ISBN 963 9307 33 5

Annie M. G. Schmidt

Macskák társasága

Animus KiadóBudapest

2001

1

A mű eredeti címe: MinoesA fordítás az Em. Qucridos's Uitgeverij B.V

2000. évi kiadása alapján készültCopyright text © 1970 by Annie M. G. Schmidt

Copyright illustrations © 1970 by Carl HollanderFordította: Damokos Kata

Magyar kiadás © Animus Kiadó 1301 Budapest Pf.: 33 animus@axelero.hu

ISSN 1587 7248ISBN 963 9307 33 5Felelős kiadó: Balázs IstvánSorozatszerkesztő: Gábor AnikóNyomdai előkészítés és tipográfia: Scriptor Bt.Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., DebrecenFelelős vezető: György Géza vezérigazgatóA nyomdai megrendelés törzsszáma: 2677.49.01

2

Annie M. G. Schmidt 1911- ben született, a hollandiai Kapelle városkában. Hosszú évekig könyvtárosként dolgozott. Huszonyolc éves volt, amikor első kötete - verseivel - megjelent. 1958- ban jelentkezett először gyermekeknek szóló művel, amely abban az évben az év gyerekkönyve címet nyerte el. Ő az első író Hollandiában, aki - 1965- ben - gyerekirodalmi munkásságáért kapott magas állami kitüntetést. - A gyerekirodalom Nobel- díjának tartott Andersen- díjat 1988- ban nyerte el. 1995- ben bekövetkezett haláláig számos felnőtteknek szóló regényt és musical- szöveget is írt. Annie M.G. Schmidt mind a mai napig Hollandia egyik legkedveltebb írója.

3

TARTALOM

1 Hát sehol semmi újság?...........................52 Kóbor macska........................................133 Loncsos..................................................254 A macska- sajtószolgálat.......................335 A titkárnő...............................................426 A környék..............................................527 Itt járt a nővéred.....................................608 A fogadás...............................................699 A beszélgetős doktor..............................7810 Macska nem lehet tanú........................9011 A Kutasmacska meg Monopol.............9812 Loncsos kicsinyei...............................10613 Tibbe ír!.............................................11514 Túl sok macska..................................12315 Évszázadok macskái..........................13116 A Szerkesztőségi Macska..................14017 Újra cica?...........................................14718 A vörös testvér...................................15319 Most meg Karlos................................161

4

1

Hát sehol semmi újság?

- Tibbe! Hol bujkál ez a fiú? Látta valaki? A főnök hivatja. Hol van? Tibbe!!

Tibbe persze hallotta, hogy keresik, de elbújt az íróasztala mögé. És miközben ott reszketett, arra gondolt, hogy semmi kedve bemenni a főnökhöz. Fél. Pontosan tudja, mi fog történni. Most aztán tényleg elbocsátják.

- Tibbe! Szóval itt vagy!Na tessék. Megtalálták.- Tibbe, a főnök sürgősen hívat.Hiába, nincs mit tenni. Muszáj mennie. Lógó orral

baktatott végig a folyosón, és megállt az ajtó előtt, amelyen ez állt: Főszerkesztő.

Tibbe kopogtatott, mire egy hang kiszólt, hogy szabad.A főnök épp telefonált. Odamutatott egy székre, és

folytatta a beszélgetést.Tibbe leült, és türelmesen várt.A Killendoorni Harsona épületében voltak, Tibbe

ugyanis ennél az újságnál dolgozott. Kis színeseket írt.5

- Így ni! - mondta a főszerkesztő, miután végre letette a kagylót. - Figyelj, Tibbe! Komoly beszédem van veled.

Most aztán megkapom, gondolta Tibbe.- Tibbe, ezek a kis cikkek, amiket írsz, nagyon kedve-

sek. Sőt, néha kimondottan aranyosak.Tibbe elmosolyodott. Lehet, hogy nincs is olyan nagy

baj.- De...Tibbe türelmesen várt. Hát persze, hogy itt az a de...

különben nem kellene most itt ülnie.- De... soha nincs bennük semmi újság. Pedig már

annyiszor beszéltem veled. Minden cikked a macskákról szól.

Tibbe hallgatott. A főnöknek igaza volt. Nagyon szerette a macskákat, mindegyiket ismerte a környéken. Neki magának is volt egy cicája.

- De a tegnapi cikkemben egyáltalán nem a macskákról írtam! - tiltakozott - , hanem a tavaszról.

- Pontosan - mondta a főnök. - A tavaszról. Az üde zöld levélkékről. De hát mi ebben az újság?

- Izé... hát a levélkék újak - dadogta Tibbe. A főnök felsóhajtott.

- Figyelj ide, Tibbe! - folytatta. - Én igazán kedvellek. Rendes gyerek vagy és jópofa kis történeteket írsz. De hát végtére is egy újságnál dolgozunk. És az újságnak azt kell megírnia, mi újság.

- De hát annyi más hír van az újságban! - tiltakozott Tibbe. - Háborúk meg ilyesmik. És gyilkosságok. Én meg

6

arra gondoltam, az emberek szívesen olvasnának néha a macskákról meg a tavaszi lombokról is.

- Nem, Tibbe. Értsd meg! Nem akarom én, hogy te írj a gyilkosságokról meg a bankrablásokról. De még egy ilyen kisváros is, mint a mienk, teli van érdekes, apró hírekkel. Csak meg kell őket találni. Mondtam már néhányszor, az a te bajod, hogy túl szégyenlős vagy. Nem mersz odamenni az emberekhez, nem mersz kérdezősködni. Biztosan csak macskákkal barátkozol.

Tibbe megint csak hallgatott, mert a főnöknek ebben is igaza volt. Szégyenlős. És ha valaki újságnál dolgozik, hát akkor igazán nem lehet szégyenlős, mindenkihez oda kell merjen menni. Még a miniszterhez is, akkor is, ha az éppen a fürdőkádban ül. És bátran megkérdezni, mondja, uram. Mit csinált tegnap este?

Egy jó újságíró meg mer tenni ilyesmit. De Tibbe nem.- Szóval - mondta a főszerkesztő - még egy

legeslegutolsó esélyt adok neked. Ezentúl csak olyan cikket fogadok el tőled, amiben van valami újság. Holnap délre várom az elsőt! És aztán minden héten egy párat. És ha nem megy...

Tibbe megértette. Akkor elveszíti a jó kis állását.- Viszlát, Tibbe!- Viszlát, főnök!A városban esett egy kicsit, és minden szürke volt.

Tibbe az utcán baktatott és igyekezett mindent megfi-gyelni. Hol van valami újság?

Autókat látott. Mozgó autókat, parkoló autókat. Gyalo-gosokat és itt- ott egy macskát. De a macskákról nem írhat

7

többé. Végül hullafáradtan leült egy fa alatt álló, szárazon maradt padra a zöldségpiacon.

A padon már ült valaki. Tibbe megismerte. Smit tanító úr volt az a régi iskolájából.

- Nicsak! - mondta a tanító úr. - Örülök, hogy újra látlak. Úgy hallottam, hogy az újságnál dolgozol. Mindig gondoltam, hogy egyszer újságíró lesz belőled. Minden a legnagyobb rendben, ugye?

Tibbe nyelt egy nagyot. - Hát... nem panaszkodhatom.- Mindig olyan remek fogalmazásokat írtál az iskolában

- folytatta a tanító - , gondoltam, hogy még sokra viszed. Igen, nagyon ügyesen írsz.

- Nem tetszik tudni valami újságot?A tanító úr kicsit megsértődött.- Hát ennyire fejedbe szállt volna a dicsőség? Azt

mondom, hogy nagyon ügyesen írsz, és erre megkérdezed, hogy nem tudok-e valami újságot... hát ez nem valami kedves tőled!

- Jaj, egyáltalán nem úgy értettem! - pirult el Tibbe. Megpróbált tovább magyarázkodni, de hirtelen elhallgatott, mert vad kutyaugatást hallottak. Mindketten felnéztek. Egy nagy juhászkutya rohant őrült tempóban valami után. Azt nem látták, hogy mi volt az a valami, mert eltűnt a parkoló kocsik között, a kutya meg utána. Aztán hirtelen lombzizegést hallottak a magas szilfáról.

Macska - mondta a tanító úr. - Felmászott a fára.- De tényleg macska volt? - kérdezte Tibbe. - Ahhoz túl

nagynak látszott. És mintha csapkodott volna a szárnyával. Inkább valami nagy madár lehetett, mondjuk egy gólya.

8

- A gólyák nem szoktak futni - vetette ellen a tanító úr.- Igen, de akkor mivel verdesett? A macskáknak nincs

szárnyuk.Odamentek.A kutya a fa alatt állt, és vadul ugatott felfelé. Próbáltak

belátni az ágak közé, de a macska tökéletesen elbújt. Mármint ha tényleg macska volt.

- Ide, Mars! - hívták a kutyát. - Mars, ide hozzám! Megjelent egy úr kezében pórázzal, amit a kutya nyakörvére csatolt, és megpróbálta elvonszolni onnan az állatot.

- Grrr...! - mondta Mars, és mind a négy lábát megfeszítette, úgyhogy a gazdája valósággal húzta maga után az aszfalton.

Tibbe meg a tanító úr még bámészkodtak egy darabig, és egyszer csak megláttak valamit, egészen magasan a ta-vaszi lombok között.

Egy lábat. A lábon szép mintás harisnya és lakkcipő volt.

- Te jó ég, egy nő! - kiáltotta a tanító.- Nahát, és ilyen magasan! - csodálkozott Tibbe. - Hogy

tudott oda felmászni!?Erre egy fej is megjelent. Aggódó arca volt, rémült sze-

me és rengeteg vörös haja.- Elment?- El. Nyugodtan jöjjön le - válaszolta Tibbe.- Nem merek - siránkozott a lány odafönn. - Olyan

magas ez a fa.

9

Tibbe körülnézett. A közelben ott állt egy kis furgon. Óvatosan felállt a kocsi tetejére, és felnyújtotta a kezét, amilyen magasra csak tudta. A lány kézzel-lábbal kapasz-kodva, óvatosan kimászott az ág végére, onnan meg egy alacsonyabb ágra, és megragadta Tibbe kezét.

Hirtelen nagyon ügyes lett. Egyetlen ugrással a kocsi te-tején termett, és a következő pillanatban már a járdán állt.

- Elvesztettem a kiskofferemet - mondta. - Nem látták valahol?

A tanító úr felemelte - ott hevert a lefolyóban.- Parancsoljon - mondta - , sajnos a kosztümje

bepiszkolódott egy kicsit.A lány letörölgette a port meg a zöld foltokat a szok-

nyájáról.- Olyan nagy kutya volt... Igazán nem tehetek róla, de

ha kutyát látok, muszáj felmásznom a fára. Nagyon köszönöm.

Tibbe vissza akarta tartani, hogy kérdezősködjék, mivel újra eszébe jutott a másnapi cikk. Ez igazán érdekes újság lenne. De kicsit sokáig habozott. A lány már el is indult a kiskofferével együtt.

- Milyen különös lány - mondta a tanító - , macskára emlékeztetett.

Igen - helyeselt Tibbe - , nagyon hasonlít egy macskára - és mindketten utána néztek A lány befordult a sarkon.

Még utolérhetem, gondolta Tibbe. Köszönés nélkül faépnél hagyta a tanítót, és beszaladt a keskeny fasorba. Igen, még látta a lányt. Utána kéne szaladni, és

10

megkérdezni. - Elnézést, kisasszony, de miért fél ennyire a kutyáktól, és hogy tudott olyan gyorsan felmászni a fára...

De a lány hirtelen eltűnt.Bement volna az egyik házba? De az utcának ezen a

részén nem volt egyetlen ajtó sem. Csak egy kerítés, mögötte meg kert. Kertkaput sem látott, tehát a lánynak a kerítés résén kellett átfurakodnia. Pázsit és bokrok. De a lánynak se híre, se hamva.

- Mégis egy ajtón mehetett be, csak én nem vettem észre - sóhajtotta Tibbe - , és különben is, egyre jobban esik. Legjobb lesz, ha hazamegyek.

Útközben vett vacsorára két sült halat meg egy zacskó körtét. Tibbe egy padláson lakott. Nagyon kellemes padlás volt, egyetlen nagy szoba, itt aludt és dolgozott. Volt még egy kis konyhája, egy zuhanyozó, meg egy kisszoba, ahova pakolhatott. Nagyon sok lépcsőn kellett fölmásznia, de odaföntről rengeteg háztetőt és kéményt látott. Nagy szürke macskája, Bolyhos már várta.

- Kiszagoltad a halat! - mondta Tibbe. - Gyere ki szépen a konyhába, akkor megtisztítjuk és megesszük a halacskákat! Ma este egy egész halat kapsz, Bolyhos. Lehet, hogy soha többet nem lesz pénzem halra. Mert holnap elbocsátanak. Kitesznek, Bolyhos. És akkor egy fillért sem fogok keresni. Együtt mehetünk majd koldulni.

- Miau! - válaszolt Bolyhos.- Kivéve - folytatta Tibbe - , ha sikerül ma este valami

hírre szert tennem. De ahhoz már túl késő van.Kenyeret szelt és teát főzött. A konyhában vacsorázott,

együtt Bolyhossal, aztán bement a szobába, és leült az

11

írógéphez. Talán mégiscsak Össze tudok hozni valamit arról a különös lányról, gondolta. És nekifogott.

Ma délután öt körül egy juhászkutya megkergetett egy hölgyet a zöldségpiacon, aki annyira megrémült, hogy felmászott az egyik ott álló magas szilfára, egészen a tetejére. Mivel nem mert lemászni, én segédkezet nyújtottam neki, aztán a lány folytatta útját, és a kerítésoszlopok között besurrant egy kertbe.

Tibbe átolvasta mit írt. Hát, nagyon rövid kis írás volt. És érezte, hogy a főnöke azt fogja mondani, ez a cikk is csak egy macskáról szól.

Na hát akkor kezdjük újra. De előbb elszopogatok egy mentolos cukorkát, úgy jobban tudok dolgozni.

De hiába keresgélt az íróasztalán, pedig úgy emlékezett, hogy volt még egy csomag cukorkája.

- Te, Bolyhos! Nem tudod, hova tettem a mentolos cukrot?

- Mrr... - válaszolt Bolyhos.- Szóval te sem láttad. Mi van? Ki akarsz menni? Már

megint a tetőn akarsz mászkálni?Tibbe kinyitotta a konyhaablakot, Bolyhos meg eltűnt a

sötét háztetők között.Még esett, és hideg szél csapott Tibbe arcába.Visszaült az írógéphez, újabb papírt fűzött be, és mun-

kához látott.

12

2

Kóbor macska

A furcsa lány nem is volt olyan messze Tibbétől, aki még mindig a fejét törte.

Egy pár utcával odébb egy kertben bújt meg, a bokrok között. Már teljesen besötétedett. Fújt a szél és a kert nagyon nedves volt.

Ott kuporgott a kis kófferével, és furcsa, nyivákoló han-got hallatott. Előszörre nem történt semmi.

A lány újra miákolt egyet, és most válasz érkezett a ház felől.

- Miaúúú!

Egy vénséges vén fekete cica közeledett méltóságteljes lassúsággal. Gyanakodva megállt a bokrok közelében.

- Mici néni! - suttogta a lány. Az öreg cica fujt és hátrahőkölt.

- Most már látom - sziszegte. - le vagy az?

- Megismer még, Mici néni?

- Minna vagy, Minna unokahúgom az Emma fasorból.13

- Igen, néném. Hallottam, hogy itt tetszik lakni, és gondoltam, benézek.

- Hallottam - válaszolt az öreg cica barátságtalanul. - Hallottam, mi történt veled.... Minden macska csak erről beszél. De Minna! Nem is értem, hogy történhetett ilyesmi, hiszen te Killendoorn legelőkelőbb macskafamíliájából származol. Mit szólnak a rokonaid?

- Nem állnak velem többé szóba - mondta a lány - Azt mondják, biztos én magam tehetek róla. A nővérem csak a farkát fordítja felém...

- Sssz... - de hát érthető! - mondta Mici néni. - Biztos valami nagyon rosszat tettél, hogy ilyen szörnyű büntetésben van részed. Emberré váltál. Rettenetes büntetés. Még ezer kanáriért sem akarnék emberré változni. Mondd csak. Valami varázslat van a dologban?

- Nem tudom - sóhajtotta Minna.

- De hát azt csak tudod, hogyan történt?

- Csak annyit tudok, hogy amikor elmentem otthonról, macska voltam, és mire hazaértem, fiatal lány lettem.

- Hihetetlen! - csóválta a fejét Mici néni. - De egész biztosan te magad tehetsz róla. Valószínűleg valami nagyon macskátlant tettél. Mi volt az?

- Semmi, nem csináltam semmit, legalábbis amennyire tudom.

- És ruhát viselsz - folytatta Mici néni. - Rögtön volt rajtad ruha?

- Azt... azt elemeltem valahonnan - dadogta a lány. - Elvégre nem mászkálhattam meztelenül...

14

- Jézus! És még ez a kisbőrönd is - sziszegte Mici néni. - Ez meg minek?

- Ezt is elemeltem.

- De hát mi van benne?

- Hálóing. Egy fogkefe. És egy mosdókesztyű meg szappan.

- Szóval már nem nyállal mosakszol?

- Nem.

- Akkor minden elveszett. - mondta Mici néni. - Még reménykedtem, hogy minden rendbe fog jönni, de így attól tartok, a te számodra már nincs remény.

- Mici néni, éhes vagyok. Lenne valami vacsora szá-momra?

- Sajnálom, nincs semmim. A ma esti macskakonzer-vemet már megettem. És igazán rendes gazdasszonyom van, soha nem hagy elöl ételt. Ami megmaradt, azonnal beteszi a hűtőbe.

- Kedves?

- Igen, de miért kérdezed?

- Engem nem fogadna be?

- Nem! - kiáltotta Mici néni rémülten. - Gyerekem, micsoda őrült ötlet! Így, ahogy most vagy...!

- Otthont keresek, Mici néni. Hiszen nekem is csak kell laknom valahol! Nem tud valamit itt, a környéken?

15

16

- Öreg vagyok - mondta Mici néni. - Már szinte sosem mászom fel a tetőkre, és más kertekbe is csak ritkán járok át. De egy pár ismerősöm azért még van. Egy kerttel odébb lakik Smit tanító úr macskája, arra. Vele beszélj! A macskát Simonnak hívják. Kancsal Simonnak. Sziámi eredetű ugyan, de azért nagyon kedves.

- És talán akkor a tanítónál...- Nem, nem! - mondta Mici néni - , ő sem fogadna be.

De Simon a környék összes macskáját ismeri, tehát az embereket is. Szinte biztos, hogy lesz valami ötlete.

- Hát... köszönöm, Mici néni. Akkor viszlát! Majd még benézek.

- Ha mégsem sikerülne a dolog - folytatta a néni - , akkor kérdezd meg a Loncsost! Ő igazi kóbor macska. Leggyakrabban a Biztosítási Bank tetején üldögél. Nem mintha valami jó híre lenne, sokat tudnék mesélni róla. De nagyon tájékozott, épp azért, mert annyit grasszál a városban.

- Köszönöm.- Most pedig bemegyek - búcsúzott a néni. - Szívből

sajnállak, bár az az érzésem, hogy te magad tehetsz az egészről. És még egy utolsó jó tanács: nyállal mosakodj! Ez minden bölcsesség kezdete és vége.

Mici néni égnek emelt farokkal sétált vissza a házhoz, szegény unokahúga meg fogta a kisbőröndjét, és átpréselte magát a sövény nyílásán. A szomszéd macskát kereste.

Tibbe mindeközben bajban volt. Fel- le járkált padlásszobájában, néha leült az írógéphez, aztán dühösen összetépett mindent, amit írt, és minden fiókot feltúrt,

17

hátha megtalálja a mentolos cukorkát. Az az ostoba ötlete támadt, hogy mentolos cukorka nélkül képtelen gondol-kozni és írni, közben meg egyre később és később lett.

- Tulajdonképpen ki kéne mennem az utcára - gondolta - , hátha történik valahol valami. Amiről írhatnék. De azt hiszem, ilyen időben senki sem jár már odakinn. Milyen fura, hogy Bolyhos olyan sokáig kinn marad a tetőn! Rendszerint sokkal hamarabb hazajön. Legjobb lesz, ha lefekszem. Holnap meg odamegyek a főnökhöz, és meg-mondom neki: igaza volt, nem vagyok én újságírónak való. Mire azt fogja válaszolni, úgy van, legjobb lesz, ha valami más állás után nézel. Hát ennyi. Keresek majd valami más munkát.

Halk hangot hallott a konyhából.A szemetes.- Ez Bolyhos! - állapította meg Tibbe. - A nyavalyás,

megpróbálja kiszedni a halszálkákat a szemetesből. Pedig egy egész halat kapott vacsorára. Kimegyek, mert még kiborítja az egészet, aztán takaríthatok újra.

Tibbe felállt és hirtelen benyitott a konyhába.Hátrahőkölt a megdöbbenéstől.Nem Bolyhost látta, hanem egy lányt. Azt a lányt, aki

felmászott a fára, és aki most a szemétben turkált. Csak egy módon juthatott be, a konyhaablakon keresztül.

A lány, amint meghallotta, villámgyorsan megfordult. Egy nagy halszálka volt a pofájában... nem, nem a pofájá-ban, hanem a szájában javította ki magát Tibbe gondolatban, de a lány annyira hasonlított egy félénk, ázott

18

kóbor macskára, hogy a fiú majdnem rászólt, hogy: Sicc, nem mész innen! De hallgatott,

A lány kivette a szálkát a szájból, és barátságosan mosolygott. Zöld szeme egy kicsit ferdén állt.

- Bocsánat, uram! - mondta - , de itt ültem a tetőn Bolyhossal, a macskájával, és olyan isteni illatot éreztem, hogy bemásztam. Bolyhos még kinn van.

Nagyon finoman és előkelően beszélt. De milyen vizes volt! Vörös haja a fejére tapadt, a kosztümje csöpögött és összegyűrődött.

Tibbe hirtelen nagyon megszánta. Hiszen olyan, mint egy szerencsétlen, félig vízbe fúlt cica. Kóbor macska.

- A hal, sajnos, elfogyott - mondta Tibbe - , de ha annyira éhes, szívesen adok egy tálka... nem, egy csésze tejet és talán egy vajas kenyeret. Szardíniával.

- Nagyon köszönöm - felelte a lány udvariasan, és lát-szott, hogy majd éhen pusztul.

- Hát akkor talán azt tegye vissza! - és Tibbe a szálkára mutatott, amit a lány még mindig a kezében tartott.

A lány bedobta a szálkát a szemétbe, leült a konyhaszékre és félénken nézte, ahogy Tibbe kinyitja a szardíniát.

- Megtudhatnám, hogy hívják? - kérdezte Tibbe.- Minna. Minna kisasszony.- Engem meg...Tibbe úrnak. Tudom.- Ugyan, mondja egyszerűen, hogy Tibbe. Mindenki

úgy hív.

19

- Ha megengedi, szívesebben szólítanám Tibbe úrnak.- Tulajdonképpen mit keresett a tetőn?- Izé... én tulajdonkeppen állást kerestem.- A háztetőn? - csodálkozott Tibbe.De a lány nem válaszolt. A szendvicsek elkészültek.

Tibbe majdnem a padlóra tette a tányért, de még időben észbe kapott Valószínűleg úgy eszik, mint az emberek, gondolta, és úgy is volt, a lány jólnevelten, késsel-villával evett.

- Maga az újságnál dolgozik - mondta két falat között. - De már nem sokáig.

- Az ég szerelmére, ezt meg honnan tudja?- Hallottam. Nem sikerült a cikk. Amit rólam írt, ahogy

felmásztam a fara. Kár.- Figyeljen csak ide! Igazan nagyon szeretném tudni,

hogy kitől hallotta. Én ugyanis egyáltalán nem beszéltem senkivel.

Várt, amíg a lány lenyelte az utolsó falatot, az ujjával mind egy szálig felszedegette a morzsákat, és végül tisztára nyalta az ujját.

Aztán felig lehunyta a szemétMindjárt elalszik, gondolta Tibbe.De nem aludt, csak elégedetten bámult maga elé. Aztán

Tibbe fura kis hangot hallott A lány csendesen dorombolt- Kérdeztem valamit! - mondta Tibbe.- Ó, igen. De hát az egészet csak úgy hallottam.Tibbe sóhajtott. Aztán észrevette, hogy a lány reszketNem is csoda, abban az agyonázott ruhában.

20

- Nincs valami száraz holmija, amit felvehetne?- De igen, a kisbőröndömben.Tibbe csak most vette észre, hogy a kisbőröndjét is

magával hozta, ott állt az ablak alatt- Vegyen egy forró zuhanyt, és öltözzék át a száraz

holmijába, különben holnapra megbetegszik - mondta Tibbe, - Ott a zuhanyozó.

- Nagyon köszönöm! - mondta a lány, és felemelte a bőröndjét. És ahogy elment mellette, odadörgölte a fejér Tibbe karjához, és tekergett.

Dörgölőzik! - gondolta Tibbe, és hátrahőkölt, mintha egy krokodilus közelített volna felé.

Amikor a lány eltűnt a fürdőben, Tibbe visszament a szobába. - Hülye! - mondta önmagának. Elég fura egy lány, aki csak úgy bemászik a konyhaablakon. Kiéhezve. Ráadásul dorombol és dörgölőzik.

Hirtelen megrémült. Csak nem... csak nem akar ez a lány nála maradni?! Azt mondta, hogy állást keres. De világos volt, hogy igazából szállást keres. Egy kóbor macska, aki csak úgy beköltözik hozzá.

Nem akarom! - mondta magában Tibbe. Van már macskám. És nem győzök neki örülni, hogy egyedül lakom, és a magam ura lehetek. És különben is, csak egy ágyam van. Milyen ostoba voltam, hogy engedtem lezu-hanyozni.

Tessék, most meg már visszajött a szobába!Hát igen, jól sejtettem, gondolta Tibbe.Mert mi van rajta? Pizsama, pongyola meg papucs.A lány megmutatta neki a vizes kosztümjét.

21

- Megengedné, hogy a kályha mellé terítsem száradni?- Igen, persze... de izé, rögtön meg akarom mondani,

hogy...- Igen?- Nézze, kisasszony! Azt szívesen megengedem, hogy

elüldögéljen itt egy órácskát, amíg megszárad a ruhája, de éjszakára nem maradhat itt...

- Nem?- Nem, kisasszony. Sajnálom, de erről szó sem lehet.- Ó! - mondta csalódottan a lány. - Egyetlen éjszakára

sem?- Nem - mondta Tibbe. - Nincs vendégágyam.- De én nem is akarok ágyban aludni. Ott, hátul a kis-

szobában van egy nagy kartondoboz. Amiben régebben leveskonzerv volt.

- Dobozban? - döbbent meg Tibbe. - Dobozban akar aludni?!

- Ó igen. Ha tenne bele egy kis friss újságpapírt...Tibbe makacsul megrázta a fejét.- Inkább adok pénzt szállodára. Itt a közelben van egy.

