Nyíri Kristóf

KERESZTÚT

filozófiai esszék

2

TARTALOM

Előszó

A hagyomány filozófiájához

Nyelvszokás és nyelvújítás

A baloldali ismeretelmélet csapdái

Az osztrák elem a tudományfilozófiában

Társastudat: A szociologizáló ismeretelmélet gyökereihez

Wittgenstein és a gépi intelligencia problémája

Marxi témák az információ korában

3

Előszó

Az itt egybegyűjtött írások három témáról szólnak: a hagyomány funkciójáról a társadalommegszerveződésében, az osztrák tudományfilozófia kialakulásáról, s arról, hogy a komputervárhatóan hogyan alakítja át életformánkat. A három téma összefügg, egyetlen problémamegközelítésének stációit jelenti. Ez a probléma: a történeti tudat szerepe - szükségességevagy lehetősége - az információ korában.A probléma azonos, a megközelítés irányai azonban különbözőek. Különböző - ideológiai,társadalmi-gazdasági, etnikai - távlatok kereszteződnek már azokban az esszékben is, amelyek-ben az osztrák tudományfilozófia kapcsán a megismerés történeti-politikai beágyazottságánakkérdéseit feszegetem. Az eltérő nézőpontok itt mintegy kiegészítik egymást. S ugyanígy ismeretés történelem kérdéséhez térnek vissza a kollektív emlékezet közösségalkotó mivoltára, a ha-gyomány természetére vonatkozó elemzéseim. Viszont nem annyira utak találkozásának, mintinkább útelágazásnak gyanítom vizsgálódásaim azon pontját, ahol a hagyomány által hordozottmúlttudat problémája az elektronikus információfeldolgozás történetietlenségének kérdésévelérintkezik. A hagyományok által hordozott múlttudat ugyan nem valóságos történeti tudat; ahagyomány múltat, jelent s jövőt éppenséggel egyformának, történetileg egyidejűnek láttat. Atörténeti tudat, mely múlt és jelen lényegi különbözőségének tudata, csupán az utóbbi évszáza-dokban jött létre. Korábban a nosztalgia nem múltba-fordulást jelentett, hanem honvágyat; aprogresszió nem jövőnek-elkötelezettséget, hanem térbeli elmozdulást; a rom nem emlék volt,hanem építőanyag. Ehhez képest az elektronikus információfeldolgozás egyfajta új egyidejűség-tudatot alakít ki. A történeti tudat tárgyi környezetének, az írásos dokumentumoknak valóságosidődimenziói vannak; az elektronikusan tárolt információ mindig jelen idejű, a számítógépnyom nélkül töröl, régebbi programokat nem rekonstruálunk, hanem konvertálunk. Hiszenismert a gondolat, hogy az információ kora a modern kor történeti szemléletét egyáltalán nem(Lyotard, Bolter), s történeti műveltségét is csak igen részlegesen őrzi meg (Weizenbaum).Ennyiben az információ kora akár a hagyomány korához való egyfajta visszatérésként isfölfogható. Másrészt azonban az információ kora alighanem a hagyomány-szervezteközösségiség végső meghaladását jelenti. Ha a hagyományt a kommunikáció technológiájánaktörténete felől tekintjük, úgy benne az elsődleges szóbeliség társadalmának specifikus tudásőrzőintézményét ismerhetjük föl, olyan intézményt, amely - útkereséseim során egyre inkább erre abelátásra jutok - az írásbeliség korában fokozatosan funkcióját veszíti. Az írott szövegek, atárgyiasult információ korában a passzív, tekintélyelvű befogadást kritikai távolságtartásválthatja föl; a könyvek meghitt-bensőséges, állandó világában otthonra lel a megismerőindividualitás. Ezen individualitással szemben most új kihívást képez a minden partikularitástfölbomlasztó - egyetemesebb, ám egysíkúbb - elektronikus információfeldolgozás. A globálisinformáció ígéretét, az egyetemes közösségiséget ötvözni a modern kor művelt szubjektivitá-sával: ebben állhat egy új individualitás s egy új intellektuális elit hivatása.A hagyomány filozófiájáról szóló esszé a Világosság 1988. augusztus-szeptemberi számában,„A baloldali ismeretelmélet csapdái”, angolul, a Doxa 10. számában (1987), „Az osztrák elema tudományfilozófiában” a Valóság 1988/7-es számában, a „Társastudat” a Világosság 1988.júniusi számában jelent meg, a „Marxi témák az információ korában” a Világosság 1989.áprilisi számában került közlésre. A „Nyelvszokás és nyelvújítás” és a „Wittgenstein és a gépiintelligencia problémája” e kötetben jelenik meg először. Köszönettel tartozom az A. v.Humboldt Alapítványnak, melynek ösztöndíjasaként 1986/87-ben a kötet tematikájávalösszefüggő kutatásokat folytathattam.

Dunabogdány, 1989. jún. 7.

4

A hagyomány filozófiájához

A magyar társadalom mostanára jószerivel hagyományok nélküli képződménnyé lett. Ámhagyományait nem valamiféle végletes szabadság, holmi szélsőséges liberalizmus bomlasz-totta föl, hanem éppen a liberalizmus hiánya, a spontaneitás elfojtása, az élet túlontúl meg-kötött volta. A magyar élmény hagyomány és szabadság egymásrautaltságát sugallja. Tőlünknyugatra is érzékelik - kevésbé a fonákjáról - ezt az egymásrautaltságot: eleven a szabadsághagyományának népszerű eszméje, s mögötte ott húzódik az elméletileg kifinomultabbgondolat, melyet talán F.A. von Hayek fogalmazott meg a legjobban, hogy ti. a szabadságépítménye ingatag, ha alapzatából hiányoznak az elemi hagyománytisztelet mozzanatai -konformitás és konvencionalitás, áhítat és alázat.

Jelen vázlatban magam is ezt a gondolatot, vagyis az ún. liberális-konzervatív álláspontotszeretném képviselni, mindenekelőtt arra az - itt persze éppen csak jelezhető - megfontolásratámaszkodva, miszerint a hagyományellenesség mint program a társadalomnak nemcsakmorális, de intellektuális erőit is olyan mértékben alááshatja, hogy éppenséggel a liberáliselvek érvényesülése vagy érvényesíthetősége válik kilátástalanná.

A hagyomány szerepére irányuló bármiféle okfejtést alighanem célszerű a hagyományfogalmának tisztázásával kezdenünk. A magyar „hagyomány” szó alapszava, a „hagy”, ősiörökség az uráli korból. A bennünket itt érdeklő tradíció jelentésen kívül a „hagyomány” ameghagyás (rendelkezés), elhagyás (válás), bírság, törvénykezés (ill. arra való idézés) jelen-téseket hordozza ill. hordozta. Ami a tradíció jelentést illeti, annak korai elemei alkalmasantanulmányozhatók a Bibliában. A latin „traditio” kifejezés (kiszolgáltatás, megadás, átadás) sannak igei alakja („tradere”) a Vulgata mintegy ötszáz helyén szerepel. Két tanulságos hely:„Mert mindenekelőtt azt adtam [tradidi] elétek, a mit átvettem” (1 Kor 15, 3), és: „tartsátokmeg a hagyományokat [traditiones], melyeket tanúltatok akár beszéd, akár levelünk által” (2Tesz 2,14 - Káldi ford.). A Czuczor-Fogarasi szótár meghatározásának releváns szakasza ígyszól: „Nemzedékről nemzedékre általszálló, s szájról szájra adott történet, monda”, a MagyarÉrtelmező Kéziszótár igen szerencsés definíciója pedig így: „Közösségben tovább élő,(tudatosan ápolt) szokás, ízlés, felfogás, ill. szellemi örökség.” A hagyomány mai, közkeletűfogalma mindenképpen a szokás fogalmához áll a legközelebb, s nemcsak a magyar szóhasz-nálatban. A „tradition” szó „szélesebb értelme” az Oxford English Dictionary szerint: „A longestablished and generally accepted custom or method of procedure, having almost the force ofa law; an immemorial usage; the body (or any one) of the experiences and usages of anybranch or school of art or literature, handed down by predecessors and generally followed.”1Az 1974-es német-angol Langenscheidt az „Überlieferung”, „Gepflogenheit”, „Gewohnheit”,„Brauch” szavak megfelelőjeként szerepelteti a „tradition”-t. A szokás fogalma azutántovábbi fogalmakra utal - konvencióra, szabályra, intézményre. A magyar „szokás” szóegyébként egyaránt jelent egyéni megszokást (habit; Gewohnheit) és társadalmi gyakorlatot(custom; Gepflogenheit, Brauch). A Czuczor-Fogarasi szerint: „1) Bizonyos cselekvésikészség, hajlam, könnyüség, mely gyakori ismétlés által mintegy öntudatlanul, sőt néhaösztönszerüleg működik”, és „2) A társadalmi életben divatozó cselekvési módok, rend-tartások, illedéki szabályok stb.” Érzékelhető, hogy a „hagyomány” szemantikai környeze-tében számos rokon fogalom helyezkedik el, s a következő fölsorolás aligha teljes: DIVAT,

1 „Régtől bevezetett és általánosan elfogadott szokás vagy eljárási mód, mely szinte a törvény erejével

bír; ősi gyakorlat; a művészet vagy irodalom valamely ága vagy iskolája tapasztalatainak és gyakor-latának összessége (vagy része), melyet az elődök adnak át, s mely általában követésre talál.”

5

ELŐÍTÉLET, GYAKORLAT, HAJLAM, INTÉZMÉNY, ÍZLÉS (mely lehet természetesvagy elsajátított, ízlésTERM és ízlésELS), KÉSZSÉG, KONVENCIÓ (mely lehet önkényes vagyöröklött, konvencióÖNK és konvencióÖRÖKL), MEGSZOKÁS, MENTALITÁS, NORMA,PARADIGMA, RÍTUS, STÍLUS, SZABÁLY, SZOKÁS, TECHNIKA, TEKINTÉLY,TÖRVÉNY. Ezek a fogalmak valamiképpen a reflektálatlanság attitűdjét fejezik ki. Velükszemben állnak: BELÁTÁS, ÉRVELÉS, ÉSSZERŰSÉG, KÖVETKEZTETÉS, LEVEZE-TÉS, MEGFONTOLÁS, MÉRLEGELÉS, OKFEJTÉS, REFLEXIÓ, SZÁMÍTÁS.

Mármost egyfelől a reflektív s másfelől a nem-reflektív attitűd között a hagyománykövetésvalamiféle közbenső pozíciót látszik elfoglalni. A hagyomány reflektálatlannak látszik, hiszenvalamely hagyomány választásának eszméjét, vagy azt, hogy valaki alapvetően kritikailagviszonyuljon a saját hagyományaihoz, szinte önellentmondásnak érezzük. A hagyománynakhangsúlyosan szájhagyományként való régebbi fölfogásában éppen ez a mozzanat tükröződik.A szájhagyományba történő beavatás passzív befogadást föltételez, nem enged teret olyasfajtaértelmezésnek, távolságtartásnak, kritikának, melyet az írott szövegként átadott hagyománylehetővé tesz: innen a hangsúly, mellyel a Szentírás olvasása a protestantizmusban bír. Ahagyománykövetés ugyanakkor reflexiót előföltételez, amennyiben alapvetően együtt járegyfajta múlttudattal. Az emlékezés a hagyomány lényegéhez tartozik. (S itt közbevetőlegutalnunk kell arra, hogy - mint Maurice Halbwachs oly meggyőzően mutatta ki - az emlékezéssohasem egyéni fölidézés, hanem mindig kollektív rekonstrukció, melyből éppenséggel akonstrukció mozzanata sem hiányzik.) A hagyományfogalom, melyet itt képviselni szeret-nénk, ezek szerint eltér mondjuk a neves német újkonzervatív teoretikus, Hermann Lübbeáltal adott meghatározástól, mely szerint a hagyományok „a tapasztalatban igazolódott élet-formák, amelyek nemzedékeket-túlélő érvényességük révén végül kulturális magátólértetődő-ségek státuszát nyerik”,2 ill. egyszerűen „szilárd praxisvezérlő orientációs rendszerek”;3 detúlmegy mondjuk H.B. Acton definícióján is, melynek értelmében a hagyomány „olyanhiedelem vagy gyakorlat, melyet egyik nemzedék a másiknak ad át, s mely előtt érvelésnélkül meghajolnak, tekintélyét elfogadják.”4 Edward Shils klasszikus megfogalmazásáhozkapcsolódva, mely szerint a hagyománykövetés „befogadó igenlést előföltételez, tehát semnem befogadást igenlés nélkül, sem nem igenlést befogadás nélkül”,5 a hagyomány olyanszokásként vagy - általánosabban - intézményként határozzuk meg, mely nemzedékekegymást követő során át, tudatosan múltba-tekintően, kételyek nélküli természetességgelelfogadásra talál. Bizonyos mértékű múlttudat persze a szokásokat stb. is jellemezheti, bárnem szükségképpen jellemzi; viszont intézményen jelen vázlatban a gyakorlat, szokás,törvény stb. szigorúan itt és most aspektusát értjük: a társadalmi cselekvés olyan kereteit,amelyek híján vannak az emlékezetnek.

