NNCL5463-A44v0Madárfejűek Társasága

Szalay Lenke: Mogyoró és a fiú

REGÉNYMÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1973GÖRÖG JÚLIA RAJZAIVAL©SZALAY LENKE, 1973

ELSŐ TÖRTÉNETA FŐHADISZÁLLÁS TITKA

Amióta naplót kapott tizenkettedik születésnapjára - megnövekedtek Mogyoró mindennapos teendői. Ki kellett ugyanis találnia, mit írjon a bársonykötésű könyvbe. Az ember nem töltheti meg a makulátlan, hófehér lapokat mindenféle jelentéktelenséggel. A naplóba csakis maradandó értékű szöveg kerülhet.Legelőször is bejegyezte a legfontosabb eseményeket: miből felelt, kivel veszett össze vagy békült ki, kivel volt bizalmas a nap folyamán, s szíve legféltettebb titkát ki tárta fel őelőtte. Mikor kapott levelet Marikától - a vidékre szakadt hű barátnőtől - vagy nagy ritkán mástól. De a fenti s azokhoz hasonló témák gyorsan fogytak, s nem jelentkeztek helyükre újabbak. Legszívesebben fel is adta volna olykor a meddő küzdelmet, aztán fogcsikorgatva mégis írásba kezdett.

A mai napon nem történi semmi különös. Egy fiatal tanárnőt helyeztek hozzánk, testnevelni. Olyan klassz, kisportolt lába van, minden vágyam, hogy az enyém is olyan legyen egyszer. De nem bízom benne, hogy valóra válik, egyelőre ugyanis pipaszár.

Másik nap hosszasan foglalkozott Karcsival. Azzal a fiúval, aki hatodikos korában neki adta az orgonáját.

Írtam már, hogy az a kis srác egyre gyakrabban jár hozzánk? Ha nem, most pótolom. Micsoda mamlasz! Úgy tesz, mintha csak Peti kedvéért jönne, s közben folyton rám mereszti a szemét! De ha visszanézek, gyorsan elfordul, és flegma képpel fütyörészni kezd. Néha tanítás után "véletlenül" - azért tettem idézőjelbe, mert hiszi a pici azt a véletlent! - ott cselleng a sulim közelében. Nem köszön, úgy tesz, mintha meg se ismerne. Háttal áll, előregörbülve - ő "lezser tartás"-nak nevezi! -, csak a szeme szalad oldalvást. Nyugodtan ellibegek mellette, mintha én sem venném észre - csak akkor lódul utánam lomha léptekkel.- Szia... - mondom meglepetést mímelve, amikor beér, és figyelmeztető zajjal trappol a járdaszélen. - Hát te? Hogy kerülsz ide?- Szia, Kati - motyogja az orra alatt, anélkül, hogy válaszolna kérdésemre. - Te erre jársz haza?- Merre járnék, amikor a következő utcában lakunk? - felelem neki. De nem mindig fejezem ki magam ilyen egyszerűen. "Hangulat dolga az egész! - mondtam neki például legutoljára. - Néha átfutok először az egyik hídon Pestre, a másikon meg vissza! Megjegyzem, úgy sokkal érdekesebb..."Nézett - nem, inkább ámulva bámészkodott -, aztán azt kérdezte:- Tényleg megteszed, Kati? Vagy csak viccelsz?

- Eszem ágában sincs viccelni - nyugtattam meg. Ügyeltem közben, hogy komoly képet vágjak. A komoly, szinte méltóságteljes arckifejezés áll nekem különben is a legjobban. Némán haladt mellettem, újabb kérdéssel már nem kísérletezett. Olyan gondterhelten nézett maga elé, mintha űrhajón készülne a kozmoszba. Halálosan belém lehet esve szegény - elárulja a viselkedése. De nem gúnyolom érte: tiszteletben tartom az érzelmeit. Hagyom, hogy némán kullogjon mellettem, megengedem, hogy hozza a táskámat, vagy beszélő kedvében hőskölteményt zengjen dicső csapatának, a Fradinak NB I-es esélyeiről az őszi labdarúgó-bajnokságon...

Egyik este, egész napos kirándulástól és gyors, esti magolástól fáradtan, a következőket körmölte a bársonykötésű könyvbe:

Állati fáradt vagyok! Az a pocsék busz hazafelé ráadásul még össze is rázott. Úgy érzem magam, mintha turmixgépben pépet kevertek volna belőlem. Jó lenne végigheverni a rekamién és zenét hallgatni. Neked elárulhatom, kedves Naplóm, hogy a turmixgép után nem Bach-zenére áhítozom vagy hasonlóra, hanem mondjuk... Bobby Solóra. Semmi kedvem naplót írni. Még szerencse, hogy tegnap szorgalmas voltam, és túlteljesítettem a kitűzött normát. Így egynapi adaggal előre vagyok a naplóírással! Nyugodt lelkiismerettel kihagyhatom tehát a szerdát, és mehetek durmolni.

Aztán ősz táján annyi élményanyaga akadt hirtelen, hogy nem is győzte volna bejegyezni valamennyit a naplóba. De akkor már ideje sem volt hozzá, kedve sem - minden szabad percét és gondolatát elfoglalták a főhadiszállás körüli teendők.

Egy októberi nap késő délutánján érlelődött meg az őrs tagjaiban a nagy elhatározás. Egy hetedikes számára - aki még nem készült másnapra - ijesztően közeledett az este. A hat lány - Végh Anny szokása szerint ez alkalommal is kivonta magát az őrs tevékenységéből - fejtöréstől s meddő tervezgetéstől kimerülten gyűlésezett Bodó Juci otthonában. A rögtönzött gyűlés megtartásához szükséges fizikai, valamint lelkierőt a bőségesen elfogyasztott uzsonna dús kalóriatartalmából merítették. A vita folyamán felmerülő tárgyi tévedések elkerülése érdekében különféle segédeszközök hevertek az őrstagok keze ügyében: Budapest legfrissebb térképe - szegélyén Bodó Juci papájának jól olvasható névaláírásával. Egy kis méretű, elefántcsontszínű színházi látcső - Dalnok Klári édesanyjának a fiókjából került az eternit lappal fedett konyhaasztalra. Végül a halálpontos iránytű, melynek mágneses nyelve a legenyhébb mozdulatra is idegesen ide-oda lengett kerek dobozában - Szegedi Zsuzsi kiemelkedő politechnikai eredményekkel rendelkező öccsének féltett darabja volt.- Korlátozott lehetőségekkel kell ezek szerint számolnunk - foglalta össze Juci eddigi eredményeiket vagy inkább eredménytelenségüket.- Remekül hangzik, amit mondtál - bátorította Mogyoró őszinte elragadtatással. Mindig irigyelte azokat, akik szabatosan fejezték ki magukat, ő általában csak utólag talált rá az odaillő, leginkább megfelelő szavakra. - Nem is hitte volna rólad az ember...

Juci az elnöki helyet foglalta el a támla nélküli konyhaszéken. A "remekül hangzó" mondat megfogalmazása és a nyomában jelentkező gyors siker oly büszkévé tette, hogy nem tudott ellenállni a kísértésnek - meg kellett ismételnie.- Amint tapasztalhattuk az eddigiek során, Budapest térképének vizsgálata közben, valamint a számításba jöhető, azaz igénybe vehető helyek megjelölése közben, eléggé korlátozott lehetőségeink vannak...Zsuzsi vihogni kezdett.- Ez az egész feltérképezés meg a tervezett "földbe fúrás" inkább korlátoltságnak tűnik...

Zsuzsi örök életében ünneprontó volt. A legmagasztosabb eszmét, az őrsi napló bekeretezett díszhelyére kívánkozó eseményt is nevetségessé tudta tenni gyilkos humorral átitatott, tárgyilagos észrevételeivel. Vihogása nyomán Juciék tágas konyhájában pillanatnyi csend támadt. Az elfogyasztott uzsonnára csupán elenyésző maradékok emlékeztettek, zsírtól fénylő tányérok, kiürült joghurtos üveg, kenyérmorzsa domb s néhány gombóccá gyűrt papírszalvéta.- Szóval? - kérdezte Dalnok Klári türelmetlenül. - Ezek szerint semmi eredményt sem tudunk felmutatni? Hadd figyelmeztesselek benneteket valamire: ha korlátozottak is a lehetőségeink - azért csak léteznek?! Nyomokban mégis felfedezhetők? Akárcsak a sav vagy lúg a...- Klárinak tökéletesen igaza van - helyeselt ismét Mogyoró rideg tárgyilagossággal. Dühös volt saját magára. Mért nem jut eszébe valami? Egy fantasztikus s mégis keresztülvihető ötlet? Régen bezzeg eszébe jutott! Nem is egy. Sikerült megoldást találnia: létrát hozni és megmenteni az öngyilkosjelölt csirkét. Meglátogatni és megvigasztalni a gólyaorrú, gyomorfekélyes parkőrt... Kinyomozni a Szörnyeteg búvóhelyét. Régente nemcsak találékony volt - keresztül is erőszakolta az ötletét. Trükkel, fondorlattal, ügyeskedéssel... - A lehetőségek korlátozott száma ugyanakkor megkönnyíti számunkra a választást. Kevésből könnyebb kiválasztani... - jelentette ki végül határozatlanul.- A semmiből még könnyebb! - vágta közbe Zsuzsi. - Azt különben sem árulta el az őrstársnő, hogy melyek azok a korlátozott lehetőségek.Mogyoró Jucira nézett. A lány összeharapott szájjal hallgatott. Hogy ez a dühös hallgatás tehetetlenségét avagy sértődöttségét álcázta - nem lehetett megállapítani. Akármelyik is volt, Juci hamarosan úrrá lett rajta.- Mit szólnátok a háztetőhöz? Persze csak átmenetileg gondolom. A mi lakásunk mellől vezet fel a lapos háztetőre a lépcső...Juci hangja egyre bátortalanabb lett. Tudta, hogy lehurrogják, s hogy okkal hurrogják le - hiszen lehetetlenséget ajánl. Mégis ajánlania kellett valamit elnöki tisztségében.- Háztetőn főhadiszállást?! A szabadban? Hogy képzeled? - figyelmeztette Balázs Böske. - Az éppen olyan lenne, mintha az utcán, egy tér kellős közepén vagy a járda szélén horgonyoznánk le!- Ráadásul még szédülnénk is a magasban! - Szőke Sári első megnyilvánulása volt a gyűlés folyamán.- Beteg ötlet! Mit csinálnánk ott, teszem fel, ha rövidesen beáll a rossz idő? - toldotta hozzá Zsuzsi.- Talán állítsunk fel kályhát a háztetőkön? - Ezt már Klári kérdezte.- Kályhát nem, de egy bódét lehetne éppenséggel! Hulladék fából meg téglából. Egy komoly sátrat is szerezhetnénk esetleg! - Mogyoró fantáziája végre működésbe lépett, s ettől kissé megkönnyebbült. - Én láttam már akkora francia sátrat, mint egy szoba! Még előszobája s garázsa is volt...- Nem sajnáljátok ilyesmire a drága időt? Ilyen gyerekes elképzelésekre? - figyelmeztette őket Böske szigorúan. - Azt tanácsolom, menjünk el Végh Annyhoz. Most mindjárt. Kertes házban laknak, tudomásom szerint két vagy három család. Olyan nagy kertben talán akad hely számunkra. Egy raktár vagy fáskamraféle...Böske indítványát tetszéssel fogadták. Végre cselekedni lehetett, nemcsak tétlenül ücsörögni, értelmetlenségeket szövegelni és várni, hogy ölükbe hulljon az érett gyümölcs. Felkerekedtek tehát, hogy nekivágjanak az útnak. Juci lépett ki utoljára az ajtón. Sóhajtva nézett vissza a szétzilált, rendetlen konyhára - de nem akart ellenvetést tenni.

Anny a rekamién hevert. Szomszédságában egy papírzacskóból színes kis gömbök gurultak a takaróra.

- Látom, hogy beteg vagy... - mondta Juci köszönés helyett, amikor elsőként lépte át a küszöböt. - Most vagy az orvosnál, vagy éppen oda készülsz? Azért nem jelenhettél meg a gyűlésen, ugyebár? Ne is válaszolj...- Inkább bizonyítsd be azonnal, hogy ha lógsz is időnként, mégis hozzánk tartozol! Mégis te vagy a Mókus őrs hetedik tagja! Alkalmat adunk, hogy jóvátehesd minden bűnödet... - folytatta Klári szigorúan.- Teljesen félreértitek a helyzetet - mentegetődzött Anny, és kezébe vette a félig telt zacskót. - Parancsoljatok! Ha szabad megkínálnia a hat tagot a bűnös hetediknek...- Semmit se értünk félre! És kár viccet csinálnod komoly dolgokból! - figyelmeztette Mogyoró, és rá se pillantott a franciadrazséra. - Az udvarotokon láttunk egy kis épületet...- Sajnálattal kell közölnöm, hogy az a másik lakóé. És teli van bútorokkal... - vágott a szavába Anny. Sejtette, hogy vendégei nagyon fontosat akarnak tőle. Szeretett volna mielőbb tisztában lenni a rá váró feladattal. A tükörből felfedezte, hogy a háttérbe vonuló Zsuzsi pofazacskója keményen kidudorodik. "Ez Dagi marad, ha nem is olyan dagadt már, mint alsó tagozatban volt..." - gondolta enyhe megvetéssel.- Az elég kár - jelentette ki Böske csalódottan. - De a ház alatt, a pincének egy része csak a tiétek? Az a villanyvilágításos, összkomfortos helyiség például, ahová múltkor levittél engem?- A miénk. De az más célt szolgál...- Azon látszott, azon az üres helyiségen, hogy nem használják. Emlékszem, arról beszeltünk akkor, hogy télen pingpongozni lehetne benne, ha kicsit nagyobb volna. Az a hely érdekelne bennünket. Tudod, milyen célból?Anny hangja csodálkozva csattant fel:- Csak nem képzelitek...- De azt képzeljük! Főhadiszállásnak alkalmas helyiség lenne, ha... Rajtad múlik, hogy az legyen. Hogy betölthesse méltó funkcióját őrsünk érdekében! - Klári méltóságteljesen szavalt, de senki sem botránkozott meg miatta. Az alkalom meg a cél is ünnepélyes volt.- Beszélned kell a papáddal, hallod, Anny, most azonnal! Olyan csodálatos lenne, olyan remek... - biztatta Mogyoró is.- De az apám, sajnos, még nem jött haza. Elég későn jár haza. Általában nagyon későn... Azaz mindig. De ígérem nektek, ahogy megjön, első dolgom lesz, hogy beszéljek vele. Azonnal, még vacsora előtt. És megtelefonálom egyikteknek az eredményt. Vagy holnap reggel korán a sulóban...Látszott rajta, hogy időt akar nyerni. Túlságosan hirtelen érte a nehéz feladat. De nem odázhatta el: az előszoba felől kulcscsörgés hallatszott, nyomában hangos férfibeszéd.- Apád megérkezett - mondta Zsuzsi elégedetten. - Végszóra futott be, akár a színdarabokban a főhős!- Szerencsénk van...- De Annynak is - megspórolt egy telefonhívást!- Azonnal intézkedhetsz! Képzeljetek, ha sikerül, holnap már be is költözhetünk! - biztatták sorra.- Hát akkor... ha annyira sürgős... Olyan türelmetlenek vagytok, én nem is értem. Mintha ettől függne, egyetlen naptól... - dohogott Anny, miközben felkászálódott. De torkán akadt a folytatás. A hat szempárból sürgető követelés unszolta. Cselekednie kellett.Csendben várakoztak rá, reménykedve és izgatottan. Az idő múlása idegesítő volt, de biztató is egyben. Sári az ablakhoz lépett, elkalandozó tekintetével a kert homályba vesző fáit kutatta. A szél száraz leveleket hajszolt, néhol szerteűzte őket, máshol meg egymásra rakta, mintha kártyavárat építene.Végre nyílt az ajtó.

- Anyukám kérdezteti, akartok-e vajas kenyeret zöldpaprikával - érdeklődött Anny a küszöbről. Tekintete végigfutott a várakozásteljes arcokon. Ő maga is megértette kérdése időszerűtlenségét. Zsuzsi teli tüdőből levegőt fújt a kiürült zacskóba, s úgy meredt rá.- Nem kérünk semmit! - mondta Böske kurtán. - Arról beszélj, mit végeztél. Sikerült...?- Apa nagyon megértően viselkedett - kezdte Anny. Bizonytalanul köszörülte a torkát. A zacskó abban a pillanatban repedt szét Zsuzsi kezében. A nagy durranásra dühösen néztek rá. - Azt mondta apám, hogy szívesen segít az őrsnek. Bár egyáltalán nem látja be, minek egy őrsnek főhadiszállás. Mért nem elég az őrsi szoba a suliban? Milyen titkaink vannak, kérdezte, amit nem bízhatunk az őrsi szobára? Szerinte csak rosszra vezethet az ilyen bujkálás, az ilyenfajta egyénieskedő titkolódzás...Böskéből robbant ki először a türelmetlenség.- Azt állítottad, hogy apád megértő volt! Miben állt a tervünk ócsárlásán kívül az a nagy megértés?- Megengedte, hogy minden hónapban egyszer... Ne ugráljatok, én is keveselltem az egyszeri alkalmat! És akkor gavallérosan beleegyezett, hogy kétszer-háromszor összejöhessünk odalent, abban az alagsori helyiségben. Természetesen csak amíg más célra nem veszik igénybe. És feltéve...Anny elhallgatott. Látszott rajta, hogy gondolatban átfésüli a mondanivalóját. Enyhíteni vagy fokozni próbálja annak jelentőségét.- Mit feltéve? - sürgette Mogyoró türelmét veszítve.- Feltéve, vagyis azzal a kikötéssel...- Még kikötés is van a nemes lelkű ajánlathoz? A havi kétszeri-háromszori igénybevételhez? - Klári sohasem volt tisztelettudó. Most egyenesen szemtelen volt a hangja.- Nem lesz az túl sok? Kétszer vagy...- Hiába gúnyolódtok! Apa más esetben, másokkal szemben nem ment volna bele ilyesmibe, ő szigorúan ragaszkodik a nyugalmához. Az is a jelmondata: "Az én házam, az én váram." Ő angolul mondja, máj hauz iz máj kásztl - így ejtik. Az az értelme, hogy oda senki se dugja be az orrát. Értitek? Ezek után talán jobban értékelitek az engedélyét. Ti meg... ahelyett, hogy hálásak lennétek... De hadd fejezzem be végre: azzal a feltétellel megy csak bele, ha nem háborgatjuk a háziakat, és rendben tartjuk a helyiséget s az alagsort, szóval ahol közlekedünk...- Kár, hogy nem az egész házat! - Zsuzsi pimaszul nézett Annyra. Ujjaival a hasadt cukorzacskót sodorgatta.- Kösz a kedves papádnak! - mondta Juci udvariasan. Túlzott udvariassága gorombaságnak hangzott.- Kár annyira ugrálnotok. Ha nem felel meg apa ajánlata... Vegyétek tudomásul, hogy ez van! Én nem tehetek többet. Nem tőlem függ!Lógó orral, csalódottan távoztak. Anny kulccsal a kezében, némán kísérte gyászos elvonulásukat. Szeretett volna még valamit szólni utánuk, vigasztalást vagy mentegetőzést - végül hallgatott.- Ezek szerint hiába volt ez is - suttogta Sári néhány lépés után. - Nem megy a dolog, hiába. Gondolhattuk volna előre is. Hogy nem számíthatunk a felnőttekre. Másoknak talán segítenek, más ügyben... de mi olyan pechesek vagyunk.- Mit nyafogsz folyton?! - förmedt rá Klári harciasan. - Mért nem tartasz mindjárt gyászszertartást? Rögtön sírva fakadok...- Mért lenne pech, ha valaki önző, és várat csinál a házából?! - biztatta Mogyoró is. - Arra gondoljunk inkább, hogy még mennyi dobásunk van. Például... példának okáért... hogy csak egy példát említsek... még Erzsi néninek sem szóltunk! Saját úttörővezetőnknek. Hol vagyunk még attól, hogy lemondjunk a főhadiról?

Úgy érezte, bátorítania kell Sárit és a többieket is. Holott benne is csak halványan pislákolt már a remény.- Erzsi néninek meg kell értenie...- Megérteni könnyű! De teljesíteni a kérésünket! Vagy legalább hozzásegíteni - érvelt Zsuzsi. A következő utcában megálltak. Klári hazaérkezett. Mielőtt elbúcsúzott volna tőlük, elváltozott hangon szónokolni kezdett:- De gyermekeim! Ott az a szép, kényelmesen berendezett úttörőszoba! Annál megfelelőbbet csak nem kívántok magatoknak?! Vagy talán a Mókus őrs nincs megelégedve azzal a helyiséggel? Ők extrát szeretnének?- Extra méretre extra ruhát az Extra Áruházból! - vágott a szavába Zsuzsi. De Klári nem zavartatta magát.- Ejnye, ejnye, édes lányaim! Saját, külön bejáratú főhadiszállást akartok? Számtalan vidéki iskola, biztosíthatlak benneteket, örülne, kedveseim, ha a tanterme lenne ilyen tágas, ilyen pompás, ilyen korszerűen felszerelt... Nem is érdemlitek meg, gyermekeim...Klári remekül utánozta Erzsi néni skálaszerűen hol magasba, hol mélyre igyekvő beszédmódját. Szónokéra emlékeztető, kenetteljes stílusát. Még az enyhén náthás hangja is hasonló volt. Nevettek, de inkább kötelességszerű, udvarias nevetés volt. Odahaza elvégezetlen házi feladatok várták őket. Ők meg itt ácsorognak, kilátástalan tervekkel, az alkonyodó utcán. Egyre homályosabban látszottak a távolabbi épületek.- Szevasztok! - mondta Juci durcásan. - Sietnem kell. Nem lóghatok veletek tovább. Otthagytuk a konyhát mocskosan. Feje tetején áll minden. Tudhatnátok, hogy csak úgy engedték meg a szüleim...- Feltéve, hogy... - mondta Mogyoró komoran. Azonnal megértették. Enyhült a rosszkedvük.- Jöjjünk segíteni? - kérdezte Zsuzsi udvariasan, miközben gyors léptekkel távolodott a csoporttól. Egy pillanatig sem tartott igenlő választól.- Én igazán szívesen... - ajánlotta Sári gyámoltalanul. - Nem baj, ha későn megyek haza. Legfeljebb...- Köszönöm a lelkes és egyhangú ajánlkozást - válaszolta Juci gúnyosan. - Jókor jut eszetekbe... - Túl magas alakja eltűnt a szemük elöl. Nem maradt vissza más, csak a szavaiból áradó szemrehányás. Mogyoró rövidesen kettesben találta magát Böskével.- Valld be őszintén: te bízol Erzsi néni közreműködésében? - kérdezte némi hallgatás után. - Mert én... holott én ajánlottam, ennyit sem.Körme halkan koccant, amikor a másikkal összepattintotta.- Én se nagyon - válaszolta Böske elgondolkozva. - Bár a felnőtteknél sohasem lehet tudni, hogy áll a dolog. Egész meglepően tudnak viselkedni olykor. Csupa ellentmondás minden szavuk. El tudom képzelni például, hogy holnap Erzsi néni kitalál számunkra valamit.- Bár úgy lennel - mondta Mogyoró sóhajtva, aztán elköszönt, és befordult a sarkon. Hazáig egyfolytában - mintha szuggerálni akarná a távollevő tanárnőt - erősen Erzsi nénire gondolt.

- Szabad! - mondta az úttörővezető türelmetlenül. A kopogás már másodszor ismétlődött. Újból kiszólt hát: - Mondom, hogy szabad! Mért nem lépsz be?Odakint csend volt. Majd suttogó, kivehetetlen beszédfoszlányok - csoszogás. Az ajtó óvatosan felnyílt, de a támadt rés üres maradt.Erzsi néni asztalánál ült, irathegyek vették körül.- Nos - mondta fojtottan, mint aki sejti, hogy a kinyílt ajtón túl nálánál is izgatottabban várakoznak -, ki vagy be?Az ajtó szélesebbre tárult, a rés tágult, aztán egymást tolva-taszigálva hét felső tagozatos lány lépett be a helyiségbe. A kis területű szoba pillanatok alatt megtelt velük. Böske haladt legelöl.- Bejöhetünk egy percre, Erzsi néni, kérem? - kérdezte udvariasan.

- Jó vicc! Azt kérdi, bejöhetünk-e, mikor már bent is vagyunk! - szellemeskedett Zsuzsi. Vidámsága kirítt a többiek ünnepélyességéből. Mintegy vezényszóra, egymás szavába vágva, magyarázkodni kezdtek.Erzsi néni nem bírta sokáig.- De lányaim, egyetlen szót se értek! Csak egy beszéljen egyszerre. Azaz... arra szeretnélek benneteket kérni, vegyétek figyelembe, hogy ma rengeteg dolgom van. Nem halaszthatnátok máskorra, esetleg a jövő heti...Mogyoró neveletlenül megcáfolta:- Lehetetlenség, Erzsi néni, kérem! Sajnos, nem várhatunk olyan sokáig. Tessék elképzelni, ha beáll a rossz idő, amikor...- A többi őrs előtt különben sem tárgyalhatjuk. Szigorúan bizalmas ügyről van szó, csakis a Mókus őrsre tartozik - toldotta hozzá Klári.- Akkor talán holnap? Holnapig csak várhattok? Az idő egyelőre ragyogó...A tanárnő alkudozó hangja egyre bizonytalanabbá vált, mint aki már megadja magát az erőszakos túlerőnek. A hét lány, száját szorosra zárva, hallgatott. De egyikük se moccant,- Akkor talán essünk túl rajta mielőbb! Halljuk, miről van szó - mondta Erzsi néni lemondóan. Már nyíltan is megadta magát. Gondterhelten nézett körül. - Sajnos, hellyel nem kínálhatlak benneteket.Rossz hangulata ellenére mosolyognia kellett.- Hét székem ugyanis nincsen. Így is elég zsúfolt. - Ujja görbe vonalat rajzolt a levegőben, egyenként végigmutatott az egymáshoz préselődő bútorokon. - De remélem, nem sokáig kell ácsorognotok ebben a kényelmetlen helyzetben. Hamar végzünk...Önmagát bíztatta a feltételezéssel. Bár jól ismerte látogatóit: fáradhatatlanok, ha érdeküket védik, s ha kedvük telik valamiben. S most erősen izgathatja őket jövetelük célja - az a bizonyos ügy!- Térjünk a tárgyra! Tehát röviden, miről van szó?- Röviden? Az őrsnek óriási ötlete támadt, Erzsi néni, kérem! - kezdte Klári hatásosan. Mogyoró elvesztette a türelmét. Hát nem értik, hogy a tömőrség - félig nyert ügy ebben az esetben?!- Olvastuk ugyanis a Pajtásban, hogy egy úttörőcsapat főhadiszállást rendezett be magának. Röviden: főhadit. Fejünkbe vettük, hogy nekünk is lesz... - magyarázta lelkesen.- És arra kérjük a tanárnőt, hogy legyen segítségünkre ebben - szólalt meg Böske is. - Tessék szerezni nekünk valami helyiséget! Akármilyen lehet, akárhol, nincs különösebb igényünk...- Egy ócska kis lebuj is megfelelne! Egy szegényes kuckó. Az a fontos csak, hogy teljesen a miénk legyen. Csakis a miénk, tetszik érteni? Ahol alkalmunk lenne... - Klári szívvel-lélekkel szónokolt. A lelkesedéstől egészen megszépült. De a tanárnőnek nem volt kedve tanítványa szépségében gyönyörködni. Lelkesedése sem indította meg. Csak az foglalkoztatta, amit a szavaiból kihallott. Felugrott a helyéről - most már három szék állt parlagon.- Én?! Mármint én szerezzek számotokra helyiséget? Egy lebujt az őrsnek? Észnél vagytok, leányaim?! Hát mi vagyok én - lakáshivatal? De még ha lenne rá mód... Mért nem felel meg nektek az a szépen berendezett, télen fűtött, nyáron hűs úttörőszoba? Ahol összejöveteleket tarthattok, ahol szórakozhattok? Annál kényelmesebbet csak nem óhajtotok? Megirigyelné sok iskola, különösen a vidékiek. Jódolgotokban azt sem tudjátok...Mogyoró Klárira sandított. Vajon felismeri-e saját produkcióját? Utánzó szövegét? De Klári nem figyelt kérdő tekintetére, a szája szögletében bujkáló mosolyra. Komoran maga elé bámult.- Mi nem szórakozni szeretnénk a főhadin...- Sem összejöveteleket rendezni!

- Sem kultúrműsort... sem iskolabált vagy bábszínházat... - cáfoltak sorra, elkeseredetten. "Hát nem érted, mit jelentene nekünk egy saját... egy csak a miénk sziget? Mennyire összekovácsolná az őrsöt?" - követelte néma tekintetük.- Nekünk nem teremre van szükségünk. Szépen berendezett klubhelyiségre! Egy luxuskalitkára... - toldotta meg Mogyoró. Már bánta, hogy idejöttek. Hogy éppen ő ajánlotta ezt az értelmetlen beszélgetést.- Tisztázzuk végre: mire kell akkor hát az a főhadi?Erzsi néni is átvette a rövidítő stílust. Ez a tény néhány pillanatra megmelengette a lányok szívét. Mintha a megkurtított szó alkalmazásával a tanárnő magáévá tette volna dédelgetett tervüket is. Aztán, szinte egyszerre, ugyanazt a ki ábrándító felfedezést tették: Erzsi néni szájából csúnyán hangzott az a "főhadi". Gyerekessé és nevetségessé, sőt rosszízű szóvá torzult. Megnyirbált, ostobán értelmetlen főnév lett. Elvesztette otthonos bizalmasságát, a cinkos összetartozás jelképét, romantikus kalandosságát. Mindazt, amivel az őrs felruházta.- Hogy minek nekünk? - ismételte Böske kedvetlenül. Talán hogy időt nyerjen. "Minek is? - törte közben a fejét. - Mért is kényszerítik az embert pontos meghatározásokra? Mennyivel szebbek azok a fogalmak, amelyeket csupán gondolatban ír körül az ember. Amelyeknek csak érzi az értelmét. Igen... a hazafiasságról is addig élt bennem olyan elmondhatatlanul szép elképzelés, amíg azt a felmérést nem végezték az osztályunkban! Amíg papírt nem raktak elém, és rám kényszerítették: most pedig írd le. Öntsd szavakba, mit értesz azon, hogy az ember szereti azt a földet, ahol világra jött, és ahol él..."Sokáig gondolkozott. Senki se sietett a segítségére. Talán mert a másik hatot is hasonló gondolatok foglalkoztatták. Böske nekifohászkodott végül.- Ezt nem lehet szóval kifejezni, tanárnő, kérem. Ezt... csak érezzük. És tudjuk, hogy nagyon szeretnénk, és ha nem kapjuk meg - mindig hiányozni fog.- Még nagymama korunkban is szeretettel emlékezünk rá - jelentette ki Zsuzsi.- Ha egyszer el tetszik majd látogatni oda, mert Erzsi néni lesz az egyetlen felnőtt, aki ismerheti a főhadi titkát! - lépett a tanárnőhöz Mogyoró. Gondolatban gyorsan bocsánatot kért a szüleitől: "Ne haragudjatok! Ez csupán olyan szónoki fogás volt! Meggyőző érvek felsorakoztatása a siker érdekében!"- Nagyon megtisztelő a bizalmatok - könyvelte el a tanárnő az ajánlatot. Egyáltalán nem látszott meghatottnak, sőt "megtisztelt"-nek sem.- Olyan hálásak lennénk...- Azaz leszünk!- Ha Erzsi néni teljesíti...A tanárnő hallgatott. Tehetetlenül feszengett a rimánkodó szavak s döntő érvek hatására. "Puhul - gondolták a lányok elégedetten. - Most kell fokozni a hatást! A puhítást."- Annyit törtük a fejünket, annyi ötletünk volt, még a földbe is le akartunk fúrni, olyan bunkerféleséget csinálni, mint amilyet az ostrom alatt építettek - vallotta be Juci. Most, hogy beszámolt róla, maga is nevetségesnek találta fantasztikus tervüket.- Tessék elképzelni: bejelöltük Budapest térképén a számba vehető helyeket. Még a hegyvidéket is... - folytatta Mogyoró a puhítást. - Elhagyatott romházat vagy pajtát, esetleg egy kunyhót kerestünk...- Csak nem... nem képzeltétek komolyan?! Hogy egy elhagyatott... hogy fiatal lány létetekre... A veszélyre nem gondoltatok?!Lehajtott fejjel hallgattak. Álszent hallgatásuk bűnbánatot kívánt leplezni - holott remekül szórakoztak. Élvezték a felnőtt, a felelős személy rémületét - az a rémület csak jóra vezethet. A rémületet átélő alany segíteni fog, csak hogy megakadályozzon hasonló veszélyes helyzetet.- Beköltöztetek volna egy elhagyatott pajtába? - kérdezte ismét a tanárnő.- Szó sincs beköltözésről! Csak ott-tartózkodásról.

- Csak időtöltésről...- Olyan szerények az igényeink...- Szépen kitakarítanánk, és lakályossá tennénk...- Anyagi áldozatra is hajlandók vagyunk...- És fizikai munkát is végeznénk! Éjjel-nappal dolgoznánk érte...- Ki is meszelnénk! Nekünk van odahaza meszelőnk, egy hosszú rúd és a végén egy nagy pemzli...- Walkiddal festenénk ki, hogy tartós legyen! Hogyha mi kiöregedünk jövőre, és elkerülünk innét, örülhessenek a kicsik...Egymást túllicitálva, villogó szemmel, nevető szájjal harsogták érveiket. Amit mondtak - hitték is. A tanárnő szóhoz sem juthatott. Csak kapkodta a fejét, tekintetét egyikről a másikra vetette.- Mondjátok: az a sok fantasztikus olvasmány zavarta meg a fejeteket? Vagy a filmek, a tévé? Nem is tudom, nevessek, vagy keseredjem el elképzeléstek, meggondolatlanságtok hallatára. Sajnos, ki kell ábrándítsalak benneteket: túl sokra becsülitek a hatalmamat! Nem tudok nektek segíteni. Honnét teremthetnék elő egy főhadiszállást egy fővárosi iskola falai közt, amikor úgyis zsúfoltak vagyunk, terjeszkedési lehetőség nélkül?A hét lány elkeseredetten nézett össze. Túlságosan is beleringatták magukat a reménykedésbe. A tanárnő megszánta őket. Vigasztalni próbált. Olyan szomorú a tiszta lelkesedést halálra ítélni.- No, eredjetek szépen haza! Ne keseregjetek annyira. Mit képzeltetek ti rólam tulajdonképpen? Hogy csodát tudok csinálni? Verjétek ki a fejetekből ezt a butácska, kisgyerekhez illő ábrándot!Arcára bizonytalan mosoly ült ki. De a mosoly lassan kopni kezdett, vagy inkább átalakult. Végül már csak a tehetetlen ember bánata sütött a szeméből. Aztán az íróasztalára nézett. Az előtte tornyosuló papírhalmot most még ijesztőbbnek látta.

- Azért nem kell kétségbeesni! Valahogy csak lesz... - biztatta Böske az őrstagokat, köztük önmagát is, lefelé menet a lépcsőházban. Szavaiból ez egyszer nem hangzott őszinteség. Amikor kiléptek a kapun, Mogyoró szólalt meg:- Mégiscsak a magunk erejéből kell megszereznünk! Saját erőnkből... - Hirtelen elvörösödött. - De azért, ha valaki segíteni akar, ha hajlandó nekünk segíteni, az sem baj, ugye, lányok? - folytatta vidámabban. Aztán búcsút intett a kis társaságnak, és eliramodott. Csodálkozva néztek utána, de már csak a hátát láthatták. Azt sem sokáig. Mogyoró befordult az első utcasarkon.Az iskolakapuból egyedül ő vette észre, hogy az utcakereszteződésen túl, a villanyoszlopnak támaszkodik egy fiú.Karcsi lehorgasztott fejjel álldogált, cipője orrával két futballkaput rajzolt a porba. Mindkét kapuba egy-egy kövecskét tologatott.- Szia! - mondta neki Mogyoró, és szokásától eltérően megállt mellette. - Vársz valakit?A kérdés olyan váratlanul érte, hogy a fiú nem leplezhette meglepetését.- Kit várnék? És... mért várnék? - mondta vörösen. Egyik kövecskét berúgta a távolabbi kapuba. A kapurésen túlszálló kő a járdaszélhez pattant.- Egy nulla! - állapította meg Mogyoró tárgyilagosan. - Egy nulla a javadra. Jössz? - Nem várta be a választ, lassan elindult. A fiú némán követte. Mogyoró haragosan gondolt divatjamúlt cipőjére - milyen rosszul festhet benne a lába hátulról nézve.- Hamar sikerült lerázni a nyakadról azokat a libákat! - mondta Karcsi elismeréssel. - Azt hittem, estig se szabadulsz meg tőlük."Kikérem magamnak, hogy az őrsöm tagjait sértegesd!" - készült válaszolni Mogyoró, de idejében elfojtotta felháborodását.

- Máskor csütörtökön egyig vagytok - folytatta a fiú a hallgatáson felbátorodva. - Vagy nem?- Dehogyisnem! - válaszolta Mogyoró kiengesztelődve. Örült, hogy a fiú megkönnyítette a helyzetét. Nem kell ürügyet keresnie, azonnal a tárgyra térhet. - Remekül emlékszel! Egyig voltunk ma is, de tanítás után, fontos ügyben az úttörővezetőhöz mentünk. Mostanáig tárgyaltunk vele."Na, kérdezd mát, az isten áldjon meg, kérdezd már..." - de a fiú következetesen hallgatott. Olyan konokul tud hallgatni - az ember elkeseredik tőle. Nem érdeklődik, nem kíváncsi, vagy ha kíváncsi is - mégsem faggatja.- De nem intéztük el vele, amit akartunk. Illetve... ellenvetése volt bizonyos elhatározásainkkal szemben. - Most csak kíváncsi lesz! Most csak kitör belőle a visszafogott érdeklődés.De hiába reménykedik.- Mondom, nem intéztük el. Illetve nem kaptuk meg a remélt támogatást.Ez az "illetve" kedvenc szavajárása mostanában. Lépten-nyomon használja, oda rakja, ahová kedve tartja. Néha nem is a legmegfelelőbb helyre. Illetve - rossz helyre.- Kösz! Hagyd csak! Egyáltalán nem nehéz a táskám. Félig üres. Most mért veszed el? Ha olyan udvarias akarsz lenni, illetve ha annyira a kedvemben akarsz járni, akkor inkább abban segíthetnél...Semmi biztatás. Figyeljük csak az arckifejezését: hátha elárul valamit. Mintha... igen, mintha oldalról rásandítana.- Nem is kérdezed, miben segíthetnél?- Mért kérdezném? Úgyis megmondod, ha akarod!Úgyis megmondod. És anyu még azzal vádolja, hogy udvariatlan szegény Karcsival! Holott úgy viselkedik vele, mint Petivel. A másik kölyökkel. "De most... ügyesnek kell lennem! Most vigyázzunk..."- Hát persze hogy megmondom! Csak nem titkolódzom előtted? Arról van szó ugyanis... Figyelsz rám?- mért ne figyelnék? Honnét veszed, hogy nem figyelek?- Hát csak úgy. Szeretem, ha a szemembe néznek, amikor beszélek. Főleg amikor fontosat beszélek. De te, te úgy bámulsz a földre, mint az..."Nem szabad tudomására hozni, hogyan bámul. Mint az ökör az új kapura! - mondja nagyika. Nem szabad megsérteni, mert akkor vége a segítségének."- Úgy bámulsz a földre, mintha komoly gondod volna. Mintha életbevágóan fontos dolog foglalkoztatna. Olyan... elábrándozó vagy ma.- mért lennék elábrándozó? Hogy te miket találsz ki, Kati!"Hagyd a csudába ezt a visszakérdezést! Kezd az idegeimre menni!"- Azt kérded, miket találok ki? Bár tudnék kitalálni valami okosat! Akkor nem kellene másokhoz fordulni segítségért.- mért ne kérhetnél másoktól segítséget? Főleg olyanoktól...- Olyanoktól? Milyenektől?"Atyaúristen, milyen hülyeségeket kérdezek én is! Atyaúristen, rám ragadt ez az ostoba visszakérdezés! Képes, és azt válaszolja: milyen olyanoktól, azt akarod tudni? Hát olyan milyenektől, akik..."De tévedett. A fiú nagyot húzott a levegőből.- Hát olyanoktól, akik szívesen segítenek neked!"Ez már beszéd. Ez már majdnem... ígéret. Majdnem vallomás. Ezek szerint szívesen segítene nekem."- Igazán? Te szívesen segítenél nekem?- mért ne segítenék szívesen?"Atyaúristen!"

- Mert... nagyon komoly dolgot kérek. Lehet, hogy nehézséget okoz neked a teljesítése.- mért okozna? Hány mázsa?"Most vigyorog. Hízik az elégedettségtől. Azt hiszi, remek fej. Humortröszt. Agybank. Mindenesetre vigyorogni kell vele együtt. Milyen hülyén nézhetek ki a pisze orrom alatt fülig futó szájammal."- Hány mázsa? Jópofákat tudsz kérdezni. Inkább... hány légköbméter? Ugyanis én egy helyiséget kérek tőled!"Ha most azt kérdezi: mért ne kérnél? - esküszöm, hogy itt hagyom! Vagy ha ehhez hasonló bölcsességet."De a fiú nem kérdezte sem azt, sem ahhoz hasonlót. Flegma képpel nézett rá, a meglepetés halvány árnyéka se felhőzte pattanásos képét.- Helyiséget? Milyen helyiségre gondolsz? És mekkorára van szükséged?"Mintha azt kérdezné: hányas ceruzát használok rajzhoz? Tényleg Hardtmuth 2-t? Olyan puhát? Azon talán inkább csodálkozna."- Azt mesélted egyszer, hogy abban a házban, ahol a nagyapád lakik, illetve ahol ti is laktatok ezelőtt, egy remek padlás van.Végre mégiscsak meglepődik a fiú.- Mért ne lenne egy házpn padlás? Egy régi házon ráadásul, nem olyan lapos tetős, modern fajtán? És mitől lenne remek a nagyapám padlása?- Azért, mert azt mesélted, hogy nem használják a lakók! Hogy klasszul játszhattatok ott, senki sem háborgatott benneteket.- Ez stimmel is. Nem használják. A lakásokban szárogatják a ruhát. Van mosókonyha a pince mellett, ott mos, akinek nincs mosógépe. A pincében a szén meg fa meg miegymás, öregek általában a lakók, lift, az nincs - nem szívesen mászkálnak a magasba. De mért érdekel annyira az a padlás? Minek kellene az? Mit akarsz ott csinálni?Mogyoró megáll. Formátlan cipőjéről megfeledkezve, egyik lábát felteszi a járdaszélre, és furcsa figurákat rajzol, miközben ünnepélyesen szavát veszi Karcsinak, hogy soha senkinek sem árulja el, hogy mit is akar ő azzal a padlással csinálni.- Mit eskettetsz itt engem minden marhaságra?! írást ne adjak róla? Kinek árulnám el, nem mondanád meg? Kiröhögne minden fiú, ha a fülébe jutna, hogy békében főhadiszállást akartok - dühösködött Karcsi. De nyomban megígérte, hogy még aznap beszél a nagypapával. Mogyoró olyan hálásan nézett rá, olyan bizalommal mosolygott a szemébe, hogy ráadást is függesztett az ígérethez. - Majd segítek nektek rendet csinálni abban a szemétfészekben!- Szó sem lehet róla! Az már a mi dolgunk - tiltakozott Mogyoró. - De Petinek se árulod el, ugye?- Mért árulnám el? - kérdezte a fiú ostobán. Egyetlen percig sem gondolt ugyanis arra, hogy Peti előtt titokban tartsa saját nővére kívánságát. Mért ne lenne szabad Petinek...Merev vonásai eltakarták a benne dúló értetlenséget.- Na szia! - mondta Mogyoró a házuk kapujában, de hiába várt válaszra, Karcsi mozdulatlanul ácsorgott a közelében. - Szóval, ha sikerül, ha nem, holnap reggel ide jössz, és beszámolsz az eredményről. Rendben?- Mért ne lenne rendben? Hányszor mondjam még? - A fiú bizonytalan hangja önmagával folytatott harcról árulkodott.- No, akkor én megyek is - mondta Mogyoró lehangoltan. Füle kihallotta Karcsi szavaiból a bizonytalanságot. - Csuda éhes vagyok. És annyit késtem már eddig is. Hát akkor...A fiú nyelt egy hatalmasat. Ádámcsutkája hol eltűnt, hol nevetségesen kidudorodott.- Ha akarod, már ma este is megadhatom a választ. Hogy ne kelljen holnapig izgulnod - jelentette ki végül, és szemérmesen elfordult. Mintha megkönnyebbült volna attól, hogy kimondhatta. Hogy végre tudja, mit fog mondani.

- Az bizony remek lenne! Ha már ma... Ha nem kellene várakozni! Akkor még ma este feljössz?- Hiszen most mondtam - válaszolta Karcsi, és elindult hazafelé. - Légy nyugodt, még ma elintézem, szólok az Öregnek.Mogyoró nyugodt volt. Kiválóan érezte magát, amikor asztalhoz ült. Most legalább megmutatja az őrsnek, mire képes. Többre, mint ők hatan együttvéve. Többre, mint Anny az alagsori remek helyiséggel. Többre, mint Erzsi néni, maga mögött az úttörő-vezetőség funkciójával. Ő nem beszél, nem ígér - ő cselekszik!- Mért van olyan jókedved? - kérdezte Peti, miközben a rádiót csavargatta. Tánczenét keresett. - Magadban vihogsz, akár egy...- Te talán nem örülnél, ha saját főhadid lenne? Saját szerzeményű, valódi főhadid? - Maga is megdöbbent, hogy beavatatlannak kimondta azt a nevet. "Nem tesz semmit - vigasztalta magát -, ettől nem lett az öcsikém okosabb!"Nem tévedett.- Feltétlenül örülnék! Táncolnék a boldogságtól! - válaszolta gyanútlanul az öccse. - Oltári boldogság lenne számomra. Mellesleg, nem árulnád el, hogy mi a csoda az a főhadi? Még azt sem sejtem, hogy mi az alhadi.- Titok! - suttogta a nénje ábrándosan, saját szájára illesztve mutatóujját. Ujja begye még magasabbra nyomta amúgy is pisze orrát.Petinek végre sikerült tánczenét találnia. Az eredmény felett érzett elégedettség megakadályozta a további kérdezősködést. Mogyoró dúdolva állt fel az asztal mellől. Büszkén kihúzta magát, és tett néhány lépést a szobában. Hosszasan nézegette a telefonkészüléket - legszívesebben azonnal végigtelefonálta volna az őrstagokat, hogy kikürtölje saját sikerét. De erőt vett magán, és nem tárcsázott.

Karcsi késő este jelentkezett. Mogyoró már attól tartott, hogy a fiú nehezen felébresztett érdeklődése csak szalmaláng volt, s elválásuk után megfeledkezett az egészről. Vagy azért nem jön, mert szégyelli bevallani a kudarcát?Amikor végre csengettek, szelesen rohant ajtót nyitni. Anyu utána is szólt:- Vársz valakit, Kati? Csak ablakot nyissál, hallod?Válasz nélkül igyekezett tovább. A homályos üvegen keresztül is felismerte a fiú alakját. Karcsi lesütötte a szemét. Nem látszott elégedettnek.- Csak néhány percre ugrottam fel. Hogy megmondjam...De nem mondott semmit. Mogyoró türelmetlenül faggatta:- Nem sikerült? Nem engedte meg?- Mért ne engedte volna meg? Mi kára van belőle? - kérdezte ingerülten a fiú, és továbbra is a padlót fürkészte. A szoba felől léptek közeledtek. Karcsi hatalmas kulcsot nyomott Mogyoró kezébe. Életében nem látott akkora kulcsot. - Tedd el gyorsan! Dugd el, nem érted? Ez a kulcsa...A kulcs forró volt, a fiú egész úton a markában szorongathatta. Mogyorót meghatotta az érzéketlen tárgy forrósága, úgy érezte, a mennyország kulcsát adták ujjai közé.- Remek! Hogy te milyen ügyes vagy! Nahát! És én... bocsáss meg, én már azt hittem, azért késel, s azért viselkedsz ilyen furcsán... mert nem sikerült! Kösz, Karcsi, örök hála és...Elhallgatott, mert kinyílt mögötte az ajtó.- Hát te? - csodálkozott Peti a küszöbről. - Mért nem mondtad, hogy Karcsi jött? - förmedt Mogyoróra. - Még ennyit sem kaphat tőled az ember? Te meg gyere beljebb, mit ácsorogsz az előszobában?- Nem mehetek. Nincs időm. Csak iderohantam, mert... egy könyvre lenne szükségem. A nővéred könyvére. Azaz pontosan nem is nekem kell, hanem a házból az egyik néninek. Csak holnapig kérte, holnap máris visszaadja.

Mogyoró még nem hallotta Karcsit dadogni. Vagyis dadogva lódítani. Mosolyogva bólintott feléje, aztán elindult a szobája felé.- Hozom azonnal. Egy pillanatig várj, kérlek! Nyugodtan elviheted, mondtam már. Most mit mentegetődzöl? Holnap nem lesz óránk!Vidám léptekkel sietett befelé. Amikor valamivel később visszatért, újságpapírba burkolt csomagot tartott a kezében. A csomag sovány volt és laza tartású, nem is nézett ki könyvnek.- Tényleg nincs időd bejönni egy picikét sem? - kérdezte ragyogó arccal a várakozó fiútól. - Igazad is van, siess haza! Nehogy megharagudjanak a szüleid.Peti megütődve figyelte. Bolond ez a lány? Vagy újabb szeszély ez az angyali kedvesség? Máskor meg morog, mert az a "kis hólyag" folyton a nyakukra jár.Karcsi átvette a csomagot. Megtapogatta, aztán gyanakvó fintorral a hóna alá dugta.- Köszönöm. Holnap biztosan visszahozom. Vagy ha akarod, már reggel is oda...- Délutánig ráérsz vele. Addig nincs szükségem rá - mondta halkan a kislány, és gyorsan elfordult. Mintha bimbózó nevetés ült volna az ajkán.- Mi van ezzel? - intett Peti a távozó után. - Mitől olvadozik annyira?- Mi lenne vele? - dörmögte Karcsi haragosan, aztán minden magyarázat nélkül faképnél hagyta csodálkozó barátját. Rohant lefelé, négy fokot is ugrott egyszerre, alig várta, hogy az utcán lehessen. Mi lehet abban a sovány csomagban? - törte a fejét vágtatás közben. Mert hogy nem könyv, az holtbiztos. Ahogy kilépett a ház kapuján, elfeledkezett minden óvatosságról, az első villanypóznának dőlve - felnyitotta. Három-négy öreg újság, egymáshoz préselve, s egy egész újságba csomagolva. Mindez vékony cukorspárgával körültekerve. A szétnyíló újságlapok között apró cédula bújt meg. "Kösz, Karcsi, még egyszer!!! Nagyszerű munkát végeztél! Reggel korábban indulok a suliba! Fél nyolc előtt valamivel! Mindenképpen várj meg a közelben! Beszélnem kell veled a részletekről! M. Kati!"A sok felkiáltójelet jókedvében adakozta, de hogy mért írta oda azt az "M"-et - Mogyoró maga se tudta volna megmagyarázni. Talán mert komolyabban hangzott a puszta Katinál. És közvetlenebbül a Madárnál. Karcsi mindenesetre komolyabbnak s főleg rejtélyesebbnek találta. Az első levél volt különben, amit lánytól kapott. Az értékét némiképpen csökkentette ugyan, hogy nem postán érkezett. Gondosan kisimította a cédulát, és bedugta a zsebébe, miközben néhányszor hangosan elismételte az elhagyatott utca csendjében: "Emkati... Emkati..."Az újságköteget az első, útjába kerülő szemétgyűjtőbe gyömöszölte. Aztán sóhajtva továbbindult. A másnap reggelre ígért találkozó gondolata, Emkati viszontlátása elégedettség helyett aggodalommal töltötte el. Minek is jött ki az előszobába az a mafla Peti! Ha négyszemközt maradhattak volna még néhány percig - most már túl tenne a nehezén.

Reggel ott várta a megbeszélt helyen. Hűvös volt, finom dérréteg vonta be a budai kerteket, rátelepedett a fák levelére, jeges csillogást nyertek tőle a bokrok s a kint feledett, haldokló virágok. "Közeledik a tél, itt az ideje, hogy mielőbb berendezkedjünk!" - gondolta Mogyoró, s lelki szemével látni vélte a kitakarított, barátságos padláshelyiséget. Testvéri szeretet fűtötte szeles mosolyát, amellyel a kiskabátban, sapka s kesztyű nélkül ácsorgó fiúhoz lépett.- Sokat várakoztál? Remélem, nem fáztál meg miattam.Élvezte, milyen jó érzés kedvesnek lenni olyannal, akin válaszképpen meglátszik az öröm. Csak aztán kezdett csodálkozni: Karcsin nyoma sincs az elégedettségnek vagy örömnek. A fiú nem viszonozta az ő barátságos viselkedését, Karcsi csupa feszültség volt ezen a reggelen, visszafojtott izgalom. "Olyan, mint a mondat végére tett kettőspont, ami nagy jelentőségű fordulatot, sorsdöntő bejelentést ígér" - gondolta Mogyoró. De a megszemélyesített kettősponthasonlat egyelőre indokolatlannak tűnt. A nagy jelentőségű fordulat avagy súlyos bejelentés egyre késett. Karcsi mogorván lépegetett Mogyoró oldalán, s a kopott fényű reggeli utcán kitartóan hallgatott.

- Ide süss! - szólalt meg kópés vidámsággal a kislány. - Egész éjjel a párnám alatt őriztem! - És feléje mutatta a nagyméretű padláskulcsot. - Nem Szent Pétertől kölcsönözted véletlenül? Ekkorának képzelem, amivel az öregúr kaput nyit a jelentkező klienseknek.- Nem Szem Pétertől kölcsönöztem! - válaszolta a fiú túlságosan is gyorsan és nyomatékosan, s valami dacos haragféle bujkált a szavában. - Hanem a nagypapától. Amióta tömbösítették a házat, már nem házfelügyelő, azóta a lakóbizottsági istencsoda. Az előszobafalra akasztva őrizte a kulcsot...A válasz hangereje egyre gyengült, az utolsó szavak egészen elhalkultak.- És a nagypapád azonnal ráállt... úgy gondolom, hogy csak úgy ideadta?- Hogy lehet nem "úgy" odaadni? - Karcsi szava ridegen csattant a reggeli csendben. Mogyoró meghökkent a váratlan csattanástól.- Úgy gondoltam, hogy egyszerűen, minden ellenkezés, minden vita nélkül, a kérésedre megengedte, hogy levedd a falról, és nekünk add. Egyáltalán nem cirkuszozott, ahogy az öregek szoktak, hogy így nem szabad, úgy nem lehet? Nem mondta, hogy "én nem vagyok lakáshivatal" vagy hasonlót? Tényleg nem? Csuda rendes kis öreg lehet a nagypapád!A fiú nem nézett rá, az elismerés nem hangolta jobb kedvre. Gyömöszölte összeszíjazott könyveit, külsővel néha bele is rúgott, és eszébe se jutott, hogy szokása szerint a lány - ez alkalommal feltűnően kidudorodó - súlyos táskája után nyúljon.- A könyvem visszahoztad? A föcikönyvem? - kérdezte Mogyoró, és összes apró fogát kimutatva a fiúra nevetett. - Remélem, az a néni a házatokból sokat tanult belőle...Karcsi nem nevetett vele. Ellenkezőleg: mintha ingerelné a túlzott vidámság, feddőn Mogyoróra sandított.- Pfuj, de utálok lódítani! - morogta végül. Igen, úgy morgott, szinte vicsorgott, mint egy harapós, támadni készülő kutya. - Utálom az egész helyzetet! Hogy még Petinek is meg másoknak is lódítsak...Egyre dühösebbnek látszott.- Ez nem hazugság, te csacsi! Ez... egészen más! Kényszerű alkalmazkodás részedről egy jó cél érdekében! Milyen kárt okozol vele az öcsémnek? Egyáltalán, kit károsítasz meg vele? Senkit. Érted? Viszont nekem, illetve az egész őrsnek segítesz vele. Erre gondolj, és ne más...- De ha az ember belefog egyszer, mármint a hazudozásba, se vége, se hossza! Egyik hozza maga után a másikat. Már eddig is...Elharapta a szót. Most egészen másképp beszélt, mint általában szokott. Az indokolatlan harag, az az oktalan, mesterségesen felfújt önvád jó hatással lehetett agya működésére. Serkentő hatással. Egész szabatosan fejezte ki magát, és nem kérdezett örökösen vissza: "Mért ne okoznék kárt?"- Na mindegy! - jelentette ki végül a fiú határozottan, mintha önmagával folytatott vitát zárna le azzal a "mindegy"-gyel. Mogyoró már nem számított sorsdöntő bejelentésre. Holott Karcsi éppen akkor egészen furcsát közölt vele:- Ide figyelj, Kati! Este azt írtad arra a papírra: "Meg kell beszélnünk a részleteket!" Hát vedd tudomásul, hogy a részletek nem fontosak! Nem fontos, hogy én... hogyan intéztem el az ügyet! Elintéztem, és kész! Elégedj meg ennyivel, és ne faggass! Belement az öreg, és kész! Mit akarsz még tudni? Csak az a kérése...Mogyoró nyelt egy nagyot.- ...hogy csendesen közlekedjetek a házban. Nagyapám nem akar kikezdeni a többi lakóval. Az öreg... szóval szereti az itókát. Emiatt úgyis van elég kellemetlensége a háziakkal. Könnyen akadna, aki belekötne miattatok. Szóval: semmi zajongás, semmi viháncolás a lépcsőházban. Minél észrevétlenebbül másszatok fel a padlásra, és odafönt, ha lehetséges, lábujjhegyen járjatok! A lányok úgyis szeretnek pipiskedni! És igaz is! Ne felejtsd el: mindig a padlás jobb szárnyán tartózkodjatok. Az alatt nappal nincsenek odahaza. Érted, Kati?

Mogyoró igent intett, persze hogy érti. Nem olyan nehéz ügy. De miért ez a nagy titkolódzás, ha egyszer megengedték?De az "itókát szerető" nagypapa követelményeinek felsorolása korántsem ért még véget.- És ha valaki megkérdezné tőletek, hogy hová igyekeztek, azt mondjátok: "A Seresékhez megyünk!" A Seresék laknak a bal szárnyon, velük viszont senki sincs jóban. Még beszélő viszonyban sem. Nem ellenőrizhetik, hogy tényleg őket látogatjátok-e. Érted, Kati? És még azt se mondtam: sohase menjetek csoportosan. Mit csodálkozol? A többi lakó miatt mondom. Nem kérhetek külön-külön engedélyt tőlük, elég, ha a nagyfater tudja, mondom, ő képviseli egy személyben a lakóbizottságot.Mogyoró csodálkozása nő, terebélyesedik. A szigorú előírások nem csorbítják az örömét, ellenkezőleg, külön ízt, külön zamatot kölcsönöznek az egésznek. Illegális hadműveletté avatják a játékosnak induló kalandot.- Rendben van. Mindent betartunk. Úgy fogunk viselkedni, ahogy kívánod. Vagyis - ahogy a nagypapád kívánja. Hálásak vagyunk neki, és nagyon szívesen viszonozzuk is, ha fordul a kocka, és ő szorul segítségre. Ezt meg is mondhatod neki... Addig, amíg személyesen is megköszönhetjük neki. És valami csekélységgel, valami csekély ajándékkal... Mért dühöngsz úgy? Szegény az őrs, egy doboz cigarettára, egy kis csokira gondoltam.- Ostobaságot beszélsz, Kati! - vágott a szavába a fiú. Majdnem úgy mondta: "Emkati". Tegnap este óta, ha a lányra gondolt, lelkes kis arcára, örömtől felizzó szemére, mindig így szólította: "Emkati..." De kimondani mégsem merte. - Ostobaságot bizony! Hogy képzeled, hogy ti... hogy tőletek a nagyszülőm elfogadna... Megtiltom nektek, érted?! Még azt is, hogy egyáltalán bemenjetek hozzá! Nagypapa nem szereti túlságosan a fiatalokat. A lármát és a hancúrozást. Szóval érted, ugye? Már elég öreg az Öreg. Legszívesebben egész nap heverészne. Beteges is, a lábával van zűrje, rosszul alszik éjjel. Az olyan aztán nappal mogorva. Szó se lehet arról, hogy zavarjátok!Mogyoró iskolájához érkeztek. Az épületre nem jutott a dérből, meghatározhatatlan színű, kopár falak határolták. Az ellenkező irányból osztálytársak közeledtek. A sarkon, nem messze tőlük Lelkes tanár úr fordult be éppen.- Most menj el - suttogta Mogyoró. - Minden úgy íesz, ahogy mondtad. Szót fogadunk neked. A lakók álmodni se fogják, hogy a fejük fölött egy főhadi van! Hogy ott jön össze egy őrs...- Kati, várj egy pillanatig! Gyere vissza! Még hátravan valami! Azt akarom. vagyis az a kérésem, ne mondd meg a többi lánynak, hogy énáltalam jutottatok hozzá. A padláshoz. Semmi közük hozzá. Senkinek sem, érted?- Jó - válaszolta a lány bizonytalanul. Alig tudott megszólalni a csodálkozástól. Már szédült a sok követelménytől. - Jó. Majd azt mondom nekik, mármint az őrsnek, hogy apróhirdetésre... Nem, nem viccelek! Különben se tudom, mért vagy ilyen gyászos hangulatban. Tudod mit? Azt mondom, hogy a véletlen segített. Igen, az a legegyszerűbb. Egy csodálatos véletlen folytán sikerült. Semmi részletezés. Megígértem, hogy titokban tartom, és kész! Meg vagy elégedve?A fiú nem válaszolt. Mintha lemondóan intett volna a kezével. De lehet, hogy csak búcsút intett azzal a mozdulattal. Elindult visszafelé, a szembefújó széllel viaskodva, egyre gyorsabban haladt. Sietnie kellett. Az iskolája jó negyedórányira volt onnét.

