32006/2

SÚLYPONT

a vörös-zászló-csillag és a komszomol eszméjét is elhozták magukkal Erecbe. Izrael ezenkívül természetesen azonos még középkori történelmével is, nemcsak a negatívumokkal, a keresztes hadjáratok zsidómészárlásaival és a középkori antijudaizmussal, de az arab-zsidó-keresztény középkor szel-lemtörténeti pozitívumaival, kölcsönhatásaival, fantasztikus irodalmi hagyatékával is.

Nehéz, és nem is helyes, ma már Izraelről úgy beszélni, mint ami független lenne a világ zsidóságától, vagy éppen a világban zajló más eseményektől. Magyarországon az ún. rendszerváltás után megindult egy vallási reneszánsz, mint más vallások és felekezetek esetében is. Ez hazánkban azt jelentette, hogy a magyarországi zsidóság vallási képe a zsidó értelemben vallásosabb irányba tolódott el. A neológ rabbikar fiatalabb tagjai közül egyszer valaki egy széles karimájú fekete kalapot tett a fejére, amit aztán mások is követtek. Az ortodoxok rendezték soraikat, megjelentek a lubavicsiak, újraélesztettek elfelejtett zsidó hagyományokat, szokásokat, óvodák, iskolák nyíltak és egyetemmé alakult a Rabbiképző, decemberben még az utcán is van Hanuka. Van már újra jesiva, és persze Kelemen Kata is megjelent a színen, az első rabbinő, a reformzsidóság színeiben, ami kisebbfajta földrengést is hozott a hagyományos magyarországi zsidó vallási életben.

Amikor zsidóságról beszélünk, amikor nem-zsidók zsidó-ságról szólnak, gyakran esnek egy sajátos hibába. Azt kép-zelik, hogy a zsidóság azonos a Bibliával, a kiválasztottság tudatával, s azt gondolják, hogy minden zsidó számára a vallásosság ugyanazt jelenti. Van azonban egy sajátossága az emberi létnek, és ez jellemzi az embert, az emberiséget, hogy tudniillik sokféle, alapvetően pluralisztikus, egyszerűbben fogalmazva két teljesen egyforma egyed nincsen. A zsidóság kezdettől fogva egy színes világ. Elég kinyitni a Bibliát, és máris két teremtéstörténet-változattal találkozunk. Eszmék, irányzatok, pártok, gazdagok és szegények, hívők és hitetlen-kedők. Aki felüti a Talmud lapjait, hamar rájön, hogy az nem egy nyugati értelemben vett hitelvi, dogmatikai kézikönyv, hanem egyik rabbi ezt mondta, a másik azt, vagyis vélemé-nyek, viták és álláspontok nagy gyűjteménye. Ez nem jelenti azonban azt, hogy ne lenne benne valamiféle központi szál, meggyőződés vagy életprogram, világlátás, esetleg – éppen-séggel – mindegyikből kétféle.

Izrael szorosan kapcsolódik múltjához, ahhoz a múlthoz, ami persze nem azonos a jelennel, és mégis azonos. Kétezer év után megvalósult egy álom, és a holokauszt túlélői csat-lakoztak azokhoz az egykori orosz-zsidó testvéreikhez, akik

Jegyzetek Izrael vallási arculatához

Az Egyházfórum 20 éves fennállása alkalmából rendezett rendezvénysorozatunk 2006. márciusi témája a „Vallások háborúja?” volt. A kerekasztal-konferencia előadói Szécsi József, Németh Pál és Hoppál Kál Bulcsú voltak. Az ott elhangzottakból nyújtunk szerkesztett válogatást az olvasóknak, amelyhez csatoltuk Gyürki László írását.

(A szerk.)

Kibuc – Az újrakezdés reménye

Jesiva – Az Írások szeretete

4 2006/2

SÚLYPONT

A Rabbiképző Zsinagógájában pedig elhallgatott péntek este az orgona-harmónium kíséret. Ez mind-mind a zsidó vallásos élet, identitás felé való elmozdulás jele volt.

Izraelben a lakosság többsége nem-hívő. A kb. 250 kibucból talán 50 a vallásos, akik persze szegényebbek is; több a gyerek. Van azonban kibuci Haggáda is, vagyis a zsidó húsvét idején, a peszách ünnepén, széder estén fellapoznak egy széder-esti füzetet, de ezen könyvecske egy szekuralizált változata a rendes Haggádának.

Az orosz alijával sokan érkeztek Izraelbe, olyannyira, hogy maga az orosz nyelv prímátushoz jutott. A repülőgépekkel érkező orosz családokban sok a nem-zsidó is. Ők vallásilag a kereszténységhez, pontosabban a keleti kereszténységhez, az ortodoxiához tartoznak. Nem egy könnyű kérdéskör Izraelben a nem-zsidók ügye, ami szorosan kapcsolódik általában Izraelnek a problémájához, tudniillik ahhoz, hogy demokráciát csináljunk, vagy Izraelt? Izrael demokratikus állam, de nem pontosan olyan demokrácia, mint amilyenek az ún. nyugati féltekén vannak. Ha a sokkal jobban népesedő arab lakosság demokratikus úton többséghez jutna Izraelben, akkor Izrael, mint állam, mint nép, elveszíthetné identitását, lényegét, vagyis egy ponton megszűnhetne zsidó volta. Az orosz-alija keresztény lakosságára nézve azt a megoldást hallottuk izraeli szemmel, hogy az idő majd elrendezi, vagyis a gyerekek zsidó iskolába fognak járni, és egyszerűen zsidók lesznek. Tehát nem a vallási identitás továbbéltetéséről van szó, hanem vallási asszimiláci-óról, egyfajta várakozásról a beolvadásra.

Izraelben jelentős számú Krisztus-hívő, messiáshívő zsidó csoport van, akikhez többek között az orosz alija keresztény része is csatlakozik. Köztudottan nem nézi jó szemmel a messiáshívő zsidókat Izrael állama, akik azonban Izrael legöntudatosabb zsidói közé tartoznak, cionizmusukkal, katonáskodásukkal, életvitelükkel.

Külön terület az arab-keresztények sorsa Izraelben. Az arab-keresztények általában baloldaliak, és rettegnek muzulmán testvéreiktől, akik őket árulónak, zsidóbérencnek, az amerikai-angol érdekek kiszolgálóinak tartják. Az arab-keresztények félelemben élnek; iszlám részről előfordulnak gyilkosságok is. Tudják, hogy ha tehetik, ki fogják őket irtani. A Hámász győzelme palesztin részről ennek az árnyát vetíti előre.

Az Izraelben élő nyugati és keleti nagy és kis keresztény egyházak az elmúlt évtizedek alatt egyrészt leépültek lét-számban, működési területben, másrészt bizonyos mértékig fenntartja őket a vallási-turizmus és az alija keresztény része. Izrael 5,5 milliós lakosságából 180 ezer a keresztény, és szá-muk évről-évre csökken.

A Fal megépítése sok gondot okozott, és okoz a Vatikántól kezdve, az egyházi intézmények kertjének, vagy az arab család földjének kettészelésével. Erre az izraeli válasz az, hogy a Falat lehet korrigálni, ez csak egy ideiglenes építmény. A jelenlegi állapot azonban, már a mostani izraeli vezetés megnyilatkozásai szerint is, egy meglehetősen hosszú távú programot sugall, aminek az egyszerű oka izraeli részről az, hogy biztosítani akarják egy államterületnek a stabil létét, melyet valahogy véglegesíteni kell. Ennek a véglegesítésnek mennek elébe, mert előre látják azt, hogy a tárgyalások és a napi események ezt nem szavatolnák. Véleményem szerint a biztonságra való hivatkozás, hogy tudniillik a Fal meglétével

csökkent a terrorizmus Izraelben, másodlagos ebben a kér-désben, bár korántsem elhanyagolható.

Izraelben vannak vallásközi csoportok, van vallásközi pár-beszéd, dialógus. Vannak zsidó-keresztény-iszlám csoportok, melyek közös programokat alakítanak ki, többek között a Nemzetközi Keresztény-Zsidó Tanács (az ICCJ) keretében. Ez azonban csakúgy nem kerül a világsajtó címlapjára, mint amikor ír katolikus és protestáns fiatalok jöttek össze imára, vallási együttlétre a templomokban.

Ha egy keresztény elhagyja a kereszténységet, az nem egy nagy ügy, semmilyen retorzió nem éri. Ha egy zsidó kilép a zsidó vallásból, akkor a zsidóságát is elveszti. Lehet egy zsidó pl. ateista, de keresztény nem. Ha egy muzulmán kitér az iszlámból, akkor az áruló, első számú közellenség lesz. Az iszlám szerint mindenki muzulmánnak születik, aki mégsem az, az tévútra került, vissza kell térnie az iszlámba.

Történelmi távlatokban létezik vallási ellentét keresztények és zsidók, zsidók és keresztények, muzulmánok és keresztények, zsidók és muzulmánok között. Létezik azonban mai, minden-napi kisebb-nagyobb acsarkodás is, ami megjelenik a három monoteista vallás napi tanításaiban, egymásközti beszélgetésé-ben, viccelődésében. A dániai Mohamed-karikatúra feldúlta az iszlám világot. Lehet beszélni mesterséges politikai lázításról is, de a muzulmán világ legszentebb részéhez, a vallási faktorhoz nyúltak hozzá. Vannak azonban kisebb, a világot nem lángba borító akciók is. Ilyen pl. az évekkel ezelőtt Izraelben, egy mecsetben vérfürdőt rendező izraeli, vagy ez év februárjának elején egy ciszjordániai faluban egy mecset falára Mohamedet gyalázó szöveget felfestő zsidó férfi, vagy a március 3-i izraeli család petárdás tűzijátéka a názáreti bazilika altemplomában. Létező gyűlöletbomba van felhalmozva Izraelben, mind a zsidóság, mind az arab lakosság fejében.

A világ a vallási fundamentalizmus szekerén robog előre. A három monoteista világvallás ebben a száguldásban az éllovasok között van. Mindegyik másként csinálja, de megvan-nak a kapcsolódási pontok. Izraelben láthatóan növekszik az ortodoxok térhódítása. Izraeli részről az ortodoxok tagadják a cionisták létjogosultságát, és tudják, hogy Izraelt, a Templomot a Messiás, illetve Isten építi majd fel.

Saron felment a Templomhegyre, és elindult az újabb palesz-tin erőszakhullám. Mindenesetre belpolitikai ellenfele hamaro-san kidőlt mellőle, és a Templomhegy, mely vallási központja

Alija – Az Exodus 1947-ben

52006/2

SÚLYPONT

a muzulmán világnak is, új konfliktusrendszer kiindulópontja lett. Azóta Saron kiürítette a gázai övezetet, kiürültek az ottani zsidó imahelyek is. Sokan azt mondják Izraelben, hogy van egy telekkönyvi kivonatunk, ami nem más, mint a Biblia. Benne van, hogy mi a zsidóságé. Izrael földje, területi határai tehát vallási kérdésként is fölmerülnek. A Templomhegyre pedig sokan szeretnének felépíteni egy templomot, a harmadik Szentélyt. Van is egy zsidó közösség, mely legyártotta az egykori szentély ruháit, és bizonyos rituális kellékeit, és készen állnak arra, hogy ha elérkezik az idő, ezekkel felszereljék a harmadik Szentélyt. Izraelben az ortodoxia, vagy ahogy mondani szokták az ultra-ortodoxok, jelentős belpolitikai erőt is képviselnek. A mecsetek pedig sok esetben az Izrael elleni lázításoknak, vagy éppen hadüzeneteknek a kiindulópontjai, mint pl. Izrael megalakulásakor, 1948-ban volt.

Izraelben évenként egy grandiózus sátoros-ünnepi fel-vonulást rendez pl. a Keresztyén Nagykövetség Jeruzsálem szervezet. Kimennek a sivatagba, Qumránhoz, fény- és árnyjátékot rendeznek, főrendezvényükön pedig az izraeli államfő mond beszédet. A szervezet akkor jött létre, amikor Jeruzsálemből áttették a nagykövetségeket Tel-Avivba. Erre, mintegy keresztyén válaszként, Jeruzsálemben felírták egy házra, hogy Keresztyén Nagykövetség Jeruzsálem. A szervezet az egyike a világban, főleg az Egyesült Államokban létező más keresztény-cionista szervezeteknek. Ezek a szervezetek Izrael mindenkori napi politikáját, és általában Izrael államát, teljes mértékben támogatják, ugyanakkor pedig erőteljes missziós küldetést vallanak, és várják a végidőket minden pillanatban, illetve várják a zsidóság megtérését, mert hiszen ez is a végidők

1 ORZSE-MTA Zsidó dd Valláll studományi Kutatócsoport.

jele. Ezen utóbbit valószínűleg elnézik nekik izraeli részről, mert Izrael most is a puszta létéért küzd, és aki nincs ellenünk, az velünk van elv működik. A Keresztyén Nagykövetség Jeruzsálem kelet-európai szervezete pl. Budapesten komoly szerepet vállalt a orosz zsidó alijában.

Az amerikai neoprotestáns-neokonzervatív keresztény fun-damentalizmus, mely vélhetően Bush elnök mögött sorakozik fel – és nem a sokat emlegetett zsidó-érdekcsoport –, hasonló elveket vall, megspékelve még esetleg egy kis szószerinti terem-téstörténet-értelmezéssel, az ún. kreacionizmussal. Amikor Bush elnök keresztes hadjáratra szólított fel a 2001. szeptember 11-i merénylet után, akkor nyilvánvaló volt, hogy itt valami nincs rendben. Egyfajta fundamentalista keresztyén messia-nisztikus elhivatottság is élteti az Egyesült Államok elnökét, ami nem szolgálja sem a kereszténységet, sem a zsidóságot, sem Izraelt, még kevésbé az iszlám világ nyugalmát. Engem végtelenül zavar, de már kezdem megszokni, hogy az Egyesült Államok elnöke ha szól, újra és újra Istent kéri, illetve állítja oda parancsai mellé. Azok mellé a döntések mellé, melyek korántsem hordozzák az újszövetségi iratok szellemiségét.

A történelem folyamán az iszlám a maga területein meg-tűrte a zsidókat és a keresztényeket, csak éppen magasabb tornyot épített magának, mint a többiek templomai. Néhány éve Názáretben hasonló nehézség támadt: a názáreti bazilika mellett akartak felépíteni egy mecsetet. Most az a probléma, hogy az állandó izraeli-palesztin vita, háború és terrorizmus mellett megjelent az Egyesült Államok Irakban is, amit az iszlám nem tud elviselni, sőt győzött a Hámász a palesztin területeken, és ahogy a második világháborúban az oroszok Berlinig meg sem álltak, ugyanúgy a Hámász és az iszlám világ sohasem fog lemondani Jeruzsálemről mint vallási kegy-helyről, egyik világközpontjukról. Amikor korábban Izrael bejelentette, hogy Jeruzsálem Izrael örök fővárosa, akkortól az iszlám számára ez vallási, elvi kérdés lett.

A Nyugat – benne a zsidó és a keresztény vallás – mint civilizáció, az állam és az egyház szétválasztottságában tud élni, míg az iszlámban ez a szétválasztás nem létezik. Itt minden egyben van, de a legelső pont a vallás. Nyugaton nem. Nyugaton ugyanis az Isten helyébe egy idő után az ember lépett, ő a központ. Lehet hinni és nem hinni, senkit sem érdekel. Az iszlámot azonban igen.

Sok a megválaszolatlan kérdés, a le nem rendezett ügy, és persze a fanatikusok, a fundamentalisták, a szélsőségesek azon igyekeznek, hogy ezeket ne is lehessen elrendezni. Izraelben két lehetőség kínálkozik az ott élő zsidók számára: vagy elhagyják Izraelt, és élnek valahol máshol viszonylagos nyugalomban, vagy ott maradnak, és akkor hazafiként élnek. Védik az otthont, a hazát, a népet. A jövő nem bíztató. Itt is, ott is atombomba: táskában, erőműben, és még ki tudja, hogy miben? Nagyon úgy néz ki, hogy a felek csak az erőszak nyelvén tudnak egymással beszélni. Ez viszont nem az élet, hanem a halál felé vezet. Borúlátó vagyok. Lehet, hogy egy harmadik lesz a befutó, a győztes. Nem a nyugati civilizáció, s benne ilyen és olyan keresztények és zsidók, és nem is az iszlám…

Szécsi József1

A Templomhegy – Viták forrása

6 2006/2

SÚLYPONT

Európai műveltségünk sajátos alkatából következik, hogy folyama-tosan törekszik tisztázni a maga szá-mára azokat a fogalmakat, melyekkel naponta találkozik. Vannak szavak, amelyeket gond nélkül használunk, tudjuk is a jelentésüket, de amikor fogalmat akarunk alkotni arról, mit is jelölnek valójában, mindjárt zavarba jövünk a tisztázatlanság miatt. Úgy járunk, mint Ágoston egyházatya az idővel: „Micsoda hát az idő? Ha senki sem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ám ha kérdésre válaszolva kell megmagyaráz-nom, akkor már nem tudom.” (Vallomások XI,14,17).

Így vagyunk az „iszlám” szóval is, amelyet – híveit követ-ve – napjaink elméletileg legkevésbé érthető és politikailag legnehezebben kezelhető világvallásának jelölésére haszná-lunk. Sokak számára az „iszlám” szó kiejtése egyet jelent a félelemkeltéssel, annak a lehetőségnek a felemlítésével, hogy bármelyik pillanatban történhet valami rettenetes; valami váratlanul érkező katasztrófa; olyan esemény, amely elrabolja mindazt, amit eddig sikerrel biztosítottunk magunknak; meg-foszt a biztonságérzettől, az épségtől, s végső soron megfoszt magától a földi élettől.

Azok azonban, akiknek megadatott, hogy huzamosabb ideig éljenek az arab országok valamelyikében muzulmán hívek között, egészen mást tapasztalnak. Az emberiesség, a másikkal való törődés és közösségvállalás, az emberi szoli-daritás és segítségnyújtás olyan csodálatos emlékeivel térnek haza, amihez hasonlóval Európában aligha találkoznak. Még szégyenkeznek is, ha beszélniük kell róla, mert csak a kétel-kedés jeleit látják a hallgatók arcán és szemében, hisz kevesen vannak, akik valóban hitelt adnak szavaiknak.

Mi hát az iszlám? Mit jelent ez a szó? Milyen fogalmat alkothatunk róla?

Az „iszlám” szó eredendően arab gyökerű és az arab szóképzés szabályait követő kifejezés, amelyet eredetileg maga Mohammed használt az általa hirdetett „igaz” vallás jelölésére, hogy meg-különböztesse azoktól a vallási alakulatoktól, amelyeket eleve hamisnak, vagy emberi lelemények által meghamisítottnak talált. Amikor az iszlám megjelenik az arab félszigeten, olyan társadalmi környezetbe érkezik, amit a későbbi muzulmán szer-zők „dzsáhilíjának”, a mindenen uralkodó ősi arab ösztönvilág érvényesülési időszakának neveznek. Jobb híján a „dzsáhilíja” kifejezést „az iszlám előtti kor” kifejezéssel szokták fordítani. Mások „a tudatlanság, barbárság, vadság korának” fordítják. Bármire jussunk is a fordítási kísérletezésben, a „dzsáhilíja” alapszavát jelentő „dzsahl” kifejezés azt az emberi magatartást

jelöli, amelyen a féktelen önérvé-nyesítés elvakult ösztöne, a másokat számításon kívül hagyó, megfontolá-sok nélküli önmegvalósítás indulata uralkodik. Ez az emberi magatartás még az isteni tulajdonsággal fel-ruházott bálványokkal szemben is vonakodik a valódi tiszteletadástól és hódolattól.

Ezzel szemben az iszlám az „igaz” vallást és az „igazi” vallásosságot jelenti. Az egyetlen és egyedüli Isten valóságának komolyan vételét, a tel-

jes emberi való meghódolását és hódolatát a mindenható Isten színe előtt. Ez a mélységes hódolat megnyilvánul az emberi test mozdulataiban is az istentisztelet alkalmával, amikor a hívek a mekkai szentély irányában homlokukkal a földet érintve meghajolnak az élő és mindenható Isten színe előtt.

Az iszlám hívei gyakorta dicsekednek azzal, hogy az ő vallásuk őrzi legtisztábban az első ember vallását a maga őseredeti őszinteségében és egyszerűségében. Páratlan hűséggel juttatja kifejezésre azt a lelki hódolatot, amellyel az első ember, Ádám, tisztelte az Istent. Ezért „iszlám” volt az első ember vallása: a teremtmény hódolata teremtője, a mindenható Isten előtt. Ebben a hódolatban elcsitulnak az önmagát féltő emberi aggodalom „miért” kérdései; a teremtmény nem vonhatja kér-dőre teremtő Urát, csak egyet tehet, meghódol a világteremtő, világkormányzó, mindenható Isten rendelése előtt. Az iszlám szó ezért azt az emberi indulatot fejezi ki, amely mindenben és minden körülmények között, jó sorsban és rosszban egyaránt, csak egyetlen akaratot lát, dicsér és magasztal: az Istenét.

