LeanDesign.hu 2013.

ver 1.0

Henry Ford: Ma és Holnap

SÁMUEL CROWTHER

KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL IRTA

HENRY FORD ANGOLBÓL FORDÍTOTTA:

Ifj. Kendi FINÁLY ISTVÁN Magyar kiadás: 1928.

Reduce, Reuse & Recycle

I. fejezet A kínálkozó alkalmak kora „Az emberek évszázadokon át beszéltek az alkalmak hiányáról, s arról, hogy már

meglevő dolgok felaprózásával kell foglalkozniuk. Mégis minden esztendő új gondolatokat

hozott, fejlődést s ezzel együtt egy sereg új alkalmat vont magával, úgyhogy manapság

annyi jól bevált eszménk van, hogy velük könnyen megoldhatnék a mai világ bajait és

száműzhetnők a szegénységet, munkát adván mindenkinek, aki dolgozni akar. Gyakorlatilag

is alkalmazni kellene őket, de régi, idejüket múlt elvek állanak megvalósításukkal szemben.

A világ leláncolja magát, behunyja szemét és csodálkozik, hogy nem tud haladni!

Vegyünk például egyetlen gondolatot, egy magában meglehetősen jelentéktelen

gondolatot, mely akárkinek eszébe juthatott volna. Nékem jutott osztályrészül e gondolat

megvalósítása, tudniillik kis, erős és egyszerű autók olcsón, de nagy munkabérek fizetése

mellett való előállítása. 1908 október elsején készült el az első mai típusú kocsink. 1924

június 4-én a tízmilliomodikat állítottuk össze. E sorok írásakor, 1926-ban, a tizenharmadik

milliónál tartunk.

Lehet, hogy ezek az adatok érdekesek, de nem fontosak. Az a fontos, hogy egy

néhány alkalmazottat foglalkoztató műhelyből nagyiparrá nőttünk, több mint kétszázezer

embernek adván munkát, kiknek egyike sem kap hat dollárnál kevesebb napibért.

Ügynökeink és javítóműhelyeink körülbelül ugyanennyi embernek adnak munkát. Nem tudjuk

azonban mindazt előállítani, amire szükségünk van. Úgy hozzávetőleg, kétszer annyit

veszünk még, mint amennyit előállítunk házilag, úgyhogy bátran állíthatjuk, hogy más

gyárakban még kétszázezer ember dolgozik számunkra. Eszerint közvetlenül és közvetve

mintegy hatszázezer alkalmazottunk van. Ez más szóval azt jelenti, hogy körülbelül

hárommillió férfi, nő és gyermek él egyetlen gondolatból, mely mintegy tizennyolc évvel

ezelőtt kezdett valósággá válni. Ebbe még nincs beleszámítva az a sok-sok ember, aki

valamilyen módon közreműködik a kocsik eladásában és fenntartásában. Pedig ez a

gondolat még csak csecsemőkorát éli!

Nem dicsekedni akarok e számokkal, hiszen nem személyekről vagy egyéni

üzletekről van szó. Én gondolatról beszélek s e számok mutatják, mivé nőhet egyetlen

gondolat. Azoknak az embereknek szükségük van élelemre, ruházatra, házakra és sok

egyébre. Ha egymás mellé telepítenők őket s köréjük azokat, akik szükségleteik

kielégítéséről gondoskodnának, New-Yorknál nagyobb lenne városunk. Mindez pedig

rövidebb idő alatt valósult meg, mint amíg egy gyermek felserdül. Együgyü6ég tehát ilyen

körülmények közt az alkalmak hiányát emlegetni. Nem tudjuk persze, hogy mi az az alkalom!

1

Mindig kétféle ember élt a világon,mindig voltak úttörők és,hogy úgy mondjukutón

járók. A járt utakon járók mindig támadták az úttörőket. Azt mondják, hogy az úttörők

elkaparintották az összes alkalmat, pedig egészen természetes, hogy az utón járók nem

tudtak volna haladni, ha előbb az úttörők ki nem tapossák az utat.

Gondolj te magad is a világban való helyzetedre. Magad csináltad-e helyedet, vagy

más készítette-e el neked? Te kezdtél olyanfajta munkát, vagy más gondolta ki helyetted?

