I. évfolyam. II. szám. 2012. nyár Ára: amennyit neked megér

P.I.K.

a pentelei irodalmi kör független folyóirata

Teremtsünk együtt egy világot…

Amire büszkék lehetünk

Bevezető

Avagy a második megjelenés előszava.

Bizony, most komoly bajban vagyok, nem is tagadom. Negyed év telt el az első meg-

jelenés óta, de így visszagondolva, akkor könnyebb dolgom volt. Akkor szabadabban

mozoghattam, nem volt semmi gát előttem. Most itt van, amire építenem kell, amit túl

kell szárnyalnom, aminél akkor elég volt ellöknöm magam a tervezőasztaltól, és azt

mondanom; próbáljuk meg, indítsunk el valamit, adjunk hangot a lehetőségnek.

Éreztem, hogy ez jó lehet, hasznos. A folyóirat pedig elindult. Kevés ember olvasta

eddig, de már létezik.

Ott van a nagy egészben gondtalanul. Néha valaki felveszi, kinyitja, vagy épp rákattint.

Beleolvas, talán továbbadja. Talán elgondolkodik. És miközben én a múltban vagyok,

valaki pár hét, hónap, év múlva ezeket a sorokat fogja követni a szemével. Talán én

leszek az, vagy Te. Igen, Te. Mögötted vagyok… na jó, talán nem vagyok mögötted,

lebuktam.

Tehát most itt vagyok, és folytatnom kell, amit elkezdtem. Hajnali háromnegyed öt van,

És lehetőségem van adni valamit.

Azt kérdezed, milyen volt az elmúlt négy hónap? Fantasztikus volt! Kezdetben megjelent

a folyóirat, és jól fogadták, sok dicséretet kaptunk, a városi média néhány pillére is

segített, hogy ez létrejöjjön, amiért hálás vagyok. Aztán kis idővel később, egy friss és

színvonalas rendezvénysorozat (dunap’ART) második kiállításán képviselhettük a vers

szekciót, ahol személy szerint megmutatkozott, hogy a nyilvános szereplésre még rá kell

gyúrnom, de a többi résztvevő (Kövesfalvi Carmen, és Szabó Krisztina Alexandra) szépen

szerepelt. Én pedig lassan felengedtem, és rájöttem, hogy az idő nekünk dolgozik…

„Az idő nem börtön, hanem lehetőség... megtanít minket csendben várni, és közben

megismertet minket a körülöttünk lévő világgal. Így a leghasznosabb, amit tehetünk,

hogy tanulunk az időtől, mert így jövünk rá, hogy minél több dolgot siettetünk, annál

több dologtól fosztjuk meg magunkat közben.” – a szerkesztő

A folyóiratot kiadja a Pentelei Irodalmi Kör (http://www.pik.eoldal.hu/ )

Kézzel fogható formába önti a József Attila Könyvtár (http/www.jakd.hu)

Borítóterv / szerkesztés: Bata Gergő

Fotó: Gergely Ákos

1

Tartalomjegyzék:

1: Bevezetés

4-12: Novella

4: Hornyik Anna (Budapest) – www.tranzitember.blogspot.com

5-8: Csetnegi László (Dunaújváros) - http://dzsentrivagyok.blog.hu

9-10: Mészáros Bence (Dunaújváros)

11: Bata Gergő (Dunaújváros) - http://www.bata-gergo.eoldal.hu/

14: Dalszöveg

14: Major László (Dunaföldvár) - http://www.facebook.com/pages/Major-Mad-Dawg-

L%C3%A1szl%C3%B3/307599552629520

17-27: Vers

17-18: Nagy Barbara (Berettyóújfalu)

19-20: Nyírfalvi Károly (Pécs)

21-22: Dolmán Gábor (Dunaújváros)

23-24: Kövesfalvi Carmen (Felsőszentmárton)

25: Joós Klára (Nagyatád)

26: Sárközi Roland (Pischelsdorf Am Engelbach, Oberosterreich)

27: Csókás Adrienn Tünde (Kaposvár)

27: Ángyán Attila (Dunaújváros)

28: Szabó Krisztina Alexandra (Dunaújváros)

A folyóirat és a Kör támogatásáért külön köszönet

NoVeLlA

Hornyik Anna

Ösztönlényeim

Orr

Csak szaglászok és zihálok. Így is mindent felismerek. Igen, itt egy ember, ott már sokan. Amott pedig

a kutyája. Ez az illat… már kevésbé ismert... ja, persze, kankalin . Régen éreztem már illatát… Hol is

volt? Á, nem lényeges… mert itt már a bomlásnak indult hús szagának túlfűszerezett változata

csalogatna… minél távolabb innen… madártoll benzingőzzel, szuper 90-es.

Izzadtság, visszafojtott és kétségbeesett.

Fül

Hegyezem, mégsem hallok… de mégis… kiveszem, igen felismerem – ez egy csecsemősírás valahonnan a

pincéből… egy kis feketerigó tévedt ide, az autó dudájának hangját utánozza, keres… repülőgép

robogása fejem felett, a föld alatt a csőfektetők suttogása és az antennák állítólag hallhatatlan

sugárzása… minél távolabb innen… csendes kankalin, szuper 95-ös.

Remegés, ki-kitörő.

Szem

Kinyitom, mégsem látok… De igen, ott van egy ember a kutyájával, egy virág az építkezési területen,

amott a gyorsbüfé, a házak erkélyein néhány tollas élőlény gubbaszt, a fákon egy fekete madár

üldögél, a tetőkről antennák vicsorognak az ég felé. Nini, amott egy repülőgép.

Stagnálás.

Érintés

Félelem. Fájni akar, vagy kedvelni, vagy csak úgy, véletlenül érintett meg? Az ujjperc nem sugároz

semmit. Tehát csak úgy…

Meglök, megbök. Ébresztés vagy véletlen? Ébresztőő! Igen? Figyelek, itt vagyok, rendelkezésedre

állok. Ne marhulj már, ne a rendelkezésemre álljál, hanem légy velem, vágod? Hogy mi? Nem érted? Á,

reménytelen vagy tudod-e? De ettől még szeretlek…

Átmeneti megnyugvás.

Érzékiség

Igen, megéreztelek, láttalak, hallottalak, megérintettelek, kellemes az illatod is, bárhol felismerlek.

Menjünk le a pincébe a gyermekért.

Ok, ha te mondod! Én másképp mondom, de nem gond. Egyről beszélünk. Csakhogy nekem most el kell

mennem szemüveget és halláskészüléket vennem. Már az ízeket sem érzem, de van rá gyógyír: most

mondták, hogy a tej jót tesz, megtisztul tőle a szervezetem és valósággal másképp érzem majd magam

tőle. Várj meg.

Hozzál nekem is. De ne tartósat, légy szíves.

“Mennyire egy zárkózott, dohos, önszomorító világban élek.”

“Mennyire felszínes az élet.”