Az intézményeket átlelkesítő affirmatív múlttudat, a hagyomány, közösségfenntartó szerepetjátszik. Mint Shils írja a már idézett helyen, a hagyománykövetés „megalapozza a család, aváros, az ország vagy valamely korporatív testület inherens értékűnek fölfogott múltjáhozvaló kötődést. ... A hagyomány elfogadásával közösség jön létre magunk és elmúlt erőkközött: s ez egyenértékű a magunk s a jelen társadalom között létrejövő közösséggel...”Durkheim arról beszél, hogy a kollektív érzések és eszmék megszilárdításához hozzátartoznak

2 „‘Neo-Konservative’ in der Kritik”, Merkur 1983/6., 624.o.3 „Rationalitätsverluste. Über Tendenzen der Flucht aus der Gegenwart”, Jahrbuch 1982 der

Technischen Universität München, 100.o.4 Proc. of the Arist Soc., N.S. III, 1953, 2.o.5 „Tradition and Liberty: Antinomy and Interdependence”, Ethics LXVIII/3 (1958. ápr.), 154.sk.o.

6

a kollektív emlékeket rendszeres ismétlődéssel fölelevenítő ünnepek,6 Halbwachs pedig arról,hogy az emberekből kiveszik a társadalmi folyamatosság iránti érzék, ha a múltat,gondolatban, időről időre nem élik át - s nem színezik át.7

A „hagyomány” szemantikai környezete a társadalmi idő,a szankcionáltság és az affirmatív múlttudat által

kifeszített fogalmi térben. Az egyes fogalomcsoportok közötti átmenetetfolyamatos tartalmi bővülésnek tekintjük.

Arra, hogy a kollektív emlékezet szükségképpen átszínezett, s hogy ennek megfelelőenminden hagyomány többé vagy kevésbé fiktív, különösen a sokszor emlegetett nemzeti hagyo-mányok kapcsán érdemes felfigyelnünk. A modern nemzetet olyan társadalmi nagycsopor-tként határozhatjuk meg, mely a piacgazdálkodás és egyenlőtlen iparosítás viszonyai közöttmint kommunikációs és érdekközösség jön létre. A kommunikációbeli közösség viszont alighatartható fenn az úgymond történelmi emlékek közössége nélkül. A történelmi közösségélménye persze ott ébred föl, ahol a társadalom tagjait neveltetésük, kultúrájuk, életmódjuk ajelenben is összefűzi; a nemzeti összetartozás érzése azonban csak ezen élménnyel válikteljessé. A nemzeti közösség ugyanakkor reflektálatlan attitűdök, s jelesül egyfajta nemzetimentalitás - „nemzetkarakter” - közösségét is jelenti. A nemzetkarakter alapvetően történelmiképződmény, a társadalom történelmi tapasztalatainak lecsapódása, mely - mint GombárCsaba úgymond az állampolgári jellemmel kapcsolatban írta - „a nevelés-nevelődés soránfelszívott viselkedési minták útján hagyományozódik”.8 A különböző nemzeti mentalitásokkülönféle történeti magyarázatai látványos elméleti csokorba gyűjthetők - ebből a csokorbólmost egy szálat emelek ki: Andrew C. Janos magyarázatát a tékozló-túlköltekező magyar 6 Les formes élémentaires de la vie religieuse, Paris: 1912. 610.sk.o.7 Let cadres sociaux de la mémoire, Paris: 1925. 113.o.8 „Demokratikus politizálás - politikai kultúra”, Társadalmi Szemle 1978/3., 47.o.

7

mentalitásra. Janos a modernizáció magyarországi kultúrtörténetének ellentmondásaira hívjaföl a figyelmet. Míg a modernizáció Nyugat-Európában a termelés új technikáinak megho-nosodását jelentette, a termékek egyfajta új bőségét s az életszínvonal általános emelkedését,addig Magyarországon, Európa perifériáján, csupán az igények nőttek meg, a „viszonylagosmegfosztottság” és „keserű frusztráció” hangulatát hozva létre. Nyugaton, írja János, „a társa-dalmi attitűdöket közvetlenül az ipari s a kereskedelmi forradalom alakította... E két forrada-lom közül az ipari ... a személyes és kollektív hatékonyság mély tudatát ültette el az emberek-ben. ... Ugyanakkor a piacgazdaság a személytelen magatartásmód iskolájaként szolgált...”Magyarországon ehhez képest nem a gyár és a piac, hanem „a modern életről alkototttorzképek” formálták a társadalom attitűdjeit.9

Mint bevezetőül utaltunk rá, a társadalmi élet és gondolkodás bizonyos hagyományosstruktúráinak fönnállása korántsem szükségképpeni akadályozója liberális értékek térhódításá-nak ill. érvényesülésének. Shils írja: „A szabadság hagyományos igenlése hasonlít bármelymás hagyományos igenléshez. Mint ilyen, erőt merít más szférák tradíció-tisztelő beállított-ságából, pl. a családi hagyományok és vallási hagyományok tiszteletéből, tartalmukban bár-mennyire különbözzenek is ezek a szabadság hagyományától. A nem-liberális hagyományoklerombolása egy szabad társadalomban könnyen romboló hatással lehet a szabadsághagyományaira is.”10 Ami a gazdasági fejlődést illeti, ott Anglia és Japán példája világosanjelzi, hogy a hagyományos berendezkedés s a hagyományos elitek éppenséggel kedvezőkeretét és irányítóját jelenthetik a sikeres modernizációnak; ám hagyomány és szabadságszoros összetartozása a jog területén nyilvánul meg a legfeltűnőbben. Szemben azzal amanapság szinte megkérdőjelezetlen véleménnyel, mely a szokásjogot a modern, úgymonddemokratikus jogrenddel összeegyeztethetetlennek tekinti, igen erős érvek hozhatók fel11 egyolyan álláspont mellett, mely szerint a szokásjog elemét nélkülöző, lényegében a törvény-hozástól függő jogrend kiszámíthatatlan (politikailag bizonytalan), nem egyértelmű (logikai-lag bizonytalan), hatástalan (nem teremt kötelességeket) és rövidlátó (hosszú távú tapasz-talatok híján van). A szokásjogtól nem függő törvényhozás holnapra megtilthatja azt, ami matörvényes; a joggyakorlattól függetlenül megfogalmazott törvény bizonytalanságban hagyalkalmazási körét illetően (föltűnő itt az ismeretfilozófiai ill. tudományelméleti párhuzam: aszabálykövetést csak példákon gyakorolhatjuk be, a paradigma magában foglalja az elmélettipikus alkalmazásait); a tényleges erkölcsi-jogi szokásoktól elszakadó törvény csupánkülsődleges engedelmességre számíthat, kötelességérzetre nem; a korábbi nemzedékekbölcsességére való - Bentham által oly szenvedéllyel gúnyolt - hivatkozás mögött pedig az aszubtilis belátás húzódik meg, hogy a jogéletre vonatkoztatható tudás a jogélethez magáhoztapad, létmódjából fakadóan nem központosítható, a társadalom tagjai között eloszló, azokgyakorlatába ágyazott ismeret (s föltűnő itt a párhuzam azzal a belátással, hogy a központosí-tott gazdasági tervezés nem az információkat szolgáltató/begyűjtő s az utasításokatkiadó/végrehajtó egyének esendő volta folytán lehetetlen, hanem a gazdasági tudás ontológiaitermészete, ti. gyakorlati jellege folytán).

A szokásjog hagyományos: tekintélyét ősiségének tudatából meríti. Jellegzetesen híján vanennek a tudatnak a nyelv intézménye. A helyes nyelvhasználatot nem a nyelvi normáknemzedékről-nemzedékre szálló voltának fölismerése, mégcsak nem is e normák explicitismerete garantálja, hanem az itt és most nyelvi konformitás. Létezik persze, és szükséges is,

9 The Politics of Backwardness in Modern Hungary, Princeton, N.J.: 1982. 314.sk.o.10 I.m., 163.o.11 Mindenekelőtt Bruno Leoni Freedom and the Law (Priceton, N.J.: 1961) és H.L.A. Hart The

Concept of Law (Oxford: 1961) c. műve nyomán.

8

a nyelvvel való tradicionalista foglalatoskodás, mely csökkenti a nemzedékek közötti kommuni-kációs nehézségeket; de ez a foglalatoskodás nem jellemzi a nyelvhasználat mindennapjait.Mint minden hagyományt, a nyelv hagyományait is egyfajta elit őrzi; a nyelv példája ugyan-akkor jól mutatja, hogy valamiféle elit minden intézmény működésében szerepet játszik. Hiszena nyelvhasználat különböző szintjein ható differenciálódási folyamatokkal szemben az egyönte-tűséget, s ezzel a nyelvi szubkultúrák közötti kommunikáció lehetőségének fenntartását, valami-féle tekintélynek kell biztosítania. Ennek a tekintélynek alapja lehet a hatalom vagy a műveltség,végső forrása azonban mindenkor bizonyos rétegek társadalmi presztizse, vagyis elit voltuk.12

Részletesebb további vizsgálódás a bennünket itt foglalkoztató vonatkozásban a művészeteketa joghoz, a modern tudományt a nyelvhez mutatná hasonlatosnak: a mai értelemben vettművészet elgondolhatatlan egyfajta művészettörténeti tudatosság, történeti önreflexió nélkül,míg a mai értelemben vett tudományt éppen történetietlensége teszi oly sikeressé.13 A továbbivizsgálódás arra is rávilágítana, hogy a reflektív és a nem-reflektív attitűdök fentebb tételezettszembenállása merőben viszonylagos: hiszen legkésőbb Lewis Carroll „Mit mondott ateknősbéka Achillesnek?” c. meséje14 óta tudjuk, hogy pl. a következtetés maga is egyfajtagyakorlat; vagy ahogyan pl. John Dewey írta, „a gondolkodás egyfajta szokás más szokásokmellett”, „a racionális attitűd” nem más, mint elsajátított „diszpozíció”, az ész „a szokásverejtékes teljesítménye”.15 Mindezen szálakat összekapcsolva két tételt szeretnék megfogal-mazni. Először: A szokások, intézmények, stb. mellőzhetetlen szerepet játszanak életben ésgondolkodásban. Az intézményesítettség valamely minimális foka nélkül az emberi lét elkép-zelhetetlen. Ezt nevezem az institucionalizmus erős tételének. Másodszor: Bizonyos létszférák- pl. a jog s a művészet - viszont éppenséggel olyan intézményesítettséget föltételeznek,melyben egyfajta affirmatív múlttudatnak kell érvényesülnie. Vagyis az európai életmód,ahogyan ismerjük/eszményítjük, elképzelhetetlen a tradicionalitás minimuma nélkül. Eztmondja ki a tradicionalizmus erős tétele. A megfelelő gyenge tételek az intézmények ill.tradíciók úgymond praktikusságát, nem pedig lényegi elengedhetetlenségét állítanák.