Találtál vagy csináltál-e magadnak valaha alkalmat, avagy mások által talált vagy csinált

alkalmat élvezel-e?

Van olyan ember is, aki nem vágyik alkalmakra, jobban szereti, ha tálcán viszik elébe

az alkalmak érett gyümölcsét. Ez nem amerikai természet, ez olyan országokból, olyan

fajoktól került hozzánk, melyek sohasem tudták felismerni vagy felhasználni az alkalmat,

amelyek tehát abból éltek, amijük volt, vagy amit kaptak.

Tény az, hogy egy emberöltővel ezelőtt egyetlen alkalom jutott csak ezer emberre,

míg most, ő minden embernek ezernyi alkalom kínálkozik, mert a körülmények nagyon

megváltoztak.

Az ipar fejlődése közben természetesen csak korlátolt számú alkalom nyílhatott. Ajz

emberek csak egy ösvényt láttak s mindegyikük ezen akart haladni, így hát sokan

lesodródtak, több ember volt, mint alkalom. Ezért volt régebben olyan vad és kegyetlen a

versengés.

Az ipar növekedésével azonban az alkalmaknak egész új világa tárult fel. Gondoljuk

csak el, hogy az ipar fejlődése a produktív tevékenységnek hány meg hány ágát tárta

napvilágra. A vad verseny ellenére is kiderült, hogy senki sem érhet el eredményt a maga

alkalmának kihasználásában anélkül, hogy sokkal több újabb alkalmat ne teremtsen, melyet

már önmaga nem bír kihasználni.

Az ipar gyors kifejlődését meg sem lehetne érteni, ha nem vennők tekintetbe a

régebbi idők alkalomhiányát. Az üzletnek némely formája haladt ugyan, de az üzlet menete

jórészt azoktól származik, akiket levertek.

A tények azonban azt igazolják, hogy midőn az ipar rohamosan kezdett fejlődni a

növekvő szükségletek nyomására (s ez az egyetlen erő, mely létrehozza) némely embernek

széles látóköre volt, míg a többieknek szűkebb. Természetesen a széles látókörűek

győzelmet arattak. Gyakran tisztességtelen eszközökkel dolgoztak, de sohasem a

tisztességtelenség segítségével diadalmaskodtak, hanem széles látókörükkel, azzal, hogy

2

meglátták, mi a szükséglet s hogyan lehet azt kielégíteni. A helyes meglátás alkotóeleme

kell, hogy legyen mindennek, ami túléli a tisztességtelen vagy kegyetlen kiviteli módokat.

Igen elterjedt tévhit szerint a siker az erkölcstelenség velejárója. Sokszor hallunk olyanokról,

akik „túlságosan erkölcsösek, semhogy sikert érhetnének el“. Ez mindenesetre jó vigaszuk

lehet, de nem oka sikertelenségüknek.

Erkölcstelen vagy tisztességtelen emberek gyakran sikert érnek el, de csak akkor, ha

az általuk nyújtott szolgáltatás túlhaladja tisztességtelenségüket. Tisztességes emberek

pedig gyakran nem érnek el sikereket, mert tisztességükön kívül nincs semmi egyéb

tulajdonságuk. Nyugodtan állíthatjuk, hogy ha tisztességtelen ember sikereket ér el, minden

levedlik róla, aminek köze volt a tisztességtelenséghez.

Azok, akik nem hisznek az alkalmakban, elhelyezkedhetnek mások által teremtett

alkalmak között azok, akik saját maguk nem bírják munkájukat jól irányítani, bármikor

vezettethetik magukat másokkal.

De nem haladunk-e túlságosan gyorsan, nemcsak az automobilgyártásban, hanem

általában az életben is? Sokat hallunk arról, hogy a munkást letöri a kemény munka, vagy

hogy az úgynevezett: haladás mindig valakinek a költségén történik és hogy a tevékenység

lemorzsolja az élet finomságát.

Igaz, hogy az élet nincsen kiegyensúlyozva, de sosem is volt. A legújabb időkig alig

volt szabad idejük azt embereknek, természetes tehát, hogy nem tudják, hogyan használják

azt fel. Legnagyobb problémáink egyike az, hogy megtaláljuk a helyes mértéket a munkában

és játékban, az alvásban és ételben s felfedezzük, hogy miért betegszenek és Inainak meg

az emberek. Erről azonban majd később.

