Michel Foucault - A szexualitás története I. – A tudás akarása (összefoglaló> összeállította: Keresztes Barna)

Azt mondják a 17. század elején még megszokott dolog volt az őszinteség. A szexualitás gyakorlatát még nem kellett rejtegetni; nem kellett elhallgatni bizonyos szavakat, elnéző meghittség övezte a tiltott dolgokat. A durvaságot, obszcenitást szabályozó kód sokkal tágabb teret engedett az embereknek mint a 19. században. Gyakoriak voltak még az egyértelmű szavak, a nyilvános tilalomszegések, a testrészeket szabadon mutogatták, s tetszés szerint összegabalyították. A gyerekeknek korán felnyílott a szemük, ott lábatlankodtak a hahotázó felnőttek körül: a test szabadon illegethette magát.

A viktoriánus polgársággal a szexualitás gondosan bezárkózik és az otthon falai közé szorul. Kisajátítja a család, kizárólag a nemzés funkciójára korlátozódik. Körülötte néma csönd. Ettől az időtől kezdve az utódokat nemző házaspár a szabály. A házaspár a modell, a norma, az igazság letéteményese, és csakis a házaspárnak van joga ahhoz, hogy beszéljen a titokról. Egyetlen elismert és hasznot hajtó helye van a szexualitásnak: a szülők hálószobája. Minden ami ezen kívül van, ködbe vész, az illemtudó viselkedés kerüli a testiséget, az illemtudó beszéd sterilizálja a nyelvet. Az öncélú szexualitásra pedig rásütik a természetellenesség szégyenbélyegét és azt is, hogy milyen büntetés jár érte. Csakis a nemzést szolgáló, a nemzés által átlényegített viselkedés várhat jóváhagyást. A többi üldüzendő, megtagadott, némaságra kárhoztatott. Nem is szabad léteznie, el kell tüntetni rögtön, mihelyt felbukkan, akár szavakban, akár cselekedetekben. A gyerekeknek nincs neme, nem is beszélhetnek efféléről. Szexualitásunk címerén ma is a tartózkodó, szótlan, álszent királynő képe áll.

A repressziót (elfojtást) az különbözteti meg a büntetőjogtól, hogy eltüntet, nemlétezőnek nyilvánít dolgokat. Mintha nem is volna róluk mit mondani, mintha itt nem is volna semmi látni és tudnivaló. Ilyen a mi polgári társadalmunk bicegő logikája.

A hatalom-tudás-élvezet rendszere

A klasszikus kor óta ez a represszió a hatalom, a tudás és a szexualitás közötti kapcsolat alapja. Persze az illegitim szexuális gyakorlattól nem lehet megszabadulni teljesen, ezért ahol lehet visszakapcsolják, ha nem is a termelés, de legalább a profit áramköreibe (pszichiátria, szexipar). Így csempésződik át a némaságra ítélt élvezet a jelentéssel bíró dolgok világába. Itt cserélhetnek gazdát jó pénzért a csendben engedélyezett szavak és mozdulatok. A vad szexualitásnak itt van joga ahhoz, hogy a valóság biztonságosan elszigetelt zugaiban megjelenjék.

A szabadulás törvényszegést jelent, a tilalomfák ledöntését, a hatalmi mechanizmusok újfajta ökonómiáját, hogy visszahelyezzük jogaiba a nyelvet és valóságként kezeljük az élvezetet.A represszió és a polgári rend kialakulása párhuzamosan fejlődött. A szexualitás kordában tartása nem öncélú: a termelési módok nagyszabású történetének szerves részét képezi. Egyszerűen fogalmazva, a szexuális extázis összeegyeztethetetlen az általános, intenzív napi munka követelményeivel.

A szexualitásról való beszéd az eljövendő szabadságot, az új világ képét előlegezi meg, álmokat ad az embereknek. Az utóbbi öt évtizedben, a szexualitás látszólagos felszabadulásának időszakában, a repressziót fenntartó szigor nyelve átváltozott fellengzőssé, ünnepélyessé, büszkévé, forradalmian felvállalttá. A forradalmi azt is jelenti, hogy az elnyomásra hivatkozva merünk csak beszélni a szexualitásról, különben saját vágyainkat láthatóvá téve nevetségessé válnánk. Szexualitásunknak a múltban való visszaigazolását összekötjük a jövővel, valódi tudást, megvilágosodást, több gyönyört, eljövendő aranykort remélve. Ezeknek a diskurzusoknak is kereskedelmi értékük van, és részei a hatalmi mechanizmusoknak. Professzionális formákat kapott a szexről való beszélés, a vallomás vágya és a vallomások meghallgatásának vágya.Szinte vallásos szervezetként épül fel ez a mechanizmus, megvannak a teológusai, népszerű szónokai, szervezetei a társadalom minden szintjén. Az elnyomás hangoztatása és a prédikáló hangnem feltételezik egymást. Ostorozza a régi rendet, megbélyegzi a hatalmat, melyet önmaga gyakorol, részletezi amiről nem illene beszélni, látszólag feszegeti a törvényes kereteket, melyek biztosítják működését. Tehát a forradalmi hangulat szítása, az elnyomásról való eszmeáramlatok ugyanúgy a hatalom játékához tartoznak, ahogy a szexualitással szemben érzett bűntudatkeltés is, és a szabadságvágy és a bűntudat között feszülő hosszadalmas konfliktuskezelés is. A régi nagy tilalomfák egyre fonákabb módon jelennek meg, de láthatjuk őket a lassú, fokozatos felszabadítás eszközeinek is.

Melyek a diskurzusok? Mi a diskurzusokat mozgató központi akarat és stratégia?Kik beszélnek a szexualitásról? Hol beszélnek róla? Milyen nézőpontból? Miféle intézmények ösztökélnek a szexualitásról való beszédre?Miféle intézmények tartják nyilván és terjesztik a szexualitásról mondottakat? A hatalom milyen formákban, milyen csatornákon, milyen diskurzusok mentén jut el a legegyénibb, legészrevétlenebb magatartásformákhoz? Hogyan terjed ki a felügyelet a mindennapi élvezetre?Milyen kapcsolati formák, milyen emberi viszonyok jönnek létre?Ezek mélyén milyen reakciók, feszültségek, patológiák jönnek létre?A tudás akarása hogyan alappillére és eszköze a hatalomnak?

Az írás célja több mint a szexualitás vizsgálata. Valójában a tudás előállításának és terjesztésének fórumait vizsgáljuk.

Cenzúra és beszédre bujtogatás

A 17. században kezdődött az a polgári társadalomra jellemző elnyomási mód, mely napjainkban is alapját képezi részben a gondolkodásunknak. Ekkor jelentek meg a szexualitásra vonatkozó nyelvi korlátok, bizonyos szavakra vonatkozó tilalmak, a szexualitás-sal kapcsolatos gondolatok terjesztésének korlátozása. Cenzúra és csönd. Ez idő tájt született meg a nyelvi közlemények rendészete. Ez új illemszabályok kialakulását vonta magával, a tapintat és jólneveltség új formáit. Ennek része lett, hogy hol és mikor nem szabad a nemiségről beszélni. Ez az új nyelvhasználat kísérte a klasszikus kor társadalmi újraelosztását. Ez a viktoriánus kori polgárosodás időszaka.

A mai korban már nem szükséges a direkt tiltás, a kölcsönösen egymásra utaló tilalmak létrehozzák az elhallgatást.

Emellett megsokasodnak a szexualitásról való egyéb diskurzusok. Egyik ilyen az ellenprovokáció és a gúny. De emellett a hatalom is intézményesen ösztökélni kezdi az egyént, hogy szóra bírják a nemiséget.Ennek az egyik első vonala az inkvizíció hagyományaira épülő gyónás intézménye, a katolikus lelkipásztorkodás és a bűnbocsánat szentségének átalakulása. A gyónásnak szinte lépésről lépésre tartalmaznia kellett a szexuális aktus műveletének útvonalát, valamint a szexuális fantáziákat és árnyképeket.A hangsúly a testiségről áttevődik a zavarokra, az érzésekre, az emlékezetre, ítélőerőre, akaratra, illetve a testiséggel való találkozási pontjaira. A vágy energiáját lemondássá, uralommá, vallásos megtéréssé, a kísértést legyőző boldogságos fájdalommá igyekeztek átalakítani.

Ez a terv, mint követendő eszmény, az aszketikus-szerzetesi hagyományban gyökerezik és a 18. században válik általános érvényűvé. Még ha a hívek tömege nem is gyónt rendszeresen, megszületett a parancs a szexualitás diskurzussá alakításáról, a törvényszegések bevallásáról. A vágy energiáit elkezdték beledarálni a beszéd szakadatlanul őrlő malmába. Az illem, a cenzúra csak arra szolgál, hogy erkölcsileg elfogadottá és technikailag kivitelezhetővé tegye az alávetettséget.

Az irodalomban hamar megjelent ez a tendencia. A részletes leírásokkal szolgáló pornográf irodalomban ugyanúgy diskurzus, elbeszélési kényszer lesz az aktusokból, mint a gyónásban és lelki önvizsgálatban. Ezen diskurzusok folyamatosan gyarapodtak és felértékelődtek. Kiépül egy struktúra, ami egyre nagyobb mennyiségben megtermeli azokat a diskurzusokat, melyek alkalmasak arra, hogy a saját ökonómiájukon belül tartsák és használják fel a nemi energiák hajtóerejét. A politikai élet változása, a gazdaság és a technika átalakulása mind igényelte ezt a folyamatot.