Első alkalommal simán ment minden. Megvárták, amíg sötétedni kezd, hogy minél észrevétlenebbül osonhassanak be az öreg ház kapuján. A kulcsot Mogyoró őrizte, spárgával hurkot kötött a nyakára - annál fogva lóbálta a kezében. Senki sem vitatta a kulcshoz való jogát - általában hálásan viselkedtek vele szemben. Csak azok fintorogtak, akiktől túlságosan messze esett a főhadiszállás helye. És Anny húzta el a száját egy pillanatra, amikor a százéves, dohszagú lépcsőházba lépett. De egyetlen szóval sem árulta el ellenszenvét. Anny kényelemszerető volt. Ugyanakkor - saját szavával élve - imádta a "muris dolgokat", azok

kedvéért hajlandó volt áldozatot hozni. Most elemében volt, mintha izgalmas kirándulás közepébe pottyant volna - ki akarta élvezni annak minden ízét-szagát. Minden várható és váratlan fordulatát. Langyos közönye tovatűnt, akárha láza lenne, izzott és sziporkázott. Alig lehetett féken tartani.Felértek a ház legmagasabb szintjére. Az óriási kulcs - kulcshoz illő engedelmességgel fordult a zárban.- Szezám, nyílj meg! - vezényelte Zsuzsi, de vidám hangját izgalommal vegyült meghatottság fojtogatta. És megnyílt előttük a mésszel foltozott vasajtó. Boldogan sóhajtottak fel. "Itt vagyunk végre! - fejezte ki az az összetett, sokféle érzelem fűtötte s mégis egybehangzó sóhajtás. - Ez lesz hát a főhadink...!- Az "ígéret földje" - súgta Klári, Ellágyultságában sem feledkezve meg a fennkölt fogalmazásról. A pillanat nagyszerűsége mozdulatlanná merevítette valamennyiüket.Az ajtó kis recsegéssel csukódott be utánuk. Odabent szürke homály borított mindent. Szellőzetlen langymeleg gomolygott az élettelen környezetből, áporodott szagok fűszerezték. Valami moccant egy láthatatlan sarok mélyén, egyetlen moccanás - aztán csend lett ismét. Böske kezében gyenge fény villant, a zseblámpa világa ide-oda imbolygott.- Lábujjhegyen... csak lábujjhegyen járjunk! - figyelmeztette Mogyoró a társait, amikor eszébe jutott az első számú parancsolat. - Az lenne a leghelyesebb, ha magunkkal hoznánk a tornacsukát legközelebb. Akinek régi is van, amit már nem használ, azt itt is tarthatná.- Vagy egy mamuszt! A nagymamája posztópapucsát. Az lenne igazán klassz ide! - ajánlotta valaki. Talpuk alatt szemét zizzent s ismeretlen eredetű, puhán szétömlő por.- És zseblámpához való tartalék elemet is hozzunk - szólalt meg izgalomtól vibráló hangon Sári. - Nehogy kimerüljön! Félek a sötétben. Ki tudja, mi minden van itt... - Fázósan összekoccant a foga.- Azok a szellőzőablakok, azok a félkör alakú rések ott, a másik oldalon, azok ugyan nem sok fényt engednek be! Ha besötétedik odakint, nem lesz valami barátságos itt - állapította meg Juci.- Barátságosnak egyáltalán nem mondható, de annál izgalmasabb! - biztatta Zsuzsi a társait, miközben felfedező útra indult. Hangja messziről hallatszott, s mintha zsebkendőt tartott volna szája elé, tompává halkult. - Itt olyan titokzatos dolgok hevernek! Lépten-nyomon belebotlik az ember valamibe. Miért nem jöttök ti is?Senki sem törődött vele.- Csak előszörre találjátok barátságtalannak - bizonygatta Mogyoró sértetten. Kicsit házigazdának érezte magát a saját szerzeményű padláson. - Ha majd jobban kiismerjük magunkat a terepen, és ha kitakarítottuk, egészen más lesz! A résekre sűrű anyagból függönyt rakunk, hogy nyugodtan világíthassunk. Az új lakásban sem érzi magát otthonosan az ember az első órákban, nem igaz?Éles - s mégis visszafojtott - sikoly volt a válasz. Először nem is a sikolyt előidéző okot kutatták, hanem a zaj okozta rémület bénította meg őket. Már első alkalommal megszegték hát az előírást!Mintha lábuk alatt, mélyen, mormogó-dörmögő emberi hang válaszolna a csendháborításra. Némán füleltek - közben teljesen megfeledkeztek a sikoltóról. De egy szepegő hang a sötét sarok felé irányította figyelmüket.- Jaj... lányok, segítsetek! Valaki... valaki megfogott! Megfogta a lábamat...- Ne bolondozz! Miket találsz ki? Még hogy megfogott... - korholták hitetlenkedve.- Ki fogta volna meg a lábadat? - kérdezte Mogyoró is. Amikor óvatosan Zsuzsi közelébe jutott, döbbent meg, hogy a bal oldali részen kopog a lépte. A tiltott területen."Várjunk csak - elmélkedett egy pillanatig. - Vajon Karcsi úgy gondolta a bal oldali részt, hogy szemben áll az ember a bejárattal? Vagy háta mögött a padlással? Ezt mielőbb tisztázni

kell!" - határozta el, és szorosan a szipogó lányhoz hajolt. Zsuzsi mozdulatlanul állt, mereven, mint a cövek, és egyfolytában ismételgette;- Valaki megfogta... valaki fogva tartja... Nem merem megnézni...Mogyoró lehajolt, de nem látott semmit. Csak felhalmozott limlomot, vas- és fatárgyakat, korhadozó ládát, fületlen kosarat. A látvány a Balaton menti házat juttatta eszébe. Nagyika padlását a fényevesztett tűzhellyel, a kormos kályhacsövet, keménnyé merevült ponyvát, a kosarat, Panni nyivákoló, vaksi kölykeivel. Aztán hozzászokott a szeme a homályhoz, és felismerte azt a "valakit". Egy régimódi egérfogó tartotta fogva Zsuzsi lábát. Szánalommal vegyes felháborodása vidámsággá változott. Alig bírta magába gyűrni a nevetést.- Te szamár, te! Hát nem érezted, nem hallottad, amint felcsapódott a fogó? Ahogy becsípte a cipőd orrát? Még sohasem láttál ilyenfajta egérfogót?Zsuzsi még nem látott olyan régimódi egérfogót - másfajtát sem. Nem látott összelapított testű, hosszú farkú rágcsálót a vasfogak gyilkos szorításában. Zsuzsi nem tudott osztozni Mogyoró jókedvében, még később sem, amikorra kissé megnyugodott, és fél lábon sántikálva megpróbálta kiszabadítani pórul járt cipőjét. De a művelet nem sikerült, a vasfogak mélyen vágódtak a bőrbe.- Levetem a cipőmet, és itt hagyom inkább - szipogta Zsuzsi, és egy rozoga székre ereszkedett, hogy elhatározását azonnal végre is hajtsa.- Október végén akarsz cipő nélkül sétálni az utcán? -kérdezte Mogyoró, és fél térdre ereszkedett. - Add ide a lábad! - Sokáig küszködött, míg végre résre nyílt a fogó, és kiengedte a cipőt fogságából.- Alaposan összekarmolta - állapította meg Sári együttérzéssel. - Majd kend be vastagon pasztával, talán nem veszik észre odahaza...

Már harmadszor jártak a főhadiszálláson. Kezdett kialakulni a helyzet. Legalábbis ők így határozták meg a rendetlenség felszámolását. "Alakul, mi? Még hogy alakul-e? Mát csak röpke napok kellenek - miközben hólyagosra dolgozzuk a kezünket, mialatt teljesen kikészülünk - és máris kialakul a főhadi!"Felgyűrt ruhaujjal, bekötött fejjel dolgoztak. Ruhájuk elé kötényt kötöttek, távozáskor mégis tetőtől talpig mocskosak voltak. A szertedobált, rendetlenül heverő holmit egymásra rakták, a padlásteret többször felsöpörték. Olyan porfelhőt vertek, hogy egymást is alig ismerték fel benne. Nemcsak a szemetet, a piszkos rongyokat, barnára aggott könyveket, papírhulladékot terelték egy kupacba, de a tapasztott padozat hő- és hangszigetelését szolgáló finom port is. Az össze-gyülemlett nagy mennyiségű szemetet - mivel nyilvánosan nem hordhatták az udvarra - kis adagokra osztották, és papírba csomagolták. Apró, kecses csomagok voltak, vékony spárgával körültekerve, a spárga masnira kötve - akár cukrászsütemény is rejtőzhetett volna bennük. Hazainduláskor mindegyikük vitt magával egyet-egyet. A közeli házak előtt várakozó vastartályok csak úgy púposodtak abban az időben, s ha egy kíváncsi házfelügyelő kedvet érzett, hogy kifürkéssze, miféle kacattól szabadultak a lakói a gondos csomagocskákban - nagyot bámulhatott.Komoly felszerelésük volt addigra: söprű, lapát, kefe - többféle kefe is! Anny például - aki feltűnő gavallérosan viselkedett a főhadival szemben - jó állapotban levő hajkefét is hozott a finomabb munkálatokhoz. Juci kimustrált petróleumkályhát szállított a padlásra, hiányzott egy-két alkatrésze - tűzveszélyes volta miatt úgysem szándékozták használni. De mégiscsak volt kályhájuk is! Odahaza ugyan hiányzó tárgyak után kutattak olykor, egyik-másik mama saját s háza népe rendetlenségét kárhoztatta - de hamarosan megnyugodtak, miután a kislányuk mentegetőzve bejelentette, hogy az iskolába cipelte az elkallódottnak vélt takarítóeszközt. Az úttörőszobát újabban az őrsök tartják rendben ugyanis, takarítóasszony-hiány miatt. Ami, ugyebár, nem olyan nagy baj, annyit igazán megtehet az ember társadalmi

munkában! A rendtartásért különben értékes jó pontokat szerezhet az őrstag. Márpedig - ezt anyuka is belátja bizonyára - a szülők érdeke is, hogy az őrs...Anyuka a legtöbb esetben "be is látta". És még szorgalomra is intette a lányát. És kérés nélkül is vásárolt számára egy doboz Ultrát vagy Vimet. Volt már szőnyegük is a padláson, meleg takarójuk. Színes nyomású folyóiratokból kivágott képek kerültek a tartóoszlopokra. Enyhén foszladozó függönydarabokat foltoztak össze a szellőzőrések eltüntetésére. Könyvek sorakoztak egy rogyadozó, de biztonságosan feltámasztott padkán, poharak és félig telt kekszes dobozok, üvegszemű, sárga mackó, divatos táncdalénekes fényképe, néhány aszalódó alma s egy isten tudja, honnét szerzett bányászlámpa szomszédságában. Sakk és dominó. Egy rekedt hangú, telepes rádió - amit halkan ciripelő, síron túli hangereje ellenére sem mertek megszólaltatni. De jelen volt, s a főhadi leltárkészletét gazdagította. Böske kemény kartonpapírt függesztett egy szögre, rajta nyomtatott betűkkel: "Az én házam - a mi várunk!" Anny szemrehányóan nézett rá, de lassan őrá is átragadt a többiek elismerése. Úgy tett, mintha nem ismerne rá apja átalakított, kedvenc mondására.- Egész lakályos itt - jelentette ki Juci a fáradtságtól roskadozva, és büszkén körülnézett.- A végén komfortos főhadi lesz belőle - gúnyolódott Zsuzsi, aki foglyul esése óta feltűnően megcsendesedett. Mintha állandóan félne valamitől - bizalmatlan lett a padlással szembenÉs bútoruk is volt már. A bútorokat a padláson találták, egymástól távol hevertek, értelmetlen kihasználatlanságban. Verejtékes munkával kezelésbe vették valamennyit. Egy darab ajtó nélküli szekrényt. Néhány hiányzó, illetve tört lábú széket. Egy téglalap alakú asztalt - nem hiányzott belőle semmi, még fiókja is volt! -, csak a lapja volt tintafoltos s hullámzó, akár a dunántúli dombos vidék. Trisós lével lesúrolták a bútorokat - a szükséges vízmennyiséget literes üvegekben szállították a helyszínre, kabátjuk alá rejtve - maradék fényüket örökre eltüntetve.Amikor a harmadik összejövetel után kiléptek a főhadiszállás ajtaján, nem találták a kulcsot. Izgalmas keresgélés után bukkantak csak rá egy dobozban. Mogyorónak remek gondolata támadt.- Ott áll a padlásfeljáró sarkában az az ócska vaskályha! Olyan régi, kimustrált, talán Noé mentette ki a vízözönből! A kutyának se kell már. Nem is értem, miért nem viszik az ilyen őskori maradványt a MÉH-be? Arra gondoltam: mit szólnátok hozzá, ha beledugnám azt az ormótlan kulcsot? Legyen valami célja a kályhának. Akkor legalább nem kell keresgélni. Minek cipeljem minden alkalommal haza, nem igaz? Egyszer meg otthon felejtem. Vagy lebukom miatta. A múltkor már úgyis felfedezte az öcsém, alig tudtam kapásból hihető sztorit rögtönözni.Páradtak voltak aznap. Az eszük is messze járt - szórakozáson, tanuláson, másnapi feleltetésen vagy máson -, ellenvetés nélkül fogadták a kulcs elrejtésének ötletét. A kályha rozsdás ajtaja felfelé nyílt, a mögötte támadó rés egy bálna vicsorgó szájára emlékeztetett. Régi hamu szürkült a bálna szájában, puhán süppedt bele a súlyos kulcs.Aznap este Karcsi állított be Madárékhoz.- Kati! - támadt rá szemrehányóan, ahogy egyedül maradtak. - A Seres néni panaszkodott nagyapámnak, hogy egér van a padláson. Nem is egy, azt mondta, több is. Le-fel hancúroznak a disznók! Követelte, hogy állítsanak fel egérfogót. Állítólag van odafent. És azt találta a legérdekesebbnek az az öreg spiné, hogy nem is éjszaka, de világos nappal előmerészkednek azok a pimaszok!Mogyorónak nem volt ideje válaszolni, összeráncolta a homlokát, gondterhelten bólogatott. Egész este Karcsi közlése járt az eszében. "Ha keresni kezdik azt az ócska egérfogót... Ha felmennek, és felfedezik a nagy rendet, a tisztaságot, a leltárt, a jelmondatot! A szabályzatot az oszlopon! Ha megtudja a többi lakó... Mi lesz, ha belekötnek?! De hiszen... hiszen Karcsi nagypapája a lakóbizottsági elnök. És ő megengedte. Csak nem vonja vissza néhány házsártos vénasszony kedvéért?"

Idegesen aludt. Nem tudta, mit tehetne a baj elkerülése érdekében. Beszélni kellene Karcsi nagypapájával. Segítségét kérni minden eshetőségre. A lányokat még nagyobb elővigyázatosságra inteni. Ez minden, amit tehet.Szerencsére másnap nem fedeztek fel semmi nyugtalanítót. Esős, csúf idő járta, sötétebb volt a főhadi a szokottnál is. Jó ideig rendezkedtek, aztán elfogyasztották a magukkal hozott uzsonnát. Sohasem esett olyan jól odahaza egyetlen falat sem, a legfinomabb fogás sem, mint a főhadin papírból fogyasztott, kényelmetlen helyzetben bekebelezett vajas vagy sajtos kenyér. Már csupán a balszárny átfésülése volt hátra - oda csak összhatalmi megegyezés után volt szabad osonniuk. Még be sem fejezték az étkezést, amikor Mogyoró kijelentette, hogy az utolsó szakaszt is felszámolja. Söprűvel, lapáttal felszerelve indult a veszélyes zóna felé. Ahol célhoz ért, feje érintette a háztetőt, lába elé alig hullott valami fény. Mélyen meggörnyedve munkába fogott.- Nincs is olyan sötét itt - suttogta nemsokára. - Vagy talán a szemem szokta meg.Néhány pillanattal később újabb észrevételéről tájékoztatta társait. Ez utóbbi közlés már nem hangzott olyan vigasztalóan.- Jé! Ide... ide beesik az eső! Éppen a fejem fölött törött az egyik cserép. Hát persze... azért nincs sötét. Most már értem... Átázott minden... Képzelem, hogy odalent, a lakásban a mennyezet milyen lehet. Talán még be is csurog...Csendben tovább matatott. A lányok alig figyeltek monoton szövegére, az uzsonna utolsó falatjait tüntették el éppen.- Hát ez... ez micsoda?! - kérdezte Mogyoró váratlanul. Izgalomtól fűtött hangon folytatta: - Egy mélyedés van itt, vagyis egy tégla kijár a helyéről, és alatta... ide nézzetek! Ne jöjjetek közelebb, majd én! Itt egy zsák van elrejtve! Csupa víz, csavarni lehet belőle a vizet. Ezt a zsákot valaki... valaki ide rejtette! Dehogyis fantáziálok! Ebbe...- Nyögd már ki! Mi van a zsákodban? Talán kukorica? Kíváncsivá akarsz tenni bennünket? - kérdezte Anny ingerülten. "Kirándulásos hangulata" múlóban volt, a főhadiszállás izgalma lazult benne. Mérges volt az egész világra - jobb kezének egyik hosszúra növesztett körméből jókora letört munka közben.- Ha én azt tudnám! - válaszolta Mogyoró izgatottan. - Olyan nehéz. Lehúzza a súlyos doboz...- Doboz is van benne? Hogy kerül egy zsákba - doboz? Biztosan ócskavasat gyűjtöttek benne. Hagyd a csudába, elég késő van úgyis! Csak nem akarod idecipelni? Holnap, világosban kiselejtezzük. Hátha akad benne használható...Klári már magára húzta a kabátját, furcsán festett a padlás homályában. A többi is türelmetlenkedett. Mogyoró engedelmeskedett. Amikor vissza akarta helyezni a rejtélyes zsákmányt eredeti helyére, a zsákban rejtőző vasdoboz tartalma megcsörrent. Semmi tévedés - megcsörrent. Nem zörrent, nem koppant, nem dörrent, finoman csengő, gyengén összecsörrenő hang hallatszott a belsejéből. Sok-sok lemez, fémtárgy vagy... lehet, sőt egészen biztosan...- Lányok! Ebben a dobozban pénz van! Szavamra mondom! Fémpénz. Ezüst vagy arany! Nem hiszitek? Mért vigyorogtok? Várjatok csak...Mogyoró fojtott hangjából boldog elégedettség ujjongott. Már nem is a padláson érzi magát - nem ezek között a hitetlenkedők között! -, valahol egy pódiumon áll, és képzeletbeli közönségnek magyaráz..."A Mókus? Az a leggazdagabb őrs. Nem ismeritek? Ők a leggazdagabbak Pesten! A csudát - az egész országban! Akkora kincset találtak, saját úttörőházat, főhadiszállással ellátott úttörőházat építettek. Úttörőüdülőt! Messzi vidékről özönlenek oda a gyerekek. Árvák jönnek meg betegek is. Igen, beteg gyerekek. Az első lakó az a lány lesz, aki a Balaton partján élt elhagyottan, aki évekkel ezelőtt egy elveszett gumiállatot örökölt. A Szörnyeteget... A nagymamája volt egyetlen támasza, s az idén az is meghalt. És állami gondozottak is lesznek

ott, egy nagy családban élnek, s akkor családi gondozottaknak hívják majd őket! Ennyi rengeteg aranypénzből mindenre telik majd..."Ha kéznél lenne egy magnó - méghozzá a jövő évtizedek technikai vívmányait előrehozó, olyasféle csodamagnó, ami az agytekervények beszéddé nem formált gondolatait lesz hivatva szalagra rögzíteni -, akkor a fenti szöveget örökítené meg Mogyoró vágtató gondolataiból. De magnó nincs a közelben - még közönséges, mindennapi magnó sem. Mogyoró felemelkedik a padlás sarkában, és megdicsőült arccal, kissé lihegve elindul az értékes teherrel ámuló társai felé.- Ez nem is doboz, hanem ládikó - szögezte le Anny tárgyilagosan. Két vaspánt feszül a ládikó fölé, a vaspántokon zár van, a zárra lakat szorul.- Ebbe tényleg valami értékeset rejthettek - látta be Juci is. De csak bámultak az ismeretlen eredetű tárgyra, anélkül, hogy igyekeztek volna felfedni a titkát.- Apró tárgyak vannak benne, ha mondom. Pici vasdarabok - találgatta Dalnok Klári. Kissé megemelte a vaskazettát. Belevörösödött a nagy igyekezetbe.- Vagy más, fémből készült tárgyak! Hányszor ismételjem? - tört ki Mogyoróból. Féltékenyen maga felé vonta a ládát, bár Klári még fogva tartotta azt. Böske éppen szólni akart: "Mit bolondoztok? Mért rángatjátok annyira?" - amikor a kazetta engedett felfedezője erejének, és oldalra billent. Úgy feküdt ott, mint egy hullámok űzte, egyensúlyát vesztett csónak. Koppant is a kemény talajon, sértett hangon tiltakozott a testét ért ütés ellen.- Mért döngetitek a földet? Vagyis a padozatot? Csak prédikálni tudtok óvatosságról, s közben... - mondta Böske szemrehányóan, de torkán akadt a folytatás. Nyelt néhányat. Mereven a ládikóra bámult, vagy inkább a ládikó alá.- Lányok, én azt hiszem, hogy... Katinak igaza van! Oda süssetek!- Mért olyan érdekes az a... - Sári csak ennyit kérdezett. Aztán ő is csendben maradt. Még a homályban is látszott feltűnő sápadtsága, melyből mocskos ujjnyomok ütköztek ki, ahogy idegességében a homlokához kapkodott. A beázott rejtekhelyen sok nedvesség érhette, elrozsdásodott a ládikót körülölelő vaspánt. Az ütés nyomán kettévált, a lakat értelmét vesztetten fityegett. A láda falán ujjnyi rés támadt a fedél alatt. És az oldalra dőlt csónak - illetve kazetta - réséből kis és nagyobb kerületű, sárga és sötétszürke érmék hullottak ki. Nem sok, de éppen elég ahhoz, hogy megállapíthassák mibenlétüket.- Pénzek... - nyögte Juci rémülten. Maga sem tudta, mitől rémült meg annyira. - Tényleg pénzt találtunk!- Arany- és ezüstpénzt - helyesbített Mogyoró diadalmas örömmel. - A mohácsi vész előtti időből eredhet. De lehet, hogy még régebbi. Talán Árpád-korabeli. De az is lehetséges, hogy a rómaiak, amikor Magyarországon telepedtek le, például Aquincumban...- Ne röhögtesd ki magad! - vitatkozott Anny. - Pont ennek a ronda háznak a padlására mászott fel egy római szivar! Hol volt akkor még ez az épület?!Mogyoró megsértődött. Ezek az ostobák, ahelyett, hogy áhítatos tisztelettel vennék körül őt, aki nemcsak főhadit szerzett az őrsének, de ráadásul...- Mért kellett hogy római szivar hozza fel? Hozhatta később más, mondjuk akinek a kezébe jutott... - csak ennyit válaszolt.- Most ne azon vitatkozzatok, hanem hogy mit csináljunk vele. - Ez a praktikus tanács természetesen Böskétől származott.- Mit csinálnánk? Eladjuk az Óra- és Ékszerboltnak! Az árát meg elosztjuk. Mienk, mi találtuk, a mi főhadiszállásunkon! Azé a pénz, aki megtalálja! - Zsuzsi elfeledkezett az egérfogóról, ismét jókedve volt. Vidáman hajlongott a kincs körül, mintha áldozati tüzet ünnepelne.- Eladjuk? Hogy képzelitek? - hűtötte le a kedélyeket Böske megfontolt hangja. - Aranypénzt nem lehet csak úgy adni-venni! És ha lehetne is, mivel igazolnánk, hogy a miénk? Hogy nem lopta az őrs?

- És ha a gazdája jelentkezik? Ha magának követeli? -aggodalmaskodott Klári.- Melyik? A mohácsi vész előtti főúr? Vagy Árpád fejedelem személyesen? Vagy egy klassz római gladiátor? - szellemeskedett Anny.- A rendőrségre tartozik az ügy. A talált tárgyak. Egyszerű, mint a pofon. Vigyük el a legközelebbi...Böske Zsuzsi szavába vágott:- Tévedés! A cégi lelet a nemzet tulajdona. Be kell szolgáltatni a Nemzeti Múzeumnak. Az illetékes osztálynak. Ott állapítják meg a származását is.Igazat adtak neki. Többször olvastak az újságban hasonlóról. A rádió is bemondta, ha valahol, egy kis faluban, szántóföldön vagy réten pásztorok, egyszerű parasztemberek aranypénzt találtak: "A bejelentés nyomán kiszállt a helyszínre... és megállapította..."Mogyorót letörte az őrsi döntés. Nem ők rendelkeznek eszerint a kinccsel? A leggazdagabb őrs tehát...- Azt akarjátok, hogy adjuk oda? - kérdezte búsan.- Hova oda? - csodálkozott Anny. - Előbb intézkedni kell, közölni a múzeummal, telefonon vagy személyesen, hogy aranykincsre bukkantunk!- Bukkantunk? - Olyan nevetségesen hangzott Anny szájából az a szó, hogy Mogyoró búját feledve felnevetett.- Igen. Mit vihogsz? Kincset lelni szoktak vagy rábukkannak. A magam részéről különben vállalom, hogy telefonáltatok apával...- Köszönjük! De ez közös ügy. Közösen is telefonálunk tehát! - utasította vissza Juci. Zsuzsi persze tréfát csinált ebből is.- Közösen telefonálunk? Mindenki mond a készülékbe egy szót? Akkor én az "és"-t szeretném…Összeszedelőzködtek. A kazettát visszatették eredeti helyére, betakartak a zsákkal, a kilazult téglát föléje helyezték. Aztán elindultak. Izgalmukban megfeledkeztek az óvatosságról, egy csoportban haladtak lefelé a penészszagú lépcsőházban. A második emeleten jutott eszébe Mogyorónak a kulcs. Visszasietett, és a kályha torkába rejtette. Mintha langyos lett volna a sok éve benne felejtett hamu, kellemesen érintette a kezét. Amikor beérte a társait, egy öreg bácsi faggatta éppen azokat.- Hát ti? - kérdezte kedélyesen. - Hol jártatok? Mi dolgotok volt a magasban?Kopott volt rajta minden. Rongyos sál tekeredett a nyaka köré, otromba bakancsot viselt. A bakancs nagyokat koppant a csorba szélű lépcsőn.- A... a Sereséknél... - hebegte Juci zavartan. "Hű... - gondolta Mogyoró - ki lehet ez a Mikulás? Jól belebotlottunk."- A Sereséknél? - kérdezte ismét a bácsi, és vigyorgott, mint akinek jó vicc jutott eszébe, s az kikívánkozik a száján. - Kik azok a Seresék? Talán leánynevelő intézetet nyitottak a háztetőn? No, akkor igyekezzetek szépen, eriggyetek gyorsan haza, mert ki...- Mert kihűl a bableves! - vágott közbe Zsuzsi. - Köszönjük a szíves figyelmeztetést! Jó tanáccsal különben is ellátott az anyukánk!- Nagy szád van, te kislány! - dörmögte a bácsi sértetten. - Rátok férne, bizony csak, egy nevelőintézet, ahol alaposan a feneketekre... - Mérgesen, hangos szuszogással totyogott a felsőbb emeletre. A lányok rossz érzéssel bámultak utána.- Ezt aztán jól megharagítottad! Egész belekékült... Nem árulnád el, mért kellett kikezdened vele? - kérdezte Böske szemrehányóan.- Most majd szalad, és megkérdezi a Sereséktől... - támadt Juci is Zsuzsira.- De hiszen nem is ismeri a Sereséket! - védekezett a megtámadott. - Tőlünk kérdezte, hogy kicsodák. - Bűntudat látszott az arcán. - Különben is, mi rosszat mondtam neki?- Mit izgultok? Hallhattátok Katitól, hogy az egész ház haragban van a Seresékkel - vigasztalta Klári. - Még ha hozzá is menne...

- Különben sem tartózkodunk itt engedély nélkül!- De nem is lakik ez az ürge a házban! Idegen volt.- Látogatóba mehetett...- Látogatóba? Olyan kopottan?!- Gyászszegélyes körmökkel...- Én ószeresnek néztem, nem látogatónak. Vagy hordárnak, aki valamiért ment - zárta le a vitát, az egymás szavába vágó véleménysort Bodó Juci. Szórakozott volt és türelmetlen is, az esze máshol járt. Valaki megígérte, hogy estefelé felhívja telefonon. Ha nem találja otthon, amilyen beképzelt srác, nem jelentkezik újból."Ószeres lehetett, tényleg. Hogy nem jutott mindjárt az eszembe!" - morfondírozott Mogyoró. Meg mert volna esküdni, hogy Jucinak igaza van. Mintha összesodort üres zsák lett volna az öregember kezében. És... és egy hosszú szíj. Egész biztosan egy szíj is. És mintha valami érem a kabátja kihajtóján. Vagy tévedne?Az is lehet, hogy téved. Annyi mindent képzel az ember utólag. Az ószeresek általában délelőtt járnak üzletelni. Vagy déltájban. Az ószeresek inkább asszonyok. Kövér, kicsit lompos, hangosan kiáltozó asszonyok..."Mindenféle szemetet... ócskavasat veszek! Romlott krumplit, gyalult faforgácsot... - várjunk csak, mit is még? igen - molyos ruhát veszeeekl Mosogatóvizet veszeeek..."Előbb csak a régen elhangzott szavakat, saját acsarkodó, szemtelen szavait vélte hallani az omló falú lépcsőházban, aztán megjelent lelki szeme előtt a dühösen fenyegetőző, öklét rázó, később cinkosán együttérző, melegszívű asszony képe is. Az ószeresé. Akivel olyan szégyenletes kalandot élt át másodikos korában. Aki nem árulta el őt, s akit ő egy pohár hideg, gyöngyösen pezsgő szódavízzel fizetett meg bajtársi melléállásáért...

A ház előtt, látszólag gazdátlanul, lapos rakfelületű kézikocsi várakozott. Rúd meredt ki belőle - mintha miniatűr lovacskákat készülnének eléje fogni. Ilyenféle alkotmányon szállítanak kis mennyiségű szenet meg fát a tüzelőboltokból.Zsuzsi játékosan eléje ugrott, s már hajolt is a rúd felé, hogy megragadja.- Ezen könnyen elszállíthatnánk a kazettát! Figyelitek: előállt a fogat, hogy…Egy csuklyás viharkabátos, tizennyolc év körüli fiú mozdult el a ház falától, s figyelmeztetően reszelte a torkát. Az ismétlődő torokreszelés fenyegetően hangzott.- A tiéd? - kérdezte Zsuzsi meglepetten. - Mit izgulsz annyira? Nem eszem meg a Fiatodat! - De gyorsan otthagyta a kézikocsit, és a többihez csatlakozott.- Begyulladtál, mi? Sose tagadd! Látszik rajtad... - ugratták azok. - Legalább máskor nem próbálsz idegen tulajdonhoz nyúlni!Még egyre esett, szürke párás volt az alkonyodó égbolt. Talán az őszi ködbe burkolódzó utca, a távolban rejtőző, háromszögletűre szűkült, sivár terecske volt a bűnös abban, hogy a csodaszerűen napvilágra került aranyzsákmány ellenére is Mogyorót komor hangulat fogta el. Hátra-hátrapislantott, mintha búcsúzna valamitől. A ház, amelyből nemrég távoztak, a háztető, amely védően borult a verejtékes munkával tisztára varázsolt padlás fölé - nem látszott már, de az a bánathoz hasonló, nyomasztó előérzetféle csak tovább kísérte.- Mi bajod, Kati? - kérdezte Böske, megsejtve rosszkedvét, és szorosan belekarolt. - Úgy beborultál, mint odafönt az égbolt!- Á... - válaszolta Mogyoró, és vibráló szájjal mosolyogni próbált. A mosoly grimaszhoz hasonlított inkább. -Semmi! Csak fáradt vagyok meg éhes. És itt van még előttünk a telefonálás is! Azért, hogy elvegyék tőlünk, amit találtunk...Aztán eszébe jutott, hogy nem is olyan rossz módszer, amit Karcsi alkalmaz időnyerés céljából, és gyorsan hozzáfűzte:- Mért lennék beborulva? Nem mondanád meg? Egy ilyen szerencsés napon?

Zsuzsiék laktak legközelebb, tőlük hívták fel a múzeumot. De eredménytelenül: senki sem tartózkodott már a hivatalos helyiségekben. A portás vagy takarító, aki hosszas csengetés után felvette a hallgatót, szóba se akart állni velük. Nem lehetett kíváncsi természetű - vagy ostoba diákstiklinek tartotta gyámoltalan hebegésüket -, mert meg sem kérdezte, milyen ügyben óhajtják a "régipénz-osztály"-t. Hivatalos időről fecsegett, s hogy illik azt betartani. Aztán letette a kagylót. Határozatlanul néztek egymásra - újabb döntésre volt hát szükség. A döntés hamarosan meg is született. Mogyoró, a "legdumásabb", holnap ellenőrizhetetlen betegségre hivatkozva odahaza marad. Miután apa munkába, anya bevásárolni, Peti iskolába indul - ő kényelmesen bejelentheti a nagy eseményt.- Csodálom, Kati, hogy ilyesmire vállalkozol. - A beállott csendben Böske rosszalló véleménye szemrehányóan hangzott.- Az igazság hosszútávú bajnokát - súgta Juci Klári fülébe. - Az őrs lelkiismerete... - Mogyoró mentegetőzni próbált:- Hidd el, nem szívesen teszem. A legokosabb az lenne, ha apához fordulnék.- Még csak az hiányozna!- Ha a szülők tudomást szereznek a kincsről, a főhadi is kiderül!- Szó sem lehet szülői tanácskozásról!- Én csak az otthon maradással járó hazudozást elleneztem! - védekezett Böske.- Az őrs érdekében továbbra is a legmesszebbmenő titoktartásra van szükség! - követelték együttesen. Olyan ímmel-ámmal futottak szét végül, a tanácskozás után, mint akik előre sejtik: nem érdemes sietniök. Úgysem lesz ma este tanulás. Hogy is lehetne ilyen felajzottan, ekkora titokkal terhelten, ilyen sorsdöntő napon - leckét magolni?!

A telefonálás simán zajlott le. A hivatalnok ugyan, akivel Mogyoró tárgyalt, felírta a telefonállomás tulajdonosának a számát, és próbaképpen visszahívta Madár Károly lakását, akár egy interurbán postahivatal, s csak aztán volt hajlandó szóba állni vele. Mogyoró engedelmesen válaszolt a kérdéseire. Bediktálta a címet is - Karcsi nagypapájának a címét is:- Fodormenta utca 7. Igen, Fodormenta. Nem viccelek... dehogyis! Még nem tetszett hallani róla? Igen, Budán.- Budai ház udvarán bukkantak a leletre? "Bukkantak? Tényleg igaza lesz Annynak..."- Ó, nem! Éppen ellenkezőleg...- Ellenkezőleg? Szóval a pincéjében?- Dehogyis...- Telken vagy egy közeli réten? Árok vagy ásatás következtében keletkezett üregben? - faggatta a mindent tudni vágyó hivatalos személy.- Nem - válaszolta egyre bizonytalanabbul a kislány. - Emeleten! Fent, a leg...- Emeleten?! - csodálkozott az illetékes hivatalnok.- Azaz, pontosabban az emeletek felett! A padláson...A hivatalos személy egy ideig hallgatott. A padlástér mint középkori leletterep - sehogyan sem tetszhetett neki.- Halló... - kérdezte Mogyoró aggodalmasan. - Ott tetszik még lenni? - Szerette volna még hozzátenni: "Félemeleten vagy földszinten?"- Itt vagyok. A holnapi nap folyamán, pontosabban a késő délutáni órákban mindenesetre kiszáll egy bizottság a helyszínre. Addig ne nyúljon senki a lelethez!"Kiszáll? Mindenesetre? A helyszínre száll?" - csodálkozott Mogyoró. De titokban tartotta csodálkozását, és köszönettel könyvelte az ígéretet."Valamit elfelejtettem az ürgének megmondani! - döbbent rá valamivel később, miközben kényelmesen visszahelyezkedett a langymeleg ágyba. - Figyelmeztetni kellett volna, hogy néma csendben lopóddzanak a házba. Hogy csendben szálljanak ki... azaz fel! Hű, milyen

grimbusz lesz ebből! Ha a bizottság megrohanja a mocskos lépcsőházat, ha izgatottan, egymást taszigálva trappolnak az értékes lelet felél A lakók kiszaladnak a szokatlan lármára, álmélkodva veszik tudomásul a szenzációt. Jé... hogy ezek a kislányok milyen ügyesek! Itt éltünk évtizedeken keresztül, békésen aludtunk, mit sem sejtve arról, hogy a fejünk fölött milliós - talán milliárdos értékek hevernek az örökkévalóság takarója alá rejtve..."Ez az "örökkévalóság takarója", ez a ködösen fogalmazott s mégis sokatmondó meghatározás fölöttébb elnyerte Mogyoró tetszését. Olyannyira, hogy felfedeztetésük veszélyét is elfeledtette vele. Karcsi különben is eltúlozza a veszély nagyságát. Túlbuzgó óvatossággal tartja őket távol a nagyapjától, akinek egyetlen hibája, hogy "szeret a pohár mélyére nézni". Aki önzetlenül bocsátotta rendelkezésükre a kulcsot. Az olyanfajta embertől nem kell félni. Az olyan férfias bátorsággal vállalná a lakók haragját. Klassz kis öreg lehet.Ez utóbbi megállapítással tett pontot hosszú elmélkedése végére. Egészen megnyugodott. Végül arra gondolt, kicsit szundikál még. Megérdemli, s van ideje is hozzá.

Fél tízkor már nem bírt az izgalmával. A lányokat értesíteni kell a fejleményekről. A kiszállásról. Meg kell szervezni a holnapi inspekciózást is. Nem várhat délutánig. Lázas kapkodással öltözködni kezdett.- Hát te? - kérdezte anyu állandóan készenlétben tartott szülői éberséggel. - Mért öltöztél fel? Azt mondtad, ágyban maradsz.- Mégis elmegyek a suliba. Egyáltalán nem fáj már a fejem. Jót tett ez a kis pihenés. És eszembe jutott - nem mondtam este? -, hogy a harmadik órán esetleg matekdogát írunk. Ha nem vagyok ott, hiányozni fog egy jegyem. Tudod, úgyse valami jaj de nagyon szeret a Pircsi néni...- Azért mégsem tetszik nekem ez az erős fejfájás, Kati! Ok nélkül nem kezd el fájni az embernek a feje. Főleg ebben a korban...- Lehet, hogy keveset aludtam, anyu. Este sokáig fent voltam, izgatott az a lelet... akarom mondani az a le... lehetőség, hogy dogát írunk. Példákat csináltam. Anyu, ne tarts fel, nagyon szépen kérlek! Feltétlenül meg akarom írni. Most meg mért csodálkozol? Szörnyű lenne, ha megíratná pótlólag a Pircsi! Személy szerint egyedül velem. Csudára kitolhat olyankor az emberrel!Anyu nem tartotta fel tovább. Bűnbánóan igyekezett segédkezni a lányának. Sorra kezébe adta a ruhadarabjait, ki is rázta valamennyit, mintha porosak lennének. Mogyoró most örült igazán, hogy a kulcs a kályhában maradt. Egyik harisnya sarkán lyuk tátongott.- Ja... - mentegetőzött anyu szemrehányó pillantására. - Nem telik mindenre az ember idejéből. Főleg, aki főha..."A kutyafáját a szórakozott fejemnek! Már másodszor feledkezem meg a kötelező titoktartásról!" Anyu csodálkozva nézett rá - vajon miért krákog annyit?- A torkod is?- Igen. Akarom mondani, dehogyis. Csak rosszul nyeltem. Azt készültem mondani az előbb, hogy főleg aki hadi... aki hadilábon áll a matekkal!Anyu bűnbánata tovább fokozódott. Hiába - a szülő olykor csúf igazságtalanságra képes szegény gyerekekkel szemben. Bizalmatlanságból, túlzott elővigyázatból. Tulajdonképpen mentegetőznie kellene. Vagy legalább kimagyarázkodnia. Bevallani a lányának, hogy ma reggel azzal vádolta titokban, hogy feleltetés vagy valami más hasonló elől bújik a váratlan s indokolatlannak látszó otthon maradással.

- Nem vesztettél semmit a kétórai lógással! - közölte Klári, hosszú évek óta hűséges padtársa, amikor jóval becsengetés után csendesen a helyére lopódzott. - Egy unalmas meg egy lyukas órát úsztál meg! És csuda mázlid van ráadásul, Eta néni nem írta be a hiányzókat, mert az osztálykönyv Lelkes apánknál maradt.

- Van igazolásom - válaszolta Mogyoró hetykén. -Anyuval írattam, szabályos igazolás. „Lányom, Madár Katalin, VII. oszt. tan. gyötrő fejfájása miatt kénytelen volt az első órákról távol maradni. Kérem szíves tudomásulvételét..." Szegény anyu, az előszobában körmölte, mialatt a kabátomba bújtam, és...- Remek! És hogy engedett suliba a "gyötrő fejfájás"-sal?- Mert már múlóban volt, s főként, hogy megírhassam a harmadik órán a matekdolgozatot!- Ez még remekebb! Hogy te milyen klasszul lódítasz újabban! Hiszen ma nincs is matekóra!- Az bizony nincs - vallotta be Mogyoró szégyenkezve. Még a szemét is lesütötte. "Őrsi érdekből..." - jutott aztán eszébe a varázsige, s kissé megvigasztalódott. - Papírforma szerint nincs, de vedd tudomásul, hogy a dolgozatírás veszélye fejünk felett lebeg, akár egy viharfelhő. És a veszély puszta sejtése is okozhat fejfájást olyan érzékeny teremtésnek, mint amilyen én vagyok! Más véleményen vagy talán?- Nem vagyok - válaszolta a padtársa szórakozottan. - Csak közlöm, hogy ravasz lettél, Kati!- Ravasz? - mosolygott Mogyoró szerényen. - Ne alkalmazzunk csúf kifejezéseket! Inkább ügyeskedésről van szó részemről, olyanfajta agyafúrt...Nem volt ideje befejezni. Saját természetét analizálni. Az ajtó felpattant, s dragonyos léptekkel Piroska néni, a matektanárnő robbant be az osztályba. Kezében füzetlapok. Tekintete végigsiklott ámuló tanítványai arcán, egy pillanatra megpihent Mogyorónál, még biccentett is picit feléje, mintha azt mondaná: "Hívtál, kívánságodra, íme, megjelentem!" - Vadász tanárnő beteg - jelentette be kurtán, mielőtt elérte volna az asztalát. Odanyújtotta a középső sor első padjában ütőnek a kitépett lapokat. - Lyukas órám lett volna, én helyettesítem őt. Röpdolgozatot írunk egy darab papírra. Ne ijedezzetek, tájékozódni akarok csupán az általános...Klári padtársának a cipőjére helyezte saját cipőjének talpát. A vastag bőrön keresztül is érezhető volt az erőteljes nyomkodás. De Mogyoró nem nézett Klárira, hogy tekintetével igazolja a jelbeszéd megfejtését. "Ez inkább ügyeskedés. Agyafúrtság..." - jelentette ugyanis az egymást követő nyomás-tititákból alakult, könnyen megfejthető jelbeszéd.

Anyu feltűnően rosszkedvű volt, amikor Mogyoró hazaért az iskolából. Néha a lányára nézett követelő sürgetéssel, mintha unszolná, hogy szólaljon meg. De Mogyoró nem engedelmeskedett a néma anyai parancsnak.Múlt az idő. Lassan teltek a percek, amikor végre kibújt a szög a zsákból. Anyuból kitört a magába fojtott kérdés:- No... volt számtanotok? Úgy gondolom, számtanóra? - Merően figyelte a lánya arcát."Hű... valami zűr van! Ha nem lenne, anyu mateknak mondaná a számtant! Anyu jó haverságból alkalmazkodik hozzánk, átveszi a szótárunkat is..."- Persze hogy volt... - mondta nagyon halkan.- És írtatok dolgozatot?- Írtunk. Mondtam reggel, hogy várható...- Tényleg írtatok?"Most mért csodálkozik annyira? Én az ellenkezőjétől lepődnék meg a helyében. Furcsák a szülők. Olyan... logikátlanok!"- Írtunk. Mért kell kétszer mondanom? Olyan nehezen hihető el, hogy matekórán dolgozatot írunk?Anyu nem válaszolt. Nem intette le felfortyanó modoráért sem. Csak később, hátat fordítva és majdnem közömbösen - mintha a falnak számolna be valamiről, nem is lényegesről - kezdett beszélni ismét:- Délben találkoztam a háztartási boltban Balázsnéval. A Böske mamájával. Mért lepődtél meg? Sokszor találkozunk össze, véletlenül. Panaszoltam neki, hogy fájt reggel a fejed. S

hogy igazán nem csoda. Hisz annyira túlterhelik szegény tanulókat. Az a rengeteg számtanpélda, amit egy dolgozatírás előtt...Anyu elhallgatott.- Igen? - Csak ennyit kérdezett a kislány. A folytatást úgyis sejtette. De nem az következett.- Szerencse, hogy a Böske úgy szereti a számtant. Azt mondta az anyja, lehet, hogy mérnöknek...- Tudom, anyu! Én ne tudnám? Böske mérnök szeretne lenni vagy fizikus. De az még messzi van...Halkan felsóhajtott. Minek ez a sok körítés? Ez a mellébeszélés? Mért nem tér anyu a tárgyra? Mért nem vágja a szemébe, hogy haszontalan, hazudós teremtés?...Anyu meghallhatta a néma követelést.- És azt is mondta a Balázsné, hogy ma, azaz a keddi napon, nincs is számtanórátok. Ő kívülről tudja a heti tanrendet.- De ma volt - jelentette ki Mogyoró rekedten. "Sánta kutyát, hazug embert... - Ez motoszkált a fejében. Jó lenne anyuval is közölni: - Látod, anyu, sánta kutyát..." De nem tehette. Inkább megismételte: - Pedig volt! De te... te persze jobban hiszel másoknak, boltokban pletykálkodó...- Igazán volt? - Anyu hangjából reménykedés hallatszott.- Ha mondom! - biztatta a lánya. "Hátha még sikerül elsimítani a viharzó hullámokat..."- És dolgozatot is írtatok?- Persze hogy írtunk! Nem rendeset, csak röpdolgozatot, egy darab papírra. Egy közönséges, kitépett füzetlapra. Több rövid példát kaptunk. A Pircsi felmérte az osztály általános tudását, mielőtt megíratja a valódit.- És a tiéd... sikerült?- Honnét tudhatnám? Mért vallatsz? Nem volt időm ellenőrizni. Majd kiderül a vallatásnál! Akarom mondani a javításnál... Különben sincs nagy jelentősége ennek. Nem mondtam?"Marina... Marina... Marina..." - hallatszott ki Peti szobájából.- De mondtad...Csend lett. Csak a tánczene s az émelygős férfihang zengett a falon túlról továbbra ís. "Úgy látszik, vége a nagy jelenetnek!" - gondolta Mogyoró megkönnyebbülve. De ismét tévedett. Csak az első felvonás ért véget. Anyu feléje fordult, s már csak úgy mondta, mint valami jelentéktelen semmiséget, ami most jut eszébe:- A Böske mamája vigasztalt, hogy azért vagy olyan fáradt meg izgatott mostanában - akárcsak az ő lánya -, mert valami titokzatos ügyetek van az iskolában. Valami úttörőfeladat. Vállalás vagy micsoda... Hogy az köti le állítólag minden szabad időtöket. Nekem nem is említetted...Mellékesen jegyezte meg azt a "nekem nem is említetted"-et, s közben csak úgy zúdult, csak úgy sütött a kurta mondatból a sértettsége. Megcsonkított szülői büszkesége panaszkodott belőle. "Az én lányom, az én kislányom már nem bizalmas hozzám! Én nem érdemlem meg, hogy őszinte legyen? Csak a Balázs mama? Hát így állunk..."- Meglepetésnek szántam, anyu. Igen, csak később akartam beszélni róla..."Szép kis dolog! Szóval Böske kikotyogta! Ha csak az anyjának is. Ezt nem hittem volna róla! Éppen őróla... - háborgott Mogyoró mentegetőzés közben. - Az ember nem is gondolná, hogy éppen Böske árulta el..."- Egyelőre az úttörő szabályzat nem engedi meg, hogy eláruljuk. Még a szülőknek sem. Az őrs úgy döntött, hogy őrsi érdekből... Anyu, ezért... ezért igazán nem szabad haragudnod!- Tényleg. Ezért tényleg nem szabad... ha titoktartásból... - suttogta anyu elgondolkozva.- No látod! Kár volt izgulnod! Most már megnyugodtál?- Hát... - Ennyit mondott csak anyu. De nyugodtabbnak látszott. Igyekezett elhitetni magával, hogy nem lett kegyvesztett. Nem vesztette el a lánya bizalmát.

Mogyoró nagyot sóhajtott. Csak látszólag fogadta olyan könnyed iróniával anyu vergődését. A szíve vérzett, aggodalmasan nézett a holnap felé. Mint akinek sikerült megúsznia a kiérdemelt büntetést - de tudja, hogy az továbbra is a feje fölött lebeg.

Egyenesen Böskéhez rohant. Böske eléje tolta az uzsonnáját.- Egyél - mondta barátságosan. - Ha elfogy, kérünk meg egy adagot.Néhány percig békésen harapdálták a friss kenyérszeletet. "Most mindjárt megakad a falat a torkán! Most szégyenkezni fog, megpróbálja tagadni, szépíteni, Összevissza dadog majd, de én keményen, igen... könyörtelenül..." - gondolta Mogyoró harciasan.- Hallom, elárultad anyukádnak a főhadit! Igazán nem szép tőled! - támadt váratlanul a lánynak. Dühösen érezte, hogy nincs igazi erő a támadásában. Mintha útközben s evés alatt vesztett volna felháborodásából.- Semmit sem árultam el. A főhadiról egy mukkot sem tud anyukám. Annyit közöltem csak vele, hogy úttörőügyben járok el otthonról. Hogy az őrsömmel vagyok délután. Hogy engedje elvinni a kalapácsot meg egy csomó szöget, és porrongyra is szükségem van - vagyis az őrsnek. Csak ennyit, ő nem is faggatott többért.Nyugodtan tovább falatozott, egészséges, fehér fogai szorgalmasan őrölték a kenyeret, a megrágott falat zavartalanul csúszott le a torkán. Eszébe se jutott megakadni.- Ehhez, ennyi "árulkodás"-hoz neked is, a többieknek is joguk van. Sőt, szerintem - kötelességtek megnyugtatni a szüleiteket. Hogy tudják, nem csavarogtok. Hogy nincs semmi rossz a gyakori távozások, hosszú távollétek mögött.Böske ilyen. Mindent kimagyaráz. Okszerűen, pontosan. Igazságosan. Ha vitatkozik - nyíltan az ember szemébe néz, és várja az ellenérvet. Ha az ellenérv késik, tovább bizonygatja a maga igazát. Ha igaza van. Mert előfordult már az is, hogy bevallotta saját tévedését.Másnap, mindjárt ebéd után a főhadiszállásra vonult az egész őrs. Az első megdöbbenést a kályha váltotta ki. Vagyis a kályha hűlt helye. A padlástér sarkában kör alakú, fakó sziget ütközött ki a padozat piszkos-kopott színéből. A szigetet rozsdás szegély határolta, a határon belüli részre finom hamuréteg telepedett.- Eltűnt - mondta Sári hitetlenkedve, amikor már túlságosan sokáig bámulták a kályha hűlt helyét. Merev tartással ácsorgott a rozsdás szegély közelében. Mintha nem bízna a látásában, néhányszor végigdörzsölt a szemén.- Elvitték - helyesbített Böske. Szerette a korrekt meghatározásokat.- De ki vitte el? - kérdezte Klári reménytelenül. Kíváncsi természet volt, gyűlölte a kérdőjeleket, a nyitva hagyott közléseket. Legszívesebben minden mondat után pontot tett volna.- És a kulcs?! A kulcsunk? - kérdezte Anny tárgyilagosan. Sohase izgatta a hosszú levezetés, csak az alája itt végeredmény. - Nem a kályha eltűnése az érdekes! De ami vele tűnt el! A kulcs!- Az ószeres vitte el. Egész biztosan. A tegnapi, öreg ószeres, aki Zsuzsi miatt annyira begerjedt.Mogyoró megállapítása teli volt önváddal. Bűnösnek érezte magát. Most majd jönnek a szemrehányások. Hogyan is juthatott eszébe a kulcsot egy kályhára bízni, amit bárki bármikor kénye-kedve szerint...- Én mindjárt gondoltam arról az alamuszi alakról. Emlékeztek arra a talicskára a kapu előtt?- Amelyet Zsuzsi el akart tolni? - egészítette ki Anny.- Én ne emlékeznék a Fiatra? - Zsuzsi felváltva hol borongós, hol vidám volt ezekben a percekben. Csillogó szemében tisztán látszott a váratlan helyzet okozta rémület s a bizakodó jókedv küzdelme.- Most hogyan megyünk be? - kérdezte Juci. - Fel kell törni az ajtót?

- Hátha van a Veres nagypapának még egy kulcsa, és... - Mogyoró elharapta a folytatást. A feltételezett másodpéldány megszerzésére gondolt. Ha eddig lábujjhegyen kellett tipegniök a házfelügyelői lakás előtt, akár táncpróbán a balerinajelölteknek...- Meg kell kérdezni tőle - mondta Böske szilárdan. - Ez az egyetlen megoldás.- És ha megharagszik a nagypapa, mert zaklatjuk, és mert...- Ha megharagszik, majd megbékül! Esetleg egy doboz cigivel siettetjük a békülését - javasolta Klári. Unni kezdte a vontatott tárgyalást. - Nem igaz?- Vagy egy üveg kadarkával! - ajánlotta Anny. - Az talán jókedvre hangolja!Egyetlen kérdést azonban egyikük sem mert feltenni, holott régóta szájukon lebegett. Végül Sári, a leggyávább állt elő vele.- De ki menjen hozzá? Elkérni a másodpéldányt? Ki ígér neki kadarkát? Én nem merném...Csend lett.- Én mehetek éppenséggel, - lépett közelebb Juci. Mereven Mogyoróra nézett.- Én is, ha akarjátok! - Klári csatlakozása nem hangzott lelkesen. Kényszeredett volt az arca is.- Ha szükséges, megyek én - mondta Böske. - Véleményem szerint az lenne a legokosabb, ha Kati menne, ő ismeri személyesen az öreget, Őneki adta az elsőt is. Logikus, hogy ő tárgyaljon vele. Nem is venné talán szívesen, ha más zaklatná. Mit gondolsz, Kati?

Mogyoró nem nyilatkozott. Nem javította ki: "Éppenséggel nem ismerem az öreget, nem nekem adta az első kulcsot, hanem az unokájának!" Csak Böskére függesztette a tekintetét, beleegyezően bólintott, s kicsit szemrehányóan is. Mintha azt mondaná: "Te is, fiam, Brutus? - Aztán szótlanul elindult lefelé. - Azért egyiktek, legalább egyiktek, velem tarthatna!" - gondolta, amikor az első emeletre ért. Holott nem félt a rá váró feladattól. Végeredményben a kulcs nem veszett el: csak helyet változtatott. Ahová a kályhát vitték, ott kell lennie! Amíg visszaszerzik, addig odakölcsönözheti az öreg a másodpéldányt. Majd ő szépen kimagyarázkodik előtte. Elbánt már nagyobb ellenféllel is. Csak nem harapja le az orrát, ha házsártos is...De azért... legalább Zsuzsi jönne, hogy megröhögtesse azt az öregembert. Vagy Sári, örökké bánkódó, sápadt kis arcával, hogy meghatódjon tőle. Vagy Anny, a bátor. Vagy Juci, a kacér, a szókimondó. Klári, a fennkölten szavaló, ügyesen utánzó... Mégis Böske távolmaradása fájdította leginkább a szívét. Böske, a bölcs, az okos, a mindenre válaszolni tudó...De senki sem futott utána. Odafent néma csend. Mintha lélegzet-visszafojtva figyelnének távolodó lépteire. A lépteire - amelyek hirtelen elhaltak. Nem volt már hová lépnie, megérkezett a földszintre. A régi tábla közvetlenül az orra előtt fehérlett: Házfelügyelő. Ujja gyámoltalanul kereste a csengő gombját, miközben gyáván azt kívánta - bár ne lenne odahaza az öreg! Kívánsága nem talált meghallgatásra. Majdnem azonnal, a gyenge csöngetést követve kinyílt az ajtó.- Mi tetszik? - kérdezte a vékony termetű, alacsony ember. És mert Mogyoró továbbra is bizonytalanul fürkészte őt - mint terepszemlére küldött felderítő az ellenség hadállását -, határozottabban megismételte: - Mit akarsz?- Én...- Nem is az esztergomi érsek! - A választ gorombának is lehetett venni, tréfásnak is. Mogyoró az utóbbit választotta. Belekapaszkodott, mint a mentőkötélbe. Mosolyogni igyekezett.- Én nem akarok semmit! Vagyis dehogynem! Kérni szeretnék...- Akkor mit kérsz? De keservesen nyögöd ki!- Egy kulcsot. Illetve... egy másik kulcsot. Ha lenne szíves a Veres bácsi még egy padláskulcsot...- Minek neked egy idegen ház padlásának a kulcsa? - Egyre türelmetlenebb lett a hangja. A türelmetlenségtől meg fojtottabb. Látszott rajta, hogy nem érti a betolakodó kívánságát.

Hátrább lépett, önkéntelenül végigfürkészte a mintás előszobafalat. Egy pillanatig hitetlenkedve szemlélte, aztán ráförmedt a lányra: - Hová lett innét a padláskulcs?- Én... vagyis nekem... Hiszen tetszik tudni, hogy nekünk..."Elég ebből az ostoba dadogásból! Nem csoda, ha ilyen mogorva, ha ilyen gyanakvóan bámul. Azt hiszi, a diliházból szöktem ide!" - biztatta önmagát Mogyoró.- Talán elfelejtette a Veres bácsi, kimehetett az eszéből, hogy nekünk adta? Pontosabban, hogy Karcsival, az unokájával küldte nekünk? Igen... Amikor megengedte az őrsnek, hogy a padláson legyen a főhadiszállása?Az öreg arca megváltozott. Már nem úgy nézett rá, mintha a diliházból pottyant volna a küszöbére - inkább mintha körözött szélhámos lenne a látogatója. Mogyoró újabb mentséget talált számára. "Nem csoda, ha bizalmatlan, hiszen még be sem mutatkoztam! Azt sem tudja, ki vagyok, kik azok a nekünk, és mi az a főhadiszállás!" Kissé megkönnyebbült a felfedezéstől. Ezen hamar segíthet. Jóváteheti egykettőre a mulasztást.- Én vagyok a Kati! A Madár Kati. Tetszik tudni, ugye?...- Madár Kati? - A kérdező hangja nem enyhült. - Miféle Madár?- Még most sem tudja a Veres bácsi? Talán könnyebb lesz, ha úgy mondom: a Mogyoró! A Peti nővére. A Karcsi barátjának, a Petinek a...- Karcsi barátjának a lánytestvére? A Karival jársz oskolába?"Oskola? Nem szabad nevetni!"- Csak az öcsém jár vele. Én lányiskolába járok. Az utolsó lányosztályba. Jövőre már minálunk is koedukációs lesz. Nem is baj, úgyis...- Szóval te vagy az a Mogyoró, aki mindig fiúkkal játszik. Aki egyszer...- Igen, igen! Hát persze hogy én vagyok! - Végre fellélegzik. A görcs, ami mindeddig fogva tartotta, s megakadályozta az őszinte, nyugodt magyarázkodást, felengedett. Csak azon csodálkozott, hogy az öreg ezután sem hívja beljebb. Hogy továbbra is kint kell ácsorognia, mint egy idegennek. Mint egy titkos kéregetőnek, akinek egyik szeme lefülelő rendőrtől retteg, mialatt a lakók szívét próbálja puhítani. - Mi régi-régi jó barátok vagyunk Karcsival! Ő nagyon rendes srác, néha megvár az iskola előtt. Most is ő segített rajtunk, ő intézte el, hogy tessék megengedni...Olyan furcsán néz ez a girhes öregember. Olyan ellenségesen, olyan rosszindulatúan. Semmi kedvesség a tekintetében, felvillanó mosoly, enyhülő közeledés. Egy héttel ezelőtt készségesen megengedte, hogy... Önzetlenül rendelkezésükre bocsátotta...- Mit engedtem én meg az onokámnak? Mit intézett el a Kari?"Azt mondja: Kari! Jó vicc: Veres Kari. Ha szerető becézéssel közeledne valaki hozzá, ha például egyszer én kedvében akarnék járni, és úgy szólítanám: Karikám..."Ezen az agyán átvillanó elképzelésen mégiscsak nevetnie kellett. Ha elmondaná a nagypapának, hogy "Karikám..." - talán ő is vigyorogna.- Hallod? Beszélj már! Mit intézett el az a fiú?"Az a fiú" - ez mát rosszabbul hangzik. Ez már túlságosan rideg.- Hogy feljárhassunk a padlásra. Olyan csendesen, hogy még a legundokabb lakó se haragudhasson érte. És ott tartsuk...- Mit?! - Most már kiabál. Rekedten kiabál. Szörnyű ronda így a hangja; nem lesz hangosabb, csak torz, elcsukló. A csúf, barátságtalan lépcsőház minden zugába beleférkőzik. Csak a padlásig nem jut fel. Ha meghallanák, mégis utána jönnének, mind a hatan ide futnának, hogy felsorakozzanak a háta mögött. Megosztanák vele ezt a rettenetes...- Hát igazán nem tetszik emlékezni? Ilyen rossz az emlékezőtehetsége a bácsinak? Mi... a Mókus őrs főhadiszállást rendeztünk be. A bácsi saját kezével akasztotta le a padláskulcsot, és küldte el nekünk a Karcsival. Azért, hogy ne csengessük ki folyton, hogy ne ugráltassuk a bácsit a visszeres lábával.- Én akasztottam le?! A saját kezemmel? Én?!

"Ennek nemcsak visszere van, ennek az agyával is... Egyre haragosabban, egyre suttogóbban kiabál, és azok ott fent nem is sejtik..."Szája sírásra görbült. Torkát fojtogatta a könny. Csak nem fog tizenharmadik évében, ráadásul egy idegen előtt - sírni? De akkor olyasmi következett, aminek a hatására mégis elbőgte magát.- A szentséges jóistenit annak a kölyöknek! Majd adok én neki visszeret! Hol az a kulcs? Adjátok vissza azonnal, vagy elmegyek az oskolátokba! Kicsapatom az egész bandát! Ellopják a kulcsomat, és mindenfele komiszságot csinálnak odafönt!- Nem loptuk el... hogy tetszik ilyet... - zokogta a kislány. - Karcsi azt mondta, hogy a bácsi szívesen adta...Az öregember kilépett az ajtón. Közelebb jött, egyre közelebb. Mogyoró úgy érezte, olyan szaga van, mint amikor meggybefőtthöz készít anyu szirupot, és minden üvegbe kávéskanálnyi rumot csöppent. Annak van ilyen édeskés, aromás szaga.- Nincs több hazudozás! Nem lódítunk tovább! Ide azt a kulcsot, vagy megyek a...- Nincs kulcs - rebegte Mogyoró. Már nem sírt. Megkeményedett minden vonása. Csak a szempillája tapadt össze nedvesen, mintha nem szálakból, de kis pamacsokból állna. - Éppen az a baj, hogy valaki elvitte a padlás elől a kályhát. És a kályhával együtt a kulcsot is.Fél órával később megkerült a kulcs. Az évszámra sem használt padlás egyetlen kulcsa. A kályhát - egyik lakó állítólagos beleegyezésével - Veres bácsi adta el. Az ismerős ószeres közel lakott. Nem kellett messzire menni a kulcsért.- Most pedig kifelé innét! - parancsolta Veres nagypapa a felnyílt ajtóban. A rumillat, ahogy hadonászott, egyre érezhetőbben lebegte körül. Egyáltalán nem vett tudomást a gyönyörűre takarított padlástérről.- Ezt mind mi csináltuk. Kisöpörtük, és a sok szemetet... - próbálta Böske jobb belátásra bírni.- Kifelé! - ismételte könyörtelenül az öreg, és belerúgott egy székké előléptetett, párnával fedett ládába. - Ha egy órán belül valamit is itt találok, elbúcsúzhattok tőle!- De Veres bácsi, kérem, az lehetetlen! Nem költözhetünk ki! Ma délután, késő délután kiszállnak a múzeumból a kincsért, és... - dadogta Mogyoró. Még ki sem ejtette, máris megbánta. De nem változtathatott a helyzeten. El kellett mondaniok a feltehetően római korból származó aranylelet történetét.Veres nagypapa abban a szent pillanatban hihetetlen változáson ment át. Megfeledkezett a kulcsról. A padlásteret jogtalanul bitorló őrsről. Saját unokája csalárd fondorlatáról, amellyel - egy taknyos, pisze orrú lány kedvéért! - veszélyeztette az ő "közel harminc esztendőn keresztül tántoríthatatlan becsülettel viselt házfelügyelői, majd lakóbizottsági tisztjét". Már csupán a kincs érdekelte.- Érte jönnek a múzeumból! - ismételte Böske nyomatékosan, az öregember kapzsi izgalmának hatására. - Mi ugyanis még tegnap bejelentettük!- Ostobák! Milyen ostobák... - ilyesmit mormolt a nagypapa. - Csak szaladnak, csak ugrálnak saját fejük szerint, és még azt se tudják, mi került az orruk elé! És ha közönséges aranyról van szó? Napóleon korabeliről, példának okáért, és nem az Árpádotokéról? Most mit bámészkodtok úgy? Talán megvizsgáltátok? Nagyítóval leolvastátok a pénzverde dátumát? Ebben a sötétben még az orrotokig se látni. Meg vagytok lepődve, he? Én már találkoztam olyan kis sárgákkal, sokan zsugorgatták olyanokban a vagyonukat. Az öreg Hajnalné rejthette oda, negyvennégyben. A volt háztulajné. Három fővárosi hentesbolt boldog tulajdonosa, mellékesen. Odalent pusztult el, a mosókonyhában, egy becsapódásnál, nem volt ideje előszedni többé. A rokonsága eleget járt a nyakamra, faggattak, ígértek, fenyegettek is. "Hová tehette az öregasszony, Veres bácsi, nem tudja? Ki vele, nem bánja meg!" Mármint én. Senki sem tudott róla. Ha csak sejtették volna, már nem lenne itt, elhihetitek!Elábrándozó, múltba kalandozó szavai hirtelen megszakadtak. A valósághoz tért vissza.- Aszongyátok, bejelentettétek?

