Faludy György és

Eric Johnson

Jegyzetek az esőerdőből

MAGYAR VILÁG KIADÓ

Az első kiadás angol nyelven Notes from the Rainforest

címen jelent meg (Hounslow Press, Willowdale, Ontario, 1988)

© Faludy György és Eric Johnson Kiadta a Magyar Világ Kiadó Kft. (Budapest, 1991)

Felelős kiadó: HALÁSZ GYÖRGY. Szerkesztette: FÓTI EDIT

Borítóterv és tipográfia: BODNÁR JÁNOS Szedte az ÁSzSz Informatikai Központ Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda

Felelős vezető: BÁLINT CSABA igazgató Munkaszám: 91-0580 ISBN 963 78 15 32 5

ELŐSZÓ az angol kiadáshoz

Az olvasó a következőkben krónikus firkász feljegyzéseit kapja kézhez. Ezeket két hónapos, Vancouver-szigeti tartózko-dása idején vetette papírra, mikor magányos, de korántsem ci-vilizálatlan kunyhóban lakott a vadon mezsgyéjén. Kérdéses, hogy egy idős magyar költő széljegyzetei a huszadik század margójára mekkora érdeklődést váltanak ki a kanadai olvasó-ból. Aligha túlságosan nagyot. Mindegy; próbát teszek.

Köszönetemet és hálámat elsősorban Eric Johnson bará-tomnak, unice horum foliorum satori, kívánom tolmácsolni. Eric Johnson nemcsak kitűnő angolra fordította alig olvasható és za-varos magyar jegyzeteimet, de szövegüket a szükséghez mérten sokszorosára bővítette, mindig olyan értelemben, ahogy magam szerettem volna, de nem tudtam megírni. Ezen felül egész pasz-szusokat adott hozzá a magáéból, hogy a könyvet jobbá és vál-tozatosabbá tegye.

Az idők során a költők, ha egyáltalán ennivalóhoz jutot-tak, többnyire patrónusaik kenyerét fogyasztották. Manapság, mikor a társadalom csak azt tartja jónak, ami azonnal hasznot hajt, a mecénások fokozatosan még jobban meggazdagodtak és lassanként abbahagyták a művészek támogatását. Ugyanekkor azonban Kanada kormánya, a Canada Council és a Multiculturalism nevű intézményei hatékony segítségével azt a váratlan nézetet vallja: jobb, ha az író asztala mellett használja tollát, mint ha fatálcával nyakában árul golyóstollat a nagyvá-rosok utcasarkain. Mindkét intézménynek köszönöm, hogy az elmúlt esztendő egészét írásnak szentelhettem.

Faludy György Toronto, 1988 február

ELŐSZÓ a magyar kiadáshoz

1987 nyarán két hónapot töltöttem el egy kunyhóban Van-couver Island erdejében. Ez a sziget Kanada nyugati partja előtt nyújtózkodik a Csendes-óceánban. Észak-déli irányban 420 ki-lométer kiterjedésű, ami valamivel több mint Magyarország Kőszegtől Berettyóújfaluig. Délutánonként verset írtam, este ol-vastam és jegyzeteket készítettem ehhez a könyvhöz.

Az angol kiadás előszavában nem volt módom pontos számot adnom e könyv szerkezetéről. Azért nem, mert jegyzete-im nagy részében olyan magyar problémákkal foglalkozom, melyeket az angolszász olvasó nem érthet meg, amiért is az an-gol kiadásból kimaradtak. (Ezeket a passzusokat a magyarban három csillaggal – *** – jeleztem.) Nem láttam értelmét, hogy kanadai olvasóimnak számot adjak arról, mi nincs az angol könyvben. Még azt sem írhattam, hogy e magyar részek hazai kiadásra várnak, mert, amikor’ írtam őket, magyar kiadást nem remélhettem, legfeljebb álmodozhattam róla.

A többi, aránylag rövid jegyzet egyformán szól észak-amerikai, magyar vagy bármilyen más nemzetiségű olvasóhoz, vagyis általánosabb érvényű. Eric Johnson, mint ahogy az angol könyv előszavában megírtam, nemcsak angolra fordította, ki-bővítette és elmélyítette ezeket a kusza feljegyzéseket, hanem a magáéból bőségesen adott hozzá külön fejezeteket. Így az angol könyv szerzősége sokkal inkább őt illeti meg, mint engem. Most, mikor a könyv vagy 80 oldal magyar anyaggal bővült, az egyensúly helyrebillent: Eric Johnson angol szövegét lefordí-tottam magyarra és ez a könyv kettőnk közös munkája. Hogy melyikünk írta melyik részt, azt megmondani magunk sem tud-juk; közös témákat adunk elő két hangra, vagy a másik témájá-ba kezdünk, vagy azt folytatjuk, amit a másik kezdett.

Feleségem halála után Málta szigetére költöztem Lon-donból és ott éltem 1966-ban, amikor Eric Johnson megérkezett La Valettába, hogy páratlan angol nyelvismeretével könyveim angol fordítását ellássa. De ez nem minden. Filozófiai és teoló-giai jártasságával, zenei ismereteivel, nyelvi tudásával és jelleg-zetesen angolszász kultúrájával kiegészítette hiányosságaimat; Rotterdámi Erazmusról szóló könyvem megírásánál ugyanolyan nagy segítséget nyújtott nékem, mint azóta többi könyveimhez, nagyobb egyetemi előadásaimhoz és tanulmányaimhoz.

Hadd fűzöm hozzá végezetül, hogy a Jegyzetek az eső-erdőből inkább csak külső formája szerint napló. Valójában kommentár a jelenségek margójára, szerény és hiányos kom-mentár, mint amilyen Epikur kertje Anatole France-tól, vagy Sir Cyril Connolly The Unquiet Grave (A nyughatatlan sír) című, ná-lunk ismeretlen munkája,

Faludy György Budapest, 1991 február

Jegyzet a helyesíráshoz

Az 1930-as években az ország lakóinak igen jelentős há-nyada ismerte a helyesírás szabályait. Ezt 12-14 éves iskolások-tól meg is követelték. A magyar helyesírás más nyelvekénél egyszerűbb és logikusabb volt. Tanítását az iskolákban köny-nyűnek, kellemesnek és eredményesnek mondták. Nyomdásza-ink és szerkesztőink a maguk értékesebb munkájával foglal-kozhattak és nem kényszerültek idejüket azzal tölteni, hogy a kéziratokat az újabb és újabb akadémiai határozványokhoz iga-zítsák. Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula író-asztalán soha senki nem látta a helyesírás szabályait. Náluk jóval szerényebb tehetségű írók, értelmiségiek, mondhatni: minden könyv-, sőt újságolvasó fejből ismerte és pontosan tudta, mit kí-ván tőle a magyar helyesírás.

1990-re megváltozott a helyzet. Tanítók, tanárok egyfor-mán panaszolják: a helyesírás tanítása öröm helyett kín lett. A gyerekek elutasítják nyelvészeink újdonsült, megtanulhatatlan szabályzatait, önkényeskedő, zavaros, rosszul indokolt és fölös-leges változtatásait. Nyomdászaink és szerkesztőink hajukat té-pik, mert minden kéziratot A magyar helyesírás szabályainak 11., akadémiai kiadása szerint kell átjavítaniuk. Az ebben közölt újí-tásokat senki sem tartja fejben, azaz nincs többé magyar ember, aki a magyar helyesírást ismeri.

Örök törvénynek tekinthető, hogy a helyesíráson nem szabad változtatni, hacsak a kiejtés meg nem változik; és a ma-gyar kiejtés nem változott az utolsó ötven év alatt. (A Francia Akadémia az utolsó, nagyobb változtatást 1718-ban eszközölte!) Ugyanekkor az ország szellemi egységének egyik elengedhetet-len követelménye, hogy nemzedék nemzedék után, igen kis vál-toztatásokkal ugyanazt a helyesírást használja. A Magyar Tu-dományos Akadémia Nyelvtudományi Bizottsága ezeket az

alapelveket elismeri ugyan, de nem követi. Határozatait a nyil-vánosság megkerülésével, az írók megkérdezése nélkül, kom-munista napiparancsok módjára hozza és a legkevésbé sem tö-rődik a káosszal, melyet ezáltal teremt.

Ezért kényszerültem arra az elhatározásra, hogy könyvem hazai kiadásában nem veszem tekintetbe A magyar helyesírás szabályainak 11., akadémiai kiadásának mondvacsinált, logikát-lan, keservesen kiagyalt, basáskodó és bosszantó újításait. Ezen az úton kérem meg nyomdászaimat és szerkesztőimet, hogy le-gyenek ebben segítségemre. Egyúttal felszólítok mindenkit: nyomdászt, tanítót, tanárt, írót, újságírót, minisztériumi és ma-gántisztviselőt, képviselőt, jegyzőt, bírót, ügyvédet – minden magyart, aki naplót vezet, jegyzeteket készít avagy levelet ír, hogy tegye ugyanezt. Kétes esetben forduljon a Helyesírás ré-gebbi, lehetőleg kilencedik kiadásához. Vagy, ami sokkal jobb, tulajdon józan eszéhez.

Nyelvészeinktől pedig senki se féljen többé. A kommu-nista parancsuralom napjai lejártak; akadémikusaink nem tud-nak karhatalmat küldeni ellenünk.

F. Gy.

„Szükségleteit maga vette meg a bazárban és hozta haza. Ennivalóját ő főzte meg. Kávéhoz és teához vizet spiritusz-lámpán forralt, mert, mint mondta nékem, így olcsóbb, mintha a tűzhelyt gyújtaná be. Szolgaszemélyzet nélkül élni – magya-rázta – a béke, a kényelem és a nyugalom örök forrása, Rehatsek tehát minden bizonnyal elfogadta és megvalósította Schopenhauer tételét: az ember éljen, hacsak lehetséges, fájda-lom és unalom nélkül.”

F. F. ARBUTHNOT: LIFE AND LABOURS OF MR. EDWARD REHATSEK

(Rehatsek Edvárd élete és művei), A Journal of the Royal Asiatic Society

1892 júliusi számából

Május 31

O solitudo, sola beatitudo! Kora reggeli köd, dudáló hajók, sirályok, sziget-tenger körös-körül. A parton barátok várnak kocsival és többórás utazás után letesznek ebbe a két szobás kunyhóba villannyal, folyó melegvízzel, telefonnal, központi fűtéssel és kandallóval. A ház mögött aprófa gyönyörű rendben, és a két szobában meg a konyhán fel a mennyezetig hasonló rendben a könyvtár. Ízléses és mégsem hivalgó berendezésével ez a kunyhó csak úgy árasztja gazdája boldogságát. (Nem is-merem az illetőt; egyik barátom barátja, aki az előbbi kérésére adta át nékem nagylelkűen nyaralóját a nyári hónapokra.)

Ha ötven évvel fiatalabb vagyok, ugrálni kezdek a bol-dogságtól, amikor először szemügyre vettem a könyvtárat. Két-szer vagy háromszor akkora, mint az enyém Torontóban és egyetlen értéktelen vackot nem láttam még benne. Talán, ha Budapesten kétszer, 1938-ban és 1956-ban odaveszett könyvtá-ram meglenne és a kettőt hozzáadnám a torontóihoz, érném el ezt itt előttem, bár több a modern mű, míg nékem több ógörög és latin klasszikusom van. Kicsomagoltam borotvát, fogkefét, szappant, ruhát, jegyzetfüzeteket és nagylelkűen töltöttem ma-gamnak a konyakból.

Aztán sétára indultam a környező erdőben. Óriási fáival, hűvös zöldjével, a mögötte bujkáló, mindig színezüst napfény-nyel és tarka lombszőnyegével, úgy éreztem, hogy a természet egyik ájtatosságra intő csodája nyílik meg előttem. Innét a sark-korig húzódik, néhány csík világoskék, jéghideg tengerrel köz-ben. Sűrű, sötét erdő; nevetségesnek tartom, hogy az itteniek „bush”-nak, azaz bozótnak hívják. Útnak indultam tehát, de elmulasztottam autós kísérőim tanácsát megfogadni, akik azt ajánlották: illesszem derékszíjamra a konyhaasztalon hagyott

ezerméteres spulnit, a szalag végét pedig kössem az ajtókilincs-re, ha sétálni megyek.

Ez nem magyar erdő, ritka fákkal, ahol felfelé minden irányban látni az eget és oldalvást is. Ez nem amerikai erdő, ahol az alj-bozóttól és a mérges növényektől nem lehet járni. Vendéglátó és megzavaró erdő. A talaj ferde síkokkal hol erre, hol arra lejt, a nagy gyökerek és roppant fák eltérítik az embert eredeti irányától, az eléje álló sziklatömbök megbolondítják. Tíz perc séta után eltévedtem. Kidőlt fán foglaltam helyet, jó ké-nyelmesen, miközben a pánik meglegyintett. Az újságokban minden héten olvashattam az erdőségekben elveszett emberek-ről. Olyikat a medvék karmolták agyon, mert nem kaptak tőle mézet. Kedvező újságcímekre gondoltam: „Jeles költő elveszett Vancouver Island lakatlan erdejében, helikopterek hasztalanul keresik.” Még egyre újságcímeket fabrikáltam, mikor kis kutya tűnt fel és vele együtt plaid-inges fiatalember, aki kedvesen ha-zakísért. Kiderült, hogy alig háromszáz lépésre kerültem a kunyhómtól, mégpedig olyan irányban, melyre semmiképpen nem gondoltam volna, azaz szembe vele. Még egy konyakot töl-töttem és a konyhaasztal mellől az alkonyatot figyeltem, mely úgy jött a házba, mint a besurranó tolvaj.

*

Fiatal koromban az ilyen kis ház – erdei lak, mint ahogy a múlt században hívták – nemcsak elragadtatással töltött volna el, mint most, a könyvekkel és a köztük terjengő fenyő- és gyan-taillattal, de irigységemben különféle terveket koholtam volna, hogyan szerezhetnék magamnak hasonló házacskát. Tizenhat éves lehettem, mikor a Rózsadombon nagy, üres telek mellett mentem el. Megálltam és élősövény-kerítéséhez támaszkodtam, ahonnan gyönyörű, csókák repültek fel. Elhatároztam: irodalmi jövedelmemből a közeljövőben megveszem ezt a telket, kis há-zat építtetek rajta, megtöltöm könyvekkel. Kétszer hetenként le-

sétálok az egyetemre tanítani, kétszer fogadónapot tartok a fia-talság számára. Mindebből semmi sem lett; soha Magyarorszá-gon nem kerestem annyit, hogy akár Szatymazon fél holdat vá-sárolhassak magamnak. Végigtanítottam az egyetemeket Reykjavíktól Los Angelesig és Torontótól Vancouverig, de a pesti egyetemre nem engedtek be.

Sebaj – ha az embernek költészet a hivatása és hű akar ma-radni hozzá, akkor rendszerint le kell mondania az ilyen luxus-ról, vagy csak mint vendég élvezheti ideiglenesen. A dácsákért most is úgy lelkesedem, mint régen, de irigységet már nem ér-zek. Ha az ember megöregszik, vagy akár: ha felnő, úgy kísérő-jelenségnek megtanulja lassanként: a dolgokat kontemplálni kell, anélkül, hogy megkívánná őket. „Használjuk az életet a kontempláció eszközéül, és a kontemplációt az öröm eszközé-ül” – ahogy Santayana, a spanyol filozófus megfogalmazta.

Váratlan jelenség, hogy a kontempláció, igazi értelmében, egyúttal lemondást jelent. A férfi, aki nemi igézettel szemlél egy nőt, legfeljebb annyira kontemplálja, mint a tolvaj kontemplálja a múzeumi festményt, melyet le akar akasztani, hogy hazavi-gye. Szexualitás és ingatlan mulandó örömök; a kontempláció tovább tart.

*

„A szép után csak vágyakozunk, de nem akarjuk felfalni. Azt kívánjuk: bár örökké tartana.”

SIMONE WEIL

Június 1

Könnyű, hűvös eső odakint, finom gyantaillat idebent a kandallóban égő fenyőhasáboktól. Esőerdőnek nézem és neve-zem ezt a területet, noha a Webster szótár szerint esőerdők kizá-rólag a trópusokon találhatók. Akármi az igazság, ragaszkodom

a magam nómenklatúrájához, mert ennél zöldebb mohába és áttetszőbb harmatba öltözött vadont elképzelni sem tudok. Olyan, mintha Brazília kellős közepén lennék, az új jégkorszak hajnalán.

Sok, másfajta erdőt is láttam. A Wienerwald jól ápolt sűrű-ségét és tisztásait, hová Mozarttól Mahlerig, Freudtól Wittgensteinig jártak ki a bécsiek, hogy gyógyírt keressenek a halálvágyra és más lelkibetegségekre, melyekkel hazájuk fővá-rosa oly bőségesen látta el őket. Éltem pár hónapig Camp Atterburyben, Indiana nyiszlett, görvélykóros erdejében, hat láb magas hófúvások közt, az amerikai hadsereg egyik rövid életű egységében, a Habsburg-légióban, hová egyszerűen be-osztottak. (A légió FDR és Cordell Hull szellemi gyermeke volt; tervük tartozéka, hogy a háború után visszaállítják az Osztrák-Magyar Birodalmat. A terv az amerikai közvéleményen és Sztá-lin méregtől remegő bajszán bukott el.) Láttam Új-Guinea való-di esőerdeit, tele szúnyoggal, mérges kígyóval, áthatolhatatlan liánszövedékkel. Olykor egy-egy négyszögű arcú bennszülött tűnt fel. Akadt olyan is, aki ágyékkötőnek Hitler fényképét hordta. Ezeket, propagandisztikus célból, még a leölt és való-színűleg pecsenyének elfogyasztott német misszionáriusok osz-tották ki közöttünk.

És, valamennyi közt a legfájdalmasabb: Magyarország egyik, alighanem egyetlen még fennmaradt ősi erdeje Recsknél, melyet az ÁVO parancsára nékünk, raboknak kellett kivág-nunk. Az óriási bükkfákat 250 évvel korábban állítólag az arra utazó II. Rákóczi Ferenc is megcsodálta. A bükkfák alul olya-noknak tűntek, mint holmi őskori, száz méter magas dinosaurus megzöldült lába. Minden oldalról bele kellett fűré-szelnünk és megékelnünk, mert hárman sem tudtuk körül fog-ni. Mikor kidőlt, sóhaj szakadt fel belőle, mint a haldokló em-berből. Mi is sóhajtva álltunk körötte; volt, aki könnyet törölt

szeméből. Egy alkalommal az ÁVO operációs tisztje, egy Nagy László nevű bandita (jelenleg az IBUSZ madridi kiren-deltségének vezetője) is odajött és vigyorogva szemlélte a jele-netet.

*

Magyarországon emberemlékezet óta személynevet nem rövidítettünk iniciáléra; Petőfi Sándor volt a név, nem Petőfi S. De a szovjet felsőbbség parancsára lassanként divatba jött, hogy a személyneveket, orosz módra, csak kezdőbetűikkel írták ki. Vagyis Vlagyimir Iljics Lenin helyett V. I. Lenin, Victor Hugo helyett V. Hugo. Jó még, hogy az utóbbi születése után 150 esz-tendővel megnevettette a Magyar Rádió hallgatóit. Az epizód odahaza közismert. A budapesti rádió bemondója így kezdte; „Ma ünnepeljük Ötödik Hugó születésének százötvenedik év-fordulóját.”

Nem kell mindjárt azt képzelni, hogy ilyesmi itt Ka-nadában nem fordulhat elő. Dehogynem! Az utolsó adalékot néhány hete szereztem a torontói televízióból. A bemondó a másnapi műsort ismertette és a British Columbia növényeiről és faunájáról tartandó előadáshoz ért. Egy pillanatra láthatóan meghökkent, de erőt vett magán és olvasta; „Előadás British Co-lumbia növényeiről és faunjairól.”

*

Amikor először meglátogattam Anglia ipari városait – egyebek közt Glasgow-t és Leeds-t – eszembe jutott, hogy a XIX. század városlakó munkásainak testét-lelkét nemcsak a szegénység törte meg és tette tönkre, hanem a városok égbekiál-tó ocsmánysága is hozzájárult ehhez. A középkor emberei jól tudták ezt a titkot, a franciák és németek csakúgy, mint az ola-szok, a legszegényebb utcákba is beleépítettek egy kutat, egy váratlan boltívet vagy szép ablakot, hogy az ott élő gyermekek

szelleme ne hervadjon el kezdettől. Mi visszatértünk a rómaiak (Ostiában még mindig látható) fertelmes bérkaszárnyáihoz, ket-receihez és nem vesszük észre: ha ezekben egy másik Kalkuttai Teréz anya születne, minden ereje nem lenne elég, hogy az iszonyú környezet fölé küzdje magát. Csakúgy, mint Róma proletárainak.

*

Könyvet találtam, melyről nem tudtam: Alekszandr Szolzsenyicin 1978-ban elmondott disszertációja a Harvard Egyetemen. (A World Split Apart, Harper and Row). A könyv annyira érdekelt – Szolzsenyicin érdemei nem lekicsinylendők –, hogy hat fél zsemlét égettem el a régies, nem automatikus ke-nyérpirítóban. A 35-ik oldalig jutottam, amikor nem kis csodál-kozásomra a következő passzushoz értem; „Vitathatatlan tény, hogy Nyugaton az ember egyénisége meggyengült, míg Kele-ten határozottabb és erőteljesebb lett… Az élet körülményeinek komplex és halálos szorongatása erősebb egyéniségeket terem-tett, mélyebben gondolkodó és értékesebb lényeket hozott létre, mint azok, kiket a nyugati bőség gyárt szériában.”

Ezen az állításon töprengtem jó ideig. Tisztában vagyok vele, hogy nincs teljesen híjával az igazságnak, például ha ma-gára Szolzsenyicinre vonatkoztatjuk, vagy Babelre és Szaharov-ra. Mégis, úgy hiszem, Szolzsenyicinen úrrá lett megint az orosz nacionalizmus, amikor ilyen állítást kockáztat és nem ve-szi észre Adenauer, Camus, Churchill, Einstein, de Gaulle, Heisenberg, Kalkuttai Teréz, Thomas Mann, Orwell vagy Bertrand Russell nemcsak számbeli fölényét a fent nevezett és meg nem nevezett oroszok fölött.

Majd kevésbé barátságos gondolatsort kezdtem fűzni. Eszembe jutottak a Vörös Hadsereg katonái, akik Micimackó óráért embereket lőttek agyon, ha vonakodtak csuklójukról le-

húzni. A katonák, akik sorban álltak a havas utcán, hogy hatvan éves nőkön ejtsenek erőszakot. Az őrnagy, aki „fasiszták, fasisz-ták”, ordítással üdvözölte a Keleti pályaudvaron a Maut-hausenből negyvenöt kilósan hazatérő zsidókat és rögtön terel-tette őket a teherkocsikba Szibéria felé. A Szovjet Írószövetségre gondolok, ahogy sorra denunciálják Babelt, Mandelstamot, Paszternakot, Szolzsenyicint, vijjogva ünneplik „győzelmeink kovácsát, a Nagy Sztálint”, és hetven év alatt egyetlen olvasható könyvet nem produkálnak.

Aztán a vén Dzsámbul képe jelent meg előttem, aki csasz-tuskáival már II. Miklós cár fenekét is kinyalta, majd Sztálin mögé hajolt le: „Magas a Kaukázus, de Sztálin magasabb.” Dolmatovszkijjal Mózsi Feri barátom találkozott nemrégen a márrákesi költői fesztiválon. Ő írta azt a felejthetetlen verset a Kreml éjszakájáról, mikor reggel három órakor is fénytől lán-golnak ablakai, mert a mindentudó Sztálin kioktatja a mérnö-köket, hogyan kell csatornát építeni. „Történelem nagymama” – írja Dolmatovszkij – földig érő fekete csipkeruhában és lor-nyonnal kezében járkál a folyosón. Mikor a szobához ér, ahol Sztálin tartózkodik, diszkréten lehajol a kulcslyukhoz és benéz. Aztán, diadalmas mosollyal ajkán, tovább rója sétáját a Kreml folyosóján.

Történelem nagymama! Akkora nevetés fogott el, hogy ki-szaladtam a tornácra és a korlátra vetettem derekamat. Történe-lem nagymama! A szép, piros madár a faágon indignálódva né-zett rám és elrepült.

*

Oroszok, akármilyen mély vagy sekély legyen egyéni-ségük, gyakran képesek olyan cselekedetekre, melyek szélsősé-ges jellegükkel egyszerre képesztik el és hatják meg a nyugati szemlélőt. Az egyik ilyen epizód 1946-ból való, amikor a Vörös

Hadsereg már kiverte a németeket Magyarországról. A történe-tet két szemtanú mondta el nékem; de én nem voltam jelen. A Vörös Hadsereg egyik őrnagya csapatával a Balatontól délre megnézte a családi sírboltot, ahol Magyarország első klasszikus költője, Berzsenyi Dániel feküdt ólomkoporsóban. Az őrnagy-nak megtetszett, hogy ólomkoporsóban is lehet temetkezni. Megkérte katonáit: ha netán fasiszta partizánok végeznének ve-le, vagy másképpen pusztulna el, temessék őt ólomkoporsóba. Az őrnagy súlyos autóbalesetben még aznap meghalt. Orosz paraszt katonái, kik alighanem szerették, az egyszerűség ked-véért kidobták Berzsenyi Dániel csontjait a koporsóból és őrna-gyuk testét helyezték el benne.

Az 1956-os forradalom leverésekor szovjet tankok álltak meg az utcán, egy-egy ház felé fordultak és addig lőtték, míg az épület összeomlott. A mészárlás kellős közepén, cekkerrel kéz-ben, nagyon öreg asszony totyogott csigalassúsággal az úttesten át, éppen akkor, amikor a tankok megérkeztek. Már úgy tűnt, hogy a hernyótalpak maguk alá gázolják a nénikét, mikor a ve-zető tank, és utána mind a többi megállt. A vezértank tornyából fiatal orosz tiszt feje bukkant elő. Nagyon aggodalmasnak lát-szott. „Siess, bábuska, siess” – biztatta a nénit, és várt, míg átért a túlra és eltűnt a mellékutcában. Aztán kifordult tankjával a mellette álló ház felé és addig lőtte, amíg a bentlakók fejére om-lott.

Közép-Kelet-Európában száz és száz ilyen epizódot tud-nak, hol az oroszok embersége elválaszthatatlanul keveredik barbarizmusukkal. Ez lenne tehát az, amit Dosztojevszkij, Bergyajev és Szolzsenyicin az egekig magasztal, mint „az orosz nép isteni küldetését, mely hivatva lesz könyörülettel és szere-tettel megváltani a világot”? Félek, hogy nem megyünk sokra vele.

*

Jegyzet egy bérkaszárnya háztulajdonosához. A római proletár-negyedek bérkaszárnyáiban egy-egy ablaktalan szobában 30-40 ember lakott. A bérbeszedők irgalmat nem ismertek. Ugyanek-kor a házakat silány anyagból és elsietve építették, úgyhogy gyakran összedőltek. Ez történt egy nap Cicero, a jeles szónok ötemeletes monstrumával. A hír hallatán a rétor hordszéken az épület romjaihoz vitette magát és ezt írta: „Milyen jó, hogy mint Szókrátész tanítványa, anyagi veszteségemmel nem törődöm.” Még egy pillantást vetett a romhalmazra, mely alól senki sem próbálta kimenteni az eltemetetteket, és rabszolgáival visszavi-tette magát gyönyörű villájába.

*

Kanada országútjain, tengertől tengerig, elgázolt őzek, ró-kák, mókusok hevernek. Elgázolt mosómedvét még sohasem láttam. Egyszer, földszinti ablakból nagyobb út mentén figyel-tem a túlnani árkot, ahol négytagú mosómedvecsalád – apa, anya, két gyerek – készült, vagy inkább mondhatom, tervezte az átkelést. Az egyik szülő, reflektorszerű, ezüstfényű szemével jobbfelé, a másik, közvetlenül mellette, balfelé figyelte az utat. Sokáig várakoztak: mindig érkezett jármű valamelyik irányból. Végül az egyik felteszem, a hím – gyönyörű ujjaival intett, mire valamennyien kiugrottak az árokból és egy pillanat múlva el-tűntek a másik árokban, az én oldalamon.

Testvérek – gondoltam. Így emigráltunk mi is a világ hatá-rain át.

Június 2

British Columbia vadon a olyan csendesen alszik mo-hatakarója alatt, mint Ontario téli erdei, mikor magukra húzták a hat láb vastag hópaplant. Semmi lárma, csak kellemes, apró neszek, melyek felkeltik az ember kíváncsiságát. Falevélről le-gördülő vízcsepp csobban a tóban vagy vet szikrát, mikor a

szikla élére esik. Madár röppen fel egyetlen, selymes lendülettel vagy siklik le rézsút a fák közé. Szomszédom (fél mérföldre la-kik) már megmutatta büszkén a maga felvételeit, melyeket buk-tató-zsinóros fényképezőgépei készítenek éjszakánként. Az egyiken hat rózsaszín, meztelennek tűnd őz fut egymás mellett, úgy tetszik, hangtalanul; a másikon nagy, holdkóros madár sé-tál peckesen az avaron, a vérvörös, kelő teliholddal a háttérben. Olykor apró, ismeretlen teremtések óvatos mozgását hallom az éjszakában, ahogy élelembeszerző körútra indulnak. Aztán újra csend, sűrű csend, mintha a mindenséget is csendből gyúrták volna össze.

Itt ülök a konyhaasztalnál az éjszakában és nem értem, miért tűrjük a minket körülvevő, ipari társadalom őrjöngő lár-máját. Nem kell géprombolónak lenni ahhoz, hogy az ember a gyáripar minden készítményét kibírhatatlanul ocsmánynak és e készítmények zaját elviselhetetlennek tekintse. Bármerről érke-zik ez a zaj, egyformán borzalmas, idegtépő és romboló. A for-galmas országút dörömbölése éjjel-nappal remegő ablaktábláin-kon, a politikusok rádió- és televízió-szózatainak vibrálása dobhártyánkon, az útnak induló motorbicikli ‘siketítő ropogása és obszcén durrogása. Mindez csak arra való, hogy megtörje a teremtés csendjét és visszarugdosson bennünket egy ősi, isme-retlen káosz felé. Nem tudom, leírtam-e egyetlen verssort éle-temben, melyben van annyi szelíd zeneiesség, mint amikor egy kinyúló béka a vízbe loccsan? Aligha.

*

Teát, száraz pirítóst szolgáltam fel magamnak délután és Senecát olvastam: Cui cum paupertate bene convenit, dives est. Aki baráti viszonyba kerül tulajdon szegénységével, gazdag ember. Ilyenek voltak a közhelyek, melyek segítségével nemzedékemet egykor felnevelték. Nyilvánvalóan igazak, annyira igazak, hogy lényegteleneknek és olcsóknak tűnnek. Talán még az is a baj

éppen Senecával, hogy hatvannégy porfírlábú asztalon szolgál-ta fel vendégeinek az ínyencfalatokat, miközben a szegénység előnyeit magyarázta műveiben.

Néhány évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy fiatal, lázadó nemze-dék született Észak-Amerikában és újra felfedezi az antik böl-csességet. Ráadásul szelídek voltak, békeszeretőek; kedvelték a virágokat meg a verseket; igaz, hogy leginkább a rossz verseket. Eleinte elragadtatással figyeltem őket. A szappanbuborék azon-ban hamarosan elpattant. Már korán, a 60-as évek végén sem tudták a fiatal hippik, hogy lázongásuknak mi a célja. A múltból a kelleténél sokkal kevesebbet fedeztek fel és a jelenből még ke-vesebbet elimináltak. (Jóindulatúak voltak, de buták és tökmű-veletlenek.) Azt reméltem, hogy hátat fordítanak annak a sze-métdombnak, amit szüleik és nagyszüleik összehalmoztak. Ehelyett felpakolták autóikra az egészet és kivonultak vele a falvakba és mezőföldekre. Ott műanyag geodétikus dómokat építettek és a helyi TV-t hallgatták bennük. Ez volt „a zöldellő Amerika” legújabb verziója, melyet Kaliforniában láttam. A Co-lumbia egyetemen egyetértettem tanítványaimmal, hogy me-lyek azok az intézmények és kapitalista mammutvállalatok, mi-ket sürgősen fel kéne számolni. Most, húsz esztendővel később, tanítványaim többsége ugyanezekben a hivatalokban foglal el kitűnő állásokat.

*

A német Spiessburger szónak angolban nincs megfelelője. Magyarra egyenest németből fordítottuk a nyárspolgárt, amiért valahogy kevesebb felelősséggel tartozunk e típus létezéséért. Vancouverben múlt héten találkoztam egyik jellegzetes, közép-európai reprezentánsával. Megdöbbentem, mert elszoktam at-tól, hogy Észak-Amerikában ezzel az emberfajtával találkoz-zam. Éppen ezért érzem szükségét, hogy néhány szót mondjak róla.

A nyárspolgár valójában kispolgár, de a kispolgár dühödt és rátarti, ugyanekkor veszélyes változata. Lehet vagyonos vagy szegény, de a gazdagságot tartja a világ legfontosabb és leg-irigylendőbb állapotának. Ha módja és alkalma van, Hitlert, Mussolinit, Pétaint, Pinochetet isteníti, miután minden piszkos előítéletet a természet örök törvényeként tisztel mindaddig, míg az Állam más, új előítéletekkel hozakodik elő. Ilyenkor felugrik és a hatóságot ujjongó, gátlástalan konformizmusáról biztosítja.

A nyárspolgár nem ad alamizsnát a koldusnak, mert a szegénységet Isten büntetésének, vagy a kéregető lustaságának tulajdonítja. A fajeszme és a hőbörgő nacionalizmus az a lábvíz, melyben a legszívesebben ficánkol. Ez ugyanis hozzásegíti, hogy minden embergyűlölete mellett helyet találjon a közös-ségben. Mindenek felett az irigység jellemzi. Mindenkire irigy-kedik, aki okosabb, kellemesebb, szebb, műveltebb vagy sze-rencsésebb nála, de ez az irigység tudat alatti és nem tudatosít-ható, mert a tudatosítástól összeomlana, tehát foggal-körömmel védekezik ellene.

Színházban, moziban, TV-n gyakran lát olyan jeleneteket, ahol nyomorultak és üldözöttek szenvednek és ilyenkor elbőgi magát. De ha a valóságban ilyen üldözöttet látna és az illetékes fasiszta vagy kommunista titkosrendőr felszólítaná, hogy vas-doronggal ott helyben verje agyon, rögtön megtenné. Pillanat-nyi viselkedése és a szentimentális színházi jelenet közt semmi ellentétet nem venne észre. De legjobban mint szomszédot is-merheted meg a nyárspolgárt. Mindent elkövet, hogy leveleidet elolvashassa. Tudja, milyen cipőt hordasz. Lakása ajtórése mö-gül lesi, ki jár hozzád és miért. Kikémlelte, hány wattos villany-körtét használsz, mikor fekszel le és e szerint nevez pazarlónak vagy fukarnak, züllött éjszakázónak vagy lomha álomszuszék-nak. Mindezt nemcsak személyed iránti érdeklődésből teszi, hanem belső, ellenállhatatlan kényszer hajtja.

Fenti tulajdonságainál fogva fasiszta vagy kommunista bürokratának szerfelett alkalmas, mert mindent megtud rólad és semmit sem tesz érdekedben. Olykor éjjel felvillan bennem, ahogy újra ott állok a XII. kerületi tanács előtt, a Böszörményi úton, mint egykor. A sor negyven méter hosszú és nem fogy. A bürokrata hölgy ott ül íróasztalánál, egy szerencsétlen nő éppen sírógörcsöt kap előtte. A bürokrata hölgy kegyesen elmosolyo-dik, mert a látványtól bugyijába élvez. Kinyitom a szemem és elfog a boldogság, hogy ide, Kanadába tett le a sors, ahol még nem találkoztam ilyen nyárspolgárral és ilyen bürokratákkal. Nem úgy, mint Magyarországon vagy Angliában.

*

Miért tudja az ember ösztönösen, hogy Szent Mária Mag-dolna minden bizonnyal jobb lény volt, mint Pál apostol, ahogy Dzsuáng Dzö különb ember volt Konfuciusznál, és Kalkuttai Teréz közelebb áll szívünkhöz, mint az Egyház számos szentje, például éppen Lisieux-i Szent Teréz? Talán azért, mert a három elsőből nem árad az a magabiztos, öntelt dogmatikus fölény, az az osztentatíven hivalgó mindentudás, mint a másik háromból. „Les meilleurs hommes” – mondta egy francia szerző egykor, „sont toujours un peu indécis.”

Június 3

Ma reggel a kis tó mellett ültem, mélyzöld mohán és a fa-ágak közt beáramló fény-nyalábokat néztem: a természet oly-kor, szeszélyes kedvében, gót katedrálisokat épít. Időközben azt is észrevettem, hogy nem messze tőlem a zöld leveli béka lassan majszol egy szitakötőt, oly angyali ártatlansággal, ahogy kis-gyermek eszi az utcán a fagylaltot.

A keselyű a tornyok tetőin ül s hullákat zabál fel, ámde mégse vádold emberöléssel.

A kócsag áll a tóban, szűzies, szent aszkéta, látod, hogyan ficánkol a hal nyelőcsövében?

ISMERETLEN SZANSZKRIT KÖLTŐ

*

Kedves barátnőm, K. Lily, aki negyven év után Tangerből átköltözött Dél-Spanyolországba, némiképpen melankólikus le-velet küldött:

„…a malagai nagy könyvkereskedésben hirtelen arra gondoltam, hogy itt, Torquemada, az inkvizíció és az auto-da fé hazájában nem sok maradt az antiszemitizmusból, melyet szüntelen igyekezettel őriz-tek és halmoztak fel századról századra. Talán azért, mert a turista-iparon kívül minden más intézménnyel együtt az Egyház is csendesen halódik.

Olvasmányban óriási a hiány. Úgy látszik, hogy a modern spa-nyol fantázia magasra szárnyalt Picasso, Miró meg Dali személyével és aztán hasra esett Kasztília porában. Kétségbeesésükben a kiadók fordításokat adnak közre. Régebben, az argentin írók közt emberszabá-sú majmok mellett még magyarszabású majmokkal is találkoztam, de ennek vége szakadt. A szokványos szexuális ponyván kívül (mint Há-rom nászom az Amazonászon; Dél-amerikai rapszódia: Tangó és kankó; vagy: Az őserdőnek áldoztam a farkam) egyes egyedül Borgest dicsőítik itt, mint Buenos Airesben. Valóban nagy látókörű, sokat tudó autodidakta ő. Csak a spanyolul beszélő világban történhe-tik meg, hogy írót nem azért ünnepelnek, mert írni, hanem azért, mert olvasni tud.”

Néhány kellemesebb sor. Ezek Eric levelével érkeztek Zág-rábból:

„Amikor ma reggel az Ilicán csatangoltam – ez az utca hasonlít legjobban Budapest utcáihoz –, a túlsó járdán mintegy 11 éves, na-gyon sovány, tisztesen öltözött kisfiút pillantottam meg. Tangóhar-

monikáján játszott; sapkája lába mellett feküdt az utca kövén. A gaz-dasági élet romokban hever és az ember seregével látja az öreg-asszonyokat, kik koldulni kényszerülnek, mert az elégtelen nyugdíjból (mintegy 75 amerikai dollár) megélni nem tudnak. De a kisfiú a jár-dán látható kétségbeeséssel töltött el mindenkit. Közvetlenül mellettem egy nő arcáról csorogtak a könnyek, ahogy ott ácsorogtunk. (A hatás kedvéért hozzátehetem, hogy a nő vaskos Gorkij-kötetet tartott kezé-ben.) A jelenetnek A kommunizmus bukása címet adhatták volna. Az emberiesség azonban nem bukott meg, mert pénz bőven hullott a kisfiú sapkájába, Horvátország titkos, a szerb imperializmus által elér-hetetlen tartalékaiból.”

*

A klasszikus nyelvek tanításának vége szakadt. Ezzel sok apró és nagy gyönyörűségtől fosztottak meg. A kisebb gyönyö-rűségek közé tartozik a latin szójátékok szerkesztésének évez-redes szokása, a papság és a polgárság egyik kedvenc szórako-zása. Sok száz ilyen szójátékot, kecskerímet és rigmus t olvas-tam és néhányat megjegyeztem közülük. Ide jegyzem két ked-vencemet. Az első a XIX. századi Magyarország klerikális ter-méke a javából. A másikat német költő írta a második világhá-ború vége felé.

Simor esztergomi érsek (azt hiszem, hatvanadik) szü-letésnapjára megfestették a bíboros arcképét és pályázatot hir-dettek a szeminaristák közt a portré alá vésendő latin sorra. A kalapból elsőnek egy tetrámétert szedtek ki és mindjárt elhatá-rozták, hogy nem nézik meg a többit, mert ennél jobbat elkép-zelni sem tud senki:

Si mortalis immortalis Simor talis.

(Hogyha halandó ember halhatatlan, úgy Simor minden bizonnyal az.)

A másik latin sort ismeretlen német költő írta azon a na-pon, mikor híre kelt, hogy Klaus von Stauffenberg bombája megölte Hitlert és ezzel milliók életét mentette meg. A hír, saj-nos, valótlannak bizonyult:

Labitur Dux, dabitur Lux.

(A Vezér elesett, kigyúlt a Fény!)

*

Julien Benda a második világháború előtt híres könyvet írt, Az írástudók árulása címmel. Ebben a fasizmushoz pártolt írók erkölcsi és szellemi züllését ábrázolja. A könyvet akkor, és azóta is, sokan magasztalták, akik a kommunisták szolgálatába álltak és Benda könyvében külön fejezetet érdemeltek volna. Ezek közé tartozik Lukács György, nagyon is sok okból. Egye-bek közt azért, mert a 40-es évek vége felé, amikor a Rákosi-féle terror hullámai söpörték az országot és a Gyűjtőfogházban na-ponta féltucat ártatlan embert akasztottak fel, Lukács szorgal-masan járta a Nyugatot és propaganda-előadásokat tartott sza-bad és boldog életünkről. Tekintélye, műveltsége és hazudozá-sai segítségével a jóhiszemű, fiatal intellektuelek százait fertőzte meg egy életre.

Ilyenkor, amikor Lukács halálának évfordulója közeledik, különlegesen érzékeny vagyok minden olvasmányomra, melyet a néhai marxista bölcsészre és politikai komisszárra vonatkoz-tathatok. Josef Pieper Musse und Kult című kiváló könyvében ma este felé a következő passzust találtam: „Az olyan embert, ki tehetetlenül szorong az alacsonyrendű élet hálójában, olykor mélyről érkező emóció – legyen filozófiai kérdés, megrázó vers vagy értelmes ember befolyása – fel tudja rázni erkölcsi és lelki tespedéséből. A szofis-tát, az álbölcset azonban soha, semmi nem rázza fel.”

*

Néhány személy a világirodalomból, kikkel szívesen ül-nék vacsorázni:

Aljosa és Ivan Karamazov, Grusenka, Encolpius, Hadrianus császár, Álkesztisz, Coignard Abbé, Mme. Chauchat, Settembrini, Felix Krull, Lucifer a Tragédiából, Kakuk Marci, Panurg és Pantagruel királyfi, Nyikolka Turbin, Seherezádé, Szindbád, a tengerész.

A következő irodalmi személyiségekhez nem ülnék le, sőt lakásom ajtaján sem engedném be őket:

Emma Bovary és szeretői, Karenina Anna, Hans Castorp, Thomas Buddenbrook, Fjodor Pavlovics Karamazov, Julien Sorel, Maupassant valamennyi férfi- és nőalakja, a kurvák kivé-telével, Becky Sharp, Toldi Miklós, Médea, Csicsikov, Pierre a Háború és békéből.

Június 4

Költők általában szegények; én is az vagyok. Egyes orszá-gokban viszont még szeretik a költészetet, mint a XIX. század Angliájában. Ilyenkor az olvasók érdeklődése és lelkesedése bő-ségesen kárpótolja a költőt az elmaradt anyagiakért.

1955-ben nagyon ritka volt a taxi Budapest utcáin. Felesé-gemmel a Városliget mögött laktunk, és egy alkalommal a Pasa-réti úton vendégeskedtünk. Jóval éjfél után vágtunk neki a het-venöt perces útnak. Mindketten gyengék voltunk még: Zsuzska pesti, én a recski éhezéstől, és az utána következő hónapok so-vány kosztjától és fáradalmaitól. Néhány hónappal korábban, közvetlenül. Andris születése előtt Zsuzskával, aki már érezte a szülési fájdalmakat, gyalog mentünk be a kórházba két ki-lométerre, mert nem volt pénzünk villamosra. Ekkor azonban pénzünk már volt, mert a Szépirodalmi Kiadónál börtönből szabadult barátom, Szász Béla került vezető pozícióba és adott mindkettőnknek fordítani valót; de erőt még mindig nem sike-rült gyűjtenünk.

A fogaskerekű állomásánál, legnagyobb csodálkozá-sunkra, üres taxi várakozott. Mégsem csodálkoztam, mikor a nyitott ablakhoz mentem és a vezető fejét rázta:

„Nem látja, hogy el vagyok foglalva?” Könyvet olvasott. A könyv alakjáról rögtön láttam, mit olvas. „És legalább érdekes a könyv?” – tudakoltam.. – „Elsőrangú” – felelte. – „Örömmel hallom”, – állapítottam meg. – „Minek örül?” – kérdezte kelle-metlenkedő hangon. – „Mert ezt a könyvet én írtam” – feleltem szórakozottan. Nem akarta elhinni, úgyhogy elő kellett vennem a személyi igazolványomat. Erre hátranyúlt és kinyitotta a taxi ajtaját. Mikor kiszálltunk és fizetni akartam, nemet intett és gázt adott kocsijának.

Kilenc évvel korábban, 1946 őszén valahol a Dunántúlon – nem emlékszem, hol, mondjuk Bátaszéken – előadást kellett tar-tanom. Tévedésből tíz kilométerrel elébb szálltam le a vonatról. Az előadás három órával később kezdődött; közlekedési esz-közt nem találtam. Némi informálódás után nekivágtam a tar-lónak toronyiránt, anélkül, hogy a tornyot láttam volna. Másfél órán át senkivel nem találkoztam és azt gondoltam, hogy elté-vedtem. Végül dűlőúton ácsorgó lovas szekeret pillantottam meg és két, vagy negyvenéves parasztembert, akik kukorica-szárakat rakodtak a járműre.

Abban az időben jelent meg hétről hétre a Dolgozók Világ-lapjában Én, ki megjártam mind a hat világot című folytatásos be-számolóm bolyongásaimról a második világháború esztendei-ben. Az előző heti folytatásban roppant viharba kerültem a Csendes-óceánon. Megkérdeztem a parasztoktól az útirányt és bemutatkoztam nékik. „Hála Istennek, hát megmenekült!” – ki-áltott fel az egyik. „Honnan?” – csodálkoztam. – „A tengeri vi-harból” válaszolta a másik. – „Már azt hittük, odaveszett.” El-nevettem magam, mire ők is nevetni kezdtek. Megmene-külésem örömére bevittek szekerükön Bátaszékre. Útközben bőven fogyasztottam a vörösboros demizsonukból, pedig elő-adás előtt nem szoktam enni-inni.

*

1947-ben a Százéves vendéglőben ültem egy délután és félliter vörösbor mellett verset írtam. Szemközt, a másik fal menti páholyban szerelmespár ült. A két páholy együtt Dionü-szosz-fület alkotott: ha fejemet egyenesen tartottam, minden szót hallottam, pedig nem beszéltek hangosan. A fiatalember az akkoriban szokásos, viktoriánus pátosszal udvarolt a lánynak. Olykor felpillantottam kéziratomból, hogy megnézzem a rend-kívülien szép leányt. Pillantásaimat rövid, elégedett mosollyal nyugtázta. Végül a fiatalember aktatáskájából könyvet húzott

elő és bejelentette a lánynak, hogy most szerelmes verset olvas fel néki. Ismét felnéztem és még egy mosolyt váltottam a leány-nyal. „Ne azt a randát nézd” súgta a fiatalember mérgesen, – „inkább ezt a gyönyörű verset hallgasd!” Ezzel fellapozott egy szerelmes verset néhány hónappal azelőtt megjelent kötetem, az Őszi harmat utánból, és nagyon szépen elmondta.

Nem vettem észre, hogy a szomszédos páholyban jó barát ült, Fedor Ágnes újságíró, Wesselényi Miklós felesége, aki más-napra megjelentette ezt az epizódot a Kis Újságban.

*

Ahányszor kanadai barátaim előtt megemlítem a ma-gyarok érdeklődését és szeretetét a költészet iránt, kétkedést lá-tok arcukon. Ma délelőtt, sétám alatt eszembe jutott egy kis párbeszéd, melyet alkalomadtán nekiszegezhetek az angolszász kétségeknek. Meggyőző és ráadásul itt játszódik Kanadában.

E. Gy. barátom néhány évvel ezelőtt levitt megint a Niaga-rához. Útközben betértünk egyik magyar farmer ismerőséhez St. Cathrines mellett. Az illető nem bírta ki Kádár Magyaror-szágát és mintegy tizenöt esztendővel ezelőtt elmenekült onnét. Nem a drótsövényes, aknás határon át; ennél okosabb volt. Le-ment Isztriába és, anélkül, hogy úszni tudott volna és úgy, hogy aznap látta meg életében először a tengert, Kopernél beszállt a vízbe. Üres útibőröndjébe kapaszkodott és lökte át magát Tri-esztig. Egy ideig olasz tyúkfarmon dolgozott, majd kivándorolt Kanadába. Itt, mint mondta, tojásgyárat alapított.

Először jószágait mutatta meg. A hosszú barakkban 1200 tyúk állt folytatólagos, alumíniumrácsú ketrecekben. Csupa hó-fehér tyúk. A tojások a ketrecek alján estek ki és az alattuk elhe-lyezett húsz méteres vályú végén gyűltek össze. A barakkot ne-oncsövek világították. Ezek a tyúkok sohasem láttak eget, nap-fényt, nem kapirgáltak földet, nem ugrottak föl a bokrokra. Vé-

gigállták életüket, tojták a tojást, míg össze nem estek. A sa-rokban vagy féltucat hevert halomban, egy sereg törött tojással. Rágyújtottam, hogy el ne hányjam magam; azután hetekig nem tudtam tyúkhúst enni, tojáshoz nyúlni.

A farmer tornácos háza barátságos volt. Festett tányérok a konyhafalon körbe, kemence, a szép szobában világos asztal terpeszállású lábakkal és a vászonra nyomtatott faliszőnyeg az ismert festménnyel: a Lungarnon a fiatal Dante áll és először pillantja meg Beatricét, aki a Ponte Vecchión közeledik feléje. Leültünk, házigazdánk saját termésű, karcos fehérbort töltött. Nem volt jobb, sem rosszabb a nyírségi lőrénél. A társalgás akadozott, amiért közbevetettem magam és a faliszőnyeg ürü-gyén néhány szót szóltam Dantéról és szerelméről, Beatrice Portariniről. Vendéglátónk zavarba jött „Portinari” – javított ki, miközben szégyenkezve zöld üvegpoharába nézett, „Beatrice Portinari volt a neve, Faludy úr.” Aztán néhány sort idézett Arany János verséből Dantéról.

Megeshet ilyesmi más népeknél is? Kijavítja-e a spanyol paraszt vendégét, ha pontatlanul idézi Goethét? Akad-e nem-spanyol szakos amerikai egyetemi tanár, aki tudja, hogy Federico García Lorcát nem Sevilla, hanem Granada mellett vé-gezték ki? Aligha.

Június 5

Torontóból megjött az utánam küldött posta a nagy borí-tékban, ahogy Jacqueline gondosan összecsomagolta. A sok le-vél közt elsősorban Ericé, aki jelenleg szeretett Jugoszláviájában jár, utána Indiát látogatja meg. A pénz, amit összeszed, rendsze-rint utolsó fillérig útiköltségre megy el. Örök rejtély marad számomra, hogy többi költségét honnan szedi elő. Zágrábban feladott levele nyitva érkezett meg. Kelet-Közép-Európában ez jelenleg azt jelenti, hogy cenzúrázták. Minthogy azonban a levél

Jugoszláviából jött, elképzelhető, hogy csak a boríték ragasztója nem működik. Magyarországgal más a helyzet, és az onnan ér-kező levelek két okból jönnek nyitott állapotban, miután a cen-zúra működik és a ragasztó nem. Eric így ír:

„Alighogy a jugoszláv határon túljutottunk és a vám-vizsgálaton is túlestünk, a kalauz kidobott az első osztályból, mert nem volt elég dinár nálam, hogy a különbözetet megfizessem. A má-sodosztályú szakaszban beékelődtem egy Franciaországból hazatérő munkás házaspár, egy öregember, egy körülbelül tizennyolc éves fiú, egy, gyermekét szoptató cigánylány és vénasszony anyja közé. Az öregember félúton volt már, hogy teljesen leszopja magát rákijával. A fiú mereven leste a gyönyörű cigánylány mellét. Hogy cigánylány és anyja a többi utassal együtt üljön a fülkében és ne a folyosón álljon, új és váratlan jelenség Szlavóniában és Horvátországban, hol az emberek még az Osztrák-Magyar Monarchiától örökölték az antiszemitizmus és a cigányok gyűlöletének idült elmebaját. Eddig sohasem láttam ci-gányokat vasúti fülkében Belgrádtól nyugatra.

Miután a társaság kellően kicsodálkozta magát, hogy milyen gyatrán beszélek szerbhorvátul, egyre több és több rákija került elő. Vágni való dohányfüstben száguldott a vonat. Flaskákat ürítettünk, népdalokat énekeltünk, tréfálkoztunk és szapultuk a szerb kormányt. Általános derültség közben megkíséreltem, hogy a szép cigánylány te-nyeréből én jósoljam meg jövőjét.

A zágrábi pályaudvaron mindnyájan kiszálltunk és jugoszláv őszinteséggel és kíméletlenséggel egy-egy biccentéssel mondtuk fel ide-iglenes barátságunkat. Feketekávé mellett egyedül ültem a pályaudvari vendéglőben, Tito marsall óriásra nagyított fényképe alatt. A zágrábi állomás dióhéjban kondenzálja a kommunista tömb minden jellegze-tességét. Mocskos és csurig tele van, ha nem is rongyos, de szélsősége-sen kopott ruhájú emberekkel. Közöttük, hirtelen nyíló folyosókon, a milícia emberei sétálnak vészjósló párosban. Ugyanekkor, ha más szemszögből nézzük az egészet, barátságos emberi közösséget láthatni.

Itt mindenki tudja magáról, hogy pontosan mennyit ér és mit jelent az élet. Feketekávéjukat hallatlan gyönyörűséggel szürcsölik és ugyanígy isszák sörüket. Hálásak az élet apró örömeiért és elképesztő nyíltsággal öntik ki lelküket, annak ellenére, hogy tudják: rendőrállamban élnek.

Cimborámat, K.-t nem találtam szolgálatban a hotelpult mögött, úgyhogy zuhanyozás után sétálni indultam a szürkületben. Bougainvilleák illata mindenütt, a járdákon zsúfolt kávéházi teraszok egymás mellett. Legalább háromezer kalória rákijával véremben böl-csebbnek láttam, ha lemondok a vacsoráról. Holnap, ha K. megszem-lélte Németországban vásárolt, könnyen eladható holmimat és lesz egy kevés pénzem, elindulok könyveket vadászni. Jó újra itt lenni; az em-ber majdnem elsírja magát.”

*

Rebecca West és Tito marsall esetleges kivételével alig hi-szem, hogy akad ember, aki Ericnél jobban kedveli Jugoszláviát. Néhány hónappal ezelőtt váratlan lehetőség kínálkozott, hogy meglátogassam ezt az országot. Előbb egy hetet töltöttem kü-lönböző könyvtárakban, ahol sárguló folyóiratok lapjain né-hány régebben kelt és elveszettnek hitt versemet sikerült lemá-solnom. Aztán Dubrovnikból bejártuk autóbuszon Bosznia-Hercegovinát. Bosznia nyugati része, legalább tájrajzilag, nem sokat különbözik a Dunántúltól, de Kelet-Hercegovina minden általam ismert tájtól lényegesen elüt kopár hegyeivel, kegyetlen szikláival, melyek közt a mély gödrökben maradt csak néhány négyzetméter föld, ahol valami megterem, és ahol robbantani kell, ha valakit el akarnak temetni. És ezen az irgalmatlan föl-dön él a világ egyik legszebb népe. Magas növésűek, határozot-tak, konokak és bátrak; kissé ridegek, de mindig készek, hogy mosolyogjanak, ha akad mosolyognivaló. Pretenziót, nagyké-pűséget nem ismernek, és ha az ember nagy nehezen, közös nyelv híján, elbeszélget velük, nemhogy elfárad, de felfrissül.

Eric azt állítja, hogy a horvátok ellenségei a cigányoknak. Nem ezt tapasztaltam Hercegovina horvát-lakta városaiban. A kávéházban Trebinje piacán vagy tíz esztendős, rongyokba öl-tözött cigányfiú járta az asztalokat alamizsnáért és szinte min-denki adott néki. Mint Eric cigánylánya a vonaton, ez a fiú is rendkívüli szépségű volt. Nem úgy, mint a rongyokba burkolt öregasszony, akit Mostarban láttam ülni egy utcasarkon. Ennek is adtak a járókelők, mialatt a szomszédos híd korlátjának dőlve figyeltem fél óráig. Senki sem nézi le vagy gyűlöli őket. Ilyenek, mondják. És a jugoszlávoknak még az is az előnye más, gazda-gabb népekkel szemben, hogy az embereket nem fizetőképes-ségük szerint ítélik meg. A szegénységet nem tekintik Isten büntetésének a lustaság vétkéért – mint egyes protestáns orszá-gokban.

Jugoszláviában nem találkoztam a Közép-Európában kul-tivált, szokványos és semmitmondó udvariassággal. Sem észak-amerikai, üzletszerűen nyálas variánsával. A „kérem szépen” és, a „köszönöm szépen” nem tartozik a gyakran használt kife-jezések közé. Észak-Amerika után az ember ösztönösen meg-hökken, ha a trafikosnő nem vigyorog reá, mikor belép a boltba, sőt a vendéglői kiszolgáló leány egyszerűen visszadobja a szo-kottnál nagyobb borravalót. Mégis, ha még egyszer, mint annyi sokszor életemben, pénz és szállás nélkül állnék idegen ország-ban az utcasarkon, úgy Istent arra kérném, hogy Jugoszláviában legyen. És nem valamelyik műanyagba ágyazott Paradicsom-ban, ahol a bánásmód az ember bankszámlájával áll egyenes arányban. Sőt, jártam már olyan országban is, hol nemcsak a pincérek és szállodaportások, de a nők is kitalálták, amikor rám néztek, menynyi pénzt tartok, illetve nem tartok a zsebemben.

*

Levelezőlap is érkezett Zágrábból. Eric nem írta alá. „A szállodai tisztviselő a következő friss politikai viccel szolgált:

KÉRDÉS: Valamennyi rendszer közül melyik rendszer fér össze legkevésbé a kommunizmussal?

VÁLASZ: A központi idegrendszer.”

*

Ha szerbhorvátul, magyarul és, úgy hiszem, orosz nyelven érdeklődnek valaki után, azt mondják: „Mit tudsz róla?” A vá-lasz majdnem mindig az illető jellemét, szellemi képességeit, műveltségét vagy műveletlenségét tárgyalja, rendszerint alapo-san, sőt bőbeszédűen. A kérdés angol nyelvű megfelelője úgy hangzik, hogy „What is he worth?” és az illető vagyoni állapotá-ra vár választ tőmondatban.

*

Kanada nehezen szokja meg az áttérést fontról kilóra, hü-velykről centiméterre, Fahrenheitről Celsiusra, pintről literre. Néhány nappal ezelőtt, még Vancouverben, kimentem a nagy-áruházba gyümölcsöt venni. Az egyik szép kosáron ezt a fel-írást láttam: TÍZ LITER ALMA.

*

Amikor a mérföld helyett bevezették a kilométert, naivabb lelkek azt hitték: ez a mérföld új neve, de ugyanannyi, azaz 1609 méter hosszú. Egyszer a Montrealból New Yorkba vezető út egyik benzinkút ja mellett álltam, ahol a NEW YORK, 500 miles táblát éppen kicserélték a NEW YORK, 800 kilometres-re. Fiatal pár érkezett, kiszálltak kocsijukból és rémülten nézték az útjelzőt. „New York 300 mérfölddel messzebb van, mint gon-doltam” sóhajtott a férfi. – „Nem érjük el estére.”

*

Némileg hasonló, bár jóval szélsőségesebb látványra em-lékszem 1941 elejéről, Marokkóból. Még szerencse, hogy a kí-

nálkozó utazást nem kellett megtennem. Zagorában jártam, ahonnét akkoriban a nagy karavánutak indultak délnek és ke-letnek. A város határában, a homokba vesző út szélén pózna ágaskodott, rajta arab és francia felírású táblával:

TIMBUKTU, 40 NAP

Június 6

*** Az elmúlt két évtizedben különböző észak-amerikai egyetemeken tartottam előadásokat, mint meghívott vendég-professzor. Mindig betartom az akadémiai szabványt, azaz az ötven perces előadást; nem is tudnék már rövidebben, vagy hosszabban beszélni. Utána, rendesen tíz-tizenöt percig, fel-adott kérdésekre válaszolok. Ha nincs több kérdés, lelépek a dobogóról. Ilyenkor azok jönnek hozzám, akik nem az előadás tárgyáról kívánnak beszélni velem. Hárman-négyen, máskor tí-zen-tizenketten. Félkörben, pontosan két lépés távolságban áll-nak tőlem. Áthívom őket a kafetériába, vagy egy kollégiumba és velük töltöm az estét.

Olykor megesik, hogy valamelyik hallgatóm közvetlenül mellém lép. Pár hónappal ezelőtt a University of Victorián is így történt – talán hetedszer vagy nyolcadszor az elmúlt évek alatt. Az illető mindig diáklány és már előre tudom, mit mond majd. Azt, hogy csak néhány szót beszél magyarul, de nagyszülei, vagy dédszülei magyarok voltak, akik a nagy bevándorlási hul-lámmal érkeztek az Államokba vagy Kanadába. Szeretné, ha néhány szót mondanék néki a régi amerikások elmerült világá-ról, hiszen én vagyok az egyetlen élő, aki ismerte őket. A lány felnéz rám és szorosan mellém húzódik, mikor ezt mondja, a többi diák elé. Így állunk, mert valami összeköt bennünket az irgalmatlan idő száz esztendős hídíve alatt.

