A MAriEl-MEntőAkció

A kommunista forradalom győzelmévelegyidejűleg megindult a menekülés aFidel Castro vezette rezsim elől. Az elsőkilenc embert 1959. július 22-én men-tette ki az amerikai parti őrség. A kö-vetkező hat évben közel 7000 kubaitette meg a nagyjából 90 mérföldes ten-geri utat Kuba és Florida déli csücskeközött. Politikai szempontból talán eza kor hozta a legélesebb szembenállásta kommunista Kuba és az Egyesült Ál-

lamok között. 1961 áprilisában a CIAáltal kiképzett kubaiak hajtottak végrebalul sikerült partraszállási kísérletet aDisznó-öbölben, míg 1962. októberbena szigetre telepített szovjet rakétákmiatt kirobbant válság jelentett újabbmélypontot a két szomszédos állam vi-szonyában.

Fidel Castro a nyilvánvaló belső po-litikai feszültség és ellenállás leszerelé-sére először 1965-ben kísérletezett azemigrálás szervezetté tételével. Szep-tember végén bejelentette, hogy októ-

ber 10-én megnyitja Camarioca kikötő-jét a távozni szándékozók előtt, akikszabadon elhagyhatják az országot, mi-után kérvényt nyújtottak be a Bel-ügyminisztériumban, valamint mindentulajdonukat elkobozták a hatóságok.A bő egy hónapig nyitva tartott kikötőnkeresztül nagyjából 3000 kubai hagytael a szigetországot, de az átkelés mégmindig rendkívül veszélyes volt. Azamerikai és a kubai hatóságok végülmegállapodtak, hogy a jövőben repülő-gépekkel szállítják az Egyesült Álla-

66 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

Menekültprogramok az Egyesült Államokban

Magyarics Tamás

mokba a Kubát elhagyni szándékozó-kat (Freedom Flights). A „légihíd” szűktíz évig működött, s elsősorban fehér,középosztálybeli kubaiak tudtak élni alehetőséggel. A Freedom Flights nemjelentette azt, hogy ezzel párhuzamo-san ne próbáltak volna tengeren is me-nekülni a kommunista diktatúrából, deezeknek az embereknek a száma elha-nyagolható volt.

Az emigrálók számának ugrásszerűnövekedése az 1970-es évek végén akubai gazdasági helyzetben és a világ-politikában bekövetkezett jelentős vál-tozásokat tükrözte. A nagyobb arányúnépességmozgásoknál döntő szerepetjátszó ún. taszító (push) tényezők kö-zött szerepet kapott az, hogy a cukorvilágpiaci ára drasztikusan csökkent, smivel Kuba egyik fő exportcikke és ígyfő bevételi forrása a cukor volt, azamúgy is törékeny kubai gazdaságotkomoly károk érték. A jegyrendszerrelsújtott lakosságban erős társadalmi fe-szültségek alakultak ki. A világpolitikaihátteret pedig a szovjet fegyveres erők

afganisztáni bevonulása adta, ami Ku-bában is politikai feszültséget keltett.A másik oldalon, az ún. vonzó (pull) té-nyezők között említhető a magas ame-rikai életszínvonal, az Egyesült Álla-mokban, elsősorban Floridában élőkubai diaszpóra vonzereje, továbbáJimmy Carter elnök (1977–1981) dön-tése, hogy az emberi jogokat állítja kül-politikája középpontjába. Az amerikaielnök többször kijelentette, hogy azEgyesült Államok „tárt karokkal” várjaa kubai politikai menekülteket.

