RupanerGalleMargo-KicsiBettiANagyvarosban

8/19/2019 RupanerGalleMargo-KicsiBettiANagyvarosban

1/132


2/132

Rupáner Gallé Margó

KICSI BETTI A NAGYVÁROSBAN


3/132

Rupáner Gallé

Margó

Kicsi tti

a nagyvárosban

Aba Könyvkiadó

Budapest, 2013


4/132

Kicsi Betti a nagyvárosban

© Rupáner-Gallé Margó, 2013

Szerkesztő Bokor Pál

Tipográfia, tördelésSoltész Attila

BorítótervSobota

Felelős kiadóaz Aba Könyvkiadó igazgatója

1114 Budapest, Bartók Béla út 55.Telefon: 06-1/212-2443

E-mail: [email protected]

© Aba Könyvkiadó, 2013

ISBN 978-615-5033-96-4


5/132

„Ha éppen szomorún álmodozol, és senki sem szól hozzád, Állj az ablakhoz és engedd be

magadhoz, az alkony sugarát. A kihunyó nap tüze arcodhoz ér, ő ad majd neked vigasztalást, Csendesen simogatja majd a bőröd, s homlokodra bíborból von koronát.”

(Apukám)


6/132

6

Gyarmati Bernadett tétova léptei alatt meg-megzörrent a

múlt évből ott felejtődött avar. A Márai-kastély szárazlevelekbe öltözött parkjában, a gondnokék háza felé tartva,Betti megint egyszer megszegte újévi fogadalmát, mely úgyszólt, hogy nem gondol többé kudarcba fulladt házasságára.Szilveszter este, néhány pohár pezsgő után, túl könnyenringatta magát abba az illúzióba, hogy egyszerűenelengedheti a múltat és új életet kezdhet. Pedig milyen jó

lett volna mostantól úgy élni, mintha a kastélyba költözéseelőtt mi sem történt volna. De hát igenis történt valami. Ésaz a valami, az az elfuserált házasság azóta sem hagyja egycentit sem előrelépni. Azóta is egy helyben toporog, vívja amaga teljesen reménytelen kis szélmalomharcát amegváltoztathatatlan ellen.Hosszú gesztenyebarna haját hátra dobta a válla felett,

és idegesen kezdett kutatni a zsebében egy hajgumi után,de hiába. Kénytelen volt hát elviselni kiengedett haját, amitmindig szigorúan lófarokba kötött, amint azt a gondolatot iskénytelen volt elviselni, hogy ő egy elvált nő, nem pedig egyszingli, mint barátnője, Melinda, akivel épp az iméntbontotta a vonalat.Melinda hosszasan panaszkodott arról, amiről szokott:

miután sikerült kihevernie szerelmi csalódását, elásva érzi

magát Velencén, a Malomban, melyből sikerült ugyan egy


7/132

7

felkapott romantikus szállodát varázsolniuk a lányoknak, csakhogy oda egyetlen facér férfi sem dugja be a cipője orrát. Mert az ottani férfi cipőkhöz mindig tartoznak női cipők is, siránkozott Melinda, aki mostanában egyre

gyakrabban halmozta el őt kéretlen panaszaival. Betti eleinte együttérzéssel, idővel beletörődő unalommal

hallgatta, vagy inkább tűrte a sokszor órákon át tartó sopánkodást. Ma viszont úgy döntött, elege van abból, hogy üzenetrögzítőként működik. Melinda szóhoz sem hagyta jutni, és tulajdonképpen nem is foglalkozott azzal, hogy a vonal túloldalán mást sem hall, mint az „ühü”, „aha”

szavakat, és azok szinonimáit. Ő most abba a stádiumba jutott, amikor egy szerelmi csalódás nevű betegségben szenvedő nőt senki és semmi nem érdekel a saját baján kívül. Egyszerűen hallgatóságra vágyott, nem többre és nem kevesebbre. Bettinek azonban magának is volt min töprengenie, így

aztán, miután kinyomta a telefonját, arra hivatkozva, hogy

le fog merülni, azon kapta magát, hogy két mondatot nem tudna visszaidézni a hosszú beszélgetésből. Legkevésbé ezen a vasárnapi napon, amikor éppen Bella néniékhez igyekezett, hogy eleget tegyen a szokásos hétvégi ebédmeghívásnak, s amikor a saját gondjain kívül arra is kellett ügyelnie, hogy semmi esetre ne késsen el. Nem szabad rossz színben feltűnni az idős házaspár előtt. Legkevésbé az Úr napján, ahogy az istenfélő öreg Ferger Edvárd a vasárnapot emlegette. Betti nagyot sóhajtott. Egy ideje, ha csak szóba került a

hit vagy a magasságos Jóisten, menten úgy érezte, mintha felerősödne a gravitáció a lába alatt, és egyre nagyobb erővel húzná lefelé. Világosan kimondva, szeretett volna ilyenkor a föld alá süllyedni és ott maradni az idők végezetéig. Most is megállt egy pillanatra, és önkéntelenül

csizmája orrára pillantott. Ugyanígy cselekedett a katolikus


8/132

8

templomban pontosan egy hónappal korábban a karácsonyi mise alatt, amin – vesztére – módjában állt részt venni.

Azon a bibliai értelemben vett szent napon egy hideg fapadon ücsörgött Isten házában, és kényszeredetten nyugtázta magában, hogy sosem lesz templomba járó típus. Ráadásul, miközben unalmában a padsorokat számolgatta, ijedten állapította meg, hogy éppen a hetedik padsorban sikerült helyet foglalnia. A hetes számot ugyanis sosem szenvedhette, meggyőződése volt, hogy szerencsétlenséget

hoz rá. A férje hetedik hó hetedikén született, a hetedik osztályban ismerték meg egymást, és ami a legrosszabb, az a férfi hét évet vett el a fiatalságából. Ez lehetett volna a hét legszebb év, de helyette… A lány megborzongott, mint mindig, ha házasságának emléke erőszakosan előfurakodott lelkének azon részéből, amit ő erőnek erejével próbált lakat alá zárni. A testén

végigfutó remegés tartós reszketéssé alakult át. Fáradtsága, a rátörő emlékek és a fűtetlen templom hidege, mely puha gyapjúkabátja alá is befészkelte magát, olyan rossz kombinációt alkotott, amin nem segített az önuralom. Vacogva tekerte a nyaka köré meleg sálját, egészen az álláig húzta, a remegés azonban így sem akart megszűnni. Fényesen csillogó fekete cipőbe bújtatott lábait most a

pad piros szőnyeggel bevont deszkáján pihentette, ahol már ki tudja hányan térdepelhettek előtte Isten kegyelmét kérve. Jobban tette volna ő is, ha gyakorolja egy kicsit a bűnbánatot, ahelyett hogy diszkréten körbepillant, azt megállapítandó, nem cselekszik-e valamilyen illetlen dolgot, ha felteszi a lábát az előtte lévő üres padra. Éppen akkor emelte fel a fejét, amikor mindenki más

imára kulcsolt kézzel hajolt előre, így azonnal el is felejtette nézelődésének tulajdonképpeni célját, és önfeledt


9/132

9

bámészkodásba kezdett. Még a pap megrovó pillantásaival sem törődve, kíváncsian nézte az ájtatosan imádkozó nénikét a jobb oldalon, és a mellette ülő nagydarab, szakállas férfit, aki képtelen volt abbahagyni az ásítozást,

amin – bármilyen kínos – Bettinek mosolyognia kellett. A légszomjjal küzdő nagyszakállas nemcsak Betti figyelmét vonta magára, hanem akárcsak ő maga pár másodperccel azelőtt, a pap figyelmeztető tekintetét is kiérdemelte. Az idős lelkész azonban még nála is nagyobb zavarban lehetett, mert fülig pirult a szerencsétlen. Betti pedig, akibe éppen a katolikus templomban kellett, hogy

belebújjon a kisördög, még el is kuncogta magát. És ez még csak a kezdetét jelentette aznapi vétkeinek. Merthogy szemtelenül tovább folytatta a szemlélődést,

egészen addig, amíg a szeme meg nem akadt egy nénikén, akinek az életkorát legalább százévesre becsülte volna, bár az ilyesminek a felbecsülésére nem a huszonévesek a legalkalmasabbak. Az öregasszony közvetlenül a szószék

előtt ült egy külön számára odatett széken, és Betti jól tudta, hogy az idős asszony maga is úgy tartozik a templomhoz, mint egy régi bútordarab. Jól ismerte Katalin asszonyt, és a mosoly szinte azonnal lelohadt az arcáról. Mert egyszer csak megjelent előtte az utolsó emlékkép, amikor a templom hatalmas boltíves ajtajából nézte az idős hölgyet, arra várva, hogy jelezzen neki, mikor indulhat el befelé. Az esküvője napján történt. Akkor Betti nem feketébe volt öltözve, hanem hófehérbe, édesapja állt mellette, és azt mondta, hogy olyan gyönyörű, mint a mesebeli királykisasszony. Ő pedig még hitt a mesékben, és készen állt átlépni a küszöböt, hogy igent mondjon a szőke hercegnek, aki az oltárnál állva várta őt mosolyogva. Azóta azonban már sok idő telt el, és ahogy most visszaidézte magában azt a napot, ex-férjének már a

mosolya is sunyi somolygásnak tetszett. Ez talán


10/132

10

igazságtalanság volt Betti részéről, de arra mindenképpen rá kellett ébrednie, hogy a valóságban gyakran fordítva történnek a dolgok, mint a mesekönyvek lapjain. Vagyis nem a csúf kis békából lesz a herceg, hanem a hercegből