Elméletileg beláthatjuk a hagyomány funkcionális elengedhetetlenségét - a modern gyakorlatazonban a tradicionalitás tényleges felmorzsolódását mutatja. S legkésőbb Max Scheler ótatudjuk („a tudatos ‘emlékezés’ az eleven tradíció föloldását, sőt tulajdonképpeni halálátjelenti”, írta Scheler 1928-ban16), hogy bármely adott hagyomány funkcionalitásának átlátásaóhatatlanul az illető hagyomány kötelező érvényének meggyöngüléséhez vezet. Mint CarlAugust Emge fogalmazta „Zur Philosophie der Tradition” c. esszéjében, a hagyományőrzőelit, felelőssége és tudatossága folytán, inkább flexible en raison mint firme en coeur,hagyománytisztelete a schilleri értelemben szentimentális, nem pedig naív.17

12 Vö. különösen Einar Haugen, „Linguistics and Language Planning”, a szerző Studies c., E. Sch.

Firchow és mások által szerk. kötetében, The Hague: 1972.13 Emlékeztetek Ernst Gombrich érveire, mindenekelőtt Art and Illusion c. könyvében (1960),

hagyomány és stílus, stílus és kreativitás összefüggéseiről; és T. S. Kuhn érveire, A tudományosforradalmak szerkezetében (1962) valamint „The Essential Tension: Tradition and Innovation inScientific Research” (1959) és „Comment on the Relations of Science and Art” (1969) c.tanulmányaiban, a természettudományos paradigmák jelen-középpontúságáról.

14 Mind, 1895.15 Human Nature and Conduct, 1922.16 Emlékeztetek Gadamer vonatkozó utalásaira Wahrheit und Methode c. művében, valamint a

Gadamer, Apel és Habermas közötti vitára a Hermeneutik and Ideologiekritik c. kötetben.17 Ld. H. Wenke, szerk., Geistige Gestalten und Probleme, Leipzig: 1942. 256.o.

9

Úgy gondolom azonban, hogy a hagyományosságnak elméletileg - s bizonyos konkréthagyományoknak gyakorlatilag - elkötelezett modern elit éppenséggel lehet firme en coeur; ezaz elit mondhatni nem szükségképpen cinikus, és nem szükségképpen szentimentális. Haddtérjek vissza, befejezésül, hagyomány és liberalizmus összefüggésének bevezetőül jelzett kér-déséhez. Hiszen a hagyományok legitimitását egy szekularizált világban aligha biztosíthatjamás, mint a hagyományok szabad versenye. A hagyományok szabad versenye spontánéletformák szabad versenyében valósul meg - az irántuk érzett áhítat és alázat forrása pedigama áhítat és alázat, melyet tagjaiban a számukra per se átláthatatlan spontán rend sikereébreszt. „Szabad emberek spontán együttműködése” - foglalta össze Hayek 1945-ben aliberális-konzervatív tradíció lényegét - „gyakran olyan alakulatokat teremt, amelyekhatalmasabbak annál, mint amit egyéni értelmük valaha is megérteni képes.”

10

Nyelvszokás és nyelvújítás

Abban az előadásban, melynek szövege most e kötet első fejezetét képezi, kísérletet tettem ahagyomány fogalmának rövid kifejtésére. Eszerint a hagyomány egyfelől reflektálatlannaklátszik, hiszen sem elfogadása, sem elutasítása nem múlik érveken. Másfelől a hagyománymégis reflexiót föltételez, amennyiben követése alapvetően együttjár valamiféle múlttudattal.Kísérletem a hagyományt olyan szokásként, gyakorlatként, hittételként határozza meg, melynemzedékek egymást követő során át, tudatosan múltba-tekintően, kételyek nélkülitermészetességgel elfogadásra talál. A fiktív hagyományok, melyeknek tartalma vagy tartamanagyrészt vagy egészen képzelt, ezen kifejtés szerint nem föltétlenül rekesztődnek ki az egyébhagyományok köréből. Hagyományok bizonyos értelemben nem teremthetők. Spontán rendek,intézmények elemeként jönnek létre, és szerepet játszanak az ilyen intézmények fenntar-tásában. Az emberi társadalom legalapvetőbb spontán intézménye mármost a nyelv, s fölmerüla kérdés - melynek rövid megválaszolására kifejtésemben ugyancsak kísérletet tettem -, hogyvajon a hagyománynak a nyelv intézménye funkcionálásában is van-e szerepe, s ha igen,miben áll az? Ezt a kérdést szeretném most részletesebben vizsgálni.

A spontaneitás fokozatok, szintek, aspektusok dolga; és első megfigyelésként azt mondhatjuk,hogy alapvető aspektusaiban - mondhatni a természetes vagy „szerves” változások szintjén - anyelv spontán fejlődése egyfajta fragmentálódáshoz vezet. Ahogyan a jeles nyelvész, CharlesHockett írja, a nyelv olyan rendszer, melyet minden egyes megnyilvánulása nemcsak meg-erősít, de ugyanakkor kismértékben meg is változtat.18 S az a nyelv, amelyet nagyobb terüle-ten beszélnek, a változás dinamizmusai következtében szükségképpen differenciálódik: ahangtörténeti változások okozta fragmentálódást csak részben ellensúlyozzák, fonetikai, szin-taktikai és szemantikai szinten, a kölcsönzés és analógia mechanizmusai. Másrészt viszont apolitika- és társadalomtörténet olyan eseményei, mint a területi hódítások s a kereskedelemfejlődése a maguk részéről ismét konvergenciákhoz vezethetnek, s ezeket a konvergenciákat,noha nem a beszéd vagy írás belső dinamizmusainak köszönhetők, nyelvi szempontbólugyancsak spontánnak tekinthetjük.

A nyelvi konvergencia tudatos kikényszerítése, vagyis a nyelvi egységesítés mögötti főtényező persze az írásnak mint „időben és térben elkülönült beszélők közötti kommunikációsközegnek”19 létrejötte. Ugyan a szóbeliség viszonyai között is rámutathatunk olyan beszéd-módokra, amelyek a nyelvi merevség vagy formálisság irányában hatnak. Ilyenek például, írjaHaugen, „a törvények, a rítusok és a mondák. Itt a nyelv eltávolodik a mindennapi beszédtől,amennyiben méltóságteljesebb, választékosabb, emlékezetesebb. Egyszerűen azért, mert ezeka formák annyira fontosak a közösség élete számára, hogy nemzedékről nemzedékreváltozatlan alakban jegyezendők meg és adandók tovább. Őrzőik a törvénytudó, a pap és abárd, akik ezáltal a hagyomány konzerválói és egyúttal potenciális megújítói is. Az ily módona múltból átörökített nyelv nyilvános és hivatalos... Jellegzetes helyzete: egyvalaki szólsokakhoz és sokak nevében; magának a csoportnak hangja ez.”20 A nyelv egészét azonbancsak az írásbeliség, és még inkább a könyvnyomtatás megjelenésével kezdi áthatni az egy-séges szabályozás szelleme. Ezt a szellemet pedig nem minden nyelvész tartja egészségesnek.

18 Ld. Charles F. Hockett, The State of the Art, Hága: Mouton, 1968. 83.o.19 Einar Haugen, „Linguistics and Language Planning”. Haugen Studies c. kötetében, szerk. E.Sch.

Firchow, Hága: Mouton, 1972. 513.0.20 Uo., 514.sk.o.

11

Az angol nyelv helyesírásával kapcsolatban mondja Robert A. Hall, hogy „a grammatikusokés szótárkészítők által felállított ... ortográfia szabályainak való engedelmeskedés fontosmegkülönböztető ismérvvé lett társadalmunkban. ... Ez az ismérv, csakúgy mint a ‘helyes’beszédé, a társadalmi megkülönböztetés eszköze...”21 Érdekes megfigyelni, hogy Hall vádjavoltaképpen milyen üres. Hiszen, amint ez érvelésének korábbi szakaszaiból kitetszik, ő magasem ellensége a szabályozott helyesírásnak: csakhogy racionális szabályokat szeretne. Így ír:„Valójában nem számít, hogy az egyik vagy másik hangot melyik betű képviseli; ha a betűketkövetkezetesen használjuk, a leképezés megfelelő lesz, ha pedig következetlenül (mint azangol helyesírásban), akkor gyenge. A helyesírást a legtöbb kultúrában a szokás alakította ki,s az olyasvalamivé vált, amihez az emberek, bármily fogyatékos legyen is, ésszerűtlen,érzelmi ragaszkodást mutatnak. Az angol, francia, német stb. nyelv rögzített, szokás-alakítottahelyesírását konvencionális helyesírásnak vagy hagyományos ortográfiának hívjuk.”22 Hallutal azokra a nyelvekre, amelyek, mint az olasz, magyar vagy finn, „egyszerű, viszonylagpontos konvencionális helyesírással bírnak”,23 valamint az ún. transzkripciós rendszerek mégsokkal pontosabb fonetikus leképezéseire.24 Irigyli a magyarokat, akiknek (ő így véli) kevésproblémájuk van a helyesírással; de ami igazán lenyűgözi, az a teljesen fonemikussá teendőangol helyesírás „radikális és hatásos” álma. Ám puszta álomról van itt szó, hiszen, mint Halljelzi, egy ilyen elképzelés „gyakorlatilag megvalósíthatatlan. A nehézségek nem nyelvi termé-szetűek, hanem politikaiak és gazdaságiak. ... ilyen drasztikus reformot csakis autoritariánuseszközökkel lehetne véghezvinni... És túlságosan sok érdeket sértene, eltekintve most anyilvánosságra egyébiránt is jellemző konzervativizmustól és tehetetlenségtől. Hogy csakegyetlen vonatkozást említsek”, írja Hall, „hatalmas feladatot jelentene könyveink újranyom-tatása, a költségek pedig elképesztőek volnának. Megtörténhetne, hogy számos fontos, dekevésbé népszerű könyv nem is kerülne újranyomtatásra, és érdemtelen feledésbe merülne;ötven éven belül mindaz, ami most nyomtatásban rendelkezésünkre áll, ... elavulttá ésolvashatatlanná válna... - Viszont a részleges reform haszontalan lenne; ha racionális és alaposjavításra nincs mód, akkor ragaszkodjunk ahhoz, amink van - ahhoz, amit oly régótahasználunk, s ezáltal oly jól ismerünk.”25

Nyelveket már sokféle szempont alapján próbáltak értékelni és megváltoztatni - így a haté-konyság, a racionalitás, a világosság, a gazdaságosság, a szépség és más hasonló szempontokalapján. Egyes reformerek megütődve vették észre, hogy „a nyelv elmaradt a gondolko-dástól”, s hajlandóak voltak szakítani a múlttal, ha ezen az áron „új jelentések megfelelőkifejezését” teremthetik meg.26 Mások azon fáradoztak, hogy miközben megváltoztatják a 21 R.A. Hall, Linguistics and Your Language, Doubleday, 1960. 45.o. Hall könyve eredetileg 1950-ben

jelent meg, Leave Your Language Alone! („Hagyd békén nyelvedet!”) címmel.22 Uo., 39.sk.o.23 Uo., 41.o., ld. még 200.o.24 Uo., 40.o.25 Uo., 201.skk.o. Hall itt szinte szószerint ismétli Bloomfield klasszikus munkájának, a Language-nek

bizonyos érveit. Bloomfield azonban inkább a „fonemikus szokások” elsődlegességét emelte ki,nem pedig ama körülményt, hogy híján vagyunk a radikális újítások bevezetéséhez szükséges auto-ritariánus eszközöknek. „Feltételezhetjük”, írta Bloomfield, „hogy valamikor a jövőben társadalmiorganizmusunk olyan összehangolttá és rugalmassá lesz, hogy az egyeztetett változtatás lehetséges-sé válik; de az is bekövetkezhet, hogy a beszéd reprodukálásának mechanikus eszközei ki fogjákszorítani az írás és nyomtatás jelenlegi szokását.” (Leonard Bloomfield, Language, New York:1933. 503.o.)

