A Chrestomanci-krónika 1 - Varázslatos élet.pdf

8/19/2019 A Chrestomanci-krónika 1 - Varázslatos élet.pdf

1/311


2/311

Diana Wynne Jones

A Chrestomanci-Krónika

Varázslatos

élet


3/311


4/311

A fordítás az alábbi kiadás alapján kés&QicDiana ’Wvnne Jones; Charmed Life

© Diana Wynne Jones 1977 Hungárián translation: ©Kiss Marianne 2002

Fordította; Kiss Marianne ISBN 963 9093 52 1

Kiadta a Geopen Könyvkiadó Felelős kiadó a kiadó ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő: Babucs Éva Bontógrafika: Detre Zaránd

Nyomdai előkészítés: Geo grafika www.geopen.hu

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt.,

Debrecen Felelős vezető: György Gézavezérigazgató a nyomdai megrendelés törzsszámú:¿920.49.01

http://www.geopen.hu/http://www.geopen.hu/http://www.geopen.hu/


5/311

I.

Cat Chant csodálattal csüggött a nővérén,Gwendolenon, aki boszorkány volt. Bámulta ésragaszkodott hozzá. Egy szörnyű véletlen folytán azéletük egyik percről a másikra gyökeresen

megváltozott, és a fiúnak a nővérén kívül senkijenem maradt.Egyszer az történt, hogy szüleik hajókirándulásra

vitték a gyerekeket. Elegánsan felöltöztek,Gwendolen és a mamájuk szalagos fehér ruhában,Cat és a papájuk pedig a vasárnapi, szúrósanyagból készült kék öltönyében pompázott.

Rekkenő hőség volt. A gőzhajó, zsúfolásig teltbeszélgető, nevetgélő, ünnepi ruhás emberekkel,akik vékonyra szelt vajas kenyeret eszegettekkagylóval, miközben a hajó hangosbemondójadivatos slágereket bömbölt. Az utasok alig értettékegymás szavát.


6/311

Egy biztos – a hajó túlságosan zsúfolt és öregvolt.

Egyszerre csak elromlott valami a szerkezetében.És az egész nevetgélő, kagylót eszegető, vasárnapiruhás tömeget elsodorta egy duzzasztógát áradata.Egy olyan oszlop ütötte le őket, amely épp azért álltott, hogy védelmet nyújtson. A vén lapátkerekesgőzhajó pedig nem bírta tovább, és egyszerűenripityára tört.

Cat úgy emlékezett az egészre, hogy a harsogózene és a lapátkerekek a kék egekig szálltak. Asérült csövekből gőzfelleg tódult ki, és elfojtotta atömeg sikolyát, mialatt az emberek egymás utánbuktak át a duzzasztógáton. Borzalmas baleset volt.Az újságok is megírták a Hetyke Hannaszerencsétlenségét. A szűk szoknyás hölgyek

képtelenek voltak úszni. A szúrós kék öltönyt viselőférfiak sem voltak sokkal jobb helyzetben.

Gwendolen azonban nem fulladt meg, hiszenboszorkány volt.

Cat belecsimpaszkodott a nővérébe, amikor ahajó az oszlophoz vágódott, így szintén túlélte azegészet. Rajtuk kívül alig maradtak néhányan

életben. Az eset az egész országot megrázta.A hajóstársaság és Wolvercote városa magára

vállalta a temetések költségeit. Gwendolen és Catsúlyos fekete ruháját is közpénzből vették. Feketetollbóbitás lovak húzták a kocsit, amelyben agyerekek a gyászmenetet követték. Más túlélők is


7/311

ültek mellettük. Gwendolen rájuk pillantott, és azontöprengett, vajon ők is boszorkányok vagy

varázslók lehetnek–e, de ezt nem bírta kitalálni.Wolvercote polgármestere alapítványt tett az

életben maradt hajótöröttek részére; az egészországból dőltek az adományok. Az összes túlélő,aki megkapta belőle a részét, elment valahová, hogyúj életet kezdjen. Catnek és Gwendolen-nekazonban égen–földön semmiféle rokona sem volt,

hát Wolvercote-ban maradtak.Ettől fogva híresek lettek. Mindenki nagyon

kedves volt velük.Azt mondogatták, hogy milyen aranyos kis

árvák. Ez igaz is volt. Szőkék, kék szeműek éssápadtak voltak, és igen jól néztek ki a feketeruhájukban. Gwendolen csinos, korához képest

magas lányka volt; Cat jóval alacsonyabb volt akoránál. Gwendolen anyáskodott az öccsével,amitől mindenki meghatódott. Cat nem is bánta ezta dédelgetést, legalább nem érezte magát olyanelveszettnek. A hölgyek süteményt és játékokatajándékoztak neki, a városi tanácsnokok felkerestékés megkérdezték tőle, hogy s mint van; a

polgármester pedig behívatta és megpaskolta a fejebúbját, majd elmagyarázta, hogy az alapítványpénzét letétbe helyezték számukra, míg meg nemnőnek. Addig pedig a város fog gondoskodni atanulmányaikról és a megélhetésükről.

– És hol szeretnétek élni, kicsikéim? – kérdezte apolgármester nyájasan.


8/311

Gwendolen erre azonnal rávágta, hogy aföldszinti öreg Mrs. Sharpnál, akivel már beszélt is a

dologról. Az öreg hölgy őrült a gyerekeknek. – Mrs. Sharp mindig jó volt hozzánk. Nála

szeretnénk élni.– magyarázta Gwendolen.

A kedves Mrs. Sharp is boszorkány volt – anappali szobája ablakában lógó oklevél szerintVizsgázott Boszorkány és nagy érdeklődést

tanúsított Gwendolen iránt.A polgármester kissé elbizonytalanodott.Mint minden olyan ember, aki nem értett a

boszorkánysághoz, ő sem ismerte el azokat, akikmeg voltak áldva ezzel a tehetséggel. MegkérdezteCatet, mit szól Gwendolen tervéhez. Cat nem bánta.Legfőképp annak örült, hogy a régi, megszokott

házban lakhat, még ha ezentúl, a földszinti lakásbanis. Mivel a polgármester úgy érezte, hogy a kétárvát a lehető legboldogabbá kell tennie,beleegyezett. Gwendolen és Cat leköltözött Mrs.Sharphoz.

Visszatekintve erre az időre, Cat úgy érezte, ettőlkezdve volt egészen bizonyos afelől, hogy

Gwendolen boszorkány. Azelőtt még kételkedett;Ha a szüleitől kérdezősködött, azok csak a fejüketcsóválták, sóhajtoztak és szomorú arcot vágtak. Catzavarba jött, hiszen jól emlékezett arra a galibára,amikor Gwendolen görcsöket okozott neki. Akkornem értette, vajon hogyan vádolhatják a szülei ezzel


9/311

Gwendolent. Ám mostanra mindez megváltozott.Mrs. Sharp nem csinált titkot a dologból.

– Nagy tehetséged van a varázsláshoz, drágám – hajolt Gwendolen felé – és megszegném akötelességem, ha hagynám, hogy ez a talentumodkárba vesszen. Most rögtön keresünk neked tanítót.Kezdetben a szomszédos Mr. Nostrumhoz járhatnál. Igaz, hogy Mr. Nostrum a városlegcsapnivalóbb varázslója, de a tanításhoz kiválóan

ért. Jó alapokat ad majd neked, aranyom. Kiderült, hogy Mr. Nostrum az elemi ismeretek

tanításáért óránként egy fontot, a haladókoktatásáért pedig egy Guinea–t kér. Ez bizonynagyon sok, vélte Mrs. Sharp. Felvette legjobbfekete gyöngyös kalapját, és elrobogott aVárosházára, hogy megtudja, hajlandó–e az

alapítvány kifizetni Gwendolen tandíját. Legnagyobb meglepetésére a polgármester

elutasította.Kereken közölte Mrs. Sharppal, hogy a

boszorkányság nem tartozik a normálistanulmányok közé. Mrs. Sharp kalapján még azüveggyöngyök is reszkettek a bosszúságtól, amikor

hazatért, kezében azzal a lapos kartonpapírdobozzal, amelyet a polgármester adott át neki.

A doboz telis tele volt mindenféle limlommal,amelyet Gwendolen szüleinek hálószobájábanszedegettek össze a nyájas szomszédasszonyok.

– Ostoba hivatalnok! – kiáltotta Mrs. Sharp, és akonyha-asztalra csapta a skatulyát. – A tehetségnek


10/311

joga van ahhoz, hogy fejlődjék, ezt meg is mondtama polgármesternek! De ne aggódj, drágám – tette

hozzá, amikor meglátta Gwendolen vészjósló arcát.– Mindenre van megoldás, Mr. Nostrum ingyen fogtanítani, ha valamivel rá tudjuk bírni. És mostlássuk, mi van ebben a dobozban! Szegény mamádés papád talán hagyott benne olyasvalamit, amitépp erre lehet használni.

Mrs. Sharp beszéd közben az asztalra borította adoboz tartalmát. Fura egyveleg volt benne – levelek,csipkék és emléktárgyak. Cat nem emlékezett rá,hogy valaha látta volna mindezt. Volt ott egyházasságlevél, amely szerint Francis John Chanthúsz évvel ezelőtt feleségül vette Caroline MaryChantot a wolvercote-i Szent Margaret–templomban, és volt egy elszáradt virágcsokor,

bizonyára mama esküvői csokra. Alatta Cat egy párcsillogó fülbevalóra bukkant, amelyet soha nemlátott anyja fülében.

Mrs. Sharp kalapja megremegett, amikor afülbevalók fölé hajolt.

– Briliáns fülbevalók! – mondta. – Anyátokgazdag lány lehetett! Nos, ha elviszem ezeket Mr.

Nostrumnak… de nem, többet kaphatnánk érte, haMr. Larkinsnak kínálnánk fel.

Mr. Larkinsnak ócskásboltja volt az utcájuksarkán, ám azért nem csak ócskaságokat árult. A rézkályhaellenzők és csorba tányérok között értékesholmikat is lehetett találni; egy szerény feliratszerint Egzotikus Kínálat is akadt, ami azt jelentette,


11/311

hogy Mr. Larkins denevérszárnyat, szárított tarajosgőtét és egyéb varázslási kellékeket is tartott

raktáron. Egészen bizonyos, hogy Mr. Larkinskapva kapna a gyémántos fülbevalón. Mrs. Sharpmohón kidülledt szemmel kinyújtotta a kezét, hogyfelemelje a fülbevalót.

Ugyanabban a pillanatban Gwendolen is afülbevaló felé nyúlt. Egy árva szót sem szólt. Mrs.Sharp sem nyikkant meg. Mindkét kéz a levegőben

lebegett. Szinte tapintani lehetett a feszültséget.Azután Mrs. Sharp visszahúzta a kezét. – Köszönöm – mondta Gwendolen hűvösen, és feketeruhája zsebébe dugta a fülbevalót.

– Érted, amit mondok? – buzgólkodott Mrs.Sharp. – Igazi tehetség vagy, drágicám! – mondta,azzal tovább válogatott a holmik között.

Kiszedett egy öreg pipát, szalagokat, néhány szálfehér hangát, étlapokat, hangversenyjegyeket, majdfelemelt egy köteg régi levelet.

– Szerelmes levelek – pörgette végig az ujjaiközött apátok írta anyátoknak. – Letette a levél-köteget, majd anélkül, hogy bármelyikbe belenézettvolna, egy másik levélcsomagot emelt fel. – Ezt

pedig anyátok küldte apátoknak. Nem vesszükhasznát.