lesz béka, és az is előfordul, hogy a herceg egy fekete boszorkányt választ a bájos hercegnő helyett. Na, de fátylat rá, legalábbis a múltra, gondolta, merthogy

az ő fején ebben az életben már nem lesz fátyol. Erre sokszor megesküdött magában. Gyarmati Bernadettnek a fejét legfeljebb orvos fogja bekötni, mert ő inkább a falba veri a fejét, minthogy az újbóli férjhez menésnek akárcsak a

kósza gondolata is megkísértse. A feje ezen a napon mindenféle fizikai ráhatás nélkül is sajgott. Reggel óta fejgörcs kínozta, aminek olyan ereje volt, hogy kisugárzott egészen a nyakáig. Megmasszírozta hát egy kicsit a nyakszirtjét, de a hasogatás így sem akart enyhülni. Muszáj volt egy kicsit megmozgatnia, ezért óvatosan hátrafordította a fejét előbb az egyik, aztán a

másik irányba, miközben lehunyta a szemét, hogy ne tűnjön fel már megint a papnak, hogy valami olyasmit csinál, amit templomban nem illik. Igazán nem szerette volna kihozni a béketűrésből a szent embert. Hogy venné az ki magát karácsonykor? Ki hitte volna, hogy minden óvatossága dacára csak még

nagyobb galibát csinál? Nagyobbat és kínosabbat, mint azt el lehetett volna képzelni. Az egyik fejfordításnál olyan éles fájdalom hasított a nyakszirtjébe, hogy a feje egy pillanatra megrándult, majd úgy maradt. Egy ideg meghúzódhatott a nyakában, és a feje ebben a fura, kicsavarodott helyzetben megmakacsolta magát, s többé nem akart engedelmeskedni. Betti olyan hangosan szisszent fel a fájdalomtól, hogy szinte egy emberként fordult felé az egész gyülekezet. És akkor történt még valami. Valami szörnyűség, amit

sosem fog elfelejteni. A keskeny látószögben, amit ez a


11/132

11

meglehetősen érdekes testhelyzet még megengedett, egy fekete, kopott énekeskönyv jelent meg, s rajta egy jól ápolt, bár kissé talán puhány férfikéz pihent, amelyet azon nyomban felismert: volt férjének a kezét egymillió közül is

bármikor kiválasztotta volna. Épp eleget látta a vacsoraasztalon és saját testének domborulatain nyugodni, vagy éppenséggel matatni. Ezután meglátta a kézfej párjára simuló női kezet is, s

persze rögtön tudta, hogy annak a másik végén ki tartózkodik. Ki más, mint az a… A megfelelően kemény és nem éppen dicsérő jelző most nem jutott eszébe, ehelyett

elszántan igyekezett úgy fordítani a fejét, hogy szemrehányó pillantásai elérjék volt férjét, miközben érezte, hogy szörnyen nevetségesen festhet így, amint összegörnyedve próbál megvető pillantásokat útnak indítani. Ennek ellenére elégedetten nyugtázta exe zavart, vagy inkább ijedt tekintetét. A férfi nagyon is jól ismerte Gyarmati Bernadett szelídnek semmiképp nem mondható

természetét, így azt is tudta, hogy a jelenet elkerülhetetlen lesz. Könyörgő pillantást vetett Bettire, mintha azt akarta

volna mondani: „Kérlek szépen, ne csináld!” A lány ezáltal máris kárpótolva érezte magát némiképp a kellemetlen helyzetért. – Áúúú – jajdult fel, miután öngyilkos elszántsággal fordított egyet a nyakán. Nem volt az a fájdalom, amiért hajlandó lett volna akár egy tizedmásodperccel is tovább Teodor szemébe nézni. Teodor, gondolta. Még egy ilyen idióta nevet! Hogy juthatott eszébe hozzámenni egy ilyen nevű alakhoz. Mindenesetre úgy döntött, hogy mostantól inkább mégis

a misére koncentrál. Hátha mond a pap valami megnyugtatót, amiből erőt meríthet, hiszen karácsony van,

a szeretet és a megbocsátás ünnepe. Tudnunk kell


12/132

12

megbocsátani, győzködte magát Betti. De a pap nemhogy megnyugtatót nem tudott mondani, hanem ebben a Betti számára legalkalmatlanabb pillanatban arra kérte a gyülekezet tagjait, hogy álljanak fel, és nyújtsanak

egymásnak békejobbot. Bettin végül is nem múlott volna a dolog. Felállt, és kicsit

erőltetett mosollyal, de azért szívélyesen kezet nyújtott a szomszédjainak, akik mellette álltak, majd jó keresztényhez híven hátrafordult, és kezet fogott zavartan toporgó volt anyósával és nem kevésbé kínosan feszengő ex-apósával. Még Teodorral is, akinek a szívéről talán egy kicsit túl

gyorsan zuhant le az a bizonyos mázsás kő, ugyanis megnyugvásra semmi oka nem volt. Aminthogy Bettinek sem, büszke volt a hidegvérére. Arra tulajdonképpen büszke is lehetett volna, ha csak valamivel tovább tart. De csak addig tartott, míg rá nem nézett Erika vörösre lakkozott körmeire, melyek eszébe juttatták, hogy ezek a kezek, tolvaj kezek. Ellopták tőle a

férjét, a boldogságát, elrabolták az egész szépen felépített életét, és összemaszatolták a jövőjét. Ez jutott eszébe Erika karvalykörmeiről. Visszahúzta hát a kezét, és jó hangosan kimondta az első dolgot, ami arról a nőről eszébe jutott: – Ne lopj! – Betti hangja nagyot szólt, mert bármennyire is igyekezett uralkodni magán eddig, most teljesen elveszítette a kontrollt, és ez már egyáltalán nem érdekelte. – Ismerik a Tízparancsolatot? – nézett körbe. – Van ilyen pontja, nem? – kérdezte csaknem hisztérikusan. Az emberek egy része együtt érzően bólintott, Bettit sokan ismerték, s egy ilyen kisvárosban mindenki tud mindenkiről mindent, így tisztában voltak vele, honnan fúj a szél. – Nem volt szükség lopásra. Maga kergette a karjaimba – válaszolta unottan a Teodor mellett ülő nőszemély, aki,

minden túlzás nélkül, a legfeslettebb fajtából való volt.


13/132

13

Betti nem is értette, hogy üthette ki őt a nyeregből egy ilyen csapzott hajú, kinézetre is ápolatlan nőszemély. Attól, hogy a nő megszólalt, csak még idegesebb lett, és Teodorra támadt.

– És te? Hogy mered te egyáltalán betenni a lábadat a templomba, miután ennyi esküt megszegtél. Itt esküdtél meg, nem emlékszel? – mutogatott az oltár irányába, kikelve magából. – Nem szégyellitek magatokat? Ekkor Bella néni lépett oda, és megfogta Betti vállát. – Jól van, kislányom, most már próbálj megnyugodni – csitítgatta.

– Majd, ha ezek ketten elhagyják a templomot, akkor megnyugszom. Vagy ők mennek, vagy én – fonta össze dacosan két karját a melle előtt, mint egy duzzogó gyerek. – Akkor már szedheti is a cókmókját, drágám, mint annak idején. Cirkuszolhat felőlem itt napestig, én innen el nem mozdulok – húzta el megvetően a száját Erika, a termen pedig halk moraj futott végig.

Betti pedig csak állt, és érezte, hogy most vagy csinál valamit, vagy egekbe szökő vérnyomásának köszönhetően úgy fog itt elvágódni pillanatokon belül a padsorok között, mint egy darab fa. Ezt a bajt azonban sikerült még időben megelőznie, ha nem is kifejezetten Isten házába illő módon. Kirántotta magát Bella néni öleléséből, egy másodperc alatt a két sorral mögötte álló párocska előtt termett, és lendületből hatalmas pofont kevert le Berkesi Teodornak. – Ezzel már régen tartoztam neked – közölte, majd visszarohant a padjához, felkapta a táskáját, és elindult a kijárat felé. Útközben még egy utolsó pillantást vetett Teodor döbbent arcára, s elégedetten állapította meg, hogy azon mind az öt ujjának a nyoma kirajzolódott. A férfi nem tudott reagálni, csak állt ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Utolsó szavait Betti Erikához intézte:


14/132

14

– Most pedig szedem a cókmókom, én megyek el, de ha még egyszer az utamba kerülsz, azt nem fogod megúszni ennyivel – fenyegette meg a nőt, mielőtt elégedetten kivonult a templomból.

Kifelé menet tudatosodott csak benne, hogy valószínűleg sikerült olyan drámát csinálnia, amit még sokáig fognak emlegetni a kristályhegyiek. Nem is értette magát, hisz világéletében utálta a feltűnősködést. Most viszont be kellett ismernie önmaga előtt, hogy ez a kis balhé már régen esedékes volt, és piszok jól is esett. A jól végzett munka örömével az arcán ült le tehát a templomkert egyik

havas padjára, miután dudorászva letörölte róla a friss hópelyheket. Még mindig mosoly játszott az arcán, amikor egy férfi állt meg közvetlenül előtte. – Jobban érzi magát? – A kicsit reszelős férfihang tulajdonosa prémes nyakú kordbársonykabátot viselt és farmert. Nem éppen az ünnephez volt öltözve. Betti felnézett az idegenre, akinek fekete hajára hópelyhek

hulltak, s feltűnt neki, hogy a férfi hosszú, sötét szempilláin is megtelepedett néhány hópihe. – Jobban, mint valaha. Ez már nagyon időszerű volt – válaszolta, s magabiztosan állta a férfi kutató tekintetét. – Egyetértünk – bólintott az ismeretlen. – Már nekem is minden bajom volt, örülök, hogy biztosította számomra a menekülés útját. – Ezt hogy érti? – kérdezte Betti, mert valahogy nem bánta most, hogy ez a férfi szóba elegyedett vele, s próbálta megsaccolni, milyen magas lehet. Nem bízott túlságosan a szemmértékében, de abban szinte biztos volt, hogy a válláig sem érne, ha felállna. – Nem tudtam, hogyan osonjak ki feltűnés nélkül rágyújtani. Ezt a sok ájtatoskodást nem nekem találták ki – kotorászott a zsebében, fejével pedig a templom irányába

bökött.


