Online médiafogyasztás és szegénység

Zárótanulmány

2015. április

Tartalomjegyzék

1.Kép- és ábrajegyzék4

2.Vezetői összefoglaló5

3.A szegénység és online médiafogyasztás nemzetközi kutatásának és közpolitikájának eddigi legfontosabb eredményei, tapasztalatai10

3.1Az információ szegényektől a befogadó információs társadalomig10

3.2Esélyegyenlőséget biztosító információs társadalmat mindenkinek14

3.3A szélessáv foglalkoztatási hatása20

3.4A szélessáv befogadási hatása24

3.5A szegények információs élete: egy feltáró tanulmány Mexikóban26

3.6A technológiára helyezett fejlesztések eredményeinek összegzése28

3.7A szegénység és a (szélessávú) internethozzáférés viszonya: elméleti áttekintés29

3.8A technika társadalmi konstrukciójának elmélete33

4.A digitális szakadék magyarországi múltja és jelene36

4.1Az első évek: netre magyar!36

4.2Informatika és hajléktalanok39

4.3A használat minősége, szegmentációs kísérletek és a lemaradók40

4.4A WiFi-falu program és hatása53

4.5Új idők új eszközei – hagyományos módszerek55

4.6Kutatói koncepciók: új szegénység, másodlagos digitális megosztottság és hasznos használat58

4.6.1Új média, új szegénység?58

4.6.2Másodlagos digitális megosztottság: a hasznos használat, mint koncepció megjelenése60

5.Az online médiafogyasztás és a szegénység viszonya kutatásának javasolt módszertana61

5.1A digitális megosztottság mérése61

5.2Módszertan javaslat63

5.2.1A szegénység meghatározása és főbb típusai63

5.3Az új módszertanhoz kapcsolódó elvárások65

5.4A kérdőív tartalmi egységei67

5.5Az adatfelvétel mintája68

6.Felhasznált szakirodalom71

7.Interjúk75

7.1Interjú Ferge Sándorral75

7.2Interjú Z. Karvalics Lászlóval77

Kép- és ábrajegyzék

Ábra 1: Az e-befogadási programok szintjei6

Ábra 2: Az e-befogadás négy dimenziója19

Ábra 3: A szélessávú internet használat és a foglalkoztatás közti lehetséges kapcsolatok24

Ábra 4: A szélessávú internet fejlesztés és a társadalmi befogadás közötti feltételezett összefüggések26

Ábra 5: Az IKT hozzáférés a mexikói esettanulmány három településén27

Ábra 6: A szélessáv és a gazdasági növekedés közti három legfontosabb összefüggés ábrázolása a szakirodalom alapján33

Ábra 7: Háztartások számítógép- és internetellátottsága 1997 és 2007 között36

Ábra 8: A használati index alakulása különböző hátrányos helyzetű csoportokban38

Ábra 9: A DIDIX index alakulása41

Ábra 10: Az internethasználat indokai41

Ábra 11: A személyes mentor előfordulásának gyakorisága42

Ábra 12: Internethasználók – felzárkózók és lemaradók43

Ábra 13: Az internethasználók felzárkózók és lemaradók szociodemográfiai jellemzői43

Ábra 14: Az infokommunikációs eszközök megítélése a kutatási szegmensekben44

Ábra 15: Az internet szerepének megítélése a kutatási szegmensekben45

Ábra 16: Az internet-hozzáféréssel rendelkező háztartások aránya 2007-ben és 2009-ben46

Ábra 17: Az internethasználók aránya különböző szociodemográfiai mutatók szerint46

Ábra 18: Az internettől való távolmaradás okai47

Ábra 19: Internethasználói csoportok és arányaik a WIP 2009-es adatai alapján47

Ábra 20: PC vásárlásakor kapott tanácsok forrása (azon háztartások százalékában, akik vásárlás útján jutottak otthonukba PC-hez, több válasz is lehetséges volt49

Ábra 21: Az internet bevezetésekor kapott tanácsok forrása (azon háztartások százalékában, akik vásárlás útján jutottak otthonukba internet-hozzáféréshez, több válasz is lehetséges volt)49

Ábra 22: A felnőtt népesség megoszlása a DIAT szegmentációja szerint51

Ábra 23: A digitálisan írástudatlan népesség megoszlása a szegmentáció szerint52

Ábra 24: A háztartások internetellátottsága jövedelmi csoportok szerint (2008)53

Ábra 25: A legalább hetente internetezők aránya nemek és korcsoportok szerint55

Ábra 26: A legalább hetente internetezők aránya lakóhely és a háztartás jövedelme szerint56

Ábra 27: A modern eszközök használatában tapasztalható különbségek56

Ábra 28: Praktikus ügyek online intézésének előfordulása az elmúlt egy hónapban57

Ábra 29: Praktikus ügyek online intézése és a vagyontárgyak számának kapcsolata57

Ábra 30: Internet-használat és bizonyos demográfiai tényezők kapcsolata58

Ábra 31: Csepeli és Prazsák útmodellje az internethasználatot meghatározó tényezőkről59

Ábra 32: DIDIX63

Ábra 33: Az új módszertan felépítése65

Ábra 34: A kvantitatív modul felépítése66

Ábra 35: A kvalitatív modul felépítése69

Vezetői összefoglaló

A hazai és nemzetközi kutatások általában két megközelítésben vizsgálják a szegénység és az online aktivitás összefüggéseit: egyrészt a hozzáférés és a használat (infrastruktúra, technikai felszerelés, támogatások, tartalmak elérhetősége), másrészt pedig a megfelelő tudás oldaláról (a kemény infrastruktúra mellett a puha infrastruktúra ugyanolyan fontos). Az öreg technológiák – mint például színes televízió, videomagnó, telefon – használatával szemben a világhálón való értékteremtő boldogulás számos új készség, képesség meglétét feltételezi a felhasználónál.

A kutatásokban (és ezzel párhuzamosan, kissé lemaradva a döntéshozók programjaiban) több szemléletváltás, hangsúlyeltolódás alakult ki az elmúlt másfél évtizedben. A fogalom kezdetben a terjedés technikai, fizikai akadályaira, korlátaira utalt, azonban innen gyorsan átterelődött a hangsúly az IKT eszközök elterjedését befolyásoló társadalmi korlátokra. Ezeket kiválóan tükrözi a hazai digitális szakadék kutatásának áttekintése is. Az első szakaszban (kb. 2005-ig) az internetezők számának növekedése állt a középpontban, a második szakaszt (2010-ig) már a használat minőségének feltárása és a nem internet-használók motivációinak feltérképezése jellemezte, a harmadik szakaszban már a mobil eszközök és internet ( valamint az ezzel létrejövő folyamatos, „always on” digitális jelenlét lehetősége, illetve az ezekhez kapcsolódó szolgáltatások) jelentett új dimenziót.

A digitális megosztottság vizsgálatának valamennyi dimenziója megjelent az eddigi hazai kutatásokban, ugyanakkor olyan, ami megbízhatóan, hosszú távon és jól leírná a szegénység és az online médiahasználat viszonyait, egyelőre nem zajlott hazánkban, és nemzetközi színtéren sem ismertek jó megoldások, a problémakörre specifikusan kialakított módszerek. A legtöbb információ a digitális megosztottságot vizgsáló kutatásokból, felmérésekből vonható le, amelyek azonban nem érintik a kérdéskör valamennyi dimenzióját.

A szakirodalom meglévő, ugyanakkor nagyon szétszórt, illetve áttételes adatai alapján viszonylag kevés következtetés vonható le teljes bizonyossággal. Néhány állításazonban megalapozottan kijelenthető, adatolása azonban további primer kutatásokat igényel:

- Tartós hátrányba kerül az (illetve meglévő hátránya még nagyobbra nő annak), aki nem képes, nem tud, vagy nem akar hozzáférni az IKT eszközökhöz.

- A digitális megosztottság leküzdése egy hosszantartó, végérvényesen soha meg nem szüntethető folyamat, hiszen az egyenlőtlenségek újratermelődnek, ezt a folyamatot a folyamatosan megjelenő új technológiák, szolgáltatások folyamatosan gerjesztik

- Paradox módon, az IKT eszközök egyenlőtlen elterjedése következtében kialakuló, felerősödő társadalmi megosztottságot a döntéshozók ugyanezen eszközökkel szeretnék megszüntetni.

- A használat minőségéről: amikor a szegények hozzáférnek az internethez, az online tartalomvilághoz, szolgáltatásokhoz, akkor használati mintázataik egy lényeges dologban eltérnek a gazdagabbakétól: kevesebb tevékenység, szűkebb csatornák, kevesebb eszköz- és alkalmazás-használat jellemző rájuk. A szegényekre jellemző, sajátos online tartalomfogyasztásról nem beszélhetünk, sokkal inkább az online eszközök sajátos, eltérő használatáról.

- A használat céljáról: a szegény egyének, közösségek esetében az IKT elsősorban az információs függőségből adódó kitettség, kiszolgáltatottság csökkentésének eszköze.

- A másodlagos digitális megosztottság az adatok alapján hazánkban is megfigyelhető, általánosságban pedig az is igaz, hogy ezek nagyrészt a meglévő, „hagyományos” társadalmi különbségek eredményező tényezők mentén alakultak ki.

- A hatékony képzéssel és cselekedve tanulással egybekötött szélessávú internet hozzáférés a marginalizált közösségek tagjainak számára is lehetővé teszi az új készségek, információk és kommunikációs gyakorlatok elsajátítását, illetve a humán, társadalmi és pénzügyi tőke megerősítését – feltéve, ha van közvetítő szereplő.

Nincsen jelenleg olyan hiteles, nagymintás adatfelvétel, mely a hazai szegények (online) tartalomfogyasztásával, illetve digitális kultúrához kapcsolódó lehetőségeikkel (munkaerőpiac, tanulás, társadalmi beágyazódás és reintegráció stb.) foglalkozik. A tanulmányban kidolgozásra került egy olyan módszertan (mintajellemzők, mintavétel elvárásai, kérdőívek tartalmi vázlata), mely megvalósítása hazai és nemzetközi téren is hiánypótló adatokhoz juttatná az érdeklődőket. A kutatás meghatározó stratégiai célja, hogy támogassa a társadalompolitikai céloknak megfelelő döntések előkészítését. Ezért a kutatás arra törekszik, hogy pontos képet alkosson a deprivált társadalmi csoportok platformhasználatáról és online tartalomfogyasztásáról, illetve ennek hiányában az ehhez kapcsolódó gátakról, attitűdökről.

Összefoglaló

Kicsivel több mint egy generáció alatt az internet technológia a kezdeti elterjedéstől napjainkra gyakorlatilag mindent felforgató módon átalakította a mindennapi életünket. Mondjuk ezt a legtermészetesebb módon, miközben a világ népességének több mint 60 százaléka maradhat tartósan offline, ami körülbelül 4 milliárd embert jelent. Talán meglepő, de a világ fejlett részében, például az Európai Unióban, Kanadában, az Egyesült Államokban is 20 százalék körül van azoknak a felnőtteknek az aránya, akik eddig soha életükben nem használtak még internetet, de ez az arány jóval magasabb például az idősek, a szegények, az alacsony iskolai végzettségűek körében.

