MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E

L U X E M B U R G I ZS IGMOND U R A L K O D Á S A 1387-1437

C.Tóth Norbert

C . T Ó T H N O R B E R T

Luxemburgi Zsigmond uralkodása

1387-1437 F ő s z e r k e s z t ő R o m s i c s I g n á c

K O S S U T H K I A D Ó

Írta: C. Tóth Norbert

Főszerkesztő: Romsics Ignác

Sorozatszerkesztő: Nagy Mézes Rita

Képszerkesztő: Demeter Zsuzsanna A térképeket készítette: Nagy Béla Tervezte: Badics Ilona Kiadói programvezető: Szuba Jolanta Kiadói programkoordinátor: Winter Angéla

Közreműködő intézmények: Budapesti Történeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Országos Levéltár, Országos Széchényi Könyvtár, amelyek a sorozat képanyagát a rendelkezésünkre bocsátották.

Egyéb források: Civertan, ELTE Egyetemi Könyvtár (Budapest), Főszékesegyházi Kincstár (Esztergom), Keresztény Múzeum (Esztergom), Magyar Képek Archívum, Magyar Nemzeti Galéria, MTA Könyvtára, MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, Ráday Gyűjtemény (Budapest), Szépművészeti Múzeum

Fotók: Bakos Ágnes, Bakos Margit, Bókay László, Búzás Gergely, Dabasi András, Hegyi Gábor, Józsa Dénes, Kocsis András Sándor, László János, Makky György, Mudrák Attila, Nagy Mihály, Sebestyén József, Szabóky Zsolt, Szalatnyay Judit, Szelényi Károly, Tihanyi Bence

Külföldi intézmények: Bayerisches Nationalmuseum (München), Centre Historique des Archives Nationales (Párizs), Kulturhistorisches Museum (Görlitz), Kunsthistorisches Museum (Bécs), Musée de l'Armée (Párizs), Österreichische Nationalbibliothek (Bécs), Österreichisches Staatsarchiv (Bécs), Pamiatky Múzeá (Pozsony), Rosengartenmuseum (Konstanz), Staatsbibliothek, Depot Breslau (Berlin), Topkapi Szeráj Könyvtára (Isztambul), Uffizi Képtár (Firenze) Városi Levéltár (Pozsony)

ISBN 978-963-09-5684-0

Minden jog fenntartva

© Kossuth Kiadó 2009 © C. Tóth Norbert 2009

Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó zRt. elnök-vezérigazgatója A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Műszaki vezető Badics Ilona

Nyomdai előkészítés Veres Ildikó Korrektor Török Mária Képkidolgozás GMN Repró Stúdió

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda zRt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató

www.kossuth.hu / e-mail: kiado@kossuth.hu

Tartalom

EURÓPA A 14. SZÁZAD VÉGÉN A Német-római Birodalom • 8 A nagy nyugati egyházszakadás (1378-1417) • 11 Anglia és Franciaország • 13 Új hatalom megjelenése Európában • 14

ZSIGMOND TRÓNRA KERÜLÉSE ÉS AZ EGYENSÚLYKERESÉS IDŐSZAKA (1382-1400) Út a trónig (1382-1387) • 18 Az első évek (1387-1392) • 21 Lépésről lépésre, úton a tényleges hatalom felé (1392-1395) • 28 Nikápolyés következményei (1396-1400) • 34

ZSIGMOND URALKODÁSÁNAK FORDULÓPONTJA ( 1 4 0 0 - 1 4 0 4 ) Harc az irányításért (1401-1402) • 40 A polgárháború (1403-1404) • 45 A király kormányzatpolitikája • 51

A SZUVERÉN URALKODÓ (1404-1410) A fegyverek békéje (1404-1408) • 58 Zsigmond király várospolitikája • 64 A konszolidáció kiteljesedése (1409-1410) • 68 Borbála királyné és udvara • 74

EURÓPA VEZETŐ FEJEDELME Zsigmond magyar király a német király (1411-1431) • 78 Az ország védelme (1410-1437) • 83 Diplomáciai események Magyarországon • 94

AZ UTOLSÓ ÉVEK: KIRÁLY ÉS CSÁSZÁR (1431-1437) A római koronázás és a bázeli zsinat (1431-1434) • 102 Újra itthon (1435-1436) • 104 Az erdélyi parasztfelkelés (1437-1438) • 106 A császár halála és a trónutódlás • 110

Ajánlott irodalom • 112

A Német-római Birodalom • 8

A nagy nyugati egyházszakadás (1378-1417) • 11

Anglia és Franciaország • 13

Új hatalom megjelenése Európában • 14

Európa a 14. század végén

E U R Ó P A A 1 4 . S Z Á Z A D V É G É N

A Német-római Birodalom

A 14. században Európa egyik legna­gyobb területű országa a Német-ró­

mai Birodalom volt, ám területi ki­terjedésével korántsem állt összhangban az azt vezető császár, illetve király hatal­ma. A birodalom, mint politikai tényező a Hohenstauf-családból származó II. Fri­gyes 1250-ben bekövetkezett halálával ki­esett az Európa sorsát alakító államok so­rából, de a császári címnek továbbra is megmaradt a rangja, azaz a kontinens uralkodói között az első hely illette meg.

A cím megszerzéséért a mindenkori német királynak Itáliába, illetve Rómába kellett eljutnia. Ez a korszak viszonyai között meglehetősen hosszú diplomáciai egyez­tetéseket igényelt, így a legtöbb német uralkodó megelégedett a „római király" címmel. A század folyamán három, a Habs­burg-, a Luxemburgi- és a Wittelsbach-családból kerültek ki a német uralkodók. Az egyes német királlyá választott szemé­lyeknek annyi hatalmuk volt a birodalom felett, amennyit saját tartományukból me­

A német választó­fejedelmek császárrá választják VII. Henriket. Kódexillusztráció, 14. század közepe

A Német-római Birodalom

ríteni tudtak. A Habsburgok 1273 és 1308 között birtokolták a német királyi címet, s e tisztségükben elsősorban az osztrák és a mai Svájc területén lévő öröklött bir­tokaik közötti területek megszerzésére tö­rekedtek. Ennek következtében komoly összetűzésekbe keveredtek az ott kialakult kantonokkal, de a velük vívott ütközeteket (Morgarten, 1315, Sempach, 1386) sorra elvesztették. A szövetséghez a 15. század­ban további városok és területek csatlakoz­tak, amelynek révén komoly katonai erő­vé váltak. Az így megerősödött szövetség 1415-ben - immáron Zsigmond támoga­tásával - támadólag lépett fel és végleg megtisztította Svájc területét a Habsbur­goktól.

A Habsburgok után a Luxemburgok ke­rültek a császári trónra. VII. Henrik király 1310-ben megszerezte a Premysl-dinasztia kihalásával megüresedett cseh trónt fia, János számára. Ettől kezdve a család kiha­lásáig, azaz Zsigmond király és császár ha­láláig a Luxemburgok Prágában tartották székhelyüket. Luxemburgi János cseh ki­rály azonban nem tudta megszerezni a né­met császári trónt, ugyanis a választófeje­delmek a Wittelsbach-családból szárma­zó IV. (Bajor) Lajost (1314-1347) válasz­tották meg. Uralkodása alatt ismét fellán­golt a birodalom és a pápaság közötti harc, amelynek eredményeképpen a német vá­lasztófejedelmek 1338-ban Rhensben úgy határoztak, hogy az általuk trónra emelt uralkodó hatalmának nem előfeltétele a pá­pai megerősítés, amivel a császárkoroná­zást formális aktussá tették. Lajos után is­mét, ezúttal immáron 1437-es kihalásukig a Luxemburgi-család tagjait választották királlyá.

A birodalom és Csehország IV. Károly császár és cseh király (1346-1378), Zsig­mond apjának uralkodása alatt élte a fény­korát. 1356-ban Károly kiadta a német aranybullát, amelyben szabályozta a trón betöltését. A cseh koronához csatolta Sziléziát, 1373-tól pedig a család uralma alá került a Brandenburgi Őrgrófság is. Ká­

roly öröklött és szerzett birtokait még éle­tében felosztotta fiai között: Csehországot és a német trónt Vencel, Brandenburgot Zsigmond kapta, míg a többi tartomány a különböző oldalágaknak jutott. Emel­lett 1348-ban megalapította a prágai egye­temet.

Elméletileg a birodalom részét képezte az Itáliai-félsziget Rómától északra eső ré­sze is, de a Hohenstaufok bukásával a terü­leten lévő minden nagyobb város önálló politizálásba kezdett és külön köztársasá­got hozott létre. A városok egy része aztán császárpárti (gibellin), másik része császár­ellenes (guelf) politikát folytatott, ami ki­tűnő ürügyet biztosított az egymás elleni harchoz. S habár az idő múlásával elhalvá­

IV. Károly. Falfestmény részlete a karlsteni várból

Kanton

Független paraszti közösségek Svájc területén, amelyek közül három, Uri, Schwyz és Unterwal-den 1291-ben önvé­delmi célból társulást alapított (Eidgenos-senschaft), amely a későbbi svájci állam­szövetség csírája lett.

arra törekedtek, hogy hatalmukat valami­lyen módon jogilag is legitimizálják. En­nek érdekében hűbéruruktól, a császártól különféle címeket vásároltak: így például a veronai Scalákat legyőző Visconti család 1395-ben megalapította a Milánói Herceg­séget.

Az észak-itáliai városok közül ki­emelkedett Velence, Genova és Firenze, amelyekben egyrészt megmaradt a köz­társasági államforma, másrészt gazdagság tekintetében messze a többiek fölé emel­kedtek. Tették ezt - az utóbbi kivételével - főleg annak révén, hogy jövedelme­ző gyarmatbirodalmat építettek ki. E vá­rosok abban is előrébb jártak társaik­nál, hogy pénzügyi fölényüket sikeresen tudták katonai hatalommá átalakítani. S habár a 14. század közepén Genova se­gítségével Nagy Lajos királynak sikerült Velencét rövid időre visszaszorítania, mégis a városállam egyre nagyobb terüle­teket foglalt el a szárazföldön (Terra Fir­ma): 1405-ben Pádua és Verona, 1421-ben Friaul tartomány, 1428-ban Brescia és Bergamo került hatalma alá. Emellett sikeresen harcolt Magyarországgal is Dal­mácia visszaszerzéséért.

A harmadik város, Firenze fejlődése any-nyiban különbözött a másik kettőétől, hogy itt a gazdagságot főleg a bankügyle­tek és a fejlett textilipar teremtették meg. 1434-ben az egyik bankárcsalád, a Medici, átvette a város vezetését, de az államforma hivatalosan továbbra is megmaradt köz­társaságnak. Firenze is felhasználta hatal­mát terjeszkedésre (például Pisa 1406-os elfoglalása), de az egyetemes kultúra te­rületén véghez vitt tevékenysége miatt ki­emelkedik a többi város közül. Innen indult hódító útjára a 15. század elején az itáliai reneszánsz, amely egyszerre jelen­tette az antik, ókori embereszmény és kultúra felfedezését és a nemzeti eszme megjelenését. Hatása az Itálián kívüli or­szágok közül elsőként, a 15. század máso­dik felének elején Magyarországra érke­zett meg.

nyodott a két szó eredeti je­lentéstartalma, a harcok ko­

rántsem csendesedtek, sőt idővel a városokon be­lül is megindult a két párt közötti rivalizálás. E fegyveres összetűzé­sek eredménye hama­rosan megmutatkozott, hiszen a legtöbb város­

állam az anarchia szint­jére süllyedt, és vagy egy njelölt népvezér, vagy egy

diktátor vette át az irányítást, netán egy szomszédos város

szállta meg a települést. A 14. század első felére aztán

csak néhány nagyobb városnak sikerült fel­

színen maradnia, amelyek egyúttal bekebelezték a kör­nyezetükben fek­vő többi települést is. Az egyes váro­

sok élére örökle­tes hatalommal egy-

egy család k e r ü l t . Így Milánóban a Visconti

(1310-1447), Veronában a Scala (1387-ig), Páduában

a Carrara család (1405-ig) birtokában volt a hatalom. Mellettük Piemontot a Sa-voyai grófok, 1416-tól - Zsigmond rang­emelése révén - hercegek vezették. A 15. század új fejleményeként e városok vezetői

EURÓPA A 14. S Z Á Z A D V É G É N

Károly aranybullája, 1355

Német-római uralkodók (1347-1439)

Luxemburgi IV. Károly

Luxemburgi Vencel (Károly fia)

Pfalzi Ruprecht

Luxemburgi Jodok morva őrgróf

Luxemburgi Zsigmond

Habsburg II. Albert

1347-1378

1378-1400

1400-1410

1410-1411 (ellenkirály)

1410-1437

1438-1439

A nagy nyugati egyházszakadás (1378-1417)

A nagy nyugati egyházszakadás (1378-1417)

Az Itáliai-félsziget többi részén a sok kis városállam mellett két nagyobb osz­

tozkodott: délen az Anjouk Nápolyi Királysága, míg Közép-Itáliában a Pápai Ál­lam. A 14. század eleje óta azonban a min­denkori pápák nem Rómában, hanem Avi-gnonban tartották udvarukat. Elköltözésü­ket főleg a város két nagy főúri családja, a Colonnák és az Orsiniek között zajló harc indokolta, amely még a bíborosi kollégiu­mot is megosztotta. A VIII. Bonifác pápa bukása (1303) utáni ideiglenes elköltözés­ből végül több mint hetven év lett. A pá­paság új székhelye ekkor még az Anjouk családi örökségeként a nápolyi királyok fennhatósága alatt állt, és csak 1349-ben, vá­sárlás útján került a pápák tulajdonába. S bár Franciaország határánál éltek és a pá­pák meg a bíborosok többsége is francia származású volt, mégsem mondható, hogy a francia királyok hegemóniája a Szentszék felett kizárólagosan érvényesült volna. A pá­

pai udvar a rómaiak sürgetésére, 1377-ben költözött vissza a városba, ám nem a koráb­bi székhelyre, a lateráni palotába, hanem a ma Vatikánnak nevezett területre. A köl­tözés azonban korántsem hozta meg a várt eredményt, ugyanis az új olasz pápa, VI. Or­bán (1378-1389) helyett a bíborosok fran­cia csoportja VII. Kelemen (1378-1394) né­ven egy másik pápát választott, aki vissza­költözött Avignonba. Az (ellen)pápát Fran­ciaország, Németalföld, Aragónia, Kasztília és Skócia uralkodói támogatták, míg a töb­bi ország a római pápa hűségén maradt. A helyzetet bonyolította, hogy mindkét pápa táborában nem kevesen voltak, akik a régóta halmozódó bajok okát az egyház vezetésében látták, s a kiutat egy egyetemes zsinat összehívásában találták meg. Ezért 1409-re Pisába - az úgynevezett - semleges pártállású bíborosok zsinatot hívtak össze, és a két pápa helyett V. Sándor személyében egy újat választottak. Mivel a másik két pápa

A pápai palota Avignonban

EURÓPA A 1 4 . S Z A Z A D V É G É N

Huszita tanok

Husz Jánost a kons­tanzi zsinaton eretnek­ké nyilvánították és 1415-ben megégetek. Kivégzése után Cseh­országban mozgalom­má és felkeléssé tere­bélyesedett a róla el­nevezett huszitizmus. Felújították a két szín alatti áldozást, vagyis azt az ősi keresztény szokást, hogy az úrva­csorát a szentostya mellett a kehely által is kiszolgáltatták. Két fő irányzata volt: a mér­sékeltek, a kelyhesek vagy utraquisták (két szín alatti áldozók) és a radikálisok vagy táboriták (nevüket Tábor-hegyről kapták), akik az egyház minden olyan tanát elvetették, amely a Szentírásból közvetlenül nem bizo­nyítható.

(a római, XII. Gergely és az avignoni, XIII. Benedek) nem mondott le, immáron három pápája volt a keresztény világnak. E helyzet majd Zsigmond hathatós tevé­kenysége révén változott meg.

Az egyházi felső vezetés zavarai remek táptalajt jelentettek a különböző eretnek­ségek terjedésének, közülük is a legjelentő­sebb a Husz János (Jan Hus) által képviselt irányzat lett. Tanításainak forrását az angol John Wycliffe (1324-1384) tanaiból me­rítette. Kezdetben Wycliffe az avignoni pá­pák hatalomgyakorlása ellen lépett fel, majd később már elvetette a pápaság intézmé­nyét és vagyonát, tagadta a papi nőtlensé-get, a szerzetességet, a gyónást és az átlénye-gülés tanát. Minden tanítását a Bibliából vezette le. Követői számára lefordította az

Újszövetséget. Habár tanai Angliában nem gyökereztek meg, de a kontinensen, elsősor­ban Csehországban követőkre talált. A wyc­liffe-i tanok legismertebb hirdetője Husz János, a prágai egyetem teológus-tanára lett. Husz - akárcsak szellemi elődje - fon­tosnak tartotta a nemzeti nyelven való ige­hirdetést, és az egyetemi oktatásban be kí­vánta vezetni a cseh nyelv használatát. Amellett, hogy ő is szembefordult az egyhá­zi szervezettel, az angol teológus tanításai­nál azonban továbbment a misézés addigi gyakorlatának átalakítása terén. Husz kö­vetelte a két szín alatti áldozás bevezetését, amelynek a jelképe, a kehely, követőinek megjelölésére (kelyhesek) is szolgált.

A huszita tanok az 1410-es évektől nem­csak Csehországban, de a szomszédos or­szágokban is követőkre találtak. Amíg azon­ban az utóbbi helyeken általában az egyházi hatalom ellen irányultak, addig Csehor­szágban kialakult nemzeti vonulata is, még­pedig a német politikai és kulturális hatás visszaszorítása érdekében. Az egyház kez­dettől fogva szigorúan próbált fellépni Husz János és követői ellenében, ám a cseh ki­rály és udvar maga is a tanítások hatása alá került, így a gyakorlatban nem lett sok következménye az 1411-es kiátkozásnak. A mozgalom történetében a fordulópontot az egyetemes zsinat összehívása jelentette. Az 1415-ben összeülő konstanzi zsinat fő kérdésévé az új, mindenki által elfogadott pápa megválasztása mellett, Husz János eretnek tanainak visszavonása vált.

Pápák (1378-1439)

Róma Avignon Pisa ellenpápák

VI. Orbán 1378-1389 VII. Kelemen 1378-1394

IX. Bonifác 1389-1404 XIII. Benedek 1394-1417

VII. Ince 1404-1406

XII. Gergely 1406-1415 V.Sándor 1409-1410

XXIII. János 1410-1415 V.Márton 1417-1431

IV. Jenő 1431-1439

Anglia és Franciaország

Anglia és Franciaország

Akét ország történetét és kapcsolatait leginkább az időről időre kiújuló,

majd szünetelő, általában száz­évesnek nevezett háború (1339-1453) ese­ményei alapján ismerhetjük meg. 1328-ban fiágon kihalt a Capet-dinasztia, és III. Eduárd angol király (1327-1377) be­jelentette igényét leányági öröklés címén - anyja Szép Fülöp leánya volt - a fran­cia trónra. A dolog szépséghibája, hogy a francia rendek már 1317-ben kizárták az öröklésből a leányágakat. Ennek révén 1328-ban az utolsó Capet-király unokatest­vérét, a Valois-házból származó VI. Fülöpöt (1328-1350) választották meg francia ki­rálynak. Az angol király trónigénye mellett ugyancsak az összeütközést segítették elő az angol kézen lévő délnyugat-franciaországi Guyanne (Aquitania) tartományban zajló, franciák által kezdeményezett területfoglaló harcok. III. Eduárd az általa megindított harcokban először megsemmisítette a fran­cia flottát (1340), majd Crécy mellett (1346) megverte a franciák szárazföldi csapatait is. 1347-ben sikerült állandó hídfőállást kiépí­tenie Calais elfoglalásával, sőt tíz év múlva Jó János francia királyt (1350-1364) is el­fogták az egyik csatában. Az új francia ki­rálynak, V. Károlynak (1364-1380) nagy nehézségek árán sikerült rendbe szednie or­szágát, és az 1369-ben újból megindított há­borúban az elvesztett területek jó részét is visszahódította. A százéves háború máso­dik szakasza 1375-ben ért véget, s az ek­kor kötött fegyverszünet egészen V. Hen­rik angol király (1413-1422) uralkodásáig tartott. A harcok újabb kirobbantásában oroszlánrésze volt Jó Fülöp burgundi her­cegnek, aki az angol királyt ismét a konti­nensre hívta. Az angol seregek aztán 1416-ban Azincourt-nál legyőzték a francia sere­

get, s az elmebeteg VI. Károly francia király (1380-1422) a troyes-i szerződésben (1420) - halála esetén - a fia ellenében V. Hen­rik királynak ígérte a francia trónt. Ám mi­vel két évvel később mindkét király meg­halt, az új francia uralkodó, VII. Károly (1422-1461) korántsem igyekezett végre­hajtani a szerződésben foglaltakat. Ennek következményeként VI. Henrik angol király (1422-1461) támadásba lendült és a Loire folyótól északra eső országrészt elfoglalta. A háború menetében 1429-ben következett be az utolsó fordulat, amikor a francia se­regek élére egy parasztlány, Jeanne d'Arc állt, akinek vezetésével felmentették az an­golok által ostromolt Orléans-t. Az „or-léans-i szűz" ezek után a régi koroná-zóvárosban, Reimsben megkoronáztatta VII. Károlyt. S bár 1431-ben az angolok fogságába került, akik megégették, a fran­cia seregeket már nem lehetett megállítani. Károlynak az 1435-ös arras-i szerződéssel sikerült a burgundi herceget kivonni az an­golok támogatói közül, s 1453-ra már csak Calais kikötője maradt az angolok kezén.

Jeanne d' Arc arcképe. Miniatura, 1450-1500 között

Az orleans-i csata. Illusztráció egy VII. Károly tetteit dicsőítő kéziratból

EURÓPA A 1 4 . S Z Á Z A D V É G É N

Új hatalom megjelenése Európában

Janicsár

A török sereg állandó katonasága, kezdet­ben hadifoglyokból, rabszolgákból állt, ám később a gyermekadó révén a legütőképe­sebb seregtestté for­málták, a fegyverze­tük íj, pajzs, kard és jatagán volt. Az első rigómezei csatában (1389) még csak 2000 fő volt, de lét­számuk folyamatosan emelkedett. Rendsze­res zsoldot kaptak, de legjobban az ösz­tönözte őket, hogy át­kerülhettek a tímáros szpáhik közé.

A Török Birodalom, vagy ahogy magu­kat nevezték, az oszmánok államá­

nak csírája Kis-Ázsia északnyugati vidékén Bursa és Iznik környékén hajtott ki. A muszlim vallású törzseket Oszmán szervezte meg, aki tudatos politikával igye­kezett kiszélesíteni hatalmi övezetét. Kez­detben főleg a Bizánci Birodalom határai­nál vállaltak katonai szolgálatot, s ennek révén korán eljutottak Európába is. Osz­mán utódja, Orhán azonban már nem elé­gedett meg a katonai segéderő szerepével, hanem az egyik bizánci szolgálatban végre­hajtott expedíció után seregei megszállták Gallipolit, állandó hídfőállást szerezve így

Európában. A bizánci hatalom hanyatlását kihasználva aztán I. Murád szultán rög­tön uralkodása elején elfoglalta Drinápolyt (1362), amelyet megtett a birodalom új fő­városává is. Két évtized alatt többszörösére növelte az irányítása alatt lévő országot: a bolgárokat 1371-ben a Marica folyó mel­letti, míg a szerbeket az 1389-es rigómezei (ma Kosovopolje) csatában verte tönkre és számolta fel állami létüket. S habár az üt­közetben a szultán - és Lázár szerb fejede­lem is - meghalt, fia, I. Bajezid tovább foly­tatta apja politikáját.

A Magyar Királyság már Lajos király uralkodása alatt összetűzésbe keveredett

Konstantinápoly 1203-as bevételét megörökítő

kódexillusztráció, 15. század

Új hatalom megjelenése Európában

a törökökkel, és Szerbia elbukása után, egykét rövid időszaktól eltekintve, állandó védekező háborút folytatott ellenük. Az osz­mánok állama ugyanis - eltérően az euró­pai országoktól - központilag a rablásra és a hódításra volt berendezkedve. E politika kezdettől fogva óriási népszerűségnek ör­vendett, a katonák szinte kikövetelték a tá­madó hadjáratokat. A hódítás általában há­rom fázisban zajlott le: először portyákkal és hadjáratokkal gyengítették az ellenség anyagi és élő javait, majd következett a va­zallussá tétel különböző egyoldalú egyez­mények, fegyverszünetek vagy békék révén. Végül az utolsó fázist a szóban forgó ország vagy terület teljes elfoglalása és az Osz­mán Birodalomba való beolvasztása követ­te. Mivel az egész társadalom a háborúra volt beállítva, a hódítások nyomán egyre több rabszolga került az élet különböző te­rületeire, főleg a hadsereg és a hivatalnokok soraiba. Ezáltal az egész felső - rabszolga eredetű - vezetés teljes mértékben a szultá­nok akaratának végrehajtójává vált. En­nek következményeként viszont katonai potenciálját az európai államokéhoz képest sokkal hatékonyabban tudta alkalmazni, hiszen végső soron mindent a katonai hó­dításnak rendeltek alá. E folyamatosan gya­rapodó állammal a Magyar Királyság soha­sem volt egy súlycsoportban, és az egyesült európai seregek sem tudtak eredményt el­érni vele szemben. A török katonai hatalom minden tekintetben előrébb járt a kortárs Európánál: sokkal nagyobb létszámú had­sereget volt képes kiállítani, amelynek te­kintélyes része az állandó katonasághoz (ja­nicsár, szpáhi) tartozott. Ugyancsak óriási fölényben voltak az oszmánok a harcásza­ti taktika alkalmazása és a hadsereg után­pótlásának terén is. Ez utóbbi különösen az európai hadszíntéren jelentett előnyö­ket, mivel amíg a magyar seregek leginkább nyár végén, az aratás után vállalkozhat­tak nagyobb katonai cselekményekre, ad­dig a török hadsereg az év bármely évszaká­ban hadjáratot tudott indítani a kiépített utánpótlási hálózat révén.

Török szultánok arcképei Félix Petancius: Genealógia Turcorum imperatorum című művéből

Török szultánok (1288-1451)

Szpáhi

A török sereg gerin­cét a tímárbirtokosok, vagyis szpáhik alkot­ták, akik katonai szol­gálatuk fejében birto­kot kaptak, de az nem vált magántulaj­donukká. A szpáhik saját lovon vonultak hadba, fegyverzetük az íj, kard, pajzs és lándzsa volt. Birtokuk jövedelme függvé­nyében további har­cosok kiállítására voltak kötelezve.

I. Oszmán 1288-1326

Orhán 1326-1359

I. Murád 1359-1389

I. Bajezid 1389-1403

Szulejmán 1403-1411

Musa 1411-1413

I. Mohamed 1413-1421

II. Murád 1421-1451

Zsigmond trónra kerülése és az egyensúlykeresés időszaka (1382-1400)

Út a trónig (1382-1387) • 18

Az első évek (1387-1392) • 21

Lépésről lépésre, úton a tényleges hatalom felé (1392-1395) • 28

Nikápoly és következményei (1396-1400) • 34

Út a trónig (1382-1387)

A mikor I. Lajos király 1382. szeptember 10-én Nagyszombatban meghalt, az-

zal a tudattal hagyta itt a halandó világot, hogy országainak öröklése tekin­tetében mindent jól elrendezett. A már kortársak által is Nagy melléknévvel ellá­tott királynak a boszniai Erzsébettel 1353-ban kötött házasságából hosszú időn ke­resztül nem születtek utódai. Emiatt első­sorban rokonait kívánta örökösévé tenni. Ám próbálkozásai rendre kudarcba ful­ladtak: kisebbik öccse, István herceg, akit 1349-ben Horvátország, Dalmácia és Szla­vónia élére nevezett ki, 1354-ben meghalt. (András herceget már korábban, 1345-ben meggyilkoltatta felesége, Johanna nápolyi királynő.) István fia, a gyermek János 1360-ban követte apját a sírba. Halála után másik gyermeke, Erzsébet lett az örököse, akit aztán 1365-ben Károly császár fele-

Királynő a bécsi udvari kártya magyar színű lapjaiból, 1455 körül

ségül kért fia, Vencel számára. A házas­ság azonban meghiúsult, mivel Lajosnak 1370-ben végre gyermeke született, sőt e lányt további kettő követte még 1371-ben és 1374-ben. Mivel Lajosnak további utódokra nem volt reménye, így az utód­lást leányai révén kellett megoldania, akik­nek kezéért nyomban meg is indult a ver­seny az európai uralkodócsaládok között. Legidősebb leányát, Katalint V. Károly francia király másodszülött fiával, Lajos orléans-i herceggel jegyezték el 1374-ben, ám a házasság a leány halálával meghiú­sult. A másodszülött leányt, Máriát már 1372-ben Luxemburgi Károly Zsigmond nevű fiával jegyezték el, aki a császár Po-merániai Erzsébettől született kisebbik fia­ként 1368-ban látta meg a napvilágot. Az ünnepélyes eljegyzésükre azonban már Károly császár halála után, 1379-ben Nagy­szombatban került sor, s Vencel a szoká­soknak megfelelően - hogy megismerje azt az országot, ahol uralkodni fog - a ma­gyar udvarban hagyta öccsét, Zsigmondot. A harmadik leányt, Hedviget 1378-ban Habsburg Lipót osztrák herceg nyolcéves fiával, Vilmossal eskették meg.

A leányok kiházasítása után következett a dolgok nehezebb része. Lajos királynak mind Magyarországon, mind Lengyelor­szágban el kellett fogadtatnia a nőági örök­lést, ugyanis eddig egyik országban sem ült a trónon nő. Látszólag egyszerűbb volt a helyzet idehaza, ahol a királynak olyan hatalma volt, hogy nyíltan senki sem merte hangoztatni ellentétes álláspontját - noha mint az a későbbiekből látható volt, az elő­kelők egy jó része az utolsó fiági Anjout, Károly nápolyi királyt látta volna szívesen a magyar trónon. A később Kis Károly né­ven a magyar trónt is megszerző fiatalem-

Z S I G M O N D T R Ó N R A K E R Ü L É S E É S A Z E G Y E N S Ú L Y K E R E S É S I D Ő S Z A K A ( 1 3 8 2 - 1 4 0 0 )

Út a trónig (1382-1387)

ber még 1348-ban került Magyarországra. Itt nemcsak a király, hanem az udvari ne­messég körében is nagy népszerűségnek örvendett, s Lajos 1371-ben rábízta Szlavó­nia, majd Dalmácia irányítását, sőt 1379-ben ő vezette a Velence ellen harcoló ma­gyar sereget. Végül, amikor a római pápa, VI. Orbán felajánlotta a nápolyi trónt La­josnak, ő Károlyt küldte sereggel Johanna ellen, s ő 1381-ben elfoglalta Nápolyt, a ki­rálynőt pedig megfojtatta.

Lajos másik országában, a Lengyel Ki­rályságban meglehetősen nehezen ment a trónöröklés biztosítása. Mária utódlásá­nak elfogadtatása fejében - amellett, hogy a lengyelek azt hitték, Mária csak a lengyel trónt örökli és náluk fog lakni -, 1374-ben kénytelen volt kiadni a lengyel nemesség­nek a széles körű kiváltságokat biztosító úgynevezett kassai privilégiumot, amely a lengyel rendi alkotmány egyik alapja lett. Ám a későbbiek folyamán még többször is emlékeztetnie kellett a lengyeleket kötele­zettségeikre. Legutoljára - nem sokkal ha­lála előtt - a király Zólyomban eskette fel Máriára és leendő férjére, Zsigmondra a lengyel előkelőket.

Az elhunyt király végakarata szerint 1382. szeptember 21-én Székesfehérvárott Máriát magyar királlyá koronázták. A ma­gyar-lengyel perszonálunió azonban - mi­vel a lengyelek ragaszkodtak a királyuk helyben lakásához, amire viszont Lajos öz­vegye, Erzsébet, aki kiskorú leánya helyett a hatalmat gyakorolta, nem volt hajlandó -felbomlott. Végül többszöri tárgyalás után az özvegy királyné másik leányát, Hedviget küldte Lengyelországba, ahol 1384-ben -miután Vilmossal kötött házasságát nem ismerték el - királlyá koronázták. A követ­kező évben pedig hozzáadták Jagelló litván nagyfejedelemhez. Ezzel Hedvig lengyel ki­rálynő (1386-1399) nemcsak férjet kapott, hanem egyben a litván nép keresztanyja is lett, mivel Jagelló és népe ekkor tért meg a katolikus egyházhoz. Jagelló megkeresz­telkedése után felvette az Ulászló nevet, és fősége alatt egyesítette a két országot

(1386-1434), létrehozva Európa egyik leg­nagyobb területű országát.

Magyarországon időközben polgárhá­borús állapotok alakultak ki a trón betöl­tése körül. A különböző csoportok egy­valamiben egyetértettek, miszerint Mária királysága csak átmeneti lehet, s a trónt fér­jének, illetve valaki másnak, de minden­képp férfinak kell betöltenie. Az egyik cso­port, a Lackfiak vezetésével Luxemburgi Zsigmondot támogatta, míg a másik - az özvegy királyné Garai Miklós nádorral -Lajos orléans-i herceg és Mária házasságát akarta keresztülvinni. A harmadik csoport, amely főleg a vidéki nemességet képviselte, élén a Horváti testvérekkel, Kis Károly trónöröklését támogatta. Ez utóbbi cso­portnak volt a legszélesebb a tömegbázisa, s ezt látván a két udvari csoport kiegyezett egymással, majd 1385 nyarán megtartották Mária és Zsigmond esküvőjét. Ám Zsig­mond legnagyobb bosszúságára koroná­zásra nem került sor. A Horvátiak, látván a fejleményeket, meghívták Kis Károlyt a magyar trónra, aki szeptemberben partra

Mária és Zsigmond házasságkötése. Illusztráció Jean Froissart krónikájából

Perszonálunió

A latin persona = személy és unió = közösség szavakból.

Egymástól minden

másban független

országok kapcsolata,

amelyeknek csak az

uralkodójuk azonos.

Z S I G M O N D T R Ó N R A K E R Ü L É S E É S A Z E G Y E N S Ú L Y K E R E S É S I D Ő S Z A K A ( 1 3 8 2 - 1 4 0 0 )

Mária királynő arcképe a Gimesi Forgács-család

címeréről

szállt Dalmáciában, majd diadalmenetben megérkezett Budára. Zsigmond Csehor­szágba menekült, s december 31-én Szé­kesfehérvárott a királyné és a királynő jelen­létében megkoronázták Károlyt, e néven

a másodikat. Hogy pontosan hogyan is képzelte el uralkodását, azt nem

Mária királynő pecsétje, 1383

volt ideje alattvalóival közölni, mivel 39 nap elteltével, február 7-én merénylet áldozata lett, majd sérüléseibe három hét múlva be­lehalt.

A merénylet következtében az addig is pattanásig feszült helyzetben szinte nyom­ban kitört a két tábor között a polgárhábo­rú. Erzsébet özvegy királyné és hívei, vala­mint a Lackfi vezette csoport továbbra is Zsigmond trónra emelése mellett volt, míg a Horvátiak Károly kiskorú gyermekét, László nápolyi királyt (1386-1414) nyil­vánították magyar királlyá. Zsigmondot 1386 tavaszán Vencel cseh és német király visszahozta az országba, s katonai segítsége fejében a királynékkal elzálogosíttatta Po­zsonyt, valamint a Vág folyótól nyugat­ra lévő várakat. Erzsébet vélt erőfölénye tudatában személyes megjelenésével akar­ta a Horvátiak vezetésével zajló délvidéki zendülést elfojtani, ám azok - nem tudván ezen erőfölényről - Gara városa közelében július 25-én megtámadták őket, a királyné­kat foglyul ejtették, a kíséretüket pedig -köztük Garai Miklóst és a többi, Károly megölésében részt vett személyt - lemészá­rolták.

Ezek után a Budán maradt előkelők augusztusban országgyűlést tartva általá­nos kegyelmet ígértek a lázadóknak, ha szabadon engedik a királynékat. Ennek eredménytelensége láttán szerződést kö­töttek (liga) és Mária fogsága idejére Zsig­mondot - aki megkapta a „Magyarország kapitánya" címet - nevezték ki régensnek.