Az iszlám szó ugyanabból az arab szín-lám-mím (sz-l-m) mássalhangzóláncból álló szógyökből származik, mint a közismert „szalám” (béke) szó. A Koránban ez olvasható: „Az Irgalmas Istennek szolgái azok, akik a földön szelíd-séggel járnak. Midőn megvetéssel szólítják meg őket, ők így válaszolnak: Békesség néktek.” (25:63) Tabaríj, a híres Korán-magyarázó ezt a mondatot így értelmezi: „Azok az Isten szolgái, akik szelídséggel járnak a földön, és megvetésre nem megvetéssel válaszolnak”.

Az „aszlama” ige, amelyből az „iszlám” szó származik, ezt jelenti: „meghódol, megalázza magát, engedelmeskedik”. Az iszlám tehát nem más, mint a vallásos ember alapvető viszo-nyulása az Istenhez, amely az Isten előtti hódolatban, az iránta tanúsított alázatban és a neki való engedelmességben lesz nyil-vánvalóvá. Aki így viszonyul az Istenhez, annak lelke csendessé, nyugodttá válik, az elnyeri a belső békességet (szalám).

Németh Pál

Az „iszlám” fogalma és jelentése

72006/2

SÚLYPONT

Az ókori Izrael történetének megírásához szinte egyedüli forrás a Biblia héber és görög szövegei. Ezekhez hozzá lehet még tenni Josephus Flavius írásait és a régészeti leletek értelmezését. Évtizedek óta tudjuk, hogy a bibliai történetet nem igazolják a régészeti ásatások. Izraelnek mint nemzetnek 3000 éves létezése, egy egyesült monarchiának, egy virágzó királyságnak – amelynek meghatározója Jeruzsálem, a szent város –, a két nagy királynak, Dávidnak és Salamonnak a tör-ténetisége, a két nagy királyságnak (Judának délen, Izraelnek északon) a széthullása és a megosztottsága feltételezések és élénk viták témái lettek. Azelőtt ezek sokak számára egyértelműek voltak a szent történetek alapján.

Ehhez a témához kapcsolódik egy nagy vihart kavart, provokatívnak tűnő munka: Israel Finkelstein és Neil Asher Silberman Biblia és régészet c. könyve.1

Egyik méltatója így jellemzi a művet: „A Biblia és a régészet legmerészebb, legmélyebb szintézise az elmúlt ötven év során. Ez a határozott és provokatív vitairat újraírja Izrael történelmét, és megmagyarázza, mikor, miért és hogyan írták át a Dávidtól származó királyok ugyanezt a történelmet saját politikai és ideológiai céljaik érdekében. Ez a mű a régészet első lépése a bibliatörténet születése felé.”2

Az állítások

Előljáróban lássunk néhány „provokatív” állítást a könyv-ből, majd fűzzűnk hozzá megjegyzéseket.

Izrael történelmének fénykora volt Dávid királysága, akinek sikerült az északi és a déli törzseket egyetlen birodalomban egyesítenie. Fia, a békésen uralkodó Salamon, pedig felépít-tette a fényes templomot, amelyet Nabukodonozor pusztított el Kr. e. 586-ban. Ezt találjuk minden könyvben, amely Izrael történetét tárgyalja.

I. Finkelstein és N. A. Silberman azt állítják, hogy Kánaán meghódítása, Dávid és Salamon egyesített monarchikus álla-ma soha sem létezett. Szerintük egy monoteista izraeli állam igazi létrejötte csak a VII. században következett be, Jozija

uralkodása idején. A Biblia megszerkesztése, összeállítása arra szolgált, hogy egy ragyogó múlttal igazolja, törvényessé tegye Júda terjeszkedését.

Mivel próbálja bizonyítani állítását, mit mond erről a régé-szet? A Kr. e. X. század eseményeit nem lehet pontosan datálni, és a Biblián kívüli források évéhez kötni. I. Finkelstein ezért ezt „mitikus kornak” nevezi. Megvizsgálja Izrael királyságá-nak IX. századi kialakulását és történetét a VIII. századig. Elemzi, hogy mi történt ebben a korszakban Júda királyságában egészen a VI. század kezdetéig. Ennek a két királyságnak a

történetéhez jól hasznosíthatók a Biblia szövegeitől független történelmi ismere-tek. A Biblia szerzőinek a szándéka, néha a látszat ellenére, nem történelmi elbeszélés megírása volt, hanem teológiai szempont vezette őket. Természetes, hogy a szöveg mögött mindig van utalás a történelemre, de úgy, ahogy ezt a szerzők látták, a saját összefüggésükben, és ahogyan azt közve-títették egy teológiai nézőpontból.

I. Finkelstein szerint minden Jozija uralkodása alatt kezdődött. Ekkor már az északi királyság nem létezett, az asszírok visszavonultak a területről, és Jozija egy vallási reform érdekében kampányt tudott indítani. Ez volt az első lépés a monoteiz-mus kimunkálása felé. Kihasználta királyi hatalmát, és a „mitikus múltra”, Dávid és Salamon királyokra hivatkozva igazolta

azt a szándékát, hogy újra felépíti az egyesült nagy királyságot, amely vélhetően már létezett Dávid és Salamon idejében. Ekkor gyűltek össze Jeruzsálem papjai és írnokai, hogy összegyűjtsék a különböző hagyományokat, krónikákat abból a célból, hogy dicsőítsék ezeket a példaértékű uralkodókat, és megmutassák, hogy az északi királyság azért pusztult el, mert bálványimádó volt, és idegen hatalmakkal tartott kapcsolatokat. Itt tűnik fel a monoteizmus, mint az izraeliták vallása, és annak a nemzeti identitásnak válik elemévé, amely „egy király, egy állam, egy főváros, egy templom” köré kovácsolódik össze.

Ezzel nem állítja, hogy az első királyok és Salamon temp-loma csak a VII. században kitalált mítoszok. Saul, Dávid, Salamon minden bizonnyal létezett. A közelmúltban került elő a híres Tell Dan-i felirat, amely először említi Júdával kapcso-latban „Dávid házá”-t.3 Ebben a korban az asszírok az északi

Biblia és történelem

1 Biblia és régészet. Az ókori Izrael történelmének két arca, Gold Book, Debrecen, 2004. A könyvet a következő forrásokat is felhasználva ismertetem: La Bible: mythe, histoire et théologie. (Le Monde de la Bible, 142), 51-55. old.; valamint Jean-Marie Van Cangh, „La Bible dévoilée’ de Finkelstein et Silberman. Une relecture de la Bible a partir de l’archéologie”, Nouvelle Revue Théologique 126 (2004) 446-457. old. (válasz Finkelstein és Silberman állításaira).2 Baruch Halpern, a The First Historians: The Hebrew Bible and History (San Francisco, 1988) írója.3 Lásd Egeresi László Sándor, „A dáni óarám felirat, avagy sziklára vagy homokra épült a dávidi dinasztia?”, in: „Fölbuzog szí-vem szép beszédre” Tanulmányok D.Dr. Tóth Kálmán tiszteletére 80. születésnapja alkalmából, Budapest, 1997, 43-60. old.

Israel Finkelstein

8 2006/2

SÚLYPONT

királyságot „Omri házának” nevezik, aki Szamaria alapítója volt. A Tell Dan-i felirat Dávid uralkodása után egy évszázad-dal készült. Az arámi uralkodó, aki készíttette, tudta, hogy Dávid az alapítója annak a dinasztiának, amely Jeruzsálemben uralkodik. Ezen túl, Izrael és Júda királyainak kronológiáját, ahogy a Biblia közli, legnagyobb részt más szövegek is meg-erősítik. Nem Dávid és Salamon valóságos létezéséről van tehát szó, hanem monarchiájuk mibenlétéről.

A Biblia szerkezetében legalább két, egymásnak szemmel láthatóan ellentmondó írás létezik. Az egyik, amely VII. század előtti forrásokat hoz átírva a korabeli nyelvre, vagyis olyan elemeket használ, amelyek a VII. századra jellemzők; a másik pedig, amelyik VII. századi valóságként írja le a mitikus múltból átvett eseményeket. A szerkesztők által összeállított események, a régebbiek és a korabeliek is, egy teológiai és ideológiai cél érdekében lettek összeválogatva, és megszerkesztve. Pl. Góliát katonai felszerelése megfelel egy VII. századi görög zsoldosénak.

A másik példa Kánaán meghódítása. Az archeológiai leletek tanúsága szerint ez sohasem történt meg. De érdemes össze-hasonlítani a Bírák könyvének elbeszéléseivel. A honfoglalás elbeszélése arra szolgált, hogy jogossá tegye a VII. századi területi terjeszkedés programját.

I. Finkelstein és N. A. Silberman nem kételkedik Salamon templomának a létezésében sem. Szerintük a VII. században, a Biblia összeállításakor, a szerzők szeme előtt volt egy templom. Mikor építették ezt a templomot? Erről a régészet semmit sem tud mondani, mert nem voltak ásatások a templomhegyen, és ez politikailag ma is lehetetlen. Hérodotosz szerint a második templom építésekor az előző templom maradványait lerom-bolták. Biztos, hogy Hiszkija idejében, a VIII. század végén, a templom létezett. Az asszír források szerint Jeruzsálem ekkor fontos város volt, és mint minden városnak, amely adott magára, neki is volt saját temploma. A bibliai szövegeknek ezt a részét történelmi síkra lehet terelni. A IX. század második felében a templom felújításának elbeszélése Joáz király idejében szintén történelmi hűségűnek fogadható el. A X. századból a templom építéséről nincsenek Biblián kívüli adatok. Viszont, ha a templom építését Salamonnak tulajdonították, akkor erről szájhagyománynak kellett lennie. Dávid városának régészeti kutatásai a X. századból nagyon kevés maradványt fedeztek fel, és ezek között egy sem utal nagyobb építményre.

Jeruzsálem a X. században, egy kis vidéki város volt.4 Azonban a szövegek és a régi közel-keleti régészet bizonyítja, hogy már az újabb bronzkori királyok építtettek fővárosukban palotát és templomot. Urusalim (Jeruzsálem) kánaáni királya, Abdi Heba palotáját említik az amarnai agyagtáblák a XIV. században. Ő minden bizonnyal egy templomot is építtetett. Fővárosa mégis csak egy egyszerű falu volt. Mindenképpen elfogadható, hogy Salamon is építtetett egy palotát és egy templomot a jelentéktelen Jeruzsálemben a X. században. Ez a templom azonban nem lehetett a Bibliában leírt fenséges épület. Ez a leírás kétségtelenül annak a századok folyamán többször felújított, díszített, megváltoztatott templomnak felel meg, amelyet a bibliai írók maguk előtt láttak a VII. században.

A szerzők teljesen elvetik az egyesült királyság történetét. Állítják, hogy amit a régészet az utóbbi évtizedekben felszínre hozott, ez ellen a hatalmas izraeli királyság elképzelése ellen szól. I. Finkelstein és N. A. Silberman bemutatja, hogy a X. századtól észak népessége növekedett, a falvak nagyobbak, gazdagabbak voltak, városok keletkeztek, a kereskedelmi kap-csolatok a szomszédos népekkel nagyon élénkek voltak. Ezzel szemben délen, Jeruzsálem környékén, a lakosság létszáma stagnált, a kerámia leletek szegényesek, Júda elszigetelődött szomszédaitól. Csak Izrael végső bukása után, 722-ben, kez-dődött Júda demográfiai, gazdasági és politikai fejlődése.

Jozijának érdekében állt ezt a múltat revideálni, vagyis befeketíteni az északi királyság történetét, és feldicsérni Júda királyainak múltját. Mindezt annak érdekében tette, hogy jogosnak nyilvánítsa hódító törekvéseit, és Jeruzsálemet tegye egyedüli törvényes fővárosává, s mindezt azért, hogy egyesítse az izraelitákat a zászlaja alatt.

I. Finkelstein tudja, hogy elgondolása sokakban felháborodást vált ki. Főképpen azon honfitársaiban, akik a jelenlegi Izrael országát felépítették. Számukra Dávid és Salamon kora példa-értékű. Megvádolják, hogy csökkenti a Biblia történelmi hitelét. Ugyanakkor tudja, hogy Izrael történetének hagyományos képe még sokáig megmarad. Sajnálatosnak tartja, hogy úgy olvassák a bibliai szövegeket, hogy azokkal valójában nem találkoznak. Úgy szemlélik, mint Izrael népé nek folyamatos történetét. Ez a fajta olvasat a politikusokra, a hívőkre és az emberek nagy részére vonatkozik. A kutató tudós viszont be akarja mutatja az olvasóknak a legújabb régészeti felfedezéseket, és javasolja a szöveg újra olvasását közvetítők és előítéletek nélkül, a szöveg és az összeállítók iránt érzett csodálatot érzékeltetve.

4 A kis jebuzita város Dávid idejében 4,4 hektár nagyságú lehetett 2.000 lakossal. Jozija idejében a város 50 hektár volt kb. 20.000 lakossal.

Dávid és Salamon királysága a Biblia szerint

92006/2

SÚLYPONT

J.-M. Van Cangh válaszol a könyv néhány állítására

„A régészet elegendő bizonyítékot szolgáltat annak az állításnak alátámasztására, hogy Mózes öt könyvének és történetének a központi magját nagy vonalakban a Kr. e. VII. században írták. Amellett fogunk érvelni, hogy Mózes öt könyvének jelentős része a királyság kései korában keletke-zett, Júda királyságának ideológiáját és problémáit dolgozza fel, s ennélfogva szoros kapcsolatban áll a deuteronomikus történetírással. Azon kutatók mellett foglalunk állást, akik úgy vélik, hogy a deuteronomikus történetírást Jozija király korában állították össze azzal a céllal, hogy ideológiai ala-pot szolgáltassanak bizonyos politikai ambíciók és vallási reformok számára.”5

J.-M. Van Cangh állítja, hogy ezt nem lehet ilyen sommá-san kijelenteni. Meg kell különböztetni egyrészt a régészet eredményeit, másrészt pedig szükséges a szövegek irodalmi tanulmányozása. Jozija és központosító reformjának idejében (Kr. e. 622) a régi történelem szövegeinek tömör állításai még nem vették számításba a források sokrétűségét és a megszöve-gezés idejének irodalmi hagyományait. Példa rá, hogy Ozeás próféta (Kr. e. 750) már úgy tekintett a Jákobra és a Mózesre vonatkozó hagyományokra, mint amelyek régóta Izrael ősi hagyományának részei. Csupán egy részlet felidézése Jákob történetéből elegendő volt arra, hogy a hallgatóságban fel-idézze az ősök tetteinek összességét (Oz 12,4-7).

A régészet adatai

A lényeges esemény az a radikális változás, amely Szamaria (Manasszé és Efraim) hegyes vidékén történt, Kr. e. 1200 körül, s amely tulajdonképpen a késő bronzkorból a vaskor I-be való átmenet ideje. Ekkor előbb Manasszé, majd Efraim lakatlan vidékére – a Józsué 17,16-18-ban leírt erdős és sziklás területre – érkeznek tömegesen Szíriából és Transzjordániából a wadi Farahhon és a wadi Malihhon át a félnomád törzsek.

A késő bronzkorban (Kr. e. 1400-1200) a vidék lakossága, a kánaániak, csak egyetlen erődített települést, Szichemet, foglalták el Manasszéban. Ez Labaya herceg családjának a kezén volt. Őt az Amarnai levelekből ismerjük. Efraimban csak öt fontosabb erődített település maradt, köztük Béthel és Siló. Összességükben egy fontos település Manasszéban (Szichem), öt közepes fontosságú település Efraimban, s mintegy húsz meg nem erősített kis település volt Szamaria hegyes vidékén; összesen tehát huszonnyolc település.

A lényeges dolog a gyors átmenet a jól feltárt néhány telepü-léstől a kétszázötvennégy új településig Kr. e. 1200 környékén. Egy aránylag rövid, száz évnyi időszakban száztizennégy

települést írnak össze Manasszé, és száznegyvenhármat Efraim hegyvidékén.

Ez a megállapítás az új lakosság tömeges érkezéséről arra enged következtetni, hogy ennek a népességnek egy jelentős része a transzjordániai fennsíkon és Közép-Palesztina sivata-gos parti szegélyén már kapcsolatban volt a városállamokban lakó kánaániakkal. A kánaániak szállították a gabonát, a pásztorkodó törzsek pedig a tej- és hústermékeket.

Ezt a megállapítást a régészek legnagyobb része kisebb-nagyobb eltéréssel elfogadja.6

Az ország „meghódításának” a története

Józsué könyve az első tizenkét fejezetben leírja Kánaán gyors elfoglalását. Izrael tizenkét törzse Józsué zászlaja alatt szinte kardcsapás nélkül meghódítja Kánaánt, és megsem-misíti a lakosságot.

Ezt legendának lehet tekinteni. A régészet megállapítása szerint Jerikó, Ai, majd a Sefelah nagy városai (Libna, Lakis, Eglon), délen pedig Júdában Hebron és Debir, valamint az északi völgyek városai (Hacor, Megiddó) Józsue könyvének állításaival ellentétben semmi jelét nem mutatják az izraelita megszállásnak a bronzkor végén és a vaskor I elején (Kr. e. 1200 körül). Csak a központosított monarchia idején kezdő-dik az izraelita terjeszkedés egyrészt a síkvidék, másrészt a galileai völgyek felé. Ellenben Szamaria lakatlan hegyvidéki területére – Efraim hegységére – megérkeztek a békés, új hódítók. Ez az erdős, sziklás terület azelőtt lakatlan volt.

Részben egyet lehet érteni I. Finkelstein és N. A. Silberman elemzésével, amit Kánaán meghódításával kapcsolatban állítanak, hogy Józsué könyvét Józija íródeákjai revideálták. Érdekesség, hogy Jozija király ugyanazt a nevet viseli, mint Józsué. A gyökér: yasha (megmenteni). Ezért is érdeklődött Jozija király a híres őse iránt. Érdemes megjegyezni, hogy a Júda területén található városok listája (Józs 15,21-62) megegyezik Júda királyságának határaival Jozija alatt. Azonban Józsué könyve régi részeket is tartalmaz, amelyek megegyeznek Izrael északi részének eredetével. Ezek a részek felsorolják Efraim és Manasszé (Józs 16-17) területét, Galilea törzseit (Józs 19,10-48) vagy Transzjordániáét (Józs 22). Ezeket a területeket Asszíria tartotta megszállva Kr. e. 722 óta. Nem valószínű, hogy Jozija egy századdal később az elfoglalt területek listáját hozza.

Jákob mondaköre

Jákob mondaköre (Ter 25,19-36 és Oz 12) a legrégibb a pátriárkai mondakörök közül. Ez a legnagyobb garanciája a történetiségnek.7

5 I. Finkelstein és N. A. Silberman, 35-36. old.6 J.-M. Van Cangh elsősorban A. Mazar, Archeology of the Land of the Bible: 10.000 – 566 BCE. (The Anchor Bible Reference Library), Doubleday, New York, 1990, 328-367. old. írására hivatkozik. 7 A. De Pury, Promesse divine et légende cultuelle dans le cycle de Jacob. Genčse 28 et les traditions patriarcales. (Études Bibliques, 62), Gabalda, Paris, 1975.

10 2006/2

SÚLYPONT

I. Finkelstein és N. A. Silberman sommás állítása viszont az, hogy a pátriárkákról szóló elbeszélések nem mások, mint „a zsidó (júdeai) álmok nagy erejű kifejezései a Kr. előtti VII. században”. Ez olyan állítás, amelynek nincs alapja a szövegekben.

Mit válaszolhatunk erre? Izrael országa, az északi királyság, Kr. e. 720 körül teljesen megsem-misült. V. Szalmanasszár és II. Szargon hadjáratai során elfoglal-ták, lakosságát Asszíriába depor-tálták. A VII. században csak Júda kis királysága maradt fenn, amely Jeruzsálemre és környékére kor-látozódott. Hogyan magyarázható akkor, hogy Jozija idejében, egy századdal később, amikor Jákob irodalmi mondakörét megalkották, ez nemzetségi tárgyalásokról szól az arámi Lábánnal két nő és a Szamaria hegye körül lévő terület birtoklásáért? Ez a terület már több mint egy évszázada az asszíroké volt, és Asszíria más országaiból ide érkezett telepesek lakták (2Kir 17,24). Hogyan magyarázhatóak a szövegek által hordozott régi hagyományok, ha nem Jákob fiainak (bené Jakob) lete-lepedésével Efraim hegyén? Ez jóval az Ozeás próféta (Kr. e. 750) előtti időszakban történt, mert ő ezt az eseményt már úgy adja elő, mint minden hallgató előtt ismert régi történetet. Nem lehet állítani anakronizmus nélkül, hogy a VII. század fenyegető ellenségeinek, az asszíroknak, valamiféle dolguk lett volna a Kr. előtti XIII-XII. század primitív csoportjaival, akik szembenálltak a kánaániakkal, és Efraim hegyén, előnytelen területen, telepedtek le nehézségek árán.

