Szolidaritás és udvariasság.pdf

SZOLIDARITÁS ÉS UDVARIASSÁG11.

Amikor beszélünk, folyton különbözó döntéseket kell hoznunk: mit akarunk mondani, hogyan akarjuk mondani, és meg kell választanunk azokat a speciális mondattípusokat, szavakat és hangokat, amelyek a legjobban egyesítik a rnit a hogyannal. Az, hogy hogyan mondunk valamit, legalább olyan fontos, mint az, hogy mit mondunk; a tartalom és a forma elválaszthatatlan, ugyanannak a tárgynak a két oldala. Vizsgálhatjuk úgy ezt a viszonyt, hogy a kommunikáció néhány speciális aspektusát tanulmányozzuk, nevezete- sen a tu és a vous (’te, ön’) névmás választását azokban a nyelvekben, amelyek megkö- vetelik ezt a választást; a névhasználatot és a inegszólítást, és az udvariasságjelölók alkalmazását. Mindegyik esetben azt fogjuk látni, hogy bizonyos nyelvi döntésekkel egy beszéló azt a társadalmi kapcsolatot jelzi, amely szerinte közte és a hallgató vagy a hallgatók között fennáll. Sok esetben lehetetlen az ilyen döntéseket elkerülni az üzene- tek „becsomagolásakor”. Azt is látjuk majd, hogy a nyelvek számottevóen különböznek egymástól e tekintetben, legalábbis ami az általunk vizsgálandó vonatkozásokat illeti.

Tu és Vous

Sok nyelvben létezik a francia tu/vous-nak (TAO megfeleló megkülönböztetés. A fran- ciában van egy grammatikailag „egyes számú” te (’tu') és egy „többes számú” te (Vous'), de a beszédben az embernek a vous-t kell használnia egyetlen személyre utalva is bizonyos alkalmakkor. A T formát idónként „familiárisnak”, a V formát „udvariasnak” nevezik. Hasonló TA^-megkülönböztetés van a latinban (tu/vos)y az oroszban (tii/vil), az olaszban (tu/lei), a németben (du/Sie), a svédben (du/ni) és a görögben (esi/esis). Az angolban hajdan szintén megvolt ez a különbség, a tlwu/you formájában.

Brovvn és Gilman (1960, magyarul 1975,362. p.) szerint a TA ̂különbség eredetileg az egyes szám és a többes szám különbsége volt. Aztán bonyodalom támadt, amit a következóképpen magyaráznak (25. p.):

„Az ókori latinban csak egyetlen egyes számú névmás volt, a tu. A többes számú vos-t - mint az egy személynek szóló megszólítás formáját - elóször a császárral szemben használták, s több elmélet van arról, hogyan jöhetett ez létre. A többes

234 SZOLIDARITÁS ÉS UDVAIUASSÁC;

számú használat a császárral szemben a 4. században kezdődött. Ekkorra már ténylegesen két császára volt a Római Birodalomnak: a keleti birodalom feje Bizáncban székelt, a nyugatié Rómában. A császári hivatal, bár két ember töltötte be, Diocletianus reformjai révén adminisztratívan egységes volt. Az egy embernek címzett szavak értelemszerűen mindkettóhöz szóltak. A üo^-nak mint megszólítási alaknak a kiválasztásában közrejátszhatott ez a benne rejló pluralitás. Az uralkodó egy másik értelemben is többes számú: ó megtestesítője (szummációja) népének, és annak képviselójeként beszélhet. Királyi személyek idónként mi-1 mondanak, amikor a közönséges ember én-t mondana. A római császár idónként úgy beszélt magáról, hogy nos (’mi'), s a tiszteleti vos ennek egyszerű megfordítása.”

E szóhasználat következménye az lett, hogy a középkorra a felsóbb osztályok elkezdték a V formákat használni egymás közt, hogy kimutassák kölcsönös nagyrabecsülésüket és udvariasságukat. De a T-formák fennmaradtak; a felsó osztályok egymás közt a V-for- mákat használták, az alsóbb osztályok a T-formákat, a felsóbb osztályok tagjai T-formával szólították meg az alsóbb osztályok tagjait, azok pedig V-formákkal viszonozták a megszólítást. Ez az utóbbi, nem kölcsönös TAMiasználat ezáltal a hatalmi viszonyok szimbolizálójává vált. Kiterjesztették más helyzetekre is, például amikor ember állathoz beszél, az úr vagy az úmó a cselédekhez, a szülők a gyerekekhez, a pap a vezeklőhöz, a tiszt a bakához, sót kiterjesztették Isten és az angyalok viszonyára is, s az elsó említett mindegyik esetben T-t használt, míg vele szemben V-t használtak.

A kölcsönös V „udvarias” használattá vált. Elkezdett lefelé terjedni a társadalomban, de nem jutott el a társadalom legaljáig, úgyhogy bizonyos osztályoknál, de sohasem a legalsóbbaknál elvárták, hogy ezt használja egymással a férj és a feleség, a szülók és a gyerekek, valamint a szeretók. A kölcsönös T mindig felhasználható az intimitás kifeje- zésére, és e célú használata szintén átterjedt olyan helyzetekre is, amelyekben két ember egyetért abban, hogy erós közös érdekeik vannak, azaz a „szolidaritás” érzésének kifejezésére. A szolidaritás kölcsönös T-je fokozatosan felváltotta az udvariasság kölcsö- nös V-jét, mivel a személyes kapcsolatokban a szolidaritás többnyire fontosabb, mint az udvariasság. A nem kölcsönös TA ̂használata, amellyel a hatalmi viszonyt fejezik ki, csökkenni kezdett, gyakran használtak helyette kölcsönös V-t, például a tisztek és a sorkatonák esetében. Még ma is találkozunk a nem reciprok TTV-használattal, de a szolidaritás egyre inkább felváltja a hatahnat, úgyhogy ma nagyon gyakran találkozunk kölcsönös T-vel olyan kapcsolatokban, amelyekben korábban a nem kölcsönös névmás- használat dívott, például az apa-fiú vagy a munkaadó-alkalmazott viszonyban. Brown és Gilman beszámolnak arról, hogyan jeílemzik felsó osztálybeli francia, német és olasz fiatalok saját TA ̂használatukat, és ez világosan arra utal, hogy a szolidaritás fontosabb lett a hatalomnál. A szerzók a következőket mondják (263-264. p.):

„A három nyelv sok sajátos különbsége alkalmas az általános jellemzésre. Állítsuk szembe elóször a németet és a franciát. A német T megbízhatóbban alkalmazható a családon belül, mint a francia; a nagyapa és az idósebb fivér felesége közötti szignifikánsan magasabb T-pontszámok mellett kisebb ugyan a különbség, de még mindig magasabbak a T-pontszámok a németben az apa, anya, feleség, a nós fivér

SZOLIDARITÁS ÉS UDVARIASSÁG 235

és a távoli férfi unokatestvér esetében. A francia T-t nem alkalmazzák automatiku- san távoli rokonokra, viszont a német névmásnál nagyobb valószínűséggel használ- ják a diáktársak, a munkatársak, a külföldön összeakadó honfitársak és a katonák közötti bajtársiasság kifejezésére. Altalánosságban azt mondhatjuk, hogy a német T-be kódolt szolidaritás a családi kapcsolatok elóírt szolidaritása. A francia T nagyobb mértékben kódol megteremtett szolidaritást, amely nem családi kapcsolatokon alapul, hanem valamilyen közös élethelyzetból fejlódik ki. Ami az olasz T-t illeti, erósen megközelíti a német T-t a családi szolidaritásban, és felülmúlja a franciát a bajtársiasságban. Az olasz férfi bajtársiassága mellesleg kiterjedt az olasz nóre is; ellentétben a franciákkal és a németekkel, az olaszok majdnem olyan készségesen használják a T-t a koedukált nól<kel, mint a férfi diáktársakkal szeinben.”

Minthogy a szolidaritás ilyen fontos, idónként az egyik fél dolga a T kezdeményezése. Brown és Gilman megmagyarázzák, hogyan lehet ilyen változtatást kezdeményezni, azaz hogyan lehet áttémi a nem kölcsönös vagy udvariassági fonnákról a kölcsönös T-re (26. p.):

„Mai fogalmunkban a hatalom viszonyának az az érdekes maradványa van meg, hogy a kölcsönös T kezdeményezési joga a pár azon tagjáé, aki a hatalom szempont- jából jobb helyzetben van alihoz, hogy kölcsönösség nélküli T-t mondjon. A szoli- daritás felismerésére szóló javaslat kedvezóbb fogadtatásban részesül az idósebbtól, mint a fiataltól; a gazdagabbtól, mint a szegényebbtól; a munkaadótól, mint az alkalmazottól; a nemestól, mint a közembertől; a nótól, mint a férfitól.”

Egymást jól ismeró németek gyakran egész kis szertartást (Brüderschaft trinken) bo- nyolítanak le, amikor elhatározzák, hogy áttérnek a Sie-ról a du-ra. A változtatást általában a kapcsolat magasabb rangú tagja kezdeményezi. Ha egyszer két ember elhatározta a kölcsönös T használatát, szinte lehetetlen visszatérni akár a TA ,̂ akár a WV használatához.

Brownt és Gilmant olyan megállapításra késztette a T/V használatával kapcsolatos vizsgálatuk, amelyhez késóbb még visszatérünk (237. p.):

„A megszólítás elég következetes ahhoz, hogy jogos legyen egy olyan személyes névmási stílusról beszélni, amely a szolidaritást jelzó T többé-kevésbé általános használatával jár. Még az azonos társadalmi-gazdasági szinten lévó diákolc között is vannak stíluskülönbségek, és ezek potenciálisan a radikalizmus vagy a konzervatív ideológia kifejezói. Egy francia nem kis biztonsággal arra következtethet, hogy az a férfi egyetemi hallgató, aki rendszeresen T-t használ a nó hallgatókkal, helyeselné az ipar államosítását, a szabad szerelmet, a próbaházasságot, a halálbüntetés eltör- lését és a nemzeti, illetve a vallási lojalitás gyengülését.”

Érdekes állítás, hogy egy bizonyos társadalmi osztályhoz tartozó fiatal franciát hallgatva, TA" használatából elóre lehet jelezni, hogy milyen nézetei vannak. Látni fogjuk, hogy egy másik vizsgálat megerósítette, hogy a megfeleló társadalmi csoport TA ̂használatá- nak Olaszországban is ugyanilyen prediktív értéke van.