Nem én vagyok az egyetlen, aki még ismerte a régi ameri-kások világát, de Zilahy Lajos halála óta alighanem az egyetlen, aki írni tud róluk. 1941 szeptemberétől 1946 márciusáig laktam, ha nem voltam másutt a hadsereggel, New Yorkban, akkoriban 100.000 magyarjával a második magyar városban. Idősebb bará-taimmal, Fényessel, Jászival, Vámbéryvel megjártam az Álla-mok nagyobb magyar településeit, előadást tartani, körülnézni, ismerkedni. A legtöbbet az amerikai magyarságról akkor tud-tam meg, amikor 1942 derekán, mielőtt katonai szolgálatra be-hívtak, néhány hónapra Detroit déli, magyarlakta városnegye-débe, Delraybe költöztem.

New Yorkban nem találtam megélhetést, de a Detroiti Ma-gyarság tulajdonosa leszerződtetett szerkesztőnek hetilapjához. A lepedő nagyságú újságot magam írtam tele; szerencsére sok volt a féloldalas, állami hirdetés, és az egyéb reklám is. Heti 15 dollár fizetést kaptam, amiért feleségemet nem tudtam áthozni New Yorkból. Magyar nyomdásznál laktam, kinek két kiadó padlásszobája volt; az egyiket én béreltem. Fizetésemből ház-bérre, ebédre és cigarettára futotta. (A szegénységet emigráci-ómban megszoktam, úgyhogy az ilyesmit észre sem vettem, ha nem figyelmeztettek reá, mint olykor gazdag barátaim, hogy kopott a nadrágom.) Reggeli kávét a szerkesztőségben főztem. Hét végén rendszerint meghívtak, míg hétköznap este 7 óra tá-ján elhagytam a házat, mintha vendéglőbe mennék, nehogy a lap nyomdásza észrevegye, hogy szerkesztőjének nincs pénze vacsorára és kénytelen legyen meghívni. Az utcán bolyongtam. Sehol park a közelben. Az ingyenuszodát ilyenkor már bezár-ták. Egyedül a magyar flagelláns-gyülekezet templomának ka-puja állt tárva-nyitva. A magas téglafal mögül jajgatás hallat-szott és korbácsok csattogása.

Delrayben akkoriban mintegy 35.000 magyar lakott. Többnyire munkások Ford közeli, River Rouge-i gyárában, de

akadtak szép számmal kiskereskedők, iparosok és vállalkozók is közöttük. A kisszámú magyar értelmiség a távoli villane-gyedben lakott, de az orvosok Delrayben nyitottak rendelőt. A magyar családok öt szobás házakban laktak: előkert, hátul kis-kert, oldalt garázs vagy sátor az autónak; két nagyobb szoba és konyha a földszinten, esetenként tornác; fent három háló- és fürdőszoba. Ehhez folyóvíz, gáz, villany, rádió és központi fű-tés, kivétel nélkül. Ismertem néhány munkást, akik vasárnap délután családostul jártak golfozni; mások hétvégi autókirándu-lásra hívtak Saginaw Baybe vagy Észak-Michigan erdeibe. Ha-sonló anyagi körülményekről 1942-ben nemhogy az otthoni magyar, de az angol és francia munkás sem álmodhatott.

Mindnyájunk körül a nosztalgiás múlt és a modern ipar és hadiipar kavargott kaotikusan és összebékíthetetlenül. Delray csendes mellékutcáiban magyar háziasszonyok pletykáltak vagy kiáltottak át egymásnak kaporért meg lestyánért. A házak előtti padkán öregemberek üllek. Valamelyik élelmes vállalkozó megalapította a „Császári és királyi osztrák-magyar dohányjö-vedék, Limited”-et és annak első világháború előtti névvel ellá-tott termékeit árulta: a „Hölgy” nevű könnyű cigarettát és a szalmaszálas „Virginia” szivart, mely átható büdösségével a múlt emlékét ébresztette. A kocsmák kirakattal rendelkeztek, amilyet talán nagyapám látott fiatal korában. Az üres deszka közepén kitömött hiúz, a csapszék veszedelmes jellegének szimbóluma; mögötte, rézrúdon, vörös bársonyfüggöny.

Az amerikások beszédében ismert, de már nem használt szavak ütötték meg a fülemet. Az iskolát tanodának hívták, a kellemetlen fiatalembert pimasz fráternek, a díványt, nem kis megvetéssel, miután csak henyélésre és szeretkezésre szolgált, heverőnek. A kasszírnő szó kurvát jelentett, míg engem boltban, vendéglőben és társaságban egyformán ifjúrnak, sőt főszerkesz-tő ifjúrnak szólítottak, ami ellen hasztalanul tiltakoztam.

A legváratlanabb a magyar hangsúly eltolódása volt; nem gondoltam volna, hogy 35 év alatt ennyit is változott, és hogy a hangsúly fogatán utazhatom a visszhangtalan múltba, születé-sem előtti időbe. A hangsúly eltolódását a kiejtés dallamossága, zeneisége, a madárcsicsergés irányában érzékeltem. Valahogy úgy, mint amikor ógörög szöveget olvasnak fel, egyforma emfá-zissal az ékezeten, a magánhangzók hosszan és a hangsúlyon. Mosolyogva, csukott szemmel szoktam hallgatni. Némiképpen kárpótolt a rettenetes szokásért, mellyel az amerikások – és majdnem minden emigráns azóta – beszédükbe angol igéket és főneveket kevertek, magyar ragokkal és végződésekkel. (Muffoltunk – költözködtünk; krosszoltam az utcát – átmentem az utcán; bedrájvoltam a csörcsjárdra – behajtottam a templom udvarára.)

Delray keskeny, vidékies és békés utcáit a West Jefferson Boulevard szelte ketté. A régi villamossíneken száz vagonos te-hervonatok ácsorogtak szorosan egymás mögött, vagy kúsztak, mint gigantikus hernyók. A kocsikra erősített, frissen gyártott tankok és dzsipek hallhatóan vibráltak és rezegtek. Ha át akar-tam jutni a túlra – a Detroiti Magyarság földszintes szerkesztősé-gébe –, előre kellett mennem és intenem a néger mozdonyve-zetőnek, aki széles mosollyal engedett át. Az autókat nem en-gedte át; Délről feljött feketének akkor még csak elvétve volt kocsija.

Valamennyi üzem napi három váltásban dolgozott, úgy-hogy a gyorsvendéglőkben ugyanakkor reggeliztek, ebédeltek és vacsoráztak. Még szerencse, hogy amerikai munkások mind a három alkalomra majdnem ugyanazt szokták fogyasztani. Éjjente, a rekkenően meleg padlásszobában gyakran ébredtem, amikor a közeli Ford-gyár repülőteréről gép emelkedett a ma-gasba. Új gép. Kilógattam a lábam az ágyból és rágyújtottam egy hosszú cigarettára. A csendes-óceáni frontról a The New York

Times és a Detroit Free Press napról napra kétségbeejtő vereségek hírét hozta. Végigszívtam a cigarettát és elheveredtem a pár-nán. Elalvóban még hallottam, ahogy a következő repülőerőd, pontosan tizenkét perccel az előbbi után, felrepült a levegőbe. Nem vesztjük el a háborút gondoltam.

A szerkesztőséget sok magyar látogatta; ott ismerkedtem meg velük. Nem hozzám, hanem a lap tulajdonosához jöttek, aki hétvégi magyar rádió-órákat bérelt. Hazai mintára köszön-tőt mondott születés- és névnapokra, házassági évfordulókra, az illetők kedvenc nótájának néhány taktusával befejezésül. A szöveg az otthoni szokásosnál cifrább volt: X. Y., a Ford-gyár megbecsült munkása, ki a Borsod megyei Hejőcsabáról származott el, most ünnepli… mellette felesége, a jóságos Darabos Eszter és Vajda Albert tisztelendő úr ül… a bárnál deli fiuk, Antal szolgál fel… a nagyszerű tortákat a jámbor szomszédasszonyok készítették…

A köszöntőket Delray egész magyarsága hallgatta rádión. Ez volt a legmagasabb szociális eredmény, melyet az ameriká-sok elérhettek. Családostul és ünnepélyes merevséggel állítot-tak be a Detroiti Magyarság tulajdonosához a meghívott vendé-gek névsorával, hogy a köszöntőt megbeszéljék. Harminc-negyven dollárt fizettek háborgás nélkül egy-egy, legfeljebb há-rom perces köszöntőért és a recsegő gramofonlemezre felvett cigányzenéért utána.

A szomszéd szobából kijöttek hozzám és megolvadtak. Csak pár pillanatra álltak asztalomhoz, mert tudták, hogy a szerkesztő munkáját nem illik megzavarni. Holmi Bolond Istók-félének gondolhattak, kit a szél sodort hozzájuk és aki holnapra nyomtalanul eltűnik. Ragaszkodásukat sosem tudtam megma-gyarázni magamnak. Hallották, hogy Magyarországról, Párizs-ból, Afrikából és New Yorkból jöttem; és ilyen embert keveset ismertek. Lehet, hogy híreket akartak hallani tőlem, mert érte-süléseik javát, mint a középkor emberei, hallomásból szerezték.

Ugyanekkor rájöhettek arra, amit teljes erőmből próbáltam rej-tegetni, hogy szegény vagyok. Ők maguk fiatal korukban föld-nélküli parasztok, kubikosok, zsellérek voltak Magyarországon és az emberi nyomor legmélyéről küzdötték fel magukat. Lehet, hogy a szegények szolidaritását érezték irántam, ha erre nem is volt igazán okuk. Egy céljuk volt velem: hogy megvendégelje-nek és elbeszélgessünk egymással.

Általában az első világháború előtt közvetlenül, mintegy húsz évesen értek Amerikába. Többnyire 48-55 év körül jártak. Biztos egzisztenciát szereztek maguknak, de az amerikai társa-dalomba már nem jutottak be; benne éltek, de kívüle maradtak. Többnyire sem idejükből, sem erejükből, sem képességükből nem futotta, hogy angolul tűrhetően megtanuljanak. A Ford-gyár magyar munkásai jól értették a szakkifejezéseket és mű-szavakat, melyeket abban a részlegben használtak, ahol dolgoz-tak, de ha a telefon szólt, feleségüket küldték, hátha angol hívja őket. A magyar vendéglő öreg pincére, hová delente étkezni jár-tam, betévedt amerikai vendégeknek le tudta fordítani az étla-pot pörköltöstül és tokányostul. De amikor egy amerikai nő megkérdezte: szolgálhatna-e méregerős magyar kávé helyett amerikai kávéval, a pincér átjött hozzánk, a magyar újságírók asztalához, hogy fordítsuk le neki, amit az asszony mond.

Barátaim magyar hetilapot olvastak, olykor a Szabadság napilapot. Magyar barátaikkal érintkeztek, magyar templomot látogattak, magyar kocsmákba jártak. Vagy ötven ember közül csak egyetlenegyet ismertem, akinek lengyel, és nem magyar fe-lesége volt. Mindez védelmet nyújtott nékik, hogy ne kelljen annyira szédülniök egy idegen világban, melyet nem értettek egészen. Az asszonyok piacra jártak, amerikai szomszédasz-szonyokkal trécseltek, szerettek az utcákon flangálni és üzlete-ket látogatni. Általában többet értettek angolul, mint férjeik.

A nyelvtudás hiánya az amerikás családapát csak a külvi-lág ellen védelmezte. Háza fölött fekete felhő állt meg, melyet nem tudott elkergetni. Ha a magyar ház szép szobájában be-szélgettem a szülőkkel késő délutánonként, azok mindig be-rendelték gyermekeiket. Fiuk-lányok általában 15-25 év körül jártak. Az idősebb fiuk és köztem csak néhány év korkülönbség volt; sokat közülük már behívtak a hadseregbe. Néhánnyal ott találkoztam. A meginduló társalgás közhelyeit a gyermekek megértették. De mindkét részről sokat akartunk megtudni egymástól és egymásról, és hamarost komolyabb témákra tér-tünk át. Beszélgetésünkből a fiatalok nem értettek semmit. A fi-úk kelletlenül feszengtek, lábukat lóbálták. Arcukra kiült a két-ségbeesés. Ezt az időt fiatal életükből loptuk el. A lányok szelí-debbek voltak és türelmesebbek.

Vacsora közben a fiatalemberek merev derékkal ültek és nyakukat nyújtogatták, mintha legalább a fejüket akarták volna társaságunkból kiszabadítani. Atyjuk kezét lesték, mikor teszi már le a villát a túrós csusza vagy a dobostorta után. Akkor bi-zonytalan irányban biccentettek és szaladtak a városba, lányok-hoz, kuglizni, moziba, lófrálni, gépzenés lebujba – akárhova, csak el a szülői házból. Tizenegy után értek haza, ha ugyan még találkoztam velük. Az előszobából illedelmesen beköszöntek, aztán rohantak föl a lépcsőn, mintha a szalonban kísérteteket láttak volna.

Apa és fiú két különböző nyelven tudott csak beszélni és két különböző társadalomhoz és világhoz tartozott. Az öregek nem vetették föl soha gyermekeikkel való viszonyuk problémá-ját, legfeljebb melankóliájuk jelezte olykor – ahogy a kirohanó fiuk után néztek –, hogy tudják, miről van szó: elvesztették gyermekeiket. A fiatalokkal viszont sokszor beszéltem erről. A fiúkkal a szülők tudta nélkül jártam össze. Mindnyájan sejtettük vagy éreztük, hogy féltékenyek lennének rájuk és rám, ha meg-

tudják, összeismerkedtünk és olyan dolgokról társalgunk egy-mással, amikről ők hallgatnak.

A legokosabb közülük A. Sándor volt, húsz éves, az Ann Arbori-i egyetem hallgatója. Az ő apja elég jól értett angolul és ő majdnem folyékonyan beszélt, bár súlyos angol kiejtéssel, ma-gyarul. Így a kérdést fájdalommentesen tudtuk megtárgyalni. Miért nem éreznek, kérdeztem, a fiúk hálát apjuk iránt? Az öre-gek fiatal korukban éheztek odahaza, mezítláb jártak iskolába a falusi hóban. Ők voltak a bátrak, az igaziak, akik Triesztben be-szálltak a hajófenékre és a manhattani szigetcsúcson a fűben ül-ve várták éhesen az ügynököt, hogy jöjjön és vigye őket majd-nem rabszolgamunkára, Pennsylvania bányáiba. Aztán felküzdötték magukat és most a fiuknak meleg otthont nyújta-nak, felruházzák, ha akarják, magasabb iskolába járatják – egy vagy két társadalmi osztállyal emelik maguk fölé. Még ezt sem veszik észre a fiatalok?

Nem veszik észre, magyarázta Sándor. Az amerikai egyik jellegzetessége, hogy tulajdon társadalmán túlra nem működik a fantáziája. Nem tudja, és nem is akarja elképzelni apja nyo-morult fiatalságát és szenvedéseit. Ezenkívül itt mindenki apjá-nak van öt szobás háza, autója, esetleg nyaralója, és motorcsó-nakja a Lake St. Claire mellett. Az animális szeretet megvan, de ez nem elég, hogy két embert összekössön, akik csak alacsony színvonalon tudnak társalogni egymással. Es aztán a szomorú tény, hogy a magyar apák nem számítanak az amerikai társada-lomban, hiszen nem járnak össze angolul beszélő családokkal, még fiaik osztálytársainak szüleivel sem. Így a fiúk lassanként megvetést éreznek apjuk iránt, mégha szeretik is. Es ne gondol-jam, hogy a magyar apák szívesen küldik fiaikat magasabb – is-kolába. Ösztönösen érzik, hogy ebben az esetben a fiúk még tá-volabb kerülnek tőlük. „Még nálunk is csak anyám segítségével,

hosszú harc után tudtam kivívni, hogy apám egyetemre enged-jen” – mondta. – „De beszéljünk másról.”

Derék emberek, nagyrészt értelmiségiek, papok, lelkészek, nem kis áldozattal magyar iskolákat létesítettek, ahol – rendsze-rint szombaton délelőtt – a kisebb gyerekeket magyarra tanítot-ták. Miután ezt nemes vállalkozásnak tartottam, olykor magam is részt vettem benne, bár tudtam, hogy teljesen hiábavaló. Ma-gyar-írást, -olvasást tanulni az angollal párhuzamosan rendkí-vül nehéz. Amit legtöbbször és legfeljebb elértek, annyi volt, hogy a 8-12 évesek otthon valamivel jobban beszélték a magyar konyhanyelvet. Ők maguk, ha titkon összesúgtam velük, pa-naszkodtak. Más gyerekeknek, az amerikaiaknak, szabad a szombatja és a vasárnapja. Ők sohasem fekhetnek az ágyban reggel tíz óráig: szombaton magyar iskolába, vasárnap temp-lomba hurcolják őket a szülők. És mit érnek a magyar nyelvvel? Osztálytársaik, barátaik nem értenek magyarul. Magyarország-ra sohase kerülnek. „Annak lehetősége, hogy magyar lányt vesznek feleségül” – magyarázta Sándor – „talán egy vagy kettő a száz ellen. Akkor a magyar nyelv még egy nemzedékre fenn-marad, de harcuk az ő gyermekeikkel ugyanolyan keserű lesz, mint az a harc, amelyet itt látsz magad körül.”

Tudtam, igaza van. Azóta bekövetkezett, ami elkerül-hetetlen volt: a bridgeporti magyar negyed nyomtalanul eltűnt, még a magyar temető is, és helyében felhőkarcolók állnak, ame-rikai lakosokkal. Delrayt nem láttam azóta, de ott is ugyanaz a helyzet. A következő két magyar emigráció többségében nem zsellérekből, hanem értelmiségiekből állt: másként élt, más problémákkal küszködött, de a jövő évtizedekben ők is eltűn-nek nyomtalanul. Így kellett lennie.

Ha egyetemista lányok amerikás nagyszüleikről kér-deznek, nem erről beszélek. A magányos magyarokról beszélek, egy fékezőről a Great Northernen és egy kormányosról a Mis-

sissippin, akikkel véletlenül ismerkedtem meg, és akik boldo-gok voltak, mert idegen és változó környezetbe kerültek, ahol a táj szépsége foglalta le őket, miközben elfelejtettek magyarul. Magyar katonabajtársaimat hívom, és azokat a barátaimat és társaimat, kiknek árnyát olyan szívesen idézem fel süppedt vagy eltűnt sírjaikból még egyszer: Czakó Ambrót, Fényes Lász-lót, Jászi Oszkárt, Kéri Pált, Moholy-Nagy Lászlót, Szilárd Leót, Takaró Gézát, Vámbéry Rusztemet.

Június 7

Olykor eszembe jut: mintha a vallásokat abból a célból is alapították volna, hogy válaszoljanak Schopenhauer kérdésére: vajon ezt az életünket inkább örömre, vagy inkább fájdalomra teremtették? E kérdés szerint a világ vallásait két különböző, de nem nyíltan ellentmondó kategóriára oszthatjuk. A buddhiz-mus védelmet kíván nyújtani a szenvedés ellen, míg a keresz-ténység felmagasztalja a szenvedést és így szabadul meg a problémától. A hinduizmus az egyén megsemmisülését ígéri, hogy végleg megszabadítsa a hívőt az emberi lét nyomorúsá-gától. A kereszténység ugyanekkor az örök élet boldogságával kecsegteti.

Kár, hogy hiteles statisztikák szerint a vallások befolyása gyengül és híveik száma fogyatkozik; egyedül az iszlám dicse-kedhet fanatizmusának újabb, nem túlságosan rokonszenves fellángolásával. Azt hiszem, e jelenség oka nem az úgynevezett tudományos gondolkodás előretörése, mint ahogy általában vé-lik. Inkább úgy látom, hogy a vallások túlságosan szűkre szab-ják az emberek vízióit, túlságosan merev szabályok sorompóit rakják eléjük, és ez okozza mai nehézségeiket. A nagy vallás-alapítók egyik jellegzetessége volt, hogy csak a hit érdekelte őket, melyet az embereknek hoztak. Ez adta erejüket is. Mózes,

Buddha, Krisztus és Mohamed szinte semmilyen kulturális ér-deklődést nem mutatott. Egyedül Konfuciusz a kivétel.

Költészetünk, dráma- és prózairodalmunk, szobrászatunk, festészetünk és építészetünk a maga egészében pogány, görög-római eredetű; csupán zenében játszott a kereszténység döntő szerepet. De a pogány kultúra lassú átvétele, majd a keresz-ténységnek e kultúrával kötött szövetsége mindennél fontosabb lett, nemcsak a vallásban, hanem kultúránk életében is. Most ez a kulturális szövetség lazul és hanyatlik. A hívőt egyre kevésbé érdekli a kultúra és nagyjában megelégszik azzal, hogy hite ré-vén a végső igazság birtokába került, tehát a keresést és gon-dolkodást nem tekinti kötelezőnek.

Másfajta vallást is el lehet képzelni, kevésbé jól kör-vonalazottat és sokkal szerényebbet. Seneca beszél erről Luciliushoz írt negyvenegyedik levelében: áhítat a fény láttán, hála az élet adományáért, tisztelet egy istenség iránt, kiről be-csülettel bevalljuk, hogy nem ismerjük. Lehetséges, hogy több anglikán ismerősöm, a maga kissé ügyefogyott módján, valami-féle ehhez hasonló megoldást keres. Egyikük nemrégen azt ma-gyarázta nékem: „Nem lényeges, hogy a Feltámadás valóban megtörtént-e, avagy sem; egyedül az esemény jelentősége a fon-tos.” (Ezen a ponton egy pillanatra, de nem tovább, megkér-deztem magamtól: ugyan mifene jelentősége lehet egy meg-nem-történt eseménynek?) Alighanem Henry Pressler barátom arra célzott, amit Kenneth Burke így fejezett ki: „Minden ember elemi joga, hogy Istent a maga metaforája és szimbolikája ér-telmében imádja.”

Ilyesfajta kusza gondolatokkal játszottam bújócskát az es-te, mikor a teavizes kanna forrni kezdett. Felálltam és hirtelen roppant hálaérzés öntött el, amiért négy hónap híján hetvenhét esztendőt élhettem ezen a csodálatos bolygón. Pár percnyi vá-rakozás után kitöltöttem az első csésze teát, és némi bosszúság-

gal emlékeztem Aquinói Szent Tamásra, amiért azt erősgeti, hogy Isten előzetesen a vizet egyedül szomjúságunk kielégíté-sére teremtette. Meg hogy a hálaérzés, mely a jó tea ivásakor el-fog, szükségszerűen bizonyítja Isten létét, akinek ezért hálás vagyok. Vagy mégis Tamásnak volna igaza? Esténként, ha vö-rösbort iszom egy-két pohárral, kimegyek a ház elé és az utolsó maradék félkortyot kiöntöm a holdfénybe, mintha áldozatot mutatnék be. Bolond gesztus; de a hála, melyet érzek, valódi.

*

Nagy szerencsémnek mondhatom, hogy tizenhat éves ko-romban, amikor egyetlen nagy vágy kínzott, a költészet mester-ségének ismerete, vagy jobban mondva, gyakorlása, egyik taná-rom felvilágosított: ami nincs, nem lehet elmélkedés tárgya és nem szorul magyarázatra. Doktor Kliment Jenő, latin–görög ta-nár a Fasori gimnáziumból volt ez az ember. Ő mondta el és magyarázta meg nekem, hogy a metafizika vagy a dogmatikus teológia egyedül az emberek fejében él, de a valóságban nem ta-lálható. Hogy a „fogalom” megfogható dolog, de az „absztrakt fogalom” nem fogható meg, mert kilúgozták belőle a realitást. Kliment tanár úr azt is elmagyarázta, hogy mindenről lehet ver-set, sőt jó verset írni, csak ideológiákról nem, mert annyi létük sincs, mint a múlt évi tűzhely füstjének. Fiatal költő számára jó lecke volt. Plátónt olvastuk az osztályban ógörögül; ő mondta meg, hogy nagyszerű írót olvasunk, aki dialógusa alakjait és a görög világot körötte jobban jellemzi, mint bárki más akkor és azóta. Ha kimegyek iskola után és a béna koldusnak pénzt adok a Bajza utca sarkán, úgy jó cselekedetet mívelek. De a Jó, mely a mindenség tetején lebeg vagy az istenség fejében élne, mint előregyártott idea, egyszerűen nem létezik. Legfeljebb a mi fe-jünkben.

*

Animista lélek vagyok. Dinnyét ettem délben és ugyanazt a belső kényszert éreztem, melyet gyerekkorom óta érzek: hogy a magok közül egyet kivegyek és a ház előtt elültessem, nehogy fajtája kihaljon.

Június 8

Totalitárius rendszerek alatt nemcsak az ország lakossága szenved, de az ország nyelve is. A német és az orosz nyelv sor-sáról Hitler és Sztálin idejében – erről a tárgyról alapos és okos tanulmányok láttak napvilágot. Tudomásom szerint mindeddig nem jelent meg írás, mely azokkal a sebekkel foglalkozik, me-lyeket a magyar nyelven ütött a kommunista bürokrácia, a sza-bad kritika hiánya, a szovjet irodalom és újságírás befolyása, az élet eldurvulása és nyelvészeink tehetetlensége meg gyávasága, Reményét sem látom annak, hogy ilyen könyv a közeljövőben napvilágot lásson*.

Nem kell azonban azt képzelni, hogy csak diktátorok gyilkolják anyanyelvüket. A pop-kultúra és az őrjöngő iparoso-dás következményeként, mint hallom, a japán hétszázszavas zabinyelvvé változott át és elvesztette minden finomságát és árnyaltságát. Közismert, hogy az angol nyelv internacionális lingua franca módján tántorog a világban; tántorog ugyan, de minden más nyelvet letapos. Hasonlóan köztudomású a wa-shingtoni sajtókonferenciák zsargonja, ahol divatos igéket és jelzőket ismételnek, anélkül, hogy jelentésükkel tisztában vol-nának és ahol az Egyesült Államok legmagasabb méltóságai többes számú alanyokhoz csökönyösen egyes számú igéket ra-gasztanak.

* A Magyar Tudományos Akadémia nyelvészeiről szóló kritikát lásd a 153. oldaltól és a 180. oldalon.

Ilyen körülmények közt nem kis gyönyörűséggel tartom kezemben a nemrég megjelent orosz regényt. A szerző nyelvi forrásai mélyek és tiszták. Nemcsak felújítja az orosz nyelv ré-gen kihunyt varázsát, de új fényeket gyújt hozzá. Ilyen könyvet áhítattal és hálával kell köszönteni. A kérdéses regény címe Skola dlja durakov (Bolondok iskolája), szerzője Szasa Szokolov. Carl Proffer angol fordításában is kiadták a könyvet, School for Fools címmel.

Szokolov Ottawában született, harminc és egynéhány év-vel ezelőtt, mint a KGB egyik vezető emberének fia. Magas ran-gú apja, aki jelentős kémtevékenységet folytatott, szokás szerint az ottawai szovjet nagykövetség tisztviselői közt lapult. A tá-bornok mindent elkövetett, hogy fia a nagykövetségen jöjjön vi-lágra. Ámde Szasa anyját váratlanul, az utcán lepték meg a szü-lési fájdalmak, és így Szasát az a ritka szerencse érte, hogy ka-nadai kórházban, azaz Kanada földjén kanadainak született.

A következőkben Szasa apját kiutasították Kanadából és családjával Moszkvába tért vissza. Szasa szerelmes volt egy ka-nadai lányba, akit nem engedtek a Szovjetunióba, sem őt ki on-nét. Hosszú éhségsztrájkot rendezett az utcán, a kanadai követ-ség előtt. Végül az utóbbi ország miniszterelnökének segítségé-vel és KGB-s apja dühödt tiltakozása ellenére visszaengedték Kanadába. A Bolondok iskolája alighanem jó ideig kéziratban ros-tokol t, míg az amerikai orosz kiadó, az Ardis gondozásában megjelent. Kinyomásához szükség volt Vlagyimir Nabokov kommentárjához a címlapon: „végtelenül megkapó.” A dicséret bizonnyal segítette a könyv eladását, de elégtelen. Nabokov csak tulajdon tehetségére nem volt féltékeny.

A Bolondok iskolája aránylag rövid regény. Tartalmát egy ti-zenkilenc éves, szkizofrén orosz fiú két tudathasadásos egyéni-sége mondja el, az egyik a másiknak. A tudathasadás formája elragadó és valószínűtlen, de a szerző meggyőző valósággá ala-

kítja példátlan tehetségével. A fiú két egyénisége dácsák kör-nyékén beszélget egy nyári tó partján. Mézeskalács- és napra-forgóillat, turgenyevi árnyék és fény játéka. Mindehhez Szokolov könnyeden és egyetlen tollvonással eleveníti fel az orosz kultúra légkörét és aromáját, mintha a Diesel-motorok gyilkos füstje, a kavargó ukrán szénpor és az agitprop izzadt hónalj szaga sohasem érte volna el Oroszországot. A könyv nem tálal fel izgalmas cselekményt; valójában az emberi létről szól csak, hőse szelíd négy szemének vetületében. Azt hiszem, mes-termű.

Hallott-e valaki Kanadában Szokolovról? Én nem hal-lottam, és ebben nincs semmi meglepő. Irodalmi érdem egyma-gán nem szerez az embernek kiadót sem Észak-Amerikában, sem a Szovjetunióban. Akszenyev, Limonov, Szolzsenyicin és más emigránsok munkáit ettől egészen különböző motívumok-ból siettetik a nyomdákba és az olvasókhoz.

A könyv borítóján ismert orosz írók extatikus dicsérete. Mivel magam is elragadtatást éreztem és érzek, Jacqueline d’Amboise kisasszonyhoz fordultam felvilágosításért. Jacqueline egy ideig a Canada Council egyik magasállású tisztvi-selője volt. Tőle hallottam, hogy a Council nem tudott a hozzá forduló Szokolovnak segítséget adni, mert a bírálóbizottság egyetlen tagja sem olvasott oroszul. Nem vették észre, mekkora műremek csúszott át ujjaik között.

Ne keseredj el, Szasa. Orosz disszidens kontárokat ma-napság szívesen és sorozatosan látnak vendégül ebédre a Fehér Házban, de ennél, úgy hiszem, nagyobb kitüntetések várnak re-ád hamarosan. Akárhol vagy és akármit teszel, vigyázz tested-re-lelkedre egyformán; te vagy messze a legnagyobb prózaíró, a legnagyobb orosz prózaíró, amilyent nagyon régen nem látott a világ.

Június 10

Délután hiába küszködtem, hogy Georgij Ivanov egyik versét átültessem magyarra, pedig Eric remek nyersfordítása és jegyzetei álltak rendelkezésemre. Ivanov orosz emigránsként élt Párizsban és ott is halt meg 1958-ban. Szovjet irodalmárok ele-inte mint „nihilista korcsot” szidalmazták; később hallgattak ró-la.

Sétálni indultam a tavacska felé. Útközben a költemény fordítása derengeni kezdett fejemben. Hazasiettem a kunyhóba, hogy asztalhoz és papírhoz jussak. Pár óra múlva kész lett a fordítás. Jónak éreztem, vagy legalábbis azt gondoltam, hogy különb verziót nem tudok produkálni. Tizenöt sor fordításával négy órát eltölteni: be nem avatottak számára nagyon is hosszú időnek tűnhet. De mentől rövidebb a nagyon jó lírai vers, annál több időt vesz igénybe átültetése. Tizennégy soros szonett le-fordítására egy napot kell szánni, bár rendesen az sem elég.

Házigazdám könyvtára ismét bővült: a fal és az ágy közt akaratlanul elrejtett, kis könyvespolcot fedeztem fel. Térdre ereszkedtem elébe és megtaláltam Barker Fairley könyvét Hei-néről, aztán Heine összes műveit, Ludwig Börne írásait Párizs-ról és Rainer Maria Rilke Duinói elégiáit. A homályos víziókat tartalmazó költeményeket sokan nagyra tartják. Én úgy látom, hogy a zavaros semmitmondás és nagyképűség termékei. Végül bizonyos Johannes Bobrowski versköteteire bukkantam. Mind-eddig még nem hallottam Bobrowski nevét. Könyveinek csodá-latos címeket adott, mint amilyen a Litván zongora és Levin mal-ma.

Posztumusz kötete bevezetéséből megtudtam, hogy kelet-németországi keresztény költő volt és „csendes életmódot foly-tatott Berlin-Lichtenbergben könyvtárpolcai között, nagyon ki-csi házacskában. Fiatalon halt meg, rövid betegség után”.

Bobrowski, mint hadifogoly, 1945 után több évet töltött a Szov-jetunióban. Versei részben ezekről az esztendőkről szólnak. Fel-tűnt, hogy sem megvetést, sem gyűlöletet nem érez és nem hangoztat az oroszok iránt. Éppen ellenkezőleg: a legszélsősé-gesebb megaláztatás és nyomor körülményei közt nagyon sok oroszt talált, akiket megszeretett. Csodálatos német ez a Bob-rowski.

Egyik recski rabtársamat, aki ugyancsak orosz hadi-fogságba került 1943 elején Voronyezs alatt, a békekötés után még négy esztendeig tartották szovjet hadifogságban. Nem zár-ták táborba, hanem mezei munkára küldték orosz telepesek kö-zé egy kazahsztáni szovhozba. Valamennyien siralmas körül-mények közt éltek. Ősszel, ha a vasúti kocsi a téli ruhával meg-érkezett az állomásra, az egész falut kiterelték a sín mellé. Öreg és fiatal, férfi, nő és gyermek ott meztelenre vetkőzött. A két ka-tona ledobta nékik a téli ruhát és vasvillával felrakta a nyári holmit. A ruha viselt volt, de tiszta; a tintaceruzával írt üzenete-ket lila foltokká mosta a tisztítás. Napokig tartott a cserélgetés, míg félig-meddig testükre illő pufajkát, alsóneműt és bakancsot szereztek. Késő tavasszal ugyanez a művelet ismétlődött a nyári ruhákkal.

Élelem vasúton érkezett: olykor hónapokig morzsolt ku-koricán, köleskásán vagy árpán éltek. Krumplit termeltek, semmi mást. Katonai felügyelet mellett szedték és semmit meg nem tarthattak belőle. Úgy segítettek magukon, hogy a burgo-nya egy részét a földben hagyták. Éjszaka kilopództak a tarlóra és összekaparták a föld alól. A falut senki el nem hagyhatta és a vasutat nem használhattak, mivel nem volt útlevelük, sem sze-mélyi igazolványuk. Az elszenvedett szörnyűségek ellenére – orvos nem volt – rabtársam a legnagyobb szeretettel emlékezett meg a szovhoz-parasztok emberségéről, jóságáról.

Sajnálom, hogy Bobrowski költeményeit nem tudom oly nagyra tartani, mint személyét. Verseit kénytelen vagyok mo-derneknek nevezni, minthogy más jelző nem áll rendelkezé-sünkre, ha korunk verseinek túlnyomó többségét kívánjuk meg-jelölni. Mind modern. Ez azt jelenti, hogy híjával vannak a zene-iségnek és ritmusnak, minden bizonnyal a szépségnek is, és formájuk a formátlanság. Tetszőleges, rövid sorokba tördelik őket, hogy a vers látszatát mutassák és ne tűnjenek prózának, holott nincs semmiféle közös szabály, mely a prózától megkü-lönbözteti őket. Ugyanekkor azonban Bobrowski költeményei nemcsak érthetőek, de mondanak is valamit. Jelenleg – néhány órával olvasásuk után – tudom is, mit mondanak. Kérdéses, hogy pár nap múlva ugyanezt állíthatom-e? Tartalmaznak-e va-lamit, amit az ember, akarva-nem akarva, magával visz?

Azt hiszem: mindhalálig kitartok már amellett, hogy a vers, a nyelv más kifejezési formáitól elütően, zeneileg hatásos, mágikus szavak összjátéka; szavaké, melyek szótári jelentésük-nél jóval többet tudnak felidézni. Mindegy, hogy érzelmeket, víziókat, hangulatokat fejeznek ki, vagy még ezt sem. Varázsla-tuk lényege, hogy elbűvölik az embert és nem hagyják magukat e!feledtetni; földi útravalónkul szolgálnak, akár könyvben, akár fejben. Verlaine Chanson d’autumne-ja vagy Kosztolányi Ilonája két jellegzetes példa a sok százból. Még karakterisztikusabb ki-fejezője ugyanennek a japán tanka. Például Kááj Sigecu asszony három soros verse: Néhány hete, hogy meghalt a férjem. – Hideg párnámról egy hímszúnyog – sírását hallom minden éjjel. A tanka pillanatfelvétel; amit Kááj asszony mond, látható és érzékelhető; de a vers lényege az, ami a három sor mögött van. De ennyi sem kell. Senki sem állítja, hogy Christian Morgenstern Galgenliederje magasrendű poézis. Mégis, aki ezt a könyvet ol-vasta, nem felejti el a két sort, hogy: Die Möwen sehen alle aus, – als ob sie Emma hiessen, vagyis: a sirályok mind olyanok, mintha

Emmának hívnák őket. Ez talán a hatásos vers legprimitívebb formája.

Valaki egyszer azt állította, hogy sok könyvet felejtettek el méltatlanul, de egyetlen könyvet sem őriztünk meg érdemtele-nül. Ez alighanem a költészetre is érvényes. Nem hiszem tehát, hogy Bobrowski alkotása maradandó lesz. És mégis: egyike volt azoknak a ritka költőknek, kiket szenvedélyes szerelem fűzött a szarmata síkság északi nyúlványához, a Balti-tenger palaszürke vidékéhez Travemünde és Viipuri között. A dísztelen lu-theránus templomokat kedvelte, az orosz falvakat, a Szent-Iván-éji ünnepélyeket és a Balti-tenger kavicsos ámbrával meg-szórt homokpartjait. Utinam requiescat apud Deum suum.

*

*** Georgij Ivanov szegény emigránsként élt Párizsban. Ugyanekkor egy ideig én is ott éltem, mint szegény emigráns. Akkor hallottam valakitől, hogy orosz ismerősei nagy vacsorára hívták meg Ivanovot. A költő későn érkezett, mikor a társaság tagjai régen elfogyasztották már a vacsorát. Ivanov panaszko-dott, hogy nagyon éhes. Valamennyien el szégyellték magukat, mert ők is éhesek voltak és nem hagytak meg semmit. Végül egyikük felfedezett fél pohár bort a konyhában, meg egy nagy szelet tortát. Ivanov megitta a bort és kérte: csomagolják be néki papirosban a tortát. Mindenki újra elszégyellte magát ekkora nyomorúság láttán. A költő hamar búcsút vett barátaitól és ha-zaindult a párizsi esőben. Egy asszony a társaság tagjai közül a konyha ablakából véletlenül megfigyelte, amint Ivanov a sar-kon túl megállt, elővette zsebéből a tortát, felnevetett és a po-csolyába dobta.

*

*** Gimnazista koromban találtam rá apám könyvtárában Ludwig Börne, a német liberális újságíró műveire, hat parányi

kötetre, miniatűr, és mégis pompásan olvasható nyomással. Va-lósággal faltam radikális írásait, melyek először adtak nékem képet X. Károly és Lajos-Fülöp Franciaországáról. Börnét egy ideig közeli barátság fűzte Heinéhez, de azután összevesztek. Ekkor Börne radikális cikkeinek hangja békülékenyebbre for-dult.

Heine, Börnéről írt hosszabb tanulmányában egyebek közt azzal magyarázza e pálfordulást, hogy volt barátja előző nyáron Bozenben járt. Ott rendkívül olcsón – nem volt gazdag ember – harminckét személyes, gyönyörű porcelánszervízhez jutott. A kínai csészéket és tálakat nagy üggyel-bajjal összecsomagolta és sértetlenül hozta haza Párizsba. Nos – fűzi ehhez Heine –, ha az ember politikai emigráns, úgy ne felejtse: bármikor üthet az óra, amikor menekülnie kell. Ilyenkor szatyorba dob egy váltás al-sóneműt, melléje teszi kéziratait és szalad a postakocsihoz. Egy-másfél nap múlva megérkezik az újonnan alapított Belga ki-rályságba, a Palatinátusba, Svájcba vagy Piemontba, ahol a rendőrfőnök nem érdeklődik iránta. Ha viszont porcelán-szervízéhez ragaszkodik, úgy helyben marad, és előbb elveit adja fel, aztán pedig porcelánszervízét is elszedik tőle.

Heine szavai óriási hatást gyakoroltak reám már akkor, ti-zenhat éves koromban. Talán azért, mert megsejtettem, hogy egyhamar én is olyan helyzetbe kerülök, amikor okosabb me-nekülni, mint maradni. Ilyen helyzet először 1938-ban adódott, mikor feleségemmel Párizsba emigráltam; igaz, hogy vonaton és két disznóbőr kofferrel. 1940 júniusában kiderült, hogy nem mentünk elég messzire. A szép bőröndöket réges-rég zálogház-ba csaptuk és különben sem vittünk volna ekkora terheket ma-gunkkal. Parányi hátizsákomban már csak az volt, amit Heine ajánlott: egy váltás fehérnemű, az üres könyv, melybe verseimet írtam, és ráadásnak egy teáskanna. Mégis, mikor késő éjjel hit-

vány szállodánk forgóajtaján kiléptem az elsötétített Párizsba, illetve a teljes hontalanságba, repeső boldogságot éreztem.

Menekülésre harmadszor 1956. november végén került sor. Második feleségemmel ezúttal gyalog és sárosan léptük át a magyar határt a Fertő-tó közelében. Zsuzska kistáskát hozott magával, rúzzsal, szappannal, kétszáz forinttal. Zsebemben két fogkefe volt és borotva. A karabélyos osztrák határőr Guten Morgennel köszönt. Még setét volt; kezében kis lámpást tartott. Fénye, mintha a nap világa lett volna.

Hadd mondok itt köszönetet a három menekülésért Heinrich Heinének. Meg Federico Garcia Lorcának is, kinek sorsán még jókor okultam.

*

A költő végakaratának megfelelően, Heine sírján a montmartre-i temetőben levelesládát helyeztek el, ahová a láto-gatók névjegyeiket dobják be. Nemrég olvastam, hogy a máso-dik világháború alatt a Párizst megszálló német hadsereg tagjai közül nagyon sokan vették semmibe vezetőik antiszemitizmu-sát és látogatták meg Heine sírját. Virágot helyeztek el rajta, mert névjegyük nem volt. Bízom benne, hogy Heine, bárhová is kerüljenek haláluk után a nagy költők, látta, ahogy a katonák, horogkereszttel zubbonyukon, fejet hajtottak, mikor sírjára tet-ték a virágcsokrot.

A második világháború alatt sok barátom, rokonom, isme-rősöm vált áldozatává a német náciknak. Ha idősebb németeket látok repülőn, vonaton, utcán, vendéglőben, akárhol, kiüt raj-tam a hideg verejték. Ha viszont a németek egy-egy emberséges cselekedetéről hallok vagy olvasok, könnyekig hatódom. Nem úgy, mintha a bolgárok, dánok, finnek vagy svédek embersége hallatán a második világháború alatt. Azt természetesnek tar-tom.

*

A manicheizmus atyját és prófétáját, Mánit 275 táján feszí-tette keresztre Szápor perzsa király Nishápur kapuja előtt. Máni az emberiség eredetét a bibliai történetre alapozta, de új válto-zattal szolgált. Káin megölte Ábelt, majd maga is elpusztult. Ádám elöregedett és remetelakba vonult, messze feleségétől. Ebben a időben – tanította Máni – nemzőképes férfi nem ma-radt a földön, amiért Éva összeállt az ördöggel. Ebből a frigyből született az emberiség.

A harmadik századvég borzalmas körülményei közt Máni tanítása hitelesnek tűnt és nagyon gyorsan terjedt. Csodálko-zom, hogy a XX. század közepe táján, Hitler és Sztálin virágko-rában senki nem újította fel Máni aktuális tanítását.

Június 11

Roloff Beny, a fényképész In Italy című képeskönyvét la-pozgatom, aztán felidézem első, önálló utazásomat Itáliában, tizennyolc esztendős koromban. (Szüleimmel előzetesen már többször jártam ott, de az nem volt az igazi.) 1928-ban hat hétig laktam Firenzében. A közben eltelt hatvan év alatt a város töb-bet változott, mint az előző ötszázban. Nem az épületeket ér-tem, melyek az 1944-es német rombolást leszámítva helyükön maradtak, hanem a város atmoszféráját.

Késő éjszaka érkeztem, csomagomat a pályaudvari ru-határban hagytam és szobakeresés helyett a Dóm térre sétáltam, mint ahogy tervbe vettem. Firenze térképét otthon betanultam. Senkitől nem kellett az utat kérdeznem; hunyt szemmel is elta-láltam volna a Santa Maria dei Fiorihoz. Leültem a Baptisztéri-um zárt kapuja elé és a telihold fényét figyeltem a katedrális csíkos márványán. Később elragadó külsejű prostituált telepe-dett mellém. Néhány szót váltottunk, amiből azt gondolhatta: nincs pénzem szállásra és elsietett, hogy meleg kávét és süte-

ményt hozzon. Amikor félénken foglalkozása után kérdeztem, elmondta: egész napja szabad. Jobban élvezi az életet, mintha vendéglőben szolgálna fel vagy valamelyik nyomasztó irodá-ban ülne. Napi egy-két óra elfoglaltsággal többet keres, mint a gépíró kisasszony vagy a felszolgáló leány. Ezt az egy-két órát, ha csak lehet, úgy rendezi, hogy gyönyörűsége legyen belőle. És hogy mi a jövő? Ezt Itáliában ezer éve még senki nem kérdezte.

Ott ültem még a Baptisztérium kapujában, amikor felvir-radt. Később férfiak és nők vágtak át előttem a téren: a kereske-dőváros népe, útban üzletek és kávézók felé. Siettükben is egy-egy barátságos pillantást vetettek felém. Talán tudták titkomat: hogy a fiatalember nem használja rosszul az idejét, ha éjszaka a holdfény játékát nézi a Santa Maria dei Fiori márványán. Sőt ta-lán azt is megsejtették, hogy ezek az idegen fiatalemberek job-ban tisztelik és szeretik Firenzét, mint ők maguk. Aztán elindul-tam, hogy a Piazzale Michelangelóról nézzem meg a várost.

Későbbi vándorlásaim során nemegyszer jutottam el Fi-renzébe, de lassanként sok minden megváltozott. Az olasz a vi-lág egyik legszeretetreméltóbb népe, de a turisták tömege láttán a mosoly lefagyott arcukról. Elsősorban azok arcáról, kik éppen ezekből a turistákból élnek. Amikor feleségemmel ott jártam, már tudtuk, hogy az idegen-látogatta vendéglőket messze kell kerülnünk. A Via Coluccio Salutati egyik kifőzésében étkez-tünk, ahol barátságos hangulat uralkodott és az emberek átbe-szélgettek egymáshoz az asztaloktól.

*

Alig néhány évvel ezután már a turisták beláthatatlan tö-mege hömpölygött az utcákon. Ha az ember kellő perspektívá-ban akart szemlélni egy épületet, belehátrált valamelyik behe-mót idegenforgalmi autóbuszba, vagy elgázolták. Az olasz mo-torbiciklisták is hozzáadták a magukét. Régebbi utazók némi

tiszteletet tanúsítottak Firenze műemlékei iránt és majdhogy lábujjhegyen jártak a múzeumokban és templomokban, mert ismerték jelentőségüket. Az új turisták otthon érezték magukat, mint a sörházban odahaza vagy a kocsmában éjfél után; és itt még rokonokra, ismerősökre sem kellett tekintettel lenniök.

Bronzino egyik képét akartam megtekinteni délelőtt 11 óra táján a Rotondában. Vagy kétszázan tolongtak a nem nagy he-lyiségben, három csoportban; angol, dán és német vezetők har-sogták az idiotikus magyarázatot. Nem tudtam a kép közelébe férkőzni. Kiültem a kijárat előtti egyetlen alacsony lépcsőfokra és vártam. Ebédidőben az Uffizi mindig kiürül, minthogy a lá-togatók nem adják fel ebédjüket Botticelli Tavaszáért. Nekem pedig szabadjegyem volt Itália minden múzeumába.

A belépőket figyeltem. A sor nem fogyott ki délig. Még az elején német házaspár jött, kitűnően öltözött, felvágós nász-utasok. A férfi zsebébe nyúlt aprópénzért, de aztán gyorsan visszakarolt a nőbe. „Ez a vaddisznó (dieser Schweinehund) leg-szebb ruhájában koldul itt” – állapította meg felháborodva. Ké-sőbb két nagyon csinos, amerikai lány következett. Csiklandó kölnivíz illatot hagytak a kapuban. Talán háromnegyed óra múlva jöttek ki. Megálltak közvetlenül előttem és az egyik kí-váncsian kérdezte a másiktól: Do you like pictures?

Másnap az Uffizi igazgatónőjénél jártam az épület pincé-jében. Körülöttünk renovátorok javították a sérült képeket. Köl-csönösen panaszkodni kezdtünk a turisták miatt, akik semmit sem tudnak festészetről, történelemről, Firenzéről és azért jön-nek ide, mert státus-szimbólum Firenzébe látogatni és képes le-velezőlapokat küldeni szét minden nagynéninek és ismerősnek. Azt ajánlottam: a Santa Maria Novella pályaudvaron és az autó-sztráda leágazásánál sorompót kéne felállítani. Ott valamelyik könyvtári vagy múzeumi tisztviselő egyetlen kérdést intéz a vasútról leszállókhoz, illetve az autó utasaihoz. Amennyiben az

autó utasai közül senki sem adja a helyes választ, a kocsi meg-fordul. A vonat utasai pedig visszaszállnak a vagonba; még a pályaudvari vendéglőt és WC-t sem használhatják, nehogy be-furakodhassanak a városba.

Mikor itt tartottunk, a fiatal renovátorok köröttünk álltak. A következő félórában egyesült erővel találtunk ki kérdéseket a vizsgáztatók részére. Mint például:

– Igaz-e, hogy Firenze Lombardia fő- és székvárosa? _ Tudja-e, hogy Michelangelo, a szobrász és Benito Mussolini só-gorok voltak?

– Mért hozott olasz nyelvkönyvet magával, mikor ebben a városban toszkánul beszélnek?

– Hallott-e róla, hogy Giovanni da Pistoja, a festő, találta fel a pisztolyt? Még a keresztesháborúk idején?

– Emlékszik-e az iskolából, hogy itt élt Dante, a híres víg-játékíró, a három felvonásos Komédia szerzője?

– Mit tud a nagy firenzei történetíróról, Niccolo Maf-fíavelliről?

Gurultunk a nevetéstől. Később sétálni mentem és lassan elkomorodtam. Az ismert szállodában öt dollárt kértek egy csé-sze kávéért és a pincér megvetéssel csapta elém, amiért nem whiskyt rendeltem; de egy liter jó bort ittam előzőleg a kései ebéddel. A Dóm téren flangáló prostituáltak sötétedés után az ember nadrágzsebébe dugták kezüket; igaz, hogy példátlan ügyességgel. A holdfény még ugyanazt a tarka márványt világí-totta meg, de a közeli rockfesztivál fülsiketítő lármát hallatott. Mintha a keleti gótok érclándzsáikat vaspajzsukhoz verdesték volna. A keleti gótok, kik zulu segédcsapatokkal érkeztek Fi-renze ostromára.

*

1924-ben vagy 25-ben szüleim magukkal vittek Nápolyba és Pompejibe. Ha az Eros in Pompeii című könyvet lapozgatom, úgy újra vizsgálat alá vehetem a szobrokat és freskókat, melye-ket egykor botrányosnak mondtak és asszonyok, lányok meg serdülő fiúk elől rejtegettek. Mint a római művészet legtöbb erotikus alkotása, ezek sincsenek híjával bizonyos nyugtalanító, meglepő tájnak. Nyilvánvaló, hogy már a mi világunk termékei; és mégis, mintha tőlünk idegen szemszögből ábrázolták volna ezt a mi világunkat.

Tizenöt éves korban a legcsekélyebb utalás az erotika irá-nyában megdobogtatja az ember szívét és fejébe kergeti a vért. Mégis úgy emlékszem, hogy semmiféle szexuális ingert nem éreztem annak láttán, amit mégis megmutattak. (Néhány szatír és nimfa mellett vezettek el és a házkapuk oldalán a jósze-rencsét hozó, ágaskodó phalloszokat láthattam.) A vizuális té-nyek alighanem arra tanítanak, hogy az ókor nem ismerte, vagy alig ismerte a pornográfiát. (Talán mi sem ismerjük, mert mű-vészi, jó pornográfiát írni vagy ábrázolni majdnem lehetetlen.)

A pompeji bordélyház egyik fali freskóján a láthatóan ide-ges fiatalember és a szolgálatban lévő leányzó lovacskát játsza-nak. A freskó alatt a felirat: Impelle lente, azaz: lassan csúsztasd be. Nyilvánvalóan ez az utasítás nem arra szolgált, hogy az ifjúr gerjedelmét fokozza, hanem arra, hogy a bordély személyzeté-nek testi épségét védje. Jellegzetesen római, üzletszerű, tárgyi-lagosan józan fogalmazás. Ugyanez a helyzet a csonkán ránk maradt remekművel, Petronius Satyriconjával. A százötven ol-dalas töredéken elejétől végig szeretkeznek, anélkül, hogy ezek a párzások alkotnák a könyv tárgyát. Pornográfiáról szó sincs; éppen ellenkezőleg, a szeretkezési jelenetek nagy része csodá-latra méltóan komikus – éppen ott, ahol modern szerző egysze-rűen nem tudott volna mit kezdeni a témával. A római obszce-nitás fölött holmi „hűvös szemérmetesség” lebeg; ettől csak

olyan fiatalember gerjed be, aki a pubertás valamelyik, különle-gesen perverz állapotába került.

Manapság nagyrészt azt tartják, hogy ezeket a freskókat – bordélyban és hálószobákban – a nemi inger felkeltésére festet-ték. Kételkedem. Boldog, fiatal római házaspárt képzelek ma-gam elé, Maximus Lasciviust, a férjet és nejét, Laetitia Matutinát. Az olajlámpák fényében ágyukból a szeretkezés 24 lehetőségét vizsgálják a falon körbefestett freskókon. Ugyanúgy teszik ezt, mint szakácsuk, ha bejön hozzájuk az ebédlőbe; hol különböző, feltálalt ételeket festett az egyik rabszolga a falra, és eldöntik, melyiket főzi vacsorára. „Mit szólnál a figurához a bal sarokban, Maxi? Ezt még nem próbáltuk. Ahol Paria hanyatt fekszik az ágyon, Publius Libidinosus meg ott áll a fekhely mel-lett és a nő a fiú vállára fekteti térdét?” „Benne vagyok” – feleli Maximus olyan tárgyilagosan, mint aki a szalonkapörkölt he-lyett inkább a pávaaprólékból kér repetát. „Megkíséreljük. Impellam lente,” Azaz: lassan csúsztatom be.

*

Andris fiam, aki Angliában él, egyik levelében megem-lítette, hogy idősebb emberek, akiket megismert Brightonban, „hencegtek, és azzal hozakodnak elő: élvezték a Blitzet a máso-dik világháború alatt”. Miért állítja, hogy hencegnek és nem gondolják komolyan? Arra szeretném figyelmeztetni fiamat, hogy az átlagos pénzkereső embert az ipari társadalom élet-hossziglan oly munkára fogja be, melytől a návájo indián vagy a polinéz gyöngyhalász egy hét alatt megőrülne. Közvetlenül felserdülésük utántól a legtöbb ember élete nyűgös fáradozás-ból áll, múló, pillanatnyi élvezetekből, hosszú kínlódásokból, szüntelen alakoskodásból, míg az öregséget eléri és minden il-lúziótól megfosztva és meztelenül didereg – ha ezt meggondo-lod, fiam, és még sok mindent, amit nem mondok el, úgy ne csodálkozz, hogy e halálos folyamat hirtelen, és ideiglenes meg-

szűntére az emberek titkon fellélegeztek, mert egy veszéllyel, izgalommal és szenvedéllyel teljes közjáték következett.

Robert Graves remek könyvéből, a Goodbye to All Thatből tudom, hogy az angol parasztok boldogan álltak katonának az első világháború kitörésekor, mert életükben először kaptak meleg ruhát és elegendő ennivalót. Mikes György barátom sze-rint tíz esztendeig tartott, míg az átlagos bevándorló Angliában az öt szobás házat megszerezte, mely a második világháború előtt kijárt minden amerikai munkásnak. Újabb tíz évig tartott, amíg szomszédai szóba álltak vele, bár az első naptól fogva les-ték, ki jár hozzá, mikor oltja le a villanyt és mit dob ki a szemét-ládába. Ebbe a nyárspolgári alvilágba csapott be a Blitz. Az an-golok hirtelen megengedték maguknak, hogy emberségesek le-gyenek, szóba álljanak egymással, még idegenekkel is, és az osztálykülönbségről is megfeledkezzenek. Ha Londonban gyári munkás vagy irodai kuli lennék, attól félnék, magam is nosztal-giát éreznék a Blitz után, és második eljövetelét sem bánnám.

Június 12

Ma reggel megtettem a negyven perces sétát a zöld-ségüzletbe, és hazafelé menet a kitűnő kanadai csokoládét ha-rapdáltam, mely minden jó íze mellett úgy fogadja a fogak nyomását, minta ezüstpapír volna. Ott, útközben ért a dèja vu élménye. Hirtelen észrevettem, hogy hiányzik a pénztárcám, a következő hetekre szóló, minden pénzemmel együtt.

Utoljára ugyanez Észak-Itáliában esett meg velem, közel negyed századdal ezelőtt. Feleségem rákos volt és azt hitte, hogy a magas hegyek közt, ha meg nem is gyógyul, de ideigle-nesen jobban lesz. Ezért mentem vele Oberbozenbe, magasan fel a hegyekbe, hová akkor még csak a fogaskerekű vasút és au-tók számára járhatatlan út vezetett. Orvosaink megmondták, hogy Zsuzskának néhány napja maradt csak. Fenn hagytam a

szállodában és a fogaskerekűn lementem Bozenbe, hogy orvos-ságot és sokféle, szükséges holmit vásároljak. A pénztárcámat hátsó nadrágzsebemben hordtam; egyszerre csak észrevettem, hogy nem érzem a tárca szorítását. Több mint ötszáz font volt benne, akkoriban óriási összeg, K. Zoltán barátom ajándéka, aki ismerte helyzetünket. A pénz nemcsak szállodára és étkezésre kellett, hanem orvosra és esetleg temetésre is.

A főutcán egy ház falának támaszkodtam és kivert a verej-ték. Egyszer életemben éreztem még így: mikor Recskre érkezé-sünkkor meztelenre kellett vetkőznünk és az árok legszélén fel-sorakoztattak bennünket. Akkor hónomból úgy csöpögött az izzadság, mint a rosszul elzárt vízcsapból. Bozen főútján is. Pár pillanat múlva középkorú férfi tűnt fel: a kiszolgáló az utolsó boltból, ahol jártam. „A padlón feküdt, amikor kiment tőlünk” – mondta lihegve és átnyújtotta pénztárcámat. Jutalmat akartam néki adni, de visszautasította. „Nem jár. Kötelességemet teljesí-tem” – magyarázta olaszos németséggel.

Ma kevésbé ijedtem meg. A közelben nem is láttam falat, melynek nekitámaszkodhattam volna, csak út menti cserjéket. Majdnem biztos, hogy megtalálják a tárcát, és visszakapom. El-végre Kanadában vagyok. Ha nem – sok jó barátomnak telefo-nálhatok Victoriába, Vancouverbe, Torontóba, Ottawába. A kel-lemetlenség csak engem ért; ki lehet bírni, ha pénz nélkül ma-radnék is. További gondolkodásra nem jutott időm, mert Mrs. McN. tizenöt-tizenhat éves fia fékezte biciklijét mellettem és széles mosollyal átnyújtotta pénztárcámat. A jutalmat felkínálni sem maradt időm, mert villámgyorsan elpedálozott az ösvé-nyen.

Az ember, évei és emlékei súlyával vállán már-már megál-lapodott abban, hogy ez a világ komisz és lelketlen. Aztán meg-jelenik valaki elveszett pénzemmel és boldog, hogy boldoggá tehet. Es ez még semmi azokhoz képest, akik üldözötteket búj-

tattak, amiért azonnali agyonlövés járt, vagy politikai okokból halálra ítélteket szöktettek a börtönből, ruháztak fel és rejteget-tek. Legalább húsz magyart ismertem, közülük – a többi közt – Almásy Pált, Hamza András református lelkészt, Klamár Gyula újságírót, Alapi Gábort, Kelecsényi Évát, Paku Viktóriát, Somóczy Lóránt hadbírót, Ferenczfalvi Kálmánt és egy dombó-vári gazdaembert – nevét sajnos elfelejtettem –, aki a háború alatt angol pilótákat bújtatott házában. Nincs olyan társadalmi réteg, vallásfelekezet, foglalkozási ág vagy politikai pártállás, melyet nem képviseltek volna; csak éppen kommunista nem akadt köztük egyetlenegy.

*

Itt adom a költők névsorát, kiket nem voltam képes meg-kedvelni, pedig majdnem mindenki nagyra tartja őket: Pindárosz, Lucretius, Milton, Pope, Dryden, Goethe, Schiller, Shelley, Puskin, Tennyson, Swinburne, Mallarmé, Ezra Pound, Neruda, Majakovszkij.

Velük szemben felsorolom azokat a költőket, kiket va-lamely okból szeretek, noha legtöbbjét nem ismerik: Ábú Núvász, Ibn Quzmán, Uáng Uéj, Li Ho, az eretnek Gottschalk, Fárrukhi, Michelangelo, Ikkiju Szódzsun (1394-1481), Rioken (1758-1831), Sor Juana Iñes de la Cruz (mexikói, XVII. század), Carl Michael Bellman (svéd rokokó), Tudor Arghezi.

*

Egyes országok vámőrei úgy viselkednek, hogy velük szemközt az ember körözött bűnözőnek érzi magát. Ezek, az országok: Marokkó, Franciaország, Jugoszlávia, Magyarország, Anglia, Kanada. Váratlan dolog, hogy Kanadát is ebbe a kelle-metlen listába kell beneveznem, de nem tehetek mást. Pedig a kanadai polgár rendszerint nem változik át kicsinyes zsarnokká, ha egyenruhát adnak reá.