I. Finkelstein és N. A. Silberman állítják, hogy a próféták elbeszélésében az a hangsúlyos kívánság fejeződik ki, hogy csak saját közösségükből vegyenek feleséget, és így elkerül-jék az idegen népekkel való kapcsolatot. Ez valóban ráillik a Kr. előtti VII. század időszakára, és a következő századokra is, amikor Júda vezetői gondosan ügyeltek arra, hogy meg-őrizzék a „szent mag” tisztaságát a csak izraelitákkal kötött házasság révén.

Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani azt, hogy Izsák és Jákob pátriárkák Felső-Mezopotámiából, Háránból, arámi nőt vettek feleségül (Ter 27,43; 28,10; 29,4). Az arámi Lábán emlékezteti Jákobot, hogy ő a legközelebbi rokona (Ter 29,14): „Te az én csontom és húsom vagy!” Jákob pátriárka, akit Izraellel azonosítanak, amikor Istennel küzd – „A te neved nem lesz ezentúl Jákob, hanem Izrael” (Ter 32,29) –, nem

lehet, hogy egyszerűen arám? Ezt állítja a MTörv 26,5 kis történelmi vallomása is: „Apám egy vándorló arám volt”. A rokonság a héberek és az arámok között határozottan állítható. Amikor Jákob Leát és Ráchelt, Lábán leányait, feleségül veszi, a szerző nem beszél vegyes házasságról, hanem a két rokon nemzetség közötti kapcsolatról. Ezt egy sztélé (maccébah) és egy ünnepélyes eskü pecsételte meg: „Ábrahám és Náchor Istene ítéljen közöttünk! Ez volt atyáik Istene. És Jákob megesküdött apjának „Izsáknak Félelmére” („Pahad”, Ter 31,53).

Következetlenség van abban is, amit I. Finkelstein és N. A. Silberman a Kr. előtti VII. szá-zadban keletkezett pátriárkai elbeszélések megszerkesztésének tulajdonítanak. A pátriárkai elbe-szélések, éppen azért mert régi-ek, a korszak valamennyi népének közös többistenhitét tartalmazzák. Szólnak a szabadban, magasabb helyeken és a szent fák (asérah) alatt

tartott kultikus cselekedetekről; kőoszlopokat állítanak fel, és megkenik olajjal (MTörv 12,2-3). Ezt bizonyítja egy oltár építése Szichemben: „Jákob egy oltárt épített, és elnevezte El-Elohimnak, Izrael Istenének” (Ter 33,20). Ez azt jelenti, hogy El-t, a kánaáni panteon főistenét átvették, mint Izrael istenét. Ezután Jákob elásta a családi bálványokat Szichem tölgye alá (Ter 35,4). Deborát is Bételben temeti el a szent tölgy alá (Ter 35,8).

Jozija idején, Kr. e. a VII. században, lerombolnak min-den vallási szimbólumot, amelyet a pátriárkák tiszteltek. Ugyanakkor I. Finkelstein és N. A. Silberman úgy gondolják, hogy ez az a pillanat, amikor Jozija írnokai megszerkesztik a pátriárkai elbeszéléseket. Az első szerzők szerint, akik már látták Jahve kultuszának elővételezését, és egy lépést a monolatria felé, ez az apák istenének, vagy El-nek szentelt kultusz egészen ártatlanul és engedéllyel ment végbe.8

A késői bronzkorból a vaskor I-be történt átmenet idején, Kr. e. 1200 körül, a pátriárkák atyáik istenét tisztelték, azaz közvetlen elődeikét. A Teremtés könyvének korábbi szerzői megpróbálják elfedni az ősök istenének nevét, mert nevük említése a feltételezetten egyistenhívő olvasókat zavarhatta volna. Valójában az atyák isteneinek kultusza a Közel-Keleten a második évezred végén politeista természetű.

Két fejezetben azonban a pátriárkai elbeszélések felfedik az ősök istenének nevét. Izsák istene – amint már láttuk – Pahad,

8 Különbséget kell tenni a monolatria és a monoteizmus között. Az első azt jelenti, hogy csak a saját istenüknek adnak kul-tuszt, de megengedik a más népek istenének a létét is. A monoteizmus feltételezi, hogy csak kizárólag egyetlen és ugyanaz az Isten létezik mindenki számára.

Dávid király

112006/2

SÚLYPONT

Félelem, Rettegés (Ter 31,53) és fia, Jákob, említi. Jákob szá-mára ez az isten az Erő, vagy a Bika (abir), és József említi (Ter 49,24: „Jákob Erősének keze által”). Jákob – vagy az Istennel való küzdelem utáni új nevén Izrael – pátriárka istenét a Pásztor (roeh) vagy a Kő (eben) néven nevezi, és mind a két nevet fia, József említi a Teremtés könyvét befejező áldásban (Ter 49,24c: „A Pásztor nevére, Izrael Kősziklájának nevére”). Áttetszik a szövegen, hogy a pátriárkák vallása a politeizmus formáját mutatta. Ezt nem vehette át a deuteronomikus irodal-mi hagyomány, amely közel állt a Hiszkija és Jozija királyok által bevezetett, már a monoteizmus felé mutató reformokhoz. Jákob mondaköre legalábbis részben régi szöveg, amely elke-rülte a kultusz központosítására törekvő királyok drasztikus reformját Jeruzsálemben.

Mózes és a kivonulás

I. Finkelstein és N. A. Silberman szerint a kivonulás a Kr. előtti VII. és a VI. században történt, a XXVI. egyiptomi dinasztia alatt, I. Pszammétik (664-610) és fia, Neko vagy Nekao (610-595) uralkodásának idején. Jeremiás 44. és 46. fejezete tanúsítja, hogy a Júdából érkező számos bevándorló ebben az időszakban a Nílus deltájában lakott. Ezt az állítást védi J. Teixidor is9, aki arra a következtetésre jut, hogy „a Deuteronomiumnak abban a fejezetében, amelyet én törté-nelmi krédónak nevezek, a második alkotórész az egyiptomi tartózkodás, amelyet a VII., VI. és V. század feliratos és irodalmi dokumentumai alapján tanulmányoztak a júdeaiak egyiptomi tartózkodására vonatkozólag. Ez az a környezet, amelyikből kisugárzik, hogy ebben születhetett a Kivonulás szövege, amelyik egy nemzeti eposz és nem történelmi dokumentum.”

A válasz újra csak az, hogy I. Finkelstein és N. A. Silberman mellőzi Ozeás 12,14-et: „Egy próféta által hozta fel Jahve Izraelt Egyiptomból, és egy próféta által tartotta meg”. Világos célzás található itt Mózesre és a kivonulásra, olyan célzás, amely a Kr. e. 750 körüli időre tehető.

Újra hangsúlyozni kell, hogy nem szabad összekeverni az irodalmi és a történelmi hagyományt. A kivonulás elbeszélé-sének megszerkesztése lehet újabb, de kapcsolódik egy jóval régebbi eseményhez.

Vizsgáljuk meg azokat az érveket, amelyek a bibliai kivo-nulás régebbi időpontját támasztják alá.

A hagyományos 1250-1200 körüli időszak, amikor a kivonulás végbement, nem hamis adat. Ez a dátum nagyon jól megfelel a kivonulás szövegének. Pi-Ramszész városát („Ramszész háza”, Kiv 1,11) II. Ramszesz (1279-1213) építtette fővárosának a Nílus keleti deltájában, nem messze Avarisztól. A másik város, amelyet a Kiv 1,11 említ Pitom (Per-Itm, Atum, a napisten háza). Ezt egy XIII. századi egyiptomi papirusz is említi. Ez a papirusz említi a TJKW szót is, amely megfelel a héber Szukkot-nak (Kiv 12,37), a Nílus keleti deltájában. Éppen úgy Migdol (Kiv 14,2) erő-dítményt jelöl a sivatagban, amelyet az egyiptomiak az Új

Birodalomban építettek, hogy a delta keleti határát őrizzék a nomád törzsek betörése ellen.

Ebből az időből származik (Kr. e. 1207) Merneptah fára-ónak, II. Ramszesz fiának a sztéléje is, amely leírja a fáraó győzelmét Líbia és Kánaán felett. Megemlíti Askelon, Gézer és Yanoam városokat. A szöveg még hozzáteszi: „Izrael meg-semmisült, magja sem maradt”. A határozott névelő, amely megelőzi az Izrael szót a listában, mutatja, hogy emberi közösségről van szó, s nem földrajzi névről. Hasonlóképpen az egyes szám harmadik személy hímnemű névmás alkal-mazása az Izrael szóhoz kapcsolva azt sugallja, hogy az egyiptomiak Izraelt népnek tekintették és nem egy területnek. Ez mindenképpen amellett szól, hogy az Izrael név alatt egy ismert egység létezett, bármi is volt ez az egység. Jean-Louis Ska írja: „Fel kell tételeznünk, hogy a fáraó nem fantomok ellen harcolt. Ha Izraelt nevén említi ebben a listában, kellett, hogy létezzen ebben a korban egy ennek megfelelő egység. De mit képviselhetett Izrael ebben a korban? Az Izrael név talán csak egy nemzetséget (klánt) vagy egy törzset jelölt, amely azután a nevét adta az egész nemzetnek. Más példái is léteznek ennek a jelenségnek.”10

9 J. Teixidor, Mon pčre, l’Araméen errant. Commentaire libre d’un texte biblique, Albin Michel, Paris, 2003, 219. old.10 J.-L. Ska, Les énigmes du passé. Histoire d’Israel et récit biblique, Lessius, Bruxelles, 2001, 78. old.

Salamon király

12 2006/2

SÚLYPONT

Azt tudjuk, hogy a Biblia szívesen túloz Izrael népességének tekintetében: „…termékeny volt, elszaporodott, megsokaso-dott, és nagyon erőssé vált: betöltötte az országot” (Kiv 1,7). Nem lehet elfogadni a több mint hatszáz ezer főt sem, amit a Kiv 38,26 állít. A sivatagi tartózkodás idejével kapcsolatban is túloz a Biblia: negyven év, egy nemzedéknyi idő (Kiv 16,35), amelyből harmincnyolcat Kádes-Barneában töltöttek (MTörv 2,14). Ez azért sem lehet igaz, mert Kádesben semmi régészeti maradvány sincs a régmúlt időről. Arra kell tehát gondolnunk, hogy az egyiptomi deltából egy kis csoport (Mózes nemzetsége) indult el. Aránylag rövid idő alatt átkeltek a sivatagon, és mint a beduin csoportok, nem hagyták nyomát sem épületnek, sem kerámiának.

Mózes nevének etimológiájával kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy ez egyiptomi név. Jelentése: fia valakinek. Ugyanez a szó található Tutmoszisz és Ramszesz fáraók nevében is (Thot és Ré istenek fiai). A papiruszok nem emlí-tik Mózes nevét, aki egy kis szemita rabszolga csoporttal elmenekül a deltából. Ez nem lehet dicsőséges származása egy vallás és egy nép alapítójának. Hogyan lehetne állítani, hogy Jozija írnokainak irodalmi alkotása.

A kivonulás régi szövegei olyan Mózest mutatnak be, aki apósának, Jetrónak, Midián papjának, csordáit legelteti, miután megölt egy egyiptomi munkafelügyelőt (Kiv 2,11.21). Egy idegent, Jetró leányát, Cipporát veszi feleségül. Ebben a midianita környezetben, a sinai Hóreb hegyen (Kiv 3,1), kapja meg Jahve nevének kinyilatkoztatását (Kiv 3,14).

A következő is elképzelhetetlen Jozija írnokai részéről: Jetró a pusztában felkeresi Mózest (Kiv 18,1-12) és ő, a midianita, felügyeli az égőáldozatot, a közösség lakomáját, és Jahve tiszteletére áldást mond. Jahve, a midianita Jetró istene volt, mielőtt Mózes istenévé lett. Hogyan lehet ilyet elképzelni egy vallásalapító részéről? Jozija írnokai nem figyeltek arra, hogy Mózesről ilyen képromboló szöveget írjanak?

Hangsúlyozni kell, hogy Mózes és a Hóreb hegyen tör-téntek hagyománya még a Kr. e. IX. században is igen élő, ami köszönhető Illés zarándoklata irodalmi hagyományának, amelyet Isten hegyére, a Sínain lévő Hóreb hegyéhez tett (1Kir 19,1-18). Ez a szöveg határozott utalás Mózes tettére: a negyven napi és negyven éjszakai vándorlás, a sziklabarlang Isten jelenlétével „a csend hangjában” (vö. 1Kir 19,12 – Kiv 33,21-23). Az esemény a Sínaihoz közel lévő helyen történik, kívül Izrael és Júda határán, a midianiták országában.

Mózes csoportja, Izrael fiainak a csoportja lesz az, amely valamilyen módon a Jahve nevet adja Izrael Istenének (je-lentése: aki van, vagy aki lesz). A Jahve név azután folya-matosan kiszorítja a Jákob fiai által hozott apák istene, vagy El elnevezést.11

Ozeás 12

Ozeás próféta Kr. e. 750 körül Izrael népének kettős ere-detét eleveníti fel.

Az egyik a pátriárkális eredet. Itt Ozeás inkább negatív módon beszéli el Jákob cselekedetét: Ézsau kiszorítását (4a),

küzdelmét az Istennel (4b), Bételben a visszatérés ígéretét (7a), Jákob csalárd módon történő meggazdagodását (9-10), menekülését az arám Lábánhoz (13a), a pátriárka munkáját, hogy elnyerjen egy asszonyt (13b).

A másik a prófétikus eredet, amely Mózes és az Egyiptomból kivonuló régi rabszolgák csoportjáról szól. Ez olyan időszak, amelyet a próféták jelenléte és a látomások jellemeznek (10-11) és a kivonulás Egyiptomból Mózes próféta vezetésével (14).

A 13c és a 14b szövegben szereplő „samar” (őrizni) szó ellentétét kell megvizsgálni: „egy asszony számára őrizte” – „egy próféta őrizte”. A „samar” szó az első esetben cse-lekvő módon szerepel, és jelzi Jákob pátriárka haszonleső és érdekelt emberi magatartását, aki azért őrizte nagybátyjának, Lábánnak a nyáját, hogy elnyerje leányának, Ráchelnek, a kezét. A másik esetben ugyanaz a gyökér, szenvedő alakban, az isteni oltalmat írja le, amelyet a népnek nyújtott Mózesnek az igazi prófétának, a közreműködése által.

Ozeás szerint a nép nehéz választás előtt áll: vagy Jákobbal, a pátriárkával, azaz a politeizmusnak egy bizonyos formájával azonosul, vagy Mózessel és az egyetlen Istennel, Jahvéval. Amint látjuk, Jákobot a csalással és a bálványokkal társítja (8-9); Mózest a sivatagi tartózkodással, a Sinai-hegyen történő találkozással (10), azaz az Istennel kötött szövetséggel, és a kivonulással (14 és Oz 2,16).

Felismerhető itt egy északi prófétától átvett rész, amely tel-jesen szemben áll a pátriárkai eredettel („bené Jakob” és „bené Israel”-ként azonosítva). Ez egyrészt feltételezi El isten és az atyák istenének imádását, és a prófétikus eredetet (Mózes, a próféta, aki azonos az igaz Izraellel), amely más részről Jahve választását sugallja. Oz 12,10a számára („Én vagyok Jahve, a te Istened, Egyiptom országa óta”) – amelyet a tízparancsolat ünnepélyes bevezetőjébe is felvettek (Kiv 20,2) – nincs más Isten, nincs más El, csak Jahve, Mózes Istene.

Ozeás a 12. fejezetben úgy adja elő Jákob és Mózes tör-ténetét, mint egy teljes irodalmi mondakört, hőskölteményt, amely tökéletesen ismert, és hallgatósága által elfogadott. Ez azt jelenti, hogy jóval Ozeás előtt keletkezett, és a nép kollektív emlékezetének részét képezte. Ebben az esetben lehetetlen, hogy abból Jozija idejében hozzanak létre irodalmi alkotást.

Ez a régi irodalmi hagyományok szempontjából írt kritika semmit sem vesz el I. Finkelstein és N. A. Silberman könyvé-nek jelentőségéből a Biblia újabb szövegeinek vonatkozásában, és különösen nem a régészeti feltárásokkal kapcsolatban. Különösen itt eredeti a szerzők hozadéka, amely a téma nagy ismeretéről tesz tanúbizonyságot.

Amint láttuk, a könyv megkérdőjelezi a legújabb arche-ológiai adatok alapján bizonyos bibliai események történe-tiségét (pátriárkák, kivonulás, Kánaán meghódítása, Dávid és Salamon országa). Ezek ellenére különbséget kell tenni az archeológiai eredmények és a szövegek irodalmi vizsgálata között. Jozija írnokai (Kr. e. 622-ben) nem találhatták ki azokat a történeteket, amelyek ellentmondtak saját politikai és teológiai szándékuknak. A régebbi szövegek (Ozeás 12, Kr. e. 750 körül) bizonyítják ezen hagyományok létezését.

Gyürki László

11 A. Lemaire, Naissance du monothéisme. Point de vue d’un historien, Bayard, Paris, 2003, 28-33. old.

132006/2

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

Bemutatkozásként és bevezetésképpen el kell magya-ráznom, hogy itt, ma „honnan” beszélek. Majd ötven éve Belgiumban élek, de Budapesten születtem több mint hetven éve. Egyetemi oktatóként a stílusom egy kicsit tanáros. Az életemben kevés dolgom volt romákkal, illetve cigányokkal. Brüsszelben lakom, ahol a lakosság több mint egyharmada „fontossági” sorrendben: franciák, hollandok, marokkó-iak, törökök, valamint a nem belga EU-s tisztviselők és családjaik.

A mostani találkozó alapkérdését a francia cím alapján a következőképp fogalmazhatom meg: „Vajon az emberi sokféle-ség elfogadása és befogadása az egyes társadalmi közösségek gazdagodását vagy inkább elszegényedését jelenti-e?”. A téma szerteágazó és gazdag. Amióta az emberiség létezik, az ember mindig a Másik sokféleségével találkozik. Ez életének alapja s létezésének tárgya. Elég csak a másneműek iránti vonzódásra gondolni.

A következőkben saját gondolataimra és tapasztalatomra támaszkodva csupán néhány bevezető gondolatot fogalmazok meg, melyek, remélem, további párbeszédre, vitára ösztö-nöznek. Előbb néhány kérdést tisztázok, majd rávilágítok egy szerintem vitathatatlan tényre, és ezek alapján szövöm tovább gondolataimat.

Kérdések

A témával kapcsolatban az alábbi kérdések merülnek fel bennem: miért van sokféleség itt és világszerte, valójában mifélék is a társadalmi közösségek; mit jelent meggazdagodni vagy elszegényedni?

1. Sokféleségről akkor beszélhetünk, amikor különbözőség-gel, különféleséggel találkozunk, vagyis a Másikkal. Feleségem majd 50 éve ismerem, és mégis nap mint nap meg tud lepni. Időnként éles szavakat váltunk, de soha sem unjuk meg egy-mást. Reggel elindulok a munkahelyemre, a villamoson csupa idegen arcot látok, bár néha ismerősök is akadnak köztük. Utóbbinak nem mindig örülök, mert szívesen vagyok egyedül, de az udvariasságból azért váltunk egymással pár szót.

Esetleg észreveszek egy-két csinos hölgyet; megcsodálom, de nem szólítom meg őket, bár lehet, észrevették érdeklődé-semet. Megfigyelem, hogy az afrikaiak, a törökök vagy az arabok gyakrabban adják át a helyüket az idősebbeknek, mint az európaiak. Az iskolába siető diákok, egyetemi hallgatók hangosan beszélgetnek. Időnként élvezem jókedvüket és szel-lemességüket, máskor viszont zavar botrányos viselkedésük, zsibongásuk vagy veszekedésük. Korom ellenére néha szóba elegyedek velük.

Mi, ők! – és én?1

1 Bevezető előadás a Comité Catholique International pour les Tsiganes európai találkozóján 2006. március 17-én Augsburgban. A szervezet a roma pasztoráció fontos nemzetközi szerve.

14 2006/2

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

Egész nap különböző emberekkel találkozom, beszélge-tek velük. A Másikat hol el- és befogadom – örömmel vagy kelletlenül –, hol nem fogadom el. Egy dolgot azonban jól tudok: a befogadás nem összeolvadás. Nemcsak a befogadás, hanem a másikról való leszakadás is meghatározó esemény. Az egyén személyes önállóságának, illetve „önrendelkezé-sének” megőrzése vagy kivívása, egyúttal a párbeszédnek, a Másik elfogadásának is a kiindulópontja.

