Elnézést a zavarásért - mondtam - de kíváncsi voltam, hogy tudtál-e beszélni Lady Horowitzcal a végrendeletéről.

- Igen, tudtam - felelte apám de Lady Horowitz határozottan megtiltotta, hogy bármilyen, a végrendeletével kapcsolatos információt kiadjak a rendőrségnek.

- Számítottam rá - mondtam. - De amint azt te is tudod, a hölgy meglehetősen kiszámíthatatlan, és volt rá némi esély, hogy megadja rá az engedélyt. Rogoff őrmester nagyon csalódott lesz.

Hosszú csend támadt, és apám merengő tekintetéből tudtam, hogy most megtanácskozza magával a dolgokat, ahogyan mindig is tette a döntései előtt.

- Megbízom a diszkréciódban, Archy - szólalt meg végül. - Ha nem tenném, nem ezt a helyet töltenéd be a cégnél. A tájékoztatásod végett - ismétlem: kizárólag a te tájékoztatásod végett - Lady Horowitz vagyonának a fele különböző jótékonysági szervezeteknek megy. Ezt az adományok hosszú listája követi, amelyen alkalmazottak, barátok és az összes életben levő férje szerepel. A vagyon fennmaradó részét egyenlően kell elosztani öt gyermeke között, akikből három jelenleg is a házban lakik.

Bólintottam.- Köszönöm, hogy megbízol bennem, apa. Anélkül, hogy a részleteket feltárnám,

mondhatom azt Rogoff őrmesternek, hogy nincs semmi Lady Cynthia végrendeletében, ami segítené a nyomozást?

Ismét hosszú szünet következett, amely alatt apám végiggondolt minden lehetséges következményt arra az esetre, ha a beleegyezését adja. Prescott McNally aztán próbára tudta tenni az ember idegeit!

- Igen - mondta végül -, ennyit mondhatsz neki, de többet nem! Hogy halad a nyomozás?- Egy rejtélybe csomagolt találós kérdés egy talány belsejében - idéztem. - Winston

Churchill.- Sir Winston Churchill - javított ki apám komolyan; mindig nagyon odafigyelt a címekre.

- Egyáltalán nincs gyanúsított?- Ellenkezőleg. Túl sok a gyanúsított - feleltem. - Beleértve magát Lady Horowitzot is.Apám felkapta a fejét, és összevont szemöldökkel meredt rám.- Ugye ezzel nem azt akarod mondani, hogy az ügyfelünk ellopta a saját bélyegeit és

meggyilkolta a kereskedőt?- Nem, dehogy! - vágtam rá sietve. - Szó sincs ilyesmiről. Azonban egyszerűen nem

hajlandó elárulni, hol tartózkodott Rubik meggyilkolásának időpontjában. - Ezt követően elmeséltem apámnak Al Rogoff csődjét és a sajátomat. - Nem feltétlenül bűnös viselkedés - ismertem be de azért nem ár- tana egy kicsit utánajárni a dolognak, nem gondolod?

- De igen - mondta apám lassan, és ismét azt a zaklatottságot éreztem rajta, mint előző este.

- Egy utolsó kérdés - szólaltam meg, némi hallgatás után. - Azt mondtad, hogy Lady Horowitz vagyonának a fele különböző jótékonysági intézményeknek megy. Nem emlékszel véletlenül, az egyik nem egy roueni árvaház, amit a lánya, Gina Stanescu üzemeltet?

Ismét elgondolkodott, de most csak nagyon rövid ideig.- Nem - felelte határozottan. - Az árvaház nincs közöttük.- Köszönöm, apa - mondtam.Mélázó hangulatban hajtottam haza, és ez a mélázó azt jelenti, hogy egyetlen gondolatot

sem szenteltem a Fordított Jennyk ügyének, hanem azt próbáltam eldönteni, mondjam-e meg Jennifer Towleynak, hogy a volt férje ismét szerencsejátékozik, vagy sem. Ha megmondanám, azért tenném, hogy megkíméljem egy lehetséges csalódástól, vagy javítanám saját romantikus kilátásaimat? Szép kis erkölcsi feladvány volt, és én a szokásos módon oldottam meg: elodáztam a döntést.

Anyámat a munkapadja előtt állva találtam, amint éppen szomorúan szemlélt egy szörnyű állapotban lévő virágot, amelynek a szára meghajlott, a levelei elfonnyadtak és a földje repedezett volt a szárazságtól.

- Anya, ez meg mi az ördög? - érdeklődtem.- Ugye milyen szomorú, Archy? - kérdezte, és attól féltem, azonnal elsírja magát. - Ez egy

„Táncoló Lány” begónia. Sarah Bogart hozta át, hátha én meg tudom menteni.

- És ő mit tett vele? Macskatáppal etette?- Elhanyagolta - válaszolta anyám, csaknem mérgesen. - Csúnyán elhanyagolta. Szegény

beteg virág az utolsókat rúgja.- Meg tudod menteni?- Mindenesetre megpróbálom - vágta rá határozottan. - Átültetem rendes földbe,

meglocsolom, adok neki tápoldatot... és beszélek hozzá, természetesen.Gyorsan munkához is látott a csodálatos rozsdamentes acélból készült kerti

szerszámkészlettel, amelyet apám hozott neki egy angliai üzleti útjáról. Anyám lassú, gyengéd, de határozott mozdulatokkal dolgozott. Egyáltalán nem volt kétségem afelől, hogy két héten belül a „Táncoló Lány” bokázni fog a levegőben.

- Anya - szólaltam meg óvatosan észrevetted, hogy apa milyen szokatlanul zaklatott mostanában?

- Szegényke - motyogta anyám, és beletelt néhány másodpercbe, amíg rájöttem, hogy a beteg begóniáról beszél.

- Tudom, hogy nagyon sokat dolgozik - folytattam -, és óriási nyomás nehezedik rá. Ez azonban nem újdonság, és eddig jól boldogult.

- Gyengéd, szerető gondoskodásra van itt szükség - mondta anyám.- Mostanában viszont nagyon különösen viselkedik - ütöttem a vasat. - Tudsz esetleg

valamiről, ami zavarja?- Hamarosan ismét jól leszel - ígérte anyám a virágnak. - Gyönyörű, egészséges leveleid

lesznek, és annyi skarlátvörös virág, amennyit csak akarsz.Feladtam, és már távozni készültem, amikor anyám visszahívott.- Gondolkodj pozitívan, Archy! - mondta. - És mindig a dolgok napfényes oldalát nézd.- Igen, anya.

Tizedik

Nem szívesen csaptam be Consuela Garciát. Nagyon kedves nőnek tartottam, aki talán nem annyira kifinomult, mint hiszi, de rosszindulatnak nyoma sem volt benne. És tudtam, panaszai ellenére száz százalékig hűséges munkaadójához. Ez volt az oka, amiért alaposan kiterveltem a csalást, sőt még gyakoroltam is, mielőtt szerda délelőtt megjelentem volna a Horowitz-államban.

Connie-t az irodájában találtam; szokás szerint telefonált. Rámutatott az egyik székre, és folytatta a beszélgetést, amelyben egy hamarosan Palm Beachre látogató híres tenor tiszteletére, Lady Cynthia által rendezett fogadásról volt szó.

Connie végül szemforgatva letette a kagylót.- A reggel első krízise - mondta - és most erre megjelensz te! Mit forgatsz a fejedben,

Archy?- Szeretnék kérni valamit, de kérlek, hallgass végig, mielőtt döntesz. Tegnap ebéd közben

azt mondtad, hogy néha, amikor Lady Horowitz egyedül távozik a Jaguárjával, neked sem árulja el, hová megy. Ez igaz?

Connie bólintott.- Szóval arra szeretnélek kérni, hogy legközelebb, amikor ez megtörténik, gyorsan hívj fel.- Azért, hogy követhesd? - kérdezte Connie magából kikelve.- Kérlek, hallgass végig! Tudod, hogy együtt dolgozom a rendőrséggel a Fordított Jenny

ügyön. Jó okunk van azt hinni, hogy Lady Horowitzot zsarolják, és a fizetség részeként átadta a zsarolóknak a bélyegeket.

- Zsarolás!? - nyögte Connie, de hangjában több volt a csodálkozás, mint a hitetlenkedés. Elég ideje lakott már itt, hogy tudja, Palm Beach olyan a zsarolók számára, mint rókának a tyúkketrec.

- Minden jel erre mutat - folytattam a hazudozást. - Rendszeres időközönkénti készpénzfelvétel a bankszámlájáról. Te is tudod, hogy ha a rendőrök vagy én nyíltan megkérdeznénk tőle, hogy zsarolja-e valaki, elküldene minket a fenébe. Ezért aztán a legjobb megoldásnak az tűnik, ha követjük őt, azonosítjuk a zsarolókat, aztán vagy börtönbe dugjuk, vagy kiutasíttatjuk őket az államból. Mindezt a nyilvánosság elkerülésével, ezt megígérem.

Connie rám nézett, majd mély levegőt vett- Nem is tudom - mondta lassan. - Gondolom, csinált olyan dolgokat az élete során, amiért

zsarolhatják.- Ki nem? Megteszed, Connie? Felhívsz engem, abban a pillanatban, ahogy megtudod,

hogy egyedül hagyja el a birtokot a Jaguárjában?- Még gondolkodom rajta.- Igen, gondolkodj - mondtam, majd felálltam. - Tudom, hogy ugyanúgy szeretnéd, ha

véget érne ez a mocskos ügy, mint én.Amikor otthagytam, remegő kézzel kotorászott a táskájában egy cigaretta után. Azt

kérdezik, volt-e lelkiismeret-furdalásom, amiért becsaptam? Nem volt. A cél nem mindig szentesíti az eszközt, de néha igen.

Amint kiléptem a házból, nevetés és fröcskölés hangjait hallottam a medence felől. Felice és Alán DuPey játszadoztak a vízben, mint két delfinbébi. A friss házasok egyforma mályvaszínű fürdőruhát és kék úszósapkát viseltek.

Integettem nekik és ők visszaintegettek. Frottírköpenyeik a napernyő alatti asztalon hevertek. Odahúztam egy széket és leültem az árnyékban. Figyeltem őket, ahogy fújtatnak, fröcskölnek és nagyokat kacagnak. Miért éreztem magam hirtelen olyan öregnek? És miért mocorgott bennem az irigység kisördöge? Természetesen némi sajnálkozással vegyítve.

Végre kuncogva kimásztak a vízből és lehámozták úszósapkáikat. Felvették a köpenyüket, leültek mellém és köszöntöttük egymást.

- Jól érzik magukat? - érdeklődtem, ami nagyon ostoba kérdés volt, hiszen mindketten úgy néztek ki, mint akik megtalálták az Édenkertet Dél-Floridában.

- Jaj, olyan szép itt minden! - mondta Felice, mi- közben csillogó szemmel körülnézett. - A legszívesebben örökre itt maradnék.

- Pedig hamarosan el kell mennünk - jegyezte meg a férje, majd hozzám fordult. - Szombat reggel utazunk.

- Sajnálattal hallom - mondtam. - Nem marad- hatnak még egy kis ideig?A férfi megrázta a fejét.- Sajnos nem. Ismét munkába kell állnunk. Vissza a sóbányába!- Te csak menj, Alan - mondta Felice hamiskás mosollyal. - Én maradok, és majd Mr.

McNally a gondomat viseli.- Örömmel - vágtam rá, és mindnyájan nevettünk.Az új értesülés azonban valamiért zavart. A DuPey házaspár a gyanúsított listám legalján

szerepelt, ennek ellenére nem örültem neki, hogy elhagyják a színpadot. Ha valamiképp részesei a lopásnak és a gyilkosságnak, később nagyon nehéz, sőt szinte lehetetlen lesz bűnösségüket bizonyítani.

Ami azonban még ennél is fontosabb, ha teljesen ártatlanok, ahogy én gondoltam, lehetnek olyan információik, amelyeket ők jelentéktelennek tartanak, bár hasznosnak bizonyulhatnának a nyomozás során. Alan adta meg a nyitószót, amire szükségem volt.

- Mondja, Mr. McNally, sikerült már kiderítenie, ki lopta el az anyám bélyegeit?

- Még nem - válaszoltam. - Folyik a vizsgálat. De talán ön és Felice segíthetnének. Amikor a többiekkel együtt elmentek Phil Meecham jachtjára, azt mondták önöknek, hogy a nagy hullámok miatt törlik a kirándulást, igaz?

- Igen, de mi ottmaradtunk szórakozni.- Önök igen, de Smythék, Gina Stanescu és Angus Wolfson távoztak. Úgy emlékszem, azt

mondták, így történt, igaz?Mindketten bólogattak.- Nem mondták, hová mennek?- Vásárolni - vágta rá Felice, majd a férjéhez fordult, és olyan gyorsan kezdett neki

magyarázni valamit franciául, hogy egy szót sem értettem belőle.- Kirakatvásárlás - mondta Alan. - Nem hiszem, hogy bármit is venni akartak volna, csak

meg akarták nézni a boltok kirakatát a Worth sugárúton.- Olálá! Micsoda drága boltok vannak ott! - jegyezte meg Felice DuPey.- Bizony - értettem egyet. - Tehát amennyire tudják, csak sétálgatni és nézelődni akartak?Egymásra néztek, majd ismét bólogattak.- Együtt hagyták el a jachtot?Alan homlok ráncolva próbált visszaemlékezni, de a felesége megadta a választ.- Nem. Először Gina és Angus távoztak, majd, talán fél órával később, Smythék. Azért

emlékszem erre, mert...Hirtelen mindketten hangos nevetésben törtek ki.- Mi olyan vicces? - érdeklődtem.Alannek sikerült annyira lehiggadnia, hogy válaszoljon.- Nem lenne szabad árulkodnom rájuk - mondta de amikor Harry és Doris távoztak,

magukkal vittek egy üveggel Monsieur Meecham pezsgőjéből.- Mi mindketten láttuk - magyarázta Felice és olyan mulatságos volt. Harry megpróbálta a

zakója alá rejteni.- Arra az esetre, ha megszomjaznának nézelődés közben - jegyeztem meg. - Nos, nem

hiszem, hogy Phil Meecham hiányolta volna a pezsgőt. Tehát Gina és Angus együtt távoztak?- Ó, igen - felelte Alan. - Ők ketten nagyon közel állnak egymáshoz.- Azt akarod mondani... - kezdte a felesége, majd zavartan a szájához kapta a kezét.- Mit akar mondani? - nógattam.- Á, ostobaság! - legyintett Alan, és szeretetteljes pillantást vetett a feleségére. - Felice

szerint több is van köztük, mint barátság. - Ó, csak nem gyengéd szálak fűzik őket össze?- Egyáltalán nem ostobaság - jelentette ki Felice durcásan. - Egy nő megérzi az ilyen

dolgokat, és biztos vagyok benne, hogy valami van közöttük.- Lehetetlen - mondta a férj. - Először is Angus legalább húsz évvel idősebb Ginánál,

másodszor pedig homokos.- Az ilyesmik nem jelentenek semmit - állította Felice. - Lehet, hogy mindketten

magányosak.- Igen, ez lehetséges - értettem egyet. - Szerettem volna beszélni ma délelőtt Mr.

Wolfsonnal. Nem tudják véletlenül, merre találom?- Körülbelül egy órával ezelőtt lement a partra - felelte Alan.- Remélem, nem megy be a vízbe - mondtam. - Nagyon viharos ma a tenger, és a rádió

alattomos áramlatokra figyelmeztetett.- Nem, ilyesmitől nem kell tartani - nyugtatott meg Felice ugyanis Angus nem tud úszni.

Azt mondta, sétál egyet és közben kagylót gyűjt.

Bólintottam és felálltam.- Lemegyek, hátha sikerül megtalálnom. Köszönöm a beszélgetést. Remélem, még

találkozunk, mi- előtt elutaznak.- Maga nős, Mr. McNally? - kérdezte Felice DuPey hirtelen.- Nem - válaszoltam -, nem vagyok.Felice egy gyors pillantással tetőtől talpig végigmért.- Van egy gyönyörű unokahúgom - mondta. - Nagyjából olyan korú, mint maga. És

hajadon.- Felice! - kiáltott fel a férje, és játékosan meglegyintette a száját. - Kérem, bocsásson meg

- fordult hozzám. - Tudja, mindenkit össze akar párosítani valakivel.Az asszony eltolta a férje kezét.- Azért, mert azt szeretném, ha mindenki olyan boldog lenne, mint mi vagyunk - jelentette

ki.Amikor otthagytam őket, egymás kezét fogták és forró pillantással meredtek egymásra.

Elegem volt!A Horowitz-birtok előtt az Ocean Boulevard futott, az út túloldalán pálmafák sorakoztak,

majd egy derékmagas betonkerítés következett. Azon túl ott volt a strand, az Atlanti-óceán, és valamivel távolabb Marokkó.

Én azonban nem mentem ilyen messzire. Néhány métert sétáltam az út mellett a következő átjáróig, ahol egy időjárás koptatta falépcső vezetett le a strandra. Fürdőszezonban rengeteg ember sütteti itt magát, most azonban, május végén, csak négy úszót és két napimádót láttam az egész partszakaszon. Palm Beach nem Coney.

Láttam továbbá a távolban egy közeledő alakot, aki akár Angus Wolfson is lehetett. Lekaptam a cipőmet (zokni nem volt rajtam), és mezítláb elindultam a homokban. Ahogy közeledtünk egymáshoz, kiderült, hogy az alak valóban a bostoni bibliofil, kezében a szandáljával. Úgy gázolt keresztül a hullámok nyomán maradt tavacskákon, mint gyermek az utcai tócsákon.

Fehér nadrágot és selyeminget viselt, akkora gallérral és mandzsettával, amit Lord Byron is megirigyelt volna. Feje búbján egy pöttyös szalagos sárga szalmakalap ült, és menet közben egy nád sétapálcával böködte a homokot.

Ahogy odaértem hozzá és felismert, gyors mozdulattal lekapta a kalapját és viccesen meghajolt.

- Mr. McNally - mondta -, milyen kellemes meglepetés!- Előre kitervelt - vallottam be. - Hallottam, hogy lejött sétálni, és reméltem, talán

beszélgethetünk egy kicsit. Csatlakozhatom önhöz, sir?- Csak akkor, ha nem szólít „sir”-nek, ugyanis ez már csak egy hajszálnyira van a tatától.- A berögzült szokásokat nehéz kiirtani - mondtam. - Nekem azt tanították, hogy az

idősebb férfiakat „sir”-nek kell szólítani, a tisztelet jeleként.- Néha azonban nem érdemeljük meg - jelentette ki hanyag legyintés kíséretében. - Ettől

függetlenül velem tarthat. Gyönyörű napunk van, nemde- bár?Valóban az volt. Az óceán felől fújdogáló szél kellemesen enyhítette a Nap melegét, és a

kék égbolton hófehér felhőpamacsok úsztak. A hullámok azonban hatalmasok voltak, és fehér habok nyaldosták a bokánkat.

Lassan dél felé bandukoltunk, és Wolfson időnként erősen rátámaszkodott a botjára. Egyáltalán nem nézett ki jól. Arca nyúzott volt, bőre szürkés színű, és gyakran nyomta a gyomrára a kezét, mintha erős fájdalmai lennének.

- Jól érzi magát? - kérdeztem.- Á, csak egy kis kellemetlenség - mondta. - Hamarosan elmúlik.

- És mi az, Mr. Wolfson?- Maga az élet - felelte, és várta a viccért járó elismerő nevetést. Tőlem telhetően

igyekeztem megfelelni az elvárásnak.- És maga még mindig azok után az ostoba bélyegek után szaglászik?Sértőnek éreztem diszkrét kérdezősködésem ilyetén megfogalmazását, de nem tettem

szóvá.- Igen, még mindig nyomozok.Wolfson hirtelen megállt, rátámaszkodott a botjára, és tekintete a homályba vesző

látóhatárt fürkészte.- Nem értem, miért kell ilyen nagy felhajtást csapni azok miatt a rosszul nyomott

papírdarabok miatt. Nem hiszem, hogy Lady Cynthiának álmatlan éjszakákat okoznának.- Ha a bélyegek nem kerülnek elő, kártérítési igényt kell benyújtani a biztosítónak. Az

apám biztos akar lenni benne, hogy mind a cége, mind a rendőrség minden tőlük telhetőt megtett a bélyegek vagy a tolvaj, vagy mindkettő megtalálására.

Wolfson nem válaszolt, csak lassan elindult. Fejét lehajtotta, és kalapja széles karimája eltakarta a szemét.

- És miért akart beszélni velem? - kérdezte. - Már mindent elmondtam, amit az ügyről tudtam.

- Lenne még néhány kérdésem - feleltem. - Gina Stanescuval együtt elhagyta Phil Meecham jachtját, miután kiderült, hogy nem lesz hajókirándulás. El- árulná, hová mentek?

- Nehezményezem a kérdését, mivel ez azt sugallja, hogy valami gyanús volt az aznapi tevékenységemben. Mivel azonban nincs semmi rejtegetni- valóm, válaszolok. Gina és én elmentünk a Worth sugárútra, és több boltba is benéztünk. Később elváltunk, mert engem fárasztott a gyaloglás, de megbeszéltük, hogy egy óra múlva találkozunk. Be- néztem egy könyvesboltba, de nem találtam semmi érdekeset. Ezt követően betértem a Cafe L’Europe- ba, ahol a bárpultnál megittam egy jéghideg vodkát.

Gina hamarosan csatlakozott hozzám, és egy pohár fehérbort rendelt. Miután megittuk az italainkat - én kértem egy másodikat is felhívtuk Kennethet, aki értünk jött a gyönyörű Rolls-Royce-szal, és hazafuvarozott. Na, elégedett?

- Én igen - feleltem - de tudja, milyen a rendőrség; ellenőrizni fogják a történetét. Kikérdezik Ginát, a könyvesbolt eladóját, a L’Europe mixerét és Kennethet is.

- Azt csinálnak, amit akarnak! - kiáltotta hirtelen támadt dühvel. - Egy fikarcnyit sem érdekel!

Döbbenten meredtem rá. Úgy tűnt, a dühkitörés a maradék erejét is kiszívta. Megtántorodott, és mivel attól féltem, hogy elesik, gyorsan megfogtam a könyökét.

- Jól van? - kérdeztem aggodalmasan.- Kezdem érezni a meleget - mondta, arcán olyan mosollyal, amit csak a ravasz jelzővel

tudok jellemezni. - Azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyünk.- Természetesen. Nyugodtan támaszkodjon rá a karomra! - mondtam.Dühösen nézett rám.- Erősebb vagyok, mint azt maga gondolná - jelentette ki hűvösen. - Biztosíthatom, még

nem vagyok teljesen kripli. t

Ennek ellenére lassítottunk lépteinken; Wolfson lehajtott fejjel, a botjára támaszkodva baktatott mellettem. Hirtelen megtorpant, és valamire rámutatott a homokban.

- Odanézzen! - mondta. - Egy szép csiga! Lenne szíves felvenni nekem?Lehajoltam, kiráztam a csigából a homokot és odaadtam neki. Egy közönséges kürtcsiga

volt, sérült és repedezett, de Wolfson úgy forgatta az ujjai között, mintha valami óriási kincset talált volna.

- Ritka ez a fajta? - kérdezte.Nem hazudhattam, de szépíthettem a dolgon.- Errefelé minden kagyló és csiga ritka - mondtam. - Néhány éve szinte egyáltalán nincs

ezen a partszakaszon.- Ginának adom - jelentette ki. - Biztosan nagyon fog tetszeni neki.Végre visszaértünk a Horowitz-birtokra, és Wolfson elköszönt tőlem azzal, hogy

visszavonul a szobájába.- Pihenek egy kicsit - magyarázta. - Feltöltöm az elemeimet.Amint a Miatám felé tartottam, megláttam Kenneth Bodint a garázs mellett. Most is egy

szűk pólót viselt, amely majdnem szétrepedt az izmain. Csatlakoztam hozzá, és megkínáltam cigarettával. Kivett egyet és tüzetesen szemügyre vette.

- English Oval? - kérdezte. - Még sosem szívtam ilyet. Importálják?- Igen - feleltem méghozzá Virginiából.- Ebéd után fogom elszívni - jelentette ki, és bedugta a cigit a füle mögé. - Megtalálta már

azokat a bélyegeket?- Nem. De talán maga segíthet. Azon a napon, amikor a ház összes vendége

hajókirándulásra ment, egy óra körül szóltak magának, hogy szedje fel Gina Stanescut és Angus Wolfsont?

- Igen - válaszolta. - A kirándulás elmaradt, ezért elmentek vásárolni. Aztán hazahozatták magukat. Éppenséggel egy taxit is foghattak volna, de hát ezért vagyok itt... nem?

- De - helyeseltem. - Hol vette fel őket?- A Cafe L’Europe előtt - felelte Kenneth gondolkodás nélkül. - A járdán ácsorogtak.- És egyenesen haza hozta őket?- Igen. Hé, van ennek valami köze a bélyegekhez?- Sosem lehet tudni - válaszoltam, és otthagytam, hadd törje a fejét.Hazamentem ebédelni. Mielőtt azonban rávetettem volna magam a salátára, amit Ursi

készített, két telefonhívást is lebonyolítottam. Az első Al Rogoff- nak szólt.- Szia, Sherlock! - üdvözölt. - Mi a helyzet?- Most ebédelsz, mi? Hallom, ahogy rágsz – mondtam.Ugyan, azóta nem csinálok ilyet, amióta leszereltem a haditengerészettől.- Pedig nem árt az néha. Mit eszel?- Szardellás pizzát.- Inkább te, mint én - morogtam. - Tudsz egyszerre rágni és írni?- Persze.Megismételtem, amit Angus Wolfsontól hallottam, illetve csak azt a részt, hogy mit csinált

Wolfson abban az időben, amikor Béla Rubik koponyáját szétverték.- Rendben - mondta Al. - Kösz. Ellenőrzőm az infót.- A sofőrt már kikérdeztem. Azt mondja, igen, egy óra körül vette fel Stanescut és

Wolfsont. Te hiszel neki?- Én nem hiszek senkinek - morogta Rogoff.- Ez rám is vonatkozik?- Rád különösen.A második célszemély Jennifer Towley volt, és bevallom, kellemesen meglepődtem,

amikor az üzenetrögzítő helyett ő maga vette fel a telefont.- Sajnálom - mondtam - de a sípszó elhangzásáig nem beszélhetek.- Bíp! - adta meg a hangot Jennifer.- Mit szólnál egy közös vacsorához ma este?

- Nagyon örülnék neki - mondta azonnal.- Biztos vagy benne, hogy nem akarsz gondolkodni rajta, mondjuk... két másodpercig?- Már megtettem - jelentette. - És továbbra is nagyon örülnék egy vacsorának veled. Mit

vegyek fel?- Néhány ruhadarab nem ártana, de ha szívesebben lennél ruha nélkül...- Ruha lesz rajtam - vágott a szavamba határozottan.- Figyelj! Égrengető ötletem támadt! Évek óta nem volt rajtam amolyan fekete nyakkendős

szerelés. Mit szólnál hozzá, ha kiöltöznénk, csak úgy, szórakozásból?- Klassz - felelte, majd: - Használják még az emberek a „klassz” szót?- Nem nagyon.- Nos, az a véleményem, hogy ez a kiöltözés szuper ötlet.- A szupert sem használja már senki.- Ha így folytatod - figyelmeztetett -, te és a fekete nyakkendőd egyedül maradtok a

Pelikán Klubban!- Hétkor találkozunk - mondtam.- Klassz. És szuper.Letettem a kagylót, azzal a meggyőződéssel, hogy Jennifer kitűnő hangulatban van. Az aznap esti koktélórán apám a tőle megszokott szenvedő arccal szemlélte fehér

öltönyömet. Egyszer megjegyezte, hogy szerinte fehér öltönyben úgy néz ki az ember, mint a trombitás Guy Lombardo együtteséből.

Anyám friss hírrel szolgált. Egy kézzel írott üzenetet kapott Lady Cynthia Horowitztól, amelyben mindhármunkat meghív a Felice és Alán DuPey tiszteletére adott péntek esti vacsorára. Ez amolyan búcsúvacsora volt a fiatalok szombat reggeli elutazása előtt.

- Elfogadjuk a meghívást, Prescott? - kérdezte anyám. (Egyszer „apá”-nak szólította a férjét, mire az ellentmondást nem tűrően közölte vele, hogy nem apja anyámnak, így nem tart igényt a megszólításra. Ez rendben is lett volna, és egyet is értettem vele, de ettől függetlenül apám nem egyszer szólította a feleségét „anyádnak. Na, ehhez mit szólnak?)

- Azt hiszem, el kellene fogadnunk - mondta apám, majd hozzám fordult. - Találkoztál a DuPey házaspárral, Archy?

- Igen. Ma beszéltem velük.- Kellemes emberek?- Friss házasok - mondtam és felháborítóan szerelmesek. Mindegy, úgysem tart sokáig.- Ebben nem lehetsz olyan biztos, Archy - jelentette ki anyám, martinit iszogatva.Tudom, hogy késni divatos szokás, de már a kap- csolatunk kezdetén észrevettem, hogy

Jennifer olyan nő, aki szereti a pontosságot mind az üzletben, mind a magánéletben. így aztán egy vagy két perccel hét után már ott álltam és nyomtam a csengőjét. Szmokingot, fekete nyakkendőt és övsálat viseltem, ahogy megígértem.

Amikor kinyitotta az ajtót, csaknem felkiáltottam a gyönyörűségtől. Ha az, amit viselt, nem egy Hanae Mori volt, akkor egy tökéletes utánzat. A gyöngyökkel kivarrt ruha egészen a földig ért, és úgy nézett ki, mintha Van Gogh festette volna, tanulmányként a „Csillagos ég”-hez. Az egész vibrált és szikrázott, elnyelte a fényt, és felerősítve, megtörve verte vissza.

Jennifer láthatta az arcomra kiülő csodálatot, mert modellpózba vágta magát és kétszer megpördült.

- Elég elegáns? - kérdezte.- Egyszerűen fantasztikus - mondtam. - Azt hiszem, jobb lesz, ha lemondom a

helyfoglalásunkat a Burger Kingnél, és valami puccosabb helyre megyünk.- Ajánlom is. A bankszámlám erősen megcsappant ennek a ruhának köszönhetően.

Igazság szerint az Ocean Grandben, egy nemrég nyílt elegáns szállodában foglaltam asztalt. Ha valami lepipálhatta az étterem falait díszítő selyemképeket, az csak Jennifer ruhája lehetett.

Nem fogom részletesen leírni a vacsoránkat, mert több kilót híznának attól is, hogy elolvassák. Csak a fogásokat sorolom fel: Jennifer párolt fogolymellet kért savanyú naranccsal, én pedig grillezett vesepecsenyét tamarindusszal és guajavával ízesítve. Ugye ennyi is elég volt, hogy meginduljon a nyálelválasztásuk?

Desszert és kávé után átmentünk a szalonba, ahol egy hárfás valami olyasmit játszott, ami gyanúsan hasonlított a „The Darktown Strutter’ Ball”-ra. Odaültünk a bárpulthoz és S.A.T.-ot rendeltünk. Lehet, hogy ismerik ezt az italt. A teljes neve Szex a Tengerparton, és azt hiszem, ez Florida specialitása. Nem árulom el az összetevőit, mert még nagy nép- szerűségre tenne szert és aláaknázná ennek a nagy nemzetnek a demokratikus intézményét.

- Ó, Archy! - mondta Jennifer sóhajtva. - Micsoda fantasztikus vacsora volt! Legalább két kilót híztam!

- Hülyeség - jelentettem ki. - Kalóriamentes volt minden fogás, nem tudtad?- Hazug! De nem érdekel; majd holnaptól fogyókúrázom.- Híres utolsó szavak. Játssz le néhány szett teniszt a tűző napon, és biztosan leolvad rólad

minden, még a hús is. Tényleg, kipróbáltad már az új ütődet?- Nem. El sem tudod képzelni, milyen elfoglalt voltam mostanában. Tegnap szakítani

akartam egy kis időt egy játszmára a klub első számú játékosával, de valami közbejött.Nem kérdeztem, mi volt az.- Ami azt illeti - folytatta, a pohara szélét piszkálgatva a volt férjem telefonált. Azt

mondta, West Palm Beachen van, és megkért, ebédeljek vele.- Aha - morogtam. - És vele ebédeltél?Jennifer bólintott.- Gondolkoztam a dolgon, és a végén úgy döntöttem, nincs értelme ridegen viselkedni vele

szemben. Végül is házasok voltunk. És az, hogy egyszer vele ebédelek, még nem jelenti azt, hogy visszafogadom, nem?

Nem válaszoltam.- Ebben neked kell döntened - mondtam, de hirtelen az este már nem tűnt olyan

tökéletesnek, mint néhány perccel korábban.- Nos, találkoztam vele - folytatta Jennifer. - Azt hiszem, legfőképpen a kíváncsiság

hajtott. Tudni akartam, hogy a börtönben töltött évek okoztak-e nála valamiféle változást.- És?Kurta nevetést hallatott.- Véleményem szerint jót tett neki. Legalábbis fizikailag. Soványabb lett, és szépen

lebarnult. Nagyon fittnek látszik. És ugyanolyan optimista, amilyen mindig is volt. Bár egy kereskedőnek ilyennek is kell lennie.

- És mi a helyzet a szerencsejátékkal?- Azt mondja, felhagyott vele. Esküdözött, hogy szabadulása óta egyetlen egyszer sem

fogadott, és amíg él, nem is fog.- Hiszel neki?- Ó, Archy, hogyan hihetnék? Számtalanszor mondta ugyanezt, amíg házasok voltunk, és

mindig megszegte az ígéretét. Nem, nem hiszek neki.- Azt hiszem, ez bölcs dolog.Jennifer eltűnődött.- Remélem, ez alkalommal komolyan mondta. Az ő érdekében. De azért fogadni nem

mernék rá.

- Helyes - bólogattam. - Nehogy te elkezdj fogadni!A válasza csak egy szomorú mosoly volt.Felhajtottuk italainkat és távoztunk. Lassan hajtottam hazafelé, és Jennifer közben az őrült

ügyfeleiről és azok vad dekorációs elképzeléseiről mesélt. Még sosem láttam ilyen bőbeszédűnek, és hirtelen arra gondoltam, hogy - Gina Stanescuhoz és Angus Wolfsonhoz hasonlóan - talán ő is magányos. Magányos, a szónak abban az értelmében, hogy nincs kivel megosztania az élet apróságait, például: Mit ebédeltél? Nem áztál meg? Elmúlt a fejfájásod? Eszedbe jutott elhozni a ruhát a tisztítóból?

