ARIADNÉ KÖNYVEK

Tamás Tímea

tempus fugit

vágyódással,

hogy bárcsak ne lenne gróf

és ne lenne magyar, vagy ha már az,

legalább hallgatta volna el

és hagyott volna engem

boldog tudatlanságban, eredetét

és mibenlétét illetőén,

de ugyanakkor rájöttem, hogy nem tehette,

mert már egyebe sincs,

csak ez, és az az üveg vodka a

Tamás Tímea

tempus fugit

Sorozatszerkesztő: Visky András

Tamás Tímea

tempus fugit

KOMP-PRESS

Korunk Baráti Társaság

Kolozsvár 1994

Megjelent a Magyar Művelődési

és Közoktatási Minisztérium

támogatásával

© Tamás Tímea, 1994 ISBN 973 96 3995 X

Az itt olvasható írásokból — remény szerint — összeállítható egy kép. A kép. Bármelyikünké. Az

enyém, a tied, az övé, valamennyiünké. Egészen pontosan egy mozaikról van szó, egyfajta

kirakósjátékról, melyet el lehet kezdeni, és abba lehet hagyni, és melynek játékszabálya maga a

kronológia.

Annak a decemberi éjszakának a történetével kezdődik, amely megesett velünk 1989-ben, attól

az origótól indul, és követi azt az időt, ami lassan vagy gyorsan, de mindenképpen átfesti arcunkat.

Ezek a történetek lényegük szerint mindennapiak. Megkülönböztetett helyet kaptak bennük —

véletlenül — az utazások. Valamennyi történet — egy történet. Mindegyik történet — egy

mozaikszemcse. A szemcsék a létezés különböző rétegeiből valók. A belőlük összerakható kép

jellegzetesen, felismerhetően hozzánk tartozik. Valamiféleképpen. Mindenféleképpen. Az egyes

mozaikszemcséknek színük is van. Az az érzelmi töltet színezi őket — szürkére, feketére vagy éppen

rózsaszínűre — mellyel megszületésük pillanata rendelkezett. A jelenként megélt múltat őrzik, a

(valósan) mindig csak jelenként megélhető pillanat hitelességével. Nem visszaemlékezések. Azóta a

sokat emlegetett éjszaka óta — tempus fugit. A kérdés csak az: Velünk vagy nélkülünk?... Esetleg

lehetne, hogy épp általunk?...

Ez a válasz egyike a lehetségeseknek, melyeknek száma, akár a (véges) mozaikszemcsékből

összerakható portrék sokasága — végtelen. És mint minden véresen és meghatóan komoly dolog —

ez is csak játék.

Az az éjszaka...

December 23-a óta, igen, nyilván 1989 decemberéről van szó — (melyik december lehetne?) —

hever ott az a papírlap. Akkor még hófehér volt, rajta a megszólítás, Kedves György! Igen, ő az! '88

júliusában ment el, akkor, amikor nálunk — talán máshol is — nagyon szedték, szóval visszakérték

az útleveleket, egy olyan szerelvényről szállt le Budapesten, amelyen ő volt az egyetlen román

állampolgár. Hát igen, ő akkor épp “homogenizálódás!” éveit töltötte Craiován mint gyakorló orvos,

és nem kapta meg a post restant leveleit sem, amikor megkapta az üzenetet, hogy jelentkezzék a

csíkszeredai rendőrségen az útlevelével. Akkor egy váltás fehérneművel a hátizsákjában felült a

vonatra. Azóta sem volt alkalmam megkérdezni Tőle — melyikre. Talán az Orient Expresszre, talán

másra. Neki akartam megírni annak az éjszakának a hiteles történetét. Úgy, ahogy volt, eufóriával,

könnyekkel, félelemmel, reménnyel. És egyfajta hittel. Tudod te, milyennel. Csakhogy azóta eltelt

egy fél év, látod a papírt egészen belepte a por, mert nem akartam letörölni, és bár mindenki azt

mondta-mondja, hogy sok minden, sok okos és fontos dolog végbement azalatt — emberek haltak

meg, szabad lett a televízió és a sajtó, és öltek és választottak, és iktattak és tüntettek, és elítéltek és

felmentettek, és egyetértettek és nem értettek egyet — én, tudod, nem érzek semmit. Se az

eszemmel, se a szívemmel — (mondanám Szilárd Leónak, mert szerinte [is] ez a két iránytűnk van

az itteni és ezen túli életünkben). Csak azt a régi bizonytalanságot.

Mert a szívemnek ugyanúgy nem volt ideje észrevenni, hogy májusban virágoznak a fák s...

Mert az eszemnek ugyanúgy volt ideje észrevenni, hogy az utak szemetesek és porosak, és

otthon a városban nincs egy vendéglő, ahol hét végén ebédelni lehetne, minden közhelyiség kilincse

ragacsosan tapad a kezemhez, a hivatalomban két-három okmánybélyeges igazolvánnyal többet

kérnek, a TV-ben, Rádióban, sajtóban többet és szabadabban hazudunk, és hogy az emberek még

mindig, még ma is, holnap is tapsolnak, még tapsolnak...

Mondd, mit írhatnék Györgynek, hogy írhatnám meg annak az éjszakának a hiteles történetét?

Talán ha sírtam is, nem volt sós a könnyem. Nem tudom. Bizonytalan vagyok — jövő, a ma, a

remény dolgait, és hát közös dolgainkat illetően.

A mozdulatlanság, a változhatatlanság fullasztó, nyomasztó hatalmas üvegburáját senki nem

mozdította el fejünk felől, mert nem billentettük meg igazán a szélét.

Sokat töprengtem azon, hogyan írhatnám meg Györgynek egyetlen mondatban annak az

éjszakának a hiteles — szívem és eszem szerint hiteles — történetét. Azt hiszem, csak annyit írnék

— 1990.VI.21-én: tudod, György, az az éjszaka volt... a fölösleges dolgok éjszakája. És megértené.

“Nagy testvéred figyel(t) téged “

George Orwell: Ezerkilencszáznyolcvannégy*

George Orwell szerint az embert írásra négy indíték ösztönözheti: 1. meztelen önzés; 2.

esztétikai gyönyörűség; 3. történeti ösztönzés; 4. politikai cél. 1938 után őt már egyedül a negyedik

indíték ihlette meg.

Hál' istennek mégis inkább “science fiction”, tettem le egy nyugodt sóhajjal leghíresebb könyvét

két évvel az “1984”-es esztendő után.

Orwell “ezerkilencszáznyolcvannégy”-es világa valahogy így fest. Létezik a három

szuperhatalom: Eurázsia, Óceánia és Kelet-Ázsia. Mindháromban meghonosodott az “oligarchikus

kollektivizmus” elmélete és gyakorlata, ami a következőképpen fest. A hatalmon levő csoport — a

Párt (melynek megvan a maga pontos hierarchikus szerkezete) — a történelem összes leckéjét

megtanulta, és kiküszöbölt minden olyan hibát, amely hatalmának végérvényes voltát veszélyeztette

volna. Megtanulta, hogy az uralkodó csoportokat mindig megfertőzték valamilyenfajta liberális

eszmék, aminek az volt a következménye, hogy nem jártak sehol a dolgok végére, és elmulasztották

azt, hogy alattvalóik gondolatait is figyeljék, ne csak a tetteiket. Ezt a hibát Óceánia Pártja ki tudta

küszöbölni. Eszközei voltak már ahhoz, hogy polgárait állandó megfigyelés alatt tartsa. És azt is

tudta ez a Párt, hogy egy uralkodó csoport addig marad uralkodó csoport, amíg ki tudja jelölni saját

utódait. És ehhez nem egyetlen lehetőség az ereditáris út. Amíg a hierarchikus szerkezet megmarad,

nem lényeges, hogy ki gyakorolja a hatalmat. Ahhoz, hogy mindezt folytonosan, mintegy az

öröklétre berendezkedve meg tudja valósítani, a Párt minden tagjának rendelkeznie kellett 1.

nemcsak helyes véleménnyel, hanem helyes ösztönnel is; 2. kifejezetten kívánatos, szükséges volt,

hogy ne legyenek saját érzelmei, ugyanakkor mindig kész legyen lelkesedni. Emlékezzék bizonyos

dolgokra, ugyanakkor, ha a Pártérdek úgy kívánja, ne emlékezzék ugyanazokra. Egy ilyen hatalmi

csoportot — ilyen Pártot — kiépíteni csak olyan emberekből lehetett, akik elsajátították a kegont

(kettősgondolkodást, double think-et). A kegon az a képesség, hogy az ember egyidejűleg két

egymásnak ellentmondó dologban hisz, és mindkettőt el is fogadja. A kegon alkalmazásával

megszűnik a valóság, megszűnik a múlt, a jelen manipulálható, a történelem folyamata megállítható.

“A kegon legkifinomultabb gyakorlói maguk a kegon kitalálói, akik tudják, hogy ez nem más, mint a

szellemi szélhámosság hatalmas rendszere. Társadalmukban azok állnak legmesszebb attól, hogy a

világot olyannak lássák amilyen, akik legjobban tudják, hogy mi történik.”

Egy ilyen világban vergődik a főhős, Winston, aki nem tudta megtanulni a kegont. Az Igazság

Minisztériumának homlokzatáról és mindenhonnan az ismerős, hatalmas férfiarc tekint rá óriási

transzparensről, “Nagy Testvéred figyel téged” hirdeti a felirat. Munkája — a múlt állandó

megváltoztatása, megszüntetése. Az összes folyóiratokból, könyvekből eltüntetni minden nevet,

adatot, ami nem egyezik meg a Nagy Testvér — a Párt — pillanatról pillanatra változó jelenével.

Zúzda, újranyomtatás, új folyóiratok, könyvek, melyek ugyanakkor mint régiek funkcionálnak.

Emlékezni nem tanácsos. Winston pedig emlékezik. És nem szabadna. Nyomorog, mint Óceánia

valamennyi, “külső párttagja” és “prolija”, magányos, emberi kapcsolataitól megfosztott, és, mivel

nem tud lemondani az egyéni gondolkodás fényűzéséről, a bűn útjára lép.

Első lépése — naplót vezet; második — szerelme Júliával; a harmadikat már nem jószántából

teszi — útja a Szeretet Minisztériuma, a kínzókamrák sötétje felé vezet, ahol O'Brien elvtárs, a belső

Párt kiváló tagja személyesen foglalkozik vele, “kezeli”. A kínzókamrákban folyik az utolsó nagy

küzdelem. Winston tétje az egyén még egyetlen létező értéke, amit Júliának egyszer így fogalmazott

meg: “Nem a vallomásra gondoltam. A vallomás még nem árulás. Nem számít, hogy mit mondasz,

vagy mit teszel, csak az érzelem számít. Ha sikerülne elérniük, hogy ne szeresselek többé, az volna

az igazi árulás. Nem tudnak a bőrünkbe bújni. Ha az ember érzi, hogy akkor is érdemes embernek

maradni, ha ennek semmiféle eredménye sincs, akkor legyőzte őket.” És a győztes — O'Brien

elvtárs lesz, a Belső Párt tagja. Winston, mire kilép a Szeretet Minisztériumának kapuján, könnyes

szemmel nézi a transzparenseket, és igazán, őszintén szereti... a Nagy Testvért.

A kínzókamra-jelenet a Szeretet Minisztériumában alkalmas arra, hogy szétroncsolja —

bizonyos körülmények között — az emberiség humanoid vonásainak győzelmébe vetett hitünket.

—“Létezik a Nagy Testvér?” — kérdezi Winston a Szeretet Minisztériumában O'Brient.

—'Természetesen létezik. A Párt létezik. A Nagy Testvér a Párt megtestesülése.

—Ugyanúgy létezik, ahogy én?

—Ön nem létezik.

—Meg fog halni a Nagy Testvér?

—Természetesen nem. Hogyan halhatna meg? A következő kérdést.

—Most mondja meg, miért ragaszkodunk a hatalomhoz? Mi az indítékunk?

—Most elmondom a választ a kérdésemre. A Párt teljesen önmagáért tör hatalomra. Minket nem

érdekel a többiek java, minket csupán a hatalom érdekel. Nem a jólét, a fényűzés, a hosszú élet vagy

a boldogság: csak a hatalom, a tiszta hatalom. Abban különbözünk a múlt minden kényurától, hogy

tudjuk, mit teszünk. Az összes többiek, még azok is, akik hasonlítottak hozzánk, gyávák voltak és

álszentek. Azt állították, talán még hitték is, hogy vonakodva és korlátozott időre ragadták meg a

hatalmat, és nemsokára eljön a paradicsom, amelyben szabadok és egyenlőek lesznek az emberek.

Mi nem vagyunk ilyenek. Mi tudjuk, hogy soha, senki nem azzal a céllal ragadja meg a hatalmat,

hogy aztán lemondjon róla. A hatalom nem eszköz, hanem cél. Az üldözés célja az üldözés. A kínzás

célja a kínzás. A hatalom célja a hatalom. Kezd már engem megérteni?”

Ilyen az orwelli világ “1984”-es esztendeje. 1986-ban a könyv első olvasata az volt számomra,

hogy hál' istennek “science fiction”. De csak az első. Mintha valamilyenfajta érzelmi-lelki leépülés

ment volna végbe bennem a külső-objektív események hatására, egyszerre csak azon kaptam

magam, hogy egyre gyakrabban orwelli fogalmakban gondolkodom. És már nem éreztem annyira

tudományos-fantasztikus regénynek a művet. Ugyanaz a hangulat, ugyanaz a félelem, ugyanaz az

életérzés, ami Winstont megérintette, engem is megérintett, ha nem is olyan mértékben. Egyre

gyakrabban használtam bizonyos jelenségek és események megjelölésére — melyek velünk és

bennünk történtek — az orwelli fogalomtárat, amely kézenfekvő, világos és áttekinthető volt:

Közgondolkodás, Belső Párt, Gondolat rendőrség, Szellemvédelmi hatóság, elpárologtat ások,

Közösségi Központ, Gondolatbűn, Gondolatbűnözők, Kisfülelők Társasága, Emléklyuk, arcbűn,

önélet, nemlény. Egyre aktuálisabbá, ugyanakkor egyre félelmetesebbé vált a folyamat, ami bennem

és — sejtettem, tudtam — másokban is végbement. Egy idő után — egyre fogyó optimizmussal —

kénytelen voltam beismerni önmagamnak a tükör előtt, hogy az orwelli világ és a mi világunk között

(pontosabban a megélt realitások között) átfedés van. A felismerés nem erősített meg. Féltem. És

magányos voltam ezzel a felismerésemmel, akárcsak Winston az övéivel, mert nem volt tanácsos

bárkivel is megosztani. Egyre gyakrabban jutott eszembe az óceániai Párt egyik jelmondata: “Aki

uralja a múltat, uralja a jövőt; aki uralja a jelent, uralja a múltat”. Szerettem volna tudni, hogy

minden diktatúrában élő ember, minden sorstársam ugyanezt érzi-e, de csak az intuíciómra

hagyatkozhattam. Sokáig.

Gyűléseken, ahol többen, sokan voltunk, Winstont láttam széttekinteni, őt véltem felfedezni a

mellettem ülőben, aki “ösztönösen tudott érzelmeket színlelni, arcvonásain uralkodni, és tette, amit

mindenki már tett”.

Volt akinek szerettem volna odasúgni: “Még találkozunk ott, hol nincs sötétség.” A

végeérhetetlen sorok láttán, éhes gyerekek láttán eszembe jutott a bejelentés, hogy “Óceániában a

következő héttől a csokoládé-fejadag harmincról húsz grammra csökken”.

Felkészítőkön ismét Winstonnal azonosultam, aki tudta: “Csak koponyáján belül az a néhány

köbcentiméter volt az ember sajátja”, és sóhajtva beszélgettem még létező önmagammal Orwell

szókincsét használva: “Honnan tudhatta, hogy a Párt uralma nem tart-e örökké? Ha a Párt mondja:

soha nem történt meg”...

—és jöttek egyre súlyosabb felismerések, hogy igen, valóban úgy van, hogy: “a politikai

bűnösöket nem volt szokás bíróság elé állítani, vagy épp nyilvánosan elítélni”, és volt reggel és perc

és óra, amikor éreztem: “megállt a történelem. Csak örök jelen létezik, melyben a Pártnak mindig

igaza van.”

—és elfogadtam, és százszor vagy talán még többször is elismételtem Winston, szegény Winston

definícióját: “Szabadság az, hogy szabad azt mondani, kétszer kettő négy. Ha ez biztosítva van,

ebből már következik minden más.”

—és igen, a legszörnyűbb, amitől nem lehetett szabadulni, az volt, hogy mindenhol,

osztálytermekben, irodákban ott függött a portré, melyre akarva-akaratlan ránéztem, és tudtam, és

hallottam: “Nagy Testvéred figyel téged!”

—Meddig, meddig fog figyelni? — mondtam mindennap, minden vakáció elején, amikor

kiléptem az iskola kapuján, és mikor évharmad kezdetén visszajöttem “a Nagy Testvér” még mindig

figyelt.

— és éreztem, hogy egyre betegebb, lassan gyógyíthatatlanul beteg lelkű leszek, mert amikor

végignéztem az osztályteremben a gyerekeken — akiket nagyon szerettem —, akkor is az jutott

eszembe: vajon van-e közöttetek Kisfülelő?

— és nagyon sokat néztem a még humanoid vonásokkal rendelkező európai társadalmak felé. És

vártam. És féltem.

Egészen 1989. december 22-éig, amikor végre azt mondhattam: Jó reggelt, Európa!

Felébredtünk! Nálunk most lett vége “1984”-nek!

És azóta is — már nem titokban — könnyet ejtek, és gyertyát gyújtok azokért, akik Temesvárt,

Bukarestben és máshol a “Szeretet Minisztériumából” többet nem kerültek napvilágra. Őértük és a

többiekért.

Tegyük ezt mindnyájan! Ne feledjük el őket! Valahogy bírjuk le beidegződött félelmeinket, és

tanuljunk meg szólni, írni, tenni! Hogy ezután csak irodalom maradjon Orwellnek ez a verse is:

“Hogy hol vagy, tudják a kukacok.

Csontod még ép, de neved

s amit tettél: máris feledve.

S a hazugságot, mely felöklel,

Mélyebb hazugság betemette.

Ám amit láttam arcodon,

Nem hazudtolja meg Hatalom!”

1990. január.

*George Orwell Ezerkilencszáznyolcvannégy. A mű eredeti címe Nineteen Eighti-Four, megjelent 1949-ben. Magyarra

fordította Antal György. Kiadta “Magyar Október” Szabadsajtó. Budapest, 1984.

Merre nyílik?...

1989. november 9. Kongresszus hete.

A Román Kommunista Párt XIII. Kongresszusáé. “El mersz indulni otthonról?”, merthogy

mindenkit bárhol igazoltattak, és tudni kellett, hová, miért, miért akkor, miért most utazik. “Kihez

megy? — Szállodába” — ismételgettem magamban, magamnak. A kupé üres volt, mennyezetén

egyetlen kicsi villanykörte égett, olyan pici, amilyen a zseblámpámba kellett volna. Gyér volt a fény,

langyos a levegő, és az egésznek az állaga mintha régi lett volna, állott és avas. Az ajtó mellett ültem

a jobb sarokban, egész szorosan a karfához simultam, és — maradt a könyv. A kezdet és a vég.

Graham Green. Segített. A mester, az ismerős-szokatlan, a szorongás, a félelem — szóval a helyzet

maga, különösen, azóta sem ismétlődő módon lett receptívvé. Forróság csapott meg, sivatagi, láttam

Scobie-t, amint parafakalapjával fején átballag az úton, a kávéház teraszán jeges italt szürcsölőket, és

tarkómon végigfolyt a verejték. Mikor a kalauz jött egy rendőrrel — a tengerparti szél fújt, és

megöltek valakit. Aranyosgyéres után apró-kis-ismétlődő zaj ért hozzám. Figyeltem. A sarokban

szemét, ételmaradékok, egy fehér műanyag tálacska majonézmaradvánnyal. Nem lehet igaz,

gondoltam, a vonaton mégsem lehet. Hogy kerülhetett volna ide? Közvetlenül a tálca mellett félkör

alakú sárga fénytócsa vált el a környező árnyékoktól. Lassan, félve, egy kis szürke cickányfej

motoszkált be az erősebb fénysávba, majd megriadva visszacincogott. Ketten voltunk a kupéban. Mi

ketten és a könyv.

1991. február 9. A sztrájk hete.

“Figyelem, figyelem! Gyorsvonat érkezik a harmadik vágányra. A harmadik vágánynál kérem

vigyázni! A vagonok számozása a mozdony után a következő: egyes, kettes... tizenhármas. A vonat

két perc múlva továbbindul...” Egyes. A mozdony után van. Zsákok, táskák, bőröndök — húzzák,

cipelik, vontatják, taszigálják őket és egymást az emberek, ki-kifele, a peron széle fele. Nagyon

előrehúz a mozdony. Egész a jelzőlámpáig megyünk. Várunk. Bepöfög a vonat. Emeljük a

lábunkat... de... a mozdony utáni vagon: 13-as. Az első=az utolsó. Valahogy így van ez. Pánik,

rohanás, indulunk. Felkapaszkodunk a hatodikba. Egy negyed óra múlva — “bocsánat, bocsánat,

pardon, pardon” mindenki a helyén van. A saját, különbejáratú, előre megváltott helyjegyével. A

kupéban ketten vagyunk. A kupé sötét. Barátságos arcú hölgy az útitársam, aki a szemközti ülésen

felfedezi a villanykörtét. “Nézze — itt van. Nem próbáljuk meg becsavarni?” Felmászunk,

próbáljuk. Ő is, én is. Nem megy. Majd ha jön a kalauz. Jön. Kivesz a zsebéből egy másikat.

Becsavarja. Megnyugtat. Sztrájk van ugyan, de Kolozsvárig még eljut a vonat. A fény gyér, a levegő

langyos. Marad — a könyv. “Hegynek felfele kapaszkodtak a vagonok, egész testükben csikorogva a

magas töltésen. Fiatal vegyes erdő nőtt a töltés alatt, a fák hegye nem ért fel a töltésig. Odalenn

rétek, nemrég vonult le róluk a víz... Itt is, ott is vértanúegyenesen álltak a nyírfák a párosával

előtörő levélkék fogaival, nyilaival a testükben. A szagukat szemmel lehetett megállapítani.” —

“Mit olvas?” — mosolygott rám a szürke szempár. — Zsivágót — feleltem szabadkozva — “Még

csak most jutott el hozzám. Késve, mint minden fontos...” A rám meredő, kiürült, tartalom nélküli

tekintet mutatta — hozzá még késve se. És úgy gondolja az ismeretlen — az maga a szégyen. És úgy

védekezik — hogy nem kérdez. Immár negyven éve nem kérdez semmi lényegeset. Pedig talán

megbeszélhettük volna, talán elmondhattam volna, talán valamikor majd, egy jövőben, a jövőben

elolvashatta volna, hogy Paszternak azaz Zsivago úgy érzi, azt érzi:

— valahogy minden rajta kívül történik, hogy ő az:

—egyén — az egyedi és megismételhetetlen, aki ugyanaz marad, aminek született...

—az egyén, akin nem változtatnak az események, csak felőrlik, szépen lassan,... fizikailag...

—az egyén, aki tudja ezt, sejti közeli vagy távoli halálát, tudja a szellem korlátait. —

“Darabbérben fűrészelték a fát különböző emeletek lakóinak... Egyszer Marina és Jurij Andrejevics

hordta be a fát a dolgozószobába, óvatosan lépegetve a szőnyegeken a nemezcsizmával, hogy be ne

hordják kintről a fűrészport, s a házigazda annyira belemerült az olvasásba, hogy meglehetősen

sértőn, egy pillantásra se méltatta a favágókat... «Mi bilincseli le annyira ezt a disznót? —

kíváncsiskodott az orvos. — Mit jelölget ceruzával olyan buzgón?» Ahogy elment a fával az

íróasztal mellett, az olvasó válla felett lepillantott. Az ő könyvei voltak az asztalon...” — az egyén,

aki akaratlanul és végül akarattalanul, idegenként mozog azon a színpadon, abban a szereposztásban,

melyet kiosztott rá a...

—az egyén, aki eljut: “Igen. Egy oszlop, rajta a szám, hogy Gulag 92 I.N. 90, egyéb semmi. Az

első időben puszta és pucér kézzel tördöstük a kalyibának való, vékony fiatal fákat a fagyban. És

akár hiszed, akár nem, fokról fokra magunk építettük körül magunkat. Börtönt ácsoltunk

magunknak, cölöpkerítéssel vettük körül magunkat, elláttuk magunkat fogdákkal, őrtornyokkal,

mindent magunk csináltunk... Sokáig azt se tudtuk, hogy kitört a háború. Titkolták. [...] Furcsa dolog

ez. A háború nemcsak a te fegyencsorsodhoz képest, hanem a mi egész előtte való életünkhöz képest,

ahogy mi a harmincas években éltünk, még ha szabadon is, az egyetemi munka, könyvek, pénz,

kényelmi berendezések boldog birtokában is, tisztító viharként, friss légáramlatként, szabadulást

ígérő fuvalomként tört be hozzánk.”

—és a kérdés, amit valaki a felismerés döbbenetével morzsolgatott, de ha már akkor tudták, ha

tudták, akkor miért, miért ismétlődhetett a kísérletsorozat, a lényegében egyazon pokol egy

évszázadon át, miért?

2003 fructidore 9 avagy OX OX' 1

—egy vonaton utazom, és nem tudom, hogy az első vagon valóban elöl van-e, vagy hátul

—nem tudom az irányt — csak elvileg, mert bármelyik csomóponton eltéríthetnek, sztrájk,

felkelés, forradalom vagy bármi miatt, hiszen a megnevezések skálája végtelen

—így hát nem tudom hol kellene leszállnom, hogy mégis az általam megszabott-óhajtott irányba

haladjak

—félek, hogy túl későn vagy túl hamar le fogok szállni...

—valaki azt mondta — suttogják, hogy a vonat a végtelenbe tart, és időnként havat kell lapátolni

a vágányok közül, a sínekről

—és még azt sem tudom, a kupé, a vagon, az ország ajtaján belülről van-e kilincs

—merre nyílik?

—nyílik-e?

—hol — mikor — miért — meddig — építünk saját kezünkkel szögesdrótot magunk köré azért,

amit elneveztek, úgy neveztek, hogy —

—megmaradás...

1991. március.