Az bizonyos, hogy gyorsabban mozgunk, azaz helyesebben, gyorsabban haladunk,

mint régente. De vájjon könnyebb vagy nehezebb-e húsz percig ülni egy autóban, mint négy

óra hosszat zötyögni egy sáros utón? Az utazásnak melyik fajtája fárasztja el kevésbé az

utazót? Melyik nyújt neki több szabad időt és több szellemi erőt? S nemsokára a levegőben

egy óra alatt fogjuk megtenni azt az utat, amely most automobilon napokig tart. Vájjon

idegeink tönkre fognak-e menni emiatt?

De vájjon igazán közeledünk-e idegrendszerünk tönkremenéséhez, vagy csak a

könyvekben olvasunk-e róla? A könyvekben olvasunk a munkások ideges kimerüléséről is,

de munkásoktól még nem hallottunk erről.

3

Menjetek csak azokhoz az emberekhez, akik a rájuk eső munkát végzik, kezdve attól

a munkástól, aki gyárába siet kocsiján, attól a fiatalemberig, aki egyetlen nap alatt egész

világrészt átszáguld.

Egészen más lelkiállapotban fogod őket találni. Ahelyett, hogy félrefordulnának a

jelentől, kíváncsi várakozással tekintenek a jövőbe. A holnap kedvéért akármikor hajlandók

munkában tölteni el a mai napot. Ez az áldásos tevékenység, ezek az emberek nem

üldögélnek könyvtárakban, hogy töprengjenek azon, hogy miként lehetne egy új világot

alkotni a régi keretekbe. Menjetek csak ahhoz a munkáshoz, aki saját kocsiját vezeti. El fogja

nektek mondani, hogy néhány évvel ezelőtt olyan későn és olyan fáradtan ért haza, hogy

átöltözni sem volt ideje, csak gyorsan megvacsorázott és lefeküdt. Most a gyárban öltözik át,

napvilágnál megy haza, korán vacsorázik és családjával együtt mehet el kocsikázni.

Elmondja nektek, hogy elemit feje felől az a szörnyű nyomás. Lehet, hogy munkáját kissé

jobban üzletszerű leg kell végeznie, de megszűnt a régi végeláthatatlan, kimerítő hajsza.

Ugyanezt mondják a vezetőemberek, akik mindezt megváltoztatták. Ők sem mennek

tönkre, csak a haladás útján járnak s úgy találják, hogy könnyebb előrehaladni, mint

kerékkötőnek lenni.

Esi is a titka az egésznek: azok, akiknek fáj a fejük, szeretnék visszatartani a világot,

megpróbálják belegyömöszölni a saját szűk látókörükbe, de hiába.

A „tevékenység“ szót azért gyűlölik, mert éppen az ellenkezője szokott mögéje bújni.

Mi azt értjük a tevékenységen, hogy munkánkat inkább a lehető legjobban végezzük, mint a

legrosszabbul.

Ha hegyre kell felvinni a terhet, inkább taligán toljuk, mint a hátunkon cipeljük.

Tevékenység az is, ha a munkást megtanítjuk erejének felhasználására, hogy többet

kereshessen, többje legyen és kényelmesebben élhessen. A kínai kuli, aki napi néhány

centért sok órát dolgozik, nem boldogabb, mint az amerikai munkás, akinek saját háza és

autója van. Az egyik rabszolga, a másik szabad ember.

A Ford-művek szervezésénél állandóan több és több felhasználható erőt kerestünk.

Kimegyünk a szénbányába és a folyókhoz, mindenütt olcsó és megfelelő erőforrást

keresünk, melyet elektromossággá alakítva, a gépekben hasznosítunk, hogy növeljük a

munkás teljesítményét, növeljük munkabérét és olcsóbbá tegyük az árut.

Az események e láncolatába még sok, mindig növekvő számú, fontos tényező

kapcsolódik be. A lehető legjobban kell kihasználnunk az erőt, az anyagot és az időt. Ez az

4

elv sokszor igen messzire is elvitt minket, mint pl. a vasutakhoz, bányákhoz,

erdőkitermeléshez és hajóépítéshez. Sok millió dollárt költöttünk el arra, hogy itt vagy ott

megtakarítsunk néhány órai időt. S végeredményben még-sem foglalkozunk mással, mint

ami a dolgunk, azaz motorok gyártásával.

