Csíkszentmihályi Mihály

A fejlődés útjaiA harmadik évezred pszichológiájaNyitott Könyvműhely Budapest, 2008

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: TheEvolving Self. A Psychology for the Third Millenium ©Csíkszentmihályi Mihály, 1997Hungarian translation © 2007 by Buda Júlia Hungarianedition © 2007 by Nyitott Könyvműhely Minden jogfenntartvaFordította Buda JúliaA fordítást az eredetivel egybevetette Halmos Mária2., javított kiadás

Kiadja a Nyitott Könyvműhely www.nyitottkonyv.huFelelős kiadó: Halmos Ádám Borítóterv: Cser PetraNyomdai előkészítés: Kebok Nyomdai munkák: SédNyomda Felelős vezető: Katona Szilvia ISBN 978 9639725 15 7

Csíkszentmihályi nagysikerű Flow címűkönyvének folytatása a harmadik évezred emberéneklegfőbb kihívásairól és a fejlődés lehetőségeiről szól.A világhírű magyar származású pszichológus állítja,hogy azok a genetikailag kódolt személyiségjegyeink,amelyek az evolúció során hatékonyan segítettékemberré válásunkat és szaporodásunkat, mára azéletünket és a világot veszélyeztető tényezőkkéváltak. A gének hatásai mellett a szerző tág teret

szentel a Richard Dawkins által bevezetett kulturálismémek szerepének, melyek szintén evolúciósörökségünk részét képezik. Ha képes vagyunk azevolúciós folyamat aktív és tudatos szereplőjévéválni, az nem csupán örömmel tölt el, de értelmet is adéletünknek. A Flow a tökéletes élménypszichológiájával ismertette meg az olvasót, ez akötet pedig rávilágít arra, miként emelkedhetünk felülevolúciós örökségünkön, és válhatunk tudatosformálóivá kaotikus világunknak, hogy egyharmonikusabb, élhetőbb bolygót teremtsünkmagunknak.

Bevezetés

Ez a könyv a három évvel ezelőtt született Flow – Azáramlat című művem folytatása. A Flow az elmúlt huszonötév folyamán összegyűlt, a boldogság természetéről végzettpszichológiai kutatásaimat foglalja össze. Az életünknekértelmet adó alapelveket tartalmazza. Ilyen kérdéseketfeszeget: Miért szeretik egyesek a munkájukat, miértvannak szívesen a családjukkal, vagy miért élvezik amagányos gondolkodással eltöltött időt, miközben másokutálják a munkájukat, unatkoznak otthon, s rettegnek amagánytól? Miként lehet a mindennapi rutint olyanizgalmassá tenni, mint amikor sítalppal lesiklunk adombtetőről, vagy egy ujjongó hallelujázó kórusbanénekelünk, vagy egy vallási szertartásban veszünk részt?

énekelünk, vagy egy vallási szertartásban veszünk részt?Az általam és mások által végzett vizsgálatok szerint eznagyon is lehetséges.

Sok év módszeres vizsgálatai után elérkezett az idő,hogy tapasztalatainkat számba vegyük, s megosszuk aszélesebb közönséggel. A Flow várakozáson felüli sikerthozott; az érvelések kiteljesítéséhez azonban továbbikutatásokat kellett végezni. Ennek eredményeit adomközre ebben a könyvben.

Az öröm témája iránti érdeklődésem 1963-bankezdődött. Ekkor írtam doktori disszertációmat a chicagóiegyetemen a személyiség fejlődéséről. Dolgozatomfőképpen a kreativitás kérdését járta körül: Hogyangondolnak ki az emberek új problémákat? Hogyanfogalmaznak meg bizonyos kérdéseket, amelyek előttükmég senkiben nem merültek fel? A feltett kérdésekmegválaszolása érdekében festőművészeket figyeltemmeg munkájuk közben. Jegyzeteltem és képeketkészítettem a festmények kialakulásáról, a mű elkészülteután pedig faggattam a művészeket, milyen gondolatokfoglalkoztatták őket alkotás közben. Azt reméltem, hogy ígyvalamelyest betekinthetek az alkotás folyamatába.

A kreativitással foglalkozó kutatásaim sikeresnekbizonyultak, de akadt valami, ami ennél sokkalfontosabbnak tűnt. A festőművészt figyelve munkája soránnagy hatást tett rám, menynyire elmerül abban, ami avásznon formát ölt. Szinte a transz állapotába kerül,miközben azzal küzd, hogy látomását valóra váltsa. Amikora festmény kezd izgalmassá válni, egyszerűen nem tud

elszakadni tőle; elfelejt enni, megfeledkezik társadalmikötelezettségeiről, időről, fáradtságról, mert hajtja azalkotás folyamata. De ez az elragadtatottság csupán addigtart, amíg be nem fejezi a képet; amikor már a festménynem változik vagy alakul tovább, a festő rendszerint nekitámasztja a művet a falnak, s már egy következő, fehérvászon felé fordul a figyelme.

Világossá vált, hogy a festés izgalmát nem egy szépkép reménye kelti, hanem a festés aktusa. Ez előszörkülönösnek tűnhet, mivel a pszichológiai elméletek abbólindulnak ki, hogy a motiváció gyökere vagy egy kellemetlenállapot megszüntetésének igénye, mint amilyen az éhségvagy a félelem érzete, vagy a jövőbeni jutalom reménye,ami lehet pénz, státus vagy presztízs. Alig hihetőelgondolás, hogy az ember éjjel-nappal megállás nélküldolgozzék, pusztán a munka kedvéért. De habelegondolunk, ez a viselkedés nem annyira szokatlan,mint amilyennek első pillantásra tűnik. Nem csak aművészek között akad olyan, aki időt és fáradságot nemkímélve tölti az idejét valamivel, ami nem kecsegtetijutalommal. Sokan szánnak rengeteg időt értelmetlennektűnő tevékenységekre, hacsak nem attól van értelme, hogymaga a tevékenység az örömforrás. A gyerekek idejüknagy részét játékkal töltik. Sok felnőtt is szeret játszani,például pókerezni, sakkozni, sportolni, kertészkedni,gitározni, regényt olvasni, társaságba járni, erdőben sétálni– és sok ezer másféle dolgot csinálni –, aminek nincs másoka, csak az, hogy szórakoztató a tevékenység.

Persze lehetséges, hogy az ilyesmikkel foglalkozó

ember eközben gazdag vagy híres lesz. A festőművésznekadódhat egy szerencsés lehetőség arra, hogy a festményételadja egy múzeumnak. A gitáros megtanulhat úgygitározni, hogy lemezfelvételt ajánljanak neki. Sportolhatunkazzal a céllal, hogy egészségesek maradjunk, vagyjárhatunk azért társaságba, mert így tehetünk szert üzletikapcsolatokra, netán szexuális kalandra. Néha külső célokis szerepet játszhatnak ilyen tevékenységekben, de ezekritkán jelentik ezen időtöltések elsődleges okát. Azértgitározunk, mert örömet szerez, és ugyanezért csevegünkegy társaságban. Nem mindenki élvezi a gitározást vagy atársasági életet, de akik erre időt szánnak, többnyire azélmény kedvéért, a belső jutalomért teszik. Röviden,vannak dolgok, amiket jó csinálni.

Ám ez a következtetés még nem vezet sehová. Akérdés inkább az, miért jó valamit csinálni. Különös módon,ha erre válaszolni akarunk, a várakozásunkkal ellentétben,a legkülönfélébb tevékenységekben is találunk valamilyenközös tulajdonságot. Ha megkérdeznek egy teniszezőt, mitérez, amikor jól megy a meccs, igen hasonló tudatállapotrólfog beszámolni, mint a sakkjátékos egy jó eredménnyelvégződő sakkbajnokságról. Ugyanilyen érzésekről beszél aművész, aki elmerül egy kép festésében vagy egy nehézzenedarab előadásában. Egy jó színdarab megtekintésevagy egy izgalmas könyv olvasása szintén ilyenfajtatudatállapotot idéz elő. Azért neveztem el ezt az érzést„flow-nak” (áramlatnak), mert több megkérdezett alegnagyobb élvezetet nyújtó tevékenységeket ahhozhasonlította, mint amikor az embert elragadja az áramlat,

és ennek hatására simán, minden erőlködés nélkül suhantovább.

Ellentétben elképzeléseinkkel, „flow” többnyire nem alazítás vagy a szórakozás pillanataiban keletkezik, haneminkább akkor, amikor egy nehéz vállalkozás kellős közepénteszünk fizikai vagy szellemi erőfeszítést. Ez bármilyentevékenység során előfordulhat. Egy kihívást jelentő feladat,egy hajó átkormányzása egy hatalmas hullámtaréjon, egygyerek tanítása az ábécé betűire, mind olyan élmények,amik harmonikusan veszik igénybe teljesenergiakészletünket, egyszersmind kizökkentenekmindennapi életünk szorongásaiból és egyhangúságából.

Úgy tűnik, amikor nagy a kihívás, és emberiképességeinket maximálisan igénybe vesszük, akkor éljükát ezt a ritka tudatállapotot. A flow létének első jele, hogyfigyelmünk egyetlen világosan körülhatárolható célraösszpontosul. Mágnesként vonz minket, arra koncentrálunk,elmerülünk benne. Tudjuk, mit kell tenni, és azonnalmegtörténik a visszacsatolás is arról, hogy jól csináljuk-e. Ateniszjátékos minden egyes ütés után észleli, hogy a labdaodament-e, ahová szánta; a zongorista minden billentyűleütése után érzi, hogy úgy hangzik-e minden hang, ahogykell. Még az egyébként unalmas munka is válhatizgalmassá és lebilincselővé, ha a kihívások egyensúlybakerülnek az illető képességeivel, és pontosan láthatók acélok.

A kihívások és a képességek közötti finom egyensúlyeredményeképpen létrejött elmélyült koncentráció elevekizárja a pillanatnyilag lényegtelen problémákat.

Elfeledkezünk magunkról, és szinte beleveszünk atevékenységbe. Ha a sziklamászó a munkahelyi gondjainvagy a szerelmi életén tűnődne, miközben a szakadékszélén kapaszkodik az ujjaival, valószínűleg lezuhanna. Amuzsikus melléütne, a sakkjátékos elveszítené a játszmát.

A képességek megfelelő alkalmazása kézben tartjacselekedeteinket, de mivel annyira el vagyunk foglalva,hogy elfeledkezünk saját magunkról, nem is érdekes, hogycselekedeteink hogyan haladnak, hogy nyerünk-e vagyveszítünk. Gyakran valami transzcendens érzés keríthatalmába, mintha az Én határai kitágulnának. A tengerészegybeolvad a hajójával, a széllel és a tengerrel. Az énekesvalami rejtélyes egyetemes harmóniát él át. Ezekben apillanatokban az idő érzékelése megszűnik, az órákrepülnek, anélkül, hogy észrevennénk.

Ez a tudatállapot, ami rendkívül közel áll ahhoz, amitboldogságnak nevezünk, két feltételrendszerhez kötött. Azegyik külső. Bizonyos tevékenységek nagyobbvalószínűséggel idézik elő a flow-t, mint mások, mivel (I)konkrét célokat és alkalmazható szabályokat rejtenekmagukban; (2) megengedik, hogy a cselekvés lehetőségétösszehangoljuk saját adottságainkkal; (3) világosan kiderül,mennyire jól teljesítünk; (4) kiszűrik a figyelemelterelőmomentumokat, biztosítják a koncentrációt. A játékok,művészi alkotótevékenységek, vallási szertartások mind jópéldái a „flow-tevékenységnek”. Ám vizsgálódásaink egyiklegfontosabb eredménye, hogy bármilyen tevékenységelőidézheti az optimális flow-állapotot, ha megfelel a fentikritériumoknak. Sok sebészorvos a tevékenységét

függőségeket is kiváltó sporthoz, például vitorlázáshozvagy síeléshez hasonlítja. A számítógépes programozószakemberek olykor képtelenek elszakadni a klaviatúrától.Úgy tűnik, hogy sokan több flow-élményt merítenek amunkájukból, mint a szabadidős tevékenységükből.

A flow megvalósulásához szükséges másik típusúfeltételeket a személyiségen belül kell keresni. Bizonyosembereknek különös adottsága van a képességeik és akörülmények adta lehetőségek összehangolására. Akkor istalálnak maguknak célokat, amikor látszólag nincs mitcsinálniuk. Jól érzékelik a visszajelzéseket, míg másokészre sem veszik. Könnyen koncentrálnak, és nem hagyjákmagukat megzavarni. Nem félnek attól, hogy elveszítikönmagukat, ezért könnyedén tudnak kilépni a tudatosságállapotából. Az ilyen egyéniséget, aki képes a tudatairányítására, „flow-személyiségnek” nevezzük. Nincsszüksége különösebb eszközre ahhoz, hogy áramoljon;akkor is talál örömöt a cselekvésben, ha éppen egyfutószalag mellett dolgozik, vagy ha egy magánzárkábansínylődik.

A Flow című művemben viszonylagos boldogságban élőemberekről írok, akik értelemmel élik az életüket, mivel amunkájukba és kapcsolataikba is bele tudják vinni a flow-t.Akad közöttük hajléktalan csavargó és súlyos sorscsapástátélt megvakult vagy lebénult ember. De mindegyikükképes volt a látszólag reménytelen állapotát derűs, nyugodtéletté alakítani. Ám azt is le kell szögezni, hogy nem lehetboldog életet építeni pusztán egy sor flow-élménymegélésével. Többről van itt szó, mint a részek

összességéről. Lehet, hogy egy festőművész évtizedekenát boldogan fest, majd élete derekán deprimált,reményvesztett emberré válik. A sikeres teniszbajnok islehet, hogy megkeseredetten, illúziókat vesztetten öregszikmeg. Ha egész életünket egyetlen, egyesített flow-banszeretnénk kiteljesíteni, hinnünk kell valamiben, amiértelmet ad a létünknek.

Régen a hit vallási magyarázatokon alapult. Hogyankeletkezett a világ, miért kell szenvednünk, mi lesz velünk ahalál után – ezekre az alapvető kérdésekre az emberekáltal kitalált történetek legjava adta meg a választ, ezeksegítettek rendet teremteni az emberi lét kaotikus ésvéletlenekkel tarkított világában. A vallások mitikustörténetekben taglalják e kérdéseket, és legtöbbször ahhoza logikus következtetéshez jutnak el, hogy kell lennie egyIstennek, vagy akár többnek, akik felelősek a sorsunkért.Ezek a történetek és a belőlük következő bölcsességekalapozzák meg a vallások tanításait, amelyek szerintkövetkezetes életvezetéssel kell élni. Az emberiség általkitalált vallási értékek alapvető s minden jel szerintpótolhatatlan szerepet játszanak a fejlődéstörténetben.Biztosan egészen más állatfajtává alakultunk volna, haelődeink nem egy értelmes, antropomorf világot képzelnekel.

De a mai korban egyre nehezebb hinni ezekben ahagyományos történetekben és előírásokban. A szentírásszövegei, az ősi rítusok és szabályok, mint amilyen a válásvagy az abortusz tiltása, egyre inkább konfliktusba kerülnekmindazzal, amit megismertünk a világunkról. Ma már

nagyon kevesen hiszik azt, hogy a Föld lapos, és aNaprendszer közepén helyezkedik el. Jóllehet még mindigmegdöbbentően sokan gondolják, hogy a Föld csupánKrisztus előtt néhány ezer évvel keletkezett, és az embertmostani formájában egy marék agyagból gyúrták. Ezek ahiedelmek – legalábbis eredeti megfogalmazásukban –azonban igen idejétmúltak az újabb generációk számára.

A hagyományos hiedelmek elévülése mindig rejtmagában veszélyeket. Amikor elvetik a szó szerintivallásos magyarázatokat, könnyen elveszhetnek azok abölcsességek is, melyek kincsként rejlenek ehiedelmekben. Amikor a Biblia történeti hűségét és okságiösszefüggéseit megkérdőjelezik, egyszersmind akapzsiság, erőszak, önzés és szexuális csapodárság elleniintelmeket is semmibe veszik. Ha megtagadjuk ahagyományos világnézet egészét, rövid időrefelszabadulunk, és egy szabályok és korlátok nélküli új világpezsgésének hódolunk. Ám elég hamar kiderül, hogy atökéletes szabadság nem is lehetséges, és nem isajánlatos. A hagyományos szabályok elvetésekor az embersúlyos hibákat követhet el. Végső cél nélkül nehézmegőrizni tartásunkat, ha az élet elkerülhetetlen tragédiáilesújtanak. De miféle hit az, amiben bízhatunk a harmadikévezredben?

Flow című művemet azzal a gondolattal fejeztem be,hogy ha megértjük világunk fejlődéstörténetét, akkor talánmeg tudunk alapozni egy használható célrendszert, és ezolyan hitet adhat, amely rendet teremt és célt ad azéletünknek a jövőben. Önmagunk megismerése fajunk

legnagyobb teljesítménye. Önmagunk megismeréséhez –miből lettünk, mi hajt bennünket, és milyen célokrólálmodunk – elengedhetetlen saját fejlődéstörténetünkmegértése. Csak ennek alapján építhetünk stabil, tartalmasjövőt magunknak. Ezt a könyvet azért írtam, hogy ezeket agondolatokat kifejtsem.

Az első fejezet, A tudat és a történelem ismerteti afejlődéstörténeti nézőpontot, és arról igyekszik meggyőzniaz olvasót, hogy ha meg akarjuk érteni, hogyan működik atudatunk, figyelembe kell vennünk fajunk lassúkibontakozását, melyben ez a tudat gyökerezik. Ebben arészben szó van a kapcsolatainkról: azokról, amelyekösszekötnek a többi emberrel és azokról, amelyek aminket körülvevő természettel kötnek össze, továbbáröviden arról is, hogyan alakult ki a befelé tekintő tudat,amely valamennyire függetlenné tett minket a genetikailagés kulturálisan meghatározó körülményektől.

A következő fejezet, Ki irányítja a tudatot? az Énfejlődésének egyes nem kívánatos következményeivelfoglalkozik. Ha kivonjuk magunkat a külső korlátok alól,gyakorta válunk a mély elégedetlenség foglyaivá, s olykorheves sóvárgást érzünk megvalósíthatatlan célok iránt– ez is a tudat felszabadulásának öröksége. Amíg nemtanultuk meg, hogy azt tegyük, ami jól esik, és ami jót tesznekünk, addig a tudatunk kontrollja olyan, mintha kezdőautóvezetőként egy versenyautóba ülnénk be.

Három téveszme torzítja a valóság reális érzékelését.E ze k r ő l Maya fátylai című fejezetben beszélek.

Genetikusan adott torzulásokról írok. Ezek egykorbiztosították a fennmaradásunkat, de a mai valósággalgyakran ellentmondásba kerülnek; annak a kultúrának atorzulásai, amelybe beleszülettünk, s azok az elváltozások,amelyek a tudatunkra is ható önálló személyiségünkfejlődésével alakulnak ki. Ha nem értjük meg, hogyanbefolyásolják ezek a tényezők gondolkodásunkat éscselekedeteinket, akkor nehezen tarthatjuk mederbentudatunkat.

Életünk azonban nem csupán a génjeink belsőirányítása és a kultúra meg a személyiségünk irányításaalatt áll. Az evolúció a túléléshez szükséges energiáértfolytatott küzdelem eredménye. A szelekció hajtóereje mégmindig aktívan zajlik körülöttünk. Az elnyomók felülrőlzsákmányolnak ki, az élősködők pedig alulról. Az emberáltal kigondolt ötletek és technikai vívmányok egymással ésaz emberrel versengenek a szűkös erőforrások és afigyelem megszerzése érdekében – a figyelem pedig atudat legszűkösebb erőforrása. A negyedik és az ötödikfejezet azt boncolgatja, hogyan kell elsajátítani a külsőveszélyek közötti fennmaradás képességét. Ezek aRagadozók és élősködők, valamint a Mérnek kontragének című fejezetek.

A hatodik fejezet Az evolúció irányítása. Itt aztvizsgálom, hogyan alkalmazhatók az evolúció elvei akultúra és a tudatosság fejlesztésében, és itt jelenik meg aza gondolat, hogy ha bármi értelme van a múltnak, az amateriális struktúrák és az információ egyre komplexebbtermészetében lelhető fel. Az evolúció folyamata szabhat

természetében lelhető fel. Az evolúció folyamata szabhatértelmes irányt erőfeszítéseinknek, s adhat reményt ajövőnknek.

Az evolúció és a flow című fejezetben arra világítok rá,hogyan növelhetik a flow-élmények a tudatosságösszetettségét. Amellett érvelek, hogy a biztató jövőérdekében meg kell tanulnunk minden tevékenységbenörömöt lelnünk, mert ezzel érhetjük el önmagunk, atársadalom és a minket körülvevő szélesebb környezetharmóniáját.

A transzcendens Én című fejezetben néhányesettanulmány szerepel a nagyobb komplexitásra törekvőéletvitelekről. Az ilyen életet élő emberek élvezik, amitcsinálnak, állandóan tanulnak és fejlesztik képességeiket,határozott célokat látnak maguk előtt, és így nemigen érintimeg őket a halálfélelem. Az ő esetük példázza, milyenéletet lehet élni az evolúció hitével felvértezve.

A kilencedik fejezet, A történelem és a flow azt fejtegeti,hogy a flow nem csupán egy személyiség fejlődésétsegítheti elő, hanem energiát szolgáltat és irányokat mutata technika és a kultúra jelentős átalakulásaihoz. Az autókés a számítógépek, a természettudományos ismeretek ésa vallási rendszerek sokkal inkább a cselekvés öröméből,az új kihívások és a tudat rendezésének vágyából, semminta szükséglet vagy a kiszámítható profitszerzés igényébőlszülettek. Ezekből a gondolatokból kiindulva képzeljük el a„jó” társadalmat, ahol jelen van a flow és a komplexfejlődés.

Az utolsó fejezet, Összefogás a jövőért néhány

gyakorlati tanácsot tartalmaz arra vonatkozóan, hogyanlehetne az életben alkalmazni az evolúciós hitet. Ha igaz,hogy a történelem jelen szakaszában a múltról és a jövőrőlelmondható legjobb „történet” a teljesség fogalmánakfeltűnése, és amennyiben igaz, hogy e nélkül a mi félkészszemélyiségünk kockára teheti a földünk létét, s vele együtttönkre tehetjük saját tudatunkat, akkor hogyan valósíthatjukmeg a kozmoszban rejlő lehetőségeket? Ha az egyéntudatosan elfogadja az evolúciós folyamatban betöltöttszerepét, akkor az élet transzcendens értelmet nyer.Történjen bármi a saját életünkben, eggyé válhatunk azzalaz erővel, amit világegyetemnek nevezünk.

I. rész A MÚLT VONZÁSA

1. fejezet A tudat és atörténelemA fejlődés perspektívája

Évről évre többet tudunk meg világegyetemünkhihetetlen komplexitásáról. Az ember szinte beleszédül amilliónyi csillagból álló, tőlünk elképzelhetetlen távolságra,mindenfelé lassan keringő galaxisok millióinakfigyelmeztető jeleibe. Az anyag belsejének minden egyesszemcséjében pedig felfoghatatlan összeütközéseknyomán rejtélyes pályákon keringő furcsa részecskékkeletkeznek. Ezen elképesztő erők árnyékában, akozmikus időmérő szerint a másodperc töredéke alattfejlődik ki egy emberi élet. Nekünk azonban a mi rövidéletünk, számos értékes pillanatával, sokkal fontosabb,mint a világ összes galaxisa, fekete lyuka és szétrobbanócsillagzata.

S jó okunk van, hogy ezt érezzük. Pascal szavaival: azember ugyan törékeny, mint egy nádszál, de gondolkodólény; és tudatosságával visszatükrözi a világegyetemmindenséget. Az emberi lét jelenvalósága az elmúltévszázadokban egyre fontosabbá vált a természetvilágában. Csak a közelmúltban vethettünk pillantást amögöttünk álló milliónyi évre, arra a mérhetetlenül hosszúidőszakra, melynek során organizmusok ezrei váltottákegymást a folyamatosan változó világban a létért való

küzdelemben. S csak most döbbentünk rá, hogy különösörökségünk

– töprengő tudatunk, ami abban a hitben ringatottminket sokáig, hogy mi vagyunk a teremtés koronái az időkvégezetéig– nyomasztó felelősséget ró ránk. Rájöttünk, hogy afejlődés élvonalában haladva ezen a földön, választanunkkell: életenergiánkat a fejlődés és a harmónia szolgálatábaállítjuk, vagy elvesztegetjük öröklött lehetőségeinket, ésezzel hozzájárulunk a káoszhoz és pusztuláshoz.Ha egy jobb jövőhöz vezető döntéseket akarunk hozni,érdemes ismernünk a fejlődésbe avatkozó erőktermészetét; végül is ezektől függ, hogy az emberi fajboldogul-e vagy kudarcot vall. Ebben a könyvbenszeretném feltárni mindazt, amit az evolúcióról tudunk, s amindennapi életre vonatkoztatható tanulságait. Ha jobbanmegértjük, mi mindennel kell szembenéznünk, több eséllyeltudunk felelősségteljes életet élni, egyszersmind a jövőt azember legjobb céljai felé terelni.A fejlődés folyamatának feltárása azért is fontos, mivel ígytanuljuk meg komolyan venni a múltat. Natura nonfecitsaltum, mondták az ókori rómaiak: A természet nemszökdelve halad előre. Amivé mára lettünk, elődeinkévezredek át tartó erőfeszítéseinek köszönhető, samilyenné az emberiség válik a jövőben, az a mi jelenlegidöntéseinken múlik. Döntéseinket azonban számos, azegyének evolúciós arculatára jellemző, korlátozó tényezőbefolyásolja. Ezeket a gének határozzák meg, akárcsak atesti funkciókat és az ösztönöket, amelyek révén például

akkor is dühösekké vagy szexuálisan izgatottá válhatunk,amikor nem áll szándékunkban. Ilyen korlátozó tényezőlehet a fiúkat férfias, a lányokat nőies viselkedésmódokratanító kulturális örökség és a neveltetés is, vagy a vallás,ami türelmetlenséget olthat belénk a más közösségből jövőemberek iránt.Miközben arra törekszünk, hogy megváltoztassuk atörténelem folyamát, nem szabadulhatunk a múlt általteherként ránk rakott korlátoktól. Ez a próbálkozás csakkudarchoz és kiábrándultsághoz vezetne. A tudatunkat éscselekedeteinket formáló erők megismerése azonbanhozzásegít terheink levetkőzéséhez: ahhoz, hogy szabadongondolkodhassunk, erezhessünk, cselekedhessünk.Történelmünknek ebben a pillanatában építhetjük fel sajátmagunkat egyénként, s már nem csupán biológiai ösztönökés kulturális szokások eredményei lehetünk, hanem tudatosegyéni teremtménnyé válhatunk. Ez a személyiségtudatában van önnön szabadságának, s nem riad meg tőle.Elvezni tudja az életet, bármit is nyújtson neki, s lassanráébred, hogy mennyire sok köze van a többi emberhez, azélet egészéhez, és azokhoz a lüktető erőkhöz, amelyek avilágot mozgatják, tőlünk függetlenül és számunkrafelfoghatatlanul. Amikor az Én átlép az evolúció által aszemélyisége struktúrájába beépített szűk érdekeltségekhatárán, akkor érik meg rá, hogy kézbe vegye a fejlődésifolyamatok irányítását. Ám a fejlődés útjának jövőbenialakítása nem oldható meg magányosan, az egyesemberek révén. Ezért kell felmérni, mely társadalmilehetőségek a legalkalmasabbak a pozitív evolúciós

tevékenységek előmozdítására, és hogyan befolyásolhatjukaz ilyen lehetőségek kialakulását.Az alábbi műnek, röviden, ez a tárgya. Először feltárja amára kialakult, személyiségünket formáló múltbeli erőket,majd bemutatja, milyen módokon szabadulhatunk meg amúlt terhes nyomásától. Javaslatokkal szolgál azéletminőségünk megjavításának és az örömteli életmegvalósításának módjaira, és a személyiségfejlődésének és felszabadulásának integrálására atársadalom egészével. Ez a cél nyilvánvalóan kissé túlzottambíciókat dédelget, és nem is érhető el az adott keretekközött. Ismereteink évről évre bővülnek, tapasztalataink azidővel érlelődnek. Ezekről a dolgokról írásban értekeznimár magában felér egy lassan változó, soha véget nem érőevolúciós folyamattal, de reményeim szerint jelen kötet elsőlépés lehet ebben a folyamatban.Ezért is teszek fel néhány gondolatébresztő kérdéstminden fejezet végén, némi üres helyet is hagyva azolvasónak saját gondolatai lejegyzésére a fejezetbentárgyalt problémával kapcsolatban. Ezzel szerényen aztjelzem, hogy a könyvemben megfogalmazott érvek nemvéglegesek, s minden olvasónak szíve joga kiegészítenisaját bölcsességeivel vagy tapasztalataival.A szerző gondolatainak kiegészítése az olvasó által atudósok egyik legrégebbi gyakorlata mindenfajtakultúrában. Az olvasó lapszéli megjegyzései éppen annyiraa kultúra részei, mint maga az eredeti írás. Manapság akönyvek margóján nem sok hely akad, ezért folyamodtammás megoldáshoz, így adván teret az olvasó részvételének.

Remélem, élni is fognak vele.

A globális hálózat

A közelmúltban a feleségemmel együtt nagy örömünkrejelen lehettünk egy községi gyűlésen, a Sziklás-hegységvidékén. A kis település mintegy háromezer métermagasságban fekszik, egy illatos völgy ölén, hatalmascsúcsokkal övezve. A levegő friss forráshoz hasonlóharmatot árasztott, ami a gyanta illatával keveredett.Kolibrik röpködtek az eresz alatt, s egy sas körözött alegelők fölött. Az összejövetel helyszíne egy fagerendákbólés üvegből épített vidám hangulatú községháza volt,magasba törő, katedrálishoz hasonlatos mennyezettel,gyönyörű környezetben. A parkolóban a legújabb márkájúnégykerekűek csillogtak-villogtak. Mintegy hatvan emberverődött össze, mindannyian lelkes, határozottszemélyiségek, szemmel láthatóan jól érezték magukat asaját bőrükben. Akadtak köztük farmerek, ápolónők éstanárok, mások már részben visszavonultak a községközpontjában zajló élettől, vagy a közeli síparadicsombanvállaltak munkát.