Elővette a pénztárcáját, de a lány elutasította.- Nem! - mondta - , erre igazán nincs szükség. Ha

tényleg nem maradhatok, hát akkor elmegyek. Inkább visszaveszem a nedves kosztümömet és most azonnal elmegyek.

Olyan sajnálni való volt. És látszott rajta, hogy fél. Odakinn vadul fújt a szél és esett. Ilyen időben nem lehet kikergetni a háztetőre egy szegény cicát.

22

- Na, jó, egyetlen egy éjszakára.- És alhatom a dobozban?- Rendben. De egy feltétellel. Ha elmondja, hogy

honnan tudott rólam annyi mindent. Honnan tudta, ki vagyok, hol dolgozom, és hogy milyen cikket akartam írni.

Halk puffanást hallottak a konyhából. Bolyhos jött vissza a tetőkről csavargásból. Szürke bundája csurom víz volt.

- Tőle tudok mindent - és Minna Bolyhosra mutatott. - Ő mesélt el mindent magáról. De egyébként sok környékbeli macskával beszéltem. Mind azt mondták, hogy maga nagyon kedves.

Tibbe elpirult, de azért hízelgett neki a dolog.- Tud a macskákkal beszélni? -Igen.Micsoda ostobaság! - gondolta Tibbe. Ennek a lánynak

tényleg nincs ki a négy kereke.- És izé... hogy lehet, hogy tud a macskákkal beszélni?- Magam ; is az voltam.Hát ez tényleg tiszta őrült!Minna leült Bolyhos mellé a kályha elé. Ott üldögéltek a

kályha előtti szőnyegen, és Tibbe kétszólamú dorombolást hallott. Az egész nagyon békés volt. Mégiscsak megírjam róla azt a cikket? - töprengett Tibbe.

Ma éjszaka szállást adtam egy doromboló hölgynek, aki a konyhaablakon át hatolt be a lakásomba, és kérdésemre azt nyilatkozta, hogy korábban macska volt...

Hát ha ezt leadom, azonnal kirúgnak, gondolta Tibbe.

23

Hallotta, hogy a lány meg az ő macskája halkan beszélgetnek. Fura, doromboló- nyávogó hang.

- Mit mond Bolyhos? - kérdezte tréfából.- Hogy a mentolos cukorka egy lekvárosüvegben van a

könyvszekrény legfelső polcán.Tibbe felállt. Tényleg ott volt a cukorka.

24

3

Loncsos

- Akkor sem hiszem el, hogy beszélni tud a macskákkal - mondta Tibbe. - Inkább valami gondolatolvasásról lehet szó.

- Talán - válaszolt Minna álmodozva, és ásított. - Megyek a dobozomba. Elvihetem ezt a régi újságot?

- Biztos benne, hogy nem kér párnát vagy takarót?

- Nem, arra tényleg nincs szükség. Bolyhos, mint hallom, a gazdi lábán szeret aludni. Az ízlések különbözők. Szép álmokat.

- Jó éjszakát, Minna kisasszony.

A lány az ajtóból még visszafordult

- Útközben hallottam egy pár újságot - mondta - itt, a környékbeli tetőkön.

- Újságot? Mit?

- Loncsosnak nemsokára újra kölykei lesznek.

- Aha - mondta Tibbe. - Sajnálom, de nem szabad többet macskákról írnom. Azt mondják, nem elég érdekes.

- Kár - válaszolta Minna.25

- Van még esetleg valami más hír is?- Hát csak az, hogy Smit úr olyan szomorú.- A tanító úr? De hiszen épp ma délután beszéltem vele.

Együtt segítettünk magának lemászni a fáról. És egyáltalán nem látszott szomorúnak.

- Pedig az.- Ez nem tűnik valami érdekes hírnek. Talán egyszerűen

csak rossz passzban van.- Egy hét múlva lesz huszonöt éve, hogy ő az igazgató-

tanító ebben az iskolában - mondta Minna. - És nagyon számított rá, hogy rendeznek neki egy jubileumi ünnep-séget. De hát nem.

- De hát miért nem?

- Mert senki sem tud a dologról. Mindenki elfelejtette..., azt gondolta, hogy majd csak eszébe jut az embereknek, de nem jutott.

- Viszont hát ő maga is elmesélhetné! - De nem fogja, mert túl büszke. Legalábbis Kancsal Simon ezt mondja.

- Kancsal Simon? De hát az a tanító úr sziámi macskája.

- Igen. Vele is beszéltem. Ő mesélte. Most pedig megyek a dobozomba.

Még odaszólt Bolyhosnak, hogy mrov, az meg vissza, hogy mrió. Ez biztos azt jelenti, hogy aludj jól.

Tibbe meg fogta a telefonkönyvet. Nagyon késő volt már, de azért felhívta a tanító urat.

- Ne tessék haragudni, hogy ilyen késő este telefonálok - kezdte Tibbe gyorsan. - De épp most hallottam, hogy ön

26

hamarosan jubileumot ünnepel, mert huszonöt éve igazgatótanító. Ugye, így van?

Nagyon sokáig csend volt a kagylóban, aztán megszólalt Smit úr.

- Hát mégiscsak vannak emberek, akiknek eszébe jut. Nem, macskák vannak - akarta mondani Tibbe, de még idejében elhallgatott.

- Hát persze! - válaszolta ehelyett lelkesen - , hát hogy is lehetne megfeledkezni az ilyesmiről Meg tetszik engedni, hogy írjak a tanító úrról egy cikket?

- Ennek igazán nagyon örülök.

- Akkor átmehetnék még ma este?' Tudom, hogy nagyon késő van, de szeretném rögtön holnap leadni a cikket. Ha mesélne a tanító úr a saját életéről meg az iskoláról...

- Jöjjön csak, fiacskám! - mondta a tanító úr.

Tibbe éjjel háromkor ért haza. Egy egész füzetet telejegyzetelt a tanító úr életéről és munkásságáról. Lábujjhegyen ment végig a padláson, és mielőtt leült volna az írógéphez, még benézett a kisszobába.

A lány összegömbölyödve aludt a dobozban.

Megmentett! - gondolta Tibbe. Itt van a zsebemben a cikk, már csak le kell írni.

Amikor végre ágyba bújt, odaszólt az álmos Bolyhosnak.

- Holnap leadom a cikket. Igazán jó kis cikk. És tényleg valami újság.

Bolyhos elhelyezkedett a gazdi lábán, és tovább aludt.27

Holnap majd megköszönöm neki, gondolta Tibbe. Igazán fura egy lány ez a Minna - és ő is elaludt.

Mire másnap reggel felébredt, a lány eltűnt.A doboz üres volt. Friss újságpapír volt benne, minden

szépen összerámolva, sehol semmi ruha vagy kisbőrönd.- Mondott valamit, mielőtt elment, Bolyhos?- Rrau - felelte Bolyhos, de Tibbe nem értette.- Hát, tulajdonképpen örülök, hogy újra egyedül lakom

a padláson.Aztán meglátta az asztalán a cikket.- Remek! - kiáltott fel boldogan - úgy megyek be a

szerkesztőségbe, hogy írtam valamit. Nem bocsátanak el... legalábbis egy nap haladékot kaptam.

Rögtön elszállt az öröme. Ma este megint tanácstalanul mászkálhat a városban.

Kávéillatot érzett. Kiment a konyhába, és látta, hogy mielőtt elment volna, Minna megfőzte a kávét és még el is mosogatott. Igazán kedves.

A konyhaablak nyitva volt A kóbor lány úgy távozott, ahogy jött.

Még szerencse, hogy ma jobb idő van, gondolta Tibbe, nem kell az esőben mászkálnia. Vajon megint a macskákkal beszélget? Ha itt maradt volna, gondolta... Ha befogadtam volna.... Talán akkor minden nap hozott volna egy hírt. Legszívesebben kikiabált volna a konyhaablakon, hogy ciicc, ciic, ciic, Minna.

De visszafogta magát. Ronda önző alak vagy! - szidta magát. Csupa önérdekből akarnád befogadni a macskalányt. Nem valami nemes jellemvonás! Legjobb

28

lesz, ha elfelejted őt, és magad jársz a hírek után. És különben is, örökre eltűnt, lehet, hogy már nagyon messze jár.

Pedig Minna abban a pillanatban nagyon is közel volt, a Biztosítási Bank tetején ült, mert az egész környéken az volt a legmagasabb épület. Loncsossal beszélgetett.

Loncsost azért hívták Loncsosnak, mert koszos és tépett volt, a mancsai sárosak, a farka meg vékony és foszlott. A bal füléből kiharaptak egy darabot.

- Nemsokára kölykeid lesznek - mondta Minna.- Jaj, hagyjuk! - sopánkodott Loncsos. - Néha már azthiszem, sosem lesz vége. Az egész életem semmi más,

mint az egyik átkozott alom macskakölyök a másik után.- Hány gyereked van? - kérdezte Minna. Loncsos

hosszasan vakarózott.- Franc tudja! - válaszolta, ugyanis mocskos szájú is

volt. De hát ilyenek a kóbor macskák. - De ne beszéljünk annyit rólam - folytatta - , az, ami veled esett meg, sokkal rémesebb. Hogy ilyesmi is létezik! Tulajdonképpen hogy történt?

Sárga szeme félve pillantott Minnára.- Bárcsak tudnám! És tudod, mi benne a legrosszabb?

Hogy nem lettem egészen ember, hanem csak úgy félig.- De hát egészen ember vagy! Akár alulról nézlek, akár

felülről.- Úgy értem, hogy belülről - magyarázta Minna. -

Majdnem minden macskatulajdonságomat megőriztem. Dorombolok, fújok, dörgölőzöm. Csak mosakodni szoktam

29

mosdókesztyűvel. És hogy ízlenék-e még az egér... hát azt ki kéne próbálnom.

- Ismered még a Nagy miaaúú dalt?

- Azt hiszem, igen.

- Hát akkor énekelj el egy pár ütemnyit!

Minna kinyitotta a száját. Valami rettenetesen érdes macskanyávogást hallatott, igazi panaszdalt.

Loncsos azonnal csatlakozott hozzá, és mindketten teli torokból üvöltöttek. Addig folytatták, amíg a közelben ki nem nyitottak egy padlásablakot, és hozzájuk nem vágtak egy nagy üres üveget. Szétugrottak, a palack kettejük között tört darabokra.

- Ez is hozzátartozik - nevetett Loncsos. - Mondjak valamit? El fog ez múlni. Hidd el, újra rendbejössz majd. Ha valaki ilyen remekül énekel, az macska marad. Tapogasd csak meg a felső ajkad! Nem érzed, hogy kezd visszanőni a bajuszod?

Minna megtapogatta az ajkát.

- Nem.

- És a farkad? Azzal mi van?

- Teljesen eltűnt.

- És nem érzed néha, mintha kezdene visszanőni?

- Dehogynem! De szó sincs róla, a legapróbb csomócskát sem tudom kitapogatni.

- Van már házad?

- Azt hittem, igen. De félek, hogy nem fog összejönni a dolog.

30

- Az újságíró fiúnál?

- Igen - mondta Min na. - Azért még reménykedem, hogy visszahív. A kisbőröndöm is ott van, egy kémény mögött az ereszcsatornában.

- Jobban járnál, ha kóborolnál. Az ám az élet! Gyere velem! Bemutatlak egy csomó gyerekemnek A gyerekeim majdnem mind sokra vitték. Egyik fiam gyári büfémacska lett. Az egyik lányom meg önkormányzati macska lett, a városházán lakik... Aztán meg....

- Psszt, hallgass csak...

Elhallattak. A tetők fölött megszólalt egy hang. - Ciic, ciic, Minna!

- Ó, hát hív! - derült fel Minna.

- Ne menj! - sziszegte Loncsos. - Maradj kóbor macska! Maradj szabad! Ha nem vigyázol, még elvisz egy kosárkában az állatorvoshoz. Hogy beoltsanak

Minna egy pillanatig habozott.

- Azt hiszem, mégis visszamegyek - mondta.

- Bolond vagy! - mondta Loncsos. - Gyere inkább velem. Tudok egy jó kis lakókocsit odaát a park végében. Ott megalhatsz. És nyugodtan kivárhatod, amíg visszaváltozol cicává.

- Ciic, ciic, Minna.

- Megyek! - mondta Minna.

- Ne! Maradj itt! Gondolj csak bele, ha kölykeid születnek, vízbe fojtják őket.

- Ciic, ciic, Minna kisasszony - mondta a hang.

31

- Majd még megkereslek - szólt vissza sietősen Minna kisasszony. - Itt fenn, a tetőn. Viszlát!

Leugrott egy alacsonyabb háztetőre. Ügyesen felmászott egy ferde cseréptetőn, és a túloldalán újra leereszkedett. Aztán négykézláb végigmászott az ereszcsatornán, felkapta a kisbőröndjét, és a következő pillanatban már a konyhaablak előtt állt.

- Itt vagyok! - szólt.

- Jöjjön be! - válaszolta Tibbe.

32

4

A macska- sajtószolgálat

- Foglalj helyet! - szólt a főszerkesztő. Tibbe leült. Épp egy hete múlt, hogy utoljára ült itt ezen a széken. Az nagyon kellemetlen beszélgetés volt, egészen más, mint ez a mostani.

- Nem tudom, mi történt veled - kezdte a főnök - , de tény, hogy nagyon megváltoztál. A múlt héten majdnem kirúgtalak! Egyetlen utolsó esélyt akartam még adni neked, és tessék! Azóta csupa érdekes kis hírt hoztál. Te írtál először Smit tanító úr jubileumáról. Az új uszodáról is te hallottál először, pedig az még titok volt. És mégis kiszagoltad. Kíváncsi lennék, honnan tudtad meg a dolgot?

- Hááát... - mondta Tibbe - beszélgettem ezzel- azzal.

Az ez meg az egyedül Minna volt, aki viszont az önkor-mányzati macskától hallotta az uszodaügyet, aki mindig részt vett a testület titkos ülésein.

- És az a lelet a templomnál! - folytatta a főnök. - Amikor egy fazékban egy csomó régi érmét találtak a

33

templomkertben. Lecsaptál a hírre, megint te voltál a legelső.

Tibbe szerényen mosolygott. Ezt a hírt Loncsos egyik lánya hozta, Ökumenika, a lelkész macskája. Ő maga volt az, aki megtalálta a régi pénzeket, amikor elkaparta a nagydolgát a templomkertben. Tibbe elmesélte ezt a sekrestyésnek, és rögtön egy kis cikket is írt az esetről.

- Csak így tovább! - veregette meg Tibbe vállát a főnök. - Úgy látszik, teljesen sikerült legyőznöd a félénkségedet.

Tibbe elpirult. Mert hát a dolog sajnos nem volt igaz, még mindig ugyanolyan szégyenlős volt. Minden újság a macskáktól származott, neki csak le kellett írnia, amit hallott. Az igaz ugyan, hogy néha utána kellett járnia, vajon igaz-e, amit a macskák beszélnek, ám rendszerint egy telefonhívás is elég volt. Uram, azt hallottam, hogy így meg úgy, ez meg az, és érdeklődnék, hogy igaz-e a hír. Eddig még mindig igaz volt. A macskák nem hazudtak.

Killendoornban nagyon sok macska volt. Minden épületben legalább egy, de gyakran több is. Most is ott ült egy a főszerkesztői szoba ablakpárkányán.

A Szerkesztőségi Macska. Rákacsintott Tibbére.

Ez a macska mindent kihallgat, gondolta Tibbe. Remélem, nem kelti rossz híremet.

- Szóval arra gondoltam - folytatta a főszerkesztő - , hogy a hónap végén felemelem valamennyivel a fizetésedet

- Nagyon köszönöm, főnök! - mondta Tibbe. Odalesett a Szerkesztőségi Macskára, és érezte, hogy megint elpirul. A macska hideg megvetéssel nézett rá. Biztosan azt gondolta,

34

hogy Tibbe túlságosan megalázkodik és szolgai módon viselkedik.

Tibbe kiment a napsütötte utcára, és olyan meg-könnyebbülést érzett, hogy legszívesebben futkározott és ugrándozott volna.

Meglátott egy ismerőst, hangosan hellózott felé.

Bibi volt az, egy környékbeli kislány, aki néha meglátogatta.

- Kérsz egy fagyit? - kérdezte Tibbe. - Gyere, veszek neked egy hatalmas fagyit!

Bibi is Smit tanító úr iskolájába járt, és elmesélte, hogy rajzversenyt rendeznek, és hogy ő egy óriási színes képet akar csinálni.

- És mit fogsz rajzolni?

- Egy cicát.

- Szereted a macskákat?

- Minden állatot szeretek - válaszolta Bibi, miközben a nagy adag rózsaszín fagylaltot nyalogatta.

- Ha kész vagy a rajzzal, gyere fel és mutasd meg! - kér-te Tibbe és hazament.

Minna már egy hete nála lakott a padlásszobában, és egész jól kijöttek egymással. Tulajdonképpen csak annyi változott, hogy most két macskája volt egy helyett.

Minna a dobozában aludt, méghozzá rendszerint napközben. Esténként kimászott a konyhaablakon a tetőre.

35

Összevissza mászkált a tetőkön és a hátsó kertekben. Csak hajnal felé jött haza, és feküdt bele a dobozába.

Ám a legfontosabb az volt, hogy gondoskodott hírekről. Az első napokban főleg Bolyhos segített neki, de ő nem volt igazi nyomozómacska. Rendszerint a macskák közti verekedésekről pletykált, vagy arról mesélt, hogy patkányt láttak a kikötőnegyedben, vagy hogy talált valahol egy heringfejet. Csak ritkán foglalkozott emberhírekkel.

A legfőbb hírforrás Loncsos volt. Ő aztán igazán tudott mindent!

Ennek persze az volt az oka, hogy - kóbor macska lévén - a lakosság minden rétegénél megfordult, amikor megpróbált egy kis leveshúst lopni. No meg persze népes családja volt, a városban mindenütt lakott gyereke vagy unokája.

Minna éjszakánként a Biztosítási Bank tetején találkozott vele, és mindig vitt neki egy zacskó halat.

- Köszönöm - mondta ilyenkor Loncsos. - A lányom, az Önkormányzati Macska a Városházánál vár rád. Az egyik kőoroszlánon ül a bejáratnál, és van valami híre a számodra.

Vagy máskor: a hentes macskájának van mondanivalója, és ott ül a nagy gesztenyefától balra a harmadik kertben...

Minna aztán még aznap éjjel lemászott a tűzlétrán a Biztosítási Bank tetejéről, átosont egy belső udvaron és egy kiskapun át kijutott egy keskeny utcába. Onnan meg arra a helyre, ahol az egyik vagy a másik macska várt rá.

- Hamarosan új találkahelyet kell keresnünk - mondta36

37

Loncsos. - Érzem, hogy pár napon belül megszületnek a kölykeim, és akkor a kis nyavalyások mellett kell marad-nom, nem mászkálhatok folyton a tetőkön. De ez nem számít, a hírszolgálat továbbra is működni fog. Minden macskát felvilágosítottunk, mind tudják, hogy a gazdád hírekre vár, és figyelnek. Mindenütt ott hallgatóznak és leskelődnek. És az egyik továbbadja a híreket a másiknak.

- Hol akarod megszülni a kicsiket? - kérdezte Minna. - találtál már megfelelő helyet?

- Még nem - mondta Loncsos - , de majd csak találok valamit.

- Nem tudnál hozzánk jönni? A padlásra?

- Szó sem lehet róla! - kiáltotta Loncsos. - Nincs szebb a szabadságnál. Ne nyavalyogj már annyit!

- Pedig a gazdám nagyon kedves.

- Tudom. Jó ember, már amennyire az emberek jók lehetnek... De egyszerűen nem szeretem a fajtájukat. Amíg még gyerekek, elmegy... néha. Ismered Bibit?

- Nem.

- Lerajzol! - mondta Loncsos. - Színesben. És azt mondja, hogy így, a nagy hasammal vagyok szép. Ezen aztán érdemes elgondolkozni, nem? No mindegy, szóval ha odajutunk, majd tudatom veled, hogy hol vagyok, valahol a városban leszek egy rádió közelében.

- De miért egy rádió közelében?

- Legszívesebben háttérzenével szülök - mondta Loncsos. - Úgy könnyebb a dolog. Meg vidámabb. Ezt jól jegyezd meg, te is kerülhetsz még ilyen helyzetbe.

38

Amikor Minna hazament, és elmesélte, hogy jutott egyik vagy másik hírhez, Tibbe felkiáltott

- Micsoda szervezettség! Az egyik továbbadja a másiknak kész macska- sajtószolgálat.

- Nem tudom, hogy ez olyan kellemes szó-e - mondta Minna. - Macskasajtó. Erről nekem a gyümölcssajtoló jut eszembe. Kifacsart macska.

- Nem macska- sajtószolgálat - mondta Tibbe - , hanem Macska Sajtószolgálat.

Tibbét ez a szolgálat mentette meg. Minden a legnagyobb rendben folyt.

Néha, amikor hazajött, ott találta Minnát a padlás egyik sarkában. Mozdulatlanul bámult egy kis lyukat a falban, közvetlenül a padló fölött.

- Minna kisasszony! Ez is olyasmi, amiről le kell szoknia. Lesben ülni egy egérlyuk előtt... - egy hölgy nem tesz ilyet.

Minna erre felállt, és hízelkedve odadörgölődzött a fejével.

Ez sem helyes! - sóhajtott Tibbe. - Egy ifjú hölgy nem dörgölőzik. Úgy szeretném, ha leszokna ezekről a macskás dolgokról.

- A macskás nem helyes kifejezés - mondta Minna azt kell mondani, hogy macskai.

- Jó, akkor macskai. De az az érzésem, hogy ön egyre macskaibb és macskaibb lesz. Sokkal jobb lenne, ha többet érintkeznék emberekkel. És nem kizárólag macskákkal. Ha

39

nemcsak a tetőkön járkálna éjszakánként, hanem néha nappal az utcán is.

- De nem merek, Tibbe úr. Félek az emberektől.

- Butaság! Ugyan mi értelme félni az emberektől?

A lány egy pillanatra ránézett ferde metszésű szemével, és zavartan elfordult.

Hogy is mondhattam ilyet, gondolta Tibbe, miközben magam is mindig zavarba jövök és félek. És legszívesebben én is csak macskákkal barátkoznék.

De elhatározta, hogy szigorú lesz.

- Mit látok már megint! - kiáltotta.

Minna mosakodott. Megnyalta a csuklóját, és azzal kezdte dörzsölgetni magát a füle mögött.

- Most már aztán elég, fúj! - kiabált Tibbe.

- Csak... csak...dadogta - Minna - mert remélem, hogy így gyorsabban fog menni.

- Micsoda? A mosakodás?

- Nem, az gyorsabban megy a zuhany alatt. A macskává válás. Még mindig reménykedem, hogy... mégiscsak szívesebben lennék cica.

Tibbe lehuppant a díványra.

- Figyeljen jól, igazán szeretném, ha felhagyna ezzel az ostobasággal! Maga sosem volt cica, ez csak képzelődés, álom.

A lány hallgatott.

- De komolyan! - mondta Tibbe. - Ez tényleg butaság. Minna ásított és felállt.

40

-Mit akar?

- Megyek a dobozomba.

Bolyhos a lába köré tekeredett, és Minna a szürke macskával együtt elvonult a padlás sarkába, ahol a doboza állt.

Tibbe mérgesen utána kiáltott.

- És ha cica volt... akkor kinek a cicája?

Nem kapott választ. Halk, doromboló nyávogást hallott. Macskául beszélgettek. Két beszélő macska a padlás sarkában!

41

5

A titkárnő

Tibbe egyik délután, amikor felment a padláslépcsőn, dühödt kiabálást hallott odafentről.

Hármasával szedve a lépcsőket felrohant és berontott a szobájába.

Látogatója volt, de barátságos teázgatásról szó sem lehetett.

Bibi ott ült a földön, vele szemben Minna szintén a földön, mellettük egy üres dobozka, és mindketten kétségbeesetten próbáltak megkaparintani valamit, miközben torkuk szakadtából kiabáltak.

- Mi történt? Mi ez? - kérdezte Tibbe. - Ereszd el! - sikoltotta Bibi.

- De hát mi az? - kérdezte Tibbe újra. - Minna kis-asszony, azonnal engedje el!

Minna felnézett rá, és macskaibb volt, mint valaha.

Volt a pillantásában valami hamis és vérszomjas. Nem eresztette el, sőt hegyes körmű kezével még szorosabban

42

fogta azt a valamit.

- Azt mondtam, elengedni! - és Tibbe rácsapott.

A lány hátrahúzódott, és mérgesen fújt, de elengedte a valamit. A következő pillanatban pedig alaposan megkar-molta Tibbe orrát.

És Tibbe végre meglátta, mi az. Egy fehéregér volt, sze-rencsére még sértetlenül.

Bibi gyengéden felemelte az egeret, és betette a doboz-kába, de még mindig sírt ijedtében és felháborodásában.

- Az én egerem - zokogta és csak meg akartam mutatni, mire ő ráugrott... Elmegyek! És soha többé nem jövök ide vissza!

- Várj egy kicsit, Bibi! - csitította Tibbe. - Ne szaladj el, figyelj rám egy kicsit. Ez itt Minna kisasszony, a...a... - egy pillanatra megakadt - , szóval a titkárnőm, és egyáltalán nem akart rosszat. Épp ellenkezőleg, nagyon szereti az egereket.

Minna közben felállt, és a lezárt dobozt nézegette. Nyilvánvaló volt, hogy nagyon szereti az egereket, csak épp nem úgy, ahogy Tibbe gondolta.

- Jól mondom, Minna kisasszony? - kérdezte Tibbe szigorúan. - Ugye nem akarta bántani azt a szegény kis-egeret?

Minna lehajtotta a fejét, és dörgölőzni akart, de Tibbe ellépett előle.

- Mi jót hoztál még, Bibi? - kérdezte Tibbe, és rámuta-tott a hatalmas perselyre.

43

- Perselyezni jöttem - mondta Bibi. - Ajándékra gyűj-tünk, a tanító úr jubileumi ajándékára. Egyébként vérzik az orra - tette hozzá. Tibbe végigtörölte az orrát. A keze csupa vér lett.

- Nem számít. Én is teszek a perselybe, Bibi - mondta.

- És a rajzomat is meg akarom mutatni - folytatta Bibi, és kibontott egy nagy papírtekercset. Tibbe és Minna egyszerre kiáltottak fel:

- Loncsos! Nagyon hasonlít.

- Az iskolai rajzversenyre csináltam - mondta Bibi. - Csak meg akartam mutatni.

- Pompás rajz! - mondta Tibbe, és érezte, hogy egy újabb vércsepp gördül le az arcán.

- Kimegyek egy ragtapaszért a zuhanyozóba - mondta Tibbe szigorúan - , és remélem, Minna kisasszony, hogy legalább addig a rövid ideig képes lesz uralkodni magán - lerakta az egeres dobozt az íróasztalára, és fenyegető teintetét a lányon tartva, kihátrált a szobából.

Miközben a gyógyszeres ládikában keresgélt, a szoba felé fülelt. Bármelyik pillanatban újra kitörhet a háború.

Van egy titkárnőm, gondolta közben. Jól hangzik, előkelően. Kár, hogy ez a titkárnő, ha teheti, megzabálja a helyes kislányok fehéregereit.