2. Nem egyedül élünk a világban, hanem másokkal együtt, társadalmi közösségekben. Elég csak a családra, a rokonokra, a szomszédokra, a barátainkra, a plébániai gyülekezetre, a munkahelyre (ha van) utalni, vagy gondoljunk kedvenc fut-ballcsapatunkra, zenekarunkra, az egyesületre, a társulatra, amelyben tevékenykedünk. Tagjai vagyunk egy bizonyos nemzetnek, nemzetiségnek, esetleg valamelyik vallási feleke-zetnek vagy egy bizonyos meggyőződést képviselő politikai mozgalomnak is.

Sokféleség nemcsak az emberek között létezik, hanem önmagunkban is. Sőt, nemcsak bennünket, hanem Másokat is változatosság jellemez. Senkit sem lehet csak egy ténye-zőre leegyszerűsíteni. Ezt azt jelentené, hogy megtagadjuk a Másik emberségét2. Másrészt tagadhatatlan, hogy a közösségeket bizonyos mértékű kizárás és elhatárolódás jellemzi. Ha Fradi-, Anderlecht- vagy Bayern-szurkoló vagyok, akkor nehezen lelkesedhetek egy másik csapatért. Ha katolikusként élem élete-met, nem lehetek zsidó vallású is. Viszont lehetek egy időben magyar, katolikus, európai, egy párt tagja, dolgozó, szak-szervezeti tag, a jazz-zongoris-ta Monk híve stb.

Az európai társadalmak mára igen sokszínűek lettek, amely-ben mind a „bennszülöttek”, mind a régebben vagy újabban bevándoroltak a társadalom tel-jes jogú tagjai, vagy legalábbis annak kellene lenniük3.

3. Úgy tűnik, sokféleségünk által gazdagodhatunk, de sze-gényedhetünk is. A befoga-dás lehet hasznos, barátságos vagy biztonságot nyújtó, de lehet bekebelező, kártékony, atyáskodó vagy kizárólagos is. Egyszóval, mindnyájunkat gazdagíthat, de szegényíthet is érzelmileg, gazdaságilag, emberségünkben, politikailag stb. Ezzel szemben a kizárás elutasító jellegű, de azért lehet szükséges. Megjegyzem még,

hogy bármilyen közösségbe történő befogadás, az ahhoz tör-ténő csatlakozás vagy az abba való beilleszkedés előfeltétele egyrészt az illető társadalom részéről az erre való készség, másrészt pedig az illető részéről az akarat. Senki sem várhat arra, hogy „szájába repül a sült galamb”. Ugyanakkor nem fogadhatjuk be az egész világot, mert elveszíthetjük azt, amik vagyunk!

Végeredményben, akárkik is vagyunk, beilleszkedünk valahova, ez a mi feladatunk is, és esetleges kizárásunkért is felelősek vagyunk. Persze, minden az egyéni lehetőségektől, a társadalmi, gazdasági és földrajzi viszonyoktól, nevelődési folyamattól (szülők, később a társadalom) és nem kevésbé a történelmi pillanattól stb. függ.

Tények

A kérdések után szembesüljünk most három adattal és körülménnyel, amelyek a továbbiakban lényegesek lehetnek. Ezek: a népvándorlás, amelyet a mindenkori Másik történel-meként is felfoghatunk; a tömegtájékoztatás viharos fejlő-dése, mint a huszadik század egyik legfontosabb jelensége és a huszonegyedik század elképesztő lehetősége; végül a tőkés társadalom világméretű és zabolátlan terjeszkedése, amely leszűkíteni látszik lehetőségeiket.

1. Az ember mindig válto-zik, mi éppúgy, mint mások. Mindig egy másik Másikkal állunk szemben, vagy egy másik Másikkal tartunk össze. Talán ennél is fontosabb: magának a társadalomnak az a változása, amely a népek mozgásának, ván-dorlásának következménye.

Ha itt csupán csak a népek mozgására, illetve vándorlá-sára összpontosítok, már akkor is egy különlegesen erős közös-ségi megnyilvánulásra utalok. Évezredek óta milliók és mil-liók vándorolnak egyik vidék-ről a másikra, egyik világrész-ből a másikba, főleg Keletről Nyugatra és Délről Északra. Kisebb léptékben is megfigyel-hetjük a faluból a városba (vagy fordítva) való költözést, a ked-vezőtlenebb adottságú környék-ről a kedvezőbb adottságokkal rendelkező vidékekre történő, a gyengébb gazdasági ágazatból az erősebb ágazatok felé történő áramlást.

2 Ezt tesszük, ha valakiről azt mondjuk, hogy „büdös paraszt, zsidó vagy cigány”, pökhendi amerikai, kóbor oláh vagy tót, „ez olyan osztrák trehányság”, erőszakos orosz, „szektás”; stb.3 Szerintem bárki az emberi jogok alapján a társadalom teljes jogú tagja, bár az állampolgárság elnyeréséhez az egyes országok törvényei jogi feltételeket szabhatnak, meghatározhatnak. lma az állampolgárság elnyeréséhez

Tömegtájékoztatás – Eszköz vagy hatalom?

152006/2

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

A népvándorlás a hatalmak minden erőfeszítése ellenére feltartóztatatlannak bizonyult a történelemben4. Ha politikai, társadalmi vagy gazdasági okoknál fogva létfontosságúnak vagy elengedhetetlenek bizonyul, egyes emberek vagy cso-portok nem ismernek határokat: vándorolnak, menekülnek és költöznek. Ezáltal az egyének és a különféle közösségek szüntelenül újabb és újabb emberekkel és csoportokkal találkoznak, akik hatnak rájuk, megváltoztatják őket és alakzatukat, de ezek is hatnak a befogadó társadalmakra. A beilleszkedés és a befogadás mindenkinek közös sorsa és kikerülhetetlen feladata.

2. A népvándorlás a Másik megújító jelenlétét is jelentheti. A tömegtájékoztatás elősegítheti az események bemutatását, és megkönnyítheti az emberi és társadalmi kapcsolatok fej-lődését. Láthatjuk, mi történik tőlünk távol, s fordítva: a mi világunkról is értesülhetnek a világ valamely távoli pontján. A távolság összezsugorodik, persze földrajzi ismeret hiányában az esemény elveszti értelmét. Marad egy kép, egy érzés, de semmi több. Az idő megtorpan a közvetlen híradás révén, viszont értelmezés nélkül megtagadhatja a történelmet.

A tájékoztatás igen változatos módon a fennálló hatalmi és társadalmi viszonyok függvényében történik. Amit a tájékoz-tatás köz-, de ma legtöbbször magántulajdonú nagyurai nem szeretnek, azt ellenőrzött módon adják tovább, megszűrik vagy egyszerűen elhallgatják. Nem szívesen vagy egyoldalúan beszélnek bizonyos közösségekről, például munkanélküliekről, egyes népcsoportokról, a szakszervezetekről vagy a szegények-ről. Nem szeretik megemlíteni, hogy társadalmunk milyen módon rekeszt ki vagy aláz meg embereket, csoportokat.

A Másik önmagában nem hírérték. A tömegtájékoztatási eszközök előnyben részesítik az újdonságot, a botrányt és a látványt, de nem veszik eléggé figyelembe az alapvető, a jelentős és a létfontosságú dolgokat. A tömegtájékoztatás hatásos, nagymértékben befolyásolja véleményünket és a Másik véleményét is.

A tömegtájékoztatás olyan, mint a társadalom: nem törő-dik eléggé a szó nemes értelmében vett politikával, pedig a tájékoztatás elősegíthetné a társadalmi párbeszédet:

• Beszélhetne közös és különböző történelmünkről, arról, hogy honnan jövünk, és hová megyünk.

• Bemutathatná és megmagyarázhatná a kultúrák sokfé-leségét.

• Felkarolhatná a soknyelvűséget stb. A jobb tájékoztatás elősegítheti sőt eredményezheti a

magasabb színvonalú társadalmi együttélést. Mit kell tennünk ennek értelmében és érdekében?

3. A népvándorlás mellett a társadalmi-gazdasági helyzet és fejlődés döntő hatást gyakorolt és gyakorol társadalmunkra. A tőkés rendszer a 19. század eleje óta folyamatosan erősödik és terjeszkedik, és gyors társadalmi változásokat eredményez, vagy épp a társadalmi változásokat használja ki a terjeszke-désre. Manapság a nemzetközi vállalatok világhálózata kiala-kulásának vagyunk tanúi, s ennek következményei közül csak

egyet említek meg: a társadalmi különbségek növekedését, a társadalmi szerkezet alá- és fölérendeltségi viszonyainak erősödését.

Ennek eredményeként egyes népcsoportok és közösségek egyre inkább a társadalom peremére szorulnak. Az 1989-es rendszerváltás az elmaradt „köztes-európai” területeken egész társadalmi osztályok lecsúszását, széles néprétegek tönkre-menetelét és egyes vidékek elszegényedését vonta maga után. „Köztes-Európában” mindenekelőtt a roma közösségek mai helyzete tükrözi hűen és halmozva ezeket a jelenségeket.

Meggondolások és töprengések

A kérdések és az említett tények ismertetése után, úgy vélem, a felvetett alapkérdést – „Vajon az emberi sokféleség el- és befogadása az egyes társadalmi közösségek gazdagodását vagy elszegényedését eredményezi-e?” – nehezen válaszol-hatom meg egyedül. Ez mindnyájunk feladata. Én csak saját beállítottságomat és iránykeresésemet vázolhatom fel.5

Töprengéseimet és megfontolásaimat talán megkönnyíti, ha a kérdésre adandó választ három szempontból közelítem meg: politikai és jogi, társadalmi és gazdasági, valamint világnézeti és vallási szempontból. Ezek a nézőpontok olyanok, mint az orosz Matrjuska-babák, egymáshoz kapcsolódnak s tapad-nak, egymásba illeszkednek. Nehéz őket különválasztani. Nézzünk egy-két példát, amelyek a különböző szempontokat egyesítik! Gondolkozzunk el a kérdéseken, amelyeket a pél-dák felvetnek.

1. Ha egy gyerek a boltból fizetés nélkül hazavisz valamit, ekkor ez voltaképpen mi? Élelmesség, vagy egyszerűen lopás? Politikai és jogi szempontból a többség lopásnak, a kisebbség inkább élelmességnek tartaná a dolgot.

• De hol a határ az elfogadhatatlan lopás és a szükséges élelmesség között?

• Gondolhatunk ezzel kapcsolatban az élelmes vagy lenyúlós tőkésvállalatok adócsalásaira is!

• Mennyire lehetséges a kisebbség felzárkózása és alkal-mazkodása a többséghez?

• Miként tehetünk különbséget a dolgok között, ha számí-tásba vesszük az állampolgári együttélés követelményeit? Melyek ezek?

2. Egy másik példa: ha egy fiatalember nem veszi le a sapká-ját, amikor belép egy hivatalba, vajon csak a népszerű amerikai filmekben látottakat akarja utánozni, vagy egész egyszerűen neveletlen? Megint kérdések tolulnak fel bennem:

• Mennyire kölcsönös az egyén és a csoport között a kul-turális kapcsolat? Gondoljunk csak Bach és a cigányzene viszonylatára!

• Ki türelmes kivel szemben? Ki mit tart elviselhetetlennek, s mit nem? Ki tanul kitől?

• Az összetartozás és az önazonosság másokkal szemben mindig kizáró jellegű? Elkerülhető-e a türelmetlenség? Mit

4 Gondoljunk csak a kínai Nagy Falra, vagy az amerikai-mexikói határmenti és a schengeni „vasfüggöny” létesítményeire. Ezek rövidebb-hosszabb távon milliók és milliók számára soha sem jelentenek igazi akadályokat. 5 A következő sorokat egy igen hosszú és érdekes beszélgetésnek köszönhetem, amivel Quirin Ágnes örvendeztetett meg 2005 ősszén Budapesten. Enyém a felelősség, övé a köszönet.

16 2006/2

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

tegyen a többség és a gyakran számos kisebbség, amelyek maguk is sok félék, sokféle emberből állnak!

• Elegendő-e a probléma megoldásához a jó oktatás vagy szükség van más társadalmi, politikai kezdeményezésre is?

• Mit tegyen a társadalom, mit tegyenek a pártok és az állam?

Bármilyen kérdést nézünk is, a kisebbség számára az önazo-nosság keresése szükséges és elkerülhetetlen, ugyanakkor a többség szemében ez a keresés gyakran nehezen elfogadha-tó, sőt olykor visszatetsző. Társadalmi szinten a klasszikus szabadelvű esélyegyenlőség elve tarthatatlan. Sokkal inkább az esélyek feltételeinek egyenlőségét kell követelni és megva-lósítani egyéni és csoportos szinten egyaránt. Elvileg a nagy vallások kiváltképp alkalmasak lehetnének erre a feladatra, hiszen Isten előtt mindenki egyenlő. A közhatalomnak azon-ban, mint a társadalom együttese intézményes alakulatának, még nagyobb a szerepe ezen a területen.

3. A harmadik példám: Szomszédok, egyes emberek és csoportok vagy ilyen-olyan személyek viselkedése furcsának tűnik a szemünkben, esetleg úgy érezzük, hogy zajosak, rossz hírűek, kibírhatatlan szokásaik vannak, piszkosak, elfogadhatatlan az erkölcsük, mások meg merevek, gőgösek, erőszakosak stb. Ha a saját vallásunkból indulunk ki, újabb kérdések vetődnek fel:

• Hogyan fogalmazhatjuk meg az emberi személy méltó-ságát, és miért kell ezt tiszteletben tartani? Vajon Jézus nem a tökéletes Másik?

• A tiszteletnek vannak-e határai? Elképzelhető-e feltétel nélküli elfogadás?

• Mit jelent az embernek mint Isten képmásának a méltó-sága a gyakorlatban? Ez a méltóság egyedi vagy csoportos jellegű? Mit jelent ezt tiszteletben tartani?

• Lehetséges-e egyetlen hit különböző kultúrákban? Tegyünk-e különbséget hívő és nem hívő, katolikus és más világnézetű között? Melyek lennének az elfogadhatatlan kultúrák?

• Nyugati és keleti, reformált és katolikus egyházak között van-e lényeges különbség a Másik elfogadása és befogadása tekintetében?

• Hogyan adhatjuk tovább Jézus „jó hírét” a Másikról és a Másiknak?

• Milyen emlékek maradtak meg a fejekben az elmúlt század nácizmusáról, a szovjet kommunizmusról és az erősödő neo-liberalizmusról, némelykor kereszt(y)ény vagy nemzetieskedő mellékzöngésekkel?

Az ezekre a kérdésekre adott válaszainknak szükségszerű-en és kikerülhetetlenül megvan a maga társadalmi, politikai, gazdasági stb. vetülete. Az olvasóra hagyom a válaszok meg-fogalmazását! Érdemes azonban elgondolkodni a Gaudium et spes6 egy-két állításán, hol az uralkodó réteg, hol az elnyomott vagy a társadalom peremén elő helyzetéből nézve:

• 25.cikkely: „Az ember társas természetéből nyilvánvaló, hogy az emberi személy tökéletesedése és a társadalom fej-lődése kölcsönösen függ egymástól. Valamennyi társadalmi

intézménynek ugyanis a személy az alapja, alanya és célja, s annak kell lennie, mert a személy természete szerint teljesen a közösségre van utalva. Mivel tehát a társas élet nem mel-lékes körülmény az ember számára, ezért minden képessége a másokkal való kapcsolatokban, kölcsönös szolgálatokban,

párbeszédben bontakozik ki, és az ember csak így felelhet meg hivatásának (…) Bizonyos, hogy a társadalmi rendet sűrűn megzavarja a gazdasági, politikai és társadalmi formákban lappangó feszültség”.

• 26. cikkely: „Minden csoportnak számot kell vetnie a többi csoport szükségleteivel és jogos igényeivel, sőt az egész emberi család közjavával, (… ami) az igazságban legyen megalapozva, az igazságra épüljön, és a szeretet éltesse; a szabadságban pedig napról napra egyre emberibb egyensúlyt kell találnia”.

• 27. cikkely: „A Zsinat újra és újra megerősíti az ember iránti tiszteletet: mindenkinek úgy kell tekinteni a felebarátra – kivétel nélkül –, mint önmagára, elsősorban azáltal, hogy életéről és az ahhoz szükséges eszközökről gondoskodik (…). Napjainkban különösen sürgető kötelességünk, hogy megkülönböztetés nélkül felebarátnak tekintsünk minden embert, és ha ránk szorul, siessünk is a szolgálatára; legyen szó akár vendégmunkásról, akár egy menekültről, akár egy házasságon kívül született gyermekről, aki érdemtelenül szenved olyan bűnért, melyet nem ő követett el”.

• 29. cikkely: „Az egy emberi család tagjai vagy népei közötti kirívóan nagy gazdasági és társadalmi egyenlőtlensé-gek botrányt okoznak, és ellenkeznek a társadalmi igazságos-sággal, az ember méltóságával s a társadalmi és nemzetközi békével. A magán- és a közintézmények tehát legyenek azon, hogy az ember méltóságát és célját szolgálják, mégpedig úgy, hogy kitartóan küzdjenek mindenféle – akár társadalmi, akár politikai – szolgaság ellen, s óvják az alapvető emberi jogokat minden politikai rendszerben”.

Bárdos-Féltoronyi Miklós7

6 A II. Vatikáni Zsinat által kiadott lelkipásztori konstitúció „Az egyház és a mai világ viszonyáról”. 7 A szerző a belgiumi louvain-i katolikus egyetem nyugalmazott tanára.

Az emberiség színes sokfélesége.

172006/2

FÓRUM

1. Hogyan ítéli meg a keresztény felekezetek közötti párbe-széd alakulását az elmúlt egy-két évtizedben?

Szerintem több volt a füstje mint a lángja, azaz a látványos kiengesztelési gesztusokat kevés konkrét, gyakorlati tett, eredmény kísérte. II. János Pál pápa bár elismerte a katolikus egyház által elkövetett történelmi vétkeket, a másként gondol-kodók üldözését és elnyomását, a protestánsokra kimondott kiközösítő átkokat mégsem vonta vissza. Így a lutheránusok és kálvinisták joggal hivatkozhatnak arra, amire irányzatuk alapítói: nem önként hagyták el a zászlót és a fedélzetet, hanem kizárták őket az Egy-házból.

Az augsburgi nyilatkozat sem hozott áttörést, pedig a refor-máció központinak kikiáltott tanában született meg a szakértői egyezség: a hit nem kiérdemelhető, hanem csak elfogadható ajándék, kegyelem. Az a tény, hogy nem II. János Pál pápa írta alá és jegyezte, ugyancsak jelzés értékű: a pápa semmi-lyen egyházszervezeti következményt nem vont le belőle, sőt a közös úrvacsorákon való részvételt is elutasította minden katolikus számára.

Így mára az ökumenizmus sajátos jelentés-módosuláson ment át: nem jelenti a távlati szervezeti egység megteremté-sének célkitűzését, hanem dialógus-készséget és a felső szintű vezetés körében az aktuális társadalmi (azaz világnézeti és morális) kérdések, problémák közös megoldás-keresését, együttműködést, közös társadalmi fellépést jelent csupán. Az egy pásztor és egy nyáj képe eltolódott az idők végezetére. A reneszánsz korban, az 1400-as években megtartott firenzei zsinat példája megmutatta, hogy akkor a felső papság szintjén hiába kiáltották ki a római és ortodox egyház újraegyesülését, a pápa hiába ült dicsfényben az elért eredmény felett: a gyakor-

latba lehetetlen volt átültetni az egységet a pápa fennhatósága alatt. Főleg az ortodox szerzetesekben élt elevenen a Róma-ellenség, miután a 4. keresztes hadjárat Jeruzsálem helyett Bizánc fővárosát, Konstantinápolyt rohamozta meg.

A Ratzinger által fémjelzett Dominus Jesus c. irat pedig végleg lehűtötte a kedélyeket a túlzott eredményekre vágyakozók között. Ez a pápai megnyilatkozás kimondta: a katolikus önértelmezés központi eleme továbbra is az, hogy csak egy „igazi” egyház létezik, mégpedig a katolikus, a többi „egyház” csak „egyházias közösség”-nek tekinthető, ami sokban hasonlít a katolikushoz, de lényegileg nem azonos vele. Vagyis a protestáns és ortodox hívők nem tartoznak hozzá Krisztus misztikus testéhez, még ha hívőnek, Krisztus követőknek is vallják magukat.

XVI. Benedek pápa ezek után hiába hivatkozik arra, hogy pápasága központi fontosságú célkitűzése az ökumenizmus útján való további előrelépés. Hiszen épp ő eresztette le a várvédő kapukat, az ő hívószavát kevésbé érzik hívogatónak, mint elődjéét, aki épp temetésén érte el a legtöbbet: minden keresztény felekezet felső szinten megjelent a temetési szer-tartásán, jelenlétével elismerve azt, hogy egyfajta spirituális vezetője volt a kereszténység mindhárom fő ágának.