26 Valter Tauli, „The Theory of Language Planning”, a J. A. Fishman által szerkesztett Advances inLanguage Planning c. kötetben, Hága: Mouton, 1974. 52. és 61.o.

12

nyelvet, megőrizzék benne azt, amit sajátos szellemének éreztek. Ám ezen kritériumok vagybeállítottságok semmilyen súllyal nem látszanak bírni, midőn gyakorlati megvalósításukrakerül sor. Hadd emlékeztessek az egyik legkorábbi sikeres európai nyelvi reformra, a magyarnyelvújításra a múlt század elején.27 Erről írva jegyzi meg Bárczi Géza, hogy számos új szó,amelyet szerencsétlenül, nem „a nyelv hagyományainak megfelelően” alkottak meg, hama-rosan a mindennapi nyelv megszokott része lett, némelyikük még a népnyelvbe is behatolt.28Hasonló megfigyelésekre ismételten sor került, újabban például Yafa Alloni-Fainbergrészéről, a modern héberre irányuló reformokkal kapcsolatban. Vannak szavak, jelzi Alloni-Fainberg, melyek széleskörű elterjedtségre tesznek szert nyomban megalkotásukat követően,és senki sem tudja, „hogyan és miért ilyen népszerűek”. Másfelől „vannak szavak, amelyekethiába terveltek el kivételes elővigyázatossággal, alkottak meg nagy gonddal, ügyelve a szótőés -forma kifogástalan honosságára - mégsem terjednek el, és nem válnak a nyelvhasználattermészetes elemévé”.29

A „honos szótövek”-be vetett hit ily módon romantikus illúziónak bizonyul. Az az eszmeviszont, hogy a nyelvnek be kell hoznia elmaradását a gondolkodáshoz képest, eleve abszurd.Amihez képest a nyelv behozhatja elmaradását, az mindig csak egy másik nyelv lehet -olyankor tudniillik, midőn valamely nemzet, mely a megkésett fejlődés tapasztalatát éli át, afejlettebbnek tekintett külföldi kultúra kifejezéseit saját szókincsébe igyekszik áttenni. Amipedig a hatékonyság, gazdaságosság stb. kritériumait illeti, ezek kétségkívül illuzórikusak.Mint Greenberg fogalmazta, „úgy látszik, hogy hatékonyság dolgában az összes természetesnyelv nagyon is egy szinten van”.30 Einar Haugen a nyelvek „ama ismert hajlamára”emlékeztet, hogy „bonyolultabbá válnak az egyik területen, ha egyszerűsödnek a másikon: pl.számos indoeurópai nyelvben az elsorvadó esetvégződés helyét a prepozíció és a kötöttszórend veszi át. Úgy látszik, hogy minden élő nyelv kialakította azt a formát, melyetegyensúlyban tart a használói által kifejtett legkisebb erőkifejtés törvénye.”31 Tapasztalatimegfigyeléseket elemezve Alloni-Fainberg végképp megcáfoltnak tekinti azt a hipotézist,mely szerint a neologizmusok hosszának köze van elfogadhatóságukhoz.32 Általánosabbszinten C.A. Ferguson úgy találja, hogy a nyelveknek a tisztaság, szépség és hatékonyságszempontja alapján történő értékelése nem más, mint racionalizáció - rejtett-idegen szem-pontok igazolása. A tisztaság kritériuma óhatatlanul önkényes-hangulati, az esztétikaimegítélés „nem a nyelvi sajátosságokra adott közvetlen választ, hanem a helyénvalóságnak a 27 „Sikeres” volt a nyelvújítás abban az értelemben, hogy ténylegesen megváltoztatta a nyelvünket.

Ám nem kisebb tekintély, mint Németh László vélte úgy, hogy ez inkább veszteség volt, semmintnyereség, ld. Kisebbségben, Kecskemét: 1939.

28 Bárczi, A magyar nyelv életrajza, Budapest: Gondolat, 1975. 309. és 350.o.29 Y. Alloni-Fainberg, „Official Hebrew Terms for Parts of the Car”, a Fishman által szerkesztett

Advances... c. kötetben, 495.o.30 Joeeph H. Greenberg, Essays in Linguistics, New York: Wenner-Gren, 1957. 65.o.31 E. Haugen, „Instrumentalism in Language Planning”, a Joan Rubin és Björn H. Jernudd által szer-

kesztett Can Language Be Planned? c. kötetben, The University Press of Hawaii, 1971. 286. sk.o. -„Linguistics and Language Planning” c. tanulmányában Haugen a nyelv referenciális adekvátságátszembeállítja emocionális adekvátságával. „A nyelv nemcsak azáltal használhatóbb-megfelelőbb”,írja, „hogy kiegészül a tudomány és a filozófia kiterjedt terminológiájával, hanem azáltal is, hogy azérzelmi és költői kifejezőképesség gazdag terminológiájával bír” (i.h., 522. o.). Lényegében ez az azérv, melyet Herder használt korának „nyelvjavítóival” szemben, ld. „Von den Lebensaltern einerSprache” c. írását (1766): Herders Sämmtliche Werke, sajtó alá rendezte B. Suphan, 1. köt., Berlin:1877. 156.skk.o.

32 Alloni-Fainberg, i.m., 494.o.

13

nyelvszokástól vezetett érzését” tükrözi, míg a hatékonyság kívánalma csak akkor értelmez-hető, ha nyelvenkívüli kritériumokat alkalmazunk.33 A nyelvi megítélés mögött, végső soron,mindig társadalmi értékítéletek húzódnak meg. „Minden nyelvi közösségben megfigyelhető”,írja Ferguson, „hogy a nyelv beszélői esetenként kifejezetten felhívják a figyelmet erre vagyarra a nyelvi szerkezetre vagy normára mint a csoportidentitás, bizonyos társadalmi értékek,vagy éppen a helytelenített viselkedés jelére.”34

Valamely meghatározott nyelvet vagy nyelvi mércét magasra értékelni más szóval annyit tesz,mint kiemelt társadalmi presztizst tulajdonítani a vonatkozó nyelvet használó, a vonatkozómércének megfelelő csoportnak. Ezt az összefüggést a kutatás széles körben ismeri, ámáltalában félreértelmezi. Ahelyett, hogy a társadalmi elitek ismeretfilozófiai jelentőségéredöbbenne rá, a helyes és hibás közötti különbségtétel vélt ürességére következtet.35

A nyelvben, mint másutt is, az elitek megléte egyfajta rendhez vezet s egyszersmind szentesítia rendet. Az elitek természete persze esetenként igen eltérő lehet. Mindenekelőtt politikaihatalommal bírhatnak. A modern európai nyelvekben az első grammatikáknak és szótáraknaka 15. és 16. században történt összeállítása meghatározott országok és csoportok gazdagodásá-val és befolyásossá válásával esett egybe.36 Másrészt az elitek olyan egyénekből is állhatnak,

33 C.A. Ferguson, „Sociolinguistic Settings of Language Planning”, a Joan Rubin és mások által

szerkesztett Language Planning Processes c. kötetben, Hága: Mouton, 1977. 15.skk.o.34 Uo., 14.o.35 Ez történik R.A. Hall könyvében is. Hall (végül is önmaga ellen forduló) érvelése szerint a „helyes”

ill. „hibás” nyelvi formák kérdése „igazából csak arra vonatkozik, hogy mi számít elfogadhatónaktársadalmunk bizonyos osztályai számára, ama osztályok számára, amelyek uralkodnak, amelyekhangadók”. ... A ‘helyes’ nem jelenthet mást, mint: ‘társadalmilag elfogadható’, s a nyelvre vonat-koztatva ezen túl értelmetlen (i.m., 13.o.). Ezt követően Hall arra mutat rá, hogy „kezdettől fogvakudarcra van ítélve az a kísérlet, hogy abszolút mércék, merev normák révén szabályozzuk azemberek nyelvi szokásait, hiszen ... 1) nincsen olyan autoritás, amelynek akár joga, akár képességevolna a nyelvhasználat irányítására; és 2) az ilyen autoritás, még ha hivatalosan fel is állították(mint a Francia és a Spanyol Akadémia), a nyelvhasználat szabályozására sosem találhat érvényesmércéket” (uo., 26.o.). Az abszolút mércék elutasítása azonban, biztosítja Hall az olvasót, „nemjelenti szükségképpen minden mérce elutasítását”. A „társadalom kohéziv, centripetális erőire” kellhagyatkoznunk: „a kommunikáció emberi szükségletének nyomása mindig biztosítani fogja azt,hogy a nyelv viszonylag egyöntetű legyen” (uo., 250.o.). Amit Hall nem hangsúlyoz, az az, hogy azáltala emlegetett centripetális erők alapvetően összefüggenek valamiféle elitekkel - a társadalmiélet, az üzlet, a tudomány és a technológia paradigmatikus csoportjaival. - Egyébként Hall érve ittsem áll másból, mint Bloomfield bizonyos tételeinek megismétléséből ill. túlhajtásából. Bloomfieldszerint az olyan kifejezések, mint pl. az I done it - magyar párhuzamként vegyük mondjuk a „meg-tehessük” alakot - „nemkívánatos konnotációval bírnak, s az emberekből lenéző viselkedést válta-nak ki. Hagyományosan úgy fogalmazunk, hogy a nemkívánatos variáns ‘helytelen’ vagy ‘rossz’angolságú, esetleg nincs is angolul. Ezek a megfogalmazások persze hamisak: a nemkívánatosvariánsok nem mintegy külföldiek által elkövetett hibák, hanem tökéletesen jó angolságúkifejezések, csak éppen nem használatosak a társadalmi előjogokat élvező csoportok beszédében, sezáltal nem tartoznak a szabványos nyelvi formák közé.” (Bloomfield, Language, 496.o.) Ugyan-akkor Bloomfield nagy hangsúlyt fektetett arra a követelményre, hogy a nyelvi közösségeken belüla nyelvszokások konvergenciájának kell érvényesülnie. A „nyelv értéke”, ahogyan írja, „azonalapszik, hogy az emberek ugyanúgy használják. A társadalmi csoport minden egyes tagjának amegfelelő alkalomkor a megfelelő beszéd-megnyilvánulást kell hallatnia, s ha azt észleli, hogy másezeket a beszéd-megnyilvánulásokat hallatja, a megfelelő választ kell adnia. Érthetően kell beszél-nie, és meg kell értenie, amit mások mondanak” (uo., 29.o.).