Egy ferde ragtapasszal az orrán sietett vissza. És a két ellenség- legnagyobb meglepetésére - remekül összebarát-kozott ez alatt a rövid idő alatt. Az egeres doboz háborí-tatlanul állt az íróasztalán.

44

- Megnézhetem a padlást? - kérdezte Bibi. - Az egész padlást?

- Persze! - mondta Tibbe. - Mindenütt körülnézhetsz. Van még egy macskám,.... úgy értem, van egy macskám. Bolyhosnak hívják, de most kinn mászkál. Minna kisasszony! Megmutatná Bibinek a padlást? Én meg nekiülhetnék dolgozni.

Miközben Tibbe az íróasztalnál ült, hallotta, hogy azok ketten vígan sugdolóznak a kisszobában. Nagyon örült, hogy Minna talált egy kis barátnőt, és amikor a kislány végre hazafelé indult, megkérdezte:

- Máskor is meglátogatsz?

- Igen! - válaszolta Bibi.

- Ne felejtsd itt a perselyedet! Tettem bele valamennyit.

- Ja, igen - mondta Bibi.

- És a rajzodat se. - Ja igen!

- És a dobozkádat se, a... hm, szóval tudod, mivel.

A titkárnője jelenlétében nem merte kimondani az egér szót.

- Ja igen!

- És remélem, hogy te nyered meg az első díjat - kiáltotta utána Tibbe.

Egy szinttel Tibbe alatt Van Dam asszony lakott.

Tibbének szerencsére saját bejárati ajtaja és saját lépcsője volt, így ritkán találkoztak.

Aznap délután Van Damné odaszólt a férjének.

- Tedd már le azt az újságot, beszélnem kell veled.

45

- Miről?- Hát a felső szomszédunkról.- Ja arról a fiatalemberről? Tibbéről? Miért, mi van

vele?- Azt hiszem, hogy van nála valaki.- Mit mondasz? Hogy érted azt, hogy van nála valaki?- Azt hiszem, hogy egy fiatal lány lakik nála.- No hát akkor biztos kellemesen érzik magukat -

mondta Van Dam úr, és újra felvette az újságját.- Igen, de nekem úgy tűnik, hogy ez egy egészen

különös lány - folytatta a felesége.- De nekünk akkor sincs hozzá semmi közünk. Egy

darabig csend volt. Aztán az asszony folytatta.- Folyton a háztetőn ül.- Kicsoda?- Hát az a lány. Éjszakánként a háztetőn ül.- Honnan tudod? - kérdezte Van Dam úr. - Talán bizony

te magad is a háztetőn ülsz éjszakánként?- Nem, de a szomszédasszony kinéz néha a maga

padlásablakán, és mindig ott látja ülni. Egy pár macska között.

- Tudod, hogy nem szeretem a pletykás szomszédokat! - mondta a férfi kicsit mérgesen, és tovább olvasott. Az asszony meg ment ajtót nyitni, mert közben csengettek.

Bibi volt az a perselyével.- Adakoznának Smit tanító úr ajándékára? - kérdezte.- Szívesen! - mosolygott Van Damné. - Gyere csak be,

és ülj le egy kicsit!46

Bibinek nem ért le a lába magas székről. A perselyt a térdén tartotta, a rajzot a hóna alatt, az egeres dobozt meg maga mellé tette.

- Mondd csak! Voltál már odafönn, a padláson? - kér-dezte Van Damné nagy ártatlanul.

- Igen! - mondta Bibi Tibbe úrnál és Minna kis-asszonynál.

- Minna kisasszony? Az meg kicsoda? - kérdezte Van Damné mézesmázosan, és egy guldent ejtett a perselybe.

- Tibbe úr titkárnője - mondta Bibi.- Aha.- Egy dobozban alszik - folytatta Bibi.Erre már Van Dam úr is kinézett a szemüvege fölött.- Egy dobozban?!- Igen, egy nagy kartondobozban. Épp belefér.

Összegömbölyödve. És mindig az ablakon át megy ki a tetőre. És macskákkal beszélget.

- Hm! - mondta Van Dam úr.- Minden macskával tud beszélni - mondta Bibi - , mert

maga is macska volt.- Ezt ki mondta?- Ő, Minna. Most pedig mennem kell.- Ne felejtsd itt a perselyedet - szólt utána Van Damné. -

Meg ezt a papírtekercset! Meg a dobozkádat! Amikor Bibi elment, megint a férjéhez fordult.

- Na, mit mondtam? Mégiscsak fura egy lány. Vagy talán nem?

- Hát egy kicsit tényleg furcsa - felelte a férje - de akkor 47

is az a véleményem, hogy nekünk semmi közünk hozzá.

- Hát nem egészen. Elvégre a mi padlásunk. Tibbe tőlünk bérli. És igenis tudni akarom, mi történik a fedelem alatt!

- És mit fogsz tenni? - kérdezte a férje.

- Felmegyek.

- Csak úgy? És mit fogsz mondani?

- Még nem tudom. Majd csak kitalálok valamit.

Van Damné felvette a bundáját, pedig meleg tavaszi nap volt, és csak két lépést kellett tennie odakint az utcán.

Be akart csengetni, de erre nem volt szükség, mert Bibi nyitva felejtette a bejárati ajtót. Van Damné felment a lépcsőn. Magas, meredek lépcső volt, és az asszony csak úgy lihegett a vastag bundában.

- Jó napot kívánok, Van Damné asszony! - köszönt Tibbe.

- Jó napot, Tibbe úr. Ne haragudjék, hogy csak úgy fel-jöttem...

- Tessék csak befáradni! Nem akarja levenni a kabátját?

- Nem, nem, csak egy pillanatra jöttem - mondta Van Damné és belépett a szobába.

Tibbén kívül senki nem volt ott.

- Milyen barátságosan berendezte ezt a szobát! - mondta az asszony és alaposan körülnézett. - És az a helyes kis konyha! És milyen szép a kilátás a háztetőkre!

- Főzzek egy csésze teát?

- Köszönöm, nem, tulajdonképpen épp hogy csak fel-

48

ugrottam. Csak azt akartam mondani, hogy mindig elolvasom a cikkeit az újságban, nagyon kedves kis cikkek... És igen, az meg a kisszoba, ott a mögött a deszkaajtó mögött. Benézhetek oda is?

- Ott csak rendetlenség van - mondta Tibbe - , ócska székek, régi kartondobozok meg ilyesmik...

De az asszony vidáman csevegve elcsusszant mellette.

- De hát ez mindig olyan izgi - csicseregte - , egy régi padlás legeldugottabb zuga.

Tibbe tehetetlenül ment utána. Az asszony odaért a nagy kartondobozhoz, és fölé hajolt. A fapadló megreccsent a súlya alatt.

Minna fölébredt. Felnyitotta a fél szemét, aztán üvöltve kiugrott a dobozból.

Van Damné ijedten hátrahőkölt. Dühös macskaszempár meredt rá. Egy hegyes rózsaszín körmű kéz közeledett felé, és a lány fújt.

- Bocsánat! - dadogta Van Damné és sietve hátrált még néhány lépést. Megfordult, és el akart menekülni, de Tibbe barátságosan megállította.

- Bemutatom a titkárnőmet, Minna kisasszonyt... Ez pedig az alsó szomszédunk, Van Damné asszony.

Van Damné asszony zavartan megfordult. A fura teremtmény közönséges fiatal lány volt, aki udvariasan mo-solygott.

- Örülök, hogy megismerkedtünk - mondta Van Damné.

- Nem ül le mégis egy kis időre?

49

- Nem, nem, most már igazán mennem kell. Örülök, hogy megnézhettem a lakását.

Még egy pillantást vetett a Tibbe orrán díszelgő ragta-paszra, és elköszönt.

Amikor elment, Tibbe felsóhajtott, és megszólalt.

- Az övé a padlás. Tőle bérlem.

- Milyen borzasztó... - sóhajtott Minna.

- Ugyan, miért lenne borzasztó? Egyszerűen lakbért fizetek neki, és különben semmi közünk egymáshoz.

- Nem úgy értem - magyarázta Minna - , hanem hogy milyen borzasztó... legalább húsz...

- Húsz? Húsz micsoda?

- Macska.

- Húsz macska? Hol?

- Az a kabát - reszketett Minna. - Az a bunda... Békésen alszom a dobozomban, és egyszer csak arra riadok, hogy húsz döglött macska áll előttem.

- Szóval ezért fújt. Kis híján megkarmolta. Mégis csak jobban kell uralkodnia magán, Minna kisasszony. Összekarmolni egy hölgyet pusztán azért, mert macskabundát visel... Hát nem mondom!

- Ha még egyszer beteszi ide a lábát, tényleg összekar-molom! - fújt Minna.

- Ostobaság! Azt a bundát boltban vásárolta, és amikor megvette, a macskák már rég nem éltek. Azért van ez az egész, mert túl keveset érintkezik emberekkel. Túl sokat ül a tetőkön. Túl ritkán jár emberek közé.

50

- Tegnap éjjel is jártam az utcán.

- De napközben kell az utcán járnia! Bevásárolni menni meg minden. Úgy, mint a többi nő.

- Jó. De inkább megvárom, amíg besötétedik - mondta Minna.

- Nem, akkor már zárva vannak a boltok. Most.

- Nem merek.

- Kenyeret és kétszersültet kell venni - folytatta makacsul Tibbe.

- Félek.

- És a hal is elfogyott. Útba ejthetné a heringes standot. Azt, amelyik ott van a zöldségpiac sarkán.

- Ó - nyalta meg Minna a szája szélét. - Lehet, hogy mégiscsak odamerészkedem. Ha már kimegyek az utcára.

- Biztosan odamegy! - mondta Tibbe. - Lassacskán csak megjön a bátorsága. Csak....

- Igen?

- Szóval... jobb szeretném, ha nem dörgölődznék oda a heringárushoz.

51

6

A környék

Minna bevásárló kosárkával a karján sétált végig az utcán.

Kivéve a legelső alkalmat, amikor idejött, még soha nem látta nappal a környéket. Tulajdonképpen csak a tetőkről és sötétben ismerte a várost. És a hátsó kiskertekben sokkal jobban elboldogult, mint az utcákon és tereken.

Nagyon óvatosan osont, és gyakran alig állta meg, hogy meg ne bújjon egy kapualjban vagy egy parkoló autó mögött. A sok ember és a forgalom bizonytalanná tette.

- De hát nem kell osonnom! - biztatta magát - , elvégre fiatal nő vagyok, aki bevásárolni megy. Ott jön egy kiskutya! De nem kell megijednem... és különben is, tényleg nagyon kis kutya... És nem szabad fújnom rá. És főleg nem szabad megszaglásznom a kukákat. Bevásárolni megyek, ahogy az összes többi nő.

Minna már messziről megérezte a heringesbódé szagát, és egyre jobban sietett.

52

53

Amikor odaért, először széles ívben megkerülte néhányszor. Hiszen megvehetem a halacskákat, jutott eszébe. Itt van nálam a pénztárcám. Nem kell koldulnom és nem kell lopnom. Odament a heringárushoz. A férfinak isteni illata volt, úgyhogy Minna titokban mégiscsak hozzádörgölőzött egy picit. De a férfi észre sem vette, annyira lefoglalta a heringpucolás.

Minna nyers és füstölt heringet és makrélát vett, mindenből jó sokat, és miután fizetett, még egy pillanatra hozzáért a fejével a heringárus karjához. A férfi meglepet-ten nézett föl, de a lány már tovább is ment a pékhez.

Elment Smit tanító úr iskolája előtt. Az ablakok nyitva voltak, hallotta az énekszót, és látta, ahogy a gyerekek ott ülnek az osztályban, köztük Bibi is.

A kerítésen az Iskolamacska ült.

- Egy kis orrdörgölés! - szólította meg.

Minna előre tartotta a fejét, és érezte az orrán a másik macska hűvös, rózsaszín orrát. A város macskái, ha éppen nem voltak haragban, mindig így üdvözölték egymást.

- Ha adsz egy darabka halat - mondta az Iskolamacska - , akkor mondok egy hírt az újságba.

Minna adott neki egy darabkát.

- Óriási szenzációi - mondta az Iskolamacska Piet Hein zsákmánya lett az Ezüstflotta1. Gondoskodj róla, hogy bekerüljön az újságba!

- Köszönöm! - felelt Minna.

1 1628-ban, az Antillákon foglalta el a spanyol hajókat54

Két házzal odább ott ült Kancsal Simon, Smit tanító úr sziámi macskája.

- Ha adsz egy darabka halat, mondok valamit. És miután bekapta a halat, folytatta.

- Sose hallgass az Iskolamacskára. Mindig ott ül a történelemórán, és azt hiszi, hogy ezek az izgalmas dolgok most történtek.

- Erre én is rájöttem - mondta Minna de te mit akartál mondani?

- Hát ezt - felelte Simon.- Mind csak a halat akarjátok - mondta Minna még

szerencse hogy egy egész csomó van nálam.Megérkezett a gyárhoz. Dezodorgyár volt, itt gyártották

az illatos permeteket. Büdös műibolyaszag terjengett. Össze sem lehet hasonlítani a heringesbódé illatával.

Minna gyorsan tovább akart menni, ám a gyár macskája odajött hozzá. A Dezodormacska Loncsos egyik fia volt. Ibolyaillatot árasztott.

- Tudom, ha adok egy darab halat, mondasz egy hírt - mondta Minna.

- Hogy tudtad így kitalálni?- Kaphatsz egy darabka makrélát.- Hát először is - kezdte a Dezodormacska - épp most

rúgták ki a leghelyesebb konyhásfiút. Ott áll ni, Willem-nek hívják. Nagyon sajnálom, mert olyan kedves volt hozzám. Minden nap megsimogatott.

- És miért kergették el?- Mert folyton elkésett.

55

- Hát ez kár, de nem az újságba való hír.

- Nem? Na jó, de ez csak az első volt. A másik az, hogy a gyárunk kibővítését tervezik. Az egész környék egy hatalmas illatgyár lesz. Ma hallottam, egy titkos vezetői értekezleten.

- Ez már hír! - mondta Minna. - Köszönöm.

- De az engedélyt még nem kapták meg - kiáltotta utána a macska. - Azt az önkormányzatnak kell megadnia.

Minna nem sok emberrel találkozott bevásárlókörútján, de annál több macskával. A pékségben még egy új ismerősre is szert tett.

A pékné ott állt a pult mögött, és egy pár asszony is volt az üzletben. Minna türelmesen várt a sorára, de miközben nézelődött, Léni, a Pékmacska hangosan nyávogva bejött a lakásból az üzletbe.

Őt is csak a hal érdekli, gondolta Minna először, de aztán megértette, mit mond Léni.

- Miau, mindjárt, gyorsan, gyorsan, mondd el az asszonynak...

Minna odafurakodott a pulthoz.

- Odafenn, a fürdőszobában, a kisfia Jaapje épp most kaparintotta meg a sebbenzines üveget.

A pékné ijedten nézett rá, a puha kifliket leejtette a pultra és egy szó nélkül felrohant a lakásba.

Minna érezte, hogy a két idegen asszony alaposan megbámulja. Olyan zavarba jött, hogy legszívesebben kiszaladt volna, de már jött is vissza a pékné.

- Úgy is volt - lihegte. - Felrohanok, és ott áll a 56

hároméves Jaapje... épp töltött egy pohárba a sebbenzinből... egy pillanatra se lehet egyedül hagyni ezeket a kicsiket... Köszönöm szépen, hogy figyelmeztetett...

Aztán hirtelen elhallgatott és Minnára meredt.- De tulajdonképpen honnan tudta? - kérdezte. Hiszen

innen nem lehet belátni a fürdőszobába...Minna már majdnem azt válaszolta, hogy a macskája,

Léni mondta, de a két másik asszony olyan furcsán nézett rá, hogy csak dadogni tudott.

- Én... egyszerűen csak megéreztem...- Mindenesetre köszönöm. Ki következik?- Szívesen előreengedjük ezt a fiatal lányt - mondta a

két nő.Minna kenyeret és kétszersültet vett. Ahogy kilépett a

boltból, az asszonyok rögtön megszólaltak.- Ez az a kisasszony, aki Tibbének dolgozik.- A titkárnője... És egy dobozban alszik.- És éjszaka a háztetőkön mászkál.- Nagyon különös ifjú hölgy...- Hát... - mondta a pékné, miután mindenkit végig-

hallgatott - lehet, hogy különös egy lány, de nekem nagyon nagy szolgálatot tett. Úgyhogy erről ennyit. Egy fél barnát tetszett kérni?

Közben Tibbe otthon várt.Minna már több mint egy órája elindult bevásárolni. De

hát mi tart ennyi ideig, hiszen csak kenyeret és halat kell vennie.

57

Az íróasztalnál ült, és nyugtalanul rágta a körmét. És amikor már épp azon kezdett gondolkodni, hogy ne induljon- e a keresésére, megszólalt a telefon.

- Halló...

- Hát Tibbe úr, Van Damné beszélek. Az alsó szomszéd, tudja. Egy fülkéből hívom. Csak azt akarom mondani, hogy a titkárnője egy fa tetején ül. És nem tud lemászni.

- Köszönöm, hogy szólt.

- Szolgálatára.

Még gyorsan meg akarta kérdezni, hogy melyik fán, de az asszony addigra már letette a kagylót.

- Már megint ugyanaz a cirkusz! - kiáltotta Tibbe, és lerohant az utcára.

Először a zöldségpiacra, mert ott van a legtöbb fa.

Ahogy odaért, rögtön látta, hogy jó helyen jár. Egész csomó ember állt a fa körül. Nem a múltkori fa volt, egy másik, még magasabb. Bibi is ott állt, mert épp befejeződött a tanítás.

- Egy kutya kergette - mondta Bibi.

- Hát igen... - sóhajtotta Tibbe. Ezt a történetet már ismerte. - De hogy hozzuk le?

- A heringes már utánamászott.

Minnát nagy érdeklődés közepette segítették le a fáról, előbb egy zöldségszállító autó tetejére, onnan meg a jár-dára.

~ Nagyon köszönöm! - mondta Minna a heringárusnak, és még egyszer utoljára megszagolgatta a, karját. - Jaj, még a kosárkámnak is itt kell lennie valahol.

58

Tibbe találta meg a kosarat. Kenyér volt benne és két-szersült és egy egészen kis darabka hal.

- Ezen azért mégiscsak változtatnunk kell - mondta Tibbe miután hazaértek. - Ez így igazán nem mehet tovább, Minna kisasszony.

A lány behúzódott a sarokba és bűnbánóan nézett.

- Ugyanaz a kutya volt, mint a múltkor - mondta. - Marsnak hívják.

- Nem csak a fáramászásról van szó - mondta Tibbe - , hanem az összes macskai tulajdonságáról. Ezekről mind le kell szoknia.

- Az azért nagyon jó volt, amikor a heringes megmentett - mélázott Minna.

Tibbe erre még jobban méregbe gurult, de még mielőtt válaszolhatott volna, a lány felkiáltott.

- Ja, és útközben egy hírt is hallottam - és elmesélte neki, hogy az illatgyár kibővítését tervezik. Tibbe erre megnyugodott egy kicsit. Újra van miről írnia.

59

7

Itt járt a nővéred

Amikor Minna másnap este felment a tetőre, sehol nem látta Loncsost. Egy másik macska várt rá, az Iskolamacska.

- Loncsos üdvözletét küldi - mondta - , nem tudott eljönni.

- Megvannak a kicsik?

- Vagy tizenhét darab - felelt az Iskolamacska.

- Hol vannak?

- Ismered azt a parkolót ott a benzinkút mögött? Leg-jobb lesz, ha a kiskerteken keresztül mégy, a nagy galagonyabokorig, aztán át a sövényen. Áll ott a parkolóban egy pár elhagyatott lakókocsi. És Loncsos ott lakik az egyikben. Legalábbis ideiglenesen.

- Rögtön indulok! - mondta Minna.

- Előbb adj egy darabka halat!

- Nem neked szántam, hanem Loncsosnak. Tejet is hoztam.

60

- Tejet nem kérek. De ha adsz egy kis halat, elmesélek egy hírt. Amit betehettek az újságba.

Minna adott neki egy egészen kis darabkát.

- A protestáns lázadók győztek a tengeri csatában - mondta az Iskolamacska. - Gondoskodj róla, hogy hamar bekerüljön a lapba.

- Kösz! - mondta Minna. Hát igen, az Iskolamacska már megint bement a történelemórára.

A sötét kerteken keresztül eljutott a műhelyig, ahol napközben autókat javítottak. A műhely zárva volt, de a benzinkút egész éjszaka nyitva tartott, ki volt világítva, és szólt a rádió.

Úgy látszik, Loncsos megtalálta, amit keresett. A halk háttérzenét.

A parkoló sötét volt, és nagyon csendes. Egy pár autó szundikált egymás mellett, és egészen hátul ott álltak sor-ban a lakókocsik.

Közönséges ember nehezen ismerte volna ki magát a koromsötét éjszakában, de Minna, akinek annyi macskai tulajdonsága volt, remekül látott, és rögtön megtalálta Loncsos szállását.

Ócska, kopott lakókocsi volt. Az egyik ablaka kitört, a függöny lengett a szélben. Az ajtó résnyire nyitva állt. Odabenn, egy régi pokrócon heverészett Loncsos, a hasa alatt egy fészekaljnyi kiscicával.

- Hatan vannak! - kiáltotta szemrehányóan. - Hatan!

61

Hihetetlen! Mit vétettem, hogy ez történt? Látod őket? Másszatok odébb, kölykök! - szólt rá a kicsikre. - Így ni, most jobban látod őket. Egy vörös is van köztük, kiköpött apja, a Kutasmacska. A többi meg mind foltos, akárcsak én. És most gyorsan adj ennem, majd éhen halok.

Minna letérdelt mellé és alaposan megnézte a hat tekergőző kiscicát.

Cérnavékony farkincájuk volt, a szemük csukva, a körmük alig szálkányi. A távolban halkan szólt a rádió.

- Hallod? - kérdezte Loncsos. - Ugye kellemes? Hiába, ez a teljes összkomfort.

- De biztonságban vagy itt? - kérdezte Minna. - Kié a lakókocsi?

- Senkié. Már évek óta üresen áll. Soha sem jár erre senki. Találkoztál a Kutasmacskával?

- Nem.

- Még egyszer se dugta ide az orrát, hogy megnézze a gyerekeit - mondta Loncsos. - Nem mintha szívesen látnám, de azért mégis. És most ide a hallal! Tejet is hoztál, látom. Üvegben! Csak nem képzeled, hogy üvegből fogok inni?

- Jaj, hallgass már! Egy tálkát is hoztam.

Amíg az anyamacska a tejet lefetyelte, Minna körülnézett.

- Én nem volnék itt nyugodt - mondta. - Parkolóban vagyunk, és ez azt jelenti, hogy napközben emberek járnak erre. Sok ember.

- A legtávolabbi zugban vagyunk.

62

- De a kicsik sokkal nagyobb biztonságban volnának Tibbe úrnál a padláson.

Loncsos olyan hevesen összerándult, hogy meglökte a kölyköket, akik erre kétségbeesetten sipákolni kezdtek.

- Pofa be! - kiáltotta mérgesen az anyjuk. - Éjjel- nappal csak szlopálnának. És ha valami nem tetszik, ordítanak, ahogy csak a torkukon kifér.

Tüzes, fenyegető pillantást vetett Minnára, majd sziszegve így szólt:

- Kikaparom a szemed, ha elveszed a kölykeimet!

- Elvenni? De hát téged is magammal vinnélek!

- Köszönöm az ajánlatot. De jól megvagyok itt.

- Később, ha már kicsit nagyobbak, gazdit kereshetnék nekik.

- Nem kell. Maguk is megtalálják a helyüket. Maradja-nak csak kóbor macskák, ahogy az anyjuk. Jobb az emberektől távol. Mindig azt mondom, kétfajta ember van. Az egyik fajta gazember.

Egy pillanatra elhallgatott, és lenyelt egy darab főtt halat. Minna türelmesen várt.

- És a másik fajta? - kérdezte végül.

- A másik fajtát már nem tudom - mondta Loncsos, és fuldokolni kezdett.

Minna megpaskolta sovány vállát, és Loncsos felköhö-gött egy szálkát.

- Még csak az hiányzott volna! - jutott végre szóhoz - , hogy megfulladjak egy rohadt szálkától.

63

64

Legközelebb jobban válogasd meg, hogy milyen halat hozol, így is van elég bajom ezzel a macskabölcsivel a hasam alatt. De tudod, mi itt a jó? Egészen közel vagyok a gazdagok kertjeihez... odaát - intett a mancsával ott vannak azok a hatalmas villák.

- De a villákban kutyák is élnek.- Némelyikben, de legtöbbször megvannak kötve. És a

rigók ott ugyanolyan kövérek, mint az asszonyságok. És ilyen időben mindenütt nyitva vannak a kerti kapuk. Ha az ember beoson, mindig sikerül valamit elcsórni. Sokkal jobb volna, ha te is ideköltöznél. Miért nem jössz? Tényleg bőven van hely. Együtt mehetnénk vadászni. És biztos, egészen biztos vagyok benne, hogy ha egyszer felfalnál egy kövér rigót... megint villámgyorsan rendes macskává... a francba, majdnem elfelejtettem!

- Mi van veled?- Hogy én milyen ostoba vagyok! - mondta Loncsos - ,

teljesen kiment a fejemből, amit el kell mondanom. Hiába, az anyai szeretet.

- Nem baj, most majd elmondod.- Nem az újságba való hír. Rólad van szó. Itt járt a

nénikéd, Mici néni. Beszélni akart veled, de már túl öreg ahhoz, hogy a tetőkön mászkáljon, hát velem üzent.

- De mit?- Kéri, hogy látogasd meg. A nővéred nála járt. Minna

megijedt.- Azt mondod, hogy a nővérem...? De hát ő nagyon

messze lakik! Egészen a város túlsó végén. Mit keresett erre?

65

- Én sem tudok többet - mondta Loncsos. - És ha holnap újra jössz, vigyázz, hogy ne legyen szálka a halban.

- Megengeded, hogy a főnököm és Bibi meglátogasson egyszer?

- Bibi jöhet - válaszolt Loncsos habozás nélkül. - Ugye láttad a rajzot, amit rólam csinált?

- Nagyon hasonlít - mondta Minna.

- De ami azt a Tibbét illeti... Félek, hogy majd elkezd gondapuskodni. Igazi gondapu. Még rosszabb, mint te. El akarná venni a kicsiket... doktor meg oltás, meg otthont keresni nekik... meg minden...

- Majd megmondom neki, hogy nem gondapuskodhat - mondta Minna. - Holnap megint jövök.

Hazamenet Mici néni kertje felé került. Először megbújt a bokrok között, aztán nyávogott egyet, és a nénikéje kijött a macskaajtón.

- Hát nem nagyon látok javulást - mondta a néni rosszallóan - , semmi farok, semmi bajusz és még mindig ez a rusnya kiskosztüm.

- Azt hallottam... - kezdte Minna.

- Igen - vágott a szavába Mici néni. - Itt járt a nővéred. Minna reszketett, és a hangja rekedt volt.

- Csak nem a nővérem az Emma sétányról?