4

Csetnegi László

Őrangyal full extrával, felturbózva

I. Az őrangyal

Most nézd meg ezt az idiótát! Komolyan mondom… Mindene meg van, de nem, nem… ez olyan hülye, hogy

észre sem veszi. Ahogy abban a filmben mondták, az Alkonyattól pirkadatigban: ő az a fajta vesztes,

aki nem veszi észre, ha győz. Már megint azt vette a fejébe. Hányszor és hányszor kigondolta már!

Meg sem lehet számolni! Hála az Égnek, aztán mindig sikerült valahogy eltéríteni. Fogta a jeleket,

amiket küldtem neki.

… de most úgy tűnik, komolyan gondolta. Bár remélem, azért mégsem! Legszívesebben hagynám a

francba, megérdemelné. Jó lecke lenne neki, az biztos! De mégsem tehetem, nem! Annyi lehetőség van

benne, amiről nem is tud… És már annyit tettem érte… Készen tettem elé a süteményt, csak bele

kellett harapnia. Innen már nem engedhetem el! Annyi munkám volt vele!

II. A lány

"Várom, hogy egy angyal érkezzen..." - Eddig ez a Bonanza Banzai- dal (1984) volt a legjobb ebben a

napban…

Annyira már meg sem bámulnak, csak mert fehér vagyok. Vagy csak én viselem jobban? Ki tudja?

Elindítom még egyszer az 1984 -et. Jobb, mint a vonat egyhangú zötyögését hallgatni.

Ezt is vele hallgattuk, abban a borozóban, ahová a második randinkon vitt. Milyen édes volt! Még

virágot is hozott! A harmadik randira meg meglepett a kedvenc könyvemmel, amit égen- földön

kerestem azelőtt. Édes fiú!

Azóta sem volt senki olyan figyelmes velem. Karácsonyra is írt sms-t, itteni idő szerint éjfél után

kicsivel. Tuti, hogy kiszámolta, mennyi az időeltolódás, ahogy ismerem!

… de most már kár sóhajtozni…

A múltkor megírtam neki, hogy hiányzik. Nem kellett volna. Talán bántottam vele. Talán felkavartam…

de így éreztem helyesnek.

… ohhh, Lenny Kravitz! Ezt is külön az én kedvemért tette adásba akkor a rádióban!...

Édes fiú… El sem hiszem, hogy vannak még ilyenek.

III. A fiú

Máskor talán zavarna, hogy a buszvezető nem köszönt vissza. Magamban biztosan zsörtőlődnék, talán

még szóvá is tenném neki finoman, de ezúttal még egy vállrándításnyira sem érdekel.

Kényelmesen elterpeszkedem az ülésben, és élvezem az utazást: bámulok ki a közepesen tiszta ablakon

a jellegtelen, néma szántóföldekre, amik különösen rondán festenek ebben a semmilyen szürke téli

időben. Zenei aláfestésnek egy igazán kommersz, sablonos zenei rádió műanyag muzsikája szól a

fülemben. Szándékosan választottam ezt a frekvenciát: bennük meg lehet bízni. Nem akarok

semmilyen olyan dalt hallani, ami Tamarára emlékeztet, márpedig neki kiváló a zenei ízlése: Lenny

Kravitz, Coldplay… Na, ezeket biztosan nem hallod itt: megbízhatóan rossz zenéket válogatnak össze.

Kevesen vannak a buszon, pedig hétköznap van. Igaz, ilyenkor a két ünnep között sokan szabadságot

vesznek ki.

„Megint itt vagy?”- kérdi a Népliget rideg üvegépülete, unott pillantást vetve rám a kora délutáni

alkonyban.

5

Csupa közönyös, üres tekintetű ember a villamoson. Közönyösen bámulok én is ki az ablakon, egy

koszos, olajos fogodzkodót markolva. Bliccelek, ahogy rajtam kívül még sokan itt, a villamoson, de ez

annyira sem hoz lázba, mint dr. House-t egy mandulagyulladásos eset. Máskor mindig lelkesen veszem a

jegyeket, de most… mit tudnak velem csinálni? Megbüntetnek? És mégis hogyan hajtják be?

A Deák térről már gyalog sétálok a hídig. Már sötétedik. Legalább megszűnik ez a nyomasztó

szürkeség. A szürkeségnél még a sötét is jobb. Még a teljes, mindent beborító sötétség is. Itt azért

van fény is: a kivilágított szálloda gyönyörű háttérkép lenne egy fotón.

Gyors, határozott mozdulattal lépek át a korláton. Enyhe szél lebbenti fel a kabátom hajtókáját.

Lenézek még egyszer: sötét, hívogató víztömeg morajlik alul. Mindig lenyűgözött a folyó.

„Mint legényembert, ki adósságot sehol hátra nem hagyott, hamar elfeledték.”- Washington Irwing

írta Az Álmosvölgy legendájában. – Christopher Walken idézte ezt a sort a novellából A holtsáv című

filmben. Annak hatására, hogy említette, olvastam el én is azt az írást. Christopher Walken! Micsoda

színész! Ezer arca van! Ponyvaregény, Batman visszatér, Kapj el, ha tudsz!... Még Madonna egyik

klipjében is játszott, a Bad girlben. Ő volt Madonna őrangyala.

IV. A fiú és az őrangyal

- Furcsa, hogy éppen az őrangyalt említetted, Levi. Bár igazából nem furcsa.

Megborzongok a hang hallatára. Közvetlenül mellettem szólal meg. Ijedtemben majdnem le is

zuhantam, de egy erős kéz visszarántott.

- Mi a lóf***?... – mondom önkéntelenül.

- Az Álmosvölgy legendája, meg A holtsáv… Amúgy jó film, az egyik legjobb Stephen King- adaptáció.

Persze, A remény rabjait nem lehet überelni, de… Amúgy vicces, hogy pont Christopher Walken

idézett abból a könyvből. Tim Burton Álmosvölgy-filmjében pont Chris játssza a Fej Nélküli Lovast.

- Mi a lóf***?... – ismétlem önkéntelenül, aztán végigmérem „megmentőmet.” Korombeli, azaz

huszonkilenc év körül srác, a sötétben szinte világító kék szemekkel, és hosszabb, majdnem vállig érő,

barnás hajjal. Olyan magas, mint én, de sokkal soványabb. Hogyan tudott mégis visszahúzni? Olyannak

látszik, aki egy falevelet se tudna arrébb söpörni.

- Mi van, mit méregetsz? Rendszeresen gyúrok, csak még nem látszik- mondja vigyorogva.

A gondolataimban olvas?

- Igen, a gondolataidban olvasok.

Blöfföl.

- Nem blöffölök. És nem megyek a pi*****. Ez lett volna a következő gondolatod, ugye?

Pontosan. De nem kell gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy erre valaki rájöjjön .

… de honnan tudja, hogy az Álmosvölgy legendájára, és A holtsáv című filmre gondoltam az előbb?

Biztosan magamban beszéltem.

- Szerintem menjünk kicsit beljebb- mondja kimérten, nyugodtan. Még mindig a korlát külső felén

állunk. Önkéntelenül engedelmeskedem. A budai hídfő felé indul, én szorosan mellette, valami bűvölet

hatása alatt. Ki ez? És mit akar?