A gyárainkban értékesített erő új erővé alakul át, autókat hajtó motorokká. Körülbelül

ötven dollár értékű nyersanyag kerekekre szerelt húsz lóerővé változik át. 1925 december

elsejéig autóink és traktoraink révén vagy 1 180 018 240 111 110 lóerőt adtunk a világnak,

ami körülbelül kilencvenhétszerese a Niagara vízesés helyzeti energiájának. Az egész világ

csak huszonhárommillió helyhez kötött lóerőt használ föl, mely mennyiségből több, mint

kilencvenmillió esik az Egyesült- Államokra.

Ma még nem tudjuk megbecsülni, mit jelent, ha egy ország ilyen hatalmas

erőtöbbletben részesül, de nekem meggyőződésem, hogy az Egyesült Államok jelentős

felvirágzását nagyrészt ez az erőtöbblet okozhatta azzal, hogy az emberek mozgását

megkönnyítve, gondolataikat is felébresztette és felszabadította.

A világ haladása a közlekedés kényelmességével volt egyenes arányban. Az

autókkal szinte újjá teremtettük országunkat. De nem azért vannak autóink, mert jól élünk,

hanem azért élünk jól, mert autóink vannak. Természetes, hogy egyszerre nem vehet

mindenki autót, csak fokozatosan haladhattunk, de az bizonyos, hogy sosem tudtunk az

igényekkel lépést tartani s a jelenleg évente elő-állított kétmillió kocsival csak úgy tudnók

régebbi vevőinket kielégíteni, ha csak hatévenként vennének új kocsit.

Ez azonban részletkérdés. Az ország általános jóléte egyenes arányban áll autói

számával, még rossztermésű években is. Kikerülhetetlen jelenség ez, hiszen minden

irányban érezhető hatása kell, hogy legyen, ha egy országba ilyen nagymennyiségű új

energiát vezetünk be. A közvetlen használhatóságán kívül ugyanis az az előnye is megvan

az autónak, hogy hozzászoktatja a nagy közönséget az erők alkalmazásához, megtanítja

őket arra, hogy mi az erő, hogyan kell vele bánnunk és hogyan mozdulhatunk el házunkból.

Amíg autók nem voltak, sok-sok ember élte le életét anélkül, hogy otthonától ötven

mérföldnél messzebb lett volna. Ez Amerikában már a múlté, de sok más országban még így

állnak a dolgok. Mikor Oroszország képviselői traktorokat akartak venni tőlünk az állami

gazdaságok számára, ezt feleltük nekik:

„Először autókat vegyetek, hogy hozzászoktassátok népeteket a gépekhez, az

erőhöz és a mozgási szabadsághoz. Ha autóitok lesznek, akkor utakat is fogtok csinálni s

így a mezőgazdasági terményeket könnyen eljuttathatjátok városaitokba.“

5

Meg is fogadták tanácsunkat és néhány ezer autót vettek. Pár esztendő múlva azután

több ezer traktort is vettek.

A legfontosabb azonban a dologban nem az, hogy autót vagy akármi mást jól és

olcsón elő lehet állítani tervezés és az erők felhasználása útján, hiszen ez már régóta

ismeretes. Az autó is fontos az előbb felsorolt okokból, de a legeslegfontosabb az, hogy új

jelszót fedeztünk fel az ipar számára, elvetvén a „tőke“, „munka“ és „közönség“ üres jel-

szavait.

Sok esztendőn át hallhattuk a „haszon“ jelszavát, ami azt akarta jelenteni, hogy a

tőkés szerszámokat és gépeket szerzett, embereket, azaz munkát alkalmazott a Lehető

legkisebb munkabérrel s az után árukat készített, hogy eladja őket az. Emberek egy különös

kis társaságának, melyet „közönségének neveztek. A tőkés persze a lehető legnagyobb árat

szorította ki ebből a közönségből és zsebre tette a hasznot. Úgy látszik, hogy ez a közönség

a légből jött és ugyanonnan szerezte pénzét és védelemre volt szüksége a hasznot kereső

tőkéssel szemben. A munkásnak is szüksége volt a védelemre, ezért valaki kitalálta a

„létminimumos bér“ fogalmát. Mindez a zavar pedig abból származik, hogy az ipar célját

rosszul értelmezték.