236 SZOLIDARITÁS ÉS UDVARIASSÁG

Lambert és Tucker (1976) azt mutatták ki, hogy a francia közösségek és a közössé- geket alkotó csoportok TA ̂ használata nem egyforma. Eltér például Montrealban, Québec bizonyos vidéki részein, a franciaországi Mayenne-ben lévő kisvárosban, Laval- ban, továbbá az olyan ritkán lakott francia szigeteken, mint a Kanada newfoundlandi, déli partjához közeli Saint-Pierre-en és Miguelonon a gyerekek TA ̂használata. A két utóbbi helyen a gyerekek mindenfajta rokonnal és nagyszülővel a tu-t használják, Québecben viszont, különösen a vidéki részeken még elég gyakran használják családi körben a vous-1, különösen ahogy nő az életkorbeli különbség és a rokonság távolsága. A gyerekeket mindhárom helyen tu-ve 1 szólítják meg: Québecben a felnóttek szinte kivétel nélkül így szólnak minden gyerekhez és fiatalemberhez, tekintet nélkül a körül- ményekre. Saint-Pierre-en és Lavalban azonban a legtöbb helyzetben vagy némi isme- retség vagy valamilyen rokoni kapcsolat kell ahhoz, hogy a tu-t kölcsönösen használják a családon kívül. Québec látszik a legkonzervatívabbnak a TAMiasználat tekintetében, az idegeneknek és az idóseknek kijár a vous. Ha egy fiatalember tu-t használ valakivel, aki elvárhatná a vous-t, a szabálysértést akkor is megjegyzik, ha nem kommentálják.

Ager (1990,209. p.) kimutatja, hogy egy hirdetési cégnél Párizsban a tulajdonos és a takarítónó kivételével mindenki tu-t használt. Hozzáteszi, hogy bensóséges ismerósök- kel általában tu-t használnak, és hogy az emberek rendkívül alárendelódók a követke- zóket kommentálva: „Semmi bizalmasság vagy barátságosság nincs abban, ha egy rendőr tu-t használ, amikor egy fiatalember vagy egy vendégmunkás papíijait ellenórzi.” A felsó társadalmi osztályokhoz tartozó vezetók azonban még mindig a vous-t használják bizal- masaikkal, a korábbi elnök, Giscard d'Estaing például mindenkivel így beszélt a házban, a feleségével, a gyerekeivel, sót a kutyáival is!

EgyFranciaországbanpublikált, Savoir-vivre en France (Vigner, 1978) címűkönyv a következó útmutatást adja a külföldieknek a tu és a vous mai használatával kapcsolatban. A tu használatos házastársak, fivérek és nóvérek között életkortól függetlenül, a szülók és a gyerekek között, közeli rokonok között, egymáshoz közel lakó vagy együtt dolgozó fiatalok között vagy olyan idósebb emberek között, akik valamilyen közös vállalkozásban vesznek részt, olyan felnóttek között, akik régóta barátok, különösen ha azonos neműek. A vous idegenek között használatos, olyanok között, akiknek semmiféle kapcsolatuk nincs, valamint alárendelt és feljebbvaló között. Vigner szerint a tu általános bizonyosfajta munkakapcsolatokban és a fiatalok között, de használatának nincsenek pontos szabályai. A tu-t mindazonáltal nem szabad véletlenszerúen használni, mert az ilyen viselkedés tolakodóan familiárisnak tűnik és nem méltányolják. Mivel nincsenek precíz szabályai a tu-ról a vous-ra való áttérésnek, a legjobb várni addig, amíg a másik személy alkalmazza az ember megszólítására, s csak azután élni vele. A legutolsó tanácsnak van bizonyos logikája: ha az ember nem tudja megítélni, hogy kinek van „hatalma”, maradjon az „udvariasságnáF’ és várjon, amíg a másik „szolidaritást” jelez.

A tamilban szintén megvan a TA^-különbség. Egy vizsgálat kimutatta egy kaszt alapú, tamilul beszéló faluban, hogy minél alacsonyabb a kaszt, annál gyakoribb a T forma. A magasabb kasztokban számottevő mértékben használták a kölcsönös V-t, de volt pétda az aszimmetrikus T/V használatra is. Úgy látszik, ilyen körülmények között a kölcsönös T használata nem presztízsdús használat, és minél több a V, annál nagyobb a presztízs. Brown és Levinson (1979, 332-333. p.) magyarázatot próbált találni erre a


jelenségre, és feltételezték, hogy: „A T/V-használat elsődlegesen a társadalmi viszony fajtáihoz kötődik, és az, hogy a T-váltást az alacsony státusú csoportokkal kapcsolják a rétegzett társadalmakban, a rétegződés hatásának tudható be a csoporton belüli társadalmi kapcsolatokra.” A szerzók úgy vélik, hogy az ilyen társadalmakban az alacsonyabb rétegekbe tartozó emberek szükségképpen nagyon erósen függenek egymástól, így „nagy valószínűséggel kialakul az egyenlóség és a szolidaritás a felnóttek között, amit megfelelóen szimbolizál a kölcsönös T-használat”. A felsóbb rétegekben a társadalmi hálók szaggatottabbak, az emberek függetlenebbek, és a társadalmi távolság normáli- sabb. Ezért találunk kölcsönös V-t az ilyen csoportokban. A családi kapcsolatok szintén hierarchikusabbak, és ez szintén kizárja a kölcsönös T-t.

Térjünk vissza a „demokratikusabb” Európába, és nézzünk meg néhány osztálykü- lönbséget itt a T/V-használatban. Van némi bizonyíték arra (Bates és Benigni, 1975), hogy a T/V-használat Olaszországban változóban van. Egy ezzel kapcsolatos felmérés, amelyben 117,15 és 35, illetve 45 és 65 év közötti római olasz lakost kérdeztek meg, azt tanúsította, hogy a legtöbb helyzetben a reciprok megszólítás a norina, az egyetlen tényezó, amely a nem reciprok használat felé billenti a mérleget, a nagy korkülönbség. Ugyanakkor a társadalom felsó, illetve alsó rétegeibe tartozó fiatalok másképp viselkednek. Egészében véve az alsóbb társadalmi osztályba tartozók formálisabbak választása- ikban, mint a felsó társadalmi rétegekbe tartozó fiatalok, akik nagyjából úgy viselkedtek, mint a Brown-Gilman-vizsgálat idején. Az eltéró viselkedés magyarázata részben az lehet, hogy az alacsonyabb társadalmi osztályba tartozó fiatalok azt igyekeznek tenni, ami szerintük a magasabb társadalmi osztályokban divatos gyakorlat, a magasabb társa- dalmi osztályba tartozó fiatalok pedig, akik gyakran hajlamosak a radikalizmusra, azt próbálják meg utánozni, amit szerintük a „nép” csinál. Az informális megfigyelés igazolni látszik ezt az értelmezést. Egy felsó társadalmi osztályba tartozó fiatal, ha az a problé- mája, hogyan szólítson meg egy alsóbb osztályba tartozó fiatalt, használliatja a tu-t a szolidaritás jeleként, de a tu egyben a hagyományos nem kölcsönös forma is egyben. Az udvarias Lei a biztonságos. Az eredmény idónként az, hogy szinte teljes fordulat áll be a tu és a Lei használatában: a Lei-t használják megpróbálván az alacsonyabb társadalmi helyzetűekkel, például a pincérekkel és a cselédekkel való szolidaritást kifejezni, viszont a professzorok és a munkaadók megszólítására a tu-t használják. A megkülönböztetés azonban nem okvetlenül merevebb a gyakorlatban, mint volt a tu és a Lei használatáé a megí'ordítás elótt.

Bates és Benigni (280-281. p.) hozzászól Brown és Gilman (1960, 145. p.) fiatal felsó osztálybeli francia férfiakkal kapcsolatos már idézett megállapításához: „Egy francia nem kis biztonsággal arra következtethet, hogy az a féríi egyetemi hallgató, aki rendszeresen T-t használ a nóhallgatókkal, helyeselné az ipar államosítását, a szabad szerelmet, a próbaházasságot, a halálbüntetés eltörlését és a nemzeti, illetve a vallási lojalitás gyengülését.” Batesék szerint ez a megállapítás érvényes a felsó osztálybeli olasz fiatalokra is, de csak erre a társadalmi osztáIyi*a: „Seminiféle biztonsággal nem látható elóre egy fiatal kék galléros munkás politikai filozófiája azon az alapon, hogy halljuk, amintíw-velszólítmegegyfiatalnót” (Bates és Benigni, 1975,281. p.). Miközben a felsó osztálybeli fiatalok megforditani látszanak a hagyományos T/V-sémát anélkül, bogy szükségképpen megváltoztatnák a rendszert, a társadalom más csoportjaiban nyilvánvaló


a kölcsönösség irányába mutató változás. Ma a legtöbb olasz valószínűleg arra számít, hogy ugyanazt a megszólítást használják vele szemben, amelyet ő alkalmazott. Van a német használatról is egy új áttekintés, lásd Clyne (1984, 124-128. p.), aki megjegyzi, hogy visszatérés figyelhető meg egy konzervatívabb, azaz korábbi használathoz. Braun (1988,30. p.) elmesél például egy 1977-ból származó esetet. Egy német zöldséges, egy asszony, du-t használt egy rendórrel szemben, aki ezt sértőnek találta, és bíróság elé citáltatta az asszonyt. A bíró egyetértett a rendórrel, és 2250 márka pénzbüntetésre ítélte az asszonyt, noha az azt állította, hogy falusi dialektusában a du ilyen használata egyáltalán nem sértó.

Elég sok adat mutat arra, hogy a „hatalom” már nem olyan lényeges, mint korábban volt a TA^-használat meghatározásában; drámai eltolódás zajlott le az utóbbi években a „szolidaritás” javára. Ugyanakkor számos helyi változat van. A szolidaritás például a francia forradalom idején a kölcsönös T-használatot írta eló, az orosz forradalomban viszont a kölcsönös V-t. A kölcsönös T-használat mindig az alsóbb osztálybeli kapcsolatok jellegzetessége volt, ezért bizonyos körülmények között kerülhetik, hogy bármi módon hasonlónak mutatkozzanak az alsóbb osztályok tagjaihoz az udvariasságot hajszolva. Másrészt a T-formák idónként igen speciális vonzeróvel bírtak a felsó osztályból szár- mazókra, mivel megpróbáltak beszédüknek valamiféle „demokratikus” színezetet adni. Arra számíthatunk, hogy a különbözó társadalmak különbözó eljárásokat találnak ki a TA^-különbség kezelésére, és valóban ezt is találjuk: a TAMormákat eltéróen alkalmaz- zák jelenleg Németországban, Franciaországban és Olaszországban. Ráadásul ez a TAMiasználat állandóan fejlódik. Esetleg nem az a helyzet, liogy a fejlódés mindig a szolidaritás irányába tart a hatalomtól. A modem társadalmi struktúrában még mindig nagyon nagy jelentósége van a hatalomnak, és meglepó volna, ha ha hatásának minden nyoma eltűnne hirtelen a TA ̂névmási rendszerból.