Cat figyelte, amint Mrs. Sharp széles, vörösmutatóujja végigpörgetett egy harmadik csomaglevelet is, és arra gondolt, hogy ha már egyszer Mrs.Sharp boszorkány, igazán hamarabb is rájöhetne alevelek tartalmára. – Üzleti levelek – hirdette ki


12/311

Mrs. Sharp. Hüvelykujja lassan újra végigtapogatotta levélkötegen. – Nézzük, mi lehet benne – mondta,

azzal kibogozta a levelek köré kötött rózsaszínűszalagot, és óvatosan kivett, majd kisimított háromlevelet.

– Chrestomanci! – kiáltotta.Alig mondta ki, máris a szájára csapta egyik

kezét, és valamit mormolt magában. Az arcabíborvörös lett. Cat látta, hogy Mrs. Sharp

meglepődött, rémült és kapzsi képet vág, mindeztegyazon időben.

– Vajon mit írhatott ő a papátoknak? – mondta,amikor már összeszedte magát.

– Lássuk – mondta Gwendolen.Mrs. Sharp mindhárom levelet kiterítette a

konyhaasztalon, és Gwendolen és Cat föléjük hajolt.

Cat figyelmét elsősorban mindhárom levélenergikus aláírása keltette fel:

Majd azt vette észre, hogy a levelek közül kettőtugyanazzal az erélyes kézírással írták, mint azaláírásokat. A legelső levélen húsz évvel ezelőtti,

nem sokkal szülei esküvője utáni dátum volt. Ez álltbenne:Kedves Frank! Felesleges felülnöd a magas lóra. Én csak azért

ajánlottam, mert azt hittem, segíthet. Segíteni Jogok,amennyire csak tudok, ha közlöd velem, mit tehetek. Joggal számíthatsz rám. Szeretettel


13/311

A második levél kurtább volt: Kedves Chant! Hasonló jókat neked is. Eredj a pokolba. A harmadik levelet hat évvel ezelőtt keltezték, és

más kéz írta. Chrestomanci csupán a nevétkanyarította alá. Uram! Hat évvel ezelőtt figyelmeztették, hogy valami önnel

kapcsolatos dolog meg fog történni, ön pedig világosanértésünkre adta, hogy nem óhajt segítséget tőlünk. Az önbajai nem érdekelnek bennünket. És nem vagyunk

jótékonysági intézmény. Masci – Vajon mit mondhatott neki a papátok? –

morfondírozott kíváncsian és elszörnyedveMrs.Sharp – Mit gondoltok, drágáim?

Gwendolen olyan mozdulattal tárta ki kezét a levelek felett, mint aki tűznél melegszik. Mindkét

kisujja megrándult. – Nem tudom – mondta. – Pedig fontos dologlehetett… kivált a legelső és az utolsó volt nagyonfontos.

– Kicsoda az a Chrestomanci? – kérdezte Cat. Ezta nevet nagyon nehezen lehetett kiejteni. Catmegpróbálta úgy kimondani, ahogyan Mrs.


14/311

Sharptól hallotta az imént: KRESZT-O-MEN-SZl. – Most jól mondtam?

– Jól, szívecském, de ne akard megtudni, kicsoda– mondta Mrs. Sharp. – Ha azt állítom, fontosvalaki, azzal keveset mondtam, drágám. Bárcsaktudnám, mit írhatott neki a papátok! A stílusábólítélve nem sokan merészkedtek volna ilyesmire. Éstessék, milyen választ kapott rá! Ám itt van háromeredeti aláírás! Mr. Nostrum a szeme világát adná

érte. Ó, mekkora szerencsétek van! Mr. Nostrumezekért a levelekért tanítani fog téged, kislányom!És nemcsak ő, hanem az ország összes varázslója.

Mrs. Sharp vidáman tovább válogatta a dobozkincseit.

– Hát ez meg mi lehet? – az üzleti levelekhalmazából kis piros, noteszszerű gyufásdoboz

pottyant ki. Mrs. Sharp óvatosan felemelte, éséppoly óvatosan kinyitotta. Félig tele volt vékony,keménypapírból készült gyufaszálakkal. Háromszál gyufa elégett közülük, anélkül, hogy kitéptékvolna a dobozból. A harmadik annyira végigégett,hogy Cat úgy képzelte, az gyújthatta meg a másikkettőt.

– Hm. Azt hiszem, jobb lesz, ha elteszed ezt,drágám – mondta Mrs. Sharp, és odatoltaGwendolen elé a gyufásdobozt. Gwendolen beraktaa ruhája zsebébe, a fülönfüggők mellé. – És mitszólnál ahhoz, ha ez a tiéd lenne, kicsim? – kérdezteMrs. Sharp Cattől, mert eszébe jutott, hogy a fiúnak


15/311

is kellene valami. Azzal odaadta neki a fehérhangavirágcsokrot. Cat a gomblyukában hordta,

míg csak darabokra nem esett. Amióta Mrs. Sharpnál laktak, Gwendolen

szemlátomást fejlődésnek indult.A haja még aranyosabban csillogott, a szeme

kékje mélyebb lett, és egész viselkedéséről lerítt aboldogság és az önbizalom. Cat mintha összehúztavolna magát, hogy helyet csináljon nővérkéjének, de

efelől nem volt bizonyos. Ám ő sem voltboldogtalan, Mrs. Sharp éppolyan kedvesen bántvele, mint Gwendolennel. A városi tanácsnokok ésfeleségeik hetenként többször is meghívták aházukba, és megsimogatták a fejét. Őt ésGwendolent Wolvercote legjobb iskolájábantaníttatták. Cat jól érezte magát az iskolában.

Csupán egy dologban szenvedett hátrányt: balkezesvolt, és a tanítók mindig megbüntették,valahányszor rajtacsípték, hogy bal kézzel ír.

De a tanítók Cat előző iskoláiban is ugyaneztcsinálták, így már megszokta a dolgot. Sok barátjaakadt. Mindennek ellenére a szíve mélyénelveszettnek és magányosnak érezte magát. így hátGwendolenbe kapaszkodott, mivel egyes egyedül ővolt a családja.

Gwendolen azonban sokszor türelmetlen volt azöccsével; rendszerint annyi teendője akadt, hogynem bíbelődött, csip-csup, ügyekkel. – Hagyj békén,Cat – mondogatta. – Máskülönben! – Azzalösszepakolta a tankönyveit a hegedűtokjába, és


16/311

átsietett a szomszédba, hogy órát vegyen Mr.Nostrumtól.

Mr. Nostrum a levelek fejében örömmel oktattaGwendolent.

Mrs. Sharp tanévenként csupán egyetlen leveletadott oda neki, és a legutolsóval kezdte. – Nemkapja meg egyszerre, nehogy elfogja a kapzsiság – mondta Mrs. Sharp. – És a legjobbat adjuk odautoljára.

Gwendolen kitűnően haladt a tanulásban.Olyan ígéretes boszorkány volt, hogy az Első

Varázslófokozatot átugrotta, és rögtön a MásodikFokozattal kezdte. A Harmadikat és a Negyediketegyszerre érte el, épp karácsony előtt, és akövetkező nyáron már a Haladó Varázslással folytatta.

Mr. Nostrum a kedvenc növendékének tartottaGwendolent – ezt Mrs. Sharppal is közölte a falon át–, és Gwendolen mindig elégedetten és aranyló jókedvvel tért haza a leckeórákról.

Heti két estén sétált át Mr. Nostrumhoz, hónaalatt hegedűtokba tett varázsló felszerelésével. Mrs.Sharp a városi tanácsnokok felé úgy számolt el,

mintha Gwendolen zeneórákat vett volna. MivelMr. Nostrum a leveleken kívül más fizetséget nemkapott, Cat úgy gondolta, hogy Mrs. Sharp részérőlez nem becsületes dolog.

– Valamit muszáj félretennem öregkoromra – mondta Mrs. Sharp ingerülten Catnek. – Abból nemsok hasznot húzok, hogy gondot viselek rátok, igaz?


17/311

És nem bízom abban, hogy a nővéredmegemlékezik majd rólam, amikor felnő és híres

lesz. Ö, istenem, cseppet sem bízom, efelőlnincsenek illúzióim!

Cat tudta, hogy Mrs. Sharpnak sajnos igaza van.Kicsit sajnálta is emiatt, hiszen Mrs. Sharp igazánkedves volt, és Cat mostanra már azzal is tisztába jött, hogy az öregasszony maga nem valami jóboszorkány.

A nappalija ablakában lógó VizsgázottBoszorkány–oklevélen is az állt, hogy csupán alegalacsonyabb fokozatot érte el. Az emberekáltalában olyankor keresték fel Mrs. Sharpot,amikor nem engedhették meg maguknak, hogy azutca túlsó felén lakó három Akkreditált Boszorkányvalamelyikét vegyék igénybe. Mrs. Sharp úgy

egészítette ki a megélhetését, hogy Mr. Larkinsócskásboltjának ügynökösködött. Még Londonból isszerzett holmikat a bolt Egzotikus Kínálatába – ahogyan a varázsláshoz szükséges furcsaegyvelegeket nevezték. Mrs. Sharp roppant büszkevolt londoni összeköttetéseire. – Ó, igen –hangoztatta gyakorta Gwendolennek megvannak a

magam kapcsolatai, meg biz ám! Olyanokat isismerek, akik bármikor beszereznek nekem egy fontsárkányvért, pedig az illegális dolog. Amíg velemvagytok, soha semminek nem lesztek szűkében.

Noha Mrs. Sharpnak nem voltak illúzióiGwendolen felől, mégis abban reménykedett, hogyha a kislány megnő, ő, mármint Mrs. Sharp lehetne


18/311

a menedzsere. Cat legalábbis ezt gyanította. Éssajnálta Mrs. Sharpot. A maga részéről biztosravette, hogy amint Gwendolen híres lesz – mertabban, hogy híres lesz, Cat éppúgy nem kételkedett,mint Mrs. Sharp úgy dobja majd el magától azöregasszonyt, mint egy lyukas zoknit.

Ezért hát így szólt: – Majd én gondoskodni fogokmagáról. – Cat nem rajongott ugyan a gondolatért,de úgy érezte, ezt kell mondania.

Mrs. Sharp hálásan fogadta Cat kijelentését.Azzal viszonozta, hogy Catet beíratta valódizeneórákra. – Akkor legalább a polgármesterrészéről sem érheti szó a ház elejét – mondta Mrs.Sharp, és úgy hitte, ezzel két legyet üthet egycsapásra.

Cat elkezdett hegedülni tanulni. Egészen jólhaladok, gondolta. Szorgosan gyakorolt. Soha nemértette, hogy a felettük lakók vajon miért kezdikdöngetni a mennyezetet, valahányszor játszanikezd. Mrs. Sharp, akinek fikarcnyi hallása sem volt,bólogatva és mosolyogva biztatta a fiút.

Cat egy este elmerülten gyakorolt, amikorGwendolen beviharzott, és valami bűbájos

ráolvasást süvített felé. Cat ámulva látta, hogyhegedű helyett egy nagy, cirmos macskát szorongata farkánál fogva.

A macska fejét az álla alá gyömöszölte, és az állathátán húzta ide-oda a vonót. Gyorsan elhajítottamagától, ám a macska megharapta az állát ésalaposan megkarmolta.


19/311

– Ezt most miért csináltad? – kérdezte Cat. Amacska meggörbített háttal állt, és rámeredt.

– Mert úgy hangzik a nyiszogásod, akár amacskazene! – mondta Gwendolen. – Nem bíromtovább! Gyere ide, cicus, cicuskám!