A diskurzus egyre kevésbé igyekezett lelki természetrajzot adni, hanem inkább az osztályozás, mennyiségek, elemzés, pontos könyvelés igényével élt. A morál helyett egyre inkább az ésszerűség nyelvezetét használta. Ezért fokozatosan az orvostudományra helyeződött át a hangsúly, hogy ott fogalmazódjanak meg és legyenek kimondva az elszámoltatás tételei.

A szexualitás fokozatosan eltávolodik a szabad-tilos határvonalától, az elítéléstől és megtűréstől, az intézményi és nyelvi mechanizmusok inkább igazgatni kezdik, hasznossági rendszerekbe illesztik, szabályozzák és ügyintézik a köz javára. Egyre inkább a gazdaságirányítási eljárások körébe kerül és igazgatási üggyé válik. Elsősorban nem a kilengések, rendbontások szabályozása a cél, hanem a kollektív és egyéni erők sajátos rend szerinti megszervezése. Ekkortájt jelenik meg a „népesség” gazdasági és politikai problémaként való fellépése, az emberi erőforrás, a tömeges munkaerő fogalma, mely a tulajdon növekedése és az erőforrások rendelkezésre állása között egyensúlyoz.

Az alattvalókból sajátos képességekkel, jelenségekkel leírható, számszerűsíthető lakosság lett, mely leírható születési-halálozási arányszámokkal, élettartammal, termékenységgel, egészségügyi állapottal, táplálkozási és lakásviszonyokkal. Ezek a változók az életfolyamatok és az intézmények metszéspontjaivá váltak.Elemezték a házasságot kötők életkorát, a törvényes-törvénytelen születések számát, a nemi élet koraiságát, gyakoriságát, a szexuális magatartásformákat, fogamzásgátlási technikákat, nemi betegségeket. Egyre finomabb, pontosan kiszámított szabályozási kísérletekre tértek át. Összehangolt politikai és gazdasági magatartássá próbálják alakítani a házastársak szexuális szokásait. A szexualitás a közélet tétje lett. Egyre több elmélet, elemzés, elvárás és jogszabály bonyolódó hálózata kezdte körbe szőni a nemiséget.

A szexuális nevelést kiterjesztették a gyerekekre is. Megkezdődik a nemek elkülönítése. Ennek jó példája a kollégiumokban kialakított terek szerkezete, az osztályterem mérete, berendezése, az asztalok mérete, az iskolaudvar kialakítása, a hálótermek felszerelése válaszfalakkal, a házirend, a fegyelmezések, a takarodó és alvás ellenőrzésére kidolgozott szabályok. Az orvosok kapcsolatban állnak az igazgatókkal, tanárokkal, a tanárok a szülőkkel, a tanárok javaslatokat terjesztenek elő, tanácsokkal, intelmekkel látják el a diákokat.

Komoly irodalma bontakozik ki az erkölcsi követelményeknek, orvosi tanácsoknak, megfigyeléseknek, esetleírásoknak, eszményi intézmény tervezeteknek. A gyermek már nemcsak öntudatlan tárgya a felnőttek összehangolt gondoskodásának, hanem diskurzív ortopédiát erőszakolnak rá, megszabva miképp kell gondolkodnia és beszélnie a szexualitásról.

A rendszer megjelölte a szexualitáson belül a témákat, kódolta a tartalmakat, minősítette a beszélőket. Sokféle, egymást metsző, hierarchizált diskurzus alakult ki és ezek mindegyike a hatalmi viszonyok egy-egy nyalábja körül artikulálódik. Ilyenné vált az orvostudomány, mely az „idegbetegségek” révén került kapcsolatba a nemiséggel, a pszichiátria, mely létrehozza és kiterjeszti fennhatóságát a perverziók felett, az elmebetegségeket összefüggésbe hozzák a maszturbációval és az igazságszolgáltatás, mely a szörnyű bűnök mellett, a szemérem elleni kihágásokra is kialakítja és kiterjeszti a felügyeleti formáit. Kialakul egy állandó riadókészültség, a megelőzés, a diagnózis, a jelentések, gyógykezelések gócpontjai mind besugározzák a szexualitás körül a közlésformákat, ébren tartva az állandó veszély-tudatot.

Sok jól dokumentált esetben követhető nyomon a hatalmi láncolat. Például 150 évvel ezelőtt Angliában, egy kis falucskában, egy szellemileg visszamaradott falubolondja szexuális játékokra vett rá egy kislányt. A szülők panaszt tettek a polgármesternél, az továbbította a rendőrségre, vádat emeltek, két külön orvosszakértővel megvizsgálták a fiatalembert, akik, tanulmányozták felépítését és kimutatták a degenerálódás jeleit, kihallgatták minden részletről, szokásairól, majd a vád elejtése után élete végéig kórházba zárták, ahol tovább tanulmányozhatták és referálhattak róla az orvostársadalomnak, valamint nyomtatásban is közzétették a jelentésüket.

Az erőszakkal kikényszerített vallomások titoknak, rejtőzködőnek feltételezik a szexuális vágyakat. A modern társadalmak úgy tálalják a szexualitást, mintha maga volna a titok. Valójában a diskurzusok által ledegradálódik az ami valódi intimitás és ettől valóban titok.

A perverzitás születése

A szabályozás egyik legfontosabb célja, hogy megtisztítsa az életet azon szexuális formáktól, melyek nincsenek alávetve a gyereknemzésnek, hogy száműzzék az önálló szexuális tevékenységet és a gyönyör különböző formáit. Így biztosítja az állam a megfelelő lélekszámot, a munkaerő újratermelését, a társadalmi viszonyok folyamatos megújulását. Ez a konzervatív politika egyik alappillére. A 18. század végéig a közvélemény kényszerítő ereje mellett, három nagy kód irányítja a szexualitást: a kánonjog (egyházi törvények), a lelkipásztori gyakorlat és a polgári törvénykönyv. Mindháromnak a házastársi kapcsolat áll a középpontjában. Előírások tömkelege vette körül, a többi intim viszonyhoz képest ez a kapcsolat a különböző kényszerek legintenzívebb fókuszpontja. A szabályszerű életet élő, törvényes házaspár azonban megérdemli a tapintatot és normaként működik.

Büntetendő lett a házasságtörés, leányszöktetés, vérfertőzés, fiatalkorú elcsábítása, a homoszexualitás, szodómia. A kicsapongások az elmebetegségek kategóriáiba kerültek. A fiatalságtól az öregkorig meghatározták a nemi fejlődés normáit, a pedagógiai felügyeletet és az orvosi gyógykezeléseket. Szinte minden betegséget összefüggésbe hoztak a helytelen szexuális élettel és a faji elkorcsosulással.A törvényeket és eljárásokat a „természet” törvényeivel igazolták. (A természet törvényeire akkoriban szintén „jog”-ként tekintettek, például a hermafroditákat a bűn gyermekeinek tartották.)

Kezdetben a házastársakon volt a fókusz, később helyeződött át a hangsúly a perverziókra, a fantáziákra, a gyermeki szexualitásra. Ezzel egyidejűleg szaporodtak el a szex különböző változatai és ekkor jegecesedtek formává a szexuális viselkedésben a perverziók. Előtte nem voltak kategórikusan elkülönítve, nem is volt nevük, így külön fétisük, törvényszegő izgalmuk sem. Ekkoriban vált a „kicsapongás” a börtönbüntetések, javítóintézetbe és tébolydába kerülések leggyakoribb okává. A perverzek népes családja éppúgy rokon a bűnözőkkel, mint az őrültekkel.

Valóságos hadjárat indult a gyermekkori maszturbáció ellen. Ez jó példája a hatalom kiterjesztésének oly módon, hogy közben népszerűsíti is azt amit tilt. A kérdés az volt igazából, hogyan lehet a gyermeki szexualitást rejtőzködésre kényszeríteni, illetve arra, hogy a gyermekek felfedjék magukat. Hogyan lehet titkot csinálni a gyönyör nehezen megragadható formáiból, miképp lehet felderíteni e titkok szálait, leleplezni, kikényszeríteni a beismerést, elővenni a nevelő célzatú beszéd végtelen áradatát és a büntetéseket, riadóztatni a szülőket, nevelőket, elhinteni köztük a gyanút, hogy a gyermekek bűnösek és maguk a szülők is, tehát újra és újra figyelmeztetni kell a visszatérő veszélyre, előírták a teendőket, pedagógiai stratégiákat dolgoztak ki, lefektetve az orvosi-szexuális uralom alapjait.

Természetesen ez szélmalom harc volt, de nem is a változás volt az igazi cél, hanem az, hogy ez a típusú hegemónia fennmaradjon, hogy a hatalom a látható és láthatatlan belső világ határvonalai mentén haladhasson előre, újabb támaszpontokat építsen, fokozza hatékonyságát, újabb alegységekre, alosztályokra bomolva süppedjen bele a napi valóságba, és fenntartsa az emberek egymás között kiépített megfigyelési és számonkérő hálózatait.

Régebben a tilalmas cselekedetek elkövetői inkább jogi alanyok voltak, akikre lesújt a törvény szigora, később azonban átalakultak a besorolások, esetté, típussá válva. Például egy perverz perverzitása minden porcikájában, testfelépítésében, szokásában jelen van, alattomban ható, meghatározatlanul aktív vezérelvként, leolvasható egész lényéről, mivel bármennyire szégyelni való is, nem lehet sohasem teljesen titokban tartani a természettől való elferdülését. A hatalom itt sem a megszüntetésükre fókuszál, inkább elemezhető, látható valósággal igyekszik felruházni őket, értelmezési és osztályozhatósági elvet keres. Ezek a sajátossá váló arculatok aztán elterjednek és részévé válnak az egyénnek.