36 Vö. Haugen, „Linguistics and Language Planning”, i.h., 517.o.

14

akiknek szellemi presztizse kivételesen nagy. Így az angolok, mint Haugen fogalmaz, „egymagánszemély, Samuel Johnson rendelkezéseit fogadták el, kinek szótára (1755) az angolnyelv első általános döntőbírája lett”.37 Vagy a hagyományos elitekkel szembeni népi reakcióttestesíthetik meg, egyfajta ellen-elitet alkotva, melynek nyelvszokásai a vidék dialektusát,vagy a mindennapi városi beszédet tükrözik.38

Éppen mivel a vonatkozó elitek kialakulása aligha elképzelhető, látszik oly valószínűtlennekaz, amit egyfajta totális nyelvújításnak nevezhetnénk - a mesterséges világnyelv, az egyete-mes nyelv létrehozása. A kérdés nem úgy merül föl, hogy vajon a hétköznapi érintkezéstszolgáló mesterséges nyelvek egyáltalán megalkothatók-e - hiszen számosat ismerünk. Akérdés az, hogy egy ilyen nyelv, érdemleges mértékben, képes-e betölteni funkcióját. Immárszáz évet felölelő pályafutása során az eszperantó lett a viszonylag leginkább elterjedtmesterséges nyelv; ám egyetemes nyelvvé nyilván nem vált, s a kudarc okait nem nehéz fölfe-deznünk. A zsidó származású lengyel orvos által megalkotott s először orosz nyelven közzé-tett eszperantó grammatikája meglehetősen egyszerű; szótőkészlete a latin, s kisebb mérték-ben a germán nyelvekre alapozódik. Ami a latin eredetű szavakat illeti, ezek alakja az egy-szerűsítő orosz/cirill átírásokra emlékeztet. A német kölcsönzések közvetlen forrása viszontvalójában az ugyancsak egyszerűsítő jiddis. Az egyszerűsítés és rövidítés mechanizmusai olyalapvető szerepet játszanak az eszperantó kialakulásában, hogy egyes nyelvészek a kreolnyelvekkel hasonlítják össze;39 Hall-t a pidgin-re emlékezteti.40 Wittgenstein valamelyestfélreismerte émelygésének okát, midőn így írt: „Eszperantó. Az undor érzése, mely elfog,amikor kitalált szót ejtünk ki, kitalált derivátumokkal. A szó hideg, híján van az asszociá-cióknak, s közben ‘nyelvnek’ tetteti magát.”41

Az eszperantisták első világkongresszusa, 1905-ben, elfogadott egy alapszókészletet, s aztsérthetetlennek deklarálta. Ezt szánták ama bázisnak, melyből levezetéssel új szavakképezhetők, s mely - ha szükséges - új, kölcsönzött szavakkal bővíthető. Ám az újításokirányát és mértékét illető kérdések újra meg újra feszültségekhez vezettek - hiszen nem voltolyan tekintély, melyhez fellebbezni lehetett volna.42 Még a nyelv kezdeményezőjénekéletében az eszperantisták két csoportra szakadtak: a „konzervatívok” az eredeti formákhozragaszkodtak, míg a „progresszívok” az ido nevű módosított változatot vezették be. Azeszperantón belül pedig újra indult a vita a „fundamentalisták” és a „neológusok” között. A 37 Uo., 518.o. - „Az Egyesült Államok”, teszi hozzá Haugen, „Angliától való nyelvi függetlenségét

azzal deklarálta, hogy egy másik magánszemélyt, Noah Webstert, állított az angol Johnsonhelyébe.”

38 Vö. Haugen, „Linguistics and Language Planning”, i.h., 524.o.39 Vö. Szerdahelyi István, „Entwicklung des Zeichensystems einer internationalen Sprache:

Esperanto”, a Fodor István és Claude Hagège által szerkesztett Language Reform: History andFuture c. gyűjteményben, Hamburg: Buske Verlag, 1983/84. 3. köt., 287.sk.o.

40 Hall, i.m., 234.o.41 Ludwig Wittgenstein, Vermischte Bemerkungen, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1977. 101.o.42 Mint Bárczi Géza írja: „van az eszperantónak egy betegsége... nincs mögéje épülő homogén

társadalom, mely egységesen visszautasítana minden beavatkozást.” („Az eszperantó nyelvi értéke”,Eszperantó Magazin, 1975.) - A természettudományokban, ahol az egyes területeken belülihomogeneitást jellegzetes szakmai elitek tartják fenn, a speciális terminológiák ill. jelrendszerekegyöntetűsége könnyebben biztosítható. Idevágó tényező persze az is, hogy az ilyen értelmű mester-séges nyelvek alkalmazási köre viszonylag korlátoson. Ld. erre vonatkozóan pl. Elmar Holenstein,Menschliches Selbstverständnis, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1985. 164.skk.o. Vö. még Bloomfleld,Language, 506.sk.o.

15

döntő problémát mindazonáltal nem a szándékos reformok jelentik. A valódi nehézség abból a- bevezetőül már érintett - körülményből adódik, hogy amint valamely nyelvet nagyobbszámú ember beszél, változatos helyzetekben, a nyelvhasználat óhatatlanul differenciálódik.Egyesek ma már ténylegesen anyanyelvükként bírják az eszperantót: eszperantista szülőkgyermekeiként olyan családban nőttek föl, melyben ez a beszélt nyelv. Az ilyen családokbanazonban elkerülhetetlenek a spontán nyelvi változások, mintegy kialakul a családi dialektus,és a kérdéses változásokkal a hivatalos eszperantónak szembe kell néznie.43 Másrészt adifferenciálódás folyamatát persze nagy mértékben elősegíti, hogy az eszperantó nyelvhasználóinak túlnyomó többsége valamely más nyelvet beszél anyanyelveként. Ahogyan KarlBrugmann jósolta 1907-ben: „ahhoz, hogy feladatát hosszabb távon elláthassa, a nemzetközinyelvnek bevezetésekor s azt követően el kellene zárkóznia minden erősebb hatástól amanyelvek irányából, melyek mellett az előbbit a lakosság kisebb vagy nagyobb töredékehasználná. Európa tarkabarka nyelvi térképén szerteszórva, a segédnyelvnek tartósan megkellene őriznie a maga színét: nem szabadna olyan - belső különbözőségekhez vezető -egymásbamosódásoknak bekövetkezniök, amelyek folytán a kölcsönös megértés lényegesenmegnehezülne s végül megszűnne. Nem látom, hogy ezt hogyan lehet megakadályozni.”44Röviden: amennyiben az eszperantó egyre differenciáltabbá válik, azt az utat járja be, mint -fejlődésük bizonyos szakaszaiban - a természetes nyelvek. Ugyanakkor azonban elveszítieredeti jellegét, és sem egyszerű nem marad, sem pedig egyetemes nem lesz.

A „krokodil” szó megfelelője az eszperantóban: krokodilo. Ebből egy eszperantó konferenciaalkalmával megszületett a krokodili kifejezés, jelentése: „eszperantisták egymás közöttanyanyelvükön beszélnek”; míg az aligatori ezt a jelentést nyerte: „nem eszperantóul, de nemis anyanyelvükön beszélnek”, pl. német és francia angolul társalognak egymással. Ezek aszemantikai anomáliaként létrejött igék valamiféle idióma szerepét játsszák egy olyan nyelv-ben, amelynek eredeti fölépítése éppenséggel minden idiomatizmust kizár. Az idiomatizmusazonban a természetes nyelvek leglényegéhez látszik tartozni.45 Ám ha azt mondjuk, hogy anyelvek lényegüket tekintve idiomatikusak, ezzel azt is állítjuk, hogy valamely nyelvmegtanulása többől áll, mint pusztán szabályainak és alapszókincsének elsajátításából:nagyszámú grammatikailag deviáns forma memorizálását is föltételezi. Jóllehet a szintaxisszabályai nyilvánvalóan fontos szerepet játszanak, „a nyelvi tevékenységnek sok olyan elemevan, amit a legtalálóbban egészen specifikus emlékek felidézéseként írhatnánk le”.46Bloomfield a nyelvtanulás kitűnő módszerének tartja, ha a tanár elhagyja a nehézkes nyelvtanimagyarázatokat, és a tanulókkal inkább „tucatnyi jellegzetes mondatot memorizáltat”.47 Ez amódszer persze nem új. A régebbi nagy nyelvészek közül pl. Heyse érvelt mellette. „Agyakorlati nyelvoktatásnak”, írta Heyse, „lehetőleg a nyelvelsajátítás természetes útját kellutánoznia és helyettesítenie. Vagyis elsősorban az emlékezetet kell igénybe vennie, és az

43 Vö. Szerdahelyi, i.m., 294. és 299.sk.o.44 K. Brugmann - August Leskien, Zur Kritik der künstlichen Weltsprachen, Strassburg: 1907. 24.o.45 Mint Bloomfleld mondta: „a nyelv minden szava ‘idióma’”. (L. Bloomfield, „Meaning”. Monat-

shefte für Deutschen Unterricht 35 [1943], 105.o.) A kérdés tüzetes tárgyalását adja Wallace L.Chafe, „Idiomaticity as an Anomaly in the Chomskyan Paradigm”, Foundations of Language 4(1968). „Az idiómák jelentősége a nyelvben”, írja Chafe, „nem vonható kétségbe. Mivel mindenüttjelen vannak, korántsem tekinthetők marginális jelenségnek...” (uo., 111.o.).

46 W.F. Twaddel megfogalmazása. Idézi Dwight Bolinger, „Meaning and Memory”, a George G.Haydu által szerkesztett Experience Forms: Their Cultural and Individual Place and Function,Hága: Mouton, 1979. 96.o.

47 Bloomfield, „Meaning”, i.h., 104.o.

16

idegen nyelv iránti érzéket sokrétű gyakorlatokkal fölkeltenie. ... A reflexió, az okok éstörvények tudata, ezenközben enyhén zavarólag és gátlólag hat, amennyiben tétovává tesz.Innen van az”, fűzi még hozzá Heyse, „hogy valamely nyelv legalaposabb ismerői aztgyakran nem beszélik olyan folyékonyan, mint a képzetlenek s a fehérnép.”48

Úgy is mondhatjuk, hogy a nyelv elsajátításának magában kell foglalnia azoknak a jellegzeteshelyzeteknek a megtanulását, amelyekben az idiomatikus formákat alkalmazzuk.49 Így pl. a„játszani” szó különböző jelentéseit olyan kijelentések révén tanuljuk meg, mint mondjuk „Akét virtuóz négykezest játszik” és „A Szeged szinte egy kapura játszott” - olyan kijelentésekrévén, amelyek szemantikai és egyszersmind ténybeli információt is közvetítenek.50 Akineknincsenek ismeretei a hangszerek, a sportpályák, a kártyaszalonok stb. világáról, az nem érti a„játszani” szót; nyelvünk ismerete nem választható el világunk ismeretétől. A szemantikaikonvenciók azokba az öröklött konvenciókba vannak ágyazva, amelyek életformánkatalkotják,51 beszédszokásaink nem „különíthetők el ... azon szokások teljességétől, amelyek aközösség életmódjának az egyes beszélőre eső ... részét teszik ki”.52 Ahhoz, hogy azeszperantó teljes értékű nyelv lehessen, valamely teljes társadalom nyelvének kellene lennie.Vagy másképpen: az egyetemes nyelv eszméje nem kevésbé illuzórikus, mint az egyetemeséletformáé.

Ha a nyelv szokásszerű, öröklötten konvencionális, emlékezettől vezetett természetéthangsúlyozzuk, ezzel szembekerülünk ama nézettel, mely Chomsky nyomán egy ideigúgyszólván uralkodó volt: azzal a nézettel, hogy a mindennapi nyelvi tevékenységnek valamialapvetően kreatív folyamatnak kell lennie, hiszen a nyelvet folyékonyan beszélő képes arra(legalábbis így tartották), hogy meghatározatlanul sok olyan mondatot produkáljon és értsenmeg, „amely teljesen új a számára. ... Az ismétlés hiánya a nyelvhasználat feltűnő ténye: csak-nem minden mondat, mely elhangzik, először hangzik el.”53 A rekurzív szintaktikai szabá-lyokra alapozott nyelvi kreativitás chomskyánus eszméjét azonban kétségkívül tarthatatlannakkell ítélnünk azoknak az érveknek a fényében, melyeket pl. Hockett intézett a nyelvnekjóldefiniált rendszerként való előföltételezése ellen;54 és egyetértek Bolingerrel, aki szerint a

48 K.W.L. Heyse, System der Sprachwissenschaft, Berlin: 1856. 6.sk.o.49 Ez az értelme, természetesen, Wittgenstein ama kijelentésének, hogy a jelentés nem más mint

használat. Vö. Philosophische Untersuchungen, I. rész, 43. §.50 Ehhez az összefüggéshez ld. különösen Dwight Bolinger, „The Atomization of Meaning”, Language

41/4 (1965), 568. és 570.o.51 Vagyis a nyelv önkényesen konvencionális jellege eszméjének csak nagyon korlátozott érvénye van.