A gyűlés úgy indult, ahogy általában az ilyenösszejövetelek szoktak: meghallgatták a napirendet és arövid hozzászólásokat a függőben lévő, eldöntendőkérdésekről. De rövidesen egy hórihorgas farmeremelkedett szólásra, és hangot adott kifogásának. Állításaszerint ő mintegy tizenöt mérföldre lakik a községtől

északra, ám téli napokon a település tűzhelyeiből áradófüst miatt olyan sűrű lepel borítja a völgyet, mintha valamiháborús zónába lépett volna. Tervez-e a községi tanácsvalami intézkedést, hogy korlátozza a fával való tüzelést? Afarmert egy idősebb úr követte, aki a Blue Kiver folyóveszélyes állapotáról beszélt, pedig, mint az köztudomású,az egész államban itt lehet a legjobb pisztrángot fogni.Vagy inkább lehetett azelőtt. Sajnálatos módon, aszövetségi autópálya-társaság, annak érdekében, hogy azállamok közt átvezető autóút télen is járható legyen, mindenévben sok-sok tonna homokot szór a jeges útra. Ez ahomok belemosódik a folyóba, és betömi a pisztrángokikráinak lerakására alkalmas réseket meg üregeket.Manapság már nem sok pisztráng jön a világra a BlueRiver folyóban.

Az államközi autópályák említése más kérdést isfelvetett a jelenlévők körében: Milyen mértékű a helyilopások és rablások előfordulása? Igaz-e, hogy amiótamegépült az új autópálya, a bűnözési aránymegnégyszereződött? A rendőrkapitány azzal érvelt, hogyezt az árat kell fizetni a fejlődésért. Az autóutakmegépülése előtt a központban élő lumpenek nemfárasztották magukat, hogy egy betörés végrehajtásaérdekében eljöjjenek ilyen messzire a kanyargós utakon.De most, amikor gyorsan és kényelmesen lehet idejutni, abűnözők már látnak a rablásban fantáziát. De nem afüsttakaró, a pisztrángok kihalása vagy a betörésekokozzák a legfőbb gondot, szólt közbe igen érdes ésérzelemtől fűtött hangon egy idősebb farmer. Az igazi

kérdés: Mi lesz a vizünkkel? E nélkül nem tudunk élni. Aföldjeink értékét a vízhez való jogunk határozza meg. Mostpedig a tőlünk keletre és nyugatra fekvő településekenhatalmas földalatti alagutakat építenek, és azokon átelszippantják a földjeink alatti vízkészleteket, és így avízforrások végül teljesen kiapadnak. A legelők elsárgulnak,a föld töredezett lesz; az állatok lesoványodnak.

Egyre világosabbá vált számomra, hogy a gyűlés elejénnem erre számítottam. Eredetileg úgy gondoltam, hogyönálló, magukban bízni tudó, saját jövőjüket a kezükbentartó, jómódú amerikaiak egy csoportjának adöntéshozatali folyamatát kísérhetem figyelemmel. De azöszszejövetel folyamán rá kellett ébrednem, hogy ez a világbajaitól távol élő és erre méltán büszke kis közösségteljesen belegabalyodott a körülöttük és tőlük függetlenülkialakult és általuk nehezen befolyásolható gazdasági,politikai, népesedési folyamatokba. Csak későbbfogalmaztam meg, amit ugyan már régebben is tudtam:Sehol a világon nem tervezhetjük a jövőnket a körülöttünkfolyó történések figyelmen kívül hagyásával.

Két másik esemény is segíthet ennek avéleményemnek a megvilágításában. Pár évvel ezelőtt egykanadai professzor, egy barátom barátja a feleségévelegyütt a nyugdíjba vonulásukra készültek. Érzékeny ésértelmes emberek lévén a világnak valami rendkívülbiztonságos pontján szerették volna eltölteni életükhátralevő részét. Éveken át bújták a lexikonokat,enciklopédiákat, és tanulmányozták a közbiztonság, azegészségügyi állapotok, az éghajlati körülmények, a

széljárás (nehogy valami nukleáris szennyeződéscélpontjává váljanak) statisztikáit, s végül találtak egytökéletes, mennyei helyet. Egy szigeten vásároltak házat1982 elején. Két hónappal később a házuk romokbanhevert: lakóhelyül ugyanis a Falkland-szigeteketválasztották. (1982 áprilisában tört ki a Falkland-szigetekiháború)

A másik történet egy barátom rokonáról szól, egyrendkívül vagyonos gyáriparosról. Ő is szeretett volnavisszavonulni valahová messze az európai zsúfoltságtól ésbűnözéstől. Vett egy kis szigetet a Bahamákon, építtetettmagának egy csodálatos birtokot, amit fegyveres őrök ésvérebek őriztek. Kezdetben biztonságosan éskényelemben érezte magát, de hamarosan szorongásokkezdték gyötörni. Vajon elég biztonsági őr vigyáz-e rá, haesetleg a vagyona odavonzaná a bűnözőket a szigetre? Haazonban megerősítené a fegyveres őrizetet, nemgyengülne-e meg, nem szolgáltatná-e ki magát még jobbana védőinek? Emellett az aranykalitka hamarosan untatni iskezdte. Végül visszamenekült az arctalan nagyvárosiéletbe.

Talán már John Donne idejében is igaz volt, hogy„egyetlen ember sem sziget”, de mára egészen nyilvánvalólett e mondat igazsága. Az emberi cselekedetek ésérdekek összefonódása még intenzívebben és gyorsabbanmegy végbe a harmadik évezredben, mint amihez eddigszoktunk. Tetteink e bolygó minden lakóját érintik, ésminket is érintenek mások tettei. Együtt fogunk mindenttúlélni, vagy együtt veszünk el. Az elmúlt évezredekben az

emberi tudat a szerzett tapasztalatok révén fejlődött, sérvényesítette az egyén érdekeit: a legtöbb, ami telletttőlünk, hogy szeressük és megvédjük legközelebbihozzátartozóinkat. Csak néhány embernek adatott meg,hogy tudatában tágabb érdekeket tartson szem előtt. Őkrájöttek, hogy az „Én” és a „másik” közötti különbségmeglehetősen tetszőleges. Egészében véve azonban atudatunk nincs felkészülve az előttünk álló problémákmegoldására, bármennyire sürgetőek is.

Hogyan vértezhetnénk fel elménket a közeljövőkihívásainak fogadására? Az egyik lehetőség, és eztigyekszik e könyv feltárni: Tanulmányozzuk az evolúciómúltját és az értelmünket befolyásoló szellemi örökségét.Ha megértjük, hogyan fejlődött az emberi tudat a változókörülmények hatására, akkor esetleg sikerül gyorsabbanalkalmazkodnunk a jövőben gyors válaszreakciókat kívánóhirtelen változásokhoz.

Az új évezred hajnalán

Miért akarna bárki is az evolúcióról és a pszichológiárólszóló könyvet olvasni? Ez nem segíti az olvasót a pénzejobb befektetésében vagy a nyugdíjas kor anyagibiztonságának megteremtésében, és nem segít afogyásban, a dohányzásról való leszokásban vagy a pályánvaló sikeres előrelépésben. A Sziklás-hegységtelepüléseinek lakói számára sem ad tanácsot apisztrángjaik vagy a vizeik megmentésére.

A fejlődés útjai ezek helyett a földi élet folyamánakmélyebb megismerésére mutathat utat, s ezáltalvilágosabbá válhat a saját életünk célja. Az életükértelmével tisztában levő emberek feleslegesnek találhatjáka könyvben hátralevő fejtegetéseket. Aki szerint az életértelme csakis az élvezet és a vagyon, az abba ishagyhatja az olvasást, mivel nem sok használhatót fogtalálni a következő oldalakon. A vallási fundamentalisták ésa megrögzött materialisták sem fognak ráakadni ebben akönyvben hasznosítható tudásra, de ők bizonyáraelégedettek is a saját meggyőződésükkel. E könyv ideálisolvasója kíváncsi az élet értelmére, és a létezőmagyarázatokat nem találja elég kimerítőnek. Emellettaggasztja a világ állapota, s szeretné a világot jobbá tenni.Az ilyen ember számára ez a könyv hasznos gondolatokkalszolgálhat, segítségükkel világosabb céllal és erősebbmeggyőződéssel mehet elébe az életnek.

Szemügyre vesszük a bolygónk jelenlegi állapotátlétrehozó erőket, ennek révén vizsgálva a jövő útját. Nemazt, hogy a jövő milyen lesz, hanem azt, hogy milyen lehet.A lesz és a lehet közti különbség tőlünk függ. Nagyrészt ami viselkedésünk dönti el, melyik forgatókönyv valósul meg.Amennyiben a pozitív fejlődési iránnyal összhangbancselekszünk, attól nem leszünk se gazdagabbak, seegészségesebbek, se hatalmasabbak, de valószínűlegboldogabban vagy legalább derűsebben várjuk, hogycselekedeteink hozzájáruljanak egy jobb jövőkialakításához.

Az első és a második évezred közötti fordulón az

emberek Európa-szerte a világ végére készülődtek.Falkákban hagyták oda otthonaikat, költöztek föl ahegyekbe, és menedékhelyekre települtek abban areményben, hogy elkerülik a legfőbb szenvedés forrását, avégítéletet, ami biztosan lesújt mindenkire. Hittek benne,hogy akit a világ vége a hegytetőn ér, az halála utánközelebb kerül Istenhez, és előbb jelenhet meg Istenítélőszéke előtt. Akik földbirtokkal és állatokkalrendelkeztek, odaadták mindenüket a szegényeknek, mivela Szentírás szerint a gazdag embernek annyi esélye vanbejutni a mennyek országába, mint egy tevének átjutni a tűfokán. E korszakot követően az emberek állandószorongások közepette éltek, örökké várva a jelet, amikorKrisztus második eljövetelével beköszönt a világ vége.

Bár az elmúlt fél évszázad során sokszor féltünk egymindent elsöprő, a földünkön minden életet elpusztítókatasztrófától, mára megváltoztak rettegésünk okai. Azelső évezred végén az emberek meggyőződése szerintIsten azt ígérte, hogy ezer évvel Krisztus halála után befejeziföldi ténykedését. Ma már attól félünk, hogy sajáttalálmányaink pusztítanak el mindent, és éppen az anyagotösszetartó erő silányítja az élet végtelen változatos éskomplex egységét kietlen, élettelen sivataggá.

Sokat tanultunk az elmúlt ezer évben. Ráébredtünk,hogy nem a Föld a világegyetem közepe, s a legtöbbenbeletörődtek, hogy az ember már négymillió évvel ezelőttkóborolt Afrika síkságain – miután eltöltött bizonyos időtmás emlős szerepében is, s mintegy 250 millió évvelkorábban parányi cickány bőrébe bújva lopkodta a

dinoszauruszok tojásait. Azt is megtanultuk, hogy az egekigmagasztalt gondolkodásunk a hüllők agykérgét borítóvékony rétegre vezethető vissza, s gyaníthatjuk, hogymihelyst a vaktában kódolt génjeink saját értékrendünkkelvagy érdekeinkkel ütköznek, mindig a gének kerülnek kigyőztesen.

Az ezer évvel korábbi őseink anyagi értelemben nálunksokkal szegényebben, ám szellemileg gazdagabban éltek.Legtöbbjük sötét, üres viskóban lakott, gyakran éhezett, ésnem sok mindent mondhatott magáénak. Ha módja lettvolna besétálni egy mai külvárosi otthonba, azt hitte volna,valami álomvilágba toppant. Ugyanakkor mi egybizonytalanul imbolygó kis planétába csimpaszkodó majomleszármazottjainak gondolva magunkat egy elgépiesedettvilágban élünk, őseink viszont a mindenható Isten kedvencteremtményének érezhették magukat, és úgy gondolták,hogy Isten azért áldozta fel Fiát, hogy az emberek örökmennyei boldogságban éljenek.

Ez a világszemlélet elődeinket megnyugvással ésönbizalommal töltötte el a saját sorsukat illetően. Még ahitetlenek és a földi bűnök pocsolyájában hentergőhitehagyók is valami biztonsági hálót érezhették magukkörül. Bárhogy is élhettek, a haláluk előtti utolsó pillanatbana hitbe való megtérés kegyelemben és örökké tartóboldogságban részesíthette őket. Őseink egy egyetemesszínmű hőseiként tekintettek saját magukra. A mai emberviszont, Jacques Monod szavaival, „a magány dermedtuniverzumában” él. Nélkülözzük felmenőink illúzióit és hitétis.

Lehet, hogy a „tudatlanság boldogság”? Talán a régikorok örömét az ábrándok nyújtották? Bár erre a kérdésrenincs megalapozott válasz, nem valószínű, hogy az ezerévvel, vagy száz, vagy akár tízezer évvel korábban élőátlagember boldogabb lett volna, mint a mai. Az elmúltkorok világába mélyen ásó történészek igen nyomasztóképet adnak az ókori Rómában vagy a viktoriánusAngliában zajló életről. Johann Huizinga a középkor egyiklegelevenebben megírt krónikájában egy skizofrénkorszakot fest le, ahol az emberek a kapzsiság és azönfeláldozás rabjaivá váltak, hangulatuk a nyomorultrémület és a lelki eksztázis között ingadozott.

Az emberi korszakok alapvető hitei meghatározó hatástgyakorolnak az elkövetkező nemzedékekre. Talán épp aközépkor hite adott elég önbizalmat a vallási dogmákkötelékének lassú feloldásához, és a felfedezések megtalálmányok kora felé vezető út kikövezéséhez. Jelenkorihitünk – vagy annak hiánya – ugyancsak nagy súllyal esiklatba. Lesz-e elég bátorságunk, elég erőnk, hogyegyáltalán örömöt találjunk a jövőnkben, és ez a jövő jobblesz-e a jelennél? Netán kihal az emberi faj, akár nagyrobajjal, akár nyöszörögve, mert nem leszünk képesekrájönni, mi is az élet értelme?

A mai emberek tudata határozza meg, hogy milyen lesza harmadik évezred: A gondolataink, az elfogadottértékeink, a tetteink mind kihatnak a jövőre. A jövőt az isbefolyásolja, hogy mire fordítunk figyelmet, és milyenreformáljuk a környezetünket a lelki energiáink révén. Azolvasó természetesen megkérdezheti: De mi közöm

nekem mindehhez? Éppen elég gondot okoz abankszámlám egyenlegének fönntartása, a helytállás amunkahelyemen meg a családomban, és még némiszórakozásra is alkalmat kell találnom. Kit érdekel aharmadik évezred? Miért tartozik rám az emberiségjövője?

Könyvünk alapállítása: Az emberi fejlődési folyamatcselekvő és tudatos formálójává válva érhetjük elleginkább, hogy az életünk igazi értelmet nyerjen, és azéletünk minden pillanatában örömet leljünk. Megértve afejlődés működését és saját szerepünket ebben afolyamatban, megtalálhatjuk a helyes irányt és célt, ami olyritka ebben a hitetlen, világias kultúránkban. Ez nem jelentiazt, hogy a személyes céljainkat fel kellene adnunk, vagyalá kellene rendelnünk valamilyen hosszú távú egyetemescélnak. Épp az ellenkezőjéről van szó. Az önnönszemélyiségüket maximálisan fejlesztő emberek,azonosulva a világ nagyobb léptékű folyamataival,elkerülhetik az egyéni magányosság végzetét. Emellett,ahogy reményeim szerint bizonyítani fogom, a történelemformálása sokkal több örömöt ad, mint hagyni magunkatsodortatni az árral.

Vajon miért alakult ki éppen most a múlt és a jövővizsgálatának sürgető igénye? A föld történeténekrendkívüli határkövénél állunk. Ha a világűrből egy ellenőrnéhány ezer év múltán most látogatná meg a Földet, nemhinne a szemének. Mitől változott meg ennyire a levegőminősége? Mi történt a dús, esőáztatta erdőkkel? Miértborítják hatalmas gabonaföldek az amerikai és szibériai

síkságokat? Hogyan került Új-Zélandra az a rengetegbirkanyáj, miért van ennyire kevés oroszlán és bálna, shová lettek a dodo-madarak? Semmi kétség, hogyelképedne a rövid idő alatt bekövetkezett fizikai változásokláttán: Cement borítja a földeket, hatalmas építményekágaskodnak az égbolt felé, és mindenütt megállíthatatlanmunkával változtatják az ásványi kincseket, a növényeketés a vegyi energiát füstté meg szemétté.

Ha képzeletbeli látogatónknak lenne némi fogalma aföld fejlődésének történetéről, hamar ráébredne, hogy aföldbolygó fejlődésének rendkívül fontos korszakának atanúja: e néhány ezer év folyamán alakult át az emlősmindent a saját képére alakító tudatos lénnyé. Az űrellenőrmás bolygókon szerzett tapasztalatai alapján már tudná,hogy ez a korszak milyen robbanásszerű veszélyeket rejt azélet minden megnyilvánulására ezen a planétán. Mielőttvisszaindulna az űrbe, talán hebegne néhány szót, sokszerencsét kívánva az ébredő és a két lehetséges út előttesetlenül tapogatódzó emberi fajnak. A két lehetőség: azember elpusztítja a földet, vagy lassú virágzásnak indít egynagyszerű kultúrát.

Most persze a jelenről beszélek. Igaz, hogy már mintegynégymillió éve létezik valamiféle emberi élet, de csupántízezer éve jöttek rá elődeink, hogy ha magot ültetnek, többlesz a termés, ennél rövidebb ideje tanulták meg a fémekhajlíthatóságát, és még kevesebb idő telt el, amióta aszavakat és gondolatokat jelekkel fejezik ki.

És csak száz éve – a történelem távlatában egyszempillantásnál is rövidebb idő – kezdtünk el ráébredni

arra, hogy a jövőt nem a célszerű gondviselés alakítja,hanem nagymértékben a mi kezünkben van. Darwin éskövetői oly meggyőző biológiai evolúcióelmélete előtt azemberek zöme úgy gondolta, hogy egy mindenható erődönt a világegyetem sorsáról, s minden fájdalom ésnyomorúság ellenére a Mindenható fog rólunk gondoskodniezen a földön és a másvilágon. Az evolúció elmélete szerintminden faj – az emberi faj is – felelős a sajátfennmaradásáért; nem létezik bárkit vagy bármit ismegvédő természetfeletti erő. Bár csekély időnk voltalkalmazkodni ehhez a gondolkodáshoz, kénytelenekvagyunk meghozni a földi élet fenntartásához szükségesdöntéseket. Bizony ránk fér egy kis szerencse ezen azúton. De feltétlenül komolyan kell vennünk ezt a nehézfeladatot, s meg kell teremtenünk a leleményes válaszhozszükséges tudást.

Véletlen, szükségszerűség és mégvalami más

Képes lenne azonban ön, vagy én, vagy bárki egyedülváltoztatni a jövőn? Az okszerűség mai értelmezése szerintaz eseményeket a véletlen alkalmak és amegváltoztathatatlan természeti törvények kölcsönhatásadönti el. Az Amazonas partján egy orchidea fölöttszárnyaival csapkodó pillangó egy sor légköri zavartindíthat be. Ez végül Floridában lakóházak százait rombadöntő hatalmas hurrikánt is eredményezhet. A hurrikánok

keletkezésének okát a légnyomással és a hőmérsékletekváltozásával magyarázzák; a lepke repülése és sok százegyéb, a szárnyak mozgásának hatását csökkentő vagyfokozó tényező viszont mindig is a kiszámíthatatlanvéletlenek tartományában marad.

A kérlelhetetlen természeti törvények és akiszámíthatatlan szeszélyes események csapdájábantehetünk-e egyebet, minthogy továbbhaladunk? A megadófatalizmus tűnik a legjobb válasznak. Eszerint feladjuk afelelősséget, a gondolkodást, a választás lehetőségét,vagyis gépiesen követjük a genetikailag kódoltszükségleteinket és vágyainkat, legalábbis a társadalomáltal meghatározott keretek között. E forgatókönyv alapjáncsupán az önmagunkra figyelés – a kényelem, az élvezetekés a becsvágy megvalósítása – vezérli tetteinket.

Ezen a ponton különös ellentmondás kezd kibontakozni.Ha mindenki így él, ha mindanynyian az ok-okozati viszonymeghatározó erejének vetjük magunkat alá, nem valószínű,hogy az emberiség fenn tud maradni. Az erőforrásokbirtokában levők egyre növekvő intenzitással igyekeznek ajavakat felhalmozni, a nincstelenek pedig fellázadnak ezellen, ők is részesülni akarnak valamiből, s ennekeredménye egy mindenkire kiterjedő háború. Ha akadnaelég ember, aki elhiszi, hogy a jövő legalább részben asaját kezünkben van, nagymértékben nőnének a túlélésiesélyeink. Ha ez a feltevés igaz, akkor valóban a véletlenés a szükségszerűség az egyedüli meghatározó eleme asorsunknak? Vagy létezik valami más erő is ezeken kívül,ami a jövőnket alakítja?

Divat lett hangoztatni, hogy az egyén tetteinek nincskülönösebb hatása a történelem egészére. Ha Szókratészvagy Jean d'Arc nem álltak volna ki a meggyőződésükmellett, vagy Raoul Wallenberg nem adta volna felkényelmes életformáját a nácik által megszálltMagyarországon zsidók ezrei életének a megmentéséért,akkor talán valaki más tette volna meg ugyanezt.Mindenesetre, drámai kiállásuk nem gyakorolt rendkívülihatást a történelmi események alakulására, amelyeketvégső soron a társadalmi erők, nem pedig az egyénektettei döntenek el.

Ez az érvelés érvényes lehet a tudományos és technikaifelfedezések tekintetében is. Ha a Wright fivérek nemhajtják végre sikeres repülésüket – amivel Otto Lilienthal,Sámuel Langley és sokan mások korábban kudarcotvallottak –, akkor bizonyára valaki más tökéletesítette volnaegy-két éven belül a repülőgépet. A tudomány és atechnika mindeddig töretlenül járta a maga fejlődési útját.Mindehhez az emberi elmék csupán asszisztenskéntjárultak hozzá. De nem minden emberi tett alakul így. Azigazán kreatív személyiségeknek minden ösztönös ésjózan gondolkodás ellenére sikerülhet egy sokakatfelszabadító és boldogabbá tevő életet elképzelni.

Ha el akarunk szakadni a genetikus és történelmiszükségszerűség fatalisztikus elfogadásától, akkorlegalábbis hinnünk kell a szabadság és az önállóságeszméjében. Az ember nem igazán kockáztat vagy küzd atöbbiek javára, kivéve, ha hisz abban, hogy ezzel változástidéz elő. De vajon az ilyen ember csak áltatja magát?

Végül is a tudomány sarkigazságai szerint mindeneseménynek van oka, s ezért például Szent Ferencdöntését, miszerint a vagyonát szétosztja a szegényekközött, majd imádságban tölti az életét más ifjakkal együtt,az is indokolhatja, hogy gazdag apját akarja bosszantani,vagy az, hogy látens homoszexuális, vagy hormonálisánlabilis személyiség.

Ám elfogadhatjuk az okság alapigazságát anélkül, hogya redukcionizmus hibájába esnénk. Szent Ferenc tetteineksokféle oka között a legfontosabb talán az volt, hogy hitttettei eredményességében, és felelősnek érezte magát akörülötte levő világ megváltoztatásában. Maga ez ameggyőződés egy „ok”. A szabad akarat gondolataönmagát beteljesítő jóslat; az ebben való hit a külsőtényezők abszolút determináló ereje alóli felszabaduláshozvezethet.

A véletlen és a szükségszerűség csak a gondolkodásraképtelen emberek vezérlője. Az evolúció azonban beépítettegy közbülső fokozatot a determináló erők és az embericselekvés közé. A motorban lévő tengelykapcsolóhozhasonlóan az emberi tudat lehetővé teszi, hogy időnkéntkiszakítsuk magunkat az irgalmatlan lendület szorításából, sönállóan döntsünk. A befelé tekintő tudatosság, ami ezen abolygón csupán az embernek adatik meg, nem egyértelműáldás. Ennek a képességnek köszönhető Gandhi és MartinLuther King önfeláldozó bátorsága, Marquis de Sade„természetellenes” tobzódásai vagy Sztálin kielégíthetetlenhatalomvágya. A tudat, viselkedésünk harmadikmeghatározó tényezője, biztonsághoz és pusztuláshoz is

vezethet.

Menthetetlenül romlottak lennénk?

Alig száz évvel ezelőtt a nyugati, iparilag rohamosanfejlődő társadalmak uralkodó nézete szerint az emberiséga teremtés csúcspontja és a föld felkent örököse volt. Aviktoriánus és Edward korabeli emberek úgy látták, hogyaz akkori társadalom a fejlődés tetőpontjára jutott. Ez aderűlátás azonban a történelemben átmeneti tévedésnekbizonyult csupán. Az emberek a múltat többnyirekonfliktusokkal, tragikus eseményekkel teli végzetkéntjellemezték. Nem Platón volt az egyetlen, aki szerint azaranykor elmúlt. Sok keresztény, például Kálvin szerint is, aférfiak és a nők egyaránt reménytelenül romlottak, és Istenkegyelme nélkül nem tudnak magukon segíteni. A 19.században egy rövid ideig úgy tűnt, hogy a technika, atudomány és a demokrácia képesek a világot új édenkerttéváltoztatni. Az önelégültség rövid közjátéka után azonbanrémült bizalomvesztés következett be az ember jósága ésönmagán segíteni tudása terén.

Érdekes módon, de cseppet sem meglepően, éppenazok rökönyödtek meg az emberi viselkedéstermészetellenes voltán, akik túl magas elvárásokattámasztottak. Az emberi természet rózsás látszata nemsokáig állja ki a tüzetes vizsgálat próbáját. Akik a papokatkövetkezetesen szentéletűnek, a katonákat bátornak, azanyákat örökké önfeláldozónak képzelik, súlyosan

csalódhatnak. Az ő szemükben az emberi faj egésztörténete merő tévedés, vagy Macbeth találó szavaival, egymegveszekedett őrült minden értelmet nélkülöző, zajjal ésdühöngésekkel teli története.

Ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy az emberi fajalapvetően gyenge és zavarodott lények tömege, akiketmerő véletlenből vetettek a világmindenség színpadáraminden forgatókönyv és próbák nélkül, akkor az elérteredmények nem is olyan lehangolóak. Ezt fejezik ki azidomár szavai is a beszélő kutyájáról: Az nem érdekes,hogy jól énekel-e, csak az, hogy egyáltalán tud énekelni.

Igaz, hogy az emberek időtlen idők óta folyamatosangyilkolják egymást, és a hatalom birtokosai többnyirekizsákmányolják a náluk gyengébbeket. Az is igaz, hogy amohóság általában felülkerekedik a megfontoltságon, éséppen ez készteti az embereket az életüket biztosítókörnyezetük tönkretételére. De miért is lenne ez másképp?Ha az emberiséget okoljuk ezekért a hibákért, az olyan,mintha a cápát felelősségre vonnánk vérengzéséért, vagy aszarvast, amiért teljesen lelegeli a mezőt. Talán majdfejlődünk, de még igen nagy utat kell megtennünk a velünkszületett viselkedési korlátaink legyőzésére.

Az emberi lehetőségek próbáltak felszínre törni, és azelmúlt harminc év New Age mozgalmai is arra törekedtek,hogy visszaadják a nőknek és a férfiaknak a tudományosredukcionizmus hatására elveszített méltóságukat.Eközben azonban olykor túllőttek a célon és a másikvégletbe estek. Az emberi tökéletesség romantikusgondolata sok vágyálmot ültetett el az emberekben, majd

ezt a folyamatot fölösleges kiábrándulás követte. A NewAge gondolkodóinak az emberi tudat lehetőségeit elemzőeszmefuttatásaiban nehéz különválasztani a metaforát atényleges javaslatoktól.

„A tudat egy hologram, és a kozmikus hangrezgésekegész szimfóniáját képes rögzíteni … bárkinek az agyaképes felidézni minden kozmikus eseményt… a tudat nemismer határokat”– írja a lelkes teológus, Sam Keen. Szerencsére ez nemigaz, mert ha a tudat tényleg képes lenne felidézni „akozmikus hangrezgések egész szimfóniáját” – bármit isjelent ez –, mindannyian megőrülnénk.

A New Age mozgalom ígéreteivel az a baj, hogymiközben van valami igazság magva a tudat belsőműködéséről vallott gondolatoknak, sokan ezeket a külsőanyagi világra is alkalmazzák, s ezért óhatatlanulcsalódnak. Vegyük például a Theta-szeminárium egyikhitvallását, William Hulme szavait idézve: „A bennünkgondolkodó lény a világegyetem teremtője… A tudatunkbirodalmában mi vagyunk az Isten, mivel sajátgondolatainkat mi uraljuk, és amit igaznak vélünk, azzáválik.” Szigorúan véve, ez a gondolat akár elfogadható islenne, már ami a „tudatunk birodalmát” illeti. De az igazihívők az utolsó mondatot, miszerint „amit igaznak vélünk,azzá válik”, a tudati állapotok helyett konkrét eseményekrevonatkoztatják. Ez a roszszul értelmezett konkrétság pedigoda vezet, hogy sokan kézzelfogható eredményeket várnaka „csupán” spirituális hozam helyett. Az imádság, a

meditáció és a vallásgyakorlás segít megteremteni belsőlelki harmóniánkat. Ám a legtöbben nem harmóniáravágynak. Inkább azért imádkoznak, hogy helyreálljon azegészségük, nyerjenek a lottón, vagy találjanak egyszerelmet. Sok buzgó modern keresztény nem vesztudomást Jézus Krisztus azon kijelentéséről, mely szerint azországa nem evilági.

Az ember isteni tulajdonságokkal való felruházásahelyett arról beszélünk, hogy genetikai állományunk 94%-amegegyezik a majmokéval, s közben csodálkozunk, hogyaz emberek katedrálisokat építettek és számítógépeketvagy űrhajókat terveztek. A segítőkész embereken isálmélkodunk. Vízzel teli poharat várva, a fél pohár víz féligüresnek tetszik; de ha egy csepp vízben semreménykedünk, akkor ugyanaz a fél pohár víz, félig teltpohárnak tűnik.

Mindannyian az evolúció folyamatának a részeseivagyunk, sok energiával felvértezve, s arra hivatva, hogyönös érdekből cselekedjünk, nem a saját kedvünkért,hanem azért, hogy megőrizzük és újrateremtsük agénjeinkben kódolt információt. Attila talán „Istenostorának” hitte magát, mialatt végigtarolta és gyilkoltaegész Európát, a spanyolok pedig félig-meddigmeggyőzték magukat, hogy az indiánok lelkét mentik meg,amikor megsemmisítik őket, de végül is ugyanazonösztönöknek engedelmeskedtek, mint a madarakvándorlásuk során, vagy amikor a lemmingek a tenger felévonulnak. Visszatekintve, elképesztő, hogy mennyiszörnyűséget vittek végbe elődeink, amiből arra a

következtetésre jutunk, hogy az ember eredendően gonosz.Ám nem vagyunk jobbak vagy rosszabbak, mint amilyeneklehetünk.