Az angolban nincs aktív TA^-megkülönböztetés. A T-formák használata olyan csoportoknál, mint a kvékerek, nagyon korlátozott, de ezek a T-formák használóiknál a szolidaritás jelölói. Az angolban fennmaradt TA^-használat archaikus, rögzült formákban fordul eló - imádságokban, vagy olyan színdarabokban, amelyeket akkor írtak, amikor a TA^-különbség még eleven volt, vagy olyan modern művekben, amelyek ezt a korszakot idézik fel. Az angol beszélók mindazonáltal ki tudják fejezni a hatalmi és a szolidaritási viszonyokat a nyelven keresztül, csak éppen más eszközökkel. Látni fogjuk, hogy más nyelvek beszélóihez hasonlóan ók is tudnak megszólítási formulákat használni erre a célra.

FELADATOK

1. Hogyan használja Ön a tegezést és a magázást a magyarban? Készítsen táblázatokat arról, milyen embereket tegez, és milyeneket magáz? Fontos dimenziók: rokonsági fok, ismerósség, \iszonvlagos életkor, nem, hierarchia, illetve foglalkozási \iszony.2. Hogyan változtak a házastársak közötti és a családon belüli megszólítási formák az ntóbbi é\i:izedekben a magyar nyelvben? Kérdezze meg ismeróseit és rokonait (sziilők, nagyszülók), hogyan szólították ók a szüleiket, nagynénjüket és nagybátyjukat, hogyan szólították egymást


például az ó nagyszüleik és így tovább. Az összehasonlítások értelmezéséhez gondoljon arra, hogyan nótt a szolidaritás jelentósége a családi kapcsolatokon belül a hierarchiához képest. Háttérolvasmányként Hollós Marida (1975, 1993), Kiss Jenó (1993b) és Fülei-Szántó Endre (1994) munkái szolgálhatnak.3. Andrej Amalrik a disszidens és bebörtönzött szovjet író Notes of a Revolutionan/ című könyvéról írva William Maxwell a New Yorker magazinban (1984. március 30., 130. p.) a következókről számol be Amalrik szovjet börtönélményeit illetóen:

„Azoknak a börtöntisztviselóknek, akik a körülmények között sértó módon, egyes szám második személyben szólították meg, úgy válaszolt, hogy óket is tü-nek hívta. Ekkor azonnal visszatértek az órök az udvarias vü fonnára.”

Magyarázza meg, mit próbáltak éreztetni a fogvatartók és a fogoly a TA ̂formák használatával!4. Elemezze az alábbi párbeszédet (Jókai Mór: Rab Ráhy, 11. fejezet eleje):

[Tárhalmy űr és Mariska leánya közötti beszélgetés]- Hítt engem, édesapám? - kérdi a lányka.- Nem híttalak én, ldslányom. De hát gyere be!- Haragszik, édesapám?- Nem haragszom én, ldslányom.- Pöröltek?- Dehogy pöröltünk!

Figyelje meg a tegezést, magázást és a megszólítási rendszert!5. Nézzen utána a tegezés magyarországi elterjedésének. Milyen \dszonyban volt ez a reformkor- ral, s még korábban a nyelvújítással meg a reformpedagógiai eszmékkel? Jó forrás leliet a Nijelvműveló kézikönyv.

Megszólítások

Hogyan utalunk egy másik emberre és hogyan s/ólítjuk meg? Címmel és ranggal, ve/etéknéwel, keres/.tnéwel, becenéwel, ezek valamilyen kombinációjával vagy egyál- talán sehogy, hogy s/ándékosan elkerüljük a problémát? Milyen tényezók irányítják a választást? Vajon nem kölcsönös a megszólítás; azaz ha én Molnár úrnak szólftok valakit, ó Jánosnak fog szólítani engem? Vagy kölcsönös, vagyis a Molnár úr Kis úrhoz vezet, a János meg Péterhez? Az angolban, s hozzávetólegesen a magyarban is, szinte minden kombináció lehetséges: dr. Molnár, Molnár János, Molnár, Jancsi, doki, uram, haver és így tovább. Dr. Smith elvárhatja, hogy egy betege doktor úrnak, a kisfia papának, a bátyjaJánosnak, a felesége drágámnak, a gyorshajtás miatt ót megállító rendór uramnak szólítsa, s igencsak meglepódhetne, ha a nevezettek bármelyike más megszólítást alkalmazna, ha mondjuk a rendór így szólna hozzá: „Elnézést, drágám, megnézhetném a jogosítványodat?”

A megnevezéssel és a megszólítással kapcsolatos problémák áttekintése elótt néz- zük rneg elóször egy „egzotikus” nép gyakorlatát. Egy ilyen eltéró rendszer rövid áttekintése után valószínűleg objektívebb perspektívából tudjuk nézni, liogy mit csiná- lunk mi a kultúránkban a nyelvünkkel. Ez az objektivitás nemcsak hasznos, de nélkiilöz- hetetlen is, ha etnocentrikusságtól nem befolyásolt következtetésekre akarunk jutni.


Egy szudáni nép, a nuerek megnevezési gyakorlata nagyon eltér attól, amellyel ismerősek vagyunk (Evans-Pritchard, 1948). Minden nuernek van egy személyneve vagy születési neve, amelyet a szülók adnak röviddel a megszületés után a gyermeknek, és amelyet az inegtart egész életében. A személynév továbbadható, kiváltképp fiugyerme- keknek, egy fiú neve lehet a „(személynév) fia” formával nagyjából ekvivalens. Erdekes a nuer személynevek jelentése, például Reath ’szárazság’, Nhial ’eső’, Pun Vadrizs\ Cuol ,kárpótolni,, Mun Töld’ és Met ,becsapni,! Néha az anyai nagyszülók még egy személy- nevet adnak a gyermeknek. Ennek az a következménye, hogy a gyereket apai rokonai más néven szólítják meg, mint az anyai rokonai. Az ikreknek és az ikrek után született gyerekeknek szintén speciális nevük van. A férfiakat apjuk falujában fiúkorukban sze- mélynevükön szóKtják meg, késóbb azonban ez megváltozik, mert a náluk fiatalabbak Gwa-nak, ’apá’-nak szólítják óket, mint ahogy ezeket a fiatal férfiakat is így szólítják a náluk is fiatalabbak. A gyerekeket azonban mindenki személynevükön nevezi a faluban, az idósebb emberek is, szüleik is.

Minden nuer gyereknek van egy klánneve is, de ez többé-kevésbé ünnepélyes név, úgyhogy használata olyan eseményekre korlátozódik, mint a házasságkötések és az avatási szertartások. A klánnév használata nók között erós formalitást fejez ki, mondjuk ha egy asszony fia feleségének megszólítására használja. Az anyák használhatják kisgye- rekük megszólításakor a klánnevet, ha tetszésüket és örömüket akarják kifejezni. Akkor is a klánneVeket használják, ha valakit helyi törzsi területén kívül ugyanannak a törzsnek a tagjai szólítanak meg.

A kapott személyneveken és az öröklött klánneveken túl a nuereknek ökörnevük is van, amely egy kedvenc ökrük neve. Ökömevét az ember megválaszthatja. Egy férfi ezt használja, ha gyóz valamilyen sportban, vadászaton vagy háborúban, és ezt használják az egykorúak megszólítására. A nók ökömeve bikanév, olyan bikáé, amely a nők által fejt tehén boija. A nók többnyire csak egymás között használják ökörneviiket. Elófordul, hogy fiatal férfiak ökörnevükön szólítanak meg fiatal nóket, de ez flörtölésnek számít, vagy így szólítják meg nóvérüket, ha meg vannak elégedve vele. A férjezett nók telién- névre cserélik ökömevüket, a névadó tehén a család gulyájába tartozik, és ezeket a neveket férfiak egyáltalán nem használják.

Evans-Pritchard kimutat egy sor további bonyodalmat a megnevezésben és a megszólításban, amelyek a nuer élet bonyolult társadalmi szervezetével függnek össze. Egy személy neve változik, ha változnak a körülmények, mert mindenkinek sok neve van, amit használhat. Hogy milyen nevet választ valaki egy másik megszólítására, az függ attól, hogy mennyire tudja pontosan, hogy kicsoda az illetó (ti. inennyire ismeri életkorát és származását), és a találkozás jellegétól. (Izgalmas beszámoló még Parkiné, 1989. Ez egy kenyai, tengerparti nép, a giriama nép megszólítási és névadási gyakorlatáról szól.)