A szexuális furcsaságok vizsgálata, a vallomások kikényszerítése fizikai közelséget feltételez. Így a hatalom simogatja tekintetével a testet, megérinti, felvillanyozza. A hatalomra már az is ösztönzőleg hat, ha felügyeletét gyakorolhatja, ha kiterjesztheti határait, érzékibbé válik, izgalmi állapotba kerül, ez löki tovább, a vallomás hevessége csak jobban felcsigázza a vallató kíváncsiságát és a feltárt gyönyör visszasugárzik az őt övező hatalomra, a hatalom pedig megerősíti a gyönyört, amit sikerült napvilágra hoznia.Az orvosi vizsgálatnak, a pszichológiai nyomozásnak, a pedagógiai jellemzésnek, a családi felügyeletnek mind az a látszólagos célja, hogy nemet mondjon a szexualitás tévelygő és terméketlen formáira, ám valójában úgy működnek mint megannyi kettős meghajtású gépezet: egyik rugója a gyönyör, a másik a hatalom. Nem kis élvezet olyan hatalmat gyakorolni, amely vallat, felügyel, megles, kifürkész, átkutat, megtapogat, napfényre hoz és nem kis élvezet kicsúszni ennek a hatalomnak a markából, megszökni előle, félrevezetni, másnak látszani.

A hatalom élvezi erejét, élvezi, hogy megbotránkozhat, hogy ellenállhat. Foglyul ejt, majd elcsábul, összecsap és megerősíti egymást: szülő-gyerek, orvos-beteg, pszichiáter-kliens mind ezt a játékot játsszák a 19. század óta. Ezek a felszólítások és menekülések, ezek a körkörösen terjedő izgalmak nem egy tiszteletben tartandó határvonalat rajzoltak a szexualitás és a test köré, hanem a gyönyör örök spiráljait. A hatalom kialakította és megszaporította a körkörös szexualitású, vegyes összetételű csoportokat, elrendezte a hatalom hierarchizált, egymással szemben álló pontjait, kijelölte az üldözendő (áhított és büntetendő) gyönyöröket, a megtűrt és támogatott

övezeteket, minimálisra korlátozta azt a távolságot ami felügyeletnek tünteti fel magát, pedig intenzitásnövelő mechanizmusként működik, és meghonosította az ingerlő érintéseket. (mikrohatalom)

A család a hatalom és élvezetek bonyolult hálózata, amiben át lehet alakítani a háló csomópontjai közötti viszonyokat, a szülők és gyerekek szétválasztása, a szülői szoba és a gyerekszoba szembeállítása, a fiúk és lányok elkülönítése, a csecsemőgondozás előírásai, az önkielégítés feltételezett veszélyei, a szülőknek ajánlott gyermekfelügyelési módok, intő szónoklatok, a cselédek rettegett jelenléte, elsősorban nem tiltó erőként, hanem ingerlő és azt megsokszorosító mechanizmusként működik.Az iskolai és pszichiátriai intézmények, a bentlakók nagy számával, hierarchiájukkal, térbeli elrendezésükkel, felügyeleti rendszerükkel a család mellett a hatalom és az élvezet másik lehetséges elosztási módját képviselik. Ezek az intézmények is kialakítják a szexuális túltelítettség övezeteit, terekkel és rítusokkal, mint például az osztályterem, a hálóterem, a látogatás vagy a konzultáció.

A hatalom valójában nem határokat szab a szexualitásnak, hanem meghosszabbítja, mégpedig végtelen behatolási pontjai mentén, különféle formáit. Nem rekeszti ki, hanem bekebelezi a testbe, mintha része volna az egyén tulajdonságainak. Nem akar kitérni előle, inkább valamiféle spirállal magához vonzza különböző válfajait, melyben egymást erősíti a gyönyör és a hatalom. Nem emel gátat, csak berendezi a maximális túltelítettség helyszíneit. A modern társadalom valóságosan és közvetlenül perverz.

A szexualitás különböző formái,- azok melyek az életkorral kapcsolatosak (gyerekek), - a különböző szokások és hajlamok (homoszexualitás, fetisizmus, exhibicionizmus, szadizmus..)- azok melyek a meglévő kapcsolatokra épülnek rá (orvos-beteg, tanár-diák, pszichiáter-bolond, rendőr-bűnöző)--azok melyek a különböző terekkel kapcsolatosak (otthon, iskola, börtön) – mind korrelátumai a megfelelő hatalmi eljárásoknak.

Csakugyan a gyönyörből és a testből párolták le és szilárdították meg ezeket a magatartásformákat. A hatalom mechanizmusai megnevezték, napvilágra hozták, izolálták, felerősítették, bekebelezték. Mindez a valóság terméke, egy sajátos hatalmi típus és a test és a testi gyönyörök kölcsönhatásának valósága. A perverziók meggyökeresedése egyszerre eszköz és következmény. A hatalom és a gyönyör közötti viszony azért ágazik szét, azért burjánzik, azért fonja be a testet és hatol be a viselkedésformákba, mert sikerül izolálnia, felfokoznia és megszilárdítania a nemiség szélsőséges formáit.

A hatalom térhódítása párhuzamosan zajlik a szexualitás elburjánzásával.

A hatalom felértékelődik, már csak azért is, mert a szélsőséges szexualitásformák megannyi alkalmat adnak a beavatkozásra. Ezt a láncreakciót megerősíti a sokféle gazdasági nyereség, amely- az orvostudomány, pszichiátria, prostitúció, pornográfia jóvoltából – egyrészt az élvezet osztályozott korlátozására, másrészt az élvezetet ellenőrző hatalom felértékelődésére épül rá. A gyönyör és a hatalom nem semmisíti meg egymást, nem fordulnak egymás ellen, csak üldözik, átfedik, kergetik egymást, egymásba kapcsolódnak a gerjedelem és az ingerlés bonyolult mechanizmusai szerint. Soha ennyi hatalmi centrum nem létezett korábban, soha nem irányult a szexualitásra ilyen leplezetlenül a figyelem és a diskurzus, soha nem jött létre ennyi kapcsolat és körkörös kötelék a szexualitás és a hatalom között, soha nem létezett ennyi gyújtópont, amelyekben fellángol a heves gyönyör és a makacs hatalom, hogy távolabb ismét felszítsa a tüzet.

Scienta sexualis

A tudományos világ megnyilvánulásai, Freud koráig inkább elleplezték azt amit valójában mondani akartak a szexualitásról. A sok aggályoskodó óvatosság, aprólékos elemzés megannyi kísérlet, hogy elkerüljék a szembenézést a szexualitás elviselhetetlen és veszedelmes igazságával. Nem mondja ki az igazságot, csak a félelmet növeli, patológiákról ír, nem akar beszélni az igazi szexualitásról, inkább összekapcsolódik egy erőszakos és tapintatlan orvosi gyakorlattal, bőségesen fejtegeti mi mindentől undorodik, és készségesen siet a törvény és a közvélemény megsegítésére, miközben mit sem törődik az igazság követelményeivel. Fellép a higiénia előírásainak legfőbb képviselőjeként, célja, hogy biztosítsa a társadalom fizikai erőnlétét és tisztaságát, kiselejtezze a fogyatékosokat, igazolja a biológiai és történelmi szükségállapot révén, magától értetődő igazságokká avatva az államilag támogatott rasszizmus formáit.

A 19. században a szexualitásról való tudás két szinten helyezkedett el. Az egyik volt a reprodukció biológiája, mely az általános tudományos normák szerint fejlődött és abból a tudásvágyból fakad, mely megalapozta Nyugat-Európában a tudományos diskurzus intézményét. A másik a szexualitással foglalkozó orvostudomány, melyet teljesen más szabályok formáltak és semmiféle strukturális kapcsolata nincs az előzővel, legfeljebb annyi, hogy az távoli, képzeletbeli garanciája volt, amolyan globális biztosítékot töltött be, mely leple alatt tudományosan lehetett megfogalmazni erkölcsi akadályokat, gazdasági és politikai állásfoglalásokat és a hagyományos félelmeket. Jóllehet a megismerés tagadása is az igazsághoz való viszony egyik formája. Jó példa erre egy korabeli kórház, óriási megfigyelő mechanizmusával, vizsgálatokkal, kihallgatásokkal, provokációkkal, kísérletekkel, nyilvános bemutatóival, teátrális előadásaival, szervező, jelentéseket író, dossziékat halmozó személyzeti hierarchiájával.

Történelmileg létezik egy másik formája is a szexualitással kapcsolatos igazság megteremtésének. Kína, India, Japán, Hellász, Róma, az arab társadalmak mind ars eroticával látták el magukat. Az ars eroticában az igazságot magából a gyönyörből vezetik le, nem a szabad-tilos törvényeihez képest, hanem önmagáért fogadják el, a gyönyörben a gyönyört keresik és gyönyörként akarják megismerni, értékelik az intenzitását, minőségét, az, hogy miképpen sugározza be az egész testet és lelket és ezt az energiát visszavetítik magára a szexuális gyakorlatra. Ez a tudás azért marad titokban, nehogy profanizálódjon és erejét veszítse. Ezért marad a titok letéteményese a mester és a hozzá fűzött viszony. E mesteri művészet biztos tudással és kérlelhetetlen szigorral vezet, átszellemítve és olyan kiváltságokat adományozva, mint a test feletti uralom, a gyönyör kizárólagossága, az idő és térbeli korlátok elfelejtése, az életelixír, a halál és halálfélelem elűzése.