A nemzetközi – és ettől nem megkülönböztethető módon – a hazai kutatások is általában két megközelítésben vizsgálják a szegénység és az online aktivitás összefüggéseit:

1. Egyrészt meghatározásra kerülnek azok a kategóriák, amelyek leginkább befolyásolják a modern információs- és kommunikációs eszközökhöz való hozzáférést és használatot. Ilyen az infrastruktúra elérhetősége, a technikai felszerelés, a társadalmi támogatás, az elérhető online tartalmak és szolgáltatások elérhetősége stb. Itt az állami szerepvállalás elsődleges jelentőségű, az egyén szintjén kevésbé állnak rendelkezésre eszközök, megoldások.

2. Az utóbbi évek során egyre egyértelműbbé vált, hogy a „kemény infrastruktúra” kiépítése önmagában nem fog egy igazságosabb, kevésbé töredezett információs társadalmat létrehozni, ha a „puha infrastruktúrára”, azaz ha azokra a dimenziókra nem fordítunk kellő figyelmet, amelyek a fizikai infrastruktúrát élettel töltik meg. Hiába fogunk kiépíteni vezeték nélküli internet-lefedettséget mindenhova, ha az okostelefonok, tabletek használatához nincs meg a megfelelő tudás, ha ezeknek az eszközöknek a beszerzéséhez, használatához szükséges magas beruházási, kockázatvállalási küszöbértékeit nem tudjuk közösségi megoldásokkal ellensúlyozni – például a szegényebb rétegek körében. Ugyanakkor itt egyre gyakrabban megfogalmazódnak olyan vélemények is, hogy az egyéni felelősségvállalás, a lehetőségekhez mért teherviselés, kockázatvállalás jelenjen meg a hátrányos helyzetűek esetében is, pontosan a társadalompolitikai jelentősége miatt megengedett bizonyos mértékű kényszer alkalmazása is.

A nemzetközi áttekintés alapján úgy látjuk, hogy abban az esetben, ha a szegények is hozzáférnek az internethez, az online tartalomvilághoz, szolgáltatásokhoz, akkor használati mintázataik alig-alig térnek el például a gazdagabbakétól, csak kevesebb tevékenység, szűkebb csatornák, kevesebb eszköz- és alkalmazás-használat jellemző rájuk. Amiben eltérés mutatkozik – és ezt a hazai kutatási eredmények is mutatják a vonatkozó fejezetben –, hogy ha egy szegényebb közösség hozzájut az IKT infrastruktúrákhoz, akkor elsősorban az „információs gettó” hatásának csökkentése a céljuk, az információs (feudális jellegű) függőségből adódó kitettség, kiszolgáltatottság csökkentésére törekszenek. Ilyen értelemben a szegényekre jellemző, sajátos online tartalomfogyasztásról nem beszélhetünk, sokkal inkább az online eszközök sajátos, eltérő használati mintázatáról, a megbízható információk hozzájutásának hangsúlyosabb igényéről. A fizikai, földrajzi és társadalmi kapcsolatok értelmében vett elzártság pillanatok alatt létrehozza a társadalmi osztály alattiságot (underclass), a helyi elittől való végtelen függőséget. Itt az IKT eszközök hozzáférése, a megbízható online tartalomvilág az underclass helyzetből való kitörés egyik leghatékonyabb módját, lehetőségét adják.

E helyzetek megoldása komplex megoldásokat igényel. A digitális megosztottság kutatásából mára már világosan látjuk, (lásd vonatkozó fejezet adatai), hogy a még több és még jobb technológia vagy technika nem tudja feloldani ezeket a különbségeket, nem tudja megakadályozni a szegénység újratermelődését. A digitális megosztottság a mai napig újratermelődik, nem szűnik meg az egyes – nem használó – generációk „eltűnésével”. Sőt, a szegénységgel összefüggően még mindig jellemző az infrastrukturális hozzáférésben tapasztalható megosztottság is.

Értelmezési keretrendszerként a DiMaggio-Hargittai (2001) féle kategóriákat hívtuk segítségül. A szerzőpáros az alábbi öt dimenziót emeli ki:

1. technikai felszerelés,

2. a használat autonómiája,

3. képességek, készségek, internet-kompetencia,

4. társadalmi támogatás,

5. használat célja.

Ezeket a dimenziókat próbáltuk aktualizálni a szegénység fókusszal. Csak érintőlegesen térünk ki az innovációk társadalmi elterjedését vizsgáló elméletekre, de a diffúziós modellek szintén jó elemzési keretrendszert adnak. Ezt használta Molnár Szilárd (2002), amikor a digitális megosztottság elemzéséhez háromrétegű elemzési megközelítést javasolt. Ezt használta fel a Tavistock Institute, amikor az európai e-befogadás programokat elemezték. A programok ez alapján három csoportba oszthatóak:

1. a hozzáférési megosztottságot (ami a hozzáféréssel rendelkezők és az azzal nem rendelkezők közti különbséget írja le),

2. a használati megosztottságot (ami a használók és nem használók közötti megosztottságot írja le a technológia terjedésének kezdeti, felívelő szakaszában) és

3. a használat minőségében jelentkező megosztottságot célzó programok csoportjára.

Mivel ezek a fenti, Molnár Szilárd (2002) által alkotott modell szerint a penetráció egyes szakaszaihoz kapcsolódnak, első, a második és harmadik generációs programoknak is nevezhetjük a csoportokat. Annak ellenére, hogy ezek jellemző alkalmazási szakaszai eltérhetnek, általában az a tapasztalat, hogy egy időben többféle program is implementálási időszakban van. Valójában ezek a programok egymásra épülnek, és különböző hozzáférési szintek biztosítására célzottaknak is tekinthetők. A Tavistock Institute felmérése szerint az Európai Unió országaiban 2006-ban a programok nagy része a használati megosztottságot kívánta csökkenteni, de megtalálhatóak voltak a másik két csoportba tartozó programok is.

Ábra 1: Az e-befogadási programok szintjei

Az elsőgenerációs, vagy hozzáférési programok lényege az eszközökhöz és megfelelő infrastruktúrához való hozzáférés biztosítása. Ezeknek a programoknak három fő típusát különíthetjük el:

1. eszközbiztosítás egyéneknek,

2. közösségi hozzáférési pontok létesítése,

3. szélessávú hálózathoz való hozzáférés biztosítása.

A három alkategória közül az első kettőbe tartozó programok széles körben elterjedtek egész Európában. A szélessávú technológiák terjesztését szolgáló kezdeményezések a legtöbb esetben az utóbbi években kezdődtek.

A második generációs programoknál a használatra való felkészítés áll a fókuszban, vagyis az, hogy a puszta fizikai hozzáférés lehetősége mellett az effektív hozzáféréshez szükséges feltételek is teljesüljenek. Ennek megfelelően az ebbe a csoportba tartozó programok az alábbi altípusokba sorolhatóak:

1. a speciális igényekkel bíró csoportok hozzáférésének biztosítása (eAccessibility),

2. a digitális technológiák használatához szükséges felhasználói tudás fejlesztése,

3. szolgáltatásbővítés, vagyis tartalomfejlesztés.

Az első kategória esetében elsősorban a különböző fogyatékossággal élők (például a vakok és gyengénlátók) egyenlő hozzáférésének biztosításáról van szó. Ezt általában szabványokkal és szabályozási eszközökkel kívánják elérni. A második kategóriában többféle programmal találkozhatunk, a rövid távú, felvilágosító és bevezető jellegű ismeretterjesztéstől a különböző képzési programokig. Külön kiemelést érdemel ezen programok körében két stratégiai szempontból igen fontos célcsoport: a munkanélküliek és az iskolába járó gyerekek illetve fiatalok, akik számára gyakran célzott és nagy ívű oktatási programok születnek. A harmadik kategóriában a kormányzat és állampolgárai közti kommunikációt segítő, elsősorban e-közigazgatási eszközök fejlesztését kell kiemelni. Ezek az innovációk, amellett, hogy növelhetik a közigazgatás hatékonyságát, vonzóerőt gyakorolhatnak azokra, akik azért nem használják az info-kommunikációs technológiákat, mert haszontalannak vélik azokat.

A harmadik generációs programok fő célja a használók közötti egyenlőtlenségek csökkentése, illetve a terjedési szakasz végén a „makacs“ távolmaradók elérése. Ennek megfelelően ebben a csoportban olyan programokat találhatunk, amelyek egyrészt a „hasznos használatot“ és a magas szintű kezelési képességeket helyezik a középpontba, másrészt olyanokat, amelyek a motivációs gátak leküzdésére alkalmasak. Ebben az esetben a projektek legtöbb esetben tartalomfejlesztést, illetve ismeretterjesztést jelentenek. A tartalomfejlesztésnek a fókusza immár nem (csak) az állam és polgárainak kommunikációja, hanem a polgárok egymás közti és az üzleti világgal való párbeszédének serkentése is. Az alábbi kezdeményezéseket sorolhatjuk ebbe a kategóriába:

1. e-demokrácia eszközöket fejlesztő kezdeményezések,

2. a civil párbeszédet serkentő kezdeményezések,

3. szűkített célcsoportok számára tartalomszolgáltatás,

4. bizalom és tudatosság növelő kampányokat.

A hazai digitális szakadék kutatását több szakaszra bonthatjuk, és annak fázisait számos forrás felhasználásával mutathatjuk be. Míg az első szakasznak, mely nagyjából 2004-2005-ig terjed, a bevonás, az internetezők számának növekedése, és ennek leírása állt a középpontjában, a 2000 évek első évtizedének második felét már (a szélessávú kapcsolatok mindennapossá válásával, illetve részben ezzel összefüggően új szolgáltatások megjelenésével) a használat minőségének feltárása, illetve a kimaradók, a nem internet-használók motivációinak feltérképezése és bevonásának lehetőségei jellemezték. A 2010-es évek pedig az új, „modern”, mobil eszközök és a mobil internet elterjedésével egy újabb dimenziót hoztak a kutatásokba, melyek a két eddig megközelítést kombinálva most már egy időben fókuszálnak az eszközök terjedésére és az azokon elérhető szolgáltatások használatára, illetve a használók leírására.

A World Internet Project utolsó, 2009-es adatai és összefoglaló-kötete sűrítve mutat be néhány, korábban már megismert digitális megosztottságot okozó tényezőt, egyrészt az internet-hozzáféréssel rendelkező háztartásokról, másrészt pedig az internet-használókról. Jól kirajzolódik, hogy az internethasználatot hagyományosan befolyásoló tényezők (kor, iskolai végzettség, gazdasági aktivitás, szubjektív státusz) a kétezres évek végén is jól kirajzolták a különbségeket használók és nem használók között, míg a települési lejtő, a régió és a háztartás mérete a háztartások internet-ellátottságára volt befolyással.