- Dehogynem! - vágta rá Mici néni. - Nincs másik nővéred, vagy igen?

- Elkergetett - mondta Minna. - Ki a házból és a kertből. Haragudott rám, mert már nem voltam cica. Azt mondta, soha többet nem mehetek vissza...

66

- Nagyon is érthető - bólintott Mici néni. - De most üdvözöl, és már nem haragszik. Persze azt gondolja, rémes helyzetbe kerültél.

- Visszamehetek? - kérdezte Minna. - Újra befogad?- Hát, ahogy most kinézel, nem! - kiáltotta Mici néni. -

Majd csak akkor, ha újra rendes macska leszel. Mégis, hogy képzelted?

- Pompás volt az a kert az Emma sétányon - sóhajtotta Minna. - A saját kertem, a saját házam és... és az asszony is kedves volt hozzánk. Vajon visszafogadna az asszony?

- Persze, de csak akkor, ha újra normális vagy - mondta Mici néni. - És mondjak valamit? A nővéred már tudja, hogy esett a dolog... ez a betegség. Ő is megkapta.

- Micsoda? - kiáltotta Minna. - Csak nem...- Psszt, ne olyan hangosan - szólt rá Mici néni. - És

nem, ő nem. De majdnem. Emberi tulajdonságai lettek. Kihullt a bajusza... a farka kezdett eltűnni... szerinte attól van az egész, hogy mind a ketten beleettetek az intézet kukájába.

- Attól lenne? Igen, az az épület ott van a szomszé-dunkban az Emma sétányon. Mindig kinn állt a kuka... és néha volt benne valami ehető.

- Így van - mondta Mici néni. - Csak te többet ettél belőle, mint a nővéred, úgyhogy ő meggyógyult.

- Csak úgy? Magától gyógyult meg?- Nem, de azt mondja, megtalálta az ellenszert... amitől

újra rendbejött... de ha pontosan tudni akarod, mi az, akkor látogasd meg.

- Ó - felelt Minna.67

- Én nagyon gyorsan odamennék a helyedben - folytatta Mici néni. - Már épp elég ideje tart ez a dolog. Miért habozol még mindig?

- Nem vagyok benne egészen biztos, hogy akarom - mondta Minna.

- Hát te tiszta dilinyós vagy! - kiáltotta Mici néni. - Ez az egyeden esélyed, az utolsó esélyed, hogy visszaváltozz tisztességes macskává, és erre nem vagy biztos benne, hogy tényleg akarod- e!

- Habozom és ingadozom - hajtogatta Minna.Mici néni erre sértődötten bevonult a házba, Minna meg

hazament a saját háztetejére, onnan nézte, hogy a Hold feljön a Biztosítási Bank fölött. A kertekből virágillat szállt fel, ott fenn meg, az ereszcsatorna körül, mindenféle macskaszagokat érzett. Teljesen össze volt zavarodva.

Tibbe másnap reggel egy kis csomagot adott neki.- Ajándék - , mondta - mert felemelték a fizetésem.- Nagyon szép, igazán köszönöm... - mondta Minna.

Egy pár kesztyű volt.- A fogadásra - tette hozzá Tibbe.- Fogadásra?- Ma délután fogadást rendeznek a Monopol szállóban.

Smit tanító úr jubileumát ünnepeljük, és szeretném, ha maga is eljönne velem, Minna kisasszony. Nagyon sok ember lesz ott.

- Akkor én nem megyek! - mondta Minna.- Azért vettem a kesztyűt - folytatta Tibbe - , mert arra

gondoltam, ha megkarmol is valakit, legalább nem tesz nagy kárt benne.

68

8

A fogadás

- Mégis inkább hazamennék - mondta Minna. - Nem merek.

Ott álltak a zöldségpiacon a Monopol szálló előtt. Itt volt a fogadás. Egy csomó autó parkolt a környéken, és rengeteg ember igyekezett befelé.

Minna felvette ugyan az új kesztyűjét, de ahogy meg-látta a tömeget, megijedt.

- Ne féljen - mondta Tibbe. - Nézze csak! Ott jön kifelé Bibi.

Bibi sugárzó arccal ugrándozott oda hozzájuk.

- Hát ez meg mi? - kérdezte Tibbe. - Egy fényképező-gép?

- Az első díj! - ragyogott Bibi. - Én nyertem meg a rajzversenyt.

- Meg is érdemelted.

- Ott lóg a kép a falon - folytatta Bibi. - Bent, a

69

nagyteremben. Mára az összes rajzunkat kiakasztották. És én is ott voltam azok között, akik átnyújthatták az ajándékot.

- Visszajössz velünk? - kérdezte Minna.

De Bibi a fejét rázta.

- A délutáni fogadást a felnőtteknek rendezik - mondta. - Mi már ünnepeltünk az iskolában - mondta és elszaladt.

- Menjünk be, Minna kisasszony! - szólalt meg Tibbe. - És kérem, szedje össze magát, ne doromboljon, ne fújjon és főleg ne dörgölőzzék, még a heringárusnak se!

- De kutyák ugye nem lesznek? - aggódott Minna.

- Nem, kutyákat nem visznek a fogadásra.

Odabenn óriási volt a tömeg. Smit tanító úr meg a fele-sége egy kis dobogón ültek a cserepes növények között, a mögöttük lévő falon meg ott lógtak a gyerekrajzok. Na-gyon kedves kiállítás volt, és Loncsos kapta a díszhelyet. Első díj - hirdette a felirat.

- Nicsak! - kiáltott fel Smit tanító úr - , itt van Tibbe! Tibbe fiam, nagyon örülök, hogy eljöttél! Nézd csak, mi-lyen gyönyörű ajándékot kaptam a környékbeliektől! Egy színes tévét! Hát nem nagyszerű?

Tibbe kezet rázott vele.

Ez pedig a titkárnőm, Minna kisasszony - mondta.

- Örvendek! - mondta a tanító úr. - Mintha már láttam volna önt valahol.... ha jól emlékszem, egy fán...

Újabb emberek érkeztek, hogy gratuláljanak a tanító úrnak, és kezet rázzanak vele, így Tibbe és Minna tovább-mentek. Az emberek kis csoportokban beszélgettek. A

70

heringárus is ott volt. Integetett Minnának, aki elpirult. A pékné is barátságosan odabiccentett neki, úgyhogy Minna kezdte magát egyre jobban érezni.

Minden remekül megy, gondolta Tibbe megkönnyebbülten, ma egyáltalán nem vagyok macskai.

Van Damné is ott volt a szőrmebundájában, néhány másik asszonysággal beszélgetett. Megbökték egymást, és Tibbéék felé néztek.

Minna kisasszony erre újra félni kezdett.- Ne is törődjék vele! - mondta Tibbe.Odaértek egy asztalhoz, amely telis- teli volt mindenféle

finom falattal: pálcikára szúrt kolbászkákkal, pálcikára szúrt sajtdarabkákkal.

- Szabad ebből csak úgy venni? - kérdezte Minna.- Majd később - súgta Tibbe.Bejött egy nagydarab, szemüveges úriember, csíkos

öltönyben.Hirtelen elcsendesedett a terem. Mindenki mély

tisztelettel köszöntötte az öltönyös urat.- Ez a polgármester? - kérdezte Minna suttogva.- Nem - suttogta vissza Tibbe - , ez a gyárigazgató,

Ellemeet úr. Borzasztó fontos ember, És nagyon sok jót tesz.

- Miféle jót?- Sok pénzt ad jótékony célokra,Minnának még lettek volna kérdései, de többen

pisszegni kezdtek körülöttük.- Ellemeet úr beszédet fog mondani.

71

Mindenki előre tolakodott, hogy jobban halljon, és Minna elsodródott Tibbe mellől.

A fiú hátul állt, Minnát meg egészen előre tolta a tömeg. Ott állt közvetlenül az asztalkánál, ami mögül Ellemeet úr a beszédet tartotta.

- Tisztelt ünnepelt - kezdődött a beszéd - , hölgyeim és uraim...!

Mindenki elhallgatott.

- Nagy örömömre szolgál, hogy ilyen szép számban gyűltünk itt össze - kezdte Ellemeet úr. Beszéd közben a kezében tartotta a slusszkulcsát.

A kulcs szelíden lengedezett az asztalka fölött.

Tibbe ránézett Minnára, és ijedten vette észre, hogy a lány pillantása ide- oda cikázik, mintha teniszjátszmát figyelne. Egyáltalán nem figyelt, megbűvölten bámulta az ingázó kulcsot. Pontosan, mint egy lesben álló macska. Mindjárt odacsap a kulcshoz, gondolta Tibbe, és hangosan köhögött, de a lány nem figyelt rá.

- Sokan közülünk Smit tanító úrhoz jártunk iskolába - , folytatta a szónok, és mindannyian...

Puff!

Minna kesztyűs kis keze megmozdult, és a kulcs nagy csattanással az asztalkára esett.

Ellemeet úr ijedten elhallgatott, és értetlenül bámult Minnára. Mindenki mérgesen meredt a lányra, aki megint úgy nézett ki, mint egy sarokba szorított cica, aki azt lesi, merre menekülhetne. Tibbe megpróbált előre tolakodni, de Minna hirtelen lebukott a nadrágok és szoknyák közé, a

72

földig érő abrosszal letakart büféasztal irányába vetette magát, és már ott sem volt.

Ellemeet úr szerencsére folytatta a beszédet, és az emberek megfeledkeztek a zavaró esetről.

Tibbe lopva körülnézett, és megpróbált belesni az asztal alá. Oda bújt volna?

A beszéd véget ért, és Smit tanító úr is mondott néhány köszönő szót. Aztán tálcán italokat hordtak körbe, és az emberek falatozni kezdtek. Tibbe kétségbeesetten keringett a beszélgető csoportok között. Hol lehet?

Lehet, hogy kisurrant a teremből, és senki sem vette észre? Minna kisasszony igazán bajnok volt a surranásban és osonásban és a nyomtalan eltűnésben. Lehet, hogy már otthon van a padláson, a dobozában.

Tibbe felsóhajtott. Pedig kezdetben minden olyan remekül ment. Nem fújt és nem karmolt, nem bújt oda a heringárushoz, de aztán persze megint kibújt belőle a macska.

Tibbe elhatározta, hogy még marad egy kicsit.

De Minna nem ment haza. Senki sem látta, de kisurrant, és most ott állt a szálloda egy másik különtermében. Ez kisebb volt, valami tárgyalóféle. Egy asztal körül székek, a sarokban nagy virágállvány, amellett meg egy alacsony szekrényke, a tetején kerek akváriummal.

Egyedül volt, hát rögtön odament az akváriumhoz. Két lusta, kövér, dülledt szemű aranyhal úszkált és tátogott benne. Teljesen nyugodtak voltak, csak néha lendült meg a farkuk.

73

Minna a halak fölé hajolt.

- Ezt egyáltalán nem szabadna... - mondta magának. - Nagyon is macskai, amit most csinálok. Még egy pillanat, és nem fogok tudni uralkodni magamon. Eridj, Minna, fordulj el.

De a halak úgy vonzották, mint a mágnes. Önkéntelenül is az akvárium fölé emelte elegáns, hosszú szárú kesztyűbe bújtatott jobb kezét és...

Hirtelen hangokat halott, és még épp idejében rántotta vissza a kezét. Az utolsó pillanatban ugrott be a virágáll-vány mögé, mert nyílt az ajtó, és két ember jött be.

Az egyikük Smit úr volt, a másikuk meg Ellemeet úr.

Minna kicsire összehúzta magát a mindenféle kúszó- és futónövények mögött, és meg se pisszent.

- Csak egyetlen pillanatra szeretnék beszélni önnel - mondta Smit tanító úr. - A másik teremben óriási a nyüzsgés. A következőről van szó. Mi, környékbeliek szeretnénk, egy egyesületet létrehozni. Az Állatbarátok Egyesületét.

Aha! Gondolta Minna a növénye mögött, most figyelnem kell, mert ez Tibbe úrnak való hír.

- Ön is tudja - folytatta Smit úr - , mennyi az állatbarát Killendoornban. - Majdnem mindenkinek van macskája. Egyesületünknek az a célja, hogy segítsünk az állatokon. Menhelyet akarunk létrehozni a szerencsétlen kóbor macskáknak, egy kis állatkórházat is szeretnénk felállítani, és állatokról szóló filmeket vetíteni. Én magam - folytatta Smit úr - , én magam egy előadáson dolgozom, amely a macskákról szól. Évszázadok macskái lesz a címe.

74

Újabb hír, gondolta Minna.

- És arra szeretném megkérni - folytatta Smit úr - hogy vállalja el az Állatbarát Egyesület elnöki tisztét

- Eegen - mondta Ellemeet úr - , de miért pont engem akarnak felkérni?

- Ön olyan ismert. És közszeretetnek örvend a városban. Egyébként úgy hallottam, ön is állatbarát. Ha jól tudom, szintén van egy macskája.

- Kutyám van - válaszolta Ellemeet úr. - Mars a neve. Minna úgy reszketett a búvóhelyén, hogy a növények is megremegtek. Mars! Ez a kutya kergette fel kétszer is a fára.

- Eegen - mondta Ellemeet úr újra. - Nagyon szívesen elvállalnám, de hát tudja, rettenetesen elfoglalt vagyok. Már olyan sok egyesületbe és bizottságba beválasztottak. A Gyermekvédő Egyesületnek is elnöke vagyok...

- Nem járna sok munkával a dolog - válaszolt Smit úr. - Nem kellene sokat tennie. Inkább csak a neve miatt... Hiszen önben mindenki annyira megbízik.

Ellemeet úr hátrakulcsolta a kezét, és fel- le járkált a szobában. Egészen közel került a virágállványhoz, vetett egy pillantást az aranyhalakra aztán hosszasan bámulta a növényeket.

Meglátott, gondolta Minna.

De Ellemeet csak leszedett egy elszáradt levelet az egyik muskátliról, aztán megszólalt.

- Na jó, rendben.

75

- Nagyszerű, nagyszerű! - kiáltotta Smit űr. - Nagyon köszönöm. Majd még jelentkezem. De most vissza kell mennem az ünnepségre.

Kimentek, és Minna újra lélegzetet mert venni. Amikor előbújt, hatalmas fekete kandúrt pillantott meg a nyitott ablakban. A szálló macskája volt, Monopol.

- Tiltott helyen jársz - mondta a macska, Én soha nem mehetek be ebbe a szobába. Az aranyhalak miatt. Láttad őket?

- Az egyiket majdnem meg is fogtam - felelt Minna. - Vissza kell mennem abba a terembe, ahol az a rengeteg ember van. De félek.

- A gazdád már keres - mondta Monopol. - Ott van a teraszon az épület előtt. Ha kimászol az ablakon, nem kell átmenned a nagytermen, az emberek között.

- Viszlát! - köszönt el Minna, és már ki is ugrott az ablakon. Odasétált az épület elé, ahol Tibbe járkált fel s alá.

- Minna kisasszony! - kezdte szigorúan.

- Újabb híreim vannak - mondta a lány. Elmesélte, mi mindent hallgatott ki, és Tibbe hálásan bólintott.

De amikor hazaértek a padlásra, újra rákezdte.

- Azért mégiscsak azt hiszem, hogy tennie kellene valamit... Ezek a macskai tulajdonságok... És az ön macskai viselkedése...

- De hát mit csináljak?

- Orvoshoz kellene mennie.

- Nem akarok! - toppantott Minna. - Az orvos szúrit ad.76

- Nem, nem közönséges doktorra gondoltam. - Hát mire? Állatorvosra?

- Nem, beszélgetős orvosra. Vannak orvosok, akikhez akkor fordul az ember, ha nehézségei vannak.

-De nekem nincsenek nehézségeim - mondta Minna.

- De nekem igen..

- Hát akkor forduljon ön a beszélgetős orvoshoz!

- De a nehézségeimet ön okozza, Minna kisasszony. Mert olyan különösen viselkedik. Ma is, a fogadáson, eleinte minden olyan jól ment. Igazán remekül viselkedett… amíg hirtelen oda nem csapott arra a kocsikulcsra a man... akarom mondani a kezével. Egy titkárnő nem viselkedhet így!

77

9

A beszélgetős doktor

Így került Minna másnap délután Schuld doktor rendelőjébe.

- Megmondaná, hogy hívják?- Minna.- A Minna a vezeték- vagy a keresztneve?- Így szólítanak.- És akkor mi a vezetékneve?Minna hosszasan nézett egy legyet, amelyik az ablakon

mászkált. Aztán megszólalt.- Azt hiszem, nincs vezetéknevem.- Hogy hívták az édesapját? - kérdezte az orvos.- A szomszéd vörös.- Hát akkor önt is úgy hívják - és felírta a kartonra:

Szomszéd Vörös Minna.- És mondja, mi a panasza?- Panaszom? - kérdezte Minna. - Egyáltalán semmi

panaszom nincs.

78

- De hát beszélni akart velem! Ennek mégiscsak kell legyen valami oka.

- Igen. A főnököm azt mondja, túl macskai vagyok.

- Túl micsoda?

- Túl macskai. És azt állítja, egyre macskaibb és macskaibb leszek.

- Azt akarja ezzel esetleg mondani, hogy van önben valami egy macskából?

- Pontosan - válaszolt Minna.

- Nos - mondta a doktor - , hát akkor kezdjük az elején. Meséljen valamit a szüleiről. Mit csinált az édesapja?

- Csavargott - válaszolt Minna. - Nem is ismertem. Nem is tudok róla semmit mondani.

- És az édesanyja?

- Ő szürke cirmos volt. De már nem él. Elütötte egy autó.

- Elütötték - motyogta a doktor és felírta: anyja közlekedési baleset áldozata lett. - De hát ez borzasztó!

- Igen, elvakította a reflektor. Pótkocsis teherautó volt, de ez már nagyon régen történt.

- Nos folytassa. Vannak testvérei?

- Igen, öten voltunk.

- És ön volt a legidősebb?

- Nem, mind egyforma korúak vagyunk.

- Azt akarja mondani, hogy ötösikrek. Ez ritkaság.

- Egyáltalán nem - felelt Minna. Nagyon is gyakran előfordul. Hármunkat hathetes korunkban elajándékoztak.

79

Kettesben maradtunk anyámmal, a nővérkémmel. Azt mondta, mi vagyunk a leghelyesebbek.

Ezen az emléken szelíden elmosolyodott, és az orvos tisztán hallotta, hogy halkan dorombol. Nagyon békésen hangzott az egész. Az orvos is szerette a cicákat, volt is neki egy, Annelieze, odafönt volt a lakásban.

- Mármint az anyja mondta? - kérdezte. - Úgy érti, az édesanyja?

- Nem! - tiltakozott Minna. - Az asszony, a gazdánk. Azt mondta, hogy nekem van a legszebb farkincám.

- Aha - mondta az orvos. - És mikor veszítette el?

- Mit?

- A farkincáját.

Minna elgondolkozva nézett rá, és hirtelen annyira emlékeztetett egy macskára, hogy az orvos azt gondolta, lehet, hogy nem is veszítette el, most is megvan az a farkinca, gondosan feltekerve a rövid szoknya alatt.

- Egyszer ettem valamit egy kukából - mondta Minna. - Egy intézet kukájából. Hát így történt. De még nagyon sok macskai tulajdonságom van. Dorombolok és fújok. És ha kutyát látok, felmászom a legközelebbi fára.

- És ez baj? Zavarja?

- Engem nem! - mondta Minna - , de a főnököm azt állítja, nem illik.

- Ki a főnöke?

- Tibbe úr, aki az újságnál van. A titkárnője vagyok. És minden nagyon jól megy, de még teljesen macskának érzem magam.

80

- És ez baj? - kérdezte az orvos.

- Hát, ez egy kicsit bonyolult - válaszolta Minna. - És néha igazán zavarba ejtő, hogy egyszerre két lény vagyok, félig cica, félig ember.

- Aha... - mondta az orvos. - Bár az is zavarba ejtő tud lenni, ha valaki teljesen ember.

- Igen?

- Úgy bizony.

Minnának ez még soha nem jutott eszébe, de nagyon érdekesnek találta a gondolatot.

- Azért mégis nagyon szeretnék vagy az egyik vagy a másik lenni.

- De melyik?

- Hát ez az... magam sem tudom. Kétségeim vannak. Néha azt gondolom, úgy szeretnék újra cica lenni... magasra tartott farokkal átmenni az aranyesőbokor alatt, és érezni, hogy a virágok beleragadnak a bundámba... és a tetőkön énekelni a többi macskával, és vadászni a kertben, amikor a seregélyfiókák repülni tanulnak. Néha még a bili is hiányzik. A macskabili. Másrészt viszont... kisasszony-nak lenni sem rossz.

- Hát akkor türelmesen ki kell várnia, hogy mi lesz - mondta a doktor.

- Arra gondoltam... - habozott Minna - : nem tudna esetleg valami kanalas orvosságot adni... vagy cseppeket... és akkor...

- És akkor... Azt szeretné, hogy visszaváltozzék macskává?

81

- Nem - monda Minna - Csupa kétség vagyok.

- Akkor először is döntse el, mit akar - mondta az orvos és aztán jöjjön vissza. Nem tudok kanalas orvosságot vagy cseppeket adni önnek, de az segíthet, ha kibeszéli magát.

Megkaparták az ajtót. Annelieze volt, az Orvosmacska.

- Be akar jönni a macskám - mondta az orvos. - Pedig jól tudja, hogy ha beteg van nálam, nem szabad.

Minna figyelmesen hallgatta a kinti nyávogást.

- Gyorsan menjen fel az emeletre! - mondta. - A felesége épp a csirkét grillezi...

- Honnan tudja, hogy csirke lesz vacsorára?

- ...és megégette a hüvelykujját a grillel, úgyhogy siessen! Hát akkor én megyek is, doktor úr, és majd visszajövök, ha már tudom, hogy mit akarok.

Az orvos felszaladt a lakásba. A feleségének óriási hólyag nőtt a hüvelykujján, és borzasztóan dühös volt a grillsütőre.

- Honnan tudtad, hogy történt valami? - csodálkozott.

- Egy nagyon kedves macska mesélte - felelte a doktor, és elővette a sebkenőcsöt.

Minna hazafelé menet Kancsal Simontól értesült róla, hogy Loncsost baj érte.

- Hát ez borzasztó - sóhajtotta Minna. - Azt mondod, a lába? Eltört? Autó ütötte el? És a kicsik egyedül maradtak?

- Ne kérdezz annyit egyszerre! Lehet, hogy nem is olyan nagy a baj, a Kutasmacskától hallottam, és tudod, hogy ő mindig túloz. Eltalálták.

82

- Eltalálták?

- Igen, egy üveggel. Nagy nehezen hazavonszolta magát a lakókocsiba, a kicsikhez.

- Azonnal odamegyek! - döntött Minna - csak előbb összepakolok egy kis ennivalót és tejet.

Loncsos ott volt a lakókocsiban a kicsinyeivel, és barátságtalanabb és mérgesebb volt, mint valaha.

- Mi történt? - kérdezte Minna, és letérdelt az ülés mellé. - Nagy a baj? Oda a lábad? Vérzik?

- Nyomorékká vertek! - mondta a kóbor macska. - Nézd csak meg! Hát hallottál valaha ilyet? Hogy épp egy üveg burgundival trafáljanak telibe.

- Hadd tapogassam meg, nem tört-e csontod.- A testem az enyém! - rikoltotta Loncsos.- De csak meg akartam tapogatni.- Semmi tapperolás! El a kezekkel!- De hát ha eltörted a lábad, akkor mégiscsak tenni kell

valamit!- Majd rendbe jön. Ilyen az élet.- De elvihetnélek valahova... mondjuk hozzánk a

padlásra.- Nem akarom, hogy bárhova is elvigyenek, inkább

beledöglöm. Jól elvagyok itt.Minna felsóhajtott, és tejet meg egy kis húst adott

Loncsosnak.- Épp jókor - mondta a macska. - Pokoli szomjas

voltam. Mindig a csapnál szoktam inni, ott mindig van egy kis víztócsa. De elég messze van és olyan nehezen járok...

83

Amikor teleitta magát, folytatta. - Tulajdonképpen az egészet a saját rohadt hülyeségemnek köszönhetem.

- Meséld el, mi történt!

- A gazdagok kertjeiben jártam - mondta Loncsos - , és eljutottam addig a nagy fehér villáig, tudod, ami előtt rengeteg a rózsabokor. Oda legtöbbször nem merek bemenni, mert van egy kutyájuk. De a kutya most be volt zárva a garázsba. Rettenetesen ugatott, de én csak röhögtem rajta, mert tudtam, hogy úgysem tud kijönni. A kerti kapu nyitva volt, és fantasztikusan finom illatok szálltak kifelé. Én meg éhes voltam, mert az ember mindig éhes, ha hat ilyen izgő-mozgó, feneketlen bendőjű kölyke van. Szóval, belestem. Láttam, hogy senki sincs a szobában. Csak egy terített asztal, középen egy nagy csokor rózsával. Hát, tudod, a rózsa nem érdekelt, de kiszagoltam a lazacot. És mit csinál ilyenkor a macska? Hát persze, hogy igyekszik kihasználni az alkalmat!

- Bementél?

- Hát persze, hogy bementem, felugrottam az asztalra, egyenesen a lazacostál közepébe. És akkor megláttam, hogy még sokkal több finomság van ott. Rák és csirke meg hideg marhasült, meg tejszínhab és garnélarák, és sok kis tálka ilyen- olyan mártásokkal. És mindenféle elképzelhetetlenül ínycsiklandozó falatkák. Miaugrr! - Loncsosnak a kicsinyeire csorgott a nyála.

- És aztán?

- És aztán! Egyszerűen elszédültem, hát el tudod képzelni! Beleszédültem a rengeteg ételbe, és azt sem tudtam, hol kezdjek neki. Amilyen ostoba vagyok!

84

85

Bárcsak beleettem volna a lazacba, akkor legalább annyi hasznom lett volna az egészből. De az a sok remek illat egyszerűen a fejembe szállt. Ha belegondolok, hogy nem használtam ki a lehetőséget. És hogy egyetlen falatot sem ettem! Miaugrr.

- Jó, jó, de folytasd! Mi történt?

- Hát mit gondolsz? Egyszer csak ott álltak.

- Kik?

- Az emberek. Az úr meg az asszonyság. Nem hallottam, amikor bejöttek. Hülyeség, de hát ez történt.... Egyszerűen megrészegültem. Leugrottam az asztalról és a kerti ajtó felé iramodtam, de ott állt az asszony egy esernyővel, és felém csapott. Mire vissza, a másik kijárathoz, de ott meg ott állt az ember. Felkapott egy tele üveg bort az asztalról, és talált! Mrrmiairrr! - jajongott Loncsos.

- És hogy jutottál ki?

- Már nem is tudom. Csak az biztos, hogy... hogy megléptem. Azt hiszem, átszaladtam az asszony lába között, mert még az esernyővel is kaptam egyet, de ez nem biztos. Kirohantam a kertbe. És először nem is éreztem semmit, de amikor át akartam ugrani a sövényen... akkor éreztem, hogy baj van. Nem tudtam ugrani, nem tudtam mászni,

- És hogy jutottál át rajta?