- Hát persze. Kati beszélt telefonon a múzeummal. Talán nem kellett volna? - Juci harciasan támadt. Maga se tudta, miért, egyszerre nyeregben érezte magát. Vagyis az őrsöt.- Azt is megmondtam nekik, hogy megszámláltuk! - toldotta hozzá Mogyoró. Még mosolyogni is volt kedve. De az öreg szájára forrasztotta azt a kényszerű mosolyt.- Ez rendőrségi ügy, nem akármilyen múzeumé! Fogom, és elviszem azonnal a legközelebbi őrszobára. Én magam, személyesen viszem oda. Megpróbálom jóvátenni, amit ti ostobaságból...Kiragadta Böske kezéből a zseblámpát, és a gyengén imbolygó fénynyalábot a megjelölt helyre irányította. A vasládikó közömbös nyugalommal pihent feltárt rejtekhelyén, az esőáztatta mélyedésben. Tűrte, hogy másodszorra is felfedezzék. Veres bácsi lehajolt, és nyögve, nyögdicsélve a magasba emelte. Kapkodó kézzel felnyitotta a tetőt. Aztán izgatottan vitte az előtérbe.Odakint halvány fény vette körül, a fény a kazetta belsejébe hullott - mintha fázósan dideregnének az érmék! Vasszürkéknek, kopott sárgáknak tűntek. Voltak aprók és nagyobbak, rozsdás foltokat viseltek a hátukon. Veres bácsi arcára undorodó grimasz ült ki, mint akinek mocskos tárgy jut az ujjai közé - még meg is rázkódott. Türelmetlenül körülpislantott, a régi kályhát kereste, hogy a tetejére vághassa gyűlölt terhét. De mert nem találta - a földre vágta.- Nesztek az aranyatok, szemtelenek! Fogjátok! Az ócska nikkel- meg rézvackokat! Ókori leletről papolnak... Máskor bolondítsátok a jóságos nagymamátokat! Ha viccelni van kedvetek, megmondom, kivel... - Dühöngött, toporzékolt. - Mire visszajövök, senkit se lássak itt! - ismételgette rekedt hangján, miközben lefelé indult. - A padláson senki sem maradhat, egyetlen órát se tölthettek, megértettétek? Kihívom a rendőrséget, ki én, velük hajíttatom ki az egész bandát! Még a végén engem vádolnak majd a szépséges onokám miatt, hogy jogtalanul...- Legalább amíg megérkeznek a múzeumból, addig tessék megengedni! Még azt hinnék, becsaptuk őket. - Böske szava elbicsaklott.- Semmit se hisznek! Majd én tájékoztatom őket. Tudják meg, kik vagytok. Lássák meg, milyenek a mai fiatalok! Képesek tűzveszélyes holmit hordani az ember háta mögött a padlásra. Azért is nekem gyűlhet meg a bajom. Mit beszéltek? Az öreg bútorok? Az más. Azt is lehordatom. Már megbeszéltem, nem a ti gondotok. Szedjétek a göncötöket, és kifelé!Gyorsuló léptekkel haladt tovább. A lányok hallgattak. Mogyoró a ládika fölé hajolt, tenyerére emelt néhány pénzdarabot, nézte, hengergette őket. "1 Korona 1915" - olvasta az egyikről. Könnyfátyolos szemmel sokáig bámulta Ferenc József képét. A császár arcát savmarta szeplők tarkították. "20 fillér. Magyar Királyi Váltópénz 1916" - ez állt a másik érmén. "1 Pfennig, Deutsches Reich", "Magyar Királyság, 2 fillér 1942." Egy nagyobb méretűről jókora betűk közölték: "Vittorio Emanuele III. Re d'Italia 1927."- Nesztek... - mondta rángatózó szájszéllel. - Ha akad köztetek régipénz-gyűjtő... - Tenyerén összeütődtek a fénytelen korongok.- Tedd vissza a helyére! - utasította Böske. - Nem a miénk. Ha értéktelen is, nincs jogunk elszórni.Mogyoró engedelmeskedett. Aztán papírt kotort elő a táskájából meg ceruzát. A ceruzának tompa volt a hegye, halványan s mégis vastagon fogott. Nekitámasztotta hátát az ajtónak, és a könnyfátyolon keresztül ezt írta:

A leletről sajnos kiderült, hogy még Napóleon korabeli sem. Nikkel- meg rézpénz a XX. századból. Itt hagyjuk, tessék személyesen meggyőződni róla. Talán valamit azért fel lehet használni belőle. Ne tessék haragudni, amiért hiába fárasztottuk a helyszínre - mi igazán jót akartunk.A Mókus őrs hét tagja

- Mit firkálsz annyit, ahelyett, hogy segítenél? - kérdezte Klári dühösen.- Most jut eszébe szerelmes levelet firkálni a fiújának - ugratta Juci is.- A Veres bácsi szépséges onokájának! A "véletlen szerencsé"-nek! Aki így kitolt velünk... Kár tagadnia, most kiderült...A bujdosó üldözött nézhet hasonlóan elárulójára, ahogy Mogyoró a két lányra meredt.- Még ti is? Még ti sem... Hát nem értitek...Senki sem volt kíváncsi a folytatásra. Mint hónából elűzött nép, vonultak a padlástérre, hogy feldúlják, lerombolják mindazt, amiért hosszú napokon át verejtékeztek.- Akkor igyekezzünk - suttogta Mogyoró, de nem moccant. Megvárta, amíg Böske szétszedi a főhadiszállás könyvállományát, és halomba rakja a szedett-vedett köteteket. Csak akkor fogott ő is a pusztító, kegyetlen munkába.Juci dühösen tépte le az egyik tartóoszlopról a kartonpapírt: "Az én házam..."Fél órával később, amikor kiléptek a mészfoltos ajtón, a padlástér teljesen üres volt. Csak a sarokban egymásra hányt limlom, az ócska, fényükvesztett bútorok, értéktelen titkát feltáró vaskazetta, pár kiálló szögfej a faoszlopokon s a szellőzőablak elé simuló, ottfeledett csipkefüggöny árulta el, hogy néhány napig egy budai lányiskola egyik őrsének főhadiszállása volt.

Szomorúan cipekedtek lefelé menet. Veres nagypapa földszinti ajtaja előtt nyurga alak ácsorgott. Háttal állt, Mogyoró mégis azonnal felismerte. Karcsi volt.- Ne csengess be! - figyelmeztette kötelességszerű bajtársiassággal, de jéghidegen. - Hátha odahaza van! Ha nem akarod, hogy az édes jó nagyapuskád...A fiú megfordult, értetlenül bámult rá. A hat idegen lány haragvó s mégis kíváncsi pillantásának kereszttüzében egyre zavartabb lett.- Nem értem, miről beszélsz - dadogta végül, de növekvő izgalmán s a hevenyében összetákolt csomagokra vetett pillantásán látszott, hogy kezdi érteni. - Hová mentek? - ismételte, hogy nem érkezett válasz.- Még nem tudjuk. Teljesen bizonytalan. Csak egy biztos, hogy kirúgtak bennünket. Méghozzá nem is túl finoman...- Kiűztek, mint Ádámot és Évát a paradicsomból - avatkozott közbe Zsuzsi is. - óhajtod netán a részleteket is?- De miért? Mit követtetek el? Lármáztatok, vagy talán...Mogyoró rideg tárgyilagossággal vázolta a történteket. Pillanatnyi megkönnyebbülést jelentett számára, hogy sérelmüket megoszthatja valakivel. Karcsi nem szólt közbe. Csak amikor az ócskavas sorsára jutott, bálnaszájú kályhát említette, jegyezte meg dühösen:- Ilyen hülyeséget! Hamuba dugni a kulcsot! És most mit akartok tenni?- Mit akarnánk? Oszlásnak indulunk. Mint egy jól nevelt hulla! - szellemeskedett Zsuzsi, megfeledkezve helyzetük komorságáról.- Arra vagyok kíváncsi, hová készültök a sok cuccal - fordult a fiú Mogyoróhoz,- Hová készülnénk? - kérdezte vissza a kislány. Kicsit gúnyos volt a hangja. - Otthonunk békés fedele alá. Jó szüleink biztonságos védelmébe. Mért, talán tudsz jobbat? Esetleg... csórnál számunkra egy pincekulcsot?Karcsi nem válaszolt. Összepréselte a száját. Szégyen vagy sértődöttség sötétítette olyan komorrá egyébként vidáman fénylő szemét? Mogyoró nem tudta. Nem is volt igazából kíváncsi rá. Nem mert hátrapillantani az éber csendben várakozó lányokra sem.- Várj! - szólalt meg végül a fiú, megsokallva az ellenséges csendet. - Gúnyolódni ráérsz a végén is! - Azzal eltűnt a szemük elől.- Várjunk - adta tovább Mogyoró az utasítást. - Azt mondta ez a hólyag, hogy várjunk. Valamit forgathat a kobakjában!

A fiú hamarosan visszatért. Egy talicskát húzott maga után, alacsony építésű, szabálytalanul összetákolt talicskát. A Fiat volt.- Van egyikteknél egy darab papír? - kérdezte Karcsi határozottabban, mintha az ütött-kopott járgány birtokba vétele visszaadta volna önbizalmát. Túlságosan vékony és átlátszó volt a papírcsík, amit a kezébe kapott - csak ceruzával lehetett rá írni. Mogyoró saját cédulájára gondolt, amit a múzeumiak számára hagyott hátra. Úgy látszik, ma mindenki levelezik...

"Kedves Nagyfater! Hallom, hogy odahaza keresett. Ide jöttem, de nem találtam a lakásán. Kölcsönvettem az ócska tragacsát, este visszahozom. Akkor megmoshatja a fejemet is. Szerető unokája - Kari."

A meggyűrődött papírlapot a kilincsre függesztette.- Mehetünk... - morogta aztán. Makacs szótlansága némi tiszteletet ébresztett a hét lányban.- Tényleg van valami ötleted? Vagy csak a fejedet töröd? - érdeklődött Mogyoró újjáéledt reménnyel. Karcsi nem nézett vissza.- Mért ne lenne ötletem? - A foga közül kipréselt szavak nem sok jóval kecsegtettek. De ahogy az utcára értek, ellenkezést nem tűrő hangon rendelkezett: - Terítsetek valamit erre a vacakra! A talicskára értettem... Az a pokróc éppen jó lesz. Hajtsd kettőbe, mert oldalt lelóg. Így... Most rápakolhattok mindent. Azt is... hallod, az is ráfér! Ne félj attól, hogy nehéz lesz! És te mért nem adod ide a cókmókodat? Úgy néztek ki azzal a sok ócska holmival, mint egy újkori népvándorlás!Jólesett megszabadulni a karjukat-hátukat húzó tehertől. A felpúpozott talicska lassan megindult. Néhány méter után a járdaszélnek billent, s már úgy látszott, fel is dől. De Karcsi úrrá lett rajta.- Egyelőre hozzánk tolom - közölte Mogyoróval. - Holnapig a pincében lehet. A mamám biztosan megengedi, ő nem olyan... Holnap üzenek neked, ha sikerül kiagyalni valamit. Addig ne csináljatok semmit. Ha meg nem sikerül - holnap is ráértek...- Mire érünk rá? - kérdezte egyik lány a háta mögül.- Hát... oszlásnak indulni! - A fiú először vigyorgott találkozásuk óta. Aztán szótlanul továbbhaladt, görnyedten tolta maga előtt a talicskát. Görnyedtsége elárulta, mekkora nehézséget okoz - még keréken is - a néhai főhadiszállás berendezésének helyváltoztatása. A kerék részeg módjára ide-oda cikázott. Mogyoró döbbenten figyelte a vékony fiúkarok küszködését, hallgatta a ziháló lélegzetvételt, s egyszerre megsejtette, hogy mindaz, amit Karcsi eddig tett - ha eredménytelenül is -, s amit tenni szándékozik érdekükben, őmiatta történik. Őmiatta vétkezett, s őelőtte akarja jóvátenni saját s nagyapja vétkét. Az ő szemében akar erősnek, segítőkésznek látszani...Újra bízni kezdett benne. Furcsa, kitekert logikával azt bizonygatta maga előtt, hogy a cél nemes volt, amiért Karcsi bűnbe esett. Nem ám anyagi haszonért, nem egyéni érdekből tette. Nem a saját dicsőségére, nem hiúságból. És mit is követett el tulajdonképpen? Titokban leemelt a szögről egy kulcsot. A szögről - ahol haszontalanul lógott mindaddig. És mi lett az eredménye? Egy ragyogóra takarított padlástér.A hirtelen beállott csend kitépte elmefuttatásából. A tragacsot toló fiú váratlanul lehorgonyzott. Szomjasan kapkodta a levegőt. Pihent.- Én most itt... vagyis a sarkon befordulok. Amint mondtam, holnap jelentkezem. Viszlát... - közölte szakadozottan, s háttal helyezkedett el, hogy kimerültségét leplezze. Nem válaszolt neki senki. A talicska kereke újból megnyekkent a súly alatt. De lassabban, bizonytalanabbul forgott, mint előzőleg. Mintha a ráerőszakolt erőt gyakorló fiú valamire várakozna.A lányok nem törődtek vele.- Várj! Hallod... Kari? Várj meg! Veled jövök én is... Nem érted? Felétek megyek, vááárj meg! - zengett ki váratlanul egy erőteljes kiáltás a néma közönyből. Mogyoró riadtan

ácsorgott, és a többiekre bámult - Önmagát is meglepte saját hangkitörése, de még inkább szavainak tartalma. Aztán semmivel sem törődve futni kezdett. A lányoktól alig köszönt el. Csak futott, kezével kaszálva, nyitott szájjal lélegezve, futott az egyre vidámabban nyikorgó tragacs után.

Néha megelőzte, néha hátramaradt. Trappolás közben Karcsira sandított: vajon ürül-e, hogy vele tart? "Olyan kölyökképe" van - állapította meg sajnálkozva. - Ha komoly munkába fog, ha sértett az ábrázata, akkor is olyan gyerekes..."- Most bezzeg hallgatsz! - szólalt meg végül, hogy a fiú sehogy se akarta megtörni a csendet. Száját harapdálja, véreset izzad, látszik, mennyire restelli a dolgot - csak éppen nem vallja be. - Azt hiszed, hallgatással el tudod feledtetni, hogy... finoman szólva - becsaptál? Igenis, becsaptál! Ráadásul nemcsak engem. Az egész őrsöt. A legkellemetlenebb helyzetbe hoztál bennünket...Érdekes, vigasztalni szeretné, ahelyett szidja. A fiú kitartóan hallgat Szemrehányás telepszik arcára, úgy érzi, élete legnagyobb igazságtalansága éri. Még Emkati meri vádolni...A tragacs kereke mozdulatlan. Egy helyben áll, de Karcsi válla nem egyenesedik fel.- Mit akarsz tulajdonképpen tőlem? - kérdi a fiú letörten, karján az egész teher súlyával. Most néz először a lányra.- Semmit... - válaszolja Mogyoró halkan, és elszégyelli magát. - Semmit sem akarok. De meg kell értened, mennyire fáj, hogy elvesztettük a főhadit... Hogy kidobtak belőle...Mintha jóvá akarna tenni valamit, buzgón mesélni kezd. Hadarva ecseteli az elvesztett padlás értékeit, a benne átélt élményeket, sorolja a beléfektetett munka nagyságát, verejtékes igyekezetük eredményét.- Házirendet is készítettünk és kifüggesztettük! Az első pont az volt, hogy aki a lépcsőházban megszólal, vagy zajt csap, tíz fillért köteles az őrsi kasszába dobni.Semmi válasz. De a kerék újra megnyikordul.- Tudod, mi volt a kassza? Egy kilyukasztott konzervdoboz. Babgulyás volt eredetileg benne. Juci hozta otthonról. Nem ismered Bodó Jucit? Az a nagyon magas, aki messziről is kilátszik közülünk. Különben nagyon csinos lány. Tetszik neked a túl magas?Erre már válaszolni kell a fiúnak. Mert félreérthetnek a további hallgatást. Helyeslésnek vennék.- Nem nagyon - mondja hát ajándékozó hangsúllyal. - Inkább a közepes. Sőt ha kisebb, se baj...- Nekem sem tetszik. Bár... kosarasnak ideális. Ha hirtelen megnőnék - mért?! Húszéves korában is nőhet az ember! Szóval akkor kosárlabdás szeretnék lenni...Semmi biztatás. Még azt sem mondja: "Mért ne lehetnél kosaras?"- Azt terveztük, hogy csak év végén nyitjuk ki - tér vissza az eredeti témához a lány. - Mármint a babgulyásos bádogdobozt. És a legpraktikusabban használjuk fel...Semmi érdeklődés. Még azt sem kérdi: "Mért ne használnátok?"- És szabályzatunk is volt... - folytatja hát, és var. - Szabályzat, szabályos szabályokkal. Az egészen más, mint a házirend! Ezen helyiség a Mókus őrs főhadiszállása. Az őrs tagjai ezek és ezek! Kötelességük és joguk ez és ez... Az aljára sötétpiros pecsétet festett a Sári. Pontosan olyat, mintha spanyolviaszból lenne. Még a domborulatai is kiemelkedtek. "Megfogadjuk, hogy mindenkor és mindenki előtt, őrsi érdekből, titokban tartjuk" - ez állt a pecsét fölött. Most már elmondhatom neked, hiszen vége...Szomorúan legyintett egyet. "Mért lenne vége? - most biztosan ez következik. Egy... kettő... három..." - számolt magában. De a kérdés elmaradt.- Egyik nap találtunk egy fura tárgyat. Deszkából készült, mint egy otromba rádiódoboz, zörgött benne minden. Fekete por hullott a belsejéből, és ketyegett valami szerkezet. Sári

reszketett, annyira félt tőle. Ő a leggyávább az őrsben. Az őrsben? Csudát! Az egész osztályban. Én sajnálom, mert olyan gyáva. Te nem sajnálod a gyávákat?A fiú csak bólint. Megállítja a tragacsot, s finoman, alig észrevehetően, mintha csak melengetné a lélegzetvételével - a tenyerébe köp. A tenyere vörös, mint a cékla, s apró hólyagok domborodnak a felületén.- A végén kiderült, hogy kályhacső volt benne, egy könyökcső, abból hullott a korom, meg egy ősrégi fényképtartó, amilyenbe az előhívott fényképet fogták, amíg nedves volt. És egy óra is volt a fadobozban, egy ébresztőóra, a rázástól ketyeghetett. Meg egy habverő. Annak örültünk a legjobban. "Süthetünk piskótát! Úgyis van egy kimustrált petróleumkályhánk! Én meg tepsit hozok!" - így kiáltoztunk. Még a kötelező éberségről is megfeledkeztünk egy időre.Szemrehányó pillantás a fiú részéről.- Másnap mondtad olyan dühösen, hogy a Seresék panaszkodtak az Öregednek. Hogy már nemcsak egér, de macska is garázdálkodik a padláson. Csak úgy imbolyog a csillárjuk, s attól félnek, hogy a mennyezetről a levesükbe hullik a vakolat.A szemrehányó pillantás növekszik. Éppen egy kis parkon vádnak át.- Most mért haragszol ? - kérdezi Mogyoró engesztelően. - Amikor már úgyis kirúgtak bennünket?- Mért haragudnék? - kérdi végre a fiú. Vagy inkább állítja. - Te haragszol énrám!- Én?! - hitetlenkedik az a felháborodott "én". - Már én sem haragszom. Csak az első percekben. Sőt... mondjak neked valamit? Eláruljam neked, hogy mit szeretek benned a legjobban? - kérdezi a kislány, és melegen simogatja a pillantásával. Olyan sugárzó kék a szeme a bágyadt őszi fényben, hogy Karcsi a pillantását is kéknek látja. Búzavirágkék, feléje hulló sugárzásnak.De nincs ideje válaszolni. Furcsa vallomás következik.- Azt szeretem benned leginkább, hogy téged is Karcsinak hívnak, akárcsak apát! Igaz, hogy ő már Károly...A fiú elengedi a kék sugarakat, csalódottan vonogatja a vállát. Csak annyira, mintha szűk zakóját igazgatná, hogy ne húzzon. De mivel nem visel zakót - csak pulóvert -, Mogyoró megsejti a mozdulat jelentőségét. Karcsi megsértődött.- Az osztályfőnöködet is Károlynak hívják - közli a fiú csípősen. - S ha jól tudom, sohase voltál valami nagy menő nála!Mogyoró elnevette magát.- Az már igaz! Tényleg... Hogy erre nem is gondoltam! Hogy doktor Lelk, vagyis "Lelkiismeret" is Károly!A csevegő hang egyre vidámabban kíséri a tragacs menti trappolást. A meg-megzökkenő kerék tovább nyikorog, a felejthetetlen, a pótolhatatlanul kedves főhadi története folytatódik.- És aztán következett a legfantasztikusabb! A kincs felfedezése... Hogy milyen szamarak voltunk, meg se néztük, csak viháncoltunk az örömtől! Arról még nem tudsz mindent. Figyelj csak... Megérkeztünk hozzátok! - kiáltott fel valamivel később. - Látod, milyen hamar megy az idő, ha beszélget az ember? Észre se vetted, ugye, hogy nehéz a tragacs, miközben meséltem? De azért fáradt vagy?- Mitől tennék fáradt? - A fiú a tenyerét bámulja, a púpokká magasodó vízhólyagokat. - Na viszlát, Kati! Kösz a díszkíséretért. Remekül szórakoztattál...Mogyoró gyanakodva nézi oldalról: őszinte vajon?- Nincs mit köszönni. Nekem is jólesett visszagondolni rá...- Rá?!- Rá: a főhadira... - Megfordult, és rohant hazafelé. Nagyon késő volt.

De amikor hazaért, ismét rászakadt a kifosztottság bánata. Égette, sajgott, mint a feltépett seb.

- Mért vágsz olyan fancsali képet? - érdeklődött Peti.- Mert úgy érzem magam, mint egy megvert kutya - vallotta be vigasztalásra éhesen.- Hogy érzi magát az olyan eb?"Ostoba. Van kedve viccelni, amikor én..." - dühöngött Mogyoró.- Úgy, mint én most. Legszívesebben bőgnék...- Akkor mért nem teszed? Ki akadályoz benne? Meghökkenve nézett az öccsére.- Mi hasznom lenne abból, ha bőgök?Peti saját homlokát ütögette, s a nénjére pislogott.- Nálad elmentek - mondta, és gyorsan magára hagyta. Mogyoró a konyhába csörtetett. Vezekelni akart: a főhadí elvesztése bizonyára a sors válasza elkövetett bűneire. Kiérdemelt megtorlása gálád hazudozásának. Hogy eddig nem jutott eszébe!Elfelejtett még köszönni is.- Anyu, valamit szeretnék mondani neked!- És mi az akadálya?- Semmi. Csak olyan nehéz belefogni. Olyan nehéz... az ilyesmit bevallani!- Hogyan? Az előbb még csak mondásról volt szó. Most meg vallomásra készülsz?Anyu békésen mosolygott. Csínytevő gyereknek szólt a mosolya. Még nem sejtett semmit. Nem figyelmeztette a veszélyre az annyiszor emlegetett "remek előérzete", az "éles szimata", de még a "jó orra" sem.- Emlékszel, anyu, a tegnapi napra? Arra a bizonyos dologra? Már elfelejtetted volna? Arra gondolok, amikor reggel úgy fájt a fejem. És csak tízre mentem suliba.- Emlékszem. Egy nap előttre igazán nem nehéz visszaemlékezni, Kati. Különben sincs rossz memóriám.- Én tegnap délután azt állítottam neked, hogy volt matekóra...- Állítottad?!- Azt mondtam. Nem mindegy? - Anyu már rosszat sejt.- Mért? Nem volt?! Talán - mégsem volt?- De volt. - Mogyoró szava csendesült, mintha minden kiejtett szó koptatná a hangerejét.- És azon a bizonyos matekórán dolgozatot írtatok. Vagy nem?Anyu átvette az irányítást. Ez némiképpen megkönnyítette Mogyoró helyzetét. Válaszolnia kellett csupán.- De írtunk... - A hangja már csak susogott. - Röpdolgozatot. Több rövid példát kellett...- Na, hát akkor? Akkor... tulajdonképpen mit akarsz bevallani?Anyu láthatóan megkönnyebbült.- Azt, hogy ez igaz. Az óra is, a matekdolgozat is. De én... amikor beszéltem neked róla, amikor tízkor bementem, zsebemben az igazolásoddal, akkor még nem tudtam, hogy... igazat hazudok! Mert kedden máskülönben, a megváltozott tanrend szerint, valójában nincs matek. És ha nincs matek - dolgozat se lehet. Papírforma szerint. Hát erről van szó...Anyut teljesen letörte a vallomás. Egyelőre csak a rá nézve sérelmes oldalát látta az ügynek: hogy becsapták. Méghozzá - a lánya csapta be. Akiben annyira bízott. Akit úgy nevelt, hogy mindig őszintén, mindig bizalommal… mindig becsületesen...- Anyu, hidd el, hogy soha azelőtt, és azóta sem... De az őrs érdekében... - Kitört belőle a régóta kitörni készülő sírás. Anyu vállára borult, teste rázkódott, könnye anyu arcát maszatolta. Az csak tűrte, meg is simogatta, de egyszerre felhorkant - akár az erdő védelmében bízó, megsebzett vad.- Tulajdonképpen most mi a helyzet? Egyetlen szót sem értek! Ha egyszer nincs matek a keddi napon, hogyan lehetséges, hogy te... te - igazat hazudtál?!

- Mert a papírforma csalt, anyu. Pircsi bejött helyettesíteni oroszórán. Orvul a mit sem sejtő osztályra tört, és röpdogát íratott. Régi füzetekből kiszaggatott papíron. Persze senki sem számított rá...- Csak te - mondta anyu lesújtó gúnnyal. - Te, aki egész este, egyik példát a másik után...A lesújtó gúny szíven találta Mogyorót - elment a kedve a további vallomástól.

Karcsi betartotta a szavát: másnap délután felfütyült az utcáról. A fütty éles volt és hamis, behatolt az erkélyajtón keresztül a szobába is. Mogyoró, anélkül, hogy kitekintett volna az ablakon, kabátjáért szaladt.- Megyek - szólt be anyunak a konyhába. "Tanulni Böskéhez" - akarta folytatni, aztán csak ennyit mondott: - Úttörőügyben dolgom van...Ez igaz is volt - Karcsi első szavával igazolta őt.- Sikerült megoldani a dolgotokat. Lesz főhadiszállás! Még az este beszéltem Ivánnal. Igen, Ivánnal, az orvos fiával, tudod, akivel annyit játszottunk... Most mért csodálkozol? Be kellett őt avatni az ügybe, másképp nem boldogultam volna. Rendesen viselkedett, feljött velem a nagynénjéhez. A Mária nénihez. Tudod, Kati, ahhoz a bizonyos Mária nénihez. Aki az Akácosdűlőn, abban a régi házban...Mogyoró tudta. Izgalmas emlékek kötötték ahhoz a helyhez. Csak annyit kérdezett hát:- És? Belement?- Eleinte hallani sem akart róla. Hogy az ő csendes otthonát, a nyugalmát, az "álomvárát" gyerekricsaj verje föl. Elég volt, amikor kicsik voltunk. Akkor is sok bajt okoztunk, elég felfordulást. Ebben némi igaza is van, nem gondolod?Mogyoró türelmetlen lett.- Végül mégis engedett? Mivel szedtétek le a lábáról?- Veled! - válaszolta Karcsi vigyorogva. - Csodálkozol? Talán el sem hiszed? Hazudtam neked valaha?- De hiszen évek óta... Az a labdaügy óta nem is látott engem! Hallani se hallott rólam...- És mégis így van. Csak annyit mondtunk neki, amikor nem akart belemenni: "Mária néni, tetszik emlékezni arra a lányra, aki kötött kesztyűt, hozott magának? Arra a kis szőkére..." És ő máris mosolygott és bólogatott, és a könny potyogott a fakó szeméből. "Ó, az én szegény glaszékesztyűm... ó, ti haszontalanok... No, nem bánom, hát csak hozzátok ide őket, ha az a kontyos kislány annyira kéri tőlem..."Mogyoró ijedten kapott a fejéhez. A haja copfba fonva lógott a vállára.- Akkor kénytelen leszek feltűzni... - mondta, és máris csatokat szedett elő a zsebéből. - Van nálad tükör?- Ti csak a külsőtökkel törődtök - zsörtölődött a fiú. Hiúságát bántotta, hogy Emkati nem az ő érdemeivel foglalkozik, hanem a varkocsát csavargatja a feje búbjára. Mogyoró a vádló pillantás hatására észbe kapott.- Dehogyis... Meg vagyok hatva... Alig tudok szóhoz jutni! Csodálatos, hogy milyen gyorsan, milyen remekül léptél akcióba! Nem egészen huszonnégy óra alatt szereztél egy új padlást nekünk! Ráadásul egy olyan klassz, földszintes ház...- Szó sincs padlásról! Ne túlozzunk! Csak az hiányozna Mária néninek, hogy közvetlenül a feje fölött ugráljatok! Hátul, a kert végén van egy kis épület, valami pajtaféleség; tudod, ahol akkoriban a tüzelőt tartotta. Most olajkályhája van, nem használja azt a bódét. Rendbe lehet hozni. Ott nem kell félnetek, nem kell lábujjhegyen bujkálni, messzi van a háztól, háromszáz négyszögöl a kert.Mogyoró arca felragyogott - elfeledkezett Veres nagypapa kegyetlen viselkedéséről, az elvesztett padlást már sötét, porszagú helyiségnek, a rájuk erőszakolt fegyelmet kényszerzubbonynak, a függönnyel álcázott szellőzőrést börtönablaknak érezte.

- És most… most azonnal oda is mehetünk? Be is költözhetünk? - kérdezte, és kedve lett volna megrázni a fiú vállát, vagy akár a nyakába ugrani és megforgatni, hogy ö is mosolyogjon végre.- Mért ne mehetnénk azonnal? - válaszolta Karcsi szemérmesen lesütött szemmel, mintha megsejtené Emkati titkos szándékát. - Most odatolom a göncöt, aztán felcsődítheted a többieket is. Velem jössz? Akkor várj, megyek a talicskáért.

Ismét ott lépkedett hát, a nyikorgó kerék diktálta ütemre rakta a lábát, és nézte Karcsi meggörnyedő hátát. De milyen más trappolás volt ez, milyen más hangulat! Ez a rendes srác... és az a kedves, jóságos Mária néni! Az a régi ház a domboldalon, a barátságos, időmarta falak... Azok a kopott bútorok. A veranda száz apró üvegszemével! Az udvaron a focipálya, az erőteljesebb lövedékek gyümölccsel teli ágakat súroltak - és érett körte hullott a lábuk elé... Milyen jól játszottak ott sok évvel ezelőtt! Egészen addig a napig, amelyen a fiúknak az a komisz ötletük támadt...Ötödikben volt, ha jól emlékezik. Abban az évben jártak a domboldalra. Iván nagynénjének a háza messzire esett mindnyájuktól - mégis, naponta keresték fel szünidőben. Legtöbbször labdával játszottak, rúgták vagy dobálták.Mária néni a sokablakos verandáról ki-kipillantott, szórakozott tekintete a játszadozó gyerekeket kísérte, aztán visszahajolt a kötéséhez. Réges-régen özvegy volt, se hozzátartozója, se senkije Iván családján kívül. Jószívű öregasszony volt, megengedte ifjú vendégeinek, hogy a Kalandos utazások-sorozat képeit tanulmányozzák; régi fényképeket szedett elő szórakoztatásukra, s egyszer, a játékot megzavaró zápor idején, a hálószobában a mennyezetig felhalmozott dobozokat is leemelte a szekrény tetejéről, hogy megmutathassa esküvői fátylát, koszorúját s azt a csodálatos formájú kalapot is - a "cilinder"-t, amelyben néhai férje oltárhoz vezette őt. És még valamit. Egy pár sárgáskrém, hosszú szárú, selymesen lágy tapintású bőrkesztyűt, amely azon az egyetlen alkalomkor volt csak a kezén."Glaszé... - magyarázta révült mosollyal fonnyadt szája körül - ez a legfinomabb bőr. Ilyen ma már nem is létezik! Tudják is ma, mi az a glaszé... Fogjátok meg! No, bátran, ez erős, elszakíthatatlan. Ez túl fog élni engem."Csupa csont ujjai cirógatták, melengették az élettelen, fakósárga anyagot. Mogyoró kezébe fogta, engedelmesen megtapogatta. "Olyan, mint a bőr!" - készült éppen szellemeskedni, de gondtalan pillantása találkozott az öregasszony meghatott tekintetével, és magába fojtotta a tréfát. A szívélyes bíztatás hatására kezét belecsúsztatta a kesztyű nyílásába, ujjai előrekúsztak a hosszú szárban, végül célt értek. Mindaddig izgatottan figyelő társai hangos nevetésben törtek ki: Mogyorónak könyökön felül, majd válláig ért a régi divatú glaszé kesztyű.Egyik nap déltájban az egyik fiú nekivágta a kemény labdát a veranda falának. A dobás zárt ablakot ért, az üveg ezer szilánkra tört. A laszta végül is Mária néni ölében kötött ki - pontosabban, az ölében levő nagy tálban. A tálban tésztát kevert a háziasszony. Ijedten rezzent össze a csörömpölésre, aztán fájdalmas arccal hajította vissza a csöpögő kártevőt az ijedt gyerekeknek.Egyetlen szemrehányó szót sem tett. Még akkor sem, amikor csoszogó léptekkel áthaladt az udvaron, és az öt tojásból készült masszát a malac óljába, az akolba döntötte.A baleset okozta dermedtség nagy sokára engedett csak fel. Bocsánatot kértek, mentegetődztek - a bocsánat könnyen adódott."Benneteket szándékoztam megvendégelni a piskótával... - suttogta sajnálkozva a néni. - Lám... lám... mert olyan szelesek vagytok! Most aztán nézhetitek a tészta üres helyét! Pedig borsodót is vertem volna hozzá..."A gumilabda megsérülhetett kalandos útja során - az első komoly rúgás nyomában szétrepedt. Akár egy felpuffadt testű, döglött béka, terült el a homokban.

"Hopplá-hopp! Dúrdefekt!" - rikoltotta Peti vidáman. Még nem ismerte fel az őket ért veszteség nagyságát. De Karcsi meg a szomszédban lakó srác elkeseredett."Befellegzett a mai játéknak! Honnét vegyünk új lasztát? Ilyen rugalmasat, focizásra alkalmasat, magasra ugrót talán sohase találunk!"Szedelődzködni kezdtek, amikor Ivánnak nagyszerű gondolata támadt."És a kalapdoboz? - kérdezte rejtelmesen. - És kalapdobozban pihenő cilinder? - Szünetet tartott, elszontyolodott társai arcán igyekezett felmérni szavai hatását. - És a cilinderben rejtőző hogy is hívják kesztyű?" - Pillantása a veranda felé siklott."Glaszé... - mondta Mogyoró büszkén, amiért egyszeri hallásra megjegyezte az idegen nevet. - Mit akarsz azzal a glaszéval?" - érdeklődött aztán megrökönyödve, amikor már Iván sarkában, aki közben meggyőződött, hogy a nagynénikéje békésen szunyókál a verandái díványon, a hálószoba irányába indult."Abból akar nyilván futball-lasztát csinálni! - válaszolta a fejlett logikai érzékkel rendelkező szomszéd gyerek. - Megjegyzem, nem is rossz ötlet!""De mit szól majd a..." - kezdte Peti óvatosan."Mária néném egyetlenegyszer viselte életében! Az esküvőjén! Maga mondta - magyarázkodott Iván. - Évenként egyszer előveszi, hogy kiszellőztesse. Ha igénybe vesszük, vagyis felhasználjuk, legalább lesz valami gyakorlati értéke is. Nem hiába gyártották. Megszolgálja az árát..."Minden igyekezetével azon volt, hogy eloszlassa a barátai arcára íródó ellenvetést. A kísérlet nehezen sikerült."Különben is, ha szépen megkérném, nekem is ajándékozná!" - dobta be végül a döntő kártyát. Mogyoró kapva kapott a lehetőségen."Akkor talán megkérhetnéd. Az lenne a leghelyesebb!" -ajánlotta fellélegezve. Sehogy sem tetszett neki a dolog."Hogyne! Majd felkeltem ilyen semmiségért! - tiltakozott Iván. - Azért a legmérgesebb, ha délutáni álmában megzavarják... Igen ám - de ki varrja össze?""A nővérem. Gépe is van, Singer gép. Különben is varrni tanul. De nem hinném..." - A szomszéd gyerek fontoskodó hangja elvesztette addigi biztonságát."Nem hinnéd, hogy elvállalja? - aggodalmaskodott Peti. - Akkor minek ajánlgatod?"„Hát... ebben az állapotában aligha nyúl hozzá... Megszakadna a szíve, ha egy ép kesztyűt kellene szétszabdalnia.""Azon könnyen segíthetünk! - Iván egyetlen pillanat alatt döntött, és máris cselekedett. Két keze erősen nekifeszült a kesztyűnek, csak éppen ellentétes irányban hatott a két kéz feszítőereje. Az állott anyag könnyen engedett, s a varrás mentén, halk panaszszó kíséretében végigrepedt. Még finom, lisztszerű por is szállt belőle. A párját is hasonló sors érte. Aztán régi helyére került a kiürült cilinder, a doboz aljába, a doboz meg a szekrény tetejére. Éppen jókor. Mária néni ébredezni kezdett a díványon. - Mindjárt jövünk! - közölte vele az unokaöcs udvariasan, az ablakon keresztül. - Átmegyünk a szomszédba, Misiékhez! Jól tetszett aludni?"A szomszédék - a negyedik házban laktak, nagy kert közepén. Misi nővére az eperfa alatt gépelt éppen, meztelen talpa a pedált taposta. Könnyen vállalta a munkát - még örült is, hogy ügyességet fitogtathatja. Papírból ellipszis alakot vágott ki - olyan formát, mint amilyen a késsel bontott narancs héjából alakul -, és ráfektette a kettébe hasított bőrre."Milyen kár érte, hogy így széjjelrepedt... - siránkozott a glaszé fölött. - Ilyen finom kesztyűanyagot nem is láttam. Méghozzá mind a kettő így járt... Erővel sem lehetne ilyen komiszul..."Szépen összegépelte a narancshéjcikkeket; amikor már csak egy hiányzott, kifordította."Mivel akarjátok kitömni?"Mivel ám?"Talán a régi, repedt focit kéne beledugni?" - kérdezte Peti bizonytalanul.

"Az nem jó" - utasította vissza a nagylány. Öreg rongyokkal, elszürkült vattával gyömöszölte teli. Az utolsó ellipszist kézzel varrta helyére. Erősen, ide-oda haladt az öltésekkel. A foci remekül sikerült, a lány nem fogadott el semmit a fáradozásáért, megelégedett a hálás köszönettel."Olyan udvarias kisgyerekek - dicsérte őket néhány nappal később Mária néni előtt. - Főleg az Ivánka. Még csokoládét is ígértek hálából, mert labdát varrtam nekik abból a bőrből. Valami isteni anyag volt, puha, mint a bársony! Kész öröm olyannal dolgozni. Csodálom is, hogy annyira elszakadt, Mária néni, kérem. Sokat tetszett hordani? Azt mondták, valami klasszé vagy mi az istencsoda a neve..."Így derült ki a glaszéügy. Mária néni keservesen sírt, sűrűn potyogtak a könnyei, s ahányszor egy csepp lefutott a szája széléig, csuklott egyet."A kesztyűm... az esküvői drága kesztyűm... Édes jó istenkém, elpusztult a kesztyűm... A koporsómba akartam velem temettetni. Amiben szegény boldogult urammal az oltárhoz..."Mogyoró befogta a fülét, hogy ne hallja azt a siránkozást. De akkor is hallotta. Még hónapokkal később is fülében zokogtak azok a szavak, pedig már réges-régen nem jártak az öreg ház udvarára játszani.Karácsony előtt néhány nappal különös gondolat kezdte izgatni a kislányt. A gondolat - vagy inkább kívánság - egyre terebélyesedett benne, hiába próbált mással foglalkozni, nem tudott szabadulni tőle. Talán az juttatta észébe, hogy anyu nagyikához utazott a család ajándékaival. Anyu minden évben szomorúbban tett eleget ennek a kötelességének, s amikor visszaérkezett, napokig hallgatag volt. "Mária néni is özvegy. Párját vesztett, ahogy anyu mondja. És öreg is. Karácsonykor ki gondol rá? Az Iván mamája visz neki vajon ajándékot?" - Ilyesféleképpen próbálta szavakba önteni azt a visszatérő gondolatot.A közösen elkövetett bűn egyre mardosta a lelkiismeretét. "Mi volna, ha összeadnánk a zsebpénzünket, legalább egy részét, és megajándékoznánk a nagynénikédet?" - kérdezte Ivántól, amikor a fiú náluk járt."A nagynénikéjét? És még kit? A nagypapáját ne? És a fél utcájuk lakóit ne? - gúnyolódott Peti, de szájára fagyott a vidámság. Nővére arca gyászos-komoly volt. - Éppenséggel lehet róla szó, igaz, Iván?""Én szoktam vinni neki valamit karácsonyra - jelentette ki a fiú. - De nem értem, miért kellene nektek is? Sem rokonotok, sem más...""De mi is benne voltunk abban a buliban!" - kiáltotta Mogyoró hevesen. Szeme haragosan villámlott."Ha az ember mindenkinek, akinek valaha borsot tört az orra alá, vagy akit dühösített... - morogta Peti, aztán gyakorlatiasra fordította a szót: - És mire gondolsz, Kati? Mit kéne venni? Csokit vigyünk neki? Vagy esetleg... tudsz jobbat?"Mogyoró tudott jobbat."Nekem... nekem volna egy állati jó elképzelésem, amivel jóvátehetnénk mindent. Mindent, amtt elkövettünk..."Annak az "állati jó" elképzelésnek a hatására vásárolták meg azt a meleg, vastag kötésű, belül bolyhos téli holmit. Azt az öreg, kihűlt kézre illő csúf-szürke, otromba szabású kesztyűt. Elég drága volt ráadásul, ráment a maradék pénzük. Iván még adósságot is csinált."A bőr helyett vásároltuk! Tetszik tudni, amiből mi focit... vagyis amit mi a nyáron..." - dadogta Mogyoró az ünnepélyes alkalomkor, amikor rózsaszínű selyempapírba csomagolva, ezüstfonallal keresztülkötve, pici fenyőágacskával feldíszítve átadta az ajándékot. Életében először sült bele a szerepébe. De az izgalom megfosztotta önbizalmától.A néni szeméből ömleni kezdett ismét a könny, végigszántott göröngyös arcán, s a jól ismert csuklás kíséretében folytatta útját az ölébe."Ti nem is tudjátok, édes gyermekeim, mit jelentett nekem... Ne is tudjátok meg soha..." - motyogta haragtalan szívvel. Iván szemlesütve árulkodott hazafelé menet, a havas utcán.

"Akkor, amikor azt a dolgot megtudta... hogy milyen sorsra jutott a kesztyűje, elkérte a maradék darabkákat a Misi nővérétől, összeszedette a keskeny bőrfecniket, és azokat tette az ura cilinderébe! Most azokat őrzi... Ehhez mit szóltok? Öregségére, úgy látszik, mindenki..."Nem fejezte be. Ők meg nem szóltak hozzá semmit. A lelkiismeretük valamicskét megnyugodott - hiszen némiképpen jóvátették a bűnüket. Vettek másikat az összenyirbált glaszé helyett.És most ugyanaz a Mária néni, ha nem is fogadja be az őrsöt háza oltalmat nyújtó falai közé, de engedélyezi az ő neve, illetve a bolyhos belsejű, otromba kesztyű átadójának puszta említésére a kertje melyen megbúvó, rozzant épület igénybevételét. Hát nem gyönyörű? Hát nem jók az emberek?

A nagynéni házától jócskán távol, sűrű bokrok védelmében bújt meg új birodalmuk - a pajta. Romos volt, mocskos fala több helyen be is horpadt - mintha kupán találta volna Budapest ostroma során néhány lövedék. Ami nem is lehetetlen - hiszen ezen a környéken, Buda szívétől negyedórányira, komoly csaták dúltak annak idején. Felszakadozott cseréptetejét kátránypapírral toldozták össze. Belsejében sötétség terjengett és istállóra emlékeztető bűz. Tapogatódzó lábuk gödörbe süppedt. Mindezek mellett remek főhadiszállásnak ígérkezett.- Ugyan, mit nyafogsz! - csitította Mogyoró Annyt. -Még hogy túl messze van! Ideális sétalehetőség. Egészséges testmozgás, jó kondit biztosító, kiegészítő sportág!Újból megkezdődött a munka, a fészekrakók lázas igyekezete hajtotta őket egyre serényebb tettekre. Két egymást követő nap délutánját töltötték a helyszínen. Aztán vasárnap következett. Békés, nyugalmas, pihenést ígérő vasárnap, de a hét lány minden szabad percét - ezerféle kifogásba kapaszkodva - a főhadiszálláson dolgozta végig.Negyednap beázott a pajta, a holmijuk csuromvizes lett. Anny pléhlapokat szerzett valahonnét, felcipelték, és küzdelmes munkával a tetőre erősítették. Klári elvágta a kezét, Zsuzsi ruhája beszakadt, Sári megrándította a bokáját, s a téglák, amelyeket nehezékként a lapok fölé raktak, sehogyan sem akartak a szükséges helyen maradni. Végre mégis sikerült a művelet.

Másnapra eltűntek a téglák. Nyomuk veszett. Mária néni nagyothallott - hiába faggatták -, nem tudta nyomra vezetni- Engem hagyjatok ki a dologból - mondta végül türelmét vesztve -, nem vállalkoztam a csősz szerepére!Újabb téglákat szereztek. Valahogyan ismét felerősítették a pléhlapokat. Az ajtót belakatolták. Másnapra a lakatot valaki felnyitotta, és összevissza hányta a főhadi berendezését. A falra csúnyát írtak eltorzított, gyerekes betűkkel, s az ajtó belső felére papírt ragasztottak. "Juhakkol!" - ez állt a papíron, így, két k-val. A két k nem okozott különös felháborodást a lányok körében, inkább az elkövető kiléte izgatta őket. Estig ott maradtak, csendben rejtőztek a pajta sötét sarkában, az ajtót tárva-nyitva hagyták - de senki sem jelentkezett újabb kártevés céljából.Hosszas megfontolás után ásót, kapát s más, kezük ügyébe kerülő szerszámot ragadtak, és gödröt ástak a pajta elé. Elég mélyre sikerült vájni az üreget, a laza, felázott talajba könnyen futott a szerszám éle. Félkör alakban szegélyezte az épületet az árok. A kiemelt földet gondosan elegyengették, távolról alig látszott a szintkülönbség. Ha a közeledő este sötétjét kihasználva ide lopódzik az ellenség - alaposan pórul jár...Munka végeztével fáradtan, szárnyaszegett kedvvel bandukoltak hazafelé. A szomszéd kertben két kisfiú játszadozott. Ártatlanul megbámulták a távozó lányokat. Egy percre felrémlett Mogyoró fejében, hogy szólni kellene nekik, azaz megkérni őket, hogy figyeljék a főhadi környékét, s ha valami gyanúsat tapasztalnak, ha nyomta vezető bűnjeleket találnának...

De a többiek lehurrogták: hogyisne, ilyen taknyosokkal kezdeni! Tudják is ezek, mi a gyanús, s mi vezethet nyomra! Így aztán szótlanul haladtak el a kerítés mentén.A következő délután komor felhők csüngtek a város fölött. Semmi kedvük sem volt a kisebb kirándulásnak beillő úthoz. De a kötelesség vagy inkább aggodalom, a titokzatos ellenségtől való félelem erőt adott nekik. Jóval korábban érkeztek, mint más alkalommal.A kerítésen innen, Mária néni területén, a pajta közvetlen közelében elmerülten tett-vett a két szomszéd gyerek. Az átok sértetlen volt, csak itt-ott kimélyítve. Az elegyengetett földsáv érintetlen, egyetlen lábnyom sem látszott a felületén, A pajta ajtaja viszont tárva, a lakat nyitva fityegett. A két fiú, kezében az őrs szerszámaival, éppen akkor készült szétkalapálni egy henger alakú valamit.- Hát ti? Hogy merészeltétek felnyitni?! Szóval ti csináltátok... - kérdezte Juci vészjósló nyugalommal, és nyakigláb alakjával közelebb lépett. A guggoló gyerekek mellől úgy magasodott ki, mint torony a lapos épületek közül. Ugyanakkor, mintegy adott jelre, a többi hat lány is követte. A fiúk fogságban voltak, hiába igyekeztek - fejüket faltörő kosként használva - keresztültörni az élő falon. Kezükben azzal a furcsa valamivel, tehetetlenül ácsorogtak a kör közepén.- Az mi? Az a bigyó a kezetekben? - érdeklődött Zsuzsi kíváncsian, elfeledkezve a kinyitott ajtóról, fityegő lakatról s minden más kellemetlenségről. - Azt a micsodát kérdem...- Bomba - mondta szepegve a kisebb. - Abból a gödörből szedtük ki, amit… tegnap ástatok a sufni elé! Biztosan a szemetet akartátok beletemetni. De igazán onnét vettük! Mi Vilivel tovább mélyítettük. Van ott még másik ilyen is. Nagyobb, mint ez a vacak... Ha nem hiszed, mássz le...Mocskos, sárfoltos kezével a pajta felé bökött. A rozoga építmény most még sivárabban nézett vissza rájuk. A több napos munkának, a belefektetett verejtékes igyekezetnek nyoma sem látszott a külsején.A nagyobb fiú dacosán szorította össze a száját. Csak úgy, foga közül sziszegte a pajtásának:- Mit árulod el nekik? Mi közük hozzá? Beleütik az orrukat mindenbe! Nem elég, hogy bitorolják a várunkat?!- Majd én megmutatom, hogy mi közünk! - kiáltotta Mogyoró vad dühvel, és egyetlen mozdulattal elkapta a fiú karját. A henger alakú valami valóban hasonlított a képeken és filmeken látott lövedékekhez. Olyan volt, mint egy kis méretű ágyúgolyó. Visszafelé nőtt szárnya volt. Mint azok az annyira tiltott, háborúból itt feledett, fel nem robbant...- Tedd le azonnal! Ne merj hozzányúlni! - Akkorát rikoltott, hogy a kisebb fiú kezéből földre esett a kalapács, s már a rozsdás tárgyat készült éppen utána vágni. - Óvatosan tedd a homokba, ne dobd, te őrült!Hangja megrémítette a többieket is.- Tényleg az lenne? Hiszen ez üres... Vagy mégis?! Vigyázzatok! Senki se menjen közel, hátha...Reménytelenül néztek körül: segítséget kerestek. Hogyan szabadulhatnának meg attól a veszélyes tárgytól? Iván nagynénje nem volt odahaza - de különben is, amíg nagy nehezen megértené! Egy idős férfi haladt a közeli úton, a kerítéstől csak a feje látszott. Közömbös arcú idegen. Mit számít?!Hárman futottak utána, s amikor beérték, izgalomtól kapkodva magyarázták a történteket. Csodák csodája, a bácsi nyugdíjas katonának mondta magát. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a rozsdás micsodára, s máris messzire parancsolta a bámész nézősereget. Mielőtt tettre készen elsietett volna a közeli laktanyába, hogy onnét telefonáljon valahová, óvatosan berakta a veszélyes tárgyat a pajtába, rákattintotta a lakatot a zárra, és zsebre vágta a kulcsát. Ahogy távolodtak a léptei, a kisebb srác elnevette magát. Vidám nevetése indokolatlan volt és bántó.- Hallgass! - förmedt rá Anny. - Még kedved van nevetni? Nem hallottad, hogy mi volt a kezetekben? Ha mi nem érkezünk idejében, és nem csavarjuk ki...

- Ti ástátok azt a mély gödröt! Ha nem ássátok, nem kerül hozzánk! Mit ugrálsz úgy...- Csavarásról különben sem volt szó! - helyesbített a nagyobb.- Azt se tudjátok, min röhögtem! - kezdte ismét a kisebb. Az érdeklődés hiánya fölött érzett sértődése sem tudta belefojtani közlendőjét. - Azon mulattam, hogy az a szivar hiába vitte el a kulcsot! Van nekünk másik, nem is egy! Majd egy tucat...Zsebéből három egyforma lakatkulcsot szedett elő, és az őrstagok kíséretében a pajta ajtajához lépett. Alig illesztette a zárba a kulcsot, máris recsegve-ropogva kitárult az ajtó.- Közönséges vacak lakat, minden ócska kulcs beleillik!- jelentette ki a gyerek lenézően. - Vegyétek tudomásul, hogy miénk volt a lakat is, amit olyan büszkén fedeztetek fel odabenn! Mi szoktunk játszani ebben a bungalóban...- Kezével lemondóan intett az építmény belsejére. - Amíg ti nem foglaltátok el! A miénk volt, tudjátok meg! Mária néni megengedte, hogy használhassuk. De miattatok visszavonta az engedélyét. Vagyis azt mondta: "Játszódjatok, édes gyermekeim, együtt ezentúl! Elfértek benne valamennyien! Aki meg nem fér be - kívül marad!"Csend támadt. A megrövidítettek sértettsége és a bitorlók önvádja birkózott a csendben.- If várának hívtuk - folytatta felbátorodva a kisebb. - Úgy, mint a gróf Monte Kristóban... - így mondta: Kristó! - De aztat ti úgysem olvastátok! Ti babázni akartatok biztosan a várunkban. El is határoztuk, hogy kibabrálunk veletek. Hogy véres bosszút állunk a betolakodó hordán...Az idősebb jelentőségteljesen krákogott. "Szóval ezek voltak az ellenségeink! - gondolta Mogyoró haragosan. - Ezek miatt nem sikerült semmi. Beleszakadhattunk a munkába."Nem gondolhatta végig - a kerítésen túl feltűnt a nyugdíjas katona.- Értesítettem a tűzszerészeket! Perceken belül itt lesznek, és hatástalanítják a lövedéket! Haszontalan gyerekek vagytok és tudatlanok ráadásul! És felelőtlenek is! Nem gondoltok a szegény szüleitekre, csak hűbelebalázs módra mindenbe beleütitek az orrotokat! Ha tovább piszkáljátok, úgy járhattatok volna, mint az a vidéki gyerek, akiről nemrég írtak az újságok! Nem akarjátok felfogni, hogy még mindig rejtőznek gyilkos maradványok...- Most még nekünk tesz szemrehányást! - súgta Zsuzsi Mogyoró fülébe. - A végén még kideríti, hogy ő mentette meg a két srác életét, talán még bennünket is...Mogyoró igent intett. Némán vette tudomásul azt is, hogy semmi keresnivalójuk az özvegy Bagi Zsigmondné tulajdonát képező kertben, amíg a tűzszerészek át nem vizsgálják a veszélyeztetett területet. Lógó orral indult hat társával a kapu felé. "Ha apa megtudja, milyen izgalmas kalandba bonyolódtam..." - szomorkodott.- Ha megtudják odahaza, lesz akkora zűr! - mondta ki hangosan a gondolatát Dalnok Klári. - Levágom a fejem, ha még egyszer ide engednek.- Én elmesélem otthon - közölte izgalomtól sápadtan Sári. - Ha nem engednek többé ide, az sem baj.- Mért? Eddig talán engedtek? - kérdezte Zsuzsi komoran. Fáradtak voltak és kiábrándultak, vacogó félelmet éreztek attól, ami történhetett volna. Egymásra is haragudtak a fejük fölött lebegő veszély miatt. Amikor szirénázva - akár a tűzoltókocsi - megérkeztek az egyenruhás katonák, már egyiküknek sem volt kedve beleavatkozni a nyugdíjas katona bácsi beszámolójába. Rezzenetlen arccal, némán hallgatták végig a hőskölteményszerű törtenetet.- Ha én nem jövök véletlenül errefelé... Mondom: véletlenül, máskor nem járok ezen az utcán! Ha én nem figyelmeztetem őket... Ha nem rohanok telefonálni...Váratlanul, ki tudja, milyen híradástechnikai eszközök működése folytán - vagy csupán a titokzatos szülői érzékszerv hatására - a színhelyre érkezett az egyik gyerek anyja. Egy ideig sopánkodva hallgatta a gyermeke fölött ólálkodó veszély ecsetelését. A rémülettől moccanni sem tudott. A kisebb fiú hozzá osont.- Mutter! - mondta jó hangosan. - Nem is igaz, amit a bácsi szövegel!

A termetes asszonyság már emelte a kezét, hogy tisztességre tanítsa csemetéjét, aki egy idős embert, ráadásul azt, aki az életét mentette meg, sértegetni merészel. Aztán eszébe jutott, hogy történhetett volna másképpen is. Hogy más kép fogadhatta volna, amikor ide érkezik. Levegőbe emelkedő keze célját tévesztetten hullott alá, s véletlenül fia izzadt koponyáján kötött ki. "Uramisten, ha véresen... ha hidegen, ha mereven találtam volna..." - mondta az a gyengéd mozdulat, amellyel simogatni kezdte a csapzott hajat.- Hogy beszélsz, Antika? Hát szabad a bácsiról...- De ha mondom, hogy nem ő volt! Ezek a lányok törtek ránk játék közben, ők szedték ki a kezünkből azt a bigyót! Kérdezze meg tőlük, ha nem hiszi, vagy a Vilitől! - védekezett a gyerek, mialatt a simogató kéz hatására elégedetten tapasztalta, hogy odahaza sem lesz folytatás. A veszély szele elfújta a mutter haragját.- Tényleg ezek a csajok mentették meg az életünket! - bizonygatta az idősebb fiú is, és ravaszan-gúnyosan a lányokra pislogott. - Tessék elhinni, Engler néni. Erőszakkal csavarták ki...Hangja elcsitult. A telken túl egy másik asszony közeledett.- Azt hiszem, jobb lesz, ha távozom...De nem volt ideje. Az ő "mutter"-ja is tudott már mindenről. A hét lány fonnyadt kedvvel figyelte a szülők találkozását, a hálálkodást s a szidalmakat. Már nem érdekelte őket a katonák serény tevékenysége sem, a kert, sőt az egész környék kiürítését siettető intézkedésük.- Abban a sufniban az összes holmi a miénk - jelentették ki, de hangjukból eltűnt a tulajdont féltő aggodalom. A főhadiszállássá előléptetett pajta visszavedlett közönséges sufnivá. Terhesnek érezték még a létezését is. Mi lesz, ha a két gyerekkel fegyverszünetet kötnek, de más kártevő tör a birodalmukra? Ha újabb aknák kerülnek napfényre? Ha a főhadiszállás egy szép napon - méltón háborús nevéhez s a névhez fűződő véres kalandokhoz - levegőbe repül az alatta felhalmozott hadianyagtól?Ráébredtek, hogy veszélyes ingoványra léptek. A titkolódzásba burkolt kaland visszafelé sújthat. A veszélyekkel szemben heten is egyedül vannak. A felnőtt nemcsak támasz - önző ellenfél is lehet.- Elegem van az egészből! - tört ki Annyból. - Nem tartom magam gyávának, sem olyannak, aki egykönnyen feladja a harcot...- Én is belefáradtam - vallotta be Mogyoró, s maga sem tudta, mért homályosodik el hirtelen a szeme. Lusta volt a zsebkendőjéért nyúlni, csak az öklével dörzsölte szét azt a nedvességgé sűrűsödő homályt.- Elég volt ebből az ostoba játékból!- Ez nem játék, ez sokkal több annál...- Olyan szép lehetett volna, ha hagyják...- Hiába, az ilyesmi fiúknak való!- Buta liba vagy! Szerinted mi való akkor a lányoknak? Kötögetés? Varrás? Naplóírás? Vagy fiúzás?!- Most mit veszekedtek? Mire való ez a vita? Volt főhadiszállás - nincs főhadiszállás! Kétszeri kudarc elég volt. Nem igaz? Remélem, nem akarjátok újrakezdeni.Mogyoró várakozott - választ várt -, a válasz nem érkezett meg.- Azért nem kell teljesen lemondani...- Én azt mondanám, hogy kétszer-háromszor egy hónapban, egy nyugodt, békés helyen, biztos körülmények között mégiscsak jobb lenne a semminél! Mi a véleményetek?A bátortalan kérdés elhalt. Nyomában csend támadt. A hazafelé vezető út enyhén lejtett. Alattuk ismerős házak sorakoztak. Végül Böske törte meg a csendet.- Mire gondolsz, Kati? Annyék pincéjére talán?- Arra. Anny, áll még az ajánlatod? Vagyis apád ígérete?

Anny nem élt vissza a helyzettel. Meg sem próbált gúnyolódni.- Apa sohase vonja vissza a szavá! Amit egyszer kimond...- Akkor talán megpróbálhatnánk...- Meg...- Szép is lenne, mindjárt föladni... - mondták ímmel-ámmal. A megalkuvás elszomorító. Elismerése, hogy lemondunk az igaziról. - Egyelőre menjünk haza. Félek, hogy még éjjel is bombákról fogok álmodni! Holnap majd meglátjuk. Ne felejtsétek el, hogy még a sufniból haza kell szállítani a holmit! - figyelmeztette őket Juci.- Bizony ám! Ráadásul még az is... Mit gondolsz, Kati, a Karcsid nem segítene? A tragacsos lovagod?! Kötelessége lenne, utóvégre ő vitt oda bennünket, abba a veszélyes sufniba...Mogyoró Klárit hallgatta, de közben Karcsira gondolt. És szánni kezdte őt. Most majd mehet ismét a nagyapjához elkunyerálni a tragacsot. Görnyedt háttal tolhatja a meredek budai utcákon...És minderre neki kell kérnie. Harmadszor állhat eléje - ki tudja, eredményesen-e?

Karcsi hozta a hírt Mária néni házából, néhány nappal később. A hír megdöbbentő volt. A tűzszerészek hatástalanították az aknát, aztán megvizsgálták a pajta elé húzott védőárkot, és megállapították, hogy több, fel nem robbant lövedék rejtőzik még a mélyén. Bekerítették, és elrendelték a pajta lebontását.- Nyugi... Most mit izgulsz? - fejezte be a fiú a beszámolót. - Minden holmitokat biztonságba helyezték. Behordták Mária néni kamrájába. Azt ígértem, délután leszállítjuk...Így hát nem is kellett kérnie. Karcsi magától ajánlotta fel a segítséget.- Igazán hajlandó lennél elkérni a tragacsot, és újból cipekedni? - kérdezte meghatottan. - Ha akarod, én szívesen segítek a letolásban!A fiú nem értette azonnal.- Letolásban? Hogy képzeled, Kati? Kit akarsz te...- Hát a tragacs lefelé tolásában...

Hiába volt a nyugdíjas katona minden igyekezete, hogy magának biztosítsa a hatóságok elismerését - a rendőrség jóvoltából az iskola is tudomást szerzett a fel nem robbant aknáról. S az akna révén a főhadiról is természetesen.Egy borongós novemberi napon az igazgató nyilvánosan megdicsérte az őrsöt, s kéthetes jutalomüdülést helyezett kilátásba számukra. Ugyanaznap délután Anny titokzatos arccal hívta őket az otthonába.- Apámtól alaposan kikaptam! Jól megmosta a fejem... - fogadta őket a közöltekkel össze nem illő kedélyességgel. - Egész sápadt volt szegény a rémülettől, amiért olyan veszélyes kalandba sodródtunk. Még sohasem láttam olyan izgatottnak.- No és? Ezért csaltál ide olyan sürgősen? Ezért kellett csapot-papot otthagyni és ide rohanni? Hogy tudomásunkra hozd apád rémületét? - faggatta Juci csalódottan. - Erre ráértél volna holnap is, tízpercben...- Azt hiszed, bennünket megdicsértek odahaza? - támadt Annyra Mogyoró is. - Nálunk is grimbusz volt, elhiheted.- Hogy csak téged féltenek, úgy gondolod? - Klári félfordulatot tett, hogy hazainduljon.- Várjatok! Mit türelmetlenkedtek? Ti csak felületesen szemlélitek a dolgokat. Én továbbláttam az orromnál. Kihasználtam apám veszély okozta ellágyulását. Miután lenyeltem jogos szemrehányásait, elkönyveltem a tilalmát, miszerint többé nem mehetek semmiféle padlásra, pajtába s más sötét helyre, szerényen és illedelmesen emlékeztettem múltkori ígéretére. Megmagyaráztam, hogy ideális megoldás számára, ha az alagsorban, szeme láttára fogunk...- És? - érdeklődött túlzott kíváncsiság nélkül Klári. - És emlékezett az ígéretre?