Az európai civilizációnak nincsen igazi ars eroticája. A gyónás intézményei homlokegyenest ellenkeznek a mester által átadható titkokkal. Korábban a vádlott igazságát eskü, párbaj, istenítélet tette próbára, a vallomás és nyomozás módszerei azonban tovább fejlődtek az inkvizíciós törvényszékek felállításával. A „vallomás” eredetileg hitvallás volt, a közösségtől kapott identitás, státusz és értékek megvallása. Ez lassan átalakult, olyan aktussá, ahol az egyén beismeri a saját tetteit, gondolatait. Az egyén sokáig csak a többiekre való hivatkozással hitelesíthette önmagát (családi, hűbéri, pártfogói kötelék). Később hitelességét az adta, hogy mennyire képes vagy kötelezhető arra, hogy önmagáról elmondja az igazságot.

Az igazság bevallása a hatalom által kezdeményezett individualizáló eljárások központi elemévé vált. Vallomástévő társadalom lettünk, vallunk nyilvánosan és a magánéletben, az orvosoknak, tanárainknak, szeretteinknek, önmagunknak, naplót, könyvet írunk, bevalljuk múltunkat, gyermekkorunkat, fantáziáinkat, betegségeinket és problémáinkat. A társas élet, a játék, az életöröm, valamint a tudás megosztása és a fejlődés helyett a beismerés helye lett. Az irodalom és a filozófia is átalakul a tüzetes önvizsgálat jegyében. Mára már észre sem vesszük, hogy a vallomást kierőszakoló kényszer kívülről jön, annyira szerves része lett önmagunknak, sőt olyan érzésünk van, mintha a személyiségünk mélyén lapuló igazságok vágyódnának arra, hogy napvilágra kerüljenek és ezáltal felszabaduljunk. Holott az igazságnak semmi köze a hatalom világához, hanem épp a szabadsággal rokon.

Nyugat-Európa egész nemzedékeket kényszerített rá, hogy részt vegyenek a hatalmas vállalkozásban, míg a munka egyéb formái a tőkefelhalmozást biztosították. Egész nemzedékek dolgoztak az emberi kiszolgáltatottság megteremtésén, azon, hogy az ember egyszerre legyen kiszolgáltatott alany és téma, tárgy.

A régi görögöknél az igazság és a szexuális szokások – testről testre való átadása révén – a nevelésben kapcsolódnak össze, a nemiség valódi tartópillére volt a tudás beavatásszerű átadásának. Nálunk a vallomás olyan nyelvi szertartás, amely egy hatalmi viszonyban teljesedik ki. A vallomástevőnek szüksége van egy társ (vagy virtuális társ) jelenlétére. Ez a társ a vallomást megkövetelő fórum képviselője, kényszerít, értékel, ítél, büntet és feloldoz. Itt az akadály és az ellenállás adja meg a vallomás igazságát, melyet a vallomásnak le kell győzni, hogy egyáltalán megfogalmazódhassék. A hatalmi fórum annak a pártján áll, aki hallgat és kérdez, nem annak a pártján aki tudja amit tud és készségesen válaszol.

A vallomást indokolttá teszi a szexuális ösztönök nehezen átjárható, mechanizmusainak eredendően rejtőzködő volta. Már nem arra irányul amit a vallomást tevő elrejtene, hanem arra, ami őelőtte is rejtve van. Végső formáját abban nyeri el, aki meghallgatja. Így végső soron a vallató mondja ki a homályos igazságokat, így megkettőzve a vallomás revelációját. Hatalma igazából abban rejlik, hogy a vallomás megfejtésével megalkotja az igazság diskurzusának igazságát. A vallomás kierőszakolását és eredményeit ezután a terápiás műveletek formájában kódolják újra. Így a szexualitást eleve a normális-patológikus határvonalán jelölik ki.

Oly módon foglalják így szavakba a szexualitást, hogy hozzáigazítható legyen a tudományos diskurzus szabályaihoz, annak funkcionális követelményeihez. E stratégia folytán jelenik meg a gyönyör, mint a „szexualitás” nevű valami. A szexualitás így nem egyéb, mint maga a diskurzusok ökonómiája. Ebből következik, hogy a diskurzusok történetének a szempontjából (is) kell tárgyalni a szexualitás történetét. Ebből alakul ki az évszázadok során a szubjektum tudománya, amely kettéosztja: meghatározza és elrejti a tudást önmaga elől. A szubjektum tudománya pedig egyre szűkülő körökben kering a nemiség körül. A szubjektum így létrehozott tudattalanja egy másik emberbe átvetített igazságként kerül kimondásra és jóváhagyásra.

Talán a Nyugat nem sokat tett az új élvezeti formák kialakulásáért, de legalább feltalált egy másfajta élvezetet, az élvezet igazságának élvezetét, a felfedezés és kifejtés élvezetét. Azt, hogy hogyan kell ezzel elkápráztatni, rabul ejteni másokat, hogyan kell titokban feltárni, ravaszul felkutatni. A tudományos művek, az orvosi szaktanácsadás és vizsgálat, a tekintélyekkel való kapcsolat, a gondoskodás, a kérdésekre való válaszolás közben érzett szorongás és a jóleső érzés, amikor értelmezik az általunk mondottakat, a sok-sok történet, amit önmagunknak és másoknak mesélünk, az analízis, a sok kíváncsiság, titok, meghitt vallomás, a botrány alapzatai, mindez töredéke sajátos, kifinomult ars eroticánknak, mondhatni kvintesszenciája európaiságunknak.

Mára már szűk keretnek bizonyul a gazdasági megfontolásból elnyomott nemiség gondolata, rákaptunk, élvezzük, igényeljük, már nem csak a kizárás, elutasítás mechanizmusáról van szó, hanem a diskurzusok, tudásformák, hatalmi formák és élvezeti formák „begyújtásáról”. Nem valami sötét, megközelíthetetlen helyre szorítják vissza a folyamatok a „vad” nemiséget, hanem inkább széthintik a dolgok és a testek felületén, mely felcsigázza, megjeleníti, szóra bírja a nemiséget, beágyazza a valóságba, valóságos csillámlása ez a nemiségnek. Ezt a csillámlást tükrözi vissza a diskurzusok sokfélesége, a hatalom makacssága, s a tudás és a gyönyör incselkedése.

Itt megfordul az elemzés iránya, már nem az elfojtásból kell kiindulnunk, vagy abból, hogy nem tudunk eleget. Hanem azokat a mechanizmusokat keressük és követjük nyomon, melyek termelik amit tudásnak vélünk, melyek megsokszorozzák a diskurzusokat, felszítják az élvezeteket, és generálják a hatalmat. Ennek része a tiltás, elhallgatás játéka is. Tehát azokat a stratégiákat határozzuk meg, amelyek részei a tudás akarásának, és annak politikai, gazdasági felhangjait.

A szexualitás stratégiája

Úgy tűnik fontos számunkra, hogy ne csak gyönyört, hanem tudást is meríthessünk nemiségünkből, egy olyan játék során, melyben hol egyik, hol másik áll előtérben, hol az élvezet tudása, hol pedig az élvezet, hogy tudássá változtatjuk az élvezetet. Szexualitásunk és saját magunk között civilizációnk olyan feszült viszonyt teremtett, melynek az igazság-szükséglet a lényege. Kierőszakoljuk a nemiség igazságát, hogy oldjuk feszültségeinket és elhatároltságunknak. Tőle várjuk a választ, hogy kik vagyunk.

Nemcsak a racionalitáshoz csatolták a nemiséget hanem teljes egészében áthelyeztek minket a bujálkodás, a vágy logikájába. A vágyat pedig maga a törvény teremti meg, illetve a hiányt is, amely megalapozza.

Nincsen vágy hatalmi viszony nélkül. A hatalom szféráján kívül nem ragadható meg. A hatalom mindig jelen van és még annak is szerves alkotórésze, amit szembe akarnak állítani vele. Csak az elfojtást bírálni szintén hatalmi játék. Tehát az elfojtás vagy a vágy irányából közelítés is ugyanúgy a hatalom körén belül marad. Egyik a felszabadulás ígéretét hordozza, a másik a hatalom igenlését.

Nézzük meg részletesebben az elfojtás jellegzetességeit. A hatalom a vágyra csak nemet tud mondani. Kirekeszt, korlátoz, elválaszt, elhallgat, hiányt és ürességet képes hoz létre. Bináris rendet kényszerít rá, a szabad és tilos fokozatait. Ez adja az értelmezési keretet, a szexualitást csak a törvényhez való viszonyából kiindulva lehet értelmezni. Szexualitásunk meghatározott jogállapotot is jelent.

A hatalom célja, hogy a nemiség, a vágyakozó mondjon le önmagáról. A tiltás tartja fent a hatalmat és magát a szexualitást is. A mechanizmus tömbszerűen, egyszerű és végtelenségig ismétlődő gépezetként működik a társadalmi uralom szintjétől a szubjektumot létrehozó struktúrákig. Formája a jog, jogi alakjai a törvényhozó fejedelem, a tiltó családapa, a hivatali cenzorok, a törvényt értelmező tanító. A szubjektum aki engedelmeskedik, illetve kicselez, törvényt szeg, elbújik vagy ellenszegül. Az egyhangú taktikák örökös körforgása, a tagadás és a határok örökös felállítása, paradox antienergiaként működik: megakadályozza azt akit engedelmességre késztet, hogy olyat tegyen, amit nem enged meg neki.