- Gyere, beszélgessünk kicsit. Utána is leugorhatsz. – mondja.

Megnyugtató, hogy megengedi.

Egy darabig némán lépkedünk egymás mellett, aztán ő szólal meg először.

- Amúgy hatalmas s****** vagy.

- Köszönöm.

- Nem, tényleg. Bíztam benne, hogy nem lesz munkám veled, hogy csak lebegteted, hogy kinyírod

magad, de aztán majd észhez térsz, de nem, nem. Egy kis kilengés, és máris úgy látod, hogy minden

reménytelen.

- Munkád velem? Kilengés? Miről beszélsz, és mi közöd van hozzám?

- Én vagyok az Őrangyalod, Levi.- Igazán megtisztelő. – önkéntelenül is kibuggyan belőlem a nevetés. –

Ahogy Ford Farlaine mondta: Nem hittem volna, hogy ma este még nevetni fogok, de… Öregem, nem

tudom,mit szedtél, de adj belőle nekem is, ha még van, mert ez nagyon jó cucc lehet!

Idejön valami drogos, visszaránt a hídról, és elkezd baromságokat magyarázni! El se hiszem!

6

- Mit gondolsz, honnan tudtam a neved, Levi?

- Azt hittem, a kabátom márkája miatt szólítottál Levinek.

- Most meg te blöffölsz, nem?

Érdekesnek ígérkezik a beszélgetés. Nem szeretek drogosokkal dumálni, de ez valami okosító

gyorsítót szedhetett be. Ha még írnék, most tuti, jegyzetelnék.

- Az első akadálynál máris meg akarsz futamodni…Szerelmi bánat…

Megint blöfföl. Tippel: mi másért akarna egy korombeli öngyilkos lenni?

- Igen, tudom, más is van a pakliban…

Így akarja kiszedni belőlem. Ügyes! Nem mondok semmit. Na, jó, mégis. Bár csak egy drogos, ne

higgye, hogy csakis egy lány miatt akartam…

- Ha tudni akarod, íróként is megbuktam.

- Tudtam.

- Hát persze.

Már majdnem átértünk a hídon. Egyre közelebb jön a budai alsó rakpart.

- Szóval a lány, és az írás miatt. Akkor megmutatom neked a jövőt – mondja rejtelmesen.

- Óóó, alig várom!- felelem. – Elkéstél: karácsony már elmúlt.

- Nem a jövő karácsonyok szelleme vagyok, hanem a személyes Őrangyalod- ismétli bevett baromságát

az ismeretlen. Kicsiny, szuper-hiper modern, hightech mobilt vesz elő a kabátjából. Egy darabig

keresgél rajta, és közben időnként felnéz rám.

- Emlékszel, a Maffiózók hatodik évadában Anthony Junior öngyilkos akart lenni amiatt a dominikai

csaj miatt. Dominikai? Azt hiszem. Vagy puerto rico-i? Nem emlékszem. Biancának, vagy Blancának

hívták, már nem emlékszem.

- Azt hiszem, Blanca- mondom.

- Emlékszel, hogy mikor öngyilkos akart lenni, utána bekerült egy pszichiátriára, ott összejött azzal az

ex-modell szőke csajjal?...

- Igen. És mi ebből a tanulság? Hogy menjek be egy pszichiátriára, hátha összeszedek ott egy csajt?

- Nem rossz ötlet! Meglepődnél, milyen csajok vannak ott. Egy ismerősömet is kezelték ott, és ő aztán

dögös! Dilis, de dögös… És az ágyban…

Ez tényleg drogos!

- Szóval… Az én dolgom az, hogy megmutassam neked, hogy miről maradsz le, ha most kinyírod magad-

mondja, következetesen ragaszkodva a meséjéhez. – Például lemaradsz egy szőke ex- modell csajról,

aki idén volt 22 éves.

- Na, itt az alkalom: ha te vagy az őrangyalom, akkor most jelenítsd meg szellemalak formájában a

lányt! – mondom gúnyosan.

- Minek? Ez nem egy Dickens- regény. 2012-t írunk, basszus, hol élsz te? – Szinte az orrom alá dugja a

mobilját, rajta egy szőke angyalarcú lánnyal.

- Van egész alakos is – mondja.

- Ezt valami férfi magazin honlapjáról szedted le? – kérdezem.

- Nem, ezt ő maga adta… De éppenséggel leszedhettem volna, ugyanis régebben fotózták

magazinokban. Nem gyenge csaj. És éppen holnap találkoznál vele a munkahelyeden. Valamiért – nem

mondom el, miért- , még a számát is meg fogja adni neked. Te meg majd viccesen megjegyzed, hogy

nem fél tőle, hogy még aznap éjjel felhívod, hajnali háromkor? Erre ő azt mondja, sokáig ébren

szokott lenni. Aztán elmentek randizni, és legalább egy évig lesz egy olyan csajod, aki után az összes

pasi megfordul az utcán.

- Hogyne- válaszolom, talán mondanom sem kell: kissé hitetlenkedve.

- … és ami a könyvet illeti: jövőre kiadják az egyik írásodat egy válogatásban. Persze, csak ha akkor

még életben leszel…

- Hogyne- ismétlem.

Arrébb lapoz a mobilján, és egy könyvborítót mutat.

- Ebből nem derül ki, hogy én is szerepelek benne szerzőként.

7

- Pedig igen. Jövő év március 30-án fognak hívni. De nem kell addig sem várnod: várd meg a holnapot!

Ha ez a lány a képen holnap megadja a számát, akkor biztos lehetsz benne, hogy a másik dolog is be

fog jönni, amit mondtam- mondja szuggesztíven.

Még egy utolsó kétely.

- Ha Te vagy az én őrangyalom, miért hagytad, hogy ez a sok sz** történjen velem?

- Mégis mit vársz tőlem? Hogy a cipődet is bekössem? Az élet tele van jelekkel, amik segítenek

eligazodni, hogy merre menj. Mint a közlekedési táblák. Te megkaptad a tudást is, hogy felismerd a

jeleket. Úgy hívják: megérzés. A megérzés egy félig tudatos, félig tudattalan dolog. Valójában nem

más, mint az angyalok suttogása az emberek fülében. Csak meg kell hallani. És főleg: figyelni kell rá! A

megérzéseid sosem csaltak meg, de te megcsaltad őket! Most mit súg a megérzésed? Megmondom,

mivel valójában én suttogom neked, még ha nem is hallod a fejedben: azt súgja, tegyél egy próbát.

Érzed a bizsergést?

Valami tényleg bizsereg bennem. Talán csak egy drogos, de… Ki tudja? Néha bejönnek az ilyen blöffök.

Egy napot végül is ráér… Hátha megtréfál a Sors…

- De basszus, nincs pénzem buszjegyre! Csak annyit hoztam magammal, amennyi az odaútra elég,

hazafelé nem terveztem.

- Sebaj, adok kölcsön a jegyre. 1500, ugye?. – válaszolja újdonsült „drogos” cimborám. – Majd

megadod.