Más szóval, hiányzott neki egy társ. Én pedig még nem voltam teljesen biztos, hogy meg akarom pályázni ezt az állást. Az ok nyilvánvaló, nem? Gyávaság.

Behívott egy búcsúitalra, amit én hálásan elfogadtam, mert őszintén csodáltam ezt a nőt. Nem követelt tőlem semmit, nagylelkűen adott, és cserébe nem várt mást, legalábbis azt hiszem, csak hogy tartsam tiszteletben a függetlenségét. Így aztán kényelmes pályán kerülgettük egymást, és sosem ütköztünk össze. Ez ugyanis romlást vagy egyesülést eredményezett volna, és nem hiszem, hogy bármelyikünk is meg akarta volna ezt kockáztatni.

Aznap este, viktoriánus stílusú baldachinos ágyában Jennifer vízszintes aerobicja ha lehet, még aktívabb volt, mint máskor. Legalább a teste lelkesen válaszolt az ingerlésre. Azonban mindvégig az volt az érzésem, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak.

Tizenegyedik

A csütörtöki napomat gondosan elterveztem: tennivalók, emberek, akikkel beszélnem kell, kérdések, amiket fel kell tennem. És aztán a részletesen kidolgozott napirend egyszer csak darabokra hullott, az irányítást átvette a véletlen, ez alkalommal a közreműködésem nélkül.

Reggeli után a garázs felé tartottam, amikor megszólalt a telefon. Visszamentem a konyhába, azzal a nyugtalanító előérzettel, hogy a nap nem úgy fog alakulni, ahogy elterveztem.

- McNally rezidencia - mondtam.- Beszélhetnék kérem Mr. Archibald McNallyvel?Női hang, mély és rekedt. Ismerős volt, de nem tudtam hová tenni.- Én vagyok az - mondtam. - Kivel beszélek?- Mrs. Ágnes Marsdennel.- Mrs. Marsden! Micsoda kellemes meglepetés! Elnézését kérem, amiért nem ismertem

meg a hangját. Hogy van?- Köszönöm, jól, Mr. McNally. Átjön ma hozzánk?- Szándékomban áll - feleltem de majd csak a délután folyamán.- Nem tudna most azonnal idejönni? - kérdezte, csaknem könyörgő hangon. - Van valami,

amit el akarok mondani magának, és szeretnék minél hamarabb megszabadulni tőle. Ha délutánig várok vele, lehet, hogy ismét meggondolom magam.

- Ne tegyen ilyet! - kértem. - Tíz percen belül ott vagyok. Köszönöm, Mrs. Marsden.Még fel sem emeltem a kezem, hogy a szőlőlevelekkel körülvett, Bacchus-fejet formázó

rézkopogtatóval bezörgessek, amikor Mrs. Marsden már szélesre tárta előttem az ajtót. Bevezetett a földszinti hatalmas nappaliba, ahol, a múltkori alkalomhoz hasonlóan, a sarokban telepedtünk le. Mrs. Marsden mereven, egyenes háttal ült, de Összekulcsolt keze ujjai kifehéredtek, annyira szorította őket.

- Fiatalember - vágott bele megbízhatom én magában?- Természetesen - feleltem, és igyekeztem valósággal árasztani magamból az őszinteséget.

Mindent, amit mond, bizalmasan kezelek, és ígérem, nem adom tovább senkinek.

- Remélem is, hogy betartja az ígéretét - mondta hűvösen. - Említettem magának a múltkor, hogy furcsa dolgok folynak a házban, amelyek zavarnak engem.

Bólintottam.- Úgy döntöttem, hogy beszélek magának ezekről a dolgokról. Lehet, hogy nem jelentenek

semmit, és remélem is, hogy így van. Ebben a házban azonban egy bűntényt követtek el, Mr. McNally, és valami olyasmi tűnt el, aminek nagyon nagy az értéke. Feketeként a rendőrök természetesen engem gyanúsítanak.

- Nem, dehogy! - tiltakoztam, és hirtelen erős szomorúságot éreztem.- De igen! - vágta rá Mrs. Marsden ironikus hangon. - Ne próbálja nekem bemutatni a

világot, fiatalember! Ezért aztán személyes okom is van rá, hogy segítsem a maga munkáját.- Ezt igazán nagyra értékelem - mondtam - és örülök is neki. De higgye el, Mrs. Marsden,

ön nem gyanúsított és sosem volt az.Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, mivel nyilvánvalóan nem hitte el.- Először is - kezdte Gina Stanescu és Angus Wolfson nagyon összemelegedtek. Sokkal

jobban, mint azt az ember két olyan személytől várhatná, akik ilyen rövid ideje ismerik egymást. Gyakran látom őket együtt: sétálnak, a teraszon vagy a játék- szobában üldögélnek. Miss Stanescu egyszer vagy kétszer sírva fakadt, és Mr. Wolfson vigasztalni próbálta.

Ismét bólintottam, nem akarva megzavarni a beszámolót.- Ez persze lehet teljesen ártatlan dolog - mondta. - Egy férfi és egy nő közeledése

egymáshoz... nincs ebben semmi rossz. Ami nem tetszik, az az, ahogyan Wolfson Ken Bodinnel, a sofőrrel szemben viselkedik.

Meglepődtem, de nem döbbentem meg Wolfson vakmerőségén.- Miért, hogyan viselkedik? - érdeklődtem.Mrs. Marsden még jobban kihúzta magát, és egyenesen a szemembe nézett.- Az emberek magánélete a sajátjuk. Nem szólok bele senkiébe, és én sem szeretném, ha

az enyémbe beleszólnának. Az ilyen dolgokat azonban nem illik nyilvánosan folytatni. Azt csinálnak, amit akarnak, de én nem akarok tudni róla. Érti, mit akarok mondani?

- Igen, Mrs. Marsden, azt hiszem, értem!- Ez a Mr. Wolfson egyáltalán nem törődik vele, ki látja, amit csinál, vagy ki hallja, amit

Kennethnek mond, és ez nekem egyáltalán nem tetszik.- És Kenneth hogyan fogadja ezt az egészet?Mrs. Marsden efintorodott.- Ó, az egy tökfej! Nincs a két füle között semmi. Mindent beszed, amit Mr. Wolfson

mond neki. Csak vigyorog, nevet és az izmait mutogatja.- Értem - bólogattam, és elgondolkodtam. - Ön szerint Wolfson pénzt ad Kennethnek?- Egyáltalán nem lennék meglepve - felelte a házvezetőnő, majd hirtelen felállt, és

lesimította a ráncokat a szoknyájáról.Én is felemelkedtem.- Köszönöm az információt, Mrs. Marsden. Lehet, hogy segített vele. Még egy utolsó

kérdés: Nem gondolja, hogy Lady Horowitz mostanában furcsán viselkedik?Az asszony kifejezéstelen arccal meredt rám.- Furcsán? - kérdezte. - Mit ért ezalatt?- Például azt, hogy egyedül elhajt a Jaguárjával, anélkül hogy bárkinek megmondaná, hová

megy.- Nem - válaszolta határozottan. - Nem vettem észre semmi ilyesmit.Ezzel villámgyorsan távozott a szobából, én pedig ott álltam, újabb sehová nem illeszthető

darabokkal a kirakójátékomhoz.

Miatámmal elhajtottam a McNally épülethez a Royal Palm utcába, balgán azt gondolva, hogy talán visszatérhetek az eltervezett napirendemhez. Leparkoltam a föld alatti garázsban, majd odasétáltam az üvegkalitkához, amelyben Herb, a biztonság őrünk ücsörgött. Köpcös, derék nélküli fickó volt, akinek a pisztolytáskája mindig lecsúszással fenyegetett.

- Herb - szólítottam meg használhatnám a telefonját?- Persze, Mr. McNally - felelte. - Szörnyű meleg van kint ma, igaz?- Bizony - hagytam rá. - Nyáron meleg van, télen hideg van... ki érti ezt?Hívtam egy taxit, és amíg az érkezésére vártam, Herbbel beszélgettem a trópusi halakról.

Amint megtudtam, a lakókocsija faltól falig akváriumokkal van kirakva, és semmit nem szeret jobban, mint a halai szokásait figyelni. Én ugyan nem vagyok szakértője a trópusi halaknak, de egyszer volt egy Irving nevű zebra danióm. Elpusztult.

Végre megérkezett a taxi, és én megkértem a sofőrt, vigyen a West Palm Beach-i autókölcsönzőbe, ahol fel akartam venni a fekete Ford Escort GT-t, amit követési célokra béreltem. A következőképpen gondolkodtam:

Ha kapok egy hívást Consuela Garciától, mondván, Lady Horowitz ismeretlen helyre indul a Jaguárjával, névtelen autómmal West Palm Beachnél közelebb kell lennem. És a McNally-ház előtt nem tárolhatom, mert az apám biztosan megkérdezné, miért van ott. Ha erre aztán azt felelném, azért, hogy feltűnés nélkül követhessem a McNally és Fia leggazdagabb ügyfelét, azonnal kirúgna.

A taxiból átültem az Escortba és visszahajtottam a Royal Palm utcába. Megálltam vele a Miata mellett, majd közöltem Herbbel, hogy mindjárt hozok a szél- védőre egy alkalmazottaknak járó matricát. Minden föld alatti garázsban parkoló autón kellett ilyennek lenni, különben elvontatták. Az ügyfelek és látogatók számára volt egy kis kinti parkolónk.

Megkerestem Mrs. Trelawneyt, és kértem tőle egy számozott matricát, mire ő megkérdezte, miért van rá szükségem, hiszen egy már van a Miatámon. Közöltem vele, hogy az új gördeszkámra kell. Neve- tett egy jót, és ideadta a matricát. Visszafelé menet benéztem az irodámba, és két telefonüzenetet találtam az asztalomon. Az egyik Al Rogoff őrmestertől, a másik Hilda Lanterntől, a Fort Lauderdale-i bélyegkereskedőtől származott. Mindketten arra kértek, a lehető leghamarabb hívjam vissza őket.

Először Hilda Lanternnek telefonáltam. Izgatott hangon beszámolt róla, hogy fontos mondanivalója van a Fordított Jenny bélyegek jelenlegi piaci értékével kapcsolatban, amit azonnal meg akar velem osztani.

- Ennek örülök - mondtam. - És mi lenne az?- Nem telefontéma - vágta rá élesen. - Jobb lesz, ha idejön.Nem volt kedvem vitatkozni a hölggyel, így biztosítottam, a legnagyobb örömmel autózok

három órát Fort Lauderdale-be és vissza, hogy meghallgassam a mondanivalóját. Letettem a kagylót, és úgy emlékszem, valami nagyon csúnyát mondtam.

Al Rogoff üzenetét begyűrtem a zakóm zsebébe, lementem a garázsba, ráragasztottam az azonosító matricát az Escort szélvédőjére, aztán beültem a bérelt autóba és Fort Lauderdale felé vettem az irányt. Útközben komoran azon tűnődtem, hogy amikor R. Burns papírra vetette az egerek és emberek legjobban kidolgozott terveire vonatkozó aforizmáját, A. McNally csütörtöki beosztására gondolhatott.

A déli irányba tartó autózás egyáltalán nem emelt a hangulatomon. Kint ugyan meleg volt, de párás és erősen felhős, így az emberek strandolás helyett vásárolni indultak. Borzalmas volt a forgalom, és mire odaértem úti célomhoz, legalább annyira harapós voltam, mint Hilda Lantern.

Furcsa mód azonban a hölgyet viszonylag jó kedvében találtam, ami valószínűleg annak a szám- lának volt köszönhető, amit a kezembe nyomott. A tételek, mondta, a nyomozással eltöltött idő és a telefonhívások díja, amelyek segítségével megpróbálta megtudni a többi

bélyegkereskedőtől, mennyi egy négy bélyegből álló Fordított Jenny blokk jelenlegi piaci ára.- Egyiküknek sem volt dolga ilyen ritkasággal - mondta az asszony. - így nem tudtam árat

szerezni.Ez teljesen érthető volt. Megkérdezni egy átlagos bélyegkereskedőt, mennyit adna egy

Fordított Jennyért, ugyanaz, mintha egy átlag ékszerészt kérdeznénk meg, mennyit lenne hajlandó fizetni India Csillagáért.

- De aztán - folytatta az asszony - visszahívott az egyik kereskedő a Palm Aíre közelében lévő Powerline utcából. Azt mondta, ma reggel, nem sokkal azután, hogy kinyitott, egy nő jelent meg az üzletében, és egy négy darabból álló Fordított Jenny blokkot kínált eladásra.

Megpróbáltam leplezni izgatottságomat.- Nem említette, mennyit kért az illető hölgy a blokkért?- Félmilliót. A kereskedő megvizsgálta a bélyegeket, és közölte a nővel, hogy túl drágák a

számára; neki nincs ennyi pénze.- Milyen formában tette elé a hölgy a bélyegeket? Papírra ragasztva? Borítékban?

Hogyan?- Műanyag lapok között, egy kis, piros könyvben - felelte Hilda asszony. - A könyv akkora

lehetett, mint egy napló.- Aha - morogtam. - És elmondta a kereskedő, hogy nézett ki ez a hölgy?Hilda kurta, gúnyos nevetést hallatott.- Távolról sem a tipikus bélyeggyűjtő volt. Fiatal, szőke, rövidnadrágban és apró

felsőrészben. Azt hiszem, az a fajta volt, akit maguk férfiak „jó nő”-nek neveznek.- Lehetséges - hagytam rá. - A kereskedő véletlenül nem látta, milyen autóval volt ez a jó

nő?- Nem említette - felelte Miss Lantéra, majd kíváncsi pillantást vetett rám. - Miért kérdezi?- Csak úgy... - mondtam, és közben nagyon reméltem, hogy az autó egy levendulakék

Volkswagen bogár volt. - Tehát a hölgy fogta a bélyegeit és távozott?- Nem egészen - vágta rá Hilda asszony diadalmasan. - A négy Fordított Jennyből álló

blokk ugyanis, amit megpróbált eladni, hamisítvány volt.Össze kellett szorítanom a fogaimat, nehogy leessen az állam a döbbenettől.- Hamisítvány?Az asszony bólintott.- Utánzat?- Igen. Semmi kétség nem fért hozzá.- Hogyan lehetett ebben a kereskedő ilyen biztos?- Tud valamit a Fordított Jennyk történetéről? - kérdezte Hilda asszony.- Egy keveset igen - feleltem. - A száz bélyegből álló eredeti ívet 1918-ban egy bróker

vette meg egy washingtoni postahivatalban. Huszonnégy dollárt fizetett érte. Egy héttel később tizenötezerért adta el az ívet egy bélyegkereskedőnek.

- Pontosan. És még egy héttel később a kereskedő húszezerért továbbadta egy gyűjtőnek. A gyűjtő azonban csak húsz darabot tartott meg, és engedélyt adott a kereskedőnek, hogy blokkokra és darabokra szedje az ív többi részét, és eladja. A kereskedő, amikor ezt megtette, ceruzával halványan ráírta mindegyikre a vásárló nevét. Gyakorlatilag minden létező Fordított Jenny hátulján ott van ez a ceruzával történt feljegyzés. Ha nincs, nagyon valószínű, hogy a bélyeg hamis. Ebben az esetben a Palm Aire-i kereskedő, aki visszahívott engem, azt mondta, hogy a bélyegek hátulján nem volt semmi, és amikor nagyítóval megnézte az elejüket, a nyomás kissé elmosódottnak tűnt, valamint a kétfedelű repülő nem pontosan a bélyeg közepén volt. Ja, és ráadásul a bélyegek szélén eggyel kevesebb perforáció volt, mint amennyit az állami nyomdák használnak. Azok a bélyegek kétségtelenül hamisítványok

voltak.Mély levegőt vettem.- A kereskedő megmondta ezt a hölgynek, aki megpróbálta eladni őket?- Nem. Nem akart belekeveredni a dologba. Csak annyit mondott, hogy nincs elég pénze,

majd a lehető leggyorsabban kitessékelte a nőt a boltjából.- Azt hiszem, ez volt a legokosabb dolog, amit tehetett - bólogattam. - Nos, nem hiszem,

hogy a hamis bélyegekért kért árat hiteles adatként fel- használhatnánk elhunyt ügyfelünk blokkja értékének megállapításában, de ettől függetlenül köszönöm az információt. Lenne szíves folytatni a kérdezősködést?

- Ha akarja... Mikor számíthatok a pénzre?- Egy héten belül megkapja a csekket - ígértem.- Vagy ha gondolja, most is fizethetek hitelkártyával- Inkább megvárom a csekket - mondta az asszony, és férfias kézfogással elbúcsúztunk

egymástól.Olyan gyorsan hajtottam vissza Delray Beachre, ahogy azt a forgalom és a közlekedési

szabályok megengedték. Gondolom, tudják, mi járt a fejemben: Dél-Floridában csak egyetlen szőke fiatal nő lehet, aki rövidnadrágot és apró felsőrészt visel, és meg- próbál eladni egy négy Fordított Jennyből álló, piros könyvecskében elhelyezett blokkot. Halihó!

Beléptem a Hammerhead’s Bar&Grillbe, és Sylviát kerestem. A lány nem volt ott, és ez örömmel töltött el. A csempével borított bárpultnál kértem egy sört a pólót viselő csapostól, aki láthatóan faragatlan élete virágát élte.

- Sylvia bent van? - kérdeztem hanyagul.- Nincs. Szabadnapos.- Ó, ezt nem tudtam. Talán megpróbálom otthon.- Én nem ajánlanám - röhögött a csapos. - A barátja is szabadnapos. Úgy volt, hogy

leautóznak Key Westre.- Nagyon köszönöm - mondtam, és komolyan is gondoltam.Megittam a sörömet, és akkora borravalót adtam a csaposnak, amitől leesett az álla, aztán

a hurrikán- zsalugáter birodalom felé vettem az irányt, ahol Thomas Bingham dolgozott. Ha kiderül, hogy ő is szabadnapos, teljes lesz a boldogságom, gondoltam.

Bevallom, aljas szándék vezérelt: szerettem volna mindenáron belekeverni Binghamet Lady Cynthia

bélyegeinek elrablásába és Béla Rubik meggyilkolásába. Egyetlen mentségem volt, hogy teljesen belehabarodtam Jennifer Towleyba. Éreztem már hasonlót más nők iránt is... mondom, hasonlót, de ilyet nem. Azokban az esetekben csak a tesztoszteron dolgozott bennem, most viszont a szív. Kizárólag magamnak akartam ezt a hűvös, elegáns nőt, és a volt férj fenyegetést jelentett a boldogságomra.

Nem valami nemes indok egy ember bemártására, igaz? Én azonban nem is vágyom nemességre, hiszen a nagyapám a seggre esés szakértője volt.

Tom Binghammel megszakadt a szerencsesorozatom. Bent volt az üzletben, és amikor érdeklődtem utána, mosolyogva elém toppant.

- Tessék, uram, miben segíthetek?Tűnj el, feleltem volna a legszívesebben, de nem tettem.- Mr. Bingham, nem vagyok idevalósi, de egy ideig az egyik barátomnál lakom Bocában.

A háza magas helyen áll, és szeretne zsalugátert az ablakaira. Megkért, hogy keressek valakit, aki elvégezné a munkát.

- És hogyan jutott el hozzám? - kérdezte, továbbra is mosolyogva.- Betértem a Hammerhead’sbe - feleltem -, és Sylvia javasolta, hogy lépjek kapcsolatba

önnel.- Nagyon jól tette. Kedves lány ez a Sylvia, igaz?- Igen, valóban.- Együtt szoktam szórakozni járni vele és a barátjával - folytatta Bingham a lehető

legnyíltabb és legőszintébb stílusban. - Nagyon sokat nevetünk együtt. Kívánja, hogy elmenjek a barátja házába és adjak egy árajánlatot? Hozzáteszem, ez ingyenes.

- Csak az a probléma - magyaráztam hogy a barátom napközben dolgozik, nekem pedig ma máshol van dolgom. Este ki tudna jönni?

- Természetesen - vágta rá, gondolkodás nélkül.- Bármikor. És ebben a szombat és a vasárnap is benne van. Amikor csak megfelel a

barátjának.Connie Garcia igazat mondott: kedves férfi volt, nem valami jóképű, de könnyed

Sármjával lefegyverezte az embert. Már értettem, miért tartják olyan jó kereskedőnek; azt a benyomást keltette, hogy számára a világon az a legfontosabb, hogy teljesítse az ügyfél kívánságait. Úgy próbált az ember kedvében járni, mint egy kiskutya.

- Mi lenne, ha a barátom felhívná, és ketten megállapodnának egy időpontban? - kérdeztem.

- Nekem tökéletesen megfelel jelentette ki, én pedig azon tűnődtem, hogy vajon éjszaka is viseli ezt az udvarias mosolyt.

- Köszönöm, Mr. Bingham - mondtam. Az ajtó felé indultam, majd hirtelen visszafordultam. - Nem tud véletlenül egy helyet a közelben, ahol lottószelvényt vehetnék?

A mosoly még nagyobbra húzódott.- Lottózik?Bólogattam.- Amióta Floridában vagyok, teljesen rászoktam.- Én is - mondta vidáman. - Valósággal rabjavagyok a szerencsejátékoknak. Játszom a lottón, veszem a kaparós sorsjegyeket...

mindent. Ezért aztán állandóan szegény vagyok. Van itt a sarkon egy italüzlet, ahol van számítógép. Annyi szelvényt adnak magának, amennyit csak akar. Ahogy a reklámokban hirdetik: „Sosem lehet tudni!”

- Pontosan így van - értettem egyet. - Csak egyszer kell mázlistának lenni, és soha többet nem lesz gondja az embernek.

- Tudja, uram, most az én dalomat énekli - mondta, és amikor otthagytam, szélesen mosolygott.

Még mindig nem zártam ki teljesen annak lehetőségét, hogy Binghamnek köze van a Horowitz-ügyhöz. Ha a lottózás miatt sosincs pénze, lehet, hogy ugyanolyan mélyen benne van a dologban, mint Kenneth Bodin és Sylvia, és a két férfi úgy döntött, megpróbálják Sylviával eladatni a bélyegeket. Egy dolgot azonban biztosan tudtam: Thomas Bingham a börtönben töltött évei alatt nem gyógyult ki a szerencsejáték iránti szenvedélyéből.

Mindezt a hazafelé vezető úton gondoltam végig, és arra jutottam, hogy a legnagyobb rejtély a következő: Mi a fenét láthatott Jennifer Towley, ez a finom úrihölgy, ebben a fickóban? Én ugyanis nem találtam benne semmi különöset. Egy született vesztes volt, aki vízvezeték-felszereléseket és hurrikán-zsalugátereket árusított, és ráadásul priusza is volt. Jennifer azonban hozzáment feleségül, születésnapi üdvözlőlapokat küldött neki a börtönbe, fogadta a telefonhívásait a szabadulása után, és együtt ebédelt vele. Mindezzel lealacsonyította magát, amit egyszerűen képtelen voltam megérteni.

Ez talán azt jelenti, hogy egy elitista sznob vagyok? Attól tartok, igen.Egyenesen a Pelikán Klubba hajtottam. Fél négy körül járt az idő, és a hely teljesen kihalt

volt, csak Simon Pettibone ácsorgott a bárpult mögött. A The Wall Street Journal-1 olvasta Franklin szemüvegén keresztül. Odaintettem neki, majd a nyilvános telefonhoz mentem, és Al Rogoff őrmester számát tárcsáztam.

- Annyira örülök, hogy hallom a hangodat! - mondta. - Kellemes napod volt? Talán teniszezni voltál?

- Ó, fogd már be a szád! - mordultam rá. - Azt hiszem, jó lenne, ha összejönnénk egy kis beszélgetésre.

- Nem viccelsz? - gúnyolódott tovább. - Fantasztikus Ötlet! Hol vagy most?- A Pelikán Klub bárjában.- Tudhattam volna. Józan tudsz maradni még egy fél óráig, amíg odaérek?- Sosem viszem túlzásba az ivást - mondtam kimérten.- Na, most aztán tényleg viccelsz. Ha valaha is májátültetésre lesz szükségem, amilyen

szerencsém van, biztosan a tiédet kapom. Várj meg, indulok!Visszatértem a bárpulthoz, és felültem az egyik magas székre.- Mr. Pettibone - mondtam maga idősebb és kétségtelenül bölcsebb is nálam. Mondja,

maga mit tesz, amikor minden összejön és a problémák valósággal maguk alá gyűrik?Simon Pettibone elgondolkodott, majd szögletes szemüvege fölött rám nézett.- Általában egy jó nagyot rúgok a macskámba, Mr. McNally.- Jó ötlet - mondtam. - Be kell szereznem egy macskát. Addig azonban maradok a régi

terápiánál: kérek egy Absolut vodkát, kevés vízzel és egy karika citrommal. És ha egy újabbat rendelnék, tagadja meg a kérésemet. Egy törvényszolga éppen az imént szólta le a májamat.

Az italommal együtt beültem az egyik rekeszbe, és vártam Rogoff őrmestert. Amikor megérkezett, körülnézett, meglátott és leült velem szemben.

- Mit iszol? - kérdeztem.- Mérget - felelte. - Tudom, hogy nem a te hibád, de minden alkalommal, amikor előállsz

valami újabb dologgal, a korai nyugdíjba vonulást kezdem fontolgatni. Tudod, mivel töltöttem a tegnapi napomat?

- Fogalmam sincs.- Dorris és Harry Smythe alibijét ellenőriztem Rubik meggyilkolásának időpontjára. Azt

állították, hogy miután elhagyták Meecham jachtját, elmentek a Testába ebédelni. Bah! A Testában senki nem emlékezett rájuk. Visszamentem Smythékhoz, mire végül beismerték, hogy egy Pizza Hutban ebédeltek. Ennek is utánajártam, és a Pizza Hutban valóban emlékeztek rájuk. Tudod miért?

- Nem adtak borravalót?- Többek között azért is. De főleg azért emlékeztek rájuk, mert kértek két műanyag

poharat, és kinyitottak egy üveg pezsgőt, amit magukkal vittek. Archy, elhiszed ezt az őrültséget?

- Könnyedén - feleltem nevetve. - A pezsgőt Meecham jachtjáról csórták. Tehát úgy tűnik, hogy Smythék tisztázódtak?

- Igen.- Al, Gina Stanescut és Angus Wolfsont ellenőrizted már?- Még nem. Te elhiszed Wolfson történetét?- Nem teljesen - feleltem. - Nagyon ingerült lett, amikor elkezdtem kérdéseket feltenni

neki, ami ugyebár nem indokolt, ha teljesen ártatlan. Bár lehet, hogy csak rosszkedvű volt. Azt hiszem, Wolfson beteg.

- Beteg?- Igen. Úgy tűnik, nagy fájdalmai vannak. Kapd elő a jegyzetfüzeted, Al; újabb híreim

vannak számodra!Miközben vártam, és ártatlan arccal kortyolgattam a vodkámat, mérlegeltem, mennyit

mondjak el neki. Mindent Hilda Lanternről, Kenneth Bodinről és Sylviáról, de semmit Thomas Binghamről. Rogoffnak más sem kellene; azonnal rávetné magát Binghamre. Nem akartam, hogy Jennifer Towley bármilyen szinten belekeveredjen a dologba.

Amikor végeztem a beszámolómmal, Rogoff elgondolkodva nézett rám.- Mi volt az oka, hogy pont egy lauderdale-i bélyegkereskedőhöz mentél?Gondosan megfontoltam a válaszomat. Szükségem volt az őrmester együttműködésére, és

nem akartam magamra haragítani, vagy hamis nyomra irányítani. Voltak azonban dolgok, amiket még nem akartam megosztani vele a nyomozás ezen szakaszában. Az okaim később talán érthetővé válnak.

- Ne siesd el a dolgot! - mondta Al, lehámozva a celofánt egy szivarról. - Meditálj! Gondolkodj! Fon- tolj meg minden lehetőséget és kombinációt! És mi a helyzet a karmáddal? Én várhatok.

- Figyelj - kezdtem bele előrehajolva. - Amikor felbéreltem Rubikot, hazudtam neki. Azt mondtam, hogy a cégem egy hagyatéki üggyel foglalkozik, és ehhez kellene megtudnunk a Fordított Jennyk jelenlegi piaci értékét. Megkértem Rubikot, hogy próbálja kideríteni az árat. Ezt mondtam neki. Közben azonban abban reménykedtem, hogy rábukkan egy Fordított Jenny blokkra, ami mostanában került a piacra. Tudsz követni?

- Nyugi, jóval előtted járok - felelte Rogoff, rágyújtva a szivarra. - Úgy okoskodtál, hogy a tolvaj megpróbál minél hamarabb megszabadulni a bélyegektől, igaz?

- Igen. És Rubik nyilvánvalóan rábukkant valami fontos dologra, de meghalt, mielőtt továbbadhatta volna nekem. Úgy döntöttem tehát, hogy ha Rubik meg tudta szerezni azt az információt, akkor egy másik bélyegkereskedő is képes lehet rá. Hilda Lantern nevét a Sárga Oldalakból választottam ki, és a dolog bevált. Hogy tetszik az, hogy a bélyegek hamisak?

- Imádom - morogta Al. - Szerinted ez volt az a fontos információ, amire Béla Rubik rájött, és el akart neked mondani?

- Lehetséges - válaszoltam.Rogoff elgondolkodott, majd hatalmas kék füstfelhőt fújt a fejem fölé.- Az a Palm Aire-i kereskedő, aki megvizsgálta a bélyegeket... szerinted közölte Bodin

barátnőjével, hogy hamisak?- Hilda Lantern állítása szerint nem.- Ez tehát azt jelenti, hogy a csirkefogók továbbra is azt hiszik, hogy félmilliós érték van a

kezükben. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kapcsolatba lépek minden bélyegkereskedővel Miamitól Fort Pierce-ig, és elmondom, mi a teendő, ha valaki betér hozzájuk, aki Fordított Jennyket árul. Mondhatják azt az illetőnek, hogy néhány napra szükségük van, amíg elő- teremtik a pénzt. Akkor aztán a kereskedő villámgyorsan felhív engem, én kiküldők valakit a boltba, és elkapjuk a disznót, amikor ismét felbukkan. Na, hogy hangzik?

- Igen, ezt kell tenni - helyeseltem. - Nagy meló, de megoldható. így el lehet kapni Bodint és Sylviát, de ez csak az én véleményem. A tolvajokat eladási kísérlet közben kell lefülelni. A tény, hogy a bélyegek hamisak, nem változtat semmit; ugyanúgy lopottak.

- Igen - sóhajtotta Al. - És mindez a rengeteg munka négy kis papírfecniért! Azt hiszem, jobb lesz, ha visszatérek a palotába és beindítom a gépezetet.

- Csak még két percet kérek! - mondtam. - Lady Horowitzcal csődöt mondtam. Nem hajlandó elárulni, hol tartózkodott abban az időben, amikor Béla Rubikot meggyilkolták. És azt sem engedi, hogy belenézz a végrendeletébe. Apám azonban azt mondta, annyit elárulhatok neked, hogy nincs benne semmi olyasmi, ami bármilyen irányba befolyásolhatná a nyomozást.

- Honnan tudja? - kérdezte az őrmester keserűen. - Apád nem rendőr.- Ez igaz - bólogattam de nem is hülye. Ráadásul egy rendkívül tisztességes ember, aki

nagyra tartja a törvényt. Hidd el, Al, ha bármi olyan lenne a végrendeletben, ami segítene megoldani a lopást és a gyilkosságot, az apám elmondaná, még akkor is, ha ezzel megsértené az ügyfél-ügyvéd bizalmat. Apám morálja a csillagokat súrolja. Néha már arra gondolok, azért edz, hogy átvehesse Isten munkáját, abban az esetben, ha Ő visszavonulna.

Rogoff nevetett, búcsút intett, és a szivarját rágcsálva távozott. Visszamentem a bárpulthoz, és üres poharamat Mr. Pettibone elé csúsztattam.

- Kérek még egyet!- Azt mondta, ne adjak - emlékeztetett.- Hazudtam.A második azonban tökéletesen elég volt. A floridai rendőrök szigorúan bánnak az ittas

vezetőkkel, és nem szerettem volna, ha szondát nyomnak a számba. Az Escorttal visszagurultam a McNally garázsba, átültem a Miatába, és hazaindultam.

Volt még időm egy rövid óceáni úszásra, és csillogó szemmel, kócosan érkeztem a családi koktél-órára. Aznap este a szüleimmel együtt vacsoráztam, és viccesnek szánt idétlen megjegyzést tettem arra, hogy pontosan úgy érzem magam, mint a főfogásunk, a puha páncélú rák. Apám és anyám udvariasan mosolyogtak.

Vacsora után visszavonultam a lakrészembe és vadul jegyzeteltem a naplómba, amíg mindent le nem írtam, ami történt, beleértve az utolsó beszélgetésemet Rogoff-fal. Aztán felhívtam Jennifer Towleyt, aki nagy örömömre otthon volt.

- Hiányzol - mondtam.- Te is hiányzol nekem - felelte.- Helyes, akkor mit szólnál egy vacsorához holnap este? - érdeklődtem.- Ó, Archy, nagyon jó lenne, de egyszerűen lehetetlen. Utol kell érnem magam a

könyvelésben: számlák, ügyfelek számlái, saját csekk-könyvem és hasonló fárasztó marhaságok. Muszáj a napot ezzel töltenem!

Fellobbant bennem a gyanú, hátha a volt férjével akar együtt ebédelni.- Egy kis szünetet azért tartanod kell a könyvelési feladatok közepette is - mondtam. - Mit

szólnál hozzá, ha vennék valami ehető kaját és dél körül felbukkannék nálad? Együtt megebédelnénk, aztán hagynálak dolgozni.

- Fantasztikus ötlet! - vágta rá azonnal.- Én is úgy gondoltam - mondtam megnyugodva. - Tehát holnap délben találkozunk! Aludj

jól, kedves!- Te is - felelte, majd halkabban hozzátette: - drágám.Utolsó szaván fellelkesülve tettem le a kagylót, és csúnyán letoltam magam kezdeti

féltékenységem miatt. Meg kell tanulnom bízni ebben a nőben, gondoltam, aki mostanra elfoglalta mind a jobb, mind a bal oldali szívkamrámat. Még nem lehetett igazi Nagy Szenvedélynek nevezni, de anyám begóniáihoz hasonlóan, az én szerelmemnek is már csak egy kis tápoldat kellett.