15/132

15

– Hát ez előfordul – válaszolta óvatosan Betti. – Akkor legyen ez a karácsonyi jócselekedetem. Az egyik. – Figyelte, ahogy a férfi egy doboz cigarettát halászik elő a zsebéből, majd rágyújt. Kár érte, gondolta magában, pedig egész

jóképű. De dohányosokkal Gyarmati Bernadett soha nem fog kikezdeni. Egyébként senkivel sem fog kikezdeni. Bernadett, légy észnél – korholta magát. – Ezek szerint maga utánam jött ki – morfondírozott Betti, miközben új ismerőse minden slukk előtt három lépést tett meg előre és hármat vissza. – Ez esetben számítson egy jó szaftos kis pletykára kettőnkről. Egy

vidéki kisvárosnak ez a varázsa – nézett komolyan a férfira. – Tényleg! Idevalósi? – kérdezte aztán. – Valaha az voltam – felelte szűkszavúan, de azért meleg hangon a férfi, Betti pedig továbbra is lázasan törte a fejét, hogy vajon kihez lehet szerencséje, hiszen a környéken szinte mindenkit gyerekkora óta ismert. Aztán úgy döntött, hogy ha már nem kötik az orrára, ő bizony nem fog

kíváncsiskodni. – Elnézést, elég udvariatlan vagyok – mormolta az idegen, amiről Betti ismét azt hitte, hogy végre bemutatkozik az illető, és így legalább a nevét megtudja annak a személynek, akivel holnaptól hírbe fogják hozni. De tévedett, a férfi ugyanis csak a cigarettásdobozt nyújtotta felé. – Úgy nézek én ki, mint aki dohányzik? – kérdezte meglepetten. – Nem. De azt sem néztem volna ki magából, hogy pofozkodik egy templomban – mosolyodott el a továbbra is ismeretlen ismerős, Betti pedig fülig pirult. Cseppet sem volt elragadtatva, hogy egy vadidegen emberrel beszélget arról, hogy tettlegességhez folyamodott. Eddig a napig senki sem mert volna a többnyire fegyelmezett Gyarmati


16/132

16

Bernadettről hasonlót feltételezni, azt meg talán még kevésbe, hogy füstölne, mint egy gyárkémény. – Egyszer mindent el kell kezdeni – jegyezte meg csendben a férfi, aki egy ideje már abbahagyta a fel-alá

járkálást és még mindig ott állt előtte, kezében a cigarettásdobozzal. – Lehet – bólintott Betti. – De az is lehet, hogy egyszer minden jónak véget kell érnie, a rossz dolgokról pedig le kell szokni. – Aha. Szóval maga nem fog pofozkodni, én meg jobban tenném, ha leszoknék a dohányzásról. Jól értem? – ugratta

az ismeretlen, és Betti kezdett zavarba jönni. Most kezdte csak felfogni, hogy mit is művelt tulajdonképpen a templomban, és egyszer csak már nem is találta annyira viccesnek a helyzetet. – Tudja mit, adjon mégis egyet – jelentette ki elszántan, és kivett egy szál cigarettát a dobozból. – Az járt az eszében, hogy elmúltak azok az idők, amikor ábrándokat kergetett és

megszeghetetlen ígéreteket tett. Igaz, nem sokszor gyújtott rá életében, az utolsó alkalom még valamikor a gimiben történhetett. Akkor sem jutott odáig, hogy letüdőzze, és egy köhögő görcs után megesküdött, hogy többé nem is próbálkozik. De hát az eskük arra valók, hogy megszegjék őket, mint Teodor tette. Miért kellene megvárnia, hogy mindig más szegje meg az ígéreteket, egyszer ő is megteheti. Semmi sem örökérvényű, ráadásul annyi minden történt már azóta. Miközben az ismeretlen férfi tüzet adott, Betti felnézett rá, és megint mondott valami olyasmit, amit nem szokás idegenek előtt: – Miért ne? Ez ma a kalandok napja. A férjem úgyis azt mondta, mikor kipenderített, hogy az élet csupa kaland, csak nem a magamfajtáknak. Unalmasnak talált, vagy csak új kaland után nézett.


17/132

17

A férfi figyelmesen hallgatta, miközben érdeklődve nézte Betti vékony ujjai között a szál cigarettát, mely kézmozdulat elég nagyfokú tapasztalatlanságról árulkodott. Aztán egyszer csak megcsóválta a fejét, mormogott valamit,

majd még mielőtt Betti beleszívott volna a cigarettába, egy hirtelen mozdulattal kikapta a kezéből, a földre hajította és eltaposta. Aztán a sajátjával is hasonlóképpen cselekedett, majd Betti legnagyobb döbbenetére lehajolt, felvette a csikkeket és a pad melletti szeméttartóba hajította őket. Tette mindezt, mielőtt még Betti kinyithatta volna esetleg a száját, hogy figyelmeztesse, ellenére van, ha valaki

szemetel egy ilyen szép kertben vagy akárhol. – Bocsánatot kérek, de rájöttem, hogy ez nem magának való – magyarázkodott az ismeretlen. – Borzalmasan festett vele, úgy éreztem magam, mintha egy gyerek kezébe adtam volna valami tiltott dolgot. Magának most volt egy gyenge pillanata, akárcsak nekem. Ilyenkor hajlamosak vagyunk olyasmiket tenni, amit nem kéne. Ronda dolog lenne tőlem,

ha ehhez asszisztálnék, nincs igazam? – méregette Bettit, aki kezdte magát kényelmetlenül érezni ettől a szempártól. A férfi tekintete olyan átható volt, mintha a veséjéig látna. – Különben is, már ezer éve leszoktam én is – legyintett. – Azt nagyon jól lette – dicsérte meg Betti, de csak hogy mondjon valamit, mert magában már azt latolgatta, hogy mi lesz, ha fel kell állnia, és kiderül, hogy itt a parkban még akkora sincs, mint amekkorának a templomban látszott. – Most meg olyan, mint egy tanár néni – jegyezte meg az idegen. – Na, ezt most nem értem – így Betti. – Mikor rágyújtott, olyan volt, mint egy iskolás lány, most meg úgy dicsér, mint egy tanár néni. Pedig tanárnőnek nem nézném magát. Ahhoz nem elég jó a beszélőkéje. Azért azt a kis monológját ott bent lehetett

volna még folytatni, akár fokozni is. Szerintem sokan


18/132

18

élvezték volna, ha folytatódik az előadás. Köztük én is, természetesen – tette a kezét a szívére. – És akkor az a jobbkezes lengőütés – füttyentett. – Elismerésem. Betti most már leginkább kínjában mosolygott. Nem

tudta, mit mondjon erre, hisz a történteket még maga sem dolgozta fel, nem beszélve arról, hogy azt sem tudta még mindig, hogy kiféle-miféle emberhez van szerencséje. – Nem is tudom, mit lehet erre mondani – mormogta maga elé, s már azon volt, hogy véget vet ennek a kéretlen ismerkedési délutánnak egy férfivel, aki még bemutatkozni sem hajlandó, amikor rájött, hogy elkésett. Ahogy felemelte

a fejét, már csak a férfi lábnyomait látta, amint azokat lassan ellepi a szitáló hóesés. Ki hitte volna, hogy ez egy ekkora bunkó, gondolta, de lehet, hogy csak a csalódását akarta leplezni ezzel.