A 2000-es évek közepén már elmondható volt, hogy a magyar társadalomban igen jelentős azoknak az aránya, akik a digitális világ szempontjából teljes elszigeteltségben élnek, és vélhetően köztük sokan tartoztak a szegények közé. Esetükben a legnagyobb társadalompolitikai kihívást elsősorban az jelenti, hogy sem belső motiváció, nyitottság, érdeklődés, sem a külső segítségnyújtás lehetősége nem fedezhető fel. Az elszigeteltség fő forrása, hogy a nem internetezőkre egy beszűkült társadalmi kapcsolatrendszer jellemző, így hiányoznak azok az alapvető társadalmi kötések, interakciók, amelyek elősegítenék az innovációk elterjedését.

A szegénység és internethasználat kapcsolatában érdekes információkat tudhatunk meg a Wi-Fi falu program eredményeit és az azt kísérő értékeléseket elemezve is, melyek a nagymintás adatfelvételekkel szemben gyakorlati ismereteket nyújtanak egy civil kezdeményezésről. A WiFi-falu programban 2008 első felében 102 magyarországi kistelepülésen építettek ki vezeték nélküli internet-hozzáférést. A kezdeményezés a társadalom perifériájára sodródott, kistelepüléseken élő, hátrányos helyzetű családok számára biztosít internet-hozzáférést és olcsó, használt, felújított számítógépet. A WiFi falvak kiépítésének első, 2007 év végétől 2008 nyaráig tartó szakaszában Borsod-Abaúj-Zemplén, illetve Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kistelepülések vettek részt.

A WIP kutatás befejeződésével a KSH (Eurostat) adatai mellett (amelyek a használat módjába nem igazán engednek betekintést) az NMHH (és néhány piackutató cég általában egy- illetve maximum kétdimenziós) felmérései jelentenek támpontot az elmúlt években a digitális megosztottság alakulását illetően. A mobilinternet és az okostelefonok elterjedése azonban teljesen új helyzetet teremtett a használati szokások és a hozzáférés terén is, az internethasználat mobilitással is párosult már, illetve számos új eszközzel megoldással, szolgáltatással, melyeknek terjedése egy új és markáns irányt jelentett a témával foglalkozó kutatók és a felmérések számára, némileg elvonva a figyelmet a korábban felvetett, de nem teljesen megválaszolt kérdésekről.

Csepeli és Prazsák 2009-es cikkében „új szegénységként” értékelik a különböző, az IKT függvényben vizsgált kulturális cselekvések során kialakult különbségeket. A Szonda-Ipsos 2008-as adataira építve megjegyzik, hogy „az internetezők belsőleg rétegzettek, s messzemenően különböznek aszerint, hogy milyen aktivitással, s mekkora kapcsolati körrel rendelkezve vesznek részt az internet által teremtett kommunikációs forgalomban.” A szerzőpáros adatai alapján az eddig bemutatott adatokkal összhangban az iskolai végzettség, a gazdasági aktivitás és a lakhely típusa is jelentősen befolyásolja az internet-használatot. A szerzők nem említik a jövedelem, vagy akár a szegénység témakörét, ugyanakkor ezen tényezők kombinációjából jól lehet következtetni arra, hogy az alacsonyabb státuszú rétegek jelentős hátrányban voltak az internet megismerésében. A szerzőpáros a használati különbségeket a kultúra irányából igyekeztek megközelíteni, és arra jutottak, hogy az internet-használat és a kultúráról való gondolkodás nem független egymástól. Az internetezők körében szignifikánsan többen értelmezik tág értelemben a kultúrát (Cepeli és Prazsák által felhasznált megkülönböztetés szerint ebbe beletartozik a tömegkultúra, a turizmus, a digitális kultúra, a mindennapi kultúra és a tudástranszfer), míg a nem internetezők között „túlreprezentáltak azok, akik élete a kultúrán kívül zajlik, legalábbis szemantikai értelemben.” Az áttekintés utolsó cikkében Galácz és Ságvári megállapította, hogy a másodlagos digitális megosztottság az adatok alapján hazánkban is megfigyelhető, általánosságban pedig az is igaz, hogy ezek nagyrészt a meglévő, „hagyományos” társadalmi különbségek eredményező tényezők mentén alakultak ki.

A digitális szakadék vagy digitális megosztottság kutatása hazánkban is elsősorban a használók - nem használók dimenziójában zajlott, majd a nemzetközi trendeket követve a használat minősége is megjelent az elemzési palettán, elsősorban az akadémiai cikkekben, írásokban, az előző évtized vége-felé, ám a mobil eszközök forradalma ezt a kutatási irányt némileg háttérbe szorította. Összességében elmondható, hogy a digitális megosztottság vizsgálatának valamennyi dimenziója megjelent az eddigi hazai kutatásokban, ugyanakkor olyan, ami megbízhatóan, hosszú távon és jól leírná a szegénység és az online médiahasználat viszonyait (esetleg ezen keresztül alkalmat biztosítana a hasznos használat megfigyelésén keresztül a mobilitás nyomon követésére is), egyelőre nem zajlott hazánkban. Véleményünk szerint egy ilyen kutatásnak az eddigiekből az alábbi tényezőket kell figyelembe vennie:

· az internetezésre használt eszközök (és szoftverek) és azok minősége, használatuk helye és módja,

· a digitális és információs írástudás szintje,

· a használat célja, a tartalomfogyasztás módja, a hasznos használat dimenziói,

· a kulturális elemek online és offline fogyasztása,

· illetve a társadalmi tőke és a támogatás mértéke, társas kapcsolatok.

A tanulmány utolsó harmadában egy módszertant javaslunk a szegénység és online médiafogyasztás közötti kapcsolat természetének pontosabb meghatározására, megismerésére, megértésére; részben az eddig rendelkezésre álló, de nem értelmezett adatok feldolgozására; részben pedig az új adatok gyűjtésére és azok integrálására. A szegénység és online médiafogyasztás közötti kapcsolat mélyebb megértésének érdekében kiindulópontunkat a korábbi eredmények képezik, azzal a fontos különbséggel, hogy a módszer nem általában a digitális megosztottságot, hanem kifejezetten a deprivált társadalmi csoportok online médiafogyasztását hivatott megérteni.

A javasolt módszertan részletes ismertetése előtt annak indokoltságára és néhány fontos tulajdonságára térünk ki. Annak érdekében, hogy a célhoz legjobban illeszkedő és a tudományos megismerés követelményeinek megfelelő módszertant alakíthassunk ki, primer adatfelvételeken alapuló kutatási programot javaslunk, amelyben helyet kap egy ismétlődő kvantitatív kérdőíves kutatás, illetve kiegészítésként a célcsoportban kvalitatív mélyfúrások. A kvantitatív megközelítést az összehasonlítás igénye, a fejlesztések, intézkedések hatásainak mérhetősége, míg a kvalitatív részt a mélyebb összefüggések megérthetősége indokolja.

A fejezetben kidolgozásra került az új módszertan adatfelvételi metódusa és a tervezett kérdőív(ek) tartalmi vázlata is.

A szegénység és online médiafogyasztás nemzetközi kutatásának és közpolitikájának eddigi legfontosabb eredményei, tapasztalataiAz információ szegényektől a befogadó információs társadalomig

Minden technikai újdonság, innováció magában hordja az áldás vagy átok dimenziókat, például a mozgókép, telefon, autó, internet, űrhajók, mobiltelefon stb. A modern információs és kommunikációs eszközök társadalmi, gazdasági elterjedése is felveti a kérdést: hatnak-e, és ha igen, miként a társadalmi struktúra egészére, az esélyegyenlőségre, az életminőség alakulására, a társadalmi különbségek újratermelődésére, hogy csak a kutatásunk témájánál maradjunk.

Annak ellenére, hogy a társadalomtudományok viszonylag későn ismerték fel e kérdések jelentőségét, mára már a digitális megosztottság kutatásának is megvan a maga történetisége, melynek áttekintése sok érdekességgel, tanulsággal szolgál. Ezekből a tapasztalatokból lehet egy értelmezési, elemzési, kutatási keretrendszert meghatározni a szegénység és a modern IKT eszközök, médiafogyasztás összefüggéseinek szűkebb témakörére.

A technikai eszközök világa gyorsan változik, az ehhez való alkalmazkodás sebessége viszont számos szocio-kulturális, gazdasági tényezőtől függ. Ebből a gyorsan változó világból következik, hogy a digitális megosztottság is egy változó világ. Egy elemzési keretrendszernek ehhez a változó körülményhez kell alkalmazkodnia, illetve a változások ellenére jó méréseket, összehasonlítható elemeket nyújtania.

Ennek az elemzési keretrendszernek az egyik sarokköve a digitális megosztottság összetett jelenségének a megértése, illetve az ebből adódó megoldások, politikai törekvések, fejlesztési kísérletek történeti áttekintése, míg a másik a diffúziós elméletek alkalmazása az újítások, innovációk társadalmi elterjedés mintázatának feltárása, megismerése.

A digitális szakadék szociológiai kutatása és könyvtárnyira duzzadt irodalma arra hívja fel a figyelmet, hogy az új egyenlőtlenség gyakorlatilag egy szélesebb egyenlőtlenségi rendszer megkerülhetetlen eleme. A „hozzáfér – nem fér hozzá”, „meg tudja fizetni – nem tudja megfizetni” stb. dichotómiák feloldása önmagában soha nem fogja megszüntetni a digitális megosztottság problémáját. Másrészt, a digitális szakadéknak is van egy – persze sok más egyenlőtlenséghez sajnos igen hasonló módon – fontos tulajdonsága: a megosztottság ciklikusan újratermelődik, azaz nem szűnik meg, nem áll be egy olyan állapot, hogy azzal a döntéshozóknak nem kell foglalkoznia.

Ma már egyre pontosabban látjuk, milyen előnyökkel is jár a tanulásban, a munkaerőpiacon, az ügyintézésben, vagy csak egy egyszerű állami pályázat benyújtásakor a számítógépek, mobiltelefonok, az internet, illetve az ezekre támaszkodó online alkalmazások rutinszerű ismerete, használata. A digitális világnak ezeket a lehetőségeit el lehet utasítani, viszont a hatásuk alól kibújni nem lehet. Ezeknek az eszközöknek a társadalomra, gazdaságra, közigazgatásra, demokráciára, kisközösségekre tett pozitív hatásaival egyre inkább tisztában vagyunk, így kijelenthető: tartós hátrányba kerül az, aki nem képes, nem tud, vagy nem akar hozzáférni az IKT eszközökhöz, aki nem rendelkezik azzal a digitális írástudás szinttel, ami lehetővé teszi az internet és a mobilkommunikáció rutinszerű használatát.

Az információs társadalom alakításában szerepet játszó döntéshozók, kutatók körében ezért korán felismerésre kerültek az IKT eszközök elterjedésével kapcsolatos veszélyek, kockázatok, így a számítógépek és az információ hozzáférési esélyéből fakadó bizonytalan kérdéseket és duális (információ-szegények és -gazdagok) társadalomképet a ’90-es végén felváltja a digitális megosztottság árnyaltabb fogalma.