- És tartja is? Megengedi azt a bizonyos kétszeri-háromszori összejövetelt? - kérdezte Böske kötelességszerű udvariassággal.- Tartja. Sőt - és most bámuljatok! - sikerült rávennem, hogy sűrűbben, sokkal, de sokkal sűrűbben engedélyezze a dolgot. Tudjátok, mit jelent ez? Azt, hogy nem eszik olyan forrón a kását! Ki fogja megszámolni, hányszor jövünk össze? Ráadásul meg némi felesleges bútort is hajlandó rendelkezésre bocsátani...Körülnézett. Várt. Elismerést, lelkesedést, örömkitörést remélt. Ujjongó sikongatást. Viharos ölelgetést. Saját ügyességének elismerését. De mindez késett.- Remek - mondta végül Klári gépiesen. - Jól megcsináltad...- Klassz - állapította meg Zsuzsi, és egy almába harapott.- Végre megoldódik a dolgunk. Legális keretek között működhet a főhadi. Szülői felügyelet alatt - szögezte le Juci. Mintha jegyzőkönyvbe foglalná a tényállást. Fásult volt a hangja, unatkozó az arca.Mogyoró vonásaira ravasz mosoly ült ki. Arra gondolt ugyanis: mi lenne, ha a felnőttek segítségével rendőrőrszemet állíttatnának a ház elé, hogy őrködjék a főhadi biztonsága fölött? De titokban tartotta gúnyos elképzelését.- És mikor fesz az első összejövetel? - szólalt meg Sári.- Amikor akarjuk - válaszolta Anny elégedetlenül. - A részleteket majd később megtárgyalhatjuk. Most csak a lényeget akartam mielőbb közölni veletek. Hogy örülhessetek...- Örülünk is - biztatta Mogyoró bizonytalanul. - Láthatod, hogy mennyire... - Felhő borult az arcára. - De most lógás haza! Holnap valódi matekdogát írunk! Füzetbe! Elfelejtettetek talán? Ki jön mifelénk?

Volt benne néhány darab, kissé horpadt testű csőbútor. Görbe felületű bakelit tálcán üveg tiszta ivóvíz és öt pohár - csupán öt.- Remélhetőleg nem leszünk egyszerre szomjasak mind a heten - kedélyeskedett Anny. - A mai naptól gyűjtöm a tejfölös műanyag poharat. Azzal pótolhatjuk a hiányzókat.És futószőnyeg fedte a cementpadozatot. A keskeny szőnyeget baleset érhette valamikor - fakult tintafoltok emlékeztettek rá.- A bútorokra s minden más holmira - ezt, ugye, nem is kell mondanom? - ügyeljetek, kislányok! - figyelmeztette őket Anny mamája barátságosan. Mialatt ott tartózkodott, meghatottan toporogtak körülötte, s nem tudták eldönteni, mi illene: ha ők ajánlanák fel a felnőttnek, hogy foglaljon helyet náluk, a nehezen összeszedett s még nehezebben beférő négy darab Varia-szék egyikén, vagy várják meg, amíg Végh néni ad engedélyt a leülésre?Volt tehát főhadi, méghozzá a javából! Központi fűtéses, villanyfényes. Tisztára söpört, kacatmentes főhadi. Kényelem vette körül őket s a háziak érdeklődéssel vegyes gondoskodása. Ez a tapintatos gondoskodás egyrészt a megajándékozottak érdekét, másrészt az ajándékozott helyiség védelmét szolgálta.- Hoztam vizet a fűtőtestre! Nehogy kiszáradjon a levegő! - mondta Anny nagymamája sietségtől lihegve, s a szemüvege mögül végigfürkészett a berendezésen.- Ne szellőztessetek annyit, gyerekek! - lépett be váratlanul a másik lakó, egy kedélyesen csevegő, kövér bácsi. - Túlságosan kihűtitek a falakat. Még odafönt is megérezzük. - Figyelmeztetés közben kiegyenesítgette a falra függesztett, még a padlásról elhozott s ereklyeként őrzött Szabályzat begyűrt sarkát.- Ez a szőnyeg, ha régi is, ha foltos is, német gyártmányú, gépi perzsa! Ügyeljetek rá, a sártól megsötétedik a mintázata. A cipőtöket mindig alaposan... - kötötte lelkükre a szomszéd néni. Aztán neki is a Szabályzattal volt baja. - Lehetőleg ne szurkáljatok rajzszöget a falba. Szöget különösen ne verjetek bele... Ha kihúzzátok, vele hullik a vakolat!

- Ha telefonálni akartok, ha véletlenül valami nagyon fontos telefonálnivalótok akadna, kivételesen használhatjátok a mienket. Különben az utcánkban, a második sarok után van fülke... - közölte Anny papája ajándékozó hangon, miután elégedetten tapasztalta, hogy bár kopogtatás nélkül - sőt lábujjhegyen! - közelítette meg a főhadiszállást, feltűnő csendet s meglehetős rendet talált.Első alkalommal idegenül lézengtek. Igyekeztek kikerülni a keskeny "gépi perzsa"-csíkot s meg nem lökni a rengetegnek tűnő, négy darab széket. Új volt minden és szokatlan. Meg kell barátkozni vele, és kész. Ez csak nem probléma?De másodszorra sem szokták meg - túl kényelmesnek találták. Túl melegnek és túl világosnak. Kikövezett útnak, biztonságos járdaszigetnek veszélyesen süppedékeny, erdei ösvény helyett. Harmadszorra úgy érezték magukat a pincéhez ragasztott kis szobában, mintha kirakatban lennének, átlátszó üvegfal mögött, közszemlére téve. A lefelé vezető lépcsőn s a pince előterében koppanó léptek lelassultak a főhadi előtt. Ha váratlanul kitárták az ajtót, mindig akadt kíváncsiskodó a közelben. Feszélyező volt a külső csend, aggodalmat keltő a maguk okozta zaj. Mintha a kulcslyukon keresztül befelé bámészkodna örökké valaki...Távozáskor bezárhatták a helyiséget, a kulcsot is magukkal vihették - abban a megnyugtató tudatban, hogy a kulcs párja biztonságban várakozik Véghék konyhájában. Odahaza a szülők mosolyogva érdeklődtek: "No, jó volt a főhadin? Kellemesen szórakoztatok?"Negyedszerre unatkozni kezdtek a kíméletre szoruló kulisszák között. Kénytelen-kelletlen beszélgettek csak, ímmel-ámmal cselekedtek valamit - mert illett beszélni, és kellett valamit tenni.- Oltári jó helyet kaptunk végeredményben...- Pont ilyet akartunk. Nem igaz?- Erre volt szükségünk...- Erre?!- Hát persze. Mért, talán nem?Csak sokára hangzott a sarokból.- Dehogyisnem...- Nahát akkor! Most megvan. A miénk...- Azt csinálhatunk benne, amit csak akarunk...- Hát nem egészen. Ne túlozzunk...Csend volt.- Csak legalább melózhatnánk érte... - sóhajtott fel valaki. Hátuk mögött lapult, valahol a fal mentén - nem tudták, ki az. Mégis válaszoltak neki:- Mint a másik kettőért...- Micsoda remek is volt! Emlékeztek, amikor a padláson...Ilyesféleképpen csevegtek. Szerettek volna mielőbb távozni - szerették volna az égboltot kilesni: mikor kezd végre szállingózni az első hó? De egyikük sem merte bevallani távozási szándékát. Maradtak hát. Egyre dühösebbek lettek a kényszerű maradásért. Veszekedni kezdtek, ingerültek lettek.- Mért vagy olyan zabos? Alig lehet hozzád szólni!- Én zabos? Megőrültél? Talán te...- Én ugyan nem! De látom rajtad. Mért tagadod le?- Nem tagadok le semmit. Kikérem magamnak, hogy ilyesmit fogj rám! Azért, mert te unod...- Én nem unom. Ellenkezőleg. Állatian élvezem...Ilyesféleképpen veszekedtek. Az első héten naponta keresték fel a főhadit. A másodikon háromszor. A harmadikon egyszer.

A negyediken senki se jött el a megbeszélt időben. Az utána következő napon viszont, közös elhatározás után, hálás köszöngetés kíséretében visszaadták Anny papájának az alagsori helyiséget.- Mert mi sajnos... - vallották be zavarral küszködve - rájöttünk időközben, hogy nem tudjuk kellőképpen kihasználni. Most viszont sietnünk kell, ne tessék haragudni... - fejezték be minden további magyarázkodás helyett, és gyorsan szedelőzködni kezdtek. Odakint ugyanis, a kerítés szomszédságában ütött-kopott rakfelületű, nyikorgó kerekű tragacs várakozott. A tragacs mellett nyurga fiú topogott a szürke járdán, kesztyűtlen kezét pirosra csípte a hideg, bozontos haját kócosra cibálta az egyre erősödő, havat ígérő szél.

MÁSODIK TÖRTÉNETAZ ELSŐ RANDEVÚAz "az egész cirkusz" - ahogy Mogyoró a későbbiek folyamán első randevújának történetét emlegette - nem is indult randevúnak."Hogyne! - mondta volna apa felháborodva, ha véletlenül tudomást szerez a dologról. - Hogy egy tizenhárom éves kislány randevúzzon?!""Hogyne! - tiltakozott volna anyu, aggodalmát s a szíve mélyén örökösen bujkáló gyanakvását nehezen titkolva. - Hogy egy tizenhárom éves nagylány ilyesmibe keveredjen?!""Hogyne! - védekezett volna Mogyoró zavarral küszködve, ha ideje marad a fontolgatásra, s nem kell azonnal döntenie. - Hogy én randevúzzak egy idegen sráccal? Csak nem képzeled komolyan?!"A végén mégis az lett belőle. Ráadásul torzul sikerült, furcsa randevú. Ahol a két fél - mármint a fiú meg a lány -, bár izgatottan siettek a megbeszélt színhelyre, s fizikailag meg is jelentek ott, mégsem találkoztak. Illetve találkoztak, de...Sárral keveredett latyak borított mindent azon a téli reggelen, amelyen a megszokott úton s időben az iskolája felé igyekezett. A buszmegállóhely környékén, a járda teljes szélességében sűrű embercsoport ácsorgott. Mogyoró éppen "szabad... szabad..." kiáltásokkal készült megkerülni a tömeget, amikor végre befutott az autóbusz. Másodpercek alatt megrohanták a várakozók, s egymást taszigálva nyomultak a kocsi belsejébe. Az ajtó csikorogva húzódott a helyére. A jármű továbbindult. Miközben Mogyoró áthaladt a kiürült járdaszakaszon, az úttest szelén egy fémtokba préselt bérletet fedezett fel.Hanyatt feküdt a bérlet, mintha a szürke eget kémlelné. A fényképet átlátszó műanyag védte - mégis apró sárpötty bújt meg rajta. A sárpötty, akár a régi korok asszonyainak arcára ragasztott szépségtapasz, a bal szem alatt foglalt helyet, s arra kényszerítette még a felületes szemlélőt is, hogy elsősorban róla vegyen tudomást. Holott a fiúarc sem volt akármilyen: barna haj, kis bajusz, hetykén világba bámuló szemek. A kép alatt ott állt a tulajdonos neve meg a lakcíme is. "Beee - mondta neki Mogyoró gondolatban, miközben felemelte megalázó helyzetéből. - Egy ilyen beképzelt alak nem tud vigyázni a holmijára?"A szemek még hetykébben küldték feléje lekicsinylő pillantásukat. "Tudod, mit csinálok veled? Nem találod ki, ugye? Pedig pofonegyszerű. Odaadlak egy rendőrnek. Az első rendőrnek, aki utamba kerül. Semmi kedvem bajlódni veled. Lám, máris összepiszkítottad a kesztyűmet..."A fénykép nem válaszolt. De mintha... mintha most mentegetőzve nézne vissza az a sötét szempár, "Őszintén sajnálom. De más dolgom van. A matek törvényeivel nem állok a legjobb viszonyban. Magyarul mondva: nem vagyunk közeli ismeretségben. Futnom kell, hogy óra előtt Böskével megoldjunk még néhány példát..."Sietve továbbment, a lucskos járdán ide-oda csosszant a lépte. Elszántan igyekezett a háromszínű közlekedési lámpa irányába. Kis kárörömmel gondolt a közeljövőre: a fiút

behívják a kerületi kapitányságra, és dörgedelmes lelki fröccs kíséretében adják vissza a megkerült bérletet..."Ne tegyük inkább vissza oda, ahol ráakadtunk? - kérdezte önmagától, újabb ötlettől hajtva, s megbocsátó hangulatában uralkodói többes számot használt. - Ha már jót nem tehetünk embertársainkkal, mért okozzunk kellemetlenséget nekik?!"Nagyon tetszett a maga fogalmazta megállapítás. Főleg, hogy az a hetyke nézésű neki "embertársa", s bármit tesz is az érdekében, nem egy idegen srácnak teszi - hanem jótettekre kötelező embertársának."Ez a helyes! Visszatesszük szépen a járdaszélre. A latyakba. Pontosan oda, ahol feküdt. Hátha visszajön keresni, akárcsak a bűnös a tett színhelyére. Ha több időm lenne, kilesném a nagy pillanatot! Istenúgyse, kilesném! Még oda is kiáltanám talán: hallod, te süket alak..."És ha nem jön érte? Ha halvány fogalma sincs arról, hol veszthette el? Ha nem találnak rá, és agyonázik? Ha...Akkor már okosabb a közeli házfal kiugró peremére helyezni. Az viszont nem elég feltűnő hely. Talán inkább a szeméttel teli kukafazékra? És ha belepottyan, amikor felnyitják? És ha erővel beledobják?Hirtelen elhatározással a táskájába csúsztatta. Amikor a padjában - az átvészelt matekóra után - előkotorta a tízóraicsomagját, vele jött a fémtok is. Révész Jutka éppen arra ment.- Hát te? - kérdezte gúnyosan. - Kinek a bérletét cipeled a suliba? Csak nem a..."Mi közöd hozzá! - gondolta Mogyoró dühösen. - Mindenbe beleütöd az orrod..."- Az öcsémé - válaszolta végül kényszeredetten, és gyorsan hasra fektette a bajuszost. - Otthon felejtette az a lángész! Majd beadom neki délben, szerencsére tizenkettőig vagyunk...- Tudomásom szerint az öcséd sulija egy ugrásnyira van tőletek! Minek neki a bérlet?- Szép kis ugrás, mondhatom! Távolugró-rekorder lehetne, aki... - dörmögte Mogyoró, és hátat fordított a kíváncsiskodónak. Közben sikerült táskája mélyébe, a könyvek közé rejteni a sok izgalmat okozó bérletet.Hazafelé menet vásárolt egy borítékot.- Kéket? Vagy fehéret adjak? - kérdezte az öregasszony a trafikban.- Jó lesz a kék is...- Egyet? - érdeklődött ismét a náthás hang.- Egyet - válaszolta ő szerényen.- Bélyeget is? - A náthás hangú már húzta is kifelé a fiókot. Nem volt mit tenni.- Bélyeget is kérek. Azaz bocsánat... nem kérek! Ajánlva kell ugyanis feladnom. Nagyon fontos a tartalma, tetszik tudni. Majd a postán...Az öregasszony zajosan tolta helyére a fiókot.- Szórakozottak... azt sem tudják, mit akarnak! Alig bújtak ki a tojásból, és máris szórakozottak! Mert a fejük mindig a rosszaságon... - Valami effélét dohogott közben.Mogyoró nem törődött vele. "Jó, hogy idejében eszembe jutott. Ha már tesz valamit az ember, nem szabad sajnálni azt a kis többletet! Sem a pénzt, sem azt a néhány lépés kerülőt..." - biztatta magát, amikor ismét az utcán volt.Feladót nem ír - azt jó előre elhatározta. "Még csak az hiányzik, hogy bemutatkozzam az ipsének! És kísérőszöveget sem írok! Nincs szöveg, apafej! Még mit ne... Csak lezárom a borítékot, aztán törheted a fejed. Úgysem találod ki, ki lehetett az a jótékony lélek...Vagy legfeljebb rövid megjegyzést firkálok egy szeletke papírra! Elváltoztatott írással - de minek elváltoztatni?! Hisz a valódi írásomat sem ismeri! Máskor jobban vigyázzon a holmijára! - ez nem jó. Ez gorombán hangzik. Fogadja szeretettel a tisztességes Megtalálótól! - ez túlságosan is bizalmas. Még hogy szeretettel... Gondolatban köszönje meg az örökké ismeretlen Jótevőnek..."- Ajánlott levélhez feladóvevényt kell kitölteni! - ripakodott rá a szigorú postai dolgozó, fel sem nézve a levélpaksamétáról, amelyre gyors egymásutánban nagyot vert a bélyegzővel.

"Mintha én nem tudnám! Nyugi, nyugi, bácsi! Árt a vérnyomásnak a nagy izgalom! Várjunk csak, honnét is vegyek..."- Ott van az orrod előtt! A vény ingyen van. Tintatartót, tollszárat a polcon...Nincs kedve előkotorászni a töltőtollat. Odaül a tintapecsétes asztalhoz, és a falatnyi vényre ráírja a fiú nevét: Baltás Gábor. És a címét: Zugligeti út... Aztán meghökken, mert ott kíváncsiskodik a picurka papíron a következő kérdés: feladó neve, címe...Azt már/nem! Az ismeretlenséghez szigorúan ragaszkodunk. Legfeljebb annyit, ha feltétlen szükséges: Madár Katalin. De azt sem akárhogyan! Valahogy így: M... K... . A két nagybetű mögé sorakozó kisbetűk olvashatatlanra készülnek.Ez mégsem lesz jó. Az a postai gépezet dinamikus mozdulataival, önműködő bélyegzőszerkezetével észreveszi a szándékát. Egy kicsit, egy egész kicsit javítani kell a dolgon.Egy értelmetlen utcanevet fabrikál még, amit ilyesféleképpen lehet kiolvasni: Nevenincs utca 16. V. 7. Szerencsére a szorgalmas postás bácsi annyira belemélyed a gépies ütögetésbe, hogy nem fordít figyelmet a vény kitöltésére - csak annyit mond:- Emelet nem szükséges! - Aztán lesújt a bélyegző.Mehet már haza dolgavégezetten. Kezében szorongatja a feladást bizonyító papirost. "Vény... vény... kicsi szelvény!" - mondogatja minden lépés után, akárcsak az öccse teszi örökös rímfaragó hajlandóságával. A bajuszos ifjú nem ismeretlen jótevőt áld majd gondolatban, de olyasvalakit, akinek a neve nagy M-mel s nagy K-val kezdődik, s aki a Nevenincs utca 16-ban lakik, közel a jóistenhez, az V. emelet 7-ben. "Ha kedve támad... - kacag Mogyoró jókedvében - éppenséggel meg is köszönheti a fenti címen."

- Kivel levelezel ajánlottan? - kérdezte Peti este. Mogyoró éppen a fürdőszobából tért vissza. Iskolatáskája szélesre tárva feküdt az asztalon, s a magyarfüzetén ott fehérlett az apró vényecske.- Jó lenne, ha nem turkálnál más holmijában! - dühösködött a kislány. Elvörösödött. - Elegem van a detektíveskedésedből!- Radírra volt szükségem - magyarázta Peti mentegetőzés helyett. - De te olyan rendetlen vagy, szét kell túrni az embernek az egész táskát, hogy megtalálja.- És a tied? Hová tetted a tiédet? - vágta vissza Mogyoró.- Azt elvesztettem - közölte Peti bizalmasan. - De még nem adtál választ arra vonatkozólag, mi végből levelezel ajánlottan és kivel...- Tényleg beugrottal? Hisz ez nem is valódi! Játék az egész. Csak firkáltunk a szünetben. Klárival leveleztünk, ő hozta a postáról azokat a vacakokat. Amikor a telefonszámlát fizette be, egész csomót szerzett, bélyegezetten. Ingyen adják, aki csak akar, vehet egy rakással... Abból is láthatod, hogy vicc, hogy olyan utcanév nem is létezik! Jó, mi...Egyre idegesebben hadart. Gyűlölt lódítani, ráadásul ilyen ostobaság miatt!- Tényleg - mondta Peti unott arccal. - Tényleg az áll rajta: Nevenincs utca... És a címzett? Várjunk csak! Most mért rángatod úgy azt a papírt? Azt hiszed, gumiból van? A nevét szeretném az illetőnek...Mogyoró küzd a vényért - minden erejével megpróbálja kitépni az öccse kezéből.- Mi közöd a nevéhez? Nem akarod tudomásul venni, hogy vicc? Mit számít egy kitalált név?- Tényleg, mit számít? Az égvilágon semmit. Csak az a megható a dologban, hogy az a derék postás ráütötte éppen a...- Én se olvasom el a leveleidet! Pedig tudom, hogy cédulákat dugdosol a lexikonba, ott tartod az irkafirkákat, amiket a lányoktól kapsz! És jegyezd meg magadnak, hogy meg foglak mondani, most mindjárt megyek, és megmondom apának.Petit nem zavarta a fenyegetés.- No, mért nem induld? Talán magaddal akarod vinni a vényedet is?

Mogyoró nem mozdult.- Csak az az érdekes - folytatta Peti fejét csóválva -, hogy az a derék postás éppen a mai dátumot ütötte rá! Ezerkilencszáz...A papír végre engedett a ráncigáló kezeknek - kettérepedt. Fele Peti ujjai közt fehérlett. A címzett neve most már örökre titok maradt a kíváncsi gyerek előtt.

Azaz csak maradt volna. De a véletlen - szokása szerint - közbelépett. Két nappal később Mogyoró elmélyedten olvasott a szobában. Hason feküdt a rekamién, keze ügyében egy zacskó gumicukor. A cukorszeletek rombusz vagy inkább romboid alakúak, s olyan sárgáspirosak, mintha futballbelsőből vágta volna ki őket egy szeszélyes szerszám.A szomszéd szobában, a nyitott ajtón túl megszólalt a telefon. Élesen, követelőn csengett egy darabig. Mogyoró lusta feltápászkodni. Ott van Peti, hozzá közelebb esik a készülék, csak a kezét kell kinyújtania érte. Biztosan apa telefonál, ilyentájt szokott hazaszólni, ha ideje akad. Mogyoró fél füllel hallgatódzik, várja, hogy Peti eleven hangja üdvözölje a családfőt. "Szia, apa! Jó, hogy telefonálsz! Figyelj ide, kérlek, azt akarom mondani..." - és anyu távollétét kihasználva, csobogva-áradva, megszakíthatatlan bőséggel következzék a napi beszámoló. Biciklije állapotáról, Karcsi kölyökkutyájáról. Földrajzfeleltetésről - amit megúszott. A Botond mozi legújabb filmjéről, amit oltári izgalmasnak mondanak a fiúk, s amelyet "szíves engedelmeddel, apa, és természetesen az anyagi támogatásoddal én is szívesen megnéznék"...De nem ez történik. Semmi szia és semmi beszámoló. Érdeklődő, kissé szemtelen hangú dünnyögés a másik szobában:- Egen... Lakik itt egy olyan nevű. Katalin, persze. Iskolás, persze. Ide hívhatom, persze... Dehogyis! Egyáltalán nincs messze. Egyetlen nyitott ajtó választ el bennünket. Hallótávolságon belül... Mit mondjak neki, ki keresi?Kis csend, a beszédzuhatag megszűnik, mintha elcsavartak volna egy csapot. Mogyoró saját szívdobogását hallja a beállt csendben. Mi történt? Letette volna a hallgatót?! De nem. Újból felcsattant az öccse hangja:- Iiiigen. Baltás Gábor főiskolai tanuló keresi. Hogy nem tanuló? Hát? Főiskolai hallgató? Hogyne érteném. Órrriási különbség, kérem! Dehogy tréfálok. Én? Én a kis öccse vagyok. Általános iskolai hallgató... Dehogy vagyok nagy csibész! Istenke őrizzen attól! Kikapnék a mamámtól. Hogy Katalin? Ő már...Csak most fordul meg, holott régóta sejti, hátában érzi - szinte látja! - nővére közelségét. Megértően kacsint feléje, aztán folytatja csak:- Ő már gimibe jár. Igen, tizennégy lesz...Nyelvét nyújtja a kétségbeesetten hadonászó, nemet intő nénje felé - élvezi a lány kiszolgáltatottságát.- Rosszul hallotta! Recseg ez az átkozott készülék! Nem azt mondtam, hogy tizennégy lesz, hanem tizenhét. Nagy különbség, nem igaz? Kerek három esztendőcske. Bizony, nagylány. De mekkora...Mogyoró kézzel-lábbal integet, fenyeget és rimánkodik. Közvetlen a fiú mellett áll már, tenyere saját szája elé feszül - úgy mutatja, hogy hagyja abba, ne halandzsázzon tovább -, de nincs ereje elkérni a hallgatót.- Szóval a nővérem az idén végzi a...Peti komoly pofát vág, gondolatban számol s az ujjain is.- Igaza van, nyert! Remekül eltalálta! Hát persze hogy a harmadik gimit végzi, aki tizenhét éves. Jövőre érettségizik, utána egyetemre megy, az egyetem után meg... Mi is jön az egyetem után, tessék mondani?Mogyorónak forrón izzik a füle. Már lökdösi, taszigálja a gyereket. Peti végül megsokallja a közelharcot, dühösen a lány kezébe nyomja a fekete korongot, de még belekiáltja:

- Halló! Átadom a nővéremnek, itt áll mellettem, és nem hagy békén, beszélgessen vele, majd rájön, milyen nagy...Az előszobából vidáman tör be a csengő hangja. Peti sajnálkozva indul kifelé, szívből bánja, hogy le kell mondania a várható szórakozásról. Hogy fog dadogni ez a szédült lány! Vajon megcáfolja, vagy vállalja mindazt, amit ő olyan remekül beadott annak a felvágós főiskolásnak? De kénytelen ajtót nyitni, odakint már hosszabban harsan fel a csengőszó.Mogyoró kezébe súlyosan nehezedik a telefonkagyló. A kagyló torkából rekedten kúsznak feléje a választ követelő kérdések:- Halló... Katalin? Te vagy az? Mért nem beszélsz? Nem hallasz engem? Szeretném megköszönni...Ki szeretné kérni magának a tegezést, a bizalmaskodó hangot. Szeretné befejezni a beszélgetést, mielőtt belefogott volna. Ahelyett kiszáradt torokkal belekrákog a készülékbe:- Halló, itt... Madár Katalin beszél. Nincs mit köszönnie...- Csak nem fogsz magázni, mint az a kis srác öcséd? Vicces kölyök lehet, csudára mulattatott! Hallom, jövőre érettségizel...Kintről lármás fiúhangok törnek be. Ha Peti behozza azokat a tacskókat, mialatt ő a főiskolással társalog..."Társalog? Enyhe túlzás..."- Nem bánom. Ha azt akarja, nem magázom... Ami a bérletet illeti, csak annyi történt, hogy sajnáltam a sárban hagyni. Igen, a megálló közelében, ott, ahol a pályaudvar felé fordul a busz. Tényleg először jártál arra? Eleinte rendőrnek akartam adni, de gondoltam, majd cirkuszoznak, hogy mért nem vigyázol a holmidra. Azért határoztam el...- Remek ötlet volt! Csak a címzést írtad úgy, mintha... mintha félre akartál volna vezetni. Mintha egy kis elsős firkálta volna! Tudom, ne is tagadd, hogy erővel csináltad! A végén mégis kisilabizáltam! A postahivatal pecsétje is segített. Ez éppen a hetedik hívás, de elhatároztam, hogy a föld alól is előteremtlek! És látod, sikerült is.- Igazán felesleges ekkora komédiát csinálni egy semmiségből! - mentegetődzött Mogyoró.- Semmiség?! - A főiskolás hangja komolyan hangzik. Tisztelet bujkál benne, őszinte elismerés. - Semmiség szerinted, ha emberi jóindulattal, önzetlenséggel találkozunk? Engem mindig meghat, s mivel elég ritka jelenség..."Emberi jóindulat? Önzetlenség... Szent Kleofás! Íme, itt látható Madár Kati, az emberi önzetlenség, a jóindulat megtestesítője. Ha ezt hallanák a lányok, és ha Peti hallaná, az a pimasz kölyök, aki... Mit csinálhat most Peti?!"Peti a szobaajtóban áll, pontosan Mogyoró és a készülék mögött. Ki tudja, mióta áll ott?!- Zavarok? - kérdezi kaján vigyorral. - Csak szólj, ha netán zavarok! Nem óhajtom jelenlétemmel elrontani a magasztos pillanatot, amikor randit beszélsz meg...- Bocsánat, egy pillanat! - kiáltja Mogyoró a telefonba. - Azonnal jövök... - Kezét szorosan a hallgató elé illeszti, olyan szorosan tapadnak ujjai a bakelit anyaghoz, mintha száját fogná be valakinek. De ezt az óvintézkedést is kevesli. A karosszékig ágaskodik, a mélyén levő díszpárnát kapja fel, és a hallgatóra borítja. - Tűnj el, te hólyag! - mondja haragosan a vihogó gyereknek. - Mit kotyogsz annyi ostobaságot? Randevút? Még hogy én?! Ha akarod tudni, az osztályból az egyik lány unokabátyjával társalgok, aki több napja hiányzik...Elnémul, öklével fenyegető mozdulatot tesz. Csak nem fog egy taknyos miatt, saját öccse miatt meséket költeni! Neki már lehetnek titkai. Sőt: titkos útjai is. Nem köteles beszámolni senkinek...- Tűnök, hölgyem, tűnök! Akár az a bizonyos kámfor! - Peti egyre hangosabban beszél. Mogyoró már a díszpárna hangszigetelő hatásában sem reménykedik. - De pusztán azért tűnök el. mert küldöttség jött nagybecsű személyemért. Csapatunk nem nélkülözheti ugyanis csatárcsillagát! Na szia! Anyuval, ha megjön, közöld, hogy világbajnoki selejtezőre mentem... Jó mutatást, gimis kisasszony! Éljenek a főiskolások!

Ez utóbbit már a díszpárnának üvöltötte. Aztán zajosan távozott. Mogyoró várt, amíg az előszoba ajtaja becsapódott. Egyszerre csend lett a lakásban. Az egyedüllét megnyugtató csendje - s mégis zavaró csend. Olyan érdektelen s izgalom mentes, mint a desztillált víz ízetlensége. A díszpárna alól az a némaság - megunta volna a főiskolás a hosszú várakozást?!Felemeli a hallgatót. Üres, lélektelen tárgyat érez ujjai között. Süket, emberi érzésre nem reagáló, közömbös tárgyat. Nem búg, s nem közvetít.- Halló... - mondja reménytelenül. - Ott vagy még?- Hát hol lennék? - kérdezi azonnal a fiú. - Bár már arra gondoltam, hogy átejtettél!- Én?! - Olyan őszinte tiltakozás sűrűsödik a rövidke szóban, hogy a fiú elneveti magát. - Csak nem képzeled? Mért ejtettelek volna át?- Úgy beszélsz, pontosan úgy, mint egy kislány! Akit azzal vádolnak, hogy megette az egész fazék szilvalekvárt. Most mért hallgatsz?Mogyoró tovább hallgat. Most csakugyan ijedt kisgyerek.- Különben úgy hiszem - folytatja a főiskolás -, hogy neked remekül áll ez a gyerekes viselkedés. Nem szeretem, ha a korodbeli lányok túl felnőttesen akarnak viselkedni. Ha megjátsszák magukat. Persze a fordítottját sem... Mondd csak, Katalin, nem árulnád el, hogy nézel ki?- Én?! - Mogyoró ismét elképed. Egyik meglepetés a másik után éri. - Hogy néznék ki? Jól... legalábbis anyu szerint sokkal jobban, mint tavaly. Sajnos már nem látszik a nyári lesülés, kifehéredtem... Kicsit meg is híztam, de az jó, mert... De mért kérdezed?- Jópofa lány vagy te, Katalin! Remek vicceid vannak! Másodszámú megérzésem veled kapcsolatban, hogy a Katalin név nem illik rád. Inkább...- Inkább? Túl gyerekesnek gondolod? Túl egyszerű, hétköznapi? - kérdezte szomjasan a kislány.- Ellenkezőleg - hűtötte le a fiú. - Túlságosan komoly hozzád. Majdnem hogy komor ahhoz a csacsogó hangodhoz. A fel-felcsapó, riadozó kérdéseidhez. Benned... humor lakozik. Méghozzá jókora adag. Nem mondták még neked?- Dehogyisnem mondták! Mi az hogy! De mennyire... - Végre minden tettetés, kertelés, minden fondorlatoskodás nélkül válaszolhat. Végre igazat állíthat. - Még egész kiskoromban megállapították rólam. És azóta is sokszor. Az osztályom például... Még az őrsöm is...Elharapja a szót, nagyot nyel. De késő. A fiú messziről is rajtakapja.- Az őrsöd? Milyen őrs?- Ó, én a régi, az általános iskolai őrsömre gondoltam! Amelyben komoly tevékenységet fejtettem ki. Társadalmi munkát is végeztünk, és képzeld, ha hiszed, ha nem: még főhadiszállásunk is volt egy ideig!Ismét elhallgat. Ijedten állapítja meg, hogy újból "csacsog", hogy minden szavával a fiú véleményét igazolja.- De mindez nem érdekelhet téged. Az évekkel ezelőtti, gyerekes...- Tévedsz. Nagyon is érdekel - udvariaskodik a fiú, az érdeklődés leghalványabb jele nélkül. - De a legizgalmasabb kérdésemre még nem válaszoltál: hogy nézel ki? Vagyis milyen a külsőd? Neked könnyű, nálad volt a fényképem, tudod, milyen vagyok.Mogyoró a karosszék kartájáról éppen a tükörbe lát. Remekül jön ez a lehetőség - csak bele kell néznie az ovál üveglapba, és máris diktálhatja az adatokat. Bele is fog azonnal, a szemét említi elsőnek, égkék szemét.- A szemem... sötét. Majdnem fekete. Azt mondják, nagyon ravaszán tudok nézni. A nagymamám úgy is hív...- Szóval sötét. Az nem baj, a sötét is szép lehet, bár nekem a kék az esetem. Tudod, az a nagyon kék... És a hajad? Milyen színű? - A kérdés türelmetlenül hangzik. Úgy látszik, a részletezés nem fontos.- A hajam...

Egy sátáni hang azt súgja a fülébe, hogy folytassa a félrevezetést. Hitesse el a fiúval, hogy feltűnően szép lánnyal hozta össze a sors. Hogy a vonal másik felén egy remek nő van - ahogy ők mondják! Aki után napraforgó módjára fordulnak a férfiak! Hadd higgye, hogy ő...Érett búzakalászszínű haja következik hát:- A hajam vöröses. Nem égővörös, természetesen vörös. Ha rásüt a nap, olyan, mintha lángolna... El tudod képzelni?- Vörös? - kérdezi a fiú kis csalódással. - Szép lehet. Biztosan nagyon szép. Én őszintén szólva a szőkét kedvelem. De el tudom képzelni, hogy a tiéd...- Olyan hosszú, ha leengedem, egészen a vállamig ér! -folytatja Mogyoró lázas izgalommal. Az izgalmasan érdekes, vörös hajú lány ott libeg előtte, egy véget nem érő, pálmákkal szegélyezett úton. Alig tudja levenni róla a szemét... - De én lazán feltűzöm a fejem búbjára. Az iskolában, tudod, elég szigorú tanáraink vannak, főleg az egyik. Az osztályfőnököm. Kénytelen vagyok feltűzve hordani. Holott...Nézi magát a tükörben, kedves gyerekarcát bámulja, két ágba font, rövidke hajat, és mosolyog. A pálmákkal szegett útnak nyoma veszett. A nyárról rajta maradt lesülés nyomát itt-ott sötétebb barna szeplők pettyezik, két-három a pisze orrán találkozik.- És tudod, mint általában a vörös hajúaknak, nekem is fehér bőröm van. Nyáron nem is nagyon megyek a napra..."Ó, a balatoni nyár! A napégette utak a vízpartig... A rengeteg napolaj..."A fiú nem hagyja ábrándozni. Szörnyen kíváncsi.- És magas vagy? És karcsú, persze? Nem is képzellek másnak...- Magas? Azt nem mondhatom. Olyan közepesféle. Nem is szeretnék nagyon magas lenni. Olyan sikktelenek azok az égimeszelők. Nálunk az osztályban van egy lány...- Igazad van. Nem kell a túlzott magasság - biztatja a fiú. Most elégedett a hangja. A személyleírás, úgy látszik, végül mégis elnyeri tetszését. - Remekül összeillünk majd. Én sem nőttem nagyon magasra. Százhetven vagyok!Úgy mondja, mintha bemutatkozna: "Százhetven vagyok!""Örvendek!" - akarja válaszolni Mogyoró a bemutatkozásra. De hamarosan megfeledkezik róla. Más foglalkoztatja ugyanis.- Összeillünk majd? - kérdezi csodálkozva. - Hol... azaz miben?- Hát majd ha találkozunk. És esetleg, vagyis remélhetőleg, ha újból találkozunk! És aztán - újból és újból! Erre nem gondoltál? Nincs sok fantáziád, Katalin!"Fantáziám? Még hogy nincs? Anyuék szerint dupla adag jutott számomra! Hiszen annak köszönheted a vörös hajú démont is..."- Én, én... nagyon elfoglalt vagyok, sajnos! Nemigen érek rá. Rengeteg dolgom van. Nem is győzöm... - hebegi nagy késedelemmel.- Egy félórád csak akad? Szeretném mielőbb megköszönni személyesen is..."Puff neki! Személyesen? Még csak az hiányozna! A harmadik gimisnek személyesen... A vörösnek, a sötét szeműnek, a hozzá illőnek..."- Akkor hát rendben? - kérdezi a fiú felbátorodva a beleegyezésnek vélt hallgatástól. - Hol és mikor? Nos, mondd már..."Nos?! Most mit ugrál? Mit siettet? Azt hiszi, olyan egyszerű válaszolni erre? Belefáradtam már különben is ebbe a hosszú dumába, ahol minden szóra vigyázni kell. Mert minden egyes szón elbukhat az ember..."- Most mit kéreted magad? - sürgeti ismét a fiú. - Ez a viselkedés sehogy se illik bele a rólad alkotott összképbe!"Hol és mikor? - erre mit válaszol egy vörös hajú gimis, akinek dús fantáziája van, s aki nem játssza meg a kisbabát?"- Esetleg holnap - mondja hirtelen, egész halkan, és megdöbben attól, amit kimondott. Kapkodva, süketen folytatja, mielőtt megbánhatná: - Délután, ha neked is megfelel. Délután

ugyanis egy beteg barátnőmet látogatom meg, útközben esetleg megoldhatnám... - így mondta: megoldhatnám! Akár egy matekfeladatot...- Nagyszerű! Akkor hát oldjuk meg holnap! - biztatja a fiú. Hangjából nevetés bugyborékol. - Hol és pontosan mikor?Mogyoró nem akar tudomást venni arról a bugyborékolásról. Kezd belejönni a dologba. Igaza van anyunak: mindenhez gyakorlat kell!- Mivel nem ismered a környéket, azt ajánlanám, hogy ott találkozzunk, ahol megtaláltam a bérletet. A buszmegállónál. A villanyrendőrtől egy saroknyira, a gyógyszertártól a harmadik háznál! Pontosan négykor.- Rendben! - válaszolja a fiú. A hangja most is nevet. De ez már az elégedettségtől lehet. - Négykor ott leszek. Pontos legyél ám! A lányok szeretik megváratni az embert. Ismertetőjelem, ha elfelejtettél volna: sötétkék anorák, szürke nadrág. Téged úgyis megismerlek már messziről a hosszú, vörös hajadról. Remélem, holnap nem tűzöd a fejed tetejére.- Rendben! - mondja Mogyoró is, hogy azzal is bizonyítsa, milyen tanulékony. Maga sem tudja, mit tegyen, amikor a hallgató végre a helyére jut. Hogy szívhatná vissza az egészet? Hogy menekülhetne ki ebből...Egyelőre tétlenül ücsörög a karosszékben. Aztán megpróbál leválasztani egyet a markában összeragadt, futballbelsőre emlékeztető, sárgáspiros gumimasszából. Szemben vele riadtan figyeli a tükörből minden mozdulatát a saját képmása.

"Talán ha felvenném a rózsaszínű blúzt, ami eltakarja a soványságomat... Esetleg alája lehet húzni egy pulcsit is, ahogy Juci csinálja, hogy formásabbnak látszódjék...Ha másképp fésülném a hajam? Ha meghúznám a szemöldökömet? És ha mindezt megtenném?! Legfeljebb egy évvel tudnám magam öregíteni..."Három órakor még nem tud dönteni. Szeretne is elmenni a találkozóra, kötelességének is érzi, hogy betartsa a szavát - fél is tőle. Osztálytársai a szünetekben fényképeket meg leveleket mutogatnak - azokhoz képest mit számít szegény Karcsi talicska fölé görnyedő, lihegő alakja? Vízhólyagos tenyere? Gyerekes csínytevésnek minősített kulcsrablása? Szótlan kísérgetése? Mért csak ő hallgasson kalandsoroláskor?De hiszen lehetetlenné tette azt a találkozást - Ő maga vágta el az útját! Annyit lódított a telefonba vörös hajról, habfehér bőrről, sötét szemről! Mit szólna a főiskolás, ha meglátná úgy - amilyen? Amilyen a valóságban. Mit szólna?! örülne! Hát nem ő vallotta be, hogy a kék szem, a szőke haj az esete? Hogy nem esik hasra a nagyoskodó, felnőttet mímelő lányok előtt? Hogy a természetes viselkedés, a természetes modor tetszik neki? Mért ne váltsa valóra a kívánságát? Mért ne...Határoz végre. Haját tízszer is munkába fogja, mégsem megy vele sokra. Végül, türelmét vesztve, két varkocsba fonja. A rózsaszínű blúzt ölti magára, a drapp cipőt. Anyu bámulna, ha az ígértnél hamarabb betoppanna. "Elment a józan eszed, Kati? Ebben a nedves időben azt a vékony talpú cipőt veszed? Amikor beteglátogatóba indulsz? Vagy máshová is készülsz?"Azt válaszolhatná: "Én? Sehová. De Böske biztosan szívesen veszi, ha szépen öltözök..."Anyu felháborodottan kelne Böske védelmére. "Böske? Annál sokkal okosabb kislány, mint hogy külsőségekre adjon!" Ez nem jó hát. Akkor viszont... akkor mit mondjon?Szerencsére sikerül olykor elkerülni az embernek a legkellemetlenebb helyzeteket is. Például most is, amikor anyu késik, s így nincs módjában felfedezni lánya öltözetét s a tőle kölcsönvett kölnivíz túlzott használatát.

Szél kerekedett, csúf hideg szól, felszárogatta a több napos latyakot. A vízzel keveredett, szennyes hónak semmi nyoma; a távoli hegyeken sem látszik más, csupán kopár, levelüket vesztett fák összefüggő vonulata.

Háromnegyed négykor már a randevú színhelye körül ólálkodott. Gondosan felmerte a terepet. Mintha először látná az unalmasan szürke házak sorát, úgy figyelte a környező épületeket. A nehezen nyíló-csukódó kapukat résnyire tárta, s a mélyükre fürkészett. Orra idegenül szívta be a belőlük áradó nyirkosságot. Mint a búvóhelyét gondosan kiválasztó felderítő, átgondolt minden lehetőséget. Éberen kutatott a legjobb állások után, ahonnét beláthatja az egész terepet, anélkül, hogy őt felfedeznék.Végre megfelelő kaput talált. Kívülről rács feszült az üvegablak elé, sűrű rácsnégyzetek. Széles, olajfestésű folyosó vezetett a kapu torkából a lépcsőház felé. Lakályos kapu volt, hosszabb tartózkodásra is alkalmas. Ha szorosan hozzásimul a ráccsal védett ablakhoz, beláthatja az egész környéket. A gyarmatáru-szaküzletet, az antikvárium kirakatában az elsárgult, öreg könyveket s a hentesbolt üvege mögött csüngő szalonnadarabokat. De főként az autóbuszmegállót.Kevesen jártak arrafelé, a kocsik félig üresen futottak be, s azonnal indultak is tovább. Fázni kezdett a lába. Már bánta, hogy blúza fölé nem vett kardigánt. A túlsó oldalon gyanús alak tűnt fel: anorákot visel! A nadrág színe nem látszik messziről. Semmi esetre sem lehet sötét. De a gyanús alak nem közeledik a megállóhelyhez, holott már csak öt perc hiányzik a négyből.Most megáll, hátat fordít Mogyoró rejtekhelyének. Belesimul a közeli, lebontásra ítélt épület mélyedésébe. Egy ideig várakozik, aztán elégedetlenül továbbsétál. Méghozzá ellenkező irányban. Ezek szerint - nem ő az. Már csak két perc. Százhúszig kell az embernek számolnia két perc alatt, lassan, pici szünetekkel, valahogy így: egy meg kettő... meg három...Csupán egy perc van hátra. Egyetlen picurka perc. Egy naphoz képest semmi, egy órának is nevetséges töredéke. Annyi, amíg az ember néhányat lép. Amíg például az az anorákos fiú eljut addig a kapuig, és belép rajta. Úgy látszik, ott lakik. Vagy oda készült valakihez... Tévedés! Most újból nyílik a kapu, kijön rajta egy asszony. Mögötte, a kapuszárny védelmében ott ácsorog az anorákos. Vár. Les kifelé ő is, figyel. A megállóhely remekül látszik onnét."Ha nem indulok azonnal, elkésem! Hogyan is mondta? A lányok szeretik megváratni az embert... Vajon helyes, ha a lány késik? Lehet. De mégsem várakoztathatom sokáig." Kit?! Hiszen üres a megállóhely, senki sem áll a közelében. A szél szorgalmasan söpörgeti a környéket, elszórt jegyeket sodor a falhoz, s megemeli a nagy ritkán arra haladók kabátját.Háta mögül, a ház belsejéből valaki közeledik. Egy lakó lehet. Mit fog szólni, ha meglátja őt, szorosan a kapuhoz tapadva, az utcára leskelődni? Ha megkérdezi? Ha elkergeti?Fiatal fiú jön a lépcsőház felel. Egy gyerek. Ettől ugyan kár volt tartania. Munkába siető kisinasra emlékeztet a kék köpenyben, igen - akárcsak Munkácsy Mihály ásító kisinasa. Olyan szemtelen s mégis kedves a képe. Énekelve halad el mellette, ránéz Mogyoróra, aztán minden érdeklődés nélkül továbblépdel, s új nótába fog. Egy sláger szövegét énekli hangosan. Amikor becsukódik mögötte a kapu, az utcáról is behallani egy ideig az ostoba szöveget: "Ha én lennék a Rómeó, nem lenne problémám... Mert létrán másznék fel magához holdas éjszakán..."Annyira lekötötte az összpontosított figyelem, a készenlét, hogy azonnal meneküljön, ha szükséges, hogy néhány másodpercre elfeledkezett az anorákosról. Pedig az ott áll már a színhelyen. Nyíltan és vértezetlenül, pontosan a megállót jelző kék kar alatt helyezkedett el. És várakozik. Talán az egész idő alatt, mialatt ő az ásító kisinast leste...Mintha puskából lőnék ki, úgy pattan elő rejtekhelyéről. Éppen akkor ér oda, amikor a nyurga, középiskolás kinézésű anorákos az óráját fürkészi. Arca türelmetlenséget árul el. Mogyoró megáll a közelében - nem ő határozza el a megtorpanást -, lába nem akar engedelmeskedni, amikor továbblépne. Cipője talpa odatapad a járdához. Szerencse, hogy hirdetőoszlop emelkedik köztük. Összehúzott szemmel, akár a rövidlátók, igyekszik elolvasni a Zeneakadémia legújabb műsorát. Szíve vadul dörömböl. Fejét előredugja néhányszor, hogy

jobban lásson - hogy jobban láthassa a várakozót. S hogy a várakozó megláthassa őt. Két rövidke varkocsba kényszerített haja követi olyankor a mozdulatát - ide-oda röpköd.A fiú szilárdan, egy helyben áll, csak amikor egy autóbusz simul a járdához, vonul hátra, hogy helyet adjon a leszállóknak. Leszálló kevés akad, a fiú visszaléphet a helyére. Mogyoró úgy érzi, ütött az óra. Itt a pillanat. Neki kell cselekednie. Nagyot fohászkodik, és lemond az oszlop védelmet nyújtó közelségéről. Elhalad a fiú mellett. Kabátja széle majdnem súrolja az anorákost. A fiú rá sem néz, szemében a türelmetlenség ingerültséggé fokozódott. Közelről a hetyke bajusz vékony ecsetpamacsnak tűnik csupán. De hirtelen - mintha most fedezné fel Mogyorót - utána fordul.- Nem tudod véletlenül, hány óra van, kislány? Az enyém sajnos megállt...Mogyoró véletlenül tudja. Leolvassa apa születésnapi ajándékáról, órája számlapjáról.- Pontosan négy óra múlt öt, illetve... öt és fél perccel...A fiú szórakozottan megköszöni, mintha halványan mosolyogna azon a "pontosan öt és fél percen". De már el is fordul.- Lehet ám, hogy az én órám valamit siet...A fiú alig hallja, csak bólint, s a távolt fürkészi. Vörös fürtök, tejfehér arcbőr után kutat. Keresi a középmagas gimist. Az emberi jóindulat megtestesítőjét.- Kösz... - mormolja idegesen.Mogyoró egy helyben topog - így csak elég feltűnő?! -, majd csalódottan továbbindul. Alig tesz azonban néhány lépést, utoléri a fiú hangja:- Kislány, egy pillanatra még! Itt a közelben... van egy gyógyszertár?- Van. Ott, a harmadik házban. Innét jól látni. Azt keresi?- És... ez az a megálló, vagyis itt áll meg a pályaudvar után először a busz?- Pontosan itt! - mosolyog a kislány bátorítóan, s oldalt dönti a fejét. A varkocsok táncra perdülnek. - Miért? Azt keresi?"Stimmel minden, te vadszamár, nem látod? Felejtsd el a vörös hajat, a gimit, és vedd tudomásul végre..."- Köszönöm, kislány. Pontosan azt keresem - mondja az anorákos, és véglegesen hátat fordít. A csuklójára pislog közben. Mogyoró szeretne még mondani valamit, valami marasztalót, de a fíú számára megszűnt létezni. Rója a métereket, morcos arccal, tízet arra, tízet vissza. Amikor másodszorra visszaérkezik a kihalt megállóhelyhez, már nyoma sincs a varkocsos kislánynak.

Egész este rettegve várta a telefoncsengetést. Mi lenne, ha apa venné fel, ha belehallózna, aztán türelmetlenül feléje fordulna."Kati! Ismersz te valami Baltást? Baltás Gábor főiskolást? Azt mondja, hiába várt a randevún...""Én, apa?! Engem várt? Csak nem képzeled komolyan?! Soha életemben nem hallottam még a nevét sem! Baltás... Tévedés lehet, apa...""Tévedés! - kiáltaná apa ingerülten a készülékbe. - Az én kislányom nem ismer ilyen nevűt. Ha mondom, hogy tévedés, ne tessék vitatkozni velem! Nem tűröm az ilyen agresszív hangot! Itt különben sem lakik semmiféle gimnazista, csak egy általános iskolás kislány! Akinek esze ágában sincs még randevúkra járni!" És apa úgy helyezné vissza a hallgatót, hogy az erélyes mozdulattól nagyot koppanna a bakelit tartó."De fiam! - tiltakozna anyu. - A végén még eltöröd! Mostanában olyan gyakori a téves kapcsolás.""Ez nem volt téves kapcsolás! Ez téves hívás volt. Erővel téves! Mit tudod te, szívem, mennyi pimasz huligánnal kerül szembe az ember!"És apa csak sokára nyugodna meg, és folytatná az újságolvasást. De mi lenne, ha Peti is a szobában tartózkodna?!

"Valami alak keres, Kati!" - mondta apa ingerülten."Alak? Miféle alak?" - rebegné ő rosszat sejtve. Peti közbevágná:"Miféle? Szőke, magas, görbe lábú férfi hangja...""Valami Baltás! Igen, Baltás Gábor. Ismersz olyat?" - faggatná apa szigorúan. Még a fia ízléstelen vicce sem enyhítené szigorát."Én, apa? Én semmiféle Baltást nem ismerek" - dadogná ő egyre zavartabban. De Peti ismét beleavatkozna:"Még hogy nem ismersz?! A Baltás ember keres, a kőkorszakból! Nem emlékszel rá? No, ne viccelj! Hiszen tegnap távbeszélgetést folytattál vele, ne is tagadd! jobban mondva, távenyelgést..."Mire apa és anyu rémülten néznének őrá, és akkor ő...De a telefon egész este hallgatott. S a következő napokban s hónapokban sem zavarta meg a Madár család nyugalmát a "kőkorszaki baltás ember".

HARMADIK TÖRTÉNETNYOLC SZEM KONYAKOS MEGGY EZÜSTRUHÁBANA legnagyobb - s szerinte a legváratlanabb - meglepetés nyolcadikos korában érte Mogyorót. Pontosabban a tanév első negyedében.- December tizedikén lesz a szülinapom! - fordult hozzá Révész Jutka azon a november végi napon, az iskola lépcsőházában. Olyan természetes közvetlenséggel beszélt, s olyan magától értendő barátsággal, hogy Mogyoró csodálkozva körülnézett: vajon nem másnak szánták azt az indokolatlan közlést?De sehol senki. Csak ő ballagott lefelé a fényes, barna korlát szomszédságában, télikabátban, puhán fejéhez simuló gyapjú kendővel rakoncátlan fürtjein. Kitömött táskáját szórakozottan lóbálta, miközben búsan gondolt hetek óta betegeskedő barátnőjére, Balázs Böskére. Jutka csatlakozása, bizalmas hangja annyira meghökkentette, hogy a közöttük folyó, évek óta tartó viszályról, örök ellenségeskedésükről megfeledkezve, csupán annyit tudott kinyögni:- December tizedikén? Tényleg? Majd annak idején meghúzom a füled...Ha lehetséges, Jutka még az iméntinél is barátságosabban mosolygott rá.- Kösz előre is. Remélem, nem képzeled, hogy azért árultam el neked a szülinapom dátumát, hogy előre biztosítsam a fülhúzásodat...A kérdés ironikusan hangzott. Mogyoró mégsem találta bántónak. Kénytelen volt belátni a benne rejlő igazságot.- Mindjárt gondoltam, hogy nem azért mondod. Vagyis hogy másért árultad el. Valószínűleg okod volt rá... - mondta bizonytalanul.- Eltaláltad! Más okom volt rá. Próbáld kitalálni, Katikám!"Katikám?!" - Mogyoró hirtelen megállt. Egyik lába előresietett, s egy alsóbb lépcsőfokon kötött ki. Testsúlya ránehezedett - úgy maradt mozdulatlanul. Mint egy neszre-szagra szimatoló vizsla, lesett a másik lányra. Veszélyt, kelepcét sejtett.- Talán mert nem jutott eszedbe más mondanivaló! - válaszolta ingerülten. - Vagy mert unatkoztál!- Ha unatkoznék, bevárnék valakit, aki szórakoztatna! - válaszolta Jutka, és Mogyoró csodálkozására a kapun kívül sem köszönt el tőle. Elegáns szürke télikabátjában, fürge léptekkel haladt mellette. Néhány percig szótlanul haladtak. Lassan nyomasztóvá váll a csend. Mogyoró kényszeredetten a társnőjére nézett, és szándékától eltérően, kimondta megállapítását:- Gyönyörű a kabátod. Új?- Ez?! Dehogy új. Azért gondolod újnak, mert eddig nem viseltem. Nem akartam csupaszon hordani. Megvártam, amíg elkészül a szőrmegallérja.

Jutka közömbösre erőltette a hangját. De akárhogyan igyekezett, nem sokáig tudta magában tartani dicsekvési vágyát.- Valódi angol szövet, apa hozta Londonból. A szőrmét egy belvárosi szűcsnél rendelte anyukám, de tudod, azok annyira elfoglaltak, hogy csak győzze az ember kivárni, amíg elkészül a holmija! Kérdezd meg a mamádat, ő biztosan tudja gyakorlatból...Mogyoró lelassított. Orvtámadást sejtett ismét, akárcsak a "Katikám"-nál. Felháborodottan kutatta Jutka cicaarcát. Fürkészte zöldesen csillogó szemét - de a belvárosi szűcsök iránti haragon kívül nem sikerült egyebet felfedeznie benne. Nyelt egy nagyot, torkát köszörülte, mint aki fontos kijelentésre készülődik. "Anyukám még sohasem csináltatott belvárosi szűcsnél szőrmegallért!" - akarta közölni a lánnyal, aztán benne rekedt sok más egyébbel együtt a válasz.Körülbelül két héttel később, amikor egy szeles decemberi estén égő arccal lépett ki Jutka otthonának kovácsoltvas ajtaján, tisztán érezte, hogy az a benne rekedt tiltakozás, a cáfolni akarás - aminek nem engedett utat - volt az oka mindennek. Ott kezdődött az ő szégyenletes megalkuvása.- Simítsd meg bátran! Ne félj tőle, nem harap! Tapintsd csak meg! - bíztatta Jutka, s olyan kegyesen nyújtotta Mogyoró felé a nyakát, mintha ajándékot kínálna neki. - Ne a kesztyűddel, te bolond! Azon a vastag anyagon keresztül nem érezheted a puhaságát...Mogyoró engedelmeskedett. Bélelt kesztyűjét lerángatta a kezéről, és a zsebébe gyömöszölte. A selymesen lágy szálak tenyere alá simultak, megcsiklandozták a bőrét, s mintha élőlény lélegző testét érintette volna, melengették az ujjait.- Tényleg... micsoda finom - állapította meg különös elragadtatás nélkül. - De ezért kár volt megölni szegény állatot...- Ugyanilyen szőrméből kapok kucsmát is - mesélte Jutka, tudomást sem véve társa különös véleményéről. - Magasat, amilyet vidéken a férfiak viselnek. Biztosan ismered. És azt is tudod, hogy most kizárólag prémsapka a divat! Divatosan öltöző nő nem visel mást.Mogyoró némán hallgatta. Kicsit unta is már a divatbeszámolót. Egy pillanatig sem irigykedett a szép szőrmére, a készülő magas kucsma képzete sem váltott ki belőle vágyakozást hasonló holmi után. Mégis haragosan gondolt a kockás gyapjúsálra, amely puhán védte a fejét a novemberi hidegtől. Ha nem fél, hogy Jutka átlát rajta, lekapja szőke fürtjeiről, és hajadonfőtt folytatja útját a jeges szélben.- Különben tudod, hogy nagyon csinos lettél az utóbbi időben? - fordult hozzá Jutka egész közelről. - Azelőtt is helyes voltál, azt nem lehet letagadni, de ezen a nyáron rengeteget változtál az előnyödre!Mogyoró elpirult. Ez már több volt a soknál. Hogy Jutka ilyeneket mondjon neki! Letagadhatatlanul jólesett az őszintén hangzó megállapítás. Elfeledkezett az állán elkapart pattanásról, sőt még a sok bánatot okozó, túl vékony lábáról is. "Ne viccelj... - készült éppen tiltakozni. - Te csak ugratsz..." - de Jutka megelőzte.- Csak az a kár, hogy egyáltalán nem érdekes a külsőd! - törte meg a lány a túlságosan hosszúvá váló szünetet. - Inkább... bocsáss meg, Kati, az őszinteségemért, de a te érdekedben teszem! Egy kicsit szürke a megjelenésed! Holott manapság a feltűnő a vonzó. Vagyis ami jellegzetes, jellegzetessé válni a sok egyforma között. Te viszont jellegtelenül öltözöl, fésülködsz... Jó, tudom, a suliban a sok akadály. A kötelező köpeny, miegymás... Kis ízléssel, némi ötletességgel, csekély anyagi áldozattal azon is ki lehet fogni! A te köpenyed például mintha javítóintézeti növendékek számára készült volna! Meg a hajviseleted! Az a varkocs vagy micsoda...Tréfásan beszélt, baráti nyíltsággal. Aztán hirtelen, mintha jóvá akarná tenni sértő véleményét, ragyogó mosollyal fordult Mogyoróhoz.- De táncolni remekül tudsz bizonyára! A modern táncokat is, ugye, Kati? Biztos vagyok benne, ha nem is mondod. Hisz oly jó a mozgásod, csak rád kell nézni...

Mogyoró rámeresztette a szemét, bizalmatlanul kutatta fényes mosolyú arcát, mintha azt keresné, honnét s mi célból bújt elő a váratlan kérdés.- Véleményem szerint egyik modern tánc se nehéz... - nyögte ki aztán. - Igazán nem kell hozzájuk nagy tudomány. Remek zenéjük van, aki nem tanulta, csak megfigyeli, az is érzi a ritmusát!Nem emlékezett rá, honnét s kitől hallott hasonlót a modern táncokról. Meglehet, hogy Petitől. Mintha visszhangoznának saját gyámoltalan szavai - de különös módon nem önmagukat ismételve -, anyu szemrehányó intelmét vélte hallani a beállt csendben. "Nem szégyelled magad, Kati? Nem lett volna egyszerűbb, sokkal becsületesebb bevallani, hogy sohasem próbáltad azokat a modern táncokat?! Hogy még a nevüket sem ismered..."Jutka gondtalan nevetése zavarta ki elmélázásából.- Mi aztán alaposan eltértünk a tárgytól, hallod-e! Bár a tánccal kapcsolatos kérdésem pontosan összefügg vele. Ide figyelj, Kati! Mi ugyanis...Lehalkította a szavát, mint aki bizalmas titkot szándékozik közölni. Beszéd közben szórakozottan Mogyoróba karolt. Mogyoró nem szeretett karonfogva járni - fékezte lépését az összekapaszkodás, idegesítette a másik rákényszerített mozgásritmusa. Most mégsem merte kivonni a karját.- Mi ugyanis lánybulit rendezünk a szülinapomon! Hát nem egészen lánybulit - neked megsúghatom! -, akad majd ott fiú is természetesen. De elsősorban a barátnőim. Szerény összejövetel lesz, ne gondolj semmi rendkívülire. Anyám ugyan szeretne kitenni magáért, azt mondja: nem mindennap lesz tizennégy éves a lánya! Azt hívhatok meg, akit akarok. Persze korlátolt számban - a villa sincs gumiból, nem igaz?Mogyoró nem szólt közbe. Most sem válaszolt, még csak nem is bólintott. Éberen figyelt. "Most ugrik a majom a vízbe! - mondta neki nagyika kiskorában, izgalmas események küszöbén, hogy a várakozás feszültségét enyhítse. - Figyelj csak, Mogyorószem..."Vajon mikor ugrik most az a bizonyos majom? Mikor derül napfény Jutka szándékára?- Az osztályból csak kettőre gondolok. Végh Annyra és... nem találod ki, hogy ki a másik? Terád, Kati! Remekül fogod magad érezni, ha eljössz, azt garantálom. Tulajdonképpen magam sem tudom, mért nem barátkoztunk eddig is. Mért voltunk olyan ostobák, hogy mindig csak... De most, nyolcadikos korunkban, amikor már igazán nem vagyunk gyerekek...Először vesztette el biztonságát. Izgatottan keresgélt megfelelő érvek után, amelyekkel indokolhatná a kapcsolatukban bekövetkezett fordulatot. De nem találhatott alkalmasra, befejezetlenül hagyta a mondatot.- Ugye, elfogadod a meghívást?- De hiszen én, vagyis mi... nem voltunk olyan jó... egyáltalán nem vagyunk olyan szoros... - Más nem jött ki Mogyoró torkán. A kérdés előkészületlenül érte.De egy idő után, amikor már nevetségessé kezdett válni, hogy szorosan egymás mellett haladnak, anélkül, hogy egyetlen szót ís váltanának, kiutat próbált keresni:- És Annyn kívül mért csak engem? Vagyis mért pont engem?- Hogy mért? - Jutka bizonytalanul vonogatta a vállát. Nem is csoda: ilyen ostoba kérdést! - Mert a többiek nagyrészt sótlan alakok! Legtöbbje táncolni se tud rendesen. Ott van például Balázs Böske. Tudom, tudom: ő beteg, számításba sem jöhetne. És ne haragudj, hogy őt hozom fel - a legjobb barátnődet! -, de el sem lehet őt képzelni egy társaságban. Olyan unalmas, hogy elaludna mellette az ember.Mogyoró közbe akart szólni, Böske védelmére kelni, bizonygatni az okosságát, műveltségét, de Jutka folytatta:- Ezzel szemben te, ne vedd hízelgésnek, te szórakoztató vagy és vidám. Mindenki megszeret az első pillanatban, remek humorod van - nem elég ennyi?Mogyoró már nem figyelt rá. Valami motoszkált a fejében. "Ide hallgass, Jutka! Be kell vallanom neked őszintén, hogy én sem tudok táncolni. Legalábbis - nem rendesen. Csak

lépegetni, ha vezetnek. És csak tangót meg angolkeringőt, szóval ilyesmit. Amiket apa ismer. Én ugyanis tőle tanultam, tavaly a Balatonon, egy zenés cukrászdában, nyilvánosan is..."De nem mondta ki. Egy fék működni kezdett, visszafogta a nyelvét. "Ha bevallom neki, kinevet. És mást hív meg helyettem. Talán nagyon bánom, ha mást? Legalább kiszabadulok ebből az ostoba helyzetből..."- Meg kell kérdeznem otthon. Addig nem adhatok végleges választ - mondta ki végül hangosan.- Az természetes! Remélem, nem okoz semmi problémát, a szüleid szívesen elengednek. De ha akarod, ha mégis lenne valami gáz nálatok, anyám szívesen beszél anyukáddal. Ha kívánod, telefonál neki, és...- Köszönöm, kedves vagy, de felesleges. Magam is elintézem. Még ma beszélek odahaza...- Akkor megegyeztünk, ugye? Nem is hiszed, mennyire örülök! - biztatta Jutka. A hangja fölényes volt, mint aki biztos a kedvező eredményben. - Istenien szórakozunk majd. Ja, igaz... a javát majd elfelejtem! Fiút ne hozzál - hiszen lánybuli lesz, igaz-e?!- Fiút?! - Mogyoró szeme nagyra tágult. - Milyen fiúra gondolsz?- Ne add az ostoba kislányt, Kati! Főleg ne előttem! Olyanra gondoltam, akivel jól érzed magad. Akit illene magaddal hívni. De nem szükséges, lesz nálunk számodra is társaság. Ilyen csinos lánynak igazán könnyen akad partner.Mogyoró elpirult. Ijedten nézett végig magán. Ormótlanul bő, gumitalpú cipőjét irtó nevetségesnek találta. Kis srácok viselnek ilyen pertlivel fűzött csukát...- Egyetlen szóval sem mondtam, hogy nincs fiúismerősöm. Van több is. De egyiket sem jutott eszembe, hogy is képzeled, hogy magammal vigyem...Haragudott magára a suta válaszért. Főleg, amikor felfedezte, mennyire élvezi Jutka az ő zavarát. Aztán eszébe villant valami - csodálkozott, hogy eddig nem gondolt rá! -, s attól sokkal nyugodtabb lett.- De mégis szeretnék hozni valakit.- No lám! Kibújik a szög a zsákból! Először adod a bankot: "Milyen fiúra gondolsz?" - most meg annyira ragaszkodsz az egyikhez! Halljuk hát: kiről van szó?Jutka élesen nézett rá, hangulata szemlátomást elromlott.- Ismerem én is? - kérdezte aztán, hogy nem kapott választ. Csalódás látszott az arcán. Mogyoró hangosan felnevetett.- Még hogy ismered-e! Majdnem olyan régen, mint engem! Petire gondoltam ugyanis, az öcsémre. Bennünket mindenhová együtt hívnak meg. Kláriékhoz meg Böskéhez is. Apa azt mondja, ráérek középiskolás koromban egyedül...Jutka rámeresztette a szemét, furcsa vigyor ült a száján. Mogyoró jóváhagyó mosolynak vélte. Igyekezett fokozni a hatást.- Majd meglátod, milyen remek pofa az öcsém! Társaságban csuda szórakoztató. Tréfás verseket költ mindenre, csak gondolkozik kicsit, s máris írja a sorokat egy darab papírra, Amikor felolvassa, a hasukat fogják nevettükben! És sakkozni is tud, ha valaki akarna...Dicsérte az öccsét, egész fellelkesült közben. Észre sem vette társa ámuló-bámuló, gúnyos ábrázatát.- Csak nem gondolod komolyan, Kati? Hiszen az öcséd - bocsánat a kifejezésért - jóformán kölyök még! Helyes kölyök, megengedem, de ez házibuli lesz, mint mondottam, zenével, tánccal, klassz lemezekkel! Nem gyerek-összejövetel, habos tortával, pohár Bambival a tányérka mellett...Mogyoró fejébe szállt a vér.- Akkor, sajnos, valószínűleg engem sem fognak elengedni. Akkor én se tudok...Nemesnek, gavallérnak érezte magát, aki testvére érdekében lemond egy nagy élményről. Áldozatot hoz érte. Fáj a lemondás, igaz. Majd anyu megdicséri, kárpótlásul talán szőrmesapkát csináltat neki...