Buszmegálló

Az autóbusz ablaka a két pislákoló villanykörte fényénél ma este — iszapszürke. Kis kerek foltot

törülök rajta, kezem a zúzmara jege után vágyik, mert: tél van. Lassan döccen lefele a busz a

Monostori úton, kint szomorú állagú, kopott, használt, szürke, sáros, reménytelen házak sorjáznak,

sejlenek elő a sötétből, foghíjasan égő lámpák fényénél. A város. Mintha rombolás, mintha újjáépítés

előtt állna. Mintha valami, valamiféle furcsa erő belülről, titokban mállasztotta volna ilyen

reménytelenné. Az egykori Nyári Színkör — a mai színház bejárata előtt tisztességesen égnek a

neonok, pénztáros, jegyszedők, függönyhúzogatók, takarítónő — mindenki a helyén van. Az

ötvenfőnyi közönség halkan beszállingózik a terembe. Mindenki lopva az üres széksorokat

számlálgatja, és a másikat, a többieket, a közvetlen szomszédot, az öt-hat sorral-székkel arrébb ülőt

gusztálja. Hangulat, elegancia — talán rég nincs, és az alattomosan, a dolgok lényegét támadó belső

bomlasztó erő úgy látszik, elérte a közönséget is. Az arcok töprengőek, és valahogy felsejlik bennem

a képtelen gondolat: talán rosszkor jöttem, talán ma nem is lesz előadás, talán ez az egész itt

körülöttem nem is valós

— csak: fikció. De — pontosan hét órakor kialszanak a lámpák és — megkezdődik. A színészek:

játszanak. Mintha semmi sem történt volna. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Caligula

helytartója meg akarja érteni azt, ami van. Lényege szerint akarja megérteni. Fel akarja fejteni a

miérteket. Valami furcsa, belülről bomlasztó-támadó-facsaró érzés ér hozzám. Lopva körülsandítok

a teremben. “A műveknek megvan a saját sorsuk” — visszhangzik bennem, de ez, ez a mű, nem

lényege szerint-miatt jutott erre a sorsra — erre is. Szeretném úgy felfejteni ezt a miértet, ezt az

érzést, mint egy ócska kabátbélést, hogy aztán kidobhassam. Barakiás jeruzsálemi főpap mondja

hangos szóval: “Olyan világot értünk meg, uram, / Hogy csakis a gazember éli túl, / S aki túléli,

úgyis mind gazember.” Légyzümmögés az ötven ember tapsa. A színészek hajlonganak, mintha

semmi sem történt volna. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Lassan sétálunk a

villamosmegállóig. Vasárnap este van. Várunk. Mi — a mindenhonnan

— színházból, mozikból, bezárt vendéglőkből — érkező ötven emberek. Öt, tíz, tizenöt, húsz perc.

“Érdekes, hogy lefele se jár”— mondja valaki a hátam mögött — “Menjünk át a trolimegállóba”—

és lassan, hullámokban elporoszkálunk. A megállóban — topogunk, szökdécselünk, ugrabugrálunk.

Öt, tíz, tizenöt, húsz perc. “Érdekes, hogy semmilyen irányba nem járnak” — mondja valaki a hátam

mögött. Mintha semmi sem történt volna. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Vasárnap

este — háromnegyed tíz. Csikorogva fékez mellettünk a taxi. A Monostori úton “tartáshiányban”

szenvedő, palaszürke, málladozó állagú házak között haladunk. Valami zörög a csomagtartóban.

Képzelődöm. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mintha semmi sem történt volna. Látom

magunkat — ahogy ott állunk az óriási buszmegállóban, és várjuk az autóbuszt, ami majd hazavisz

minket Európába. Menetrend szerint. Bagatell kis összegért. Három lejért. A busz késik. A busz nem

jön. A türelmesebbje áll, vár, toporog, fázik, kitart — mitikusan hiszi, hogy a busznak jönnie kell.

Hogy ki fogja bírni. A türelmetlenebbje — előbb-utóbb leint egy taxit. És fizet.

“Ezt hamarabb is megtehettük volna...”— mondja a mellettem ülő, és hatalmas reccsenéssel

kinyitja a taxi hátsó ajtaját.

1991. június

Kalapka

Péntek, fél kettő, rövid nap, vajon... és mintha már érezném az enyhe szorongás közeledtét,

amikor félrelibbentem a nyitott ajtó helyén hivatását ritkán teljesítő függönyt. Vajon van még...?

sandítok reménykedve a kifüggesztett palatáblára, melyen mindennap ott sorjáznak a kapható

“fogások” nevei, gyakran három-négyféle is. Vigyázva nézek oda — és mintha rögtön

jutalmaznának is — a fekete táblán fehér krétával még két sor írás áll: “roston sült máj körettel és

savanyúsággal — 20,50 lej”. Egy eljövendő bizonyosság tudatával sietek a pénztárhoz, a

pénztárosnő nem mondja, hogy “kérem, nincs már, épp most fogyott el”, kifizetem, és — úgy

látszik, ez egy jó nap, egy jó péntek, nem tizenhármas — a kiszolgálónő (igen, kiszolgálónő és nem

pincérnő, nem is lehetne az, nem engedné-engedi a hely jellege) ki is hozza. Boldogan és éhesen

látok hozzá, csak jók ezek a “mindennapi kis örömeink”, jut eszembe mindenféle jól kipróbált

közhely, hiába, ilyenkor többre nem telik. Hálásan ropogtatom a máj mellé feladott uborkasalátát és

nézelődöm.

A légy kevés, az abroszokat mintha frissen fordították volna meg, a meleg elviselhető, és — egy

pillanatra megáll a villa a kezemben — az emberek is megszámlálhatóak. Számuk nem nő,

fokozatosan csökken. Éberen figyelek tovább. Ez csak okozat lehet, az ok... hirtelen a palatáblára

téved tekintetem: fekete. Ez az! Letörölték róla a két sor írást, így hát nekem jutott ma, ha nem is az

utolsó, de az utolsó előtti porció. Jó nap, nagyon jó nap. Egyre kellemesebbnek tűnik minden,

figyelem a mozgást, a folytonos jövés-menést — “mert aki bejön, az ki is megy azonnal —, és még a

kifele igyekvők arcának leplezetlen csalódottsága sem zavar, mint máskor. Ösztönösen számolni

kezdem az üres pult, tábla, trécselő pénztáros- és kiszolgálónő előtt körkörös zarándokutat tevőket:

egy, kettő, három... Tizenkilenc, húsz... fogytán már a roston sült máj és uborkasaláta, amikor —

néhány percig nem nyúlok a villáért. Az ajtóban fekete-fehér pettyes ruhában a néni, úgy “nyolcvan

és a halál között” lehet, kis század eleji fekete kalapkája alatt verejtékezik. Lassan a pénztárhoz

tipeg, körülnéz: “egy paradicsomszukkot kérek” — mondja csendesen

(szukk=suc=mindközönségesen üdítő). Követem tekintetét, a szemközti polcon tíz üveg

paradicsomszukk árválkodik. — “Üvege van?” — kérdezi a megzavart kiszolgálónő. — “Nincs.” —

“Akkor nem tudok adni.” — “De lelkem, én olyan messziről jövök... megveszem az üveget.”—

“Nem lehet, a múlthónapban is öt üveg hiányunk volt.” — “De lelkem, én...” — “Nem érti, hogy

nem lehet? Nincs. Üveg nélkül nem kap.” A pettyes ruha csendesen fordul meg, a kis fekete kalap

remeg-hemeg, és elindul lassan, nagyon lassan, meg-megkapaszkodva, támaszkodva, körül se nézve.

Úgyse lett volna senkinek fölösleges paradicsomszukkos üvege.

Ülök a kis asztalnál a még kisebb hokedlin. Az utolsó falatok... Hol is hagytam abba a számolást,

hánynál...? Péntek dél, tizennégy óra, vakító napsütés, húsz éhes ember, huszonegyedik a pettyes

ruhás, feketekalapos...

1991. július

A biznic

Ez valami új, közhasználatú, személyre, történésre egyaránt vonatkoztatható, csak a kiejtése

olyan nálunkfelé, mintha valaki azt mondaná, priznic, nem arról van szó, bár valami köze van a

lázhoz (valamilyenféle lázhoz).

Hazamegyek, vacsorázunk és közben beszélgetünk, barátokról, ismerősökről, közelebbiekről és

kevésbé közeliekről, előkerülnek és elhangzanak a legújabb finom kis pletykák, na meg a

vaskosabbak is — hiába, kicsi a város —, és egyszer csak anyám azt mondja; “Ó, hát nem tudod, ő

most egy nagy biznic. Nem kell őt félteni.” Én úgy ismertem az illetőt, mint a legnagyobb gyárunk

mérnökgárdájának egyik alaptagját, akkor még — két évvel ezelőtt — a szocialista termelés

oszlopos támaszát, mi történhetett vele? És azután odafigyeltem. Így megtudtam, hogy persze a

szocializmus alatt is sok biznic volt, és aki akkor az volt, az ma is az. A mai legnagyobb biznicek és

az akkoriak azonosak. Csak akkor, persze, mégis jobban meghúzták magukat (ki nem?), de ma már

teljesen nyíltan csinálják. Régi iskolánk egyik tantestületi tagja (“na, csak akkor lehetett tag abban a

tantestületben, se azelőtt, se azután, a származása pedig...”, de ne legyünk antik még irányába se),

akinek akkor is csak zsebpénz volt a fizetése, teljesen a biznic útjára lépett. Annyira megy neki,

hogy talán már a szállodát is megveszi, privatizálja. És mindenki ugyancsak igyekszik, hogy legyen

valami biznice, mert nyereség csak onnan van. Csak aki élhetetlen, az nem tud ma biznicelni...

És kezdem kapisgálni. Már értegetem. Szűkebb hazámba, az “anyaszékbe” is megérkezett a

rendszerváltás. Úgyszólván betette a lábát. És amit hozott — az a biznic. És a biznic nem itthoni

termék, hanem másutt is létezik. Mondhatni, világjelenség. A lengyelek például kitűnőek benne.

Mert itt egyidejűleg omló- és épülőfélben van valami, a romok pedig sok mindent megtűrnek,

eltakarnak, amire az új épületek (reméljük, ezúttal valóban emberszabásúak lesznek) árnyékában

már nem lesz lehetőség. Ilyen a biznic is, aminek a lényege a munka nélkül elérhető haszon,

minimális befektetés, maximális vagy annál is nagyobb jövedelem. Ha kis tétekről van szó, akkor azt

is mondhatnám, hogy szinonimája a csencselés, de mégsem egészen az. Mert a kisvárosi polgár

jövedelméhez képest igen nagy, gyakran milliós tételekről van szó. És számomra két igen

elszomorító vetülete: hogy már országos jelenség, és hogy a sok vonatkozásban védettnek,

végvárnak számító szűkebb pátriámban is meghonosodott, elburjánzott. A biznic.

“Má nem tudom mi van itt, de mindenki csak kereskedni akar, senki sem dógozni” — mondja a

harisnyás bácsi a megállóban, nem is sejtvén, hogy a biznic lényegét mondta fel eredeti

megfogalmazásban. És megtudtam Laczáról, hogy alig húszéves, de igen jó biznic, és a mai világban

nem is kell más. És azt is, hogy az otthon szervezett országos (és nemcsak az) diáktalálkozó is egy

nagy biznic volt, mert a szervezőket csak ez érdekelte. Különben is a főszervező a város múlt- és

jelenbeli legnagyobb biznicére bízta az egészet, no nyilván ő is... Ez már fájdalmas volt, mert

tudtam, a diákok nem biznicek. A diákoknak nincs pénzük (avagy igen kevés van), és azon a

találkozón naponta drágult a hot dog, üdítő, sör, és kánikulai meleg volt... “Hát az az ember

pályatévesztett” — mondta jelenlétemben egy volt tanítvány egykori tanárának valakiről, aki szintén

tanár lett, és igen nehezen él, hiszen átmenet van és infláció... A tanítvány nyilván biznic lett, a

családban mindenkinek autója van, a feje sem fáj, a tanárnak egy évi fizetéséből sem telne kocsira.

Hát: ez a biznic. Valami új, közhasználatú, személyre, történésre egyaránt vonatkoztatható, csak

a kiejtése olyan nálunkfelé, mintha valaki azt mondaná priznic, nem az, bár valami köze van egyfajta

lázhoz.

Milyen láz is ez?

Nem érzek tehetséget arra, hogy biznic váljék belőlem, éldegélek átmenetileg az átmenetekben,

mint annyian, nincs Audim és Daciám sincs, valószínű az örök pályatévesztettek még mindig népes

csoportjához tartozom. Egy kicsit aggódom. Mi lesz, ha túl sokáig tart ez az átmenet, és abszolút

többségbe kerül a biznic? Az összeomlás melyik fajtája lesz akkor a soron következő?

1991. augusztus

Középpont

Négy főzőtökkel és két dinnyével batyunkban a második trolira már fel is tudunk mászni, és —

óriási szerencsém van — anyámnak gyorsan egy ülőhelyet foglalok. Hatalmas döccenéssel

rugaszkodik neki a jármű, de az útkereszteződésnél az első stopnál megáll. A jellegzetes zaj

elhallgat, baljós csend üli meg az egymáshoz préselt embereket. Háromszor vált a stop: mi —

maradunk. Hatalmas izzadságcseppek az arcokon, köhécselések, italszag, de — nincs zúgolódás.

Csend van. Anyám kérdezi meg öt perc múlva suttogva — neki ez az első ilyen élménye, nem ismeri

a nagyvárost, otthon nincs troli, villamos, busz, gyalog bárhová eljut —, miért állunk, nem szállnánk

le inkább? Suttogva elmagyarázom, vagy áramszünet van, vagy hiba valahol a hálózatban. Az út

túlsó felén is áll a troli, villamost pedig egyet se látni. A mellettünk álló néni erre hallhatóbban

mondikálni kezd: — úgy látszik, estig ülhetünk itt, de a jegyeket bezzeg tudják emelni, már hat lej,

és a tegnapi újság írta, hogy ismét emelik és tessék... most állunk... és nézze csak meg, minden

ragad, bokáig ér a tökmag vagy a szotyi, ahogy odaát divatosan mondják, mert ejsze, az egész város

azt eszik, és mindenki a földre szórja és... bezzeg Svédországban, ha valaki eldob egy papírt, arról

mindenki tudja, hogy idegen...

Igen, érezhetően nem vagyunk Svédországban. Itt vagyunk Klausenburg közepén, bokáig

tökmagban és szemétben, egy áramszünet miatt veszteglő járműbe beszorítva. Azért egy órán belül

máris hazaérünk, és ha becsuktuk magunk mögött az ajtót, sikerélményünk van. Mert hazaértünk.

Így van ez jó negyven éve.

Mindig valamilyenféle sajátos utat járattak velünk, egyedit, így hát az ehhez szokott generációk

fásultan tűrik ezt a mostanit is. Mert sajátos itt ez az átmenet is. A kapitalizmusra.

Tavaly óta 1,50—3—6 lejekért utaztunk ugyanúgy, ugyanezeken a járműveken. Pár nap múlva

talán duplájáért nyújtják ugyanazt a szolgáltatást, amit már 5—10—20 éve: szemetes, ritkán járó

buszok, trolik, villamosok, préselt tömeg, áramszünetek. Tavaly 4500 lejért ment el valaki Berlinig,

most 16000 lejért mehet ugyanolyan ragacsos vonaton, ahol a mosdóban ugyanúgy nincs víz, a

vécén pedig ugyanúgy nincs papír, törülköző, viszont van... Valahogy így indul a kapitalizmus

sajátos válfaja, és halad, halad. Vajon hová...?

Egyetlen megoldás, hogy költözz közelebb a központhoz, hogy ne kelljen trolival meg

villamossal járnod—mondja anyám, amikor hazaérünk. Én talán közelebb költözhetnék. De melyik

az a központ, amelyhez közelebb költözhetnénk, hogy valami mindközönségesen megoldódjék,

valahogy úgy, mint máshol, ne épp ennyire sajátosan?

1991. szeptember

Felezőidő

A hely ugyanaz — a megszokott. Ha számoltam volna, hányszor szálltam át ugyanarról a

gyorsvonatról ugyanarra a személyre, ugyanabban a napszakban, órában... — de nem számoltam.

“Ha annyi háromlejesem lenne, ahányszor...” — szokta mondani ilyenkor apám, aki mélységesen

hisz abban, hogy a legmonotonabb történéseknek is megvan nemcsak a maguk rendje, hanem haszna

is. De itt ezen az állomáson nemcsak a por, a szemét, a ragacsos kilincsek, hanem a változás

hordozói — az emberarcok is ugyanolyanok egy évtizede. Közömbösek, fénytelen tekintetűek,

gyanakvók.

Kilenc hónap telt el az esemény óta — mindenki már beidegződésként emlegeti a szót:

“Forradalom”, ugyanúgy, mint egykor azt, hogy “párt”, “főnök”, “propaganda”. Öt hónap után ülök

ugyanazon az állomáson, és nézem-látom ugyanazzal a tekintettel ugyanazokat a hiányzó támlájú

székeket, törött padokat, merev arcokat. Történt valami? Vagy történni fog? A válasz ott lebeg

glóriaként — tíz éve a jobb sarokban lógó megsárgult kép fölött, ami a Duna-deltát ábrázolja. Vajon

hányadszor ülök vele szemben és hányadszor olvasom: DELTA DONAU?

És mégis: egy hatalmas rikkantás, és bebiceg énekelve, szemébe lógó hajjal, szakadt,

piszkosszürke szvetterben — Ő. És mindent elkövet, hogy felfigyeljenek rá. Szónokol régi és új

stílusban, magyarul és románul, választási kampány és pártkongresszusi beszédek fordulatait

használja és keveri ösztönös biztonsággal. Mégis! mégis van valami új, új bolondja van a

váróteremnek. De hirtelen késéles mondatok koppannak a kockakövekre. “Hívjátok a rendőrséget!

Én nem félek! Ki van a paralízis ellen? Na még nem hívjátok? Én nem félek. A rendőrséget vagy a

mentőket!” És ismétlődő motívumként visszatérnek. Hozzám pedig megérkezik a szorongás. Vajon

csak nála tér vissza ismétlődő motívumként ez, vagy engem is meglátogat ugyanúgy, azóta is, a 25

év most a 26-ban? A bennem igent bólintó válasz összeszorítja torkomat. Pillanatképek hívódnak elő

és vetítődnek befele: rossz arcú emberek, gyanakvó pillantások, gyors léptek, ketyegő szívdobogás

— amitől nem szabadított meg az eltelt kilenc hónap, amitől nem szabadított meg a “forradalom”.

De hát akkor hol a különbség? Ő a váróterem bolondja, vagy én — mi vagyunk azok? A különbség

alig észlelhető, hajszálnyi, csak annyi, amennyi hallgatás és ordítás peremén meghúzódhat (vagy

csak annyi, amennyi egy őrült hallgatása és ordítása között van?). Végigsandítok az arcokon, lesütött

szemek, mozdulatlanság, nincs reakció. Egyetlen csillogó szempár a “bolondé”. Semmi más,

egyetlen gesztus sincs, amibe kapaszkodni lehetne. Hálójából kiesett póknak érzem magam. Mit is

mondott búcsúzóul helyettünk a “bolond”? “Hívjátok a rendőrséget! Én nem félek!

Gyermekparalízis. Kívánok mindenkinek... Az Úr legyen veletek. Elmondom magyarul is... Mi

szabadságot és egészséget akarunk!”

Miután elment — egyetlen gondolat motoszkált lassan-lassan, tovább-tovább bennem, a többi

mintha visszavonult volna valahová...

Talán úgy van ez, hogy 25 év felhalmozódott radioaktív félelmét hordozzuk magunkban, most a

26. évben is, ami úgy működik bennünk, ahogy kell — radioaktívan. Vajon mikor fog eltűnni?

Vajon mekkora a FELEZŐIDEJE? Mondjátok meg nekünk, kedves fizikusok!

1991. november

Helyzetkép — visszapillantó tükörben

kelt 1991 szeptember végén

— a hiányzó szó tetszés szerint behelyettesíthető. Minden hasonlóság létező személyekkel/tényekkel

véletlen. S mint ilyen — nyilván létezhet. Ezért mindenki — lehetőleg valaki másra gondoljon.

És eljöve 1989 decembere is, régen eljöve. Utána pedig január-február—az eufória hónapjai.

Írtunk és éltünk. Éltünk és írtunk. Újságcikket, újságot. Sokat. Nagyon sokat. A remény rég várt és

hirtelen nyakunkba szakadó esője után elárasztott bennünket az írott (és ne feledjük: a mondott-

elmondott-hangzóelhangzó szó is, csakhogy abból már azelőtt is túl sok adatott) szónak ezen sajátos

fajtája, és úgy szaporodott, mint a gomba. Bármerre fordultunk, teljes szatyorra-kosárra valót

gyűjthettünk belőle. Voltak ravasz kis rókagombák, sajátos narancssárga fejecskével, finom

csiperkék, barna Őzlábak és kékhátúak, pöfetegek, piros gyönyörűn pöttyözött galócák és rengeteg

hánytató galambgomba. Olvastuk őket — írtuk is —, a gyűjtők lelkesedtek, szortíroztak,

rendszereztek, és valahogy észre se vettük, hogy telik az idő, és az írott szónak más megjelenési

formájával alig találkozunk. Könyv nincs, avagy alig van, de hát az eufória hónapjaiban úgysem volt

ideje senkinek könyvet olvasni, alig futotta belőle az irdatlan sok különböző ízű újságra, a tévére, és

persze-elsősorban-mindenekfelett az állandó nyüzsgésre. Egy rendes feltámadásnál nyüzsöghetnek

így az emberek, amikor mindenki egyszerre akar jogos (vagy annak vélt) helyére kerülni, hasznos

lenni, gazdag, boldog és szabad. Mert annyi nyomorú földi (vagy/és alatti) élet után most már végre

lehet.

Eljöve aztán március-április — Vásárhely és a Választások. A nyüzsgés az maradt, csakhogy

néhol irányt változtatott, egyesek rájöttek, hogy ez még nem a rendes feltámadás, és nem hallgatták

tovább a trombitaszót. Nem olvastak már, és nem gyűjtöttek mindent, minden újságot, röpcédulát —

és kezdték észrevenni, hogy könyv: alig van. Pontosabban azt is mondhatnánk — nincs. Még

pontosabban és árnyaltabban — vanogat.

És azóta eltelt még egy boldog emlékezetű december, amikor mindenki hálatelt szívvel

ünnepelte a “megboldogult” halálának egyéves évfordulóját és a tradicionális ünnepeket, és immáron

mindjárt következik a harmadik, aminek előtte már most azt vitatják, hogy voltaképpen ki és milyen

részén (tarkón avagy máshol) segítette át a másvilágra a géniuszt a megboldogultból, mintha ez

volna számunkra a valóban lényeges, mintha valamennyi civil állampolgára ezen szomorú helynek

akkor és ott nem szívesen húzta volna meg a ravaszt, lett légyen az akár a legkeresztényibb lélek is.

(Bocsáttassék meg, de bármiről is akar az emberfia manapság szólani, mindig visszaér egy pillanatra

ide, ördögi circulus vitiosus ez, avagy egyszerűen csak egy rövidzárlat, amit az elmúlt húsz év épített

agysejtjeinkbe.)

Egyszóval évfordulók jönnek-mennek, és aztán megint jönnek-mennek — igaz ezeknek az

utóbbi félévszázadban nem voltunk soha híján —, de könyv, kiadott, esetleg itteniek által is íródott

könyv egyre kevesebb van, és ami vagyon is, egyre drágább, és nem éppen az, ami talán kellene.

Egyetlen — állami és jó múltú — nemzetiségi könyvkiadónk... mi is van vele? Nem merek leírni

róla semmit, nehogy valamilyenféle bűnt kövessek el véle. A nem teljes igazság bűnét, avagy az

érem egyik oldalának meg nem tekintését. Mert két oldala van, kérem, kettő—mondják manapság,

hogy a pereméről ne is beszéljünk (mondom én). Ezért maradjunk csak a tényeknél. Próbáljuk meg.

És ha valamely kuszaság vagy netalántán logikátlanság mégis észrevételeztetik, bocsáttassék meg

minékünk, akaratunkon kívül vagyon az. Ezek a tények valóban ilyenek. Nem mindig mutatkoznak

logikusnak és: kuszák.

Az első év

Megvoltak a ragyogó tervek: mindent ki lehet adni, ki is kell, ki is lesz adva, merthogy: nincs

cenzúra. Tiltott könyvek szabadon. Nagyszerű! Ide a porosodó, ide-oda tologatott, foldozgatott

kéziratokkal, haskötőt rájuk, és mehetnek. Csakhogy senki sem vette figyelembe, hogy:

—a negyven éve egyféleképpen működő, egyféle mechanizmust ismerő, elavult gépekkel bíró

nyomdaipar nem fogja bírni azt a megterhelést, ütemet, amit az egyre szaporodó napi-heti-kétheti

lapok, időszaki- és szakfolyóiratok, különböző röpcédulák, felhívások, az elvekben megújult

könyvkiadás megkívánna. Nem is bírta. Kinyomták a lapokat, később — mivel ezek egyre csak

szaporodtak, szaporodtak — csak azokat, amelyek gyorsabban, többet fizettek. Első-második-

harmadik műszakpénz, aki bírja, marja, hiába na, ilyen a kapitalizmus, a kapitalizmus pénz,

mondogatták az abban illetékesek. Így hát a könyvek: maradtak.

—nem nézetett meg az, hogy minden, ami nem jelenhetett meg, ma is szükséges-e. Merthogy

egy része azért lehet, hogy annyi idő után mégiscsak avas. Merthogy van és lesz: piac.

—és mindenki várta a negyven év magány nagy könyveit, melyek ott lapulhatnak valahol a

fiókok mélyén, és melyek a világ legmegfeneklettebb könyvkiadását is kihúznák a kátyúból. Ezek a

könyvek pedig nem akartak előkerülni.

—aztán lassan kezdett jönni a nyár, és mindenki, mivel végre mehetett, ment szabadságra,

konferenciára, kerekasztal-megbeszélésre, szóval derekasan küzdött a közélet porondján (is). Könyv

pedig egyre kevesebb jelent meg.

A nyár derekán, az általános pangás közepette, már mindenki számára — a Nap, a Duna és

egyéb dolgok és helyek pozitív kisugárzása ellenére is — világossá vált, hogy ez így nem jó,

valamit: tenni kéne, tenni kéne...

—először is: ha nem megy a régi, egyszer volt, bevált munka az állami nyomdákkal, álljunk át.

Legyen rendszerváltás, legyen saját nyomdánk. Ígértek egyet, ígértek egy másodikat, a harmadikat

már senki sem hitte el. Majd, ha látom, mondogatták, és az eufóriaszintet már mínuszban lehetett

csak mérni.