Világosan látta ezt már Humboldt. Mint O.Fr. Bollnow írta „Wilhelm von Humboldts Sprach-philosophie” c. tanulmányában: „A szó nem tetszőlegesen kicserélhető jele valamiféle már előtteadott tiszta fogalomnak. Ilyesmi csak az olyan fogalmak egészen szűk tartományában lehetséges,‘amelyek puszta konstrukció útján létrehozhatók, vagy egyébként tisztán az értelem által képzettek’([Humboldts Gesammelte Schriften] IV 21/22), vagyis a természettudomány területén, amennyibenaz tisztán deduktív sorba fejthető. Ahol azonban a szervesen fejlődött nyelvek talaján [auf demBoden der gewachsenen Sprache] mozgunk, ott a fogalomképzés csak a szóban és a szóval történiks attól nem választható el.” (Zeitschrift für deutsche Bildung 15 [1938], 108.o.)

52 Hockett, The State of the Art, 68.o. - Anyanyelvünk révén, írta - Humboldtot visszhangozva - Heyse,„vagyunk a természetes emberi társadalom tagja - előbb a családé, azután a nemzeté, melyheztartozunk - s érezzük magunkat akként”, i.m., 2.o.

53 J. J. Katz - J. A. Fodor, „The Structure of a Semantic Theory”, Language 39 (1963), 171.o.54 Ld. Hockett, i.m., 44.skk.o., különösen 57.o.

17

nyelvre éppen nem a kreativitás túláradó volta jellemző, hanem egyfajta „halálosan unalmasismétlődés”.55 Ez nem azt jelenti, hogy nem tudunk új módon megnyilvánulni. Mint Hockettírja: „Feltételezzük, hogy olyan helyzetben, melyben különböző, egymással részben össze-egyeztethetetlen formák mindegyike helyénvaló, kölcsönhatás és az összeegyeztethetetlenségfeloldása olyan mondatokhoz vezetnek, amelyeket korábban még senki sem mondott. ... Azegyén nyelve, tetszőleges adott pillanatban, szokásoknak - azaz analógiáknak - együttese. ...Számos - talán a legtöbb - beszédhelyzetben számos különböző analógia hat egyszerre... Havalamely beszédhelyzetben csak egyetlen analógia ... játszik szerepet abban, hogy mi fogelhangzani, akkor az, amit a beszélő mond, puszta ismétlődése valaminek, amit korábban márhallott vagy mondott. ... Ha a jelen helyzet különböző, részben eltérő helyzetekhez hasonlít,akkor különböző analógiák juthatnak szerephez, és az ötvöződő eredmény valami új lehet.”56Mint Slobin és Bever mondja, a korai Bloomfieldet idézve: „Bizonyos jólbegyakorolt sémáksegítségével ... beszélünk - mondat-vázak segítségével, amelyek mondatról mondatra csupánnéhány szó változtatását igénylik.”57

A nyelv a nemzedékek közötti legerősebb kapocs; ám ez a kapocs csupán nagyon korlátozottmértékben tudatos. Jóllehet nyelvi szokásaikban ősi mintákat követnek, a nyelvközösségtagjai általában nincsenek tudatában a vonatkozó mintáknak, s azokról nem tudnának leírástadni. A nyelv „mélyen az ember elméjében nyugszik”, írta Hjelmslev, „emlékek gazdag soka-ságaként, melyeket az egyén és a törzs örökölt”;58 a nyelv a múlt tapasztalatainak hatalmastömegét testesíti meg; ezek a tapasztalatok azonban ritkán válnak tudatossá. A nyelvmindennapi használata készségek és szokások dolga,59 nem pedig áthagyományozott normákreflektív követéséé. Másrészt létezik a nyelvvel való olyan foglalatoskodás, a nyelvről valóolyan gondolkodás, amely nyilvánvalóan magában foglal valamiféle múlttudatot - nyelvihagyományok egyfajta tudatát. Ilyen az írásbeliség előtti társadalmakban a rituális nyelvreirányuló konzervatív figyelem, a modern társadalmakban pedig a nyelvi reformokkal kapcso-latos mindama beállítottság és érv, melyre a fentiekben pillantást vethettünk. Ezek a külön-böző beállítottságok és érvek nyilvánvalóan a nyelv életéhez tartoznak, ha nem is mindennapiéletéhez. Létezik „a kód történeti stabilitására” irányuló jogos gondoskodás: „Mindennemzedék szót kíván érteni az utána következőkkel csakúgy, mint az előtte járókkal.”60 Éslétezik az az elkerülhetetlen tendencia, hogy a nyelvet a változó társadalom valóságos vagyvélt szükségletei szerint megváltoztassuk. Ahogyan Fishman faja: „A nyelvi reformtervekolyan döntésektől függenek, és olyanokkal állnak kölcsönhatásban, amelyek eddig különválóhelyek-csoportok egyesítésére irányulnak, közösnek vallható hősöket, közösen tisztelhető 55 Bolinger, „The Atomization of Meaning”, 570.o.56 Hockett, i.m., 67. és 92.sk.o.57 Dan I. Slobin - Thomas G. Bever, „Children use canonical sentence schemas: A crosslinguistic

study of word order and inflections”, Cognition 12 (1982), 229.o. Az idézet Bloomfleld The Studyof Language c. művéből való (New York: Henry Holt, 1914. 190.o.)

58 Louis Hjelmslev, Prolegomena to a Theory of Language (1943), The Univ. of Wisconsin Press,1961. 3.o.

59 „A beszéd úgy viszonylik a nyelvhez, mint a viselkedés a szokáshoz vagy készséghez, mint astruktúra a formához, mint a történés az intézményhez, mint a történelem a szociológiához, mint azüzenet a kódhoz.” (Hockett, i.m., 64.o.)

60 Haugen, „Instrumentalism in Language Planning”, i.h., 288.o. - A nyelvújítás, írja Fishman, szük-ségképpen sikertelen marad, ha figyelmen kívül hagyja ama „sajátos szocio-kulturális kontextust”,amelyben bevezetésre kerül, vagy ha nem „a régi és az új megfelelő ötvözete”. (J. A. Fishman,„Prefatory Remarks”, a Fodor és Hagège által szerkesztett Language Reform 1. kötetében, 4.o.)

18

klasszikusokat teremtenek meg, s olyan érzelmeket hoznak létre, amelyekből közösen lehetmeríteni. A nyelvi reformtervek a populációt új névvel, új küldetéssel ruházzák fel... újidentitás legitimációját képviselik, s olyan új konszenzust teremtenek az új hatalmak és az újtömegek között, amely öröktől valónak látszik.”61

61 J. A. Fishman, „Language Modernization and Planning in Comparison with Other Types of National

Modernisation and Planning”, a Fishman által szerkesztett Advances in Language Planning c.kötetben, 88.sk.o.

19

A baloldali ismeretelmélet csapdái

A „baloldali” és „jobboldali” politikai eszmék közötti szokásos megkülönböztetés újabbansokat veszített természetességéből; ám nagy általánosságban még mindig használhatónaklátszik. Alátámasztják ezt mind empirikus felmérések - mint akár bizonyos közvélemény-kutatási eredmények -, mind az ezekre alapozott fogalmi vizsgálatok.62 Lényeges viszont,hogy érzékeljük a bal- és jobboldaliságon belüli változatokat is. Ilyen változatokat olvas-hatunk le az alábbi ábráról:

Az ábra a lehetséges politikai nézetek - eszmék és meggyőződések - terét vázlatosan nyolc(részben egymást átfedő) altérre osztja, éspedig az egyenlőség, szabadság és társadalmiváltozás dimenziói mentén, illetve a következő vektorok által meghatározva: egalitariánus,totalitariánus, rétegezett, anarchista, konzervatív és utópikus. Matematikailag szólva ábránkpersze tréfa, hiszen numerikus értékeket nem enged meg (kivéve a nullát, melyet mindjárt öthelyen vesz fel), s olyan vektorok alkotják, melyek föltehetőleg nem függetlenek egymástól.De valamiféle képet csak közvetít. S ezen ábrát alapul véve az a benyomásom, hogy a „bal-oldaliság” fogalmát szokásos értelmében - ti. a szélsőséges baloldaliság lenini értelmében63 - 62 Ld. pl. D. Murphy, „Haben ‘links’ und ‘rechts’ noch Zukunft?”, Politische Vierteljahrsschrift

1984/4. Megjegyzem, hogy „baloldali” és „jobboldali” fogalmának itt következő elemzése éleseneltér a Murphy által adottól.

63 Ahogyan az a „‘Baloldaliság’, a kommunizmus gyermekbetegsége” c. pamfletben kirajzolódik. Akispolgári forradalmiság, mondja itt Lenin, anarchista ízű, fegyelemre képtelen, fantáziákbamenekül, s nem alkalmas arra, hogy megértse az osztályerők és kölcsönös viszonyaik szigorúanobjektív fölmérésének szükségességét. A „‘baloldaliak’ ... általában úgy okoskodnak, mint a forra-dalom doktrinerjei, akik ... bizonyos reakciós intézmények szubjektív ‘tagadását’ naiv módon olybáveszik, mintha ezt az intézményt számos objektív tényező egyesült erői valóban szétromboltákvolna.” (V.I. Lenin Összes művei, 41. köt., Kossuth Könyvkiadó, 1980. 44.o.) Lenin különösen „anémet baloldaliaknak azokat a mélyenszántó, fölöttébb tudós és rettentően forradalmi beszédeit”említi, amelyek értelmében „a kommunisták nem dolgozhatnak és kommunistáknak nem is szabaddolgozniuk a reakciós szakszervezetekben” (uo., 31.o.), és ezt a fölfogást jelesül a bolsevikok vas-fegyelmével, egységes akaratával és abszolút központosítottságával állítja szembe. Csakis ezen

20

az egalitariánus, anarchista és utópikus vektorok feszítik ki, vagyis ezt a fogalmat az EAUaltér képviseli. A bolsevik típusú kommunizmus az UET altér irányában történő elmoz-dulásnak látszik, Sztálin esetében talán még a TEK irányában történő elmozdulásnak is, bárami a sztálinizmust illeti, annak inkább politikai gyakorlatát, semmint ideológiáját érezzükvalamiképpen konzervatívnak. KAE képviselhetné némely egalitariánus vallásos forradalmár-nak és misztikusnak, vagy talán általában a Hobsbawm-i „primitív lázadók”-nak64 ideológiáit.Az ilymódon előálló négy altér - az egalitariánus féltér - teszi ki, mondhatni, a tág értelembenvett baloldaliságot. A KRT altér a royalista, arisztokratikus, katolikus és hasonló meggyőző-désű régimódi konzervativizmust képviseli, a TRU a filozófus-király platóni utópiáját, míg azURA a felvilágosodás, az európai liberalizmus, az amerikai libertariánizmus és anarcho-kapitalizmus ideológiáit foglalná magába Az ARK altér valami olyasmit tartalmaz, mintmondjuk a Hayek-féle újkonzervativizmus.

A szélsőséges baloldaliság példájaként a fiatal Lukács György nézeteit szeretném - nagyonröviden - taglalni. Komoly formában persze soha senki nem vonta kétségbe, hogy Lukács1919 és 1923 között szélsőbaloldali eszméket vallott.65 Ám úgy gondolom, hogy néhányszempontra érdemes itt fölhívni a figyelmet.

Először is arra, hogy már 1919 előtt - 1914-ben már mindenképpen, de talán korábban is - azEUA álláspont minden lényeges eleme jelen volt Lukács gondolkodásában. Annak hang-súlyozását, hogy a társadalmilag adott „képződmények” (a Gebilde, ahogyan nevezte -legjelesebb példaként a polgári államot szokta volt említeni) csupán látszólagos objekti-vitással bírnak, ott találjuk 1914/15-ben írt Dosztojevszkij-jegyzeteiben;66 az elidegenedéskritikájának azt a válfaját, mely az Entfremdungot a tárgyiasulással azonosítja, teljesmértékben előlegezi, ugyanitt, a „lélekvalóság” - a társadalmi formák, intézmények által nembéklyózott egyéni lélek - fogalma;67 és ugyancsak a Dosztojevszkij-jegyzetekben bontakozikki egyfelől a létező normák által nem beszennyezett erkölcsiség eszménye, az „1-ső” és „2-ik”etika közötti különbségtétel, vagyis a társadalmi képződményekkel szembeni kötelességnek a„lélek imperatívuszai”-val való szembeállítása,68 a terrorizmus mint etikai (2-ik etikai)lehetőség tételezése, másfelől pedig az „etikai demokrácia” fogalma, melynek persze semmi

vonások által, húzza alá Lenin, lesz lehetséges a társadalom egészének sikeres átalakítása. „Aproletariátus diktatúrája”, írja, „szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazda-sági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen. Milliók éstízmilliók szokásainak ereje - a legrettenetesebb erő.” (Uo., 26.o.)

