versmondó XVIII. ÉVFOLYAM 2010. ŐSZ

Versmondo borito 2010 ŐSZ .indd 1Versmondo borito 2010 ŐSZ .indd 1 2010.12.07. 10:29:322010.12.07. 10:29:32

Versmondo borito 2010 ŐSZ .indd 2Versmondo borito 2010 ŐSZ .indd 2 2010.12.07. 10:29:362010.12.07. 10:29:36

versmondóAlapítva: 1993.

A Magyar Versmondók Egyesületének lapja

TANULMÁNYOKNovák Imre

Az izolált én /Vas Istvánról/ 3Vas István

Mikor A Rózsák Nyílni Kezdtek 4Francios Villon

A szép fegyverkovácsné panasza, mikor már a végére jutott 6

Vas István Cambridge-i elégiaPesti elégia 12Rapszódia egy őszi kertbenMegyek 16Levél a túlvilágra 16

Fenykó JuditEgy mai szózatról… 18Túrczi IstvánA változás memóriája 26Hazádnak rend 27

EMLÉKEZÉSMezey Katalin

Utassy Józsefről 28Utassy JózsefÖnfeledten 32

Szíjártó IstvánPapp Árpád halálára 33Papp ÁrpádMetszéspontok 34Andrej Voznyeszenszkij 36Andrej Voznyeszenszkij Siguldai ősz 37

Bánffy György 38Tóth ZsuzsannaJulika és az állatok nyelvén tudó juhász 40

Lukács JánosnéHintaló 41

VERSMONDÓ ESEMÉNYEK - VERSENYEKPoderka Judit

Költészet és diplomácia 45Szálinger BalázsHalott porokból mindenféle úrnő 47

Szádvári MáriaA lépcsőfokok Pest megyei Versmondó nap 48

Popper FerencXIII. Kormos István regionálisés nemzetközi vers- és prózamondó verseny 49Kormos István

Luca széke 52„Anyám fekete rózsa” XXI. magyar nyelvűnemzetközi vers- és prózamondó találkozó 53XX. Tompa Mihály

Országos vers- és prózamondó verseny 55

TÁBOROKRÓLLutter Imre

Versművészeti táborok 2010.,avagy tábor Neszmélyen 58

Pécsi Marcellámor vagy kupidó 59

Molnár József...Hajócsavar – Dunapló – 62Felszálló 64

Pécsi Marcelvisszatekint és 64

Mogyorósi LászlóNeszmélyi Napló 70Misztikus 71

Krekity OlgaKamaszkapaszkodó 77

BEMUTATJUKKövesdi MónikaMeditáció a kultúrán Ölveczky Gáborról 78

TARTALOM

Jelen számunkban Ölveczky Gábor grafi kusművész munkáiból vallogattunk. A borítón és a belső oldalon Balassi Apokrif kéziratok, a hátoldalon Petőfi kézirat és a belső oldalán Szerelmes levél című munkái láthatók.

TANULMÁNYOK

versmondó 3

AZ IZOLÁLT ÉNVas Istvánról

Vas István kapcsán sem kell félnünk az elismerő szavak használatától, hiszen példaérté-kű, hogy a XX. század ideológiailag viharos, ellentmondásos, háborús időszakában is igyekezett az örök emberi értékeket, magatartást képviselni. A magyar irodalom kánaáni bőségének egyik legnemesebb értéke, jelentős alakja, bár napjainkban ritkán kerül emlí-tésre, művei alig jutnak el a mai olvasókhoz, de kétségtelenül elvitathatatlan szerepet ját-szott irodalmi életünkben. Nem impresszárió volt, hanem költő. Kitűnő ajánlókkal érkezett. Kassák és Kosztolányi fedezte fel, és Babits fogadta be az irodalom titkos lovagrendjébe.

Vas afféle többrétegű kuriózum költészetünkben. Az ősi forrásokhoz nyúlt vissza. Hagyo-mányőrző költő, aki életművében minden irodalmi műfajt hasznosított. Észjárását tisztánlá-tás jellemezte, a maga folytonosságát élte meg erős emlékezettel, tudta, mihez hű, mit hagy el. A tisztaságot, az erényt nemcsak a testiség vonatkozásában értelmezte, hanem a gondolkodásunkra,magatartásunkra is. Nála is, mint minden költőnél, a hangja a legfontosabb, hi-szen ez többet nyom a latban, mint a tartalom vagy a forma. Ez még a metafora szellemisé-génél is fontosabb, mert a hang hordozza a képzettársításokat. A költő hangjával szerzi meg a bizalmat, amivel eléri, hogy odafi gyeljenek rá, és neki nem csak egy hangja volt. Tehetség-gel megáldott író, irodalmár, fordító, kritikus, aki nem ájult el saját magától, sikereitől, tehet-ségétől, de mindig igyekezett kihozni magából a legtöbbet. Hellenisztikus példákat követett formai és tartalmi szempontból. Életképessé tette a hexametert. Az archaizáló affektáció és a természetes közbeszéd felé tágította a versnyelvét. Komolyan az utóbbit vette.

A Nyugat 1939. évi 2. számában Weöres Sándor így ír Vas Menekülő múzsa című kötetéről: „E költészet alaptulajdonsága a puritánság, mely nyilván Vas emberi alkatából szerve-

sen adódik; és átüt a dús verstechnikán éppúgy, mint mindazokon a modern, antik-latin és múltszázadi-magyar hatásokon, melyek a stílusát kialakították. Vas puritánsága egyrészt erény, másrészt hiba. Annyiban erény, mert nem igyekszik felületes hatásokkal kielégíteni az olvasót; az alkatilag-adott dísztelenség rákényszeríti, hogy mutatványos gyönyörködte-tés helyett csakis lényeget nyújthasson.”Ő képviselte az átmenetet a Nyugat harmadik korszakától, a Kassák-féle avantgárdon át,

a klasszikus formákig visszanyúló Kosztolányi és Babits verseléséig, majd kései költésze-tében a lázadás és a beletörődés kettősségével szólalt meg. Több kritikus történelmi kor-szak tanúja volt, a neobarokk Horthy-korszak, valamint a Rákosi- és Kádár-féle kommu-nizmus túlélője. Látta, hogyan öli meg a lelki brutalitás a szabad emberi szellemet. Átélte, mikor az irodalom csak néhány száz emberben működött, és nem a szellem piacain, fóru-main, pedig tudta, az irodalomnak tér kell, közeg, irodalmi élet nyüzsgéssel, vélemények-kel, vitákkal, megegyezésekkel, őrségváltásokkal. Kölcsey óta világos, hogy a kritika – még ha fáj is – hasznos.

Vas István 1910-ben született Budapesten, katolikus családban, de ősei között zsidó rabbik is akadtak. Kereskedelmi főiskolát végzett Bécsben, ott találkozott a szakmai tár-gyak mellett Freud és Marx tanításaival. Első feleségével, Nagy Etellel, Kassák nevelt lá-nyával való kapcsolata és érdeklődése, költői világlátása az avantgárdhoz fűzte, majd a Nyugat köréhez kapcsolódott. Tudatosan tanulta a verselést. Pontosság és irónia jellemezte. Ha olvasás közben megragadta egy ritmus, akkor annak a hangzásnak az alapján írt egy

verset. Ezeket gyakorlatnak szánta, és kevés került be közülük köteteibe. Amúgy is szigorú kritikusként rostálta könyveit szerkesztésükkor. Az ellentétek keresztezési pontjait vizs-gálta, fontos volt számára a látottak átélése. Önéletrajzi személyességű és az élet közvetlen-ségével telített lírát írt a vállalt keserű múlttal. Képes volt különbséget tenni a dolgok kö-zött, mint ahogy az énekes madarak is képesek szétválasztani szín szerint a nekik való eleséget. Tudta, amit ír, azt csak ő mondhatja el. Olyan írótípus volt, aki nem csak azért írt, mert erre volt kedve, hanem azért, mert volt mondanivalója. „Robbanó töltetű gondolatai fojtva erősödtek.” Barátjával és sorstársával, Radnótival, lázadó alkatok voltak.

Érdekes évszázadban élt, amelynek néhány felvonását szívesen kihagyta volna. Ezekből válogatta, mit ír meg, mit nem. A történelem osztotta részekre életművét, és a korok szel-lemisége befolyásolta az ő világlátását is. Oly korban élt ő is, mikor mítoszok foszlottak szét, utópiák tűntek el, álmok zúzattak szét. Hazaszeretetét semmi sem kezdhette ki. A nemzeti hagyomány ötvöződött a világirodalmi szellemi áramlatokkal, ezért mondhatjuk, hogy a Nyugat hagyományainak folytatója. Már fi atalon felfedezte benne Fejtő Ferenc,hogy nemcsak hangja van, hanem képességes költő, de nem kapott könnyen kifutó pályát az irodalmi életben.

Minden korosztály életében van nagy megrázkódtatás. Őt is kegyetlenül fi gyelmeztette a kor „jövevény” mivoltára. Ezek gyógyíthatatlan sebeket hagytak lelkében. A XX. század első felében hozott zsidótörvények őt is kizárták a magyar városok visszacsatolása felett érzett örömök részesei közül. Ő nem volt „illetékes az örömre”, sőt a zsidótörvények miatt bujkálnia kellett, mert eljött a modern mágiák kora – ahogy fogalmazott. 1944-ben Ottlik Géza lakásában rejtőzött, aki osztozott Vas Istvánnal abban, hogy sorsközösséget vállalt kora üldözöttjeivel. Meggyőződhetett arról, hogy a háborúnál minden jobb. Nehéz időket élt át. Többször hívták munkaszolgálatra, akár Radnótit, amit nehezen bírt gyenge szerve-zete, és a nehéz munka a lelkét is megviselte a megalázó bánásmód miatt. De Vas nem vált mítosszá, mint Radnóti. Többször próbált meg öngyilkosságot, hogy megszabaduljon az elviselhetetlen léttől, de életben maradt. Szellemileg is kettőségben élt: a lázadás és rezig-náció tartotta hatalmában az ország romló erkölcsi állapota miatt. Megtapasztalhatta, hogy a kultúra is antihumánussá válhat, de hitt abban, hogy az olvasás és az írás gyógyítja az emberiséget. Ebben rejlik szellemi ereje és bája.

Mikor A Rózsák Nyílni Kezdtek Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,Már nem voltunk fi atalok –Házunk körül virágzó sírkeresztek,Szívünkben sok friss halott.Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,Akkor is, ha férj-feleségNézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,S fogják egymás kezét.Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben –Emlékszel? volt is oka.

versmondó

TANULMÁNYOK

4

De ami fekete maradt, még feketébbenRagyogott, mint valaha.Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbeTört fényeket rejtett a rémület,És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldjeS attól lett édesebb.Újjongó áhítattal ébredtünk reggelente,Te a kertre, én terád –Ez az öreg nyarunk szelíden betemetteVelencét s Angliát.Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeségetKezdtük nézni a holnapot –Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szívedKoszorújába kapott.Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,De emlékszel? ez volt a legszebb.Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,Mikor a rózsák nyílni kezdtek

Írásait tekintve a régies formákat használó költő mögött igazából egy modern lázadó ember állt, aki tiltakozott az emberellenes kor ellen. Az örök emberi értékeket hangsúlyoz-ta a társadalmi jelenségekben. A költőietlenséget is poézissá tette. A teljességre törekedett. Képes volt visszatérni az írás nulla fokára, mert a történetek véget értek, vagy majdnem véget. Mégis című versében az emberi életúton haladt végig, ahol látjuk, melyik mezsgye merre visz, mikor lehet, mikor éled a remény, hogy mégis, mikor szól a múlt arról, hogy majdnem, aztán végül is minden úgy lesz, ahogy lehet. Tudta, hogy az Univerzum nem törődik velünk.

A világháború utáni műveit érzelmekkel telt gondolatiság jellemzi, izgatta a társadalmi, szellemi változás. Múlt és jövő, illetve romlás és túlélés kapcsolatán merengett. Egy ideig az új közigazgatás hivatalnoka, miniszteri számvevőségi tanácsos, de inkább könyvkiadó-nál akart lektor-szerkesztő lenni. Ő nem hitte azt, hogy csak akkor alkothat nagyot az ember, ha egy eszme rabja lesz. Nem gondolta, hogy a politikának és az irodalomnak szö-vetséget kell kötnie, hogy együtt képviseljék a helyes életet. Aztán amikor a politika az irodalom szószékére emelkedett banális előadásokkal, bajba került. Lukács Györggyel való vitája miatt a kommunista hatalom háttérbe szorította, ekkor fordításokból élt. Saját maga kérte, hogy zárják ki a pártból. Nem tette meg azt, amire kérték, és Istentől sem akart semmit, így túlélte a vezérek pusztulását.

Magánélete az ötvenes évek elején ért révbe Szántó Piroska festőnő mellett, aki élete végéig a társa maradt, nem egy könyvéhez készített illusztrációt.

Elévülhetetlen érdeme műfordítói munkássága. Az ő idejében a fordítás lehetősége „be-cses portéka” volt, neves írók álltak sorba egy-egy könyvért, még a silányabbakért is. A leggazdagabb műfordítói hagyatékkal rendelkezők között tartjuk számon. Nemcsak talá-lomra, hanem módszeresen igyekezett fordítani. A választott művek eszmei hitvallást is jelentenek. Kassák után ő is úgy gondolta, hogy a fordítás olyan, mint a táncruha. Az ere-

TANULMÁNYOK

versmondó 5

deti stílusréteget csak jelezni kell, nehogy elnehezüljön a vers vagy a próza, hogy könnyen mozogjon benne a fordító és az olvasó.

Irodalmi tájékozottságunk is szegényebb lenne munkássága nélkül. Villon, Apollinaire, Goethe, Cicero, II. Rákóczi Ferenc, Schiller, Shakespeare is az ő nyelvén szólalt meg ma-gyarul. Vas műfordításai is a jó borok, szivarok, fi nom étkek ízét idézik. Nyelvi műveltség-gel feleltette meg egymásnak a nyelvek szóképeit. Érezte a messzeségek üzenetét. Idegen hangokat, színeket, fogalmakat nevezett meg a magyarra ültetett szövegekben (versekben, drámákban, regényekben), mint ahogy a zongorista is újrateremti a kottából a zeneművet és hangokká, hangzássá alakítja, lélekkel tölti meg.

FRANCIOS VILLONA szép fegyverkovácsné panasza, mikor már a végére jutott

versmondó

TANULMÁNYOK

6

Figyeltem, míg panaszkodott,a hajdani örömleányra,ki igy mondta el sírva, hogyszép tavaszát visszakivánja:„Ó, vénség vad, keserü átka,mért törtél rám, hogy így letörtem?Ki tartana még vissza szánva,hogy végül magam meg ne öljem?

Elraboltad szépségem-adtajogomat, a nehéz igát –boldogan görnyedett alattatudós, kalmár, pap és diák,s kinálta minden vagyonát,bár később sokszor szánva bánta,csak azt engedjem neki át,amit a koldus sem kiván ma.Kosarat adtam nem is egynek– s nagyon okosan ezt se tettem –hogy egy ravasz fi út szeressek,és ő lett az én nagy szerelmem.A többit csak ugy hitegettem,de szívem az ő rabja lett,durván ütött-vert mindig engem,s csak a pénzemért szeretett.

Bárhogy tépte a hajamatés rugdosott, mégis szerettem,görnyedtem a teher alatt,de ha azt mondta, hogy öleljem,

minden bajomat elfeledtem.Ölelt a disznó betegen.A csókjaival sokra mentem!Mi maradt? Bűnöm s szégyenem.Meghalt, több mint húsz éve már.Maradtam vénen és bukottan,és gondolatom visszajáraz eltünt, régi szép napokban.Mi voltam és hová jutottam!Látom magamat meztelen,véznán, szegényen és aszottan,s dühöngök, sírok esztelen.

A síma homlok, szőke fürt,ives szemöldök elveszett,a szép szem, melyben elmerültsok büszke úr. És hova letta szép orr, gödrös áll felett,vonásai a fi nom arcnak,mely csintalanul incseleg,s az apró fül, a piros ajkak?

Ki emlékszik a kicsi mellre,a hosszu kézre, karcsu vállra?Hová lett derekam, teremtvehullámzó, szerelmes csatára,a lábam kettős ívü szára,a két hatalmas izmu comb,s a szerelem rejtett virága,a hímes kert, a puha domb?

Verseinek szekszepilje van, de a szavak nem hoznak megkönnyebbülést az olvasónak. Élettörténetének belső tükreit nézhetjük. Az ő írásaiban a boldogság lopott jószág. Rous-seau nyomán hitt az ember eredendő jóságában, de látta, hogy a valóságban elaljasulnak az eszmék. Aztán a komoly gondolatok a viszály élesztői lesznek. Utálta korát, de nem az embert. Korábbi századok csábító szépségei vonzották, mert elkalandozni van elég út. A művészet felől közelített a „nem-művészet” felé. Nem mutogatta magát, alapvetően szé-gyenlős természetű volt. Tudta, az írónak az igazi társa az olvasó, és ehhez tartotta is ma-gát. Ez adja írásai aranyfedezetét.

A „keményfedelű” könyvek költője, olyanoké, amelyek a belső igazságokat keresik. Nyersanyaga az intellektuális kételkedés, a rezignáció. Általánosan ellenzéki lelkülettel, gondolkodással a személyiség egységének a hirdetője, a racionális világlátás képviselője, nála első volt a tapasztalat. Az érzelmek refl exív kifejezője. A romantikus elvágyódástól a racionalitásra épülő gondolatok kettőssége jellemezte. Berzsenyi vízjele az ő verseiben is benne van. Elégikus emlékező, a jövőt bizonytalannak látó költő. A tudat önvizsgálatára épült a gondolkodása. Az idő a központi a témája, melyben az angyalföldi villamos a kár-hozatba ring, süpped alatta az idő, és madarak szállnak szárnyak nélkül.

Nézzük legismertebb versét, a Cambridge-i elégiát. Ebben is több idősíkban fogalmaz. 1960-ban jelent meg a Rapszódia egy ősi kertben című kötetében. Rólunk, magyarokról ír benne. A magyarságélmény átélése szólal meg itt is bizakodó megnyugvással. Igazi Vas István-i vershelyzet: múlt és jövő, némi remény és elmúlás ötvözete. Egy 1959-es nyugat-európai utazás emlékét idézi fel. Szimbolikus a versbeszédje. Kiinduló pontja a kedves angol táj. Szerencsés volt, hogy eljuthatott oda, miközben barátai börtönben ültek. Utazni akkor nagyon nehezen lehetett, különleges élmény volt, csak a kiválasztottak tehették meg. Ő úgy került közéjük, hogy az angol külügyminisztérium meghívta. Ez a Shakespeare-fordításoknak szólt. Így ismerték el munkáját.

Novák Imre

TANULMÁNYOK

versmondó 7

Mi maradt? Ráncos homlok, ősz haj,kihullt szemöldök, tompa szem,már nem nevet ragyogva – ó jaj! –már egy kalmár sem rabja, nem.Az orrom meggörbült, fülemlekonyult, szőr nőtt ki belőle,arcom halvány, élettelen,és államnak leffedt a bőre.

Ez hát a szépség földi útja:a durva kezek, görbe vállak,kinő a hát otromba púpja,a mellek rongy cafatra válnak,a testről a húsok leválnak,

fuj, szerelem virága! Hol háta szép comb? Húsa úgy leványadt,ma csak egy darab szárazkolbász.

Együgyü, vén anyók, magunk,panaszkodunk örök sohajban,a földön mélyen guggolunk,mint rongyok, úgy ülünk a bajban,tüzet rakunk, ha némi gally van,a rőzse ritka lángja reszket.De szépek is voltunk mi hajdan!...S ez másokkal is így megeshet."

(Fordította Vas István)

Cambridge-i elégia

versmondó

TANULMÁNYOK

8

Az íves boltozat alatt,A legyező-gótika alatt,Eszembe jutott Sárospatak,Nem is tudom, miért.Talán az együgyű kis boltozatJutott eszembe,Ahol a faragott rózsa alattNégy tehetetlen magyar nagyúrVergődve, megromolva és bizalmatlanulEgymással sub rosa beszélt,Hogy mi lenne, ha... mi lenne...És jártam, néztem, álltamKollégiumi parkvilágban,Rododendronok, gótikák,Röneszánsz kutak, azaleák,A pázsit meg az Erasmus-ablakGyöngéd izzással felragyogtakHűvös, tengeri, szürke szélben.Ezt is megéltem, ezt is megértem...Hányszor gondoltam erre a veszélyben,Mikor üldözve, zaklatottan,Diákjait, költőit fordítottam,Börtönök, razziák közt, angol bombaverésben,S háromszáz év utánAz ő lelkükkel egyetértve írtam,Suckling, a gavallér, Marvell, a puritán,Nyakfodros, régi angolokAdtak erőt, hogy azt kibírjam.S most innen arra gondolok,Miről beszéltek a „rózsa alatt”!Hát mit nekem nagyúri összeesküvők,A kelepcébe hullt, szomorú dúvadak,Mit tudok velük kezdeni?Mit nekem a bécsújhelyiSiralomház fala?Mikor azt nézték, mit gondoltak ők?Hogy „kár vala ... kár vala...”?És ugyanakkor ittA Cam folyón ugyanígySiklottak puntjaik,Rajtuk a csáklyázó diákok,

Velük a hamvas bőrű lányok,Mezítláb akkor is, hűvös, tengeri szélben,A költő kezében gitárVagy lant inkább?Kár vala, kár –Ezt gondolhatta börtönében.Egy ívelt kis kőhídon átFekete köntösében két diák –Elég ma Cambridge-ből, elég!Hogyan is szokás az elégiátBefejezni? Él magyar, áll Buda még...Csodának ez is épp elég.Mert elmúltak a nagyurak,De megmaradt Sárospatak,Megmaradt SárospatakonA régi metszet a falon:Zrínyi PéterHorvát bánInas nyakánMég levágatlanul szegény fejével.Az egész alakÁthúzva vastagon– Tán Bretzenheim vagy Windischgrätz alatt –Rajta felírás, kései,És ma is hirdetiCsászárhűséggel a fekete tinta:„Decapitato in Vienna.”De megmaradtSárospatakÉs megmaradtak ablakdíszei,A röneszánsz domborművek,A bajszos és kerek,Víg magyar koponyák.Onnan néznek le rád,És él magyar, áll Buda,És ez is épp elég csoda,A századokon átÉlnek a magyar koponyák,A múlt csak példa legyen ma:Decapitato in ViennaElég volt már, elég!

Kétféle nemzeti sors jelenik meg az elégiában. 1956 is lappang a versben a sárospataki sub rosa teremmel, ahol Wesselényiék a titkos összeesküvést szervezték, aztán ott bujkál a halál a kivégzésekkel. Nádasdy, Zrínyi Péter és Déry meg Zelk. A vers a nyolcvanas évek óta iskolai tananyag, pedig őt ritkán veszik fel a tanítandó költők közé. Önvigasztalás árad belőle valószínűtlen optimizmussal. Cambridge az idill, Sárospatak a sorstragédia. Filozo-fi kus mű történelmi tapasztalatokkal. Angliában a harcok demokratizálódási eredményt hoztak, míg nálunk mindig a fennmaradás volt a tét. Itt folyton a nemzethalál képe fenye-get, de ettől a világtól nem lehet elszakadni. Jambikus lejtésű érzelmi emelkedések, zuha-nások adják az elégia rapszodikusságát.

XX. századi irodalmunk jócskán rászorul a felülvizsgálatra, az elemzésre. Kétségeinket kellene eloszlatni afelől, hogy valóban létrejöttek-e a szabad művészet által elismert alko-tások, vagy politikai, faji, ideológiai behatások, torzítások után beszélhetünk magyar iro-dalomról, magyar művelődésről, tanításról (célzatos fordítások, írások), valamint kultúrá-ról. Nálunk gyakran nem lehetett racionálisan viselkedni, gondolkodni, gazdálkodni. Itt minden ok nélkül minden gyorsan elveszhetett, nem kellett ahhoz lóversenyre járni vagy kártyaasztalhoz ülni. Hány tehetséges költő, író került a politikai süllyesztőbe, hányan fuldokoltak a század szűk levegőjében.

Vas István bánatos hangú költő, hibátlan vágazatú verseket írt. Birtokolta egy igazságos világrend szellemi értékeit. Lázongott és lelkesült verseiben. Nem volt mentes a támadó hangtól sem. Bölcsen és emelkedetten mondta el a véleményét. A háború után az elkövet-kező kommunizmust új középkornak képzelte. Túllépett az ősi rombolás érzésén, előkelő humanizmusa nem hajlott az erőszak felé. Soha nem vesztette el a hitét az emberben, bár-milyen baj is érte. Védelmi egyensúlyrendszert épített ki az ortodox türelmetlenségtől a szabadelvű türelmességig. Illyéssel – akivel minden irodalmi hadjáratban egy oldalon állt – a marxizmus eretnekjei voltak.

Hiába töltötte élete nagy részét tisztes polgári foglalkozású könyvelőként, Vas költői magatartását nem lehet a hivatalnok létéből kibontani, a pontos ügyrendhez való ragaszko-dó tisztviselő viselkedéséből levezetni. Nem oldódott fel a hétköznapok praktikumában. Nem a mindennapos hivatali munka szövege jelenik meg írásaiban. Inkább az olvasók előtt zajló dalnokversenyen induló költő szövegét írja, amelynek a valóság és a világirodalom a nyersanyaga kora életérzésének megfogalmazásában. Szabó Lőrinc így fogalmazott: „jó erős hullámzás van a verseiben.” Ezzel duzzasztotta is önérzete vitorláit.

A legvidámabb barakkban, a gulyáskommunizmus idején már díjakat is kapott. A Jó-zsef Attila-díjat követte a Kossuth-díj. Távol volt a politikától, de elismert alakja volt iro-dalmi közéletünknek. Nem merült el az aktuális politikum meghatározottságában. Az ovi-diusi „csak művészet” gondolatvilágában élt. Nekünk szegzi a civilizáció bonyodalmainak hol gyilkos, hol csak felőrlő hatását, ami rossz közérzetünk alapja.

TANULMÁNYOK

versmondó 9

Hol is vagyok? Szívem ritmust cserél.Emeletes teázó, tej és erős tea.Barátságosan szürke angol ég.

Rododendron, narancsvörös, lila,Buján tenyésző sárga viola.Tengerről fúj a szél.

Igazából lírai költő volt, a világot megérteni és kifejezni vágyó verselő. Átélte a költészet és a szerelem kiszámíthatatlan fordulatait. Választékos kifejező erővel bírt, mindig a logika szabályai szerint gondolkodott, fogalmazott. Kereste az igazság biztonságát. Gondolat-ébresztőek az írásai, műveihez kommentár fűzhető. Ő maga is írt egy önéletrajzi epikus prózát, amelyben művei magyarázatát is olvashatjuk. Megvilágítja művészete és élete hát-terét. Ebben sorra veszi kora költőit, íróit, kritikusait, mindenkit, aki az irodalom körül tevékenykedett. Egyenes beszédben szólt kortársairól. Hasznos forrás a kor megítélésére, szinte irodalomtörténeti olvasókönyv is. Goethe önéletrajza volt a példaképe. A Mért vijjog a saskeselyű? című írását is ő ihlette. Ebből az önéletrajzi írásából olvashatjuk költészete és a valóság kapcsolatát saját értelmezésében. A XX. század kultikus helyeire kalauzol ben-nünket. A Nyugat Dunacorso törzsasztalához megyünk, majd a Japán, New York kávéhá-zak vendégei között találjuk magunkat, a viták közepette.

Vas szerény, tépelődő, gyöngéd az emberi vágyak iránt. Drámai klímát teremt, de mél-tóság van benne. Képei szemérmesen takargatják érzelmi tartalmukat, hiába fogalmazott egyszemélyes érvényességeket. Érzelmi-hangulati jelentésvilága rezignáltságot, csendes beletörődést hordoz, erre jó példa Nyári szél című verse is. Egyszerűsége nemcsak elját-szott „szerep”, hanem védekezés, maszk, amely mögé gyakran bújt a XX. század költője. „Nyári szél a szépek szépe fut a kerten át/Álmaimon át is” Ő különkocsiban bámulja a nagy úton magát a vagon falában lévő hosszú tükörben, időben néha vissza is tekint. Ma-gányos utazás elképzelt társakkal, mert nem lehetett együtt utazniuk.