Miután vetettünk egy röpke pillantást a nuerek elnevezési és megszólítási szokása- ira, ismét az angol szokásokra fordíthatjuk figyelmünket. Brown és Ford (1961) modern színdarabok, egy bostoni üzletben megfigyelt megnevezések, az Egyesült Államok

Az európiű nyelvek kozül a magyarban és a skandináv nyelvekben is jól ismert ez a névadási gyakorlat. (Például Laczffy, Olafsson stb.)


középnyugati részén és „Yoredale”-ben, Angliában üzletemberek és gyerekek megne- vezési szokásairól szóló beszámolók elemzésére alapozzák az angolban használatos megnevezési szokások leírását. Beszámolójuk szerint a cím/rang, a keresztnév és a vezetéknév aszimmetrikus használata a hatalom egyenlótlenségét jelzi, a kölcsönös cím/rang és vezetéknév-használat egyenlótlenséget és idegenséget, míg a kölcsönös keresztnévhasználat egyenlóséget és familiaritást jelez. A kölcsönös cím/rang és veze- téknév használatáról a keresztnév használatára való áttérést itt is a kapcsolat erósebb hatalommal rendelkezó tagja kezdeményezi. Vannak más választási lehetóségek is a megszólításra: csak cím (rang), például doktor, professzor; csak vezetéknév, például Smith; vagy többféle megnevezés, például ingadozás a Smith úr és a Fred között. Meg kell jegyeznünk, hogy egy ilyen osztályozásban az olyan címek, mint az urcim vagy az asszonyom a cím- (rang-) kategória általános változatai, azaz általános címek, az olyan formák pedig, mint a Mack, Buddy (liaver'), Jack, Mate (’cimbora’), általánosított keresztnevek, mint például a következó megnyilatkozásokban: „What's up Mate?” (kb. ’Mi az ábra, haver?’) vagy „Hey Mack, I wouldn't do that if I were you.” ('Hé, apám, ezt nem tenném a helyedben/)

A csak címmel való megszólítás a legkevésbé bizalmas, mivel a címek általában rangot vagy foglalkozást jelölnek, mint például az ezredes, a doktor vagy a pincér. Hiányzik belólük a „személyes” tartalom. Ezért azt mondhatjuk, hogy a doktor Smith bizalmasabb, mint a doktor egymagában, mivel jelzi, hogy a másik személy rieve ismert és említhetó. A másik keresztnevének ismerete és használata természetesen nagyfokú bizalmasság, vagy legalábbis e bizalmasságra való vágy jele. Még nagyobb bizalmasságot jelent a becézett keresztnév vagy egy becenév használata. Ha valaki csak a keresztnevén szólítja meg az embert, akkor az ember idónként azt érzi, hogy a másik olyan bizalmas- ságra formál jogot, amelyre nem lett felhatalmazva, vagy hogy a hatalmát igyekszik érvényesíteni felettünk. Ha egy anya John Smithnek nevezi rosszul viselkedó fiát, csökkenti azt az intimitást, amit a keresztnév egymagában vagy a keresztnév becézett formája (Johnny), vagy egy becenév (Honey) jelentene, következésképp a dorgálást hivatott jelezni.

Láthatjuk, hogy milyen veszélyekkel járhat a kultúrák közötti érintkezésben, hogy legalábbis a felszínen azonosnak tűnó megszólítási rendszerek eltéró viszonyokat fejez- nek ki. Még nagyobb a veszély, ha valaki megtanulja az új megszólítási rendszer szavait, de nem veszi észre, hogy azok hogyan viszonyulnak egymáshoz. Ervin-Tripp (1972,231. p., magyarul 1979. 339. p.) említi a következó példát:

„A beszéló rendszerében a keresztnév használata csak jó ismeretség esetében megengedett, az összetartozás ehhez még nem elegendő feltétel. Az Egyesült Allamokba kerülve ez a beszéló munkatársait CVN-nel fogja megszólítani, akik számára rendkívül tartózkodó és hűvös viselkedésnek tűnik majd ez a fajta viselke- dés. Beszélónk viszont úgy fogja érezni, hogy munkatársai viselkedése (a KN-hasz- nálat) tapintatlan és tolakodó. Hasonló a helyzet az Egyesült Államokban élő

A magyíirban kell egy megszólítő rész is a besoroló mellé: (loktor úr. Nem megy - bár terjed - azonban a többszörös besorolás - például Kovács János minisztcrúr - mint megszólítás. -Aszcrk.

242 SZOLIDARITÁS ÉS UDVARIASSÁC;

társadalmi nagycsoportok érintkezéseit kísérő félreértések esetében is. Tegyük föl, hogy egy használtautó-kereskedő úgy véli, hogy ügyfeleivel való kapcsolata össze- tartozást is jelent, illetve egy orvos úgy véli, hogy réci pácienseihez szintén össze- tartozáson alapuló kapcsolat fűzi ót. Az amerikai megszólítási rendszerben megho- nosodott szabály értelmében az ilyen beszélók tapintatlannak minósülnek, akik jogtalanul formálnak igényt az összetartozáson alapuló kapcsolatra. A csoportok közötti interakció hajszálvékony repedései többnyire ilyen módon jönnek létre.”

Hozzátehetném mindehhez, hogy egy személy keresztnevének használata Eszak-Ame- rikában nem okvetlenül jelez barátságot vagy tiszteletet. Keresztnevet kell használni az együtt dolgozó embereknek még akkor is, ha egyáltalán nem szeretik egymást. Még közéleti szereplókre is lehet keresztnéwel utalni, de megvetóen éppúgy, mint a csodálat kifejezéseként.

Bizonyos körülmények között a keresztnév nem kölcsönös használata a hatalom eróteljes jelzése. Az Egyesült Allamok déli részén a fehérek gyakran használtak megne- vezési és megszólítási eljárásokat arra, hogy helyretegyék a feketéket. Innen származik afiú utálatos használata fekete féríiak megszólítására. A nevek aszimmetrikus használata ugyancsak része volt a rendszemek. A fehérek keresztnevükön szólították a feketéket olyan helyzetekben, amelyekben elvárták, hogy azok címüket/rangjukat vagy címü- ket/rangjukat és vezetéknevüket használják az ó megszólításukra. Nyilvánvaló faji meg- különböztetés érvényesült ebben a gyakorlatban. Johnson (1943,140. p.) szerint ennek a gyakorlatnak az egyik következménye az volt, hogy

„a közép- és felsó osztálybeli néger nók sohasem hagyták, hogy tudottá váljon a keresztnevük. ... Egy sikeres néger üzletember felesége Atlantában elment egy élelmiszer-áruházba, hogy reklamáljon egy számla miatt. A hivatalnok a keresztne- vét kérdezte, mire ó így válaszolt: »Mrs. William Jones«. A hivatalnok ragaszkodott a keresztneve megismeréséhez, és amikor az asszony ezt megtagadta, azt állította, hogy az ügyet így nem lehet lezárni. Nagy összegról volt szó, és az üzletvezetó, akihez fordultak, úgy döntött, hogy a »Mrs.« egyszerűen jó üzlet és nem »társadalmi egyenlóség« kérdése.”

Ebben az esetben a „jó üzlet” legyózte a társadalmi egyenlótlenség megerósítésének vágyát, ami oly módon történt volna, hogy az asszony megadja a kért információt a hivatalnoknak, majd az csak a keresztnevét használja, amikor megszólítja.

Az angolban, ha kétségeink vannak afelól, hogy milyen megszólítást kell használ- nunk, gyakorlatilag ki lehet küszöbölni a nehézséget úgy, hogy nem használunk semmi- lyen megszólítást sem. Eppúgy mondhatjuk azt, hogy Goodmoming (’Jó napot’), mint azt, hogy Good moming, Sir/Mr. Smith/Susie (’Jó napot, uram/Smith úr/Zsuzsa’). Más nyelvekben a nehézség ilyen kiküszöbölése elégtelen lehet vagy udvariatlanságnak számíthat. Franciaországban nem lehet azt mondani, hogy Bonjour (Jó napot’), Au revoir (’Viszontlá- tásra), Merci (’Köszönöm’), vagy Pardon (’Elnézést’) anélkül, hogy hozzáfűznénk egy megszólításra használatos szót. Vagyis a francia Bonjour Monsieur-1 vagy Merci, Pierre-1 mond, amikor az angol egyszerúen azt mondhatja, hogy Good moming vagy Thank you.


Az angolban tehát megvan az a lehetőségünk, hogy elkerüljünk egy megszólításra való szót, azaz van 0 használat, emellett lehet választani a családias és az udvarias formák között. A családias, informális megszólítási formákat úgy lehet egyszerűen megkülön- böztetni az udvarias, formális formáktól, ha formális és informális üdvözló és búcsúfor- mulákkal kapcsoljuk össze óket, például Hi (,Szia>), Bye (’Szia') és So long CViszlát') szemben a Good moming (’Jó napot’) és a Goodbye (,ViszontIátásra,) formákkal. A Hi, Sally, Bye, Honey és a So long, Doc (’Szia, Sári,, 'Szia, Edes’, ’Viszlát, ^0^ ) éppúgy lehetséges formák, mint a Good moming, Mr Smith és a Goodbye, Sir (*Jó napot, Smith úr’ és a ’Viszontlátásra, uram’). A Hi, Colonel Jones, a Bye, Professor, a Good moming, Mate és a Goodbye, Pussykins ('Szia, Jones ezredes’, 'Szia, professzor, 'Jó reggelt, haver’ 'Viszontlátásra, cicababák’) viszont némileg furcsa.

Az is elképzelhetó, hogy valakinek nagyon sokféle megszólítási kifejezés áll rendel- kezésére, például a 0 , vagy a családias és az udvarias formák választéka, s az épp használt kifejezést egy adott alkalommal úgy választja meg, hogy a tényezők valamilyen megha- tározott keverékét tükrözze. Lehet olyan házaspár, akik sok ilyen kifejezést használnak, lehet olyan is, akik csak egyet vagy kettót. Az elsófajta kapcsolat, amelyben sokféle kifejezést használnak, azt sugallja, hogy a két ember többféle szerepbe illónek látja egymást, s mindegyik megszólítás más szerepet jelez. A második esetben mintha kisebb lenne a szerepkapcsolatok rugalmassága. Ha ez a helyzet, akkor arra számíthatunk, hogy határozott különbséget találunk a „hagyományos,, és a „nem hagyományos” házasságok- ban használt megszólítási kifejezések között.

Azt is megfigyelhetjük, hogy a családi struktúra változása problémákat okozhat, nehezebb lehet tudni, hogyan kell akár a régi, akár az új rokonokat megszólítani. Sok embemek gyakran problémát okoz, hogyan szólítsa az apósát (vagy az anyósát): a Mr. Smith-1 idónként túl formálisnak érzik, a Billt túl családiasnak, a Dad-et (papa') mások elól elorzottnak, sót „természetellenesnek,\ Az unoka érkezését gyakran kiútnak érzik, mert könnyebb egy apóst Grandad-nek (nagypapá’-nak), mint Dad-nek 'papá'-nak hívni. Egy ilyen esemény egyes családokban azzal jár, hogy a saját szülók megszólítása is megváltozik, a Grandad és a Grandrna váltja fel a Dad-et és a Momot. Bizonyos esetekben használhatják a Grandma-1 az anyai nagyanyára, míg az apait Gran- nek, vagy Nana-nek nevezik, vagy megfordítva.