A macska azonban Gwendolent sem kedvelte, ésmegkarmolta a felé nyújtott kezet. Gwendolenrácsapott a macskára. Az állat eliszkolt, de Catnyomban űzőbe vette.

– Állítsd meg! Ez a hegedűm! Állítsd meg! – kiabálta, ám a macska elmenekült, és ezzel Cathegedűtanulásának is befellegzett.

Mrs. Sharpnak roppantul imponált Gwendolentehetségének legújabb megnyilvánulása. Fel ismászott az udvarban egy székre, és a falon átelmesélte a történteket Mr. Nostrumnak.

Hamarosan a környék összes boszorkánya ésvarázslója erről beszélt.

A szomszédság tele volt boszorkányokkal,azonos foglalkozást űző emberek ugyanis szívesentelepednek le egymás közelében.

Ha Cat kilépett Mrs. Sharp ajtaján, és jobb feléindult a Coven utcában, három Akkreditált

Boszorkány, két Vizsgázott Varázsló, egy jósnő, egyVarázspálcás Ember és egy ÖnkéntesBoszorkánymester mellett haladt el.

Ha pedig balra indult, akkor egyenest Mr.HENRY NOSTRUM Kir. Zeneprof. és Varázsl.Oktató mellett vitt el az útja, azután egy Tenyérjós,egy Minden Alkalomra Jó Bűbájosság meg egy


20/311

Távolbalátó következett, míg végül odaérkezett Mr.Larkin boltjához. Ebben az utcában, meg a

mellékutcákban is, a varázslatok sajátos illatátólvolt terhes a levegő.

A varázslók és boszorkányok egytől egyigszívbeli barátsággal fordultak Gwendolen felé. Amacskával történt história mindnyájukatlenyűgözte. A macska a kedvencük lett, éselnevezték Hegedűnek. Bár az állat továbbra is

kiállhatatlanul viselkedett, karmolt és harapott,ennivalójáról mindig gondoskodtak.

A fő kedvenc természetesen Gwendolen volt. Mr.Larkins elhalmozta ajándékokkal. Az ÖnkéntesBoszorkánymester, ez az izmos, örökké borostásképű fiatalember, aki, valahányszor Gwendolenelsétált a háza előtt, kikukkantott az ablakán, most

átnyújtott neki egy tízkörös céltáblát. És az összesboszorkány alig várta, hogy valami bűvszótkiálthasson felé.

Gwendolen mélységesen lenézte az efféleráolvasásokat.

– Ezek azt hiszik, hogy kisbaba vagyok? Hiszenmérföldekkel állok felettük! – mondogatta,

miközben elhárította magától a legutóbbi, feléröppenő igézetet.

Mrs. Sharp, aki örömmel kapott mindensegítségen, gondosan összegyűjtögette és eldugta azelhessegetett ráolvasásokat.

Egyszer–kétszer azonban Cat rábukkantvalamelyik régi, véletlenül kínt felejtett bűvszóra.


21/311

Ilyenkor nem bírt ellenállni, ki akarta próbálni.Szerette volna, ha Gwendolen tehetségéből belé is

szorult volna egy kevés. Abban reménykedett, hogyő maga bizonyára későn érő fajta, és egy szép naponmajd neki is engedelmeskedik valamelyikráolvasás. De soha egyik sem fogadott szót – még azaz igazán egyszerű sem, amely arannyá változtatja arézgombot, pedig Catet ez izgatta legjobban.

A jövendőmondók is elhalmozták Gwendolent

az ajándékaikkal. A Tenyérjóstól alig használtkristálygömböt kapott, a Jósnő egy pakli kártyávallepte meg. A Tenyérjós a jövendőjét is megmondta,amitől Gwendolen rettentő izgatott lett.

– Híres leszek! Azt mondta, hogy ha minden jólmegy, én uralkodhatok az egész világon! – újságoltaCatnek.

Noha Cat nem kételkedett abban, hogy nővérkéjehíres lesz, azt mégsem értette, hogyan uralkodhatnaa világon, és ezt meg is mondta.

– Csupán egyetlen országban uralkodhatnál,akkor is csak úgy, ha hozzámennél a királyhoz. És ahercegnek már van felesége. Épp tavaly nősült meg– okvetetlenkedett Cat.

– Sokféle módon lehet uralkodni, nem csak így,te buta! – vágott vissza Gwendolen. – Mr.Nostrumnak már a kezdet kezdetén sok ötlete voltvelem kapcsolatban. Gondold meg, menynyiakadály merül fel! Ott van a rosszra fordulás, aminfelül kell kerekednem, és ott van az uralkodó SötétIdegen. És amikor a Tenyérjós azt mondta, hogy


22/311

uralkodni fogok a világon, az ujjaim rángatóznikezdtek, így hát tudom, hogy ez igaz!

Gwendolen önbizalma szemmel láthatóanhatártalan volt.

Másnap Miss. Larkins, a Távolbalátó behívta aházába Catet, és felajánlotta, hogy neki ismegmondja a jövendőjét.


23/311

2.

Cat megrémült Miss. Larkinstól, az ócskásboltosMr. Larkins leányától.

Miss. Larkins fiatal és csinos volt.Lángolóan vörös hajzatát kontyba csavarta a feje

búbján, de néhány indaszerű hajszála kiszabadult éskecsesen a fülbevalója köré tekeredett. Miss. Larkinsigen tehetséges távolbalátó volt, és a macskahistóriaelterjedéséig ő volt a szomszédság kedvence. Catemlékezett arra, hogy egykor a mamája is meg–megajándékozta Miss. Larkinst,

Miss. Larkins azért akar jövendőt mondaninekem, hogy féltékennyé tegye Gwendolent,gondolta Cat. – Nem, nem, nagyon szépenköszönöm – hebegte, és hátrább húzódott Miss.


24/311

Larkins asztalkájától, amely tele volt jósláshozszükséges holmikkal. – Minden úgy van jól,

ahogyan van. Nem szeretném tudni a jövőt. Miss. Larkins azonban elcsípte, és a vállánál

fogva megragadta Catet. Cat izgett–mozgott. Miss.Larkins illatszere azt kiabálta Cat felé, hogyIBOLYA! a kisasszony fülbevalója úgy himbálózott,akár a bilincs, és a fűzője megnyikordult, ahogyanközelebb húzódott. – Buta fiú! – búgta Miss. Larkins

mély, zengő hangján. – Hiszen nem akarlak bántani!Csak azt akarom, hogy tudd!

– De én nem akarom tudni – tekergett erre–arraCat.

– Maradj nyugton! – sziszegte Miss. Larkins, ésmélyen Cat szemébe nézett.

Cat gyorsan lehunyta a szemét. Még erősebben

próbált kiszabadulni. Sikerült is volna, ha Miss.Larkins nem esik oly hirtelen transzba.

Cat egyszeriben úgy érezte, hogy valamihatalmas erő megragadja, és ez az érzés még aBoszorkányok Utcájában is megdöbbentette.Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Miss. Larkinsüres tekintettel mered az arcába. A kisasszony egész

testében remegett, fűzője úgy nyikorgott, ahogyanÖreg ajtószárnyak szoktak nyekeregni a süvítőszélben.

– Jaj, kérem, eresszen el! – könyörgött Cat, deMiss. Larkinson látszott, hogy meg sem hallja. Catmegpróbálta lefejteni válláról a görcsösen markolóujjakat, de nem bírta megmozdítani. Ezek után


25/311

feladta, és ernyedten belebámult Miss. Larkinsmerev arcába.

Miss. Larkins kinyitotta a száját, amelybőlismeretlen hang tört ki. Férfihang volt, hadarva, debarátságosan beszélt.

– Nagy terhet vettél le rólam, fiacskám – mondtaa hang, és elégedettség csendült ki belőle. – Mostantól kezdve változások történnek majd veled.De nagyon ügyetlen voltál, négy máris eltűnt, és

csak öt maradt. Sokkal óvatosabbnak kell lenned.Két oldalról leselkedik rád veszedelem, tudod?

A hang elhallgatott. Cat ekkorra már annyirarettegett, hogy moccanni sem mert, csak várta, mi jön még. Miss. Larkins magához tért, ásított egyet,és elengedte a fiút, hogy egyik kezével elegánsanleplezze ásítását.

– No, ez is megvolt – mondta Miss. Larkins arendes hangján. – Mit mondtam?

Most, hogy kiderült, Miss. Larkinsnak halványsejtelme sincsen arról, amit mondott, Cathideglelősen libabőrös lett. Csupán egyet tudott – elakar innen szaladni, mégpedig azonnal. Megcéloztaaz ajtót.

Miss. Larkins űzőbe vette, újra elkapta ésmegrázta.

– Mondd meg! Mondd meg! Miket beszéltem? – A heves rázástól Miss. Larkins vörös haja kibomlott,a fűzője pedig olyan hangokat adott, mint arecsegve kettétört deszka. Ijesztő volt.


26/311

– Milyen hangon beszéltem? – követelte Miss.Larkins.

– Fé… férfihangon – hebegte Cat. – De egészenkedves volt. Miss. Larkins ámult–bámult. – Férfihangon? Nem Bobby vagy Dodó hangján? Márúgy értem, nem gyerekhangon?

– Nem.– Milyen különös! Még soha nem beszéltem

férfihangon. És mit mondott a hang? Cat elismételte a hallottakat. Akkor sem felejtem

el ezeket a szavakat, ha száz évig élek, gondolta. Némi megkönnyebbüléssel látta, hogy Miss.

Larkins éppoly rejtélyesnek találja azelhangzottakat, mint Cat maga.

– Nos, úgy gondolom, ez valami figyelmeztetés – mondta bizonytalanul, szinte csalódottan. – És mást

nem mondott? A nővéredről nem beszélt? – Nem. Semmit.– Hát jó – mondta Miss. Larkins bosszúsan, és

elengedte Catet, mert fel akarta tűzni a kontyát. Abban a pillanatban, amikor Miss. Larkins a

hajával kezdett foglalatoskodni, Cat megugrottelőle. Kirontott az utcára, de érezte, hogy még

mindig reszket, mint a nyárfalevél. Ám abban a pillanatban két újabb emberbe

ütközött. – Á! Íme, az ifjú Eric Chant – lépett oda a járdán

Mr. Nostrum. – Ismeri a bátyámat, Williamet, ifjúChant?


27/311

És Cat karját újból megragadták. Megpróbáltmosolyogni.

Nem mintha utálta volna Mr. Nostrumot. Csakaz volt a kínos, hogy Mr. Nostrum mindig ezen atréfálkozó hangon szólt hozzá, ifjú Chantnaknevezte, így hát roppant nehéz volt társalogni vele.

Mr. Nostrum kicsi volt és kövér, őszes hajátkettéválasztva viselte. A bal szemére kancsalított,valahogy oldalvást nézett vele. Catnek emiatt is

nehezére esett a beszélgetés Mr. Nostrummal. Vajonránéz és hallgatja, amit mond? Vagy egészen másragondol közben azzal az elkalandozó szemével?

– Igen… igen. Már találkoztam a bátyjával – válaszolta Cat. Gyakran látta Mr. WilliamNostrumot, aki rendszeres időközökbenmeglátogatta az Öccsét.

Mr. William jómódú varázsló volt, Eastbourne-ben fogadta a pácienseit. Mrs. Sharp azt állította,hogy Mr. Henry Nostrum a gazdag bátyjánélősködik, tőle kapja a pénzt is, meg a ráolvasásokatis. Bármi volt az igazság, Cat úgy találta, hogy Mr.William Nostrummal még keservesebb beszélgetni,mint az öccsével.