A lista élén kétségtelenül az Egyesült Királyság áll. Tábori Pali barátomtól tudom, hogy az angol fináncok ellen segítséget a legmagasabb helyről sem várhatni. A filmes Korda Sándort valóságos eufória fogta el, mikor a második világháború hat esztendeje után újra Párizsba utazhatott, ahol három nagy üveg konyakot vásárolt magának. A hendoni repülőtéren azt hazud-ta, hogy nincs nála alkohol. (Három és fél decit hozhatott volna be, nem három litert.) Kinyittatták bőröndjeit, elkobozták az italt és roppant bírsággal sújtottak. De ennyivel a vámőrség nem érte be. Korda hivatalos ügyekben gyakran járt Párizsban és másutt: Ahányszor visszatért, a hendoni repülőtéren a vámo-sok egyenként rázták ki piszkos ingeit, őt magát pedig mezte-lenre vetkőztették, hátha gatyájában hozta a konyakos magnumot.

Ekkor történt, hogy VI. György lovaggá ütötte Kordát. A király nagyon szerette filmjeit nézni és a ceremónia után lunchre hívta Sir Alexandert. Kettesben elbeszélgettek, jót ittak és ettek. Végül az uralkodó megkérdezte Kordától: mit tehet érte? Bár-mely kívánságát szívesen teljesíti. A filmrendező elgondolko-dott, majd elbeszélte őfelségének, mit rendeznek vele a repülő-téren és segítségét kérte. A király elszomorodott. „A parlament, a bíróság és a fináncok fölé nem terjed ki hatalmam” – álla-pította meg melankolikusan.

Hamarost én is Korda sorsára jutottam, hacsak annyiban, hogy havonként volt dolgom Párizsban és a doveri vámosok kezdtek idegeimre menni. Ahogy jöttem kifelé, a finánc intett és bőröndömet a pultra tétette. Mielőtt kinyithattam volna, hir-detmény nagyságú táblát adott kezembe. Hosszú szöveg állt rajta: hány cigarettát, szivart, hány grain pipadohányt, burnótot, hány fluid ounce (folyékony uncia: erről senki sem tudta, micso-da) parfümöt, kölnivizet hozhat az angol állampolgár vagy re-zidens magával. Harmincszor-negyvenszer tolták már orrom

alá ezt a kiáltványt; kívülről ismertem. Ezt hiába mondtam a vámőrnek. „Csak olvassa” – intett vészjósló tónusban. Közben árgus szemmel figyelte, tényleg olvasom-e a szöveget, vagy csak úgy bámulok magam elé.

Lassanként mégis rájöttem, hogyan tolok ki velük. Felesé-gemmel együtt nagyon szerettük a francia sajtot. Londonban csak méregdrágán vehettük meg és sohasem volt friss. A Gare du Nord előtt, mielőtt vonatra szálltam, nem tudtam ellenállni a kísértésnek és három lepényt, azaz három kilót vásároltam a bódé elé kitett Brie-ből. Ha jól emlékszem, fél fontot engedélyez-tek,behozni. Szívem már a hajón a torkomban kalapált. „Úgy vélem” – mondtam a vámőrnek, miután kinyitottam bő-röndömet, melynek tetejére, raktam a Brie-t –, „hogy több sajtot hoztam be, mint ami illik. A vámot szívesen megfizetem.” Fölé-je hajolt és megszagolta, aztán elfintorította orrát és intett, hogy hordj am el magam.

Kiderült, hogy a fináncok egyedül azzal törődnek, amit igazán szeretünk: feleségem a francia parfümöt, és mindketten a konyakot és cigarettát. A Chanel cinqből, úgy emlékszem, ötödfél köbcentimétert hozhatott be az ember. Amin úgy segí-tettem, hogy Marokkóban fél liter rózsaolajat vásároltam – öt-száz köbcentimétert. „Mi ez?” – kérdezte a vámos gyanakodva. – „Rózsaolaj” mondtam. – „Olaj?” – tudakozódott ismét. Nyil-vánvalóan nem tudta, miről van szó. Talán meg akarta szagolni; de a szaglászás nem illett a méltóságához. – „Menjen” – mond-ta. Azontúl atárt, ámbrát és hasonló remek, igazi illatokat hoz-tam be sokszoros mennyiségben és huszad áron, a kátrányból gyártott francia álparfümök helyett. És sajtot, csokoládét, endíviát dosztig, ezzel nem törődtek. Maradt a konyak és a ci-garetta; azt semmi más ital és füstölnivaló nem pótolta.

Végül a tapasztalat új, lényegesen különböző módszerhez vezetett. Megfigyeltem ugyanis: ha nehéz kufferemet könnye-

dén lóbálva, vidáman vonulok el a vámosok mellett, sőt barát-ságos mosolyt menesztek feléjük, minden esetben kinyittatják bőröndömet és irgalmatlan vizsgálat alá vetik. Egyszer isiász szaggatta csípőmet és a Párizsban kellemesen átvirrasztott éj-szaka és két óra alvás után fejfájással terhelten, kissé meggör-bülve és alighanem eléggé nyomorúságos arckifejezéssel cipel-tem bőröndömet. A fináncok közönyös, sőt talán enyhén részt-vevő tekintetével találkoztam és nem vetettek vizsgálat alá.

Azontúl, minden jókedvem ellenére, igyekeztem a bánatos ember maszkjában mutatkozni előttük, olykor kissé bicegve, de azért vigyáztam, nehogy részegnek nézzenek, mert akkor nem számíthattam kegyelemre. Úgy lépkedtem, mint az ember, kit az élet terhe nehezen nyom, de még nem sújtott le, mert küsz-ködik. Az ilyenfajta lény, ki vidámságot nem ismer, minthogy a jókedv az erkölcstelenség határát súrolja, és sem Franciaország-ban, sem a hajón az utolsó percben olcsó boron le nem issza magát, azonnal megnyerte a vámőrség rokonszenvét.

Szomorúan bicegtem kifelé. Húsz esetből csak egyetlen-egyszer vizsgálták meg a bőröndömet. Minden más alkalommal szánakozó pillantással mértek végig, mert ilyenkor a fináncok pillanatnyi kedélyhullámzása helyett a Knox, Cromwell és Mil-ton idejéből örökölt, atavisztikus puritanizmussal számoltam, mely erősebb volt bennük a hivatalnok bürokratikus kegyetlen-ségénél.

*

„Az élet értelme után kérdezősködni annyit jelent, mintha az ember a zene értelmét akarná megfejteni. Az élet itt van, ve-lünk együtt jelent meg, és kellemes vagy kellemetlen. Hogy me-lyik a kettő közül, nagyrészt attól függ, miként kontempláljuk az életet, vagyis milyen e kontempláció minősége. Kontemplá-ció nélkül nincs boldogság és nincs sem kontempláció, sem bol-

dogság anélkül, hogy el ne fogadnók ezt a világot olyannak, mint amilyen.”

BERND VON BELLINGSHAUSEN

Június 13

Tegnap későn este szél támadt, mikor lefeküdtem és ke-gyetlenül sivított kunyhóm hol egyik, hol másik, hol mindkét oldalán. Rágöngyöltem fülemre a párnát és rögtön elaludtam. Később azt álmodtam, hogy kísértetek járnak a padláson. Nem hiszek kísértetekben és a házacskának nincs padlása. Lapos te-tején mókusok szaladgálnak kora reggel.

Az álom felébresztett. Hunyt szemmel az ismertebb kísér-tettörténetekre gondoltam. Karen Blixen Helsingőri estebédjére. Egy hindu író – nevét elfelejtettem – novellájára. A szentimentá-lis vén kísértet egyes szám első személyben írja le kalandjait. Imádja családját látogatni. Lábujjhegyen suhan át éjjel a falon és öreg lánya arcáról húzza le a takarót, hogy újra láthassa. A vén-lány felébred és megörül. Ezért másnap délben dugja fel lassan fejét háza lapos teteje mögül. A túloldalon dédunokái játszanak. Megpillantják az öreget, hanyatt esnek a rémülettől és kitörik a nyakukat.

Aztán a Ghost Goes West című film jutott eszembe. Az ame-rikai milliomos angliai kastélyt vásárol és a kastély minden kö-vét, a kísértettel együtt, átszállíttatja Amerikába. Bolondság, gondoltam. Kísértetek csak az öreg földrészek házaiban laknak. Ide nem jönnek át, ahogy a hellén istenek szellemei is csak a Földközi-tenger hegyei, és nem a Rocky Mountains fölött le-begnek. De tévedek. Kísértetet csak itt láttam, a nyugati parton, nem is egyet, hanem hármat egyszerre. Évtizedek óta teljesen elfelejtettem a történetet. Lázba jöttem, kiugrottam az ágyból. Most itt ülök a konyhaasztalnál és leírom a dolgot.

*

KÍSÉRTETEK PALO ALTÓBAN. 1943 legelején az ameri-kai hadsereg legkülönbözőbb egységeiből vagy 120 katonát he-lyeztek át a kaliforniai Stanford egyetemre. Két közös tulajdon-ságuk volt: fiatalságuk és hogy nagyon magas IQ-val (írásbeli vizsgán alapuló intelligenciahányadossal) rendelkeztek. Foglal-kozásunk az egyetemen abból állt, hogy történészek, politiku-sok, szociológusok előadásait hallgattuk és mi magunk is elő-adásokat tartottunk német és francia történelemről, közgazda-ságról stb. az eljövendő megszálló hadsereg katonaruhába búj-tatott, de voltaképpen civil tisztjeinek.

Napi 3-4 óra elfoglaltság mellett nagy szabadságot él-veztünk. A kollégiumok villáiban laktunk kettesével egy szobá-ban. Az egyetem könyvtárát, a híres Hoover Libraryt látogattuk. Esténként bemehettünk San Franciscóba; csak a napi egyszeri, reggeli névsorolvasásra kellett visszatérnünk. Ha Friscóba ké-szültünk, kimentünk a közeli országútra. Minden autó azonnal megállt és felvett bennünket. Rendesen idősebb házaspár ült benne és a baseballról akart beszélgetni velem. Mivel sem a ba-seball szabályairól, sem híres játékosairól nem tudtam semmit, gyanús szemmel méregettek. Amerikai egyenruhába bújtatott német kémnek gondoltak. Miután ez többször megesett, autós-top helyett a vasutat választottam.

A weekendi eltávozás szombat déltől hétfő reggelig szólt. Ilyenkor csapatostul indultunk kifelé, de az egyetem kapuja előtti rondóban lassítottuk lépéseinket. Az úttesten fiatalasz-szonyok köröztek. Kiválasztottak maguknak egy-egy katonát, körülhajtottak még egyszer, újra megnézték, majd a következő kör után csikorogva lefékezték a kocsit. A katona beugrott, a nő elhajtott vele.

A fiatalasszony elvitte partnerét táncolni délutánra Friscóba, Monterreybe, San Mateóba. Vacsora következett vala-hol a tengerparton. A sötétség leszálltával az asszony elhajtott valamelyik elhagyott mellékútra és kocsiját kifordította az út-szélre. „Ne panaszkodj, hogy megroppan a derekad” – biztatott szobatársam, Gáblik Pista. – „Jövő héten jobb lesz. Gyakorlat te-szi a kontárt.” Megbeszéltük egymás közt azt is, hogy nem ér-zünk lelkifurdalást. Jól tudtuk, hogy rövidesen áthajóznak, vagy visszahajóznak bennünket a megcsalt férj közelébe, vala-melyik dögletes szigetre Ausztrália és Új-Kaledónia közt. He-lyettünk feleségünkkel New Yorkban vagy Bostonban egy má-sik katona csinálja azt, amit itt mi csinálunk. Háború van.

Nagy, szép villában laktunk eukaliptusz fák alatt és gra-pefruit bokrok között. Parancsnokunkat, az egyetlen hivatásos katonát a házban, McCoy ezredesnek hívták. Hatalmas testű, jóindulatú ember, volt. Két földszinti szobában lakott a bejárat mellett. Íróasztala fiókjában lapos whiskys üvegeket tartott és szünet nélkül ivott, anélkül, hogy valaha részegnek láttuk- vol-na. Kandallójában aprócska tűz égett. Miniatűr csirkéket sütött automatikusan forgó nyárson. Ezeket szopogatta – talán két tu-catot is – egész nap. Hatalma merőben adminisztratív volt. Szemtelenségeinket gráciával, zokszó nélkül tűrte.

Magyar származású festőművésszel, Gáblik Pistával lak-tam egy szobában. Esténként baráti kört gyűjtöttünk össze. Ket-tőnkön kívül még öten voltak: Ossurio, félelmetes műveltségű, magas, karcsú indián. Aztek királyfihoz hasonlított; Budapesten zsidónak nézték volna. A nagyon fiatal, talán tizennyolc éves Irving Lee a legszebb kínai volt, akit valaha láttam. Best a fran-cia hadseregben harcolt, német fogságból szökött meg és Spa-nyolországon meg Argentínán keresztül érkezett az Egyesült Államokba.

Shapiro bőségesen hangoztatta szélsőbaloldali nézeteit és Sztálin jóságát és lángelméjét szokta magasztalni. (A háború után Kínába ment, Mao egyik külpolitikai tanácsadója lett. Kí-nai nőt vett el, megjárta a börtönt, több alkalommal félig agyonverték. Mint Frazer könyvében olvastam, még mindig hisz a világmegváltó Eszmében.) Társaságunk hetedik tagjának Whitney-Morrison volt a neve. Déli nagybirtokos családból származott, bár előreugró állával, rózsaszínen izzó, sodrott aj-kával, halványkék szemével inkább V. Károly német-római csá-szárhoz hasonlított, mint angolszász dzsentrihez. Bőre csillo-góan fehér és olyan sima volt, mint a keménytojás.

Egy este híre kelt, hogy valamennyiünket, mind a három kollégiumot, az egész egyetemi századot 48 órán belül repülő-gépen visznek Guadalcanal szigetére, a miazmás mocsárba, a japánok elleni harc óriási veszteségeinek pótlására. Búcsúestére ültünk össze szobánkban. Ahányszor kint jártunk, mindig hoz-tunk farzsebünkben, a szigorú tilalom ellenére egy-egy üveg rumot. Grapefruitot a villa előtt álló bokrokról téptünk, coca-colát és jeget az előcsarnokban álló automatákból. Korsóban ke-vertük újra meg újra a Cuba librét, miközben elheveredtünk a padlón, párnán és pokrócon.

Először a circumdederunt me gemitus mortist mondtuk el karban. Best elszavalta az Une Charogne-t Baudelaire-től. Hason-ló költeményekkel folytattuk. Később eláztunk és félálomban dúdolgattunk a padlón. Japán légitámadás veszélye miatt csak pisla villanylámpa égett. A kékkel átfestett ablakon vészjóslóan sütött be a negyedes hold.

Reggel négy óra felé McCoy, az ezredes jött be. „Kísérte-tekkel beszéltem a pincében” – mondta jókedvűen. – „Kísértetek nincsenek, ezredes” – pirított rá Shapiro. – „Dehogy nincsenek” – súgta a kínai és ijedtében átölelt. – „Há-rom kísértet vár rátok” – folytatta McCoy. – „Gyertek.” A hír –

Lee kivételével, aki megígértette velem, hogy vigyázok reá – felvillanyozott bennünket. Whitney-Morrison olyan részeg volt, hogy nem tudott felállni. Lepedőre fektettük, a lepedő két végét megcsavartuk és úgy húztuk le a lépcsőn.

Az alagsorban lévő kazánházat valamennyien ismertük: nagy, sárga olajfestékkel kifestett helyiség volt, ahol katona-zsákjainkat, ládainkat és bőröndjeinket raktároztuk. Az ezredes előreengedett bennünket. Mind a hetünknek földbe gyökere-dzett a lába. Velünk szemközt, a ládák és csomagok között, há-rom, mintegy 22-24 éves fiatalember állt. Azt hiszem, a többi, mint magam is, lepedőbe csavart alakokat várt, krétafehér arc-cal. Ezek jó színben voltak; a meglepetést öltözetük okozta.

Az egyik kísértet olyan fürdőruhát viselt, amilyen 1910 tá-ján volt divatos. Sötétkék és világosabb kék, vízszintes csíkozá-sú trikót, könyökig érő ujjakkal. Hozzá fekete, szűk kisnadrá-got, mely térdéig ért, három rézgombbal combja külső olda-lán.”Az első világháború hősi halottai” – mondta – „üdvözlik a második világháború eljövendő hősi halottait.” – Mély meghaj-lást küldött felénk, majd kiegyenesedett. – „Teddy Rowland fő-hadnagy.”

A második kísértet század eleji, elegáns flanelruhát viselt, tenyérnagyságú, galambszürke kockákkal, melyeket keskeny, halványsárga csíkok választottak el. Hozzá betétes cipőt, vörös-réz gyapjúzoknit és fűzöld nadrágtartót. Lenéző mosollyal né-zett végig rajtunk és csak éppen biccentett: „Anthony Rittmeister, őrnagy és gentleman.”

OSSURIO: Gentleman annyi, mint gentle-man, azaz: szelíd ember, finom ember, művelt ember. Ebből nem nézem ki.

Rittmeister vállrándítással jelezte, hogy nem veszi tu-domásul a kritikát.

A harmadik kísértet, sötétkék, nagy szemével, hosszú, szá-las hajával, kiterjesztett, egyenes sas-szárny szemöldökével na-gyon szép volt és magas. Halványkék bársony kabátot viselt hó-fehér selyeminggel. Az ing éppen köldökéig ért. Azon alul semmi sem volt rajta: sem nadrág, sem cipő, sem alsónadrág. „Hadnagy vagyok. Hívjatok Jimmynek” – mondta barátságo-san.

McCoy bemutatott bennünket is a kísérteteknek. Fél-körben leültünk a ládákra, Lee szorosan mellém telepedett. Egész testében remegett. Azt gondoltam, hogyan lehet ez? Lee magyarázta el nékem Dzsuáng Dzö filozófiáját, mikor a múlt héten egymás mellett feküdtünk az uszodában, a langyos janu-ári nap alatt. Alighanem megérezte, mi jár fejemben: „Ne cso-dálkozz. Kínai vagyok. Hiszek a kísértetekben.”

TEDDY ROWLAND: Ott kezdtem, hogy mindhárman az első világháború hősi halottai vagyunk.

BEST: Hová tettétek az egyenruhát?

TEDDY ROWLAND: Később térek rá. Mindhárman ebben az öltözékben haltunk meg. Huszonöt évig feküdtünk a nedves, ragacsos földben. Jimmy a flandriai, Anthony a frankfurti, én a pikárdiai agyagban. Visszavágyódtunk a langyos, kaliforniai televénybe. A ka-tonatemetőket mostanság nem őrzik. Kimásztunk a föld alól. Francia ellenálló házában találkoztunk össze véletlenül, pedig régóta ismerjük egymást. A francia látott el három katonaköpennyel és adott tovább…

BEST: Hol vannak a köpenyek?

TEDDY ROWLAND: Ott! (Ezzel a sarokba mutatott, ahol három katonaköpeny feküdt halomban.) De Gaulle generális hívei csempésztek át Angliába csónakon. Hajófenéken folytattuk az utat. Baltimore-ból katonavonaton.

SHAPIRO: Miért jöttetek ide, a pincébe?

TEDDY ROWLAND: Évfolyamtársak voltunk az egyetemen. Ebben a kollégiumban laktunk. Itt kaptuk a behívót 1917 őszén. Ösz-szecsomagoltuk ingóságainkat és mindent lehoztunk a pincébe. Látjá-tok, nincs rendes ruhánk. Fel akartunk öltözni a magunkéból. Lábujj-hegyen jöttünk le, mégis felébresztettük az ezredest. Elmondtunk néki mindent. Hallottuk, hogy még ébren vagytok és megkértük: hozzon le benneteket. Átöltözni nem maradt időnk, bár a régi holmit megtalál-tuk.

SHAPIRO: Hol ez a holmi?

TEDDY ROWLAND: Itt!

Az előtte fekvő, nyitott bőröndre mutatott. Anthony bele-rúgott a sajátjába, úgyhogy tartalma kiborult. Jimmy felkelt nagy disznóbőr táskájáról és óvatosan kinyitotta. Lemezes fényképezőgép feküdt benne, mellette összehajtott, háromlábú faállvány. Jack London-regények, első világháború előtti, sze-cessziós címlappal. Kemény gallérok, női-családtag-horgolta csuklóvédők, fecskenadrágok, készre kötött csokornyakkendők, régi egyetemi tankönyvek, mandzsetta- és inggombok aranyból, üvegfedelű celluloiddobozban – csupa autentikus tárgy az 1910-es évekből.

„És nézd nevét a bőröndön” – súgta Lee rémülten. A tás-kán JIMMY állt, olajfestékkel durván ráfestve. A festék már re-pedezett; sok-sok éve pingálták oda, nem most. A fürdőruhás kofferén TEDDY ROWLAND állt, ugyanilyen régi, de más szí-nű olajfestékkel. Anthony csomagján névjegy lógott bőrszíjon; azt nem láttam. Az én bokám is megremegett. „Halljuk történe-tedet” – fordult McCoy a fürdőruháshoz.

TEDDY ROWLAND: Ne várjatok semmi érdekeset. 1918 nya-rán a Somme partján tartottunk egy frontszakaszt századommal. Túl-oldalt a németek. Fáradtak voltunk mindkét részen. Hetek óta nem lö-völdöztünk egymásra. A mögöttünk emelkedő dombsorra kijöttek az

asszonyok meg a lányok, hogy megműveljék szőlőjüket. A lányok nagy korsókkal jártak le a folyóhoz vízért. Roppant meleg nyár volt a ’18-as. Amíg a tüzelés tartott, éjjel fürödtem és meztelenül. Amikor a tüzelés megszűnt, a lányok kedvéért fürdőruhát hozattam; ezt, amelyet rajtam láttok.

– A meredek parton, sűrű bokrok közt igyekeztem lefelé, amikor a lövést kaptam. Nézzétek! (Fürdőruháján megmutatta a kis, kerek lyukat közvétlenül a szíve fölött.) Félreértésből lőttek le. Az akkori géppuskákon zsalu-szerű ellenző volt, védő páncél a lövész számára. Csíkos fürdőruhámat alighanem géppuska ellenzőjének nézték. Azt hitték: géppuskát hozok tüzelőállásba a parti bokrok közé. Néhány pil-lanatig éltem még. A folyó fölött puskapárbaj indult meg. A nők eltűn-tek a szőlőben. Aztán a dombok megfeketedtek és forogni kezdtek. Ha akkor nem megyek fürödni, most 47 éves lennék és irodalmat tanítanék itt a Stanfordon. Talán jobb, hogy 22 esztendős kísértet maradtam.

„Megérdemli a tapsot” – jelentette ki Shapiro. McCoy a félmeztelen Jimmyhez fordult: „Rajtad a sor.”

JIMMY: Az én halálom sem mondható hősinek. És nem is a há-borúban haltam meg, hanem utána. Igaz, csak másfél órával utána. Akkor már, 1918 őszén mindenki sejtette: közeledik az öldöklés vége. Elhatároztam: nem térek vissza az államokba a háború után, Francia-országban maradok. Azonnal otthagyom a hadsereget, mihelyt a néme-tek békét kérnek. Ha kell, megszököm. Párizsból elhozattam egyik cso-magomat, ezzel a kék bársonyruhával, melynek kabátját hordom.

– 1918 november 12-én déli egy órakor lefújták az első világhá-borút. Egyik katonámat hátraküldtem a faluba ruhámért, átöltöztem és kiültem egy kupacra a flamand mezőn, vagy száz lépésre vonalunk elé. Szemközt, a flamand kisváros templomtornyába a németek üteget he-lyeztek el. Ezt jól tudtam. Azt viszont nem sejthettem, hogy tüzéreink az éjjel ellőtték a német üteg telefonvezetékét. Azokat nem érte el az

értesítés, hogy vége a háborúnak. Megláttak a távcsövön, ahogy ott ülök kupacomon és kihívásnak vették. Rám irányították az aknavetőt.

– A lövedék a magasban sivítva közeledett felém, én nem moz-dultam. Sőt még kényelmesen kinyújtottam lábamat. Úgysem talál el. A robbanás letépett rólam nadrágot, cipőt, gatyát. Csak kabátomat és az inget hagyta rajtam. Fejjel lefelé, derékig temetett a földbe. Eszembe jutott: voltaképpen természetes helyzetbe kerültem. Az ember olyan, mint a növény: haja a gyökere, feje a hagymája, dereka a szára. Kitép-tek a földből, most visszatérek. Kalimpáló lábam két nagy levél. Far-kam a virág: ott díszlik a növény tetején.

BEST: Holtodban is csak disznókodni tudsz.

JIMMY: Nem szeretem, ha a franciák moralizálnak.

GÁBLIK PISTA: Ne zavard, hadd fejezze be.

JIMMY: Ez a befejezés. Katonáim segítségemre siettek, de mire kikapartak a földből, megfulladtam. Azóta is flandriai homokot köpök, ha rágyújtok.

Valamennyien rágyújtottunk. Best és Gáblik Pista elő-szedték farzsebükből a rumosüveget és sorra adták. McCoy Anthonyhoz fordult: „Az előbb nem akartad nékem elmondani történetedet. Ez jogodban áll. Mégis, mint ezredes, megkérem az őrnagyot, mondjad el nekünk.”

ANTHONY RITTMEISTER: Nem mondom. Sok közöttünk a lábon jött amerikai. Indián, kínai és zsidó is akad. Ilyen vegyes társa-ság előtt nem beszélek személyes ügyeimről.

Teddy és Jimmy erre kérlelni kezdték. Végre megenyhült.

ANTHONY RITTMEISTER: Jól van, elmondom, de csak a ti kettőtök kedvéért. Ti tudjátok, hogy bátrabb voltam mindenkinél. Ki-tüntetést mégsem kaptam. A hősi halottak listáján nevem nem szere-pel. Miért? Mindjárt meghalljátok.

– Földbirtokos családból születtem Beaumont mellett Texasban. Hivatásos katona voltam. A háború kitörésekor, mint más hivatásos katonát, főhadnagyból őrnaggyá léptettek elő. Francia földön megbíz-tak egy zászlóalj vezetésével. A fedezékek és lövészárkok mocska és bű-ze megborzasztott. Tetűt akkor láttam először életemben. Idehaza még azt képzeltem; hogy a fedezékben naponta zuhanyoznak a katonák és a lövészárkok betonfolyosók, melyeket a négerek reggelente szappanos vízzel sikálnak tisztára. Nem, gondoltam, ezt nem viselem el.

SHAPIRO: Szóval higiéniai okokból szöktél meg a hadseregből.

ANTHONY: Szökött a fészkes fene! Patrióta vagyok, nem áru-ló. Felmentem családom régi barátjához, Pershing generálishoz, el-mondtam, hogy tökéletesen beszélek németül, hogy jártam Németor-szágban és ismerek egy bárónőt Trierben, aki távoli rokonom. Svájcon keresztül levelezésben állok vele. Gyűlöli Vilmos császárt, Hindenbur-got, az egész porosz bandát. Küldjön át a generális kémnek Németor-szágba. Fontosabb szolgálatot vállalok, mintha büdös francia tyúkól mellett ülök, fél mérföldre a front mögött.

– Pershing elébb ellenőriztette állításaimat, aztán német útlevél-lel látott ‘el és a német sorozási bizottság igazolólapjával, mely szerint béna lábam miatt katonai szolgálatra alkalmatlannak találtak. Megta-nultam sántítani. Zürichen keresztül utaztam Németországba. A bá-rónő kis kastélyban élt Trier mellett és Romániából menekült ro-konának mutatott be. Házát német főtisztek látogatták, mert pompás francia pezsgőt tartott. Részegen mindent elfecsegtek nékem. Már 1917 legvégén értesítettem Pershinget, hogy a német hadsereg össze-omlás előtt áll. Ne pazarolja nagy támadásra erejét. Azt hiszem, jelen-téseimmel az amerikai katonák ezreinek mentettem meg az életét. De nem a magamét.

– A frankfurti katonai bíróság előtt úgy harcoltam, mint az oroszlán. Nem életemért. Tudtam, nem menekülök. De hogy ne akasz-szanak fel, hanem lőjenek agyon; azt nem bánom. Az elnöklő, lúdnya-

kú porosz alezredes azonban gyűlölt német nevem miatt. Ügyvédem tanácsára kérvényt nyújtottam be Vilmos császárhoz. Utolsó pillanatig reméltem, hogy agyonlőnek. Elképzeltem: ha a vesztőhelyen kendőt akarnak kötni szemem elé, elutasítom. Ott állok büszkén ebben a szép ruhában, melyben most láttok, a kivégzőosztag előtt. Az utolsó pilla-natban harsányan kiáltom: Éljen Vilmos császár! Éljen Woodrow Wil-son elnök!

SHAPIRO: Szép páros.

ANTHONY: De a császári kegyelem nem érkezett meg.

A sántikáló járást annyira megszoktam, hogy az akasztófa alatti négy lépcsőre bicegve mentem fel. Szégyenletes látványt nyújthattam.

SHAPIRO: De legalább nem élted túl szégyenedet.

ANTHONY: Azóta bugyolálom nyakamat ebbe a fekete kendő-be. Nem akarom, hogy a kötél nyomát meglássák! Vörös-feketén szalad nyakam körül! És milyen csúnya! Nem, nem mutatom senkinek! (Ez-zel hisztérikus zokogásba tört ki.)

Időközben újabb rumosüvegek kerültek elő. Nem tudtam biztosan, álmodom, vagy ébren vagyok-e, annyira eláztam. De láttam, hogy a pince ablakain már régen felkéklett a hajnal. Anthony még mindig nem hagyta abba a sírást, mikor felhang-zott az ébresztő: a Hoover-torony gyönyörű harangjátéka. McCoy a kísértetekhez fordult:

„Pompásan játszottatok! Vegyétek fel az egyenruhát és gyerünk reggelizni a kafetériába!”

Néhányan felálltunk és tapsoltunk, miközben a kísértetek meztelenre vetkőztek, a szoba sarkában fekvő három köpeny alól kihúzták egyenruháikat és kényelmesen öltözni kezdtek. Közben összenevettek. Ossurio, az azték, az egyetlen, aki nem ivott a társaságból, McCoyhoz fordult: „Magyarázatot kérünk, ezredes!”

McCoy széles gesztusokkal, mosolyogva beszélt: „A Los Angeles-i elosztóból telefonáltak délután, hogy a három leg-okosabb, frissen beöltöztetett újoncot átküldik hozzánk. Késő éjjel érkeztek, jelentkeztek nálam. Lejöttem velük a pincébe, hogy batyuikat idehozzák. Beszélgetni kezdtünk. A sarokban három nagyon régi bőröndöt fedeztek fel. Kíváncsiságból kinyi-tottuk őket. 1917-es egyetemi indexeket találtunk bennük. A fi-uk úgy gondolták: diákok voltak, akiket a hadüzenet után be-hívtak katonának. Nem jöttek vissza csomagjaikért. Valószínű-leg hősi halált haltak. Hallottuk, hogy ébren vagytok. Jimmy ek-kor leült egy ládára, behunyta szemét. Azt mondta: tréfát ját-szik veletek, amilyet ki is szokott játszani?

JIMMY: Lorenzo de’Medici szokott játszani.

McCOY: Folytasd, Jimmy.

JIMMY: Megnéztük a ruhákat, beöltöztünk. Nagyjából kigon-doltam a ruhához tartozó szerepeket, elmondtam őket. De persze mindnyájan rögtönöztünk is. Az első csomagban csak fürdőruhák vol-tak. Ezért öltözött…

OSSURIO: Hogyan lehetséges, hogy mindhármatok neve azonos az elesett katonák nevével a bőröndökön?

JIMMY: Nem azonos. Lucian-nek hívnak. A szereppel együtt felvettük a nevet is, hogy megbolondítsunk benneteket. Teddy fürdő-trikóján lyukat vágtam ollóval, a szívlövés igazolására. Anthony há-rom remek flanelruha közt válogathatott. Az igazi Jimmy nálam sokkal alacsonyabbra nőtt. Ezért volt olyan szűk rajtam a kék bársonykabát és ezért ért csak köldökömig a selyeming. Megbeszéltünk mindent, aztán az ezredes felment értetek.

SHAPIRO: Még egy utolsó kérdés. Hallod-e, Anthony? Ugye, csak játszottad a reakciós déli birtokos szerepét? De nem gondolod iga-zán, hogy az indián és a kínai alsóbbrendű fajta?

ANTHONY (némi habozás után): Nem gondolom.

SHAPIRO: Helyes. Emberfajok nincsenek.

GÁBLIK PISTA: Persze hogy nincsenek. Mert ha emberfajták lennének, akkor a négerek mind feketék volnának.

McCOY: Főokosok! Szót sem értek abból, amit beszéltek. Gye-rünk reggelizni!

Június 14

A ma érkezett levélcsomagba Jacqueline, talán tévedésből, talán készakarva, beletette a Vatikán Latinitas nevű folyóiratát, mely Ericnek jött Rómából. A folyóirat verset közöl tőle. Az utóbbi években ugyanis Eric költeményeivel nem kis hírnévre tett szert abban a körben, melynek tagjai latinul írnak és olvas-nak. Szűk kör, de mégis Skopjétól Kyotóig terjed.

Eric érthetően belefáradt az emberek hitetlenkedésébe, kik különcnek tartják, amiért gondolatai és érzései közlésére holt nyelvet használ. Egyszer, kérésemre, összefoglalta számomra a Latin Nyelv Használatára Vezérlő Öt Jó Okot. Ezek:

Először: Nem kell töprengened, hogy olvasóid írásaid megértéséhez elég intelligensek-e. Azok.

Másodszor: Olvasóid nem csekély fáradságot vettek ma-guknak, hogy egy holt nyelvet elsajátítsanak. Feltehetően saját fejükkel gondolkodnak, nem a csordáéval és a kevés megjelenő latin mű mindegyikét elolvassák. Mint a reneszánsz humanis-tái.

Harmadszor: A latin nyelv legalább 1600 esztendővel öre-gebb, mint az angol, és remélhető, hogy túléli.

Negyedszer: Latin verset írni olyasmi, mintha az ember gemmába rajzol domborművet mélyített véséssel. Ha a költe-

mény sikeres, elegáns és maradandó. A holt nyelv nem változik és avul el.

Ötödször: Latinul írni intellektuális ellenállást jelent az ál-talános rothadással szemben. Az ember nem-et mond a modern élet minden szemét és triviális megnyilvánulásának, ahogy a haszidok tették egykor.

Ha nem is készít mindig polemikus listákat, Eric meglehe-tősen sértődékeny, ha ezt a kérdést bolygatják. Egyszer meg-kérdeztem: nem tartja-e kiábrándítónak, hogy olyan nyelven ír, melyet kevés ember ért? „Furcsa kérdés” – felelte – „kivált, ha magyar költő adja fel.” A magam részéről sosem jutott eszembe, hogy másként írjak verset, mint magyar anyanyelvemen. Egy-szer, Illyés Gyulával kettesben, egész este dühöngtünk, amiért magyar, és nem francia költőnek születtünk, de végül megnyu-godtunk, mert más nem áll módunkban, mint hogy tudomásul vegyük a helyzetet.

De azért Eric álláspontját is meg tudom érteni. Egyik régi barátom, Lénárd Sándor könyve vagy harminc évvel ezelőtt a bestseller listára került. Lénárd latinra fordította Milne Winnie the Pooh (Micimackó) című könyvét és ezzel ért el világsikert. Lénárd magyar emigráns orvos volt, aki Brazília déli, kevésbé vad, de azért nem túlságosan civilizált vidékén élt Blumenauban. Helybeli német telepeseket gyógyított. Betegei, kórságuk foka szerint, malaccal, libával, csirkével, tojással fizet-tek. Hogy a szellemi romlást a primitív környezetben elkerülje, hét év alatt a világ legkellemesebb és legfolyékonyabb, ma-gatalálta latinjára fordította a kis könyvet. Dél-amerikai előadó körutam alkalmából megkérdeztem: mi indította és hogyan si-került ilyen nagyszerűen megtanulnia a nyelvet, melyen nem sok emberrel társaloghatott?

A második világháború idején, magyarázta Lénárd, a Ges-tapo elől rejtőzködött Rómában. Akkor jött rá, hogy nem az emberiség legműveltebb századában él és éppen ezért a nagy könyvtár olvasóterme az a hely, ahol a fasiszta hatóság a legke-vésbé keresi az előle menekülőket.

Szerény kenyerét azzal kereste, hogy olasz szomszédai magas vérnyomását es egyéb bajait kezelte olcsón,a praktizálás engedélye nélkül. Utána eltűnt napestiglen valamelyik kolostori könyvtárban, ahol latinul olvasott. „Aldásnak éreztem, hogy 1944 Rómájából egyszerűen átléptem a középkori világba” – mondta, majd megjegyzést fűzött hozzá, melyet nem akarok többé elfelejteni:

„Tudod, a könyvtár az európai kultúra igazgatósági iro-dája.” Minden éhezés, üldöztetés és életveszély ellenére annyira megszerette a latin nyelvet és atmoszféráját, hogy a háború után elhatározta: „folytatom, amit kezdtem… és nem olvasok sem-mit, amit a Francia Forradalom után írtak, kivéve persze az or-vosi folyóiratokat.”

Mint sok, szerteágazó tehetséggel megáldott ember, Lé-nárd orgonajátékával (Bachot adott elő) megnyerte a brazil TV zeneversenyét. A jutalmul nyert összeget arra használta, hogy egy Sao Pauló-i olasz napilap magyar nyomdászával kiszedette és kiadta a Micimackó című angol könyv latin fordítását. „Jelleg-zetesen magyar művelet volt” – kommentálta. Idővel a néhány száz példányban megjelent könyvecske felkeltette egy svéd, majd egy angol kiadó érdeklődését. Hamarosan Oxford egye-temistái valósággal megostromolták Blackwell könyvesbolt ját, hogy az elkapkodott példányokból még egyet szerezhessenek. A könyv jóval százezernél több példányban fogyott és a fordí-tónak világhírt szerzett. Csak éppen a magyar filológusok nem mozgatták fülük, pontosabban szamárfülük botját.

A pénzből, melyet a Micimackóval keresett, Lénárd szerény házat épített magának a brazil erdőszélen, egy ideig tanított Észak-Amerikában, majd Bachot hallgatott és Petroniust olva-sott házában 1970-ben bekövetkezett haláláig. Robert Graves bevezetést írt Lénárd Sándor kitűnő önéletrajzához, a The Valley of the Latin Bearhez. (Magyarul: Völgy a világ végén, Magvető, Bu-dapest, 1973.)

„Boldogok azok, akiknek életéből ne lehet regényt írni, mert övék a mennyek országa.”

LÉNÁRD SÁNDOR

Június 15

Mintegy mérföldnyire kunyhómtól kicsiny, mézeskalács-szerű mesebeli ház áll. Fiatal pár lakik benne, aranyhajú kislá-nyukkal. A házat maguk építették óriási, mohos tölgyfa aljában. A ház déli oldalán szépen ápolt virágágy, inkább virágmező, nagy kert, kis somfa. A fiatalokat hippiknek is nevezhetném, de hozzá kell tennem, hogy a hippik újabb, javított és kifinomult változatát képviselik. Cserébe egy szimplább és nyugodtabb életért, búcsút mondtak a középosztály életformájának, igényei-nek és aspirációinak. A fiatalember lovon jár a boltba meg a tá-voli városkába. Maga kapálja és öntözi kertjét és nagy, szép szövőszéket fabrikált. Amikor náluk jártam, a házuk előtti asz-talnál ültünk és kamillateát ittunk. Társalgás közben megállapí-tottam, hogy mindhárman szövőszéken készült ruhákban jár-nak. Magasabb szellemi igényeket, úgy vettem észre, nem fej-lesztettek ki; de minek is fejlesztettek volna?

Jó és szép, hogy itt Kanadában mindenki azt csinálhat éle-tével, amit akar, és ehhez jelentős pénzösszegre sincs szüksége. Amikor azonban a vegyeskereskedés tulajdonosának, Mrs. McN.-nek megemlítettem a mézeskalácsos ház lakóit, enyhe rosszallással nyilatkozott róluk. Korántsem élesen; olyasmi itt

nem szokásos. Egy fiatal férfi, aki vásárlását éppen átvette és akit még nem láttam, az ajtóból még visszafordult: „Furcsa em-berek! A valóság elől homokba dugják a fejüket!”

Az illető, aki a megjegyzést tette, ejtőernyős overallt viselt száz százalék akrilból. Aligha kétes, hogy inge, alsóneműje és zoknija nylonból, vagy annál is jóval modernebb anyagból ké-szült. Testén egyetlen milligrammot sem hordott olyan matériá-ból, melyet Természet anyánk a magáénak vallhatott volna. Kint belefeküdt hosszú versenykocsijába és elviharzott. Hatalmas benzinfelhőt hagyott maga mögött. Kis darabkáját annak a ben-zinfelhőnek, mely lassan, de biztosan pusztítja el a földet, a vi-zeket és az erdőt köröttem.

Ahogy a füstfelhő után bámultam, feltettem magamnak a retorikus kérdést: vajjon kevesebb köze van-e az eleven lónak a valósághoz, minta fémből, üvegből és vinilből összeeszkábált autónak? Es vajjon jelen társadalmunk, mely konzervben, bú-torban, ruhában, építkezésben, közlekedésben, szinte minden-ben többre tartja a mesterségeset az elevennél, közelebb került-e a valósághoz, mint a régiek, akik elborzadtak mindentől, ami nem élő?

*

Rebecca West valamelyik könyvében azt állítja – nem tu-dom már, melyikben –, hogy az írás és olvasás elsajátításával egyidejűleg és annak egyenes következményeként, megfigyelő-képességünk és memóriánk intenzitásának jelentős részét elve-szítjük és önként fel is adjuk, mint fölöslegeset. Noteszek, tér-képek, szótárak, enciklopédiák és könyvtárak állnak rendelke-zésünkre; nem kell többé fejben tartani, aminek utána is lapoz-hatunk. West asszony szerint a bennünket érő veszteség óriási.

Nem hiszem, hogy az írónő megállapítása általános érvé-nyű. Az emberiség ügyét nem az analfabéták vitték előre. Az

emberi tapasztalat java könyvekben gyűlt össze, méghozzá nemcsak kortársainké; ezekből többet tanulunk, mint amit saját erőnkből szerzünk meg. De akadnak esetek, melyeknél az író-nőnek lehet igaza. Tengeri tartózkodásom alatt több személyt ismertem meg, akik. Rebecca West nézetét igazolták. Az egyik kapuőr volt a nagy szállodakomplexumban, ahol laktunk. Abd-el-Áziznak hívták. Mintegy tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Írni-olvasni nem tudott és semmi érdeklődést nem mutatott az-iránt, hogy ezt elsajátítsa.

Ahányszor sétálni indultam a Cap Malabata felé, ahonnét gyönyörű kilátás nyílt a Gibraltári-szorosra, Ábd-el-Áziz átadta a kapu őrzését a másik fiúnak és elkísért egy mérföldre vagy kettőre. Rádióból tanult meg franciául és spanyolul; egy keveset tudott angolul és németül is. Meg kell vallanom, és szégyenem-re tudomásul kellett vennem, hogy Ábd-el-Áziz a bennünket közvetlenül környező világról kétszer-háromszor annyit tudott, mint én, pedig én is nagyon figyeltem.

Minden növény nevét ismerte és gyógyító, vagy mérgező hatásaikról is pontos számot adott. Egyszer az apró, kehelysze-rű virágra mutattam a hangafűben. Nem volt nagyobb a gyű-szűnél, de úgy világított, mint vörös villanykörte a karácsony-fán. Ábd-el-Áziz megjegyezte: tavaly egy erre járó rabbi azt mondta spanyol kísérőjének: „Látod? Ez a mezők lilioma, mely-ről Salamon király beszél.” Megszámlálhatatlan történetet tu-dott Nagy Sándorról, Hárún ár-Rásídról, a kordovai kalifákról. Mindezeket úgy vette, mintha néhány évtizeddel előttünk éltek volna. Amikor Nagy Sándor külseje iránt érdeklődtem, elmond-ta, hogy gyönyörű fiatalember volt, aki perzsaszőnyegen ült, turbánnal fején, nagyszámú vezíre közt és óriási háremet tar-tott. Hátborzongató történeteket ismert hírhedt útonállókról, dzsinnekről, kísértetekről, de tudott legendákat mohamedán szentekről és gyermekmeséket is.

Sétánkon összetalálkoztunk egy amerikaival, akit még az egyetemről ismertem Los Angelesből, ahol irodalmat tanított. Talán egy percre álltam le vele beszélgetni, mert nem kedvel-tem. Ábd-el-Áziz még nem látta az illetőt, pedig már évek óta Tangerben lakott. „Ezt az embert nem állhatod” – mondta kis idő múltán, mikor továbbmentünk. Hallgattam. Az amerikai idő előtt nyugdíjaztatta magát, mert – mint ahogy Ruspoli her-cegnő társaságában, általános megbotránkozás közepette kije-lentette – „itt Tangerben olcsóbbak a fiúk, L. A.-ben pedig az én koromban, már nem bírja az ember pénzzel.” Abd-el-Aziz foly-tatta: „Szexmániákus, ezt nem szereted benne. Pedig művelt, mulatságos ember.” Ez is hajszálpontosan igaz volt, bár egy perces beszélgetésünkből nem derült ki. Másokról is hasonló autenticitással nyilatkozott. Ábd-el-Áziz észrevételei nem spe-kuláción és elméleteken alapultak. Az emberek gesztusaiból, já-rásából, hanglejtéséből, közvetlen megfigyelésből vonta le íté-leteit.

Másik ismerősöm Mohámed Sukri, Marokkó alighanem legjelentősebb élő írója. Kevés borzalmasabb gyermekkorról tu-dok, mint az övéről. Szüleivel költözött, a 30-as évek éhínsége idején Riffből Tangerbe. Deszkahulladékból és dobozokból ösz-szerakott sátorban lakott apjával, anyjával és kisebb öccsével. Apja éjjelente részegen járt haza és végigverte családját. Egy-szer, amikor öccse az éhségtől nem hagyta abba a sírást, az apa részegen megfogta a kisfiút és egyetlen rántással száznyolcvan fokra csavarta el nyakát. Hajnalban ásót szerzett és a sátor alá temette el. Mohámed ekkor nyolc vagy tíz éves lehetett – szüle-tése idejét nem ismerte – és elszökött hazulról. Szüleit soha töb-bé nem látta.

Eleinte koldult, majd zsebmetszésből és lopásból élt. Az-tán újságkihordónak állt. Az egyik kiadóhivatali tisztviselő jó-voltából a Gazette de Tanger kétszáz példányát kapta kézhez az

előfizetők listájával. Mivel írni-olvasni nem tudott, egy idősebb fiú kíséretében járta sorra az előfizetőket. A másik mondta meg, melyik házba, melyik ajtón dobja be. A jutalékot az idősebb fiú kapta kézhez, maradék nélkül. A negyedik alkalomra Mohámed megmondta társának: nincs szüksége rá. A listára sem. Soha nem tévedett. A három körbenjárással megtanulta a kétszáz cí-met, illetve helyesebben: nem a címeket tanulta meg, hanem, minden jellegzetességükkel, a kétszáz ajtót látta maga előtt, ahová az újságokat kellett bedobnia.

Később a kikötőben várta a hajók érkezését és a tu-ristáknak szállást ajánlott. Olyan ügyes volt, hogy féltucat szál-loda vele képviseltette magát. Mindig az utolsó percben kellett megtudnia, hány szoba áll üresen. Mivel két szálloda a városon kívül feküdt, kénytelen volt telefonon informálódni. De analfa-béta korában nem tudta megjegyezni a telefonszámokat.

„Még szerencse” – magyarázta a Café de Paris teraszán, „hogy a tangeri hívószámok négyjegyűek voltak akkoriban. Ezt a nyilvános telefonfülkét használtam itt mellettünk. Látod tár-csáján legfelül a hármas számot? Nos, a hármas az eget szimbo-lizálja, mert felette az ég. Alul a zérus; hátunk mögött, le az úton, a tengerhez érsz. A zérustól balra a kilencest látod. Ha a tengernél balra fordulsz, elérsz a strandhoz. A tárcsa baloldalán a hatos számot látod; tőlünk balra kezdődik, a tér végén a boulevard. A 30-96-os telefonszámot nem voltam képes emléke-zetemben megtartani, de könnyen megjegyeztem, hogy ég, ten-ger, strand, boulevard. Vagy elmondtam: nézz fel az égre, menj le a tengerhez, folytasd utadat a strandra, aztán vissza a boulevard-ra. Es így tovább, a többi telefonszámmal.”

Mohámed Sukri nagy érdemeket szerzett az ellenállásban. Miután Marokkó független lett, Ákáli professzor és a mozgalom többi vezetője gondoskodott iskoláztatásáról. Sukri ma ismert író és egy tangeri kollégiumban tanít irodalmat. „Leginkább ar-

ról írok, amit analfabéta koromban láttam” – vallotta be hosszú beszélgetésünk végén. – „Akkor még okoskodás, teoretizálás és képzelgés nélkül néztem a világot. Olyannak mutatkozott előt-tem minden jelenség, mint amilyen. Ha gyermekkoromban írni-olvasni tanulok, attól félek, nem lett volna belőlem író.”

*

Utoljára tíz évvel ezelőtt jártam Tangerben. Nem saj-nálkozom emiatt, bár Marokkó jelentős szerepet játszott éle-temben. 1940 nyarán feleségemmel együtt oda menekültünk Párizsból. Mint Macaót, Tangert a bűnök városának mondták, de a Hitler uralomra jutása előtti Berlin ismeretében nagyon ár-tatlannak találtam. Szabad kikötő volt, amerikai megbízott ve-zette demokratikus arab, spanyol és zsidó kormányzattal. A vál-tozó világban Tanger sokáig maradandóságával vonzott. A ma-radandóság jelképe a Café de Paris öreg főpincére, Ali volt, aki 1978-ban ugyanazzal a baráti gesztussal rakta elém a mentás te-át, mint 1941-ben az ab szintet.

Sokan vonzottak Tangerbe: E. Lily, régi budapesti is-merősöm; Bryan Marsh és felesége; Virginia meg Alex Waugh; Ruspoli hercegnő. Jól ismertem, ha a fentieknél kevésbé inti-men, Jim Wylie-t. Kilencvenedik évéhez közeledett, mikor utol-jára láttam. Ő már akkor is Tangerben lakott, amikor beljebb az országban szabadon gyilkolták az európaiakat. (Keresztény utazók zsidónak öltöztek, mert akkor legfeljebb leköpték őket.) Peter Levi angol költő egyik könyvében említi Jim Wylie-t, de a róla szóló kedvenc történetemet nem mondja el. A történet némi világosságot vet a Marokkóban élő európaiak mindennapjára.

Jim a dombtetőn lakott, a Kasba főterén. Az udvart óriási fa borította be, úgyhogy sűrű lombja alatt a vendégek esőben sem áztak meg. A ház több, különálló, apró szobából állt, ká-polnaszerű konyhával a közepén. Itt élt egykor Samuel Pepys, a

naplóíró, amikor II. Károly angol király felesége hozományául kapta Tangert és a britek Marokkó lakóit próbálták civilizálni egy ideig, de hiába. Hogy a remek, mozaikpadlójú házzal mi lett Jim halála óta, nem tudom. Az udvar egyik végén szakadék nyílt egy sor virágon túl. Ha valaki azt kérdezte, mit hoz a jövő, Jim a meredélyre mutatott..

Jim nem tartott autót, mert gyűlölte a benzinbűzt. Egy éj-szaka, már későn, miután vendégségben járt lent a városban, a Kasba kanyargó, setét és meredek sikátorain botorkált fölfelé. Egy sarok mögül hirtelen burnuszos, csuklyás férfi ugrott eléje. Félkézzel torkon ragadta, a másikkal konyhakést csóvált szeme előtt. „Donne moi ton argent!” – hörögte torokhangon. („A leg-bosszantóbb” – jegyezte meg Wylie, mikor a történetet előadta a nagy fa alatt –, „hogy ezek a bitangok letegezik az embert.”) A következő pillanatban az arab elengedte és hátralépett a hold-fénybe. „Miszter Wylie! Álláh bocsássa meg nekem, de turistá-nak néztem a setétben!” – heherészett. – Remélem, nem bántot-tam meg a mi Miszter Wylie-nket!” Ezzel belekarolt az öregem-berbe és hazáig kísérte.

Ha valaki azt képzeli, hogy a XX. század vége felé Tanger lakói búcsút mondtak az iszlám uralmának, úgy rá kell térnem néhány szóval Táhírra. A várostól mintegy hat kilométerre áll a Marbel nevű szállodakomplexum. Csupa lakosztály, de a lak-osztályok egy része magántulajdon. E. Lily adta nékünk köl-csön majdnem egy évre tulajdonát. A nagy piacra jártunk vásá-rolni. A piac oldalán autóstand, mellette az autóbuszok végál-lomása. Nehéz csomagjainkkal rendszerint taxit kerestünk, de a sofőrök nemet intettek. Ismertek minket, tudták: dirhemmel és nem valutával fizetünk és nem vihetnek bennünket körbe-körbe, mint az idegeneket, mert ismerjük a várost. Így Eric, vagy én, vagy mindketten melankólikusan ácsorogtunk az au-tóbuszok melletti járdán. A miénk 60 percenként jött, ha jött.

Táhír volt az egyetlen taxis, aki kis Fordjára mindig felvett bennünket. Ha meglátott az autóbusz-állomáson, örömmel in-tegetett kocsijából és értünk jött. 28-30 éves lehetett és jellegze-tesen berber külsejét vonzónak írhatnám le, ha nem lett volna valami félelmetes, kalózkapitány-szerűség benne. Szegénységé-hez angol szabású, jó ruhái sem illettek. Eleinte azt gondoltuk: ki akar rabolni bennünket. Bizalmatlanságunkat őszinte ra-gaszkodással viszonozta. Élete történetét is elmondta kéretlenül és kendőzés nélkül.

Számos börtönt megjárt; az egyikből dúsgazdag egyip-tomi nő hozta ki, aki beleszeretett és azt ígérte; magával viszi Kairóba, de aztán eltűnt. Régebben csempészéssel és rablással foglalkozott, míg az előző években fiú-prostituáltat játszott, mint mondta. Angol fiatalemberekre specializálta magát, kiket szállodai szobájukba kísért. „Semmi erkölcstelenséget nem kö-vettem el” – magyarázta büszkén. – „Mondtam; vetkőzzenek le, feküdjenek hasra az ágyon. Akkor megkötöztem őket, felpec-keltem szájukat, batyuba csomagoltam ruháikat és ki az abla-kon.” Majd hozzáfűzte; „Csak hozzám hasonló alakú an-golokkal mentem szobára. Soha magasabbakkal.” Eric nem ér-tette: „Miért? Erős vagy, mint a bika. Nem bírtál volna velük?” Táhír mosolygott: „Bírni bírtam volna. De nem akartam a ruhá-kat szabóhoz vinni, átalakításra.”

Táhír mélységesen megvetette Marokkót, társadalmi be-rendezéseivel és szokásaival együtt. A mohamedán vallást is – ami nem volt tipikus. Ramadán idején gyakran állított be, hogy a fürdőszobában szendvicset egyen és cigarettázzon. Azért a fürdőszobában, mert nem volt ablaka és szalonunkba magasabb fáról vagy távcsővel esetleg beláthattak. Ateistának vallotta ma-gát. Volánja mellől kiröhögte a nagyhasú jámborokat, akik to-tyogva futottak a mecsetbe, hogy le ne késsenek. Éppen ezért

elcsodálkoztam, mikor egy nap arra kérte Ericet: mutassa meg neki az anglikán templomot.

Visszajövet Eric elmondta, hogy a templomot zárva talál-ták. Már el akartak hajtani, mikor megjelent a sekrestyés és ijed-ten kérdezte, mit akarnak? Marokkóban főbenjáró bűncselek-mény, ha valaki keresztény hitre próbál téríteni muzulmán személyt. Némi borravaló fejében mégis megengedte, hogy Eric Táhírral bemenjen a kis templomba és gyorsan körülnézzen. Ennyi kielégítette a berber kíváncsiságát. Taxijában aztán meg-kérdezte Ericet: „Miért tartják zárva a templomot?” – „Aligha-nem azért, nehogy valaki ellopja az oltárterítőt vagy a gyer-tyatartókat” – felelte Eric, majd hozzátette: – „Persze, európai hippikre gondolok.”

„Persze, európai” – jegyezte meg Táhír. – „Marokkói nem lopna soha mecsetből, de még nászráni templomból sem.”

„Miért nem?”

„Mert mindenki” – felelte Táhír méltósággal –, „aki ilyen szentségtörést elkövet, harmadnap felfordul.”

Június 16

Rövid belgrádi impressziók Erictől:

„Éjszakára a Hotel Moszkva vendéglője a táncoló, tekergő, zö-työgő és farringató fiatalság gyülekezőhelye. A zenekar szándékolatla-nul síri muzsikáját a kommunisták rockzenéjének hívnám. A borotvá-latlan pincér közvetlenül a zenekar elé ültetett. Nem kis csodálkozással vettem tudomásul, hogy az egyébként nagyon csinos szaxofonos lány halványrózsaszín estélyi ruhája alatt fekete gyalogsági csizmát hord.

Ez a szálloda szebb napokat is látott már. Belgrád megszállása után Titóék ide helyezték hadiszállásukat. Milován Gyilász barátod ült itt karosszékben, mikor Tolbuhin szovjet generális eléje állt és ráripa-

kodott: »Pattanjon fel, mint a ruhatetű, mikor a Vörös Hadsereg tábor-nokát megpillantja és szalutáljon!« Gyilász kényelmesen ülve maradt: »Ha tud négyig számolni, számolja meg a csillagokat a galléromon és tisztelegjen!«

A belgrádi vasútállomás reggel négykor kétségbeejtő látványt nyújt. A félhomályos váróteremben százával aludtak a kimerültségtől félholt utazók szedett-vedett bőröndjeik tetején. Odakint, a peron egyes számú vágányánál öt fiatal huligán állt bőrkabátban. Pálinkásüveget járattak körbe. Nem sokat különböztek az elszánt képű, erőszakos, em-bertársaik iránt tökéletesen részvétlen vagányoktól máshol a világon.

Hirtelen kopott ruhás öregember simult hozzám és szomorú hangon kérdezte: mikor indul a következő vonat Szárájevóba? Utána-néztem kis könyvemben, a Vozni Redben és felvilágosítottam. El-ment, majd kisvártatva visszajött hozzám és megkérdezte: mikor indul a következő szárájevói vonat? Újra megmondtam. Harmadszor is visz-szatért és ugyanezt a kérdést adta fel. Reményvesztetten állapítottam meg; hogy az öreg vagy bolond, vagy olyan szörnyű fájdalom sújtotta le, hogy pillanatnyilag megzavarodott tőle. Törtem a fejemet, mit te-hetnék érte, mikor ketten a fenyegető külsejű huligánok közül ott álltak mellettünk. Attól tartottam, hogy valami gonosz csínyt terveztek ki a tehetetlen öregember ellen. De a két fiatalember nagyon szelíden karonfogta az öreget és lassan a peron egyik szögletébe vezették. Ott két másik huligán már néhány kartondobozt illesztett össze. Óvatosan elhelyezték az öreget a dobozokon, mint egy ágyon; inni adtak néki a szilvóriumosflaskából, majd mezítlen színűre kopott aktatáskáját feje alá csúsztatták. Amikor a kettő elment mellettem, az egyik így szólt hozzám: „Azt hiszem, most szépen elalszik.« Visszatértek a peronon ácsorgó csoporthoz és ismét felvették fenyegető arckifejezésüket.

Némiképpen elszomorodtam, mikor a zágrábi gyors hátrafelé be-tolatott az állomásra. Megszerettem Belgrádot.”

Kalandozásai és szokatlan élményei után Ericet, azt hi-szem, a vándordeákok és világjáró latin költők nemzetsége egyik utolsó tagjának kell tekintenem. Egyéniségével minden másnál jobban példázza, hogy:

„az utazásnak öt oka van, miként ezt nékem Szájjid Ábdálláh, az órakészítő elmagyarázta Először, hogy bajainkat és gondjainkat hátunk mögött hagyjuk; másodszor, hogy kenye-rünket új módszerek szerint kereshessük meg; harmadszor, hogy tapasztaljunk és tanuljunk; negyedszer, hogy illemet, jó modort és tisztes szokásokat sajátítsunk el; és ötödször, hogy je-les férfiakkal kössünk ismeretséget.”

FREYA STARK

Június 17

Elmúlt éjszaka: színezüst fényvillódzás, Wetterleuchten a Csendes-óceán felől. Eric egyszer megjegyezte: magyar szó erre nincs, de ismer egy kitűnő orosz kifejezést. Elfelejtettem, bár szemléletes és szépen hangzik. Olyasféle, mint zápávál. Az ilyen néma, selymes felvillanás az égen százszor kedvesebb nékem és jobban megkap, mint villám-variánsa a mennydörgés felhang-zása előtt. Mint tüzérségi párbaj régi némafilmben; háborúság messze fenn az egekben, pártütő angyalok légióinak szárnyai-val; Walhalla harca az Olümposz ellen; vagy az őrjöngő Jukáhájnen támad Jumálára a Kalevalában.

Utána folytatólagos álmaim egyike támadt rám. A halál jelképei tömegesen szerepelnek benne: magyar nyilasok, német nácik, a Gestapo tisztjei Casablanca egyik sörözőjében, Spanyol-Marokkó arab csendőrei, francia fasiszta milícia-tagok, az ÁVH tisztjei és fogdmegjei. Mint álmaimban annyi sokszor, véget nem érő folyosókon kergettek, száz emeletes felhőkarcolókról ugrottam a mélybe előlük, amíg megbénult a lábam, nem tud-tam futni, elfogtak és villamosszékbe ültettek. A negyvenezer

voltos villanyáram helyett lábizomgörcsöt kaptam és attól éb-redtem fel. Nem tanulom meg soha a leckét, melyet Máraitól kellett volna megtanulnom! Elalvás előtt az emigráns mondja el hússzor, harmincszor: ha álmomban az ávós elfog, mert marha módon hazamentem, vagy asztala elé ültet és ki akar hallgatni, jusson eszembe, hogy ez alom, álom, álom! És hogy az ávós itt előttem íróasztalához megy be reggel és ott rohad meg, míg én a szabad Kanadában, a szabad Kanadában, a szabad Kanadá-ban ébredek fel!