64 Eric Hobsbawm Primitiv Rebels c. munkájára utalok, mely magyar kiadásban 1974-ben jelent meg.65 Akkori énjére visszatekintve az idős Lukács „elvont, utópikus” irányú kultúrpolitikai beállítottsá-

gáról beszél, „messianisztikus-utópisztikus” célkitűzésekről és „élesen antibürokratikus” tenden-ciákról. (Ld. „Marxista fejlődésem: 1918-1930”, Történelem és osztálytudat c. kötetében, Budapest:Magvető, 1971. 699. és 701.o.) A Kommunismus c. folyóiratra utalva, melynek vonalát, az 1920-asévek elején, mértékadóan befolyásolta, Lukacs így ír: „Folyóiratunk azzal akarta szolgálni amessianista szektarianizmust, hogy minden kérdésben a legeslegradikálisabb módszereket dolgoztaki, hogy minden területen teljes-tökéletes szakítást hirdetett a polgári világból származó valamennyiintézménnyel, életformával stb.” (Uo., 701 o.) S az olykori ellenkező megfogalmazások dacára (pl.:„Itt egyáltalán nem anarchista illúziókról vagy utópiákról van szó...”, uo. 560.o. [1920]), Lukacsretrospektív önértékelését a vonatkozó szövegek teljes mértékben alátámasztják.

66 E jegyzetekről részletesebben írtam Európa szélén c. könyvemben, Budapest: 1986. 171.sk.o.67 Főszerepet játszik a „lélekvalóság” fogalma a Balázs Béla és akiknek nem kell c. Lukács-kötetben is

(1918), vö. pl. Lukács, Ifjúkori művek, Budapest: Magvető 1977. 682.skk.o.68 Vö. Lukács György levelezése (1902-1917), Budapest: Magvető, 1981. 594.skk.o.

21

köze sincs a politikai demokráciához. Nem könnyű tehát megmondani, hogy pontosan mibenállt az átmenet Lukács premarxista és marxista korszaka között. Ha a Regény elmélete elsőbekezdéseire gondolunk, Lukács vágyódására a zárt, organikus társadalmi formák iránt,hajlamosak lehetünk őt a KRT altérbe helyezni; ha a keresztény és zsidó miszticizmus irántilelkesedését idézzük föl, hajlamosak lehetünk a KAE altérbe sorolni; ám amin nem szűn-hetünk meg csodálkozni, az az, hogy miképpen válhatott Lukács jobboldali Dosztojevszkij-hivőből baloldali marxistává úgy, hogy nézetei ezenközben, láthatólag, semmit sem változtak.

Másodszor: ha Lukács baloldali marxizmusának előtörténete némileg zavarbaejtő is, akésőbbi út annál világosabb. Az EAU-ban kitűzött célok nem valósíthatók meg valamiféleabszolutisztikus intervenció nélkül: a proletariátus, írja Lukács 1920-ban, nem maradhatgyőztes, ha államát nem sikerül a megfelelő hatalommal fölruháznia. EAU eszméinekszerepét az UET eszméi veszik át.

Harmadszor - s ezzel eljutottam voltaképpeni témámhoz: az általa képviselt politikai eszmékheza fiatal Lukács gondolkodásában meghatározott ismeretelméleti nézetek társultak. Nem állítom,hogy utóbbiak ténylegesen az előbbiek alapjául szolgáltak, sőt, úgy vélem - noha nem próbálombizonyítani -, hogy éppenséggel az előbbiek képezték az utóbbiak forrását. Azt viszontkifejezetten állítom, hogy a kétféle eszmerendszert igenis összefűzte egyfajta laza logikaikapcsolat, abban az értelemben, hogy Lukács számára nehézkes lett volna politikai eszméinekképviselete a kérdéses ismeretelméleti álláspont vállalása nélkül. Az idős Lukács persze,visszatekintve, egészen másként ítélte meg a helyzetet. A Regény elméletéhez írt 1962-eselőszóban megfeddi magát, amiért ifjúkorában a baloldali etikához úgymond jobboldali ismeret-elméletet társított. Ha itt a vonatkozó, meglehetősen homályos passzust összevetjük aTörténelem és osztálytudat 1967-es előszavával, kiderül, hogy mi az, aminek Lukács, későbbiénje szerint, annak idején híján volt: a realizmus. A baloldali ismeretelmélet, ennekmegfelelően, az az álláspont volna, hogy a megismerés valamiféle objektív valóságot követ, sőttükröz. Az mármost kétségtelen, hogy a fiatal Lukács ismeretelmélete nem realista volt; ám nemgondolom, hogy a realizmus különösebben baloldali lenne. Lenin realista ismeretelméletetképviselt, és Bogdanovot azért bírálta, mert az utóbbi nem ezt képviselte. Bogdanov, vélteLenin, a szélsőbaloldalhoz tartozik, ismeretelmélete pedig egyfajta machista anarchizmus.Hasonlóképpen azt mondanám, hogy Lukács elképzelése a szubjektum és objektumazonosságát megtestesítő proletariátusról - eszerint a szubjektum, midőn forradalmi gyakorlatasorán megismeri önmagát, ugyanakkor megismeri, sőt áthatja és formálja tárgyát, ti. atársadalmat69 - anarchista és baloldali elképzelés: míg Lukács korábbi eszméje, hogy ti. csakis atársadalmi formáktól nem érintett egyéni lélek bír „metafizikai realitással”,70 anarchista eszme,ám sem nem különösebben bal-, sem nem különösebben jobboldali.

* * *

Úgy vélem, most már nem okoz megütődést, ha azt mondom: gyakran kifejezetten értelmevan annak, ha ismeretelméleti álláspontokat politikai címkékkel látunk el. Az ilyen címkézéspersze mindig is elterjedt volt, de hadd utaljak néhány újabb példára. Wittgensteinnyelvfilozófiáját „konzervatív”-nak nevezte Ernest Gellner,71 és mind Wittgensteint, mind a 69 Ld. különösen az „Eldologiasodás és a proletariátus tudata” c. tanulmányt a Történelem és

osztálytudatban (1923).70 Lukács György levelezése, id. hely.71 Ld. Words and Things: A Critical Account of Linguistic Philosophy and a Study in Ideology c.

kötetét, London: 1959, vö. különösen 196.skk.o és 214.sk.o. - Wittgenstein konzervativizmusátmagam rokonszenvvel tárgyalom „Wittgenstein új tradicionalizmusa” c. írásomban (Világosság1975/10), valamint az Európa szélén IV. fejezetében.

22

tudománytörténész T.S. Kuhn-t „antidemokratikusnak”, „autoritariánusnak” és „elitistának”mondotta Lakatos Imre. A saját tudományfilozófiáját, csakúgy mint Karl Popperét, Lakatos„demokratikusnak” tartja, míg a Feyerabendé „anarchista”.72 Feyerabend az „ismeretelméletianarchizmus” címkét választotta magának, ám kísérletei arra, hogy az „ismeretelméleti”anarchizmust megkülönböztesse a „politikai”-tól, aligha őszinték.73 Úgy ítélem, hogyFeyerabend ismeretelmélete éppenséggel összhangban van a politikai anarchizmussal, és hogyvágyakozása az elidegenedésmentes tudomány iránt74 kifejezetten baloldali. Hasonlóképpen,még ha a fentebb idézett címkék nem feltétlenül szerencsések is, Wittgenstein és Kuhnnézeteinek csakugyan vannak következményei a politikai filozófia terén, mint ahogyanPopper „kritikai racionalizmusa” egyaránt társadalomfilozófia és tudományfilozófia, Hayekliberalizmusa egyaránt gazdaságelmélet és ismeretelmélet, és Chomsky racionalizmusaegyaránt tudomány és ideológia. Vagyis nem hiszem, hogy baklövést követtem el, midőnismeretelméleti és politika-filozófiai irányzatokat egyazon térbe helyeztem. És akkor mosteljutottam oda, hogy megfogalmazhatok egy állítást - vagy inkább közvetíthetek egy benyo-mást: azt a benyomásomat, hogy az újabb tudományos viták fényében az anarchista ismeret-elmélet - s következésképpen a baloldali ismeretelmélet mint olyan - egyszerűen tarthatatlan.

Az ismeretelmélet persze ködös vállalkozás. Ám van két terület, ahol már-már kézzelfog-hatóvá válik: ti. a tudományfilozófia és a pedagógia területe. Az előbbinek masszív tapaszta-lati alapját jelentik a tudományos ismeretek és azok története; az utóbbi körében pedigmasszív cáfolatokra adódik lehetőség, hiszen a tévedés következményei itt igencsakszembeszökőek. - A tudományfilozófiában, jól tudjuk, az induktivizmus túlhaladott valami:mint Karl Popper megmutatta, megfigyelések önmagukban nem alkalmasak elméleteklétrehozására. De Popper deduktivizmusa is túlhaladott valami: mint egyfelől Feyerabend ésmásfelől Kuhn megmutatta, a tudomány története során szinte sosem vetnek el - tekintenekmegcáfoltnak - elméleteket csupán azért, mert valamely belőlük levont tapasztalati következ-

72 Ld. „Understanding Toulmin” c. írását, az Imre Lakatos, Philosophical Papers c. gyűjteményben.

Cambridge: Cambridge University Press, 1978. 2. köt., 225.skk.o.73 Ld. különösen Against Method: Outline of an Anarchistic Theory of Knowledge c. könyvét (1975),

London: Verso, 1982. 187.skk.o.74 Ld. Paul Feyerabend, „Consolations for the Specialist”, a Lakatos Imre és A. Musgrave által

szerkesztett Criticism and the Growth of Knowledge c. kötetben, Cambridge: 1970. 228.o.

23

tetést a megfigyelések nem igazoltak. A tudományos forradalmakat pusztán a cáfolatoklogikája nem magyarázza meg. Mármost - alternatív magyarázatokat keresve - Feyerabend aszemélyes irracionalitásnak, sőt az egyén kényének-kedvének jelentőségét hangsúlyozza.Szerinte a tudomány történetének - ahogyan az valóban megtörtént - igazi hőse az ismeretel-méleti anarchista, akinek „céljai önmagukkal azonosak maradnak, vagy éppen megváltoznak -mert valamilyen érvet hallott, vagy mert unatkozik, vagy mert imponálni akar a szeretőjének,stb. ... Nincs olyan nézet, bárminő ‘abszurd’ vagy ‘immorális’, melyet ne volna hajlandó mér-legelni vagy követni, és semmilyen módszert nem tart nélkülözhetetlennek. Kifejezetten ésteljesen csupán az általános mércékkel, átfogó törvényekkel, valamint az olyan egyetemeseszmékkel mint ‘igazság’, ‘ésszerűség’, ‘igazságosság’, ‘szeretet’ áll szemben, s a magatartás-sal, mely belőlük fakad... ... Ezen felháborító beállítottsága mögött az a meggyőződése áll,hogy az ember csak akkor szűnik meg rabszolga lenni, s csak akkor tesz szert olyan méltóság-ra, mely több, mint az óvatos konformizmus leckéje, ha képessé lesz szakítani a legalapvetőbbkategóriákkal és meggyőződésekkel, beleértve azokat is, amelyek állítólag emberré teszik.”75Ehhez képest Kuhn, a normális tudomány valóban forradalmi fogalmát kidolgozva, a tudomá-nyos közösségeken belüli merev hagyományok szükségességét húzza alá. Ilyen hagyományokhiányában, mutatja meg Kuhn igen meggyőzően, a tudományos újítás sem strukturális, sempszichológiai okokból nem lehetséges.76

Az utóbbi fölismerésnek közvetlen pedagógiai következményei vannak. Amint Kuhn rámutat,a tudomány előrehaladása, legalábbis az alapkutatásokban, korántsem a „liberális” nevelésből,a „divergens” gondolkodás bátorításából fakad.77 S hozzátehetjük ehhez, hogy elemi szintenminden tanulás előföltételezni látszik kereteinek bizonyos mértékű merevségét. Wittgensteinvolt az, aki ún. késői filozófiájában vizsgálódás alá vonta ennek okait, s aligha véletlen, hogyama filozófia előjátékát Wörterbuch für Volksschulen (1926) címmel kiadott alapfokú helyes-írási szótára jelentette.78 A helyesírás terén, csakúgy mint a számtan terén, Wittgensteintekintélyelvű tanítási módszerekben hitt. Hogy fölfogása, mely érzelmeiben gyökerezett, deelemzéseiből folyt, távolról sem volt elhibázott, ma számtalan pedagógiai tapasztalat,vizsgálat és fölmérés tanúsítja.

