Legutóbb a szemek vasárnapján szupplikáltam és az igehirdetésemet hat néni hallgatta, melyek közül az egyik súlyosan látássérült volt. A prédi-kációm természetesen a látásról, Isten gondos-kodásának meglátásáról szólt. Akkor végigmér-tem a „gyülekezetet” és becsuktam a mappámat. Elkezdtem mesélni. Mesélni magamról, Illésről, a gondoskodásról, az igéről. Éreztem a figyelmüket, érdeklődésüket. Valamelyikük még kérdezett is közben. Élővé vált az, amiről azt hittem, hogy sose fog menni. Beszélni a néniknek, beszélni a nénikkel.

A rendkívüli élmény mindjárt elillant, mikor az istentisztelet után azt találtam mondani, hogy „micsoda pompás templom!”. Erre a gondnok bá-csi odapattant és elkezdte újságolni, hogy hogyan kaptak ingyen fát a finnektől és milyen nehéz volt ezt elhozni, de persze minden elromlott később, ugyanis az ingyen fa másfélmillió forint vámba ke-rült a határon. Szerencsére a püspök úr kisegített mindenkit és felépült a templom, de aztán…

Lekéstem az ebédet.

Nem volt részem sok szupplikációs, vagy egyéb egyházi szolgálatban, de azt itt megtanultam, hogy mindig annyit merítek belőlük, amennyit be-leteszek. Se többet, se kevesebbet.

Orosz Gábor ViktorMár más szelek fújnak...

Sztupkai KristófMentor, de minek?

Kovács BarbaraÁ, ió, ció, áció, legáció!

Németh KittiPillanatnyi gyakorlat

Hajduch-Szmola PatrikAz megvan?

Luther MártonAz igehirdetésről

3

4

6

8

9

11Nagy Szabolcs

Megjöttek a geológusok! E klasszikusnak mondható felkiáltásra hosszú éveket kellett várnom, míg saját élményen alapuló tapasztalatommá vált és én is elmondhattam egy nógrádi kis faluban, hogy a teológus és a geológus között a kü-lönbség ég és föld! A szupplikációs, teológusnapi élmények és passió körúton tör-téntek olyan élménybázisai a mindenkori teológus ifjúságnak, amit évekkel később is szívesen felemlegetnek. Otthonlelkészként mindig örömmel hallgattam nem csupán a szakmai beszámolókat, de azokat az eseményeket is, amelyek vicces vele-járói voltak a kiküldetéseknek.

Az első, de máig derűt keltő eset mégsem ezekhez kötődik praxisomban, hanem a tanévkezdéshez. A tanévnyitó istentisztele-ten és arra készülve történt, amikor is V. B. szenior elképzelhetetlennek tartotta, hogy nagy nyilvánosság előtt, természetesen oda-illő komolysággal, fel tudja majd olvasni a egyik elsősünk paramétereit: A. M., Pucon-ci (nem a név okozott problémát). Briliáns megoldással állt elő, mikor a tanuló ifjúság már elfojtott kacajjal várta az ominózus be-jelentést, így szólt: A. M., Szlovénia.

Ezek után egy fancsali eset. A teológusok passiójátékát a fancsali templomban adtuk elő igen nagy sikerrel. A templomból a gyülekezeti terembe invitáltak bennünket és friss kávé, tea, finomabbnál finomabb sütemények várták a teológusokat. Leültem egy gyülekezeti tag mellé, aki arról kérdezgetett, hogy mennyire vagyunk fáradtak, hova megyünk még és én szépen válaszolgattam a kérdésekre és természetesnek vettem, hogy a néni engem is tegez. Ekkor érkezett a terembe Sanyi bácsi, aki egyébként a kis-buszt vezette, mire hirtelen hozzáugrott a korábban mellettem ülő néni és így kiáltott: nagytiszteletű úr, elfogad egy kis kávét?