Az ártatlanság kora azonban véget ért. Nem lehetünkönmagunkkal elnézőek. Fajunk túlságosan nagyhatalommal bír ahhoz, hogy csupán az ösztöneinketkövessük. A madarak vagy lemmingek saját magukon kívülnem sok kárt okozhatnak másoknak, de az ember képeselpusztítani a bolygónkon minden életet. A kezünkben levőhatalmas erő felelősséget kíván tőlünk. Tudatosítva acéljainkat, a cselekedeteinket motiváló tényezőket és ahelyünket a fejlődés láncolatában, meg kell találnunk atetteink következményeit enyhítő értelmes és hathatóstervet saját magunk és a még fennmaradt élőlényekmegvédelmezésére.

A jó és a rossz

Több mint hatszáz éve Ambrogio Lorenzettifestőművész két freskót festett Siena városházának falaira:az egyik a „Jó kormányzás”-t a másik a „Rosszkormányzás”-t ábrázolta. A „Jó kormányzás” jelenete igenhasonlatos Richard Scarry Tesz-vesz Világ (Busy BusyWorld) című gyermekkönyvéhez. A könyv lapjain ábrázoltvároshoz hasonlóan a freskón minden ház tiszta, rendes,minden kert tele virággal és gyümölccsel, mindenkihasznos dolgokat művel. Rend és jólét árad mindenhonnan.A „Rossz kormányzás” freskóján ezzel szemben

veszekedések és harci jelenetek láthatók, a házakelhanyagoltak, a termést pedig ellepi a gaz. Az emberekáltalános elképzelése szerint ez ábrázolja a jó és a rosszvilágot: a rossz jellemzője a nagymértékű entrópia(energiaveszteség) – a zűrzavar, a rendetlenség, a káosz,az energiapazarlás, a cselekvésképtelenség, acéltalanság; a jó jellemzője pedig a nagymértékű negatíventrópia vagy negentrópia – a harmónia, akiszámíthatóság, a vágyak kielégítését szolgáló értelmestevékenység.

A „jó” és a „rossz” értelmezése sajnálatosan gyakran alegszűkebb igényeket célzó önös érdekeket szolgálja.Siena lakói maguknak jó kormányzást kívántak, ámévszázadokon át elkeseredett harcot vívtak a szomszédosFirenzével. Amerika korai európai telepesei – még alegvallásosabbak is– gonosz tulajdonságokkal ruházták fel a bennszülötteket,például kegyetlenséggel és vadsággal. Így nyugodt lélekkelvehették el a földjüket és az életüket. William Hubbard1677-ben írt először a New Englandben élőbennszülöttekről, s így jellemezte őket: „alattomosgazemberek” és „az ördög gyermekei”. A kínaikommunisták az amerikaiakban imperialista ördögöt láttak;az irániak szemében mi is ördögök vagyunk – s eközbenszerintünk az ajatollah vagy Szaddam Husszein a sátánmegtestesítője. A „jó” és a „rossz” relatív fogalmak, smindaddig, amíg az ember kizárólag a saját testével,családjával, vallásával vagy etnikai csoportjával azonosul,ez így is marad. Ami jó nekem, az valószínűleg rossz

neked, és fordítva. A hidegháború idején az oroszgabonatermelés csődjét a nyugati világ a saját sikerénekítélte, az Egyesült Államok drogproblémájában pedig azoroszok saját felsőbbrendűségük igazolását látták.Szűklátókörű erkölcsi értékrend alapján lehetetlen a jóról ésa rosszról egyetemes következtetésre jutni.Az egyetlen érték, amiben az emberek egyetértenek, aföldi élet folytatása. Ebben az egyetlen célban egyesülminden egyéni érdek. Ha ez a fajspecifikus azonosságnem kerekedik a hitbéli, nemzetiségi, családi vagyszemélyes identitás fölé, nehéz lesz megállapodásra jutniabban a kérdésben, hogy melyik úton menjünk továbbjövőnk biztonsága érdekében. Ezen a ponton az agyunkgenetikai programja önmagunk érdekeinek a kiszolgálásátdiktálja, és a társadalomtól is ezen folyamatok támogatásátvárja el. Nekünk azonban most változtatnunk kell ezen aprogramon, s bolygónk átfogó szükségleteit kell alegfontosabb célunknak tekintenünk. De vajon ezlehetséges-e? Hogyan emelkedhetnek felül a férfiak és anők a sokmillió év alatt a génállományukban rögzültindítékaikon? Hogyan felejthetjük el a születésünk elsőóráiban elsajátított motivációkat?A jelenlegi céljaink és értékrendünk fajunkat vakküzdelemre ösztönzik a túlélésért más fajokkal szemben.Ezek inkább az utazók, semmint a navigátorok sajátjai. Deakár tetszik, akár nem, immár az űrhajózó Föld pilótáivagyunk. Ehhez a szerephez újszerű utasításokra, újértékekre és célokra van szükségünk, ezek eligazíthatnak aváratlan veszélyek tengerében. A tudatnak ezen a kalandos

útján az első állomás: tűnődjünk el azon, hogy kik vagy mikvagyunk.

Az Én feltűnése

Az evolúciónak nevezett folyamat azért létezik, mertsoha semmi sem marad változatlan. Csupán kétféleválasztási lehetősége van az élő és az élettelen dolgoknak:vagy az entrópia (az energiaveszteség) kerekedik felül,vagy legyőzzük a rendszert. Az evolúció az alternatívákközül a második. Idővel minden alakzat, minden építménylassan leépül, és összetevői találomra szétbomlanak. Atest sejtjei szétoszlanak, szervei elenyésznek, az eszközöktönkremennek, megrozsdásodnak, a méltóságteljeshegyvonulatok homokvárként szétfolynak, hatalmascivilizációk omolnak össze és mennek feledésbe, még acsillagok is kihalnak, miután kimerül az energiájuk. Az autóis néhány évig működik jól, egy idő után túl sok energiátfogyaszt, s már nem éri meg a működtetése. Amikor elsőízben veszünk egy házat, úgy hisszük, végleges menedékreleltünk, de ha nem javítjuk meg a tetőt, nem vakoljuk újra afalakat, nem mázoljuk újra és újra a fából készült részeket,a ház lassan lepusztul. A leépülésnek ez a folyamata, azentrópia törvénye, a világegyetem egyik legfőbb törvénye.

De nem az entrópia növekedéséről szóló törvény azegyetlen, amely irányítja a világot. Léteznek folyamatok,amelyek éppen ellenkező irányban hatnak: az alkotás és afejlődés éppen annyira része az életnek, mint a pusztulás

és a halál. Gyönyörű kristályalakzatok jönnek létre, újéletformák alakulnak, egyre több, korábbanelképzelhetetlen módszerrel teremtődnek újenergiaforrások. Amikor a rendszerben a rend kerekedik aleépülés fölébe, olyankor a negentrópia növekszik.

Minden rendszer, legyen az egy szikla vagy egy állat,mindenekelőtt arra törekszik, hogy önmagátösszerendezze. Minden „élőnek” nevezett formációelengedhetetlen törekvése a fajfenntartás és a szaporodás.A bálna azon igyekszik, hogy bálna maradjon, ameddigcsak lehet, és amíg nem késő, önmagához hűhasonmásokat igyekszik reprodukálni. Céljamegvalósításához a bálna folyamatosan ellenáll azentrópiának, a levegőből oxigént, a planktonból pedigkalóriát merítve, s minden eszközzel védi az utódait asérülésektől és a ragadozóktól.

A negentrópia növekedésének eléréséhez aszervezeteknek – egy emberi testnek, egy családnak vagyegy társadalmi rendszernek – folyamatosan korrigálnia ésvédenie kell önmagát. Csak így tud hatékonyan a sajátcéljaira energiát átalakítani. Az emberi történelemkiemelkedő csúcsai azok a felfedezések, amelyek révénkönnyebben megvédhetjük magunkat a növekedő entrópiacsapásaitól. A tűz felfedezése méltán szerzettmegbecsülést. Valamelyik ősi felmenőnknek támadt az acsodálatos ötlete, hogy a tüzet megzabolázza és – hacsakátmenetileg és lokálisan is – megszüntesse a hidegdermesztő hatását, és ezzel az entrópia növekedését. Azegyre hatékonyabb és egyre valószínűtlenebb rendszerek

kifejlődését nevezzük evolúciónak. Minden rendszer idővelszétesik, ha nem tökéletesítik. Az evolúciót ez kényszerítiránk. Nem állhatunk meg, és nem maradhatunk egyhelyben. Ahhoz is tovább kell lépnünk, hogy egy helybenmaradhassunk.

A versengés az evolúción végighúzódó fonál. Különféleéletformák szorítják ki egymást a történelem színpadánattól függően, hogyan sikerül energiát meríteniük akörnyezetből, s azt a saját szükségleteiknek megfelelőenalakítani. Bizonyos fajok azonban a túlélés esélyeit másfajokkal való együttműködés segítségével tudják növelni, ésezért maradnak fenn. Paradox módon az együttműködés islehet a versenyzés hatékony formája. Ám amíg az embernem lépett színre, addig a verseny és az együttműködésteljesen vaktában és akaratlanul zajlott.

Az evolúció nemcsak az életformák szelektívkiválasztódása, mint a dinoszauruszok vagy az elefántokesetében, hanem az információké is. Ebből a nézőpontbólnem a szervezet külső, anyagszerű megjelenése számít,hanem a szervezetben levő utasítások. A biológiaiorganizmusok rendkívül részletes forgatókönyvekettartalmaznak, ezek vegyi úton rögzülnek a génekben, és azevolúció ezeknek az utasításoknak a továbbélésévelazonos. Az elefánt csupán mellékterméke azelefántkromoszómákban található genetikai információnak.Elméletben az elefántok pontos géntérképe alapjánelefántokat lehetne létrehozni. Ám a genetikai utasításokhíján az elefántok egyetlen generáció alatt eltűnnének a földszínéről.

Az emberek zöme elfogadja a biológiai fejlődésgondolatát. De nem csak a genetikai információ biztosítja atúlélést. Az információnak más formái is léteznek, ésegymással versengve igyekeznek megőrizni eredetialakzatukat és az idővel szembeszegülve fennmaradni.Például a nyelvek is ilyenek, és a vallások, a tudományoselméletek, az életmódok, a technológiák, sőt még a tudatÉnként emlegetett elemei is mind részt vesznek aversenyben.

Minden emberben megvan az a csodálatos képesség,hogy elmélkedjen a különböző érzékszerveivel átvettinformációkról, s hogy ezeket a tapasztalásait irányítsa éskézben tartsa. Ezt a képességünket fölöttébbtermészetesnek vesszük, és ritkán gondolkozunk el ezen ajelenségen, pedig amennyire tudjuk, ez az evolúciónak egyújabb keletű, csupán az emberi agyra jellemző formája. Hamégis gondolunk rá, ezt nevezzük tudatosságnak, tudatnak,vagy Énnek, vagy léleknek. Ha ez nem lenne, akkor csak azidegrendszerünkben genetikusan kódolt utasításoknaktudnánk engedelmeskedni. De mivel rendelkezünk ezzel abefelé tekintő tudattal, képesek vagyunk saját magunk általírt program szerint cselekedni, és nem csak genetikaiutasítások által előírt döntéseket hozni.

Az Énünkről alkotott képhez többnyire egy apróemberkét társítunk, a homunculust, aki valahol az agyunksarkában üldögél és figyeli mindazt, ami beáramlik aszemünkön, a fülünkön és a többi érzékszervünkön, értékelia bejövő információt, majd meghúz egy kart, és ennekkövetkeztében valamely módon cselekszünk. Ezt a miniatűr

lényt egy igen érzékeny és intelligens az egész testünkgépezetét irányító emberkének képzeljük. Egyesek úgyhiszik, hogy ez a „lélek”, és Isten lehelete egy isteni szikrarévén agyagtestünkből halandó burkot teremtett köré.

A jelenkori idegrendszerrel foglalkozó tudomány sokkalprózaibb magyarázattal szolgál az emberi Énkialakulásáról. Az agyban nem válik külön az anyagiépítmény és az „Én” vagy a „tudat” magyarázatára szolgálóneurológiai működés. A gondolkodás képessége az agysokmilliónyi idegsejtnyalábja révén fejlődött ki, ezekmindegyike egy-egy korlátozott feladatot lát el, például aszínek megkülönböztetését, a test egyensúlyánakmegtartását vagy bizonyos hangok érzékelését. Azegymástól elkülönülő információkat hordozó és különbözőfeladatokra szakosodott idegsejtek működésének egybizonyos komplexségi fokán szükségessé vált egy abeáramló ingereket és érzékeléseket irányító ésrangsoroló belső közlekedési rendőr. Valamikor az emberifejlődés távoli múltjában kialakult egy ilyen belsőmechanizmus. Ezt nevezik tudatnak. Ám a közlekedésirendőr képe is megtévesztő, mivel ez is egy apró emberkétsugall, egy agyműködésért felelős tökéletes homunculust –egy nőt vagy egy férfit. Pedig nem erről van szó. A tudatinkább egy mágneses térhez hasonlítható, vagy valamiféleaurához, vagy az agyba beáramló töménytelen érzékelésáltal hangszerelt, összehangolt dallamhoz.

Miután kialakult a gondolkodó tudat, az agy funkcióihirtelen hatalmas ugrással fejlődtek tovább. Ezután márnem csak az egyes szükségleteket, szándékokat,

érzékeléseket és gondolatokat közvetítették „adásidőt”követelve maguknak a tudatban a genetikailag kódolt ésvegyi úton beírt instrukciók sorrendjében. A tudat egységbefogta ezeket az ingereket, és az így kialakult önálló egységképes lett a tudatosság mederben tartására és az érzések,gondolatok sorrendjének meghatározására.Megtapasztalva magunkban az irányító tudatosságot,elneveztük „Én”-nek, s ettől kezdve természetesnek vettük alétét. Az Én pedig az emberi lény egyre fontosabb részelett.

Az idő múlásával ez a belső Én éppen annyira valódiválett számunkra, mint az érzékszerveink által közvetítettkülvilág. Mindig itt van, mint a levegő; a testhez hasonlóan atudatnak is megvannak a maga korlátjai. Ez is sérülhet,fájhat; fejlődik és a hatásköre egyre kiterjedtebb. Bárminden ember képes tudatosan gondolkozni, de nemazonos mértékben alkalmazza mindenki ezt a képességet.Egyesek gépiesen követik genetikai programjuk utasításaitvagy csaknem kizárólag a társadalom elvárásainaktesznek eleget, és ehhez alig vagy semmit sem tesznekhozzá a saját tudatukból. A skála másik végén az autonómszemélyiségeket találjuk, ők a külső utasítások határainmessze túlmenő, önálló célokat tűznek maguk elé, ésmajdnem kizárólag a saját maguk alkotta szabályoknakengedelmeskednek. A legtöbben valahol a két végletközött helyezkedünk el.

De ha már megvan az Én – még ha csak kevésséhasználjuk is –, elkezd követelőzni, mint minden másorganizmus. Meg akarja tartani a formáját, újra akarja

teremteni magát még azután is, hogy a teste meghalt. AzÉn, mint minden élőlény, a környezetéből meríti az energiátahhoz, hogy feltartóztassa a növekvő és romboló entrópiát.A gondolkodó tudat nélküli állat megelégszik a génjeibentalálható információ reprodukciójával. Ám az Énnelrendelkező ember a tudatában levő információt meg isakarja tartani és terjeszteni. Az anyagi javakkal azonosulóÉn egyre több vagyont akar felhalmozni, nem törődvemások sorsával. Sztálin hatalomvágy körül forgó Énje nemnyugodott addig, amíg az egyeduralmát veszélyeztetőegyének mind meg nem haltak. A hitből építkező Éntovábbélése többet jelent, mint a testé – a kereszténymártírok jobban féltek hitük feladásának következményeitől,mint az oroszlánoktól.

Ez az oka annak, hogy az emberiség sorsa a következőévezredben nagymértékben függ attól, milyen Éntfejlesztünk ki magunkban. Az evolúció semmiképpen sembiztos. Csak akkor válhatunk részesévé, ha megtaláljuk ahelyünket a természetnek nevezett gigantikus erőtérben.Sem a túlzott alázat, sem pedig a kegyetlen gőg nem válikjövőnk javára. Ha gyermekeink és az ő gyermekeik Énjetúlságosan félénk, túl konzervatív és visszahúzódó, s védettburokban élve ellenállnak a változásnak, akkor azéletrevalóbb életformák áldozatává válnak. Ha viszontvakon vágtatunk előre, s elvesszük másoktól és a világból,amit csak lehet, nem sok dolog marad a Földön, aminekmajd örülni tudunk.

Rajtunk múlik, hogy az élet fennmarad-e ezen abolygón. És hogy mi életben maradunk-e, és értelmes

életet élünk-e, azon múlik, milyenné fejlődik Énünk, ésmilyen társadalmat építünk. Sok fontos feladat áll előttünkebben a viszontagságos korban: az erdők megmentése, azózonréteg védelme, a születések számának szabályozásaés a megszületettek védelme attól, hogy egymásnakessenek. Ám hosszú távon nem létezik lényegesebbfeladat, mint megtalálni annak módját, miként tudjukÉnünket az evolúció szolgálatába állítani. Ettől függ azösszes többi jó következmény. Ha létezik történelem, a mitudatunknak készen kell állnia, hogy mi csináljuk meg.

További gondolatok A tudat és atörténelem című fejezethez

Az olvasó választ keresve az alább feltett kérdésekrejobban elmélyülhet ennek a fejezetnek amondandójában. Gondolatai lejegyzésére minden kérdésután van valamennyi üres hely. A többi fejezet végénugyanilyen módon tettem föl kérdéseket. Részletesebbenis följegyezheti a válaszokat egy külön füzetbe vagyszámítógépbe. Ezek az első lépések lehetnek egy azolvasók gondolataival bővített könyv megszületéséhez.Összekapcsolódás

Feltéve, hogy nincsenek anyagi gondjai, tud-e olyanhelyet, ahová visszavonulna a világ bajai elől? Inkábbválasztana egy fegyveresen őrzött túlélő tábort, vagy egytávoli kultúrát, például Bali szigetén vagy egy Karib-tengeri

szigeten? És vajon mennyire és miért lenne ott boldog?Életének mely vonatkozásában érzi magát teljesen

önállónak? Senki másra nem számítva el tudná saját magátlátni élelemmel és vízzel? Tudná működtetni a gépkocsiját?Milyen információkra lenne szüksége a túléléshez?Evolúció

Az Egyesült Államok népességének mintegy a fele mégmindig úgy gondolja, hogy a világegyetem hatezer évvelezelőtt keletkezett. Feltéve, hogy ön nem így látja,megpróbálta-e valaha is a tudomány mai állása szerintsaját hazája történetét az emberi élet történetével vagy aföld történetével összevetve elképzelni?Létezik-e olyan korszaka az emberiség történetének,amikor szívesebben élt volna, mint ma? Ha igen, miért?Véletlen és szükségszerűség

Számot vetve az eddigi életével, mennyi volt benne atudatos választás? Ön döntötte el, hogy mely iskolákbanfog tanulni? Saját maga választotta a barátait, a párját? Ajelenlegi hivatását maga választotta, vagy véletlenekhatására alakult így a sorsa? Az életének mely mozzanataalapult tudatos választáson?Az életében mi játszott nagyobb szerepet, a véletlen vagy aszükségszerűség? Hogyan különbözteti meg a kettőtegymástól? Számít-e, hogy melyik tényező érvényesül?Szabadság

Mikor érzi magát szabadabbnak: amikor egyedül van,vagy mások társaságában? Amikor dolgozik, vagy aszabadidejében? Olyankor érzi magát szabadnak, amikorbármit megtehet, amit csak akar, vagy éppen ellenkezőleg,

amikor azt teszi, amit tennie kell?Szeretne-e szabadabb lenni? A munkáját szokta-e

rutinmunkának érezni, ahol nincsenek saját döntésekrelehetőségei? Hogyan tudná életének az irányítását jobbana kezébe venni? Mi gátolja ebben?Jó és rosszMilyen tényezők növelik a saját életében az entrópiát? Mitőllesz leginkább szomorú, ingerült vagy lehangolt? Kinek ahibájából?Milyen körülmények között érzi magát igazán nyugodtnakés boldognak? Miért nem gyakoribbak az ilyen alkalmak?ÉnMi az ön Énjének a fő hajtóereje? A hírnév, a vagyon, aszeretetvágy, vagy hogy másokban félelmet, irigységetvagy hálát ébresszen? Mi az, ami nélkül elveszettnekérezné önmagát?Számba véve a saját lehetőségeit: mi teszi boldoggá,miben szabad és miben nem, miben járulhatna hozzá atörténelem alakításához? És mi történne, ha semmit semtenne?

2. fejezet Ki irányítja a tudatot?Az elmúlt néhány emberöltő bebizonyította, hogy az

ember fennmaradását nem a természet veszélyezteti alegjobban, a veszély belőlünk fakad. Volt idő, amikor azember csak saját magában vagy a hozzá közel állókbantudott kárt okozni. A kár hatósugara még száz évvel ezelőttsem ért messzebb egy puska lőtávolságának Ha valakigonosz volt vagy megzavarodott, kártékony tettei csak szűkkörnyezetében hatottak. Az utóbbi ötven évben azonbanegyetlen ember is sokkal súlyosabban és kiterjedtebbentud ártani. Egy őrült tábornok kirobbanthat egy mindentelpusztító világháborút. Egyetlen fanatikus terroristanagyobb pusztításra képes Dzsingisz Kán hordáinál. S ahozzánk hasonló törvénytisztelő polgárok egyetlengenerációja ártatlan, jóhiszemű döntéseivelmegmérgezheti a légkört, és valamilyen leleményes módonélhetetlenné teheti bolygónkat. Elődeinknek az önismeretkellemes fényűzésnek tetszett. Manapság azonbanfennmaradásunk érdekében a tudat irányítása elsőbbségetélvez a tudományok fejlődésének előnyeivel szemben.

A harmadik évezredben működő evolúciós erők fékentartásához elengedhetetlenül fontos a tudatunkműködésének jobb megismerése. Egy életen átvezethetünk autót a motor működésének különösebbismerete nélkül, mivel az autózás célja eljutni egyik helyről amásikra, függetlenül attól, milyen módon valósítjuk meg. Deha egész életünket úgy éljük le, hogy nem értjük, hogyan

gondolkodunk, hogyan érzünk, mi mozgatja tetteinket,akkor az életünk legfontosabb tényezőjét hanyagoljuk el.Minden ember számára a tudatában lejátszódó folyamatoka legfontosabbak: az öröm pillanatai, a kétségbeesésidőszakai teszik ki az egész élet milyenségét. Ha nemvagyunk urai a gondolatainknak, nem élhetünk teljes életet,és így nem tudunk hozzájárulni az emberi történelemalakításához sem. A gondolataink kézbentartásához azelső lépés a tudatunk működésének a megértése.

A tudat mechanizmusa az evolúció egyiklegcsodálatosabb fejleménye. A káprázatos teljesítményekmellett azonban sajnos kevésbé kívánatos folyamatok isvannak. Minden hatékony fejlődéstörténeti alkalmazkodásszámos képességet tompít: a denevér rendkívül érzékenyhallással bír, viszont rosszul lát; a cápa látása sem túl éles,de fejlett a szimata. Az emberi agy nagyszerűszámítógépként működik, de olykor veszélyes akadályokatgördít a valóság reális érzékelése elé. Ezen akadályokközül az első maga az idegrendszer. Minél többet tudunk atudat működéséről, annál jobban látjuk, hogy azidegrendszerünk által megszűrt érzékelés torzítja a világot.Ha nem értjük meg a torzulás mibenlétét, akkor soha nemfogjuk tudni megfelelően kontrollálni gondolatainkat éstetteinket.

Örök elégedetlenség

A különböző történelmi korszakokban a különböző

korok kifejezési módjaitól függően különbözőképpenfogalmazták meg, hogy az emberi tudat működésévelvalami baj lehet. Az időszámítás előtti harmadikévszázadban élő, a kínai gondolkodást erősen befolyásolóSzunce, konfuciánus filozófus például abból a feltevésbőlindult ki, hogy az ember a természeténél fogva rossz.Csupán a szigorú önfegyelem, a rítusok, a jó zene és améltó példaképek révén remélheti az egyén a jobbulását. Akeresztény teológia is az eredendő bűn doktrínájára építigondolatvilágát. Eszerint romlottnak születünk. Érdemesmegemlíteni ennek az okát is: A Biblia szerint Ádám ésÉva nem engedelmeskedtek Isten parancsának, és ettek atudás fájának gyümölcséből. Másképpen fogalmazva, azemberi lét rosszaságának gyökere a több tudás utáni vágy.Ez így is értelmezhető: Ha elfogadtuk volna a sorsunkat, ésmás élőlényekhez hasonlóan nem élnénk a tudatosgondolkodás és a szabad döntések lehetőségével, akkorma is boldog harmóniában élhetnénk az édenkertben atöbbi teremtmény társaságában.

Az emberi lét hasonló víziójával találkozhatunk GoetheFaustjában. A tudós Faust az évek múlásával egyrecsalódottabban tekint az általa megvalósított életműre.Belefáradt a gondolkodásba, irtózik a saját testigyarlóságától, megveti a hírnév, a pénz, a kéj, aszórakozás, a bor és a vigasság hajszolását – még aremény és a hit sem vált ki belőle csodálatot. És ráadásulérzi „az élet fájdalmát, a világ szűkösségét. Túl öreg ahhoz,hogy beérje a játékkal, de túl fiatal ahhoz, hogy lemondjon avágyról.” Ekkor lép a színre az ördög Mefisztó alakjában, és

felajánlja szolgálatait Faustnak. Azt ajánlja, hogy kielégítipislákoló vágyait, és boldoggá teszi, ha cserébe Faust ahalála után nekiadja a lelkét. Faust rááll az alkura, mivel úgyhiszi, hogy maga az ördög sem képes felébreszteni benneaz életöröm bármely érzését, íme a szerződés, amitMefisztóval köt:

Ha mézesmázas szód megejthet, s tetszelgek ön-nagyságomon,vagy odavetsz vak élvezetnek,az legyen utolsó napom!Ha így szólnék a pillanatnak:„Oly szép vagy! Állj, maradj velem!” Akkor mindjártbéklyóba rakhatsz, akkor pusztulnék szívesen.(Jékely Zoltán fordítása)

Sokáig úgy tűnik, Faust jó üzletet csinált, mivel az ördögáltal felkínált semmilyen vagyon, dicsőség, hatalom nemhoz számára örömet, minden untatja és mindentértelmetlennek talál. Nem jön el az a pillanat, amely ilyenszavakra késztetné: „Oly szép vagy! Állj, maradj velem!”(Végül szegény Faust sorsa beteljesedik – de atörténetnek ez a része már nem tartozik ide.)

Goethe hősével hagyományosan általában a modernvagy „fausti” ember lelki beállítottságát jellemzik. A mindújabb tapasztalatokra és egyéb javakra örökösen szerttenni akaró, ám a beteljesedés örömét el nem hozó emberivágy sokkal tartósabb és egyetemesebb azonban,semmint gondolnánk. Ez egy idegrendszerünkbe építettfunkció lehet, és alacsonyabb fejlettségű állatoknál is

megtalálható. Melvin Konner neurológus és antropológus akövetkező magyarázatot adja erre:

Az agy motivációs részei, különösen a hipotalamuszlehet felelős a krónikus emberi elégedetlenségért. Azállatok laterális hipotalamuszán végzett kísérletek aztsejtetik, hogy a szervezet állandó belső állapota azizgatottság és a vágy egyfajta elegye, amit legjobban az„akar” ige fejez ki (akár egy tárgyhoz kötve, vagy akáranélkül).

Amennyiben ez így van, ennek fontos szerepe lehet afajfenntartásban, mivel így mindig résen vagyunk, éberenfigyelünk az új lehetőségekre, egyre több mindentpróbálunk magunknak megszerezni, és egyre több energiafelett akarunk rendelkezni – ez mind hozzásegít minket ésaz utódainkat a továbbéléshez. Ám úgy tűnik, nagy árat kellezért fizetnünk: Fausthoz hasonlóan soha sem dőlhetünkelégedetten hátra az addigi teljesítményünkkel – vagylegalábbis mindaddig nem, amíg rá nem ébredünk, hogy azevolúció a tudatunkat örök készenlétben tartja.

A fausti elégedetlenség a hétköznapi életben is jólérzékelhető. A vágynak nincs természetes határa. Amunkanélküli ember úgy hiszi, hogy valamennyi biztosjövedelem boldoggá tenné. De ha megkapja, akkormindjárt a kétszeresére vágyik, és ezt megkapva is meginttöbbet szeretne. És ez így megy a végtelenségig. Ugyanezérvényes más megszerzett javakra: a házunk nem tűnikelég jónak, a kocsink lehetne újabb típusú. Sok vizsgálatigazolja, hogy az új javak megszerzésének a lehetőségeminden társadalomban egyre csak növeli az igényeket.

A tudatunk, láthatóan, állandóan készen áll az esélyeinknövelésére, nehogy mások éljenek helyettünk alehetőségekkel. A fennmaradásunk alapelve, hogy mindigtöbbre kell törekednünk. Ez a gondolkodásmód a dzsungeltörvényét tükrözi. Némi velünk született paranoid szemléletjól jöhet, s bizonyára nélkülözhetetlen is az életbenmaradáshoz. A civilizációnk fejlődése során sokvonatkozásban kialakultak kis védett, meglehetősenversengés- és veszélymentes területek, ahol legalábbideig-óráig biztonságban érezhetjük magunkat éslazíthatunk. A törzsi táncok, a vallási ceremóniák, a művészielőadások, a játékok, a sportok és általában a gondnélkülipihenés percei mind a békés oázist biztosíthatják. De van,aki golfozás közben is csak a versenyre tud gondolni. Azlenne a jó, ha csak akkor lennénk teljesítményre törekvők,amikor arra van szükség, de tudnánk lazítani is, halehetőségünk van rá. Meg kell próbálnunk sajátműködésünket megérteni, így tudunk csak némi esélyt adnimagunknak arra, hogy ellentmondjunk a már terhesnekérzett, velünk született genetikai utasításoknak, s ilyenmódon bizonyos fokig átvegyük az uralmat az ősi evolúcióserők felett.

Káosz és tudatosság

Általában úgy hisszük, hogy ha mást nem is, de sajátgondolatainkat képesek vagyunk irányítani. A legtöbbember beletörődött ugyan Freud tételébe, miszerint

tudatunk többnyire elfojtott vágyaink hatása alatt áll, s bárma már tisztában vagyunk az idegrendszerünkkiszolgáltatottságával a gyógyszerekkel és a fiziológiaifolyamatokkal szemben, abban azért még mindig hiszünk,hogy azt gondoljuk, amit akarunk, és akkor, amikor akarjuk.