Kíváncsi leszek a holnapra! Meg kellett volna kérnem rá, hogy küldje át bluetoothon a lány képét.

Amúgy milyen Őrangyal az, aki a Maffiózókból idéz?

Hihetetlen, hogy még alig jöttem be, máris bosszúság ér. „Kati lebetegedett, neked kellene felvenned

a hirdetéseket is.” Éljen! Semmi más vágyam nincs, mint azt hallgatni, hogy „de hát az rengeteg…”

idióta kopaszoktól, akik eladó pitbull kölyköket akarnak megjelentetni az újságunkban. Mindegy, egy

napot kibírok. Azért jó lett volna, ha a saját dolgommal is tudok foglalkozni.

Ha jól hallom, itt is az első ügyfél. Egészen finoman, de határozottan nyílik az ajtó. Ez egy nő lehet,

egy magabiztos, és valószínűleg szép nő, aki még egy kilincset is elegáns, nőies mozdulattal nyom le,

még akkor is,ha senki sem látja. Biztosan valami műkörmös sznob kurva.

Már a küszöbről megcsap az illata: nem túl hivalkodó, kellemes, de átható parfümöt használ.

- Szia! – mondja közvetlenül. – Először a hangja ér el hozzám. Felnézek az íróasztal mögül, és elé

megyek.

Nem sznob k****, legalábbis első ránézésre. Finom vonalú arc, mintha csak egy szobrász faragta volna.

Nagyra nyílott, kissé csodálkozó kék szempár, enyhe, ízléses smink. Szép bőre van: sima, és egészen

biztosan kellemes tapintású. Egy pillanat alatt a karjára fekteti a kabátját. Szép keze is van: nem túl

hosszúkás, közepes méretű. A mozdulataiban is van valami arisztokratikus kellem, báj.

- Egy kiadó lakást szeretnék meghirdetni.

- Semmi akadálya.

Gyorsan megy az adatok felvétele. Lágy hangon csacsog velem, és közben olyan pillanásokat vet rám,

mint amikor a nők egy ruhát nézegetnek a butikban: tetszik a színe, tetszik a formája… meg kellene

venni.

Tetszem neki. Ez igazán hízelgő.

A telefonszámhoz érünk, amit az érdeklődők hívhatnak. Készségesen diktálja.

- Látom égsz a vágytól, hogy megadd nekem a telefonszámodat – mondom csipkelődve. – Nem félsz

tőle, hogy kiírom innen, és hajnali háromkor felhívlak? – teszem hozzá önkéntelenül. Nem tudom, miért

mondtam ezt. Csak úgy kiszaladt a számon.

- Sokáig ébren szoktam lenni – mondja a lány sejtelmesen.

Basszus, mégis igazat mondott az Őrangyal?... Vagyis a drogos. Vagy ez csak egy fatális véletlen.

Halk csippanást hallok a zsebemből. Sms-t kaptam.

Gyorsan elintézzük a dolgokat, még kicsit lebegtetem,hogy talán, talán felhívom majd… talán, aztán

kilibben az ajtón. Mártinak hívják, közben ez is kiderült. Még sokáig itt marad az illata.

Ki írhatott smst? Nem ismerem a számot.

„Tartozol 1.500 Forinttal.”

8

Mészáros Bence

Egy jó barát története

Minden azon a bizonyos 1982. június 20.-ai estén kezdődött. Ha jól emlékszem szürke

vászongatyában és egy félig kigombolt fehér ingben voltam. Nyakamban meglazított sötétszürke

nyakkendő lógott és csak úgy folyt rólam a víz a melegtől. A polgármesteri hivatalnál álltam, mikor

elszaladt előttem egy macska. Nem mondhatnám, hogy olyan nagy jelentősége lett volna, de mégis volt,

mert rá pár perce elkezdett szakadni az eső. Jól fésült hajam és frissen vasalt nadrágom teljesen

elázott mire haza értem. Levetettem ruháimat, majd szépen a radiátorra raktam őket száradni.

Kellemes nyári idő volt, csak éppen az esőnek nem kellett volna esnie.

Hosszas kutatás után, megtaláltam gyomromnak a megfelelő gyógyírt. Sajt, házi sonka és kenyér, ami

a hét elejéről maradt meg. Mielőtt elkezdtem volna enni, az ablakból nyávogást hallottam. Ugyan az a

macska ült az ablakban, amelyik a hivatal előtt futott el. Most tudtam igazán megfigyelni. Alakja

karcsú, tartása kecses, fejformája és annak rajzolata egyszerűen csodálatos. Hangjában hiba nem

volt. Finom, de egyben erőteljes nyivákolása arra próbált rávezetni, hogy éhes. Mivel anyagilag nem

voltam tehetős, ezért az aznapi vacsorámat neki szántam. Hálából dorombolást és szeretetet kaptam

aznap este egy állattól, akit vacsora közben ismertem meg. A finom falatok után a macska eltűnt az

ablakból. Az a boldogság, a hála és a szeretet ami aznap este történt velem, nem hagyott nyugodni.

Éjszakákon át vártam, mikor hallom meg újra a hangját. Két hét elteltével, kopogást hallottam az

ablakból. Ő volt az, megázva, kimerülve és sebesen. Beengedtem, megszárítottam és bekötöttem a

sebeit. Órákon át figyeltem hogyan veszi a levegőt, mikor nyávog egy kis vízért vagy ételért. Ő csak

tűrt, és mélyen a szemembe nézett. Szemeiből sugárzott a fájdalom, a szeretet és a hála, azért, hogy

én mindezt megtettem érte. Nem bírtam tovább fent lenni, lefeküdtem aludni. Másnap nem arra

keltem, hogy eltűnt a macska, hanem arra, hogy az ágyam végében hangosan dorombolva szunyókált.

Szépen lassan felkeltem és megcsináltam a reggelit mindkettőnknek. Mivel nem volt időm arra, hogy

dédelgessem, elrohantam dolgozni. A munkahelyemre beérve mindenki üdvözölt – még azok is akik nem

kedveltek - és boldogan fogadták, hogy nem késve érkeztem. Pár óra elteltével a főnököm behívatott

az irodába. Azt mondta

- Kedves John! Mivel az elmúlt két hétben kimagasló munkát végzett és minden adminisztrációs

feladatott elvállalt mások helyett is, ezért a mai naptól megnövelem a fizetését.

Ettől a naptól kezdve megváltozott az életem. Haza érve arra lettem figyelmes, hogy a macska

megette a neki szánt falatokat és vissza feküdt ugyan oda, ahol eddig is volt. Felébresztettem,

felvettem az ölembe és azt mondtam neki örömömben:

- Tom! A mai naptól nem kell kóborolnod, mert velem maradhatsz ha szeretnéd.

Erre elkezdett dorombolni és egy igenlő nyávogással nem maradtam egyedül és még most is együtt

élünk.

Vajon véletlen egybeesés vagy valamilyen csoda folytán emelték meg a fizetésem? Nem!

Lelkiismeretesen és tisztességesen elvégzett munka után előbb szabadultam és kereshettem a

macskát, aki ösztönzött arra, hogy egy kis akaraterővel mindent el lehet érni.