- A kutya. Kieresztették a kutyát a garázsból. Hallottam, hogy jön, már egész közel volt, és a sövényen sehol egy rés. Sehol. Azt gondoltam, ennyi, Loncsos. Lebénulva egy ilyen kutyával szemben. De jól megkarmoltam az orrát, és

86

ettől egy pillanatra hátrahőkölt. És aztán amikor az a rohadék újra támadott, hirtelen eszembe jutottak ezek a kölykök, és átugrottam a sövényen. Nem tudom, hogy hogy csináltam, de sikerült.

- És most tudsz járni?

- Nagyon rosszul. Csak vonszolom magam. De majd elmúlik. Ilyen az élet. Legalábbis egy kóbor macskáé. De annak azért örülök, hogy az a rohadt kutya akkorát kapott tőlem, hogy jó sokáig nem fogja elfelejteni.

- Hogy hívták a kutyát?

- Mars.

- Micsoda?

- Ismered?

- Ismerem... - mondta Minna. - De ezek szerint Mars gazdája ütött meg?

- Hát persze! Nem azt magyarázom? Ellemeet a neve. A Dezodorgyár igazgatója. Tudod, ahol a fiam, a Dezodormacska lakik.

- De ő egy egyesületnek is elnöke - mondta Minna - mégpedig az Állatbarát Egyesületnek.

- Ejha! - mondta Loncsos. - Tudod... egyáltalán nem csodálkozom. Az emberek mind szemetek.

- Rémes! - mondta Bibi, amikor meghallotta, mi történt. - Milyen gonosz egy ember. Szegény Loncsos.

- Látogasd meg - ajánlotta Minna - , tudod, hogy hol lakik.

87

- Igen, egyszer már jártam a régi lakókocsiban. Mit gon-dolsz, megengedné, hogy lefényképezzem a kicsinyeit?

Bibi mindenhova magával cipelte a gépét, és lefényké-pezett majdnem mindent, amit meglátott. A képek rend-szerint nagyon ferdére sikerültek, de legalább élesek voltak.

Bibi és Minna nagyon összebarátkozott. Most is együtt üldögéltek egy padon a parkban.

- Tibbe beleírta már az újságba? - kérdezte Bibi. - Úgy értem, hogy mi történt Ellemeet úrral meg Loncsossal?

- Nem - válaszolt Minna. - Azt mondja, nem szabad macskákról írnia.

- De hát ez nemcsak macskákról szól, hanem a... hanem a hogyishívják elnökéről!

- Állatbarátok Egyesülete.

- Nahát! Akkor pedig igenis bele kell tenni az újságba, nem? Hogy egy ilyen ember nyomorékká ver egy szegény anyamacskát.

- Igen, nekem is ez a véleményem - mondta Minna - , de Tibbe nem akarja.

Elnézett Bibi mellett, egy közeli szilfa alacsony ágára. Az ágon egy madárka énekelt... Bibi Minnára nézett és megijedt, mert volt valami a lány pillantásában, ami az egeres esetre emlékeztette...

- Minna! - kiáltotta Bibi. Minna összerezzent.

- Semmit se csináltam... - hadarta, de bűntudatosan nézett.

88

- Ne feledd, hogy ezt nem szabad! A madarak ugyanolyan aranyosak, mit a macskák.

- Amikor még az Emma sétányon laktam... - mondta Minna álmodozva.

- Hogy hol laktál?

- Az Emma sétányon. Cica koromban. Akkor madárkákat fogtam... A ház mögött, a terasz mellett állt egy aranyesőbokor... A legtöbbet ott fogtam. És olyan....

- Nem akarlak meghallgatni! - kiáltotta Bibi, és elrohant a fényképezőgépével.

89

10

Macska nem lehet tanú

- Nem értem - mondta Minna már sokadszorra. - Igenis bele kell tenni az újságba, hogy az Állatbarátok Egyesületének elnöke nyomorékká verte Loncsost!

- Nem! - válaszolta Tibbe. - A főnököm azt mondja, hogy a macskáknak nincs hírértékük.

- Hozzávágni egy borosüveget egy szegény öreg anyamacskához... - folytatta Minna. - Lehet, hogy egész életére nyomorék marad.

- Azt azért meg tudom érteni - magyarázta Tibbe habozva - , hogy méregbe gurul valaki, ha hirtelen egy kóbor macskát talál a lazacos hidegtálja közepén. És azt is el tudom képzelni, hogy ilyenkor felkapja a keze ügyébe eső első üveget, hogy a macskához vágja.

- Igen...?! - mondta Minna, és olyan fenyegetően nézett Tibbére, hogy az hátralépett. Félt a hegyes kis körmöktől.

- A lényeg az - folytatta Tibbe - , hogy ez nem az

90

újságba való hír. És ezzel ezt a témát lezártuk.

Minna valahányszor méregbe gurult, visszavonult duzzogni a dobozába. Most is oda készült, de Bolyhos beugrott a konyhaablakon, és hosszasan nyávogott.

- Mit mond? - kérdezte Tibbe.

- A heringárus? - kiáltott fel Minna.

- Rvov, miaau... grrr! - folytatta Bolyhos. Valami izgalmas történetet adott elő macskául, aztán újra kiugrott a tetőre.

- Mi történt a heringárussal? - kérdezte Tibbe.

- Kórházban van.

- Igen? De hát olyan vidáman hangzott, amit Bolyhos mesélt.

- A heringárust elütötték autóval, méghozzá bódéstól - mondta Minna. - Az összes környékbeli macska odarohant, mert a heringek az utcán hevernek.

- Én is megyek! - és Tibbe felkapta a jegyzetfüzetét. - Erről írhatok egy cikket.

- Én is! - mondta Minna - de a tetőkön keresztül, úgy gyorsabban odaérek.

Ki akart mászni a konyhaablakon, de Tibbe visszahúzta.

- Nem, Minna kisasszony. Nem akarom, hogy a titkárnőm, mint valami kóbor macska, az összedőlt heringes-bódénál tömje a fejét.

Minna megvetően nézett rá.

- És különben is - folytatta Tibbe - , biztos, rengeteg ember is lesz ott, amit ön nem szeret.

91

- No jó, itt maradok - mondta Minna. - Ha kiülök a tetőre, úgyis minden hírt megtudok.

Valóban sok ember volt a zöldségpiacon, egész kis tömeg. A rendőrség is kiszállt, az utcát elborították az üvegcserepek, a heringesbódé összeomlott, mindenütt deszkák és lécek hevertek, a zászlócskákat összetaposták, és a legutolsó macska épp távozott a legutolsó heringdarabkával.

Smit tanító úr is ott nézelődött.- A heringárust már elvitték a kórházba - mondta. -

Eltört egy bordája.- Hogy történt? - kérdezte Tibbe.- Egy autó. Csak az a fura, hogy senki sem tudja: kié az

autó. Egyszerűen továbbhajtott. Gyalázat!- De hát senki nem látta, mi is történt? Ilyenkor

napközben?- Nem - mondta Smit tanító úr. - Épp dél volt, az

emberek ebédeltek. A csattanást mindenki hallotta, de mire kirohantak megnézni, mi is történt, az autó már eltűnt a sarkon.

- És maga a heringárus?- Ő sem tudja. Az egyik pillanatban még békésen

pucolta a halat, a következőben meg már a bódé romjai alatt hevert. A rendőrség mindenkit kikérdezett a környéken, de senki sem látta az autót. Biztos nem a városba való volt az illető.

Tibbe körülnézett. A zöldségpiac sarkán egy macska fa-latozott. Azt hiszem, gondolta, hogy a macskák pontosan láttak mindent... és így már Minna is tudja.

92

Úgy is volt.

- Mi már rég tudjuk, ki volt az - mondta Minna, amikor Tibbe hazaért. - Mindenfelé beszélik a tetőkön. Ellemeet úr autója volt. És ő maga vezette. Ö a tettes.

Tibbe hitetlenkedve nézte.

- Ugyan már! Miért hajtana tovább egy ilyen köztiszte-letben álló ember, ha balesetet okozott? Biztos azonnal jelentkezett volna a rendőrségen.

- A macskák látták - mondta Minna. - Ugye tudja, hogy mindig sok a macska a heringesbódé körül? Kancsal Simon is ott volt, és az Iskolamacska meg Ökumenika. Még szerencse, hogy most már maga is tudja, Tibbe úr, mert így bekerülhet az újságba.

Tibbe leült, és a körmét rágta.

- Vagy nem? - kérdezte Minna. - Ez azért csak beke-rülhet az újságba!

- Nem - mondta Tibbe. - Írok ugyan a balesetről. De azt nem írhatom bele, hogy Ellemeet a tettes. Nincs bizonyíték.

- Nincs bizonyíték? De hát három macska...

- Igen, macska. De azzal mit sem érek. Egyetlen tanú sincs.

- Három tanú is van!

- Macska nem lehet tanú.

- Nem?

- Nem. Igazán nem írhatom bele az újságba, hogy ahogy több macska is jelentette, a heringárust köztiszteletben álló

93

polgártársunk, Ellemeet úr ütötte el. Értse már meg, nem tehetem!

De Minna nem értette. Némán elvonult a dobozába.Éjszaka aztán, amikor szokás szerint a tetőn ült, Kancsal

Simon azt mondta neki:- Valaki vár rád a városházánál.- Kicsoda?- A Dezodormacska. Híreket hozott.Minna odament. Éjjel három volt, ilyenkor a kis tér

egészen elhagyatott. A Városháza előtt két kőoroszlán guggolt a holdfényben, mindegyik egy címerpajzsot tartott a mellső mancsai között.

Minna várt. A bal oldali oroszlán árnyékából furcsa szagokat érzett, macska- és parfümillatot. Aztán előbújt a Dezodormacska.

- Egy kis orrdörgölés - szólt mindjárt. Minna előrenyújtotta az orrát.

- Elnézést, hogy almavirágszagom van - mondta a Dezodormacska - , de ez a legújabb termékünk. Mondani akarok valamit, de később ne mondd, hogy tőlem hallottad, ígérd meg, hogy nem kerül bele a nevem az újságba!

- Megígérem - mondta Minna.- Szóval... emlékszel még, mit meséltem Willemről? A

konyhásfiúról, akit kirúgtak tőlünk?- Igen - mondta Minna - , és?- Újra nálunk dolgozik. Visszavették.- Biztos örül. De ez még nem újsághír.Hallgass már! - mondta a Dezodormacska. - Még nem

94

fejeztem be. Figyelj! Ma délután a párkanyon ültem. Kint a falon van egy párkány, és ha ott ülök, a vadszőlő között, akkor mindent látok és hallok, ami az igazgatói irodában történik. Azt meg ugye tudod, hogy Ellemeet az igazgató?

- Mi az hogy tudom! - kiáltotta Minna. - Ő verte nyomorékká az anyádat.

- Úgy van! - válaszolt a macska. - Tehát én is gyűlölöm. Nem mintha olyan sokat érintkeznék mostanában az anyámmal, szerintem közönséges szaga van. Én meg megszoktam a finomabb illatokat. De most nem erről van szó. Hanem hogy ott ültem a párkányon, és láttam, hogy Willem ott van Ellemeetnél az irodában, és arra gondoltam: halljuk csak, mit beszélnek, elvégre sosem lehet tudni.

- Folytasd!

- Hallottam, ahogy Ellemeet azt mondja: hát akkor ezt megbeszéltük, Willem, újra felveszünk. Rögtön munkához is láthatsz. Willem meg: nagyszerű, uram, szívesen, uram, köszönöm, uram.

- És ez volt minden? - kérdezte Minna.

- Először én is azt hittem, mármint hogy ez minden, és egy kicsit elszundítottam.... mert odasütött a nap, és tudod, hogy van az...ha a macska a párkányon ül...

- Igen, igen... - türelmetlenkedett Minna - , de folytasd végre!

- Szóval, hirtelen meghallottam, hogy Ellemeet, aki már az ajtónál állt, halkan folytatja: És el ne felejtsd, ha valaki valamikor megkérdezne, hogy mit láttál ma délben a zöldségpiacon, akkor azt válaszolod, hogy semmit sem láttál. Megértetted? Abszolúte semmit!

95

- Igen, uram, válaszolta Willem, és kiment az irodából. Hát ennyi.

- Aha - mondta Minna - , most már értem. Willem látta a balesetet.

- Én is úgy gondolom - válaszolta a macska.

- És ez azt jelenti, hogy egy ember is látta - mondta Minna Tibbének. - Egy igazi tanú! Nem csak macskatanú!

- Azonnal beszélek Willemmel - mondta Tibbe. - Talán bevallja, hogy látott valamit. Ha egyenesen rákérdezek. És ment.

Miközben Tibbe odavolt, Minna a tetőn Monopollal, a Szállodamacskával beszélgetett.

- Figyelj csak! - szólalt meg Minna. - Azt hallottam, hogy Ellemeet néha a szállodában vacsorázik. Igaz?

- Igen - mondta Monopol. - Hetente egyszer nálunk vacsorázik a nejével. Péntekenként. Vagyis ma este újra jön.

- Megtennéd akkor, hogy leülsz valahol az asztala közelében - kérte Minna - és kihallgatod, hogy miről beszélnek?

- Még csak az kéne! - válaszolt Monopol. - Egyszer alaposan megrúgott az asztal alatt.

- Nézd - folytatta Minna a rábeszélést - szeretnénk hallani, hogy ő maga mit mond. De egyikünk sem mer a házánál hallgatózni. Hiszen tudod, az a kutya... Mars. Tehát ha valahogy közel tudnál férkőzni az asztalához...

- Majd meglátom, mit tehetek - somfordált el Monopol.

Tibbe későn ért haza. Fáradt volt és szomorú.96

- Beszéltem Willemmel - mondta - és azt állítja, hogy nem látott semmit. Sőt, azt mondja, egyáltalán nem volt a zöldségpiacon, amikor a dolog történt. Azt hiszem, hazudik. Persze, hogy nem mer beszélni. A heringárusnál is voltam, a kórházban.

- És hogy van? - kérdezte Minna. - Még mindig finom szaga van?

- Kórházszaga volt - mondta Tibbe. - Jaj de kár.

- Megkérdeztem tőle, szerinte lehetett-e Ellemeet úr autója, de erre dühbe gurult, és azt kiabálta, micsoda hülye ötlet, Ellemeet a legjobb vevője, aki igazán nem csinálna ilyet. És - folytatta Tibbe - még a rendőrségen is voltam, és őket is megkérdeztem, lehetett e Ellemeet úr autója.

- És mit mondtak? - kérdezte Minna.

- Olyan őrültségnek tartották a kérdést, hogy hangos kacajra fakadtak.

97

11

A Kutasmacska meg Monopol

- Még mindig nem írt a főnököd semmit Ellemeetről? - kérdezte Loncsos.

- Nem - válaszolt Minna. - Azt mondja, hogy nincsenek bizonyítékai.

- Micsoda gyáva, beszari alak! Milyen furcsa állatfajta az ember! Ugyanolyan jellemtelenek, mint a kutyák - kiáltotta Loncsos.

Annyira fel volt háborodva, hogy egy pillanatra a kicsinyeiről is megfeledkezett. Az egyik foltos kiscica egészen a lakókocsi ajtajáig merészkedett. Amikor az anyja meglátta, felkiáltott

- Nézzék csak, ez képes lenne nekiindulni a nagyvilágnak! Jössz vissza rögtön, te kis nyavalyás! - és a nyakánál fogva megragadta a kicsit, és visszavonszolta a többihez a takaróra. - Kezdenek elkanászodni a kis dögök - mondta.

98

A kiscicáknak már nyitva volt a szemük. Nagyon élénkek voltak, és egymás farkincájával játszottak. És az anyjuk vékony, tépett, loncsos farkával.

- Hogy van a lábad? - kérdezte Minna.

- Most már jobb valamivel. De még sántítok. És azt hiszem, ez már így is marad. Mindennap kimegyek inni a csap alatti víztócsához, de nagyon hosszú ideig tart az út.

- És akkor arra az időre magukra hagyod a kicsiket? - aggodalmaskodott Minna. - Nem veszélyes ez?

- Soha nem jár itt senki - mondta Loncsos. - Kivéve téged meg Bibit. Ő is mindennap hoz nekem valamit. És ma lefényképezte az összes kis nyavalyást. Az én rusnya kis kölykeimet... Gondolj csak bele! Ja igen, mielőtt elfelejteném, az apjuk, a Kutasmacska kéri, hogy látogasd meg. Hírei vannak a számodra. Hogy mi, azt nem tudom, de gondolom, ennek is a heringárus balesetéhez van köze.

Minna elbúcsúzott, és átsétált a benzinkúthoz. A Kutasmacska barátságosan üdvözölte.

- Nem tudom, érdemes-e egyáltalán elmondani - kezdte - , de úgy gondolom... ártani nem árthat...

- Hát akkor mesélj!

- Ellemeet itt járt. Egy nagy horpadás volt az autója elején, és az egyik lámpája össze volt törve.

- Aha.

- Két kocsija van - folytatta a Kutasmacska. - Ez a nagyobbik volt, a kék Chevrolet. Tudod, hogy egy műhely is van a benzinkút mellett. És azt mondta a gazdámnak, az autószerelő mesternek: nekihajtottam a saját

99

kertkapumnak. Meg tudná még ma javítani? Mire a gazdám azt válaszolta, hogy az bizony nehezen fog menni.

- És aztán? - kérdezte Minna.

- Aztán Ellemeet a markába nyomott egy bankót. Nem láttam, mennyi volt, de nagyon sok lehetett, mert a gazdám csupa mosoly lett. Ellemeet meg folytatta: és ha bárki is megkérdezné... erről a horpadásról a kocsimon... hát jobb volna, ha nem mondana semmit...

- Aha - mondta Minna újra. - Kösz, és viszlát. Elmenőfélben még hátraszólt.

- Aranyos kölykeid vannak.

- Kinek? - kérdezte a Kutasmacska.

- Neked.

- Nekem? Hát azt meg ki mondta?

- Loncsos.

- Túl sokat beszél - morgott a Kutasmacska.

Monopol fényes szőrű, koromfekete kandúr volt fehér nyakörvvel. Rettentő kövér volt, mert nagyon jó dolga volt a szálloda éttermében. Ebéd- meg vacsoraidőben lassan mászkált a megterített asztalok között, és könyörgő pillantásokat vetett a vendégekre, mintha azt mondaná: hát nem látod, hogy menten éhen halok? A legtöbb vendég adott neki valamit, úgyhogy Monopol egyre jobban elhízott. Már csak kacsázva tudott járni.

Péntek este fél hét volt, és elég sokan voltak az étterem-ben. Pincérek jártak fel-alá, csörögtek a kések és a tányérok, az emberek ettek és beszélgettek. Meleg marhasült és sült krumpli illata szállt a levegőben.

100

101

Ellemeet úr meg a felesége a többiektől kicsit távolabb, egy sarokban ültek az ablak mellett.

Monopol habozva közeledett feléjük. Megígérte ugyan Minnának, hogy hallgatózni fog, de ez az ember egyszer már alaposan belerúgott az asztal alatt, hát félt. Egy méternyire a házaspártól leült. Veszekedtek, látta az arcukon meg a mozdulataikból, csak az volt a baj, hogy suttogva veszekedtek.

Az biztos, hogy az asztal alá nem fogok beülni, gondol-ta a macska. Akkor rögtön megkapom. De ha leülök az asszony széke mellé, nem sok minden történhet.

Most már elég közel volt a hallgatózáshoz.

- ...olyan mérhetetlenül ostoba vagy... - mondta Ellemeet asszony - , azonnal jelentkezned kellett volna.

- Már megint kezded? - válaszolta a férje. - Jaj, ne nyavalyogj már annyit!

- Akkor is az a véleményem, hogy jelentkezned kellett volna - folytatta az asszony. - Még mindig megtehetnéd.

De a férfi hevesen megrázta a fejét és kivett egy szelet húst.

Monopol még egy lépéssel közelebb ment.

- Tűnés innen, te rohadt macska! - sziszegte Ellemeet úr. De a macska csak tovább ült, és roppant ártatlannak és éhesnek látszott.

- Ne beszélj ostobaságokat! - folytatta Ellemeet úr most már késő. Persze, hogy igazad van... Rögtön akkor be kellett volna jelentenem... de hát nem tettem meg... most meg már túl késő.

102

- De ha kiderül...

- Lehetetlen. Senki sem látta, csak egy buta konyhásfiú, akit még régebben kirúgtam, de most újra felvettem.

- És a műhely, ahol megjavították a kocsit?

- A szerelő tartani fogja a száját. Haver. Jóban- rosszban számíthatok rá.

- Akkor is azt hiszem, hogy be kell jelentened - makacskodott Ellemeet asszony.

- Hagyd már végre abba! Azt hiszed, megbolondultam? Tudod, mi fáradságomba került, hogy a magam pártjára állítsam az embereket itt a városban? Jobbra- balra osztogattam a pénzt egy csomó jótékony célra. Csak azért, hogy megszeressenek, hogy befogadjanak. Benne vagyok egy csomó egyesületben, mindennek én vagyok az elnöke, benne vagyok minden bizottságban... mindent megtettem, hogy megnyerjem az emberek bizalmát. És sikerült is!

Monopol még egy apró lépést tett előre.

- Sipirc! - sziszegte Ellemeet úr. - Nem igaz, milyen pimasz ez a kolduló macska.

A fekete macska riadtan elkacsázott, körbejárta az éttermet, aztán visszaült az előbbi helyére. Hallotta, hogy Ellemeet folytatja.

- Képzeld csak el, mi történnék, ha az újság megírná! Oda lenne a jó hírem. Nem választanának be az önkor-mányzatba. És akkor nem tudnám elintézni, hogy engedélyezzék a gyár kibővítését. És mindenki az ellenségem lenne. Zárjuk le ezt a témát! Milyen édességet kérsz?

103

- Gyümölcsfagyit - mondta Ellemeet asszony.

- És ha egyszer a sötétben találkozom ezzel a rohadt macskával, hát megfujtom! - mondta a férfi, és fenyegetően meredt a kövér fekete kandúrra.

Monopol úgy gondolta, hogy épp eleget hallott. Kioldalgott, és lihegve felkapaszkodott a tetőre, hogy hírt vihessen Minnának.

- Megint csak egy macska hallotta - panaszkodott Tibbe. - Megint nem igazi tanú. Hát hogy írhatnám meg, a dolgot, ha nincs semmi bizonyítékom? És az a két ember, aki segíthetne... azok nem akarnak beszélni. Willem meg a szerelő. Mind a kettő azt állítja, hogy nem tud semmit.

- De legalább hisz a macskáknak? - kérdezte Minna.

- Igen, hiszek nektek.

- Remélem, egyszer még jól megkarmolhatom Ellemeetet - mondta Minna.

- Reméljük.

Tibbe nagyon elszomorodott. Most már biztos volt benne, hogy a macskák igazat mondanak, de amíg nem szerzett bizonyítékokat, nem merte megírni az esetet. És nemcsak szomorú volt, hanem haragudott is. Haragudott, sőt fel volt háborodva. A haragtól elmúlt a szégyenlőssége. Most már oda mert menni az emberekhez, hogy mindenfélét kérdezzen tőlük.

De amikor szelíden megpendítette: úgy hallottam, hogy Ellemeet úr volt az, aki elütötte a heringárust, akkor mindenki dühbe gurult.

104

- Ugyan honnan veszed? Ki merészel ilyen pletykákat terjeszteni? Ellemeet úr sosem tenne ilyet. Először is na-gyon óvatosan vezet, másodszor meg azonnal jelentkezett volna a rendőrségen. Soha nem hagyta volna cserben az áldozatát.

- Nem, Tibbe - mondta Smit tanító úr is - , most tényleg ostobaságokat beszélsz. Ez gyalázatos egy pletyka, fiacskám.

105

12

Loncsos kicsinyei

Van Damne asszony, aki Tibbe alatt lakott, így szólt a férjéhez:

- Emlékszel, volt régen egy helyes kis zöld teáskannám. Vajon hova tűnhetett?

- Fogalmam sincs - válaszolt Van Dam úr, de aztán a homlokára csapott. - Nem a lakókocsiban tartottuk azt a kis teáskannát? A régi lakókocsinkban.

- Persze, igazad van! No, akkor annak annyi, mert a bontóba került a lakókocsival együtt. Ugye?

- Hát nem is tudom... Nem, már emlékszem! A régi lakókocsink még mindig ott áll abban a távoli parkolóban.

- Annyi éve?

- Hát igen, már jó régóta.

- Na akkor mégiscsak odamegyek - mondta Van Damné asszony - Hátha megvan még az a kis zöld teáskanna... Olyan jó kis kanna volt. És talán mást is találok, amit még használhatunk.

106

Így esett, hogy Van Damné épp akkor ért a parkolóba, amikor Loncsos inni ment. Mint minden nap, most is lassan húzta maga után a sánta lábát, ahogy a tócsa felé tartott. A kicsik magukra maradtak, de eddig még mindig épségben találta a kölykeit, hiszen soha nem járt erre senki.

Ám most Van Damné belökte az ajtót, és belépett.

Azonnal meglátta a kölyköket az ócska pokrócon.

- Nono! - kiáltott, és undorodó képet vágott. - Az én lakókocsimban! Egy csomó kismacska! És micsoda elhanyagolt, mocskos kismacskák. És ráadásul az én pokrócomon.

Bár a pokróc már nagyon ócska volt, szakadt és piszkos, de Van Damné mégis úgy érezte, kár érte. Fogott egy kopott, virágos párnahuzatot, és beledugta a kismacskákat.

Aztán fogta a kis zöld teáskannát, egy kis szőnyeget és egy lábtörlőt, még egyszer körülnézett, és azt mondta:

- Így ni.

Egyik kezében a szatyorral, a másikban a zsáknyi kis-macskával távozott.

Loncsos látta, hogy kilép a lakókocsiból, de még nagyon messze volt. És nem tudott futni. Amilyen gyorsan csak tudott, odasántikált a szállásához. Felhúzódzkodott a lépcsőn, és rápillantott az üres helyre az ülésen. A parkolót betöltötte a hangos, siránkozó macskanyávogás, de senki nem hallotta, mert a benzinkútnál most is szólt a rádió. És Van Damné különben sem törődött volna vele, még ha meg is hallották volna. Ott állt a benzinkútnál, és kétkedve nézett körül. A kismacskák nehezek voltak.

107

Mi az ördögöt kezdjek velük, gondolta. Nem vihetem őket haza!? Mihez kezdenék hat mocskos kismacskával?

Meglátta, hogy egy autó épp tankol. Egy nagy, kék autó. Ellemeet úr kocsija.

Van Damné odament. Előre hajolt, és beszólt a nyitott ablakon.

- Jó napot, Ellemeet úr!

- Jó napot, Van Damné asszony.

- Itt van nálam egy csomó kismacska. A régi lakókocsimban találtam őket. Ebben a régi párnahuzatban vannak. Odaadhatom önnek?

- Nekem? - kérdezte Ellemeet úr. - De hát mihez kezdjek egy csomó kismacskával?

- Hát - mondta Van Damné - azt olvastam, hogy ön az Állatbarát Egyesület elnöke, igaz?

- Igen, úgy van.

- Nahát, az egyesület erre való, nem? Úgy értem, gondoskodik róla, hogy gazdát találjon a kölyköknek. Legalábbis ezt olvastam.