A fogalom kezdetben a terjedés technikai, fizikai akadályaira, korlátaira utalt, azonban innen gyorsan átterelődött a hangsúly az IKT eszközök elterjedését befolyásoló társadalmi korlátokra. Ennek megfelelően ma már inkább értjük a fogalom alatt azt a társadalmi távolságot, amely annak következtében alakul ki, hogy kinek van hozzáférése, valamint megfelelő tudása, gyakorlata az digitális világ szolgáltatásainak, a modern elektronikus hálózatok használatához, és ki nem fér hozzá mindezekhez, illetve ki nem képes a megfelelő mélységű használatukra.

Az elmúlt évtized nagyon fontos trendeket, tapasztalatokat hozott a felszínre, hiszen kiderült, a digitális megosztottság kumulatív módon erősíti fel a már meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket. Mindez azt jelenti, hogy nem egy új, csak az információs társadalomban felbukkanó jelenségről van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy a gazdasági, képzettségi, életkori, nemi, lakhely szerinti – és bizonyára még folytathatnánk – adottságok miatt nem mindenki egyformán tud, akar hozzáférni a modern infokommunikációs eszközökhöz, illetve sajátos módon a hozzáférők sem egyformán tudják használni/kihasználni ezek előnyeit.

A fejlett országok fontos tapasztalata, hogy a digitális megosztottság problémája nem oldódik meg az IKT eszközök társadalmi telítettségének állapotában sem, ugyanis rendre új technológiák, eszközök (például szélessáv, mobil eszközök, web2.0, stb.) jelennek meg, amelyeknél hasonló módon újra kialakulnak a törésvonalak. Napjainkban már a használat-nem használat mentén meghúzódó törésvonalak mellett ugyanolyan fontos kérdésként vetődik fel a használók közötti különbség, amely leginkább a digitális írástudás/műveltség, az online önkifejező-képesség, a hálózatokban való gondolkodás és probléma-megoldási képesség, stb. dimenzióiban fejeződik ki.

A digitális szakadék kialakulásának, mélyülésének okait a következő fő csoportokba sorolhatjuk:

1. Gazdasági természetű okok: például magas asztali számítógép árak, nincs olyan hely, ahol ingyen vagy nagyon olcsón lehet internetet használni, stb.

2. Társadalmi természetű okok: például eltérő iskolai végzettség, jövedelmi szint, lakóhely, stb.

3. Kulturális, tudatosságbeli okok: nincs rá szüksége, még nem látta még a hasznát, nincs mintaadó réteg, stb.

4. Tartalmi okok: nincs őt érdeklő tartalom és/vagy szolgáltatás, nem érhető el az anyanyelvén szolgáltató webhely, elégtelen helyi információk, tartalmak, stb.

A fejlett országok eddigi tapasztalatai tehát azt mutatják, hogy a várakozásokkal, reményekkel szemben a digitális törésvonalak közel ugyanazon társadalmi szakadékok mentén termelődnek újra, ahol a korábbi technológiai és kommunikációs töréseket megfigyelték, illetve ezzel párhuzamosan nem tűnik igaznak az a feltételezés, hogy a digitális szakadék az internethozzáférés rohamos terjedésével teljesen el fog tűnni.

Mindebből következik az a tapasztalat, hogy a digitális megosztottság leküzdése egy hosszantartó, talán végérvényesen soha meg nem is szüntethető folyamat.

Paradox módon, az IKT eszközök egyenlőtlen elterjedése következtében kialakuló, felerősödő társadalmi megosztottságot ugyanezen eszközök segítségével próbáljuk megszüntetni. Azaz napjainkban már úgy gondoljuk, hogy az IKT eszközök alkalmasak arra, hogy segítségükkel növeljük a leszakadó társadalmi rétegek, csoportok esélyegyenlőségét, életminőségét, még ha természetesen végleges megoldást ezek sem nyújtanak. Ezt fejezi ki az e-inclusion, az e-befogadás fogalma: az új kifejezés mögötti koncepció már nem elsősorban az újfajta egyenlőtlenségek bemutatására koncentrál, hanem sokkal inkább az okok feltárásával a megosztottság áthidalását elősegítő nyertes-nyertes megoldások megfogalmazására. Nem arról van szó, hogy az IKT eszközök megoldják a szegénység, a diszkrimináció problémáját, a társadalmi struktúrából eredő egyenlőtlenségeket, hanem arról, hogy az IKT eszközök elérése, tényleges használata, valamint az online tartalmak és szolgáltatások elősegíthetik a társadalmi kizárás csökkentését, megteremthetik az információs társadalomban való részvétel esélyegyenlőségét.

Ugyanakkor mára azt is látnunk kell, hogy önmagában a több technológia, a nagyobb sávszélesség, a több online tartalom sem fogja megszüntetni a digitális megosztottságot, ugyanis a technológia-váltások és az ezen átmenetek között lejátszódó generáció-váltások bizonyos mértékben újratermelik a digitális megosztottság különböző típusait.

Nem véletlen tehát, hogy az információs társadalmak integrációs erejének felgyorsítása mind a fejlett, mind a fejlődő országok fontos törekvése lett az utóbbi években. Az integráció, az esélyegyenlőség biztosítása nem csak az egyes társadalmak, hanem régiók, földrészek szintjén is fontossá vált. Az egyes kontinenseken jelentős különbségek vannak mind a beavatkozás szintjét, mind a megcélozni kívánt társadalmi csoportok és eszközök tekintetében is, hiszen míg például az Európai Unióban közösségi szinten szorgalmazzák a befogadó, erősen integrálódott információs társadalom kiépítését, addig az Egyesült Államokban ez sokkal inkább települései, kisközösségi szinten valósul meg, mindezzel szemben pedig a harmadik világ nagymértékben rá van utalva a fejlettebb világ laissez-faire gazdasági érdekeit is kiszolgáló támogatásának.

Molnár Szilárd egyik idevágó tanulmánya (Molnár 2002) összegzi a digitális megosztottság fogalmának rövid történetét. A digitális szakadék fogalma csak 1995 elején jelenik meg az Egyesült Államokban, természetesen nem minden előzmény nélkül. Az 1980-as években, azaz még a személyi számítógépek korában jellemzően információ-szegényekről és -gazdagokról beszéltünk, míg a kilencvenes évek közepétől az internet társadalmi elterjedésének kezdetén már digitális megosztottságról. Ezek a fogalmak meglehetősen statikus, duális képet festettek elénk: ki fér hozzá az információkhoz, az ezeket tároló, küldő-fogadó modern információs és kommunikációs technológiai eszközökhöz, ki használja ezeket az eszközöket, ki rendelkezik vele otthon, vagy a munkahelyén és ki nem.

A kifejezés első használói a politikusok és az újságírók voltak, akik többnyire az oktatási intézmények és a könyvtárak elektronizációja kapcsán azt akarták segítségével kifejezni, hogy az IKT eszközök hozzáférésének biztosítása révén, hamarosan felnőtté válhat egy olyan nemzedék, ahol a digitális megosztottság nem szakítja ketté a társadalmat, azaz mindenki számára elérhetőek lesznek azok az eszközök (személyi számítógép és Internet), amelyek segítségével könnyen és olcsón lehet információhoz jutni, valamint kommunikálni. A digitális megosztottság már 1996 környékén az új technológiai eszközök hozzáférési esélyében megmutatkozó társadalmi különbségeket próbálta kifejezni. Ezt mutatta meg adatokkal alátámasztva 1997 márciusában az amerikai Nemzeti Telekommunikációs és Információs Hivatal (NTIA) „Falling Through the Net” tanulmánya, amely igaz, hogy 1995 óta készül, de a digitális megosztottság kifejezés ebben az évben jelenik meg először[footnoteRef:1]. [1: A 2001-ben megjelenő jelentésben viszont utoljára.]

A fogalom felbukkanása egyrészt korainak tűnik a világháló – és talán még a számítógép – egy-egy társadalmon belüli elterjedésének alacsony mértékéhez képest, ugyanakkor, már az 1980-as években hasonló jelenségről beszéltek. Az UNESCO McBride-jelentése[footnoteRef:2] 1980-ban még azt vetette fel, hogy vajon a komputerizáció elő fogja-e segíteni a társadalmak demokratikus működését, vajon okoz-e, s ha igen, akkor milyen társadalmi problémákat, különbségeket emberek és országok között, vajon az „információ szabadság” biztosítása elősegíti-e a tudás társadalomban való részvételt. Az információ és a szegénység szoros kapcsolatáról (például függés az elsődleges forrásoktól, növekvő elérési és hozzáférési költségek, biztonsági és nemzeti érdekből az információ ellenőrzése, az információs műveltség hiánya) már az 1980-as évek közepén beszélnek a könyvtárosok (Lang, J.P. (ed.) (1988). A digitális megosztottság gondolati előzményeinél mindenképpen meg kell említeni az információ-szegények és információ-gazdagok tematizálást (Haywood 1995, 1998), amely egészen a digitális megosztottság fogalom megjelenéséig tartotta magát. A számítógépek és az információ hozzáférési esélyéből fakadó bizonytalan kérdéseket, valamint a duális (információ-szegények és -gazdagok) társadalomképet az 1990-es végén felváltja a digitális megosztottság árnyaltabb fogalma. Ma már tudjuk, hogy a modern IKT eszközök hatással vannak a társadalmakra, ezért a „vajon” kérdése a sokkal fontosabb „hogyanra” változik: tehát a modern információs és kommunikációs technológiai eszközök hogyan segíthetik egy társadalom demokratikusabb működését, hogyan okoznak társadalmi különbségeket, hogyan lehetséges általuk a társadalmi kizárás. A digitális megosztottság fogalma már erre a „hogyanra” reflektál. [2: http://unesdoc.unesco.org/images/0004/000400/040066eb.pdf ]

A digitális megosztottság egyik legfontosabb kérdésfeltevése tehát az, hogy a modern információs és kommunikációs technológiai eszközök elterjedése hogyan befolyásolja a meglévő társadalmi különbségeket, hogyan segíti elő a társadalmi integrációt, vagy éppen ellenkezőleg, hogyan szül újabb különbségeket, amelyek kezeléséhez, csökkentéséhez külön erőfeszítésekre van szükség. A technológiai újítások társadalmi diffúziójának elmélete alapján azt várhatnánk, hogy a telítődés szakaszában el fog tűnni, vagy legalább is minimálisra csökken a digitális megosztottság, azonban egyelőre ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk.