A következő év elején pedig megkí­sérelték a királynékat kiszabadí­

tani, de támadásuk a szlavóniai Gomnec váránál elakadt, sőt időközben Erzsébet özvegy ki­rálynét a dalmáciai Novigrad várában, ahová a foglyokat átszállították, a vránai perjel

' megfojtatta.

A hadjárat sikertelensége után az ország nagyjai visszatér­

tek, és március végén Zsigmondot királlyá választották.

Az első évek (1387-1392)

Az első évek (1387-1392)

Ezerháromszáznyolcvanhét március utolsó napján Székesfehérvárott Him-házi Benedek veszprémi püspök ma­

gyar királlyá koronázta Luxemburgi Zsig­mond brandenburgi őrgrófot, címei szerint ekkor „Magyarország gyámját, kapitányát, elöljáróját". A koronázást a már kialakult koronázási rendtől eltérően nem az eszter­gomi érsek végezte, mivel Demeter bíboros február 20-ai halála miatt az érseki szék be­töltetlen volt, de nem is a rangban utá­na következő kalocsai érsek, mivel ő meg a Horvátiak híve volt. A veszprémi püspök felkérése mellett valószínűleg az döntött, hogy az Árpád-kor óta ő koronázta meg a mindenkori királynékat, illetve egyúttal ő viselte a királynéi kancellár címet is. Az esemény az eddigi szokásoktól még ab­ban is eltért, hogy az előtte való napon Zsigmond esküvel kötelezte magát a fő­papok és bárók által a koronázása feltéte­leként megállapított pontok betartására. (E rendhagyó aktus a Zsigmond után ural­kodó királyoknál már szokássá lett.) Esze­rint a leendő király kötelezte magát arra, hogy az ország ősi szabadságait megtartja; mindenkit megőriz jogaiban; általános amnesztiát biztosít; az eddigi adományait visszavonja; a trónra jutása érdekében kö­tött családi szerződéseket érvényteleníti; a királyi tanácsba, illetve tisztségekbe csak magyarokat állít; idegeneknek birtokokat nem adományozhat, sőt egyházi javadal­makat sem kérhet számukra a pápától. E kötelezettségek nem sok újat mutattak a más országokban akkoriban szokásos el­járáshoz képest. Ám a szerződés valódi lé­nyege csak ezután következett: Zsigmond­nak szövetségre kellett lépnie az őt királlyá emelő főurakkal és egyúttal fel is hatalmaz­ta őket, hogy ígérete nem teljesítése esetén

erővel is kényszeríthessék annak betartá sára. E szerződés volt az, amely megad­ta a keretét a megkoronázott király uralkodásának az elkövetkezendő év­tizedben. Zsigmond uralkodásának első felét e feltételek figyelembe­vételével kell értékelni. Természetesen nincs szó arról, hogy kizárólagosan a szövetségre lépett főurak irányították volna az országot és az új királyt, s bármit megtehettek volna a király tudta és be­leegyezése nélkül. Másfelől viszont Zsig­mondnak minden egyes ügyben, legyen az bármily kicsiny, ki kellett kérnie a vele szerződésre lépők véleményét. Emellett uralkodásának e szakaszában egyedül dön­tést sem hozhatott. Az e szerződéssel a ki­rályi kezén megkötött béklyót csak hosszú évek alatt, apránként sikerült meglazítania, hogy aztán uralkodásának derekán végleg lehulljon róla. Kik voltak azok az urak, akik Zsigmondot trónra emelték?

Az első, Lackfi István 1386 októbere óta az ország nádora volt. A csoport másik ve­zetője, egyben Zsigmond fő támasza és ko­ronázása után kancellárja, Kanizsai János, ekkor még egri püspök volt. Míg Lackfi gyakorlati észjárása, katonai és igazgatási tapasztalata, addig János püspök tanultsá-ga, valamint diplomáciai érzéke és ügyes­sége miatt válhatott a szövetség vezetőjévé és Zsigmond számára megkerülhetetlenné. A csoport többi tagja szintén Lajos kori bá­róként ismert: így az országbíró Bebek Imre és a Losonciak közül kikerülő erdélyi vajda. Az új király uralma szempontjából fontos délvidéki (szlavón, horvát, dalmát) bánsá­gok élére 1387-1390 között ha­sonlóképpen a Losonci család tagjai kerültek. Egyedül a macsói bánság

Luxemburgi Zsigmond első magyar királyi titkospecsétje, 1387

Kanizsai János esztergomi érsek gyürűspecsétje

Z S I G M O N D T R Ó N R A K E R Ü L É S E É S A Z E G Y E N S Ú L Y K E R E S É S I D Ő S Z A K A ( 1 3 8 2 - 1 4 0 0 )

Garai Miklós (†1433)

Apja, idősebb Miklós 1375-1385 között nádor volt. A Horvátiak Garánál kivégezték, fia az ifjabb Miklós ekkor 20 éves lehetett. Megmenekülvén a csatából Zsigmond híve lett, aki egyre magasabb tisztségeket bízott r á . Így 1387-1390 és 1393-1394 között macsói, 1394-1402 horvát, 1397-1402 szlavón bán, majd 1402-1433 között nádor. Második felesége Cillei (II.) Hermann leánya, Anna volt. E házasságából született László fia 1431-1441 között macsói bán, 1447-1458 között pedig nádor volt.

Novigrad látképe a várral

élén állt nem e családból származó ember, mégpedig a meggyilkolt Garai Miklós nádor szintén Miklós nevű fia. A tárnokmestersé­get 1388-tól János esztergomi érsek bátyja, Miklós, a lovászmesterséget, mint a nádor­ságot Lackfi István viselte. A pohárnok­mesterség ekkor vált majdnem két évtizedre a Perényiek stallumává, a család először Miklós révén töltötte be a címet. Az asztal-nokmesteri címet a Bebekek rokona kapta, míg az ajtónállómester Ilsvai Leusták, a ké­sőbbi nádor lett. Egyedül a kincstartói hiva­

talban nem látszott meg az elmúlt véres esz­tendők lenyomata: 1382 óta Kusalyi Jakcs András és testvére, György vezette a hiva­talt. Egyetlen - eddig nem említett - ember tűnik ki e csoportból, mégpedig a lengyel származású Stibor, aki a király akaratából kapta meg az oroszországi vajda címet. (Ez Halics és Lodoméria kormányzását takar­ta.) Sokáig azonban nem viselhette e tisztsé­get, mert II. Ulászló lengyel király visszafog­lalta a területet. Azzal, hogy Stibor rövid ideig bárói rangú hivatalt viselt, megvetette a lábát a magyarországi főurak között.

A fenti tisztségviselők során végigte­kintve az is könnyen megállapítható, hogy a koronázás után nem sok érdemi változás történt az egyes tisztségek betöltése te­rén. A főbb hivatalok élén ugyanazok ma­radtak, akik azt már előtte is betöltötték. A királynak sok mozgástere nem volt tehát a tisztségviselők kiválasztásában, ám ezen a helyzeten - nem hiába jellemezték Zsig­mondot később rendkívül ügyes és szívós diplomatának - néhány év alatt sikerült változtatnia.

Az első évek (1387-1392)

Zsigmondnak magyar királlyá koroná­zása után nem sok ideje maradt uralkodá­sa mikéntién gondolkodni, mivel egyszer­re több fronton is harcba kellett szállnia. Az első és legfontosabb az volt, hogy az év eleji sikertelen kísérlet után, uralkodótár­sát és feleségét, Máriát kiszabadítsák a Hor­vátiak fogságából. A másik égető probléma a Duna és a Vág közötti, általa 1385-ben unokatestvéreinek, Jodoknak és Prokop­nak elzálogosított terület visszaszerzése volt. Az első feladatot csak katonailag lehe­tett megoldani, így az tehetséges alattvalói­ra, ifjabb Garai Miklós macsói és Losonci István szörényi bánokra várt.

A Horvátiakkal és támogatóikkal való le­számolásra az utolsó lökést Pécs városának megtámadása és kifosztása adta meg. A bá­nok által vezetett seregek április és június között Szerem megyében legyőzték Horvá­ti János seregét és kiszorították Boszniába, a Száván túlra. Egy harmadik, Frangepán János vezetése alatt harcoló sereg Mária ki­rálynő kiszabadítására indult Novigrad vá­rához. A velencei flottával való együttmű­ködés révén sikerült Palisnai János vránai perjelt a vár feladására bírni, és június 4-én kiszabadítani Máriát közel egyéves fogságá­ból. A királyi pár azonban csak egy hónap múlva találkozhatott, mivel Zsigmondnak egy másik probléma megoldása kötötte le az idejét. A még 1385 végén elzálogosított terület pénzbeli visszaváltásáról természe­tesen egyelőre szó sem lehetett, azonban a területek igazgatását mindenképpen sza­bályozni kellett. Erről Zsigmond májusban a Nyitra megyei Semptén állapodott meg lodokkal és Prokoppal. Innen visszatért Budára, ahonnan jelentős csapatokkal in­dult el Mária kiszabadulásának hírére dél felé. A régen várt találkozásra Zágrábban került sor július 4-én. Azonban a királyi pár nem indult azonnal vissza az ország belsejé­be, hanem a júliust és az augusztus nagy részét Szlavóniában töltötték. S habár a te­rületet sikerült megtisztítani a lázadóktól, augusztus elején újabb ellenfél lépett be a háborúba, mégpedig I. Tvrtko István

(1353-1391) bosnyákkirály.aki ugyan for­málisan a Horvátiak oldalán állt, azonban jól felfogott érdeke szerint az országa meg­erősítésére kezdett háborút. Végül a kirá­lyi pár augusztusban indult útnak és Vác, Nagyhatvan, Debrecen érintésével szep­tember közepén Váradon töltöttek pár na­pot, majd Mária kedvenc tartózkodási he­lyén, Diósgyőrben voltak október közepéig, hogy aztán a novembert-decembert lénye­gében Budán töltsék el. Időközben a Hor­vátországban folyó harcok nem hoztak to­vábbi eredményeket, így Zsigmondnak meg kellett elégednie azzal, hogy a lázadókat si­került a Száván túlra szorítani.

A Horvátiak vezette felkelők ellen válta­kozó sikerrel folyó harcok még egészen 1394-ig eltartottak, de már nem hatottak jelentősebb módon Zsigmond uralmára. 1388 elején a Boszniából betörő csapatokat a király vezérei legyőzték, a sereg vezetőit - például Hédervári Kont Istvánt - pedig Budára küldték, ahol kivégezték őket. 1389-ben Frangepán János vezetésével si­kertelenül ostromolták Vránát, mire kö­vetkező évben a bosnyák király vetette uralma alá Klissza várával együtt. 1391-

Következik a harminckét vitéz lefejezése

„Közöttük volt az a dicső és minden magyarok közt nagy dicsérettel magasztalt kitűnő vitéz, akit Kont Istvánnak neveztek, s a Hédervári urak előkelő véréből származott, és akiről korunk - ereje s nem kevésbé ragyogó vitézsége miatt - nemcsak beszél, hanem zengő lanton énekel is."

„Míg vitték őket, ezek a nemesek egymás között megbeszélték, hogy ha a király elé járulnak, egyetlen üdvözlő szóval sem tisztelik őt m e g . Így is történt.... Ez a megszégyenülés még nagyobb haragra ingerelte Zsigmond királyt. Ezért hatalmas dühétől vezérelve Buda városában, Szent György vértanú terén lefejeztette őket." „Azt beszélik egyesek, hogy amikor Kont Istvánnak a lefejezés büntetését el kellett szenvednie, arccal felfelé, hanyatt akart feküdni a hóhér csapásával szemben, és azt mondta, hogy ő már többször szemrebbenés nélkül nézett szembe a fenyegető halállal, és ez alkalommal sem fél tőle, hanem szembe akar vele nézni."

Thuróczy János: A magyarok krónikája 202. tej. 239-241. old.

Z S I G M O N D T R Ó N R A KERÜLÉSE É S A Z E G Y E N S Ú L Y K E R E S É S I D ŐSZAKA ( 1 3 8 2 - 1 4 0 0 )

Hervoja spalatoi herceg lovagi viseletben

a Hervoja-missáléban

ben, Tvrtko István halála után Dabisa Ist­ván bosnyák király (139 l-l395) a török fe­nyegetésnek is köszönhetően egyre inkább felhagyott a felkelők támogatásával, míg végül 1393-ban létrejött a kibékülés a két uralkodó között. Még ugyanezen évben Hervoja bosnyák vajda elpártolva László nápolyi királytól, Zsigmond hűségére tért. Mindezek megteremtették az alapot a láza­

dókkal szembeni végső leszámoláshoz, amelyre 1394 közepén került sor, ami­kor Zsigmond személyesen vezetett hadat a Horvátiak utolsó támaszpontja, a bosz­niai Dobor vára ellen. Az év második felé­ben pedig Garai Miklós - ekkor már mint horvát bán - Knin mellett legyőzte a nápo­lyi király bánját, Vuk Vuk ićot, s ezzel be­fejezte a Száván túli részek visszafoglalását.

Mindeközben természetesen az unoka­testvéreinek elzálogosított területen sem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt a Nyit-ra megyei Semptén elrendezték. Ugyanis már 1388 tavaszán, ismét ugyanott, Zsig­mond véd- és dacszövetséget kötött testvé­rével, Vencel német és cseh királlyal, Jodok morva és János lausitzi őrgrófokkal Pro-kop ellenében. Egyúttal félmillió aranyfo­rintért elzálogosította Jodoknak a branden­burgi őrgrófságot, amelyért cserébe 1389. január l-jén visszakapta Pozsonyt és a töb­bi, kezén lévő birtokot. A Prokop-ellenes szövetséget egy évvel később - az ellene ve­zetett hadjárat idején - is megújították Jodokkal, s ekkor Habsburg (III.) Albert osztrák herceget is bevonták a szövetségbe. Ennek révén az 1390-es év végére sikerült a Vág vidéki várakból Prokopot kiűzni, de mivel jogairól a későbbiekben sem mon-

Zsigmond király adomány­levele Perényi Imrének

Az első évek (1387-1392)

dott le, szinte minden évben újra és újra ki­tört a háború közöttük.

A Zsigmond által trónra kerülése érde­kében, majd koronájának megtartása, illet­ve az ország integritásának helyreállítá­sa érdekében viselt háborúi természetesen alaposan megterhelték a királyi kincstárat. A két fronton, délen és északon zajló hábo­rúk mellé a rigómezei csata (1389) után egy újabb, a másik kettőnél veszedelme­sebb ellenfél tűnt fel az ország déli határá­nál. A török elleni harc korántsem volt is­meretlen az ország nagyjai előtt, hiszen már Nagy Lajos uralkodása alatt jó né­hányszor megütköztek a török és a magyar seregek. Azonban a helyzet annyiban még­is újat jelentett, hogy ez alkalommal nem valamelyik környező ország földjén kellett megvívni a törökkel, hanem az ország ha­tárai mentén, sőt azon belül. A belső és külső ellenségekkel folytatott egyidejű harc költsége - ámbár az ország vezető rétege maga is egyetértett vele - csak a királyt ter­helte. A korábban méltóságba emelteknek azonban egyrészt kötelessége, másrészt le­hetősége is volt arra, hogy a király segítsé­gére legyenek. Ennek viszont megkérték az árát.

Láthattuk, hogy az 1386-1387-ben ha­talomrajutott csoport tagjai, illetve család­jaik már az Anjou-korban is a befolyásos tisztségviselők közé tartoztak. De ez nem­csak a tisztségeik terén mutatkozott meg, hanem a kezükön lévő birtokok számában és nagyságában is. Ugyanez a csoport az­tán 1387 után, a megszerzett pozícióinak megfelelően, az új királynak is benyújtotta a számlát. Ebben Zsigmond uralkodásának első öt évében - mi mást is tehetett volna -partner volt. E számlát pénz hiányában királyi birtokokkal, azon belül is királyi váruradalmakkal egyenlítette ki. Mivel Ma­gyarországon is érvényesült az az elv, mi­szerint a vár (és uradalma) egyenlő a hata­lommal, így ahhoz, hogy képet kapjunk a király hatalmának változásáról (csökke­néséről), az ország várállományának meg­oszlását kell megvizsgálni. Zsigmond trón­ra lépésekor az országban (a Drávántúl és a Tisza-Maros-Duna köze nélkül) mint­egy 226 (az előbbiekkel együtt körülbelül 300) vár állott, ebből 100 királyi és király­női/királynéi és 18 egyházi birtokban volt. A maradék 108 pedig valamelyik család ke­zén. A várak közel fele, az egyháziakkal több is mint fele, királyi hatalom alatt állt.

IV. Vencel cseh király útban a birodalmi gyűlésre. Miniatúra IV. Vencel aranybullájából, 1400

Tíz évvel később, 1397-ben a helyzet már gyökeresen más volt. Az 1387-ig királyi ké­zen lévő várak alig fele, 47 található az ural­kodó birtokában, míg a magánosok kezén már 159 vár számolható össze. (Az egyházi tulajdonba került várak száma 2l-re nőtt.) Az eddigi 50-50 százalékról 25-75 száza­lékra változott a királyi és magánvárak ará­nya. A királyi birtokok pusztulása azonban ennél még jelentősebb volt, mert a várhoz hozzátartozott annak uradalma is. A vá­rak elidegenítésének üteme azonban nem mondható egyenletesnek a tíz év alatt, sőt éppenséggel meglepő változást mutatott. A várak eladományozása ugyanis legin­kább az 1392-ig terjedő időszakra volt jel­lemző, amikor is a vizsgált korszakból a vá­rak 77 százaléka jutott magánkézre, míg 1393 és 1397 között mindössze 23 száza­lékuk. Még megdöbbentőbb a helyzet az 1397 utáni váradományok tekintetében, a Zsigmond uralkodásából hátralévő 40 évben összesen 21 királyi vár elidegenítésé­re került sor. Ezek alapján jól látható, hogy miért az 1392-es év a korszakhatár: amíg a király az első öt évben 46 várat adomá­nyozott el, addig az utána következő negy­venöt évben 35 darabot. Az Anjouk alatti

és Zsigmond ötéves uralkodása után meg­maradt királyi birtokállomány között kiál­tó az ellentét, de még inkább az, ha meg­nézzük az egyes családok, illetve tagjaik vagyonnövekedését.

Az Anjou-korban az arisztokrácia va­gyon tekintetében közel egységes lehetett, és nem volt óriási a különbség köztük, illet­ve a középnemesség vagyonosabb tagjai között - mondhatni csak a tisztségvise­lésükkel múlták felül őket. Az említett öt esztendőben viszont alapvető változások történtek az arisztokrácia soraiban: a va­gyonosok még vagyonosabbak lettek. Hoz­zátehetjük, hogy mivel ők tisztségviselé­sük révén egyúttal különböző királyi várak kormányzását is megkapták, így vagyoni helyzetüket a családjuk kezében lévő birto­kok mennyisége nem is fejezi ki pontosan. Zsigmond trónra lépése előtt a Lackfiaknak hat váruk volt, ehhez István nádor szerzett még kellőt, továbbá kezén voltak a Várasd, majd a Trencsén megyei várak, Mosón me­gyében Óvár, valamint Komárom, Győr és Veszprém megyék ispánsága révén a ba­konyi és vértesi királyi várakat is ő kor­mányoztatta familiárisaival. A Kanizsaiak négy várat: Kapuvárt, Borostyánkőt, Lékát

A diósgyőri vár

Z S I G M O N D T R Ó N R A K E R Ü L É S E É S A Z E G Y E N S Ú L Y K E R E S É S I D Ő S Z A K A ( 1 3 8 2 - 1 4 0 0 )

és Sárvárt szerezték. Emellett Miklós vasi, soproni és zalai ispán is volt, amely által a még meglévő királyi várak és birtokok fe­lett is ő rendelkezett. Három várat kapott adományul Ilsvai Leusták is, akinek rokon­sága, a Kaplaiak, Tariak és Pásztóiak össze­sen még hat várra tették rá a kezüket. A Ga-rai testvérek a Horvátiak leverése fejében öt várat kaptak fizetségül. E várelidegenítések nemcsak azért voltak előnytelenek a királyi hatalomra nézve, mert csökkentették an­nak hatalmi bázisát, hanem azért is, mert a királyi várak és birtokok száma nem csu­pán az elidegenítések révén csökkent. Mint az előbb láttuk, Lackfi István a nádori, Kanizsai Miklós megyés ispáni tisztsé­géből következőleg legalább ugyanannyi vagy még több vár felett rendelkezett, mint amennyi családja kezén volt. Az egyes főbb tisztségekhez ugyanis, ha nem is azonos és előre meghatározott módon, de bizonyos számú királyi birtok járt honorként, azaz fizetségként. E honorbirtokok azonban nem váltak a tisztségviselő örökletes tulaj­donává, hanem birtoklásuk - ahogyan az oklevelek mondják: durante beneplacito -a király tetszése idejéig tartott. Ugyanígy egy adott megye ispánja egyúttal a megyé­

ben fekvő királyi birtokok gazdája is lett hi­vatalviselése idejére. Ha a király leváltot­ta a méltóságviselőt vagy az ispánt, akkor a tisztséggel adott királyi javadalmakat is visszavette tőle. Ugyanakkor a hatalmas mé­retű adományozások révén idővel e ho­norbirtokok száma egyre csökkent, hiszen mindkettőnek ugyanaz volt az alapja: a ki­rályi birtok. Ennek következményeként mind az egyes udvari tisztségekhez, mind az egyes megyék ispánságához tartozó, hi­vatalból járó királyi birtokok, várak elfogy­tak, így például Vas és Sopron megyében 1386-ban hét királyi vár tartozott a megyés ispán(ok) hatalma alá, 1392-ben már egy sem. Az ispáni hatalom kiüresedésének következményei beláthatatlanok voltak. Ez azonban nem vált rögtön mindenki számá­ra észrevehetővé, hiszen a mondott me­gyék ispánságát éppen a legtöbb várado­mányban részesült család tagja, Kanizsai Miklós töltötte be. Ő az ispáni hatalmát bizton építhette a királytól kapott várbirto­kaira. Problémát az okozott, ha a király olyan családból nevezett ki ispánt, amelyik nem részesült e hatalmas adományokból, így hatalma mögött szinte csak saját me­gyebeli birtokai álltak.

Honor

Az Anjou-királyok alatt létrejött területi kormányzati rend­szer, amelyben a ki­rály bizonyos királyi javakat (ispánság vagy vár) nem örök­adományul, hanem csak meghatározott időre, a tisztség be­töltése idejére adta oda a méltóságvise­lőnek. A tulajdonjog­ban ez nem jelentett változást, mivel azok a királyé maradtak, a méltóság betöltője csak használta azo­kat. A honor egyszer­re volt hivatal és hi­vatali birtok is.

A füzéri vár. Légi felvétel

Az első évek (1387-1392)

Z S I G M O N D T R Ó N R A K E R Ü L É S E É S A Z E G Y E N S Ú L Y K E R E S É S I D Ő S Z A K A ( 1 3 8 2 - 1 4 0 0 )

Kaputorony Stibor

címerével

Lépésről lépésre, úton a tényleges hatalom felé (1392-1395)

Az esztelen adományozás időszaka az 1392-es esztendővel véget ért - hogy

ez a király saját felismeréséből, avagy hívei tanácsára következett be, az az ered­mény szempontjából tulajdonképpen ér­dektelen. Azonban ez az esztendő nemcsak ezért volt határkő. A koronázáskor, illetve már előtte hatalomra került csoport tagjai lényegében 1392-ig megőrizték pozíciói­kat. Ha voltak is egyes tisztségekben cserék, azok e bárói csoport családjain belül zajlot­tak le. Zsigmond uralmának első éveihez kapcsolódik még, hogy a vele szövetséges és a tisztségek elosztásának jogát magá­nak igénylő csoport tagjai mellett a király­nak sikerült egy-két megbízható emberét is pozícióhoz juttatnia. A Lengyelország­ból származó Stibor nevét már említettük. Ő megkapta az ország egyik legfontosabb megyéjének, tulajdonképpen nyugati ka­

pujának, Pozsonynak az ispánságát. Emel­lett kapott három várat is Nyitra megyé­ben: Bolondócot, Csejtét és Újvárt. A ki­rály másik ilyen megbízható embere a már említett Perényi Miklós volt, akit vagyon­talan Abaúj megyei nemesből tett Zsig­mond mágnássá. 1387 nyarán megkapta a pohárnokmesterséget, apja Péter pedig diósgyőri várnagy lett. Közben Terebes, Füzér és Patak várait (Zemplén megye) és uradalmukat nyerték adományul. Miklós apja halála után átvette a diósgyőri várat, ahonnan 1390-ben a Szörényi bánság élére került. Eddigi tisztségét pedig öccse, János kapta. A harmadik személy Sárói László Bars megyei nemes, aki Ilsvai Leusták szol­gálatában kezdte a pályáját, majd a király familiárisaként előbb csókakői várnagy, majd temesi, liptói ispán és szlavón bán, végül udvarmester lett. E tisztségében a ná-

dorrá kinevezett egykori mentorát, Ilsvai Leustákot váltotta. O szintén három várat kapott jutalmul: Németújvárt (Vas me­gye), Revistyét és Lévát (Bars megye). Fia, Cseh Péter már ez utóbbi helyről nevezte magát. E három ember/család mellett még meg kell említenünk a Garai családot és ro­konságát. Akik ugyan szintén az Anjou­kor elitjéből származtak, mégis jótevőjük­ként Zsigmond királyt tartották számon.

A Zsigmondot hatalomra juttató cso­port és a király közötti viszony megválto­zásának legfeltűnőbb jele (hiszen azt senki sem tudhatta, hogy a jövőben tizedannyi királyi adományban sem fog részesülni a vezető réteg) jó néhány ligatag leváltása volt posztjáról. Zsigmond ezen intézkedé­se nem azért keltett felháborodást a cso­port tagjai között, mert valakit elmozdított egy tisztségből - hiszen erre korábban is volt példa -, hanem azért, mert nem adott az illetőnek azzal egyenrangú vagy közel egyenrangú másik posztot. A folyamat még az 1392-es év tavaszán kezdődött, amikor is meghalt Losonci László, erdélyi vajda. A család legtekintélyesebb tagjának halála jel volt a király számára, aki egyúttal a többi Losoncit is kidobta tisztségeikből. Bebek Imre áthelyezése a vajdaságra már egy jól előkészített folyamat egyik állomá­sát jelentette, mivel helyére az a Kaplai Já­nos került (1395-ig), aki a leendő nádor unokatestvére volt. A király az év őszén hozott következő döntését már nemcsak a bennfentesek érthették meg. Az Anjouk trónra lépése óta kimondatlan szabálynak, mondhatni közmegegyezésnek számított, hogy az ország nádora életfogytiglan tölti be a tisztséget. E szokást azonban Zsig­mond nem véve figyelembe az év novem­berében leváltotta Lackfi Istvánt a nádor­ságról és helyette Ilsvai Leustákot nevezte ki. Természetesen Zsigmond mindezt nem tudta volna véghez vinni, ha nem használja ki a csoporton belül meglévő ellentéteket. Ezt legjobban a többi személycserén lehet lemérni. Azzal ugyanis, hogy egy családot kitett a hatalomból, egynek pedig jelentő­

sen visszaszorította a hatalmát, a többi csa Iád befolyását ideiglenesen növelnie kel­lett, így a tisztségek újraelosztásakor a Bebek család tagjai kerültek fölény­be: Imre a diósgyőri uradalmat kor­mányozta, testvére, Detre Szörényi, majd szlavón bán lett. Sőt kiskorú fiai közül - akik helyett természetesen ő gyakorolta a hatalmat - Miklóst kalo csai érsekké, Imrét pedig vránai perjellé neveztette ki a királlyal.

Amellett, hogy az uralkodó az 1392 utá­ni néhány évben is folytatta bizalmasai kö­rének és vagyonának feltöltését, így például Stibor 1394-ben egyszerre négy várat ka-

Lépésröl lépésre, úton a tényleges hatalom felé (1392-1395)

Stibor (†1414)

Lengyelországi család sarja, Lajos király lengyel királysága alatt

állt szolgálatába, majd Zsigmond oldalán részt vett a lengyel trónért

folytatott küzdelmekben. Zsigmond egyik leghűségesebb embere

volt, 1386-ban brandenburgi örgrófi udvarmesterévé nevezte ki.

Az első jelentősebb magyarországi tisztségét viszonylag későn,

1395-ben kapta, amikor erdélyi vajdává nevezte ki a király.

Az 1401 -es lázadás után ezt és a pozsonyi ispánságot is elvették

tőle, de az 1403-as polgárháborúban tisztségek nélkül, vagyonára

támaszkodva védte Zsigmond hatalmát. Ennek jutalmául 1404-ben

felvehette a „Vág folyó földjének ura" címet, majd ismét erdélyi

vajda (1409-1414) lett. Halálakor vagyona Garai és Ciliéi mögött

a harmadik legnagyobb volt. Fia, ifjabb Stibor (f1434) nem örökölte

apja politikai befolyását, bár néhány alkalommal viselte több megye

ispánságát is és a husziták elleni harcok egyik vezetője volt.

Tanult a prágai egyetemen (1392). Halála után, mivel fiú örököse

nem született, vagyonát a király szerezte meg. Egyetlen leánya,

Katalin Alsólendvai Bánfi Pál lovászmester felesége lett (1437),

aki néhány várat adományul kapott a királytól.

Bebek Detre (†1404)

A család vámosi ágából származott, 1389-1392 és 1394-1397

között szlavón bán, majd 1397-1402 között nádor. Fiai közül Imre

vránai johannita perjel (1392-1404), idősebb Miklós kalocsai érsek

(1392-1399), míg a fiatalabb Miklós Borbála királyné tárnokmestere

(1430) volt. (Lehetséges, hogy a két Miklós azonos személy.)

Bebek Imre erdélyi vajda

pecsétje, 1393

pott adományul, vagy Ciliéi Hermann 1399-ben megkapta egész Várasd megyét a területén fekvő nyolc várral egyetemben, mégis belpolitikailag meglehetős nyuga­lomban teltek ezek az évek. Ennek oka minden bizonnyal a török hatalom megje­

lenése az ország déli határán. Az első rigó­mezei csatában (1389) elesett az addig a ma­gyar hűbért elismerő Lázár szerb fejede­lem, akinek fia, István a szultán vazallusa lett. A király és az országnagyok azonnal felismerték az országra leselkedő veszélyt, és megtették az ellenlépéseket, így 1389-től minden évben vagy a király, vagy a bárók vezetésével benyomultak Szerbiába. Azon­ban a török sem ült tétlen: 1390-ben Te­mesvár vidékét, 1391-ben a Szerémséget pusztították, de a következő évek sem múl­tak el kisebb-nagyobb betörések nélkül. Az 1392-es, főleg Temes megyét érintő tö­rök hadjárat olyan mérvű lehetett, hogy a végeket irányító Perényi Miklós, Szörényi bán a pusztítás láttán lemondott tisztségé­ről, az ott birtokolt uradalmait pedig elcse­rélte a királlyal a határtól biztonságos tá­volságra lévő Sárospatakra.

Z S I G M O N D T R Ó N R A K E R Ü L É S E É S A Z E G Y E N S Ú L Y K E R E S É S I D Ő S Z A K A ( 1 3 8 2 - 1 4 0 0 )

Cillei (II.) Hermann (f1435)

Stájer főnemes család sarja, apja I. Hermann Lajos király feleségé­nek, Erzsébetnek a húgát vette feleségül, így a király sógora lett. Fia, II. Hermann 1396-ban részt vett a nikápolyi csatában. Valószínűleg itt ismerkedett meg Zsigmonddal és szövődött barátság kettőjük között. 1397-től kezdve a király legbizalmasabb híveinek egyike. 1406-1408 és 1422-1435 között szlavón bán volt. Egyik leánya, Borbála Zsigmond, a másik, Anna nevű pedig Garai Miklós felesége lett. Négy fia közül csak Frigyes élte túl, aki nagyon rossz kapcsolatban állt apjával, s annak befolyását sem örökölte.

A török-magyar háborúk

első évei

Két év múlva, 1394-ben az addig a len­gyel király fennhatóságát elismerő Havas­alföld, illetve a másik fejedelemség, Mold­va is török vazallussá vált. 1395 elején Zsigmond Moldvába vezetett hadjáratot és legyőzte István vajdát, aki elismerte a ma­gyar király névleges főségét. A havasalföldi fejedelem, Mircea (cel Batrin 1386-1418) Brassóban, 1395. március 7-én hódolt be Zsigmondnak, és tőle kért segítséget orszá­ga visszaszerzéséhez. Az első, májusi hadjá­rat vereséggel és az erdélyi vajda halálával végződött. A július-augusztus folyamán lezajlott második hadjárat, amelyet szemé­lyesen Zsigmond vezetett, meghozta a várt eredményt, Mirceát visszaültették a trónra, továbbá elfoglalták a Duna partján fekvő Kisnikápolyt.

A két havasalföldi hadjárat közötti hó­napokat azonban súlyos tragédia árnyé­kolta be. 1395. május 17-én Mária királyné várandósságának közepén egy, a Vértes hegységben zajló vadászaton leesett lováról és sérüléseibe belehalt. Temetésére egy hó­nappal később Váradon került sor. Mária formailag 1382 óta az ország királya, azaz királynő volt, azonban először kiskorú­sága, majd fogsága, végül férje, Zsigmond megkoronázása miatt a tényleges hatalmat sohasem gyakorolta. Úgy tűnik, hogy nem is volt erre igénye, hanem megelégedett a korban szokásos szereppel, s kettőjük vi­szonya tökéletesen megfelel a királyi párról alkotott elképzeléseinknek. Mária királynő valójában Zsigmond feleségévé, vérbeli ki­rálynévá vált. Ennek megfelelően ugyan Zsigmond trónra lépése után is gyakorolta igazgatási és adományozási jogkörét, csak immáron nem a királyi, hanem a királynéi javak felett. Ő is létrehozta udvarát (aula), amely azonban sem fizikailag, sem tiszt­ségviselői tekintetében nem különült el a ki­rályi udvartól. (Annyi különbség azért mu­tatkozott, hogy nem volt királynéi nádor, országbíró - udvarbíró is csak a 14. század közepéig, azután az udvarmester látta el a tisztséget - és természetesen nem voltak királynéi vajdák, bánok sem.) Az udvar

élén 1387 és 1395 között öt tisztségviselő állt: ezek közül rangban az első a tárnok­mester volt. Az utána következő az udvar-, illetve más néven az ajtónállómesteri tiszt­ség volt. E két méltóság a vizsgált időszak­ban a Bebek család territóriumává vált. A maradék három, tulajdonképpen egyen­rangú tisztség közül kettő, az asztalnok- és a pohárnokmesterség szintén egy, a Kor-báviai család kezében volt. A lovászmes­terséget kezdetben a Bélteki Oláh, majd a Tamási család egy tagja viselte. A Bebe-kek hatalmi túlsúlya itt is érvényesült, de a Korbáviai család tagjai is régóta viseltek különböző királyi tisztségeket.

Lépésről lépésre, úton a tényleges hatalom felé (1392-1395)

Püspökszent. Falkép

részlete a nagyváradi

székesegyházból,

14. század

Udvarmester, a bécsi

udvari kártya magyar színű

lapjaiból, 1455köri)l

A királyné halálának következménye­ként az 1395. évi második hadjárat alatt nem várt oldalról érte támadás Magyaror­szágot. Mária halála után ugyanis testvére, Hedvig nevében Ulászló lengyel király beje­lentette igényét a magyar trónra. Valakinek vagy valakiknek ugyanis eszébe juthatott, hogy Lajos király annak idején, még pedig Mária Zsigmonddal 1380 elején történt el­jegyzésekor kikötötte, hogy Mária osztatla­

nul örökli a két ország trónját, amelyet 1383-ban azzal egészítettek ki, hogy a test­vérpár egyik tagjának elhunytakor a másik örökli annak az országnak a trónját is. Má­ria halálával, minthogy gyermeke nem volt, az Anjouk magyarországi ágának Hedvig maradt az egyetlen élő tagja.