Bizonyított tény azonban, hogy a gondolkodásifolyamatok kevésbé szabályozottak, mint ahogy azt hinniszeretnénk. A tudat természetes állapota inkább a káosz,semmint a rend. Ha nincs a figyelmünket lekötő külső inger,például egy beszélgetés, egy elvégzendő feladat, egyelolvasásra váró újság vagy egy élvezhető tévéműsor – agondolataink rendezetlenül cikáznak. A tudati élményekkellemes, logikailag összekötött fonala helyettösszefüggéstelen, az ég tudja, honnan előkerülőgondolatok ötlenek fel bennünk, és még különerőfeszítéssel is legfeljebb csak néhány perc erejéig lehetőket logikus mederbe terelni.

Ennek a megállapításnak a bizonyítékai részben azingerszegénységre vonatkozó vizsgálatokból származnak.Magánzárkában – akár rabságban, akár mesterségeskísérlet céljából –, elzárva mindenféle értelmes hang-, látásivagy cselekvési hatástól, rövid idő alatt mindenki elveszítiaz uralmát a gondolatai fölött, s bizarr, érthetetlenfantáziaképek, hallucinációk jelennek meg az agyában. Atudatunk a rendezett működéshez szabályozottinformációkat igényel, és nyomban működésbe lép, amintvilágos célokat és kellő visszajelzéseket kap. Ez az okaannak, hogy a játékok, a sporttevékenységek és az ünnepiszertartások a legnagyobb elégedettséget kiváltó

tevékenységek – a figyelmet ugyanis kijelölt határok ésvilágos szabályok medrében tartja. Sok utálatosnak ítéltmunka is rendelkezik a szabályozottság és a folytonosságjegyeivel. Az ilyen tulajdonságú tevékenységek hiányábanagyunkba visszatér a káosz.

Egy másik lényeges megállapítás: A mindennapiéletben az emberek akkor érzik magukat igazáncsüggedtnek és elégedetlennek, amikor egyedül vannak,és nincs semmi dolguk. Paradox módon, amikor valakilátszólag a legszabadabb, amikor azt teheti, amit akar,akkor válik a legtehetetlenebbé. Ilyen helyzetben a tudatössze-vissza kóborol, s előbb-utóbb valami fájdalmasgondolatnál vagy kielégületlen vágynál köt ki. Ilyenkörülmények között a legtöbben képtelenek vagyunkösszeszedni magunkat, s valami vidám vagy hasznosdologra tereim a figyelmünket. A nyugati társadalombansok ember számára a hét legrosszabb időszaka avasárnap délelőtt tíz órától délig. A templomba nem járókszámára ez a hét legszervezetlenebb része. Nincs semmifeladat, nincs semmi cél. Az ember megreggelizik,elolvassa a vasárnapi sajtót, s aztán nincs mit tenni. Délrea legtöbbjük elszánja magát valamire; egy sportcsatornárakapcsol, esetleg autóba ül és elmegy valamerre, vagylefesti a hátsó verandát. Az elhatározás új irányt szab atudatnak, s a feltörő rossz gondolatok ismétvisszasüllyednek a tudat küszöbe alá.

Furcsa módon a legtöbb ember számára a munka többörömet jelent, mint az otthonlét. A munkahelyen rendszerintvilágosak az elvárások és a visszajelzések is. Mégis, az

úgynevezett munkamániásokat leszámítva, kevesenválasztanák a több munkát és a rövidebb szabadidőt.Általában észrevétlen marad az a tény, hogy nagyobbelégedettséggel jár a munka, mint az áhított szabadidő.

Erre is megvan a fejlődéstörténetileg elfogadhatómagyarázat. Ha megelégednénk azzal, hogy csak ülünkmagunkban, és kellemes gondolatokat forgatunk afejünkben, ki fogja elejteni a nagy vadat? Vagy ki fogkocsiba ülni, és két órán át vezetni a zsúfolt autópályán,hogy beérjen a munkahelyére? Valószínűleg jó, hogyszükségünk van külső elvárásokra ahhoz, hogy rend legyena fejünkben. Ilyen módon tudjuk összeegyeztetnimagunkban az objektív és a szubjektív valóságot. Bajbajutnánk, ha fantáziavilágunk függetlenedne a külvilágtól. Haaz elképzelt szex éppen olyan jó lenne, mint az igazi,hamarosan feladnánk a gyermekáldás örömét. A tudatunkfontos védekező eleme az, hogy kellemetlen káosz vanbenne, amikor nem foglalja le valamilyen célirányoscselekvés.

Ám egy dolog felismerni ezt a fajunk folyamatosjólétének fenntartása érdekében kialakult fejlődéstanisajátosságot, s más dolog levonni ennek a személyeskonzekvenciáit. Végül is a tudatunk irányítása érdekébenbizonyos mértékig függetlenednünk kell a külső ingerektől.Képesek vagyunk-e megszabadítani a tudatunkat ettől azevolúció által ránk erőszakolt biztonsági tényezőtől?

Kétféle lehetőség nyílik a tudat – többnyire a szorongásvagy az unalom fájdalmas élménye által kiváltott –véletlenszerű működésének az elkerülésére. Az egyik:

kívülről kényszerítjük tudatunkra a rendet. Elmerülünk egyfeladatban, beszédbe elegyedünk egy másik emberrel,vagy valamilyen tévéműsort nézünk, és ezzel figyelmünketmegszervezhetjük, és egy többé-kevésbé egyenes vonalúgondolatmederbe terelhetjük. A másik mód: belsőfegyelmet fejlesztünk ki a tudatunkban, és így akaratunktólfüggően képesek leszünk a tudatunk összpontosítására. Ezsokkal nehezebb, és az ilyen képességek – esetlegéveken át tartó – elsajátításához általában igénybe kellvenni meditációs vagy jóga szakemberek, művészek vagytudósok segítségét. Egyik esetben sem fog azonban atudat magától örömteli élményekhez juttató módonösszerendeződni, mindenképpen sok energiát kellfordítanunk tudatunk formálására. Számtalan módszerlétezik ennek a célnak a megvalósítására, de mindegyikhezelengedhetetlen a saját viselkedési szokásaink kialakítása.Ilyen lehet a testedzés, a jóga, a futás vagy valamilyenharcművészet; kézműveskedés, festés, aktív zenélés vagybármilyen tevékeny szellemi elfoglaltság, példáulbibliaolvasás, matematikai tevékenység vagy versírás.Bármilyen értelmes készség elsajátítását kívánótevékenység elejét veheti a tudat zavarodottságának és akáoszba menekülésének.

Miért olyan illékony a boldogság?

Tudatunk működésének egy másik torzulása is van,emiatt is nehéz elérnünk az elégedettség állapotát. Azzal

már foglalkoztunk, hogy amikor figyelmünket nem köti levalamilyen határozott feladat, például a munka vagy egybeszélgetés, akkor gondolataink össze-vissza kóborolnakvéletlenszerűen. Ám ebben az esetben a „véletlenszerű”nem azt jelenti, hogy azonos esély van a boldog és aszomorú gondolatok felbukkanására. Az ilyenkor felmerülőgondolatok zöme többnyire nyomasztó. Ennek kétfélemagyarázata van.

Először is, ha számba vesszük az összes dolgot, amieszünkbe juthat, a negatív gondolatokból mindig több van,mint a pozitívakból. Egyszerűen több „rossz” dolog történikaz életünkben, mint „jó”, mivel amit általában „jónak”minősítünk, igen ritka és valószínűtlen. Ha például a sajátegészségi állapotomra gondolok, egyetlen pozitívforgatókönyv létezik – jó egészség – és sok száz negatív,ami mind egy-egy betegséget jelent. Ha a tudatomcéltalanul cikázik, akkor nagy valószínűséggel valamilyenrossz eshetőségen fog megállapodni. Ha új otthonbaköltözöm, a tudatom számára egyetlen lehetőség az, hogymindent rendben találjon. De százféle dolog romolhat el:beázik a tető, eldugul a lefolyó, a vezetékek elromolnak ésehhez hasonlók.

Érdemes megjegyezni azt is, hogy a magasabbelvárások nagyobb valószínűséggel végződnek nagyobbcsalódással. Minél több igényt támasztunk, annál kisebbsikerre számíthatunk. A kövér ember számára melyik akönnyebben elérhető testsúly, a 90 vagy a 100 kiló? Ha 90kilóra akar lefogyni, bizonyára nyomasztóbban hat rá atestsúlyának a gondolata, mintha a 100 kilót veszi célba.

Ha valaki negyedmillió dollárnyi jövedelmet szeretne,boldogtalanabb lesz a szerény bevételével, mintha csak afelére vágyna. A negatív gondolatok gyakoriságánakcsökkentésére a legegyszerűbb megoldás az elvárásainkmérséklése. A szárnyaló ambíciók azért nem vezetnekszükségszerűen boldogtalansághoz. Ám az élet túl sokterületén támasztunk túl magas elvárásokat, így a csalódásszinte elkerülhetetlen.

A másik ok, amiért a szabadon kóborló tudatgyakrabban köt ki negatív gondolatoknál, az, hogy apesszimizmus felé hajlás segít az alkalmazkodásban –„alkalmazkodáson” a túlélés esélyének a növelését értve.Mint az iránytű a mágneses pólus felé, a tudat úgy fordul anegatív lehetőségek felé, mert általában így készülhetünk felleginkább a veszélyes helyzetekre. A pozitív lehetőségekörömteliek lehetnek, de több odafigyelést is igényelnek. Akellemetlen lehetőségek választásával jobban felkészülünka váratlan helyzetekre.

A negatív kimenetel felé hajlás érzékletesen nyilvánulmeg az embereknek a katasztrófák iránt tanúsítottérdeklődésében. Egy közlekedési baleset, tűzeset, utcaiverekedés azonnal csődületet vonz maga köré. Az erőszakés a veszély is érdeklődésre tarthat számot, miközben amindennapi, békés vagy elégedett állapotok fölött rendreelsiklunk. A média nagyon is tisztában van az embereknekezzel a hajlamával, ezért az újságok híreiben hemzsegnekaz erőszakos történetek, a televízió pedig tobzódik avértócsákban. Ennek eredménye, hogy minden gyerekfelnőtté válása előtt mintegy 70 ezer gyilkosság szemtanúja

lehet a televízió képernyőjén. Az majd elválik, hogy ennek avizuális étrendnek mik a hosszú távú következményei.

Amikor a tudat egy negatív dolgon állapodik meg, azagyban konfliktus keletkezik. Ez a konfliktus – vagymegnövekedett pszichikus entrópia – negatív hatást vált ki.A fejem búbján kopaszodó foltot érzékelve rögtön azöregedés kellemetlen következményei jutnak az eszembe,s ettől lehangolt leszek. A munkahelyemre gondolvaeszembe juthat, hogy egyes kollégáim az én rovásomraépítik a karrierjüket. Ettől dühös leszek és elkezdekszorongani. Vagy tétlenségemben elkezdhet gyötörni agondolat, hogy miért nincs még itthon a feleségem, és ettőlféltékenység vagy aggodalom lesz rajtam úrrá. Alehangoltság, a harag, a félelem, a féltékenység mind apszichikus entrópia megnövekedésének különbözőmegnyilvánulásai. Mindegyik esetben figyelmünk acéljainkkal ütköző információra terelődik, és a vágyainkmeg a valóság közötti eltérés váltja ki a belső feszültséget.

A negatív érzelmek nem feltétlenül rossz hatásúak.Számos nagyszerű képet festettek, sok remek könyvet írtaka depresszió elől menekülve. A haragnak köszönhetőenhozott létre sok forradalmár igazságosabb társadalmiintézményeket. A villámlástól való félelemnek köszönhetőentalálták fel a villámhárítót. Ha azonban a negatív érzésekteljesen betöltik a tudatot, akkor nehéz a gondolatok éstettek irányítása. Emellett a félelem, a düh és hasonlószubjektív érzések kellemetlenek, és minél gyakoribbak,annál nyomorúságosabbá teszik életünket.

Az emberi tudat elégedetlensége nem csupán fausti,

hanem viktoriánus természetű is lehet az élvezetekhajszolásával szemben. Ha saját tudatunkat a múltbanhasznosnak bizonyuló genetikai utasítások irányításánakvetjük alá, akkor valószínűleg jelenlegi életminőségünk kártszenved. Állandóan aggódva és félve a negatív hatásoktóltalán felkészülünk a fenyegető veszélyekre, ámde sohanem ismerhetjük meg az élet örömeit. Meg kell találni azegyensúlyt az általános értelemben vett jó és a személyeséletünkben való jó között. Nem utasíthatjuk el teljesen aparanoid jellegű genetikus parancsokat, de nem iskövethetjük vakon őket, mert akkor elmulasztjuk mindazt,ami a saját életünk értelmét jelentheti.

Az ész határai

Amennyire vissza tudunk tekintem a múltba (és ez nemtúl távoli), az emberek mindig igyekeztek megfejteni belsőéletük értelmét. A gondolatok és az érzések rejtélyesdolgok. Honnan erednek? A görögök úgy vélték, azérzelmek és a gondolatok a mellkasban keletkeznek, ahinduk a gerincoszlop különböző részein keresték, akínaiak szerint pedig a gondolatok és érzelmek bölcsője aszív. A tudatot egyes kultúrák azzal magyarázták, hogy azelhunyt ősök szólalnak meg az élőkben, mások szerint azember az istenek vagy a démonok hangján nyilatkozikmeg.

Hosszú ideig tartott, amíg az emberek rájöttek, hogy atudat és a test különbözik, és a mentális folyamatok

irányíthatók. Az elterjedt szemlélet szerint a gondolkodást alélegzéshez vagy a verejtékezéshez hasonló spontánfolyamatnak tekintették. Úgy gondolták, hogy a lelki élet atest holisztikus működésének része, és nem tudjuk jobbankontrollálni, mint az emésztést. Az ép testben ép lélek latinmondás azt a meggyőződést tükrözi, hogy a gondolkodáselválaszthatatlan a test fizikai funkcióitól. A szellemi ésfizikai tevékenységek közötti harmóniát különösen a keletikultúrákban hangsúlyozták, ahol soha nem vált annyirakülön a test és a lélek, mint a nyugati kultúrákban. Ennekegyik példája a jóga, amely a helyes táplálkozás, amegfelelő testtartás és a helyes légzés fontosságát emeliki, s mely szerint ezek befolyásolják a gondolatok,érzelmek tartalmát, valamint az összpontosításképességét.

Az ókori görög filozófusok kezdték el szisztematikusanvizsgálni az élet mibenlétét. Kiderült, hogy a gondolkodásfolyamatainak megvannak a maguk szabályai, ésakaratlagosan irányíthatók, alakíthatók. Megfelelő szellemiedzéssel a vak költő képes a legcsodálatosabb versekírására, a testileg nyomorék filozófus fejében pedig alegnagyszerűbb gondolatok foganhatnak. E filozófiaiiskolák nyomán hamarosan ráébredtek, hogy a tudatsokkal fontosabb, mint annak fizikai burka. A 13.században Szent Ferenc a testet „öszvértestvérnek”nevezte, a csont és hús borításának, ami szorgalmasancipeli a tudatot a maga útján (és persze a lelket is– de ez már egy másik történet).

E kettősség a 17. században érte el csúcspontját azt

követően, hogy René Descartes elmélyülten vizsgálta atudat folyamatait. Descartes meggyőződése szerint agondolkodás racionális folyama mindentől függetlenülképes működni, független a testtől, a test szükségleteitől, akorábban szerzett ismeretektől, a kulturális értékektől, mégaz önérdektől is. Éveket töltött egy felhős tengerpartikunyhóban, Hollandiában, s itt fejlesztette ki számoselméletét az optika, a fénytan, a matematika, azismeretelmélet addig feltáratlan területein. Egy ideigDescartes gondolatai rendkívül felszabadítóan hatottak,mivel azzal kecsegtettek, hogy mindenki, aki csak ül ésgondolkozik, ugyanazokra a következtetésekre juthat.

Sajnálatos módon azonban hamarosan kiderült, hogyaz agy nem válik külön a test többi részétől, s nem úgyműködik, mint egy műveleteket végrehajtó szerkezet. Ez afelismerés részben az irracionális emberi viselkedés – azértelmetlen háborúk, a nyomasztó zsarnokságok, amegmagyarázhatatlan forradalmak – folytonosanvisszatérő jelenségeinek magyarázatán alapult. Ezeket amagyarázatokat fűzte elméletté Sigmund Freud. Szerintekomoly és egészséges elméjű emberek gondolatait éstetteit az elfojtott gyermekkori élményeik motiválják.Például, amikor a véleményem eltér a főnökömétől egykereskedelmi kampány lebonyolításában, és logikusmódon felépített diaképekkel és grafikonokkal, statisztikaiadatokkal is alátámasztott érvekkel próbálom meggyőzni,akkor valójában azért mondok neki ellent, mert a főnökömaz apám iránti gyerekkori ellenséges érzéseimet ébresztifel bennem. Az általam alkalmazott érvek és adatok csupán

eszközök arra, hogy ellentmondjak a főnökömnek.Ugyanezeket az érveket ellenkező értelemben ishasználhatom, ha éppen szeretem a főnököm. Ennyit azésszerű folyamatok önállóságáról.

A tiszta gondolkodás függetlenségére a marxizmusmérte a következő csapást. Ez az elmélet az anyagiérdekek szerepét hangsúlyozza a tudat állítólagosracionális működésében. Eszerint a középkorigondolkodók nem tudták különválasztani elméleteiket azegyház érdekeitől; a felvilágosodás korának tudósai ésfilozófusai az akkori kereskedők társadalmi osztályátszolgálták ki; a 19. század gondolkodói pedig nem csupánaz ész szavát követték, hanem koruk kapitalista uralkodóosztályának szükségleteit is szem előtt tartották. A marxistatudósok pedig feltehetőleg saját gondolkodásukat akommunista bürokraták elvárásaihoz igazították. Ebből anézőpontból a racionális érvek többnyire az önzőérdekeket az egyetemesen érvényes igazság mezébeöltöztető burkolt ideológiák.

Alighogy a marxizmus elvesztette széleskörű szellemivarázsát, újabb támadások érték a racionális gondolkodástEurópa-szerte. Az elmúlt néhány évtizedben adekonstrukcionizmus és a posztmodernizmus vette át aráció trónfosztásának szerepét, s ott folytatta, ahol Freudés Marx abbahagyta. A dekonstrukcionizmus a történelemsorán már többször is felmerült filozófiai szemlélet legújabbváltozata, amely szerint közvetlen tapasztalat híján semmitsem ismerhetünk meg. Ha valakinek saját gyermekkoriszenvedéseimről beszélek, akkor az általam használt

szavak is torzítják a valóságot, és a hallgató értelmezésemég inkább eltávolítja mondandómat a valóságtól. Még egytudományos értekezés sem képes visszaadni a valóságot.A szavak nem alkalmasak a valóság megismerésére,minden általánosítás gyanús, és az elmék közöttieszmecsere merő illúzió.

A racionalizmus hívei persze nem adták fel. Állítják,hogy a világegyetemben rend uralkodik és a tudat kellőenfel van vértezve a megismerésére. Nem riasztja el őketazoknak a gyakran gyermeteg romantikus túlzása sem,akik szerint nem létezik objektív ismeret. A racionalisták,miközben az egyetlen igazságot hirdetik, sokszor annyiraleegyszerűsítik a tudatot, hogy az saját karikatúrájábafordul. A kartéziánus szemlélet jelenkori követői azok akognitív kutatók, akik szerint a számítógép működésielvének ismerete alapján megismerhető az emberigondolkodás is. A hasonlóságok olykor tanulságosak, de akognitív tudósok szerint a számítógép egy tükörhözhasonlóan visszatükrözi a gondolkodás mechanizmusát.Ennek az elképzelésnek a hívei abba a hibába esnek, hogyösszetévesztik a tükörképet a valósággal.

Ha számba vesszük mindazt, amit az elmúlt évszázadsorán megismertünk, akkor elmondhatjuk, hogy Descartesjó úton járt, amikor azt vallotta, hogy a tudat az egyetemesracionális elvek szerint működik, de (és ez a DEnagybetűs) csak abban az esetben, ha a gondolkodásköveti az egyetemes racionális elveket. Ez tautologikusanhangzik, de az nem véletlen. Mindig úgy gondolkodunk,mint a számítógép, amikor úgy gondolkodunk, mint a

számítógép. Ez a konkrét funkció azonbangondolkodásunknak csak töredékét képezi. Mindennormális ember elsajátíthatja a sakkjáték szabályait –feltéve, hogy el akarja sajátítani –, és amikor sakkozik,akkor ugyanolyan racionálisan gondolkodik, mint egyautomata. Az emberi elmében sakkozás közben lezajlófolyamatoknak azonban csak egy kis része a logika.Örömet adhat a szépen faragott sakkfigurák érintése is;felszabadító érzés lehet a való világból kimenekülni egy jólirányítható, körülhatárolt tevékenységbe; izgalmat okozhataz ellenfél legyőzése; örömmel járhat egy jó lépés.Mindezek az érzések jelen vannak sakkozás közben, skinek jutna eszébe a logikus szabályok követése, ha azelőbbieket nélkülözni kellene? Ezzel szemben aszámítógép nem választhat a játszás és a nem játszásközött.

Téves Herbert A. Simon és az új kognitív tudományprófétáinak elmélete, mely szerint ha úgy programozzák bea számítógépet, hogy Newton mozgástörvényeihez hasonlótudományos felfedezéseket tegyen, akkor a számítógépugyanúgy működik, mint Newton agya akkor, amikor rájöttezekre a törvényszerűségekre. Biztosak lehetünk benne,hogy amikor Newton leírta ezeket a törvényeket, legalábbannyi irracionális elem működött a tudatában, mint egysakkjátékoséban. S abban is, hogy az érzések és intuíciókfontosabb szerepet játszottak felfedezéseiben, mint alogika. Az, hogy a számítógép néhány másodperc alattelőteremti Newton eredményeit, semmivel sem meglepőbb(feltéve, hogy beletáplálták a felfedezéshez szükséges

előre kiválasztott információkat és szabályokat), mint az,hogy bárki képes pillanatok alatt fényképet készíteniMichelangelo falfestményéről, amit a mester a Sixtusikápolnában tizenkét éven át alkotott. Mégis hiábavalólenne bizonygatni, hogy ha értjük a fényképezőgépműködését, akkor belelátunk Michelangelo agyába is. Aracionális gondolkodás jól működik a racionális „játszmák”határai között, például a sakkban, a geometriában, azalgebrában, mindenütt, ahol világos szabályok ésmeghatározott feltételek vannak. Egy háborús játszmátkönnyű lejátszani egy stratégiai asztalon, annál kevésbé acsatatéren. A közgazdászok nagyon elmésen tudjákmodellezni mindenféle feltevések alapján a gazdaságifolyamatokat, de butaság lenne pontos előrejelzéseketvárni tőlük a valóságban, ahol nem ismerjük a feltételeket.A papoknak is könnyű a vallási szabályok betartása aszépen megszervezett templomi szertartások között, annálnehezebb ugyanez a komplex magánéletben. Abaseballjátékosok is kiszámíthatóan és rendesenviselkednek játék közben, ám ha nem lennének ott ajátékvezetők, hamarosan minden romba dőlne.

Jó, ha léteznek ésszerű, logikus építmények, amelyekmederben tartják gondolkozásunkat és tetteinket. Acivilizáció nagyrészt az élet racionalizálására, akiszámítható és ésszerű cselekedetekre való törekvés. Acivilizáció azonban törékeny alkotás, és folyamatosanvédeni, ápolni kell. Nélküle a tudat sem működnelogikusan. S nincs rá semmilyen biztosíték, hogy azevolúciós nyomás önmagában ésszerűbb viselkedésre

készteti az emberiséget. Például a háborúkracionálisabban folytak a múltban, amikor a hadseregekfőleg azért harcoltak, hogy erejüket csillogtassák, nempedig azért, hogy megsemmisítsék az ellenséget, az aratásidejére felfüggesztették a harcot, napnyugtakorabbahagyták a csatározást, és nem volt ildomos civiláldozatokat ejteni. A gazdasági folyamatok is ésszerűbbenműködtek a múltban, amikor az emberek tetteit nemcsupán a vagyonszerzés motiválta. Ha racionálisabbmagatartást várunk, ez magától nem fog végbe menni.Lelki energiákat kell áldoznunk a rendezett állapotoklétrehozásáért és fenntartásáért.

Tegyük fel, hogy képesek lennénk minden döntést aszámítógép kétértékű logikájára redukálni, és valahogymegvalósítanánk egy tökéletesen racionális cselekvésiprogramot a társadalom minden tagjára nézve. Vajon ezkecsegtetne-e egy szebb jövővel? Ez sem valószínű. Aráció olyan zárt rendszerekben működik, ahol elfogadottszabályok vannak, és az eredmény előre kiszámítható. Egygép vagy egy híd igény szerinti megépítése, egysakkjátszma vagy egy baseballmeccs lejátszása azanalitikus gondolkodás egymást követő lépéseivelmegoldható problémák.

A jövőt azonban nem lehet szabályokkal és előrekiszámítható kimenetellel gúzsba kötni. Afennmaradásunkhoz nem elég csupán a logikaigondolkodást fejleszteni. Az intuícióra is támaszkodnunkkell, hogy a változásokat már a bekövetkezésük előttérzékeljük; empátiával érthetjük meg a világosan nem

kifejezhető információkat; bölcsességgel vehetjük észre alátszólag össze nem függő jelenségek közöttikapcsolatokat; és a kreativitás tesz képessé minket aproblémák újszerű megfogalmazására és a váratlan, újhelyzetekben új szabályok létrehozására.A logikai műveletek beprogramozhatók egy számítógépbe,mert a logika szabályai nemigen változnak az idő múltával.Az emberi fejlődés azonban nem köthető szigorúszabályokhoz. Rugalmasnak kell maradnunk ahhoz, hogymeg tudjunk ragadni a környezet színes kaleidoszkópjábanadódó minden alkalmat. A megérzés, az empátia, abölcsesség és a kreativitás mind részei az emberievolúciós folyamatnak – és együtt változnak azeseményekkel és a róluk szerzett ismereteinkkel. Haezeket a tulajdonságokat számítógépbe táplálnánk, szinteazonnal elavulnának, mivel a generációk során az emberitudatot befolyásoló feltételek folyamatos, alig észrevehető,ámde lényeges változásokon mennek át. Például a nőkkelszembeni, néhány évtizeddel korábban teljesen elfogadottviselkedés ma már pimaszul férfipártinak minősülne. Ez aváltozás nem logikus fejlemény, hanem számtalan apróemberi tapasztalat eredménye. A számítógép nem tudnáátírni ezt a programot, mivel ehhez egy történelmi éskulturális környezetben létező, egy testhez tartozó és a nemésszerű tényezőket is figyelembe venni képes tudatra lenneszüksége.

Élvezetfüggőség

A végletes racionalitás veszélyes, ám éppen annyiraveszélyes kizárólag a test bölcsességére támaszkodni.Őseink időről időre hol az eszükre, hol pedig az érzékeikrehallgattak, hol Apollónt, hol pedig Dionüszoszt öleltékkeblükre. A neves szociológus, Pitirim Sorokin ezeket azéletszemléletbeli változásokat írja le kultúrtörténeti kutatásaisorán, és a két alternatívát eszmevezérelt (értékorientált) ésérzékvezérelt (örömorientált) korszaknak nevezi. A maikorban tanúi voltunk egy ilyen, a századfordulón a BelleEpoque (az 1914 előtti boldog békeévek) korszakávalinduló, az első világháború után folytatódó, majd a másodikvilágháborút követően felgyorsuló és az 1960-as évekbencsúcspontját elérő átmenetnek. A jelenkori érzékvezéreltidőszakot a felfokozott anyagiasság elfogadása jellemzi(az emberek feltehetőleg korábban is ilyenek voltak, dekevesen vallották be), továbbá egyre inkább elutasítják azelfojtásokat és a képmutatónak meg tudatlanságbólfakadónak tartott erkölcsi normákat; az állandó értékekbőlkiábrándultak, és elhatalmasodott a nárcisztikusénközpontúság meg a szemérmetlen élvhajhászás.

Ennek az életszemléletnek egyik elterjedtmegnyilvánulása a „Playboy-filozófia”. Atyja Hugh Hefner,az érzékorientált korszak első magazinját piacra dobóamerikai sajtómágnás. Számos szektában, terápiásközösségben és életmódban talált megértő fülekre. Eközösségek gombamód szaporodtak a Nyugati Parton azelmúlt két emberöltő során, és nagy ovációval fogadták azemberi lehetőségek kimeríthetetlen tárházát. E mozgalom

legfőbb üzenete, hogy azt tegyük, ami jólesik, mert atestünk a legjobb tanácsadó. Ha bármilyen módonbeavatkoznak a testi örömök élvezetébe, az gyanús, éscsak az életünk megkeserítését célozhatja.

Ez az elmélet nem sok vizet zavarna, ha megmaradtvolna a „filozófia” határai között, csakhogy egybeesett egyolyan történelmi korszakkal, amikor sok tételét át lehetettültetni a gyakorlati életbe. Az anyagi jólét tovább zakatolt.Kocsik, fogamzásgátló szerek, jacuzzik és mindenfélekényelmi eszközök arzenálja keltette az emberekben azt azérzést, hogy bármilyen következmény vagy veszély nélkülkielégíthetik minden szeszélyüket.

Számos bizonyíték igazolja azonban, hogy a testünknem mindig tudja, mi jó neki. A növekvő számúkábítószeres, alkoholista, nemi beteg, nem kívántterhesség, elhízott ember arra utal, hogy ha mindig aztcsináljuk, ami jólesik, az nagyon rossz közérzeteteredményezhet. Patkányokon végzett kísérletekből kiderült,hogy ha a patkányok választhatnak az evés vagy azidegrendszer örömszerző pontjainak ingerlése között,akkor az utóbbit választják, s közben éhen halnak. Aheroinfüggő majmok addig ügyködnek, míg meg nemkapják a szert. A városi utcákon hasonló viselkedésttapasztalunk, láthatjuk, mennyire könnyen adja át magát azagy az örömszerzésnek.