De Jutka nem hagyta sokáig álmodozni.- Azért ne búsulj, semmi baj! Majd ha az öcsém - igaz, ő még csak tízéves - hív gyerekeket, Petit is meghívjuk. Te viszont, mint mondtam, találsz magadnak... - vigasztalta olyan hévvel, mintha mindeddig erre az alkalomra várt volna. - Például ott lesz az unokabátyám barátja is. Félig egyetemista már, előfelvételis. A jogra megy majd. Addig... addig dolgozik...- Értem - válaszolta Mogyoró kurtán. Rosszkedve lett. Mit érdekli őt egy előfelvételis?- Tulajdonképpen ismer is téged az unokabátyám barátja. Látásból ismer. Egyszer elém jött a sulihoz. Azért jött... úgy emlékszem, várjunk csak, miért is... Persze! Mert üzenetet hozott az unokabátyámtól... Azt mondta rólad, amikor meglátott, ott lépkedtél előttünk Böskével: "Nicsak, milyen helyes fruska! Nem is gondoltam volna, hogy ilyenek járnak veled, Dzsudi!" Még a nevedet is megkérdezte...- Tényleg? Vagy most csak..."Szent Kleofás, de hülyén viselkedem!" - fohászkodott magában. A "helyes fruska" miatt és saját maga iránti haragjában elfeledkezett Peti mellőzeséről is, rosszkedve oszladozott.- Tényleg azt mondta? Hogy fruska?- Igen. Mért, talán az sértés? - nevetett fölényesen a másik. - Ráadásul az a fiú leánypartner nélkül jön, örülnék, ha kellemesen szórakozna..."Kellemesen szórakozna? Ugyan kivel? Helyes kis fruskákkal, akik ismerik a modern táncokat..."

- Annyira kinőttem a sötétkék öltönyömet, hogy rémes. Szűk a zakó vállban, a nadrág meg olyan rövid. És kopott is. Hátul egész fényes. Ugye, mondtam, anyu, fél éve mondogatom, hogy újra van szükségem! De legalább kivasalod, ugye, a buli előtt?- Azt se tudjuk, hová hívtak meg benneteket, te meg már a ruhád hosszán siránkozol? - kérdezte anyu. Hangja kedélyes volt. Apa úgy mondaná: "Már megint az orra alatt kuncog anyátok! Úgy látom, tartogat valamit a begyében..."Holott anyu ez alkalommal nem titkolt el semmit. Csak egy kis cédula bújt meg a zsebében, lánya gyerekes írásával. A cédulát hazatérése után találta az asztalon. A lányának nyoma sem volt.

Elmentem Böskéhez, megnézem, mi van vele. Állítólag sokat javult az állapota, de a kedve irtó savanyú, ami érthető is. A suliban nem volt baj, nem feleltem. (Nem is kérdeztek, ne ijedj meg!) Különben egy meghívást kaptam, képzeld, anyu, egy olyan lánybuliba - ahol fiúk is lesznek! Mégsem unalmas az élet, ugye? Már kezdheted törni a fejedet, hogy miben menjek, mert szép szeretnék lenni. Ugye, gavallér leszel? Csak nem kívánod, hogy azt az unalmas kéket vegyem fel?! A család otthon levő tagjait csókolomKati

Azon a napon sok időt töltött a beteg Böskénél. Rengeteg beszámolni valója akadt az iskoláról, a lányokról, az osztályfőnök újabb szeszélyéről. Annyi, hogy a bulira nem is kerülhetett sor. Amikor hazaindult, aggodalmasan gondolt az előtte álló jelenetre. Szülei engedélyének megszerzésére. Peti faggatására...Vacsora közben csendben lapult, egyetlen szó sem hangzott még a céduláról. Vagyis a meghívásról. Talán Peti miatt, aki a szülők, felháborodására az asztalhoz is magával hozott egy detektívregényt.- Tedd le, fiam, azt a könyvet! - követelte anyu szigorúan. - Hallom, bálba készülsz, Kati - fordult aztán kedélyesen Mogyoróhoz. - A cédulád hatására az öcséd már főpróbát tartott. Kiforgatta az egész ruhatárát, de nem akadt elég elegáns holmira.- Bálba? - csodálkozott apa, és végignézett az asztal körül ülőkön. - Elég korán kezdi a lányod a bálozást! Peti, kösd fel a nadrágodat, ha bálanya akarsz lenni!

- Bálanya? Apa, megfeledkezel arról, hogy a férfinemhez tartozom? Legfeljebb bálapa lehetek. De minden vicc nélkül: képzeld, valami lánybuliba kell kísérnem a Katit!Mogyoró erősen szorította a kanalát. Nem tudta eldönteni családjának melyik tagjánál kezdje. Kinek a kedvét hűtse le legelőször? "Kezdjük anyun - döntött végül. - Ő a legkeményebb dió. Aztán majd meglátjuk..."- Révész Jutka hívott meg - közölte halkan. Évek során csak panaszt, szidalmakat hallott tőle anyu Jutkára vonatkozólag. - Képzeljétek, az osztályból összesen kettőt hívott meg a szülinapjára. Az egyik - most fogóddzatok meg! - én vagyok. Mit szóltok hozzá?Anyu semmit sem szólt hozzá. Mogyoró csodálkozva könyvelte el a hallgatását. Támadást várt, ellenkezést, heves tiltakozást.Apa annyit mondott:- Tényleg? - Aztán tovább evett.- És minek köszönheted a kitüntető megtiszteltetést? - érdeklődött Peti, s véglegesen becsukta a térdén rejtőző könyvet.Mogyoró nagyot nyelt.- Mert én nem vagyok olyan sótlan, olyan unalmas, mint nagyrészt az egész osztály! Például... bármennyire is szeretem, meg kell mondanom, hogy Böskét sem tudnám elképzelni egy vidám társaságban...A szőnyegen talált valami néznivalót, mélyen lesütötte a szemét.- Jutkáék társaságában nem tudod elképzelni Böskét? - érdeklődött végre anyu. De nem várt választ. - Különben mi a Böske véleménye erről a meghívásról? - kérdezte ismét.Mogyoró arcát forró vérhullám öntötte el.- Nincs véleménye. Ugyanis még nem tudja... Nem akartam izgatni ilyesmivel!- Mért gondolod, hogy izgatná ez a dolog? - faggatta anyu. Mogyoró kegyetlennek érezte ezt a faggatást. Éppen ki akarta kérni, hogy elrontsák az örömét. De anyu nem hagyta szóhoz jutni. - És te csakugyan el akarsz menni oda? Arra nem gondoltál, hogy nem éreznéd magad otthonosan a társaságukban?- Mért, milyen az a társaság? Jutka papájának komoly autójavító műhelye van, azt mondta, néha tíz kocsi is várakozik javításra! - fortyant fel a kislány. Aztán szelídebben folytatta: - Jutka teljesen megváltozott az utóbbi időben. Ha hiszed, ha nem, mintha kicserélték volna! És egész szerény buli lesz, semmi rendkívüli...Végre kedvére valót mondhatott: anyu világéletében ellensége volt a kirívó, feltűnő dolgoknak. Most mégsem látszott elégedettnek.- Nem árulnád el végre, hogy miről van szó? - türelmetlenkedett Peti. - Mit kell ott csinálnom? Enni vagy inni? - próbált tréfálkozni.Már semmi sem volt a tányérjában, a színes virágminta tisztán látszott a porcelánon, de Mogyoró tovább kaparászott az alján. Adós maradt a válasszal.- Köszönöm a vacsorát! - emelkedett fel apa az asztaltól, mint aki számára érdektelenné vált a további tárgyalás. - Gondolom, nélkülem is letárgyalhatjátok ezt a létfontosságú eseményt... - Azzal átment a másik szobába, és kinyitotta a rádiót."Eggyel kevesebb ellenfél" - gondolta Mogyoró. Furcsa módon ma mindenkiben ellenfelet látott.- Mi újság az iskolában? Úgy gondolom, a meghíváson kívül - kérdezte anyu kis szünet után, hogy más irányba terelje a beszélgetést, s véget vessen a puskaporos hangulatnak.- Nincs semmi újság az iskolában! Azon kívül semmi - válaszolta Mogyoró jéghidegen. Abban a pillanatban, annak az elterelő, lekicsinylő kérdésnek hatására döntötte el véglegesen, hogy ha törik, ha szakad, elfogadja Jutka meghívását. Bebizonyítja önállóságát. Szabad akaratát. Önrendelkezési jogát - Semmi! - ismételte pimasz vigyorgással. - Jó kislány voltam. A kedves tanár nénik meg tanár bácsik meg voltak velem elégedve! Nem ejtettem pacnit a füzetemre...

Hangja gúnyos lett, gyerekes vonásait eltorzította a dac meg a düh. Anyu megütődve figyelte. A közömbösség - vagy közömbösségnek álcázott nyugalom - eltűnt arcáról. Éberen leste a lányát. Úgy meredt rá, mint aki ugrásra készen, tűzoltásra készülődik.- És vedd tudomásul, anyu, hogy szörnyen unom azt a régimódi maskarát, amit rám kényszerítesz! Igen, hiába is...- Maskarát? - Anyu úgy ismételte ezt a váratlan, logikailag helytelennek érzett kifejezést, mintha idegen, ismeretlen nyelven hangzott volna.- Igenis, maskarát! Többek között azt az idejétmúlt, öregasszonynak való... unalmasan szürke kendőt, amit a fejemre raksz! Ma már csak a falusiak hordanak olyasmit. Mások... akik egy kicsit is adnak magukra, akik törődnek a modernséggel, azok... azok szőrmekucsmát vagy sapkát... Ma már nincs ostrom nálunk, anyu, az ostromot követő nehéz éveknek is vége! Amikor - saját, annyiszor ismételt szöveged szerint - flanellrongyokba öltöztetek!- Mi ütött beléd, Kati? - kérdezte anyu. De olyan furcsán, mintha nem is lenne kíváncsi a válaszra. Mintha kívülről tudná, mintha kihallgatta volna azt a beszélgetést.Mogyoró nem nézett rá.- Semmi... - mormolta, és még jobban elrejtőzött anyu faggató tekintete elől.- És még nekem sem válaszolt! Csak szaval itt összevissza, hülye női divatról papol - avatkozott közbe ismét a fiú.- Hányszor mondjam, hogy Jutka születésnapjára meghívta a barátnőit...- De fiúkat is hívnak? - tudakolta Peti némi aggodalommal. - A cédulára is úgy írtad?!- Fiúkat is... - Mogyoró nagyot nyelt. - Csak nem képzeled, hogy magunkban unatkozunk majd? S hogy egymással táncolunk? Lesznek fiúk is, sőt egészen nagy fiúk is...- Szedjük le az asztalt! - sürgette anyu türelmetlenül. Piros volt a homloka, mint mikor valami erősen izgatja. Némán tett-vett az asztal körül."Így is jó - gondolta Mogyoró sértetten. - Ha anyu nem kíváncsi a többire. Ha nem érdekli... Legalább időt nyerek..."- Nagyon szeretnék elmenni, anyu! - Úgy buggyant ki belőle, minden előzetes szándék, megfontolás nélkül, sértődésből született elhatározásával ellentétben, az a néhány szó, mint egy alázatos, forró könyörgés. Semmi köze sem volt ennek a hangnak az előző kitöréshez. - Úgyis ígértél nekem egy szép blúzt karácsonyra, egy divatos szabású selyemblúzt a szoknyámhoz meg egy fekete, egészen-egészen divatos cipőt! A barna nem megy a szoknyámhoz, ebben mégse mehetek...Az asztal mellől, ügyesen kikerülve a lelógó terítő szélét, magasba emelte levert bőrű cipőjét. Anyu hallgatott. Nem nézett a felfelé meredő lábra, sem Mogyoró arcára. Nem lehetett tudni, min töri olyan erősen a fejét: az ígért blúzon, a cipő formáján vagy Peti kinőtt öltönyén? Vagy valami - egészen máson?"Most jön a nagyágyú! A legveszélyesebb kérdés. Most áll elő Petivel! - rettegett a kislány. - Tudod, hogy apád csak együtt enged el benneteket..." Megpróbált felkészülni a "nagyágyú" fogadására.- Jutka azt mondta, hogy a mamája is örülne, ha elmennék. Sokat hallott rólam, és szeretne megismerni..."Most! Ha most nem mondom ki, ha várok, megelőznek, és akkor..."- És csak azt sajnálják, és én is, higgyétek el, komolyan én is! Majd megpukkadok a méregtől, úgy bánt, amiért...- Amiért?! - sürgette anyu. Végre elárulta kíváncsiságát.- ...Amiért Peti nem jöhet velem! Most mért csodálkoztok annyira? Sajnos, ez a helyzet. Egyszerűen nem lehet. Jutka öccse sem lesz ott. Csakis nálunk idősebbeket hívhat Jutka, mert mit csinálna egy hetedikes srác, amilyen Peti vagy Karcsi, a nagylányok között? Kérdem én: vajon nem unatkozna? Bizony unatkozna! De mennyire! Ezt Petinek is be kell látnia, hiába

bámul olyan csúnyán, tudomásul kell vennie, ahelyett, hogy rám... Szánalmasan magyarázkodott.- Minek ez a hosszú duma? Mit locsogsz itt összevissza? Szóval engem nem is hívott az a dilis barátnőd? - kérdezte a fiú felháborodottan. - Hát akkor vedd te tudomásul, érted, hogy el se mennék! Ha kötéllel húznának, akkor sem! Te viszont... te csak eridj, és bulizz egyedül! Ha annyira vágyol oda...Mogyoró a szoknyáját nézegette, a szoknya alsó szegélyét. Egy pillanatra se emelte fel a pillantását onnét, mintha meg akarná számolni az apró, varrógép írta öltéseket. Így csak anyu vette észre fia haragvó szeme alján az elkeseredés keserű könnyeit.

Ha a bajok elkezdődnek, egyik követi a másikat! Körülbelül így fogalmazta meg Mogyoró a környezetében zajló eseményeket. A kellemetlenségek szinte üldözték egymást, s valamennyi veszélyeztette az ő várva várt szórakozási lehetőségét. A legsúlyosabb akadályt mégis apa vidéki útja s anyu fogfájása jelentette.- Hivatalos ügyben megyek, nem érted, Kati? Most mért alkudozol? Mennem kell és kész - válaszolta apa, amikor Mogyoró már harmadszor próbálta őt letéríteni a kötelességteljesítés útjáról.- De éppen azon a napon kell utaznod?- Éppen azon a napon. Nem én szabom meg ugyanis a hivatalos utak időpontját. Ne légy olyan gyerek! Most...- De mért pont akkor, amikor én egyszer...Apa elfordult tőle, ismeretlen természetű kimutatásokat böngészett. Szokása szerint már megint hazahozott egy befejezetlen munkát. Úgy találta, értelmetlen lenne tovább vitatkozni a lányával.- Apa, nem lehetne mégis valamit tenned...- De lehet. Holnap bemegyek a főosztályvezetőhöz, esetleg az igazgatóhoz, és közlöm vele, hogy a lányom meghívása miatt tegyék...- Könnyű tréfálnod! Könnyű neked! Azt hiszed, nekem mindegy... Anyu nem enged el, határozottan kijelentette, hogy nem enged el, ha nem jössz értem a hegy tetejére. Mintha összedőlne a világ, ha egyedül jövök haza! Azt akarnád, hogy miattad , ...Olyan fájdalmas volt az arca, olyan vádló a hangja - apát végül meghatotta. "Az ember folyvást azt szajkózza: hogyha már nekem nem volt részem ebben meg abban, legalább a gyerekem jusson hozzá! Igazam van, Madár kartárs? Volt Madár kartárs például valaha is lánybulin? Ugye, nem? És most ahelyett, hogy örvendene, amiért a lánya szép, új blúzban, vadonatúj cipőben ott libeghet..."- Na jó, ne siránkozz a fülembe! Este megjövök. Akármilyen későn végzünk is, itt leszek idejében. Nem alszom Miskolcon. Ha kell, a vonattól egyenest érted megyek. De most aztán hagyj békén, édes lányom, mert...Magában szégyenkezett egy kicsit - ő is csak prédikálni tud a nevelés folyamán alkalmazandó határozottságról! Ha rákerül a sor, hogy bizonyítson...Mogyoró a nyakába ugrott. Majd feldöntötte székestül együtt. Boldog elégedettséggel nevetett apja tiltakozásán. Anyu a konyhába is kihallotta. "Az apját is levette a lábáról! Milyen boldoggá teszi az az ostobaság. Honnét veszem, hogy ostobaság? Mért látok rémeket egy házimulatságban? Mért keserítem meg a számára? Azért, mert féltem azt a csacsit. Mert bajt sejtek minden lépése körül, még ott is, ahol nyoma sincs veszélynek. Nem akarom, hogy megsérüljön a hite a szépben, bizalma a jóban... az életvárása. De mégsem szabad elrontanom neki ezt az eseményt. Amit ő olyan nagy eseménynek tart..."Mégis elrontotta. A várva várt nap reggelén dagadt arccal ébredt.- Szörnyen fáj a fogam - válaszolta a két gyerek érdeklődésére. - Majd kamillával borogatom, talán elmúlik. Már többször is segített.

Mogyoróra siklott a pillantása. Mélységes aggodalmat fedezett fel rajta. Az az aggodalom nemcsak őt féltette - a "Nagy Eseményt" érezte veszélyben.- Egészen biztos, hogy elmúlik - ismételte biztatóan, miközben előszedte a gyógyszerszekrény mélyéről a sárga fejű, száraz kamillát. - Úgy érzem, máris zsibbad.De nem zsibbadt. Délre annyira fájt, hogy a fájdalomtól csak nyögdécselni tudott.- Micsoda szag van ebben a lakásban? - fintorgott Peti, amikor hazatért az iskolából. De rögtön elhallgatott. Anyu arca vörösen égett, duzzadtság övezte szűk medréből szomorúan pislogott a szeme. - Mért nem mentél orvoshoz? Bezzeg ha valami bajunk van, minket azonnal...Nem folytatta. Szó nélkül bement a kisszobába. Mogyoró későn jött aznap - pont aznap tartottak rajgyűlést, pont aznap voltak kettőig, pont aznap kellett megvásárolnia két új füzetet Lelkes tanár úr utasítására.- Még az ördög is ellenem van - panaszolta az ajtót nyitó Petinek. Aztán eszébe jutott, hogy kár volt ezt mondania, az öccse még az égiek bosszúját látja az ellene irányuló pechsorozatban. De Peti torkából nem tört elő kárörvendő ujjongás, nem tett egyetlen célzást sem, csak a konyha felé bökött.- El kell vinni anyut az orvoshoz!- Mért, mi baja?... - Még be sem fejezte a mondatot, máris lelkiismeret-furdalással állapította meg, hogy a délelőtt folyamán egyszer sem gondolt anyu fogfájására. Elfeledkezett róla az izgalom s rengeteg tennivalója miatt. Megkérte Klárit, hogy kivételesen ő adja ma be Böskének a napi leckeadagot. Megkérdezte a fodrászüzletben - anyu régen kikényszerített engedélye alapján -, hánykor jöhet hajat vágatni. Aztán táncoló léptekkel rohant fel a lépcsőn. És most...- Én vigyem orvoshoz, úgy gondolod? - kérdezte, de a kérdésből már beleegyezés hallatszott.- Mit pusmogtok az előszobában? - kérdezte anyu a felnyíló ajtóból. Borzasztóan nézett ki. Egy régi flanell ágykabát maradékát tekerte az arca köré, csak a szája meg ijedten repdeső szeme látszott ki alóla.- Borzasztóan nézel ki, anyu - közölte a kislány döbbenten. - El kell menned az orvoshoz, nem várhatsz tovább. Hallod, anyu? Most mért nem válaszolsz? Egyetlen percet sem szabad tovább kínlódnod!Észrevette, hogy Peti mereven nézi anyut, s hogy máskor sunyi, gúnyolódni kész tekintete most csupa részvét.- Meddig akarsz még szenvedni? Ha azt hiszed, hogy kuruzslással, kamillalöttyel meg flanellrongyokkal elmulaszthatod, akkor tévedsz! - folytatta egyre meggyőzőbben. - Ha akarod, ha annyira félsz az orvostól...Nyelt egy nagyot, mielőtt felajánlotta volna. "Isten veled, délutáni pihenés, nyugodt készülődés, szépítgetés. Milyen remekül kiterveltem: egy picit pihenek, összecsapom a leckéket, aztán..."- Ha annyira félsz az orvostól, akkor majd...- Akkor majd én vele megyek! Igen, igen, majd én elkísérem. Alig van dolgom, nyugodtan mehetek. Most mit bámultok úgy? Tudomásul kell vennünk, hogy egy anya is lehet gyáva! - mondta Peti határozottan, és megértően biccentett anyu felé.- Petikém, te tényleg, tényleg... - Mogyoró meghatottságából csak ennyire tellett.- Maradj nyugodtan itthon, kisfiam - motyogta anyu a száraz kötéstől még vörösebb képpel. Gyanúsan pislogott. - Senkinek sem kell velem jönni. Elmegyek egyedül is.- Csak semmi ellenkezés! - vágott a szavába Peti. - Ha apa Pesten volna, ő cipelne el. Kati ma kivételesen egyedül szolgálja fel magának az ebédjét. Nem dől össze a világ!Anyu nem ellenkezett tovább. A két órával azelőtt beszedett Demalgon hatása szűnőben volt. Egész fejét hasogatta a fájdalom.

- Persze hogy elintézem az ebédmelegítést! - bizonygatta Mogyoró. - Nincs szükségem segítségre. - De nem indult a konyha felé. Tétlenül várakozott. - Vigyetek magatokkal kulcsot - szólalt meg egy idő után. - Mert én... mert nekem le kell még mennem. Tudod, anyu, megengedted...Anyu nem válaszolt, talán nem is hallotta. Kapkodva öltözött, mintha azzal a túlzott sietséggel akarná behozni félnapos mulasztását.Mogyoró hamarosan magára maradt. A távozók lépte már elhalt a lépcsőházban, amikor egyszerre csak rádöbbent, hogy lány létére mégiscsak neki illett volna anyu közelében lennie a nehéz percekben.Először arra gondolt - s indult is már -, hogy magára rángatja a kabátját, és utánuk rohan. Még a sarkon utolérheti őket. "Csak nem képzeled komolyan, hogy megengedem, hogy te kísérd anyut?! - mondja majd Petinek, miközben gyengéden s mégis határozott mozdulattal anyuba karol. - Eredj szépen haza, nem fiúgyereknek való az ilyesmi!"Aztán mégsem rohant utánuk.

Amikor a vasúti hídhoz értek, anyu lépte megtorpant. Nem nézett a fiára, csak a vállát fogta meg, s úgy mondta:- Már nem is fáj. Ha hiszed, ha nem, fiacskám, kihagyott. Holott nem is vettem be újabb csillapítót. Csak tompán érzem a helyét, mintha...- Remek. Legalább nem szenvedsz addig sem - mondta a fia konokul, és tovább vonszolta.- De minek menjek, ha nem fáj? Csak nem mondhatom az orvosnak, hogy azért...- Anyu, ne vacakolj!De anyu nem figyelt rá, csak folytatta, ahol abbahagyta:- És talán meg is lehetne menteni. Most kihúznák. Nem szabad kidobatni feleslegesen az embernek egy fogát. Te még nem tudod, kisfiam, milyen kincs egy saját fogl Nem látszik rajta semmi, alig mozog. Gyere, hazamegyünk, megvárom, amíg teljesen megnyugszik, aztán kikezeltetem.- Még egy keserves éjszakát akarsz magadnak? Nem gondoltam volna, hogy egy felnőtt, egy felnőtt anya ilyen...Anyu arca elsötétült. Fia szeme láttára íródott vonásaira a gyötrő fájdalom, kúszott, terjeszkedett idegszálain a kín. Peti nem fejezte be a mondatot, megragadta anyu karját. Elindultak újra, vontatott léptekkel. A kerületi rendelőhöz érkeztek. A cédulán, amit anyu kezébe nyomtak, nem volt magas a sorszám. A ruhatárban ülő asszony részvéttel kérdezte:- Húzás? A szájsebészetre kevesen várnak. Közönséges húzással is mehet oda. Azoknak van a legjobb kezük. Csak hozzányúlnak, és kész. Észre se veszi... Tessék a kabátról...Olyan hamar jött vissza, hogy Petinek nem volt ideje befejezni a néma fohászt: "Csak ne nagyon fájjon anyunak, egy hétig nem eszem csokit! Csak simán menjen, én soha többé..."Anyu szája félrehúzódott az injekció hatására, orra nem ült szabályosan az ajka fölött.- Be... a rendelőbe, sajnos, nem mehetek veted - mentegetődzött Peti. - Nem hinném, hogy beengedjenek...Várta, reménykedve várta, hogy anyu legalább egyetlen arcrezdüléssel erősítse meg az ő feltételezését. "Bejönni velem? Hogy képzeled, fiam?!" - de anyu hallgatott, ferdére húzódott arcára elszántság telepedett. Már felkészült mindenre. Talán nem is hallotta a kérdést.- Madár Károlyné! Madár... - Anyu felpattant, rá sem nézett a fiára. Sietve igyekezett befelé. Mint a megfélemlített gyerek, aki parancsnak engedelmeskedik. Peti le-fel járkált a padok között, csak akkor eszmélt rá, hogy mosolyogva figyelik innen-onnan, amikor anyu ismét feltűnt az ajtóban. Szája még ferdébb, s mintha gombócot rejtene kövéren duzzadt pofazacskójában. De már nyugodt, magabiztos a pillantása, szemének groteszk kacsintása ilyesmit sugallt Peti felé: "Látod, te csacsi, ennyi volt az egész. Hát érdemes akkora cirkuszt csinálni?!"

Szája elé zsebkendőt gyömöszölt, s győzedelmes arccal kérte a ruhatárban a kabátját. Zsebkendője mögül dünnyögésnek hallatszott a szava.- Gyerünk! - vezényelt az a dünnyögés. - Mindig rád kell várni! - A lépcsőn fürgén előreigyekezett. Háta egyenes, nyoma sincs rajta az iménti félelemnek. De a fiát nem tudta becsapni. Peti érezte, hogy anyu hősködik - zsebkendőt tartó keze finoman reszketett.

- Jé... - csodálkozott Mogyoró, amikor anyu, Peti társaságában, öt óra tájban megérkezett. - Máris itt vagytok? Nem hittem volna, hogy ilyen hamar sikerül!Csak aztán pillantott anyu arcára. Megrökönyödve tapasztalta, mennyire eltorzítja a félrehúzódó, merev szája. Felfedezése felháborodást váltott ki belőle, önmaga iránti heves felháborodást. Hogyan lehetséges, hogy csalódást érez, mert nem lehet tovább egyedül? Mert nem rohangálhat félig öltözötten a lakásban, hol dalolva, hol szentségelve, amiért az a nyomorult cipzár akadozik a szoknyáján, s mert a haja, az imént megkurtított haja sehogyan sem akar engedelmeskedni frizurát formáló ujjainak...Hullámzó érzelmei lassan kiegyenlítődtek.- Maradjak itthon? - kérdezte egész váratlanul. - Szeretnéd, anyu, ha veled maradnék?Önmagát is meglepi önkéntes ajánlata. Aztán forrón járja át az izgalom: mi lenne, ha anyu elfogadná? De anyu nem fogadja el. Mereven fürkészi a lánya háló alá kényszerített haját, aztán nemet int, anélkül, hogy háláját nyilvánítaná a nemes lelkű ajánlatért. Valami nem tetszik neki.Mogyoró fellélegzik. Igyekszik elkerülni a kutató pillantást, a szoba homályos sarkát keresi, a szekrényajtó védelmébe menekül. De hiába.- Jól elintézték a hajadat! - mondja anyu szemrehányóan. - Nem sajnáltad azt a szép, hullámos hajat így megnyirbáltatni?"Olyan a köpenyed, mintha javítóintézeti lányok számára készült volna. És a hajviseleted - az a varkocs vagy micsoda..."Jutka felidézett szavaiból erőt gyűjt.- Most ez a divat, anyu. Sőt, még ilyenebb! Nem nevettethetem ki magam azzal a varkoccsal vagy micsodával! Most mért nézel úgy?Anyu válasz nélkül hagyta.- Megyek kamillát főzni - mondta bágyadtan, és gyengéden nyomkodta csipkedésre is közömbös arcizmait. - Igyekezz, Kati, ne menj későn. És még egyszer figyelmeztetlek: pontosan indulj el onnét. Ne hagyd szegény apádat egész napos fáradtsága után az utcán ácsorogni!"Szegény apádat" - azért, mert ő egyszer, egyetlenegyszer kiruccan hazulról, már "szegény apád"! És ha nem jönne érte apa, ha egyedül sietne haza, az sem lenne tragédia. Nem harapná le senki az orrát, őmiatta ugyan senki se hozzon áldozatot! A mártírok kora elmúlt...- Éppenséggel hazajöhetnék egyedül is. Nem élünk a középkorban, sem egy isten háta mögötti faluban! Az a pár méteres út a hegyoldalon, ahol házak sorakoznak, előkelő villák, nem olyan népek laknak arrafelé, akiktől félni kellene...- Ostoba vagy - válaszolta anyu keményen, mintha ítéletet közölne s nem véleményt. A zsibbadás engedni kezdett, helyébe alamuszi fájdalom kúszott. Ingerült lett tőle; abban bízott, hogy túl van a rosszán. A pénztárcáját is azzal a friss ingerültséggel húzta elő. - Nesze, adok pénzt. Odafelé menet vegyél pár szál virágot. Születésnapra illik valamit vinni a meghívottnak!Határozott a hangja, nyoma sincs benne annak a melegségnek, amellyel még a tepsiben hűlő süteményből Böskének küld kóstolót.- A rózsa ilyenkor megfizethetetlenül drága, és egy szál, az csak egy szál. Szegényesen fest. Kislánynak inkább valami édességet lehetne. Talán egy doboz...

- Macskanyelvet! - kiáltotta a kisszobából Peti. Most szólalt, meg először hazaérkezésük óta. - Macskanyelvet a kis macskának!- Leszel szíves megtartani a szellemességeidet! - harsogta Mogyoró. - Hallgatódzol? Szeretnél bezzeg ahhoz a... - Elharapja a folytatást. Bánja, hogy bele is fogott. Ízléstelenség arra figyelmeztetni szegényt, ami úgyis annyira fáj neki. - Jól van, anyu. Majd veszek valamit. És köszönöm a pénzt. Tulajdonképpen a zsebpénzemből illene...- Egy doboz konyakos meggy lenne a legmegfelelőbb. Általában mindenki szereti, elég mutatós is - szakította félbe anyu. Ahogy közelebb lép, hogy átadja a húszast, szeméből eltűnik a fürkésző pillantás. Helyébe bizonyosság költözik.- Hát te? Hogy nézel ki?Mennyit küszködött vele! Egészen beleizzadt a nagy igyekezetbe: hány szál gyufát gyújtott meg s hagyott elhamvadni, míg sikerült befesteni a szemöldökét. Kicsit vastagra sikerült a folytatása, s nem is lett egyforma mindkét oldalon - de már nem volt ideje kijavítani.Merev minden vonása. Nem válaszol. A dagadtra torzult arc közelebb kerül hozzá.- A szemed... illetve a szemöldököd hogy néz ki?- Hogy nézne? Ahogy egy szemöldöknek illik. Mit fürkészed olyan...Nem akarja befejezni. Anyu pillantása gyanakvó és vádoló, meghökkent és lázadó is.- Azt kérdeztem: mit csináltál vele? Mitől olyan foltos és sötét?- Egyáltalán nem sötét. Szőke, mint a hajam. Olyan unalmasan szőke! Az árnyékot látod, úgy látszik, rossz itt a világítás...Most sem fejezte be - nem is fejezhette be. Anyu előszedte a zsebkendőjét, és közvetlen közelről dörzsölni kezdte a lánya szemöldökét. A dörzsölés nem vezetett nagy eredményre. Anyu hirtelen az orra elé dugta a zsebkendőt, és szigorúan ráparancsolt:- Nyálazd be egy kicsit! Nem érted, Kati? Köpj rá, ha mondom!Mogyoró szája kiszáradt az izgalomtól, nehezen tudott csak engedelmeskedni. A megnedvesedett vászonnal folytatódott a dörzsölés. Anyu arca hol haragossá, hol diadalmassá változott.- Ez mi? Hallod, ez mi? Ez árnyék? Az árnyék jött le a képedről?Mogyoró tehetetlenül bámult a megfeketedett vászonra. Most mit válaszoljon? Az is bűn, ha valaki kis trükkel pótolja a természet mulasztását? De anyu olyan maradi. Maradibb, mint apa.Haragudott anyura. Az idő rohan, a végén még elkésik. Jutka idegesen várja - még azt találja hinni, hogy becsapta.- Úgy látszik, kopik a szemöldököm - dünnyögte végül, de nem mert anyura nézni. Nem az ostoba szöveg miatt, de mert félt, hogy felfedezi szemében a haragot.- Kopik?! - kérdezte anyu, az érzéstelenítő még egyre látható jelével ajka körül. - Te buta, te... Ha tudnád, milyen nevetségesen néztél ki azzal a kenceficével! - Anyu arca csupa keserűség volt. - Ahogy nem illik össze, nem illeszkedik a te egyszerű életedbe ez az egész...De Mogyoró már nem figyel a halk, szinte suttogó szavakra, így nem tudhatja meg, mi nem illeszkedik az ő egyszerű életébe. Szemben vele, a tükörben vörösre gyúlt homlokát bámulja. A látvány hatására elsírta magát.- Most így menjek? - kérdezte kétségbeesetten. - Ugye, azért csináltad az egészet, azért kapartad le, egy kis feketítés miatt, hogy így, ilyen rondán, ne legyen kedvem elmenni?! De én azért is, azért is...Anyu döbbenten, ijedt csodálkozással figyelte. Mintha ismerkedne vele. Aztán szó nélkül magával húzta, a kád szélére ültette, törülközőt terített a nyaka köré, a csapot kis résre nyitotta, és tenyerével óvatosan szórta homlokára a vizet. A sírás csillapodott, csendes szipogássá enyhült. Anyu gyengéden letörölte a nedvességet, elővette a púderdobozát, s a pamaccsal alig érintve végigsimított a szemöldöke tájékán. A púdernak jól illata volt, a pamacs kellemesen csiklandozott.

- Ide is, légy szíves... - hüppögte a kislány, s duzzadt orrára bökött. Anyu nem ellenkezett, A pamacs fürgén sétált a pisze orron, egy pillanatig az állára tévedt.- Kösz - szipogta Mogyoró hálásan, és úgy szerette volna, ha anyu legalább egy másodpercre feléje fordul. De anyu már csak a púderdobozzal foglalkozott, a fiókjába tette, a törülközőt meg a kád fölé terítette.Mogyoró agyán furcsa ötlet futott végig, egy halvány, alig formálódó ötletecske. Egy pillanatig megdöbbent tőle, döbbenten méregette, aztán ahelyett, hogy szavakba engedte volna szilárdulni, keményen szembehelyezkedett a megszületni akaró ötletcsírával. Végül teljesen elhallgattatta.Így aztán anyu nem tudhatott róla. "Talán mégis okosabb lenne, talán jobb is lenne... talán helyesebb is lenne, ha itthon... ha nem mennék, ha anyuval maradnék..."Valahogy így festett az az elvetélt, gyáva kis ötlet. Amikor lefelé futott a lépcsőn, már alig emlékezett rá. Amikor kilépett a kapun, és sietős léptekkel elindult az utcán, már nem is akart emlékezni rá. Amikor fél órával később, az előkelő villát szegélyező kerítés rácsához támaszkodva megnyomta a csengőt, már el sem hitte volna, hogy neki olyan őrült gondolata támadhatott egyetlen pillanatig is.

Meghajló csutkán bordó meggyszemek függnek. Ízléses, szép doboz, keskeny és lapos; ki lehet számítani, hány szem fekszik benne, ezüstruhában, selyempapír takaró alatt. Jutka örül majd neki, csak az "elit", dolgokat szereti - azt mondta egyszer. Mogyoró emlékezik, hogy akkor kinevette a kijelentéséért - pöffeszkedő majomnak titulálta magában -, de az régen volt. Azóta megváltozott. Lám, őt is milyen szívélyesen, milyen kedvesen hívta meg!Anyu annyiszor megcsodált éleslátása kudarcot vallott ebben az esetben. Szemüveget kellene viselnie, hogy meglássa a való életet. Hogy ne nézze olyan bosszantó elfogultsággal a mai ifjúságot. Utóvégre a tizenévesekhez tartoznak a tizennegyedik évükben levők is. Tudomásul kellene vennie anyunak a megváltozott körülményeket!Büszkén állapította meg, hogy anyu szemüveget igénylő elfogultsága ellenére neki volt bátorsága - vagy inkább ügyessége! - az utolsó percben, indulás előtt kierőszakolni a tízig maradást.Léptek közelednek. Messziről, valahonnét a lakás belsejéből indultak, s egyre hangosabban koppannak. Mogyoró szívdobogva gondol a következő percekre. Lehúzza a télikabátját, és a bőrét simogató tiszta selyem blúzban, hetykén megkötött bársonymasnival az álla alatt, bőven hullámos szoknyájában megperdül Jutka előtt, s miközben éberen figyeli a külseje okozta hatást, szerényen igyekszik elhárítani a lány dicséretét. "Ugyan, Jutka, ne túlozz! Igaz, tiszta selyem... És a cipőm sem pontosan az, amit szerettem volna, de spanyol forma! Tényleg úgy találod, hogy jól áll minden? És a kritikus szemeddel, ami ugyan kissé szigorú néha, úgy látod, hogy ebben a cuccban már érdekesebb a külsőm? Már nem szürke, nem..."De nem Jutka nyit ajtót. A fekete ruhás, idős nő csupa mosoly, olvadó kedvesség.- Erre, kedveském, erre... - mondta, s egy újabb ajtóra mutatott. Mogyoró éppen tiltakozni készült: "Előbb levetném talán..." - de a feltárt ajtón túl, a kis méretű helyiségben beépített szekrények sorakoztak a fal mentén, oldalukon fogasok csüngtek, rengeteg kabáttal a hátukon, s szemben az ajtóréssel - s ezáltal ővele is - földig érő tükör. Ügyetlenül bújt ki a kabátból, mert zavarta, hogy a fekete ruhás figyeli minden mozdulatát, de még inkább, mert kitartóan kezében szorongatta a konyakos meggyel teli dobozt.- Erre a kis asztalra lehet tenni azalatt - figyelmeztette a nő, látva küzdelmét a kabáttal. De ő dacosan összeszorította a száját, melege lett - a dobozt mégsem adta ki a kezéből. Végre sikerült. A blúz nem gyűrődött meg, a gondosan kötött masni szimmetrikusan bújt elő a gallér alól, a cipője sem sározódott be. Győzedelmesen nézett a fekete ruhás asszonyra. Csodálkozást olvasott ki a tekintetéből, de mintha az a csodálkozás nem a blúzának szólt

volna. Aztán elindult előtte, szó nélkül újabb ajtót nyitott. Lárma volt az ajtón túl és tompított világosság. A sárga színű fényből asztalok toppantak szeme elé.Az asztalok okozták az első komoly meglepetést: vagyis az asztalokon levő tálak. Néhány tálon ugyanis keskeny, szabályosan téglalap alakúra vágott zsíros kenyér-szeletek sorakoztak, piros paprikával hintett köröcskék tarkították fényes felületüket s apró, szürkésfekete bogyók. Szomszédságukban, alig valamivel arrébb, a többi tálon csodálatos dolgok voltak. Finom és változatos hideg ételek.Az asztalok mentén lányok tolongtak meg fiúk. Valamennyien idősebbek voltak - legalábbis idősebbeknek tűntek - nálánál. A lányok legtöbbje nadrágot viselt. Szövet vagy kordbársony szűk nadrágot, akárcsak a fiúk - az embernek olyan érzése támadt, hogy talán csupán kölcsönkérték tőlük erre az alkalomra. Hozzá blúzt hordtak a lányok, fantasztikus szabású és mintájú blúzokat vagy élénk színű, rikító pulóvert.És mindent, a hangulatvilágított helyiséget, a berendezést, a táplálkozó és fecsegő, ácsorgó vagy földre szórt párnákon ücsörgő fiatalokat láthatatlan forrásból, származó, hangos tánczene hullámozta körül.Mogyorót fejbe verte az eléje táruló látvány. Egy-két pillanatig tétlenül állva maradt - úgy érezte, légszomja van, amiatt szedi olyan kapkodva a lélegzetet -, és ismerős arc után kutatott. De eredménytelenül. Szerencse, hogy az idős nő nem hagyta cserben - kár volt olyan pökhendi módon visszautasítani a tanácsát! -, valahonnét eléje varázsolta Jutkát. Vagyis valakit, aki egy egész kicsit Jutkához hasonlított.Magas nyakú, vadzöld pulcsit viselt az a valaki, rövid bőrszoknyát s ujjatlan bőrmellényt. A lábát keskeny szíjak ölelték körül, fel, egészen a combjáig. A vékony szíjak szorosan bevágódtak a bőrébe. Haját magas, hegyes kis kontyba fésülte - olyasféle módon, ahogy Mogyoró is tehette volna, ha nem megy fodrászhoz délután. Szeme csillogott, szája fénylett - Mogyoró esküdni mert volna, hogy a pillája feketébb, ajka pirosabb a természetesnél. A felfedezés hatására ismét feltámadt haragja a szülői önkény ellen, anyu középkori eszközei ellen, saját alárendelt szerepe ellen, amelyben tehetetlenül tűrnie kell, hogy lekaparják a szemöldökét - aztán elfogadta Jutka karját, és fellélegezve követte a lányt.- Csakhogy végre itt vagy! - üdvözölte az ünnepelt. - Már azt hittem, valami baj történt...- Baj éppen volt. Ugyanis az anyukámnak megfájdult a foga, és ki kellett húzatni - kezdte Mogyoró, de Jutka félbeszakította, ügyet sem vetve a mondottakra.- Milyen csinos vagy! Ezt az eleganciát! Úgy nézel ki közöttünk ebben a suhogó selyemben-bársonyban, mint egy rokokó hölgy! És most veszem észre - új frizurád is van! Egész modernül nézel ki vele. De azért, őszintén szólva... a régi, az a copf, jobban illett hozzád!Mogyorónak nem volt ideje búsulni a véleményen. Jutka máris folytatta:- Gyere, bemutatlak a vendégeimnek. Azt hiszem, keveset ismersz közülük...Áthaladtak a szobán. A szomszédos helyiség tágasabb volt, szinte teremszerű. A bútorok a fal mentére szorultak, sűrűn egymás mellett sorakoztak. A földön itt is párnák, rendetlen összevisszaságban. Középen sárgán csillogott a kiürített parkett. Fényes csillogásán néhány pár táncok. Mogyoró a frissen vasalt szoknyájára pillantott, miközben elhaladtak a táncolók mellett; idegesen igazgatta tiszta selyem blúzát. Szorongást érzett, nevetségesnek találta magát, groteszknek, kirívónak a műanyag fonalból szőtt, tarka holmikba öltözött fiatalok között. Mintha valóban kosztümösen toppant volna a XX. század forgatagába.Hatalmas zongorához értek. A zongora tetején kínai mintákkal - pagodákkal és sárkányokkal - hímzett takarón virágok illatoztak absztrakt formájú vázákban vagy kerek tálakba bökdösött, hosszú szárú szegfűk és rózsák. Prizma alakú dobozokban, papírburokban ismeretlen ajándékok. Alig feltépett apró csomagok. Néger énekesek képével díszelgő, idegen feliratú hanglemezek. Tenyér nagyságú rádió.Láttukra Mogyoró ijedten kapott a fejéhez. "Szeleburdi vagy, kislányom, és főleg szórakozott! Egyszer még arról is elfeledkezel, hogy kinyisd a szád, ha enni akarsz..." - intette nemrég apa,

amikor ugyanazon a napon két füzetét feledte odahaza a kész feladatokkal. Hát nincs igaza? Itt sétál, ámul és bámul, ostoba közhelyeket suttog, és hallgat végig - és közben izzadt markában szorongatja a rózsaszín selyempapírba burkolt, pecsétet utánzó ragasztóval lefogott dobozt, amelyen meghajló csutkán bordó meggyek függnek. Ki lehet számítani, hogy pontosan nyolc szem van benne.Nyolc szem? Nyolc ezüstruhás, konyakkal átitatott meggyszemet adjon Jutka kezébe - ahogy nagyika tehette volna valamikor, fél évszázaddal ezelőtt, ha történetesen őt is meghívták volna egy házimulatságba! Amikor a zongora hátán azok a pompás, azok az elit ajándékok - ő nyolc szem meggyet?! Homlokán s a hátán kivert a verejték. Arca kipirult, bőre égett. Mit tehet most? Legszívesebben elrejtené, s azt hazudna: otthon feledte. Majd holnap...De Jutka megkönnyítette a dolgát. Anélkül, hogy pillantásával felmérte volna a doboz nagyságát vagy tartalmát, elavultságát vagy örök életű időszerűségét, kedvesen utasította:- Tedd a többi mellé az ajándékodat! Köszi szépen a figyelmességedet, igazán édes vagy..."Én vagyok édes? Te vagy az angyal, a jó, a kedves! Aki nem nézi az ajándék értékét, a gyerekességét sem találja nevetségesnek, azt értékeli, hogy szeretettel..." - gondolta Mogyoró meghatottan. Jutka közel hajolt hozzá, s úgy menet közben, leheletszerű érintéssel megcsókolta. Mozdulata illatfelhőt lökött Mogyoró orrába.- Láttad az ajándék lemezeimet? Apa kitett magáért, Nyugatról hozatott vagy fél tucat remek példányt. Figyeld csak: Rolling Stones nagylemez! And the sun will shine. És ez? Bobby Solo. Una lacrima sul viso - ezt biztosan ismered! Talán ha magyarul hallod: Egy könnycsepp az arcodon. Ugye, így már ismerős? Majd egyszer szívesen lejátszom neked...Mogyoró némán nézte a lemezt. Engedelmesen kézbe is vette.- És ezt a Kleopátra-sarut is külföldről kaptam! - folytatta az ünnepelt. - Hová nézel? Ezt ni, a lábamon! Tényleg nem tudtad, hogy Kleopátrának hívják? Bizonyára ilyet viselt őnagysága annak idején. Remek lesz nyáron a Balcsin, de persze Pesten is. Nem tudtam ellenállni, hogy fel ne próbáljam, csak azért nem húztam én is nadrágot, mint a többiek!Szórakozott pillantás saját lábára, a feszülő, fehér szíjakra, majd Mogyoró "spanyol formájú" új cipőjére.- Odateheted azt a dobozt, ott még van egy kis hely. Most pedig gyere gyorsan jó anyámhoz! Vele kell kezdenünk. Nagyon kíváncsi rád, amit nem is csodálok... Ne félj tőle, remek haverom! Ideális szülőanyag!"Mire kíváncsi a Révész néni? És Jutka mért nem csodálja?" - tépelődött a vendég. De nem volt ideje választ kérni, az "ideális szülő" közelébe értek. Révész néni feltűnően alacsony volt, testének kövérsége itt-ott megszűkült, de különös módon ott feszült leginkább a ruhája. Éppen egy másik asszonynak magyarázkodott.- Igazán olyan igénytelen az a gyerek! Ha hiszed, ha nem, ő csak zsíros kenyeret kért, szigorúan ragaszkodott hozzá. Gondolhatod, hogy nem hagytam annyiban a dolgot, egy születésnapon! Adtam zsírosat, egyék, ha szeretik, szerencsére nekik még nem kell vigyázni a formájukra! De azért raktam rá egy kis kaviárt, ne legyen olyan csupasz. A süteményeket meg a szendvicset hozattam. Itthon nem lehet ilyet csinálni, sem a hidegtálat...Most vette észre a két lányt. Rámosolygott Mogyoróra, csupa szeretet és kedvesség volt minden szava, de a pillantása időnként aggodalmasan torpant meg Mogyoró szív alakú gyerekarcán, s olyankor - mint egy zátonyra jutott hajó - vészjeleket bocsátott ki. A vészjelek hitetlenkedő hümmögésből és rosszalló bólogatás okból álltak.- Nahát, ilyen fiatalka, istenkém... Én nem is értem... - hümmögte egyszer. Valamivel később meg ilyesmi következett: - Szívesen találkoznék egyszer a mamáddal, Katika! Utóvégre egyik szülő kötelessége a másikat...- De anyucikám! - hallgattatta el Jutka tapintatos integetés kíséretében. - Engedd, hogy Kati szórakozzon végre! Nem azért jött, azt be kell látnod, hogy az aggodalmaidat hallgassa. Ugye, megbocsátasz?

Elragadó mozdulattal Mogyoróba csimpaszkodott, de mielőtt továbbvonszolta volna, jelentőségteljesen suttogta:- Különben Attila már türelmetlenül várja Katit! Igazán kár, hogy az anyukája foghúzása miatt nem jöhettek együtt...A mama ismét hümmögött. Mogyoró értetlenül bámult Jutkára - mit jelent mindez? De az összeszíjazott lábszárú lány nem figyelt rá.- Nézd, ott áll Attila! - figyelmeztette izgatottan, és egy távoli sarok felé mutatott. - Tudod, ő az... Az unokabátyám barátja, aki rólad...Elharapta a folytatást. Arcán kihunyt a fény, keserű-fanyar kifejezés került a helyére.- Miket beszélsz, Jutka? Türelmetlenül vár? Engem vár? És anyu foghúzása miatt nem jöhettünk együtt? Egy szót sem ériek! - horkant fel Mogyoró.- Hát persze hogy vár! Nem mondtam, hogy megtetszettél neki? - Jutka már újra mosolygott. Végigsiklott a fényes parketten, s húzta magával Mogyorót is. - Ez Attila - mondta szertartásosan, amikor a magas, jóképű fiúhoz ettek."Hisz ez majdnem férfi már! - állapította meg Mogyoró nem kis rémülettel. - És ez a nagyfiú mondta rólam, hogy helyes fruska, és..."Egyetlen szót sem tudott kinyögni.- Péczely Attila - ismételte Jutka. - Tudod, Kati, akiről annyit beszélgettünk!"Annyit?!" - csodálkozott ismét Mogyoró. De most már bátrabb volt.- Egyetlenegyszer említetted őt, amikor meghívtál. De akkor sem annyit... - jelentette ki tompa hangon.Azok ketten nem is vettek tudomást az észrevételről.- Nem is kellett volna mondanod, úgyis tudtam, hogy ő az! - mondta Jutkának a fiú. - Hogy ő az a kis Kati! Messziről is felismertem! - aztán a "majdnem férfi" udvariasan meghajolt előtte. Az a hódolatteljes mozdulat egészen megbénította Mogyorót. Őelőtte még egyetlen fiú sem hajolt meg. És különben is - hol hajolnak meg ma a fiúk lányok előtt? Régi filmekben, ott igen. Talán az ő rokokó öltözetének szól ez a túlzott...Hogy is mondta? Hogy ő az... ő az a kis Kati! "Tényleg igaz lenne? Hogy amikor meglátott a suli előtt, abban a pillanatban? De mért hazudna Jutka? Mért állítana olyasmit a saját unokabátyja barátjáról?!"- Persze hogy ő az! Nem megígértem neked, hogy meghívom? - válaszolta Jutka. - A te kedvedért, jobban mondva mindkettőnk kedvéért!Attila rámosolygott, olvadó, meleg szeretettel nézett a barátja unokahúgára.- Igen, drágám - mondta hálásan. - Te olyan okos vagy. És remek ötleteid vannak...Mogyoró egyikről a másikra kapkodta a pillantását, mintha teniszpartit figyelne. Nem értette a labda útját.- És most rád is bízom a barátnőmet, szórakoztasd, kérlek! Remélem, szívesen teszed. Ugye, milyen csacsi kérdés? Elárulom, hogy Kati remekül táncol. Most mért tiltakozol? Jó, jó, hát nem remekül! Akkor csak jól. Nekem, sajnos, a többi vendéggel is kell foglalkoznom. Mert legszívesebben itt maradnék veletek. Elhiszitek, ugye?Nem várt válaszra, eltűnt a szemük elől. Mogyoró ott állt a közel száznyolcvan centiméter magas, idegen fiú mellett, és csak nehezen tudott uralkodni magán, hogy könyökével utat törve, ne rohanjon a Kleopátra-saruk után. De megfékezte menekülésvágyát. Fejét oldalt hajtva, ahogy a toronyra pillant fel az ember, Attilára nézett.- Mennyi vendég - préselte ki nagy nehezen a torkán, miután a fiú szó nélkül, mosolyogva végigfürkészte őt, tetőtől talpig, talptól tetőig. - Ennyi sok vendéget még sohasem láttam egy rakáson!Érezte, hogy ostobaságot mondott, de nem jutott eszébe más.- Bizony, Révészék komoly társadalmi életet élnek. Nem mindenki juthat ám be hozzájuk! - válaszolta a nagyfiú, s nem lehetett tudni, elismerés vagy gúny - vagy némi keserűség -

táncoltatja annyira a homlokát. Aztán azt kérdezte: - Még sohasem jártál Jutkáéknál? Hogy ennyire csodálkozol a nagy felhajtáson?Mogyoró megkönnyebbült - a legnagyobb gondot ugyanis az okozta neki: tegezheti-e azt a "majdnem férfi"-t? Viszont ha ő, akkor nincs probléma!- Még soha. Mi ugyanis, tudod, Jutka meg én azelőtt, vagyis a múltban nem voltunk...Hirtelen szavába vágott a zene, s a terem közepébe csalta a csevegő, hol zsíros kenyeret, hol emeletes szendvicset falatozó párokat. Attila ismét meghajolt.- Szabad? - kérdezte udvariasan, és választ sem várva belekarolt a kislányba.Olyan picinek érezte magát mellette, mint tízéves korában, amikor apa először állt ki vele a Balaton-parti vendéglőben keringőzni. Aztán táncolni kezdtek. Szerencsére a túlságosan szűk helyen s nagy zsúfoltságban nem kellett mást tennie, csak lépegetni.- Fog ez menni - mondta Attila minden gúny nélkül, valahol fent, a magasban, Mogyoró összenyirbált haja fölött, amikor már jó ideje lépegettek, más párok lökdösését viszonozva. - De most, ha megengeded, a büféhez kísérlek. Igen, az asztalokhoz. Biztosan megéheztél. Nekem... meg kell táncoltatnom az ünnepeltet. Ha már meghívtak, ugye, belátod, hogy kötelességem?Mogyoró belátta. Sőt - örült a fordulatnak. "Hát persze, eredj nyugodtan!" - akarta szavakkal is nyilvánítani belátását, de hangját elnyelte a felerősödött zene.- Majd a bácsi utat csinál - biztatta Attila, és kezénél fogva az ételekkel teli asztalhoz vezette. - Viszlát, Katika! Remélem, találsz az ízlésednek megfelelő falatokat - búcsúzott tőle a fiú, de még bátorítóan visszaszólt: - Nemsokára érted jövök!Könnyű volt találnia - remek és változatos ételek sorakoztak az orra előtt. A válogatást némiképpen megzavarta az elhangzott ígéret: "Nemsokára érted jövök!" Megpróbált elfeledkezni róla, legalábbis amíg kedvére jóllakik az ínycsiklandozó falatokkal. Ovális alakú kenyérszeleteken sonka és szalámi, sajt és szardínia, kemény tojás. Rajtuk aszpikos díszítés. És torta és aprósütemények. És alma, gyönyörűen kifényesített alma. Meg - mandarin! Sárga, kövér mandarinok, fonott kosárban. És azt vehet, amit akar, és annyit, amennyit akar, és akik a közelben állnak - főként háttal neki -, még azok sem találhatják ki, hogy mi fordult meg a fejében. "Ha szegény Peti ezekből vehetne, ha egy mandarint, amit annyira szeret, s amit olyan ritkán kapni... Legalább egy mandarint..."- Adhatok, kedves, talán egy kaszinótojást? - kérdezte háta mögül váratlanul az ajtót nyitó fekete ruhás nő. Rokon lehet vagy a család barátja; mindenütt ott hemzseg, s hasznossá igyekszik magát tenni. Mogyoró haragosan néz rá - a keze mandarinillatú, oly sokáig szorongatta a sárga héjú déligyümölcsöt.- Vagy inkább egy szelet...- Köszönöm, semmit sem - utasította vissza túl hirtelen. - Majd szétpukkadok, annyit ettem! - közölte őszintén, és gyorsan távozott.

Mintha várt volna rá, az ajtón túl Attilába ütközött. A fiú most nem látszott vidámnak, valami bánthatta. De Mogyorónak nem volt ideje, hogy rosszkedvének okáról érdeklődjék. Új lemezt tehettek fel, vagy új tekercset fűztek a magnóba, új ritmusú zene harsant fel a közelükben. Mintha vállalt kötelességet teljesítené, a fiú a parkett felé húzta. A párok nagy része nevetgélve visszavonult.- Szeretsz tvisztelni? No gyerünk...Mogyoró nemet intett, kétségbeesetten rázta a fejét, de a fiú nem láthatta a magasban azt az ijedt, tagadó mozdulatot. Szembefordult vele, és elengedte. Mögöttük néhányszor felrikoltott valaki:- Tviszt! Tviszt!

Körülöttük rázni kezdték magukat a táncolók, egyik lábukról a másikra helyezték testsúlyukat, s rugózva indultak a föld felé, hogy ott guggolva kössenek ki. Attila követte őket.- No! Rajta! - bíztatta közben a partnerét, alig hallható szuszogás kíséretében. - Mért nem táncolsz, Katika? Úgy állsz ott, mint egy begyulladt szobor! Csak nem akarod azt mondani, hogy nem tudsz...Mogyoró végre megmozdult, próbálta követni a zene ritmusát, utánozni a többieket. Nehezen ment, hol elkésett, hol előresietett a mozdulata. "Nem ismerem! Sohasem próbáltam ezt az őrült..." - készült bevallani, de kényszerűségből tovább botladozott. Mások lábát leste, kerge ugrándozásukat, egyszer majdnem a földre ült, de Attila játékosan elkapta, és nagyot kiáltott a fülébe:- Tviszt! Remek, Katika, ha így folytatod, a legközelebbi táncversenyen komoly esélyed...Mogyoró a fiú szemét kereste - vajon gúnyolódik-e vele? Vagy csak tréfál? Kutató tekintete a fal mentén ácsorgókra tévedt, akik tapsolva-topogva verték a tánc ritmusát, s közben őket - vagy csak őt?! - figyelték nevetve. A tapsolók élén Jutka állt.- Fáradt vagyok - lihegte a felfedezés hatására. Tényleg, térde megroggyant a kimerültségtől. - Elég volt, nem érted? Kérlek, állj már meg! Attila, nem hallod...De az nem állt meg. Sőt - mintha fokozná a tempót, egyre dühösebben rázta magát.- Tviszt... tviszteljünk, Katika...Mogyoró elkeseredetten készült áttörni a táncolók ritkás során. És akkor végre segítségére sietett valaki.- Kati! Madár Kati! Gyere ide! Hagyd abba és gyere... Valami fontosat kell neked mondanom, most azonnal! - kiáltotta feléje Végh Anny a fal irányából. A hangjából, az arcából szigorú sürgetés követelődzött."Ő is itt van. Hiszen őt is meghívták. Ezek szerint ő is látott ugrabugrálni! Botladozni, mint egy részeget. Holnapra tele lesz vele az egész osztály. Talán az egész suli. A Mókusok is megtudják..." - gondolta elkeseredetten.- Kati, csakhogy végre... - üdvözölte a lány, amikor odaért hozzá. - Egy kis időre elviszlek a táncosodtól!Attila nem haragudott a távozásáért - alig vette észre. Tánc közben kivirult hangulata ismét elromlott.- Kísérj, kérlek, a büféhez - ajánlotta Anny. - Éhes vagyok!- Szívesen, de én már ettem. Én már egyszer...- Azért velem jöhetsz. Legfeljebb csak nézed. Ott zavartalanul beszélhetünk."Mit akarhat? Miről akarhat velem - éppen Révészéknél - beszélni? Mért olyan sürgős? És mért olyan erélyes a hangja?"Rossz előérzette! engedelmeskedett. Odasodródtak az asztalokhoz. Mogyoró rá sem tudott nézni az ételekre - mintha gyomrára ment volna a tviszt okozta izgalom.Anny szórakozottan tányérra rakott egy tortaszeletet, de nem nyúlt hozzá. Úgy látszik, ő sem éhes. Csak kifogásnak szánhatta. Mogyoró szórakozottan utánozta - egy szelet sütemény, két szendvics s egy kövér mandarin került a másik tányérra. Anélkül, hogy egyetlen hanggal is unszolta volna, Anny beszelni kezdett.- Mért hagyod magad kiröhögtetni? - förmedt rá dühösen. - Mért hagyod, hogy komiszul felhasználjanak saját céljaikra? Hát bábu vagy te, akit csak úgy...- Engem? Ki használ fel engem? - tört ki Mogyoróból. Nem tudta tovább hallgatni. - Miket beszélsz, Anny?- Elsősorban Jutka! És természetesen a kedves Attilája is!"Jutka? Engem? És Attila is? Attilája? Mire használnak fel? És miért? És mért éppen engem?" Kinyílt a szája, némán tátogott.