Vannak olyan nyelvek, amelyek megszólítási kifejezésekként olyan szavakat hasz- nálnak, amelyeket mi rokonsági terminusoknak tekintünk. Láttuk, hogy a nuerek így használják az angolfathemek (apa’) megfeleló szót. Luong (1990) leírja, hogy a vietnamiak általánosan használják a rokonsági szavakat megszólítási kifejezésekként, például cháu 'unoka', bá ’nagymama’, és bác 'idósebb nagybácsi/nagynéni’. Az ilyen kifejezések nem kölcsönösek, vagyis nem olyanok, mint az angol brother (Tivér'), sister (’nóvér’) vagycousin ('unokatestvér). A vietnami rokonsági terminológia nemzedék- és korköz- pontú, amelyben külön kifejezések vannak az anyai és az apai rokonokra. Nagyobb súlya van benne a férfiaknak, mint a nóknek. A gyerekek is sorba vannak rendezve, például van ’második testvér', ’harmadik testvér stb. - ’elsó testvér' nincs -, és egy olyan szó, mint az anh használható az ’idósebb flútestvérre, és egy „azonos nemzedékbe tartozó” férfi unokatestvérre’ egyaránt. A vietnami szavak egyszerú lefordítását olyan angol szavakra, min taunt (nagynéni’), cousin ('unokatestvér) stb. a vietnamiak mindigkevés-


nek érzik, ahogy Luong mondja, „a nyelvi formák... életbe vágó instrumentális szerepet játszanak a szociokulturális valóság strukturálásában” (166. p.), úgyhogy az angol meg- felelók nem adják vissza a vietnamiak felfogását a társadalmi kapcsolatokról. Emellett a vietnamiak idegenek megszólításakor különféle rokonsági terminusokat liasználnak, mert sem a neveket (apai nevek, középsó nevek és személynevek), sem a személyes névmásokat nem használják túl gyakran, mivel az utóbbiak általában „nem szolidaritást,, jeleznek, vagy tipikusan csak gyerekek vagy bizonyos kevésbé kedvelt társadalmi csoportok esetében használják óket.

A megnevezési és megszólítási rendszerek további érdekessége, hogy az emberek idónként nevet adnak és megszólítanak nem embereket éppúgy, mint embereket. Egy olyan társadalomban, ahol az emberek sok különféle dédelgetett háziállatot tartanak, nagy valószínűséggel jó sokféle nevet és megszólítási formát használnak attól függóen, hogy milyen fajta az állat, például ló, macska vagy versenyegér, és hogy milyenek a körülmények, például egyedül van-e az állattal vagy mások társaságában, eteti-e vagy dorgálja. Néha azt mondják: mondd meg, milyen állatot tartasz, és megmondom, ki vagy; amennyiben ez igaz, akkor a „tartásnak” része az is, hogyan kezelik nyelvileg az állatot. Nem kell meglepódnünk, ha azok az emberek, akik nagyon másképp látják az állatokat, mint mi, gyakran zavarba jönnek attól, ahogy mi kezeljük az állatokat, és attól, ahogy beszélünk hozzájuk - néha majdnem úgy, aliogy az egészen kis gyerekekhez.

Ha áttekintjük, hogy mi minden játszik szerepet egy másik ember megszólításakor, kitűnik, hogy számos társadalmi tényezó irányítja terminusválasztásunkat: az alkalom jellege; a másik társadalmi rangja vagy státusa; neme; kora; a családi kapcsolat; a foglalkozási hierarchia; a tranzakcionális státus (például valamilyen szolgáltatásban való részvétel, orvos-beteg, vagy pap-gyónó viszony); a faj; az intimitás foka. A választás néha teljesen világos: ha egy társadalomban a fajhoz vagy a kaszthoz való tartozás fontos, akkor valószínűleg ennek van meghatározó szerepe; ha különlegesen erósek a családi kötelé- kek, akkor valószínűleg ennek és így tovább. A magukat „egalitariánusnak” tartó társa- dalmakban kétségek merülhetnek fel, hogy mi a megfeleló megszólítás, s ennek követ- keztében esetleg egyáltalán nem használnak ilyen kifejezéseket mondjuk a férj és a feleség anyja, vagy egy cégnél valamilyen egyszerű munkát tanuló fiú és társasági elnök apja, vagy egy rendór és egy fiatal „elkövetó,,, vagy egy idósebb férfi és egy jóval fiatalabb „feminista” közt. Láthatólag a kapcsolatok sorba vannak rendezve, valahogy úgy, mint az udvarlásnál: a viszony egyre családiasabb, és visszaút nincs! Ha az egyik fél ragaszkodik ahhoz, hogy megálljanak egy olyan ponton, amelyen mindketten túlmentek már koráb- ban, ez valószínűleg arra szolgál, hogy a családiasság csökkenését jelezze, és egyfajta sértésnek tekinti a kezdeményezó és az elszenvedó is.

Az egyik következmény az, hogy egy hierarchikus szervezetben nem mindig könnyű megtalálni a megfeleló megszólítást. Nem minden szervezet olyan szigorúan szervezett, mint a katonaság például, de még itt is adódhatnak problémák, mert a katonáknak nem egyszerúen egy világos parancslánchoz kell tartaniuk magukat, hanem néha hosszú ideig együtt is kell élniük, idónként nagyon veszélyes, szolidaritást követeló helyzetekben. Az üzleti világ színtén hierarchikusan rendezett, bár általában korántsem olyan szigorúan, mint a katonaság. Egy publikálatlan vizsgálat (Staples, 1971) kimutatta, hogy egy nagyáruházban az alkalmazottaknak nagyon jó elképzeléseik voltak arról, hogyan kell

SZOLID ARITÁS ÉS UDVARIASSÁG 245

megszólítaniuk másokat, és ók milyen megszólítást várhatnak el másoktól. A szervezeti struktúrában betöltött viszonylagos rang volt a kulcstényezó a megszólítások meghatá- rozásában: a szervezetben betöltött státus minden életkorbeli különbségnél többet számított. Ugyanakkor a fiatalabb alkalmazottak kevésbé voltak formálisak a megszólítási formulák használatában, mint az idósebbek, és az informális helyzetek nagyobb famili- aritást eredményeztek a megszólításokban, mint a formálisak. Az is világos volt továbbá, hogy egy ilyen hierarchikus struktúrában a hierarchia alján lévók igyekeznek minimali- zálni az óket a csúcson lévóktól elválasztó státuskülönbséget, a csúcson lévók viszont igyekeznek ezt a különbséget maximalizálni. Mindkét csoport tagjai felhasználják a megszólításokat az így elóálló „hatalmi” harcban, az alul lévók szívesen használják a lehetó legfamiliárisabb megszólításokat, míg a felül lévók a legformálisabbakat.

Egy olyan társadalomban, amely épp átalakulóban van, nagy valószínűséggel meg- mutatkoznak a változás bizonyos jelei, ha a társadalom által használt nyelvben bonyolult megszólítási rendszer van (vagy volt). Uyen társadalom a modem Kína (Scotton and Wanjin, 1983, és F ang and Heng, 1983). A kínai kommunistapárt szorgalmazza a tóngzhi Celvtárs’) megszólítást a tulajdonosok és a munkaadók címeinek helyettesítésére, amilyen például a låobån (,tulajdonos>) és a tiszteleti formák használata helyett is, amilyen például a xiân-sheng (’úr). A párt mindenkit egyenlővé kíván tenni egy olyan megszólí- tási forma használatán keresztül, amely nem utal semmiféle társadalmi vagy gazdasági különbségre, és mindenkit egyesít politikailag. A címek mindazonáltal nem vesztek ki teljesen a használatból. A szakmai címeket változatlanul használják, például a låoshl-1 ('tanár’) és a dái-fut ('doktor'), a szakmunkások pedig szeretik, ha shí-fu-nak ('mester') szólítják óket. A 11.1 táblázatból látható, hogy a tóngzhi-t nagyon sokféleképpen lehet használni (Scotton and Wanjin, 1983, 484-485. p.). Ugyanakkor világos különbségek vannak a választások között. Atóngzhi-t némilegsemleges helyzetekben használják, azaz olyankor, amikor nincs világos jele a hatalomnak és a szolidaritásnak, és nincs familiaritás a felek között, például egy ismeretlen idegennel vagy olyan valakivel szemben, akinek foglalkozásával nem jár cím.

ll.ltáblázat A tóngzhi ’elvtárs’ használata Kínáhan

Kombináció Példa

1. 0 + cím Tóngzhi, ’elvtárs’2. (születéskor kapott) név + cím Wéigúo Tóngzhi, ’Wéiguo elvtárs’3. módosító + cím Lâo Tóngzhi, ’régi elvtárs’

Xiâo Tóngzhi, ’fiatal elvtárs’4. 0 + cím + cím Zhurën Tongzhi, ’igazgató elvtárs’5. családi név + cím Wáng Tóngzhi, ’Wang elvtárs’6. családi név + (születéskor kapott) név + cím Wáng Wéigúo Tóngzhi

’Wang Wéiguo elvtárs’7. módosító + családi név + cím Lâo Wáing Tóngzhi, ’régi elvtársunk,

Wang’

Forrás: Scotton and Wanjin (1983, 484-485. p.) alapján


A tóngzhí-t arra is lehet használni, hogy valakit szándékosan mintegy három lépés távolságban tartson magától az ember. Például egy főnök, mielótt rendreutasítja egy beosztottját, inkább a tóngzhi-t használja, mint az illetó címét. Ellenkezó irányban is használható ez a megszólítás, a beosztott ennek használatával mintegy arra figyelmezteti főnökét, hogy közösek az érdekeik, de használható egyenrangúak között is, ha fonto- sabbnak ítélik valamilyen alkalommal a közös érdekeket, mint bármilyen különbséget, amelyet valamilyen más megszólítás választásával ki lehetne fejezni.