Életünk során számos ember van hatással ránk. Nagyon sok mintát követünk, és személyiségfejlődésünkhöz elengedhetetlen, hogy olyan emberekhez mérjük ma-gunkat, akiket tisztelünk, akikre felnézünk, és akiknek élete példaértékű számunk-ra. Fiatalként legtöbben a médiából és a családból, majd az iskolából (általános iskolától az egyetemig) választunk maguknak példaképet, akiknek modellnyújtó

szerepe vitathatatlan. Keresztény körökben gyakran hittanárok és lelkészek is

Ugyancsak a passiókörút emlékezetes eseménye volt, amikor Miskolcon az előa-dások után bementünk egy vendéglátó ipari egységbe kólát, teát, vagy éppen kávét inni. Tőlünk nem messze, helyi vagány srácok éppen csocsóztak, majd rövid úton, de annál nagyobb reményekkel a szívükben kihívták versenyre a mi „asztalunkat”. Tőlünk ketten azonnal vállalkoztak is – meg is lepődtem. Majd a játék után teli mosollyal tértek vissza az asztalhoz, miközben a kihívóik feltűnés nélkül próbálták elhagyni a helyszínt. A mieink – mint kiderült – korábban versenyszerűen csocsóz-tak. Ezt a tényt én sem, de kihívóik sem tudták.

De voltak apró flashek is, pl. helynévtábla, előtte P. A. hallgatónk. A táblán ez áll: Sáta - ami egy kis falu - és hozzá a komment: sátán vagyok, üdv. Attila.

Történt egyébként úgy is, hogy a helyzetkomikumot én generáltam. Egyik kedves, de köztudottan „laza” lelkészkollegámhoz utaztunk. A kisbuszban felkészítettem a hallgatókat, hogy a fogadó gyülekezet lelkésze rendkívül érzékeny ember, kérek mindenkit: hangosan és érthetően mutatkozzon be, várja meg míg a lelkész úr kezet nyújt neki, kézfogás közben enyhén dőljön előre és fejezze ki nagy örömét, hogy megismerheti lelkész urat. Ez így is történt. Sorra, a megbeszéltek szerint mutatkoztak be a hallgatók, miközben egyre kerekedett kollegám tekintete. Végül így szólt: Viktor, milyen fegyelmezett társaság…. Mire én: tudod, már más szelek fújnak az otthonban!

olyan referenciaszemélyekké válnak, akik lényükkel és munkájukkal – tudatosan vagy tudattalanul –, de valamilyen szinten orientálnak bennünket.

Biztonságot, bátorítást és segítséget jelent, ha életünk nagy kérdései és útvesztői kapcsán jelen van egy olyan személy, aki felé őszinték tudunk lenni, akitől merünk tanácsot kérni, és aki segít döntéseink meghozatalában.

A Magyarországi Metodista Egyházban működik egy mentor rendszer, amelyet a fentiek alapján dolgozott ki azért, hogy a lelkészség felé igyekvő fiatalok számára lelki támogatást nyújtson. A koncepció lényege, hogy legyen egy mentor-lelkész, aki lelkigondozói, ugyanakkor baráti attitűddel a teológus hallgató mellett áll an-nak egyetemi és gyakorlati évei alatt; segítséget nyújt teológiai és személyes fejlő-désében; motiválja a feladatokban, kihívásokban, továbbá segítő kritikával bátorít.

Mindez egy nagyon összetett és komplex kapcsolatot feltételez, melyet nem lehet – vagy legalábbis nem érdemes – erőltetve művelni. Ha nincs meg az összhang és bizalom,akkor azoknak a pozitív faktoroknak – melyek lehetőségként benne rejlenek egy ilyen kapcsolatban, – csak a töredéke fog felszínre kerülni. Éppen ezért fontos, hogy a teológus hallgató maga választhatja ki mentorát a 10 éve felszentelt lelkészek közül, aki előre látha-tólag végig tudja kísérni az illetőt tanulmányai útján, egészen a felszentelésig. Így a hallgató tág teret kap és nagy lehetőséget arra nézve, hogy egy bizalmi és kölcsönösen segítő kapcsolatot alakítson ki egy általa ismert és sokra becsült lelkésszel.

Mint metodista teológus hallgatónak, nekem is van egy mentorom, akivel a felvé-telemtől kezdve rendszeresen tartom a kapcsolatot. Hol telefonon beszélünk, hol személyesen találkozunk. Azon túlmenően, hogy tájékoztatom, hogy hol tartok tanulmányaimban és a lelkészség felé vezető utamban, gyakran kérem ki a vélemé-nyét helyzetekkel és döntésekkel kapcsolatban. Az örömök mellett értetlenkedé-seimmel, kérdőjeleimmel és félelmeimmel is megkeresem, melyek számtalanszor szolgálatattak már tökéletes alapot egy izgalmas beszélgetésre (sok esetben vitára), melyben az élet nagy kérdéseit gondolhattuk át. Ezek közül több találkozásra is úgy tekintek vissza, mint amelyek végig fognak kísérni az egyetem végéig, de valószínű, hogy azon túl is.

