FORDÍTÁS-ÚJRAFORDÍTÁS

lenni. Moliére azonban egyik sem - bár kiszol-gálta az utóbbit, teljes lelkesedéssel, és ismerteaz előbbit (persze elsősorban az olasz commediadell'arte révén, és vidéki vándortársulatokbanbohózatokat írva-játszva) -, hanem nagyon nagyszínpadi típusok és mítoszok teremtője, akinek akor nevetséges alakjai és mindennapi figurái el-sősorban annak a nyelvi tölteléknek a szerepéttöltik be, amely ezeknek a modern mítoszoknakad ínycsiklandozó illatot. Persze csak akkor, hakellő hőmérsékleten sütik ki őket. Az úrhatnámpolgár Zsámbéki rendezte ragyogó előadása -nem emlékszem, ki fordította - a NemzetibenKállaival számomra egy ilyen tiszta mítoszelő-adás volt, nem volt benne semmi kényszeredett. APetri fordította A mizantróp például, amelyet kéthomlokegyenest eltérő szemléletű előadásban isláthattam, Aschernak arra adott lehetőséget,hogy éppen a Petri-féle világ mitikussá válóelemeit (hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évekértelmiségi melankóliája) tegye szemlélhetővé,míg Székely a saját közérzetét, a rendszerfüggőértelmiségi közérzetét ábrázolta stilizálva, ahol isPetri szövege elképesztő erővel működött, ésvitte az előadást előre. Aschernél viszont volt egymegfejtés, amelyhez ő csak képeket adott, mintegy comicsban. Hozzám az utóbbi megoldás álltközelebb: Székely előadását látva (amelyet na-gyon izgalmasnak tartottam) úgy éreztem, hogyha a szöveget ki lehetne vonni belőle (de perszenem lehet, mert Székely és Fodor Géza elemzéseialapvetően segítették a költőt abban, hogy ametaforakészlethez szükséges fogalmi hálózat arendelkezésére és a kezére álljon - uff!), akkoregy viszonylag konvencionális előadást látnék,Ascher viszont feszegetett valamit, gondolt vala-mit azokról a nagy berlini és budapesti lakások-ról, ahol vegetálnak ezek a kissé szabálytalanvalamik (hatvannyolcas értelmiségiek, lázadók,befülledt ellenzékiek), ezért elevenebbnek ésPetri világához közelebb állónak éreztem az őrendezését. Konzultánsi funkcióm egyébként ab-ból állt, hogy egyrészt a bonyolultabb franciaszerkezeteket kibogoztam, másrészt a színpadimondhatóság (gyors felfoghatóság, artikuláció)követelményét érvényesítettem, harmadrészt,Petri költészetének régi ismerőjeként, adott eset-ben, ha éppen elkalandozott a figyelme, variáci-ókat adtam, amelyeket olykor el is fogadott. For-dítótársnak is tekinthetném magam (ez itt a val-lomás helye, legjobb barátomról van szó), denem tekintem, mert nyilvánvaló, hogy Petri költőivilága volt az az origó, amelyhez igazodtunk,mind a ketten.

Most például az Othello lefordításárakészülünk. Ha Isten is úgy akarja, meglesz.Egyedül nem állnék neki, ő sem. Én azért nem,mert nem tartom magamat költőnek, ő pedigazért nem, mert nincs vasból a feneke.

Üdv mindenkinek.

A fordító (műfordító, drámafordító) két úrszolgája. Szolgálatot végez, és szeret szolgálni.A nyilvánvaló követelményeken, az idegen nyelvmegbízható ismeretén és az anyanyelvikreativitáson, íráskészségen túl a jó fordító olyanszemélyiségjegyekkel is rendelkezik, mint a másrairányuló figyelem, az alkalmazkodóképesség, azintuíció, az utánzó-készség, a hajlékonyság, ajátékosság. A jó fordító nem narcisztikus típus,nem agresszív, nem önmagára figyelő, nemönmagát kíméletlenül ér-vényesítő jellem, nemönző és nem öntelt, hanem leginkább mindennekaz ellenkezője, „finom" ember, akinek azörömszerzés az öröme, aki az alkotói folyamatbannem úr, hanem szolga.

A színházi alkotási folyamat nem demokrati-kus, hanem hierarchikus; rendjében sok úr éssok szolga van, az alá- és fölérendeltségi viszo-nyok bonyolult és erős hálózata nélkül működnisem tudna. Megrajzolni ezt a hálózatot perszenem egyszerű, a mindenkori helyi erőviszonyokalapján számtalan változata létezik. Próbáljukcsak megmondani, ki van felül. A szerző? Azigazgató? A rendező? Vagy máshonnan nézve, apolitikus? Vagy a kritikus? Es kik vannak alul? Adramaturg? A színészek? A fordító? A súgó? Azenészek? A technikai személyzet? Nem érde-mes belemenni, annál kevésbé, mert a hierarchi-kus rendszerben a legtöbb szereplő egyszerre úr

és szolga. De mégis bele kell menni, mert ha nemtisztázzuk a viszonyokat, nem működik a rend-szer. És nem a könnyebb és unalmasabb kérdés-re kell válaszolni, vagyis hogy ki kinek vagy mi-nek az ura. Ez egyszerű. A fordító például azzal,hogy előállítja a dráma szövegét, a verbális moz-gástérben ura a rendezőnek, a színészeknek, asúgónak stb., hiszen az ő szavait, mondataitmondják. De nem ez az izgalmas, az elsődlegeskérdés, hanem az, hogy ő kit és mit a szolgál.