Aztán jönnek a kérdések: „Létezik mégis a jó halál?” és „hol a vonat mikor indul kér-dezni mit ér”. Aztán a kérdezősködést is abbahagyja, de el nem veszett a látása, hiába időz

az üres házban, csupán a konok türelemmel, a társával találkozik. Akinek a konok türe-lem a társa, az képes várni, képes tűrni, mert van benne remény. Vas fi noman érinti a sú-lyos dolgokat. Képes közös kínjainknak formát adni, amelyekkel önmagunk is birkózunk.

Amúgy ő is Budapest szerelmese volt. Ezerszer énekelte meg bérházait, palotáit, a tere-in nyüzsgő árusokat. Urait, szegényeit, a dolga után futó polgárait és dolgát nem lelő téblá-bolóit. Megszállottjait, kóklereit. Ők utaznak Pestről Budára, Angyalföldre, velük zörög a villamos, ők zötykölődnek a kocsikon. Ők ülnek a kávéházakban, kocsmákban, sétálnak a parkokban, és ők bújnak a városban vérzivatar idején. A város számára egyszerre az élők és az élettelenek helyszíne, tája, vidéke. Elfojtjuk lélegzetünket ihletett hangulatai olvasá-sakor. A kényes ízlésűek is érdekesnek találhatják. Nála minden könnyed, természetes, fel sem tűnik, mennyi mindenről szó van, hány hangon szólít meg minket. Pesti elégia című verse szenvedélyes vallomás. Hiába a mocsok az utcán, a hulló vakolat, a kiszámíthatatlan-ság, itthon mégis Budapesten van ő is. Itthon, az 1957-es Budapesten, ahol a „gyász bíborát latyak fedi”, és „a Körút sebeit köd”, és a múltból még emlékszünk, hogy „sosem volt re-mény hallatta itt fi atal füttyszavát”. A vers az 1956-os októberi forradalomról szól, ahogy később fogalmazták: a „sajnálatos eseményekről”. A szovjet hatalom és kiszolgálói rágal-mai, hazugságai „ólmos esőként” hullottak a városra és az itt élőkre. De Vasnál megint feltámad a remény, „nem győzhet a Végzet”, mert a „Város kőszíve nem állhat meg soha”, de ha mégis, az „Időben újra felépülne, mert joga van hozzá.”

versmondó

TANULMÁNYOK

10

TANULMÁNYOK

versmondó 11

Apokrif Shakespeare

Apokrif Shakespeare (piszkozat)

Pesti elégia

Micsoda város! Mocsokkal vastagon loccsan a sár.A gyász bíborát latyakkal igyekszik befedni február.Az ólmos esővel szüntelen szaporodva szemét szitál.Koromtól feketéllnek erjedve a hókupacok.Fölsebzett, csonkított teste a lucsokba belevacogA Városnak, amellyel a sárban is egy vagyok.A Körút sebeit mint rossz hadivatta borítja a köd.A Royal, az Emke még fekete, üszkös – már nem füstölög.A New York új villanya vibrál a tátogó romok között.A Városnak, mely a városölő éghajlatot kiállta,Tápászkodik, kigyúllad meggyötört léhasága,Nem fullad bele most sem a malteros, terjedő sárba.Tíz óra. Az élet villanya vibrál még – nem sokáig. A csüggedés gyámoltalanul berúgva a sárba okádik.Gyér gépkocsizaj rebbenti Pest gubbasztó éjszakáit.De micsoda hangok szálltak a Város utcáin át!Sosevolt remény hallatta itt fi atal füttyszavát, S szikráztatta föl érveit a végső tisztaság.Emlékszik fényeire még egymásra villanó szemünk –Ugye, szegény barátaim, mi mindenre emlékezünk?A Város kihagyó kőszíve együtt dobog velünk.Kihagy a Város kőszíve, de meg nem áll soha,S ha minden kövét lerontaná a Végzet valaha,Az Időben épül újra föl, mert van hozzá joga.Mert nem a kövei teszik, traverzei, falai,Ha százszor leromboltatik, megmarad annak, ami:Meg tudta örök életét a Haláltól váltani.A Város megváltotta magát és meg tudott váltani engem:Ott úsznak minden bűneim a februári szennyben.Meglett a nagy Feloldozás, a földön, a jelenben.S kihull szívemből a kárhozat, a magányos bélyegű bánat:A Város megváltotta magát és megváltott magának.Sebeiből felém ragyog a nem remélt bocsánat.Kihúnyt már minden villany és dereng a ködben a hit:Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.

Verseiből árad, hogy mindenki vigaszra szorul, senkinek sincs a zsebében a bölcsek köve, és az eső mindnyájunkat egyaránt veri. Tartózkodó eleganciával viselte az őt támadó irodalmárok szidalomkórusát. Gyakran érték fűszeres nedvekkel teli kritikák. Nem volt diplomataköltő, ahogy egy korabeli kritikus nevezte, aki csak rajtaütéssel akarja meggyőz-

versmondó

TANULMÁNYOK

12

TANULMÁNYOK

versmondó 13

ni a közönséget rejtett célzásokkal, valamilyen világnézetbe való beugratással, de közben távolról szemléli az olvasót.

Nem szeretett az árral úszni, úgy gondolta, hogy nem kell félni a korból kimaradni. Egyik versében így ír: „Adj bátor szívet és elmét, /Vígan kimaradni e korból!” A költészet-ben lelt igazi otthonra, hazára.Ő is a „baloldali álomlátás hajótöröttje” lett – ahogy Ignotus fogalmazott. Évekig igye-

kezett megőrizni a kommunista „Tant”, ahogy azt Bécsben megtanulta, melyről később azt írta: „a pokol útja jó szándékkal van kikövezve.” Tudta, ahol a stílussal baj van, ott a hata-lommal is, és ő is úgy tartotta, „nincs csodásabb valami az emberi dolgokban, mint az okok és a következmények láncolata.” Tudta, hogy a „szocializmus kiment a divatból”. Persze korábban ő is bedőlt a szocializmusnak, úgy gondolta, ő hivatott képviselni az új szocializ-must, aztán elmúlt az eufóriája. Nem állt messze, hogy a marxizmust ő is „egy szakállas agyrémnek” tartsa.

Kellemetlen és borúlátó természete volt, a hivatalban kuviknak hívták. Balsejtelme tompító hártyája vonta be az elkövetkezendő rossz előérzetét, de vallotta, küzdeni kell, nem hiába volt a bibliája Madách Az ember tragédiája című drámája. Nyílt és zárkózott volt egyszerre. A magasrendű gondolatok és a visszafogottság művésze. Ismerte a csend érté-két, a meghitt pillantok rögzítője.

Vas Istvánt elbűvölte Nietzsche gondolkodásának szikrázó merészsége, még akkor is, ha néhány megállapításával (állításával) nem értett egyet. Nietzsche megkerülhetetlen volt számára, aki átalakította görögség fogalmunkat, és megteremtette az ember vadonatúj mítoszát,megalkotta a vallástörténet új útját. Gyakran kereste gondolatainak megerősítését nála.

Kénytelen volt odafi gyelni a világra, mert nem tehette meg, hogy nem fi gyel oda. Meg-szólította a sors. Tisztában volt vele, hogy mi, magyarok értékes kultúrát örököltünk. Vas István is úgy gondolta, hogy a változó korszellem mögött ott rejtőzik a magyarságtudat szelleme, ami szembefordult a barbársággal. Ez a keresztény, nemes szellem segített élet-helyzetünket felfogni. Keleti jellemünk ebben találkozik az európai kultúrával, ami Krisz-tus elveinek logikus alkalmazásán alapul.Ő is megszervezte a maga irodalmi életét. Műveinek lényege a folyamatos elbeszélés,

ahol nincsenek fölösleges megállók. A szöveg a versritmussal szigorú szövetségben a lé-nyeget mondja el. Verseivel nem szórakoztatni akart, hanem mint a régi görög színházak, a lélek felüdülését, a szellem felemelkedését kívánja szolgálni. Elveti a modorosságot, a híg és olcsó szellemességet, a léha formákat, a felületességet. Tudta, mi nem tartozik az el-mondható történetek közé. Nem bújt rejtjeles képek spanyolfala mögé. Nem mulattatni akart, hanem a nyárspolgári kátyúból akarta kimozdítani olvasóit, hogy az igaz szépséget pillanthassák meg. Művei a lemondás katarzisát jelentik.

Nem volt Xerxes, aki megkorbácsoltatta a tengert, mert az nem úgy hullámzott, ahogy az neki tetszett. Ő inkább magát büntette, mert nem tudott szakítani azzal ábránddal, hogy a mű kötelezi a művészt. Ebből vett lendületet. Szembe tudott nézni azzal, hogy nem fo-gadták el a kritikusok, és legszebbnek vélt verseit becsmérlik. A dicsérő kritikák is inkább zavarba hozták, mint megelégedettséget jelentettek volna számára.

Húszévesen eldöntötte, hogy konzervatív költő lesz, aztán kiderült számára, hogy a kor-szerűtlen klasszikum keresője lett. Mestere lett a rímelésnek. A zárt verstani formák között

tudta legjobban kifejezni azt, amit a világról mondani akart. A formák magabiztos ura volt. A sors neki is „elébe tárta”, amire a költőnek szüksége van. Élete minden fordulata csiszolta gondolatait, stílusát. Értett a dísztelen és az egyszerű szövegekhez, de otthonosan mozgott a mély, fi lozófi ai gondolatok kifejezésében is. Izgatták a „tegnapi asszonyok” és a „vándor idő”.

Rapszódia egy őszi kertben

Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted,Későn süt fel a nap, hamar homálylik,Elfagytak, feketednekNapraforgóid, dáliáid,Még nyílnak, őszien égnek – már nem sokáig –Napszomjas, késő helianthusok:Az elmúlásból is itt körül az világít,Ami nekünk meg nem adatott.

Piroslik már a kis meggyfád – milyen lesz,Ha jön a nagy esőzés hirtelen?Szebbek a rőt levelek, ha kerengnekNedves szelekben is tündérien.Már várja a nemes, növényi sejtelemNovemberi esők verését:Itt győzni fog minden enyészetenA szépség.

Magunkra gondolok – a szívre, a gyomorra,Nem a haláltól félek, féltelek.De miért kell nekünk magunktól undorodvaMegérni – ha megérjük – a telet?Szépségben boldogult virágok, levelek –S ha holdba, csillagokba ér az ember,Csúnyán közelítő telében mire mehetEzzel a földi förtelemmel?

Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünkÚj és új szépség akkor is, ha pusztul.Meglátjuk most, hogy mit szereztünkBőrön, beleken, szerveken túl?Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul,Most vívj, most védd magad,Míg végső hódításra el nem indulA sejtjeinkbe zárt tudat.

versmondó

TANULMÁNYOK

14

Hát lett-e tízezer éveken átSzépség, ami nem a miénk?Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág:Eltenni télire a fényt?Nincs miért adnunk a szerényt:Még csúf estünkben is több szépségünk marad,Mint amit valaha pompáztak elénkVirágok, madarak.

Mi más értelme van az időben a szépetHalmozni, ha nem ez,Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet,Akkor is szép lehess?Nem tréfából teremtett tartós és nemesSzépséget annyi mesterünk és ősünk:Azért, hogy te is vele védekezz,Míg alantas elmúlással vesződünk.

Mit tud a virág, mit tud a tenyészet?Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek!Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépetAz emberi évezredek,És mindig te leszel, és mindig én leszek,Holdban, Marson, ki tudja, hol,Míg meg nem leljük azt a képletet,Nem nyughatom s nem nyughatol.

És új energiává lesz a múló időS új csillagmáglyát gyújt meg érted,S vígasztalóvá lesz a rémítő,S mindent meglátsz, mindent megértek,És érthetetlen szenvedésedHétszer boldog szépségre válik:Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lettNapraforgóid, dáliáid.

Szép, egyszerű magyar nyelven fogalmazott, költészetének fő ereje a harmónia, ami szókimondással megy eseményszámba – írta róla Weöres Sándor, mikor költészetének lé-nyegi alapvonásait elemezte. Versépítményei robosztus vázára nem apró gondolatokat, megjegyzéseket tesz, hanem súlyos mondatokat. Erős vonásokkal rajzolta versei alapjait, legjellemzőbb gondolatait. Ismerte a világ magától értetődő igazságait, és tudta: önural-munk a legfőbb kincsünk.

Elkülönülésében reménytelen-analitikus művészi attitűdöt követett, amely a dezilluzio-

TANULMÁNYOK

versmondó 15

nizmusból fakadt mint egy újromantika. Már nem hitt az egyenes vonalú fejlődés szüksé-gességében. Ok-okozati összefüggésben jelenítette meg a fi kcióit. Az összegzések híve volt, egybefonva a magánéletet, az irodalmi életet és a történelmet. Múltja fölé hajolt, hogy kibogozza a dolgokat, az emberi viszonylatokat. Az utóbbi területen mélytengeri kutató volt, akinek ez a viselkedésére is hatással volt.

Végezetül álljon itt Megyek című verse, amely az egyszerűség és a lélekbemarkoló val-lomásosság példája.

Megyek

Az élet ha elengedIndulni készen állokVörös bor és fehér borSokszor folyt poharamba

Ez is volt és az is voltKínból üdvözülésbőlUram eleget adtálMegyek ha elbocsátasz

A művet kései versei között találjuk, az Anakreoni dalokból való. Itt is a görög forma adja a keretet. Tartalma az öregség és a halál. Központozás nélkül írta, lágyan futnak egy-be a szavak. A megszólított az Élet, itt ő a Teremtő, a legfelsőbb hatalom. Ha ő elengedi az embert, nincs apelláta, hiába szeretnénk még maradni a földön, hiába minden fohász: in-dulni kell. Túl a kínokon és üdvözüléseken, menni kell, ha az Élet elbocsát. Vasnál sincs sehol egy ellenkező szó, pedig még szívesen töltene bort a poharába, bár ebből is folyt elé, de beletörődötten szól és megy.

Vas István is azok közé tartozik, akik igazolják, hogy a magyar irodalom sem lett, mint a tenger vagy az őserdő, hanem elszánt férfi ak teremtették tudatos munkával.

Novák Imre

versmondó

TANULMÁNYOK

16

TANULMÁNYOK

versmondó 17

Levél a túlvilágra

Már negyven éve, hogy utolszor átkaroltuk egymást (Egyébként először is, azt hiszem: Még nem volt divat férfi ak között az ölelősdi), Én elfordultam csüggedten, te ott maradtál, Mert nem és nem akartál csalni, bújni, Lesz, ahogy lesz, ahogy Isten akarja – mondd, Negyven év múlva már bevallhatod, Hogy gondoltál-e gondolattalan A nagy versekre, amiket megírsz majd. Megérte, mondd? Tudom, neked megérte A költészetért keresztre feszülni És feltámadni versekkel rakottan. Vagy írtunk-e szebb verseket azóta Mi, akiknek megadatott a vénség? De te, Miklós, nem fogsz megöregedni, Ma is fi atalon s beszennyezetlenül jársz Azon a megharcolt meredek úton Amaz Ország felé, amelyben sose csalódtál. Érvényesebb jel nem került kortárs útlevelére: Megszáradt sárral kevert vér a hiteles pecsétje, S ezt nem vonhatja vissza senki semmi módon. Menj hát, Miklós, előttünk, per saecula saeculorum.

Radnóti Miklós - Nem menekült

Egy mai szózatról…

Turczi István – korunk rendkívüli egyénisége. Aki csupán olvassa verseit, prózáját, az is felismeri, hogy egy sokoldalú, vibráló személyiségű alkotó munkája van a kezében, mely az olvasás élményén túl valami többletet, felejthetetlen nyomot/élményt hagy maga után, gondolkodásra késztet.

Turczi István hosszú évek óta fáradhatatlanul dolgozik; ír, bemutat, szervez, fi atal író-kat-költőket gyűjt maga köré, néhány ígéretes tehetség indulását segíti, követi. Jelentős részt vállal a mai irodalom feladataiban, a könyvkiadásban.

Felnőtt férfi ként élte meg az elmúlt húsz évet, annak társadalmi eseményeinek ismere-tével, melyek – mint mindenkiben, aki gondolkodó ember – benne is különböző hatásokat váltottak ki, és maga is igyekezett a történések tömegének egyre impulzívabban változó helyzeteiben megőrizni az egyéniségét és az emberségét. A Hazádnak rend első olvasásra annyira sodró költemény, hirtelenjében annyira sokat mond, hogy megdöbbenést kelt, és a megdöbbenés szinte gyanakvásra késztet: hátha nem is mond semmit ez a vers? A sok közlés eléri, amit a költő a versben a társadalomról ír: végül is „csönddé tömörül”, amiről itt szó van. Erőteljesen – és elkerülhetetlenül – rányomódik még az a hatás is, amely talán a megbotránkozásé: micsoda dolog újrafogalmazni vagy átírni a Szózatot...?

Az első sorra bennem – aki szintén át- és megéltem az elmúlt két évtized történéseit – valamiféle felkaccanás volt a válasz. „Hazádnak rend: sokba kerül” – a mi mibe kerül személyes tapasztalatai nyomán –: sokba bizony, mondanám rögtön rá, egyetértve a szer-zővel; ha ugyan volna valaki, aki kettőnk egyetértésén túl választ várna erre a kijelentésre.

A Hazádnak rend saját életet él, nem lehet csak úgy letenni, ismét el kell olvasni, és a megdöbbentő hatás után számtalan, az egész verssel és azon belül az egyes versszakokkal kapcsolatos értelmezést hív elő.

Most jöjjön a vers értelmezése, vagy ha úgy tetszik, elemzése:

Hazádnak rend„Áldjon vagy verjen”Vörösmarty Mihály

A Hazádnak rend mind a tizennégy versszakában híven követi a Szózat sorainak szótag-számát: 8, 6, 8, 6; rímképlete: x a x a és jambikus lejtése szintén. Árad a vers, megállítha-tatlanul, és ahogy a Szózat, úgy a Hazádnak rend egy-egy versszaka, mondanivalóval egy-befogható egysége is egyre gördül tovább, egyik elem a másikba kapaszkodik, egy-egy újabb gondolat mintegy az előzőből választódik ki.

Hazádnak rend: sokba kerül.

– A kezdősor a fennmaradás lényegére mutat rá, ami egymással összefügg; a rend és annak fenntartása egymással összefügg, „sokba kerül”. Az erre fordított anyagi és emberi gondoskodás minden nemzet alapvető fennmaradásához szükséges – rend nélkül a társa-dalom felbomlik, a rend nem csupán a pénz, hanem a kiművelt emberi gondolat, mely

versmondó

TANULMÁNYOK

18

szintén nagy, hosszadalmas anyagi-emberi befektetési folyamat eredménye. Ez az első mondat felidézheti még a „rend a lelke mindennek” mondást is; meg azt a fi zikai tényt, hogy a mag atomi, molekuláris szintjén minden csak rendben tud létezni, működésének rendjét átlépve megsemmisül, már nem az, ami a rendben volt.

– József Attila verseiben gyakran ismétlődik a rend gondolata: „Míg megvilágosul gyö-nyörű / képességünk, a rend” (A város peremén); „Itt pihensz, itt, hol e falánk / erkölcsi rendet a sánta palánk / rikácsolva örzi, óvja” (Elégia) „Koldulsz? Betörsz? A rend lecsap rád – / itt állsz és ott ül a haszon” (Haszon)

Ha dícsérsz, átkozol,elszámolással nem csupánmagadnak tartozol.

– A rend és annak az ára belső és külső elszámolást kíván, amiben egyszerre jelenhet meg a dicséret és az átok; ki-ki a maga szemszögéből, érdekéből választja ki, hogy mit és mikor átkoz vagy dicsér. Aki a fejlődés ellenzője, az a múltat, és legtöbbször a megszépí-tett, az emlékezet által átírt vagy épp a saját jólétben megélt múltját dicséri, és átkozza a változást, mely abból a régi, neki egyénileg kényelmes jólétből kizökkentené. Aki valami-lyen haladás érdekében az újat, a változást, a tömegekre, az országra ható változást tartja értéknek, annak inkább a múlt visszahúzó elemei, már nem időszerű, túlhaladott értékei/értéke lesznek átkozni valók, és a megtervezett és elért jövő a dicséret tárgya. (Közben felmerül a fausti paradoxon: ha egyszer megállítja az időt valami miatt, meg kell halnia… lelkét át kell adnia az ördög szolgálatába… – talán mert a rend nem nyugalom, hanem örök mozgás, örök egyensúlykeresés… mint mondjuk testünk homeosztázisának folytonos fenntartása.)

Van itt szégyellni pár dologa Dunatáj körül.

– A torlódott társadalom és az ezzel járó berendezkedés, holokauszt, önkényuralmak, ügynökösödi, soha be nem vallott társadalmi bűnök: vallások politikába avatkozása, tanu-latlanság, mélységes sötétség és a felvilágosultság hiánya, a tudatlanság álbüszkesége, mely nem akar tanulni, nem akarja a lelki fényt beengedni. Az a társadalmi réteg, mely mindig jelen van, mely folyamatosan és visszatérően más rétegek, csoportok árulója (a nagyapáik is azt tették, ők, akiknek unokái köztünk élnek…) …vagy a magasan képzett, rendkívül művelt rétegek felelőssége vagy épp közönye is ilyen szégyellni való dolog lehet…

Egy helyre hord mindent a szél,és csönddé tömörül.

– A meg nem oldott, nyíltan be- és meg nem vallott szégyellni való dolgok a csendben egymással összekapcsolódnak, átszínezik egymást; a csendben, a kényszerű vagy magunk vállalta (és ez a rosszabb!) csendben, mely inkább a csend egyre inkább áthatolhatatlan (képletes) falai mögé rejti a mindent, ez a „tömörülés” egyre inkább eléri a kritikus töme-

TANULMÁNYOK

versmondó 19

get, mely mindenre képes (akár az atombomba kritikus tömege). [Ismét József Attila szavai derengenek föl: „A múltat be kell vallani” (A Dunánál)]

Mindenki akkor tartható kézben, akkor válik eszközzé, zsarolhatóvá, ha a maga által felállított és hangoztatott értékek szöges ellentétben állnak a belső, eltitkolt egyéniségré-szekkel, cselekedetekkel. A szégyellni való dolgok az elhallgatásban „csönddé tömörül”-nek: ugyanúgy önsorsrontó programot írnak és visznek végbe, mintha a gyászreakció nem zajlik le; ha úgy élünk, hogy halottainkat nem engedjük el, és ezzel a rendkívül veszélyes lelkiállapottal saját magunkat is képesek lehetünk bármikor megsemmisíteni. Mert ha „Egy helyre hord mindent a szél, / és csönddé tömörül”, ez a csönd frusztrál, ambivalenssé tesz.

Ha visszanézel, láthatod,takarásban vagyunk.

– A külvilág, a nálunk fejlettebb és a mienktől eltérő kultúrák a „takarás” miatt nem látnak bele valóságunkba. Nem biztos, hogy a szemlélőket annyira érdekli a mi múltunk vagy akár jelenünk, hogy törődjenek ezzel a ténnyel: „láthatod / takarásban vagyunk”. De mi az, amitől takarásban vagyunk? – merül fel a kérdés. Az előző két versszak már mintegy megadta rá a választ: „Ha visszanézel” – utal itt erre. A látáshoz, a vizuális felismeréshez azonban vissza kell nézni. Feltételes kötőszót használ a költő, mert megadja a megszólított-nak (akit itt általános alanyként szólít meg, de valójában mindannyiunkhoz szól, mintegy kiszól hozzánk a versből…) a lehetőséget, szinte felkínálja, hogy ha akarsz: „láthatod”.

Ahol nem láthat, aki lát,még dolgozik agyunk.

– Az előző két sor végén pont van, mintegy jelezve, hogy az eztán jövő gondolatok ösz-szefüggenek, de mégis valahogy tovább lépnek. A takarás miatt a látó nem láthat, de a „még dolgozik agyunk” megállapítása inkább már pozitív színezetű a versszak két első sorához képest (és a két első versszakhoz képest is, hiszen egyik a másikból következőnek érezhető); feltételezi, hogy a belső munka, a legjellemzőbb, legmagasabb rendű emberi tevékenység nem szűnt meg.

Vissza nem ütni se könnyű.Fájhat az is, ez is.

– Ebben a versszakban mintegy kicsúcsosodik a második versszakban jelzett „Van itt szégyellni pár dolog / a Dunatáj körül.” gondolata; az itteni megállapítás: „Vissza nem ütni se könnyű” és az ezt követő latolgatás „Fájhat az is, ez is.” – bár nem mondja ki, hogy visz-szaüt, csak a lehetőségek egyikeként merül fel a vissza nem ütés; itt mégis a „csönddé tö-mörült” fi zikai-lelki fájdalmak, csalódások kiegyenlítését mérlegeli. Nem megy tovább, nem dönt egyik irányban sem, ezzel ambivalenciát tart fenn, de ennek feszültsége árán sem dönt az egyértelműen levezethető „Fájhat az is” mellett, hiszen már megmondta, előre jelez-te: a takarás mögött, ellenére, vagy épp abban, annak hatására (is): „még dolgozik agyunk” – tehát az ész, az értelmes ember számára elfogadott határokból nem lép/léphet ki.

versmondó

TANULMÁNYOK

20

Cserzi a bőrt, nem csak viszket:kis magyar nemezis.

– A vissza nem ütés meg a visszaütés közti örlődés fájdalma a felület eldurvulásával, tönkremenésével jár. Azzal, hogy a legkisebb fájdalominger kifejezését („viszket”) vá-lasztja, az állandóan és már oly régen meglévő társadalmi romlásra utal, mely itt a versszak záró sorával „kis magyar nemezis”-ként jelenik meg.

És annyi példabeszéd köztjutott már eszedbe,emlékeidből mit teszelfekete keretbe?

– Az előző versszakok a költőben, majd az olvasás során minden egyes olvasóban egyé-ni, különböző mélységekbe lerakódott emlékeket élesztenek fel, a kor jellemző beszédmód-jaiba belekeverve a saját emlékeket, melyekből kiválik egy-egy ma igaznak vélt/hitt emlék, mégpedig a saját maga által megélt múlt és jelen idővel át- meg átszíneződve. Hol van ezek közt a határ, ami elválaszt, mik a sikerek (ezek vajon milyen keretbe kívánkoznak, vajon a meditációk arany vagy ragyogóan fehér keretébe...), mik azok, amiket megsiratunk, meg-gyászolunk, amelyek annyira elvesztek, hogy csakis fekete keretben képzelhetők el? S va-jon a kor, melyben élünk, különböző szólamaival, példabeszédeivel mennyire járul hozzá, hogy az egyén emlékei közül – melyek persze elválaszthatatlanok a többiekétől (a társada-lom közösnek feltételezett emlékeitől) – melyek kerülnek a fekete keretes oldalra?

Itt voltál és nem leszel itt– történelemszünet.Majd hiányodból fi aidkiveszik részüket.

– A történelemszünet kifejezést Rózsa Endre (1941–1995., korán elhunyt költő, aki az ún. Kilencek csoportjával indult) használta versben a szocializmus idejére utalva, amely-ben szerinte nincs igazi feladat, nincs tétje a fi atal, elkötelezett szándékú ember cselekede-teinek, mivel (majdnem) mindent készen kap; amit pedig nem kap meg, azt elérni sem le-het. Turczi Istvánnak van egy verse, amelynek épp Történelemszünet a címe: ezt „– Rózsa Endre sorához –” ajánlással látta el. A Hazádnak rend című versnek ebben a versszakában a „történelemszünet” kifejezést legjobban Turczi István Történelemszünet c. verséből ösz-szeállított soraival lehet értelmezni. Íme:

„Peckeljük fel a reggel szájpadlását! / Legyen életszagú, benne szemetesek, kofák… ez az új világ is csak mintha volna… / Félnek színektől, fénytől, harangzúgástól: / nézd csak, lassan nézd az arcokat… / maszkoknak látszanak, de valódiak. …/ Egyszerű párbeszédek politikáról, / pénzről; ha szemét lehunyja, tengert lát… … / Ó, te, te, játszódó anyag emlé-kezete… / Nincs idő, mely üresebb s végtelenebb, / mint a két parti közé szorult, kibicektől, / káromkodástól hangos történelemszünet.”