Az avar csörgött és zizegett, a hirtelen támadt szélben

szinte örvényként kavargott Betti körül, és már a hosszú haja is az arca köré csavarodott. Mégis csak kellett volna az a hajgumi, gondolta, és megszaporázta lépteit. Vihar készülődött. Amikor futva Bella néniék házához ért, rápillantott a karjára csatolt elegáns órára, és bosszankodva állapította meg, hogy minden igyekezete ellenére, hogy pontos legyen, eltelefonálgatta az időt Melindával, minek következtében mégiscsak késett vagy egy negyedórát. Az órája ugyanis pontosan negyed egyet mutatott. A gondnok házaspár házának ajtaja mindig nyitva volt. Az előszobába lépve Betti felakasztotta a fogasra a kabátját és a sálját, s közben azon tépelődött, hogyan fogja majd kimagyarázni magát. Bepillantott az ebédlőbe, ahol meg volt terítve az ovális asztal, de annál bizony senki nem ült. Pedig ő azt gondolta,

hogy idős pártfogói már a levest kanalazzák. Edvárd bácsi


19/132

19

ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy pontban délben kerüljön az ebéd az asztalra. Valami nem stimmelt. Ahogy ott állt az ebédlő ajtajában, a régi kakukkos órából egyszer csak előugrott az a fülsértően vinnyogó

énekesmadár-utánzat, és a frászt hozta Bettire, de a frásszal együtt jött a megvilágosodás is: dél volt, a karórát pedig a Márai-lányok állították szándékosan előre, ismerve barátnőjük állandó versenyfutását az idővel. Szélhámosok, gondolta magában, miközben belépett az ebédlőbe, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Bella néni a levesestállal megjelent a konyhaajtóban. És már Edvárd is ott volt az

ajtóban. – Ezt nevezem én pontosságnak! – nevetett Bella néni, miközben szembetalálta magát leendő kis asztaltársaságával. – Ha minden így működne ebben a világban, nem lenne itt semmi probléma. Betti, mint mindig, most is furcsán érezte magát, mikor

Edvárd bácsi elmondta az asztali áldást. Távol álltak tőle

ezek a dolgok, és mégis valahogy megnyugtatták. Jó volt tudni, hogy ebben a kaotikus életben még van ami állandó, és bár biztos volt benne, hogy ő sosem fog asztali áldást mondani étkezés előtt, és szinte bizonyos, hogy sosem fogja tudni percnyi pontossággal délre elkészíteni az ebedet, életének ebben a gyötrelmes szakaszában óriási szüksége volt erre a légkörre, a nyugalomra és bizonyosságra, amit Fergeréktől kapott. És szüksége volt a vasárnap déli beszélgetésekre is, melyek során tudatosult benne, hogy fiatalon kivétel nélkül minden ember követ el hibákat, s noha gyakran hosszú idő telik el a megértésig és a beletörődésig, eljön a nap, amikor egészen másképp lát majd sok mindent. Ahogy fokozatosan megnyílt Bella néni előtt, úgy kellett rájönnie, hogy idős barátnőjének bizony nem tud sem újat,

sem megbotránkoztatót mondani. Ez pedig valamiféle


20/132

20

nyugalmat és erőt adott neki kilátástalanságában. Egy idő után az élettől kapott ajándéknak érezte, hogy a sors útjába sodorta a házaspárt. Két olyan embert, akik sohasem kértek, mindig csak adtak, s akiknek mindig minden

helyzetben volt jó szavuk hozzá. Ebéd közben – ez is a Pergel ház íratlan viselkedési

szabályai közé tartozott – nem illett sokat beszélni, s ami az asztalnál elhangzott, az leginkább Bella néni főztjére vonatkozott, amelyet Edvárd bácsi olyan vehemenciával dicsért, hogy senki meg nem mondta volna: már ezredszer dicséri meg a tulajdon felesége főztjét, amelyet az együtt

töltött évtizedek alatt éppenséggel meg is unhatott volna. Bettinek ez is nagyon tetszett, s maga sem fukarkodott a hízelgő szavakkal, de ma ennél sokkal fontosabb mondanivalóval érkezett, és miután átültek a nappaliba, alig várta, hogy a háziasszony bejöjjön a kávéval. – Van valami, amivel hetek óta tartozom maguknak – szólalt meg az első korty kávé után.

– Ez nagyon fenyegetően hangzik – közölte elnézően Bella néni, aki sosem kávézott, de most a színes motring fonalat és a kötőtűt is visszatette a fonott kis kosárba. – Remélem nincs valami baj. – Borzasztóan szégyellem azt a kínos jelenetet a templomban – nyögte ki valahára, ami a szívét nyomta, és zavartan tördelte az ujjait. – Á, a maflás – nevetett fel Edi bácsi, és Bella néni is

jókat kuncogott. Ahhoz képest, hogy egy komoly beszélgetésre számított, Bettit meglepte ez a reakció, de ő is próbált mosolyogni. Mivel úgy tűnt, hogy vendéglátói közül egyik sem akar a kellemetlen esethez kommentárt fűzni, Betti zavartan pillantott az ablakra, ahol az esőcseppek ütemesen kopogva hívták fel a figyelmét arra, hogy a hazafelé vezető út egy

darabja már bizonyosan sártengerré változott.


21/132

21

– Pocsék idők járnak – jegyezte meg kétértelműen, s a célzás nem tévesztette el a célt. – Ha az időjárásra célzol, most ennek van itt az ideje – nézett rá figyelmesen Bella néni. – Ha mégsem, és netán

magadra céloztál, csillagom, akkor talán ideje lenne változtatni a dolgokon. Betti nem tudta mit feleljen, és kezdte magát

kellemetlenül érezni, mert Edvárd bácsi – feltehetően tapintatból – felállt, és kivonult a nappaliból. – Első lépésnek a karácsonyi muri megjárja – évődött Bella néni, majd mégis komolyan folytatta: – Aláírom,

kislányom, hogy nehéz dolgokon mentél keresztül, de az önsajnálat nem segít. Már túl vagy azon az időszakon, amíg egy nő ilyenkor a túlélésért küzd. Több éve már annak a válásnak… Betti lesütötte a szemét és bólintott. – Tudom. De hidd el nekem, Bella néni, hogy nem gondolok én erre olyan sokat. Időm sincs. Rengeteg a

munka. Tényleg, jelentkeztek már a festők, hogy melyik napon tudnak jönni? – kérdezte, de figyelemelterelő próbálkozása harmatgyengének bizonyult az okos öregasszonnyal szemben. – Édes lányom! Hány éves is vagyok én? – Betti válaszra nyitotta a száját, de Bella néni rögtön belé fojtotta a szót. – Ki ne mondd, az isten szereimére. Csak költői kérdés volt. – Csak azt akartam mondani ezzel, hogy ne nézz madárnak. Vagy ha úgy jobban tetszik, nem a hat húszassal jöttem. – Mivel? – nézett rá Betti értetlenül. – Na, látod, erről beszéltem. Te már azt sem értenéd, ha azt mondanám, hogy nem ma jöttem le a falvédőről… Maradjunk abban, hogy nem járhatsz túl az eszemen. Ezt így érted? Most szépen elmondod, hogy miért nem vagy

képes túltenni magadat egy rossz házasságon, holott


22/132

22

lehetséges, hogy életed legszerencsésebb pillanata volt, amikor szabadultál belőle. Hallgatlak, kislányom.

Betti számára az a vasárnapi ebéd délután öt óráig tartott. A beszélgetés során sok olyan kérdés vetődött fel, amikre legbelül ő maga is tudta a választ, csak eddig nem merte megválaszolni őket, mert akkor túl sok mindennel kellett volna szembenéznie. De Bella néni a maga szelíd, de erőszakos módján válaszadásra és önelszámolásra kényszerítette, mire pedig visszaért a kastélyba, úgy érezte

magát, mint akinek a szeméről hirtelen lehullt a hályog. Ezen a napon minden eddiginél világosabban látta, hogy sivár, magányos életét többé nem magyarázhatja egy elrontott házassággal, egy férfi hűtlenségével vagy egy másik nő gonoszságával. Magányos volt ma is, hiába vették körül szerető emberek, s azt, hogy ezen a vasárnap estén is egyedül bolyongott a homályba burkolózott hallban, sem

Teodorra, sem Erikára nem foghatta. Könyvet tartott a kezében, leült a vallatófotelba. Felkattintotta az olvasólámpát, de amint a fény elöntötte a helyiséget, meggondolta magát, és lekapcsolta. Ahogy végigsimított a fotel karfáján, egy pillanatra jóérzés töltötte el. A lányokra gondolt, és arra, mennyi emléket és titkot őriz ez a fotel. Felidézte, amikor Arlene-t először vallatták ki Leonról, és elmosolyodott. Több éve történt, talán jobb is nem utánaszámolni, mennyi idő telt el. A Márai testvérek mindhárman itt éllek még, és neki nem kellett saját magával foglalkoznia. Parázs vitatkozások, nagy nevetések és jól sikerült

ugratások közepette teltek a lányokkal a napjaik. A vallató-fotelban ülőt mindig a férfiakról faggatták, s aki ott ült, nem hallgatott el semmit. Most azonban ő ül itt

magányosan, ágrólszakadtan, és saját magát próbálja


23/132

23

kivallatni, ahelyett, hogy belemélyedne az Üvöltő szelekbe, amit olvasni készült. De a komor hangvételű könyv csak még jobban frusztrálta, az első néhány oldal után még el is kezdett félni itt egyedül.

– Lassan becsavarodok. Magamat fogom faggatni a fotelben, ráadásul magamban beszelek – dobta a könyvet kétségbeesetten a dohányzóasztalra, és a takaróért nyúlt, amit magára rántott, miközben elterült a kanapén. Arcát a párnába nyomta, és nyomasztó gondolataitól legszívesebben sikítva toporzékolt volna. És ekkor végre történt valami: megcsörrent a telefonja, ami szinte megváltásnak tűnt az

őrjítő csendben. Dália hívta, és aggódva újságolta, hogy Izadóra nagyon rosszul van. – Ez teljesen normális az első időkben – nyugtatta Dáliát Betti. Most úgy tudott megszólalni, mint akinek semmi gondja ezen a világon. Hogyan lehet, hogy ekkora színésznővé nőtte ki magát? – Ez borzasztó – nyögte egy kis szünet után.