Az információs társadalom szempontjából fejlett országokban (például skandináv országok, Egyesült Államok) az internet használatának elterjedése elérte a diffúziós folyamat utolsó, a telítődés szakaszát: a lakosság 70-80 százaléka felhasználónak minősül, a terjedés üteme nagyon lelassult, majdnem stagnál. Azok, akik nem használják ezt a technológiát, már nagyon nehezen meggyőzhetők ennek előnyeiről, hiszen a körülmények, a lehetőségek régóta olyanok, hogy ha akartak volna, már biztosan a felhasználók táborában lennének. Az Egyesült Államokban élesen fel is vetődött a kérdés: Létezik-e egyáltalán a digitális megosztottság, vagy egyszerűen csak egy „Mercedes-szakadékról” van szó? Ugyanis, mint ahogy természetesen hat az, hogy nem kell mindenkinek Mercedes autó, úgy nem kell jó asztali számítógép, nagy sávszélességű internet elérés sem otthonra, elég, ha biztosítjuk azokat a helyeket (közösségi házak, könyvtárak, templomok, iskola, stb.), ahol ezek bárki számára elérhetőek. Vagyis a fizikai hozzáférés biztosításával el lehet érni a digitális egyenlőtlenség megszűnését, illetve a csökkentéshez elégséges ez az erőfeszítés is. Aki nagyon akarja használni ezeket az eszközöket, annak így megvan a lehetősége, tehát a digitális megosztottság tulajdonképpen digitális eredetű, azaz eszköz-jellegű. Az ezredfordulót követően napvilágot is láttak olyan kutatási eredmények – például a U.S. Department of Commerce 2002-es jelentésében[footnoteRef:3] csak a hivatkozott irodalomban fordul elő a „digital divide” kifejezés –, illetve kutatói nyilatkozatok – például a UCLA World Internet Project adataira támaszkodva Jeffry Cole professzor nyilatkozatai az eltűnő megosztottsági mutatókról –, amelyek arról tanúskodnak, hogy elindult egy normalizációs folyamat, azaz a technológiai diffúzió előrehaladtával mégis csökkennek, eltűnnek a felhasználók és nem felhasználók közötti különbségek. [3: A nation online: How Americans Are Expanding Their Use of the Internet http://www.ntia.doc.gov/legacy/ntiahome/dn/anationonline2.pdf ]

Ezzel szemben, jellemzően az Európai Unió országaiban azt hangoztatják, hogy a digitális megosztottság tulajdonképpen a már említett „tudásszakadék” 21. századi formája. A fizikai és pénzügyi hozzáférés elősegítése messze nem elegendő, külön támogatást kell nyújtani a hátrányos helyzetű csoportoknak is. A plusz támogatás elemei: oktatás, helyi közösségek támogatása, helyi tartalmak fejlesztése, tudatosítás, tudatosság növelése, igény-támasztás. Ha ezek az elemek nem párosulnak az infrastrukturális feltételek biztosításával, akkor az információs társadalmak sem lesznek igazságosabbak: akik az információs hálózatokban hagyományosan előnyös helyzetben vannak, hosszú távon megerősítik pozícióikat, míg az ebből kizártak belesodródnak az információs „underclass” rétegébe, ez pedig az információs társadalmak sérülékenységét, töredezettségét vetíti előre.

A korai iskolaelhagyók aránya Magyarországon 16 évvel ezelőtt 13,9%, 2010-ben 10,5% volt, azóta érdemben nem is csökkent. Nemzetközi összehasonlításban 10% körüli az alapfokú képzésben nem részesülők aránya Ausztriában, Németországban, Magyarországon, Írországban és a volt Szovjetunió területén, 20% körüli Bulgáriában, Romániában.

Minden évben az adott korosztály körülbelül ötöde a munkaerőpiacon alig konvertálható alacsony iskolai végzettséggel (legfeljebb általános iskola vagy rövid középfokú végzettség) lép ki az oktatásból. Ezek az emberek igen nagy számban tartósan munkanélküliek, amit az alacsony iskolai végzettség és a munkavállaláshoz szükséges kompetenciák hiánya mellett sokszor a települési hátrányok is erősítenek. A kistelepüléseken élők helyben nem találnak munkalehetőséget, távolabbi településre történő ingázást pedig nem tudnak tartósan finanszírozni keresetükből.

Az Európai Unióban nagyjából 20-30 százalékra tehető a funkcionális analfabéták aránya. Magyarországon minden negyedik felnőtt az lehet. Funkcionálisan analfabéta az a személy, aki képtelen gyakorolni azokat a tevékenységeket, amelyekben az írásbeliségnek fontos szerepe van az adott csoportban és közösségben, valamint képtelen arra is, hogy az olvasás, írás, számolás segítségével előmozdítsa a saját, illetve közössége fejlődését. Számos ilyen feladattal állítja azonban szembe a mai kor a társadalom tagjait: az átutalások, az adóbevallás, egy önéletrajz elkészítése elképzelhetetlen az említett ismeretek nélkül. Az analfabétizmus mértéke Magyarországon nem tekinthető magasnak, a funkcionális analfabéták száma inkább aggasztó: egy vizsgálati becslés szerint az általános iskola befejezése után a gyerekek egyharmada funkcionális analfabéta. A 2000-ben és 2006-ban végzett PISA felmérés adatai alapján a magyar 15 évesek szövegértési képessége jelentősen a nemzetközi átlag alatt maradt, a hiányosságok okát pedig az általános iskolák felső tagozatainak oktatási rendszerében látják a szakértők, hiszen a negyedik osztály elvégzésével megszűnik az olvasás tanítása.

Az olvasáskutatók felhívták a figyelmet, hogy az elmúlt évtizedekben 40-ről 60 százalékra nőtt azoknak a felnőtteknek a száma, akik egy év alatt egyetlen egy könyvet sem olvasnak el. De a könyvolvasás a felnövekvő nemzedékek életében is egyre inkább háttérbe szorul. A PISA eredményei szerint az elmúlt évekhez képest számottevően nőtt ugyan a kedvtelésből olvasó gyerekek száma, közülük azonban csak igen kevesen, mindössze 6,3 százalékuk olvas szépirodalmat (40 százalékkal nőtt viszont az újságok népszerűsége a fiatalok körében).

Az öreg technológiák – mint például színes televízió, videomagnó, telefon – használatával szemben a világhálón való boldogulás számos új készség, képesség meglétét feltételezi a felhasználónál. Egy újabb, fontos hangsúlyeltolódást kellett észrevennünk az ezredforduló utáni években: míg addig az eszközökhöz való hozzáférés, nem hozzáférés dichotómiája volt a meghatározó, a kétezres évektől már inkább egy újabb digitális törésvonalra, a már felhasználók közötti egyenlőtlenségekre helyeződik a figyelem. A használat elterjedésének előrehaladtával egyre inkább az lesz a fontos kérdés, hogy ki, mire képes használni az Internetet. DiMaggio és Hargittai (2001) azt javasolják, hogy a diffúziós folyamat telítődésének szakaszában a „digitális megosztottság” helyett sokkal inkább az új kutatási kérdéseknek, módszereknek megfelelni képes „digitális egyenlőtlenség” („digital inequality”) fogalmát használjuk. Itt már a használat minősége, intenzitása és célja, az Internet kapcsolat és a felszerelés minősége, a felhasználói tudás és a társadalmi kapcsolatok kiterjedtsége válik megkülönböztető tényezővé. Mindez arra hívja fel a figyelmet, hogy az öreg technológiákkal szemben a számítógépek és a világháló társadalmi méretű elterjedésével sem szűnik meg a digitális megosztottság, hiszen újabb típusai, aspektusai jelennek meg.

Esélyegyenlőséget biztosító információs társadalmat mindenkinek

A digitális megosztottság vizsgálata tehát újabb szempontokat is nyújtott a társadalompolitikában tevékenykedők számára, ugyanis nem csak arra világított rá, hogy ki miért használja az IKT eszközöket, hanem arra is, hogy ki miért nem tud vagy akar élni ezekkel a lehetőségekkel. Ez a szemléletmódbeli váltás vezetett el oda napjainkra, hogy ma már nem csak úgy tekintünk az IKT eszközökre, mint a társadalmi egyenlőtlenségek újabb dimenziójának okozójára, hanem ellenkezőleg, mint a hátrányos helyzetűek esélyteremtésének lehetséges eszközeire, az e-befogadás politika megtestesítőire.

Az új kifejezés mögötti koncepció már nem elsősorban az újfajta egyenlőtlenségek (a szakadék) bemutatására koncentrál, hanem sokkal inkább az okok feltárásával a megosztottság áthidalását elősegítő megoldások (hidak) megfogalmazására. Természetesen nem arról van szó, hogy az IKT eszközök megoldják a szegénység, a diszkrimináció problémáját, a társadalmi struktúrából eredő egyenlőtlenségeket, hanem arról, hogy az IKT eszközök elérése, tényleges használata, valamint az online tartalmak és szolgáltatások segítsék elő a társadalmi kizárás csökkentését, teremtsék meg az információs társadalomban való részvétel esélyegyenlőségét. Ennek következtében a digitális megosztottság kissé statikus képet festő kifejezésének helyét egyre inkább az e-inclusion fogalma veszi át, amely a társadalmi részvétel fokozására és a jól-léthez, a minőségi élethez való jog hangsúlyozására koncentrál.

Az „e-befogadás” annak a „társadalmi befogadási folyamatnak” (Social Inclusion Process) az információs társadalomra vetített programja, amit az EU tagállamai az Európai Tanács nizzai ülésén indítottak meg (European Commission, 2000b), a kirekesztés leküzdésére irányuló stratégia részeként.

Az európai e-befogadás politika 2005-ös felülvizsgálata (lásd Európai Bizottság: eInclusion revisited: The Local Dimension of the Information Society[footnoteRef:4]) újabb fontos szempontok figyelembevételét javasolja, melyek közül ki kell emelni, hogy a társadalmi bennfoglaltság programjainak elsősorban regionális és lokális, azaz a kisközösségek szintjén kell megjelennie. Ez az alulról építkező, a kihívásokra a helyi igényeknek és lehetőségeknek jobban megfelelő, reflektív információs társadalom az a megközelítésmód, amely leginkább megfelelhet az európai innovációs stratégia és a kulturális sokszínűség megőrzésének kettős prioritásának. A kisközösségeket kell támogatni oly módon, hogy a késői adaptálók, az elutasítók csoportjába tartozók számára is garantálva legyenek az információs társadalom polgárává válás lehetőségei: a hozzáférés biztosítása, a megfelelő tartalom és szolgáltatás, az ezek használatában eligazító ügysegédi szolgálatok mind az erre való képessé válást („empowerment”) segíthetik. [4: http://www.ifap.ru/library/book151.pdf ]

Az Európai Unió stratégái körében konszenzus övezi azt a meglátást, mely szerint a digitális megosztottság egy kumulatív társadalmi hátrány oka és egyben további egyenlőtlenségek okozója is, éppen ezért e területnek fokozott figyelmet kell szentelni. Az európai uniós dokumentumokban mindez az e-inclusion fogalomban fejeződik ki, melynek kérdése és megoldása alapvetően kapcsolódik az EU Foglalkoztatási stratégiájához (Employment Strategy), a Szociális dimenzióhoz (Social Inclusion Strategy), természetesen az eEurope programokhoz és a Lisszaboni Stratégiához.