Lassan átlapoztam a naplómat, erővel fordítva vissza gondolataimat a Fordított Jenny ügyhöz, aztán nekiláttam töprengeni, amely tevékenységemet egy kis pálinka és Billie Holliday kísérteties üvöltései segítették.

Talán Rogoff őrmesternek mégis igaza volt, tűnődtem, és valóban szeretem a bonyolult dolgokat. Annak alapján jutottam erre a következtetésre, hogy egyszerűen képtelen voltam elhinni, miszerint nincs másról szó, csak egy ostoba, izomagyú sofőrről, aki lop a munkáltatójától. Nem akartam elhinni, talán mivel így az egész nyomozás banálissá zsugorodott volna, az én szerepem pedig nem lett volna több, mint egy irodavezetőé, aki

gemkapocslopáson kapja a kifutófiút.Végül mégis úgy döntöttem, hogy nem a bonyolultság tetszik ebben az ügyben, hanem az

emberi mohóságból fakadó ármánykodás és áskálódás. Azt kívántam, bárcsak a Fordított Jenny ügy rejtett meglepetéseket, váratlan felfedezéseket és megdöbbentő végkifejletet tartogatna.

Gondolnom kellett volna Ezopus egyik mondására:„Sokszor nagyon megbánnánk, ha kívánságaink teljesülnének.”

Tizenkettedik

Pénteken a szüleimmel reggeliztem. Aztán apám beült a Lexusába és elindult az irodába, anyám lement „Jó reggelt!”-et kívánni a begóniáinak, én pedig meglátogattam házvezetőnőnket a konyhában.

- Ursi, drága - mondtam elígérkeztem ma egy piknikre... egy nagyon különleges piknikre két ember számára. Mit javasolna?

Ursi komoly kihívásként értékelte a kérdésemet, amire számítottam is, és azonnal szemügyre vette a hűtő és a kamra tartalmát.

- Citromos csirke - jelentette ki. - Előbb meg- sütve, aztán lehűtve. Német burgonyasaláta, hozzá párolt zöldség. Desszertnek pedig a csokoládés puszedli, amit édesanyja vett.

- Nagyon jól hangzik - mondtam. - Már most éhes vagyok. Hol van a piknikkosár?- Az éléskamrában - felelte Ursi. - És ne feledj el egy üveg bort is betenni.- Az ilyesmiről nem szoktam megfeledkezni.Előhoztam a fonott piknikkosarat, ami a családunk tulajdonában volt az Első Év óta, és

annyi evőeszközt, tányért és poharat tartalmazott, ami egy nyolcfős orgiához is elegendő lett volna. Kiválasztottam továbbá egy üveg fehér cirfandlit, amit betettem a hűtő alsó polcára. Az asztali borokat az éléskamrában tartottuk, a finomabbak viszont egy állandó hőmérsékletű, zárkombinációval védett szekrényben sorakoztak apám dolgozószobájában. A kombináció R5-L8-R4 volt. Előttem nincsenek titkok.

Beugrottam a Miatába, és mint mostanában mindig, a Horowitz-ház felé indultam. Volt egy apró kérdés, amit fel kellett tennem Lady Horowitznak, és ami a Rogoff-fal folytatott beszélgetés óta nem hagyott nyugodni.

A réz Bacchus-fejjel hangosan megvertem a bejárati ajtót, amelyet néhány perc elteltével Clara Bodkin, a csinos szobalány nyitott ki. Szemében még ott ült az álom, ami még vonzóbbá tette.

- Jó reggelt, Clara!- Üdvözlöm, Mr. McNally - mondta, és ásított egy nagyot. - A parti majd csak este lesz.- Tudom - feleltem mosolyogva és biztosíthatom, itt leszünk. Lady Horowitz felébredt

már?- Szaunázik.- Ó - nyögtem csalódottan. - Azt hiszem, jobb lesz, ha egy másik időpontban visszajövök.- Beszélhet vele az intercomon keresztül. A szauna az északi szárnyban van, a terasz

mellett.- Köszönöm - mondtam hálásan. - Biztosan megtalálom.- Imádom az illatát - jegyezte meg Clara váratlanul.Eszembe jutott Simon Pettibone megfigyelése: Az élet nem egyszerűen furcsa, hanem

inkább bizarr.- Ez nem az én illatom, Clara, hanem a kölnimé, a Royal Cobenhavené. Ennek ellenére

köszönöm a bókot.Lady Cynthiának két szaunája volt, egy száraz és egy nedves (ha csinál valamit az ember,

csinálja rendesen), és a piros lámpa az utóbbi ajtaja fölött égett. Az ajtó maga vastag vörösfenyő deszkából volt, szemmagasságban egy ablakocskával. Az ajtó mellett a falon egy intercom adóvevőt vettem észre.

Megpróbáltam bekukkantani az ablakon, de olyan sűrű volt bent a pára, hogy semmit sem láttam, így aztán beleszóltam az intercomba.

- Lady Horowitz, Archy McNally vagyok. Beszélhetnék önnel pár szót?Rövid csend, majd amikor megszólalt, hangja vékony volt és erőtlen.- Nem kell ordibálnod - mondta. - Tökéletesen hallak. Hogy vagy, fiam?- Nagyon jól, köszönöm - feleltem, és figyeltem, hogy tenyerével letörli a párát az

ablakról.- Nincs kedved csatlakozni hozzám? - kérdezte.- Pillanatnyilag nincs - válaszoltam nevetve. - Csak egy rövid kérdésről lenne szó, és már itt sem vagyok.Eltűnt az ablakból, én azonban továbbra is guvadt szemmel bámultam befelé. Biztos

voltam benne, hogy tudatában van fürkésző pillantásomnak, de ügyet sem vet rá.Lassan mozgott a kavargó párafelhőben, mint Isadora Duncan, a táncos, és időnként

valósággal lebegni látszott. Úgy tűnt, valami sajátos gyakorlatot végez, mert a térde időnként magasra emelkedett, kiterjesztett karjai pedig szárnyakként csapkodtak. Olyan volt, mint egy hófehér kísértet; nem láttam mást, csak azt a párától gyöngyöző csodálatos testet. Néhány pillanatra megfeledkeztem a korról, és őszintén hittem a halhatatlanságban.

- Mi lenne az a kérdés? - érdeklődött.- Megvizsgálta valaha a Fordított Jenny bélyegek hátulját?Az arca hirtelen felbukkant az üveg mögött, és rám meredt.- Megvizsgáltam-e a hátuljukat? Mi a fenének tettem volna ilyet? Teljesen megbuggyantál,

fiam?- Csak kíváncsi voltam - feleltem gyorsan. A következő pillanatban az üveg ismét

elhomályosodott.Miközben visszafelé tartottam a városba, azon tűnődtem, vajon Lady Cynthia igazat

mondott-e, vagy hazudott. Az emberek hazudnak. Én is. Még- hozzá elég gyakran.A szüleim megbíztak, hogy vegyek valami nem túl drága búcsúajándékot a DuPey

házaspárnak, amit az aznap esti partin átadhatunk nekik. Elindultam tehát végig a Worth sugárúton, de szinte semmi sem tetszett, amit a Lehetetlen Álmok utcája eladásra kínált.

Végül egy apró boltban, a Hibiszkusz utcában, találtam valamit, amit éppen megfelelőnek tartottam DuPeyéknek. Két gyönyörű, fényezett tengeri kagyló volt, dél-floridai tartózkodásuk emlékére. Az egyik egy Csíkos Tulipán, a másik egy Lángcsiga volt, és határozott szimbolizmust láttam bennük. Bevallom, humorérzékem gyakran a romlottság határát súrolja.

Hazatértem, és segítettem Ursinak bepakolni a kosárba. Betettem az üveg bort (a dugóhúzóról sem feledkeztem meg), mellé egy vászonabroszt, és elindultam Jennifer Towleyhoz, a tó túlsó partjára.

Reakciója, amikor megpillantotta a piknikkosarat, pontosan olyan volt, amire számítottam.- Te csirkefogó! - kiáltotta. - Azt mondtad, elvihető kaját veszel valahol!- Miért, ez nem az? A McNally konyháról hoztam.- Milyen fantasztikusan néz ki minden - mondta, szemrevételezve a külön dobozokba

csomagolt fogásokat. - Terítsem meg az ebédlőasztalt?- Szó sem lehet róla! - jelentettem ki. - Ez egy szobai piknik. A földön eszünk.

Úgy is tettünk, méghozzá a Jennifer kis irodájának padlójára terített vászonabroszon. Körülöttünk iratszekrények, szövetés tapétaminták, papírok és más, a munkájához szükséges limlomok álltak és hevertek.

Jókedvűen ettünk, dicsérve a citromos csirkét, az oregano aromáját a zöldségben, az enyhe fokhagymaízt a német burgonyasalátában. Már a csokoládés puszedlinél és a bor végénél jártunk, amikor szuszogva nekidőltünk egy-egy bútordarabnak és lustán beszélgetni kezdtünk.

Jennifer különösen vonzó volt aznap délután. A haját feltűzve viselte, és smink nélkül megdöbbentően fiatalnak látszott. Egy hatalmas póló volt rajta (teljesen sima) és rövidnadrág. Mezítláb volt, és már értettem, ezek a lábujjak miért őrjítették meg Clarence T. Frobishert.

- Hallottál mostanában a volt férjedről? - kérdeztem hanyagul.- Igen - felelte, ugyanolyan hanyagul. - Úgy tűnik, nagyon jól boldogul. Akinek dolgozik,

egy kirendeltséget akar nyitni West Palm Beachen, és megkérdezte Tomot, elvállalná-e a vezetését.

- Jó lehetőségnek hangzik. Mondott valamit a szenvedélyéről?- Másról sem beszél. Állandóan azt bizonygatja, hogy felhagyott a szerencsejátékkal.- De máskor is mondott már ilyet, igaz?- Igen. Adnál még egy puszedlit?Figyeltem, amint hófehér fogai belemélyednek a süteménybe, és közben hevesen vitáztam

magammal: mondjam meg, vagy ne mondjam meg. Ha Jennifer semmit sem jelentene számomra, gondolkodás nélkül közölném vele, hogy Thomas Bingham ott folytatja a szerencsejátékot, ahol abbahagyta. Mivel azonban gyengéd érzelmek fűztek hozzá, a tények feltárását önző indítékok vezérelték volna, ezt pedig nem akartam.

Egy nap meg kellene próbálnom papírra vetni az erkölcsi kódexemet, hogy tudjam, mit és miért csinálok.

- Azt szeretné, ha vele vacsoráznék - mondta Jennifer halkan, nem nézve rám. - És meg akar látogatni. Itt.

- Valóban? És te hogy érzel ezzel kapcsolatban?- Fogalmam sincs - jelentette ki, majdnem mérgesen, és belenézett a szemembe. - És nem

akarok erről többet beszélni.- Rendben - hagytam rá békésen. - Akkor nem beszélünk róla.- Mesélj inkább magadról - kérte.- Kedvenc témám.- Mihez akarsz kezdeni az életeddel, Archy?- Nem tudok írni, festeni, szobrot faragni, zenét komponálni vagy pikkolón játszani. így

aztán egy alkotássá akarom tenni az életem. Művészi szintre akarom emelni a mesterkéltséget.

Jennifer felnevetett.- Te csak ugratsz.Jobb kezem a levegőbe emeltem.- Cserkész becsületszavamra. És most te következel. Te mihez akarsz kezdeni az

életeddel?- Bárcsak tudnám! - mondta sóhajtva. - Én állandóan valami átmeneti állapotban leledzem.

Bolond, összezavarodott nőszemély vagyok. Megihatom a bort?- Persze, de már csak egy csepp van az alján. Két üveggel kellett volna hoznom.- Jaj, dehogy! - tiltakozott Jennifer. - Attól már teljesen berúgtam volna, pedig folytatnom

kell a könyvelést, amihez tiszta fej szükségeltetik.

Bólintottam.- Összepakolok, és már itt sem vagyok.Jennifer rám nézett, én pedig képtelen voltam megfejteni ezt a tekintetet. Súlyos

gondolatok kavaroghattak azok mögött a fényes szemek mögött, de még csak sejtésem sem volt, hogy mi.

- Ne - mondta végül határozott hangon. - Ne menj! Még ne.Micsoda csodálatos délután volt! A legfantasztikusabb, amit valaha is átéltem. Az érdem

természetesen nagyrészt Jenniferé, aki úgy tűnt, teljesen képes átadni magát annak, amit éppen csinál. Ha jogomban állna kitüntetéseket osztogatni, biztosan kitűztem volna egy aranycsillagot a pólójára - vagy ragasztószalaggal a csupasz fenekére biggyesztem.

Amikor hazaértem, olyan fáradt voltam, hogy tudtam, egy óceáni úszással valószínűleg azonnal feláldoznám magam a szerelem oltárán. így aztán inkább lefeküdtem szundítani egyet, és még éppen időben ébredtem, hogy lezuhanyozzak, felöltözzek és csatlakozzam a szüléimhez a szertartásos koktélra. Ezt követően mindhárman elindultunk Lady Horowitz partijára. Apám vezette az autót, és közben mintha „Az utcában, ahol élsz” kezdetű nótát dúdolta volna.

Gyönyörű este volt, és bár nem volt még teljes telihold, az eget milliónyi csillag népesítette be. Az óceán felől hűvös szellő fújdogált, és mintha az egész világot lágy parfümmel szórták volna be. Egyszóval tökéletes idő volt egy kerti partihoz. Ilyen a gazdagok szerencséje... igaz? Emlékeznek a régi zsidó viccre? Egy fickót röptében megtisztel egy madár, mire az felnéz és azt mondja: „A gazdagoknak persze énekelsz.”

A medence és a terasz környéke kínai papírlámpásokkal volt feldíszítve. Minden asztalon egy váza friss nárcisz állt és egy illatos gyertya lobogott. Ahogy New Yorkban mondják: „Káprázatos!”

Az egyik sarokban felállítottak egy kis hordozható bárpultot, és a felszolgálást az alkalomra fogadott pincérek végezték. Jean Cuvier, a szakács, fején toronymagas kuktasapkával, a grillsütő körül szorgoskodott. A személyzet minden tagja és a ház vendégei is jelen voltak, továbbá körülbelül egy tucat meghívott pár, a „laza öltözet” a farmernadrágtól a flitteres miniszoknyáig váltakozó különböző fokozataiban. Én magam az ezüstszürke öltönyömet viseltem.

Két apró megjegyzés az alkalommal kapcsolatban: egy háromtagú zenekar régi dallamokat játszott a pálmafák alatt, és a bárpult fölött egy apró, piros tábla hirdette: TILOS A DOHÁNYZÁS!

Mivel a McNally család szinte minden jelenlévőt ismert, rengeteg kézfogás történt és számtalan puszi csattant a levegőben. Anyám átadta ajándékunkat Felice és Alán DuPeynek, akiknek nagyon tetszettek a kagylók. Láttam, hogy udvariasan igyekszenek leplezni jókedvüket, mivel franciák lévén, azonnal felismerték a kagylók formájának szimbolizmusát. Örültem, hogy visszafogták magukat, ugyanis anyám elszörnyedt volna, ha elmagyarázzák neki, miért találják olyan viccesnek a kagylókat.

A bárpult felé indultam, hogy egy ki partihangulatot ébresszek magamban, és miközben arra vártam, hogy a mixer elkészítse az italomat, valaki megfogta a könyököm. Amikor megfordultam, a ház asszonyát láttam, virágos estélyi pizsamában és selyemturbánban.

- Jó estét, Lady Cynthia - mondtam. - Nagyon kellemes a parti.- Tényleg? - vonta fel a szemöldökét. - Én nem vettem észre. Figyelj, fiam, mi volt ez a

dolog reggel a Fordított Jennyk hátuljával?- Á, ostobaság volt! - mondtam legyintve.- Persze hogy az volt. Te kis bolond!Megsimogatta az arcom, és olyan mézesmázos mosollyal mondta ezt, hogy biztos voltam

benne, hazudik. Bár hogy miért, elképzelni sem tudtam.Lady Cynthia magamra hagyott, és én végre megkaptam a vodkámat. Nem volt a legjobb,

de meg lehetett inni. Kezemben a poharammal elvegyültem a tömegben, köszöntöttem több barátot és ismerőst, és közben begyűjtöttem két vacsorameghívást. Az egyedülálló nők (főleg özvegyek és elváltak) sokkal többen voltak Palm Beachen, mint az egyedülálló férfiak, és a háziasszonyok igyekeztek különös alakokkal kiegészíteni vendégeik listáját - persze én is ebbe a kategóriába tartoztam.

Észrevettem Angus Wolfsont, aki valamivel távolabb állt és csendben nézelődött. Egy hímzett guayabera inget viselt, ami redőkben lógott sovány testén, és úgy nézett ki, mint egy sorvadófélben lévő fodrász. Egy üveg Perriert tartott a kezében, pohár nélkül. Megfordultam és felé vettem az irányt.

- Jó estét, Mr. Wolfson - szólítottam meg. - Hogy érzi magát ma este?Görbe pillantást vetett rám.- Úgy látom, túlzott érdeklődést mutat az egészségi állapotom iránt, fiatal McNally -

jegyezte meg.- A túlzott nem megfelelő szó, de kétségkívül törődöm magával.Már azt hittem, hogy elküld a fenébe, de hirtelen észbe kapott, elnevette magát és

meghúzta az üveget.- Ha nem lehet az ember undok, zsémbes és mogorva, mi értelme megöregedni? - mondta.- Ezt megjegyzem - bólogattam.- Ó, magának van még egy pár éve addig - jegyezte meg, arcán különös kifejezéssel. -

Igyekezzen okosan eltölteni őket. Ne próbálja meg helyes útra terelni a világot, arra ugyanis senki sem képes. Egyszerűen fogadja el úgy, ahogy van!

Vagy az öreg guru szerepét próbálta játszani, vagy a perrieres üveg ginnel volt tele. Bárhogy volt is, nem éreztem vágyat, hogy tovább hallgassam az elmélkedését, így aztán mosolyogtam, bólogattam és szépen eloldalogtam. Ráadásul volt egy kis elintéznivalóm.

Amikor érkezésünkkor a Lexusszal behajtottunk a nyitott kapun, azt láttam, hogy Kenneth Bodin a vendégek autóinak leparkolásával foglalatoskodik. Kétségtelenül szép munkát végzett, ide-oda manőverezgetve azokkal a Cadillacekkel, Lincolnokkal és BMW-kel, míg végül centiméterekre sorakoztak egymástól, egyetlen karcolás nélkül. Egy fehér Excalibur csomagtartójának támaszkodva találtam rá, amint egyszerre cigarettázott és egy gyufaszállal piszkálta a fülét.

- Jól szórakozik, Mr. McNally? - érdeklődött.- Még nem - feleltem de szándékomban áll.- Hogy megy a Miata?- Úgy veszi az akadályokat, mint egy versenyparipa - válaszoltam, és örültem, hogy

önként rávezetett a kérdésre, amit fel akartam tenni. - Ami azt illeti, le akarok menni Key Westre. Maga járt már ott?

- Nem, soha - felelte és nem is akarok. Én Disney Worldöt szeretem. Tavaly is jártam ott és fantasztikusan jól szórakoztam. Tudta, hogy ott...

Szerencsére a vacsorához hívó csengő megmentett attól, hogy végig kelljen hallgatnom, miként fogott kezet Kenneth Bodin Miki egérrel.

- Sietnem kell - mondtam mert még elfogy az ennivaló!- Oldalast esznek - jegyezte meg. - A kedvencem, de én csak később kapom meg a

részemet.Igazat mondott: Jean Cuvier hatalmas adag oldalast és csöves kukoricát sütött parázs

fölött. Lehetett hozzá enni hagymát, gombát, zöldpaprikát, paradicsomot mindenféle öntettel, és friss, ropogós franciakenyeret. Italként finom vörösbort szolgáltak fel.

Csak egy baj volt a lakomával: a vacsorapartnereim. A következőképpen történt a dolog:Mire visszatértem a teraszra, a legtöbb asztalt már elfoglalták, és miközben helyet

kerestem valami kellemes társaságban, Consuela Garcia ragadta meg a könyököm. Hosszú ujjú, mélyen kivágott karmazsinvörös ruhát viselt, ami barnára sült combja közepéig ért. Fantasztikusan nézett ki. Éppen ezt akartam közölni vele, de a szavamba vágott.

- Figyelj, Archy! - mondta, egészen közel hajolva a fülemhez. - Harry és Doris Smythe-tal kell enned!

Rémülten meredtem rá.- Miért kellene elrontanom ezt a kellemes estét Smythe-ékkal?- Mert senki nem akar velük enni.- Nem, nem és nem! - A legszívesebben toporzékoltam volna. - Mi vagyok én... valami

másodosztályú polgár?Connie szúrós szemeket meresztett rám.- Akarod, hogy szóljak, amikor az asszonyom egyedül távozik a Jaguárjával?Keserves sóhajt hallattam.- Értem, Connie. Te vagy a legkegyetlenebb nő, akit valaha ismertem. Hol van Loeb és

Leopold?- Kicsoda?- Undokék - feleltem. - Hol tömik a fejüket?Szóval így kényszerültem Jean Cuvier kulináris mesterművét kellemetlen társaságban

elfogyasztani. A barbecue szósz rendkívül ízletes volt, anélkül hogy túl fűszeres lett volna. Mint később megtudtam, különleges aromáját a hozzáadott konyaknak köszönhette. Bárcsak a vacsorapartnereim kellemesebbek lettek volna!

A Smythe házaspár úgy rágta keresztül magát a vacsorán, mint egy sáskahad: mindent felfalva, ami a szemük elé került. (Előrelátóan eltávolítottam a váza nárciszt a kezük ügyéből.) És miközben csámcsogtak, nyeltek, faltak és rágtak, egyfolytában panaszkodtak. Semmi nem tetszett nekik. Az oldalas túl zsíros volt, a szósz túl ízetlen, a zöldség fövetlen, a salátaöntet túl sós, a kenyér nem elég ropogós, és a borban parafaszemcsék úszkáltak.

Mint egyedüli asztaltársnak, nekem kellett végighallgatni a panaszáradatukat. A negyedik szék az asztalunknál Connie Garciáé volt, de Connie, mint fő szervező, folyton elsietett, hogy megoldja a felmerülő problémákat. Szóval, mint mondtam, nekem kellett elviselnem Smythe-ék nyavalygását.

Egy idő után kezdtem rájönni elégedetlenségük okára. Lady Horowitz „hivatásos vendégekének nevezte őket, és valóban azok voltak. Ezzel azonban ők is tisztában voltak, és az egyetlen módja annak, hogy megőrizzék büszkeségük morzsáit, az volt, ha állandóan szapulják az irányukban tanúsított jóindulatot. Ebben a megvilágításban zsörtölődésük teljesen érthető volt, és bár kellemetlen, de annyira emberi, hogy a legszívesebben elsírtam volna magam.

Mindenesetre eszem ágában sem volt az est hátralévő részét sírással tölteni. Miután felszolgálták a desszertet - meleg New Orleans-i praliné és hideg Krug -, elnézést kértem, és a tányérommal együtt otthagytam őket. Odamentem a szüléimhez, akik egyedül ültek az asztaluknál, mivel a házaspár, akikkel vacsoráztak, felálltak táncolni a „Tombol a június” című számra.

- Ízlett a vacsora? - kérdeztem anyámtól.- Nagyon finom volt - felelte, a hasát simogatva.- Azonban attól tartok, hogy túl sokat ettem. És túl sokat ittam.- Anyád egy kicsit szédül - jegyezte meg apám, aggodalmasan fürkészve a felesége arcát. -

Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha hazamegyünk.

- Tényleg rosszul vagy? - kérdeztem, megfogva anyám kezét. - Szóljak Semple doktornak?- Ne butáskodj! Csak nagyon megtömtem a gyomrom, ennyi az egész. Iszom egy csésze

forró teát, és reggelre kutya bajom sem lesz!- Biztos vagy benne?- Tökéletesen. Ne aggódj, drágám!- Nincs értelme neked is hazajönnöd - mondta apám. - Lesz itt valaki, aki majd felvesz?- Persze, rengeteg autó van. Körülbelül egy óra múlva én is otthon vagyok. Anya, önts a

teádba egy kis áfonyakonyakot. Nagyon jót tesz a gyomornak; nekem elhiheted!Anyám felnyúlt és megsimogatta az arcomat, majd a szüleim elindultak megkeresni a ház

asszonyát, hogy búcsút vegyenek tőle. Megettem a pralinét, visszatértem a bárpulthoz az üres poharammal, és kértem egy pezsgőt. Néhány percig a medence szélén táncoló, kábult párokat figyeltem, és azon tűnődtem, vajon ki lesz az első, aki beesik. Vagy beugrik.

A fél lábamat odaadtam volna egy cigarettáért, de a vörös neonfelirat dühösen meredt rám. Ezért aztán fogtam magam és elindultam a birtok erdős része felé, remélve, hogy ha elég messzire távolodom a medencétől, Lady Cynthia nem tudja kiszagolni rendbontásom füstjét és hívni a rendőröket.

A Horowitz-birodalom ezen részét nemes egyszerűséggel csak „dzsungel”-nek nevezte tulajdonosa. Ettől azonban az erdő, amelyet több száz, művészi módon elrendezett trópusi növény és orchidea alkotott, távol állt. Keskeny ösvények kanyarogtak a fák között, itt-ott kerti szobrok kukucskáltak ki a bokrok mögül, és idő koptatta padok nyújtottak pihenési lehetőséget a fáradt sétálóknak.

Az egyik ilyen padon ülve gyújtottam rá egy English Ovalra, és azon töprengtem, vajon még mit tartogat számomra az élet. Hamarosan megtudtam. A tó felől hangokat hozott a szél. Egyszer egy rekedt nevetést, majd éles kiáltást hallottam, mintha valaki fájdalmában kiáltott volna.

Amint arra már biztosan rájöttek, kíváncsi ember vagyok. Gyorsan elnyomtam a cigarettámat, és elindultam a hangok irányába, gondosan ügyelve rá, hogy elkerüljem a kaviccsal felszórt ösvényt, és csak a fűre lépjek.

Óvatosan közeledtem ahhoz a helyhez, ahol vén, göcsörtös fikuszfák egy kis madáritató tavacskát vettek körül. A csillagok fényében aztán elém tárult a megdöbbentő kép: Angus Wolfsont és Kenneth Bodint láttam összefonódva, szenvedélyes csókolózás közepette.

Megfordultam, és amilyen halkan csak tudtam, visszatértem a medencéhez. A bárpultnál kértem egy pohár Remy Martint, amit egy kortyra lehajítottam.

- Még egyet! - mondtam rekedten a mixernek.Gyanakvó pillantást vetett rám, de engedelmesen töltött.- Vezet még ma este, uram? - kérdezte.- Természetesen nem - feleltem. - Én vagyok ma este a kijelölt ivó. Akikkel jöttem, csak

Pepsit fogyasztanak.Otthagytam a tátott szájjal bámuló mixert, és elvonultam egy távolabbi sarokba, ahol

leülhetek, kinyújthatom a lábam és gondolkodhatom. Ehelyett azonban leültem, kinyújtottam a lábam, és a konyakomat kortyolgattam. Pillanatnyilag képtelen voltam a gondolkodásra.

Így talált rám Connie Garda fél órával később; az üres poharamba meredtem és azt fontolgattam, hogy feladom a nyomozói állást, és megtanulom, hogyan kell hamburgert készíteni a McDonald’s- ban.

- Szóval itt vagy! - mondta. - Nem hiszem, hogy ennyire rossz volt a vacsora Smythe-ékkal.

- Imádtam - morogtam. - Ugyanúgy, ahogy a csatornatisztítást is imádom. Connie, te mikor indulsz haza?

- Hamarosan. Miért?- Elvinnél? A szüleim hamar leléptek.- Természetesen - felelte. - Csak néhány percet kérek, hogy megbizonyosodjam, minden

rendben van-e.Szerettem volna hálámat kifejezni és elköszönni a ház asszonyától, de Lady Cynthia

időközben megszabadult a turbánjától és őrült charlestont járt egy két méter magas pasival. így aztán sarkon fordultam, és lassan kisétáltam az elhagyatott felhajtóra. Körülbelül tíz perc múlva Connie is megjelent, és együtt beültünk a Subarujába.

Hirtelen felém fordult.- Jól vagy? - érdeklődött.- Kitűnően - feleltem. - Nagyon klassz parti volt.- Valóban úgy gondolod? - kérdezte boldogan. - Én is úgy érzem.- Élmény volt. Valóságos élmény.Néma csendben autóztunk hazáig. Fejemet hátrahajtottam és becsuktam a szemem.

Connie, miután befordult a McNally-ház elé, leállította a motort, és ismét szembefordult velem.

- Szokatlanul csendes vagy ma este, Archy - mondta. - Biztos, hogy jól érzed magad?- Persze, csak egy kicsit fáradt vagyok - feleltem.- Egy kis alvás, és semmi bajom sem lesz!- Van valami, amit el akartam mondani neked... Azt hiszem, a gyanúd, hogy Lady

Horowitzot zsarolják, nem igaz.- Akkor miért jár állandóan egyedül a Jaguárjával, és miért titkolózik?- Szerintem új szeretője van.- Férfi, nő vagy cocker spániel?- Nem, én komolyan beszélek - intett le Connie.- Lehet, azt hiszed, hogy a női megérzés hülyeség, de én akkor is biztos vagyok benne,

hogy új szeretőt talált magának. El sem hinnéd, milyen fehérneműket vásárol magának!- Na és? joga van hozzá. Mindnyájunknak jogunk van hozzá; a Függetlenségi Nyilatkozat

kimondja. Élet, szabadság és a boldogság keresése... emlékszel? Ez persze nem jelenti azt, hogy meg is fogod találni, de azért megpróbálhatod.

Connie nevetett és megsimogatta az arcomat. Ez kétségtelenül az arcsimogatás estéje volt. Először Lady Cynthia, aztán anyám, most meg Connie.

Aztán hirtelen hozzám hajolt és megcsókolt, ami sokkal kellemesebb volt, mint a simogatás.

- Vigyázz magadra, Archy! - mondta könnyed hangon. - Sokat jelentesz a számomra.- Te is nekem, kedves - feleltem. - Köszönöm a fuvart.Apám dolgozószobájában sötét volt, így bezártam magam mögött a bejárati ajtót és az

ágyikóm felé vettem az irányt. Tényleg fáradt voltam. Hosszú, eseménydús nap állt mögöttem, és nemhogy a naplómba nem akartam írni róla, de még csak gondolni sem akartam rá.

Levetkőztem és bemásztam a két lepedő közé. Az álom valóságos megváltás volt. Még arra sem volt erőm, hogy megsimogassam az arcomat.

Tizenharmadik

A Yale-en töltött diákéveim alatt két évig latint is tanultam, és egész jó voltam belőle - néhány csodálatos puskának köszönhetően. Ha jól emlékszem (ne olvassák a fejemre, ha

tévedek) a „Hic in spiritum séd non incorpore” azt jelenti, „Lélekben itt vagyok, de testben nem.” Ha ezt megfordítják, azonnal sejtelmük lesz arról, hogyan éreztem magam és hogyan viselkedtem azon a hétvégén. Testben ugyan ott voltam, de hogy a lelkem hol járt, azt csak az ördög tudja.

Teljesen eluralkodott bennem a zavarodottság, és egy olyan merev mosollyal vészeltem át azt a két napot, ami talán azt a meggyőződést keltette golf-, tenisz- és pókerpartnereimben, hogy McNally végül mégis megőrült. Nos, nem őrültem meg - de nagyon billegett alattam a mérleghinta. Túl sok töredék és darab volt, és egyszerűen képtelen voltam átlátni a Fordított Jenny ügy lényegét - már ha egyáltalán volt neki.

Vasárnap este későn értem haza, egy a Pelikán Klubban barátokkal elköltött vacsora után. Nagyon zűrös hangulatban voltam, és hogy azt az illúziót keltsem magamban, miszerint képes vagyok dolgozni, nekiálltam naplót írni. Mindent lejegyeztem, ami a legutóbbi bejegyzés óta történt. Ezt követően egy újabb órát töltöttem a teljes Fordított Jenny ügy átolvasásával, de nem gyulladt villanykörte a fejem fölött. Kétségbeesetten nyögtem egyet, és lefeküdtem aludni.

Felületes álom lehetett, mert amikor megszólalt a telefonom, azonnal felriadtam. Az ágyam melletti órára pillantottam: a világító számok hajnali 4:40-et mutattak. Ezen a sötét órán csak a Halál hívhat, gondoltam.

- Halló?- Archy? Al Rogoff vagyok. Most kaptam egy hívást a parti őrségtől. A Horowitz-villa

közelében egy holttestet halásztak ki a vízből. Középkorú, ázsiai férfi. Meztelen volt, de a ruhái ott hevertek a parton. Angus Wolfsonként azonosították, de ez még nem teljesen biztos.

Nyeltem egy nagyot.- Halott?- Ennél halottabb már nem is lehetne - felelte Rogoff. - Akarod azonosítani a hullát?Egyáltalán nem akartam.- Persze. Öltözöm.- Nem kell sietned. Legalább húsz percbe telik, amíg én odaérek. Figyelj, nem tudnál hozni

magaddal egy kis forró kávét?- Dehogynem. Van itthon termoszunk.- Helyes - sóhajtotta Al. - Ne tegyél bele se cukrot, se tejszínt. Csak úgy feketén!Olyan halkan öltöztem, ahogy csak tudtam, mivel a hálószobám pontosan a szüléimé fölött

van. Leosontam a konyhába, felkapcsoltam a villanyt, feltettem egy kanna vizet forrni, aztán elindultam a kamrába, megkeresni a termoszt és néhány műanyag poharat. Amikor visszatértem a konyhába, ott találtam apámat.

Szerintem ő volt az utolsó ember Amerikában, aki rendes pizsamát viselt: hosszú ujjút, hosszú szárút és csíkosat. Természetesen a selyemköntöse alatt. És hozzá illő bőrpapucsot.

- Baj van, Archy? - kérdezte.Elismételtem mindazt, amit Al Rogoff őrmestertől hallottam.Apám végighallgatott, majd bólintott.- Tájékoztass a dolgok állásáról! - mondta, majd megfordult és visszament aludni.A rendíthetetlen Prescott McNally.Al hívásától számított fél óra múlva a helyszínen voltam. Nem volt nehéz megtalálni;

három rendőr-, egy tűzoltó- és egy mentőautó parkolt az Ocean Boulvard-on. Leállítottam az autómat, és még mielőtt kiszállhattam volna, Rogoff lépett oda hozzám.