A gyúlékony helyzetben két szikrakellett a válság kipattanásához. Először1979 októberében kubaiak hajókat té-rítettek el, hogy Floridába jussanak. Afeldühödött Fidel Castro azzal fenyege-tőzött, hogy a Camarioca-esethez ha-sonlóan tömeges kivándorlást tesz le-

hetővé, ami az amerikai bevándorlásipolitikát megoldhatatlan feladat elé ál-lítja majd. Az elsősorban az iráni túsz-válsággal és a közel-keleti helyzettelfoglalkozó Carter-adminisztráció nemnagyon vette komolyan a figyelmezte-tést: Castro teátrális és hangzatos –többségében beváltatlan – ígéretei ésfenyegetései egyikének tartotta. A má-sodik szikra aztán ténylegesen kirob-bantotta a válságot.

1980. április 1-jén öt (egyes jelen-tések szerint hat) kubai egy autóbusz-szal áttörte a havannai perui nagykö-vetség előtti biztonsági kordont, és me-nedékjogot kért a peruiaktól. Az akciósorán egy kubai őr meghalt. A hatósá-gok hiába kérték a követségre menekül-tek kiadását, a peruiak helyszínen lévőrangidős diplomatája nem volt erre haj-landó. A kubai hatóságok bosszúból fel-hívást tettek közzé, hogy bárki, aki elkívánja hagyni az országot, menjen aperui nagykövetséghez. Három napalatt tízezres tömeg gyűlt össze az épü-letnél, és a helyzet egyértelműen tart-

hatatlanná vált. A megoldásba több or-szág is bekapcsolódott; végül a „havan-nai tízezret” több állam fogadta be, köz-tük Spanyolország, Costa Rica és azEgyesült Államok – az utóbbi 3500 főt.Castro azonban valóra váltotta fenyege-tését: közölte, hogy aki távozni kívánKubából, megteheti Mariel kikötőjénkeresztül.

Időközben mérsékelt kubaiak egyszervezete, az ún. 75-ök Bizottsága,amely már 1978-ban több ezer, Kubá-ban bebörtönzött politikai fogoly kisza-badítását érte el, 42 hajóból álló kis flot-tát szervezett a „havannai tízezer”Egyesült Államok által befogadni szán-dékozott kontingensének Floridábaszállítására. Mariel kikötője megnyitá-sának hírére a következő hetekben kö-rülbelül ezer kisebb-nagyobb hajó érke-zett Kubába, hogy elszállítsa onnan akivándorolni szándékozókat, akiknekszáma hamarosan napi 3000-re nőtt. ACarter-adminisztráció kellemetlen hely-zetbe került. A Kongresszus által 1980.márciusban elfogadott menedéktör-

Kubai menekülteket szállító hajó érkezik a floridai Key Westre 1980 áprilisában. A Mariel-mentőakciósorán több mint százezer kubaitávozott az Egyesült Államokba.

Castro Kubája ellenforradalmároknak minősítette az LMBTQ közösség tag-jait. Az intoleráns klíma miatt jelentősrészük az 1980-as Mariel-mentőakció

során elmenekült és Miami meleg közösségének részévé vált.

vény (Refuge Act) 19 500 főben maxi-málta a Kubából befogadható politikaimenekültek számát. A Mariel kikötőjénkeresztül Kubát elhagyók döntő több-sége azonban nem politikai, hanemgazdasági menekültnek számított, ígyők hivatalosan nem voltak jogosultakaz előbbieknek nyújtott kedvezmé-nyekre az Egyesült Államokban, nem isléphettek volna amerikai területre.

Carter elnök az ellenőrzése alólegyre jobban kicsúszó helyzetbenmájus 6-án szükségállapotot hirdetettFloridában, majd a kubaiak elszállítá-sára szervezett „vízihidat” illegálisnakminősítette. Ezzel azonban mindösszeannyit ért el, hogy maga ellen hangoltaaz Amerikában élő kubai közösségnagy részét, valamint a sajtó tekinté-lyes hányadát is. Az adminisztráció kap-kodásának következő állomása egy jú-nius 20-án kiadott rendelet volt, amelyúj besorolást írt elő a „kubai–haiti” me-nekülteknek, akik kétéves tartózkodásután jogosultak lettek az „állandó kül-földi lakosok” státuszára, valamint azezzel járó egészségügyi, oktatási stb.szolgáltatásokra.