Az élvezetek, a fejlődéstörténet mai ismeretei szerint,az elődeink fennmaradásához szükséges cselekedeteksorán tapasztalt élmények. Az élvezet érzése a megfelelőidegvégződések vegyi ingerlésével váltható ki, többnyire a

szervezet optimális működéséhez szükséges szerekkel.Például, amikor őseink még a tengerben éltek, testükhozzászokott a sós környezethez. S bár az emberi fajsokmillió éve szárazföldi lény, még ma is szüksége van afolyamatos sópótlásra ahhoz, hogy egyensúlyban tartsa aszervezet belső vízháztartását, s a sejthártyákon fenntartsaa szív működéséhez szükséges elektromos energiát. Idővela só íze kellemessé vált; ez az alkalmazkodásnak egyszerencsés módja, mivel így magunktól is elfogyasztjuk aszervezetünknek szükséges mennyiséget.

Ez jó is volt így akkor, amikor a sóból kevés álltrendelkezésre. A kereskedők óriási távolságokon átszállítottak hatalmas sódarabokat, és elefántcsontra,értékes fémekre cserélték. Háborúkat is indítottak, hogytöbb sóra tegyenek szert. A korai birodalmakban asóbányák rendkívül értékes vagyonnak számítottak. Miveldrága volt, nem nagyon lehetett túladagolni. A só ízénekélvezete egyensúlyban állt az elérhetőségével. Miutánazonban elődeink megtanulták a só kivonásának éskoncentrálásának hatékony technikáit, könnyebbenhozzáfértek, és olcsóbb is lett. Ma egy zacskó krumplischips több sót tartalmaz, mint régen többnapi élelem. A sótma is ízletesnek tartjuk, és túl sokat fogyasztunk belőle, ezviszont károsíthatja az egészségünket.

Ugyanez érvényes a zsírokra, a cukorra, az alkoholra ésmás függőséget okozható anyagokra. Mivel valamikor jóttettek, megtanultuk élvezni őket. A civilizáció hajnalán egyregyorsabban változtak az életkörülmények, ám az agyörömközpontjai nem tudtak ugyanilyen sebességgel

alkalmazkodni. 1860 után, körülbelül negyven év alatt avilág cukortermelése 500 százalékkal növekedett. 1990-reaz USA-ban körülbelül 17,7 millió ember küzdött azalkoholizmussal, 9,5 millióan pedig az illegális, krónikusdrogfogyasztás problémájával. Génjeinknek nem volt elégidejük megtanulni, hogy a szervezetünk mennyi sót, cukrot,kokaint vagy alkoholt bír el károsodás nélkül. Korábbannem kellett aggódni a túlzott fogyasztás miatt, ezért aszervezetünk nem fejlesztett ki megfelelő védekezőrendszert ellene. Ennek következtében az élvezet aviselkedésünket félrevezető tényezővé vált.

Ez nemcsak a vegyi anyagokra igaz, ugyanez érvényeseredetileg a fajfenntartást szolgáló, élvezetet okozótevékenységekre is; túlhajszolásuk kockázatos is lehet.Lionel Tiger szerint az erő és hatalom érvényesítésévelegyüttjáró szex és más társas érintkezési formák azértokoztak a múltban élvezetet, mert a túlélést segítették elő.A kőkorszaki magányos ember feltehetőleg nehezen találttársat, akivel képes lehetett utódokat nemzeni, ésbizonyára könnyen vált a szavannákon a ragadozókmartalékává. Csak a mások társaságát állandóan kereső,mindig a csoport közelében maradó egyének tudtak élvemaradni, így bizonyára mindannyian extrovertált ősöktőlszármazunk – a túlélőktől – és az agyunk úgy vanprogramozva, hogy örömöt találunk mások társaságában.Ám más alkalmazkodó viselkedésformákhoz hasonlóan aszociabilitást is túlzásba lehet vinni, és egészségtelenméreteket is ölthet.

Az evolúció, úgy tűnik, megajándékozott minket egy

hatékony mechanizmussal, az örömszerzésmechanizmusával: azt tegyük, ami jó nekünk. Az energiáinkkímélése érdekében azonban nem adott hozzá kiegészítőképességet az arany középút érzékelésére, a túlzásokelkerülésére (márpedig az evolúció mindig energiakímélő,mivel az entrópianövekedés nagyon sok energiát emésztföl, energiához jutni pedig meglehetősen nehéz). Tiger ígyfogalmazta át a történettudós Santayana szavait: „Akik nemtanulnak a történelem előtti időkből, arra ítéltetnek, hogymegismételjék a régi idők sikereit.” Az agyunk nem szól,hogy most már elég.

Egyetlen módon kerülhetjük el az örömtől való veszélyesfüggést: az eszünket kell használnunk. Csakis a tudatosgondolkodás segíthet eldönteni, hogy a jónak tűnődolgokból menynyi tesz valóban jót, és el kell sajátítanunk amegfelelő időben történő abbahagyáshoz szükségesfegyelmet. A vallások éppen erre törekednek: az aranyközépúton megtartó kulturális útbaigazításokkal látják el ahíveiket. A három legrégebbi és legelterjedtebb vallás, akereszténység, az iszlám és a buddhizmus mind óvaintenek a mohóságtól. A kereszténység a hét főbűnkéntemlíti a kevélységet, a fösvénységet, a bujaságot, azirigységet, a torkosságot, a haragot és a jóra valórestséget. Ehhez hasonlatos a buddhizmus Négy NemesIgazsága: (1) a szenvedés az élet alapvető része; (2) aszenvedés oka az érzéki örömök hajszolása; (3) aszenvedéstől való megszabaduláshoz le kell mondanunk avágyainkról; (4) a vágytól való megszabaduláshozNyolcszoros Nemes Út vezet – ez az önfegyelem rendje, és

ennek révén az ember megtanulhatja gúzsba kötni a testféktelen mohóságát. A vallások azonban ma már nemképesek meghúzni a szükséges határokat, így hát amígújabb hiteles kulturális parancsokat ki nem találnak,mindenkinek magának kell megtalálnia az arany középutat,hogy az élvezetek ne uralkodjanak el az életünkön.

Stressz, öröklött hajlamok és hormonok

Mivel a test hajlik az élvezetekre, a legtöbb vallás ésfilozófia mindig is gyanakodva tekintett rá a régi időktőlfogva. A vak testi vágyakkal szemben a racionálisgondolkodás gyakran kereste a lelki üdvösséget. Ámmindig nehéz volt rábírni a testet, hogy az észnekengedelmeskedjen. Két szélsőséges nézet alakult ki atudat-test és tudat-agy viszonylatában. Az egyik igenortodox szemlélet értelmében a gondolatokat és azérzelmeket közvetlenül az agyban végbemenőelektrokémiai vagy hormonális folyamatok váltják ki; ezekszerint a fenomenológia az idegélettan epifenoménje.Másképpen fogalmazva, gondolataink és érzelmeinkkizárólag olyan fiziológiai folyamatoknak akövetkezményei, amelyek fölött alig vagy egyáltalán nemtudunk uralkodni. Ezzel homlokegyenest ellentétesálláspont az elszánt szcientológusok elmélete. Szerintük atudat a biológiai struktúrától teljesen függetlenül működik.Sőt a tudat még arra is képes, hogy a testen kívül esőfizikai jelenségekre gyakoroljon hatást; újabb pénzeket tud

rátenni a bankszámlára, eltünteti a rákos daganatot,épületeket emel fel a levegőbe és ehhez hasonlók. Azigazság, mint mindig, ennél egy kicsit bonyolultabb, ésvalahol középen áll a két véglet között.

A tudatban zajló minden jelenség nyilvánvalóan az agyneurofiziológiai folyamatain alapul. A kérdés az, vajon atudati történések visszahathatnak-e az agy kémiaiműködésére. Számos tudós szerint: igen. Roger Sperryepilepsziás betegeken az agy kérges testénekátmetszésével (split-brain) végzett műtét megalapozásáértés az agyféltekék működésének a tanulmányozásáért1981-ben Nobel-díjat kapott. Roger Sperry szerint a tudatotaz agy elektrokémiai folyamatai indítják el, de a tudatfüggetlenedni tud ettől, és hatással lehet továbbigondolatokra vagy tettekre. Így a tudat eseményei sajátjogon is indítóokká válhatnak.

Ennek a kölcsönhatásnak egyik megnyilvánulása a mársokat tanulmányozott stressz. A stressz jelenléte számosfiziológiai változással mérhető, ilyen például az adrenalinfelszabadulása, a tenyér izzadása, a pupillák tágulása, afelgyorsult szívdobogás, a növekvő vérnyomás és sokegyéb. Ezeknek a változásoknak lehet hasznos,alkalmazkodó hatása, amennyiben felkészíthetik a testet akülső fenyegetettséggel történő küzdelemre vagy azelmenekülésre. Viszont a túlzott vagy hosszan tartó stresszárthat is, mivel felborítja a szervezet belső egyensúlyát. Astressz megnő, ha külső stresszhatásokkal találkozunk,ilyen lehet például egy idegen ember a sötét sikátorban,egy szoros határidő a munkahelyünkön vagy egy csomó a

hónaljunkban. A külső stresszhatás fiziológiai stresszesreakciót vált ki, és ha ez túlzott mértékű, az fizikaikárosodáshoz vezet. Ebből az emberek arra akövetkeztetésre jutnak, hogy ha egészségesekszeretnének maradni, ki kell iktatni minden külsőstresszhatást, legyen szó akár a munkahelyükről, aházastársukról vagy a kocsijukról.

A stressz mértéke nem csupán a stresszhatásoktólfügg. Sokféle módon tompíthatjuk a tudatunkkal a külsőhatások következményeit. Ismert dolog, hogy astresszreakció gyakran csak a veszély elmúltávalmutatkozik. A Vietnamban harcoló helikoptertüzéreken abevetések közben nem mutatkoztak a stressz fiziológiaijelei, pedig folyamatos veszélyben volt az életük, de miutánvisszatértek a támaszpontra, hormonszintjük látványosanmegváltozott. A veszély idején ugyanis képesek voltak atudatukból átmenetileg kizárni a veszély észlelését; deamikor visszaérkeztek a támaszpontjukra, felfogták,mekkora veszélyben volt az életük, és ez akkormellbevágóan hatott rájuk. Az azonnali stresszreakció talánhasznos lehetett a régi harcmodorban, ahol karddal éslándzsával támadtak egymásra, a mai modern világ high-tech repülőkabinban ülő harcosa azonban valószínűlegnagyobb biztonságban van, ha adrenalinszintjénekemelkedését későbbre képes halasztani – mivel amegfékezhetetlen hormonreakció a repülőgéplezuhanásához vezethet.

A stresszreakció súlyossága attól is függ, hogyanértékeljük a fenyegetettséget. A súlyosan neurotikus vagy

depresszióra hajlamos egyének másoknál lényegesennegatívabban viszonyulnak az eseményekhez, s ezérterőteljesebben reagálnak a stresszhatásokra is. Az is igaz,hogy egyeseket a genetikai adottságuk hajlamosabbátehet a depresszióra, de az is kétségtelen, hogy meg lehettanulni az események értelmezésének a befolyásolását.Ebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy azegészségünk fenntartásához nem a külső stresszhatásokatkell megváltoztatni, hanem a saját tudatunkat.

Az adrenalin a stressz kialakulásában jelentős szerepetjátszó hormon, a tesztoszteron pedig a hagyományosanférfiasnak mondott domináns viselkedésmódokat –tetszelgés, dicsekvés, hetvenkedés, agresszív fellépés,harciaskodás – váltja ki. Úgy tűnik, hogy ez a kémiaivegyület a fejlődés történetében azért alakult ki, hogysegítsen a férfiaknak – akik több ilyen hormonnalrendelkeznek, mint a nők – megvédeni utódaikat és sajátterületüket az idegen betolakodóktól. Bebizonyosodott,hogy a főemlősök körében a legdominánsabb hímekrendelkeznek a legmagasabb tesztoszteronszinttel, és aleggyengébbeknél találták a legalacsonyabb szintet. Ebbőla megfigyelésből akár arra is következtethetnénk, hogy atesztoszteronnak köze van a társadalmi hierarchia ésrétegződés kialakulásához.

Hihetnénk, hogy a tesztoszteron okozza a domináns,férfias viselkedést. Talán ez részben igaz is, de azellenkezőjére is van bizonyíték – másképpen fogalmazva, aviselkedés és a tapasztalat meg tudja változtatni afiziológiai folyamatokat. Ha egy szelíd majmot kiemelnek a

hímek hierarchiájának aljáról és berakják a nősténymajmok közé, határozottabbá válik, és megnövekszikszervezetében a tesztoszteronszint. Ha viszont egydomináns, magas tesztoszteronszinttel bíró majmotkiemelnek hím társai közül és egy másik csapatba teszik,ahol már kialakult egy hierarchia, az újonnan érkező hímennek a hierarchiának egy alsóbb fokára kerül, s ennekkövetkeztében csökken a tesztoszteronszintje. Nyilvánvaló,hogy a dominancia nem egyszerűen tükre ahormonszintnek; a környezet hatásai, az egyén sajátönértékelése is belejátszik a bonyolult ok-okozatkörforgásba.

A főemlősöknél azonban az uralkodó hierarchiát nem amindenki mást maguk alá rendelő macsó hímek alakítják.Többnyire éppen az ellenkezője történik: a jámborabblények inkább kihátrálnak a konfrontáció elől, és a nálukhatározottabbakat a vezető pozíciókba maguk elé engedik.Ennek a tendenciának vajon milyen következményeilehetnek az emberi fejlődésben? Nálunk is a gének és ahormonok befolyásolják a vérmérsékletet, avérmérsékletnek viszont meghatározó szerepe van atársadalmi helyzetben. Számos szervezetnél, például atengerészet, a vasúttársaságok vagy a General Motorshozhasonló óriásvállalatok esetében a határozott fellépésbizonyára hozzájárul az előrelépéshez – de főleg azért,mert az extrovertált, hangadó típusú emberekhez jobbanalkalmazkodnak a kevésbé törtetők. És ha már kialakultaka hatalmi erővonalak, a viselkedés, a gondolkodás sfeltehetően a hormonszint további változása is, megerősíti

az uralkodó egyének határozottságát, és az alárendeltekszolgálatkészségét.

Ez a felállás azonban nem szükségszerű. Ha egyszervezeten belül megváltoztatják a szabályokat és azértékrendet, akkor a megszokottól eltérő adottságúemberek is kivívhatják a tiszteletet és a hatalmi pozíciót – sennek pedig valószínűleg meglesznek a pszichológiaikövetkezményei is. Bizonyos mértékig ez meg is valósultnapjainkban az affirmative action (jóváhagyórendelkezések) program hatására. Ennek eredményekéntegyre több nő kerül vezető pozícióba. A General Motors éshasonló nagyvállalatok már felismerték, hogy nemfeltétlenül a majmoknál működő szervezési elveket kell akomplex vállalatok irányításában szem előtt tartani.

A tesztoszteront és más hormonvegyületeket azevolúció a férfiak tetterős és magabiztos viselkedéséért, azalkalmazkodásuk érdekében fejlesztette ki. A férfiak fajunkegyik felét teszik ki, fajunk másik felének a viselkedésétegy másik hormon, az ösztrogén szabályozza. Az evolúciósorán a nemi szerepek elég egyszerűen alakultak: a férfiakprodukáltak, a nők reprodukáltak. A produkció főleg avadászatot és a védelem biztosítását jelentette, és aférfiaknak ezen feladatoknak megfelelő hormonjaikalakultak ki. A reprodukció az életerős, egészségesgyermekek világrahozatalát és felnevelését jelentette, s anőkben az ehhez szükséges hormonok fejlődtek ki. Aférfihormonok akkor lépnek működésbe, ha egy külsőfenyegetés vagy konfrontáció gyors és erőteljes fellépéstigényel, a női hormonok viszont egy belső ritmus szerint

működnek szorosan kapcsolódva a termékenységiciklushoz. Az androgén és az ösztrogén felszabadulásaserkenti a nőt a férfi közeledésének a fogadására, egybenezek a hormonok segítik őt abban is, hogy jó érzékkelválassza ki a saját génjeinek legmegfelelőbb párt. Afogantatást követően (most arról a sokmillió évrőlbeszélünk, amikor a nők szinte minden közösülésalkalmával teherbe estek) a hormonok révén válik ajövendő anya alkalmassá csecsemője védelmére ésgondozására.

Manapság azonban a férfihormonok nem mindigfelelnek meg a társadalmi közegnek, és a női hormonok isokoznak problémákat. A nők termékenységi ciklusa ugyanma is működik, de a technikailag fejlett társadalmakban,ahol a legtöbb nő életében legfeljebb egyszer vagy kétszeresik teherbe, ennek a ciklusnak a funkciói többnyireértelmüket vesztették. Egészen a legutóbbi időkig anőknek nagyon sokszor kellett próbálkozniuk, hogy egyvagy két csecsemőt világra tudjanak hozni. Kétszázötvenévvel ezelőtt XVI. Lajos édesanyjának tizenegy vetélésevolt, és nyolc gyermeknek adott életet tizennégyházasságban töltött éve alatt, és öt fia közül csupán egymaradt életben. Ez csöppet sem volt ritka esetnekmondható az ember sokmillió éves történetében. Ma,amikor sokkal kisebb mértékű a csecsemőhalandóság, ahavi hormonális felkészülés a terhességre egyáltalán nemtűnik célszerűnek. Nagyon zavaró lehet, ha egy férfit egytanácsteremben vagy egy laboratóriumban ragadtatjagerjedelemre a megnövekedett tesztoszteronszintje, a nők

esetében pedig meglehetősen öncélúak a havimenstruációs ciklus következtében beállt viselkedésiváltozások.

Ismét az emberi fejlődés egyik nagy ellentmondásábabotlunk: A múltban a faj fennmaradását szolgálóalkalmazkodó képességek ma nemigen tesznek minketboldogabbá. A vadász típusú macsó férfiak egyrekevesebb szerephez jutnak a modern gazdasági életben, sközülük sokan válnak megkeseredett, a társadalomperifériáján tengődő emberekké. A fokozotttesztoszteronszint inkább sodor a kriminalitás irányába,semmint a vezető pozíció felé. Az ősanya típusú nők pedigaz amúgy is túlnépesedett földön kudarcként élik meggyakori termékenységüket. Azonban mindannyian a vadászvagy az anyai ösztön örökségével vagyunk megáldva, ésezzel kell valahogy kiegyeznünk.

Modern korunkban divat tagadni az evolúciósörökségünket. Ma már nem kell naponta vadászni aférfiaknak, és a határozott kiállásra nincs is nagyobbszükségük, mint a nőknek. Úgy gondoljuk, hogy mindenember egyenlő, vagyis semmi szükség dominánsegyénekre. A feministák pedig az evolúciós múlt teljessemmibevételére törekednek, azt hangoztatva, hogy a nőkis lehetnek – és legyenek is – ugyanannyira erőszakosakés dominánsak, mint a férfiak. A férfiak között pedigtöbben is gondoskodó viselkedést igyekeznek kifejlesztenimagukban és egyre jobban megközelítik a hagyományosnői viselkedési modellt.De csupán vágyálom azt hinni, hogy a történelmünk

régmúltjában, a természetes kiválasztódás során agénjeinkbe táplált parancsokat jó szándékkal néhánygeneráció alatt egyszerűen meg lehet változtatni. Bizonyárasok szülő tapasztalt hasonló esetet, mint amiről egykolléganőm, a chicagói egyetem egyik neurológusaszámolt be. Két gyermeke született az 1960-as években,egy fiú és egy lány. A kolleganőm hasonlóan nevelte a kétgyerekét abban a meggyőződésben, hogy a nemiszerepek a kulturális sztereotípiák alkalmazása szerintalakulnak. Ő maga, a szakmájában sikeres ember lévén,úgy gondolta, jó mintaként szolgálhat a gyerekei számára.Mindkét gyereket közepes szigorral, hasonló hangnembennevelte, és hasonlóan öltöztette őket. Egyforma játékokat iskaptak. De bármennyire is igyekezett a nemtől függetlenviselkedésminták szerint nevelni őket, a fiút nem érdekeltéka babák, a kislány pedig nem játszott a kisautókkal. Máramegadóan ismeri be, hogy fia kifelé nyitott, agresszívfiatalember, lánya pedig csábos, érzékeny nő lett.

Értelmetlen próbálkozás lenne figyelmen kívül hagyni,hogy az emberek természetüknél fogva különböznek. Nemérdemes úgy tenni, mintha bármivé válhatnánk függetlenüla bennünk zajló fiziológiai folyamatoktól. Ez a nézetszámos veszélyt is rejt magában, mivel csakkiábránduláshoz, képmutatáshoz s végső soroncinizmushoz vezet. Az elmúlt évek során kialakultúgynevezett „férfimozgalom” eszméje éppen az ellentéte az1960-as években viruló, a férfi biológiájánaktörvényszerűségeit és az ebből fakadó pszichológiaikövetkezményeket elvető szemléletnek. Bár ennek a

mozgalomnak is vannak meglehetősen oktalannak tűnőmegnyilvánulásai – például az erdőben dobszóra valómezítelen táncolás. De az üzenet felett mégsem lehetelsiklani. Bizonyos alapvető velünk született késztetéseketnem lehet figyelmen kívül hagyni, és ha nem tudjukértelmes, kreatív módon kezelni őket, akkor más,ellenőrizetlen módon jutnak érvényre.

Az „emberi természet” a régmúlt környezeti feltételeireadott véletlenszerű alkalmazkodások során alakult ki.Genetikai programunk elkerülhetetlenül torz képet nyújt avalóságról, miután a külső környezet megváltozott. Túl kelllépnünk szervezetünk fiziológiai korlátain, s nemengedhetjük, hogy csak a tesztoszteron vagy az ösztrogénhatározza meg gondolkodásunkat és cselekedeteinket. Ígyszabadulhatunk meg a múlt egyeduralmától. Ehhez türelem,jó szándék s mindenek felett a tudat működésének alaposismerete szükségeltetik.

További gondolatok a Ki irányítja atudatot? című fejezethez

Örök elégedetlenségMivel a legelégedetlenebb? A megjelenésével, az

anyagi helyzetével vagy a kapcsolataival? Képzelje el, hogyelérte, amire vágyott. Ha például gazdag akart lenni, ésmost multimilliomos lenne, az boldoggá tenné? Mirevágyna még ezen felül? Tud-e boldognak és elégedettnektűnő gazdag emberről?

Nagyon kell hajtania, hogy többre vigye, és boldog legyen?Vagy a boldogságának az akadálya a túlzott becsvágya?Káosz és tudatosság

Aggasztja önt a tudatában rejlő zűrzavar? Hosszanszokott rágódni a problémáin, és sajnálja saját magát? Misegít ilyenkor? Elmegy szórakozni, vagy hangulatjavítószerhez fordul, vagy valami tevékenységbe fog, és dolgozikvagy játszik?

Mennyire képes irányítani a figyelmét? Szüksége van-egyógyszerre az elalváshoz vagy az ébren maradáshoz? Aháttérben szóló tévé vagy rádió segít-e a gondolataitvalamilyen mederben tartani? Van-e valamilyen módszerea figyelem-összpontosításra, a gondolatai rendezésére?Segít-e a naplóírás, egy lista készítése vagy a meditáció?Miért olyan illékony a boldogság?

Szokott-e néha különösebb ok nélkül is boldog lenni?Egy csodálatos kilátás, egy szép dallam, mások örömeboldoggá tudja-e tenni? Vagy csak személyes vágyainak abeteljesülése okoz boldogságot?Mit tesz általában, ha a reményei nem teljesülnek?Elkeseredik és magába roskad, vagy megpróbál mégtenni valamit a siker érdekében?Az ész határai

Logikusnak vélt érveléseit mennyire befolyásolják önösérdekei? Gondoljon a partnerével vagy a kollégájávalfolytatott legutóbbi vitájára: érvelését mennyirebefolyásolták a saját érdekei, a jó közérzetének abiztosítása vagy egyszerűen csak az igazának a mindenáron való bizonyítása? Szokott teljesen objektíven is

gondolkodni?Készítsen listát saját ismereteiről a következő címekkel:

(1) Személyes tapasztalataim; (2) Alapigazságokbóllogikusan következő tények; (3) Hiszem, mert valakitőlhallottam; (4) Megérzéseim. Melyik lista a leghosszabb?Élvezetfüggőség

Mely élvezetektől függ: cukor-, alkohol- vagy kábítószer-fogyasztás, munka, tévénézés? Az adott függőségnekmilyen előnyeit vagy hátrányait érzi? Hogyan tudnamegszabadulni tőle, és milyen érzés lenne? Mivel lehetnehelyettesíteni a függőséget okozó tevékenységét?Stressz, öröklött hajlamok és hormonokÉszreveszi-e, amikor a teste irányítja a tudatát, például,amikor az éhségtől ideges és ingerült? Kifejlesztett-evalamilyen módot a saját fegyelmezésére?

Szokta-e úgy érezni, hogy helyes követni a testének azutasításait? Ha valaki maga elé tolakszik a sorban,mindenképpen kinyilvánítja-e a dühét? Ha már van egyszexuális partnere, feltétlenül engedelmeskedik-e egymásik személy iránt felébredt vágyának?

3. fejezetMaya fátylai

Az agyunk csodálatosan működik, bár néha kissémegtévesztőén. Mindig újabb célok elérésére ösztökél,ezzel biztosítja, hogy ne lazítsunk túlságosan sokat. Nemmerülhetünk el a laza álmodozásban, mert ahogyabbahagyjuk a célirányos cselekvést, azonnal kellemetleninformációk jelennek meg a tudatunk vetítővásznán. Jóérzéssel tölt el bennünket, ha olyasmit teszünk, ami amúltban elősegítette a fennmaradásunkat, de nem jelzi azagyunk, mikor lépi át örömérzésünk a veszélyes küszöböt.A barlangban élő őseink számára értelmes, ám márateljesen értelmüket vesztett tettekre kényszerülünk. Ez is azagyunkba beépült torzulás, és ha kontrollálni akarjuk atudatunkat, meg kell tanulnunk tompítani a hatását. Aszemélyiségünk felszabadulásának azonban ez nem azegyetlen akadálya. Sok illúzió áll közénk és a valóság közé.A genetikusan beépült parancsok, a kulturális szabályok ésa fékezhetetlen vágyak természetesnek tűnnek, de át kelllátni rajtuk, hogy igazán felszabadítsuk Énünket.

Illúzió és valóság

Sok kultúrának visszatérő témája, hogy az általunkérzékelt valóság csalóka illúzió. Amit látunk, gondolunk éshiszünk, az nem az igazi világ. Több fátyolon keresztül látjuk

a valóságot, és a fátylak torzítanak. A legtöbb ember acsalóka fátylakra nézve a valóságot véli látni, ám ezzelbecsapja magát. Csak türelmesen, a fátylakat egyenkéntfelemelve, vethetünk egy röpke pillantást az életvalóságára. Ezt nevezik a hinduk Maya fátylainak, vagymásképpen illúziónak. Ám ez a gondolat nem csakIndiában honosodott meg. Számos vallás és filozófia vallja,hogy a dolgok hétköznapi megjelenése csalóka, s át kellrajtuk látni, hogy megértsük valódi természetüket. 2400évvel ezelőtt Démokritosz állítólag ezt mondta: „Semmisem valódi, vagy ha mégis, nem ismerjük. Nincs módunk avalóság megismerésére. A valóság egy szakadék mélyénrejtőzik.” A keresztény vallás nem tagadta az anyagivalóság létét, csak a jelentőségét. Tanítása szerint mindenemlítésre méltó tett a földi életen kívül megy végbe. A fizikaivalóság történéseit túl komolyan véve csekély és múlandódolgokkal áltatja magát az egyén, s közben elmulasztja azöröklét lelki örömeit.

De miért érdekelnének minket a harmadik évezredbenaz ókori vallások és filozófiák elképzelései a valóságról?Mit tudhattak az igazságról? Az evolúcióról és a jövőrőlelmélkedve anakronisztikusnak tűnhet hindu mítoszok éskeresztény világnézetek említése. Ám komolyan nézve azemberi faj fejlődését, nagyon fontos a múlt szerepe a jelenés a jövő alakulása szempontjából. Sokmillió évvel ezelőttkezdődött el az emberi kromoszóma vegyi összetételehatni a ma érzékelt igazságokra és illúziókra. A múltgondolkodói által feltalált jelképes megjelenítéseknek isrészük van azonban a valóság feltárásában vagy

elfedésében. El kell tudnunk különíteni a vallások ésfilozófiák őszinte gondolatait az óhatatlan tévedésektől.Vétkes hiúságra vallana azt hinnünk, hogy jelen ismereteinkminden tekintetben felülmúlják a múltbéli gondolatokat, éshogy minden ősi tudomány avítt babona.

Az „evolúciós ismeretelmélet” a fejlődéstaniszempontok figyelembevételével vizsgálja az emberi tudásfejlődését. A tudásba mindig beleértjük azinformációszerzést. Ennek legegyszerűbb módja atapintás: az amőbák és egyéb primitív organizmusok csaka „bőrükkel” érzékelve képesek felfogni a körülöttüktörténteket. Az ilyen lények kizárólag a közvetlenkörnyezetükből tudnak ismeretekre szert tenni. A fejlődéshatalmas ugrást téve jutott el arra a fokra, amikor azélőlények bizonyos távolságra történő dolgokról közvetlenérintkezés nélkül is tudomást szerezhettek. Az evolúciónakebben a korszakában alakultak ki a távolabbi információkfelvételére alkalmas érzékszervek. Hosszú időn át azismeretszerzés legfontosabb forrása az orr, a szem és a fülvolt. A következő hatalmas lépés az evolúcióban azemlékezet kialakulása. Ekkor már az információnak nemkellett okvetlenül jelen lennie, s mégis képes volt az állatfelidézni a múltban zajló eseményeket. Az ismeretszerzésevolúciójának minden új lépése nagyban növelte az újlehetőségekkel felfegyverzett lényeknek a fennmaradásiesélyét.

A fejlődéstörténet során az emberi faj megjelenésévelaz ismeretszerzés merőben új formája alakult ki. Azinformációáramlás addig teljesen intraszomatikus jellegű

volt, vagyis kizárólag a testen belül ment végbe. A beszédmegjelenésével (az írás kialakulásával pedig még inkább)az információáramlás extraszomatikus jelleget is öltött.Ettől kezdve az ismereteket nem csak a gének és az agyimemóriák tárolták. Egyik ember átadhatta az információt amásiknak szavakkal is, s később le is lehetett írni és szilárdanyagon (kő, papír vagy sziliciumchip) rögzíteni –függetlenedve a törékeny és sérülékeny idegrendszertől.