A fordítások megrendelője általában a szín-ház, az igazgató, a rendező, a dramaturg, olykora könyvkiadó, de a fordító az irodalmi és szellemihierarchiában mégsem az ő emberük. A fordítóalapvető lojalitása mindig a szerzőé, akár élő,akár klasszikus szerzőről van szó; a fordító aszerző képviselője, a szerző meghatalmazottja, aművében jelen levő szerző „szolgája". Az a fel-adata, hogy anyanyelvén a lehetőleghűségesebben (leghitelesebben, -árnyaltabban, -gazdagabban stb.) reprodukálja aművet, és nem az, hogy a rendező vagy aszínház esetleges értelmezési vagy adaptálásiigényeit kielégítse. Ez a dramaturg és a rendeződolga, akik a mű megjelenítésével aközönséget, a divatot, az elméletet, a

Jelenet A vadkacsa szolnoki előadásából(llovszky Béla felvétele)

K Ú N O S L Á S Z L Ó

KÉT ÚR SZOLGÁJASZABAD-E AZ ÖRDÖGÖT ISTENNEK FORDÍTANI?

FORDÍTÁS-ÚJRAFORDÍTÁS

Kubik Anna és Bregyán Péter a Képcsinálók-ban (Thália Társaság) (Ikládi László felvétele)

koncepciót szolgálják. A fordítónak ehhez nincsjoga. Neki tisztán kell tartania lelkiismeretét szer-zőjével vagy szerzője szellemével szemben: afordító neve a színlapon mintegy hitelesíti azt,hogy a darab a szerző műve, és nem átdolgozásvagy adaptáció.

Ugyanezt hitelesíti nevével a fordító akkor is,ha a mű könyvben jelenik meg, ami azt jelenti,hogy nem tehet különbséget megrendelői között,nem készíthet másfajta fordítást a könyvkiadó-nak, mint a színháznak. Nem lehet semmifélekülönbséget tenni a leírt (kinyomtatott) és azelőadott szöveg között. A nyilvánosság és a jog-védelem, amit a nyomtatás biztosít szerző ésműve számára, legfőképp a mű sérthetetlensé-gének védelmét szolgálja. De nemcsak jogról vanitt szó, hanem arról, hogy mindig a lehető leg-jobb fordításra kell törekedni, és nincs egymástólelkülöníthető irodalmi és színházi eszmény,nincs külön könyvnyelv és színpadi nyelv.

A fordító másik ura, akinek feltétlen hűséggeltartozik, az anyanyelve, melyen meg kell alkotniaaz idegen nyelvű szöveg irodalmi értékű, elő-adásra alkalmas hasonmását. Anyanyelvén kellmegjelenítenie az idegen világot, anyanyelvénkell beszéltetnie az idegeneket. A nézővel folya-matosan el kell feledtetnie, hogy nem magyarszerző és nem magyar szereplők szövegét hallja,miközben a nézőt folyamatosan emlékeztetniekell arra, hogy nem magyar szerző és nem ma-gyar szereplők szövegét hallja. Más szóval mind akét urát folyamatosan szolgálnia kell, és bármi-lyen gazdag legyen is az adott mű világa, és bármi-lyen bőséggel csábítják is anyanyelvének lehető-ségei, mozgástere igencsak szűk. Azon a rendkívülkeskeny ösvényen kell végigmennie, melyet a kétkultúra, a két nyelv erdejében a lehetséges leg-jobb fordítási megoldások jelölnek ki számára.

Minden komoly és udvarias drámaíró olyanszöveget ír, melyet a színészek el tudnak monda-ni, s melyet a közönség megért. Ez a banáliskövetelmény a drámafordító legnagyobb próba-tétele. Minél távolabb van az alapszöveg a kor-társi, művelt társalgási nyelvtől, annál inkább az.Ha versben szól, azért, ha archaizál, azért, harétegnyelvi elemeket szólaltat meg, azért.