Az eEurope 2002 Akcióterv tevékenységének második klasztere az emberekbe és az ismeretekbe való befektetés, amelynek alpontja mindenki részvétele a tudásalapú gazdaságban. A dokumentum leszögezi, hogy minden polgárnak rendelkeznie kell a szükséges szaktudással, amely az információs társadalomban szükségeltetik, továbbá különleges figyelmet kell szentelni a hátrányos helyzetű csoportoknak a digitális egyenlőtlenség csökkentése érdekében (lásd: “e-Participation for the disabled”, 2001). Az eEurope 2005 Akcióterv elsősorban a biztonságos, szélessávú infrastruktúra, valamint a mindenki által elérhető és megfelelő tartalommal feltöltött internetes szolgáltatások bővítését tűzte ki célul. A korszerű távközlési infrastruktúrához való hozzáférés kérdése elsősorban regionális szempontból eredményez hátrányos helyzetet, ám a technikához történő hozzáférés biztosítása még nem elégséges a digitális írástudás elsajátításához. Az eEurope arra a nagyon fontos tényre hívja fel a figyelmet, hogy a társadalmi különbségeknek két csoportját kell elkülöníteni. Nem elég, ha csak az infokommunikációs eszközök fizikai hozzáférésében megmutatkozó különbségek kiváltó okaira – azaz a regionális, korcsoport, gazdasági aktivitás, infrastrukturális ellátottság stb. mutatókra – koncentrálunk, ugyanis a hozzáférés akadályai között a tudás- és attitűdbeli okokat is figyelembe kell venni.

Az Európai Parlament és Európai Tanács az 50/2002/EC számú döntés értelmében felhívja a tagállamok figyelmét, hogy stratégiáikban és dokumentumaikban horizontális célként vegyék figyelembe a hátrányos helyzetű állampolgárok speciális igényeit a társadalmi kohézió növelése érdekében. A jogszabály külön kiemeli a nők és a férfiak közötti esélyegyenlőség megteremtésének elősegítését.

Az Európai Unió az eEurope dokumentumokon kívül a digitális megosztottság problémájával számos egyéb stratégiai anyagban és munkacsoportban is foglakozik. Az Európai Bizottság által életre hívott ESDIS (Employment and Social Dimension of the Information Society) munkacsoport elemzéseivel és az ezekre alapozott hasznos javaslataival[footnoteRef:5] járul hozzá a társadalmi integráció eléréséhez. A 2001-ben napvilágot látott e-befogadás program főbb elemeit a következőkben határozta meg: [5: Lásd bővebben: http://europa.eu.int/comm/employment_social/knowledge_society/background_en.htm ]

· A hátrányos helyzetű csoportok számára az információs társadalom lehetőségeinek felvázolása

· megfelelő online tartalommal és szolgáltatásokkal,

· helyi közösségek támogatásával online szolgáltatásokon és hálózatokon keresztül,

· az információs technológiák segítségével történő munkalehetőség-teremtéssel.

· Eközben az információs társadalom kialakulása előtt levő akadályok eltüntetése

· az információs társadalom lehetőségeinek tudatosításával,

· elérhető és megfizethető hozzáférés biztosításával,

· a hátrányos helyzetű csoportok körében a digitális írástudás terjesztésével,

· a fogyatékkal élők számára a technikai akadályok megszüntetésével.

Világos az üzenet: a fizikai és pénzügyi hozzáféréssel mindössze egy sor foglalkozik, az összes többi azzal, miként lehetne a meglévő társadalmi különbségeket az IKT eszközök segítségével csökkenteni, áthidalni. Legfontosabb megállapításaik annak megválaszolására összpontosítanak, hogy hogyan vonhatók be a hátrányos helyzetű csoportok az információs társadalomba. Tapasztalataik alapján fontos szempontként jelenik meg, hogy tudatosítani kell az érintett célcsoport körében az IKT-eszközök által nyújtott lehetőségek előnyeit, a stratégiaalkotóknak számolniuk kell a hátrányos helyzetű csoportok speciális igényeivel, hogy a hátrányos helyzetűek számára fontos információk és tartalmak kerüljenek előtérbe (például az e-közigazgatási kezdeményezéseknél).

A szándékok ellenére azonban számos probléma hátráltatja a megosztottság csökkentését. Az újabb és újabb technológiák megjelenése (például nagy sávszélességű hálózatok, mobiltechnológiák), a régi felhasználók digitális műveltségben való jártasságának erőteljes növekedése az új belépőkkel szemben, a kulturális, gazdasági különbségek, a társadalom elöregedésének problémái, mind új és mindig újabb típusú digitális megosztottsághoz vezetnek. Az Európai Unió országaiban például a csökkenő születési arány és a növekvő várható élettartam drámai változásokat hoz. Egyes országokban a lakosság 40 százalékát a 65 év felettiek fogják alkotni 2020-ban, míg a távolibb előrejelzések szerint 2050-re a dolgozó korú népesség (15–64 év) nagysága várhatóan 18 százalékkal kisebb lesz a jelenleginél, a 65 éven felüliek száma pedig 60 százalékkal növekedni fog. Ennek eredményeképpen a nyugdíjasok és az Európában a jelenlegi dolgozó kornak megfelelő lakosok átlag aránya 2050-re megkétszereződik, a jelenlegi 24 százalékról megközelítőleg 50 százalékra növekszik[footnoteRef:6]. A potenciális gazdasági növekedés már 2015-re megközelítőleg 1,5 százalékra csökkenhet, ha a munkaerő-potenciál jelenlegi felhasználása változatlan marad – hívja fel a figyelmet a Wim Kok jelentés[footnoteRef:7]. Éppen ezért emelik ki az Európai Unió stratégiái, hogy az e-inclusion politikának nemzeti, regionális és helyi szinten kell érvényre jutnia. [6: Ez a folyamat már megkezdődött, és 2015-re az EU átlag függőségi aránya 30 százalékra nő majd. Ezek az események mélyreható következményekkel fognak járni az európai gazdaság számára, és kihatnak arra, hogyan tudja Európa anyagilag támogatni jóléti rendszereit. Az elöregedés növelni fogja a nyugdíj és egészségbiztosítás iránti igényt, ugyanakkor csökkenti a dolgozó korban levő emberek számát, akik az ehhez szükséges jólétet elő tudják teremteni. Az Európai Bizottság előrejelzései szerint a népesség elöregedésének elődleges hatása az lesz, hogy 2040-re az EU potenciális növekedési rátája a jelenlegi 2–2,25 százalékos arányról a megközelítőleg 1,25 százalékra csökken. Egy ilyen csökkenés kumulatív hatása fejenként 20 százalékkal alacsonyabb GDP lesz, mint amennyi különben várható lenne – áll a Wim Kok vezette bizottság 2004 novemberi jelentésében. ] [7: Facing the Challenge. The Lisbon strategy for growth and employment jelentés. High Level Group Wim Kok vezetésével, 2004. november]

A nagy vihart kavart Wim Kok-jelentést megelőzően, már 2004 augusztusában napvilágot látott Rethinking the European ICT Agenda[footnoteRef:8] címet viselő dokumentumban 10 olyan terület került kiemelésre, ahol áttörést kell elérnie az Európai Uniónak annak érdekében, hogy a gazdasági, társadalmi fejlődés lépést tudjon tartani más földrészekkel, országokkal, valamint hogy megközelíthetőek legyenek a lisszaboni célok. A tizedik áttörést igénylő területet a következőkben határozza meg a dokumentum: „Az e-inclusion politikának el kell mozdulnia az ’elérést mindenkinek’ céltól a ’képességet mindekinek’ cél felé.” Az ajánlás szerint az EU-nak be kell emelnie a stratégiákba az IKT eszközök használatához szükséges készségek (a digitális írástudás skilljeinek) javítását. Ez ugyanolyan fontos, mint a nagy sávszélességű hálózat elérésének biztosítása, hiszen enélkül ugyanúgy nem lehetséges az információs társadalomban való részvétel. [8: Rethinking the European ICT Agenda. Ten ICT-breakthroughs for reaching Lisbon goals. PricewaterhouseCoopers, Hága, 2004. augusztus]

Az IKT-eszközök használatához szükséges ismeretek hiánya igen gyakran az internettel szembeni ellenállás attitűdjében jelenik meg. Felmérések szerint az EU lakosságának körülbelül egynegyede nincsen tisztában azzal az esetleges előnnyel, amelyet a világháló hozhat az életében. Ezeknek az akadályoknak a leküzdése magától nem oldódik meg, az információs társadalom piac diktálta terjeszkedése önmagában nem elég ahhoz, hogy a polgárok többsége számára vonzóvá váljon az internet használata. Az Európai Unióban új fogalomként jelent meg az „általános hozzáférés” biztosítása, amely magába foglalja az IKT-készségek biztosítását is: az alapműveltséghez hozzá kell tartozniuk azoknak a számítástechnikai, információs és kritikai készségeknek is, amelyek magasabb szintre emelik az információk közötti célirányos eligazodást, valamint a fellelt információk megfelelő összefüggésbe helyezésének képességét. Tágabb értelemben tehát az információs kultúrához való hozzáférés biztosításáról van szó, amely a megfizethetőség, elérhetőség és használhatóság kritériumain túl további három összetevőre is felhívja a figyelmet: az értelmes módon hasznosítható hozzáférés biztosítására, a felhasználók számára releváns tartalmak nyújtására, az értelmes szolgáltatásokra és a hasznos segítségnyújtásra a rászorulók számára. Ezek a funkciók és szolgáltatások elsősorban olyan közösségi hozzáférési pontokon érhetők el, amelyek az esetek többségében a hozzáférést biztosító eszközjellegű fejlesztések mellett rendelkeznek az erre az infrastruktúrára támaszkodó „puha-infrastruktúrával”[footnoteRef:9], például IT-mentori szolgáltatással is. [9: Vietórisz Tamás hívja fel a figyelmet arra, hogy az információs társadalom fejlesztésének meghatározó eleme nem lehet a „kemény infrastruktúra”, mert az átalakulás sikere elsősorban a „puha infrastruktúrán” múlik, azaz az IKT eszközöket innovatív módon használni képes személyzeten, intézményeken (például teleházakon). Lásd bővebben: Vietórisz Tamás: Optikai kábel és regionális fejlesztés. Információs Társadalom, 2002/4. 63. old.]

Éppen ezért 2006-ban a 32 ország vezetői által elfogadott Rigai eInclusion Miniszteri Deklaráció még határozottabb célokat tűzött ki: a leszakadással fenyegetett csoportok (idősek, munkanélküliek, fogyatékkal élők) és a többségi társadalom között feszülő digitális megosztottságot a felére kell csökkenteni 2010-re az Európai Unióban, amely célt sajnos a tagállamok többségében nem sikerül elérni.

A Miniszteri Deklarációt követően több kommentár is napvilágot látott, értelmezve és pontosítva az eInclusion célokat. Ilyen kommentár például az Information and communication technology for an inclusive society – Frequently asked questions[footnoteRef:10] (2006) és European initiative on an all-inclusive digital society: Frequently Asked Questions (2007)[footnoteRef:11]. A dokumentumok száma 2007-ben nőtt meg, előre jelezve a téma fontosságát és a felkészülést a 2008-as akciókra. [10: http://ec.europa.eu/information_society/events/ict_riga_2006/press/pdf/m06_237.en.pdf ] [11: http://einclusion.hu/2007-11-29/european-initiative-on-an-all-inclusive-digital-society-frequently-asked-questions/ ]

2008-ban meghirdetésre került az európai e-befogadás éve kezdeményezés (2008 European Initiative on e-Inclusion), mely arra próbálta felhívni a figyelmet, hogy meg kell akadályozni az IKT eszközök használata által felerősödött társadalmi/gazdasági különbségek növekedését, hiszen bármennyire is sokan vannak olyanok, akik elutasítják, közömbösek a modern infokommunikációs eszközök iránt, azok mégis mindenkire hatással vannak.