A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben együtt tanulnak az evangélikus és re-formátus teológus hallgatók. Bár a két felekezet sok hasonló vonását nem kell bemu-tatni, de a „református szupplikáció”, azaz a legáció igencsak eltér az általunk meg-szokottól. Bedő Judit-Boróka az egyetem hatodéves, végzős hallgatója református szemszögből mesélt a teológusok igehirdetési szolgálatáról.

Pontosan hogyan zajlik nálatok a legáció? Minden nagy ünnepen, karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor látogatunk el a gyülekezetekbe. Az egyetemen ez kötelező feladat minden diáknak, kivéve az el-sőéveseknek. A hatodévesek választhatnak helyet legelőször, majd az egyre fiata-labbak, a tanulmányi átlag alapján. A legáció többnapos, karácsonykor december 24-től általában 27-ig lelkészcsaládoknál szállásolják el a legátusokat.

Olyan nehéz ezt elképzelni, nem rossz a karácsonyt távol a szeretteidtől, egy idegen családnál tölteni?

Nagyon értékes dolognak gondolom ezt a rendszert és nagy-nagy köszönettel tar-tozom a mentoromnak. Örülök, hogy az egyházamban él ez az elképzelés, ugyan-akkor azt gondolom, hogy egy mentor keresésének lehetősége mindenki előtt nyi-tott.

Nem hivatalos,informális úton is lehetőség van egy ilyen személy keresésére. Érdemes megállni és elgondolkodni, hogy van-e olyan ember közelemben, aki felé bizalmam van és akitől segítséget remélhetek. Ha megvan ez a személy, akkor pedig el lehet kez-deni – vagy épp folytatni lehet – egy izgalmas, gyümölcsöző kapcsolat kiépítését, ab-ban a reményben, hogy a mentor inspirációt fog jelenteni és fejlődésre fog ösztönözni.

Csak hozzáállás kérdése. Ez a lelkészi szolgálat lényege, már előre kapunk egy kis ízelítőt, hogy milyen lesz majd, ha gyülekezetbe kerülünk. Persze a kívülállóknak nehéz ezt elképzelni, de nekem hat év után már ismeretlen, hogy mit jelent a csalá-dommal tölteni a karácsonyt. A lelkészek tudják, milyen érzés ez, ezért igyekeznek, hogy mindig jól érezzük magunkat. Olyan is előfordul, hogy szenteste ott vagy a lelkészcsaládnál, megérkeznek a rokonok, ünnepélyes a hangulat és a fa alatt már neked is előkészítették az ajándékot!

Pont erről akartalak kérdezni, ilyenkor te is ajándékkal készülsz a lelkészek számára?

Mindig viszek valami apróságot, bort, vagy könyvet és általában egy példányt az egyete-mi újságunkból. Nem is annyira a karácsony miatt, amiért befogadnak. A család részéről az ajándék egy gesztus, mert a legátus nem ünne-pelhet otthon. Idén decemberben viszont nem-hogy csak a lelkészcsaládtól kaptam ajándékot, hanem a lelkész édesanyja is hozott nekem egy csomagot, amire már előre rá volt írva, hogy a „legátus lány részére”.

Ennyi jó élmény mellett azért csak megbújik valahol egy negatív tapasztalat is…

Az egyetlen rossz élményem az első legációm alatt történt. Megérkezésem után a lelkész felesége kifejtette, hogy nekem igazából nem is kellene teológiát tanulnom ahhoz, hogy lelkészfeleség legyek, elég, ha elvégzem a vallástanári szakot. Teljesen ledöbbentem, nem értettem mire gondol, én lelkész szeretnék lenni, nem lelkész-feleség!

Ha nem túl indiszkrét kérdés, a szolgálatotokért jár valamiféle pénzbeli juttatást?