Az idősebb Nostrum még egyszer olyan magasvolt, mint a testvére, és mindig elegáns öltönytviselt, mellényén vastag ezüst óralánccal. Ettőleltekintve szakasztott mása volt Mr. HenryNostrumnak, kivéve, hogy neki mindkét szemekifelé kancsalított, Cat azon töprengett, vajonhogyan láthat Mr. William bármit is egyáltalán.


28/311

– Jó napot uram. Hogy van? – kérdezteudvariasan.

– Nagyon jól – válaszolta Mr. William gyászosankongó hangon, mintha épp az ellenkezője lenneigaz.

Mr. Henry Nostrum mentegetőzve pislantott abátyjára.

– A helyzet az, ifjú Chant – magyarázta, hogykedvezőtlen fordulat állt be. A bátyám kissékiborult. – Mr. Henry lehalkította a hangját, kancsalbal szeme körülvándorolta Cat jobb oldalát. – Azokról a levelekről van szó… Tudja Már, Kitől.Semmire nem jöttünk rá. Úgy látszik, Gwendolensem tud semmit róla. Mondja csak, ifjú Chant, merővéletlenségből nem tudja, hogy nagyra becsült éselsiratott atyja miért állhatott kapcsolatban azzal a – nevezzük magunk között MagasztosSzemélyiségnek – aki aláírta a leveleket?

– Attól tartok, hogy a leghalványabb sejtelmemsincsen – válaszolta Cat.

– Nem voltak rokonai az atyjának? – tudakoltaMr. Henry Nostrum. – Chant igazán jó név.

– Azt hiszem, inkább rossz név lehet. Nincsen

semmiféle rokonságunk. – És mi van a drága mamájával? – szívóskodott

Mr. Nostrum, akinek kancsal szeme valahová atávoli messzeségbe révedt, mialatt a bátyja egyikszeme borongósan a járdát, a másik meg aháztetőket kémlelte, egyazon időben.


29/311

– Láthatod, Henry, hogy ez a szegény fiú semmitnem tud – mondta Mr. William. – Még arról sem

vagyok meggyőződve, hogy meg tudja mondani adrága mamája leánykori nevét.

– Ó, azt igazán tudom – mondta Cat. – Rá vanírva a házasságlevelükre. Őt is Chantnek hívták.

– Fura – forgatta a fél szemét Mr. Nostrum afivérére.

– Fura, és természetesen hasznavehetetlen –

értett egyet Mr. William. Catnek elege lett. Úgy érezte, hogy ha itt marad,

jövő karácsonyig faggatják. – Nos, ha olyan nagyontudni akarják, miért nem írnak és kérdezik megmagától Mr.… izé… Mr. Chres…

– Csitt! – tört ki Mr. Henry Nostrum hevesen. – Hammm! – mondta a bátyja majdnem

ugyanolyan hevességgel. – Úgy értem, a Magasztos Személyiségtől –

nézett fel Cat ijedten Mr. Williamre. Mr. Williamszeme most egyenesen az arcába nézett. Cat attólrettegett, hogy Mr. William is mindjárt transzbaesik, ahogyan az imént Miss. Larkin.

– Jó ötlet, Henry, jó ötlet! – kiáltott fel Mr.William. Majd diadalmas mozdulattal kihúzta azsebóráját, felemelte, és megrázta. – Akkor hát azezüstre! – kiáltotta.

– Nagyon örülök – mondta Cat udvariasan. – Most már mennem kell. – Végigrohant az utcán,olyan sebesen, amennyire csak bírt.


30/311

Aznap délután, amikor kiment a házból,vigyázva jobbra fordult, úgy haladt el a Coven

Streeten az Önkéntes Boszorkánymester házamellett. Kínos volt, mert így nagy kerülőt kelletttennie ahhoz, hogy eljusson a barátaihoz, de Catbármit megtett, nehogy újra találkoznia kelljenMiss. Larkinsszal vagy a két Nostrummal. Már–márazt kívánta, bárcsak elkezdődne a tanév.

Amikor Cat aznap este hazament, Gwendolen

épp megérkezett a Mr. Nostrum–féle óráról. Most isa szokásos izgatott, elégedett arckifejezés látszottrajta, ám ezen kívül titokzatos és fontoskodó képetis vágott.

– Jó ötlet volt, Cat, hogy írni kellChrestomancinak – mondta az öccsének. – Nem istudom, miért nem nekem jutott eszembe. De már

megírtam. – Miért te írtál? Miért nem Mr. Nostrum? –

kérdezte Cat. – Én valahogy természetesebben tudok írni. És

gondolom, az sem baj, ha meglátja az aláírásomat.Mr. Nostrum diktálta a szöveget.

– Egyébként miért érdekli ez annyira Mr.Nostrumot?

– Miért, te talán nem szeretnéd tudni? – kiáltottfel Gwendolen.

– Nem. Nem szeretném – jelentette ki Cat. – Sokkal jobban szeretném, ha érne már avadgesztenye – mondta, mert eszébe jutott mindaz,


31/311

ami aznap délelőtt történt vele, és amitől már aztkívánta, bárcsak újra megkezdődne az iskolaév.

– A vadgesztenye! – mondta a legmélységesebbundorral Gwendolen. – Micsoda alantasgondolkodás! Mellesleg, még jó hat, hét kell, hogy avadgesztenye beérjen.

– Tudom – mondta Cat. Két napon át nagyonvigyázott, és mindig jobbra fordult, valahányszorelment hazulról.

Aranyló őszi napok jöttek, amikor augusztus szeptemberbe fordult. Cat és barátai a folyó mellettkószáltak.

Másnap egy falra bukkantak, amin átmásztak.A fal mögött gyümölcsöskert húzódott, és a fiúk

felfedeztek egy édes, fehér, korán érő almátólroskadozó fát. Jól megtömték a zsebüket, sőt még a

sipkáikat is az almával. Ám azután egy felbőszültkertész alaposan megkergette őket a gereblyéjével.Úgy rohantak haza a fiúk, mint a megkergültnyulak. Mégis, Cat boldog volt almazsákmányával.Mrs. Sharp szívesen rágicsálta az almákat. Catpedig reménykedett, hogy az asszony nem készítneki hálaképpen ánizsos süteményemberkéket.

A süti emberkék általában roppant furcsánviselkedtek.

Leugrottak a tányérról és elugráltak, amikor Catmeg akarta enni őket. Mikor végre, hosszaskapkodás után sikerült egyet befognia, élvezettel – és tegyük hozzá, bűntudat nélkül – majszolta előket. Tisztességes küzdelem volt, és valakinek


32/311

veszítenie kellett. Ezek lettek volna a szabványossütik. Ám Mrs. Sharp ánizsos figurái semmit nem

csináltak. Olyan lusták voltak, hogy csakheverésztek, és bágyadtan lógatták a karjukat. Afiúnak nem volt szíve hozzá, hogy lenyelje őket.

Cat gondolataiba merülve baktatott az úton, ésügyet sem vetett arra a bérkocsira, amely azÖnkéntes Boszorkánymester háza mellett parkolt.Az oldalajtón ment be a házba, és egyenesen a

konyhába indult. – Nézze csak, mit hoztam magának, Mrs. Sharp!

– kurjantott nagyot. Mrs. Sharp azonban nem voltodabent. Helyette magas, választékosán öltözöttférfi állt a konyha közepén.

Cat némi aggodalommal pillantott rá.Ez a férfi valószínűleg egy újabb gazdag városi

tanácsnok. Csakis az efféle népek viselnek ilyengyöngyszürke csíkos nadrágot, ilyen finombársonykabátot, és csak az ő fejükön látni cilindert,a lábukon meg csillogó lakkcipőt. A férfinak sötéthaja volt.

Cat percig sem kételkedett abban, hogy ez a férfiGwendolen Sötét Idegenje, aki eljött, hogy segítsen

nővérének a világ kormányzásában. De miért akonyhában álldogál? A vendégeket mindigegyenesen a társalgóba szokták vezetni.

– Óh, jó napot, uram. Parancsoljon, fáradjon erre!– lihegte Cat.

A Sötét Idegen elnézett Cat feje felett.


33/311

Tiszta szerencse, gondolta Cat zavartan. Akonyhában a szokásos rendetlenség dúlt. A tűzhely

merő hamu volt, az asztal közepén pedig otthevertek Mrs. Sharp félig kész gyömbéressüteményemberkéi.

A ráolvasás alapanyagai gyűrött újságpapírbacsavarva és szutykos bögrékbe gyömöszölve azasztal túlsó végében szomorkodtak, míg a másiksarkán legyek zümmögtek egy ebédre szánt

húsdarab felett, amely majdnem olyangusztustalannak látszott, mint a ráolvasáshozzávalói.

– Ki vagy te? – kérdezte a Sötét Idegen. – Az azérzésem, hogy ismerlek. Mi van a sapkádban?

Cat figyelmét teljesen lekötötte, hogy úgy–ahogyrendet teremtsen, de az utolsó kérdést elkapta, –

almák – mutatta felvidámodva. – Finom édesek.Csórtam.

– Csórtad. Ez a lopás bizonyos formája – mondtaaz idegen komoly arccal.

Cat ezt magától is nagyon jól tudta, de arragondolt, hogy ez még egy városi tanácsnok számárais mulatságos lehet.

– Tudom – bólintott. – De lefogadom, ön iscsinált ilyesmit gyerekkorában.

Az Idegen könnyedén köhintett, és másra tereltea szót.

– Még mindig nem mondtad meg, ki vagy. – Bocsánat. Tényleg nem mondtam? A nevem

Eric Chant, de általában csak Catnek szólítanak.


34/311


35/311

is azt mondta, hogy maga fontos. Azt is mondta,hogy Mr. Nostrumnak ki fog esni a szeme, ha

meglátja a maga három levelét. – És tényleg kiesett Mr. Nostrum szeme a

leveleimtől? Nem hinném, hogy annyit érnek. – Nem. De azok miatt tanítja Gwendolent. – Micsoda? A szeméért? Hű, de kínos – mondta

Chrestomanci.Ebben a pillanatban szerencsére léptek kopogása

hallatszott, és Gwendolen esett be a konyhaajtón,ragyogva, boldogan és izgatottan.

– Mr. Chrestomanci?– Egyszerűen csak Chrestomanci. Igen. Te talán

Gwendolen vagy?– Igen. Mr. Nostrum mondta, hogy kint áll egy

kocsi.

Gwendolen után Mrs. Sharp is befutott, éppolylélekszakadva.

Ők ketten aztán egymás szavába vágva beszélnikezdtek, aminek Cat nagyon örült. Chrestomancivégül megadta magát, és bement a nappali szobába,ahol Mrs. Sharp hódolatteljesen megkínálta egycsésze teával és egy tányér bágyadtan integető

gyömbéres süteményemberkével.Cat érdeklődve nézte, és látta, hogy

Chrestomancinak sem volt szíve ahhoz, hogymegegye a süti emberkéket. Megivott egy csészeteát – szerényen, cukor és tej nélkül és aztkérdezgette, hogyan történt, hogy Gwendolen ésCat idejött lakni Mrs. Sharphoz.


36/311

Mrs. Sharp megpróbálta azt a benyomást kelteni,hogy kizárólag a jó szíve vezérelte a gyerekek

ellátására, és egy fityinget sem kap érte. Titokbanazt remélte, hogy Chrestomanci éppúgy hajlandólesz hozzájárulni a kiadásaihoz, ahogyan a VárosiTanács.

Gwendolen azonban elhatározta, hogy őszintelesz, mint a Nap.

– A város fizet értünk – magyarázta. – Mertmindenki annyira sajnálta a balesetet.