—megjelent ugyan néhány könyv, pontosabban elővánszorgott az állami nyomdákból is,

csomagolópapíron, méregdrágán, de számuk oly kevés volt, hogy a bearanyozott korszak

legrosszabb évi mérlegének szintjét sem ütötte.

—és a várva várt, fiókban lapuló nagy horderejű művek nem kerültek elő. Még egyetlen kis

bestsellerke sem. (De talán hiába is hoztak volna, ha egy könyv megjelenésének ideje, a sokat

emlegetett “átfutási idő” hosszabb, mint valaha.)

Az év végén már mindenki tudta és végiggondolhatta:

—az, hogy itt és most könyvkiadásra szükség van, nem vitatható. Vannak olyan sajátos

feladatok, melyeket csak egy itthoni és múlttal rendelkező (mert múltja az valóban van, talán jövője

is, csak épp jelene nincs) könyvkiadás-könyvkiadó tud ellátni;

—hogy minden importált könyv jó, szükséges, hézagpótló lehet, de csak kiegészít, az itthonit, a

miénket nem helyettesítheti (hisz még vagyunk...?!);

—hogy azt jelenlegi nyomdaipari feltételeink mellett csak saját nyomdával lehet megoldani;

—hogy a piacot többé nem lehet figyelmen kívül hagyni, akkor sem, ha még ideig-óráig van

állami támogatás;

— hogy a “piac-kritérium” nem lehet azért soha kizárólagos, mert mindig lesz lexikon és

tudomány és művészet... a krímin és bestselleren kívül;

—hogy rendszert kell váltani, a “céget” menedzselni kell, egy új, más “működési

mechanizmust”, terjesztést kell meghonosítani, szóval át kell már térni, mert ha nem...

—hogy a magyar könyv és egyáltalán a kisebbségi nyelveken kiadott könyv...

Év végén pedig — volt egy kis pénz, volt egy kis állami támogatás, de volt háromszoros

nyomdaköltség, ki tudja, hányszoros és egyre emelkedő papírár, és nem volt nyomda, nem volt

könyv, nem volt... nem volt...

Hibás sem volt... senki...!?

Körülmények voltak...

A második év

“Ami tavaly nem jelenhetett meg, átjön az idénre” jeligével megszületett az évi terv. Saját

nyomda továbbra sem volt, de ezen a téren mégis némi változás történt. Az újságok száma csökkenő

tendenciát mutatott, az állami nyomdák kezdtek a könyvkiadásra is ráfanyalodni. Megindulhatott

volna valami, de:

— közben az inflációnak köszönhetően olyan nyomdai költségek és árak születtek — melyek a

kiadót az állami támogatás ellenére ráfizetésessé, a fogyasztót vásárlásképtelenné tették;

— a minőség maradt, és lassan kezdte elérni az elviselhetetlenség színvonalát;

— a működési mechanizmusban a meg újíthatóság, a régi beidegződések

megváltoztathatatlanságának összes szimptómái kezdtek mutatkozni;

— és a bumeráng most valahol a terjesztés és belső működés közötti kitapinthatatlan,

behatárolhatatlan, de mégis létező térben jelentkezett: a terjesztő nem rendel, egyenlőtlenül oszt

szét... saját terjesztés még nincs... minden ráfizetésesnek mutatkozik... le kell állni... de évi terv,

központosítás van... a piacon pedig import könyvek vannak, melyeket ugyanaz a terjesztő terjeszt, és

melyekre szükség van, persze nagy szükség, és valahogy (az Úr és a terjesztő tudná pontosan

megmondani, miért) olcsóbbak is, így hát egyetlen ki nem mondott gondolatunk, ránk nincs

szükség?! — úgymint az itthoni könyvkiadásra, könyvekre?

Miközben a remekművek még mindig nem kerültek elő az asztalfiókból. Miközben könyveink

minősége rossz, így itthon is, máshol is versenyképtelenek vagyunk minden mással szemben... Az

árak pedig... Mert körülmények azok valóban vannak, kérem. Ezt nem szabad elfelejteni. De vajon

(félve teszem fel a kérdést) semmi sem létezhetne kívülük?

Ennyi lett volna ez a kuszának tűnő tényhalmaz, ami ördögi módon őrzi (még) egy olyan

könyvkiadó sorsát, amely egy “dicsőséges” korszak legsötétebb éveiben is megőrizte a magyar és

általában a kisebbségi könyvkiadás méltóságát. Amolyan S.O.S. ez. Amolyan kérdés is: QUO

VADIS... Nem megoldást akart kínálni, csak kimondani akarta... Pedig már az is jó volna.

Ezért, kedves olvasó, ha egy olyan könyvet látsz, melyen egy szárnyas Pegazus van, és

megveszed, azzal a megnyugtató tudattal teheted, hogy Istennek tetsző ügyet segítettél. Akkor még

létezünk.

1992. március

Hát gyertek el, manókáim...

“Hát kérem — ez van. A földön kell járni, nem a fellegekben. Egyszer úgyis mindenkinek beleér

a keze abba a bizonyos edénybe. Mert nincs pénz, nincs papír, karton, nincs festék, nincs nyomda...”

— csak nyomdafestéket nem tűrő szavak vannak, de azok fölösen (és ingyen). És nincs hús és WC-

papír és tisztaság és tisztesség és becsület a föld színén—csak úgy néha-néha és akkor sem a legjobb

minőségben —, és egyesek szerint nincs pluralizmus és jogállam, demokrácia és szabadság... De

jobb abbahagyni a felsorolást, mert a megnevezések skálája végtelen. Mint az infláció. Ami viszont

van és lesz. És mindenki állandóan nyugtalan miatta, és sokaknál ehhez a nyugtalansághoz

hozzáadódik még a rémület, hogy mi lesz, ha ebben a hónapban nem kapja meg az egy kg cukrát

bezzeg a boldog emlékezetű Odiosul és Sinistra idejében ez nem történhetett meg. Mindenki

nyugodtan aludt, merthogy az üzletben ott volt a kis kartoték, rajta a személyazonossági száma, na

meg a bejegyzés, hogy kivette-e vagy sem.

És ilyen körülmények között, amikor alig futja havi cukorra, tejre, vajra — kit gyötörne az, hogy

jut-e a havi könyvre. (Hallom ezt, folyvást hallom, most is hallom, hallom régen...) És ki törődne

azzal, hogy a Kriterion Könyvkiadó szépemlékű Forrás sorozata, amely olyan jó volt mindenkinek,

szerzőknek és irodalomtörténészeknek egyaránt, mert olyan szépen lehetett beosztani, korszakolni,

generációsítani, és amely valóban annyi író-költő nemzedéket neveltdajkált föl egykoron, már-már

alig-alig csordogál? Ki törődne azzal, mikor majd mindenki kénytelen havi benzin-hús-vonatjegy

fejadagban gondolkozni?

Ezt a kérdéssorozatot sürgősen abba kell hagynom. Azért, mert olyan nyűgösen, sírósan hangzik.

Márpedig manapság, ha két ember összejön — mondotta szeretve-tisztelt főnököm — első

dolguk egymás kebelére borulni, és jól kisírni magukat. Csak azután mennek tovább. (Legyen az

KISZ-, MISZ-, DISZ- vagy DICS-gyűlés, sajtótájékoztató, összejövetel, bármi.) És azért is abba kell

hagynom, mert bizonyára léteznek még emberek, akik törődnek a Könyvvel — a Forrással is — itt

és most, dicső múltú és fényes jövendőjű hazánkban. Csakhogy érdemben nem tudnak segíteni. Mint

ahogy én sem tudok. Még akkor sem, ha másnaponta gyöngyöt és homokot izzad ki az agyam abbéli

töprengésében, hogy mi a teendő. Fogadjam el úgy istenigazából a velős mondást, hogy “Hát kérem

— ez van. A földön kell járni, nem a fellegekben. Várjunk.”, vagy higgyek továbbra is a közeli és

valóban eljövendő megoldásban, ami most, azaz még idejében érkezik meg?! Bár a földön járás

kényelmetlenebb, mint a lebegés, azt haladó (vagy sántikáló) világunkban mégis mindenki tudja,

hogy pénz kell. Mindenhez. A Forráskötetekhez kiváltképpen. Merthogy ráfizetésesek, mint annyi

minden még. Töprenkedem — honnan lehetne pénzt szerezni, sok pénzt. Arányosítok, számigálók.

Egy egész évi fizetésemből (mindközönségesen fixemből) sem futná annyira, hogy nagylelkűen

kifizethessem egyetlen aranyos Forrás-kötet—két pici ívecske — nyomdaköltségeit. Menni kéne,

kérni kéne

— valamilyenféle alapítványtól. Most ez a divat. A bevett — bevált gyakorlat. De hát mindenki

kér tőlük

— mért pont nekem adnának. Mindenki kisírta már magát mindenféle alapítvány kebelén. És mikor

mindezt végiggondolom — kicsit mindig elfog a félsz. Mert mi lesz az első kötetes szerzőinkkel, ha

nem futhatják le az első kört? (Mert mindenki nem vándorolt ki azért, és nincs mindenki bent a

parlamentben sem.) Mert lehet, hogy százból közülük nem lesz zseni és híresség és nagyság, csak a

százegyedikből, de hogy fogunk hozzá eljutni, ha az első tízet sem adhatjuk ki? Ha elapad a Forrás

lassan, és ahogy telnek az évek, egyre kevésbé lesz szükségszerű a könyv...

Kiáltsak bele a térbe egy SOS-t? Azt az SOS-t, ami itt és most (ERDÉLY, 1991 december)

nagyon a miénk?

Vagy/és higgyem el, hogy a kapitalizmusra való áttérés, a piacgazdálkodás közepette, a

következő ötéves tervben sem várhatok mást, mint azt, hogy jószagú kis manók teletöltsék a

sipkámat csillogó aranypénzzel éjjelente?

Hát akkor: Gyertek ide, manókáim!

1992. április

Néha G. A. úr vagyok...

A zöld-útlevél szindróma

Annak idején a híresen hírhedt nyolcvanas évek legsötétebb esztendeiben is a bezártság zavart

igazán. Legjobban. A kétévenkénti útlevélkérő tortúra több volt, mint megalázó, mégis

végigcsináltuk (rokonokat kerestünk, lázasan, kapcsolatokat ápoltunk és újítottunk fel a szomszédos

és baráti szocialista állam polgáraival...), mert görcsösen féltünk attól, hogy elszáguld mellettünk a

világ, és mi visszavonhatatlanul itt maradunk a nyolcvanas években, anélkül, hogy megtudnánk,

milyen sebességű járműveken haladnak máshol a jövő felé. Mindenki “át” akart menni, rövidebb,

hosszabb, nagyon hosszú időre, vállalta a “rokonok jóindulatát”, a kiszolgáltatottságot, na és nem

utolsósorban azt, amit a határon a zöld-útlevél jelentett. A nyolcvanas évek második felében aztán

arra is egyre ritkábban adtak alkalmat, hogy ilyenféle tortúráknak tegyük ki magunkat. A párt, az

egész nép éltető központja egyre jobban vigyázott mindenkire.

De azóta, hát igen, azóta el-eltelt egy forradalom, egy-két választás, kitört a rendszerváltás, és

menetelünk teljes gőzzel Európa felé; igen, azóta a határok már könnyen átjárhatók, átláthatók,

majdnemhogy elhanyagolhatóak lettek...?! Azóta valóban változott valami, valamennyire.

Többszörös véletlenek szerencsés láncolata folytán nekem is megadatott, hogy egymásután — igen

rövid idő alatt — három országba 'lépjek” át. Így eljöve a sokat hangoztatott elvek gyakorlata, az,

hogy “de facto” mennyire nyitott-nyitottabb számunkra most a világ.

És akkor — ne próbáld ki soha ezt az élményt, kedves olvasó — el-bekövetkezett megint a

zöldútlevél szindróma. Lehet, hogy nem mindenki érzi, lehet, hogy van, aki nem érzi, lehet, hogy

kóros, lehet, hogy deviancia, de ez az a pont az én életemben — zöld-útlevél —, amitől bármelyik

határon óhatatlanul Misa Gordonná változom, az utazó kis Misa Gordonná, aki “Mióta az eszét

tudta, egyre csodálkozott, miképp lehetséges, hogy valakinek ugyanolyan a keze-lába, az

anyanyelve, minden szokása, mint a többinek, és mégse olyan, hanem valami olyasmi, ami

keveseknek tetszik, és általában nem szeretik. Nem értette, micsoda helyzet az, amelyben nem tehet

semmit az ember, ha rosszabb másoknál, hogy megjavuljon, jobb legyen. Mi az, hogy valaki...” —

...mi az, ha valakinek zöld-útlevele van.

Merthogy a vámosnak, a tisztviselőnek nincs mércéje arra, hogy ki a tisztességes állampolgár, és

ki az, akinek nyolcvan női bugyi van a táskájában plusz tíz darab rajta (biztos, ami biztos), vagy el

szeretné hagyni a villogó aranyfogsorát valahol...

Mert ha valakinek zöld-útlevele van, akkor az első határnál (román) kidobják a csomagját, a

következőnél (magyar) felírják, hová-kihez-meddig, és egyáltalán miért megy, miért jön, miért nem

marad otthon; a rákövetkezőnél (szlovák) nem is akarják továbbengedni Európa felé, biztos hibádzik

valami a meghívóról, pecsét, garancia, aláírás, hogy valaki felvállalja, valaki jótáll érte, vigyáz rá,

visszaküldi (mielőtt lopna, ölne, csalna, hazudna)... És a kárpátukrajnai határnál — “Ungvár felé

félúton”, öt magyarok voltunk egy autóban. És aztán kiderült rólunk — mint ahogy ez már lenni

szokott —, hogy nem is azok vagyunk. Hogy van közöttünk egy ukrán, egy horvát, egy szlovák és

egy román. Mert mi mindig elszámítjuk magunkat. És a legkülönösebb dolgokat produkáljuk. Azt,

hogy például így összegyűlünk. És zavarba hozzuk a vámtisztviselőket. Merthogy valamilyen furcsa

oknál fogva — megértjük egymást.

Egyre furcsább. “Hát őt meg hol szedték fel?” — kérdezte a csehszlovák útlevélkezelő a

kárpátaljai határnál, szorgalmasan lapozva a zöld-útlevelemet. “Útközben” — hangzott az egyetlen

lehetséges válasz. Félúton. Mert humorunk — az még volt, van.

Így hát a határok lehet, hogy nem lényegesek, hogy “átlátszóak”, de... Értem én, hisz egyébre se

neveltek, csak tűrésre, illeszkedésre, toleranciára. Kisugárzik belőlem-belőlünk a humánum,

úgyhogy értem én — hogy a vámosnak nincs mércéje az olyanra, hogy becsület, tisztesség, tisztaság,

nem, nem tud különbséget tenni az “egybugyis” és “tízbugyis” állampolgár között... nem, ezt igazán

nem várhatjuk tőle... a szabály az szabály...

Utazz sokat a földön, kedves olvasó, és ne érjen utol a zöld-útlevél szindróma.

Egyik régi barátom mondotta, hogy borzasztóan szubjektív vagyok, úgy látom és érzem, és talán

úgy is élem meg a dolgokat. Kedves L., ki foglak ábrándítani — továbbra is az szeretnék maradni.

Továbbra is azt és csak úgy szeretném elmondani, ahogy-amiképp megélem-érzem. Az

“objektivitást” pedig hagyom politikusainknak, diplomatáinknak.

Mert, objektíve átlátszóak a határok — de nekem, kérem, zöld-útlevelem van.

Városok... városok...

Amikor már lehetett, amikor már úgy istenigazából kezdett szétmállani a “nagy szovjet népek

örök barátsága”, kezdett valósabb színt kapni az a reményem, hogy eljuthatok Munkácsra. Apai

nagyapám családja ugyanis kárpátaljai. Nagyapámat nem ismertem, apám is alig. A család

kárpátaljai életére nincs, aki emlékezzen. Annyit tartott meg elevenen a családi fáma, hogy

nagyapám nagyapja Munkács várában szolgált a maga idejében. Talán épp ezért: mert ismeretlen,

távoli, de mégis hozzánk tartozó volt — szerettem volna tudni, mennyire enyém is az a vidék.

Aztán mindenféle forradalmak és változások után megtudtam, hogy nem lehet csak úgy

egyszerűen felkerekedni és elindulni Munkács felé “őskeresőben”, mert meghívó nélkül “nem

engednek be”. Aztán a véletlenek, a szerencse meg néhány különleges történés úgy hozta, hogy

egyszerre csak ott voltam a kárpátaljai határnál, zsebemben a KMKSZ meghívójával, melynek évi

közgyűlésére voltam így hivatalos mint vendég Erdélyből. Ha Munkácsra nem is, de Ungvárra már

eljutottam.

Ungvár. Az Ung partján. Ismerős. Gyönyörű kisváros lehetett egykori-mai főterével, kövezett

utcáival, múlt századi, századfordulós házaival, a hatalmas korzóval az Ung partján, ahol végig lehet

sétálni, le lehet ülni — a padok közül egy-kettő talán még azokból az időkből való — és pletykázni,

köszöngetni, szemrevételezni is lehet, és hát ott van a színház és a Korona étterem... Ma — 1992 —

rajta a városon annak a hetven évnek a tenyere. Restaurálási év-hónap-nap nemigen akadt azóta,

még/már az is jó, hogy a város egyáltalán megmaradhatott. És nem változott át méretezetté, szebbé,

szocialista típusúvá.

Most — az épületek állaga ugyanolyan, mint az embereké, pontosabban az emberek állaga is

olyan, mint az épületeké. Ez a málladozó állag felépülni is valahogy, valamilyenféleképpen

egyszerre fog. A mostani szívfájdítóan porladozó Ungvár őrzi még a századelői korzó képét, és

furcsa módon az emberek is ugyanígy őriztek meg — generációkon át — tartalmakat, régi/új

tartalmakat, melyek most egyszerre elemi erővel hatnak. A forma, amit használnak, az még

bejáratott, az még nem igazán különbözik a tíz-húsz évvel ezelőtt használttól, de a tartalom, a

tartalom az már merőben új. Vagy lehet, hogy igen-igen régi. Ez valahogy így működött a KMKSZ

évi közgyűlésén is. A régi forma és egyféle fásultságmentes új/ősi tartalom furcsa kettősségét élhette

meg ott a magamfajta vendég, a szemlélődő, az ismerős-ismeretlen. (Lembergi magyar kolónia...

valaki Alma-Atában akar magyar maradni... furcsa, más paraméterek — de mindez külön opust

érdemel, érdemelne.)

És az évszázad, a XX. század — a kommunizmus századának eredménye, az ott van a mai

Ungváron. Igazán még az van ott. A szemét, a por, azok a hátsó udvarok minden szerves és

szervetlen kellékükkel, azok az üzletek, az a cipőüzlet, ahol háromféle cipő volt, az egyik rikító

rózsaszín vászonból, nem lehet nem emlékezni rá, és az árak — harminc, negyven rubel, egy fél

fizetés plusz valahány kupon. És igen, azok a kuponok — én is kaptam egyet, új kárpátaljai barátaim

aláírták, nekem így szép emlék és kuriózum, de ők sem egészen értik még. Egy fejtetőre állított

pénzügyi rendszer, egy fejtetőre állt világban.

És mivel épp Felvidéken voltam azelőtt, és mivel Balla D. Károly is ott volt velem egyazon

rendezvénysorozaton, hát el-megosztottuk az osztanivalót, “közös sorsunkat” így idézőjelesen, és

végül óhatatlanul rangsoroltunk. Felvidék—Erdély—Kárpátalja, mondtam én. Erdély—Kárpátalja,

mondotta ő. “Csak azért látsz különbséget, mert az otthonit megszoktad, ez pedig nagyon új.

Élesebb.” Ezen azért eltöprengtem egy kicsit. Igaz, hogy az otthonit megszoktam, de azért... nem

ennyire. Es maradtam a saját sorrendem mellett. (A mi városaink állaga azért mégis jobb egy

kevéssel, nincs épp hetvenévnyi dicső múlt mögöttünk.)

És aztán hazajöttem Kolozsvárra. És az első gondolatom az volt, hogy megírom Balla D.

Károlynak

— ne haragudj, nem volt igazam. Vagy legalább annyit: talán nem volt igazam. Talán neked

volt igazad. Mert a város iszonyatosan szemetes, a házak málladoznak, és a szépnek ígérkező

tavaszban nem látni mást, csak...

És most is, mint annyiszor, megint és újra elfog a bizonytalanság, a talán:

Vajon kóros az, hogy visszatérő motívum nálam

— szóban, írásban, gondolatban — az utazás, a szemét, a málladozó város? Vajon az? Meglehet.

De hát mindig megkísért a félsz — lehet, hogy ez itt már X város, és én néha G.A. úr vagyok azért,

mert egyáltalán észreveszem?

Mert hogy lehet az, hogy hosszú évtizedek óta így utaztunk, ahogy... — bűz, ragacs, összepréselt

konzervtömeg, félig lerobbant, rozsdás járművek... Mivel van a baj... azért, hogy marad, hogy lassan

úgy működik nekünk és bennünk, mint az öröklét, amihez nem nyúlhatunk, amiről beszélni sem

érdemes...

A választ — vagy a lehetségesek közül legalább egyet — nem merem kimondani. X-ben ez nem

szokás.

1992. június

Rapid Transilvania — 1993

Egy öregasszonyról szól. Nem tudom, miért épp melléje ültem be a fülkébe, a választást, mint

mindig, most is valaki más intézte. A 36-os gyors utolsó vagonjának utolsó fülkéje volt. A vagon

különben meglehetősen üresnek mutatkozott, minden fülkében pontosan egy utas üldögélt.

Megszámoltan őket. Összesen tíz. Amióta a vonat csak Tövisen áll meg egy hosszú percre, az utasok

megszokták, hogy ne keressék a helyjegyen feltüntetett vagon- és székszámot. Úgyis mindegy.

Kolozsvárig senki sem háborgatja őket, a vonat félig üres, a kalauz unott. Mondom, nem tudom,

miért pont Őt választottam. Ahogy hangos csattanással lehuppantam az egyik mellette levő helyre,

csodálkozva rám pillantott füstszínű szemüvege mögül, majd rögtön visszafordult az ablak felé.

Megtömött útitáskámat a padlón hagytam, kiskabátomat felakasztottam az egyik kampóra, elővettem

a szendvicset, és majszolni kezdtem. A sült hús még érezhető illatára úgy mozdult meg, mint egy

éhes állat. Gyorsan és ösztönösen. Aztán, mint akit rajtacsíptek, visszafordult. Tulajdonképpen nem

akartam beszélgetni vele. Túl sokat utazom ahhoz különböző vonatokon, hogy hézagosra

hagyhassam az ott eltöltött időt. A beszélgetések pedig óhatatlanul azzá tennék. Így hát eleve

elutasító arccal szoktam ülni, és ha mégis ki szeretnének piszkálni hallgatásom csigaházából, hát

megpróbálok nagyon undok lenni. Valamiféle rituálisnak minősített hármasszabály szerint

cselekszem így, amit Isten tudja honnan szedtem össze és tákoltam ilyenné: 1. ha vonaton utazol,

lehetőleg ne beszélj senkivel, de ha mégis megteszed, 2. ne mondd meg, ki vagy és 3. honnan-hová

mész.

Amíg a szendvicset majszoltam, volt időm alaposan szemügyre venni. Azok alatt a percek alatt

kezdett érlelődni bennem a “végső döntés”. Az öregasszony haja kócos volt és piszkosszürke,

kávészínű dzsörsziblúzán hatalmas (zsír?) folt díszelgett. Kitágult gomblyukai közül, hol az egyik,

hol a másik engedett el egy-egy gombot. A blúz minduntalan szétnyílt valahol. A sötétkék szoknya

bolyhos volt a viseléstől, harisnya nélküli lábán ódivatú nyári szandál, mely már keretként is csak

alig szolgált a két hatalmas, bütykös, teljességgel gondozatlan lábfejnek. A kávésüvegem kupakját

csavargattam már — valamikor ketchup volt benne —, és még mindig nem tudtam rászánni magam

a végső lépésre, ahonnan aztán lavinaként elindulhat majd a visszafordíthatatlan. Pedig a kávé volt

az utolsó ürügy. Már csak a nyelv megválasztása hiányzott. Az ösztönöm rég úgy döntött, hogy a

sarokban gubbasztó öregasszony magyar, de végül is... mindig van legalább három százalék

hibalehetőség. Így hát egy biztosabb kezdést választottam, és megkérdeztem az állam nyelvén —

Megkínálhatom kávéval? “Nem, köszönöm, szívdobogásom van tőle.” — Mosolyogva mért végig

füstszínű szemüvege mögül, amúgy féloldalasan.

“Amikor fiatal voltam én is ittam.”

“Igen, messziről. Bukarestből.”

“Eléggé feszült a hangulat. Lehet érezni az utcán is. Ma reggel elintéztem, amiért lementem, és

úgy gondoltam, nem várom meg, amíg kitör a sztrájk. Haza szeretnék érni.”

“Kolozsvárra. A Mócok útján lakom.” “Mert hát nézzen rám. Nézze meg a hajam. Nem telik

fodrászra. Nem tudom megengedni magamnak. Amióta lehet kapni, nem tudtam megengedni

magamnak egy banánt se. '83-ban mentem nyugdíjba. Van egy japán palotapincsim. Nagyon

szeretem. Mert mondja már, miféle élet az, amikor az ember már nem engedhet meg magának

semmit, de semmit? Az urammal. Két nyugdíj van, de annyi, mint semmi. Nagyon rég elmentünk

nyugdíjba. Ki gondolta volna? Vízumért voltam, és meg is kaptam. Amerikaiért. A húgom.