- Azelőtt, Kati, nem tűrtél volna ilyesmit! Te olyan önérzetes voltál, olyan büszke, aki nem engedte volna...- Én? Beszélj világosabban! Mért kellene büszkének lennem?- Világosabban beszéljek? Még világosabban? Hát jól van. Vedd tudomásul, hogy buta liba vagy! Igen - hiába csodálkozol úgy! Buta! És hiú ráadásul, akivel el lehet hitetni, aki egy szóra elhiszi, hogy meghódított valakit. Hogy első látásra, ismeretlenül... A csuda tudja, mi történt veled! Hát nem érzed, még most sem látod, mért hívtak meg ide? Nem veszed észre... Én ugyan jóban vagyok Jutkával, talán csúnya dolog, hogy felfedem a piszkos kis játékait, de nem nézhetem tovább, amit veled csinálnak, amit még...- Velem? Mit csinálnak? Hiszen Jutka olyan kedvesen...- Hát nem akarod megérteni? Attilát, a Jutka titkos szerelmét nem engedték volna meghívni a Jutka szülei, meg sem akarják ismerni, hallani sem akarnak róla! Nem tartják a lányukhoz illő társaságnak. Van is benne valami - elég link alak. Egyetem helyett, ahová felvették, egy ócska, kültelki zenekarban dobol. De Jutka ragaszkodik hozzá...- Hát az Attila nem az unokabátyjának a barátja?- Csudát a barátja! Jutka unokabátyja nős, komoly emberi Meg se engedné...- Most se értem, hallod?! Semmit se értek! Én... én mért kellettem mindehhez? Mi közöm az egészhez? Mért kellett idehozni engem... - Csurogni kezdett a könnye. Már mindent értett.- Mert a mamájának agyondicsért téged, és azt kérte tőle, hogy a kedvedért hadd hívhassa meg a fiúdat is, akibe teljesen bele vagy esve..."Szóval ezért nézett úgy a Révész néni? Sajnálkozva és rosszallással. És azért akarna anyuval társalogni, hogy figyelmeztesse szegényt. A lányát fenyegető veszélyre figyelmeztesse. Hát így átejtettek, így..."Nem bánta, hogy Anny merőn nézi, hogy látja vonagló ajkát, csurgó könnyeit.- Köszönöm, hogy felvilágosítottál. Rendes tőled. De most, most ne haragudj, egyedül szeretnék maradni. Egyedül kell Jutkától elköszönnöm. Ne félj, nem árulom el, hogy tőled tudom...Anny szó nélkül, sajnálkozó arccal távozott. A két tányéron érintetlenül feküdt az étel, sárgult a mandarin. Mogyoró égő szemmel bámulta egy darabig a tányérokat. Azután körülnézett, s egy nagyméretű papírszalvétáért nyúlt. Végül egészen furcsát cselekedett. A helyzethez egyáltalán nem illőt tett. És érdekes módon attól a furcsa, helyzethez nem illő cselekedettől egyszerre visszanyerte lelki nyugalmát. Határozott, nyugodt léptekkel indult a ruhatárba.

- Keresel valamit? - kérdezte Jutka hirtelen a háta mögül. Nem vette észre, hogy követte.- Csak... csak a zsebkendőmre volt szükségem! - Közömbösen tudott válaszolni, s ettől egészen büszke lett. Hogy is mondta Anny: "Azelőtt önérzetes voltál, büszke..." Őt ugyan nem látja bőgni... - Remek különben, hogy utánam jöttél! Legalább idekint tudok elköszönni tőled. Én ugyanis távolom...- Ne bolondozz, Kati! Megőrültél? Még kilenc óra sincs, és te...Hangja elárulta, mennyire megrémítette Mogyoró szándéka.- Vedd tudomásul, hogy azt nem teheted velem! Sem velem, sem...- Sem az Attiláddal! Azt akartad mondani? Mert akkor, ugyebár, a "fiúm"-nak is illik velem távozni? Haza kell kísérnie, amit idefelé nem tehetett az anyukám fogfájása miatt!- Szóval tudod már? Rájöttél végre? - kérdezte Jutka gúnyosan. Nem is érdekelte, hogyan jött rá.- Persze! Már az első percekben. Különben nem volt nehéz kitalálni. Nem kellett hozzá nagy tudomány, sem ravaszság, sem ész. Csak rátok kellett nézni, ahogy táncoltatok. Ahogy beszéltetek egymással, még a jelenlétemben is... "Okos vagy, drágám..." Az olvadó tekintetedet figyelni, ahogy bámultad őt!

Hirtelen olyan dühös lett, hogy legszívesebben felpofozta volna önmagát. Hogyan is nem látta, tényleg?! Hogy nem vette észre? Hiszen rájuk volt írva. Kiabált róluk...- Csak nem vagy féltékeny? Úgy beszélsz éppen. Mintha fájna neked ez a felfedezés. Hogy nem a "csinos kis fruskát"...Jutka a régi, pimasz hangját használta. Régi modorát. Gyors színváltozása megkönnyítette Mogyoró helyzetét. Felfedte igazi arcát az ellenség. Nyíltan lehetett hát védekezni is.- Én? Dehogy vagyok féltékeny! Egyáltalán nem esetem az ilyen égimeszelő! És öreg is hozzám. Nekem különben is van már, aki... Aki hozzám illő, a vonaton ismertem meg, évekkel ezelőtt. De őt nem hozhattam magammal, mert... mert nem ér rá! Rengeteget tanul, hogy majd felvegyék a bölcsészetre. De hiszen te nem is akartad, hogy hozzak valakit! Hiszen az volt a pláne, ugye, az, hogy egyedül jöjjek?! Én mindjárt sejtettem, hogy disznóságot tervezel; eleinte azt hittem, hogy csak felvágni akarsz előttem, azért hívsz...- Igazán? Akkor mért jöttél el mégis? - kérdezte Jutka fölényesen.- Csak. Kíváncsiságból. Odahaza meg is mondtam, amikor nem szívesen engedtek el, hogy kíváncsi vagyok, milyen lehet nálatok egy olyan... lánybuli!Pontosan úgy ejtette ki, olyan elnyújtottan s olyan undorral, ahogy Peti tette. Jutka nem válaszolhatott. A szobák felől erősebben hallatszott ki a tánczene. Hátrafordultak - egyszerre fordultak mind a ketten -, a nyitott ajtóban Attila állt.- Jó, hogy jössz! - mondta Jutka hidegen. - Veheted a kabátodat, és hazakísérheted a "kis Katit"! Ugyanis menni készül.- Csak nem gondolod komolyan, Dzsudi? Most, amikor végre... - A fiúból haragosan, felháborodottan tört ki a tiltakozás. De Jutka nem figyelt rá.- El kell kísérned őt, nem érted? Nem maradhatsz, ha ő elmegy. Azt akarod, hogy kiderüljön? Már az is feltűnő volt - anyám csodálkozott is! -, hogy nem együtt jöttetek.- Kösz, ne fáradjatok! Semmi szükségem a kísérgetésre! Haza tudok menni egyedül is - vágott közbe Mogyoró ártatlan képpel. Mintha nem értené azt az ingerült hangú vitát.- Ha úgyis kirúgnak miattad, akkor már haza is kísérheti a bácsi a kislányt. - Attila gúnyolódott, mosolygott, de szemében düh vibrált. "Nem is csoda - gondolta Mogyoró enyhe kárörömmel. - Egy ostoba, sértődős kis Kati miatt ott kell hagynia..."- Ismétlem, nincs szükségem kíséretre. Sőt nem is szeretném, ha apa meglátná. Apa ugyanis kilencre értem jön, a ház elé!- Nekem tízet mondtál - suttogta Jutka letörten. Hangja rekedt lett. Vonásaira kínzott fáradtság telepedett, mintha éppen akkor - annak a közlésnek a hatására, annak az egyórás különbségnek a hallatára - feladná az eddig folytatott harcot. Mintha beletörődne saját legyőzöttségébe.Mogyoró nézte egy pillanatig, csodálkozva figyelte, és indokolatlan szánalmat érzett iránta. Az a frissen támadt szánalom önmagát is meglepte. A szánalomhoz megbocsátás is társult, s váratlan harmadikként - saját sérelmét feledtető elégtétel. "Hát így állunk! Mégsem vagy olyan erős, olyan Fölényes, Dzsudi... - sugalmazta új felfedezése. - Hiába akarsz annak látszani!"Megbocsátásában már odáig is elment, hogy majdnem kimondta: "Mért nem voltál őszinte hozzám? Ha bizalmas vagy velem, ha megkérsz, hogy segítsek..."De hallgatott. Olyan gyorsan kapkodta magára a kabátját, s kötötte haja fölé a sálat, mintha tényleg attól tartana, hogy apa máris türelmetlenül várja odakint.- Szeretnék elköszönni, vagyis inkább megköszönni a kellemes estét - mondta Révész néninek. - Nem, sajnos szó sem lehet róla, hogy tovább maradjak. Csak kilencig kaptam engedélyt... - Nem nézett az asszonyra, még ahhoz sem volt kedve. - Köszönöm még egyszer...- Nincs mit, kedvesem. De hogy ennyire sietned kell! Juditkámat egészen elszomorítottad...

- Hát igen, apa nagyon szigorú az ilyesmiben. És anyu - ő még nálánál is szigorúbb! Ha kilencig engedik, nekem percre pontosan...- Értem - mondta Révész néni, de fényes bőrrel tapétázott kövér arcán látszott, hogy egyáltalán nem érti.- Anyuskám, mivel Kati, sajnos, elmegy, így természetesen... - szólalt meg Jutka, de szava elhalt.- Így természetesen hazakísérem őt! - fejezte be Attila, és lovagiasan Mogyoró oldalára állt. De pillantása a vadzöld pulóvertől, bőrszoknyától s a méteres lábszíjaktól búcsúzott közben.

Együtt léptek ki a kapun.- Tényleg nem akarod? - kérdezte a fiú, már egyáltalán nem udvariasan. - Ebben a pocsék sötétségben és ködben, ráadásul ez a környék elég elhagyatott!- Mondtam, hogy apának pillanatokon belül itt kell lennie.- Hát akkor csaó, bambina! Örülök, hogy volt szerencsém megismerni. Viszontlátásra!- Viszontlátásra!Megy. Távolodik. Mielőtt eltűnne a homályban, Mogyoró kedvet érez, hogy utána kiáltson. Hogy megkérje, legalább a térig, a villamosmegállóig menjenek együtt. De nem nyílik ki a szája. Némán várakozik. Nem indulhat el - apa idejön tízre. Elkerülnek egymást. Ha sietne, talán előbb érne haza, mint apa indul. De nem vallhatja be neki, sem anyunak, hogy korábban távozott. Hogy nem élt a kierőszakolt ráadásengedéllyel. Hogy kiűzte a szégyenkezés meg a harag.Sötét van, ködös téli este. Ha visszatekint a házra, a redőnyök szélén keskeny fénycsíkot lát - ha maga elé tekint, semmi mást, csupán egymással viaskodó árnyakat. Sötétek a házak s a kertek mélyén rejtőző fák és bokrok. Sötétbe olvad a távoli háttérben húzódó hegyoldal, sötéten búvik el a közeli lámpaoszlop is, a csúcsán villódzó, sárga üvegburát mintha rejtélyes erők tartanák magasban - támasz nélkül pislákol.Mogyoró egy helyben áll, nem tudja, mit tegyen. Szorosan a kerítéshez simulva várakozzék, vagy induljon el a fekete árnyak szegte úton lefelé? Egyik lehetőséget sem kívánja. Kezében, mintha pihés csibét dédelgetne, kis csomagot tartogat. Gazdag fantáziája, hogy elűzze a magányt, segítségére siet. Játszadozni kezd."Apa nyolc után érkezett Pestre. Hazasietett, biztosan nagyon sietett. Csak egy percet maradok, amíg kifújom magam, és iszom egy pohár szódavizet, s máris szaladok a lányért! - mondja anyunak. - Most nem eszem, majd ha megjövünk Katival! Hogyan mondod? Megengedted neki, hogy tízig maradjon? Elég meggondolatlanság, édes fiam. Kimulathatja magát hattól kilencig is. Akármilyen kellemesen is érzi magát. Reggel iskola, majd ásítozik órák alatt. Akkor persze ráérek még indulni. Kérem a vacsorát...És asztalhoz ülnek. Apa és Peti. Mit főzhetett anyu? Csak nem állt oda meleg vacsorát főzni? Biztosan hideget rak eléjük, ő meg, szegény, mialatt esznek, szomorúan gubbaszt a karosszékben. Várja, hogy végre ágyba juthasson a nehéz nap után. Körülötte kamillaillat terjeng, és ő arra gondol, amit a lánya haragjában..."És egyikük sem sejti, hogy ő itt toporog a kerítés mentén. Hogy szívdobogva rezzen össze minden zajra, és vár, elkeseredetten várakozik...Egyszerre a távolban megmozdul a sötétség. Az árnyak útra kelnek, feléje tartanak. Még szorosabban simul a vasból font falhoz, készen arra, hogy a kezében szorongatott, laza csomagot a földhöz vágja, felszabadult kezével a csengőhöz nyúljon, és nyomja, gyömöszölje, amíg valaki ki nem jön, hogy kimentse őt szorult helyzetéből!Az árnyak egyre közelednek, s mintha hangjuk is lenne, csevegő emberhangjuk. A kis csomag emelkedik Mogyoró kezében, ujjai tágulnak, hogy búcsút vegyenek tőle. Az árnyak mozgása lassul. A láthatatlan lámpaoszlopon pislogó burából fény permetez rájuk, és akkor Mogyoró felismeri az első, a legmagasabbra nőtt árnyékot.

- Apa... - mondja elvékonyodott gyerekhangon - apa, te vagy az?!- Kit vártál volna? Talán a herkópátert? - Apa kedélyeskedik, nem látszik rajta, hogy haragudna, amiért az egész napos vidéki út után ide kellett fáradnia. - Inkább áruld el, mért ácsorogsz már idekint...Mogyoró úgy tesz, mintha nem hallaná.- Honnét tudtad, hogy én hamarabb, hogy én nem maradok tízig?! Hogy ahelyett, hogy szokás szerint késnék...- Honnét? Hát az anyádtól. Mert megint jó orra volt, mert azt mondta, inkább mi várakozzunk a sötét, hideg utcán, mint az az ostoba lány...- "Mi?!" Apa, úgy mondtad, hogy "mi"? Hát nem egyedül jöttél értem? - Most eszmél rá, hogy ő több, legalább három ijesztő árnyékalakot látott mozogni.- Mondd, lányom, te nem látsz a szemedtől? - csodálkozott apa. - Nem ismered meg a saját szülőanyádat?Hát persze hogy ő az! Anyu bújik meg apa válla mögött. Hát persze hogy anyu az, elavult, korszerűtlen ízlésével, értetlenségével, a fiatalok vágyait, kívánságát süket füllel figyelő anyu lép közelebb, annyira közel, hogy az indájától megfosztott, magasan lebegő dinnyére emlékeztető fényforrásból világosság hullik a fejére. Elégséges ahhoz, hogy Mogyoró felismerje puha kendő keretezte, dagadt orcáját.- Anyu! Te ezzel az arccal, a kihúzott fogaddal ide jöttél ebben a csúf, ködös...Apa felnevet. Anyu kétségbeesetten küszködik az inger ellen, de az erősebb nála. Dagadt arca fájdalmasan rázkódik a kacagástól.- Ezzel az arccal jöttem, mivel nincs más! De hogy a kihúzott fogammal jöttem volna, azt már nehezen állíthatnám. Az ott maradt a szájsebészeten!- Nem lehetett otthon tartani! Olyan ideges volt miattad! - árulkodott valaki a sötét háttérből. - Mondd, Kati, kirúgtak? Valld be, hogy kivágtak az előkelő társaságból, azért kujtorogsz itt a sötétben! Ha nem úgy lenne, sohase mertél volna egyedül itt...

Mogyoró hátba vágja az öccsét, s már nem is csodálkozik a megjelenésén - tálán még az sem lepné meg, ha a homályba vesző út végén nagyika görnyedt alakja tűnne fel. Erősnek érzi magát és bátornak a családi hátvéddel maga mögött. Már csak nevetségesnek találja mindazt, ami vele történt.- Képzelem, hogy unatkoztál azok között a pöffeszkedő majmok között! - faggatja Peti egyre türelmetlenebbül, miközben elindulnak lefelé.- Hogy unatkoztam volna? Tévedsz, öregem. Unalomról aztán szó sem volt. Inkább... állatian szórakoztam. De nem ám velük - hanem rajtuk! Halálra nevettem magam...Fecseg, cseveg, mesél.- Hogy mennyi marhaságot csináltak! Tviszteltek is, képzeljétek, leguggolva. Megmutassam? Majd inkább otthon, a szőnyegen. Én még életemben nem láttam olyan sok hülyeséget. Persze kénytelen voltam én is, én is velük...Tovább mesél, szava el-elbotlik, botladozik, furcsán nevető-síró hangokkal keveredik. Anyu rosszat sejtve figyel fel a hangváltozására.- Valami baj volt, Kati? - kérdezi suttogva, amikor a család férfitagjai kissé előresietnek. Valaki bántott talán? Vagy... megsértett? Te... csak nem ittál? Hallod, lehelj rám, azonnal lehelj...Mogyoró már nevet, haragjáról, sérelméről megfeledkezve nagyot, erőltetetten nagyot lehel anyura. Lélegzete tiszta, mint a szennyezetlen, friss víz.- Na végre! - rebegi anyu megkönnyebbülten. Éppen akkor értek le a térre. Már sűrűbben helyezkedtek a villanyoszlopok, a neoncsöveket tartó kábelek is látszottak a foszló ködben, fényük átiopódzott a következőig, s az onnét érkezővel találkozott.- Mit szorongatsz úgy, Kati? - kérdezi anyu csodálkozva a megnyugtató fénynyalábok alatt.

- Én? Hát a táskámat! Nem látod, anyu?- Nem a karodon gondolom, hanem a kezedben... Mogyoró álmélkodva tekint kesztyűdén kezére. Átfázott, piros ujjai dédelgetőén simulnak a laza papírcsomag fölé.- Nahát! Erről teljesen megfeledkeztem! Ezt neked hoztam, Peti! Hallod, hozzád beszélek!A fiú hátrafordul, apa is követi. Most csoportot alkotnak, közrefogják a kislányt.- Nesze! Eleget cipeltem idáig. Az én adagom, ne ijedjetek meg! A felét sem ettem meg az adagomnak, a kaszinótojást sem, akárhogy is kínálták. A tortát meg se kóstoltam. Jogom volt elhozni. Nem érted? Vedd csak el...Peti tényleg nem érti. Amikor nagy nehezen mégis átveszi, tovább tartja a kezében. Mogyoró gémberedett ujjait tornáztatja.- Nyisd ki bátran! Nem is vagy rá kíváncsi? Amikor én olyan örömmel...- Te, ha átejtesz, ha valami ostoba viccet, én isten bizony hozzád...- Mért nem nézed meg előbb, te mérges pulyka? Azt sem tudja, miről van szó, és már fenyegetődzik - bíztatja anyu furcsa boldogsággal a hangjában. Csak ő tudja, miért olyan boldog - senki más. Segédkezik kibontani a papirost, tenyerét tálcaként kölcsönzi. Úgy tartja vízszintesen, mintha valami nagyon értékeset féltene.A felnyíló szalvétában, gyűrött papírtálcán két darab sonkás-aszpikos szendvics, egy szelet csokitorta meg egy jókora, sárga mandarin simult szorosan egymáshoz. A torta habjából az aszpikra is jutott. De az aszpik sem maradt adós neki - viszonozta az ajándékot.Kárpótlás Petinek az elmúlt napok sérelméért s az elmulasztott "remek" szórakozásért.

NEGYEDIK TÖRTÉNETMOGYORÓ ÉS A FIÚ

Megérkezés

- Ez az! - állapította meg apa diadalmasan, amikor porosan, fáradtan a megereszkedett sarkú kapu elé értek. Kezében névjegyet szorongatott, a keresett nyaraló címével. A névjegy hátlapján kezdetleges rajz mutatta az autóbusz végállomásától követendő utat. Az út végén ágaskodó nyíl erre a kapura mutatott. - Ez bizony! - erősítette meg apa még egyszer. - Patak utca tizenhárom! Nem is rossz ez a viskó! Akkor talán lépjünk beljebb...A kapu nyikorogva tárult fel. A nyikorgás nem csalt elő senkit, csak egy vén kutya emelte fel a fejét a satnya dáliabokrok árnyékában.Mogyoró elégedetlenül nézett körül. Nem tetszett neki, amit látott. A régimódi, elhanyagolt ház sem, amelyben apa szobát bérelt számukra, az ápolatlan kert sem, amelyet düledező kerítés választott el a szomszédétól. A kerítésből több méternyi léc hiányzott.- Azt meg kell hagyni, olcsón jutottunk hozzá. Bagóért adták ki. Ne felejtsétek el, hogy magaslati fürdőhelyen nyaralunk, a Bükk egyik legszebb helyén. Ráadásul gyógyhatású vize van, messzi földről járnak ide az emberek! - áradozott apa a rövid terepszemle után. Áradozás közben családtagjai arcvonását fürkészte. De sem a családtagok, sem arcvonásaik nem nyilatkoztak. - És nem is csak egy szobáról van szó, de a hozzá tartozó tágas verandáról is; zárt verandáról, ami tulajdonképpen még egy szobát jelent! És konyhahasználatról is. Akkor vehetjük igénybe a konyhát, amikor csak óhajtjuk. Azt mondta a Demeter kollégám, hogy a rokonai, vagyis a tulajék egész nyaralási idény alatt a ház hátsó felén, egy apró kamrában húzzák meg magukat. Dicsérte, mint cigány a lovát. Büszke volt, amiért ő szerezte a lakást a családnak. Anyu végre megszánta férje igyekezetét, kijelentette, hogy megfelelőnek talál mindent. Főleg a csendet és a nyugalmat. Persze nem a legkomfortosabb. A mellékhelyiségek - vagyis azok hiánya... És a berendezés sem a leggyönyörűbb. Magyarul mondva: kopott!

- De hát mi leginkább a strandon leszünk. Nem azért jöttünk, hogy a szobát őrizzük. Igaz, Kati?- De mennyire! Ha te mondod, anyu, akkor egész biztosan úgy van. Mit is kérdeztél?Nem akarta megbántani a szavaival - isten őrizz, úgyis csupa redő anyu homloka! Tényleg nem figyelt oda. De anyu felháborodottan nézte végig. Tetőtől talpig, nem is egyszer. "Szemtelenkedik ez a lány, vagy ennyire szórakozott? Mindenre mégse foghatja rá az ember, hogy a serdülőkorral jár!"Apa megnyugtatóan integetett. "Hagyd azt a kótyagost! Csak nem állsz oda veszekedni vele, mindjárt az első percekben? Lesz még rá elég okod meg alkalmad is az elkövetkező napokban! Ki tudja, hol jár az esze? Azért hoztuk ide, hogy örüljön, hogy szórakozzon, hogy élvezze a nyaralást..." - ilyesmit fejezett ki az a csillapító integetés.- Hogy tetszik itt, kislányom? - Apa úgy fordult Mogyoróhoz, mintha nem is hallotta volna a pimasz szavakat... Apa türelmet fogadott indulás előtt, még Pesten, rendíthetetlen béketűrést, saját s családja érdekében.- Nagyon szép minden! - felelte Mogyoró udvariasan. - Úgy érzem, remekül fogunk itt nyaralni. Jobb nem is lehetne... - Nagyot ásított. - Olyan erős a levegő, elálmosodik tőle az ember... - Mentegetődzve nézett apára.A verandán ágyaztak számára. A vaságy nyikorgott minden mozdulatára, ütemesen és hosszan, még akkor is, amikor már rég befejezte a mozgolódást. "Bükki visszhangok..." - motyogta félálomban. A színes kartonfüggöny meglebbent a szél fuvallatára, kísérteties figurákat formált. Néha úgy látszott, a figurák elérik őt is. A csukott szekrényből áporodott szag áradt. Holnapra a ruháknak is olyan szaguk lesz. Nem is kellett kimásznia reggel az ágyból, csak feltérdelnie, hogy beláthassa az udvart. A kerekes kút környékét s az agyontaposott virágtöveket. Az orgonabokrok amputált oldalát, ahonnét hatalmas ágakat tördeltek tavasszal. Ritkán söpörhettek, galacsinba gyűrt papírmaradékok mindenfelé. A kizúdított mosdóvíz habrétege rászáradt a talajra - mintha fehéret izzadna a föld.A hajnali csöndben elnézegette a reggelijüket fogyasztó tyúkokat, kereső csőrük szüntelen koppintását, kapzsi futkározásukat társaik irányába, ha azok váratlan falathoz jutottak. A falevelek rejtelmes mozgását is kileste fekhelyéről, a földön fekvő, holt leveleket, száraz háttik finom rezzenését - mintha láthatatlan lényeket legyeznének. A fekete tollú, csupasz nyakú pulyka berikácsolt a verandára, "pik... pik... pik..." - gurgulázta Mogyoró tiszteletére. Buksit, az öreg házőrzőt idegesíthette a csúf kis jószág lármája, farkával gyors köröket rajzolt ugrásra kész helyzetében, s időnként dühösen vakkantott egyet. A vakkantás nyomán odabent a szobában apa dörmögni kezdett. A dörmögéstől Mogyorónak jókedve támadt - a szép formájú tormaleveleken csillogó vízcseppeket már drágaköveknek látta...

A szomszédos ház emeletes. Az emelet fölötti részből - mintha a padlás ölében ücsörögne - szögletes helyiség ugrik ki. Mogyoró csak a második napon fedezte fel, hogy a szomszédos házban egy nálánál idősebb lány is lakik. Délután már azt is tudta, hogy Szilviának hívják. Tizenhat éves, s a nagyapjánál tölt egy hónapot. Attól a perctől fogva, hogy megismerkedtek, eltűnt az unalom. Érdekes lett minden, vonzó a környezet.Szilvia egészen más, mint az eddig ismert lányok. Nem olyan komoly - néha szinte unalmasan komor természetű -, mint Balázs Böske. Nem olyan begyulladós és szűk látókörű, mint Kovács Marika, aki sajnos egészen visszafalusiasodott az utóbbi időben.Szilvia ezzel szemben - művelt. Két nyelven is tanul. Légikisasszony akar lenni. Utazni vágyik. "Imádom az egzotikumot..." - mondja sejtelmesen. Olyan könyveket ismer - holott vidéki városban él! -, amilyenekről apa még csak nem is hallott. Valami Zabhegyezőről beszélt már az este - micsoda fura cím! "Oltári érdekes, csak úgy zabálja az ember" - közölte Mogyoróval. Ha itt volna vele, szívesen oda is kölcsönözné neki. Bár véleménye szerint nem

sok értelme lenne a kölcsönzésnek. Úgyse értené. "Olyan gyerek vagy még, Katalin! Valódi kisgyerek. Én nem is értem, pesti létedre..."És Szilvia filozófus természet: saját bevallása szerint az. Úgy veszi az életet, ahogy van. "Nagyvonalúnak kell lenni, Katalin! Vedd tudomásul. Ha nem akarsz elnyomorodni..." - ilyesmiket mond. És olyan sokoldalú: sportol, és gitározni tanul, úgy táncol, hogy versenyen indulhatna. És olyan ízlése van, különb Révész Jutkáénál is...Sajnos, az a túlságosan is remek ízlés éket ver kettőjük közé. Nem csupán az ízlése, öltözködési módja - a viselkedése is. Az az utánozhatatlan modernsége. S azt a kirívó, mindig s mindenhol jelenlevő éket anyu aggodalmaskodása is szélesíti. "Ez a lány csak megalkuvásból választ téged társaságnak. Ha nincs különb, ha nincs hozzávalóbb..." - dohogja Mogyoró fülébe. De ő válaszképpen dacosan felvonja a vállát, és elhatározza, hogy harcolni fog Szilvia rokonszenvéért. Hogy kedvében jár a lánynak. Hogy kivívja az elismerését. A tartós barátságát is...

Igyekezete rövidesen elnyerte jutalmát. Szilvia bizalmasabb lett, közöké vele a strandon látott emberekről alkotott véleményét. Kettőjük véleménye általában elüt egymástól, de Mogyoró ezt óvatosan elhallgatja. Szilvia odaadta neki az emlékkönyvét egy este. A vaskos könyv tartalma is különbözött az addig olvasott emlékkönyvekétől. Rikító ellentmondásokról árulkodtak a bejegyzések, s ahogy a lapok követték egymást, s későbbi dátumról tanúskodtak, egyre kevésbé hasonlítottak az előzőkhöz. Színes, rózsákból és orgonaágakból összefonódó csokor díszítette az első lapot. Az aprólékosan kidolgozott rajzok között - mintegy keretben - Juhász Gyula mondatai rejtőztek:

Ha violáink hervadoznak,ha tavaszaink fagyot hoznak,ha nyaraink perzselve égnek,ha tűnnek üdvök, telnek évek,

ha dalainknak szárnya bágyad,ha látjuk már a síri ágyat, vigaszt későn mi adhat nékünk?- Rózsák, amiket el nem értünk.

Az ötödik-hatodik lapon már modern idézetek következtek. Eléggé értelmetlen idézetek voltak. Az egyik alatt, zárójelben Villon neve állt. Aztán rajzok - pikáns rajzok - sorakoztak. Ama rajzok tüzetes vizsgálata után határozta el Mogyoró, hogy előzetes szándékával ellentétben - nem mutatja meg az emlékkönyvet anyunak. Pikánsnak különben Szilvia nevezte el őket. Volt, amelyiket külföldi magazinból vágtak ki, s csak beragasztották a könyvbe. Néhány lappal mögöttük - mintegy a közben eltelt, aránylag hosszú időt illusztrálva férfiaktól származó sorok következtek. Mogyoró többször is elolvasta némelyikét, s alig sikerült megfejtenie valódi jelentését. "Nagyon nehéz visszatartani magam, hogy ne írjam ide pontosan azt, amit irántad érzek. Vagyis amit akkor érzek, ha veled vagyok. Ha a kezed megfoghatom. Pedig ömlene belőlem a szó, akár forrásból a feltörő víz. De nem szeretem az érzelgősséget. Technikus természet vagyok, nem kenyerem az ábrándozás. S a kor szellemével sem egyeztethető. Csak egyet tudok: szeretni!"Mogyoró nagyot sóhajtott, amikor ötödszörre ért e sorok végére. "Marhaság! Micsoda marha szöveg! - suttogta maga elé, észre sem véve, hogy túlságosan erős jelzőt használ az ismeretlen szerző szellemi termékére. - Miért kell valakinek ilyen bonyolultan kifejezni magát?! Nem lenne egyszerűbb, ha csak azt írná, hogy mondjuk... Hopp! Megvan! Biztosan Szilvia

vőlegénye az illető! Azért áradozik úgy. De titkos vőlegénye lehet, azért kell visszatartania magát a pontos megfogalmazástól. Legközelebb megkérdem tőle. Talán elárulja nekem..."De a képben, az összhatásban, amelyet Szilvia alakjáról alkotott magának, az volt a legérdekesebb, hogy felnőttes viselkedése, komolykodó, sokszor csípős megjegyzései ellenére remek humora is volt a lánynak.- Odafent, abban a szobának csúfolt kis lyukban egy pesti srác lakik! - figyelmeztette Mogyorót egyik reggel, és a kiugró padlásszoba felé bökött. - Az emeleti lakó adta ki neki. Hárman kerestek lakást, de csak egynek jutott abban a kis kuckóban. Egyedül is csak cipőkanállal fordulhat meg benne az a szegény ürge! Nyári gyakorlaton vannak, a bánya mellett valami fúráson dolgoznak. Csuda tudja, mi után kutatnak... A másik kettőt neked adom, ha legközelebb ide settenkednek, választhatsz közülük; ezt én stoppolom le! Most mért vörösödtél el úgy, kisbaba?Amikor azt mondta: "ezt lestoppolom" - ismét felfelé mutatott, az üres szobácskára.- Ismered? - érdeklődött Mogyoró zavartan.- Még nem. Még eddig nem tudtam megközelíteni Őzárkózottságát! De idő kérdése az egész. Röpke órákon belül megszelídítem. Korán kel, későn jár haza. Az apja barátjához kószál állítólag szabad idejében, egy közeli erdészházba. Ennyit sikerült eddig kinyomozni róla. Fura figura, mondhatom... Nem barátkozik senkivel. Tudod mit? Remek ötletem van. Megtréfáljuk őkelmét! Arra talán reagál majd... De most szia, rohannom kell! Félek, mát így is elkésem! Hogy hová? Hát... dolgom van. Ne tarts fel, kérlek. És ne legyél kíváncsi, Katalin, nem áll jól neked...Mogyoró utána bámul, elbúsult tekintete végigkíséri az udvaron. Mozdulni készülő izmait nyugvásra kényszeríti. Azért sem megy vele a kapuig! Fájdalmas sértődést érez. Mért nem hívta őt is magával? Hát nem érzi az ő ragaszkodását - őszinte, önzetlen, áldozatkész ragaszkodását? Nem - ez több annál! Nem érzi az ő szeretetét?! Ha dolga van, elkísérné szívesen, bárhová is. Kocogna mellette, mint egy hűséges kis kutyus. A legizzóbb déli hőségben átvágna vele a füstszerű porfelhőben a régről itt feledett falusi viskók közötti ösvényen, egészen a piacig. Segítségére lenne mindenben. Cipelné a holmiját is. Ha másokkal találkozna - ha esetleg megbeszélt randija van -, ő meghúzná magát a közelében. Csendben hallgatná a beszélgetésüket, egyetlen hanggal sem zavarná...Egy darabig elkeseredetten ücsörög a padon. Nem tudja, mihez fogjon. Szítja, hevíti magában a kitaszítottság érzetét. Ha őrá nincs szükség, neki se kell senki...Aztán feláll, és sóhajtva elindul a veranda felé.

Találkozás

Aznap estefelé - hogy Szilvia hadat üzent a manzárd lakójának, az ismeretlen srácnak - bekötözték a padlásszoba ajtaját. Szorosan tekerték a kilincsre meg a közelébe vert szög fejére a vékony spárgát. Ha sötétben hazatér a fiú - majd szentségelhet!- Szegény feje! Képzelem, milyen fáradt az egész napos fúrástól - sajnálkozott Mogyoró a jól végzett munka után, s titokban arra gondolt, hogy visszateker a gombolyagra néhány méternyi spárgát.- Kisbaba! Sajnálod őt? Talán még meg is siratod azt az öntelt alakot? Adjak egy zsebkendőt? Sajnos, csak ilyen icike-picikével szolgálhatok...A szentségelést nem hallották. Reggel a spárga darabokra vagdalva hevert az ajtó közelében. De Szilviának máris új ötlete támadt. A közeli erdőszélen virágot szedtek, s egy hajlékony fűzfaág segítségével koszorút fontak. A virággal borított ág engedelmesen fordult, amerre Szilvia ügyeskedő ujjai irányították, végül összeért a két vége. Igaz, inkább ovál volt, mint kerek, amikor a kilincsre helyezték. Dróttal oda is erősítették, szépen rajzolt betűkkel sírfeliratot költöttek hozzá. "Itt nyugszik estétől reggelig X.Y."

- Nahát! Hogy ekkora lányok ilyen bohóságot csináljanak! - ámuldozott Szilvia nagypapája, amikor drótot kértek tőle. - Micsoda fordított világ: lányok adnak virágot a legényeknek... - Büszkén legeltette közben a szemét szép kis unokáján. Szívből kívánta, hogy jól érezze magát nála, s a cél érdekében mindent elnézett neki.Másnap reggel a kert végében, a szemétdombon találtak rá a fonnyadó koszorúra. A manzárdszoba ajtajára függesztve - a sírfelirat hátlapján - végre választ is kaptak mindeddig meddő közeledésükre: "Itt nyugodna, ha buta libák békében hagynák!"- Menthetetlenül sótlan ez az alak! Nem éri meg a belefektetett fáradozást - biggyesztette le a száját Szilvia. - Kezdem unni. Ha legalább csinos lenne... Te csinosnak találod? - fordult hirtelen Mogyoróhoz.- Én?! Hogy te miket kérdezel! Hiszen még nem is láttam. Legfeljebb messziről az alakját. Vagy inkább... a körvonalát. Tudod, hogy mindig rohan...A manzárdszoba zsebkendőnyi ablaka elé feszített rácsról sötétkék farmernadrág csüngött. Fél órába is beletelt, amíg Szilviának sikerült másnap, a legfelső lépcsőfokról ágaskodva, egy söprűnyél segítségével addig lökdösni, amíg az udvarra nem pottyant. A töhbi már könnyen ment - felosztották egymás közt a tennivalót. Egy nadrágszár jutott egynek.- Képzeld csak, Katalin... ha majd kimászik az ágyból, és álmosan, a hajnali homályban beletapogatódzik... És nem veszi mindjárt észre, hogy összevarrtuk a szárát! Még orra talál bukni...Szilvia csuklott a nevetéstől, Mogyoróra is átragadt a vidámsága. De váratlanul elkomorult. "Még Petinek se jutna eszébe ennyi gonoszkodó tréfa!" - gondolta álmélkodva.- Ne varrjuk olyan szorosan, Szilvi! Elég, ha szimpla cérnával... Mikorra tudja majd felfejteni? A végén elkésik a munkahelyén. A fiúk ügyetlenek az ilyesmihez. Talán még ollója sincs... - figyelmeztette a másik lányt. Egyetlen nevető fintor volt a válasz. Fél óra múlva a nadrág ismét a régi helyén csüngött.- Kár, hogy nem tettünk valamit a zsebébe! - bánkódott Szilvia, amikor fáradtan a szobájába vonultak.- De hiszen tettünk bele egy cédulát! - figyelmeztette Mogyoró. - Elfelejtetted, hogy írtunk neki? "Gondolj hálás szeretettel a szorgos női kezekre, amelyek érted munkálkodtak!" Nem emlékszel már? Hiszen te fogalmaztad!- Valami mást is kellett volna. Valami súlyosat... De most már mindegy. Remélem, fog válaszolni...- Gondolod, Szilvia? Én nem hiszem. Attól tartok, komolyan megharagszik érte. Abba is hagyhatnánk már ezeket a...- Begyulladtunk, kisbaba? Ha időm lesz, szakállkát készítek neked, és a nyakadba kötöm! Tényleg nem tudod, mi a szakállka? Amit a tejszopó kisbabák nyaka elé raknak az anyukák. Ráhímzem piros betűkkel: "Mama kedvence!" Jó lesz?

Mogyorónak lett igaza: nem érkezett válasz a manzárdszoba lakójától. A fiú másnap kora reggel, szokás szerint eltávozott a házból. Hiába várták - nem tért haza besötétedésig.- Fütyülök rá! - mondta Szilvia megvetéssel. Egyre jobban unatkozott, kedvetlenné vált. Unalmát - a strandon töltött órákon kívül - nem enyhítette semmi. Mogyoró fájdalommal állapította meg, hogy az ő társasága sem.Az első naptól fogva keserűen tapasztalta, hogy Szilvia kislánynak tekinti őt. Nemcsak az ugratásaiból, lekicsinylő szavaiból vehette ezt tudomásul, de abból a titokzatos magába zárkózottságból is, amelybe Szilvia burkolódzott minden olyan alkalommal, ha ő kényesebb kérdésre terelte a szót.- Butus... - mondta olyankor, és szép fejét megvetően csóválta. - Hogy te milyen kis butus vagy, Katalin...

Mintha az a "Katalin" is a kicsinyítő jelzők közé tartozna: "Te butus... te Katalin!" Mogyoró érezte, hogy Szilvia titokban lenézi őt. Nemcsak a "kislányságát", a "butusságát". Fitymálva szemléli az ő szerény - mindaddig tetszetősnek érzett, sőt anyu szerint: "minden alkalomra igazán megfelelő, korához illő, ízléses és sohasem kirívó" - ruhatárát is.Szilvia ironikus mosollyal vette kezébe még a legszebb darabját, a tiszta selyem, fehér blúzt is. A hozzá való fekete bársonyszalagból négyágú masnit szerkesztett számára, s készségesen felajánlotta, hogy biztosítótűt illeszt a masni hátára, hogy amikor Mogyoró elegánsan óhajt felöltözni, csupán a megfelelő helyre kelljen tűznie. Mindezek után, bájos fintorok kíséretében, ártatlanul érdeklődött:- Tulajdonképpen hol viseled a masnicskát? A nyakadon, mint a pincsikutyák, vagy a csuklódon, mint a pólyába csináló kisbabák?Mogyoró nem válaszolt, dühös kapkodással bontogatta a gondosan kötött csokrot, s bár érezte, hogy most tényleg gyerekesen viselkedik, útitáskája legmélyére vágta a megtépázott bársonyszalagot. Megfogadta, hogy egész nyaralása alatt nem veszi elő többé.Harmadik vagy negyedik nap lehetett, amikor döntő lépésre szánta magát Szilvia elismerésének megnyerése érdekében. Nagy hőség volt - a szokottnál is nagyobb -, s mivel apa válla erősen leégett, elhatározták, hogy csökkentik a fürdőzésre szánt időt. Otthon maradtak hát délután. Mogyoró ezt az alkalmat használta fel cselekvésre.Megtakarított pénzét, aminek sorsáról mindeddig nem tudott dönteni, táskájába gyömöszölte. Szép, kerek összeg volt. Közömbös arcot erőltetett magára, és apa elé állt. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kérte apa engedélyét - anyu túlságosan sokat kérdezősködik mostanában. Lépésről lépésre szeretné ismerni lánya útjait, s bizalmatlanul kutat a fel nem tárt részletek után.- Szeretnék valamit vásárolni magamnak, apa! Lemegyek a városba. Nem, köszönöm. Nincs szükségem pénzre, van nekem is! - utasította vissza gőgösen apa ajánlatát s a zsebéből előkotort nevetségesen kevés forintot. - Nem aprópénzre gondoltam...Igyekezett elkerülni apa kutató tekintetét. Apának viszont újszerűen felvett tulajdonsága, hogy farkasszemet néz az emberrel. Olyan gyerekes dolog, hatására kénytelen pislogni, néha le is kell sütnie a szemét.- Valami különlegeset szeretnék! Még nem tudom pontosan, hogy mit veszek. De éppen te mondtad, nem is olyan régen, hogy a zsebpénzemmel azt csinálok, amit akarok. Teljesen rám bíztad a döntést! - Hangja támadó volt. Feleslegesnek tartotta ezt a magyarázkodást. Egyszerűen csak annyit kellett volna mondania: "Megyek vásárolni magamnak..."- Hát persze - válaszolta apa vidáman, és tovább kutatta lánya dacos tekintetét. "Csuda helyes, amikor így haragszik! Csak úgy szikrázik a szeme. Még kékebb lesz! Néhány év, és futnak utána a fiúk..." - gondolta, és még derűsebb lett. - Azért csak fontold meg jól, mielőtt döntenél. A pénzzel az bánik könnyelműen, aki nem küzd meg érte. Akinek könnyen pottyan az ölébe.Mogyoró csak hümmög, fél lábon egyensúlyozva kapcsolja be a szandálját. A művelet nehezen sikerül. Aztán a lakktáskáért nyúl. Gyorsan megcsókolja anyut, apát.- Hová rohansz, Kati? Annyira sürgős az a...- Az autóbuszhoz! Sajnos, nem vár meg! - kiáltja vissza a kislány már a kertkapuból. - És nagyon-nagyon sürgős! Alig várom, hogy...A mondat befejező részét elnyeli a kapu csikorgása. Futva igyekszik a fákkal szegélyezett, poros úton a fürdőhely központja felé.- Túlságosan is nagy szabadságot adsz a lányodnak! - duzzogott anyu, mellőzöttsége fölött érzett sértődésében. Távolba tekintő szeme a kertajtót figyelte, mely még egyre ide-oda lengett.

- Talán joga van tizennégy éves korában lemenni a városba! Hogy a saját pénzéből vásároljon, hogy örömet szerezzen magának - védte apa a lányát. De mintha ugyanakkor mentegetődzne is anyu előtt. - Nem tarthatjuk börtönben a XX. század végén!- Itt is van üzlet. Nem is egy - érvelt a felesége csökkenő meggyőződéssel.- Ha üdítő italt vagy képeslapot szándékozik venni. Ami nem valószínű. Bár lapokban sincs túl nagy választék. De hallhattad: ő valami extrát szeretne. Még maga sem tudja, mit...- Extrát? - kérdezte anyu rossz sejtelemmel. De nem várt választ.

Az autóbusz kedvében járt, nem hagyta várakozni az égető napon. Engedelmesen eléje siklott, s elhúzta az ajtaját. Belsejében, igaz, nagy volt a meleg, de akadt ülőhely bőségesen. Kezét egymás mellé rakta az ölében, s úgy nézegette vékonyka ujjait, mintha először látná. Hálából a rájuk fordított figyelemért, az ujjak ötletet sugalmaztak. "Mi lenne, ha körömlakkot vennék legelőször? Finom külföldi lakkot? - töprengett, mialatt a párás melegtől kiverte homlokát a verejték. - Vagy elmehetnék egy fodrászüzletbe, és manikűröztethetnék. Modern frizurát is csináltathatnék. Olyat például, mint annak a tévébemondónőnek volt tegnap este... Daueroltathatnék esetleg..."Ijedten simít végig a haján. Mintha kezének dédelgető mozdulatával vegyi anyagoktól, csipeszek durvaságától védené. A természetesen hullámos, selymes haj hálásan bújik a tenyerébe, puhasága alatt megérzi forró, lüktető fejbőrét is. Egyszerre olyan érzése támad, hogy más ért a fejéhez. Más ujja sétál a haján. A gondolattól sötétpirosra gyúlt az arca. "Én nem varrtam szorosra... A rám eső nadrágszárat igazán könnyen fejthette fel... - gondolja teljesen váratlanul s oda nem illőn. - Szilvia észre sem vette, hogy én csak szimpla cérnával öltögettem..."Amikor leszáll a villanyrendőr közelében, már biztosan tudja, hogy nem manikűröztet, frizurát sem változtat. Nem szórja szét a forintjait apró bolondságokra. Valami komolyat vesz. Amit anyutól hiába kérne. Saját ízlésének megfelelőt. Amit csak nagylány visel. Olyat, amit kivehet a selyempapírból vagy műanyag tasakból, és odateríthet Szilvia elé...A keskeny portálú bazár kirakatában - amely előtt elsőként horgonyzott le - rengeteg holmi zsúfolódik. Bizsuk, gyöngyök, gyűrűk, dobozok belsejében, dobozok hátán, beporosodott selyemkendőn. Gombok, aprók és hatalmasak, fényképkeretek, állatkák szivacsszerű műanyagból, tarkabarka mütyürkék. Kifeszített fonalról hosszú láncok függnek, vertvas övek. Karperecek, fényes felületű meg tompán matt, hajba s ruhára való csatok. Modern kiegészítői a modern ruházkodásnak.Nézegeti, fürkészi. Vaskosnak, kidolgozatlannak, szinte durvának tartja némelyikét. Például azt a sok karikából font, súlyos láncot. Ki hord vajon ilyet? Amíg nagyika kutyát tartott Balaton menti házában, hasonló lánc csavarodott a favágó tőkére erősített kampóról.Vajon Szilvia felvenné? Magával kellett volna hívni őt, kikérni a tanácsát, remek ízlését segítségül venni. Hogyne! Hogy bebizonyítsa saját önállótlanságát, a kisbabaságát?! Tud ő dönteni egyedül is! Csak előbb megfontolja...A bizsuüzlet után csemegekereskedés, majd dohánybolt következik. A dohánybolt mellé fényképész kirakata szorul, ismert, nagyjából hasonló beállítású és témájú képekkel. Csecsemők, arcok, alakok, csoportok. Egyenruhás férfiak. Vasutasok. Rendőr. Családi kép, papa, mama, kis srácok. Balerinaruhás kislány. Bárgyú mosolyok, erőltetett pózok. A helyi technikum idén végzett diákjainak tablója. Bányászjelöltek...Középen az egyik technikusnak bajusza van. Egész komoly pamacs ível láthatatlan felső ajka fölé. Mennyire hasonlít... Hasonlít?! És ha ő az? Talán vidékre költözött azóta, ide, ebbe a vidéki nagyvárosba, s itt fejezi be a főiskolát? S ha ő most nem menne vásárolni, ha inkább csellengne a hőségben, ha végigbaktatna a főutcán, ahol lassan több emeletes ház lesz, mint földszintes... Ha összegyűjtené minden bátorságát, és belépne az új presszóba, ahol pesti

zenekar játékára csörögnek a párok, s a dédelgetett, démoni kinézésű táncdalénekesnő, Balatoni Zizi combig érő fekete csizmában angolul súgja-búgja-üvölti, olykor hörgi a legújabb számokat... Ha belépne, és fagyit kérne a pultnál... Szó sem lehet fagyiról! Legalább Colát vagy dupla feketét illene kérni, ha már nem szeszt! És pultról sem lehet szó - egy alacsony bőrfotelba süllyedne, s miközben valahogy elhelyezné hosszú lábait, óvatosan körül sandítana...És akkor talán össze is találkozna azzal a bajuszossal! Vele?!Tényleg e miatt a zárt szájjal vigyorgó, hetyke nézésű alak miatt történt volna az az egész cirkusz?!

Azon veszi észre magát, hogy hosszú percek óta a fényképész kirakatát bámulja. Mozdulatlanul áll, tétlenül ácsorog a csekélyke árnyékban. "Á! - mondja végül gondolatban, s olyan meggyőződéssel, hogy saját magát meg is mosolyogja közben. - Még csak nem is hasonlít arra a főiskolásra! Ha az egyáltalán főiskolás volt! Az... vagyis annak az arca egészen más volt. Az úgy nézett ki... várjunk csak, hogy is..."És most már nyíltan is mosolyog, szinte vigyorog a napfényes, forró utcán, idegen járókelők csodálkozására szélesen ragyog a képén a vidámság egy fura felfedezés hatására: hogy ő bizony egyáltalán nem emlékszik első randevújának a szereplőjére. Az egyetlen pemzlibajuszon kívül az égvilágon semmi másra. Teljesen elfeledte a fizimiskáját."Valószínűleg azért van így - állapítja meg az eltelt esztendő során szerzett élettapasztalattal -, mert egyetlen pillanatig sem érdekelt engem az a pacák! Aki érdekli az embert, aki egy picit is jelent valamit számára, azt hosszú idő után, évek után sem felejti el. Az beleforr az emlékezetébe, mint a... mint micsoda is?"De hogy micsodához hasonlóan forr bele az olyan valaki az ember emlékezetébe - az olyan jelentős valaki! -, arra sehogyan sem tud rájönni. Nincs is ideje hozzá, nem is kerülhet rá sor. Mert szapora léptekkel a Női Divat feliratú üzlet elé érkezett közben.

Az az egészen sötétszürke, majdnem fekete, vastag szövésű, szorosan testhez simuló, hosszított derekú, kissé mély kivágású pulcsi úgy helyezkedik el a kirakat hátterében, mintha láthatatlan bábu viselné. Nekifeszül a levegőnek, futásra kész alakra simul. Ezüstszínű drótváz szabja meg a láthatatlan futó formáját s futása irányát. Két kerek zsemle dudorodik ki a drótfigurából.Abban a pillanatban, hogy Mogyoró tekintete rátéved a futásra készülő pulóverre - máris dönt. Ez az! Ezt vásárolja meg magának. Szép és divatos. Elegáns, és egyáltalán nem drága. És főleg - nagylányos.Az ajtó üvegrészén bekukucskál, terepszemlét tart. Szerencsére nőeladó motoz a pult mögött. Sokkal bonyolultabb lenne egy férfinak magyarázgatni: "Azt a testhez simulót, amilyen a drótvázon feszül... Azt a majdnem feketét!"A közömbös s mégis barátságos hangú fiatal nő, anélkül, hogy felnézne a zsebkendőhegyről, megkérdezi:- Parancsol? Mivel szolgálhatok?Mogyoró meghökken. Egy pillanatig nem is válaszol. A pillanatnyi idő elégséges ahhoz, hogy az eladónő csodálkozva feltekintsen. Elmosolyodik, aztán megismétli a kérdést:- Mit óhajtasz, kislány?"Kislány? Szóval már nem parancsol? Már haverkodni lehet, kislányozni, mert ő nem koros, nem elhájasodott... És ezek után álljon elő a majdnem fekete, kivágott, felnőttes, szorosan simuló..."Mindegy. Szilvia nem fogja örökösen ugratni. "Te butus, jaj, de butus vagy, Katalin! Kis pofám, ne csapkodd a térdedet, mint egy rekedt hangú suhanc! Ide néz már mindenki. Katalin!

Mért bámulod azt a hupikékre mázolt nőt? Még a szájad is nyitva felejtetted! Úgy mereszted a szemed... Nem láttál még tizenhét évesnek maszkírozott nagymamát?"- Azt a pulóvert szeretném a kirakatból, amelyik azon a dróton van...Nevetségesen nyögte ki. Mint egy begyulladt kisgyerek, aki tilos úton csórta a pénzt a cukorkára. A nő nem csodálkozik. Nem kérdez többet. Készségesen indul, puhán mozog. Sikkes kis nő...Váratlanul mégis visszafordul.- Kinek? Úgy értem, a méret miatt érdeklődöm, kinek a számára?Mogyoró méregbe jön. "Szóval rólam nem tételezed fel! Fiatalnak tartasz, kispénzűnek, aki csak azért háborgat zsebkendőszámolás közben, hogy kézbe vehesse, esetleg felpróbálhassa azt a szép darabot!"- A magam számára lesz! - közli támadó éllel. A nő arca meg se rezzen.- Tessék - mondja nagyon komolyan, amikor visszatér. - Enyhén mély a kivágása. De megoldható egy szép sállal. Ez a legkisebb méret, amit ebből a fajtából az ipar gyárt.Két darabot helyez eléje. Ugyanaz a fazon, mint a kirakati, mindkettő. Csak éppen világoskék meg halvány rózsaszín. Kissé lilás az a rózsaszín, szép árnyalata van, ki lehetne kötni annál. Ábrándosan lila. "Régen... - meséli nagyika - valamikor lilát csak idős hölgyek hordtak..."A zsömlék helyén most semmi - simán fekszik a pulton. Nem is lenne rossz. "Kissé érzelmes, hogy úgy mondjam: émelygős szín! - mondaná Szilvia. - Romantikus várúrnő lepleire hasonlít. Hárfa a keze ügyében, térdeplő ifjú hallgatja finom románcait... Nem gondolod, Katalin? Egy modern lánynak, aki versenyt úszik, evez, s ül a volánnál; egy mai lánynak az való, az a majdnem fekete a dróton! Ne hagyd magad eltájolni ettől a jó magaviseletű nőtől..."- De én - kezdi rekedten az izgalomtól -, én sötét színben kérem. Elfelejtettem mindjárt úgy kérni! Bocsánat...- Sötétebbet? Középkékben is van... - A nő hangja bizonytalanabb. - És fiatalnak szép piros is, nem vad piros. Szívesen megmutathatom...- Nem szeretem a pirosat! - Lesüti a szemét. Piros kartonruha van rajta. És a lakktáska is... - Inkább tessék azt a...- És elfelejtettem, azzal kellett volna kezdenem! - mosolyog rá őszinte örömmel az eladó. - A legszebb ebben a fazonban a hófehér! Csodálatosan fehér. Csillog, mint a hó, amikor...Mintha valamiért küzdene, úgy igyekszik a nő. Mintha különös célja lenne azzal, hogy őt rábeszéli a csillogó hóra emlékeztető... Mogyoró dacosan felnéz rá. "Játszik velem. Látszik rajta, hogy pontosan ismeri a kívánságomat. Csak ugratásból ajánlja azokat a gyerekes holmikat."- Én azt szeretném, amit arra az absztrakt micsodára húztak!A nő meghökken. Leplezetlen a meghökkenése. A kislány mégis mesterkéltnek érzi.- Hiszen az majdnem fekete! Sőt, jó akarattal úgy mondhatnám : a feketének egy tompa árnyalata...- Azt kérem, ha lehetne. Az sem baj, ha egész fekete! A könnyűnek képzelt, meglepően nehéz pulcsi végre a kezében van. "Felpróbálhatom?" - szeretné kérdezni, de a nő szemébe gúnyt feltételez. Holott az rá sem néz. - A próbafülkében nyugodtan fel lehet próbálni - ajánlja kérés nélkül."Milyen jóindulatú most a hangod! Megjátszod az angyalt, aki..."- Köszönöm, nem szükséges. - Kinyitja a piros lakktáskát, és papírpénzt szed elő. Az egész kis köteget. - Csak magamhoz kell illeszteni, ismerem a méretemet. El tudom képzelni...Ha megvásárolja, még marad is a pénzéből. Még mást is vehet. A pultot nézegeti, az egymásra dobált zsebkendőket. Egyik szebb, mint a másik. Azokból lehetne hatot. Anyu örülne - annak legalább örülne! -, hogy praktikusan költötte a maradék...Az eladónő megsejti a gondolatát.

- Mással nem szolgálhatok? Szép, kézi festésű sálaink érkeztek éppen az előbb. Még el sem raktam. A pulóverhoz esetleg...Mogyoró gondolkozik. Számol. Alkudozik magával.- És ezek a divatos zsebkendők?Végül dönt...- Talán hármat a zsebkendőkből. Azt a mintát három színben. Igen... tessék együtt leblokkolni!A kocka el van vetve. Az eladónő írja a tételeket. Baljával, csak úgy véletlenül, megemel egy kék selyemsálat. A sál gyönyörű, pillekönnyű lehet. Talán azt kellett volna?- Köszönöm, mást nem kérek. Majd legközelebb...- Természetesen - helyesel a fiatal nő. Blokkot ad, s átveszi a pénzt. - Nem lehet egyszerre mindent. Akárhogy is szeretünk mi, nők divatosan öltözködni... A viszontlátásra!Ezt ajándéknak szánta, a végén megajándékozta ezzel a "mi, nők "-kel. Már az ajtón készül kifordulni a vevő, amikor utoléri a figyelmeztetés.- Sajnos, csak egészen új állapotban cserélhetünk. Ha esetleg odahaza valami ellenvetés lenne...- Nem lesz! - mondja Mogyoró türelmetlenül. - Nem lesz ellenvetés... - Kilép a szabadba, anélkül, hogy befejezné a mondatot. Örül, hogy napfényt láthat s közömbösen igyekvő embereket. A csomagot görcsösen szorongatja. Egy pillanatig bizonytalanul körülpislog, aztán elindul a buszmegálló felé. Fényképészkirakat pemzlibajszos ifjú képével. Csemegekereskedés, zsírtól fénylő kolbászpárok. Trafik, külföldi cigarettás dobozok. Pall Mall. Kent. Winston...Aztán a bizsukkal zsúfolt kirakat. A bazár fölött most fedezi csak fel a cégtulajdonos nevét: özv. Kaszás Mihályné. Hát persze - maszek. Akinek érdeke, hogy szép, értékes, modern dolgokat tartson. Ahhoz képest, hogy nem fővárosi bolt, feltűnően moderneket. Nem sablonokat. Ráadásul olcsón. Az a lánc például, az a vasszürke, tompa fényű, nagy karikákból illeszkedő lánc amit ő idefelé jövet ostobán kigúnyolt! - igazán modern. Még hogy égkék sálat a kivágásba! Akárcsak egy bársonymasnicskát...Lenyomja a kilincset.- Azt a karikákból font láncot, igen, a nagyobb karikásat...Az idős asszony sovány ujjai közt megcsörren a lánc.- Miből van ez, tessék mondani? - kérdezi gyáván.- Hát... miből is... Valami fémféleség. Újfajta megművelés. Mindenesetre nem ezüst. Ennyi pénzért... Ugyebár, nem várhatja az ember? Majdnem ingyen...A vevő hallgat. Talán nem érzi kielégítőnek a választ.- A jó ég tudja, miből készült! - folytatja hát özvegy Kaszás Mihályné. - Minőségi munka. Kisipari műhely, nem gyári vacak. És nagyon divatos... - Végigmustrálja a vevőjelöltet. - Minden fiatal hölgy ilyet visel a toalettjéhez. A francia divatlapokban csak ilyet lát az ember. Ma már eladtam egy tucatot.Úgy mondta: "toalettjéhez". Mogyoró nem mer érdeklődni. Az asszony várakozóan néz rá. Kezét óvatosan a szoknyájához dörzsöli, ujjait feketén befogta a "fémféleség". Mogyoró kirakja a pénzt a pultra, sokáig tart a művelet. Az öregasszony utánaszámolja, közben belekukkant a vevő pénztárcájába. Szemüveg nélkül is remekül lát: két egyforintost s néhány húszfillérest fedez fel a mélyén.Elegáns papírtasakba süllyeszti a csörgő láncot.- Tessék... - mondja aztán udvariasan. Gondterhelten sandít az ujjaira. Nem jött le a bőréről a feketeség...

Apával a kapuban találkozott össze.- No, sikerült? - kérdezte a felhevült kislánytól. Leégett vállát mereven tartotta.

- Igen! Egykettőre megvettem - válaszolta Mogyoró, és várta a következő kérdést. Apa becsapta a kaput, és lassan elindult az úton.- Megyek a borbélyhoz, hosszú a hajam. Igaz is, még nem is mondtad, mit vettél.- Pulcsit - válaszolta Mogyoró. Hangja nyugodt volt. - Úgyis szükségem volt rá. És nagyon szépet találtam, Pesten sincs különb. Sőt! Mit kérdezel, apa? Nem, nem fehéret. Mért jut eszedbe pont a fehér? Ez... nem fehér. Ellenkezőleg. Nem éppen nyárra való, de praktikus szín. Egyáltalán nem piszkolódik...Apa nemigen figyel az utolsó megjegyzésre.- Helyes. Látom, megkomolyodsz végre. Nagyon okos, ha praktikus szempontokat nézel. S nem a divatot majmolod... Akkor csak eredj mielőbb anyádhoz. Már kíváncsian vár...De anyu nem kérdezett semmit. Sértődés látszik az arcán. Mintha köszönés közben aprót biccentene egy láthatatlan személy felé, s azt mondaná: "Jól van. Szóval ez a helyzet. Rám már nincs is szüksége..."Egy idő után bántani kezdi anyu érdektelensége. Már arra gondol, odamegy hozzá, és eléje teszi a pulcsit. Legalább a pulcsit. Úgy is illene. Az az őszinte kapcsolat, amely anyához fűzi, arra is kötelezné...De mért nem kérdez anyu? Legalább viccesen: "No, sikerült elherdálnod a pénzt? Égette a zsebedet, meg kellett szabadulni tőle?"Ilyesmit sem bánna. A szülői humor megvillogtatását, ami máskor felháborodást vált ki belőle. De anyu kitartóan hallgat. "Mért truccolsz, kislányom? Jegyezd meg magadnak, kevés csúnyább emberi tulajdonság létezik, mint a haragtartás! Ha észreveszed, hogy a másik megbánta, amit ellened vétett, ha megkísérli, hogy jóvátegye azt, fogadd megértéssel a közeledését."Ha ezt tanítja, mért cselekszik másképpen? De vajon - közeledett ő? Próbálta megmagyarázni, hogy erre a holmira volt szüksége? Pontosan ilyenre...Egyetlen szóval sem közeledett. Csak néz rá sanda várakozással. Néma pillantással biztatja: "Na, rajta! Mikor kezded már?" Az előbb is csak odarohant hozzá - felvenni egy le sem esett tárgyat.- Úgy hallottam, mintha zörgött volna valami! - mondta, hogy szólásra bírja. Hogy átszakítsa a zsilipet. Hogy meginduljon, hogy dőljön belőle a szemrehányás.- Nem zörgött semmi - hangzott az elutasító válasz. A zsilip nem szakadt át...Anyu tovább stoppolja a seszínű zoknit. A szobrok merevsége ül sértett vonásain.- Átmegyek egy kicsit Szilviához - mondja Mogyoró gyámoltalanul. - Majd kiálts értem, ha segíteni kell!Anyu bólint - néma bólintással adja beleegyezését.