– Cat részben örült nővére szavainak, részbenarra gyanakodott, hogy Gwendolen máris elvetimagától Mrs. Sharpot, mint egy lyukas zoknit.

– Akkor fel kell keresnem a polgármestert, hogybeszéljek vele – állt fel Chrestomanci, és elegánsöltönyének ujjával leporolta a kalapját. Mrs. Sharp

sóhajtozott, és egészen magába roskadt. – Neaggódjon, Mrs. Sharp – mondta Chrestomanci.

– Senki nem kívánja magától, hogy fillér nélkülmaradjon.

– Ezek után kezet fogott Gwendolennel és Cattel.– Először persze ide kellett jönnöm, hogy lássalaktiteket. Ne haragudjatok. Apátok pokolian gorombavolt velem. Remélem, még találkozunk. – Azutánkiment a kocsijához, és otthagyta a szörnyenelsavanyodott Mrs. Sharpot, a diadalmasGwendolent és az ideges Catet.

– Minek örülsz annyira? – kérdezte Cat anővérétől.


37/311

– Mert láttam, mennyire meghatódott azárvaságunktól. Bizonyára örökbe fogad minket.

Ezzel megcsináltam a szerencsémet! – Ne beszélj szamárságokat! – csattant fel Mrs.

Sharp.– A szerencséd éppúgy áll, ahogyan eddig.

Idejött talpig kiöltözve, de nem mondott semmit ésnem is ígért semmit.

Gwendolen önhitten mosolygott. – Maga nem

látta azt a szívhez szóló levelet, amit írtam neki. – Lehet, hogy nem láttam. De azt sem láttam,

hogy elfacsarodott volna a szíve! Cat egyetértett Mrs. Sharppal; kissé

kényelmetlenül érezte magát, mert Gwendolen ésMrs. Sharp megérkezte előtt, ő maga éppolyansértően viselkedett Chrestomancival, mint hajdanaz apjuk.

Remélte, hogy Gwendolen nem jön rá, mertakkor nagyon dühös lesz.

Ám Cat legnagyobb meglepetésére kiderült,hogy Gwendolennek volt igaza. Aznap délután apolgármester felkereste őket, és elmondta, hogy Catés Gwendolen, ezentúl Chrestomancinál élnek

majd, mint saját családjának tagjai. – Gondolom, nem kell mondanom, milyen

szerencsés kis emberek vagytok – fejezte be apolgármester, mire Gwendolen örömsikoltásthallatott, és átölelte a morcos Mrs. Sharpot.


38/311

Cat idegesebbnek érezte magát, mint valaha.Megráncigálta a polgármester kabátujját. – Elnézést

kérek, uram, de voltaképpen ki ez a Chrestomanci? – Egy igen kiváló úriember – paskolta meg a

polgármester Cat fejét. – Nemsokára Európakoronás főivel parolázhattok, fiacskám. Na, mi avéleményed erről?

Cat nem tudta, mit gondoljon.Ez a közlés jóformán semmit nem mondott neki,

csak még nyugtalanabb lett tőle. De azt sejtette,hogy Gwendolen nagyon szívet tépő leveletírhatott.

Így hát Cat életében küszöbön állt a másodiknagy változás is, és attól félt, hogy ez nagyonszomorú lesz.

A következő hetekben, mialatt a tanácsnokok

nejei nagy sietve új ruhákat vásároltak nekik, smialatt Gwendolen egyre jobban és jobban izgult ésdiadalmaskodott, Cat rájött, hogy máris mindenkihiányzik neki: Mrs. Sharp, sőt még Miss. Larkins is,mintha már elvált volna tőlük. Amikor ütött az óra,és vonatra kellett szállniuk, a város gyönyörűbúcsúztatást rendezett számukra, zászlókkal és

rezesbandával. Cat végképp kiborult. Merevenüldögélt a vasúti pamlag szélén, rettegett azelkövetkező idők idegenségétől, és attól, hogyboldogtalan lesz.

Gwendolen azonban elegánsan szétterítettevadonatúj szoknyáját és elrendezte káprázatoskalapját, majd hátradőlt.


39/311

– Megcsináltam! Hát nem csodálatos, Cat? – Nem – felelte Cat szerencsétlenül. – Máris

honvágyam van. Mit műveltél? Miért vagyegyfolytában olyan boldog?

– Nem értheted. De egy keveset elmondok belőle– felelte Gwendolen. – Végre otthagyhatom azt a se-eleven-se-holt Wolvercoteot, az ostobatanácsnokokat és a mihaszna tenyérjósokat! ÉsChrestomanci egészen hanyatt esett tőlem. Láttad,ugye?

– Nem mondhatnám, hogy észrevettem volna.Mármint, hogy azt láttam, hogy te nagyonkedveskedtél vele.

– Jaj, fogd be a szád, különben nem görcsöt,hanem még rosszabbat hozok rád! – mordult felGwendolen. A vonat meglódult, és kifelé pöfögött

az állomásról. Gwendolen királynői mozdulattalintegetett kesztyűs kezével a rezesbanda felé. Catrájött, nővére épp most lát neki annak, hogyuralkodjék a világ felett.


40/311

3.

Nagyjából egy órát zötykölődtek, mire a vonatbegördült Bowbridgebe, ahol le kellett szállniuk. – Micsoda porfészek! – kritizálta Gwendolen. – Bowbridge! – óbégatta egy hordár, és

végigfutott a peronon. – Bowbridge! Kérjük a Chant gyerekeket, hogy

szálljanak le.

– Chant gyerekek! – háborodott fel Gwendolen. – Nagyobb tisztelettel is bánhatnának velem. – Ámazért tetszett neki a figyelmesség. Cat látta, hogymiközben nővére hölgy módjára felhúztakesztyűjét, remegett az izgalomtól. Gwendolenmögött ő is lekászálódott, és figyelte, amint


41/311

bőröndjeiket lecipelik a huzatos peronra.Gwendolen odamasírozott a hordárhoz.

– Mi vagyunk a Chant gyerekek – közöltefenségesen.

Csekély hatást keltett. A hordár szó nélkülbiccentett, és gyors léptekkel a váróterembe vezetteőket, amely még a peronnál is cúgosabb hely volt.Gwendolennek két kézzel kellett tartania a kalapját.A váróteremben egy fiatalember toppant elébük,

hullámzó malaclopó köpenyben. – Mi vagyunk a Chant gyerekek – közölte vele is

Gwendolen.– Gwendolen és Eric? Nagyon örülök. A nevem

Michael Saunders. Én, tanítalak majd benneteket atöbbi gyerekkel.

– A többi gyerekkel? – kérdezte Gwendolen

dölyfösen.Ám Mr. Saunders azon emberek sorába

tartozhatott, akik nem szeretnek egy helyben állni.Máris nekilendült, hogy a bőröndök után nézzen.Gwendolen bosszankodott. Csak akkor enyhültmeg, amikor Mr. Saunders visszajött, és kivezetteőket az állomásépületből, ahol egy hosszú, fekete,

csillogó autó várt rájuk. Ez már igen, gondoltaGwendolen.

Cat visszakívánkozott a vonatra.Az autó nagyot lódult, felbődült és benzinbűzt

árasztott. Cat szinte azonnal rosszul lett. Még akkoris émelygett, amikor elhagyták Bowbridge-et, ésvégigrobogtak a szélfútta országúton. Az autó


42/311

egyetlen előnye a gyorsaság, állapította meg Cat.Mindössze tíz perc telt el, amikor Mr. Saunders így

szólt: – Nézzétek, az ott a Chrestomanci-kastély.Innen lehet látni a legjobban.

Cat fáradtan, elgyötört arccal bámult ki azablakon, miközben nővére olyan frissen tekintgetettkifelé, mintha most kelt volna fel egy alaposszunyókálásból.

A kastély ég felé törő tornyaival sejtelmesen

uralta a szemközti dombtetőt. Amint az útelkanyarodott, a kastély másik oldala vált láthatóvá,ablakokkal és lobogó zászlóval. Óriás fákbukkantak elő – sötét, egymásba hajló cédrusok ésmagas szilfák aztán egy villanásnyi virágos gyep.

– Pompás látvány – mondta Cat halkan, éscsodálkozott, hogy Gwendolen egy szót sem szól.

Remélte, hogy a kastélyhoz vezető út már nem lesztúl kanyargós.

A kocsi megkerült egy üdén zöldellő falut, ésáthajtott néhány nagykapun.

Majd nyílegyenes fasor következett, melynekvégében felbukkant a kastély régi szárnyánakbejárati kapuja. Az autó végigsuhant a kavicsos

felhajtón. Gwendolen izgatottan előrehajolt, készenarra, hogy elsőként ugorhasson ki. Bizonyárakomornyik vár majd rájuk, sőt, talán néhány inas.Gwendolen alig várta, hogy méltóságteljesenbevonuljon.

Ám a kocsi továbbment, elhaladt a régi kastélyszürke, ütött-kopott fala mellett, és megállt egy


43/311

sötét ajtónál, ott, ahol az új rész kezdődött. Szintetitkos bejáratnak tűnt. Hatalmas rododendronbokor rejtette el a kastélytól.

– Ezen az ajtón viszlek be titeket – magyaráztavígan Mr. Saunders. – Többnyire ezt a bejáratotfogjátok használni, és azt hiszem, könnyebbenkiigazodtok, ha rögtön az elején megmutatom.

Cat, ezt, cseppet sem bánta.Az ajtó valahogy otthonosnak látszott.

Gwendolen azonban, aki méltóságteljesbevonulásról ábrándozott, gyilkos pillantást vetettMr. Saundersre, s azon töprengett, ne küldjön–evalami csúf átkot a fiatalemberre. Aztán másképphatározott. Jó benyomást akart kelteni. Kiszálltakhát a kocsiból, és elindultak Mr. Saunders után – akinek a kabátja most is hullámzott, noha szellő

sem rezdült s beléptek egy négyszögletes, csillogópadlózatú helyiségbe.

Itt egy rendkívül tiszteletet parancsolómegjelenésű hölgy várt rájuk, szűk, bíborvörösruhában, szénfekete, feltornyozott hajjal. BizonyáraMrs. Chrestomanci, gondolta Cat. – Ez itt Miss.Bessemer, a házvezetőnő – mondta Mr. Saunders. – Miss. Bessemer, bemutatom Ericet és Gwendolent.Azt hiszem, Eric kissé rosszul lett a kocsikázástól.

Cat nem sejtette, hogy betegsége ennyirenyilvánvaló, és zavarba jött. Gwendolent roppantuldühítette, hogy egy közönséges házvezetőnőnekmutatják be, és hidegen nyújtotta a kezét.


44/311

Miss. Bessemer úgy fogott velük kezet, mint egycsászárnő.

Cat épp arra gondolt, hogy még soha életébennem látott ehhez foghatóan lélegzetelállító hölgyet,amikor Miss. Bessemer kedves mosollyal feléfordult.

– Szegény Eric – mondta. – Én is mindig rosszulleszek az autózástól. Most, hogy kiszálltál, mindjártelmúlik, de ha mégsem, adok neked majd valamit…

Gyertek, mossatok kezet. Szeretném megmutatni aszobáitokat.

A gyerekek követték Miss. Bessemer ruhájánakkeskeny bíbor háromszögét a lépcsőkön, folyosókons fura labirintusokon át.

Cat még soha nem látott ekkora fényűzést.Mindent puha zöld szőnyeg takart, mintha

harmatos gyepen lépkednének, a parketta meg úgycsillogott, hogy visszatükrözte a szőnyegeket, avakító fehér falakat és a rajtuk függő festményeket.Olyan csönd volt, hogy semmi mást nem hallottak,mint a saját lépteiket és Miss. Bessemer bíborruhájának suhogását.