Amit irigylek Erictől és attól a nagyon kevés embertől, kik osztoznak vele ebben: a halálfélelemtől való teljes mentesség. (Ami nem vonatkozik a meghalás processzusára, amely nagyon kínosnak bizonyulhat.) Védekezés helyett egy alkalommal elő-adást tartottam néki, hogy semmi sem teszi oly édessé, oly kí-vánatossá az életet és emeli a létezés értékét a megérdemeltnél is jóval magasabbra, mint éppen a halálfélelem. Hozzám közel-álló embertársaim többsége osztja ebbeli nézetemet. Nagyon ke-vesen akadnak, akik, mint ő, őszintén, nyíltan és minden ciniz-mus nélkül – habár nékem annak tűnik azt vallják: „A létezés bizonyos ideig kívánatosnak tűnik, de nem elég vonzó ahhoz, hogy hosszabb ideig, vagy akár örökre itt akarnék maradni.”

Úgy tűnik, hogy ez a két szélsőség: a haláltól való félelem és a halállal szemben érzett teljes közöny, nem annyira véleke-dés vagy elhatározás dolga, mint velünk született és élethosz-sziglan tartó adottság. Évekkel ezelőtt, mikor Eric még nem mondott búcsút katolikus hitének, a valenciai katedrálisban sé-táltunk. Egy festményt néztünk, melyen feltámadás napján az angyalok segítik ki mély sírgödreikből a feléledő, idősebb halot-takat. Mikor kiléptünk az utcára, a lélek halhatatlanságát kezd-tük tárgyalni. „Természetes, hogy hiszek benne” magyarázta Eric –, „hiszen az Egyház ezt parancsolja és dogmának fogadta el a negyedik Lateráni Zsinaton. Személy szerint egyéniségem

megsemmisülését tekinteném előnyösebbnek. „Nyilatkozata annyira megbotránkoztatott, hogy mindjárt szonettet írtam be-szélgetésünkről. Akkor jöttem rá, hogy a vallásos hitnek nem minden esetben és nem szükségszerűen alapja a halálfélelem.

Már emlékszem, mi a Wetterleuchten szó orosz megfelelője. Zárnyicá. Mint a legtöbb emigránsnak, jószerencsém az orosz szókincsem határait szűkre szabta. Nagyrészt rondaságokra korlátozódik, mint dáváj császi, málinki robot, és az oly ígéretes Germánijá kaputt, melyet kevés további öröm követett.

Mindenki olyan emberekkel veszi körül magát, akik osz-toznak vele legfontosabb érdeklődéseiben. Feleségem, Zsuzska és barátaim többsége a költészetet, az irodalmat és a festészetet szerette, csakúgy, mint én. Zenéért egyik sem rajongott, míg Jacquelinnel és Erickel meg nem ismerkedtem. De az ember osztozkodik barátaival és az elmúlt húsz esztendő alatt Eric megszerette a festészetet és én, sok fejtörés és meglepetés után rájöttem, mint lehet a zenét is élvezni. Mindenekelőtt Mozartot. Akkora élvezettel, hogy olykor arra gondoltam már: a zene ha-talma és ereje talán nagyobb, mint a többi művészeté. (Lehet, mondom, de mindjárt kéznél tartom az ellenvetést. Költészet és festészet nem csábít soha aljasságra; és a náci meg kommunista festők olyan rosszak voltak, hogy nem csábítottak soha senkit semmire. A jó katonazene viszont öldöklésre ösztönöz; és a zsi-dó Simone Weil kénytelen volt bevallani, hogy a náci zene, mely fajtája legyilkolására buzdított, nemzetiszocialista indulatokkal töltötte el.)

Nemrég, amikor Jugoszláviában jártunk, Eric, miután le-gyűrte nem nagyon erős ellenállásomat, elvitt kedvenc istensé-ge, Johann Sebastian Bach H-moll csembalóversenyének előadásá-ra egy dubrovniki kolostor-templomba. A zágrábi Konzervató-rium egy leány és két fiú növendéke adták elő. Bach zenéje, be-vallom, túlságosan bonyolult trenírozatlan fülem számára.

Mégis, mikor a koncert harmadik részénél elektromos áram ge-nerálódott a hallgatóságban, majd felviharzott a taps, én sem maradtam érzéketlen. A mellettem ülő nő arcán ömlöttek a könnyek és Eric sápadtan görnyedezett székén. Némi irigységet éreztem, bár véglegesen nem tudok dönteni. Amikor a Capella Sistinában a mennyezetre néztem, amikor Rembrandt öregkori arcképe vagy a reimsi katedrális előtt megálltam, mikor Euripi-dész Médeáját hallgattam az athéni Nemzeti Színház szabadtéri előadásában a szirakúzai körszínházban, mikor először olvas-tam A romlás virágait, Federico García Lorca verseit, vagy szem-közt találtam magam a kürénei Áphrodítéval, nem ugyanezt a vad gyönyörűséget és szédületet éreztem-e, mely egyszerre súj-tott a földre és emelt a magasba?

Amikor Eric a Feketeerdő egyik falujából először meg-érkezett Máltába, hogy egyik könyvemet angolra fordítsa, talál-kozásunkat levelezés előzte meg. Egyik levelében megjegyezte: csodálkozik, hogy nem szeretem a zenét. Honnét gondolta ezt, tudakoltam, mikor megérkezett. Kinevetett: „Világos. Önéletírá-sod 472 oldalán egyetlenegyszer sem említed a zenét.” Ha ma írnám a könyvet, alighanem másként volna; de Ericet még min-dig nem elégítené ki.

Június 19

Véget nem érő szájtépés Nicaragua miatt az újságokban és a rádióban. Az Egyesült Államok polgárai, mint annyiszor a múltban, most is két pártra szakadtak. Az egyik hitvány jobb-oldali, a másik hitvány baloldali diktatúrát szeretne Nicaraguá-ban látni és ostoba, a kérdéshez nem tartozó érveléssel támaszt-ják alá nézeteiket. Ötven évvel ezelőtt, a spanyol polgárháború idején, hasonló vitának voltam tanúja.

A harmincas évek közepe táján abba a közismert tár-saságba jártam, mely délutánonként Totis Béla nőorvos szalon-

jában gyülekezett. A mennyezetig érő és az ajtókra is rászerelt könyvespolcok teljesen elzárták a szobát és ékszerdobozt vará-zsoltak belőle a nagy akváriummal és a pálmákkal; vitára, ösz-szeesküvésre és szeretkezésre alkalmasabb helyet, nagy karszé-keivel és a rugalmas dívánnyal, keveset láttam ezen a világon. Ha ténykérdésen vitáztunk, a házigazda elővette az egyik en-ciklopédiát és abból döntötte el a problémát. Az állandó társa-ság vagy negyven lelket számlált; rendszerint tíz-tizenöt tag volt jelen. Írók (Goda Gábor, Horváth Béla, Karinthy, Kassák, Márai, Remenyik), újságírók (Gergely Győző, Gosztonyi Lajos, Pálóczi-Horváth), színészek (Major Tamás, Olti Magda, Timár Jóska), polihisztorok (Borsodi Bevilaqua Béla, Lorsy Ernő), egy-két jobboldali politikus és néhány szép nő. Az utóbbiak, a házi-asszony kivételével, állandóan változtak.

1936 egyik nyári délutánján már vagy három órája martuk egymást. A társaság baloldali többsége a spanyol köztársasági-ak oldalán állt, míg a jobboldali országgyűlési képviselő és egy véletlenül jelenlévő detektív Franco mellett tört lándzsát. (A de-tektív úgy került be, hogy Totis elhajtotta a detektív szeretője magzatát.) Az egyre élesebb szóváltás közben Karinthy jelent meg az ajtóban, nesztelenül és ügyefogyottan, mintha a világűr-ből ejtőernyőn jött volna közénk. Egy ideig hallgatott bennün-ket, majd megszólalt: „Mondjátok, a spanyol örökösödési hábo-rú idején is így veszekedtetek volna, hogy Bourbon Fülöp vagy Wittelsbach József Ferdinánd alkalmas a spanyol trón betöltésé-re? És mi lett volna az értelme az ilyen perpatvarnak?”

A következő félszázadban, mikor hasonló, fortyogó viták követték egymást, mindig Karinthy szavai jutottak eszembe. Ne azt vitassuk, melyik a két ordas fél közül a valamivel kevésbé alávaló, mert ez vélekedés kérdése. Szimplább választás kíván-kozik: vessük el mind a kettőt. Világos, ez az egyetlen helyes

döntés, és mégis egyik kezem ujjain tudom megszámlálni isme-rőseimet, akik így tesznek.

*

Ebben az időben – 1936 nyarán – Salvador de Madariagát még nem ismertem. Később tudtam meg tőle, hogy ugyanek-kor, újságíró kérdésére, aki azt akarta tudni: a jobb- vagy a bal-oldal győzelmét tekinti-e előnyösebbnek Spanyolország számá-ra, azt felelte: „Egyre megy, hogy az ember a bal, vagy a jobb halántékán lövi főbe magát.”

*

Vancouvert hívtam fel a vegyeskereskedés előtti tele-fonfülkéből ma délelőtt és hangokat, csengést, recsegés ropo-gást hallottam a kagylóban. Egész életemen át, valahányszor csak telefont használtam, azon járt a fejem: lehallgatják-e ezt a beszélgetésemet, vagy sem? Egy éjszaka, 1956 augusztusában Pálóczi-Horváth György barátom hívott fel: „Jó meg rossz hí-rem van számodra, Gyurka. Most értesültem, hogy a ruszkik ki-rúgták Rákosit. Ez a jó hír. A rossz hír, hogy Gerő Ernőt, Barce-lona mészárosát ültették Rákosi helyére.” Ezután hosszabb poli-tikai beszélgetésbe kezdtünk és éppen Rákosi anyját szidalmaz-tuk, mikor női hang vágott szavunkba hideg udvariassággal: „Szíveskedjenek lassabban beszélni. Nem győzöm írni.” A tit-kosrendőrség a legritkább esetben hozta jelenlétét az ember tu-domására, és most, ahogy ezt megírom, kétségeim támadnak, nem csal-e emlékezetem? Már éppen ki akartam húzni ezt a passzust, mikor eszembe jutott, hogy a beszélgetést és a gyors-írónő sirámát Pálóczi-Horváth György barátom is feljegyezte angol nyelven megjelent emlékirataiban. Volt ebben valami ör-vendetes, sőt nevetnivaló, hogy ellenségeink még gyorsírásban követik beszélgetésünket, vagyis technikájukkal a XlX. század legvégén tartanak.

*

Nem tudok úgy Karinthyra visszaemlékezni, hogy egyik történetről ne jusson eszembe egy másik Karinthy-történet. Így arra az epizódra gondolok, mely legnagyobb humoristánk és a Svéd Eszperantó Társaság vezetői közt lejátszódott.

Karinthy nem tudott eszperantóul, mikor a Magyar Eszpe-rantó Társaság elnökévé választották – hála hírnevének és an-nak a megbecsülésnek, mellyel az egész ország tisztelte és sze-rette. Nem is tanult meg eszperantóul. Műnyelvnek tekintette. Csak arra alkalmas, hogy sürgönyben szállodai szobát rendel-jen, de udvarlásra, komoly beszédre használhatatlan. A magyar eszperantisták ezért nem nehezteltek az Így írtok ti szerzőjére.

Nem sokkal a második világháború előtt Karinthy agytu-morban betegedett meg. Agydaganaton abban az időben nem sokat tudtak segíteni és kimenetele föltétlenül halálos volt. Egyedül a híres Olivecrona professzor operálta a daganatokat stockholmi klinikáján sikerrel, bár a halálozási arányszám még nála is magas volt. Karinthy feleségével utazott Stockholmba. A műtét sikerült. Az író már félig-meddig lábadozva feküdt a kli-nikán, mikor felesége bejött a szobába és jelentette: két úriember vár odakint. A Svéd Eszperantó Egyesület elnöke és titkára. Magyar kollégájukat jöttek köszönteni. Az egyik papírlapot tart kezében. Valószínűleg eszperantó beszéde szövegével.

„Mondjam, hogy nem érzed jól magad?” – kérdezte Karinthyné, aki meg akarta óvni férjét a várhatóan kínos hely-zettől. – „Nem” – mondta Karinthy –, „engedd csak be őket. Majd kigondolok valamit.” Két magas, frakkos úr lépett be, ha-talmas virágcsokorral. (A svédek minden alkalmat felhasznál-nak, hogy frakkba öltözhessenek.) Bemutatkoztak azon a nyel-ven, melyet Karinthy „bizonyos mértékben a spanyolhoz ha-sonlónak” minősített, „azzal a különbséggel, hogy a beszélő

egyéniséget egy és mindörökre eltörölték”. A svéd elnök meg-állt az ágy lábánál és magasra emelte a papírlapot az eszperantó szöveggel.

Karinthyt megszokott leleményessége ezúttal sem hagyta el. Rámosolygott a svédre, és valami ilyesmivel kezdte: „sum gratificando… sono felice… ach du lieber Augustin, Augustin… io… ich… icke habe’s forgotten…” Kétségbeesésében halántékára il-lesztette ujjai hegyét. Elmagyarázta németül: most jut eszébe, megmondták operáció előtt. Készüljön fel rá, a műtét sikerül, de memóriája egy részén csorba eshet, mondhatni: kivágnak belőle valamit. Ez az oka…

A két magas svéd úr meggörbült a szánalomtól. Német nyelven biztosították Karinthyt: remélik, gyógyulása során, kö-zös nyelvük ismét visszatér emlékezetébe. Lefordították az üd-vözlő szöveget és megrendülve távoztak. Azt hiszem, valahol a Svéd Eszperantó Társaság irattárában megtalálható a végzetes nap története, mikor Karinthy Frigyes elfelejtette az eszperantó nyelvet.

*

Great Moments in Photo Journalism (A hírlapi fényképezés nagy pillanatai) – ez a könyv kellemetlenül hivalgó címe. Az Egyesült Államokban jelent meg és fényképeket közöl az, utób-bi évtizedek leghíresebb csatáiról, gyilkosságairól, forradalmai-ról, Most láttam először a magyar forradalomról készült nyuga-ti fényképeket. Reszkettem a haragtól és szégyentől. Ezeket a fényképeket közölték Nyugaton, anélkül, hogy az arcokat retu-sálták vagy a szemeket fekete maszkkal fedték volna. Baromi tudatlanságból? Bestiális közönyből? Egyre megy. A fényké-pész-riporter csak ahhoz ragaszkodott, hogy felvételeit jó pén-zért eladja a Life-nak vagy a Paris Matchnak. A képekről aztán

az ávósok ráismertek az emberekre és többet közülük felakasz-tottak.

Ugyanez a könyv fényképet közöl egy ijedt arcú, de na-gyon derék keletnémet határőrről, aki felemeli a két országrészt elválasztó szögesdrót egy méternyi darabját, és a résen át kis-gyermek bújik ki Nyugatra. Úgy tudom, ez a fénykép volt az egyetlen bizonyíték a határőr ellen, amikor halálra ítélték. Le-het, hogy életfogytiglanra kegyelmeztek néki; akkor még most is rács mögött ül. A fényképész kétségtelenül ismerte bűne sú-lyát és nagyságát, mert nevét nem közöltette a fénykép alatt. Csak a pénzt vette fel, a dicsőségre nem tartott számot.

Ilyenkor az ember kénytelen-kelletlen bevallja önma-gának, hogy a pénzszerzés általános, féktelen és ünnepelt szen-vedélye aligha emeli a Nyugatot a Kelet alávaló praxisai fölé és e téren a Közös Piac két vezető országa messze maga mögött hagyta az Egyesült Államokat. E züllés közepette nehéz meg-mondani, miféle büntetés járna ki a fényképésznek, vagy mit gondoljon az ember egy társadalomról, mely az ilyesmit már észre sem veszi.

Június 20

Ma reggel, miközben nesztelenül sétáltam a moha sző-nyegén és a lehullott levelek közt az erdőben, akár egy indián vadászember, néhány tűrhető sor jutott eszembe készülő ver-semből. Haza kellett sietnem, mert vállamra akasztott tarso-lyomban sok minden volt velem – nitroglicerin, pénz, három töltőtoll –, csak éppen jegyzetfüzetem hiányzott és féltem, elfe-lejtem a sorokat.

Valaki egyszer említette a párbeszédet, mely egy nem-zetközi kongresszuson folyt Paul Valéry és Albert Einstein kö-zött. Valéry noteszt húzott elő zsebéből és valamit följegyzett benne. Aztán, amikor Einstein csodálkozó pillantását észrevet-

te, magyarázatot fűzött hozzá: „Mindig noteszt hordok ma-gammal, arra az esetre, ha valami jó ideám támad. Önnek nincs notesza?” „Nincs. Nekem szinte soha sincsenek jó ideáim” – vá-laszolta Einstein.

Ötleteim nekem sincsenek. Ennek ellenére notesszel járok, pontosabban papundeklivel fedett blokkokat hordok magam-mal. Az elsőt még Buenos Airesben vettem: furcsa, tömzsi kuri-ózumnak néztem 1957-ben. Legnagyobb csodálkozásomra ké-sőbb észrevettem, hogy Londonban, Firenzében, Máltán, New Yorkban és Torontóban pontosan ugyanilyen blokkokat árul-nak. Így újabb és újabb részleteket ragasztottam noteszemhez. 800 oldalnál tartok. Amikor följegyeztem a verstöredéket, az utolsó üres oldalon Eric kezeírását fedeztem fel. Most jutott eszembe, hogy néhány hónappal ezelőtt a zágrábi repülőtéren, az étteremben megkérdeztem tőle: szerinte kik az emberiség legnagyobb jótevői?

Epikúrosz Számosz szigetéről, mert rájött, hogy a morálfilozófia egyetlen méltó tárgya az emberi boldogság;

Titus Lucretius Carus római költő, aki Epikúrosz ta-nait a Nyugattal megismertette;

William Occam angol származású teológus, amiért kimutatta, hogy metafizika nem létezik;

Johann Sebastian Bach, az ember hangja, mely fel-emelkedik Istenhez;

Wolfgang Amadeus Mozart, Isten hangja, mely alá-száll az emberiséghez;

François Marie Arouet de Voltaire, amiért megtaní-tott arra, hogy van lelkiismeretünk, vagy kellene, hogy le-gyen; és százszor jobban megtanított bennünket, semmint a keresztény Egyház;

a kloroform és a fájdalomcsillapítók feltalálói, amiért először járultak hozzá, hogy a tudomány az emberiség ja-vát szolgálja;

és végül Ludwig Wittgenstein, mert felrúgta a Plátótól Leninig felhalmozott üres képzelgések és politikai agyrémek szemétdombját.

*

KÉT TÖRTÉNET AUTÓBUSZON. Az elsőt McGee, a ne-ves oxfordi filozófus mondta el. Londoni autóbusz zsúfolt tete-jén ült, egy ír fiatalasszony oldalán. Az asszony vagy nyolc hó-napos gyermekét akarta megszoptatni és kigombolta ruháját. Angol nő ilyet nem tesz. Odatartotta egyik melléhez a csecse-mőt, mire az undorral elfordult. Erre odatartotta a kisdedet má-sik melléhez és azt mondta, amit a kisded természetesen nem érthetett még: „Ha ebből sem iszol, ezt az urat szoptatom meg itt magam mellett!”

A másik történet: 1954-ben Wesselényi Miklós barátommal utaztam a 7-es autóbuszon a Körúttól Zugló felé. Előttünk két asszony ült. Amikor a Szent Domonkos-templom előtt elhalad-tunk, a törékenyebb, fiatalabb nő keresztet vetett. A másik rá-förmedt: „Minek vet keresztet? Azt hiszi, van Isten?” – „Van” – felelte félénken az első. „Úgy?” – kérdezte gúnyosan a má-sik.”Aztán már látta az Istent?” – „Nem láttam.” – „Akkor hon-nan tudja, hogy van, ha nem látta?” – tudakolta az agitátornő diadalmasan. Az asszonyka hallgatott. Miklós ujjhegyével meg-érintette a másik nő vállát. „A maga pelcsáját sem láttam még” – állapította meg hangosan –, „mégis tudom, hogy van.”

A busz közönsége olyan jókedvre derült, hogy az agitá-tornő kénytelen volt leszállni a következő állomáson.

Június 21

Lüktető fejfájás. Beszedtem ellene az orvosságot, de orvos-ságtól éppen olyan kevéssé tudok írni, mint fejfájástól. Itt fek-szik mellettem a tegnap említett notesz a konyhaasztalon, tíz-ezer bejegyzéssel. Aforizmák, gondolatok, kommentárok, törté-netek. Hadd idézzek belőlük.

Nem szeretem Luthert, de van egy kedvenc Luther-idézetem: „Ha azt mondják, holnap vége a világnak, ma még almafát ültetek.”

*

Botticelli nőalakjai, fehér bőrükkel, hegyes állukkal, kar-csúságukkal, törékeny bokájukkal olyanok, hogy angolul szólí-tanám meg őket.

*

Majakovszkij versei 1920 után: a kontár triumfalizmusa.

*

Párizsi kávéházban csak a francia tudja, mit csináljon a lá-bával.

*

A magyar kommunista párt első titkárának biográfiájába olvastam bele. Valami Gyurkó nevű írta. Bedobtam a csőbe, mely az égető katlanba visz. Ha címét tudnám, táviratoznék Gyurkónak: „Ilyen életrajzot kívántam Kádár Jánosnak.”

*

Jászai Mari sorra látogatta a vidéki színházakat és minde-nütt Melinda szerepét játszotta a helyi társulattal. Főpróba után, az előadás napja előtt, mindig lefeküdt a helybeli Bánk bánnal, hogy kellő érzéssel tudja a feleséget adni. Így történt Győrben

is, de Jászai már az első pillanatokban kiugrott az ágyból: „Nyomorult! Ezzel a fasszal akarod a magyar játékszín legna-gyobb szerepét eljátszani?”

Még az éjjel visszautazott Budapestre.

*

„Az állatok gépek” – írta Descartes. Nyilván sosem volt kutyája.

*

Olvasd Seneca Moraliáit. Ettől mindjárt erkölcsösebb lény-nek érzed magad, mint amilyen vagy.

*

Megszívlelendő intelem a IV. századból: „Nézd meg gyor-san Itáliát, ha még látni akarod.”

*

Ha észak-amerikai társaságban híres kortársat emleget-nek, valaki mindig megszólal: „Személyes ismerősöm.” Vannak személytelen ismerősei is?

*

Anatole France:”Az emberek középszerűen gonoszak és középszerűen ostobák.” Ekkora jóindulattal az emberiségről csak a XIX. század végén nyilatkozhattak.

*

Rákosi Mátyás egyik első útja 1945-ben a budapesti állat-kertbe vezetett. Az igazgató kíséretében egyenest a kígyók há-zába ment és elintézte, hogy a RÁKOSI VIPERA felírás helyére HOMOKI VIPERA kerüljön.

*

Eric a torontói Spadina Avenue-n járt, ahol sok a magyar üzlet. Az egyik kirakatban, mondja, szép székely nevet olvasott. Milyen nevet?”Azt, hogy Jutányos Áron.”

*

Életem egyik legnagyobb öröme ért ma hajnalban: azt ál-modtam, hogy Herculaneumban megtalálták Petronius Satyriconjának teljes kéziratát. Erre következett életem egyik legnagyobb csalódása: kiugrottam az ágyból, hogy útnak indul-jak Nápolyba.

*

A rím magától jön, a szöveggel együtt. Nem kényszerzub-bony, mint angolban.

*

Egyik kaliforniai magyar ismerősömet Nemerten Gyulá-nak hívják. Megkérdeztem: finn származású-e? Magyar, vála-szolta. Nagyapja a század elején vándorolt ki az Államokba. Békési zsellér volt, Hódi István nevű. A hajóról lemenet, az ér-kezők a bevándorlási tisztviselő asztala mellett mentek el. Az megkérdezte nevüket és hivatalos pecséttel ellátott szelvényre jegyezte fel. Ez a szelvény jogosította az amerikai állampolgár-ság megszerzésére. Nagyapja egy kukkot sem tudott angolul és amikor a hivatalnok nevét kérdezte, azt válaszolta: „Nem ér-tem.” Így jutottak a Nemerten családi névhez.

*

A hindu gondolkodás baja: hogy a tényeket nem veszi te-kintetbe. A modern európai gondolkodás baja: hogy csak a té-nyeket veszi tekintetbe.

*

Török Bálint és Maléter Pál elfogatása: az oszmán és a szovjet alávalóság azonossága.

*

Az öregkor egyik keserű-édes gyönyörűsége: elhalt bará-tok vonásait és mozdulatait keresem húsz esztendős fiaikban, mikor könyvtárszobámban leülnek velem szemközt.

*

Ha a kommunisták végül megbuknak – ami nagyon kívá-natos –, a kapitalisták példátlan elszemtelenedése következik.

*

A költészet mesterségét nem tudom megtanulni. Mikor leülök, hogy ötszázadik versembe belekezdjek, ugyanaz a szo-rongás fog el, mint amikor az elsőt írtam.

*

A nyomor ellen van orvosság, a jólét ellen nincsen.

*

KUZNYECOV: „A tudomány nem véd meg a barbarizmus ellen.”

*

A nagybeteg XIV. Lajos király panaszkodott, hogy nem érez nagyobb fájdalmat, holott földi szenvedését leszámítanák a Purgatóriumban töltendő idejéből.

*

A középkor embere azt hitte el, amit mondtak néki, és nem azt, amit látott. Olvasom Petrarcát: megérkezik Rómába és átmegy az Angyalvárba vezető hídon. A hidat – írja – Traianus császár ajándékozta Róma népének. Ezt előzőleg hallotta. A híd

feljáróján nagy tábla, mely 1800 éve hirdeti, hogy a hidat Hadri-anus császár építtette. Fölöslegesnek tartotta elolvasni.

*

Spinoza kompakt filozófiája megcáfolhatatlan. De igaz-e?

*

Nem kell részleteznem, mennyire imádom Arany János költészetét. De ma már be merem vallani: hatvan éve bánt, hogy a magyarság reprezentánsául a Toldiban egy erős, buta ember személyét választotta, ki hírből sem ismerte a szerelmet, vagy az erotikát.

*

Szép vonás: az emberek Kalkuttai Terézben azt tisztelik és szeretik, ami teljesen idegen tőlük.

*

A metafizika a filozófus egyetlen mankója. Erre tá-maszkodik, hogy az értelmetlen mindenségben értelmet talál-jon. (Plátó!)

*

A légszennyeződés elterjedése óta a reneszánsz, vagy a rokokó képek világos, élesen körvonalazott háttere irreálisnak tűnik.

*

Az úgynevezett ignudik, a félmeztelen fiatalemberek a Capella Sistina mennyezetén állítólag Michelangelo fiúszeretői voltak. Legtöbbjük dereka és combja olyan, mint az érett nőké. Olykor pedig női szobrain, mint az Éjen, vagy pontosabban: a nő bőre alatt a férfi izmait ábrázolta.

*

A lugasok és filagóriák lassanként eltűnnek és velük együtt a társas együttlét kerti örömei is. Vajjon miért? Mert a TV-t nehéz kivinni a lugasba?

*

Vészes előjel. A múlt század nagy íróit olvasták és nemze-dékről nemzedékre adták tovább. Az utolsó évtizedek nagy könyveit (Híd a Drinán, A párduc, A Paradicsom kapui stb.) ugyancsak olvassák, és aztán kezdik elfeledni. Nincs nagy esz-téta, sem eleven irodalmi tudat, mely számon tartan á őket.

*

Az emberiség égető problémáinak megoldása mindig el-marad, mert kiderül, hogy a problémák hol nem égetőek, hol nem megoldhatóak, hol nem problémák.

*

Po Csü-ji (772-846) kínai költő remek trükköt alkalmaz: verseiben morózus, önző, kellemetlen embernek állítja be ma-gát, aki minden csatát elveszít bájos környezete ellen. Így nyeri el az olvasó rokonszenvét.

*

Tanger, 1978. Magas, arab nő jön a strandra. Gondosan el van fátyolozva, csak éppen szembogara látszik. Bő köpenyege nem engedi kitalálni: kövér-e vagy sovány, öreg-e vagy fiatal. Mereven maga elé néz. Selyemszoknyája fehér bőrpapucsát ve-ri. Csupa gőg és érinthetetlenség. A homokban szédítő gyorsa-sággal bikinire vetkőzik. Gyönyörű és fiatal. Amikor elfekszik, megértő mosolyt küld felém, amiért nem tudom levenni róla a szemem.

*

A Purgatóriumot teológiai szükségszerűségből létesítették az égben.

*

Sok minden megtörténhetik a világon, csak éppen az nem, hogy a neoplátonisták rokonszenves álmai valóra váljanak. Teilhard de Chardin a nooszphéra jövetelét ígérte, vagyis azt, hogy az anyag élő szellem lesz szemünk előtt. Erről, sajnos, szó sincs. Lorenzo de’Medici kedvenc neoplátonista filozófusa, Marsiglio Ficino (1433-1498) még tovább ment. Nem kell attól félnünk, állította, hogy az emberiség elöregszik és kipusztul. A Tejút ugyanis – csak fel kell nézni rá, hogy belássuk nem más, mint egy óriási sperma-tartály. Ha az emberiség megvénül és impotens lesz, Isten ezt a rengeteg ondót lecsapolja a földre és megfiatalít vele mindenkit és mindent.

*

A számtalan variációban keringő történet való alapját Vámbéry Rusztem professzor mondta el nékem New Yorkban. Valamikor a század elején Jászi Oszkár és Somló Bódog társasá-gában felment atyjához, Vámbéry Árminhoz. Megkérték: vállal-ja el az általuk alapítandó Radikális Párt díszelnökségét. Mire Vámbéry Ármin: „Radikális Pártot szándékoztok alapítani Ma-gyarországon? Miért nem inkább mészárszéket nyittok Mekká-ban?”

Június 22

Még mindig fáj a fejem. Folytatom a jegyzetek másolását:

Miért szeretem a madarakat? Mert az ember mellett az egyetlen élőlények, melyek jókedvükben fütyülnek és énekel-nek.

*

Számos angol nővel és férfival ismerkedtem meg, akik otthagyták hazájukat, mert nem bírták a brit előítéleteket. Lete-lepedtek külföldön és az ottani „bennszülöttek” ellen ugyan-azokat az előítéleteket hangoztatják, melyek miatt Angliából elmenekültek.

*

A kínai képzőművészek évezredek óta rajzon, festményen, szobron szinte kizárólag karakterisztikus, de majdnem karikí-rozott arcú, otrombán dagadt testű, csúnya öregembereket áb-rázolnak. Réges-régen azt képzeltem: a kínaiak mind ilyen csú-nyák. Az amerikai hadseregben később számos kínai fiatalem-bert láttam meztelenül és – de a hadseregen kívül – több lányt is. Sok szép volt köztük és úgy láttam, hogy testük fiatalsága tartósabb, mint a fehéreké. Miért nincs kínai akt-festészet? És miért esik oly kevés szó a kínai költészetben szenvedélyről és szerelemről?

*

Budapest, 1946. Szép Ernőt mentem meglátogatni. A kis hotelben lakott a Margit-szigeten. Alkony után értem ki. A szál-ló portása – vagy tulajdonosa? – érdeklődésemre azt mondta, hogy a költő a bokrok közt van. Aztán elmagyarázta. A közeli padokon, a bokros előtt, esténként szerelmespárok ültek és a ri-gók (vagy csalogányok?) füttyét hallgatták. Az ostrom ágyúzása elkergette a rigókat. A szerelmespárok most újra kijárnak és a madarak énekét hallgatják. Nem tudják, hogy az öreg költő be-guggol a bokrok közé és ő fütyül nékik.

*

Kommunista esztétika. A My Happy Days in Hell (Pokolbéli víg napjaim) című, 1962-ben megjelent önéletrajzi írásomat az amerikai, angol, dán, francia stb. kritikusok elismeréssel fogad-ták és, egyebek közt, a könyv életvidám, epikúreus jellegét mél-

tányolták. Magyar kritika elsőnek 20 évvel később látott napvi-lágot a Szabolcsi Miklós szerkesztette A magyar irodalom történe-te, IV. kötet (Akadémia Kiadó, Budapest, 1982) című munkában. A bírálat egyetlen mondatból áll: „Faludy György My happy days in Hell címmel jelentette meg keserű önéletírását.” (407. ol-dal.)

Még a könyv címét sem olvasták el.

*

Konsztántinosz Káváfisz erotikus versei: szentimentális maszlag. A régi Alexandriáról, bizánci császárokról, Kommágéné királyairól, a hellén istenekről szóló versei nagy-szerűek és aktuálisak. Mért aktuálisak? Azt nem tudom. De azok.

*

Áverroész: Miért teremtett volna bennünket Isten ha-landóknak, ha azt akarja, hogy halhatatlanok legyünk?

*

Marc-Antoine Muret (Marcus Antonius Muretus) francia humanista a máglya elől hazájából Rómába menekült. Noha ti-tokban a reformációval rokonszenvezett, a lángoló katolikust játszotta és a Szent Bertalan-éjszaka hírére ujjongásban tört ki. „Minek örülsz?” – kérdezte egyik barátja. – „Hogy annyi fran-ciát öltek meg” – felelte.

Londonban, K. Zoltán barátom házában egy este együtt ültünk a tbiliszi egyetem néhány intelligens tanárával. Nem tit-kolták, mennyire gyűlölik a kommunizmust. Az egyik jelenlévő Sztálin rémtetteiről kezdett beszélni, mire a legfiatalabb grúz professzor félbeszakította: „Ne bántsa Sztálint! Annyi oroszt ölt meg!”

Idáig süllyedtünk.

*

John Donne (1572-1631) angol költő ujjainak elmondhatat-lan szépsége William Marshall portréján.

*

Amerikai újságíróval találkozom (1970) a Columbia egye-temen. A Szovjetunióból tudósított a második világháború alatt. Sztálingrád felé utazott kocsin, orosz tiszt kíséretében a Volga balpartján, néhány órával azután, hogy a németek megadták magukat. Az út menti dombon orosz kisfiúk szánkáztak. Az amerikai megállította a kocsit, hogy csokoládét adjon a gyere-keknek a csikorgó hidegben. Akkor látta, hogy a fiúk német ka-tonák csonttá fagyott holttesteit használják szánkónak.

*

(Eszembe jutnak az új-guineai emberevők.) Kár, hogy Jean-Jacques Rousseau nem utazott a Stanley-hegyekbe. Ott megnézhette volna „a primitív, természetes és jóságos” embere-ket, mialatt nyársra húzzák.

*

Nem elfelejteni: Molotov szovjet külügyminiszter, ter-mészetesen Sztálin utasítására, 1940 júniusában üdvözlő sür-gönyt küldött Hitlernek, amikor Párizst elfoglalta.

*

Többen nevezték előttem Lukács Györgyöt „a század egyik legnagyobb filozófusának”. Ilyenkor mindig megkérde-zem: „És mondjad, mi volt Lukács filozófiája?” A legtöbben már ettől a kérdéstől is megsértődtek. Választ még senki nem adott. Nálunk nem bánják, ha egy filozófusnak nincs filozófiája.

*

Szolzsenyicin téved, amikor a koncentrációs táborokat szovjet találmánynak minősíti. Koncentrációs tábort az angolok állítottak fel először a búr háborúban.

*

Álkmán ógörög költő (Kr. e. VII. század): „Én minden madár dalát ismerem.”

*

Saint-Simon olyan okos volt, hogy kései olvasója meg-botránkozik, hogy ennyi ésszel sem tudta levetkezni előítéleteit. Egy alkalommal a Mémoires szerzője herceg barátjával váratla-nul toppant be egy harmadik herceghez látogatóba. Az illetőt szobája remek asztala mellett találták, amint inasával sakkozott. A két látogató a felháborító látványtól dermedten állt. A felkí-nált székeket nem foglalták el. Majd nagyon hamar angolosan távoztak. Mint Saint-Simon mondja: sosem tértek vissza.

*

Toronto, 1982. Kopácsi Jutka álarcos maskarára hívott bennünket. A karcsú, fiatal Kotrás Csöpi a torontói Magyar Színház kelléktárából kölcsönzött csákót, huszártiszti kék atil-lát, vörös bricseszt, csizmát, kardot. Egri Gyurka markotányos-nőnek öltözött a Harmincéves Háborúból: fűzöld pruszlik, szoknya, tollas szalmakalap. Oldalára fia egykori, nylon játékpisztolyát kötötte fel. Én veres fürdőkabátban, térdig érő vatta-szakállal Mikulás voltam. Egri vitt bennünket kocsiján és a csupa hasonló házú külvárosi úton tévedésből az 1445 előtt állt meg az 1545 helyett. Felvettük a maszkot, mert Jutka ezt kérte, és beléptünk. A ház ajtaja nyitva volt. Az előszobában és a szalonban senki. Csöpi ment előre a karddal. Az ebédlőben fia-tal házaspár vacsorázott, két 8-10 éves fiúgyerekkel. Láttunkra a férfi felugrott, mindkét karját felemelte: „Ne bántsanak ben-nünket! Pénzem az íróasztal fiókjában van!” Bocsánatkérés nél-

kül hátráltunk ki. Csöpi majdnem elesett a kardtól. Az előkert-ben már meggörbültünk a röhögéstől, pedig a jelenet tragiku-sabb, mint ahogy az első pillanatban látszott.

*

Péter Gáborról, az ÁVO hírhedt főnökéről mondta nékem egy nő: „Olyan gonosz, hogy még az ondója is fekete.” Nem mertem megkérdezni: tapasztalatból beszél?

*

Az Auschwitzba került lengyelek ujjongtak, amikor meg-tudták, hogy az odakerült zsidókat elgázosítják.

*

Anthony Rhodes barátom, a Daily Telegraph tudósítója lá-togatóba utazik Magyarországra, hogy riportokat írjon. „Ugye, ne vegyek fel nyakkendőt?’ – kérdi. „Megállás nélkül hordj nyakkendőt” – ajánlom. – „A proletárdiktatúrában senki sem áll szóba veled, ha munkásnak néz.”

*

A Gens Julia (Augustus császár családja) és Nagy Kons-tantin nemzedéke pár évtized múltán kihalt, mert egymást öl-dösték. II. Endrének 7, IV. Bélának 10, V. Istvánnak megint 7 gyermekéről tudunk. Feltehetően ennél több volt. Utánuk 30 évvel lányágon is kihaltak az Árpádok. Mi történt itt?

*

A kommunista szemforgatás és hipokrízis kenterbe ver mindent, amit az emberiség eddig produkált. Hórát és Kloskát, ezt a két banditát, szabadsághősöknek hívták. A denunciációnak feljelentési kötelezettség, a szolgalelkűségnek párthűség volt a ne-ve. Recsken éhenhalt bajtársaim elhunytát a raborvosnak írás-ban úgy kellett jelentenie, hogy defatigációban haltak meg. Es a

legcifrább: hogy a népirtást és tömegmészárlást évtizedekig személyi kultusznak becézték.

*

Miért tűnnek olyan szomorúnak a kissé előredőlten alvó madarak?

*

Tanger, 1964. Marthe de Ruspoli-Chambrun hercegnőhöz közeli, szívélyes barátság fűzött, de régészeti elméleteit kétked-ve fogadtam. Például azt, hogy az ó-egyiptomi (berber) nyelv és vallás döntően hatott a zsidóságra, és azon keresztül a keresz-ténységre is. Kétségeimet nem nyilvánítottam, de Marthe észre-vette őket. Dzsipjén ásatásokhoz vitt le, mélyen az országba. Kis, teaházi kertben ültünk, közvetlenül a sziklafal mellett. A sziklán kis kígyó tekergett. A kiszolgáló berber fiú éppen a teát hozta. A hercegnő a kígyóra mutatott és megkérdezte a fiútól berber nyelven: „Hogy hívják ezt?” – „Sátán” – felelte a fiú.

*

Victor Hugo költeményeiben van valami Baudelaire-éből, mégpedig csak azokban a versekben, melyeket 55 éves kora, az-az a Les Fleurs du Mal megjelenése előtt írt. Utána, jersey-i száműzetésében kitépte volna magából azt, ami benne a még ismeretlen Baudelaire volt?

*

Római tanulmányútján a század elején az ásatások olasz vezetője kísérte Anatole France-ot. Megálltak Claudius Flavius Julianus császár mellszobra előtt.” A Hitvalló Julianus” – állapí-totta meg France. Az olasz professzor megborzongott az iszo-nyattól. „Nézőpont kérdése” – mosolygott a francia és tovább-indult Nagy Konstantin, az Aposztata szobra felé.

*

Rendkívül rokonszenves, 21-22 éves fiatal pár talált mene-déket Zalán Magda villájában. Magyarországról menekültek, szegények, okosak és műveltek. Miért emigráltak? Két okból. Az egyik, hogy nem tudtak lakást szerezni és mindketten szüle-ikkel éltek, külön-külön. És a másik?”A szüleink kommunisták” – feleli a szép, magas asszonyka. – „Nem bírtuk butaságukat.”

Hogy ezt is megérhettem!

*

A XX. század. Lényegében végigéltem. Iszonyú volt és ér-dekes.

*

Költőnek nem kell világnézet. Elég bilincs és hüvelyk-szorító van rajtam amúgy is.

Június 24

*** Sétám közben a szemközti hegy fölött – a hegynek nincs még neve – sas vagy ölyv keringett. Hegycsúcs fölött kö-röző sast sokat láttam. Recsken, a Csákánykő fölött is gyakran rótta köreit az egyik; nékünk, raboknak úgy tűnt; mintha a sza-badság jelképét látnánk a magasban. A mai sas abban különbö-zött tőle, hogy keskeny ágat, borjú lábszárcsont ját vagy valami hasonlót tartott karmai közt, vagy talán csőrében – olyan szög-ben láttam, mely nem engedte a pontos megkülönböztetést. Ugyanilyen sast láttam egyszer Marokkóban, az Atlasz vonula-ta fölött – az is keskeny, hosszú tárgyat tartott karmai közt.

Akkor is, most is a legendás turul-madarat juttatta eszem-be és a nemrég ajándékba kapott porcelánturult. A turulról vi-szont a hozzákapcsolt ősi szokásra kellett gondolnom: arra, hogy kedves vendégnek haladéktalanul odaadjuk, feleségünk

kivételével bármely tulajdonunkat, ha rajta felejti szemét. Erről meg régi ismerősök rajzottak fejemben, úgyhogy hazasiettem, hogy mindezt feljegyezzem, mielőtt elfelejtem.

BEVEZETÉS A GYŰRŰHÖZ. A gyűrű történetét Ma-rokkóban sokszor hallottam. Ha jól emlékszem, Gavin Maxwell is megírta a The Lords of the Atlas (Az Atlasz urai) című könyvé-ben. Ismertem mindkettőjüket, Támi el-Gláui márrákesi pasát, az Atlasz urát és Gavin Maxwellt. Az utóbbival Tangerben ta-lálkoztam egyszer vagy kétszer. Skóciai tengerparti házában vidrákat szelidített és ezekről írt néhány remek könyvet, de Szi-cíliáról és a Sátt-el-Aráb mocsarának lakóiról is, ugyanolyan ki-tűnően. Gratuláltam írásművészetéhez, szemet-szájat elállító tehetségéhez, mire szívélyesen és őszintén kifejtette: semmit sem gyűlöl jobban, mint ha íróasztalhoz kell ülnie, hogy „köny-vet csináljon”. Undorral és csakis végszükség esetén teszi: ha adósságai annyira felgyülemlettek, hogy nem tudná házát és szép fiúszeretőit megtartani, akik egyúttal vidráit ápolják.

Az Atlasz urát, Támi el-Gláuit, a nagyhatalmú márrákesi pasát ugyancsak ismertem. Nem én kerestem ismeretségét, mert ezt hiába tettem volna, hanem ő az enyémet, mármint a költő ismeretségét. Nem mintha 1940 vége felé verseim híre Marokkó partjait verdeste volna. Azóta sem verdesi. Mint emig-ráns, több hónapig tartózkodtam Márrákesben. A Café Universelt naponta látogattam és a zsúfolt kávéház kis, kerek márványasztalai egyikén verseket írtam. Egy szép nap aztán óriási ajándék-pulyka nyakára kötött meghívót kaptam: tisztel-jem meg, mint költő, a pasát, jelenjek meg palotájában a banket-ten és legyek a vendégkoszorú dísze. A pasa ugyanis, ahogy ké-sőbb zsidó titkárától megtudtam, besúgókat tartott minden ne-vezetesebb helyen. Az egyik, írott jelentésében, beszámolt a fia-tal európairól, aki a Café Universelben lázasan körmöl. Ismeret-len nyelvet használ; csak annyit tudott megállapítani, hogy a

sorokat nem írja végig. Amiből a pasa kitalálta: költővel akadt dolga. És mert minden arab-berber nagyúr akkoriban még tisz-telte a költészetet, palotájába invitált.

A PASA GYŰRŰJE. Winston Churchill a második vi-lágháború előtt és után többször telelt Márrákesben, ahol a vi-lág egyik legjobb szállodájában, a Mammúniában lakott. A pa-sát jól ismerte. Kétségtelenül imponált néki a sivatagi rablóból lett nagyúr, kinek saját hadserege és 300 ágyasa volt. Sokszor vendégeskedett el-Gláuinál, ahol nélkülözhetetlen whiskyjét porceláncsészében mint „angol teát” szolgálták fel. Rendszerint hármasban vacsoráztak. Churchill mindig egy-egy előkelő an-gol hölgyet hozott magával. Olyat, aki kifogástalanul beszélt franciául, miután ez volt a társalgás nyelve.

Egy alkalommal Churchill fiatal és szép, de Marokkóban még járatlan hölgy társaságában jelent meg. Étkezés közben a hölgy rajta felejtette szemét a remek, ékköves gyűrűn, melyet a pasa kisujján hordott. „Kár a gyönyörű gyűrűért ennek a bar-bárnak az ujján” – súgta oda szomszédjának angolul, mire az bokán rúgta az asztal alatt, bár úgy tudta, hogy el-Gláui nem ért angolul. Mindenképpen nem adta jelét, hogy bármit értett vol-na.

Mielőtt a pasa kikísérte vendégeit a kapu előtt várakozó baldachinos fogathoz, lehúzta kisujjáról a gyűrűt, és átnyújtotta a dámának: „Kegyed valóban méltóbb, hogy, ezt a gyűrűt visel-je, mint az olyan barbár, mint én vagyok.” A szavai keltette konsternáció láttán hozzátette:” Arab szokás, hogy legkedve-sebb vendégeinknek odaadjuk azt a tulajdonunkat, melyet megkíván. A gyűrűt akkor is rátukmáltam, volna önre, ha nem értem szavait. Viselje szerencsével.”

A PASA ÉS MADAME P…TELLE. Az első világháború alatt a franciák, el-Gláui segítségével megszállták Dél-

Marokkót. A háborút követően Lyatuey marsall francia főmeg-bízott mindent elkövetett, hogy a marokkói uralkodóosztályt megnyerje a franciáknak. Ezen felül vasutakat, kórházakat, uta-kat építtetett és felszámolta a rabszolgaságot. A márrákesi fran-cia helyőrség vezetője fiatal, tehetséges százados lett, akit bájos feleségével egyenest Párizsból vezényeltek át. Egy parádé al-kalmából el-Gláui megpillantotta Marie P…telle-t és beleszere-tett. (A százados vezetéknevének második, harmadik és negye-dik betűje magyar szövegben, felesége nőiességének durva megsértése nélkül nem írható le.) A pasa egyik bizalmi emberét elküldte az asszonyhoz, aki visszaüzent: osztja érzelmeit, de nem mer kezdeni semmit, mert férje lelövi mindkettőjüket.

El-Gláui elpanaszolta szerelmi bánatát Lyautey mar-sallnak, aki féléves tanfolyamra vezényeltette a századost Saint Cyrbe. Kellő előkészület után a pasa vacsoravendégül látta Mme P…telle-t. Vacsora közben halk zenekar játszott és ránik énekeltek a függöny mögött. A nagy alkalomra arabul értő fran-cia professzort hozattak Rabatból, aki a szeretkezés minden műszavát és műfaját ismerte franciául, arabul és berberül, hátha a párnak tolmácsra volna szüksége. Fürdősasszonyok két kád és a medence vizét tartották melegen. A hálószoba előtti csar-nokban lakájok főztek újra meg újra friss mentás teát, kávét és tartottak jégbe hűtött frissítőket és mézes édességeket készen-létben. Mindezt a pasa háznagya és pletykás titkára rendezte; nem csoda, hogy másnap az egész város tudta, mi történt.

Vacsora után a pasa Mme Marie-val átvonult a háló-szobába, melynek ajtaja előtt négy szenegáli óriás állt őrt, há-romnegyed méteres, feltűzött szuronnyal puskájukon. Néhány perc múlva el-Gláui gatyában rontott ki a hálószobából. A pasa bátor ember volt; fiatal korában vágtató ló hátáról lőtte le ellen-ségeit pisztolyával. Későbbi mikor a mellette álló szultánra bombát dobtak a mecsetben, vérrel telefrecskendezett köpeny-

ben ő lőtte agyon a merénylőt. Ezúttal azonban reszketett és az előtérben álló lakájoknak, kiket még soha nem méltatott szóra, ezt mondta: „Segítség! Ez a nő meg akar enni.”

Később mégis rendeződött köztük a viszony, nem tudni, hogyan: vagy a pasa sajátította el a francia szokásokat, vagy Mme Marie szokott le róluk. A százados férj eltűnt a színről és el-Gláui birtokot és kastélyokat ajándékozott Mme P.-nek. 1956 után, mikor a pasa meghalt és Marokkó független lett, a francia gyarmatosítók ingatlanait elkobozták. Marie javait sértetlenül hagyták. Vagyonából bennszülött, szegény kislányokat nevelte-tett fel és házasított ki. Pár évvel ezelőtt még gyakran láto-gattam az öregasszonyt tangeri lakásán. Bájos maradt és vidám. A világ legjobb ceyloni teáját nála ittam. A tea nem Ceylonból jött. Marie kiment a kertbe és hol ebből, hogy abból a növényből tépett néhány levelet. Ezekből főzte frissen a ceyloni teát.

A KORDOVAI DÍSZTÁL. 1941 elején, első hosszabb ma-rokkói tartózkodásom idején arab jó barátom, Ámár kasbájában (védelemre berendezett lakótorony a sivatagban) vendégesked-tem. A „szép szobában” álltam, mielőtt útnak indultunk és bú-csút vettem a tarka szőttesektől, faragott cédrusfa asztalkáktól és görbe tőröktől a falon. Legjobban a fal közepére erősített, halványrózsaszín dísztálat szerettem. Tányér nagyságú köze-pén, illetve közepe alatt egyenletesen kiterített fekete csipke le-begett a hajszálfinom, pókhálószerű repedésekkel teleszőtt üvegben. Ámár azt állította: családi legenda szerint a dísztál Kordovában készült a XIII. században, amikor egy ideig, az Álmorávídák és Álmohádok hódítása révén Sevilla volt Marok-kó fővárosa.

A tálat bámultam, mikor Ámár belépett a szobába. Meg-kért: öltözzem fel az útra; a nagy hőség miatt ugyanis fürdő-nadrágot hordtunk mindketten. Majd hozzátette: roppant gaz-dag emberhez megyünk látogatóba az úton. Lakásában hem-

zsegnek a szebbnél szebb dísztárgyak. Ne felejtsem szememet egyiken sem, mert akkor a házigazda kötelességének érzi, hogy odaajándékozza nekem, még ha szíve szakad meg érte. Szégye-nemben elpirultam és szaladtam öltözni.

A kőfal alatt, a homokban vártam Amárra. Hóna alatt nagy, lapos csomagot hozott. Tudtam, micsoda. Es azt is tud-tam: nincs hatalom a földön, mely megakadályozza, hogy a kordovai tálat nékem adja.

A PORCELÁN TURULMADÁR. Közel ötven esztendővel később hasonló tapasztalatot szereztem. Münchenhen jártam lá-togatóban, ahol a recski, volt politikai rabok összejövetelt ren-deztek. B. Z. barátom és egykori recski rabtársam házában lak-tam, mintegy negyven kilométerre a bajor fővárostól. Egyik este B. Z. bevitt Münchenbe, ahol egy másik volt rabtársunk, E. S. várt ránk vacsorával. A vacsoraasztalnál ültünk; velem szem-közt a nagyajtó nyitva állt a szalon felé. Ráláttam a turulma-dárra, mely a könyvtár tetején tárta kiterjesztett kar hosszúságú porcelánszárnyait.

Nem állítom, hogy tetszett nékem. Ami tetszett, vagy in-kább meghatott, házigazdánk lelkülete volt. Otthoni megalázta-tások sorozata és harminc év emigráció után is ennyire ragasz-kodik a magyarság egyik jelképéhez, a turulmadárhoz, hogy el-hozatta Magyarországról ezt a nagy porcelántárgyat; mert hi-szen Bajorországban aligha szerezhette be. Ezért történt, hogy vacsora alatt többször felejtettem szememet a turulmadáron. Nem vettem észre, hogy a házigazda figyelemmel követi pillan-tásomat.

Amikor lementünk B. Z. kocsijához, a turulmadár látható gonddal fel volt kötve a kocsi tetejére, minthogy a csomagtartó-ba, vagy a kocsiba terjedelme miatt nem fért be. Miután leoldo-

zásról és visszaadásról szó sem lehetett, megköszöntem és elin-dultunk.

A TURULMADÁR TOVÁBBI SORSA. Másnap későn éb-redtem. Házigazdám és felesége bent voltak Münchenben, ahol Zoltán garázsát vezette, az asszony pedig a Lufthansánál dol-gozott. A turulmadár szobám előtt várt a lépcsőfeljárón. Mintha szárnyát csattogtatta volna, amikor kiléptem az ajtón.

Először megpróbáltam maximális nagyságú útibőrön-dömben elhelyezni; de még átlós helyzetben is legalább tizenöt centire álltak ki szárnyai mindkét oldalon. Elhelyezésére külön kartondobozra lett volna szükségem. Ezért Münchenbe kellett volna bemenni, amire nem volt módom, és repülőgépem más-nap reggel indult. De ha kartondoboz akadt volna, szabálytalan nagysága miatt fizetnem kellett volna érte és ehhez nem állt elegendő pénz rendelkezésemre.

Ha kézben viszem a turulmadarat, a stewardessek először Münchenben, másodszor Frankfurtban akadályozzák meg, hogy felszálljak a gépre. De ha netán mégis felengednek, úgy a madár az utasok feje fölött elhelyezett rekeszekbe nem fér. Ölemben kell tartanom, ami csak úgy lehetséges, hogy középső ülést kapok és a turul szárnya mindkét szomszédom combja fö-lé terpeszkedik, úgyhogy mozdulni se tudnak. Mindez tehát szóba sem jöhet.

Mikor Zoltán és felesége vacsorára hazaértek, előadtam a helyzetet. Azt mondtam: már kinéztem a turul helyét könyvtá-ruk legtetején. Megkértem őket: helyezzék előtt, mindaddig, míg kedvezőbb körülmények közé kerülök és legközelebbi lá-togatásom alkalmából magammal vihetem Kanadába. Zoltán azt válaszolta: a nagy madarat valóban nem tudnák másutt el-helyezni, mint könyvtáruk tetején. De E. Sándorék gyakran jár-nak hozzájuk látogatóba. A madár láttán azt gondolják majd,

hogy kedves ajándékukat egyszerűen továbbadtam és mélysé-gesen megbántódnak.

Összenéztünk. Másnap reggeli indulásom következtében nem maradt sok lehetőségünk. Zoltánnal kimentem a kertbe. Ásót ragadtunk és felástuk a félig már fagyott, novemberi föl-det. Oda rejtettük a turulmadarat.

Június 26

Budapestről levél érkezett valakitől, akit N. N.-nek kí-vánok nevezni. Mintegy negyven esztendős, nem nagyon is-mert irodalmár. Levele szívélyes, bár közben-közben azt keresi: mivel tudna megvádolni engem? Néhány évvel ezelőtt Chica-góban találkoztunk és hosszan beszélgettünk. Azóta féléven-ként öt-hat oldalas, sűrűn gépelt levelekben fordul hozzám. Nagyon szeretne gyűlölni, de tisztességes ember és nem képes rá.

Diszharmóniánk, egyebek közt, N. N. nacionalizmusában gyökeredzik. Az ellentétnek nem az az oka, hogy N. N. mindent imád, ami magyar, ami jellegzetesen magyar, ami csak magyar és ami a magyar határtól öt méterre már nem érthető. Az ellen-tétnek az az oka, hogy N. N. mindent megvet, mindentől viszo-lyog, ami nem magyar. Ugyanekkor, érthetően és szükségszerű-en, antiszemita is. Nem vad antiszemita. Értelmes zsidókkal szí-vesen barátkozik. Én sosem tudtam, ki a zsidó és ki nem az, ba-rátaim és ismerőseim közt, N. N. számon tartja, figyeli és foly-ton mérlegeli, ki a zsidó és mit csinál. Szolzsenyicinhez hason-lít, aki kihagyta a Gulágból Sztálin zsidó áldozatainak nevét. Ta-lán azért, mert az áldozatokat már nem tekintette zsidónak. Vagy azért, mert a zsidót nem tekintette áldozatnak.

N. N. érti és mégsem képes elfogadni álláspontomat Eu-rópa és a magyarság dolgában. Tudomásul vette, hogy magyar vagyok, szívvel-lélekkel, mióta eszemet tudom, ébren és ál-

momban, örömben és bajban; de én nem arra építettem mun-kámat, ami speciálisan, partikuláris an és provinciálisan ma-gyar. Hanem arra, ami európai és ezáltal magyar. Nyelvünk nagy részét, a kézmíveseket és a földművelést, a középkori ál-lam rendjét, a reneszánszot és a humanizmust, a protestantiz-must és az ellenreformációt, a felvilágosodást és a francia forra-dalom eszméit, művészetünk stílusait és irodalmunk formáit mind a Nyugattól kaptuk. Azt is, amit a demokráciából meg-kóstolhattunk. Az oroszoknak, ha baj van, nincs mire visszaesniök. Mi, ha baj van, mindig megtámaszkodhatunk az európai civilizáción. A turáni vagy ázsiai örökség, a cigányzene, a népművészet és a sírva vigadó magyarkodás nem elég, hogy megvessük lábunkat rajta, ha inogni kezdünk.

A népi-urbánus acsarkodástól mindig igyekeztem távol tartani magamat. A mozgalom eredetét nem Petőfinél és Aranynál kerestem (ki ellen lettek volna népiek? Vörösmarty el-len?), hanem a XI. századi lombard városoknál, amikor parasz-tot uszítottak polgár, falut város ellen. Nyugat-Európában kul-turális lehetetlenség volna ilyen esztelen fenekedést elindítani és fenntartani. Azt hiszem, ez a rémálom a narodnyik mozga-lomból származott át hozzánk, és választ el olyan sikeresen írót írótól és mérgezi hatvan éve az ország köztudatát. Itt is ra-gaszkodtam a magam nézetéhez és nem figyeltem, hogy népi vagy urbánus íróval ülök egy asztalnál; de ha a kérdést felvetet-ték, kiszaladtam a szobából, teremből vagy kávéházból. Bará-tom és ellenségem, N. N., mint a zsidókat, számon tartotta és figyelte az urbánusokat.

Miért ír akkor N. N. hosszú leveleket nékem, mikor urbá-nusnak tekint származásom és születési helyem miatt? Miért ír nékem, ha egyszer „nem tart igazán magyar költőnek”, mint ahogy egyszer, véletlenül kibökte? Máskor, egy chicagói ven-déglőben, meglehetős részegen, bevallotta, hogy szeret és belső

harag fűti ellenem. Miért, kérdeztem. „Mert a Szabad Magyar Mozgalom titkára voltál a második világháború idején, mert Recsken ültél, mert te szerkesztetted az emigráns Irodalmi Újsá-got és mert verset meg könyvet írtál a kommunisták ellen” – mondta. – „De mi van ebben neheztelni való?” kérdeztem nai-van. Nem felelt. Bámultam rá az asztalon keresztül és lassan-ként rájöttem, miért neheztel rám. Amiért mindezt tettem, anél-kül, hogy fajilag magyarnak születtem volna. Ha „magyar” tet-te volna ugyanezt, átölelné érte.

Budapestről írt levelét N. N. kitűnően időzítette. Éppen Canada Day előtt érkezett. Amíg ez a bolygó idelent országokra oszlik, örülök, hogy ide, Észak-Amerika fölső részébe kerültem. Itt még soha, senki nem állította, hogy Irving Layton „azért nem igazi kanadai költő”, mert zsidó és Joyce Kogawa „azért nem igazi kanadai írónő”, mert japán származású. Isten segít-ségével, maradjon így, a mari usque ad mare.

Egyetlen vigaszom, hogy hallom, és már tapasztaltam is: a magyar fiatalok százszor jobban hasonlítanak liberális nézete-ikkel a kanadaiakhoz, mint N. N.-hez és társaihoz.

*

Anglia messze elmarad Kanada mögött ezen a téren is. Andris fiamat egész eddigi életén át égette a szégyenbélyeg, melyet Európa egyik legfülledtebben kispolgári és soviniszta országában az nyomott reá, hogy idegen nevet viselt. A minap úgy segített ezen, hogy felesége szűziesen angol családnevét kapcsolta a magáéhoz. Előzetesen azt ajánlottam néki: változ-tassa nevét inkább McFaludy-ra. (Not very funny, Dad” – vála-szolta.)

Június 28

Eric egyetért Umberto Ecóval, aki azt írja, hogy „nincs is remekebb dolog, mint egy felsorolás, mely csudaszép hypotyposisok eszköze lehet”. (Barna Imre kiváló fordítását idézem.) „Ezért levelében elsorolja a közép-kelet-európai köny-veket, melyeket Nyugaton igazságtalanul semmibe vettek. A könyvek közül néhányra rátalált Jugoszlávia antikváriumaiban:

Belgrádban Arszenyev Derszu Uzala című regényének első, orosz nyelvű kiadására bukkantam. Vinkovciban, akármilyen jelenték-telen városka, Andrzejewski Bramy rajuját (A Paradicsom kapui) sikerült megszereznem eredeti lengyelül. Ezt a könyvet húsz évvel ez-előtt Anthony Burgess méltatta nagy lelkesedéssel. Ennek ellenére Nyugaton ismeretlen maradt, ahogy várható volt. Közép-kelet-európai könyv hiába elsőrangú, ha nem szovjet eredetű. (Ivo Andric sikertelen-sége a példa; hiába kapott Nobel-díjat, a Híd a Drinán angol kiadója nyakán maradt. Angol vagy amerikai olvasó csak a Szovjetunió sajátos társadalmi valóságát ismeri el, tekinti létezőnek; románnak vagy ma-gyarnak ehhez nincs joga.) Zágrábban, a Tin Ujevic-féle antikvárium-ban megtaláltam franciául Dumitriu Incognitóját. Csodálkozom, hogy Horvátországban árulni lehet ezt a nyíltan és bensőségesen anti-kommunista könyvet; de e tekintetben Jugoszlávia jóval enyhébb észa-ki és keleti szomszédainál. Könyvben vagy újságban itt mindent sza-badon megírhatsz, de ha a vendéglőben pontosan ugyanezt mondod el hangosan, letartóztatnak. Magyarországon, úgy hallom, a helyzet en-nek fordított ja: eszpresszóban azt mondod, amit akarsz, de ha leírod, az újságot vagy könyvet elkobozzák. Itt viszont, jó szerbhorvát fordí-tásban szinte mindent megvehetsz: Yourcenar műveit csakúgy, mint Umberto Eco könyvét, A rózsa nevét.”