Az extraszomatikus információtárolás óriási erőkmozgósítását tette lehetővé a bolygónk irányításaérdekében. Ezt a képességet az emberiség afejlődéstörténet utolsó pillanataiban szerezte meg.Kezdetben az információt dalokban, mítoszokban ésmesékben rögzítették, és őseink egymásnak adták továbba tábortüzeknél. Évszázadok hasznos tapasztalatailegendák, rímek, közmondások vagy tanmesék formájábanterjedtek el. Egy törzs ifjú tagjai már nemcsak a sajátkárukon tanulhatták meg, mi veszélyes, mi értékes akörnyezetükben, hanem a korábbi generációk kollektívemlékezetére is támaszkodhattak, s így sok hibátelkerülhettek. Az így felszabadult idejükben sokféletechnikát sajátíthattak el – például a fegyverkészítés, atűzrakás, a fémek megmunkálásának mesterségét –, s újtudásukat azután extraszomatikus úton adták ők is tovább.

A mítoszok és legendák persze nem csak hasznosismeretekkel szolgáltak; töménytelen, ma „zajnak” nevezettinformációt tartalmaztak – érdektelen vagy csak adotttörténelmi helyzetben értelmezhető részleteket. Ezelkerülhetetlen, hiszen személyes tapasztalatokat

közreadva nehezen lehet szétválasztani a lényegest alényegtelentől. Képzeljünk el például a mai világban egyapát, aki fiával érzékeltetni szeretné, mit érzett a feleségeiránt, amikor összeházasodtak. Férfiak között azérzelmekről beszélni elég zavarba ejtő, és mivel a külsőesemények a „valódiak”, és könnyebb is beszélni róluk, azapa valószínűleg azt fogja elmondani, hogy az esküvőjükönmilyen zene szólt a templomban, hány meghívott vendégvolt, hány üveg bor fogyott és ehhez hasonlók. Amenyasszony iránti érzései talán szóba se kerülnek. Ezérta fiú az apja történetéből várhatóan azt szűri le, hogy azesküvő jelentősége a zenétől, a vendégektől és az italoktólfügg, mivel az elbeszélésből kimaradt a legfontosabbüzenet.

Amikor egy kultúra tapasztalatai és gondolatvilágaegységes szemléletté forrnak össze, akkor jelennek meg avallások. Nem túlzás azt állítani, hogy a vallások az emberáltal valaha is megalkotott legjelentősebb extraszomatikusismerethordozók. Ez alól talán egyedül a megszerzettinformációk objektív ellenőrzésére is alkalmas tudományoka kivételek. A tudományok alkalmazói képesek a téveskövetkeztetések módszeres elvetésére is. A vallásokbólhiányzik az önkorrekció képessége, és így általában újismeretek befogadására és fejlődésre sem képesek, deazért mégiscsak vannak a tudományokkal szemben – nemlebecsülendő – előnyei. Talán az egyik legjelentősebb,hogy a vallások hosszú évezredek óta léteznek, régebbóta, mint a tudományok, és az emberiségfennmaradásához szükséges sok fontos ismeretet

foglalnak magukba. Már csak ezért is butaság lennefigyelmen kívül hagyni a vallás szellemét, és azért is, mert alegkülönbözőbb kulturális kontextusban bukkannak fel avallásokon belül a valóságot elfedő Maya fátylaihoz hasonlómagyarázatok.

Nem csak az ókori gondolkodókban fogant meg az agondolat, hogy a valóság el van rejtve a szem elől. Ajelenkori tudomány is talál magyarázatot a magafogalomkörében arra, hogy mit is értettek a korábbifilozófusok Maya metaforáján. Számostársadalomtudományi kutatás bizonyította, mennyiremásnak látszik a valóság attól függően, hogy az egyénhová született, milyen korai élmények érték, vagy milyenfoglalkozást űz.

Antropológusok több vizsgálatban is rámutattak arra,hogy a kultúrák sikeresen képesek beépíteni azemberekbe értékrendeket vagy világszemléleteket. Alegtöbb embercsoport úgy véli, hogy ők a kiválasztott nép avilágegyetem középpontjában, és az életformájuk különb azösszes többinél. Az amishok az amish világban élnek, azuluk a zuluk világában. Mindegyikük természetesnek veszi,hogy az ő életszemléletük az egyetlen értelmes világnézet.Ennek a viszonyulásnak az a szerencsétlenkövetkezménye, hogy ha a saját kultúránkban túlságosanhiszünk, akkor nem vesszük észre a körülöttünk rejlőtágabb világot. A legtöbb embert nem zavarja a toxikushulladék, amíg nem az ő közelében rakják le. Csak aszűkebb környezetünket fenyegető anyagokat tekintjükkárosnak. Az én világom Chicago lévén, a rajta kívül

található mérgező anyagok nem tűnnek ártalmasnak, sőt azén szemszögemből nem is léteznek. Minél nagyobbcsoporttal azonosulunk, annál közelebb kerülünk a végsőigazsághoz. Csak az egész bolygót magunkénak tekintveismerhetjük fel, hogy a szennyező anyag mindig mérgező,bárhol is tárolják.

A társadalomkutatók rámutatnak, hogyan épül fel atársadalmi valóság. Az emberek nézőpontja függ attól,hogy szüleikkel, barátaikkal, kollégáikkal vagy egyáltalánkikkel vannak kapcsolatban, ez meghatározza aszemléletüket. Egészen másképp fest a világ azüzletemberek klubjából, mint a szakszervezeti központbólvagy egy katonai barakkból, és megint másképp egykolostorból. A legmagasabb beosztású személyek világa aPentagon körül zajlik, ahol a tájképet halottak tömegei s afegyvergyárakkal kötött zsíros szerződések népesítik be.Az ő világuk merőben eltér az autókereskedőétől, afutballistáétól vagy a tudós professzorétól. Ám azérdekellentétek vagy, Marx szavával, az osztályharcok nemcsupán a társadalmi státus vagy az életmódkülönbözőségéből adódnak. A társadalmi rendszerkülönböző lépcsőfokain elhelyezkedő embereketkülönböző fizikai világ és jelképrendszer veszi körül, ésezek a különböző világok nagyon távol eshetnekegymástól. Kultúránk és társadalmunk nagy erővel alakítjalátásmódunkat, érzelmi világunkat és hitünket, így nemmeglepő, hogy a hinduk szerint mindannyian démonivarázslat alatt élünk.

A pszichológusok az egyének szintjén hasonló

jelenségeket tapasztalnak. Minden ember rendelkezikadott gének és tapasztalatok összességével, s ezekalkotják az ő világában az eligazodását segítő „kognitívtérképet”. Ugyanabban a családban azonban az egyikgyerek rózsaszínűnek látja a világot, a másik pedignyomasztónak és veszélyesnek. Van, aki a hangok irántmutat nagyobb érzékenységet, és fogékonyabb a hallottingerekre, viszont nem veszi észre a színeket, fényeket ésformákat, ami viszont a vizuálisabb típusú gyereket jobbanmegfogja. Egyik a mennyiségekre, másik az érzésekrenyitott. Egyesek bizalommal fordulnak a világ felé, másokvisszahúzódók, gyanakvók. Az egyéni különbözőségekidővel alakulnak, majd szokássá, sőt életszemlélettérögzülnek, s az egyén ennek tükrében értékeli atapasztalatait. A „kognitív térképek” hasznosak, mert jóleligazítják a használójukat, de nem teljesen megbízhatók,mert nem adnak objektív, egyetemesen érvényes képet avalóságról. Ugyanabban a helyzetben két, eltérő kognitívtérképpel rendelkező egyén, egészen másképp is láthatjaa valóságot, és egészen más tapasztalatokat is szerezhetróla.

Az ismeretek relativitását nem csupán a „puha”társadalomtudományok fogalmazták meg. Még az abszolúttudományok példaképének számító fizikában is, már a 19.században feladták annak reményét, hogy minden kétségetkizáró képet adjanak a külvilág történéseiről, mivel kiderült,hogy a legelemibb, konkrét adatok is megbízhatatlanok. Ahegyek, a fák és a házak nem szilárd anyagból állnak,hanem kiszámíthatatlanul hemzsegő apró részecskékből.

Ahogyan azt Démokritosz már évszázadokkal korábbangyanította: Az általunk érzékelt világ csak része azegésznek. Sokféle dolog történik körülöttünk, amirőlfogalmunk sincs, mert ingerküszöbünkön kívül esik.Szemünk, fülünk és a többi érzékszervünk éppen csakannyi információval szolgál, hogy fennmaradjunk. De mimindenről tudomást sem veszünk. A réten izgatottanszaglászó kiskutya látványa is elég lehet ahhoz, hogyfelfogjuk, mennyi információról maradunk le.

Miért nem vagyunk képesek nagyobb és érzékenyebbműszerek megalkotására a látóhatárunkon kívül esőillékony dolgok észleléséhez? A fizikusok elméletilegbizonyították, hogy lehet ugyan egyre érzékenyebbműszereket gyártani, de minden műszer és mérőeszközpontatlan, és így a valóságnak csak valamilyen mértékigtorzított képét mutathatja. A valóság úgy alakul, ahogyközelítünk hozzá. Heisenberg híres határozatlansági elveszerint logikailag lehetetlen egy atomrészecske helyzetétés sebességét egyazon időben tetszőleges pontossággalmeghatározni. Ez a felfedezés a fizikai tudományok addigrendíthetetlen építményét fenyegető földrengésnek csupánaz első moraja volt. Ilya Prigogine, Nobel-díjas vegyész akövetkezőképpen fogalmazta meg, miért annyira nehézpontos képet kapni az objektív valóságról: „Bármit isnevezünk valóságnak, csakis rajtunk keresztül jelenik meg,azon az aktív folyamaton át, amelynek mi is részeseivagyunk.” A fizikus John Wheeler pedig ezt írja: „Azatomrészecskéken túl, az erőtéren túl, a geometrián, azidőn és a téren túl ott a legvégső alkotórész (mindenben), a

legéteribb tett, a résztvevő megfigyelés.” Másképpenfogalmazva, legyen bármennyire bonyolult az elmélet,bármennyire precíz a mérés, tény, hogy mi, emberekfejlesztettük ki az elméleteket és a mérőműszereket – ezértbármilyen ismeretre teszünk szert, az mindig fog függenitőlünk, a megfigyelőtől. Az emberi idegrendszer korlátai, azadott kultúra története, az általunk használt jelképrendszeregyedisége mindig meghatározzák azt a valóságot, amitmegfigyelünk. A számítógépes programozók által használtbetűszó, a GIGO (Garbage In, Garbage Out – hulladék be,hulladék ki) jól alkalmazható az ismeretelméletben is. Akimenet mindig a bemenet függvénye.

Az ausztráliai bennszülöttek a tenger felől érkező,évente hatalmas égdörgés és villámlás közepettebeköszöntő monszun keletkezését így magyarázták: Egyóriáskígyó a felhők között párzik, és életet ad az esőnek.Ismereteikből kiindulva ez tűnt tapasztalataiklegmegfoghatóbb értelmezésének. A korszerű magyarázatszerint a hőmérsékleti különbségek, a páratartalomsűrűsége, a szél sebessége és más tényezők okozzák amonszunt. Nekünk ez az utóbbi értelmezés sokkalésszerűbbnek hat, mint az óriáskígyóról szóló, de lehet,hogy néhány száz év multán az akkori megfigyelők a mimagyarázatunkat is együgyűnek találják majd.

Eszerint talán nem is érdemes az igazság keresésévelbajlódni, mert úgyis mindig csak a valóság torz képéhezjutunk? Sokan gondolják így Könnyű a relativizmusbólátcsúszni a cinizmusba, de ez nem a legjobb út. Ha nemvennénk komolyan a számunkra elérhető valóságot, mert

az nem az abszolút igazság, hamarosan megbánnánk.Lehet, hogy a valóságot torzító szemüvegen át látjuk, mégisjobb megelégedni azzal, amit felfogunk, semmintmindenestől elutasítani, mert nem tökéletes.

De vajon nem rettent-e el minket, hogy akárhogyan istörekszünk az igazság megismerésére, a végső igazságmindig rejtve marad? Ez csak akkor van így, hakutatásunkat az abszolút, végső válasz elérése motiválja.Ha feltétlen biztonságra törekszünk, óhatatlanul csalódnunkkell. Fausthoz hasonlóan járunk, aki egész életét a teológia,a filozófia és a tudományok művelésének szentelte, majdkétségbeesetten ráébredt, hogy egyetlen biztonságot adóigazságot sem fedezett fel. Ha viszont felfogjuk, hogy azáltalunk feltárt részigazsággal megismertük amegismerhetetlen világegyetem egy részét, akkor éppenúgy örülhetünk a felfedezésünknek, ahogy minden kreatívcselekedet örömet okoz – legyen az egy festményelkészítése vagy egy jó étel megfőzése. Ebben az esetbenazonban nemcsak festésről vagy főzésről van szó, hanemaz egész világra tekintő szemléletmódról. Saját valóságunkmegteremtése és az ott kialakított élet éppen annyiörömmel járhat, mint egy szimfónia megírása.

Egyetlen élő ember sem tudja a valóságot teljesegészében felfogni, és elképzelhetetlen, hogy ez valaha ismegtörténjen. Az evolúcióhoz hasonlóan az igazságkeresése sem ér véget soha. A bizonyosságokat is mindigújra kell értékelni, és teljesen új lehetőségek tárulhatnak felesetleg akkor, amikor a legkevésbé várjuk. Képzeljük el azta forradalmi változást, amikor az első földművelők rájöttek,

hogy egyetlen elültetett mag sok száz új magot termel, vagyamikor a kopernikuszi bolygórendszer a ptolemaioszivilágkép helyébe lépett.

De nem könnyű egy új valóságot, egy személyesérvényű világot megalkotni. Sokkal könynyebb elfogadni agének és a kultúra által táplált, illúziókra épülőbizonyosságot, vagy visszautasítani bármiféle erőfeszítéstés a radikális cinizmusba menekülni, elutasítva amegismerésre való törekvés és erőfeszítés mindenformáját. Az általunk megtalált valóság nem foglalja ugyanmagában az igazságot, de benne rejlik egy igazság. Egyalkotás terméke sohasem véletlen vagy önkényes; hűnekkell lennie valamihez, amit az ember legbelül érez. Ésahhoz, hogy hozzáférjünk a belső bizonyosság magjához,meg kell tanulnunk lehántani Maya fátylának sokfélerétegét.

Létezik egy ősi hindu tanmese, amit szívesen idézek adisszertációjukhoz témát kereső végzős hallgatóimnak.Egy öreg és tapasztalt szobrászmesterhez egy tanítványaezzel a kéréssel fordul:

– Mester, szeretnék híres szobrász lenni. Mit tegyek?– Jó, de mondd meg, milyen szobrot akarsz készíteni? Azifjú gondolkodik egy darabig, majd így szól:– Egy gyönyörű elefántot szeretnék megmintázni.A mester odatesz a tanítvány elé egy tömbkövet és néhányszerszámot, és így szól:

– Itt van egy márványtömb, egy kalapács és egy véső.Nincs más tennivalód, mint eltávolítani mindent, ami nemhasonlít egy gyönyörű elefánthoz.

Ennyi a történet. Ugye, milyen egyszerű? Bizonyosszempontból az, másrészt bosszantóan nehéz. Honnantudjuk, mi az, ami nem elefánt? Honnan tudjuk, mi a fátyol,és mi a valóság, amit eltakar a fátyol? Nem tudhatjuk előre.Csak miután elkezdi faragni a szobrot, akkor érzi aszobrász, mit kell még eltávolítani, és minek kellottmaradnia; ennél is tovább tart, míg kiderül, hogy elefántlesz-e belőle vagy csak egy formátlan kő marad.Sokszoros nekifutás után jön rá az ember, milyen nehézfeladatot vállalt. Pontosan össze kell vetni az elképzelést avalósággal, és csak folyamatos tapasztalat során tudjukszétválasztani a valóságot az illúziótól.Ebben a fejezetben a világ valóságos érzékelését nehezítőtorzítás három okával, a genetikus kódolással, a kulturálisörökséggel és az egyén elvárásaival foglalkozunk. Ezek a„belső” torzító tényezők mindannyiunkban benne vannak –egyetlen ember sem menekülhet az általuk keltett illúzióktól.A következő fejezet három, a világ valós érzékelésétmegnehezítő, „külső” akadályt taglal. Ha megismerjük e hatfátylat, könnyebben mögéjük látunk, és az ott látottaksegítenek egy élhető világ megteremtésében.

A gének világa

Az előző fejezetben szó volt arról, hogy az agyunk afelépítésénél fogva hajlik az örömet okozó tevékenységekfelé, túlzott mennyiségben azonban ez árthat.Általánosságban elmondható, ma már nem kétséges, hogy

a valóság érzékelése a génjeinkbe programozott kémiaiutasítások révén valósul meg – de nem ezek határozzákmeg. Ezek az instrukciók évmilliók folyamán szinteváltozatlan formában öröklődtek egyik generációról amásikra. Az utasítások azt sugallják, kövessük afennmaradásunkhoz szükséges, az őseinknél is beváltlegjobb stratégiát: éhség esetén együnk, támadás eseténvédekezzünk, érdeklődjünk az ellenkező nem iránt és ehhezhasonlók.A genetikai parancsok eléggé általánosak – az átlagoshelyzetekre vonatkoznak, s a múltban hasznosnakbizonyuló lépésekre késztetnek. A csecsemők az emberiarcok felismerésének képességével születnek, mivel azújszülött környezetének ezek a legkiemelkedőbb vonásai.Az is genetikusan kódolt, hogy a kisbabák a felnőtteketutánozzák, mert ez biztosítja legjobban a függetlennéválásukat és a fennmaradásukat. Ezek a parancsokszilárdan be vannak építve az agy működésébe, éshatásuk automatikus. Amikor azonban az ember újszerűhelyzetbe kerül, a genetikai bölcsességben már nembízhatunk. A kisgyerek éppen úgy utánozza a kártékonyembert, mint a jó szándékút. Az evolúció nem volt képesellátni a tudatot az utánzásra méltó viselkedési formákat azutánzásra méltatlanoktól jól megkülönböztető detektorral.Az emlősökben kialakult a kígyók elkerülésére serkentőösztön, de az emberben nem alakult ki a szélhámosértékpapírügynökök elkerülésére szolgáló genetikus kód.

Később az emberek a túlélés érdekében a genetikaiparancsok helyett egyre inkább a kulturális parancsoknak

engedelmeskedtek, kénytelenek voltak elfelejteni sokmindent, ami a múltban hasznosnak bizonyult. Új,mesterséges szabályok léptek életbe: a harag fékentartása, a szexuális késztetés korlátozása, az embertórákon át egy íróasztalnál ülve tartó és gondolkodásraképessé tevő türelem – mindezek ellentmondanak a„természetnek”. E megszelídülés dacára a gének szavamég mindig erős, s a világ érzékelését is nagymértékbenbefolyásolják. Még ha az ember meg is tanulja fékezni aharagját vagy a szexuális késztetését, belső élete,pszichikus energiái megnyilvánulnak az érzelmeiben,gondolatait pedig gyakran az ösztönei vezérlik. Ez Mayaelső fátyla, s ha nem tanulunk meg átlátni rajta, a valóságotmindig elfedik majd a genetikai utasításokban lelhetővágyak és szükségletek.

Rendszerint abból indulunk ki, hogy az ösztönök, akésztetések és a zsigeri szükségletek alapozzák meg aszemélyiségünk lényegét. Az utóbbi időben azonbanbiológusok amellett kezdtek érvelni, hogy az egyén, márami a génjeit illeti, csupán a szaporodás eszköze. A géneknem igazán törődnek velünk, és evvel segítve elő afennmaradást, akár tudatlanságban és nyomorban ishagynának bennünket. A gének nem a mi segítségünkrevannak, hanem mi vagyunk a génjeink kiszolgálói.

Egy fiatal tizenéves lányt házasságon kívüli teherbeesésre késztető kémiai utasítások nem azzal a céllalműködtek, hogy a lány boldognak és sikeresnek érezzemagát a társadalomban. Ezek csak azt biztosítják, hogy alány kromoszómáiban lemásolt genetikai parancs

átöröklődjön a következő nemzedékekre. Régen, amikoregy emberélet rövid, a csecsemőhalandóság aránya pedigmagas volt, a teherbeesést felgyorsító gének jobbanöröklődtek, mint a szemérmes viselkedést serkentők. Azmár érdektelen volt, hogy ez egy fiatal lány számáraelőnyös-e. A tizenéves lány persze egyáltalán nincstudatában ezeknek, csupán a természet hívásánakengedelmeskedik abban a téves hitben, hogy amipillanatnyilag kellemes, az hosszú távon is jó lesz.

A gének úgy vannak kódolva, hogy csak addignyújtanak védelmet, amíg életképes utódokat tudunk világrahozni; ezt követően akár halott prédák is lehetünk. Olykormegesik, hogy személyes érdekeink és genetikaiprogramunk parancsai átfedik egymást, de ez nem mindigvan így. A géneket például nem érdekli, hogy mennyi ideigél egy ember azután, hogy gyermekei már tudnak magukrólgondoskodni. Sőt az lenne az előnyös, ha a szülők minélhamarabb meghalnának, miután a gyerekek saját lábukraállnak, mert az így fölszabaduló élettérre] és egyéb javakkaltöbb jutna a következő generációnak. Ezek a gének nemvalami barátságosak, de ne keverjük össze az őérdekeiket a sajátunkkal. Amíg nem vagyunk képesekmegkülönböztetni ezeket az érdekeket, addig tudatunknem tud felszabadulni, és saját céljait elérni, ehelyettkénytelen engedelmeskedni a múltból felhalmozott kaotikusutasításoknak.

Minden ember úgy alkotja meg saját világát, hogybizonyos dolgoknak több figyelmet szentel, s eszerint isviselkedik. A gének másolásával létrehozott világban az

emberek minden figyelme a szaporodás alkalmasságárairányul. Igen egyszerű cél: Hogyan tudok minél többetkivenni a környezetből annak érdekében, hogy gyermekeimszülessenek, és nekik is szülessenek gyermekeik? Azegyszerűbb organizmusoknál, például számosrovarfajtánál, gyakorlatilag az egész élet azzal telik el, hogypetéket raknak, amik később kikelnek. Ezután a szülőkazonnal elpusztulnak. A többi élőlényhez hasonlóan apillangó is úgy fejlődött, hogy csak arra figyel, ami elősegítivagy akadályozza az utódok túlélését. Csak a nektárt adóvirágokhoz hasonló alakokat és a menekülésre késztetőragadozókhoz hasonlókat veszi észre. A költők szeretikmegénekelni a havasok között szabadon szárnyaló sasméltóságát. Pedig a sas a földre szegezi a tekintetét, hogyészrevegye a sötétben settenkedő rágcsálókat. Sokembert hasonló módon lehetne jellemezni.

Vegyük Jerry egy elképzelt fiatal ügyvéd példáját. Miveltelik az élete? Elsősorban a génjeinek valóengedelmeskedéssel. Reggel felébred, legalább egy óráttölt mosakodással, öltözködéssel és külsejének vonzóvátételével, az ő beosztásában szükséges tiszteletetparancsoló külsőre is gondol, így kerül elő a mélyvörösnyakkendő. Utána néhány perc alatt megreggelizik. Areggeli megemeli a vércukorszintjét, és feldobja a kedélyétis – a nap folyamán még több étkezés vár rá. Majd kocsibaül, és elhajt a munkahelyére. Genetikai utasításokat követazzal is, hogy milyen kocsija van és hogyan vezet. TalánVolvója van, mert az biztonságos, vagy Fordja, mertpraktikus, vagy valami erősebb kocsi, mert az sikerességét

jelképezi. És vajon miért dolgozik napi nyolc, tíz vagytizenkét órát Jerry a munkahelyén? Azért, hogy elegettegyen fészekrakó ösztönének, jó nagy házat tudjon venni,vonzó partnert találjon, gyerekei szülessenek, a gyerekeireörökíthető némi vagyont halmozzon fel, és gyerekei jövőjéregondolva előnyös életbiztosítást kössön.

Jerry valószínűleg nem fogja azt mondani, hogygenetikus szükségletei kielégítésére pazarolja pszichésenergiáit. Inkább azt, hogy azért döntött a piros nyakkendőmellett, mert jobban tetszik, mint a többi, és azért vezetVolvót, mert jólesik ezt a kocsit vezetni. Talán mégszemélyes tapasztalatával vagy objektív bizonyítékokkal isalátámasztja döntéseit. Ez nagyobb nyomatékot adhat azigazának. Az emberek azonban többnyire nem tűnődneksaját döntéseiken, s nem is törik a fejüket egyéblehetőségeken. Egyszerűen csak a genetikusan adottforgatókönyvet követik, s annak a kultúrának az irányításaalatt cselekednek, amelybe történetesen beleszülettek.

Kamasz koromban egy évig jártam középiskolába egydélolaszországi kisváros munkásnegyedében.Osztálytársaim a második világháborúban gyökértelennévált családok gyerekei voltak. Ezek a családok ahagyományos földműveléssel felhagyva és iparinegyedeket körülvevő külvárosi nyomorúságosbérkaszárnyákba költözve próbáltak szerencsét. Agyerekekkel eltöltött időben úgy éreztem magam, mintvalami antropológus, aki egy idegen törzset figyel meg;nemcsak az értékrendjük különbözött az enyémtől, haneméletszemléletük is. Bár több fiúval összebarátkoztam

(akkoriban még külön osztályba jártak a fiúk és a lányok),mindig elámultam, hogy az őket foglalkoztató tízgondolatból általában kilenc a szex körül forgott. Ha idegentanár vagy diák jött be az osztályterembe, a fiúk azonnalhangos megjegyzésekkel illették elsődleges ésmásodlagos nemi jegyeiket, és azon tűnődtek, milyeneklehetnek az ágyban. Ezeknek a kamaszoknak az életébena szerda jelentette a hét csúcspontját, mert a közelikuplerájban szerdán nappalra diákkedvezményt adtak. Bármég nem mindenkinek voltak heteroszexuális tapasztalatai,a beszélgetés többnyire az elképzelt vagy valódikalandokról szólt. Akadtak stabil homoszexuális párok is. Akapcsolatukat meglehetősen komolyan és egyszersmindromantikusan vették.

Az ottani élményeim nem is olyan különlegesek. Atizenéveseknek mindenütt a világon meg kell tanulniukegyütt élni a testüket és az agyukat elborító hormonokkal –s ehhez szexuális felvilágosításra van szükségük. Egyesfelmérések szerint az amerikai kamaszok átlagosanminden huszonhatodik másodpercben a szexre gondolnak– nem szándékosan, hanem azért, mert a testüket átjáróérzékiség folytán nincs más választásuk. A pszichikusenergia nem a mi akaratunktól függően működik. Hamagára hagyjuk, akkor az eredeti programozottságirányítja.Az evés ugyanígy markában tartja a tudatunkat. Nemigentölthetünk el néhány óránál többet úgy, hogy eszünkbe nejutna az evés. A hétköznapok pszichológiai vizsgálatai arrólárulkodnak, hogy az átlagember ébrenlétének mintegy 10-

15 százalékát tölti evéssel vagy az ételen valógondolkodással. A táplálkozási rendellenességbenszenvedőknél ez a szám kétszer ilyen magas – a napnakszinte az egyharmad része telik evéssel vagy az arról valóelmélkedéssel. Szélsőséges esetekben, ha valaki nemképes az éhségén uralkodni, bele is halhat. Akoncentrációs táborok foglyai közül sokan számoltak bearról, hogy azok haltak meg elsőként, akik képtelenekvoltak másra gondolni, és bármit megtettek volna, hogyételhez jussanak. Egy ismerősöm, aki éveket töltött aszovjet Gulágon, elmesélte, hogyan szórakozott velük atábori konyha személyzete: az egyetlen valamennyire ehetőhulladékot, a krumpli héját a latrinák mellé dobták, s így azrögtön összekeveredett az ürülékkel. Ennek akrumplihéjnak a megevése maga volt az öngyilkosság,mégis sok rab nem tudta magát visszafogni, és mindenintés ellenére magába tömte a hulladékot, majd hamarosanbelehalt a bélfertőzésbe.

Manapság nincsenek ilyen problémáink. Debulvárlapokba beleolvasva azt látjuk, hogy atársadalmunkban sok ember állandó küzdelmet folytat azevéssel kapcsolatos problémákkal. Minden héten egyújabb diéta üti fel a fejét, és azt ígéri, megszabadulhatunk afölösleges kilóktól. Híres személyiségek ugyanolyankomolysággal beszélnek súlymegőrző stratégiájukról, mintahogy régebben a lelki üdvözülésről beszéltek. Az EgyesültÁllamokban az ülő foglalkozásúak általában mintegy 8000kalóriát fogyasztanak naponta – körülbelül a háromszorosátannak, amire a szervezetnek szüksége lenne –, és ez

óhatatlanul az egészségre veszélyes túlsúlyhoz vezet.Semmi kétség, hogy eddig még egyáltalán nem sikerültmegfékezni az étvágyunkat.

Mindebből az következik, hogy helyesebb, ha mindenlépésünket megkérdőjelezzük, és igyekszünk elfojtaniszexuális vágyainkat, étvágyunkat, és nem hozzunkgyerekeket a világra, mert ezek nem a mi valódi céljaink,hanem a tudatunkba beépült önző géneké? Ez aviselkedés persze magunk elleni vétek lenne. Nemkerülhetjük el a biológiai lét tényeit. Nagy merészség lennea sokmillió éves alkalmazkodás bölcsességétújraértelmezni, ha egyáltalán meg tudnánk tenni.Mindenesetre a harmadik évezredben afennmaradásunkhoz jobban meg kell ismernünk aszervezetünkben lejátszódó kémiai folyamatokat.

Első lépésként érdemes végigmenni a napirendünkön,és itt-ott megállni és megkérdezni, hogy mit miért teszünk.Ha reggelire már a harmadik darab sültszalonnát kapombe, akkor ne higgyem azt, hogy a szabad választás jogátgyakorlom, vagy múló szeszélynek engedelmeskedem.Valószínűleg egy hárommillió éves éhező gén utasításaitkövetem. Nem az számít, hogy megeszem-e a harmadiksültszalonnát vagy sem. Az számít, hogy ha csak néhánypillanatra is, de megszakítom a gének automatizmusát –egy pillanatra fellebbentem Maya első fátylát.

Ha elgondolkodunk a szokások és késztetésekeredetén, akkor már megtettük az első lépést pszichikusenergiáink működésének ellenőrzése felé. A motivációkgyökerének megismerése, korlátaink tudatosítása a

szabadság elengedhetetlen feltétele. De nem elégmegismernünk, milyen módon kényszerítenek minket agenetikai utasítások különböző cselekedetekre. Avalóságot elfedő második fátyol a kultúra és a társadalomleple – az egyént körülvevő emberi környezet. A kultúra éstársadalom parancsai elfedik a választási lehetőségeinketis, hogy pszichikus energiáinkat a saját szolgálatukbaállíthassák.