– Jaj, Törpi, most borzasztó, vagy normális? – nyafogott Dália azon a kicsit nyávogó hangon, ami Bettit mindig idegesítette egy kicsit, de ami mostanában mégis hiányzott az életéből. – Hahó, Törpi, itt vagy? – kérdezte türelmetlenül Dália a vonal másik végén. – Vagyok – válaszolt Betti. – Tényleg, tulajdonképpen hol vagy? – kérdezte Dália, aki mindig képtelen volt végigvinni egy beszédtémát, mert azonnal kimondta a gondolatot, mely abban a pillanatban a fejében járt. Így aztán egy idő után sem ő, sem a beszélgetőpartnere nem emlékezett már, hogy tulajdonképpen miről is kezdtek el beszélni. – A sezlonon ülök, és épp kiborulok. – Hogy hol ülsz? Mit borítottál ki? – A sezlonon ülök, a kanapén – tagolta. – És én készülök

kiborulni.


24/132

24

– Te készülsz kiborulni? Tulajdonképpen milyen nyelven beszélsz te, elárulnád? Sezlon? Törpi, ez a huszonegyedik század, szedd már össze magad! – Talán túl sok időt töltök Bella néniékkel – nevetett

most már Betti is. – Hát ez elég súlyos. Te sürgős segítségre szorulsz. Egyébként ezt is Bella nénitől tudom. Reméltem, hogy összekapar lelkileg, de úgy látom, első menetben alulmaradt. Jól érzem? – nevetett Dália, majd anélkül bontotta a vonalat, hogy Izadóra állapotáról további felvilágosítást adott volna. Betti nagyon jól ismerte

barátnőjét, így elkezdett tíztől visszafelé számolni, és még a négyig sem jutott, amikor újra csörgött a telefonja. – Bingoó! – sóhajtotta, mikor meglátta Dália nevét a kijelzőn.

Hétfő délután a lányok fancsali képpel gyülekeztek

Izadóra ágya körül. Valójában azért jöttek, hogy megpróbálják jobb kedvre deríteni őt, de ehhez most maguk sem voltak megfelelő hangulatban. Izadóra állapota elég okot adott az aggodalomra. Elsőként Betti szólalt meg: – Izi, mit szólnál, ha feljebb húznám a redőnyt? – kérdezte óvatosan. – Csak egy kicsit. – Megölnélek – válaszolt Izadóra, de úgy, hogy annak a

fele sem volt tréfa. Arlene gondterhelt pillantást vetett nővérére, majd a lányok szinte egyszerre néztek egymásra. Jól tudták, hogy Izát a rosszullétek mellett egy ideje már a depresszió is kerülgeti, s úgy tűnik, el is érte. – Depressziós vagy – csúszott ki Betti száján, Izadóra azonban gyilkos pillantással nyugtázta szókimondását. – Ne beszélj hülyeségeket – suttogta fenyegetően. – Pocsékul vagyok, de úgy szenvedek, ahogy akarok, és ha


25/132

25

nekem leengedett redőnynél könnyebb, akkor vaksötétben fogok gubbasztani, amíg ez az egész rémálom el nem múlik. Betti nem válaszolt, de a helyzetet mégis több mint

nyugtalanítónak találta. Izadóra még aludni is fele annyit

szokott, mint az átlagember, nemhogy feküdni. Lefogyott, a szeméből pedig eltűnt a fény. Arlene jött be egy nagy doboz fagylalttal, és nagy nehezen belediktált pár kanállal Izába, akinek végül el kellett ismernie, hogy ez nem volt rossz ötlet, mert a fagylalt legalább addig csillapította a rosszullétét, amíg evett. Dália bekapcsolta a tévét, közben Iza kezét

simogatta, és együtt hüledeztek az egyik csatornán éppen futó gyermekszépségversenyen. – Uramisten, ez a kislány hároméves, és olyan hivalkodó a ruhája meg a sminkje, hogy én nem mernék ilyet magamra venni, vagy magamra kenni. Tiszta undor ez a gyerek. – És amilyen mesterkélten mosolyog, azért a rendezőt

kellene három hónapra leültetni – kontrázott Arlene. A kislány ezek után elkezdett táncolni, vagy inkább vonaglani a színpadon, úgy riszálta magát, mint egy élemedett korú ringyó, a lányok pedig letaglózva meredtek a képernyőre. Ráadásul közben folyton mutogatták és nyilatkoztatták az anyákat, bemutatták, amint elmebajos instrukciókkal látják el a gyerekeiket és szörnyűségeket művelnek velük. Az egyik megszúrta a kislánya fülét, miközben megpróbált ráaggatni egy fülbevalót. Mikor a lányka elkezdett sírni, idegesen törölgette a gyerek sminkjét, miközben hisztizve könyörgött a kislánynak, hogy ne bőgjön, mert elkeni a szemfestéket. A másik anyuka folyamatosan rázta a két-három éves forma kislányát, aki a vállán szundikált, hogy ébredjen már fel. Az operatőrök persze előszeretettel vették fel a halálosan fáradt

gyerekeket és a megbocsáthatatlanul viselkedő anyukákat.


26/132

26

Azok pedig észre sem vették, hogy a műsor voltaképpen sokkal inkább az ő lejáratásukról szól, mint a versenyről. Vetélkedő… De Izadóra figyelmét sikerült egy kicsit elterelni vele. Izadóra háborgott, de legalább nem kellett

mással foglalkoznia. – Ha ezt a műsort nézné a gyermekvédelem, már az összestől el kellett volna vegyék a gyereket. Teljesen labilisak idegileg. Némelyik egyértelműen eszelős. Figyeltétek a kislányt, amelyik azt mondta, hogy én egy sztár vagyok, és imádok legyőzni mindenkit? Na, ez talán még az anyjánál is aggasztóbb. Hogy tud egy ilyen pöttöm

gyerek ilyen arrogánsan nézni? Mi lesz belőle felnőttkorára? Arlene azt tartotta szomorú dolognak, hogy mindig csak az örökbefogadó szülőket vizsgálják agyon, és nem akarnak gyereket adni nekik, holott életük legnagyobb vágya teljesülne, s alighanem többet tennének azért a gyerekért, mint akármely vérszerinti szülő. Ezzel szemben a vérszerinti szülő ebben az országban azt csinál a

gyerekével, amit akar. A lányok figyelmesen hallgatták Arlene monológját. Mindannyian tudták, merről fúj a szél. Arlene-nek nyilván a saját anyját juttatta eszébe ez a tv-show. Szegény, mesélhetett volna Darlen Harris bomlott elméjéről. – Az én anyám nekem még tizenhat évesen sem hagyta, hogy sminkeljem magam – csóválta a fejét Betti. – Tudod mit, Törpi? Szerintem az sem normális – szólalt meg Dália. – Nem ártott volna, ha az anyukád egy kicsit több nőiességet csepegtet beléd, te kis kertészek gyöngye. Tudjuk ám, hogy mennyire hadilábon állsz a csajos cuccokkal. Betti csak legyintett. A téma már lerágott csontnak

számított közte és barátnője között. – Anyát inkább ne is említsd. Mostanában az őrületbe

kerget. Nem elég, hogy bepasizott és úgy viselkedik, mint


27/132

27

egy szerelmes kamasz, még úgy is öltözködik, mint egy plazacica. Rém kínos – húzta el a száját. – És közben csodálkozik, hogy egyre ritkábban utazok hozzájuk. Két ilyen idős ember! Folyton egymás szájában lógnak, az

anyám szinte gügyögve beszél az ötvenes pasijával, a Béla nevű pedig bárgyún vigyorogva csüng anyám minden szaván. – Nem kellene inkább örülnöd a boldogságuknak? – kérdezte Arlene, és Izadórának is volt hozzáfűzni valója a dologhoz, csak ő, mint mindig, markánsabban fejezte ki magát.

– Neked is új élet kéne, Betti – mondta. – Aha, meg új külső, új ruhatárral – tett rá egy lapáttal Dália. – Nem élheted le az életed egy rossz farmerban meg egy kifakult pólóban a dromedár virágaid mögött bujkálva. Ha valamivel, ezzel a szöveggel Gyarmati Bernadettet

könnyű volt felpaprikázni. – Hagyjuk ezt, unom. Ne éld bele magad a varázsoljunk

új külsőt Bettinek témába. Arra ott van az a szappanopera, a Betty, a csúnya lány. Nézd azt, ha én nem tetszem. És vedd tudomásul, hogy az én életem nem hollywoodi sorozat, te meg nem vagy stílusszakértő. Vannak ám a bolygón olyan emberek is, akik nem egy ezerkétszáz eurós Louis Vuitton-táska megszerzését tekintik életcélnak. – Nem is kell – vonta meg a vállát Dália. – Tudom, hogy rólam beszélsz, de nem zavar. Nincs olyan, amit egy jó táskáért vagy egy jó cipőért meg nem tennék. Bármire hajlandó vagyok, ismétlem bármire. Még Bécsig is elmegyek érte, ha kell. Nem jössz velem? – vette tréfára a dolgot Dália. – Nem mész vele, Betti? – kapott az ötleten Arlene. – Új év, új lap, új élet.


28/132

28

– Az ám… Utálom, hogy már megint elmúlt egy év. Erről nekem mindig csak az jut az eszembe, hogy öregszem, meg hogy megint nem változott semmi. – Változtatni neked kell. Kristályhegyen magától semmi

nem változik. Ott még az idő is megáll, és oda a pasik továbbra is családdal utaznak – mondta Dália. – Konferenciákat kellene szerveznünk. Azokra legalább egyedül jönnek a férfiak. – Ábrándozz csak, életem – mosolygott fáradtan Izadóra.

– Azt az egyet nem tiltom meg, amennyiben nem munkaidőben csinálod.