Eric szenvedélyes lelkesedésének köszönhetem, hogy az évek során számos könyvvel ismerkedtem meg, melyekről ré-gebben nem hallottam, vagy melyeket túl hamar löktem félre. Ezek közül néhányat nagyon megszerettem. Elsősorban George

Santayana írásait és két költőt, Alfred Edward Housmant és Wolf Biermant, meg néhány irodalmi és teológiai mellékszerep-lőt, mint Edith Sitwell és Thomas Merton. (Az utóbbival Eric a Kentuckyban lévő Getshemane kolostorban találkozott, ahol együtt voltak trappista szerzetesek.)

Eco könyvét Eric, ha ezt a kifejezést alkalmazhatom, gyengéd szerelemmel dédelgeti. A szerelem maradandóságát Eric neo-középkori szemlélete biztosítja, nem pedig a könyv irodalmi értéke. Az utóbbit illetően ugyanis kétségeket táplálok, bár elismerem, hogy lebilincselő olvasmány. Viszont itt Kana-dában még senkivel sem találkoztam, akinek igazán tetszett, miközben Olasz- és Németországban ez a regény valóságos kul-tusz tárgya. Magyarországi kritikát csak hármat-négyet olvas-tam. Ezek tanúsága szerint ott egyszerűen nem értik A rózsa ne-vét.

Kettőnk számára már a sok, és le nem fordított latin idézet is vonzóvá teszi a könyvet. Végre újra összeköttetésbe kerül-tünk a nyelvvel, melyet fiatal korunkban megtanultunk és az antik Rómával, mely történetírásunk, jogrendszerünk, költésze-tünk, képzőművészetünk, egyszóval civilizációnk és kultúránk – ez is két latin szó – jelentős hányadát létrehozta. Ez azonban csupán személyes öröm, mert a latin nyelv ismerete nem nép-szerű többé. Megszoktam, hogy olykor egy-egy kollegám az egyetemen rám förmed: a klasszikus nyelvek és irodalom isme-rete már nem tartozik a műveltséghez. Ilyenkor megkérdem: „Jó. De miért nem mondja soha, hogy mi tartozik hozzá?”

Eric szerint a könyv európai sikerét abban kell keresni, hogy a középkort és a középkori latint eleveníti meg, nem pe-dig Róma antikvitásait. Egyszóval azt a kort, mikor a minden-ség eredetének okát és létezése célját, sőt szerkezetét is logiku-san meg tudták magyarázni egy mindent átfogó fantazmagória segítségével. E kor után szükségszerűen nosztalgia ébred fel

mindnyájunkban éppen most, amikor metafizikai kétség és két-ségbeesés leselkedik a komolyabb gondolkodás minden kísérle-te mögött.

Eco könyve – teszi hozzá Eric – abban az időben játszódik, amikor a középkori metafizikai-teológiai építmény még állt, bár az első repedések már megmutatkoztak rajta. A középkor végé-nek legjobb gondolkodói (elsősorban William Occam, de Dante csakúgy, mint Marsiglio de Padua) kérdéseket adtak fel önma-guknak, amíg előttük mindenki a válasszal kezdte. Ezeket a kérdéseket azonban még nem harsogta túl a nihilizmus áradata. Eco könyvének hőse, Baskerville-i Vilmos a teológus William Occam földije és tanítványa. Occam Istent megismerhetetlennek tekintette és az egész dogmatikus teológiát, mint hasztalant, ki-kapcsolta, de a vallást, a keresztény hitet érintetlenül hagyta. A tragikum közeledése csak a könyv legvégén tűnik fel, egyetlen pillanatra, mikor Baskerville-i Vilmos már nem a hit, hanem a józan ész lámpásával kezében akar felnézni Istenre és elborzad, mert nem lát semmit.

Ezen a fázison túl vagyunk a jelen világban, de a kö-zépkorvég kiábrándulása nem idegen tőlünk. Mert ugyan mit gondolhat Baskerville-i Vilmos egyik szellemi leszármazottja hat és fél évszázaddal később? Magam elé képzelem a klasszi-kus nyelvek nyugdíjas professzorát valahol Európában. Dolgo-zószobájából, mint ahogy egyetemi tanárok generációkon át megszokták, rálát az oxfordi gót kollégiumokra, a Stephans-domra, a kölni katedrálisra, páduai Szent Antal templomára. Éppen befejezte Eco könyvének olvasását. A szomszéd szobából fülsiketítő lárma harsog át: látogató unokái Pink Floydot hall-gatják sztereón. Még egyszer kinéz az ablakon a múlt épületei-nek gót csipkéire. Ezek mind annak a világképnek elfogadására invitálják, melyet elfogadni a XVIII. század végétől fogva nem volt könnyű, manapság pedig alig lehetséges. A professzor só-

hajt egyet és azt gondolja, amit hozzá hasonló tanárok kétszáz éve nemzedékről nemzedékre gondolhattak: „Elérkezett a világ vége” Mindig tévedtek; de ezúttal lehet, hogy igazuk lesz.

*

Az egyik kanadai TV-állomás, mint ahogy a helyi újság már egy hete bejelentette, nyolc napon át közvetlenül sugározza a moszkvai TV műsorát. Ezt a közvetítést a legkülönbözőbb vé-lemények fogadták. Az egyik, kelet-európai származású képvi-selő súlyos aggodalmát fejezte ki. Szerinte a kanadai hallgató-ság teljesen védtelen a kommunista propagandával szemben, amiért – hetven év után! – valamit kéne tenni felvilágosítására. Az itt vendégeskedő angol rendező szerint a szovjet televízió, ha jó, nagyon jó, és ha rossz, éppen olyan csapnivaló, mint az észak-amerikai adók túlnyomó többsége. Ugyanekkor szinte mindnyájan megegyeznek abban, hogy az államilag irányított televízió szükségszerűen hitvány, míg a kommerciális televízió feltétlenül jobb, mert „szabad”.

Nem vagyok barátja a művészet, a sajtó, rádió vagy televí-zió állami ellenőrzésének. Keserves tapasztalatokkal rendelke-zem, mi történik, ha az állam (vagy egy párt; akármelyik párt!) rátehénkedik az irodalomra. De a fenti érvet a kommerciális te-levízió előnyeiről semmisnek tekintem. A média politikai céllal való gúzsbakötése zsarnokság, és alávetése a haszon és nyere-ség elvének ugyanennek a zsarnokságnak másik változata. A „szabad” piac nem szükségszerűen a szabadság piaca.

A disszidens, kinek színdarabját elutasítja a szovjet TV, kétségtelenül önkény áldozata. Ugyanilyen áldozat a szerző, kinek munkáit az észak-amerikai TV-állomások nem adják elő, mert kínos társadalmi problémákat feszeget, politikailag vagy szexuálisan túl merész. Ilyenkor nem akad lánckereskedő vagy fogpasztagyáros, aki reklámja hozzáadásáért a darab előadását

pénzelné. A maga anyagi szempontjából helyesen jár el, hiszen a silány többség szívesebben ül a képernyőnél, ha rémdrámát mutat be és a gyáros jobban jár, mert reklámját többen hallgat-ják, mintha valami értelmes darabra adna pénzt.

Nyugaton nagyobb tér áll a szabadság rendelkezésére, de ez a különbség kvantitatív és nem kvalitatív. Kétségtelenül a szabad piac zsarnokságát’ részesítem előnyben, de csak azért, mert ez a zsarnokság megszűnik a szabad piac kijáratánál és nem jut be szobám küszöbén. De ostobaság azt hinni, hogy a szovjet TV szükségszerűen rosszabb a Nyugaténál. Elég, ha a moszkvai TV opera-, balett-, színházi és irodalmi programját megnézzük. Bolondnak kell lenni ahhoz, hogy az ember azt ál-lítsa: a nyugati nagy korporációk vezetőit jobban érdekli a TV művészi színvonala, mint a hozzájuk hasonló, örömtelen képű szellemi torzszülötteket, akik november hetedikén Lenin sírján sorakoznak fel.

*

Aki a zsarnok ajtaján belép: rabszolga lesz, bár szabad volt elébb.

SZOPHOKLÉSZ

Június 29

*** Belelapoztam Stephen Runciman A History of the Crusades (A keresztes háborúk története) című művébe. Ez itt egy kötetes kivonat; otthon Torontóban megvan mind a három kötet és elég jól ismerem. Mégis erre a rövidített kiadásra volt szükségem, hogy rájöjjek: mennyire eltávolodott véleményem a keresztes háborúk dolgában (és sok más történelmi esemény-ben) attól, amit az iskolában tanultam és lassan, észrevétlenül ejtettem el hatvan év alatt.

A budapesti Evangélikus Főgimnáziumról („a Fasor”) csak a legnagyobb dicséret hangján emlékezhetem meg. Ami az oktatásban túl konzervatív volt, azt azonnal helyesbítettük. Amikor például Szigethy Lajos tanár úr a Riedl-Pintér poétiká-ban közölt Ady-versről azt mondta: „ezt pedig átlapozzuk”, akkor déli egy óra után az egész osztály bement a Teréz körút-ra, hogy az antikváriumok valamelyikében az olcsó Ady-válogatottat beszerezze. Történelemben nem volt könnyű dol-gunk, mert nem tudtuk, mi pontatlan a tanításban és hová kell fordulnunk, hogy a tényeket megtudjuk.

Ilyen volt a keresztes háborúk története. A tanár ragyogó képeket festett elénk, melyek megragadták képzeletünket. A ke-resztes lovagok ezüstszínű vértekben térdeltek a templomban és amikor a püspök a szószékről meghirdette előttük, hogy ők foglalják vissza Krisztus sírját, remegés futott végig rajtuk, mint a nyárfa levelein. Elindultak a Szentföldre, szárazon és vízen, nagy nehézségeket győztek le és 1099 nyarán, harangzúgás kö-zepette, zsolozsmákat énekelve és imádkozva, elfoglalták Jeru-zsálemet.

Nem így történt. Zsolozsma-éneklésre és imádkozásra nem volt idő, mert a keresztesek utolsó szálig lemészárolták Je-ruzsálem 40.000 főnyi lakosságát és a zsidókra rágyújtották a zsinagógát. Harangok pedig nem szóltak. A zsidóverést már odahaza, Német- és Franciaországban elkezdték, mondván: „ha a zsidók nem ölik meg Jézust, most nem kéne a Szentföldre menni harcolni”. Ez nem annyira a lovagok, Geoffroy de Bouil-lon és Tankréd véleménye volt, kiknek minden idejét elfoglalták az egymás elleni intrikák, melyikükből legyen Jeruzsálem kirá-lya, hanem a szegény jámboroké. Ezek azért csatlakoztak a ke-resztes hadakhoz, mert a pápa teljes bűnbocsánatot hirdetett a résztvevők számára. Azonkívül volt egy réteg, a desperádó: a csürhe, mely nem harcolni, hanem rabolni jött.

A keresztesek azt hitték: ha megalapították a Jeruzsálemi Királyságot, az Antióchiai Fejedelemséget és csapataik nagy ré-szét hazaküldik, mindent elintéztek. A keresztesek többsége nem kívánt maradni. Naiv vezéreik pedig nem sejtették: újabb és újabb keresztes hadjáratokra lesz szükség, hogy tengerentúli birtokaikat megtarthassák. Ezek közt akadtak sikeresek és szé-gyenteljesek; a legundorítóbb a IV. volt. Nagyrészt frank vitézek vettek részt benne és Velencében teleltek. Mivel ellátásukra nem hoztak pénzt magukkal, Dandolo, a dózse vendégelte őket. En-nek fejében aztán a frankok, fizetség helyett, megostromolták a magyar Zára várát és kikötőjét és, kellő vérfürdő után, a Velen-cei Köztársasághoz csatolták.

Még 1204-ben Dandolo ugyanezeket a frankokat Ale-xandria helyett Konstantinápoly ellen küldte. Azzal az ürügy-gyel, hogy a bizánci trónviszályba avatkoznak, bevették a vá-rost és kikiáltották a Latin Császárságot, és így a szeldzsuk-török szorongatta Kelet-Rómát még tragikusabb helyzetbe hoz-ták. A keresztesvértbe bújtatott frankok nagyrészt Franciaor-szág északi, legszegényebb tartományaiból származtak és falu-jukat addig nem hagyták el, míg keresztesnek álltak. Várost egymillió lakossal, ékszerdoboz-palotákkal, selyembe öltözött nőkkel, kövezett utcákkal, butikokkal, sportarénával, lóver-senypályával még sohasem láttak; el se tudták képzelni mind-ezt. Amikor a drága görögkeleti templomokat és kastélyokat el-nézték, a kereszteseket végtelen gyűlölet fogta el, hogy ezek a szakadárok ilyen jól élnek. A könyvtárak anyagát az ablakon át hajították ki az utcára (a görög irodalom nagy része valószínű-leg ekkor semmisült meg), a templomokat kifosztották és kin-cseiket hajóra rakták. Francia templomokban most is még büsz-kén mutogatják az aranycibóriumokat, ezüst szenteltvíztartókat és kereszteket, de nem árulják el, hogy kincseik honnan szár-maznak.

Néhány évvel később következett a gyermekek keresztes hadjárata. III. Ince pápa minden hatalmával tiltakozott ellene; de ha a pápa jót akar, szándéka nemegyszer meghiúsul elvete-mülten ostoba alárendeltjei miatt. A francia vidéki alsópapság azt állította, hogy „Krisztus sírját csak ártatlan gyermekek hó-díthatják vissza a pogányoktól”. Az egyik nagymenet Blois-ból indult, sok ezer mezítlábas gyermekkel. Genuában kivezették őket a mólóra, de nem volt elég hajó szállításukhoz. „Isten majd átvezeti a gyermekeket száraz lábbal a tengeren” – mondták a papok, mire a gyerekek kezet fogtak és felemelt féllábbal bele-léptek a tengerbe. Középkori emberek nem tudtak úszni, még hajósok sem. A papok visszatartották az olaszokat, hogy a ful-doklók segítségére siessenek. Nekik is volt magyarázatuk min-denre, mint a kommunistáknak: „A gyermekeket azért hagyta Krisztus elsüllyedni, mert gonoszság lakik bennük.” A sereg maradékát a gályák Palesztínába vitték, és aki nem pusztult el útközben, az az arabok elleni harcban esett el. Néhány fogoly maradt csak élve; ezeket rabszolgavásáron adták el.

Lassanként, állandó szaracén és szeldzsuk támadások kö-zepette a keresztes hadjáratok fénye pislákolni kezdett. Eladdig dicsőséges megbízatás volt, ha a pápa keresztes hadjárat veze-tését bízta uralkodóra vagy lovagra; ezúttal már büntetésnek szánta, mint II. Frigyes császár ellen. Mialatt a tengerentúli kis keresztes államok egymás után vesztek el, a pápaság világra-szóló politikai tervet agyalt ki. Azt, hogy a Nyugat szövetséget köt a mozlimok ellen a vallási szempontból semleges mongo-lokkal és így fogja két tűz közé az arabokat. Mindez rendkívül időszerűnek tűnt azután, hogy a tatárok elpusztították Lengyel-Magyarországot. A terv azonban nem vált valóra, mert rövide-sen Hulágu, Dzsingisz unokája, Perzsia, Irak, Afganisztán stb. ura, mozlim hitre – tért, és a kereszténység utolsó tengerentúli bástyája, Akre is elesett. Ezúttal a papság elmondhatta volna

azt, amit II. Pius pápa újabb, utolsó kísérlete után mondtak, amikor nem sikerült sereget gyűjtenie Konstantinápoly bevéte-lére: „Isten nem akarja a keresztes háborút.”

*

Az újságok kivonatokat közölnek Gorbacsov legújabb be-szédéből. Ebben a beszédében a szovjet kommunista párt főtit-kára a szocialista törvényességhez és a szocialista erkölcshöz való visszatérést hirdeti. Szeretném remélni, hogy a törvényes-séghez és erkölcshöz kíván visszatérni, a szocialista jelző nélkül. (Régebben kommunista erkölcsről beszéltek, de ez a szó kom-munisták közt is kiment a divatból.)

Ami pedig a szocialista törvényességet és erkölcsöt illeti, e kifejezésről mindig az az idő jut eszembe, amikor Andris fiam megszületett. A börtönből másfél évvel korábban szabadultam, a Sztálin halála után bekövetkezett, úgynevezett olvadás kor-szakában. A szocialista törvényesség nevében szinte valamennyiünket koholt vádak alapján zártak börtönbe, vertek agyon vagy akasztottak fel. A megmaradtakat amnesztiával he-lyezték szabadlábra, de polgári jogainkat nem adták vissza, sőt szociális biztosítást sem kaptunk.

Feleségem mindig törékeny volt, mint Botticelli nőalakjai; a munkásparadicsomban töltött hosszú évek még tovább aláás-ták egészségét. Nem volt elég teje a gyerek táplálására és ezért elment a kerületi tanácshoz, hogy utalványt kérjen tejporra. „Sajnálom” – mondta a szociális gondozást vezérlő elvtársnő –, „de férjének nincs szociális biztosítási száma és ezért magának nem jár tejpor.” Zsuzska könyörgésre fogta a dolgot, miután tejporhoz más módon nem lehetett hozzájutni. „Segítsen saját magán” – szólalt meg végül az elvtársnő. „Ha nyilatkozatot ad és aláírja, hogy nem Faludy György a gyermek apja, hanem

másvalaki, vagyis a kisded törvénytelen, úgy azonnal utalvá-nyozom magának a lányanyáknak kijáró adagot.”

Szerencsére sikerült tejet szereznünk egy jóbaráttól, aki a kommunista párt magasállású tagja volt. Azóta, akár Gorba-csov, akár másvalaki emlegeti a szocialista törvényességet és er-kölcsöt, ez a jelenet jut eszembe és viszolygok.

*

Ugyancsak a mai újságban olvastam a perről, melyet a sokszoros milliomos Howard Hughes végrendelete ellen indí-tott háztartásának valamelyik alkalmazottja. Az illető kevesli a ráhagyott félmilliót, mikor Hughes inasa 11 milliót kapott örök-be szolgálataiért.

Hughes szállodák alapításával és az azokban elhelyezett, engedélyezett játékbarlangok felállításával szerezte roppant va-gyonát. Nem az újságokból tudom, hogy Hughes a gazdag em-ber egyik alaptípusához tartozott: vagyonszerzésben zseninek ismerték, egyébként tudatlan volt, rátarti, kellemetlenül ostoba és gyanakvó. Vagyonát elsősorban háztartása alkalmazottaira hagyta; jótékony célra egy fillért sem. Ebben manapság már nincs semmi különös. Legfeljebb azon csodálkozhatom, hogy az újság egyetlen gúnyos megjegyzéssel sem illeti Hughes szolgá-ját, titkárát, kuktáját és cipőpucolóját, akik egymást perlik, mert keveslik a rájuk hagyott dollármilliókat. Viszont megdöbben-tett, hogy az újság szerkesztője úgy emlékszik meg Hughesról, mint egy szentről, holott csak gazdag ember volt.

Az irodalom Á-tól Z-ig, Árisztophánésztől Émile Zoláig egységesen állt ki a gazdag idióta ellen. Egy görög költő, Hippónáx Epheszoszból, 2600 évvel ezelőtt szerzett gúnyverset a gazdag turistára, aki nem érti, mit jelent a műemlék, melyet éppen megcsodál a dombtetőről, miközben hegyes hasával a lemenő nap felé int. A római gazdagok Iuvenalistól és Martialis-

tól kapták meg a magukét, és a XV. század közepén gúnyverse-ket köröztek Franciaországban: Jacques Coeuről szóltak, aki gyorsjáratú vitorlással és lovasfutárral hozatott magának friss banánt, pecsenyének antilopot az éhező Párizs közepén.

Az irodalom, a színház, a kabaré, a sajtó, papok és lelké-szek prédikációi és a közvélemény nyomása együttesen döntő eredményt ért el a XIX. században. Rákényszerítette a gazdag embert, hogy életében vagy végrendeletében jelentős összege-ket adjon jótékony célra, kórházakra, iskolákra, könyvtárakra, művészek és írók támogatására stb. Soha ennyi pénz erre a múltban nem gyűlt össze és az újgazdagok nevét – Carnegie-t, Nobelt, Rockefellert, Rothschildot, Fordot – mindenki ismerte.

A közvélemény nyomása a gazdag emberre manapság szinte teljesen megszűnt; az írók pedig nem törődnek többé ve-lük. Nehéz megmondani, miért váltotta fel éppen most a nábo-bok és bankárok lenézés ét az irántuk érzett, oktalan tisztelet. Talán azért, mert régebben minden értelmes ember tudta, hogy az élet célja a boldogság és nem a vagyongyűjtés, illetve hogy a vagyongyűjtés ritkán vezet a boldogsághoz; manapság pedig elfelejtették ezt. Vagy talán azért, mert a múltban országonként ha féltucat nagyon gazdag ember élt és mindenki számon tart-hatta őket. Ma az Államokban egymillió milliomosról tudunk; és ha csupán minden századik nagyon gazdag, akkor is tízezer emberről van szó. Ezeket a közvélemény aligha tudja számon tartani, legfeljebb az adóhivatalok kompjuterei. Félek, hogy azok sem.

Csatát vesztettünk a gazdagok ellen.

*

A kapitalizmus igazi bűne a javak egyenlőtlen elosztása; a szocializmus igazi erénye a nyomor egyenlő elosztása.

WINSTON CHURCHILL

Június 30

Bevásárlás után hazafelé bandukoltam az üzletből, mikor testes úriember állt meg mellettem kocsijával és felvett. Név szerint Smedley-Smythe, Őfelsége indiai hadseregének nyu-galmazott ezredese. Néhány mérfölddel odább lakik és házába invitált’ lunchre. Nagy verandájú villában lakik, külön bejárat-tal a személyzet részére. Spanyol nádszékeken ültünk és hatal-mas szendvicseket öblítettünk le gintonic-kal. Eleinte inkább gint ittam, mert nem szeretem a tonicot, de be kellett látnom, hogy házigazdámmal aligha bírom a versenyt és ráfanyalodtam a tonicra.

Mintegy hetven esztendős, rózsaszín ábrázatú férfi, körül-belül kétszáz font egészségesen dagadozó és egyenletesen el-osztott kövérséggel. Vancouver Islandről mindent tud, amit er-ről a szigetről tudni lehet, történelemtől geológiáig és a Brit Bi-rodalom utolsó, távoli védőbástyájának tekinti. Mikor az Egye-sült Államok szóba került, poharát harciasan rázta Seattle vá-rosa irányába. Az ott lakókat nyilván kafír barbároknak tekinti, alacsonyrendű fajták keverékének, fenyegetődző vadaknak, akik nem ismernek se törvényt, sem jogot.

Amit ebben az emberben becsülök, alapvető humanitása, józansága és humora, mely szüntelenül ott lappang a brit mo-dorosság felülete alatt. Régen, amikor Alec Guinesst láttam az angol ezredes szerepében, ahogy fogolytársaival a hidat építteti a Kwai-folyón, azt hittem, hogy ez a típus a filmipar találmá-nya. Később megismerkedtem és közeli barátságba kerültem George Sully ezredessel Ready Money Cove-ból Cornwallban. Ő maga is ott volt a japán fogolytáborban a Kwai-folyónál. Éle-tem egyik otthontalan periódusában ő és felesége, Jane köl-csönözték nékem egyik házukat – ötszáz éves házat Foweyben, Cornwallban. Akkor jöttem rá, hogy ez az emberfajta valóban létezik. És a világ hasznára volt, hogy létezett.

Lunch után néhány csésze felejthetetlenül remek jünnáni teát itatott velem, majd hosszú kocsiján hazavitt, a kelleténél jó-val nagyobb sebességgel, de példás eleganciával és könnyed-séggel. Ha a kafírok egyszer netán mégis betörnének Kanadába, kitüntetésnek tekinteném, ha ott állhatnék a lövészárokban Smedley-Smythe oldalán. Nem minden költő végezte ennyire megtisztelő körülmények közt.

*

Korántsem kívánom letagadni az angol élet néhány ke-vésbé előnyös oldalát, mint például a kicsinyes gonoszkodás szokását, melyet testi-lelki élvezetnek tekintenek; az orrfintorí-tó, lesajnáló gőgöt, vagy akár a sznobizmus minden árnyalatát. Ide tartozik még az angol nép részletes osztályozása kiejtés sze-rint, Clapham Junction lakóinak analfabetikus hangsúlyától az Anglikán Egyház magasabb tisztviselőinek nyerítéséig. És, ko-rántsem utolsó sorban, a szexualitás kérdése. Hosszú évek óta laktam már Londonban és másutt is, felvettem az angol ál-lampolgárságot, de nem tudtam megszokni a nemi kérdésben újra és újra tapasztalható neurózist.

Azt hiszem, hogy a kontinensen elterjedt mondás találó, mely szerint Angliában az ajtód elé helyezett tejesüveg teljes biztonságot élvez, de nem így kisgyermekeid, ha házad kapuján kilépnek. E téren sokszoros tapasztalatot szereztem. Reggelen-ként fiamat autóbuszon vittem első iskolájába. Andris sehogy sem akart velem jönni, úgyhogy fel kellett ráncigálnom a kocsi-ra. Ölembe ültettem és átkaroltam, mert le akart ugrani a busz-ról. Közben sírt és torkaszakadtából üvöltött magyarul: „Nem akarok iskolába menni!”

Az autóbusz utasai néma gyűlölettel figyeltek. Eleinte nem fogtam fel, mi a botrányos abban, ha egy apa fiával küsz-ködik, aki nem akar iskolába menni. Aztán rájöttem, mit gon-

dolnak az utasok, a kalauzt és az idősebb diákokat is beleértve. Hogy ez az öregedő férfi reggel fél kilenckor fogott magának egy kisfiút és most hazahurcolja, hogy erőszakot ejtsen rajta. Arab földön ilyen feltételezés mellett szó nélkül agyonverik az idegent. Angliában jogrend uralkodik. Kézzelfogható bizonyí-ték nélkül nem tesznek ilyesmit, bár biztosak benne és for-tyogva tűrik az égbekiáltó gyalázatot. Könyörgésre fogtam: „Angolul mondjad, fiacskám, hogy nem akarsz iskolába menni! Angolul, te csirkefogó!” Rendesen fél perccel leszállás előtt húz-tam csak ki belőle az „I don’t wanna go to school”-t, mire az egész autóbusz fellélegzett.

Két évvel később feleségemmel elhatároztuk, hogy Mill Hill-i házunk emeleti harmadik, lakatlan kis szobáját kiadjuk albérletbe; kellett a pénz. Szelíd, megjegyezhetetlen arcú, mint-egy harminc éves fiatalember költözött be, akit Andris fiam Donald, a Kacsa, illetve már Donald, the Duck névre keresztelt. A papírvékony falak következtében kénytelenek voltunk meg-tudni, hogy Donald hetenként kétszer-háromszor este tizenegy táján fiút hoz magával. Még nevét is tudtuk, mert a lépcsőn fel-menet partnerét Jimmynek szólította és vagy szépségét dicsérte, vagy közeli gyönyörűségeikről beszélt jó hangosan. Mivel sem nyárspolgárok nem vagyunk, sem Cromwell puritánjaitól nem kaptunk semmit örökbe, igyekeztünk szórakozásukat zavarta-lanná tenni. Este tizenegy felé nem mentünk ki az előszobába, sem a konyhába, a megfelelő ajtókat becsuktuk és Donald ágya mellé süteményt, frissítőt és két poharat készítettünk. Mindent megittak és mindent megettek.

Egy alkalommal, amikor Andris influenzával feküdt, a kri-tikus időben mégis felmentem a földszintről a gyerek szobájába, hogy megnézzem: alszik-e és nem akar-e valamit? Nyitva hagy-tam az ajtót, hogy lássam. Békésen aludt. Abban a pillanatban meghallottam Donald hangját a lépcsőn, ahogy éppen ezt

mondta kísérőjének: „Jimmy, te drágaság, most levetkőztetlek és jön a nagy, nagy gyönyörűség!” A sötét szobából, ahol nem láthattak meg, kíváncsian néztem ki. Donald az ajtó előtt haladt el. Egyedül volt.

Örökké hálás vagyok és leszek Angliának, amiért 1956 után menedéket és biztonságot adott nékünk – pontosan azt, amit magyar hazánk már másodszor tagadott meg tőlünk. Egy életen át csodáltam az angol jogrendet és szabadságot. De kissé fellélegeztem, amiért már nem kell Angliában élnem.

*

Mindig csodálkozom, mikor egyes barátaimtól és isme-rőseimtől hallom: szeretnének olyan boldogok lenni, mint ami-lyennek én látszom. Nem tudom, mennyire igaz ez, vagy sem. A boldogság nem mérhető semmiféle műszerrel, kérdezőlappal vagy szellemi meghatározással. Nem tudom, boldog vagyok-e, vagy sem. De az engem körülvevő boldogtalanság mennyisége és intenzitása mindig meghökkent. A boldogtalanság ugyanis látható, nyilvánvaló, és ha nem is mércével, de azért elég ponto-san mérhető.

Árisztotelész megállapítása szerint a boldogság az egyet-len jelenség a világon, melyet önmagáért, azaz tisztán és egye-dül a boldogságért kívánunk. Ez a legfőbb jó, a summum bonum, akármennyire különbözzék is ennek a legfőbb jónak, vagyis az élet céljának, individuális meghatározása. George Santayana, a reá jellemző kristálytiszta megfogalmazásban azt tartja: semmi sem igazolja az ember létezését, csak a boldogság. „Boldogság nélkül az élet tébolyult és szánandó kísérlet marad.”

Ugyanekkor kérdéses, hogy merje-e az ember boldognak mondani önmagát? Ami engem illet, igyekszem élvezni az éle-tet, akár idillikus kunyhóban lakom az erdő mélyén, mint e pil-lanatban, akár kommunista haláltáborba zárnak, mint egykor.

Boldogságom mértéke, ha mérhetem, tőlem függ, de ugyanek-kor külső körülmények is belejátszanak. Azaz rajtam múlik, hogy hatalom, pénz, állás után örökös szomjúság ne emésszen és ne ez tegyen boldogtalanná, akármennyit is érek vagy nem érek el belőlük; de ugyanekkor nem tőlem függ, hogy a boldog-ságomhoz szükséges minimális alapot – szerény szállás, sze-rény étel, egészség – megkapom-e? A többi azonban, mint a ba-ráti beszélgetés öröme és a szeretet mennyisége, melyet elosz-tok (és kapok) barátaimtól, sokat pótolt. Rendelkezésemre állt a legfontosabb, amiről Viktor Frankl, egy másik haláltábor ván-dora, olyan nagyszerűen- írt: hogy szabadon választhattam jó és rossz, bajtársiasság és spicliskedés, ellenállás és szellemi megrokkan ás között.

Boldog embertől boldogsága okát tudakolni olyasmi, mintha az ember kilencven esztendős aggastyántól akarná hal-lani a hosszú élet titkát. Nem tudja. Mégis, ha sarokba szoríta-nak, valahogy ilyesmit mondanék: „A barátság és a szerelem ál-landó jelenléte és a hatalomvágy, a kapaszkodás és a pénzszer-zés ingerének állandó távolléte már maga is boldogság. Jelentős segítséget ad a boldogsághoz a fontos, vagy fontosnak képzelt tevékenység. Mindegy, akár testi vagy szellemi aktivitásról van szó. Nehéz depressziót érezni, ha az ember kertjében rózsafákat ültet vagy éppen verset ír. És mindez akkor is aktivitást jelent, ha passzív formában jelentkezik – vagyis, ha az ember zenét hallgat, könyvet olvas, figyeli a természetet, festményekben gyönyörködik. Akármerre indulok, egy-egy nagy lépést teszek mérföldes, mesebeli csizmában a boldogság felé.

Az ihletett elfoglaltság, mint ahogy ezer évvel ezelőtt Ávicenna írta, »frissíti és tisztítja az ember életnedveit« és ugyanekkor nem ad néki módot és időt, hogy beteges gyötrő-déssel rágódjék azon, ami volt, lett volna, lesz, vagy esetleg le-het ővele. Sőt, hogy tovább-bicegjek ezzel a gondolatsorral ösvé-

nyeimen, hozzáfűzhetem: boldognak lenni annyit jelent, hogy az ember szolidan és teljes erejével a jelenben és a jelennek él, és ugyanekkor elnéző, sőt olykor lenéző mosollyal figyeli tulajdon jelenét.

A boldogság témája körül sok a buktató. Sajnálatos az is, hogy a boldogság, mint téma, manapság nem kelendő és nem tárgya többé a filozófiának, csakúgy, mint ahogy a szerelem sem az. Társaságban, ahányszor valaki a boldogság témáját szóba hozza, nő és férfi, öreg és fiatal futva menekül előle. A vi-lágirodalom egyetlen valamirevaló verse vagy regénye sem szól a boldogságról. Csupán embertársaink szenvedése, balsorsa és bukása érdekes és izgalmas. Elképzelhetetlen az olyan film, amely egy házaspár boldogságát mutatná be kilencven percen át. Dante Pokla rendkívül érdekes olvasmány; a Purgatórium lapos, a Paradicsom egyetlen halálos unalom. És mégis: bármi-lyen abnormálisnak tűnik, azt állítom, hogy a boldogság az egyetlen normális állapot.”

*

Keresd a jót, a szépet és az igazat mindaddig, amíg élve-zed; de ha nem élvezed, kerüljed el.

EPIKUROSZ

Július 2

Ma százhatvannyolc esztendeje született Rehatsek Edvárd. Úgy tudom, hogy csak két ember él a világon, kik ezt a dátumot számon tartják. Az egyik én vagyok. A másik és fontosabb Eric, aki Rehatseket felfedezte.

Eric jelenleg a monszun esőitől mocsárrá dagadt bombayi sikátorokat járja, ahol Rehatsek kéziratait keresi. Iratait ugyanis Rehatsek 1892-ben bekövetkezett halála előtt az indiai Általános Bennszülött Könyvtár (Native General Library) gondjaira bízta.

Hogy ez az intézmény fennáll-e még, és ha nem, akad-e valaki, aki tud róla, bizonytalan.

Rehatsek magyar erdészeti tisztviselő fiaként született Új-vidék közelében. Mérnöki oklevelet szerzett a pesti egyetemen, majd mindjárt kivándorolt az Egyesült Államokba. 1847-ben, huszonhét éves korában New Orleansból Bombaybe hajózott, ahol letelepedett. Sokoldalú tehetségével eleinte sokféle állást vállalt, majd mint a Wilson College tanára nyert alkalmazást mindhalálig. Magyar anyanyelve mellett tökéletesen értett, ol-vasott és írt angolul, arabul, franciául, guzsarátiul, horvátul, la-tinul, németül és perzsául.

Nagyobb könyvtárak katalógusában neve csak mint Száádi Gulisztánjának fordítója szerepel. A Gulisztán (Rózsakert) perzsa klasszikus munka a XIII. századból. Rövid történetek, anekdoták, gnómák és versek sorozata. Rendkívül kellemes ol-vasmány; irodalmi értéke és emberbarát, majdhogy humanista hangja miatt hétszáz esztendeje a Közel-Kelet egyik kedvenc könyve. Több európai nyelvre lefordítottak, angolra pedig sok-szor. Ezek közül Rehatsek fordítása a legjobb; és itt nálam jóval nevesebb kritikusok egybehangzó ítéletére hivatkozhatok. Úgy tűnik, mintha Rehatsek kiszámította volna, milyen lesz száz év-vel halála után az angol nyelv legelegánsabb és egyúttal közért-hető formája. Kora kötelező viktoriánus cicomáit és nagyképű-ségét elhagyta. Ugyanekkor fordítása minden oldalán érezhető a gyönyörűség, mellyel munkáját végezte.

Ha éppen nem tanult egy-egy újabb nyelvet, Rehatsek fon-tos és ismeretlen történelmi forrásműveket fordított angolra és nyelvészeti, jogi és irodalmi tárgyú értekezéseken dolgozott. Töve-roskadt* viskóját Bombay bennszülött negyedében nagy szakállú hírességek látogatták, a többi között Sir Richard

* Sic! (a dig.)

Burton, aki a Nílus forrását kereste és meg is találta, valamint a Royal Geographic Society számos jelessége. Azért jártak nála, hogy legnehezebb problémáik megoldására segítséget vagy ta-nácsot kérjenek. Mielőtt Rehatsek 72 éves korában elhunyt, harmincháromezer rúpiát hagyományozott „szegény sorsú in-diai fiúk” nevelésére. Ezt a jelentős összeget aszketikus élet-módjával és tanári fizetéséből takarította meg. Egyébként ő volt az első európai, kinek holttestét hindu szertartás szerint égették el.

*

A múlt században több magyar utazó és tudós járt Kele-ten. Közülük Körösi Csoma Sándor és Vámbéry Ármin a legne-vezetesebbek. Az előbbi több évet töltött egy tibeti kolostor pa-rányi cellájában, ahol a tibeti nyelv első, tudományosan meg-alapozott szótárát és lexikonát készítette el. Vámbéry Ármin tö-rök dervis öltözékében járta meg Bokharát. Az ő fia volt atyai barátom és mentorom, Vámbéry Rusztem, akit My Happy Days in Hell című könyvemből ismerhet az olvasó*. Rehatsek, Körösi Csomával és Vámbéryvel ellentétben, ismeretlen volt életében és maradt halála után is. Néhány tudományos jellegű dolgozata kivételével, kéziratban maradt munkáinak csupán címét ismer-jük. A Révai lexikon négy sort szentel néki. Eric levelére a Ma-gyar Tudományos Akadémiából azt a választ kaptam: nem tud-nak róla. Eric most írja Bombayből, hogy akadémikusok és könyvtárosok útmutatása szerint próbálta Rehatsek kéziratait megkeresni, de nem talált semmit:

Rehatsek kéziratai, ha ugyan száz éven át túlélték India klímáját, feltehetően az ország számtalan levéltárának vagy archívumának va-

* Az angol olvasót értettem. Időközben, Pokolbéli víg napjaim címen a könyv magyarul is megjelent, először az AB és ABC Szamizdat Kiadó, majd pedig a Magyar Világ Kiadó gondozásában.

lamelyikébe kerültek, ahol a katalogizálatlan iratcsomókat a mennyeze-tig halmozzák fel, míg az egerek és a fungus megeszi őket, de még ak-kor is helyükön maradnak. Az egyetem legöregebb tanára – úgy érte-sültem, hogy közel száz esztendős, bár valószínűleg több – nem hallott soha Rehatsekről, sem pedig az Általános Bennszülött Könyvtár nevű mitikus intézményt nem ismeri. Abbahagytam a kutatást. Ez-alatt itt helyben nyomtatott, páratlan érdekességű könyvek egész sorát fedeztem fel. Egyebek közt oly ritkaságra bukkantam, amilyen a Ladaki nyelvtan.

Bombayt elárasztotta az eső és a mocsok. Taxira nincs pénzem. Riksára lenne; és azt is tudom, hogy néhány rúpiával pillanatnyi se-gítséget nyújtok gazdájának. Mégsem szenvedhetem, hogy csontvázzá fogyott emberrel vonszoltassam magam az iszappal elárasztott úttes-ten. Ezért gumiszandálban gázolok a bombayi mocsárban. Tegnap, mi-kor Khetwadyben Rehatsek egykori kunyhójának helyét kerestem, egy útkereszteződésénél a bokámig érő vízben leszakadt mindkét szandá-lom. Miközben visszahódítottam őket az iszapból, leejtettem és örökre elvesztettem legújabb szerzeményemet, a The Birds of Garhwal and Tehri (Garhuál és Tehri madarai) című szépen illusztrált könyvemet. Most kétségbeesett igyekezettel próbálok mielébb kikerülni ebből a szörnyű városból. Még az éjjel visszautazom Új-Delhibe. Onnan pe-dig tovább, a hegyekbe, Dehra Duntól északra, ahol bőrcipővel lába-mon sétálhatok a Himalája felhői közt.”

*

Délután Kingsley Amis egyik esszéjét olvastam. Mint Amis legtöbb tanulmánya, ez is a sherry-illatú, gonoszkodó brit akadémikus humor terméke. Amis elképzeli a világ legrövidebb könyveit. Ezek közé tartozik A kanadai humoristák antológiája és a Marxista emberbarátok élete. Nemrég olvastam Amis egyik regé-nyét és így megtoldhatom a listát egy miniatűr könyvecskével, honnét Amis neve bizonnyal kimaradt: Maradandó értékű angol regényíró kortársaink.

*

Sokszor egyetlen kérdéssel fel tudjuk vetni századunk ci-vilizációjának legsúlyosabb problémáit. Például: baráti társa-ságban valaki távoli Paradicsomról – rendszerint déltengeri szi-getről – lelkendezik. Mire a társaság egy másik tagja megkérdi: „Mondja kérem, mi történt időközben ezzel a Paradicsommal, amióta ott járt?” Más szóval: utazási irodáink felfedezték, civili-zációnk elérte, turistáink tönkretették-e már?

Július 4

Reggelre ragyogó napfény köszöntött. Itt, sajnos, soha sincs annyi belőle, hogy mindent felszárítson. Jó nádpálcát ta-láltam az egyik szekrény aljában. Kölcsönvettem sétára. Bot a kézben: bennem azt az érzést kelti, hogy én vagyok a gazda, a környék örökletes tulajdonosa és minden az enyém, amit pál-cámmal megérintek: az ösvény, a fű, a fák, a szikla az út men-tén. Nagyvárosban a sétapálca bot jellegét ölti, a hajdani bunkó és a későbbi kard nevetséges utódjává válik. Nevetséges, mert hiszen a városokat azért építettük, hogy embertársaink ellen védelmet nyújtsanak és ilyen védekezésre ne legyen szükség. És másodszor is nevetséges, mert önvédelemre a bot alkalmatlan, mióta Pistojában a pisztolyt feltalálták. Kísérőnek magányos sé-tán viszont nagyszerű, már azért is, mert nem vagyok még olyan öreg, hogy támaszkodnom kelljen reá. Így varázspálcának használom, G. M.-számlálónak, mellyel a föld merev kérgén kopogtatok.

Észrevétlenül jó néhány mérföldet tettem meg, mikor az isiász élesen belenyilallt véknyamba. Figyelmeztetésül: túllép-tem a megengedett mértéken. Sok mindent láttam a világon; legtöbbjét, sajnos, csak egyszer. Az öregedés egyik baja, hogy az embernek megvan még a kedve, csak éppen ereje nincs, hogy állóhelyéből kirontson és felkutasson mindent, amit még nem

látott. Sok más baja is van. Ezek közt a legnagyobb, hogy, amíg jó pár évvel születése utánig mindenki megvan, azaz csa-ládtagjai, iskolatársai, ismerősei teljes számban veszik körül, sőt folyton szaporodnak, az özvegy nagynénik férjei és a halott ősök nem hiányoznak, mert sohasem látta őket, addig a világ kezd foghíjas és üres lenni, amikor egyre többen mennek el.

Születésem évében Ferenc József császár és király még biz-tonságban ült, vagy katonás szokása szerint állt, trónján. Világ-ra jöttömmel automatikusan alattvalója lettem – halálra ítélt bi-rodalom polgára. Születésem évében halt meg Tolsztoj, csakúgy, mint Robert Koch. Swinburne már előző évben elhunyt, de Eu-génia császárné, III. Napóleon özvegye még élt, csakúgy, mint Claude Debussy, Sarah Bernhardt és Henry James. Hitler éhen-kórász utcai festő volt Bécsben, Lawrence ezredes Oxfordban diákoskodott, Szergej Jeszenyin tizenöt évesen verseket próbál-gatott Oroszország legmélyében és egy Vlagyimir Iljics Lenin nevezetű obskurus politikai megszállott Zürichben azt tervezte: elég a nyomorból, kivándorol Amerikába és ott üzleti vállalko-zásba kezd. Bár így történt volna!

De igazán öregnek akkor érzem magam, ha Prousttal és emlékeimmel az elmúlt idő fölé hajlok. Tíz vagy tizenegy éves koromban szüleim magukkal vittek Párizsba. Apám kollégája, francia vegyészprofesszor kalauzolt bennünket. A Bois de Boulogne közelében jártunk, mikor a szemközti járdán magas, kecskeszakállas öregúr tűnt fel. Úgy emlékszem, hogy cilindert viselt, bár ez fantáziám játéka is lehet. „Voilà, Anatole France” – jegyezte meg a francia professzor nagybüszkén. Még láttam a maga valójában ifjúságom kedvenc íróját, aki közel másfél év-századdal ezelőtt, 1844-ben született.

Még ennél távolabb is tudok eleven kapcsolatot találni a múlttal. Anyai nagyapám apja magas kort ért meg. Utoljára 1915 nyarán láttam, öt esztendős koromban. Jól emlékszem

tömzsi alakjára, kőszegi házára. Talán azért, mert kertje és szo-bái telis-tele voltak nyíló virággal. Soha addig, sem azóta lakást ennyi virággal nem láttam. (Valószínűleg a növények szeretetét dédapámtól örököltem.) A virágoknál is élesebben emlékszem dolgozószobája három pálmafájára. Alighanem még fiatal kor-ban szerezte őket és amikor a pálmák szobája mennyezetéig ér-tek, lyukakat vágott a ‘padlóban. 1915-ben a pálmagyökereket tartó hordók már pincéje döngölt földjén álltak. Az egyik pálma közvetlenül íróasztal-széke mellett tört elő, úgyhogy simogat-hatta, ha velem beszélgetett. Dédapám, sírköve szerint 1818-ban született, lord Byron, Napóleon és Goethe életében.

*

Levél Új-Delhiből:

„Turisták számára a város központja a Connaught Circle. Terje-delmét több mint mérföldnyi sugarú kör határozza meg. Főutcáit két emelet magas, rothadó oszlopokba beépített házak szegélyezik. Az ut-cákat napközben ócska, de mozgékony közlekedési eszközök pokoli lár-mája veri fel. A vén tragacsokat esztelen sebességgel hajtják és körbe-körbe rohangásznak, mintha csak a Pokol egyik mélyebb bugyrában cirkálnának, ahonnét nincsen kiút. Ma reggel azonban fákkal szegé-lyezett, csendes villanegyedre bukkantam. Hosszú ideig álltam egy ház előtt és a monguszta-családot figyeltem, ahogy a kert falába vágott ré-sen ki- és besétáltak.

Új-Delhi könyvkereskedései korántsem olyan kitűnőek, mint Zágráb könyvesboltjai, de különbek a torontóiaknál. A tudás szomja egyáltalán nem ismeretlen ebben a hajléktalanoktól, koldusoktól és éhenhalóktól roskadó városban. A rongyokba csavart fiatalemberek egész sorával ismerkedtem meg, kik a kalózkiadásban megjelent köny-vek rakásait árulják a járdaszélen. Hozzáértésről és ízlésről tettek ta-núságot, ahányszor csak árujuk tartalma és minősége iránt érdeklőd-tem.

A japán bank épülete előtt motorizált riksa vezetőjével beszélget-tem. Miközben utasra várt, Jan Morris The Matter of Wales (Beszél-jünk Walesről) című könyvét olvasta, Penguin-kiadásban. Húsz rúpi-áért vásárolta; mint mondta, két napi keresetéért. (Angliában megje-lent, kemény kötésű könyveket általában 150-200 rúpiáért – 15-20 dol-lárért – árulnak. Ebből a pénzből szegény családok két-három hétig él-nek. Ezért látnak a kelendőbb írásművek kalózkiadásban napvilágot, tizedennyi pénzért.) Meghatódtam, felszálltam a riksára és bevittem az embert szállodámba, ahol két Penguinnel és öt rúpiával ajándékoztam meg.

India állandó kétségbeesésbe kerget. Feldúlja érzelmeimet forró-ságával és piszkával, feneketlen szegénységével és szorosan a nyomor oldalán flangáló, arcátlanul hivalgó gazdagságával, és a tátott szájú butasággal együtt megjelenő, égő szemű intelligenciájával.

Este a Narula-féle üzlet-komplexumot kerestem fel. Első osztá-lyú szállodából, piacból, kínai vendéglőből, gyors kiszolgálású bárból és fagylaltozóból tevődik össze. Ellenállhatatlan kívánságot éreztem, hogy nyálas, főtt Patnarizs helyett olyasmit egyek, amit megszoktam. Delhi aranyifjúsága itt gyülekezik esténként, hogy tíz rúpiáért fagylal-tos tölcséreket vásároljon. Két chocolate milk shake után kint a jár-dán kis híján belebotlottam egy asszonyba, aki rojtos rongyon feküdt és mezítlen melléhez szorított gyermekét simogatta. Mikor megpillantott, felállt, rám mosolygott és elém tartotta fehér virágból font kis koszorú-ját, melyet napközben nem tudott eladni. Kétségtelenül a számára leg-kedvezőbb pillanatban találkozott velem. Lelkifurdalásaim eredménye-ként anya és gyerek nem hal éhen az elkövetkező néhány hét alatt.

Előzőleg, késő délután motorizált riksát állítottam meg és szállo-dámba vitettem magam. Pedig nem jártam messze, csak éppen utat té-vesztettem a zsúfolt- városrészben. Kiderült, hogy a bordélynegyedek egyike. A riksa sikh vezetője hátrafordult és megkérdezte: „Nincs ked-ve az úrnak egy csinos, tiszta lányhoz?” Körülnéztem az utcát szegé-lyező, összedőlni készülő vityillók közt, majd gyors pillantást vetettem

a nyitott szennycsatornában felhalmozott, sokszorosan átkutatott, em-ber-állat használatára és tüzelésre egyformán alkalmatlan szemétre. Furcsa képet vághattam, mert a sikh felnevetett. Aztán összenéztünk és egyszerre kezdtünk nevetni.”

*

Levél érkezett barátomtól és kollégámtól, a University of British Columbia professzor ától Vancouverből. Értesült Eric bolyongásairól és a következő kommentárt küldi: „Mind haj-landók vagyunk egy ritka könyv kedvéért néhány mérföldet vezetni, Eric két földrészt is átgyalogol egy lábjegyzet beszerzé-séért.”

*

A mai postával jött harmadik levél arról tudósít, hogy a torontói egyetem egyik tanára könyvet jelentetett meg. A könyv, pontosabban könyvecske tárgya: amit szerzője „kanadai-magyar irodalom” névre keresztelt. Nyomtatványában két ma-gyar író-kartársammal mér össze és nem éppen hízelgő ered-ményre jut. Hanyatlásom okát egyebek közt abban látja, hogy – vele és írótársaimmal ellentétben – nem jártam otthon”, vagyis nem frissítettem fel anyanyelvi ismereteimet a kommunista agitprop és sajtó szégyenletes zsargonjával, sem nem engedel-meskedem akadémikus nyelvészeink rigolyáinak és hatal-maskodásának. Meg talán azért, amiért évtizedek óta nem szív-tam meg a szocrealizmus elszáradt emlőit.

Az ötlet, hogy olyasmi is létezik, amit kanadai-magyar irodalomnak nevezhetünk, enyhén szólva vitatható. A kanadai-angol, amerikai-angol, ausztráliai-angol népet ismerjük; feltehe-tő, hogy irodalommal is rendelkeznek. Kanadai-magyar, ameri-kai-magyar, angliai-magyar, ausztráliai-magyar nép nincs. Pusztára etnográfiai kategóriákat felállítani ilyen esetben, mikor félmaroknyi írót kell összepárosítanunk egy hadosztály dilet-

tánssal, aligha indokolt. (A magyarság több jeles írót tarthat szá-mon, semmint kis nemzeteknek kijár. Ugyanekkor több kontár-ral áldattunk meg, mint a száz milliós birodalmak. Amikor 1956 végén 220.000 magyar emigrált Nyugatra, Cs. Szabó Laci egyik vezércikkének ezt a címet adta: Kétszázezer költő nyugatra tart.)

Thomas Mann, Brecht vagy szegény Franzl Werfel so-hasem mondták magukat amerikai-német íróknak, ahogy Malcolm Lowryt vagy D. H. Lawrence-et sem nevezték mexi-kói-angol szerzőnek. Heine nem lett francia-német költő attól, hogy Párizsban telepedett meg és még nem, került kezembe irodalomtörténet, ahol zágoni Mikes Kelemen mint török-magyar író szerepel. Ez az egész ügy túlságosan ostoba, sem-hogy komolyan foglalkozhassak vele, bár, ahogy a kiváló New England-i francia írónő, Maggie Yourcenar megjegyezte, „On est toujours pris au piege avec ces gens”.

Igaz: számtalan honfitársam, ahányszor két sor össze-rímel, mindjárt poétának képzeli magát. Ez még nem baj. A re-neszánsz humanistái is csak úgy ontották latin zengeményeiket, de legalább kenyeret adtak sok jó nyomdásznak és az egyete-mek különben is megkövetelték tőlük a latin versek gyakorlá-sát. Hasonlóképpen a kanadai tanár, ha közepes tehetsége elle-nére a víz felszínén kíván maradni, publikálni kényszerül és ezeket a publikációkat súlyra mérik, mivel olvasni őket az egye-temi feletteseknek nincs idejük. Így nékem sincs okom, hogy a tanárt megrovásban részesítsem, amiért a kanadai-magyar iro-dalmat kitalálta. Megtámadásom tanulmányának, hogy úgy mondjam, némi lendületet kölcsönöz és egyúttal egyetlen érde-kessége.

Vagyis semmiképpen sem szabad neheztelnem. Kivált ép-pen most, mikor a budapesti kommunista napilap azon sirán-kozik, hogy az országból kitiltott könyveim jelentékeny pénz-összegért cserélnek gazdát. Tudok egy állástalan budapesti

mérnökről, aki családjával együtt évek óta abból él, hogy össze-gyűjtött verseimet kölcsönzi 24-24 órára. Hadd mosolygok te-hát. A Montreux-ben néhány esztendeje elhunyt, svájci-orosz regényíró, Vlagyimir Nabokov egyszer megjegyezte: a nevetés a legjobb irodalmi féregirtó.

Július 5

*** Tegnap este elfáradtam és nem fejeztem be mon-danivalómat a kommunista szalámi-politikáról, mellyel a ma-gyar irodalmat darabokra vágták. Magyar irodalmak, többes számban: ide a hazai irodalompolitika vezérei juttattak el ben-nünket. Elsősorban Révai József, Horváth Márton, Szirmai Ist-ván és Aczél György, részben maguk is elfuserált írók, akik az irodalmat és az igazi írókat a kontár féltékenységével és gyűlö-letével kezelték. Lakájaik közt említést érdemel Keszi Imre, Sőtér István, Szabolcsi Miklós, Tóth Dezső, Trencsényi Waldapfel Imre és a többi.

Ezek az irodalom politikusok a felvidéki, erdélyi és vaj-dasági magyar írók hazai terjesztését nem szorgalmazták, vagy egyenest megtiltották, munkáikat kritikai írásokban és iroda-lomtörténeteikben nem ismertették, az antológiákból kihagyták, azaz agyonhallgatták őket. Holott a kisebbségben élő magyar íróknak nem kis szüksége lett volna az anyaország támogatásá-ra. De irodalompolitikusaink, a szomszéd országok kommunis-ta vezetőivel szemben érzett gyávaságból és a szolgalelkű-ségből, ezt a segítséget megtagadták tőlük és a határainkon kí-vül születő magyar irodalmat a maga egészében Novotny, Ceausescu, Tito és Tito utódai kedves gondjára bízták. A nyuga-ti magyar emigráns írók könyveit pedig a látogatók bőröndjéből kobozzák, vagy a postán lopják el.

Így született meg az erdélyi-magyar, felvidéki-magyar, vajdasági-magyar és magyar-magyar irodalom. Ötágú síp, mint

ahogy Illyés Gyula mondta; de Illyés nem öt sípra gondol, ha-nem ugyanannak a sípnak öt ágára. Az utóbbi években enyhü-lés mutatkozik. A kisebbségi magyar irodalmat már beengedik az országba. Az emigráns írók könyveit tovább lopkodják a postán, de a legújabb irodalomtörténetekben a kommunista esz-téták már Zilahyt és Márait is megdicsérik, a maguk vicsorgó jóindulatával. Remélhető, hogy a helyzet hamarosan tovább ja-vul és helyreáll az, ami mindig megvolt, bárha nem tűrték: az osztatlan magyar irodalom.

*

*** Tegnap futva említettem akadémikus nyelvészeink ri-golyáit és hatalmaskodását. Nem kívánom e jelzőket indokolat-lanul hagyni. Magammal hoztam A magyar helyesírás szabályai-nak legújabb, 11. eresztését, a Magyar Tudományos Akadémia 1984-es kíadásában. Hadd fejezzem ki csodálkozásomat, nem is nyelvészeink szerencsétlen működése, hanem a magyar írástu-dók hosszú türelme és közönye fölött. Ha a Francia Akadémia nyelvészei hasonló színvonalú helyesírási szabályzattal meré-szeltek volna előállni, másnap a nyomdászok, tanítók, újság-írók, írók öntözőcsővel vonulnának fel a Szajna partjára, az Académie Francaise elé, hogy a nyelvészeket kiöntözzék onnan, mint az ürgéket.

Minden nép kulturális egységének egyik fontos alapja, hogy nemzedék nemzedék után ugyanazt, vagy majdnem ugyanazt a helyesírást használja. A nyelvész feladata, hogy a helyesírás szabályait fenntartsa és azokon csak indokolt esetben változtasson; hogy a nyelv tisztaságát megőrizze; hogy új sza-vaknak polgárjogot adjon; hogy a nyelv szótárát, a fogalmak definíciójával együtt, elkészítse – és így tovább. Nem kevésbé lényeges, hogy mit ne tegyen a nyelvész. Tudományosan meg nem alapozott, nyögve kitalált teóriák gyártásával ne változtas-son a szavak írásmódján, mikor a szavak kiejtése nem változik.

Ne agyaljon ki új és használhatatlan szabályokat és kényszerítse az ország lakosságát, hogy újratanulják a helyesírást, amikor egyszer már megtanulták az iskolában. Ne fundálja ki a szavak elválasztásának újabb módozatait, mikor az elválasztás módja minden nyelvben egyszeri és végleges megállapodás eredmé-nye – és így tovább. Ezeket a negatív parancsokat más országok nyelvészei úgy-ahogy, de mégis betartják. A magyarok nem tartják be.

1. Nyelvészeink a század első felében egy közhaszná-latban lévő szó írásmódját háromszor változtatták meg. Az elemi iskolában úgy tanultam, hogy utczának írják. Mire a gim-náziumba kerültem, utca lett belőle. Egyetemi éveim után uccává változtatták. Tíz év múltán nyelvészeink visszaállították az ut-cát. A helyesírási szabályzatot háromszor nyomták újra. Az ut-ca- és háztáblákat háromszor kellett, vagy kellett volna kicse-rélni az országban. Ötven éves embernek, aki 1900 táján szüle-tett, háromszor kellett megtanulnia, hogy levelei borítékjára hogyan írja ezt a szót. És mindez miért? Az utca mindhárom va-riánsát pontosan ugyanúgy ejtjük ki.

Századunk második felének nyelvészei a régi utcában jár-nak. A magyar helyesírás szabályai legújabb, 11. kiadása szerint (Akadémia, 1984) az eddig vajjonnak írt szót ezentúl kötelezően vajonnak kell írni (362. oldal). Színészeink Shakespeare darabja-inak előadásain százötven éve két J-vel hangsúlyozták ezt a trochaikus lejtésű, hosszú és rövid szótagos kérdőszót. A két rövid szótagos, lapos vajon olyan kérdőszó, mely nem kérdez. Ugyanekkor a két rövid szótag, nem is tudom, hány helyen, agyoncsapja Vörösmarty és Madách versének ritmusát. De hát a magyar nyelv és irodalom legnemesebb tradíciói nem tartoznak akadémiai nyelvészetünk érdeklődési körébe.

2. Újonnan felállított szabályokban nincs hiány. Kár, hogy nyelvészeink figyelmetlensége következtében gyakran még a

helyesírási szabályzatból sem derül ki, mi is ez az újonnan ki-fent szabály. Például: Margit híd, Petőfi híd (mindkettő a 267. ol-dalon), de: Lánchíd (217). Melyik variáns használatára kötelez-nek, amikor maguk sem tudják? Ugyanekkor mindkét megol-dás sántít. A magyarság vizuális fantáziájában jelentős szerepet kaptak hídjaink, elsősorban a nagy Duna-hidak, melyek az or-szág két felét kötik össze. Jaj nekünk, ha ez az összeköttetés meg-szakad! Ahányszor harmincnyolc esztendős emigrációmban Magyarországra gondolok és behunyom a szemem, a Duna-hidak íveit nagy kötőjeleknek látom magam előtt. Vagyis: Árpád-híd, Szabadság-híd, Margit-híd. Kár, hogy nyelvészeinknek, ha az Akadémia épületéből kitekintenek Széchényi Lánc-hídjára, ilyesmi nem jut eszébe.

Másik példa a helyesírás szerzőinek hanyagságára. Cse-pel-sziget (162. oldal), Margit-sziget és Margitsziget (az utóbbi kettő a 268. oldalon). Viszont a Dunakanyar és a paksi Duna-kanyar nem elnézésből került egymás mellé a 171. oldalon. Nyelvészeink e finom megkülönböztetést azzal magyarázzák, hogy a kötőjel nélküli formát „tájnévre” kell alkalmazni (69. ol-dal). Ha ezt a lingvisztikai halandzsát komolyan venném, csó-nakkiránduláson a következő képeslapot adnám fel: „Üdvözle-tünket küldjük a Dunakanyarból, méghozzá a visegrádi Duna-kanyarból, most pedig lecsorgatunk a másik Dunakanyarba, mármint a paksi Duna-kanyarba.”

Példa a nehezen elsajátítható, légből kapott és csupán kel-lemetlenkedést célzó szabály-alkotásra: egyéves; egy éve; másfél éves; kétéves; kétesztendős; tízéves, tizenegy éves; hatvankét éves; ki-lencvenéves; száz éve; százéves (174. és 184. oldal). Nem árt oktató-ink idegállapotát elképzelni, amikor erre a szabályra kell megtanítaniok a 8-14 esztendős iskolásokat; hogy a gyerekek helyesírási szabályzatunk iránt ébredt érzelmeiről ne szóljak.