- Igen, de pillanatnyilag nincs valami sok időm... - mondta Ellemeet.

- És ha nem sikerül nekik otthont találni - folytatta Van Damné - , akkor elvihetne őket valahova, ahol fájdalom nélkül elaltatják őket... Megtenné? Beteszem őket ide hátra.

És ezzel a virágos zsákot a kismacskákkal letette a kocsi hátsó ülésére, még egyszer barátságosan bólintott, és elment.

108

Ellemeet úr meg ott ült egy párnahuzatnyi macskakölyökkel a kocsijában.

- Ez a vén banya azt hiszi, hogy macskamenhelyet tartok fenn - mondta mérgesen. - Most mit csináljak?

És elhajtott.Szegény Loncsos az első pillanatokban csak sírt és

nyivákolt a lakókocsiban. Mire kijött, Van Damné asszony már rég eltűnt. De a Kutasmacska odajött hozzá.

- A gyerekeidet elvitték - mondta. - Egy zsákban. Ellemeet kocsijában. Most hajtott el.

Loncsos leült és sírt.Nagyon tehetetlennek érezte magát. Legalább járni

tudna rendesen!.- Továbbadom a hírt - mondta a Kutasmacska. - A

Macskahírszolgálatnak. Bár nem tudom, hogy segít- e.Loncsos meg sem tudott szólalni, csak halkan

nyöszörgött.- Szóval, kitartás! - mondta a Kutasmacska. - Sajnállak.És elment.Loncsos utána kiáltott: - A te gyerekeid is!A Kutasmacska egy pillanatra hátrafordult.- Hát ez egyáltalán nem olyan biztos - vetette oda. A

Macskahírszolgálat mindig gyorsan dolgozott. De még soha, egyetlen hírt sem továbbítottak ilyen gyorsan. Minna tíz percen belül értesült a dologról, Bolyhostól.

- És hova hajtott Ellemeet a kocsival? - kérdezte rögtön.- A kocsija a posta előtt áll.

109

- És a kismacskák benne vannak még?

- Nem - mondta Bolyhos szomorúan. - Már nincsenek ott. Simon benézett az ablakon. Már semmi sincs a kocsiban.

- De hát akkor hol vannak? - kérdezte Minna. - Mit csinált velük?

- Senki sem tudja - mondta Bolyhos. - A Kutasmacska látta elhajtani, és Okumenika látta, ahogy elmegy a templom mellett. Aztán már csak azt látták a macskák, hogy az autó ott van a postahivatal előtt. De senki sem látta, hol hagyta a kiscicákat.

- Lehet, hogy valahol vízbe fojtotta őket - kiáltotta Minna. - Jaj, szegény Loncsos, de rémes. Mindig csak szapulta a gyerekeit, de olyan rettentő büszke volt rájuk. Jaj, minden macska azonnal kezdjen figyelni, és kérde-zősködni, és keresni... Megyek, én is körülnézek.

Kiment az utcára és elindult a postahivatal felé. A macskák, akikkel útközben találkozott, semmi újat nem tudtak mondani neki. Egyetlen macska sem látta, mi történt a párnahuzattal.

Minna nem tudta, hol keressen, tanácstalanul ténfergett a kis utcákban. Egyszer csak odaszaladt hozzá Léni, a Pékmacska.

- Megtaláltuk őket! - kiáltotta. - Az Iskolamacska hallotta, hogy nyivákolnak.

- Hol?

- Egy szemeteszsákban, közvetlenül a posta mellett. Gyere gyorsan, mi nem tudunk hozzájuk férni.

110

Minna egy percen belül ott volt. Mind a hat kismacska élt még. Még mindig a párnahuzatban lapultak - azzal együtt dobták be őket egy nagy szürke szemeteszsákba. Szegények rémülten nyivákoltak és reszkettek, amikor Minna egyenként kiszedte őket, de legalább életben voltak.

A közelben ott állt a köztisztasági hivatal autója, amelyik összeszedi a szemeteszsákokat... Ha Minna csak néhány perccel később érkezik, a szemeteskocsi Loncsos kicsinyeit is magával vitte volna. És akkor megfulladnak...

Minna óvatosan visszarakta a hat cicát a párnahuzatba, hogy magával vigye őket. És megsimogatta az Iskolamacskát, aki megtalálta őket.

- Okos vagy! - mondta. - Nagyon köszönöm. Még épp időben.

- És még egy hírem is van a számodra - mondta az iskolamacska.

- Mondjad csak.

- Leiden felszabadult2.

Minna nem vitte vissza a kiscicákat a lakókocsiba, hanem hazament a padlásszobába, és egyelőre a saját dobozába tette őket.

- Hát ez meg mi? - kérdezte Bolyhos. - Csak nem aka-rod az egész bagázst itt tartani?

- De igen - válaszolt Minna. - És még Loncsost is ide-hozom. Rögtön indulok is érte.

- Hát nem tudom, hogy beleegyezem- e - mondta Bolyhos, de Minna addigra már ki is mászott a

2 1574-ben, a spanyol uralom alól111

konyhaablakon.

Loncsos még semmiről sem tudott. Körbe- körbejárt a lakókocsi körül, és néha bement, mintha még reménykednék, hogy a kicsik újra a helyükön lesznek. Egész idő alatt tehetetlenül nyávogott. Akármilyen tépett és koszlott volt is Loncsos, eddig még sohasem volt sajnálnivaló. Mindig volt benne valami vidám és harcias. De most magába roskadt, vigasztalhatatlan, szomorú kóbor macska lett.

Egész addig, amíg Minna meg nem jelent a lakókocsi lépcsőjén.

- Megvannak! Mind a hat! Nálunk vannak. A padláson - mondta.

Loncsos egyáltalán nem mutatta, hogy örülne. Csak egy kicsit jobban kihúzta magát.

- Hát akkor gyorsan hozd ide őket! - mondta mérgesen.

- Nem! - válaszolt Minna - , itt nincsenek biztonságban, most magad is láthattad. Érted jöttem.

- Még hogy értem?

- Igen.

- Nem hagyom magam csak úgy elvinni - mondta Loncsos jeges megvetéssel. - Senkinek nem engedem meg, hogy csak úgy elvigyen.

- Csak egy kis időre - mondta Minna. - Egy pár hét múlva minden kicsinyednek otthont keresünk. De arra az időre velem jössz.

- Eszem ágában sincs! - mondta Loncsos.

112

- A kicsinyeidnek még szükségük van rád. Szopni akar-nak.

- Hozd őket ide, és majd megszoptatom őket.

Nem volt értelme tovább vitatkozni. Loncsost nem le-hetett az akarata ellenére elvinni. Foggal- körömmel véde-kezett volna.

De Minna is igen makacs volt.

- Hát, ha annyira akarod, gyere értük. Tudod, hol lakom.

Loncsos még utána kiáltott. A legdurvább szitokszót, amit csak ismert. Ember!

Minna a padláson puha fészket készített a cicusoknak a kisszobában. Tibbe nem volt otthon, a városban mászkált, bizonyítékokat keresett.

- Egyáltalán nem vagyok elragadtatva - panaszkodott Bolyhos. - Hat nyivákoló, idegen macska az én padlásomon... Jó, jó, csinálj, amit akarsz.

- Csak egy kis időre - mondta Minna.

- Már csak az hiányzik, hogy még az anyjuk is idejöjjön - ellenkezett Bolyhos. - Azt hiszem, azt már nem nyelem le.

Minna hallgatott. A konyhaablakban állt, és kibámult a tetőkre.

Loncsos egy óra múlva érkezett meg. A sánta lábával csak nehezen tudott felmászni. Utolsó erejével végigvonszolta magát az ereszcsatornán, és hagyta, hogy Minna beemelje az ablakon.

Loncsos hallgatott. Minna is. Csak letette Loncsost a kismacskák mellé, akik vidáman nyivákoltak és tekeregtek

113

és azonnal lelkesen szopni kezdtek.

- Hát, sejtettem - mondta Bolyhos. - Szóval most még az anyjuk is. És most már egészen biztos vagyok benne, hogy ezt nem nyelem le.

Felborzolta a farkát, hátracsapta a fülét és fenyegetően morgott.

- Uralkodj magadon, Bolyhos! - szólt rá Minna. - És be ne merj jönni a kisszobába!

Amíg Loncsos a kicsinyei mellett maradt, még rendben volt a dolog, de amikor egy pillanatra kiment a konyhába, mert a macskabilit kereste, akkor kitört a gyalázat.

Amikor Tibbe belépett az ajtón, már dúlt a harc Rikoltozó prémgombóc gurult ide- oda a padlón, és csak úgy röpködött a macskaszőr.

- Mi ez, az ég szerelmére? - kérdezte Tibbe. - Csak nem lett még egy macskánk?

- Még hét macskánk lett - mondta Minna, és szétválasztotta a verekedőket.

Elmesélte, mi történt.

- Hogy Ellemeet élő kiscicákat dugott a szemetesbe? - kérdezte Tibbe.

- Igen - mondta Minna.

Tibbe csak most haragudott meg istenigazából.

114

13

Tibbe ír!

- Nyolc macska a házban - motyogta Tibbe. - Illetve tulajdonképpen kilenc, ha Minnát is közéjük számítom. Micsoda felfordulás.

Hát igen, tényleg nagy volt a felfordulás. A kiscicák már egész ügyesen tudtak mászni. Mindenhova bebújtak, felmásztak a székekre, összekarmolták a dívány huzatát meg a függönyöket, Tibbe papírjain üldögéltek és a tollaival játszottak. De Tibbe nem bánta. Tulajdonképpen még egy kicsit megtisztelve is érezte magát, hogy Loncsos hajlandó volt hozzá költözni. Tudta, hogy az öreg kóbor macska soha, de soha nem akart emberek között élni. És lám: Loncsos egyszer még az ölébe is felugrott, és hagyta, hogy Tibbe a füle tövét vakargassa.

- Életed végéig nálunk maradsz - mondta Tibbe.

- Szeretnéd, mi! - kiáltotta Loncsos és leugrott Tibbe térdéről. - Amint azok a kis nyavalyások elég idősek lesz-nek, újra megyek kóborolni.

115

Tibbe nem értette. De örült, hogy legalább a verekedések véget értek. A két nagy macska még fújt ugyan egymásra, és néha egy fél órán keresztül mozdulatlanul bámulták egymást, de uralkodtak magukon.

Tibbe hirtelen megszólalt.

- És most mind maradjatok csendben. írni fogok. Komor arccal ült le az íróasztalához.

Minna félénken megkérdezte.

- Cikket akar írni?

- Igen - mondta Tibbe.

- Azt a cikket? Ellemeetről?

- Igen. És már egyáltalán nem érdekel, vannak- e bizo-nyítékaim. Hidegen hagy, hogy vannak-e tanúk.

Vadul kopogott az írógép. Tibbe időnként kiszedett a hajából egy kiscicát, és letette a földre, vagy odábbtolt másik kettőt a papírjairól, aztán szorgalmasan tovább gépelt.

Loncsos és Bolyhos elfelejtették, hogy ellenségek. Némán, tisztelettel nézték, közben meg a hír az egész környéken macskától macskáig terjedt a tetőkön. Tibbe ír! Tibbe végre megírja! Hallottad... Végre bekerül az újság-ba... Igen, Tibbe ír!

Amikor Tibbe elkészült a cikkel, magával vitte.

Az irodaépületben találkozott a Szerkesztőségi Macskával. A macska most először nézett rá tisztelettel és megbecsüléssel.

És miután leadta a cikket, és a zöldségpiacon keresztül hazasétált, észrevette, hogy sokkal több macska jár az

116

utcán, mint rendesen. Odamentek hozzá, hízelegve keringtek a lába körül, és mind azt kiáltották:

- Nagyszerű! Végre!

Tibbe nem értette, de azért tudta, mit mondanak.

Ellemeet úr a Killendoorni Harsona főszerkesztőjének szobájában ült.

Letette az aznapi újságot a főszerkesztő íróasztalára, és rámutatott az egyik cikkre.

- Hát ez meg mit jelent? - egészen belesápadt a dühbe és remegett a hangja.

A főszerkesztő meg idegesen rágta a körmét.

- Erről, sajnos, nem tudtam - mondta. - Én is csak most olvastam... Tudtom nélkül került be a lapba...

- Ehhez semmi közöm! - kiáltotta Ellemeet. - De ez rágalmazás. És az ön újságjában jelent meg!

Az ablakpárkányon a Szerkesztőségi Macska hallgatózott. A füle felállt, és ijedten nézett.

- Rettenetesen sajnálom - sóhajtotta a főszerkesztő.

- A fiatalember, aki ezt a cikket írta, mindig nagyon megbízható, remek cikkeket ír, sosem közöl pletykákat, mindig csak az igazat, és...

- Talán azt akarja ezzel mondani, hogy ez az igazság? - ordított Ellemeet úr.

- Nem, nem, én csak...

A főszerkesztő is gyáva, gondolta a Szerkesztőségi Macska.

- .. .izé, csak azt akartam mondani, hogy soha nem kell

117

előre ellenőriznem a cikkeit, és eddig minden stimmelt, és hogy... szóval hogy ez úgy került bele a lapba, hogy én nem is tudtam róla...

- Követelem! - csapott Ellemeet az öklével az asztalra -, követelem, hogy az a fiatalember még ma írjon egy másik cikket, amiben mindezt helyreigazítja.

- Remek megoldás! - könnyebbült meg a főszerkesztő. - Így lesz.

A Szerkesztőségi Macska nem hallgatózott tovább. Leugrott az ablakpárkányról és szaladt Minnához.

- Figyelj! - mondta a macska. És Minna figyelt.

- Köszönöm - mondta, amikor mindent végighallgatott. Bement, hogy továbbadja a hallottakat Tibbének.

- No - mondta Tibbe - , legalább most már tudom, hogy mire számíthatok. Megszólalt a telefon. Tibbe főnöke volt.

- Be kell mennem a szerkesztőségbe - mondta Tibbe pár perccel később Minnának. - Most rögtön beszélni akar velem.

Kilenc pár macskaszem nézett utána, amikor lement a lépcsőn.

- De hát Tibbe, ez igazán nem valami lehetetlen kíván-ság! - mondta a főszerkesztő. - Óriási bakot lőttél. Olyas-mit írtál, ami sértő egyik ismert és köztiszteletnek örvendő polgártársunkra. Sértő, és ráadásul nem is igaz. Az ég szerelmére, honnan vetted ezt a sületlenséget, hogy Ellemeet úr ütötte el a heringárust?

- Ez az igazság - mondta Tibbe.

118

- Milyen bizonyítékaid vannak? Milyen tanúid? Ki látta?

- Látta egy- két ember - mondta Tibbe.- Úgy? És ugyan kik? És miért nem szóltak semmit?- Mert félnek Ellemeet úrtól. A markában tartja őket.

Nem mernek beszélni.- Na jó - sóhajtott a főnöke -, szerintem teljesen

valószínűtlen ez az egész történet. De mint már mondtam, adok egy esélyt, hogy jóvá tedd a hibádat. Egyszerűen írj egy kedves cikket Ellemeet úrról. Persze azt is bele kell venned, hogy az egész ostoba tévedés volt a részedről, és sajnálod. És azt is kéri, hogy írj valami jót a Dezodorgyár-ról. Hogy milyen jó ott dolgozni, és hogy a szórófejes flakonokban milyen remek illatokat árulnak. És hogy milyen rémes volna, ha nem lenne dezodor... Hogy akkor mindenki csak úgy bűzlenék... izé, szóval érted... És hogy milyen nagy szükség van arra, hogy kibővítsék a gyárat. Úgyhogy Tibbe, rögtön ülj le, és írd meg azt a cikket, rendben?

- Nem - mondta Tibbe.Egy pillanatra csend lett. A Szerkesztőségi Macska már

megint az ablakpárkányon ült, és bátorítóan odakacsintott Tibbére.

- Nem? Hogy érted azt, hogy nem? Hogy nem írod meg?

- Igen, így értem - mondta Tibbe.- Kezd komollyá válni a dolog - mondta a főnök. - Az

utóbbi időben igazán belejöttél. És most képes lennél csupa makacsságból elveszíteni az állásodat... Próbálj meg egy

119

kicsit értelmesen viselkedni, Tibbe!Tibbe a Szerkesztőségi Macska szemébe nézett- Sajnálom - mondta. - De nem írom meg.- Kár - sóhajtott a főnök. - Akkor nekem nincs is több

mondanivalóm. Elmehetsz, Tibbe.És Tibbe elment.Az utcán összetalálkozott Smit tanító úrral.- Hát mit műveltél, Tibbe? - kérdezte a tanító úr. - Épp

most kaptam meg az újságot, és mit olvasok! Pletyka! Hazugság! Ellemeet úr, az Állatbarát Egyesület elnöke... hogy ő dobott volna kismacskákat a szemétbe? És hogy ő ütötte volna el a heringárust... és cserbenhagyta volna áldozatát. .. De Tibbe, honnan veszed ezt az egészet? Hogy juthat ilyesmi egyáltalán eszedbe? És én még meg akartalak hívni az előadásomra. Mert tudod, jövő héten tartom meg az előadásomat Évszázadok macskái címmel. És meg akartalak kérni, hogy írj egy kis tudósítást. De most már nem tudom, hogy te vagy- e a megfelelő ember...

- Nem is tehetném - mondta Tibbe - , mert már nem vagyok az újságnál.

És szomorúan hazament.- Látja, Minna kisasszony, most mégiscsak kirúgtak.

Először a macskáknak köszönhettem, hogy megmaradt az állásom, és most miattuk veszítettem el mégis. De nem bánom.

Leült a díványra, a macskák meg nagy komolyan körül-vették. Még a kicsik is érezték, hogy nagy baj van, csak egész szelíden játszottak a cipőfűzőjével.

- Még nem adtuk fel - mondta Minna. - Ma este történni 120

fog valami. Amint besötétedett, a környék összes macskája a mi háztetőkön fog értekezletet tartani.

Tibbe nem is sejtette, hány macska lehetett ott, de a ricsajból ítélve legalább száz. Rikoltoztak, nyávogtak, és időnként rázendítettek a nagy miáááu- dalra.

Úgy tizenegy tájban csöngettek.Van Damné volt. Fellihegett a lépcsőn a bundájában, és

dühösen megszólalt.- Tibbe úr, megbeszéltem a dolgot a férjemmel. És azt

mondjuk, hogy ennek véget kell vetni.- Miről beszél? - kérdezte Tibbe.- Ez már nem rendes ház, mióta maga itt lakik.

Valóságos macskabirodalom lett. Hallgassa csak... Hallgassa!

A macskák újra rákezdtek a tetőn.- Ezt már nem lehet kibírni - folytatta Van Damné. - És

itt... mit látok? Még hat kismacskát is! Ráadásul azt hiszem, ezek azok a kis dögök, amiket kidobtam a lakókocsimból. Hat kismacska, két felnőtt macska, no meg az a kisasszony, aki szintén inkább macska, mint ember... az összesen kilenc! És még száz odakinn a háztetőn, az százkilenc...

- Plusz még húsz döglött macska - mondta Tibbe, - az összesen százhuszonkilenc.

- Ezt hogy érti?- A kabátja. Abban is van húsz macska. Van Damné erre

rettenetes méregbe gurult.- Nahát, ez már aztán tényleg a pimaszság teteje! -

kiáltotta. - A nercbundám! Van képe azt állítani, hogy 121

macskaprémből készült? Engem is meg akar sérteni, ahogy azt a tisztességes Ellemeet urat is megrágalmazta az újságban? Mert igenis olvastam a cikkét. Gyalázat. Úgyhogy megbeszéltük a férjemmel, hogy felmondjuk a lakást. El az én padlásomról! Az egész macskagyűjteménnyel együtt. A hónap végéig maradhat, de utána valaki másnak adom ki a padlást. Viszontlátásra!

Hát igen, a bundáról hallgatnom kellett volna, gondolta Tibbe. Nem mintha számítana, így is, úgy is kitett volna. De igazán nem volt kedves tőlem. Most pedig lefekszem.

Tibbe lefeküdt. Olyan halálosan fáradt volt, hogy átaludta az egész macskagyűlést, még azt sem érezte, hogy hat kiscica mászkál az arcán és karmolásszák. Nem hallotta, hogy Bolyhos mikor jött haza. Azt sem, hogy Loncsos hangosan kiabálva hívta a kölykeit, sőt azt sem, hogy Minna mikor vonult vissza a dobozába.

Másnap reggel nyolckor ébredt fel. Valami rossz történt tegnap, gondolta. Ja igen, kirúgtak. És felmondták a szállásomat. Most mihez kezdjek? Hova mehetnék kilenc macskával? És hogyan kereshetném meg a halra valót, ha ekkora macskacsaládom van? Meg akarta beszélni a dolgot Minnával, de az már elment.

A parkban üldögélt Bibivel.- Killendoorn macskái kidolgoztak egy tervet - mondta.

- És meg akarlak kérdezni, Bibi, hogy hajlandó vagy- e segíteni nekünk.

- Szívesen - mondta Bibi. - Hogyan?Mindent pontosan elmagyarázok - mondta Minna - ,

úgyhogy nagyon figyelj!

122

14

Túl sok macska

Ellemeet úr az utcán sétált. Hatalmas kék kocsiját, mely ismét teljesen ép volt, letette egy parkolóban, és most elindult, hogy vegyen magának egy pár cipőt.

Először tűnt fel neki, hogy milyen rengeteg macska is van Killendoornban. Szinte minden lépésnél belebotlott egybe. Néha még a lába között is átszaladt egy. Kétszer meg majdnem elesett bennük.

Igazán ideje volna nagytakarítást rendezni, gondolta, ez valóságos macskavész. No, majd legközelebb magammal hozom Marsot.

Egy idő múlva aztán észrevette, hogy a macskák őt követik. Először csak egy eredt a nyomába, de amikor kicsit később hátranézett, már nyolcan voltak.

És mire a bolthoz ért, már több mint tízen. Mind be-mentek vele együtt az üzletbe.

- Sicc! - kiáltotta Ellemeet úr mérgesen, és kikergette

123

őket a boltból, de amikor bejött egy újabb vevő, a macskák is mind bejöttek vele együtt.

És amikor fel akarta próbálni az új cipőt, és tehetetlenül ült ott a zoknis lábával, mind körülvették.

- Az öné ez a sok macska, uram? - kérdezte az eladó.

- Szó sincs róla! - kiáltotta Ellemeet úr egyszerűen csak utánam jöttek.

- Elkergessem őket?

- Legyen olyan kedves!

A macskákat kikergették, de amikor két újabb vevő érkezett az üzletbe, mind újra bejöttek és ott tülekedtek Ellemeet úr lába körül.

Nagyon szeretett volna beléjük rúgni vagy hozzájuk vágni egy jó nehéz csizmát, de most már elég sokan voltak az üzletben. És mindenki ismerte. Mindenki tudta, hogy ő az Állatbarát Egyesület elnöke. Akkor meg hogyan rúg-hatna bele egy macskába?

Legalábbis akkor nem, ha látják, gondolta komoran. De várjatok csak! Eljön még az én időm.

El is jött. Az utcán megint az egész csapat a nyomában maradt. Amíg látta valaki, nem mert semmit sem tenni, de az iskola közelében teljesen kihalt volt az utca. Gyorsan körülnézett, és amikor látta, hogy tényleg egyedül van, jó alaposan megrúgta a Pékmacskát.

A macskák szétszaladtak a szélrózsa minden irányába.

- Így ni! - mondta Ellemeet úr elégedetten, de amikor odaért a kocsijához, és kinyitotta az ajtót, látta, hogy vagy nyolc macska ül odabenn. Most már olyan mérges volt,

124

hogy habozás nélkül durván kivágta volna őket a kocsiból, de hirtelen megszólalt mögötte egy hang.

- Nicsak, milyen aranyos...

Megfordult, és látta, hogy Smit tanító úr mosolyog rá.

- Az a sok cica a kocsiban - mondta a tanító - , hát igen, ön aztán igazi állatbarát.

- Igen - mondta Ellemeet úr, és mosolyt erőltetett az arcára.

- Ugye eljön holnap az előadásomra? Tudja, az Évszázadok macskái. Gyönyörű színes diákkal. Ugye ott lesz?

- Hát persze! - mondta Ellemeet úr.

A macskák szép nyugodtan kimásztak a kocsiból. Ellemeet úr a gyárába hajtott. Fontos megbeszélése volt az irodában az egyik tanácsossal. A gyár kibővítéséről akartak beszélni. A macskák miatt elkésett, így mire megérkezett az irodájába, a tanácsos már ott várta.

Ellemeet úr elnézést kért, megkínálta vendéget egy szivarral, és a gyár bővítéséről kezdett beszélni.

- Elég sokan ellenzik a bővítést - mondta a tanácsos.- Félnek, hogy túlságosan illatos lesz a város.

- De hát ezek olyan remek illatok! - mondta Ellemeet úr. - A legújabb termékünk az almavirág. Szagolja csak meg!

Amikor elfordult, hogy hozza a flakont, meglátta, hogy három macska ugrik ki a nyitott ablakon. Elnyomott egy káromkodást.

- Próbálja csak ki, milyen remek illat!

125

126

A tanácsos mélyen beszívta.- Almavirág - mondta Ellemeet úr, és maga is nagyot

szippantott. Csakhogy távolról sem almavirág illatot érez-tek, az egész helyiségnek átható kandúrszaga volt.

- Macskahúgy - akarta mondani a tanácsos, de mivel jólnevelt ember volt, csak annyit mondott:

- Hmm, jó szaga van.Ellemeet úr délután Marsot is magával vitte a kocsiban,

hátha megint a nyomába ered egy csapat macska.És a macskák ott is voltak, körbevették a parkolót. Volt

amelyik közelebb volt, néhányan kicsit távolabb, de mindenütt ott nyüzsögtek.

Ellemeet úr kinyitotta a kocsiajtót.- Gyere ki, Mars, nézd csak Mars, cicuskák, cicuskák...

hát rajta!De Mars, legnagyobb meglepetésére, benn maradt a

kocsiban. Halkan nyöszörgött és szemmel láthatólag nem akart kiszállni.

- Mi a csuda van veled? Csak nem félsz a macskáktól? Mars azonban nem mozdult. Fenyegetően morgott ugyan, de kiszállni nem mert.

Meglátta Loncsost. Ő volt hozzá a legközelebb, és bár sánta volt, és egyáltalán nem olyan gyors, mégis ő volt az egész társaságból a legbátrabb. Olyan hamisan, gonoszul nézett, olyan ördögi volt a mocskos macskaképe...

Mars jól emlékezett a karmolásra, amit a saját kertjében kapott Loncsostól. És ráadásul ott a többi macska. Rengetegen vannak, ennyivel nem bírna. Hát maradt a kocsiban.

127

- Micsoda kutya! - mondta Ellemeet úr megvetően.Körülnézett... rengeteg macska... kevés ember... és senki

nem néz arrafelé.Fogta a kutyakorbácsot, és kiosztott néhány hatalmas

ütést Ökumenika kapott egyet, és nyervogva berohant a templomba, a többiek meg úgy eltűntek, mint egy csapat bögöly, ha vizet spriccelnek rájuk.

De akárcsak a böglyök, vissza is jöttek, Loncsos megint elöl. És Ellemeet úr egészen addig nem szabadult meg a díszkísérettől, amíg újra kocsiba nem ült.