Ugyanakkor sok kínai még mindig szívesebben használ egy címet, mint a tóngzhi-t, például a zurën-t (’igazgató’) vagy a zhng-ot (’főnök’). Nagyon sokan használják a låót (’öreg’) és axiaó-t (’kicsi’) is a családnéwel kombinálva, ami nemcsak bizalmas viszonyban lévók közötti udvarias megszólítás, hanem társadalmi különbségek jelzésére is szolgál nem bizalmas kapcsolatban lévók között. Egy beosztott tehát megszólíthatja valainelyik fónökét låo plusz vezetéknéwel, vagy vezetéknév plusz címmel, a gyakorlat helyileg változik (Fang and Heng, 1983,499. p.), az elsó változatot olyan nagyvárosokban részesítik elónyben, mint Beijing és Sanghai, a másodikat kevésbé egalitariánus közeg- ben és kisvárosokban. Idósebb hivatalnokok és tudósok megszólítására használt, nagyon nagy tiszteletet kifejezó forma a vezetéknév plusz Låo, például Wáng låo. Használnak még néhány régi címet is, de elsósorban nem kínaiakhoz alkalmazkodva, például táitai (’asszonyom’). A házastárs kínai megszólítása általában az áiren (’szerelmem’). A régi xiân-sheng (’úr’) ma már csak néhány idósebb tudós esetében használatos; a fiatal tanárokat låoshi-nak, vagy ha professzorok, jiåosh u-nak nevezik. Fang és Heng a következóképpen összegezik tapasztalataikat (506. p.): „Kínában rendkívül bonyolultak a megszólítási normák... Mi a megszólítási normák néhány olyan változását tárgyaltuk, amelyeket a forradalom idézett eló. Egészében véve a megszólítási szokások változásai egyedülállóak és drasztikusak a mai Kínában. Azt hisszük, hogy kevés olyan ország van a világon, ahol e tekintetben ilyen drasztikus változások mentek volna végbe.” Keshavarz (1988) némiképp hasonló heíyzetról számol be Irán esetében. A forradalom ott a sali meneküléséhez vezetett, és eredményeként a megszólítási kifejezések közül a szoli- daritást kifejezóek kerültek elótérbe, de megtartották a régi tiszteleti formákat is. A szolidaritás kifejezésének szükséglete a (baeradaer-) ’testvér’- és (xahaer-) ’nóvér’-féle formák gyakoribb használatához vezetett, a tiszteleti formákat pedig átértelmezték: nem a hízelgés, hanem az alázat és az udvariasság jelölói.

Erdekes hipotézise van a megszólítási formákkal kapcsolatban Robinsonnak (1972, 129. p.). Eszerint azokban a társadalmakban, amelyekben egy személy státusa saját teljesítményéból ered, kevés megkülönböztetést tesznek a megszólításban. Az ilyen társadalmakban az emberek esetleg csak egyetlen alapformát használnak a megszólítás- ra; más eszközöket vesznek igénybe, liogy jelezzék a kapcsolatok eltéréseit, amelyeknek - fel kell tételeznünk - változatlanul létezniük kell. Azokban a társadalinakban viszont, amelyekben a státus nem szerzett, hanem például abból származik, hogy valaki egy meghatározott társadalmi csoportba született bele, nagy valószínűséggel finom fokoza- tokat kifejezó megszólítási formulákat találunk. Ezek a formulák az adott társadalmak szoctáte stmktúráját fejezik ki. Az észak-amerikai angolból, illetve egy erósen rétegzett társadalomból, a jávaiból származó adatok szemléltetik a két szélsóséget; a megszólítási formákra vonatkozó japán és koreai adatok ugyancsak arra mutatnak, hogy ezek a


társadalmak jóval rétegzettebbek és hogy a társadalmi helyzet bennük jóval kevésbé egyéni teljesítményen alapuló, mint akár Észak-Amerikában, akár az Egyesült Király- ságban. N éhány társadalomtudós minden bizonnyal tiltakoznék és rámutatna, hogy a két legutóbbi esetben még mindig inkább a születés, mint a képesség járul hozzá többel egy ember életesélyeihez. Vagyis bármennyire érdekes is ez a hipotézis, pillanatnyilag egyáltalán nincs bizonyítva.

FELADATOK

1. Maga a név sem egyszerű egy olyan modem nyelvi közösségben, mint a magyar. Gondolja végig a következóket: hogyan kapunk kiindulásként nevet; milyen jogilag lehetséges néwáltozá- sok vannak házasságnál; hogyan lehet nevet változtatni; néwáltozás művésznév felvételekor; cégek névadása; névadás tennékeknek; szentségtörés; állatnévadás tanyán és egy pesti belvárosi kerületben; hogy írja alá a nevét Ön egy hivatalos papíron; álnevek, például a bűnözó világban; egyénített rendszámtáblák; utcák s intézmények névadása; mit értíink azon, hogy megórzi jó liímevét?A mai magyar utcanéwáltás izgalmas téma. Nézzen utána Bartos (1994) munkájában s az 1989-1991-es napisajtóban!2. Hogyan szólít Ön meg idegeneket? Hogyan függ a megszólítási forma az adott személy nemétól, korától, öltözködésétől, észlelhetó szerepétól, fizikai állapotától vagy viselkedésétól? Vajon a magyarban érvényes-e az, ami az angolban, hogy idegenek megszólításakor alapszabály a „légy udvarias”, ezért aztán önalávetó formákat használunk? Hol vannak nyilvánvaló eltérések ettől idegenek megszólításánál a magyar nyelvben (gondoljon a kalauz-imperativusra: indultunk/)?3. Egy amerikai fekete orvos (azóta a Harvard Egyetem professzora, az eredeti beszámoló 1967-ból származik), dr. Poussaint a következóképp számolt be arról, miként áilította meg egy fehér rendór az országúton az USA egyik déli államában:

„Mi a neved, fiú?” - kérdezte a rendór...„Dr. Poussaint. Orvos vagyok...”„Mi a keresztneved, fiú?..„Alvin.”(Ervin-Tripp, 1979, 320. p.)

Miért mondja azt dr. Poussaint, hogy mély megaláztatást érzett ebben a helyzetben?4. Hogyan használjuk a mai magyarban a megszólításokban a -né, asszomjom, kisasszony kifejezéseket? Hasonlítsa össze ezeket a használatokat az Ön által ismert indoeurópai megfelelók használatával!A ldsebbségi magyarok névhasználata és megszólítási rendszere lényegesen eltérhet a magyaror- szágitól. Például Káipátalján „Magyartalanul, szlávos atyai néven szólíttatták magukat (fóhajtás a kivételnek) a tanítók, tanárok, vezetók. [... ] Senkiból sem fakaszt még ma sem mosolyt, hogy adott esetben X Istvdnból István Francovics vagy Béjlovics, Lajosevics lesz (mivel az apja neve Ferenc, Béla, Lajos)”. Kozma Endre, akitól az idézet szánnazik (Pro Minoritate 1993/6, 33. p.), arról is beszámol, hogy elófordul, hogy valaki a Pista hcícsi, Erzsike néni megszólításokat tiszteletlennek nevezi. Nézzen utána a szlovákiai, romániai, szerbiai magyar és a magyarországi névhasználat különbségeinek!


5. Milyen körülmények között lehet valaldt a következóképpen megszólítani: Ktwács, Kcwács úr, Kiwács tanár úr, Kiwácskám, Kovács János, János, Jancsi, clrágám, uram, haver, mciga? S miként lehet valakit zérus megszólítással megszólítani?

6. Miért lehet sértó az, ha egy nót kiszolgáló férfi pincér azt mondja: Itt van a söre, angyalom, vagy a női pincér azt kérdezi: Na mit kér, galambocskám?

7. Hogyan próbálja felhívni magára egy idegen figyelmét, ha például valaki elejtett valamit az utcán, ha otthagyott valamit a busz ülésén? Ezeket a megszólításokat szoktuk felhívásoknak nevezni; idetartozik az is, ahogy a pincérhez fordulunk.

8. Reményi (1994) egy nagy magyar gyógyszeripari vállalat hivatali központjában elóforduló megszólításokról a következó adatokat közli.

Tegezés és magázás nemek szerint egy mcigyar nagyvállalatnál

Férfi-férfi Nó-nó Férfi-nóTegezés 58% 84% 8%Magázás 42% 16% 92%

A tegezés és magázás ebszlása afizikai kontaktus függvém/ében

Távolság: egy szoba egy emelet egy épület egy telep több telepTegezés 79% 54% 37% 37% 10%Magázás 21% 46% 63% 63% 90%

Hasonlítsa össze, milyen szerepe van a közös munkának és a nemnek a tegezés és magázás használatában egy magyar hierarchikus közegben.

9. Az utóbbi tíz évben, különösen 1989 után eróteljes változások mentek végbe a magyar megszólítási gyakorlatban, az elvtársozást felváltotta az urazás. Próbálja meg összehasonlítani a két rendszert, pontosak-e közöttük a párhuzamok?10. Milyen gyakorlatokat követ Ön az alábbi helyzetekben, és mi az általános gyakorlat? Tanár- diák: név + cím v. szerep + úr/nő vagy keresztnév; mindebben tegezés vagy magázás. Orvos-beteg: cím + úr/úr-asszomj; cím + családi név + wr/no/családi név + úr. Apa-fiú: cím (apu)/keresztnév; keresztnév/keresztnév. Ismerós eladó-vevó: van-e névhasználat? Idősebb szomszéd: családi név + néni- háicsi!keresztnév; keresztnév + néni-hácsi/keresztnév.11. Hogyan szólítja Ön apósát és anyósát? És az Ön szülei és rokonai az ő apósukat és anyósukat?12. A megszólítási rendszereknek különleges oldala az utalási rendszer. Hogyan utalunk egy személyre, amikor nem szólítjuk meg? Például mondjuk-e azt, hogy Kovács Ferenc miniszterúr hejelentette, vagy azt mondjuk, hogy Mint Nagy tanár úr monclta és így tovább? Figyelje meg, mi történik a magyar újságokban és a tömegkommunikációban! Különösen érdekes megnézni a politikusokra és a közéleti szereplókre vonatkozó megszólítások és utalások különbségét, illetve egyezését. Van-e keveredés a kétféle rendszer között? Talál-e eltérést a férfiakra és a nôkre való utalásokban a tekintetben, hogy a foglalkozási kategorizációt milyen gyakran használják egyik és fflásik nemnél?13. Ervin-Tripp (1979) említi, hogy az utcán nem tudunk valakit megszólítani úgy, hogy: „Engem Kiss Ferencnekhívnak, hány óravan?” Miéit furcsa ez a szokványos nyelvhasználathoz hasonlíWa?


Udvariasság

Ha megvan a T/V-megkülönböztetés, akkor a névmási formák, valamint a megszólítási formák megválasztásával ki tudjuk mutatni mások iránti érzelmeinket - a szolidaritást, a hatalmat, a távolságot, a tiszteletet, a bizalmasságot stb. -, és azt is, hogy ismeijük a társadalmi szokásokat. Abban az általános „udvariasságban”, amellyel a nyelvet használ- juk, szintén ez az ismeret mutatkozik meg. Az udvariasság társadalmilag elóírt. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig udvariasnak kell lennünk, lehetünk alkalmanként nagyon is udvariatlanok másokkal. Mindez azonban nem lehetne így, ha nem volnának rneg- szeghetó udvariassági szabályok. Az udvariatlanságot az udvariassági standardok vagy nonnák létezése teszi lehetóvé.