9

Egy szál rózsa

Forró teával a kezemben ücsörgök marhabőr fotelomban. Kinézek és az ősz elmúlását figyelem.

Hirtelen kopognak. Pont olyankor zavarnak, amikor pihennék. Kiordítok:

- Ki az? Mi az? – A komornyikra számított, de egy idős hölgy toporgott az ajtóban. Na, megkínálom

egy csésze teával.

- Elnézését kérem a zaklatásért. Azt mondták, hogy egyedül Ön tud nekem segíteni.

- Az attól függ miben? Sok a dolgom, vágjunk a közepébe. Mit szeretne?

- Egy szál rózsát, melyet szeretetből kapok.

- Hah! Ilyet bárki kérhet, hívom a …

- Ne, kérem! Nekem a rózsa nem is annyira fontos. A szeretet a lényeg.

- Találok rá megoldást. Holnap szerintem már tudni fogom a választ.

- Köszönöm. A viszont látásra.

- Viszont látásra.

Egész nap az idős hölgyre gondoltam. Egy szál rózsa! Szeretet! Miért is vagyok én gazdag!? Azt a célt

szolgálom, hogy az embereket segítsem? Rájövök, hogy a szeretetet nem lehet megvenni. Ki kell azt

érdemelni.

Másnap frissen keltem. A szobalány éppen abban a pillanatban hozta be a reggelim. Kértem, hogy üljön

az ágyam szélére, beszélgessünk.

Magát mi teszi boldoggá Olga?

Ha kapok egy szál rózsát, vagy ha valaki szívesen beszélget velem. Már ne vegye zokon érdeklődésem,

de önt mi teszi boldoggá?

Nem tudom. Talán az, hogy maga leült ide mellém és beszélgetünk. Mára megígértem az idős hölgynek

a vele való találkozást. Olga, tudja mit kért tőlem?

Nem. Sajnos nem.

Egy szál rózsát, amelyet szeretetből kap. Kérem, menjen el a virágboltba, és vegyen egy szál rózsát.

Igen. Sietek.

Ahogy a szobalány kiment a szobából, magamra öltöttem legszebb ruhámat, és vártam a virágra.

Beültem az irodába és kértem egy forró kávét. A találkozót tíz órára beszéltük meg. Ültem és

vártam. Már fél tizenegy is elmúlt, mikor behozták az újságot. Egy cikket mutattak, melyben ez állt:

„Az élet nehéz,és a szeretetre Nem lehet várni örökké.” Egy idős hölgy vallomása volt halálos ágyán. Ekkor rádöbbentem, hogy az az asszony halt meg, akivel

tegnap találkoztam. Elmentem a temetésére, hiszem tőlem kért segítséget. Oda mentem a sírjához,

hogy odategyem azt az egy szál rózsát. Rajtam kívül senki sem vitt rózsát.

Hirtelen odafutott hozzám egy kisfiú és ezt kérdezte:

Maga volt az a bácsi, aki segített a nagyinak?

Igen, én voltam és sajnálom, ami a mamáddal történt.

Nincs semmi baj, ne sírjon – letörölte a könnyem – Ön teljesítette a kívánságát. Vett egy szál rózsát

szeretetből.

Azóta él bennem ez az emlék. Sose fogom elfelejteni, azt az idős hölgyet, aki szeretetet kért tőlem.

10

Bata Gergő

A harkály és a holló

A távolban nem hallatszik más, csak egy öreg fa kidőlése. Ahogy reccsenve hullik a földre, madarak

repülnek hangosan a magasba. Hallom a szívverését, ahogy a mellkasunk egy ponton kölcsönhatásba

lépett a másikéval. Lassan el kéne indulnunk, de nem szeretném felkelteni, hagyom, hogy a szervezete

feltöltődjön. Hosszú út áll még előttünk. A Nap pedig szép lassan felkel.

Ahogy felébred, először átölel, és szorosabban hozzám bújik, én pedig lejjebb csúszok, hogy

megpuszilhassam az arcát, és a fejünkre húzom a takarót. Beszélgetünk a takaró rejtekében, mint

gyerekkorunkban. Felkelünk, és zuhanyozunk, konzervet eszünk, és zöldségeket, amik még nem

pusztultak el. Arra gondolunk, hogyha megtelepszünk valahol, termeszthetnénk magunknak

zöldségeket, de nem tudom, hogy mikor lesz az. Versenyt futunk az idővel, ami soha nem fogja

megmutatni magát. Egyszer mindennek vége lesz itt, és akkor tovább kell majd állnunk, hogy valami

egészen ismeretlent tapasztaljunk meg. Az ember mindig fél az ismeretlentől, de talán csak azért,

mert úgy érzi, hogy egyedül néz szembe a veszéllyel. Ha az ember nincs egyedül, az ismeretlen csupán

kaland a veszély ormán. Lehetőség a tapasztalatgyűjtésre. És mi nem vagyunk egyedül. Ketten

vagyunk… ketten maradtunk.

A Föld lakosságának majdnem a teljes egésze alig két éve elpusztult egy vírustól. A saccolt arány

azért lehet racionális, mert azóta úton vagyunk, és még senkivel sem találkoztunk. Ellenben láttuk,

hogy veszi vissza a természet a sajátját az emberektől. Csodálatos látvány a városok

dzsungelesedése, az állatok szabadsága, a globalizáció virágzásának küszöbén. Persze az ember nem

tűnt el maradéktalanul; az első hónapokban sok helyen robbantak erőművek, sugárzással mérve csapást

a természetre, ami vulkánkitörésekkel, tornádókkal, és egyéb katasztrófákkal tette újra magáévá a

kormánykereket. Mi emberi mértékkel nézve hihetetlenül erősek lettünk, és valahogy ellenálltunk a

vírusnak és a többi veszedelemnek. Néha azzal kérkedünk, hogy okkal éltük túl. Hogy mi voltunk azok,

akik megérdemelték, hogy túléljék. Hogy valami nagyot vihettünk véghez, vagy a sorsunk az, hogy

valami nagyot vigyünk véghez. Mindenesetre úgy gondolom, hogy mindenki előtt ott a lehetőség, hogy

nagy dolgokat vigyen véghez. Kérdés az, hogy él-e vele…

Evés után összepakolunk, és elhagyjuk a házat. Előttünk az ígéret földje áll, téglába, és vasbetonba

öltözve, zöld díszei úgy lebegnek a szélben, mint a tökéletes lélek felszínre törése, közben mögöttünk

a múlt árnyai kapálóznak, hogy elérjenek, de mi együtt túl erősek vagyunk.

– Nem értem miért akartad átélni azt a fájdalmat, amit el kellett viselned ebben a házban? –

kérdezem.

– Nem akartam átélni, egyszerűen meg szerettem volna tapasztalni az erőmet, amivel végleg legyőzöm

a múltamat. – mondja ő, majd kitartja a jobb kezét a ház felé, a tenyerében egy vörös gömb kezd nőni,

aztán pedig hatalmas sebességgel tör elő, áttöri a ház falát, majd belül óriási erővel robban szét,

amitől a ház is darabjaira hullik.