– Túl azon, hogy a költő ezen versszakának sorát értelmezni merészeltem egy másik versé-

TANULMÁNYOK

versmondó 21

vel, ennek az hatodik versszaknak van még más mondanivalója is; belejátszik az értelmezésbe a kezdő sor „Itt voltál és nem leszel itt” ellentéte, de az ellentétek sora elkezdődik már az első versszaknál a „Ha dicsérsz, átkozol”, a harmadik versszak „Ahol nem láthat, aki lát”, a negye-dik versszak „Fájhat az is, ez is” folytatódó megfogalmazásával. Ezeknek a lehetőségeknek a latolgatása, a választás elé állítás olyan párbeszéd, melyben a költő önmagával vívódva beszél, mellyel az olvasót egyre a két lehetőség között tartva, szinte fokozva a választások közti dön-tési kényszert, erős érzelmi és értelmi hatást érve el. „Majd hiányodból fi aid / kiveszik részü-ket” zárja le a gondolatot, mintegy tényként közölve, hogy az ilyenfajta hiány nem pótolható, valami gyökérvesztést, egy soha be nem futható, ismét át nem élhető valamit kapnak részük-ként a fi ak, amivel együtt kell élniük, nincs más választási lehetőség: „kiveszik részüket”. Itt, a hatodik versszak végétől a további szakaszokban megváltozik a beszédmód – valami elmoz-dul. Eddig a múlttal való többszörös áttételes utalások alkották a mondanivalót, ami nélkül nem érne el a vers a következő egységekbe. Az első versszak megszólít, egyenesen az olvasó-nak (azaz most épp nekem) beszél: „Hazádnak rend: sokba kerül”, majd a harmadik versszak-ban ismét „Ha visszanézel láthatod”, és az ötödik versszakban szintén „jutott már eszedbe”, s ezeknek a kifele fordulásoknak a révén közössé teszi az olvasóval a versben a két és több lehe-tőség közti gondolkodást, önálló véleményt akar kimondani vagy kimondatni; ami ebben az esetben ugyanúgy nehéz, mint a versen kívül a hétköznapokban. Túl sokat kéne átszűrni, túl szerteágazó történéseket kéne egyensúlyban tartani egy határozott vélemény megalkotásához. Ez a hat versszak a költemény első felének tekinthető, mely az önazonosítás, a magunk kere-sése mellett nyughatatlan vibráló (rész)elemzése annak, ami „csönddé tömörül”-t, megállítha-tatlannak tűnő beszéd, mely belül annyira feszíti, hogy beszélnie kell róla, mégis tömörítve kell beszélnie – lehetne akár gyónás vagy hasonló —, hogy eljuttassa magát és az olvasót egy lehetséges katarzis felé. Katarzis? Lesz-e ilyen? Hiszen még annyi mindenen nem vagyunk túl, ami után már ez következhetne… A hetedik versszakban már változás mutatkozik.

Lásd, a hálátlan maradékúj fétisért kiált.

– Történt valami, vagy csak az idő múlt el, „a hálátlan maradék” azonban él, a költő bízik benne, hogy lesznek utódok, akik különböző fétiseket kívánnak. Vajon mik, kik lesz-nek ezek a fétisek? Új fétisek? Olyanok, mint mikor a politika a nemzeteket emeli fétissé; élő személy hatalmának fétise; kaszt-fétis, ahol a gazdagság hordozza azt, amitől a javak tulajdonosa is fétishez közeli állapotba kerül; vagy épp a teljes megvetése az anyagi világ-nak, valamely egyszerű életmód, vagy új hit? „Lásd” mondja, és itt ismét megszólítja az olvasót, rámutat valaminek a bekövetkeztére. Megjósol valamit. Megjósol? Vagy már a költő, Turczi István látja is ezt a maradékot a társadalomban új fétiseivel együtt?

Berzenkedhetsz, az utókornem differenciált.

– Vagyis az utókor ugyanúgy nem szétvált, nem elkülönült és nem megkülönböztethető minden berzenkedésünk ellenére (sem). Tehát mennek a dolgok tovább, az utókor mint társadalom, lesz, de nem a tapasztalatok felhasználásával… (de hát akkor mivel? Ahogy

versmondó

TANULMÁNYOK

22

eddig és mindig, forog a társadalmi időkerék...?) Elért a mondanivalónak szánt terjedelem a feléhez. A hetedik versszak átmenetet jelző sorai után három olyan sodró lendületű vers-szak következik, mely már egyértelműen a jövőkép felé visz.

Jönni kisszerű halálbólvissza kevés szóval.Posztumusz is gazdálkodnia kimondhatóval.

– Az, ami volt (és még változtathatatlanul van is) felismerése és összegzése folyamatában az erről való beszéd, gondolkodás töri meg a „csönddé tömörül”-t dolgok uralmát, melyek csak addig gátolnak és hagynak takarásban, míg nem kezdünk el beszélni róluk. Mint ahogy a titok addig veszélyes, míg ki nem kutatjuk, míg a külső felület mást mutat, mint az alatta lévő valóság. Ebből az emberi-társadalmi időhelyzetből visszatérve a szavak már nem sokat jelentenek. A téma – amint manapság mondják – túl van tárgyalva; „annyi példabeszéd közt” és után már a balladai tömörítés vagy az evangéliumi rövid lényegkifejtés kell, a posz-tumusz helyzetben csak erre van szükség. Aki megértette, ami megérthető, annak már nincs szüksége további önelemzésre. Ez az alapgondolata a következő két versszaknak.

Végképp nem törődni azzal,lesz-e még, aki ért,szöveghűséggel fi zetniélethalálodért,amíg van, ki e sorokatolvassa, vagy rója.Annak, hogy így lesz-e mindig,nincs megmondhatója.

– Az idézett két szakasz közül az első vesszőre végződik, a második pedig nem kezd új, önálló mondatot. Végső leszámolás a gyötrő, szégyellni való tényekkel (melyekben passzív résztvevőként is, de ott voltunk, benne élve a korban), a robbanás közelire tömörített csend uralmának megtörése után a „költő” már nem keres mindenáron értő elmét, „vevőt” az írásra, már nem törődik vele, egyúttal kétkedik is abban, hogy egyáltalán a jövőben lesz-e ilyen. Most az a lényeg, hogy „amíg van, ki e sorokat / olvassa vagy rója”, az a valót kapja, hisz a költő „szöveghűséggel” akar „fi zetni” az élethalálért, kiszólva ismét a versből: „élet-halálodért”, de az élethalál szó takarásában (hiszen volt már szó „takarásról” a vers ele-jén…) ott rezeghet a haldoklás, a szellemi elhallgatás okozta haldoklás, illetve a társada-lom haladásának megtorpanása miatti szellemi haldoklás (is).

– Itt, a tizenegyedik versszakban mintha ismét fordulóponthoz érne a vers. A „Lépések sehováiban” (mely a Kettős látás c. összeállítás X. darabjában a Pneuma spirituális c. ver-sében is benne van) felidézi a harmadik versszak „ahol nem láthat, aki lát” (ez a kifejezés előfordul a Kettős látás c. összeállítás XII. darabjában, a Lélekmetsző Jack c. rövid próza-versben is) által kifejezett ambivalens érzést, melyhez a részbeni feloldást ott a szellemi munka: „még dolgozik agyunk” adja meg (mely láthatatlan és kívülről ellenőrizhetetlen!).

TANULMÁNYOK

versmondó 23

a lépések már fi zikai mozgást sejtetnek, valami tényleges elmozdulást, ami lehet akár hely-ben járás, céltalan körök mentén lépkedés, de mindenesetre mozgás.

A diófa mint természeti tényező, a maga nagyságában, hatalmas lombozatának jelentő-ségében archaikus hatású, és ez a „diófa-halk remény” nem lehet olyan kicsi, bármennyire halk, hiszen a fa, melyet szimbólumként odaképzelhetünk (mindenki a saját emlékeiben élő diófáját) saját magától szabályos és sokéves növekedés után kifejlesztett koronáján érlel és ad termést. (A dió mint érett, hasznos termés Turczi István Közeledik című vesében „Megtörtük a diót” fordul elő)

Lépések sehováibandiófa-halk remény.Az nem lehet, hogy itt a vég.

– Az eddigi összegzés, felismerés után most a vég megtagadása következett el ebben a sorban. A mozgás már a lépésekkel valahogy elindult, majd azonnal ez a megállapítás, felismerés hangzott fel.

Kezdődjön el a fény!

– Képletes felszólítás, aki érti, egyetért vele. Eddig nem volt szó kifejezetten a sötétről, legföljebb a szavak mögött lehetett érteni. Az irányváltás a fény felé fordulással kezdődik, a költő felszólításában olyan, mintha azt mondaná vele, hogy végre legyen rend és élhető világ.

– A tizenkettedik versszakban megállíthatatlanul elindul a jövőkeresés, „hol a kéz, mely / teremteni képes?”, mely megérti a felsőbb hatalom rendelését és cselekszik. A „bőven adni” mögött szinte hallani a „jó kedvvel, bőséggel”-t a Himnuszból, amire azonnal ráfelel a Szózat befejező sora: „Itt élned, halnod kell”. Míg a Szózat utolsó versszakai a sorsba való beletörődést és a hazából való el nem mozdulást fejezik ki, addig itt, a Hazádnak rend-ben a befejezés felé haladó verssorok egy másféle szemléltető és más korban élő költő remény-kedését fejezik ki a pozitív változásokban.

De hol van, mondd, hol a kéz, melyteremteni képes?Megértést bőven adni azégi rendeléshez.

– Ez a két látomásos versszak lendületesen viszi végig a megkezdett gondolatot; a „..hol a kéz, mely / teremteni képes?” talán nem is csak képletes kérdése után a két utolsó vers-szakban a kéz szó megismétlése nélkül jelen van a kéz, a „gyerektenyér” a kéz részeként a még tiszta, „teremteni képes”jövő generációjának a tenyere. (A teremtés sokáig csak az Isten képessége volt.) Ez a két versszak a tizenkettedik versszak gondolatának továbbvivő-je és a vers lezárása. Itt a költő saját pozitív szemléletű egyéniségéből fakadó jövőképe magával ragadó lendülettel viszi a verset a befejezésig. Ismét kiszól a versből: „homlokodig elér /Megérint puhán, fehéren, / mint egy gyerektenyér” –; érdemes felidézni saját emléke-inkből, milyen megfogalmazhatatlan és mindent feledtető, ha kisgyermekünk puha, fehér

versmondó

TANULMÁNYOK

24

tenyere arcunkhoz ér. Ez a költő által megfogalmazott puha és fehér tenyér, mely még a tisztaság fehérségét tulajdonságaként hordozza, nem csupán kellemes érzéseket vált ki. „És érintése arcodon / súlyával megmarad” – a jövő generációjának puha fehér keze azt a súlyt hagyja arcunkon, ami a felelőssége a mostani felnőtteknek, hogy ez a kéz valóban eljusson oda, hogy annak legyen a keze, „kéz, mely / teremteni képes” – kérdőjel nélkül kimondva a „teremteni képes”-t. Ez a remélt és hitt kéz többirányú fejlődést is kínál, ujjai szétnyílnak, a választás lehetőségének ígéretét hordozva.

Ha álom holdfény-batáron:homlokodig elér.Megérint puhán, fehéren,mint egy gyerektenyér.És érintése arcodonsúlyával megmaradlassan szétnyíló ujjaiígérete alatt.

TANULMÁNYOK

versmondó 25

Vörösmarty Mihály hazafi as ódáinak legismertebb darabja a Szózat, melyet olyan körülmé-nyek között alkotott meg, amelyek nagy, gyökeres társadalmi változások bekövetkeztét ígérték, de nem vezettek célhoz. A Szózat erkölcsi felszólítás, buzdító beszéd, melyben a végső kicsen-gés ma talán kissé komornak hat, mégis a jelenben (az 1830-as évek jelenében) bízik. Szerkesz-tése során Vörösmarty ismét és ismét megszólítja az olvasót, indokolja, amit mond, a megszó-lítások sorával közvetlenséget ér el, mindannyiunk ügyévé teszi, amiről beszél. Jellegzetes benne a reformkori szóhasználat, fogalmazásmód. Szerkezeti egységeit legtöbben ismerik, ezért itteni részletezése fölösleges. Turczi István Hazádnak rend című verse többszörösen is szokatlan, meglepő. Eddig még senki sem merészelte a Szózat hatását „újra” kihasználni, még-pedig úgy, hogy egy mai versben annak témavilágát a rím- és a szövegszerkezet azonosságával, azonos versszakszámmal, sőt az olvasóhoz-hallgatóhoz forduló beszédmód alkalmazásával szólaltatja meg. Turczi István benne él a mában, átéli a rendszerváltás óta állandóan változás-ban lévő társadalom eseményeit, közéleti ember lévén nem tud és nem is akar elzárkózni; a már-már naponta megújuló, sokszor egymással szöges ellentétben álló események forgatagá-ban igyekszik megtartani saját belső értékeit. A vers elején, a megállíthatatlan kibeszélés után, az ötödik versszaknál változik a beszédmód, ahonnan a jelen feladatai felé mutat, elszakadva a múlt megtörtént és még meg nem változtatható eseményeitől, majd a tizenegyedik versszakban ismét tovább lép, s ettől fogva már egyértelműen a jövő felé fordul. A Hazádnak rend című versével egy mai, a Szózatnál pozitívabb kicsengésű „szózatot” alkotott meg. A Hazádnak rend köztudatba kerülése után remélhetőleg nem kezdenek el sokan és sokféle „szózatos” mintájú verset írni: ilyesmivel csak az próbálkozzon, akit költői és emberi előélete igazol. Rendkívüli mélységű, beért belső munkára van (volna) szüksége, melynek mibenlétét talán a Turczi Ist-vántól alább idézett rövid prózaversével lehet megvilágítani:

Fetykó Judit

versmondó

TANULMÁNYOK

26

TURCZI ISTVÁNA változás memóriája

(A Kettős látás c. összeállítás VIII. darabja)

Ha elfogadod, hogy az ismétlődés a változás memóriája,képessé válhatsz ritmizálni megfi gyeléseid. Tevékenytökéletlenséged formát nyer így, ha értelmet nem is.Megtanulhatod parcellázni az emlékeid. Elgondolhatszvalamit, ami aztán persze más lesz. Mint egy elblitzeltháború. Gyakorolhatsz, amúgy sem árt; szervezz tükröketa soron következő mozdulathoz. Szívós munkávalmegsokszorozhatod az önmentő repertoárt. Csak beljebb,egyre beljebb, és fi gyelj a metronómra, ha kiesnél aritmusból, kezdheted elölről. Sokáig tart, amíg mindenvisszakerül a helyére. Ha elfogadod, hogy az ismétlődés aváltozás memóriája, képessé válsz ritmizálni tévedéseid.

Pilinszky János - Betűk, sorok

TANULMÁNYOK

versmondó 27

Hazádnak rend: sokba kerül.Ha dicsérsz, átkozol,elszámolással nem csupánmagadnak tartozol.

Van itt szégyellni pár dologa Dunatáj körül.Egy helyre hord mindent a szél,és csönddé tömörül.

Ha visszanézel, láthatod,takarásban vagyunk.Ahol nem láthat, aki lát,még dolgozik agyunk.Vissza nem ütni se könnyű.Fájhat az is, ez is.Cserzi a bőrt, nem csak viszket:kis magyar nemezis.És annyi példabeszéd köztjutott már eszedbe,emlékeidből mit teszelfekete keretbe?

Itt voltál és nem leszel itt – történelemszünet.Majd hiányodból fi aidkiveszik részüket.Lásd, a hálátlan maradékúj fétisért kiált.Berzenkedhetsz, az utókornem differenciált.

Jönni kisszerű halálbólvissza kevés szóval.Posztumusz is gazdálkodnia kimondhatóval.Végképp nem törődni azzal,lesz-e még, aki ért,szöveghűséggel fi zetniélethalálodért,

amíg van, ki e sorokatolvassa, vagy rója.Annak, hogy így lesz-e mindig,nincs megmondhatója.

Lépések sehováibandiófa-halk remény.Az nem lehet, hogy itt a vég.Kezdődjön el a fény!

De hol van, mondd, hol a kéz, melyteremteni képes?Megértést bőven adni azégi rendeléshez.

Ha álom holdfény-batáron:homlokodig elér.Megérint puhán, fehéren,mint egy gyerektenyér.

És érintése arcodonsúlyával megmaradlassan szétnyíló ujjaiígérete alatt.

TURCZI ISTVÁNHazádnak rend

„Áldjon vagy verjen”(Vörösmarty Mihály)

versmondó

EMLÉKEZÉS

28

„…láng legeli a világot!”

Utassy Józsefről(Ózd, 1941. március 23. – Zalaegerszeg, 2010. augusztus 27.)

Utassy József rendhagyó ember volt. Olyan ember, aki az élet minden percére, minden megszokott vagy szokatlan helyzetére rendhagyó válaszokat adott. Ezek a válaszok – leg-többször rövid, erős gondolkodás után – igen mélyről érkeztek, és nagy energiával törtek ki belőle. Csaknem mindig indulatosan fogalmazott, és szavai nemegyszer saját, fékezhe-tetlen nevetésébe fulladtak. Sokszor látszólag nem is arra vonatkoztak, amire kellett volna. Nagy mesélő volt, mondatai általában lóugrásokban közlekedtek, elhallgatásokkal, célzá-sokkal, szóviccekkel nem fukarkodva szórakoztatta társaságát. Egy-egy „svédcsavarral”: metaforával, szójátékkal tágabb, bonyolultabb összefüggésbe állította a dolgokat, mint azt a kérdező, vagy az esemény többi résztvevője a maga hétköznapi észjárásával várta volna. „Dzsó” szerette ugratni a társaságot, amely körülvette, szerette zavarba hozni, lerohanni az őt kérdezőt. Szerette, ha a másik „veszi a lapot”, érti, hova akar kilyukadni. De azt is élvez-te, ha a hallgatói nem tudták megfejteni a szavaiban, „a sorok közt” rejtező két- vagy több-értelműségeket, célzásokat, amelyek hol valamely közismert történetre, tanra, versre, po-énra vonatkoztak, hol meg saját mítoszára, „utassyádáira” nyúltak vissza.

Kiszámíthatatlan volt? Nem. Utassy József volt. Kiszámíthatóan, mindig. Ami vele megtörtént, amit az ember tőle hallott, az biztosan nem történhetett volna meg mással, és nem mesélhette volna el senki más. És ami bárki mással megesett, az ugyanúgy biztos nem eshetett volna meg ővele. Nem számított neki, hogy más mit mond, mint vélekedik, ő a véleményét fegyverként forgatta, és sem Világosnál, sem sötétnél le nem tette. Ha nem akart valahol konfl iktusba keveredni – mert rendszerint belekeveredett –, inkább el sem ment oda. Ennyi „okosságot”, ravaszságot megengedett magának. A nyolcvanas évek ele-jén egy írószövetségi összejövetelen valamilyen bizottságba, talán az írószövetség elnöksé-gébe jelölték. Utassy, ahogy meghallotta, nagyot kiáltott: „Visszautasítom!” Szerettük vol-na rábeszélni, hogy csak vállalja el, de a mindannyiunkból kirobbanó nevetéstől nem tudtuk. Eleve elrendelésnek tűnt, a nevéből is következett, hogy az ilyesmit neki vissza kell utassytania. Őszintesége is zavarba ejtő volt. Sok humorral, iróniával, öniróniával a legkényesebb

dolgokat is el tudta mondani – szóban is, verseiben is –, önmagáról és betegségéről is. Olyan szabadon beszélt, úgy sarkította ki, túlozta el, ecsetelte mások előtt a beteg öntudat-tal elkövetett dolgait, hogy az ember egyszer csak azon vette észre magát, hogy vele nevet a kétségbeejtő történeteken. Miközben tudtuk, hogy mindez mekkora fájdalmat okoz, min-den visszaesés milyen végzetes gondolatokat ébreszt a költőben, és milyen próbatétel kör-nyezete, családja számára.

***

A budapesti ELTE bölcsészkarán 1961 őszén indult a magyar-népművelés szak. Az első évfolyam hallgatói közül többen is írtunk verseket: csoporttársakként kezdtük az egyete-met Utassyval és Oláh Jánossal, a következő évben ugyanerre a szakra vették föl Kiss

EMLÉKEZÉS

versmondó 29

Benedeket, Szigethy Gábort is. Tudtuk Utassyról, hogy költő, de verseit az első évben még nemigen mutatta meg senkinek, nem járt az alkotókörbe sem. Ám sajátos viccei, szokatlan, feltűnést keltő öltözködése miatt ismerte őt mindenki. Nem arról volt szó, hogy szakadt ruhában ment volna színházba vagy vizsgára. Ennél átfogóbban volt ő rendhagyó. Egyszer vizsgaidőszakban például, egy kemény, fagyos reggelen a bölcsészkari könyvtár egyik emeleti, Váci utcára néző ablakánál ültem és tanultam, amikor megláttam Dzsót egy szál fehér pólóban, jellegzetes bordó svájci sapkájában az épület felé közeledni. Felhőkben szállt fel a lélegzet, olyan hideg volt, rajta meg a hosszúnadrág fölött csak egy rövid ujjú, nyári póló. Talán kiugrott cigarettáért, és most ért vissza. De nem, ráérősen jött, majd meg-állt a B épület kapujához vezető utacska sarkán, pont az (egykori) könyvtár (egykori) bejá-rata előtt. Épp ráláttam. Ott állt saját lélegzete párafelhőjében jó félórán keresztül. Először azt hittem, vár valakit, de aki elment mellette, hiába köszönt rá, nem válaszolt senkinek, elfordította a fejét, mintha nem ismerne senkit, mintha nem is ő állna ott. Nem lehetett kellemes ilyen lenge öltözékben a ritkán érkező járműveken elkecmeregni a kollégiumtól idáig, hogy-hogy most mégsem igyekszik a fűtött egyetemi termek védelmébe jutni?

Talán tüntetett a tél ellen. Vagy dacolt, megmérkőzött a téllel. Világéletében későn kelt, de olyan későn, hogy az már későnek sem volt mondható: kora

délután, egy óra, két óra tájt. Egyetemistaként akkor is csak azért, hogy még épp elérje a menzát, ami 3-kor zárt. Ha nem volt ebédjegyem, ilyen későn jártam enni én is, mert men-za végén, ha maradt, levest és krumplit, főzeléket feltét nélkül „csak úgy” is lehetett kapni akkoriban. Mikor elhagytuk az éttermet, a konyhás nénik már nagyjából végeztek a mo-sogatással, nagy edényekben hordták ki a maradékot, ami moslékként végezte valahol. Egy alkalommal a lépcsők előterében futottunk össze velük, a néhány későn távozó diák a két fehér ruhás, fejkendős, megtermett asszonnyal, akik egy nagy alumínium lábost vittek épp kifelé az összeöntött étel tetején úszó egész vekni kenyérrel. Utassy felkiáltott: „Fogadjunk, hogy ha ráállok a kenyérre, nem süllyed le alattam! Járni tudok a moslék te-tején, mint Jézus Krisztus a tengeren.” Egyik évfolyamtársunk elvetemült mosollyal vála-szolta: „Jó, fogadjunk! Fizetek egy húszast, ha nem süllyedsz el!” Az asszonyok nevetve tették le elénk a majd egy méter átmérőjű lábost, amelyben talán a bableves volt a megha-tározó elem, annak a tetején úszott az egész kenyér. Megpróbáltam megakadályozni a fo-gadást, lebeszélni róla Dzsót, de nem lehetett: „Fogadjunk, hogy nem süllyedek el. Meg-állok a kenyéren!” Fulladozó röhögések közepette, azon félcipősen, hosszúnadrágosan rálépett a sűrű ételmaradék tetején úszó veknire, amely felbillent és kicsúszott a lába alól. Hajladoztunk, forogtunk, sírtunk a szűnni nem akaró, görcsös nevetéstől, Dzsó is, a kony-hás nénik is, akik végül gondjukba vették a moslékon járni akaró új Krisztust és lemosták róla a lemosni valót.

Zseni volt? Ha tudnánk pontosan, mit jelent ez a szó, válaszolhatnánk a kérdésre. Így csak néhány, más kategóriába nehezen beleférő jellemzővel járulhatunk hozzá a felelethez. Valóban tudta azt is, amit sosem tanult. De ebben sem lehetünk biztosak. Bár az egyete-men, a kollégiumban ritkán és kevesen láttuk őt tanulni, mégis sokat tudott, mindig, még betegen, kórházi bezártságai idején is meglepően tájékozott volt. Igen sokat olvasott és kevésből sokat értett, élénk volt a fi gyelme, jó volt a memóriája, éles volt, vágott az esze.

***

versmondó

EMLÉKEZÉS

30

Utassy József már apró gyermekként levethetetlen keresztet kapott az élettől: „Amikor apám elesett, én akkor tanultam járni. Anyámnak a gyászkendőn is átijedt az arca: mi lesz most velünk.” Az Ózdon született, Bükkszenterzsébeten gyerekeskedett, Egerben érettségizett költő 1961 őszén iratkozott be a budapesti ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar-népműve-lés szakára. Noha nemigen sikerült még publikálnia írásait, már ekkor is érett, szép versek la-pultak táskájában. Lázas indulatok jellemezték: ifjúkora egész hevével lázadt sorsa ellen: „Csak ácsorgok a Nagy Szavak körútján! / A kirakat csörren tekintetemtől. / Az árak bércein el-eltűnődöm. / Belátni onnan múltam és jövendőm. // Zörgő csontváz-apám itt jár előttem! / Bukdos, selymek örvényében fehérlik, / és közénk áll a Nagy Szavak körútján, / ha vállon ver egy veterán Vezércikk.” (A Nagy Szavak körútján, 1967.) Nemcsak a szülőföld világából való kiszakadás és a nagyvárosi lét kihívásai tették próbára, de tudta, érezte azt is, milyen tétje van a költői felelősségvállalásnak: „Maradtál volna a felvégben inkább! / Nem perzselné talpadat most a szószék. / Palócföldön porosodó faludban / pofozkodnál az asszonynak valóért.(…) // A csodaszarvas igazságot űzöd. / Verejtékes vágtád micsoda hajsza! / Ha el nem éred, érte fogsz kimúlni, / ha meg eléred, úgylehet, miatta.” Alig hat-nyolc esztendővel az 1956-os forradalom leverése után, a politika szemében megengedhetetlennek számított ez az igazságot kereső hang. Nem csoda, hogy pályája nehezen indult, verseit nem közölték az újságok, folyóiratok.

Ezekben az években, a bölcsészkar folyosóin, kollégiumi szobáiban kötött életre szóló szövetséget fi atal társaival, a közösen szerkesztett Elérhetetlen föld című antológia költői-vel, a Kilencekkel, és itt talált rá későbbi feleségére, Horváth Erzsébetre is.

1969-ben, több éves elutasítás után végre megjelenhetett az általa is nagy ambícióval összeállított antológia, és ezzel szinte egy időben a Magvető Könyvkiadó publikálta Utassy József évek óta elfektetett önálló kötetét is. „A könyvesboltokból hamar elkapkodott első kötet – ebben aztán osztozott a többi is! – a Tüzem, lobogóm! versei egy nemzedék zsebé-ben rongyosodtak, mint a néhai diákokéban Petőfi kötetei, ezek a ‘rongyos vitézek’“ – írja sikeréről költészetének értő méltatója, Vasy Géza irodalomtörténész.

Az olvasóközönség azonnal szívébe zárta a fi atal költőt, s a Zúg március című vers Petőfi t ébresztő sorai hamar szállóigévé lettek: „Szedd össze csontjaid, barátom: / lopnak a bőség ko-sarából, // a jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy?!” Az Ember az őszben című verse hallatán is sokan felemelték a fejüket és tanulták meg kívülről: „…tréningezik ve-lem a terror, // ördögszekerek után köttet; / csúfolja testemmel a Földet.” A politika viszont nem tűrte az Utassy költészetében rejlő kihívást, így történhetett meg, hogy az első kötet sikere el-lenére is második verseskönyvének megjelenésére nyolc évet kellett várnia. Ez a várakozás végzetesnek bizonyult az amúgy is szertelen, lobbanékony alkatú fi atal költő számára. 1974-ben túlfeszített idegrendszerét megtámadta az egész további életét megpecsételő betegség.