- Hoztál kávét? - kérdezte idegesen.Bólintottam.-Jobb lesz, ha iszunk egy pohárral - mondta. - Lent a parton hűvös szél fúj.

Ő végezte a kávé kitöltését, amiért igen hálás voltam; nem akartam, hogy lássa, remeg a kezem.

- Hogyan bukkantak rá? - érdeklődtem.-Valami fogorvos ki akarta próbálni az új háromkerekűjét a parton, arra számítva, hogy

hajnali négykor megússza büntetés nélkül. Észrevette a sekély vízben hányódó holttestet, és úgy döntött, hogy rendes állampolgár lesz. Volt nála rádiótelefon, és azonnal felhívta a 911-et. Finom a kávé, Archy.

- Kösz. Öngyilkosság volt?- Lehetséges. De szerinted egy öngyilkosjelölt szépen összehajtogatja a ruháit egy pálmafa

alatt, mielőtt nekivág a hosszú útnak?- Nem hiszem, hogy az öngyilkosok racionálisan gondolkodnak az utolsó perceikben.-Talán igazad van. Azonban vannak más dolgok is.- Milyen dolgok?- Majd meglátod. Megittad a kávédat? Akkor menjünk!Ugyanazon a falépcsőn ereszkedtünk le a homo- kos partra, amelyen valamelyik nap

Angus Wolfson nyomába eredtem. Akkor úgy nézett ki, mint egy élvhajhász turista. Nem akartam elképzelni, most hogyan nézhet ki.

A holttest a homokon hevert, egy kék pléddel letakarva. A közelben rendőrök cigarettáztak, beszélgettek és néha nevettek. Rogoffnak igaza volt, tényleg hűvös volt itt lent a parton. A hullámok tetején fehér tajték fodrozódott, és a felhők egymást kergették az égen.

- Kaphatnánk egy kis fényt? - kérdezte Rogoff.Egy nő, a tűzoltóautó személyzetéből, odalépett hozzánk egy nagy lámpával, és a

fénynyalábot a letakart holttestre irányította. Az őrmester lehajolt és derékig lehúzta a plédet a meztelen testről.

Az arc végtelenül nyugodt volt, csaknem békés. Néhány szál vékony, ősz hajszál tapadt sápadt homlokára, de halálában sokkal fiatalabbnak látszott, mint életében.

- Igen - mondtam határozottan -, ez annak az embernek a holtteste, akit Angus Wolfsonként ismertem. Lady Cynthia Horowitz házában tartózkodott vendégként.

Az őrmester a lámpát tartó nőhöz fordult.- Hallotta? - kérdezte.A nő bólintott.- Al, mik azok a szederjes foltok a nyakán és a mellkasán? - kérdeztem.-Azok, amiket említettem neked... horzsolások. Lehet, hogy akkor keletkeztek, amikor a

hullámok ide-oda dobálták. De ezt nézd meg!Intett, mire mindketten leguggoltunk Wolfson földi maradványai mellé.- Te ezt minek néznéd? - kérdezte Rogoff, a testre mutatva.A kulcscsonttól egészen a hasig négy halvány, párhuzamos csík futott végig.Egészen közelről megnéztem.- Úgy néz ki, mintha körömnyom lenne - mondtam.Az őrnagy felmordult.- Lehetséges. Talán ő maga okozta, amikor az utolsó másodpercekben levegőért kapkodott.

Vagy valaki más. Esetleg a kagylók a tenger alján. Ennek eldöntését hagyjuk a kórboncnokra, és inkább igyuk meg azt a kávét.

Visszaindultam a lépcső felé.- Vigyék el a holttestet! - szólt vissza Al a közelben álldogáló rendőrtiszteknek, és utánam

eredt.Beültünk a Miatába és a maradék kávénkat kortyolgattuk, ami mostanra ugyan kihűlt,

ennek ellenére hősiesen megittuk.- Nekem most el kell mennem a Horowitz- villába, fel kell ébresztenem a kedves Ladyt, és

közölni vele a történteket - mondta Rogoff rosszkedvűen. - Velem tartasz?- Nem, kösz - feleltem.Al felnevetett.- Gondoltam. Kiváncsi vagyok, hagyott-e a fickó búcsúlevelet. Nem mintha sokat

számítana. Néha hagynak valamit maguk után, néha nem.- Tehát szerinted öngyilkosság volt.- Ezt egy szóval sem mondtam. Azonban azt mondtad, Wolfson beteg volt.- Ezt csak én gondoltam. Nem mondott semmi ilyesmit, és én nem vagyok orvos.- Mit mondtál, mennyi idős volt? - kérdezte az őrmester.- Nem mondtam, mivel nem tudom - vágtam rá kissé bosszúsan. - Szerintem hetvenöt

körül járhatott.Al hirtelen felém fordult és rám meredt.- Ez elképesztő!- Micsoda? Az, hogy valaki hetvenöt éves? Miért olyan elképesztő ez?- Azért, mert amikor átnéztük a gondosan összehajtogatott ruháit a parton, a felső

zsebében egy óvszert találtunk.- Jaj nekem! - nyögtem.- Eredeti csomagolásban - tette hozzá Rogoff.Mély levegőt vettem.- Azt hiszem, jobb lesz, ha elmondok neked valamit, Al. Péntek este a szüleimmel együtt

hivatalosak voltunk Lady Cynthia házába. Vacsora után...Elmeséltem a jelenetet, aminek szemtanúja voltam Angus Wolfson és Kenneth Bodin

között a Horowitz-birtok „dzsungelében”. Az őrmester figyelmesen hallgatott, anélkül hogy közbevágott volna. Amikor végeztem, felhajtotta a maradék kávéját, és a műanyag poharat kihajította az úttestre.

- Szemetelsz - mutattam rá.- Tudom - felelte. - Figyelj, szeretném, ha most azonnal elhajtanál a palotába, még mielőtt

hazamennél, és vallomást tennél. Rádión beszólok és jelzem a dolgot. Mondj el mindent Wolfsonról, és azt is, amit a múltkor a Pelikán Klubban meséltél Bodinről, a barátnőjéről, Sylviáról, és arról a Fort Lauderdale-i bélyegkereskedőről... hogy is hívják?

- Hilda Lantéra.- Igen, szóval mesélj el mindent róla; mit mond- tál neki és ő mit mondott neked, egészen

az apró részletekig. Azt is vedd bele, amit egyáltalán nem tartasz fontosnak. Mindent akarok!- Al, ez több órát venne igénybe!- Persze, tudom - bólogatott. - Te azonban szép pénzt keresel ezzel az egésszel, nem?

Érdemeld ki valamivel!Rogoff őrmester utasítása ellenére azonban először hazamentem... lezuhanyozni,

megborotválkozni, átöltözni és megreggelizni Olsonékkal a konyhaasztalnál.Már éppen indulni akartam a rendőrségre, hogy vallomást tegyek, amikor

összetalálkoztam apámmal a lépcső aljában. Egyik bozontos szemöldökének felvonásával köszöntött, mire én beszámoltam neki a történtekről.

- Micsoda szörnyűség! - jegyezte meg tragikus hangon, majd hozzátette: - Gondolom, a délelőtt folyamán hallani fogok Lady Horowitzról.

- Igen, én is azt hiszem - bólogattam. - Ha bár- mi újabbat megtudok Rogoff őrmestertől, azonnal értesítelek.

- Igen, az jó lesz. Köszönöm, Archy - mondta.Miközben a rendőrség épülete felé tartottam, igyekeztem átgondolni mindazt, amit

mondani fogok. Úgy éreztem, hogy egészen mostanáig viszonylag nyílt voltam Rogoff őrmesterrel szemben. Mindenről beszámoltam neki, amiről csak tudtam, kivéve Thomas Binghamet. És az ő szerepe a bűnügyben felettébb bizonytalan volt.

Amiről persze nem beszéltem az őrmesternek, azok az ügybe belekeveredett személyekkel kapcsolatos érzéseim, a személyiségük iránt érzett előítéleteim és az ebből táplálkozó vad feltételezéseim voltak, amelyekre semmiféle bizonyítékom nem volt. Biztos voltam benne, hogy Alnek is megvannak a maga képzetei, és semmi értelme nem lett volna nyilvánosságra hozni ezeket, amíg valamiféle tényekkel alá nem tudjuk támasztani őket. Vélemény alapján nem lehet senkit elítélni, hacsak az a vélemény nem a bíróé vagy az esküdteké.

Jól gondoltam, hogy a vallomástétel több órát fog igénybe venni. Miután végeztem a szalagra mondással, meg kellett vámom, amíg a szöveget legépelik. Ezt követően figyelmesen elolvastam a nyolc oldalt, apróbb változtatásokat eszközölve, majd nekiláttam aláírni a lapokat. Ekkor lépett be az ajtón Rogoff, és fáradtan lerogyott az íróasztala mögötti székbe.

- Még dél sincs - morogta és már alig élek.- Beszéltél Lady Horowitzcal?Bólintott.-Tudod, mi izgatta fel a legjobban? Nem a régi barát halála, hanem hogy ez a

„kellemetlenség” milyen hatással lesz a holnap délutáni, egy ide látogató olasz tenor tiszteletére adott fogadására. Jó, mi?

- Lady Cynthia meglehetősen egocentrikus asszony - mondtam óvatosan.- Nem viccelsz? - csattant fel Rogoff. - Pedig eddig én azt hittem, hogy egy önző szuka.

Búcsúlevelet nem találtam, de amint említettem, ez nem jelent semmit.- Ki a legközelebbi rokona?- A Bostonban élő nővére. Horowitz felhívta apádat, amíg ott voltam, és apád

beleegyezett, hogy értesíti a nővért. Köszönd meg neki a nevemben; az áldozatok rokonainak értesítése nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Végeztél a vallomással?

- Igen - mondtam, és elé toltam az aláírt papírcsomót. - Minden benne van.Az őrmester gyanakvó pillantást vetett rám.- Biztos vagy benne?- Tökéletesen. Kivéve a kalapméretemet, ami hetes. Al, kapcsolatba léptél a helyi

bélyegkereskedőkkel?- Még dolgozunk rajta. Némelyek azonban ebédelni vannak, mások nyaralnak, megint

mások nyugdíjba vonultak. Hálátlan feladat, azonban egy vagy két napon belül biztosan végzünk.

- Helyes - mondtam. - Még mindig az a véleményem, hogy Kenneth Bodin, Sylvia, vagy mindkettő nyomára fogtok bukkanni.

Rogoff elgondolkodva nézett rám.- Szerinted Wolfson is benne volt a dologban?- A lehetőség megfordult a fejemben – ismertem be. - Wolfson ellopja a bélyegeket és

odaadja Bodinnek, hogy adja el, azzal, hogy majd megosztoznak a nyereségen. Ezzel egyetlen apró gond van.

- Micsoda?- Wolfson nem volt tolvaj. Különösebben nem kedveltem, de az biztos, hogy keményen

igyekezett úriemberként viselkedni. Nem hiszem, hogy lopott volna.- És gyilkolni gyilkolt volna?

- Bárki képes gyilkolni, ha az időpont és a körülmények megfelelőek. Ezt te magad mondtad, nem is egyszer.

- Igen, valóban - sóhajtott az őrmester. - Köszönöm a megfigyeléseket, Hercule Poirot. Teljes szívemből remélem, hogy hamarosan ismét találkozunk.

- Én is ezért fohászkodom, Maigret felügyelő - mondtam, és távoztam.A McNally irodaházhoz hajtottam, mivel meg akartam kérni apámat, tájékoztasson a Lady

Cynthiával folytatott beszélgetéséről, azonban alighogy beléptem az épületbe, a portás egy üzenetet nyomott a kezembe: Consuela Garcia keresett, és kéri, azonnal hívjam vissza.

- Azt mondta, nagyon fontos - magyarázta a portás. - Háromszor is megismételte: Sürgős! Sürgős! Sürgős!

- Talán hallott egy új lengyel viccet - mondta.Az irodámba érve azonnal tárcsáztam Connie számát.- Archy! Hallottad, mi történt Angus Wolfsonnal? - kérdezte izgatottan.- Igen, hallottam - feleltem.- Ráadásul - folytatta - a szállító telefonált, hogy nem tud friss ananászt szerezni a holnapi

fogadásra. Micsoda délelőtt!- Ezért hívtál? - kérdeztem. - Hogy beszámolj az ananászokról?- Ó, ne legyél már ilyen ostoba! Azért hívtalak, mert az asszonyom egy óra körül távozik

itthonról.Azt mondta, néhány óráig távol lesz. Nem árulta el, hová megy, én pedig nem kérdeztem.- Köszönöm, Connie - mondtam hálásan.- Ha követed, később elárulod, hová ment?- Nem.- Gondoltam - sóhajtotta. - Találkozgatsz még Jennifer Towleyval?- Néhanapján.- Az én fiúm kiadta az utamat.- Miért tett ilyet az a marha?- Mert talált egy tyúkot, akinek több a pénze. Az apjának használtautó-kereskedése van.Hangosan felnevettem.- Én egy nimfomániást keresek, akinek az apja italbolt-tulajdonos.Connie kuncogott.- Nos, ha szakítasz a Towley nőszeméllyel, ismét jegyezd fel a nevemet a kis fekete

könyvedbe!- Soha nem is húztalak ki - biztosítottam.Az órámra pillantva láttam, hogy fél egy múlt néhány perccel, ezért úgy döntöttem, hogy

az apámmal tervezett beszélgetésemet elhalasztóm. Lementem a garázsba, intettem Herbnek, aztán beültem a bérelt Ford Escortba, és az Ocean Boulevard felé vettem az irányt, remélve, hogy Lady Cynthia nem indult el hamarabb otthonról.

Vezetés közben azon tűnődtem, hogyan fogom a feladatot végrehajtani. Nem állítom, hogy szakértője vagyok a követésnek, de elég kémtörténetet olvastam, hogy tudjam, hogyan kell csinálni... vagy hogy az író szerint hogyan kell csinálni. Az ember lemarad, időnként hagyja, hogy egy-két autó besoroljon, vagy akár a célszemély elé is kerülhet, és elölről követheti az illetőt. Olyan egyszerűnek tűnt a dolog, hogy nem is foglalkoztam vele tovább.

Elhajtottam a Horowitz-ház előtt. A kapu nyitva volt, de mozgásnak nyomát sem láttam. Száz méter után csináltam egy szabálytalan U kanyart, és ismét elgurultam a ház előtt, ez alkalommal déli irányba haladva. Még kétszer megismételtem ezt a manővert.

Végül, amikor negyedjére gurultam el a kapu előtt, megpillantottam a bronzszínű Jaguárt

kitolatni a garázsból. Az autó megfordult és dél felé indult. Lady Cynthia vezette, akinek a haja egy sállal volt összekötve.

- Hál’ istennek! - sóhajtottam.A parti úton haladt, és nagy meglepetésemre betartotta a sebességkorlátozást. Több

autóhosszal mögötte gurultam, de nem volt szükség semmiféle taktikázásra; egyetlenegyszer sem fordult hátra.

A Jaguár csak ment és ment, és már kezdtem azt hinni, hogy Miamiba tartunk. Egy idő után azonban elérkeztünk Manalapa Beachhez. A szigetnek ez az Atlanti-óceán és a Worth-tó közötti része olyan keskeny, hogy egy jó ütő (például Mickey Mantle) képes lenne a tengerpartról a tóba küldeni a labdát.

Lady Horowitz lassított és vele együtt én is lassítottam, majd jobbra irányjelzett és bekanyarodott egy nyitott kapun. Csigalassúsággal hajtottam el a kapu előtt, és igyekeztem mindent alaposan megnézni.

Meglehetősen lepusztult hely volt. A kovácsoltvas kapu erősen rozsdásodott, a fű sok helyen felütötte a fejét a felhajtó betonjának repedéseiben, és a tetőről számtalan piros cserép hiányzott. A ház maga spanyol stílusban épült, de volt benne valami szomorú és szégyenlős, mintha a pusztulása nem a hanyag tulajdonos, hanem a saját maga bűne lenne.

A Jaguár pillanatok alatt eltűnt a szemem elől. Ebből Monsieur Poirot arra következtetett, hogy a felhajtó megkerüli a házat és átvezet a túlsó, tó felőli oldalra. Talán garázs van ott, vagy egy forduló. És valószínűleg pázsit és terasz, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Worth-tóra. Lelki szemeimmel egy korhadó mólót láttam, amely mellett egykor egy harmincöt láb hosszú hajó ringatózott.

Ismét megfordultam, és észak felé vettem az irányt. Ez alkalommal megfigyeltem az elburjánzott bokrokat, a betört ablaküvegeket és a pergő festéket. Ami azonban még ennél is zavarba ejtőbb volt, hogy lakóknak nyomát sem láttam; az egész néma volt, elhagyatott és olyan melankolikus, hogy simán lehetett volna az Ördögűző XII. díszlete.

Gondosan agyamba véstem a házszámot, ami egy kopott táblácskán lógott, az egyik oszlopba vert szögön. Eszem ágában sem volt ott várni, amíg Lady Cynthia előjön az Otranto kastélyból, hogy aztán kövessem vissza Palm Beachre. Mi értelme lett volna? Még az is felmerült bennem, hogy a legközelebbi alkalommal bérelek egy csónakot, és hátulról, a tó felől közelítem meg a házat, hátha látok valami mozgást. Azonban még így, hogy Connie előre értesít, sem érnék ide időben.

Mi az ördögöt kereshet a dúsgazdag Lady Horowitz egy ilyen romos házban? Lehetséges, hogy az eredeti elképzelésem igaznak bizonyul, és kiderül, hogy tényleg zsarolókkal találkozik itt, akiknek pénzt hoz? A gondolat meglehetősen abszurd volt, ennek ellenére más magyarázat nem jutott eszembe, hacsak nem az, hogy belépett egy boszorkánytanácsba, és azért jön erre a helyre, hogy sátánista rituálékon vegyen részt.

Az igazság azonban még ennél is hihetetlenebbnek bizonyult.

Tizennegyedik

Visszatértem a McNally irodaépületbe, leparkoltam az Escortot a fold alatti garázsban, és integettem a biztonsági őrnek. A lifttel felmentem a második emeletre, ahol az ingatlanrészlegünk székelt. Természetesen nem házakat és telkeket árultunk, hanem árfolyam- és bérleti díj információkkal láttuk el az ügyfeleinket, vagy ha kellett, tanácsokat adtunk befektetési ügyekben.

Az asszony, akit kerestem, Mrs. Evelyn Sharif, a részleg vezetője volt. A férje libanoni volt, és keleti szőnyegeket árult egy elegáns üzletben a Worth sugárúton. Pillanatnyilag Evelyn szemmel láthatóan, sőt, csaknem zavarba ejtően terhes volt.

- Archy - mondta fenyegetően - ha most azt mered kérdezni tőlem, hogy csak nem egy görög- dinnyét nyeltem-e le, soha többé nem szólok hozzád.

- Sosem engednék meg ilyesmit magamnak - jelentettem ki. - Talán egy sütőtök volt?Nevetett és belecsípett a karomba. Bevallom, fájt. Evelyn jókedvű asszony volt, de

meglehetősen erős. Ha játékosan hátba veregetett, az ember majdnem kiköpte a tüdejét.- Mikorra várható az emberke? - érdeklődtem.- Hat hét múlva - felelte. - Azért jöttél, hogy a reggeli rosszulléteim felől tudakolózz?- Nem egészen. Egy apró szívességet szeretnék kérni tőled.Elmagyaráztam, hogy van egy ház az Ocean Boulevard-on, Manalapan közelében, és

szeretném megtudni a tulajdonosának a nevét. Evelyn kapcsolataival a Palm Beach-i ingatlankörökben, mondtam, ez gyerekjáték.

- Miért érdekel ez téged? - kérdezte.- Diszkrét nyomozás - feleltem. - Határozottan, egyértelműen szupertitkos.Evelyn kétértelműen mosolygott. Tudtam, azt gondolja, hogy valami jó nőt láttam

bemenni a házba, és meg akarom tudni a nevét. Micsoda lehetetlen ötlet! Eddig csak egyszer csináltam ilyet.

Néhány másodpercig hallgatott, és láthatóan azt mérlegelte, teljesítse-e a kérésemet, vagy ne. Azonban mégiscsak Prescott McNally fia vagyok, és Evelyn nem akarta kockáztatni a fizetett szülési szabadságát.

- Rendben van, Archy - mondta végül sóhajtva.- Add meg a számot, és meglátom, mit tehetek. Holnapra talán sikerül kiderítenem

számodra valamit.- Köszönöm, drágám - hálálkodtam. - És az áldott esemény legyen kétszeresen áldott!- Az lesz - felelte mosolyogva. - Az orvos szerint ikrek.- Szent Habakuk! - rikkantottam.Felmentem az irodának becézett odúmba, és apám számát tárcsáztam, Mrs. Trelawney

azonban azt mondta, hogy ebédelni ment egy ügyféllel. így aztán fogtam magam, lementem a garázsba, és aznap harmadjára is intettem Herbnek. A tengerpart felé haladtam a Miatával, és közben azon töprengtem, vajon mi oka lehetett Lady Cynthiának, hogy mérföldeket autózzon addig a romos házig.

Régen megtanultam, ostobaság előre elméletet gyártani, és később ennek keretei közé megpróbálni begyömöszölni a tényeket. Az ember azon kapja magát, hogy fontos részleteket elhanyagol, egyszerűen azért, mert nem illenek bele a saját maga által kiagyalt hipotézisbe. A legjobb módszer kétségtelenül begyűjteni a lehető legtöbb tényt és ismeretet, aztán hagyni, hogy valami formát Öltsenek. A logika mindig legyőzi a találgatást.

Én még mindig a ténygyűjtő fázisban jártam, amikor bekanyarodtam a Horowitz-birtok kapuján. A hely elhagyatottnak tűnt; egyetlen lelket sem láttam és mindenhol tökéletes csend uralkodott. Ez aztán a biztonság! Akár Jesse James is besétálhatott volna és felpakolhatta volna a kerti bútorokat.

Senki nem válaszolt a kopogásomra a bejárati ajtón, így hátrasétáltam az úszómedencéhez. Az egyik napernyős asztalnál Gina Stanescu üldögélt. Bő lebernyegei egyikét viselte, hozzá széles karimájú szalmakalapot. Ahogy közeledtem, felnézett, és örömmel láttam, hogy ez alkalommal nem sír.

- Jó napot! - mondtam. - Nagyon sajnálom, ami Mr. Wolfsonnal történt. Biztos vagyok benne, hogy mindenkit mélyen megráztak a történtek.

Szótlanul bólintott, és intett, hogy üljek le. Odahúztam a szomszéd asztaltól egy vászonszéket és helyet foglaltam vele szemben.

- Az élet szomorú, Mr. McNally - jegyezte meg. - Nem gondolja?

- De, gyakran valóban az - mondtam. - Nem akarom fokozni a bánatát, de úgy tűnt, hogy a rövid idő alatt, amióta Mr. Wolfsont ismerte, szoros kapcsolat alakult Iá önök között.

- Igen, igen - helyeselt hevesen. - Nagyon kedves, gyengéd ember volt. Szeretett morcosnak látszani, de valójában aranyból volt a szíve. Mr. Wolfson beteg volt... tudta?

- Sejtettem - feleltem, és közben arra gondoltam, hogy a gyász valamelyest meglágyította a vonásait.

- Nem beszélt róla, de több alkalommal láttam rajta, hogy nagy fájdalmai vannak. Igazi lovag volt. Egy öreg lovag - mondta halvány mosollyal.

- Igen, nekem is ez volt a benyomásom - helyeseltem. - Problémái ellenére igyekezett friss virággal a gomblyukában szembenézni a világgal.

Gina Stanescu azonnal tudta, miről beszélek, és elismerően nézett rám. Én azonban szerettem volna véget vetni Wolfson dicsőítésének, és megkérdeztem, nem kér-e valamit inni; bemegyek a konyhába és kihozom, mondtam. Sajnos visszautasította az ajánlatot, ami felettébb elkedvetlenített. Abban a pillanatban szívesen ledobtam volna egy pohár szív- erősítőt.

- Legutóbb, amikor a játékszobában beszéltünk - szólaltam meg -, azt mondta, hogy az árvaházán csak egy csoda segíthet. Remélem, bekövetkezett ez a csoda.

- Nem, felelte -, a csoda szertefoszlott, amikor Angus meghalt. Puff!- Nem értem.Megpróbált mosolyogni, de kísérlete kudarcba fulladt.- Beszéltem Angusnak az árvaházzal kapcsolatos problémáimról, és ő azt mondta, hogy

segíteni fog.Nemrég meghalt egy rokona és Angus nagy összeget örökölt tőle, bár még nem kapta meg.

Azt mondta, neki nincs szüksége a pénzre, és a roueni árváknak adományozza. Ugye, milyen csodálatos gesztus volt tőle?

- Igen - értettem egyet. - Nem említette véletlenül, mekkora volt ez az összeg?- Sok - felelte Stanescu. - Talán félmillió amerikai dollár. Ennyi tökéletesen elegendő is

lett volna, hogy megoldjam az árvaház problémáit.- Aha, most már értem - morogtam.- Mr. McNally, maga ügyvéd, igaz?- Attól félek, nem. De az apám ügyvéd, és én neki dolgozom. Ráadásul én is tanultam

jogot. Miért kérdi?- Az ígéret, amit Angus tett az árvaház támogatására, törvényes megállapodásnak számít?

Jogot tarthatok az örökségére?- Mr. Wolfson írásba foglalta az ígéretét?- Nem.Elfmtorodtam.- Akkor az örökség a vagyonának részét fogja képezni, amit a legutolsó végrendeletének

megfelelően fognak szétosztani az örökösök között.- Igen, gondoltam, hogy így lesz - mondta szomorúan. Ismét megpróbálkozott egy bátor

mosollyal, még kevesebb sikerrel, mint az előbb. - Akkor újabb csodában kell reménykednem.

Én azonban nem a roueni árvákra gondoltam abban a pillanatban; valami mocorgott a nedves sajtmasszában, amit az agyamnak nevezek.

- Kisasszony, emlékszik arra a napra, amikor a többiekkel együtt jachtkirándulásra indultak, és ami aztán a nagy hullámok miatt elmaradt?

- Igen - felelte, csodálkozva ráncolva a homlokát természetesen emlékszem.

- Mr. Wolfson azt mondta, hogy együtt hagyták el a jachtot, egy darabig kirakatokat nézegettek a Worth sugárúton, aztán később a Cafe L’Europe-ban találkoztak.

- Valóban így történt.- Meg tudná mondani, milyen állapotban volt Mr. Wolfson, amikor ismét találkoztak?- Ó, nagyon rosszul érezte magát. Aznap különösen meleg volt. Fáradt volt, láthatóan

fájdalmai voltak, és tartanom kellett a karját, amíg Kennethre vártunk. Miért kérdezi?- Nem volt zaklatott? - érdeklődtem. - Ideges vagy nyugtalan?- De igen - felelte néhány másodpercnyi gondolkodás után. - Sápadt volt és remegett.

Javasoltam, hogy keressünk fel egy orvost, de erről hallani sem akart. Ismét kérdezem, miért érdekli?

Megráztam a fejem.- Magam sem tudom - feleltem. - Még mindig az édesanyja bélyegeinek ügyén dolgozunk,

és lehet, hogy ennek van valami köze a dologhoz. Miss Stanescu, nagyon köszönöm, hogy hajlandó volt ilyen nyíltan beszélni. Remélem, legközelebb kellemesebb körülmények között találkozunk.

Elmosolyodott - és ez alkalommal sikerrel.- Én is remélem, Mr. McNally - mondta. - Élvezem a társaságát. Maga nagyon kedves

ember.- Köszönöm. Viszontlátásra. - Azzal otthagytam a medence partján.Emlékeznek rá, hogy amikor előző este átnéztem a Fordított Jenny üggyel kapcsolatos

jegyzeteimet, nem gyulladt villanykörte a fejem fölött? Nos, most ott volt a körte. Nem világított ugyan túl fényesen, de villogott és halvány fényt árasztott maga körül.

Beültem a Miatába és a kapu felé gurultam, amikor a bronz Jaguár befordult. Megálltam, és Lady Horowitz is lefékezett mellettem. Megalázva éreztem magam; egy senki egy gumicsónakban a USS Iowa anyahajó mellett.

- Hello, fiam - szólt ki Lady Cynthia a letekert ablakon. - Mit csinálsz itt... még mindig szaglászol?

Sértőnek éreztem a kérdését.- Azért jöttem, hogy a részvétemet fejezzem ki - mondtam - Angus Wolfson halála miatt.- Nos, az emberek meghalnak. Ki így, ki úgy.Úgy tűnt, nagyon jó hangulatban van. A sál eltűnt, és fehér, szélborzolt haja úgy

meredezett az arca körül, mintha a nagylábujját előzőleg a konnektorba dugta volna.- Szeretnék valamit kérdezni... - mondtam. - Tudta, hogy Wolfson beteg volt?- Valóban? - vonta fel a szemöldökét. - Nos, nem tartom lehetetlennek. Egyszer láttam,

amint lenyelt egy élő aranyhalat. Persze részeg volt - mármint Angus, nem az aranyhal de ez nem mentség. Vele szemben én örökké fogok élni; túl komisz vagyok ahhoz, hogy meghaljak.

Szellemeskedését kissé ízléstelennek tartottam, de tudtam, egy ilyen embertől nem lehet finomságot elvárni. Ez olyan, mintha udvariasságot követelnénk King Kongtól.

- Lady Cynthia - mondtam mit csinált itt Wolfson? Nyaralt?- Persze - vágta rá gyorsan. - Szegény fickó nem engedhette meg magának, hogy valami

előkelő helyre menjen, így kihasználta a lehetőséget, hogy néhány hetet az Aranyparton töltsön.

- Nem engedhette meg magának? - kérdeztem csodálkozva. - Úgy emlékszem, azt mondta, hogy van pénze.

- Tényleg? Nem hiszem. Valószínűleg csak annyit mondtam, hogy nem szűkölködik, vagyis nem kell kukákban turkálnia, hogy megéljen. Azonban igenis meg kellett néznie, hogy mire adja ki a pénzt. Mi ez a hirtelen érdeklődés Angus anyagi helyzete iránt?

- Csak arra gondoltam, hogy esetleg megszorult, és ő lopta el a bélyegeket.

Lady Cynthia megrántotta a vállát.- Nem zárnám ki a gyanúsítottak listájáról. Szerette a kényelmes, pazar életet, csak éppen

nem tudta megfizetni. Szerencsére nálam más a helyzet. De ki is érdemeltem alaposan... az életem története egy egész könyvet megtöltene.

- El tudom képzelni - mondtam.- Dehogy tudod! - legyintett. - Na pá, drágám. Mennem kell fürdeni.Hazahajtottam. A villanykörte továbbra is világított, de a villogás abbamaradt.Bőven volt időm az úszásra a családi koktélóra előtt. Az óceán nyugodt volt és vakítóan

csillogott a nyugati égbolt felé ereszkedő Nap fényében. De akkor vajon miért nem volt kedvem belevetni magam a langyos vízbe? Azért, jöttem rá, mert ugyanebből a tengerből húzták ki hajnalban Wolfson fehér hulláját.

Ha azonban nem győzöm le ezt a félelmet, gondoltam, lehet, hogy soha többé nem merek majd víz közelébe menni - az pedig óriási szégyen lenne. Így aztán elszántan átöltöztem, lemasíroztam a partra, és leúsztam a magam két mérföldjét. Nem állítom, hogy élveztem, és amikor kigázoltam a vízből, a halott Angus Wolfson képe még mindig kísértett. Tudomásul vettem, hogy ezután már így is lesz örökké.

Az aznap esti vacsora nagyon különös volt. Apám és én meglehetősen nyomott hangulatban voltunk, ezzel szemben anyám egyfolytában nevetgélt és a délutáni virágkiállításról mesélt, amelyen a három bíró közül ő volt az egyik. Az egyik versenyző, el- mondása szerint, az afrikai violák iránt táplált faji előítélettel vádolta meg a bírákat.

Apám és én mosolyogva hallgattuk a beszámolót, és szerintem mindketten örültünk, hogy anyám ilyen bőbeszédű. Ha ugyanis rajtunk múlik, a társalgás kifulladt volna néhány morgásban és motyogásban, és Mrs. Olson esetleg azt gondolhatta volna, hogy elégedetlenek vagyunk a kapormártásos pisztránggal, pedig szó sem volt ilyesmiről.

A kávé és a tejszínhabos eper után apám félrevont.- Elmégy ma este itthonról, Archy? - kérdezte.- Nem, itthon maradok.- Helyes. Hazahoztam némi munkát az irodából, de tízre biztosan végzek. Szeretném, ha

lejönnél a dolgozószobámba, lenne néhány dolog, amit meg kell beszélnünk.- Ott leszek - ígértem.Felmentem a lakrészembe és egy ideig a jegyzeteimmel foglalatoskodtam, majd levettem

az olvasószemüvegemet és a szemközti falra meredtem. A megoldás persze nem volt odaírva, de nem is számítottam ilyesmire. Volt valami, ami nagyon zavart, mégpedig az, hogy Lady Cynthia elképzelhetőnek tartotta, hogy Angus Wolfson lopta el a bélyegeket. Korábban „régi barátinak nevezte, és szerintem ugyanúgy tudta, mint én, hogy Wolfson nem lett volna képes ilyet tenni. Sok dolgot művelt, nem éppen nemes dolgokat, de nem volt tolvaj.

És időről időre beugrott annak a fali széf alatt tartott nyitott ékszeres-doboznak a képe. Biztos voltam benne, hogy minden tolvaj, legyen az férfi vagy nő, belenézett és kiemelt volna egy marék drágakövet.

Volt még egy harmadik rejtély is, amire nem hívtam fel Al Rogoff őrmester figyelmét, és ez a Béla Rubik ellen elkövetett merénylet volt. Kenneth Bodin volt az első számú gyanúsított, mivel az ellopott Fordított Jennyk az ő vagy a barátnője, Sylvia tulajdonában voltak.

Amint azonban azzal tökéletesen tisztában voltam, a bélyegkereskedő zárva tartotta az ajtaját, és minden látogatót alaposan szemügyre vett, mielőtt beengedte volna. Lehetséges, hogy Bodin előtt kinyitotta volna az ajtót, aki még a sofőregyenruhájában is úgy nézett ki, mint egy százkilós gorilla lila zakóban?