Az eszkalálódó politikai és humani-tárius helyzetet végül az oldotta meg,hogy az Egyesült Államok kormányzatahajlandó volt egy tágabb napirendű tár-gyalássorozatot kezdeni a kubai kom-munista vezetéssel. Mariel kikötőjétszeptember 28-án ismét lezárták akubai hatóságok, addig azonban körül-belül 125 000 kubai élt a távozás lehe-tőségével.

A történet a kubaiak részéről nagy-jából lezárult, de a Mariel-mentőakcióamerikai utóélete meglehetősen ese-ménydús volt. Először is a helyzet ke-zelésében mutatott bizonytalankodásnem használt a határozatlannak tartottJimmy Carter megítélésének. Az iránitúszválság már amúgy is mély sebeketejtett a demokrata elnök presztízsén,és ez a Mariel-mentőakció kezelésévelegyütt hatásos fegyvert adott politikaiellenfele, Ronald Reagan kezébe az1980. novemberi elnökválasztáson.Jimmy Carter vesztett – részben „puhá-nak” tartott külpolitikája miatt.

Egy későbbi elnök sorsát is erősenbefolyásolta a kubai menekültek ügye.A marieliták mindössze 1,4 százalékarendelkezett priusszal olyasmiért, amiaz Egyesült Államokban is büntetendő

68 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

Kubai menekültek a nyílt tengeren,félúton Kuba és Key West között.

cselekménynek számított (amúgy kö-rülbelül egyhatoduk minősült „bűnöző-nek” a kubai törvények alapján), de azamerikai közvélemény egy része bűnö-zőknek és csavargóknak tartotta az1980-as akciók során Kubából elmene-külteket. Az előítéletekhez hozzájárul-hatott az a tény is, hogy a korábbikubai menekültek többsége más faji-társadalmi-gazdasági háttérrel rendel-kezett. Az 1980-as menekültek jelentősrésze viszont nem fehér középosztály-beli volt.

A Mariel-mentőakció során az arány-lag rövid idő alatt nagy tömegben ér-kező kubaiakat a floridai helyzet enyhí-tésére más tagállamok között is szét-osztották, ahol a körülmények nemmindig feleltek meg a menekültek elvá-rásainak. Így az arkansasi, használatonkívüli Chaffee-erődbe is több száz ku -bai menekült került az akkori kor-mányzó, Bill Clinton tiltakozása dacára.Fort Chaffee az 1970-es években márszolgált befogadó központként a viet-nami menekültek esetében, de Clintonkormányzó nem kívánta újfent hasonlócélra használni a létesítményt. Azt java-solta Carter elnöknek, hogy a Kubábantalálható Guantánamo-támaszpontotnyissák meg a menekültek előtt. Azelnök azonban hajthatatlan volt.

Az erődben összezsúfolódott kubai -ak közül aztán 1980. május 26-án többszázan kitörtek és összecsaptak a helyirendőri erőkkel. Öt nappal később márezer kubai tört ki és indult el az ország -úton a legközelebbi város felé a megret-tent és felháborodott arkansasiak ré-mületére. Clinton kormányzó vérontás-tól tartott, de a kiérkező nemzeti gárdafigyelmeztető lövéseinek hatására a ku-baiak meghátráltak. Bill Clinton politi-kai pályafutása komoly veszélybe ke-rült: egyebek mellett a kubai ügy miattelvesztette a kormányzóválasztást. Igaz,két évvel később ismét sikerült a LittleRock-i kormányzói hivatalba bejutnia,és politikai pályája újfent felívelt – egé-szen a Fehér Házig.