A kultúra világa

A magyar alföld apró falvaiban élő falusi emberek néhailyeneket mondtak az odalátogatóknak:– Azt tudja, hogy a mi falunk a világ közepe? Nem?Könnyen meggyőződhet róla. Csak menjen el a faluközepén található térre. A tér közepén találja a templomot.Ha felmászik a toronyba, látni fogja a földeket és azerdőket, ahogy körbe veszik a templomot és a falunkat.Az itt lakókat cseppet sem zavarta, hogy a szomszédközségben is azt gondolták, ők élnek a világ közepén –elvégre mit tudhat egy idegen, aki a világ végéről keveredikide? Tévképzeteiket nem kellett komolyan venni. Ahagyományosan élő parasztok világszemlélete teljesenértelmes információmorzsákból állt össze: Amikor lefelénéztek a templomtoronyból, tényleg úgy tűnt, hogy a falu avilág közepén helyezkedik el. A gyerekkorukban elődeiktőltanult hagyományok sokkal erősebb valóságértékethordoztak, mint bármely később szerzett tudásuk. Az ő

szűk látókörű szemszögükből az általuk ismert valóságteljesen ésszerűnek tetszett.Sajnos minden világtól elzárt kultúra hasonló, helyilegérvényes, de végső soron hibás elképzelést alakít ki. Egyidőben Calabriában, Olaszország legdélibb részén éltem,és sok-sok hiábavaló órát töltöttem el az ottanikamaszokkal vitatkozva. Meggyőződésük volt ugyanis,hogy ők sokkal műveltebbek, mint az északabbra élőnápolyiak vagy rómaiak: – Elvégre mindenki tudja –mondogatták –, hogy minél délebbre jövünk, annálfejlettebb a kultúra.Nem használt, ha arra céloztam, hogy ezek szerint azEgyenlítő közelében élő afrikai törzsek sokkalcivilizáltabbak, mint Calabria lakói. Ezzel csakmegzavartam őket, és megharagudtak. Mindenembercsoport abban a hitben él, hogy náluk van a világközepe, és hogy mindenkinél különbek.A kulturális közösségek hasonló előítéleteket ültetnek el atagjaikban. A görögök mindenkit „barbárnak” neveztek, akinem beszélte a nyelvüket, mivel érthetetlen bar-barhangzású hangokat hallattak. A kínaiak szerint csakis az őkultúrájukat illeti meg a civilizáció elnevezés, a navajo szópedig sok más népcsoport önelnevezéséhez hasonlóan„emberek”-et jelent a navajo törzs nyelvén. Az biztos, hogya rövidlátástól mi sem vagyunk mentesek. Ennekmegnyilvánulásai olykor igencsak szórakoztatóak.Valamikor a chicagói 22-es villamossal jártam a főiskolára,és három vendéglő mellett vitt el az utam. Mindháromcégére ez volt: „A világ legjobb rántott csirkéje.” Az

etnocentrikus szemléletnek akadnak kevésbé vicces példáiis. Az öbölháború idején az USA tömegtájékoztatásaönelégülten harsogta, milyen kevés személyi áldozattal jártaz összecsapás, csak éppen elfelejtették hozzáadni aziraki emberi veszteségeket. Amerikában minden etnikaicsoport saját felsőbbrendűségét hangoztatja. Egyesafroamerikaiak az egyiptomi civilizációt vallják magukénak,és szerintük a „nap népe” magasabb rendű, mint afehérbőrű „jég népe”. Még egyes, nemrég egyesült államoklakói is gyakran lenézik egymást: a coloradóiak gúnyolják atexasi rendszámtáblával közlekedőket, Wyoming lakóilesajnálják a coloradóiakat, Montanában pediggyanakodva tekintenek Wyoming népére.A közösségek kultúrájában kialakult fontosság tudata éssérthetetlenség érzése talán illúzió, de egyszersmindmeggyőző. Jó érzés az embernek a világ közepén éreznimagát. Először járva az Egyesült Államokban, alig lehetelhinni, hogy milyen magabiztosan osztoznak közössorsukon ennek a szerencsés országnak a polgárai.Irigyelhetjük az amerikaiakat őszinte hitükért abban, hogyaz alkotmány megvédi őket, és nem történhet velük semmiszörnyűség. Talán még emlékszünk, hogy a másodikvilágháború előtt a németek voltak teli hasonlóönbizalommal, amit a nagyszerű tudósaik, zeneszerzőik,költőik tevékenységére alapozhattak. Az oroszok is sokhibát megbocsátanak maguknak, hiszen mélyen érzékenylelkük nyilvánvalóan jóval értékesebb más népek világierényeinél. Az olaszok gyakran keserűen önkritikusak, áma lelkük mélyén tudják, hogy senki sem érti annyira az élet

lényegét, mint ők. A franciák mindenki mást felülmúlóértelmükkel büszkélkednek; a britek úgy érzik, hogy a csakaz ő szigetükön létező józan gondolkodás megkülönböztetiés el is választja őket az egész világtól. És ha netán valakiazt hinné, hogy az előítélet a nyugati imperializmus sajátja,elég, ha szóba elegyedik egy kínai, japán, hindu vagy etiópemberrel, hogy gyorsan véleményt változtasson. Persze azamerikaiakról, az oroszokról és a többiekről mondottakrendkívül általános sztereotípiák, de hát a társas viselkedésegészét sztereotípiák irányítják.Az etnocentrikusság egy adott kultúrához tartozáselkerülhetetlen következménye, és valószínűleg nincs mittenni ellene. A fennmaradásunk és az önbecsülésünkazoktól függ, akik közé születtünk. Emberi voltunkmegőrzéséhez a kulturális parancsokra is legalább annyiraszükségünk van, mint a genetikus parancsokra. Különbenhogyan beszélnénk, olvasnánk, számolnánk,gondolkodnánk? A gének nem tudnak megtanítani minketezekre a képességekre; ezeket a nyelvünket beszélőemberektől és természetesen a könyvekben és másszimbólumrendszerekben tárolt ismeretekből kellmegtanulnunk. De eközben a kultúra is megköveteli amagáét. A génekhez hasonlóan a kultúra is felhasználja azegyént saját fennmaradására és fejlődésére. Ennek acélnak a megvalósításához hinnünk kell a kultúrafelsőbbrendűségében.Egy adott kultúrába jól beilleszkedett emberek képesekakár az életüket is feláldozni a hazáért, a pártért vagy avallásért. Ösztönösen tudják, hogy hazájuk dombjai

szebbek, ételei ízesebbek, dalai lágyabbak, öregjeibölcsebbek, mint bárhol másutt a világon. Azt is tudják,hogy az idegen nyelv barbárul hangzik, és az idegenszokások nevetségesek vagy visszataszítóak. Ők tartjákébren a hagyományokat. Nélkülük a kultúrák állandóváltozásban lennének, és gyorsan elveszítenék jellegzetesvonásaikat.A kultúrához fűződő lojalitás, szemben a genetikaiparancsokkal, gyakran készteti az embereket érdekeikkelellentétes tettekre. Nehéz megérteni, hogy a kinekhasználnak hosszan tartó és kölcsönös harcok ésgyilkolások a szerbek és a horvátok között, Írországban akatolikusok és a protestánsok között, az örmények és azazeriek között, a kambodzsai és a vietnámi nép közöttvagy Dél-Afrika hadban álló törzsei között. A Capuletcsalád tagjai az őseiktől örökölve, személyiségükmeghatározó részeként gyűlölték a Montague családtagjait. Így történhetett meg, hogy az egyik családból valakiösszetalálkozott a piactéren a másik családból valakivel,és nem tudta visszafogni a másikat becsmérlő szavait,még ha ezért a másik halálra is szúrta. S még ennél isrosszabb: Chicago nyugati részén bandatagok százaihalnak meg ma is évről évre hasonló okból. Olykor csakazért válnak gyilkosság áldozatává, mert az ellenségescsoporthoz tartozást jelentő jelképet viselnek, például asildes sapkát a fejükön balra fordítják, vagy a jobb karjukonkarkötőt hordanak.A túlzott beilleszkedés folytán a valóságot az adott kultúrafátylán keresztül látjuk. Pszichikus energiánkat kizárólag a

társadalom által előírt célokra fordítva elveszíthetjük aszabad választás lehetőségét. Könnyen tetten érhető ez ajelenség egy nyugat-afrikai természeti népnél. RobertLeVine antropológus a gusii törzs életvitelét tanulmányozvaazt találta, hogy ez a népcsoport három életcélt helyezmindenek elé, és minden erejükkel e célokat akarjákmegvalósítani. Az első: minél nagyobb számú marhacsordabirtoklása, mivel a vagyoni helyzetet ez határozza meg. Amásodik: minél több gyerek és unoka legyen, mivel atársadalmi helyzet értékmérője a családi kapcsolatokszáma. A harmadik cél pedig az anyagi és társadalmipozícióval párhuzamosan emelkedő spirituális erő és afélelmet és tiszteletet ébresztő emberi tettek. A vagyon, amegbecsülés és a félelemkeltés bizonyos hatalmatjelentenek, és ezek valószínűleg segítenek előteremteni asok gyerekhez és unokához szükséges feltételeket.E célok mellett nem sok idő marad a költészetre, aromantikára vagy a képzelet szárnyalására. A gusii törzslecsupaszított világa nemigen különbözik a genetikusanmeghatározott életformától. A gusiiknak van ugyan egyéni,hagyományokban gazdag kultúrájuk, de az életcéljaik afennmaradás, a szaporodás és a másokon való uralkodás.Ezek az életcélok pedig megegyeznek a főemlősök ésmás alsóbbrendű fajok életcéljaival.Bár a saját kultúránk elvárásai bonyolultabbak és kevésbékötődnek a biológiai előzményekhez, de eléggé korlátoltakis lehetnek. Ha egyszer odajutnánk, hogy az emberek zömea pénzkereseten kívül semmilyen más célt nem tudnaelképzelni, ha a tisztelet és az önbecsülés csak az

anyagiakban mérhető társadalmi megítéléstől függne,akkor a technikailag legfejlettebb társadalmak élete isugyanolyan szűk határok közé szorulna, mint a gusiinépcsoporté. Első pillantásra úgy tűnik, hogy atársadalmunk a legkülönbözőbb és a legváltozatosabbéletvitelekre ad lehetőséget. Élhetünk vallásosfundamentalistaként, választhatjuk az amish vagy a HareKrisna életformát. Lehetünk vidám szinglik egy városiluxusnegyedben, vagy hippiként is élhetünk egy folyópartitáborban. Sokféle közösség létezik, tudósoké,merülőbúvároké, vegetáriánusoké, napimádóké, s mind amaguk értékrendjét, életvitelét váltják valóra. De vajon ez aváltozatosság magában hordja-e a kulturális integrációt?Többnyire nem; a sokféle szubkultúra párhuzamos életeketvalósít meg anélkül, hogy hatással lennének egymásra.A kultúra jellemzői általában nem sokkal bonyolultabbak,mint a gusii törzsé. A társadalmunkat átszövő kultúra általnagyra tartott személyiségek például a dollármilliókfelhalmozásáról híres Donald Trump, Ivan Boesky ésMichael Milken. Csodálják Norman Schwarzkopftábornokot, mert bombáival megadásra kényszerítette azellenséget. Dollármilliókat fizetnek egy kosárlabda-játékosnak csupán azért, mert mindenkinél magasabbraugrik. Fiatalságot, szépséget és boldog életet mutatószórakoztatóipari személyek lába előtt hajbókolunk, jólleheta bájosan mosolygó maszk mögött többnyire zavart ésboldogtalan emberi roncsok rejtőznek. Nap mint nap,estéről estére sokmillió ember bámulja a képernyőn azilyen arcokat. A kultúrának ebben a világában néhány

egészen egyszerű jelenség ismétlődik szüntelenülkülönböző változatokban.Veszélyes túl komolyan venni, ahogyan a világ egykultúrában tükröződik. Először is azért, mert ezzelkorlátozzuk az egyén lehetőségeit. Gondoljunk csak egytanult arab nőre, akinek saját kulturális integritásamegőrzése érdekében fel kell áldoznia személyes vágyait.Másodszor, ha túlzottan azonosulunk egy bizonyoséletszemlélettel, óhatatlanul elzárkózunk más kultúrák elől, sellenséges érzéseket táplálunk „mások” iránt. Anacionalizmus, a vallási bigottság és az ideológiaitürelmetlenség évszázadokon át igazolásként szolgáltak aháborúkhoz, s most, hogy bolygónk egyre zsúfoltabb, ezeka megosztó erők egyre fenyegetőbbé válnak. Végül, egykulturális életszemlélet megfellebbezhetetlen elfogadásakönnyen eltakarhatja előlünk a tágabb valóságot. Atársadalmi környezetünk értékítéletein kívül esőelképzeléseket gépiesen elutasítva egy szűkre szabott,silány világban élhetjük le az egész életünket.A saját kultúránk elleni lázadás éppen olyan hiábavaló, mintamiatt siránkozni, hogy a genetikai utasítások elvettéklátóképességünket. A kultúránk egyes értékrendjeivel vagyszokásaival talán nem értünk egyet, az ésszerű, civilizálttársadalom keretei közötti életnek azonban annyi előnyevan, hogy nincs értelme a kultúránkat egészébenelutasítani. Ám az, hogy hálásak vagyunk a kultúránknak,hiszen lényeges szerepe volt emberi mivoltunkkialakulásában, nem jelenti azt, hogy teljesen el is fogadjuk.A történelem legjelentősebb alakjainak annyira fontos volt

az emberi fejlődés, hogy véleményükkel szembe mertekszállni az őket körülvevő társadalommal még akkor is,amikor a társadalom épp nagyon sikeresen működött.Szókratész kétségbe vonta a polgári lojalitás létét. Cato ésCicero bírálta a római elitréteg erkölcseit. Szent Johanna,Martin Luther King és Mahatma Gandhi pedig a fennállórendet kérdőjelezte meg.A kreatív tehetségek gyakran a társadalom perifériájárasodródnak. Látásmódjukat sok esetben éppen az szélesíti,hogy egyik kultúrvilágból átkerülnek egy másikba, és ígyészlelhetik mindkettő viszonylagosságát. Howard Gardner„az újkor hét megalkotójáról” írt életrajzot. Közülük csupánegy, a koreográfus és táncművész Martha Graham élte leaz egész életét abban az országban, ahova született – de őis annyifelé utazott, hogy nyugodtan tekinthetjükmultikulturális személynek. Sigmund Freud Párizsbanfolytatta tanulmányait, majd el kellett hagynia Bécset, ésLondonban telepedett le. Einstein NémetországbólOlaszországba költözött, majd Svájcba, később újra visszaNémetországba, végül az Egyesült Államokban élt. Gandhisok évet töltött Angliában és Dél-Afrikában, mielőttvisszatért Indiába. Picasso Franciaországért hagyta ottSpanyolországot.Sztravinszkijnak el kellett hagynia Oroszországot, ésszámos országban élt száműzetésben, többek közöttHollywoodban. T. S. Eliot pedig a Mississippi partjárólmenekült Londonba. Ezekben az életutakban a közös elembizonyára nem véletlen egybeesés. Könnyebb újszerűenrálátni a valóságra, ha valaki elhagyja azt a kultúrát,

amelybe született.Minden embernek fontos felismernie, hogy az örököltértékrend, a szabályok és a szokások hasznosak ésszükségesek, de nem abszolút érvényűek. Veszélyes lennea kultúra kritikai értékelését néhány szakember kezébeadni. Ennek felelősségét mindnyájunknak vállalni kell. Ha anagy többség passzívan nyugszik bele a közvélemény és ahagyományok szabályaiba, akkor könnyen válhatunknéhány gátlástalan érdekcsoport manipulálhatóáldozataivá.Az illúzió második fátylát fellebbentve láthatjuk, hogy még alegkifinomultabb kultúrák is mennyire részrehajlóan látják avalóságot. Nem feltétlenül kell azonban elutasítani azismerős értékeket és szokásokat. A hagyományosértékrend ellen lázadók egy másik kultúra mellett lándzsáttörve éppen annyira vagy még jobban kiszolgáltatottáválhatnak, mintha megmaradtak volna az értékrendhagyományos sodrában. A Kálvinhoz hasonló fanatikusvallási reformerek elképzelései, vagy a forradalmárok(például Danton, Marat, Lenin vagy Sztálin) értékrendje,vagy a mai kor maoizmusa, dekonstrukcionizmusa,posztmodernizmusa éppen olyan korlátozó hatású lehet,mint az új eszmék hívei által felszámolásra ítélt ortodoxia.Mégis felszabadító érzés a magunk kultúrájánakhitelességében kételkedni, a tömegtájékoztatás általmegjelenített formájának a megkérdőjelezése pedigkülönösen indokolt. Reggelente kézbe véve az újságot,készüljünk fel arra, hogy többnyire elfogult véleményekettalálunk benne. McCormick ezredestől, a Chicago Tribune

legendás kiadójától gyakran idézik, hogy egy jelentéktelenverekedés Chicago belvárosában nagyobb hír, mint egyKínában kirobbant nagy háború. Ha tudatában vagyunk,hogy a média a világot egy szubkultúra szemüvegénkeresztül jeleníti meg, akkor nem csalódunk olyan nagyon.Egyébként is érdemes időnként félretenni a torzítószemüveget, és más szemszögből figyelni azeseményeket. Mennyire fogadom el mások látásmódjátarról, hogy én ki vagyok és ki lehetek? Mennyire veszemsemmibe a más kultúrából érkező emberek értékrendjét?Prózaibban: Tényleg kell nekem az az agyonreklámozottautó? Megérdemli a cég, ahol dolgozom, a feltétlenodaadásomat? Tényleg érdemes heti hetven órányi munkátszánnom rá? Vajon a karcsúság, a fiatalos külső az emberiteljesítmény csúcsa? Hasonló kérdések felvetése miattkényszerült Szókratész kiinni a méreggel teli poharat,Savonarola pedig máglyahalállal lakolni.Ám Szókratész és Savonarola nyilvános tereken próbáltákmeggyőzni a polgártársaikat saját álláspontjukhelyességéről. De nem kell ahhoz megátalkodottaktivistává válni, hogy tisztábban lássuk a valóságot.Kételkedő kérdéseinket elég csak magunknak feltenni. Ígymáris megszabadulunk a kultúránkhoz kötődő illúziótól. Ésátláthatunk a második fátylon.

Az Én világa

Az ösztönös vágyak és a kulturális értékek kívülről

hatolnak a tudatba. Az előbbiek kémiailag irányítottkésztetések, ezeket tekintjük valódi szükségleteknek, azutóbbiak társadalmi konvenciók formájában válnakbennünk elkerülhetetlen vonásokká. A valóság harmadiktípusú torzítása a tudatban kezdődik, és kifelé fejti kihatását: ez az eszmélés mellékhatása – a személyiségillúziója.

Ahogyan korábban láttuk, a befelé tekintő tudat azemberi evolúció késői fejlődési szakaszában jelent meg,de hogy pontosan mikor, azt nem tudjuk. Bizonyos, hogy agenetikai parancsok sokkal régebbi eredetűek; az isvalószínű, hogy a kulturális kódok is sokkal korábbranyúlnak vissza a befelé tekintő tudat kialakulásánál.Felmerül, hogy csupán háromezer év telhetett el azóta,amióta az emberek kezdtek ráébredni arra, hogygondolkodnak. Ezt megelőzően a gondolatok és érzelmekminden tudatos kontroll nélkül suhantak át az emberen. Agörög harcos vagy sumér pap az ösztöneire és atársadalmi szokásokra hallgatott; az újonnan támadtgondolatait isten vagy a szentlélek üzenetének vélte.

Nem valószínű, hogy képesek leszünk bármikor ispontosan meghatározni azt a pillanatot, amikor az emberrájött, hogy ura lehet szellemi tevékenységének. Ellentétbena nyílhegyekkel vagy az agyagedényekkel, a befelé tekintőtudat maradványai nem áshatok ki a korai településekföldjéből. Ez a változás annyira észrevétlenül zajlott, hogynem maradt semmilyen nyoma: a tudatosság korszakanem dobpergéssel, hanem suttogva köszöntött be. Ennek aképességnek a kialakulását azonban a bolygónkon zajló

legjelentősebb események közé kell sorolnunk. Még 65millió évvel ezelőtt a dinoszauruszok korának véget vetőállítólagos aszteroidák sem hoztak a világban ilyenhatalmas változást.

Mitől volt ennyire jelentős ez az esemény? Részbenpersze azért, mert a mentális tartalom tudatos irányításamegkönnyítette, hogy az ember képzeletébenmegjelenjenek, majd ténylegesen meg is valósuljanak az újötletek és az újszerű technikai eljárások. De ennél isfontosabb, hogy amikor a tudat ráébredt saját autonómlétére, az egyének képessé váltak saját érdekeiketmegvédő önálló lényekként tekinteni magukra. Így sikerültelőször felszabadulniuk a gének és a kultúra törvényei alól.A személyiség immár dédelgethetett egyedi álmokat.

Mialatt az Én megszerezte a személyes szabadságadományát, elkezdett szövögetni egy új és nagyon sűrűfátylat: az Én illúzióját. Az önzés az élet örökös velejárója,és rengeteg kegyetlen harc előzte meg azt a korszakot,amelyben az emberek már a gondolkodás képességévelkézben tudják tartani saját elméjüket. Ám az Énkifejlődésével is együtt jártak bizonyos torzulások.Gondoljunk Zorgra, az ősember elképzelt vezérére, akijóval azelőtt élt, mielőtt az emberi gondolkodás tudatakifejlődött volna. Zorg tisztában volt azzal, hogy ő a vezér,mert ha elindul bizonyos irányba, a törzs követi őt; havicsorog, a többiek lapulnak. Ha feltámad benne az éhségvagy a szexuális vágy, Zorg kihasználja vezető helyzetét, éstöbbet követel magának a többieknél. Időnként botránytcsinál, és rátámad a törzs valamelyik tagjára. Nyilvánvalóan

önző, de önzéséből hiányzik egy csakis a gondolkodóembernél megjelenő lényeges komponens: Zorg nembecsvágyó, és nem törekszik hatalmának halmozására aszó elvont értelmében. Nála a dominancia igénye agenetikai utasítások és a másoktól kapott visszajelzésekkövetkezménye; ez csupán átmeneti, a körülményekbőlfakadó próbálkozás. Még arra sem törekszik, hogy atársainál több saját tulajdont halmozzon fel; végül is avadászó-gyűjtögető életmódban élők nem rendelkeznekingatlannal, az ingóságok hurcolása meglehetősenfáradságos is lenne.

Mondhatnánk, hogy Zorg szemléletét nagymértékbenbehatárolják a biológiai és a kulturális tapasztalatok. Azöntudat okozta torzulásoktól azonban teljesen mentes. Afáraók és Mezopotámiának, az Indus folyó völgyének megaz ókori Kínának az uralkodói nemcsak abban különböztekZorgtól, hogy százszorta hatalmasabb erőforrások felettrendelkeztek, hanem főként abban, hogy mindegyiktudatában volt saját személyi egyediségének. Mihelystmegjelenik az Én, legfőbb célja, hogy minden áron védjeönmagát. Sok tízezer egyiptomi rabszolgának azért kellettfeláldoznia az életét, hogy felépítsék a fáraók Énjét továbbéltető piramisokat; ugyanezt a célt szolgálta a kínaicsászárok sírjaiba az uralkodóval együtt eltemetett sok ezergondosan megmunkált szobor.

Kisebb léptékben ugyanez a kielégíthetetlen Énemésztette fel sok ember pszichikus energiáját az ókoritársadalmakban. Amikor egy nomád lovas nemzet vezéreelhalálozott, miután csapatával a közép-ázsiai sztyeppékről

folyamatosan lerohanta Európa és Ázsia megállapodottterületeit, együtt temették el lovaival, fegyvereivel,ékszereivel, asszonyaival és szolgáival, hogy a túlvilágontovább szolgálhassák a nemes halottat.

Az ókori európai kultúra egyik legcsodáltabb művéből,az Iliászból megtudhatjuk, mi vezérelhette a görögharcosok Énjét. A költemény azzal indul, hogyösszegyűlnek a Tróját ostromló görög sereg vezérei. Azostrom már évek óta tart, de mindaddig sikertelen. A görögharcosok elfáradtak, haza vágynak, és járványok tizedelikőket. A tanács igyekszik a két hadvezér közötti perpatvartelsimítani, miután az a veszély áll fenn, hogy felbontják amegkötött szerződést, és szégyenletes visszavonulássalvetnek véget a háborúnak. Agamemnón, a legnagyobbsereg hadvezére azt állítja, hogy a szerény hadizsákmánytigazságtalanul osztották szét: Akhilleusz többet kapott, mintamennyi megilleti. Akhilleusz, az ifjú herceg, akit a görögökhőstettei miatt méltán csodálnak, hevesen tiltakozik, mertszerinte őneki jár minden értékes zsákmány. Agamemnónamellett kardoskodik, hogy ha nem kapja meg Briszéisz, atrójai hercegnő kezét, akit előzőleg már odaígértekAkhilleusznak, kivonja seregeit a háborúból. A többihadvezér aggódik, hogy ha Agamemnón és katonáielhagyják a csatateret, a háborút elveszítik, ezért kénytelen-kelletlen rábírják Akhilleuszt, mondjon le a hercegnőről. AzIliász folytatása ennek a lépésnek a következményeittaglalja: a sértődött Akhilleusz nem hajlandó továbbharcolni. Nélküle a háború a görögök szempontjábólrosszra fordul. Az istenek leszállnak az Olimposz csúcsáról,

hogy egyik vagy másik fél pártjára álljanak… és ez ígymegy tovább mindaddig, amíg Trója büszke vára a lángokmartalékává nem válik.

Az Iliászban megénekelt konfliktus lényege, hogy a kétférfi közötti verseny a mindkettejüket feszítő Énkielégítésének igénye. Sem Akhilleusznak, semAgamemnónnak nem olyan nagy érték a szerencsétlentrójai hercegnő, ő csupán egy jelkép: a hercegnő elnyerésea legrátermettebb férfit minősíti. A két nagyszerű harcosmégis képes tönkretenni magát, a családját és a barátaitcsak azért, hogy megmentsék a tudatukban önmagukróldédelgetett Énképüket. Mihelyst egy hős öntudatra ébred,egész személyiségét hírnevével azonosítja, és bármi áronmegvédelmezi hírneve továbbélését.

Az Iliászból vett példa azt is mutatja, hogy a gondolkodótudatosság megjelenésével az Én a tulajdont is aszemélyiség értékmérőjének tartja. William Jamesszavaival: „Az ember Énje összessége mindannak, amitmagáénak vallhat, nem csupán teste és pszichikusenergiái, hanem ruházata és otthona, felesége ésgyermekei, felmenői és barátai, hírneve és munkássága,birtoka, jószága, jachtja és bankszámlája mind része azÉnjének.”

A baj az, hogy minél több, a személyiségen kívülijelképpel azonosul az Én, annál sebezhetőbbé válik. Avagyon hirtelen elvesztése James szerint „személyiségünkösszezsugorodásával, részbeni megsemmisüléséveljárhat”. A megsemmisüléstől való félelem Énünket állandóéberségre kényszeríti, állandóan figyelnünk kell, mi

fenyegeti a személyiségünket fönntartó szimbólumokat.Világszemléletünk így „jó” és „rossz” dolgokra polarizálódik.Az első csoportba tartoznak az Énképünket erősítő, amásodikba pedig az őt veszélyeztető dolgok. Így működikMaya harmadik fátyla: a valóságot az Én igényei szerinttorzítja.

Az az eszme közvetíti leghívebben a személyiséget,melybe az ember a legtöbb pszichikus energiát fekteti. Agörög harcosok számára ezt a becsület jelentette, a koraikeresztények számára pedig a vallásos hit. Egy időben akeresztényeket arra kényszerítették, hogy válasszanak avallásuk megtagadása és a halál között: ők a haláltválasztották, mivel Énjük a vallásra épült, így a vallásmegtagadása az Én megtagadását jelentette volna, amirosszabb lett volna a halálnál is. A dél-franciaországieretnekeknek tartott katárok a 13. században inkábbezrével haltak meg, minthogy feladják világnézetüket. Ajelenlegi főbb vallások közül csupán az iszlám követeli mega feltétlen engedelmességet. Az iparilag és technikailagfejlett társadalmakban az emberek egyre ritkábban építikszemélyiségüket a vallásos hitre.

Manapság az Én jelképei inkább materiális jellegűek.Ha megkarcolják egy új autó fényezését, a kocsi gazdájaölni képes. Ha valaki egy otthonba, bútorba, nyugdíjaséletvitelbe, részvényekbe fekteti pszichikus energiáit, akkorezeknek a dolgoknak a védelme jelenti számára az Énbiztonságát. A tulajdonra építő személyiségnek vannaknyilvánvaló előnyei. Egy RollsRoyce tulajdonost általábansikeres, fontos embernek tartanak. A tárgyak

kézzelfoghatóan bizonyítják tulajdonosuk hatalmát, és az Éna végtelenségig szélesítheti a határait, ha láthatóan egyrenagyobb vagyon felett rendelkezik. De minél inkább függegy személyiség a külső tárgyaktól, annál sebezhetőbblesz. Végül is senki sem tudja igazán ellenőrzés alatt tartania hírnevet és a vagyont, még az olyan korlátlan uralkodóksem, mint például Nagy Sándor, vagy a Robert Maxwellhezhasonló multimilliárdosok sem, és akiknek az Énjüket ahírnév és a vagyon határozza meg, azokat egészszemélyiségük megrendülése fenyegeti a vagyon vagyhírnév elvesztése esetén. Ezzel magyarázható, hogy avallási és a filozófiai tanítások mindig is ambivalenciávalviszonyultak az anyagi gyarapodáshoz, helyette a külsőteljesítményektől független személyiségfejlesztésre hívtákfel a figyelmet.

Nem csupán tárgyak lehetnek az Én külsőmeghatározói. A rokoni és más emberi kapcsolatokszintén nagyon fontosak. Nagy figyelmet szentelünk ahozzánk közeli embereknek, s ezért ők is személyiségünknélkülözhetetlen meghatározó elemei. Különösen igaz ezazokban a társadalmakban, ahol szerényebbek az anyagijavak, s ezért a többiekhez fűződő viszonyokfelértékelődnek. Még az Iliászban ábrázolt háború is azzalkezdődik, hogy Paris, a trójai király egyik fia elszökikAgamemnón fivérének feleségével. A nő szökése a kéthadvezér Énjére tűrhetetlen csapást mér.