Azonban még ez a három kérdés is eltörpült a talány mellett, amely azóta foglalkoztatott,

amióta kimondtam: „Igen, ez annak az embernek a holtteste, akit Angus Wolfsonként ismertem.” Valóban öngyilkosságot követett el, vagy a meztelensége, a gondosan összehajtogatott ruhái és a bontatlan óvszer mind arra utalnak, hogy egy elfajult és gyilkossággal végződő szexjelenetről volt szó?

Nem voltam azonban annyira kezdő a bűnügyi nyomozásban, hogy azt higgyem, minden rejtély megfejthető, minden gubanc kibogozható és minden kérdés megválaszolható. Kérdezze meg bármelyik rendőrtisztet, és azt a választ fogja kapni, hogy egyes rejtélyek örökre rejtélyek maradnak. A ház urát az íróasztala mögött ülve találtam. Kimerültnek tűnt, de mint mindig, most is úgy volt öltözve, mintha a Legfelső Bíróság tagjainak látogatását várná. Amikor beléptem, éppen valami dossziékat pakolt az aktatáskájába.

- Tökéletes időzítés, Archy - mondta feszes mosollyal. - Ma estére végeztem. Érdekes eset. A néhai Peter Richardson vagyonával kapcsolatos. Ismerted az illető úriembert?

- Nem, de ismerem Eddie Richardsont. Azt hiszem, a három fiú közül ő a legfiatalabb.Apám bólintott.- Három fiú és két lány. Mindnyájan tiltakoznak Peter Richardson végakarata ellen, aki

kétmillió dollárt hagyott egy kaliforniai cégre, amely állítólag folyékony nitrogén segítségével lefagyasztja a halottakat, azzal az ígérettel, hogy valamikor a jövőben ismét életre kelti őket. A gyermekek az egészet csalárd szemfényvesztésnek tartják, és követelik apjuk végakaratának érvénytelenítését.

- Neked mi a véleményed?- Ó, még csak most kezdtük el az egészet - felelte apám. - Ez alapos kutatómunkát igényel.

- Hűvösen elmosolyodott. - És sok-sok leszámlázott órát. Azt hiszem, megérdemlek egy pohár portóit. Lennél szíves tölteni nekem, Archy? És természetesen magadnak is.

Néhány perccel később az apám asztala melletti bőrfotelben ültem. Egymásra emeltük poharainkat, majd ittunk. Véleményem szerint a bor kissé savanyú volt, de nem fűztem hozzá megjegyzést.

- Ahogy számítottam is rá - kezdte apám ma délelőtt felhívott Lady Horowitz, és tájékoztatott vendégének, Angus Wolfsonnak a haláláról. Természetesen általad már értesültem a dologról, de ezt nem láttam szükségesnek közölni vele. Megadta a legközelebbi hozzátartozó nevét, címét és telefonszámát, és kért, hogy a McNally és Fia végezze el a „kellemetlen teendőket”. Az ő szavait idéztem.

- Nem rázta meg túlzottan az eset - jegyeztem meg.- Azt hiszem, igazad van. Mindenesetre a legközelebbi hozzátartozó egy hajadon nővér,

Roberta Wolfson, aki az öccsével közös lakásban lakott Bostonban. A hölgy iderepül azonosítani a holttestet, magához venni az öccse személyes holmiját és megtenni a szükséges előkészületeket a temetéshez.

- És azt akarod, hogy én kísérgessem a hölgyet?- Igen, Archy, pontosan ezt akartam kérni tőled. Lady Horowitz magára vállal minden

kiadást, még a temetés költségeit is.- Ez szép tőle.- Igen. Időnként rendkívül nagylelkű tud lenni. Mrs. Trelawney már megrendelte a

repülőjegyet Miss Wolfson számára, aki, ha jól tudom, egy évvel idősebb az öccsénél. Biztos vagyok benne, hogy illendően fogsz vele szemben viselkedni.

- Természetesen. Mikor érkezik?- Holnap dél körül. Mrs. Trelawney majd elmond- ja a részleteket- Lady Cynthiánál fog lakni?Apám egy pillanatig hallgatott.- Nem - szólat meg végül. - Ha jól tudom, Miss Wolfson egyszer találkozott Lady

Horowitzcal, és nem volt különösebben elragadtatva tőié. Azt mondta, inkább máshol szállna meg. Mrs. Trelawney kivett számára egy kényelmes lakosztályt a The Breakersben.

- Úgy tűnik, hogy a munka nagy részét Mrs. Trelawney végezte - jegyeztem meg. - Mi a helyzet a temetkezési vállalkozóval? Angust nem kell lefagyasztani és becsomagolni a szállításhoz?

Apám felsóhajtott.- Én a helyedben nem ezt a kifejezést használtam volna. Miss Wolfson ragaszkodik a

hamvasztáshoz. Azt mondja, ez volt az öccse kívánsága, és a végrendeletben is benne van. A hamvakat fogja visszavinni magával Bostonba.

- Hogyan fogadta a hölgy a hírt? Sírt? Hisztériázott?- Nem, rendkívül nyugodt volt, mintha már régen számított volna egy ilyen telefonhívásra.

Nagyon hűvösen és udvariasan beszélt. Igazi bostoni. Egyetlen szóval tudnám jellemezni az irántam tanúsított viselkedését: leereszkedő.

- Jellemző - morogtam. - A bostoniak meg vannak győződve, hogy aki a Beacon Hillen túl él, az mind paraszt. Rendben, kimegyek Miss Wolfson elé a repülőtérre és elkísérem mindenhová, ahová menni akar. Meddig marad?

- A lehető legrövidebb ideig. Reméli, hogy szerdán visszatérhet Bostonba.- Nem hiszem, hogy a rendőrség ilyen hamar kiadná a holttestet - mondtam kételkedve. -

Reggel azért rákérdezek Rogoffnál.- Igen, ez jó ötlet. Nos, a másik dolog, amit szerettem volna veled megbeszélni, Lady

Horowitz el- tűnt bélyegei és Béla Rubik meggyilkolása. Hogy halad a nyomozás?Beszámoltam neki Kenneth Bodinről és Sylviáról, Hilda Lanternről, és a Fordított Jenny

eladási kísérletről egy Palm Aire-i kereskedőnek, aki szerint a bélyegek hamisak.Apám arcára mély döbbenet ült ki. Amikor meg- szólalt, a hangja kissé remegett.- Azt hiszem, igazán ránk fér még egy pohárral, Arcy.Miközben töltöttem, felállt, odament a kandalló- párkányhoz és nekilátott megtömni

kedvenc pipáját, a James Upshallt. Háttal állt nekem.- Közölted Lady Horowitzcal, hogy a bélyegei hamisak?- Nem.- Miért nem? - kérdezte élesen.- Mert nem vagyok biztos benne, hogy valóban hamisak. Ez csak szóbeszéd. Ha majd

megkerülnek a Fordított Jennyk, egy szakértők által végzett független vizsgálat majd eldönti.Apám visszaült a helyére és meggyújtotta a pi- pát. Ezt jelként vettem, hogy rágyújthatok

egy English Ovalra, így meg is tettem.- És mi van akkor, ha a bélyegek nem kerülnek elő? - kérdezte.- Szerintem elő fognak kerülni - mondtam, és elmeséltem, hogyan riasztotta Al Rogoff

őrmester az Aranypart összes bélyegkereskedőjét.- Remélem, sikerrel jár - jegyezte meg apám, füstfelhőket eregetve. - Azért aggódom, mert

Lady Horowitz kártérítési igényt akar benyújtani a biztosító felé. Ma reggel ismét említette. Ha azonban a bélyegek hamisak, nem lehet értük félmilliós biztosítást követelni.

- Vissza tudod még fogni egy ideig? Ha a bélyegek megkerülnek és kiderül róluk, hogy hamisítványok, semmiféle pénz nem jár értük. Ugyanígy, ha megkerülnek és valódinak bizonyulnak, szintén nem jár értük pénz, mivel a tulajdonos visszakapta őket.

- Igen, valóban így van - mondta apám lassan. - Megpróbálom lebeszélni a kártérítési igény benyújtásáról, de tudod milyen csökönyös teremtés.

- Igen, tudom - morogtam. - Van valami ezzel az üggyel kapcsolatban, apa, és szeretném hallani a véleményedet.

- Hallgatlak.

Beszámoltam a szenvedélyes jelenetről, amelynek szemtanúja voltam Angus Wolfson és Kenneth Bodin között Lady Cynthia partijának estéjén. Ez- után elmondtam, hogyan találtak rá Wolfsonra: meztelenül, a ruhái gondosan össze voltak hajtogatva és a zsebében egy óvszer lapult. Ezek olyan részletek voltak, amelyekről korábban nem szóltam apámnak, így most figyelmesen hallgatott.

- Azt akarod mondani, hogy a sofőr gyilkolta meg Angus Wolfsont? - kérdezte.- Ezt így nem állítanám, de elképzelhetőnek tartom.- Tájékoztattad ezekről Rogoff őrmestert?- Igen.- És mi volt a reakciója?- Semmi különös. Azonban ismerve Alt, biztos vagyok benne, hogy alaposan utánajár

mindennek. Ha viszont nem talál egy szemtanút vagy Bodin nem tesz vallomást - mindkettőt valószínűtlennek tartom -, kétlem, hogy az őrmesternek sikerül gyilkossággá nyilváníttatni az ügyet. Akkor pedig rákerül az öngyilkosság cédula, és lezárják az ügyet.

A mester meditatív transzba esett, ami nem volt ritkaság nála, én pedig türelmesen várakoztam. Azt hittem, felháborodik Wolfson ferdeségén, de amikor megszólalt, hangja inkább szomorú volt.

- Remélem, Rogoff lezárja az ügyet - mondta. - Mi értelme lenne megszellőztetni ennek a szerencsétlen embernek a múltját? Meghalt; hagyni kell békében nyugodni.

Erősen meglepődtem.- És hagyjuk, hogy a gyilkos büntetés nélkül megússza a dolgot? - kérdeztem.- Ha valóban gyilkos volt. Te sem vagy benne biztos, és abból, amit elmondtál, a rendőrség

sem lesz képes bebizonyítani, hogy meggyilkolták.- Még lehet, hogy sikerül - vitatkoztam. - Ha a törvényszéki orvos szakértő jelentéséből

kiderül, hogy megtámadták vagy halála előtt dulakodott valakivel, vagy Rogoff talál valami újabb bizonyítékot.

Apám komor arccal nézett rám.- Archy, ne hagyd, hogy az igazságszolgáltatás iránti vágyad elhomályosítsa a józan

eszedet! Szerintem ezt az ügyet hamarosan beseprik a szőnyeg alá. Mindnyájan követünk el olyan tetteket életünk során, amelyek, bár nem ütköznek törvénybe, erkölcsileg elítélendők, és amelyeket nem szeretnénk nyilvánosságra hozni.

Valósággal a fotelhez szegezett a döbbenet. Apám általában a leglogikusabb és legpártatlanabb ember, ha véleményének megalkotásáról van szó. Most azonban érvelése zavarosnak, kijelentései az üres fecsegéshez veszedelmesen közelinek tűntek. Egyszerűen nem értettem, miért adta fel ilyen hirtelen az elveit.

- Az emberölés törvénybe ütközik - emlékeztettem.- Tisztában vagyok vele - mondta. - Én csak arra akarok rámutatni, hogy a törvénynek

néha be kell hódolnia a szeméremnek és az emberi méltóság védelmének. Beismerem, a határvonal nagyon vékony, viszont létezik egy senkiföldje, ahol a társadalmi jogok ütköznek a személy jogaival. Próbálj meg lazább lenni a társadalom védelmében. Eljöhet a nap, Archy, amikor igazságszolgáltatás helyett inkább kegyelemért fogsz könyörögni a magad számára.

Elvigyorodtam.- Az ember sosem tudja, igaz?- És még valami - mondta kimérten. - Kérlek, ezt ne mondd többet! Nemcsak hogy

nyelvtanilag helytelen, de ez egy a létezés bizonytalanságára vonatkozó felszínes megjegyzés.

- Megpróbálom többet nem használni a jelenlétedben, apa - mondtam gyászos képpel, és biztos voltam benne, hogy apámnál nehézkesebb embert még nem hordott a hátán a föld.

Visszatértem a szobámba, magamban mosolyogva apám utolsó megjegyzésén. Nem tudom, miért élveztem annyira, ha időnként sikerült kihoznom a sodrából. Talán azt hittem, hogy ezzel megmentem a finomkodástól. Vagy egyfajta függetlenségkinyilvánítás volt a részemről. Persze tudatában voltam, hogy csupán apám bőkezűségének köszönhetően furikázhatom puccos sportkocsival, hordhatok fiatal nőket vacsorázni és viselhetek selyem nyakkendőt, rajta Tyrannosaurus-rex mintával. Viszont a legalantasabb rabszolgának is meg kell erősíteni néha az önbizalmát (persze nem túl gyakran és nem túl hangosan).

Felhívtam Jennifer Towleyt, és nagy rémületemre felébresztettem.- Nagyon sajnálom - mondtam -, tényleg nagyon sajnálom. Kérlek, feküdj vissza aludni;

majd holnap hívlak.- Nem, nem - tiltakozott. - Most már ébren vagyok, és olyan régen nem beszéltünk.- Tudom - morogtam. - Múlt péntek óta.- Nos, nekem nagyon régnek tűnik. Fantasztikus fedett pályás piknik volt.- A legjobb - helyeseltem. - Mit szólnál egy vacsorához holnap este?Csend, majd:- Jaj, nem lehet, Archy! Tudod, megígértem az egyik ügyfelemnek, hogy itthon leszek.

Átjön és együtt kiválasztjuk az anyagot a Luis Valami kanapéjához.- Milyen kár - mondtam. - Holnap este azért felhívhatlak? Talán szívesen kiugranál a

Pelikán Klubba egy pohár italra.- Nos... - motyogta bizonytalanul rendben. Kilenc körül végzek.- Hívlak - ígértem. - Aludj jól, kedves?- Te is. - Ez alkalommal nem tette hozzá a „drágá-t”.Letette a telefont, én pedig ott ültem, kezemben a kagylóval, és a zöld szemű szörnyeteg

vadállatként rágta a szívemet. Egy idő után azonban sikerült meggyőznöm magamat, hogy Jennifer tényleg egy ügyféllel fogja tölteni az estét.

Azt mondta, van egy hídja Brooklynban, amit el akar adni?

Tizenötödik

Miután apám kedd reggel elindult munkába, bementem a dolgozószobájába, beültem a hatalmas íróasztala mögötti bőrfotelbe, és úgy éreztem magam, mint egy trónkövetelő.

Elsőként Mrs. Trelawneyt hívtam, aki megadta Miss Roberta Wolfson bostoni járatának számát és érkezésének időpontját, valamint a The Breakersben bérelt lakosztály számát.

- Ezeket a költségeket egyenesen a cégnek számlázzák - magyarázta Mrs. Trelawney. - Ha bármilyen más kiadás merülne fel, fizessen a hitelkártyájával, és írja hozzá a következő svindliszámlájához, Mr. Dillinger!

- Köszönöm - mondtam. - St. Tropezből felhívom!Ezután a The Breakers számát tárcsáztam, és friss virágot rendeltem Miss Roberta

Wolfson asztalára a lakosztályába. Úgy okoskodtam ugyanis, hogy ha Lady Horowitz fizeti a végső számlát, nincs értelme fukarkodni.

Harmadik hívásom Al Rogoff őrmesternek ment, aki kissé rosszkedvűnek tűnt. Ebből arra következtettem, hogy még nem itta meg az aznapi negyedik csésze kávéját.

- Van valami hír Wolfsonról? - kérdeztem.- Igen - morogta. - Az orvos szerint valóban fulladás okozta a halálát, azonban tele volt

fájdalomcsillapítókkal, méghozzá az erős fajtából. Azt mondtad, hogy szerinted beteg volt. Lehet, hogy lement egy kis éjszakai fürdőzésre és valami alattomos áramlat lerántotta. Az orvos szerint ez a szer, amit szedett, legyengíthette.

- Biztosan nem így történt, Al! Wolfson nem tudott úszni, ezt a DuPey házaspártól tudom. Soha bele sem ment a vízbe, nemhogy az óceánba, ráadásul éjszaka!

- Akkor kétségtelenül öngyilkosság - jelentette ki az őrmester.- Ebben ne légy olyan biztos! Mi a helyzet azokkal a horzsolásokkal?- A törvényszéki szerint attól is keletkezhetett, hogy a hullámverés ide-oda dobálta a

homokon.- És azok a karmolások, amik úgy néztek ki, mintha körömmel csinálták volna?- Voltak bizonyos szövetfoszlányok Wolfson körme alatt, amelyek arra utalnak, hogy akár

önmagát is kikarmolhatta az utolsó pillanatokban.- Átkutattátok a partot?- Persze! - csattant fel az őrmester dühösen. - Egymérföldnyit északra és egymérföldnyit

délre. Semmi. Ja, különben Wolfsonnak van egy műtéti heg a gyomrán. Az orvos szerint körülbelül egyéves lehet. Pontosan nem tudta megmondani, mire műtötték.

- Tehát Wolfson halálát fulladás okozta?- Kétségtelenül.- Az is lehet, hogy lenyomták a víz alá.- Mi van veled, Archy? - kérdezte az őrmester. - Mindenáron a sofőrre akarod kenni a

gyilkosságot? Talán tudsz valamit a fickóról?- A füle mögé dugja a cigarettát.Al felhördült.- És ha salátás villával enné a sültet, azt akarnád, hogy tartóztassam le nemi erőszakért?- Bodin egy gazember; egyszerűen biztos vagyok benne.- Csodálatos! Odamegyek a főnökömhöz, és közlöm vele, letartóztatom Bodint, mert

Archibald McNally szerint az illető egy gazember. Lennél szíves végre értelmesen beszélni?- Azt hiszem, igazad van - mondtam sóhajtva. - Talán csak megpróbálok egy kis drámát

fecskendezni az ügybe.-Nem, szokás szerint próbálod bonyolítani a dolgokat.Elmondtam Rogoffnak, miszerint a legközelebbi rokon, Miss Roberta Wolfson a Palm

Beach-i nemzetközi repülőtérre érkezik, néhány perccel déli tizenkettő után. Én megyek érte, elviszem a The Breakersbe, aztán miután kipakolt, átszállítom a rendőrségre.

- Ki akarja kérni a holttestet és a személyes holmit - mondtam. - Megkaphatja?- Azt hiszem - felelte Rogoff lassan. - Szerinted hányra értek oda?- Kettő körül.- Nos, ha én nem leszek ott, megbízok egy rend- őrnőt, hogy segítsen a hölgynek a

papírmunkában.- Kiadjátok a holttestet?- Erre még engedélyt kell kérnem a főnöktől, de nem hiszem, hogy bármilyen kifogása

lenne ellene. Továbbra is az a véleményem, hogy öngyilkosság volt, és így is fogom tálalni a dolgot.

- Al, engem csak a kétértelmű jelek zavarnak.- Kétértelmű jelek? - kérdezte. - Erről szól az életem. Ha nem tudsz velük együtt élni,

valami más meló után kellene nézned.Utoljára a légitársaságot hívtam, amellyel Roberta Wolfson utazott, és megtudtam, hogy a

gép pontosan szállt fel. Nem nagyon hittem az ilyesmiben, de úgy döntöttem, időre kimegyek a repülőtérre, arra az esetre, ha ez alkalommal igazat mondtak volna.

Olyan konzervatívan öltöztem fel, amennyire csak a ruhatáram megengedte: sötétkék öltöny, fehér ing, gesztenyebarna nyakkendő és fekete cipő. Még egy fehér zsebkendőt is

tettem a zakó felső zsebébe. Apám kétségtelenül büszke lett volna rám, ha lát.Úgy gondoltam, a rikító piros Miata kissé feltűnő lenne, ezért előbb elhajtottam az iroda

garázsába, és átültem a fekete Ford Escortba, amelyet sokkal meg- felelőbbnek tartottam az alkalomra. Azonban amint kiderült, nem kellett volna ilyesmikkel fáradnom. Roberta Wolfson annyira hidegvérű asszonyságnak bizonyult, hogy az sem zavarta volna, ha egy kétlovas szekéren érkezem.

Miss Wolfson gépe éppen akkor gurult be a kapuhoz, amikor odaértem a repülőtérre. Amíg arra vártam, hogy az utasok felbukkanjanak, végig abban reménykedtem, hogy nem kell a hölgy nevét bemondatnom a hangosba. Nem kellett. Mindenki pólót és rövidnadrágot viselt, és aztán megjelent ez a magas, szikár asszonyság, magabiztos léptekkel közeledve felém.

Amint megpillantottam, azonnal egy név ugrott be: a Gibson lány. Ugyanaz a merev, semmi-nem-érdekel légkör lengte körül. Lelki szegeimmel láttam lábszárközépig érő fekete ruhában, fűzős cipőben, vagy este sötétvörös bársonyruhában. Szálfaegyenesen járt, arcvonásai kellemesen lőszernek voltak. Hatalmas csontfogantyús bőröndöt húzott maga után.

Odaléptem hozzá.- Miss Roberta Wolfson? - kérdeztem.Mintha óriási magasságból pillantott volna le rám.- Az vagyok - felelte mély, rezgő hangon. - És maga kicsoda, fiatalember?- Archibald McNally - mondtam. - Ha jól tudom, tegnap beszélt az édesapámmal. - Egy

névjegykártyát nyújtottam át neki.Kockás blézert viselt, alatta magas nyakú fehér blúzt, és természetesen gyöngysort. A

blézere felső zsebéhez tűzve egy rugós láncon lógó, aranykeretes, csiptetős szemüveg lógott, amit alaposan megnéztem, mert még nem láttam ilyen szerkezetet.

Ezzel a szemüveggel nézte meg a névjegykártyámat.- „McNally és Fia, ügyvéd” - olvasta hangosan. - Két személy, egy ügyvéd. Melyikük az?- Az apám - feleltem. Nem kért további magyarázatot, amiért igen hálás voltam. - Miss

Wolfson, engedje meg, hogy részvétemet fejezzem ki az apám és a magam nevében az öccse halála miatt.

-Köszönöm - mondta. - Értékelem az együttérzését. Mehetünk?Megkíséreltem megszabadítani a hatalmas bőröndtől, amit maga után vonszolt, de nem

tartott igényt a segítségemre. így vonultunk ki az Escorthoz. Nem tett megjegyzést a melegre, ami kellemes

meglepetés volt. Az ideérkező látogatók első szava általában a „Hűha!”.Ahogy kelet felé hajtottunk, utasom érdeklődve forgatta a fejét.- Ez Palm Beach? - kérdezte.- Egész pontosan West Palm Beach.“Valóban? Kérem, meséljem nekem a környék földrajzáról!- Palm Beach megyében vagyunk. Ez West Palm Beach városa, ami még a szárazföldön

helyezkedik el. Most Palm Beach szigetre megyünk, amelyet a Worth-tó választ el az Egyesült Államoktól. A tó fölött több híd ível át. Létezik ugyanakkor North Palm Beach és South Palm Beach is.

- East Palm Beach nincsen?- Nincs, kisasszony. Azon az oldalon már az Atlanti-óceán van.- És mekkora Palm Beach népessége?- Az évnek ebben a szakaszában? Körülbelül tizenötezer.- És szezonban?

- Több millió - feleltem, mire utasom most először felnevetett.Ezt követően nem beszéltünk, amíg oda nem értünk a The Breakershez, amely egy letűnt

kor pazar maradványa volt. Átadtam az autót a parkolóőrnek és csatlakoztam Miss Wolfsonhoz a portán.

- Nem lenne kedve ebédelni, mielőtt hozzáfogunk a hivatalos tennivalókhoz? - érdeklődtem.

- Köszönöm, de reggeliztem a repülőgépen.- Nem hiszem, hogy túlságosan ízletes lett volna a menü - jegyeztem meg.Úgy nézett rám, mint egy szellemi fogyatékosra.-Természetesen hoztam magammal ennivalót otthonról - jelentette ki. - Joghurtot, uborkás

szendvicset és gyógyteát, amit a stewardess volt olyan kedves, és megmelegített a számomra. Egy pohár sherryt azonban nem utasítanék vissza, miután kissé felfrissítettem magam.

- Természetesen - mondtam. - Találkozzunk az Alcazar szalonban. Bármelyik szállodai alkalmazott örömmel útba igazítja.

- Nem tart sokáig - mondta, majd távozott, továbbra is hősien cibálva maga után a hatalmas bőröndöt.

Átmentem az Alcazar szalonba és helyet foglaltam a bárpultnál. Rendeltem egy vodka-tonikot citrommal a csinos pincérnőtől, aki egy tálka sós mogyorót is elém tett, hogy megfelelő szinten tartsa a szomjúságomat. Még az italom felével sem végeztem, amikor Miss Wolfson megjelent. Leugrottam a bárszékről és megkérdeztem, szívesebben ülne-e asztalhoz.

- Nem, ez tökéletesen megfelel - mondta, és olyan gyakorlott mozdulattal lendült fel a magas ülőalkalmatosságra, hogy felmerült bennem a gondolat, az ilyen székek nem teljesen idegenek számára.

Rendelt egy pohár Harvey’s Bristol krémlikőrt, és amikor megkapta és belekóstolt, elismerően bólintott. A hatalmas ablakokon keresztül kinézett a tengerre, de nem mondott semmit a gyönyörű panorámáról. Végül is bostoni volt, és néhányszor már látta az Atlanti-óceánt... na de nem pálmafákkal keretezve.

- Miss Wolfson - szólaltam meg -, megfelelőnek találja a lakosztályát?- Tökéletesen - felelte, és felém fordult. - A virágok gyönyörűek. A maga Ötlete volt?Bólintottam.-Tudja, maga nagyon kedves fiatalember - mondta, és ismét ivott egy korty likőrt.- Köszönöm. - Örültem, hogy egy tősgyökeres bostoni nem tart bunkónak. - Szeretnék

kérdezni valamit az öccséről, de ha a róla való beszéd nyomasztja, inkább hallgatok.- Nyugodtan kérdezzen. Ismerte Angust?- Csak futólag. Nagyon sok jó tulajdonsága volt.Száraz mosollyal nézett rám.- És nagyon sok rossz. Az öcsém nehéz természetű ember volt, Mr. McNally. Ezt ő sem

tagadná. Mit akart kérdezni?- Az öccse beteg volt?- Halálos beteg. Egy évvel ezelőtt megműtötték prosztatarákkal, azonban nem tudták

eltávolítani a teljes daganatot, mert más szervek is sérültek volna. Az orvosok azt mondták, hogy sugárzással és kemoterápiával meg lehet hosszabbítani az életét, Angus azonban nem kérte a kezelést.

Megdöbbentem.- Miért tett ilyet?- Mert szerinte méltóságán aluli lett volna a dolog. Azt mondta, szép életet élt, és megalázó

lenne megkísérelni meghosszabbítani néhány nyomorult évvel. Közölték vele, hogy kezelés nélkül valószínűleg egy éven belül meghal. Elfogadta és számított rá.

Két kortyra megittam az italomat és rendeltem egy másikat, valamint egy újabb likőrt Miss Wolfsonnak. A hölgy nem tiltakozott.

- Igen, ez jellemző rá... már amennyire ismertem - mondtam. - Bátor ember volt.- Valóban? - vonta fel a nővér a szemöldökét. - Lehetséges. Az viszont biztos, hogy ostoba

volt, mert nem számolt a fájdalommal, amire pedig figyelmeztették az orvosok. És a fájdalom egyre erősödött. A gyógyszerek elvesztették hatásukat, míg végül állandó kínok között élt.

- Nehéz lehetett az ön számára - jegyeztem meg.Miss Wolfson vállat vont.- Mindkét szülőmet hosszasan ápoltam; hozzászoktam a szenvedés látványához.Nem hittem neki. Itt egy nő, gondoltam, aki két kézzel próbál kapaszkodni a józan észbe.

Amiben talán egy-egy üveg sherry segíti.- Szóval ez az öngyilkosság nem érte meglepetésként? - kérdeztem.- Egyáltalán nem - felelte, és most már gyorsabban kortyolgatta a likőrjét. - Azon

csodálkoztam, hogy nem hamarabb tette meg. Gyakran emlegette, és én nem is próbáltam lebeszélni róla, mert azt szemtelenségnek tartotta volna a részemről. Amint mindig mondta: „Ki érzi a máik fájdalmát?”

- Igen, ez valóban így van. Miss Wolfson, azt hiszem jobb lesz, ha lassan indulunk. Vettem magamnak a bátorságot és azt mondtam a hatóságoknak, hogy két órakor odamegyünk.

- Természetesen - felelte, és felhajtotta a maradék likőrt. - Egy temetésről sem lehet elkésni, igaz, fiatalember?

Biztosan állt a lábán, beszéde továbbra is tiszta és jól artikulált volt, és egyáltalán nem mutatta jelét, hogy rövid idő alatt két pohár sherryt ivott meg. Lassan hajtottam a rendőrség felé, megmutatva az érdekesebb épületeket és helyeket, utasom pedig tömör és értelmes kérdéseket tett fel. Remélem, ha az ő korában leszek, én is olyan jól fogom bírni a snapszot, mint ő a likőrt.

- Különben - szólaltam meg hirtelen a lehető legkönnyedebb hangon - Lady Horowitz magára vállalta az ön Palm Beach-i tartózkodásának és az öccse temetésének minden költségét.

Láttam, hogy az arckifejezése kissé megváltozik, és az volt az érzésem, hogy nagyon megkönnyebbült a hír hallatán. Azonban csak ennyit mondott:

- Borzalmas nőszemély.Rogoff őrmester nem volt bent, hogy fogadjon minket, ezzel szemben egy általam ismert

rendőrnő, Tweeny Alvarez (tényleg így hívták) szegődött mellénk. Connie Garciához hasonlóan ő is Marielito volt, de körülbelül tíz évvel idősebb és húsz kilóval nehezebb Connie-nál. Al nem is választhatott volna meg- felelőbb személyt Roberta Wolfson mellé, mivel Tweeny lágyszavú és nagyon kedves teremtés volt.

- Nyugodjon meg, jó kezekben van - biztosítottam Miss Wolfsont. - Alvarez rendőrtisztet „Tweeny anyádnak” nevezzük magunk között.

- Ugyan már! - legyintett Tweeny.- Most visszamegyek az irodámba - mondtam. - Kérem, hívjon fel, ha szeretne visszatérni

a szállodába vagy valahová máshová kellene mennie. Bár- mikor állok szolgálatára.- Nagyon kedves.Az igazat megvallva örültem, hogy nem kell jelen lennem, amikor azonosítja öccse földi

maradványait és megteszi a szükséges intézkedéseket a hamvasztásra. Az ilyen jellegű feladatokat egyáltalán nem kedveltem. Nagyon jó vagyok célba dobásban, de a temetéssel kapcsolatos dolgok taszítanak.

Amikor visszaértem az irodámba, egy papírt találtam a telefonomra ragasztva. A tetején a következő nyomtatott felirat állt: Evelyn Sharif asztalától. Az ilyen papíroktól falra mászom.

Úgy értem, az asztalok nem tudnak kommunikálni. Nem bútorok, hanem emberek Írják az üzeneteket. Egyszer komolyan fontolgattam, hogy készíttetek egy jegyzettömböt, minden lapon az Archy McNally ágyától felirattal. Természetesen nem csináltam meg, apám felettébb neheztelt volna érte.

Maga az üzenet szövege azonban jobb kedvre derített. így szólt: „Megvan a válasz a kérdésedre. Ugorj be valamikor! Evelyn.”

A hátsó lépcsőn lecsattogtam az ingatlanrészlegre, és Mrs. Sharifet éppen valami ezoterikus gyakorlat végzése közben találtam.

- Erősíti a hasizmokat - magyarázta.- Csak csináld - mondtam és majd azon veszed észre magad, hogy kipottyantottad az

ikreidet a faxgépre. Mit sikerült kiderítened a manalapani házról?- Érdekes történet - dünnyögte. Belépett az asztala mögé és elkezdte lapozgatni az iratait. -

Az ötvenes évek végén egy nyugdíjas michigani házaspár vette meg a telket. Pénzük volt bőven. A férfi egész vagyont keresett hordozható vécék gyártásával - tudod, amilyeneket az építkezéseken látni. Szóval megvették a telket a tó és az óceán között, és felépítették rá a házat, amit Hillcrestnek neveztek.

- Imádom - jegyeztem meg. - Egyetlen valamirevaló domb sincs a környéken ötszáz mérföldes körzetben.

- Nos, így nevezték el - folytatta Evelyn. - A férfi a hetvenes években halt meg, az özvegy pedig három évre rá. Két felnőtt gyerekük volt, akik nagy vagyont örököltek, a ház és a birtok viszont az asszony iskolájának, egy kis ohiói intézménynek ment. A gyerekek megtámadták a végrendeletet. A házat nyaralónak akarják, ahol a saját gyermekeikkel pihenhetnek. A jogos tulajdonos eldöntésének ügye három éve áll, és mivel ezalatt senki nem lakott benne, a ház elkezdett tönkremenni. Egy évvel ezelőtt azonban a peres felek megállapodtak, hogy amíg a bíróság dönt az ügyben, a házat kiadják bérbe. Így állnak most a dolgok.

- Mennyi a havi bérleti díj? - kérdeztem.- Ötezer dollár.- Elég olcsó, ahhoz képest, hogy milyen szép helyen van, annak ellenére, hogy a ház maga

meg- lehetősen rossz állapotban van. Sikerült kiderítened, hogy jelenleg ki béreli?Evelyn ismét belenézett a papírjába.- Egy egyedülálló nő - jelentette. - Név szerint Clara Bodkin. Jelent neked valamit ez a

név?- Nem - hazudtam rezzenéstelen arccal. - Még sosem hallottam. Köszönöm, Evelyn. Mint

mindig, most is csodálatos munkát végeztél.- Ne felejtsd el elmesélni az apucidnak - figyelmeztetett, de csak félig viccesen.- Nem felejtem el - ígértem.Nem nevettem, csak miután visszaértem az irodámba. Szóval Clara Bodkin! Lady Cynthia

szobalánya ugyanúgy nem engedhetne meg magának havi ötezer dollárt, ahogyan én sem. Egyértelmű volt, hogy maga Horowitz bérli az üres házat a szobalánya neve alatt. Ostoba megtévesztési kísérlet... de amikor kivette, még nem számított rá, hogy felbukkan egy ilyen kíváncsi alak a színen, mint én.