3. Közismert tény, hogy a magyar ábécé betűi, akár egy-, akár kétjegyűek, mind egyetlen, kiválóan megkülönböztethető hangnak felelnek meg. Kivétel az idegen szavakban szereplő X betű, mely két hangból, a K-ból és az Sz-ből tevődik össze, és bizonyos mértékben a C betű, mely T-re és Sz-re, vagy T-re és Z-re bontható fel, de a magyar fül számára egy hanggá olvadt ösz-sze.

Ezután meglepő, amikor nyelvészeink A magyar helyesírás szabályai 11. oldalán két eddig ismeretlen „betűvel”, mégpedig a „kétjegyű Dz betűnkkel” és „háromjegyű betűnkkel, a Dzs-vel” gazdagítják a magyar ábécé állományát. Ez a feltevés tarthatat-lan. A Dz nem „kétjegyű betű”, hanem két, egyjegyű betű és egyúttal két élesen megkülönböztethető hang. A Dzs pedig nem egyetlen „háromjegyű betű”, hanem két betű, a D meg a Zs. At-tól, hogy két önálló betűt egymás mellé írunk, nem lesz belőlük egy betű; hasonló eljárással más, jóval gyakrabban használt be-tűkombinációkat, mint az Rt-t, az Ng-t is egyetlen betűvé lehet-ne előléptetni, és ennek se }enne az égvilágon semmi értelme.

Így a megállapítás, hogy a Dz és a Dzs betűk, nemcsak minden tudományos alapot nélkülöz, de ugyanakkor valamennyiünk – értsd: a magyarság – szellemi képességeinek példátlanul durva és sértő lebecsülése. Ennyivel azonban nyel-vészeink nem elégednek meg. Miután a két új betűt az ábécébe besorolták (11. oldal), a szótár részbe a 172. oldalon, a D és az E betűk közé a Dz-t és a Dzs-t új címbetűknek is felállították. En-nek következtében néhány szó, mint például a dzsentri, a dzsungel vagy a dzsip, nem a D betű legvégére került, ahová valók, hanem az új, DZS címbetű alatt találhatóak. A Dz-vel akadémikusainkat kevesebb szerencse kísérte, miután Dz-vel kezdődő magyar szó nincsen. Kínjukban a DZ alatt egyetlen címszót tudtak bejegyezni: „dzéta (görög betű)”. Hogy a ma-gyarban soha nem használt görög „dzéta” kifejezés milyen jo-

gon kerül bele a magyar helyesírási szótárba – erre, attól tartok, a Magyar Tudományos Akadémia Helyesírási Bizottságának plenáris ülése sem tudna kielégítő válasszal szolgálni.

A baj nem az, hogy nyelvészeink szórakoznak. A baj az, hogy nyelvi tankönyveinket újranyomták és iskolásainknak az ábécében két olyan betűt kell megtanulniok, amelyek nem be-tűk. A szótárakat és nyelvkönyveket átírták. Miután az akadé-mikusok ezt a két álbetűt betűkké nyilvánították, az elválasztás új módját kell megtanulnunk, iskolásnak és felnőttnek egyfor-mán. Ugyanis a ped-zit, ezentúl úgy kell elválasztani, hogy pe-dzi (299. oldal), a lánd-zsát úgy, hogy lán-dzsa (259. oldal), és a lúdzsírt feltehetően úgy, hogy lú-dzsír. Mindez addig tart, míg a jelenleginél különb nyelvészi bizottság alakul és A magyar he-lyesírás szabályai tizenegyedik kiadása papírkosárba kerül. Ak-kor majd új helyesírási szabályokat kell kinyomni, új iskolai tankönyveket bevezetni, iskolások és felnőttek új helyesírást ta-nulnak, nyomdászok és tanítók fejüket fogják – és így tovább, az idő végéig.

4. A görög személy- és helynevek magyarításával e könyv másik helyén foglalkozom. Jól tudom, mennyire hálátlan fel-adat filológiai perpatvarokba beleszólni: annak idején tanúja voltam a dühödt vitának, melyet két párt vívott egymással, hogy Socrates-nek, illetve Sókratés-nek kell-e írni a görög „bölcs nevét, akit ógörög kortársai minden bizonnyal Szókrátész-nek hívtak. A filológusok fenekedéseiről mindig Szép Ernő remek karcolata jut eszembe. Pöszméte község úri kaszinójában vacso-ra után a vendégek két pártra oszlanak és véget nem érő pofoz-kodás kezdődik. Azon verekedtek össze, hogy a beafsteak szót magyarul helyesen befstek-nek, vagy böfszték-nek kell-e kimon-dani?

Így csak egyetlen példát hozok fel, hivatkozással A magyar helyesírás szabályai testvérkiadványára, a Keleti nevek magyar he-

lyesírása (Akadémia, 1981) című munkára. A kínai nyelv nem ismeri a V hangot. Talán ezért kapunk, mintegy kárpótlásul, a Keleti nevek három oldalán (438-440.) több mint kétszáz V-vel kezdődő kínai személy- és helynevet. Köztük szerepel „Vang Vej”. A torontói egyetem kínai tanára és egy Kínából átjött diák segítségével megállapítottam, hogy „Vang Vej” alatt a nagy köl-tőt és festőt kell értenem, kit a kínaiak. Uáng Ué-nek vagy Uáng Uej-nek ejtenek. Angol könyvekben Wang Wei-nek írják, amit ugyancsak Uáng Ué-nek kell kimondani; Hogyan lett a két kínai U-ból két magyar V betű? Úgy, hogy nyelvészünk nem a kínai kiejtést hallgatta, hanem az angol szöveget olvasta. Azt hitte, hogy a brit W-nek a magyar V felel meg, holott a W-t U-nak mondják. Vagyis nyelvészünk, aki a kínai nevek magyar helyes-írását határozza meg, nemhogy kínaiul, de angolul sem tud.

Folytathatnám, de nem folytatom. Innét, British Columbia erdejéből nem tehetek semmit. Otthon sem tehetnék sokat, hi-szen nincsen fórum, mely a kommunista monopóliumot élvező nyelvész-bürokraták bírálatának helyet adna, vagy helyet mer-ne adni. De Budapesten legalább sorra járnám a nyomdászok, tanítók, újságírók és írók szervezeteit és megkérném őket: ne vegyék figyelembe nyelvészeink működését és kiadványait.

*** Két adalék a kommunista bürokrácia szolgalelkű-ségéhez:

IRODALOMTUDOMÁNY. Torontóban a minap Koszto-lányi Dezső egyik kis verset kerestem. A pontos szöveget akar-tam tudni: Verset Kosztolányi a húszas évek végén írhatta. Szö-vegére így emlékszem:

SZOVJET KÖLTŐ SIRÁMA

Lunacsarszki! Belőlem több rímet nem facsarsz ki.

Két Kosztolányi-kötettel rendelkezem. Az egyik a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában megjelent összkiadás; ebből készült a másik kötet is. A verset mindkét könyvben hasz-talanul kerestem. Utószavában a kiadást végző irodalmár nem jelzi, hogy ezt a verset kihagyta. Talán attól félt, hogy a Szovjet-uniót végromlássaI fenyegető versike közléséért Kosztolányi özvegyével együtt vinnék Szibériába.

TÉRKÉPÉSZET. Jó néhány esztendeje Hamza Bandi re-formátus lelkész barátom Manville-i könyvtárában ültem. Ke-resgélés közben Magyarország autótérképére bukkantam. Évti-zedek óta nem láttam ilyet. Kiterítettem és szemem körbefutott az ország határán túlra. Pozsony helyett Bratislava, Kassa he-lyett Kosice, Nagyvárad helyett Oradea, Szabadka helyett Subotica. A kört Ausztria fővárosával fejeztem be. Wient vár-tam, Bécset kaptam. Bécs. A térképészeti intézet vezetői nem fél-tek, hogy az osztrákok a fejükre vernek.

Július 6

Tegnap este a konyhaasztalnál Wolfgang Hildesheimer nemrég megjelent Mozart-életrajzát olvastam, miközben nagy molylepke ismételt kámikáze támadást intézett a lámpa ellen. Hildesheimer biográfiája éles elmével megírt, érdekes könyv. Ha az ember nem tudta már amúgy is, akkor megdönthetetlen bizonyítékokat kap, mennyi zöldséget firkáltak össze Mozart életírói az elmúlt száz év alatt. Ugyanekkor Hildesheimer arról is beszámol, milyen nehéz kiismerni valakit, illetve mindenkit, aki a francia forradalom előtti világban született. Nem utolsó-sorban ezt a voltairiánus, szabadkőműves, kiszámíthatatlan, trágárkodó és tőlünk ennyire idegen fiatalembert, aki valószí-nűleg „minden idők legnagyobb lángesze” volt.

A szerző helyenként – a kelleténél jóval többször – ismétli önmagát, de ugyanekkor váratlan betekintést nyújt Mozart vi-

lágába. „Zsenik számára az önvizsgálat nem kötelező tantárgy. Annak viszont, aki a zsenit akarja játszani, egész szerepköre. Lángésznek tetteti magát és hódolatot követel. Közben kiszámít ja, hogyan tudja az alkotás hiányával alkotó programját betölte-ni.” Ezután Hildesheimer kíméletlen támadást intéz Rainer Maria Rilke ellen, ami nem tartozik éppen könyve tárgyához.

Jól van, Wolfgang; igazad van és nincs is. Zöldfülű ko-romban, a 20-as évek végén elegánsabban öltöztem, semmint szerény jövedelmemből telt és így jártam Budapest utcáit. Sőt néhány hétig nyolcszögű monoklit hordtam, azért, amit ked-venc költöm, Charles Baudelaire a nyárspolgárok pukkasztásá-nak nevezett. (Különleges szerencsétlenségemnek tartom, hogy fiatalkori fényképeimből, Horthyék, a nyilasok és a kommunis-ták jóvoltából véletlenül éppen a monoklis maradt fenn. A Corgi-könyvek londoni szerkesztője ezt a képet kapta kézhez és közölte, jampecségem bizonyítékául, önéletrajzom legújabb an-gol kiadásának címlapján.) Ugyanekkor, mint mindenki más, imádtam Rainer Maria Rilke verseit.

Első kétségeimet Kosztolányi Dezső támasztotta, noha számos verset fordított Rilkétől. Kosztolányi elismerte, hogy a három költő közül, akik a német nyelvvel igazán bánni tudtak, az egyik a cseh Rilke volt, a zsidó Heine és a Római Szent Biro-dalom valamelyik határterületéről (Ostmark? Lotharingia?) el-származott Walther von der Vogelweide mellett. Kosztolányi hozzátette, hogy hangzatos, o és á betűket bőségesen tartalmazó szavak segítségével bárki meggyőző Rilke-verseket tud impro-vizálni a kávéházban. Ezzel, noha nem tartózkodtunk kávéház-ban, mindjárt rögtönzött néhány sort. Rendkívül hasonlítottak az Orpheushoz írt Rilke-szonettekhez, bár valójában üres hő-börgést tartalmaztak egetverő érzelmekről és a hellén istenek-ről. Elgondolkoztam és egyelőre felfüggesztettem ítéletemet. Idővel rájöttem, hogy Kosztolányinak volt igaza.

De nem egészen. Illetve csak annyiban, hogy Rilke köny-nyen utánozható egyik legmegnyerőbb és legolcsóbb jellegze-tességében. Az egy Baudelaire majdnem hihetetlen kivételével, az utolsó 150 évben senki sem írt tíznél több színaranyba véshe-tő költeményt a parnasszusi Múzsák temploma számára. Öt-hat vitathatatlan mestermű (Hugo, García Lorca, Jeszenyin, Rim-baud, Verlaine, Yeats), sőt három-négy az óriások sorába emeli szerzőjüket. Mi több, már, egyetlen műremek is kezeskedik szerzőjük halhatatlanságáról. Ilyen nagy és ritka dolog a jó vers.

És ez az oka, hogy az igazi költő mindig félelemmel la-pozgatja összegyűjtött verseit és reszket. Ellentétben a kontár-ral, aki elragadtatással szemléli irományait és nem ismer kétsé-get. Az Archaikus Apolló torzójához szóló szonettel Rilke kétségte-lenül megírta ezt a mesterművet. Egyúttal valószínűnek tartom – az ilyesmi nagyon későn derül ki –, hogy írt még két-három, ha nem is ilyen megkülönböztethetően nagyszerű költeményt. Ezek mind fiatal korában, a század elején szerzett versei közt találhatók; az Orpheushoz írt szonettek és a Duinói elégiák közt, melyekre az esztéták annyi szót pazaroltak, aligha akad egy is. A költemények címével adós maradok, mivel mindenki más há-rom-három Rilke-költeményt kedvel.

Azt hiszem, Hildesheimert megzavarta a tény, hogy Rilke pontosan olyan ritkán nagyszerű, mint amilyen ritkán csapniva-ló Mozart. De ennek már nincs köze végső megítéléséhez. Elég, ha valaki egyetlenegy mesterművet szerzett. Akkor nyugodtan térhet sírjába; a többi, amit írt, úgysem számít,

*

A világirodalom néhány nagyszerű pillanata:

Az udvarhölgyek kirándulása Szej Sonágon: Párna könyvé-ben, mikor kocsijuk magas kerekének küllője lilaakác ágat ragad

magával és a hölgyek a fogat ablakában újra és újra és újra lát-ják a virágzó ágat.

Aljosa Karamazov Sznyegirev kapitány fia, Iljusa halálos ágyánál.

A világűrből érkezett, óriások felfedeznek a földön egy pa-rányi hajót és beszélgetni kezdenek a kapitánnyal Voltaire Micromegas-ában.

A felismerési jelenet Thomas Mann Der heilige Sinnerjében. A hős rájön, hogy szeretője, Sybilla egyúttal anyja, sőt egy ko-rábbi vérfertőzés eredményeként nénje is, és közös gyermekük, Herrad, Sybillának nemcsak lánya, hanem unokája.

Ántinoosz halála Yourcenar könyve, Hadrianus emlék-irataiban.

Még egy Thomas Mann: József, miután testvérei bedobták a kiszáradt sivatagi kútba, ahol a halál várja, kiszemel egy kerek követ és kényelmesen helyet foglal. Megtalálta a legkelleme-sebb testhelyzetet a legkínosabb körülmények közt. (Mikor az első sokk után az ÁVO tömlöcében elégedetten leültem a priccs szélére, elmosolyodtam, mert József jutott eszembe. Honnét tudta ezt Thomas Mann, aki sohasem ült börtönben?)

Eüripidész Elektrája rájön viskójában, hogy látogatója elve-szettnek hitt testvére, Oresztész királyfi.

A főnővér színeváltozása Isak Dinesen (= Karen Blixen bá-rónő) Hét gót novellájának egyikében, a Majomban.

És még egyszer Eüripidész: a görögöktől százszor meg-alázott „idegen nő” szörnyű bosszúja a Médea végén.

*

„Roppant hatalmú ember. El kell hinnünk, ha azt mondja: megizzadt az ágyban, holott összepisálta magát.”

RÉGI RÓMAI MONDÁS

Július 7

Hosszú, reminiszcenciákkal zsúfolt levelet kaptam egyik amerikai katona bajtársamtól, aki mint a University of Western Illinois történelemtanára vonult nemrég nyugalomba. John Collins a háború után tovább szolgált a hadseregben, mert vilá-got akart látni és nem volt elég pénze, hogy történelmi tanul-mányait folytassa. Saját kérelmére Berlinbe került: elsősorban a harmincéves háború érdekelte, mely szerinte bestialitásban alig különbözött a második világháborútól. Katonai szolgálata mel-lett maradt ideje, hogy levéltárakat látogasson és kutató munká-ját folytassa.

Egyik feladata volt, hogy a Nyugat-Berlinben csendhá-borításon, verekedésen, rabláson ért szovjet katonákat vissza-szállítsa az oroszokhoz. Így ismerkedett meg ellenpárjával, a fi-atal, művelt és elegáns orosz századossal, mikor az áthozott né-ki két amerikai katonát, akik az Alexanderplatzon inzultálták a járókelőket. Collins megvendégelte a kapitányt és összebarát-kozott vele. Néhány nap múlva két tökrészeg orosz katonát hoztak be kocsmai verekedés után. Collins összekötöztette őket a dzsip hátsó ülésén és sofőrje kíséretében maga is átment Ke-let-Berlinbe, hogy a vizitet visszaadja.

Kollégája kitörő örömmel fogadta, vodkát, kaviárt, füstölt lazacot hozatott és nekiültek Rubljovról, a XV. század eleji orosz festőről beszélgetni, akit mind a ketten nagyon szerettek – Collins nem közönséges amerikai. Alighogy néhány szót váltot-tak, az udvar felől lövések hallatszottak. „Mi baj van?” – kér-dezte John és pisztolya után kapott. – „Csak a szokásos rutin” –

válaszolta az orosz tiszt nyugodtan. Aztán magyarázatul hozzá-tette: „Agyonlövik a két részegest, kiket behoztál.”

Collins attól fogva lecsukatta éjszakára az orosz része-geket, hogy kialudják magukat és aztán szabadon engedte őket. Közben lázasan kutatta a levéltárakban Magdeburg 1631-es ost-romának történetét és doktori tézist készített belőle. A heidelbergi egyetemnek nyújtotta be, még 1947-ben. Azt a vá-laszt kapta az amerikai megszállás alatt lévő város hírneves egyetemétől, hogy angol nyelven írt disszertációt nem fogad-hatnak el, miután „az angol nem civilizált nyelv”, englisch ist keine Kultursprache.

Felnevettem, amikor idáig jutottam Collins levele ol-vasásában. Nem voltam és nem is vagyok nagy híve a német kultúrának, de ez a nem éppen szellemtelen arcátlanság és a megszálló hatalom semmibevevése némiképpen imponált né-kem, bár a pimaszság és merészség ily foka Németországban jóval hasznosabb lett volna, ha 1937-ben, és nem 1947-ben hasz-nálják a felső hatalom ellen.

Időközben – írja Collins – az angol Kultursprache, bár-hogy is rugdalódzott a heidelbergi egyetem, par excellence vi-lágnyelv, az emberiség lingua francája lett. Collins nem nagyon örül ennek; jobb lett volna, gondolja, ha a gyönyörű provenszált éri a kitüntetés, vagy a magyart, mint ahogy Metternich kancel-lár ajánlotta egykor. (vagy csak gúnyolódott? Metternich felte-hetően tudta, hogy magyarul megtanulni németnek, angol-szásznak, skandinávnak fölötte nehéz. Ráadásul gyűlölte a re-bellis magyarságot. A Landstrasse Bécs egyik főútja, mely Ma-gyaróvár felé folytatódik. „Hol kezdődik Ázsia?” – kérdezte Metternich. – „A Landstrasse Hauptstrassénél.”)

Ameddig francia volt az internacionális nyelv – folytatja Collins barátom –, a diplomaták sokat vétettek ellene és tiszta-

ságát igyekezték elrontani, hogy egyértelműségét félreérthetővé tegyék. Ám a francia akadémikusan megkövült és izolált nyelv lett, úgyhogy lényegesen megváltoztatni senki sem tudja, míg az angol rengeteget szenvedett az általános primitivizálódás közepette, mely szükségszerűen utolér minden világnyelvet. Ugyanekkor angolul jól megtanulni sokkalta nehezebb, mint franciául, olaszul vagy spanyolul. Aki ezeket a nyelveket ismeri, azt mondja, amit mondani akar; angolul azt mondja, amit mon-dani képes.

Ezt magam is bizonyos mértékig megtapasztaltam. Ami-kor 1944-ben az amerikai hadseregből New Yorkba vezényeltek és késő délután tudomásomra hozták, hogy másnap reggeltől egy katonai lap munkatársaként kell dolgoznom a 42-es utcá-ban, elfogott a pánik. Este fülem lángvörösen tüzelt a rémület-től, mint amikor az iskolában nem tudtam a leckét. Még szeren-cse, hogy katona bajtársaim átnézték silány szövegeimet és ki-segítettek a bajból. 1957-ben német kiadó rendelt tőlem köny-vet, melyben a magyar történelmet kellett megírnom az ős-kortól a második világháborúig. Feleségem, Szegő Zsuzsa a né-pi demokrácia korszakát írta meg a könyvhöz, Pálóczi-Horváth György az 56-os forradalmat. Fordításra nem maradt idő. Az adatokat a bécsi levéltárban szedtem össze és a könyvet hat hét alatt írtam meg németül, dél-amerikai előadó körutamon, szál-lodákban és repülőgépen. A kiadó szerint a szöveg javítása va-lamivel, de nem sokkal több munkát vett igénybe, mintha né-met szerző írta volna. Holott a német is indogermán nyelv.

Collins levelének következő része arról szól, hogy az an-golnak megvannak a maga előnyei is. Soha nyelv az egész föld-kerekség fölött még nem uralkodott el, melynek az angollal mérhető ilyen óriási szókincse lett volna, melynek szintaxisa aránylag ilyen könnyű és történelmi meg irodalmi asszociáci-ókban ennyire gazdag. Ugyanekkor, a franciától elütően, mely

kétségbeesetten próbál az idegen szavaktól – mint például a le car, a le weekend és a le parking – megszabadulni, addig az angol nyelv csillapíthatatlan étvággyal falja fel és honosítja meg az idegen szavakat szinte minden nyelvből, a hindut és japánt be-leértve.

A veszély, mely az angolt fenyegeti – fejezi be Collins –, éppen ez, hogy ti. univerzális nyelv lett belőle. Nagyon kevés idegen képes arra, hogy úgy használja, ahogy ez a nyelv meg-érdemelné. Ahogy a nyelviskolákban Tokiótól Buenos Airesig tanítják, olyan, mintha a zeneiskolában a kezdő gyereknek stradiváriust adnának a kezébe. Az eredmény ennek megfelelő. Ugyanekkor maga az angol nyelv is a jelenkori angol állapotok függvénye, azaz technokrata beállítás ú, pénztisztelő és a min-denkori gazdasági hatalmak szolgálatában áll. Az üzletemberek nem beszélnek szépen, a sajtó és a rádió pedig, ha vonakodva is, de lassanként őket utánozza. Ezer évig tartott, amíg a mai angol nyelv felépült, most elérkezett az idő, hogy leépítik.

*

Mindehhez hozzátehetném, hogy ez a folyamat már régen megindult. Nemrég a Harvard egyetem egyik orosz professzo-rával beszélgettem. A Szovjetunióban járt és ott sikerült meg-szereznie az orosz nyelvnek a cári időkben Szentpétervárott ki-adott utolsó nagyszótárát. A könyv, mondta, ritkaság. Úgy la-pozta, mintha aranybányába szállt volna alá. A közel háromne-gyed századnyi kommunista uralom, csakúgy, mint az ország lakosságát, újra és újra megtizedelte az orosz nyelv szókincsét, a szinonimákat elhagyta, a melléknevekből kifakította az árnya-latokat, a kifejezések precizitását elmosta és mindent a kommu-nista zsargon avas mártásával öntött nyakon. Az orosz nyelvet – állapította meg –, ha egyszer mégis jobb idők virradnának, fel kéne támasztani és újra kéne tanítani.

Németországban, úgy hiszem, hasonló a helyzet; ott a ná-cizmus évei hozták a romlást és az azokat követő, zűrzavaros időszak sem használt. A jelen se sokat: Nyugat-Németország jól kormányzott, kitűnően menő üzleti vállalkozás, ahol a nyelv-rontást mindaddig nem veszik észre, míg az üzletemberek megértik egymást. Reméljük, hogy a tradicionális német ala-possággal ezt is észreveszik egyszer és nagytakarítást rendez-nek házukban.

Harmincegy éve nem jártam Magyarországon és így nem merek véleményt mondani az ottani nyelvhasználatról. Lelki-ismeretes nyelvészeink legjobbjai, mint L. L., kétségbeesésükről biztosítottak. Ahányszor Országh László Magyar-angol nagyszótárának legújabb kiadását lapozgatom, meghökkenek a pártzsargon elburjánzásán. Az új szavaknak többnyire nincs angol megfelelője soknak értelme sincs –, amiért a szótár készí-tője nem képes lefordítani őket, csupán parafrázisukat adja. (Például: PÁRTSZERŰ: in line with the principles and practices of the party; PÁRTOS: advocating the interests of the working class.) Nem tudom, hogy ezek a kifejezések – százával vannak – mi-lyen mértékben mentek át köztudatba; csak azt merem remélni, hogy egyszer kidobják őket onnan.

Vezető kommunista politikusokkal ellentétben, kiknek ol-vasatlan és olvashatatlan könyvekben kiadott beszédei arról ta-núskodnak, hogy magyarul gyengén tudnak és gondolkodni egyáltalán nem, akad néhány kiváló írónk, kik nemcsak meg-őrizték írásaikban a magyar nyelv szépségét, de még gazdagí-tották is. A Kanadába és az Államokba látogató ellenzéki fiata-lokról is elmondhatom, hogy igyekeznek szépen beszélni ma-gyarul. Íróinkba, színészeinkbe és a fiatalokba helyezem min-den reményemet.

Július 8

A magyarországi katolikus havilapban tanulmányt olvas-tam az asztrológia ellen. Ezt a folyóiratot a kommunista kor-mányzat eltűri, mert azt képzeli: így bizonyítja be a Nyugatnak, hogy az országban vallásszabadság uralkodik; amiről szó sincs. De a rendszer liberalizmusa nem ér messzire. Pár évvel ezelőtt a szóban forgó folyóirat néhány semleges tárgyú versemet kö-zölte, mire A. Gy., a kultúrdiktátor azonnal kidobatta állásából a Vigília szerkesztőjét.

Mindenképpen örvendetes, ha egy katolikus lap tudo-mányos érvekkel száll síkra a babona ellen. A régi, teológiai ér-vek úgysem értek egy lyukas garast. (Például a szokványos el-lenvetés, hogy az ember sorsát Isten akarata irányítja, és nem a csillagok. Mire az asztrológusok joggal kérdezték: miért ne tol-mácsolhatnák a csillagok Isten akaratát?) Amit hiányolok a ta-nulmányban, a szokványos elzárkózás a kérdés szélesebb pers-pektívája elől. Ez esetben annak vizsgálatától, sőt kimondásától, hogy a babonák elszaporodnak, valahányszor a vallás kritikus helyzetbe kerül és az emberek magukra maradnak, szemközt a mindenség iszonyatával. Így történt az ókori pogányság szét-hullása idején a Krisztus utáni III. században, a szkolasztikus teológia bukásával a reneszánsz korában, és ugyanígy a jelen-ben.

A század elején elterjedt teozófiától a legkülönbözőbb, népszerű kultuszokig, a csillagjóslás, a fasizmus és a marxiz-mus babonái mellett telítve vagyunk tévtanokkal, a primitívebb, lokális babonákról nem is szólva. E téren azonban nem panasz-kodhatok. Helyi babona, illetve annak ismerete mentette meg egyszer életemet. Amikor ezt a történetet nemrég Vancouverben elmondtam, láttam a hitetlenséget hallgatóim arcán. Még sze-rencse, hogy amikor erről helyben, azaz Marokkóban tudósítot-tam európai ismerőseimet, mindannyian bólogattak. Ilyesmi ve-lük is megtörtént.

Tanger nyugati partja a híres lisszaboni földrengés al-kalmával a tengerbe szakadt. Így a város délnyugati végét sza-kadék szegélyezi az Atlanti-óceán felé. Itt, a szakadék legszélén és lépcsőzetesen lefele nyitott valaki réges-régen teaházat. Ke-vesen ismerik, mert a ház kapuján nincs cégér. Alul a hullámok a sziklát verik, úgyhogy a vízpárától bámulatos trópusi nö-vényzet sarjad a teaház kertjében és a lugasok fölött a szivárvá-nyok egész sora lebeg. Égy ilyen, majdnem a tengerbe lógó lu-gas volt kedvenc délutáni tartózkodási helyem.

Egyszer felfedező sétára indultam a teaházból. A szűk ut-cának hamarost vége szakadt. A domboldalon gyalog-ösvényben folytatódott, közvétlenül a szakadék szélén. Ostoba módon tovább sétáltam a tengeri permettől iszamlós sziklán. Az igazi veszedelmet csak akkor vettem észre, mikor a ne-gyedmérföldes séta után megálltam, hogy visszaforduljak. Fia-tal arab követett vagy tíz lépés távolságból. Mezítláb volt. Ajkán játékos-diadalmas mosoly játszódott: megvan a zsákmány. Tö-rött, ötliteres demizsont tartott kézben és megrázta felém:

„Argent, argent, montre, montre!” – parancsolta, miközben közvetlenül mellém lépett. Arra gondoltam: legjobban testem, ha engedelmeskedem. De ugyanekkor feltámadt bennem a lá-zadás szelleme, mert észrevettem, – hogy cipőmet nézi. Ha oda is adom néki órámat meg a kevés pénzt zsebemből, attól még mindig fejbe ver a törött flaskával, lehúzza cipőmet, nadrágo-mat és berúg a tengerbe. A domboldalon messzire láttam, de sehol teremtett lélek. És ha lett volna is, csekély volt az eshe-tőség, hogy az illető segítségemre siet; inkább továbbmegy, mintha semmit sem látna, vagy közelebb jön, hogy osztozzék a zsákmányon.

Kétségbeesett mérgemben, hogy ez a rendkívül ronda ma-rokkói huligán végez velem, gyors ötletem támadt fél másod-percig sem tartott, míg rájöttem. Vidám arckifejezést öltöttem és

elnevettem magam. A nevetés nagyszerűen sikerült és diadalér-zéssel töltött el. Ha ebben a helyzetben nevetni tudok, biztos a győzelem. Hirtelen leültem. Erre nem számított támadóm. Ta-lán azt várta, hogy előszedem a pénzt, lehúzom karórámat, vagy összegörnyedek a félelemtől, kegyelemért könyörgök és aranyhegyeket ígérek néki. Hátamat a sziklának vetettem és jobb karomat bokája mögé csúsztattam. Akkor lököm a tenger-be, amikor akarom. Nyilván ezt ő is észrevette.

„Why you laugh?” – kérdezte idegesen. Angolul kérdezett. Talán megérezte, hogy franciák nem viselkednek így.

„Petit idiot” – mondtam –, „nem látod, hogy dzsinn va-gyok? Apám is dzsinn volt, nagyapám is. Most elvarázsollak. Mi akarsz lenni: kutya vagy kígyó? Vagy inkább vágjalak a ten-gerbe?”

Kissé felemelkedtem ültömből és fenyegető, merev szem-mel néztem reá. Jól tudtam: roppant hosszú, fehér hajamat bog-lyasra kuszálta a szél és orgonavirág-lila selyemingemben egész jó varázsló lennék akár Fellini Satyriconjában is. Támadóm két lépést hátrált, féloldalvást, és kis híján elvesztette egyensúlyát a szikla legszélén, amit feltehetően varázserőmnek tulajdonított.

„Sois prudent, petit idiot. Si tu crèves, c’est moi qui l’arrangerai!” Folytattam volna, de támadóm elejtette a törött demizsont és futásnak indult a veszedelmes ösvényen, olyan gyorsan, ahogy bírta. Térdemet néztem, mely örömömre csak most kezdett remegni és rágyújtottam. Jó ideig pihentem. El-szívtam még egy cigarettát és aztán hazasétáltam. Nagyon öregnek éreztem magam. És megátalkodottan ravasz vénem-bernek, aki kedve szerint bolondítja és szedi rá a szegény, buta fiatalembereket.

Pár nappal később Tangerben élő európai ismerőseim tár-saságában vacsoráztam, Marthe nevű, idősebb barátnőm házá-

ban. Vacsora után elmondtam a történteket, mire a társaság több tagja hasonló élménnyel hozakodott elő. Marthe régészet-tel foglalkozott és az eltűnt Atlantisz nyomait kereste a sivatag-ban Marokkó és Egyiptom közt, illetve Atlantisz megmenekült lakóinak vonulását a Nílus felé. Izgatottan figyelte szavamat, de hallgatott. Később félrehúzott az egyik sarokba és nagy gyö-nyörűséggel súgta: „Réges rég sejtettem! És nem tévedtem! Van valami a lényedben, Georgie, ami erre engedett következtetnem. De mondjad meg őszintén, hiszen jólelkű embernek ismerlek! Ugye, csak fenyegetted? És nem akartad valóban kígyóvá vará-zsolni azt a nyomorult sihedert?”

Július 9

Ma délután egy óra hosszan különös, hátborzongató, is-meretlen remek zenét hallgattam a rádióban. Csodásnak talál-tam – de én nem tudom a zenét megítélni. A végén bemondó vi-lágosított fel, hogy héján* udvari muzsikát hallgattam a XI. szá-zadi Kyotóból. Vancouver Islandről azt állítják a geográfusok, hogy sok millió év előtt Japán keleti partjáról szakadt le. Ha a Csendes-óceán egész szélessége terül is most közénk, a két táj atmoszférájában, hangulatában még mindig sok a közös és ahogy eltűnődtem, ez a váratlan zene egész otthonosnak kez-dett hangzani.

A japán költészet és építészet varázsa alól, azt hiszem, csak az esztétikailag teljesen érzéketlen ember tudja kivonni magát. De ilyen magasra sem kell menni: elég ha egy japán gyártmányú közönséges csészét vagy vizespoharat összehason-lítok az európai-amerikai gyárak szokványos, vagy jobb termé-keivel; és még az utóbbi láttán is pirulnom kell a szégyentől. De ugyanakkor van valami visszataszító abban a talajban, ahol e sok szépség terem. Japán erőszakkal telített társadalmi háttere, * Szó szerint! (a dig.)

a japán nép hisztériája, mely, ha nem is látható mindig, de ott morajlik, mint a kitörni vágyó vulkán a föld alatt azzal a lap-pangó, letagadott és jól elkendőzött őrülettel együtt, melyet re-mekül elrendezett virágcsokrok, hajbókok és egy ezer éve ki-dolgozott és üres udvariasság mögé rejtenek.

Nem a második világháborúban tanúsított, az ellenséggel szemben gyakorolt kegyetlenségükre gondolok, még nem is ar-ra, hogy a hadifoglyokon bajonett-praxist hajtottak végre, míg semmi sem maradt a hasukból. Vagy kis fegyelmi vétségért nyakig a földbe ásták a fogolyt és kivezényelték társait és vé-gignézették velük, amíg meghalt. Jóval borzalmasabbnak érez-tem, amit tulajdon katonáikkal tettek, akik tífuszt vagy sárgalá-zat kaptak. Azt mondták nékik: attól betegek, mert szabotáló, hazafiatlan szellem lakik bennük és kidobták őket az őserdőbe. Vagy a kámikáze pilóta, aki lepattant gépével az amerikai hadi-hajó fedélzetéről és ívben repült felfelé, aztán le, hogy fölrob-banjon, amikor vizet ér. Egyenesen ült, kidomborította mellét, arca rizsporos volt és boldogan vigyorgott. A halál szerelmese; a japán halál szerelmese.

Csak a japánok ilyenek? – kérdezem. Olvastam a francia középkori törvényről, amely megengedte a nemesúrnak, hogy téli vadászat után kiválasszon kettőt jobbágyai közül és azok felvágott hasában melengesse két gémberedett lábát. Vajjon so-kan éltek ezzel a joggal? És a mészárlások 1793 szeptemberé-ben, amikor a párizsi nép Robespierre uszítására megrohanta a főváros börtöneit és agyonverte- az amúgy is halálra ítélendő, ártatlan rabokat? Es a vilniuszi náci kaszárnya a második világ-háborúban a zsidókkal udvarán, és az önkéntes városlakók, kik a Gestapo hívására boldogan jöttek, hogy a kezükbe adott vas-dorongokkal agyonverjék a zsidó férfiakat, asszonyokat és kis-gyerekeket? Jobb lenne, ha nem töprengenék ezen, mert végte-

len út elejére tévedtem. De az elragadtatás, melyet egykor Japán iránt éreztem, régen elmúlt.

Sok évvel ezelőtt brit irodalmárok, mindentudó, kényes és finnyás esztéták közé hívtak meg Londonban. Köröttem Bloomsbury kiöregedett oroszlánjai ültek, de azért még borzol-ták sörényüket. Az egyik sarokban a Sitwell család tagja telepe-dett mellém és váratlan őszinteséggel szólt hozzám. Vagy talán nem is volt ez az őszinteség olyan váratlan számomra. Az ide-gen előtt az angol felsőosztály szemérmetlenebb, mint tulajdon honfitársaival szemben. Talán, mert annyira megveti az idegent, hogy nyugodtan vetkőzik pőrére előtte és örül, hogy gyors és fájdalommentes exhibicionizmushoz jutott. Az illető először szerelmeiről beszélt, különböző színű lányokról – „tudat alatt a mezítlábas, szűzies típusokat kívánom” – magyarázta. Aztán hirtelen arról szólt: ha megválaszthatta volna a kort és a helyet, ahol élhet, minden bizonnyal Murászáki Sikibu elegáns, bonyo-lult, kifinomodott héján udvarát választotta volna. Néhány év-vel később, mikor Ivan Morrisszal, korunk legnagyobb Japán-szakértőjével reggeliztem egy tetőteraszon Tanger fölött, Morris, ugyancsak váratlanul és beszédünk tárgyától függetle-nül, ezt mondta nékem. Murászáki Sikibu udvara – a gyönyör áttetsző párlata, az élet parfümje, az öröklét aromája.

Választásom nagyon különbözik az övékétől. Lorenzo de’Medici udvari költője szeretnék lenni. Aránylag szerény te-hetségemmel is magasan kiválnék Lorenzo jóval szerényebb te-hetségű, epekedő és cifrázó poétái közül. Mindenki kedvence lehetnék. Gúnyverseimmel megzöldíteném Girolamo Savonarola örömtelen ábrázatát. Careggi kertjében sétálnék és a Bargello körüli botrányos sikátorokban. Élvezném a sok szép-séget magam körül. A légies fiatalokat, akiket Botticelli fest és akikről nem tudom, hogy lányok-e, vagy fiúk. Azokkal az illat-szerbe és bársonykabátba öltözött, ártatlan képű, harisnyanad-

rágos apródokkal labdáznék, akiket Benozzo Gozzoli ábrázolt olyan pompásan a Medici-kápolnában. Antonello da Messiná-val festetném meg a portrémat, Squarzialupo zenéjét hallgat-nám. A Plátói Akadémia ülésein a kertben nem figyelném, ho-gyan vitatkoznak arról, ami nincs, hanem egy verssoron törném a fejem arról, ami van. Udvari költeményeket szerezni félénk al-lúziókkal és a sorok közti, alig tapintható hízelkedésekkel Genzsi hercegre – nem, ez nem az én mesterségem.

*

Mégis: ahogy itt ülök a nedves páfrányok és a javai tán-cosnők módjára kicsavart ágú fák között, miközben a héján ud-var zenéje még szállong köröttem a levegőben, közelebb vagyok Kelet-Ázsiához, mint az elképzelhetetlenül távoli Firenzéhez. A kanadai természet ridegsége itt megolvad. Vékonyka köd szál-long a levegőben. Az imént, amikor cseperegni kezdett az eső, éppen a kis tó mellett mentem el. Nagy hal úszott közvetlenül a víztükör alatt. Hirtelen esőcsepp hullott orrára és egész testében megborzongott tőle. Japán hajku témája – gondoltam. Van-couver szigete úszó világ, libegő hajó. A láncfűrész visongása tragikusan végez vele és eltűnik majd, mint ahogy Japán tűnt el a gyárkémények és a papírpénz légörvényei közt.

Gyakran mosolygok. Hasztalan minden. De bíztatom magam: ne búslakodj hiába.

LU JU (1125-1210)

*

Múlt évben olvastam és most újra átfutottam J. B. Ballard könyvét, a The Empire of the Sunt (A nap császársága). Azt hi-szem, a második legjobb könyv a japán civilizációról, a japán civilizáció brutalitásáról, kínjairól és a halálról a vészes holdvi-lág és a holdszivárvány alatt. A legigazabb képet azonban néze-tem szerint Laurens van der Post írta. Ballard könyve nemcsak

stilárisan nagyszerű és megindító, de arra is figyelmeztet, hogy az életben semmi sem egyszerű, semmi sem fehér, sem fekete, sem fekete és fehér vagy szürke. Szadizmus éppen olyan nor-mális köztünk, emberek közt, mint gyengédség és jóindulat. Mint Van der Post, Ballard sem ítélkezik. Nyilván tudja, hogy erkölcsi, ítélkezéshez kevés jogot formálhatunk, Auschwitz, Drezda, Kolima és Vietnam kortársai,

Van der Posttal réges-régen hosszú délutánt töltöttem egy londoni szálloda halljában és bárjában. Japánról beszélgettünk, a második világháborúról és aztán rádöbbentünk, hogy mester-ségünkön, szimpátiánkon túl olyasmi köt össze bennünket, amit a jövendő már nem lesz képes megérteni. A Dzsakarta melletti, hírhedt japán fogolytáborban raboskodott mint hol-land ezredes és tudta, hogy ereje legvégét járja. Én kedvezőbb körülmények közt vártam, hogy az 1945. szeptember 17-ére ter-vezett japán invázióra átszállítsanak Okinawába. A hadvezető-ség félmilliós veszteségre számított és nem vagyok olyan ügyes katona, hogy a partraszállás túlélésében reménykedhettem vol-na. Mindkettőnk életét az atombomba mentette meg.

Azokat idéztük fel, akiket a japánok megöltek és akiket az atombomba elpusztított. Későn, beszélgetésünk vége felé hoz-ták a hírt a szálloda bárjába, hogy John Fitzgerald Kennedyt, az Egyesült Államok elnökét meggyilkolták.

Július 10

Szemerkélő esőben sétáltam és, hosszú idő óta először, Tallián László jutott eszembe. Tallián velem együtt raboskodott Recsken. Rabtársamnak mégsem nevezhetem, mert kápó volt. Mindent elkövetett, hogy agyondolgoztasson bennünket, ugyanis Nagy László, az ÁVO politikai tisztje megígérte a ká-póknak: szabadorr engedik őket, mihelyt kipusztítottak mind-nyájunkat. Tallián különlegesen gyűlölt, mert esténként előadá-

sokat tartottam rabtársaimnak és folyton feljelentett az ÁVO-nak: „Semmit sem dolgozik de nagyon sokat beszél.” Ezért fog-da, verés és gúzsbakötés járt.

Tallián csempész volt, egyike a mintegy tucatnyi köz-törvényes bűnözőnek a tábor 1200 politikai foglya közt. Az a hír járta, hogy embereket segített át az osztrák határon tetemes ösz-szegért, de útközben maradék pénzüket is elszedte, és ha nem adták önként, leütötte őket. Állítólag nem ezért csukták le, ha-nem azért, mert a csornai ÁVO parancsnokának nem adta oda a menekülőkből kizsarolt összeg megbeszélt hányadát.

1956-ban a Nyugati pályaudvar előtt mentem el ugyan-ilyen szemerkélő esőben, mint amilyen ma csöpörög. Hirtelen valaki – éreztem: nagyon erős ember hátulról megragadta jobb csuklómat. Hátrafordultam. Tallián térdelt mögöttem egy po-csolya közepén és zokogva csókolta kézfejemet: „Bocsásson meg! Bocsásson meg! Bocsásson meg!” – ismételte. Doszto-jevszkij rendezte, holdkóros, megkapó jelenet volt; de igyekez-tem elfelejteni.

*

Itt ülök most a remekül berendezett, elegáns dácsában, jól tápláltan, az ezüst selyemháttérre festett mélyzöld erdő köze-pén és mert fázom, megnyomom az elektromos fűtés gombját. Harminc másodpercen belül meleg lesz. Minde gyönyörűség közepette némiképpen unom magam; írni szeretnék és semmi jó nem jut eszembe. Ha viszont az ÁVO rám törne (a Canadian Mounted Policeról mégsem tudom elképzelni), szétszórná iro-mányaimat, késsel vágná fel a matracot és a karosszék ülését, ledobnák a polcról a könyveket, két martalóc felpofozna és ösz-szerugdosna, aztán autóba löknének és a legközelebbi tömlöcbe dugnának (a legközelebbi ilyen alkalmatosság Petropavlovszk-ban található, 5.000 kilométerre innét) – akkor, mihelyt a bebör-

tönzés brutalitásának sokkját kihevertem, helyet foglalnék a há-rom deszkából ácsolt ágyon és ültömben talpammal a cement-padlón csúszkálnék. Közben első sorait mormolnám annak a költeménynek, mely minden bizonnyal már eszembe jutott.

Pontosan így történt, mikor több mint három évtizeddel ezelőtt a magyar titkosrendőrség látott vendégül. Múzsám – mert nagyapáink így nevezték – szüntelenül ott állt mellettem. Azokban a hónapokban, melyeket magánzárkában töltöttem, Erato még át is ölelt, kivált kritikus pillanatokban; például ak-kor, amikor tört fogam darabjait kapartam ki állkapcsomból. Csonttá fogyva és fagyva, katonaköpennyel fejemen sátrat va-rázsoltam felsőtestem köré. A sátrat leheletem melegével fűtöt-tem és könyökömet a falhoz támasztottam, mert a gyengeség ál-landó felborulással fenyegetett. Verset csináltam egész nap. Ar-com megmerevedett, úgyhogy izmaim mozgását érezni kény-szerültem. Nagyon gyakran sejtettem, hogy mosolygok.

Következésképpen meg kell állapítanom – és ezt nemcsak a magam szerény példájából tanultam –, hogy az ember a legkétségbeejtőbb körülmények közt jobb verseket tud csinálni, mint a boldogság ideális állapotában. Perverz fajta vagyunk.

*

A rádió ankétet rendezett arról, hogy a föld népessége most nyáron eléri az ötmilliárdot. Az Egyesült Nemzetek – nem akarom elhinni! – ünnepséget készített elő a nagy esemény tisz-teletére. Az ankéten egy amerikai akadémikus borongó hangon számolt be, hogy a nyugati világban egyre csökkenő születési arányszámok következtében „mi” – azaz a fehérek – egyre lé-nyegtelenebb töredéke leszünk a zsivajgó, fortyogó egésznek.

A mellébeszélés klasszikus példája ez: az akadémikus ökör a járulékost látja, a lényegest nem. Azt, hogy az ipar és közleke-dés lépésről lépésre, és fenyegető-bizonyossággal pusztítja el a

fákat, a növényzetet, magát a termőföldet, a vizeket és mérgezi meg a levegőt. Mindegy, hogy a jövőben nyolcmilliárd vagy ket-tő- lesz a föld lakossága: ha a föld nem terem és a levegőt nem lehet belélegezni, elpusztulunk. Erről van szó, nem kevesebbről.

*

Apropos, túlnépesedés. Egyik Bombayből kelt levelében Eric leírta a haldoklókkal tele járdákat és az éhező emberi ron-csokkal zsúfolt, vég nélküli nyomortanyákat: „Azt hiszed, ez In-dia jelene? Valóban az. És az emberiség jövője.”

Július 11

Felkelés után hatvan percet loptam az életemből, mivel el-olvastam Bertrand Russell Why I Am Not a Christian (Miért nem vagyok keresztény?) című pamfletjét. Szerzőjéhez méltatlan, primitív polémia. Russell, csakúgy, mint a dogmatikus szkepti-kusok többsége, úgy véli: ha illúzióval találkozik, kutya köteles-sége, hogy lerombolja. Különlegesen fontosnak és élvezetesnek tekinti az effajta szórakozást, ha a szóban forgó illúzióban so-kan hisznek.

Reggel a kis tóhoz vezető út fölött összehajló fák gótikus ívében gyönyörködtem. Az ív alatt ezüst napfény áradt. A bok-rok tömör lombja egyszerre megrezzent, mintha Pán, a pogány félisten érintette volna őket könyökével. Jól tudom, hogy a tölgyágak nem pontosan gótikus ívben hajlanak össze és az „ezüst” jelző merőben szimbólikus és illuzórikus, amennyiben a napsugarakra vonatkoztatjuk. Amikor Pán futása jutott eszem-be, Arthur Rimbaud gyönyörű, tizenkét soros versére gondol-tam, holott Pán sohasem élt és ijedtében nem menekült a bok-rok közt sem Arthur Rimbaud elől, sem előlem.

Nemrég egyik szemorvos barátom kérésemre új olva-sószemüveggel látott el, és, noha nem kértem, még egy másik

szemüveget rendelt, utcai használatra. Amikor sétámra felvet-tem szemüvegemet, szomorúan tapasztaltam, hogy az utcán több szemét fekszik, mint ahogy addig láttam és a házfalak fol-tosabbak. Addigi számlálásom szerint a sétáló diáklányok, fia-talasszonyok közül minden tizenkettedik-tizenötödik volt csi-nos. Ezután minden huszadik-huszonötödikig látszott annak. Új szemüvegemet íróasztalfiókom legmélyére süllyesztettem, hogy ebben az illuzórikus, impresszionista, kissé elmosódott vi-lágban maradjak, melyet két gyenge szemmel látok.

Azt hiszem, nem kell külön emlegetnem a jó színielőadás vagy jó film keltette illúziókat, melyek magukkal ragadják a né-zőt, a valóságnál jóval erősebben. Regények olvasása hasonló eredménnyel jár. A híres magyar színésznő fiatal korban egyál-talán nem olvasott könyvet. Szeretője szégyellte a művésznő tudatlanságát és addig kérlelte, míg egyszer, ebéd után, hasra feküdt ágyán és kelletlenül olvasni kezdte Stuart Mária egyik, széles körben ünnepelt és gyatra regényes életrajzát. Amikor lo-vagja ozsonnázni hívta, kézlegyintéssel utasította ki, annyira belejött az olvasásba. Estére a férfi újra megjelent és figyelmez-tette: öltözködjék fel, hiszen vacsorára hivatalosak a Nemzeti Színház igazgatójánál. A színésznő fel sem emelte fejét a könyvből és felháborodottan kérdezte: „Most akarsz megvacso-ráztatni, amikor mindjárt visznek a vérpadra?”

Lehetséges, hogy Istennek az emberiség iránti érdeklődése és szeretete merő illúzió, csakúgy, mint a feltámadás ígérete. De ez az illúzió százmilliókat vigasztalt életükön át és a halálos ágyon. A szkeptikus filozófus okosabban teszi, ha nem tekinti diadalünnepnek, mikor a másember illúzióit nevetségessé teszi. Már azért sem, mert tulajdon érvei és a tények, melyekre tá-maszkodik, ugyancsak az illúziók világából valók. Ezt Bertrand Russellnek valamennyiünknél jobban kéne tudnia, nemcsak azért, mert Oxfordban Wittgenstein kollégája volt és olvasta

könyvét (ha nem is értette meg), hanem azért, mert Alfred North Whitehead társaságában ő írta a Principia mathematicát. Ebben a könyvben a szerzők lenyűgöző okfejtéssel bizonyítják, hogy ténynek egyedül azt nevezhetjük, ami matematikailag bi-zonyítható; és hogy matematikailag szinte semmit sem lehet bebizonyítani, még a föld forgását sem.

Külön lapra tartoznak azok, akik a keresztény tanokat le-gendáknak minősítik. Ezt el kéne fogadnunk, ha nyomban nem azzal állnának elő, hogy a hindu vagy buddhista legendákban találták meg a végső, örök igazságot.

*

*** Kisebb bosszúságaimat úgy reagálom le, hogy meg-írom őket. Utolsó apróbb mérgem Torontóban tört ki rajtam, egy hónappal ezelőtt, de még mindig felhorgad bennem. Hadd rázom le.

G. Gy. barátomat vártam lakásomon, aki később értem jött és kocsiján kivitt a repülőtérre. (Ezt fiatalabb koromban „vén-emberek fuvarozása” néven ismertem.) Várakozás közben eszembe jutott, hogy Árisztophánész születési évét akarom tudni. A könyvespolc mellett ültem és szerencsétlenségemre a hozzám legközelebbi, rondán kötött, ronda papírra rondán nyomott könyvet húztam ki, Trencsényi Waldapfel Imre Világ-irodalmi antológiája (Tankönyvkiadó, 1952) első kötetét. Ez a könyv évtizedekig undorította el az egyetemi hallgatókat a gö-rög és latin irodalomtól. Most végre, úgy értesültem, nem hasz-nálják többé. Bármi került helyére, csak jobb lehet.

A könyv Árisztophánész helyett Plátónál nyílt ki:

Plátón… athéni arisztokrata családban született i.e. 427-ben… Fiatalon került Sókratés tanítványai közé…”

G. Gyurka abban a pillanatban csengetett fel. Árisztophanész születési évének felkutatását későbbre halasz-tottam. Gyorsan bőröndömbe nyomtam Trencsényi Waldapfel könyvét, valamint A magyar helyesírás szabályai című, 1984-es akadémiai, még érvényes kiadványt és kiszaladtam az utcára. Most előszedtem a két könyvet..

A helyesírási szabályok 219. paragrafusa azt állítja, hogy „a magyar átírású neveket és közszavakat a benne szereplő ma-gyar betűk hangértéke szerint kell olvasni”. E szerint a Waldapfel-könyvben szereplő Álkmánt úgy kell kiejteni, ahogy írva van, azaz Alkman-nak, Ánáxágorászt Anaxagoras-nak, Kháront Charon-nak, Plátót Platón-nak, Szolónt Solón-nak, és ami a legcifrább, Szókrátészt Sókratés-nek, Emlékszem még, hogy az 50-es évek közepén egy belvárosi presszóba léptem és ott Trencsényi Waldapfel három tanítványára bukkantam, klasszika-filológusokra, akik mesterük írásmódját gúnyolva énekelték:

Késre só és sóra kés, Sókratés, ó Sókratés!

Waldapfel felfogásával vitatkozni nem érdemes. Bármely, ógörög fonetikát tárgyaló angol, francia, német vagy olasz tan-könyv félreérthetetlen világossággal mondja ki, hogy az ógörög nyelv az A hangot és az S hangot nem ismerte és az alfát mindig A-nak, a szigmát mindig Sz-nek ejtette. Ha a rendkívül erősza-kos Trencsényi Waldapfel bolondériáit komolyan vennők, úgy szavainkat jobban mérlegelnénk s azt kéne mondanunk, hogy Smirnába szeretnénk menni, nem pedig Szmirnába és Samos szigetén nyaralunk, nem pedig Számoszon.

Nyelvészeink időközben engedtek a nevetséges provin-cializmusból, de csak részben: az Sz hangot elfogadták, de az Á-t nem. Talán azért, mert úgy gondolják: a rövid hellén Á-

hangot jól magyarosítják, ha alföldiesen ejtik ki. Plátó helyett Platónt, plátonizmus helyett platonizmust mondani, az A-betű helytelen alkalmazásán túl a magyar tradíciót is súlyosan sérti. Közhasználatban lévő, magyarított neveket évszázados szokás szerint úgy ejtünk, ahogy az előttünk lévő nemzedékek sora mondta. Azaz Jean Calvin-t Kálvin Jánosnak hívjuk és Plátónt Plátónak. Ha pedig akadémikus nyelvészeink ragaszkodnak a maguk védhetetlen álláspontjához, úgy jól tennék, ha a görög személynevek használatánál az A betűt nemcsak író-kortársainkra és a történészekre kényszerítenék, hanem a múlt költőit is átírnák a maguk elvei és pompás ízlése szerint. Így Reviczky híres sorait – „meghalt a nagy Pán, a nagy Pán halott” – ezentúl így kéne írni és szavalni:

Meghalt a nagy Pan, a nagy Pan halott.

Sajnálatos módon nyelvészeink még mindig nem ébredtek rá arra, amit Európa minden írója régtől tud: hogy tudniillik si-ket teóriák gyártása helyett a nem-latin írású személyek és he-lyek neveit lehetőleg fonetikus pontossággal kell fordítani, és pont.

Július 12

Az egyik vancouveri napilap ma reggel kétségbeesett, pa-tetikus vezércikkben fordul Kanada népéhez és kormányához. A hadsereg, írja, annyira elhanyagolt állapotba került, hogy szükség esetén országunk védelmét sem tudja ellátni.

Harcászati szempontból, durván szólva, Kanada úgy vi-szonylik az Egyesült Államokhoz, mint Bulgária a Szovjetunió-hoz. A vele szövetséges nagyhatalom segítsége nélkül sem Ka-nada; sem Bulgária nem tudja ellátni tulajdon védelmét, ha el-lenséges nagyhatalom, vagy éppen szövetségese támadna meg. Így, kérdeném, mi forog az illető urak fejében, ha „egy korsze-rűen felszerelt, hatékony kanadai hadsereg” mellett kardos-

kodnak? Hogyan nevezhetünk egy hadsereget hatékonynak, amely nem tudja megvédeni az országot, akárhogy is szerelik fel?

José Figueres-Ferrer (Don Pepe, ahogy szólítottuk) Costa Ricában szinte vérontás nélkül kergette el a fasisztákat és, titkos választás útján, a kis ország demokratikus elnöke lett. Ekkor ki-jelentette: »Eszünk ágába sincs szomszédaink ellen, bármilyen ürüggyel, hadat viselni. Remélem, hogy ők sem kívánnak meg-támadni bennünket. De ha Nicaragua vagy Panama mégis ezt akarná, úgy csak az Egyesült Államok beleegyezésével és segít-ségével teheti. Ilyen esetben hiába védekeznénk.” Ezzel felosz-latta Costa Rica hadseregét és a megtakarított pénzt közoktatás-ra fordította.

A másik, ellentétes eshetőség a hadviselés. A sok undorító példa közül nem a megalomániás őrültek háborúit idézem, ha-nem a még ennél is vérlázítóbb eseteket. Amikor 1957-ben Asunciónban jártam, alig láttam 30-40 éves embert. Paraguay fiatalságának nagy része a másfél évtizeddel azelőtt Bolívia el-len vívott háború áldozata lett. A vérontás a Chaco sivatagért folyt, ahol nem terem semmi és ahol föld alatti ércek vagy olaj sem található. Másik jellegzetes formája a háborúnak, amikor személyi okokból, agyalágyult elméletek alapján robbantják ki. Saint-Simon feljegyzése szerint 1660 táján tanácsadói ezt aján-lották XIV. Lajos királynak: »Ne mulasszon el felséged hadi di-csőséget szerezni mindaddig, amíg fiatal.” A Napkirály megfo-gadta a tanácsot és minden ok és indokolás nélkül hadat üzent Spanyolországnak. Utána hasonló lépésre szánta el magát a csá-szárság ellen. Vezéreinek megparancsolta, hogy függetlenül a hadműveletektől – rabolják ki és gyújtsák fel Heidelberg gyö-nyörű városát.

Mindezek mögött harci erényekre és hazaszeretetre szokás hivatkozni. A patriotizmus nemes és egészséges érzés és huma-

nista, voltairiánus vagy liberális értelmezésében semmi köze a nacionalizmushoz. Vagy, pontosabban: a hazaszeretet a fiatal-emberhez hasonlítható, aki rajongva szereti édesanyját, míg a nacionalizmus a kamaszhoz hasonlítható, aki éppen nemi erő-szakot ejt mamáján. A nacionalizmus elengedhetetlen kelléke a parádézó és hivalgó hadsereg, mely a díszlépést veri a macska-köveken, ahogy a budapesti Dózsa György úton láthattuk; macskaköveken, mert hadseregre van pénz, aszfaltra nincsen. A nemi erőszakot pedig azért említettem, mert a díszlépés fiatal ágyékokban a katonazenével együtt érzéki csiklandozást kert, az öregekben pedig a nemi kielégülés boldogító emlékét idézi fel. A díszelgő hadsereg nyomát tankok követik, majd a har-minckét kerekes teherautókon elfekvő fallikus rakéták. Ha eze-ket felállítják, itt a háború.

Merem remélni, hogy a kanadai haderő továbbra is a mér-sékelt elhanyagoltság és a közepes felkészületlenség állapotá-ban marad. Kívülről szemlélve, Kanada sokban hasonlít az Egyesült Államokhoz, de ha belülről nézzük, a kép megválto-zik. Kanadában nincs nyoma az Egyesült Államok népének alapvetően anarchisztikus tendenciájának. Ugyanekkor a kana-daiak nem hiszik, hogy országuk a tökéletesség legmagasabb fokát érte volna el. Kanada népe szomszédjánál jóval kevesebb farringatással szemléli önmagát, ha egyáltalán szemléli. Nem-zetközi szempontból a kanadaiak nem hatalomra törnek, ha-nem arra büszkék, hogy jótékonyságban elöl járnak és min-denki másnál többet juttatnak kevésbé szerencsés népeknek. Meg arra, hogy nemzetközi kérdésekben a világ szívesen látja Kanadát mint elfogulatlan, habár kissé ügyefogyott döntőbírót. Azt hiszem, hogy a kanadaiak a világ becsületes népei közé tar-toznak és nem szándékuk, hogy szomszédjaikat, vagy bárki mást Apolló, Thor vagy Sam rakétákkal megcélozzanak.

Ha pedig minden jóreményem ellenére mégis kitörne a harmadik és feltehetően nukleáris világháború, úgy tökmind-egy, hány kanadai katona áll ilyen vagy amolyan felszereléssel fegyverben Norvégia vagy Alberta erdeiben. Egyedül az a lé-nyeges, hány fiatal nő és fiatal férfi marad életben, fertőzetlenül a nukleáris sugárzástól Newfoundland és Vancouver Island kö-zött.

*

Ezen a téren is Arthur Koestlernek volt igaza. Miután né-hány cápa, hal meg patkányféle, és az ember kivételével seme-lyik állat nem gyilkolja tulajdon fajtáját, fel kell tennünk – mint ahogy Koestler állítja –, hogy fejlődési rendellenességről van szó. Az öldöklés velünk született, örökletes sajátságunk, mint az eredendő bűn az Ószövetségben. Tiglát Pilézer asszír király, vagy II. Rámszesz fáraó nem tudtak volna hódító hadjárataik-hoz sereget gyűjteni, ha a férfilakosság többsége nem lett volna hajlandó hadba szállni. Mi több, az említett uralkodóknak eszé-be sem jutott volna a háborúzás. Azóta, több évezrede, szünet nélkül folyik a mészár lás, melynek történelem a neve. Népir-tásban a XX. század során újabb világcsúcsot értünk el. Miért merhetnők remélni, hogy az öldöklés ösztöne és szenvedélye hirtelen kihal az emberekből? Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy az emberek halnak ki.

*

Reggel, alighogy felvirradt, elindultam a póni és anyja lá-togatására. A fakorlátnál álltam a magas, még nedves, szálas fűben és a két lovat figyeltem a bekerített réten. A kanca hama-rosan észrevett és, gyermekével szorosan maga mellett, széles félkörben ügetett felém. Megállt és várakozásteljesen nézett. El-felejtettem a kockacukrot magammal hozni. Így álltunk egy ide-

ig, négyszemközt egymással, míg behúzott vállal, szégyenkezve továbbindultam.