Hustonban. Tudja, hogy hol van? Nagyon magasak az árak. Egy tészta, mit 70 lejbe, legalább 100 lej

fölött van. Megnézegettem őket, nem azért mert most volt pénz nálam mert vittem ha épp akartam

volna hát vehettem volna ha olyan nagyon akartam volna de nem én nem vettem csakazértsem 100

lej fölött... Az én kicsi kutyám magamról nem küldtem képet a húgomnak de róla igen a kicsi

kutyámról küldtem Gyógyszertárban dolgoztam Minek éljen így az ember Régebb én hozzá voltam

szokva hogy mindenünk megvolt Igen Ceauşescu alatt Pedig nem volt könnyű de akkor a két

fizetésből tellett Nagy sorokat álltam én ki mert emlékszik sorba kellett állni mindenért hogy

micsoda sorok voltak azok... De mindenünk megvolt Nincs gyerekem Már voltam Amerikában Nem

szólhatok egy szót se ellene megverne az Isten jók voltak velem de amikor valami nem a tiéd...

harmadik nap már ki se mentem a házból... úgysem vehettem volna semmit a férjem nem jön ne is

jöjjön van neki fia törődjön vele... milyen szépek azok a lovak nagyok szerettem falun lakni Apám

farkaslaki nagyapámnak földje volt ott gyerekkoromban volt egy lovam úgy vigyáztam rá most

visszakaptuk a földeket arra is gondoltam jó lenne ha én is kérném a részemet s így megszabadulnék

ettől a városi... de aztán azt gondoltam nézzen rám nem tudok én már dolgozni Amerikába is csak

azért megyek hogy kapjak egy-két ezt-azt ruhát cipőt mert nincs már egy-két évig elég lesz az amit a

húgomtól kapok majd meg aztán legalább ott nem kerül semmibe nekem az élet vagy három hónapra

megyek gyönyörűek ezek a virágok legalább egészséges volnék de nem vagyok azok a fejfájások

már 17 éves koromban fájt a fejem mindenféle orvosnál voltam nem tudják mi a bajom és a

gyógyszer hát az olyan drága hogy lassan már arra meg a kenyérre sem futja azt mondják elseje után

200 lej lesz egy kiló kenyér és tudja mennyi egy fél liter tejföl vagy 5-600 lej hát éljen meg aki tud a

nyugdíjból miután kifizetett mindent gázt villany t telefont nem voltam ehhez hozzászokva mert

amíg dolgoztam megvolt mindenem igaz hogy sokat álltam sorba sokat én egész hétvégeket de

megvolt mindenem nem azért nem az igazi ott sem mert ha egyszer nincs pénzed ha semmid sincs

persze megvesznek mindent de azért nem úgy tudja az nem olyan egyszer kértem a húgomat hogy

vegyen nekem hat edénytörlőt és azt mondta minek vegyek én itt neked dollárért ilyesmit amikor azt

otthon is kapsz pedig én edénytörlőt szerettem volna lehet hogy igaza volt de mégis most két éve

nagy veszteség ért elvesztettem édesanyámat és a húgomat nem azt a kisebbik húgomat akivel együtt

laktam Ő úgy vigyázott rám nem hagyta hogy sokat dolgozzak törődött velem fiatalabb volt mint én

három óra alatt ment el sokszor tudja mikor sorba álltam mert hat-hét órát is eltartott egy-egy sor

kijött utánam hogy felváltson és nem engedte hogy főzzek azt mondják hogy a halottak után nem

szabad sokat sírni mert nem jó nekik de én mindennap sírok utána és azok a fejfájások hogy reggel

az ember úgy ébred olyan fájdalommal mintha vájnák ki a szemét annak idején amíg a húgom élt Ő

állandóan összekavart ilyen-olyan tésztákat mindig volt én nem szeretem különösebben az édességet

alig-alig ettem akkor és most hogy nincs hogy nem telik ilyesmire látja most kívánom majdnem

mindennap kívánom de nem vettem meg Bukarestben azt a százlejes tésztát de nem én ott tudja be

vagyok zárva a lakásba van nekik mennyi is hat-hét-nyolc szobájuk úszómedencéjük az nincs a

sógorom valami ingatlanügynök és betette oda magához állásba a húgomat is estefelé jönnek haza

tudja ott gyalog nem lehet sehova menni buszokat nem is láttam a környéken mindenki kocsival jár

nem nem tudok angolul egy szót sem a sógorom amerikai nem magyar nem tud magyarul nem is

beszélek én senkivel csak a húgommal csak akkor tudok eljutni valahova ha 6 elvisz kocsival a drága

jó húgom pedig halott egész életemben dolgoztam azért hogy most ne engedhessek meg magamnak

semmit ne engedhessek meg magamnak egy banánt minek élek már mondja meg igaza van

gyönyörűszép tavasz van de tudja a tavasz is csak annak gyönyörű aki szép és fiatal én már tudja

terhére vagyok saját magamnak akkor meg egyszer ott Amerikában kinéztem a kiskutyámnak egy

olyan gyönyörű nyakörvet elképzeltem milyen jól állna neki kértem a húgom hogy vegye meg

nekem azt mondta nem ad ki ennyi pénzt ilyen hülyeségre el sem képzelte mekkora fájdalmat okoz

nekem ezzel én az én kicsimet annyira...

A kolozsvári állomáson úgy botorkált el valamerre, hogy észre se vettem. Valahol a beszélgetés

egyharmadánál váltottunk át magyarra. A néni valóban magyar volt.

Az én szövegem szándékosan maradt ki a képből/sztoriból. Töltelékszöveg volt ugyanis, messze

a realitástól. És fölösleges, mint ez az utolsó tíz sor. Egyedül a tehetetlenségem volt reális. És a

félelmem nem volt fölösleges: Úristen, mi lesz, ha ez, ha ez az egész valóban modellértékű...?

P.S. A Rapid Transilvaniát azóta megszüntették. Számunkra. Már nem áll meg Segesváron.

1993. január

Epilógus

“Egyszer majd írj anyukáról is valamit”, szokta mondani borúsabb elmélkedései közben Apám,

és most, ahogy leírtam ezt a pár szót, már látom, hogy Ő nagy A-val gondolta. Így: Anyuka. Mindig

így szólították mind a hárman, csak nekünk, unokáknak volt tisztán és hosszasan: Nagymama,

néhanapján pontosítás végett: udvarhelyi Nagymama.

Valahogy mindig ódzkodtam róla írni/beszélni. Úgy éreztem, nem venné jónéven. Nem szerette

a nyilvánosságot. Meg aztán éltem a gyanúperrel, hogy bármit is írnék, óhatatlanul érzelmes és

nosztalgiázó lennék, és olyan jelzők várnának rám, hogy: “túl csillogó = édeskés”. Most, hogy mégis

kikalapálok egy téglát a hallgatásnak ebből a falából, és a résen át visszanézek a múltba —

lelkiismeret-furdalást érzek. Kérem Őt, aki erre az írásra ösztönzött: vállaljon részt belőle. És az

olvasótarra kérem, legyen elnéző. Egy érzelmes, nosztalgiázó kis szöveget fog olvasni, egy

feljegyzést valahonnan az idő egyik bugyrából, olyat, hogy akár ő is írhatta volna, az ágy sarkában

kuporogva, villanyfény mellett, télidőben.

Mindig éreztem, hogy Nagyanyám regényfigura. Nem hős, nem főhős, mert az sose szeretett

volna lenni, és ki tudja, tán nem is volt adottsága hozzá, de nélkülözhetetlen, jól körvonalazott

másod- harmad-mellékszereplője, bármilyen stílusú regénynek. Kisiskolás koromban azzal

szórakoztam, hogy kerestem a helyét Jókai—Mikszáth—Gárdonyi— Móránál, és ha nem találtam

elég könnyen, hát gondolatban építettem köréje egy sztorit, többnyire romantikusat. Pedig a valóság

körülötte nagyon is prózai, és az életében minden mozzanat durván realista, naturalista volt, de ő

aligha vette tudomásul. Nem volt stílusérzéke. Egy kicsit fatalista volt, úgy gondolta, az élet olyan-

amilyen, többnyire nehéz, le kell élni, meg kell oldani a csomóit, és aztán a végén, szépen

nyugodtan, félelem nélkül meg kell halni. Sosem hallottam, hogy valami jobb, rózsaszínűbb, másféle

boldogságról álmodozott volna, valami ismeretlent kívánt volna. Most, hogy első alkalommal

fecsegek titkairól, már tudom, hogy először csak kis szilánkokra fogja futni ebből az emlékezésből,

egy pár legélesebben világító mozaikszemcsére, és azt is tudom, megbocsájtja nekem, hogy

megcselekedtem. Egyszer úgyis megírja Őt valaki egy regényben. Hogy ki lesz az — ki tudhatná. De

a körkörös időben biztosan létezik az a szereplő, aki az Ő szemével néz, az Ő kezével szeli a

kenyeret és mosolyog... és az az író, aki látja...

Lacika huszonkét hónapos volt, amikor az apjuk meghalt. Nem volt senkim Brassóban, így hát

hazajöttem a három gyerekkel. Sosem szerettem kapálni. A szodavízüzemben mindig féltem, hogy

felrobban az üveg. Ezért nem is töltöttem, azt is a fiúk csinálták helyettem. Sokan mondták, hogy

adjam már munkára őket, Rudi felvette volna cipészsegédnek Jóskát is, Gyurit is, de én nem

akartam. Az én fiaim nem fognak korán kelni. Én azt akartam, hogy nekik ne fújjon a gyár, nyolcra

járjanak... és fehér köpenyben.

Ti nem is tudjátok, mi az igazi szegénység. Mikor annyi tojás akadt, hogy rántottát süthettünk,

akkor mind a hárman kaptunk egyet-egyet a kezünkbe, és sorba álltunk vele, Anyuka egyenként

sütötte meg, hogy igazságos legyen. Amikor kórházban volt, jóformán ki se bújtunk az ágyból.

Emlékszem, nem tüzeltünk, befagyott a víz a vederbe, és felettük a kamrából az egész télre való

tartalékot. Szegény Anyuka, amikor hazajött...

Tőle hallottam először Szerbiáról és Hercegovináról. Végigélte mind a két háborút. Az elsőre is

jól emlékezett, tízéves volt már, amikor elkezdődött.

Tudod, amikor kitört a háború, mindenki kirohant az utcára, és kiabált örömében. Éltették a

háborút. Olyanokat énekeltünk, hogy: “Megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tiéd

Hercegovina...”, és aztán menekülni kellett.

Én akkor kisiskolás voltam, jószerivel azt sem tudtam, hogy Jugoszláviát szerbek és nem szerbek

lakják. Tudtam, hogy hazánk egyik déli szomszédja, tanították földrajzból, hogy olyanszerű ország,

mint a miénk, van fővárosa és Kommunista Pártja, a többi, a többi az nem volt fontos. Az ókori

görögökről jóval többet tudtam... Nagyanyám mesélt a Monarchiáról — a szülei szemével látta a

Birodalmat —, a Két Háborúról, Menekülésről. Furcsa fogalmakban gondolkodott: régi román világ,

régi magyar világ. És sohasem tanult meg románul.

Az Apám, aki mindig így hívta magát: Apátok, Kovács Ferenc, kétszer járt Amerikában. Abból

építette azt a nagy csűrt, ott hátul a Szentimrében. Mókás ember volt, mindenki ismerte. De komisz

is. Reggel négykor mindig ránk nyitotta a konyhaajtót, kellett menni kapálni. Az jó volt, hogy

kitanultam varrónőnek. Így legalább erre nem kellett költeni. Mindent én alakítgattam át a fiúknak.

Tudod, elemista koromban kaptam ösztöndíjat, de nem adták ki pénzben, “le kellett enni”, és be

kellett volna költöznöm a bentlakásba. Igen, otthon, Udvarhelyen a katolikus gimnázium

bentlakásába. Hogy bátyámmal és öcsémmel maradhassak, hát otthon aludtam, de Anyuka minden

áldott nap felkelt reggel négykor, és ötre, a sötétben elkísért, hogy ne féljek... Ki tette volna meg?

Azért segített a család. Az öcsém, Károly felvett a szodavízüzembe. Azt is elnézte, ha a fiúk

dolgoztak helyettem. Tompa László? Igen, ott volt a háza a szodavízüzemmel szemben. Sokat volt

kint az ablakban. Hát ismertem. Olyan szomorú, nagy, fekete ember volt. Volt ideje álmodozni.

Beszélgetni vele? Nem volt időm. Nekem dolgozni kellett. Köszöntünk egymásnak. Állítólag

egyszer írt egy verset nekem, úgymint Mariskának, de sohasem kaptam meg...

Aztán a fiúk egyetemre kerültek. Minden csütörtökön lementem a kisállomásra, és feltettem egy

levelet. Csomagot ritkán tudtam küldeni. Férjhez menni még egyszer? Nem volt időm effélére. De

nem is akartam. Jó volt így, ahogy volt.

Aztán mind a három végzett...

Nagymama, hogy sikerült, hogy sikerülhetett...? Úgy, hogy jó fiúk voltak.

És még annyi intermezzo, amennyit a legnagyobb unoka, a hét évig egyedüli, megélhet...

És annak a döbbenete, hogy ez az erős asszony, nem tud, nem fog tudni soha lemondani a

vezetésről... az irányításról... a fiúkéról...

És végül az az utolsó közjáték, 1984 nyarán. Akkor már két hónapja beteg volt. Azon a napon —

sose hittem, hogy létezik valami ilyen, és soha egyetlen életemben sem fogom elfelejteni —,

behívatott valamennyiünket. 'Tudom, hogy meleg van, de azt akarom, hogy ti is fekete fejkendőt

kössetek, úgy álljatok a sír mellé. A három fiú álljon egymás mellé. A szertartás ne legyen hosszú,

mert nem szeretem. Már meggyóntam... Most már... Egy óra múlva meghalok...” Dermedten,

ellenkezés nélkül álltunk mellette, mint már annyiszor. Ő most is jobban tudta, mint már annyiszor...

A szemei élesen tiszták voltak, nem volt önkívületben... Úgy gondolta, hogy ezt is csak így lehet

elvégezni... nyugodtan...

Egy óra múlva halott volt.

Aztán valamennyien fekete kendőt kötöttünk...

A fiúk egymás mellé álltak...

És eltemettük...

1984. augusztus 23-án...

És azóta is tétovák vagyunk nélküle.

1993.február

Rendhagyó vasárnapi jegyzet

Már csak azért is az, mert hol vagyok én a Kossuth Rádiótól. Messze. Kilométerekben számolva,

de másképp is. Igaz, ezzel is van egy rendhagyó történetem. A Rádióval. Merthogy egyszer

majdnem bejutottam. XY úrral volt találkám, aki harminc éve a Magyar Rádiónál dolgozik.

Telefonon örvendeztünk egymásnak, mármint annak, hogy én végre Pesten vagyok, és

megegyeztünk: odamegyek, ő leadja a portára a nevem, én az útlevelem, elveszik, felengednek,

egyszerű. Ne rettenjek meg az egyenruhásoktól, rendszabály, jogszabály, törvény, be kell tartani.

Mentem, szóltam, az egyik egyenruhás két méter magaslatából lenézett, közölte, ő nem írt fel, tán a

kollégája, kolléga éppen nem volt, kérte az igazolványt, mire én — elővettem a ZÖLD útlevelemet.

]a, zöld útlevél, mondotta, akkor hát nem magyar állampolgár. Nem, válaszoltam szerényen

legékesebb magyarságommal, de magyar vagyok. Hja, az engem nem érdekel, mondta ő. Van

letelepedési engedélye? Kis hangyácskák kezdtek mászkálni halántékomon, a 80-as évek

hangyácskái. Nincs, szóltam határozottan. És egyelőre nem is lesz, tettem hozzá halkan. Akkor

sajnálom, nem engedhetem fel. De kérem, fogtam könyörgőre, nagyon fontos megbeszélni valóm van

X úrral, nagyon fontos, és holnap haza kell utaznom, nézze, nincs nálam semmi de semmi, de ha

akarja, lent hagyok Önnél mindent, nemcsak az útlevelemet... Nem lehet, közölte lakonikusan. Maga

idegen, értse meg. És miután röviden még egyszer a szemembe nézett, amely még mindig

könyörgőre volt állítva, csak annyit mondott: Soha nem fogom felengedni! És hátat fordított.

Hőhullámokkal küszködve osztály(nemzet?)idegenként álltam tovább. Morzsolgattam az esetet, az

idegeimet, a tanulságot. Merthogy az látszólag mindig van. Mert végül is igaza volt annak a

portásnak. A törvény az törvény. A szabály az szabály. Arra való, hogy betartsák. Mert mi lenne, ha

mindenki csak úgy járhatna szabadon ki-be a Rádióba? Tényleg mi lenne? Ezen érdemes lenne

elgondolkozni. Ezúttal sem volt szerencsém, nem tudtam átmászni egy kerítésen. Kint rekedtem.

Merthogy idegen vagyok. Zöld útlevelem van. Voltam már mindenféle falak mindegyik oldalán és

kerítések különböző oldalain, hol be nem engedtek, hol ki, hol azért, mert magyar, hol azért, mert

“román” voltam, ha mégis sikerült átmásznom, akkor legtöbbször kikaptam, vagy azért, mert

bemásztam, vagy azért, mert kimásztam — szóval lassan elkezdtem gyűlölni a kerítéseket.

De térjek csak vissza oda, ahová mindig is szokás — a kezdethez. Már csak azért is rendhagyó

ez a jegyzet, mint már mondottam, mert hol vagyok én a Kossuth Rádiótól. Messze. Pedig az a

Rádió közel van hozzám. Olyan közel, akár a kolozsvári (az pontosan egy kilométerre van a

lakásomtól); itt van a szobámban, bekapcsolom, kikapcsolom, hallgatom nappal, éjszaka, bármikor.

Éjféli tűnődéskor, vasárnap déli-délutáni szunyáláskor. Mint ma is. Lázár Ervin jegyzetét

gondolatban rögtön átültettem pár száz kilométerrel idébbi valóságomba. Gondolom, nem fog

haragudni érte, mert — és remélem, ebben nem vagyok egyedül — jó, ez játék.

Azzal kezdődött — szóval a kulcsmondattal. Hogy a világ tele van csökkenteni való

feszültséggel. Azaz gorombasággal. Ez valóban így van. Nem kell azért Szarajevóba, Mogadhisuba

meg mit tudom én, hova menni. Apám mondta e heti telefonbeszélgetésünk alkalmával, hogy a

menetjegyirodai pénztárosnő csak tízezer lejjel szerette volna becsapni. Szerencsére ő egy jó ösztönű

ember. Az összeg hallatán azt mondta, hogy rendben, akkor majd délután, hazafelé menet megveszi.

A délutáni váltásban dolgozó hölgynél tízezerrel kevesebbet kóstált a jegy. Apám általában évente

egyszer megy külföldre. Mindig a nagyvakációban.

Igen, a világ telve van mindenféle gonoszsággal.

Pesten a zöldségesboltban sírt az elárusítónő, mert gorombán bántak vele.

Sokfelé megfordultam ebben a szép hazában, ahol születtem, ötéves koromban küldött el először

vásárolni anyám, de soha, sehol nem láttam még síró elárusítónőt. Mosolygót is csak ritkán. De sírni

— itt! — sem a szocializmusban, sem a kapitalizmusban nem sírtak, nem sírnak. Ellenkezőleg. Ők

(az a réteg, akik) erősek, határozottak és kitűnő realitásérzékük van. Ha valami nem tetszik a

vásárlónak, rögtön megmondják, hogy hova menjen és mit csináljon. Egyformán jelzik az útirányt az

állami üzletek eladói, a butikosok és a piaci kofák. Ne tedd rá a kezed, ne fogdosd, ne nyúlj hozzá,

ne nézd meg, ne kérdezősködj, és ne kérj másikat. Nem tetszik az áru, a stílus, a mondanivaló, a

feltörő/feltörekvő kifejezőkészség? — rögtön megmondják, hogy hova menj. Szóval erős lelkületű

emberek. Nem sírnak. Legalábbis a vevő szeme láttára nem. Tudom, hogy gonoszság, de én

szeretnék már látni egy síró elárusítót. Mert ez még nem történt meg velem. Én mindig csak győztes,

életerős elárusítót láttam, olyat, aki “oda üt, ahova köll”. Még tegnap este is, amikor epret vettem a

piacon.

Folytatom. Az elárusítónő azért sírt, mert gorombán bántak vele. Ne sírjon, Évike, az emberek

rosszak — vigasztalta egy néni. Az emberek jók, mondta egy férfi. Csodálkoztak rajta. Remélték,

hogy nem gondolja komolyan. De a férfi megmagyarázta. Ő csak azt nem szereti, hogy aki ezt

kijelenti, mindig kivételnek képzeli magát. Ha a hölgy elismeri, hogy ő sem kivétel, akkor elhiszi.

Az emberek rosszak. És kevés gondolkodás után az idős hölgy azt mondta — igaza van, én sem

vagyok kivétel. Idáig a történet. Elgondolkoztató. És még másmilyen is. Szóval jó. És itt le is állok a

jelzőzéssel. Utána következett egyfajta summázata mindannak, ami fontos, vagy legalábbis az

kellene hogy legyen, hogy kisugárzik és vissza is hat az emberre, ha ronda alaknak képzeli a másikat

vagy legfönnebb közömbös számára, és hogy pénznél is fontosabbak a kapcsolatok, és hogy pénznél

is fontosabb a szeretet. Mondom, jó volt hallgatni és töprenkedni rajta, és utána hosszasan

elgondolkozni azon, hogy miféle párhuzamos monológot vált ki egy ilyen szöveg belőlem (belőlünk,

bármelyikünkből), mennyire testre szabott, szűkre szabott, sajátosan itthoni terméket. Pedig

földrajzilag csak egy kicsivel vagyunk idébb. (Nehogy félreértsenek, nem a megnyomorított lelkünk

egyik vezérsiráma következik, nem akarok győzni azon a licitáláson, hogy kinek nehezebb.)

Igen, mikor ezt hallgattam, az jutott eszembe, hogy amerre a villamos jár, ott van egy híd

(felüljáró?), az itteni szóhasználatban mindközönségesen pasaj avagy pasage (ejtsd pászázs),

otromba, szürke építmény, melynek közepére valaki óriási vörös betűkkel felfestette: Isten szeret

téged.

Igen, gyakorta érzem nagyon magányosnak magam a város reggeli kavalkádjában, a villamoson,

és azon a reggelen megdöbbentett a felirat, igen — gondoltam, milyen jó — döbbent belém, hogy

legalább Ő szeret, és hirtelen lelkiismeret-furdalást éreztem, hogy én nem szeretem eléggé

embertársaimat, nincs bennem elég hit, remény, békesség és tűrniakarás, amikor — lelöktek a

villamosról, és akkor nem mérgelődtem, mert tűrőké és szenvedőké a mennyeknek országa, de

folyton eszembe jut azóta is, hogy szeretettel talán mindent meg tudnánk oldani, be tudnánk rendezni

az életünket olyan szépen, mint egy nagyszobát, mint egy óriási living-roomot, és az eltartana

nekünk jó 200-250 évet, mint az arisztokrata családoknál, legfennebb a bútorok helyét

cserélgetnénk, és abban a nagyszobában mindennek meglenne a helye és minden működne, a

kakukkos óra is, a rádió is, a vízcsap is, és használható lenne a lábtörlő is.

Mert mostanság berendezkedtünk egy demokráciába, és ez a demokrácia itt a mi kisebbségi

portánkon gyönyörű; minden szoba be van rendezve, a politikai, a közéleti, a kulturális szoba, és —

nem szabad rosszat mondani róla, a legjobb, ha az emberfia egyáltalán semmit nem mond róla, csak

szereti, akkor is, ha mindennap lelökik a villamosról. Én — tényleg szeretem ezt a “berendezést”,

mert tudom, hogy most nincs jobb, ennyire tellett, Istenem, és ez a miénk, és szeretem, és hiszek

abban, hogy eljön a koloniál és a stílbútorok gyönyörű ideje is, de csak úgy szeretem, mint a

mesebeli király a legkisebb fiát, egyik szemem sír, a másik nevet. Biztos meg fognak kövezni

valakik azért, hogy ezt leírtam. Rettegek is tőle. Saját fészkünk mintha egy gyönyörű halott lenne —

jót vagy semmit róla. Mert az a madár, amelyik saját fészkébe rondít, fogják mondani... Szóval, a

hallgatás falai, egyedül azok védhetnének, és ezért nem szólottam híres főgimnáziumunk

négyszázadik évére rendezett ünnepségekről sem, mert lebeszéltek, mondván, hogy az a madár...

Most is csak félve mondom, hogy én szeretem ezt a mi kisebbségi portánkat, de most már nem is

tudom, mi van benne, összekeverem a szobákat, és nem tudom, mi az, amit álmodtam, és mi az, ami

valóban megvolt...

Mert a Zenetársaság — nem tud semmit az évad, a múlt-jelen-jövő évad koncertjeiről, miért

kellene, hogy tudjon, mit és miért pont ő;

a Közművelődési Egyesületnél — nem tudja senki, hogy milyen kulturális esemény történt-

történik-fog történni, ma-holnap-az-eljövendőkben, egyáltalán, miért kellene tudniuk?

mindent átfogó Nagy Szervezetünk kulturális ügyosztályán már messziről rázza mindenki a fejét,

hogy hagyjuk már őket, mit akar, ki megint, nem tudják, hogy tudnák, azt sem tudják év végén,

jövőben egyáltalán lesznek-e még...

én nem tudom hogy ma-holnap-holnapután lesz-e még fizetésem

nem tudom hogy ma-holnap-holnapután “fölférek-e” a villamosra én már egy éve nem adtam

szavamatsenkinek arra hogy ez így vagy úgy lesz mert nem tudnám megtartani

én már egy éve nem várom hogy amit megbeszélünk gyűlésen értekezleten mitingen az a

legkisebb mértékben be is következzék

én már nem várom hogy higgyenek bennem mert nem tehetik

én már nem hiszek egyetlen ígéretnek kimondott szónak elzengett szónoklatnak mert nem

tehetem

és az én életvitelemben a legbiztosabb legpontosabb legnémetesebb az hogy minden reggel

felkelek este pedig lefekszem

Túl sok itt az én-én-én. Nem félelmetes egoizmus, nem öndicséret akar lenni, csak egy rossz

beidegződés és félelem — eddig mindenki sokak nevében, más nevében, a Párt nevében beszélt... ezt

én nem tehetem... én csak a magam nevében beszélhetek.

Szóval nem mondom, annyi év diktatúra és rend után jólesik ez a demokrácia; csak valahogy

semmit nem találok, semmi nincs a helyén, csak a felirat ott a pasage-on...

és lehet hogy holnap reggel nem fognak lelökni a villamosról.

1993. július

Könyvterjesztünk

A történet nem kitalált. A szóban-szövegben forgó könyvkiadó nevét szándékosan hallgattam el.

Ugyis mindenki tudja — “rólunk van szó”.

Szóval március vége volt, úgy harmincadika, az a fajta “március, gyönyörű március”, amit

“szeretek százezer éve”, amikor B. kollégám kijelentette, hogy “ma befejezésül könyvterjesztünk”.

Hét csomag állott rendelkezésünkre e célból, hófehér hulladék-papírba bugyolálva. Mi hárman

voltunk: B. nevű könyvterjesztője a cégnek, Gy., aki főállásban nyugdíjas és jómagam.