Néhány nyelvbe láthatólag nagyon bonyolult udvariassági rendszer épült be. Indo- nézia egyik legfontosabb nyelvében, a jávaiban Geertz (1960, 248. p.) szerint „szinte lehetetlen bármit mondani anélkül, hogy jeleznék: milyen a beszéló és a hallgató viszonya a státus és a családiasság szempontjábór>. Egy jávai beszélónek, mielőtt egy másikhoz szól, el kell döntenie, hogy mi a megfeleló beszédstílus (Geertz tei*minológi- ájával: stiléma): emelkedett, semleges vagy közönséges. Ez a döntés azért elkerülhetet- len, mert rengeteg szónak három stiláris változata van. Az angol now (,most>) szó megfelelóje például samenika az emelkedett stílusban, saniki a semlegesben és saiki a közönségesben. Nem lehet szabadon váltogatni a stílusokat, úgyhogy ha a beszéló asaikit választotta, akkor kénytelen ago (’megy’) ige megfelelójeként aznrapet használni, mivel az adjeng vagy a baåe a sanikival, illetve a samenikive 1 jár együtt.

Van azonban még egy szintjük a bonyodalmaknak. A jávaiban vannak tiszteleti formák, amelyek olyan dolgokra utalnak, mint emberek, testrészek, tulajdonok és emberi cselekvések. Ezeket a tiszteleti formákat két stílusszint, az emelkedett és a közönséges további módosítására lehet használni. Vannak emelkedett tiszteleti foraiák, mint például a åahar (’enni’), illetve közönséges tiszteleti formák, mint például a neåa ('enni'). Az emelkedett stílusban csak emelkedett tiszteleti formákat lehet használni, a közönséges stílus azonban együtt járhat emelkedett és közönséges tiszteleti formákkal is. Az angol eat (,enni>) ige megfelelójét felhasználhatjuk egy további bonyodalom szemléltetésére is. A neåci megvan az emelkedett stílusban anélkül, hogy tiszteleti forma lenne, megvan a semleges stílusban (amelyben nincsenek tiszteleti formák) és megvan a közönséges stílusban, ahol közönséges tiszteleti forma. A åahar (’enni’) mindig emelkedett tiszteleti formát jelez emelkedett és közönséges stílusban is. A közönséges stílusban az ’ennf nem tiszteleti formája a mangan. Ha összekapcsoljuk az enni' és a 'most’ különbözó megfelelóit, láthatjuk - ahogy a 11.2 táblázat mutatja -, hogy milyen kombinációk lehetségesek. A 11.3-as táblázat az Are you going to eat rice and casava now? (’Fogsz most rizst és dinnyét enni?’) mondat megfelelójét tünteti fel a jávaiban lehetséges hat szinten.


11.2 táblázat Szintek a jávaihan

Beszédszint Példa

enni most3a emelkedett stílus, emelkedett tiszteleti formák dahar samenika3 emelkedett stílus tiszteleti formák nélkül neda samenika2 semleges stílus, tiszteleti formák nélkül neda sanikilb közönséges stílus, emelkedett tiszteleti formák dahar saildla közönséges stílus, közönséges tiszteleti fonnák neda saiki1 közönséges stílus tiszteleti formák nélkül mangan saiki

A szintek neve: 3a krama inggil 3 krama biasa 2 krama madya lb ngoko sae la ngoko madya 1 ngkoko bictsa

Forrás: Geertz (1960)

11.3 táblázat Szintkülönbségek egy jdvai nwnclatban

Are you going to eat rice and casava now?3a menapa pandjenengan badé dahar sekul kalijan kaspé samenika3 menapa sampéjan badé neda sekul lan kaspé samenika2 napa sampéjan adjeng neda sekul lan kaspé sanikilb apa pandjenengan arep dahar sega lan kaspé saikila apa sampéjan arep neda sega lan kaspé saild1 apa kowé arep mangan sega lan kaspé saiki

Forrás: Geertz (1960, 250. p.)

Geertznek van egy további érdekes megfigyelése: ahogy az ember a közönséges stílustól az emelkedett felé halad, egyre lassabban és lágyabban beszél, egyre egyenletesebb ritmussal és hanglejtéssel, úgyhogy a legmagasabb szinteket, „amennyiben megfelelően beszélik, egyfajta méltóságteljes pompa jellemzi, amely a legegyszerűbb társalgást is olyanná teszi, mintha ünnepélyes szertartás volna” (173. p.).

Egváltalán nem könnyú meeállapítani, hogv melyik szintet használiák. Ahoev Geertz mondja (257-258. p.):

„Azoknak a kontextusoknak az alapos szemantikai vizsgálata, amelyeken belül a kiilönböző szinteket alkalmazzák, maga is bonyolult és kiterjedt vizsgálódást kíván- na, mert igen nag)- azoknak a változóknak a szárna, amelyek meghatározzák egy adott szint kiválasztását. Nemcsak a beszélők kvalitatív tulajdonságai - koruk, nemük, rokoni kapcsolataik, foglalkozásuk, gazdagságuk, iskolázottságuk, vallási elkötelezettségük, családi hátterük - tartoznak ezek közé, hanem általánosabb tényezők is: például a társadalmi alkalom (valószínűleg emelkedettebb stílust

SZOLIDARITÁS ÉS ÜDVARlASSÁCí 251

használ valaki ugyanazzal a személlyel egy esküvőn, mint az utcán): a társalgás tartalma (az ember általában alacsonyabb szinteket használ, ha üzleti ügyekről, emelkedettebbeket, ha vallási vagy esztétikai problémákról beszél); a beszélók közötti társadalmi interakció története (az ember hajlamos meglehetósen emelke- detten beszélni olyan valakivel [ha egyáltalán szóba áll vele], akivel nézeteltérése volt); harmadik személy jelenléte (az ember emelkedettebben beszél ugyanazzal az emberrel, ha mások hallgatják). Mindezek szerepet játszanak a választásban, és ekkor még nem mondtunk semmit az egyénre jellemzó beállítottságokról. Bizonyos emberek, fóleg a gazdagabb kereskedók és a magabiztos falusi vezetók, akik hajlamosak az egész ügyet kényelmetlennek és némileg ostobának tekinteni, a nagyon magas státusú emberek kivételével szinte mindenkivel agnokót használják. Mások minden ümgyet felhasználnak a szintváltásra. A szintválasztás meghatározó tényezóinek teljes felsorolása ezért a jávai kultúra egész rendszerének alapos elemzését is magába kellene hogy foglalja.”

Néhány láthatólag múködó elvet mégis meg lehet fogalmazni. A legemelkedettebb stílust az idós arisztokraták körében használják, de bárki jnás is használhatja az elókeló társadalmi körökben, aki az elegancia látszatát kívánja kelteni. A semleges stílust azolc a városlakók használják, akik nincsenek közeli barátságban egymással, vagy a parasztok, amikor feljebbvalókat szólítanak meg. A falusiaknak a nagyon magasan felettük állókkal is ezt a stílust kell használniuk, mert nem várható el tólük, hogy akár csak kicsit is ismerjék az emelkedett stílust. A közönséges szint az a stílus, amelyet társadalmi hovatartozásától függetlenül minden gyerek elsajátít, és mindenki hasznáija is bizonyos alkalmakkor, még a legelókelóbb körökben is a közeli barátok. Használják még akkor is, ha nyilvánvalóan alacsonyabb társadalmi helyzetú emberekkel beszélnek, például kormányhivatalnokok parasztokkal, sót talán még városlakókkal is. Ha a közönséges stílust közönséges tiszteleti iormákkal egészítik ki, az bizonyos társadalmi távolságot jelez, de nem nagyot. A közönséges szintet emelkedett tiszteleti formákkal leginkább az arisztokrácia használja, de a városi emberek is használhatják, úgy tűnik, ez a használati mód azt jelzi, hogy két dolgot is ki kell fejezni: a bizalmasságot a közönséges stílus segítségével és a tiszteletet a tiszteleti formák révén, vagyis itt egyfajta kompromisszumos megoldással állunk szemben.

Geertz intése még mindig érvényes: rengeteg az egyéni és a helyi változat, úgyhogy a teljes rendszer rendkívül bonyolult, és hihetetlenül nagy az esély a rossz választásra. Jáva modernizálódásával bizonyos dolgok megváltoztak. Az egyik fontos változás a nemzeti nyelv, a bahasa indonéz elterjedése, ami „deinokratikusabb” nyelv. A jávai politikai életben már túlsúlyban van a bahasa indonéz, mert lehetővé teszi, hogy anéllóil beszéljen valaki különbözó dolgokról, hogy kiválasztana egy speciális beszédszintet, amely szükségszerűen hordoz bizonyos attitúdöket, akkor is, ha ezeket a beszéló nem kívánja ismertté tenni. Azt azonban nincs okunk feltételezni, hogy a jávai meg fog változni, és el fognak túnni a különbözó beszédszintek. A bahasa indonéz elterjedését Jávában a leghelyesebben úgy értékelhetjük, hogy választási lehetóséget kínál azoknak, akik mind a jávait, mind a bahasa indonézt tudják. Aliogy Geertz mondja (259. p.) a bahasa indonéznek „minden jel szerint az a sorsa - legalábbis rövid távon hogy az általános jávai nyelvi rendszer részévé váljon, hogy a rendelkezésre álló mondattípusok-


hoz további mondattípusként hozzáadódjék, és így bizonyos speciális kontextusokban és bizonyos speciális célokra választható legyen.”