Mivel egy ilyen jogigény elfogadtatá­sához általában kevés volt annak hangoz­tatása, ezért Ulászló mozgósította országa nemeseit a cél elérése érdekében. Ez ter­mészetesen nem maradt titokban, mivel a kor hírszerzői, a kereskedők gyorsan hí­rét hozták Magyarországra. Zsigmond ki­rály a mozgósítás hírét és annak nagysá­gát meghallva dönthetett úgy, hogy a már megindult havasalföldi hadjáratot nem fújja le és fordítja irányát a Lengyel Király­ság ellen, hanem az ország északi határai­nak védelmét rábízza Kanizsai János ér­sekre és Ilsvai Leusták nádorra. Hogy miért Kanizsai lett az egyik parancsnok, azt nagy­jából-egészében sejthetjük, Ilsvai Leusták viszont úgy kerülhetett mellé, hogy egy­részt a betörés által fenyegetett megyék közül jó néhány ispáni tisztét viselte. Más­részt pedig a király egyik legjobb hadvezé­re volt. A szervező és a hadvezér kiváló pá­rost alkottak, akik a király távollétében gyorsan és következménymentesen oldot­ták meg a rájuk bízott feladatot.

A sereg kijelölt vezetői a természeti adottságokból következően az egyeden lo­gikusan számba jöhető helyet választották a gyülekezés helyéül: Kassa városa köze­lében a(z) (Abaúj)Széplak mellett elterülő mezőt. Aki ugyanis Budára akart jutni Len­gyelország felől, annak - jöjjön bármelyik úton is, mivel azok Kassánál egyesülnek -át kellett haladnia e helységen. Kanizsai János június 30-án már a Széplak mellet­ti táborból adott ki oklevelet, a sereg július 3-án még biztosan itt táborozott. A sereg következő ismert táborhelye július 12-én az Eperjes melletti tábor, ahol az érsek és a nádor is jelen volt. Hogy mi történt a két időpont között, azt a következőképpen re­konstruálhatjuk: a magyar sereg július 3-a

S I G M O N D T R Ó N R A K E R Ü L É S E É S A Z E G Y E N S Ú L Y K E R E S É S ID Ő SZ AKA ( 1 3 8 2 - 1 4 0 0 )

Mária halálának következménye

„Halála nem kevés gondot okozott Zsigmond királynak. Az elhunyt királyné Jadviga nevű édestestvérével ugyanis a lengyelek királya, László a házassági szerződés kedves életközösségében élt. Azt gondolván, hogy felesége a meghalt nővére jogarát birtokába veheti, nagy létszámú hadat indított Zsigmond király ellen. És ha a tisztelendő atya, Kanizsai János esztergomi érsek úr sok fegyveres csapattal nem erősítette volna meg az ország határvidékeit, a nagyra törő uralkodó Zsigmond király távollétében nem csekély mértékben zavarhatta volna meg a kormányzást."

Thuróczy János: A magyarok krónikája. 201. fej. 238-239. old.

Ulászló lengyel király

és felesége, Hedvig szobra

Krakkóban

Lépésről lépésre, úton a tényleges hatalom felé (1392-1395)

körül befejezte felvonulását a hadszíntérre, de hogy meddig időzött a Széplak melletti táborban, azt nem tudjuk. A táborból a se­reg vezetői biztosan kiküldtek felderítőket, hogy megtudják, mikor és melyik úton közeledik a lengyel sereg. Mielőtt azonban a lengyelek kiértek volna Kassához, a ma­gyar csapatok megkezdhették előrenyo­mulásukat a Széplak-Kassa-Eperjes út­vonalon, hogy mintegy elébe menjenek a Bártfa felől közelgő ellenségnek. A len­gyelek ugyanis azért törekedtek Kassa felé, mert Eperjes után a Hernád folyó völgyé­ben a földrajzi adottságok nyomán alkal­masabb terep állt rendelkezésre a mezei se­regek által vívandó ütközethez, mint az út addig terjedő, hegyekkel szabdalt részén. Továbbá nem mellékesen a támadó hadse­reg így menetből futhatott rá a védekező magyar csapatokra. Ezt megelőzendő nyo­mulhatott hát előre a magyar haderő egé­szen Eperjesig. Valószínűsíthetően nagyobb

csata nem fejlődött ki a szembenálló felek között, aminek egyik oka talán a támadók nem túl magas száma lehetett. A másik pe­dig, hogy a lengyelek támadásukat a meg­lepetés erejével szándékoztak véghez vinni, ami azonban különféle okok miatt nem vált azzá. Mindezek következtében egy sokkal kisebb létszámú védősereg is köny-nyedén elzárhatta a támadók elől az egyet­len, az ország szívébe vezető u t a t . Így a tá­madó sereg néhány áttörési kísérlet után a visszavonulást választotta. Ennek a visz-szavonulási helyzetnek a jele a július 12-i Eperjes melletti táborozásról a hír, azaz a nagyobb harcoknak ekkorra már vége volt, legfeljebb némi utóvéddel vívott cse­tepaté volt hátra. A harcok lezárultát jelzi, hogy Kanizsai János július 14-én, már ha­zafelé tartva, adott ki oklevelet Szikszón. E birtokiktatást elrendelő parancs világo­san mutatja: az élet visszatért rendes kerék­vágásába.

Főbb kereskedelmi utak

Sisak, 14. század vége

Z S I G M O N D T R Ó N R A K E R Ü L É S E É S A Z E G Y E N S Ú L Y K E R E S É S I D Ő S Z A K A ( 1 3 8 2 - 1 4 0 0 )

Nikápoly és következményei (1396-1400)

A nikápolyi csata. Török miniatúra, 7523. A kép bal szélén I. Bajezid szultán

Az 1395-ös év második felében elért si-kereken felbuzdulva Zsigmond egy-

szer s mindenkorra le akart számol­ni a törökkel. Ennek érdekében széles körű európai összefogás kiépítésébe fogott. Ka­nizsai Miklóst a francia uralkodóhoz küld­te, de követei Afrikába, a kairói mameluk szultánhoz is eljutottak. IX. Bonifác pápa

keresztes háborúvá nyilvánította a terve­zett hadjáratot. A terv szokatlan módon nemcsak szép elképzelés maradt: 1396 nyarán megérkeztek a külföldi csapatok, amelyek közül a legjelentősebb kontin­genssel a franciák képviseltették magukat Boucicaut marsall, Jean de Vienne admi­rális és Félelemnélküli János burgundiai trónörökössel az élükön. Rajtuk kívül, ha nem is ekkora számban, megjelentek né­met, cseh, olasz lovagok, sőt még a távoli Angliából is érkeztek a kereszt jelét felven­ni kívánók, számukat körülbelül 5000 főre tehetjük. A hadjárat július végén indult, s az egyesült európai sereg (mintegy 20 000 fő) a Duna mentén haladt előre a Török Birodalom központja felé és ostrom alá vette Nikápoly várát. Itt csatlakozott Mir-cea havasalföldi vajda mintegy 5000 fős se­regével. Bajezid szultán (1389-1402) szin­tén személyesen indult körülbelül 30 000 katonából álló seregével a vár felmentésé­re. A döntő ütközet szeptember 25-én zaj­lott le és az egyesült seregek teljes vereségét hozta. A keresztesek csatavesztésének oka azonban nem számbeli kisebbségük, ha­nem több kisebb harcászati hiba elkövetése mellett, főleg a francia lovagok fegyelme­zetlenségében kereshető. Ugyanis a szultán alapvetően védekező harcra készülve állí­totta fel seregét, azaz középen a janicsárok voltak, akik előtt karókból és földből sán­cot emeltek. Előttük a szpáhik, akik köny-nyűfegyverzettel rendelkeztek, mellettük pedig két oldalon a könnyűlovas íjászok álltak. Az európai sereg felállását mái korántsem lehet ilyen pontosan rekonst­ruálni, azonban annyi valószínű, hogy a francia és a burgundi páncélos Lovagok -maguknak vindikálva a várt győzelmet az első sorban foglallak állást. Tették ezt

Nikápoly és következményei (1396-1400)

1400. január 20., Metelin szigetén, Gatilusius Ferenc házában. Ilsvai Leusták végrendelete (részletek)

Zsigmond és bárói tanácsa ellenére, akik a könnyűfegyverzetű lovassággal akarták a csatát kezdeni, hogy a lovasság rohama után szétszóródó török szpáhik helyére be­törő nehézfegyverzetű lovagok rátámadva a janicsárokra, megsemmisítsék azokat. Ám a haditanácsban végül azok szava győ­zött, akik nem ismervén a törökök harc­modorát, az angolok elleni háborúik min­tájára seregrészenként bocsátkoztak harc­ba, így próbálván a török hadsereget le­győzni. A csata lefolyása nem ismert, de a későbbi összecsapásokból rekonstruálha­tó. A harcot helyzetükből adódóan a lova­gok kezdték, akik lovasrohamot indítottak a szpáhik ellen. A török könnyűlovasok azonban elegánsan félreálltak az elsöprő erejű, ám manőverezésre képtelen nehéz­lovasság támadása elől, akik így ráfutottak a janicsárokra. E seregrész aztán pusztító nyílzáport küldött a lovagokra, a túlélők megpróbáltak - a százéves háborúban már bevált módon - lovaikról leszállva alakzat­ba rendeződni. Ez a visszaérkező szpáhik rohama miatt nem sikerült maradéktala­nul. Ekkor érkezhettek meg a második hadrendet alkotó magyarok és havasalföl­diek, akiknek lovas rohama megbontotta a török lovasságot. E pillanatban úgy tűnt, hogy a keresztény seregeknek mégis sikerül a győzelmet elérniük. A szultán azonban látván a kritikus helyzetet, bevetette az ad­dig tartalékban lévő mintegy 5000 főnyi lo­vasságot, amely oldalba támadta a küz­dő feleket. A magyar és havasalföldi köny-nyűfegyverzetű lovasság felfogván, hogy a csata elveszett, elmenekült. A nehézfegy­verzetű lovagoknak lovaik hiányában két választásuk maradt: utolsó csepp vérükig harcolnak vagy megadják magukat. A több­ség - érthető módon - ez utóbbit válasz­totta. A vereség teljes volt, a magyar se­reg katonai vezére Ilsvai Leusták nádor és a burgundi trónörökös is fogságba esett. Maga Zsigmond csak hajón tudott Kons­tantinápoly felé elmenekülni, és a Balkán­félsziget megkerülésével 1397. január ele­jén lépett partra Dalmáciában. A fogságba

esett méltóságokért a szultán hihetetlen mértékű váltságdíjat állapított meg. Leus­ták nádornak és kíséretének 50 000, János trónörökösnek pedig 200 000 aranyforin-

„Miután Zsigmond seregének Nikápoly vára alatt vívott ütközetében a törökök kezébe került s nem kis időt fogságukban töltött, jóakarói közbenjárására Baysita fejedelemmel oly egyezséget kötött, hogy bizonyos pénzösszeg lefizetésével kiválthatja magát. A határidőig a szultán Gatilusius Ferenc kezességére és védelmére bízta. A vált­ságdíj megszerzése érdekében sokat fáradozott, eredménytelenül, s mert most már semmi kétsége nincs, hogy visszafogják adni a szultán őrizetébe, a következő módon rendelkezik javairól: 150-150 aranyforintot hagy a privigyei Szent Kereszt-, valamint a kazai domonkos monostor építésére; ugyanennyit a török fogságból elmenekült és a szigetek között bolyongó szegény magyarok haza jutására.... Tallóc birtokot minden tartozékával Miklós fiára, Gergelyre hagyja, mivel ez a fogságból való kiszabadítása érdekében nagyon sokadt fáradt, szolgálata közben még Liptó és Körös megyei birtokait is elidegenítette, sőt pénzét is mind reá költötte. Minden más ingó és ingatlan vagyona fiait, György vitézt és Pétert illetik."

Zsigmondkori Oklevéltár II. 36.

1396. szeptember 8., Nagyhatvan. A kormányzótanács oklevele Zemplén megye valamennyi nemeséhez (részlet)

A tanács tagjai: Kanizsai Miklós tárnokmester, Pásztói János országbíró, Lackfi István varasdi ispán, Szécsényi Frank volt erdélyi, Kaplai János volt oroszországi vajdák és Serkei Dezső „A király parancsa értelmében tanácskozásra gyűltünk össze Nagyhatvan városában az ország dolgai ügyében, amikor is István egri püspök elmondta, hogy a zempléni nemesek a püspök tizedszedőjének, Rozgonyi László mesternek, lovagnak jobbágyaik után a tizedet természetben akarják megfizetni. Ám mivel a tizedet a szentkirályok uralkodása óta pénzben kell fizetni, továbbá mivel a fenséges király úr meghagyta nekünk, hogy távollétében minden változtatás és újítás nélkül őrizzük meg az országot, ezért elrendeljük, hogy a tizedet a jelenlegi pénzben, amelynek minden dénárja két régi dénárt ér, fizessék."

Zsigmondkori Oklevéltári. 4514. - Fordította a szerző.

tot kellett fizetnie szabadulásáért. Azon­ban amíg a trónörökös érdekében egész Európa megmozdult és 1397 végén ki­fizették a váltságdíjat, addig a nádor csa­ládjának mindössze 6000 aranyforintot sikerült előteremtenie. Mivel a királyi ud­varban sem láttak reményt hazatérésére, 1397 közepén a király elvette a nádorsá­got az amúgy is fogságban lévő Leusták -tól és Bebek Detrét nevezte ki utódjául (1402-ig). A volt nádor aztán 1400 ele­jén végrendelkezett és nem sokkal utána meghalt.

A csata jó példával szolgált arra, hogy a kiképzett, fegyelmezett és begyakorlott török katonaság ellen még számbeli egyen­lőség esetén is kevés az egyéni hősiesség, a fényes lovagi viselet. Zsigmond király az elkövetkezendő negyven évében tanulva a leckéből, nem vállalkozott hasonló nagy­ságú támadó hadjáratra, helyette védelem­re rendezte be a törökkel szomszédos ha­tárvidéket. Érdekes módon a nikápolyi csatavesztés következményei nem annyira külpolitikai téren mutatkoztak meg, jólle­het bebizonyosodott, hogy az ország sem egyedül, sem az európai hatalmak támoga­tásával támadólag nem léphet fel a Török Birodalommal szemben, hanem a belpoli­tikára gyakoroltak nagyobb hatást. Zsig­mond még a hadjárat elindulta előtt hatta­gú kormányzótanácsot nevezett ki, amely tagjainak Kanizsai Miklós tárnokmestert, Pásztói János országbírót, Lackfi Istvánt, Szécsényi Frank volt erdélyi és Kaplai Já­nos volt oroszországi vajdákat jelölte ki. A volt nádor azonban a csatavesztés hírére királyellenes szervezkedésbe fogott és kap­csolatot keresett László nápolyi királlyal. Habár a közeledésből ugyan nem lett sem­

mi, ám a híre mégis eljutott Zsigmondhoz, aki 1397 februárjában a szlavóniai Körös városába hívta híveit és a lázadókat egy­aránt, ahol aztán egész egyszerűen legyil­kolták a Lackfiakat, híveik birtokait pedig elkobozták. Az így koronára szállott javak­ból azonban a király, 1392 óta érvényesí­tett politikájának megfelelően, csak mér­tékkel adományozott.

A nikápolyi vereség másik következmé­nye az 1397 októberében tartott temesvári országgyűlés, amely elsősorban a török el­leni védelem megszervezésével foglalko­zott, így ugyan elismerte a nemesek azon kiváltságát, miszerint az országhatárain túl támadó hadjáratban nem kötelesek részt venni, ám annak hatályát rögtön fel is füg­gesztették. Elrendelték továbbá, hogy a bir­tokosok minden 20 jobbágyuk után egy íjászt kötelesek hadjárat alkalmával felsze­relni. (A törvénycikk végrehajtása érdeké­ben minden megyében összeírták a birto­kosokat és jobbágyaik számát, e jegyzékek közül az Ung megyei korunkra is fennma­radt.) Az így létrehozott, a jobbágyok szá­ma alapján kiállított csapatokat lényegé­ben már ekkortól, törvényileg azonban csak 1435-től, telekkatonaságnak (militia portalis) hívták. Mindezekért, azaz a ne­mességet ért sérelmek viszonzásaképpen a király megemelte a fiúsítás határát har­mad ízről negyed ízre, valamint ígéretet tett idegen származású tisztségviselőinek - Stibor, Eberhard zágrábi és Maternus er­délyi püspök kivételével - leváltására. To­vábbá, a török elleni háborúk idejére, azaz gyakorlatilag uralma végéig, a király lefog­lalta minden egyházi jövedelemnek - így a tizednek is - a felét.

Az 1396-1397-es évek történései révén meglehetősen átrendeződött a politikai pa­letta. Egyrészt a régi, királyválasztó csoport tagjai közül 1397-re már csak a Kanizsaiak, Bebekek, Szécsényi Frank és Garai Miklós maradtak a hatalomban. Az utóbbi már kezdetben is inkább Zsigmond, mint Kani­zsai embereként került a macsói bánság élére. Az elmúlt tíz év alatt egy lépcsőfok-

Z S I G M O N D T R Ó N R A K E R Ü L É S E É S A Z E G Y E N S Ú L Y K E R E S É S I D Ő S Z A K A ( 1 3 8 2 - 1 4 0 0 )

Fiúsítás

Latinul praefectio.

A fiúsítás királyi jog

volt, amely által az

egyedül a fiágat illető

birtokokat, a fiú utó­

dok kihalása után,

az utolsó birtokos

leánya örökölhette,

de ő is csak az apja

halála után. Az örökö­

södési rendben a fiú­

sítás a későbbiekben

nem okozott válto­

zást, a birtokok to­

vábbra is a fiágat illet­

ték. A fiúsított nőnek

a gyermekei, még ha

az apjuk nem is volt

nemes, nemessé let­

tek. A fiúsítás az utol­

só birtokos élete

végéig mindig felté­

teles volt, mivel

ha fiú utódja szüle­

tett, a rendelkezés

érvényét vesztette.

Eberhard (t 1419)

Német származású, Zsigmondot ifjú kora óta szolgálta. 1393-ban szebeni prépost, 1397-1406 és 1409-1419 között zágrábi, 1406-1409 között pedig váradi püspök volt. A felkelés után Zsigmond őt nevezte ki főkancellárjává (1404-1419).

Nikápoly és következményei (1396-1400)

nyit jutott előrébb: 1394-ben a horvát, 1397-ben pedig emellé a szlavón bánságot kapta meg. Ugyanakkor a király már kez­detektől arra törekedett, hogy a hozzá hű személyeket beemelje a hatalomba, s habár ezek az első időkben kevesen voltak, 1397-re ebben is változás állt b e . Így lett a Valkó megyei köznemes, Maróti János macsói bán, a Perényiek másik ágából származó Péter székely ispán. Mellettük szintén új ember (homo novus) volt még a két Miklós, a Csáki és a Marcali családból, ők az alföldi és délkeleti megyék ispánságát kapták meg, míg testvéreik visegrádi és csókakői várna­gyok lettek. A magyarok mellett egyre több idegen is szerepet kapott Zsigmond kor­mányzatában. Amíg az első időkben csak Stibor és Maternus voltak külföldiek, ad­dig 1397-ben hirtelen többen is feltűntek a király oldalán. A stájer Ciliéi Hermann gróf, aki 1399-ben megkapta örökletes

módon egész Várasd megyét, valamint a délnémet Albeni-rokonságból származó Eberhard, aki zágrábi püspök lett. De jöt­tek Stibor rokonai és barátai is, ők észak­magyarországi megyék, várak és püspöksé­gek igazgatását kapták meg.

Az idegen méltóság- és tisztségviselők számának elburjánzása azonban hamaro­san komoly nyugtalanságot váltott ki az ezáltal mellőzött, illetve az attól félő arisz­tokrácia tagjaiban. A problémát elsősor­ban nem az jelentette, hogy rövid idő alatt sok idegen, illetve új ember került pozíció­ba, s nem is az, hogy a király 1392 után visszafogta, sőt 1396 után szinte le is állí­totta a jelentősebb birtokadományozáso­kat, hanem az, hogy azt az elenyésző szá­mú birtokadományt is a külföldiek kapták. A konfliktus kirobbanása azonban nem rögtön, hanem csak három év múlva kö­vetkezett be.

Magyar főurak. A jánosréti főoltár oltárképének részlete, 1470-1490 kőzött

A csókakői vár. Légi felvétel

Zsigmond uralkodásának

fordulópontja (1400-1404)

Harc az irányításért (1401-1402) • 40

A polgárháború (1403-1404) • 45

Akirálykormányzatpolitikája • 51

Harc az irányításért (1401-1402)

Budán, a királyi székhelyen 1401. ápri­lis 28-án régóta nem látott jelenetek játszódtak le a királyi tanács ülé­

sén. Fegyveres urak élén Szécsényi Simon rontott be a tanácsterembe, és legott fel­szólította Zsigmondot idegen tanácsadói, tisztségviselői eltávolítására, értve alatta el­sősorban a lengyeleket, cseheket és néme­teket. Legnagyobb meglepetésükre azon­ban a király ahelyett, hogy - mint várták -engedett volna a fegyveres nyomásgyakor­lásnak, ellenszegült és nem volt hajlandó az utóbbi években követett politikája sarok­köveit kidobni. Az így kényszerhelyzetbe került lázadók, mást nem tudván tenni, bebörtönözték királyukat Visegrádon.

Miután a királyt ideiglenesen kiiktatták a hatalomgyakorlásból, a királyi tanácsnak - mivel az élet, ha nem is a megszokott mederben, de folyt tovább - el kellett dön­tenie, hogyan és legfőképpen milyen jog­címen gyakorolják a királyságban a hatal­mat. Mint az egész akció ötletgazdája, Kanizsai János érsek találta meg a megfele­lő formát, amennyiben a királyi nagype­

csét helyett, amelyet egyébként is ő hasz­nált a király nevében, újat csináltatott. A pecsét köriratába a hangzatos „a Ma­gyar Királyság Szent Koronájának pecsét­je szavakat vésette, a királyi tanács pedig a Szent Korona tekintélyére hivatkozva hozta meg határozatait. Mindezek révén a törvényes király uralma ellen felkelő cso­port a napi rutinügyeket gond nélkül el tudta végezni, illetve végeztetni, azonban volt egy-két aprónak tűnő, de annál veszé­lyesebb buktatója cselekedetüknek. Egy­részt, mivel - a jelek szerint - Zsigmond fogságra vetését nem tervezték el előre, így az egyébként is rendkívül heterogén cso­port tagjai között hamarosan kiütköztek érdekellentéteik. A többségnek ugyanis mindösszesen annyi gondja volt Zsigmond uralmával, hogy túl sok idegen jelent meg a király környezetében, s ezek hazaküldése esetén nem látta akadályát a király további uralmának. A többiek viszont három ki­rályjelölt, László nápolyi, II. Ulászló, len­gyel király és Vilmos, osztrák herceg tá­mogatása között oszlottak meg. A másik áthidalhatatlan nehézséget az jelentette, hogy mivel Magyarországon örök ado­mányt, azaz birtokot csak a király adha­tott, így az urak csak a leendő király nevé­ben tehettek ígéreteket.

A helyzet tarthatatlanságát látva Garai Miklós mesterien ismerte fel a cselekvés pillanatát és azzal a megoldással lépett a lá­zadók elé, hogy majd ő gondoskodik Zsig­mond őrizetéről siklósi várában. Az augusz­tus 31-én, a Somogy megyei Patán létrejött egyezség szerint, ha új királyt választanak, akkor Zsigmond kél héten belül szabadul, ha viszont megtartják, akkor karácsonyig köteles idegen híveitől visszavenni várai­kat. Mindezek biztosítékául Garai túszul

A „Magyar Királyság Szent Koronájának pecsétje"

Z S I G M O N D U R A L K O D Á S Á N A K F O R D U L Ó P O N T J A ( 1 4 0 0 - 1 4 0 4 )

adta fiát és öccsét. E fogság természetesen nem jelentett mást, mint vendégséget, aho­vá biztonságosan eljöhettek a király meg­maradt hívei. Itt aztán úgy határoztak, hogy - egyelőre - engedve a zendülők kö­vetelésének, a király külföldi tanácsadói és tisztségviselői lemondanak váraikról, illet­ve tisztségeikről. (Stibor helyett Szécsényi Simon lett az erdélyi vajda.) Közben a lá­zadók lázas királykeresésbe fogtak, mivel azonban nem jártak eredménnyel, illetve nem tudtak megegyezni az új király szemé­lyében, október 29-én Pápán újabb tanács­kozásra került sor a felek között. Ennek értelmében mindenki közkegyelemben ré­szesült. Látszólag tehát patthelyzet alakult ki, de ekkor már a király és hívei kerültek fölénybe. Jól mutatja ezt Zsigmond bátyjá­nak, Vencel cseh királynak a megállapítása fogságból kiszabadult öccséről: „nagyobb és hatalmasabb, mint valaha".

A siklósi tanácskozások másik fon­tos következménye az a kettős eljegyzés lett, amelynek értelmében Ciliéi Her-mann Borbála nevű lányát a király, Annát

pedig Garai Miklós jegyezte el, majd vette feleségül.

Zsigmond, miután visszanyerte trónját, ott folytatta, ahol április 28-án abbahagyat­ták vele. Az idegen és általa felemelt magyar bizalmasait nem küldte el maga mellől, sőt titokban további változtatásokat határozott el. Jól jellemzi a király felfogását az elmúlt

Harc az irányításért (1401-1402)

1435. okt. 26., Marót. Palóci György esztergomi érsek levele - testvére, Máté nádor nevében is -Zsigmond királyhoz

„Tudja meg Felséged, hogy a múltkor Szabolcs megyében, a gonosz­

tevők kiirtása végett tartott nádori közgyűlésen bizonyos Rádi Miklós

nemest hamispénzverés miatt levelesltették, majd később elfogták

és megégették. E Miklós birtokrésze, amelyen négy jobbágy él,

hűtlensége miatt Felségedre szállott. Kérjük tehát Felségedet, hogy

ezt a birtokrészt méltóztasson hű emberünknek, Kallói Jánosnak

adományozni, akinek testvére a minap halt meg bandériumunkban

a husziták ellen harcolva."

C. Tóth Norbert: Szabolcs megye működése a Zsigmond-korban. 163. old. -Fordította a szerző.

A siklási vár. Légi felvétel

hónapok eseményeivel kapcsolatban, hogy Pápáról nem a királyi székhely felé vette az irányt, hanem az ország északnyugati felébe utazott, hogy folytassa a cseh trón megszer­zése érdekében kezdett tárgyalásait.

Az 1402-es esztendő úgy folytatódott, mintha az előző évben semmi rendkívüli sem történt volna. A király január 20-án végrehajtotta az első jelentősebb cserét, le­váltotta többek között a lázadók által kine­vezett erdélyi vajdát, Szécsényi Simont. (Meglepő módon, ennek ellenére Simont

1403-ban a király oldalán találjuk.) Ugyan­ekkor Perényi Pétert kinevezte Szepes és Sá­ros megye élére, és a megmaradt fontosabb királyi várak élére is új emberek kerültek: Özdögei Besenyő Pál komáromi, Pécsi Pál csókakői várnagy, Ostfi Gergely Vas megye, Szécsi Miklós Zala megye ispánja lett. Az idegenek közül a horvát Korbáviai Károly Visegrád, a dalmát Zuborius de Nassis Bu­da, a morva Vettaui Smilo Pozsony, Schön-waldi Bohus pedig Trencsén várát kapta meg kormányzásra. Továbbá hatalmi bá­zisát kiszélesítendő, a király árumegállító jogot adott Bártfa, Lőcse, Nagyszombat, Pozsony és Sopron városoknak.

Intézkedései után a király Csehországba ment, ahol február elején Vencel kinevezte őt csehországi helytartóvá és kormányzóvá. Viszonzásul Zsigmond március elején fog­ságba vetette bátyját, ahonnan annak csak 1403 novemberében sikerült kiszabadulnia.

Zsigmond király lovas képe, Konrád Kyeser Bellifortis című kéziratából, 15. század első negyede

Ciliéi Borbála lovas képe, Konrád Kyeser Bellifortis című kéziratából, 15. század első negyede

Perényi Péter (†1423)

A család nyalábi (Ugocsa megye) ágának őse, udvari familiáris,

zempléni (1395-1423), máramarosi (1404-1410) ispán, közben

macsói bán (1397,1400-1401), székely ispán (1397-1401),

végül országbíró (1415-1423).

Z S I G M O N D U R A L K O D Á S Á N A K F O R D U L Ó P O N T J A ( 1 4 0 0 - 1 4 0 4 )

Maróti János (†1434)

Udvari lovagként kezdte szolgálatát, aztán macsói bán (1397)

és székely ispán (1397-1398), majd újból, több alkalommal is

macsói bán (1398-1402,1402-1410,1427-1428) volt.

Az uralkodó augusztus 16-án kölcsönös örökösödési szerződést kötött a Habsburg­hercegekkel és egyúttal megsemmisítette a korábban Jodok morva őrgróffal kötött hasonló szerződést. Az osztrák hercegek cserében támogatást ígértek Jodok és Pro-kop őrgrófok ellen, valamint a még min­dig az utóbbi kezén lévő néhány magyaror­szági birtok visszaszerzéséhez. A szerződés megkötése után, annak értelmében a király Pozsonyba országgyűlést hívott össze, ahol szeptember 14-én Zsigmond fiúörökös nélküli halála esetére IV. Albert osztrák herceget tette meg utódjává, majd rá há­rom napra az országtól való távolléte idejé­re őt jelölte ki kormányzóvá, illetve szüle­tendő fiai gyámjává. Mindezt szeptember 21-én a megjelent országnagyok esküvel is megerősítették. Az oklevélen összesen 112 pecsét függött, közülük kettő Pozsony és Sopron városáé, míg 12 az egyháznagyoké, a többi a világi uraké volt.

A legjelentősebb tisztségviselő-változta­tásokra is e napokban került sor, amennyi­ben Bebek Detre helyett Garai Miklóst tette

meg a király az ország nádorává, a már em­lített Besenyő Pált és egy másik köznemest, Gordovai Lászlót szlavón és horvát bánok­ká, Maróti Jánost pedig Újlaki Lászlóval egyetemben macsói bánokká nevezte ki. A kinevezések révén megüresedett posztok­ra újabb, ugyancsak köznemesi származású lovagokat (például Szántói Lack Jakab) emelt. Mindezek után október végén Zsig­mond - cseh ügyei intézésére - Ausztriába távozott. Dalmáciában ekkor már javában dúlt a háború, ugyanis még augusztus végén Zárában partra szállt László nápolyi király magyarországi helytartója, aki megkezdte a dalmát városok hódoltatását. Októberben elfoglalták Vránát, decemberre pedig meg­hódoltatta az utolsó várost, Spalatót is.

A magyar rendek megerősítik a IV. Albert javára szóló trónöröklési rendelkezést, 1402

Harc az irányításért (1401-1402)

Z S I G M O N D U R A L K O D Á S Á N A K F O R D U L Ó P O N T J A ( 1 4 0 0 - 1 4 0 4 )

Tar, 1400 körül, október 28-a előtt. Tari Lőrinc saját kezű levele rokonaihoz

„Tari Lőrinc Macedóniai Péter fiához, Miklóshoz, Dancs fiához,

Simonhoz és András fiához, Ferenchez. Nővére fiát, testvérüket

hívassák magukhoz és dorgálják meg a csalárdságok miatt,

amelyeket nővére kárára elkövetett, figyelmeztetve, hogy

tartózkodjék hasonló dolgok megismétlésétől. Ha nem hajlana

szavukra, maga megy hozzájuk, és a rajta meg nővére becsületén

esett sérelmet biztosan meg fogja torolni. Ne őt okolják tehát, ha

botrány támad s ne ellene forduljanak, ha jogának érvényt szerez."

Zsigmondkon Oklevéltár II. 762.

Zsigmond király oklevele

Tari Lőrinc számára.

Buda, 1405

A király távozása az országból a kürt éb­resztő jeleként hatott. A felkelés élére is­mét Kanizsai János érsek állt, de részt vett benne a Nagy Lajos kori arisztokrácia szí­ne-virága (Bebek, Losonci, Druget, Cudar család), sőt néhányan a Zsigmond által felemeltek közül is a lázadók táborába áll­tak. A király hűségén alig tucatnyi család maradt: a Garai család tagjain kívül szinte csak a rokonságukhoz tartozó családok. Ugyancsak a király oldalán találjuk az egyik Bebeket, Ferencet és Tari Lőrincet. Az utóbbi már 1401-ben is kitüntette ma­

gát Zsigmond szemében, hiszen egyedül ő rántott kardot a király védelmében, annak letartóztatásakor. Tari Nagy Lajos király özvegye, Erzsébet és leánya, Mária udvará­ban kezdte szolgálatait, majd Zsigmond udvari lovagja lett. E minőségében egye­dül szállt szembe a királyt letartóztató ösz-szeesküvőkkel. A harcban több helyen is megsérült, köztük az orrán, amely élete végéig emlékeztetett mindenkit hősiessé­gére. Ám nemcsak a kardot forgatta ilyen vitézül, hanem a tollal is jól bánt. Korunk­ra maradt saját kezű levele, amelyben az őt és nővérét ért sérelemről írt. Az alább rész­letezendő 1403-as felkelés alkalmával is kitűnt hűségével, s ennek jutalmául 1404-ben megkapta a pohárnokmesterséget. Már mindez elég lehetne arra, hogy bizo­nyítsa, meglehetősen különleges színfoltja volt a magyar nemesi társadalomnak, ám Tari Lőrinc mással is kivívta a saját és az utókor csodálatát. 1408 januárjában men­levelet kért Zsigmondtól, hogy ellátogas­son az Ibériai-félszigetre Szent Jakab sír­jához Compostellába, majd Írországba Szent Patrik purgatóriumába. Az utóbbi szigetre 1411-ben érkezett meg, ahol elő­ször Dublinban a Jézus botja nevű ereklyét kereste fel, majd elment a barlanghoz és leereszkedett abba. Innen visszatért Dub-linba és egy közjegyzőnek lediktálta él­ményeit.

A közjegyző kérdésére, miszerint milyen okból kereste fel a szent helyet, Lőrinc há­rom indokot sorolt fel: először is úgy érte­sült, hogy akinek kétségei vannak a katolikus hit ügyében, ott azokra választ kaphat; má­sodszor királyának megígérte, hogy meglá­togatja e helyet; végül harmadszor a kíván­csisága vezérelte, mivel sok csodás dolgot hallott a barlangról. Még maradjunk egy pil­lanatig a közjegyző szavainál, aki az utókor legnagyobb örömére röviden jellemezte is a zarándokot: e szerint Lőrinc vidám tekin­tetű ember volt, aki körültekintően és mér­téktartással beszélt, kiemelkedett héber-, gö­rög- és latinnyelv-ismeretével, valamint más tudományokban való jártasságával.

A polgárháború (1403-1404)

A polgárháború (1403-1404)

A míg Zsigmond és vezérei, Garai Mik-lós nádor, Perényi Péter, Gordovai

László bán Cseh- és Morvaország­ban Jodok morva őrgróf ellen harcoltak, addig a lázadók megkezdték a felkelés ka­tonai szervezését. A pártütők 1402 végére gyűlést hívtak össze Váradra, ahol ünnepé­lyes külsőségek közepette hűséget fogadtak II. Károly nápolyi és magyar király fiának, László nápolyi királynak és egyúttal meg­hívták a magyar trónra. Kanizsai János ér­sek vezetésével az egyháznagyok egy része (kalocsai érsek, egri, váradi és erdélyi püs­pökök) és a bárók többsége (Bebek Detre, egykori nádor, az erdélyi vajdák, Debrői István, egykori kincstartó) február 19-én szövetséget kötöttek Esztergomban Zsig­mond ellenségével, az említett Jodok őr­gróffal. Időközben már lezajlott az első fegyveres összecsapás is: a horvátországi Bihácsnál január végén Besenyő Pál hor­vát-szlavón bán vereséget szenvedett a ná­polyi király vezéreitől, Hervoja bosnyák vajdától és Bebek Imrétől. A Kanizsai ve­

zette lázadók egyik fele a Dunántúlon ke­resztül a Délvidékre vonult: Szepesi János érsek március 23-án a Baranya megyei Hé-deren tartózkodott, majd immáron Kani­zsaival együtt április 4-e és 7-e között a Kö­rös megyei Szalatnokon időztek. A főpapok és bárók másik csoportja viszont hazatért: február 28-án Bebek Detre a gömöri Vá­moson ismét mint nádor, Marcali Miklós erdélyi vajda a Temes megyei ötvényen, míg Órévi Lukács váradi püspök Debrői Istvánnal karöltve április 26-án, püspöki székhelyén adott ki oklevelet. Az időleges szétszéledés oka minden bizonnyal a fegy­veres csapatok összegyűjtése volt, ugyanis május 24-én már újra együtt, ezúttal Po-zsegaváron találjuk őket. Mivel a helység egyértelműen a bosnyák uralkodókkal szo­kásos tárgyalások helye volt, így a lázadók valószínűleg Hervoja vajdával és a nápolyi király megbízottaival tárgyaltak László Magyarországra érkezésének mikéntjéről. Ezt erősíti, hogy a kalocsai érsek következő ismert tartózkodási helye az itáliai félszi-

A Castel Nouvo Nápolyban

geten fekvő Baroli volt, ahol a nápolyi ki­rály társaságában találjuk. Mindeközben Kanizsai a délvidéken szervezte a felkelést. A pozsegavári tárgyalások után az előke­lők egy része ismét hazatért, ezúttal im­már a fegyveres felkelés kirobbantása céljá­ból, így Upori István erdélyi püspök június 17-én, székhelyén, július 21-én pedig Vá­radon Lukács püspökkel és az erdélyi vaj­dákkal szervezte a fegyveres harcot. A két időpont között, július 19-én szállt partra

László nápolyi király Zárában, ahová két nap múlva Kanizsai is megérkezett. Itt az­tán az érsek IX. Bonifác pápa teljhatalmú követének a jelenlétében magyar királlyá koronázta Lászlót. Ám ekkorra az ország belsejében gyökeresen megváltozott a ka­tonai helyzet. Az okok kiderítéséhez vissza kell térnünk a törvényes király személyé­hez. Hiszen joggal kérdezhetjük, mit tett Zsigmond, miközben a lázadók szabadon vonulgattak fel s alá az országban.