A jó szöveget elsősorban az általa közvetítettgondolatok, érzelmek, szenvedélyek gazdagságateszi jó szöveggé. A fordítónak erről egy pillanat-ra sem szabad megfeledkeznie, soha nem en-gedhet a nyelv csábításainak, nem hallhatja mega jelzők, a szinonimák, a szólások szirénhangját.A jó fordító platonikus szemléletű, mert lelkemélyén tudja, hogy az előtte fekvő szöveg (dia-lógus, mondat, bekezdés) fordításának csakegyetlen jó megoldása van, melyet sejt, de nem

lát tisztán, és csak kivételes pillanatokban köze-líthet meg. Munkája az adott pillanatban létezőeszményi megoldás aktuális kísérlete. A művekújrafordítása már csak ezért is kívánatos: hiszenaz új hátha jobb lesz a réginél. Azért, mert új, nembiztos, hogy jobb lesz, lehet rosszabb is, de megkell próbálni.

Ibsen Peer Gyntjének újrafordításába példáulazért vágtunk bele Rakovszky Zsuzsával, mertigazat adtunk Babarczy Lászlónak, aki elégedet-len volta létező fordításokkal. Hajdu Henrik bot-fülűen verseit, és nem tudott ellenállni a szinoni-magyűjtemények és tájszótárak csábításainak,Áprily Lajost pedig szemmel láthatóan magávalragadta a verszene és a magyar rímek csengése-bongása. A norvég alapanyag keményebb, célra-törőbb, kevésbé melodikus, a gondolat szülibenne a verset, és nem a vers a gondolatot. Ezlényeges különbség, ha a színház a nézőt ébrenakarja tartani. Rakovszky páratlan természetes-séggel tud versben beszélni, szövegében tömör agondolat, eleven a fájdalom, szellemes a tréfa -és vers a vers. Érdemes volt új magyar PeerGyntöt csinálni, Ibsen elégedett lehet.

Ibsen „társadalmi" színműveinek (A vadkacsa,Babaház, Rosmersnolm, Hedda Gabler, JohnGabriel Borkman, Ha mi holtak feltámadunk)újrafordítása közben is ez izgatott: lehet-e többszínt, árnyalatot, gondolatot felmutatni rendkívültömör színpadi prózájából. Szembe kellettnéznem az északi nyelvek fordítójának egyiklegsúlyosabb kérdésével: hogyan szólítjákegymást a szereplők. Uram? Asszonyom? Kis-asszony? Fiatalúr? Nagyságos asszony? Sör-byné? Elvstedné? Suta, nehézkes, félrevezetőmegszólítások, amennyire lehet, el kellett tüntet-ni őket. Irigykedve gondoltam az angol, német,francia művekből készülő magyar fordításokra,melyekben már meghonosodott a Mr., a Mrs., aMiss, a Herr, a Madame stb. Mert ugye Mrs.Smith az nem egészen Smithné. Vajon lesz-e

egyszer Alvingnéból Fru (ejtsd „frü") Alving amagyar színpadon? És ha lehet, legyen-e'? Vagymár túlságosan megszoktuk, mint a Bovarynét?

És hogy beszéljen A vadkacsában Gina, Hed-vig anyja, az egykori szolgáló, aki minduntalanrosszul kimondott idegen szavakat kever beszé-débe? Ugyanazokat a többnyire latin eredetűszavakat rontsa el magyarul is? Legyen nevetsé-ges? Vagy szánandó? Hogy kell magyarul meg-teremteni nyelvhasználatában azt a finom egyen-súlyt, amelyet Ibsen hozott létre benne, amelytőlGina egyszerre nevetséges és méltóságteljes?

És hogyan kell fordítani a modern északi drá-mákat, melyekben a ma érvényes nyelvhasználatszerint mindenki tegez mindenkit? Szabad-e amagyar szövegben is mindenkinek tegeződnie,öregnek-fiatalnak, ismerősnek-ismeretlennek?Nem lesz ebből IKEA-nyelv? Enquistnél, a Kép-csinálókban a fiatal, nagyszájú színésznő tegeziaz öreg, Nobel-díjas írónőt, Selma Lagerlöföt,pedig a darab a húszas években játszódik, ami-kor ez a szokás nem volt általános, tehát Enquistfinoman aktualizál. Mit csináljon a fordító, hogya néző ne kezdje el automatikusan (és joggal)szidni? Tegeztesse őket? Es mennyire lehet dur-va? A legtöbb svéd káromkodás alanya az ördög. Alegtöbb magyaré isten (Isten?). Szabad-e azördögöt istennek fordítani?

Nincs válasz, nincs recept. Nem a szavakatvagy a mondatokat kell fordítani, hanem a dara-bot. Összhangot kell teremteni, a részleteketcsak az egészből kiindulva lehet megoldani, jól-lehet az „egész" a részletekben lakozik. Működő,élvezhető, érthető szöveget kell csinálni észre-vétlennek kell maradni, szolgálni kell, örömet kellszerezni - magunknak is. Es ha nem megy afordítás, nem jutnak eszünkbe a jó megoldások,fordítsuk időnket (anya)nyelvtudásunk karban-tartására, szedjünk ajzószert, vagyisfogyasszunk inspiratív műveket, menjünkszínházba, olvassunk Krúdyt, Mikszáthot,Kosztolányit.