Önarcképnek is igaz, amit költőbarátairól szólva írt: „Különcök / a / Kilencek? / Hűek, / mint a kivert eb!” Lírájának fontos jellemzője, hogy ellentmondásaiban ragadja meg, fogal-mazza meg a világot. A „kivert kutya”-hűség, az el nem fogadott hűség, az értelmetlen – vagy értelmetlennek tűnő – életáldozat az ő sorsát is beteljesítette. Hamar felismeri, hogy ez nem csupán személyes sorsa: ott van hazája történelmében is. A szegények, az ismeretlen hősök meg nem becsült hűségéről írja: „Kiért sírhatok én, kiálthatok, miként / bárányvér fű után!(...) // Istenre esküszik, / s Pilátus piacán / harmincezüstködik / rongy bajtársad: Hazám! // Légy pogány, keresztény: / ott függsz a távcsöves / puskák célkeresztjén, / hajnalok hajna-lán! // Bükkszenterzsébeti senkim, Jézus Krisztus: // Apám, Édesapám!” (Ismeretlen katona)

EMLÉKEZÉS

versmondó 31

Az Utassy-líra elemi adottsága a szókimondó őszinteség és az önirónia. Így olyan lét-helyzeteket tudott megjeleníteni, kimondani, versbe szelídíteni, amelyeket más elhallgat, vagy sértődötten fordul el az élettől miattuk: „Jövök a pokolból, / kór tüze ragyogtat, / me-gettem egy mázsa gyógyszert, / s alig enyhül kínom. // Jövök a pokolból, / harminchárom éve / úgy járok én oda, mintha / otthonomba mennék. // Otthonomba, végleg / tébolydába zárva: / ments meg engem, ifjúságom, / te egyetlen, árva.” (Pokolból jövet II.)

A szerelem kezdetektől költészetének egyik motorja. Elemi erővel tör fel árvaságából a szeretetvágy, és ahogy végigkíséri líráját a szülei sorsával való azonosulás, úgy szólal meg mindvégig a szerelem is: Zeng ereimben a / vér, tombol, téged áhít: / karomba kaplak – és

/ ölben viszlek az ágyig.” (Vetkőztető). Az öregedéssel is önsajnálat nélkül, sorsaként néz szembe, ezzel a férfi as attitűddel képes önmagát kívülről látni és esendő voltán a megőrzött szeretet segítségével felülemelkedni:

„Nem is tudom, szeretsz-e még, de kérdem. / Lám, buksidat nagy búsulásnak adtad. / Azon tűnődsz tán: istenem, de régen / nem gyulladt ki a lepedőnk alattad?! // Hatvanon túl tapintatlan a férfi , / hiszen cserbenhagyja őt is a vágy. / Csókjai csődjét előre megérzi, / mint az őzek, a zergék a lavinát.” (Hatvanon túl)

A költői kiteljesedését, elismertségét megkeserítő nagy dráma, egyetlen fi ának korai ha-lála is mitikus látásmódjának köszönhetően válik személyes tragédiából közös emberi sors-sá: „Kínjaim ege istenért kiált, / szétjajdul a fájdalom bennem: apa vagyok, ki temeti fi át, / só, sókristály izzik a szememben.” (Aki temeti fi at)… Eleddig én apám sírkeresztje voltam, / veled most jövőmet temetem el végleg. / Kell az istennek egy ember, aki árván / őszen, kiraboltan: a Napba néz érted.” (Nagy kék szemeidet örökre lehunytad).

Ahogy az árvaság motívuma, lírájának folytonosan visszatérő témája az Istennel való ha-dakozás, az ellene való lázadás is. Utassynál nem Isten léte vagy nem léte a kérdés, az emberi élet múlandóságában megalázottságunkat kéri számon rajta: „Uram, te láttad apámat! / Agya-mon derengés fut át: / valahol Minszkban kaparták el, / mint a kutyát. // Fiam szélfútt zsendü-lő ág. / Örök barbár: letörted őt. / Hízlalod vele a rédicsi / köztemetőt. // Számomra mit eszeltél ki?! / Miféle döghalált, uram? / Bűzlök, de mégis téged szánlak / szomorúan.“ (Isten faggatása)

Ez a költészet a szó erejével harcol, párviadalra hívja ki a tragédiákkal teli, az embert letaposó sorsot. De Utassy József életműve mintha azt is bizonyítani akarta volna, hogy a népdalok, hogy Balassi Bálint, Petőfi , Ady, József Attila, Nagy László költői eszközei ma is, korunkban is érvényesek, képesek eleven lírát teremteni, ha olyan kézben vannak, amely ismeri természetüket, használni tudja őket. Költészete is igazolja, hogy a szónak hatalma van, ha hajtóanyaga az a belső tűz, amit az igazság táplál, amit – az apostol szavával élve –, ha kimondani nem tudna, az oldalán is kifakadna.

Lírája úgy tört fel a huszadik és huszonegyedik század hajózhatatlan szöveg-óceánjából, mint egy tenger alatti vulkán lángcsóvája, lávája. Legelső kötetétől a legutolsóig egy anya-gú és egy lényegű költészetet alkotott, amellyel mint égő fáklyával futotta meg pályáját, élete sok fájdalmat hozott hatvankilenc évét. Legyen fényes az emlékezete, ahogy fényesek verseiben a szavak: „Csillagok árvája, Ember, fi gyelsz? / Őst keresel, és apádra se lelsz. // Szív dobol így, vagy a temető döng? / Tenger nép volt az Őssejtig ősöd! // Magyar vagy, mert lengyel a lengyel, / mongol a mongol, és dán a dán. // Intsen partjához, s mosson a tenger / tisztító, nagy tüzek hajnalán!” (Szemfedő föld)

Mezey Katalin

versmondó

EMLÉKEZÉS

32

UTASSY JÓZSEFÖnfeledten

Önfeledten kéne énekelni, mint az alkony fekete rigója,Szűz ajakkal kifütyülni mindent,mindent ami avítt, ódon, ócska!

Dobd a fűbe izzadékony málhád,fellegek vizével könnyítsd arcod,s ha a kékség borzongása jár át,hallgatózz: az ökörszáj hogy harsog!

Ostromolni: csak a lehetetlent!Szóra bírni őt kell, ama némát!---Gondold jól meg, ez a tét. És rajta!Támaszd égnek a jákobi létrát!

Pilinszky János - Végkifejlet

EMLÉKEZÉS

versmondó 33

Papp Árpád halálára

„…Egyedül, / s mégis: mindig veletek, tereken, állomásokon kikötőkben/ ahonnan sokfe-le vezet út, s mindegy, melyiken indul el /az ember, / úgyis elérkezik egy–egy gyönyörű, reménytelen/ felismeréshez….” (Papp Árpád: Tengerfenék)

Itt hagyott bennünket a legjobb, legnemesebb ember, akit ismertem. Papp Árpád költő, műfordító, az újgörög irodalom tudósa, tagja a Százak Tanácsának. Életének 74. évében vitte el a mindig másokért is dobogó szíve. Miként a múltat az idő kerekíti korokká, az ember örökös kísérletezését is csak a halál rendezi életművé.

Tiszta, természetes, de mindig magas izzású költői nyelv, ragyogó, bátor, eredeti képek, kitűnő versszerkesztés, intellektuális megformáltság, felkavaró erő jellemzi költészetét. Költői mozdulatai, gesztusai túlmutatnak önmagukon, sors és idő van bennük, azt sugall-ják, hogy nem a mítoszt kell újra elmondani, hanem elsajátítani a mítoszteremtés – még inkább: a teremtés – ősi mozdulatát. (1976-os kötete óta csak néhány rövid verset írt.) A Metszéspontok karcsú kötetét két magánkiadás után további nyolc kiadásban kilenc nyelvre fordították, s ezek a versek előbb találtak értő fogadtatásra Athénben, Palermóban,

Iraklionban, Varsóban, Grazban, Tbilisziben, Szófi ában, Nicosiában, Heidelbergben, mint Budapesten.

A XX. századi magyar líra legnagyobbjaiként tisztelt Illyés Gyula, Weöres Sándor, La-katos István, Rába György, Csorba Győző, Nagy László, Kormos István megértették – meg merték érteni – a Metszéspontok, a Tengerfenék, az Orákulumok üzeneteit. Néhányan szol-gáló emberek, akik félve-féltve segítettük olvasókhoz juttatni munkáit (Parancs János, Rigó Béla, Fodor András, Tüskés Tibor, Vasy Géza, Szili Ferenc, Kövesdy Zsuzsa, Varga István, csakúgy, mint e sorok írója ), tudtuk, hogy Papp Árpád kiválasztott, közülünk a legjobb, tagja a nemzet „természetes nemességének” – akik vállukra és szívükre veszik az egyes ember és a nagy közösségek gondjait. Csoóri Sándor baráti szeretete a kitűnő költő-nek, a haragvó, értékeink pusztulását sirató prófétának, a magyar-magyar kézfogásokban hűséges munkatársnak is szólt. A példa és beszéd, élet és mű kivételes egységét köszönték a Papp Árpádot bátyjuknak vállaló Nagy Gáspár, Döbrentei Kornél, Nyilassy Balázs, Né-meth István Péter is.

Munkásságát nagyra becsülte Jakovosz Kambanelisz, (aki először sorolta a „Budapesti Ősz” költői közé az 1956-ban egyetemista nemzetőrt, aki lábában szilánkot őrzött, lelkében pedig a szabadság és az „emelkedő nemzet” eszményét.) Hasonlóképpen verseinek fordí-tói, lexikonszerkesztő, irodalomtörténészi tevékenységének méltatói: Jannisz Ritszosz, Nikiforosz Vrettakosz, Fivosz Delfi sz, Kosztasz Aszimakopulosz, Andreasz Tzurasz, Takisz Tranulisz, Patroklosz Sztavru, Prevelakisz, Nat Scamacca, Vincenzo Mascaro, Paolo Santarcangeli, a grúz Miha Kvlividze, a máltai Olivier Friggieri, Gencso Hrisztozov, Margarit Jekov, Szcepan Woronowicz, Lawrence Ferlinghetti.

Versei, prózai munkái minden sorát különös gonddal fogalmazta. Életművének alapkér-dései mindmáig kérdések. „Vakotás, gyerekkori vásárfi a-tükröm/ Semmi köze trükkökhöz, tükrözéshez./ Dugdostam, s elejbéd tartom, népem:/ Bepárásodik-e?” 1976 októberében írt sorai ma – bár más okból, de – ugyanúgy időszerűek.

versmondó

EMLÉKEZÉS

34

Metszéspontokrészlet

Tudtam, hogy eljössz.Esténként kulcsra zárom az ajtótkörülbástyázom magam könyvekkel, gyerekek zsivajával – azok a könyvek ott a polcokon, szőnyegentárt, béna szárnyú különös madarakhevernek szanaszét – aláhúzott szavakkal, bizonytalan ceruzajegyzetekkel, piros kérdőjelekkel a lapszélekenazok a kis fehér kartonlapok egy világszótár céduláicsupán a legnélkülözhetetlenebb szavakkals mégsem akar sikerülni – egyre több a lefordíthatatlanabb a világban?néha kijövök ide a konyhába, senkit se zavarjakáthallom a szomszéd szobából fi aim szuszogásátlángra fujkálják szemem kialvó parazsáttölts mégvörösbort – megszoktam, hogy itt ég előttem a pohárbanaz abrosz zöldjén, mezőben kicsiny őrtűzvalami elképzelt éjszakában?a poharad, mintha csak más virrasztó tűz felelne az enyémrene mosolyogj, ne hidd, hogy mindez merő hasonlat – ülök itt egymagambanés a csöndben a mosogató csapja csöpög, konokulcsöppre csöpp, megállíthatatlancsöppre csöpp, engesztelhetetlenmintha maga az idő, valami rosszul tömített csaponlassanként átveszi a ritmusát a szívemegyre gyorsabban: csöppre csöpp – makacsul homlokomratehetetlenségemben már-már felüvöltök: Elég!Elég! Bevallom! azután: ugyan mit? kinek tartozom számadással?Csak ritkán szólalok megebben a csupa zaj korban hiszek a csönd gyógyító- s vallomás-erejébende hát a hallgatás is nehezen fordítható leakár egymásnak mondott szavaink: kenyér, szeretet, béke, szabadságnem, nem szeretem a sima, súlytalan szavú embereketnekem minden szó kőtömb, eltorlaszolja gégémkínnal tudja csak odábbhengergetni a nyelvems valóban: azt akarom, kőgörgelék legyen, ha néha szólok

EMLÉKEZÉS

versmondó 35

lehessen építeni belőle – menedéket, reményt vagy barrikádot a forradalomnakigen, mit nézel úgy rám, a forradalomnaktudom, fölszedik a nagyvárosok macskakövét, az utakat leöntik bitumennelmaholnap nem lesz kockakő barrikádnaktudom, nálunk meg már sokan kipipálták az előjegyzési naptáraikbande én hiszek ebben a szóbans Nem! mondom újraahogy a csillagok a sötétrepokolgép ketyeg mellkasombankét öklöm kibiztosított kézigránát zsebembenha kell, pusztuljanak velünk együtt, felrobbantom, odavágom –

Másként volt ő eligazító, mint századunk legnagyobbjai. Kérdései, bizonytalanságot jelző széttárt karjai, bocsánatot kérő főhajtása – csakúgy, mint indulatos kifakadásai –, mellyel régen a hatalmasok rosszallását váltotta ki, újabban pedig a rendszerváltoztatók hitét, reményeit meg-csúfoló ügyeskedők, „a múltat végképp eltörölni” (vagy fi atal, nem is akarjuk megismerni!) helyezkedők számára váltak szavai kényelmetlenné – gondolkozni kényszerítették barátait, hallgatóit. Újgörög költőantológiákat szerkesztett, fordított görög, olasz, orosz , bolgár, lengyel költőket. Tanult Athénben, Krétán, Cipruson, ösztöndíjasa volt a palermói, vendégtanára a mál-tai – La Valetta-i – egyetemnek, Athénben több irodalmi díjat kapott. ( A Magyar Írószövetség vezetésének látókörébe elsősorban mint nyugtalan író került, aki az 1981-es közgyűlésen, a lengyel tragédia hajnalán az 1956-os forradalom 25. évfordulójára emlékeztetett). Szülőfaluja, Somogyaszaló és Kaposvár város díszpolgársággal köszönte meg hűségben fogant életművét. Kazantzakisz krétai regényhősei somogyi dialektusban beszélnek, s bár volt az MTA aspiránsa, az Eötvös Collegium tanára, a Balaton Akadémia tanáraként címzetes főiskolai tanár – pályáját ott fejezte be, ahol 1961-ben kezdte: a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumban.

Plutarchos nyomán írta: „az erény kis helyeken is gyökeret verhet. Raktam itt egy kis tüzet, fényét, melegét szívesen megosztom másokkal is, s azért nem megyek el innen, ne-hogy a kisváros még kisebb legyen.” Nemzeti összefogás kell, de csak a tisztesség és az ér-tékek becsülete lehet ennek tartós alapja. Széchenyi – naplója tanúsága szerint – 1818 kará-csonyán az Akropolisz tövében álmodozott egy magyar reformkorról. Papp Árpád 1993-ban a pusztulásnak dadogva is nemet mondó szívvel írta athéni ösztöndíjas szobájában: „Ültes-sünk gyümölcstermő és árnyékadó fákat ebbe a földbe, gondozzuk eleink sírjait, örökítsük át gabonakévét gabonakévére helyező önmagunkat, a művel együtt magasba emelő apáink mérték- és arányérzékre valló kazalrakó mozdulatait. Építsük fel arra a kis telekre, melyet ma még Magyarországnak mondhatunk, nomád sátraink után, gazdag szomszédok lomtala-nítási akciói során idehordott szedett-vedett bútoraink köré és fölé, a nagyvilágban jobbára már kimustrált autóink garázsai mellé, a hazatéréseinkkor Ithaka kéményfüstjével, egy-egy vén, lánc nélkül is őrző, hű kutyával váró, otthont jelentő házainkat. A Hazát…”

Megtisztelő volt, hogy barátai lehettünk. Emlékét szívünkben is őrizzük.Szijártó István

versmondó

EMLÉKEZÉS

36

ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ

Életének 78. évében, hosszú, súlyos betegség után meghalt Andrej Voznyeszenszkij orosz költő. Andrej Voznyeszenszkij a szovjet korszak költészetének egyik legmeghatározóbb alakja volt, az első költő, akinek százezres példányszámban jelent meg verseskötete. Ő írta az első orosz rockopera szövegét is.

A költő 1933-ban született Moszkvában, első verseit 14 éves korában küldte el Borisz Paszternak írónak, aki ettől kezdve első számú olvasója s egyben mentora lett. A fi atal Voznyeszenszkijt ritka mesterségbeli virtuozitás jellemezte, a művészi kísérletezés, a mű-fajok és művészeti ágak közötti határok ledöntése, a hangzás és a vizualitás nyelvi lehető-ségeinek kiaknázása lelkesítette.

1958-ban a Parabola című kötetében megjelent Mesterek poémája egy csapásra ismertté tette. Sorra kapta a meghívásokat külföldre, 1961-ben az Egyesült Államokban tett körútjá-nak akkora sikere volt, hogy amikor évekkel később Ronald Reagan elnök a Szovjetunióba látogatott, magánprogramjai egyikén Voznyeszenszkijt kívánta felkeresni otthonában.

Nyilvános fellépéseinek a hatvanas évek elején hatalmas sikere volt a moszkvai Politech-nikai Főiskolán, szabadszájúsága, szokatlan, sőt meghökkentő versei a korabeli kultúrpoli-tikai botrányok egyik hősévé avatták. Amikor 1963-ban Hruscsov nyilvánosan kifakadt az avantgárd művészek ellen, Voznyeszenszkij is megkapta a magáét. A pártfőtitkár nyugati kémnek nevezte és felszólította, hogy hagyja el az országot. Nem kis bátorságra vallott, hogy Voznyeszenszkij a költészet védelmére kelt és hazájában maradt, de Hruscsov is bo-csánatot kért a költőtől, igaz, csak a bukása után.

Költészetében a változást az 1970-es év jelentette, amikor megjelent A hang árnyéka című verseskötete, amelyben az akusztikus, előadásra szánt, színpadi költői szótól a vizuá-lis költészet, a képvers felé fordult. Egész művészete a szó vizualizálásának jegyében ala-kult át, ezt a Pillantás (1972.) és az Üvegfestészet mestere (1976.) című kötetei is jelzik.

Költészetét a műfaji kísérletek is jellemzik: 1975-ben groteszk műfajtravesztiát írt Treff-dáma. Op-opera-krimi civil felvonásokban, jelenetekben, ikonokban címmel. 1982-ben ő írta a nagy sikerű rockopera, a Juno és Avosz szövegét, és tett kirándulást a könnyűzene területére is: ő jegyezte a szovjet korszakban hihetetlenül népszerű Alla Pugacsova Millió rózsaszál című slágerének szövegét.

Voznyeszenszkij a szovjet-orosz irodalom egyik legnagyobb formakultúrával rendelkező költője volt, akinek nyelvi-formai kísérleteiről Nyugaton disszertációk szóltak. Lírája tér- és időbeli asszociációkra épül, jellemzője a gondolatiság és az érzelem, a térbeli látás és a mes-terségbeli virtuozitás. Nemzedéktársaival ellentétben sosem akart a tömegek költője lenni, de így is a szovjet korszak költészetének egyik legmeghatározóbb egyénisége lett.

– NN –

EMLÉKEZÉS

versmondó 37

ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ SIGULDAI ŐSZ

Féllábon már a vasútkocsiban,búcsúzom.Nyár, elbúcsúzom,már mennék,a nyaralóban döngnek a fejszék,deszkaházamat beszegezték,már emlék,legurult erdőm aranykoronája,bánat, csend szövi át,üres zeneláda,amelyből elvitték a harmonikát.Bennünk is csendés űr idebent,és elhagyjuk, mert hát ez a rend,a nőket, anyánkat, a ház falait,mindent ez a rend igazít.ég áldjon anyám,te törékeny,selyemgubó-fi nom, áttetsző vagy a fényben,erődet a nap sok gondja-baja nyűtte,most ülj le.barát, ellenség, elbúcsúzom,belőlem arcotokatfütyülve, robogvakirántja most a vonat,arcom belőletek is kisuhan,hazám, búcsúzom,nem sír a fi ad most, nem könyörög,fűzfa leszek,vagy csillagfény az úton,élet, mindent köszönök,hogy a céltáblák kellős közepébeakartam lőni a lőtereken,hibáztam, és hálás vagyok érte,és köszönöm most kétszeresen,hogy a költészet tüze szétömöláttetsző bordáim alatts feszül, mint izmos férfi ököl,mely a vékony kesztyűből kidagad.„Andrej Voznyeszenszkij” – szeretnéklenni, nem fogalom, hiú szó -illatos arcodhoz simuló

EMLÉKEZÉS

versmondó38

„Andrjuska” legyek mégköszönöm, hogy az őszi ligetbenjöttél és kérdeztél valamit,póráz feszült a kezedben,rángatta kutyád, haza hítt,köszönömaz őszt, a kivirult örömöm,s hogy általad magamat kibogoztam,meg az együtt-virradt reggeleket,az ünnepeket – hörgött a sarokbanfeketén vett hanglemezed,köszönöm neked.De elmégy most,amint vonatom kirobog, te is elmégyvad víz-rohanású napjaim közül elmégy,egymásból kifutunk, sietünk…nem volt jó ez a ház minekünk?Még itt vagy, mégis a messzibe veszve,Vlagyivosztoki-messze,tudom, él majd arcunk másolataa barátokban és a fűszálban,a természetet betölti maga -nem marad űr utánad, utánam,köszönöm, fák, elgörbült koronátok, s hogy új levelet növelnek az ágak,köszönöm törvényeiteket…egy nő fut a lankán, fut lefele,mint őszi ág leszakad levele…ki mentheti meg?

(Rab Zsuzsa fordítása)

***

Bánffy György

Nyolcvanegyedik évében elhunyt Bánffy György Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, előadóművész, a XX. századi magyar versmondás egyik meghatározó egyénisége.

Bánffy György élete legutolsó pillanatáig a színpadon állt, a hivatását mindvégig magas szakmai tudással és alázattal szolgálta. A magyar nyelv volt a mindene, nemcsak a színé-szeket, de szinte az egész országot okította a szép kiejtésre. Senkiével össze nem téveszthe-tő hangján népszerűsítette a magyar irodalom verseit, népmeséit.

EMLÉKEZÉS

versmondó 39

Bánffy György* 1927. június 19-én született Budapesten. 1941 és 1945 között a Keleti Károly utcai Rákócziánum diákja volt, itt állt először színpadra. 1945-ben malenkij robotra hurcolták. 1950-ben végezte el a Színművészeti Akadémiát, játszott a Nemzeti Színházban, később az Állami Bábszínházban és a Fővárosi Operettszínházban. 1956 októberében, a forradalomban játszott szerepéért hároméves szilenciumra ítélték, nem léphetett magyar színpadra.

1960–1971-ig a Pécsi Nemzeti Színház tagjaként színészi pályájának meghatározó sze-repeit játszotta el: Faust, III. Richárd, Cyrano, Lear, Othello. 1971-től a József Attila Szín-ház tagja lett, de fellépett a Madách Színházban is. A hatvanas évektől fontos magyar fi l-mek – többek között a Sirokkó, a Tiltott terület, a Magasiskola, a Mephisto és a Redl ezredes – szereplője volt.

Az elmúlt harminc évben a magyar nyelv szépségét és fontosságát hirdetve több mint kétezer előadást tartott szerte a Kárpát-medencében. Az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke. 1985-től 1994-ig két cikluson át a II. kerület országgyűlési képviselője volt.

Életművét számos díjjal jutalmazták: megkapta a Jászai Mari-díjat, a Magyar Köztársa-ság Arany Érdemkeresztjét, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét, a Magyar Örökség-díjat, a Kossuth-díjat. Bánffy György érdemes és kiváló művész.

Drága Gyuri bácsi!Vajon azon a végzetes korfui sétádon miről elmélkedtél? A gyönyörű táj látványáról vajon melyik vers jutott s járhatod az eszedben? Mi mormoltál csendes magányodban? Arany-balladát? Babitsot? Kosztolányit? Illyést? Márait? Vagy csak egyszerűen a pihentető, gyönyörűséges látvány kábító nagyszerűsége ragadott magával? Abban az utolsó végzetes percben, amikor az „bizonyos fi lm” lepergett a szemed előtt, lát-tad-e azt a gyönyörű, de mégis megdönthetetlen várat, amelyet te építettél a versek, a sze-repek, a művészet építőköveiből?Tudtad-e emberi és művészi nagyságodat? Tisztában voltál-e azzal, hogy igenis van nélkülözhetetlen ember, akit nem lehet pótolni?Mert ilyen voltál Te! Ki fogja ostorozni a nyelvrontókat? Ki teszi szóvá a magyartalanságot? Ki őrzi a nyelv tisztaságát?Ki fi gyelmeztet?És gondoltál-e ránk? Akik itt maradtunk, és visszük tovább az „édes” terhet?

Kiss László

*Bánffy György munkásságának értékelésére a Versmondó későbbi számában visszatérünk

EMLÉKEZÉS

versmondó40

Elment Lukács Jánosné

Elment Lukács Jánosné „Magiszter Versmondó”, a Komárom-Esztergom Megyei Tehet-séggondozó és Léleksegítő Alapítvány Alkotókörének tagja. A Radnóti-díjas, a Kaleidosz-kóp VersFesztiválon és számos versmondó versenyen több alkalommal díjat kapott vers-mondó a Magyar Versmondók Egyesületének egyik legrégebben csatlakozott tagja volt. A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt és több más díj tulajdonosaként elévülhetetlen érdemeket szerzett a művészetek terjesztésében, művelésében.

Julika és az állatok nyelvén tudó juhász

A versmondók családja furcsa. Úgy vagyunk benne, mint egy igazi családban. Találko-zunk, örülünk egymásnak, aggódunk a másikért és féltékenykedünk, szurkolunk, talán áskálódunk is olykor, de – a szoros kötelék miatt és dacára – alapvetően szeretjük egymást. Néha sokszor nem hallunk egy-egy családtagról, mert kiesik a látókörünkből, mert problé-mája van, vagy öröm érte, mert szerelmes, tanul, gyereket szült, elköltözött, megcsalták, bánatos. Aztán felbukkan újra, vagy hírt ad magáról, és mi újra – a régi kapcsolat fonalát felvéve – üdvözöljük köreinkben, a családi összejöveteleken, versenyeinken, táborainkban, műhelyeinkben. Csak néha van úgy, hogy nem örülhetünk valakinek többé. Mert örökre elment, mert kiszakadt a családunkból. A veszteséget az élet rohanó forgatagában sokszor alig észleljük. Le kell ülni, e-mailt kell küldeni, fel kell hívni valakit a családból, hogy el-mondhassuk: hallottad, mi történt, szegény, tényleg, hát igaz?

Az élet aztán megy tovább. Felkelünk, zuhanyozunk, munkába megyünk, nevetünk, fáradtak vagyunk. Alig-alig beszélünk róla többet.

Nem is ismertük igazán. Alig tudunk róla valamit. Csupán foszlányokat az életéből. Egy-egy mosoly, kép villan fel, a hangja dallama: volt egy olyan este is, amikor beszélgettünk, persze, inkább csak úgy, mint a vonaton egymás mellé sodródottak, őszintén, kötetlenül, nem rakva terheket a másikra. Ezek a rövid találkozások – legyenek akár úgy, hogy egyi-künk a pódiumon, a másik előtte – összekötöttek minket, s a veszteséget, így vagy úgy, megérezzük. És egy este átsuhan az emlék, és fájni kezd a szívünk. Épp csak egy kicsit.

Az enyém most Lukács Jánosné Julika miatt szomorodott el, aki egyike volt a felnőttként is verset mondó, kitartó versenylátogatóknak. A nagy találkozásra emlékszem, amikor tel-jesen azonosult szövegével. Tele volt szeretettel és nagymamasággal – pedig lehet, hogy akkor még nem is voltak unokái. Ahogy pereg a fi lm, azt hallom a belső mozimban, ahogy Illyés meséjét mondja, az állatok nyelvén tudó juhászról. Igazi mesélő, tele szeretettel, játé-kossággal – szinte látom, ahogy felszabadul előadás közben. Elfelejti a nehézségeket, a betegségeket, az élet által rárakott súlyokat. Szinte megfi atalodik közben, és ragyog az arca.