A váradi összeesküvésről és a fegyveres szervezkedés résztvevőiről a király Szántói Lack Jakab útján május folyamán értesült, aki „egyetlen familiárisa kíséretében Cseh­ország felé hozzá sietve rábeszélte őt arra, ami neki, az országnak és a lakosoknak ja­vára szolgált". Zsigmond a hír hallatán nyomban hazaküldte Jakabot, valamint Garai Miklóst, testvérét, Jánost és Stibort, akik valamikor május végén lépték át az országhatárt. Elfoglalták a Pozsony me­gyei Korompa várát, majd átkelve a Du­nán megostromolták Hédervári János győ­ri püspök székhelyét, Győrt is. A vár el­foglalása után a Rábaközben felvonuló lázadókra támadtak, akiket Pápoc közelé­ben Sebes (ma Rábasebes) falunál tönk­revertek. Itt kétfelé vált a sereg, az egyik Garai János vezetésével megostromolta a Rába túlpartján fekvő, a győri püspök kezében lévő Kesző (ma Rábakesző) várát. Innen tovább haladva dél felé az Ostfiasz-szonyfa területén álló Kígyókő vár elfogla­lása után Rohonc várát vették el a hűtlen­né lett Rohonci Andrástól. A másik sereg Garai Miklós, Stibor és Lack Jakab veze­tése alatt az ország belseje felé vette az irányt. Mindeközben Lack Dávid - Jakab testvére - megvédelmezte Komárom vá­rát, amelynek révén megnyílt az út Székes­fehérvár felé. A koronázóváros elfoglalása után a királyi székhely felé törtek és azt el­foglalva június 28-án Garai Miklós már Budán tartózkodva adományozta el a hűt­len Marcali Miklós házát. Ezen alig egy hó­napos hadjárattal, amelynek révén a Du­nántúlt és az ország északnyugati részét

Z S I G M O N D U R A L K O D Á S Á N A K F O R D U L Ó P O N T J A ( 1 4 0 0 - 1 4 0 4 )

Szepesi János (†1410)

Lajos király szepességi szászok közül származó országbírójának,

Jakabnak fia. János egyházi pályája elején dobokai főesperes

és kápolnaispán (1387-1393) és Zsigmond titkos kancellárja

(1392-1396). Közben előbb a zágrábi püspökséget (1394-1397)

kapta meg, amelyet azonban át kellett engednie Eberhardnak. Ezért

kárpótlásul két év múlva a kalocsai érsekséget adta neki Zsigmond

(1401-1403). Mint a királyellenes felkelések tevékeny résztvevője

nem kért a meghirdetett közkegyelemből, hanem László nápolyi

királlyal elhagyta az országot, aki aztán nápolyi érsekké tette.

A Hédervári-kápolna

a győri bazilika déli oldalán

A polgárháború (1403-1404)

megtisztították a felkelőktől, megterem­tették a lehetőségét Zsigmond hazatérésé­nek. A törvényes király július 24-én érkezett meg Pozsonyba, ahonnan Ászár érintésé­vel Székesfehérváron keresztül Budára (augusztus 24-25.) ment. Itt Garai Miklós vezetésével legyőzték a Pest alatt táborozó Makrai Benedek vezette felkelőcsapatokat, majd a király Garai és Stibor seregeivel ostromzár alá vette János érsek székhelyét, Esztergomot. Közben Visegrádra, a Szent Korona őrzési helyére ment, és az össze­gyűlt tömeg előtt felmutatta és fejére tette a koronát, mintegy jelezve: ő az ország törvényes királya.

Mindezek következtében Zsigmond és hívei, akik ugyan létszámban kevesebben voltak, de döntési gyorsaságban többszö­

rösen felülmúlták a lázadókat, alig három hónap alatt lényegében eldöntötték a fel­kelés sorsát. Mire a nápolyi király elindult volna Székesfehérvár és Buda felé, addigra az egyetlen ütőképes, őt trónra segíteni ké­pes seregtől Zsigmond és katonailag kép­zett vezérei zárták el az utat. Kísértetiesnek mondható, hogy mind a déli, mind a keleti országrész lázadói szinte napra pontosan egy időben indították meg régen elkésett akcióikat. A déliek július 21-én érkez­tek meg Zárába, míg a keletiek ugyanezen a napon Váradon tartották meg utolsó ta­nácskozásukat. Váradról aztán a lázadók egyik fele a két vajda vezetésével átkelt a Ti­szán és szeptember 10-én Hatvannál fog­lalt állást, a másik fele Debrői István ve­zetésével Tokaj-Hegyalján táborozott le.

Hédervári János győri

püspök pecsétje

Polgárháború 1403-1404

Z S I G M O N D U R A L K O D Á S Á N A K F O R D U L Ó P O N T J A ( 1 4 0 0 - 1 4 0 4 )

Grosso.

Az előoldalon

Hervoja címere

Mars, Konrád Kyeser

Bellifortis című kéziratából,

15. század első negyede

Azonban ekkorra - mint láttuk - a lényegi kérdések már eldőltek. A két Miklós szep­tember 25-én, visszavonulásuk közepette, Hevesről már arról értesítették a többi lá­zadót, hogy Zsigmonddal két hétre fegy­verszünetet kötöttek. Végül a Garai Mik­

lós vezette tárgyalások október 8-án megegyezéssel zárultak: a ki­

rály közkegyelemben része­sített mindenkit, akik nyolc napon belül meghódolnak a királynak. Ennek fejében a

király megígérte, hogy a meg-hódoltaktól adománybirtokai­

kat nem veszi el, a már elfoglalta-kat pedig visszaadja. A lázadók többsége felmérve az erőviszonyokat és értve a szó­

ból, határidőn belül meghódolt. A Kani­zsaiak és a Bebekek azonban csupán októ­ber végén tették meg ezt, így csak külön ki­rályi kegyként részesültek kegyelemben, aminek következményeként az érsektől Zsigmond ideiglenesen elvette a székhe­lyén lévő várat. Mindezt látván László ná­polyi király Szepesi János kalocsai érsek társaságában november elején elhagyta Dal­máciát, amelynek élére Hervoja bosnyák vajdát nevezte ki helytartónak. Az ország nagy részén november elejére elcsende­sedett a fegyverek zaja, a király hűségén megmaradt, illetve az oda visszatért bárók Székesfehérvárott gyűltek össze, hogy bir­tokadományokkal tegyék kézzelfoghatóvá a király oldalán harcolók hűségét, birtok­elkobzásokkal pedig elrettentő példát szol­gáltassanak az azt elhagyóknak.

Mint azt előbb láttuk, az ország nagy részén elült a fegyverek zaja, két kisebb ré­szén azonban nem. Északkelet-Magyaror­szágon két helyen is további harcokra ke­rült sor. Az egri püspök, Ludányi Tamás és a volt kincstartó, Debrői István sem hódolt meg, hanem az előbbi várába zárkózott, az utóbbi pedig a Tiszaháton foglalt állást. A király legkiválóbb hadvezéreit küldte el­lenük: Stibor a Ludányi család fészkét, Lu-dányt vívta meg, míg Perényi Péter Patak városa mellett csapott össze a Debrői ve­zette sereggel. A csata rengeteg véráldozat­tal járt, maga Perényi is több helyen meg­sebesült, azonban a lázadók vezére el tudott menekülni a csatából. Megmaradt emberei élén Debrői Szabolcs megyében, Karász mellett táborozott le, onnan fosztogatta a környéket, így karácsonykor Kallót ra­bolta ki. Innen a következő év elején kiszo­rították, mire Erdélybe ment megmaradt embereivel.

A másik hely természetesen a délvidék volt, ahol annak idején a Horvátiak is so­káig tartották magukat. Most azonban gyorsabban véget értek a harcok. Az egri püspök testvére, Ludányi István vezette hűtlenek ellen Zsigmond Maróti János macsói bánt küldte, aki az év végére leverte

A polgárháború (1403-1404)

a lázadást. A harcok végső befejezése a kö­vetkező évre maradt. Időközben, még a bé­kekötés után, október közepén a király le­váltotta a vajdákat tisztségükről és Tamási Jánost meg Szántói Lack Jakabot nevezte ki a helyükre.

Az 1404-es év elején egyszerre két irány­ba indultak meg a királyhű csapatok. Az egyik Perényi Péter vezetésével Eger ellen vonult, amelyet február folyamán elfog­lalt, február 28-án már a várból írt levelet. A püspöknek - amennyiben a várban tar­tózkodott - sikerült megszöknie és csatla­koznia Debrőihez.

A másik sereg Maróti János vezetésével a Losonciak Kraszna megyei vára, Valkó-vár ellen vonult és vívta meg azt. Innen to­vább haladt Erdély felé, ahová útközben csatlakoztak hozzá a Perényi vezette sere­gek, és az erdélyi vajdákkal együttműkö­désben Debrői és a püspök maradék erőit is felmorzsolták. A püspök Lengyelország­ba menekült, Debrői pedig elbujdosott, de 1405-ben már mint néhait említik. Már­cius végére beszédes csönd honolt az or­szágban.

Adódik a kérdés, hogy mi tette lehetővé a királypárti erők ilyen gyors és teljes sike­rét? Ennek, mint mindennek, több össze­tevője van. Az első természetesen a pénz, amely nélkül háború nehezen képzelhető el. Bár úgy hírlik, hogy Zsigmond ennek mindig szűkében volt, ez esetben szinte korlátlanul állt rendelkezésére. Ugyanis még 1402 júliusában a király Stibor útján 63 200 aranyforintért eladta a brandenbur­gi őrgrófság kezén lévő maradékát, Neu-markot. A háború második feltétele az ele­gendő számú katona, amelyhez viszont sok pénz kellett. Zsigmondnak volt pénze, így könnyedén fel tudott fogadni zsoldosokat. E kettő már elég volt a háború elindításá­hoz, de annak sikeres befejezéséhez még valami, illetve valakik kellettek, mégpedig a seregvezetéshez értő, tehetséges parancs­nokok. Zsigmond jó szemmel választotta ki annak idején azokat az embereket, akik­kel le szándékozott cserélni a régi vezető­

gárdát, így Stibor, Garai Miklós, Perényi Péter, vagy a még újabbak közül Maróti János és Ozorai Pipo nemcsak jó szerve­zők, hanem kiváló seregvezetők is voltak.

Ozorai Pipo (†1426)

Firenzei nemesi család sarjaként Filippo Scolari néven született. 1387-ben kereskedősegédként került Magyarországra, ahol képes­ségei révén hamar kiemelkedett társai közül. Először sókamaraispán (1401-1426), majd temesi és még nyolc megye ispánja (1404-1426). A király egyik leghűségesebb embere és legjobb hadvezére volt. Ne­véhez fűződik a déli végvárrendszer megteremtése és ő kezdte meg Temesvár és Nándorfehérvár kiépítését is. Ozorai Borbálától született négy gyermeke közül egyik sem élte túl, ahogy öccse, Matteo, illetve gyermekei sem, ezért minden vagyonát, Ozora kivételével, Zsigmond­ra hagyta. Rokonai számára két jelentős egyházmegye vezetését szerezte meg: Andrea Scolari és Giovanni Milanesi váradi püspökök, Carniano Scolari és Giovanni Buondelmonti pedig kalocsai érsekek voltak. Bizonyos adatok alapján környezetében kezdte szolgálatát Hunyadi János.

Zsigmond király és

Ozorai Pipo. Részlet egy

15. századi németalföldi

táblaképről

Mindezek mellett még egy negyedik okot is említhetünk: habár a jelek szerint a nemes­ség jó része a lázadás útjára lépett, a kevés létszámú polgárság viszont nem. Ez abból a szempontból volt fontos, hogy az egyes királyi birtoklású, főleg észak-magyaror­szági városok - mint Pozsony, Kassa, Kés­márk vagy Eperjes - biztosították a király hátországát.

A katonai sikerek mellett persze szükség volt Zsigmond híres dip­

lomáciai érzékére is. Az uralkodó jól is­merte fel, hogy a harcot egy ponton túl, a további véráldozat elkerülése végett, ér­demes beszüntetni, hiszen a királypárti erők sikere révén a felkelők nagy része szeptem­ber végére - október elejére demoralizáló­don és csak a kedvező ajánlatra vár, ami után leteheti a felkelés kibontott zászlaját.

Ugyanakkor a király és tanácsadói is jól tudták, hogy a fegyverletételi megálla­

podás után is az ő kezükben marad a győzelem, éppen ezért nem lehet majd számon kérni rajtuk az eset­legesen be nem váltott ígéreteket. Hogy ez nem csak utólagos kombi­náció, azt jól mutatja, hogy decem­ber 21-én Zsigmond részletesen sza­bályozta a hűtlenségbe esett, de meghódolt alattvalókkal szemben

követendő eljárást. Eszerint azok a volt hűtlenek, akik a felkelés idején hűséges alattvalók tanúságával bizo­nyítani tudják, hogy az október 8-án megkötött békét megtartották, vissza­

kapják elkobzott és azóta másoknak adományozott birtokaikat. Míg azok,

akik ez után is tovább harcoltak, szemé­lyükben kegyelmet kaphatnak, de birto­

kaikat nem kapják vissza.

Z S I G M O N D U R A L K O D Á S Á N A K F O R D U L Ó P O N T J A ( 1 4 0 0 - 1 4 0 4 )

Zsigmond király nagyobbik

szarvserlege és annak

részlete, 1400 körül

A király kormányzatpolitikája

A király kormányzatpolitikája

Az 1401-1403-as időszak két különbö­ző igazgatási modellre bontja a király

uralkodását. 1402-ig nagyjából az Anjouk alatt bevezetett kormányzati és igaz­gatási gyakorlat érvényesült. A méltóságvi­selő bárók egyúttal a katonai hatalmat is gyakorolták, mégpedig az egyes megyék élén betöltött ispánságaik, illetve az adott megyében fekvő királyi várak kormány­zása révén, netán bizonyos meghatározott területen lévők p a r a n c s n o k a k é n t . Így pél­dául Bebek Detre 1397-es nádori kinevezé­sekor egyúttal megkapta Borsod, Szepes, Liptó, Turóc, Abaúj, Nógrád és Fejér me­gyék ispánságát, továbbá az e megyékben fekvő királyi várak várnagyságát. Bebek Imre országbíró (1386-1392) egyúttala Vág menti várak ispánja is volt, utóda azonban már nem, mivel a várakat Zsigmond idő­közben eladományozta Stibornak. Hogy aztán mind ő, mind fia, ifjabb Stibor felve­gye a nemcsak hangzatos, hanem a valósá­got nagyon is jól tükröző „Vág folyó ura" címet.

1403 után, egy rövid időszakot kivéve, e rendszer teljesen átalakult. Ennek azon­ban csak egyik oka volt az új királyi politi­ka, a másik okot a mérhetetlen birtokado­mányozásokban kereshetjük. Ugyanis az uralkodása elején a királyra kényszerített birtokadományozási dömping pontosan azokat a királyi várakat érintette, amelyek az előbb vázolt kormányzati rendszer alap­jait j e l e n t e t t é k . Így immáron a király, ha akarta volna, akkor sem tudta volna jelen­tős katonai hatalommal felruházni minden méltóságviselőjét. A Zsigmond haláláig mű­ködő új igazgatási mód a következőkép­pen nézett ki: az egyes méltóságviselők, mint a nádor, az országbíró, a különböző udvari tisztségeket betöltő személyek (po­

hárnok-, asztalnokmester) ezután csak az államigazgatás központi, tulajdonképpeni adminisztratív funkcióit végezték és terü­leti, avagy katonai hatáskörrel nem rendel­keztek. Ellenben voltak olyanok, akik olyan kormányzati tisztségeket kaptak, amelyek­kel katonai hatalom is járt.

Így a Bebek Detrét követő Garai Miklós nádornak már csak olyan megyék jutottak, amelyek királyi birtok, illetve várak szem­pontjából üresek voltak, avagy ha rendel­keztek még királyi várral, akkor azok más, mégpedig királyi tisztségviselő kezére vol­tak bízva. Őket az 1410-es évektől kapitá­nyoknak nevezték, s többségük mintegy tíz éven keresztül főleg az idegenek közül ke­rült ki, de 1420 táján - minden bizonnyal összefüggésben a huszita háborúkkal - el­tűntek a várak éléről. A helyüket aztán ma­gyarok foglalták el, megnövekedett szere-

Kancellár a bécsi udvari

kártya magyar színű

lapjaiból, 1455 körül

Z S I G M O N D U R A L K O D Á S Á N A K F O R D U L Ó P O N T J A ( 1 4 0 0 - 1 4 0 4 )

püket kiválóan jellemzi, hogy az 1430-as években a Rozgonyi család két tagja

összesen tizenhárom királyi vár ka­pitányságát töltötte be.

De nem csak a központi kor­mányszervekben történt változás. Az egyes különkormányzatok élén

álló tisztségviselők hatalma is egy­két kivételtől eltekintve névlegessé

v á l t . Így például a macsói bánok 1411 után, amikor a rác despoták megkapták

a bánságban fekvő királyi birtokokat, már csak a bán kormányzata alá tartozó öt magyarországi (Bács, Baranya, Bodrog, Szerem és Valkó) megye fölött parancsol­tak. Hasonló helyzet alakult ki a szlavón bánságban is, ahol a királyi birtokokat Zsigmond Körös városa kivételével átadta Borbálának, mint királynéi vagyont. Majd miután elcserélte vele észak-magyarországi birtokokra, elzálogosította a z o k a t . Így e vi­déken a szlavón báni hatalom a Cilleiek magánvagyonán nyugodott. De nézzünk kivételeket is.

Erdélyben annyiban más volt a helyzet, hogy nem voltak igazi nagybirtokok, illetve az Erdélyben nagynak tűnő Losonci-vá­gyon Budáról nézve meglehetősen aprócs­ka volt. Ugyanakkor az erdélyi királyi bir­tokállományt, amely a mindenkori vajda honorbirtokát képezte, nem érte olyan mér­tékű károsodás, mint a magyarországit, ezért a vajda hatalma alatt az egész kor­szakban roppant halalom összpontosult. Zsigmond uralkodása alatt a tisztségen Sti­bor (1395-1401, 1409-1414) és a Csáki család tagjai (1402-1403, 1415-1437) osz­tozkodtak, s az egyik legbiztosabb hátterét adták Zsigmond uralkodásának. Végül szól­nunk kell az Ozorai Pipo uralma alá adott megyékről és várakról is. Pipo 1401 és 1426 között temesi, aradi, csanádi, kevei, kras­sói, 1407-től csongrádi és 1409-től kezdve zarándi ispán volt. Továbbá az ő kezén vol­tak az e megyékben fekvő királyi várak is, mint Temesvár, Sólymos, Világosvár, Sze­ged, a Szörényi, krassói és az al-dunai vá­rak. Az új kormányzati berendezkedés ér­

telmében Pipónak központi, államigazga­tási funkciója nem volt.

Jól látható az előbbiekből, hogy a kor­mányzás felső szintjén milyen átalakulás ment végbe. Kérdés, hogy történt-e valami az államigazgatás gyakorlati ügyintézé­sében, azaz a kancellária munkájában és a kúriai bíróságok működésében. Ehhez azonban meg kell ismerkednünk a kiindu­lási alapokkal. Nézzük először a királyi kancelláriát, amely a királyi oklevelek meg­szövegezését, írásba foglalását, kiállítását és megpecsételését végezte. Zsigmond király korában a kancellária két részre oszlott: a nagyobb kancelláriára élén a főkancellár­ral, amely az egyszerű vagy kettős nagype­csétet használta, és okleveleit 1406-ig Vi­segrádon, majd Budán adták ki. A másik, a titkos kancellária élén a titkoskancel­lárral, amely a titkospecsétet használta. E kettő mellett létezett még egy harmadik, a királyi középpecsét is. Ezt a királyi kápol­naispán vezetésével működő audientia, azaz magyarul leginkább panaszfelvevő irodá­nak nevezhető intézmény használta és ok­leveleit a királyi középpecsét alatt a király nevében adta ki. (A királyi kápolna vezető­jének, az ispánnak és tagjainak másik funk­ciója liturgikus jellegű volt, ők látták el a királyi székhelyen működő udvar lelki szükségleteit, végezték a misézést, gyónta­tást.) A negyedik pecsét, amely alatt még a király nevében adhattak ki okleveleket, a mindenkori főkancellár saját (magán)pe-csétje volt, ez azonban csak az egyik királyi bíróság, a királyi különös jelenlét oklevelein található meg. (Tulajdonképpen a főkan­cellár magánpecsétje a hivatalba lépése után elvált személyétől és a bíróság pecsét­jévé vált. E pecséttel a különös jelenlét bírósága a végső ítéletet tartalmazó okleve­leken kívül bármilyen általa kiadott okle­velet megerősíthetett.) Ez a bíróság, mivel elvben a főkancellár vezette, a királyi nagy­pecsétet használta.

A fentebb leírtak jobb megértése érde­kében és annak illusztrálására, hogy ho­gyan működött mindez a gyakorlatban,

Zsigmond harmadik magyar

királyi titkospecsétje, 1401

Zsigmond második magyar

királyi nagypecsétje,

1405 körül

lássunk egy mindennapos helyzetet. 1406. szeptember 7-én Zsigmond király neve alatt összesen négy darab oklevelet adtak ki: egyet a Zólyom megyei Véglesről, egyet a szintén e megyei Szalatnáról, kettőt pedig Budáról. Ugyanezen a napon Garai Miklós nádor neve alatt Véglesről és Budáról kelt oklevél. Azt természetesen senkinek sem kell bizonygatni, hogy az egyes keltezési helyek nem hozhatóak összhangba egy­mással, hacsak nem feltételezzük, hogy a négy királyi és a két nádori oklevél mö­gött nem mindegyik esetben áll az a sze­mély, akinek nevében kiadták az oklevelet. Ha ezt elfogadjuk, akkor a következőket mondhatjuk a látszólag zavaros ügy felol­dására: a király ekkor Garai Miklós nádor­ral együtt Véglesen tartózkodott. A király és nádor nevében Budán kelt okleveleket ítélőmestereik adták ki.

Igen ám, de akkor a Szalatnán kelt okle­velet ki állította ki? Nos nem más, mint a főkancellár. Történetesen ugyanezen a na­pon az ugyanitt tartózkodó Eberhard zág­rábi püspök, főkancellár és Upori István erdélyi püspök a garamszentbenedeki mo­nostort felkeresőknek búcsút engedélye­zett. Tudjuk, hogy a királyi nagypecsétet a nagyobb kancellária, illetve a főkancel­lár használta, a főkancellár magánpecsét­jét viszont a királyi különös jelenlét. Ezen a szeptember 7-i napon jól láthatóan min­den pecsétet használtak: a titkospecsét Vég­lesen a királynál, a nagypecsét Eberhardnál Szalatnán, a középpecsét és Eberhard ma­gánpecsétje pedig Budán volt.

A két kancellária élén általában egyhá­ziak álltak. Zsigmond első főkancellárja Kanizsai János esztergomi érsek volt, őt követte két zágrábi püspök, Eberhard és Albeni János, végül utolsóként Gatalóci Mátyás zágrábi prépost. A titkos kancellá­ria élén Knoll Péter erdélyi püspököt, Sze­pesi János zágrábi püspököt, Upori István titeli és Uski János pécsi prépostot találjuk. A felkelés leverése után, a püspöki kar nem kis meglepetésére, világiak vették át a tit­kos kancellária vezetését jó húsz évre:

Perényi Imre, majd Palóci Máté és Imre. Hivatalviselésük (1423) után visszaállt a korábbi helyzet, és ismét egyháziak töltötték be a kancellárságot, még­pedig az előbb már említett Albeni János és Gatalóci Mátyás egyúttal megkapta a titkos kancellári címet is. Azonban a közös vezetés elle­nére a két kancellária szervezete nem egyesült, hanem továbbra is különálló maradt.

Zsigmond uralkodására esik a kirá­lyi bíróságok átalakulása is. A legelső és sokáig egyetlen bíróság, ahol a király ítél­kezett a királyi jelenlét bírósága volt. Ám a 13-14. század fordulójától vezetését át­vette az országbíró. Ezzel párhuzamosan feltűnt egy újabb királyi bíróság. Azzal ugyanis, hogy a királyok „elvesztették" a királyi jelenléten való ítélkezést, érthe­tően új fórumot kerestek, illetve hoztak létre, ahol valóban személyesen vehettek részt az ítélkezésben, ez lett a királyi külö­nös jelenlét. Azonban már a 14. század közepétől vannak adataink arra, hogy a ki­rály rövid időre itt is helyettesre bízta a bí­róság vezetését. A peres ügyek gyarapodá­sa és a királyok távolléte székhelyüktől kikényszerítette a változást, és az 1370-es évek reformjai révén a főkancellár vette át - az 1397-es törvény szerint is - a különös jelenlét vezetését. Ez viszont ismét azt jelentette, hogy a király megint „saját" bí­róság nélkül maradt, és mivel Zsigmond király továbbra sem tett le arról, hogy sze­mélyesen ítélkezhessen, már uralkodásá-

A király kormányzatpolltikája

Albeni János (t1433)

Eberhard nővérének a gyermeke. Magyarországra 1399 előtt jött,

előbb topuszkói ciszterci, majd pannonhalmi bencés apát volt. Utána

veszprémi (1406-1410), pécsi (1410-1421), végül zágrábi püspök

(1421-1433). Emellett 1409-től haláláig Borbála királyné kancellárja,

majd 1420-tól főkancellár és 1423-tól magyar titkos, német-római

és cseh kancellár. Testvérei közül Henrik 1421-ben követte a pécsi

püspökség élén (†1444).

Zsigmond második magyar

király középpecsétje, 1402

Perényi Imre (†1418)

A család terebesi

ágából, Péter fia.

Világi létére a prágai

egyetemen tanult

(1384), pohárnok­

mester (1397-1404),

majd az első

nem egyházi

titkos kancellár

(1405-1418) lett.

nak az elején megjelentek a később királyi személyes jelenlétnek nevezett bíróság csí­rái. A bíróság működésére utaló jelekkel az 1400-as évektől egyre gyakrabban ta­lálkozunk. A király legnagyobb bánatára a személyes jelenlét sem kerülhette el sor­sát, ugyanis az uralkodónak az 1410-es évekkel kezdődő egyre hosszasabb külföl­di tartózkodásai miatt ez a bíróság is meg­kezdte függetlenedését a király személyétől.

Ugyanakkor újabb problémát jelentett, hogy bár 1397-ben törvényileg is szabá­lyozták a királyi különös jelenlét vezetőjének személyét a mindenkori főkancellárban, azonban mind Kanizsai János esztergomi érsek, mind utódai, Eberhard és Albeni Já­nos zágrábi püspökök jóval többet voltak távol a királyi székhelytől, ahol a bíróság volt, mint amit annak működése elviselt v o l n a . Így ők a folyamatos ítélkezést bizto­sítani nem tudták. Hasonló helyzet ala­kult ki időközben a kúria többi bíróságán, az országbíró által vezetett királyi jelenlé­ten és a nádor vezette nádori jelenléten is. A legegyszerűbb helyzetünk a különös je­lenlét munkájával kapcsolatban van, ahol a főkancellár helyét átvette az alkancellár-ja, aki az okleveleket hitelesítette a nála lévő királyi nagypecséttel. Mellette a tény­leges jogszolgáltatást az ítélőmester végez­te, aki az ország szokásjogának volt kiváló ismerője. Ezt a bíróságot 1428 végén - az

ítélőmester halála után - a király meg­szüntette.

Hasonlóképpen alakultak a dolgok a ná­dori és az országbírói bíróságokon is. ők a hivatalviselésük alatt legritkább esetben tartózkodtak a királyi kúriában, mivel vagy a saját szűkebb, illetve tágabb pátriájukban tartózkodtak, vagy a király szolgálatában teljesítettek valamilyen feladatot itthon vagy külföldön. Ismerve személyüket, ne­hezen tudnánk elképzelni bármelyiküket is, amint a peres felek okleveleit böngészik, értelmezik, hogy aztán jogilag megalapo­zott ítéleteket hozzanak. Egyszerűen nem is volt elvárható egyiküktől sem, hogy ért­senek a tisztség megkövetelte feladathoz, hiszen egyrészt nem úgy készültek az élet­re, hogy belőlük nádor vagy országbíró lesz, hanem e méltóságot kapták a királytól vélt vagy valós szolgálataikért. Másrészt a tisztség egyiküknek sem az intellektuális kihívás miatt volt fontos, hanem mert ál­landó, biztos jövedelmet jelentett, mond­hatni ez volt a fizetésük.

De mégis akkor kik voltak, akik tényle­gesen ellátták a bíráskodás nehéz feladatát? Ok, akiknek már a nevében is benne volt feladatuk, voltak az ítélőmesterek. A mun­kájuk - amely az Anjou-kor folyamán még meglehetősen kevés - alapvetően kettős volt: egyrészt őrizniük kellett a nagybírói pecsétet, másrészt kisegítették a nagybírót a perbeli cselekmények végzésében, azaz a nevében különféle intézkedéseket hajtot­tak végre. Ami a legfontosabb, ekkor még nem gyakoroltak joghatóságot, magyarán nem ítélkezhettek. Az első nyomok az ítélő-mesteri joghatóság kialakulására a 14. szá­zad második feléből vannak, de az ekkor kiadott oklevelek tartalma még nem terjedt túl az idézést, tanúvallatást, vizsgálatot el­rendelő, netán bírságoló okleveleknél. Ám a Nagy Lajos halála után kialakult helyzet­ben, amikor is a nagybírák meglehetősen sűrűn váltották egymást, illetve Zsigmond trónra lépése után, amikor a rend helyreállt és az egyes tisztségek közötti mozgás nem volt nagyobb a szokásosnál, feltűnő módon

Palóci Máté (†1437)

Ung megyei család sarja, apja 1387-ben Zsigmond kíséretének

tagja. Pályáját valószínűleg nagybátyja, Domokos leleszi prépost

(1378-1403), Mária királynő káplánja indította el. 1399-től udvari

ifjúként a király kíséretének tagja, az 1401-es lázadásakor őt is

elfogták. A polgárháborúban Perényi Péter zászlaja alatt harcolt.

Pályája ettől kezdve gyorsan emelkedett, 1409-ben több megye

ispánja, 1412-től királyi tanácsos. Öccsével, Imrével együtt 1419

és 1423 között titkos kancellárok. Majd országbíró (1425-1435) és

végül nádor lett (1435-1437). Másik testvére, György előbb a bécsi

egyetemen tanult, majd szepesi prépost (1401-1419), erdélyi püs­

pök (1419-1423) és végül esztergomi érsek (1423-1439) lett.

Lovag a budavári

szoborleletből

Z S I G M O N D U R A L K O D Á S Á N A K F O R D U L Ó P O N T J A ( 1 4 0 0 - 1 4 0 4 )

A király kormányzatpolitikája

az egyes nagybírák ítélömesterei nem tá­voztak a kúriából főnökeikkel, hanem to­vábbra is a posztjukon vagy annak köze­lében m a r a d t a k . Így például Kővári Pál 1392-1395 között országbírói, majd 1395-től haláláig, 1430-ig nádori ítélőmester volt, miközben Bebek Detre és Garai Mik­lós is vezette a hivatalt. De megemlíthetjük a Hont megyei Zellői János országbírói íté-lőmestert is, aki 1415 és 1439 között négy országbírót - Perényi Pétert, Nánai Kom­polt Istvánt, Palóci Mátét és Bátori Ist­vánt - „fogyasztott el". Mindezek azt bizo­nyítják, hogy az ítélőmesterek - legyenek akár a nádor vagy az országbíró emberei -Zsigmond uralkodásának elejétől fogva meglehetősen nagy, éppenséggel önállónak is tekinthető jogosítványokkal rendelkez­tek. Ennek pedig a legnyilvánvalóbb megje­lenési formája az volt, amikor a nagybíró távollétében adtak ki ítéletleveleket a bíró pecsétje alatt. Ha egyetlen mondattal akar­juk jellemezni a Zsigmond kori kancellá­riát és bíróságokat, akkor azt mondhatjuk, hogy a hivatal és bíróság működésében nem hagytak - negatív - nyomokat az öt­ven év alatt lezajlott események, sőt egyér­telműen kijelenthető, hogy a királyi udvar államigazgatási funkcióit az eredeti érte­lemben vett szakemberek végezték.

Nem volt ez másképp az igazgatás alsóbb szintjein sem. Zsigmond, amikor 1404 őszétől kezdve összesen nyolc megye ispánságát, valamint a sójövedelmek keze­lését Ozorai Pipóra bízta, mai szemmel azt mondhatnánk, hogy ezzel rendkívüli mér­tékben leterhelte egyik legkedvesebb hívét. Valójában erről szó sincs, mivel ezek a kö­zépkori államberendezkedés miatt tényle­ges munkával nem, ellenben felelősség­gel jártak. A kinevezett főtisztségviselőkre egyes-egyedül politikai és katonai felada­tok hárultak, s habár különféle hivatalok élén álltak, mégsem voltak hivatalnokok.

Ezzel szemben viszont olyan ország­nagyok voltak, akik a munkát a megfelelő képzettségű familiárisaikra, beosztottaikra bízták. Senki sem várta el tehát Ozorai

Eskü a bíró előtt. A jánosréti főoltár oltárképének részlete, 1470-1490 között

Pipótól, hogy idejét a kéthetente összeülő megyei ítélőszékeken (sedes iudiciaria = sedria) bíráskodással töltse. Mint ahogy - láttuk - a nádor és az országbíró, néhány kivételes alkalomtól eltekintve, amikor is inkább politikai okok miatt voltak jelen, nem a bíróságon üldögélt. A tényleges munka elvégzésére voltak az ítélőmeste­rek, a megye élén az alispánok, a várak élén pedig a várnagyok. A rendszer min­denki számára hasznos volt, s jól is műkö­dött. A beosztottak, familiárisok számára, akik alacsonyabb társadalmi státusszal és kevesebb, néha jelentéktelen vagyonnal rendelkeztek, ez volt a felemelkedés útja. Az országnagy számára azért volt hasznos, mert készpénzhez jutott a tisztség után és az alkalmazásában lévő familiárisait fizet­hette birtokai jövedelméből. Végül a király számára pedig az egyes intézmények élére állított személyek garantálták azok műkö­dését, hiszen minden országnagy politikai felelősséggel tartozott annak jó műkö­déséért.