A jogiság lényege, hogy a hatalmi felelősség rejtett. A hatalom csak úgy elviselhető, ha el van rejtve. Annál sikeresebb, minél többet el tud rejteni mechanizmusaiból. A titok az alárendeltnek is fontos, így megőrizheti magában a részleges szabadság illúzióját. Ezért a hatalomra úgy tekintünk, mint a szabadság határvonalára. A nagy hatalmi formák úgy tudtak létrejönni, hogy a viaskodó hatalmi formák között szabályozó, döntőbírói, határmegállapító fórumként léptek fel, hierarchiába kényszerítve a többieket. Az európai monarchiák jórészt jogi rendszerként épültek fel, jogelméletekben tükröződtek vissza és jogi formában működtették mechanizmusaikat, ilyen a hatalom önmagáról alkotott képe. A tényleges fennhatóság gyakorlásának nem ez a módja, a jogiság inkább egy jelrendszer, mely előírja miképpen gondolkozzanak a hatalomról. A jogi-politikai diskurzus lényege, hogy folyamatosan eltakarja a hatalmi tényeket és eljárásokat. (Ennek az elfedésnek része a hatalmi-gazdasági visszaélések nyilvánosságra hozatala, mintha csak ezek lennének a hatalom árnyoldalai, melyek rejtve voltak eddig.) A politikai kritikák azonban sosem kérdőjelezik meg magának a jogrendszernek a létét.A helyzetet bonyolítja, hogy a jogrendszert is behálózzák az egyéb hatalmi mechanizmusok. Már nem szemtől szembe állunk a törvénnyel, hanem technikai, normalizáló, felügyeleti mechanizmusokkal találkozunk, a gondoskodó állam képének ezek az új jelrendszerei. A valódi, mélyebb elemzésekhez meg kell tanulnunk a szexualitást törvény, a hatalmat törvényhozó nélkül. Eredendő emberi szemszögből.

A hatalmat hagyományosan úgy képzeljük, hogy felettünk álló emberek, csoportok, intézmények, eljárások, szabályok formájában jelenik meg, melyek változásai áthullámzanak az egész társadalmon. De a globális hatalmi egység és törvény formája csak a hatalom megalkotott képe. A hatalom valójában erőviszonyok sokasága, melyek alkotórészei egy-egy terület szervezettségének. A hatalom az a játék, mely a folytonos konfliktusok révén felerősíti, átalakítja, megfordítja az erőviszonyokat. Hatalom ott van, ahol az erőviszonyok megtalálják közös támpontjaikat és láncolatot alkotnak, vagy épp egymástól elszigetelő ellentmondások jönnek létre. És a hatalom igazából az erőviszonyokat mozgató stratégiákban rejlik. Ezek kristályosodnak ki intézményekben, törvényekben, társadalmi hegemóniákban.

Ne egy középpontot, a szuverenitás egy fókuszát keressük, melyből a hatalom formái sugárszerűen áradnak kifelé és lefelé. A hatalmi viszonyok mindig helyileg vannak jelen, és az erőviszonyok egyenlőtlenségeiben folytonosan újragerjednek. A hatalom mindenütt jelen van, de nem azért mert mindenre kiterjeszti legyőzhetetlen egységét, hanem azért, mert nincs olyan viszony két pont között ahol ne volna jelen, ahol ne bukkanhatna elő. A hatalom állandó, önmagát újratermelő megjelenése csak összhatás, mely a változó elemekből rajzolódik ki. A mozgó viszonyokra egész láncolatok támaszkodnak és visszahatásként megpróbálják rögzíteni őket. A hatalom valójában egy név, amivel egy bonyolult stratégiai helyzetet jelölnek. Ennek másik formája a háború. Mindkettő a feszült és ingatag erőviszonyok integrálást célozza.

A hatalom nem olyan forma amit meg lehet szerezni, meg lehet szervezni, erőszakkal kicsikarni, megosztani, hanem olyan forma melyet számtalan pontból kiindulva lehet gyakorolni a folyvást változó erőviszonyok játékterében. A hatalom nem kívül áll az ismeretségi és szexuális viszonyokon és gazdasági folyamatokon, hanem annak szerves része. A hatalmi viszonyok közvetlen következményei azoknak a megosztásoknak, egyenlőtlenségeknek melyek e viszonyokban megfigyelhetők és ezek a viszonyok előfeltételei az egyenlőtlenségeknek. Tehát az elfojtás helyett valójában egy produktív erő van jelen. A sokszínű erőviszonyok, melyek a termelésben, családban, kis csoportokban, intézményekben alakulnak és fejtik ki hatásukat, tartófelületei azoknak a megosztottságoknak, hasadásoknak, melyek következményei az egész társadalmon áthullámzanak. Ezek a hullámok olyan erővonalakat alkotnak, melyek keresztbe metszik és összefűzik a helyi konfliktusokat. A konfliktusok visszahatnak rájuk, kiigazítják, újraosztják, homogenizálják, sorozatokba rendezik és közös célokra irányítják őket. A nagy uralmi formák olyan hegemóniák, melyek folyamatosságát e konfliktusok hevessége biztosítja.

A hatalom formái a közös célokban tudnak fennmaradni. Nincsen olyan kormányzói kaszt, testület mely a hatalmi hálózat egészét kézben tartaná és működtetné. Az uralmi hadművelet egymásba láncolódó, egymásra utaló, saját támaszukat kereső taktikákból rajzolódik ki, melyeket a nagy, néma stratégiák hívnak életre, bőbeszédűségre, miközben koordinálják őket. A hatalmi taktikák kizárólag az ellenállási pontok függvényében létezhetnek. Tehát benne vagyunk, minden viszonyunkkal, cselekedetünkkel támogatjuk, fenntartjuk, hiszen a törvényeket így is, úgy is be kell tartani, miközben igyekszünk ellenállni nekik. Benne vagyunk ellenségként, célpontként, támaszként.

Nincsen központi ellenállás sem, forradalmi gócpont sem, csak az ellenállások különféle pontjai, melyek a hatalmi viszonyok stratégiai mezőjében formálódnak és illeszkednek vissza a hatalomba. Az ellenállás néha teljesen meghatároz egyéneket, csoportokat, lángra gyújtva a társadalom bizonyos pontjait, bizonyos magatartásformákat. De általában mozognak, átmenetiek, változó társadalmi törésvonalakat hoznak létre, megosztanak, egybefognak, átjárják, újraformálják az egyéneket, végérvényes övezeteket alakítva ki testükben és lelkükben. A hatalmi hálózat vastag szövetében az ellenállási pontok kirajzása átjárja a különböző néprétegeket, individuumokat. A forradalmakat az ellenállási pontok stratégiai integrációja teszi lehetővé, ahogy az állam is a hatalmi viszonyokat integrálja az intézményekben.

A beágyazottságA szexualitás azon hatalmi viszonyokból kiindulva válhatott megismerendő területté, amelyek a megismerés leendő tárgyaként alapozták meg. És a hatalom csakis azért választhatta a szexualitást, mert a tudás technikája és diskurzusai alkalmasak voltak a birtokbavételére. A tudás technikái és a hatalom stratégiái egymást feltételezik. Tehát azok a módok, ahogyan az emberek a hatalom ösztökélésére egymás szexualitását fürkészik, - a lelkipásztor, a nevelők, védőnők, családapák, orvosok, pszichiáterek - mind helyi fókuszai a hatalom tudásának.

A folytonos variációkNem az a kérdés, hogy kinek milyen jogosultsága van és ki az alárendelt ebben a játékban. A hatalmi helyzetek, tudás pozíciók csak pillanatnyi keresztmetszetei a halmozott megerősödésnek, a viszonyok megfordulásának, vagy épp mindkét elem egyidejű növekedésének. Nem végérvényes megosztási formák, hanem az átalakulás mátrixai.Például a gyermek szexualitása a szülő-orvos diskurzusában problematizálódhat, a gyermek-pszichiáter viszonyában viszont a szülők szexualitása válik problémává.

A kettős meghatározottságEgyetlen helyi fókusz sem működne, ha nem illeszkedne a láncreakciók révén egy átfogó stratégiába. És egyetlen stratégia sem működhetne, ha nem támaszkodhatna a pontosan meghatározott, feszes kötelékekre. Ezek nem következmények, hanem pillérek, kapaszkodók.A stratégiát a taktikák sajátossága, a taktikákat a stratégia burka szabályozza. Például a család saját stratégiája támasza lehet az olyan nagy műveleteknek, amelyeknek az a céljuk, hogy ellenőrzést gyakoroljanak a népszaporulat felett, medikalizálják a nemiséget, és pszichiatrizálják a nemiség szaporodáson kívüli formáit.

A diskurzusok taktikai többértékűségeA hatalom és a tudás a nyelvi közlésben illeszkedik egymásba. A diskurzusok világa nem domináns és elnyomott felekből áll, hanem a különféle stratégiákban szerepet játszó diszkurzív elemek sokféleségéből és eloszlásából. Ezeket sokféleképpen vizsgálhatjuk:ki beszél, mi a hatalmi pozíciója, milyen intézményes kontextusban helyezkedik el, mi az ami ki van mondva, mi az ami el van rejtve, mi az a tartalom ami megkövetelt és ami némaságra kárhoztatott, hogyan tolódnak el a nyelvi elemek, hogyan használódnak ellenkező célokra.A diskurzusok – akárcsak a csönd – sohasem hódolnak be véglegesen a hatalomnak és nem is lázadnak fel ellene véglegesen. A diskurzus ebben a bonyolult játékban egyszerre lehet eszköz, hatalmi jelenség, akadály, ellenállási pont vagy egy ellentétes stratégia kiindulási pontja. Egyszerre közvetíti és alkotja meg a hatalmat, megerősíti, aláaknázza, törékennyé teszi, eltorlaszolja, ahogy a csönd és a titok is oltalmat nyújt a hatalomnak és megszilárdítja tilalmait, miközben lazítja szorítását és kialakítja a tolerancia homályos övezeteit. Például a homoszexualitás elfojtása módot nyújtott a róla való diskurzusnak, így a homoszexualitás a hatalom szókészletére és kategóriáira támaszkodva indíthatott harcot önmaga elfogadásáért.