Este a kertjében jelentek meg a macskák.Mars eddig minden macskát távol tartott a háztól, soha

egyik sem mert bejönni a kertbe, kivéve ha tudta, hogy Mars be van zárva a garázsba. Loncsos is egy ilyen esetnek köszönhette a sántaságát.

És most hirtelen... egy csomó macska a kertben.- Cicuskák, Mars! - kiáltotta Ellemeet úr. - Fogd meg

őket, fogd meg!Mars izgatottan ugrált a szobában a kertbe vezető ajtó

előtt, de kimenni nem mert.- Nem értem, mi baja van ennek a kutyának - mondta

Ellemeet úr dühöngve a feleségének. - Fél a macskáktól! Hát hallottál már ilyet? Németjuhász létére fél a macskáktól.

- Nézd, ezek a macskák mind kikaparják a rózsaágyásunkat - mondta a felesége. - Kergesd el őket! Nesze, fogd ezt az üveget, a múltkor is egy üveggel találtad telibe azt a mocskos kóbor macskát.

Ellemeet úr kirohant az üveggel.128

A macskák buzgón kaparták kifelé a gyönyörű, drága rózsáit, amikre olyan büszke volt. Amikor meglátták, hogy jön, diadalittasan néztek rá.

- Szemét, mocskos macskák! Most aztán nem lát senki, az én kertemben vagytok, de most aztán megkapjátok...

Jobbra- balra csapkodott, de belelépett a saját rózsáiba, és egy tövis jól megszúrta. A macskák meg eltűntek a bokrok és fák között.

- És vissza ne merjetek jönni! - kiáltotta Ellemeet dühöngve a bokrok felé.

Bement, a felesége meg azt mondta:- Már megint itt vannak.- Hol?- A rózsaágyásban. Az összes rózsánk tönkremegy.- Na, ez már több a soknál! - mondta a férje komoran. -

Most már tényleg kemény lépéseket kell tenni. Még szerencse, hogy senki sincs a környéken, aki láthatna. Hozd csak elő a vadászpuskámat!

Az asszony hozta.Ellemeet puskával a kezében állt ki a terasz mellé. Már

esteledett, de a tavaszi nap a lombokon át még odasütött a rózsaágyásra, ahol vagy tíz macska buzgólkodott nagy élvezettel a virágok kikaparásán.

- Most pedig elkaplak benneteket, szemétládák! - sut-togta Ellemeet úr.

Célzott...

Simon a sziámi állt legelöl. Borzasztó kancsalul nézett Ellemeetre, de egy tapodtat sem mozdult.

129

Hét macska megijedt és elszaladt, de három ott maradt. A tanácsos macskája, Loncsos és Kancsal Simon.

Egy pillanattal azelőtt, hogy eldörrent volna a lövés, szétspricceltek. Épp hogy megúszták. Csak Loncsos sán-tikált még a pázsiton, de ő is eltűnt az árnyékban, mielőtt Ellemeet újra célozhatott volna.

Megfordult, hogy bemenjen, de ekkor megpillantotta a kislányt. Egy kislány állt a kertjében. Már indult volna, de Ellemeet látta, hogy nevet. Őt neveti ki.

- Hát ez meg micsoda? Mit keresel itt? - kiáltotta Ellemeet úr.

De a kislány olyan rettenetesen nevetett, hogy válaszolni sem tudott.

Ellemeet úr már magánkívül volt a dühtől. Megragadta a gyerek karját, jól megrázta és lekevert neki egy pofont.

- És most aztán tűnés a kertemből, te csavargó!

Először úgy látszott, mintha Bibi sírna, de amint kívül került a kerítésen, újra kitört belőle a nevetés.

Kint a fasorban megállt, és megvárta, míg a sövény nyílásán át Minna is kijön a kertből, mögötte pedig Loncsos, és egyenként a többiek.

Aznap este aztán már békén hagyták a rózsákat.

130

15

Évszázadok macskái

- Ma este lesz Smit úr előadása a Monopol szállóban - mondta Minna.

- Tudom - bólintott Tibbe - , de nem kell elmennem.

- Képeket is fognak vetíteni - folytatta Minna. - Min-denféle különleges macskákról. Színesben.

- Lehet - mondta Tibbe - , de akkor sem megyek el. Már nem kell cikkeket írnom, nem dolgozom többé az újságnál. És különben is, köszönöm, a közvetlen környezetemben is van épp elég macska.

- Pedig mindenki ott lesz - mondta Minna.

- Így van! - felelte Tibbe - épp ezért nem akarok ... odamenni. Persze Ellemeet úr is ott lesz, elvégre ő az egyesület elnöke, és őt soha az életben nem akarom többet látni.

- Én bizony elmegyek! - mondta Minna.

Tibbe meglepetten felnézett. Miért lelkesedik annyira 131

Minna, aki olyan félénk, és aki nem szívesen megy olyan helyre, ahol sok ember van.

- És nagyon örülnék, ha maga is eljönne, Tibbe úr.

Volt valami a hangjában, amiből Tibbe megértette, hogy különleges dolgokra számíthat. Bár el sem tudta képzelni, mire, de egy kis habozás után mégis igent mondott.

A szálloda bejáratánál plakát lógott:

Az Állatbarátok Egyesületénekma esti programja: Évszázadok macskái

W Smit űr vetítéssel egybekötött előadása

Tibbe és Minna utolsónak érkezett. A kisterem dugig megtelt, mert Smit úr nagyon népszerű volt, és roppant érdekesen tudott beszélni. És hát a killendoorniak nagyon szeretik a macskákat.

Eliemeet úr az első sorban ült, ő üdvözli majd a megje-lenteket.

Mivel a műsor még nem kezdődött el, az emberek vidáman beszélgettek, és amikor látták, hogy Minna és Tibbe helyet keresnek maguknak, suttogni és mutogatni kezdtek.

Két idős hölgy halkan beszélgetett közvetlenül mögöt-tük.

- Látod, az az a fiatalember az újságtól. A titkárnőjével.

- Úgy tudtam, már nincs az újságnál.

132

- Tényleg?

- Igen. Tudod ő írta azt a gyalázatos cikket Ellemeetről.

- Ő lett volna az?

- Igen, aláírta a cikket. És azt írta; hogy a mi kedves Ellemeet urunk gázolta el a heringárust.

- Igen, és azt is, hogy élő kiscicákat dugott egy szemeteszsákba. Gyalázat, hogy ilyeneket irkált. Közben meg nem volt semmi bizonyítéka.

Tibbe minden szót hallott. Egyre rémesebben érezte magát, és azt kívánta, bárcsak mégse jött volna el. Minna egészen titokzatosan és macskásan ült mellette. Nagyon nyugodt volt. Úgy látszott, nem törődik a suttogókkal.

Bibi meg az édesanyja néhány sorral előttük ültek.

Ellemeet űr felállt, hogy üdvözölje az egybegyűlteket. Az emberek lelkes tapssal köszöntötték, és közben sanda pillantásokat vetettek Tibbére. Mintha azt akarták volna mondani: akármilyen ronda pletykákat összeirkálhatsz, úgysem hiszünk neked. Bízunk a kedves Ellemeet úrban, ő a mi emberünk.

Ellemeet barátságosan mosolygott és meghajolt. Csak röviden beszélt, aztán átadta a szót Smit úrnak.

Nagyon érdekes előadás volt. Smit úr először a régi egyiptomiak macskáiról beszélt. Aztán arról, hogy milyen szerepet játszott a macska a középkorban. Diákat is vetített. A teremben eloltották a lámpákat, és valahányszor Smit úr koppintott a botjával, a vásznon egy újabb macska képe jelent meg.

- Most egy negyedóra szünetet tartunk - mondta Smit űr,

133

miután egy órát beszélt - , fáradjanak át a büfébe. De a szünet előtt még egy utolsó képet szeretnék mutatni, egy egészen különleges, reneszánszkori macskáról.

Koppintott a botjával. Ez volt a jel, hogy a fiú, aki a gépet kezeli, levetítse a szünet előtti utolsó diát.

Csakhogy a megjelenő kép egyáltalán nem reneszánsz-kori macskát ábrázolt, hanem a pék macskáját, akibe Ellemeet úr épp jól belerúg a zöldségpiacon. A fotó kicsit ferde volt, de éles, tévedésről szó sem lehetett.

Tibbe hirtelen kihúzta magát, és Minnára nézett, aki ránevetett.

- De hát ez az én macskám! - kiáltott fel a pék, aki a második sorban ült. Smit úr meg mérgesen koppintott a botjával, és azt mondta:

- Ez nem az a kép!

Az emberek morgolódni kezdtek, és a vásznon megje-lent a következő felvétel. Ezen azt lehetett látni, amint Ellemeet úr kutyakorbáccsal veri Ökumenikát, mégpedig élvezettel.

- De hát ez a mi macskánk! - kiáltott fel a lelkész, de már meg is jelent a következő kép, amin Ellemeet úr a saját kertjében áll, és három macskára céloz a vadászpuskájával.

- De hát ez az én Simonom! - kiáltotta Smit úr felhá-borodottan.

- A mi cicánk... - suttogta a tanácsos felesége.

Loncsos is rajta volt a képen, de ez senkit sem izgatott, kivéve Tibbét, aki rémülten meredt Minnára. A lány újra barátságosan bólintott. Tibbe hirtelen megértette, mi volt a

134

macskák terve. Bibi az új fényképezőgépével felvételeket készített az utcán meg Ellemeet kertjében. Ilyen ferdén csak Bibi tud fényképezni.

A teremben egyre hangosabban morogtak és suttogtak.

Mindenki Ellemeet úrra nézett, aki felállt, és előrement, a félhomályos teremben.

- Nem igaz! - kiáltotta. - Nem én vagyok az!

De már meg is jelent a következő kép. Ez még az előbbieknél is ferdébb volt, de azért elég éles. Ellemeet úr látszott rajta amint megragadja egy kislány karját, és megüti a gyereket. A kislány Bibi volt.

- Ez csalás! - kiáltotta Ellemeet úr. - Mindent megma-gyarázok, trükk az egész.

De addigra már olyan hangosan kiabált a közönség, hogy egy szavát sem lehetett érteni.

Odament a terem végébe, ahol a vetítő állt. A gépet Willem, a konyhásfiú kezelte.

- Azonnal hagyd abba! - kiáltotta Ellemeet úr.

- Ez volt az utolsó - mondta Willem.

- Te... - dühöngött Ellemeet - , hogy jutottál azokhoz a képekhez?

- Egyszerűen levetítettem az egész tárat, ahogy kell- mondta Willem.

- De hogy kerültek oda az utolsó felvételek?

- Azt igazán nem tudom - válaszolt Willem.

A teremben óriási volt a zaj, és Smit úr megpróbált rendet teremteni.

135

- Hölgyeim és uraim, ez az egész egy sajnálatos félreér-tésen alapul - mondta. - Javaslom, hogy szép nyugodtan igyunk meg egy kávét, utána pedig folytatom előadásomat

- Ki vagy rúgva! - sziszegte oda Ellemeet még gyorsan Willemnek.

Visszament a terembe, ahol közben felgyújtották a villanyt. Az emberek kis csoportokban beszélgettek és a büfés pult előtt tolakodtak. Ha Ellemeet úr közeledett, mindenki azonnal elhallgatott.

Meg akarta magyarázni a dolgot, de hát nem volt itt semmi magyaráznivaló. A képek túlságosan is magukért beszéltek. Ellemeet úr tehetetlenül legyintett, és kiment a teremből.

Miután elment, mindenütt újra hangosabb lett a beszélgetés.

- Hihetetlen! - mondta a tanácsos felesége. - Az Állatbarátok Egyesületének elnöke, közben meg macskákra lövöldöz. Az én cicámra lőtt!

- Nekem a gyerekemet ütötte meg - mondta Bibi anyja. - Ez még sokkal rosszabb. És ráadásul még a Gyermekvédő Egyesületnek is ő az elnöke!

Bibi meg úgy ült mellette, mint aki kettőig sem tud számolni.

- De hát miért nem mondtad el, hogy megvert ez az úr? - kérdezte az anyja.

De Bibi hallgatott. Aztán a kólásüvege felett Tibbére nézett, és azt suttogta: „jó, mi?"

136

- Szuper! - válaszolt Tibbe.

- Engem Minna fényképezett le - mondta Bibi. - Egy fán ült. - Tibbe körülnézett, hogy hol van Minna. A tömegben elsodródtak egymástól. Ahogy körbejárt, belehallgatott a beszélgetésekbe.

A két idős hölgy is tovább csevegett.

- Lehet, hogy mégiscsak volt benne valami.

- Miben?

- Hát tudod, abban az újságcikkben. Amiben azt írták, hogy Ellemeet kiscicákat dobott a szemeteszsákba.

- Hát persze. Egy ilyen ember mindenre képes. Biztos az is igaz, hogy ő ütötte el a heringárust.

Egy kicsit odébb Smit úr Willemmel beszélgetett.

- De Willem, hát hogy történhetett? - kérdezte Smit úr. - Azok a képek a végén... én egyáltalán nem akartam... hogy lehet, hogy...

- Minna kisasszonytól kaptam őket. Megkért, hogy még a szünet előtt vetítsem le ezeket is. Nem értettem, miért, de nagyon kedves volt. És nagyon szépen kérte.

- Igen, igen - tűnődött Smit úr - , nocsak, nocsak...

- És most, hogy újra elvesztettem az állásomat - foly-tatta Willem - , most már azt is elmondhatom...

- Mit?

- Ott voltam - mondta Willem. - Hol?

- Amikor Ellemeet úr a kocsijával nekiment a heringesbódénak.

137

- De fiacskám! - kiáltott fel Smit úr. - Miért nem szóltál eddig?

Még valaki odajött hozzájuk. Az autószerelő.

- Hát akkor én is csak elmondom, amit tudok! - mondta. - Ellemeet kocsija bizony alaposan össze volt törve.

- De hát ezt ne nekem mondjátok! - mondta Smit úr - hanem a rendőrségnek. Egészen véletlenül épp van is egy rendőr a teremben.

Odament Tibbéhez, aki még mindig egyedül mászkált.

- Tibbe! - kezdte Smit úr - , félek, hogy elhamarkodot-tan ítéltem. Sajnálom. Azt hiszem, mégiscsak neked volt igazad. Kérlek, írj egy cikket a mai estéről!

- Már nem vagyok az újságnál - válaszolt Tibbe. Minna is körbejárt a kávézgató, beszélgető emberek között. Néha elkapott egy- egy megjegyzést.

- Mégiscsak igaza volt annak a Tibbének, úgy történt, ahogy megírta.

- Gondolod?

- Egész biztos.

És Minna nagyon elégedett volt. A macskatervet sikerült megvalósítani.

Már épp vissza akart menni a helyére, amikor valami fe-ketét pillantott meg az üvegajtó túloldalán. Az a valami nyávogott.

Minna kinyitotta a szálloda előcsarnokába nyíló ajtót. Monopol állt a küszöbön.

- Már olyan hosszú ideje hívlak - panaszkodott.

138

- Nem mertem bemenni abba a nagy tömegbe. Minden jól ment, ugye?

- Remekül! - válaszolta Minna - Hála az összes macskának.

- Remek! - mondta Monopol de igazából azért hívtalak, mert odakint vár rád valaki.

- Kicsoda?

- A nővéred. A forgóajtón túl, a hársfa árnyékában. Kéri, hogy menj oda.

Minnának egyszerre lett melege és fázott is. Épp úgy, mint a kertben, Mici néninél... Ha a nővéréről beszéltek, valami furcsán dobogni kezdett a torkában.

- Nem lehet - mondta - vissza kell mennem az elő-adásra.

- Ugyan - mondta Monopol - , mit érdekel az az előadás. Hát számítanak az évszázadok macskái, ha a ma macskája vár rád?

- Akkor sem megyek! - mondta Minna.

- Miért nem? Csak nem félsz a saját nővéredtől?

- Nem... vagyis igen... mondd meg neki, hogy most nem érek rá.

Mire Tibbe visszaért a helyére, Minna már ott ült a mellette levő széken.

Smit úr előadásának második része eseménytelenül zajlott le.

139

16

A Szerkesztőségi Macska

Másnap reggel nagy volt a tetőn a forgalom.Minden macska értesült az eseményekről, mert még

éjjel továbbadtak egymásnak mindent.- Ez a legjobb hír - mondta az Iskolamacska - , mióta

Bredát csellel visszafoglalták a spanyoloktól3.

A Biztosítási Bank tetején ültek. Minnát még sosem vette körül ennyi macska, fényes nappal meg különösen nem. Hozott magával egy zacskó húst, és szétosztotta. Ökumenika annyira megvadult az örömtől, hogy éles hangon vernyákolt, ami igazán nem illendő, ha valaki egyházi szolgálatban áll.

- Megünnepeljük! - kiabálta.- Igen, megünnepeljük! - mondta Loncsos. Büszke

3 1590-ben a támadók a megszállt városba tüzelőt szállító hajóban a tőzeg alá bújtak el

140

141

volt rá, hogy sántaság ide vagy oda, a legmagasabb tetőre is újra fel tud mászni.

- Egyelőre még nincs semmi ünnepelnivaló - mondta Minna. - A gazdám még mindig ki van rúgva, és néhány nap múlva a lakásból is mennie kell.

- Várj csak! - mondta Kancsal Simon - , ma még bármi megtörténhet. A hangulat megváltozott. Az emberek már nem szeretik Ellemeetet. A gazdám például roppant dühös rá.

- Igen, az enyém is - mondta a tanácsos macskája. - Az egész város csak erről beszél - mondta Monopol.

- És ezen most az embereket értem.

Közben Tibbe egyedül maradt a padláson a hat kiscicával. Felnőtt macskái, Minnával egyetemben a tetőn voltak.

Az előadás óta alig látta, pedig egy csomó dolgot akart tőle kérdezni.

Egy kicsit elveszetten járt körbe a lakásban. Aztán csengettek.

Van Dam úr volt, az alsó szomszéd. Egy kicsit zavarban volt, le sem akart ülni.

- Csak egy pillanatra ugrottam be - mondta. - Hallottam, hogy a feleségem felmondta a lakásbérletet. Hogy azt akarja, tűnj el a padlásról. De anélkül mondott fel, hogy megbeszélte volna velem a dolgot. És ezt nem lett volna szabad. Nem értek vele egyet.

- Tessék helyet foglalni - mondta Tibbe.

Van Dam úr leült a szék szélére.

142

- Egy kicsit heves az asszony - folytatta. - Azért haragudott, mert annyi macska gyűlt össze a tetőn. De erre én azt válaszoltam, erről nem Tibbe tehet, ez egyszerűen ilyen környék. Sok a macska és kész.

Tibbe bólintott.

- És hogy neked is vannak cicáid - folytatta Van Dam úr - , hát az igazán nem zavar. Az asszony azt mondja, hogy igen. De én meg azt mondom, hogy nem.

- Köszönöm - mondta Tibbe.

- És amiatt az újságcikk miatt is nagyon haragudott - folytatta Van Dam úr. - De most már mindannyian tudjuk, hogy mennyire igazad volt. Minden úgy történt, ahogy megírtad. Épp most hallottam, hogy tényleg Ellemeet ütötte el a heringárust, és hogy a rendőrség talált végre egy pár tanút.

- Ó - mondta Tibbe - , ennek örülök. Cigarettám nincs, mert nem dohányzom, de megkínálhatnám esetleg egy mentolos cukorkával?

- Köszönöm! - biccentett Van Dam úr. - Izé... egy tit-kárnőd is volt valahol, vagy nem? - és bizonytalanul körül-nézett.

- Igen - mondta Tibbe - , de most nincs itthon. Odakint ül a háztetőn.

- Aranyos kiscicáid vannak - folytatta Van Dam úr. - Szívesen elfogadnék egyet.

- Semmi akadálya, ha kicsit nagyobbak lesznek - válaszolta Tibbe.

- De, van akadálya, mert a feleségem nem szereti a

143

macskákat. Úgyhogy erről ennyit. Ám egy dolgot nagyon komolyan mondok, Tibbe, itt maradsz lakni, és kész!

- Nagyszerű! - sóhajtott Tibbe.

Legszívesebben rögtön elmesélte volna Minnának, de hát a lány nem volt otthon. És ahogy Van Dam úr lement a lépcsőn, megszólalt a telefon.

Tibbe főnöke volt. Megkérdezte, hogy be tudna-e most rögtön menni a szerkesztőségbe.

Egy fél óra múlva Tibbe megint ott ült a jól ismert széken a főnöke irodájában. A Szerkesztőségi Macska is ott ült, és rákacsintott.

- Úgy néz ki, hogy mégiscsak igazad volt, Tibbe- mondta a főszerkesztő. - Igaz volt, amit írtál.

- Hát persze, hogy igaz volt - válaszolta Tibbe - , különben nem írtam volna meg.

- Várj egy percet - mondta a főnök - , változatlanul állítom, hogy nem volt semmi bizonyítékod. És soha semmit nem szabad leírni, amire nincs bizonyíték. Tehát mégiscsak hibát követtél el. De reméljük, ez a jövőben nem fog többet előfordulni.

Tibbe felnézett.

- A jövőben?

- Igen. Mert remélem, hogy továbbra is itt akarsz dol-gozni az újságnál.

- Ó, nagyon szívesen - mondta Tibbe.

- Rendben, akkor ezt megbeszéltük. És... szóval, Tibbe, már régóta nem írtál semmit a macskákról. Néha azért szabad... Csak nem túl gyakran.

144

- Nagyszerű! - lelkesedett Tibbe.

A Szerkesztőségi Macska a beszélgetés végeztével leugrott az ablakpárkányról, és a tetőkön át Minnához rohant, hogy tudassa vele a hírt.

- A gazdádat visszavették az újsághoz! Minna nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében.

- Úgyhogy most már elmehetsz - mondta a macska.

- El? Hova?

- Hát - mondta a Szerkesztőségi Macska - tudod, hogy a nővéred vissza akar fogadni. A régi házadba.

- Nem is tudom... - és Minna nagyon összezavarodott.- Ki mondta?

- Útközben hallottam. Egy pár macska beszélte. Nem találkoztál még a nővéreddel?

- Nem.

- Akkor majd hamarosan felkeres. Szóval érted jön.

- De nem akarom - mondta Minna. - Hiszen van gazdám. És még mindig szüksége van rám. Ugyan ki mástól tudná meg a híreket?

Már nincs rád szüksége - mondta a Szerkesztőségi Macska. - Teljesen megváltozott. Már egyáltalán nem szégyellős. Mostanában mindenhez van mersze. Hát nem vetted észre?

- Ez igaz - bólintott Minna - , igazad van. Mindenkihez oda mer menni, és mindent meg mer kérdezni. Attól lett bátor, hogy annyira megharagudott Ellemeetre. Megtanult merni.

145

Hazafelé menet Minna Loncsossal is találkozott, aki szintén rögtön a nővéréről kezdett beszélni.

- A nővéred kéri, hogy látogasd meg - mondta. - Én magam nem beszéltem vele, de körbejár az üzenet. Én elmennék a helyedben.

- Hát... - habozott Minna.

- Hallottam, hogy talált egy szert, ami meggyógyítana. Az aztán nagyszerű lenne! - mondta Loncsos. - Csuda jó volna újra macskának lenni... vagy talán nem? - kérdezte, és sárga szemével gyanakodva méregette Minnát.

- Én... izé... én már nem is tudom - mondta Minna. Tibbét, aki nagyon boldog volt, a nappaliban találta.

- Visszakaptam az állásom és a lakásom! - kiáltotta. -

Ezt rengeteg sült hallal fogjuk megünnepelni.

Annyira örült, hogy észre sem vette, milyen hallgatag Minna. Hallgatag, elgondolkozó és csöppet sem vidám.

146

17

Újra cica?

Tibbe arra ébredt, hogy egy szőrös lábacska simogatja az arcát. Bolyhos volt.

Tibbe ránézett az ébresztőórára.

- Hajnali negyed négy. Bolyhos, miért ébresztettél fel? Gyorsan feküdj vissza a lábamhoz.

De Bolyhos erőszakosan nyávogott.

- Beszélni akarsz velem? Mondani akarsz valamit? De hát tudod, hogy nem értelek. Menj csak oda Minnához, már biztosan ott van a dobozában.

De Bolyhos nem hallgatott el, és addig nyávogott, amíg Tibbe fel nem kelt.

Minna nem feküdt a dobozában. Biztosan kint van még a tetőn. Lassan már pirkadt. A kiscicák a dobozban játszottak, és Bolyhos mindenképpen azt akarta, hogy Tibbe menjen oda vele a konyhaablakhoz.

147

- De hát mi van? Azt akarod, hogy kinézzek?

Tibbe kihajolt az ablakon és körülnézett a tetőkön. A közelben egy kis ferde tetőn két macska ült. Az egyik Loncsos volt. A másik meg egy gyönyörű, nagy vörös cica, fehér nyakörvvel. A farka vége is fehér volt. Tibbe még jobban kihajolt, és az ablak megnyikordult. A vörös cica ránézett.

Tibbe úgy megijedt, hogy elveszítette az egyensúlyát és az ablakkeretbe kellett kapaszkodnia. Minna volt.

Minna szeme, amit olyan jól ismert. És tisztára Minna arcocskája, csak most egészen macska.

Oda akart neki kiáltani, hogy Minna, de a rémülettől teljesen berekedt, és elállt a szava. Az egész csak egy pillanatig tartott. A vörös cica megfordult, és néhány ugrással eltűnt a tetők között.

Loncsos maradt. Megcsóválta a farkát, és titokzatosan nézett rá sárga szemével.

Tibbe beszédelgett a szobába, leült a díványra és a körmét rágta.

- Ostobaság... - motyogta - , lehetetlen. Hogy mik nem jutnak eszembe! Minna kisasszony nemsokára szépen hazajön.

Bolyhos csak keringett körülötte, és mindenáron mondani akart valamit. Tibbe még sosem szeretett volna ennyire érteni macskául.... hogy valami történt, azt megértette.

- Mit akartál mondani, Bolyhos, megint macska lett?

148

- Ugyan, ostobaság! - mondta aztán újra. - Félig még alszom. Vissza is fekszem az ágyba.

Megpróbált újra elaludni, de nem sikerült. Várt... Minna rendszerint akkor jött haza, amikor világosodni kezdett, akkor vonult el a dobozába. De most nem jött, és Tibbe egyre nyugtalanabb lett. Végül is felkelt, hogy csináljon magának egy csésze kávét.

Reggel hat. Minna még mindig nem jött haza.

Tibbe megnézte, hogy ott van-e még a holmija. A mosdókesztyűje, a fogkeféje meg minden. Minden megvolt. A kiskoffere is ott volt a kamrában. Hál' isten.

Hál' isten? Miért hál' isten? Ha macska lett, akkor ezekre már amúgy sincs szüksége.

Mindjárt megbolondulok, gondolta Tibbe, mindenféle ostobaság jár az eszemben.

Negyed hétkor csengettek.

Csenget! - gondolta Tibbe. Az ajtón akar bejönni! De nem Minna jött fel a lépcsőn, hanem Bibi.