A szuverén uralkodó (1404-1410)

Afegyverek békéje (1404-1408) 58

Zsigmond király várospolitikája • 64

A konszolidáció kiteljesedése (1409-1410) • 68

Borbála királyné és udvara • 74

A S Z U V E R É N U R A L K O D Ó ( 1 4 0 4 - 1 4 1 0 )

A fegyverek békéje (1404-1408)

Zsigmond király képmása

a Thuróczy-krónikából,

1488

A polgárháború befejezése után 1404 közepére csend honolt az országban,

habár Zsigmond mértékletességet tanúsított a lázadók megbüntetésében, így nem voltak kivégzések sem, mégis az ezt követő fél évtized meglehetősen feszült le­hetett. A lázadásban részt vevők egy ré­sze pénzen válthatta meg a király kegyel­

mét, mint például az Újlaki testvérek, akik 12 000 aranyforintot fizettek. A másik ré­szétől pedig, mint az Alsólindvaiaktól, a Zala megyei és Dráván túli birtokaikat kobozta el a király. A legnagyobb büntetést mégsem ez jelentette, hiszen a lázadók megmaradt birtokaikon nyugodtan élhet­tek tovább, azonban a politikába nem szól­hattak bele, ahogyan tisztségeket sem kap­tak - egyelőre - a királytól. A legkeményebb büntetést természetesen azok kapták, akik a végsőkig ellenálltak és n e m éltek a királyi közkegyelem adta l e h e t ő s é g g e l . Így Szepesi János kalocsai érsek száműzetésben, Ná­polyban halt meg, Ludányi Tamás egri püspök az elkövetkező 18 évet Lengyelor­szágban töltötte. Ám különös m ó d o n , ta­lán a király jellemének köszönhetően, mi­vel n e m volt haragtartó típus, egy idő után a legtöbb embert visszafogadta kegyeibe. A legjobb példa erre Rohonci András, aki 1402-ben m á r m i n t a királyi udvar tagja kerül elénk, majd 1403-ban o s t r o m m a l kellett tőle megvívni névadó várát és a láza­dás után teljes jószágvesztésre ítélték. Ezek után azt várnánk, hogy élete végéig csend­ben, egy rokona birtokán élve meghúzza magát, és örökre eltűnik a szemünk elől. Ám meglepő m ó d o n pályája, néhány évnyi kényszerpihenő után folytatódott. And­rás beállt Ciliéi H e r m a n n famíliájába, ahol rátermettségének köszönhetően egyre fel­jebb és feljebb lépett: 1415-től varasdi is­pán, majd élete utolsó évében, miután Cil­iéi újból elnyerte a szlavón báni címet, körösi ispán és szlavón vicebán (1423) lett. Hasonlóképpen bocsánatot nyert az egri püspök is, aki 1422-ben hazatérhetett, és két évvel később bekövetkezett haláláig ismét elfoglalhatta a püspökségét. A király legkeményebben az egyháznagyokkal szem-

A fegyverek békéje (1404-1408)

ben lépett fel. Egyrészt lefoglalta az eszter­gomi és kalocsai érsekség, valamint a győri püspökség javait, mivel vezetőik részt vet­tek a felkelésben. Másrészt a Zsigmond által elfogadott római pápával, IX. Boni-fáccal nagyon megromlott a király kap­csolata, azon érthető okból, hogy a pápa a teljes apostoli hatalmát László nápolyi király érdekében vetette be. Ennek viszon­zásául Zsigmond 1404-ben elrendelte, hogy az ő beleegyezése nélkül, csupán csak pápai bulla révén senki sem kaphat egyházi ja­vadalmat Magyarországon, továbbá megtil­totta, hogy királyi jóváhagyás nélkül a pap­ság kihirdesse és elfogadja a Rómából kül­dött pápai leveleket és rendeleteket - ez volt az úgynevezett placetum regium. A pá­pasággal megromlott viszonyt aztán Zsig­m o n d többféle m ó d o n is kihasználta és a maga javára fordította. Egyrészt még 1397-ben, a temesvári országgyűlésen ho­zott határozata alapján minden egyházi jö­vedelem felét a királyi kincstár részére szedték be, ennek behajtása 1401 és 1403 között minden bizonnyal a felkelések miatt elmaradt, így ezt 1404-től újból beszedték. Másrészt a megüresedett püspöki székeket n e m töltötte be, h a n e m saját embereivel kormányozta. Ennek megvolt az az előnye, hogy a püspököt illető teljes jövedelem a királyi kincstárba, illetve az erre a célra megbízott ember kezébe futott be. E pén­zeket azonban a püspökséget kormányzó személy nem használhatta fel szabadon, hanem csak a király által megjelölt célokra, (így például amikor 1418-ban János esz­tergomi érsek meghalt, az érsekség folyó évi és 1419-es bevételeit törökellenes cé­lokra fordították.) Mindemellett Zsigmond leállította a pápai kamarának járó adók és egyházi javadalmak elnyerésekor fizetendő illetékek folyósítását is.

Ugyanakkor a király további két intéz­kedése is az egyháznagyok, illetve az egy­ház ellenében irányult. Az egyik, hogy is­mételten megerősítette a nemesek tized­mentességét, a másik pedig, hogy az új titkoskancellár, a méltóság történetében

először, nem egyházi, hanem világi sze­mély, mégpedig Perényi Imre lett.

Noha az 1404 tavasza utáni feszült bel­politikai helyzet indokolttá tette volna, az ország mégsem vesztette el reagálóké­pességét: Zsigmond ez évben személyesen viselt hadat Jodok morva őrgróf ellen, had­vezérei pedig Boszniában harcoltak, amely harcok aztán folytatódtak 1405-ben is, im­máron a király vezetésével. Az év őszén az­tán két ellenség közül az egyik kiesett, mivel Jodok szeptemberben elhalálozott. Emellett sor került a hűtlenekkel szemben folytatott birtokelkobzások szabályzására is. Az 1405 áprilisában hozott újabb királyi

Miseruha Kassáról,

1400 körül

rendelet szerint április 24-étől kezdve egy éven belül mindenki köteles volt ellenőrzés és az új királyi nagypecséttel való megerő­sítés végett bemutatni a Nagy Lajos király halála óta elnyert adományleveleit, illetve azon okleveleit, amelyek Lajos titkospe­csétjével voltak megerősítve. Ez az intézke­dés egyszerre két célt szolgált: egyfelől a ki­rály jogot nyert arra, hogy a neki nem tet­sző adományleveleket megsemmisítse, ez­által birtokosát háttérbe szorítsa; másfelől egy évre biztos jövedelemforráshoz jutott, hiszen a megerősítés oklevelenként mini­m u m egy aranyforint volt.

Az 1405-ös esztendő azonban nemcsak a megtorlás, hanem a jutalmazás éve is volt. Fentebb már esett róla szó, miszerint a polgárháborúban a városok egyértel­műen Zsigmond pártjára álltak, ezt viszon-zandó a király gyűlést hívott össze részük­re, ahol különböző, érdekeiknek megfelelő cikkelyeket hoztak. Ezt aztán augusztus­ban privilegiális formában is megerősítette számukra. Az év végét Zsigmond a maga számára is örvendetessé tette: november

közepén összeházasodott Ciliéi Hermann leányával, Borbálával, akit december 6-án, Székesfehérvárott Kanizsai János érsekkel királynévá is koronáztatott.

A felkelés leverésének természetes követ­kezményeként a király vezető tisztségvise­lőinek köre további átalakuláson ment át. Ami nem változott: a nádor - 1433-ban be­következő haláláig - Garai Miklós maradt. A király apósa, Ciliéi Hermann, ha viselt tisztséget, akkor azt szűkebb pátriájában tette: a szlavón és horvát báni címet kapta meg két ízben. Először rövidebb ideig, majd 1422-től 1435-ben bekövetkezett ha­láláig. Stibor szintén haláláig megmaradt a király legfőbb tanácsadójaként, s közben a felkelés után az esztergomi érsekség és az egri püspökség kormányzója, majd 1409-től erdélyi vajda lett. Mellettük további ide­genek kaptak p o s z t o k a t . Így az új főkancel­lár, Eberhard zágrábi püspök, akinek utóda 1420-tól rokona, Albeni János zágrábi püs­pök lett. Mind közül a legfontosabb egy fi­renzei kereskedőcsalád sarja, Filippo Scola-ri, vagy ahogyan Magyarországon hívták, Ozorai Pipo volt. Ő Kanizsai János érsek fa­miliárisaként kezdte karrierjét, mint aki az írás-olvasás mellett a számolással is tisztá­ban van. Képességei révén h a m a r kiemel­kedett a többi familiáris közül, s az érsek elismerése jeléül megtette a frissen meg­szerzett s imontornyai vár várnagyává. Itt Pipo összeismerkedett a szomszédos birto­kos, Ozorai András Borbála nevű leányá­val, s mivel a dologból házasság lett, az ér­sek jutalomképpen kijárta a királynál, hogy fiúsítsa az ifjú arát. Ennek révén a család birtokai Scolari kezére kerültek, amivel együtt magyar nemessé vált jogállásában és nevében is. Zsigmond, mint hírlik, fel­figyelt képességeire és átcsábította szolgála­tába, majd őt nevezte ki a körmöci arany­bányák felügyelőjévé. A királyi szolgálatban hamar kiderült róla, hogy nemcsak a ceru­za, hanem a kard is jól simul tenyerébe, és idővel Zsigmond egyik legsikeresebb tö­rökverő hadvezére lett. 1404-ben megkapta a temesi ispánságot, valamint további hét

Ozorai Pipo képmása,

1450 körül. Andrea del

Castagno: Pippo Spano

a Villa Carducci „Híres

emberek" ciklusából

Simontornya vára

A fegyverek békéje (1404-1408)

Az ozorai várkastély

szomszédos megye ispáni címét is ő viselte 1426 végén bekövetkezett haláláig. Felada­ta az ország déli határainak védelme volt. Habár bárói rangú tisztséget egyetlenegy­

szer viselt (1408-ban rövid ideig Szörényi bán), mégis az egyik legbefolyásosabb ta­nácsadója volt Zsigmondnak. Jó szervező­készségének hála 1415-ben megkapta az

Ozorai Pipo élete (részletek)

„Történt egyszer, hogy [Pipo] Esztergomba látogatott a püspökhöz [helyesen: érsekhez], akinél éppen akkor a király is vendégeskedett. Miután lehordták az asztalt, az urak arról kezdtek el tanácskozni, hogy egy 12 000 lovasból álló sereget kellene kiállítani, amely a Szerbiát csak nemrég az uralma alá hajtó török betöréseitől óvná az országot. S mivel nem volt köztük senki, aki a számo­láshoz valamit is értett volna és képes lett volna kiszámí­tani, mennyi pénz szükséges a katonák zsoldjára - mivel­hogy ajánlatos, sőt mellőzhetetlen tisztába jönni a hadi költségekkel, mielőtt belefognának a háborúba, és tudni kell azt is, honnan teremtsék elő az összeget -, Filippót szólították. Ő pedig fogta a tollat és oly gyorsan elkészült a számítással, hogy valamennyien álmélkodtak és dicsére­tekkel halmozták el. Zsigmond, ez a nagy dolgokra hivatott király, aki előszeretettel gyűjtötte maga köré a kiváló szelle­mű embereket és egyengette előrejutásukat, látván a fia­talember értelemtől csillogó szemét és rátermettségét, nyomban arra gondolt, hogy nagyobb dolgok elvégzésére született, mintsem hogy kereskedőként élje le az életét." „Mondják, hogy Pipo középtermetű, fekete szemű, szőke, élénk tekintetű ember volt, és úgy tűnt, mintha mindig mosolyogna. Alkatára nézve szikár volt, de jó egészségű...

Külsejéről ítélve megtartóztatta magát mind az evésben, mind az ivásban, de kiváltképp mértékletesnek mutatko­zott a test más gyönyöreiben.... Igen nyájas és bőkezű volt; testőrökre soha nem volt szüksége. Oly szívélyes volt és közvetlen, hogy barátai gyakran a szemére is hányták: nem ügyel eléggé a méltóságára. Házát királyi pompával rendezte be, minden aranytól-ezüsttől csillogott benne. Cselédeit úgy kordában tartotta, hogy erényük bárkinek például szolgálhatott. Szabad idejében, már amennyi a háborúk fáradalmai után maradt, pihenésül leginkább vadászni járt."

„Újjáépítette Ozorát, ahol egy gyönyörű templomot és egy gazdagon berendezett királyi házat építtetett. A mintegy 4 mérföldnyire lévő Balatonból egy hegyet átfúratva vizet vezettetett a várhoz, és tavat csináltatott. Temesvár, amikor a király nekiadta, elhanyagolt állapotban volt, lakói odahagyták. Pipo fallal vetette körül, új épüle­tekkel díszíttette és újra benépesítette. Lippán pedig, ahol meghalt, kórházat alapított, amelyet nagy művé­szettel építettek fel, és amely Pipo kegyes adományai folytán egyre gazdagabb lett."

Teke Zsuzsa: Egy 15. századi karrier története. Históna 5. (1983) 1:28-31. old.

országos sókamara-ispánságot is, aminek jövedelméből kezdte meg királyi parancsra a déli végvárrendszer kiépítését.

Az előbb felsorolt személyeken kívül Zsigmond további, eddig ismeretlen csalá­dokból származó személyeket emelt fel. Így vált

egyszerű köznemesi család tagjá­ból országos báróvá a Perényi, Maróti, Rozgonyi, Bátori, Palóci és a gúti Ország

család. A király amellett, hogy jó érzékkel és biztos kézzel választotta ki az elkövetke­zendő, t ö b b m i n t harmincévnyi uralko­dásának segítőit, még szerencséje is volt egy általa n e m befolyásolható tényezővel. Ugyanis mindegyikük haláláig töltötte be posztját - ez Zsigmond tetszésén múlt ; az viszont m á r n e m , hogy mindegyikük­nek, hasonlóan királyukhoz, meglehető­sen hosszú élet adatott meg és így sokáig szolgálhatták uralkodójukat.

Az 1404 és 1408 között kialakult belpo­litikai „hidegháborús" helyzetet leginkább két személy tisztségviselésével, illetve -hal­mozásával jellemezhetjük a legjobban. A ki­rály apósa a horvát és szlavón bán, sógora, Garai Miklós nádor pedig 1406 januárjától kilenc megye ispáni tisztét kapta meg. Mindez erőteljesen elüt az 1402-es reform célkitűzéseitől, amikor is a főbb bírói mél­tóságok viselőit és a területi ha ta lommal rendelkezők körét elválasztották egymás­tól. Ha térképre vetítjük e kilenc megyét, akkor az azt szemlélőnek olyan benyomása támad, m i n t h a Garai Miklós ispánságai cordon sanitaire-t képeznének a Bebekek és a Drugetek birtokai között.

A S Z U V E R É N U R A L K O D Ó ( 1 4 0 4 - 1 4 1 0 )

Garai Miklós ispánságai,

a Bebek és a Druget család

birtokai, 1406-1409

Berzevici Péter (1-1433)

Kezdetben udvari

lovag (1411-1419)

és szepesi ispán

(1411-1433),

majd tárnok­

mester és liptói

ispán (1419-1433).

Egyetlen fia, György

pozsegai prépost,

majd nyitrai püspök

(1429-1437) lett.

Zsigmond káderpolitikája

„Ez a király nemcsak alacsony származású nemeseket, hanem igen

sok közrendű embert is magas méltóságra emelt, és hatalmassá tett

országában. Pálócz és Rozgony urainak meg a néhai Országh Mihály

nádor úrnak a családja... e király segítségével jutott hatalmas földbirto­

kokhoz, s akiknek az utódai most az előkelő nagyságos címnek örven­

denek az országban. A vér szerinti örökös nélkül elhunyt Ozorai Pipo is­

pán, továbbá Matkó bán és fivérei: Frankó, Petkó és Zován - akiknek

utódai most nem nagy részt birtokolnak az atyai vagyonból - raguzaiak

voltak. Bár ők városi polgárok voltak, mégis élvezték e király nagy jóin­

dulatát, bőségesen volt aranyuk és földjük, s míg éltek, hatalmasak vol­

tak az országban. A köznemeseket pedig, akiket ez a király faluról vagy

sötét nemesi kunyhóból emelt föl, bizony nem könnyű felsorolnom..."

Thuróczy János: A magyarok krónikája 214. fej. 253-259. old.

A fegyverek békéje (1404-1408)

Zsigmond hű embereinek

ispánságai, 1406-1409

A belpolitikai feszültség azonban nem­csak az ország észak-északkeleti vidékén okozott jelentős személycseréket, hanem a Drávántú lon is. Ciliéi H e r m a n n , aki 1399 óta m i n t örökös ispán viselte Várasd megye ispánságát, 1406. április elején szlavón és dalmát-horvát b á n lett. Mindezek alapján talán n e m túl nagy merészség azt állítani, hogy az 1402-es „kormányváltás", illetve az 1403-as felkelés leveréseként létrejött sze­mélycserék n e m m i n d e n h o l hozhatták meg a remélt eredményt. Az 1406-os kormány­zati átrendeződés azt mutatja, mintha a ki­rály szorosabbra zárta volna az őt körülve­vő támogatói kört. A Sárkány-rend 1408-as megalapítása és az utána következő kon­szolidáció viszont arra utal, hogy az uralko­dó ezt a hata lmi koncentrációt n e m tervez­te hosszú távra. Mintha arra várt volna, hogy megjelenjenek azok a tehetséges alatt­valói, akik majd az 1409-1410-es kormány­zati átalakítás u tán mindvégig, általában halálukig posztjaikon maradnak.

Ha ismét rátekintünk a Garai által kéz­ben tartott ispánságokra, akkor elmondha­tó, hogy ugyanezen a területen lévő ispánsá­gok élén utódjaiként Stibor vajda, Berzevici

Péter, Rozgonyi János és Palóci Máté talál­ható, akik vagy életük végéig, vagy más fon-tosabb beosztásba helyezésükig maradtak tisztségeikben.

Rozgonyi János (†1438)

A család csicsvai

ágának őse, sárosi

ispán (1409-1435)

és főkincstartó

(1412-1436), vé­

gül tárnokmester

(1435-1438).

Örökös ispán

A megye élére kine­

vezett ispánnal szem­

ben, aki a király tet­

szése idejéig viselte

a tisztséget, az örö­

kös ispáni címmel

rendelkező haláláig

töltötte be a megye

ispánságát, és azt

utódai örökölték.

Az esztergomi érsek

és a veszprémi püs­

pök a névadó, míg

a kalocsai érsek Bács

megye, a Cilleiek

pedig Várasd megye

örökös ispánságát

viselték.

Lovagalakos kályhacsempe

A S Z U V E R É N U R A L K O D Ó ( 1 4 0 4 - 1 4 1 0 )

Zsigmond király várospolitikája

Pozsony város címere, 1436

Ötvös céh szerkönyve

Vácról, 1423

rospolitikája korántsem értékelhető nega­tívan. E politika egyik alakítója természete­sen maga az uralkodó volt. A másik az adott település birtokosa. (Hovatovább e kettő néha egybe is eshetett.) Ők ketten tulaj­donképpen a személyi hátterét adták meg a kérdésnek. Az uralkodók és a földesurak már kezdetektől fogva arra törekedtek, hogy a birtokukban lévő településeket úgy irányítsák, úgy segítsék, hogy azok minél több hasznot hajtsanak nekik. Ez termé­szetesen jó volt az adott településnek is, hi­szen ha jól járt a földesúr, akkor jól jártak ők is. A középkorban ugyanis korántsem m u t a t h a t ó ki olyan t ípusú szembenállás az úr és jobbágy között, m i n t az később, főleg a 17. századtól kezdve jól látható. Érdekeik ugyanis egybeestek. Ha a település lakói­nak több lett a jövedelmük, akkor azzal uruknak is nőttek a bevételei. Ezen egyszerű összefüggés ismeretében kell ér tékelnünk a király és a többi bir tokos várospolitiká­ját. (Egyet m i n d e n k é p p e n le kell szögez­nünk, hogy a településeket jogi értelem­ben várossá, illetve azok lakóit polgárrá, csak a m i n d e n k o r i király tehette, azaz csak az a település számíthatot t jogilag város­nak, amelynek ura a király volt.)

E két fontos dolog mellett volt a z o n b a n egy h a r m a d i k is, amit n e m annyira alakí­tó tényezőnek, m i n t inkább adot t ságnak nevezhetünk: a települések földrajzi elhe­lyezkedése. Egy település fejlődése szem­pontjából korántsem volt mindegy, hogy az ország melyik tájegységén feküdt, mi­lyen természetföldrajzi viszonyok köze­pette épült fel. N e m kell kü lönösebben bi­zonygatni, hogy miért volt e lőnyös egy település számára, ha folyami átkelő mel­lett, netán az országhatár közelében fe­küdt, avagy a síkság és a hegység találkozá-

A királyi birtokok nemcsak várakból és uradalmaikból álltak, de különféle

nagyságú települések, elsősorban városok alkották. A királyi vagy királynéi hatalom alá tartozó városok, mezőváro­sok sorát ugyanúgy érintette a nagyarányú birtokadományozási politika. S habár az eredmény itt is hasonló volt: közel 40 hely­ség, azaz több mint harmaduk került ma­gánkézbe (például Beregszász, Csepreg, Gönc, Gyula, Kőszeg, Munkács, Nagykő­rös, Pápa, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Za­laegerszeg), ennek ellenére Zsigmond vá-

sánál, az úgynevezett vásárvonalon jött létre. A királyok, így Zsigmond is, általá­ban a birtokos kérésére, előszeretettel ru­házták fel a különböző helyeken fekvő és eltérő nagyságú településeket kiváltságok­kal. Természetesen a kiváltságlevelek n e m garantálták azt, hogy az így kiemelt lakott helység valóban befutotta azt a pályát, amelyet a privilegializálással szántak neki. Hiszen nemritkán kaptak olyan telepü­lések is kiváltságokat, amelyeknek sem­milyen szempontból n e m volt meg ehhez a hátterük. Melyek voltak ezek a kiváltsá­gok? Először is a hetipiac-, illetve az orszá­gos vásártartási jog. Az előbbi egy kisebb terület, míg az utóbbi egy országrész köz­pontjává tehette a települést. Továbbá, hasonlóan fontos volt a vámmentesség adományozása egy adott település lakos­ságának, kereskedőinek. Ez lehetett orszá­gos vagy egy adott területre, útra szóló.

Zsigmond király és császár uralkodása alatt a nagymértékű adományozások mel­lett jelentős változások mentek végbe a ma­gyar városfejlődésben. Ennek legszembe­tűnőbb vonása a mezővárosok (oppidum,

azaz [kő] fallal körül n e m vett település) számának hihetetlen mértékű gyarapo­dása. (Mellettük voltak még, habár igen csekély számban, de a gazdaságilag sokkal erősebb igazi városok.) A Zsigmond trónra lépésekor meglévő körülbelül 50 mezővá­rosból 1440-re egy híján 300 lett, azaz öt­ven év alatt hatszorosára nőtt a számuk. E településtípus elsődleges ismérve, hogy a helységnek hetipiaca, illetve hetipiac- és országos vásártartási engedélye volt. Kér­dés az, hogy minek köszönhető ez a nagy­arányú fejlődés? Mekkora szerepe volt ebben a királynak? A kutatások alapján a helyzet úgy jellemezhető, hogy Zsigmond király, illetve tanácsadói, Nürnbergi Márk, Kammerer Ulrik és Aranyi István, nem annyira elindítói voltak e fejlődésnek, mint inkább kiteljesítői. Ugyanis a faluból me­zővárossá fejlődést - habár a piac- és vásár­tartási engedélyek elősegítették - a terme­lési viszonyok pozitív irányú megváltozása

és a kereskedelem, illetve a pénzforgalom előtérbe kerülése okozhatta. Ugyanis mit sem ért volna a piactartási engedély, ha nincs áru és aki árulna ott. A problémát a királyi hatalom is gyorsan felismerte és az ország konszolidálása után Zsigmond és tanácsadói hozzáfoghattak a megváltozott helyzet törvényi szabályzásához (1405-ös városi törvények), illetve megszaporod­tak a piac- és vásártartásra jogosító királyi kiváltságlevelek. Emellett ekkor jelennek meg az egyes városokban, majd mezőváro­sokban is céhek.

Az 1387 és 1422 közötti 36 évből ösz-szesen 95 (44 hetipiac- és 51 vásártartási) engedély ismert, amelyek alapján az átlag

Zsigmond király várospolitikája

3c==n— í r

i i * *

Sókereskedő. Miniatura,

14. század vége

1405. évi városi törvények (részlet)

Egy településen élő

iparosok és kereske­

dők által meghatáro­

zott szabályok szerint

működő érdekvédel­

mi szervezet. Elsőd­

leges célja a verseny

kizárása és a kontá­

rok, azaz céhenkí­

vüliek tevékenységé­

nek visszaszorítása.

4. §: Hogy a polgárok, a hospesek és a városi népek fellebbezésének helyt kell adni

„Továbbá a polgároknak együttesen és egyenként, a hospeseknek

és bármely városunk, valamint valamely nevezetesebb városhoz

csatolt szabad község lakosságának szabadságában álljon bármely

ítéletet, melyet bíráik és esküdt polgáraik hoztak, tárnokmesterünk­

höz vagy annak a városnak a bíróságához fellebbezni, amelynek

szabadságával az ilyen város vagy szabad község él."

Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000-1526. Szerk. Bertényi Iván. Budapest. 2000.313. old.

Céh

A S Z U V E R É N U R A L K O D Ó ( 1 4 0 4 - 1 4 1 0 )

1405. évi III. törvény (részlet)

6. §: A budai súly- és másféle mértéket és rőföt az egész országban

meg kell tartani

„Határoztuk azonkívül, hogy az összes gabonaneműt, bort, terményt,

posztót és másnemű javakat vagy élelmiszereket, és egyéb akármi­

lyen fajú vagy minőségű eladó dolgot mindenütt, tudniillik mind a mi

városainkban, mezővárosainkban és községeinkben, mind bármely

más országlakosunkéiban, ugyanazon helyes, igazi és valódi súlyok,

mértékek és rőfök szerint kell mérni, eladni vagy áruba bocsátani,

valamint vásárolni, kicserélni, fizetni és kiszolgáltatni, melyek

Buda városunkban régóta be vannak hozva, és melyeket most is

megállapítunk."

Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000-1526. Szerk. Bertényi Iván. Budapest, 2000. 323. old.

évente 2,6 (1,2 hetipiac és 1,4 vásártartási) kiváltság. Megfigyelhető, hogy az engedé­lyek száma meglehetősen hektikusan ala­kult. Több olyan év is akad, amelyikből nincsen egyetlenegy engedély sem. Ezek azok az évek, amikor feszült volt a bel- és külpolitikai helyzet (Zsigmond fogsága,

a felkelés uralma ellen, a cseh ügyek, a hadjáratok). Amikor azonban a király akár i t thon, akár külföldön hosszabb ideig egy helyen tar tózkodot t (konstanzi zsinat), megnövekedett a privi légiumok száma.

A vizsgált korszakban a legtöbb kivált­ság, számszerűen 11 darab, 1421-ben szü­letett. Ezek alapján azt várnánk, hogy ha­sonlóan a többi évhez a király vagy itthon, vagy ugyan külföldön, de mégis huzamo­sabb ideig egy helyen időzött. Ezzel szem­ben azt látjuk, hogy az év első öt hónapját Cseh- és Morvaországban töltötte, május végétől október közepéig i t thon tartózko­dott, majd ismét visszatért Morvaország­ba. Nézzük, hogyan alakultak a privilé­giumok kiadásai. Az oklevelek egyik fele Cseh- és Morvaországban kelt, és az ott zajló h á b o r ú b a n tett szolgálatokért adott a király engedélyeket. A másik négy oklevél Zsigmond magyarországi tartózkodása alatt, Trencsénben, Pozsonyban és végül Budán kelt. Az u tóbbi helyen a király Perényi Péter országbíró kérésére hetipiac-

Freskórészlet

egy budai polgárházból,

15. század eleje

Zsigmond király várospolitikája

tartási jogot adott az Szatmár megyei Do­bos településnek. (Ez a kiváltságlevél jól mutatja, hogy milyen erős érdekközösség volt a település lakói és földesuruk között. A birtokot ugyanis az országbíró alig két évvel azelőtt nyerte el a királytól és máris annak fejlesztésébe fogott.)

Szándékosan a végére hagytam az 1405-ös esztendőben kiadott privilégiumokat. Ez az esztendő Zsigmond uralkodásán belül az egyik legfontosabb időpont a magyaror­szági várospolitika szempontjából. Az áp­rilis 15-én Budán a városok és kiváltságolt települések követeinek részvételével tar­tott tanácskozáson megalkotott törvény­ben szabályozták a polgárság életével, jog­állásával és kereskedésével kapcsolatos főbb problémákat. Bevezették az ország egész területén Buda város mértékegysé­geit, ezzel együtt eltörölték árumegállító jogát. A városi polgárok pereikben vagy a tárnokmesterhez, vagy ahhoz a városhoz fellebbezhettek, amelynek városi jogát használták. A városok területén keletkezett perekben első fokon a városi bíróság, má­sodfokon a tárnokmester, harmadfokon pedig a király volt illetékes dönteni. A for­galomba hozott királyi pénzt mindenki

köteles volt elfogadni. A király és a városok együttműködésének kézzelfogható bizo­nyítékaiból, az egyes településeknek adott privilégiumokból az 1405-ös évből négyet ismerünk, amelyekben hetipiac- és vásár­tartási jogot adományozott a király. Mind­ezek mellett több település városfal építé­sére kapott engedélyt, némelyik pedig meg­kapta a budai jogot is.

Buda városának

joggyűjteménye, a Budai

jogkönyv, 15. század

Kálváríakép Selmecbánya

bírósági jegyzökönyvéből,

1432-1507 között

A S Z U V E R É N U R A L K O D Ó ( 1 4 0 4 - 1 4 1 0 )

A konszolidáció kiteljesedése (1409-1410)

A Sárkány-rend alapító

levele

Az előző fejezetben vázolt helyzet gyö-kérésen megváltozott 1408 végére.

Ennek valószínűleg leginkább kül­politikai okai voltak, illetve Zsigmond személyes ambíciói játszhattak szerepet b e n n e , mégpedig a király törekvése a né­m e t - r ó m a i b i rodalmi cím megszerzésére. Zs igmond bátyjának, Vencel cseh király­nak n e m voltak örökösei és így fivére ha­lála esetén megnyílt számára az út a cseh t rónra . Emellett Zsigmond tudatosan tö­rekedett arra, hogy megszerezze apja, Károly másik, még előkelőbb címét, a né­met-római császárit is. Ez azonban ko­rántsem ígérkezett könnyű feladatnak. Ugyanis a német-római király apjuk halá­la után Vencel lett, de őt 1400-ban meg­fosztották ettől és Ruprecht, pfalzi válasz­tófejedelmet választották német királlyá (1400-1410). Ahhoz, hogy Zsigmond kül­

földön kellő eréllyel tudjon fellépni, el kellett hagynia Magyarország területét, ehhez viszont előbb rendet kellett raknia saját országában. Ez n e m jelentett mást, mint kiegyezést az a n n a k idején uralmá­val szemben felkelő bárókkal, előkelőkkel és egyháziakkal.

Ám mielőtt ezt megtette volna, a király látványos m ó d o n kinyilvánította megbe­csülését azok számára, akik mindvégig ki­tartottak mellette. A keret, amelyet ennek megvalósítására kitalált, n e m volt éppen is­meretlen Európában, de Magyarországon sem. A második boszniai hadjárat után, 1408. december 12-én Budán megalakult a király és a királyné vezetésével a Sárká­nyos Társaság, vagy másképpen a Sárkány­rend. A társaságnak kezdetben a királyi páron kívül 22 tagja volt. Érdemes őket név szerint is felsorolnunk, hiszen ritkán nyílik

lehetőség a király támogatói körének teljes feltérképezésére.

A huszonkét b á r ó b ó l heten voltak ide­genek: Lazarevics István szerb despota, Ciliéi H e r m a n n b á n és fia, Frigyes, Stibor pozsonyi ispán, Ozora i P ipo temesi ispán és Szörényi b á n , továbbá Korbáviai Károly főkincstartó, visegrádi várnagy és János asztalnokmester. Kilencen tartoztak a Zsig­m o n d által kreált új arisztokráciához: Szántói Lack Jakab erdélyi vajda, Marót i János macsói b á n , Perényi Péter m á r a m a -rosi ispán, Perényi I m r e titkos kancellár, Lévai Cseh Péter lovászmester, Besenyő Pál és Pécsi Pál volt bánok, Nádasdi Mi­hály székely ispán és végül az a n n a k idején h ű ü e n e k k é váltak közül egyedüliként Csá­ki Miklós. A Lajos kori arisztokráciából mindösszesen h a t a n maradtak : a két Ga­rai, Miklós és János, továbbá rokonaik, Szécsényi S imon udvarmester és Szécsi Mik­lós tá rnokmester , valamint Alsáni János p o h á r n o k m e s t e r és Tamási János, a másik erdélyi vajda.

A tagság egész életre szóló kitüntetést je­lentett, mivel m i n d e n Sárkányrend-tag jo­

got nyert arra, hogy címerében a társaság jelét, a sárkányt viselhesse. A létszáma idő­vel kibővült, tagja lett még sok magyar elő­kelő, mint Bátori István, illetve külföldi uralkodó, köztük Vitold litván nagyfejede­lem, Zsigmond ugyanis diplomáciai okok­ból előszeretettel ajándékozta a tagságot. A rendbe való felvétel azonban, amint az

A Sárkány-rend jelvénye,

1408-1418

Zsigmond kori csontnyereg

és részlete Sárkányölő

Szent György ábrázolásával,

15. század

A S Z U V E R É N U R A L K O D Ó ( 1 4 0 4 - 1 4 1 0 )

Salgói Miklós elítélése

„...egy nagy hatalmú magyar úr, aki Salgói Miklós névre

hallgatott, és a nádor unokaöccse, valamint Szécsényi Simon fia

volt, és akinek volt vagy nyolc jó vára képezte, s hatalma nagysá­

gáról méltán tanúskodik az is, hogy őfelségét kétezer lovassal kellett

szolgálnia. Nos, a fentnevezett... tanácsaival és tetteivel egyaránt

elősegítette apja unokaöccsének, Szécsényi Frank fiának a meg­

gyilkolását, amelyért később vezeklést és megbánást tanúsított. Ezt

követően azonban rablásra és emberek kifosztására adta a fejét, így

a magyar törvények ellen sok gaztettet követett el.... a magyar törvé­

nyek szerint előállították, rábizonyították a bűntetteket, és kimondták

az ítéletet, vagyis miszerint fő- és jószágvesztésre ítélték.... birtokait

földet és népet elhagyva elszökött az országból. Ekkor a király elvette

minden várát és vagyonát, s leromboltatta az egyik császári pompá­

val megépített várát, amelyben egymás felett tizenhat boltozat maga­

sodott. Magát Salgói Miklóst pedig száműzték."

Eberhard Windecke emlékirata Zsigmond királyról és koráról. 200. lei.

Rozgonyi Simon (†1414)

Udvari lovag (1388-1408), test­véreivel együtt bele­keveredett a király­ellenes felkelésbe, de hamar a király hűségére tért, ké­sőbb országbíró (1409-1414) lett.

a későbbiekből kiderült, nem hozta kivált­ságos helyzetbe sem az alapító tagokat, sem utódaikat. S habár jó néhányan követhet­ték apjukat a királyi udvarba és ott jelentős vagy kevésbé jelentős tisztségeket is kap­hattak, mint például Garai Miklós fia, László, aki macsói bán vagy Perényi Péter fia, János, aki máramarosi és szepesi ispán lett. De például Szécsi Miklós fiai teljesen háttérbe szorultak: Tamás Borbálának volt udvarmestere, míg bátyja, Dénes - bár egyetemre is járt és pap lett belőle - még­sem kapott egyetlen püspöki javadalmat sem a sok üresen álló közül, jóllehet ké­sőbb Zsigmond leányának, Erzsébetnek köszönhetően esztergomi érsek lett. Voltak aztán olyanok, akiket apjuk hűsége sem vé­dett meg a király szigorától. Salgói Miklós, Szécsényi Simon fia, száműzetésbe kény­szerült és Velencében halt meg, Szántói Lack László, Jakab vajda fia pedig szintén földönfutó lett, miután elkobozta a király a teljes vagyonát. Mindkettőjük bűne ha­sonló volt: hamis pénzt vertek és különféle gyilkosságokat követtek el - szólt a vád el­lenük 1424-ben, illetve 1434-ben. A rend létrehozása után a király a legyőzöttek felé

fordította kegyeit. Habár a Sárkány-rend alapításakor azt ígérte, hogy csak annak tagjai közül és azok tanácsával nevez ki vagy vált le valakit tisztségéből, már 1409-ben szuverén uralkodó módjára teljesen f igyelmen kívül hagyta ebbéli í g é r e t é t . Így februárban országbíróvá tette azt a Roz­gonyi Simont, aki annak idején részt vett a felkelésben. E lépése csak az első volt az elkövetkezendő két év fokozatos kormány­átalakításának, illetve a volt ellenfeleivel való kiegyezésének. Ezt követte - bizonyá­ra nem kis meglepetést keltve a kortársak­ban - a többi, a lázadásban jelentős szere­pet játszó család rehabilitálása. A Bebekek és Berzeviciek 1411-ben térhettek vissza a királyi udvarba: az előbbieknél Pelsőci Nagy János tárnokmester, míg az utób­biaknál Péter szepesi ispán, aki aztán az előbbit követte a tisztségben. De ugyan­csak visszafogadta kegyeibe a király az Új­lakiakat is, Imre és László 1410-ben meg­kapta a macsói bánságot.