2. Véleménye szerint szükség van-e a mai szekularizált világban a kereszténység, esetleg más vallások missziós tevékenységére? Ha igen, hogyan végezze ezt az, aki rászánja magát: tanítsa és magyarázza az általa már elfogadott igaz-ságokat; tettekkel, életmóddal mutassa be stb.?

Gyakran mondják, hogy a kereszténység az alapító szándé-kának megfelelően „missziós” egyház, lényegi eleme, hogy a

Válaszok a körkérdésekre

Ch. Krause evangélikus püspök és E. I. Cassidy bíboros aláírják az augsburgi nyilatkozatot

Ökumenikus istentisztelet – Már nem kívánatos

18 2006/2

FÓRUM

krisztusi örömhírt továbbítsa. Ha leállna a hit továbbadásának generációs láncolata, a kereszténységre a feledés homálya borulna.

A mai – divatos szóval – multikulturális világunkban a hit továbbadása (a hittérítés is) mindenkinek alapvető emberi joga kell, hogy legyen. Határa: a másik hitének tisztelete, megbecsülése és nem lenézése, megvetése.

Probléma akkor van, ha valaki vagy valakik saját hitüket abszolutizálják. Például amikor az új pápa kijelenti, hogy a szó szoros értelmében csak egy abszolút igazság van, az önmagát kinyilatkoztató Isten, hozzá képest minden más igazság csak rész-igazság vagy egyenesen tévedés. A kereszténységnek ez a kizárólagosságra való törekvése gyakran türelmetlenségbe, agresszivitásba csap át a hétköznapi életben. Tetteikkel és életmódjukkal így inkább tesznek tanúságot elvakult, fana-tikus hitükről, semmint Krisztusról.

3. Hogyan folytassanak a keresztények és zsidók közös párbeszédet az iszlámmal? Lehetséges egyáltalán a Próféta népével a valódi dialógus, vagy csak a kölcsönös udvarias-kodásig juthatunk el?

Nemcsak lehetséges, de szükséges is az iszlámmal a párbeszéd. Elfogadják a kinyilatkoztatást, Ismael fiainak tekintik magukat, Jézust prófétának tekintik, és Szűz Máriát is tisztelik. Ezek a közös kapcsolódási pontok. Sajnos gyak-ran hiányzik a kölcsönösség az iszlám államok vezetőinél:

Európában szinte mindenütt létrehoztak iszlám centrumokat mecsetekkel, de sok muszlim országban tiltják katolikus templomok építését, és az áttérteket üldözik, kitaszítják.

4. Milyennek látja a katolikus egyház helyzetét? Mely tendenciákat vél jelenleg felfedezni az egyházban (funda-mentalista, liberális stb.)? Ön hol, milyen körülmények között tapasztalta ezeket?

A katolikus egyház helyzetét összességében jónak tartom. Elég, ha pillantást vetünk a hivatalos vatikáni statisztikákra. A katolikus hívők száma eléri az 1 milliárd főt, annyi, mint a protestánsok (530 millió fő) és ortodoxok (350 millió fő) együttvéve. A 6,5 milliárdos földi lakosságon belül a keresz-ténység a legnépszerűbb vallás.

Engem is meglepett, hogy a 2,5 ezer katolikus világi püspök mellett ugyanennyi a püspöki státusú szerzetesi vezető száma. Így közel 5 ezer katolikus püspök van!

A magyar katolikus egyház is aligha panaszkodhat az elmúlt 15 évre: egyház-szervezetileg rendezte sorait, intéz-ményeit az igényekhez mérten kialakította. Külön kiemelném Seregély érsek és Gyulay püspök szerepét, akik idén mennek nyugdíjba. Spirituális téren 3 kiemelkedő papja van a kato-licizmusnak: Barsi Balázs ferences szerzetes, Jelenits István piarista szerzetes és Kozma Imre irgalmas rendi szerzetes. Ők hárman legalább annyit tettek a vallási megújulásért, mint érsekeink.

Ami a tendenciákat illeti: a gyakorlatban aligha lehet fundamentalistákra és liberálisokra szétválasztani a hívőket vagy papokat. Inkább a a nyitottság a mérvadó. Vannak az új dolgoktól, kihívásoktól elzárkózok és az újításokra haj-lamosak. Utóbbiak között sok konzervatív gondolkodású főpap is található. Olyan ez, hogy vannak fiatalos lelkületű, de idős korú emberek, és fordítva: fiatalon is begyepesedett gondolkodóak.

Ezt akkor tapasztaltam, amikor hívőkkel és nem hívőkkel, papokkal és laikusokkal találkoztam, és alaposabban megis-merhettem őket.

Papp FerencKereszténység és iszlám – Együttélés

Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök

Seregély István egri érsek

192006/2

DOKUMENTÁCIÓ

T. Szerkesztőség!Nagyon felháborodtunk a Pécsi Püspökség eljárása miatt öreg paptestvérükkel kapcsolatban. Érthetetlen! Elfelejtették abban a házban már Krisztust?

Mi magunk is nyugdíjasok vagyunk, de szívesen felajánlunk havi 1000 Ft-ot, ha ez segít.Önöknek írok, mert a szegény öreg pap testvérének a címét nem tudjuk.

Báránybőrben II.

Az előző számunkban közölt levél, amelyet egy idős és beteg pap testvére írt a pécsi püspöknek, Olvasóink körében élénk visszhangot keltett. A szerkesztőségünkhöz eljutott vélemények mindegyike elmarasztalja a püspökséget, de a pécsi papok és világi alkalmazottak nem kívántak névvel nyilatkozni az ügyben. Alább csak egyetlen, az Egyházfórum hon-lapján megjelent hozzászólást közlünk, mert szerzője névvel és címmel vállalja sorait. Ezt követően a világi hitoktatók szerződésmódosításával kapcsolatos dokumentumokat hozzuk nyilvánosságra. Előzetes információként csupán annyit, hogy az állam a világi hitoktatók és plébániaigazgatók egész évi bérét megfizeti a püspökségeknek.

(A szerk.)

Pécsi EgyházmegyePécsSzent István tér 23

MUNKASZERZŐDÉS MÓDOSÍTÁS

Amely létrejött a fenti munkáltató (képv. Wolf Gyula vagyonkezelő mint munkáltatói jogkört gya-korló), valamint ……………………………………………………………………………....................... alatti lakos munkavállaló között.

1. A szerződő felek megállapodnak, hogy a közöttük 1998. szeptember 01 –én határozatlan időre kötött munkaszerződést módosítják az alábbiak szerint;2. Felek megállapodnak, hogy a határozatlan idejű munkaszerződést határozott időre, azaz 2006 június 30-ra módosítják.3. Az eredeti munkaszerződés módosítással nem érintett rendelkezései, változatlanul hatályosak.

Pécs, 2005. október 20.

20 2006/2

DOKUMENTÁCIÓ

Pécsi EgyházmegyeFőtisztelendő Wolf Gyula vagyonkezelő Úr részére

Tisztelt Vagyonkezelő Úr!

Mivel az Ön által részünkre megküldött munkaszerződés módosítás ügyében, a szerződésben érin-tett felek között egyeztetés és megállapodás nem történt, ezért a munkaszerződés módosításában foglaltakat nem tudjuk elfogadni.

Pécs, 2005-11-03

(Következnek az aláírások – A szerk.)

Főtisztelendő Mayer Mihály megyéspüspök Úr részére

Főtisztelendő Megyéspüspök Úr!

Megdöbbenéssel értesültünk az Egyházmegye által részünkre megküldött munkaszerződés módosításról. Mivel előzetesen semmilyen tájékoztatás nem történt, ezért értetlenül állunk kérdéseinkkel, a kialakult helyzettel szemben: • Munkánk, szolgálatunk elismerése az egyházmegye részérő1 fennáll-e? • Határozatlan idejű szerződésünket milyen megfontolásbó1 változtatnák meg határozott idejűre? • Egzisztenciánk, megélhetésünk a jövőben biztosítva lesz-e, hisz körünkben családos, nagycsaládos munkatársak is vannak?• Nyugdíj, táppénz és egyéb járulékok a szerződésmódosítás után, hogyan kerülnének kiegyenlítésre?• Hogyan alakulna státusunk 2006. június 30-a után?• Milyen következményekkel járna, ha a szerződésmódosítást nem írjuk alá?

A munkavégzésünk erkölcsi háttere hivatástudatunkból és egyházunk iránti elkötelezettségből fakad, ezért jelen levelünket nem egyházunk elleni magatartásból fogalmaztuk meg, egyszerűen szolgálatunk, családjaink, mindennapi megélhetésünk iránt érzett felelősségünk vezetett. Várjuk mielőbbi megnyugtató válaszát, tájékoztatását!

2005.11.03. Tisztelettel: (Következnek az aláírások – A szerk.)

A világi munkavállalók levele a vagyonkezelőnek

A világi munkavállalók levele a megyés püspöknek

212006/2

DOKUMENTÁCIÓ

Tisztelt Plébánia Igazgatók!

Örülök és szomorkodom is leveletek miatt.Örülök annak, hogy bizalommal vagytok a püspök iránt, aki mindig is szívén viseli azok ügyét, akik az egyház szolgálatában

és kormányzásban segítséget adnak. E megállapítás vonatkozik a papokra, a plébániaigazgatókra, a hitoktatókra, az egyházközségi tagokra és a különböző lelkiségi vezetőkre is. Mindezek azonban nem az egyházon kívül állnak és szolgálnak, hanem belülről. Együtt élve a gondokban, kihívásokban, a mai politikai környezetben, a társadalom problémáival. Az igazság és az igazságosság alapján állva, az egyház mércéjét és értékrendjét is képviselve. Ezért nemcsak elvárásaink vannak, hanem kifejezzük nemtetszé-seinket is. Elsősorban nem híveink fele, hanem felfelé, híveink értékeinket képviselve. Kiváltképpen, ha ez ideológiai háttérből pártok, a mai társadalmi élet elitjeire, vagy akár a Kormányra, parlamenti képviselőkre vonatkozik. Ki kell lépnünk abból a közömbösségből, amely az elmúlt diktatúra sajátja volt: „Mások kaparják ki számomra a gesztenyét!’” „Én a családomat, a tiszta természetfelettit képviselem! A társadalomhoz nincsen közöm!” Ez esetben az Egyház társadalmi tanítása hiányos képviseletet kapna. Az értékek felmutatása nem pártpolitikai küzdelem, hanem mindezeken felette van és nem alatta!

Szomorkodom azért, mert csak magatokra van leszűkítve a levél tartalma. Nem érzékelem, hogy aggódtok a katolikus iskolák miatt, amelyek eddig is alig tudnak működni. Csak azért maradhatnak fenn, mert csak az egyházmegyénkben legalább 120 millió a ráfizetés évente. Most pedig újabb normatíva, bejárói támogatás megvonása szerepel. Ez mind a működés és nem a fenntartás, amely miatt állandó a panasz az iskolák részéről.

A szociális otthonainktól is normatívát vonnak el. Az államiak ezt az elvonást a vidékfejlesztésből meg fogják kapni, mi nem! Az lesz a szólam: „az államiak is ugyanannyit kapnak”. Az emberek pedig elhiszik, legalább ti ne higgyétek!

A novemberi, decemberi hitoktatási díjat nem utalják át, talán csak a következő év elején. Honnét előlegezzük? A kistérségi pénzek is mindig akadnak! Sajnos köztetek is egyesek csak azt tudják mondani: „Az egyházmegye kama-toztatni rakja el ezt a pénzt!” Ez a suttogó baloldali propaganda támogatása! Az év elején visszatartott 10 %-ról már kijelentették, hogy nem fogjuk megkapni!

Plébániák hívei, papjai és polgármesterei jönnek, hogy miért nem lépünk a templom állagával kapcsolatban. Miért nem javíttatjuk meg, hiszen tudnunk kellene, hogy életképtelen, elöregedett falvakról van szó. Csak ott tudunk segíteni, ahol pályázat, összefogás könnyíti a munkánkat. Megjegyzem, hogy az esseni (No.) egyházmegyében a következő 3 évben 122 templomot kívánnak értékesíteni, mert nem tudják a hívek fenntartani! A német egyházmegyék egy részét szanálni kell! Akkor onnét várunk segítséget?

A mohácsi hotellel kapcsolatban is egyes papok bennállnak a suttogó propaganda hálójában. Pályázati pénzből készül! Beruházás nélkül a jövő anyagi alapjai oly bizonytalanok, mint a mindenkori kormányok ígérete!

Megkérdezte és kifogásolta-e már valaki, hogy intézményeink mögé miért nem adnak a földek és erdők után annyi anyagi bázist, hogy működésünk ne legyen veszélyben? Ideológiailag éreztetni kívánják kiszolgáltatottságunkat! Más, általunk leszólt országokban igyekeztek mindezt biztosítani.

Van-e valaki, aki fájlalja és szót emel azért, mert a hitoktatási támogatást 200 millió Ft-tal megkurtítják?

A győri szemináriumban dr. Szomór Tamás premontrei szerzetes tanította a filozófiát. A diktatúra nyomását, az egymással nem törődést – ma azt mondanánk a szolidaritás hiányát – úgy érzékeltette, hogy a társadalmat tyúkólhoz hasonlította: „A tolvaj, az akkori állampárt, behatol a tyúkólba és minden tyúk ordít. Egyet elvisz közülük, kilép az ólból és a tyúkok tovább alszanak, mintha mi sem történt volna.”

A mostani törvénytelenségek közepette ez többször eszembe ötlik, azzal a különbséggel, hogy csak néhányan emelik fel szavukat, nem is az egész ól! A társadalom még mindig alszik, elfelejt mindent, hogy alhasson tovább.

Nagyobb haszonnal járna, ha nemcsak a püspökség felé, ahol bár lehetnek kisebb hibák is, hanem a társadalom politikai, gazdasági, államvezetési elitje felé hangzanának el az elmarasztaló és keserű panaszok. Akkor a püspök is érezne maga mögött erőt és tartást! A mai demokráciát játszó társadalmunkban a püspök is csak egy és nem minőségi több. Láttuk ezt, amikor az iskolák miatt a közelmúltban felszólalt Pápai püspök urat nem a püspöki Kar iskolareferenseként idézték, hanem csak személyében. Lám ennek az egy püspöknek ilyen a véleménye... Másod, sőt harmadrendű állampolgárok lettünk. Nem zúdult fel a tyúkól!

A mellékelt leveleket megküldtem minden email-el rendelkező papnak. Ez legalább 30 személy. Akkor miért nem tudtok róla?

A pécsi püspök válasza

22 2006/2

DOKUMENTÁCIÓ

Jelezni szeretném, hogy a fizetésetekről, megélhetésetekről igen is igyekszünk alternatívákat kigondolni. Az sem lenne a legutolsó, ha ti is reális javaslatokkal élnétek és nemcsak kívánságokkal. A plébániák például egy havi fizetéssel és járulékokkal lépjenek segítségetekre. A papok egy javaslata volt, hogy hitoktatási díjukat osszuk szét a hitoktatók béreként. A központi befizetéseket, az EKRA-t emeljük meg lényegesen, ne építkezést szolgáljon, hanem a hitoktatók bérét. Mindezen elgondolások a plébániákat is érintik. Ki fog mellém állni, ha jön a kritika? „A püs-pöknek el kell viselni!” – ez a szlogen. És az önérdekűekkel szemben nem várhatnék a csendesektől is támaszt? A mysterium iniquitatis gyakori tapasztalatom. Azonban ez az az út, amelyről nem menekülhetünk el, mert akkor az értelmet jelentő mysteriumot adnánk fel, a gonoszság pedig úgy is megmaradna.

Jó érzéssel venném, ha e levél a kétséget sugárzó levél aláíróihoz eljutna. Érezzük át, hogy nem megreformálni akarunk, hanem megreformálódni. Akkor egy hajóban ülünk, mégha háborog is a tenger!

Őszinte szeretettel és megbecsülésem jeléül írtam e levelet! Imáimba foglallak titeket és nemcsak gondjaitokat!

Pécs, 2005. nov. 6.

11. A főállású hitoktatók munkaszerződése módosításra került, mely határozatlan idejűrőI, határozott idejűre változik 2006. június 30.-ig. A költségvetési egyházközségi gyűlés határozatai között az egyházközségnek határoznia kell a főállású hitoktatók személyéről. A főállású hitoktatók munkaszerződésének módosítása kiküldésre került, akik a szer-ződés módosításával egyet értettek és elfogadták, azoknak az alkalmazásáról 2006. július 1.-től kezdődően szintén az egyházközségnek kell határoznia.Dönteni kell az egyházközségnek határozatban, azoknak a főállású hitoktatóknak az alkalmazásáról, akik a főállású hitoktatás mellett plébániaigazgatói tisztséget is ellátnak. Azok a főállású hitoktatók, akik a szerződésmódosítást nem kívánták aláírni, azoknak a határozatlan idejű szerződésüket 2006. június 30.-val megszüntetjük, és amennyiben az egyházközség úgy határoz, hogy alkalmazni kívánja őket, az egyházközséggel fognak szerződést kötni és közvetlen munkáltatójuk az egyházközség lesz. Természetesen az egyházközség részére a hittanórák után járó fizetési kötele-zettségnek az egyházközségek felé továbbra is eleget fogunk tenni. A munkáltatással járó adminisztráció 2006. július 01.-től ilyen esetekben a munkáltató egyházközséget fogja terhelni. A főállású hitoktatók és a plébánosok részére a helynök Úr és a Gazdasági Hivatal szóbeli tájékoztatót fog tartani.

Pécs, 2005 november 9.

Részlet a püspök egy három nappal később kelt körleveléből

Folytatás a 3. borítóoldalon

232006/2

LELKISÉG

6. Harmadik kategória: a „boldogtalanok”

6.1. Hatodik archetípus: a sírókA görög kifejezést – penthountesz – magyarul többnyire a

„sírók, szomorkodók” szavakkal adjuk vissza, jóllehet valódi értelmét – mai divatos szlogennel – a „padlóra kerültség” vagy a „magam alatt vagyok” szófordulatokkal lehetne igazán visszaadni. Mert a szomorúság vagy a sírás állapotából van kigázolási lehetőség, a szomorúak megvigasztalhatók, ha találnak egy velük együtt érző, velük együtt dobbanó szívet, sőt nem egyszer a kölcsönös megvigasztalás és megvigasztalódás a legjobb lelki terápia. Mindamellett a sírás, mint a fájdalmas – vagy jóval ritkábban az örömteli – pszichés állapot lelki vulkán-kitörése többnyire önmagában is katartikus hatású.

Sajnos az igazi sírás ma már kiment a divatból. Ugyanis gyakorta minden kisebb-nagyobb traumára sírással reflektálnak a szenzitíve hangoltabb – vagy sajnos nemegyszer inkább csak érzelmileg zsaroló – lelkek, ezért a sírás, mint a belső érzelemki-törés vetülete, gyakran megtévesztő, sőt sokszor félrevezető. Nem biztos ugyanis, hogy a könnyek igazi lelki vihar lecsapódásai, annál is inkább, mivel a mai ember többnyire mesterségesen kimunkált karaktere a könnyek leplezése, még akkor is, ha gyá-

szában, fájdalmában elönti szívét a könnyek tengere. Boldogok a sírók, ha még sírni tudnak; s ebben igazat kell adnunk Gyökössy Endrének, a jeles magyar lelkész-pszichoterapeutának.1 De a Jézus által vigasztalásra szorulók ott keresendők, ahol már a könnyek is elégtelenek, ahol már valóban csak a természetfölötti érintés emelheti fel a tekintetet, állíthatja talpra az embert.

Ennek a tragikus életérzésű típusnak ószövetségi megteste-sítője a szenvedő Jób, a próbatétel hőse, aki mindent elveszített, végül még testi egészségét is, és tépelődésében, önmarcango-lásában nem lát kiutat, sőt vigasztalására érkezett barátai is a vádlóknál rosszabb vádlóknak bizonyulnak. S Jób ajkáról is felröppen az a manapság sokat hangoztatott kiáltás: Hogyan engedheti ezt az Isten? Személyes tragédiáinkban nem egyszer az eget ostromoljuk, annál is inkább, mert tudjuk, hogy Isten eszméletlenségig szereti az embert, s hogy Avilai Teréz példáját idézve, éppen a „barátaival” bánik nemegyszer kemény kézzel, sőt szerelmetes Fiát sem kímélte meg az emberileg már-már elviselhetetlen kínszenvedéstől. S ilyenkor jogos aggodal-munk, hogy Isten csupán örök boldogságot ígér-e, míg evilági zarándokutunk nem más, mint értelmetlen passió a színelátás kiérdemlésére. Vajon Isten csak szenvedésre veti az embert evilági dimenziókba, afféle siralomvölgybe, hogy kiesdje a maga számára az érdemtelenül ígért ajándékot? Jogos vád érte számtalanszor a kereszténységet éppen a fenti életérzés túlhangsúlyozásáért, hogy száműzte a földről az örömöt. S ennek ellenhatásaként kezdődött meg a lázas tevékenységbe merülés, a mértéktelen élvezet-hajhászás, a pillanatnyi gyö-nyörök megragadása, a materiális értékek habzsolása, mely mindig zsákutcában végződött.