Miss. Bessemer kitárt egy ajtót, amelyen át

beáradt a délutáni napfény. – Ez a te szobád, Gwendolen. Innen nyílik a

fürdőszobád is. – Köszönöm – mondta Gwendolen, és

fenségesen bevitorlázott, hogy elfoglalja birodalmát.Cat bekukkantott Miss. Bessemer háta mögül, s


45/311

látta, hogy a szoba igen tágas, és a padlólegnagyobb részét vaskos török szőnyeg borítja.

– Amikor nincsenek vendégek, a család koránvacsorázik, hogy együtt étkezhessenek agyerekekkel. De talán szívesen innátok egy csészeteát. Kinek a szobájába küldjem fel?

– Az enyémbe – vágta rá azonnal Gwendolen. Kis csend állt be, majd Miss. Bessemer újból

megszólalt.

– Nos, akkor hát ezt is megbeszéltük. A te szobádpedig odafent lesz, Eric.

Csigalépcső vezetett az emeletre, ami Catneknagyon tetszett.

Olyan volt, mintha szobája a régi kastély részelenne. És igaza is volt: amikor Miss. Bessemerkinyitotta az ajtaját, kerek helyiség tűnt fel, és

három ablakából az is kiderült, hogy a falaimajdnem egy méter vastagok. Cat nem bírtellenállni, végigszaladt a csillogó szőnyegen,felkapaszkodott a mélyen ülő ablak párkányára éskinézett.

Ellátott a cédrusok csúcsa felett, egészen abársonyos, zöld gyepig és a domboldalrafelkapaszkodó virágágyakig. Azután szemügyrevette a szobát. Az ívelt falakat fehérre meszelték, ésfehér volt a széles kandalló is. Az ágyonfoltvarrásos takaró hevert. A bútorzat mindösszeegy asztalból és egy fiókos szekrényből állt, és akönyvszekrény tele volt érdekesnek tűnőkönyvekkel.


46/311


47/311

ismeretsége Maryvel nem a legszerencsésebbenindult.

Gwendolen bőröndje a szobája közepén állt, mígGwendolen maga királynői pózban ült az ablakelőtti kerek asztalka mellett, amelyen nagyteáskanna állt egy tányér barna kenyér, vaj és némikétszersült társaságában.

– Megmondtam a lánynak, hogy majd magamcsomagolok ki – közölte Gwendolen. – Titkos

holmikat őrzök a bőröndömben és a ládámban. Ésmegkértem, hogy rögtön hozza fel az uzsonnát,mert éhen halok. És tessék, nézz ide! Láttál márvalaha ennél vacakabbat? Még lekvár sincsen!

– Lehet, hogy a kétszersült finom – reménykedettCat. De nem volt finom, legalábbis nemkülönösebben.

– Ekkora fényűzés közepette éheznünk kell! – sóhajtozott Gwendolen.

A lányka szobája csakugyan fényűző volt.Tapétája kék bársonyból készült. Ágyát is kék

bársonnyal kárpitozták, kis bársonygombokkal,még a matracát is ugyanazzal az anyaggal vontákbe. A székek fája aranyozott volt, az öltözőasztalka

egy hercegnő igényeit is kielégítette volnaaranyozott fiókjaival, aranyhátú hajkeféivel, ovális,aranykeretű tükrével. Gwendolen beismerte, hogyaz öltözőasztal megnyerte tetszését, míg a festettvirág girlandokkal és májusfás táncosokkal ékesítettszekrény kissé lehangolta.


48/311

– A szekrény arra való, hogy ruhákat aggassunkbele, ez meg itt olyan furcsa. De a fürdőszoba

gyönyörű. Gwendolen fürdőszobáját kék–fehér csempével

rakták ki, és süllyesztett kád állt benne.A kád feletti kék függönyt zuhanyozásnál össze

lehetett húzni.A törölközők színe jól illett a csempéhez. Catnek

ugyan jobban tetszett a saját fürdőszobája, de talán

csak azért, mert túl sokáig időzött aGwendolenéban, Nővérkéje ugyanis afürdőszobába zárta, míg kicsomagolta a bőröndjét.Cat a zuhany sziszegése közben hallotta, hogyGwendolen emelt hangon beszél valakivel aszobában a pocsék uzsonnáról, aki bejött, hogyelvigye az üres bőröndöt. (Gwendolen kizárólag

saját magát okolhatta, amiért öccse eláztatta afürdőszobáját.) A lányka még akkor is mérgesneklátszott, amikor végre kiengedte a fürdőszobából.

– Ezek a szolgálók cseppet sem udvariasak – méltatlankodott. – Ha ez a lány még egy szót szól,pattanást fog találni az orrán, még ha százszorSzépikének hívják is! Habár – tette hozzá

Gwendolen jószívűen – azt hiszem, épp elégbüntetés lehet, ha valakit Szépikének neveznek.Menj, Cat és vedd fel az új ruhádat. Szépike szerintfél óra múlva vacsora, és ahhoz át kell öltöznünk.Mit szólsz, ugye, mennyire szertartásos éstermészetellenes dolog?


49/311

– Azt hiszem, te alig várod az efféle dolgokat – felelte Cat, aki a maga részéről irtózott az ilyen

felhajtásoktól. – Az ember lehet méltóságteljes és ugyanakkor

természetes – vágott vissza Gwendolen. Azelkövetkezendő pompa gondolata azonbanlecsillapította. – A csipkegalléros kék ruhámatveszem fel – mondta.

– És azt hiszem, a Szépike név viselése még a

legfaragatlanabb lánynak is épp elég terhet jelenthet.

A kastély titokzatosan kongott–bongott, amikorCat felment az emeletre.

Ezek voltak az első hangok, amelyeket itt hallott,és megijedt tőlük. Később megtudta, hogy ezcsupán gongütés volt, amely arra hívta fel a család

figyelmét, hogy hamarosan vacsoraidő lesz, idejeátöltözni, amire még pont fél órájuk van. Catnekpersze félannyi időre sem volt szüksége, így hátharmadszor is lezuhanyozott. Mire az olyszerencsétlenül Szépike névre hallgató leányzóbejött érte és Gwendolenért, hogy lekísérje őket, Catmár egészen elbágyadt a sok ázástól.

A csinos, kék ruhás Gwendolen nagyönbizalommal vonult, míg Cat mögötte botorkált.Beléptek egy szobába, amely telis tele voltemberekkel. Ezek mind családtagok lennének? – ámuldozott Cat.

Volt ott egy idős, csipkekesztyűs hölgy, egy apró,dús szemöldökű férfiú, aki harsogva tőzsdei


50/311

árfolyamokról beszélt; ott volt Mr. Saunders, fénylőfekete öltönyéből kilógó hosszú csuklóval–bokával,

s végül két fiatal hölgy és két ifjú úr. Catmegpillantotta Chrestomancit, aki roppant elegánsvolt mélyvörös bársonyöltönyében, ésChrestomanci is észrevette Catet és Gwendolent, deolyan bizonytalan és halvány mosolyt küldöttfeléjük, hogy Cat biztosra vette, Chrestomancinaksejtelme sincs a kilétükről.

– Ó. Izé – mondta Chrestomanci. – Ez itt afeleségem.

A gyerekek előreléptek, s szemben találtákmagukat egy lágy arcú, kövér hölggyel. Pazarcsipkeruha volt rajta – Gwendolen elismerőcsodálattal tetőtől talpig végigmérte ámmáskülönben a lehető legközönségesebb jelenségvolt. Barátságosan rájuk mosolygott. – Eric ésGwendolen, ugye? Hívjatok csak Millie-nek,drágáim. – Ezt nagy megkönnyebbüléssel hallották,mert sejtelmük sem volt, hogyan illik szólítani ahölgyet. – És most ismerkedjetek meg az én Júliámmal és Rogeremmel – tette hozzá a lady.

Két kövér gyerek ácsorgott mellette. Mindketten

sápadtak voltak, és szuszogva lélegeztek. A lánykánolyan csipkeruha volt, mint a mamáján, a fiú kékbársonyöltönyt viselt, de egyik csinos ruha sembírta elleplezni, hogy még közönségesebb akülsejük, mint a mamájuknak. Udvariasan néztekCatre és Gwendolenre, és mind a négyen egyszerre


51/311

köszöntötték egymást. Ezek után kifogytak abeszédtémából.

Szerencsére nem kellett sokáig ott álldogálniuk,mert jött egy inas, kitárta a szoba végében lévő ajtót,és jelentette, hogy a vacsora tálalva van. Gwendolenmélységes felháborodással nézett az inasra.

– Miért nem ez nyitotta ki előttünk az ajtót? – súgta oda Catnek, mialatt az ebédlőbe sorjáztak –,miért sóztak rá minket a házvezetőnőre?

Cat nem válaszolt.Azzal volt elfoglalva, hogy belecsimpaszkodjon a

nővérébe.

Hatalmas, csillogó asztalhoz vezették őket, és havalaki megpróbálta volna Catet egy Gwendolentőltávolabbi székre ültetni, hát a kisfiú menten elájultvolna.

Szerencsére senki nem próbálkozott ilyesmivel.Magát az étkezést is rendkívüli nehézségek

súlyosbították.A felszolgálók újabb és újabb ezüsttálakat toltak

Cat bal válla fölé. Cat ilyenkor mindig meglepődött,felugrott és meglökte a tálat. A felszolgáló arra várt,hogy Cat szed jen magának a tálból, de a kisfiú sohanem tudta, vajon mennyit szabad kiszednie. Alegnagyobb akadályt azonban a balkezessége jelentette. A merőkanál és a villa, amellyel venniekellett volna a tálból, mindig a rossz oldalon állt.Megpróbálta átcserélni, ám akkor leejtette a kanalat.Ezután úgy hagyta, ahogy volt, nem cserélt, ekkor


52/311

azonban kifröcskölte a szaftot. Az inas mindig aztmondta, hogy sose aggódjon, semmi baj, amitől Cat

még pocsékabbul érezte magát. A társalgás még ennél is rémítőbb volt.Az asztal egyik végében a kis ember

végeláthatatlan előadást tartott a tőzsdeiárfolyamokról, a másik végén, ahol Cat ült,művészetről csevegtek.

A beszélgetésből kiderült, hogy' Mr. Saunders

külföldön töltötte a nyarat. Végignézte Európaszobrait és festményeit, és annyira elragadta a hév,hogy beszámolója közben az asztalt csapkodta.

Műtermeket és iskolákat emlegetett, csak úgyrepkedtek a quattrocento és a holland enteriőrszavak, míg végül Cat szédülni kezdett. RánézettMr. Saunders keskeny, szögletes fejére, és csak

bámulta, hogyan férhet bele ennyi tudomány.Ekkor Millie és Chrestomanci is bekapcsolódott a

csevejbe.Millie egész rakás olyan nevet sorolt fel, amelyről

Cat még életében nem hallott. Chrestomancimindegyikhez megjegyzést fűzött, mintha afelsorolt nevek tulajdonosai egytől egyig közeli

barátai lennének. Bármilyen is a család többi tagja,Chrestomanci maga cseppet sem közönséges,gondolta

Cat. Ragyogó fekete szeme akkor is feltűnő volt,amikor elkalandozott vagy – álmodozva nézett.Amikor pedig valamelyik téma – például aművészet – felkeltette az érdeklődését, akkor ez a


53/311

fekete szempár felvillant, s mintha ragyogásátrásugározta volna a körülötte ülők arcára.