A diskurzusok taktikai elemek, tömbök az erőviszonyok mezejében, ahol ellentmondóak is lehetnek egyazon stratégián belül, sőt átkerülhetnek ellentétes stratégiákba is, anélkül, hogy a formájukat meg kellene változtatni. Tehát a hatalmi ideológiák helyett elsősorban a taktikák produktivitása és stratégiai integrációjuk (mikor, melyik konfliktusban használják) a fontosak számunkra. A cél szempontjával cseréljük fel a törvény kiváltságát, a taktikai hatékonysággal a tiltás privilégiumát, az erőviszonyok változó mezejével a szuverenitás elsődlegességét. Ez a modell inkább stratégiai, mint jogi jellegű. Azok az erőviszonyok, melyek hosszú időn át a háborúk különböző formáiban találták meg legfontosabb kifejeződésüket, fokozatosan birtokba vették a politikai hatalom világát. (Vadászó, pásztorkodó őseink hagyatéka.)

A területA szexualitás nem a hatalmi viszonyok egy halvány eleme, hanem az, amely a legnagyobb instrumentális erővel rendelkezik. Ezt lehet a legtöbb manőverben, a legváltozatosabb stratégiák támasztékaként felhasználni, férfiak-nők, fiatalok-öregek, szülők-gyerekek, nevelők-tanítványok, papok-hívők, közigazgatás-lakosság között. A hatalom stratégiájában négy külön egységet különíthetünk el.

A női test hisztérizálása. Minősítik, elemzik, megbélyegzik szexuálisan túltelített testként a női testet. Ezzel integrálják egy képzelt, velejáró patológiaként az orvosi gyakorlatok mezejébe. Így hozzákapcsolják szervesen a társadalomhoz (aminek biztosítja szabályozott termékenységét), a családi térhez és a gyerekek életéhez (akikért testi és erkölcsi felelősséget kell vállalnia). Így jön létre az Anya képe, az „ideges asszonnyal” együtt.

A gyermek nemiszervének pedagógizálása. Szexualitásának nyomonkövetése, ellenőrzése.

A fajfenntartó magatartásformák szocializálása. Főleg gazdasági stratégia, szociális és adóügyi intézkedések, melyekkel a házaspárok termékenységét próbálják szabályozni. Emellett politikai is, mert társadalmi felelősségérzetet kelt fel.

A perverz élvezetformák pszichiatrizálása. A szexuális ösztönt külön ösztönkészletként izolálják, elemzik a fenyegető anomáliákat, az egész magatartásra kiható, normalizáló és patológizáló szerepet tulajdonítva nekik.Az így felsejlő négy emberalak (hisztérika, maszturbáló gyerek, jól nevelt házaspár, perverz felnőtt) a tudás négy kiváltságos tárgya, célpontja és tartóoszlopa. Mindegyikük egy-egy stratégia korrelátuma, mely teljesen átjárja és felhasználja a gyermekek, nők, férfiak nemiségét.

Ez a szexualitás előállításának területe. A szexualitás nem egy természettől adott dolog, melyet a hatalom kordában próbál tartani vagy homályos területeit felderíteni.Egyszerűen ezt a nevet adhatjuk egy történelmi stratégiának és mechanizmusnak. Olyan hatalmas hálózati felület, amelyen a testek izgatása, az élvezetek fokozása, a róluk való beszéd, ismeretgyűjtés és ellenőrzési formák és ellenállások, a tudás és a hatalom nagy stratégiái szerint láncolódnak egymásba.

Kétségtelen, hogy a nemi kapcsolatok teszik lehetővé a kötelékek stratégiáját, a házasságot, a rokoni kapcsolatok megerősítését, fejlesztését és a név és vagyon átörökítését. A kötelékek stratégiája azonban sokat veszített jelentőségéből, mióta nem a megfelelő eszköze, nem elégséges tartófelülete a gazdasági folyamatoknak és a politikai struktúrának. Az új gépezet úgy telepszik rá a régire, hogy közben meg is őrzi, de csökkenti a jelentőségét. A kötelékek stratégiája még valóban szabályok köré épül, a szexualitásé viszont mindig mozgásban van és a pillanatnyi hatalmi viszonyok szerint működik. A kötelékek célja újratermelni a kapcsolatok játékát, és fenntartani az őket irányító törvényt. A szexualitás azonban kitágítja az ellenőrzés területét. Az előbbiben a meghatározott státuszú partnerek közti kötelék a lényeg, az utóbbiban az érzéki élmények, az élvezet minősége. A kötelékek ráépülnek a gazdaságra, a vagyon átörökítés miatt, a szexualitás azonban bonyolult áttételekkel kapcsolódik csak, melyekben a termelő és fogyasztó test a legfontosabb. A kötelékben a fajfenntartás a legfontosabb, a szexualitásban a burjánzás, újítás, csapongás, a testek bekebelezése és ellenőrzése.

A család szerepe a szexualitás lecövekelése, melyet így könnyen átjárhatnak a hatalmi taktikák. Az első stratégiai elem a bűnbánat gyakorlata volt, melyben azt firtatták volt e nem megengedhető nemi kapcsolat (házasságon kívül, vérfertőző vagy más társadalmi státuszú személlyel), majd később áttértek a paráznaság finomabb kérdéseire.

A család lett egyre inkább az indulatok, érzelmek és a szeretet megnyilvánulásának kötelező színhelye.

Egy hagyományos, ősi társadalomban, ahol a kötelékek stratégiája az uralkodó, nélkülözhetetlen a vérfertőzés tilalma. A miénkben, ahol a család a szexuális élet legaktívabb központja, ahol a szexuális élet követelményei tartják fenn a család létét, a vérfertőzés szintén központi helyet foglal el, de más okokból. A család állandóan vonzza és taszítja a vérfertőzést. A vérfertőzéstől való félelem a család rögeszméje, legrejtettebb titka és nélkülözhetetlen eresztéke. Ez a legszigorúbb tilalom a családban és egyben állandó követelmény is, így lehet a szakadatlan felbújtás eszköze. Így tud a jog támasztéka lenni, és támasztékul szolgálni más jogilag is megfogalmazott stratégiáknak. A hatalom nagyon fél technológiáinak a következményeitől és elburjánzásától, ezért próbálja újrakódolni ezeket a jog formáiban is (így kevésbé kikezdhető és könnyen megváltoztatható).Ha elfogadjuk, hogy a vérfertőzés tilalma a küszöbe minden kultúrának, akkor elfogadjuk, hogy a szexualitás minden időben a jog és a törvény jegyében helyezkedett el. Ezért a paráznaság tematikája egyre inkább kivonta magát az egyház intézménye alól, és átvonult a pedagógia, orvoslás, közgazdaságtan területeire. A halál és örök bűnhődés kérdése a betegségek, testiség és normalitás kérdéseivé változik át.

A család sokkal intenzívebbé vált, mint a köteléki stratégiák idejében. A kötelékben megsokszorozódnak a viszonyok, és pszichiátrizálódnak. A szexualitás egyre inkább függetlenedik a testtől. A nemiség patológiáit időközben összefüggésbe hozták az örökléstannal - tehát a perverziók átöröklésével és a faj degenerálódásával - és hirtelen a faj patológia-tőkéjének a középpontjába került.

Megszületett lassan az az orvos-politikai vállalkozás mely megszervezi a házasságok, születések, élettartamok állami irányítását, a nemiség és népszaporulat közigazgatását. A 19. században megjelenik a pszichiátria és az eugenika tudománya.A pszichiátria, jogtudomány, törvényszéki orvostudomány, a társadalmi ellenőrzés fórumai, a veszélyeztetett gyerekek felügyelete mind a degenerálódás elméletének, illetve az öröklődés-perverzió rendszerének hajtóerejével működött. Félelmetes erővel és messzeható következményekkel ruházta fel a társadalom a szexualitás technológiáit (állami rasszizmus).A pszichoanalízis átvette az orvosi technológiákat, azonban igyekezett kivonni magát az öröklődéssel, tehát az eugenikával, rasszizmussal való kapcsolatától.

A szigorú technikák először a kiváltságos, vezető szerepű osztályokban alakulnak ki. Az önvizsgálatot, lelki vezetést nem is értették volna e szűk csoporton kívül. Később a polgári és arisztokrata családokban kezdték először problematizálni a gyerekek és serdülők szexualitását, medikalizálták a női szexualitást, itt irányult a figyelem először az elfajzásokra. Itt jelent meg az igény az ellenőrzés, büntetés, helyes útra visszavezetés technológiáira (pl. a kötelékből való kiszakítással való fenyegetettség).Ezt a réteget kerítette leginkább hatalmába a szenvedély, ők aggódtak leginkább a következmények miatt, ők gondolkodtak el a megoldás lehetőségein, ők fordultak segítségért a tudományhoz, ők hívták életre a végtelen diskurzusokat.

A „tétlen asszony” volt az első, akit maga alá gyűrt a nemiség stratégiája, azért, mert két világ határán helyezkedett el: egyik oldalon a nagyvilági élet, a másik oldalon a család. A lelki feszültségek hisztérizálása lett az első támpillér. A második az inasokkal, nevelőkkel, társalkodónőkkel körülvett diák, aki szellemi képességeit ássa alá titkos praktikáival.

Az alsóbb néprétegekbe lassan hatoltak be az új mechanizmusok. Igazából csak a 19. század elején alakult ki az igény, hogy a családok megszervezése legyen a politikai ellenőrzés, a gazdasági szabályozás, a proletariátus fékentartásának eszköze. Ekkor indultak a hadjáratok „a szegény néposztályok erkölcsi felemelkedésére”. A század végére fejlődött ki a perverziók jogi és orvosi ellenőrzése, a fajvédelem. Ekkorra terjedtek el általánosan a szexualitás stratégiái, ha nem is mindenhol egyformán és ugyanolyan eszközökkel.