Nézzük egy darabig, majd a felkelő Nap fényében sütkérezve elindulunk a város felé.

– Ugye már mi sem vagyunk itt? – kérdezi, miután megfogom a kezét.

– Hogy érted? – kérdezem, hogy időt nyerjek a gondolkozásra.

– Már meghaltunk, nem igaz?

– Számít ez valamit jelenleg? – kérdezem, és magam is meglepődök azon, mennyire nem számít ez a

tény valójában. – Nem… azt hiszem nem számít. – mondja, miközben az ujjaink simogatják egymást.

A távolban egy harkály és egy holló vidám égi tánca látszódik. Egyszerre lépünk feléjük. Egyszerre

érezzük meg az ismeretlen állapot szelét. A lelkünk összekapcsolódik. És nem messze egy kézi

szemetesből egy mosómedve vidáman nézi, ahogy fényárban úszva elmegyünk mellette egy ismeretlen

világ felé.

11

„Nagyon szeretek emlékezni, és tervezni. Az emlékekben elmerülve

ismerhetjük meg magunkat, vagy azokat, akikre emlékezünk, a

tervek pedig segítenek fejlődni, reménnyel töltenek el, és boldoggá

teszik a pillanatot. Azt a pillanatot, mikor boldogan kelsz, és

eszedbe jutnak a barátaid, akik melletted állnak, és akik mellett Te

is ott állsz! Eszedbe jutnak az átélt percek, és órák, és máris jobban

érzed magad. Ha mégsem, akkor csak azért, mert nem lehetnek

melletted. Akárhogy is, mindig van lehetőséged, hogy boldogabbá

tedd a mindennapjaid. De másokkal megosztva válik a boldogságod

a szeretteid számára is értékké! És szerintem ez számít!”-a szerkesztő

12

DaLsZöVeG

Major László

Hagyd abba!

Ha az én szívem fáj nekem elég a lidokain,

szereket szereztek és használtok is ti oda kinn.

Az életed szürke kiszívta a cucc a színét,

úgymond minden nap "kajálsz", de nem érzed az élet ízét.

Fásultan lövöd bele magad a mindennapokba,

mosolyogsz te a világra, de a tudatod tompa.

Úgy érzed a matéria kiránt a sz**ból,

de ha ezt így folytatod utad a koporsóba startol.

Rájössz, ha majd síró anyád látod ahogy fogja a ballagási képedet,

igaz barátaid pedig remegő ajkakkal mondják, hogy ég veled.

Hagyd abba kérlek addig amíg függővé nem válsz,

de lehet, hogy már függő vagy csak a fától nem látsz,

Hagyd abba kérlek addig amíg mindent meg nem bánsz,

de lehet, hogy már késő lesz mert addigra elszállsz.

Az egész világon a narkózás népbetegség,

Én akkor vagyok 100%-os ha testben a lélek is épp

Próbáltak befűzni, de nem engedtem nekik,

Csak röhögök kis kö**** ha a dílered verik.

Szánalmasak vagytok mind egytől egyig,

Itt a kábszerezést a gyerekek már általánosban kezdik.

De komolyan kérdem, hogy miért megy itt ez,

Hogy te is kemény edzés helyett inkább szteroidokat szedsz.

Nincs egy őszinte szavad nem tudsz már tisztán cselekedni,

Ezért kéne az egész bolygót egy kalap sz**ral betemetni.

14

„Az idő nem börtön, hanem lehetőség... Megtanít minket csendben

várni, és közben megismertet minket a körülöttünk lévő világgal. Így

a leghasznosabb, amit tehetünk, hogy tanulunk az időtől, mert így

jövünk rá, hogy minél több dolgot siettetünk, annál több dologtól

fosztjuk meg magunkat közben.” – a szerkesztő

15

VeRs

Nagy Barbara

Szörnyű

Kimész az utcára, s mit látsz?

Szemét tömkelege, úgy tornyosodik,

mint ezer meg ezernyi vár.

S, kérdem én az emberi szemnek ez, hogy nem fáj?

A természetet megzavarta az emberi becsvágy,

nem találja helyét az állatvilág.

S lehet nappal vagy éjjel,

Az emberi ridegség nem szünetel.

Este 8 után bezárkóznak az emberek,

Mert nem tudják biztosan,

hogy kint milyen ...

Ne feledd!

Csak képzeld el,

Egyedül vagy:

a szél borzolgatja

öntörvényűen a hajadat,

leveszed márkás sarudat,

hogy érezd a füvet a talpad alatt.

Magával ragad az egyszerű határtalanság.

Elmerülsz benne, s eláll a lélegzeted,

Hisz csak parányi résztvevője vagy a természetnek.

Itt nem vagy gazdag vagy szegény,

Itt nem vagy magyar vagy más nemzetiségű;

Itt te vagy az alárendelt személy.

Nem vagy más, mint egy ember,

Aki megfeledkezett magáról,

A maga világában.

17

Táj

Az élet terhét vállamon hordva,

Megálltam egy pillanatra.

Megláttam egy kietlen pusztát,

S vágy költözött belém,

Hogy léptemmel feloldhassam szűziességét.

Érezni akartam a szabadság felemelő szelét,

Így hát megkerestem a puszta egyetlen kövét,

Magasan - magasan álltam én,

s megcsodálhattam kis világom zöld övezetét.

A tüdőm újra meg újra friss levegőért kapkodott,

a fülem a madaraknak csak bókolni tudott.

Tiszteletemet lerovom hát előtted,

s míg élek titokban tartom holléted.

Azt kívánom

Kívánom találd meg azt az embert,

Aki igazán boldoggá tesz téged,

Ha én ezt már nem tehettem meg.

Aki mellet ha felkelsz, boldogság fog el,

Akit egy nap, majd elveszel,

Szerelmetek gyümölcsét együtt nevelitek fel,

Kívánságom sorait befejezem

S csak annyit kérek,

Hogy mindezt ne előttem tedd meg.

18

Nyírfalvi Károly

Részeire hullik

Az emlékezés megtartó erő.

Ha náluk van, ami nem lehet,

tereld őket a fényre.

Vakít a nap. A becsapottak

az eget kémlelik, lábuk mellett

surran a kévék rendje, nem

értik szavaim, és nem látom

szemüket én se. Elvonultam

a világ elől, próbálnék írni, zörget

ajtómon, ablakomon. Marad a

gőzfürdő. Olvadok, mint egy

jéghegy, csíkokban fut le

a pára, mintha zokogna

a tükör, leírtam hányszor!

A szavak csendet törnek, vagy

önmaguk mértéktelen rendjét.

Korhos gazda

Dobozt rugdaló égi tünemény,

éhes vagy, unatkozol, alszol,

míg egér hatol a kamrába, kajánul

szétrágja dobozod?

Legalább a tiédet védd meg, ha

már én közömbös vagyok neked, te

vérbeli zsebtigris.

Különben meg tedd le azt az egeret,

túl nyálas, és sötét a képernyő is.