Cat elcsüggedve látta, hogy a Chrestomancigyerekek is érdeklődnek a téma iránt, mert halkancsiripeltek egymás között, mint akik pontosantudják, miről beszélnek a szüleik.

Cat lesújtóan tudatlannak érezte magát.A társalgás, az ezüsttálak hirtelen megjelenése és

az uzsonnára elrágott ízetlen kétszersült végképp

elvette az étvágyát. Fagylalttal töltött pudingjánakfelét a tányérján hagyta. Irigyelte Gwendolent, akiolyan megvető nyugalommal üldögélt és degeszreette magát.

Végre befejeződött a vacsora. FelmehettekGwendolen szobájába, ahol egy ugrással rávetettékmagukat a kárpitozott ágyra.

– Micsoda gyerekes trükk! – mondta Gwendolen.– Bemutatót tartottak nekünk, csak hogy minélhitványabbnak érezzük magunkat Mr. Nostrumelőre megmondta, hogy így lesz. Ezzel palástoljáklelki szegénységüket Micsoda rémes, unalmasfeleség! És láttál már valaha olyan színtelen, ostobagyerekeket, mint ezek? Máris utálok itt lenni. Ez a

kastély förtelmes egy hely. – Talán nem lesz annyira rossz, ha egyszer

megszokjuk – mondta Cat minden remény nélkül. – Ez egyre csak rosszabb és rosszabb lesz – ígérte

Gwendolen. – Érzem, hogy valami nincs rendben akastély körül. Valami rossz befolyás és élettelenség


54/311

van a levegőben. Kiszívja belőlem az életet és aboszorkánymesterségei. Lélegezni is alig bírok.

– Képzelődsz, mert vissza akarsz menni Mrs.Sharphoz – mondta Cat, és felsóhajtott. Azöregasszony nagyon hiányzott neki.

– Nem képzelődöm – csóválta meg a fejétGwendolen. – Azt hiszem, ez a valami olyan erős,hogy még neked is érezned kell. Rajta, próbáld meg!Nem érzed az élettelenséget?

Catnek nem sok kedve volt átérezni azt, amitGwendolen mondott. De tényleg volt valamifurcsaság a kastély körül. Cat úgy hitte, egyszerűencsak amiatt, hogy minden olyan csöndes. Ám eztöbb volt annál: valami lágyság, súlytalanság volt azatmoszférában, mintha mindent, amit mondtak éstettek, elfojtott volna egy hatalmas, tollal tömött

dunna. A normális hangok, mint például a kettejükhangja, egészen vékonyan csengett. Visszhangjuksem volt. – Ez tényleg kísérteties – értett egyet Cat.

– Több mint kísérteties; borzalmas - mondtaGwendolen.

– Tiszta szerencse lesz, ha túlélem. Mégsemsajnálom, hogy idejöttünk – tette hozzá Cat

meglepetésére. – Én igen. – Ó, egy kicsit törődnöm kellene veled! No, jó.

Ott van az asztalomon egy csomag kártya.Valójában jövendőmondásra való, de ha kivesszükaz ütőkártyákat, snapszlizhatunk vele. Szeretnéd?


55/311

4.

A puha némaság érzése másnap reggel isfolytatódott, amikor Mary azzal ébresztette Catet,hogy ideje felkelni.

A kerek szoba falain vígan táncolt a nap. Cat mártudta, hogy a kastély tele van emberekkel, mégsemhallott egyetlen hangot sem. És a nyitott ablakon átsem szűrődött be semmiféle nesz.

Tudom már, milyen ez az egész! – gondolta Cat.– Olyan, mint amikor éjszaka esik a hó. – Ez az ötletannyira megtetszett neki, hogy rögtön újra elaludt.

– Muszáj felkelned, Eric – rázogatta Mary. – Márelkészítettem a fürdődet, és pontban kilenckorkezdődik a tanulás. Siess, különben nem lesz idődmegreggelizni.


56/311

Cat felcihekedett.Olyan élénken elképzelte az éjjeli havazást, hogy

szinte meglepődve nézett körül napsütötteszobájában. Kikukkantott az ablakon; odakint zöldfű, virágok és a fák körül kerengő vetési varjaklátványa tárult elé. Mary kiment. Cat örült, mertnem volt biztos, vajon kedveli-e Maryt, és félt, hogylekési a reggelit. Gyorsan felöltözött, lement afürdőszobába, leengedte a kádból a meleg vizet,

majd leszaladt a csigalépcsőn, hogy megkeresseGwendolent.

– Hol fogunk reggelizni? – kérdezte. Gwendolen reggelente általában morózus volt.Díszes tükre előtt üldögélt, és rosszkedvűen

fésülte aranyhaját.A fésülködéstől amúgy is mindig harapóssá vált.

– Nem tudom és nem is érdekel. Fogd be a szád! – förmedt az öccsére.

– Nem illik így beszélni – mondta a Szépike nevűlány, aki Cat után lépett a szobába. Egészen helyreleányzó volt, látszott rajta, hogy a neve semmifélemegterhelést nem jelent számára.

– Gyertek velem, mindjárt megkapjátok areggelit. Erre!

Gwendolen vészjósló arccal lecsapta a fésűjét.A két gyerek Szépike vezetésével bement a

folyosó végében levő helyiségbe.Nagy, tágas, kerek ablakú szobában találták

magukat, amely a kastély többi terméhez képestelég rendetlennek tűnt.


57/311

A borszékek rozogák voltak. A szőnyegenpecsétek éktelenkedtek. A szekrények rosszul

záródtak. A sarokban óraszerkezetek és teniszütőkhevertek. Júlia és Roger már az asztal mellett ülvevárta a reggelijét, ruhájuk éppolyan szedett– vedettvolt, mint a szoba.

– Itt az idő! – tapsolt egyet a várakozó Mary,majd az egyik szekrényhez lépett, és érdekesdolgokat kezdett művelni valami liftszerűséggel.

Csengetést hallottak. Mary kinyitotta aliftszekrényt, és kiemelt belőle egy nagy tálca vajaskenyeret és egy forró kakaóval teli korsót. Azasztalra tette, és Szépike minden gyerek bögréjétteleöntötte kakaóval.

– Ez minden? – meredt Gwendolen döbbenten avajas kenyerére.

– Miért, mit kérnél még? – érdeklődött Szépike. Gwendolen hirtelen szavakat sem talált. Még

hogy mit! Zabkását, szalonnás tojást, grépfrútot,pirítóst és füstölt heringet! De nem bírta kinyögni,így hát továbbra is a tányérját nézte.

– Szedd össze az eszed – nézett rá Szépike. – Énis szeretnék végre reggelizni.

– Lekvár sincsen? – kérdezte Gwendolen. Szépike és Mary egymásra nézett. – Júliának és

Rogernek nem szabad lekvárt ennie – mondtaMary.

– Nekem viszont nem tiltották meg – csattant felGwendolen, – most rögtön hozz nekem lekvárt!


58/311

Mary odabent a lifthez és beleszólt egy csőbe;hamarosan zörgicsélés hallatszott, majd újabb

csengetés után megjelent egy üveg lekvár. Maryleemelte és Gwendolen elé tette.

– Köszönöm – mondta buzgón Cat. MégGwendolennél is jobban örült a lekvárnak, mert azigazat megvallva, ki nem állhatta a kakaót.

– Ó, nem tesz semmit – válaszolta Mary kisségúnyosan, és a két szolgálólány kiment.

Egy darabig senki nem beszélt. Azután Roger ígyszólt Cathez:

–Légy szíves, add ide a lekvárt. – Neked megtiltották – mondta epésen

Gwendolen.– Senki nem tudja meg, ha egy késhegynyit

veszek belőle – felelte Roger szelíden. Cat odatolta Rogernek a lekvárt és a saját kését. –

Miért nem szabad lekvárt ennetek? – Mert túl kövérek vagyunk – mondta Júlia, és

Roger után ő is vett a lekvárból. Cat nem iscsodálkozott, amikor látta, milyen vastagon kentékmeg lekvárral a kenyerüket.

Gwendolen undorodva nézett a másik két

gyerekre, majd rögtön utána elégedetten szemügyrevette saját csipkeszegélyű ruháját. – A papátoknagyon jóképű férfi – mondta. – Bizonyára nagycsalódás neki, hogy ti ketten olyan pufókok ésközönségesek vagytok, mint a mamátok.

A két gyerek békésen Gwendolenre pillantottlekváros kenyere felett.


59/311

– Ó, nem is tudom - mondta Roger.– A pufókság kényelmes dolog – jegyezte meg

Júlia. – Sokkal kellemetlenebb lehet, ha valaki olyanporcelánbaba, mint te.

Gwendolen kék szeme felvillant.Valami aprócska jelet adott az asztal szélén. A

lekvárral vastagon megkent kenyér kiröppent Júliakezéből, és az arcába csapódott. Júliának a lélegzeteis elakadt. – Hogy merészelsz sértegetni! – kiáltottaGwendolen.

Júlia lassú mozdulattal levakarta az arcára ragadtkenyérdarabot, majd elővett egy zsebkendőt.

Cat arra számított, hogy letörölgeti vele az arcát,ám Júlia hagyta, hogy a ragacsos édesség lassancsöpögjön az arcáról, csupán egy csomót kötött azsebkendőjére, miközben jelentőségteljes pillantást

vetett Gwendolenre. Mire szorosra húzta a bogot, afélig telt kakaós kanna a levegőbe emelkedett. Egydarabig ott lebegett, végül megállt Gwendolen fejefelett. Kissé megdőlt, mintha mindjárt öntenikezdené magából az italt.

– Állítsd meg! – kapkodott levegő utánGwendolen. Felemelte a kezét, hogy elkapja a

kancsót. Az azonban ügyesen kitért előle, és újramegdőlt. Gwendolen újabb jelet adott, és néhányfurcsa szót mormolt. A kanna ügyet sem vetett rá.Egészen oldalra dőlt, az első kakaócsepp márfelbukkant a peremén. Gwendolen oldalra hajoltelőle. A kancsó addig manőverezett a levegőben,míg megint Gwendolen feje fölé került.


60/311

– Önthetek egy keveset? – kérdezte Júlia,lekváros arcán kis mosollyal.

– Hogy merészeled! – sikította Gwendolen. – Megmondalak Chrestomancinak! Majd… ó! – Akanna megint a feje felett időzött. Gwendolen mégegyszer utána kapott, de mindhiába.

– Vigyázz! Még rád csepeg. És mekkora kár lennea szép ruhádért – mondta elégedett hangon Roger.

– Fogjátok be a szátokat! – kiabálta Gwendolen,

és annyira elhajolt, hogy kis híján Cat ölébepottyant. Cat idegesen felpislantott a közeledőkannára.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett avirágos, vörös–bíbor, ujjain és nyakánaranyszegélyes selyem háziköntösben pompázóChrestomanci. Ez az öltözék meglepően sudárnak,

karcsúnak és tekintélyesnek tüntette fel a férfit.Olyan volt, mint egy császár vagy egy püspök.Mosolyogva lépett be, de a kancsó láttán lehervadta mosolya.

A kanna megpróbált eltűnni.Visszamenekült az asztalra, de oly sebesen, hogy

a kakaó Gwendolen ruhájára ömlött, ami baleset islehetett, meg nem is. Júlia és Roger szepegveegymásra nézett. Júlia gyorsan kibogozta azsebkendője csomóját.