Szilvia feltűnő izgatottan fogadja. Rá sem pislant a csomagjára.- Hagyd a csudába most azt a vacakot! Majd megmutatod máskor! - utasítja vissza majdnem gorombán. Hazafelé, a forró buszon már előre ízlelte a nagyszerű jelenetet: "Kibontom, és úgy mellesleg, mintha lényegtelen dologról lenne szó, azt mondom neki: - Nézd csak, Szilvi, véletlenül megláttam a kirakatban. Gondoltam, megvásárolom. Nem olasz, mit képzelsz? Azt az árából is következtetheted! De azért elmegy... Mit szólsz hozzá?" - Megismerkedtünk! Képzeld, Katalin, jövök haza a strandról fáradtan, izzadtan, belépek nagyapához... Már útközben gombolni kezdtem a kötényruhám, hogy mielőbb zuhanyozhassak. Hát kit látok háttal állni? Nem találod ki? Hát őt, személyesen! Mondom, hogy őt, nem érted? A manzárd lovagját! Áll, és nagyban magyarázkodik, közben kotorászik nagyapa szerszámai között, és meg sem fordul, amikor elhaló hangon rebegem: "Megjöttem! Ó, ezer bocsánat! Nem sejtettem, hogy vendégünk van..."- És akkor? Akkor megfordult? És nem volt dühös, amiért mi... - Mogyoró még a csomagról is elfeledkezik, úgy várja a választ.

- "Itt vagy, kis bogaram? - kérdezte nagyapa feleslegesen, mert hiszen a karjába csimpaszkodtam. - No, gyere csak, mutatkozzatok be szépen egymásnak... - Kicsit hunyorított rám, bár ő csak a koszorúról tud! - Ez itt a ház ifjú lakója. Egy szerszámra van szüksége, azt keressük éppen. Egy pillanat, fiatalember, mindjárt jövök. Megnézem a kamrában is. Maga csak maradjon nyugodtan..."- Aztán? Olyan keservesen mondod! Aztán, hogy nagyapád kiment?- Türelem, kisbaba! Csigavér... Mindjárt megtudod. Aztán odajött hozzám, és a nevét mormolta, én meg kezet nyújtottam. Azt vártam, hogy izzadt lesz a tenyere, de tévedtem... "Hogy érzed magad odafönt? Nem kényelmetlen abban a szűk ketrecben?" - kérdeztem, és vártam, hogy mi következik. De nem következett semmi. "A célnak megfelel - mondta flegmán. - Keveset tartózkodom benne, az alváshoz meg elég." "De... - Kezdtem elveszteni a türelmemet. - Remélem, nem zavar semmi?" "Semmi az égvilágon!"Dühös lettem. "És senki sem zavar?" "Senki. Kire gondolsz?" Hidegen nézett rám. Gondolhatod, majd szétrobbantam a dühtől. "Mit adod a nemes lelkű megbocsátót? - förmedtem rá végül. - Valld be, hogy haragszol ránk, amiért..." "Kire kellene haragudnom? Unatkozó gyerekekre? Ha más szórakozásuk nem akad... Elég szegénységi bizonyítvány rájuk nézve!"Tudod, Katalin, ha szemrehányást tesz, ha fenyegetődzik, ha goromba - kinevettem volna! De ő lefricskázott, mint a ruhájára mászó bogarat. Bosszút esküdtem neki dühömben: "Fogsz te még másképp is beszélni!" Szerencsére nagyapa visszajött, megtalálta a keresett szerszámot, ő még sokáig itt maradt, ringlót evett, és a végén egészen összebarátkoztunk. Okos srác, azt meg kell hagyni...Mogyoró most nem faggatja. Csendben vár valamire, a folytatásra, ami nem is marad el.- Igen, határozottan okos. Sajnos, tudja is magáról, azért olyan beképzelt. Igen, beképzelt, szinte öntelt! De ma este... meglátod, korábban fog hazajönni! Hogy miből gondolom, arra vagy kíváncsi, ugye, kisbaba? Hát... az ilyesmit megérzi az ember. Az illető nézéséből meg másból is... Értésére adtam, úgy mellékesen, hogy a tévében jó film lesz, klassz olasz, neo realista film, s ha akarja, szívesen látjuk...- És elfogadta? Úgy értem, a meghívást...- Nem mondott se igent, se nemet. Mormogott valami köszönésfélét. Légy nyugodt, itt lesz...

De nem volt ott. A bemondónő már a másnapi programot ismertette, amikor elsuhant valaki a nyitott ablak alatt. A készülékből sugárzó, kísérteties fényben csak egy árnyékalak látszott. Nagypapa kihajolt, és utána szólt:- No, megfelelt a szerszám, fiatalember?- Nagyon is. Pontosan az kellett. Köszönöm még egyszer, Péter bácsi. Holnap visszahozom. Jó éjszakát kívánok - válaszolta az árnyék, aztán véglegesen eltűnt.- Ügyes fickó - közölte a nagypapa, és kikapcsolta a készüléket. Sötét lett. Csak a holdfény sütött be az ablakon. - Nem is hinné az ember, hogy ilyen fiatal létére mindenhez ért. És amellett olyan szerény, olyan udvarias.Mogyoró a sötétség ellenére sem mert Szilviára pillantani. Nemcsak az ellentétes vélemények miatt. Furcsa, megmagyarázhatatlan izgalom fogta el. Gondolatai egymással vitáztak: "Nem lehet! Nem lehet igaz... De ha mégis?! Ha igaz?"Egyetlen pillanatra látta csak az árnyékalak arcát, amikor a nagypapa szólítására hátrafordult. Egy pillanatra, holdfény övezetten. Halvány, ezüstös derengésben. "Az nem lehet. Ilyesmi nem történhet..."Ugyanakkor egy másik, egyre erőszakosabban visszatérő hang ellenkezni próbált a tagadóval: "Hátha mégis? Hátha..."

Lefekvés előtt hanyagul az ágya végére dobta a pulóvert. Anyu kétszer is áthaladt a verandán, aztán újra visszajött jó éjszakát kívánni. Enyhén rövidlátó szemével körül is pislantott, de nem vette észre. Legalábbis nem tett egyetlen szó megjegyzést sem.- Még nem is láttad, amit vettem... - szólt utána Mogyoró. - Ezt vettem délután. És három zsebkendőt is.A fémféleségről hallgatott. Nem lehet mindent egyszerre. Majd alkalomadtán...Anyu engedelmesen visszalépett. Először a zsebkendőt vette szemügyre.- Finom anyag. És a mintája is kedves - dicsérte. - Egy falat az egész...Aztán ujjai közé fogta a fekete pulcsit. - Szép - mondta túlságosan hamar. Udvarias volt a hangja. Mogyoró feszülten várakozott a folytatásra. - Csak... túl sötét a te korodban. Komor, szinte gyászos. És amellett, hogy téli színe van, a kivágása... Nem gondolod, Kati? Az én időmben, vagys amikor fiatal voltam, csak az idősek hordtak feketét... Tudom, hogy manapság egészen más a divat...Gyorsan visszafektette az ágy végébe. Mintha súlyosnak találná a "manapság divat"-ját. Újból kifelé indult.Az ajtó halkan csukódott mögötte. Sötét lett, a veranda ablakára szorosan simult a kartonfüggöny. A függönyön keresztül halk suttogás hallatszott az udvar felől.Kiültek a diófa alá. Hűs van odakint, anyu rossz alvó, későn tud csak elaludni. Nem szeret sötétben virrasztani. Villanyt nem gyújthat, zavarná apát. És beszállna a sok bogár... Most mesélheti apának: "Az az ostoba lányod öregasszonynak való fekete pulóvert vett magának! Egy tizennégy éves gyereklány gyászos feketét, amiben még girhesebbnek látszik majd! Azt hiszem, Károly, komoly hibát követtünk el, hogy nem szóltunk bele!" "De édes fiam! - háborog apa igazság érzete. - Hogy képzeled? A pénz az övé volt. Ő rendelkezett vele. Ha rosszul rendelkezett, ő látja kárát. Majd tanul belőle..."Mogyoró bizonyos benne, hogy apának csakis ez lehetett a válasza. Mert ez az igazság. Ő takarékoskodott, ő érdemelte ki a pénzjutalmakat, ő gyűjtötte össze lemondás árán azokat a forintokat. És most ő látja kárát is, ha...De mért látná kárát? Talán nem szép, nem jó, amit vett? És nem hasznos talán? Főleg majd télen, hideg napokon...És jól is áll. Határozottan jól. Vacsora előtt gyorsan felpróbálta, tovább nem bírta. Tényleg mély a kivágása, elöl is, hátul is; mintha az, aki szabta, hozzátervezte volna a karikából font láncot is. És lehet, hogy kissé hosszú s bő is. Nem veszélyesen, inkább lezseren esik. Így hordják a fiúk is, le, egészen a csípőjük alá húzzák. "És ha egy kicsit kövérebb lennék..."Kimászik az ágyból, közelebb oson a tükörhöz, de nem lát benne semmit. Egyik kezével az ablak felé tapogatódzik, óvatosan elhúzza a függöny sarkát. Széles sugárban ömlik befelé a holdfény, a magasra nyúlt fenyőt kikerülve, egyenesen a tükörig fut. Mogyoró megbűvölten meregeti a szemét, de alakja feketén rajzolódik ki a fényes háttérből.- Szép... - suttogja, mintha önmagát biztatná. - Igazán szép az a pulcsi... - Kezét végigcsúsztatja göröngyösen kiálló bordáin. - Jó, hogy megvásároltam. Igazán okosan tettem...Elengedi a függöny sarkát. Elsötétül a veranda, a sűrű karton útjába áll a holdfénynek. Visszabújik az ágyába. Odakint megreccsen a pad. A szomszéd udvaron valaki járhat - kavics zörren, s az öreg, fogatlan kutya szomorúan morog álmában."Hátha igaz! - gondolja Mogyoró álmosan. - Mért ne lehetne igaz? Holnap reggel utánajárok. Kinyomozom..."Anyuék már réges-régen a szobájukban voltak, amikor végre álom jött a szemére.

Reggel a csupasz nyakú, fekete pulyka ébresztette. Megnézte az órát - ilyenkor indul munkába az a fiú. Csak nem ment már el?

Izgatottan kapkodta magára a köntösét. Egészen a kútig osont. A vietnami papucs puhán simul a földre, nem csap zajt. Buksi ránéz, majd érdeklődés nélkül elfordul tőle. Nem vakkant egyet sem.Aztán végre kinyílik odaát a ház ajtaja, és kilép, akit annyira vár. Most meglátja közelről is: ismerősen bús, fekete szempár. Az arca is... A szeme alatt feltűnő, fehér forradás. Egyetlen percnyi késlekedés nélkül, megfontolás nélkül rohan egészen a kerítésig. Egyik papucsa leválik futás közben, nem bánja. Meztelen talpát kapkodja a szúrós talajon.- Halló! Halló... Nem hallod? Neked szólok. Igen, neked...Meghökken - tegezett egy nagyfiút. Tegezett egy idegent. De hiszen nem idegen!- Ugye, te egyszer...A fiú feléje fordul, most szemtől szemben állnak. Nem szép az arca, nem is barátságos. Hideg a tekintete, elutasító. Szemrehányás is keveredik belé.- Sietek - mondja türelmetlenül. - Mivel szolgálhatok? Esetleg a farmeromat akarnád újra...Nem figyel a gúnyos hangra.- Ugye, te egyszer...Elfogy a bátorsága. Gyámoltalannak, ostoba kislánynak érzi magát. Mint akkor, nyári kánikulában, egy Pest felé tartó személyvonat zsúfolt kocsijában. Kezében nagyika dobozával, süteményt kínált egy idegen kisfiúnak. "Tessék - mondta nagyon halkan, s a hangjából árulkodó gyávaság önmagát is meglepte. - Vegyél... anyukám küldi... - A fiú arca meg sem rezzent. - A nagymamám sütötte, hajnalban kelt fel, hogy kisüljön... Kérlek, kóstold meg! A nagymamám megsértődne, ha tudná, hogy nem fogadod el. Olyan finom, vegyél, igazán..."A fiú nem tudhatta, mit jelent az az utolsó szó. Az a félénk s mégis követelő "igazán". De engedelmeskedett neki, vett a dobozból néhány süteményt.Azóta sok év telt el - legalább négy. S most hiába bátorítja magát, már azt sem érti, hogyan is történhetett, hogy kirohant a verandáról, a karton függöny védelméből, köntösben és gumisaruban, és megszólította a fiút.- Akarsz valamit? - kérdezi másodszorra is a bús szemű, mit sem sejtve Mogyoró múltba kalandozó gondolatairól. - Mert ha nem, nincs időm itt...- Semmit! - válaszolja a kislány gyorsan. Meg is fordult, mielőtt feldúlt arca elárulhatná mélységes csalódását. - Bocsánat, hogy feltartottalak. Úgy látszik, tévedtem. Siess, nehogy elkéss miattam...- Nem olyan vészes - mondja váratlanul a fiú. Nem indul tovább. - Korán van még, szó sincs elkésésről. Csak bélyeget akartam venni munka előtt. De ráér estére is. Ha belefogtál, ki vele! Mit akartál tulajdonképpen tudni?Most majdnem barátságos. No, azért nem barátságos, inkább türelmesebb. Biztatja, mint egy ijedt gyereket. Mint egy megfutamodó kölyköt. Mogyoró visszafordul, hirtelen a mozdulata - akkor veszi észre, hogy a fiú is közelebb lépett. Olyan közel áll most a kerítéshez - csak a vékony lécek választják el őket egymástól. Ez a váratlan közelség megriasztja, tapogatódzó, apró léptekkel hátrálni próbál. De a tekintete azt a fehér, szakadozott hegyvonalat keresi közben.- Ugye, te egyszer a Balaton mellett üdültél?- Nem egyszer, többször is. Gyerekkoromban majd minden nyáron. Szüleimmel is, meg táboroztam is...- Én arról érdeklődtem, amikor táboroztál..."Atyaúristen, de nehéz kimondani! Mért nem segít? Mért nem emlékezik ő is? Vagy lehetséges, hogy ez más sebhely? Hogy nem is ő... Annyi kisfiú sebesül meg, annyi fekete szemű; komor tekintetű, barátságtalan fiú van a világon! Minek is fogtam bele?!"- Amikor táboroztam? Ott hagytad abba. Mért nem folytatod? Ezalatt egy kiselőadást tarthattál volna!

A biztatás nem hangzik barátságosan, különös érdeklődést sem sejtet. "Unja az egészet, terhére vagyok. Menjen a csudába, bélyeget vásárolni, ha annyira a terhére vagyok..."- Egyszer, amikor táboroztál, egy kislányt, egy egészen kis lányt elkaptál a hinta elől! Ugye, emlékszel rá?- Az esetre emlékszem, a részletekre nem nagyon. Ha véletlenül elfelejteném, emlékeztet ez a csúnya forradás...- Nem is olyan csúnya. Aki nem tud róla, észre se veszi... - Mogyoró vigasztalni akarja, ő maga ujjong: most már biztos! A fiú viszont félreérti.- Azt hiszed, hiúságból mondtam? Attól tartok, rontja a külsőmet? Csak a nők néznek mindent ilyen szempontból.- Nem hiszek semmit. Csak úgy mondtam. Hogy nem olyan csúf az a kis vonal, mint ahogy gondolod. Az ember azt hiszi... De te, te szereted félremagyarázni a dolgokat...Panaszos a hangja. Csalódott. Ismét hátat fordít. Menni kéne. Amit tudni akart, tudja már. A többi nem érdekes. Furcsa, hogy ilyen véletlenek vannak. Hogy nemcsak filmekben, nemcsak a Jókai-regényekben. Hogy annyi idő után ismét találkoztak. Hogy az, akiről olyan nevetségesen, minden alap nélkül olyan felvágósan mesélt Marinak a lány alföldi otthonában... Hogy az, akire ő néha, néhányszor... azaz elég gyakran...- Csak nem te voltál az az ostoba kislány?- Ostoba? Melyik ostoba kislányra gondolsz? - Már nem érzi magát gyávának. Már harcra készen mozdul meg. Aprót toppant a lábával, s még az sem zavarja, hogy azzal, amelyikről a gumipapucs hiányzik. A hangja is a régi, nem az a nyüszítő.- Hát az, akiről az előbb beszéltél. Akit én, állításod szerint, elkaptam...- Nem. Az én nem voltam.- Akkor honnét tudod az egészet? Honnét veszed, hogy én megmentettem a biztos haláltól?- Ne gúnyolódj. Nem mondtam, hogy biztos haláltól. De tudomásom van arról, hogy komoly veszélyben volt!- Remek! Szóval tudomásod van? Kémeid jelentették? Vagy az újságban olvastad?- Senki se jelentette. Veled utaztam hazafelé. Veled szemben ültünk, a szüleim, az öcsém meg én. Akkor fejeztük be mi is a nyaralást. Nem emlékszel, mondd, egyáltalán nem emlékszel arra, hogy valaki, hogy egy lány odament hozzád, és...Feszülten figyeli, szuggerálja. Mint nyomozó a gyanúsítottat. "Vallanod kell, be kell vallanod..." - követeli minden porcikája. Ettől a választól olyan sok függ. Olyan nagyon sok. Önbizalmat adhat, talán egész életére szóló önbizalmat. Felmentheti múltban elkövetett vétkek alól. Indokolttá teheti a mindeddig indokolatlan ábrándozást. És a jövőben is... A nyaralás alatt is. Olyan sok függ ettől.- Nem - mondja a fekete fiú hidegen. - Nem emlékszem semmiféle lányra. Sokan utaztak azon a vonaton, a kocsiban is sokan voltak. Zavart a lármájuk, fájt a szemem. Indulás előtt valaki azt kérdezte a nevelőnktől: "Remélhetőleg nem sérült meg a szemideg." Nem is kérdezte, feltételesen állította. Nem sejtette, hogy hallom. S hogy attól fogva a vonaton is egyre arra kellett gondolnom. Mi lesz, ha...Nem folytatta, idegesen összehúzta a szemöldökét, mintha újból érezné akkori rémületét. Aztán más hangon hozzáfűzte:- Nem hinném, hogy kedvem lett volna útitársakkal csevegni. Különben sem szeretek...Hallgatnak. A fiú azon tanakodhat: befejezze-e a sértőnek szánt mondatot? Mogyoró nem meri faggatni: vajon mit nem szeret? Talán fecsegni, kerítésen túl lapuló kis csajokkal?A fiú az erősebb. Dacosan felüti a fejét.- Különben sem szeretek ismerkedni! - jelenti ki keményen, és látszólag nem is érdekli, hogyan fogadják a kijelentését.

Napközben nem tett említést anyunak a találkozásról. Szótlan volt és elgondolkozó. A medencében a hátára feküdt, és az eget bámulta. Ha lefröcskölték, nem háborodott fel szokása szerint. Megértően viselkedett mindenkivel.De este váratlanul azt kérdezte anyutól, már az ágyából:- Tudod, ki lakik odaát, a Szilviáék fölött? Igen, a padlásszobában!- Egy fiú - válaszolta anyu gépiesen. - A felső lakók adták ki neki a manzárdszobát. Szilviával pimaszkodtatok is vele. A nagypapája árulkodott nekem... Ha jól tudom, a bányában van, nyári gyakorlaton. Nem?- De. Találd ki, hogy ki az! Úgysem találod ki, hogy is találhatnád? El se fogod hinni, ha elárulom. Hát - ő az! Az a Fiú! Emlékszel? A vonaton, amikor nagyikától jöttünk haza, szemben ült... A fél szemén kötés volt. Hát az a Fiú! Anyu, kérlek, ne nézz úgy... olyan értetlenül! Próbálj visszaemlékezni...Anyu megpróbált visszaemlékezni. És lassan rémleni kezd előtte valami. Anyu ezekben a percekben tanulja meg, hogy nemcsak írni lehet nagybetűvel - de beszélni is. Szavakat kiejteni. Úgy ejteni ki, hogy zenei aláfestésük legyen. Hogy ünnepi futamok kísérjék. És anyu örül, szívből örvend, amiért olyan jó hallással áldotta meg a sors, hogy lánya szavaiból ki tudja hallani azt az ünnepi zengést.- Szóval ő az? És biztos vagy benne, Kati? Ebben a korban erősen változnak a fiúgyerekek. Honnét tudod, ennyi idő után, egyszeri, futó találkozás után...- Honnét? Ránéztem, és azonnal felismertem! És azonkívül meg is kérdeztem tőle!- Megkérdezted? Odamentél hozzá, és csak úgy megkérdezted?- Hát hogy lehet nem "csak úgy" megkérdezni?- És emlékezett rád? Ő is emlékezett rád? Arra a találkozásra?Mogyoró nagyot ásít. Olyan nagyot, hogy könnyes lesz tőle a szeme.- Juj, de álmos vagyok... - dünnyögi, és átfordul a fal felé. - Jó éjszakát, anyu! Hát nem csodálatos véletlen? Mondd, hogy pont ide jött, vagyis hogy apa pont itt vett ki...Anyu leoltja a villanyt. Lassan, tapogatódzva indul kifelé a sötét verandáról.- Jó éjszakát, Kati... - mondja menet közben. De akárhogy is szeretné, nem meri megismételni azt a válasz nélkül hagyott kérdést.

Barangolás

A következő reggel ugyanabban az időben riadt fel, mintha ébresztőóra figyelmeztette volna valamiféle kötelességére. Alig pár perc hiányzott a fél hétből. A kartonfüggönyt félrehúzta, és borzas hajjal, pislogó szemmel kifelé lesett.Nem kellett sokáig várakoznia. A szomszéd ház udvarra nyíló ajtaján hamarosan kilépett a fiú. Végighaladt a bokrok szegélyezte ösvényen, nem nézett se jobbra, se balra. Lába körül éretlen, zöld almák hevertek a fűben, éjszaka pottyantak le a közeli fákról. A fiú kiszemelt egyet, és menet közben, szép kényelmesen maga előtt rugdalta. Egy alkalommal oldalt gurult az alma, a fiú utána nyúló lába sehogy se érte el. Már úgy látszott, másikat választ az elgurult helyére, aztán utána ment és megkereste. A fű vizes volt - mintha megázott volna az éjjel -, a fiú cipője nedvesen fénylett, amikor továbbhaladt. Az utcai kaput gondosan betette maga után, aztán - látszólag anélkül, hogy a leskelődőt felfedezte volna a verandaablakban - az almát továbbra is maga előtt rugdalva, elindult a lejtős úton a bánya felé.De egy nappal később - vasárnap reggel - a fiú átnézett a kerítésen. Pillantása végigsiklott az udvaron és a házon, szórakozottan elkerülte a ház oldalát szegélyező dáliatöveket. Nyolc óra volt éppen.A fiú lépte lelassult, majd ráérősen megállt. Félig üres sporttáskáját a kerítéshez támaszkodó, korhadt asztalra dobta. A kopott festésű asztallapon valamikor pingpongozhattak, középtájt,

kétoldalt ott maradt a háló leszorításához szükséges tartócsavar. Váratlanul visszafordult, mintha csak most venné észre a dáliák mellett álldogálót.- Szia... - üdvözölte olyan természetesen a kislányt, mint aki évek során megszokott reggeli tevékenységét ismétli. - Mit csinálsz ilyen korán az udvaron?- Én? - Mogyoró elvörösödött. "Téged vártalak! Abban bíztam, hogy vasárnap itthon maradsz. És kíváncsi voltam, hogy a kierőszakolt, rám nézve szégyenletes beszélgetés után van-e számomra mondanivalód? - gondolta izgatottan, aztán azonnal választ is adott önmagának: - Úgy látszik, van! Azért nem indult tovább, azért cselleng az asztal körül, azért kezd beszélgetni..." - Én a... virágokat akarom meglocsolni...Még vörösebb lett. Lángolt az arca. Éjszaka hirtelen vihar támadt, a szél a ház falához vágta a sűrű cseppeket. Anyu kitapogatódzott a szobából, és csendben becsukta a verandaablakot. "Pszt! Aludj csak... - nyugtatta, amikor ijedten felült az ágyán. - Bevert a zápor...""Anyu őrködik fölöttem... - dünnyögte Mogyoró félálomban, melengető boldogsággal. - Vajon a padlásszoba ablakán nem ver be az eső?" - törte a fejét egy pillanatig, aztán újból elaludt.- Nem is öntözni. Inkább kapálni készültem... A nagymamám eső után fellazította a talajt, és kigyomlálta a gazt...Reménytelenül nézett végig a letaposott, sivár virágtöveken. Várta, hogy a fiú leleplezze. De az hallgatott. Érdeklődés nélkül pillantott rá. Talán nem is vett tudomást a locsogásáról. A szeme most ismét Adyra emlékeztette."Anyu, te mit szólsz ahhoz a fiúhoz? Igen, ahhoz, aki a vonaton... Akinek a szeme megsérült" - kérdezte évekkel ezelőtt, közös utazásuk után, odahaza a konyhában.Anyu kissé szórakozott, kissé tartózkodó választ adott. A vacsorakészítés kötötte le látszólag a figyelmét. Neki kellett hát véleményt nyilvánítania. "Nekem nagyon tetszett, anyu! Mert ez... ez olyan igazi fiú!"Most itt áll előtte, vele szemben áll az "igazi fiú". Közömbösen, idegenül hallgat, türelmetlenül cserélgeti a lábát, mint aki nehéznek találja saját testsúlyát. Átnéz rajta, mintha üvegfal lenne, akárcsak tavaly az a randevúra érkező főiskolás. Mintha pillantásával noszogatná is: "Elég legyen a reggeli csevegésből! Én kegyesen megszólítottalak, nem mondhatod, hogy udvariatlan vagyok... de most már engedj utamra! Sürgősebb tennivalóm is akad vasárnap, mint egy kis..."Valami érdekeset, valami szenzációsan izgalmasat keltene mondania gyorsan, mielőbb, amitől földbe gyökerezne a lába, amitől érdeklődés költözne a szemébe. Amitől mosolyogva biztatná: "Folytasd, kérlek, beszélj tovább. Itt maradok. Vasárnap van, és semmi sem fontos számomra, semmi sem fontosabb..."De nem jut eszébe sem szenzációs, sem izgalmas. Aztán mégis - egy emlék segít rajta."Kati, neked nincs még egy olyan fiú, akit..." - faggatta őt két évvel ezelőtt Kovács Marika, hazaindulásakor, a falusi állomásépület szomszédságában. Olyan titokzatos arccal, hogy Mogyoró azonnal megértette."Van - válaszolta hosszas fejtörés után. - Egy másodikos. Érettségi után bölcsészetre jelentkezik.""Bölcsészetre? - Marika hangja tiszteletteljes volt és bizonytalan. - Akkor... akkor nagyon okos lehet...""Hát persze. Képzelheted, hogy okos. A legjobb tanuló az osztályban. És Tamásnak hívják..."- Ugye, Tamásnak hívnak? - fordult hirtelen a fiúhoz. Holott tudja a választ, biztosan tudja. Már akkor este, a vonatnál a szülei is úgy szólították: "Tamás! Jaj, Tamáskám! Mi történt a szemeddel?"- Igen - mondja minden meglepetés nélkül a fiú. Megtudhatta a két lány. Kiáltottak is érte az utcáról a srácok. És két napja be is mutatkozott a másiknak...- És most, most, ugye, a harmadikat végezted?

- Igen. Honnét tudod? - Már csodálkozik. Ezt nem mondhatta nekik senki. A nagypapának se árulta el.- Csak... - rebegi Mogyoró megdicsőült mosollyal. Ragyog az egész képe. - Tudom! És sok mást is tudok rólad. Például azt is...Úgy érzi, néhány pillanat, és csatát nyer. Bebizonyítja, hogy a képzelete milyen erős: keresztül tudott törni időn s távolságon. Hogy hidat húzott az ismeretlenség fölé, kettőjük közé.- Azt is, hogy a harmadik gimit végezted, és utána majd...- Nem. Technikumba járok Várpalotán!A közbeszólás rideg, az érdeklődés kihalt belőle. Az ismeretlenséget átívelő híd megroskadt. Mogyoró ijedten kap utána, hogy megszilárdítsa. "Tényleg! Hiszen Szilvia említette, hogy nyári gyakorlaton vannak, s hogy valami fúráson dolgozik... Arról sejthettem volna, hogy nem gimis..."- Technikumba jársz, tényleg? Pedig... ha jól tudom, bölcsészetre készülsz.- Nem jól tudod. Honnét a csudából veszed egyáltalán ezt a zöldséget? A bölcsészetet?! Amióta csak vissza tudok emlékezni, a műszakira készültem. Apám is bányával foglalkozott. Engem tulajdonképpen nem is a bánya, inkább az olajfúrás meg -kutatás érdekel...Mintha máris sokat árult volna el magáról, dacosan elhallgat.- Túlságosan élénk a fantáziád! - teszi hozzá békülékenyen. - Regényíró tehetnél ekkora képzelőerővel.Hideg zuhanyként érik Mogyorót a közlések. Saját megérzésének kudarcát látja bennük. A képzelőerő tagadását. Bizonyítékát, hogy csupán tények, fizikai törvények léteznek...De még inkább a fiú hangja sérti. Barátságtalan alak! Dölyfös hólyag! Beképzelt... igaza van Szilviának, de mennyire beképzelt! Ráadásul még goromba Is...Nem... Nem is goromba. Inkább zárkózott. A zárkózottságot meg lehet bocsátani. Csak ne nézne rá úgy, mintha rajta túl, a szél erejétől bólogató diófaágakat figyelné!- Itt vagyok! Jó reggelt! Bocsáss meg, Tamás, hogy megvárakoztattalak... - kiáltja Szilvia egészen közelről. Mikor jött ki a házból? És mért kiabál annyira? Csillogó kerékpárra támaszkodik, kibomlott haja a kormányra hull. - Itt a bicajom. Elviheted nyugodtan! Remélem, nem zavar, hogy női... Különben műszakilag oké a gép, majdnem új. Használhatod bátran egész nap. Hányszor mondjam, hogy nincs rá szükségem? Kocsival jönnek értem! Megérkezett a legjobb barátnőm Egerből a srácával együtt. A srácnak ötszázas Fiatja van, törpe tragacs, de azért jól fut... A strandra készülünk, remélem, felmelegszik az éjszakai zuhé után. Lehet, hogy Lillára is átugrunk. Szia, Katalin! Most veszem észre, hogy te is itt vagy...Csacsog, cseveg, csivitel. A bátortalan reggeli napsütésben fürdő kertben ringatódzik, hullámzik a hangja. Néha, mintha bújócskát játszana, teljesen el is hal. Kedvesen, simogatóan néz Tamásra. Sárga pizsamát visel, most bújhatott ki az ágyból. A fényes, tapadós anyag elárulja izmos vékonyságát. Kócos hajával meg szebb, mint fodrásztól jövet. Egyetlen szóval sem ajánlja Mogyorónak, hogy velük tartson. "Ez a lány addig barátkozik csak veled, amíg nem akad kedvére valóbb társaság..." Igen, anyu figyelmeztette őt fellobbanó barátságuk láttán...De anyu igazságtalan Szilviával szemben, az első perctől fogva elfogult...Elfogult? És ha igaza van?De Mogyorónak nem az elmulasztott hívás okoz fájdalmat. Nem a lány hűtlensége. Sem a strand, sem a lillai kirándulás. Az ötszázas Fiat sem érdekli, amelyben számára is akadna hely. "Eszerint Szilviára várakozott! Arra, hogy kihozza a biciklit. Nem azért toporgott az asztal körül, hogy velem... Hogy nekem... És én, én..."- Most mit szabadkozol? Ha mondom, hogy szívesen adom kölcsön! örülök, hogy segítségedre lehetek. Lesz még alkalmad viszonozni, ne félj! Esetleg Pesten is...

A fiú határozatlannak látszik: elbizonytalankodva fogja a kerékpár kormányát, hallgatja a bőbeszédű biztatást, s nem tud dönteni.- Jó lesz, ha igyekszel! - bátorítja Szilvia vidáman. - A barátaid már biztosan türelmetlenkednek. Vagy talán nem is fontosak? - kérdezi hirtelen ötlettel. - Talán inkább velünk tartanál Lillára?Melegen, ártatlan kacérsággal figyeli a fiú arcát. Mogyoró is Tamásra néz, de nem reménykedik. A híd a mélybe zuhant. Olyan feleslegesnek érzi magát, legszívesebben megfutamodna.- Nem mehetek veletek - mondja Tamás elutasítóan. - Megbeszéltem a két fiúval, hogy kirándulunk, ők magukkal hozták a saját gépüket, én a kölcsönzőből szándékoztam bérelni. Nem szívesen fogadom el, de most már...Szinte ellenségesen néz a vadonatúj gépre. "Talán mégse a bicajra várt? Talán Szilvia erőszakkal... Talán el se fogadja?!'"- Nagyon vigyázok rá, ne aggódj, ha későn jönnék meg, tíz óra tájban esetleg. És még egyszet köszönöm szépen!- Nincs mit! Akkor hát jó mulatást! - kiáltja Szilvia a távozó után. - Én is rohanok, öltöznöm kell, pizsamában mégsem mehetek, nem igaz? Viszlát, Katalin! Talán összefutunk a strandon!Szalad a ház felé. Suhan a füvön, mintha levegőben siklana. Csupa tánc a lépte. A fiú már elérte az utcai kaput, maga mellett tolja a kerékpárt. Ahogy távolodik, úgy üresedik a kert is. Mogyoró teljesen magára marad végül. Úgy érzi - eltűnt valami. Egy érzésének, egy nemrég született, de mindenre kész érzelmének nyoma veszett. Kihalt szívéből, teljesen megsemmisült a Szilvia iránti szeretet. Szeretet? Dehogyis: mi köze volt annak a szeretethez? Bámulat volt inkább. Bámulta Szilvia külsejét. A viselkedését. Vagy inkább a fölényét...A szél erőre kap, a diófa ágait már nem ringatja olyan békésen. Ide-oda taszítja őket, s a gyenge ágak hagyják magukat taszítani.

Délután már sehogy sem találta a helyét a strandon. Mintha kötéllel húznák, úgy vágyódik a korcs dáliákkal szegélyezett veranda után. A levegőt fülledtnek találja, kibírhatatlannak a lármás tömeget. Ellepnek mindent - füvet, vizet, nyugágyakat -, mozdulni sem lehet tőlük. Nekimennek az embernek, s még ők vannak felháborodva.A deszkalaphoz koppanó kaucsuklabda ide-oda útját viháncoló gyereksereg lesi. Üvöltő tánczene kíséri a játékot, a nehezen kivehető olasz szöveg újra és újra ismétlődik, míg akaratlanul is vele dúdolják a botfülűek is.

Se piangi... se ridi...lo rido con te... con te...

- Ütögetnéd velem a lasztát, ifjú hölgy? - kérdezi Mogyorótól váratlanul valaki. Egykorú lehet vele a fiú, csak sokkal magasabb. Vörös haja van és láthatatlan szempillája. Mogyoró felnéz rá, s elkapja a vörös figyelmeztető jeladását. A kérkedő kacsintás távoli fiúcsoportnak szól. "Ide süssetek, srácok, így kell ezt csinálni!"Dühösen továbbmegy. Pedig a tenyere vágyódik az ütő nyele s a hűvös labda után. A nagyobb medence felé közeledik. "Hol lehet Szilvia és az egri vendégek? - gondolja anélkül, hogy kívánná a lánnyal való találkozást. Elképzeli, hogyan haladna el mellettük, tudomásul sem véve Szilvia barátságos hívását. - Sajnos, nem maradhatok veletek! Várnak a fiúk! Megígértem nekik, hogy visszamegyek pingpongozni. Egyikük nagy menő, egy vörös srác, remekül játszik. Nem csoda, évek óta egyesületben edz..."De Szilvia nem bukkan fel sehol sem. Apa elszántan sakkozik, amikor a vállának dől.

- Akarsz valamit, Kati? Ha nem, akkor hagyjál, fiam, nyugodtan játszani. Szeretnék három lépessel sakkot adni... Ülj le a padra, és figyeld szépen a játszmát. Azt mondod, hogy Szilvia vár? Remek! Akkor csak menj mielőbb hozzá. Nesze a tárcám, vegyél ki pénzt fagyira...Anyu elmélyedten olvas.- Idefekhetsz mellém a gyékényre. Van elég hely, gyere nyugodtan! Ne unatkozz folyton, kislányom. Itt egy Ország-Világ. Keresztrejtvény is van. Írd be, amennyit tudsz, a többit majd közösen...- Kösz, anyu! Nem zavarlak, olvass csak nyugodtan. Egy pillanatra jöttem csak. Apa vár, vissza kell mennem hozzá. Játszom vele egy partit. Még három lépés, és sakkot ad egy kopasz szivarnak. Nem tudom, ki lehet, itt szedte fel biztosan... Utána én következem!- Akkor csak eredj, Kati...Anyu kezében karcsú könyv: Homokpoggyász.- Érdekes, anyu?Meg kellett kérdezni, hátha itt tartja, és beszél róla.- Nagyon. Főleg ez a rész, ahol most tartok. És ha hagynál...- Hagylak, anyu. Én is elolvashatom majd?- Te?! Szó som lehet róla. Néhány év múlva, Kati. Na siess, apád vár. Vagy nem azt mondtad, hogy csak három lépés van hátra?" Labda vagyok. Labdáznak velem, ide-oda küldözgetnek. Nincs rám szüksége senkinek. Bár már vége lenne ennek az undok napnak. Az egész keserves hétnek. Ennek a pocsék nyaralásnak. Pesten talán jobb lesz?! Amikor megkezdődik a mindennapos magolás? Ja, fiam, magasabb fokú iskola, nagyobb követelmények! Semmit sem adnak ingyen... Hogy utálom az ilyen közhelyeket, ha sejtenék..."- Anyu, nem mehetnék inkább haza? Széthagytam mindent. Az egész verandát. Mert annyira siettettél reggel. És varrnivalóm is van. A vászonnadrágról két gomb hiányzik. Az egyiket még meg is kell keresni. A rádióban lesz egy novella, kinéztem magamnak. Nemsokára kezdődik, varrás közben hallgathatom. Apa azt mondta, gyenge volt az ebéd, korán lesz éhes. Mire megjöttök, előkészíthetnék mindent a vacsorához. Meg is terítenék...Anyut vonzza a Homokpoggyász. Mogyorót az üres veranda csendje s magánya. "Összecsapom egykettőre a holmit, rendet rakok, aztán ledobom magam az ágyra! Isteni lesz egyedül. Semmit se akarok látni. Beszélni sem akarok. Nem érdekel senki..."- Hát akkor eredj! Ahelyett, hogy úszkálnál, csak lebzselsz itt tétlenül. Karikára vághatod a zöldpaprikát a lecsóhoz. Jól mosd meg előbb, két vízben is, érted? Most mért nem figyelsz ide? A paradicsomot majd én elintézem, a hagymát is megvágom...Mogyoró indul a kabin felé.- Kati! Apádnak szólj, ne várakoztasd hiába! - éri utol anyu utasítása.- Hát persze. Éppen oda készültem... - Gyorsan irányt változtat. - Szia, apukám! Megint itt vagyok! Még ugyanaz a parti? Hányadik lépesnél tartasz? És hová lett a lovacskád? Elvágtatott? Jó... jó, megyek már! Hogy hova? Haza. Anyu ugyanis szeretné, ha karikára vágnám a paprikát, mire megjöttök. Hogy ne éhezz sokáig. Szó sincs róla, dehogy kerget haza! Én ajánlottam. Olyan szívesen megyek! Vigyázz, mindjárt levonul a pályáról a másik pacid is...A bejáratnál szünet nélkül pattog a kaucsuklabda. A vörös hajú felpillant közeledtére.- Na, meggondoltad magad, ifjú hölgy? Beszállsz egy menetre?- Leghőbb vágyam. Csak előbb hazaszaladok az estélyi ruhámért. Ekkora megtiszteltetéshez az illik...Már vidámabb a hangja. A veranda vonzása erősödik. Gyorsan átöltözik a kabinban, aztán kilép a térre. Ápolt ágyasokban merev levelű, piros virágok. Kár, hogy nem vett apa tárcájából pénzt, most ehetne fagyit. Hogyisne! Még az kellene, hogy a pult előtti ácsorgással töltse a drága időt. Minél előbb haza...

Az üzletsor mentén sokan sétálnak, a fullasztó meleggel sem törődnek. Autók dudálnak, vasárnapi kirándulókat cipelnek. Az utca végéről kilátás nyílik a fákkal fedett hegyoldalra. A fák közt spirál alakban kanyarog az út. Arra haladt s távolodott egyre messzebbre Szilvia csillogó kerékpárja is. Most hetedhét országon túl járhat már. "Tíz óra felé jövök esetleg. Nagyon fogok vigyázni rá..."És ha annál is később kerül haza? Kinek mi köze hozzá! Nem tartozik senkinek számadással. Még ha éjfélkor is..."Vagy szívesen tartanál velünk Lillára?""Lillára... Lillára... Fütyülök Lillára! Meg Szilviára! Vajon azon a spirálisan magasba kapaszkodó utón el lehet jutni Lillára is?! És az egész szöveg, az egész komédiázás, a reggeli duma csak azért volt..."Most még melegebb a levegő. Hogy lehet délután nagyobb hőség, mint délben? Talán mert annyira szalad. A vizes holmi is nehéz, lehúzza a szatyrot. A szatyor meg a karjába vés piros csíkot, "A lavórba vizet eresztek, és kiöblítem a fürdőruhát. A zöldpaprikához is vizet kell a kútból..."A kaput nyitja. A verandakulcs a feljárón van, a rongyszőnyeg alatt. Vidéken oda rejtik. Az egész falu tudja, mégis oda... Isteni ez a csend. Ez a nyugalom, ez után vágyódott egész nap...A szomszéd udvaron kerékpár dől a korhadt asztalhoz. Mellette kuporog valaki, és ronggyal tisztogatja. A krómozott részek villognak, de a kuporgó tovább dörzsöli. Mogyorónak a meglepetés elveszi a hangját. A haja csapzott, arca izzadt. "Mért nem keféltem ki legalább a kabinban? Mért nem vettem fel legalább a másik... Ha sikerül észrevétlenül belopódzni..."A kulcsért hajol éppen, amikor - anélkül, hogy megfordulna - azt kérdezi a fiú:- Kellemes volt a strandon?- Nagyon... dadogja Mogyoró. - Azaz ma nem nagyon. Egy cseppet sem volt kellemes! Alig vártam, hogy meglóghassak. Honnét tudtad, hogy én jöttem?- Láttalak a kerítésről. Kinéztem az előbb. Figyeltem, amint jöttél. Azaz rohantál. Ki kergetett?- Senki. Csak... szerettem volna mielőbb itt lenni. És te? Mért jöttél olyan korán haza? Azt mondtad, késő estig... Nem volt jó a kiránduláson?- Nem túlságosan. Gondoltam, hamar rendbe teszem a gépet, és mielőbb visszaadom.- Nem volt érdemes annyira sietned! Azért, hogy odafent, abban a szűk skatulyában...- Talán érdemes volt. Hátha várt valaki?Mogyoró szemében felszikrázik a harag.- Tévedsz! Szilvia nincs itthon! A társaságával szórakozik reggeltől...- Mért kellene itthon lennie? A gépet odatámasztom az ajtajuk elé..."Mért kellene itthon lennie? Tényleg, miért? Semmiért! Az égvilágon semmiért! Hátha várt valaki? Akkor vajon ki?!"- Meg is bántam, hogy elfogadtam. Nem szeretek kölcsönkérni - folytatta a fiú."Nem szeretsz kölcsönkérni? Ismerkedni sem szeretsz! Tudom. Hiszen mondtad. Lassan megismerlek egészen. Lassan minden tulajdonságodat ismerem."- Nem te kérted! Ő tukmálta rád erőszakkal! Hallottam a saját fülemmel, amint rábeszélt - biztatja a fiút önfeledten. Furcsa, lebegéshez hasonló érzése támad. Valaminek nagyon örül. De hiába faggatja önmagát, s keresi érzése gyökerét, nem kap választ. Így hát örül tovább, megmagyarázhatatlanul.A fiú nem sejt az öröméről, közömbös képpel matat. A kerekeket vizsgálja, a gumik keménységét. Éppen a pumpát veszi kézbe.- Akarod, hogy tartsam? Hogy könnyebben hozzáférhess? - kérdezi Mogyoró egy idő után, s csak amikor a gép után készül nyúlni, veszi észre, hogy a szatyor, a vizes holmival, még mindig a karjára nehezedik. - Várj egy percet! Ledobom ezt a cuccot, és segítek! - kiáltja túl hangosan, s mielőtt visszautasíthatnák, elvágtat.

Kapkodva forgatja a zárban a kulcsot. "Hol a fésű? Hol a csudába lehet? Mért nem nyílik ez az átkozott szekrény? Ezt a ruhát vegyem, vagy talán... Nem. A zöld mintás selyem jobban áll." A vietnami papucsba lép - aztán meggondolja. A fehér szandál magasítja a lábát...- Kész! - jelenti ki a fiú, amikor ragyogó arccal visszaérkezik. - Kösz, nincs rajta több tennivaló. Szebb, mint volt...Végignéz a lányon.- Jobb szerelésed nem akadt géptisztogatáshoz? - ugratja, de nagyon barátságosan. Tetszhet neki a zöld ruha, mert újból végigsétál rajta a pillantása. A néhai pingpongasztalon túl méternyi rés ékelődik a kerítésbe. Hiányzik onnét vagy tíz karó. Átmehetne a fiú oldalára, de nem teszi. A fiú is átjöhetne, de nem teszi. Állnak, mintha sorompó lenne közöttük.- Most ráérsz? - kérdezi a fiú.- Rá. Nagyon is... És te?- Én is. Semmi dolgom.- Akarod, hogy beszélgessünk? - ajánlja Mogyoró.- Akarom. Eddig is azt tettük, nem?- Meséljek?- Mesélj...- Miről?- Mindenről...- Hát akkor... Tudod, más nyáron a nagymamámnál nyaraltunk. De ő nagyon idős és beteges már, s azért egy nőtestvére költözött hozzá tavaly, s az vigyáz rá. Mi csak látogatóba megyünk, kifárasztaná, ha hosszabb ideig lennénk nála. Nem állná meg, hogy ne dolgozza agyon magát. Tudod, ő éppen olyan önfejű, mint én! Azért vette ki apa ezt a lakást, beutalást csak szeptemberre kaptunk volna... Egy pesti kollégája ajánlotta. Érdekel? Vagy unod? Úgy mesélt neki, mintha hetek óta mást se tenne.- Érdekel. Honnét veszed, hogy unom?- Anyu szerint szükségem volt egy kis kikapcsolódásra. Elég sokat magoltam az év végén. És ott volt a beiskolázással járó cirkusz! Bár számomra nem volt izgalmas. Annyi minden szeretnék lenni, de nyolc év alatt sem sikerült eldönteni, minél kössek ki! Mit kérdezel? A végén a kényelmes, a langyos, az időhúzást biztosító gimit választottam. Három és fél évet nyerek. Ezalatt csak kieszelem, hogy mi leszek, ha nagy leszek! Félek, hogy semmihez sem tanúsítok kiemelkedő tehetséget. Én egy olyan átlag, se hideg, se meleg képességű...A fiú vigasztalja:- Vedd tudomásul, hogy a világ kis hányada a kimagasló tehetségű, s az átlagemberek tömege teszi lehetővé számukra, hogy kifejleszthessék tehetségüket.De a lány nem szorul vigasztalásra. Fantáziája már messzire ragadja.- Volt az osztályunkban egy lány, mi Mimózának hívtuk, de Sári az igazi neve. A legérzékenyebb volt, de a leggyávább is. Különben nagyon tehetséges, mindent lerajzolt. Fura természete van. Majd mesélek neked róla. Az is érdekel majd?- Mért kérdezed mindig? Minden érdekel. Testvéred nincs?- Dehogyis nincs! Még nem mondtam? Egy öcsém. Neki is van kerékpárja, ő gyűjtötte rá a pénzt! Éppen tegnap kaptunk tőle levelet. Táborozik a Pilisben. Fantasztikus kalandjaik vannak, azt írja. Alig várom, hogy lássam. Neked is van testvéred?- Nincs. Egy időben nagyon hiányzott. De már megszoktam.- Ne hidd ám, hogy mi mintatestvérek vagyunk! Olyan nincs is, csak a mesében. Meg a szülők álmában. Veszekszünk eleget. És fogunk is. Holott igazán szeretjük egymást. Peti rendes kölyök, csudára szeret viccelni. Tavaly megkomolyodott ugyan, amikor beleesett... Vagyis amikor megtetszett neki egy kislány. El se tudod képzelni, mennyire megváltozott akkor. Ha fütyült a lány, Peti futott, mint egy pulikutya! De egy szép nap csalódott a lányban. Majd részletesen is elmondom, hogy miért és hogyan... És a csalódás miatt kiábrándult az egész női

nemből. Most mért nevetsz? Tizenkét évesen is kiábrándulhat az ember! Különben ő maga mondta így anyunak: "Kiábrándultam a női nemből! Ezután könyöröghet nekem valamennyi!" Te még nem ábrándultál ki senkiből?- Nem. Igaz, még "beábrándulva" se igen voltam válaszolja vidáman a fiú. Nem is igyekszik elrejteni, hogy mulat a lány kérdésén.- Tényleg nem voltál? - Mogyoró ábrázatán leplezetlen öröm. Aztán elkomorul. Valami eszébe jut. Valamit tisztázniuk kell mielőbb. - Mondd, Tamás: a technikum után mit fogsz csinálni? Egyetemre jelentkezel?A fiú arcán is nyoma vész a mosolynak.- Sajnos, nem lehet. Dolgozni fogok. Dolgoznom kell mielőbb. Apámat két évvel ezelőtt leszázalékolták a súlyos betegsége miatt. Olyan a betegsége, ami... ami nem gyógyulhat meg, csak elhúzódik legjobb esetben. Azért kell mielőbb pénzt keresnem, hogy segíthessem a szüleimet. De levelezőn vagy estin elvégzem azért. Olajmérnök akarok lenni...Mogyoró hallgat. Most a fiú kérdi:- Érted?- Most már értem. És ez az olajdolog, ez talán érdekesebb is, mint a bölcsészet.- Már megint a bölcsészettel jössz? - Kicsit ingerült a fiú szava. - Honnét jutott egyáltalán eszedbe?- Majd egyszer, ha már jobban ismersz, azt is elmondom neked. Hogy mért találtam ki. Mert - én találtam ki! Nem olyan egyszerű azt megérteni. Sokat fogok neked mesélni magamról is, mialatt itt leszünk. Minden szabad idődben. Akarod?A fiú csak bólint. Szeme komoly marad.- És Pesten is akarod? - kérdi hirtelen a lány. Maga is megrémül attól, ami kiszaladt a száján. Mit gondolhat most róla? Hogy ő ajánlja a folytatást, ahogy Szilvia tette ma reggel? Hogy ő arra számít...- Pesten? Nem mondtam még, hogy Várpalotán tanulok? Hogy csak szombaton kerülök Pestre?- De igen, mondtad. Nem baj. Legalábbis... nem olyan nagy baj. Amikor először említetted, akkor még bajnak tartottam. Akkor még bántott. Arra gondoltam: milyen kár! Vagyis milyen kár lenne, ha mi... Ha valaki vidéken él, az olyan lehet annak számára, akihez az illető tartozik, mintha nem is lenne az illető. Ha olyan messze van tőle...- És most? Most már nem annyi, mintha "nem is lenne az illető"?! - A fiú feszülten lesi a választ,- Most már egészen másképp látom a dolgot. Az a valaki várakozhat ugyanis az illetőre. Egész héten várhatja őt. Gondolhat rá. Mindennap húzhat egy vonást: egy nappal megint kevesebbet kell várnom! Olyan hamar eltelik akkor egy hét - minden hét! -, és máris megérkezik az illető! És azonnal telefonál neki: "Halló, megjöttem! Vártál? Éreztem, hogy vársz, ne is tagadd! Felmehetek hozzátok? Most azonnal? Vagy inkább sétálni akarsz?"- Azt kérdezem majd: "Inkább sétálni akarsz?"- Azt! - válaszolja Mogyoró meggyőződéssel, és teljesen elfeledkezik a játékról. - Megígéred, hogy azt kérdezed majd?- Hát persze. Azt kérdezem...- Ne így mondd! Megígéred?- Megígérem. Így már jobb?- Jobb. Sokkal jobb. Az ígéret, az egészen más. És most bevallom neked, hogy én sejtettem, hogy mi még találkozunk. Hogy hol meg mikor, azt nem. Nem vagyok jós. De sejtettem. Egy barátnőmnek is beszéltem rólad, amikor nála voltam vidéken. És egyszer, a főhadin is eszembe jutottál...- Főhadin? Az mi?

- Még semmit sem tudsz rólam! Azért is érzel még idegennek. A főhadiról sokat kell majd beszélnem. Nagy jelentősége volt az életemben... Nekem is nevetséges egy kicsit, most utólag visszatekintve és a mai eszemmel, vagy inkább gyerekes játéknak tűnik az egész. De akkor... tudod, akkor mi heten, a Mókus Örs tagjai, megálmodtunk magunknak egy közös rejtekhelyet. Vagy közös tanyát. Vagy inkább barlangot. Persze nem abban az értelemben barlang... De egy csodálatos sziget lett volna az igazi...- És megtaláltátok?- Meg. Azaz meg is, meg nem is. Addig nem nyugodtunk, amíg meg nem találtuk. Csak éppen nem sziget volt, egy szennyes, sötét padlás lett belőle. És amikor kiűztek onnét - mert ott sem tűrtek meg bennünket! -, egy pajta-félében kerestük a szigetünket. Amíg elképzeltük, amíg csak álmodoztunk róla, sőt amíg dolgoztunk érte, addig maga volt a romantika! Mért csodálkozol? Nem én találtam ki. Doktor Lelk, az osztályfőnökünk nevezte a szigetkereső küzdelmet romantikusnak, amikor utólag értesült róla. De intőt is ígért, ha még egyszer hasonló kalandba bonyolódunk! Egyedül ő értett meg bennünket... Majd róla is mesélek, nagy mulasztás lenne részemről, ha őt kihagynám. Sok rossz percet szerzett nekem, főként hetedikben. Ő tanította a kémiát meg a föcit. Hallottál már két ilyen különböző érdeklődési kört? Kémia és föci? De egyre én beszélek, és te alig jutsz szóhoz. Légy szíves, és most te...De a fiúnak nem volt ideje pótolni a mulasztást. A kapu nyikorogva tárult fel.- Szóval így állunk... - súgta anyu apa fülébe. - Oda nézz! Ezért sietett annyira a lányod! Ezért izgatta annyira a veranda rendetlensége és a te korai vacsorád!- Rettenetesen éhes vagyok - panaszolta apa. - Azt hittem, meglep a lányod, és már fő is a lecsó!- Türelem, Károly... - nyugtatta anyu. - Uralkodj magadon. Vagy kapj be egy falat kenyeret. Nem kell sokat várnod, ha nem is fő a lecsó, de Kati előkészített mindent. A paprikát karikára vágta. Egykettőre készen lesz. Csak egy férfi lehet ilyen falánk. Talán meg is terített...- Hű... - rebegte Mogyoró, amikor felfedezte érkező szüleit. - Hű... És én még semmit se csináltam! Se rendet, se paprikát!Tamás vigasztalni próbálja.- Segíthetek valamit? Talán tudnék valamit... - Mogyoró nem hallja a folytatást. Anyu után rohant, de csak a verandán érte utol.

A veranda tényleg csatatérhez hasonlított, a reggelről szertehagyott tárgyakhoz újabbak csatlakoztak. A kapkodó átöltözés kellékei meg a strandról hozott vizes holmi,- Anyu, ne haragudj, de én...- Remélem, a paprikát azért felvágtad - reménykedik apa.- Hozzá se nyúltam - vallotta be a lánya, - Ne is kérdezz, apa! Semmit sem csináltam. Nem terítettem, nem mostam. Egész idő alatt beszélgettünk.- Miatta siettél természetesen haza is - intett anyu a szomszéd kert felé. Nyoma se volt hangjában a szemrehányásnak. - Kihasználtad a Homokpoggyászt?- De anyu! - tört ki Mogyoróból a vérig sértett önérzet hangja. - Hogy is képzeled? Esküszöm, hogy fogalmam se volt... Azt hittem, hogy csak este érkezik. Hogy tíz után. Kérdezd meg Tamástól, ha nekem nem hiszel!- Tamás? - kérdezte apa őszinte meglepetéssel. - Szóval Tamás miatt háborognak a gyomornedveim? Jó, hogy tudom a nevét!Anyu nem szólt többet. A konyhába igyekezett. Nemsokára párolódó hagyma szaga tört befelé.- Hadd segítsek! - ajánlkozott Mogyoró. Szeme csillogott, mintha máris az erős paprikával bajmolódna. - Anyu, engedd meg, hogy én vágjam. Olyan szép karikákat fogok... olyan csodálatosan szabályos karikákat. , .

A hangja dalolt, föl-le hullámzott az az ábrándos dallam. Anyu hátranézett, kezében a főzőkanállal hallgatódzott.- Csinálj inkább rendet odabent! Aztán teríthetsz - utasította. Miközben a húsos paprikákat fürdette a vízben, egyre a kerítés két oldalán elmélyedten csevegő két gyerek járt az eszében. Aztán elmosolyodott, mert végre választ kapott arra a bizonyos, alig néhány nap előtt feltett kérdésre. "Úgy látszik, az a fekete szemű fiú sem feledkezett meg az útitársáról..."- Anyu azt üzeni, neked is jut a lecsóból - közölte fél órával később Mogyoró. Tamás apával beszélgetett az udvaron. Apa éppen az olajkutakról érdeklődött.- Köszönöm, de én már vacsoráztam! Mondd meg, kérlek, hogy hazafelé... - mentegetődzött zavartan a fiú.- No hiszen, délután vacsoráztál? Vedd tudomásul, hogy anyu szörnyen megsértődik. Annyit főzött, hogy neked is jusson."Most nagyon hasonlíthatok arra a kislányra, aki kezében a süteményes dobozzal Tamás válla fölé hajolt..." - gondolta elérzékenyedve. Egyszerre minden olyan biztonságosnak tűnt körülötte. És olyan szépnek. Elhitte azt is azokban a percekben, hogy a letaposott dáliatövek napok múltán dús szirmú virágokat hoznak világra...- A feleségem komolyan megharagszik, ha visszautasítják a főztjét! - sietett a lánya segítségére apa is. Mogyoró hálásan nézett rá; ahelyett, hogy haragudna, mert éheztetik, mert őmiatta éhezik!- De én igazán... - ellenkezett egyre gyengébben a fiú. Anyu közeledett feléjük a sötétedő udvaron, arca forrón égett a kapkodástól.- Jöjjetek hamar, tálalva van! Azt akarjátok, hogy kihűljön az étel? Igyekezzetek mindhárman a kézmosással!Tamás felé intett.- Legalább azt képzelhetem, ha négyen ülünk asztalhoz, hogy szegény kis Petim is velünk van...Erre már igazán nem lehetett tiltakozni.

Kilesett az ablakon, a szomszéd kertet fürkészte. Nemsokára megjelent az ajtóban a fiú. Első pillantása a dáliatöveket kereste, csak aztán kötött ki a verandaablakon. Intett Mogyorónak - mintegy a figyelmét hívta fel -, aztán a korhadt asztal felé sietett. Egy téglát emelt fel a földről, és az asztallapra helyezte. A tégla alól papírszelet fehérlett ki. A fiú megfordult, és elindult a kapu felé. Menet közben kiválasztott egy hullott almát, és vidáman rugdosta maga előtt.A kapuszárny ismét a helyén volt, az udvar mozdulatlan csendben pihent. Mogyoró a köntöséért nyúlt. A gumipapucsban hangtalanul jutott az udvarra. Nem jelezte krákogás apa ébredését. A kerítés két léce között átnyúlt, egészen a roskatag asztalig tapogatódzott. Kényelmesen elérte a téglát.

Négyig dolgozunk. Ha lehet, gyere elém egy darabon. Az erdő szélén jövök lefelé, a piros jelzésű úton. Nem kerülhetjük el egymást. Ha nem tudsz jönni, fél ötig várok, aztán sietek haza. De ha lehetséges...Tamás

- Ne hozzak tojást Bori nénitől? - kérdezte Mogyoró már a strandbejáratnál. Három óra múlt, indultak éppen hazafelé. Az egész napos fürdőzést fárasztónak találták már.Anyu összehúzta a homlokát, úgy gondolkozott, mintha hatalmas tétről kellene döntenie.- Lehet - mondta végül engedékenyen. - Hozzál tíz darabot. Nem árt, ha van otthon tartalék.Bori néni fent lakott, a kőbányához vezető út közelében. Mogyoró háromnegyed öt után érkezett haza, öt darab tojással a jókora fonott kosár alján.

- Véletlenül összetalálkoztunk Tamással - közölte, amikor a fiú társaságában belépett a konyhába. - Tessék, anyu, itt vannak a tojások. Nem olyan sápadt héjúak ám, mint a pestiek. Majd meglátod, micsoda sárgájuk van! Ebből aztán olyan habot verhetsz, hogy csak no!Anyu bámulva figyelte. Mintha az öreg Bori néni szövegét hallaná, szótól szóra. "Eszem ágában sincs habot vetni belőle" - akarta mondani, aztán szótlanul a hússzeletekkel kezdett foglalkozni.- Ötöt hoztam csak. Holnapra tojnak a tyúkok frissebbet, mért ne abból vegyük a többit, nem igaz?Anyu nem állhatta tovább, megkérdezte:- És holnap újra felmászol a hegyoldalra öt tojásért?Mogyoró készségesen mászott fel másnap ismét a hegyoldali parasztházba. És harmadnap gondterhelt arccal érdeklődött anyától:- Van még tojásunk? Tízóraira is adhatnál kemény tojást, anyu! Ki kell használni, hogy ilyen frisshez juthatunk...- Még van hat darab - nyugtatta anyu. Csodálkozása egyre nőtt. Mindamellett örült, hogy olyan szolgálatkész a lánya. Határozottan jót tesz neki annak a komoly, háziasan nevelt fiúnak a társasága.- Mi az a hat? Megeszem egy ültömben! - hősködött a lánya, s olyan szomorúan nézett közben rá, kis gyáva könyörgéssel a szemében, hogy anyu világosan kezdte látni a dolgot.- Nem bánom, hozzál ma is ötöt...Este apa hangosan felnevetett a kerti padon. Anyu csitította:- Pszt! Halkabban... - És másnap tüntetően rakott krumplit kért apa vacsorára.- De ne csak krumpli legyen ám, sok tejfel és még több tojás...Mogyoró boldogan könyvelte el apa kívánságát.- Látod, anyu, mindig fukarkodsz! Mondtam, hogy kevés tesz a tojás! Nem baj, ne izgulj. Majd elszaladok a Bori nénihez. Nem most, hagyd azt a kosarat! Majd később. Négy felé, ha már hűvösödik kicsit...- Allergiás leszek, ha csak tojásra gondolok! - panaszolta apa, amikor anyu tojásos tésztát ajánlott a következő vacsorára. - Különben is, a tojásos nokedli téli étel. Nem lehetne talán inkább...- De nem fejes salátával! - biztatta anyu cinkos mosollyal. Végül Bori néni könnyítette meg Mogyoró helyzetét.- Elfelejtettem tegnap mondani, anyu! Bori néni azt üzeni, hogy gyenge kukoricája van. Gyenge, mint a harmat. És édes is. És friss, akkor töri csak le a háza mögötti telken, amikor érte megyünk. Ugye, hozzak estére? Mit mondasz? Imádom a kukoricát! Mért csodálkozol úgy? Azért, mert az utóbbi időben nem ettem meg? Ja, változik az ember ízlése. És ez, ez biztosan százszor jobb, mint a pesti. Hány csövet hozzak?- Négyet - mondta anyu megadóan. Mogyoró remek hangulatban étkezett vissza, jókora kukoricacsövek és Tamás társaságában.- Képzeld, anyu! Micsoda véletlenek vannak! Egész más úton jöttem, és mégis összetalálkoztunk! - közölte ragyogva, és bizonyságul a fiúra mutatott.Gyönyörű barangolások voltak azok. Ha nagyon igyekezett, felért egészen a bányaépületig. A fiú megmutatta a fúrás helyét, s nem messzi onnét a híres sziklafalat. A szikla egyik, vízmosta részén csodálatosan kék kövek húzódtak. Kékségük csillogó volt és lemoshatatlan. Hazafelé jövet újabb és újabb mondanivalójuk akadt.- Képzeld, egyszer találtam az utcán egy bérletet! Az semmi, hogy visszaadtam, de figyeld csak, micsoda cirkusz volt az...A fiú engedelmesen figyel. Olykor csodálkozva hümmög, még a fejét is csóválja közben. Mogyoró hangja bizonytalanná válik ettől a csóválástól. Megpróbálja elejét venni a várható támadásnak.