Visszatérve Jób alakjához – ismét csak az Ószövetséget idézve –, nem kérhetjük számon Istentől személyes tragé-diáink okát és célját, egyéni életutunk sötét pillanatait, sőt olykor személyes, egzisztenciális és morális csődjét. Isten útjai és gondolatai, szándékai és tervei élesen különböznek

A nyolc boldog(talan)ságIII. rész

1 Gyökössy E., A növekedés boldogsága, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1991, 21. old.

Síró feleség

Jób – Az emberi lét paradigmája.

24 2006/2

LELKISÉG

a mi – oly sokszor nagyon is evilági és röghöz kötött – gon-dolatainktól, terveinktől, vágyainktól (Iz 55,9). Isten szabad akarattal felruházottnak teremtette az embert, aki már az első próbatétel során elbukott, s aki ezzel fejére idézte a rosszat, fizikális és erkölcsi vonatkozásban egyaránt. S Isten mégsem torolta meg ezt a hamis öntudatra ébredést, hanem a történelem sötét labirintusában számtalanszor pályamódo-sításra kényszerítve az embert, jelzéseket helyezett el az idő tengelyében, fokozatosan kinyilvánította akaratát bukott, de mindenkor hőn szeretett, a végtelen felé áhítozó teremtménye előtt. Végül teljesen feltárta önmagát Jézus Krisztusban, felöltve nyomorúságos és méltóságteljes emberségünket, hogy igazi személyes Én-Te kapcsolatban szólíthassa meg örök boldogságra rendelt, de önistenítésbe szédült, torzult képmását. S Jézus örömüzenete éppen a mennyei Atyának ez az eszméletlenségig terjedő, a Fiát is halálra adó világ- és emberszeretete. S életutunk során, sötét óráinkból számta-lanszor kiemelve, sorsunkat mindig úgy rendezi el, ahogy azt az ő, a mienket meghaladó örök szempontjai vezérlik. S nekünk is százszorosan viszonozza olykor tán érthetetlenül és fájdalmasan megvont adományait, pályamódosítást kény-szerít ránk, mindenkor javunkat akarva, még akkor is, ha a célt egyelőre nem, vagy csak homályosan látjuk. S ezekben a válságos periódusokban, amikor beborul felettünk az ég, amikor Isten is elhúzódik tőlünk, „rejtezkedik”, akkor lehet segítségünkre egy szerető szív, egy „vigasztaló”, aki mindig adatik, talán éppen abból az irányból, ahonnan már semmi jót nem várunk. Többnyire egy irgalmas szamaritánustól, akitől mi tán segítséget sem kérnénk.

Korunk emberét, főleg a fiatal generációt – leszámítva egy-néhány magát sikeresnek, pályája csúcsán lévő kortársunkat – félelmetes pesszimizmus hatja át. Olyan tragikus életérzés foglya, melyből nem lát kiutat, csak zűrzavaros probléma-özönt, s ez szüli azután a depressziót, a szorongást. És itt nem a heideggeri semmi szülte szorongásról, mint alapvető emberi diszpozícióról van szó, hanem a pihenést elutasító, a szerzés vágyától végletekig kizsigerelt mentálhigiénés traumáról, az egzisztenciális biztonság elvesztésétől való rettegésből fakadó hullámvölgyről, ami valóban vasmarokkal szorítja az ember torkát, és a nihil árnyának felmerülése, fölénk maga-sodása valóban képes arra, hogy az istenképmás emberből kiürült lelki automatát, öngyilkosjelöltet faragjon. S ebben az életérzésben a materiális javak nem nyújtanak enyhülést, még kevésbé kilábalást. Sajnos profitorientált korunkban, a liberális – vagy inkább libertinista – eszme- és érzelemvilág eluralkodásával, amelyben csak a pénzben kifejezhető érték releváns, olyan érzéketlenségbe öltözik a világ, amelynek beköszönte a sátáni erők uralmához vezet. S ebből a pesszi-mizmusból már nem a pszichoanalízis a kivezető út, hanem a pénzorientáltságot elutasító és a szeretet egykor oly végze-tesen elvesztett értékét visszaperlő teljes lelki átformálódás, a metanoia. Manapság fájdalmas jelenség, hogy szinte minden embernek van pszichológusa, olyan „szakembere”, akitől jog-gal várja lelki terhének enyhítését, negatív tájolásának vissza-fordítását, azaz a megváltást. De sajnos ezek túlterheltségük

folytán legfeljebb néhány percet képesek áldozni egy-egy páciensre, rendszerint a gyógyszeres kezelésre bízzák a meg-oldást, ami nagyon is kétes értékű eredményre vezet. Régen gyóntatóatyák látták el ezt a feladatot, akik iránt nagyobb volt a „páciensek” bizalma, s ha a lelki vezető kellőképpen bölcs volt, tanácsaival, a bűnbocsánat és elfedezés érzésének felkínálásával jobb eredményeket ért el, hiszen a feloldozás helyre tudta állítani a bűnös megigazultságát. S ma is a „vi-gasztalás” csak olyan személytől jöhet, akinek van türelme a beteg, a szomorkodó számára, akinek van füle a hallásra, s van szíve az együttérzésre. Mert elsősorban nem tanácsra vár a mélypontra zuhant embertárs, hanem csak arra, hogy érezze, valaki számára fontos, valaki számára az ő evidenciába hajló problémája releváns, s rendszerint ez a hallgatás-terápia indíthat el a gyógyulás, a lelki megnyugvás útján.

De nemcsak tragikus élethelyzetek csalnak szemünkbe könnyet, hanem az öröm és a drámai sodrás, az érintés varázsa is. Amikor egy-egy gondolat, bibliai ige, amelyen esetleg oly gyakran átsiklottunk, most hirtelen megvilá-gosodik, megragad, lélekbe markol, aktualizálódik. Jézus, jóllehet nála empatikusabb pszichoterapeuta nem volt széles e világon, csak egyszer fakadt könnyekre – Lázár sírjánál –, s ekkor sem annyira a barátja elvesztése felett érzett fájdalom, hanem az elkövetkezendő nagy, isteni belenyúlás rázta meg a lelkét. Mert a getszemáni könyörgésnél sem könnyezett, hanem vérrel verejtékezett, ami lelki gyötrelmeit szavaknál ékesebben tárja elénk.

S ezek az életünkben oly gyakran feltoluló érzelmek – a tragédiától a megrendülésen át az örömig – transzcendentális élmények, s ezek szülik a transzcendentális tapasztalatot, az Istenről szóló anonim és nem tematikus tudást, akit az ember a szeretet transzcendenciájaként, szent titokként él át.2 S most már érthető a jézusi boldogságmondás öröm-híre: még életed mélypontján sem vagy egyedül, hiszen a végső szó Istené, akkor is, ha hallgat. Mert a vigasztalás – parakléthén – gyökere a kaleó (=megszólítás, odafordulás, hívás) ige, vagyis hogy van valaki, aki hallgatása esetén is odafigyel rád, és meghallgat még a rejtekben is, és aki egykor letöröl majd arcodról minden könnyet. Evilági sorunk tehát nem értelmetlen keresztút, még akkor sem, ha nem értjük a zsákutcák, a tragédiák értelmét, mert az erővonalak már itt, evilági sorsunkban is kisimulnak egyszer, és a párhuzamosok találkozópontja, átmetszése az örökkévalóság megsejtésével ajándékozza meg az embert.3

6.2. Hetedik archetípus: Az igazságot éhezők és szomjazók

Az éhség és a szomjúság érzete legalapvetőbb életfunkci-óink hátterének igényére figyelmeztet, s bár e szükségletek kielégítése elsődleges – miként a régiek mondták: „primum vivere, deinde philosophari” –, ez nem jelenthet egyszersmind értékrendbeli alá-, illetve fölérendeltséget. S hogy mennyire egybecseng a materiális és a szellemi igény, a testi és a lelki étel és ital, arra Jézus eucharisztikus beszéde explicite is utal:

2 K. Rahner, A hit alapjai, Szent István Társulat, Budapest, 1983, 38. old.3 M. Buber, Én és Te, Európa Kiadó, Budapest, 1991, 42. old.

252006/2

LELKISÉG

„Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz nem szomjazik soha… A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne.” (Jn 6,35.55.56)

A problémát némileg bonyolítja, hogy Lukács a mezei beszédben nemcsak lecsökkenti a boldogságmondások számát, hanem csak éhezőkről és szomjazókról beszél (ami nagyon is megfelel az ő szociális szempontjainak). Ugyanakkor Máté a materiális igényeket átszellemíti, nemcsak akkor, midőn a szegénységet pneumatikus magasságokba emeli, hanem akkor is, midőn az igazságot éhezőkről és szomjazókról beszél. S ilyenkor joggal merül fel a zavarba ejtő kérdés: nem hami-sítanak-e az evangéliumok szerzői? Holott valójában már a kérdésfelvetés is helytelen. Hiszen még a legautentikusabb Jézus-szavak is a szerző személyén átszűrődve, átértelmezve kapnak eltérő hangsúlyt, másfelől a szent szöveg és magá-nak Jézusnak a sokszor egyértelmű, „szinoptikus” szavai is eltérő színezetet kapnak az írásos rögzítés kapcsán. S ezek az evangélista prizmáján megtörő és színeire bomló értelmezések gazdagítják, árnyalják a Jézus portrét, hiszen ha mindenütt szószerinti lejegyzésre vagy „harmonizálásra” törekedtek volna a szent írók, akkor csupán egy evangélium lenne a kezünkben, s szegényesebb volna a történelmi Jézusra vonatkozó valamennyi ismeretünk. Márpedig a harmónia is csak akkor szépséges, ha bizonyos disszonanciák szövik át, vagy éppen ezekben a disszonanciákban rejtezik a feloldás gyönyörűsége.

Kétségtelen, hogy Máté a nyolc boldog-mondásban – szem-ben Lukács értelmezésével – szellemi magaslatokat jár be, de ez nem jelent – nem jelenthet – értékítéletet az evangéliumok között, hiszen valamennyi szerző a maga útján halad, saját szempontjai szerint rendezi és öltözteti verbális köntösbe a természetfölötti üzenetet.

A klasszikus görög filozófia kettős értelemben beszélt az igazságról. Platónnál az „alétheia” terminus az igazság mélyrétegét, az elrejtettségből való kilépést, az igazságnak, mint az ideapiramis csúcsának feltárultságát, a heideggeri „Erschlossenheit”-et releválja. Ezt az igazságot emeli azután piedesztálra a János evangélium, midőn Jézus önmagát a

világ világosságának, az örök Igazság hírhozójának, országát pedig az igazság birodalmának nyilvánítja. Arisztotelésznél az igazság viszont már az „orthotész” értelmében szerepel, és mint ilyen, az ítéletek igazságára reflektál. Az ítélet ugyanis mindig az igazság igényével lép fel s mivel Platónnal ellen-tétben nála az ítélet nem fogalmi analízis, hanem a valóságról akar közölni valamit –, az igazságot a tényállás helyessége dönti el, amelynek kizárólagos kritériuma a tárgyi létezővel való összevetés. A Filozófus kiemeli az ontológiai és a logikai léttartomány összecsengésének követelményét, míg Platón tanításában – épp az ideák, az igazi, objektív, változhatatlan és örök, transzcendens realitások világának valódisága révén – az ítélet igazságának kritériuma az ideák – mint praktikus ismerettárgyak – közösségének, a téren-időn túli birodalomban fennálló viszonyainak tükröződése. Arisztotelész rámutat, hogy az eszmék nem az aranyködben fürdő mennyei szférában, hanem a dolgok immanens létmozzanataként, a bennünket körülvevő világban keresendők, s a tapasztalatból absztrak-cióval kialakított fogalomnak önmagában nincsen igazságér-téke. Ez mindig az ítéletben dől el, amelynek igazsága, illetve hamissága az értelmi reflexióból eredeztethető.

Máté a nyolc boldogság-mondásban a „dikaioszüné” terminust használja, mely a koiné szóhasználatában már kijegecesedett idiomatizmus, és gyökerében a „dikaiosz” (=igaz) szótövet rejti, ami a görög értelmezés szerint olyan dolgot jelent, ami megfelel az eszménynek. Ilyen értelemben beszélünk igazgyöngyről, igaz emberről (József, aki „igaz ember” volt…), valódi aranyról, moly és rozsda által meg-emészthetetlen kincsről, azaz valódi értékről. Hogy Jézus itt melyik arám szót használta, ma már eldönthetetlen, bizonyos azonban, hogy az evangélium olvasói, hallgatói pontosan értették és regisztrálták a „dikaioszüné” általunk már nehezen körülhatárolható megfogalmazását. Értelmezésünk szerint valószínűleg arról az igazságról van szó, amelynek elérésére egész életfolyamatunk irányul, amely minden interperszonális cselekvésmozzanatunk rugója, transzcendentális törekvésünk csillagfénye, amely az éhezés és szomjazás révén nem bir-toklásunk, hanem vágyódásunk tárgya. Az alétheia típusú igazság, mint feltárultság, ugyanis nem lehet az emberi aspi-ráció, igyekezet és küszködés eredménye, lévén ez kegyelmi adomány, amely csak Jézus Krisztus személye és tanítása által lett számunkra elérhető. Vagyis, ha az ember vágyódik az igazságra (dikaioszüné), akkor az Igazságot (alétheia), azaz Jézus Krisztust – par excellence: Istent – fogja megtalálni. Ezt az igazságot pedig nem lehet sohasem kitalálni, legfeljebb megtalálni. S tán nem tévedünk, ha ezt az Istentől adományo-zott megigazulással is párhuzamba állítjuk, tudván tudva azt, hogy az igazságot kereső Istenre, mint a legfőbb Igazságra és a minden mértéket meghaladó Jóságra fog rátalálni. S ezért ígéri Jézus az igazságot éhezőknek és szomjazóknak az igény beteljesítését, hiszen a kereső, kutató ember, akinek csak homályos és implicit ismerete van az igazságról, rá fog találni a teljességre, már itt, ebben a földi dimenzióban is, mert Isten mindig megmutatkozik, feltárja magát a keresőnek, jóllehet soha nem tűri a kényszert. S itt legyen elegendő Tamás apostol példájára hivatkoznunk. Tamás nem volt hitetlen, csak „tamáskodó”, ambivalens érzésektől gyötört férfiú. Hinni akart, de nem tudott, vágyódott az igazságra, mert kételyeit

Az Igazság – Oly sokszor vak és süket.

26 2006/2

LELKISÉG

tanítványtársainak tanúvallomása nem volt képes eloszlatni. S Jézus elfogadta Tamás igényét a bizonyítékokra, talán nem is annyira Tamás, mint inkább a nyomdokain járók kételyeinek feloldása céljából.

A szöveg ismeretében gyakorta átsiklunk azon a szépséges fogalmazáson, hogy a Mester éhezőkről és szomjazókról beszél. A kettős igény-megfogalmazás pedig az igazság szenvedélyes keresésére szólít fel. Ha materiális igényeink kielégítése elengedhetetlen, mennyivel inkább így van ez a szellemi vonatkozásokban, hiszen örök sorsunk fordul azon, hogy hol és milyen értékekben látjuk meg a magunk igazságát, milyen irányba tájoljuk magunkat, rátalálunk-e mai zűrzavaros, értékrelativizmusban és szubjektivizmusban vergődő világunkban az egyetlen valódi „igazságra”, van-e személyes életünkben „damaszkuszi út”, igazi istentalálás, vagy elmerülünk a látszatigazságok kaotikus útvesztőjében. Mert ha felállítjuk eddigi hibás egyenlegeink mellé az igazság = igazságosság ekvivalenciát, a jog amorális distinkcióinak elfogadását, annak egyetlen kivezető útja – a szeretetnek, mint agapénak elutasítása folytán – egyértelműen a nihil felé nyílik, ugyanis a törvényesség – még ha az ószövetségi Tórát értjük is rajta – képtelen számunkra a megigazulást, az igazzá, a „dikaiosz”-szá válást kieszközölni.

Jézusban, az egyetlen valódi igazságban, hallgatói aligha ismerhették fel azt, amit kerestek. Még tanítványai is inga-doztak, s csak a feltámadás fényében élték át annak a felis-merésnek sorsformáló örömét, hogy végre megtalálták azt, amire áhítoztak. S mi is meg fogjuk találni, hogy ha éhezzük és szomjazzuk, sőt már evilági életünkben is táplálkozunk és merítünk belőle, mígnem színről-színre láthatjuk, hogy valóban kielégíttessünk.

6.3. Nyolcadik archetípus: Az üldözést szenvedőkEddigi kételyeinket a boldogság–boldogtalanság alterna-

tívát illetően többé-kevésbé sikerült eloszlatnunk. De vajon miféle boldogságot ígér a Mester követőinek, akiknek üldözés és szorongattatás lesz a sorsuk, mint ahogy az ő útja sem volt diadalmenet. Tanítványainak is csak azt a kelyhet kínálta fel, amelyet ő fenékig kiürített, s ez alól mai tanítványai, a „homo christianusok” sem mentesülnek. Sőt „Isten oltó kése” talán éppen az ő testüket-lelküket sebzi, hogy méltók legyenek Fiának nyomdokaiba lépni, hogy ők egészítsék ki azt, ami „hiányzik még Krisztus szenvedéséből, Testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24). Mert csak így lehetnek hegyen fekvő város, só és kovász a világ számára. S amint a só és kovász elvész az ételben, feloldódik, elvegyül benne, akképp kell a magukat kereszténynek nevezőknek átjárniuk a világot, humanizálniuk a kozmoszt, és megnyílniuk embertársaik felé, nem az erősek hatalmával, hanem a belőlük sugárzó szeretet mindeneket átalakító erejével.

De mégis: vajon miféle öröm rejlik a szenvedésben, mikor Isten Fia is visszarettent a kínhaláltól, mikor a getszemáni majorban a reá váró borzalmaktól való félelmében vérrel verejtékezett? És egyáltalán: miért hull a világ gyűlölete és átka éppen az igazi keresztények fejére, honnan fakad az az ellenszenv, amit a Mester követőinek, a szeretet mai hírvivő-inek és valósítóinak lépten-nyomon el kell szenvedniük?

Második kérdésünk megválaszolása talán egyszerűbb. A mai divatos csoportalkotás, közösségteremtés és az emberi kapcsolatok normalizálása terén afféle démonná vált a más-ság elfogadásának felemlegetése, a tolerancia követelménye. A szeretetről egyelőre természetesen még szó sincs – rette-netes profitorientált világunkban nem is lehet –, s azok, akik egy magasabb erkölcsiséget képviselnek ebben a szerteszét-szóródó, talajvesztett pluralizmusban valamiképpen kilógnak a sorból. A „lám ők megtették azt, ami nekünk nem sikerült” soha nem gyakorolt különösebb vonzerőt a jobbak, az igazán mások iránt. Mindehhez még hozzájárult a keresztények „arisztokratizmusa”, többlet voltuk – jobbára explicite soha fel nem emlegetett – kisugárzása, ami a világot a maga bűnös voltára emlékeztette, s az ember mindig mindent el tudott fogadni, kivéve a másik derekabb mivoltát, követésre szólító, de soha nem követett példáját. Valami csodálatos erő rejtezett ebben az elkötelezettségben. Ha egyet elpusztítottak, százan álltak helyére, készséges alázattal fogadták az oroszlánok elé vettetésüket, a válogatott kínzásokat, szurokba mártott testük elégetését Néró kertjének kivilágítására, éppúgy, mint a modern hóhérok fortélyos kegyetlenségeit a koncentrációs táborok vagy a gulag szigetcsoportok kínszenvedéseiben. Noha átkot szórtak fejükre, mégis áldást mondtak, s a gyű-lölet világában is a szeretet fénylő pontjaivá lettek. S bár a mártíromság mindig borzasztotta az embereket, a gyűlölet áldozatai úgy érezték, hogy megváltottságukért az ő megpró-báltatásaik csupán gyenge és csekély elégtételül szolgálnak. Hát mindez aligha eszménye mai világunknak, de nem volt

Üldöztetésben – A gyáva hatalom félelme miatt.