Jól mutatja Zsigmond megbocsátó és a cél érdekében saját sérelmeit is háttérbe helyező természetét, hogy az 140l-es és 1403-as események főszervezőjét, Kanizsai János esztergomi érseket is hajlandó volt visszavenni maga mellé. Habár a magyar főkancellári címet n e m adta vissza, de azért a képességeinek és tanultságának megfele­lő címmel kárpótolta az érseket. 1410. má­jus 18-án ugyanis meghalt Ruprecht német király, és ezzel Zsigmond előtt ismét meg­nyílt a lehetőség a birodalmi korona meg­szerzésére. Annyi bizonyos volt, hogy a bi­rodalom rendjei Vencel cseh királyt n e m hajlandók ismét uralkodójukká tenni, azon­ban abban már n e m voltak egységesek, hogy kit válasszanak helyette. Zsigmond gyorsan cselekedett és szeptember 20-án három választófejedelem szavazatával né­met királlyá választatta magát. A másik je­löltre, Jodok morva őrgrófra október l-jén a maradék négy választófejedelem szava­zott. Úgy tűnt, hosszan tartó háborúság alakul ki, ám Jodok következő év január közepén elhunyt. Mivel ennek révén a ma-

A konszolidáció kiteljesedése (1409-1410)

gyár király maradt az egyedüli jelölt, július 21-én Frankfurtban i m m á r o n egyhangúan német királlyá választották Zsigmondot, amivel 1439-ig tartó magyar-német per-szonálunió alakult ki. Az új német király a szokásokkal ellentétben a német főkan-cellári címet és hivatalt n e m a mainzi ér­seknek, h a n e m Kanizsai János esztergomi érseknek adományozta, aki aztán haláláig töltötte be a tisztséget.

Mindeközben Zsigmond, korántsem függetlenül a német t rón felé tett lépései­től, Ozorai Pipo révén ismét felvette a kap­csolatot a pápasággal. A XXIII. János (pi­sai) pápával való tárgyalások révén 1410. augusztus l-jén újraalapították az óbudai

egyetemet. Az első kísérletre még Zsig­

m o n d uralkodásának első szakaszában,

1389-ben került sor ugyanott. Az egyetem­

alapítást IX. Bonifác pápa 1395-ben erősí­

tette meg, a vezetője Órévi Lukács budai

prépost, majd csanádi püspök volt. M ű k ö ­

désére semmilyen adattal n e m rendelke­

zünk, valószínűleg az 1401-1403-as zűrza­

varos időszakban elenyészett. A második

próbálkozás eleinte sikeresebbnek t ű n t :

az 1410-es évek elejéről az egyetem m i n d

a négy karáról - teológiai, kánonjogi, orvo­

si és a szabad művészetek - hallunk, sőt

a konstanzi zsinaton h á r o m - h á r o m teoló­

gus és kánonjogász, egy orvos és talán egy

bölcsész képviselte az egyetemet. A kons-

Pelsőci Nagy János (†1423)

A Bebek család

pelsőci ágából

származott. Királyi

lovászmester

(1397-1401),

majd tárnokmester

(1410-1419) volt.

Rozgonyi Simon országbíró

pecsétje, 1413

Az óbudai egyetem

címere Ulrich Richental

krónikájából, 1483

A S Z U V E R É N U R A L K O D Ó ( 1 4 0 4 - 1 4 1 0 )

Kályhacsempe Zsigmond

király címerével és

a Sárkány-rend jelvényével

tanzi zsinat végeztével azonban hallgatnak forrásaink az intézményről, és ha hama­rabb nem, Zsigmond halálával ez a próbál­kozás is kudarcba fulladt. Az egyetemek elenyészésének - Lajos király 1367-es pécsi alapítása sem élte túl a királyát - minden bizonnyal rengeteg, általunk nem ismert

oka lehetett, de mind közül egyet minden­képpen hangsúlyoznunk kell: a középkori magyar társadalom nem tudott eltartani egyetlen felsőfokú intézményt sem. Sem a lehetséges tanulók száma, sem a pénzügyi támogatás nem volt elegendő az egyetem hosszabb működéséhez. Az a kisszámú ifjú, aki nagyobb képzettségre áhítozott, az ország határaitól nem messze több egye­temre is beiratkozhatott: nyugaton Bécs, északnyugaton Prága, északon pedig Krak­kó várta a tanulni vágyókat.

A diplomáciai csatározások mellett e két év sem telt valódi fegyverzajtól mentesen. Az ország déli határai mentén szinte megál­lás nélkül folytak a harcok. A király vezette seregek 1409 májusában Szerbiába vonul­tak, ahol Lazarevics István despotát segítet­ték meg a török támogatással ellene törő fi­vérével szemben. N e m sokkal ezután László nápolyi király 100 000 aranyért eladta Dal­mácia uralma alatt lévő részét a Velencei

Nápolyi László és testvére,

II. Johanna síremlékének

részlete a San Giovanna

a Carbonara-templomban,

Nápolyban

Köztársaságnak, amelynek következtében a nagyobb szigetek és Nona városa is elis­merte a velencei uralmat. A következő év­ben Velence már fegyverrel támadt a ma­gyar fennhatóságot elismerő Sebenico és Trau városokra. A boszniai háborúk utolsó felvonására 1410-ben került sor, amikor is Zsigmond az ősz elején benyomult Boszniá­ba és meghódolásra kényszerítette Ostoja István bosnyák királyt s támogatóit, akik az­tán hozzájárultak ahhoz, hogy Zsigmond bosnyák királlyá koronáztassa magát.

Mindemellett az ország északi határai mentén is hovatovább háborús helyzet alakult ki. A Német Lovagrend és Len­gyelország között több éve folyó harc a vég­ső stádiumába érkezett, s habár Zsigmond a lovagokat támogatta, mégis megkísérelt közöttük békét közvetíteni. A tárgyaláson, amelyre Késmárkon került sor április ele­jén, a lengyel király képviseletében Vi-toldlitván nagyfejedelem (1392-1430) vett részt. Zsigmond felajánlotta közvetítését, hozzátéve, hogy a konfliktusban a Német Lovagrendet fogja támogatni, ám a lehető­séggel n e m éltek a felek. A magyar király azonban n e m nyugodott bele a sikertelen­ségbe, h a n e m május és június folyamán Garai Miklós nádort és Stibor erdélyi vaj­dát küldte békét közvetíteni, mivel azon­ban ez sem járt eredménnyel, a hónap vé­gén maga is hadat üzent Lengyelországnak. A fegyveres összecsapásra már csak késve - mivel a lengyelek időközben Tannen-bergnél tönkreverték a lovagrend seregét -, szeptember-októberben került sor. A ma­gyar seregek Stibor erdélyi vajda, Rozgonyi Simon országbíró és Tódor munkácsi her­ceg vezetésével törtek be Lengyelországba, és Sandec ostrom alá fogása mellett főleg a vidéket pusztították. Az ellencsapás kivé­désére, amelyet az év végére és a következő év elejére vártak, a király részletes védeke­zési tervet dolgoztatott ki. Az összeírásban kijelölték az egyes seregtestek pontos vé­delmi körzetét, illetve feltüntették a fegy­verben tartási összegeket is. Ám az össze­csapás végül elmaradt, majd a magyar és

lengyel országnagyok 1411. március 30-án fegyverszünetet kötöttek. Ettől kezdve Zsigmond tudatosan jó viszony kiépítésére törekedett Ulászló lengyel királlyal, ami­nek eredményeképpen a két uralkodó több­ször is találkozott egymással.

A konszolidáció kiteljesedése (1409-1410)

Zsigmond király képmása,

a görlitzi városházáról,

1450 körül

Munkácsi herceg

Korlát podóliai her­

ceg Magyarországra

költöző fiai, Vazul és

Tódor. Zsigmond ki­

rálytól megkapták

a munkácsi uradal­

mat (1397), valamint

egyúttal Bereg me­

gye ispáni címét is.

A „munkácsi herceg"

szókapcsolat ennek

nyomán alakult ki,

de nem vált valósá­

gos címmé és Tódor

halála után (1415)

többet nem is for­

dul elő.

Az 1410-ben készített jegyzék a Lengyelországgal szemben felvonuló bandériumokról és felvonulási területükről (részlet)

„Pelsőci János tárnokmester úrnak 100 lándzsára két hónapra 2000,

száz dénáros forintot kell kapnia, ebből a prépost kifizetett neki egy

hónapot szövetben, a maradékot Kassa város jövő évi Szent György­

napi adójából kapja meg."

„Rozgonyi János sárosi ispánnak 40 lándzsára két hónapra 800, száz

dénáros forintot kell kapnia, ebből a prépost kifizetett neki egy hóna­

pot szövetben, a maradék 400 forintot megkapja posztóban."

„Pelsőci János tárnokmester úrnak 100 lándzsával,

Bebek vajdafi Andrásnak és Detre nádor

fiának, Péternek 60 lándzsával,

Csetneki Zsigmondnak 20 lándzsával,

Csetneki Miklósnak 10 lándzsával,

Csetneki Jánosnak 10 lándzsával

Késmárkon kell állomásozniuk."

Zsigmondkori Oklevéltár III. U55. - Fordította a szerző

Borbála királyné és udvara

Zsigmond, miután Borbála (1392— 1451) elérte a nagykorúságot, a bosz­niai helyzet rendezése közben, 1409-

ben felesége számára tekintélyes nagyságú hitbért adott: egyrészt birtokokat kapott Szlavóniában (Szaplonca, Kemlék, Kőkap-ronca, Garig, Velike várak, Zágráb város, Verőce és Pozsega megyék), másrészt ki­rályi jövedelmeket adott át részére. Így a harmincadvámok jövedelmét és a Szla­vóniából származó teljes nyestbőradót. Mindezek mellett a hagyományosan ki­rálynéi uralom alatt álló anyaországi birto­kokat (Óbuda, Csepel-sziget, Kecskemét a királynéi kunokkal, Buják és Szanda vá­rak Nógrád megyében, Tolna mezőváros) is megkapta. A háromból évente nagyjából 30 000 aranyforint jövedelme származott. (Az ország jövedelmének ez körülbelül a tizedét jelentette.) A birtokok jól egészí­tették ki a már Cillei-uralom alatt fekvő te­rületeket.

Borbála királyné Mária királynővel szem­ben sokkal kevesebbet tartózkodott ura mellett, s energiái nagy részét az uralma alá került területek és udvara megszervezése kötötte le. Az 1409 és 1437 közötti idősza­kot két meglehetősen különböző időszakra lehet osztani. 1419-ben ugyanis Zsigmond hazaérkezte után lecsukatta a királynét, mivel - állítólag - egy német lovagot tisz­telt meg férje helyett kegyeivel - jóllehet Zsigmond sem szűzies életéről volt híres -, és Váradra küldte száműzetésbe, birto­kait pedig lefoglalta. Habár december vé­gén Szakolcán kibékültek, de udvarát nem szervezhette újjá, és úgy tűnik birtokait sem kapta vissza. A változásra 1423-ban és 1424-ben került sor. 1409 és 1419 között a királynéi udvar tagjai a főúri családokból kerültek ki: ajtónállómestere a Hédervári, tárnokmestere a Kaplai és a Kórógyi, lo­vászmestere a Garai, míg asztalnokmestere az Ilsvai családból származott. Azonban, ahogyan a királyi udvarban is, a királynéi javak igazgatását nem ezek az emberek, ha­nem udvari familiárisai látták el. Mindeh­hez képest 1423-ban, az udvar újjászerve­zése után, alapvető változások következ­tek be. A tisztségviselők közül mindössze egyetlenegy arisztokratával, a korábbi ná­dor fiával, Bebek Miklóssal találkozunk, aki tárnokmestere és zólyomi ispánja volt. Az előkelők közül is csak a Korbáviai csa­lád két tagja kapott tisztséget: az egyik a zó­lyomi ispánságot, a másik pedig udvar­mesterit. A többi méltóságviselő (tárnok-, ajtónálló-, lovász- és pohárnokmester) köz­nemesi családokból került ki.

A másik jelentős változás a királynéi bir­tokokat érte. Zsigmond a török betörésekre hivatkozva - valójában persze a házasság­törés miatt elvett - szlavóniai birtokokat

Harmincadvám

A 13. század elejétől

létező vámfajta, ame­

lyet a fontosabb út­

vonalakon fekvő

városokban szedtek,

ekként az ország

belsejében szedett

határvámnak mond­

ható. Kezdetben

ténylegesen az áru

harmincadrészét

(3,33%) jelentette,

de később huszad

(5%) lett belőle.

Óbuda pecsétje, 1413

elcserélte az ország északkeleti részén fek­vőkre. Borbála 1424-ben, illetve végle­gesen 1427-ben és 1429-ben megkapta a Trencsén és Zólyom megyében fekvő hét, illetve öt királyi várat és uradalmaikat, továbbá a felvidéki bányavárosok jövedel­mét. Ezek mellett az évek során több tucat zálogbirtokot is szerzett, hogy csak a legje­lentősebbeket említsük: 1430-ban zálog­ba vette a Liptó megyei Nagyvár, Újvár és Likava várakat, az év végén pedig 60 000 aranyforintért Diósgyőrt, Dédest és Cse­rép várát. (A zálogösszeg hihetetlen nagy­sága jól jelzi Borbála képességeit az urada­

lomszervezés és -igazgatás terén.) Mind­ezek révén Zsigmond halálakor huszon­nyolc váruradalom - köztük több morva­országi - tartozott hatalma alá. A birtokok jogállásukat tekintve kétféle jogi helyzet­ben voltak: a zálogba vettek természetesen visszaváltásukig illették Borbálát, míg a ki­rály által adottak élete végéig, illetve eset­leges újbóli férjhezmeneteléig maradhat­tak kezén.

Az élet aztán úgy rendezte mindezt, hogy 1437 decemberében a király letartóz­tatta nejét, az új király, Albert pedig elko­bozta anyósától az összes birtokot.

Zsigmond király feleségeivel,

Máriával és Borbálával.

Szász krónikaillusztráció,

1492

Borbála királyné és udvara

Európa vezető fejedelme

Z s i g m o n d magyar király a német király (1411-1431) •

Az o r s z á g védelme (1410-1437) • 83

D i p l o m á c i a i események Magyarországon • 94

Zsigmond magyar király a német király (1411-1431)

A császár és a világi

választófejedelmek.

Breviárium címlapképe,

15. század

Az 1408 decembere utáni két évben a Zsigmond által kialakított kor-

mányzati rendszer a régi hűséges és az újonnan, illetve újólag a hatalomba beemelt tisztségviselői révén a király halá­

láig olyannyira biztos maradt, hogy a király évekre is távozhatott az országból, ural­mát semmi sem zavarta meg. Zsigmond 1410-141 l-es német királlyá választásával új távlatok nyíltak számára, amelyek egy­úttal új kötelezettségek felvállalását is jelen­tették. Ettől kezdve ugyanis címe szerint Európa első fejedelme lett, akinek legfon­tosabb kötelességei az egyetemes egyház védelme, illetve a Német-római Birodalom ügyeinek intézése lettek. Ez viszont azzal a következménnyel járt, hogy Zsigmond­nak - a magyar királyok közül elsőként -ettől kezdve rengeteget kellett külföldre utaznia, sőt ott tartózkodnia, hiszen a né­met birodalmi gyűlést ugyan egyszer-két­szer lehetett Magyarországon is rendezni, mégis illett azt a b i rodalom területén tarta­ni, így a hátralévő 27 évből a nagyobb részt, összesen 16 évet távol töltött Ma­gyarországtól. Zsigmond 1412 végén hagy­ta el az országot és személyesen is be­kapcsolódott a Velence elleni háborúba, a h o n n a n azonban n e m haza, h a n e m Né­metországba ment, hogy Aachenben 1414. november 8-án ténylegesen is német ki­rállyá koronáztassa magát. Külföldi utazá­saira magyar alattvalói népes társaságában ment, s minden egyes útjára több tucat magyar előkelő, illetve azok familiárisai kí­sérték el. Az aacheni koronázáson például a birodalmi fejedelmek, egyháziak és váro­sok mellett Magyarországról többek között az ország nádora, Garai Miklós, a Szántói Lack testvérek, Lévai Cseh Péter, Tari Lő­rinc, Rozgonyi István, pataki Perényi Mik­lós, Nádasdi Mihály székely ispán, Bebek András és a sort még folytathatnánk, volt jelen. A koronázás után, az akkor összeült egyetemes konstanzi zsinatra (1414-1418) ment, hogy véghez vigye uralkodásának

E U R Ó P A V E Z E T Ő F E J E D E L M E

Zsigmond magyar király a német király (1411-1431)

leghíresebb eseménysorát, amely miatt külföldön is az egyik legnagyobb formátu­mú európai uralkodónak tartották és tart­ják ma is. A leendő császárrá koronázása és a zsinat sikeressége egy dolgon múlott: sikerül-e megszüntetni a nyugati egyház­szakadást. Emellett két további, egymással azonban összefüggő probléma is megol­dásra várt: az egyik az egyházi reform ügye, amelyet Zsigmond a pápaválasztás előtt akart dűlőre vinni, tudván, hogy a konzer­

vatív többség az új pápa felszentelése után már nem lesz erre hajlandó. A másik ezzel összefüggő kérdés az volt, hogyan lehetne a radikális irányzatok társadalmi támoga­tottságát megszüntetni. Ennek, ismervén Husz János tanait, legegyszerűbb módja a már említett egyházi reform lett volna. A reformpárt törekvései azonban nem jár­tak sikerrel, sőt a többség mindezt figyel­men kívül hagyva, teljes szigorral lépett fel minden reformmal s z e m b e n . Így rögvest

Luxemburgi Zsigmond

utazásai. 1412-1419

Rozgonyi István (Simon fia, (†1443)

Pozsonyi ispán

és kapitány

(1421-1443),

a husziták elleni

harcok vezetője.

eretnekséggé nyilvánította Husz János ta­nításait és megidéztette a zsinatra.

Husz, bízva a Zsigmond által adott menlevélben, megjelent a zsinat előtt taní­tásait megvédendő, ám a zsinati bírák elő­ször is börtönbe vetették, utána pedig nem hagytak neki teret a bizonyításra. Ő vi­szont ezek után nem volt hajlandó vissza­vonni tanításait. Az ítélet szerint, amelyet az egyik püspök olvasott fel, könyveit mág­lyára ítélték, őt eretnekké nyilvánították, mivel tévelygő és lázadó tanítást hirdetett, sok embert félrevezetett, gyalázta az egy­házat és az apostoli Szentszék becsületét, s nem utolsósorban megmakacsolta magát e gonoszságaiban. Mielőtt a világi karhata­lom kezébe adták volna, meg kellett foszta­ni papi hivatásától. Ennek érdekében elő­ször felöltöztették miseruhába és a kezébe adták a kelyhet, majd ismét felszólították tévelygései megtagadására. Husz erre azt válaszolta, hogy nem cselekedhet lelkiis­merete ellen, és nem hazudhat Isten előtt,

ezért nem vonhatja vissza tanításait. Ezek után a lefokozást végrehajtó püspökök el­vették tőle a kelyhet, majd az előirt átkok közepette leszaggatták róla a miseruhát. Végül a papi tonzúrát kellett elrontaniuk és utoljára pedig egy ördögöket ábrázoló és „Ez itt eretnek" latin nyelvű felirattal papír­koronát raktak a fejére. Miután immáron nem számított egyházi személynek, átad­ták a világi hatalomnak. Zsigmond király a birodalmi palotagrófot bízta meg a fo­goly elvezetésével és megégetésével. Huszt kivezették Konstanz városából a vesztő­helyre, s miközben arra haladt, láthatta amint könyveit égetik a temetőben. A mág­lyát két szekér fából és szalmából építették fel, közepén egy vastag oszlop emelkedett, amelyhez hozzáláncolták, s végül még két szalmaköteget helyeztek el lábai alatt. Mi­előtt meggyújtották volna a máglyát, meg­jelent Zsigmond követe és még egyszer utoljára felszólította Husz Jánost tanításai visszavonására lelke és élete megmentése

A császár megérkezik

a konstanzi zsinatra.

Illusztráció Ulrich

Richental krónikájából

E U R Ó P A V E Z E T Ő F E J E D E L M E

Zsigmond magyar király a német király (1411-1431)

céljából. Ám ő azt felelte, hogy lélekben ár­tatlannak érzi magát, s miközben meg­gyújtották a tüzet, ő zsoltárok éneklésébe fogott. A máglya tüze és füstje hamarosan beborította és rövid időn belül elhamvasz­totta. Ruháját szintén a máglyára dobták, majd a hamvakat pedig a Rajnába szórták, nehogy azokat Csehországba vigyék, hogy aztán ereklyeként tiszteljék. Hasonló sors­ra jutott Husz János egyik legjobb tanítvá­nya, Prágai Jeromos is. A két kivégzés kö­vetkezményeként Csehországban véres polgárháború tört ki a katolikusok és Husz követői között, amely aztán az évek során átterjedt a környező országokra is.

Mindezek után Zsigmond elhagyta a zsinatot, mivel világosan felismerte, ah­hoz hogy a zsinat új, m i n d e n európai ural­k o d ó által elfogadott pápát válasszon, először le kell m o n d a t n i a másik há­r o m pápát. Ezért Zsigmond a pisai pápát, XXIII. Jánost a zsinattal megfosztatta mél­tóságától. A rómait , XII. Gergelyt, aki ek­kor m á r kilencvenedik életévét taposta, Zs igmond híres diplomáciai és az embere­ket jól i smerő érzékével önkéntes lemon-

Husz János máglyahalála.

Illusztráció Diebold Schilling

képes krónikájából, 1484

XXIII. János útban

a konstanzi zsinatra.

Illusztráció Ulrich Richental

krónikájából

A pápa megérkezése

a konstanzi zsinatra.

Illusztráció Ulrich

Richental krónikájából

dásra bírta. A harmadik, avignoni pápa, XIII. Benedek trónfosztása ígérkezett a leg­nehezebb feladatnak. Ennek sikeres lebo­nyolítása és az egyházszakadás megszünte­tése érdekében tehát felkereste a Benedeket támogató országok királyait és hercegeit, így 1415-ben Narbonne-ba ment, ahol I. Ferdinánd aragóniai királlyal tárgyalt, majd 1416 tavaszán Párizsban VI. Károly francia királlyal tanácskozott. Itt a zsinat

1423. január 16., Pozsony. Zsigmond király levele V. Henrik angol király özvegyéhez, Katalinhoz (részlet)

„Fájó szívvel és szomorúan hallotta, hogy legkedvesebb testvére,

Henrik angol király meghalt, ezt annál is nehezebb szívvel vette

tudomásul, mivel közöttük a szeretet köteléke éppen, hogy kisarjadt

és amely az idő előrehaladtával egyre inkább növekedhetett volna,

habár mivel e testvéri szeretet életükben már oly erős volt, hogy

az a vértestvérek között sem lehetett volna nagyobb. Ugyanakkor

rendkívüli módon csodálkozik, hogy a követtől az angliai királyi házról

semmit sem tudott meg, ezért kedves lovagját, Györgyöt küldi, aki

tájékoztatni fogja mindenről, ellenben ő is mondjon el neki mindent.

György szavait úgy fogadja, mintha ő maga mondta volna."

Zsigmondkori Oklevéltár X. 59. - Fordította a szerző

sikere érdekében közvetítő szerepet vállalt az ekkor újból fellángolt francia-angol százéves háborúban, ennek nyomán má­justól augusztus végéig Angliában tartóz­kodott, ahol V. Henrik angol királlyal szö­vetséget is kötött.

Konstanzba 1417 februárjában érkezett vissza és a következő több mint egy évet ott töltötte. Miután sikerült a három pá­pát az új, immáron egyetemes egyházfő megválasztása útjából eltávolítania, Zsig­m o n d bölcsen a háttérben maradt a leen­dő pápa személyének kijelölése és megvá­lasztása ügyében. Ám ennek megkérte az árát: még a pápaválasztás előtt a jelen lé­vő bíborosokkal kiadatta az úgynevezett konstanzi bullát, amiben a bíborosok szentesítették a magyar királyok főkegyúri jogát. Ennek értelmében kötelezettséget vállaltak arra, hogy bármelyikük pápává választása esetén, illetve e székben utódaik csak a király által javasolt személyeknek adnak főpapi javadalmat; az új pápa az egyházi javadalmak betöltésébe n e m avat­kozik be; a kinevezéskor a pápai kincstár­ba beiktatáskor fizetendő járulékot (servi­tium) mérsékli, továbbá az egyházi perek csak fellebbezés útján kerülhetnek a pápai kúriába - azaz magyarországi per n e m kezdhető az apostoli széknél. Rá két hó­napra aztán a bíborosok maguk közül O d d o Colonát V. Márton néven megvá­lasztották pápává (1417-1431). A zsinat még 1418. április 19-éig együtt maradt, majd további eredmények nélkül felosz­lott. Zsigmond miután az általa kitűzött célokat elérte, májusban maga is elhagyta a várost. Még e h ó n a p végén elhunyt Ka­nizsai János esztergomi érsek és birodalmi kancellár, utódává Zsigmond mindkét tiszt­ségre régi jó barátját, Hohenlohe György passaui püspököt nevezte ki (1423. augusz­tus eleji haláláig viselte azokat). A király Magyarországra hétévi távollét után, 1419. február elején érkezett meg. Az ezt követő évtizedet kisebb megszakításokkal - főleg a huszita és a török háborúk miatt - i t thon töltötte.

E U R Ó P A V E Z E T Ő F E J E D E L M E

Az ország védelme (1410-1437)

Az ország védelme (1410-1437)

Ezernégyszáztízben Velence háborút kezdett Dalmácia visszaszerzése ér­dekében, amire válaszul Zsigmond

1411 novemberében szintén megindította a harcot. Az Ozorai Pipo vezette sereg be­tört Friaulba, és november 19-én Cone-glianónál tönkreverte Velence szárazföldi seregét, majd elfoglalta a tartomány na­gyobb részét. A köztársaság erre újabb zsoldos sereget szerelt fel, amely ellen Zsig­m o n d Marcali Miklós vezetésével küldött sereget, ez azonban 1412. augusztus 9-én, Mottánál vereséget szenvedett, ráadásul a sereg vezére is holtan maradt a csataté­ren. Rá két hónapra Sebenicót kétévi ost­

rom után elfoglalták a velenceiek. Ennek hatására Zsigmond személyesen kereke­dett fel egy újabb sereg élén. A vállalkozás pénzügyi alapját a Lengyelországnak elzá­logosított Szepes megyei városok és várak jelentették. A király által vezetett had azon­ban 1413 első hónapjaiban nem tudta megtörni Velence szárazföldi hatalmát, ennek beismeréseként Zsigmond április 17-én a friauli Castelletóban öt évre fegy­verszünetet kötött a városállammal. Idő­közben Zsigmond felismerve, hogy Velen­cét pénzügyileg kell megtörnie ahhoz, hogy katonailag legyőzhető legyen, nagy­szabású tervet eszelt ki. 1412 elején felszó-

Velencea 15. században

lította a Hanza-városokat, hogy szakítsák meg kereskedelmi kapcsolataikat a lagú­nák városával, és helyette Genovából vagy a Krím félszigeten lévő kirendeltségéből, Kaffából vagy a Duna-deltában lévő Kiliá-ból Magyarországon keresztül hozzák be keletről az árucikkeiket. Az így létrehozott kereskedelmi zárlat - tulajdonképpen blo­kád -, habár komoly visszaesést okozott Velence bevételeiben, célját nem érte el. Alighogy letelt az öt év, Velence nyomban megindította a háborút Zsigmond itáliai szövetségesei ellen. Erre a király 1419 őszén Marcali Dénes szlavón bánt küldte Friaulba, azonban eredményt elérni ő sem tudott - vagy nem akart -, mivel a hírek szerint a velenceiek megvesztegették a bánt. Az újabb háború aztán 1420. június 28-án fejeződött be, amikor Velence elfoglalta a két utolsó magyar fennhatóságot elisme­rő várost, Traut és Spalatót. Az ellensé­geskedések végső lezárására azonban csak 13 év múlva, 1433-ban került sor, amikor ismét öt évre fegyverszünetet kötöttek az akkori helyzet alapján, azaz mindenki meg­tarthatta foglalásait (ilyen leginkább Ve­lencénekvolt).

A másik, immáron az ország területét fenyegető ellenfél a Török Birodalom volt. Miután 1402-ben Ankaránál Timur Lenk mongol uralkodó tönkreverte a török sere­get, és magát a szultánt, Bajezidot is foglyul ejtette, egy időre enyhült a Magyar Király­ság határaira nehezedő nyomás. Mire Baje-zid fiai közül I. M o h a m e d n e k (1413-1421) sikerült testvéreit, illetve a többi trónköve­telőt leküzdenie, új helyzet alakult ki a Bal­kánon. Zsigmond a korábbiakban m á r részletezett belpolitikai okok miatt támadó háborúra nem gondolhatott, ám az ország védelme érdekében kihasználta a Török Birodalom időleges meggyengülését. A Szul-tanátus peremterületein, így Magyarország

határainál fekvő, addig a szultán vazallu­saiként élő fejedelemségek feje fölül eltűnt a kényszerítő erő. Ezen országok így aztán külső segítség után nézve, Zsigmond ki­rályban találták meg azt az ellenállásukhoz hiányzó biztos erőt, amelyre támaszkodni tudtak a meggyengült törökkel szemben. A király célja ezzel összhangban 1403 után az volt, hogy e fejedelemségeket magyar fennhatóság alá vonva, mintegy ütközőál-lamokká tegye, hogy ők fogják fel a török támadásokat és védjék saját „testükkel" a Magyar Királyságot.

Az egyik ilyen állam Szerbia volt, amely­nek élén Lazarevics István despota (1389-1427) állt, aki 1403-1404 táján ismerte el Zsigmond fennhatóságát, és ezzel a Duna és a Száva mentén Orsovától a Drina tor­kolatáig elhárult a török közveüen támadá­sainak veszélye. Az István behódolása révén kialakult viszony azonban korántsem csak Magyarország számára jelentett előnyöket, hanem a despota számára is, hiszen Zsig­m o n d haddal támogatta, akár a trónköve­telőkkel, akár a törökkel szemben igényelte azt. Hogy Zsigmond a rác despotát szemé­lyében is érdekeltté tegye e vazallusi hely­zet fenntartásában, egyrészt István uralma alá bocsátotta a Száván túl még megmaradt magyar birtokokat és Belgrád (Nándor­fehérvár) várát. Másrészt Magyarorszá­gon óriási birtokadományokban részesítette (Boldogkő, Munkács, Nagybánya, Szat­márnémeti , Regéc, Tokaj, Tállya), amivel a rác despota az egyik legnagyobb vagyonú magyar bárók egyike lett. Hasonlóképpen sikerült kiépítenie Zs igmondnak az Erdély-lyel határos r o m á n fejedelemség, Havasal­föld uralkodójával, Mirceával a vazallusi viszonyt. A vajda ugyan m á r 1395-ben ma­gyar védelem alá helyezkedett, de a helyzet csak 1402 után szilárdult meg és 1418-ig, haláláig az is maradt . A hűbéres viszony elismerése és a magyar határok önkéntes védelme fejében ő is, ámbár csak hűbér-ként, birtokokat (Szörény és Törcsvár vára­kat) kapott Magyarországon. A vajda halá­lával azonban Havasalföld kihullott a vé-

Számszeríj nyílhegye

Az ország védelme (1410-1437)

delmi rendszerből és a gyakori uralkodó­váltások nyomán hosszabb időre nem is sikerült visszailleszteni abba. Annak elle­nére sem, hogy Zsigmond személyes (1419, 1427) és hadvezére, Ozorai Pipo vezetésé­vel (1423, 1425, 1426) szinte minden évben folytatott hadjáratot a magyar uralmat elis­merő vajda megtámogatására. Erdély vi­szonylagos védettségének megszűntét jól mutatja, hogy 1420-ban és 1421-ben, majd a vajdai hatalom időleges megszilárdítása után, az 1430-as évektől rendre voltak tö­rök betörések.

Az új védelmi politika leggyengébb láncszeme kétségkívül Bosznia volt. Lát­

tuk, a királyság felett Zsigmondnak csak 1410-re sikerült úgy-ahogy elismertetnie hűbéruraságát, de a végleges megoldást többszöri kísérletre sem sikerült meglelnie. Ez alapvetően két okra volt visszavezethe­tő: az egyik, hogy Boszniában nem alakult ki erős központi hatalom, hanem több tar-tományúr alakította az ország politikáját, akik a mindenkori érdekeiknek megfele­lően fordultak a külső hatalmakhoz segít­ségért. A 14. század második felétől az egyik fél a törököket, a másik fél a magya­rokat hívta segítségül. A másik ok a vallási megosztottság volt. Ugyanis a 12. század óta rendkívül erős befolyással rendelkezett

Lazarevics és Mircea

birtokai a Magyar

Királyságban

E U R Ó P A V E Z E T Ő F E J E D E L M E

Bogumilok

„Istenesek". Elutasították Jézus isteni születésének tanát, a Fiúnak az Atyával és a Szentlélekkel való személyes egységét, elvetették a szentségeket és ünnepségeket a mindenféle Mária-tisztelettel és az „Isten Anyja" címmel együtt. A csodákat kizárólag lelkileg értel­mezték, és ezzel összefüggően számukra az Anyaszentegyház lelki közösség volt, amelyben mindenkinek egyenlő része van. Tagadták a gyermekkeresztséget és nem olaj vagy víz általi, hanem öntagadás, imádságok és éneklések általi lelki átalakulásnak tartották keresztelé-si szertartásaikat, és csakis azokat a felnőtt férfiakat és nőket keresz­telték meg, akik bizonyítottan is felfogták e szertartások lelki jelentő­ségeit. Istentiszteleteiket kizárólag magánházaknál tartották. A há­zasságot nem tekintették szentségnek és nem tartottak böjtöket. A szentképeket és a keresztet bálványoknak, a szentek és kegy­tárgyak tiszteletét pedig bálványimádásnak tartották.

A várrendszer az 1430-as

években

a pápa által eretnekségnek nyilvánított, a magyar király és egyház által pedig fegy­verrel üldözött bogumil mozgalom. Zsig­mond ugyan Hervoját támogatva elérte, hogy viszonylagos nyugalom legyen az or­szágban, azonban a vajda már 1413-ban szembefordult Magyarországgal, sőt 1414-ben török csapatokkal pusztíttatta Szla­vóniát. Ennek megtorlására még abban az évben becsaptak Boszniába a magyar sere­gek, hogy aztán a következő évben az or­szágos sereg induljon Hervoja megbünte­tésére. A magyarokat a nádor öccse, Garai

János, Maróti János és Csupor Pál bánok vezették, de a július végi Doboj vár alatti csatában óriási vereséget szenvedtek. A ve­zetők közül Pált kivégezték, a többiek fog­ságba estek. A sereg vesztesége a szokottnál is nagyobb volt, s annak módja sem volt szokványos. A vereség emléke még évekkel később is felbukkan az oklevelekben: 1417-ben a felperes azért kért perhalasztást, mert társai „állítólag szerencsétlenül jártak a Bosz­niában legyőzött királyi seregben" és azóta sincs semmi hír róluk. A vereség hatása rögvest megmutatkozott: az addig magyar-hű Osztója, bosnyák király és Sandalj vajda is elpártolt. A fogságba esettekért követelt 65 000 aranyforint váltságdíjat csak a kö­vetkező év végére rendkívüli adó beszedé­sével sikerült kifizetni. Ugyan még ebben az évben elhunyt Hervoja, 1418-ban pe­dig Osztója király is, de a helyzet ezzel együtt továbbra sem normalizálódott. Vé­gül II. Tvrtko István király (1421-1444) 1425-ben ismét elismerte a magyar fenn­hatóságot, ám hosszú uralma alatt több­ször is csak magyar segítséggel tudta meg­tartani trónját.