Lehet, hogy apró üzemeket e téves alapon is lehet vezetni, de nagyarányúakat nem,

sőt kisüzem sem nőhet naggyá, ha az az elve, hogy elnyomja saját alkalmazottait. Tény az,

hogy a vásárlóközönség nem a semmiből terem. A tulajdonos, az alkalmazottak és a

vevőközönség egyek és ha az iparnak nem az az elve, hogy nagy béreket fizet, de olcsón

árul, önmagát rontja meg, hiszen vevőinek számát csökkenti.

A saját alkalmazottak kell, hogy a gyár legjobb vevői legyenek.

Társaságunk 1914-ben kezdett igazán fejlődni, mikor a fizetés minimumát két

dollárról kerek öt dollárra emeltük, mert ez által megnövesztettük munkásaink vásárlóerejét,

ők viszont másokét és így tovább. Országunk virulásának egyik foka tehát a nagy bérekkel

és kis árakkal való vásárlóképesség növelés.

Ez a főjelszava a mi társaságunknak, mi úgy nevezzük, hogy a „bérnövelés“ jelszava.

De természetesen nem lehet nagy bért fizetni valakinek csak azért, mert kér. Ha a

béreket növeljük, de azt árat nem csökkentjük, a vásárlóerő sem növekszik. Nincsen

„létminimumos“ bér, mert ha ellenértékűi megfelelő munkát kapunk, semmiféle bér sem lehet

eléggé nagy ahhoz, hogy valakinek az életét fenntartsa. „Egységes“ bérről sem lehet szó.

6

Senki a világon nem tud annyit, hogy megállapíthatna egységes béreket. Az egységes bér

gondolata feltételezi, hogy a találékonyság és vezetés elérte legfelsőbb fókát.

Nem is lehet nagyobb kárt okozni egy embernek mással, mint azzal, hogy kevés

munkáért sokat fizetünk neki, mert ez a nagy bér növeli a szükségleti cikkek árát, úgyhogy

azok számára elérhetetlenné válnak. Az sem felel meg a valóságnak, hogy a haszon, vagy a

találmányok, melyek elősegítik az árak csökkentését, a munkásokat illetik. Ez a gondolat is

az ipar fogalmának helytelen értelmezéséből származik. A haszon eleve az üzem kiegészítő

része s a munkások is részei az üzemnek. Ha minden hasznot a munkásoknak adnánk,

semmiféle üzemi javítást sem bírnánk megvalósítani. Az árak nőnének, a fogyasztás

csökkenne és az üzlet lassan elsorvadna. A haszonnak az a rendeltetése, hogy az árakat

csökkentse, a csökkentett árak e pedig a fogyasztók tág körében kerül szétosztásra Ennek

ugyanolyan a hatása, mint a bérek lehet, hogy ez kissé nehéznek látszik, de mi egész

egyszerűen valósítottuk meg.

Természetesen nagyüzemre van szükség, hogy gazdaságosan dolgozhassunk, jól

felhasználjuk az erőt, kiküszöböljük a pazarlást és így teljesen átértsük és megvalósítsuk

jelszavunkat. Ez azonban nem jelent egyúttal összpontosított üzemet, sőt mi igyekszünk a

legjobban arra, hogy decentralizáljunk.

Bármiféle üzem naggyá kell, hogy nőjön, ha a bérnövelés jelszaván épül fel és a

közönség kiszolgálását tartja szem előtt. Nagysága pedig nincsen korlátozva, mert folyton

nőnie, vagy pusztulnia kell. Persze máról holnapra is meg lehet teremteni valamit, ami

nagyüzemnek látszik, ha összevásárlunk egy csomó apró üzemet. Lehet, hogy ezzel

nagyüzemet teremtettünk, de az is lehet, hogy üzemi múzeumot állítottunk fel és bemutatjuk,

mi mindent lehet pénzzel megszerezni. A nagyüzem megteremtése nem pénzkérdés, hanem

szolgáltatás kérdése.