- Mielőtt folytatnám, légy szíves válaszolni valamire. Mondtál már olyasmit önszántadból, ami éppen az ellenkezője a valóságnak?A fiú meghökken, gondolkozik. Talán inkább a kérdés tartalmán, mint a válaszadáson.- Úgy érted, Kati, hogy hazudtam-e? Ha arra vagy kíváncsi, akkor... Komoly dolgokban, jelentősekben...- Félreértettél. Szó sincs hazugságról! Legalábbis nem úgy hazudni, érdekből, anyagi vagy erkölcsi haszonért. Én az igazság megváltoztatására gondoltam, pillanatnyi szeszélyétből! Igen, trükkből, dacból, ugratásból. "Másnak semmi köze hozzá"-ból... Most már érted, Tamás? Aggodalmasan várakozik.- Talán ha példát mondanál. Ha példával illusztrálnád, jobban megérteném... - feleli tétován a fiú.- Például amikor annak az alaknak, annak a bérletesnek azt válaszoltam, vagyis lódítottam; néztem magam közben a tükörben, s csak mert olyan hangulatom támadt, pontosan ellenkezőnek írtam le magamat...- Hm. Kezdem érteni.- És te, te sohasem teszel ilyesmit?A fiú mosolyogni kezd.- Ha én is: akkor megbocsátható a bűnöd? - kérdezi évődve. Mogyoró elvörösödik. Mint aki észreveszi, hogy valaki bekukucskál az ablakán. Ráadásul nem véletlenül, ő maga húzta el az ablak elől a függönyt.- Én is állítottam olyasmit, ami nem a tiszta igazság. Mert úgy találtam, nem tartozik az illetőre. Idővel, ha kiérdemli a bizalmamat, az őszinteségemet...A lány megkönnyebbülten sóhajt fel.- Szóval te is... Mindjárt láttam rajtad, már akkor a vonaton is! Olyan zárkózott voltál. Észrevettem gyerekfejjel is, hogy nem egykönnyen nyílsz ki idegenek előtt.- És az baj? - vág közbe a fiú kissé támadóan. - Az baj, ha megnézem: ki az, aki előtt hajlandó vagyok kinyílni? Ha kivárom, megérdemli-e, aki előtt elárulom, hogy milyen vagyok?!Mogyoró megáll. Óvatosan, puhán végigsimít egy közel hajló ágon. Ijedten pislog közben a fiúra. "Azt hittem, ismerem már. És még mennyi új és ismeretlen gondolata lehet! Mennyi titka... Ha egyszer elárulná, ha mindet elárulná. Lehetséges, hogy az az igazi kapcsolat két ember között, ha önmaguk húzzák el a függönyt titkos gondolataik elöl? Ha teljesen, ha akadálytalanul megismerheti a másik..."A fiú félreérti hallgatását.- Most bánt valami? Úgy elkomorodott az arcod. És érdekes, most... Most egyszerre olyan elégedettnek látszol, szinte büszkének!"Igenis, büszke vagyok! Büszke és elégedett. Bízok magamban, bízni kezdek... Olyasmire jöttem rá, amit nem lehet tanulni. Amit nem olvastam, senki nem mondta nekem. Én fejtettem meg. Felfedeztem. Én magam..."És hálát érez a fiú iránt.- Neked köszönhetem - mondja ki önmaga előtt is váratlanul. - Ne csodálkozz, a veled folytatott beszélgetésnek köszönhetem, hogy olyan... olyan újszerű gondolataim támadnak. Mintha válasz lenne a tiédre, a te véleményedre. Azért tudok b-t mondani, mert te kimondod előre az á-t.A fiú zavartan hallgat. Aztán mástól kezd beszélni:- Amióta itt vagyok, minden másnap írok a szüleimnek. Közös levélben felelnek, de anyám külön cédulát rejt a borítékba. Azon értesít apám egészségi állapotáról. Utoljára rossz híreket kaptam. Ez az egyetlen ok, amiért szeretnék már hazamenni. Máskülönben...- Máskülönben? - kérdezi Mogyoró izgatottan. - Itt maradnál tovább is? Azután is, hogy lejár a bányában...- Itt. Méghozzá boldogan.

- Meddig?- Ameddig te... - mondja a fiú gondolkozás nélkül. Két szó. Mennyi mindent el lehet mondani két ilyen közömbös szóval!Tudod, volt az osztályunkban egy lány, Révész Jutkának hívták. Sohasem bírtuk egymást! Elsőtől fogva ellenfelek voltunk... Mégis, amikor meghívott egyszer, elfogadtam. Hiúságból, kíváncsiságból, mit tudom én! Talán azért, hogy bebizonyítsam, önálló akaratom van már... Szóval elmentem hozzájuk, és hagytam, hogy felhasználjon önző céljaira. Tűrtem, hogy kinevessenek. Persze tanultam az esetből, de ez nem változtat a dolog jelentőségén! Hogy mért beszélek most róla? Mert mostanában, vagyis az utolsó napokban gyakran jut eszembe az a lány. Hogy miről? Hát... Szilviáról. Főleg amióta...Mogyoró elvörösödik, ég az arca. Érzi, s attól egyre inkább terjeng a vörösség.- Muszáj megmondani? - kérdezi gyáván. Mint amikor kétévesen anyuval alkudozott: "Muszáj lefeküdni már?"- Dehogy. Csak ha akarod."Ha azt mondta volna: Muszáj! Ragaszkodom hozzá! - nem mondanám meg!"- Főleg amióta veled találkoztam! Amióta újból találkoztunk mi ketten. Azóta olyan gondolataim vannak, hogy némi hasonlóság van a két lány között. Nem sok, s nem is a külsejükben. És az is érdekes, hogy...A fiú nem sietteti. Gondosan a lány lépéséhez illeszti saját járását: egy-kettő, egy-kettő. A keményre taposott ösvényen egyszerre csosszan a talpuk. Mogyoró buzdítás nélkül folytatja hát:- Es az az érdekes, hogy anyu ugyanúgy ellenezte akkor, mint most!Szembefordul a fiúval, s mégsem néz rá.- Pedig téved anyu. Szilvia helyes lány. Nagyon csinos és okos, annyi mindenhez ért. Azt hiszem, hogy mindenkinek tetszik...Várja a helyeslést vagy cáfolatot. Kérdezni nem mer, nem is akar. Talán szégyell is. A fiú ágat tor egy közeli bokorról. A hosszú ágról piros bogyók csüngnek. Több a bogyó, mint az apró, zöld levél.- Tessék - mondja, és Mogyorónak nyújtja.- Kösz... Jaj, de szép!- Vigyázz, tüskék vannak rajta - figyelmezteti a fiú. - Nehogy megsértse a kezedet.Mogyoró magasra emeli az ágat, mintha ernyőt tartana a feje fölé. Az ernyő lazán szőtt anyagán átvillan az égbolt. A piros bogyók körül méh zümmög - a kislány zenének hallja a monoton zümmögést. És elfelejti, tökéletesen elfelejti, hogy nem kapott választ.

- Várpalotán különben jól érzem magam. Érdekes hely, Pétfürdő és Inota is hozzá tartozik néhány év óta. Találhat ott az ember mindent: lignittelepet és alumíniumot, erőművet és kőolaj-finomítót. Erdőgazdaságot. Római korból származó, vízvezetékes, falfestményes villák mellett végvár is akad, és modern házsorok... Nem tudtad, hogy vár is van? A XV. században épült, a közepe táján. Később jelentős végvár lett, a törökök ostromának sokáig keményen ellenállt. A Rákóczi-szabadságharc idején a császári csapatok számára bevehetetlen volt! Engem? Engem nagyon érdekel a történelem. Majd mutatok a várról készült felvételeket...Mogyoró elbűvölten hallgatja. Pillantása csupa tisztelet. Nagyrabecsülés. "Ezt is tudod? Ehhez is értesz? - ujjong magában. - Mért örül az ember annak, ha a másik okos? Ha okosabb, mint ő? Ha műveltebb?"- Mondd, Tamás: te is dacoskodsz néha? Megtagadsz valamit pusztán dacból? Vagy engedelmes, jó fiú vagy mindig?A fiú nem csodálkozik, lassan megszokja Mogyoró rapszodikus kérdéseit. Érzi, hogy igenlést várnak tőle. A dacoskodásra vonatkozólag.

- Az ember nem automata, Kati, nem gombnyomásra működő szerkezet, ami válogatás nélkül, gépiesen engedelmeskedik a rátukmált akaratnak. A fiataloknak különösen nehéz a helyzetük: önérzetük van, talán túlzottan is önérzetesek! Nem engedhetik, hogy közhelyek ismétlésével, idősebbek jogára, előnyhelyzetére hivatkozva beleszóljanak minden lépésükbe...Mogyoró nem egészen érti a választ. Élessége kissé megriasztja. Vagy talán a fiú értette őt félre? - rémlik fel benne. Megpróbálja felidézni saját szavait. Újból fogalmazza a kérdést. Végül a fiú segít neki. Kigondolkozva, mintha a tanácsot nem is Mogyorónak, de önmagának szánná, folytatja:- Csak tanuljunk meg, persze, nem ellenséget látni abban, aki ellentmond nekünk, vagy megtilt valamit az érdekünkben.- Rólam sokszor mondják az utóbbi időben, hogy dacoskodom. "Mért vagy dacos, Kati? Majd utólag belátod, kislányom, mire vezet ez az ostoba ellenkezés..." De még rosszabb, ha kegyesen elnézik az embernek! "Megbocsátom neked. Tudomásul veszem, hogy nem rosszaság részedről, nem az engedelmesség megtagadása, csak a koroddal járó, fiatalokra jellemző stb. stb..."A fiú felnevet. Az erdőbe befut az a vidám nevetés, megreccsen valahol egy bozót válaszképpen.- Remekül bebifláztad a szöveget! Úgy hadarod, mint aki...- Nem csoda. Van módom hallani. Még apától is, aki igazán okos, és logikusan gondolkozik, még ő is... És nagyika, ő se unja meg ismételni: "Elfenekellek, te lány, ha dacból nem eszed meg azt az ételt!"Az ösvény néhol elkeskenyedik, nem férnek el egymás mellett. A fiú gumitalpú cipőt visel, lépése elhalkul olykor Mogyoró mögött, mintha ellenkező irányba távolodna tőle. Fülelni kezd: végre! Ismét hallja saját lépte megnyugtató visszhangját. Gyorsan beszélni kezd, hallani akarja a másik hangját is.- Azt még nem is mondtam neked, hogy társadalmi munkában örökbe akartunk fogadni egy gyereket. Egy állami gondozott kisfiút. És mert nem lehetett, mint utólag kiderült, jogilag megoldhatatlan volt, megelégedett az örs egy nagyon-nagyon öreg emberrel.- Örökbe fogadtatok egy nagyon-nagyon öreg embert? - A feltett kérdés hangsúlya már előre nevet a válaszon.- Hát nem szó szerint. De valójában teljesen ránk támaszkodott az Öreg Tag, Úgy hívtuk ugyanis: Öreg Tag! És annyira megszeretett bennünket, hogy komoly gondot okozott év végén...- Amennyiben?- Amennyiben az volt a szándékunk, hogy évzáró után, ünnepélyesen rátestáljuk szegény fejét az új nyolcadikosokra. Támogassák ezentúl ők. Mi középiskolába megyünk, se időnk, se lehetőségünk tovább...- És az új nyolcadikosok nem vállalták az örökséget?- Ők igen. Csak az "örökség" nyafogott. Olyan keserves képet vágott, hogy olyan érzésünk volt, mintha... cserben akarnánk hagyni az áldozatot! Attól tartottunk, végzetes lesz számára, ha finoman odébbállunk. Rájöttünk arra, hogy egy embert, egy élő személyt nem lehet csak úgy örökbe hagyni. Továbbadni, akár egy kinőtt ruhát. Így aztán...- Így aztán? Mi lett az Öreg Tag sorsa?- Nyakunkon maradt. Ráadásul még csak nem is nagyon bánjuk. A nyári szünidőre elküldtük a rokonához vidékre, de ősszel érte megy közülünk valaki, és visszahozza. És minden marad, ahogy volt. Visszafogadjuk védőszárnyunk alá. Pedig egyre nehezebb vele. Már olyan öreg, hogy a hamut is mamunak mondja... Valami módon beszerzünk majd számára egy tolókocsit...

Ilyesmikről beszélgettek barangolás közben, a keskeny ösvényen, az összehajló ágak lugasában. Az út hazafelé túlságosan rövid volt; ahogy múltak a napok, egyre rövidebbnek tűnt. Hamarosan elérték a konyhát.- Tessék az öt tojás - mondta Mogyoró szomorúan, visszatérve a hétköznapi valósághoz. - Képzeld, anyu, Tamás ma hamarabb jött el, én később indultam, s mégis találkoztunk...Aztán kimentek az udvarra, és ott folytatták, ahol abbahagyták: a kerítésnek dőlve beszélgettek. Néha odajött Szilvia is, álmosan hallgatta őket egy darabig, végül ásítva távozott.- Mennyi zöldséget tudtok ti összehordani! Kit érdekel egy főhadiszállás?! Semmi érzékem a katonai dolgokhoz! - gúnyolódott, amikor éppen a padlástér átalakításáról számolt be Mogyoró. - Megyek aludni. Majd leragad a szemem. Holnap átugrunk a Mátrába, fel a Kékesre. Sajnos, már csak pár nap, s itt hagy a társaságom...

Összeveszés

Pénteken egy műanyag állatot hozott a fiú Mogyorónak.- A bazárban fedeztem fel, gondoltam, tetszik majd neked. Már csak azért is, mert az örsödre emlékeztet...Sárga szemű, lompos farkú, szürke mókus volt.- Csak az örsömre? - kérdezte Mogyoró jelentőségteljesen. Elhatározta, hogy az ágya melletti nádszékre ülteti a lompos farkút. Indult is, hogy végrehajtsa elhatározását. A sötét háttérből hirtelen Szilvia surrant melléjük.- Zavarok? - kérdezte kedvesen. Csupa mosoly volt az arca meg a hangja is. - Lefekvéshez készülődtem már, de felfedeztem, hogy itt álldogáltok... Nini, de édes állat! Ez micsoda?- Mókus. Nem látod? - kérdezte Mogyoró ingerülten.- Ha a kezedben szorongatod! Muti csak...Mogyoró féltékenyen nyújtotta oda.- Tényleg mókus! A kisbaba játék mókuskát kapott? Ha szabad érdeklődnöm: milyen alkalomból? Csak nem a búcsú nagy pillanatát készültök vele... - De nem várt választ. - Elutazott a barátnőm Egerbe - közölte bűnbánó arccal. - Ismét szabad vagyok. Biztosan haragudtatok, hogy sohasem tudtam veletek lenni.- Egyáltalán nem haragudtunk - biztatta Mogyoró. Hangja őszinte volt. Még valamit szeretett volna mondani, de lenyelte. Tamás hallgatott. Rosszkedvűen taposta a kavicsokat.- Gondolom, így is jól éreztétek magatokat - mondta Szilvia, és bizalmasan közelebb hajolt.- Remekül - válaszolta Mogyoró hidegen. Tamás ránézett, csodálkozva fülelt az ellenséges hangra. Sohasem hallotta ilyennek.- Meddig maradsz még? - fordult váratlanul Szilvia a fiúhoz. - Lassan lejár a vállalásod, igaz?- Le. Hétfőn megyek utoljára dolgozni. Kedden hazautazom. Kora reggel - válaszolta a fiú kedvetlenül.- Nem maradhatnál egy kicsit pihenni is? Úgy gondolom, maszek módra? A szobád úgyis megvan elsejéig...- Sajnos, nem tehetem. Rossz híreket kaptam otthonról. S még rengeteg elintéznivalóm is lesz.Mogyoró Tamást fürkészte, homlokára komor ráncokat rajzolt a meghökkenés. Most hallott először a keddi indulásról. Elkerülték eddig ezt a témát, ő nem kérdezte - bár folyton az eszében járt -, a fiú nem akart róla beszélni. Mintha titkos megállapodásuk lett volna.- Értem - válaszolta Szilvia elgondolkozva. - Szóval elmégy. Azt hittem, pár napot még együtt szórakozhatunk. Mármint hármasban... Eszerint egy nappal hamarabb indulsz, mint én. Én ugyanis szerdán oldok kereket.Mogyoró rábámult. A sötétben nem láthatta a vonásait, csak elképzelte.

- Az előbb azt mondtad, hogy még néhány napot szívesen szórakoztál volna együtt... - Elharapta a folytatást. - És régebben is mindig azt állítottad, hogy szeptemberig maradsz! "Szeptember elsejéig élvezem ezt az édes semmittevést, s akkor ismét a kényszermunka kellős közepébe pottyanok" - ilyesféleképpen fejezted ki magad. Vagy már nem emlékszel rá?Az idézett mondatot - amelyet első hallásra olyan fennköltnek, olyan sokatmondón eredetinek talált - gúnyos éllel, éneklő hangsúllyal ismételte meg.Szilvia nem vett tudomást az újszerű hangvételről.- Úgy volt, de közben megváltoztattam az elhatározásomat. Nálam, vehetted észre, könnyen megy az ilyesmi! Lassan kiürül az egész fürdőhely, az elitje máris távozott! Figyeld meg, mennyivel kevesebb kocsit látni, külföldi rendszámút szinte semmit. Várjam talán meg, amíg az utolsó fecske is útra kel? Semmi kedvem az egészhez. Utazom és kész! - Ingerült volt a hangja, majdnem goromba.Apa csak az utolsó szavakat hallotta, amikor hozzájuk lépett,- Mindenki utazik hát? Tamás is, Szilvia is? Csak mi maradunk itt árván? - kérdezte kedélyesen. Megérezte a puskaporos levegőt. - Tudjátok, mit tervezek, gyerekek? Anyáddal is megbeszéltük, Kati! Azt, hogy mivel...Megállt, élvezte, hogyan fordul feléje a figyelem.- ...mivel a mi időnk is lejár lassacskán, búcsúvacsorát rendezünk a Bükkgyöngyében! Vasárnap este. Mindenkit meghívunk, a kedves jelenlevőket és a...Nem folytathatta. Mogyoró a nyakába csimpaszkodott, szokásos módján egyetlen lendülettel vetette magát a mellére.- Remek! Apa, hogy te milyen remek vagy! Mindig kitalálod az ember titkos vágyát! Még az olyat is, amiről ő maga sem tud... Ugye, Tamás, te is örülsz? És talán még Szilvia sem bánja...Szilvia sem bánta.- Tényleg mulatunk, Madár bácsi? Igazán? Az csodás lesz! És én már azt hittem, csak unatkozhatom itt... És nagyapa? Nem tiltakozik? - kérdezte fintorogva. Szaglászó-szipogó mozdulatokat végzett közben, orra mozgott, mint a nyuszié. - Mi a véleménye a nagypapának?- Mi lenne? Ő is velünk tart. Még táncolni is szándékszik a hölgyekkel - nyugtatta meg apa. Szilvia önfeledten tapsikolt.- Táncolni fogunk, Katalin! Mit szólsz hozzá? Felveheted az ünnepi alkalomra azt az aranyos...Titokzatosan pislogott. Mogyoró meglökte, kicsit erősnek sikerült a lökés.- Mit izgulsz úgy? Nem gondoltam semmi rosszra. Azt a finom blúzodat, a hozzá való bársonymasnicskával...Mogyoró ráförmedt:- Hagyd abba, jó? Bolondokat beszélsz...Egyáltalán nem tetszett neki Szilvia túlzott lelkesedése. Mintha nem járt volna eddig is eleget szórakozni! Csak az egriekkel is, az ötszázas Fiattal, s azonkívül...Aztán egyszerre s szerinte teljesen indokolatlanul a piros bogyós, méh zümmögte ág jutott eszébe, a feje fölé boruló, az éj kékjét átengedő virágernyő, és nyomban elhatározta, hogy nem engedi elrontani az örömét. És hogy szép lesz azon az estén. Legalábbis csinos.

Már délután hozzáfogott a készülődéshez. Magára zárta az ajtót, aztán a tükör elé osont. Bőre égett a napozástól, szeme kivillant barna hátteréből, haja kifakult, s még szőkébbnek látszott. Sokáig, merőn nézegette magát. Aztán az ablak elé húzta a kartonfüggönyt, és kitárta a szekrényt. Jó ideig tétlenül ácsorgott. Nem tudott dönteni.Tulajdonképpen ő is a fehér blúzra gondolt, mindjárt az első pillanatban, a tiszta selyem, puhán simuló, hűs érintésű blúzra. Kiemelné aranyszínét, eltakarná alakja szögletességét. De nem veszi - hogyne, hogy Szilviának legyen igaza... Hogy azt higgye...

És ha a világoskék kosztümjében menne, a divatos fazonú vászonkosztümben? Egyszerű, s mégis jól mutat. A szoknyája remekül áll. Az lenne a legmegfelelőbb. Vagy a fehér mintás ruhát, az talán előnyösebb? Ha nagyika itt lenne, gúnyolódna: "Annyi a göncötök, azt se tudjátok, melyiket aggassátok magatokra! Az én időmben volt az embernek egy kimenő meg egy másik rendes - ha volt! Mert nem mindenkinek adta meg a sorsa..."Igen, a fehér lengébb is, nem olyan meleg, mint a vászon, és felnőttesebb a szabása...Megáll a mozdulata, amellyel az akasztón pihenő ruha után nyúlt. Ismét Révész Jutkára kell gondolnia! Ahogy félrevezette, ahogy becsapta őt! Kelepcébe csalta, bolondot csinált belőle...Szilvia is félrevezeti. Ki akarja nevettetni ő is. Azért mondta tegnap óta annyiszor: "Legyünk gyönyörűek, Katalin! Ha akarod, egy kicsit, csak egy parányit megsötétítem a pilláidat. Sűrű és hosszú pilláid vannak, de olyan szőkék, egyáltalán nem érvényesülnek. A szemhéjadat kékre festem, ne ijedj meg, senki sem veszi észre. Olyan finom zománckékre..."Csak ne segítsen neki. Ne tegyen semmit az érdekében. Tartsa meg a tanácsait is: "Az elegáns hely, Katalin, ott nem lehet akárhogyan megjelenni..."Nem lehet megjelenni! Hogy ő a végén farmerben, kopott térdű, szürkére fakított, csípőjéig letolt farmernadrágban jelenjék meg, dacolva "idióták fejében született előítéletekkel, érelmeszesedéses öregek ízlésével, valóval és nem valóval" - ahogy gúnyolni szokta...És megint ő legyen mellette - Szilvia farmere mellett s a többi tizenéves mai fiatal mellett - az oda nem illő, a nevetségesen kirívó, a "rokokó kosztümös", a komikus, mint akkor, Jutka meghívott vendégei között, a naphegyi villában.Szó sem lehet róla! Azóta okosabb lett. Tapasztaltabb. Már nem a konyakos meggyet szorongató kislány! Őt nem hozzák többé olyan helyzetbe - méghozzá Tamás előtt. Tamás előtt, aki utálja a mesterkéltséget, a nem természetest, a kiöltözöttséget. Elég volt egyszer. Még most is égeti a szégyen, ha visszagondol rá.

Kívülről lenyomták a kilincset.- Hát te? Mért zárkóztál be? - kérdezte anyu barátságosan. Egyáltalán nincs felháborodva. Mintha rendjén találná a dolgot.- Csak... mert féltem, hogy valaki... - válaszolja Mogyoró, és ijedten körülnéz.- Ennyire siettél az öltözködéssel? Rengeteg időnk van még. Szilvia haza sem jött még a strandról. Ha együtt akartok...Világossághoz szokott szeme csak most fedezi fel a lánya ruházatát. Egy pillanatig nem tud megszólalni.- Ebben a meleg pulóverben akarsz, sötét műanyagban ilyen hőségben?! Gyászos feketében...Nyel egy nagyot. Apa figyelmeztetése jár az eszében. "Ha csak teheted, ha meg tudod állni, ne ellenkezz vele! Csupa dac az a taknyos lány. Nem vetted észre, hogy minden tiltó szó, minden ellenvetés olaj a tűzre?"- Talán valami élénk színűvel, egy sállal esetleg... - folytatja könnyedén, és közelebb lép.Mogyoró feléje fordul végre. Most szemben állnak, egészen szemben, egészen közel.- Nem kell sál. Van láncom, nézd meg! Ha nem is színes... ha nem is rikító, de éppen ez illik hozzá! Direkt hozzá vettem. A nyugati divatlapokban csupa ilyet látni. Ilyet hordanak a modern toalettekhez... Meglepetésnek szántam, azért nem mutattam eddig...

A meglepetés tökéletesen sikerült. Anyu mereven nézi a karikákat. Már nem sokáig tud apa intelmébe kapaszkodni. Csodálatos módon neki is a Boldizsár jut eszébe. Nagyika rég kimúlt, korcs származású foxikutyája, a nyakára feszülő vaslánc, amelynek hosszát s teherbírását az időnként fogságra kényszerített házőrző mindannyiszor kipróbálta, ahányszor csak járókelő haladt el a kerítés közelében.- Ó... - végül csak az az egyetlen "ó" formálódott ki anyu száján, de az is halkan, leheletszerűen. Mert Mogyoróra pillantott közben, s megfeledkezett minden másról.

Némán nézegeti a lánya arcát, figyelmesen vizsgálja. Szerelné elkapni róla a tekintetét, zavartan menekülne, mintha nem számára készült képet lesett volna ki. De nem tudja. Odatapasztja a meglepetés. S valami forró, könnyeket sajtoló meghatódás is. Olyan különös, olyan várakozó ma ez a kislány! Igen - ez a megfelelő kifejezés! Édes gyerekarcán, erőltetett mosolyán, eltökélt vonásain, az egész lényén izgatott, feszült várakozás látszik. Hogy eddig nem vette észre! Ezt a szeme előtt történő, csodálatos változást!- Igazán csinos vagy. Vigyázz, ne gyűrd össze a szoknyádat, az a vászonanyag könnyen törődik. Eredj ki a kertbe, ott legalább van egy kis szellő - suttogja végül, mintha berekedt volna.Mogyoró boldogan engedelmeskedik. Nagyot, mélyet lélegzik - nem, inkább fellélegzik. Megúszott valamit: vitát, ellenvetést, csökönyös szembehelyezkedést - mindazt, amire felkészült. Kifelé indul. A karikákból font hosszú lánc minden lépésénél ide-oda lendül.

Jó asztalt kaptak a kerthelyiségben, közel a táncolókhoz. A vacsora ízletes volt, még anyu is elismerte. A zene hangulatos, nem olyan vadul harsogó, amitől apa menekül. A lomboktól árnyalt világítás romantikus hátteret varázsolt a helyiség köré.Túl szép minden ezen az estén, az ő estéjén. Az övé - apu neki szánta. Ha nem is mondta ki szavakkal, ő mindjárt sejtette. Szilvia halványlila, habkönnyű ruhát visel, haját ezüstpánt fogja körül. Szeme megnagyobbodva ragyog sötét pillái védelméből. Mogyoró tekintete hol a nagylányra siklik - kis csalódással, mert az nem csapta be, s tényleg "gyönyörű" lett -, hol Tamáshoz menekül. Most látja őt először öltönyben, fehér ingben. Az az ünnepélyes, hófehér ing...- Nem lesz meleged? - kérdezte a fiú aggodalmasan, s nem tett egyetlen megjegyzést sem a fekete pulcsira. Mogyoró enyhe nyomást érez a torkában, természetesen igyekszik viselkedni, érdeklődéssel figyelni. Mellettük haladnak el az érkező vendégek s a táncba igyekvő párak. Könnyű, színes ruhát viselnek a nők, fiatalok, idősek is. Megint ő a "rokokó ruhás" közöttük, a kirívó, az oda nem illő. A fehér blúzra gondol s a mintás ruhára, ahogy a szekrényben lóg. Most már mindegy. Csak az az ostoba lánc ne ütődne az asztal széléhez, ahányszor megmozdul. Olyankor - úgy érzi - mindenki feléje fordul, s a csengő-bongó hangra figyel. A fekete pulcsi nemcsak meleg, kicsit szúrós is. Idegesítő az a viszketést kiváltó érintés. A vállát fel-felhúzza időnként, hogy távol tartsa bőrétől. Anyu egyszer rá is nézett: micsoda új szokás ez megint? Nemrég a copfját dobálta hátra."Ezután hagyom, hogy szurkáljon. Ki lehet bírni. Ezrek és ezrek viselnek hasonló anyagból..." - határozta el, s megnyugtatóan néz vissza anyura.Szilvia sem tesz megjegyzést az öltözetére.- Mért nem vártál meg? Azt hittem, együtt jövünk! - csak ennyit kérdez. Nincs is alkalma vele foglalkozni. Eleven hangon, egyfolytában beszél. Mindenkihez, de főként Tamáshoz intézi szavait. Ha mosolyog, márpedig gyakran mosolyog, feszes arca középen picikét behorpad. Nyelvét beledugja az édes borba, néhányat kortyol, s még jobb kedve támad. A húsétel után parfét kér.- Te nem kérsz, Katalin? - kérdezi gyengéd hangon. Most fordult először feléje. - Vagy nem szereted?Mogyorót dühösíti a húgocskának kijáró, gyengéd hang.- Az mi? - érdeklődik hangosan, hogy bizonyítsa, nem szégyelli tudatlanságát. - Még sohasem ettem! Anyu nem főzött. Vagy inni kell?Tamás nevet. Vagy kineveti? Mintha elégedett lenne az a nevetés. Megszólal a zene. Szilvia ezüstszandálja orrával veri a kőpadozatot. Ütemes kip-kop. Még dúdol is hozzá.- Táncoljunk? - kérdi egy idő után, hogy senki sem vesz tudomást igyekezetéről. Tamás Mogyoróra néz.- Táncoljunk? - ismétli ő is.

- Nem... Dehogyis - dadogja a kislány. Rémült a hangja, mintha megijesztették volna. Pedig erre a lágy, puha dallamra olyan egyszerű lenne. Olyan szép lenne követni...Most mégis meg keli igazítani a pulcsit. Kibírhatatlanul szúr.- Ne vonogasd a vállad - súgja anyu a másik oldaláról. Mint egy kisbabát, utasítja. - És válaszolj, kérlek, tisztességesen, ha kérdeznek!- Köszönöm, a magam részéről nem akarok. Ne haragudj, én nem tudok rendesen táncolni. Csak úgy... házi használatra. Majd jövőre, ha a gimnáziumban lesz tanfolyam, anyu megígérte..."Ostobaság! Ennyit igazán tudok. Amikor tvisztelni hívtak, s fogalmam sem volt azoktól a rugózó-rángatódzó figurákról, odaálltam. Most meg, vele, ővele, gyáván visszautasítom!"- Hát akkor - mondja Tamás, és feláll. - Szabad?"Kényszeredett volt az a hát akkor? Fájdalmasan lemondó vagy örvendező? Én nem is tudom... - tanakodik Mogyoró. Homlokán finom permetként csapódik ki a verejték. A nyakát is nyirkosnak érzi. - Az ember azt hinné, logikusan arra következtetne, hogy estefelé lehűl. Főként a szabadban, az erdő közelében. Itt meg egyre melegebb lesz!"Szilvia felpattan, mint egy labda, ugrik talpra.- Boldogan! - búgja Tamás felé, s már menet közben, ahogy a tánchely felé igyekeznek, a zenére ringatja magát.Olyan szépen táncolnak. Olyan könnyedén. Olyan összeszokottan. Mintha százszor gyakorolták volna. "Ha még egyszer felkér, akkor elfogadom. Nem hagyhatom, hogy újra Szilviával... Csak ne lenne rajtam ez a vacak. Olyan, mint egy kályha, őrültség volt... Ennek is Szilvia az oka!"Ennek is? Még minek vajon? Mindennek, ami elhalványítja ennek a csodálatos estének a hangulatát. Hogy olyan bájosan hullámzik a fiú karján. Éppen ennek a fiúnak a karjánl Hogy úgy kacag, olyan csengő-csilingelőn. Hogy azt mondja, éppen amikor az asztal közelében haladnak el:- Csudi érdekes lehet az a kék szikla! Mondd: tényleg kék? Nem mázolta be valaki? Idegenforgalmi célzattal? De szeretném megnézni, mielőtt elutazom. Minden nyáron itt vagyok hétszámra, s még sohasem...Ez nem igaz. Egyszer említette, az első napokban, hogy fiúkkal meg lányokkal megpróbálták bevésni a nevüket a kék sziklafalba, de az keményen ellenállt...- Unatkoztál? - érdeklődik Tamás, amikor nagyon sokára visszaül a helyére. Még ilyen hosszú szám egy sem volt. - Mért lettél olyan komor?- Komor? Én? Mért lennék komor?- Én is azt kérdezem.- Egyáltalán nem vagyok az. Néztem a táncolókat, figyeltem, miről beszélnek. Idehallani néha, hogy miket...- Meleged van? Olyan bágyadt az arcod.- Ó, dehogy! - És előveszi a zsebkendőjét, az asztal alá hajol, mint aki keres valamit, s közben lopva végigtöröl a homlokán. A művelettől még melegebb lesz körülötte a világ.- Nem akarnál mégis táncolni? Ez olyan egyszerű, sima lépésű. Majd én vezetlek.- Szó sem lehet róla! Nem szoktam megváltoztatni az álláspontomat, mint egyesek! - Maga is érzi, milyen ingerült a hangja. "Álláspontomat?!"Szilvia messze jár, egy idegen fiatalember karján lebeg. A fiatalember udvariasan meghajolt apa előtt az imént, s tőle kért engedélyt.- Megengedi, hogy a kedves lányával táncoljak? - És Szilviára mosolygott. Apa zavartan intett igent, a nagypapa méltatlankodva hümmögött.- Minek kell idegenekkel... Ki tudja, mifajta! Mogyoró előregörnyedve ül.

- Ha szeretnél táncolni, csak menj nyugodtan! Velem ne törődj - biztatja a fiút, amikor Szilvia felhevültén visszatér az asztalhoz.- Nem szeretnék. Ha szeretnék, szólnék. Egyszer fel kellett kérnem, azt hiszem, te is tudod - válaszolja a fiú szigorúan. Mogyorónak jólesik az a szigorúság. Egészen megkönnyebbül tőle. Hűs szellőt érez a fák irányából. Még a csúszkáló láncról s a szúrós anyagról is elfeledkezik egy időre.Tizenegykor apa a fizetőpincért hívja. A nagyapa már bóbiskol anyu szomszédságában.- Máris? - kérdezi Szilvia szomorúan. - Nem maradhatnánk még egy egész kicsit? Olyan remekül érzem magam. Olyan isteni ez a zenekar. Nem csoda, pesti srácok...- Sajnos, nem lehet. Van közöttünk, aki korán reggel dolgozni indul - utasítja vissza apa udvariasan. De Mogyoró tudja, hogy apa őmiatta kíván hazamenni. Hiszen még gyereknek tartja.Kifelé menet a vendéglőből ismét elborult a kedve. Tamás rövidesen hazautazik. És ő ma este elmulasztott egy alkalmat, ami ki tudja, visszatér-e egyhamar? Vajon anyu mért nézett rá olyan furcsán?Gyönyörű erdei úton haladnak, a bokrok felől virágillat árad. A sötétséget alig enyhítő holdfény csupa titokzatosság. Anyu leghátul andalog, ábrándosan lépeget, mintha ő lenne tizennégy éves!- Anyu... - suttogja Mogyoró egész közelről. - Ugye, milyen csodálatosan szép ez az este?- Igen - válaszolja anyu kurtán. Kuncogás hallatszik a hangjából. Mogyoró szeretne meggyőződni az okáról. - Anyu - szólal meg ismét. - Mit néztél az előbb rajtam? Már a vendéglőben is észrevettem, hogy egyre engem figyelsz!"Igazán csinos vagy" - azt mondta odahaza, indulás előtt. Hátha valami hasonlót, egy újabb bókot présel ki belőle? Talán az a néma, döbbent csodálkozás is a külsejének szólt...Anyu gondolkozik, mintha mérlegelné: elárulja-e a nagy titkot? Eszerint nem tévedett. Buzdítani kéne: "Rajta! Kifelé, bátran! Nem bízom el magam, ne félj..."Anyu nem hallja meg a néma biztatást.- Figyeld csak, Kati! Hogy világít ott valami! Ott... benn a fák közt. Talán szentjánosbogárka...Mogyoró követi a pillantását. A megadott irányba bámul. Csalódást érez.- Nem látok semmit - jelenti ki ridegen. - De még nem feleltél arra, amit...Anyu megadja magát.- Azt néztem, hogy egy kicsit... fekete a nyakad. Hátul, a nyakszirten. Az a lánc megfogta. Ne félj, más nem láthatta, csak én ültem olyan helyzetben...- Mért nem szóltál előbb, anyu?l Lemostam volna vagy levetem... De most azonnal, igen! Kérlek, maradj egy pillanatig! Dörzsöld le a nyakam. Soha többé nem rakom fel...Anyu nem haragszik a kilátásba helyezett mellőzésért. A pénzpocsékolásért. Inkább kis elégtétel hangzik a szavából.- Most ne, Kati! Majd otthon szappannal lemoshatod. A sötétben senki sem veszi észre.- Rendben van. De azért leveszem!A táska halk kattanással nyílik, majd becsukódik.- Mehetünk - mondja aztán kis sóhaj kíséretében Mogyoró. - Alaposan lehagytak bennünket a többiek. Úgy látszik, nem hiányzunk nekik. Gyere, siessünk!Megfogja anyu karját, és húzza magával. Sikolyokkal fűszerezett nevetéssel futásra kényszeríti. Mulat közben, hogy anyu magas sarkú szandáljában milyen ügyetlenül bukdácsol a hol köves, hol lágyan süppedő talajon.- Szaladjunk, anyu! Érjük utol őket!Kicsit liheg ő is. Távolról meghallja Szilvia kacagását s a bosszankodó dörmogést is, ami Tamás válasza lehet.- Olyan csodásan érzem magam, anyu...

Holott annak az ócska láncnak a levetése s az illatos erdei út hűvössége sem szabadította meg attól az ismeretlen, mindeddig nem tapasztalt érzéstől, ami a torkát szorongatta.

Anyu sokáig ült még a sötét kertben, és apával suttogott. Éjfél jóval elmúlt, amikor apa ásítva kijelentette:- Na, tegyük el magunkat holnapra! Jó lenne, ha reggel korábban indulnánk a strandra. Mielőtt a nagy meleg...Csendben osontak a házba. Mint mindennap, anya tapogatódzva Mogyoró ágyához lopódzott. A lánya békésen aludt, hangtalanul szívta a levegőt. Meg sem moccant a közeledő léptekre. Az ablak félig nyitva, szellő lebegtette a függöny anyagát. Felhő szűrte holdfény hullott a verandára. Homályosan látszottak a környező tárgyak, a háziak porcelán figurái a polcon, a gyümölcsöstál az asztal közepén s a levetett ruhadarabok kis halma a nádfonatú széken.Anyu már a sötét szoba felé tartott, s ahogy megfordult, beleütközött a székbe. "Még felköltöm szegényt" - gondolta ijedten, s mozdulatlanná meredt. Akkor vette észre, hogy ütközés közben lesodort valamit a székről. Óvatosan nyúlt érte: a fekete, durva tapintású pulóvert tapogatta ki a földön. Ahogy visszahelyezte a helyére, a ruhahalom szélén apró, világos tárgyat fedezett fel. Azonnal megismerte - a szürke mókus volt.- Károly - suttogta a szobájukba érve. - Mondd, Karcsi! Nagylány a mi lányunk? Aki mókuskával játszik elalvás előtt, vagy csacsi kisgyerek még, aki gyászos-öreges holmit ölt vékony alakjára, s ócska vaskarikát függeszt a nyakába?Apa - szokása szerint - halkan köszörülte a torkát. Számtani műveleteket végzett közben. "Hm. Játék mókus és fekete pulóver. Oktalanul kicsorduló könnyek, és visszafojthatatlan kacagás. Hízelgő nyakba ugrás és ellenséges, dacos sértődgetés. Csacska, naivan felvetett kérdések - mindez együttesen, egyenlő a mi tizennégy éves, se gyerek, se felnőtt lányunkkal!"De a gondolatban összeadott tételekből egy lényegesen fontos hiányzik. Apának ugyanis nincs tudomása arról, hogy a lánya alig néhány nappal azelőtt, egy keskeny erdei ösvényen megfogalmazta az emberi kapcsolatok pontos fokmérőjét. A gondolataink elől "önként elhúzott függöny" elméletét.

Alighogy felnyitotta a szemét, tudta, hogy elkésett. Tamás bizonyára már messze jár. Kábultan mászik ki az ágyból, s hunyorgó szemmel az udvarra igyekszik. Anyu öblítővízért megy éppen a kúthoz.- No, kialudtad magad? - kérdezi. Olyan derűs, mint a napsütötte udvar. - Hiába leselkedsz, Tamás már réges-régen elment! Van egy órája is!Mogyoró nem figyel a cinkos hangra. Csak a szomszéd házat kémleli, a kulcsra zárt ajtót, csendes ablakokat s a földön heverő, éretlen almákat. Holnaptól kezdve senki se választ ki közülük egyet, s vezeti lábával a kapu felé. Hűségesen, nem cserélve, ugyanazt az almát...Ma láthatta volna utoljára azt a játékos kivonulást, és elmulasztotta. Szomorúan indult vissza a verandára. Egyetlen vigasztalása az volt, hogy közel a délután.A strandra ímmel-ámmal készülődött, a csak fél füllel, durcás képpel hallgatta apa szemrehányását is:- Majd mennél még, édes lányom, szívesen egy hét múlva!Szilviát sehol sem látta, de nem is hiányzott a társasága. A vízben alig tartózkodott, hűvösnek találta. Ebéd után kifeküdt a gyékényszőnyegre, és elaludt.- Így jár, aki lumpolni jár! - szellemeskedett valaki a füle közelében. Felnézett - apa volt. - Indulunk haza. Csak terád várunk - mondta, amikor Mogyoró végre teljesen felnyitotta a szemét. - Anyád még nem is vásárolt vacsoráhozvalót!- Hány óra? - ugrott talpra a kislány. A hirtelen mozdulattól vagy a valóságra döbbenéstől hevesen vert a szíve.- Negyed négy - mondta apa diadalmasan. - Átaludtad a fél napot! Hiába, nem szokta ökör a...

"Apa és a közmondásai! Az örökös, behelyettesíthető közmondásai!"- Mért nem keltettetek fel hamarább? Máskor ilyenkor már otthon vagyunk! Tudod, apa, hogy én...Beharapta az ajkát. Sértetten elhallgatott.- Mi vagyok én, ébresztőóra? Hogy tudjam, hánykor méltóztatik a kisasszonynak...Nem hallgatja tovább. Vágtatott a kabin felé.- Anyu, megengeded, hogy én öltözzem előbb?- Ha olyan sürgős... - Anyu nem faggatja. Anyu olykor-olykor remekül viselkedik. Még biztatja is a kijáratnál: - Mehetsz előre! Én még bevásárolok. Vajat és sajtot. Talán valami felvágottat is...Hálából szeretné felajánlani: "Hozzak tojást? Legalább öt friss tojást, anyu..." - de makacsul hallgat. Nem ébresztették. Erővel hagyták elaludni!Fut egészen hazáig. Csak ledobja a vizes holmit a verandaszékre. Ruhát sem vált. Csak mielőbb... Odaát mintha mocorogna valaki a szőlőlugasban. Szilvia lenne? Vigyáznia kell, hogy meg ne lássa őt. Még ráakaszkodna: "Szeretném megnézni a kék sziklát! Veled tartok, Katalin!" Hogyisne! Csak az hiányzik. Utolsó nap...Fut ismét. Zihálva szedi a levegőt. Rövidít, levág a kanyargó útból, belép az erdőbe, másból meg a műútra téved. Dudálva előzi egy autó, valaki ránevet:- Halló, kiscsaj! Nem akarod igénybe venni a lóerőt?"Vissza a piros jelzésű ösvényre. Ott legalább nem találkozik ilyen gépesített barmokkal. Most meg kell állnia, letörölni zsebkendővel fénylő homlokát, vonásait rendbe kényszeríteni, szandáljából kirázni a homokot. És a haját... a fürtjeit is..."Neked a kócosság áll a legjobban. A természetes kócosság. Sohase csinálnék frizurát a helyedben! - Akkor hagyjuk a hajam. Ha Tamásnak úgy... Csak nem kerültük el egymást? Azzal, hogy letértem, hogy rövidítettem? - kérdezi önmagától ijedten, amikor kibukkan előtte a bánya bejárata, s távolabb meglátja a fúrótornyokat. - Itt kellene lennie. Máskor, ha korán indultam, és idáig értem, itt állt már..."De most nem áll ott. Oldalt, az erdő szélén, a kék szikla közelében fedezi fel végre. Egy szögletes kövön ül. Merev testtel, kényelmetlen helyzetben, s még hátulról is látni, hogy valamire feszülten figyel. Közeledő léptekre? Valakire, akinek régen meg kellett volna érkeznie?Vagy arra a fehér vászonsortos, kibontott hajú lányra, aki csacsogva, élénken magyaráz neki valamit? Mogyoró nem tudja megállapítani. Nincs ideje törni rajta a fejét, sem hallgatódzni, sem megkérdezni. Nincs ideje, mert meglöki a dac, taszítja a sértődés. Rohannia kell visszafelé.Ugyanazon az úton, a legrövidebben és még sebesebben. Eleinte lábujjhegyen, zajt kerülve, nehogy felfedezzék. Aztán szabadon, dühös vágtatással, hogy mielőbb hazaérjen.

- Hát te? - kérdezi anyu a konyhából. - Ma véletlenül nem találkoztatok...Abbahagyja. Olyan dúlt a lánya arca, csapzott a külseje. Valami érhette.- Eredj, mosakodj meg, Kati. Csupa por a képed. Akarsz egy kis langyos vizet? A tűzhelyen, abban a piros lábasban találsz...Jó félóra beletelik, mire Tamás megérkezik. A konyhába jön egyenesen.- Te itthon vagy? - kérdezi halkan Mogyorótól. - Mért nem jöttél fel? Mostanáig vártalak."Vártál? No ne mondd! Még hazudsz is?" - akarja mondani a kislány, de fékezi haragját.- Gondolom, jól szórakoztál várakozás közben nélkülem is... - Érzi, hogy Szilvia modorát utánozza. Most veszi észre, hogy anyu tapintatosan kivonult a konyhából. A teafőző edényben forrni kezd a víz. Figyelmeztetni kellene anyut...

- Ne legyél ostoba, Kati! Ha egyszer felmászott oda, mit tehettem? Kergessem el? Megmutattam a sziklát, és kész. Azt vártam, hogy odajössz, azért nem siettem haza. Tulajdonképpen mért is nem jöttél? Vagyis ha láttál...- Hívtál?! - Úgy szaladt ki a száján, mint egy csattanó pofon.- Hát persze. Nem találtad meg...Oda se figyel. Már nem tud uralkodni a szavain.- Összetévesztesz valakivel! Aki fehér sortot visel! Engem egy hanggal sem...- Mondtam, hogy ostobán viselkedsz! - dörmögi a fiú rosszkedvűen. - Este is beszéltünk róla, a vendéglőben. Hogy még egy napunk van. Itt - már csak egy utolsó. Hogy elbúcsúzunk mindentől és egymástól... És reggel a tégla alá tettein a szokásos cédulát...Indul kifelé, mint akinek nincs több magyarázni valója. Az ajtóban anyuba ütközött.- Igen, máris megyek. Köszönöm, igazán ettem már! Csomagolnom kell, és szeretnék korán lefeküdni. Hatkor, az első busszal keli lemenni, hogy elérjem a vonatot.Anyu erősködik.- Legalább egy csésze teát, Tamás. Egy szelet vajas kenyérrel Paprika, paradicsom is van, és...- Köszönöm, igazán nem kérek!Már átlépett a kerítés résén, a kidőlt oszlop helyén, már csak a háta látszik. Felhősödik az ég, mennyire borul... Most éri el a zöldre festett, korhadt asztalt. A téglát emeli.- Tamás! Add ide azt a papírt! Az az enyém! Nekem szántad, add ide...A fiú markába gyűri a fehér cédulát, keményen préseli. Kemény az arca is.- Már nem érdekes - mondja haragtalanul, és nem néz a lányra. Aztán a földre szórja a gombócot, és messzire rúgja. - Aki nem bízik bennem, az...Nem fejezi be. Gyors léptekkel siet a házba. Mogyoró áll, bámul utána, keresi, kutatja, mintha bújócskát játszanának, reménykedve fürkészi a sötét házat: mikor toppan elő valahonnét ismét? Nem lehet, hogy komolyan... Nem mehet el búcsú nélkül. Anélkül, hogy megbeszélték volna... Anélkül, hogy elmondhatták volna egymásnak azt a sok mindent, amit eddig elmulasztottak!- Kati! Kihűl a teád! Gyere már...- Igen, anyu, Jövök...Gépiesen tett néhány lépést. Aztán visszafordult, és keresgélni kezdett. Elhúzta a bokrok ágát, lábával kotorta a száraz leveleket. Végre meglelte. Nem törődött azzal, hogy kileshetik az ablakból, óvatosan bontogatta, simogatta, egyengette a tönkregyűrt papírt.

"Gyere biztosan. Korán indulj, ha tudsz. Szeretnék valamit elmondani - két dolgot is! Egyet, amit már az első perctől tudok. A másikra csak nemrég jöttem rá, de meg akartam bizonyosodni előbb, hogy megérdemli-e az, aki előtt elárulom. Várlak! T."

Nyugtalanul aludt, hánykolódott álmában, s ha fel-felriadt, egyre a cédula járt az eszében, "Ostobán viselkedsz..."De milyen ostoba is volt! Eszébe sem jutott cédulát keresni a tégla alatt, pedig hányszor üzent ott a fiú! Néha ok nélkül is. És ő visszafordult, ahelyett, hogy meghallgatta volna, ahelyett, hogy alkalmat adott volna a kimagyarázkodásra. "Aki nem bízik bennem..."Újból elszunnyad, s újból kitépi álmából a nyugtalanság. Ha nem ez volna az utolsó nap... Ha volna ideje, alkalma, módja bevallani neki. Mentegetődzni előtte...Megnézte az órát: négy óra sincs még. Hajnal. Túl korán. Amikor égő szemmel újból az órára lesett, már fél hat volt. Abban a pillanatban ráébredt, hogy mit kell tennie. Kilopódzni, és csendben várni, amíg kijön a házból, útra készen. Oda kell menni a kerítéshez. "Bocsánatot kérek, Tamás! Soha... soha... soha többé" - ezt kell mondania. Akármilyen nehéz is az ilyesmi - ezt kell tennie. Olyan önérzetes, olyan büszke az a fiú. Ha nem kér bocsánatot, talán többé nem is látja!

Egyszerre megkönnyebbül. Úgy öltözik, bújik a köntösébe, mintha megbeszélt randevúra sietne. Bizonyára várja is a fiú, hiszen ismeri őt. Sejti, hogy időközben rájött az egyetlen, a helyes tennivalóra. Amivel jóváteheti.Odakint néma csend. Üres csend. Egyedül van ébren az egész környéken. Az utcán sem halad senki. Hűvös a levegő, ki hinné, hogy kilenctájban ismét hőség lesz?Végre. Lépések. Valaki közeledik. Csosszanó, ügyetlen léptekkel közeledik. Öregember lépései. Szilvia nagypapája settenkedik elő a szomszéd házból.- Jó reggelt! - leheli Mogyoró. - Szomjas voltam, azért... - Úgy mentegetődzik, mint akit rajtakaptak.Az öreg ránéz. Fakó a szeme és véreres. Orrával szipogó mozdulatot tesz. Nem szól, csak bólint.- Péter bácsi ilyen korán ébredt fel? - kérdezi a lány, mert idegesítenek érzi a hallgatást.- Máskor csak hat után, de máma szerettem volna egy kis gyümölcsöt adni azzal a fiatalemberrel. Gondoltam, frissen szedem. Aztán elkéstem vele!- Már elment? - suttogja Mogyoró. Nagyobb hang nem telik erejéből.- El az. Nagyon igyekezhetett, hogy elérje az autóbuszt. És olyan csendben mesterkedett, hogy észre se vettem!Mogyoró elfelejt köszönni. Szó nélkül fordul a verandára. Nyeli a könnyeit. Aztán lóhalálában öltözni kezd, a zöld ruhát rángatja magára - a zöldet, amin olyan szívesen legeltette szemét a fiú. A szandálját kezében viszi kifelé. A kapura vigyáz, óvatosan húzza el a vaspántot, s engedi helyére. Az utcán itt-ott lézeng már néhány alak. De senki se törődik vele, akárhogy is rohan a központ irányába."Elérem! Ha csak egy percre is, de látnom kell! Ha csak egy szót is... legalább egy szót oda kell kiáltanom! Kell... kell..."A kis térről éppen akkor fordult ki a busz. A háta látszott már csak, porlepte háta, a rendszámtáblával a közepén, amint egyre gyorsulva suhant az oldalt sorakozó fák között.Mogyoró futott még néhány lépést - a lendülete vitte előre tehetetlen lépteit -, aztán feladta a reménytelen harcot.

Távolsági beszélgetés(Epilógus)

Virágcserepek szegélyezik a kert mélyén meghúzódó postaépület tornácát. Húsos levelek csüngnek a cserepekről lefutó ágakról, eleven, zöld vízesésként igyekeznek földet érni. Színes virágszirmaikat zizzenő szárnyú méhraj lebegi körül. Békés nyugalomban pihen a kert s az egész környék.Odabent, az apró ablakos postahelyiségben fülledt augusztusi hőség, a fehérre meszelt falak sem kínálnak hűs támaszt a várakozóknak.Szögletes telefonfülke szorul a sarokba, csukott üvegajtaja mögött csapzott hajú, fiatal lány fordít hátat a külvilágnak. Mintás selyemruhája nedvesen tapad vékony alakjához, barnára sült karja élénken hadonászik - izgatottan beszél valakihez.Beszél? Inkább kiáltozik. Szaggatott szófoszlányokkal, rövidke mondatokkal hadakozik, alkuszik, kér, érveket sorol fel, mintha láthatatlan mérlegre dobna különféle súlyokat. Lázasan, meggyőzni akarón magyarázkodik, s ha szusszanásnyi időre elcsendesül, hallgatása magyarázatot követel.A magyarázat - vagy inkább magyarázkodás - meg is érkezhet, mert csitulnak a vitába induló érvek, csilingelő nevetés, elégedett sóhajok, ravaszkás félhangok lépnek helyükre. A láthatatlan mérleg egyensúlyba kerülhetett.

- Mindjárt tudtam! Abban a pillanatban, amikor az az ócskán recsegő hangosbemondó közölte, hogy a postára kérnek távolsági beszélgetésre, rögtön tudtam, hogy csak te lehetsz! Gondoltam, hogy megbántad, azért hívsz... Hogy mit kellett megbánnod? Most már tudom, hogy nem azt! Hányszor kérjek bocsánatot a bizalmatlanságomért? De azt, hogy szó nélkül kilógtál tegnap reggel, hogy faképnél hagytál búcsú nélkül - azt azért megbánhattad, nem igaz?...- Anyuék? Észre sem vették, hogy ide rohantam! Nem is hallották a bemondót. Hátul, a nagymedence mögött heverésznek, tudod, ahol azok a vékony törzsű akácok búsulnak. Te mondtad róluk, hogy búsulnak - nem emlékszel?...- Most már elhiszem neked! Akkor egészen más a helyzet. Ha nem is sejtetted, hogy utánad megy a bányához. És te tényleg elhitted neki, hogy csak a kék sziklára kíváncsi? Nagyon tévedsz. Ismered is te a nőket! Szilvia bosszút esküdött ellened, tudd meg! Fogadkozott, hogy másképp fogsz te még vele beszélni. Hogy hogyan? Térden állva! Nem én találtam ki, mit dühöngsz? Amikor megláttam melletted odafönt, arra kellett azonnal gondolnom. Igen, a fogadkozására. Most meg te nem hiszed, hogy hiszek neked?...- Hogy örülök-e, amiért felhívtál? Persze. Hogyan mondjam? Nagyon... nagyon örülök. Most meg vagy elégedve? És várom a leveledet. Ha azonnal írsz, még megkapom. Reggeltől estig a postát lesem. Este után is. Talán... álmomban is......- Még ma, egész biztosan. Legalább négyoldalast írok. Mindenről, ami tegnap hajnal óta történt. Amit csak gondoltam azóta, mindent. A kedvenc helyeinkről is, amerre barangoltunk. A Patak utcai háztól, ahol laktál, s ami olyan üres most... És a szomszédosról is, amelynek a verandájáról annyit lestelek. A bányáról és mellette az icipici tóról. Amiről azt mondtad egyszer, hagy éppen olyan, mintha ölben vinné az a két szigorú sziklafal. Mert csodálkozol? Tisztán emlékszem minden szóra. Tíz év múlva is emlékezni fogok... A kék szikláról is írok majd - a mi sziklánkról! Szégyen, gyalázat, hogy másnak is... Jó, jó, nem kezdem újból!...- Igen, már csak négy napig maradunk mi is. Csak?! Négy hosszú, üres és értelmetlen nap lesz. De most már tedd le a hallgatót! Azt akarod, hogy én tegyem le? Te vagy az erősebb, a határozottabb......- Várj! Mégse tedd lel Előbb áruld el, legalább röviden mondd el, hogy mire gondoltál azzal, amit arra a cédulára írtál! Nem, nem ér rá! Mi az a két dolog? Hát persze hogy megkerestem az összegyűrt papírt...Hosszú szünet. A lány elmélyülten figyel. Csak apró, kitörő kiáltásaival szaggatja a csendet.- Igazán emlékeztél? Bizonyítsd be! Tényleg... Pontosan ilyesmit mondtam! Hogy a nagymamámnak fájna, ha megtudná, hogy nem veszel a sütijéből! Igen... és vizet is kínáltam a szemedre, a termoszból! Mért nem vallottad be mindjárt? És a másik? Amire csak nemrég jöttél rá? Tényleg örülsz, tényleg?! A találkozásunknak? Hogy újból találkoztunk? Hidd el, hogy én is......- Mit csinálnék? Visszaszaladok a strandra. Ott maradt minden holmim, vizesen kaptam fel a ruhát is. Nem, nem fázom meg, dehogy. Meleg van itt...Újabb csend támad a fülkében. Tartós csend. A nedvesfoltos ruhahát az ajtónak feszül, mintha ellenállását próbálná ki. Vagy csak erőt gyűjt a támaszból?Amikor ismét megszólal a lány, nagyon gyáva, nagyon meghatott a hangja:

- Most, légy szíves, és hunyd be a szemed! Ugye, nem csapsz be? Mert akkor szégyellem bevallani...Várakozik. Mintha időt akarna adni, hogy a távollevő partner szorosabbra zárja a szemét.- Azt akarom bevallani, hogy én tegnap hajnalban azért lerohantam ám utánad a végállomásra! Legalább inteni akartam neked. Szigorú arccal, haragosan - hogy lásd, még haragszom, de mégis eljöttem, mert sajnálom, ami történt, és bőgni szeretnék... Bőgtem is, ha akarod tudni! De elkéstem, sajnos. Az orrom előtt indult el a busz... Tudod?! Azt is, hogy bőgtem? Láttál a kocsi belsejéből, láttál egy pillanatra? És azért határoztad el, hogy felhívsz Pestről, mert olyan gyámoltalannak tűntem? De mért nem hívtál akkor már tegnap?! Akkor nem búsultam volna annyit......- Most mért kérdezel ilyet? Nem tudom kimondani. És úgyis... úgyis tudod. Minek szavakkal is az ilyesmit? Jól van, ha annyira akarod. Egyenesen válaszolok, de te... te kérdezd újból!A távoli partner szót fogad, engedelmesen kérdez. És a kislány hamarosan válaszol is. Félig profilba forduló arca ég, lángol a bőre. Aztán bólint, igent int, egyszer, kétszer.- Igen - mondja ki végül hangosan is. - Én is. Nagyon-nagyon... - És leteszi végre a kagylót.A fülke ajtaja kattanva nyílik. A lány átszellemült arccal rohan át a helyiségen - mindenki mellett, aki a postaépületben tartózkodik. Mindenki mellett, aki a Bükk oldalára kapaszkodó nyaralóhelyen s azon túl létezik. Senkit sem lát, semmit sem hall. Mint a gyík, sebesen siklik az ajtóig.A fal közelében két nagyobbacska lány jó ideje képeslapok hátára üdvözletet írogat. Görbe háttal borulnak az asztallap fölé. Most a távozó után bámulnak.- Eddig szövegelni, távolságin! Legalább ötször három percet dumált végig a sráccal! - mondja egyikük.- A fiú hívta - válaszolja a másik. - Úgy látszik, megérte neki...Odakint az udvaron minden csendes, kihalt. A tornácot szegélyező cserepekből mozdulatlanul csüngnek a zöld ágak, árnyékuk merőlegesen mutat a napsütötte földre. Dél van.

Anyu csak ránézett kihevült arcára, gumisaruba bújtatott poros lábára, csillogó szemére, s mintha forintos fagylaltért ugrott volna csak a strand előtti térre - s most fedezné fe! visszatérését -, tréfásan kérdezte:- Hát te? Hol csavarogtál eddig? A postáig mentél? így?! Hányszor figyelmeztesselek, hogy ne járj abban a vietnami papucsban olyan messzire? Nem utcára való viselet, egyszer összesebzed a lábad, és..."Faggass, anyu! Hagyd a csudába most azt a papucsot - inkább faggass! Drága anyu, érdeklődj! Te, aki annyira szeretsz kíváncsiskodni az utóbbi időben, kérdezd, hogy miért jártam a postán!Vagy azt hiszed, komolyan gondolod, hogy egy bélyegért, egy ócska borítékért rohantam úgy, olyan szívdobogva, olyan rettegve s olyan boldogan?...Úgy szeretnék beszélni arról a szűk, átforrósodott levegőjű fülkéről, amely egynek is kényelmetlen, s én mégis arra gondoltam beszélgetés közben, hogy ketten is elférnénk benne... Abban a fülkében úgy éreztem, hogy lassan siklanak a hátamon a verejtékcseppek, egyre több és több. S mégis olyan nehéz volt elválni attól a szűk ketrectől!Úgy szeretnék beszélni Róla Is. Igen, jól hallottad - Róla! Arról a Fiúról, aki az előbb olyan másképpen ejtette ki a nevemet, mint te vagy Böske, vagy eddig akárki más. Távolról is meghallottam, hogy másképp ejti. Kati... olyan nagy csacsi, olyan édes kisgyerek vagy! Ezt szeretem benned a legjobban, hogy olyan okos kisgyerek vagy! Mást is szeretek, nemcsak azt. És te, Kati, te is? Ne kertelj, válaszolj egyenesen!"

- Kati - hívja vissza a valóságba anyu váratlan megszólalása. A valóságos környezet, így felöltözötten, kellemetlenül meleg és lármás, és teli van közömbös idegenekkel. Menekülni szeretne a valóságtól, legszívesebben hátat fordítana neki.- Kati! Hol jár az eszed? Nem figyelsz rám? Hozzád beszélek, Mogyoró...Anyu lágyan, puha szeretettel ejtette ki a régi, ostobácska becenevet: "Mogyoró..."Egy másodpercig arra készül - újonnan felvett pökhendiségével, bátorságot kölcsönző önteltségével -, hogy kikéri magának azt a "Mogyorózást". Éppen ma, amikor életében először érzi magát felnőttnek. Éppen most, amikor ujjai még merevek a lucskossá szorongatott telefonkagyló súlyától. Amikor még a fülében őrzi a fiú búcsúszavait.De aztán váratlanul - maga se érti - anyuhoz simul, két karját nyaka köré lendíti, s a háta mögött összezárja.- Dehogyisnem figyelek, anyu. Tévedsz - mondja melegen, őszintén. - Egyáltalán nem értem, mért vagy olyan izgatott mostanában... És olyan rejtélyes is! Mint aki... valamit titkol előttem. Ki vele, anyu, bátran, velem igazán nyugodtan beszélhetsz már akármiről. És a jövőre nézve is jegyezd meg magadnak, ha valami problémád lesz, őszinte lehetsz hozzám! Vedd tudomásul, hogy most már... igen, ezentúl már úgy beszélhetsz velem, mint... mint nő a nővel! Érted?Önhitten, magabiztosan rámosolyog anyura. Búzakék szemében fürdik az augusztusi égbolt.

TARTALOM

ELSŐ TÖRTÉNET: A főhadiszállás titkaMÁSODIK TÖRTÉNET: Az első randevúHARMADIK TÖRTÉNET: Nyolc szem konyakos meggy ezüstruhábanNEGYEDIK TÖRTÉNET: Mogyoró és a FiúMegérkezés...Találkozás...Barangolás...Összeveszés...Távolsági beszélgetés (Epilógus)...

Tíz éven felülieknekA kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatójaFelelős szerkesztő: Lengyel Balázs. Műszaki vezető: Gonda PálKépszerkesztő: Moldova Zsuzsa. Műszaki szerkesztő: Török Károlyné34 800 példány. 15,6 (A/5) ív, MSZ 5601-5973-549-66-15-1 Alföldi Nyomda, Debrecen