Ez az ütközőállamok teherbírására épí­tett politika azonban csak addig tudott si­keresen működni, amíg a török újra meg nem erősödött, s ez a vártnál is hamarabb következett be. Ám az 1404 és 1420-as évek

Az ország védelme (1410-1437)

közepe közötti húsz esztendő elegendő volt arra, hogy kiépüljön az ország déli határát őrző végvárvonal. E m u n k á t Ozorai Pipo temesi ispán irányította. A feladat nagy­ságát minden téren jól érzékelteti, hogy a Nándorfehérvártól Szörény váráig terje­dő, mintegy 210 kilométeres határszaka­szon 1390 előtt összesen négy magyar vár állt: Szörény, Orsova, Harám és Keve. Ami­kor aztán 1429-ben a Német Lovagrend át­vette a terület irányítását, már több mint egy tucat vár őrizte a határt, s amelyből egyet, a Galambóccal szemközti Szentlászló várat maga Zsigmond építtette fel. A határ­védő várak felépítése irdatlan költségekkel járt, nem véletlenül volt Ozorai egyben az országos sókamaraispán is, de a fenntartása - még ettől is nagyobb - évről évre jelent­kező kiadást j e l e n t e t t . Így a Német Lovag­rend zsoldosai által védett 12 várban mini­m u m 1550 zsoldoskatonát, ebből 200 szám­szeríjászt kellett fegyverben tartani, aminek évi költsége meghaladta a 100 000 forintot.

Viszonyításképpen, az ország ekkori évi rendes bevétele körülbelül 300 000 forintra rúgott. Ez a 100 000 forint azonban koránt­sem jelentette az ország hadikiadásainak teljes összegét, hiszen a határszakasz többi várát is fenn kellett tartani, sőt ne felejt­kezzünk el arról sem, hogy ekkor zajlottak a huszita háborúk is. Mindez oda vezetett, hogy Magyarország Európában elsőként volt kénytelen létrehozni az állandó hadse­reget, amelynek tagjai a végeken szolgáltak, és amelynek fenntartása évről évre egyre növekvő kiadási rovatként szerepelt az or­szág költségvetésében.

A helyzet romlását látva Zsigmond sze­mélyesen jelent meg a déli végeken és bő két évet (1426 novemberétől 1428 decem­beréig) ott is töltött. Kezdetben Erdély­ben és Havasalföldön tartózkodott, ahol II. Dán (1420-1431) uralmát kellett ismé­telten biztosítani. Időközben, 1426. de­cember 27-én Lippán elhunyt a rendszer egyik oszlopa, Ozorai Pipo. Ezt csak te-

Galambóc vára

Rozgonyi István (László fia, (†1439)

Bakonyi ispán és

essegvári várnagy

(1410-1425), győri

ispán (1422-1439)

és temesi ispán

(1427-1428), a ga­

lambod ütközet

egyik hőse volt. Test­

vére, Péter (t1438)

dömösi prépost

(1417-ig), veszprémi

(1417-1425) és egri

püspök (1425-1438)

volt.

tézte, hogy 1427 júniusában meghalt La-zarevics István is. ö r ö k ö s e unokaöccse, Brankovics György lett (1427-1456), akit még az előző év nyarán neveztek ki hivata­los utóddá. A tatai egyezség értemében György örökölte a szerb trón mellett Ist­ván magyarországi birtokait is, aminek fe­jében viszont Brankovics kötelezte magát pár, a Duna mellett fekvő stratégiai fon­tosságú vár, így elsősorban Nándorfe­hérvár és Galambóc át-, illetve visszaadá­sára. Az egyezség értelmében 1427 nyarán György valóban rác despota lett, és Nán­dorfehérvár átadására is sor került szep­temberben, ám Galambócot a vár kapitá­nya eladta a töröknek. Ez azzal a nem várt következménnyel járt, hogy a Török Szul­tánság és Magyarország határa egy rövid szakaszon érintkezett egymással. Zsig­m o n d 1428 tavaszára nemcsak a bandé­riumokat mozgósította, hanem általános nemesi felkelést is elrendelt. Mellettük to­vábbi külföldi segédcsapatok is érkeztek a vár m e g v í v á s á r a . Így kisebb csapatokat küldött Vitold litván nagyfejedelem Gar-bowi Czarny Zawisza parancsnoksága alatt, valamint a frissen visszahelyezett Dán ha­vasalföldi vajda is. Az egyesült seregben mintegy kétszáz itáliai puskás is jelen volt.

Tallóci Matkó(t1445)

A család a dalmáciai Curzola (ma Korcula) szigetéről költözött

Raguzába, ahonnan 1419 előtt tovább költöztek Nándorfehérvárra.

Matkó Lazarevics István rác despota szolgálatában kereskedőként

tevékenykedett. A vár magyar fennhatóság alá kerülése után (1427)

már katonaként részt vett Galambóc ostromában, sőt ő lett a nán­

dorfehérvári kapitány (1429-1435). A római császárkoronázáson

a legnépesebb kísérettel jelent meg, s ő vezette a tárgyalásokat is

a pápával. Hazatérése után megkapta a zágrábi (1433-1438) és

a váradi (1434) püspökség kormányzását, illetve szlavón bánságot

(1435-1445). Távollétei során öccsei helyettesítették: Frank (f1448)

szintén nándorfehérvári kapitány (1429-1440), a kalocsai érsekség

kormányzója (1433-1436), majd Szörényi bán (1436-1439), míg

Péter a zágrábi püspökség kormányzója (1436-1438) és horvát

bán (1437-1452) volt.

A szárazföldi erőkön kívül szintén össze­vonásra került a folyami flotta. A csata a vízen kezdődött meg, mivel a törökök a Morava folyón keresztül maguk is fel­küldtek hajóikat a folyami zár áttörésére. Ez azonban nem járt sikerrel, így a keresz­tény seregek teljesen körbezárhatták a Du­na jobb partján lévő várat. Miután a vé­dőket hermetikusan elzárták a külvilágtól, megkezdődött a módszeres ostrom a fal­törő ágyúk segítségével, amivel aztán el is telt a május. (Egy ágyú óránként maxi­m u m két lövést volt képes leadni.) Június közepén n e m várt vendég érkezett Galam­bóc alá. II. Murád szultán (1421-1451) a tel­jes szárazföldi seregével kívánta meg­akadályozni a vár magyar kézre kerülését. Zsigmond királynak n e m sok választása maradt: vagy csatát kezd a jókora túlerő­ben lévő szultánnal, vagy megpróbálja diplomáciai ú t o n elérni a szabad elvonu­lást. A király az utóbbit részesítette előny­ben, és a Muráddal kötött fegyverszüneti megállapodás értelmében átszállíthatta se­regét a folyó túlpartjára. Ám a törökök korántsem gondolták komolyan az egyez­séget, h a n e m az átkelésben lévő magyar seregre támadtak. A török támadás nyo­m á n az átkelő csapatok gyakorlatlan kato­nái (azaz a nemesi felkelés tagjai) között nyomban kitört a pánik, s olyannyira el­hatalmasodott, hogy magát Zs igmondot is Rozgonyi István temesi i spánnak kellett kimentenie a forgatagból. Az, hogy a ga­l a m b o d os t rom n e m vált katasztrofális vereséggé, alapvetően két dologra vezethe­tő vissza: egyrészt a folyó túlpartján álló Szentlászló várból és a folyami flottilla ha­jóiról szünet nélkül lőtték a törököket. A másik ok, a m á r említett Czarny Za­wisza önfeláldozó helytállása. Csapatával ugyanis addig tartotta a hídfőt, amíg a tel­jes sereg átkelése be n e m f e j e z ő d ö t t . Így az emberveszteség ugyan n e m volt nagy, de a teljes felszerelés a túlparton maradt . Ér­dekes epizódja a harcoknak, hogy az ost­romban tevőleges szerepet vállalt a Zsig­mondot megmentő temesi ispán felesége,

E U R Ó P A V E Z E T Ő F E J E D E L M E

Szentgyörgyi Gróf Cecília, aki ura egyik hajójáról lövette a várat.

Mivel a Galambócnál támadt rést nem sikerült megszüntetni, így Zsigmond más, hosszú távúnak gondolt megoldáshoz fo­lyamodott . 1429-ben meghívta a Német Lovagrendet az országba, és megállapodá­suk értelmében nekik adta a volt Szörényi bánság területén fekvő várak őrzését. A lo­vagok az elkövetkezendő években dere­kasan kivették részüket a harcokból, ám 1432-1433 fordulóján olyan súlyos veszte­ségeket szenvedtek, hogy feladatukat többé n e m tudták ellátni, így a határszakasz vé­delme visszakerült a király feladatai közé.

A megoldást ismét az jelentette, amely egyszer m á r Ozorai Pipo idején is bevált: a védelem központosítása. Ám most nem egy személy, hanem egy család kezében összpontosult a teljes déli végvárvonal irá­nyítása. Tallóci Matkó és testvérei látták el a nándorfehérvári vár kapitányságát és ők álltak a déli bánságok élén. A védelmi költ­ségek fedezésére a király egyrészt a kalocsai érsekség, a zágrábi és váradi püspökségek, valamint a vránai perjelség kormányzását és jövedelmét, másrészt az állami mono­póliumból, a sókereskedelemből származó

bevételt adta át. A régi-új rendszer a király távollétében - mivel Zsigmond római és prágai koronázásai miatt többet nem járt a déli végvárvonalon - ugyanolyan jól mű­ködött: 1437-ben a délvidéki erőknek si­került a szerb despoták székhelyét, Szend-rő várát a török ostrom alól felmenteni. E harcban már részt vettek azok a cseh tá-borita katonák is, akiket Zsigmond rendelt Nándorfehérvárba a déli határok védelmé­re. A cseh zsoldosokat 12 hajó vitte Po­zsonyból a Dunán a később Magyarország kulcsának nevezett várba.

Természetesen nem Zsigmondra vallott volna, ha csak építkezésekkel akarta volna megállítani a török betöréseket. A várépí­tések mellett ugyanis további két fegyvert is bevetett: megreformálta a katonaállítási gyakorlatot, illetve diplomáciai úton is fel­vette a kapcsolatot a szultán ellenségeivel. Az előbbi megújításának és fejlesztésének az igénye tulajdonképpen végighúzódott Zsigmond egész uralkodásán. Az elsőről, a temesvári országgyűlésen 1397-ben elha-tározottról már volt szó. A második lépésre az 1415-1417-es évek valamelyikében ke­rült sor, amikor is írásban is rögzítették a törökkel szembeni határok védelmi kör-

Az ország védelme (1410-1437)

Szendrő vára

JPA V E Z E T Ő F E J E D E L M E

Lovas csapatok

összecsapása illusztráció

a Thuróczy-krónikából ,

1488

zeteit, illetve az odarendelt parancsnoko­kat és csapataikat. A következő lépésre az 1435-ös országgyűlésen került sor, amikor Zsigmond kisebb törvénykönyvében ismé­telten szabályozták a katonaállítást. Ezek szerint az eddigi húsz jobbágy helyett har­

m i n c h á r o m után kellett egy lovas íjászt fel­szerelni, azaz m i n d e n száz jobbágy után hármat . Azoknak a nemeseknek, akiknek nem volt legalább 33 jobbágyuk, össze kel­lett állniuk és jobbágyaik arányában kiállí­tani egyetlen íjászt. A nagybirtokosok ma-

1428. február 6., Nagyszombat. Zsigmond király adománylevele Gereci Szerecsen Miklós és Török Józsa részére (részletek)

„Szerecsen Miklós abban a királyi hadunkban, amely -

ó, fájdalom - balszerencsénk folytán Nikápoly alatt vég­

veszedelembe került, a Mi zászlónk alatt a kegyetlen

törökök, Krisztus keresztjének és az egész igaz vallásnak

legszörnyűbb üldözői ellen vitézül harcolt, kitette magát

a balszerencsének és a fenyegető veszedelmeknek.

E törökök fogságba ejtették s e fogságban csaknem tizen­

két teljes esztendőt töltött el, igen kemény bánásmódot

szenvedvén el. Végül is ezen Szerecsen Miklós e fogság

béklyójából az Isteni kegyelmesség rendelkezése folytán

kiszabadult és ismét a mi szolgálatunkba lépett. Mint

kiküldöttünk, a Mi és országaink ... nagyjelentőségű

ügyeiben járt a törököknél és más barbár nemzeteknél,...

megtudtuk, miszerint a leghívebben s a mi királyi szívünk

szándéka szerint járt el, dolgozott s cselekedett. Legfő­

képpen azonban akkor, amikor... Kara-Juluk fejedelem­

hez, Mezopotámia urához, mégpedig mind a szárazföldi,

mind pedig a tengeri utazók legnagyobb veszedelmei

közepette. Szerecsen Miklós ezt a követi küldetését olyan

szenvedélyes igyekezettel,... vezette és vitte végig magá­

nál Kara-Juluk fejedelemnél, hogy - amint az köztudo­

mású is - az elindította hadait az előbb mondott vad

törökök ellen az ő tájáról, s e fejedelemmel együtt

Sacheomercze, Timur Lenk fia, Chakaray, a tatárok

úrnője, mindannyian teljes erejükkel és hatalmukkal,

a mi felségünk és a kereszténység megsegítésére

azért, hogy megszűnjenek azok a vészes szorongatások,

amelyeket... a törökök ellenséges dühe hozott reánk

és országainkra."

„Az említett Török Józsa pedig, ki már régebben került el

török földről a mi országunkba s lépett a szolgálatunkba,

miután ... a maga akaratából letette átkos pogány hitét,

s miután újjászületett a szent keresztség vizében,

elnyerte az igaz katolikus hitet... Midőn öt mi - ugyan­

akkor, amikor.... Szerecsen Miklóst a fentebb leírt módon

Kara-Juluk fejedelemhez küldöttük - a mi követségünk­

ben Mahomet fejedelemnél, a hordái tatárok urához

indítottuk útba, e fejedelem hasonló módon megindult

a leggyalázatosabb törökök ellen teljes hatalmával

és e Mahomettől hasonló módon az általunk óhajtott

választ hozta meg."

Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten. Körösi Csorna Kiskönyvtár 11. Budapest, 1971. 17-18. old.

Az ország védelme (1410-1437)

1430 szeptember. Kara-Juluk fejedelem levele Zsigmondhoz

guk vezették csapataikat, míg az előbbi m ó d o n kiállított katonák a megyei csapa­tokba soroztattak és a király által kije­lölt kapitányok vezették őket. Mindemel­lett megmaradt az általános nemesi felkelés intézménye is, jóllehet az így létrejött sereg külországi hadjáratra n e m volt használha­tó sem törvényileg, sem minősége miatt, arra azonban megfelelt, hogy az országba m á r betört ellenséget kiűzze. Az 1435-ös törvény értelmében kiállított telekkatona­ság létszáma körülbelül 6000 főre rúgott. Továbbá az időről időre a délvidéki mene­kült szerbekből (későbbi nevükön huszá­rok) felfogadott lovasok révén létrejött nagy létszámú könnyűlovasság jól egészí­tette ki az előkelők és a zsoldosok lovagse­regét, illetve nehézfegyverzetű katonasá­gát. Az utóbbi általában lándzsákra mint nehézfegyverzetű egységekre tagolódott, ahol m i n d e n lándzsa négy tagból állt. Egy­ben azonban mindket tő megegyezett, mi­szerint szolgálatukért zsoldot kaptak, igaz n e m egyenlő mértékűt. A nehézfegyverze­tű egység, a lándzsa - azaz négy ember -egyhavi zsoldja 25 forint, míg a könnyű­lovasé, számszeríjászé 6 forint volt. Emel­lett a folyók mentén a réveket védendő, naszádosokat is alkalmaztak, akik adó­mentesség és havi 3 forint ellenében vállal­ták a szolgálatot.

A másik jól bevált elv - azaz az ellensé­gem ellensége az én barátom - gyakorlatba való átültetésével is megpróbálkozott Zsigmond. A király m o n d h a t n i állandó diplomáciai kapcsolatot épített ki a Kis-Ázsiában uralkodó fejedelmekkel, de elju­tottak követei a mongol és mezopotá­miai uralkodókhoz i s . Í g y titkoskancel­lárja, Perényi Imre kis-ázsiai útja során maga is fogságba esett és csak üggyel-bajjal sikerült a tengeren át megszöknie. Másik alkalommal, 1407-ben a néhai Bajezid szultán egyik trónkövetelő fiát kereste fel. De nemcsak őt ismerjük, mint aki Zsig­m o n d követeként járta a törökellenes feje­delmek udvarait. Szerecsen Miklós 1412-ben a Volga menti kipcsaki tatár kánt,

„Kara-Juluk így köszönt Benneteket szolgálatra készen követei,

valamint a Te követeid útján, kiknek neve Miklós és Török [Józsa],

akik Felséged egészségéről és jólétéről új híreket hoztak nekem,...

Ezek után felségednek új hírekkel szolgálok ebből az országból

és tudomásul adom, hogy Sah Ruh [Timur Lenk fia], Perzsia királya

haddal támadta meg Kara Juszufot, akit Iszkendernek is neveznek

és őt Perzsia uralma alá hajtorta.... Azt is hírül adom királyi felséged­

nek, hogy Sah Ruh perzsiai hadseregét akként szervezte át és erő­

sítette meg, hogy annak ott senki nem állhat ellen és a jövő év tava­

szán vagy nyarán Sah Ruh haderejével a török ellen fog fordulni,

majd ennek végeztével Szíria országába vonul, ahol Damaszkusz is

fekszik.... És nem lenne hiábavaló dolog, hanem inkább nagyon is jó

volna, ha felséged valakit a hírvívésben és tanácsadásban jártas

emberei közül az én embereimmel együtt Sah Ruhhoz küldhetné.

Hogy pedig én miként jártam el a fenti kettő ellen, azt Miklós,

felséged követe nyilván el fogja beszélni."

Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten. 21-22. old.

Dzselaleddint, 1419-ben a mezopotámiai uralkodót kereste fel a Tigris menti Diar-bekrben, és sikerrel vette rá őket a törökök megtámadására. Ekkor, 1419 októberében maga Zsigmond is táborba szállt és az Al-Duna mentén több csatát is eredményesen vívott meg a törökkel. Gereci társával, a török fogságból vele együtt Magyaror­szágra jött Török Józsával még többször, így 1430-ban is járt Kara-Juluk mezopotá­miai uralkodónál.

Az ország harmadik ellenfele, Husz Já­nos kivégzése nyomán, Csehország lett. Az 1419. augusztus 16-án elhunyt cseh ki­rály, Vencel - legalábbis - megengedő volt a huszita tanokkal szemben. A trón várományosává előlépett Zsigmond vi­szont éppen ellenkezőleg, a huszita tano­kat a konstanzi zsinattal egyetértően eret­nekségnek fogta fel és úgy is viszonyult azokhoz. Így 1420-ban, miután január 6-án Boroszlóban meghozta döntőbírói ítéletét a Német Lovagrend és Lengyelország vi­szályában, a március 17-i birodalmi gyű­lésen kihirdette a pápai bullát a keresztes

E U R Ó P A V E Z E T Ő F E J E D E L M E

Zsigmond az 1420-as

boroszlói törvénynapon

hübéradományt ad,

és lefejeztet néhány

polgárt

Huszita szekérvár

Johann Hartlieb

hadtudományi kéziratából

hadjárat megindításáról. Ennek nyomán m á r május elején betört Csehországba magyar, morva és sziléziai nemesekből álló seregével. Nyár elején elfoglalta a prá­gai várat, ám rögtön utána elszenvedte el­ső vereségét is a prágai Vitkov hegynél a huszitáktól. Július 28-án ugyan megtör­tént Zsigmond cseh királlyá koronázása, ám novemberben ismét, ezúttal a Prága melletti Vysehrádnál szenvedett veresé­get. Csehországból 1421 májusában tért vissza Magyarországra, de ez év végén is­mét nagy sereggel vonult Csehországba, ám az 1422-ben, vízkeresztkor (január 6-8-a között) lezajlott három ütközetben

Zizka hadai tönkreverték a király vezette csapatokat. Az újabb huszitaellenes ma­gyar részvételű hadjáratra csak három év múlva, 1425-ben került sor. Hasonlóan nem járt eredménnyel az ifjabb Stibor és Perényi Miklós „Vág-vidéki kapitány" ve­zette sereg hadművelete sem 1426 októ­berében. Közben, még 1423. október 4-én Zsigmond vejének, V. Albert osztrák her­cegnek hűbérül adta a Morva őrgrófsá-got, illetve egyúttal cseh trónörökösnek is nyilvánította. Mindezzel érdekeltté tette Albertet a huszitaellenes háborúkban, ami által sikerült elérnie, hogy a háború terheit nagyrészt a herceg viselje.

A magyar és a birodalmi seregek betö­rései után az 1420-as évek közepén for­dult a kocka. A husziták a környező orszá­gokba helyezték át a harcok színterét, s portyázó seregeik 1428-ban Magyaror­szágot is elérték. Februárban bevették a határ menti Szakokat és Pozsonyig nyo­multak előre. Ennek hatására Zsigmond fegyverszüneti tárgyalásokat kezdemé­nyezett a husziták vezetőivel, de a tárgya-

lások n e m jártak sikerrel, sőt 1430-ban

ismét betör tek a csehek. Az ápril isban

Nagyszombatnál lezajlott ütközetben az

ifjabb Stibor és Marót i János parancsnok­

sága alatt harcoló magyar sereg vereséget

szenvedett, a csatában elesett az aktuális

macsói bán, Újlaki István is. (Ő úgy került

tisztsége ellenére a harctérre, hogy egy­

részt Nyitra megyében két uradalma volt,

másrészt anyja, aki ifjabb Stibor testvére

volt, az ot tani Galgócon élt.)

A következő év szeptemberében újból betörtek a husziták az országba és ezúttal a Liptó megyei Likava várát vették be, majd két részre oszolva tovább haladtak a Vág folyó völgyében, ahol raboltak, gyújtogattak, míg aztán Nyitra és Tren-csén megyék határán az egyik sereget a magyarok tönkreverték. Az 1432-es év ismét a husziták sikereit hozta: elfoglalták Nagyszombat városát és Lednice várát. A visszafoglalásukra indított hadjáratok sikertelenek maradtak, sőt 1433-ban a hu­sziták ismét betörtek, és a Vág völgyén keresztül Trencsénig jutottak, illetve a má­sik irányban pedig felprédálták a Sze-pességet és Körmöcbányát . A fordulatot végül az 1434-es év hozta meg, amikor a husziták mérsékelt irányzatához tarto­zó kelyhesek elfogadták az úgynevezett prágai kompaktákat és szembefordultak a radikálisokkal. Ennek eredményekép­pen a birodalmi és cseh katolikus főurak seregei Lipanynál megsemmisítő veresé­get mértek a táboritákra, ezzel egy időben pedig Magyarországon visszafoglalták, il­letve visszaváltották tőlük Nagyszomba­tot, Tapolcsányt és Szakokat.

Zsigmond aztán 1435. december végén és 1436. január elején a Székesfehérváron megtartott, pápai és csehországi követek részvételével folytatott tárgyalásokon elfo­gadta és megerősítette az 1433-as prágai egyezséget és közkegyelmet hirdetett a hű­ségére visszatérőknek. Ennek fejében vi­szont a cseh rendek Prágába hívták, hogy most már a cseh jognak megfelelően is el­foglalja a cseh trónt.

Habár az előbbiekben egymás után ír­tuk le e három hadszíntér főbb eseményeit, e háborúk nagyrészt egymással párhuza­mosan zajlottak. Különösen az 1419-1422 és az 1426-1428 közötti évek számítottak nehéznek, az emberi és pénzügyi erőforrá­sokat rendkívüli mértékben igénybeve­vőknek. Éppen ezért tiszteletre méltó az a helytállás, amely, ha nem is minden fron­ton - hiszen Velence ellenében nem járt si­kerrel -jellemezte az országot és annak ki­rályát. A háborúk mellett mindeközben sohasem látott diplomáciai találkozók zaj­lottak Magyarországon.

Az ország védelme (1410-1437)

Zsigmond király és a husziták

„Prága ostroma egy vasárnapi napon, [1420.] június 30-án kezdődött.

Zsigmond király ekkor érkezett a királynék, valamint a jelesebb főurak

társaságában a prágai várba, hol igen ünnepélyesen processzió, ha-

rangzúgás és énekszó fogadta.... A várral szemközt, a legmagasabb

ponton táboroztak a király belső emberei, főként magyarok és szilé­

ziaik, egynémely fejedelemmel; lentebb, a Moldva fölött, szemben

Prágával, a bajor hercegek, valamint a rajnai grófok helyezkedtek el;

mögöttük a királyi vadaskerteknél a meisseniek három nagy csapata

tanyázott; alant pedig, a Moldva mellett, Albert osztrák fejedelem

táborozott az övéivel."

„Zsigmond király, bármekkora keserűség nyomasztotta is, midőn

a [vysehradi] vereség után visszatért Kutná Horába, igyekezett

vidám arcot mutatni a népnek, s azt állította, hogy a vereséget

nem ő szenvedte el, hanem a prágaiak, mert őket sokkal nagyobb

veszteség érte a csatában. Mindennek megerősítésére nem csupán

a királynénak és a királykisasszonyoknak kellett zöld koszorúdíszben

járniuk, de egy időre maga Zsigmond is fejére tette a babért."

„A másik cseh sereg, mely hozzávetőlegesen tízezer katonát szám­

lált, közvetlenül [1430] húsvét után Morvaországon keresztül Auszt­

riába és Magyarországra igyekezett.... Ez a hadjárat kényszerítette

Zsigmondot, hogy felhagyva a nürnbergi gyűlés meglátogatásának

tervével, vejével, Albert herceggel együtt védekező háborúra készül­

jön, ami azután a kettőjük vezetése alatt a maga idejében rendkívüli

sikerrel járt....; a másik ütközet színhelye Magyarországon volt,

nem messze Nagyszombat városától. Zsigmond itt összpontosította

magyarországi, valamint cseh- és morvaországi hadait, s ő maga is

a táborban töltvén május havának java részét, leginkább a Vág

menti Semptén időzött."

Frantiiek Palacky: A huszitizmus története 253., 285., 483. old.

Diplomáciai események Magyarországon

Lovagfej a budavári

szoborleletből

Buda a Schedel-krónikából

Zsigmond trónra lépésekor a királyi udvar és az udvari bíróságok Viseg­rádon működtek. Az 1406-os évtől

kezdődően szűk két év alatt minden fontos intézmény a királyi udvarral egyetemben átköltözött Budára. Zsigmond külföldi él­ményeiből merített ötleteit azonban nem egy régi palota átépítésére pazarolta, ha­nem nagyobb léptékben gondolkodva, valószínűleg apja prágai építkezéseit kí­

vánta utánozni. Ezért az új palotane­gyed, illetve királyi udvar felépíté­

sét a vár addig kevésbé lakott déli felén kezdte el. (Az igazság­

hoz tartozik, hogy e terület csak félig-meddig lehetett beépítetlen,

mivel egyrészt már ott állt a ma is István­toronynak nevezett építmény, valamint I. Lajos király is építkezésekbe kezdett e te­rületen az 1370-es években.) A munka dan­dárja minden bizonnyal az 1412 és 1415 közötti években zajlott. Erre leginkább ab­

ból következtethetünk, hogy a kúriai bí­róságok az említett évekre visszatelepültek Visegrádra. Ami - ha jól belegondolunk -logikus lépés volt, hiszen így a bíróságokon megjelenő tömeg nem akadályozta a vár­ban folyó építkezéseket. Zsigmond külföl­di tartózkodása során mindvégig figyelem­mel kísérte a munkálatokat és számtalan építőmestert küldött Augsburgból, Stutt­gartból, Párizsból és Firenzéből - a sort még folytathatnánk - az építkezések magas szintű kivitelezésére. A királyi palota rep­rezentációs célokkal késő gótikus stílusban épült ékköve a „Friss pa lotának" nevezett épület volt. A mára elpusztult Zsigmond kori palota kiemelkedő művészeti értékére bizonyság az 1974-ben, a palota feltárása­kor előkerült rengeteg szobor, illetve tor­zó. A palota mellett, valamikor 1410 előtt alapította a király a védőszentjéről, Szent Zsigmondról elnevezett társaskáptalant, amely 1424-re készült el és működéséhez

E U R Ó P A V E Z E T Ő F E J E D E L M E

A Friss patota Zsigmond

korában. Rekonstrukció

- főleg a Salgói Miklóstól elkobzottakból -számos birtokot kapott.

Az új királyi székhelyen, Budán, amely tulajdonképpen ekkor vált az ország fővá­rosává, 1412-ben és 1424-ben is európai csúcstalálkozó zajlott. Az előbbi alkalom­mal személyesen volt jelen a lengyel és bos­nyák király, a szerb despota, egy török és több birodalmi herceg, a Német Lovag­rend több mestere, valamint követei útján képviseltette magát az angol és francia uralkodó. Tizenkét évvel később nyolc héten keresztül volt Zsigmond vendége XII. Erik dán, svéd és norvég király (1412-1439), VIII. (Paleiologosz) János bizánci társcsászár (1421-1425), aki kato­nai segítségnyújtás ügyében tárgyalt a ki­rállyal. (A törökök 1422-ben több hóna­pon át Bizáncot ostromolták, 1423 tavaszán pedig Moreát pusztították.) Rajtuk kívül

jelen volt még Amadeo savoyai herceg és sok más fejedelem. Később, 1436-ban, amikor a katolikus és a görögkeleti egyház

A budai királyi palotáról Ambrogio Traversari pápai követ (részlet, 1435)

„Mélységesen köszönöm, legkegyelmesebb király, hogy

Magyarországról való távozásom előtt minden eddig átélt látvány

leggyönyörűbbjének és legcsodálatosabbjának részese lehettem

a Te jóvoltodból. Az ámulattól szinte zsibbadtan tekintettük meg

az Általad épített palotát, melynek méretei olyan hatalmasak,

hogy aligha akad nagyobb a világon. Nemcsak egy-egy részletében,

hanem az együttes kialakításában is szépség és nagyszerűség

versenyez egymással: minden szárnya oly szépen beépített,

hogy szebb aligha lehetne. Bejártuk a halastavakat és a kerteket,

s felkerestük a tágas sétányokat, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik..."

Tardy Lajos: Régi feljegyzések Magyarországról. 19. old.

Diplomáciai események Magyarországon

E U R Ó P A V E Z E T Ő F E J E D E L M E

uniója felmerült, Zsigmond a tárgyalások helyszínének Budát ajánlotta. Ennek érde­kében összeíratta, hogy hány ház, szoba, kamra, bolt, pince és istálló található a vá­rosban. Az elkészült jegyzék szerint a vár-

Gótikus ablakkeretek

a tatai várból

ban 322 házban 679 szoba volt kiadható, továbbá 1416 kamra, 710 bolt, 360 pince és 2607 darab istálló állt rendelkezésre. A kül­városban majdnem ugyanennyi, 645 da­rab ház volt, amelyekben azonban csak 673 darab szobát vettek számításba, ám 1860 kamra, de csak 32 bolt, 267 pince és 2098 istálló volt. (Buda, Pest és a többi kül­város össznépessége körülbelül 20 000 fő lehetett ekkor.)

A budai események mellett máshol is zajlottak diplomáciai összejövetelek, így 1423 tavaszán a Szepességben találkozott Zsigmond, Ulászló és Vitold litván nagyfe­jedelem, illetve udvaraik apraja-nagyja az 1412. évi békekötés megújítására és a hu­sziták elleni szövetségkötés céljából. A len­gyel és magyar király közötti kapcsolat ezekben az években oly szorossá vált, hogy Zsigmond 1424 márciusában Krakkóban részt vett Ulászló és negyedik felesége, Zsó­fia esküvőjén is.

De n e m csak Buda kiépítése zajlott a ki­rály jóvoltából. Még a budai építkezések előtt - nem sokkal t rónra kerülése után -befejezte az elődje által elkezdett visegrádi várépítkezéseket. Utána az egri vár m u n ­kálatai zajlottak, de folytak építkezések Diósgyőrben is. A budai paloták építése mellett, illetve után az építőmesterek Ta­tára költöztek, amely 1409 óta Zsigmond kedvelt pihenőhelye volt, hogy ott egy minden igényt kielégítő vadászkastélyt építsenek. Az uralkodó, amikor itthon tar­tózkodott, mindig felkereste Tatát, ha csak egy-két napra is, hol pihenés, hol vadászat vagy éppenséggel fontos tanácskozások le­bonyolítása c é l j á b ó l . Így 1426 májusában itt kötötték meg Lazarevics István szerb fe­jedelemmel a Brankovics György utódlá­sát, valamint a Nándorfehérvár és más várak magyar kézre kerülését biztosító egyezményt.

Az 1420-as években Zsigmond elhatá­rozta - összhangban német királyi címé­vel -, hogy a birodalom határánál fekvő Pozsonyt teszi meg állandó székhelyévé, s ennek érdekében ott is nagyszabású épít-

A budai Nagyboldog­

asszony-plébániatemplom

Mária-kapuja, 14. század

Diplomáciai események Magyarországon

kezesekbe kezdett. Már 1421. szeptember 28-án itt esküdött örök hűséget egymásnak Zsigmond leánya, Erzsébet és Habsburg Albert osztrák herceg, 1429 decemberében pedig itt tartották a német birodalmi gyű­lést. Az 1434-ből fennmaradt számadások szerint évente 220-240 fő dolgozott az építkezéseken. A pozsonyi munkák vala­mikor az 1420-as évek elején indulhattak, s először az erődítési munkálatok folytak. A második szakaszban, 1430-tól azonban már a palotán dolgoztak a külföldi meste­

rek vezetésével. A költségek megközelítet­ték az évi 10 000 aranyforintot, ami már európai viszonylatban is jelentős építkezé­sekre vall.

A király e lázas építőtevékenységével ko­rántsem állt egyedül az országban, mivel a külföldön vele együtt járt arisztokrácia képviselői maguk is követték uralkodójuk példáját. Ozorai Pipo a firenzei Brunnel-lesco köréhez tartozó Manetto Ammanati-nit fogadta fel építőmesterül, hogy Ozorán lévő lakhelyét méltó módon felépíthesse.

A tatai vár

E U R Ó P A V E Z E T Ő F E J E D E L M E

A pozsonyi vár. Légi felvétel

De ugyanő Temesváron is nagyszabású építkezéseket folytatott. Az építőmester mellett Ozorai a festő Masolinót is foglal­koztatta egy ideig. Pipo rokona, Scolari András váradi püspök székhelyén végezte-

Erlingi Konrád főépítőmesternek 2 aranyforint

24 kőfaragólegénynek 22 aranyforint és 30 dénár

Prokop kőtörőmesternek 1 aranyforint

37 kőtörőlegénynek 25 aranyforint és 60 dénár

János ácsmesternek 1 aranyforint

1 pallérnak és 1 műhelysegédnek 1 aranyforint és 30 dénár

11 ácslegénynek 7 aranyforint és 60 dénár

Egyed kovácsmesternek 1 aranyforint

4 kovácslegénynek 2,5 aranyforint és 30 dénár

Szűcs Jenő: A középkori építészet munkaszervezetének kérdéséhez. Budapest Régiségei 18. (1958) 340. old.

tett munkákat. Hasonló építkezési láz tört ki a többieken is, így Stibor vajda a Nyitra megyei Beckó várat, a Garaiak Siklóst, Kő­szeget és Cseszneket, Ciliéi H e r m a n n Va-rasdot emeltette, Maróti János bán pedig Gyulán 1430 és 1435 között építette ki ma is megcsodálható várát. A Kanizsaiak Sár­váron és Kismartonban folytattak építkezé­seket. Ezeket az új típusú várakat az arisz­tokrácia tagjai elsősorban már nem védel­mi céloktól vezéreltetve a hegyek tetejére, hanem inkább reprezentációs, kényelmi szempontok figyelembevételével építették. Elsődleges céljuk a lakható családi székhely kialakítása volt. Így minden újonnan épí­tett vagy átalakított várban helyet kapott a nagyterem, vagy ahogyan nevezték, „a pa­lota", továbbá nem hiányozhatott belőle a birtokos család lelki igényeit kiszolgálni ké­pes várkápolna sem. Az arisztokrácia tagjai mögött a városok sem maradtak el, itt főleg templom- és városfalépítésekről hallunk. Kassán a Szent Erzsébet-, Brassóban a Fe-

Az 1434. évi pozsonyi építkezések számadáskönyve (részlet)

Diplomáciai események Magyarországon

kete-templom munkálatai folytak. Az épít­kezések mellett az előkelők külföldi utazá­sai még egy területen manifesztálódtak. Ek­kor jelent meg a tömeges címerhasználat Magyarországon, illetve egyre többen kér­tek és kaptak a királytól címert.