„csónAkEMbErEk” ViEtnAMból

A 20. század egyik legemlékezetesebbfényképfeltétele 1975. április 30-án ké-szült az Egyesült Államok saigoni nagy-

követségén. Emberek hosszú sorbanállva próbálnak feljutni az épület tete-jére leszállt katonai helikopterhez. Aszerencsések megmenekültek, a Dél-Vi-etnam partjainál várakozó amerikai ha-dihajókra ekkor és korábban százezer-nél is több olyan vietnami jutott el, akinem kívánta megvárni a kommunistahatalomátvételt. Természetesen első-sorban a bukott dél-vietnami kormánytisztviselői, a hadsereg tagjai, továbbáaz amerikai hatóságokkal az előző évek-ben, sőt évtizedekben együttműködőemberek menekültek el mindenükethátrahagyva, és kezdtek új életet azEgyesült Államokban az „Új Élet” (Ope-ration New Life) és az „Újonnan Érke-zettek” (Operation New Arrivals) had-műveletek jóvoltából.

Jóval nagyobb számban voltak azon-ban olyanok, akiknek nem sikerült a me-nekülés, vagy akik illúziókat tápláltak akommunistákkal szemben, bár az évti-zedes háború Vietnamban bőségesenszolgáltatott példákat és jelzéseket arra,hogy Hanoi kíméletlenül leszámol véltés valós ellenfeleivel. Az 1975-ös ameri-kai mentőakciókban a Dél-Vietnambólkimenekített emberek csak a töredékéttették ki azoknak, akikkel a főleg észak-ról érkezett kommunista vezetés leakart számolni. A saigoni hatalomátvé-

Kubai bevándorlók érkeznek a Key West-i légi bázisra

1980. április 30-án.

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 69

tel után számos megtorló intézkedéstvezettek be nem kizárólag a dokumen-tálhatóan a korábbi rezsim támogatóiellen, hanem azok ellen is, akiket meg-bízhatatlannak tartottak politikai okok-

ból, vagy egyszerűen olyan gazdasági te-vékenységet folytattak, amely ellenke-zett a marxista–leninista dogmával.

Az adminisztratív és egyéb eszkö-zökkel üldözöttek közé később bekerül-

tek a vietnami kínai közösség tagjai is.Összességében egymilliónál is több em-bert érintettek a hátrányos megkülön-böztetések. A legtöbbjük úgynevezettátnevelőtáborokba került, ahol több-

70 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

VIETNAMI LAOSZI KAMBODZSAI ÖSSZES

USA 883 317 251 334 152 748 1 287 399

Vietnam 320 000 320 000

Kína 263 000 263 000

Kanada 163 415 17 274 21 489 202 178

Ausztrália 157 863 10 239 17 605 185 700

Franciaország 46 348 34 236 38 598 119 182

Németország 28 916 1 706 998 31 620

Egyesült Királyság 24 267 346 381 24 994

Új Zéland 6 099 1 350 5 995 13 344

Hollandia 11 546 33 523 12 102

Japán 8 231 1 273 1 223 10 727

Norvégia 10 066 2 178 10 246

Malájzia 10 000 10 000

Svájc 7 304 593 1 717 9 614

Svédország 9 099 26 214 9 339

Dánia 7 007 12 51 7 070

Belgium 5 158 989 896 7 043

Más országok 10 343 4 694 8 268 25 605

Mindösszesen 1 642 179 324 107 580 884 2 547 170

AZ INDOKÍNAI MENEKÜLTEKET BEFOGADÓ ORSZÁGOK 1975–1997

Forrás: Robinson, W. Courtland Terms of Refuge United Nations High Commissioner for Refugees, London: Zed Books, 1998 p. 270, 276, Appendix 2; Far Eastern Economic Review, June 23, 1978, p. 20

nyire embertelen körülmények közöttnehéz fizikai munkát kellett végezniük,és a szerencsétleneket a kimerítő fizi-kai munka után még alapos agymosás-ban is részesítették. Elkezdték a város-lakókat vidékre költöztetni, ahol – eufe -misztikus kifejezéssel – ún. „új gazda-sági zónákban” kellett a programbanérintetteknek dolgozniuk – a valóság-ban ez főleg dzsungelirtást jelentett,hogy az így nyert földterületeket mező-gazdasági művelésre tudják befogni.