Ennek megfelelően az e-befogadás politika megközelítésmódja azt mondja, hogy a befogadó információs társadalom aktív eszközeinek – például szélessávú infrastruktúra, e-közszolgáltatások, akadálymentes webkikötők, digitális írástudás – segítségével növelhető az információs társadalom integrációs ereje, ezek segítségével növelhető az esélyegyenlőség, a gazdasági aktivitás, a foglalkoztathatóság, mindennek következményeként pedig kezelhetőbbé válik az öregedő társadalmak problémája, a szociális és jóléti rendszerek fenntarthatósága. Mindez pedig arra hívja fel a figyelmünket, hogy a digitális megosztottság évtizedes problémája ma már széles társadalmi rétegek életminőséget befolyásolni képes kérdéssé változott.

2007 év végén jelent meg a „Részvétel az információs társadalomban az e-integrációra vonatkozó európai i2010 kezdeményezés” című európai bizottsági közlemény, amely elkeseredett hangvételben leszögezi, hogy az e-befogadás kezdeményezések ellenére még mindig csekély az előrelépés, és a rigai célkitűzések többsége nem fog teljesülni. Az IKT eszközök hozzáférhetőségének és használatának hiánya egyre jelentősebb mértékű társadalmi és gazdasági kirekesztést okoz.

A közlemény szerint lényegesen többet kell tenni az e-integráció elérése és a rigai célok megvalósítása érdekében. Indokolt akár uniós szintű intézkedéseket hozni az információs társadalmon belüli jogegyenlőség, a belső piaci koherencia és az e-integrációval kapcsolatos intézkedések koordinálásának biztosítására. A Bizottság úgy vélte, hogy fokozni kell az e-integráció társadalmi tudatosítását, valamint a politikai és érdekeltek tanúsította kötelezettségvállalás mértékét. Meg kell teremteni a keretfeltételeket (megfizethető és hozzáférhető technológiák és az IKT-k használatához szükséges képességek), illetve ezeket szükség esetén törvényi rendelkezésekkel kell megtámogatni. A Közlemény a feladatok listáját is újra közzétette:

· Az elektronikus hozzáférési szakadék áthidalása.

· A digitális jártasságbeli hiányosságok pótlása.

· A társadalmilag hátrányos helyzetűek integrálása korszerű elektronikus közszolgáltatások segítségével.

· Az idősödés, az egészségi állapot és a fogyatékosság kezelése az információs társadalomban.

· Az e-integráció ismertebbé tétele és az előrelépések összehasonlítása.

Végső lökésként 2008-ban meghirdetésre került az e-befogadás európai éve, ám ennek hatása elhanyagolható mértékű volt.

Mára az e-inclusion fogalma megkopott, hiszen a hozzá fűződő remények, hogy az IKT eszközökkel a társadalmi hátrányok újratermelődése hatékonyan és gyorsan csökkenthető, szertefoszlottak. Összegzésül a szegénység és online médiafogyasztás vizsgálatát, összefüggéseit, az e-befogadás kontextusába helyezve, az alábbi főbb tényezők befolyásolják:

1. IKT infrastruktúrákhoz és eszközökhöz való hozzáférés

2. Az egyének szintjén jelentkező készségek, képességek

3. Attitűdök, bizalom, az újításokkal szembeni értékítéletek

4. Technológiák iránti elkötelezettség, az online tartalmak és alkalmazások minőségi és mennyiségi használata

A digitális befogadásnak ezt a négy dimenzióját állapította meg az Oxford Institute témakörben végzett összegző kutatása:

Ábra 2: Az e-befogadás négy dimenziója

Forrás: Helsper 2008

Az IKT hozzáférés, az árak, az elérhető infrastruktúra és annak minősége, illetve a technológiák iránti elkötelezettség mértékét inkább állami, szabályozói, piaci beavatkozásokkal lehet befolyásolni, erősíteni.

A készségek, képességek, attitűdök állapota viszont elsősorban az egyénen múlik, habár kétségtelen, hogy az utóbbi években itt is számos piaci és állami projekt, kísérlet jelent meg – tegyük hozzá mérsékelt sikerrel.

A technológiák iránti elkötelezettségnél a kutatásoknak illik megkülönböztetni a társadalmilag hasznos, kívánatos tevékenységeket, vagy tartalmi elemeket (mint például információ keresése, e-közigazgatás használata, munkahely keresés) a kevésbé hasznos, vagy kívánatosaktól (pl. pornográfia, szerencsejáték). Ez egyben megadja a digitális befogadás jobb mutatóját, egyfajta minőségi elemét. Az e-befogadás kutatások, sőt a gyakorlati projektek, fejlesztések is gyakran megfeledkeznek erről a kettős minőségről akkor, amikor a használat, az elköteleződés társadalmi előnyéről beszélnek.

Ez persze magában hordoz egyfajta értékítéletet, hiszen a kutatónak, a döntéshozónak el kell döntenie, hogy mely típusú tartalom vagy elköteleződés értékesebb a többinél, melyek számítanak társadalmi vagy gazdasági értelemben károsnak. Ez sok esetben félrevezető lehet – természetesen a szélsőséges eseteket (pl. pedofília, pornográfia) kizárva –, hiszen például az online, számítógépes játékok megítélése ma már merőben más, mint évekkel ezelőtt. A fiatalok játékokkal összefüggő IKT használata is elvezethet a munkaerőpiacon szükséges új készségek, képességek elsajátításához.

A tartalmi, illetve a különböző alkalmazások használata, az ezekkel kapcsolatos elköteleződés minőségi és mennyiségi attribútumai inkább akkor játszanak meghatározó szerepet, ha azok nem találkoznak a felhasználók igényeivel, képességeivel.

Az eddigi tapasztalatok tehát azt mutatják, hogy a várakozásokkal, reményekkel szemben a digitális törésvonalak közel ugyanazon társadalmi szakadékok mentén termelődnek újra, ahol a korábbi technológiai és kommunikációs töréseket megfigyelték, illetve ezzel párhuzamosan nem tűnik igaznak az a feltételezés sem, hogy a digitális szakadék az internethozzáférés rohamos terjedésével teljesen el fog tűnni.

A digitális megosztottság leküzdése eddig jellemzően kétféle stratégia mentén valósult meg:

· Egyszerűen a piaci mechanizmusoknak tág teret engedve a technikai újdonságok iránt nyitott, elfogadó rétegeket célozták meg, illetve

· a másik megközelítésben már kifejezetten a leszakadókat és az elutasítókat próbálják meg elérni, megcélozni.

A megközelítésmódok annak megfelelően kerülnek előtérbe, vagy szorulnak a háttérbe, hogy éppen milyen technológiai újdonságok társadalmi elterjedése, adaptációja tart éppen a nekirugaszkodás szakaszában. Egy-egy éppen felfutó technikai újításnál mindig előtérbe kerül, hogy az előrelépést, a pozitív irányú gazdasági, társadalmi változást ezek társadalmi telítődése fogja előidézni. Nincs ez másként a mostani mobileszközök, szenzorok, felhőalkalmazások, újgenerációs internet hálózatok elterjedésénél sem. Ezek viszont – értelemszerűen – újratermelik a megosztottságot szinte ugyanazon mutatók mentén, amelyek mentén már egy korábbi diffúziós folyamatban a törésvonalak kialakultak. Be kell mutatnunk tehát az új technológiák erőltetett elterjesztésének gyakorlatát is, persze előtérbe helyezve ezek pozitív hatásairól szóló ígéreteket.

A szélessáv foglalkoztatási hatása

A gazdasági növekedésen kívül, a hosszútávú szegénység csökkentése összefügg a szegények foglalkoztatási lehetőségeinek javításával. Több kutatás is rámutatott, hogy amíg a foglalkoztatás és a gazdasági növekedés szoros kapcsolatban állnak egymással, a különböző növekedési pályák különböző munkaerőpiaci összefüggéseket jeleznek, ezért eltérően hatnak a szegénységre (Loayza and Raddatz, 2006). Ebben a részben a szélessávú fejlesztés foglalkoztatásra és munkabérre gyakorolt hatását vizsgáljuk, különös tekintettel a magas és alacsony szakképzettség közti egyensúlyra a munkaerő kereslet összetételén belül. Vizsgáltuk továbbá az iskolák szerepét az infokommunikációs technológiai készségek fejlesztésében. Ha - ahogy egyesek állítják - a szélessávú fejlesztés aránytalanul kedvez a szakképzett dolgozóknak, az iskoláknak nagyon fontos szintező szerepe van. Például ha csökken a jövedelem alapú rés a technológiai eszközök hozzáférésénél, az iskolák segíthetnek a hátrányos helyzetű családok tanulóinak olyan szakképzettségek megszerzésében, amelyek magasabb munkahelyi fizetéseket eredményeznek.

Az új technológiák munkaerőpiacra gyakorolt hatását, a gőzgéptől a mikrochipekig, hosszú ideig vitatták. A szakirodalom áttekintése alapján a kapcsolat összetett és szövegkörnyezet függő. Egyfelől némely technológiák segíthetnek a termelési folyamatok standardizálásában és helyettesíthetik a szakképzett munkaerőt, mint pl. a szövő- és fonógépek az ipari forradalom napjaiban (Goldin and Katz, 1998). Másfelől, más technológiák növelik a képzett munkaerő iránti keresletet. Egy befolyásos lapban, Autor és társai (1998) azzal érveltek, hogy az Egyesült Államokban 1970-től a jövedelem egyenlőtlenség emelkedése nagyrészt a számítógépek és az ahhoz kapcsolódó technológiák megjelenésével magyarázható. Általános információs technológiaként - mely a hatékony használat érdekében sokféle készséget igényel - a szélessávú internet hozzáférés súlyosbíthatja az ilyen egyenlőtlenségeket. Lehetséges az is, hogy a termelékenység növelésével és a tranzakciós költségek csökkentésével a szélessáv fellendíti a foglalkoztatást és növeli a munkabéreket, a kevésbé szakképzettek között is. Továbbá ellensúlyozhatja a földrajzi elszigeteltséget, növelheti a foglalkoztatási lehetőségeket a vidéken élő szegények számára.

A gyakorlati bizonyítékok alapján az internet terjedése pozitívan hat a munkaerőpiacokra, függetlenül attól, hogy hatékony volt-e bevezetés. Az előnyökkel aránytalanul jobban tudnak élni azok a szakképzettebb dolgozók, akik már egyébként is foglalkoztatva vannak, ez a magyarázat arra, hogy a legtöbb vizsgálat nem mutat ki jelentős eredményeket az összes foglalkoztatáson belül. Hasonló megállapításra jutott Autor és Dorn (2013), akik szerint az általános információs technológiai beruházások fizetésekre gyakorolt hatása és a foglalkoztatás a fejlett gazdaságokban U alakot mutat –a szakképzettség megoszlásában az alsó és felső részen növekedést, középen csökkenést.