- Nagyon korán jöttem, Tibbe - mondta - , de annyira megijedtem. Ma reggel kinéztem az ablakon... tudod, nekem is a tetőkre nyílik az ablakom, akárcsak neked... és láttam Minnát. Arra jött.

- Igen - mondta Tibbe - , és...

Bibi ránézett, és tanácstalanul elhallgatott.

- Folytasd csak, Bibi!

- Újra cica - mondta Bibi. Habozva mondta. Félt, hogy Tibbe ki fogja nevetni. De Tibbe komoly maradt.

149

- Ugyan, Bibi... Micsoda butaságokat beszélsz - de nem valami nagy meggyőződéssel mondta.

- De tényleg igaz! - erősködött Bibi.

- Azt hiszem, hogy én is láttam - mondta Tibbe. - Hívni akartam, de elment. Vajon hol járhat?

- Azt hiszem, a régi házába ment. A saját kertjébe.

- Micsoda? A saját kertjébe?

- Az Emma sétányon. Egyszer mesélte, hogy az Emma sétányról jött. Egy olyan házban lakott, ahol aranyesőbokor áll a terasz mellett. Amikor még macska volt, ott lakott

Bolyhos újra nyávogni kezdett.

- Nem értem - mondta Bibi - , de biztosan ő is azt mondja, hogy úgy van. Mit csináljunk, Tibbe?

- Semmit - mondta Tibbe. - Mi kellene tennünk?

- Menjünk oda! Az Emma sétányra. Nézzük meg, tényleg ott van- e.

- Ugyan.... micsoda butaság - mondta Tibbe.

De tíz perccel később már együtt siettek a kora reggeli utcán.

Nagyon messze volt, és keresgélniük is kellett, hogy megtalálják a görbe kis utcát a fehér házakkal és nagy előkertekkel.

- Sehol nem látok vörös cicát - mondta Tibbe - , és aranyesőbokrot sem látok sehol.

- Az a ház mögött kell legyen - mondta Bibi. - Benézek a hátsó kertekbe. Olyan korán van, hogy még senki sincs ébren.

150

Az utcácska nagyon csendes volt ilyenkor kora reggel. Csak a madarak énekeltek, és a virágok lengedeztek a szélben. Tibbe egy alacsony kerítésen ülve várta, hogy Bibi visszajöjjön. Az egyik villa előtt hatalmas kuka állt. Nem lakóház volt, hanem valami irodaszerűség. A kerítésen fekete betűs tábla: Biokémiai Kutatóintézet.

Tlibbének erre eszébe jutott: Minna valami olyasmit mesélt, hogy attól változott át, hogy cicaként evett valamit egy kukából. Akkor kinevette, de most arra gondolt, ki tudja... ez a sok modern tudományos kísérlet... biztos csak úgy kidobtak valamit, ami nem sikerült.

Bibi újra feltűnt.

- Ez az a ház - mutatott a kutatóintézet melletti épületre. - Ott van mögötte az aranyesőbokor. De macskát nem láttam. Lehet, hogy bement. Odanézz!

Tibbe odanézett.

A vörös cica ott állt az előkertben, egy orgonabokor alatt.

Tibbére és Bibire nézett. Egyenesen a szemükbe. És mindketten Minna szemét látták.

De a legrémesebb az volt, hogy a cica egy rigót tartott a szájában. Most fogta, mert a madár még élt, csapkodott a szárnyával.

Bibi felkiáltott, hadonászott, és a macska a következő pillanatban eltűnt a ház mögött, a szájában a madárral.

- Utána megyek! - kiáltotta Bibi, de Tibbe visszatartotta.

- Ne! - mondta. - A madárka valószínűleg megsebesült, vagy már félholt... jobb, ha hagyjuk.

151

Ott álltak a kerítés előtt. Minna eltűnt a zsákmányával és Bibi sírva fakadt.

- Ne sírj! - vigasztalta Tibbe. - Ez is hozzátartozik. A macskák macskák maradnak, és akkor madárkákat is fog-nak.

- Minna gyakran nézett így - mondta Bibi. - Amikor a parkban üldögéltünk, és egy madárka közel jött, akkor mindig így nézett. Én meg megijedtem, és mindig rákiáltottam, hogy nem szabad. És akkor mindig úgy elszégyellte magát. De most már nem is szégyellte magát. És azért sírok.

Tibbe csak félig figyelt rá. Azon gondolkozott, vajon becsöngessen-e. Hogy megkérdezze: „Asszonyom, az a vörös cicája nem kóborolt el egy időre?"

De hát az az asszony, aki itt lakik, valószínűleg fel sem kelt még, gondolta. Még olyan korán van. És különben is: akkor mi van?! Az asszony valószínűleg azt mondaná, „Igen, egy időre eltűnt, de most visszajött."

Azzal meg mit érne.

- Gyere, menjünk haza! - mondta.

- Nem akarnád magaddal vinni?- kérdezte Bibi.

- Nem - válaszolta Tibbe - valaki másnak a cicája. És nekem még nyolc másik macskám van.

Lassan, hallgatva sétáltak vissza. Nem volt valami szép látvány... az ő kedves Minnájuk egy élő madárral a foga között.

152

18

A vörös testvér

Még koromsötét éjszaka volt, amikor Minna találkozott a nővérével a Biztosítási Bank tetején.

A Pékmacska hozta a hírt.- Azonnal gyere! A nővéred vár! Nagyon sürgős!Minna megérezte a családi szagot még mielőtt meglátta

volna a nővérét. Az otthon egészen sajátos, ismerős szagát... úgyhogy rögtön azzal kezdte:

- Egy kis orrdörgölés...

- Szó sem lehet róla! - vetette oda mérgesen a nővére.- Majd ha újra tisztességes macska leszel.

- Nem tudom, ez megtörténik- e valaha is.

- De igen, megtörténik. Méghozzá még ma éjjel. Eljött a pillanat.

- Hova?

- Úgy értem, hogy most van itt a lehetőség. Előbb nem lehetett, és később sem lehet majd. Ez az utolsó esélyed. Szóval gyere velem.

153

- Úgy érted, a házadba?

- Úgy értem, a mi házunkba. A mi kertünkbe.

Mintha kelet felől kicsit világosodni kezdett volna az ég a tetők fölött. Minna most már tisztán látta a nővérét. Hát még mindig nem volt valami barátságos.

- Te kergettél el! - mondta Minna. - Azt mondtad, hogy soha többet nem akarsz látni. Még azért is dühöngtél, mert elemeltem egy kis koffernyi ruhát az Asszonytól. Pedig hát nem mehettem el csak úgy.

- Minden el van feledve és meg van bocsátva - felelte gyorsan a nővére. - Az asszony még csak észre sem vette. Hiszen annyi koffere és annyi ruhája van. Hát nem emlék-szel?

- De a legdühösebb azért voltál, mert már nem vagyok cica. A karmoddal kergettél ki a kertből!

- Az akkor volt - mondta a nővére. - Most hazajöhetsz.

- Így, ahogy most vagyok?

- Figyelj... - szólt a nővére - , ma éjjel meggyógyulhatsz. Ma éjjel vagy legkésőbb hajnalban.

- Hogy lehetsz benne ilyen biztos?

- Talán hallottad, hogy velem is majdnem ugyanez tör-tént.

- Igen, Mici néni mesélte.

- Nem volt olyan súlyos, mint nálad. De én is beleettem abba a kukába. És szörnyű dolgok történtek velem. A bajuszom kihullott, és a farkam egyre rövidebb és rövidebb lett. És olyan fura vágyaim támadtak. A hátsó lábaimon

154

akartam járni. És be akartam állni a zuhany alá. Ahelyett, hogy nyállal mosakodtam volna, ahogy kell.

- És aztán? - kérdezte Minna.

- Egy erdei rigó gyógyított meg - mondta a nővére. - Egyszerűen megettem egy erdei rigót. Tudod, hogy milyen ritkán tűnnek fel nálunk a kertben. Csak néha-néha, vonulás közben állnak meg. De egész véletlenül megfogtam egyet. És akkor elmúlt, meggyógyultam... tudom, hogy az erdei rigók olyan gyógynövényeket esznek, amik minden betegséget meggyógyítanak. A tiédet is.

- És most megint itt vannak?

- Csak ma éjjel. És talán még hajnalban. Azért kell azonnal velem jönnöd. Már virrad. Minna némán ült és gondolkozott. - Gyere! - sürgette a nővére - , gyere velem haza!

- De hát van otthonom! - felelte Minna. - Otthonom és gazdám... - elhallgatott. A padlás meg a gazda hirtelen olyan nagyon távolinak tűntek. És olyan jelentéktelennek. A nővérének pedig meleg és jó szaga volt.

- Emlékszel még, hogy vadásztunk együtt seregélyekre a kertben? - kérdezte a nővére. - Emlékszel még, milyen gyönyörű a kertünk tavasszal? Gondolj csak az aranyeső-bokorra... Most virágzik! Ha újra kinő a farkad, átsétálhatsz az aranyesőbokor alatt. Odaülhetsz az asszony ölébe és dorombolhatsz. Mindent újra megtehetsz, ami macskai és normális. És akkor még itt habozol és tépelődsz! Reszketsz és fázol. Gyere, hamarosan újra lesz bundád.

Minna fázott. Csodálatos lenne, ha újra volna bundája,

155

gondolta. Ha elnyúlna a napsütötte járdalapokon a dús, vörös bundájában. Pompás volna végignyalni magát, miközben az egyik lábát a magasba emeli.. .és a lábujja közét rágcsálni. És milyen remek, ha a körmeit tetszés szerint behúzhatja vagy kimeresztheti. És jól összekarmolni egy vadonatúj szék lábát.

- Veled megyek - mondta Minna - De várj még egy percig...

- Nem, nem várok. Mindjárt felkel a nap. Mit akarsz még?

- Hát csak... izé... Úgy gondoltam, hogy hozom a kis- kofferemet a mosdókesztyűmet meg...

- Micsoda? - kiáltotta a nővére. - Arra meg mi szüksé-ged volna? Minek egy macskának koffer?

- Arra gondoltam: talán visszaadnám... Valahova letenném - dadogta Minna.

- Jaj, ne akadékoskodj már annyit!

- De hát még el is kell búcsúznom!

- Elbúcsúzni? Kitől? A gazdádtól? Meg vagy te bolondulva? Lehet, hogy nem is enged elmenni. Bezár.

- Akkor legalább Loncsostól hadd búcsúzzam el! - kö-nyörgött Minna kétségbeesetten. - Hogy megmagyarázzam neki, mi történik... Csak négy háztetővel odébb van.

- Várj itt. Majd én beszélek vele - sziszegte a nővére. - Különben még újra meggondolod magad. Maradj itt ülve. Majd én odamegyek Loncsoshoz az ereszcsatornátokba.

156

Végigsétált a félhomályos tetőkön, elhaladt Bibi ablaka előtt Tibbe ereszcsatornájáig. Amikor visszajött, azt mondta.

- Üdvözöltek

- Kicsoda?

- Nem a gazdád. Őt is láttam, ott állt az ablakban, úgy-hogy gyorsan leléptem. De Loncsos üdvözöl. Azt mondja, reméli, meglátogatod, ha újra lesz farkad. Meg hogy nagyon hasonlítok rád!

Közben napsütötte reggel lett.

Minna már órák óta ott ült a sufniban a hátsó kertben, az Emma sétányon. A fűnyíró mellett. Egy kicsit még reszketett, de inkább az izgalomtól, mint a hidegtől. De nemsokára bundám lesz, gondolta, legalábbis ha sikerül.

De eddig még nem sikerült, a nővére még nem tudott erdei rigót fogni.

- Még sokáig tart? - kérdezte Minna a sufni félig nyitott ajtaján keresztül. - Már felkelt a nap.

- Na még csak az hiányzik, hogy siettess is! - vágta oda a nővére. - Azzal aztán nagyon tudsz segíteni, ha sürgetsz... De megyek, lesben állok az előkertben...

Minna a sufniból odalátott a ház végére. Itt született, itt élt mint kiscica.

Nemsokára újra bemehet, kap egy tálka tejet és megsimogatják. És ha dorombolni kezd, senki nem fogja azt mondani, fúj, Minna kisasszony.

Minden fát és bokrot ismert itt a kertben. Régebben békákat fogott ott a pázsiton, sőt egyszer még egy

157

vakondot is. A virágágyásban szokott magának gödröt kaparni a begóniák között, aztán reszkető farkincával és elgondolkozó szemmel fölé guggolt, ahogy a macskák szokták. Dolga végeztével mindig gondosan betemette a gödröt.

Ahogy mélázott, egyre macskábbnak érezte magát. Itt sikerülni fog, ezt egészen biztosan tudta. Nemsokára...

Aztán valami rettenetes sipákolásra riadt fel.Jött a nővére. Az előkertben elkapta az egyik erdei rigót,

és most a szájában hozta. Tibbe meg Bibi ebben a pillanatban ott álltak a ház előtt, de Minna nem tudta. A nővére nagy diadallal szaladt oda hozzá.

Mivel a szája tele volt a rigóval, nem tudott beszélni, de a szeme azt mondta: hát nem remekül összehoztam?

A madár csipogott, kiabált és tehetetlenül vergődött a nővére fogai között. Minna egy pillanatra azt gondolta: juj de fincsi!

De amikor a nővére a közelébe ért, Minna hirtelen odacsapott, és rákiáltott.

- Engedd el, de rögtön!A nővére ijedtében elengedte a zsákmányát. A rigó

azonnal elrepült, először kicsit ferdén és dülöngélve, de aztán egyenesen fel a magasba, és szabadulása feletti örö-mében csicseregni kezdett.

- Nahát, ez aztán mindennek a teteje! - mondta a vörös nővér fenyegetően.

- Izé... nagyon sajnálom - dadogta Minna. Rettenetesen szégyellte magát.

- Még csak ez hiányzott! - sziszegett tovább a nővére.158

- Egész éjjel... egész éjjel csak a te kedvedért güriztem. És amikor végre sikerül minden erőm és leleményességem bevetésével megfogni ezt a ritka erdei rigót... Mert tudom, hogy ez az utolsó esélyed... mert a húgom vagy... és akkor tessék!

- Nem tehetek róla - nyögte Minna - , nem gondolkodtam.

- Nem gondolkodtál! Hát ez aztán szép! Mindazok után, amit érted tettem kivered a számból azt a madarat.

- Olyan gyorsan történt, hogy nem is tudtam, mit csinálok - siránkozott Minna. - És van még egy. Nem te mondtad, hogy kettő volt?

- Csak nem képzeled, hogy még egyszer vadászni megyek a kedvedért? - A nővére már magán kívül volt a dühtől. - Tudod, hogy mi vagy te? Ember! Ugyanolyan vagy, mint az asszonyom. Mint az asszonyunk, mert régebben a tied is volt. Ő bezzeg megeszi a pipihúst, de jaj nekünk, ha mi is madarat fogunk. Akkor kiveri a szánkból. Emlékszel? Amikor még itt laktál, emlékszel milyen gyakran beszéltünk erről? Hogy hogy dühöngtél! A képmutató, azt mondtad rá, képes csirkét enni, a mi madárkáinkat meg elszedni.

- Emlékszem - mondta Minna.

- Hát akkor miért viselkedtél most ugyanúgy?

- Nem tudom. Azt hiszem, megváltoztam.

- Túlságosan is megváltoztál! - mondta a nővére. - Te már sosem jössz rendbe. És ezzel vége, nem vagy többet a testvérem. Eridj innen! Örökre tűnj el a kertemből. És jaj neked, ha még egyszer meglátlak itt!

159

Olyan dühösen fújt, hogy Minna kimenekült a hátsó kertbe, aztán a sövény egy nyílásán átbújt a szomszédba, és így tovább, kertről kertre futott, egyre messzebb, de még sokáig hallotta maga mögött vörös nővére fújását és nyávogását.

Bolyongás közben gondolkodott.

De hát hogy történhetett? Hiszen vágyakozva gondoltam a vadászatra és a madárfogásra. Akkor miért viselkedtem ilyen természetellenesen, ilyen nem- macskai módra?

Micsoda hülyeség ez, megmenteni egy madarat?

Ahogy ballagott, egyre a választ kereste. Át tudtam érezni, hogy a madárnak fáj, jutott eszébe. Átéreztem, hogy félt. De ha ilyesmit át tudok érezni, akkor már nem vagyok macska. De nem ám! A macskák sosem éreznek együtt a madárkákkal. Azt hiszem, hogy eljátszottam az utolsó esélyemet.

160

19

Most meg Karlos

Miközben Tibbe és Bibi hazafelé tartottak, megváltozott az idő. Feltámadt a szél, beborult és cseperészni kezdett az eső.

- Nem fogsz elkésni az iskolából? - kérdezte Tibbe.

- Nem - mondta Bibi - , még sokára lesz fél kilenc. Megérkeztek a zöldségpiacra, és Tibbe azt mondta:

- Álljunk meg egy kicsit. Az a pad, ott a fa alatt, még száraz.

Leültek, és kicsit szomorúan elszopogattak egy-egy mentolos cukorkát.

Visszakaptam az állásomat, gondolta Tibbe. És nem kell kiköltöznöm. Tehát minden rendbejött. Csak a titkárnőmet veszítettem el. Vége a macska sajtószolgálatnak. Nem kapok híreket a macskáktól, egyedül kell utánanéznem a dolgoknak. Meg tudom csinálni? És meg merem csinálni?

- Hát persze, hogy igen! - szólt rá szigorúan önmagára.

161

- Már nem vagyok olyan szégyenlős. Mindenkihez oda merek menni, és akkor sem félek, ha kérdéseket kell nekik feltenni. Még jó is, hogy magamnak kell megszereznem a híreket. De mégis szomorú vagyok. Miért nem tudok legalább egy egészen kicsit örülni?

Minna kisasszony... Még annyi mindent akartam kérdezni tőle, de hát visszaváltozott cicává. Egyáltalán, megköszöntem neki? Nem, soha. Mindig csak szapultam, ha macskaian viselkedett. És fizetést sem adtam neki soha. No, hát arra már nemigen lesz szüksége.

De ettől a gondolattól sem vidult fel egy cseppet sem. Csak egy pár kesztyűt... semmi mást nem kapott tőlem... és azt is csak azért, mert féltem, hogy még megkarmol valakit. Ha valaha visszajönne, mint ember, akkor soha többet nem haragudnék meg rá, akármilyen macskai kisasszony volna is. Megengedném, hogy néha karmoljon. És doromboljon. És dörgölőzzék. Tulajdonképpen akkor volt a legaranyosabb, amikor dorombolt. Ekkor egy kutya hirtelen vadul ugatni kezdett a padjuk mögött

Egy nagy dán dog volt, és a fa koronáját ugatta.

Tibbe és Bibi némán felugrottak és odaszaladtak. A kutya tombolt és fel-felugrált a fa törzsére, amíg a gazdája nem hívta.

- Karlos! Karlos, jössz ide rögtön!

Karlos még nyüszített egy kicsit, de szót fogadott.

Tibbe meg Bibi felbámultak az esőáztatta lombok közé, és a magasban megpillantottak egy cipőt és egy lábat. A tejeskocsi épp befordult a zöldségpiac sarkán.

162

- Megkérhetném, hogy segítsen? - szólította meg Tibbe a sofőrt. - A titkárnőm ott ül a fa tetején. És nem mer lemászni.

- Egy kutya volt, ugye? - kérdezte a tejesember. - Tudjuk, mi környékbeliek már megszoktuk. Várjon csak, ide állok a kocsival közvetlenül a fa alá.

Minna két perc múlva már az utcán állt, és a tejesember továbbhajtott. A lány csurom víz volt, és a kosztümje teli zöld foltokkal, de nem számított. Tibbe és Bibi megkönnyebbülten nevettek, és átölelték a nedves vállát.

- Csodálatos! - mondta Tibbe. - Nagyszerű! Szóval csak képzeltük az egészet. Egyáltalán nem volt igaz. Hogy is hihettünk ilyesmit?

- Mi nem volt igaz? - kérdezte Minna. Most már zuhogott, és egyre jobban eláztak, de egyikük sem érezte.

- Láttuk ma hajnalban, Minna kisasszony - mondta Tibbe. - Legalábbis azt hittük, hogy maga az.

- Egy vörös cica - mondta Bibi. - Először a háztetőnkön láttuk.

- A nővérem volt - mondta Minna. - Ötösikrek voltunk, és nagyon hasonlít rám.

- És aztán az Emma sétányon - folytatta Tibbe. - Oda-mentünk. És újra láttuk azt a macskát. Egy rigóval.

- Igen, az is ő volt. A nővérem.

- De hát már csuromvizesek vagyunk, gyerünk haza! - mondta Tibbe.

És amikor azt mondta, hogy haza, akkor olyan rettenetesen boldog volt, hogy légszívesebben hangosan

163

énekelni kezdett volna az esőben.

- Nem mehetek veletek, nekem iskolába kell mennem - mondta Bibi mérgesen - , és akkor most nem fogom megtudni, hogy pontosan mi is történt.

- Gyere fel hozzánk, amikor vége van a tanításnak - mondta Minna - és akkor még egyszer elmesélem az egészet.

Tibbe és Minna csuromvizesen értek fel a padlásra. Az összes macska ott várta őket. Loncsos és Bolyhos és a kiscicák mind dorombolva és nyávogva keringtek körülöttük.

- Először vegyünk fel valami száraz ruhát, és aztán az egész történetet hallani akarom - mondta Tibbe.

És Minna mesélt. A nővéréről, és arról hogy miért ment el.

- Annyira szerettem volna újra cicává változni!- mondta. - Legalábbis azt hittem. De amikor elérkezett a döntő pillanat, már nem akartam. Nagyon sokáig kétkedtem és haboztam.

- És ennek most vége?

- Azt hiszem - mondta Minna. - A kétkedésnek és a habozásnak vége. Szívesebben vagyok ember. De félek, hogy még mindig rengeteg macskai tulajdonságom marad. Hiszen megint felmásztam a fára. Amikor jött az a kutya.

- Nem számít - felelte Tibbe.

- És érzem, hogy mindjárt újra dorombolni kezdek.

164

165

- Mindent szabad - mondta Tibbe - : dorombolni és karmolni és dörgölőzni.

- Most nincs kedvem karmolni - mondta Minna - de egy kicsit dörgölőzni...

- Csak rajta!Minna odadörgölte hozzá vizes fejét, mert vörös haja

még nem száradt meg egészen.- Olyan borzasztóan megijedtem - dadogta Tibbe - ,

annyira féltem, Minna kisasszony, hogy soha többet nem fogom magát látni. Csak most tudom, milyen borzasztóan hiányzott. Soha többet ne kóboroljon el, ígérje meg!

- Nem kóborlók többet el. De attól féltem, hogy már nincs rám szüksége, hiszen elmúlt a szégyenlőssége.

- De borzasztó nagy szükségem van rád, Minna- mondta Tibbe. - Nemcsak mint titkárnőre, hanem... - elpirult. - Szóval izé... csak úgy... Itt a házban, hogy mellettem legyél. Érted, Minna?

Nem is vette észre, hogy már nem mondja azt, hogy kisasszony, és hogy tegezi. Kicsit félve nézett rá. Eddig Minna ragaszkodott a magázáshoz, és ő is mindig udvariasan Tibbe úrnak szólította, de most csak mosolygott rá.

- Tibbe, úgy szeretnék reggelizni. Egy egész doboz szardíniát. És utána ki kell mennem a tetőre. Mert Loncsos azt mondja, hogy négyszemközt akar beszélni velem.

- Inkább most menj ki a tetőre - mondta Tibbe - addig én pompás reggelit készítek.

Kiment a konyhába, Minna meg Loncsossal együtt ki-lépett a konyhaablakon a tetőre.

166

- Mi az? Mintha nem örülnél valami nagyon annak, hogy visszajöttem. - fordult Minna Loncsoshoz.

- Persze hogy örülök, hogy visszajöttél - mondta Loncsos - , egyáltalán nem erről van szó. Csak nézd... kicsit csalódtam benne. Ez tényleg egy kicsit erős volt.

- Micsoda? Hogy visszajöttem?

- Nem, hanem az az eset a rigóval meg a nővéreddel. Kóbor macskaként sok mindent megéltem, de ilyesmit még soha! Hogy egy macska megsajnáljon egy madarat! Hánynom kell. Ha így folytatod, még a halakat is sajnálni fogod. Majd még elmész a halashoz, és kivered a heringet a mancsából, bocsánat, a kezéből. Ne is haragudj, de azt sem tudom, mit beszélek.

- Igen, eléggé ronda szád van - mondta Minna.

- És még csak annyit akartam mondani, hogy újra útra kelek - folytatta Loncsos. - Tovább kóborlók. A gyerekeim már tálkából esznek. Szép lassan el lehet őket ajándékozni. Már nincs szükségük rám. Ja, és még egy hírem is van a számodra. Most mondta a Dezodormacska. Nem bővítik az illatgyárat. A tanácsos nem akar engedélyt adni. Mondd meg a gazdádnak.

- Köszönöm - mondta Minna.

- Mert a macska sajtószolgálat azért ugye továbbra is működik? - kérdezte Loncsos.

- Persze. Minden úgy lesz, mint eddig.

- És újra a dobozodban fogsz aludni? - kérdezte Loncsos.

Persze - válaszolta Minna - , miért is ne.

167

- Hát... nem is tudom - Loncsos gyanakodva méregette sárga szemével. Megint nagyon tépettnek és koszlottnak látszott. - Tudod - folytatta halkan - , hirtelen az az érzésem támadt, hogy összeházasodtok.

- Hát ezt meg honnan veszed? - kérdezte Minna.

- Csak egy olyan megérzés - mondta Loncsos. - És figyelmeztetni akarlak, ha ezt megteszed, akkor a legeslegutolsó esélyedet is eljátszottad. Soha többet nem leszel macska. De még odáig is fajulhat a dolog, hogy elfelejtesz macskául. Sőt, hogy még a miááu-dalt is elfelejted!

- Itt azért még nem tartunk - mondta Minna.

Tibbe kihajolt a konyhaablakon, és elkiáltotta magát.

- Kész a reggeli! Cicáknak és embereknek!

- Gyere be te is! - szólt Minna Loncsosnak.

Vége

----

168

Macskák társaságaAnnie M. G. Schmidt

Visszaváltozzék vagy sem? Ez az, amire Minna, aki titokzatos körülmények között változott át macskából lánnyá, sehogyan sem tud válaszolni. Sok izgalmas kérdésre azonban tudja a választ, a Macskahírügynökség jóvoltából. Az értékes és érdekes híreket a fiatal újságíróval, Tibbével osztja meg, hálából, amiért az befogadta. A fé-lénk fiúra nagyon is ráfér a súgás; mert unalmasnak tartott cikkei miatt elbocsátás fenyegeti. Tibbe, titkos hírforrásainak köszönhetően sztárriporter lesz, aki már a városka nagyhatalmú dezodorgyárosától sem fél. De győzhet-e az igazság egy ilyen befolyásos emberrel szemben, még ha egész macskakülönítmény siet is a segítségére?fák fordulatos és humoros könyv holland szerzője a gyerekkönyv írók Nobel-díjaként számontartott Andersen-díj egyik kitüntetettje.Az Andersen-díjat 1956 óta, kétévente adományozza az IBBY, a gyermek-és ifjúsági irodalom világszervezete.

169