Több mint másfél óra telt el, mire Roberta Wolfson telefonált. Az időt mindannak az átgondolásával töltöttem, amit az öccse betegségéről és mentális állapotáról mondott. Végül arra a sajnálatos következtetésre jutottam, hogy tévedtem, Al Rogoffnak pedig igaza volt. Angus Wolfson valóban önként masírozott be a tengerbe, és a körülményeket figyelembe véve, ezért nem is lehet hibáztatni. Az öngyilkosokra gyakran mondják: „Pedig még mennyit élhetett volna!” Nos, ezt Angus Wolfsonról nem lehetett elmondani.

Miután Angus nővére telefonált, visszamentem a rendőrségre, ez alkalommal azonban -

ismerve a hölgy temperamentumát - már a piros Miatával. Miss Wolfson a járdán várt, és elképedve nézett végig sportos járgányomon.

- Két autója van, Mr. McNally? - érdeklődött.- Nem, kisasszony - feleltem. - A fekete Escort cégautó, ez pedig az enyém.- Nagyon szép - mondta, és gond nélkül becsússzam az alacsony ülésbe.Visszafelé menet a szállodába azt mondtam:- Remélem, minden rendben ment.- Ó, igen - felelte. - Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt. És valóban igaza volt

Alvarez őrmesterrel kapcsolatban. Az a nő valóságos kincs. Ragaszkodott hozzá, hogy ő vigyen el személyesen a temetkezési vállalathoz... rendőrautóval! - Váratlanul felnevetett. - El fogom mesélni a barátaimnak Bostonban, hogy rendőrautóval mentem a halottasházba! Biztosan nagyon fog tetszeni nekik a történet.

- Igen, valószínűleg - helyeseltem.- Máskülönben - folytatta - mindent elintéztem. Angust ma este elhamvasztják és a

hamvait holnap kiszállítják nekem a szállodába.Mindezt olyan tárgyilagos hangon mesélte, mintha egy postai csomagról beszélne.

Tapasztalatból tudom, hogy a nők sokkal jobban képesek megbirkózni a betegségekkel és halállal, mint a férfiak. Azonban meg kell jegyeznem, Roberta Wolfson hozzáállása már a hidegvér határát súrolta, amit valamiképp visszataszítónak találtam.

Megálltunk a szálloda előtt.- Nem lenne kedve velem vacsorázni ma este? - kérdeztem.- Ó, nem, köszönöm. Hosszú, fárasztó nap volt a mai, és azt hiszem, a szobámba vitetem a

vacsorát, írok néhány levelet, aztán lefekszem aludni.- Ahogy kívánja - mondtam. - Jó lesz, ha holnap egykor önért jövök és kiviszem a

repülőtérre?- Egykor? - csodálkozott. - De hiszen a gépem kettőkor indul.- Egy óra alatt bőven odaérünk.- Nem szeretek semmit a véletlenre hagyni - jelentette ki dölyfösen. - Azt javaslom,

induljunk déli tizenkettőkor.- Rendben van - egyeztem bele. - Nem probléma. Délben itt vagyok önért.Hirtelen gyengéden megfogta a karomat.- Nagyra értékelem, amit értem tesz, fiatalember.- Örülök, hogy segíthetek. Aludjon jól!- Szándékomban áll - mondta határozottan, és semmi kétségem nem volt afelől, hogy

valóban jól fog aludni.Hazavezettem, úsztam egyet, aztán vacsora után jelentést tettem apámnak a nap

eseményeiről. Figyelmesen végighallgatott, majd bement az egyik dolgozószobába - nem a sajátjába, hanem a barna dolgozószobába.

- Tehát most már te is elhiszed, hogy Angus Wolfson öngyilkosságot követett el? - kérdezte.

- Igen.- Ezt örömmel hallom, Archy. Elég volt a szóbeszédből és pletykákból. Miss Wolfson

hogyan viseli a dolgot?- Elképesztően jól - feleltem. - Nagyon kemény hölgy.- Igen - bólogatott apám. - Felhívtam egy bostoni barátomat, hogy a hölgy családja után

érdeklődjem. Jó vérből származik, és a származás mindent elárul.És ezt halálosan komolyan mondta. El tudják hinni? Egy olyan ember, akinek az apja

Freddy McNally volt, egy bohóc a Minsky burleszkcirkuszban?Felmentem a szobámba, és egy órán keresztül jegyzeteltem a naplómba, amíg el nem jött

az ideje, hogy felhívjam Jennifert. Fárasztó nap állt mögöttem és nagy szükségem lett volna egy kis lazításra. Lelki szemeim előtt már egy szép este képe lebegett Jenniferrel.

A sors azonban máshogy akarta. Amikor felvette a kagylót, a hangja elkeseredett volt és mintha sírt volna.

- Mi a baj? - kérdeztem.- Semmi - felelte. - Illetve minden. Azt hiszem, jobb lesz, ha ma este nem találkozunk,

Archy.- Szerintem pedig igenis találkoznunk kellene. Nagyon jól tudok hallgatni.Néhány másodpercnyi csend következett, majd:-Igen, valóban szükségem van egy együttérző fülre. Át tudsz jönni?- Indulok - vágtam rá.Útközben végig azon töprengtem, vajon mi lehet az oka rossz hangulatának. Egyben

biztos voltam: a dolognak köze van a volt férjéhez.Azonnal láttam, hogy sírt: a szeme dagadt volt, és egyik markában összegyűrt papír

zsebkendőt szorongatott. A félhomályos nappaliban ültünk le, közel egymáshoz. Nem kínált itallal, de nem is vágytam rá. Nyugtalanított a hangulata, ugyanis mindig úgy gondoltam rá, mint egy kemény nőre, aki képtelen sírni és soha nem szenved.

- Hazudtam neked - mondta azonnal - Nem ügyféllel töltöttem az estét. Tommal vacsoráztam, aztán feljöttünk ide beszélgetni. Kizárólag beszélgetni. Néhány perccel azelőtt ment el, hogy telefonáltál.

- Szeretné, ha visszavennéd?- Igen - felelte. - Archy, itt bőgött nekem. Ott ült, ahol most te, és valósággal zokogott.- Ahogyan te is - jegyeztem meg.- Én csak azután sírtam el magam, hogy távozott. Amíg itt volt, sikerült megőriznem az

önuralmamat. Szent ég, fogalmam sincs, mit tegyek!- Jennifer, ebben nem adhatok tanácsot. Neked kell döntened, és ezt te is tudod. Mondott

valamit a szerencsejátékról?- Azt bizonygatta, hogy egyetlenegyszer sem fogadott, amióta kiengedték a börtönből.

Annyira mondta... annyira szerette volna, ha hiszek neki.- És hiszel neki? - kérdeztem, és közben arra gondoltam, hogy Thomas Bingham valóban

ördögi kereskedő.- Nem tudom, mit higgyek. Az agyam úgy kattog, mint egy rossz óra. Minden a feje

tetejére állt. Archy, kérlek, segíts nekem!Előrehajoltam és megfogtam a kezét. Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok nyerő

helyzetben. Ha azt mondom, hogy a volt férje ugyanolyan veszettül űzi a szerencsejátékot, mint korábban, talán kirúgná, de soha nem bocsátana meg nekem. Azt hinné, hogy a féltékenység vezérelt (ami igaz is lenne) és megfosztottam a boldogság lehetőségétől. Ugyanis én mit nyújthatok neki?

Ha azonban nem árulom el neki, hogy Bingham továbbra is hódol a szenvedélyének, talán visszaveszi, és a rémálom kezdődik elölről.

Még ha meg is lett volna az az erkölcsi kódex, amit jó ideje írásba akarok foglalni, nem hiszem, hogy segítségemre lett volna a dilemma megoldásában.

Mindent összevetve, borzalmas nap volt, és teljesen ki voltam facsarva mind fizikailag, mind érzelmileg.

- Jennifer - mondtam végül -, én nem segíthetek neked. Bárcsak tudnék, de nem tudok. Ez egy nagyon, nagyon nehéz döntés. Ez azonban a te életed, és neked kell döntened, hogyan

akarod élni.Megpróbált mosolyogni.- Igen - mondta elhaló hangon. - Valóban így van. Úgy viselkedem, mint egy óvodás. Ez

kizárólag az én felelősségem, igaz?- Bizony. És annak alapján kell döntened, hogy mi a legjobb a számodra. Légy önző. Soha

ne veddfigyelembe Thomas Bingham vagy Archibald McNally vagy bárki más igényeit és

vágyait. Annak alapján dönts, amit igazán akarsz... és hajts rá keményen!Lassan bólintott, én pedig felálltam, hogy távozzam.Egyszerűen nem volt mit mondani.Órákkal később, amikor ébren feküdtem az ágyamban, várva az álomra, ami nem akart

jönni, hirtelen eszembe jutott, hogy hetekkel ezelőtt Lady Cynthia és Connie Garcia figyelmeztettek: Jennifer Towley problémát fog jelenteni. Honnan tudták? A nők ezt honnan tudják?

Tizenhatodik

A Fordított Jenny ügy utolsó napjaira úgy emlék- szem, mint amikor az események maguktól felgyorsultak és egy olyan megoldás felé pörögtek, amit senki nem látott előre, legkevésbé én. Senki nem tudta irányítani vagy befolyásolni őket, sem én, sem a rendőrség, sem senki más. Mindnyájan kénytelenek voltunk hátradőlni és lenyűgözve figyelni, ahogy a szálak kibogozódnak.

Az egész egy telefonhívással kezdődött Al Rogoff őrmestertől szerdán reggel, miközben késői reggelimet fogyasztottam a konyhában Jamie Olsonnal. Körülbelül tíz óra volt.

- Szervusz, Sherlock! - köszöntött Al diadalmas hangon. - Néhány perce felhívott egy bélyegkereskedő Stuartból. Ma reggel, valamivel nyitás után, egy nő libbent be hozzá, és megpróbált eladni neki egy négy Fordított Jenny bélyegből álló blokkot. Úgy írta le, mint fiatal, szőke, csinos nőcit, akinek mindene a helyén van. Nagyon úgy tűnik, hogy a mi kis madárkánk volt, igaz?

- Igaz - feleltem. - Minden bizonnyal Sylvia volt.- Félmilliót kért a bélyegekért. A kereskedő azt mondta neki, hogy utána kell néznie, elő

tud-e teremteni ennyi pénzt, és kérte, menjen vissza dél körül. A nő beleegyezett. Egy autó már úton is van Stuart felé, három nehézfiúval. Én is mindjárt átöltözöm civilbe és indulok. Segédet fogok játszani a

boltban, a többiek pedig fedeznek. Na, hogy hangzik?- Nagyon jól. Jó vadászatot! Al, kérlek hívj fel, abban a pillanatban, ahogy lement a dolog!

Vagy én hívlak.- Persze, jelentkezem. Különben van még valami mondanivalóm a számodra, de az várhat.

Szurkolj nekünk, öregfiú!Letette a kagylót, én pedig befejeztem a reggelimet. Rogoff okos zsaru volt, és én bíztam

benne, hogy elkapja Sylviát, amint megpróbálja eladni a lopott bélyegeket. Na és akkor mi van? Beszélni fog, vagy nem fog beszélni? Feltételeztem róla, van annyi esze, hogy üzletet kössön a rendőrséggel, és Kenneth Bodin ellen valljon, cserébe az enyhébb büntetésért.

Bőven volt időm, mielőtt a The Breakersbe kellett indulnom Roberta Wolfsonért, így kisétáltam a melegházba, ahol anyám egy locsolókannával a kezében halkan dúdolgatott magában.

- Jó reggelt, Mrs. McNally - köszöntöttem. - El- nézést, amiért elaludtam. Te kipihented magad?

- Tökéletesen - felelte anyám. - Adj egy puszit!Odatartotta nekem az arcát, én pedig megcsókoltam a bársonyos bőrt.- Ez az! - mondta mosolyogva. - Ugye milyen jó volt? Mindig azt mondom, hogy az

embernek egy csókkal kell kezdenie a napját; szerencsét hoz.Felnevettem.- Ezt ki mondta neked?- Senki - felelte kuncogva. - Én találtam ki.Archy, találkozgatsz még azzal a kedves hölggyel, akiről meséltél nekünk? Tudod, azzal a

belsőépítésszel.- Az illető hölgy valójában régiségkereskedő, és igen, szoktam vele találkozni.- Ajaj - sóhajtotta anyám, folytatva a locsolást. - Komoly a dolog?- Részemről igen - válaszoltam gondolkodás nélkül, és hirtelen rádöbbentem, valóban ez

az igazság; én komolyan foglalkozom Jenniferrel. - Azt azonban nem tudom, ő hogyan érez velem kapcsolatban, ráadásul egy másik férfival is szokott találkozni.

- Elmondtad már neki, hogyan érzel iránta?- Nem, nem igazán.Anyám abbahagyta a munkát és szembefordult velem.- Jaj, Archy - mondta szomorúan ha őszinte érzelmeket táplálsz iránta, meg kell mondanod

neki. Nincs valami mondás a ki nem mondott szerelemmel kapcsolatban?- A ki nem mondott szerelem nem létező szerelem.- Pontosan - helyeselt anyám bólogatva. - Ki mondta ezt?- Én - feleltem -, most az előbb. Nem csak te tudsz kitalálni mondásokat.- Ettől függetlenül tökéletesen igaz. Egyszerűen meg kell mondanod neki.- Tényleg úgy gondolod?- Igen - jelentette ki határozottan. - Ha nem te- szed meg, el fogod veszíteni.- Azt hiszem, igazad van; gondolkodom rajta - motyogtam. - Köszönöm a tanácsot.- Erre valók az anyák - kiáltotta utánam vidáman.Valóban gondolkodtam a dolgon, illetve arra gondoltam, mekkora marha voltam, hogy

magamtól nem jöttem rá. Egy őszinte, szenvedélyes szerelmi vallomás, amelyet egy házassági ajánlat követ, talán megoldaná Jennifer problémáját és az én dilemmámat.

Egyetlen apróság hibádzott: nem voltam biztos benne, hogy felkészültem rá. Szerettem Jennifert, tényleg szerettem, de képtelen voltam eldönteni, fel akarom-e adni kellemes életemet egy holtomiglan- holtodiglan kapcsolatért egy nővel. Végül is én pontosan az a fajta férfi voltam, akit a barátai jelölni akartak a nőcsábászat Nobel-díjára.

Más szóval haboztam.Amikor megérkeztem a szállodához, Miss Wolfson már kint várt az épület előtt, mellette

hatalmas bőröndjével. Felkaptam a koffert és belódítottam a Miata hátsó ülésére, mire Roberta tiltakozó nyögést hallatott.

- Kérem, vigyázzon! - mondta. - Angus ott van benne.- Tessék?- Nos, tudja, az urnákat, amiket kapni lehetett, szörnyen ízléstelennek találtam. Biztos

vagyok benne, hogy Angus is így gondolta volna. Bostonban majd keresek valami szebbet.- Értem - morogtam. - Akkor most miben vannak a hamvak?- Egy befőttesüvegben - felelte. - Indulhatunk?Roberta Wolfson szokatlanul beszédes volt a repülőtérre menet. Elmondta, hogy most

először járt trópusi vidéken, és a klíma, a flóra, az itt lakók öltözködése, valamint a házak színe teljesen új a számára. Megjegyzései éleslátásra és jó megfigyelőképességre utaltak.

Még azt is észrevette, hogy a gyalogosok sokkal lassabban haladnak az utcán, mint az északiak.

Amikor megérkeztünk a repülőtérre, természetesen még rengeteg időnk volt. Kiderítettük, melyik kapunál kell beszállnia, majd találtunk egy közeli koktélbárt, ahová betértünk egy búcsúitalra. Én vodkát rendeltem, ő pedig a szokásost.

- Köszönöm magának - mondta és kérem, köszönje meg az édesapjának is a nevemben. Mindketten rendkívül kedvesek és segítőkészek voltak velem szemben. Továbbá hazatérésem után szándékomban áll levelet írni Palm Beach főpolgármesterének, amelyben beszámolok Tweeny Alvarez rendőrnő igyekezetéről és együtt érző támogatásáról.

- Ez nagyon kedves öntől - mondtam. - Biztos vagyok benne, hogy ez a levél bekerül a rendőrnő aktájába, és segíteni fogja az előrehaladását.

- Hiszek az elismerés szükségességében, ahol az elismerés megérdemelt - jelentette ki hűvösen. - Ugyanakkor nem habozok hangot adni rosszallásomnak sem.

Ezt el is hittem. Nem szerettem volna olyan pincér lenni, aki langyos kávét szolgál fel Miss Roberta Wolfsonnak.

- Csak azt sajnálom - mondtam hogy ilyen szomorú körülmények között ismerkedtünk meg. Kár, hogy az öccse nyaralása így végződött.

Esküszöm, csak ennyit mondtam. Nem szaglásztam, nem akartam semmit kérdezni. Egyszerűen megpróbáltam együttérzésemről biztosítani egy idős hölgyet, akire, lélekjelenléte ellenére, nagy nyomás nehezedett. A megjegyzésem nyomán azonban megdöbbentő dolgokat tudtam meg.

- Ó, Angus nem nyaralni jött ide - mondta Roberta Wolfson. - Üzleti úton volt.Az utolsó mondat hallatán megszólalt a csengő a fejemben, és a világért sem hagytam

volna ki, hogy többet tudjak meg.- Üzleti úton? - érdeklődtem unott hangon.- Igen. Lady Horowitz elküldött neki néhány tulajdonában lévő régi bélyeget, és kérte,

hogy Angus becsültesse fel az értéküket Bostonban. Azt hiszem, vevőt akart találni vagy árverésre akarta bocsátani őket.

- Valóban? És Angus felbecsültette a bélyegeket?- Nem volt rá szükség. Az öcsém a régi könyvek szakértője volt, és mondhatom, nagyon

tehetséges. Azonnal látta, hogy a bélyegek, amelyeket Lady Horowitz küldött, hamisítványok.

- Szent ég! - kiáltottam fel, döbbenetet színlelve.- Bizony - bólogatott Miss Wolfson. - Utánzatok voltak, és teljesen értéktelenek. A

nyereség, amire az a kellemetlen nőszemély számított, kiröppent az ablakon.Az utolsó szavakat némi elégedettséggel a hangjában ejtette ki, és azonnal tudtam, még

egy igazi bostoni számára is édes a bosszú.- Angus tehát leutazott ide, hogy visszaadja a bélyegeket Lady Horowitznak és közölje

vele a rossz hírt?- Kaphatok még egy pohár sherryt? - érdeklődött Miss Wolfson.- Természetesen - feleltem. - Én is önnel tartok.Nem beszéltünk, amíg meg nem érkeztek az italaink, és aztán az asszony folytatta a

történetet. Kérem, ne ítéljék el, amiért ilyen nyíltan beszélt egy idegennel. Teljesen gyanútlanul tettetnem volt tudomása a Fordított Jennyk eltűnéséről, sem arról, hogy az öccse milyen szerepet játszott az ügyben.

- Igen, azért jött Palm Beachre, hogy visszahozza a bélyegeket és közölje Lady Horowitzcal a hírt. Szegény Angus nagy bajban volt. Ismerte az asszony borzalmas természetét, és attól félt, a hírnököt fogja okolni a hírért.

- Igen, képzelem - jegyeztem meg.- Végül azonban minden jól alakult - folytatta Miss Wolfson a beszámolót. - Angus néhány

nap múlva felhívott, és elmondta, hogy Lady Horowitz viszonylag nyugodtan fogadta a kellemetlen információt, sőt meghívta, hogy egy-két hétig maradjon a házában, és próbálja kipihenni magát.

- Kedves volt tőle. Miss Wolfson, azt hiszem, szólították az utasokat. Talán jó lenne, ha odamennénk a kapuhoz.

- Menjünk - helyeselt, és úgy ledobta a második sherryt, mint egy matróz.- Időnként utazgatok - mondtam -, és lehet, hogy egy nap Bostonba visz az utam. Ha ott

járok, felhívhatom? Esetleg együtt vacsorázhatnánk.- Nagyon örülnék neki - bólogatott mosolyogva.- Maga egy nagyon kedves fiatalember. - Ezzel gyors mozdulattal hozzám hajolt, és egy

csókot nyomott az arcomra.Figyeltem, amint egyenes háttal, magasra tartott fejjel bevonul a kapun, maga mögött

vonszolva hatalmas bőröndjét, benne Angus Wolfsonnal.Merengő hangulatban hajtottam vissza a McNally irodaépületbe, próbálva kielemezni a

Roberta Wolfsontól hallottakat. Nagyon fontos értesülések voltak. A régóta nyugtalanító kirakójáték furcsa formájú darabkái jól hallható klikk-kel kezdtek a helyükre pattanni. A kép azonban, amelyet kiadtak, nem volt valami szép - az ember biztos nem akasztaná ki a kandalló fölé, Elvis Presley fekete bársony hátterű Day-Glo portréja helyére.

A probléma csak az volt, hogy ha a feltételezéseim igaznak bizonyulnak, apám legalább akkora etikai dilemmával találja magát szemközt, mint én Jennifer Towleyval. A jövő nem ígért mókát és kacagást a McNallyknek, apának és fiának.

Az irodámba érkezve üzenet várt Al Rogoff őrmestertől azzal, hogy sürgősen hívjam vissza. Azonnal tárcsáztam, anélkül hogy akár a kalapomat levettem volna.

- Elkaptuk! - rikkantotta Al a telefonba. - A teljes neve: Sylvia Montgrift. És tudod mi? Priusza van! Tudtad te ezt?

- Nem, hazudtam, erősen bánva, hogy nem beszéltem neki róla. - Mit csinált?- Engedély nélkül üzemeltetett egy masszázs- szalont. A West Palm Beach-i zsaruk

letartóztatták, és a végén felfüggesztett büntetést kapott. Máskülönben nagyon csinos teremtés.

- Nem az én esetem - mondtam. - Al, átmehetek?- Persze - felelte de ne szövegelj bele a dolgokba. Várjuk a nő ügyvédjét, Lou Evertont.

Ismered?- Természetesen - mondtam. - Sokszor átvert. Amolyan igazi okostojás.- Igen, valóban az, de dolgoztam már vele párszor, és biztos rá fogja beszélni a nőt az

üzletre. Ugyanúgy szereti a gyorskaja igazságszolgáltatást, mint én. Ha viszont nem sikerül neki, például a csaj azt mondja, hogy a szemetesben találta a bélyege-

két, akkor nagy bajban vagyunk. Nem fogjuk tudni rábizonyítani a lopást.- Ha azonban beszél - mondtam van valami, amit szeretném, ha megkérdeznél tőle.

Azonnal indulok.Nagyon nem szerettem volna szembesülni Sylviával, de amint tudjuk, a sors örömét leli az

alattomos öv alatti ütésekben.A rendőrségre érve Rogoffot a folyosón találtam, egy hideg szivarcsutkát rágcsálva.- Hol van a nő? - kérdeztem.- Most? A vécén. Tweeny vele van, nehogy ki- másszon az ablakon.- Hogy ment a lefülelés?- A lehető legsimábban - válaszolta. - Néhány perccel tizenkettő után megjelent a stuarti

bélyegkereskedőnél. Felmutattam az igazolványomat és megragadtam a karját. Ennyi volt.- Mondott valamit?- Persze, azt, hogy „A fenébe!”.- Hol vannak a bélyegek?- Nálunk. Ostoba kis papírfecnik. Kapcsolatba léptem egy nyugdíjas professzorral, aki

Lantanában él, és állítólag a kétes eredetű dokumentumok szakértője. Meg fogja vizsgálni a bélyegeket... ingyen és bérmentve.

Ebben a pillanatban Sylvia kilépett a vécéből. Tweeny szorosan fogta a könyökét, és felénk indultak.

A nő döbbenten meredt rám.- Dooley! Mit csinálsz te itt? Téged is letartóztattak?Tweeny Alvarez azonban határozott mozdulattal betessékelte az őrmester irodájába, és

becsukta az ajtót.Al felém fordult.- Dooley? Mi ez az egész? Csak nem masszíroztattad meg magad mostanában valamikor?- Nem, dehogy! - vágtam rá sietve. - Csak ezt a nevet használtam Delray Beachen.- Dooley - ismételte Rogoff vigyorogva. - Nagyon aranyos.- Figyelj, Al! - mondtam. - Ha Lou Everton megengedi, hogy az ő jelenlétében kikérdezd a

nőt, érdeklődd meg tőle, hogy Thomas Bingham is benne volt-e a buliban.- Kicsoda?- Thomas Bingham.- Ki a fene az?- Bodin egyik barátja. Lehet, hogy része volt a lopásban.Az őrmester görbén nézett rám.- Már megint elhallgattál előlem valamit?- Al - mondtam ez a Bingham csak egy megérzés. Lehet, hogy semmi köze sincs az

egészhez. Csak kérdezd meg Sylviát, rendben?- Jó, megkérdezem - morogta.Láttam, hogy Lou Everton belép az első ajtón, így én a hátsón keresztül távoztam, hagyva,

hogy az ügyvéd és az őrmester háborítatlanul szórakozzanak. Beültem a Miatámba, és a Horowitz-birtok felé vettem az irányt. Egy rendkívül kockázatos lépésre készültem, amiért, ha tudja, Rogoff nagyon dühös lett volna.

A kegyelmi alku ugyanolyan elterjedt Palm Beachen, mint Manhattanben vagy bárhol máshol. Everton és az államügyész minden bizonnyal sokat fog vitatkozni és sok italt el fog fogyasztani együtt, amíg végül megegyeznek abban, hogy Sylvia mit mond el és milyen büntetést kap.

Egyetlen problémám ezzel az egésszel az volt, hogy egy ilyen megállapodás meglehetősen sok időt vesz igénybe. És még mindig fennállt a lehetősége, hogy Sylvia nem lesz hajlandó izomagyú barátja el- len vallani. Nem mintha azt hittem volna, hogy a hűség a hölgy erős oldala, ennek ellenére nem akartam kockáztatni.

Képletesen szólva árkon-bokron keresztülcsörtettem, mivel nem volt türelmem kivárni a megállapodás létrejöttét. Amikor megvertem a rézkopogtatót a Horowitz-ház ajtaján, Mrs. Marsden engedett be, de annyit sem mondott, hogy jó napot.

- Hallom, hogy a rendőrök visszaszerezték a bélyegeket - mondta köszönés helyett -, és letartóztatták azt, aki ellopta.

- Mrs. Marsden, a hírhálózat ebben a városban egyszerűen elképesztő. A NASA-nak rá kellene kapcsolódnia, és másodperceken belül mindent meg- tudnának a Jupiterről.

- Tehát igaz a dolog?Bólintottam.- A Fordított Jennyk előkerültek. Örül?- Nagyon - felelte, és intett, hogy lépjek be a hatalmas előcsarnokba.Az ajtó mellett belül csomagokat és bőröndöket pillantottam meg.- Valaki elutazik? - érdeklődtem.- Miss Stanescu - válaszolta a házvezetőnő. - Kenneth Bodin fogja kivinni a repülőtérre.- Akkor talán megkeresem, és elbúcsúzom tőle.- Persze, Mr. McNally. Menjen csak. Fent van az emeleten. - Hirtelen erősen megragadta a

karomat, és egyenesen belenézett a szemembe. - Minden rendben lesz? - kérdezte.- A legnagyobb rendben - feleltem, remélve, hogy igazat mondok. - Pontosan olyan lesz

minden, mint azelőtt.Bólintott, de tudtam, hogy nem hisz nekem; a dolgok sosem lesznek olyanok, mint régen.

Mrs. Marsden azonban megtanulta elviselni a változásokat. Én még csak most tanulom.Gina Stanescu szobájának az ajtaja nyitva volt, és amikor belestem, ott láttam a nőt, amint

az illatszereit rakosgatja egy kis bőrtokba. Megkopogtattam az ajtót, mire felnézett, mosolygott, és intett, hogy menjek be.

-Hallottam, hogy elutazik, Miss Stanescu - mondtam -, és csak szerettem volna elbúcsúzni.- Ne búcsúzzon el, hanem mondjon egy „viszontlátásrá”-t.- Igen, remélem, hogy még találkozunk. Biztonságos és kellemes utazást kívánok, és Miss

Stanescu... - hirtelen elhallgattam, mert nem akartam olyan ígéretet tenni, amit esetleg nem tudok betartani.

- Igen? - nézett rám kérdőn.- Higgyen továbbra is a csodákban - mondtam. - Még az apró csodákban is.- Petit csoda? - kérdezte erőltetett mosollyal.- Tudja, néha azért előfordulnak.Kezet fogtunk és elváltunk. Ez a búcsúzások napja volt, és attól tartottam, még újabbak

várnak.Lementem a földszintre, onnan pedig ki a garázsba. Kenneth Bodin a Rollsot törölgette:,

olyan gyengéden, mint egy lovász a futamgyőztes paripát. Közeledtemre felnézett, majd folytatta a munkát. A zakója nem volt rajta, és levágott ujjú, izmaira feszülő pólójában igazi emberszabású majomnak látszott.

- Hallom, a zsaruk visszaszerezték a bélyegeket - jegyezte meg anélkül, hogy hátrafordult volna.

- Igen, valóban így történt - mondtam könnyedén és elkapták a nőt, aki megpróbálta eladni őket. Valamilyen Sylviának hívják. Most vallatják. A zsaruk szerint viszont nem a nő volt a tolvaj, így azt akarják kihúzni belőle, ki bízta meg a bélyegek eladásával. Úgy tudom, énekel, mint a madárka.

Úgy hecceltem, mint egy ostoba tuskó, akinek ózonon kívül semmi sincs az agyában. Rá akartam kényszeríteni, hogy valami óriási ostobaságot műveljen, például próbáljon meg elszökni: ami újabb bizonyíték lett volna a bűnösségére. Levendulaszín Volkswagen bogarában igazán nem lett volna nehéz követni. És ha egy kis szerencsém van, még a letartóztatásnak is ellenállt volna. Ez lett volna a hab a tortán.

- Hogyan fogták el a zsaruk a nőt? - kérdezte rekedten, gépies mozdulatokkal simogatva a tükörként csillogó Rollsot.

- Ó, az az én érdemem! - dicsekedtem, remélve, hogy nagyképűségem még jobban feldühíti. - Mondtam a rendőröknek, hogy értesítsenek minden bélyegkereskedőt Dél-Floridában. Úgy okoskodtam, hogy a fickó, aki ellopta a Fordított Jennyket, akkora marha,

hogy meg fogja próbálni helyben készpénzért eladni, amilyen hamar csak lehet. És pontosan ezt tette az ökör.

Éreztem, hogy ennél tovább már nem erőltethetem a dolgot, így elindultam kifelé a garázsból, és vidáman visszaszóltam neki:

- Viszlát!Nagyon elégedett voltam magammal.Abban biztos vagyok, hogy nem Konfucius volt, de Charlie Chan mondhatta a következőt:

„Az az ember, aki hátba veregeti, magát, kartörést kockáztat.”Egyszerűen azért ugrottam be Consuela Garcia irodájába, mert szerettem volna újra látni.

Mindig jókedvre derített. Ha Jennifer Towley hűvös, márványszerű nő volt, akkor Connie meleg, bolyhos típus, megnyugtató, mint egy játékmaci. Ráadásul mindig nevetett a vicceimen, ami imádnivaló tulajdonság egy nőnél.

Szokás szerint telefonált, és intett, hogy üljek le.- Igen, valóban így van - mondta kimért, hivatalos hangon, amit kizárólag a riporterekkel

szemben használt. - Értesültünk róla, hogy a rendőrség megtalálta az ellopott bélyegeket. Lady Horowitz természetesen nagyon boldog. Igen, nyugodtan idézhet. Nagyon köszönöm a hívását.

Letette a kagylót, és rám vigyorgott.- Minden jó, ha a vége jó - mondta.- Aha - dünnyögtem. - Kockázat nélkül nincs győzelem. Lady C. valójában hogy fogadta a

hírt?Connie elkomorodott.- Egyáltalán nem ujjongott. Sőt, szerintem meg- rázta a dolog. „Ki a francot érdekli?” -

kérdezte bosszúsan. Jellegzetes Horowitz-reakció. Figyelj, Archy, ha a bélyegek megkerültek, akkor nem használhatta fel Őket, hogy zsarolóknak fizessen velük.

Tehát az egész összeesküvés csak feltételezés volt... igaz?- Nem igaz - mondtam. - Még mindig számos bizonyíték van arra nézve, hogy valaki

zaklatja.- És még mindig követed?- Amikor csak tudom. Ez az ő érdeke, Connie - tettem hozzá ártatlan képpel. - Lehet, hogy

veszélyben van.Gyanakvó pillantást vetett rám - de ugyan mit mondhattam volna neki? Talán azt, hogy

továbbra is érdekel, miért nem hajlandó elárulni Lady Horowitz, hogy hol volt Béla Rubik meggyilkolásának időpontjában? Ha ezt elmondom Connie-nak, elküldött volna a fenébe, és talán soha többé hozzám sem szólt volna.

- Nos... - mondta tétován csak még egyszer. És ezzel vége. Holnap egykor távozik itthonról; úti cél ismeretlen... legalábbis előttem.

- Köszönöm, Connie - mondtam hálásan. - Nagyon hálás vagyok a segítségedért. Randevúzgatsz mostanában valakivel?

- Persze - vágta rá bosszúsan. - A fogorvosommal... és mondhatom, nem valami kellemes szórakozás. Abban az esetben, ha szakítanál Towleyval, szabad vagyok.

- Észben tartom - ígértem. - Még egy kérdés: DuPeyék elmentek, Gina Stanescu ma utazik el; Doris és Harry Smythe mikor vidámítja fel Floridát távozásával?

- Azok a borzalmas alakok? - kérdezte Connie, majd hirtelen elnevette magát. - Ezt hallgasd meg, Archy! Az asszonyom ismer egy idős brit házaspárt, akik Kasmírban laknak, és évek óta nyaggatják Lady Horowitzot, hogy adja el nekik a tulajdonában lévő Remington bronztárgyat. Egész mostanáig nem volt hajlandó belemenni, de tegnap felhívta őket, és azt mondta, eladja nekik a Remingtont, azzal a feltétellel, hogy két hétre meghívják Smythe-ékat.

így aztán Doris és Harry hétfőn utaznak Kasmírba.Felnevettem.- Lady Cynthia aztán profi szervező!- Az biztos - helyeselt Connie - de te is jó vagy ebben a műfajban. Lady Cynthiával persze

nem érsz fel, de nyugodt szívvel besorolnálak a tehetséges amatőr kategóriába.Ez rosszulesett. Ha Connie tudta volna, mit tervezek, legalább félprofi minősítést adott

volna.