Néhány nappal ezelőtt, ugyanezen a réten, a lovak helyett magányosan legelésző tehénre bukkantam. Akkor is ugyanígy támaszkodtam a kerítéshez, de jelenlétemet inkább részvétláto-gatásnak tekintettem a lompos és ügyefogyott tehénnél, sem-mint esztétikai célzatú vizitnek a karcsú, szép és idegbeteg lo-vaknál, melyek – időnként és minden ok nélkül – fejbe rúgják a mellettük álló embert. A tehén a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta irántam.

Eszembe ötlött, hogy réges-régen, Bécs mellett egyszer hanyatt repültem a motorbicikliről, egyenest a szekeret húzó tehén lába alá, amikor a szekeret akartam megelőzni.. Nyitott szemmel és tehetetlenül láttam, hogyan közelít homlokom felé a tehén mellső lábának patája. Aztán a tehén elhúzta lábát, fe-jem mellé tette és megállt. Több mint ötven éve történt, Schwechat mellett. Elővettem zsebemből a lovaknak szánt cuk-rot és a tehén felé tartottam, de az állat nem mozdult. Talán nem is eszi a cukrot.

Ott álltam és a magam szerény élményéről átváltottam Nagyezsda Mandelstam álmára. A költő özvegye mindig azzal a fényképpel jelenik meg előttem, ahogy a nyomorúságos dívá-nyon ül, hátát a barna, bádogvégű ágynak támasztja és nevet, talán azért, hogy a mellette helyet foglaló, megkínzott arcú Varlam Salamovot felderítse, aki 17 évet töltött Kolimában. Nagyezsda arról álmodozott, hogy tehenet szereznek maguk-nak és elrejtőznek valahol az orosz síkság mélyén egy kis kuny-hóban, ahol a tehén mentesítené őket az élelem gondjától és ta-lán azt is elkerülnék, hogy az NKVD elfogja és megölje őket.

Mandelstamék sohasem kuporgattak össze annyi pénzt, hogy tehenet vásárolhassanak, nemhogy kunyhóra futotta vol-

na. Később, amikor Oszipot már megölték és Nagyezsda hónaposszobák ajtósarkaiban és ócska csizmák talpában rejte-gette férje verseinek kéziratát, a Hope Against Hope (Remény remény ellen) című könyvében így folytatja álmodozását: „Ta-lán a kapitalista országok valamelyikében akadt volna olyan ex-centrikus ember, aki pénzt ajándékoz az emigráns költőnek, hogy kunyhót vásárolhasson magának és tehenet tarthasson; de itt (ti. a Szovjetunióban) erről nem lehet szó.” Miután a Man-delstam házaspárnak nem sikerült Nyugatra menekülnie, Nagyezsda ezt az egy illúzióját legalább megtarthatta.

*

Ha való igaz, hogy „Isten az embert tulajdon képére te-remtette”, úgy a Vele való találkozásra aligha tartok igényt.

Július 13

Minden harmad- vagy negyednap egy pakli cigarettát ve-szek Mrs. McN. üzletében. Az asszony ilyenkor rosszalló pillan-tást vet felém. Vajjon mire gondol? Hogy a cigarettázás 77 éves koromban megakadályozza további növekedésem? Elismerem: a dohányzás rossz szokás. Ennek ellenére sajnálom Szókrátészt, aki tea vagy kávé helyett vörösborba mártott kenyeret reggeli-zett (megpróbáltam: rémes!) és utána nem gyújthatott rá, hogy a reggeli ködös vagy dühödt ébredést ebben az ellenséges vi-lágban némileg tűrhetőbbé tegye.

Ugyanekkor örülök, hogy a dohányzás itt Észak-Ameriká-ban erősen csökken, különlegesen a fiatalok között. Igaz, hogy itt az élet felől táplált illúziók csökönyösebbek és a halál jóval nagyobb rémületet és belső szorongást kelt, mint az öregebb és cinikusabb emberfajtáknál. A kínaiak egyik cigarettáról a má-sikra gyújtanak és semminemű hajlandóságot nem mutatnak, hogy szokásukat megváltoztassák. Egyben itt, Észak-Ameriká-ban irányzatok virulnak és tűnnek el nyom nélkül, ahogy a di-

vat éppen felveti őket. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy amíg a környezetet szinte gát nélkül teszi tönkre az ipar és a benzin-bűz, addig a társadalom és az állam (mely a dohányzásból óriá-si jövedelmet sajtol) minden rosszallását és propagandáját a dohányzás ellen veti latba, anélkül, hogy a dolog iróniáját ész-revenné.

A cigaretta-, szivar- és pipafüst, mégha egyes emberek egészségét veszélyezteti és életüket megrövidíti, nem pusztítja ki az erdőket, nem öli meg a tavakat és nem változtatja át gyil-kos köddé a levegőt. Az autó volánja az ember kezében jóval veszedelmesebb jószág a közösség, mint szájában a cigaretta az individuum ellen. Autóvezetés közben jó beszélgetést folytatni vagy könyvet olvasni nem lehet, hogy egyéb gyönyörűségekről ne is szóljak, míg a dohányzás barátságosan áll ki a szellemi te-vékenységek oldalára.

Július 14

Kihúztam a könyvtárból Steven MacKenna naplóját. MacKenna újságíró volt Dublinban. Feladta foglalkozását, tönk-retette egészségét, végigéhezte életét és minden idejét a neoplátonista filozófus, Plótinosz könyvének fordítására áldoz-ta. Plótinosz már nem érdekel, még MacKenna ragyogó fordítá-sában sem, de ahogy naplóját olvasom, felháborodom újra MacKenna egyik megjegyzésén. Húsz évvel ezelőtt a megjegy-zés annyira felbosszantott, hogy néhány oldalas esszét írtam el-lene, melyet elvesztettem valahol Toronto és a Columbia egye-tem között. MacKenna azt állítja: semmi sem bizonyítja jobban az emberiség megrögzött butaságát, mint az a tény, hogy val-lásnak a kereszténységet, és nem a neoplátonista filozófiát vá-lasztották.

Vad és álomittas fiatalságomban ez a nézet nem sértett oly mértékben, mint manapság. A zsidó-keresztény Isten és

Plótinosz istensége, az Egy között korántsem akkora a különb-ség, mint ahogy MacKenna képzeli; és ha már összehasonlí-tunk, úgy az a vallás, mely szeretetet és könyörületet hirdet, fö-lötte áll az Enneádok könyvének, mely ezeket a fogalmakat nem ismeri. Felháborítónak azonban mást tartok, mégpedig MacKenna üveges szemű, zelóta gőgjét, mellyel a végső igazság kizárólagos birtokosának tekinti magát. Ebben, minden in-telligenciája mellett, sőt ellenére, az ideológiák mindenkori megszállottjaihoz hasonlít. („Egy igazság van csak, éspedig az én igazságom” – mondták az inkvizítorok és Lukács György.)

Ideológiai bűvészmutatványokban járatlan, földhözragadt fantáziámhoz jóval közelebb áll ennél a számoszi Epikúrosz doktrínája. Epikúrosz hitt az istenek létezésében, de miután semmiféle bizonyítékát nem látta annak, hogy az emberek dol-gaiba avatkoznak, békén hagyta őket. Sokan ennek ellenkezőjét hirdették. Girolamo Savonarola a maga istenségét úgy ábrázol-ta, hogy vértől csepegő tőrt tart ki a felhőkből a Firenzei Köz-társaság fölött. Luther Márton azt állította, hogy Isten bűneink büntetéséül küldte a törököt reánk, tehát nem szabad ellene vé-dekeznünk. Azt hiszem, hogy Epikúrosz mellett a hindu vallás-nak, a dzsájnának van igaza, mely az isteneket végtelen magas-ságba helyezi a föld fölé és azt tartja, hogy ezek az istenségek nem törődnek dolgainkkal, mert ha törődnének, dolgaink nem lennének ilyen piszkosak.

Délután MacKenna, Epikúrosz és mindez forgott fe-jemben, amikor elsétáltam a közeli kis tó mellett és egy rejtett tisztásra értem. Holdas éjszakákon valószínűleg a tündérek és manók ezen a tisztáson gyűlnek össze táncra. A tisztás közepén hatalmas, magános sziklatömb áll. Egyik oldala tükörsima és szinte könyörög rávésendő feliratért, csupa széles nagybetűvel, római szokás szerint. Kora fiatalságomban ébredt fel és azóta szorongat a vágyódás, valahányszor ilyen saxum immortaléval

kerülök szembe, hogy kalapácsot és vésőt ragadjak és egyik versem legjobb (relatíve legjobb) sorát felvéssem reá. Ez az am-bícióm valószínűleg csak sírkövemen teljesül majd, ha ugyan lesz sírkövem.

Miközben az előttem álló sziklatömböt néztem, szeren-csére eszembe jutott az az ember, akit nálam nemesebb, kevésbé egotisztikus ambíciók fűtöttek. Diogenésznek hívták és kalmár-ember volt Kis-Ázsia Oinoándá nevű városában. Öreg korában, vállán a halál árnyékával, Diogenész vagyonát arra használta fel, hogy hatalmas kőfalat építtessen. A kőfal egész hosszára annak a filozófiának kardinális tételeit vésette fel, melyek vi-gaszt nyújtottak és boldogságot szereztek néki végig az életen, azaz Epikúrosz bölcsészetének fő téziseit. A történelemben ke-vés rokonszenvesebb cselekedetet ismerünk, mint Diogenészét Oinoándából, aki ezzel, noha nem ez volt célja, halhatatlanságot szerzett magának.

Epikúrosz meditatív, szimpla, barátságos, altruisztikus és mértékletes hédonizmusa nézetem szerint természetes, insztinktív filozófiája a boldog embernek. Nem konstruál belát-hatatlan metafizikai labirintusokat, melyek egyedül az emberi agyban épülnek fel, de nem a valóságban; nem ígér túlvilági Pa-radicsomokat, ahol a patakokban bor ömlik víz helyett és a jámborra huriknak nevezett robot-kurvák várakoznak, hanem arra tanít, hogyan éljük át ezt a földi kirándulást a lehető leg-több, embertársainknak bajt nem okozó örömmel és a lehető legkevesebb szenvedéssel.

Éppen ezért MacKenna vélekedésének ellenkező jellegű parafrázisával kívánok szolgálni: mi sem bizonyítja jobban az emberiség megrögzött ostobaságát, mint hogy kétezer eszten-deje rágalmazzák, gyalázzák és készakarva félreértik Epikúrosz tanait, avagy epikúreizmusnak nevezik tulajdon mocskos hédonizmusukat, mellyel bankszámlájuk nagyságát, autójuk

árát és hitvány orgazmusaik gyakoriságát tekintik az élet értel-mének.

Nekitámaszkodtam a sziklának és feladtam kicsinyes am-bíciómat, hogy egyik vers-soromat ebbe a gránitba véssem. Hadd maradjon így, míg sima oldalát is benövi a moha meg a szakállzuzmó, hacsak egy másik oinoándái Diogenész nem ér-kezik, hogy valamelyik még megnem-született bölcselő élet-igenlő sorait ebbe az életigenlő sziklába vésse.

Július 15

Véletlenül felfedeztem, hogy a konyhai rádió rövidhul-lámsávval rendelkezik. Talán az itteni levegő magas pá-ratartalma okozza, talán a kétoldalt egyformán közeli tenger te-szi, hogy a készüléken szinte mindent hallani. Reggel Limát vettem, napszállta után bejött a Tiránai Rádió. Akkora erővel, hogy kénytelen voltam elképzelni: valahányszor az adás meg-indul, Albánia minden lámpája pislogni kezd, aztán kialszik.

*

Furcsa dolog itt ülni erdei kunyhóban British Columbia legszélén és a közelmúlt legundokabb hangját hallani angolul. Sztálinista előadó beszél. Hangja olykor megremeg az erőltetett lelkesedéstől, aztán rátér a mindenkit kioktató fölény trilláira. A tejkvóta 13 százalékos túlteljesítéséről ad számot. Nem említi meg, hogy mi volt maga a kvóta, azaz mit teljesítettek túl 13 százalékkal 30 köcsögöt, vagy harmincezret? Es a 13 százalékot ki állapította meg? Feltehetően az adatot a titkosrendőrség szolgáltatta, mert az Albán Népi Statisztikai Hivatal vezetője réges-régen öngyilkosságot követett el, mint a magyar hivatal vezetője Rákosi korában.

A bemondó rátér az albán nehézipar fejlődésére. A termé-keket, gyártmányokat nem említi, még agyárakat sem. Ez nyíl-

ván állam titok. Annál bővebben szól az imperialista fenyege-tésről, melynek elhárítására a nehézipart nagy költséggel felépí-tették. Most már nem állítja, melyik kormány – az amerikai, a jugoszláv, az olasz ég a vágytól, hogy Albániát elfoglalja és sza-bad, boldog népét rabigába hajtsa. A múltban az amerikai im-perialistákat vádolta ezzel; időközben Washington átruházta a szkipetárok földjének elfoglalását másvalakire és Tiránában még nem tudják, kicsodára.

A békeharcra való buzdítás következik, majd személyi tá-madás néhány népi demokratikus politikus ellen, kiket a kapi-talizmus vezérei dollárpórázon rángatnak (póráz nem lehet pa-pírból), majd beszámoló a földközi-tengeri népek Algerben rendezett sportversenyéről. Az albán sportolók nem jártak ott hiába: kalapácsdobásban harmadikak lettek.

Érdekes, hogy a rádióprogramból milyen pontosan kö-vetkeztethetni az ország lakóinak életére. Albánia Orwell rém-álmait ültette át a valóságba. Sőt annál is többet. Angol író nem tudta elképzelni, hogy papokat akasztanak fel, mert megkeresz-teltek egy gyermeket, vagy hogy Enver Hodzsa, a nagy népve-zér, minisztertanácsi asztal mellett lövi le hűséges belügymi-niszterét. Ilyen rossz a helyzet sehol sem volt, mielőtt Sztálin agyvérzést kapott és – remélhetően hosszú szenvedés után – az élők sorából átcsoszogott a Pokolba.

*

Apropos, Sztálin. Eszembe ötlik, amit rabtársam és jó ba-rátom, D. István mondott el a recski fogolytáborban. Pista, mind tehetsége, mind orosz nyelvtudása révén nagyon fiatalon lett titkára Szakasits Árpádnak, a szociáldemokrata párt vezető-jének. 1946-ban a magyar kormánydelegációval együtt ő is Moszkvába utazott, ahol bemutatkoztak Sztálinnak.

A Vlagyimir-teremben álltak és várták a szörnyeteg megje-lenését. A Vlagyimir-teremnek – magyarázta Pista – az a saját-sága, hogy padlója olyan, mint a jégpálya. Sztálin fogadásait előszeretettel rendezte ebben a helyiségben, ahol merénylettől nem kellett félnie, mert a jelenlévőket egyetlen dolog foglalta le: az, hogy orra ne essenek. Mindenki emlékezett még a történet-re, hogy Furceva, a későbbi kultuszminiszter, ott mutatkozott be Sztálinnak. Ahogy közeledett feléje, hanyatt esett a síkos márványon, elannyira, hogy szoknyája fejére borult. Furceva abban az időben nem hordott bugyogót. Lehet, hogy Moszkvá-ban akkor a bugyogó hiánycikk volt, bár az, amit Sztálin látott – mondta Pista –, nem volt hiánycikk sohasem. A zsarnok nagyot nevetett és hagyta a nőt feltápászkodni. Furceva ezután és talán ezért, mindvégig megtartotta a diktátor kegyét és az tarkón lö-véssel soha nem fenyegette. A látvány alighanem édes emléket hagyott Sztálin szívében.

Egyszóval: a magyar kormány delegáció ott állt vonalban a Vlagyimir-terem padlóján. Molotov, mint bennfentes, bolyhos talpú cipőben izgett-mozgott közöttük és nem vette le szemét az ajtóról, melyen Sztálinnak kellett belépnie. Végül megjelent. Arcáról és szemeiről lerítt, hogy szenilis, de mozdulatai azt je-lezték: ő itt a korlátlan úr. Sorra ellépdelt a Magyar Köztársaság elnöke, miniszterelnöke és a többi előtt. Mögötte a tolmács, aki valamennyiük rangját megsúgta Sztálinnak, sőt azt is, hogyan kell magyarul kiejteni nevüket. Végül Pista elé ért.

Úgy tűnt, hogy a fiatalember imponál néki: „Mi az? Hu-szonkét esztendős és máris a nagy párt elnökének titkára? Fia-talember, én mondom: magasra viszi!” Ezzel jobb kezével a le-vegőben láthatatlan hurkot rajzolt Pista nyaka körül, majd ma-gasra emelte karját, mintha a kötelet akarná jelezni. „Nagyon magasra viszi, Dobos István!” – ismételte és kis nevetéssel át-sasszézott a következő áldozathoz..

*

Tegnap este az ágyban a XII. századi Bernard de Chartres kellemes és váratlan szavai jártak fejemben: „Alázatos lélek, a tanulás szerelme, békés vizsgálódás, nyugodt élet, szegénység és száműzetés: ezek a boldogság ajtajának kulcsai.”

Július 16

Nem tudom a versíráshoz szükséges lelkesedést össze-szedni. Ami egyrészt azért van, mert a lelkesedés nem használ. Az ember nem attól tud verset írni, hogy lelkesedik} vagy írni akar, vagy felidézi az ihletet: az nem jön. Imi attól tud, hogy sé-tál, vagy alszik ágyában és egy hang felébreszti: kelj fel és írj. Akkor muszáj írni; úgy jön rá az emberre, mint egy alacsony-rendű testi szükséglet. Másrészt azért nem voltam képes írni, mert előzőleg vagy száz oldal jó verset olvastam, Verlaine Jadis et naguère című remek kötetéből és, amikor verselni próbálkoz-tam, rossz Verlaine-sorokat írtam.

Dühömben, hogy ilyen buta vagyok – mert hiszen tudom, hogy versírás előtt nem lehet más költő jó verseit olvasni –, nem voltam képes elaludni, ami meglehetősen ritka nálam. Almat-lanság ellen két ismert módszert próbáltam. Az egyik: hogy csukott szemhéjam mögül mereven bámulok előre. Elméletben az ember szeme ilyenkor elnehezül és pupillája végül lefelé for-dul, amitől elalszik. Bármilyen logikusan hangzik a teória, gya-korlatilag mindig eredménytelen. Másodszor néhai Lénárd Sán-dor barátom módszerével kísérleteztem, amelyik valamivel szó-rakoztatóbb az előbbinél, de ez sem vált be.

Lénárd előszeretettel foglalkozott azzal, amit a kézfogások láncának nevezett. Azt próbálta elképzelni, hány kézfogásnyi távolságba került érdekes, vagy legalább híres emberektől. A háború alatt találkozott Rómában Hans Carossa német huma-nistával. Carossa egyszer kezet szorított Curtiusszal, a törté-

nésszel, aki viszont a haldokló Heinrich Heinével fogott kezet Párizsban. Heine fiatalon meglátogatta Goethét Weimarban. Így Lénárd – szinte látom, ahogy ébren hánykódik ágyán a brazíliai esőerdő mellett, mint én itt a vancouver-szigeti esőerdőben – négy kézfogásnyi közelbe került a weimári koszorúshoz.

A némileg vészjósló csendben, mely rátelepszik a házra éj-jel három és hajnalhasadás között, azon voltam, hogy hasonló kontaktust állapítsak meg Goethe és köztem, ami nem sikerült. Mivel azonban kezet fogtam Franklin Delano Roosevelttel, André Gide-del, Thomas Mann-nal és Vámbéry Rusztemmel, hirtelen egy-két kézfogásnyi közelségbe kerültem Vaszlav Nizsinszki, III. Napóleon, V. Gusztáv svéd király, Oscar Wilde és Sarah Bernhard tarka társaságával. Mielőtt felvirradt és el-aludtam, elégedetten állapítottam meg, hogy valószínűleg öt kézfogás köt össze – Haydn, Esterházy herceg, a két Andrássy Gyula és Károlyi Mihály – Mozarttal. Ennek nagyon megörül-tem és örömömben mindjárt el is aludtam.

*

Az ilyen szórakozás olykor hasznos és megnyugtató. Recsken egyszer a két politikai tiszt, Nagy László és Fórián Ist-ván megtalpalt, két bordámat eltörte és annyira összevert, hogy fájdalomtól nem tudtam a versírást folytatni a fogdán. (Fórián, úgy hallom, üres recski házában szopja le magát esténként.) Az itáliai reneszánsz művészeinek névsorát állítottam össze emlé-kezetből Leon Battista Alberti és Antonello da Messinától Paolo Veroneséig. Mikor 66 nevet értem el, buzgalmamban fájdal-mamról is megfeledkeztem.

Van, hogy az ilyen játékból mánia lesz. Tizenhat évesen, ha reggel iskolába mentem, azt képzeltem: akkor lesz nagy köl-tő belőlem, ha az úton csak egyszer lépek minden járdakőre. Samuel Johnson, mint ahogy feljegyezték, az utcai lámpákat

számolta. Anton Bruckner fagyoskodva állt a hóban, hogy egy-egy fa ágait összeszámlálja; a tudós Daniel Heinsius az álmos-ságtól szédülten köszöntötte a hajnalt, mert éjszakáját az ágy-ban azzal töltötte, hogy a római császárok nevéből anag-rammákat csinált. Jáng Dán-li (1124-1206) kínai költő melankó-liáját úgy próbálta eloszlatni, hogy az esőcseppek nyomát szá-molta össze piszkos ablakán.

*

Az álmatlanságról jut eszembe régi jó barátom, Ki-rályhegyi Pál esete az altatóval. A történetet feleségemtől és magától Palitól is tudom. (Abban az időben Recsken tartózkod-tam.) 1951-ben, a kitelepítések alkalmából, Palit összetévesztette az államvédelmi hatóság Királyhegyi Pál gróffal és tartózkodási helyéül üres, de ki nem tisztított disznóólat jelölt meg valahol a Kiskunságban. Pali újságíró volt, roppant szegény és, bár tudta, hogy államvédelmi határozat ellen nem lehet fellebbezni, hu-morát még ebben a helyzetben sem vesztette el. A kitelepítést „ismerd meg hazádat mozgalomnak” nevezte.

Egy dolog bántotta csak igazán: nem tudott aludni a haj-nali lármától, mikor a falu felébredt, a kondás és a tehénpásztor az állatokat hajtotta végig a falun, kolomp szólt, gyerekek visí-toztak. Pali éjszakai ember volt. Levelet írt feleségemnek, hogy megbolondul és arra kérte: küldjön néki altatószert. Zsuzska azonnal gyűjteni kezdte a barbitálokat. Különleges módon, az általános nyomorúság és a hiánycikkek konjunktúrájának ide-jén altatószerben az ország nem szenvedett hiányt. Feleségem ismerősei, de ő maga is, nagyobb mennyiséget tároltak éjjeli-szekrényeik fiókjában; a Rákositól való menekülésnek ez volt utolsó, még szabad útja. Királyhegyi keservétől mindenki meg-hatódott és odaadta a maga altatóját; Zsuzska hatalmas csoma-got postázott a Kiskunságba.

Néhány hét múlva elragadtatott levelet kapott Király-hegyitől, aki arra kérte: ismételje meg a küldeményt. „Ne cso-dálkozz, Zsuzska. A falut mintegy 60 lélek lakja és egyetlen kút-tal rendelkeznek. Így az altatót nem magam veszem be, hanem gondosan kiszámított adagban, a közös kútba dobom. Azóta a mennyek országa ereszkedett le reánk. Parasztok, disznók, gye-rekek egyformán délig alszanak.”

Július 17

Kora délutánra belejöttem a verscsinálásba. A kony-haasztalról lelöktem mindent – a legtöbb író, mint jómagam, a konyha asztal fele szalad; ha az ihlet rájön, hogy miért, azt nem tudom – és sietve jegyeztem a sorokat. Egyre több jutott eszem-be és úgy éreztem, hogy jó sorok. Amikor aztán még jobb soro-kat kezdtem leírni, kopogtak az ajtón. Kinn a Mézeskalácsház-ban lakó kedves fiatal pár állt elragadó kislányukkal.

Három angyali teremtés. Mégis, mint majdnem mind a fia-talok (hiszen még végtelen idő áll előttük), el sem tudják kép-zelni, hogy más embernek nem mindig szabad az ideje. Megad-tam magam sorsomnak és vacsoraidőig elbeszélgettem velük; végre útnak indultak. Örökké csodálkozom, hogy embertársaim valahogy azt képzelik: az író holmi ingyenélőfajta, aki bármikor ráér. Senki nem törne rá orvosra családostul az illető rendelési idejében, míg nékem Londonban volt egy igen kedves orvos ba-rátom, aki feleségével, vejével és két tűrhetetlen unokájával tört rám többször egész délutánra, előzetes bejelentés nélkül és köz-ben úgy viselkedett, mintha szolgálatot tenne nékem azzal, hogy családi körét házamra is kiterjeszti. Ebből józanul követ-keztethetni arra is, mennyire becsülik az emberek titkon az író munkásságát. Itt maradtam tehát fáradtan és mérgesen; az ihlet is elment a fenébe.

Ha Eric latin verset ír, kihúzza a telefon dugaszát, csönge-tésre nem nyit ajtót és egyszer, mikor tűzriadó szólt a huszon-négy emeletes házban, ahol lakunk és a lakók közül vagy szá-zan álltak a kapu előtt a kertben, nyugodtan folytatta munkáját, míg a tűzoltók jöttek és elmentek. „Azt hiszem” – mondtam né-ki –, „a legokosabban tenném, ha ezentúl utánoználak téged.” Azt felelte: „Nem teheted. Sokan azért kedvelnek, sőt imádnak, mert azt játszod, mintha társaságukat többre becsülnéd, mint irodalmi munkádat. Ezen már nem tudsz segíteni: fenn kell tar-tanod a látszatot.”

Senki sem ismeri olyan jól önmagát, mint ahogy más is-meri.

*

Miért ír az ember? Mert nincs elég jelleme ahhoz, hogy ne írjon.

KARL KRAUS

*

Tegnap érkezett levél Erictől, Indiából; bélyegzőjén: Mussoorie, Uttar Pradesh:

„Autóbuszon útban Új-Delhiből fel a hegyekbe. Éjjel óriási zök-kenővel megálltunk; az alvók felébredtek, az álló utasok feje összekoc-cant. Aztán hangos nevetés. Az autóút kellős közepén fehér szakállú, sovány, nagyon magas hindu vetett magának ágyat rojtos pokrócon. A reflektor fényében szemét dörzsölte és – pontosan nem értettem, mit mond – méltatlankodott, amiért az autóbusz vezetője nem kerülte ki, mint a többi. Mindezt ültében, roppant egyenes derékkal adta elő és elegáns gesztusokkal, melyek az ógörög rétorokéra emlékeztettek. Au-tóbuszunk vezetője hátrált és nagy nehezen megkerültük az öreget, aki ekkorra már visszafeküdt aludni.

Reggel felé, pihenőre megálltunk a »dzsungel park « elnevezésű, deszkából ácsolt épületnél. Gyalogösvényen indultam az épület mögöt-ti W. C. irányába. Félúton, közvetlenül előttem, kígyó tekergett át az ösvényen. Megtorpantam és vártam. A kígyó teste olyannak tűnt, mint az öntözőcső: csak nem akart és nem akart végződni.

Mikor, a busz megállt Dehra Dunnál, vesztemre odaléptem az ablakhoz és kinéztem. Abban a pillanatban középkorú asszony jött az ablak alá és zsákot emelt felém, mintha nékem akarná ajándékozni. A zsákból kígyó dugta ki fejét, mire az asszony könnyedén megfogta, va-lamivel feje alatt, és laza tartással orrom alá nyomta. A kígyó nyelve úgy pörgött, mintha körben forgott volna. Néhány másodpercig nem jutott eszembe, hogyan szabadulok ebből a helyzetből; ha mozdulok, a kígyó alighanem belém kap. Aztán egy rúpiát adtam az asszonynak, mire visszanyomta a „kígyó fejét a zsákba és elment. Pontosabban: el-tűnt, mert Indiában mindenütt annyian járnak-kelnek és állnak, hogy az embereknek egy pillanat alatt nyoma vész.

Időközben az ablaknál még más is jutott eszembe: a Times of In-diában olvastam cikket pár napja a Dehra Dun fölött vezető országút-ról, ahol nap-mint-nap fordulnak szakadékba az autóbuszok. Leszáll-tam, és – kerüljön amibe kerül – taxit béreltem a lélegzetelállító útra Mussoorie-be, 7000 lábbal feljebb. Mintegy mérfölddel a cél előtt egy kanyarodónál autóbusz jött velünk szemben az út jobb oldalán, vagyis a rossz oldalon. Mindkét vezető fékezett. A síkos talajon csúszni kezd-tünk, éppen csak összeütköztünk, de mert a busz vezetője kocsiját egé-szen megállítani nem tudta, taxinkat néhány huppanón át egyre to-vább tolta, míg nekilökte kocsink farát az út legszélén álló mérföldkő-nek és megálltunk.

Kiszálltam és szemügyre vettem a helyzetet. A mérföldkő mögött egy ujjnyira kezdődött a legalább 2000 lábnyi mélységbe omló, majd-nem függőleges szakadék. Taxim vezetője és az autóbuszé hosszasnak ígérkező vitába kezdett. Ebben nem kívántam részt venni, kifizettem a sofőrt és a felhőkön át fölkapaszkodtam a városba. A köd hol leereszke-

dett, hol eltűnt. Elképzelhetetlen szépségű tájék bontakozott ki előttem: havas hegyormok, halványkéken, csillogó jégmezők, dzsungel-fedte sziklák, feljebb sötétkék fenyvesek.

Minthogy a Fodor-féle útikalauz melegen ajánlja, Hackmann szállodájában vettem ki szobát, aztán lesétáltam a főúton, hogy valahol megebédeljek. A postahivatal előtt csődületbe ütköztem. Az emberek apró, dühödt kutyát figyeltek. A kutya sarokba szorított egy icipici kis-lányt, aki a rémülettől dermedten állt ott és ijedtében még kiáltani sem tudott. Miután megállapítottam, hogy senkinek esze ágában sincs se-gíteni néki, cipőmmel hasa alatt megemeltem és a kőfalnak repítettem a kutyát. Ettől meghátrált, de még mindig vicsorgott. „Jobban teszi, ha vigyáz magára” – leckéztetett az egyik, idősebb hindu –, „aligha-nem veszett kutyával akadt dolgunk.” Agyon akartam volna rúgni a kutyát, de erre elálltam szándékomtól.

Indiában az ember érzékei hullámvasútján utazik: az egyik pil-lanatban ellágyul, a másikban úrrá lesz rajta a megvetés és a tehetet-len düh.

Utoljára tegnap a szállodában találkoztam állattal. Mikor aludni akartam és levetkőztem, nagy, vastag patkány szaladgált köröttem, az ajtó és az ágy között. Esernyőmmel kergettem. Fodor úr, aki, úgy hi-szem, barátod és verseid tisztelője, Hackmann szállodáját Indiai úti-kalauzában »minden tekintetben, elsőrangúnak« becézi. Ha Fodor úr jelen lett volna, esernyőmmel őt kergetem körbe.

A mai nap jobban sikerült. Walkmanemmel kivonultam a város-ból és felkapaszkodtam a legmagasabb dombra a közelben. Jutalmul Nepáltól Pakisztánig terjedő kilátásban részesültem, számos, húszezer lábnál magasabb hegycsúccsal a tibeti határ hosszában. Szemet-szájat elállttá látvány. A nap vakítóan tükröződik ezekről a jeges hegyormok-ról száz mérföld távolságból, és míg az ember elnézi, mindez fölragyog és újra meg újra eltűnik, mikor a monszun-felhők dermedő viaszhoz hasonló, tömény fehérségükkel hirtelen beburkolnak mindent.

Bach Schmücke dich, o liebe Seele-jét hallgattam walkmanemen, Schönberg hangszerelésében. Előre kitervezett esztéti-kai kísérletek rendszerint csalódással járnak, de ez az egy sikerült. A világ legszebb zenéje hangzott fel a világ legszebb táján. Ámulattal, vacogó örömmel töltött el, hogy hallgathatom, hogy itt vagyok és élek.

Napszálltakor elég hideg lesz ebben a magasságban, amiért gyapjú hálókabátot vettem száz rúpiáért egy tibeti kereskedőnél, mint-hogy a hasznosabb bunda túlságos költségbe vert volna. Különc be-nyomását kelthetem, vagy talán excentrikus bolondét, ahogy hálóka-bátban csatangolok a dombokon, egyik kezemben esernyővel, a másik-ban hindu nyelvkönyvvel. De itt régi, lerongyolódott és mégis bonyo-lultan kifinomult civilizáció vesz körül. Szokatlan megjelenésem egyetlen csodálkozó pillantást nem váltott még ki. Olyannak érzem magam, és alighanem olyannak is látszom, mint Rudyard Kipling Hurree Babu-ja a Kim lapjain.”

Július 18

*** Hűvös eső esik reggel óta; nem érzek kedvet a kunyhó elhagyására. Rizst főztem magamnak. Hat csészényi, bugyborogva forró vízbe négy csészényi rizst öntök, kávéskanál sóval, darab vajjal. Legkisebb lángon, befedve, 30 perc alatt kész. Nézegetni közben tilos. Minden szem külön marad. A re-cept csak Carolina-rizsre érvényes. Elláttam magam két napra és a madaraknak is jut.

Néhány régi történet jár fejemben. Legtöbbjét fél év-századdal ezelőtt hallottam; néhányat megéltem. Nem nagyon érdekesek. Egyetlen közös érdemük, hogy tudomásom szerint már csak én ismerem őket és ha most le nem írom, végleg fele-désbe merülnek. Így meg elszórakozom velük az esős napon át.

*

KÁROLYI, A HÁZIGAZDA. A Magyar Köztársaság volt elnöke, Károlyi Mihály a 20-as évek elején feleségével együtt a dalmát tengerparton talált menedéket. Magyarországon Horthyék minden vagyonát elkobozták és mert anyagiakkal so-hasem törődött, sógornője, Odescalchi hercegnő támogatásából tartotta fenn magát.

Fényes László, a híres újságíró Károlyi törhetetlen hívei közé tartozott, bár „Mihály éretlen, kommunista szimpátiája” ellen időnként élesen kikelt. Károlyiék meghívására ekkor, alig-hanem 1922-ben lement Jugoszláviába. A házaspár nem rendel-kezett többé a szokott, nagyszámú személyzettel. Egyedül sza-kácsnőt tartottak és szerény vendégszobájuk volt.

Az első este Fényes, mint ahogy szállodai múltjából és vendégeskedéseiből megszokta, vetkőzéskor cúgos cipőjét ki-dobta ajtaja elé, a folyosóra. A két cipő nagyot koppant. Fényes becsukta az ajtót: akkor jutott eszébe, hogy itt nincs inas, aki a lábbelit hajnalban kipucolja. Visszavette cipőit az ajtóból, ágya mellé rakta és elaludt. Reggeli szürkületkor észrevette, hogy va-laki bejött a szobába. Félig hunyt szemmel, párnája alól figyelte: Károlyi volt, aki fölkapta a két cipőt és kiosont. Pár perc múlva fényesre kisuvixolva, lábujjhegyen, mezítláb hozta vissza. (Fé-nyes elbeszélése után, Párizs, 1939 vagy 40.)

*

ARANY JÁNOS ÉS AZ ÉRDEMKERESZT. 1868-ban Arany Jánosnak küldönc hozta szállására az Akadémia épületébe a Belügyminisztériumból a sárga papírba csomagolt, spárgával átkötött, hatszorosan lepecsételt selyemdobozt az arany érdem-kereszttel. Ferenc József adományozta, a belügyminiszter elő-terjesztésére. Arany János Deák Ferenc és a kiegyezés hívei közé számított, de a szabadságharc és Petőfi emlékétől sohasem sza-kadt el és Ferenc Józsefet nem állhatta, mint ahogy a Walesi bár-

dokból is kiderül. Azonnal értesítette a belügyminisztert: az ér-demrendet nem fogadja el, mire az visszaüzent: nem teheti, a kitüntetést a Hivatalos Lap előző nap már közölte. Ezután Arany sem tehetett egyebet, minthogy az érdemkereszt csoma-golópapírjára ezt írta:

Hasfájásban szenvedek, Érdemkeresztet küldenek, Ha csak egyet tojhatnám, Száz keresztért nem adnám.

A versikét évtizedekig titkolták, bár lassanként mégis el-terjedt. Arról viszont senki sem tudott, hogy Arany halála után fiókjában felbontatlanul találták a spárgával átkötött, hatszoros pecséttel ellátott selyemdobozt. Nem próbálta fel hajtókáján a tükör előtt, mikor egyedül volt, sőt meg sem nézte. (Vámbéry Rusztem közlése New Yorkban, 1942 táján.)

*

BRÓDY SÁNDOR ÉS FÉNYES LÁSZLÓ A GRÁCI KUPLERÁJBAN. A 20-as évek elején Bródy Sándort búskomor-ság fogta el. A vesztett háború, Magyarország feldarabolása, a fehérterror és alighanem az öregedés egyformán hozzájárult ahhoz, hogy idegei felmondják a szolgálatot; aludni nem tudott és a legendásan szép és kellemes férfiból morózus emberke lett. Orvosai azt ajánlották: menjen pihenni néhány hétre Graz mel-lé, a mariagrüni előkelő idegszanatóriumba. De, hogy társasága legyen és ne unja el magát, vigyen kísérőt magával. A nehéz fel-adatra Bródy tisztelője és jó barátja, Fényes László vállalkozott.

Az egyik reggel, amikor Fényes Bródy szanatóriumi szo-bájába benyitott, védencét a harmadik emeleti ablakpárkányon találta, amint éppen ki akart ugrani. Visszahúzta és kérdezgetni kezdte: „mi kéne néked, Sándor, hogy felvidulj, hogy újra ked-vet kapj az élethez?” Az író nem teketóriázott. „Nő kéne, Laci.

Az ápolónők közül egyet sem próbáltam ki, de ezek, tudom, olyanok, mintha az ember vasalódeszkát gyalulna ágyában. Kurva kell nekem, fiatal kurva, kellemes környezetben.” Fényes megborzadt. „Mi az, hogy kellemes környezet, Sándor?” – „Kupleráji környezet” – mosolygott Bródy. – „Kirojtosodott bár-sonyfüggönyök az ablakon, feldöntött borosflaskák a padlón, olcsó illatszerfelhő az ágy fölött, kéjes lihegések szimfóniája a szobákból.”

Fényes tehetetlenül nézte barátját. (Mindehhez tudni kell, hogy akit Laci bácsinak hívtunk, a gáncs nélküli lovagnak, a magyar Don Quijoténak, ércsoklyai és dengelegi nemes Fényes László szigorú erkölcsű férfi volt. A feddhetetlenséget elsősor-ban magára vonatkoztatta; az érzékiséget nem ismerte, sőt nem is értette. Még az is többször megesett vele, hogy botjával a Körút és a Rákóczi út sarkán megkergetett néhány fiatalembert, amiért „az arra járó hölgyeket molesztálják”. Fényes nem tudta, hogy a hölgyek kurvák, akik az Emke előtt róják sétájukat. Pe-dig az Emkével szemközt lakott, a New York palota magas tor-nyának szobájában.)

„Itt Mariagrünben nincs kupleráj” – mondta csillapítóan. – „De Grazban van. Kell, hogy legyen” – felelte Bródy. Abban a pillanatban lépett be a főorvos. Fényes néhány szóban összefog-lalta a történteket. Biztos volt benne, hogy a doktor lehordja ba-rátját. – „Bródy úr kuplerájba akar menni? Egészségére váljék! Mindjárt megrendelem a konflist. Ön pedig” – fordult Fényes-hez – „vele megy és vigyáz barátjára.”

Vasárnap volt. Mikor Grazhoz közeledtek, Bródy szólt a kocsisnak: álljon majd meg a legjobb kupleráj előtt és várja meg őket. A stájer paraszt dühösen fordult hátra, a két szakállas öreg felé és tudomásukra hozta: ő nem jár szajhákhoz és nem tudja, hol a bordély Grazban. Kérdezzenek meg az uraságok valakit, ha a bujaság már ennyire szorongatja őket. Annyit megtesz ér-

tük, hogy leteszi az urakat az örömház kapuja elé, de két sarok-kal odább várakozik majd rájuk. Nem teszi ki magát a szé-gyennek, sem lovát, hogy kupleráj előtt ácsorogjon vasárnap.

A Glacis tele volt ünnepi ruhát öltött sétálókkal. Bródy megállíttatta a kocsit egy kedves arcú, fiatal rendőr előtt és a legjobb bordély után tudakozódott. A rendőr is végignézett raj-tuk, kiköpött, de megmondta a Mura-parti utca nevét. „Hogy jó-e? Azt nem tudom. Csak hallottam, hogy méregdrága.” Kis, emeletes ház előtt álltak meg. A kapu nyitva volt. Felsétáltak a lépcsőn és benyitottak a vörös szalonba.

A sarokban zongora. A terített asztalon ebéd maradékai. Egy másik asztalka mellett négyen ültek, szép ruhában, ahogy a miséről hazajöttek és bridzseltek. A roppant kövér bordélyma-ma, háttal az ajtónak, játszás közben egész lassan fordította hát-ra arcát és szó nélkül visszafordult. Vele szemközt fiatal, csinos, rendkívül közönséges arcú lány ült; láthatóan ő volt az, aki azonnal elnyerte Bródy Sándor tetszését.

(„Furcsa látványt nyújthattunk” – mondta nékem Fényes, aki húsz évvel később kissé megenyhülten nézte ezt a jelenetet. – „Ott álltunk egymás mellett az ajtóban, Sándor meg én, levett kalappal kézben. Ő élvezte a dolgot. Én vérvörös voltam a szé-gyentől és arra gondoltam: milyen szívesen vívnék inkább kardpárbajt Bródy Sándor helyett, semhogy itt kelljen állnom. De hát az ember sok mindent megtesz barátjáért.”)

Mikor a partinak vége volt és a lapokat keverték, Bródy előadta: szeretne a csinos képű lánnyal félrevonulni. Barátja nem akar semmit, csak kísérőnek jött. „Most kártyázunk és pi-henünk. Nem állunk rendelkezésetekre” – jelentette ki a bor-délymama kategórikusan. – „Gyere vissza később, de ezt a kibi-cet ne hozd magaddal. Mi nem tűrünk nézőket.” Mikor leosz-

tottak, a lányhoz fordult: „Vagy szobára mennél vele most, El-li?” – „Mennék” – felelte a lány –, „de a bridzset nem hagyom.”

Bródy könyörgő pillantást vetett Fényes felé, aki tudta, mi a kötelessége. „Ha a társaság megengedi, és Elli kisasszony is beleegyezik” – mondta –, „úgy átveszem lapját és beülök bri-dzselni a helyére.” (Fényes elbeszélése, 1942 táján, New York.)

*

A TRUBADÚR-TRADÍCIÓ ÉS KÉRI PÁL. A Tisza-per ugyanolyan konstrukciós per volt, mint Rákosi perei és a Nagy Imre-per Kádár János idején. Hamis vádakkal, hamis tanúkkal, de a törvényesség látszatával egy mocskos rendszer akarta ma-gát igazolni és hatalmát megerősíteni. A Tisza-per két fővádlott-jául Fényes Lászlót és Kéri Pált választották ki. Mindenekelőtt azért, mert ez a két újságíró jól ismerte és bátran leplezte le a fehérterror bűneit, elsősorban a szociáldemokrata Népszava szerkesztője és egyik munkatársa, Somogyi Béla és Bacsó Béla meggyilkolását. Erre maga Horthy szólította fel legjobb tisztjeit. A vád Fényes és Kéri ellen, szimplifikálva, de lényegében így szólt: 1918. október 31-én délután kimentek a Városligetbe és az ott bujkáló, szökött katonák közül felbéreltek néhányat, hogy gyilkolják meg gróf Tisza Istvánt. A gyilkosság idejében ott áll-tak a Hermina úti villa előtt, majd kifizették a gyilkosokat.

Vallomástételre több hamis tanút béreltek fel. Az egyik azt állította: egy órával a gyilkosság előtt Kéri azt mondta néki: még hatvan perce maradt Tiszának. A másik Fényest látta a tett színhelye előtt csellengeni. A hamis tanúk ellen csak a jól meg-alapozott alibi lett volna a védelem utolsó lehetősége. Fényes azonban elfelejtette, mit csinált a forradalom délutánján és így bizonyosra vette, hogy halálra ítélik. A tárgyaláson, váratlanul és hívatlanul, két úriember jelentkezett tanúnak, a Teréz tele-fonközpont két vezetője.

Elmondták és eskü alatt vallották, hogy Lukasics tábornok parancsára a kritikus napon kikapcsolták Budapest telefonvo-nalait. A városparancsnok azt képzelte: nincs forradalom, ha a telefon nem működik. Ekkor, délután 3 óra táján megjelent a te-lefonközpontban Fényes László. Azt követelte tőlük: kapcsolják be a telefont. Ők ellenkeztek, mert féltek Lukasicstól. Fényes azonban nem hagyta magát. Elmondta: a mentőket nem lehet segítségül hívni és sok ember ezért hal majd meg. A házak pad-lásán téli tüzelőt halmoztak fel: ha tűz üt ki, bármelyik kerület könnyen leég. Így vitáztak vagy két óra hosszan, míg az újság-író meggyőzte őket. Rikácsolására még vagy húszan emlékez-nek a telefonközpontból; ha nem hisznek nékik, azokat is meg-kérdezheti a bíróság. A tanácselnök kénytelen volt felmenteni Fényest. A két úriember viszont nem értette, mikor másnap el-bocsátották őket állásukból.

Kéri Pál pontosan emlékezett, mit csinált azon a délutá-non. Kéri kedvence volt a nőknek és még most, 70 év múltán is közbotrányt okoznék az illetők lányai és fiai közt, ha a listát, melynek csak töredékét ismerem, felsorolnám. Akadt köztük vi-lághírű operaénekesnő, nagy magyar színésznő, aki nem hagyta megközelíteni magát, makedón parasztlány, akivel mint ripor-ter hozta össze a sors a Balkán-háborúban és a szentpétervári Marijnszkij színház egyik gyönyörű balett-táncosa. 1918. októ-ber 31-én délután budapesti szépasszonnyal töltötte idejét. Vi-szonyukról az egész pletykás város tudott, természetesen a férj kivételével, aki a Pesti Napló munkatársa volt.

Kéri nem árulta el ügyvédjének, sem másnak, hogy Adorjánné, aki időközben férjével és házvezetőnőjével Belgi-umba emigrált, alibit tudna tanúsítani. Néhány héttel a főtár-gyalás előtt a védőügyvéd levelet kapott Adorjánnétól. Az asz-szony felajánlotta, hogy házvezetőnőjével együtt Budapestre jön és vallomást tesz védence érdekében. Az ügyvéd felolvasta

a levelet a vizsgálati fogságban lévő Kérinek: a vád összeomlik! Kéri utasította az ügyvédet: válaszoljon nevében az asszony-nak. Kérje meg, hogy álljon el tervétől. Őt amúgy is felmentik; ne tegye tönkre fölöslegesen női becsületét. Az ügyvéd kétség-beesetten próbálta lebeszélni Kérit, de az nem engedett.

Kéri előre látta, hogy halálra ítélik. A halálos ítélet el is hangzott, de váratlan okból nem hajtották végre: Lenin kicserél-tette Kérit a magyar hadifogoly tisztekre. A moszkvai pályaud-varon valamelyik népbiztos mint Tisza István gyilkosát üdvö-zölte, amit Kéri visszautasított. (Lorsy Ernő és Fényes László közlése, New York, 1941 vagy 42. Kéri sem Adorjánnéról, sem híres szerelmeiről soha egyetlen szó információval nem szol-gált.)

Július 19

Még mindig esik az eső, de rizsem van bőven, meg néhány maradék történetem.

*

JÓZSEF ATTILA ÉS A TRUBADÚR-TRADÍCIÓ. A Provence trubadúrjai nem árulták volna el szerelmesük nevét akkor sem, ha kínpadra feszítik őket, nehogy csorbát ejtsenek a nő becsületén, és még sokkal inkább a magukén. Fél Európa tudta, hogy Bertran de Born, a trubadúr viszonyt folytat Aquitániai Eleonórával, II. Henrik angol király feleségével, de Bertran verseiben még célzás sincs erre, pedig a trubadúr hen-cegős volt. Kéri nem volt hencegős, de elfogadta és folytatta a provenszálok (és Dante, és Petrarca, és mások) tradícióját, mely a lovagiasság mellett arra is szolgált, hogy izgalmas, misztikus ködbe burkolja a nőt és a nő iránt érzett, sikeres vagy sikertelen, földi, égi vagy csak képzelt szerelmet.

Volt a trubadúroknak egy másik, tradicionális szokása: az önkínzó hőstett, a nagy áldozat, mellyel a „Hölgy” szerelmét felkeltették, magukat arra érdemesnek mutatták. Egy tiroli Minnesängerhez nagy asztaltársaságban egyszer odafordult a várúr leánya, kibe szerelmes volt, és azt mondta néki: mit udva-rol neki, mikor kisujját sem tenné kockára érte? A vándorköltő felállt, szekercét ragadott és kisujját az asztal lapjára tette. Egyetlen mozdulattal csapta le és mély meghajlással odanyúj-totta szíve hölgyének. Egy másik lovag a Szentföldre ment har-colni, hogy szerelmét bebizonyítsa, pedig ez akkor már, 1240 tá-ján, reménytelen, őrült vállalkozásnak tűnt. De a „megteszem érted, mert szeretlek” mindig öngyilkossággal határos szórako-zást jelentett.

Sokan képzelik, hogy az ilyen hőstettek csak a messze múltban voltak divatosak. Ez tévedés. Három évvel ezelőtt né-hány kanadai íróval tartottunk majálist a Georgian Bay mellett. Ebéd után a társaság óriási tölgyfa alá telepedett az erdő szélén. Earl Bimey, a kitűnő költő is velünk volt: langaléta, rózsaszín képű, hófehér szakállú, 75 esztendős öregember, mintegy 25 éves, filigrán japán lányszeretőjével. Két fiatal költő feltűnő he-vességgel kezdett udvarolni a csinos japán lánynak, mire Earl, hogy fölényét fitogtassa a taknyosok fölött, felmászott a leg-alább három emelet magas fára, egészen odáig, ahol a keskeny ágak már összetörtek lába alatt.

A 30-as évek közepén nagyobb társaság jött Össze szom-batonként Gyenes Gitta festőművésznő lakásán. Forgács Anti, Goda Gábor, József Attila és e sorok írója a társaság törzstagjai közé tartozott. Összejöveteleink központja és célja a festőmű-vésznő lánya, Luca volt. Attila Lucának udvarolt, mint ahogy hozzá írt szerelmes verseiből közismert. Luca, úgy hiszem, na-gyon kedvelte Attilát, a költőt és verseit, de személyéhez jóval kevésbé vonzódott. Alighanem ez volt oka, hogy Attila az egyik

szombaton a társaság tagjai előtt kijelentette: másnap, vasárnap rajta lesz a 4:25-kor induló ceglédi vonaton. Nézzük meg őt az erkélyről, mert bizonyságot tesz majd Luca iránt érzett szerel-méről.

Ebből semmit sem értettünk. A ceglédi vonat annak idején kelet felé a Nyugati pályaudvarról indult, ahogy a bécsi vonat nyugat felé manapság a Keletiből indul. Lucáék Zuglóban lak-tak, azt hiszem, a Mexikói úton; nyugatra néző erkélyükről le lehetett látni a vasúti sínekre. A Thököly utat, talán kétszáz mé-terrel odább, akkoriban – 1935 vagy 36 nyarán – a vonatok még nem hídon keresztezték, mint most, hanem sorompó volt, ami-ért is a szerelvények lépésben haladtak át rajta. Hogy azonban Attila mire készül a vonaton és miért kívánja, hogy a balkonról nézzük – ezt nem értette egyikünk sem.

Vasárnap délután ott szorongtunk valamennyien az erké-lyen. Luca zsámolyon ült a balkon közepén, mi pedig félkörben álltunk, illetve szorongtunk mögötte. A ceglédi személyvonat menetrendszerűen tűnt fel. Attila az egyik lehúzott, harmadik osztályú ablaknál állt. Mintha biccentett volna felénk. Leemelte fekete kalapját és maga mögé hajította. Aztán mellmagasságban gyufát gyújtott és kihajolt az ablakon. Az égő gyufát hajába dobta. Később megtudtuk tőle, hogy előzetesen egy kis flaska benzinnel locsolta meg. Néhány pillanatig hosszú lángnyelvet vonszolt feje mögött, majd újra föltette kalapját. Ott állt, mere-ven, mozdulatlanul – talán azt figyelte: megnyerte-e Luca sze-relmét? – míg a gyorsuló szerelvény elragadta előlünk.

*

ARANY JÁNOS GYERMEKSZEMMEL. Vámbéry Ármin, a híres Ázsia-utazó fia, Rusztem, a közel negyven éves korkü-lönbség ellenére mentorom és barátom volt. Első emigrációm esztendeiben úgy gondoskodott rólam, mintha az apám lett

volna. New Yorkban, ahol a második világháború alatt nemzet-közi jogot tanított a New Schoolon, minden héten együtt ebé-deltünk a kis francia vendéglőben a 49-es utcában, ha a város-ban tartózkodtam és nem a hadsereggel voltam. Vámbéry is-mert mindenkit, akit nem láthattam már: Mikszáthot, Jókait, Adyt, Gyulai Pált. Ebédeink alkalmából nemegyszer kér-dezősködtem róluk.

Arany Jánost Rusztem gyermekkorából ismerte csak. A nagy költő és a Bokharát meg Khívát megjárt tudós utazó barát-sága számos forrásból táplálkozott. Apjától magyarázta Vámbéry – Arany a kaukázusi, tatár, türkmén és perzsa legen-dákat akarta hallani, amikor eposzaiban az ezekkel némileg ro-kon hun-magyar mondakört dolgozta fel. Politikai nézeteik is egyeztek: az 1870-es évek vége felé mindketten megundorodtak a kormányzó ál-liberális párttól és az ál-liberális párt ál-ellenzékétől, az úgynevezett függetlenségiektől. A hajdúivadék költő és a sok nyomort látott, fél lábára béna dunaszentgyörgyi zsidó megegyezett abban, hogy arisztokraták és dzsentrik uralma helyett igazi demokráciát, monarchia helyett független Magyarországot kívántak.

Rusztem elmondta, hogy Arany Jánost akkor látta, amikor szép napokon a Lánc-hídon sétáltak hármasban; ő apja bal ke-zét fogta, apja jobbján pedig a költő haladt. „Arisztokrata és dzsentri fogaton vagy lovon járt” – magyarázta nékem Rusz-tem. – „A séta városi ember szokása és privilégiuma; csendes tüntetés a polgári életforma mellett.” – „És miért éppen a Lánc-hídon?” Vámbéri elmagyarázta: a múlt század hetvenes évei-ben, a Budából, Pestből és Óbudából egyesített főváros nem di-csekedhetett szép középületekkel. Piszkos, csúnya balkáni tele-pülés képét mutatta. Hiányzott az Operaház, a Bazilika, a Ha-lászbástya, a Parlament. A Margit-szigetet nem parkosították még és csónakon kellett megközelíteni. A Királyi vár helyén

ócska, sárga hodály állt. A Mátyás-templomot nem renoválták még gótikusra. A Széchenyi-fürdőnek és a Körútnak nyoma sem volt. Az Andrássy útnak sem. A Nemzeti Múzeum kertjén kívül egyedül a Lánchíd volt alkalmas a sétára, hol mindig friss szellő lengett. Közel laktak: Arany a Tudományos Akadémia épületében, Vámbéryék néhány lépésre, a Ferenc József rakpart 33 alatt.

„És mire emlékszik a tanár úr édesapja és a nagy költő be-szélgetéseiből?” – kérdeztem. – „Semmire. Utólag rekonstruá-lom, hogy a török szintaxist és magánhangzó hasonulást tár-gyalhatták, Koszráv királyfi és Sirín hercegnő legendáját idéz-ték, vagy a közép-ázsiai orosz előretörés várható hatását latol-gatták. Hat-nyolc éves voltam akkoriban, mindebből semmit sem értettem. Arany verseit csak néhány esztendővel később ismertem meg és balladáiért hatvan éve rajongok. Meg nyelvé-ért. Senki nem érte utol. Toldi alakját nem állhatom. Azt hiszem, ezen a ponton Ady Endre is egyetértett velem, ha nem is merte kimondani. Szerencsétlenségnek tartom, hogy a költő a ma-gyarság jelképéül egy erős, buta embert választott.”

Vámbéry megcsóválta fejét és egy pillanatig hallgatott. „Amire emlékszem, meglehetősen lényegtelen” _ folytatta. – „Akkoriban a sétáló idősebb urak szokása volt, hogy egy cso-mag cukorkát hordtak zsebükben. Ha ismerőssel találkoztak, megálltak beszélgetni. Az ismerős rendszerint magával hozta fiát a sétára, mint engem az apám. A fiút megkínálták a cukor-kával. Ahányszor Falk Miksa közeledett felénk a Dunaparton, repesett a szívem, mert tudtam: medvecukrot kapok. Még job-ban örültem Kossuth Lajos volt titkárának, Csernátoni Cseh La-josnak, aki nyugati finomságokat halászott elő zsebéből: nugá-tot, bonbont, pralinét.”

„És Arany János?” – tudakoltam izgatottan. _ „Szóra sem érdemes” – mosolygott Vámbéry. – „Akkoriban a kávéházak-

ban három darab papírba csomagolt kockacukrot adtak a kávé mellé. Arany mindig megspórolta az egyik kockacukrot és azt ajándékozta nekem.”

*

SÁRI NÉNI BATTONYÁRÓL. A három, annyira kü-lönböző és egymáshoz mindhaláig hű jó barát, Fényes László, Károlyi Mihály és Vámbéry Rusztem valamikor a harmincas évek elején találkozót tartottak, talán Párizsban, talán Bécsben vagy Prágában. Borús kedvükben lehettek, mert mindhárman elmondták a legkínosabb történetet, melyet fajtájuk egy-egy reprezentánsával megéltek – Károlyi a magyar arisztokratával, Fényes a magyar dzsentrivel, Vámbéry a magyar zsidóval. Ho-mályosan emlékszem, hogy Fényes mind a három történetet el-beszélte nekem, de bennem csak az a történet maradt meg, mely vele történt.

A Tisza-per előtt Fényes Lászlót vizsgálati fogságban tar-tották. Ugyanakkor engedélyt kapott, hogy néhány napig két-két órát töltsön az Országos Levéltárban és ott anyagot gyűjtsön védelméhez. Nagy teremben, kis asztal mellett dolgozott. Az aj-tóban két fegyőr vigyázott reá. Ahogy ott ült és okiratokat olva-sott, egy nap fényes feketébe öltözött, már idősebb, de láthatóan energikus néni tört magának utat könyökkel a két fegyőr közt. „Ide nem lehet belépni” – tartotta vissza az egyik. – „Dehogy-nem lehet” – rikácsolt a néni és elővette táskájából a rózsaszín kártyát, amelyben Váry Albert főügyész engedélyt adott néki, hogy Fényes László vizsgálati foglyot meglátogathassa.

Fényes felállt székéről, meghajolt: „Ha szabad kérdenem, kihez van szerencsém?” – A néni tehetetlenül tárta szét karját: „Hát nem ismersz meg, Lacikám?” – kérdezte szemrehányóan. – „Én vagyok Sári nénéd. Sári nénéd Battonyáról. Fekete ruhá-

ban jövök, mert megözvegyültem és fényes feketét hordok, mert Fényes lány vagyok.”

Laci bácsinak azonnal eszébe jutott: Sári néni valóban tá-voli rokona és, mint ő maga, déd-, vagy ükunokája Fényes Eleknek, a statisztikusnak. Vagy húsz éve látta utoljára, a szá-zad eleje körül. Jóval annak előtte ment férjhez egy battonyai ezerholdas földbirtokoshoz, kinek nevére nem emlékezett. Fel-kínálta tehát az egyetlen széket az öregasszonynak és megkér-dezte: „Mivel szabad szolgálnom, Sári néni?” – „Hosszú annak a sora, Laci fiam.” – „Csak tessék összefoglalni, kedves néném. Lehetőleg röviden. Tetszik látni, védelmemet készítem elő és már csak fél órám maradt mára.”

Az asszony hozzálátott elbeszéléséhez. Hogy már a há-ború előtt több aszályos esztendőt értek meg és a termést nehe-zen tudták eladni. A marhavész állatállományuk egy részét el-pusztította. Aztán jött a nagy háború. „Férjem, a Kálmán, el-esett” – mondta az asszony mély sóhajjal. – „Hol? Galíciában?” – kérdezte Fényes résztvevően. – „Nem Galíciában, hanem a pincegrádicson” – tört ki Sári néni mérgesen, – „Nem ivott ele-get a disznaja és kapatosan ment le a pincébe, mert az inast már aludni küldtem. Két helyen törte el a lábát. Fél évig nyomta az ágyat. Ápolónőt nem találtam a háború miatt, szolgálónk meg-szökött egy katonával, hat hónapig én húztam ki alóla és hord-tam az ágytálat. Tizenötben a sáskák…”

„Kedves néném” – vetette közbe Fényes –, „arra kérem, tessék a tárgyra térni.” – „Hiszen arról beszélek, édes fiam” – nyugtatta Sári néni és hosszan ecsetelte az 1917-es szélvészt, mely levitte kúriájuk tetejéről a cserepet, elannyira, hogy a pad-lás is beázott. És nemcsak a padlás. Utólag jöttek rá, hogy háló-szobájuk egyik komódjába is becsorgott az esővíz, – „Képzeld, Lacikám, édes fiam, még a mennyasszonyi ruhám is megpené-szedett.”

„Tessék végre megmondani látogatása célját” – unszolta Fényes, egyre idegesebben. Sári néni nem hagyta magát. Ezután férje, Kálmán betegsége és halála következett; hogy a halotti tor mennyi pénzt emésztett fel, magáról a temetésről nem is szólva, meg a sírkő költségéről. – „A tárgyra térjen” – mordult rá Fé-nyes.