Az uralkodó osztály tehát nem elvi korlátokat akart állítani kezdetben a többi osztály élvezetei elé. Először önmagukon próbálták ki a stratégiákat. Nem az elnyomás igényével, hanem azt dolgozták ki milyen legyen a test, az életerő, az élettartam, az utódokról való gondoskodás az uralkodó osztályok körében. Saját hatalmi újraelosztása volt ez az osztálynak, saját önigazolása, önvédelem, megerősítés, felmagasztalás, nem egy másik osztály elnyomása. Azt fejezték ki milyen nagy politikai értéket tulajdonítanak a testnek, érzékeknek, élvezeteknek. Az osztály egy gondozandó, megvédelmezendő, a többi testtől távoltartandó testtel ajándékozta meg magát, azért, hogy hatékonyabban őrizhesse saját megkülönböztető jegyét.

A polgárság „osztálytestet” alakított ki magának, saját egészséggel és előírásokkal és tiszta utódokkal. Tulajdonképpen más szintre kerültek át azok az eljárások, melyekkel a nemesség saját előkelőségét hangsúlyozta. Az arisztokrácia szintén kiemelte a testi adottságait, de mindez a vér alakjában jelent meg, amely a család ősiségét szimbolizálta, illetve azt, hogy a család értékes rokoni kapcsolatokkal rendelkezik. Ezzel szemben amikor a polgárság ajándékozta meg magát testtel, az utódokat tartotta szem előtt és a szervezet egészségét. A polgárságnál a nemi szerv az, ami a nemességnél a vér.

Az ősiségből az átörökítés felett érzett aggodalom lett. Takargatni kezdték a családok „sötét címereit”, a felmenők betegségeit, lelki problémáit. Cél lett az erőnlét, egészség és az élet végtelen kiterjesztése. Tömegével jelentek meg a higiéniával, testápolással, az élet meghosszabbításával foglalkozó művek. A polgárság uralmi helyzete volt a tét.Másik oldalról ezt az alsóbb néprétegek testiségének semmibevételével tartotta fent a kizsákmányolás által. Nem érdekelték a 19. század elejéig a proletariátus életkörülményei, mivel ez az osztály beavatkozás nélkül is újratermelte magát. Konfliktusok kellettek ahhoz, hogy ez problémává váljon, (a városi tér túlnépesedése, járványok, prostitúció és nemi betegségek), valamint a gyáripar és nehéz ipar kifejlődése (ahol állandó szakképzett munkaerő kell, a lakosság mozgásának ellenőrzése és szabályozása). Ekkor kezdték csak kidolgozni a felügyeleti technikákat (iskola, köztisztaság, biztosítók, segélyek, orvosi vizsgálatok). Nem kellett attól félni, hogy megerősíti az osztályöntudatot, hiszen az egész technológia a polgárság kezében volt. Igaz elég vonakodva fogadta a proletariátus ezt a tervet, a polgárság saját ügyének tartva azt.

Ebből is látszik, hogy a szexualitásnak a társadalmi osztályokra jellemző sajátos formái vannak. Illetve a szexualitás stratégiája polgári jelenség és mint ilyen, egymást követő eltolódásai és áthangolódásai sajátos osztályjelenségeket hoznak létre.A szexualitás stratégiája a 19. században egy hegemónikus centrumból kiindulva vált általánossá. Mondhatni, az egész társadalmat „szexuális testtel” látták el.

A 18. században a polgárság még a nemesi vérrel állította szembe magát, a 19. század végére azonban a többi osztállyal szemben igyekszik megkülönböztetni magát. Ennek eszköze ismét a tilalom, az elfojtás lett. Ez a pszichoanalízis csatlakozási pontja. Ha a tilalom már kórossá válik, enyhítsük a hatását. A vérfertőzés általános tilalma révén mód van a stratégia kiterjesztésére. A pszichoanalízis ugyanis megengedi, hogy hozzá forduljanak, segít feloldani a tilalom által előidézett elfojtásokat, lehetővé teszi a vérfertőző vágy betagozódását a diskurzusokba. Ezzel egy időben valóságos hajsza indult a vérfertőzés ellen. Ott, ahová nem jut el a pszichoanalízis, vidéken, falun, a városi lumpen rétegekben, gyermekvédelem, gyámügyi intézmények sűrű hálózata alakul ki. Ennek a politikának az volt a célja, hogy kivonja a gyermekeket az olyan családok fennhatósága alól melyeket azzal gyanúsítottak, hogy helyszűke miatt, a paráznaság vágyától hajtva, primitívségből vagy degeneráltságból vérfertőző veszélyeket rejtegetnek. Tehát amíg a polgárságnál az analízis az önismeret művészetévé vált, az az alsóbb osztályokban mint szigorú keretek között gyakorolt tilalom jelent meg. (Érdekes, hogy az Ödipusz-komplexust akkor fogalmazzák meg, amikor az apai jogról való lemondást törvényesítik. Tehát az apát, mint szeretőt, minden jogától megfosztják.) A kiváltság tárgya az lesz, hogy aki analízisbe jár, másnál erősebben átérezheti a tiltást és annak következményeit, illetve lehetőséget kap a feloldásra (bűnbocsánatra).Tehát a vallomás régi követelménye immár az elfojtás parancsának feloldását is magába foglalja. Az igazság keresése ettől fogva összefonódik a tilalom megkérdőjelezésével.

Ezzel megnyílt az út egy taktikai váltás előtt: az elfojtást a hatalom és kizsákmányolás mechanizmusaival kapcsolhatjuk össze, illetve megfogalmazhatjuk a kiszabadulást ezek szorításából. Így alakult ki a két világháború között Reich körül a szexuális elnyomás történelmi-politikai kritikája, mely óriási hatást gyakorolt a nyugat-európai társadalom szexuális viselkedésére és később a hatvanas években kibontakozó szexuális forradalomra is.

Emellett kritikája a szexualitás stratégiájának közegében teljesedett ki, nem kívüle vagy ellene. Így mindössze egy nagy léptékű taktikai fordulat lett belőle a szexualitás átfogó stratégiájában. Nem tudott a stratégia történelmének értelmezési mátrixa lenni és nem tudott olyan mozgalom vezérlőelvévé lenni, amely e stratégia megsemmisítését tűzte volna ki célul maga elé.

Az emberélet kioltásának joga és az élet feletti hatalom

Hosszú ideig az élet és a halál feletti hatalom volt az uralkodói hatalom egyik legjellegzetesebb kiváltsága. Ez a jog visszavezethető a római jogra, ahol a családapa fel volt ruházva azzal a joggal, hogy szabadon rendelkezhessék gyermekei és rabszolgái életével. Ő „adott” nekik életet, ezért ezt bármikor vissza is vehette. A klasszikus jog már úgy fogalmaz, hogy az uralkodó akkor élhet ezzel a hatalommal, ha a saját életéről van szó. Tehát ha ellenség fenyegeti, ha el akarják venni kiváltságait. Ilyenkor törvényadta jog a háború és jogosan követelheti az alattvalók hozzájárulását. Így közvetett módon gyakorolja a hatalmat élet és halál felett. Ha személyes támadás éri, akkor kivégeztetheti az illetőt, mely joggal a többi ember csak a természeti világban rendelkezett egykor. Az uralkodó tehát a halál feletti jog érvényesítésével vagy az erről való lemondással gyakorolhatja az élet feletti jogot. Csakis a halálos ítélettel mutathatja ki, hogy joga van az élet felett. Bárkit halálba küldhet vagy életben hagyhat. Ezt jelenti a pallos a címereken. Ez a jog összefüggésben van a zsákmányszerzés jogával, tehát az adóztatás, elkobzás, kisajátítás módjaival, az alattvalók munkájának, vérének erőszakos eltulajdonításával. A klasszikus korban ezek a formák átalakulnak, már nem elsősorban elkobozni akarnak, hanem inkább ösztönzik, ellenőrzik, megszervezik a felügyeletüknek alávetett erőket. Az élet felértékelődik, megjelenik a népesség körében is az öntudat, a jog a fennmaradáshoz és fejlődéshez. A hatalom gondnoka lesz az életnek.

Már nem az uralkodó nevében indítják a háborúkat, hanem a közösség nevében. Így egész népeket fordítanak szembe egymással a fajvédelem és társadalom fennmaradásának nevében. És minél nagyobb a háborús technológia annál inkább függ a túlélés a háborúktól. Az atomfegyver ennek a végpontja, egy egész nép halálba küldése egy másik fennmaradásáért. Gyilkolni annyi, mint életben maradni, már nem harci taktika, hanem az államok közti stratégia alapelve. Már nem a szuverenitás a tét, hanem a nép biológiai élete. A fajirtás minden modern hatalom álma, mert a hatalmat a faj, a néptömeg szintjén gyakorolják. A gondoskodó hatalom képe nem teszi lehetővé a halálbüntetés korlátlan alkalmazását, a háborút viszont annál inkább. A főbenjáró büntetés csak határeset. Már nem a bűn szörnyűségét, hanem a bűnös társadalmi veszélyességét hangsúlyozzák. A „halálba küldeni és élni hagyni” ősi jogát felváltotta az „élni segíteni és halni hagyni” joga. A halál egyre inkább kirekesztődik az életből. Nem azért mert szorongunk tőle, hanem azért mert a hatalomgyakorlás elfordult tőle. Az ősi jog szerint, amikor egy ember a halála után átlép egy másik világba, akkor a földi szuverenitás átadja a helyét egy nála hatalmasabbnak. A halált övező pompa a politikai szertartásrendben gyökerezik. Mivel a hatalom az életfolyamatokra tette rá egyre inkább a kezét, a halál a hatalomgyakorlás határa lett, így az élet legtitokasabb pillanata. Az öngyilkosság, ami egykor bűnnek számított, inkább a szociológiai elemzések hatókörébe kerül.