Így fogok emlékezni rá, amíg élek.Legyen neki könnyű a föld.

Tóth Zsuzsanna

EMLÉKEZÉS

versmondó 41

LUKÁCS JÁNOSNÉHintaló

A „Hintaló” története Tatabányán a 6 ajtós lakásokban játszódik. Apám a Tatabányai Szénbányáknál dolgozott mint bányász, amikor „sasos behívót” kapott – szüleimtől hallot-tam, így hívták. Azonnal mennie kellett. Tatabánya–Felső, illetve Felsőgalla állomásán vagonírozták be, onnan indult a frontra. Megjárta a Donkanyar poklát. Sokáig nem jött hír róla. Anyám négy gyermekkel itt maradt, köztük voltam én is. Ezt a karácsonyt örökítettem meg a „Hintaló” című írásomban. Nem tudom, hogy az emlékezőképességünk hány éves korunktól fejlődik ki annyira, hogy hosszú évek múltával is tisztán és világosan tudjunk felidézni megtörtént eseményeket. Annyi bizonyos, hogy nekem négyéves koromból szár-mazik maradandó élményem.

1944. december 24-ét írtunk akkor, s ezzel már sok mindent elárultam. Egyrészt, hogy még javában tartott a II. világháború, másrészt pedig, hogy karácsony szentestéjére készü-lődtünk. Apám a fronton volt, így aztán csak a csonka kis családunkhoz köszönthetett be a Jézuska. Mi négyen: nővérem, én és két öcsém már nagyon vártuk a Megváltót.

Anyánk délután átvitt bennünket a szomszédba Terus néniékhez, ahol mindenkor mene-déket találtunk. Kisebbik öcsémet az ölébe fogta, és elkezdett mesélni csodaszép meséket, mi meg körbeültük és szájtátva hallgattuk.

Frissen él emlékezetemben Terus néni hófehér, kontyba fésült haja, ami olyan fényesen ragyogott, mint az angyalhaj a karácsonyfán. Jóságos, mosolygós arca valósággal kipirult, ahogyan beleélte magát egy-egy meserészletbe. Ahogy a mesét befejezte, így szólott hozzánk:

„No, majd most elválik, hogy ki volt a jó! Mert azt a Jézuska megjutalmazza.” Azzal kinézett az ablakon, és meglepődött arccal fordult felénk: „Már nálatok járt, mert égnek a gyertyák!”

Nekünk több se kellett! Türelmetlenül és izgatottan vártuk anyánkat, hogy mikor lép be az ajtón. Már teljesen besötétedett, amikor anyánk végre betoppant. Tágra nyílt szemmel újságolta, hogy éppen most kísérte ki a Jézuskát tőlünk, s azzal kisebbik öcsémet fölemelte a karjába, mi meg a ruhájába csimpaszkodva csetlettünk-botlottunk a sötét utcán. Szívünk tele volt várakozással, s az izgalomtól remegve léptünk be az ajtón. Finom kalácsillat töl-tötte be a kis lakást, s égtek a gyertyák. Anyánk mindig tudott meghittséget varázsolni!

A szobaajtóban, mintha a lábunk gyökeret eresztett volna, úgy álltunk mozdulatlanul, csodálkozva. Bennem furcsa érzések kavarogtak: féltem is, meg örültem is. Nem tudom, miért, de ezt az érzést ma is sokszor érzem.

Aztán anyánk megfogta a kezünket és a szobába vezetett, a karácsonyfa mellé. Csodála-tosan szép fenyőfánk volt! (Mint később kiderült, Pista bácsiék kertjéből vágták ki.) A fát házilag készített szaloncukrok, papírdíszek, pattogatottkukorica-füzérek, aranyozott diók, angyalhajszálak díszítették. A fenyőágak hegyén csavarodott viaszgyertyák égtek csipeszes gyertyatartókban. A fa alatt játékok sorakoztak. Gyümölcsízes ládikókból összeeszkábált babaágyak, bennük csodálatosan elkészített rongybabák, amit anyánk készített.

EMLÉKEZÉS

versmondó42

Volt még a fa alatt egy fehér, göndör szőrű kutya is, amit négy keréken lehetett húzni. De ez még hagyján! Ugatott is. A hátán volt egy fémkarika, amit ha meghúztunk, már vo-nyított is! No, több se kellett! Ettől kisebbik öcsém úgy megijedt, hogy torkaszakadtából ordítani kezdett. Anyánk nyakába csimpaszkodva távoztak a szobából.

És csodák csodája! Ott volt az általam már oly régen áhított hintaló is. Igaz, használt és kopott volt, de mégiscsak ló volt! Igazi kantárral, meg igazi nyereggel felszerelve! (Később megtudtam, hogy a kutyát és a lovat anyám egy zsák lisztért cserélte.)

No, attól a perctől kezdve engem csak a ló érdekelt. Először alaposan átvizsgáltam elöl-ről, hátulról, megsimogattam, ahogy egy új gazdához illik, s aztán egy hirtelen mozdulattal már a nyeregben is voltam. Megfogtam a gyeplőt és már száguldott is! Fenn jártam a felle-gek fölött. Azt a boldogságot, mint akkor, még sohasem éreztem! Sokáig gyönyörködtem még az én gipszparipámban, fésülgettem a sörényét, farkára csomót kötöttem – úgy, mint az igazi lovaknak szokás – aztán a kutyát is megnyergeltem!

Közben kopogtattak az ajtón, amitől úgy megijedtünk, hogy az ágy alá bújtunk. Szeren-csére csak Terus néni és Pista bácsi lépett be az ajtón:

- No! Hol vagytok, kis lurkók? – nézett be a szobába kíváncsian Terus néni, mi meg sor-ban másztunk ám elő az ágy alól. – Az angyalát! – kiáltott ránk. – Csak nem féltek?! – S közben a karácsonyfa felé mutatott: – Akiknek ilyen szép karácsonyfát meg ennyi játékot hozott a Jézuska, azoknak semmi okuk sem lehet a félelemre!

Mi lesütött szemmel, szégyenlősen fogtuk egymás kezét.- Inkább valami szép verssel vagy énekkel köszönjétek meg a Jézuskának a sok ajándé-

kot! Tudtok-e valamit?- Tudunk! – kiáltottuk egyszerre, és már ott álltunk mind vigyázzban a pódiumon:

(Vers):Karácsonykor sok a dolog,Segítsetek kis angyalok!Munkára hát gyorsan, gyorsan!Készítsünk el mindent sorban.Azt sem tudom, mit csináljak?Láncot fűzzek?Aranyozzak talán diót?Válogassak mogyorót?Elfelejtem a dolgomat!Tisztítsd ki a csillagokat!A gyermekek már úgy várják!Az égbolton még nem látják!Hol a szappan?Majd én kitisztítom!S egy-kettőre kiakasztom.Te meg hozd a havas zsákot,Megfogod és jól kirázod!Hulljon a hó lenn a földön,Fiú, leány hadd örüljön!

EMLÉKEZÉS

versmondó 43

(Ének):Lágy hópehely hull a földre,Dombon-alatt, hegytetőre,Fehér lesz a zöld fenyőfa,Erdő, mező bokor alja.Kis hópelyhek repüljetek!Üzenetet is vigyetek,Szálljatok le angyalszárnyon:Itt van már a szép Karácsony!

- Istenem! Hogy örülne szegény apjuk, ha ezt látná! – sóhajtott fel Terus néni.- Majd csak hazasegíti a jó Isten! – válaszolta Pista bácsi elcsukló hangon. Aztán sokáig

csend lett. Anyánk sápadt, sovány arcán némán gurultak le a könnycseppek. Aztán erőt vett magán, felállt és szelíden így szólott hozzánk:

- Későre jár az idő! Búcsúzzatok el szépen!- De a lovam még nem evett! – kiáltottam aggodalmasan- Tényleg! Majd elfelejtettük! – szólott anyánk, s azzal kintről hozott egy marék szénát,

és a lovam elé tette.Megnyugodtam, és hamarosan elaludtam. Álmomban láttam ám, ahogy a lovam jóízűen

ropogtatja a szénát, s közben a farkát csóválja, nagy, fekete szemével meg hálásan néz fe-lém. Reggel, ahogy felébredtem, mindjárt kipattantam az ágyból és egyenesen a lovamhoz mentem, hogy szemügyre vegyem a dolgokat. A széna már nem volt ott.

- Látod? Megette, és mennyire jóllakott!? Fogd csak meg a hasát, milyen domború lett! – szólott anyánk olyan meggyőzően, hogy elhittem minden szavát.

Pár szál széna még a földön hevert. Gondoltam, ezt még a szájába tömöm! Pici rés volt a zabla mellett, ott próbálkoztam. No, végre sikerült! Csak az ujjam nem tudtam kihúzni, akárhogyan is próbáltam.

Úgy éreztem, mintha a ló az ujjamat is le akarná nyelni. Nagyon csúnyán nézett a sze-mem közé, amitől úgy megijedtem, hogy torkom szakadtából ordítani kezdtem:

- Jaj! Jaj! Segítség! Megharapott a ló!Anyánk odasietett, és egy mozdulattal kihúzta az ujjam a ló szájából.- Ne félj, te csacsi! Szeret téged a ló, csak ne gorombáskodj vele!Napokig feléje sem néztem! Aztán, ahogy múlt az idő, a haragom is elmúlt. Ismét jó ba-

rátok lettünk. Anyám intő szava örökre megmaradt szívemben. Azóta is nagy-nagy barát-ságban élek az állatokkal.

Tata, 1999. 11. 12. Lukács Jánosné, Julika

***

Isten nyugosztalja Julikát! Kiváló versmondó és annál is jobb ember volt. Nem felejtjük...

Lutter Imre

EMLÉKEZÉS

versmondó44

Ma tudtam meg a halálhírt. Drága Julikám, annyi gonddal, bajjal küszködve is mindig ott voltál a versmondók legjobbjai között! Mindig csodáltam erődet, szeretettel fi gyeltük egymás versmondását. Hiányozni fogsz! Nyugodjál békében!

Torma Mária

Julika! Mennyire csodáltam „akarásodat” és kitartásodat! Őrzöm hangod melegségét, szelíd mosolyodat és a soha nem múló barátságodat, amellyel megajándékoztál engemet, bennünket, a versmondók nagy családját.

Kiss László

Nagy Gáspár - Lavírozott

VERSMONDÓ ESEMÉNYEK – VERSENYEK

versmondó 45

Költészet és diplomácia

Szkéőcs Géza költő, államtitkár köszöntötte a Quasimodo nemzetközi költőverseny gála-műsorának résztvevőit az Anna Grand Hotel dísztermében. Az eseménysorozat díszvendé-ge Katerina Stenou, az UNESCO kulturális igazgatója volt.

Quasimodo-költőverseny 2010.

A Quasimodo-költőverseny koncepciózus, tudatos márkaépítéssel, szélesebb szakmai összefogással, a fürdőhelyen működő Fordítóház szervesebb bevonásával – az Anna-bálok mellett – Balatonfürednek egyfajta brandje lehetne.

Úgy döntöttek, nem adják vissza. Mármint „a kultúra városa” címet, amit Balatonfüred hivatalosan 2009-ben viselhetett, ám a kulturális alapú városfejlesztés régebbi és mesz-szebbre tekintő stratégia a Balatonnak ezen a kis ékszerén. S ez nem csak duma, az idén már sűrűsödtek is az elképzelés kézzel fogható eredményei, májusban mindjárt három fon-tos beruházás fordult termőre: megújult a Jókai-emlékház, melynek köszönhetően másfél százada rajta van a kisváros az irodalmi térképen; állandó és időszaki tárlatok, kamarakon-certek, irodalmi estek számára átadták az egykori hercegprímás, Vaszary Kolos honvéd gyógyüdülőként működött, majd évtizedekre szovjet katonai birtokba került, reprezentatív, igen elegáns villáját; a néhai fürdőigazgató házában megnyitották a városi múzeumot, mely négy témakör, az Anna-bálok, a gyógyfürdő, a közlekedés, az első pannóniai kőszínház története köré csoportosítja interaktív kiállításait, s az idegenforgalommal szövetkezve, re-neszánsz városi sétákra hívja a látogatókat. Feszített, ambícióval szőtt tervek, adja az ég, meg gondolják úgy a földiek, hogy az éltető forrásai se apadjanak el.

Ahol a múzsák tanyáznak, Tempevölgyben – Jókai nevezte így a vidéket, ki más? – ter-mészetesen az irodalomnak is bérelt hely jár. „Ha gazda vagyok, a Tiszamellék rónájának adom az első rangot. Ha politikus vagyok, Erdélybe leszek szerelmes. De mint költő, a Ba-laton vidékének nyújtom a szépség almáját” – ezt ő írta, az írófejedelem. Egyre többen gondolják úgy, hogy a Quasimodo-költőverseny koncepciózus, tudatos márkaépítéssel, hogy még csúnyább szót mondjak: hatékonyabb marketinggel, szélesebb szakmai összefo-gással, a fürdőhelyen működő Fordítóház szervesebb bevonásával – az Anna-bálok mellett – Balatonfürednek egyfajta brandje és egyúttal az irodalmi szakma rangos eseménye lehet-ne. Hiszen a versek vetélkedése önmagában ritka madár, dráma-, novella-, esszé-, forgató-könyv-pályázatokról inkább hallani, a magyar irodalom integrációja pedig napjainkban különös jelentőséggel merül fel, s ebben a törekvésben valahol hátul kullog a költemény. A majd két évtizedes, mindenféle tematikus és műfaji kötöttségek nélküli, nem-jeligés fü-redi dalnokversenyen mindössze két publikálatlan vers az indulási feltétel. Az eredmény-hirdetésen nem tudtunk meg sokat az idei tapasztalatokról, költészetünk új mozdulásairól, tendenciákról, az értékelés, merítés szempontjairól, a kiemeltek, a díjazottak névsora min-denesetre évről évre – Határ Győzőtől Rakovszky Zsuzsán, Orbán Ottón, Tóth Krisztinán, másokon át Tőzsér Árpádig – imponáló. Úgy tűnik azonban, néhány jó név viszi a rendez-

VERSMONDÓ ESEMÉNYEK – VERSENYEK

versmondó46

vényt, a tetszetős, de alig propagált (a díjátadáson például egyszer sem említett) 400 ezer forintos pályadíj és az olasz nyelvű megjelenés dacára a kortárs líra kiválóságai meghatá-rozóan még mintha nem tekintenék presztízsnek a részvételt. A mezőny erősen széttartó-nak mutatkozott, a közel háromszáz aspiránsból a tizenkét oklevéllel és bronz plakettel ju-talmazott pályázó között így a neves alkotók mellett a szűkebb provincia tisztes verselői és megejtő, zavarba hozó szárnypróbálgatók is fölolvashatták pályaművüket a Szent Miklós motoros fedélzetén. Hangsúlyozva a szerzők mátészalkai, nagymarosi, csongrádi stb. lakó-helyét, valósággal bepöttyözték az atlaszt. Ráadásul az idei nagydíjas Szálinger Balázs is immár Kolozsvárról jön Halott porokból mindenféle úrnő című, héjanászos versével, a kü-löndíjas Kabdebó Tamás pedig (ő személyesen nem tudott részt venni) 56 óta Írországban hallgatja egyedül a tenger mormolását.

Az Anna Grand Hotel-beli ünnepélyes díjátadó köré természetesen a névadó kultuszá-hoz kötődő programokat szerveznek. Kiállítást – ezúttal az olasz Sara Bertiét a Vaszary-villában Mint Odüsszeusz címmel, mely szerencsésen rímel Kabdebónak a „magyar Odüsz-szeuszok”, az emigráció élményvilágából táplálkozó korábbi kötetére, de ezúttal egy Rómához írt szerelmes opuszáért (Róma-amor) ismerték el. Ezt s a többi jutalmazott mű-vet, valamint az ugyancsak ez alkalommal kihirdetett Bertha Bulcsú-pályázat balatoni von-zású publicisztikáit a Tempevölgy közli, Füred irodalmi lapja, merthogy tavaly óta ilyenje is van neki, Praznovszky Mihály főszerkesztésében. A könyvbemutatók sorában a Vers-testvérek nevű antológia bemutatójára találtunk, s egy érdekes találkozásra: Cicero szülő-városában, Arpinóban nem fát ültet, hanem kőkönyvet épít a hálás átutazó. A kőbe véső és a Quasimodo-díjas költők sorait háromnyelvű (olasz-magyar-német) antológiában jelentette meg a két testvérváros, a versek olasz nyelvű tolmácsolásában, mint máskor, a fi ú, Alessandro Quasimodo színész működött közre, fordítójuk Tomaso Kemény.

Nagykorú lett – az ünnepi szónokok közül többeknek jutott eszébe ez a felkínálkozó asszociáció a költészeti pályázat tizennyolcadik évfolyamáról. A Nobel-díjas olasz poéta 1961-ben gyógyult a szanatóriumban, s ültetett fát a Tagore sétányon. Harminc év múlva honfi - és pályatársa, Franco Cajani fedezte fel ugyanitt lábnyomait, s kezdeményezte emlé-kének ápolását. A Quasimodo Alapítvány (jelenlegi elnöke Mezey Katalin) 1992 óta hirde-ti meg költészeti versenyeit (Szörényi László, Széchenyi Ágnes, Madarász Imre, Péntek Imre, Cserép László, Alessandro Quasimodo, Franco Cajani a zsűri tagjai). A magyar italianisták maguk is felvetik, hogy bár jelennek meg fordítások, kötetek, ma már Balaton-füreden kívül Bécsben, a szicíliai szülőhazában, Moszkvában is tartanak Quasimodo-napokat, vannak még adósságok az életmű átfogó értelmezésével, mely a hermetizmustól, a modernizmustól végül a társadalmi problémákhoz fordult, fokozatosan klasszicizálódott. Ugyanakkor az UNESCO 2010-et a kulturális közeledés évének nyilvánította, s a magyar eseményt hivatalos programjává, melynek köszönhetően a fődíjas és a különdíjas szerző októberben Párizsban is bemutatkozhat.

A kulturális diplomácia tehát már fölfedezte a költőversenyben rejlő lehetőségeket.

Pozderka Judit

VERSMONDÓ ESEMÉNYEK – VERSENYEK

versmondó 47

SZÁLINGER BALÁZSHalott porokból mindenféle úrnő

Halott porokból mindenféle úrnőOlyan könnyedén áll össze újraKövethetetlen ritmusok mentén,Hogy az egyszeri ember ledermed,És azt kiáltja: mit képzelsz mégis,Mért nem kellettem, mikor kellettél? Négy-öt királynő egyazon táblán,Ellenfél nélkül: csupa ellenfél.Újra föltámadt királynők jönnekHullaszagúan, egymásra fújnak,Csupa nőtestű Frankenstein hozzaA nagy munkával átlépett múltat,És beköszönnek: most már vihetnél. Romlott húst hoznak, és nem nevetnek.Dallamot, csókot nem érdemelnek.És mi, férfi ak, s igen: királyok,Várjunk: a harcban kiderül úgyis,Hogy csak érzéki csalódás minden,Minden simító ujj és kacsintás;Amint a frontvonal eléri őket, Halott húsuknál nem érnek többet

VERSMONDÓ ESEMÉNYEK – VERSENYEK

versmondó48

A lépcsőfokokPest megyei versmondó nap

A bágyadt, őszi napsütésben lelket ragyogtató költeményeket hallgathattak a versbará-tok szeptember utolsó szombatján a megyeházán. A lelkes versmondók – összesen 32-en – és hűséges kísérőik majd egy teljes napon át voltak együtt, versközelben. A találkozóra 14 éves kortól jelentkeztek, a korelnökök, hárman, 85 és 86 évesek voltak.

A versmondókat Szádváriné Kiss Mária, a Pest Megyei Közművelődési Intézet főtaná-csosa köszöntötte, aki Illyés Gyula: Az éden elvesztése című művéből idézett, utalva a versmondás értékőrző, közösséget formáló jelentőségére.

A versmondók jobbára a 19–20. századi magyar költészet gazdag tárházából választot-tak műveket, szinte mindenki a korának megfelelőt.

Az elhangzó előadásokat kiváló szakmai zsűri értékelte: Benke Éva ny. főiskolai docens, Tóth Zsóka előadóművész, az MMIKL főosztályvezetője, Tóth Zsuzsanna előadóművész, az MMIKL munkatársa, mindhárman Radnóti-díjjal kitüntetettek. Ők választották ki a helyezetteket és az Illyés Gyula országos vers- és prózamondó versenyre továbbjutókat. A rendezvényen részt vettek olyan budapesti versmondók is, akik az országos megmérette-tés válogatójára jelentkeztek.

A komoly értékelésnek köszönhetően egész napossá vált a rendezvény, ugyanis az első-nek választott versek előadása után a zsűri vette át a szót, és egyenként elemezte az elhang-zott produkciókat. A rögtönzött szakmai továbbképzést egy új versmondó azzal a mondat-tal köszönte meg, hogy ő még ilyen alapos értékelést, ilyen szakszerű bírálatot soha, sehol nem kapott. A rendszeres résztvevők „csak” egyszerűen hagyományról beszéltek, hiszen ők évek óta tapasztalják mindezt. A nap záró eredményhirdetésén pedig a köszöntő szava-kat felidézve a zsűri szintén Illyés lírai oratóriumára, Az éden elvesztésére utalt azzal, hogy a jóért való küzdelemben talán több lépcsőfok is, amit versmondók, szakemberek, szerve-zők megtettek a Pest megyei versmondó napon, mert „Kettőt sem kell lépnünk, s az a rossz, az ős ellenség ott van./Hogy legyűrjük. Hogy emelkedjünk…/Igen, innen is torkon érhet-jük a rosszat. Ráuszíthatjuk a jót.”

EREDMÉNYEK:

1. helyezett: Jánosi Márton2. Mosonyi György3. Salamon KláraKülöndíjas és továbbjutó:Valentyik Anna, Szabó Márta, Tóth Benedek Ernőés a harmadik helyezett Salamon Klára.

(Közművelődési Információk 2010. 5. szám, 11.o.)Szádvári Mária

VERSMONDÓ ESEMÉNYEK – VERSENYEK

versmondó 49

XIII. Kormos István regionális és nemzetközivers- és prózamondó verseny

Mosonszentmiklós, 2010. november 6.

A XIII. Kormos István regionális vers- és prózamondó versenyt a hagyományoknak megfelelően három szerv hirdette meg: a Radnóti Emlékbizottság és Irodalmi Társaság, a Bartók Béla Megyei Művelődési Központ és a Magyar Versmondók Egyesülete Győr-Moson-Sopron Megyei Szervezete.

A versenyre Győr-Moson-Sopron megyéből közel 80 általános iskolás vers- és próza-mondó jelentkezett. Az elődöntőket április és május hónapokban rendeztük meg 3 helyszí-nen: Csorna (Kapuvár, illetve Sopron és környéke), Mosonmagyaróvár, Győr (Győr és kör-nyéke) színhellyel.

A határokon túli versenyzők válogatása a CSEMADOK területi szervezetei (dunaszerdahelyi, galántai, vágsellyei, pozsonyi járások) által rendezett Tompa Mihály országos vers- és prózamon-dó verseny járási döntőin történt. Itt az alapiskolák tanulói közül 150 versmondó vett részt.

A megyei elődöntők, illetve Szlovákiából a járási elődöntők legjobbjait hívták meg a rendező szervek a mosonszentmiklósi döntőbe.

A verseny bevezetéseként a résztvevők ünnepély keretében megkoszorúzták a mosonszentmiklósi Széchenyi István Általános Iskola falán elhelyezett Kormos-emléktáb-lát. Itt állt egykor az a ház, ahol Kormos István született.

A koszorúzáson az iskola diákjai ünnepi műsorral emlékeztek meg a falu nagy szülöttjé-ről. A költőre Popper Ferenc, a Magyar Versmondók Egyesülete Győr-Moson-Sopron Me-gyei Szervezete elnöke emlékezett.

Halálon túl kicsit…Kormos István emléktáblájánál, Mosonszentmiklóson 2010. november 6-án

Amikor azon töprengtem, mit is kellene itt mondanom, minduntalan az jutott eszembe, hogyan fedeztem fel Kormos Istvánt.

Egészen addig a napig, amíg nem olvastam az ÉS-ben az éppen megjelent könyvéről, a Szegény Yorickról, mit sem tudtam róla. Akkor meg igencsak elcsodálkoztam, amikor meg-tudtam, hogy első kötetének, a Dülöngélünk-nek az 1947. évi megjelenése és sikere után huszonnégy évig hallgatott.

Mert ennyi év telt el második kötete megjelenéséig. A hallgatás éveiben is írt persze – mint utóbb kiderült – ám nem publikált, mindössze a

mindannyiunk által ismert meséket: Vackorról meg a Pincérfrakk utcai cicákról, Csírió Mókuskáról és a többiekről.

Aztán az is felpiszkálta a kíváncsiságomat, hogy miért éppen Yorick a címadója ennek a második könyvnek. Ő maga egy alkalommal így vallott erről: „Hamlet Yorickjában ma-gamra éreztem, ezért mertem a neve mögött elmondani verses önéletrajzomat. Nem álsze-rénységből nem tettem meg magam a dán királyfi nak, hanem mert tudom, ki vagyok. Saját magamnak akarok látszani.”

Mint tudjuk, Yorick nem más volt, mint Hamlet apjának udvari bolondja, kinek a térdén gyakran lovagolt a kis Hamlet, dán királyfi gyerekkorában.

VERSMONDÓ ESEMÉNYEK – VERSENYEK

versmondó50

Másutt később azt mondja: „Egy szavam üssön valakit szíven, ez elég nekem.” Nos, megvettem akkor Kormos István Szegény Yorick című kötetét és bizony nem egy

szava, de több is szíven ütött. Később barátaimnak, a Kassák kollégium ifjú költőinek köszönhetően személyesen is

megismerhettem Kormos Istvánt, aki mentorukként akkoriban gyakran megfordult Győrben.

Az „N.N. bolyongásai” című utolsó verseskönyvét így dedikálta nekem: „Popper Fe-rencnek sok jó verset kívánok.” Nos, a jókívánság beteljesedett.

Halálát követően a Radnóti Irodalmi Társaság által kiadott Az örvénylő-szívű vándor című kötetben költő barátai, a magyar irodalmi élet színe-java emlékezik meg róla, Bari Károlytól Zelk Zoltánig. Vagyis mindenki, aki élt és alkotott.

Pátkai Tivadar ezt írja A Göncölszekér rúdján című verse végén:

„Csak ülsz a Göncölszekér rúdján; lábat lógálsz. S még most is Mosolyogsz, most is bíztatsz:- Gyönyörűségesnehéz terhem vidd,Vigyétek ám tovább! Úgy legyen,Legyen úgy: bal, jobb, bal, jobb!”

A mosonszentmiklósi Széchenyi István Általános Iskolában megrendezett versenyen 35 fő vett részt, közülük többen a Felvidékről, Szlovákia magyarlakta területeiről érkeztek.

A magas színvonalú verseny díjazottjai a következők voltak:

I. Pócza Roland KapuvárII. Felhalmi Luca GyőrIII. Bitter Balázs Negyed, Szlovákia

Különdíjban részesültek: Horváth Bence RajkaKalmár Zsolt RajkaCsicsola Réka Taksony, SzlovákiaVarga Vivien MosonszentmiklósRenczés Viktória Deáki, SzlovákiaBuri Annamária Győrzámoly Horváth Martin GyőrzámolyNyári Ákos GyőrSomogyi Zsófi a RavazdJakab Sándor LáziSimon Orsolya GyőrSamu Zsófi a Győrújbarát

Valamennyien könyvjutalmat vehettek át, illetve egy közülük a mosonszentmiklósi pol-gármester különdíjaként dísztárgyat kapott.

VERSMONDÓ ESEMÉNYEK – VERSENYEK

versmondó 51

A díjakat a Győr-Moson-Sopron Megyei Közgyűlés, a Bartók Béla Megyei Művelődési Központ, Lébény, Mecsér, Mosonszentmiklós polgármesterei és önkormányzatai, a Lébé-nyi Közoktatási Központ és a mosonszentmiklósi Széchenyi István Általános Iskola és Óvoda ajánlották fel.

Zsűri: Popper Ferenc, a Magyar Versmondók Egyesülete GyMS. Megyei Szervezete el-nöke, Radnóti-díjas rendező.