„Hiszen arról beszélek, édes fiam.” Ezután következtek az 1919-es esztendő borzalmai: a kommunisták, akik elvitték a ki-csépelt gabonát és a betörő román hordák pusztítása; fia jószág nem maradt. – „Látod, Lacikám, ezért jöttem. A kúria sürgős ta-tarozásra szorul, mezőgazdasági gépeket kell vásárolnom, bor-jakat kell vennem. Béreseim egy része otthagyott, mert nem tu-dom megfizetni őket.” – Itt egy pillanatra elhallgatott és érdes hangja lágyabbra fordult. – „Pénzre van szükségem, Lacikám. Ezért jöttem hozzád. Nincs feleséged, sem gyermeked. Beszélik, hogy ti mindnyájan, a Károlyi-kormány tagjai egyenként egy-millió kroncsit loptatok” – tette hozzá némi fenyegetéssel hang-jában. – „Hagyd rám ezt a pénzt, Lacikám. Hiszen téged úgyis felakasztanak.”

Az egyik fegyőr az ajtóban elröhögte magát. Fényes der-medten állt. A Károlyi-kormány erkölcsileg, anyagilag egyfor-mán feddhetetlen tagjai elleni rágalmat, melyet Horthyék ter-jesztettek, most hallotta először. Emberi méltóságát nem kellett előszednie: ez soha egy pillanatra sem hagyta el. Jobbjával az ajtó felé mutatott és azt mondta, amit nőnek még nem mondott életében: „Takarodj innét, büdös kurva!”

Sári néni felkelt, mélységesen megsértve és az özvegy-asszony fájdalmas sorsától roskadozva, kisétált a teremből.

*

Megkésett levelet hozott a postás. Eric még Zágrábban ad-ta fel, több héttel ezelőtt. Egyebek közt néhány viccet közöl. A

vasfüggöny mögött mindig hiányt szenvednek valamiben; a va-lamit – amire itt nincs név hiánycikknek hívják. A hiánycikk ez-úttal a kávé, mely eltűnt egész Jugoszláviából. Iván találkozik a zágrábi utcán barátjával, Brankóval. Brankó egy csomag kávét tart kézben. „Hol vetted?” – kérdi Iván izgatottan. – „Ki kell menned érte a külvárosba, Dugo Selóba” – feleli Brankó. – „Mi az ördög! Zágrábban nem kapni kávét, Dugo Selóban igen?” – kérdi Iván. Brankó megnyugtatja:”A kávét Zágrábban veszed, de a sor végéhez Dugo Selóban kell beállni.”

Július 20

A Torontóból magammal hozott Országh-féle, 2200 oldalas angol-magyar szótárt forgattam szorgalmasan ma délután. Fi-lozófiai műszavakat kerestem készülő versemhez. Régóta meg-szoktam, hogy a szótárt rendszerint a keresett szónál, egy, leg-feljebb két oldallal előtte vagy utána nyitom ki. Ma végre meg-kérdezem magamtól: mi a magyarázat erre?

Racionális okfejtéssel az indokolás valahogy így szólna: a hosszú praxis nyomán az idegek jobb mutatóujjam végén kiis-merték a 120 ezres szókincs részletes elosztását. Jobb mutatóuj-jam körme pedig, agyam titkos, de általam nem ismert útmuta-tására, tized milliméter pontossággal fúr bele a szótár lapjai kö-zé. Ez olyasmi, mintha névsorban A-tól Zs-ig, 120 ezer főnyi hadsereg állna föl előttem oszlopvonalban a mezőn, és én, be-kötött szemmel, egyenest és azonnal odatalálnék a szakaszhoz, vagy éppen katona barátaimhoz, akiket keresek, mondjuk. Czebe Valérhoz és Kéri Kálmánhoz.

Mi más magyarázat kínálkozik? Hetvenhét évem alatt a fi-lológiai kifinomultság ilyen magas fokát értem volna el? Vagy inkább a pedantéria tetejének nevezzem? Végső menedékemül Koestler barátom könyve, a Roots of Coincidence jut eszembe. (Magyarul: A véletlen gyökerei, bár a „coincidence” lefordításá-

ra nincs alkalmas magyar kifejezés.) A könyvet nem sokkal megjelenése után Henry Pressler házában olvastam Charlotte-ban, North Carolinában. Henry és felesége az egyetemen taní-tott, Eric a helyi újságnál dolgozott, a gyerekek iskolában vol-tak.

A könyv egyebek közt arról szól: gyakori, sőt olykor min-dennapos, ami statisztika szerint csak a legritkább esetben for-dul elő. Az egyik példa Mahler, a zeneszerző esete. Borús napon a 881-es konflison ment a bécsi Operaházba, bundáját a föld-szinti ruhatárba tette le és a 881-es számot kapta, majd a pénz-tárnál megvette a 881-es ülést. Amennyiben – állapította meg Koestler – ezer konflis járta akkoriban Bécs utcáit, a ruhatárban ezer számot tartottak készenlétben és az Opera földszintjén ezer ülés volt, úgy annak lehetősége, hogy Mahler háromszor egy-másután ugyanazt a számot kapja, 1 volt az 1.000.000.000 ellen. Százezer évenként is csak nagyon ritkán eshetik meg. Koestler hasonló példákkal folytatta, de valahogyan nem győzött meg. Roppant meleg volt; felkeltem, hogy rumot vásároljak a közeli üzletben.

A szomszéd villában nagy esküvőt tartottak. Az autók el-torlaszoltak az utcát, a járdát és a Pressler-villa bejáratát is. A konyhaajtó résén csúsztam ki. Az ajtó előtt kocsi állt farral. Rendszáma 1910 IX BB volt. A „B” az ábécé második betűje, ógörögül a kettes számot jelentette. 1910. szeptember 22-én szü-lettem. Gyorsan kiszámítottam: ennek lehetősége is csekély volt, egy a négymillió ellen. Kisiettem a rumért és folytattam Arthur könyvének olvasását. Ezután már figyeltem a ritka eshe-tőségű jelenségek gyakori ismétlődését. Szériákban jöttek, mondhatni havonként.

A legmutatványosabb Torontóban esett meg velem, pár éve; Koestler még élt, úgyhogy megírhattam néki. Eric egyik írásomat fordította angolra. A tatárjárásról szólt és említettem

benne, hogy a mongolok Kijevből nem hoztak ostromgépeket magukkal. Ennek köszönhető, hogy Esztergomot nem vették be, de elpusztították a váralját. Eric nem tudta, mi a váralja; el-magyaráztam, ‘majd átmentem az egyetemre. Amikor visszajöt-tem, Eric telefonüzenetet kapott számomra. A Világbank egyik vezető magyar tisztviselője kért: szeretne megismerkedni ve-lem. Hívjam fel, mert hallotta: jövő héten Washingtonba jövök előadásra. „Mi az illető neve?” – kérdeztem. – „Ülj le” –, mond-ta Eric. – „Váraljainak hívják.”

Washingtonban összebarátkoztam Várallyay Gyuszival. Megtudtam tőle: ő az egyetlen magyar Észak-Amerikában, aki ezt a nevet viseli. Egyszóval: a szótár 120 ezer címszavát kell összeszorozni a 100 ezer magyarral, hogy a szó és Gyuszi egy-idejű felbukkanásának valószínűségét megállapítsam. Egy a 120.000.000.000 ellen.

*

Ha az Oxford English Dictionary két hatalmas kötetét a konyhaasztalra teszem és felállok rá, lábujjhegyen még éppen elérem a legmagasabb sort a mennyezet alatt. Itt a manapság félretett klasszikusok találhatók, többnyire sorozatban. Hét vagy nyolc hegymászásomba került, míg Anatole France műve-it mind leszedtem. Alighanem jobban teszem, ha nem szedem le. Nem kellett sokáig lapozgatnom annak megállapításához, hogy ifjúságom kedvenc szerzője legtöbb könyve kevés, vagy semmi élvezetet nem okoz nékem. Így a Vörös liliom, az Istenek szomjaznak, a Pingvinek szigete. Ezzel szemben Lúdláb királyné konyháját és Epikúr kertjét még mindig frisseknek éreztem. Meg két novelláját, a Judaeai helytartót és a Fehér kövön egyik történe-tét, melyben Pál apostol találkozik Ákhájá prokonzulával.

France emlékét mégsem volt kellemetlen felidéznem. Egy-szer, kisfiú koromban láttam Párizs utcáján és most már tudom:

a derűs epikúreanizmust és az életet megszépítő erotikát, mely elkísért utamon, nagyrészt Anatole France-tól sajátítottam el. Személyét mindig szerettem, mert ösztönösen-tudatosan, de ál-landóan a jó oldalra került. Az Istenek szomjaznak című könyvét azzal a szándékkal kezdte írni, hogy a forradalmárokat dicsőíti. Írás közben azon vette észre magát, hogy átpártolt az üldözött arisztokraták oldalára. Kiállt Dreyfus kapitány igazáért, ami nem volt könnyű dolog a klérus és a katonaság közös fenyege-tése ellen még a Harmadik Köztársaságban sem. Élete vége felé állítólag a kommunista párt felé közeledett és elfogadta annak illúzióit, de amikor Nobel-díjjal tüntették ki, az egész összeget a fehérorosz menekültek javára fordította. A forradalmár France lényében mindig győzött Voltaire szelleme a lázadó fölött.

Jeanne d’Arc le nem fordított életrajzán kívül régi könyv-táramban, mely a második világháborúban odaveszett, France minden könyve megvolt, kiváló magyar fordításban. (A legtöbb fordítót ismertem, ha Kunfi Zsigmondot csak abból, hogy a Damjanich utcai ház udvarán át esténként zöld íróasztallámpá-jára láttam. Salgó Ernő rokonom és háziorvosunk volt, meg a Király színházé. Misztikusan elsötétített lakásában élt a Király utcában azzal a rejtelmes grófnővel, kinek nevét nem sikerült megtudnom soha. Bölöni Györggyel, akit bolsevik alispánnak neveztünk, végigveszekedtem tizenöt évet.) Sőt eggyel több France könyvet birtokoltam, mint amennyit írt: a Rózsafabútort, mely az ő neve alatt jelent meg a Gyulai Pál szerkesztette Olcsó Könyvtárban. A könyvet France francia olvasói és irodalmárai nem ismerik. Kézirata nincs.

Ez az angol nyelvű France sorozat, mely John Lane kiadó-nál jelent meg 1912-ben, rózsaszín keménykötése ellenére silány állapotba került. Egyedül a papír minőségétől. A sárga lapok, repedeznek és törnek, ahogy a könyveket forgatom. Mindeddig azt hittem, hogy az önpusztító papírt csak legújabban találták

fel, mióta a rongyszedők eltűntek a nagyvárosok utcáiról és a könyvek, magazinok és újságok kiadói az erdőségek kiirtására tértek át.

*

Eric a Himalájából írja, hogy a mussoorie-i vegyeske-reskedő pultja mögött, nyitott fiókban tart egy lhasszai apró ku-tyaporontyot. Boldogan venné meg számomra, de Kanadába kutyát behozni rendkívül körülményes és torontói háziurunk a 24 emeletes épületben nem tűr, csak ölebeket. Amiket mi nem tűrünk. (Eric tudja, mennyire szeretem a kutyákat és hogy egy-kori marokkói pásztorkutyámat, Matapánt még most is sira-tom.)

A marokkói arab és berber kegyetlen az állatokhoz. Első, hosszú marokkói tartózkodásom idején (1940 nyara–1941 nya-ra) láttam, hogy a teherhordó szamarak hátán gazdáik lyukat fúrnak, és az állatok ösztökélésére hegyes, vasvégű botjukat a véres, gennyes sebbe mártják. Ezt időközben abbahagyták, mert valaki felvilágosította őket, hogy állataik fele ettől hal meg vér-mérgezésben. A tangeri állatkórházban, melyet brit egyesület alapított és tartott fenn, egyszer délután öt órakor mentem be, amikor az angol orvosok már elhagyták az épületet. Az arab ápolók szemem láttára bunkóval verték a félholt csacsikat és te-véket. Jelenlétem korántsem zavarta őket. Elmondták büszkén: most állnak bosszút az állatokon, amiért napközben katéterezni és ápolni kényszerítik őket.

*

1978-ban Erickel közel egy esztendeig laktunk E. Lily ba-rátnőm meghívására egy tengerparti luxusszálloda lakosztályá-ban. A lakosztály Lily tulajdona volt. Esténként vinnyogást hal-lottunk a vízpartról. Öreg arab ült a strandon. Rohadt húsda-rabbal kiskutyákat csábított magához és eltörte lábukat, aztán

otthagyta, hogy a dagály elvigye őket. Tiltakozásunkra az felel-te: azt csinál hazájában, amit akar, mi pedig bolondok vagyunk. Eric agyon akarta verni, de a következményekre való tekintettel lebeszéltem. Mindezért nem kis mértékben a Próféta felelős, aki gyűlölte az állatokat.

1941-ben Tangerben töltöttem néhány hónapot, útban Amerika felé. Egy este a Cafe de Paris-ban ültem a főtéren. A tér közepén, a kis szökőkútnál rókaszínű, fehér foltos kutyát pillan-tottam meg. Összenéztünk és azonnal beleszerettünk egymás-ba. Pár perc múlva a kutya eltűnt. Azon vettem észre magam, hogy asztalom alatt van és bokámat nyalja. Ali, a pincér meglát-ta és kikergette. Ezt nem tudtam megakadályozni, mert koldu-sok és kutyák elűzése főpincéri kötelességeihez tartozott. Men-tem volna a kutya után, de randevúm volt egy belga festőmű-vésszel. Hatvan perces bájtársalgás után leráztam az illetőt. Közben a kutya a szökőkútnál ült, mozdulatlanul és nem vette le rólam a szemét. Tudta, hogy várnia kell.

Lecsatoltam nadrágszíjamat, amitől megijedt. De aztán boldogan nyújtotta fejét, amikor nyaka köré csatoltam és haza-vezettem. Roppant mocskos volt, tele vérszívó kullancsokkal; orra csupa vér, mintha orrcsont ját eltörték volna, de fehér, nagy foltjaival és rövid, vörheny szőrével mégis gyönyörű. A kis rongyszőnyegre mutattam ágyam mellett. Ráfeküdt és azonnal elaludt. Éjjel olykor, félálmomban, megsimogattam hátát, mire felnyüszített a boldogságtól.

A meredek Calle Fernano de Magellanes-en laktam, nem messze a spanyol lányiskolától, hosszú, földszintes házban. Tanger szabad kikötőjét akkorra elözönlötték a második világ-háború menekültjei, úgyhogy szállást szerezni lehetetlenség volt, mikorra odaérkeztem. A házban tíz magyar táncosnő la-kott, akiket 1939 szeptemberében Patrász, Barcelona, Nápoly és más földközi tengeri kikötőkből utasítottak ki, mint „kémgya-

núsakat”. Hazamenni nem kívántak; Tanger volt az egyetlen hely, mely befogadta őket. Verseimet mind ismerték, amiért ér-kezésemkor a ház egyetlen utcára és a tengerre néző szép szo-báját kiürítették számomra.

Reggel a lányok már tudtak a kutyáról és tejet hoztak néki, én a kullancsokat tépdestem belőle, majd előkészítettem a für-dőt. Pontosan tíz óra volt, mikor – éppen fürdetni akartam vinni – kiugrott az ablakon. Fölfele, a spanyol leányiskola irányába futott. Rövid ideig tartott a barátság, gondoltam, de akkorra már jött is visszafelé. Beugrott az ablakon. Szájában papírba csomagolt dupla vajaskenyeret hozott. Letette elém az ágyra és diadalmasan pislogott. Nemcsak a spanyol lányiskolából volt szokva tízórait szerezni gazdájának. Ha cukrászdába mentem vele, két mellső lábát feltette a pultra és úgy nézte a kiszolgáló kisasszonyt, ki el volt ragadtatva a mozdulatlan, gyönyörű ku-tyától. Mikor a kisasszony megfordult, kutyám gyorsan felsze-dett valamit a pultról és kisompolygott az üzletből. Az utcán várt rám, nagy tábla csokoládéval szájában.

Néhány nap alatt rendbe hoztam. Szíjra nem volt többé szükség: ott járt oldalamon, orrával négy ujjnyira jobb csípőm-től, soha messzebb, soha közelebb. Talán egy héttel azután, hogy rátaláltam, idősebb arab állított meg az utcán. Kutyám, akit Matapánnak kereszteltem, behúzta farkát és mögém bújt. „A kutya az enyém” – mondta az arab. – „Verted, összetörted az orrát, elkergetted. A kutya az enyém” – feleltem. – „Adj száz frankot és tiéd a kutya” – ajánlotta az arab. – „Egy centime-et sem adok” – jelentettem ki határozottan. Az arab lement nyolc-van, hetven, hatvan frankra. Meguntam és azt proponáltam: „Gyerünk a kádihoz.” Hallottam, hogy ilyen apró-cseprő ügyekben arab bíró ítél, de rögtön megbántam ajánlatomat. Nem tudtam, hol a kádi és milyen az eljárás.

A kádi – turbános, öreg arab – a törvényszéki épület ha-talmas udvarának kellős közepén ült keresztbe vetett lábbal, tarka szőnyegen. Kísérőm arabul, én franciául adtam elő néze-temet. „Tíz frank” – szólt oda nékem a kádi –, „de ne add, ha-nem dobd.” Odadobtam a tíz frankos ezüstöt: feléje se nézett, mégis elkapta a levegőben. Nyakörvénél megfogta a kutyát: „Te elmégy tizenkét lépésre jobbfelé, te tizenkét lépésre balra. Meg-álltok, nem fordultok hátra. Én elengedem a kutyát. Akit követ, azé.”

Így lettem a kutya törvényes, teljes jogú tulajdonosa. Az-nap került hozzám, mikor az angolok Mátápán-foknál, a Peloponnészosz déli vége előtt tönkreverték az olasz hajóhadat. Nagy újság volt akkoriban. Ha reggel dolgára vittem Matapánt, az olasz konzulátus előtt elengedtem, majd hangosan szólon-gattam: „Matapán, Matapán!” Mussolini feketeinges ügynökei – csupa kék-borostás, zsíros pofa – dühödten jelentek meg az ab-lakokban.

Matapánt magammal vittem az Államokba. Nem kis szenzációt keltett, mikor a 72-es utca és a Broadway sarkán lévő drugstore-ban mellém ugrott a következő bárszékre és, mint ahogy betanítottam, szalmaszálon nagypohárból szívta a malted milket vagy az icecreamsodát.

Július 21

A fürdőszobában felhalmozott The Independentek és The Timesok halmazában német magazint találtam. Egyik cikk a ne-vezetesebb országok életszínvonalát hasonlítja össze. A felmé-rés alapjául a nemzeti jövedelem nagysága, az autók, televíziók, rádiók száma stb. szolgál. Az élet színvonalának ily módon szokásos, kizárólag anyagiaktól függő meghatározása ellen til-takoznom kell. Az emberek életszínvonala természetesen attól is függ, hogy van-e elég ennivalójuk és tető a fejük felett, de ko-

rántsem választható el attól, hogy bizonyos nyugalmat, bizton-ságot, éreznek-e és a megelégedettség és boldogság valamelyik szerényebb fokát elérték-e nagy általában, avagy sem?

Mivel a boldogság elterjedettsége és intenzitása semmiféle műszerrel nem mérhető, abszolút, avagy relatív értelemben sem, más módszert ajánlanék, mint a statisztikát. Azt kell nézni, melyik ország alkalmas, hogy az ember szívesen éljen ott és me-lyik országból kell menekülni, még annak árán is, ha esetleg le-lövik a határon. Azt indítványozom: ha valamelyik országban az itt felsorolt tíz pontból legalább ötöt, vagy annál is többet nem teljesítenek, úgy a lakosok jobban teszik, ha minden in-góságukat veszni hagyják és bármely közlekedési eszközzel, vagy akár gyalog és futásban (mint mi kétszázezren 1956 vé-gén) elindulnak az országhatár felé. Manapság nagy akadály, hogy éppen a tűrhetetlen országok kormányai nem engedik ki lakóikat. Vagy, hogy a szomszédban, ahová menekülni kéne, a köz állapotok ugyanolyan tűrhetetlenek. Avagy, mert ott a dol-gok rendje kedvezőbb, réges-rég kiakasztották a megtelt táblát.

A tíz pont a következő:

I. Mindenki exit vízum nélkül hagyhatja el az országot. Kifelé utazók poggyászát nem vizsgálják.

II. A lakosság általában nyugodt és jókedvű, tömeg-hisztériára hajlamot nem mutat.

III. Tömegverekedés politikai vagy sport-háttérrel nem tar-tozik a mindennapos szórakozások közé.

IV. Nyolc-tíz éven felül mindenkitől civilizált modort és udvariasságot várnak el.

V. A közkönyvtárakat sokan látogatják. A könyvállomány színvonalas és cenzúrázatlan.

VI. A nyomor aránylag ritka; nyomornegyedek nincsenek. A vagyonszerzést nem tekintik az élet egyetlen céljának. Ugyanekkor nem mutatkozik a vész es tendencia, mely a gazdagok további meggazdagodása, és a szegények további elszegényedése felé mutat.

VII. Durvaság és erőszak aránylat ritka; a rendőrség esetle-ges túlkapásait a legszigorúbban büntetik.

VIII. Az általánosan elfogadott életfilozófia: élni és élni hagyni.

IX. Politikai foglyok nincsenek.

X. A szegényekről és elhagyottakról az állami intéz-mények mellett társadalmi és egyéni, hatékony gondos-kodás történik.

Ha a fenti pontokat szemléletünk alapjául fogadjuk el, ki-derül, hogy kevés ország érdemli az elsőrangú címet: Dánia, Iz-land, Kanada, Svédország. Costa Rica, az Egyesült Államok, Franciaország vagy Tunisz valahol a középen halad. A névsor legaljára olyan szörnyűségek kerülnek, mint amilyen Albánia, Honduras, Kambodzsa, Máli vagy Uganda.

Július 22

A néhány esztendeje Torontóban elhunyt dr. Berzsenyi Ödön budapesti ügyvéd, régi iskola szerinti, tökéletes úriember volt a maga nemében. Barátai Kanadában és azelőtt a recski ha-láltáborban egyforma tisztelettel néztek fel reá. Tíz, vagy gyak-rabban tizenkét órai kőtörés vagy taligázás után, a recski mun-kanap végeztével, az éhségtől hallucinálva és kimerültségtől remegve ültünk össze a sötétben, hogy szellemi életünket fenn-tartsuk. Apró előadásokkal vigasztaltuk és erősítettük egymást. Mindenki arról beszélt, amihez legjobban értett. Miután magya-rok voltunk, előadásaink elsősorban költészetre, irodalomra,

történelemre korlátozódtak. Időnként azonban, ha nagyon rit-kán is, sor került a filozófiára.

Egy ilyen alkalommal, amikor a XX. század lényegét és benne tulajdon sorsunkat próbáltuk, nem nagy sikerrel, meg-vizsgálni, Berzsenyi Ödön, aki egyébként nem volt hajlamos fi-lozofálásra, hirtelenében tömör értékítélettel szolgált: „Az etika és az esztétika nem két, hanem egy és ugyanaz a dolog.” Állítá-sát, úgy emlékszem, senki sem értette meg, magam sem, de nem ellenkeztünk, mert paradox és váratlan propozíciója vala-hogy mégis igaznak tűnt. Nem felejtettem el. Sok évvel később, mikor Ludwig Wittgenstein Tractatusát olvastam, nem kis meg-lepetés ért, hogy az etika és esztétika azonosságáról szóról szóra ugyanezt a mondatot írta le, mint amelyet Berzsenyitől hallot-tam. (Berzsenyi nem beszélt angolul, nem olvasott filozófiai műveket és szovjet hadifogságból egyenest Recskre került. Wittgenstein könyveit semmi módon nem ismerhette.)

Nemrég harmadik forrásból szerezhettem tudomást ugyanerről. George Santayana The Sense of Beauty (A szépség ér-telme) című munkájából idézem a következő passzust:

„Végső analízisben minden erkölcsi ítélet, melyhez el-jutunk, esztétikai eredetű… Becsület, igazságosság, lelkiismere-tesség, szellemi tisztaság: valamennyi esztétikai gyönyörűséget ad nékünk… míg, ha ezek hiányát látjuk valakiben, szükségsze-rűen undort érzünk, és minden undor esztétikai undor… Görög szóval ezt az állapotot hívjuk Kálokágáthiának, az erkölcsi tiszta-ságot követelő szépérzéknek, mely az emberi természet aligha-nem legszebb virága.”

*

Ma reggel alig kétszáz lépést tettem meg kunyhómtól a vegyeskereskedés irányába, mikor rendőrautó lassított mellet-tem és, ahogy mondják, „elém állt”. Miután gyógyíthatatlanul

és reménytelenül európai vagyok, első reakcióm némi hirtelen ijedtség volt. Eszembe jutott: nincs útlevél nálam, sem személyi igazolvány. Nem jutott eszembe, hogy Kanadában nincsen sze-mélyi igazolvány és útlevelemet nem vagyok köteles magamnál tartani. Ha békés sétám alatt minden ok nélkül megállít, én je-lentem fel a rendőrt. De a kocsi ablakán mosolygó arc hajolt ki, jó reggelt kívánt és megkérdezte: „Maga a költő?” Amit azonnal bevallottam. Erre a fiú (olyan öreg lettem, hogy minden rendőrt tizenhat évesnek nézek) azt ajánlotta: bárhova elvisz, csak mondjam meg, hová. Úgy hiszem, túlzottan bőbeszédű szóno-kiassággal tértem ki szívélyes ajánlata elől. De mit tehetek, ami-kor a rendőrautókkal szemben allergiát érzek, mégha ártatlan kanadai kocsikról is van szó?

Mi mindent kéne felsorolnom a múltból, hogy ez a rendőr-fiú megértsen! A párizsi napokon kellene kezdenem a második világháború legelején. Szemtanúja voltam, amikor 1939 szep-temberének első napjaiban rendőrautók jelentek meg a Champs Elysées-n a toborzóirodánál, mely előtt idegen állampolgárok álltak sorba, hogy önként jelentkezzenek a francia hadseregbe. A rendőrök sorra járták őket és akinek nem volt rendben a carte d’identitéje (személyazonossági igazolvány = tartózkodási enge-dély), azt bevitték. A szabadulásnak két módja volt: pénz, avagy leszerződés öt évre az idegenlégióba. Négy héttel később már detektívek járták párosával a szegényebb vendéglőket és biszt-rókat, az emberek mellé léptek és igazolványaikat kérték. Aki-nek nem volt, vagy lejárt, azt vitték. Vajjon a kanadai rendőr el-hiszi, ha erről beszélek néki?

Néhány nappal mielőtt a németek Párizsba értek amit már nem vártunk be – feleségemmel a régi Les Halles táján ebédel-tünk, nagyon szerény, emeleti kifőzésben. A szomszéd asztalnál lengyelül beszélő, fiatal házaspár ült. Hirtelen két detektív ér-kezett; egy harmadik a bejáratot állta el. A mi tartózkodási en-

gedélyünk érvényben volt még. „Vos papiers” – hallatszott a szomszédos asztalnál. Készakarva nem néztünk oda, mert baj volt. Néhány pillanattal később a férfi kitépte magát a detektí-vek karjaiból, a nyitott ablakhoz rohant és kiugrott rajta. Az ezt követő felfordulásban, rendőrautó- és mentőautó-szirénázásban a többi vendéggel együtt ülve maradtunk. A pincértől tudtuk meg, hogy a lengyel férfi fejjel esett a macskakövekre és nyom-ban meghalt. Ha nem követ el öngyilkosságot, beviszik a Sûreté-re és ott tartják, míg a bevonuló németek átveszik és el-szállítják Auschwitzba.

És ez csak egy a sok történet közül, melyeknek szemtanúja voltam. De a kanadai rendőr nem tudja, mik a személyi igazol-ványok, mert angolszász országokban nem ismerik őket. A rendőrállamokkal, mint amilyen a jelenlegi Magyarország, a Szovjetunió és a többi, és a félrendőrállamokkal ellentétben, mint amilyen Franciaország – az Államok, Anglia és Kanada nem kötelezi polgárait, hogy ilyen, úgynevezett belső passzu-sokat hordjanak maguknál. A belső passzus megkönnyíti a ha-tóságok munkáját, ha a lakosság bizonyos rétegeit le akarják tartóztatni és meg akarják kínozni. (Mint például a törököket a Bolgár Népköztársaságban.) Ugyanekkor itt Nyugaton még a legérzékenyebb emberek sem vették tudomásul, mekkora áldást élvezünk, amiért nem kell személyi igazolvánnyal járnunk és olyan országban élünk, ahol a rendőrség büntetlen előéletű em-berekről nem készít kartotékot.

Valamikor a 70-es évek elején minden kanadai hallhatta a rádión, amikor Pierre Trudeau miniszterelnök azt indítványozta a Parlamentben: lássák el az ország minden lakóját európai mintájú személyi igazolvánnyal. A kormányelnök nagy tekinté-lye ellenére ezt a kéretlen ajándékot mind a három párt azonos undorral utasította el. Eszembe jutott akkor: milyen furcsa, hogy éppen a liberális miniszterelnök áll elő a személyi igazol-

ványok tervével! Ez aligha ötlik fel olyasvalaki fejében, aki is-meri, vagy akár hírből hallott a liberalizmus alapelveiről. Ami Trudeau-ról aligha mondható el.

Megvallom, mindig kedveltem Pierre Trudeau-t. Okos, művelt, sokoldalú, ráadásul rokonszenves és szórakoztató ál-lamférfit láttam benne, Kanada annyi unott, laposfejű politikus-miniszterelnöke után. Örömmel vettem, amikor felpofozott egy közbeszóló huligánt, aki felesége becsületét akarta kikezdeni. Meghatódtam, ahogy azon a Konvención, mely a liberális párt elnökének jelöltette, majdnem egyedül ülte és hallgatta végig reménytelen vetélytársai hosszú és zavaros expozéit. Mint az egész ország, mindig felfigyeltem, ha rádión vagy TV-n elegáns, közvetlen, angol és francia nyelven egyformán tökéletes és ér-dekes beszédeit mondta. Hallgatóit mindig új gondolatokkal frissítette fel frázisok helyett, és nemegyszer meggyőzte akkor is, ha egyáltalán nem volt igaza.

De amikor a személyi igazolványokat szorgalmazta, vé-gigfutott rajtam a hideg, csakúgy, mint sok-sok ezer emigráns társamon, kik az Éjféli Letartóztatás Hazájából érkeztek a sza-bad kanadai földre. És attól fogva soha föderális választáson nem szavaztam többé a liberálisokra, hanem Jónás György ba-rátom parányi pártjára, a Rhinocerosokra adtam voksomat.

*

*** Utóirat a személyi igazolványokhoz. 1955 nyarán felesé-gemmel együtt ott ültünk Zamárdiban a strandon. Egyszerre csak kíméletlen sebességű motorcsónak vágott a fürdőzök közé. Négy ávós ült rajta és a vízben álló lányokat igazoltatták. A négy legcsinosabbat behúzták a csónakba és elvitték. A magyar személyi igazolványokon az áll, hogy tulajdonosa köteles azt magánál tartani és hatósági személy kívánságára felmutatni.

Ezzel az ürüggyel szedték össze a lányokat a Balaton vizéből és, vitték el, személyi használatra.

Ez a bekezdés kimaradt a könyv angol szövegéből, mert a kanadai olvasó úgysem hinné el.

Július 24

Levél érkezett Erictől, kalkuttai postabélyeggel. Hadd má-solok ide egy részt:

„…Ázsiát tizennyolc éves koromban láttam meg először. Már akkor is meglepett, és azóta is meglep, hogy mind e nyomorúság, szenny és lárma közepette a lakosok általában jóval nyugodtabbak, mint az európaiak. Megjegyzésem nem vonatkozik Pakisztánra, ahol az iszlám hívei között hisztéria, izgalom és rémület kavarog a levegő-ben és a legcsendesebb utcán is vérszagot érezni. Koreára sem. Szöul sikátoraiban feszültség rezgett végig, még mielőtt azt láttam, hogy a cipőtisztító fiúk késsel estek egymásnak egy-egy forgalmasabb sarok birtokáért, mely az éhhalál ellen védte meg tulajdonosát.

Megállapításom azonban igaz, ha Indiára vonatkoztatom. A roppant félsziget nagyvárosait a közlekedés pokollá változtatja a kiöre-gedett autók és ócska autóbuszok recsegésével és röfögésével, mintha részeg elefántok hordái kergetnék egymást. A túlnépesedés egymást lökdöső és felbuktató emberi hangyákkal tömi meg az utcákat. Mind-egyik azért harcol, hogy túlélje a mai napot, miközben minden külső körülmény összeesküdött, hogy az emberi létet lehetetlenné tegye és elviselhetetlenné.

És mégis: azt kell látnom, hogy mindez az embereket nem bolon-dítja meg, még idegessé sem teszi. Azok a milliók, akik szemem előtt szorítják keresztül magukat Kalkutta kavargásán, szinte kivétel nélkül nyugodtaknak, sőt derűseknek tűnnek, mintha valamennyien zárt kö-rű, nagyon csendes mindenségben laknának, távol attól a borzalomtól, mely körülveszi őket. És ennek, úgy látszik, nemcsak az az oka; hogy

idegeik jobbak a mieinkénél; legtöbbjük arcán – vannak köztük nagyon szépek is, míg másokat elcsúfított a betegség –, valami olyasféle tükrö-ződik, amit katolikus kifejezéssel »összeszedettség« névvel jelölhetnék meg. Az olyan ember sajátságával, aki nemhogy békét kötött, de kez-dettől fogva békén él a mindenséggel.

Mindez nagyon különbözik attól, amit megszoktunk: a városla-kók feszült arca Észak-Amerikában; a kellemetlen jelenetek és a kicsi-nyes gonoszkodás bevett szokása, mely az ember mellé szegődik Lon-don és még inkább Párizs utcáin; az emberek durvasága egymással Varsóban, Moszkvában és az örök panasz az élet nehézségei miatt, mellyel Budapesten állnak elő.

Ha reggel hat óra előtt kel fel az ember, még mielőtt a közlekedés lármája a tranzisztoros rádiók bömbölésével együtt kirobban, megfi-gyelheti a járda-lakókat reggeli tisztálkodásuk idejében. Ezren és ezren vannak, akik az utcán születtek, az utcán laknak és akiket a sors arra kényszerített, hogy a járdán éljenek és a járdán haljanak meg. A nők beszélgetnek és nevetgélnek, míg a tetveket fésülik ki gyermekeik hajá-ból. A férfiak halkan beszélgetnek, miközben a nyilvános csapból öblí-tik le testüket a szennycsatornában. Nyugalom és békesség mindenütt.

Egy olasz nő egykor azt mondta nekem: „Boldog vagyok, hogy láthattam Kalkuttát, mert most tudom, milyen mélyre süllyedhet az emberi lét.« Ez is igaz; de ennél sokkal több az igazság.”

Július 28

Liberális és szociáldemokrata barátaimtól tudtam meg a recski haláltáborban, hogy hat esztendővel korábban a német nácik Budapesten kiállítást rendeztek. A kiállításon a szovjet titkosrendőrség kínzókamráit, táborait és tömeggyilkosságait mutatták be, mint például Kátyint. Barátaim hamisításnak és hazugságnak minősítették a kiállítás anyagát, egy éjszaka betör-tek az épületbe és a kiállított anyag egy részét összetörték. Né-hány hónappal később; amikor a Vörös Hadsereg csapatai és az

NKVD megérkezett, rádöbbentek, hogy a kiállítás anyaga hű tükre volt a valóságnak – amin nem változtat a tény, hogy a német nácik önmagukról azonos kiállítást nyithattak volna.

,A szövetséges újságírók vaksága, gyávasága és hazu-dozása miatt minderről a Nyugat semmit sem tudott. Nékem is csak akkor nyílt fel a szemem, amikor New Yorkból 1946 elején Budapestre értem. A törvénytelen kivégzéseknek már vége sza-kadt, de a lakosság tömeges elhurcolása még mindig nem ért véget. Kárpátaljáról az előző évben minden 16 és 60 év közötti magyar férfit elvittek; évek múltán csak fele tért vissza. A nők megbecstelenítése és nemi betegséggel való fertőzése magasabb szinten folyt tovább: most nem az utcán és a pincékben estek neki a nőknek szovjet katonák csoportostul, hanem a helyi pa-rancsnokok válogatták ki maguknak a szebb nőket és lőtték rendszerint agyon a férjet, mint ahogy egy esetről, szem- és fül-tanúktól Dombóváron értesültem 1946 augusztusában, a szov-jet-magyar békeszerződés aláírása után.

Az ország kirablása szakadatlanul folyt tovább; aki szót emelt ellene, nyomtalanul eltűnt. Vorosilov marsall teherautó-karavánjával újra meg újra járta az ország nagyobb gazdaságait, összeszedett kolbászt, sonkát, szalonnát, tyúkot, récét, ludat meg disznót és vitte, személyes használatra, a Szovjetunióba. 1946 májusa legvégén a szekszárdi országúton hajtottunk. Előt-tünk szovjet katonai teherautó haladt, mely nem engedte, hogy megelőzzük. A teherautóban gyökerestül kitépett cseresznyefa feküdt. Öt-hat orosz közvitéz állta körül és ette le róla a cse-resznyét. Aztán, nagy röhögés közepette, ledobták a fát elénk az útra és figyelték: felborulunk-e tőle?

Az ember ilyenkor rémülten gondolt a gyűlöletre, mely-nek magvát az oroszok elvetették és az országos undorra, me-lyet a szovjet kultúrfölény hangoztatása keltett. Komor Imre, a Népszava főszerkesztője egyszer felhívatta a szerkesztőségbe az

ország nagy színészét, Somlay Artúrt. Erre az alkalomra meg-hívta a moszkvai Trud című szakszervezeti napilap színházi kri-tikusát. Hogyan kell kommunista hősöket jobban alakítania erre kívánta kitanítani a Trud munkatársa Somlay Artúrt. A zöld asz-tal mellett Oroszi István és Almási László ült, két piszkos besú-gó, valamint Komor főszerkesztő meg egy szovjet titkosrendőr civilben. Komor tolmácsolt. Somlayval szemben ültem. Jól is-mertem, szerettem, de nem is köszöntünk egymásnak, annyira szégyelltük magunkat. A pökhendin közénk telepedett, hegyes állú újságíró a Trudtól szemérmetlen primitivitással adta elő sü-letlenségeit, hogyan kellene Somlaynak a felsőbbrendű szovjet embereket, az új világ Übermenscheit eljátszania. Gyalázatom-ból, úgy éreztem, még mindig kissé ki tudnék emelkedni, ha el-röhögném magam és azt képzeltem: Somlay is ugyanerre gon-dol. De a nevetés nem tört fel belőlünk, nehogy éjjel elvigyenek; vagy talán már odalent, a kapuban.

Palotai Borissal, a Népszava másik irodalmi kritikusával kettesben jártunk szovjet darabok bemutatóira. Azért kettesben, hogy legyen, aki a másikat felkelti, ha elalszik, ami az első sor-ban közbotrányt okozott volna. Meg hogy a színmű után karon-fogva kitámogassuk egymást. A leghitványabb darab valameny-nyi közt a Turr-testvérek egyik műve volt; címére már nem em-lékszem. A darabot a két fivér azzal a szándékkal írta, hogy a Sztálin-inspirálta kém-hisztériát alátámassza és az emberek egymás elleni gyanakvását, áskálódását és a kölcsönös félelmet növessze. A darab végeztével dühtől félájultan álltunk fel Boris-sal, hogy kisegítsük egymást. Molnár Miklós, a párt napilapjá-nak színházi kritikusa szintén az első sorban állt fel, de tőlünk távolabb és felemelt mutatóujját rázogatva, átkiáltott hozzánk: „Jó lesz, ha jót írtok erről!” Ezt nem fenyegetésnek, hanem atyai intelemnek szánta.

Cikket írtam az eléggé tűrhető szovjet filmről, mely Glinkáról szólt. Írásomban a múlt századi orosz zeneszerző cél-jait Bartók Béláéval vetettem össze, de hozzátettem, hogy Glinka alkotásai messze mögötte maradnak mindannak, amit Bartók rendkívüli zsenijétől kaptunk ajándékba. Amikor lemen-tem a lépcsőn, a szerkesztőség kapujában Komor Imrével talál-koztam össze, aki a nyomdából jött vissza. Komor valamilyen ismeretlen okból kedvelt; talán mindazért, amiben nem hasonlí-tottam hozzá. „Megmentettelek” – súgta, ahogy mellém lépett. – „Kidobtam Glinka-cikkedet a lapból.” Egy pillanatig habo-zott, de aztán mégis kimondta, bár zeneértő ember létére szót sem hitt belőle: „Hogyan is tudtad Glinkát, ezt az orosz óriást, a csepp Bartókkal összehasonlítani?”

A szovjet irodalom termékei elárasztották az ország könyvkereskedéseit és közkönyvtárait és újságok, folyóiratok hosszú cikkekben igyekeztek őket népszerűsíteni. Elsők közt je-lent meg Iljin A nagy futószalag című regénye. Ebben arról van szó, hogy a sztálingrádi traktorgyárban megáll a munka. Az író ugyan elmondja, csak úgy mellesleg: a munka azért áll meg, mert a gépekben a szükséges öt helyett egy atmoszféra a nyo-más, tehát nem dolgoznak és a kazánokat azért nem tudják fű-teni, mert a szénszállító vonatok nem járnak – de ugyanekkor kijelenti: a munka beszüntetésének a trockisták az okai, ők sza-botálnak és pusmognak. A könyv végén minden jóra fordul: Ordzsonikidze jön le Moszkvából és jelenik meg, Sztálin portré-jával a gépteremben. Sztálin portréjától a gépek kellő nyomás nélkül is megindulnak – bekövetkezett az első kommunista csoda!

Egy másik, nagy példányszámban az ország nyakába zú-dított könyvecskében, mely a Legendák Dzserdzsinszkijről címet viseli, a cseka első, hírhedt főnökének kiszállásairól értesülünk. Egy jeges pályaudvaron az ártatlan állomásfőnök „ugye, most

mindjárt agyonlövet engem?” kérdéssel fogadja. A névtelen, de ügyes újságíróval ezt a kiadványt nyilvánvalóan azzal a célzat-tal íratták, hogy az olvasó összetojja magát a rémülettől. Az ifjú gárda című, a szerzővel, Fagyejevvel többszörösen átíratott re-gényből az derül ki, hogy a fiatal partizánok bátorsága és haza-fisága mit sem ért volna, ha az ötszáz kilométer távolságra meg-futott párttitkár utasításait nem követik, aki megüzente nékik, melyik fa mögül lőjenek ki a németekre. A harmadik csapás című filmben már helyreállították az összeköttetést a harcosok és a nagy vezér közt. A Krím-félszigeten náci ezred bekerített egy szakasz vöröskatonát. A szakaszparancsnok hadnagy nem tud-ja, mit tegyen és a ház pincéjéből felhívja Sztálint tanácsért. A nagy stratéga ugrik a telefonhoz és megfelelő utasítással szol-gál, hogyan toljon ki a hadnagy a németekkel.

Mindez, és hasonló filmek és színdarabok tucatjai és könyvek százai megtették hatásukat és nemcsak a szovjet kul-túrától undorították el az embereket. Amikor kiengedtek a recski táborból, megkértem feleségemet, hogy néhány egyete-mistát hívjon lakásunkba. Intelligens és kellemes fiatalok vol-tak. Búcsúzás előtt könyvtáramhoz álltak és megkérdeztek: kaphatnának-e könyvet kölcsön? Természetesen. Flaubert Bouvard és Pecuchet-je után, melyet örömmel fogadtak, A Karamazov fivéreket húztam ki Dosztojevszkijtől. „Orosz köny-veket nem olvasunk” – mondták a fiúk karban. Ide juttatták a szovjet propaganda mesterei az orosz irodalmat.

Éppen ezért, harminc esztendővel később és ilyen tapasz-talatok után, deprimálónak érzem, hogy a szovjet disszidensek többsége Közép-Kelet-Európa lakóira egyformán gúnyos fö-lénnyel néz le. Még egyetlen esetet sem hallottam, amikor orosz disszidens író sajnálkozását fejezte volna ki Magyarország és Csehszlovákia újabb lerohanása és Európa felének leigázása, ki-fosztása és szellemi megalázása miatt. Igaz, régebben kevés

szovjet íróval kerültem szembe. Féltünk is tőlük, mint a tűztől, nem minden ok nélkül. Egyszer azonban, az 56-os forradalom idején, sikerült Tvardovszkijjal leülnöm az Írószövetségben. Be-szélgetés közben minden nyomaték nélkül megemlítettem a szovjet imperializmust, amitől Tvardovszkij szemmel láthatóan megsértődött. Azt mondtam: Litvánia, Grúzia vagy Magyaror-szág legázolását nem lehet sértődöttséggel elintézni. További beszélgetés alól ugyan kivonta magát, de biztosított, hogy ra-jong a magyar forradalomért és fut haza, hogy dicsőségünk hí-rét a szovjet írókhoz elvigye.

Ezt kétségtelenül őszintén gondolta. Aztán a Pravdában denunciált valamennyiünket. Egyesek álnokságnak minősítet-ték ezt, de tévednek. Denunciációját bizonnyal fenyegetések sú-lya alatt és vergődő lelkiismerettel írta, mert Alekszandr Tvardovszkij a jobbak közé tartozott és mindig kimondta az igazat, ha megengedték néki. Sajnos, ritkán engedték meg és a humanizmus, mint közismert, az elmúlt 500 év alatt még egyet-lenegyszer sem úszott át a Visztula túlpartjára.

Alekszandr Szolzsenyicin fölényeskedését nem tekintem ilyen bocsánatosnak. A Gulág szerzője lenézi az emberiség min-den tagját, kivéve azokat, akik oroszoknak születtek. Ugyanek-kor azt állítja, hogy mindnyájunk Anyjának, Oroszországnak spirituális missziója van e világon. Csakugyan van-e? Doszto-jevszkij és Bergyajev ugyanezt állították, de magáról a misszió-ról mindhármuk műveiben igen kevés konkrétumot olvashat-tunk és még kevesebbet láttunk az elmúlt 120 év alatt. Ameny-nyiben pedig Szolzsenyicin célzását elértjük, hogy e misszió hordozójának a pravoszláv egyházat tekinti, úgy meg kell álla-pítanom, hogy ez az egyház ezeréves működése alatt ilyen misszióra még soha nem tartott igényt.

Vlagyimir Bukovszkij, csakúgy, mint Szolzsenyicin, rend-kívül derék és bátor ember. Szolzsenyicinnél is jelentősebb új-

ságírói tehetséggel rendelkezik. Önéletrajzi írása érdekes és ta-nulságos volt. Legutóbb, remélhetni ideiglenesen, rátért egy, a Szovjetunióban meghonosodott műfajra. Ezek a pamfletek ben-nünket, európaiakat akarnak kitanítani, hogyan nézzük, kezel-jük és oldjuk meg a magunk jellegzetesen európai ügyeit, mi-közben úgy tesznek, mintha az oroszok a maguk orosz dolgait régóta és tökéletesen helyrehozták, elrendezték és hasznosítot-ták volna. Mindezt a Nyugat jóakaratú vigyorral hallgatja. Kö-zép-Kelet-Európa országaiban, merem remélni, az orosz emig-ránsokkal ellentétben legalább annyit megtanultak, hogy a tisz-togatást mindenkinek saját háza előtt kell kezdenie.

Lehet, hogy a nagyorosz irodalom kései, elszórt magjaiból még egy-egy messze külföldön virágba szökken. Egyébként azonban Nagyezsda Mandelstam szomorú megállapítása érvé-nyes: az orosz kultúrát a háromnegyed évszázada dühöngő ta-tár szocializmus elpusztította, „valamikor a harmincas években érte a végzetes tarkólövés – bár lehet, hogy korábban”.

Július 29

Az elmúlt napokban egyre Koestlerre kell gondolnom, mert még egyszer (vajjon hányadszor?) újraolvastam mester-művét, a Darkness at Noont. Koestler jó barát volt, némiképpen szeszélyes jelleggel, hogy enyhén fejezzem ki magam. Eleinte megbotránkozást éreztem, amikor Mikes Gyurka közös bará-tunkat egyszerűen „izgágának” nevezte, de aztán beláttam, hogy a lehető legjobb kifejezést használta.

Ez 1957 után történt, amikor feleségemmel és fiammal Londonban telepedtünk meg és weekendre gyakran jártunk Ar-túrhoz, aki Londontól jó órányira lakott Kent grófságban, egy Long Barn nevű híres épületben, melynek falába egykor a hajó-roncsok partra vetett dongáit illesztették. A házban vagy húsz méter hosszú szalon a földszinten, óriási kandallóval, az emele-

ten vendégszobák; a ház körül óriási park sok száz esztendős fákkal. Az épületet Koestler Harold Nicholsontól bérelte és, mint mondta, ingyen élt, mert Nicholsont tulajdon londoni há-zának bérbeadásából fizette ki.

Egy este Cynthia és a vendégek már aludni tértek. Felesé-gem, Artúr meg én maradtunk együtt a kandalló mellett, mely-ben felhasított fatörzsek égtek. Amikor történetesen az athéni filozófiára fordult a beszélgetésünk, Koestler, hogy minden újabb szó útját állja, vállrándítással Szókrátészt és Plátót „az athéni burzsoázia két bérencének” nevezte. Hallgattam, inkább gyávaságból, mint meggyőződésből és mert nem szeretek ilyen hangon vitatkozni; de Zsuzska, aki kommunista kora óta sok mindent tanult és emésztett meg, Koestlerhez fordult. „Artúr”, – mondta szívélyesen, – „maga a harmincas évek közepén bá-mulatos nagytakarítást végzett fejében, amiért mindnyájan tisz-teljük és szeretjük. Úgy látszik azonban, hogy ezt az egy szoba-sarkot, ahol a görög filozófiát tartja, elfelejtette a pókhálóktól megtisztítani. Arra kérem: forgassa meg ott is az elektromos porszívót.”

Öt vagy hat másodpercnyi, dermedt csend következett. Koestler mindig gondolkozott, mielőtt valamit csinált. Az eredmény ezúttal kiábrándító volt. A ház ajtajához ment a te-rem végében, feltépte és kinyújtott karral mutatott a sötétbe: „Ki veletek!” Felmentünk a lépcsőn emeleti vendégszobánkba, összecsomagoltuk holminkat a kistáskába, felvettük a télikabá-tot. Mikor újra leértünk, Koestler még mindig kinyújtott karral állt az ajtóban. Biccentettünk néki, mikor elhaladtunk mellette és kiértünk a koromsetét téli éjszakába.

Mindig kocsin hoztak és vittek bennünket; rendszerint Mikes Gyurka jött értünk. Véletlenül tudtuk, hogy az első reg-geli vonat Londonba vasárnap csak valamikor 8 óra után indul a legközelebbi állomásról. Ez 12 mérföldre volt Long Barntól.

Hajnali három felé járt; úgy számítottuk, hogy öt óra alatt min-denképpen megtesszük az utat. Egymás kezét fogtuk és lassan lépkedtünk a vaksötétben. A kis országút szélét, mint ahogy Angliában gyakori, nem árkolták, úgyhogy időnként a tarlón találtuk magunkat. Koestler egyik nagy kutyája sokáig kísért bennünket és visszaszorított az útra. Zsuzskával össze-nevettünk: még ez is kiállt Szókrátész és Plátó mellé.

Vagy fél órája gyalogoltunk, mikor Koestler autójának ref-lektora feltűnt mögöttünk. „Hadd, hogy sokáig kérleljen” – biz-tattam Zsuzskát –, „nagyon sokáig.”

*

1956-ban Európa szellemi elitje rokonszenvvel fordult a magyar forradalom felé. Kádár János és Münnich Ferenc mé-szárlásait megakadályozni W. H. Auden, Albert Camus, T. S. Eliot, Howard Fast, Harold Laxness, Doris Lessing, Salvador de Madariaga, Arnulf Overland, Bertrand Russell, Jean-Paul Sartre, Ignazio Silone és Stephen Spender egyesült ereje sem tudta, de nálunk, magyar emigránsoknál százszor többet tehettek, ha nemzetközi fórumokon, mint a PEN Clubban, a nagyobb hír-lapokban és rádiókon felszólaltak és olykor a bebörtönzöttek sorsán enyhítettek, sőt egy alkalommal Gáli József és Obersovszky Gyula életét sikerült megmenteniök.

Koestler Európa lelkiismeretének minden hordozóját is-merte és segített bennünket, hogy magyarországi részletes in-formációinkat eljuttassuk hozzájuk és így a magyar ügyet évti-zedekig napirenden tartsuk. Koestlernek két tulajdonsága használt a legtöbbet: az egyik, hogy akármilyen komoly ügyet hoztunk tudomására, mindig és azonnal segített; és a másik, hogy mert fiatalon kommunista volt, ismerte jól az ellenfelet és mindig új és hatékony eszközöket talált szándékaik leleplezésé-re és, ha csak lehet, meghiúsítására.

Valamikor a hatvanas évek elején, amikor hétvégi vendég-ségben jártunk megint Long Barnban, valamelyikünk – Mikes Gyurka? Pálóczi-Horváth? Ignotus? már nem emlékszem – megérkezésünk után, szombaton kora délután elmondta, hogy rossz híreket kapott a váci fegyházból. Déry Tibor egészségi ál-lapota rosszra fordult, a bánásmód gyalázatos, azt hallani, hogy élete veszélyben forog. Koestler ismerte Déry Tibort Berlinből. Várakozásteljesen néztünk rá; valamennyien tudtuk, hogy minden nyugati tiltakozás segít a kommunista-fasiszta börtö-nök rabjain, vagy legalább enyhíti sorsukat.

„Déry” – mondta Koestler. – „Déry! Milyen derék ember, milyen rossz író!” Ezzel, nem kis csalódásunkra, másra terelte a szót. Reggel kettő felé járt az idő, mikor visszatért Déryre; tenni kéne érte valamit. Az angol munkáspárt vezére, Hugh Gaitskell két nap múlva indul Moszkvába, Hruscsovhoz; meg kéne kérni, lépjen közbe Déryért. „Megyek telefonálni Gaitskellnek” – je-lentette ki. Igyekeztünk lebeszélni; reggel negyed háromkor mégsem lehet telefonálni az ország egyik vezetőjének. „De-hogynem lehet.”

Felszaladtunk a vendégszobákban lévő mellékállomások-hoz hallgatódzni. Titkár jelentkezett. Gaitskell alszik, mondta. „Emberéletről van szó” – felelte Koestler keményen. – „Az más.” Rövid szünet után Gaitskell vette fel a kagylót. Koestler elmondta a tényállást, Déry jellemét dicsérte és írói tehetségét. Megkérte Gaitskellt: járjon közbe kiszabadításáért Hruscsovnál. „Megteszem” – felelte Gaitskell –, „de tudom, mit válaszol ne-kem. Azt, hogy mi köze neki Magyarország belügyeihez?”

„Úgy van” – helyeselt Koestler. – „Ezt az ellenvetést kell kihúzni belőle. És akkor, kérem önt, mondja meg a hájas ukrán-nak: közismert róla, hogy nem avatkozik más országok bel-ügyeibe. De ön úgy tudja, hogy Hruscsov és Kádár jó barátok.

Járjon közbe Hruscsov jó barátjánál, hogy engedje ki Déryt. Le-het, hogy megteszi.”

Lementünk a nagyszobába. Koestler arcát figyeltem, mi-kor visszajött a telefontól. Változást nem mutatott: rutin ügynek tekintette a dolgot. Folytattuk a beszélgetést Kepler ifjúságáról. A következő hét végén Déryt kiengedték a váci börtönből.

Július 30

Levelezőlap Radzsesztánból a következő neo-középkori latin sorokkal:

Miror quare paupertatem, dulcem mihi libertatem, omnes fere timeant: sinit illa me vagari hominesque contemplari, ut non memet videant.

Ami olyasmit jelent, hogy „nem értem, miért félnek mind-nyájan a szegénységtől, mikor engem szabaddá tesz, hogy bo-lyongjak a világban és mindenre figyeljek, miközben mások észre sem vesznek”. Úgy hiszem, ezek első sorai egy goliárd versnek, az első goliárd versnek melyet figyelmes majmok közt a dzsájpuri parkban valaha is írtak.

Július 31

Tempus est abire. Távozni szólít az idő. Mrs. McN. fia eljött, hogy segítsen a ház rendbehozásában. Javarészt ő dolgozott és munkája jóval többet ért, mint a fizetség, melyet csak nagy ne-hezen fogadott el. Anatole France fenn van megint a legmaga-sabb polcon, a konyha és a fürdőszoba tiszta. A fehérnemű, me-lyet a fürdőkádban mostam ki, úgy tapodva rajta, mint egy vin-cellér, ismét helyet kapott a szekrényben. Száraz, amennyire

csak ki lehet szárítani valamit Vancouver szigetén. A szemét-dombon a ház mögött pedig földdel takartuk a csúnyább látvá-nyokat. Most és holnap reggel tíz óra közt óvatosan kell mo-zognom és ki kell mosnom minden poharat, melyet használok.

Délután utolsó sétára mentem a kis tóhoz, hogy búcsút mondjak a fáknak, a mohának, moszatnak és az elrejtőzött álla-toknak. Mindez hiányzik majd nékem torontói lakásomban, hol a két, életéért küszködő benzoé-fa reprezentálja a természetet. Meg sokkal jobb állapotban lévő tizenkét trópusi pintyőkém, melyek a fürdőkád függönyrúdján billegnek, vagy velem együtt bámulják elcsüggedten a szélsöpörte, végtelen betonépítmé-nyeket a tizenhatodik emeleti ablakból.

Másrészt Jacqueline d’Amboise kisasszony vár rám egy kancsó Nuwara Eliya teával és igazi croissant-okkal a Charles Streetről, meg hosszú beszélgetésre. Néhány napon belül Eric is hazaérkezik, új, Indiában beszerzett könyvekkel, egy csomag „csodálatos kaviccsal, melyeket Gárhuál tibeti arcú lakói csi-szoltak kézzel”, történetekkel és latin költeményekkel.

Nagyszerű ajándékot kaptam ezzel a két hónappal: a csend korszaka, amikor volt időm olvasni, írni, a vadon szélén bolyongani és az éjszaka mélyén a magam lelki mindenségét idézhettem fel. De az előző kilencszáz és tizennyolc hónap is csodás ajándéka volt az ismeretlen isteneknek, és ilyen lesz a hátralévő néhány, akármi történjék.

FALUDY GYÖRGY KÖNYVEI

Heine Németországa (átköltés), Kolozsvár, Korunk kiadás, 1937; 2. kiadás, Budapest, Müller Károly, 1946

François Villon balladái (átköltés), Budapest, Officina kiadás, 1937; 34. kiadás, Budapest, Magyar Világ Kiadó, 1988 A Ballada a senki fiáról Andruskó Károly 48 fametszetével külön is megjelent, Újvidék, 1975, az Udruzjene Kolekcionare Jugoslavije kiadásában. A Ballada d’Aussigny Issabeau-hoz Robin Skelton fordításában díszkiadásban jelent meg White Rock, British Columbiában a White Rino Pressnél, 1985-ben

A pompéji strázsán (versek), Budapest, Officina kiadás, 1938; 2. kiadás Budapest, Officina, 1946

Dicsértessék (középkori himnusz-fordítások), Budapest, Singer és Wolfner, 1938

Európai költők antológiája (béke- és szabadságversek fordításban), Budapest, Cserépfalvi, 1938; 2. kiadás Cserépfalvi, 1946

Őszi harmat után (versek), Budapest, Officina, 1947

Rabelais Pantagruelje, Budapest, Cserépfalvi, 1948; Szeged, JATE Kiadó, 1989

Faludy Zsuzsával és Pálóczi Horváth Györggyel: Tragodie eines Volkes, Wien, Europa Verlag, 1957

Emlékkönyv a rőt Bizáncról (versek), London, Magyar Könyves Céh, 1961

My Happy Days in Hell (önéletrajz), ford. Kathleen Szász, Lon-don, Andre Deutsch, 1962; New York, William Morrow, 1963 Németül: Heitere Tage in der Hölle, ford. Hans Wagenseil, Mün-chen, Rütten und Loening Verlag, 1964

Dánul: Myne lykkelige Dage i Helvede, ford. Lotte Eskelung, Kobenhavn, Forlaget Fremad, 1964 Franciául: Les beaux jours de l’enfer, ford. Gara László, Paris, Les editions John Didier, 1965 A legújabb angol kiadás: London, Corgi Books, 1987 és Toronto, McClelland and Stewart, 1990 Magyarul: Pokolbéli víg napjaim, szamizdat, Budapest, 1987 és Magyar Világ Kiadó, 1989

Karoton (regény), ford. Flora Papastavrou, London, Eyre and Spottiswoode, 1966. Az Államokban City of Splintered Gods címen, New York, William Morrow, 1966

Erasmus of Rotterdam (életrajz), ford. Eric Johnson, London Eyre and Spottiswoode, 1970. Amerikai kiadás: New York, Stein and Day, 1970 és papírkötés-ben, 1973 Német kiadás: Erasmus von Rotterdam, ford. Walter Seib és Waltraut Engel, Frankfurt am Main, Societaets Verlag, 1973

Levelek az utókorhoz (versek), Toronto, Institut Marsile Ficin, 1975

East and West, Selected Poems of George Faludy (válogatott versek angol nyelven), ford. Robert Colombo, Toronto, Hounslow Press, 1978

Összegyűjtött versek, New York, Püski, 1980 Börtönversek, Mün-chen, Recski Szövetség, 1983 és Budapest, Magyar Világ Kiadó, 1989

Learn This Poem of Mine by Heart (válogatott versek angol nyel-ven), ford. Robert Colombo, Toronto, Hounslow Press, 1983

Twelve Sonets (tizenkét szonett), ford. Robin Skelton, Victoria, British Columbia, Pharos Press, 1983

Selected Poems of George Faludy (válogatott versek angol nyel-ven), ford. és szerk. Robin Skelton, Toronto, McClelland and Stewart, 1985, és Athens, Georgia, U.S.A., University of Georgia Press, 1985

Hullák, kamaszok, tücsökzene/Corpses, Brats, Cricket Music (versek magyarul és angol fordításban), ford. és szerk. Robin Skelton, Vancouver, Tanks, 1987

Eric Johnsonnal együtt: Notes from the Rainforest, Toronto, Hounslow Press, 1988 és angol Braille kiadás, 1989

Test és lélek (1400 versfordítás), Budapest, Magyar Világ Kiadó, 1988

200 szonett, Budapest, Magyar Világ Kiadó, 1990 Erotikus versek (a világlíra ötven gyöngyszeme, műfordítások), Budapest, Ma-gyar Világ Kiadó, 1990