Mára elég volt, kizárlak, vagy be,

neked egyre megy.

19

Érezni külön művészet

Irgalmas lassúsággal átmenni

a zebrán, ne érkezz korán; állhatsz

a kiült székek között, kopott karfát

markolva kapaszkodhatsz a semmibe,

de félsz a tömegtől is, bár nincs kinek

köszönjél. Se későn se korán, épp a

kezdet percében, hogy felkapják fejük.

Nézzenek megbűvölve, mint csillagot

a hanyatlás fényében.

Mint a madár a dróton

Mint dróton a madár; sose

jártam arra. Torzul a táj, cseréli

ráncait, holtakra váltja a

sárguló leveleket.

Azok a kövek pedig mintha

papírmasé sziklák lennének, lebegnek

a vízen, mintha egy rajzot valaki

a fodrok közé hajított volna s aztán

csendben tovalépked.

Sirályoknak hagyja, szelekre

bízza a kövek arcának minden

ráncát, mint drót a madáron.

20

Dolmán Gábor

Alkony

A boldogságot keresve elfutnál a világ végére

Emlékszel a lenyugvó nap utolsó fényére

Még látod hogyan bukott alá horizonton a szerelem

Legalábbis azt hiszed, pedig csak délibábos képzeted

Felrémlik benned, egy forró éjszaka fényes képe

De nincs már itt, csak magányos éj sikoltó réme

Nap, mint nap egyedül, a boldogságot keresve

Hazudsz magadnak, őszintén te sem hiszel már benne

Nem tudod már, hol volt az utolsó alkonyat

Naivan hiszel benne, hogy az eljövendő napsütés tartogat

Belátod lassan, tévedtél, egyedül botorkálsz az éj sötétjében

Holnapra te is csak egy leszel, kit holtan találnak lelke mélyében

Éjszakai árny

Éjszaka láttam egy fátylat

Messze a sötétben egy halott árnyat

Csak egy holt lélek, mely egyre közeledő

S megkérdezem tőle, hogy ki ő

De nem felel, csak megfoglya a kezem

Hűvös érintésétől összeszorul szívem

Majd megmutatja magát ez eddig arctalan

Egy lány ő, kinek bőre selymes s tekintete ártatlan

Haja gyönyörű, fekete és csillogó

Szeme mint száz pillangó

De már csak a lelke él és az szabad

Az éjszakai fátylat elviszi a pirkadat

Kapaszkodok belé erősen

Ő azomban elmegy ahogyan jött, hűvösen

Szerelmem lett a lány

Aki valaha volt, de mostmár csak árny

Azóta is járom az éjszakákat

De már nem lelem azt a halott árnyat

21

Elmegyek a pirkadattal

Fejem felett a glóriát az ördög tartja szívem megtört, belefáradt a sok harcba

Lelkem megfakult száz évnyi csalódásában

Szemem fénye megkopott tengernyi könnyhullajtásában

Kezem meg- meg remeg, ré elmúlt boldogság

ajkamon mosoly, belül üres szomorúság

Könnyű nők, alkohol mámoros éjszakák

Ők azok kik csillapítják lelkem fájdalmát

Életem tavaszán angyalokkal játszom a pokolban

Meguntam életem, kötéllel állok nyakamban

Minden reggel magányban ébredek

Szürke, fakó lélek, ki egyedül ténfereg

Eljön értem holnap is egy magányos hajnal

De már nem talál itt, mert elmegyek a pirkadattal…

Elfeledtél

Mint, akit ostorral kergetnek, úgy rohannak éltem napjai,

s e gyors vágtában, eltűnnek legszebbnek hitt lapjai

Ma még karodba zársz, hangod lágyan búgja fülembe, hogy szeretsz,

mikor feljő a nap, ki tudja, hová tűnt az éj, enyém már nem lehetsz

Száraz falevélként, olykor egymás felé fúj a kóbor őszi szél,

Megsárgult képként ragyogsz bennem, lelkem bátortalan, olyannyira fél

Szemedben látom, ha ajkad hazug is, az emlék megfakult, elfeledtél,

szíved legmélyén, egy sötét s gyönyörű szobába zárva örökre eltemettél

22

Kövesfalvi Carmen

Talán

talán szűk a világ milliárdnyi embernek,

talán kevés a víz ennyi sok tengernek.

talán kevés a fény, mit a nap nyújt nekünk,

talán kevés a nép, ki táncolna velünk. talán más nemzet jobb, mert nem magyar,

talán más nemzet jobb, mert tenni is akar. talán ti nem, mindent másra hagytok,

talán nem is emberek, csupán bábok vagytok.

Irigylem hited

átkozott-e világ, miben már nem látom a jót.

nem tudom merre, s visz-e még hajó.

én a csodát várom, az igazi pillanatot, a percet..

mikor nem az számít tudsz, hanem ember, mersz-e?

te teszel a jóért, harcolsz a mában,

én élem a rosszat egy átkozott világban.

te akarsz eleget, én mindenre vágyom,

te izzadva szakadsz, én fekszem az ágyon.

nevetek vígan a nyomorúság szélén,

táncolva futok a pengének élén.

tán sosem érem célom, mit régóta várok,

tán sok még a szakadék, a domb, és az árok..

behódolsz nappal, a világnak áldozol,

te nem másért, az életért kárhozol.

éget a kín, tudni akarom,

lelkem előtted mindig takarom..

neked segít, éltet a sárban,

mocsokból tesz, épít egy várat.

sosem látod arcát, nem fogod a kezét,

mondd a tudat hogy lehet elég?!

szemedbe nem néz, nem szól ajka,

nem oly kedves, akár egy dajka.

rá bízod életed, általa élsz,

mondd ember, te sohasem félsz?

térdepelve suttogsz önzetlen szavakat,

szíved tudja a helyes utakat.

örök bizalmad, hited szilárd,

én is vágyom e végtelen csodát.

23

Tízszer kettő

maholnap eljön a huszadik év,

egy év, mikor már nem vagyok gyerek.

egy év, mikor a világ félig sem lesz kerek.

feljő egy új nap, egy szebb holnap tán,

nem tudni mikor, s mi jön majd azután.

maholnap eljön a huszadik év,

egy év, mikor más lesz régi feladatom,

egy év, mikor lelkem pénzért eladhatom.

feljő egy új nap, más mint eddig volt,

az új élet születik, a régi már holt.

maholnap eljön a huszadik év,

egy év, mikor messzire kerülök el,

egy év, mikor már nem adhatom fel.

feljő egy új nap, ismeretlen fények várnak,

akadályok hadai velem szemben állnak.

maholnap eljön a huszadik év,

egy év, mikor nincs vissza út,

mikor az élet mostoha, az élet rút.

feljő egy új nap, nem tudni hol leszek. Leszek-e?

nem tudni kegyet, boldogságot veszek-e..

24

Joós Klára

A sötétség magvai

Alvatlan ábránd abajgat,

badarsága bakó alá hajt.

Elmémben pimasz gondolat araszolgat céltalanul...

etil maradványok a kereveten.