Enzsöl Péterné pedagógus, Magiszter versmondó

A XIII. Kormos István regionális és nemzetközi vers- és prózamondó verseny lebonyolí-tását anyagilag támogatta a Nemzeti Civil Alapprogram, a Győr-Moson-Sopron Megyei Ön-kormányzat, a mosonszentmiklósi, lébényi és mecséri önkormányzatok, a mosonszentmiklósi Széchenyi István Általános Iskola és Óvoda, és a lébényi Közoktatási Központ.

Popper Ferenc

Nagy Gáspár - Félelmen túli

VERSMONDÓ ESEMÉNYEK – VERSENYEK

versmondó52

KORMOS ISTVÁNLuca széke

Zöld fűben kicsi lány ül,mert nincs még neki széke,fejecskét odakoccantgömbölyű könyökére.Kisfecske fut az égre,röpteti puha szárnya,sírása lekeringelhüppögve, le Lucára.Kék labda ide pattog,zöld labda oda huppan,egy szarka ide cserreg,három gyík oda surran.Napocska a magosbanvirágzik pirosodva,elnyelte teliholdunkvén tölgyfa moha-odva.Lábaska, kicsi korsó,kés, villa, babaasztal,oroszlán, falovacska – játssz ezzel vagy amazzal.Van még egy igazándibabája: pici szöszke,de ő egy veresorrúbohócra csuda büszke!Ó, az a veresorrú,kóclábú gügye Jancsi!Nem járta soha fésű,és két gombszeme kancsi.Táncát ha nekikezdi,nincs vége nevetésnek,hát még ha dalolászgat,az még csak fura ének!Készül már Luca széke,holnap tán belecsüccsen,egész nap ringatóznalomb árnyán, kerti hűsben!Most játszik a babával,„csicsíjja-csicsi” – mondja,és tüsszent, pici hármat,piroslik pisze orra.Játszódik heverészve,

Lucának nagy a kedve,hát még ha odapillantéhezvén az üvegre:tej, sóska, darakása,banán és tea – mind kell!Nyel, nyel, nyel, teli szájjal,és főként teli szívvel.Lép, lép, lép Luca lassan,fal mellett kilopózik,megszökne, de hiába,nem lát még, csak az orrig.Fordul hát a szobába,játékok seregébe –fáradtan a nagy úttólletottyan fenekére.Hoppsz! Kádat teli vízzel!Merjétek teli gyorsan! Megfürdik Luca benne,két lábbal beletoccsan:vízgyöngyöt ver a karja,úszkál, mint a rucácska,ugrik egy lila szappanfröcskölve, be utána!Mesélni ki szeretne?Hallgatná Luca békén.Nevetne a hüvelykujj –nagyságú csöpp legénykén.Piroska meg a farkas,Vackor vagy Micimackó – mindegy, csak mese légyen,ágyát is telihangzó.Jószagú puha fábólelkészült Luca széke,karfáját simogatja:piros-e? zöld-e? kék-e?Ültetik kicsi székbe,onnan néz a világba,elalszik mosolyogvafecskékkel teli álma.

VERSMONDÓ ESEMÉNYEK – VERSENYEK

versmondó 53

„ANYÁM FEKETE RÓZSA”XXI. magyar nyelvű nemzetközi vers- és prózamondó találkozó

a magyar nyelv tisztaságának megőrzéséért2010/2011.

„Anyám fekete rózsa” címmel huszonegyedik alkalommal rendezi meg magyar nyelvű nemzetközi vers- és prózamondó találkozóját nem hivatásos versmondók számára az Anyám Fekete Rózsa Közhasznú Alapítvány, a veresegyházi Váci Mihály Művelődési Ház, Veresegyház Város Önkormányzata és a Pest Megyei Közművelődési Intézet támogatásá-val. Színiiskolát végzettek és hivatásos előadóművészek nem pályázhatnak, Radnóti-díjas versmondók – a korábbiakkal ellentétben – megkülönböztetés nélkül vehetnek részt a talál-kozón.Az édesanyák tiszteletére meghirdetett találkozóra gyermekek (12-től 15 éves korig), ifjúsági korúak (16-tól 21 éves korig), felnőttek (22-től 65 éves korig), valamint szépkorúak (66 éves kortól) jelentkezését várjuk.

A jelentkezőknek három verset vagy prózát kell megjelölniük a kortárs (XX-XXI. szá-zad) magyar vagy világirodalmi alkotások közül. Jelentkezni lehet a magyar népköltészet remekeivel is.

Az elődöntőkön, a középdöntőn és a döntőn a zsűri jelöli meg azt az alkotást, melyet szeretne meghallgatni. Az előadott mű időtartama nem haladhatja meg az öt percet.

Nevezési határidő: 2010. december 20.

A határon túli versenyzők részére az elődöntők szülőföldjükön (Léván, Kishegyesen, Kolozsváron, Erdőszentgyörgyön), a további külföldi helyszínekről és időpontokról (Kár-pátalja, Szlovénia) a jelentkezések beérkezése után adunk tájékoztatást. Az EU-tagállamokból és a tengeren túlról jelentkezők külön meghívást kapnak. A magyarországi elődöntők helyszínei: Budapest, Debrecen, Eger, Székesfehérvár, Szolnok, Pécs, Kaposvár, Kiskunfélegyháza, Tököl, Veresegyház.

Jelentkezésüknél kérjük, jelezzék, melyik települési elődöntőn szeretnének részt venni. A visszaigazoláskor közöljük fellépésük pontos helyszínét és időpontját.

Kérjük, kísérjék fi gyelemmel honlapunk információit! A középdöntő 2011. április 28-29-én lesz. A továbbjutók április 30-án a döntőn a 3. versük-kel vagy prózájukkal mérethetik meg magukat.

A gála időpontja: 2011. május 1.További információ: Dölle Zsolt, az Anyám Fekete Rózsa Közhasznú Alapítvány

kuratóriumának tagja.Telefon: 06 30 483 8789, Fax: 06 28 476 708,

E-mail: afr@invitel.hu Látogassák honlapunkat: www.afr.hu

VERSMONDÓ ESEMÉNYEK – VERSENYEK

versmondó54

A középdöntő és a döntő helyszíne:Váci Mihály Művelődési Ház, Veresegyház, Köves utca 14. A középdöntőbe és döntőbe jutott versenyzők részére szállást és étkezést biztosítunk, vendégeket előzetes bejelentés

alapján, korlátozott számban, önköltséges alapon fogadunk.

Díjazás:

Fekete Rózsa DíjMinden kategóriában:

60-50-40 ezer forint értékű jutalom.A szponzorok által felajánlott különdíjak.

Jelentkezésüket az Anyám Fekete Rózsa Közhasznú Alapítvány (2113 Erdőkertes Pf. 23.) címére küldjék, vagy faxon és e-mail-en a fenti címre. Kérjük, közöljék – a mellékelt jelent-kezési lapon – nevüket, életkorukat, pontos lakcímüket, telefonszámukat, valamint a ver-sek, prózák szerzőit és címeit.Pontatlanul, hiányosan kitöltött jelentkezési lapokat nem fogadunk el.Bővebb információ és a jelentkezési lap honlapunkról letölthető.A találkozó szellemiségét ápolók célja, hogy meg-megállni alig tudó korunkban az anyákra – így önmagunkra is – irányítsuk kapkodó fi gyelmünket, hogy ne fájhasson a „semmi”.

Pilinszky János - Agonia Christiana

VERSMONDÓ ESEMÉNYEK – VERSENYEK

versmondó 55

A Csemadok Országos Tanácsa megbízásából a Tompa Mihály országos vers- és próza-mondó versenyének fő szervezőjeként a Csemadok Rimaszombati Területi Választmánya, a Csemadok Művelődési Intézete társrendezőivel, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szö-vetségével, a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségével, Rimaszombat Város Önkormányza-tával, a Rimaszombati Városi Kulturális Központtal, a Rimaszombati Gömör-Kishonti Népművelési Központtal közösen meghirdetik a

XX. TOMPA MIHÁLY ORSZÁGOSVERS-ÉS PRÓZAMONDÓ VERSENYT

a 2011. évben.

A VERSENY ÉLETKORI KATEGÓRIÁI:

I. kategória: az alapiskolák 1-3. évfolyamai II. kategória: az alapiskolák 4-6. évfolyamai III. kategória: az alapiskolák 7-9. évfolyamai / a 8 éves gimnáziumok 3-4-5. évfolyamai IV. kategória: középiskolások / a 4 éves gimnáziumok, szakközépiskolák, a 8 éves gim- náziumok 6-7-8. évfolyamai V. kategória: egyetemisták, felnőttek (korhatár nélkül) VI. kategória: énekelt versek, 12 éves kortól egyénileg vagy csoportokban VII. kategória: lírai színpad, versszínház (korhatár nélkül)

A VERSENY FORDULÓI ÉS IDŐPONTJAI:

I. osztály, az iskolai versenyek megrendezésének határideje: 2011. január 22. II. egyetemi, körzeti és járási versenyek: 2011. február 28. III. országos elődöntők: 2011. mácius 21-26.

1. 2011. március 21. Szenc2. 2011. március 22. Léva3. 2011. március 23. Pered4. 2011. március 24. Nagykürtös5. 2011. március 25. Kassa város

IV. országos döntő: 2011. április 28-29-30., Rimaszombat

MEGHIRDETETT DÍJAK, HELYEZÉSEK:

• I.-II.-III. díj – kategóriánként (minden szinten)

Az országos döntő díjai:

• I.-II.-III. díj – kategóriánként

VERSMONDÓ ESEMÉNYEK – VERSENYEK

versmondó56

• Kiemelt díj: a Szlovákiai Magyar Írók Tá rsaságának díja a hazai szerző művét mondó legsikeresebb előadónak

• a közönség díja• a zsűri különdíja• szerzői, előadói díj (6. kategória)

Feltételek

• a vers- és prózamondók két produkcióval készülnek a versenyre• kiemelten ajánlott, hogy az egyik mű szlovákiai magyar szerző alkotása legyen • a produkció maximális időtartama 5 (öt) perc! • a zsűri elnöke (titkára) k ö t e l e s leállítani a versenyzőt az 5 perc leteltével!

Kategóriák

vers-prózaénekelt verseklírai színpadok

BENEVEZÉSI HATÁRIDŐK:

I., II., III., IV. kategória: 2011. január 25. A Csemadok illetékes területi választmányainak titkárságainV., VI., VII. kategória: 2011. február 15.A Csemadok Művelődési Intézeténél:Bacsák u. 240/13, DunaszerdahelyP. O. BOX 16Tel.: 031/552 24 78Fax: 031/5509830E-mail: intezet@csemadok.sk, offi ce.mi@csemadok.sk

A jelentkezés a versenyszabályzat mellékletét képező jelentkezési lapon vagy az elektro-nikus jelentkezési lapon történik, amely kitölthető a www.csemadok.sk honlapon, a Tompa Mihály országos vers- és prózamondó verseny menüpontban.

Szakmai tanácsadás:

PhDr. Kamenár Horváth Évaekamenarova@chello.skmobil: 0908 788 855

VERSMONDÓ ESEMÉNYEK – VERSENYEK

versmondó 57

ELÉRHETŐSÉGEK:

Csemadok Rimaszombati Területi VálasztmányaJesenského 5.979 01 Rimavská Sobotatel.: 047/5623 112 mobil: 0907/87 14 51 csemadokrsz@mail.t-com.sk

Csemadok Művelődési Intézete, DunaszerdahelyP.O. BOX 16.Bacsákova 240/13.929 01 Dunajská Stredatel.: 031/552 24 78fax: 031/550 98 30mobil: 0905/358 529e-mail: intezet@csemadok.sk vagy offi ce.mi@csemadok.sk

MELLÉKLETEK:

1. vers-próza, 1-5 kategória: 1.1. benevezési lap 1.2. a vers- és prózamondás értékelésének kritériumai2. énekelt versek, 6. kategória: 2.1. benevezési lap 3. lírai színpadok, 7. kategória: 3.1. benevezési lap 3.2. a versszínpadi összeállítások (lírai színpad) értelmezése

A mellékletek, a jelentkezési lap és a versenyszabályzat letölthetők a www.csemadok.sk honlapról.

Az elektronikus jelentkezési lap kitölthető a www.csemadok.sk honlapon, a Tompa Mihály országos vers- és prózamondó verseny menüpontban.

TÁBOROKRÓL

versmondó58

Versművészeti táborok 2010.,avagy tábor Neszmélyen

Világbajnok csapat – no, nem magunkat minősítem, csak arra gondoltam, hogy a legelső momentummal kezdve mesélem el néhány mondatban, mi történt a Duna holt ágának csen-des kis szegletén, amit több mint egy hétig élettel és zajjal töltöttünk meg. Szóval a világ-bajnoki csapat, a spanyolok, és a három másik legjobb viadalát kellett kötelezően ajánlott jelleggel végignéznie minden táborozónak az első két este, mert azt ugyebár mégsem kí-vánhatta senki, hogy munkára cseréljük a nagy focirajongó verstáborosok négyévente csak egyszer előforduló izgalmas estéjét, és persze mi is kíváncsiak voltunk. Összekötöttük hát a kellemest a hasznossal, és a sportot használtuk a művészet kiindulópontjaként. A feladat az volt, hogy a mérkőzéseket nézve ki-ki a számára legizgalmasabb pillanatot őrizze meg emlékezetében legalább egy napig, és szabadon választott módon, vershez kötődően állítsa színpadra. Másnap megnéztük a jeleneteket, mozdulatsorokat, gesztusokat, és jó kiindulási alappal hozzáláttunk a munkához. Sokan voltunk, de – gondoltuk – időnk, mint a tenger, itt az ideje és a tere az alkotásnak.

Mert a Versművészeti tábor olyan alkotóműhely, ahol az ország legkülönbözőbb pontjai-ról érkező fi atalok azt gondolják, hogy a vers, az irodalom, a színház nem szégyen, hanem segítség a mindennapok színesebbé tételére. Egy műhely, ahol megtanulhatják az érzéseket kezelni és reprodukálni, a gondolatokat művészi nyelven, hétköznapi módon kinyilvánítani. Egy csapat, ahol több csoportban, azonos célért, de egyénre szabottan kapnak komplex kép-zést, költészetből és írásművészetből vagy színészmesterségből, hangképzésből, kommuni-kációból, színpadi mozgásból. Nem hazudtolta meg célját, és értékeit megőrizve, vadregé-nyes helyszínen, ihletett környezetben és művészi légkörben tartotta meg versművészeti táborát a Magyar Versmondók Egyesülete 2010. július 10-től 18-ig egy Duna-parti hajón, Neszmélyen. Népszerű költők, írók, színészek, előadóművészek, valamint ismert televíziós személyiségek tanították a táborozókat három szekcióban: a versművészeti szeminárium, a színész- és előadóművész-felkészítő műhely és az írásművészeti műhely csoportjában.

Július 10-én érkeztek meg tehát az isteni nedűről híressé vált Neszmélyre a nyári Vers-művészeti tábor résztvevői. A Duna holtágán, a széltől is óvott állóhajón, ahogy azt a beve-zetőben is írtam, már az első nap megkezdődött a tábor munkája. Szél szárnyán nem (mert alig mozdult a levegő a hőségben), de evezők és karmozdulatok segítségével gyorsan úszott el a hét minden perce, szinte észre sem vettük, és a vitorlabontás után már vége is volt a verstábornak. Hajónapló is született a jelenlévő költők és írók tollából, ez tehát legyen csu-pán egy felsejlő emlék azoknak, akik csak most döntenek úgy, hogy végre csatlakoznak a jókedvű és dolgos művészcsapathoz!

Költészeti estek, színészmesterség, esztétika, írásművészet, előadó-művészet, mozgás-tréning, hangképzés és drámajátékok – nagyvonalúan így foglalható össze a program, ben-ne olyan szakemberekkel, mint Kinizsi Ottó és Bakos-Kiss Gábor színművészek, Kukorelly Endre költő, Wiegmann Alfréd rendező, az Első Magyar Versszínház művészeti vezetője és Katona Szilvi mozgástanár. A vendégelőadók mellett a versművészeti szeminárium mun-káját Lutter Imre előadóművész, a Magyar Versmondók Egyesületének ügyvezető elnöke és Szennik Évi diákszínjátszó-rendező (nem mellesleg minden növendék és művésztanár

TÁBOROKRÓL

versmondó 59

segítője) irányította. A színész- és előadóművész-felkészítő műhelyt Kiss László rendező, egyesületi elnök, a Versmondó folyóirat főszerkesztője vezette, míg az írásművészeti mű-hely résztvevői Turczi István költő, az egyesület irodalmi alelnökének szakmai instrukciói alapján dolgoztak. Az utolsó két napon a szó szoros értelmében István köré kellett, hogy csoportosuljanak, tekintve, hogy a népszerű költő nem bírt megállni a lábán. És sajnos en-nek nem a neszmélyi borvidék fejvesztő nedűje volt az oka, hanem az a fránya stég, amely nem bizonyult elég szélesnek a dunai csobbanás utáni költészeti barangolásra. Ezzel együtt is intenzív munka, baráti és felemelő hangulat jellemezte a tábort.

A reggeli mozgástréning, valamint a hangképzés, tehát a légzés- és beszédtechnika va-lamennyi szekciónak egyszerre zajlott, minden nap, a délelőtt első felében. Aztán a csopor-tok különváltak, és a versművészeti szeminárium tagjai átfogó képzést kaptak az előadói attitűd, pódiumi technikák, a művészi és a társadalmi kommunikáció, a tanítási dráma és a versek dramaturgiai feldolgozása kapcsán.

A színész- és előadóművész-felkészítő műhelyben a színészmesterség, a színpadi beszéd és mozgás, a rendezés és a dramaturgia mentén a versek és a színház közötti átjárhatóságot próbálgatták a táborozók, gyakorlati módszerekkel. A színjátszás legfőbb kulisszatitkait felvillantva és a verseket értelmileg és érzelmileg is értékelve, próbajeleneteket szerkesztet-tek, minimális eszközökkel. Amolyan versszínházi tréning volt ez.

Az írásművészeti műhely célja az volt, hogy a nem professzionális vagy pályakezdő írók, költők, versfaragók verstani, írástechnikai, esztétikai ismereteit bővítsék, speciális felada-tokkal kész művek alkotására ösztönözzék. Sikerült is. A klasszikus szerzők stílusjegyeire rávilágítva, a mai kor nyelvére gondos (olykor 180 fokos) műfordítással teljesen új művek születtek, mind az egyén világlátását, érzelmi attitűdjét, tudását és hangulatát leképezve. Csak ezután kezdődhetett a saját alkotások készítése.

PÉCSI MARCELLámor vagy kupidó

magammal beszélgetekkiket szerettem és miértés vajon vicces-e ezminél frappánsabb rímekbencsacsognék-e szívesen errőlhumorossá vagy legalábbkellően önironikussá tudnámnagyítani szerelmeimegyszerű történetétamelyek zömmel úgy kezdődnekbuzgó nekifohászkodástíz évvel ez előttigminden nővel az számítottegyütt pezseg-e szellemünk

s másodlagos volt a test örömeez semmi hol itt a viccna ez az hogy nem tudomjóízűen még magamon setudok elmosolyodnivagy korholni legalábbmilyen ostoba voltamegy tulok egy gyáva pöcsaki a nőket akarjade kicsit sem értiámor vagy kupidó tehátkupidó persze hogy kupidóámor is benne lakik szemében

TÁBOROKRÓL

versmondó60

Az intenzív tréningek közepette a táborozók, Tóth Zsóka előadóművész kalauzolásában, ellátogattak Csokonai Vitéz Mihály múzsája, Lilla és Petri György közeli sírjához. A nyug-helyek felkutatása külön játékot képezett, amit legfeljebb csak a negyven fokos (pálinka helyetti) kánikula és a szúnyogok zavartak olykor. A sírhelyek előtt valamennyi szekció verssel állított pillanatnyi emléket a költőlegendáknak. A temetőt magunk mögött hagyva a hegynek vettük az irányt, és erdőszélen felgyalogolva jutottunk el a megváltást jelentő kicsiny faházig, s ami sokkal fontosabb, Zsóka életmentő slagjáig a kertben és a limonádé-hoz a teraszon. Kis pihenő után már a költészet remekei tettek kérdéseket elénk a rögtönzött vetélkedőben. Irodalmi kirándulás, minden, ami testnek és léleknek való…

Ez természetesen csak egy kulturális kitérő volt, a képzés magán a hajón zajlott.A színészmesterséget Bakos-Kiss Gábor okította. Agyat és teste egyszerre mozgatott,

nagy sikerrel, hogy a növendékek a színház és a pódium mibenlétét, a művész színpadi jelen-létét, a mesterség alapvető trükkjeit úgy fogják meg technikailag, hogy elsődleges maradjon az érzelem és a szellemiség, és ahhoz szolgáljon elengedhetetlen segítségül a technikai forté-lyok tárháza. Magyarul: tartalomhoz a forma. A helyzetgyakorlatok, kipróbált jelenetek, improvizációk, mozdulatsorok jól felépítetten követték egymást. S hogy ne érje szó a ház (vagy ismét a hajó) elejét, a színésztanár a végén hetedhét határra szólót énekelt, úgy, hogy még a szomszédos Szlovákiában is megirigyelték a magyar nyelv páratlan gazdagságát.

Katona Szilvi reggeli mozgástechnikai foglalkozásai segítették a táborozókat abban, hogy mire elérkezett a szakmai foglalkozások ideje és gondolkodni kellett, addigra az agy és a test is felismerje az újabb nap kezdetét és a kreativitás szükségességét. Koreográfi a, színpadi mozgás, táncelemek, jól kidolgozott mozdulatsor a tábor végére – a parkett ördögei közül néhányról ki is derült, hogy érdemes folytatni és mozgásművészetben is gondolkodni.

Az előadók és a táborozók megannyi művészeti estet integráltak a képzésbe. A dráma-munka egyik emblematikus pontjává vált a retorikai verseny, amelyben a tábor valamennyi lakója részt vett. A különböző stílusjegyek és kommunikációs technikák alkalmazása játé-kos feladatsoron, verseny formájában történt.

Nagy sikert aratott, így az utolsó nap esti bemutatójába is bekerült a beszédtechnikai gya-korlatok történetté kovácsolása, az egyébként értelmetlen vagy nem összefüggő szövegek, technikai gyakorlatok tartalmi integrálása és adaptációja Shakespeare Rómeó és Júlia tragé-diájának mintájára. Teljesen felismerhető, izgalmas jelenetek bontakoztak ki a versmondók és játékosok koprodukciójában, rengeteg ötlettel, a kreatív improvizációs gyakorlatok rögzí-tésével. Kinizsi Ottó úgy rendezte meg a húsz perces kisestet, Shakespeare szellemiségét a 21. század világában, hogy a neszmélyi adottságokat kihasználva, nüánsznyi pontossággal és drámaérzékenységgel vitte színre, azaz hajópadlóra a gondosan összetákolt darabot.

A klasszikus és kortárs költészet mellett a prózairodalom hazai és nemzetközi minta értékű szövegei is részét képezték a tábor munkájának. Ennek kicsúcsosodása Kukorelly Endre előadása volt a kor művészeti beállítottságáról, lustaságáról és a versek, a költészet és a versmondás szerepéről. A költő nem kertelt, mondta, amit gondol, és nehéz lett volna vitatkozni a gondolatokkal.

A három szekció több ponton is összekapcsolódott: az írásművészeti résztvevők saját szövegeit feldolgozták a másik két előadói szekcióban, mint ahogy az egyébkénti improvi-zációs játékok alapján is alkottak szöveget az írók és költők. A tábor végén így születtek meg közös jelenetek, rövid versszínházi produktumok, amelyek értelemszerűen magukon

TÁBOROKRÓL

versmondó 61

viselték a műhelymunka jellegzetes, félkész jegyeit, de fontos és kicsit sem közhelyszerű dramaturgiai húzásokat tartalmaztak.

Ehhez fogható különleges dramaturgia már csak az ételeket jellemezte: nem volt olyan ember (beleértve a különböző okokból húst nem fogyasztó, esetleg zöldséget, tésztát vagy szalonnát kifogásoló, néha az egyénisége bugyraiban elvesző táborozókat is), aki ne ehette volna degeszre magát a fenséges illatokkal és ízekkel kecsegtető hajósszakácsok jóvoltából. Tábortűz szerencsére nem volt, így a hajó most is áll (ha már állóhajó). Volt viszont táborvíz sok úszással, vacsorativornya felsőfokon, esti gitárzene, hatalmas beszélgetések, kemény és alkotóerejű munka, kitartó és kreatív, tehetséges csapat. Ez a team és a lélek járta át Neszmélyt, a vers idei alkotóműhelyét. Hogy mennyire volt eredményes a tábor munkája, azt jól mutatja például a 12. Kaleidoszkóp Nemzetközi VersFesztivál néhány egyéni telje-sítménye, vagy a Regösök húrján versmondó verseny októberi döntője.

Jövőre újra nyári versművészet a Magyar Versmondók Egyesületével. Érdemes nem le-maradni!

Lutter Imretáborvezető

Rakovszky Zsuzsa - Végül

TÁBOROKRÓL

versmondó62

MOLNÁR JÓZSEF:Hajócsavar – Dunapló –

Hangtalanul érkezem. Lábujjhegyen kiszállok fáradt „négylábúmból”, majd barátságo-san megtenyerelem.

- Eridj a hűsbe!Ekkor meglátom a hatalmas lapátkerekű hajót, Neszmély felirattal, majd óvatosan felé

araszolok. Szennik Évi jókedvvel nyugtáz.Kiss László, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke sztoikus nyugalmában ül,

várja a táborozókat.Közben a Nap borotvaélű sugarai lehúzzák a Dunáról a hullámokat, szél sehol, csak vá-

rakozás és csend.Visznek a bőröndjeim.Lemegyek kabinomba körülnézni. Négy ágyas kajütök, az emeletes fekhelyeken vágy a pihenés.Mogyorósi László érkezik először. Nagy buddha-fejét belógatja a szobába, majd leroskad

az alsó szintre.„Tavaly megnyertem a Rubophen Versíró Versenyt, ez a tábor lett az egyik nyeremény,

illetve csak ezt kaptam meg, amit a Magyar Versmondók Egyesülete adott.”A zsűri egyik tagja, az internetes bejegyzések tanulsága szerint az igazi hozzáértő tag

Turczi István volt. Akit látatlanban is vártam – tanulni szerettem volna tőle és megméret-tetni, s nem úgy mint aki könnyűnek találtatott.

Egy másik sokszínű kaméleon érkezik. Énekes-gitáros, a „Mi újság?” verseket megzené-sítő együttes frontembere, színjátszó, rendező is egyben. Ezért ő a drámajátékokban, a vers-mondásban és a hangképzés óráin is aktívan részt vesz. „Pille annak, aki mindenhez ért!” – jegyzem meg magamban, vigyázva, senki se hallja.

Ül előttem M. László, aki Nagykálló város írója, s meséli: Nemrég egy kimondhatatlan nevű német kisvárosba delegálták, hogy ottani benyomásait naplóba gyűjtse. Megtudtam, az állásnélküli német-magyar szakos tanár majd’ háromkötetes költő.: „Nyomdára kész a harmadik kötet is”. De hogy melyikbe, azt senki sem tudja még.

Megérkeznek a tábor többi lakói is, Basa Bella, Ági, Olga,, Eszter, Jani, Bence, Júlia, Bernadette, Csenge, Petra, Anna,, Döníz, Melitta, Zsófi …mind egy külön világ, külön égtáj.

- Csak még szükségük van a tanulásra! – jegyzi meg Kiss László.Amint megérkezik Turczi István József Attila-díjas költő, műfordító, a Parnasszus folyó-

irat főszerkesztője és a Versmondók irodalmi alelnöke, elkezdünk pörögni:„ Az első feladat, megírni a mai bronzmeccset!” – hangzik az ukáz, mi meg rohanunk

előkeríteni egy tévét, akár a kocsmából is.Németország – Uruguay. Élvezetes meccset nézünk, talán a legjobbat az egész vb alatt.Esténként rá kell döbbennünk: „Nem vagyunk egyedül!” Hét óra körül nem várt látoga-

tók érkeznek, menetrendszerűen. Járjuk is miattuk a táncunk. Én meg hülye, egy régebben írt versemben, ami a télben íródott: „A szúnyogok hada, mondd, merre jár?...” – hiányoltam őket. Merre? Hát a szétcsipkézett bőrünkön, meg amerre még befurakodtak…

Már az első alkalommal összekovászolódik a kis csapat. A szakadó esőben végighajtott meccsről mindenki saját magán átszűrve eljátszhatta-elmondhatta, hogyan élte meg az ese-

TÁBOROKRÓL

versmondó 63

ményeket. A nagy „leszakad az ég” zuhogásban sajnos a magyar csapatot nem láttam, pe-dig végig azt hallottam, nekünk is ott a helyünk. Még a lelátón se!