Az 1970-es évek második felébenHanoi fel kívánta gyorsítani a szocia-lista átalakítást, és a gazdaság lassú fej-lődésének, illetve strukturális bajainakegyik okát – más kommunista orszá-gokból már ismert kifejezésekkel – atársadalom „felforgató” és „élősködő”elemeiben vélte megtalálni. Az ellenségsoraiban több tízezres nagyságrendbenkaptak helyet a kínai etnikumú hoák.A kínai-vietnamiak elleni fellépés nem-zetközi hátterében két háború állt.1975 áprilisában, a vietnami kommu-nisták saigoni bevonulásával egy idő-ben a kambodzsai kommunista erők, avörös khmerek Pol Pot vezetésével át-vették a hatalmat a Vietnammal szom-szédos országban. A vietnami–kambo -dzsai kapcsolatokat határvillongásokrontották, míg a Pol Pot-rezsim rém -uralma elől menekülő kambodzsaiakegy része Vietnamban talált menedéketés kért segítséget a helyi vezetéstől.

A harcedzett vietnami csapatok1978 decemberében lépték át a viet-nami–kambodzsai határt, rövid időnbelül elfoglalták a fővárost, PhnomPenh-t, és menekülésre kényszerítettéka véreskezű kambodzsai diktátort.Kambodzsa azonban Kína szövetsé-gese – vagy inkább kliensállama – volt,és Peking nem nézte jó szemmel, hogyVietnam egyrészt Kambodzsa káráraerősödik Délkelet-Ázsiában, másrészt ahoákat diszkriminálja. Bár Peking jelen-tős támogatást adott Hanoinak azEgyesült Államok ellen folytatott hábo-rújához, a Peking–Hanoi-viszony ko-

rántsem volt felhőtlen. Egyes vélemé-nyek szerint a kínaiak, nem meglepőmódon, nem is kettős, hanem többesjátékot játszottak a háború során. Igazugyan, hogy nem kívánták az amerikai -ak győzelmét, de egy gyors, kevés vér-veszteséggel járó vietnami siker semszerepelt a kínai vezetők kívánságlistá-ján. Dokumentumok bizonyítják, hogyPeking a lehetőségei szerint megpró-bálta prolongálni a háborút, és egyesközvetítési kísérleteket, mint például alengyel „Lumbágó-műveletet” azért hi-úsított meg, hogy Washington és Hanoine egyezzen ki túlságosan korán.Ahogy az egyik észak-vietnami vezető

keserűen megjegyezte: „Kína hajlandóaz amerikaiakkal háborúzni az utolsóvietnami katonáig.”

A vietnamiak kambodzsai katonai si-kere egyáltalán nem illett bele a kínaistratégiába, és ahogy a pekingi vezetőkmegfogalmazták, ideje volt a vietna-miak „körmére koppintani”. Az ún. har-madik indokínai háború (az első a fran-cia–vietnami volt 1945–1954, míg a má-sodik az amerikai–vietnami 1964–1973között) Kína és Vietnam között mene-külthullámot indított el a hoák köré-ben – s mellesleg eloszlatta azt a mí-toszt, hogy a „testvéri szocialista” or-szágok nem háborúznak egymással.

Vietnami „csónakemberek” várnak a kimentésükre.

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 71

Menekültek ezrei hagyták el háborúsújtotta hazájukat túlzsúfolt hajókon.Számosan estek áldozatul a ragado-zóknak, a víz gyermekek holttestétsodorta partra.

A vietnami kínaiak vagy hoák mel-lett a másik leginkább diszkriminált et-nikai kisebbség a vietnami központifennsíkon élő hmongok vagy montag-nard-ok voltak, akik az amerikaiak és adél-vietnamiak mellett álltak a háborúalatt. A laoszi eredetű hmongok közültöbb tízezren telepedtek le az EgyesültÁllamokban, vagy menekültek olyandélkelet-ázsiai országba, ahol befogad-ták őket.