Két csomag jutott nekem, sütött a nap, a spárga vágta a kezem, kesztyűt húztam, békésen

cikcakkoztunk a járókelők között, jólesően meg-meglöktek, a nagyobbik csomag több volt, mint

nehéz, az átjárónál jutott eszünkbe, hogy a kisposta háromkor zár, a buszmegállónál elsodort a

tömeg, de a kisposta csak fél négykor zárt. Ráhelyeztük csomagjainkat az asztalra, és vártunk. Ez

volt az a perctöredék, amikor az órámra pillantottam. És ettől a pillanattól kezdve következett —

maga az egyórás életkép. Valahogy így:

Kezdetben valánk hárman. Aztán maradánk ketten: B. és én. Kint sütött a nap, bent beszélt az öt

hivatalnoknő. Kérték a borderónkat (= egy lista, űrlap vagy valami efféle a könyvcsomagok

árávaltömegével-céljával). Volt. De valami hibádzott. Beadtuk, kiadták, elosztottuk, újraírtuk,

beadtuk. Vártunk. Kényelmesen. Sütött a nap, meleg volt és március, gyönyörű március. Aztán

elkezdődött körülöttünk az élet. Egy furcsa fiatalember érkezett, és állandóan B. bal fülét bámulta.

Egyre közelebbről. Figyelmesebben megnéztem a kérdéses testrészt, és vele egymagasságban

felfedeztem a falon a húsvéti üdvözletek pannóját. Az ifjú két kiskacsát és egy Krisztust kért, de

aztán mégis inkább három kiskacsát, élénksárgát rózsaszín pelerinnel, piros csőrrel és alig serkenő

fűvel. A Krisztus-képet félek leírni. Talán csak annyit róla, hogy kénsárga (köves?) gomolygó

felhők, lila palástok, kitárt karok — és... kompozíció. Aztán özönleni kezdtek az emberek. Sor

képződött, és B. nevű kollégám, aki csomagjainkkal első volt, finoman közvetített a szürkésfehér

gúnárt, karján narancssárga pelerinnel, két csokor lila ibolyát, három sárga csibét, kacsákat, rózsákat,

tulipánokat és nyuszikat, nyuszikákat minden színben, szürke, kék, fehér, pelyhes, bolyhos

nyuszkókat, a fűben, házban, kosárban, csónakban. A nap sütött, a vásár folyt, március, gyönyörű

március volt, és színes-illatos húsvét ígérkezett. Mi pedig könyvterjesztettünk. A többségi nyelv

dallamos zajába egyszerre csak ismerős-ismerősebb mondatok vegyültek — megérkezett a

kisebbség. Egy csapat diáklány tódult be az ajtón, valamelyik közeli iskolában véget ért a tanítás. Az

órámra sandítottam, és úgy láttam, hogy ez az a pillanat, amikor végképp betemet, elnyel minket ez

az életkép, és ezentúl minden csakis a humorunk függvénye. (Kiváltképpen a végeredmény.)

Aggódva figyeltem B-t, aki tudvalevőleg kolerikus temperamentumú, de láttam, hogy tökéletesen

beilleszkedett, akár egy reneszánsz végi festő, aki szerényen háttérfiguraként jeleníti meg magát

hatalmas freskó kompozíciójában. Szóval, amint mondottam, megérkezett a kisebbség. Tavaszi

hangon csiviteltek, mert hiába, napfény volt és március, gyönyörű március. Mi pedig

könyvterjesztettünk. A lányok leveleket hoztak, öt borítékot raktak ki elém az asztalra, és ezt

mindössze három sárgacsibés képeslappal toldották meg. Békebeli, rég elvesztettnek hitt idők

nyugalma ereszkedett a kis postahivatalra. Az öt borítékok hófehérek voltak és halványpiros

szívecskék lüktettek rajtuk. Az egyiken egy igazi rozsdabarna falevél is volt. Egy könyv is előkerült

valahonnan, sikerült kibetűznöm a címét — “Vezérfonal a bibliai tanításhoz”, címlapja telve

báránykákkal és kék éggel. És valahonnan papírragasztó került elő, igazi papírragasztó, olyan,

amilyet gyerekkorom óta nem láttam. Kis kerek műanyag doboz, egyik sarkában kenőlapátkával,

dupla fedővel. Nagyon szerettem annak idején, de olyan sokáig eltartott egy doboznyi, hogy

többnyire beleszáradt legalább a fele... És a kislányok kenték, mázolták lapátkájukkal a ragasztót a

rózsaszínszívecskés levelekre. Közben kellemes többségi-kisebbségi-tavaszi-márciusi zaj volt.

Gyönyörűen sütött a nap, és majdnem elfeledkeztem arról, hogy voltaképpen könyvterjesztünk,

amikor is B. megérintette a könyököm...

Alig egy órát töltöttünk benn. “Látod, mit jelent, hogy a posták a forgalmuk után kapják a

pénzt... Ha nem így volna, már rég megtöltötték volna velünk az ajtónyílást.” Valóban, mi lenne, ha

nem a forgalmuk után (mármint függvényében) kapnák? Összesen negyvenezer lej hasznot

hajtottunk a cégnek, ha igaz. (Ha eljutnak a csomagok, ha...) Ez egy teljes óránkba tellett. Még két és

fél millió vár ránk fent a kiadóban — terjesztésre. Most. Egyelőre. Végezzünk csak egy rövid

számítást ...Végül is, az idő nem számít. Az sem. Végül is, tavasz van, nemsokára virágvasárnap és

húsvét, és amíg vannak kislányok, akik rózsaszínszívecskés leveleket küldözgetnek, addig nincs

veszve semmi. Optimista maradok. Jó lesz az?

1993. augusztus

Etűd

(alumíniumhúrokon)

XIX. századi hangszerelésben

Álltam a megállóban. Szeretem azt a megállót, mert olyan, mintha szerényen igyekezne

félrehúzódni a negyedtől, mintha nem egészen tartozna hozzá. Külső pontocskája egy bekerített

világnak, a kör kerületén bámészkodó kis pont, utána már csak dombok, erdők, sétányok sorjáznak,

szóval maga a természet következik. Mondom, ott álltam a megállóban egy oszlopnak dőlve, sütött a

nap, felhőtlen volt az ég, mögöttem egy kislány zokogott, mert valamit megtagadtak tőle, pórázon

rángatott aranyos daxlik és drótszőrű terrierek jöttek mosolygó gazdikkal, fújt a szél, és akkurátusan

teregette szét, játékosan hurcolászta tovább, egyre tovább, a gyep, az erdő, a fák felé a szeméttárolók

tartalmát, szóval igazi, hamisíthatatlan kelet-európai vasárnap délelőtt volt. Álltam az oszlop mellett,

néztem a pórázról szabadult boldog daxlikat, és tudtam, hogy “szép a világ, gyönyörű a világ, és

nincs hiba benne, már legalább minekünk iszonyúan tetszik ilyenkor”. Ekkor fékezett az autó. Olyan

nesztelenül érkezett, hogy csak az utolsó pillanatban vettük észre, és megjelenése olyanszerű

reakciót csalt ki belőlünk, amire csak a csoda vagy valami hozzá hasonló képes. A tekintetek

lenyűgözve tapadtak a csillogó felületre, a gyerek abbahagyta a sírást. Meggypiros Audi volt,

vadonatúj, füstszínű üvegei elzárták világát a kíváncsiskodók szeme elől, és sejtelmes titkokat

ígértek. Ott parkolt előttünk maga a civilizáció, ott parkolt előttünk Nyugat-Európa kolozsvári

rendszámtáblával. A csoda folytatódni látszott. Finoman felpattant az első ajtó, és kilépett közénk,

földiek közé, űrhajós ruhához hasonló öltözékben egy tizennyolc éves ifjú. Megbabonázva néztük a

fémesen csillogó csodát, aki mereven és gyorsan a megálló mögötti bódéhoz sietett, és cigarettát

kért. Egyik kezében a cigarettával (szerettem volna elolvasni, hogy milyen márkájú, de csak az

aranyozott csíkozást láthattam), másikban az aprópénzzel elindult visszafelé. Arca nem tükrözött

fényességet, mint a ruhája. Hirtelen elszállt a kábulat belőlem, és láttam, hogy ez az arc nem

különleges, nem tükre semmi figyelemre méltónak, semmi meghökkentőnek, láttam, hogy ez az arc

kicsit amorf és nagyon üres, nem szomorú és nem vidám... amikor a meggypiros ezredvégi csodától

kétlépésnyire hirtelen megállt, visszafordult, végigmért, és a lábam elé dobott egy alumínium

ötlejest. Mire felnéztem az autó már nem volt ott. Gyorsított tempóban peregtek előttem kérdések,

képek, színek, válaszok, közben pedig egyre tovább és tovább variált fináléként zengett fülemben az

aszfaltra koppanó ötlejes dala. Az ötlejest még nem vonták ki a forgalomból, a nap még sütött, én

nem voltam túlságosan jólöltözött, hisz nem színházba, nem munkába, nem hivatalos helyre

indultam, és soha eddigi életemben ilyen tökéletesen, ilyen hatásosan még senki nem mondta el

nekem azt, hogy ... és egyszerre végtelenül és bután szomorú lettem. Az érzéseim, melyek lényegük

szerint 19. századiak, és melyekről, ezt már meg is vallottam, olyan módon ejtettek rabul, hogy nem

volt időm védekezni. (Mintha egy kis alkimista tégelyben tárolnám azt az érzéspárlatot, olyan pontos

azóta is a rájuk való bármelyik emlékezés.) És hálistennek elég is azt elmondanom, őket

elmondanom (magyarázat nélkül). Mert nem kell elmondanom, hogy miből vehette magának a fiú

azt az autócsodát, ugyan miféle pénzből, és nem kell elmondanom, hogy ki ő, ki lehet, hogy él,

miből él, mit gondol és hogy játszik, miképpen játszik folytonosan a pénzzel, az eljövendővel, az

idővel... mindezt nem kell elmondanom, és nem kell tanítómesét se fabrikálnom, és nem kell ejnye-

ejnyével kioktatnom senkit, őt és hozzá hasonlókat, a hasonlóan gondolkodókat sem, mondom,

mindezt nem kell megtennem... Elég lesz elmondanom azt, amit akkor az érzéseim, a megérzéseim

tudattak velem, azt a szomorúságot, amit a lábam elé hullott alumínium ötlejes hangja hívott elő

belőlem. Mert akkor hirtelen úgy éreztem, hogy igen, most már reális esélyünk van arra, hogy úgy

hulljon bele a mi itteni világunk is a nagy számadás serpenyőjébe, mint egy alumínium ötlejes, mint

az az alumínium ötlejes és annyit is érjen. Es egyre szomorúbb lettem, mert szerettem volna

elhessegetni azt az egyre hangosabban motoszkáló gondolatot, hogy az az ifjú a maga tizennyolc

évével és a lábam elé dobott ötlejessel akár jelkép is lehetne. Mert ha reális esély van erre, akkor az

annyi műgonddal épített világunk csak alumínium ötlejes lesz a nagy számvetéskor (az arany, ezüst

és egyéb csillogó pénznemek mellett), és akkor minden eddigi néma furfangunk hiábavaló volt,

hiábavaló volt az a vastag kötött stucni, amit a jéghideg lakásban húzok fel minden délután,

hiábavaló volt, mert kis fintorként sem épül bele semmibe, egyszerűen eltűnik, vagy ottmarad az idő

valamelyik bugyrában, salakként.

Aztán a napsütés és a csaholó kutyák és a szél előcibálták belőlem a rációt, mely tudatta, hogy az

ilyenszerű jelenések soha sehol nem modellértékűek, és hogy csupán az állandóan változó idő

véletlen botlásai, melyek tiszavirágszerűen színezik és gazdagítják életünket. Megnyugtató volt

hallgatni a ráció szavát, és hinni neki, és én most már csak azt szeretném megtudni tőle, hogy

meddig fogok még emlékezni a piros Audis ifjúra és a lábam elé hulló alumínium ötlejes hangjára,

meddig?

1993. november

Újévi csengettyűszó

Lassan vagy gyorsan, de mindenképpen megszoktam már a “tömbházéletet”. A lift állandó

zúgását, amitől berezonál a konyhában a gázkályha és serceg, a szomszédok életrendjét, a lefolyók

szakadatlan, surranó csurgását, a ruhaszárító használhatatlanságát, a fekete kalapos bácsi fekete

dobermanját. Lassan vagy gyorsan, de mindenképpen megszoktam, hogy a szoba sarkában kondenz

képződik (régebb azt sem tudtam, mi lehet az), és aztán élményszerű nézni, ahogy napok múlva

eltűnik, majd újra és újra megjelenik, és megszoktam azt is, hogy a festék ütemesen perceg lefelé a

falról, kis, szúhoz hasonlatos hangokat hallatva, és hogy időnként teljesen váratlanul és hihetetlenül

elpukkad egy-egy villanykörte. Mégis van valami, nem tudom, nem tudhatom, hogy új-e avagy régi

— mert mi viszonylag újak vagyunk itt a tizediken, pár hónaposak —, amit nem tudok megszokni. A

csengetéseket. Igen, jól értették — az állandó “becsengetéseket”. Elmesélem. Amikor először

néztünk ki, és kint nem volt senki, azt hittük, véletlen. Másodszor már tudtuk, hogy játszanak.

Mármint ők. A galeri. Mert az is van ebben a tömbházban. Talán ötön vagy haton lehetnek, 15—16

évesek, fiúk, és kettő közülük szomszédunk a tizediken. Aztán majd' el is felejtettük a dolgot, amikor

megrendezték az újévi fogadtatást. Megvárták az esti/éjjeli féltizenegyet és elkezdték.

Húszpercenként csengettek. Hagytuk. Gondoltuk, majd megunják. Meg aztán sajnáltuk is őket.

Szegények. De aztán a dolog elkezdett, ahogy azt mondani szokása, vastagodni. Nem hagyták abba.

Egy madzagot kötöttek a kilincsünkre és rángatták. És gondolják meg — a csengetést végül is a

többi lakó, a másik három emeleti szomszéd is hallotta. És az állandó ki-be rohangálást szintén. Éjfél

volt már, nem tudtunk aludni, a házmester riasztására már nem volt kifejezetten alkalmas az időpont,

amikor — és ehhez teljes másfél óra kellett nekünk — megjött az ötlet... és kikapcsoltuk a csengőt.

Szomorú csend lett utána, és nem maradt semmi más, csak az a szomorú, zajtalan csönd és a

szorongás. Mert — és ezt szerettem volna elmondani, egy idő után lassan félni kezdtem. Nem

tudom, meg fognak-e érteni, nem tudom, fog-e sikerülni érthetően elmondanom, hogy mitől és miért

féltem (és félek néha ma is, habár a csengőnk azóta csak egyszer volt bekapcsolva, egyetlen napra),

de úgy érzem, mindenképpen meg kell osztanom. Nem a suhancoktól féltem, nem attól, hogy

Istenem, mi lesz, ha ránk törik az ajtót, nem efféléktől, hisz a valóságérzékelésemet azért nem

vesztettem el, hanem egyszerre elborított a felismerés, a helyzet felismerése, ami modellértékű volt,

és ami azóta is szorongatja a torkomat. Enyhe, erőszaknak/erőszakosnak alig nevezhető játék az

állandó csengetés és kilincsráncigálás. A tettesek ráadásul hátrányos helyzetű gyerekemberek. Mi

nem tudtunk ugyanolyan mennyiségű enyhe-erőszakot szembehelyezni velük azért, hogy

megmaradjon az egyensúly, hogy a dolgok egyensúlyban maradjanak. És a felnőttek hagyták. Talán

tetszett is nekik, talán még szerették is. Nemzetiségre való tekintet nélkül. De hol van az a határ,

amikor az ilyen önmagáért való játék átbillen valami véresen komolyba... és a felnőttek, a felnőttnek,

embernek számítóak hagyják? Nemzetiségre való tekintet nélkül. Nem messze tőlünk, az ekkora

fiatalemberek géppuskával járnak. Nemzetiségre való tekintet nélkül. És a törékeny egyensúly rég

megtöretett, és a felnőttnek, embernek számítóak hagyták. Nem merem megkockáztatni, hogy

némelyiküknek, sokuknak még tetszett is. “Megállj, megállj, kutya Szerbia/, nem lesz tiéd

Hercegovina”, nagyanyám monarchiabeli emlékeit naponta eszembe juttatja a rádió. Boldog

békeidők!

Nos, tán itt volna a végkonklúziók ideje. Nevetségesen kis történéstől indultam el, és hozzá is

térek vissza. Ez volt a mi újévi fogadtatásunk itt a tizediken — csengettyűszóval. Amikor a fiúkra

gondolok, amikor a szüléiket látom (és hallgatom a rendkívül zajos mítingeket itt az ajtónk előtt a

tizediken, hallgatom, mert másként nem tehetek), rendkívül sok okos dolog gyűl össze az agyam

egyik csücskébe — pszichológusok eszmefuttatásai hátrányos helyzetű gyerekekről, szülőkről,

alkoholistákról, társadalmi, szociális problémák és azok rendkívüli módon történő taglalása, és

minden efféle... de a torkomba azért még mindig felkúszik a szorongás. És szégyellem és

kárhoztatom magam ezért. Szeretnék hinni abban, hogy a fiúk vagy szülők közül valaki véletlenül

meghallgatja vagy elolvassa, ó nem feltétlenül az én kis mondókámat, hanem bármi ehhez hasonlót,

de nem hihetek. Tudom, hogy ők csak jól meghatározott esetekben, jól meghatározott műsorokat

hallgatnak. Hogy olvasnak-e? Jegyzetet semmiképpen.

De én — még mindig, még most is, még ezután is bízom abban, hogy ez az év békésebb,

boldogabb, jobb lesz, mint a tavalyi. A csengőnk pedig ki van kapcsolva.

1994. január

Kórtünet

Lassan vagy gyorsan, de mindenképpen fóbiává váltak számomra az utazások. Az utazásaim.

Nem a miértjük, hiszen a helyváltoztatások és ember voltunk fölöttébb szükséges összefüggéseit

gondolom senki sem tagadja, hanem a hogyanjuk. Busszal, vonattal. Városon belül, városon kívül.

Közöttük. Azok a vonatok. És azok az autóbuszok. A körülmények, a jegyek ára, a szolgáltatás

“bére” és minősége, mindmegannyi szereplője hétköznapi és vasárnapi életemnek is. És a némaság,

amellyel elviselem. A hallgatás. A beletörődés.

Négy napja nagyon hideg volt a személyvonaton. Az emberek valamennyien több évtizedes

arccal ültek és várták, hogy teljék az idő, haladjon a vonat, fogyjon az út és engedjen a fagy, ha

enged. Nem engedett. Csak a kalauz volt virgonc és pirospozsgás — talán nemcsak a csípősebb

évszaktól — és persze lendületes, szokatlanul vagy akár megszokottan lendületes, amikor a bal

sarokban megszólalt a fiatalember. Udvarias volt és jól hallható és kérdezett. A fűtésről. Hogy lesz-

e? És hogy miért nincs? És hogy szerinte a jegy árában benne van az is. Benne van, így mondta. Ez

volt az egyetlen kijelentő mondata. A kalauz hangja, akár a munkatempója — szárnyaló, erős és

férfias volt. Az egész vagon hallhatta. Hogy nem érti, mi ez, és hogy miért neki szólnak (vajon még

kinek is lehetne), ő is fázik, ő is ember, és különben sem tehet róla, senki sem tehet róla, és egyre

pergőbb és gyorsabb és hangosabb lett a magyarázat, s mint ilyen, rendkívül meggyőző is. Az utasok

egy része kezdett bólogatni, a fiatalember pirulni, és a mellette ülő bajuszos bácsi pedig pusmogva

ismételgetni egy mondatot: “...hadd el, fiam, miért szóltál, nem kellett volna, hadd el, fiam...” És...

aztán... függöny. Idáig tartott a jelenet. “Kalauz el” a színről — és maradt a megosztott közönség.

Hogy jó volt-e avagy rossz, hogy szólt, hogy kellett volna-e avagy nem, hogy érdemes-e vagy semmi

értelme. A jelenetet és a kérdéssorozatot mindenki ismeri. Nem kell ide csattanós végkifejlet, nem

tanítómese. A történet: nem romantikus — a gonosz nem nyeri el benne méltó büntetését, a jó nem

dicsőül meg; nem realista — mert nem halad térben és időben, nem mutat előre, nem mutat semerre.

Egyszerűen csak van. Zavaróan és mintha örökre ismétlődően. Én több, mint tíz esztendeje, hogy

élem és látom. Olyannak, mint egy gömb alakú, ismeretlen anyagból készült csomagot. Nem tudom

kibontani. Mindig begördül abba a fülkébe, ahol épp vagyok.

“Édesapám a saját, drága pénzén megveszi magának a betegséget”, mondta a fiatalember. Én

akkor úgy gondoltam, igaza van. Mások úgy gondolták, nincs igaza. Igaza volt, nem volt igaza,

fáztunk. És közben megérkeztünk. És a célban kicsit megráztuk magunkat, és már kevésbé volt

érdekes, hogy milyen volt útközben.

Csakhogy egy óra múlva újfent útközben voltunk, egy másik vonaton, és a fülkében hideg volt,

és jött a kalauz...

A történet... akár a vörös kakas meséje, amit kiskoromban nagyapámtól hallottam először.

Zavarodott voltam és vagyok tőle, mert nem volt és nincs stílusa, nem tudtam se megfejteni, se

megmagyarázni, se megoldani (és nem tudom azóta se), zsibbadtan tűrtem, hogy rendelkezzék

velem, már ki tudja, hányadszor, és higgyék el, nem tudtam semmi másra gondolni, nem jutott

semmi más eszembe, csak az a kutya. Egy forgalmas útkereszteződésnél, közel a megállóhoz,

magyarán egy utcasarkon ült, egy utcasarkon, ami egyben tömbházsarok is volt, egy nagy halom

szemét tetején. Mellső lábait előrenyújtotta, fejét rájuk fektette, és figyelmesen nézett a semmibe.

Üres volt a tekintete, körülötte pedig csörömpölt a nagyvárosi forgalom. Kávébarna volt, szomorúan

hosszú fülekkel — és korcs.

1994.február

Grófiasan

Elgondolkozva, mélységes lassúsággal léptem ki a liftből, amikor a hátam mögül párducot

megszégyenítő hirtelenséggel elém ugrott valaki. “Kezicsókolom” — mondta, és szélesen

elmosolyodott. Kicsi, kopasz, kiugró arccsontú bácsi volt, nyugtalan mozdulatokkal és gyanúsan

fénylő szemekkel. És elkezdődött. Hogy mit tudok a szomszédokról, semmit sem tudtam, hogy ő

tudja, kik voltak mostani lakóhelyem tulajdonosai tíz évvel ezelőtt, örültem neki, de én nem tudtam,

és hogy ő tudja, hogy senki sincs itthon az egész emeleten. Ezt sem tudtam, de végre haza szerettem

volna érni és folytatni az életet, mire furcsán rám nézett, és azt mondta, hogy reméli, beengedem,

mármint a fürdőszobába, mert kell neki, és különben is ismeri a lakást. Másodpercek alatt átvillant

minden intés, féltés, fenyítés, krimi és mese az agyamon, az eszem azt mondta, hogy talán ne, de az

ösztönöm nyugodt volt, és beengedtem. Amúgy nem vagyok igazán félős és félénk se. Vártam, már

kipakoltam a szatyrom zöldségtartalmát az asztalra... amikor megjelent... Átható vodkaszagot

árasztott, és dőlt belőle a szó, megfékezhetetlenül és nagy sebességgel. Egyetlen pillanatra torpant

meg, amikor rácsodálkozott a naptáramra és... azonosította a nemzetiségemet. “Én is magyar vagyok

— rikkantotta —, és tudja, grófi nevem van.” Udvariasan, kékvér hiányában a tőlem telhető legtöbb

gráciával felkértem, hogy hagyja el a lakást, merthogy dolgom van és...

Nehezen bírtam engedelmességre, de végül megcselekedte, és én megkönnyebbülten

kattintottam rá az ajtóra a biztonsági zárat. Emeletünkön továbbra is szokatlanul nagy csend honolt,

jó volt hallani, teltek a percek, amikor megszólalt az alig kétnapi, a viszonylagos nyugalom

következményeként bekapcsolt és újfenn működőképes csengőnk. Résnyire nyitottam ki az ajtót. Be

akart jönni. Nem engedtem. A harmadik kanál levesnél (ismét) szólt a csengő, dugóhúzót szeretett

volna, nem volt nekem, a második fogás közepén folytatódott a csengettyűszó, nyugodtan ettem

tovább, és húsz perccel később, amikor fél lábam már a kád forró vízben volt, a másik meg épp

készült elhagyni a padlót, ismét “szól(t) a csengő, most is hallom”. Hosszasan, szépen, huzamosan és

kitartóan, percekig, amikor is — kimásztam a fürdőkádból és kikapcsoltam. Furcsán éreztem

magam, dühös voltam és megalázott, “A grófi szérű”-től a fajtám jövője felett érzett aggódásig

hirtelen minden erőt vett rajtam, és nagyon szerettem volna, ha semmi közöm nem volna hozzá, mint

ahogy nincs is, de mégis van — hiszen magyar és gróf. Gróf és magyar. És ismerem, van némi

fogalmam grófi rokonairól, akik nekem grófi szomszédaim, és az ők viselt dolgaikról, mivelhogy

egyáltalán nem rejtik véka alá, tudván róluk az egész tömbház. Furcsa érzések környékeztek, és

szokatlanok, és szégyelltem és kárhoztattam őket, mert én, aki még fajtatisztának sem számítanék,

hisz kárpátaljai őseim genealógiáját mégcsak nem is ismerem, egyszerre arra vágytam, igen erős

vágyódással, hogy bárcsak ne lenne gróf és ne lenne magyar, vagy ha már az, legalább hallgatta

volna el, és hagyott volna engem boldog tudatlanságban, eredetét és mibenlétét illetően, de

ugyanakkor rájöttem, hogy nem tehette, mert már egyebe sincs, csak ez, és az az üveg vodka a

táskájában...

Nem folytatom. Valahányszor rágondolok, szomorú vagyok. És tudom, hogy nincs egyedül.

Hogy számosak a hozzá hasonlóak. Milyen értékű ez a történet?...

Nem tehetek róla, az utóbbi időben, minden szomorú dologhoz egy szokatlant asszociálok —

egy élőlényt, egy állatot. Ehhez — a csacsit. Itt állt a kis szürke szamár a tízemeletes tömbházak

gyűrűjében egy szekér elé fogva, és félt. Érezhetően. Szokatlan és megható jelenség volt, messziről

is jöhetett, mert ugyan volt itt már juh, kecske, ló, macska, kutya szép számmal, de szamár még nem.

Sokan nézték a hámba fogott kis szürke jószágot, majd a csoportból kivált valaki, és odalépett, hogy

megsimogassa. A csacsi emberi mozdulattal húzta el a fejét. Nem fogadta a simogatást. Nehezen

tűrte a huszadik századvégi betonmiliőt, amibe egy időre belekényszerítették, nehezen, de azért a

simogatásnyi alamizsnát is visszautasítva állt ott, mint aki tudja, hogy van és hogy hol van a helye a

nap alatt... Csak a tekintetemmel simogattam,... rám nézett, és én valahogy könnyebb lélekkel

vágtam neki a tizedik emeletnek.