Tizenhetedik

Csütörtök reggel, miután elfogyasztottam a reggelimet, még egy órán keresztül tettem-vettem a fészkemben. Nagyon elégedett voltam magammal; azt hittem, végre sikerül helyes kerékvágásba terelnem a világot, amiért is majd megkapom örök jutalmamat a mennyországban. Vagy még azelőtt egy hétvégét Párizsban. Biztos voltam benne, hogy valamiképp elnyerem a jutalmamat azért a sok jóért, amit tenni szándékoztam.

Úgy döntöttem, lassan beautózom az irodába, és elkészítem az éppen aktuális kiadáslistámat. Megvoltak a Roberta Wolfson által elfogyasztott sherryk számlái, valamint néhány benzinszámla és a Ford Escort bérleti díjának számlája. Na és persze néhány sokkal kreatívabb kiadás terve a fejemben.

A házból kilépve nyomasztó reggel fogadott. Az ég olyan színű volt, mint a betonjárda, a nyirkos levegő meg sem mozdult. Átkozottul meleg volt, és egy kellemes, frissítő eső valóságos áldás lett volna. Az ólomszínű égbolt azonban nem szolgált sem árnyékkal, sem reménnyel. Mindent összevetve, a világ szürkébe öltözött - ami a legderűlátóbb embert is nyomasztotta volna. Én a magam részéről a legszívesebben visszabújtam volna az ágyba, hogy egész nap ki se dugjam az orromat.

Lassan behajtottam a városba, azon töprengve, hogyan javítsak követési módszereimen, amikor a

nap folyamán később követem Lady Horowitzot Manalapanba - már persze ha ismét oda megy. Végül úgy döntöttem, hogy átteszem a távcsövemet a Miata kesztyűtartójából az Escortéba. Azt hiszem, Clouseau felügyelőt akartam játszani, aki a bokrok között bujkálva figyeli a tettest, mint egy megszállott ornitológus.

Legurultam a föld alatti garázsba, és az üvegkalitka felé pillantottam, ahol Herb, a biztonsági őr tanyázott. Intettem neki, de nem kaptam választ; Herb teljesen elmerült egy papírfedelű könyv olvasásában. Megálltam az Escort mellett és kiszálltam a Miatából. Ebben a pillanatban Kenneth Bodin emelkedett fel egy közelben parkoló autó mögül, és vész- jósló mosollyal megindult felém.

Farmernadrágot és szegecses bőrdzsekit viselt. Ebben a melegben? - gondoltam. A hiúságnak nincsenek határai? Ekkor azonban előhúzta a kezét a háta mögül, és észrevettem, hogy egy baseballütőt szorongat benne. Vagy egy Louisville Slugger volt, vagy egy viszonylag jó minőségű másolat.

Odalépett hozzám, fellendítette az ütőt és lesújtott. Azt hiszem, a vesémet célozta.Nagydarab volt és izmos, de nagyon lassú. A közeledő ütő nem volt gyorsabb, mint

Jennifer Towley egyik teniszszervája. Hátrahajoltam, és az ütő elzúgott előttem. Testsúlyomat áthelyeztem a bal lábamra, és gyors mozdulattal „lábközön” rúgtam. Panaszaim ellenére viszonylag jó kondícióban vagyok.

Bodin elejtette az ütőt, lerogyott a garázs betonjára, magzati pózba gömbölyödött, és a családi ékszert markolászva keservesen nyöszörgött.

- Herb! - kiáltottam olyan hangosan, ahogy csak bírtam, és az őr azonnal kiugrott az

üvegkalitkából.Odaérve lenézett a földön fetrengő alakra, meglátta a baseballütőt, kisebb nehézségek árán

előráncigálta pisztolyát a tokjából, és Bodinre szegezte.- Jól van, Mr. McNally? - kérdezte aggodalmas hangon.- Persze, semmi bajom.A sofőr vádló pillantást vetett rám a padlóról.- Fájdalmat okozott nekem - mondta két nyögés között.- Pontosan ez volt a szándékom, öregfiú - biztosítottam. - Herb, megyek és hívom a

zsarukat. Maradjon itt, és őrizze ezt a szemétládát!- Hová lőjek, ha nem megfelelően viselkedik? - kérdezte a biztonsági őr.- Nem is tudom - motyogtam elgondolkodva. - Azt hiszem, a térdkalács pont jó lesz.- Túl kicsi célpont - ellenkezett Herb. - Mit szólna inkább a mellkashoz?Kenneth Bodin felhördült.Al Rogoff őrmester bent volt a helyén, ami nagy megkönnyebbülés volt. Röviden

elmagyaráztam a történteket.- Nem esett bajod? - kérdezte.- Egy kicsit megrázott az eset - vallottam be de nem sérültem meg.- Ennek örülök - mondta Al. - Nagyon sok fáradságtól kíméltél meg minket. Tegnap este

óta keressük a fickót. Sylvia beszélt. Menj vissza és vigyázz rá; nemsokára ott vagyunk.Herb és én ott álltunk a földön fekvő sofőr mellett, és elégedetten figyeltük a szenvedését.

Arról beszéltünk, vajon hogyan sikerült észrevétlenül besurrannia a garázsba, végül Herb arra a következtetésre jutott, hogy biztosan akkor történt a dolog, amikor ő éppen valamelyik ellenőrző körútját végezte. Nem vitatkoztam vele. Herb kedves fickó volt, de körülbelül annyira figyelmes, mint egy kitömött hal.

Két rendőrautó gurult le a rámpán, és szirénájuk lassan elhalkult. Az elsőből Rogoff őrmester szállt ki, a másodikból két megtermett egyenruhás rendőr, és csatlakoztak hozzánk. Most már valóságos kört alkottunk a rángatózó sofőr fölött.

- Mi történt vele? - kérdezte tőlem Al.- Heretrauma - feleltem -, amit egy negyvenhármas Allen-Edmonds cipő orra okozott.Az Őrmester rám vigyorgott.- Kösz, Bruce Lee - mondta. - Fogadjunk egy fánkba, hogy be fog perelni érzelmi

megrázkódtatásért! - Odafordult a másik két rendőrhöz. - Vigyétek és zárjátok be!- Mi a vád ellene? - kérdezte az egyik.- Emberi lény jogtalan megszemélyesítése - válaszolta Rogoff. - Tartsátok rajta a

szemeteket, amíg vissza nem érek.Figyeltük, amint a két rendőr talpra rángatja és betuszkolja Bodint az autóba.- Köszönöm, Herb - mondtam a biztonsági őrnek. - Nagyon bátran viselkedett.- Örülök, hogy a szolgálatára lehettem, Mr. McNally.Al és én beültünk a Miatába. Ő rágyújtott egy szivarra, én pedig egy English Ovalra.- Beszélt a barátnő? - érdeklődtem.- Igen, de nem sok olyasmit mondott, amit ne tudtunk volna. Azt állítja, hogy Bodin bízta

meg a bélyegek eladásával- Tudta, hogy a bélyegek hamisak?- Nem beszélt róla, én pedig nem mondtam neki. Szerintem mind ő, mind Bodin azt hitték,

hogy eredetiek. ja, ha már itt tartunk, azok a Fordított Jennyk valóban hamisak, a szakértő megvizsgálta őket.

- Sylvia nem említette, Bodin honnan szerezte a bélyegeket?

- Azt mondta, egy idős férfi adta neki, aki a Horowitz-házban lakott. Angus Wolfson lehetett... igaz? A megállapodás szerint Bodin tíz százalékot kapott volna az árból.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy Wolfson nyúlta le a bélyegeket?Rogoff felnevetett.- Tudom, milyen nagy szakértője vagy az emberi jellemnek, Dr. Freud. Nemrég azt

mondtad, elképzelhetetlennek tartod, hogy Wolfson legyen a tolvaj. Ebben az esetben azonban tévedtél. Igenis Wolfson lopta el a bélyegeket.

Meggyőződésem volt, hogy téved, de nem akartam vitatkozni.- Ha már Wolfsonnál tartunk - mondtam -, beismerem, hogy tévedtem, és neked volt

igazad. Tényleg öngyilkos lett.Rogoff homlokráncolva meredt rám.- És mi győzött meg erről?Elmondtam mindazt, amit Roberta Wolfsontól hallottam az öccse betegségéről, arról, hogy

nem volt hajlandó sugárkezelésnek és kemoterápiának alávetni magát, és hogy állandó fájdalmai voltak.

- Elég ok, hogy valaki önként szabaduljon meg a porhüvelyétől - tettem hozzá.- Aha - bólogatott az őrmester. - Volt azonban más oka is az öngyilkosságra.- Valóban? És micsoda?- A bűntudat. Amíg nálunk volt Wolfson teste, ujjlenyomatot vettünk tőle, amelyek

majdnem pontosan megegyeztek az üveg papírnehezéken lévőkkel, amivel Béla Rubikot agyonütötték.

Erre ugyan nem számítottam, de különösebben nem lepett meg a dolog. A bélyegkereskedő Angus Wolfsonnak kinyitotta volna az ajtaját, egy olyan gorillának viszont, mint Bodin, biztosan nem.

- Biztos vagy benne, Al? - kérdeztem. - Mármint az ujjlenyomatokban?- Hetvenöt százalékban igen - mondta és ennyi nekem tökéletesen elegendő.

Meggyőződésem szerint az ügy hivatalosan is le lesz zárva. Rubik gyilkosa megderült, a gyilkos, Wolfson, halott. Lady Horowitz visszakapja a hamis bélyegeit. Bodin talán kap valamennyi börtönbüntetést, de biztosan nem túl sokat. Mostantól kezdve a Palm Beach-i rendőrség a sokkal fontosabb ügyekre összpontosíthat, például hogy ki lopkodja a kiwit és a mangót a helyi kertészetből.

- Tegyél meg nekem egy szívességet - kértem - és mondd el, szerinted hogyan zajlott le ez az egész! A legelejétől kezdve.

- Nagyon szívesen - egyezett bele azonnal, sűrű füstfelhőket eregetve a szivarjából. - Wolfsonnak, aki nem volt egy gazdag ember, nagyon sok orvosi jellegű kiadása volt, így megfújta a Fordított Jennyket, azt gondolva, Lady Horowitznak annyi a pénze, hogy könnyedén ki fogja bírni ezt a kis veszteséget. Ekkor azonban meggondolatlan dolgot tett: megpróbálta eladni a bélyegeket egy helybéli kereskedőnek. Szerintem otthagyta a Jennyket Béla Rubiknál, hogy Rubiknak legyen ideje felbecsülni az értéküket.

Amikor először találkoztál vele, a bélyegek már Rubiknál voltak.- Wolfson visszament Rubik boltjába, méghozzá az elmaradt jachtkirándulás napjának

délutánján. Rubik közölte vele, hogy a bélyegek hamisak. Ismerve Rubikot, szerintem azzal fenyegetőzött, hogy értesíti a rendőrséget, miszerint Wolfson hamisítványokat próbál eladni. Wolfson pánikba esett, és kupán vágta Rubikot a papírnehezékkel. Nem hiszem, hogy meg akarta volna ölni; csak a bélyegeit akarta visszaszerezni és eltűnni a helyről.

- Aztán Wolfson a helyi újságokból értesült arról, hogy gyilkolt. Nem volt autója, hogy más kereskedőket is felkeressen, ráadásul napról napra fogyott az ereje. Ezért aztán üzletet között Bodinnel, ezzel a pénzéhes majommal. A sofőr beleegyezett, hogy a vételár bizonyos

százalékáért cserébe eladja a bélyegeket. Ez volt a legjobb megoldás Wolfson számára. A többit már tudod. Na, mit szólsz hozzá?

- Wolfson elárulta Bodinnek, hogy a bélyegek hamisítványok?- Nem. Bodin és Sylvia azt hitték, igazi érték került a kezükbe. Figyelj, előfordulhat, hogy

maga Wolfson is azt hitte, hogy Rubik tévedett, és a bélyegek eredetiek. Nos?Volt némi igaza, de sok mindenben tévedett. Nem állt szándékomban felvilágosítani, mivel

a legtöbb hiba egy olyan információban gyökerezett, amit nem osztottam meg vele. Ha Al elképzelése lesz a hivatalos változat, ám legyen! Senkinek nem fog fájni, nekem pedig még egy halat meg kellett sütnöm a tűz fölött.

- Igen - mondtam hihetően hangzik.- Egyáltalán nincs ellenvetésed?Tudtam, hogy gyanakodni fog, ha mindennel egyetértek.- Csak néhány részlet - mondtam. - Például Wolfson és Kenneth Bodin kapcsolata.

Szerintem Wolfson teljesen odavolt ezért a gorilláért.- Persze - bólogatott Rogoff. - Pontosan ezért választotta őt és ajánlott fel neki egy szeletet

a tortából. Remélte, hogy cserébe elnyeri a fickó rokonszenvét.- Igen, lehetséges. Béla Rubik tényleg fel akarta adni Wolfsont?Al elhúzta a száját.- Csak miután megvizsgálta a bélyegeket, és látta, hogy hamisítványok. Ha eredetiek lettek

volna, Rubik gondolkodás nélkül megvette volna őket, még akkor is, ha tudja, lopottak. Ilyen ember volt.

Felsóhajtottam.- Nos, azt hiszem, ez pontot tesz a dolgok végére. Bocs, hogy ezt a sok vackot rád

árasztottam, Al.- Együtt jár a területtel - mondta vállvonogatva.- Apádra hagyom a kellemes feladatot, hogy közölje Lady Horowitzcal, a bélyegei

hamisak. Holnaptól egy hétig szabadságon leszek. Városon kívül akarok lenni, amikor a lady értesül a hírről. Ennyit a kártérítésről!

Vele együtt nevettem. Kiszállt a Miatából, búcsút intett, és szivarját rágcsálva az autója felé indult. Enyhe lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért nem fedtem fel előtte a teljes igazságot, de azzal nyugtattam magam, hogy számára nem jelent veszteséget, másoknak pedig haszna származhat belőle.

Hirtelen kiugrottam az autóból és futva indultam utána.- Al - kiáltottam. - Megkérdezted Sylviát Thomas Binghamről?- Igen, eszembe jutott - felelte. - Azt állítja, Bingham az ivócimborájuk, de nem tud

semmit a Fordított Jenny ügyről. Csalódott vagy?- Igen - ismertem be. - Megkérdeznéd ugyanezt Kenneth Bodintől?- Soha nem adod fel, igaz? Rendben, megkérdezem a főbűnöst.Beült az autójába és kitolatott a garázsból. Ránéztem az órámra és elkáromkodtam magam

(persze csak halkan). Gyorsan áttettem a távcsövet a Ford Escortba, és Lady Cynthia Horowitz nyomába eredtem.

Éppen hogy elcsíptem. Észak felé tartottam az Ocean Boulevard-on, és ahogy elhaladtam a Horowitz-kapu előtt, megláttam a kifelé guruló Jaguárt, a kormány mögött Lady Cynthiával. Dél felé kanyarodott, én pedig gyorsan elfordítottam a fejem, nehogy felismerjen.

Továbbhaladtam körülbelül ötven métert, majd egy csikorgós U kanyart vágtam be, és a Jaguar után eredtem. Nem volt nehéz követni, ugyanis a madam hajában egy lila sál lobogott, ami úgy világított ezen a szürke napon, mint lámpás a sötétben. Nem volt nagy forgalom, ezért bölcsnek láttam kissé lemaradni. Tudtam, hová megy; nem kellett ráragadnom.

Valóban, egy idő után befordult Hillcrest kapuján. Lassan továbbhajtottam és nagyon örültem annak, amit láttam: a Jaguár nem tűnt el a ház túlsó, a Worth-tó felé néző oldalán, hanem elöl parkolt le. Lady Cynthia éppen akkor szállt ki az autóból és lépett be a házba, amikor elhaladtam a kapu előtt.

Néhányszor ide-oda gurultam, a lehetőségeimet fontolgatva. Nem volt túl sok. Az ötlet, hogy a bokorban lappangjak távcsövemmel, elég őrültségnek tűnt. A Hillcrest két oldalán álló házak egytől egyig lakottak voltak, és ha valakinek feltűnik gyanús viselkedésem, azonnal riasztották volna a házi testőröket.

Végül úgy döntöttem, hogy eredeti elképzelésem, miszerint megszállott madárfigyelőként kószáljak a környéken, nem is olyan hülyeség. Leállítottam az autómat egy közeli, strandolok számára kialakított parkolóban, és visszasétáltam Hillcrestig, nyakamban a távcsövemmel. Néha megálltam, szememhez emeltem a távcsövet, és úgy tettem, mint aki tengeri madarakat keres. Micsoda színjáték! Stanislavsky is büszke lett volna rám.

Hillcresthez érve szemügyre vettem a környező fákat, közben persze alaposan megnéztem magát a házat is. A Jaguár még mindig a bejárat előtt állt, de az ablakok mögött senki sem mozgott.

Folytattam a madárfigyelő szerepének játszását, amíg meg nem fájdult a szemem, és közben azon tűnődtem, vajon meddig kell ezt csinálnom - egy óráig, kettőig? A végeredmény egész pontosan egy óra és negyvenhárom perc volt. Ebben teljesen biztos vagyok; igen gyakran pillantottam az órámra.

Ekkor éppen a háztól délre álldogáltam, félig egy nagylevelű bokor takarásában. A házat figyeltem, amikor kinyílt az ajtó, és Lady Cynthia lépett ki. A haja kibontva lobogott, a sálat a kezében fogta. Megállt a teraszon, megfordult, és a nyitott ajtón keresztül beszólt valamit.

Addig csavargattam a távcső végét, amíg a lehető legközelebb hoztam Lady Cynthiát. Nevetett, a fejét rázta, majd játékosan toppantott a lábával. Láttam, amint a karját nyújtja a benti valaki felé.

- Gyere ki, gyere ki, akárki vagy is - suttogtam magam elé, majd, mivel nem voltam biztos a szó- használat helyességében, megismételtem. - Gyere ki, gyere ki, bárki vagy is!

És kijött.Az apám.A távcső kissé remegett a kezemben, amint az ölelkező és csókolózó párt figyeltem. Ez

nem egy barátságos búcsú volt ügyvéd és ügyfél között, hanem szenvedélyes összefonódás, ami mintha sosem akart volna véget érni.

Ami talán szórakoztatni fogja önöket (vagy nem), az az volt, hogy a legjobban azon döbbentem meg, hogy apámon nem volt nyakkendő, mellény és zakó. Prescott McNally ingujjban napközben! El sem tudom mondani, ettől milyen fajtalannak tűnt számomra ez a jelenet.

Végül vonakodva szétváltak. Lady Horowitz lement a Jaguárjához és egy utolsót intett apámnak. Apám visszaintett, majd bement a házba és becsukta az ajtót.

Lady Horowitz hazafelé vette az irányt, én pedig rohantam az Escortomhoz. Úgy logikáztam, hogy apám a ház mögött állította le a Lexust, és hamarosan ő is visszaindul a városba. Rég messze akartam járni, mire ez bekövetkezik.

A megengedettnél jóval gyorsabban repesztettem vissza a McNally irodaépülethez. Mindvégig a mostanában látott két titkos ölelés képe lebegett a szemem előtt: az Angus Wolfson-Kenneth Bodin és Cynthia Horowitz-Prescott McNally párosoké. Al Rogoff őrmester egyszer azt mondta, hogy a dolgok hármasával történnek. Komoran azon törtem a fejem, hogy vajon ki fogja végrehajtani a harmadik elátkozott ölelést.

Begurultam a garázsba, és Herb már ott toporgott az autó mellett, mielőtt kiszállhattam volna.

- Jól érzi magát, Mr. McNally? - érdeklődött aggodalmasan.- Kitűnően, Herb - feleltem. - Nem is lehetnék jobban.- Örömmel hallom - mondta. - Le kellett volna lőnöm azt a semmirekellőt. Igazán

megérdemelte volna.Az orra alatt motyogva visszaindult az üvegkalitkájába. Én eközben átültem a Miatába és

rágyújtottam egy cigarettára. Örömmel láttam, hogy nem remeg a kezem. Lecsúsztam az ülésen, hátrahajtottam a fejem, és a mennyezeten sorakozó csapokat bámultam. Rájöttem, hogy a reakcióm a látottakra egy egyszemélyes vallatás formájában jelentkezik.

- Mi a legmegdöbbentőbb számodra a dologban?- A tervezés! Találniuk kellett egy helyet, amely viszonylag rejtve van az emberek szeme

elől. A lady ezért kibérelt egy régi házat, Palm Beachtől távol, apám pedig úgy intézte az ügyeit, hogy a távolléte ne tűnjön fel senkinek az irodában.

- Neked miért nem tűnt fel? Hiszen legalább két alkalommal nem találtad bent, ugyanabban az időpontban, amikor a lady is rejtélyesen eltűnt. És apád milyen gyorsan kijavított, amikor öregebbnek gondoltad a ladyt, mint amennyi valójában.

-Igen, tényleg így van, de sosem jutott volna eszembe, hogy van közöttük valami.- Miért nem? A koruk miatt?- Ne légy ostoba! Azt hiszed, mindenki életében van egy pont, amikor véget ér az álom?

Az álmok sosem érnek véget. (Legalábbis remélem.)- Szerinted mióta tart a kapcsolatuk?- Nem tudom... talán néhány hónapja. Éppenséggel ki tudnám deríteni. Megkérdezném

Evelyn Sharifet, mikor bérelték ki Hillcrestet. De mi értelme lenne?- Légy őszinte magadhoz! Valójában csodálod apádat, igaz?- Azt hiszem, igen.- Azért, mert örökölted a természetét?- Az alma nem esik messze a fájától.- Megmondod neki, hogy tudsz a dologról?- Jaj, dehogy! Egész véletlenül szeretem az apámat, a hibái ellenére. Lehet, hogy pontosan

ezek miatt. Nagyon különleges kapcsolat van kettőnk között.- És amit most megtudtál... nem fog véget vetni ennek a kapcsolatnak?- Természetesen nem. Lehet, hogy megváltozik, de akkor is különleges marad.- Anyádnak elmondod?- Anyám már tudja. Most jöttem rá, a mostanában tett furcsa megjegyzései alapján.

Honnan tudják a nők? Azonban szórakozottsága ellenére anyám olyan bölcsességgel rendelkezik, ami messze elhomályosítja az enyémet. Ráadásul türelmes és szereti apámat. Tudja, hogy vissza fog térni hozzá.

- Szóval nem árulod el senkinek?- Ezt nem mondtam.A vallatás véget ért, és már tudtam, mit fogok tenni. Savanyúan elmosolyodtam, felidézve

a hazugságot, amit Connie Garciával szemben alkalmaztam... vagyis hogy valaki zsarolja Lady Horowitzot. A dolog igaznak bizonyult. A zsaroló én leszek.

Amikor kihajtottam a fold alatti garázsból, egy szürke, ködös világba érkeztem, ahol még a pára is szitált. Annyira ugyan nem esett, hogy felhúzzam a Miata tetejét, de láttam, amint a nedvesség cseppekbe gyűlik a szélvédőn. A parthoz közeledve a szitálás tovább erősödött, így amikor befordultam a Horowitz-ház kapuján, egyenesen a garázsba hajtottam, hogy tető alá helyezzem az én drága járgányomat.

A hátsó ajtón keresztül léptem be a házba, és ott találtam a konyhában Jean Cuvier-t, a

szakácsot, és Clara Bodkint, a szobalányt, akik között szinte szikrázott a levegő. Azt hiszem, csak megpróbálták egy kis nevetéssel vidámabbá tenni ezt a ronda napot, de évődésük időnként majdnem komoly flörtölésbe csapott át.

- Archay - szólított meg Jean mondd meg ennek az ártatlan leányzónak, hogy nem szabad félnie az élettől, szerelemtől, szenvedélytől és romantikától.

- És azt is mondja meg ennek a bálnának, hogy én mindent tudok ezekről a dolgokról, amit csak tudni lehet - csattant fel Clara és alaposan megnézem, kit részesítek a kegyeimben.

Tetszett a visszavágás, ennek ellenére tiltakozón felemeltem a kezem.- Nem vagyok hajlandó beszállni ebbe a háborúba! - mondtam. - Csak azért ugrottam be,

hogy váltsak néhány szót a ház úrnőjével. Fogad most?- Nem is tudom - felelte Clara bizonytalanul. - Azt hiszem, éppen fürdik. Miért nem megy

fel és kopogtat be az ajtaján?- Igen, ezt fogom tenni - mondtam. - Próbáljatok meg kedvesnek lenni egymáshoz,

gyerekek! A világnak szeretetre van szüksége, igazi szeretetre!Kimentem az előcsarnokba, és onnan a gyönyörű lépcsősoron fel a második emeletre.

Halkan bekopogtam Lady Cynthia ajtaján.- Ki az? - szólt ki.- Archy McNally. Beszélhetnék önnel néhány percet?- Gyere be!Míg kint olyan volt minden, mintha ónból lenne, addig Lady Cynthia szobájában a tárgyak

ezüstösen csillogtak, és a levegő a lady fürdőjének illatos párájától volt terhes. Az ablakok nyitva voltak, de a függönyök meg sem mozdultak. Hallottam kintről az eső zaját, amely most már egyenletesen szakadt. Micsoda díszlet lett volna a szoba egy orgy a deux- höz! Ilyesmiről azonban szó sem volt.

Az áttetsző selyemköntöst viselő lady a szófán heverészett, egyik lábát kinyújtva. A köntös legalább annyit láttatott, mint amennyit takart.

- Húzz ide egy széket! - mondta unottan. Úgy is tettem; egy bársonyhuzatú zsámolyt helyeztem a szófa mellé, hogy egyenesen szemben legyek vele.

- Mi jár a fejedben, fiam? - kérdezte.- Pillanatnyilag? Ön. Biztos vagyok benne, hogy mostanra már értesült a hírről, hogy a

rendőrség megtalálta a hamis bélyegeit.- A micsodáimat? - kiáltotta, és szinte sugárzott belőle a döbbenet és rémület.- Ó, hagyjuk a süketelést! - csattantam fel olyan durván, amilyenen csak tudtam. - Lehet,

hogy jó színésznő, de azért ennyire nem. Hetek óta tisztában van vele, hogy a tulajdonában lévő Fordított Jennyk hamisítványok. Akkor is tudta, amikor azért rágta az apám fülét, hogy nyújtson be a maga nevében értük kártérítési igényt a biztosítónál. Tudja, kedves hölgyem, ezt csalásnak hívják!

Nem zavart el azonnal, csak kinézett az ablakon.- Csúnya dolog ilyet mondani - szólalt meg egy idő után de ez az egész a te őrültséged.

Semmiféle bizonyítékod nincs rá.- Már hogyne lenne! Elküldte a bélyegeket Bostonba, megkérve Angus Wolfsont, hogy

becsülje fel az értéküket. Olvasta az újságban, hogy nemrég egy négy Fordított Jennyből álló blokkot egymillió dollárért árvereztek el, és akkor azt gondolta: „Az enyémet miért ne?” De aztán megérkezett Wolfson, hogy visszaszolgáltassa a bélyegeit, és közölje, hamisítványok.

- Csak blöffölsz - jelentette ki. - Ez nem bizonyí- ték. Hagyj magamra, fiam!- Azt hiszi, hogy hülye vagyok? Nos, nem vagyok az. Wolfson elmondta a nővérének,

hogy az ön Fordított Jennyjei hamisak. Tudja, milady, Roberta Wolfson nincs valami nagy véleménnyel önről. Ha arra kerül a sor, örömmel elmondja a bíróságon, hogy az öccse

megállapította a bélyegekről, hamisítványok. Ráadásul Angus Wolfson néhány nappal az ideérkezése után felhívta a nővérét, és elmondta neki, miszerint tájékoztatta önt a bélyegek hamisítvány voltáról, és Ön viszonylag nyugodtan fogadta a hírt.

(Azt persze nem említettem meg, hogy Roberta Wolfson vallomása a bíróságon másodkézből származó értesülésnek számítana, és mint ilyen, elfogadhatatlan lenne.)

Lady Cynthia felém fordult.- Ezt elmondta a nővérének? Micsoda ostoba alak volt!A megjegyzése nagyon feldühített, de próbáltam leplezni haragomat.- Sokat gondolkodtam, vajon miért akarna biztosítási csalást végrehajtani; mindenki tudja,

mennyi pénze van. Aztán eszembe jutott valami, amit az első beszélgetésünk alkalmával mondott nekem: „A pénzből sosem elég.” Ez pedig nagyfokú kapzsiságra vall.

- Tudod, mi történik a kapzsi emberekkel? - kérdezte. - Meggazdagodnak. Árulj el valamit, fiam! Tegyük fel, rájössz, hogy egy húszdolláros, amit el akarsz költeni, hamis. Beszolgáltatnád a hatóságoknak, nyugodtan elkönyvelve a veszteségedet, vagy megpróbálnád továbbadni valaki másnak?

Nem válaszoltam a kérdésre, mert nem mertem.- Az csak húsz dollár! - csattantam fel. - Mi itt most viszont félmillióról beszélünk!- Az égvilágon semmi különbség a kettő között - jelentette ki Lady Cynthia. -

Megpróbálnád továbbadni; te is tudod, hiába nem vallod be. Én is pontosan ezt akartam tenni. Miért nyeljem le a békát? A biztosítótársaságnak annyi pénze van, mint a szemét. Lehet is, csak én magam egy vagyont fizetek nekik.

- Ez akkor is csalás - erősködtem.- Csalás vagy nem csalás - vonta meg a vállát -, nem mindegy?Rendíthetetlensége kissé elbizonytalanított, ugyanis heves tagadásra számítottam. Ezzel

szemben olyan hűvös nyugalommal ismert be mindent, amit egyszerűen őrjítőnek találtam.- Szerintem a következő történt - mondtam, próbálva ismét kezembe ragadni a fonalat. -

Wolfson közölte önnel, hogy a bélyegek hamisak. Körülbelül három másodpercébe telhetett kifőzni a lopás, majd azt követően a biztosító felé benyújtott kártérítési igény tervét. Wolfson nem lopta el a bélyegeket; ön adta oda neki, hogy szabaduljon meg tőlük. Ehelyett azonban Wolfson megpróbálta eladni.

- Mondtam, hogy ostoba volt. És mint kiderült, még nálam is kapzsibb.- Egyáltalán nem - vágtam rá. - Ő nem magának akarta a pénzt. A lányát, Gina Stanescut

akarta támogatni vele. Gina elmondta Angusnak, hogy az árvaháza a csőd szélére jutott, és Angus azt remélte, sikerül eladnia a bélyegeket valami gyanútlan kereskedőnek, hogy aztán a pénzzel az árvaházat segítse. Ugyanolyan lopós volt, mint ön, csak más, tisztább indítékok motiválták.

- Gina árvaházának pénzre van szüksége? - kiáltott fel Lady Cynthia. - Miért nem nekem mondta?

- Mert fél öntől.A lady szemei elkerekedtek.- Miért félne tőlem bárki?- Talán mert azt hiszik, hogy Ön egy barracuda, akinek pénze van... félelmetes

kombináció. Szóval Gina ezt elmondta Angusnek, aki elhatározta, hogy megpróbál segíteni. Mi veszítenivalója volt? Tudta, hogy haldoklik. Azonban a kereskedők is felismerték, hogy a bélyegek hamisak, így Angus képtelen volt eladni őket. A rendőrség persze most azt hiszi, hogy ő a tolvaj.

A csupasz, kinyújtott láb megmozdult.- Valóban? És gondolom, te el akarod nekik mondani az igazságot.

- Nem feltétlenül - feleltem.Hirtelen elmosolyodott.- Ohó, szóval itt az egyezkedés ideje, igaz? Rendben, halljam az ajánlatod!- Két dolgot kérek - mondtam. - Először is, adjon elég pénzt Gina Stanescunak, hogy

megmenthesse az árvaházát.- Benne vagyok - vágta rá azonnal. - Nem jelent problémát. És mi a másik dolog?- Adja ki apám útját!Tévedtem Lady Cynthia színészi képességeit illetően; igenis nagy színésznő volt. Egyetlen

arcizma sem rezdült, csak a szája sarkában bujkált egy kis ironikus mosoly.- Nocsak - mondta te aztán bekeményítettél.Bólintottam.- Szakítson vele, Lady Cynthia. Ön is tudja, milyen keveset jelent önnek; csak néhány

kellemes délután hetente. Találni fog valaki mást.- És az apád?- Lehet, hogy ő szenvedni fog egy ideig... meg is érdemli... de biztosan kiheveri. Az ön

elvesztése nem fog halálos sebet jelenteni számára.- Eddig senkinek nem jelentett halálos sebet - jegyezte meg hűvösen. - Bár volt egy

fiatalember Velencében, aki meghalt, miután kirúgtam, de a halál oka tuberkolózis volt.Egy percig nem szólt, és szinte hallottam, ahogy beindul a számítógép, kattognak az

áramkörök az agyában.- És mi van, ha nem egyezem bele? - kérdezte végül.- Nos, ha nem egyezik bele - mondtam -, akkor kötelességemnek fogom érezni, hogy

tájékoztassam apámat az ön csalási kísérletéről.Az arca sem rezdült szavaim hallatán.- És gondolom, ennek híre menne.- Gondoskodnék róla - bólogattam.- Tudod, fiam - mondta a „minden hájjal megkent” jelző nem is elég rád; te egy tömör

arany szarházi vagy.- Igyekszem.Hosszú csend következett, amikor is Lady Cynthia a nyereség-veszteség arányokat

mérlegelte. Lehet, hogy a töprengést Prescott McNallytől tanulta.- Az apád elég unalmas alak - mondta végül.- Tudom - értettem egyet.- Valóban? És azt is tudod, hogy ennek ellenére rendkívül szenvedélyes szerető?- Honnan tudnám? - kérdeztem, azt hiszem, elég érthető módon.Lady Cynthia láthatóan döntött.- Rendben van - mondta. - Kiadom apád útját, te pedig cserébe tartod a szádat és

egyetértesz a rendőrség véleményével, hogy Angus volt a tolvaj.- Megegyeztünk.- És hogy én nem tudtam arról, hogy a bélyegek hamisak.- Rendben.- Akkor megkötöttük a szerződést - mondta, majd a feje fölé emelte a karját és lustán

nyújtózott egyet. A selyemköntös kissé szétnyílt. Persze lehet, hogy véletlen volt. Lady Cynthia elgondolkodva nézett rám.