272006/2

LELKISÉG

különösebben vonzó soha, mert a különb-volt mindig irritálta a vonulatba beleálló uniformizált átlagembereket. Példaként idézhetjük Alkibiadész esetét, aki mesterét, Szókratészt mérhetetlenül tisztelte, de épp ezért el is utasította. Szabadon frazeálva Platón dialógusának megnyilatkozását (Lakoma): „Gyűlöllek, öreg, mert ha veled vagyok, mindig ráébredek, ki vagyok én!”4 S a homo christianusok is ilyen és hasonló jelek voltak a világban, s bár a tolerancia kívánalma – leg-alábbis jelszavakban – többé-kevésbé mindig megvolt, a derekabbak, Jézustól (sőt talán már a prófétáktól, kezdve) mindenkor kiszorultak belőle. Mert a világ a vallásoskodókat, az ájtatoskodókat, a farizeus-lelkületűeket, ajkbiggyesztéssel, megmosolygással bár, de mégis jobbára elfogadta, míg az igazakat, a hegyormon világosságot gyújtókat, az Ország polgárainak képviselőit – soha!

Jézus ebben az utolsó szakaszban azokat mondja boldo-goknak, azoknak ígéri a mennyek országát, akik üldözést szenvednek az igazságért, sőt örömre és ujjongásra szólítja fel a szidalmakat, a gyűlöletet és hazugságokat elszenvedőket, de egyszersmind szembeállítja mindeme megpróbáltatásokat az eljövendő mennyei boldogsággal és jutalommal. De vajon csak ezt tudja felajánlani az isteni Mester az evilági gyötrelmekért? Jogos ugyanis kortársainknak, a mai átlagembereknek az a vélekedése, hogy elvégre egyszer élünk csak, akkor tehát éljünk jól, hiszen a túlvilági büntetés-jutalmazás távoli és meglehetősen bizonytalan. De ha Jézus csupán ezt ígérné, még az is kétséges, hogy egyáltalán nyomába erednének-e, követésére indulnának-e még a magukat kereszténynek nevező, a magukat Krisztushoz tartozónak érző emberek. De a boldog-mondásban ennél sokkal többről van szó. Isten mindenkor bőséges és jól megtömött mértékkel fizet min-denért már evilági sorsunkban is, büntetésben, jutalomban egyaránt. De jelenvaló életünkben nem szabad minden örö-möt és tragédiát besorolni Isten jutalmazása vagy büntetése alá, sokkal inkább a felettünk magasodó Végtelen érintését

kell megtapasztalnunk az öröm túláradásában éppúgy, mint a könnyek tengerében. Ezért ígéri Jézus a boldogságot, végül épp azoknak, akik miatta sodródtak határhelyzetbe, nemegyszer a teljes kilátástalanság homályáig. S ezért szó-lít fel a Gondviselésbe vetett mérhetetlen bizalomra, ezért említi példaként a verebeket és a mezők liliomait, ezért ígér Péternek – és vele együtt az őérte mindent elhagyóknak – százannyit cserébe, megfejelve mindezt az örök élet eljö-vendő adományával.

Jézus világosan látta, hogy az ő sorsát kell majd elvisel-niük mindazoknak, akik nyomdokaiba lépnek: „Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket” (Jn 15,16). Mert nem lehet a tanítvány feljebbvaló mesterénél, sem a szolga uránál. Sőt még a „határtalan homo christianusok” is csupán mihaszna szolgák, akik legfeljebb kötelességüket teljesítik, s talán nem is mindig maradéktalanul. Jézus azonban radikálisan a vég-óráig terjedő kitartásra és állhatatosságra buzdít, és arra az emberi mértéket meghaladó, értelmetlen szeretetre, amely az ellenségben is megsejti az istenképmást, aki akkor is szeret, ha ezért csak arcul verés, leköpdösés, átszegezés, vagyis mérhetetlen lelki és testi sérelem a viszonzás. Az őt követők szenvedéseit pedig csodálatos gyógyírral enyhíti: önmagával. Jézus nagyon érzékeny volt az emberi szenvedésre, hiszen ő maga is számtalanszor megtapasztalta. S gyógyításai, halott-feltámasztásai, természeti csodái mind-mind azt jelezték, hogy a természetfölötti szféra, a teremtés eredetileg jónak deklarált világrendje Isten örömét sugározza, s a bűn által megrontott világ sem képes az eredetileg szándékolt kozmikus rendet és emberi boldogságot elfojtani. De a Krisztus-követők nem mazochisták, aberrált emberroncsok vagy testileg-lel-kileg megsebzett reményvesztettek. Hanem azok, akiknek a Mester szándékolta, és amire felszólította őket: égő lámpás, só és kovász, hegyen fekvő város. És ha nekik tán olykor mértéken felül is kijár a szenvedés, mindig tudják, hogy Isten a tenyerén hordozza őket. S ha Jób, a szenvedések és fájdalmak férfia megsokszorozva kapta vissza elveszett javait – pedig az Ószövetség embere legfeljebb csak sejthette az örökkévalóságot –, akkor miért csüggednénk el ideigtartó gyötrelmeinkben. Természetesen a szenvedés önmagában nem jó, céltalanságát tekintve nem is érdemszerző, még kevésbe örömteljes, de tudatában kell lennünk annak, hogy Jézus, aki ismeri a mi törékenységünket, gyöngeségeinket, velünk együtt szenved, s mi éppen az ő sebei által gyógyul-tunk és gyógyulunk meg újra meg újra. Még akkor is, ha „a külső ember romlásnak indult bennünk, (mert) a belső napról-napra mégis megújul” (2Kor 4,16). Így leszünk az isteni Mester követői, örömben és szenvedésben egyaránt, aki példaképünk, társunk, megmentőnk és vigasztalónk. Társunk a földi zarándokúton, de egyben vendéglátónk is, aki hazavár minket az atyai házba, és meghív a kertben terített asztalhoz az eszkatológikus mennyei lakomára. Ezért és ez által leszünk valóban boldogok.

Csikós Csaba5

4 Gyökössy E., i. m., 63. old.5 A Veszprémi Egyetem nyugdíjas tanára.

Szókrátész – A másként gondolkodó.

28 2006/2

PORTRÉ

Számomra nagyon sokat jelent Wittgenstein, főleg a kijózanító szkep-ticizmusa miatt, de Ön a lélek nagy ismerőjének Dosztojekvszkijt tartja. Miért?

Dosztojevszkij a lélek nagy viharainak ismerője. Ugyanúgy, mint a zenében Wagner. Én eredetileg költő szerettem volna lenni, és a szépirodalom iránti vonzal-mam máig megvan. Fiatal koromban számos verset

írtam. Aradon egy értelmiségi körnek is tagja voltam, mely jobbára költőkből állt. A szkepticizmus önmagában kevés a művészethez. Annak szenvedésből kell erednie, a spirituális szféra leképződéséből, amely eredete a nagy lelki viharoknak. Ez extázis, az elragadtatás pillanataiban az ember nem tud szkeptikus lenni, mert azzal már kívül van a dolgokon. A szkeptikus ember külső szemlélő.

Ön a hatvanas években kapcsolatban állt egy neves román lapszerkesztővel, Muţiu Steliannal, aki elsőként publikálta volna a verseit. Erre végül miért nem került sor?

Igen, rövid ideig. Egyszer az egyik kiállításom is meg-nyitotta Bukarestben. Igazából mély barátság nem volt. Afféle ifjúkori harcostársnak tekintettem. Az ő szemlélete rendkívül materialista volt. Mao és Lenin műveit betéve tudta. Bevallom, fiatalon megérintett a szocializmus, talán hasonlóan Wittgensteinhez, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a szocializmus zsákutca. Ő egy ízben azt mondta, hogy ren-dezzem sajtó alá a verseim, de ez nem sikerült. Én az alkotás pillanatában hiszek, nem az utólagos korrekciókban.

Mi volt a problémája a szocialista realizmussal?A kommunista időben sokáig dolgoztam fogtechnikusként.

Egy alkalommal véletlenül rájöttem, hogy a megolvasztott, majd hirtelen lehűtött viasz csodálatos formák kiképzésére alkalmas. A viasz az egyik mágikus anyag a víz, a föld és az olaj mellett. Csodálom is, hogy az alkimisták nem foglalkoz-tak annyit vele, mint ez utóbbiakkal. A szocialista realizmus számára nem létezhet mágikusság.

Ön érdeklődik az okkultizmus iránt?

Nem keresem a bölcsek kövét, vagy nem próbálok aranyat kivonni, ha erre gondol. Komolyra fordítva a szót: véleményem szerint a szellemi valóságnak csak akkor van értelme, ha kapcsolatba lép az anyagi világgal, ha a mindennapjainkban is elérhetjük. A hétköznapjainkat alapvetően meghatározza, hogy anyagok vesznek körül minket, ezért természetesnek tartom, hogy a transzcendenciának a teremtés óta alapvető viszonya van az anyaggal. Ennyiben érzek csak párhuzamot az alkimistákkal. A kommunista rendszerben sajnos azok a művészek voltak reflektorfényben, akik kiszolgálták a rendszert. Én mindig azt mondtam, amikor kérdeztek, hogy Ceauşescut nem lehet viaszba formálni.

Magyarországon Hamvas Béla járt hasonlóképpen. Hamvassal már Magyarországra költözésünk után ismer-

kedtem meg. Sajnos személyesen nem volt szerencsém ismerni, de a műveit igen. Szellemiségében leginkább a val-lásfilozófus Eliadéhoz tudnám hasonlítani. Eliade azt a vonalat képviseli, amire szerintem ma az európai gondolkodásnak égető szüksége van. Ez pedig a kis mozdulatok tengere.

Ön nagyon metaforikusan fogalmaz. Kifejtené ezt bővebben?A metaforikusság mindig szerves része volt a művészetem-

nek. A kis mozdulatok tengere tulajdonképpen a spiritualitás tere, ahol a transzcendencia kapcsolatba lép a materiális világ-gal. Az emberi intimitás voltaképpen közege, csatornája ennek a kapcsolatnak. Az ember örökös elrejtettségben él, ennek következtében mindig felfedezésre vár, egy másik ember által. Ennek fájdalmából születik az alkotó és az alkotása. Hasonló talán ez ahhoz a fájdalomhoz, amit Krisztus érezhetett, amikor az őt be nem fogadó városokat siratta. A művészet számomra örökös jelfejtés, mozdulatok felfejtése.

Mircea Eliade a kommunizmus idején Párizsba emigrált, és hatottak rá a francia pszichoanalitikus iskolák. Ön említette a tengert, ami mélylélektani szimbólum.

A pszichoanalízis igazán sosem érdekelt, művelője sem vagyok. Azonban Paulo Coelhot és Hamvast olvasva úgy látom, hogy az európai kultúra jövője az androgünitásnak valamiféle újraértelmezésében áll. Az androgünitás egy antik mítoszra nyúlik vissza, amely szerint az emberek egy-kor egyneműek voltak és csak később váltak ketté, férfivá

A viaszművész

Kozma Simon

Kozma Simon festőművész Erdélyből érkezett, és immáron több mint másfél évtizede él családjával egy csendes Szigetvár melletti településen. Alkotásainak különlegessége, hogy egyedi látásmóddal ötvözi a hagyományos olajtechnikát a viaszdomborművekkel, mely alkotásainak különös, transzcendenciába mutató jelleget kölcsönöz. Kozma műveiben misztikusan egyesül a keresztény látásmód a heroikus bölcselkedéssel, alkotásai igazi intellektuális csemegének ígér-keznek valamennyi érdeklődő számára. A nagyközönségnek idén júniusban és júliusban mutatkozik be Budapesten, a Hilton Szállóban és a Magyar Kultúra Alapítvány székházában.

292006/2

PORTRÉ

és nővé. Az ideologikus rendszerek megbuktak, ez tény, a világ áhítozik az egységre, az egyesülésre, ami kétségtelenül értelmezhető személyes szinten is. Ez mindenképpen elsőd-leges szempont, különösen ha megfontoljuk, hogy hosszú távon mennyire életképtelen az olyan politika, amely nem a személy autonómiájára épül. Az autonóm személynek igénye az egyesülés, azonban ez nehéz feladat egy olyan világban, ahol általános elidegenedés és elszemélytelenedés a jellemző. Ilyenkor elkerülhetetlen, hogy az ember úgy kívánjon kilépni magából, hogy közben önmagából indul ki.

Ez lenne az androgünitás újraértelmezése?Talán, de még egyszer hangsúlyozom, hogy nem vagyok

pszichoanalitikus.

Ahogyan a cseh Kundera múltja körül fellángoltak viták, ugyanúgy Eliadét is érték vádak gárdista kapcsolatai miatt, annyira, hogy neves kollégája, Gershon Sholem azonnal meg is szakított vele minden kapcsolatot. Mások szerint pedig egy nacionalista szabadkőműves páholy tagja volt.

Mindenkinek a maga tetteiért kell vállalnia a felelősséget. Őszintén szólva én ezekről a vitákról nem olvastam. Akkoriban nagyon lekötött az alkotás, és a megélhetésemről is gondos-kodnom kellett. Az, hogy Eliade szellemisége meghatározhatja a kialakuló európai egység irányvonalait, természetesen nem azt jelenti, hogy gondolkodásából mindent el kellene fogad-nunk. Én csak arról beszéltem, hogy Eliade rátapintott arra az emberi intimitásra, amely szerintem elengedhetetlen a transzcendencia felismeréséhez. Nekem ez a felismerése sokat jelentett, be tudtam építeni a művészetembe.

Aradon és Temesváron életre szóló barátságot kötött a híres íróval és esszéistával, Nichita Stănescuval, aki lelki társa és szellemi kritikusa is volt.

Nagyon sokra tartottam őt, igazi zseninek, aki ugyanakkor végtelenül szerényen élt. Kevés ma az ilyen személyiség. Engedje meg, hogy elmeséljek egy rövid történetet. Egy alka-lommal meghívott magukhoz, és költőversenyt rendeztünk. A felesége adta a témákat, és mi rögtönöztünk. Már késő este volt, amikor elindultam haza, és egyszer csak kiabálást hallot-tam. Hátranéztem, és ők ott álltak az ablakban. Integettek, és

arcukon mosoly volt. Talán ez az, amit Eliade a mozdulatok tengerének nevez. Sajnos közel húsz éve nincs közöttünk, de ő már a hatvanas években olyan dolgokról beszélt, melyek most kezdenek aktualizálódni.

Családjával közel tizenhat éve élnek Magyarországon. Miként élte meg a rendszerváltást?

Sajnos a szocializmus hatásai mind Romániában, mind Magyarországon máig érezhetőek. A kommunista rendszer legnagyobb bűne, hogy elidegenítette az embereket az alkotó művésztől, hogy felszámolta az alkotásba és az alkotóművész-be vetett bizalmat. Sajnos hosszú időnek kell még eltelnie, hogy ez megváltozzon, különösen, hogy a kapitalista piac betört a művészetek világába. A bizalom és a hitelesség hely-reállítása talán most a legfontosabb feladat. Sajnos, amikor Magyarországra jöttem, nem voltak igazán kapcsolataim a hazai művészekkel. Korom és anyagi helyzetem okán sem tudtam rendszeresen Budapestre járni, a személyes kap-csolatok pedig ma megkerülhetetlenek. Ezt az adósságot a közeljövőben szeretném pótolni, amikor viaszfestményeimből számos kiállítást fogok rendezni Budapesten.

Milyen tervekkel néz a jövőbe?A legnagyobb problémának azt látom, hogy a művészvi-

lág atomizálódott: vagy magányosan alkotnak, vagy szűk csoportokba tömörülnek. A szocialista világban az állam megpróbálta összefogni őket, de sajnos ideológiai alapon. Ez megteremtett egy bizonyos fajta közösséget, de ennek súlyos ára volt. Igazából olyan fórumra lenne szükség, ami sem a piaci, sem a politikai érdekeknek nincs kiszolgáltatva. Ennek szervezésében szívesen segítenék. Addig is marad a munka és az alkotás.

Az interjút készítette Fellner Zoltán Ákos

Zavar a csend és zavar a zajAuránkban bújt el a fényNem látom az állomást és pihenés nincsMicsoda csalódás az életi kincs

Zárt körben forog az álomAz élet egy szobrászAlkotás a fájdalom

Hiszek a földben és van benne kincsHiszek az égben, fény és szabadságHiszek a tengerben, könnyek és útHozzám se föld, se ég, se tenger nem jut

Levegő lettem és viharÜtöm a semmit és mindent ütöm és fájÉs mind amit teszekVisszajár

(Kozma Simon)Kozma Simon: Bach-koncert

30 2006/2

RECENZIÓ – KRITIKA

Karasszon István

Az Ószövetség varázsa

„JHWH, hozzád kiáltok, siess segítségemre! Halld meg szavamat, amikor hozzád kiáltok!”Az Új Mandátum Könyvkiadó egy új tanulmánykötetet

jelentetett meg, melyet a jeles magyar professzor, protestáns ószövetségi kutató, Karasszon István írt.

A bibliai kánon minden műfajával találkozhat itt az olvasó. A szerző nyelvészeti, teológiai, történeti, etikai, dogmatikai kérdéseket feszeget, sokszor egészen meghökkentő szem-pontok felvetésével. A nemzetközi kutatási eredmények felhasználásával és a saját eredményeinek feltárásával pedig az olvasókat egy olyan útra vezeti, mely nemcsak a szaktu-dósok számára, hanem a laikus olvasók számára is élvezetes utazás.

Mindannyiunkban felvetődik a kérdés, hogy napjaink pluralizált társadalmában, világlátásában milyen módon közelítsünk a tudományos írásmagyarázathoz; hogyan egyez-tethetők össze az ottani kutatási eredmények az egyházi tradícióval. Mit jelent a sola scriptura és a sola fide elve a mai protestáns teológiában? Tudjuk, hogy Luther Márton még meg volt győződve arról, hogy a Bibliának egyetlen értelme van, hogy az egyetlen igazság győzni fog. Ma láthatjuk egymás mellett a sokféle interpretációt, a magyarázatok sokaságát, s azt, hogy mindegyiküket ugyanolyan legitimációs jog illeti meg.

„A Bibliát az egész társadalom olvashatja és magyaráz-hatja, minél szélesebb körben, annál jobb!” – olvashatjuk a könyvben. Elengedhetetlen épp ezért a történeti és kritikai kutatás, a kutatás eredményeinek integrálása és teológiai rendszerének létrehozása.

Ez a gondolat hatja át az egész tanulmánykötetet.Így lehet beszélni a keresztény és a zsidó bibliatudomány

egymás melletti létéről, egymást kiegészítő, tudományos eredményeiket kölcsönösen segítő fejlődéséről. S ha áttérünk az ószövetségi etika területére, akkor felmerül a kérdés, vajon milyen szempontok szerint lehet beszélni róla, illetve lehet-e egyáltalán beszélni róla, hiszen csak azoknak az embereknek az etikájáról lehet beszélni, kik az Ószövetség szövegeit megírták. Csak princípiumok állapíthatók meg, s ha így tekintjük a kérdést, három princípiumot emelhetünk ki. Ezek a konfliktuskezelések, konfliktus-megoldások, az átfogó rend megteremtése és egyfajta átfogó elvi, ideológiai tisztázódás. Mindez persze magába foglalja a kazuisztikus jog megjelenését az ószövetségi szövegekben, az államigazgatási törvényeket, egészen a bölcsességirodalomban megfogalma-zódó általános világnézeti háttérig.

Ezek után az alapgondolatok után kerülnek elő az olvasót igazán izgalomba hozó kérdések. Napjainkban rendkívül nagy divatja van az angelológiai és satanológiai kérdések külön-féle megvilágításának. Könyvében a szerző a vallástörténeti megközelítés segítségével mutat értelmezési lehetőséget az Ószövetség szövegeinek Isten, angyal és démon szerepeiről, fogalmi rendszeréről. Ki ne ismerné a „bűnbak” szerepét?! De már csak kevesen tudják, hogy ez a fogalom honnan ered, s mi lehet a magyarázata.

Eszter könyvének felépítése és teológiai üzenete, illetve Ezsdrás személye és teológiai műve a fogság alatti és utáni zsidóság identitáskeresését, megőrzését mutatja be. A tör-ténetkritikai vizsgálat rámutat e művek egyenetlenségére, tévedéseire, a szerzőség kérdéseire és a szerkesztés teológiai üzenetére.

Ezékiel könyvének történelemszemlélete, a személyes bűn és bűnhődés kérdése a fogság prófétáinak széles gondolatgaz-dagságáról tanúskodik.

Kiváló történetkritikai megközelítésből olvashatunk az ószövetségi gyülekezet fogalmáról, a Qáhálról, Dávid bibliai ábrázolásáról, trónutódlásának hipotéziséről, Dávidnak a keilai ütközetben vállalt szerepéről, valamint Dávid és Saul családjáról. És persze találunk itt formakritikai tanulmányo-kat is. Ilyen a 141. és a 29. zsoltár, illetve Bálám és szamara szöveg vizsgálata, mely a szerző nyelvészeti területen való otthonosságát is elénk tárja. A formák és műfajok vizsgála-tában, mely a bibliaolvasók körében ma is gyanakvást vált ki, ezek az elemzések megmutatják, hogy hogyan lehet mélyebb megértésre eljutni ezen megközelítés segítségével.