Természetesen a legációhoz hozzákapcsolódik a legátum is, ez az az összeg, ame-lyet az adott gyülekezet a legátus számára adományoz. Ennek nagysága gyülekeze-tenként változik, a persbitérium is meghatározhatja, vagy pedig a teológus a gyüle-kezeti tagok összadományát kapja meg, a cél a diákok tanulmányainak támogatása. Ötöd- és hatodévben már tudunk kifejezetten olyan helyet választani,

ahol nagyobb összegre lehet számítani, és ez gyakran elég az egész féléves megélhe-tésre. A legátum tíz százalékát pedig leadjuk az egyetemen, amit közösségi progra-mokra, és különböző missziókra használunk fel. Az adomány tehát az önfenntartás mellett karitatív célokat is szolgál.

A helyszín: Weddel. 3500 fős falu Lipcsétől 202 km-re. Gyülekezeti gyakorlat, start: 2015. március 1.

Márc. 13., 8:10 – jó, még legalább egy órát aludhatok, mert ma délelőtt nincs hivatalos program! Az előző napok lelkészi- és gyülekezeti munkamegbeszélései, a zsinat, a konfirmandusok egyhetes kirándulására való felkészülés után nem is volna olyan rossz két órával később kelni – gondoltam „merészen”.

8:11 – hallom, hogy a vendéglátó család feje épp a lépcsőn tart felfelé, telefonon be-szél, majd: „Kitti?” Kiugrom az ágyból, nyitom a szobaajtót, rögtön nyújtja is felém a készüléket: „A lelkész úr.”

A helyzet: az óvodában – melynek egy része evangélikus gyülekezeti fenntartású -, lebetegedett az óvónők nagy része, helyettesítésre volna szükség, egészen délután kettőig, majd utána este hatig jó lenne részt venni a kóruspróbákon – 5 különböző korosztály, ovisoktól érettségizőkig -, mivel március 22-én közösen énekelnek az istentiszteleten a felnőtt kórussal, a Chor Cantamussal. A héttől tízig tartó női meditációs kör még bizonytalan…

A 4 hetes gyülekezeti gyakorlat, mely a Gustav-Adolf-Werk ösztöndíjához hozzátar-tozik, már csak ilyen... Ezt meséli a többi hallgató is, akik Németország más gyüle-

kezetiben szolgálnak ez idő alatt. A teljesség igénye nélkül ki Stottenheimben, ki Bauzenben, de olyan is akadt, aki Svájcban tölti a 4 hetet,

melynek során bepillantást nyerhetünk a németországi kisebb gyülekezetek éle-tébe, gyakorlatilag felépítésüknek és működésüknek minden szintjén. Amolyan igazi hospitáció.

Az megvan, amikor egyszerre több prédikáció érlelődik? Vasárnap szupplikálok, nyilván tanulom már a homília előző héten leadott és gondosan kijavított változatát. Eközben csütörtökön a következő heti textus kezd el munkálkodni, hozzávetőlegesen a szupplikációs előkészítő időpontjától számítva. Jó, a Szentlélek munkálkodik, tud-juk. De nem könnyű, amikor oly buzgó, hogy egyszerre két textussal van neki dolga (és így nekem is). Vasárnap aztán szolgálok iksz alkalommal, este késő éjjel pedig leadom a következő heti prédikációt – lehetőleg olyan minőségben, hogy azzal se ma-gamra, se másra ne hozzak szégyent, és lehetőség szerint pedig legkevésbé a Magas-ságosra ne! Egy szerencsénk van, testvérek: a Szentlélek munkálkodik. Van, amikor láthatóan, máskor csak úgy - valahonnan.

Példának okáért láthatóan akkor munkálkodik, amikor a templomkapu előtt, 2 fok-ban, esőben ázva negyvenkilencedjére is kimondott Erős vár a mi Istenünk-re nem jön válasz, csupán egy szentimentális fekete-fehér filmbe illő könnyes szempár csillog - egy fejkendővel bekeretezett SZTK-s szemüveg dioptriái mögül, sztereóban. Nagyon szeretném, hogy működjön a Szentlélek akkor is, amikor megköszönik a “beszédet”, és a tisztelt teológus hallgató a Mennyeihez (és/vagy a mellette álló luther-kabátoshoz) fohászkodik zavarában: erre mit kell/szoktak mondani?!