Az első foglalkozáson mindenki részt vett. Költők, versmondók, leendő színészek. Néha be-letört a bicskám, ilyenkor „Laci bácsi” segített. Néha arra gondoltam, mi lenne, ha versem felol-vasásakor kölcsönözhetném Lutter Imre előadóművész, drámapedagógus hangját és akkor ért-hetően, nem motyogva kitátanám a számat, hogy elmondjam: A hajón, ahol élek, boldog vagyok!

Jöttek a hírek otthonról, milyen kánikula van az országban, bólintottam és elgondolkod-tam: Itt a vízfelületen ringó és a nap által érlelt hajó ponyvából lugasként kialakított fedél-zeten nem sokat érzünk a forróságból. Ez nem is igaz! Érzünk, csak az ihletett környezet szárnyakat ad, s észre sem vesszük.

Már az első költői órán akkora pofont kaptak szárnyaim, hogy talán még mindig zuha-nok. Egy-egy körben mindenki felolvasta régebbi versét. Kiderült, Lacival és Marcellal nincs semmi és az én Szonett a Nőről című versem is tetszett Turczi Istvánnak, bár a hintót nem tudta hova tenni. A többiről hiába is beszélnék. Formailag jók, tehetség is van, csak ahogy írok 19-ik századi. Talán eltévesztettem az évszázadot? Itt megígérte István, hogy mikorra elvégzem a szemináriumot mindezt levetkőzöm. És így is lett…

Olvassunk mai költőket! – hangzott el Turczi szájából és hogy ez mennyire igaz, alátá-masztotta Kukorelly Endre költő, író, aki szerény és érzékeny lelkétől elszakadva néha olyan érzelmi kitörésekkel magyarázott, hogy oda kellett tartanom a fülem. A megdöbben-tő tényről beszél, mely szerint ma Magyarországon, ahol magas szintre emelték a versmon-dást mint művészetet, csak ritkán hallani kortárs költők verseit. Csak a klasszikusoktól!...Hát itt a magyarázat az én versemre is. Na gyerünk olvasni!

Az első komoly feladat Nemes Nagy Ágnes Ehnaton című versének első valamit mégis kéne tenni és utolsó sora már nem halaszthatlak tovább közé írni verset…

Pedig készültem, mondja az egyszeri diák és könyveli a szokásos egyest. A feladványt a már be-idegződött szonettformában írtam meg, most ne részletezzük, milyen eredménnyel. Majd átírom…

Majd egy számunkra kedves-kedvetlen állat bőrébe kellett bújni, mely témáról pont annyi jutott az eszembe, mint egy szamárnak. Nem úgy Lászlónak, aki amikor megkaptuk a pen-zumot, leballagott a szobánkba és egy lélegzettel addig maradt lenn, amíg el nem készült. Természetesen remekelt, nem úgy mint az a bizonyos Mekk Elek (Lúcio monológját írta).

Közben Marci egyik bódulatból a másikba érkezett, ideje, ihlete egy szál se, látszott rajta, színjátszás, „beszédfabrika”, s éjjel, alvás helyett kezében fegyvere, mágneses hangjával elgi-tározott sok, számomra ismeretlen költő műveiből jó párat. Azt mondja, Havasi Attila az egyik kedvence (már nekem is!) S reggel, amikor új nap, új virágai nyíltak előbukkan a hajó valame-lyik szegletéből, és jelenti, készen áll. S talán még ezt is mondja: „Kérem a következőt!”…

Elgondolkodom. Látszólag úgy nézek ki, mint aki alszik… Kukorelly Endre előadásán vagyunk, aki így folytatja: „Sokszor IC-n utazok. A vonaton egymással szemben két nő ül. Ki sem néznek a fejükből. Hosszú az út, mégsem olvasnak. Kizárták…” Itt a hangja felerő-södik: „Az aki vonaton egy sort sem olvas, az a büdös életben sem!”

Amikor ezeket a sorokat írom, már itthon vagyok, fekszem a váci strand napozóágyán, visszafelé göngyölítve az elmúlt napok történéseit, s közben kirajzolódik előttem a kor di-vatos férfi teste: Tojásranyírt fej, kigyúrt vállai egy-egy szekrényt is elbírnának, sátáni teto-válásait még a fenti libák is megbámulják – kezében a sör, mint étel. Néz, felfújt fejéből valahová el… Az első fűcsomónál elakad.

TÁBOROKRÓL

versmondó64

MOLNÁR JÓZSEFFelszálló

Elmélkedem. Azt mondják ősi írásaink, már akihez még eljut néha belőlük egy-egy levél, hogy az emberiség, s mi magunk is a Sziriuszról származunk, ők 10 ezer évvel járnak előt-tünk, és amikor még nem volt „divat” ez a táguló világegyetem (107 évente tartották velünk a kapcsolatot), összegyűltek a bölcsek és az idegenek, akik lehozták nekünk a pulit, a delfi nt… s lehet, a tönkölybúzát és a rovásírást is – pontosan nem tudom, honnan is tudnám –, lehelyez-ték maguk elé gondolatátvivő-fordító szerkezetüket, s mindenki megértette a másikat…Elné-zem az előttem ülő „húshegyet”, félek, korunk férfi etalonjának nincs értékelhető gondolata.

„Nem olvasunk, nem olvasunk, nem olvasunk!”Időtlenül bámuljuk a számítógépünket, minden feltett kérdésünkre tőle várjuk a választ,

s közben elájulunk a legújabb telefonunkon és más „kütyükön”, és szidjuk az időjárást. De hogy miért születtünk a Földre, meg sem fér fejünkben. „Nincs erre időnk!” – jön a válasz.

Meg hogy már mindent megírtak, a verseket is! – mondatok keringenek, mint űrszemét…A következő feladat Baudelaire A vámpír versének mintájára írt vámpír-vers. Mikor ezt

meghallottam, kiültem a Napra.. Azonban rá kellett jönnöm, ettől még nem lesz ihletem. Elmentem hát úszni. Ettől meg a halaknak lett ihlete, mert állandóan nekem ütköztek, leg-alábbis ezt mondtam Mogyorósi Lacinak, aki irtózott tőlük, meg még a piócáktól és a mo-csári zöldtől a víz színén.

Tolom a hullámokat magam mögé, hátán fekszem az őselemek közül a legnagyszerűbb-nek, felettem a Nap kíváncsi narancsa: „Vajon mire jutok terveimben?”

A vámpír-verset vértelen arccal írtam, ez lett a címe is – egy vámpír naplója aláfestéssel.

Ma sárba döngöltek, fejem se látszik,önbecsülésem szunnyadó levél,ám dühöm kék lánggal világít,a jó kedvem egy rossz vers rágta szét.

Úgy írok, csendben mondta nem akárki,mint víz alatti kastélyban egy cet,vonzó értelme jó, de lári-fári,gúnypenge kell ide, maró ec(s)et.

És tűz, amely felperzsel dacos múltat,egy elgáncsoló vihar, tettre kész,és felszegett fej, mely nem porban kókad,síró erő, mely húsod tépi szét…

Ma elhagyom a fák hamuzta stéget,Érzem, mától emelkedik a tét,állítok még a lerögzített féken,sápadt arcomra kifeszül az ég.

TÁBOROKRÓL

versmondó 65

Természetesen hexameterben, hiszem, ez illik egy vámpírhoz.. Idézek: - Az első és az utolsó sor zseniális, a közötte levő 6 sort cseréljem le! – értékelt Turczi.Legalább jól lebarnultam! – gondoltam és égés elleni kenőcsöt kerestem. Szükségem volt rá.A következő erőpróba Ámor és Cupido jegyében zajlott, de írhattunk a női emancipáci-

óról is. És kaptunk egy, István által ujjgyakorlatnak nevezett, az esti sétánk alatt megírandó epigrammát, amelynek az utolsó két szava, fényre derül. Bármiről szólhat – így István.

„Hallod, a választások után most mekkora csend van.Olvad az ördögi arc, szép Haza fényre derül?”Itt már nagyon jól szerepeltem, legalábbis a többiek szerint. Szavaztunk minden feladat végén.Kaptuk még: Berzsenyitől a Magányosság, Faludy Ferenctől a Fortuna szekerén, Köl-

cseytől a Szonetto…verseket átültetni mai közegbe, mai nyelvezettel. Itt kettőt is választ-hattunk a háromból.

„Ezt szoktam magyarról magyarra fordításnak nevezni!” – hallottuk István segítségét.Itt írtam meg a Magányosságra refl ektálva Ragadozóhely és a Fortuna szekerén-re Ve-

szíthetek címmel két versemet. Istvánnak bejöttek átköltéseink.Nappal, amikor már a hajó fedélzetén is felforrósodott a leheletünk lementem a „hűtött”

társalgóba. Itt igyekeztem fantáziámra bízni magam, miközben fent Bakos-Kiss Gábor színművész musicalrészletekkel átitatott előadása hangzott sikerrel. Később Wiegmann Alfréd rendező igazgatta a tanulni vágyókat a szakma szeretetére, nagy alázattal.

Most a hajó fedélzeti szárnyának egyik sarkában kialakított „dolgozószobában” va-gyunk. Előttem lap-top-om, a net sehol. Gyenge a vétel, mondják, így aztán csak döcö-günk’, ha keresek valamit. Mérgemben odahajítom a szúnyogoknak. Ekkor balesetről re-begnek, nem tudni, ki az, de már előre sajnálom őt.

Most megtudom. Turczi István megcsúszott a stégen, zuhanáskor a térdhajlat táján erős ütést kapott.

Telefonáltam neki, semmi hír. Teltek az elkeseredett órák, az arcokon a megdöbbent csend, de a munkát sem lehetett eltéríteni a szem elől. Az aggódás nyomban véget ért, ami-kor fél lábon bebicegett közénk István:

- Na mi történt? – kérdeztem és azonnal mankóként segítettem „műhelyembe”. Ott az óriásira duzzadt vérömlenyt fi noman a szív irányába masszíroztam, legalábbis úgy tűnt. Valójában saját erőmből tápláltam…

Méretes jégkockák, kámforos-mentolos lóbalzsam, trombózis elleni injekció, fájdalomcsil-lapító, ezek István „előbb azt hittük, szalagszakadás történt” balesetének kísérői. Ekkor elfehé-redik – talán sokkot kapott. Elkezd remegni. Talán jót tenne egy szivar? Nem, az sem érdekli.

- Csak el ne hagyd magad! – suttogom, mire ő vesz egy nagy adag friss levegőt és igyek-szik felállni. Vigyázva rátámaszkodik sérült lábára – pedig eltiltották tőle! – és fogcsikor-gató küzdelemben elindul átköltözni a lakókocsiba. Aki csak tud segít.

Másnap külön ágyat kap, amelyen pihentetve lábát megtartja a szokásos órát. A duzza-nat kisebbedett. A hajófedélzetről lehet látni a szemközti fákat, nyújtózkodnak, s fi gyelik a beszélgetésünket:

Az Egyről kell, mint oszthatatlanról kell írnunk, amiről József Attila természetesen re-mekművet írt. A másik feladatot passzolom. Egyszer lehet.

Közben még jobban egységesedik a csapat. Nálam ez úgy jelentkezik, hogy elkezdem a visszaszámlálást. Hány napunk van még? Három.

TÁBOROKRÓL

versmondó66

Magamba szívom a sodródó Duna némaságát, a látszólag élettelen hajó közönyét és azt a mérhetetlen energiát, amelyet reggelente kihorgászok a szívembe. A Föld rezgéseit.

Közben eszünk, körbeülve az asztalokat, és hiszem, életünk egy nagy salátástál, itt a Neszmély-hajón, a víz tükrén.

Az Egyről írt versem a számmisztikához kötődik, hideg, sivár, analitikus: „Mint egy angol vers” – dicsér Turczi. Van azonban egy másik írásom e témában, ez már nem jön be. Sorolja is István a hibáit, egyszer csak elhalkul… látja rajtam, nem viselem tovább a kritikát…

Most a négy elemről – föld, tűz, víz, levegő – kell írnunk. Beugrik az utolsó sor, már csak a verset kell eléje gondolnom. S ha ez nem volna elég, három idézetet kapunk, lehet mindet, de egyet kötelező beemelni versünkbe. Nekem Arthur Rimbaud-tól az ura vagyok a csendnek sor tetszett a legjobban. (Azóta már megírtam).

Utólag visszagondolva, nehezek voltak-e a feladatok, vagy hogy fel lehetett volna jobban készülni a hét nap alatt megfogalmazott 12 versre, prózára, nem tudom, bár minden nap éjjel kettőig kutattam rá a választ. Azt hiszem, erre is van axióma:

„Aki saját magában és a közvetlen környezetében nem találja meg azt, amit keres, az soha nem fogja megtalálni, bárhol jár is a világban. Bennünk van a kincsek kincse!”

Nagy felhajtóerőt kaptam, ennyit már érzek, s ezt meg is írtam – dühömmel együtt – Felszálló című versemben. István közlésre javasolná.

Rakosgatom dolgaim, hazafelé tartva… Közben megérkezik Kinizsi Ottó, a Barátok között ifjú sztárja. Kézen fogja tüneményes kislányát, aki később, egy játékos feladat során bizonyít-ja: jó géneket örökölt. Beszélgetésünk során Ottó elmeséli, már rendezőként számítanak rá, ide is ötleteivel jött. És megrendezi az ittlévőkkel a Rómeó és Júliát, olyan Kinizsi Ottósan. Hogy az milyen? Erő, dinamika, lendület, játék, mindez sajátos, csillogó humorban. Mondhat-nám szeretetnek is. „Ti sokkal kreatívabbak vagytok, mint akikkel idáig dolgoztam” – mond-ja, utalva rá, ne játsszák túl a szerepüket… Megy a Rómeó és Júlia, színházzá válik a hajó fedélzete, én meg a néző egy-egy poénnál határtalanul nevetek. Még most is látom Esztert, aki anyáskodik a csoport felett (nekem is segített gépelni), ősszel előadóestje lesz, Bernadettet, a fi lozófus-meditatív lányt, aki sérülékeny, Annát, a tűzhányószemű 13 évest, az eljövendő nagy színésznőt, ha lesz kitartása!, Bencét, aki 17 évesen úgy szaval József Attilát, mint más kenyeret eszik, Janit, akinek tehetsége számomra John Travoltát idézi (igaz, énekelni nem hallottam), Dönízt, aki ifjú kora ellenére be tudja tölteni a színpadot életrevalóságával, Zsófi t, aki tervezőmérnökként jött el közénk, ki tisztaságára, szeretetére építhet, Bellát, aki ha lent verset akartam írni utánozhatatlan poénokkal szórakoztatott, fent meg elvarázsolt játékával, Júliát, aki gyémánt, de meleg szemeivel mintha egy népdalból érkezett volna, Petrát, aki Esz-tergomban a Pázmány Péter Egyetemre jár, de színésznő akar lenni ( legyen úgy, ahogy sze-retnéd!), Ágit, aki cserfes közvetlenségét kihasználva bámulatosan játszott el bármit és első lett a páros feladatnál, Olgát, aki a meglepő monológjában úgy levezényelte a meccset, hogy nem lehetett nem fi gyelni rá, Csengét, aki egy vírus miatt hamar feladta, kár érte, nagyon, Melittát, aki már színházban játszik 18 évesen, ugyanakkor a rádiózás is érdekli…

Mikor elbúcsúzok tőlük, többen a nyakamba ugranak. Hirtelen úgy érzem, kiszakadok belő-lük…

Hazafelé a hőség hatványozódik. Sír a motor, s az út menti fák levelei bánatos felhőkként ülnek…

Neszmély. A Duna adott. A naplóm kész. A bőröndöm utazni hív. Jövőre is…

TÁBOROKRÓL

versmondó 67

PÉCSI MARCELLvisszatekint és

újra eljátszik a névvelmint már olyan sokan olyan sokszorleírja amit végül is turczi mondott ki első este a kocsma felé menet a vébé bronzmeccsét közösségileg sörözve megnézni hogy azután annak kapcsán az első nagyobb feladatot másnap délelőtt mindenki illően abszolváljaszóval hogy igenis kellene a név közepébe az a vesszőtaláló lenne és elgondolkodtatólírai megfogalmazása a pillanat állandóságának nesz, mély

sokáig töpreng hogy zötykölődő és kissé körülményes odaútját megírja-e vagy vágjon mindjárt a közepébe szarva az időrendiségre vagy hogy egyáltalán miről és mennyit írjon kell-e ez az egész és ha kell kinekneked, te marha mondja magának és tudja most tényleg igaza van

mert elszokott azóta az írástól teljesenéppen annyira szokott el azótamint amennyire ott visszaszokott rá

visszaszokott egy pillanat alatt

mert amint izzadtan útporosan tisztaruhákkal degeszre tömött bőrönddel megérkezett eleve önmagát is meglepő vagánysággal belevágva a lesz-ami-leszbemindjárt otthonának érezte a helyet a hajót az ismeretlenül is ismerősnek tetsző embereket társait a „versművészetben”

kellett a visszaszokáshoz persze egy turczi is aki az első másodperctől elkapta a költő szekció egységes tökét és a tábor végéig többé el nem eresztetteés persze kellett a közeg a légkör a buborék ami különvilággá tette az ottlevés minden pillanatát

így könnyű volt visszaszokni az írásra

TÁBOROKRÓL

versmondó68

most itt ül a szeptemberi talajmenti fagybanvisszatekintésmegpróbálja szavakban mondatokban gondolatokban érzésekben megfogni mit is csináltak ott nyolc napon át mit is jelentett a versművészi létezés

szabályos és sűrű időbeosztást az étkezésekhez a kötelező foglalkozásokhoz igazítva foglalkozásokat szekcióvezetőkkel nem szokványosan verselni imivel színészi létezésformákat tanulni lacival mozogni szilvivel beszélni imivel lacival írni írni írni turczival délutáni szabadidőket pihenőket strandolást egyedül és közösen a lányokkal na meg a feledhetetlen szigetre átúszást a teljes és kiegészült költő szekcióval irtózást a zuhanyzó büdös vizétől egy idő után komolyan fontolgatni az ásványvizes fogmosást nem kellő komolysággal kezelni a pók-kérdést az összes lehetséges tekintetben kiváló étkezéseket internetfüggőségről leszokást ámde sűrű szentségelést ha mégis gépközelbe a nem létező wifi és a nem működő mobilinternet miatt jó vadászterepnek látszó szituáció(k)ról gyorsan kideríteni hogy nem az(ok) ezt a kiegyensúlyozottság álcája mögött hosszasan fájlalni és valami egyenes vagy éppen faramuci módon a feladatmegoldásokba beleírni belepréselni egyszerre járni költői és színész szekciókba azt mondani hogy persze nem gond terhelhetőség energia akarás van írás és színház egyszerre bír lenni pedig néha kihagyni színészórát néha átabotában megírni költőfeladato(ka)t imitt-amott elszégyellődni magamegróni kicsit meghasonlani középen felkerekedni és elmenni közösen

TÁBOROKRÓL

versmondó 69

kocsmázni boltba fagyizni pizzázni dunaalmásra lilla és petri nyomában megdögleni a hőségtől hazagyalogolni hazafutni papucsban ha üldöz a helyi erő a hajóról igazából nem mozdulni ott lenni mindvégig együtt zsófi val jóskával eszterrel lacival julcsival ágival olgával annával bernadettel dönízzel petrával bellával jánossal bencével imivel évivel istvánnal szilvivel lacival ottóval alfréddel bandival zsókával

ülni vízbe lógatott lábbal csendesen fi gyelni ahogy szákba raknak egy busát sokat írni beszippantani a nyarat

2010. szeptember 6.

TÁBOROKRÓL

versmondó70

MOGYORÓSI LÁSZLÓNeszmélyi napló2010. július 10. szombat

Egyáltalán nem lelkesít a gondolat, hogy egy hétig egy a Dunán „horgonyzó” állóhajón kell majd laknom, mégha az alá is van támasztva, nem imbolyog kicsit sem. De minden bizonnyal össze leszek szorosan zárva egy csomó vadidegen emberrel a szűk kabinok egyi-kében elszállásolva, és ezenfelül vár még egy sereg szúnyog is. Nem a csípésüktől félek, hanem attól, hogy nem hagynak majd aludni éjszaka. „Ihletett környezet” – olvasom a tá-bor felhívásában. Micsoda szánalmas reklám-szöveg – gondolom elképzelve a rám váró megpróbáltatásokat. Miért nem lehet saját szobám, sőt, lakásom, mint két legutóbbi uta-mon, Németországban?

De kalandvágyam felülkerekedik, vásárolok elektromos szúnyogriasztót, kencéket, ösz-szepakolok, és a felsőbb hatalmak kezébe adom sorsomat. Mint később kiderül majd, ilyen-kor ez a legjobb, amit az ember tehet.

Az első kellemes meglepetés, hogy az öcsém kijön elém a Nyugatiba, és átkísér az Ár-pád-hídi buszpályaudvarra. De hatalmas bőröndöm mozgatása nélküle sem okozna különö-sebb problémát, a metró mozgólépcsőjén sem, pedig ettől tartottam.

A távolsági busz áthalad Nyergesújfalun is, fogantatásom színhelyén, ahol a szüleim él-tek és dolgoztak néhány évet születésem előtt. Szürke épülettömbök emelkednek ki környe-zetükből, ez az a bizonyos gyár, a Viscosa, ahol a szüleim még a vattagyártásban vettek részt, s ami még ma is üzemel, ma szénszálakat gyártanak itt – tudom meg később. Táton és az előző megállókban középiskolás korú fi atalok szálltak fel, most ők majdnem mindany-nyian Nyergesújfalun szállnak le, mintha a helynek lenne valami mágikus vonzereje.

Neszmélyben a busz egy tábla nélküli megállóban tesz le, ahol épp útburkolati munkák folynak. Leszáll egy karcsú lány is talpig feketében, hamar kiszúrjuk mindketten egymá-son, hogy ő is, én is a táborba tartunk. Ő színészmesterséget fog tanulni, én írásművészetet. A kocsmában, a lehető legautentikusabb helyen kérdezzük meg, merre is kell mennünk, majd a hajócsavarnál jobbra fordulunk, és hamarosan meg is érkezünk a hajóskanzenbe. Még nem hatol el a tudatomig, mit is látok tulajdonképp a partról: a hajó három fő részből áll, a fedélzetet két részre osztja a hajó közepén lévő rész a konyhával, fürdőszobával, a fedélzeti részek alatt vannak a lakókabinok, elől a tábor vezetői, szervezői laknak, engem a hátsó fedélzet alá vezet egy szűk lépcsősoron Évi, ahol vigyáznom kell, be ne verjem a fe-jemet. Sohasem fogom megérteni, hogy lehet az, hogy még a virgoncul fel-le rohangáló gyerekek közül sem törte itt senki kezét-lábát, egyáltalán: semmijét.

A szobának már van egy lakója, József, aki civilben mozdonyvezető. Nem hangzik túl jól, hogy még várható egy újabb szobatárs, mert ketten is szűkösen vagyunk, de nincs me-nekvés, nemsokára befut az írásművészeti tábor harmadik résztvevője, Pécsi Marcell. „Te jó ég, te is itt!?” – szinte felkiáltok meglepetésemben a régi ismeretlen ismerős láttán. Mi-lyen kicsi a világ! Szerencsére találnak számára egy másik szobát.

A vacsora spagetti gombával, paradicsomszósszal. Megkérdezem, van-e benne hús. Van, egy kis sonka. De ha vegetáriánus vagyok – mert az vagyok – ehetem a spagettit magában. Éhes vagyok, kérem az egészet. Egész jó, túl fogom én ezt élni.

TÁBOROKRÓL

versmondó 71

A szobatársam József, ezotériával foglalkozik, az eszmefuttatásaitól máris falra mászok. Később kiderül majd róla, hogy korántsem fanatikus, sőt, nemcsak hogy egész normális, nemcsak jó fej, de nagy szíve is van, gondoskodó, és minden létező eshetőségre felkészült, a házipatikájával, az elosztóival, a kábeleivel; na és mire mennénk a laptopja nélkül, amibe bepötyögjük a verseinket, amit szívesen kölcsönad, és amivel húsz példányban DVD-re írja majd a táborlakók fotóit a táborlakók számára? Így ismét megúszom, hogy még nem vettem laptopot, de még egy fényképezőgépet sem.

Vacsora után bemutatkoznak egymásnak a tábor résztvevői és a tábor vezetői, a szerve-zők. A résztvevők többsége tizennégy és tizennyolc év között van, két fi út és minket, a három férfi t a költő-szekcióból kivéve lányok, de van köztünk harminchárom éves, huszon-hat éves és húsz éves nő is. Hármunkon kívül mindenki a versművészeti szemináriumban és a színművészeti képzésben vesz részt, persze mindenki egyszerre egy képzésben, igaz, a foglalkozásokban vannak átfedések.

Vacsora után mindjárt munkához is látunk, nekünk, Józsefnek, Marcellnek és nekem Turczi István tartja az írásművészeti szemináriumot. Tulajdonképpen az ő neve volt a varázsszó, ami miatt igent mondtam a táborozásra. Nyelvtanulásban is a kiscsoport az ideális, bár István szerint a Parnasszus tábor, ahol tizennyolc résztvevő mind az írással foglalkozik, még izgalmasabb.

István elsőnek azt kéri, olvassunk fel hármat eddigi verseink közül. Nagynehezen kiha-lászok a még kéziratban lévő harmadik kötetemből három publikálatlan verset. Már most megmutatkozik mindhármunk esetében, mi az, amin javítani, csiszolni tudunk majd az elkövetkező hét folyamán.

MOGYORÓSI LÁSZLÓMisztikus

A Misztikusok házában az Egyes száma Kezdet szétáradó ereje,a Világmindenség lantos keze;a Vízöntőkor Fénye, ő az Igazság.

Ám ő az Isten akarata is.Bajtársai a Nap s a Függetlenség,az Örök Ego és az Együttérzés,s mint jó barát, elmondom sorait;

egyes, tízes s tizenkilences napban,s ki huszonnyolcadikán született,a végtelenre oda s vissza hatnak,s írásuk a, j, s betű lehet.

Az Egy plusz nulla erősít a Plúton,a tudósok nemrég felfedezik,s ha véletlen nem így van, nevetik,most indulj el az Egy csak Egy az úton.

TÁBOROKRÓL

versmondó72

István sokat mesél a tábor alatt magáról, az életéről is. Lutter Imre mikor bemutatta a vacsora után, azzal évődött vele, hogy többször is utalt István egyik tevékenységére a 90-es évek elejéről: ő volt a Playboy főszerkesztője. Akkor még kamasz voltam, egy számot lát-tam a lapból, amiben az ízléses erotika mellett férfi as témák, interjúk, cikkek kaptak helyet. De egyébként is, tekintve napjaink erkölcsét, ez a tevékenysége aligha számít ma már nega-tívumnak, sőt, ahogy Imre is minden bizonnyal tudja, inkább felcsigázza az érdeklődést.

István az írásművészeti szemináriumon hármónknak elmesél egy érdekes történetet szintén még a kilencvenes évekből. Katmanduban egy szerzetes kiválasztotta őt a tömeg-ből, és elvitte egy faluba, ahol egy mozdulatlan pózba dermedt bölcs is élt. A falubeliek nagy tisztelettel övezték, és különös jelentőséget tulajdonítottak annak, ha nagynéha meg-mozdult. Mikor István 20-30 méterre megközelítette, a bölcs felemelte a fejét és ránézett. A falubeliek Istvánt kiválasztott személyként ünnepelték ezután.

A történet csak aláfestés István személyiségéhez és az itt eltöltendő napjaimhoz, amikor is valóban egyfajta mester-tanítvány viszonyt érzek kialakulni köztünk már az első napon, és ennek megfelelően fogok dolgozni, tevékenykedni a következő napokban.