1994. március

Kirakósjáték közben

Biztos nincs olyan, hogy Húsvéti depresszió. És mégis van. Merthogy épp Húsvétkor történik.

Azért Húsvéti. És a depresszió, az különösen sajátja a magyar embernek, legalábbis évente,

tavaszonta, de az utóbbi időben már hetente úgy “rájön”, hogy szürke lesz tőle a világ, sötét a jelen

és kilátástalan a jövendő. Legalábbis így definiálta egyik legkedvesebb barátom az én havi

világfájdalmamat, amely nélkül már nem volna teljes az életem. Legalább havonta egyszer beleesek

a sötétségbe. De azt hiszem, nyugodt lelkiismerettel használhatom a többes szám első személyt is.

Beleesünk. Fölöttébb kellemetlen, de elődeink ide is (mint bárhová/mindenhova) utánunk nyúlnak,

és visszaráncigálnak és elmondják bölcsességeiket, mint ahogy már eddig is mindent elmondtak

nekünk — sokszor úgy tűnik helyettünk is —, azt például, hogy “sötétben tündöklőbb a fény”. Így

hát kell egy kis sötétség. Sokszor az az érzésem, hogy ők már akkor fél szemmel a jövendő felé,

mifelénk sandítottak, mert sokkal inkább tudták, mint mi, hogy a múltunk az egyetlen, amelytől soha

nem szabadulhatunk, amelyet úgy cipelünk a hátunkon — na nem, nem, mint egy batyut, mert akkor

akár le is tehetnénk, hanem, mint egy púpot. Sokszor úgy érzem, hogy eleink csinos kis tevepúppal

ajándékoztak meg, és így nekik köszönhetően vidáman viselem el a jelen sivatagát, amelyben végül

is rengeteg az oázis, máskor pedig... Máskor mást érzek.

De a Húsvéti depresszió most nem erről szól, nem ettől feketéllik. Olyan kicsinek érzem magam

előtte, mint egy firenzei pék Dávid szobra előtt. Most én sandítottam fél szemmel az eljövendő, az

eljövendők felé, és ismét eszembe jutott, hogy nem szabad mást rájuk tukmálnom, mint a valóságot.

Pontosabban én nem tudok mást rájuk tukmálni. Az pedig egy olyan kirakósjáték számomra,

amely — hogy is mondjam —, enyhén szólva, nem erősít meg. Játszunk egy kicsit, jó? Hiszen a

játékot mindenki ismeri. Én felmutatom a részecskét, a kavicsot, a homokszemcsét, a

mozaikszemcsét, és Önök odaillesztik saját palettájukon, ahova talál.

A Mócok útja főutca Klausenburgban. Legalábbis vélhető, hogy az. Eléggé az. Trolibuszok,

autóbuszok és fényes márkájú gépkocsik járnak arrafele tömött sorokban, gyorsan és nem

veszélytelenül. Mint egy igazi nagyvárosban. Mint egy igazi európai városban. És böjt hetében,

nagypénteken, úgy a Mócok útja közepe táján egy nagy mocskos tehén ivott jóízűen egy nagy

mocskos vederből. Nagyon szomjas volt és nyugodt, és úgy érezte, jó ez neki.

Aznap az autóbuszon ellenőr volt. Jegyellenőr. Úgy általában nem különösen jó modornak, nem

választékos szókincsűek és nem kimondottan kellemes külleműek, de mindez már nem szokatlan.

Ezt az urat azonban mintha a szenvedés hetére tartalékolták volna. Higiénikusnak nem mondható

állagát, a körmeitől a tornacipőjéig most nem taglalom, lévén mégiscsak ünnep másodnapja, de a

nadrágja, amelynek tudvalevőleg két szára van, és a két szár hátul középen össze van varrva, az hátul

középen fel volt hasadva. Végestelen-végig. És kilógott az inge és... és kérte a jegyeket és bérleteket,

és Mi valamennyien — megmutattuk neki.

És én akkor éreztem, hogy lassan “kiosztják a bánatot”...

És már “kiosztották”, amikor arra a Szamos-hidra értem, amely mindközönségesen egy olasz

forradalmár nevét őrzi. Azon a hídon most is, mint bármikor, sokan voltak. Jól értik, rajta a hídon.

Hárman halásztak, a többiek nézték. A víz most is, mint mindig, piszkosszürkén habzott, a

Horgonyhoz címzett kocsma durvakavicsos udvarán pedig rajzott a tömeg, csillogtak a sörösüvegek.

Vajon hol lehetnek a halak? A híd karfájánál már nem volt hely, a második embersor egyszerre

pipiskedett és nyújtogatta a nyakát, és láthatóan jól érezte magát, hisz dél volt, ünnep, templomozás

utáni napsütés, ebédidő. Visszafele jövet (jó két óra múlva), ismét a hídon mentem át, azazhogy

mentem volna, de ezúttal egy pár percre beálltam én is a második sorba szorongani — közel az egyik

halászhoz — hátha megtapasztalok valamit. Velem nem történt semmi. Kíváncsi és érdeklődő

maradtam. “Vajon miért vannak itt? Miért maradnak, miért nem mennek haza?” — kérdeztem a

kollégámtól, és válaszát azóta is hallom: 'Talán mert itt is jobb nekik, mint otthon.”

Éreztem, hogy lassan “kiosztják nekem a bánatot”... Nem akartam már semmit tudni arról az

otthonról, azokról az otthonokról, amelyeknél jobb a híd, és megborzongtam, mert kezdtem érezni

valamiféle jelentéses dolgot a hídról, amelyen olyan sokan szorongunk — mi, akik átmeneti korban

születtünk —, a hídról, melyet jobban szeretünk, mint valamelyik partot, ami lehet/lehetne

megállóhely, hely, otthon...

Nem gondoltam istenigazából végig, és azóta is ódzkodom azt tenni, mert ez más, ez

egymagában elég lesz egy jövő havi depresszióra.

Nos, megállok. A játék egyik lényege, hogy bármikor abbahagyható. És bármikor folytatható.

Addig pedig várok, mert remélem nemsokára fogy az idő, hull a csillag és kioszthatják az örömöt.

1994. április

Tűrni, jó szívvel

Most tudtam meg, hogy önhanyagoló vagyok. Egészen pontosan tegnapelőtt. Hogy mindenért,

ami velem és körülöttem történik, nagyjából én vagyok a hibás. Olykor pedig teljességgel. A

csalódásaimért, a megbicsaklott teljesítménygörbéimért és inaimért, a krónikus pénzügyi

elégtelenségért — szóval mindenért. Bármiért. Mert önhanyagoló vagyok, mint megannyi

embertársam a nap alatt. És hogy eljött az idő, véget kell vetni ennek, meg kell térni. Különben pár

évtized múlva rút, öreg, kifosztott és szegény leszek, s az is megeshet, hogy életem összproduktuma

egyenlő lesz egy nullával.

Elszomorodtam. Az önhanyagolás magaslatairól nehéz a visszatérés. Szédültem, amikor onnan

letekintettem a mélybe. Mindezen állapotokat (a rá jellemző közvetlenséggel) egy amerikai —

harminc-éve gyakorló — pszichológus idézte elő nálam és bennem, és mindössze röpke tíz perc,

azaz két és fél könyvoldalnyi időtartam alatt. Alapvető lektűrnek éreztem ezt a pár oldalt, és

szánakoztam magamon, amiért eddig kimaradt, kimaradhatott az életemből. Enélkül sose tudtam

volna meg, hogy önhanyagoló vagyok. Ezek után már csak végigolvastam sebtiben a könyvet, hisz

gyötört a “néma vágy”, hogy gyorsan megtudhassam, minél hamarább megtudhassam jövőbeni

teendőimet, azt a cselekvéssorozatot, ami megszüntetheti az önhanyagolás szörnyűséges állapotát.

Aztán lassan, majd egyre gyorsabban — kezdett ismerőssé válni a szöveg. Aztán már nagyon

ismerős volt. Amikor az utolsó oldal elolvasása után becsuktam a könyvet már tudtam, hogy H. úr

kezemben tartott teljes műve egyetlen mondatban összegezhető, és ezt a mondatot én gyerekkorom

óta ismerem: “fiam, mindenki addig játssza a hülyét, ameddig hagyják”. Az öreg Mészi jelmondata

volt, amit Ő mint gimnáziumigazgató a székely anyaszék fővárosában sikerrel alkalmazott egy

életen át. H. úr egykötetnyi szövegben, szépen, árnyaltan, hozzáférhetően, esettanulmányokkal

megtűzdelve fejtette ki ezt az egy mondatot és annak különleges megjelenési formáját, tudniillik,

amikor egyes szám első személyre kell alkalmazni és vonatkoztatni. Az önhanyagolás ellen Te és

csakis Te tehetsz, kedves hölgyem/uram, mondja H. úr, ékes bizonyítékát adva számomra újfenn

annak, hogy a világ nagyobbik része nem kívülem/kívülünk van, hanem — talán — bennünk. Négy

azon járható utak száma, amelyen lemászhatunk az önhanyagolás nyaktörő ormairól és tovább

haladhatunk életünk szelíd és kényelmes medrében; mindössze négy választási lehetőségünk van: 1.

tűrni, jó szívvel; 2. tiltakozni; 3. elválni; 4. tűrni, rossz szívvel. Az elsőre mint krónikus önhanyagoló

sose jöttem volna rá, hisz ha tűrni kell, akkor nálam már baj van. Eddig csak rossz szívvel tudtam

tűrni. Vajon megtanulok másképp is? Az öreg Mészinek nem volt ennyi szépen kimunkált

megoldása a problémára. Igaz, hogy is lehetett volna szegénynek, amikor nem ismerte a kulcsszót —

önhanyagolás.

Elhatároztam, hogy a javulás útjára lépek. Nem leszek önhanyagoló. Hisz csak így lehetek majd

boldog, teljesítőképes és gazdag. Másnap reggel bementem a postára kifizetni a telefonszámlát. A

kérdéses ablakocskánál csak egy hölgy ácsingózott. Heuréka, gondoltam, ez a nap nem kezdődik

önhanyagolóan. Odaálltam a hölgy mellé, elővettem a pénztárcámat, és mint rendesen elkezdtem

szorongatni a kifizetendő pénzösszeget. Rögtön ezután valami furcsát láttám. A pénztárosnő a

legteljesebb nyugalommal egészen szokatlan műveleteket végzett. Egy hatalmas, rozsdás

zsákvarrótűbe igyekezett befűzni egy hosszú szál fekete fonalat, egészen pontosan — “fekete

volgát”. Mi, két emberek pedig, ott álltunk, és megbabonázva néztük. Csak harmadszorra sikerült

neki, amikor is elkezdte vele “felvarrni” az előtte fekvő, picinek nem mondható számlaköteget,

azokat a kis papírcetliket, amelyeket a posta számára tépdesnek le mindenhavi telefonszámlánkról.

És varrta és varrta, mi pedig — vártunk és vártunk... A hölgy elkezdett nyugtalankodni. Ő régebb

érkezett. Hogy miért nem szolgál ki minket, és miért nem varr akkor, amikor nincs kliens, hogy

máshol, másmikor, más körülmények között ezt bezzeg... Tűr, rossz szívvel — gondoltam, és boldog

voltam, hogy én most jó szívvel tűrök, ezt a boldog célravezető utat választottam, amikor a

pénztárosnő abbahagyta a varrást, és élénk beszélgetésbe kezdett a kolléganőjével. Mi pedig vártunk.

Mi, két emberek, akiknek ezúttal szerencséjük volt. Merthogy állítólag megtaláltuk azt az időpontot,

amikor — bár hónap vége — még sincsenek sokan a postán. Aztán — valahogy megindultak az

események. A hölgy fizetett, ötezres címlettel, kétezerrel kevesebb visszajárót kapott, tanúskodnom

kellett, tanúskodtam, csendes voltam és kimért és még mindig tisztelettudó és még mindig cseppet

sem hangos, amikor észrevettem, hogy tűrök, de rossz szívvel. Lehet, hogy önhanyagolóként fogok

meghalni? Vagy lehet, hogy a világ nagy része mégis valahogy rajtam kívül van? Vagy egész

egyszerűen csak arról van szó, hogy túl gyenge vagyok, túl gyenge ahhoz, hogy valaha is képes

legyek saját lényemet úgy megreformálni, hogy kimásszak a mindennapok által felállított kisszerű

csapdákból — vagy épp kecsesen ellibegjek — alattuk-felettük-közöttük?

Aztán kifizettem a számlát, és kiléptem a posta épületéből. Kint sütött a nap, fújt a szél, az

emberek vásároltak, eladtak, siettek. A szemét sűrűn és makacsul ragaszkodott a piachoz, mint

mindig, de én már nem voltam mérges, már újból a kezdősebességnél voltam, és azt ismételgettem

magamban, hogy most rendben van, semmi mást nem kell tenni, semmi mást — egyelőre, csak

amire még képes lehetek... tűrni, jó szívvel.

1994. április

Indián nyár

Az ünnepek havában — merthogy április immár azzá vált számomra, hisz ünneppel kezdődött,

és ím, azzal is végződik — ismét útra keltem. A vonat — életem tartozéka — ott várt rám az

állomáson, hűségesen és ünneplőben. Új huzatok, tiszta szőnyeg a padlón, működő hangszóró —

igen, emlékszem, az utóbbi évtizedben már egyszer volt ilyen. Bár nem, mégsem, ennyire tiszta nem

volt az a huzat. Kinéztem az ablakon, és az enyhe, sárgás meleg önkéntelenül azt juttatta eszembe —

indián nyár. Sose néztem meg értelmező szótárban, sosem kérdeztem meg egy igazán okostól —

mégis tudni véltem, hogy az valami nyárutó vagy őszelő, valami kellemes. Tehát ilyen. Egészen

pontosan — tudni véltem azt, amit voltaképpen éreztem. És ami ilyen. Bár ez most tavaszelő vagy

inkább tavaszközép, mégis: indián nyár — gondoltam. És akkor lépett be a kupéba az indián néni.

Higgyenek nekem. Olyan volt, mintha egy frissen gyártott vancouveri poszterről érkezett volna.

Szóval: Valóságos. Tipikus indián orr, szálegyenes fekete haj tarkón összefogva, sasokat

meghazudtoló tekintet, és még a szvettere is tipikusan indián szvetter volt, pontosan, szépen

csíkozva, fekete, lila, vörös, fekete, lila — számoltam önkéntelenül a színeket. Egy lány jött vele,

kevés motyóval, kék szemmel, gödröcskékkel arcán. Április van, ünnepek hava, gondoltam,

“áprilisnak bolondja felmászott a toronyra, fél tizenkettő, bolond mind a kettő” (és) én is. Segesvárig

nem derült ki semmi. Az indián néni indián módra viselkedett, mereven ült, és áthatóan vizslatott,

kint pedig tombolt az indián nyár. Az egyetlen furcsa és tájainkra emlékeztető — a lába volt.

Pontosabban az ahhoz tartozó, élethez és úthoz szükséges kellékek, úgymint a magas szárú, divatos

tornacipő és a zoknik. Számos zokni volt az indián néni lábán, legalább négy, egymásra húzva egy

esetleges, követhetetlen sorrendben — piros, kék, zöld, fehér szegélyeik hurkásan kibuggyantak, és

örömtelién virítottak a nadrág és cipő között. Méltóságteljes volt és maradt az indián néni, és engem

már-már úgy hagyott volna ott az idő és sors Segesváron, hogy semmi meghatározóra ne fussa az

indián nénivel kapcsolatban, amikor felébredt két és félórás álmából a gödröcskés arcú szöszi, és

elkezdtek beszélgetni. Az indián néni süketnéma volt. Április, fél tizenkettő, bolond mind a kettő —

néha én is, gondoltam, és lekászálódtam a vonatról.

Otthon tartott még vagy két napig az indián nyár és az április. Méltóságteljesek voltak, akár az

indián néni a vonaton. Végre érezni véltem, hogy a szakállas pravoszláv égből csodálkozva

figyelnek a szentek, hisz rendezett itt az életem/életünk, vonatok járnak és rajtuk szíves kalauzok,

hangszóró szól, és bemondja az állomásokat, így tudom, hogy hol kell leszállnom, hol kell lennem és

(ami a legfontosabb) hol vagyok. A hosszúszakállúak mosolyoghattak fönn, mert egyszerűen és

tisztán lehetett ünnepelni az ők bársonykék egük alatt, ami a miénk is, az ők ünnepük alatt, ami a

miénk is — mert végül is, híveim, véltem hallani, az ünnep bennünk lakozik. Béke veletek! És

vasárnap, amikor Krisztus újra millióknak támadott fel — én is bemondtam saját hangszórómba egy

újabb állomást, ami úgy hangzott: kerekerdő. Mivel csak két kilométerre van a várostól, estefelé

indultunk el, nem volt még késő, hét óra lehetett, és tudni véltük, hogy sötétedésre visszatérünk, hisz

sétálunk, ünnepelünk, elbocsátjuk az áprilist. Így hát elindultunk az indián nyárban. Nem voltunk

egyedül. Csoportokban szállingózva jött velünk szemben a reggel óta ünneplő tömeg — és a látvány,

enyhén szólva nem erősített meg. Az a gyülekezet nem volt ünnepi. Azok a gyülekezetek nem voltak

ünnepiek, sem húsvétiak (igaz mit is szeretnék itt — ez nem a mi Húsvétunk, de másé), sem

vasárnapiak. Az a tömeg részeg volt. Hogy nem teljes egészében? Hát persze. Valaki/valami

sohasem teljes egészében az ami. De ez tény volt, vagy ha úgy tetszik statisztikai törvény. (Mert egy

darabig még számoltam őket, és féltettem a kisgyereket az ingadozó apa nyakán.)

Levitézlettek — mondta a mellettem bandukoló. És erről a jó szóról, amely a tegnapelőtti

vezércikktől a kerekerdő pereméig mindenhol ismeretes és elhangzik és szól, valóságosan, fájóan (ha

úgy tetszik romantikusan fájóan) kezdtem érezni, hogy “fél tizenkettő, bolond mind a kettő”, és hogy

levitézlünk valamenynyien, mint egy választások előtti kormány, igen, ezt írta az a pesti lap is,

csakhogy, feleim, itt nálunk mások az arányok, mint a pesti körzetben, és épp azért nem szabadna

ilyen ünnepi gyakorisággal, ilyen tömegesen levitézleni. Valahogy fájt nézni ezt a hazaáramló,

valaha tán vitéz sokaságot, a szemem fájt bele, és fájt hallani is őket, mert tán kell a virtus, kell a

fura nagy önbizalom és dicső múlt, de nem elég, kedves feleim, kedves vitézek; ott a bársonykék ég

alatt, a kerekerdő szélén ismét éreztem, hogy nem elég... és ott a simogató indián nyárban hirtelen

látni véltem az indián néni rám szegződő szomorú, tárgyilagos, fekete tekintetét.

1994. április

Lélekfigyelés

Van olyan idő, amikor egész egyszerűen csak élek. Vannak olyan idolt. Nem történik semmi

különös, csak létezem. Azonkívül természetesen, hogy egyik barátom megtiltotta, hogy az

utazásokról, az utazásainkról írjak. “Vigyázz — mondja —, hagyd abba a vonatokat. Túl sok volt, túl

sok lesz, most majd valami mást csinálunk.” Igen, majd valami mást csinálunk, gondoltam,

miközben már mindkét kezemmel kapaszkodtam egy széktámlába, az autóbuszon persze, mert

mindközönségesen — utaztam. És még csak annyi, hogy egyik barátom egy Nóra nevű kutyával

találkozott minap, igen, így hívták, mint Ibsen Nóráját, és láthatólag mély benyomást is tett rá... És

még talán az, hogy egyik barátom szomorú szemmel közölte, felszámolta a kiskertjét, eladta,

odaadta, soha többé nem lesz az övé, ezután már soha többé nem tudja elvégezni ott azt, amit eddig

nem végzett el, és a végérvényes és visszavonhatatlan dolgok súlyát most egyszerre érzi, és nem

tudja letenni sehova, merthogy a nagyvilágon sehol sincs olyan hely, ahol a dolgok súlyát

megnyugtatóan lehetne tárolni...

Három a magyar igazság, szólt hozzám okosan a magyar lelkem, és az élet közepette! csodák

csodája! odafigyeltem a barátomra. Írd meg esetleg — mondtam neki. Nem jó szótlanul cipelni. Az

talán segíthet egy kicsit.

Zöldesen szomorú lett a szeme, és azt mondta, hogy gondolt ő ugyan erre, de ki kíváncsi ma már

egy nem igazán fiatal lélek nosztalgiázására, mert úgyis csak az lenne belőle, és különben is, a

nosztalgia mint olyan rég idejét múlta már, akár a romantika, egy ilyen rakétával teleszórt

ezredvégen, különben is ki figyelne oda arra, hogy meg kellett válnia a kiskertjétől, és ezután már

soha többé nem tudja... Igaza van — szólalt meg bennem újra a lélek, Te is csak véletlenül figyelsz

oda, nos tessék, most csinálj valamit, itt az alkalom, ne utazz, hagyd a vonatokat, csinálj valami

mást! Hevesen töprenkedni kezdtem, hogy mit tehetnék érte, nem, az semmiképpen nem lesz jó, ha

elmagyarázom, hogy “tudod annak idején, amikor én számoltam fel az én kiskertemet,”... az nem

lesz jó, mert az én fájdalmam nem az ő fájdalma, az én élményem nem az ő élménye, pontosabban

így nem az, ez a kezdés tipikus, ez a kezdés “amikor én is” a párhuzamos monológok tipikus első

mondata, és a párhuzamosak találkoznak ugyan, de messze tőlünk, nagyon messze, és különben is

arról volt szó, hogy végre odafigyelek valaki másra. Hátára fordított teknőc lettem, kapálózó és

tehetetlen. Nem tudtam igazán segíteni. Pedig az élet ritka pillanatainak egyike volt: a másra való

odafigyelésé. Az ezredvég mintha még gyérítené, mintha állandóan kitartóan gyomlálná bennünk

azokat a pillanatokat, amikor képesek vagyunk/leszünk erre, vagy valami ehhez hasonlóra.

Szomorú vagyok, ha eszembe jut, hogy végül is nem történt semmi, semmi más, minthogy

elmondtam neki, hogy a nosztalgiának és romantikának van helye a nap alatt, és hogy nem fognak

elmúlni, se velünk, se nélkülünk, akárcsak az utazások, az én utazásaim, legfennebb megfeddnek

bennünket azért, mert szeretjük őket, és eléggé el nem ítélhető módon sokszor előhozakodunk velük,

de vállalni kell őket, na nem úgy, mint egy politikai meggyőződést, annál jobban, legalább annyira,

mint az életet, és velük együtt persze a nevetségesség kockázatát is, mert most, amikor én leírom

helyette ezeket a sorokat, aki hallgatja, olvassa, azt kérni fogom igen erős kérleléssel, hogy tegye

szívére kezét egy romantikus mozdulattal, és vallja meg őszintén, hogy igenis van az életében, a

szívében, a lelkében a lényében elrejtve, van valahol legalább egy kis adag nosztalgia, ami előjön,

előjöhet, ha meg kell válni egy kiskerttől és... és fájhat is, és akkor megtörténik az azonosulás talán

romantikus pillanata, ami után már könnyű, már sokkal könnyebb... Esetleg, igen valószínűsíthetően

ugyanúgy fogjuk folytatni utána, eléggé el nem ítélhető módon utazni fogunk újfenn, megválunk

ettől-attól, vagy lesz idő, amikor egész egyszerűen csak élünk. És nem történik semmi különös. De

szólni szólhatunk bármiről, esetleg utána majd mást csinálunk, és valahogy nem szabad

szégyellnünk a lelkünket, ami magyar vagy nem magyar, lélek — és aminek az a tulajdonsága, hogy

igen nagyon —, de erről már szólt valamikor, helyettem is szólt már régebben, jobban szólt Móra

igazgató úr: “Mondd meg nekem, Auguszta anyám, van-e nekem lelkem? Ha fáj, kis Tit, akkor van.”

1994. május

“A magyar lélek”

Meg kell vallanom, kedves feleim, hogy nem tudom, mi az a magyar lélek. Szomorú szívvel,

kényszerítő szükségből és természetesen feneketlen önzésből teszem. Mert úgy könnyebb. Ha

megvallhatom. Mert tény, hogy egyre többet hallok róla, rádióban, televízióban, vezércikkben,

szóval — hadd legyek én is ezredvégi — hát a médiákban. És zavarban vagyok. És

bizonytalanságban. Mert magyarnak ugyan magyar volnék, legalábbis annak vélem és vallom

magam, és hát — tán lelkes lény is vagyok, lelkem is van. Csak azt nem tudom, hogy ennek a

léleknek tulajdonsága-e az, hogy magyar. Ha igen, mennyire. Ha, ne adj Isten, nem, akkor meg miért

nem? Lehetséges az, hogy a lelkemnek csak egy része lenne magyar, a többi meg ki tudja, hova üt

vissza, kárpátaljai szláv őseim melyikének a lélekcsaládjára? Egy reggel pedig éppenséggel arra

ébredtem, hogy az én lelkem 6/8-ad része valószínűleg székely. És akkor mi lesz a magyar lélekkel.

És a székely az... Szóval éreztem, hogy elborítnak a tisztázatlan eredetű és ilyenformán összetételű

lelkem által oly gyakran generált hullámok. Melyeknek nem szeretem sem az ízét, sem a súlyát.

Rémisztett az a sivár kilátás, ami jövőm felé nyílt, és ami néha reggelenként azt mutatta, hogy nem

léphetek a magyar útra, ha nem magyar a lelkem. Márpedig...

És aztán elkezdtem módszeresen kutakodni, hátha találok valamilyenféle megnyugtató

megoldást, választ, feleletet.

— Kárpátaljai őseim lelkéről nem tudtam meg semmit. Még.

— Székely őseim nemigen törődtek a lelkükkel. Valahogy nem volt rá elég idejük. Adókkal,

háborúkkal, felettébb nagy nyomorúságokkal bajlódtak, generalis congregatiókra jártak, ahol is

mindig megoldották a problémákat a lelkiek hátrahagyásával, lévén “hogy akinek munkálkodása

vagy megátalkodottsága következtében estek valami szokatlan teher alá, töltik ki bosszújokat

akképpen, hogy annak házát mindnyájan tömegesen megrohanják s földig rombolják. És ha valaki

olyan újítást tervezne, ami szabadságuknak ártalmára lenne, azt fegyverrel is üldözik, s ha

elfoghatják, a gyűlés színe előtt megölik.”