- Most azonban találnom kell egy új szeretőt.- Az nem én leszek - vágtam rá gyorsan.- Nem akarsz az apád nyomdokaiba lépni?

- Azt hiszem, nem. Én nem tartozom az ön súlycsoportjába, Lady Cynthia. Egy pehelysúlyú nem szállhat ringbe egy nehézsúlyúval szemben.

Kacéran elmosolyodott.- Nem vagyok én olyan nehéz - mondta. - Nem bántanálak.- Mondja ezt a tengerészgyalogosoknak - gúnyolódtam.- Mondtam is, méghozzá nem is egyszer. De ugye azért barátok maradunk, fiam?- Nagyon remélem - válaszoltam, és komolyan is gondoltam. - Biztosíthatom, hogy a

történtek ellenére az ön iránti csodálatom és tiszteletem semmit sem változott.A csupasz láb még jobban előbukkant a köntös alól.- Nos, kezdetnek ez sem rossz - jegyezte meg, mire én amilyen gyorsan csak tudtam,

elmenekültem.Az esőben hajtottam haza, nem törődve azzal, hogy mind én, mind a Miata bőrig ázott.

Útközben az „Igen! Nincs banánunk” kezdetű nótát énekeltem, és egyáltalán nem gondoltam arra, miért okoz olyan nagy örömöt, ha belepiszkálhatok más emberek életébe.

Tizennyolcadik

Péntek reggelre azonban elpárolgott az örömöm, és valóságos önvizsgálat és kétségroham tört rám.

A McNally család egysége érdekében véget vetettem apám Lady Horowitzcal folytatott viszonyának. „Viszonyának neveztem, de mi van, ha ez volt a világ legnagyobb románca Bonnié és Clyde óta? Más szóval Istent játszottam - de ki ruházott fel isteni hatalommal, hogy más emberek életével manipuláljak? Öntelt vagyok és beképzelt, foglaltam össze a dolgokat.

Ismét ronda idő volt, és a hangulatom pontosan illett hozzá. A tenger felől nagy esőfelhők érkeztek, és ha a Nap ott is lapult valahol a magasban, nyomát sem lehetett látni.

Reggeli után visszamentem a szobámba, és egy ideig unottan pakolásztam. Úgy gondoltam, semmi értelme beautózni az irodába, hogy aztán képzeletbeli tételeket agyaljak ki a kiadási listám számára. Végül arra a következtetésre jutottam, ahhoz, hogy elkerüljem az életuntság és búskomorság elhatalmasodását, találkoznom kell Jennifer Towleyval, vagy egy ebéd vagy egy vacsora erejéig. Az a csodálatos nő biztosan javítana a hangulatomon, és okot adna rá, hogy tovább lélegezzem.

Azonnal rávetettem magam a telefonra és tárcsáztam, azonban csak az üzenetrögzítő gépi hangja válaszolt, amelyet az átkozott bíp hang követett.

Rámondtam a szalagra a szövegemet, könyörögve Jennifernek, hogy a lehető leghamarabb hívjon vissza. Miután letettem a kagylót, percekig azon tűnődtem, vajon hol lehet egy ilyen korai órán.

Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy a féltékenység nem kifizetődő érzelem, és vészesen közel áll a paranoiához, ezért nem kérek belőle. Fogtam magam és nekiláttam a naplóírásnak, kiegészítve a Fordított Jenny ügyet a legfrissebb események- kel. Nem hívtam Jennifert újra csaknem egy óráig. Majd, remélve, hogy már hazatért, ismét tárcsáztam, de megint csak a géphang felelt. A csalódottságtól a fogamat csikorgattam.

Végül, úgy dél felé, végre megszólalt a telefonom, és én valósággal rávetettem magam.- Halló! - daloltam, olyan dallamosan, ahogy csak tudtam.- Mi a fene van veled? - kérdezte Al Rogoff őrmester. - Jódlizni tanulsz?- Szia, Al - mondtam szégyenkezve. - Tudod, csak a torkomat köszörültem. Na, mit tudtál

meg Kenneth Bodintől?-A története ugyanúgy hangzott, mint Sylviáé. Azt mondja, Wolfson adta neki a

bélyegeket, és tíz százalékot ígért az árból.- Wolfson nem mondta neki, hogyan jutott hozzá a bélyegekhez?- Állítólag Lady Horowitz adta oda neki a bélyegeket értékesítésre.- És te ezt elhiszed?- Azt hiszed, tegnap láttam meg a napvilágot? Természetesen egy szót sem hiszek belőle.

A sofőr tökéletesen tisztában volt vele, hogy Wolfson lopta el a bélyegeket, de nem törődött vele; ő csak részt akart a pénzből.

- Aha. Mi lesz Sylviával és Bodinnel?- Nem sok mindent tudok a nyakukba varrni. Akarsz feljelentést tenni a fickó ellen fizikai

erőszak alkalmazásáért?- Szent ég, dehogy!- Akkor azt hiszem, megmondjuk neki, hogy fog- ja a nőjét és tűnjön el minél hamarabb.

Ha mindketten elhagyják a megyét, én már elégedett leszek. Különben Bodin azt állítja, hogy Thomas Binghamnek semmi köze sem volt az ügyhöz. Azt hiszem,. igazat mond.

- Lehetséges - morogtam. - Csak egy kósza ötlet volt. Kösz, hogy rákérdeztél. Ezzel lezárjátok az ügyet?

- Biztos lehetsz benne. A bélyegeket odaadtam apádnak, aki ma délután visszaszolgáltatja őket Lady Horowitznak, és közli vele, hogy hamisítványok. Szerencsés ember!

- Egyetértek - mondtam. - Mikor indulsz nyaralni?- Mihelyst eláll az eső, bár ahogy kinéz, lehet, hogy ez csak jövőre lesz.- És hová mégy?- Lourdesba - felelte. - Kínoz az aranyerem.Aznap először nevettem el magam.- Érezd jól magad, Al - mondtam. - Hívj fel, ha hazaértél, és összejövünk a Pelikán

Klubban egy italra.- Rendben. - Ezzel letette a kagylót.Nem ezt a hívást vártam ugyan, de valamelyest ez is enyhített kínjaimon. Még az sem tört

le különösebben, hogy Thomas Binghamnek semmi köze nem volt a Fordított Jennyk eltűnéséhez. A gyanú csupán egy önző óhaj volt részemről, és örültem, hogy hamisnak bizonyult, mielőtt még nagyobb marhát csináltam volna magamból.

Fél egy körül lementem ebédelni. Anyámmal együtt a konyhában ebédeltünk Olsonékkal. A menü egy hatalmas tál garnélarákos és homárhúsos saláta volt fokhagymás pirítóssal. Anyám jó hangulatban volt, és megivott egy pohár savanyú bort. Hiába mondtam neki, hogy nem illik a salátához, neki tökéletesen megfelelt.

Ebéd után visszamentem a szobámba, és amikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy az eső időközben alábbhagyott, bár az eget még mindig gyorsan vonuló szürke felhők borították, és időnként villámlott is a távolban. Nos, nem egy olyan látvány volt, aminek fényképét beletennék egy Dél-Flordiát reklámozó brosúrába.

Úgy döntöttem, még egyszer, utoljára felhívom Jennifert, és ha nincs otthon, egyszerűen felvágom az ereimet. A telefon kétszer kicsöngött, majd egy kifulladt „Halló” hangzott fel a kagylóban.

- Archy vagyok - mondtam. - Hol az ördögben kószáltál ebben a monszunban?- Jaj, Archy - lihegte. - Engedd meg, hogy visszahívjalak. Most léptem be az ajtón, és

csöpög belőlem a víz. Át kell öltöznöm. Hol vagy, otthon vagy az irodában?- Itthon.- Öt perc múlva visszahívlak - mondta, és letette a kagylót.Az öt percből több mint tizenöt lett, én azonban türelmesen vártam, mivel nem volt más

választásom.- Figyelj, Archy - kezdte felettébb hivatalos hangon tudom, hogy nagyon pocsék idő van,

de feltétlenül beszélnem kell veled. Át tudnál jönni?- Most? - csodálkoztam. - Ebben a pillanatban? Mit szólnál inkább egy vacsorához ma

este?- Nem - mondta határozottan. - Most azonnal beszélni akarok veled!- Valami baj van?- Archy, erről nem szeretnék telefonon beszélni - jelentette ki feszült hangon. - Át tudsz

jönni vagy nem?- Rendben, egy órán belül ott vagyok - feleltem, és közben azon törtem a fejem, miről

lehet szó.Felvettem az esőkabátomat és a kalapomat. Anyám még mindig a konyhában volt

Olsonékkal. Jókat nevettek, és Ursi csokis puszedlijét eszegették.- Anya - mondtam -, el kell mennem egy helyre, és nem akarom azzal vesztegetni az időt,

hogy felhúzzam a Miata tetejét. Elvihetem a kombit?- Ebben az időben, Archy? - kérdezte anyám csodálkozva. - Hová kell menned?- Lelkisegély - feleltem kurtán.Hirtelen nagyon aggodalmas lett az arca.- Persze, vidd csak nyugodtan a Fordot - mondta, majd bizonytalanul összeráncolta a

homlokát. - Nem tudom, mennyi benzin van benne; jobb lesz, ha ellenőrződ.- Rendben - ígértem. Gyors puszit nyomtam az arcára, és kikaptam két puszedlit a

tányérból.Igaza volt a benzinnel kapcsolatban; a mutató majdnem üresen állt. Ennek az antik

járgánynak a műszerei azonban már távolról sem voltak megbízhatóak, és ettől még nyugodtan lehetett tele is a tank. Úgy döntöttem, kockáztatok, azzal a mondással nyugtatgatva magam, hogy a jóisten vigyáz a bolondokra és a részegekre.

Néhány asztmatikus köhögéstől és sípolástól eltekintve a vén faborítású Ford nagyon rendesen viselkedett, és úgy úszott át a hatalmas tócsákon, mint egy hajó. Az eső ugyan elállt, de Jennifer lakásához érve jó néhány pocsolyát át kellett ugranom. Bevallom, nem mindig jártam sikerrel; mire odaértem az ajtóhoz, a cipőmben legalább két liter víz szotyogott.

A lakásban Jennifer engedélyével megszabadultam vizes cipőimtől, és kint hagytam azokat az előszobában, az esernyőtartó mellett, aztán tétova mosollyal néztünk egymásra. Jennifer egy vastag, a Monte-Carlo Hotel emblémájával ellátott frottírköpenyt viselt - ugyanazt, amit az első közös éjszakánk után.

Kétségbeesetten szerettem volna ezt jó előjelnek tekinteni, de Jennifer zaklatott tekintete és zavart arckifejezése meggyőzött, hogy ez alkalommal nincs ok a reményre. Betessékelt a nappaliba, amely ezen a borongós napon zsúfoltnak és túldíszítettnek tűnt.

Mielőtt észbe kaphattam volna, leültetett és a kezembe nyomott egy régi, vastag falú poharat, amelyben jókora adag vodka lötyögött a jégkockákon.

- Mi az? - kérdeztem, a pohárra meredve. - Semmi kendő a szemre és egy utolsó cigaretta?- Archy - szólalt meg, mindenféle bevezető nélkül, még mindig állva. - Többé nem

találkozhatunk.- Valóban? - kérdeztem. - Tényleg? - Beismerem, nem valami briliáns válasz, de úgy

éreztem magam, mint akit most vizsgált meg az orvos, és azt kérdezte tőle: „Mr. McNally, van Önnek végrendelete?” Úgy értem, teljesen kétségbe voltam esve. - És miért? - sikerült végül kinyögnöm rekedten.

- Többször is találkoztam mostanában Thomas Binghammel. Az éjszaka és ma délelőtt is vele voltam, és megígértem neki, hogy ismét hozzámegyek feleségül.

Döbbenten meredtem rá. Hirtelen rájöttem, zavarának oka nem a döntése miatti aggodalom, hanem az, hogy tudta, fájdalmat fog okozni nekem. Ez persze nagyon szép volt tőle, de abban a pillanatban semmire nem vágytam kevésbé, mint az együttérzésére.

- Jennifer - szólaltam meg, olyan határozottan, amennyire csak tőlem tellett - miért mész feleségül Binghamhez?

Egy kicsit felvetette az állát, és most ismét az a hűvös, magabiztos nő volt, akinek megismertem.

- Mert szeretem.Ha erre létezett is valami válasz, nekem nem ugrott be. Több idegen nyelvet is ismerek, de

a szerelem nyelve nem tartozik közéjük. Ha gyengéd érzelmekről van szó, teljesen analfabéta vagyok.

- Jól meggondoltad? - érdeklődtem.- Túlságosan is - válaszolta. - De aztán rájöttem, hogy mi értelme a gondolkodásnak és

logikának, ha ezek nem tesznek boldoggá? Az embernek bíznia kell az érzelmeiben és a hitében. Azt kell tennie, amit a szíve sugall. - Felismerve, hogy ezek a mondatok egy csöpögős szappanoperába is beleillettek volna, félénk mosoly jelent meg az arcán.

- Jennifer, azt mondtad, hogy az élet valóságos rémálom volt mellette.- Valóban, azonban hajlandó vagyok megkockáztatni, hogy megváltozott. Esküszik rá,

hogy a börtönben töltött évek egy teljesen más embert faragtak belőle.- Hajlandó vagy kockáztatni? - kérdeztem. Nagyon igyekeztem, hogy hangom ne csengjen

keserűen. - De hiszen akkor pontosan azt teszed, amiért elváltál tőle... te is megrögzött szerencsejátékos vagy!

Azt hiszem, ez megdöbbentette, mivel ez a gondolat eddig nem merült fel benne.- Azt hiszem, igazad van - mondta lassan. - Ez azonban nem befolyásolja az érzelmeimet.

És ha ismét elkezd szerencsejátékozni... ám legyen. Ez alkalommal nem fogom elhagyni. Egyszerűen nem tehetem. Nem érted, Archy? Az élet elviselhetetlen számomra nélküle. Üres és értelmetlen. És erre csak most jöttem rá.

Jennifer pálfordulást hajtott végre. Hallgattam, ahogy ez az okos, öntudatos nő beszámol a szándékáról, és egyszerűen nem hittem a fülemnek. Hová lett a méltósága, önbecsülése, függetlensége, intelligenciája? Mindent elpusztított a szerelem vírusa, amely ellen, ahogy hallottam, nincs orvosság.

Néhány dolgot mondhattam volna neki. Mondhattam volna azt, hogy míg Isten szemében mind egyenlőek vagyunk, addig a törvény és az emberek mindenkit másképpen ítélnek meg. Léteznek olyan dolgok, mint ambíció, érzelmi mélység és intellektuális kíváncsiság. Némelyek ezekkel az adottságokkal születnek, mások az életük folyamán szerzik meg őket, megint mások soha hírből sem ismerik. De nem vagyunk egyformák.

Thomas Bingham az én szememben az utóbbi kategóriához tartozott, és egyáltalán nem érdemelte meg Jennifert. És ha ez sznobizmus, vállalom. És akkor itt van ez az értékes nő, aki hajlandó feláldozni az életét egy ilyen semmirekellő alakért! Esküszöm, soha nem fogom megérteni az emberi természetet.

Jennifernek persze mindezt nem mondtam el, ahogyan azt sem, hogy Bingham szabadulása perce óta lelkesen űzi a szerencsejátékot. Tudtam, hogy pillanatnyilag nem fontos számára az igazság.

Letettem a poharamat anélkül, hogy akár bele- kóstoltam volna - amire nagyon büszke voltam. Felálltam, csengő hangon nagyon sok boldogságot kívántam Jennifernek és megköszöntem a kellemes órákat, amelyeket a társaságában tölthettem el.

Hirtelen könnyes lett a szeme. Odaszaladt hozzám, megölelt, megcsókolt, és megsimogatta az arcomat.

A harmadik ölelés.Az előszobában felhúztam a vizes cipőmet, felvettem az esőkabátomat, a kalapomat, és

elköszöntem Jennifertől. Mindketten hősiesen mosolyogtunk. Hazafelé menet megpróbáltam nem merengeni azon, milyen veszteséget okozott a tétovázásom, de szinte hallottam anyám szomorú „Ó, Archy!”-ját.

Útközben betértem egy benzinkúthoz teletankolni a Fordot (félig tele volt... vagy félig üres, nézőponttól függ), aztán folytattam az utat hazafelé. Beálltam a garázsba a kombival, és a konyhaajtón keresztül léptem be a házba. Ursi halpaprikást kevergetett egy hatalmas öntöttvas fazékban.

- Fantasztikus az illata - jegyeztem meg sajnos azonban vacsorára nem maradok itthon. Ha marad egy kevés, eltenné nekem reggelire?

- Persze - felelte, nem találva benne semmi szokatlant, hogy valaki halat akar enni reggel.- És Ursi - tettem hozzá kérem, mondja meg a szüleimnek, hogy nem érzem túl jól magam,

így nem tartok velük a koktélórán.Ursi abbahagyta a paprikás kevergetését és rám nézett.- Ha maga mondja...Felsiettem a barlangomba; úgy éreztem magam, mint valami, amit a macska hurcolt be a

házba. Miután kulccsal bezártam az ajtót, amit ritkán teszek, lehámoztam magamról az esőkabátomat, lerúgtam vizes cipőmet és lehúztam a zoknimat. Lefeküdtem az ágyra, és vártam a gyors és kegyes halált. Az emberek csettintenének, és azt mondanák: „Belehalt a viszonzatlan szerelembe”, nem tudva, hogy valójában a krónikus bizonytalanság végzett velem.

Gondolom, rájöttek, hogy társasági ember vagyok. Elviselem ugyan a magányt, de nem ez a kedvenc időtöltésem. Sokkal jobban szeretek más emberekkel együtt lenni, és látni, ők is ugyanolyan őrültek, mint én.

Most azonban, ahogy feküdtem az ágyamon, és a mennyezeten lévő beázásfoltot bámultam, ami Izland térképére hasonlított, azt mondogattam magamnak, hogy a magány igenis jó dolog; az ember nem feltétlenül csordában élő állatfajta, és az önismeret csak magányos töprengéssel érhető el.

Mindezek után arra jutottam, hogy egyedül töltöm az estét, azon gondolkodva, mélázva és meditálva, hogyan válhatnék kedvesebb és megértőbb emberi lénnyé.

Húszpercnyi önkínzó agyalás után azonban úgy döntöttem, a pokolba az egésszel, és hangosan ki- mondtam Popeye jelmondatát: „Vagyok, aki vagyok.” Azonnal jobb kedvre derültem. Felugrottam, töltöttem magamnak egy pohár snapszot, majd Jennifer Towley tiszteletére feltettem Frank Sinatra lemezét, amin a „Nagyon jó év volt” című számát énekelte. Tökéletes elégia volt egy elveszett szerelemért.

Hallgattam további Sinatra-számokat, majd Billie Hollidayt, Bessie Smitht, régi Bing Crosbyt (Just a Gigolo) és Ella Fitzgeraldot. Végül feltettem kedvenc balladaénekesemet: Fred Astaire-t. A legtöbben úgy emlékszenek Astaire-re, mint táncosra, pedig nála jobban senki nem énekelte az „Egy szép románc”-ot.

Zenehallgatás közben lezuhanyoztam, hajat mostam, levágtam a körmöm, és általában véve rekonstruáltam az életem. Elmúlt a koktélóra, és elmúlt a vacsora ideje is, amikor azt kezdtem fontolgatni, hogy talán el kellene ugranom a Pelikán Klubba. Ekkor tétova kopogtatás hangzott fel, és amikor kinyitottam az ajtót, apám állt a küszöbön.

Meglepett a dolog, mivel nagyon ritkán látogatott fel a szentélyembe. Kutató pillantást vetettem rá, és azt próbáltam eldönteni, vajon bozontos szemöldöke és bajusza kókadtan lóg-e. A vizsgálat eredménye pozitív volt, amiből arra következtettem, hogy Lady Horowitz kirúgta. Nem mint az ügyvédjét, hanem mint a szeretőjét.

- Ursi azt mondta, nem jól érzed magad; anyád megkért, hogy nézzelek meg. Bejöhetek?- Természetesen - feleltem. - Kicsit szédültem, de most már jobban vagyok.- Ezt örömmel hallom - mondta, és belépett.Két kristály borospoharat és egy üveg Cockburn bort szorongatott a kezében. Figyelembe

véve, ami mindkettőnkkel történt aznap délután, ez nagyon jó ötletnek tűnt.Teletöltötte a poharakat, majd leült az íróasztalom mögötti székre. Én magam

leereszkedtem az asztal szélére. Apám nem mondott köszöntőt, és én sem.- Találkoztam ma Lady Horowitzcal - kezdte. - Visszaadtam neki a Fordított Jennyket, és

közöltem vele, hogy hamisak.- Hogyan fogadta a hírt?- Elképesztően jól. Természetesen csalódott volt, de tudomásul vette a veszteséget. Azt

találgattuk, hogy vajon az adományozó - első férje, Max Kirscher - verte át, vagy őt is becsapták, amikor megvette a bélyegeket Triesztben.

- Lehet, hogy mindkettő - jegyeztem meg.Apám mosolygott és a bajuszát simogatta.- Igen, előfordulhat, de a lényegen nem változtat. Elmagyaráztam Lady Horowitznak,

hogy értesíteni kell a biztosítót, a hamisítványokat pedig töröltetni kell a bebiztosított tárgyak listájáról. Tudni szerette volna, hogy ezzel csökken-e a biztosítási díj, én azonban azt tanácsoltam neki, hogy ebben ne nagyon reménykedjen.

Felnevettem.- Csodálatos asszony - mondtam. - Mindig egy lépéssel a dolgok előtt jár.- Igen - hagyta rám apám. - Archy, ma délelőtt volt egy rövid beszélgetésem Rogoff

őrmesterrel, aki ma nyaralni indul, és alig várja, hogy maga mögött tudhassa a várost. Közölte velem, hogy a hivatalos rendőrségi vizsgálat véget ért, az ügyet lezárták. Tájékoztatnál az általam még nem ismert részletekről?

Elmondtam neki a történet rendőrségi változatát: Angus Wolfson ellopta a Fordított Jennyket, és megpróbálta eladni őket Béla Rubiknak. A kereskedő rájött, hogy hamisak, és azzal fenyegette Wolfsont, hogy értesíti a rendőrséget. Wolfson pánikba esett, leütötte a papírnehezékkel, fogta a bélyegeket és elmenekült a boltból.

Miután rájött, hogy egyedül képtelen eladni a bélyegeket, bevonta a dologba Kenneth Bodint, tíz százalékot ígérve a sofőrnek az eladási árból. Bodin viszont bevonta a barátnőjét, Sylviát, aki több helyen is megkísérelte eladni a bélyegeket. Az első alkalommal, Fort Lauderdale-ben nem járt sikerrel, a második alkalommal pedig letartóztatták.

Eközben Wolfson, aki állandó kínok között élt rákja miatt, és emellett a lelkiismerete is gyötörte, öngyilkosságot követett el.

- A rendőrség így rekonstruálta az eseményeket - fejeztem be.Apám gyanakvó pillantást vetett rám.- Te azonban nem értesz teljesen egyet vele, igaz?Tudtam, hogy sosem hinné el a teljes egyetértésemet.- Van néhány dolog, ami zavar - ismertem be. - Mi volt Wolfson indítéka a lopásra, hiszen

Lady Cynthia régi barátja volt? A rendőrök szerint az orvosi költségek miatt nagyon nagy szüksége volt a pénzre, és nem akarta a nővérét adósságokba verni. Ezt hihetőnek tartom.

-Természetesen - vágta rá apám határozottan.- Én is hihetőnek találom. Mi van még, ami zavar?- Wolfson öngyilkosságának körülményei. A rendőrség romló fizikai állapota és a f

bélyegkereskedő meggyilkolása miatti lelkiismeret-furdalás számlájára írja. Biztos vagyok benne, hogy ezek is fontos tényezők voltak, de szerintem más oka is volt rá. Meggyőződésem, hogy randevút beszélt meg Bodinnel a kihalt tengerparton egy késői órán,

némi szexben reménykedve. Bodin valószínűleg oda is ment, de kinevette az öregembert, és közölte vele, hogy a teljes összeget megtartja magának, amennyiért a Jennyk elkelnek. És Angus nem tehetett ellene semmit. Ha elmegy a rendőrségre, Bodin elmondja, hogy az eredeti tolvaj az öregember volt. így aztán Wolfsonnak nem maradt semmi; szerelmi álmai szertefoszlottak, tudta, hogy hamarosan meghal, tudta, hogy megölt egy embert, még ha nem is szándékosan. Fogta tehát magát és meztelenül besétált a tengerbe.

Apám ivott egy kortyot a borából.- Nagyon érdekes - mondta -, de kissé erőltetett, nem gondolod? Semmiféle bizonyítékod

nincs arra nézve, hogy ami szerinted Wolfson és Bodin között történt, valóban megtörtént.- Valóban nincs bizonyítékom - értettem egyet.- Ez az egész merő feltételezés. - Apám halványan elmosolyodott, mint mindig, ha

megpróbáltam jogi kifejezéseket használni. - De nem teljesen lehetetlen - folytattam. - Az egész az ügyben szereplő emberek személyiségének és gyengeségeinek ismeretén alapszik.

Apám kételkedve csóválta a fejét.- Nekem az ilyen nagyon furcsa viselkedésnek tűnik.Rámutathattam volna, hogy a Lady Cynthiával folytatott viszonya az én szememben tűnik

nagyon furcsa viselkedésnek. Persze nem tettem.- Azonban még ha igazad van is - folytatta az nem befolyásolja a végeredményt. A

bélyegek megkerültek, a tolvaj személye kiderült, az ügyet hivatalosan lezárták. Lehet, hogy a rendőrségi megoldás nem olyan tiszta és pontos, mint szeretnéd, de az ilyen ügyekben mindig vannak elvarratlan szálak.

- Igen, valóban.Felhajtotta a borát, és egy ideig komoran meredt a poharába.- Zűrös eset volt - szólalt meg végül. - Gusztustalannak találom az egészet. Azon tűnődöm,

nem lenne-e bölcs dolog véget vetni a McNally és Fia meg Lady Horowitz közötti kapcsolatnak, és azt mondani neki, keressen egy másik jogi tanácsadót. Mi a véleményed, Archy?

Micsoda meglepetés! Egy ujjamon meg tudtam volna számolni, hányszor kérte ki a tanácsom üzleti ügyekben.

- Ó, én ezt azért nem tenném a helyedben - mondtam. - Beismerem, néha nagyon nyűgös tud lenni, de a legtöbb ügyfél ilyen. Hozzátartozik a munkánkhoz, hogy elviseljük azoknak az embereknek a kellemetlenkedését és néha bosszantó viselkedését, akiket képviselünk. Ha mindnyájan okos, értelmes, racionális gondolkodású személyek lennének, lehet, hogy te és én egy apró irodában kuporognánk valami fűszeresbolt fölött.

Apám szárazon elmosolyodott, és felállt.- Azt hiszem, igazad van. Rendben, meghagyjuk Lady Horowitzot nagyrabecsült

ügyfeleink listáján. - Úgy tűnt, csak most veszi észre az öltözékem. - Úgy nézel ki, mint egy dandy, Archy. Látogatóba készülsz a barátnődhöz?

- Nem - feleltem. - Annak vége.,- Ó - nyögte elbátortalanodva sajnálattal hal- lom. Nos, az ilyesmi előfordul. Ennek

ellenére mégy valahová?- Gondoltam, elnézek a Pelikán Klubba.A szemembe nézett, és valami olyat mondott, ami nagyon mélyen megérintett.- Igen, azt hiszem, az most jót tenne neked.Vajon valóban irigységet véltem kicsendülni a hangjából? Mindenesetre abban a

pillanatban sokkal közelebb éreztem magamhoz, mint hosszú ideje bármikor. Két vesztes... igaz? Amikor távozott, az üveg borát magával vitte, valószínűleg úgy gondolva (helyesen), hogy neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem.

Néhány percet saját magam szemrevételezésével töltöttem a nagy tükör előtt, próbálva eldönteni, vajon tényleg úgy nézek-e ki, mint egy dandy, végül arra jutottam, hogy még ugyan konzervatív az öltözékem. Ezüstszürke zakót, fehér pólót és fekete selyemnadrágot viseltem. Úgy éreztem, talán valami színfolt nem ártana, így a fejembe nyomtam új, cseresznyepiros szalagos szalmakalapomat.

Elindultam lefelé; menet közben elhaladtam a második emeleti nappali ajtaja előtt. Bentről a tévé hangját hallottam, így belestem. Apám és anyám a kanapén ültek, és egymás kezét fogva a Mrs. Miniver ismétlését nézték. Házi boldogság? Halljuk a kórust, amely az „Ezüst keveredik az arany közé”-t énekli!

Látják, mire képes egy minden hájjal megkent, csökevényes elvekkel bíró alak?Az éjszakai égbolt nem volt ugyan teljesen tiszta, de a felhők már kezdtek felszakadozni,

és ahogy átvágtam a Royal Palm hídon, örömmel láttam a kibukkanó csillagokat. És ami a legjobb volt az egészben, hogy hűvös tengeri szél fújt, szép golf-tenisz hétvégét ígérve.

Viszonylag korán volt, de a Pelikán Klubban már egy gyufaszálat sem lehetett volna leejteni. Az épület tele volt bankárokkal, ügynökökkel és menedzserekkel, akik alig várták, hogy lazíthassanak egy kicsit a munkával eltöltött hét után. Amikor beléptem, a fejek felém fordultak, és cseresznyepiros szalagos szalmakalapom hisztériával határos derültséget váltott ki. Barátaim gúnyolódását a szokásos hidegvérrel fogadtam és egyenesen a bárpult felé tartottam.

- Jó estét, Mr. McNally - köszöntött Simon Pettibone. - Szép a kalapja.- Köszönöm - mondtam. - Magának jó ízlése van. Mit tudnak ezek a bunkók a laza

eleganciáról? Mr. Pettibone, ma este valami egzotikusabbra vágyom, mint a vodka, valami olyasmire, ami két kézzel ragadja meg a szájpadlásomat és el sem engedi. Mit javasol?

- Egy margaríta? - kérdezte.- Kitűnő! Jó sok sóval kérem.Levettem a kalapom és a szomszédos bárszékre tettem. A következő pillanatban azonban

el is tűnt. Amikor megfordultam, Consuela Garciát láttam, fején a kackiásan félrecsapott kalapommal Elbűvölően állt neki.

- Archy! Egyszerűen meg kell kapnom ezt a kalapot! - jelentette ki. - Mennyit kérsz érte?- Az ártatlanságodat.- Bocs, de le vagyok égve... amint azt tudod.- Akkor igyál velem valamit - mondtam és a kalap a tiéd.- Rendben. - Egy gyors mozdulattal felpattant a bárszékre, amire előzőleg a kalapomat

tettem. Mr. Pettibone ekkor tette elém a margarítámat. Connie azonnal felkapta és belekóstolt. - Isteni - jelentette ki. - Mi ez, amit iszol?

Sóhajtva rendeltem egy újabb margarítát, majd minden figyelmemet Connie-nak szenteltem. Fantasztikusan nézett ki. Hosszú, fekete haja kibontva terült szét fehér garbója vállán, kőmosott farmerje pedig olyan szűk volt, hogy az már nem is nadrág volt, hanem csípőtől bokáig érő tetoválás. Új kalapom tökéletesen kiegészítette öltözékét.

- Vadászni jöttél? - érdeklődtem.- Igen, a fene egye meg - morogta. - Ráadásul taxival kellett jönnöm; az autóm szerelőnél

van.- Mi a baj?- Hibás generátor.Görbe pillantást vetettem rá.- Nem biztos, hogy egy olyan nővel akarom eltölteni az időt, akinek hibás a generátora.- Ó, fogd már be! Különben miért nem Jennifer Towleyt kísérgeted ma este?Ekkor érkezett meg a margarítám... jó sok sóval. Megkóstoltam, és tökéletesnek találtam.

- Jennifer? Annak vége.- Tényleg? Akarsz róla beszélni? - kérdezte Connie.- Nem.- Rendben, akkor nem beszélünk róla. Arra viszont megkérlek, hogy mesélj Lady

Horowitzról. Kétszer is követted. Hová ment?- Hamis nyom volt. Nem zsarolta senki.- Én ezzel tökéletesen tisztában voltam, de hová járt délutánonként?- Lehet, hogy nem fogod elhinni, Connie, de önkéntes munkát végzett egy

hajléktalanoknak fenntartott szálláson.- Most hülyéskedsz?- Kiscserkész becsületszavamra. Oda járt hetente néhány alkalommal. Sajtos szendvicseket

osztott szét az éhezők között, és segített levest főzni.- És mi a helyzet azzal a pénzzel, amit rendszeres időközönként kivesz a bankból?- Adomány a szállásnak.- Ez döbbenetes! - nyögte Connie. - De miért nem mondott róla semmit? Nincs ebben

semmi szégyellnivaló!Megvontam a vállam.- Biztosan szereti titokban tartani az ilyesmit. Talán élvezi a rossz hírét, és nem akarja,

hogy az emberek megtudják, valójában milyen jószívű és nagylelkű teremtés.- Elképesztő - mondta Connie. - Egész idő alatt a rászorulókat segítette!- Pontosan - helyeseltem.- Aranyból van a szíve. Fogadni mernék, hogy nagyon sok olyan nagylelkű tettet vitt

véghez, amiről senki sem tud.- Egyáltalán nem lepne meg, ha így lenne.Elgondolkodva kortyolgattuk a margarítáinkat.Egyre újabb tagok és vendégek érkeztek a klubba, és ezzel együtt nőtt a zaj és a zsúfoltság

is.- Archy - szólalt meg Connie hirtelen - én éhes vagyok. Nem eszünk egy hamburgert itt a

bárpultnál?- Jobb ötletem van - mondtam. - Kint kellemes, friss szellő fújdogál. Elindulunk

valamerre, és az első érdekes helyen megvacsorázunk. Iszunk néhány pohárral, beszélgetünk és jókat nevetünk. Na, hogy hangzik?

- Fantasztikusan; induljunk!Felhajtottuk italainkat, aláírtam a számlát, és kimentünk az autóhoz. Connie továbbra is

viselte az én csinos kis kalapomat. Kissé bosszantott, hogy rajta sokkal jobban áll, mint rajtam.

Kinyitottam számára a Miata ajtaját, ő azonban nem ült be, hanem megfogta a karomat és mélyen a szemembe nézett.

- Gondolod, hogy ismét összejöhetnénk? - kérdezte.- Sosem lehet tudni – feleltem.

Vége