– És te? Te nem ábrándozol valamiről? – nézett Dália Izadórára. – Dehogynem, egy kis nyugalomról. Arról, hogy végre békén hagytok a témával, amire olyan bénán próbálod mindig ráterelni a szót. – Izának a dühtől egy pillanatra még a szín is visszatért az arcába. – Meddig akarod még büntetni azt az embert? – kérdezte

Arlene. – Mondtam már, hogy ez nem büntetés. Pontot tettem a végére, nem haragszom rá, egyszerűen kitettem őt az életemből. Nem én vagyok az első nő a világon, aki így tesz. Jogom van hozzá. Vagy nem? – De, Dá… – Ne mondd ki a nevét! – csattant fel Izadóra, és haragosan dőlt előre. Dália Dávid nevét mondta volna ki, de nővére reakcióját látva azonnal visszavonulót fújt. – Ha nem haragszotok, most inkább pihennek! – dőlt a párnák közé kimerülten, miközben még a szemét is eltakarta. Szegény Iza, mintha ezzel a kézmozdulattal bármit is

kizárhatott volna. Ám a lányok tiltakozása ugyanolyan hatástalan volt dacos eltökéltségével szemben, ahogy a

leengedett redőnnyel is csak a fénytől fosztotta meg a


29/132

29

szemét. Dávid eltaszítása életveszélyes merényletnek bizonyult önmaga ellen, s ezt a másik három lány is jól tudta.

Visszatérve Kristályhegyre, Betti nem találta a helyét, és nem találta önmagát sem. Kétségbeesetten kutatott maga körül, hátha rálel valamire, ami kiteljesíti az életét, de nem talált ilyet. Maradt a növényei iránti szeretete, s talán a lovak… Ezen a reggelen is a karám felé tartott. A lovaglás mindig kikapcsolta, s most azt is meg akarta nézni, hogy

Izadóra lova, Mirza ki van-e engedve, mert a lovászfiúk némelyike megfeledkezett arról, hogy az a kanca különleges bánásmódot igényel. Amellett, hogy Izadóra különösen cicás volt lovára, más oka is volt Bettinek odafigyelni rá: Mirza két hete egy gégeműtéten esett át, így napi két órát kellett levegőn töltenie, és járatni is kellett. Jóleső meglepetésére az egyik gyakornok fiú már magától

sétáltatta a makacs jószágot, a kanca pedig meglehetősen kezesen lépkedett a nyomában. Betti a kerítésre ugrott, és füttyentett a lónak, mire az felkapta a fejét, és engedelmesen odaügetett. A fiú is utána kullogott, és szívtipró mosolyt villantott Bettire. – Jó napot, kisasszony! – Jó napot! – köszönt vissza Betti. – Látom, a lóra hatott a mosolya. – Jóban vagyunk a hölggyel – paskolta meg a fiú a ló nyakát. – Úgy velem is jóban lesz – bólintott Betti. – Meddig is tart a maga gyakorlata nálunk? – porolta le Betti a farmerját. – Ó, sokáig… Nyár végéig – felelte a fiú. – Hát, ha így van, akkor magára bízom a Mirzát, de

tudnia kell, hogy különleges figyelmet igényel. Nem


30/132

30

szeretném, ha megfeledkezne róla akár egyetlen alkalommal is. – Bízhat bennem, kisasszony. – Remélem is, nem mutatna jól a jellemzésében, ha

elszúrná. Viszont, ha jól csinálja, gondoskodom róla, hogy itt senki ne ugráltassa magát – mutatott az istálló irányába, ahol éppen Leon tartott eligazítást a munkásoknak. – Megegyeztünk. Bár Mirzát amúgy is megszerettem.

Vigyázni fogok rá így is, úgy is. – Nagyszerű – bólintott Betti. – Konok jószág, nem

könnyű vele bánni, és most még beteg is, de a gazdájának nagyon fontos. Izadóra nem ismer viccet, ha a lováról van szó. Mostanság pedig különösen nem. Visszavezetem én az istállóba – fogta meg a ló kantárját. – Nyergeljen fel addig nekem egy lovat, kérem. – Melyik legyen az, kisasszony? – Azt magára bízom. Szelíd legyen…

Lovaglás közben Betti hosszú idő után kicsit jobban érezte magát, különösen, amikor a hegy tetejéről végigpillantott a tájon. Tavaszlott, olyan volt, mintha minden zöldbe öltözött volna, és ibolyaillatot árasztott az erdő. Betti mélyeket szippantott a kora tavaszi levegőből, de tudta, hogy nincs itt maradása… Tudta, ha nem változtat nagyon gyorsan az életmódján,

lassan poros könyvként fogja végezni az éjjeliszekrényen. És ott is marad, mert elfelejtik. Nem kerül vissza a könyvespolcra, csak mikor már késő lesz, mikor már nem takarítanak, csak egyszerűen visszateszik, úgy ahogy van. Az elmúlt hetek élményei megérlelték benne a régen esedékes elhatározást: ő nem akart itt beporosodni, nem

akart lekésni semmiről, mert már tudta, hogy nem


31/132

31

helyénvaló, amit csinál, és nincs itt keresnivalója. Most, hogy végre úgy érezte, kicsit magabiztosabban áll a lábán, szerette volna kipróbálni, milyen lehet segítő kezek nélkül boldogulni a világban.

Még egyszer végigpillantott a gyönyörű tájon, aminek minden parányi részletét ismerte, aztán egy határozott mozdulattal meghúzta a kantárszárat, megfordította a türelmetlen lovat, és gyors galoppban elindult vissza a karám felé. Útközben volt férjenek a szavai csengtek a fülében: – Te képtelen vagy megállni a saját lábadon, Betti –

üvöltötte. – Nincs egy épkézláb ötleted, folyton kell valaki, aki dajkáljon. Látom, már meg is találtad az ügyeletes bébiszittereidet. Ez utóbbi megjegyzés a kastélybeli lányokra vonatkozott,

s Bettinek még most is fájt, ha eszébe jutottak a becsmérlő szavak, amiket akkor hallott utoljára, amikor Teodor rájött, hogy a kertészetét a lányokkal koppra kirámolták. Akkor

már nagyban ment a rohadtkurvázás is, de most, hogy átgondolta életének ezt a nem éppen problémamentes szakaszát, el kellett ismernie, hogy nem ez volt a legnagyobb csapás, amely fiatalon érte, hanem az, amelyet maga idézett elő. Válása óta azért siklott ki minden lassan, de feltartóztathatatlanul az életében, mert egyszerűen becsukta a spalettákat a világ felé, kizárva mindent és mindenkit. Mert évekig csak egy cél lebegett a szeme előtt: bizonyítani, hogy milyen kemény és független nő ez a Gyarmati Bernadett. Ahogy – mostanában már nem először – ráébredt erre a tévedésére, muszáj volt a lovat is megállítania egy pillanatra. Meghúzta a zablát a türelmetlen állat szájában, s a kanca hangos prüszköléssel éreztette, hogy mennyire nincs ínyére a helyzet. Betti megsimogatta az állat fényes,

fekete sörényét.


32/132

32

– Jól van, nyughass egy kicsit. A ló pedig, bizonyára tiltakozása jeléül, még toppantott is egyet, mintha vissza akart volna beszélni. – Ejha, te kötözködsz velem? – nevetett Betti, s igazából

saját magán mulatott. Ez az állal még beszélni sem tud, mégis úgy tűnik, hogy jobban ki tudja fejezni az érzéseit, mint ő maga. Igaza is van, szörnyű dolog másoktól függeni, és érezni, hogy valami folyton visszafog. És a legrosszabb az, hogy ő, Gyarmati Bernadett, saját magát fogta vissza eddig. De ennek vége van.

Másnap délutánra Betti összecsődítette a lányokat, és a vallatófotelban mindenféle kényszer nélkül végre őszintén elmondta nekik mindazt, amiről éveken át hallgatott. Beszélt válásról, félelmekről és a magányról. Minden egyes kimondott szóval egyre inkább megkönnyebbült, és egyre inkább biztos volt benne, hogy a döntés, amit meghozott,

helyes. Még ha volt is, aki nem így látta. Dália ugyanis egyáltalán nem támogatta a nagy tervet. – Most mire akarsz kilyukadni? – Továbbállok – jelentette ki büszkén Betti, Dália pedig lassan az ölébe engedte karjait, amiket eddig idegesen összefont a melle előtt. – Ezt rossz ötletnek tartom. Mégis, hová akarsz menni?

– Azt még magam sem tudom. – Rád sem ismerek – támadt neki Dália. – Terv nélkül még életedben nem hoztál döntést. Mi az, hogy elmész, és nem tudod hova? – Nem tudom. De ezt kell tennem. Ez a szilárd elhatározásom. – Nem mondod? – tapsolt egyet Dália. – Tudod, a jég is szilárd, míg be nem szakad, aztán az ember a jeges vízben evickélve észhez tér, de lehet, hogy már késő.