Előfordul továbbá, hogy a Szentlélek hathatós munkálkodását, a kérügma szabad elhaladását megakadályozza valamely, a szupplikáns hatókörén kívül eső technikai akadály. Egy alkalommal a textus fölolvasása közben egy idős néni a hallókészülékét szerelgette, ami mindeközben nyilván az ő tudtán kívül megfékezhetetlenül

sípolt - hozzávetőlegesen az ember által még épp hallható legelképesztőbb legmaga-sabb frekvencián, ami miatt a templomtoronyban lakó denevérek is minden való-színűség szerint megzavarodtak. Végül megszerelte azt az ámenre, hiszen ő is (és mindenki más, aki addig emiatt nem hallotta a szépen artikulált textust) tudta: a hit hallásból van. (Róm 10,17)

A hit nemcsak hallásból van, hanem látásból is. Biz-tos fejtörést okoztam a Léleknek a munkálkodása közben azzal, hogy - fokozva a helyzet komikumát, talán épp egy Oculi vasárnapon - egészen egysze-rűen nem fértem be egy kis templomunk kis szó-székén a kis szószék padlója és a kis hangvető közé. Voltaképpen, csupán ha pár centivel magasabb lett volna a hangvető, akkor kényelmesen legyezgethet-te volna a Szentlélek galambszobor ábrázolása a fe-jem búbját. Viszont, mivel hiányzott az a pár centi, ezért az apostoli üdvözlet előtt választhattam: vagy behajlított térddel edzem végig a homíliát (egyedi,

extrém formája ez a testnevelésnek), vagy úgy állok a szószéken, mint a magyar Szent Koronán a máig feltáratlan okból ferde kereszt. A gyülekezet vizuális igé-nyességére való tekintettel az előbbit választottam. Arról már nem is beszélek, hogy tisztességesen a lábamat sem tudtam utána kinyújtani, mert a kis templom kis papi padja sem az én százkilencven centimhez volt méretezve.

Minden bizonnyal akkor is tevékeny volt a Szentlélek, amikor évekkel ezelőtt négy ember előtt mentem fel a szószékre. Az ütős nyitókép ellenére két néni az főéneknél kinyitott énekeskönyv gyűrött lapjaira borulva békésen szunyókált. A másik kettő oly lelkesen bólogatott, hogy azt éreztem: megéri sugározni a kérügmát. Négyből kettő. A templomkapuban aztán szembesültem a még ébren lévő testvérek (töb-besszám, értsd: 2) lelkendezésének vitathatatlan okával: „It was wonderful! You are tall, you speak loud, so you will be a good pastor.” Oké. Külföldiek. Szóval átment valami, bár korántsem az, amire a lelkiismeretes teológus hallgató először gondol. Végülis a Teremtő műve az is, hogy magas vagyok, és hogy nagy hanggal áldott meg. Itt most beért a Szentlélek huszonhat évvel ezelőtti munkájának egy apró gyü-mölcse. Az megvan, hogy ez mekkora csoda? Mi mondjuk az évi négy igehirdetést:

az megvan. Ő meg van. Na, ettől lesz jó az igehirdetés, ha Ő velünk van.

– Aki a tanítómesteri és prédikátori hivatást műveli, ha nem leli kedvét és örömét abban, aki őt odaállította, semmire sem jut. Mózes az Úristentől hatszor kért felmentést, mégis el kellett indulnia. És az Úr engem is ideállított; ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, nagy fáradságába került volna, hogy idáig jusson velem.Nos, ha már belekezdtem, most hát a végére is járok Istennel együtt. Most, ha az egész világot kínálnák érte, akkor sem kez-denék bele, már csak a nagy gond és félelem miatt sem, amely-lyel együtt jár ez a hivatás. Ó, kedves urak, ez a dolog nem gye-rekjáték! Másrészről, ha jól megnézem azt, aki engem elhívott rá, akkor mégsem szeretném, ha másképp történt volna, és nem fogtam volna bele, ahogyan másik Istent sem szeretnék.

– Egy prédikátor olyan, mint egy ács: szerszáma és munkaesz-köze Isten igéje; és mert a hallgatói, akiket meg kell dolgoznia és munkálnia, sokfélék és különbözőek, azért neki sem mindig ugyanazt az egy dalt kell énekelnie, sem pedig a tanítást egyféle-képpen előadnia, hanem a hívek különböző tulajdonságai szerint hol fenyegessen, rémítsen, szidalmazzon, korholjon, hol meg vi-gasztaljon, békítsen stb. Ó jaj, hogy az ember annyira szívesen és készségesen tanít mindenkit, kivéve önmagát!