Különösen tanulságosak itt a legújabb nyugatnémet megfigyelések. Az 1970-es évek elején -mindenekelőtt Hessen tartományban - új tanterveket vezettek be, melyek kinyilvánították,hogy általában a Hochdeutsch normáinak elsajátíttatása és különösen a helyesírás tanításahelyébe „a nyelvi kompetencia kitágításának” kell lépnie. Az eredmény, mint arról aSPIEGEL című progresszív hetilap tudósít,79 katasztrofális. A fiatal németek azon készsége,

75 Against Method, 189. és 191.o.76 Ld. A tudományos forradalmak szerkezete c. klasszikus munkájának III. fejezetét, valamint

különösen „The Essential Tension: Tradition and Innovation in Scientific Research” (1959) c.tanulmányát, The Essential Tension: Selected Studies in Scientific Tradition and Change c.kötetében (Chicago: The Univ. of Chicago Press, 1977).

77 The Essential Tension, 226.skk.o.78 „Csakis valamilyen szótár”, mondja Wittgenstein a Wörterbuch előszavában, „teszi lehetővé, hogy a

diákot teljes mértékben felelősnek tekintsük munkája helyesírásáért, hiszen a szótár segítségévelmegbízható módszerrel bír a hibák fellelésére és kijavítására, csak akarnia kell.” (LudwigWittgenstein, Wörterbuch für Volksschulen, Wien: Hölder-Pichler-Tempsky, 1977. XXXI.o.)

79 „A reformerek nemcsak arra törekedtek, hogy kiegyenlítsék az eltérő kiindulási pozíciókat egyfelőlaz egyszerűbb családokból jött s másfelől a nyelvileg jobban ellátott miliőből származó tanulókközött - ami önmagában dicséretes szándék. Nemcsak az olykor lelketlen nyelvi szoktatást akartákmegszüntetni, a bárgyúságot, mely gyakran áthatotta a németórát. - A reformtervekből az is

24

hogy hibátlanul írjanak, hogy olvassanak, s egyáltalán hogy ki tudják magukat fejezni,drasztikusan csökkent. És miféle demokrácia ez, kérdezi a SPIEGEL, melyben az állam-polgárok nem képesek nézeteiket megfogalmazni? - Hogy a haladást a baloldali ismeret-elmélet aligha szolgálja - ebben az esetben minden kétséget kizáróan bizonyítottnak látszik.

kivehető volt, ‘hogy ez az „irodalmi nyelv” eddig mindig rétegnyelv volt, melyet kötelezővé tettek,s mely a rétegezett társadalomban ezen rétegezettség stabilizálásának eszköze lett’. ... A magasabbműveltséghez” - így a SPIEGEL ironikus idézete - „azóta hozzátartozik ‘képességünk kitágításaarra, hogy a mindennapi kommunikációban valóságos beszélőként-hallgatóként megértsükegymást’.” (Der Spiegel, 1984. júl. 9.)

25

Az osztrák elem a tudományfilozófiában

1. Az egyazon nyelvből és sokszorosan összefonódó történelemből következő számoskulturális közösség és párhuzam dacára az osztrák filozófia a poroszhoz vagy északkelet-némethez képest jellegzetes eltéréseket mutat. Ezen eltérések hátterét, egyetlen képletbesűrítve, a lutherizmus ausztriai jelenlétének gyöngébb voltával magyarázhatjuk, lényegétpedig abban foglalhatjuk össze, hogy a Kant-féle tiszta én, az önmagára hagyatkozó meta-fizikai szubjektum, Ausztriában nem lelt otthonra. Az osztrák filozófia sajátos teljesítménye akontextuális énfogalom kidolgozásában áll: a megismerő én környezeti beágyazottsága föl-mutatásában. A szubjektivitás objektív logikai környezetét Bolzano és Husserl, gondolkodás-ökonómiai környezetét Mach, ösztönkörnyezetét Freud, hagyománykörnyezetét Musil,nyelvi-társadalmi környezetét Wittgenstein térképezi föl; sokoldalú, ám kontextuálisirányultságában az osztrák filozófiát egységesen jellemző énfogalmat állítván ezzel elő.

2. Az osztrák filozófia egészén belül viszont az osztrák tudományfilozófia, ha alapvető meg-győződései és módszerei felől tekintjük, semmilyen egységességgel nem látszik bírni.Bolzano vagy Boltzmann realizmusa szemben áll Mach konvencionalizmusával és fenomena-lizmusával - a jelenségek mögött semmi állandót nem föltételező beállítottságával; Machészlelet-atomokat sejtető elementizmusa szemben áll Wittgenstein egészleges észlelet- ésértelem-összefüggéseket posztuláló holizmusával; Mach vagy Popper tévedhetőség-hitvallása,fallibilizmusa, szemben áll Schlick fundamentalizmusával; Popper vagy Stegmüller elő-szeretete a formalizált kifejezésmód iránt éles ellentétet mutat Wittgenstein vagy Feyerabendköznyelvies kifejezésmódjához képest; Feyerabend anarchizmusa elüt a késői Wittgensteinvagy a késői Musil tradicionalizmusától; Wittgenstein vagy Fleck szociológiai perspektívájaidegen a Bécsi Kör absztrakt-ismeretelméleti alapbeállítottságától. S a kép még tagoltabbátehető, ha rámutatunk, hogy különbség van pl. Bolzano elvont logikai létezőket posztulálórealizmusa vagy objektivizmusa és Boltzmann inkább a filozófiai józan ész talaján állórealizmusa80 között; vagy ha azokra az eltérésekre mutatunk, amelyek egyfelől mondjukWittgenstein romantikus, Spenglerre emlékeztető tradicionalizmusa a másfelől Musil inkábbjövőbe-irányuló konzervativizmusa között állnak fenn; vagy ha arra a tényre hívjuk föl afigyelmet, hogy radikálisan eltérő tendenciák hatottak még a Bécsi Körön belül is: szemben alogikai pozitivista alap-beállítottsággal, Neurath - és kisebb mértékben Carnap - eszméitfallibilizmus és holizmus színezte, s némi fogékonyság az igazság és tudás szociológiaidimenziói iránt.

2.1. Az osztrák gondolkodás történetében éppenséggel erős mellékáramként hat ama fölfogás,mely szerint a tudományfilozófiában szociológiai megfontolásoknak is helye van: vagyis azigazat és hamisat illető normatív kérdések legalább egy része valójában arra vonatkozóténybeli kérdésnek minősül, hogy vajon mit fogad s mit vet el a tudományos közösség, s hogymilyen nézeteket örökítenek át az egymást követő tudós nemzedékek. Így pl. Mach annakellenére, hogy a tradíció szerepéről túlnyomóan elítélő terminusokban szól - a társadalomvonatkozásában általában és a tudomány vonatkozásában különösen -, olykor mégis elismeriaz áthagyományozottnak pótolhatatlan funkcióit. 1883-as rektori beszédében ama „szilárd

80 „Azon a véleményen vagyok”, írta Boltzmann, „hogy az elmélet föladata a külvilág egy tisztán

bennünk létező képmása fölépítésében áll... Az emberi szellem sajátos törekvése, hogy ilyenképmást alkosson, s azt a külvilághoz egyre jobban hozzáigazítsa.” (Ludwig Boltzmann, PopuläreSchriften, Leipzig: 1905. 77.o.)

26

gondolati szokások”-ra81 utal, melyek híján képtelenek volnánk új problémák fölismerésére; sutal „a szokásos ítéletek” és „előítéletek” fontosságára és hasznosságára. „Senki sem tudnaszellemileg fönnmaradni”, írja, „ha kénytelen volna mindenről, amivel találkozik, ítéletetalkotni, ahelyett, hogy sokszor és sokféleképpen előítéleteitől vezettetné magát. ...Előítéleteken, azaz olyan megszokott ítéleteken, melyek alkalmazhatóságát nem ellenőrizzükminden alkalommal, alapszik a természettudós megfontolásainak és fogásainak jó része, elő-ítéleteken alapszik a társadalom cselekedeteinek többsége. Az összes előítélet hirtelenmegszűnése a tanácstalanná vált társadalom fölbomlásához vezetne.”82 Hasonló szellembenírja Karl Popper: „Az, amit társadalmi életnek nevezünk, csak akkor állhat fenn, ha tudhatjuk,és ha bízhatunk abban, hogy vannak dolgok és események, amelyek így vannak és nemlehetnek másképpen. - Itt értjük meg azt a szerepet, melyet a hagyomány életünkben játszik.Aggódnánk, félnénk, frusztrálva volnánk, és nem tudnánk létezni a társadalom világában, haazt nem jellemezné nagyfokú rend, szabályosságok sokasága, melyhez alkalmazkodhatunk.Ezen szabályosságok puszta léte talán fontosabb, mint különös előnyeik vagy hátrányaik.Szükségünk van rájuk mint szabályosságokra, s ezért tradíciókként hagyományozzuk átezeket, függetlenül attól, hogy más vonatkozásokban racionálisak-e, szükségesek-e, jók-e,szépek-e, stb. A társadalmi élet igényli a hagyományt.”83 És még Feyerabend is, megint egy-szer megbékülvén Wittgenstein-nal, „mércék”-ről és „szabályok”-ról beszél, melyeket csakazáltal tudunk alkalmazni, hogy azok „egy összetett s helyenként alig-alig átlátható gyakorlatvagy hagyomány jól integrált részét képezik”.84 Feyerabend itt a racionalitást magát is úgytekinti, mint amely „egyike a számos hagyománynak, nem pedig mérce, melyhez a hagyomá-nyoknak alkalmazkodniok kell”.85 Ama osztrák tudományfilozófusok sora tehát, akikre többévagy kevésbé hatott a tudás hagyomány- sőt tekintélyelvű voltának gondolata, igencsakfigyelemre méltó. Ebbe a sorba tartozik Ernst Mach; Carl Menger, akinek Vizsgálódások atársadalomtudományok módszeréről c. könyve (1883) a történetileg és szervesen kialakultnak„tudattalan bölcsességét” ünnepli; Robert Musil, akinek az 1920-as években írt esszéi elsöprőönkritikáját adják Machról korábban vallott nézeteinek; Ludwig Wittgenstein;86 Karl Popper;Ludwig Fleck, aki A tudományos tény keletkezése és fejlődése: Bevezetés a gondolati stílus ésgondolati kollektíva tanába címmel jelentetett meg könyvet 1935-ben; F.A. von Hayek,akinek az 1940-es években írt A tudomány ellenforradalma c. könyve, s számos - mindenek-előtt a Studies in Philosophy, Politics and Economics c. kötetében (1967) összegyűjtött -tanulmánya az