Kihunyt körte a plafonon,

de sebaj érte,

hisz nem ő a fény őre.

S lám,

eme epe ízű közegből,

felzendül egy hang a semmiből!

,,Lelked,lomha lehelet,

konzervbe zárt penész,

olyan mint az enyészet.

Hova tűnt belőled a lét értelme?"

Kérdése megrémít egészen,

felnyitja alvó lelkem szemét az életre!

Ereimben pengeként hatnak szavai,

s legyőzik a sötétség magvait.

Fránya élet

Hallom hangját ahogy intrikál,

majd hozzám jön s invitál.

Én nem vagyok igazlátó,

de nem kell az inferno, mit ajkad ont,

ha ott nem vagyok.

Ingovány a szívem tőled,

tovatűnt az idill tőle.

Ődöng szívem éjjel nappal,

ragály, mi fellelhető raja.

Szófia beszéd, mendemonda,

tömérdek aljas kis átok, mi körbefogja.

25

Sárközi Roland

Egy Gondolat

Egy gondolat, mi megragad,

kérlek, most hagyd magad.

Lelkemet tárom most ki neked,

szívemben sok érzés, rengeteg,

hiába a jókedv, bulizás,

ez egy kényszeres változás.

Egy dolog, ami a vágyódás.

Tudd, hogy én várok rád.

Furcsa gondolatok, kevesebb tettek.

Melletted mégiscsak több lettem...

Miért kellett eldobnod,

Mással csókolóznod,

Nem érezted már a szerelmet?

ez a hosszú út nélküled kegyetlen.

Magamhoz húználak, ölelnélek.

De nem tehetek mást,

Továbblépek.

Előtted még sok tapasztalat

és egy hidegen rázó gondolat:

ha szeretett, mért engedett el?

Mert szeret téged és

Élned kell!!!

26

Csókás Adrienn Tünde

Plátói Szerelem

Titkok mélyén, bölcs bizalom.

Harag útján, önzőn akarom.

Szívem,szívem, ó ne kérd:

Bús szemét; tekintetem el ne érd.

Halk sóhajok,csókos ajkon,

Merészen vonzó tejfehér-alkony.

Eggyé vállunk Vénusz testén,

S elszakadunk a Naplementén.

Te voltál édes múzsám,

Téged aki testét messziről csodálom,mégis melleted állom.

Utolsó soromban szivedből kiszállok.

Ángyán Attila

Üzenet

Gondolkozni nem elég

Tenni is kéne még

Mert el ér a vég

A sötétség

Mert hiába tudtad a jót

A megváltót

A kimondatlan szót

Az elodázott tennivalót

27

Szabó Krisztina Alexandra

Dilemma

Egy régi emlék -mi fájt nagyon-

visszatért. Gyötör. Hagyom.

Nem élvezem. Ó, dehogyis!

Csak szívembe markolt, s szorít.

Egy álomkép, mi megzavart,

mi kétségek közt felkavart,

mint őszi szél a leveleket,

a földről táncra perdítette.

Így cikáznak a gondolatok.

Előre, hátra. Szinte hallom.

Hallom a fejemben a sikolyt,

Mint a lelkek, mikor nyílnak a sírok.

Az idő egyre-egyre csak halad.

A szív a gondoktól majd megszakad.

A felhőszakadás, mi eget renget,

S csak gyűlnek az esőcseppek.

Így gyűlik a könny a szememben,

mert szétvet a félelem,

mint egy hervadó virág,

fél, hogy földbe tapossák.

Csak Te tudhatod

Miért nem lehet őszintén beszélni?

Csendben kell elégni?

Van értelme a küzdelemnek?

Az álom beteljesülhet egyszer?

Átléphetjük-e a határt?

Életre keltjük a gondolat szavát?

Van olyan tűz, mi elolthatatlan?

Kibonthatjuk a kimondhatatlant?

Valaha ez véget érthet?

Mikor veszel észre?

28

Olykor - olykor lejtőn csúszol a megvilágítatlan felé. Kétkedés

tapossa lelked pitvarát. Kietlenség, fájó kietlenség. Kőszív, lakatlan

hajlék. Csúszda a holtak birodalmába. Tükörkép, vádló üzenet.

Hálátlan, bűnös, halált hozó emberi természet. Aztán korlát, lépcső.

Anamnézis. Pálmafaágak, kiáltó kövek. Halál, remény. Hússzív,

újjászületés, múlhatatlan lét, életet adó isteni természet. – Joós Klára:

Lélek montázs

29

Kivezető

Tehát itt forduljatok arra…

Így a vége felé, már sokkal könnyebbnek tűnik az egész, bár korántsem lett hibátlan.

Mint bizonyára észrevettétek, képekkel lett feldobva néhány oldal, mert mindannyian

tudjuk, egy kép néha többet mond, mint ezer szó.

Ezen kívül gondolatokkal is gazdagodtunk alkotóink jóvoltából, ezt a továbbiakban is

szeretnénk megtartani, tehát innentől gondolatokat is küldhettek pik.offical@gmail.com

címre.

Cikkek sajnos nem érkeztek, de jött sok értékes, és jó írás, néhol persze moderálni

kellett, a szabad nyelvezete miatt.

Emlékszem, két éve kezdtem publikálni az írásaimat, akkor még több internetes portálon

is, ahol többek között néhány olyan szerzőt is megismerhettem, akik publikáltak, és

jelenleg is publikálnak a folyóiratban. Emlékszem az első kritikáimra, és arra a rengeteg

mindenre, amit tanultam a két év alatt.

„Sokunkra szocializálódás közben ragadt az ösztönös hajtás, törtetés feljebb és feljebb, a

pörgés, és a tudat, hogy a világ folyamatos mozgásban van, és nem szabad lemaradnunk.

Milyen nagy ellentmondás, hogy a legszebb dolgok mégis akkor tárulnak fel a szemünk

előtt, ha megállunk egy pillanatra, hogy észrevegyük őket. Egy esős nyári nap, vagy egy

séta egy erdőben, esetleg egy piknik. Nyári estéken összebújni a szerelmeddel és

hallgatni a tücskök ciripelését, vagy egy folyóparton ülve nézni a hullámzó vizet. Mind-

mind egy pillanat, amiért megéri feladni a felzárkózást egy állandóan mozgó világhoz...”

- a szerkesztő

30

Tudom, most még emlékszem minden pillanatra, minden szóra,

mit egymásnak mondtunk, minden megtett kilométerre, minden

boltra, ahová betértünk, minden kortyra, és minden felelőtlen

döntésre, ami meghatározta azt a boldog pillanatot, mit örökké

őrizni akarok. De nem fogok minden pontra ugyanilyen tisztán

emlékezni, mint most, az új emlék tizedeli majd a régit. A végén

nem marad más, csak a fényképek, és az örök mementó: együtt

voltunk és így volt tökéletes.

Az embernek néha meg kéne állnia a nagy rohanásban, és kicsit

tanulnia, fejlesztenie magát. Olvasni, kiírni a gondolatait, új

dolgokat tanulni. Ez nem kerül semmibe, de mégis sokat segíthet-