33/132

33

– Fejezd be, Dália. Ne te legyél az, aki beszakítja a jeget – szólalt meg határozottan Izadóra hangja a telefon hangszóróján keresztül. Mivel Iza ágyhoz volt kötve, kihangosították a készüléket, hogy ő is részt tudjon venni a

rögtönzött kupaktanácson. – Azt, hogy mit szakítok be, ez egyszer én fogom megmondani, mint ahogyan megszakítani is azt fogok, amit akarok – indult el a telefon felé. – Meg ne próbáld – fenyegette meg Izadóra Dáliát, de nem folytathatta, mert a hirtelen haragú kis vörös nőszemély miatt a vonal megszakadt. Arlene is felállt,

intett Bettinek, és a két lány fejcsóválva elhagyta a küzdőteret. Dália egyedül maradt, de tudta, hogy nemcsak fizikailag hagyták magára barátnői, hanem a túl hirtelen megfogalmazott véleményével is. Ha pedig a kis Törpilla elhatározása valóban

sziklaszilárd, és még az általa kavart kisebbfajta égiháború sem tudta azt megrengetni, akkor jobb, ha beletörődik, hogy

szabad utat kell adnia Bettinek, aki egyébként a legjobb barátnője. Így aztán a kastélybeli beszélgetést követő napokban Dália esténként gyakran ébren tartotta Gábort, hogy az ágyban hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb ötletekkel álljon elő Betti jövőjét illetően. Egyik elgondolása hallatán Gábor nem állta meg szó nélkül. – Nézd, drágám, az egy dolog, hogy engem milyen módszerekkel cserkésztél be, de az, amit most készülsz művelni, több mint elképesztő. De hát, te tudod, mit csinálsz. Én nem fogok ellenkezni. Az örült terved megbuktatását a lányokra bízom. Kutya legyek, ha ezt Izadórával megeteted. – Akkor már kezdhetsz is négykézlábra ereszkedni, ugyanis Arlene a tenyeremből fog enni, Izadórának pedig egyszerűen lenyomom a torkán.


34/132

34

– Izadóra torkán egyelőre a pirítóst sem lehet lenyomni. És valamelyest az is a te hibád. Nem kellett volna kerítőnősdit játszani – nevetett Gábor. – Na, az a meccs még nincs lejátszva. Izadóra kemény

dió, de csak idő kérdése, és megtörjük az én nővérkémet. Most szünet van. Meg kell várnunk, hogy Iza erőre kapjon – hangzott Dália okfejtése. – Most ezt nem értem. Azért hagyod erőre kapni, hogy aztán a földbe döngöld? Eszednél vagy te, kicsim? – Nem döngölöm földbe, boldoggá teszem. Illetve majd a Dávid boldoggá teszi, ha sikerül elérni, hogy Izadóra

hagyja. – Hát, ezt a katasztrófát én nem tudom megállítani – sóhajtott Gábor, aki nem egyszer tapasztalta már, hogy az ő kis menyasszonya bizony eléri, amit akar, kerüljön, amibe kerül. – Betti pedig teljesen gyanútlan. Hiába, az ilyen szerencsétleneknek esélyük sincs veled szemben.

– Most Bettire céloztál, vagy inkább magadra – mosolygott Dália. – Mindkettőnkre, de kívánom, hogy Betti az ügy végén ugyanolyan boldog legyen, mint én vagyok – közölte Dávid, majd szájon csókolta Dáliát, és mint minden ilyen alkalommal, most is meghökkent egy pillanatra Dália festői szépségétől, ahogy a lány elefántcsontszínű idomai elrendeződtek a fehér párnák és a vörös hajtincsek között. A mindig eleven arcon most egy pillanatnyi bizonytalanság suhant át, de Gábor tudta, hogy ez nem fog sokáig tartani. – Meg tudja ő védeni magát, én nem féltem – legyintett Dália. – Most te Bettiről beszélsz? Olyan, mint egy kis bulldog.

Amilyen apró, olyan nagyot harap, ráadásul kiszámíthatatlan, hogy mikor támad. Egyszer egy kis

tündér, máskor meg ok nélkül lenyel keresztbe –


35/132

35

gondolkodott el Gábor, majd derűsen hozzátette: – Hiszen ezért vagytok ilyen jó barátnők. – Azt remélem, elismered, hogy csinos kis bulldogok vagyunk.

– Betti igazán helyes kis csaj, de valamiért mégis hadilábon áll a nőiességgel. – És én? Mi van velem? Én csinos vagyok? – dorombolta Dália. – Olvastam a női magazinodban, hogy a nők életük végéig hasonló kérdésekkel zaklatják a férjüket – ugratta Gábor.

– Csakhogy te nem vagy a férjem – duzzogott Dália. – És mit írtak, mit kell ilyenkor felelni? – kérdezte kíváncsian. – Hát azt, hogy nem a külső a fontos, és hogy később majd a lelkedet szeretem. – Micsoda baromság… Melyik volt az? – nevetett szívből Dália. – Holnap első dolgom lesz, hogy lemondjam az

előfizetést. – És mi lenne, ha helyette most egy esküvői lapra fizetnél elő? Nem gondolod, hogy lassan szükséged lehet rá – kérdezte Gábor. – Na, ide figyelj! Ilyennel aztán tényleg nem viccelünk. Ha mondani akarsz valamit, mondd! – komolyodott el Dália, és a gyűrűsujján csillogó türkiz kövekkel kirakott finom kis gyűrűre pillantott, amit Emma zongoravizsgájának a napján kapott az egyéves évfordulójukon. Akkor mindenki azt hitte, hogy Gábor eljegyezte, és elég kellemetlen dolog volt eloszlatni a félreértéseket. Annak ellenére, hogy ők már az elején tisztázták, hogy Gábor nem szeretne megházasodni… – Ki mondta, hogy vicceltem? – Gábor kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, ám Dália egy mozdulattal átszökkent

felette, és szélsebesen visszacsapta a fiókot.


36/132

36

– Ezt nem teheted – nézett döbbenten Gáborra, aki éppen fájó vádliját masszírozta, amibe Dáliának sikerült alaposan beletérdelnie a viharos mozdulatsor közben. – Te azt mondtad, hogy nem akarsz nősülni.

– Valóban mondtam ilyet – vigyorgott a férfi. – És most el akarsz venni? – hüledezett Dália. – Ha engednéd végre kinyitni azt a rohadt fiókot, megkapnád a választ a kérdésedre, meg én is az enyémre. Dáliának még a szája is tátva maradt egy pillanatra, de

megpróbálta visszanyerni az önuralmát, miközben még mindig félig Gáboron térdelt.

– Akkor én most visszamászok a helyemre – habogta, de Gábor lefogta a kél karját. – Annak éppen itt az ideje. De mi lenne, ha ezúttal körbe mennél? Szerintem ebből a leánykérésből már így is maradandó sérüléseim származnak. Dália most olyasvalamit tett, ami igazán nem volt

szokása. Szót fogadott, méghozzá egy férfinak. Érdemes

volt. Két perc múlva, ahogy még mindig festői pózban és színkombinációban ült a párnák és paplanok között, megilletődve nézte, ahogy Gábor az ujjára húzza a karikagyűrűt…

Hétvégén megünnepelték az eljegyzést, és egyben elbúcsúztatták a kastély virágainak védő szentjét. Gyarmati Bernadettet, aki hetek óta az új életre készült. – Akkor igyunk Bettire, és az én leendő kis feleségemre – emelte a magasba poharát Pataki Gábor. – Bettinek sok szerencsét kívánunk, jómagamat pedig szerencsésnek érzem, hogy ilyen társat találtam magamnak. – Nem inkább ő talált téged, Don Juan? – Leon mondta ezt, aki soha egyetlen lehetőséget sem hagyott volna ki,

hogy elhelyezzen egy fricskát. Közben Arlene derekát fogta,


37/132

37

és ellenállhatatlan mosolyával bűvölte feleségét, aki figyelmeztető pillantásokkal illette. – Ne rondítsd el a pillanatot – suttogta Leon fülébe. – Csak egy dolog miatt érzem magam még

szerencsésebbnek, mint a barátunk – folytatta kérlelhetetlenül. – Abban, hogy nem fogadtam meg Arlene tanácsát a csónakázós lánykéréssel kapcsolatban. Azt ugyanis feltehetően nem éltük volna túl. Dália bosszankodva könyökölte oldalba Gábort, akinek

még a pezsgő is kilöttyent a poharából. Leon pedig Arlene fülébe súgta, hogy megy Gábornak az illúziórombolás

nélküle is. – Isten hozott a klubban, nővérkém – nevetett Arlene. – Az oldalba vágósok klubjára gondolsz? – nézett rá ártatlanul Leon, Betti pedig elszomorodott a gondolattól, hogy hamarosan kiesik ebből a kis körből, és barátainak gyűrűje nélküle fog bezárulni. Hiába érezte valahol legbelül, hogy sosem fogja őket elveszíteni, most mégis a

veszteség érzése uralkodott el rajta. Az utazás napjának közeledtével egyre csak gyülemlett benne a bizonytalanság. A kezdeti kalandvágy már nem töltötte el izgalommal, csak félelemmel. Félre is vonult, mert megint érezte a torkában azt a nyavalyás szorítást. Az oszlopnak támaszkodva köszörülni kezdte a torkát, mintha csak egy megfázás kínozta volna. De nagyon jól tudta, hogy nem éppen fényes fizikai állapotának egyetlen oka van. Az, hogy új életének elkezdéséhez szakítania kell a régivel, és most kiderül, hogy volt abban a régiben is valami, amit nagyon nehezen fog tudni nélkülözni. És tudta ugyanezt az őt mély együttérzéssel figyelő társaság is. – Azt ugye tudjátok, lányok, hogy most nagy hazárdjátékot játszotok – fordult most Leon a két összeesküvő, Arlene és Dália felé. Halkan beszélt, úgy, hogy

Betti meg se hallja.