A nagyüzem az a fenntartó erő, melyből az Egyesült- Államok lakossága él. Nálunk

minden üzem elkerülhetetlenül nagy, akárhány részre van is felaprózva. Nagy az országunk

és nagyigényű népes lakosságunk nagy termelést, hatalmas készleteket kíván. A

leghétköznapibb cikk előállítása nagyüzemszerűen kell, hogy menjen nálunk, még biciklit is

többet gyártunk, mint régen, a bicikliláz korában. Az üzemeknek pedig folytonosan nőniük

kell, mert különben a készletek nem elegendők és az árak nőnek.

Vegyük például a Massachusetts állambeli Sudbury gazdáinak kétszáz évvel ezelőtti

esetét. Gyűlést tartottak és helyeselték azokat a rendszabályokat, melyeket „Boston

városának kereskedői és egyéb lakói léptettek életbe, hogy leszorítsák a közszükségleti

7

cikkek rettentő nagy árait.“ Akkoriban méltányos árnak vették, ha egy iont kávéért húsz

dollárt kértek, egy pár férficipőért ugyancsak húszat (női cipőkről nincs említés, talán

szükségtelennek tartották őket), a posztó méregdrága volt s egy mázsa só egész kis

vagyonba került.

Miért változtak meg azóta e cikkek árai? Az üzlet, azaz a szükségletek ellátásának

szervezettsége okozta ezt.

Az üzlet kicsiben indult, de naggyá nőtt, amiben nincs semmi csodálatos. Amikor még

nehézkes volt a közlekedés és valakinek vedrekre vagy patkókra volt szüksége, könnyebb

volt a helyszínen beszerezni őket. Nem voltak épp a legjobb vedrek, de a legkönnyebben

lehetett hozzájuk jutni. Az ugyanis az üzletnek egyik legfontosabb eleme, hogy az áru közel

legyen ahhoz, akinek szüksége van reá. Bégente a vásár helye szükségképen a gyártás

helye kellett, hogy legyen. A legtöbb árut a városban készítették. A kézművesek a posta

körül épültek össze. Ami a falunak kellett, nagyrészt kovács készítette. A takács megszőtte

azt, amit a konyhákban nem tudtak elkészíteni. A város szinte önmagát ellátó közösség volt.

Az persze nem bizonyos, hogy ezek a szolgáltatások a legjobbak, vagy legolcsóbbak

voltak. Akármelyik fűszeres megmondhatja, hogy a „falusi vaj“ nem jelent semmit. Minden

attól függ, milyen jól tud köpülni a gazda felesége. Házilag is lehet készíteni nagyon jó és

nagyon rossz vajat. A modern tejgazdaság jobb átlagminőséget közelit meg. Egészen

természetes tehát, hogy a jobb cikket termelők folyton növekvő fogyasztókörre tettek szert,

mihelyt az ország növekedett, mihelyt könnyebb volt az egyes közösségek áruinak

kicserélése főképp, mihelyt a közlekedés kifejlődött. Így Amerika keleti vidékén fejlődött ki

legelőször sok nagyon nagy üzlet, mert a népesség ott szaporodott leginkább. Az ipar

legjobban azokon a vidékeken fejlődött ki, ahol nyersanyagait, az érceket és

tüzelőanyagokat, megtalálta. Mikor a nagy élelmiszerkonszernek megalakultak, az

országnak arra a helyére telepedtek, ahol az élelmi-szertermelő és élelmiszerfogyasztó

lakosság között {ehettek. A szükségletek kielégítésének ezek a hatalmas szervezetei

teljesen természetes és logikus terv szerint jöttek létre, az emberek csinálták őket. Lehet,

hogy csak egy vagy több ember fejlesztette ki a gondolatot, de a nagytömeg támogatásával

foglalhatták csak el a világban jelentőségteljes helyüket.

Amint az ország, úgy az üzlet is naggyá nőtt és nagyon sokat tanultunk. Most már

tudjuk, hogy az üzlet tudomány és minden más tudomány szolgálja azt. A mi korunk,

átmenet a nehéz gondokban átélt életből az élvezetes élet felé. Mindazt, amit ezen átmenet

8

mikéntjéről tudunk, a következő fejeztetekben fogjuk közreadni,nehezen szerzett

tapasztalataink alapján. „

9