A Vietnamból menekülni szándéko-zók, köztük a hoák két útvonalon távoz-hattak: észak felé a szárazföldön Kí-nába, illetve a tengeren keresztül. A Dél-kínai-tengeren, a világ egyik legforgal-masabb vízi útján száz- és ezerszámrajelentek meg dzsunkák, csónakok ésegyéb vízi alkalmatosságok a menekü-lőkkel, akiknek úti célja egyrészt Malaj-zia, Szingapúr, Hongkong és a térségszigetei voltak, másrészt abban re-ménykedtek, hogy útközben valami-lyen kereskedelmi hajó felveszi őket. A„csónakemberek” („boat people”) viszon-tagságai megragadták a világ közvéle-ményének figyelmét – és a vietnami ha-tóságokét is. A kommunista vezetőkazonban nem humanitárius szempont-

ból közelítettek a kérdéshez, hanemnagyszerű bevételi forrást fedeztek felaz emigrációban. (Megjegyzendő, hogya vietnami kommunista vezetők nemvoltak egyedül ezzel a szemlélettel: Ni-colae Ceauşescu Romániája és Erich Ho-necker NDK-ja hasonlóképpen pénzke-reseti forrásnak tekintette az országuk-ból való emigrációt.)

Elsőként 1978 októberében jelentmeg egy vietnami hajó körülbelül 2500menekülttel a fedélzetén Malajzia part-jainál. Később kiderült, hogy a vietnamihatóságok „szabott” árakkal dolgoztak:a hírek szerint egy felnőttnek (elsősor-ban a jobb módúnak számító kínai et-nikumhoz tartozónak) 3000 amerikaidollárt (vagy ennek megfelelő értékűaranyat), míg egy gyermeknek ennekaz összegnek a felét kellett fizetnieahhoz, hogy aránylag biztonságban elhagyhassa Vietnamot. Egyes becslé-

sek szerint Hanoi a tranzakció révén1978–79-ben megduplázta aranytarta-lékát.

A tranzitutak azonban korántsemvoltak biztonságosak. A kedvezőtlenidőjárás, a nem megfelelő navigálási ké-pességek, a sokszor lélekvesztőnek isalig minősíthető csónakok mellett ál-landó veszélyt jelentettek a kalózok, il-letve az emberrablók. Az előbbiek ki-fosztották az utazókat, és sokszor el-vették tőlük a magukkal vitt élelmisze-reket is, míg az utóbbiak elsősorbanlányokat és fiatal nőket hurcoltak el;többüknek végleg nyoma veszett. A cél-állomásokon azonban nem mindig vár-ták tárt karokkal a menekülteket. So-kukat lakatlan vagy alig lakott szige-tekre vitték, és a „senki földjén” vára-koztatták, amíg befogadási kérelmüketa fogadó országok hatóságai elbírálják.A helyzetet az 1979 júliusában Genfbenaz ENSZ égisze alatt tartott nemzetköziértekezlet oldotta meg, amelyen a nyu-gati államok 260 000 menekült befoga-dását vállalták magukra. Közülük élenjárt az Egyesült Államok, részben erköl-csi megfontolásokból, hiszen a délkelet-ázsiai menekültáradat egyik oka az ame-

Vietnami árvákat szállítanak az USA-ba a „Babylift” akció során,

1975. április 12-én

72 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

rikai–vietnami háború volt. Egyes nyu-gati országok új módszerekkel is kísér-leteztek; így Kanada ekkor vezettebe – a világon elsőként – az ún. egyéniszponzoráció intézményét, amelybencsaládok, vallási és világi csoportok ma-gukra vállalták (és vállalják ma is) meg-határozott számú menekült befogadá-sát és segítését a társadalmi beilleszke-désben.