Atasoy (2013) szerint a szélessávhoz való hozzáférés az Egyesült Államokban összefügg a foglalkoztatási ráta 1,8 százalékos növekedésével és ez növekedés különösen azokban a megyékben nagy, ahol magas a főiskolai végzettségűek aránya. A kutatás továbbá megerősíti, hogy a szélessávú internet hozzáférés kompenzálni tudja a földrajzi elszigetelődést, így a foglalkoztatásra gyakorolt pozitív hatás a vidéki megyékben jelentősen nagyobb. Forman és társai (2012) megállapították, hogy az információs technológiák és a szakképzett munkaerő kiegészítik egymást. Az eredmények alapján a szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy az internet beruházások képesek tovább növelni a régiók közti jövedelmi egyenlőtlenséget. Atasoy-jal ellentétben a szerzők kétségbe vonják, hogy a szélessávú internet képes kompenzálni a vidéki területek földrajzi elszigetelődését.

Csak kevés kutatás vizsgálta az internet technológiák foglalkoztatásra és bérekre gyakorolt hatását a fejlődő országokban. Az egyik kivétel, De los Ríos (2010), aki az internethasználat háztartási jövedelmekre gyakorolt hatását vizsgálta 2007 és 2009 között, Peruban. Az eredmények alapján azok, akik internet felhasználók lettek 2007 és 2009 között, gyorsabb jövedelem növekedést tapasztalhattak az internetet nem használókkal szemben. Ezek az előnyök a vidéken élő felhasználók esetében még nagyobbak voltak, megerősítve Atasoy eredményeit. Az eredmények ugyanakkor azt jelzik, hogy az internethasználat nem befolyásolja annak valószínűségét, hogy valaki el tud-e helyezkedni. Hasonlókról számoltak be May és társai (2011), akik négy kelet-afrikai ország (Kenya, Rwanda, Tanzania és Uganda) háztartási felméréseinek/közvélemény kutatásainak mikroadatait használták fel, hogy vizsgálják az új infokommunikációs eszközökhöz való megnövekedett hozzáférés hatását a multidimenzionális szegénységre, 2007 és 2010 között. Az eredmények azt jelzik, hogy az IKT eszközökhöz való hozzáférés mintegy 2,5%-os mértékű javulást okoz a háztartások szegénységi helyzetében.

Összegezve a bizonyítékok alapján, a szélessávú internet terjedése:

· összefügg a munkabérek és a foglalkoztatás növekedésével, de ezekből a nyereségekből a képzettebb dolgozók aránytalanul jobban részesülnek.

· ellensúlyozhatja a földrajzi elszigetelődést, mivel a vállalatok és a dolgozók számára lehetővé teszi a helyi piacokon túli terjeszkedést.

A szakirodalom áttekintése alapján azt feltételezzük, hogy a szélessávú internet elterjedése három különböző csatornán keresztül befolyásolhatja pozitívan a foglalkoztatást:

1. A munkaerőpiaci koordináció javításán keresztül.

2. A társadalmi tőke erősítésével, mivel az szorosan összefügg a foglakoztatással, különösen a szegények körében.

3. Az IKT készségek megszerzésének támogatása a jelenlegi és jövőbeni dolgozók számára.

Az első mechanizmusról (munkaerőpiaci koordináció javítása) már volt szó az előző részben. A második mechanizmus alapján azt feltételezzük, hogy a szélessávú internethasználat befolyásolja a munkaerőpiacot azáltal, hogy megváltoztatja a közösségi hálózatok szerkezetét. A közösségi hálózatok munkaerőpiaci szerepe alaposan beigazolódott (Lin, 2001). A társadalmi interakciók fontosabbak maradtak a pénzügyi hasznoknál, ezért jelentős csatornákat jelentenek a társadalmi csoportok tagjai között a munkával és munkabérekkel kapcsolatos információk elterjesztésében (Granovetter, 1995). A személyes hálózatoknak tulajdonítható sikeres foglalkoztatás megállapítása meglehetősen nehéz, függ a demográfiai és kulturális tényezőktől. A fejlett országokban a becslések 30 és 60% között mozognak, az összehasonlító vizsgálatok szerint a társadalmi kötődések szerepe álláskeresésnél a fejlődő országokban sokkal nagyobb (Ioannides and Datcher Loury, 2004).

Bármely technológia, amely befolyásolja az közösségi hálózatokban létrejövő interakciók terjedelmét, szerkezetét, intenzitását és jellegét, szükségszerűen befolyásolja a munkáltatók és alkalmazottak viszonyát és a jövedelem elosztást is. Az egyén közösségi hálózatában az internethasználat nagymértékben befolyásolja az olyan fontos változókat, mint a terjedelem, intenzitás és a kötődések heterogenitása (DiMaggio és társai, 2001). Bár még kevés kutatás történt a témában, a közösségi hálózati alkalmazásokban végbemenő gyors változások komoly kutatási feladatokat jelentenek. A meglévő eredmények azt mutatják, hogy az internethasználat a „gyenge kötéseknek” (weak ties) kedvez, vagyis az ismerősökkel és távoli rokonokkal való kapcsolatoknak. Boase és társai (2006) úgy találták, az internetet használók nagyobb hálózattal rendelkeznek gyenge kötésekből és ezek a kötések válságos időszakokban gyakran aktivizálódnak, pl. munkakereséskor vagy munkahelyváltáskor.

A társadalmi kötések klasszikus vizsgálatában Granovetter (1973) azt bizonyította be, hogy mivel a közeli (erős) kötéseink többnyire ugyanazokkal az információkkal rendelkeznek, mint mi magunk, kritikus helyzeteknél kevésbé képesek segítséget nyújtani. Ezzel szemben a gyenge kötésekkel az emberek egy szélesebb és heterogénebb köréhez kapcsolódunk, így azok nagy valószínűséggel értékesebb információforrást jelenthetnek. A mobiltelefonok használata szintén előmozdítja a foglalkoztatást, mivel megkönnyíti a migráns munkavállalók kapcsolattartását az otthoni barátokkal és rokonokkal (Aker és társai, 2011). A szélessávú internet bevezetésétől hasonló eredményeket várnak, mint a közösségi hálózatok elterjedésétől.

Az egyének és háztartások szélessávú internet használata tehát pozitív hatással van a foglalkoztatásra, és úgy alakítja át a társadalmi interakciókat, hogy egyrészt támogatja a gyenge kötések számának növekedését, másrészt elmélyíti az erős kötéseket. Mindez kiváltképpen fontos a szegények számára, akik gyakran dolgoznak és élnek olyan informális viszonyok között, melyben a személyes és termelő tevékenységek közti határvonalak sokszor elmosódnak (Overa, 2006; Donner, 2009).

A harmadik mechanizmus az IKT (infokommunikációs) készségek elsajátítása. Az alapvető IKT készségek egyre fontosabbak a foglalkoztatásban. Az egyik kísérletben, melyben két latin-amerikai városban (Buenos Aires és Bogotá) 11.000 hamis önéletrajzot küldtek el valódi (értékesítői és adminisztrációs) álláshirdetésekre, Blanco és Lopez Boo (2010) azt tapasztalták, hogy az alapvető infokommunikációs készségekkel rendelkezőket nagyobb valószínűséggel hívták be állásinterjúra. További gyakorlati vizsgálatok megerősítik az IKT készségek és a jövedelem közti összefüggést (Di Maggio és Bonikowski, 2008; Mossberger és társai, 2007).

A szegénység csökkentésének szempontjából a kérdés az, hogyan lehet megszerezni ezeket az infokommunikációs készségeket. Erre két megoldás létezik: formális képzéssel vagy a gyakorlattal. A formális képzés lehetnek: képzési programok a dolgozók számára, IKT tananyag az iskolákban, stb. A másik lehetőség valamilyen céltevékenységen keresztül megszerezni a készséget, ez történhet munkahelyen, otthon vagy az iskolában - ezt nevezik használat általi tanulásnak („learning by using”, Rosenberg, 1982).

A kétféle mechanizmus jelentősége több problémát is felvet. Az egyik, hogy az iskolák mekkora szerepet vállaljanak az alapvető IKT készségek elsajátításában. Latin Amerikában több kormányzat is nagyratörő kezdeményezéseket indított a számítógépek és internet iskolai térhódítására. Két fontos feltételezésből indulnak ki:

1. Az egyik, hogy az iskolák jelentős szerepet játszanak az IKT készségek megszerzésében, melyek a 21. században a humán tőke fontos alkotóelemei (Warschauer and Matuchniak, 2010).

2. A másik, hogy a számítógépek és az internet iskolai bevezetése pozitív hatással lehet az iskolai teljesítményre, támogatja a tanulást és a motivációt (Claro, 2010).

A gyakorlati bizonyítékok az első feltételezést általában igazolni szokták, de vegyes eredményeket produkálnak a másodikkal kapcsolatban. A tapasztalatok alapján a tanulók számítógép és internet használata jelentősen javítja az IKT készségeket. Fairlie (2012) vizsgálatában azok a véletlenszerűen kiválasztott alacsony jövedelmű egyetemi/főiskolai hallgatók, akik ingyen számítógépet kaptak otthoni használatra, jelentősen jobban elsajátították ezeket a készségeket, mint a kontrollcsoport. A kísérletben az egyenlőtlenségeket leginkább a legalacsonyabb jövedelmű diákok esetében sikerült enyhíteni. Malamud és Pop-Eleches (2010) hasonló eredményekről számoltak be egy romániai voucher program kapcsán, melyben számítógépeket juttattak alacsony jövedelmű háztartások számára vagy Cristia és társai (2012), akik a számítástechnikai készségek jelentős javulásáról számoltak be a perui One Laptop per Child (OLPC) programban. Ezzel szemben a számítógépek és internet a tanulásra és más oktatási eredményre gyakorolt hatása kevésbé egyértelmű. Ami a számítógépek iskolai használatát illeti, néhány vizsgálat pozitív hatásokról számol be a matematika és más tantárgyak esetében (Machin és társai, 2006; Banerjee és társai, 2007; Carrillo és társai, 2010), de a legtöbb vizsgálat nem talált jelentős összefüggést a számítógéphasználat és a diákok teljesítménye között (Angrist és Lavy, 2002; Osorio és Linden, 2009). Néhányan arról számoltak be, hogy a számítógépek bevezetése az iskolákba inkább negatív hatással van a diákok teljesítményére, amit a tanárok felkészületlenségének tulajdonítanak és annak, hogy a számítógép elvonja az időt más foglalkozásoktól (Sprietsma, 2012).

Az iskolai szélessávú programok eredményeiről szóló szakirodalom kevésbé terjedelmes, de hasonlóképpen vegyes. Goolsbee és Guryan (2006) az e-Rate program - egy 1998-ban indult kezdeményezés, amely az internethozzáférést támogatta a kaliforniai középiskolákban - hatásait vizsgálták. A kezdeményezés ugyan sikeresen csökkentette az iskolák közötti szakadékot, viszont nem befolyásolta jelentősen a diákok tanulását. Belo és társai (2010) szerint a szélessáv bevezetése a portugál iskolákban