De azért most, első éjszaka olyan idegen még itt minden, a szagok, a tér szűkössége, a pókok, a szúnyogok, a gyerekek éjszakai ricsajozása, hogy nehezen merülök csak nyugtalan álmomba.

2010. július 11. vasárnap

Reggel meglepően frissen ébredek, jólesik a rántotta is reggelire. Egész jól főznek itt a hajón, a főszakács valószínűleg a Tibi nevezetű nagydarab férfi . Amúgy a néhány fős sze-mélyzet mindenes, főznek, mosnak, és ellátnak minden egyéb munkát a hajó körül, beleért-ve a felújítási munkákat is a szezonon kívül (októbertől áprilisig), amikor szintén a hajón laknak. Van egy érdekes „a marcona matrózok, akiknek nagy szívük van” feelingje az egésznek. Mert az egyik nagydarab, a másik kigyúrt, tetováltak, de tényleg nagyon készsé-gesek. Mikor elfogy a magammal hozott fi lteres gyógytea, megkérdezem Tibit, hol van, milyen messze van a gyógyszertár. Kiderül, hogy csak az odaút háromnegyed óra gyalog. De Laci, a kollégája épp „kint” van kocsival, telefonál neki, és ő vesz nekem.

Reggeli után torna a felső fedélzeten. Bernadett tartja, a meditatív gyakorlatokkal össze-kötött mozgás már a színészi munka előszobája. Torna után le kell mosnom a lábamat, mert a felső fedélzet gyantája rátapadt. Mire visszaérek a hátsó fedélzetre, már kezdődik is a be-szédtechnikai foglalkozás. Imre úgy gondolta, hogy az írásművészeti tábor lakói is vegyenek részt ezen is, és azt gondolom, rám is fér, mert ha nyilvánosan kell megszólalnom vagy fel-olvasnom, nagy hasznát veszem majd a jobb légzéstechnikának, artikulációnak, amit itt fej-lesztenek. Ezenkívül annyiszor hallottam már színészektől, színésznövendékektől, hogy ki hol tanult hangképzést, hogy nagy kedvem van belekóstolni ebbe is, mi is az tulajdonképpen.

2010. július 13. kedd

Megérkezett Szilvi is a táborba, ma már ő tartja a reggeli mozgásfoglakozást, ami torna és tánc keveréke. István, akit egy hétre mesteremmé fogadtam, többször is buzdít, és én cseppet sem bánom, hogy ezt is megtapasztalom belülről. Teljes mellbedobással dolgozom, jól el is fáradok a végére. Utána muszáj mégegyszer lezuhanyoznom, a beszédtechnika már

TÁBOROKRÓL

versmondó 73

rég elkezdődött, mire visszaérek, már nem kapcsolódom be, és innentől már nem is veszek részt benne a következő napokon, amit sajnálok, akárcsak a táncot, amit szintén utoljára csinálok szerdán. Aztán már csak afféle ábrándos poétalélekként, fogfájós kísértetként bolygok a hajón, írva a napi két verset az Istvántól kapott feladatok alapján.

Este Kukorelly Endre tart előadást. Többek között arról beszél, hogy a művészetben koráb-ban kortársak szóltak a kortársakhoz, a művészet kortárs esemény volt, s ez az utóbbi ötven évben változott meg gyökeresen. Ma már az emberek csak klasszikusokat hajlandók költőnek tekinteni. Szól még az általános elbutulásról, a művészetekkel szembeni közönyről is. Ezzel állítja szembe a táborlakók szerinte dicséretreméltó érdeklődését a művészetek iránt.

Tíz után nyugovóra térek, de nem tudok elaludni a fülledt melegben. Éjfélkor felmegyek a fedélzetre, ahol Marcell gitározik, a zenekara által megzenésített versekből ad elő. Jól játszik, jók a szövegek is, és van abban valami báj, ahogy egy spirálfüzetből olvassa közben a kézírásával belerótt verseket (nem a saját verseit), míg a számomra bonyolultabb zenét fejből játssza. Jól esik a hűvös levegő most, és jól esik a zene is.

2010. július 14. szerda

Miután kielemeztük Istvánnal a tegnap kapott feladatokra írt verseinket, csatlakozik hozzánk az eddig telefonhívásokra válaszolgató Kukorelly Endre. Felolvassuk neki a tábor-ban született verseink közül azt, amelyiket a legjobbnak gondolunk, aztán még néhányat korábbi szövegeinkből. Kukorelly még ellát minket néhány további tanáccsal, mint pl. hogy a (mennyiségre) túl sok írás eredménye az lehet, hogy az ember sok, de középszerű művel áll elő. Ezért hasznos lehet visszatartani magunkban dolgokat, míg azok robbanásszerű felszínre törése nagy művet nem eredményez. Alapjában véve igaza van, bár ellene vethet-ném az irodalmi életben működő publikációs és jelenléti kényszert.

Látva a part mentén az apró halak tömkelegét, ezidáig iszonyodtam bemenni a Dunába, míg sokan mások jókat úsztak. De most a csoportunkból mindenki bemegy, Kukorelly is, és mivel István, egy hétre fogadott mesterem felszólít rá, végül én is. Fantasztikus érzés úszni a Duna vizében, ahogy a hűvösebb és a langyosabb rétegek váltakoznak. Labdázunk is, majd átúszunk a túlsó partra. Van, aki vonakszik egy pillanatra, én nem – idézzük fel később Istvánnal a szituációt, erre mondja ő, hogy van, „mikor a férfi ak megérzik egy-mást”, a másikban, hogy az is férfi , nem valami puhány.

A nagyszerű úszás után mintha harmadik szemem nyílna ki, kiélesedő érzékekkel cso-dálkozom rá a természeti táj szépségeire. Alaptalan volt félelmem a szúnyogoktól – konsta-táltam már korábban is magamban –, az elektromos riasztó távol tartja őket éjszaka, és úgy megszoktam már az éjszakai zajokat, a kabin szűkösségét, a szagokat is, hogy nemcsak nem zavarnak, de még meg is ajándékoznak az otthonosság érzésével.

Vacsora előtt Józseffel a hátsó fedélzeten dolgozunk a laptopon, mikor pletykák kezde-nek keringeni arról, hogy valakinek ínszalagszakadása van. Először azt gondoljuk, valame-lyik gyerek sérült meg próba közben, de kiderül, hogy István az. Megcsúszott a stégen, beleesett a vízbe, és közben úgy beverte a lábát, hogy a térdhajlatában egy öt centi hosszú vérömleny keletkezett. Tatán látják el, de azt nem tudják megmondani a röntgen és az ult-rahang után sem, van-e ínszalagszakadása, mert olyan vastag a vérömleny. Miután vissza-tért, József ápolja odaadóan, ezoterikus gyógyító tudását is felhasználva, ami, úgy tűnik,

TÁBOROKRÓL

versmondó74

hatásos, akárcsak a „lóbalzsam”, amivel hűsíti a lábat. A tábor lakói egy emberként aggód-nak Istvánért, én a magam önző módján külön is remélem, hogy jobban lesz majd, elég jól ahhoz, hogy folytatódjanak a foglalkozásaink.

2010. július 15. csütörtök

A 15.45-kor induló busszal átmegyünk Dunaalmásra, Csokonai Lillájának és Petri Györgynek a sírjához. Tóth Zsóka a házigazdánk, aki először Dunaalmás és Neszmély kapcsolatáról beszél: a két települést a huszadik században néhány évre egyesítették is, de a neszmélyiekben mindig volt egy bizalmatlanság Dunaalmás iránt, ahol sok idegen is megfordult, és a dunaalmásiak ugyanezen okból lenézték a neszmélyieket. Végül újra szét-vált a két település.

Ezután házigazdánk kioszt egy-egy verset a színművészeti és a versmondó tábor egy-egy résztvevőjének, amit felolvasnak Lilla és Petri sírjánál. Petri sírjánál én is felolvasom az epig-rammát, amit erre az alkalomra írtam. Még most is előttem van, ahogy spiccesen felolvassa az egyik versét egy kocsmában a Kefelevonat című egykori kulturális tévéműsorban, a ki-lencvenes években. És visszhangzik bennem a Hogy elérjek a napsütötte sávig című verse.

A temető két részből áll, az elsőben a katolikusok temetkeznek, az utána következőben a reformátusok, ez utóbbi részben találhatjuk mindkét sírt. Lilla sírköve örökifjú, mint a költő versei, nem látszik rajta a több mint másfél évszázad, ami eltelt állítása óta. Kiderül, hogy a református vallásúak olyan toleránsak, hogy temetőjük helyt adott a zsidó származású Petri Györgynek is, akinek sírkövén köveket látunk, amiket zsidó szokás szerint helyeztek rá. A vallásokról és a szokásokról Petri egy kérdése jut eszembe, amit még a Beszélőben fogalma-zott meg a kilencvenes évek elején, hogy mi van, ha valaki egyik valláshoz sem akar tartozni.

Felfelé tartunk, erőltetett menetben, összecsipkednek a szúnyogok, egyet le is nyelek beszéd közben, végül megérkezünk egy kis hétvégi házhoz, ahol Tóth Zsóka citromkariká-val ízesített hűtött ásványvízzel kínál minket, ami nagyon jólesik ebben a hőségben. Aztán rögtönöz egy kis vetélkedőt, amiben a két csapatnak egy-egy képet, majd egy-egy verset kell kiraknia, természetesen az egyik Csokonai(é), a másik Petri(é).

Fél hétkor indulunk vissza, és a buszmegállóban kiderül, hogy a busz valóban háromne-gyed hétkor indul, csak épp nem innen, itt már percekkel korábban járt. Szerencsére ven-déglátónk kocsija a közelben parkol, amivel néhányónkat visszavisz a hajóhoz, majd Imre és ő kocsival „haza”szállítják a többieket is.

2010. július 16. péntek

Ma a színész- és a versmondó-csoportnak Kinizsi Ottó (a Barátok közt című szappan-operában Imrét megszemélyesítő színész, esztéta) tartja a foglalkozásokat. A szokásos be-szédtechnikával kezdenek, majd beszédtechnikai gyakorlatok, nyelvtörők, ismert versek felhasználásával rögtönöz egy Rómeó és Júlia előadást a tábor résztvevőivel. Közben mi hárman, a költő-csoport tagjai István ágyához járulunk az elülső fedélzeten, ahol ő félig fekve, félig ülve tartja a foglalkozást beteg lába miatt. Azért egy közös fotó erejéig feláll, sőt, tegnap óta már azt tervezi, hogy valahogy bemegy a vízbe, és úszik egyet, de erről nem túl fi noman lebeszélik.

TÁBOROKRÓL

versmondó 75

A színészek és versmondók foglalkozásából még látok egy vetélkedőt: az a feladat, hogy két ember kiáll a nézők elé, és mindkettőjüknek egy teljes percig kell beszélniük megszakí-tás nélkül. Az győz, aki a hallgatóságból több ember fi gyelmét képes megragadni. Ez sza-vazással derül ki. A következő körökben a továbbjutók számára tematikus megkötésekkel, kötelező- és tabuszavakkal nehezedik a feladat. Meglepetésemre Ági, ez a zárkózottnak tűnő lány nyeri a versenyt, nem is hittem volna, hogy ennyi kreativitás lakik benne.

Kérek egy kávét Tibitől, mire visszaérek, a többiek már körbeültek a fedélzeten, nekiké-szülve egy játéknak. Ebbe én is beszállhatnék, de nem akarok. Nem akarom, hogy kihűljön a kávém. Aztán mégis rábeszélnek, és nem bánom meg, mert kitűnő játék a „gyilkosos” is, ahol a lehunyt szemű játékosokat egy-egy váll-érintéssel Ottó három csoportba osztja: gyil-kosok, felügyelő, és a hajólakók (a potenciális áldozatok). A gyilkosság úgy történik, hogy míg mindenki „alszik” (lehunyva tartja a szemét), „a gyilkosok felébrednek”, vagyis ki-nyitják a szemüket és valakire rámutatnak, ő lesz az áldozat, aki kiesik. Mikor mindenki felébred, tippelni, szavazni kell, ki lehet a gyilkos. A játékban Ottó tündéri kislánya, az ötéves Emma is részt vesz, sőt, végül főszerephez is jut. Mindig hallom a suttogó hangját, meg is nevezem gyilkosként, de nem szavazzák ki. Remélem, nem szerez maradandó lelki sérüléseket. Anna olyan vehemensen tiltakozik ellene, hogy ő is gyilkos lenne, hogy meg sem merem nevezni. Később, mikor erről beszélek vele, int a színésznőktől, akiknek tudni-uk kell szemrebbenés nélkül hazudni is.

Egyébként Ottó ugyanolyan szerény élőben, mint a képernyőn az általa megformált Imre, de van benne valami karizma, amit biztos szaktudása és lendülete kölcsönöz neki.

2010. július 18. vasárnap

Ahogy az itt töltött napok mindegyikén, ma is fél nyolckor kelek, és felmegyek a fedél-zetre. Határozottan lehűlt a levegő; hétfő óta csak rövidnadrágot és pólót viseltem, most hosszú nadrágot és pulóvert veszek fel. Lassan, lustán ébredezik a tábor, mindenki későn feküdt le. Talán az esti előadás, mint az elmúlt egy hét munkájának gyümölcse, és annak megbeszélése tette fel az i-re a pontot a lappangó fáradtság szempontjából is. Mi, az írás-művészeti tábor résztvevői három-három versünket olvastuk fel az itt születettek közül, az értékelés számunkra már pénteken megvolt, mielőtt István hazautazott. A többiek előadták a Kinizsi Ottóval betanult Rómeó és Júliát, ezen túl a színész-csoport tagjai egy-egy jele-netet párban, ami improvizációs feladatból nőtt ki (bár amint itt a hátsó fedélzeten fi gyel-tem a munkájukat, ennél sokkal messzebbre jutottak a képzésben); a versmondók több mo-dulból felépülő, színpadi játékokkal kombinált szavalatokkal adtak számot a munkájukról, amit sosem láttam, mert ők máshol gyakoroltak, ezért igazi meglepetés számomra a műso-ruk. Leginkább a huszonhat éves építész-lány, Zsófi jól kimunkált mozgása és nézése ma-radt meg bennem, amint az egyik fi úval szerelmespárt alakított: a szemében a szenvedély, a mozgásában egy nagymacska lépteinek ereje, lendülete és puhasága. Az itt töltött idő alatt mindig az volt az érzésem vele kapcsolatban, hogy úgy jár-kel közöttünk, telepszik le vala-hová és áll fel onnan, mint egy macska.

Tibi alig tudja palástolni csalódottságát, hogy a többség nem fogadja kitörő örömmel a mai reggelire készült lecsót, sokan inkább a lekváros kenyeret választják, ezt a minden nap elérhető opciót.

versmondó

TÁBOROKRÓL

76

Anna egy-egy papírfecnire személyre szabott üzeneteket ír. Nem tudom, hogy ki mindenki-nek, talán csak a fi úknak és férfi aknak. Tizennégy éves, vagány felnőtt-allűrökkel, de benne és a többi hasonló korú lányban itt van még valami lemoshatatlan tisztaság. Emellett nyitottság, kíváncsiság, friss észjárás. Anna is mindig meghökkentett ebédnél a gondolatfutamaival és kérdéseivel. Kár, hogy a papírfecni szerint azért csalódott bennem kellemesen, mert a tegnap felolvasott versemben trágárság is volt. De azért aranyos. És Imre is elérte célját, hogy a kortárs költészetnek ezt az arcát is bemutassa. Bernadettől, a végzős, fi lozófi a-antropológia szakos miskolci egyetemista lánytól is kaptam egy kedves üzenetet egy A/4-es lapon, rajta rajzaival, és idézetekkel az egyik könyvemből, aminek egyetlen fölös példányát megvette tőlem.

Laci, a személyzet egyik tagja Tokajba utazik kocsival, Marcellt Pestig, Bernadettet és Bencét Miskolcig viszi, én Tokajban szállok ki. Megvárjuk, míg Bence is előkerül végre, és fél tizenkettőkor elindulunk.

Tizennégy új verssel a tarsolyomban térek haza, közülük több publikációra érett; nem hazudott a reklámszöveg, valóban ihletett környezetben éltem egy hétig.

***

Kamaszkapaszkodó

Augusztus 15-étől 22-éig tartott a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének nyári Szép Szó Műhelye a kishegyesi Kátai tanyán.

,,Ugye, beengedsz, hogy ha kopogok? Ugye, meghallgatsz, hogy ha suttogok…’’ – ez az Ágai-verssor akár a mottója is lehetett volna idei találkozónknak, hiszen a műhelymunka során ezúttal olyan témák merültek fel, amelyek messzemenően tanár és diák kölcsönös bizalmára, odafi gyelésére és megértésére épülve bontakozhattak ki, természetesen ,,irodal-mi nyelven’’ – azaz eszköztárul maradtak megint csak a szavak, szavak… Szép szavak költőink kincsestárából válogatva.

A legfi atalabb korosztállyal, a 10—12 évesekkel Lódi Andrea drámapedagógus foglal-kozott. Kiss Ottó Csillagszemű Márió című verse alapján azt próbálták megfejteni, vajon valóban lehozhatók-e a csillagok valakiért, akit nagyon szeretünk. Vagy az a feltűnően szép ragyogás, amelyet meglátunk valakinek a szemében, az már az a csillag, amit vágyainkkal ,,lesóhajtoztunk’’ az égről? Persze volt itt szó szomorúságokról is: szülők válásáról, meg-roggyant gyermek-szülő kapcsolatról, egyedüllétről, barátkozásról, csalódásról is. És gátlá-sokról, szeméremről, arcpírról, kézizzadásról…, vagyis mindarról, ami ezzel az első ,,fel-világosító’’ korral jár. A csoport tagjai voltak: Acsai Balázs, Rókus Álmos Óbecséről, Jaksa Csaba, Lukács Anna Muzslyáról, Kovács Imola Nagybecskerekről, Lahos Anna és Igor Újvidékről, Lengyel Ágnes, Tumbász Kincső Kishegyesről, Morotvánszki Nikolett Kikindáról, Szalajevics Iván, Szarka Áron Bácsfeketehegyről.

Önarckép, önkritika, önáltatás, önfelismerés… és még ehhez kapcsolódó milliónyi fon-tos kérdés zaklatja a kamaszodó kamaszt, aki általában önmagára hagyva barangol kérdé-

TÁBOROKRÓL

versmondó 77

sei dzsungelében. A szülők nem érnek rá, őszinte barátra nehéz lelni az osztályban, ahol mindenki csak önmagával törődik, a tévé sem nyújt vigaszt, marad hát a számítógép a go-molygó gondolatfelhők elterelésére, no és persze a mobiltelefon és a bugyuta sms-ezés… A 13-14 éveseket ezek a témák foglalkoztatták.

Kamaszkapaszkodó címmel állították össze azokat a jeleneteket, amelyeket Fekete Ág-nes és Bori Viktor drámajáték-vezetőkkel dolgoztak ki az egy hét alatt. Játszották: Ágoston Emília, Bacsa Tamás, Bencsik Richárd, Sípos Zsanett, Szatmári Csilla, Dudás György To-polyáról, Brasnyó Albert, Szenttamásról, Csikos Dániel Tordáról, Ficze Árpád, Nyírádi Sándor Bácsfeketehegyről, Jaksa Teodóra Muzslyáról, Kúti István Moholról, Pergel Sára Péterrévéről, Péter Lea Óbecséről.

A legidősebb korosztály balladákkal foglalkozott. Arany-kor című összeállításukkal igyekeztek azt a régi korhangulatot is visszaidézni, amikor ezek a szellemi kincsek meg-születtek, és szájról szájra hagyományozódtak évszázadokon keresztül. Pattogó rőzseláng mellett, kukorica morzsolása közben ,,beszélték’’ hát el a megesett leányok, csalódott sze-relmesek történetét. Történeteiket Kocsis Tamás hegedűszója és népdal kísérte. A ,,kaláka’’ résztvevői voltak: Berze Angéla, Kovács Vecei Fanni Zentáról, Brindza Beatrix, Hegedűs Tímea Doroszlóról, Faragó Emma, Hornyik Anna Temerinből, Farkas Beatrix, Lódi Csilla, Szarka Ákos Bácsfeketehegyről, Horváth Fruzsina Veszprémből, Kőműves Noémi Kishe-gyesről, Leist Brigitta Szabadkáról, Német Anett Péterrévéről, Petrás Ármin Topolyáról és Rókus Zoltán Óbecséről.

A tábor munkáját Hajvert Ákos koordinálta. A műhelymunkába bekapcsolódott még Pál Ágnes (beszédtechnikai órák), Barta Júlia és Krekity Olga (versfelkészítő tanárok) és per-sze sokan, sokan mások is.

Krekity Olga

versmondó

BEMUTATJUK - ÖLVECZKY GÁBOR

78

BEMUTATJUK – ÖLVECZKY GÁBOR Meditáció a kultúrán

Képversek? Versillusztrációk? Bármelyik közérthető kifejezéssel próbáljuk Ölveczky Gábor műveinek műfaját meghatározni, tévedünk. Ő maga szépírás-gyakorlatoknak nevez-te el ezeket a műveket, amelyeken sajátosan az alkotóra jellemző, lendületes kalligráfi ával írt irodalmi/szépirodalmi részletek olvashatók. A régi, kancelláriai írásbeliség egyenletes, szemet gyönyörködtető stílusában megformált kézírás Ölveczky Gábor mindegyik művé-nek meghatározó eleme.

A szépírás fogalmán az igényesen, kézzel megformált szöveget értjük, a régiség szokása szerinti szabályos kézírást. Ma már ennek az írásképnek a puszta megjelenése is asszociá-ciókat kelt bennünk, történeti dimenziókat nyit, és az indusztriális világ előtti kort, gondol-kodást s főleg értékrendet idézi fel. Ölveczky Gábor műveinek formája, formateremtő elve ez a hagyományos, kézműves módon írt szöveg, amely önmagában is szép és értelmezhető. Amennyiben pedig maga a citált textus, a szépírás tárgya, a téma összefonódik a formával, az írásképpel, abban az esetben komplex műalkotás: szépírás-gyakorlat születik.

Ölveczky Gábor nem az irodalom, nem a képzőművészet, hanem a nyomdai tervezés, az alkalmazott grafi ka, a plakát felől érkezett erre a területre, ahol a plakátokon megjelent kalligrafi kus elem és a számos ötlet tovább él, ugyanakkor a minőség megváltozik; a plaká-tok pajzán, groteszk, banális, harsány elemei helyett egy nagyon érzékeny, nagyon lírai kifejezésmód uralkodik.

Kezdetben volt az írás: az Ölveczky Gábor nyomdai tervein, plakátjain megjelenő kallig-rafi kus írás immár önállóan jelent meg a szépírás-gyakorlatokon, megírt verseken, és ural-kodott a képmezőn. Később a szövegtípus és az íráskép elkezdett egyre szorosabb viszonyba kerülni egymással, a téma (a kiválasztott szöveg), a képi motívumok és az írás gesztusai, de még a felhasznált papír és tinta is egységesen azt a csalafi nta látszatot keltette, mintha a ré-giség anyagi és szellemi kultúrájának egy töredéke, egy addig nem ismert eredeti darab bukkant volna fel. Ez a sorozat joggal kapta az „Apokrifek” címet, éppen trompe l’oeuil jellege miatt, éppen azért, mert a megtévesztésig felidézte egy eredeti lap valódi megjelené-sét. Ilyen például a Balassi-sorozat, amelynek három lapja a költői életmű hármasságát egy-egy kalligrafi kusan megírt verssel összegezi, a háttérben (mintegy a vers piszkozatához felhasznált, talált, használt papíron) pedig az életút pilléreit jelentő várak alaprajza látszik.

A művész legutóbbi darabjai már nem apokrifek. Megőrizték a kézírást, a szépirodalmi, költői tevékenység egy mozzanatának, az összefi rkált, javított vázlatnak, a kéziratnak a fázisá-ban. A technika, a felhasznált anyagok azonban már nem az életműből kimaradt, ismeretlen, kanonizálatlan kéziratlapot mutatják, hanem egy másik gondolat tolmácsolói. Anyaguk több rétegű üveg: a semmi, az átláthatóság, a tükröződés, a szilárdság, a mindenség, az örökkévaló-ság anyaga. Az üvegen jelenik meg vésve a kalligrafi kus írás, a vázlat gesztusa és a rajz. Ott van köztük például Shakespeare szonettje, amelynek piszkozatát és tisztázatát láthatjuk egy-szerre, úgy, hogy a Szabó Lőrinc-féle fordítás vet árnyékot a több rétegű üvegre. A 3 darabból álló Leonardo-sorozat üvegein olasz szövegeket, vázlatokat és rajzokat látunk, jól ismert, Leo-nardóra jellemző motívumokat, csak éppen nem a Codex Atlanticus papírlapjain, hanem azok üvegre metszett másán. Pilinszky szűkszavú, kemény lírájának sorai ellenben minimális hor-dozót kaptak: fekete-fehér üvegtokot, amelyek mintegy felerősítik költészetének karakterét.

BEMUTATJUK - ÖLVECZKY GÁBOR

versmondó 79

Az írást az irodalom, az írnokot az író metaforájává emeli egy Pilinszky-vers szövege, egy olyan versé, amely kulcsszerepet kap Ölveczky Gábor szépírás-gyakorlatainak sorában:

Megérdemelné a békés haláltMinden írnok, aki az éjszakábanTollat fog és papír fölé hajol. (Betűk, sorok)

Eszerint az írói (alkotói) tevékenység egy felemelő, nemes dolog, de mindenképpen olyan valami, amely a hétköznapi, múló, anyagi világon kívül van, s ilyen módon is nyeri el jutalmát.

Az idő dimenziója, amely a történetiség, a hagyományos, írásbeliségen alapuló, kézírás-ban őrzött kultúra formáiban, trompe l’oeuil (megtévesztő) módon öltött testet, ezekben az újabb darabokban ugyanúgy ott van, mint korábban. Az üvegre karcolt kézírások még in-tenzívebben képviselik a kultúrával kapcsolatos identitásunk gondolatát. Ezek az üvegek egészen egyszerűen ki vannak ragadva az időből, saját maguk esetlegességeiből, pusztuló anyagukból, környezetükből, lehanyatló divatokból és áramlatokból. Úgy állnak előttünk, mint a kristály, mint a soha nem romló, nem rothadó ereklye. Kultúránk tárgyi bizonyítéka mindegyik, anyagi és szellemi kincsünk egyszerre, irodalom és írás egyszerre, műveltsé-günk és egyben annak hordozója. Az írás, az írnok dicsérete.

Kövesdi Mónika

Kányádi Sándor Jövendőmondás

80versmondó 80

Támogatóink:

Nemzeti Erőforrás Minisztérium

A szerkesztőség címe:1011 Budapest, Corvin tér 8.

Elektronikus cím: vers@c3.huHonlap: www.vers.hu • www.versmondo.huwww.versradio.hu • www.versfesztival.hu

Szerkeszti: az MVE kabinetjeFőszerkesztő: KISS LÁSZLÓ

Telefon: 06 30 9223 573

Készült a MondAt Nyomdaipari Kft.-benFelelős vezető: Nagy László

ISSN 1217 – 3282Ára 800 Ft

Előfi zetési díj: 3200 FtMegjelenik évente négy alkalommal

Az egyes számok megvásárolhatók az Írók KönyvesboltjábanBudapest VI., Andrássy út 45.

Előfi zetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt.Üzleti Ügyfelek Üzletág, Központi Előfi zetésiés Árúmenedzsment csoport 1900 Budapest

Előfi zethető az ország bármely postáján,valamint a hírlapot kézbesítőknél.

E-mailen: hirlapelofi zetes@posta.huTovábbi információ: 06 80/444-444

Nemzeti Kulturális Alap

Nemzeti Civil AlapprogramNemzeti Civil Alapprogram

nka

Versmondo borito 2010 ŐSZ .indd 2Versmondo borito 2010 ŐSZ .indd 2 2010.12.07. 10:29:362010.12.07. 10:29:36

versmondó XVIII. ÉVFOLYAM 2010. ŐSZ

Versmondo borito 2010 ŐSZ .indd 1Versmondo borito 2010 ŐSZ .indd 1 2010.12.07. 10:29:322010.12.07. 10:29:32