A székely őseim magyarul beszéltek.

A magyar őseim is.

Én a kései utód magyarul beszélek, beleszülettem egy nyelvbe, egy népbe, élek, teszem a

magamét, nincs szándékom kilépni mindezekből, nem szorít, nem érzem kötöttségnek, gúzsnak —

mindez miért nem elég? Miért kellene a magyar út szélén ácsorogni, és szorongónak képzelnem

magam mindaddig, amíg nem bizonyíthatóan magyar a lelkem? Miért bűn az, ha nem hiszem, hogy

az én lelkem — ami esetlegesen lehet, hogy magyar — és az angol és a bantu lélek lényegileg

ugyanaz. Bennük is valami olyasféle az eredendő, mint az enyémben.

Nos végre elmondtam. És most már könnyebb. Nem lett szabályosabb és hozzáférhetőbb a

tudatom számára a magyar lélek, a kisebbségi lélek (ajaj, kisebbségi vagy többségi sors és lélek —

ez az, ami olyan számomra, mint egy végtelen jégpálya, ahol az örökös télnek köszönhetően örökös

bajnokok korcsolyáznak, és — amelyre én végképp ódzkodom, és az életem folyamán végig

ódzkodni fogok rálépni, mert nem csak jeges és csúszós hanem...), szóval egy jottányival sem lett

hozzáférhetőbb, csak valami olyan, mint ez az opus, ami már megint nem tartott be bizonyos

megszabott művi és műfaji kereteket, de legalább megszületett — igaz hosszas vajúdás után — a

szabály, ami egyes szám első személyben már működik: nem fogok, nem fognak bélyeget sütni a

lelkemre — akár székely Őseim ökörsütéskor ökreikre —, hogy tudják honnan is való, melyik

helyről-útról jött és melyiken járhat. Az én lelkem továbbra is csupasz marad és jelző nélküli.

Bocsánat, mégsem. Mert néha fájó, néha víg. Ennyi.

1994. június

Rekviem egy városért

Nem tudom, miért van így, de így van. Az emberek csak akkor hajlandók odafigyelni — ha

történik vele valami. Valakivel, valamivel, bárkivel. Elválaszthatatlanok a történésektől. Mondhatni

a történések rabjai. És azt, ami nem halad eléggé gyorsan és ívelően térben és időben, nem veszik

történésszámba. A boldogság — statikus állapot. Akár a betegség vagy a halál. Vagy a halódás.

Így hát ez a történet — nem történet. Az igazi kezdet és a vég, most is, mint legtöbbször —

rejtve maradt előttem. Számomra úgy kezdődött, hogy leszálltam a vonatról. Harmadjára voltam

abban a városban, és az egyetlen, amire igazán emlékeztem, az az állomás volt. Alig különbözött

négy évvel ezelőtti önmagától. A forgalma, az állaga, a makulátlansága — a régi volt. Elhatároztam,

hogy szeretni fogom a várost, ősöreg ellenérzésem dacára szeretni fogom, mert bizonyára

megérdemli. Megpróbálom megérezni, megkeresni, kitapintani mindazt, ami ott rejlik a látszatok, az

első látvány pikkelyes páncélja alatt, és ha testmeleget érezve testközelbe kerülök hozzá — más lesz.

Biztosan más lesz. Elhatároztam, hogy szeretni fogom a várost. Egy központi utcába igyekeztem,

ahol is őfelsége az angol királynő követsége volt. A nap sütött, a szél kellemes volt és a reggel is,

figyeltem a várost, melyet szeretni akartam. Az épületek sorjázása esetleges volt — új, régi, még

régebbi, még újabb, korszakok, stílusok furcsa amalgámja, egyetlen láncszem, ami összetartotta

együttesüket — az esetlegesség volt és még valami: az állaguk. Valamennyien mintha megadóan

málladoztak volna. Egy kicsit úgy elmúlófélben voltak. De azért még nem egészen. Szorgalmasan

kerülgettem a szemétkupacokat, és vizslattam tovább a várost, az ösztöneimmel is őt szerettem volna

meg... — amikor rádöbbentem, hogy itt — tán a folytonos szemétnek köszönhetően — a rothadás

enyhe szaga leng körül mindent, finoman áthatóan, és hogy ez itt voltaképpen a város központja.

Nem baj, gondoltam, őfelsége az angol királynő követsége körül nyilván vidámabb a miliő s az éter,

és már meg is érkeztem a francia nevű kis utcába. Meglepően szűk volt és ugyanolyan. Az őfelsége

követségével szemközt állingáló házat épp vakolták volna, de mégsem, percegve hullott róla a mész,

egynegyede, igen, pontosan egynegyede piros téglás volt, rejtelmesen és zárkózottan az, mert egy

ennyire kívülálló, mint én, nem tudta, sehogyan sem tudta megmondani, hogy régi avagy újonnan

odaépült része-e, mintha egy kicsit olyan megroggyant lett volna az egész; úgy döntöttem, hogy régi,

hogy épp meg fogják javítani, le fogják vakolni, és virág, igen, piros muskátli lesz az ablakban, ahol

épp folytonosan tartózkodott valaki... és a levegőt továbbra is átlengte az itt is jelenvaló szemét

enyhe illata. Ez tán csak a látszat, az első látvány merev, pikkelyes páncélja — gondoltam, és

bemerészkedtem mögéje — egy hátsó udvarra... Ez abban az utcában volt, ahol őfelsége az angol

királynő országának követsége van, ami tudvalevőleg egy szép épület.

A várost nem tudtam szeretni, de kezdtem szánni.

És aznap még láttam — hatalmasnak számító tökmaghéj halmokat, sok-sok banánhéjat és

meghatározhatatlan összetételű hulladékkupacokat, és valamiféle — kaotikusnak tetsző — forgalmi

rendet, ahol nincs jelentősége a színeknek, és ahol mindig valakinek az árnyékában lépegetve

araszoltam a másik part felé, és sok-sok embert, akik mindezek közepette aznap épp hétköznapian

éltek és vártak és siettek...

“A mi hazánk fővárosa...” — hallottam elemistakori kórusunkat és benne saját cérnavékony

hangomat...

Mire a metróig jutottam — már szántam a várost. Késő délután volt már akkor, ismerkedtünk,

beszívtuk, úgyhogy már a lelkünk is szédült tőle, az örökké jelenvaló szemét jellegzetes illatát, és

már csak királyi többesben tudtunk beszélni, így, mint most, amikor alászálltunk a föld alá, hogy

tapasztaljuk meg azt is, ami ott van. Sötétség volt, szemét és bennem félelem. Erősen szorítottam a

táskámat, kémleltem az emberek arcát, az ideszorult vagy ide honosodott utcai árusokét, vártam,

hogy kijuthassak, és az Úr meleg, sárga napja süthessen újra rám.

Szántam a várost. Hallani véltem, hogy valahol huncutul cincognak a patkányok. Aztán úgy

végződött, hogy felszálltam a vonatra.

Ez a történet — nem történet. Az igazi kezdet és a vég, most is, mint legtöbbször — rejtve

maradt előttem. A boldogság — statikus állapot. Akár a betegség vagy a halál. Vagy a halódás. Az

emberek — a történések rabjai. Csak akkor hajlandók odafigyelni, ha történik vele valami. Nem

tudom, miért van így, de így van.

1994. június

“Akiért a zene szól”

Itt a tizediken, ahol lakom, egyre nagyobb a hőség. Az elviselhetetlenség határát súrolja. De talán

mégsem. A Szaharában rosszabb lehet. De ott valószínűleg csend van. Legalábbis úgy gondolom,

mert megtapasztalni eddig még nem volt alkalmam, és merem vélni, hogy ezután sem lesz. Habár ki

tudhatna bármi bizonyosat ebben a teremtett világban? De a Szaharában valószínűleg forróság van

és csend és homok. Itt pedig forróság és beton és zene. Igen, itt a piac fölött a tizediken kora

reggeltől késő estig én vagyok az, “akiért a zene szól”. Én is. És mindenki/bárki, aki itt lakik

körülöttem, mellettem, alattam, egy ugyanilyen betonkalitkában. És nem tehetek semmit se ellene, se

érte. Napokig a Ionel nevű úrról szólt a nóta, nevezetesen arról, hogy nem kellene innia. Ezt a dalt

gyerekkoromban hallottam először, akkortájt falun még nem volt túl gyakori a televízió, és

emlékszem, hogy a futballmeccsek szüneteiben is — melyeket gyerekek nem nézhettek, tabu volt, de

a gólt kiabáló felnőttsereg lármája úgyis mindig átszűrődött hozzám a kisszobába — gyakran

énekelte valaki. Meg aztán szól itt a dal szerelemről, éjszakáról, holdról, népiesen és ájtatosan és

világiasan, csendesen, erősen, hangosan — de megállíthatatlanul. És megváltozhatatlanul. Már

elkerülnek a szövegfoszlányaik, valamennyire védekezik az agyam, de a dallamok állandó

jelenlétével nincs mit kezdenem. Hogy van-e köze ennek, amit hallok, ahhoz, amit szeretnék hallani,

az ízlésemhez, a vágyaimhoz, az életemhez egyáltalán — nem nehéz kitalálni. Nincs. Úgy

döntöttem, hogy nem hagyom magam, nem fog legyőzni ez a zene. Nem adok neki egy percet sem

az életemből, az energiámból, egyszerűen számomra nem létezik, nincs, és mint ilyen nem irritálhat.

Néha sikerül is ez nekem, de a fáradtság és hőség bizonyos fokán a rációm megfeledkezik büszke

elhatározásomról, és igenis hallom, meghallom a zenét. És azokon a napokon hurcolom magammal,

belevájja magát a fülembe és lóg rajta, lóg benne egész nap, befele kalimpáló lábakkal, úgyhogy már

a lelkem is sajog bele. Azok a napok nem jók. Azok a napok rosszak és sterilek. Teljesítmény

nélküliek.

Mert amit akkor, azokon a napokon végzek, az valahogy mindig hézagos lesz. És azokat a hézagokat

majd máskor, amikor sikerül nem hallanom a zenét, amikor győzedelmes vagyok — akkor ki kell

töltenem. Pontosabban be kell töltenem — tartalommal.

Aztán a zene ilyetén való jelenléte egy szép napon — megijesztett. Félni kezdtem. Hirtelen

összefüggések hosszú, majdnem lineáris sora kezdett kibontakozni előttem, de valahogy csak egy

részük élt a ráció szintjén. A többi csak az intuíció és az érzelmek nem mindig világos, nem mindig

érthető, gyakran kusza világában létezett. De valahogy, mintha summázatukat egy fókuszba gyűjtve

irányította volna érzéseimre valami — talán az újfent jelenvaló zene —, egészen tisztán éreztem a

végeredményt, tisztán éreztem, hogy azt úgy hívják: hiábavalóság. Na, gondoltam, ez az a hónap, az

a hét, az a nap, amikor óhatatlanul beleesünk a bánatba. De mi lesz akkor, ha mégsem az a nap,

hanem egy másik!? (A zene akkor is, abban a pillanatban is virgoncul szálldosott a tömbházak

körül.)

Mivel a jelen éppolyan bizonytalan számomra, mint a jövendő, és mivel az emberek többsége azt

szeretné, ha konkrét, kézzelfogható dolgokról szólanak nekik, és mivel az én önző lelkecském

mindig vidorabb lesz, ha megoszthat valamit/bármit — gyorsan leírom ide ennek az egyenletnek,

picike létünk egyenletének paramétereit, melyek valósak és jelenvalóak; a megoldáshoz pedig

mindenki használja a saját algoritmusát. Ha valaki pozitív eredményhez jut, kérem ne feledkezzék

meg rólam.

— Mindenki tudja, hogy állandó nálunk a szemét. Mindenki. Lehetetlen nem észrevenni, hogy

ebben a 35 fokos nyárban egy főváros, ami a “mi hazánk fővárosa”, szép lassan rohad. És nemcsak a

főváros, ez a város is, ahol élünk. A szemét nem termeli újra önmagát. Mégis, itt nálunk állandó.

Pedig ezt mindenki tudja.

—Mindenki tudja, hogy amire általában odafigyelünk, nem lényeges, nem a leglényegesebb.

—Mindenki tudja, hogy bármelyik nap meglophatják bárhol,

—hogy fura módon egy várossal itt bármi megtörténhet, az is, olyan is, ami évszázadok óta nem

történt meg,

—és azt is tudja, hogy ezenközben, amíg ó' egy városra, a városra, és annak járulékos kellékeire,

például épp szobraira figyel, addig észrevétlen ellopnak valamit az életéből, valamit, amire csak

hónapok, évek múlva fog figyelmezni, amikor tán már eszébe se jut, hogy ez épp akkor történt, a

“szobrok évében”, ellopnak valamit, egy visszavonhatatlan lehetőséget például, egy irgalmatlanul

“tiszta szavú” törvény által, ami működni fog, hisz azért teremtették

—mindenki tudja, hogy utazni több mint fárasztó itt, és több, mint kaland, hogy az utazás egy

ragacsos fóbia az életünkben

—és mindenki tudja azt is, hogy utaznunk kell, mert a helyben maradás csak ahhoz jó, hogy

“gyűljön körülöttünk az iszap”, és az életveszélyes

—és mindenki tudja, hogy ez a lét itt keleti és pénztelen, de felemelő, mert “súlyos értékei”

vannak, de titokban, nehezebb perceiben mindenki az ellenkezőjét is mélységesen hiszi

—és mindenki tudja, hogy semmi eredendő nem adatott neki, ami feljogosíthatná arra, amit

titokban érez, hogy úgyis különb a másiknál, és mégis úgy érzi.

Mindezt persze mindenki tudja. Miért is ne tudná.

Mégis a Rapid Transilvanián velem szemben a jól öltözött úriember már Brassó külvárosában

lehúzta az ablakot, igen, még a tömbházak között haladt a vonat, és a legnagyobb nyugalommal

kidobott rajta egy teljes nájlonzacskó szemetet, láttam még “paradicsomos halkonzervdoboz” is volt

benne. Es az úriemberen nyakkendő volt.

Nos, talán ez az utóbbi mondat volna az én algoritmusom.

Most épp nem szól a zene. Talán holnapig csend lesz.

1994. július

Oxfordi villanófény

(1) Prelúdium

Nem szeretnék hálátlan lenni. Egyik legkorábbi és legélesebb gyerekkori emlékem: elveszem a

rózsaszín cukorkát. Apám fogja a kezem, és azt mondja — “kislányom, köszönd meg”. Nagyon kicsi

lehettem. Bizonyos mércék szerint most is az vagyok. Ezért mielőtt bármit is szólanék, azt mondom

mindenkinek, aki hozzám szólt, rám mosolygott vagy (akár) intett nekem itt — a világnak a

mienktől ezen a nagyon különböző részén — Nagy-Britanniában, hogy köszönöm. Mert nem

szeretnék hálátlan lenni. Az, ami itt történt velem, nem több és nem kevesebb, mint egy hónap

“oxfordi létezés”, kicsit diákként, kicsit tanárként, egy több száz éves oxfordi collegeban, ami a

Szent János nevére hallgat. Egy hónap a St. John's-ban. Kevés avagy sok, nem tudom, nem tudtam

eldönteni. Van, amire kevés, van, amire sok. Az emberi lélek bonyolult időszámítása szerint —

nekem néha sok volt. A tények szigorú világában — kevés. Villanófénynyi idő. De a lényegre —

legalábbis arra, amit én annak vélek — épp elegendő.

Tudom, hogy Apám most is fogja a kezem, és azt mondja — “kislányom, köszönd meg”. Én meg

ott állok az időnek egy örökkévaló pillanatában, rózsaszín cukorkával a kezemben, és azt mondom,

köszönöm. Ez a rózsaszín cukorka most = Oxford.

(2) A Tények (avagy a világok átjárhatósága)

Az első nagy felismerésem egy ősöreg tény volt (valami olyan, amit tudtam, de amiről azért azt

hittem, hogy néha-néha elhagyhatom, otthagyhatom valahol, talán épp otthon, néha-néha kis időre

talán más-másabb is lehetek, és most indulás előtt valóban otthon szerettem volna hagyni): az, hogy

érzelmes vagyok és kelet-európai. Kelet-európai és érzelmes. És ez olyan módon határoz meg (és

határol be néha), hogy egyetlen alternatívát hagy számomra: meg kell tanulnom együtt élni vele.

Mindenhol, bárhol és földi létem bármelyik percében. Ezt soha nem fogom tudni otthon hagyni,

elcsomagolni, eldugni, ezt magammal cipelem mindenhová, akkor is, ha néha nehéz miatta, akkor is,

ha mindig nehéz miatta, akkor is, ha néha stigmatizál. Meg kell szoknom, hogy nem vagyok emiatt

rosszabb vagy jobb, boldogabb vagy boldogtalanabb embertársaimnál, egyszerűen csak más. Ez az

ősöreg tény a felismerés formáját öltve már első nap felkeresett, de ha egészen pontos akarok lenni,

akkor tulajdonképpen az első hét végére vált visszavonhatatlanul axiómává számomra. Így hát, ami

itt következik, az nem más, mint egy érzelmes keleteurópai néhány rezdülése, afféle kis

fényszilánkok, melyek nyomot hagynak a lélek és ész kifürkészhetetlen palettáján.

Nem akarok hálátlan lenni, ezért azzal kezdtem, hogy köszönöm. Mindenkinek — mindent. De

talán a mi kelet-európai (avagy épp magyar?) lelkünk igencsak hajlamos arra, hogy a furát, a

groteszket rögzítse kissé maliciózusan, hisz minden egyéb természetes, érthető, sima, és minek akkor

elidőzni nála, fölöslegessé téve az időnek egy minden bizonnyal hasznosítható pillanatát. Mindaz,

ami következik, lehet, hogy önmagában véve nem volt sem furcsa, sem groteszk, csak az én

megközelítésemben vált azzá. Kicsit félve fogom leírni mindazt, amit leírok, mert nem tartom

lehetetlennek, hogy azok, akikről szól, esetleg olvasni fogják és magukra ismernek. Szeretném épp

ezért még egyszer elmondani nekik, hogy hálás vagyok minden gesztusukért, mosolyukért, hogy

valószínűleg nem bennük, hanem bennem — az én lelkemben — van a hiba, bennem van az, ami

torzít, és az, ami szerintük rosszul, szerintem pedig egész egyszerűen csak másként receptál.

Szeretném nekik még egyszer azt mondani, hogy köszönöm, és megkérni őket, hogy engedjék meg,

és nézzék el nekem, hogy önhatalmúlag csak azt rögzítem-rögzítettem, amit a tények mögött

meglapuló valóságnak éreztem.

A tények — (talán) kevésbe érdekesek. Mindenki, aki eljut Oxfordba, megtalálja őket

változatlanul és változhatatlanul. Itt egy kicsit minden olyan, annyira és úgy igaz, mintha kőbe lenne

faragva. Gyorsan szeretném elmondani (mivel megélni érdemesebb), hogy az angol szervezés

páratlan, látszik, hogy ott van mögötte az évszázados gyakorlat, dilettantizmusnak nyoma sincs.

Amikor megérkeztem, a kapus, igen a kapus tudott rólam, kezembe nyomta a szobám kulcsát és a

postámat (az első nap első órájában már postám volt, két levél), és azzal elbocsátott. Ott ültem egy

tökéletesen berendezett szobában két felbontott borítékkal az ölemben, és a két levél közül az egyik

— magyarul volt. Aki írta, professzor és angol és történész. A levélben nem volt egyetlen hiba sem.

Semmilyen. Ekkor kezdtem megsejteni valamit annak a világnak az egyik arcáról, ahová érkeztem.

A profi angol szervezés egy kissé nehezítette a college szövevényes labirintusában való eligazodást,

de aztán hamarosan minden jóra fordult. Mindenki, akinek akár érintőlegesen is a feladatkörébe

tartozott, hogy tudjon rólam mint keleteurópai vendégről, maradéktalanul megszerezte magának ezt

a tudást... és ezt közölte is velem. Egész pontosan fel tudtam rajzolni egy hét után a hatásköröket,

feladatköröket és az angol udvariasság határait, melyeken túl meg kell mondanom, nem tudom, hogy

mi van. Az a határ számomra, egy kelet-európai számára nem átjárható. És ez az átjárhatatlanság egy

kicsit zavart. Aztán nagyon zavart. Aztán már egyáltalán nem zavart, mert kezdtem sejteni, hogy

számomra ez úgy adott, hogy egyetlen rés sincs, ahol átbújhatnék a túloldalra, amíg ezt a bőrt

viselem, és aztán azt is kezdtem megsejteni, hogy talán az, amit ott a túloldalon találnék,

nélkülözhető számomra. Meg kell vallanom, néha-néha megkísértett az a szentségtörő gondolat is,

hogy a túloldalon nincs semmi. Nem szeretném, ha félreértenének. Itt minden tökéletesen és

olajozottan működik. Az étkezés, a szobák takarítása, a telefon, a könyvtár, a rövid kis

megbeszélések, a teázás alatti kötelező, udvarias érdeklődés — mindez maga a tökély. És minden

messzemenően a vendég rendelkezésére áll. És ha kérése van, az teljesíttetik. Fénymásolatot

készíthet, anyagot gyűjthet, tanulhat, érdeklődhet, szakmai tanácsot kérhet, mindez megadatik.

Amiért jött — többnyire beteljesedik. Pont annyi és pont úgy, ahogy azt az évszázados szabályok

előírják. Mindenki mindent/bármit megtesz, a lehető legtökéletesebben, amit meg kell tennie, hisz

benne van a munkájában, a hetekre előre beosztott órarendjében. Pont úgy és annyit tesz meg,

amennyit “megkövetel a haza”. Egy jottányival se többet, egy jottányival se kevesebbet. Pontosan

anynyit. A kötelesség és udvariasság falán nincsenek rések. Számomra se voltak, de hetek után

érintett meg a felismerés és döbbenet, hogy számukra sincsenek, mert ki tudja, milyen, talán épp

biztonsági okokból, önkezűleg falazták be. Mint ember, mint hús-vér kelet-európai nem érdekeltem

őket. Már az is roppant erőfeszítést igényelt számukra, hogy furán kettős magyar—román voltomra

odafigyeljenek. Az első kötelező udvarias érdeklődést soha nem követte második. Minden felém

irányuló megismerési szándék energiát és időt vont volna el/ki abból a világból, amelybe be vannak

zárva, és amelyben láthatóan jól érzik magukat. Nem tették meg. Már nem bánt. Elfogadtam, hisz

adott. Az én érdeklődésem ettől még a régi, tipikusan kelet-európai. Én mindent/bármit meg

szeretnék tudni a világnak arról a sarkáról, melyet úgy hívnak, hogy Oxford. Valamit máris

megtudtam “Atyák és Összeírtak”, lehet, hogy a határok átjárhatóak, de a világok nem.

(3) Szilánkok I.

Augusztus a vendégek hónapja egy angol college-ban. A St.John's-ban külföldről, de főként

Anglia más vidékeiről voltak vendégek szép számmal, akik különböző gyorsasággal és kiejtéssel

beszélték számukra oly hasznos nyelvüket, az estebédeken — az úgynevezett dinner-ken, amelyek

kétnaponként nagyon ünnepélyesek, a hét többi napjain pedig kevésbé, de amelyekre kötelező az

alkalomnak megfelelő ruhát, magyarul ünneplőt ölteni — valamennyien egyforma velük született

angolsággal helyezték a szalvétát a térdükre, egyforma eleganciával tartották a kést és villát, és

egyforma beidegződéssel biccentették a köszönömöt a felszolgáló Butlernek, aki a mi nyelvünkön

mindközönségesen komornyik, lakáj. Igen — a nyelv. Merthogy nem az anyanyelvem. És nem is

lesz már ezután soha. Tudom, elnézőek és udvariasak, hisz kötelező az udvariasság, aprókat nyelnek,

ha bakizom, akár étkezés közben, várakozóan mosolyognak, ha pongyola angolságom megakadályoz

az igazi és gyors csattanó kibontakoztatásában. Látszik rajtuk, hogy végül is semmi baj, de ha valami

nem megy elég folyékonyan, azért ott az arcukon az elvárás. Finoman, angolosan, de ott van. Nem

tudom, miért van ez így, de így van. Számomra mindez nem új. Ugyanezt már megéltem idejekorán,

gyerekkoromban (na nem egy angol) — egy román közösségben. Az az elvárás nem volt finom, nem

volt angolos. Egészen más volt. Azt sikerült megszüntetnem, eltüntetnem. Sehogy másképp, csak

egy módon: úgy, hogy teljesítettem. Az érzés, az élmény ugyanaz. Basically... mondják ők... Mindig

hibásnak kell éreznem magam valamiért. Mindig meg kell felelnem valaminek. És a megmérettetés

bizonyos mozzanatainál mindig kevesebbnek érzem magam, mint... De néha szentségtörő voltam.

Senki sem vette észre.

Az a Fiatalember vendég volt, ugyanúgy, mint én. Valahol tanított és kutatott, angol

irodalomtörténetet, és itt épp egy nagyon fontos úr életéhez gyűjtött anyagot, és — ó, mélységes

tudatlanságom! — képtelen voltam megjegyezni a nevét. Számomra teljesen ismeretlen volt, mint

annyi, de annyi más név a földön. A Fiatalember mintaszerű volt. Apró rombuszok voltak a

csokornyakkendőjén, szalmaszőke, enyhén gyérülő hajában elöl egy különös, nagy műgonddal fésült

kis lokni volt, és a szalvétáját mindig gondosan elrendezte fekete szalonkabátkája két szárnya alatt,

mindig pontosan a harmadik gombig ért. Sokszor megszámoltam a gombokat: egy, kettő, három...

Tökéletesen evett, és tökéletesen társalgott.

Soha nem tévedett, és ez látszott rajta. Velem is udvarias volt és mosolygós, beszélt a munkájáról,

amikor is én hirtelen megkérdeztem, hogy milyen idegen nyelven beszél. Nevetve mondta, hogy

minek az... és folyt egyenletesen tovább a szöveg kutatásról, tudományos munkáról, az általa megírt

és megírandó könyvekről, az a sok academic books, amikor is hirtelen megkérdeztem, hogy merre

járt eddig, mit látott, mi érdekli a nagyvilágból... külföld, mondta nevetve, hát még nem járt, talán

majd egyszer, de mikor annyi a dolga itthon, mindig, amikor épp elindulna, ráeszmél, hogy meg kell

írnia egy új könyvet... mondta, és gondosan végigsimította kis szőke lokniját. Néha szentségtörő

voltam, de hiába. Senki sem vette észre. Kezdtem ráeszmélni, hogy valami baj van a

szentségeinkkel. B. volt a legvidámabb. Állandóan nevetett, vicceket mondott. Mint a dundi

emberek általában, jókedélyű volt, és szeretett volna mindenkit nevetős arcúnak látni. Ezért mindent

meg is tett. Igen, valamikor tanult franciául, de tudom én?!, hogy milyen idióták a nyelvkönyvek.