Az élet feletti hatalom kétféle formában jelenik meg a 18. századtól. Az első, az emberi test anatómia-politikája, a gépként felfogott emberi test fegyelmezése, képességnövelése, erőinek kiaknázása, a hasznosság és az engedelmesség növelése, hogy beépíthető legyen a gazdasági és felügyeleti rendszerekbe.

A második, a népesség bio-politikája valamivel később alakult ki, a már feltárt és bekódolt testi mechanikákra alapozva, az egészség, népszaporulat, születésszabályozás területein.

Tehát az élet feletti hatalom a test fegyelmezése és a népességszabályozás két pólusán alakította ki szervezeteit. Az ölés helyett a gépezet célja, hogy minden ízében birtokba vegye az életet. Kialakul a biohatalom, a testek behódoltatását és a népesség ellenőrzését szolgáló technikák szinte robbanásszerű megjelenésével (iskolák, kollégiumok, kórházak, műhelyek, laktanyák...). A fegyelmezés pólusán megindul a taktikákról, a tanulás folyamatáról, nevelésről, társadalmi rendről való gondolkodás.

A népességszabályozás pólusán pedig a demográfia, statisztika, a javak elosztása. (Saxe marsall, Guibert, Servan, Quesnay, Moheau, Süssmilch). Külön ideológusok foglalkoznak a két hatalmi pólus összeegyeztetésével (pl. tanulás vs. társadalmi szerződés). Ez a biohatalom nélkülözhetetlen előfeltétele a kapitalizmus kifejlődésének. Előbb az emberi testet ellenőrizhető módon bele kellett tagolni a termelő mechanizmusokba, illetve a népességgel kapcsolatos jelenségeket hozzá kellett igazítani a gazdasági folyamatokhoz. Oly módon kellett növelni az erőt, fokozni a képességeket, meghosszabbítani az élettartamot, hogy ez ne nehezítse meg a felettük való uralmat. A nagy államaparátusok fejlődése biztosította a termelési viszonyok

fennmaradását, az anatómia-politika technológiái pedig a működtetés, fenntatás szintjén fejtették ki hatásukat. Ezek az alapismeretek a társadalmi megkülönböztetés és hierarchizálás eszközei, melyek biztosítják a hegemónia fenntartását.Így lehet szabályozni a nyereség elosztását, a szaporodást hozzáigazítani a tőkefelhalmozáshoz, a termelőerők fejlődését az emberi csoportok növekedéséhez.Ennek köszönhetően enyhült az emberiségre nehezedő fenyegetés, például az éhség és járványok hullámai, a halál már nem lihegett állandóan az élet sarkában. A megszervezett játéktérben a nyugat-európai ember lassan megtanulja mit jelent, hogy eleven faj egy eleven világban, van teste, életkörülményei, egyéni és kollektív egészsége és olyan tere ahol kedvezően el lehet osztani ezeket az erőket.

Az élet ténye már nem az a megközelíthetetlen alapzat, amely csak néha bukkan fel az élet-halál szeszélyei szerint, hanem bekerül a tudás és a szabályozó hatalom hatókörébe. Már nem az ölés, hanem a gondoskodás biztosít szabad utat az emberi testhez. Modern kornak azt nevezhetjük, ahol a faj élete tulajdon politikai stratégiájának tétjévé válik. Arisztotelész még úgy fogalmazott, hogy az ember alkalmas arra, hogy politikai életet éljen, a modern ember politikája azonban tulajdon élete körül forog.Ennek a hatalomgyakorlásnak a következménye, hogy a normák kerülnek előtérbe a jogrend rovására. A törvény ereje helyett a mérés, értékelés, hierarchizálás műveletei alakítják ki a normákat. Ezzel az igazságszolgáltatás egyre jobban betagozódik az orvosi és adminisztratív mechanizmusokba. Az igazságszolgáltatás körüli zajos procedúrák csak elfogadhatóvá teszik a normalizáló hatalmat.

A 19. századtól a nagy politikai küzdelmek már nem a régi jogrendhez való visszatérés vagy az aranykor álmának nevében kérdőjelezik meg a hatalom általános rendszerét. Már senki nem várja a szegények királyát, az ezeréves birodalom eljövetelét vagy az ősiség visszatérését. Az életszükségletekért, a képesség kibontakoztatásáért folyik a harc.Megjelent a politika fórumain és a néptömegekben az élethez, a boldogsághoz, egészséghez, szükségletek kielégítéséhez való jog, a vágy, hogy mindenki rátalálhasson arra, ami lehetne (a felkínált életmódmodelleken belül).

A hatalom legfontosabb megnyilatkozásait és szertartásait tekintve jó ideig a vér volt a hatalom mechanizmusának legjelentősebb eleme. Ez a legnagyobb érték a házasságon alapuló rokoni kapcsolatokban, az előkelő származásban, az uralkodó politikájában, a rendekbe, kasztokba tartozásban. Az erőszak, éhség, járványok, a halál állandó jelenléte miatt ez különösen érthető. A társadalom a vérségi kapcsolatok társadalma, a hatalom a vér révén beszél.

Mi ehhez képest a nemiség, a szexualitás társadalmában élünk. Míg a vér megkülönböztető jelzés, a nemiség tárgy, célpont. Azért tudott azzá válni, mert mindenütt ott izzik és mindenütt félnek tőle. A hatalom megrajzolja, életre kelti, szakadatlanul burjánzó jelentést ad neki, amelyet jobb szem előtt tartani, nehogy elszabaduljon. Mert ha elszabadul, ismét a vér uralma alá kerül, öntörvényű lesz, az egyetlen és csupasz szuverenitás pontja. (Sade)Jóllehet, a hatalom továbbra is támaszkodik a vér mítoszára, a politika attól a mítikus szándéktól kapja meg önigazolását, melynek célja, hogy biztosítsa a vér tisztaságát és a fajnak a többi faj felett való győzelmét. A pszichoanalízis már születésének pillanatában észrevette, hogy mi az ami burjánzóvá teszi a hatalmi mechanizmusokat és szakított az orvosi pszichiátria gyakorlatával. Freud a régi hatalmi rendet igyekezett felsorakoztatni a vágy körül, a házasság, a vérfertőzés tilalma, az Uralkodó-Apa törvényét. Ez összefügg a fasizmussal való szembeállásával, tehát a történelmi körülményekkel. A szexualitás mechanizmusát csakis a kortárs hatalmi technikákból lehet elgondolni. Mondhatjuk úgy is: a szexualitás technikáinak története a testek története, annak a története, hogy mi mindennel ruházták fel azt ami a legközvetlenebb számunkra. A vágy és hiány, a látható és rejtett, a mértéktelenség és fogyatékosság, a funkció és élvezet egymásba alakuló dimenzióival.

A nemiség fogalma megfordította a hatalommal való viszonyt. A nemiség teszi lehetővé, hogy elkerüljünk mindent ami a hatalom hatalmát alkotja, hogy kizárólag törvényként és tilalomként gondoljuk el ezt a hatalmat. Tehát a nemiség testünkbe épített hatalmi fórumként működik. A titok amit keresünk benne a hatalmi mechanizmusok titka. Abban kutatjuk a gyönyört, a megvilágosodást, az identitásunkat, amit hosszú időkön át tébolynak láttak, szégyenbélyeg volt, aminek az erejétől félünk és kísértésbe jövünk titkától. A nemiség fontosabb lett a lelkünknél, a szerelemnél. A soha be nem teljesedő gyönyörért még a halált is elfogadható áldozatnak tartjuk, holott régen csak a szerelem és az utód tarthatott igényt ilyen nagy áldozatra. A nemiség megteremtése létrehozta a nemiségre irányuló vágyat, a nemiség birtoklásának, megszerzésének, felfedezésének, felszabadításának, szavakba foglalásának és igazságként való megfogalmazásának vágyát. A nemiség kívánatos volta ülteti el bennünk a hitet, hogy a nemiséget védjük a hatalommal szemben, holott épp az kapcsol minket a szexualitáshoz mechanizmusaival, és felemeli a mélységből, mint olyan káprázatot amiben felismerni véljük magunkat mint egyént.„Milyen szép is a nemi szerv, amikor fenséges és erőtől duzzadó, amikor betölti az egész világot. Mindent eláraszt, mint a napsugár, mindent beragyog fényével.” (Kate – Tollas kígyó)

Ma a szexuális ösztön megértése fontosabb magánál az aktusnál is. Bár a szexualitás mechanizmusával szemben ezután a test és az élvezetek alkotják majd a felszabadulás igazi kiindulópontját.

……………

Foucault kiegészítve a Szexualitás történetének első kötetét, összeállított egy olvasmányos könyvet „Herculine Barbin, más néven Alexina B.” címmel. A könyv egy 19. században élt francia hermafrodita önéletrajzát tartalmazza, valamint a függelékben orvosi jelentéseket, cikkeket, leveleket. A mű érzékletesen, személyessé téve ábrázolja a kor erkölcseit és az azt mozgató hatalmi mechanizmusokat. Ebben az összefoglalóban a képek nagy része a popart kultúrából származik, H.R.Giger munkái, illetve részletek a Pink Floyd zenekar Fal című filmjéből.