– Csak jó reggelt akartam kívánni – szólalt megChrestomanci. – De látom, ez a reggel cseppet sem jó. – A korsóról Júlia lekvártól maszatos arcáranézett. – Ha újra lekvárt szeretnétek enni, jusson


61/311

eszetekbe, amit mondtam nektek – fordult agyermekei felé. – Ez mind a négyetekre vonatkozik

– fejezte be.– Én semmi rosszat nem csináltam! – tiltakozott

Gwendolen.– De igen, csináltál – vágta rá Roger. Chrestomanci az asztal végében állva, zsebre

vágott kézzel nézett a négy gyerekre. Olyanmagasnak látszott, hogy Cat azon csodálkozott,

hogyhogy nem üti be fejét a mennyezetbe. – Ebben a kastélyban van egy betartandó szabály

– mondta Chrestomanci. – Ha megjegyzitek,hasznotokra válik. A gyerekek semmiféleboszorkányságot nem folytathatnak, kivéve akkor,ha azt Michael Saunders felügyelete alatt teszik.Megértetted, Gwendolen?

– Igen – válaszolta Gwendolen. Összepréselte azajkát és ökölbe szorította a kezét, de még mindigremegett dühében.

– Nem vagyok hajlandó betartani ilyen ostobaszabályt!

Chrestomanci úgy tett, mint aki nem hallja. Catfelé fordult.

– Megértetted, Eric? – Én? – lepődött meg Cat. – Igen, hát persze. – Akkor jó. Most hát kívánok nektek jó reggelt. – Jó reggelt, papa – mondta Júlia és Roger. –

Izé… jó reggelt –nyögte ki Cat. Gwendolenmegjátszottá a süketet. Ehhez a játékhoz két ember


62/311

kell. Chrestomanci elmosolyodott, és úgy vonult kia szobából, mint aki hosszú menet élén halad.

– Árulkodó! – förmedt Gwendolen Rogerre,amint az ajtó becsukódott. – És micsoda piszkostrükk volt azzal a kancsóval! Ketten csináltátok,ugye?

Roger álmosan elvigyorodott, cseppet sem jöttzavarba.

– Az egész családunkban benne van a

boszorkányság – mondta.– Mi is örököltük – tette hozzá Júlia. – Most

megyek és megmosakszom. – Felemelt három szeletkenyeret, és a zsebébe dugta, majd átszólt a vállafelett: – Mondd meg Michaclnak, hogy csak néhánypercet kések, Roger.

– Kértek még egy kis kakaót? – emelte fel Roger

udvariasan a kannát. – Kérek szépen – mondta Cat.Soha nem érezte kínosnak, hogy olyan ételt–italt

fogyasszon, amelyet elvarázsoltak, és különben isszomjas volt.

Ha teletömöm a szájam lekváros kenyérrel, akkornem érzem annyira a kakaó ízét – gondolta.Gwendolen azonban biztosra vette, hogy Rogerbosszantani akarja a kínálással. Duzzogvaelfordította a székét, és úgy is maradt, a falatbámulva; hirtelen kinyílt az ajtó, és Mr. Saundersviharzott be.


63/311

– Akkor hát mind itt vagytok! Kezdődik atanulás. Gyorsan ismételjük át az anyagot, és

lássuk, hogyan álljátok a vallatást. Cat lenyelte a falatot.A tanulószoba az ajtó túloldalán volt. Igazi,

hamisítatlan tanterem, noha mindössze négy padállt benne. De volt tábla, földgömb, ragyavertepadló és iskola szag. És volt egy olyan üvegezettajtajú könyvszekrény is, amely nélkül egyetlen

osztálytermet sem lehet elképzelni, benne olyanszürkészöld és sötétkék borítású könyvekkel,amelyek nélkül szintúgy nem létezik tanterem avilágon. A falakon nagy, szobrokat ábrázoló képeklógtak, nyilván Mr. Saunders örömére.

Két pad öreg, barna és kopott volt, a másik kettősárgára politúrozott és vadonatúj. Gwendolen és

Cat hallgatagon az új padokhoz ültek. Júlia gyorsan bejött, arca fénylett a szappantól, és

odaült Roger mellé, a régi padba. Megkezdődött akikérdezés. Mr. Saunders ügyefogyottan járt fel ésalá a fekete tábla előtt, és villámkérdéseket tett fel.Tweedzakója éppúgy hullámzott a hátán, ahogyanmalaclopó köpönyege libegett a szélben.

– Mekkora része volt a boszorkányságnak aRózsák háborújában? –kérdezte.

– Izé – mondta Cat. – Hűm. Félek, hogy ezt nemtudom, uram.

– Gwendolen!– Ó! – nagyon nagy része volt – felelte

Gwendolen könnyedén.


64/311

– Rossz! Roger?A vallatásból kiderült, hogy bár Júlia és Roger

sok mindent elfelejtett a nyár folyamán, demindketten jóval többet tudtak Catnél, és annál istöbbet Gwendolennél.

– Voltaképpen mit tanultatok az iskolában? – esett kétségbe Mr. Saunders.

Gwendolen vállat vont. – Már nem is tudom.Semmi érdekeset. A boszorkánysággal

foglalkoztam, és itt is ezt szeretném folytatni. – Félek, hogy erről szó sem lehet – mondta Mr.

Saunders.Gwendolen úgy bámult Mr. Saundersre, mint aki

nem jól hall. – Micsoda! – mondta szinte sikítva. – De én… én rettentően tehetséges vagyok! Nekemokvetlenül folytatnom kell!

– A tehetséged megmarad – nyugtatta meg Mr.Saunders. – És újra felveheted a boszorkánytant,amikor valami egyebet is tanultál. Nyisd ki amatematikakönyvedet és oldd meg az elsőfeladatot.

– Eric, neked egy kis történelmet szeretnékfeladni. Írj dolgozatot Kanut király uralkodásáról –

mondta Mr. Saunders, és Rogernek és Júliának ismegmondta, mi lesz a dolguk.

Cat és Gwendolen kinyitotta a könyvét.Gwendolen először elpirult, majd elfehéredett. Ésmiközben Mr. Saunders Roger padja fölé hajolt,Gwendolen tintatartója felemelkedett a vályújából,és tartalmát Mr. Saunders repkedő tweedzakójának


65/311

hátára öntötte. Cat összeharapta az ajkát, nehogyfelvihogjon. Júlia megőrizte hűvös nyugalmát. Mr.

Saunders mintha mindezt észre sem vette volna. Atintatartó csendesen visszavitorlázott a helyére.

– Gwendolen – mondta Mr. Saunders, anélkül,hogy megfordult volna. – Fogd a tintásüveget és atábla melletti tölcsért, és öntsél belőle atintatartódba. És légy szíves, rendesen töltsd tele.

Gwendolen felkelt, és hetykén, dacos képpel

megkereste az üveget és a tölcsért, majd töltenikezdte a tintatartóját. Tíz perc elteltével még mindigtöltötte. Gwendolen először csodálkozó arcotvágott, majd vérpiros lett, és a végén a dühtőlmegint elsápadt. Megpróbálta letenni a fiaskót, dekiderült, hogy nem bírja. Ekkor valami ráolvasástsúgott.

Mr. Saunders megfordult és Gwendolenra nézett. – Maga igazán szörnyűséges! – mondta

Gwendolen. – És különben is, a maga jelenlétébenszabad boszorkányságot űzni.

– De senkinek nem szabad tintát önteni atanítójára – mondta Mr. Saunders derűsen. – És aztis megmondtam már az imént, hogy a jövőben lesz

még bőven időd a boszorkányság gyakorlására.Ontsd csak szépen tovább, míg nem mondom, hogyelég.

Gwendolen a következő félórában egyvégtébentintát öntögetett, és minden percben jobbandühöngött.


66/311

Cat tökéletesen le volt nyűgözve. Jól sejtette hát,hogy Mr. Saundersnek hatalmas varázsereje van. Éscsakugyan, mire újra ránézett a tanítóra, már nyomasem volt hátán a tintafoltnak. Cat amúgy is eléggyakran pislantott Mr. Saunders felé, hogy lássa,nem kell-e átvennie a tollat a jobb kezébe. Olysokszor kapott már büntetést azért, mert bal kézzelírt, hogy megtanulta, hogyan tartsa szemét atanítókon. Amikor Mr. Saunders arrafelé sétált, Cat

rögtön átvette a tollat a jobb kezébe.Így lassabban ment az írás.Kanut király: három dán királyt is így neveztek,

közülük I. Nagy Kanut (1018— 1035) angolkirályként is uralkodott.

Amikor Mr. Saunders elfordult, Cat újra váltott,és bal kézzel villámsebesen írt. Leginkább azzal

kínlódott, hogy mivel nem akarta bal kezévelelmaszatolni a tintát, ferdén tartotta a füzetét. Ámamint Mr. Saunders arrafelé pillantott, újrakiegyenesítette a papírt.

A félóra leteltével Mr. Saunders anélkül, hogymegfordult volna, odaszólt Gwendolennak, hogyabbahagyhatja a tinta–töltögetést. Majd továbbra

sem nézve hátra, így szólt Cathez: – Mit csinálsz, Eric? – Dolgozatot írok Kanut királyról. Mr. Saunders ekkor megfordult, de addigra a

papír újra egyenesen állt, és a toll Cat jobb kezébenvolt. – Melyik kezeddel írsz? – kérdezte Mr.Saunders. Cat már hozzászokott ehhez a kérdéshez.


67/311

Felemelte tollat tartó jobb kezét. – Úgy látom,mindkét kezedet használod – állt oda Cat mellé Mr.Saunders, és ránézett a füzetre. – Ezt két kézzelírtad.

– De alig látszik a különbség – mondta Catszerencsétlenül.

– Tényleg alig látszik – bólintott Mr. Saunders. – Szórakozásból írsz váltott kézzel, vagy más okodvan rá?

– Balkezes vagyok – vallotta be Cat.Bekövetkezett az, amitől Cat félt: Mr. Saunders

éktelen dühbe gurult. Még az arca is elvörösödöttmérgében. Nagy, bütykös kezével akkorát vágottCat asztalára, hogy a kisfiú ijedtében felugrott, atintatartó is ugrott egyet a levegőben, és fekete levétMr. Saunders kezére és a dolgozatra fröccsentette.

– Balkezes! – mennydörögte Mr. Saunders. – Akkor miért nem a bal kezeddel írsz, fiú?

– Mert… mert mindig megbüntettek, ha… ha balkézzel írtam – remegett Cat, majd meghökkenvelátta, hogy tanítója dühe nem neki szól.

– Bárkik voltak is, megérdemlik, hogy rostonsütögessék őket! – bömbölte Mr. Saunders. – Hallatlan veszélybe sodortad magad, amiértengedelmeskedtél nekik, fiam! És ha még egyszerazon kaplak, hogy a jobb kezeddel írsz, hát velemgyűlik meg a bajod!

– Igen – válaszolta Cat még mindig reszketve.Gyászos képpel nézett tintapacás dolgozatára, ésremélte, hogy Mr. Saunders ezen is segít egy kis


68/311

boszorkánysággal. Mr. Saunders azonban fogta afüzetet, és kitépte belőle a lapot.

– Most csináld meg újra rendesen! – dobta visszaa füzetet Cat padjára.

Cat még mindig a Kanut királlyal történteketkörmölte, amikor belépett Mary, és egy tálcán tejet,kávét és kekszet hozott Mr. Saundersnek.

Kávézás után Mr. Saunders közölte Catvel ésGwendolennel, hogy ebédig szabadok. – Nem

mintha délelőtt olyan jól dolgoztatok volna – tettehozzá,– de menjetek, és szívj

Documents

A Chrestomanci-krónika 1 - Varázslatos élet.pdf