A japánokat szintén mindig rendkívül „udvarias” emberekként jellemzik. Martin (1964) összefoglal néhány jellegzetességet a japánok nyelvhasználatában, amely ennek az udvariasságnak a kifejezésére szolgál: a tagadó szerkezeteket magukba foglaló tiszteleti formák (némileg a magyar „nem lenne olyan kedves.. féle fordulatokhoz hason- líthatók) udvariasabbnak számítanak, mint a tagadó szerkezetek nélküliek; minél hosszabb a mondat, annál udvariasabbnak érzik; azok a megnyilatkozások, amelyekben előfordulnak a helyi dialektus elemei, kevésbé udvariasak, udvariasabbak azok, amelyekben van néhány kínai kölcsönszó; idegenekkel udvariasabb az ember, mint az ismerősei- vel; a beszélő neme meghatározza, hogy milyen tiszteleti formákat használ, a férfiak a nóknél jobban megkülönböztetik a rendelkezésre álló tiszteleti formákat; ugyanakkor a tiszteleti formálc ismeretét az iskolázottsággal kapcsolják össze, a tiszteleti fomiák használatához való viszony változik az életkorral; az udvariasságot jobban elvárjálc, ha nó szólít meg férfit, vagy fiatal idősebbet, vagy egy alacsonyabb társadalmi osztály tagja egy felsóbb osztályba tartozót - ez az utóbbi, vagyis a társadalmi osztálykülönbség megha- tározóbb, mint az előző kettó; és jóllehet az emberek azt mondják, hogy rokonokkal szemben nem helyénvaló tiszteleti formákat használni, azért használják óket. Martinnak az a véleménye, hogy itt négy alaptényezó működik, és egy japán, amikor a megfelelő vagy udvarias megszólítási formulát kiválasztja, a csoporton kívüliséget, a társadalmi helyzetet, a korkülönbséget és nemet veszi tekintetbe, méghozzá ebben a sorrendben. Martin azt mondja, hogy az, aki egy egyszerűbból lép be egy ilyen bonyolult udvariassági és megszólítási rendszerbe, azt érezheti, „hogy a japán társalgás csak formulákból áll, amelyeknek nincs tartalmuk” (407. p.). Arra az állításra, hogy az ilyen bonyolult rendszerek szükségképpen eltűnnek, ahogy „a demokrácia felváltja a feudalizmust”, Martin azt válaszolja, hogy „a japánban valószínűleg pont addig lesznek beszédszintek, mint az angolban többes szám” (412. p.).

Megvizsgálhatunk egy európai nyelvet is, a franciát, hogy rámutassunk az udvarias- ság egy további aspektusára. A Savoir-vivre en France (Vigner, 1978) tartalmaz olyan példákat, amelyek egyértelműen arra mutatnak, hogy bizonyos körülmények között a hosszabb megnyilatkozásokat udvariasabbnak tartják, mint a rövidebbeket. Ha például arra akarunk kémi valakit, hogy három óralcor jöjjön értünk kocsival, ezt a következő módokon tehetjük (77-78. p.):

A trois lieures, avec votre voiture.’Háromkor, a kocsijával.’Vous voudrez bien venir me prendre a trois heures avec votre voiture.’Jöhetne háromkor és elvihetne a kocsijával/Pourriez-vous venir me prendre a trois heures avec votre voiture?’EI tudna jönni és elvinne a kocsijával háromkor?’

Az első mondat egyáltalán nem udvarias; a harmadikat tovább lágyítja a kérdésforma választása. Egy idegentól az alábbi módokon kérdezhetjük meg, hogy hogy jutunk el a Gare de Lyonra (79-80. p.):

SZOLIDARITÁS ÉS ÜDVARIASSÁG 253

La Gare de Lyon?'A Gare de Lyon?’Pour aller å la Gare de Lyon, s’il vous plait?’Hogy lehet eljutni, kérem, a Gare de Lyonra?’Pourriez-vous m’indiquer le chemin pour me rendre â la Gare de Lyon?’Meg tudná mondani, hogy kell mennem a Gare de Lyonra?’Auriez-vous l’obligeance de bien vouloir m’indiquer le chemin pour me rendre â la Gare de Lyon?’Lenne olyan kedves, és megmondaná, hogyan juthatok a Gare de Lyonra?’

Míg az első kérdés szinte biztosan túl nyers, az utolsó szinte biztosan túl alázatos. Végül: bemegy az ember egy hivatalba, és kénytelen megzavarni valakit, aki dolgozik, hogy megtudakolja, hová kell pontosan mennie (80-81. p.):

Le service des bourses?’Hol a pénzügyi osztály?’Pardon, le service des bourses, s’il vous plaít?’Elnézést, hol van a pénzügyi osztály, kérem?’Je m’excuse de vous déranger, mais pourriez-vous m’indiquer le service des bourses, s’il vous plaít?’Bocsánat a zavarásért, meg tudná inondani, kérem, hogy hol van a pénztigyi osztály?’

Vigner (88. p.) szerint ez a francia udvariassági formula három összetevőből áll: (1) bevezető, csillapító összetevő (ami lehet rövid, például Pouvez-vous, vagy hosszú, például Est-ce que voudriez bien) vagy ennek hiánya; (2) a központi, kérés vagy utasítás összetevő; és (3) egy záró összetevó - valami olyasminek, mint a s ’il vous plciít a jelenléte vagy a hiánya. Azaz az alábbi formulák lehetségesek:

0 - kérés - 0 0 - kérés - záró összetevó

rövid csillapító - kérés - záró összetevó hosszú csillapító - kérés - záró összetevő

A 0 - kérés - 0 formájú kérések ezért vagy hatalmaskodók vagy udvariatlanok, vagy egyszerre hatalmaskodók is és udvariatlanok is. A hosszú csillapító - kérés - záró összetevó formájú kérések lehetnek annyira udvariasak, hogy túlzottnak túnhetnek. Ha egy főnök ezt az utolsó formát használja egy beosztottjával szemben, azt valószínűleg szarkasztikusnak értelmezik: „Ha megengedné, Smith úr, arra kérném, próbáljon meg néha nem elkésni, kérem.”

Az „udvariasság” láthatólag nagyon fontos elv a nyelvhasználatban; tekintetbe kell vennünk mások érzéseit. A következó fejezetben újra rátérünk az udvariasság problé- májára, és megpróbáljuk egy még átfogóbb kontextusba helyezni.

Amikor egy nyelvet használunk, felhasználjuk azokat az eszközöket, amelyeket a nyelv a másokkal való kapcsolatok és a másokkal kapcsolatos attitúdök kifejezésére használ. Ahhoz, hogy megfelelóen használjuk a nyelvet, ezt kell tennünk. Ha franciául


beszélünk, nem kerülhetjük meg a íí//üm/5-megkülönböztetést; ha angolul kommuniká- lunk, utalnunk kell másokra, és időnként meg kell szólítanunk őket, ha japánul vagy jávai nyelven beszélünk, be kell tartanunk azokat a konvenciókat, amelyek megszabják a beszédszint és a tiszteleti formák helyes megválasztását. Lehet, hogy nem szívese.n tesszük, amit tennünk kell, és hogy a követelményeket terheseknek, antidemokratiku- saknak, vagy akár mindkettónek találjuk. Az is megeshet, hogy az ilyen rendszerek idóvel megváltoznak, de az effajta változás lassú, és ha megindul, ahogy Kínában megindult, mint láttuk, egyáltalán nem könnyű. Aligha vonható kétségbe, hogy a nyelvhasználat és a társadalmi struktúra bizonyos vonatkozásai szorosan összefüggenek. Hogy pontosan milyen ennek az összefüggésnek a természete, az változatlanul érdekelhet benniinket. Vagyis továbbra is kérdés, hogy azért viselkednek-e úgy a jávai vagy a japán beszélók, ahogy viselkednek, mert nyelvük azt követeli tólük, hogy így viselkedjenek, vagy nyelvi választásaik elkerülhetetlen folyományai az általuk kialakított társadalmi struktúrának, netán esetleg mindkét eset fennáll bizonyos fokig? Igaza volt Whorfnek? T évedett? Vagy részben volt igaza? Természetesen ismét megválaszolatlanul hagyom ezeket a kérdéseket.

FELADATOK

1. A szövegben számos példát láttunk a japán udvariassági formákra. Emellett Mártonfi (1972) érdekes példákat ad a koreai nyelvre. Milyenek az udvariasság sajátos formái a magyar nyelvben? Próbáljon listát készíteni róluk, gondoljon olyasmikre, mint a nénizés-bácsizás, a tetszikelés s hasonlók. Vegye észre ezeknek a másodlagos udvariassági formáknak bizonyos nehézségeit is, például próbáljon meg tetszik szóval szerkezeteket létrehozni -nakJ-nek vonzatú igék mellett!2. Keressen megfelelóket arra a franciából illusztrált elvre a magyarban, hogy a hosszabb formák udv'dnasQbbak(megkérhetném esetleg, hogy...). A hosszúság mellett tulajdonképpen mi adja ezek udvariassági értékét? Hasonlítsa össze őket a semleges, illetve kifejezetten udvariatlan formákkal!3. Készítsen magnetofonfelvételt egy rövid társalgásról. A felvételt meghallgatva jegyezze meg az összes udvariassági jegyet. Törölje ki ezeket. Mi marad ezek után? Hogy hangzik, ami maradt?4. Ha igaz az, hogy az udvariasabb alakok hosszabbak, mint az udvariatlanok, hogy magyarázhat- juk azt, hogy az olyan emberek, alak egyíitt élnek és dolgoznak hosszabb ideje, nagyon hatékonyan és udvariasan képesek kommunikálni igen kevés szóval? Keresse meg a fatikus közösség (Mali- nowski, 1923) fogalmának relevanciáját erre nézve!5. Milyen „udvariassági” konvenciókat használnak az óvodás korú gyerekek? Hogyan vesznek fel kapcsolatot, hogyan kémek egymástól valamit? Hasonlítsa össze a szülók szabályszerúségeivel! Milyen lépéseken keresztül tanulnak meg udvariasak lenni?

Ajánlott irodalom

A szövegben említett forrásokon kívül érdekes adatokkal szolgál Friedrich (1972) a T/V megkülönböztetésról az oroszban, Mülhausler és Harré pedig hosszasan tárgyalja a T/V használatot. Adler (1978) áttekintést ad a megnevezésról és a megszólításról, Braun


(1988) pedig a megszólítási terminusokkal foglalkozik. Az egyiptomi arab megszólítitsi formákkal foglalkozik Parkinson (1986). További információk találhatók a jávairól: Errington (1988), a japán tiszteleti formákról Ide (1982), Neustupny (1986) és Shiba- moto (1985).

Magyarirodalom: Brown és Gilman (1975) magyarul is olvasható, akárcsak Ervin- Tripp (1979). Pléh és Terestyéni (1979), valamint a Pléh, Siklaki és Terestyéni (1988) válogatások sok angolszász fordítást tartalmaznak. Mártonfi (1972) érdekes példa a távol-keleti udvariasság elemzésére. Terestyéni (1990), valamint Topál (1993) és Kiss (1993b) érdekes adatokat közöl a mai köszönésformákról.

Documents

Szolidaritás és udvariasság.pdf