Érdekes m ó d o n , amennyire az építé­szetben megfigyelhető az új áramlatok be­fogadása és alkalmazása, olyannyira hiány­zik ez a szellemi élet más területeiről. Amíg nyugaton már évszázadok óta virágzott a lovagi költészet, addig Magyarországon semmi nyoma nincs annak, hogy a világiak között tért hódított volna. Az egyetlen ki­vétel a Velencében élő, Zsigmond által száműzött Salgói Miklós, aki végrendeleté­ben megparancsolta könyvei és szerelmes levelei elégetését.

A gyulai vár

A pozsonyi vár külső

kaputornya

Az utolsó évek: király és császár (1431-1437)

A római koronázás és a bázeli zsinat (1431-1434) • 102

Újra itthon (1435-1436) 104

Az erdélyi parasztfelkelés (1437-1438) 106

A császár halála és a trónutódlása • 110

A Z U T O L S Ó ÉVEK: KIRÁLY É S C S Á S Z Á R ( 1 4 3 1 - 1 4 3 7 )

A római koronázás és a bázeli zsinat (1431-1434)

Zsigmond király 1430 augusztusában hagyta el az országot - a kormányt öt helytartóra bízta -, és a következő

év októberéig a birodalom területén tartóz­kodott, hogy előkészítse római útját. 1431 februárjában, a nürnbergi gyűlésen álta­lános hadjáratot rendelt el a husziták el­len, de a birodalmi sereg Domazlice mellett katasztrofális vereséget szenvedett. Mivel a császárrá koronázás előfeltétele az volt, hogy az illetőt az itáliai vagy lombard ko­ronával Itália királyává koronázzák, ezért Zsigmond november végén Milánóba ment, ahol a hónap 28. napján megtörtént a ko­ronázás. Innen december közepén indult Róma felé, ám a császári címet csak más­fél év múlva nyerte el. Az odavezető utat ugyanis elzárta Firenze. A város történe­tesen éppen IV. Jenő pápa (1431-1447) és Velence szövetségese volt, Zsigmond vi­szont Velence ellensége (a korábbi háború­kat ugyanis még nem zárták le). Ezért hát először Piacenzában vesztegelt négy hóna­pig, majd Siena városában időzött tíz hó­napon keresztül a végsőkig kihasználva

a polgárok vendégszeretetét. A továbbhala­dás érdekében végül az uralkodó kénytelen volt megállapodni Velencével Dalmácia ügyében. A fegyverszünet értelmében min­denki megtarthatta foglalását, ez tulaj­donképpen az 1420 óta fennálló állapot elismerését, azaz Dalmácia teljes elvesztését jelentette. A megállapodás írásbeli rögzíté­sére június 4-én került sor már Rómában. A császárkoronázás feltételeiről és részle­teiről a Tallóci Matkó vezette követségnek 1433. április 7-én sikerült megállapodnia a pápával. Ennek értelmében a koronázás­ra május 31-én a Szent Péter-bazilikában került sor. (Pár év múlva Antonio Filarete megfestette a koronázási jelenetet, a képen Zsigmond mögött Tallóci Matkó látható.) A magyar király s immáron német-római császár kíséretét körülbelül 500-600 lovas és 800 gyalogos alkotta. Közülük 147 ma­gyarnak ismerjük a nevét és csapatának lét­számát, így Tallóci Matkó 90, Frangepán István dalmát-horvát bán 40, Hédervári Lőrinc és Tamási László 30-30, Gatalóci Mátyás kancellár 24 főnyi kísérettel volt je-

Pápai gyűrű

A római koronázás és a bázeli zsinat (1431-1434)

len, de ott találjuk Zsigmond mellett a Roz-gonyiakat, Marcaliakat, Gersei Petőket is. Ezen útja során tűnt fel az uralkodót kísé­rők között egy fiatal vitéz, aki később óriási hírnévre tett szert. Hunyadi János - mert hát róla van szó - ugyan Rómába nem jutott el, mivel még 1431-ben elszegődött a milánói herceghez zsoldos katonának, s csak a császár visszaútja során csatlako­zott hozzá ismét. 1434-ben már mint udva­ri lovaggal találkozunk vele, aki 2000 arany­forintot kölcsönzött Zsigmondnak. Az ud­varból az egyik Tallóci szolgálatában a déli határ mellé került, s nem sokkal később az új király, Albert 1439-ben Szörényi bánná is kinevezte.

Zsigmond augusztus végéig maradt Ró­mában, de sikertelenül próbálta meggyőz­ni a pápát, hogy jöjjön vele a bázeli zsinatra

(1431-1449). A király így egyedül tért visz-sza Itáliából és 1433 októberében érkezett a zsinatra. Ha a konstanzi zsinaton vitt sze­repét nem is tudta megismételni, de mégis jelentős eredményeket ért el személyes fel­lépésének köszönhetően. Egyrészt sikerült megakadályoznia egy újabb egyházszaka­dást, időlegesen békét teremtve a pápa és zsinat között. A másik jelentős eredmé­nye az volt, hogy létrejött az egyezség a hu­sziták mérsékelt, kclyhesnck nevezett irány­zatával és a zsinat elfogadta a prágai com-paktákat. Zsigmond 1434 májusáig tartóz­kodott Bázelben, s mivel az egyház megre­formálása ügyében zajló vitában közvetítési kísérletei rendre kudarcba fulladtak, elke seredetten odahagyta a zsinatot és több mint négyévi távollét után hazatért Ma gyarországra, Pozsonyba.

Zsigmond fogadia

a hódolatot. Illusztráció

a Bern i Kódexből, 1485

AZ U T O L S Ó ÉVEK: KIRÁLY ÉS C S Á S Z Á R ( 1 4 3 1 - 1 4 3 7 )

Újra itthon (1435-1436)

Bátori István (†1444)

A Bátori család

ecsedi ágából szár­

mazott, s a család

felemelkedésének

elindítója. 1412-től

1419-ig, a király

nyugat-európai útja

során mindvégig

mellette tartózko­

dott. Királyi

asztalnokmester

(1417-1432), majd

országbíró (1435-

1440). A várnai

csatában halt meg.

A király 1434. október 16-án érkezett meg Pozsonyba, ahol kisebb-na-

gyobb megszakításokkal a követ­kező év november elejéig tartózkodott. Hosszabb időzésére több dolog is okot szolgáltatott. Egyrészt 1433 vége óta, Garai Miklós halálával nem volt nádora az országnak, másrészt 1434 áprilisában meghalt Stibor vajda fia, az ifjabb Stibor, s nem lévén fiú örököse, vagyona, amely az országban az egyik legnagyobb volt, 11 vár és uradalmak sokasága a királyra szállt. Ám a leányági örökösök perbe száll-

Ifjabb Stibor síremléke

tak a királlyal. Az uralkodó első intézke­déseként tehát Palóci Máté országbírót nevezte ki nádorrá († 1437. január), míg helyére Bátori István került (1440-ig). Mi­után immáron volt az országnak nádora, lehetővé vált a Stibor-örökség ügyében fo­lyó per eldöntése is. (Mivel az egyik peres fél a király volt, a per a nádori bíróságon folyt, hiszen még a király sem pereskedhe­tett a saját bírósága előtt.) Az új nádor fé­lig-meddig „politikai" ítéletet hozott az ügyben, egyrészt elutasította a leányok és oldalági rokonok keresetét, másrészt az öz­vegy viszonylag tekintélyes nagyságú bir­tokot megtarthatott.

Itthon tartózkodásának harmadik oka az volt, hogy Zsigmond majdnem negyven év után ismét országgyűlést hívott össze Pozsonyba. Az ország főpapjai, bárói, elő­kelői és megyénként választott 2-4 követ február folyamán kezdték meg tanács­kozásaikat és március 8-án már sor került a köztudatban „Nagyobb törvénykönyv­ként" (decretum maius) nevezett, örök ér­vényűnek szánt törvény kiadására. A főbb cikkelyeivel megerősítették az évek óta „szakmai alapon" m ű k ö d ő intézmények hátterét, így elrendelték, hogy a bíráknak esküt kell tenniük hivataluk elfoglalása­kor, és szabályozták a kancellária által kiállított oklevelek díját, valamint írásban rögzítették a hiteleshelyi kiküldöttek és királyi emberek feladatát. Megnövelték a megyék szerepét a hatalmaskodásnak nevezett bűnesetek kivizsgálásában és fel­hatalmazták őket a jogtalanul elfoglalt bir­tokok visszaadására. Megszabták, hogy az ilyen ügyekben a királyi személyes jelenlét (ekkor vált rendes bírósággá), a nádor vagy az országbíró ítélhet. Továbbá ismé­telten szankcionálták a jobbágyok szabad

Újra itthon (1435-1436)

költözését akadályozókat, illetve szabá­lyozták a költözés módját.

A „Nagyobb törvénykönyv" kibocsátá­sa után négy nappal került sor az ország védelmét szabályzó törvény kiadására. Ebben újraszabályozták a telekkatonaság kiállításának módját, a nemesi felkelést, az attól távolmaradók büntetését, a hadba vonulók által okozott károk megtérítését. Mindemellett írásban is rögzítették, hogy az egyes megyék által kiállított csapatok­nak melyik h á r o m - török, bosnyák és huszita - ellenséggel szemben kell felvo­nulniuk.

Az év októberében „kidőlt" Zsigmond ura lmának kezdetektől fogva egyik oszlo­pa, a király apósa, Ciliéi H e r m a n n . A Sár­kányos Társaság „hagyományai" szerint fia, Frigyes n e m örökölte apja befolyását, aki egyébként is meglehetősen rossz vi­szonyban volt apjával. Hermannal kihalt az a generáció (Stibor, Ozorai Pipo, Garai Miklós), amely még az 1390-es években kezdte a király melletti hű szolgálatát, s átadta a helyet az 1410-es évek felemelt­jeinek (Palóciak, Rozgonyiak, Bátori Ist­ván). Az átmenet zökkenőmentes volt, mivel az új emberek beépítése a hatalom­ba korábban fokozatosan megtörtént, így az 1430-as években jelen tudásunk szerint nem módosult számottevően a kor politi­kája.

Zsigmond pozsonyi tartózkodásai után az év végét Székesfehérváron töltötte, ahol fogadta a cseh urak követeit és megállapo­dott a cseh trón elfoglalásának módjáról. 1436 folyamán még felkereste Budát és Pestet, rövid kitérőt tett a déli határ felé (Temesvár, Csanád, Szeged), hogy aztán május közepén immáron örökre elhagyja szeretett királyságát. Augusztus 23-án vo­nult be Prágába és a következő másfél évet, néhány rövid időszakot leszámítva, ott töltötte. Fogadta a cseh rendek hódolatát, átvette az ügyek intézését, illetve Albert örökösödését készítette elő. Érezvén a ha­lálának közeledtét, november 9-én ha­zaindult Prágából, ám Znaim városánál

tovább nem jutott, mivel elhatalmasodó betegsége miatt nem volt képes tovább utazni. Itt, élete utolsó napjaiban rendezte a királyságai körül felmerült problémákat.

Ciliéi Hermann, Garai

Miklós, ifjabb Stiborci

Stibor és Ozorai Pipo

címere. Ulrich Richental

krónikájából

Ciliéi Frigyes gaztette

„Ugyanekkor történt, hogy Budára érkezett a római király fivére,

Ciliéi Frigyes gróf, az öreg Ciliéi Hermann gróf fia, akit nyíltan azzal

vádoltak hogy hitvesét [Erzsébetet], egy Frangepán grófnőt,

meggyilkolta. Ekkor érkezett meg Budára az ifjú Frangepán János

gróf is, a fent említett grófnő unokaöccse. Az ifjú Frangepán párbajra

hívta ki Frigyes grófot, ezzel akarván bizonyítani, hogy Frigyes nagy­

nénjét saját ágyában ölte meg.... Frangepán János gróf, Miklós gróf

fia nyíltan megvádolta Ciliéi Frigyes grófot, a királyné fivérét, aki

immáron nyolc teljes esztendőn át békétlenségben élt hitvesével,

méghozzá Frigyes gróf ágyasa miatt, aki mellett Frigyes gróf mind

a mai napig kitart." [A gróf később feleségül vette a szóban forgó

hölgyet, Desnicei Veronikát.]

Eberhard Windecke emlékirata Zsigmond királyról és koráról. 214. fej.

A Z U T O L S Ó ÉVEK: KIRÁLY É S C S Á S Z Á R ( 1 4 3 1 - 1 4 3 7 )

Az erdélyi parasztfelkelés (1437-1438)

Mezőgazdasági munkák.

Miniatúrák a Flamand

kalendáriumból, 15. század

Az év márciusában Kardos János veze­tésével mozgolódás támadt a job­

bágyok között Szászföldön és az erdélyi Fehér megyében. A szervezkedés június elejére átterjedt Erdély északi részé­re és a Tiszántúlra, ám itt már fegyveres felkelésbe torkollott a jobbágyok elégedet­lensége. A felkelők hat kapitányt választot­tak, s meglepő módon rangban az első egy kisnemes, Budai Nagy Antal volt. Rajta kí­vül még három magyar és egy román job­bágy, valamint egy kolozsvári polgár vezet­te őket. A parasztok lázadásának az oka azonban nem - mint várnánk - a jobbá­gyi terhek nagysága, vagy azok növekedé­se volt, hanem a szabad költözködés aka­dályozása és az erdélyi püspök tizedszedési gyakorlata.

A korabeli paraszt - a források szóhasz­nálatával élve - jobbágytelken ült, s korunk­ban többségük kezén már csak fél- vagy negyedteleknyi rész volt. A telekaprózó-dás elindítója a jobbágytelkek osztása volt, amely történhetett egy apa fiai közötti felosztás révén, avagy adott telekre más családok beköltözése által. Hovatovább a század elejétől egyre nagyobb számban bukkannak fel olyan, a forrásokban zsellé­reknek (inquilinus) nevezett jobbágyok, akiknek negyedteleknél kisebb szántóföld­jük, illetve már csak a belső telken lévő házuk volt, vagy netán már az sem. (Az előbbiekből lettek a napszámosok, az utób­biakból a cselédek.) E réteg tagjai azonban nem feltétlenül tartoztak a legszegényeb­bek közé, ugyanis a legtöbb iparos és keres-

kedő kezén is csak a lakóhelye volt, mivel a külső telket visszaadta a földesúrnak. Akitől viszont gyakran bérbe vette azt egy-egy jobb m ó d ú gazda. Tehette ezt annál is inkább, mivel a földesuraknak ekkor még n e m volt szükségük az így üresen maradt földekre. Ugyanis a földesúri gazdaság, a major vagy majorság (allodium) akkori­ban még n e m volt nagyobb egy-két job­bágytelek méretűnél, s ennek következté­ben évi egy-két napnál több robotra sem volt szüksége. A jobbágyok a földesúri adót a (külső) telkük után fizették, mértékét legtöbbször a szokásjog, néha írásos szerző­dés szabályozta. A legnagyobb teher a pénz­adó (census) volt, amelynek mértéke rend­kívül eltérő volt az ország egyes részein: néhol elérte az egy aranyforintot, néhol an­nak a felét sem. Ezeken felül a parasztok­nak az év meghatározott napjain ajándékot (muñera), vagyis élelmiszert - tyúkot, to­

jást, kalácsot stb. - kellett adniuk a földes­

uruknak. Mellettük létezett még a gabona

és bor után szedett kilenced is, ám ezt a je­

lek szerint a 15. század közepéig csak a bor

után szedték be. Mivel az említett adófaj­

tákból a földesúr meglehetősen kevés jöve­delemre tett szert - mivel azok nem a tény­leges vagyon, hanem a birtokolt telek nagysága alapján lettek beszedve -, időről időre külön adót (taxa extraordinaria) ve­tett ki, amelyet minden egyes jobbágynak a teljes vagyona után kellett megfizetnie. A parasztok kezén ugyanis nemcsak a fen­tebb említett telek lehetett, hanem birto­kolhatott irtásföldet és szőlőt, amelyekkel teljesen szabad akarata szerint rendelkez­hetett. Ha úgy tartotta kedve, eladhatta, de ha akart és volt rá pénze, vásárolhatott is. A jobbágyi terhek kordában tartására jó szolgálatot tettek az 1397 augusztusában hozott, a jobbágyok szabad költözése ügyé­ben kiadott rendelet pontjai, ennek értel­mében ugyanis minden jobbágy járadékai és adói megfizetése után, szabadon távoz­hatott urától egy másik földesúrhoz. Ez tu­lajdonképpen azt jelentette, hogy amelyik jobbágy sokallta a földesúrnak fizetendő

járulékokat, az elköltözhetett egy olyanhoz, ahol kisebb volt az adóprés. A földes­úri adókon kívül még két címen kellett pénzt fi­zetnie a parasztnak: az egyik az évente a királyi kincstárnak fizetendő ka­mara haszna, a másik az egyháznak járó tized volt.

Zsigmond uralkodását vé gigkísérte az állandó pénzhiány. S habár ezen állítás kétségkívül igaz, de annyiban bízvást árnyalhatjuk a képet, miszerint az európai uralkodók közül nem állt egyedül e problémával. Más­részt annak ellenére, hogy pénz­hiányban szenvedett, Zsigmondnak az esetek többségében sikerült meg­valósítania céljait, legyen az diplomá­ciai, kormányzati vagy építészeti in­díttatású. Ezek megvalósítását azonba csak úgy tudta elérni, mivel a bevételek nö­velésére egy határon felül nem volt mód, hogy egyrészt birtokokat zálogosított el,

Az erdélyi parasztfelkelés (1437-1438)

Az 1397-es jobbágyköltözési rendelet (részlet)

számos olyan országlakos van,... akik jobbágyaikat mikoron

más birtokokra akarnak költözni, különféle csalárdságokkal,

különösen bírságokkal, collectákkal, datiakkal terhelik, hogy őket

saját maguknál tartsák vissza, ezeken felül, miután ezeket rájuk

terhelték, nem engedik őket szabadon és békésen elmenni,

miáltal a királynak, nem kevésbé az egyháziaknak és nemeseknek

és más méltó embereknek birtokai kénytelenek az elnéptelenedés

kárát elszenvedni. Ezért Mi, akiknek, mivel királyi tisztünkből folyó

kötelesség is, érdeke a köznek a javáról és királyságunk hasznáról

méltó és célszerű őrködni, akarjuk, sőt méltón és illőn úgy ítéltük,

mivel a világ születésének kezdetétől minden ember egyformán

az első szülőtől származván szabad, és nem a természet, hanem

az emberi hatalom vetette őket a szolgaság jármába, ezért

királyságunk báróival és hatalmasabb előkelőível egyhangúan

eldöntöttük, hogy ezt orvosoljuk ..."

Decreta Regni Hungáriáé 1301-1457. Collectionem manuscriptam Francisci Döry, additamentis auxerunt, commentariis notisque illustraverunt Georgius Bónis et Vera Bácskai. 1976.154-156. old. - Fordította a szerző.

Zsigmond király

aranyforintja, 1387-1402

A Z U T O L S Ó ÉVEK: KIRÁLY É S C S Á S Z Á R ( 1 4 3 1 - 1 4 3 7 )

másrészt rontotta az aktuálisan for­galomban lévő ezüstdénár értékét.

A magyar pénzrendszer I. Károly király (1308-1342) 1335-ös pénz­reformja óta kétszintű volt, azaz egy állandó értékű aranypénz, a fi­renzei mintára készített (arany)forint,

illetve annak váltópénze, az ezüst­ből készült garas vagy dénár alkotta.

A két fizetőeszköz értékének egymás­hoz viszonyított aránya az 1370-es

évekig nem változott: egy arany­forint 100 dénárt ért. A dénár

elértéktelenedése a forint­hoz képest Lajos uralko­dásának vége felé indult meg, hogy aztán 1382

| után a belpolitikai hely­zetnek megfelelően fel­

gyorsuljon. A pénzron­tás értelme az volt, hogy

rövid távon növelte a kincs­tár bevételeit, mivel a dénár

súlyában fokozatosan csökkentet­ték az ezüst arányát rézzel helyettesítve azt, ám névértékét nem szállították le. Ennek révén a pénzek verésekor meg át-, illetve beváltásakor jelentős mértékű különbözet keletkezett, amelyet a kincstár fölözött le. Az állandó pénzrontás azonban idővel ka-

1437. július 6. Kolozsmonostori egyezmény (részlet)

A felek „egymás között sérthetetlenül megtartandó következő

rendelkezést és elrendezést hozták létre: elsősorban azt jelentvén

ki, hogy az alább írt döntéseikben az Istennel és igazságosságával,

valamint az anyaszentegyházzal és a szent koronával, nemkülönben

fenséges és természetes urukkal, Zsigmond ... császárral és Magyar­

ország stb. királyával és a királyi jogokkal semmiben sem akartak

ellenkezni, hanem teljes hűségüknek épségben való megőrzése

mellett csupán csak a szent királyok által már régen megadott,

mostanában pedig különféle és igaz ok nélkül hozzátoldott

újítások révén hatálytalanított és teljesen eltörölt szabadsá­

gaiknak a visszaszerzésén fáradoztak és munkálkodtak."

Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000-1526. Szerit. Bertényi Iván. 436. old.

Zsigmond király dénárja,

1390-1427

tasztrofális következményekkel járt, ezért 1393-ban új dénárokat kezdtek el készí­teni, amelyekből ismét száz ért 1 aranyfo­rintot. Az addig vert régi dénárból viszont három ért egy újat. Az így létrejött árfo­lyam a polgárháborúig változatlan maradt, de 1404-től ismét megindult a dénár érté­kének lassú romlása. Az újabb pénzre­formra 1427-ben került sor, amikortól is­mét 100 új dénár ért egy aranyforintot. Ez az árfolyam aztán 1437-ig kitartott. Ugyan­ekkor a kétszintű pénzrendszert átalakítot­ták és létrehoztak egy harmadikat, a dénár váltópénzét. A királyi kincstár bevezet­te aprópénzből (előbb dukát, majd quart-ing vagy fyrling) négy darab ért 1 dénárt, azaz 1 aranyforint 400-at. (Erre a megnö­vekedett áruforgalom miatt szükség is volt, hiszen 1 dénárért a mezővárosi piacon 8 db tojást vagy két embernek elegendő kenye­ret, vagy ló számára egy napra és éjszakára szükséges szénát, de két dénárért már csir­két, háromért tyúkot, ötért malacot, bá­rányt pedig nyolc dénárért lehetett kap­ni.) így e váltópénzt nem nélkülözhette a piac, más kérdés, hogy ezúttal nem a dé­nárt kezdték el rontani, hanem ez utóbbit. A quarting ezüsttartalma olyan gyorsan csökkent, hogy az eredmény ismét ugyanaz lett mint az előző kísérleteknél, a pénz szinte már csak rezet tartalmazott: Zsig­mond uralkodásának végére 1 aranyforin­tért 6000-8000-et számítottak. Hozzá kell azonban tenni, hogy ez utóbbi esetben a válság, mivel a forint és dénár aránya nem változott, a vagyonosabb rétegeket kevésbé érintette, mivel az ő fizetőeszkö­zük e kettő volt. A legrosszabb helyzetbe azok kerültek, akik a mindennapokban ezt a (réz)pénzt használták. A helyzeten 1437-ben változtattak, amikor is újból, im­máron harmadszor is nekiláttak a pénzre­formnak, ám ennek nem várt következmé­nye lett.

Az erdélyi püspök ugyanis 1434-től, mi­vel értéktelen, rossz pénz volt forgalom­ban, nem szedte be egyházmegyéjében a ti­zedet, ám amint 1437-ben jó pénzt vertek,

egyben követelte az e lmaradt t ö b b évi hát­ralékot is. A jobbágyok viszont n e m voltak haj landóak fizetni, amire viszont a p ü s p ö k kiközösítette őket. Erre válaszul a parasz­tok az Alparét melletti Bábolna-hegyen huszita m ó d r a szekérvárat emelve elbari­kádozták magukat, és követeket küldtek az egyik erdélyi vajdához, Csáki Lászlóhoz. (A másik, Lévai Cseh Péter Zsigmonddal Prágában volt.) A vajda első haragjában ki­végeztette a követeket és rá támadt a pa­rasztokra, ám a július elején Dés mellett megvívott ütközetben vereséget szenve­dett, így hát n e m volt mit tennie, tárgyalá­sokba bocsátkozott velük, és július 6-án a ko lozsmonostor i konvent előtt megegye­zést kötöttek. Ennek értelmében megha­tározták a p ü s p ö k n e k fizetendő tizedet, el­töröl ték a földesúrnak járó kilencedet, va­lamint biztosították a jobbágyok szabad költözését és végrendelkezési jogát. Mind­ezek betartására elhatározták, hogy min­d e n évben gyűlést fognak tartani Bábolna hegyén.

Az erdélyi nemesség azonban koránt­sem szándékozott megtartani az egyezséget és ezért Kápolnán, szeptember 16-án Er­dély h á r o m nemzete, a magyar, a szász és a székely kölcsönös segítségnyújtási egyez­ményt kötött (kápolnai unió) . A szövet­ségkötés után nyomban rá is támadtak a parasztokra, de a szeptember végi, a Do­boka megyei Apátinál lezajlott csatában is­mét alulmaradtak. Ezek után kényszerűen újra tárgyalóasztalhoz ültek és elhatároz­ták, hogy követséget küldenek Zsigmond királyhoz a kérdés megoldására. Valószí­nűleg ennek nyomán, a követség megérke­

zése után az uralkodó leváltotta Csáki Lászlót és csak Lévai Cseh Pétert hagyta meg a tisztségben. Az im maron jelen lévő vajda nélkül ma­radt - mivel Lévai a király mellett volt - erdélyi nemesek a király ha­lálhírére ismét fegyvert ragadtak és harmadszor is megütköztek Ko-lozsmonostor és Kolozsvár között a jobbágyokkal. A december közepén lezajlott csatában végre sikerült győzniük, a kapitányok közül Bu­dai Nagy Antal elesett, a töb­bieket pedig kivégezték. A fel­keléshez csatlakozott Kolozs­vár városát azonban csak 1438. január végére tudták elfog­lalni.

Zsigmond király dukátja, 1427-1430

Az erdélyi parasztfelkelés (1437-1438)

Az erdélyi parasztfelkelés

„Egyikük, nevezetesen Antal, az ország erdélyi részein, másikuk

pedig, tudniillik Márton, a Nyír és Szamosköz vidékén nagy erejű

parasztsereget gyűjtvén és a királyi címet bitorolván kibontott

zászlókkal és hatalmas erővel tört előre, mint valami özönvíz.

Ide-oda vonulgattak, azon igyekezvén, hogy a maguk hatalma alá

hajtsák az országot, megölték az összes eléjük kerülő nemest,

a falvakba és a mezővárosokba követeket küldtek véres karddal,

hogy csatlakozzanak hozzájuk, s akik erre nem hajlottak, azokat

fosztogatták és legyilkolták. És ez a paraszti haderő olyan nagyra

növekedett, hogy még a fegyveresek is féltek megtámadni őket.

Végül az előkelők nagy létszámú serege felőrölte és legyőzte őket,

s elnyerték méltó büntetésüket."

Thuróczy János: A magyarok krónikája. 217. fej., 261. old.

Miközben Erdélyben a parasztfel­kelés végjátéka zajlott, Znaimban Zsigmond még egyszer utoljára

tanújelét adta döntési képességének. A kije­lölt utódja, leányának férje, Habsburg Al­bert volt immáron évtizedek (1411) óta. A magyar trón öröklése biztosítottnak lát­szott, így ebben a kérdésben nem volt mit tennie, ám a cseh korona ügyében váratlan nehézségek adódtak. A huszita urak Albert helyett inkább III. Ulászló lengyel (1434— 1444), későbbi magyar királyt (1440-1444) látták volna szívesebben a trónon. A kér­désben nem várt támogatójuk akadt Zsig­m o n d felesége személyében. Borbála, aki ekkor harmincas éveinek a végén járt, úgy gondolta, hogy lányát és férjét kitúrva a ha­talomból, feleségül megy a még gyermek Ulászlóhoz és helyette ő kormányozza majd a mondott királyságokat. Zsigmond azon­ban idejekorán értesült felesége tervéről és Rozgonyi György pozsonyi ispánnal no­vember végén lefoglaltatta Borbála kin­csekkel megrakott szekereit Pozsonyban.

Albert király és felesége. Oltárkép részlete

A következő lépésre már szinte halálakor került sor: december 5-én elfogatta a ki­rálynét és Bécsen keresztül Pozsonyba vi­tette, így kapcsolván őt ki a trónutódlás eldöntéséből. Borbála csak 1438-ban sza­badult ki a fogságából, magyarországi bir­tokait elvették tőle, ő először Lengyelor­szágba, majd Csehországba ment, ahol 1451-ben meghalt.

Zsigmond december 9-én hunyt el. Tör­ténetírója, Eberhard Windecke szerint tes­tét bebalzsamozták, fejére koronát téve tró­nusra ültették, s négy napra közszemlére tették, ahol mindenki leróhatta kegyele­tét. Ezután a holttestet méltó kísérettel Po-

A Z U T O L S Ó ÉVEK: KIRÁLY É S C S Á S Z Á R ( 1 4 3 1 - 1 4 3 7 )

A császár halála és a trónutódlás

1437. december 11., Bécs. Tallóci Matkó levele Ragusa városához

„Tudják meg, hogy a magyar királynét a császár akaratából és

a bárók egyetértésével bizonyos okok miatt, ugyanezen bárókkal

elfogatta [dec. 5.], majd velem meg Lévai Cseh Péter erdélyi vajdával

Pozsony városába vitette. Ezután Bécsbe mentem, ahol utolért

a szörnyű hir, miszerint a császár december 8-án, a nap 23. órájában

- micsoda fájdalom - befejezte földi életét.... Tudják meg továbbá,

hogy Pozsonyban, ahová minden főpap és báró összejött a király­

választás megbeszélésére, arra az elhatározásra jutottak, hogy

az osztrák herceget [Albertet] választják magyar királlyá."

P. Matkovic: Spomenlci za dubrovaéku povjest u vrieme ugarsko-hrvatske zaélite. Starine I. (1869) 201. old. - Fordította a szerző.

A császár halála és a trónutódlás

zsony, Esztergom, Buda érintésével Várad­ra vitték, ahol első felesége, Mária királynő és Szent László király sírja mellé temet­ték az ottani székesegyházban. A császár akaratának megfelelően december 18-án Pozsonyban magyar királlyá választották Habsburg Albertet.

Halotti korona Zsigmond

nagyváradi sírjából

Zsigmond király a ravatalon. Eberhard Windecke illusztrált kéziratában

A J Á N L O T T I R O D A L O M

A j á n l o t t i r o d a l o m

AldásyAntal: Zsigmond király római császári koronázása. Századok 47. (1913) 481-501., 563-576. old.

Bárány Attila: Zsigmond király angliai látogatása. Századok 143. (2009) 319-356. old.

Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyar­országon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971.

C. Tóth Norbert: Lehetőségek és feladatok a középkori járások kutatásában. Századok 141. (2007) 391-470. old.

C. Tóth Norbert: Szabolcs megye működése a Zsigmond­korban. Nyíregyháza, 2008.

Daniela Dvofáková: A lovag és királya. Stiborici Stibor és Luxemburgi Zsigmond. Képek és történetek egy középkori magyar nemes életéből. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009.

Deér József: Zsigmond király honvédelmi politikája. Pécs, 1936.

Eberhard Windecke emlékirata Zsigmond királyról és koráról. Fordította, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta: Skorka Renáta. Budapest, 2008. (História Könyvtár. Elbeszélő források 1.)

Eckhart Ferenc: A szentkorona-eszme története. Attraktor Kiadó, 22003. (História Incognita)

Engel Pál: A nemesi társadalom a középkori Ung megyében. Budapest, 1998. (História Könyvtár, Társadalom-és művelődéstörténeti tanulmányok 25.)

Engel Pál: Kamarahaszna-összeírások 1427-ből. (Új Történel­mi Tár 2.) Budapest, 1989.

Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsig­mond-korban (1387-1437). Akadémiai Kiadó, 1977. (Érte­kezések a történeti tudományok köréből. Üj sorozat 83.)

EngelPál: Magyarország világi archontológiája 1301-1457. I—II. (História Könyvtár, Kronológiák, adattárak) Buda­pest, 1996.

Engel Pál: Vár, honor, ispánság. Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket gondozta Csukovits Enikő. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

fEngelPál-C. Tóth Norbert: Itineraria regum et reginarum/ Királyok és királynék itineráriumai (1382-1438) (Subsidia ad históriám medii aevi Hungáriáé inquirendam 1.) (A Magyar Tudományos Akadémia-Magyar Országos Levéltár Zsigmond kori Oklevéltár Kutatócsoport kiadványa) Budapest, 2005.

Kubinyi András: Városfejlődés és vásárhálózat a középkori Alföldön és az Alföld szélén. (Dél-alföldi Évszázadok 14.) Szeged, 2000.

Mályusz Elemér: A konstanzi zsinat és a magyar főkegyúri jog. Attraktor Kiadó, 22005.

Mályusz Elemér: A négy Tallóci fivér. Klió szolgálatában. Válogatott történelmi tanulmányok. Szerkesztette Soós István. (História Könyvtár, Társadalom- és Művelődés­történeti Tanulmányok 30.) Budapest, 2003. 130-176. old.

Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387-1437. Gondolat Kiadó, Budapest, 1984.

Művészet Zsigmond király korában 1387-1437.1. Tanulmá­nyok., II. Katalógus. Szerkesztette: Bekc László, Marosi Er­nő, Wehli Tünde. Budapest, 1987.

Palacky, Erantísek: A huszitizmus története. Fejezetek a cseh nemzet történetéből. Válogatta, a jegyzeteket öszszeállította és az utószót írta Benedek Gábor. A szöveget az eredetivel Huszti Kálmán vetette egybe. Európa Könyvkiadó, Buda­pest. 1984.

Sigismundus rex et imperátor. Művészet és kultúra Luxem­burgi Zsigmond korában 1387-1437. Philipp von Zabern, 2006.

Szamota István: Régi utazások Magyarországon és a Balkán­félszigeten 1054-1717. Budapest, 1891.

Teke Zsuzsa: Velencei-magyar kereskedelmi kapcsolatok a XIII-XV. században. Akadémiai Kiadó, Budapest 1979. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Üj sorozat 86.)

Thuróczy János: A magyarok krónikája. Fordította és a jegyze­teket írta Bellus Ibolya és Kristó Gyula. (Milleniumi Magyar Történelem, Források.) Osiris Kiadó, Budapest, 2001.

Tóth-Szabó Pál: A cseh-huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon. Budapest, 1917.

Wenzel Gusztáv: Okmányi adalék Borbála és Erzsébet magyar királynék birtokáról. Pest, 1863.

Zsigmondkori Oklevéltár I—II. (1387-1410) összeállította: Mályusz Elemér; III-VII. (1411-1420) Mályusz Elemér kéziratát kiegészítette és szerkesztette Borsa Iván; VIII—IX. (1421-1422) Borsalván-C. Tóth Norbert; X. (1423) C. Tóth Norbert. Budapest, 1951-2007. (Magyar Országos Levéltár kiadványai II. Forráskiadványok 1., 3-4., 22., 25., 27., 32., 37., 39., 41. és 43.)

MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E

Főszerkesztő Romsics Ignác

1. Őstörténet és honfoglalás

2. Államalapítás 970-1038

3. Válság és megerősödés 1038-1196

4. Nagy uralkodók és kiskirályok a 13. században

5. Az Anjouk birodalma 1301-1387

6. Luxemburgi Zsigmond uralkodása 1387-1437

7. A Hunyadiak kora 1437-1490

8. Mohács felé 1490-1526

9. A három részre szakadt ország 1526-1606

10. Romlás és megújulás 1606-1703

11. A Rákóczi-szabadságharc 1703-1711

12. Megbékélés és újjáépítés 1711-1790

13. A nemzeti ébredés kora 1790-1848

14. Forradalom és szabadságharc 1848-1849

15. Polgári átalakulás és neoabszolutizmus 1849-1867

16. A dualizmus kora 1867-1914

17. Világháború és forradalmak 1914-1919

18. A Horthy-korszak 1920-1941

19. Magyarország a második világháborúban

20. Demokráciából a diktatúrába 1945-1956

21. Az 1956-os forradalom és szabadságharc

22. A Kádár-korszak 1956-1989

23. A Harmadik Magyar Köztársaság 1989-2009

24. Időrendi áttekintés

KOSSUTH KIADÓ www.kossuth.hu