Például arra tanítottak, hogy miképpen kell megszólítania az állomáson a takarító nénit, hol kell

jegyet vennie, és hogy hívják a kettes peront. Lemondott. Annyi tennivaló van a világon holmi

nyelveken kívül... Vastag pecsétgyűrű volt az ujján, ha a fény fele fordította, csillogott, élénk kék

szeme volt, és messziről lehetett hallani a hangját. Muris volt a lényem számára: nő és kelet-európai,

magyar és román, valahonnan egy ősien ködös világból. Nem mulasztotta el utánam kiáltani, ha

elmenőfélben voltam — “Hé, Te kelet-európai — viszlát.” Nem voltak szentségei.

P.S. Az asztalfői ülnök közvetlen szomszédságában ültem. Az ülnök a francia irodalom tudora

volt. Kellemes társalgó, persze irodalomról csevegtünk, na meg Budapestről. Tavaly egy hetet töltött

Budapesten, és elsorolta nevezetes magyar szókincsét: tokaji, csirkepaprikás, töltött káposzta.

Irodalomtörténész, világirodalmat tanít, de inkább franciát... Flaubert — mondta... amikor hirtelen

elővett egy cetlit a tárcájából, és azt mondta — írjam rá. Mit — kérdeztem megszeppenve, hát azt a

két magyar művet, amit érdemes elolvasni, mondta; ja persze, mondtam, ugye azt a két 20. századi

magyar szerzőt... mit bánom én, hányadik századi, mondta, nem ismerek egyet se. Írjon ide két

nevet. Uraim, “Atyák és Összeírtak”, bocsássanak meg nekem, nem tudtam, mitévő legyek, odaírtam

Madáchot és József Attilát. Hiába, nem ismerik mások szentségeit.

(4) Az Öregúr

Sokan mondták itt nekem — majd mindenki —, hogy Oxford nem az a hely, ahol az ember

megsejtheti a lényeget Angliáról. Túlságosan rendhagyó. Vagy ha úgy tetszik, túlságosan tipikus. És

egy college élete még Oxfordon belül is az. És az úgynevezett ünnepélyes estebédek, a formal

dinner-k a college-on belül is azok. Nem tudom, lehet-e ezt még tovább fokozni. Valószínűleg igen.

Az estebéd. Minden második nap — ünnepélyes. Egészen pontosan: kedden, csütörtökön és

vasárnap. A Senior Common Room-ban — azaz a tantestület nagyebédlőjében történik, ahol csak

jelenlegi, múltbeli (nyugdíjas) tantestületi tagok vannak, na meg a vendégek. Az ilyen magamfajták

is, akik egy ideig ideiglenes tagok. (Ideig-óráig beépülhetnek a college rítusaiba — be kell épülniük

—, melyek, valljuk meg, a maguk módján lenyűgözőek, megnyugtatóak és évszázadosak. Egy kicsit

talán néha fárasztóak. De hát egy kelet-európai élete nem tud egy hónap alatt zökkenőmentesen,

észrevétlenül átállni egy óraműszerkezet pontosságával műkődő életformára. Talán át tud, de

megérzi az olajozást. Az ünnepi estebéd két részből áll — magából a többfogásos vacsorából és a

desszertből. A vacsora után öt perc szünet következik, amíg átrendezik az asztalt. A desszerten

résztvevők azalatt szorongatják az asztalkendőjüket, melyet ilyenkor az elnök felszólítására “meg

kell tartani”, mert nem adnak másikat, aztán a komornyik jelenti, hogy tálalva. Hófehér

damasztabrosz, halk világítás (valamikor gyertyafény lehetett), csillogó poharak és minden színben

pompázó gyümölcsöstálak. A desszert lényege a gyümölcs — az almától az egzotikus passion-fruits-

ig (tudom, hogy meg fognak kövezni érte, de lehetetlennek és fölöslegesnek is érzem elkerülni az

angol szavakat) és a háromféle, hatalmas hasas kristályüvegekben pompázó ital. Két piros és egy

sárga. Kétfajta bor és likőr. Mindhárom üveg nyakában cédula. Az üvegek állandóan

körbevándorolnak, kézről kézre, de vándorol ezen az asztalon minden, az elmaradhatatlan sajt és

keksz, a keserű csokoládé, a gyümölcsöstálak. Pici kis fények villódznak az üvegek

kristálypocakján, a poharakon, az ember halkan társalog a szomszédjaival, megtudja, hogy

Ausztrálián átlósan — délről északra avagy északról délre — több mint veszélyes átvágni, ha valaki

elindul, általában értesíti a legközelebbi város rendőrségét, és elegendő vizet, üzemanyagot visz

magával ahhoz, hogy elkerülje, ha lehet, még a legrövidebb pihenőt, a megállást is, mert a kontinens

belseje veszélyes, vagy azt, hogy a mostani kormány igazi ellenzéke voltaképpen a lordok háza,

esetleg, hogy miképpen kell megmetszeni egy kiejthetetlen nevű fát — szóval, van hangulata a

dinner-nek. Mintha ez a rítus — Úr és természet által — védett lenne, mintha nem zavarhatná soha

semmilyen disszonancia. És mégis... Az Öregúr láthatóan nyugdíjas volt. Rég. Savószínű kék szeme

volt, és “hátul-hosszú” haja. Vállig érő. Az ünneplője egy kicsit gyanús volt.

Pontosabban a színei voltak átmenetiek. A fehér nem volt teljesen fehér, a fekete nem mindenütt volt

fekete. És amikor egész közel kerültem hozzá, megéreztem: az Öregurat enyhe, de jól felismerhető

(félre nem ismerhető) vizeletszag lengte körül. A desszertnél elég közel ültem hozzá, a tőle

számítandó második széken. Semmivel össze nem téveszthetően éreztem ismét... Elkülönült a szoba

illatától, a gyümölcsök illatától... Néztem a közvetlen szomszédai arcát (merthogy korának

megfelelően az asztalfőn ült), mereven, moccanatlanul, megszokottan, angolosan mosolygós arcok

voltak. Vannak dolgok, melyek léteznek, de melyeket mégis ki kell valamiképpen utasítani a tények

világából... Nem lényeges, hogy az Öregúr az elmúlás felé halad, és az sem lényeges — miként... Az

lényeges, hogy ő a St. John's College tanára volt és marad, akkor is, úgy is... Igen, disszonancia.

P.S. És nem tévedtem. Az Öregúr minden vasárnapi dinner-n ott volt. És én, lévén kelet-európai,

igyekeztem távol ülni tőle.

(5) Alexandra

Ebéd után kávézás+újságolvasáskor jött oda hozzám az az egészen fiatal tanár, hogy: Hi,

hallottam, romániai vagy, az én feleségem meg moldáviai, szeretne veled megismerkedni. Nagyon

örvendek, válaszoltam rögtön, és ez nem frissen szerzett tudásomnak köszönhető udvarisság volt,

valóban úgy éreztem. Olyan rég nem beszéltem már egy más, kisebb nép nyelvén, hogy

vágyakoztam rá. Gyors felvilágosítást adtam magamról, hogy én voltaképpen erdélyi vagyok és

magyar, és soha nem jártam Moldáviában, de az semminek nem akadálya, mert én román

állampolgár vagyok és tudok románul, ez amolyan jellegzetes kelet-európai kisebbségi vircsaft,

hadartam egyszuszra, ó, nem baj, mosolygott, a felesége is csak most jött haza az Államokból, hogy,

hát nem moldáviai, kérdeztem, de igen, mondta, csak négy évet Amerikában töltött, ott találkoztak,

de majd ő elmondja, mert... és hogy hívják kérdeztem még: — Alexandra.

Én már ültem a pubban, az egyik jellegzetes oxfordi kiskocsmában, amikor feltűnt az ajtóban.

Nagyon magas volt, nagyon tűsarkú cipőt és nagyon picike szoknyát viselt. Nem lehetett nem

észrevenni, hogy bejött, nem lehetett nem odafigyelni rá, mert mindahhoz, amit látni és láttatni

engedett, egy egészen különleges arc társult — egy tipikus szláv arc, de egy olyan, melynek a

lelőhelye közelebb van Ázsiához, mint Európához. Kiugró arccsontok, nagy, húsos (sötétvörösre

festett) ajkak, mélyen ülő sötét szemek, melyeket különleges kékesfekete festékkel megfestett

szempillák kereteztek. Az enyémnél jóval tökéletesebb angolsággal szólított meg, és férje aggódó és

jóváhagyó mosolyai közepette megtudtam, hogy — nem tud románul, soha nem is tudott, oroszul

tudott, de tizenöt éve nem beszélt. Félig orosz, félig görög, Kisinyovban született, a szülei

Bukarestben élnek, de ő a nagyszüleit szerette, az Államokban veszélyesebb az élet, jobb itt

Angliában, képekkel, tárlatokkal, modern szovjet képzőművészettel foglalkozott, ha kedves férje

nem ad túl rajta, közelebbről az Egyesült Királyságok törvényes polgára, milyen kár, hogy csak a

kocsmák bizonyos részeiben lehet dohányozni, érthetetlen, mióta a nagyszülei meghaltak, nem járt

keleten, és azt hiszi, már nem is fog, biztos, nem kérek még egy narancslevet, butaság, hogy nem

iszom valami rendeset, nem, görögül soha nem tudott, egy pár mondatot beszélt valaha románul, de

Moldáviában nem volt feltétlenül szükséges ez a nyelv, Pestet nagyon szerette, de sokszor jobban

tetszett, jól mondja? — Visegrád, hát az gyönyörű, a kedves férje, amilyen angol, el se tudja

képzelni, hogy mi van keleten, és összekeveri a népeket... Beszéd közben állandóan váltogatta

egymásra tett lábait. Amikor én beszéltem, tükör volt a szeme, láttam benne magam halálosan

provinciális kelet-európai voltomban és halálosan unalmasan. Igyekeztem hallgatni és őt hallgatni.

Semmi lényegeset nem tudtam meg róla, és minden lényegeset megtudtam, kicsit megbűvölt, alig-

alig tudtam levenni tekintetem a sötétvörös ajkak között fénylő cigarettáról... A férje egyszer felállt,

és kiment egy újabb adag italért, amikor is kihasználtam a hirtelen beállt csendet, és megkérdeztem

— nem kívánkozik soha kelet fele, mert én igen, és a keleti lélek, a szláv különösen, azért

érzelmesebb, és mi voltaképpen az anyanyelve? Neki, mondta kedves amerikai angolságával —

mindegy. Nincs olyan. Ő olyan módon keverék, hogy voltaképpen korcs. Visszamenni? Akár egy

órára is — oda? minek? Mindnyájan korcsok vagyunk, mondtam. És tudtam, hogy szánakozó a

tekintetem. Aztán visszajött a férj, aztán csevegtünk még Oxfordról, Angliáról, könnyű kis

semmiségekről és elbúcsúztunk. Mikor elköszönt, tükör volt a szeme. Láttam benne az együtt

eltöltött egy órát, és kerestem benne magam. Nem voltam. Ami látszott, azt úgy hívják — üres

halmaz. Nekem pedig maradt: Alexandra = félig orosz, félig görög = egy oxfordi angol

irodalomtudor felesége.

P.S. Egyik estebéden még egyszer találkoztam Alexandrával. Nagyon magas volt, nagyon

tűsarkú cipőt és nagyon picike szoknyát viselt. Váltottunk néhány kedvesen udvarias mondatot,

megkérdezte, meddig leszek még itt, aztán búcsúzóul azt mondta — “legalább használd ki fenékig az

itt tölthető időt”. Mikor utoljára rám nézett, láttam, hogy szánakozó a tekintete. A számla ki volt

egyenlítve.

(6) A Lord

Majdnem minden estebéden voltak vendégek, mikor többen, mikor kevesebben, voltak

visszatérő arcok is, de ritkábban, és a dolgok a maguk megszokott rítusszerűségében történtek meg,

mindenki mindig bemutatkozott mindenkinek, a kötelező meglepődés halk kis sikolyai állandósultak

néhány pillanatra, ah, valóban-tényleg-milyen érdekes-igazán, és másnapra mindenki elfelejtett

mindent. Túl sok volt az új arc, túl sok. Egyik este valahogy közvetlen az asztalfőn elnöklő

szomszédságában ültem, mellettem egy kínai kolléga. Az elnöklő öregurat akkor láttam először.

Valamivel határozottabbnak tűnt az átlagnál, nagyon konkrétan, röviden és célratörően kérdezgetett

bennünket, két keletieket, engem és a kínait. Úgy általánosságban bármit is mondtunk a helyről,

ahonnan származunk, valahogy nem tudott egyetlen pozitív kisugárzású szót sem kipréselni

magából. Valahogy így hangzott a dolog: Kelet-Európa — elég szörnyű, Románia — rettenetes,

Bukarest — rémes, Béjzsing — borzasztó. Csak a füleimet hegyezgettem, nem tudtam, mire vélni a

dolgot. Egyébként az öregúrról sugárzott, na nem, nem a magabiztosság, annál valami jóval több,

saját fontosságának olyan mérvű tudatosítása, amelyet ritkán érezni. (Igen, ott mellette ezt nemcsak

látni, hanem érezni is lehetett.) Aztán szó esett a felsőházról, közben hirtelen megkérdezte, hogy

miképpen kerültem ide, és miért pont ide, miféle ösztöndíjjal, még mondott egynéhány nem

kimondottan pozitív jelzőt, aztán megint politika következett, majd a kérdés: “jól etetnek itt téged?”,

ó hogyne, kiválóan, mondtam, “na mert az fontos, az kell, látod az kell” — mondta, aztán hirtelen

meghallottam az asztal másik végéről a kulcsszót: Mylord. Az Öregúr egy felsőházi lord volt, én

pedig egy Nagy-Küküllő menti zetelaki lány. Néztem, hát ilyen, gondoltam, közben udvariasan

csevegtünk arról, hogy milyen nehéz olyan roppant sok bizottságot igazgatni, annyi mindenről

dönteni, ilyen csapnivaló kormánypolitika mellett bizony nehéz, nagyon nehéz munka, hát ilyen,

gondoltam, nyolcvan körüli volt, ritkás hajjal, élénk, nagyon mélyen ülő kék szemekkel, és a bal

kezéről hiányzott a mutatóujja. Hát ilyen, gondoltam, ő is igazgatja a világ sorsát, független

képviselő mondotta, nem szereti a pártokat, soha nem is szerette, mindenféle számomra ismeretlen

nevek röpködtek igazolva az angol belpolitika berkeiben való mélységes járatlanságom, hát ilyen,

gondoltam, és figyeltem a jókedvű Lordot, aki valahányszor Kelet-Európa jött szóba, azt mondta —

borzasztó. Soha nem voltak illúzióim becses helyünket illetően, de a Lord mellett üldögélve az

utolsó kis pókfonálvékony bizakodásaimat is vígan fújdogálta odébb az angliai szél. Európa messze

van. És egyetlen olyan brit hazafival sem találkoztam itt, akinek ne lett volna tökéletesen mindegy,

hogy Magyarországot vagy Romániát mondok-e. Meg se rebbent az arcuk. Számukra ugyanaz.

Valami távoli hely, ahol válság van, esetleg háború a közelben (kérdezték azt is, tudok-e szerbül,

végül is tudhatnék, hát nem?), valahol egy rekeszben Ruandával, ahol ugyancsak valami hasonló

történik... Borzasztó, mondta a Lord, és beleszúrta kését az előtte fekvő hatalmas mangóba...

P.S. Egy másik estebéd második felvonására még egyszer véletlenül a Lord mellé kerültem. És a

sors iróniája folytán ugyanabban a felállásban: mellettem a kínai kolléga ült. A Lord egészen emberi

volt akkor. Volt, amire emlékezett velünk kapcsolatban, volt, amire nem. Romániaira igen... arra,

hogy elég jól etetnek-e minket a college-ban, nem. Sajnálkozott, hogy nemsokára lejár az időnk, azt

mondta, jó volt velünk beszélgetni. Rám mosolygott, és azt mondta, a korom szerint tán az unokája

lehetnék... Aztán dinner végeztével viccesen mégis megjegyezte, nehogy hazavigyem az

asztalkendőt magammal Romániába.

(7) Jonathan

Egyik enyhén rosszmájú közös ismerősünk szerint Jonathan “magyar lányokban utazik”. Én

azért egyszerűsíteném az állítást — Jonathan “magyarokban utazik”. Harminc körüli, fiatal angol

értelmiségi, kitűnő londoni munkahellyel + kevésbé kitűnő oxfordi albérlettel, és egy egészen furcsa

magyarimádattal. Hogy miért pont magyar, nem tudta megmagyarázni. Olyan nőies kis választ adott

— csak. De tény, hogy csak magyar barátai vannak, csak magyar bort iszik, csak Magyarországra jár

nyaralni, és kutatási területe — kérem, tessék megkapaszkodni — a magyar nyugdíjjog. Van egy —

Istenem, hány szavas is lehet? — magyar alapszókincse, meg szeretné (ha van olyan) tökéletesen

tanulni ezt a nyelvet, és ötven százalék a lehetősége annak, hogy talán Hungáriában fog élni. De

hogy miért, azt nem tudja. Csak. És mindig szívesen segít bármely magyarnak, merthogy szereti

őket. Azt, hogy ezt mennyire véresen komolyan gondolja, könnyen felmérhettem. Egy rokon, egy

magyar rokon valószínűsíthetően nem segített volna ennyit nekem, mint ő. Hálás voltam neki, azért,

amiért létezett számomra, amiért szó és tett olyan véghetetlen összhangban volt nála, és rövid idő

után úgy éreztem, Jonathan a barátom. De a dolog nyitját, azt, hogy miért utazik Jonathan

magyarokban, nem tudtam megfejteni. Aztán számos és hosszas és zavaros magyarázkodás után

mégis összeállt valami, merthogy Jonathan magyarimádatát azért nehéz megfejteni, mert egy dolog

egész tisztán és rövid idő alatt megtudható róla: nem hobbi. Annál jóval több, jóval mélyebb,

megkockáztatnám azt, hogy — életforma.

Egész egyszerűen, egyetlen mondatba summázva arról van szó: Jonathan szeretne tartozni

valahova. Amikor magyarok között van, úgy érzi, tartozik valahova. Nem vendég. Befogadták.

Jonathan nem érez semmi olyat — amit mi otthon olyan sokat emlegetünk, ami nálunk úgyszólván

kulcsszó az utóbbi időben, és félő, hogy aztán elkopik, óhatatlanul és menthetetlenül a példátlan

használattól —, hogy “identitástudat”. Igen, ő angolul beszél, de valahogy nem tartja fogva a nyelv,

egy angol falucskában született, egy onnan távol eső angol városban tanult, a szülei továbbköltöztek,

aztán idővel továbbköltözött Ő is, ide Oxfordba, és ha tartozik valahova, akkor az az oxfordi magyar

klub (amely meglepő kis közösség, a pártoló tagsággal együtt kétszáznyi a létszáma). London? Ott

lehet dolgozni, de csak dolgozni, mert az egy arctalan, kozmopolita nagyváros, ahol képtelenség élni

és szuszogni, mondja Jonathan, aki reggel hattól este hatig Londonban van, mivelhogy ott a

munkahelye.

Jonathan megerősített valamiben, ami sokak számára részigazság, és ezért szentségtörésként fog

hangzani, ha kimondom, de mégis megteszem, mert tudom, hogy vannak érzelmesebbre hangszerelt

lelkek, akik számára ez valóság, mert tudom, hogy vannak még Jonathanok.

Ez a társadalom itt, ezen a szigeten, nem stigmatizálja jóformán semmiért az egyént (és ezt olyan

módon teszi, ami egy bennszülött kelet-európai számára majdnem elképzelhetetlen; ez az, ez is, amit

“abszolút értékben” meg szeretnék tanulni tőlük). Persze ez kétélű — csak részben tolerancia;

részben a társadalom nemtörődömsége, boldoguljon az egyén úgy, ahogy tud; a közösség struktúrája

furcsa, más, nem azért létezik, hogy az egyént segítse, még csak azért sem, hogy az egyén legyen,

ahova visszatérjen, ha már megfáradt; egyszerűen csak a nagy egészet összetartó keret, hűvös és

időtlen anyagból, lehet bolyongani a kristályrácsai között. És ezt teszi most Jonathan.

(8) Szilánkok II.

Ezek valóban nagyon töredezettek és élesek. (Néha sebeznek is.) Úgy érzem, vakítóan éles

bennük az a pillanat, amikor születtek. És az a pillanat = egy érzés. Mert egyszer, valahol az idő

egyik múltbeli bugyrában, egyik barátom, akinek sokat köszönhetek, azt mondta: “A mondat ki fog

kívánkozni belőled. Akkor is, ha torzó. Mindig engedd útjára. Bárhol vagy, bármit teszel, akár az

éjszaka közepén is, állj meg, és írd le. Csak így őrizheted a pillanatot.” És azóta — megállok. Akár

az éjszaka közepén is. És a szilánkokból mozaikszerűen összeáll egy kép. A kép. Ezt tettem itt

Oxfordban is. Hogy milyen az alapszíne ennek a képnek — még nem tudom.

*

Egy kelet-európainak mindent tanulnia kell. Azt is, hogyan lehet felhőtlenül és felelőtlenül

letelepedni egy évszázadokon át gondosan nyírt angol gyepre. Egy ittenivel — vele születik. Ez egy

másfajta képesség a boldogságra. Nekünk mindent tanulni kell — azt is, hogyan lehet az ember

magabiztosan, angolosan boldog.

*

Az angol estebéd = a kötelező angol udvariasság + annak határai (nem láthatóak, de érezhetőek)

— egy ebédmeghívás = leróttak valamit az Úr által rájuk kiszabott és kötelezőnek vélt jótékonysági

adagból. (Meg kellene hatódnom — de valahogy nem tudok.)

*

Mi és Ők = zárt világok egymásmellérendeltsége. Nem érdekli őket, pontosabban nem úgy,

ahogy minket, hogy mi van a határokon túl. Valahogy elég az az évszázados rend, amit felépítettek

és amivel körülbástyázták maguk. Igen, milyen érdekes, mondják udvariasan, de látni rajtuk, hogy

nem az számukra. Európa messze van. London repülővel alig két és fél óra, de valójában nem

tudom, hány évszázad.

*

Nincs szorongás az életükben. Úgy élik meg a szabadságot — ahogy mi soha nem leszünk

képesek: eredendően. Ők nem tudják, ők élik, hogy “ahol szabadság van, ott szabadság van”. Mi

tudjuk, mert meg akartuk tanulni.

*

Aki Kelet-Európával foglalkozik, az tud rólunk. Mások?... — A “menni — maradni” kérdés nem

kínozza őket, mert számukra nyitott a világ. Bárhova elmehetnek, bármennyi időre és

visszatérhetnek. Soha nem jut eszükbe, hogy angolnak maradni esetleg földhözkötöttséget jelent. Ez

az, amit meg szeretnék tanulni tőlük. (Hogy végre mindegy legyen, “melyik dombról nézem,

figyelem, a nyájam”, maradjak én a jó pásztor.)

*

Kutatások. Mindenfélét kutatnak. Atommagmértűre lebontva. Megkísért a gondolat, ami tudom,

végtelenül eretnekül hangzik — nem lehet az, hogy ez az egész végtelenül steril? — hogy nem vezet

sehova, nem visz közelebb semmihez? Lehet — de akkor is gyönyörű. Csak legyen Híd és Út

közöttünk.

(9) Epilógus

Most itt gyönyörű ősz van. A college-ok évszázados nyugalma háboríthatatlannak tűnik. Ez a

hely a nyugalomé, a harmóniáé, a tudományoké. Mintha hiányozna innen a szenvedés. És jó, hogy

van ilyen helye a világnak, még akkor is, ha az nem lehet a miénk. Egy kevés időre, néhány

megváltott pillanatra azért kicsit az enyém is volt ezen a nyáron, őszelőn. A Christ Church-ben

finoman szálló kamarazene, a nyakkendős Butler nagyon ismerős mozdulata, amint mandzsettájával

letörli az asztalról a morzsákat, mert úgy véli, nem látják — egyformán emberi, egyformán adalék az

életemhez, egyformán megmarad. Beépül valahová... És ez (mégis) egy olyan hely, amelytől nem

kell búcsúzkodni. Mert nem is lehet.

Nem szeretnék hálátlan lenni. Egyik legkorábbi és legélesebb gyerekkori emlékem: elveszem a

rózsaszín cukorkát, Apám fogja a kezem, és azt mondja — “kislányom, köszönd meg”. Tudom,

Apám most is fogja a kezem, én meg ott állok az időnek egy örökkévaló pillanatában, rózsaszín

cukorkával a kezemben, és azt mondom — köszönöm.

1994. október

TARTALOM

Az az éjszaka... 7

“Nagy testvéred figyel(t) téged” (George Orwell:

Ezerkilencszáznyolcvannégy) 9

Merre nyílik?... 15

Buszmegálló 19

Kalapka 21

A biznic 23

Középpont 26

Felezőidő 27

Helyzetkép — visszapillantó tükörben 29

Hát gyertek el, manókáim... 36

Néha G.A. úr vagyok... 38

Rapid Transilvania — 1993 44

Epilógus 49

Rendhagyó vasárnapi jegyzet 53

Könyvterjesztünk 59

Etűd (alumíniumhúrokon) XIX. századi hangszerelésben 63

Újévi csengettyűszó 66

Kórtünet 69

Grófiasan 71

Kirakósjáték közben 73

Tűrni, jó szívvel 76

Indián nyár 80

Lélekfigyelés 83

“A magyar lélek” 85

Rekviem egy városért 88

“Akiért a zene szól” 90

Oxfordi villanófény 94

KOMP-PRESS KIADÓ

Kolozsvár, Iaşilor (Nagy-Szamos) utca 14.

Felelős kiadó: Cseke Péter

Telefon- és faxszám: 00-40-64-136530

Postacím: 3400 Cluj, c.p. 273, Románia

A könyv szerkesztője: Kovács Kiss Gyöngy

Grafikus: Deák Ferenc

Műszaki szerkesztő: Géczi János

Korrektor: Miess Emma

Számítógépes szedés: Gyík Enikő

Számítógépes tördelés: Lakó Boglár

Alak: 70 X 100/24

Kiadói ívek száma: 4,837

Nyomdai ívek száma: 4,83

Comanda nr. 163

Imprimeria “Ardealul” Cluj