Külön kérdést jelentettek az árvavagy félárva gyermekek. A Ford-admi-nisztráció 1975-ben akciót indított(Operation Babylift), amelynek soránnagyjából 2600 vietnami árva gyer-meket adoptáltak amerikai szülők. Azamerikai apától és vietnami anyátólszületett több tízezer gyermek talán alegtragikusabb sorsú csoportot alkotta.A vietnami kommunista hatóságok, va-lamint a lakosság egy jelentős része isegyfajta „árulóként” tekintett rájuk, sor-suk a társadalmi számkivetettség volta szülőföldjükön. (Különösen igaz voltez az afrikai-amerikai apától és viet-nami anyától született gyerekekre.) Az1975 utáni években mindössze azokata gyermekeket engedték emigrálni a vi-etnami hatóságok, akiknek az édesap-ját megtalálták, és az apa hajlandó voltgyermeke bevándorlását intézni. Az ún.amerázsiai gyerekek sorsa az 1980-asévekben némileg jobbra fordult, ami-kor az amerikai Kongresszus két tör-vényt is hozott a helyzetük rendezé-sére (Amerasian Immigration Act, 1982és Amerasian Homecoming Act, 1988).A törvények nem kizárólag a Vietnam-ban élő „amerázsiai” gyerekekre vonat-koztak, hanem a Délkelet-Ázsiábanélőkre általában. A különböző progra-mok végül az 1990-es évekre – néhányezer kivétellel – rendezték az amer -ázsiai gyerek sorsát.

Noha 1979 után jelentős mértékbenvisszaesett a „csónakemberek” száma,továbbra is folyamatosan menekültekemberek a délkelet-ázsiai kommunistadiktatúrákból. A második nagyobb me-nekülthullám pontosan tíz évvel az elsőkezdete után következett be: 1987-benújra ugrásszerűen megnőtt a menekül-tek száma, ezúttal Hongkong és Thai-föld fogta fel a közel húszezres vietnami

menekültáradatot, és a felállított tábo-rok hamar megteltek. Újfent egy genfikonferencia oldotta meg a helyzetet: azelfogadott terv alapján minden érkezőtát kellett világítani, és csak a valódi me-nekültek mehettek tovább, a többieketvisszatoloncolták Vietnamba. Ezt köve-tően a „csónakemberek” száma drámaimértékben csökkent, és az 1990-esévekben már csak néhány tucat embermenekült ilyen módon. Nem szűntmeg azonban a vietnamiak repatriá-lása: a családegyesítési program folyta-tódott ugyanúgy, mint az amerázsiaigyerekek, illetve most már fiatal felnőt-tek Amerikába történő áttelepülésé-nek támogatása.

A körülbelül 700 000 „csónakem ber”1975 és az 1990-es évek között azon-

ban csak kisebbik hányadát tette kiannak az 1,6 millió vietnaminak, akiebben az időszakban elhagyta hazáját.A többséget az ún. rendezett távozásiprogram (Orderly Departure Program)keretében helyezték el különböző or-szágokban, elsősorban az Egyesült Ál-lamokban. A program lényegét az jelen-tette, hogy a menekülteket felkérték,hogy menjenek vissza Vietnamba, és haa menekültstátuszhoz szükséges felté-teleknek megfelelnek, repatriálják őket– mindenekelőtt az Egyesült Államokba,ahol jelentős lélekszámú vietnami kö-zösségek jöttek létre, elsősorban a nyu-gati parton, Kaliforniában, de gyakorla-tilag az összes nagyvárosban, Chicagó-tól kezdve New Yorkig megtalálhatóka „kis Vietnamok”.

Dél-vietnami csecsemőket szállítanakSaigonból az USA-ba a „Babylift”

művelet során. A vietnami háborúvégén, 1975. április 3. és 26. között

tömegesen evakuálták a gyerekeketDél-Vietnamból.

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 73