38/132

38

– Ugyan már. Betti menni akart, én meg gondoskodni akartam róla. Ennyi az egész – vágta rá határozottan Dália, talán egy kicsit túlságosan is határozottan. – Nem gondolod, hogy csak úgy hagynám, hogy egy vadidegen

helyre adja be a pályázatát. – Mi az, hogy vadidegen helyre? A munkahely az munkahely. Mások is beadják a pályázatukat munkahelyekre – szólt közbe Gábor is. – A legjobb barátnője vagyok, az nem jár némi felelősséggel? – Akkor sem kéne a befolyásodat kihasználni, anélkül is

találna munkát, mint bárki más. – Ebben biztos vagyok, de Betti nem bárki más, kertépítőkért nem kapkodnak ezer helyen, én meg miért ne adhatnék neki egy kis hátszelet, ha megtehetem. Ilyen egyszerű. – Én Iván miatt aggódom. Ha Betti rájön, hogy rászedtétek, az ég óvjon a haragjától, és meg ne próbáljatok

belekeverni. Ezt a balhét ketten viszitek el – jelentette ki Gábor. – Hárman. Iza is belement. – Eszméletlen – ingatta a fejét Leon, és nagyot kortyolt a pezsgőből. – A terhesség elég furcsa dolgokat hoz ki belőle is. De jaj nektek, ha visszaáll a hormonháztartása, és észhez tér. – Miről beszéltek? – lépett oda Betti. – Ó, csak arról, hogy Iza nehezen viseli, hogy ágyhoz van kötve. Az autóban is nagyon rosszul van, nem mer elindulni sehová. – Jut eszembe, Törpi. Tényleg nem akarod magaddal vinni a kocsit Pestre? – Eszem ágában sincs! – vágta rá Betti, és úgy nézett Dáliára, mintha az valami butaságot kérdezett volna.

– De miért? – erősködött Dália.


39/132

39

– Hagyd rá – utasította Gábor. – Én már hallottam az érvelését, esélyed sincs. – Én akkor is hallani akarom. – Hát én meg nem. Elég volt egyszer, inkább bemegyek

egy sörért. – De, Gábor, már pezsgőztél – figyelmeztette Dália. – Ésszel! – Majd én vele megyek – ajánlkozott Leon. – Csak, hogy figyeljem a fogyasztását… Mikor Leon és Gábor elvonultak, Betti kiselőadásba

kezdett a budapesti forgalomról.

– Egyszer egy barátnőm felhívott Pestről a dugóból, mert nagyon unatkozott. Fél órát dumált, mire kiderült, hogy azóta egyhelyben rostokol. Hát én ennek nem fogom kitenni magam. – De az egyszeri eset volt. – Nem, nem. Pontos számításokat végeztem, és az eredmények teljes tudatában mondhatom, hogy

öngyilkosság lenne magammal vinni Henryt. – Arlene-nek mosolyognia kellett. Betti a kis Fordját folyton csak Henryként emlegette. – Nem beszélve arról, hogy Budapestnek mekkora a tranzitforgalma. Tehát az esély, hogy a leendő munkahelyem környékén találok parkolót, egyenlő a nullával. És még nem beszéltünk a káros anyagok tömeges kibocsájtásának veszélyéről, továbbá arról, hogy az milyen hatással van a globális felmelegedésre. Miért kellene nekem ebben részt vennem? Mondjatok egy értelmes okot… – Nahát, Törpi, a világbékéről nem akarsz nekünk hadoválni egy kicsit? – nevetett Dália, de a kérdés már eldöntetett. Betti Budapestre utazik. Henry, a kis Ford, marad.


40/132

40

Iván kilétére nagyon hamar fény derült. És Betti majdnem gutaütést kapott az első találkozáskor, amiről kiderült, hogy nem is az első, hanem mindjárt a harmadik. Földes Iván nem volt más, mint az a modortalan alak,

aki a templom előtt megkínálta egy szál cigarettával, de aztán bemutatkozás és köszönés nélkül távozott. És az a valamivel kevésbé modortalan alak, akivel később a szilveszteri bál napján is volt szerencséje eszmecserét folytatni a bálterem előtti teraszon. A rendezvényen Bettinek semmi kedve nem volt részt venni. Nem szerette azt az évet, amelyet búcsúztattak, de

az új évtől sem várt semmit, inkább rettegett tőle a bizonytalanság miatt, ezért úgy gondolta, hogy semmi keresnivalója a mulatságon. Egyébként sem kedvelte a szilvesztert. A karácsonnyal együtt már túl sok volt az ünnepekből, amik még inkább szembesítették azzal, hogy milyen magányos, és hogy az idő túl gyorsan eljár felette. Mulatozás helyett ezért szolgálatkészen bevállalta a kis

Panna bébicsőszének szerepét. Így amellett hogy tökéletes kibúvót talált magának, még egy szép estét is eltölthetett Vikor Anna kislányának társaságában, akit amúgy imádott. Mivel nem volt testvére, mindig is bolondult a gyerekekért. Miután Betti gyönyörűen felöltöztette a kis Pannát,

Arlene még lefektetés előtt bevitte a pici lányt a rendezvényre, ahol hemzsegtek a mindenre elszánt, babahiánnyal küzdő nőneműek. Betti addig is a teraszon sétálgatott, már messziről látta a bömbölő kicsit, így a hatalmas üvegajtóhoz lépett, ahol a lányok asztala állt, és bekopogott. Mivel a lányok háttal ültek, a hangzavar meg elég nagy volt, nem hallották meg Betti dörömbölését. Szerencsére Leon azonban észrevette, és felhívta Dália figyelmét Bettire, aki elég érdekes látványt nyújtott, amint farmerban és kapucniban ácsorgott az ablaknál, miközben

bent mindenki szmokingban és estélyiben parádézott.


41/132

41

Legalább annyira szánalmasan festett maga is, amennyire ő maga is szánalmasnak találta ezt az egész felhajtást a puccos vendégekkel egyetemben. A Leon mellett ülő sötét hajú fiatalember azonban ugyanolyan érzelmeket táplált a

díszes társaság irányába, mint a tűzrőlpattant pofozkodós kis nő, akivel a templomnál váltott pár szót, s akire most meglepetten ismert rá a panorámaablak túlsó oldalán. A férfi szája még most is mosolyra húzódott, amint felidézte azt az emlékezetes fél órát. Betti ekkor még nem vette észre Ivánt, viszont mélyen

együtt érzett a csöppséggel, aki sírva fúrta magát a

kabátjába, mikor Anna felöltöztetve átnyújtotta neki. Arlene még egy takaróba is becsavarta a kislányt, aki szinte ki sem látszott a bundás kezeslábasból, amin macifülek díszelegtek. – Egy kicsit kint maradok vele a levegőn, hátha elalszik. Sok volt ez neki – nézett Betti Annára, aki egy pillanatra teljesen elbizonytalanodott. – Jaj, nem úgy értettem, hogy

nem kellett volna lehozni őt – kapcsolt Betti. Eszébe sem jutott, hogy megsértse a fiatal anyukát. – Te csak menj be, és érezd jól magad. Igazán megérdemelsz egy kis szórakozást. Pannát meg bízd rám, tudod, hogy mi nagy barátságban vagyunk. Kint sétálgatva Betti észre sem vette, hogy más is

tartózkodik rajta és Pannán kívül a gyéren megvilágított teraszon. Pannát azonban nem sikerült megnyugtatni, a kislány egyre keservesebben sírt, miközben motyogott valamit, és folyamatosan Betti sálját rángatta. – Ó, kicsim, mi a baj? – Betti kezdett kiakadni. – Tatica, tatica – zokogta a kicsi egyre hevesebben, mire Betti eszébe jutott, hogy a sálján egy pici, katicás bross van, s lehet, hogy Panna azért vív vele közelharcot. – Ó, a katica. Bocsáss meg, máris leszenvedem neked.


42/132

42

Mire sikerült leszednie a brosst, addigra Pannácska még jobban bevágta a durcát, nem is volt hajlandó kommunikálni Bettivel, aki kezdte nehéznek találni vérig sértődött kis nyakbavalóját, így leült vele az egyik padra.

Egy idő után a baba haragja csillapodott, mert Betti elkezdte a katicás mondókát, amit Bella nénitől tanult. Mikor a végére ért, megkérdezte a csöppségtől, hogy megnyugodott-e, és a kislány bólintott. – Tudod, Pannácska, szabad sírni, a sírás jó. De sosem szabad azért sírni, mert nem kapunk meg valamit. Betti meg volt elégedve saját okfejtésével, és azzal, hogy

Panna tudomásul vette a tényeket, önelégültsége azonban egy kicsit korainak bizonyult. Erre akkor döbbent rá, amikor egy lélegzetvételnyi idő után Panna felnézett az égre, és elkezdett nyafogni, hogy tillag, tillag. – Na, Pannácska, ez az, amit tényleg nem fogsz megkapni, sajnálom. Bár lesz majd férfi, aki azt ígéri, hogy lehozza neked őket az égből, de egyet jól jegyezz meg. A

férfiak nem lehozzák, hanem lehazudják a csillagot az égről. Itt tartott Gyarmati Bernadett a gyermeknevelésben,

amikor a háta mögött valaki érdesen felnevetett, ő meg ijedtében majdnem leesett a padról. A férfi elnézést kért, Betti pedig azonnal felismerte, hogy a templomos alakhoz van szerencséje ismét. – Már megint maga az? – kérdezte. – Ezt én is kérdezhetném. Úgy tűnik, maga a helyi padoknak valami tartozéka. – Ez nem olyan vicces. Nem tud valami jobbat? Én nem vagyok semminek és senkinek a tartozéka. – Hát, akkor elnézést kérek. Nem gondolja,

Documents

RupanerGalleMargo-KicsiBettiANagyvarosban