2 0 1 8 . a u g u s z t u s 31

Oláh András

idegenek

bizony elhagytunk valamit megint…várlak vissza pedig ott szuszogszmellettem álmot hazudva szemérmesen– fázósan csukódik ránk a múltsemmit sem látok már csak azerkélykorlát halványan felsejlő kontúrjait –az álmokra dermesztően hatnaka valóság suta kontrasztjaikint üvegcsörömpölés: részegtinédzserek vihognaknem tudják még hogy mennyireüresek és mennyire senkikúj mítosz kellene nekikahogy építettünk magunknak mi ishogy aztán cserbenhagyjuk leromboljuks elmondhassuk milyen is volthülyének lenni saját jogonszorongásaim kérdéseket vetnek felde méltóságot erőltetve a gyomorbafelkúszó remegésre lapuloktétován mert válaszok nincsenekcsak azt látom: múltunknak ára vanmentsük hát ami még menthetős hogy a hajnal ne találjon védtelenülfényérzékeny idegenként fázósanhozzád bújjak megint

Oláh András (1959) költő, drámaíró. Mátészalkán él. Legutóbbi kötete: Április bolondjai (2017).

H I T E L 32

csavargásaink

csavargásaink édes íze visszatér-ea sátrak éjszakai remegésea fogócskát játszó ujjak szomjaa magunkhoz lopott borospalackönfeláldozó behódolásaa hátizsákba préselt idő határtalanságaamikor semmi sem sietetts csak te voltál és énmeg a zseblámpa izgága fényede semmi vallomás és semmi vallatásmert szavak nélkül is tudtuk egymásta tenyeredből olvastams a testedet végigborzongató örömbőlmilyen jól megfértünk azon a szűk helyennem volt haladék sem várakozáscsak azonnali vágyés nem voltak tervek sema pillanat döntötte elhogy másnap tovább megyünk-es hogy együtt megyünk-e és egyfelé…forgatom a kopott fényképekettópart romok magányos fűz– megannyi bennünk száradó emlék

gyávaságaink

gyávának lenni a legbátrabb dologkitenni magad mások megvetéséneknevetség tárgyává válnilátni hogy mögötted összesúgnaks aztán már nemcsak mögöttedfalakra festik a nevedkarikatúrák születnek öntelt és nyálasés mérhetetlen egójú figurák firkáiakik még sohasem kerültek válaszút elémint nagyapáink a nagy háborúbanamikor a bombatölcsérré nőtt

2 0 1 8 . a u g u s z t u s 33

lövészárkok között vérezvemár csak a hazavezető utat kutattákkönyökölve hason csúszvaa szétbomló drótakadályok közötta füst borította kihalt mezőnés talán az a talján is csak ennyit akartarcán ugyanaz a rémület vonaglott végigalig pár méternyi távolságbóldermedten nézték egymástmíg ki nem csordult a könnymindkettőjük szeméből – ez volt a jelmeg az alig érzékelhető biccentésés kúsztak tovább a hullák közöttegymástól egyre távolodva

kudarcaink

beszorultál az emlékek sikátorábakényszeredetten nézel visszaa mögötted szuszogó tegnapokra– hogy bírtad el a súlytfiatalon eltemetted anyádats most apád testét hozzák a sínek mellőlnem halni készültunokájához hogy babusgassas hogy arcát nyakát csiklandozvagyerekesen gügyögve kicsiholjaa nevetést a féléves csöppségbőlnem ért el oda: a cinikus sorsa csordultig teli ürességbe kényszerítettede már itthon sincs a mának ízemegsavanyodott mindenmint a tornácon hagyott tej– két világod volt s most az egyik odalettmától a másikat fogod őrizni görcsösende ez a félelem tönkretesz mindentnincs kitől bátorságot koldulnimaradnak az örökös félutak a sajnálatés a megrendült bizalomamit az idő már soha visszapótolni nem tud