Végeredményben ez a tanulmánykötet hozzásegíti az olva-sót ahhoz, hogy ismereteit gazdagítsa, valamint, hogy saját gondolatait árnyaltabban fogalmazhassa meg sok ószövetségi kérdésben.

(Kréné, 3), Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2004.

Szabó Julianna

312006/2

RECENZIÓ – KRITIKA

Bolyki János

József és AszenethÓkori regény József pátriárkáról

és feleségéről, az egyiptomi Aszenethről

Egy névtelen ókori szerző könyvét ültette át dr. Bolyki János professzor magyar nyelvre szép stílusban, megbízható fordításban, amihez tájékoztató bevezetést, eligazító lábjegy-zeteket és összefoglaló utószót írt a fordító.

Több szempontból is érdekes a mű és fordítása. Tulajdonképpen regény, amely a maga korában szórakoztató olvasmány akart lenni, de azzal a szándékkal, hogy kimutassa, hogy a sokat próbált ifjú emberi sorsok a szerelem kötelékében hogyan találják meg az Istenbe vetett hitet, erőt és oltalmat, amely őket származási különbségeik ellenére megtartja, és elválaszthatatlanul összeköti.

A cselekmény, amely valójában két részben bontakozik ki, tulajdonképpen a Bibliából (1Móz 41-47) jól ismert József pátriárka életét fejtegeti. Elmondja, hogyan szeretett bele az egyiptomi Heliopolisz papjának lányába, Aszenethbe, aki megtér, és József hitét és istenét követi, miként alakult a vele való házassága, gyermekei élete, hogyan bonyolódott Jákób és családjának Egyiptomba költözése, és milyen küzdelme-ket kellett vívnia Józsefnek és Aszenethnek a testvérekkel és a fáraó fiával, aki összeesküvést szőtt volna József ellen, hogy megölje azért, hogy Aszeneth az ő felesége legyen.

A sok ármánykodás ellenére azonban József és Aszeneth a halálos bajból szerencsésen kikerül, a fáraó fia halálával fizet gonoszságáért, József pedig a fáraó fiatalabb fia mellett fontos államférfivá válik, és Aszeneth Efraimot és Manassét szüli neki. Úgy tűnik, hogy az eredeti (számunkra ismeretlen) szerző a bibliai hagyományokon kívül más, poetikus vagy legendáris anyagokat is használt a történet megrajzolásához, amiben valószínűleg szabadabban használta képzelőerejét vagy mesélőkedvét is.

Bolyki János a bevezetésben kitér a hagyományozott szöveg történetére és a meglévő négy jelentős görög kéziratcsalád állapotára, amivel szakavatottan belevonja az olvasót a kutató gondjaiba is, amikor saját komplex ismeretei alapján döntenie kell a források megbízhatósága felől. Szerzőnk elmondja, hogy ő maga a Burchard-féle hosszabb görög szövegkiadást veszi alapul a tiszta fordítás számára, de figyelembe veszi a Philonenko-féle szöveg érdekességeit is, amiket a lábjegyze-tekben értékesít. Elmondja gondjait is azzal kapcsolatban, hogy milyen hipotézisek születtek az irat műfajára és keletkezéstör-ténetére nézve, és megállapítja, hogy a sok különböző szerző és kutató ellenére a mai napig sem sikerült tisztázni, hogy az irat eredetileg zsidó vagy keresztyén közösségnek szólt-e. Itt Bolyki János izgalmas kutatástörténeti áttekintést nyújt, amely talán nemcsak a kutatóknak, hanem az egyszerű olvasónak is legalább olyan élvezetes, mint maga a regény cselekménye. Majd megnyugtat minket a fordító, hogy tulajdonképpen több más zsidó vagy korai keresztyén irattal is így vagyunk.

Bolyki Jánosnak azonban vannak meglátásai és javaslatai a megoldásra nézve: logikusan elmondja, hogy a regény valószínűleg nem lehet még keresztyén, mivel etikai normái kissé eltérnek a keresztyén etikától, ezért – bár nagyon tisz-teletreméltóak – még Újszövetség előttinek, vagy zsidó-szim-patizánsnak tűnnek. Ennek ellenére azt vallja az utószóban, hogy ebben a regényben az újszövetségi teológia számára fontos anyagokat találunk: párhuzamokat az úrvacsorához, a lábmosáshoz, a megtéréshez, a bálványáldozati óváshoz, a testvéri csókhoz, az őskeresztyén vegyes házasság problé-májához, az ellenségszeretethez, a hármas (királyi, papi és prófétai) felkenetéshez stb. Mint kutató Bolyki János óvatos rálátással hagyja nyitva a messiási-krisztológiai kérdéseket. Sejthető, hogy ez a mű bizonyos csírákat mutat ez irányban, de valójában ezek a képzetek vagy előképek ezen regényben még a további kutatás tisztázására várnak.

Bolyki János professzornak köszönjük, hogy elkészítette ezt az első magyar fordítást és feldolgozást, hogy szakavatot-tan bevezeti az olvasót a kutatás izgalmaiba, hogy óvatosan átvezeti őt a hipotézisek labirintusán. Köszönjük azt is, hogy munkájával az újszövetségi kutatás számára is hozzáférhetővé teszi ezt a forrást, és finoman megsejteti a kutatás irányát és további lehetőségeit. Meggyőződésem, hogy ahogy olvasása nyomán a korai keresztyének bizonyára épültek belőle lelkileg, Bolyki János professzor szorgalmas munkájának köszönhe-tően ezt az antik regényt ma is lehet nem csupán élvezni, de épülni is általa.

Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2005.

Dr. Peres Imre

32 2006/2

RECENZIÓ – KRITIKA

Thomas Grimaux

Keresztényüldözés a világban A 2005-ös jelentés(=Persécutions antichrétiennes dans le monde – Rapport 2005)

A holland premontrei szerzetes, Werenfried van Straaten (1913–2003), által alapított katolikus segélyszervezet (Aide à l’Église en Détresse = AED), a teljesség igénye nélkül, közzétette a keresztények (katolikusok, ortodoxok és pro-testánsok) helyzetére vonatkozó jelentését, kontinensekre és országokra lebontva. A mű alapvető célja a tájékoztatás: „tanúságot tenni azokról, akik tanúskodnak” (10), minde-nekelőtt a saját hitükről és meggyőződésükről. Ennek érde-kében a szerző elsősorban a tényeket részesíti előnyben, ami azonban nem óvja meg őt az elhamarkodott és helyenként sarkított ideológiai értékítélettől sem. Miközben ugyanis határozott különbséget tesz az üldözés véres és alattomos módja között, ez utóbbi kategóriába sorolja a fejlett orszá-gok (röviden az euro-atlanti térség) ún. „halál kultúráját” is – pl. vallási jelképek körüli vita, Bush elnök keresztény (!) megnyilatkozásainak az elutasítása, az eutanázia és az egy-neműek házassága kérdése –, amelyet egy szinten emleget az iszlám, a kommunista országok (Kuba és Kína), illetve a hinduizmus és a buddhizmus tartogatta veszélyekkel. A szerző a nyugati országok keresztényellenes magatartásának okait a vandalizmusban, illetve a művészi kreativitás és a sajtószabadság elhajlásaiban véli felfedezni. Tény, hogy az elhíresült Mohamed-karikatúrákat megelőzően többnyire a katolicizmus mint vallás volt a célpont (szimbólumaiban, szervezetében és egyházi személyeiben), az ortodoxok, a protestánsok, a zsidók és a muzulmánok nagymértékű megkí-mélésével. Ezen okok alapján azonban nem lehet strukturális keresztény- vagy katolikusellenességről beszélni. A sommás ítélkezésnél (pl. laicista és antiklerikális Európa) minden esetben helyénvalóbb lenne az elemzés. Hiszen a szabad vallásgyakorlás alapfeltétele mégis csak a plurális demokrácia (lásd pl. Kína vagy Észak-Korea vallásellenes gyakorlatát). Ezek ugyanis azok az államok, melyekben ténylegesen nem lehet keresztényüldözésről beszélni.

Vitatható szemlélete, sőt hellyel-közzel megkérdője-lezhető tárgyilagossága ellenére (lásd pl. Franciaország, Magyarország vagy Románia ismertetése) a könyv számos érdekes információval szolgál. Az egyes országok esetében az olvasó tájékozódhat a lakosság számát, vallási összeté-telét és a vallásszabadság helyzetét illetően. Ezt követik a tényleges információk, amelyek a legtöbb esetben pár-huzamba állíthatóak a 2004-es helyzettel. Mivel európai viszonylatban időszerű az iszlám helyzete és problemati-kája, íme a „viszonylagosság” néhány példája: a „demok-ráciát” nemzetközi segédlettel (és felügyelettel) „építő” Afganisztánban (amely mellesleg iszlám köztársaság!) – akár csak Iránban, Kuvaitban, Marokkóban, Mauritániában vagy Jemenben – tilos áttérni a keresztény vallásra; az iszlám terjesztését Európában is erőteljesen támogató Szaúd-Arábiában tilos minden más vallásgyakorlat (kultikus cse-

lekmény); Azerbajdzsán erősen korlátozza a katolicizmust; Bangladesben az iszlám államvallás, ami egyértelműen diszkriminálja a keresztényeket; Egyiptomban és Indonézia egyes részein rendszeresek a keresztényellenes megnyilvánu-lások; Irakban eltűnés fenyegeti a kereszténységet; Líbiában csak az idegen keresztények gyakorolhatják a vallásukat; Nigéria északi, muzulmán részén gyakorlatilag nincs vallás-szabadság; Pakisztánban a mindenkire érvényes jog alapja az iszlám, minek következtében a keresztények csak másod-rangú állampolgárok; Szomáliában szinte mondhatni, hogy kiirtották a kereszténységet, a nemzetközi közvélemény teljes közömbössége mellett; a szudáni kormány célkitűzése pedig az ország iszlamizálása, akár erőszakkal is. Általánosságban azt lehet tapasztalni, hogy a vegyes lakosságú országokban az iszlám fundamentalizmus előre törése egyenesen arányos a keresztényellenesség növekedésével.

A muzulmán országok gyakorlatának kidomborítása mel-lett a kötet segít néhány tévhit eloszlatásában is. Így pl. a budd-hizmus sem annyira békés és toleráns, ha rá épül a társadalmi és politikai rend. A buddhista Bhutan ezért tiltja, Myanmar pedig erősen korlátozza a kereszténységet. A hindu többségű Indiában a keresztények vallásszabadsága helyenként nagyon korlátozott, s nem ritkák az erőszakos cselekmények sem. Nepál tiltja a megtérést. Az örmények kiirtását mind a mai

332006/2

RECENZIÓ – KRITIKA

napig tagadó laikus Törökország a megszállt ciprusi területet „kereszténymentes” övezetté változtatta. Izraelben a katolikus egyháznak még mindig nincs végleges jogi státusa.

A szerző és a szervezet egyértelmű célja „tájékoztatni az imádságért, imádkozni a cselekvésért” (23); azért, hogy egyet-len kereszténynek se kelljen üldözést szenvednie a hitéért és a meggyőződéséért. Mindezt azonban egyszerre követelni a keresztény erkölcsi rend társadalmi mércévé való emelésével következetlenségre, illetve ideologikus megközelítésre vall. Hiszen éppen ez az alapja a vallások összeférhetetlenségé-nek. Mivel két dudás sem fér meg egy időben ugyanabban a csárdában, ezért egyetlen vallás (illetve politikai ideológia) sem léphet fel a társadalom erkölcsi rendként való egyedüli és kizárólagos megszervezésének az igényével anélkül, hogy más vallásokat (ideológiákat) ne különböztessen meg hátrányosan. Ez az igény ugyanis minden üldözés alapja, ahogy azt a muzulmán országok többségének példája beszé-desen bizonyítja. Hiszen a vallásszabadság és a vallási alapú erkölcsi rendként meghatározott társadalmi rend egyszerűen összeférhetetlenek. Kétségtelen azonban, hogy ezt az ösz-szeférhetetlenséget az ideológusok nem képesek – és nem is akarják – felismerni.

Aide à l’Église en Détresse, Mareil-Marly , 2005.

Jakab Attila

Paul Johnson

A reneszánsz

Valamikor, a középkor vége felé bekövetkezett az emberiség olyanforma magára ébredése, hogy a középkor megszabta szűk, de biztonságos keretek szűknek bizonyultak. Ez az ébredés a művészetek és a vallás területén következett be. A nagy keresgélés közben újra felfedezték az ókor, a görögség és a latinitás szerintük múlhatatlan emberi értékeit. Úgy gondolták, hogy korszakuk elkorcsosult a klasszikus ókorhoz képest. Ugyan a reneszánsz, Rinascita szavakkal csak utólag jelölték ezt a korszakot, de azért ez az időszak, különösen Itália területén, valódi újjászületés, művészeti és életmódbeli forradalom volt, elsősorban azért, mert az ókor tanulmányo-zása saját értékeik megtalálására vezetett.

A reneszánsz történetét ketten írták meg részletesen: az eredetileg festő Vasari és Jacob Burckhardt. Így történhe-tett meg, hogy XIX. századi fogalommal jelöltek egy jóval korábbi korszakot. A valódi kezdetet az ún. „humanista műveltségeszmény” jelentette, amely az irodalomban nyilvá-nult meg először. Az addig egyeduralkodó latint felváltották az irodalmivá kiművelt utódnyelvek: az olasz, a francia, a spanyol. Ebben az időszakban az alkotók arra törekedtek, hogy a klasszikus formákat másolják, majd létrehozták a saját jelképrendszerüket és mitológiájukat. A reneszánsz szobrászat művészi szabadságát abban találta meg, hogy nyíltan az emberi testet kezdte tanulmányozni, s ebben

a klasszikus ókornál is messzebbre jutott el az arányos alkotásban. Az építészetben tért hódított a perspektíva és a klasszikus formák átértékelése. Michelangelo a reneszánsz tetőpontján felszabadította a művészi alkotóerőket, szakított a hagyományos renddel, és új rendet hozott létre. A reneszánsz korában a festészet rendkívül sokrétű, mivel több száz jó vagy egyenesen zseniális festő működött. A klasszikus ala-pokon új technikák keletkeztek, megújult a témaválasztás és a látásmód. A bibliai szereplőket is korukbeli ruhákba öltöztették annak jeléül, hogy magukénak érezték, és élőnek vallották a történeteket.

Végezetül csak annyit, hogy a könyv olvasása közben egyetemi előadáson éreztem magamat, mert ugyan a szöveg esszészerű, roppant olvasmányos, de hemzsegnek benne a nevek és az adatszerű megállapítások. Olvasása után bárki bizton vizsgázhatna a reneszánsz történetéből és szelleméből.

(Áttekintések), Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004.

Radnóti Róbert

34 2006/2

OLVASÓI LEVELEK

Kedves Főszerkesztő Úr!

Őszintén megvallva, már nagyon vártam az „előfizetési csek-ket”. Nagyon megdöbbentett a jelenlegi helyzetük, de örültem, hogy „nem adja” fel a küzdelmet, és bátran megpróbál helytállni! Végigolvasva a kísérő levelet: elszomorodtam, mivel nem tudom felajánlani az 1%-ot, mivel én nem fizetek adót, és hogy csak az évi előfizetési díjat tudom feladni, mivel olyan alacsony a nyugdíjam, hogy az ellátásom mellett csak a legszükségesebbre telik. A szinte lehetetlenhez kívánok teljes szívből kitartást, bátor-ságot mindannyiunk örömére meghozott sok-sok munkájához! Szememben ez is egyfajta misszió.

Éva néni

Köszönettel vettem kézhez szíves levelét és a mellékelt tájé-koztatót kiadványaikról. Szomorú szívvel vettem tudomásul az anyagi nehézségeikről érkező híreket. Jómagam is szeretnék csat-lakozni azokhoz, akik szeretnék, hogy az Egyházfórum folyóirat és az Egyházfórum könyvek, továbbra is szolgálni tudják a II. Vatikáni zsinat igazi szellemiségét képviselő média színvonalát. Úgy érzem, hogy az egész katolikus média – sajnos színvonalá-ban, szellemiségében – erre a mai napig nem kész és alkalmatlan. Ez pedig híven tükrözi a magyar katolicizmus szellemiségének elavultságát, ami sajnos az egész keresztény lelkiség, kultúra, társadalmi és szociális küldetés értékét devalválja.

Jómagam is rokkantnyugdíjas vagyok, de nyugdíjam és szerény mellékjövedelmem, a jó Istennek hála – lehetővé teszi, hogy támogathassam így is Önöket. Isten áldását és az Úr Jézus szeretetét kérem munkájukra!

L.G.

Két héttel ezelőtt postázott sorait megkaptam. A levélben szereplő 78 éves személlyel magam is mondhatnám és mon-dom is, hogy magam is 78 éves vagyok, és harmadik éve egy papi otthonban nyugalmazott plébánosként élem a szegény – de mégsem szegény – nyugdíjas életemet... Aktív koromban elszánt elhatározásom volt, hogy nem megyek nyugdíjba, akár-milyen formában, de szolgálni akarom a hívő közösséget. De az Örök Főpásztor másképpen határozott: kezdtem gyengülni, úgyhogy mindig erősebb lett ez az érzés. Kénytelen voltam megadni magamat.

Ezért is „igen kérem” a folyóiratot. E levéllel párhuzamosan postára adom az ellenértéket.

Ui.: Ha tudok anyagiakban segíteni azzal, hogy szívesen vállalok intenciót, akkor kérem, szíveskedjenek egyelőre 15 szentmisét jelölni elvégzésre!

M.B.

Nyolcvanöt éves vagyok, de még Isten kegyelméből és segítségével tovább működöm a három településes plébánián. Amíg az Istenem engedi!!

Az EGYHÁZFÓRUM régi előfizetője vagyok. Szívesen veszem és olvasgatom. Sok olyan újdonságot találok benne, amit a hatvan éves papi életemben nem is ismertem, nem is hallottam róla.

Ezek után továbbra is kérném a folyóiratot számomra kül-deni. Előfizetésül felajánlok in commodum ad intentionem dantis 5 (öt) szentmisét.

V.J.

Köszönöm az előző – 2005. évi – újságokat. Különösen tetszett a boszniai teológus cikke a 4. számban, aki nem a megszokott szociológiai oldalról, hanem „aszketikus” oldalról közelíti meg a témát.

Örömmel láttam, hogy az „Egyházfórum” kiváló könyvei-ből is lehet még kapni. Nagy hiányt pótoltak és pótolnak még ma is… A kiadott könyvek szerzői jórészt európaiak, pedig a katolikusok 2/3-a Dél- és Közép-Amerikában él. Az Agapé c. délvidéki magyar nyelvű újság olykor közölt erről a világrészről is egy-egy elmélkedést, novellát. Mondhatom, igen érdekesek és tartalmasak. A szegénység új látást hoz az evangélium és az egyház értelmezésében. Ha ajánlhatnám, ezekkel a teológusok-kal is színesítsétek a palettát.

H.S. plébános

Mellékelem befizetési csekkemet, mellyel a magam részére és két barátomnak az Egyházfórumot előfizettem. Remélem, hogy összejön a megfelelő létszám a lap újramegjelenéséhez. Érthetetlennek tartom, hogy a lap nem jutott hozzá támogatás-hoz a Nemzeti Kulturális Alaptól. Azt hiszem, nem ismerik eléggé a lapot, nem tudják milyen bátor, igaz keresztény kiadványról van szó. Nem politizál, mer kritizálni, s gyakran helyére teszi a dolgokat. A piacon hasonló kiadvány talán csak a Mérleg c.

V.A., Budapest

Kedves Levélírók, Kedves Előfizetők, Kedves Olvasók!

Köszönjük az aggódó, együtt érző és támogató soro-kat. Amiben néhány hónapja még remélni sem mer-tünk, bekövetkezett: Önök valamennyien megmentették az Egyházfórumot. Nagyon hálásak vagyunk minden előfize-tésért, könyvvásárlásért és támogatásért. Külön köszönet három jóakarónknak, akik száz-, kétszáz- és ötszázezer forinttal voltak az Egyházfórum megsegítésére. Hála mindannyiuknak, mára rendeztük tavalyi adósságunkat, sőt az idei első két szám fedezete is együtt van. Most már bízunk benne, hogy a könyveladásokból és a továbbra is befolyó előfizetésekből a következő számok kiadását is finanszírozni tudjuk.

Mint a fönti levelek is érzékeltetik, az előfizetők között viszonylag sok a nyugdíjas, akik kevésből gazdálkodnak, de az Egyházfórumra mégis igényt tartanak. Ők bizonyára sok mindent megéltek és sok mindent megtapasztaltak, és csak a tiszta, hiteles szót értékelik. Ehhez szeretnénk az Önök segít-ségével a továbbiakban is hűek maradni.

Köszönjük, hogy megmentették a folyóiratot!

A szerkesztők