Az emberi kapcsolatok az Énkép kialakulásábansokkal jobb alapnak bizonyulnak, mint az anyagi javak.Sajnálatos módon sokakban arra is erős a kísértés, hogy

mások által tegyék magukat naggyá, és kevesen állnakellen ennek a késztetésnek. A gyermekeiket túlzottan óvószülők, a féltékenykedő szerelmesek, a basáskodófőnökök, az emberiség javára életüket feláldozni készforradalmárok nemigen törődnek mások jó közérzetével. A„segítés” vagy a „megvédés” gyakran csak saját befolyásukés ezen keresztül Énjük hatalmának az érvényesítéséreszolgál.

Mivel az Én sok baj forrása lehet, sok kísérlet történt amegsemmisítésére. Egyes keleti vallások alegradikálisabb elképzelésekkel álltak elő. Érvelésüklényege igen logikus: ha egy ember nem szentel pszichikusenergiákat céljai megvalósítására, feladja vágyait, nemazonosul semmiféle eszmével, hittel, tárggyal vagy emberikapcsolattal, akkor bizonyos értelemben sérthetetlennéválik. De természetünknél fogva bizonyos dolgokat elakarunk érni. Ha vágyaink kudarcot vallanak, ettőlszenvedünk. Ha feladjuk várakozásunkat, vágyunkat –lényegében önmagunkat –, akkor nem érhet kudarc. Bármitörténjen is, elfogadjuk. Ennek a szemléletnek egyköznapibb változata az elmúlt néhány évtized során nyertteret sok fiatal életvitelében. A „nincs semmi gond”kijelentés vagy az „én elengedem, engedd el te is” nemállnak távol ettől az elidegenítő nézettől.

Vajon sikeres lehet-e az Éntől való megszabadításradikális terve? Nem valószínű, hogy a társadalom hosszúéletű lenne, ha az emberek zöme teljesen feladná az Énjét.S még ha sikerülne is megszabadulni a vágyaktól, akkorezzel együtt le kellene mondani a reményről, a becsvágyról,

a jobbítás szándékáról vagy a jövő megváltoztatásáról is.Az Én nélküli ember – ha egyáltalán létezik – rendkívül ritka,különleges tünemény, ami csak arra jó, hogy példakéntbemutassuk, ilyen is lehet.

Ha van még ezer évünk, hogy tovább fejlődjünk, akkorjobb módokat kell találnunk Énünk felépítésére. AzÉnünknek annyira magabiztosnak kell lennie, hogy képeslegyen lemondani a nélkülözhető vágyakról. Csak aztakarja birtokolni, amiből akad elegendő. Ne kövesseAkhilleusz és Agamemnón példáját, akik ugyanazonjelképes tulajdonlásért küzdöttek, elégedjen meg a nekimagának járó javakkal. És a fejlettsége ellenére alegjelentősebb közös jóval azonosuljon – nemcsak arokonaira és a hazájára tekintve, hanem az egészemberiségre és az emberiségen túl az élet egészére és azevolúció folyamatára. Nehéz lenne jelenleg elképzelni,hogyan maradhatna fenn másképp az emberiség.

Az első lépés a pszichikus energiánkat elszívó éscselekvőképességünket megbénító illúzióktól mentesegyéniség felépítése felé az életünk kontrollálása. Azillúziók elkerülhetetlen következményei annak, hogy húsból-vérből vagyunk, hogy egy adott kultúrába születünk, és hogyolyan bonyolult az agyunk, hogy tudatában vagyunk aműködésének. Az illúziók ugyan elkerülhetetlenek, demegszabadulhatunk tőlük. Először is hátrébb kell lépnünk,hogy rálássunk, hogyan is működünk. Amintcselekedeteink mögé látunk, s rádöbbenünk, hogy azokat agénjeink, a kultúránk és az Énünk parancsaira tesszük,elbátortalanodunk és reménytelenné válunk. Mihelyst

ráébredünk azonban, hogy cselekedeteink általában nem asaját választásaink alapján történnek, máris megtettük azelső lépést egy hitelesebb és egyénibb életterv irányába.

Az elégedettségben, a múltjukkal és a jövőjükkelösszhangban élő – röviden „boldog” – emberek többnyiresaját maguk alkotta szabályok szerint élő személyiségek.Akkor esznek, amikor éhesek, akkor alszanak, amikorálmosak, azért dolgoznak, mert örömük telik benne, és asaját szempontjaik szerint kötnek barátságokat,kapcsolatokat. Ismerik a saját indítékaikat és korlátjaikat.Megteremtették a maguk kis választási szabadságát. Őknem akarnak túl sokat maguknak. Talán becsvágyóálmodozók, nagyszerű építők és alkotók, de céljaik nemönzőek, amennyiben a megvalósítás során nem agenetikai, a kulturális vagy az önérdekű parancsoknakengedelmeskednek. Azért teszik, amit tesznek, mertörömmel néznek az élet kihívásai elé, mert élvezik magátaz életet. Úgy érzik, részei a világegyetem rendjének, ésazonosulnak a harmonikus fejlődéssel. Az ilyenszemélyiség képes fennmaradni a harmadik évezredben.

De mielőtt belegondolnánk, hogyan jöhet létre ez atípusú kibontakozó személyiség, több időt kell szentelni azilyen Én kialakulása elé akadályt gördítő körülményeknek.A gének és a kultúra akadályai mellett a valóságérzékelését tovább nehezíti a többi emberrel valóversengés, valamint saját tudatunk is. A következőfejezetben azt fogjuk áttekinteni, hogy az evolúciósnyomások hogyan hoznak létre jelentős hatalmikülönbségeket az egyének között, s ezek hogyan

fajulhatnak könnyen elnyomásba és kizsákmányolásba. Azötödik fejezet részletesebben is foglalkozik azzal akérdéssel, hogy a technikai fejlődés és az emberi képzelethogyan szívja el a korlátozott anyagi és szellemierőforrásokat. Ezek a tudaton kívüli tényezők is éppen úgyakadályozhatják az életünk feletti szabad rendelkezést,mint a belső gátak; ezért hasznos lehet jobbanmegismerkedni velük.

További gondolatok a Maya fátylai címűfejezethez

Illúzió és valóságMilyen fajta információban bízik a leginkább? Gondoljon

valamire, amiben tökéletesen biztos. Honnan tudja, hogytényleg igaz? Milyen közvetlen bizonyítékai vannak példáula következő állításokról? (a) A Föld forog a Nap körül, (b)Volt már szerelmes, (c) Picasso nagy festő volt. (d) Létezik(vagy nem létezik) élet a halál után.

Jó gyakorlat, ha időnként úgy tekintünk egy-egy tárgyra,mintha nem tudnánk, mi az, mintha még a nevét semtudnánk. Képes egy széket vagy egy lámpát úgy nézni,mintha ilyen dolgot életében most látna először, minthanem tudná, hogy ez szék vagy lámpa?A gének világaMit talál vonzónak az ellenkező nemű emberekben, mit ahasonló neműekben? Miért?

A táplálkozás és a szex mindannyiunk két alapvető

szükséglete. Mennyi pszichikus energiáját emészti fel ez akét szükséglet? Mennyi energiájába telik, hogyfogyókúrázzon vagy megtartóztassa nemi vágyait? Hogyantud e két szükséglet által irányított energiáiból valamennyitfelszabadítani?A kultúra világaMiben tartja jobbnak a saját családját, városát vagyországát más családnál, városnál vagy országnál? Mibenrosszabbnak?Szokott néha azon gondolni, hogy sok helyen ma is nagynyomorban élnek az emberek?Az Én világa

Ha valaki megelőzi önt a sorban, dühös lesz?Féltékennyé teszi más emberek szerencséje? Vitákbanmindig öné kell legyen az utolsó szó? Hosszú időn át tartharagot? Mennyi pszichikus energiát tudna megspórolniezen érzések féken tartásával?

A saját személyisége jellemzőit (egy céltábláhozhasonló) öt (vagy tíz) koncentrikus körbe helyezzük el, aszemélyiségét leginkább meghatározó tényezőt a legbelsőkörbe téve, majd a következőbe a következő legjobbanmeghatározót és így tovább. Milyen címkéket írna akörökre? Milyen címke kerülne a legbelső körre: érték,minőség, vagyon, emberi kapcsolat?

4. fejezet Ragadozók ésélősködők

Az előző fejezet a tisztánlátást és a szabad cselekvéstakadályozó illúziók három forrásával foglalkozott. Ha sikerüljobban megismernünk a belénk épült motivációsakadályokat, nem leszünk annyira kiszolgáltatva a test, akultúra és az Én irányításának. Ez azonban még nem elégahhoz, hogy a jövőnk alakításában aktívan részt vehessünk.Akadnak más gátló tényezők is. Ezek, ellentétben Mayafátylaival, nem belső akadályok, hanem más emberekkelvaló kapcsolataink során jönnek létre. Kialakulásuk azevolúcióval együtt járó versengés következménye.Mindannyiunkban benne él a késztetés, hogy másokatfelhasználjunk saját érdekeink előmozdítására. Mindszeretnénk a lehető legtöbb hatalmat megszerezni,környezetünkből a lehető legtöbb energiát kitermelni,életünket minél biztonságosabbá és kényelmesebbé tenni.Ez a magyarázata annak, hogy az evolúció során azelnyomás és az élősködő kizsákmányolás mindig is jelenvolt. Az elnyomás és a kizsákmányolás azonban e folyamatnyerteseinél és veszteseinél egyaránt torzítja a valóságérzékelését.

A kiválasztódást mozgató erők

Az evolúciót a természetes kiválasztódás irányítja.

Senki sem tudja előre megmondani, hogyan lépműködésbe vagy miként zajlik majd le a „természeteskiválasztódás”. Csak miután kihalt egy bizonyos állatfajta,azután mondhatjuk: „Ez a faj a természetes kiválasztódásáldozata lett.” Nehéz előre megjósolni a túlélés esélyeit,mivel túlságosan komplexek és változékonyak egy-egy fajfennmaradását vagy kihalását meghatározó tényezők.Egészen a közelmúltig az emberiségnek csodálatos jövőtjósoltak. Ha egyáltalán létezett biztosnak látszó életforma,az a miénk volt. Ma azonban megeshet, hogy egy részegtiszt rossz gombot nyom meg a rakétakilövő állomáson, ésa természetes kiválasztódás máris a csótányt részesítielőnyben.

Mi is csupán azért létezünk, mert a génjeinket hordozóorganizmusok képesek voltak egyik generációról amásikra átörökíteni a genetikus kódunkat egészen a mainapig. De nem csupán a gének alakulnak, hanem amérnek is, vagyis a viselkedés, az értékek, a nyelv és atechnika mintái is. A mémekben hordozott információ nemkémiai utasítások révén öröklődik, hanem utánzással éstanulással. Amikor megtanulunk egy dallamot vagy acipőfűző-megkötést, vagy a Függetlenségi Nyilatkozatszövegét, akkor részei vagyunk a mémeket továbbadókiválasztódási folyamatnak.

A kiválasztásban mindig két vagy több lehetőség játszikszerepet. A természetes kiválasztódásban a többéletképes utódot létrehozó élőlény nagyobb eséllyel adjatovább testének utasításait, mint a kevesebb utóddalrendelkező; így az első több másolatot hoz létre

önmagából, és benépesíti a földet. Jelenleg aNémetországban élő török vendégmunkások születésiaránya jóval túllépi a németekét. Ha ez a trend folytatódik,akkor a természetes kiválasztódás során a német génekhelyét lassan török gének töltik be. Ugyanez zajlik azEgyesült Államokban, ahol a spanyol származású lakosságszületési aránya jóval magasabb, mint az angolszászoké.

Néhány évvel ezelőtt feleségemmel Finnországbanvoltunk, és egy alkalommal egy kis településre kerültünkpárás tavak és végeláthatatlan fenyőerdők közé. Tökéletesdíszletnek tűnt egy északi legendához. Szinte vártuk, hogy aködös sziklák mögül szép szőke északi emberekbukkannak elő a Kalevala énekeit zengve. Ehelyett apró,ezen a sarkvidékhez közeli tájon nagyon is otthonosanmozgó, jellegzetesen ázsiai arcú emberkékbe botlottunk.Finn házigazdánk szomorúan vette tudomásulelképedésünket. A farmok termelése évek óta nem képesfelvenni a versenyt ebben a régióban a melegebb tájakrólimportált mezőgazdaság termékeivel. Ezen a vidéken évekóta sokkal kevesebbet termelnek a gazdaságok, mintamennyi terméket importálnak a melegebb éghajlatúországokból. A nyugati világhoz hasonlóan a kormány itt isazért fizet a gazdáknak, hogy hagyják parlagon a földjüket.Helsinki zsongásával összehasonlítva itt az élet szegényesés unalmas. A vidék férfijai azonban továbbra isragaszkodnak a földjükhöz, mivel szinte egybenőttek afarmjukkal. A fiatalabb nők viszont sokan elhagyják a falut,és a városi gyárakban helyezkednek el.

Asszonyok nélkül pedig a finn falusi emberek régi,

hagyományos élete véget érne. Mit lehet tenni? Aleleményes közvetítők azonnal betöltötték a kereskedelmiűrt. A Fülöp-szigetekre szerveztek túrákat 10 000 dollárnakmegfelelő összegért, egy lakodalmi ceremóniát isbeleértve. Bárki odamehetett és választhatott olyan nőt, akihajlandó a férfit a világ végére is követni, ha még egykisebb összeget a lány családjának is fizet. Hogyanalkalmazkodtak ezek a szerencsétlen bevándorlók akemény klímához, az idegen szokásokhoz, a nyelvhez,amiből semmit sem értettek? Nehezen. De immár a sajátgyerekeik gazdálkodtak a zimankós erdőkben, frissgéneket hozva egy olyan helyre, ahol évszázadokon át nemment végbe biológiai változás. Hogyan hat ez a finngénekre, segíti a fönnmaradásukat, vagy épp ellene hat?

A kérdés buktatója, hogy ismereteink szerint nemléteznek speciális „finn” vagy „Fülöpszigeteki” gének. Azemberek ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, és az általunkhordozott kémiai parancsok annyira összekeveredtek,hogy nagyon kevés genetikai tulajdonság köthető egybizonyos kultúrához vagy genetikai csoporthoz.Genetikusok vélekedése szerint az emberekben éscsimpánzokban található genetikai utasítások 94%-amegegyezik – és mégis, micsoda különbség! Fajunkjövőjének legfontosabb kérdése nem az, hogy mennyirekeverednek össze a finn gének a Fülöp-szigeteki génekkel,vagy az, hogy az Egyesült Államok genetikai állományátlassan elárasztják a hispániai (vagy szláv, vagy ázsiai)gének. Az lényegesebb, hogy sok esetben idegen mémekváltják fel az eredeti mémállományt. A spanyol

nyelvterületről származó szülők a gyerekeiknek a sajátanyanyelvüket, hazai szokásaikat és értékrendjeikettanítják, és ezzel együtt fokozatosan szűkül az angol nyelvés a hozzátartozó kultúra és értékrend tere. (Tegyük hozzáazonban, hogy Amerikában az angol mérnek nem igazánmondhatók „eredetinek”, mivel ezek is többféle bennszülöttamerikai kultúra helyébe léptek az elmúlt néhány évszázadsorán.)

Jelenleg a mérnek evolúciója valószínűleg sokkallényegesebb a jövő szempontjából, mint a gének fejlődése.Ezért elengedhetetlen, hogy jobban megértsük, hogyanválasztjuk ki a mémekben hordozott információt.Mindannyian részt veszünk ebben a folyamatban, ésamilyen mértékben tudatosítjuk a tetteinket, olyanmértékben határozhatjuk meg az útirányt. De mielőttelgondolkoznánk, mi lenne a helyes fejlődési irány,érdemes lenne eltűnődni, milyen veszélyeket rejthetmagában a kulturális vagy mimetikus evolúció. Amint látnifogjuk, a természetes kiválasztódásból ismert „az erősebbgyőz” elve, a mérnek kiválasztódásában és átadásában isérvényesül.

Hatalom és elnyomás

Az embert a többi emlőstől az is megkülönbözteti, hogyszámtalan módon vagyunk képesek embertársainkelnyomására és kizsákmányolására. Ez legalább annyirajellegzetes vonása az embernek, mint a beszéd vagy az

egyenes testtartás. Az anyagi, a társadalmi és a tudásbelikülönbségek lehetővé teszik egyeseknek, hogykihasználják a mások által kifejtett pszichikus energiát. A„hatalom” általános fogalma az egyénnek azt a képességétjelenti, amellyel képes rávenni másokat arra, hogyenergiáikat a hatalmat birtokló egyén céljainakmegvalósítására áldozzák. A hatalom alapját képezheti apénz, a tulajdon, a félelem vagy a tisztelet; a hatalmatgyakorolhatja egyetlen ember vagy egy egész csoport is. Ahatalom veszélyessé válhat, mint ahogy Lord Acton látta: „Ahatalom romlásba dönthet; az abszolút hatalom abszolútromlásba dönt.” Még a legjobb szándékú hatalommal bíróegyén, csoport vagy ország is idővel úgy gondolja, hogyjoga van jobban élni a kevésbé hatalmasoknál. Az EgyesültÁllamokban élő átlagember sokkal több erőforrást használfel, mint India vagy Kína lakosai. Akár tetszik, akár nem,képesek vagyunk a kevesebb erőforrással rendelkezőidegeneket irányítani, és végül – az emberi történelmenvégignézve példátlan mértékben – kizsákmányolni.

Amikor a hatalom arányaiban nagy különbségekmutatkoznak, a kizsákmányolás a legjobb szándék mellettis végbemegy. Az újonnan meggazdagodott Perzsa-öbölmenti országokban, például Kuvaitban, az ottani embereknem hajlandók alantas munkákat – utcaseprés, teherautó-vezetés, építőmunka, vagy rendőri, katonai munka –elvállalni. Pakisztániak és Fülöp-szigetekiek ezrei viszontboldogan elvégzik ezeket a munkákat, mégpedig sokkalalacsonyabb fizetségért, mint amit egy kuvaiti lakos kérne.Ezért jó ötletnek tűnik, hogy „vendégmunkások” ezreit

fogadják be a harmadik világ országaiból a piszkosmunkák elvégzésére. Ez a forgatókönyv persze ismerősminden viszonylag tehetős országban, Svédországtól Új-Zélandig. Az Egyesült Államokba is hasonló okokbólözönlik annyi munkás Mexikóból és Kelet-Európából.

Nincs semmi kivetnivaló az emberek önkéntesalkalmazkodásában. Ameddig mindkét fél elégedett, nembeszélhetünk sem elnyomásról, sem kizsákmányolásról.Sajnálatosan ez a fajta egyensúly azonban csak rövid ideigmarad stabil. Németországban a török, az EgyesültÁllamokban a mexikói vendégmunkás hamarosan elkezdigényt tartani a nagyobb hatalommal bíró állampolgárokatmegillető szociális juttatásokra, egészségügyi biztosításra,társadalombiztosításra, nyugdíjra, munkanélküli segélyre,választási jogra – az erős társadalom polgárainak mindenelőnyösnek látszó jogára. A vendéglátó ország polgáraitermészetesen rossz néven veszik ezeket az igényeket,hiszen éppen azért alkalmazták őket, mert igénytelenek.Ezen a ponton létrejön a konfliktus, és csapások megellencsapások követik egymást a kizsákmányolásban.

Néhány gazdagabb országban többféle módot iskitaláltak olcsóbb munkaerők alkalmazására anélkül, hogylétrejönne egy bajkeverő, alsóbb társadalmi réteg. Példáulsok ezer fiatal érkezik évente Svájcba Spanyolországból,Portugáliából és sok más országból, hogy a Svájc nemzetijövedelmének tetemes részét adó megszámlálhatatlanulsok szálloda valamelyikében alkalmazzák mosogatásravagy takarításra. Ezek a vendégmunkások néhány hónapraérvényes vízumot kapnak. A vízumot csak annyi időre

adják, hogy még ne járjon nekik se egészségügyibiztosítás, se bármilyen szociális juttatás; a vízum lejártaután el kell hagyniuk az országot. Egy év elmúltávalazonban ugyanilyen feltételekkel ismét jöhetnek. Ezekértelmes módszerek, de azért nem egészen mentesek akizsákmányolástól.

Régebben az Egyesült Államok a szegény bevándorlókhatalmas tömegeit fogadta be anélkül, hogy kialakult volnaegy folyamatosan jogfosztott alsóbb társadalmi osztály – ezalól talán csak az afroamerikai vagy a bennszülött amerikailakosság volt kivétel. Az még nem dőlt el azonban,mennyire lesz képes ez az ország megőrizni aviszonylagos osztálynélküli társadalmi jellegét. Minden jelarra mutat, hogy egyre nő a vagyonos és a vagyontalanrétegek közötti szakadék. Ha ez a trend folytatódik, akkoridővel a vagyon és a társadalmi rang öröklése lesz alegfőbb tényező abban, ki használhatja fel szabadonpszichikus energiáját, s kit fognak kizsákmányolni.

Az ember történelmének nagyobb része során – asokmillió év alatt, amikor Zorg és a hozzá hasonló vadászóés gyűjtögető hordák elözönlötték a földet – gyakorlatilagnem volt arra mód, hogy az egyik ember hatalmatgyakoroljon a másik felett. Ha egy csoport vezetőjetúlságosan eldurvult, a többiek otthagyták, és másikhordához csapódtak. A csapat vezetője ugyan használhattasaját testi erejét és méretét mások megfélemlítésére, de abrutális erő soha sem volt elegendő eszköz a dominanciaérvényesítésére. Egyébként sem volt nagyon mi feletturalkodni. A több élelem és a több szex kivételével mi

másra vágyhatott Zorg? Ha megpróbálta volna elsajátítanitársai kőbaltáját vagy edényeit, igen hamar elfáradt volna,miközben magával húzza-vonja összes szerzeményét avadászatokon. Ha arra akarta volna rábírni a többieket,hogy neki dolgozzanak, gyorsan eltűntek volna a szemeelől, s Zorg kénytelen lett volna saját magáról gondoskodni.Így az emberi evolúció leghosszabb korszakaiban nem tűnttúl gyümölcsözőnek a többi ember kizsákmányolása.Olykor, talán nem is ritkán, előfordult, de lehetetlen lett volnailyen állapotot tartósan fenntartani.

A helyzet azonban drámai fordulatot vett, miután azelkövetkező 15 ezer év során a földművelés vált a legfőbbmegélhetési formává. Először is a földművelés egymeghatározott területhez kötötte az embereket. A vadászokmindig tovább mentek, a földművesek azonban sokkalnehezebben tudtak helyet változtatni. Már túl sok pszichikusenergiát fektettek a földjükbe, s ha akadt is a közelben jóföld, oda már valaki más települt. Másodszor, agazdálkodás– szemben a vadászattal és a gyűjtögető életmóddal –elraktározható terméstöbbletet is eredményezhetett.Lelemény és szerencse folytán aztán egyesek több élelmethalmozhattak fel, mint mások. Így lehetővé vált a vagyonöröklése, s megfelelő körülmények között állandó osztály-vagy kasztbeli különbségek jöhettek létre. Harmadszor, aföldművelés megkövetelt bizonyos szaktudást, a földet és amunkaeszközöket pedig érdemes volt birtokolni. Egyesekóhatatlanul több termékeny földre tettek szert, jobbszerszámokat készítettek, s így nagyobb mennyiségű

élelmet termeltek, és nagyobb vagyont halmoztak fel. Ehárom tényező megteremtette a feltételét a folyamatos,intézményesített kizsákmányolásnak.

A többi már a szó szoros értelmében maga atörténelem. A vagyonosak vagy a termelési eszközöket – aföldet, a szerszámokat, az igavonó állatokat – birtokolokalkalmazhatták mindazokat, akik a saját megélhetésüketsem tudták biztosítani. Mindent egybevetve, a gazdagoknem röstellték a saját javukra fordítani a szegényekpszichikus energiáját. Végül is a vagyon egyfajta újkulturális vírusként bukkant fel, és még nem találták fel azellenszerét – ezek csak később jöttek a törvényekkel, avallási korlátokkal, a munkásegyesületek létrehozásával ésehhez hasonlókkal. Eközben, nem sokkal amezőgazdasági forradalom után, mintegy nyolcezer évvelezelőtt, újszerű társadalmi képződmények jöttek létrevilágszerte, az élükön nagy menynyiségű értéktöbbletetfelhalmozó despota uralkodók álltak, vagyonukból óriásihadseregeket tartottak fenn, fantasztikus városokatépítettek, és önnön személyi nagyságuk emlékét azelkövetkező nemzedékekre átörökítő monumentális sírokatemeltek.

Ezzel véget is ért az egyenlőség társadalma. Mihelyst amérnek fontosabb szerephez jutottak az emberek életében,lehetővé vált, hogy egyesek kizsákmányoljanak másokat.Marx nem sokat tévedett, amikor azt állította, hogy azemberi történelem osztályharcok története. Amikor egyescsoportok megszilárdították a mások feletti uralmipozíciójukat, akkor már elhintették a konfliktus magvait.

Marx abban tévedett, hogy nagyon leegyszerűsítette ennekaz ellentétnek a lényegét. Ő a következőképpen látta: atörténelem lassú, egyenes utat ír le a törzsi társadalmaktól,ahol mindenki egyenlő, a rabszolgatartó társadalmon át,amit a feudális rendszerek, majd a merkantilizmus követ,ebből fejlődik ki a vad kapitalizmus, ami óhatatlanulönmagát pusztítja el, megteremtve ezzel az osztálynélkülitársadalom feltételeit, amelyben megszűnik akizsákmányolás – s ebből nő ki a proletárdiktatúra. Ám ahatalmi különbségeket nem olyan egyszerű megszüntetni,mint ahogyan Marx naivan hitte. A „proletárdiktatúra” hétévtizede során a Szovjetunióban egy igen szűk körű,befolyásos és kíméletlen politikai és bürokrata csoportnagyobb terhet rótt a polgárokra, mint egykor a cári udvar.

A kizsákmányolók sokkal gyorsabban váltják egymást,mint ahogyan azt Marx el tudta képzelni. Közép-Európábanpéldául egyetlen évszázad leforgása alatt az erőforrásokfölötti rendelkezés legalább háromszor cserélt gazdát. Aszovjet csapatok támogatásával 1945-ben a jogfosztottmunkásosztály elvett minden vagyont és hatalmat az addiguralkodó osztályoktól. Lengyelországban, Romániában,Csehszlovákiában, Magyarországon, Jugoszláviában ésBulgáriában, ha az ember szülei, sőt nagyszülei aközéposztályhoz tartoztak, akkor „osztályellenségnek”bélyegezték. Kizárták emiatt egy sor munkalehetőségből,és még az egyetemi felvétel lehetőségétől ismegfosztották. Ám 1990 után a hatalmat és a vagyontújraosztották. Nyilvánvaló, hogy a régi kommunista pártinómenklatúra ismét felülkerekedett az új piacorientált

rendszerben, mivel e párt tagjai voltak abban a helyzetben,hogy erőforrásokat és információkat halmozzanak fel.Mindazonáltal óriási változások tapasztalhatók. Talán az újhatalmi elit nem viselkedik annyira kizsákmányoló módon,mint kommunista elődei. Mégis sokan, akik nem lehetnekhaszonélvezői a változásoknak, úgy érzik, hogyéletenergiájukat az új tőkés vállalkozók használják ki.Elvégre még egy demokratikus, egyenlőségen alapulótársadalomban is, mint például Finnországban, az embereksuttogva említik az egész országot uraló mintegy húszcsaládot.

Elnyomáson értjük azt a helyzetet, amikor valakinek azakarata ellenére tartják uralom alatt a pszichikus energiáját.Mindnyájan teszünk néha az akaratunkkal ellenkeződolgokat, ha egy nagyobb hatalommal rendelkező egyénmegköveteli tőlünk. Az amerikai kamaszok napjuk zömétaz iskolában töltik, és ennek 70%-ában nem ottszeretnének lenni (30%-nyi idejüket folyosókon,kávézókban vagy diákközpontokban töltik, s ilyenkor nemérzik magukat annyira kényszerítve). Hasonló arányokjellemzik a felnőtt embereket is, már ami a munkahelyhezkötöttséget illeti. De ezekben nincs valódi elnyomásról szó,mivel a diákok és az alkalmazottak is remélhetik, hogy ajövőben lesz valami hasznuk abból, hogy a jelenbenkiszipolyozzák a pszichikus energiájukat.

Az elnyomó kizsákmányolás legtisztább példája arabszolgatartás. Ezt a kizsákmányolási módot nem is arabszolgáktól megkövetelt kemény munka teszielfogadhatatlanná – a mai vállalatvezetők talán még

keményebben dolgoznak –, hanem az, hogy a rabszolgáknem lehetnek urai a saját gondolkodásuknak. Nemdönthetik el, hol legyenek, mit csináljanak, kivelházasodjanak. Megfosztják őket az alapvető emberijoguktól – a pszichikus energiájuk feletti rendelkezéstől.Nem meglepő, hogy számos görög filozófus szerint arabszolga azért nem igazán ember, mert nem dönthetszabadon a sorsáról.

A rabszolgaságon kívül még sok módja van apszichikus energia kizsákmányolásának. Mindenkiszívesebben elégítené ki szükségleteit és vágyait anélkül,hogy megdolgozna érte. Hacsak alkalmunk nyílik erre,boldogan élünk vele. A kamasz, aki szeretné, hogy a szüleiegy új kocsit vegyenek neki, a férj, aki hagyja, hogyállásban lévő felesége végezze el a házimunkát, a vállalatvezérigazgatója, aki a vállalat pénzén utazgat, és óriásiprémiumokat juttat saját magának, mind arra példa, amikormás emberek munkája árán próbáljuk életünketkényelmesebbé tenni.

Az elnyomók gyakran védelmezőkként kezdikpályafutásukat, s csak később válnak kizsákmányolókká.Ennek egyik érdekes példájáról ír Leslie White történész azeurópai feudális rendszer kialakulásáról szóló munkájában.Szerinte a hatalmas római birodalom bukását követően alegtöbb földbirtok a világtól és egymástól elzárt falvak félig-meddig önálló gazdálkodói kezébe került. E földművesektöbbnyire meg tudták magukat védeni a potenciálisellenséggel szemben, mivel azok sem voltak náluk jobbanfelfegyverkezve és kiképezve. Ám a hatodik és a nyolcadik

század között egy sorsdöntő technikai újítás megváltoztattaa hatalmi egyensúlyt, s ezzel átalakult az egész földrészena politikai rendszer és az emberek életvitele is. Ez az újításaz ázsiai sztyeppén élő nomád népektől átvett kengyel volt.

A kengyel használata előtti időkben a lovon ülő harcoskönnyen leeshetett véletlenül is a lováról. Ezért nem islehetett rajta sok fegyver, mert a legkisebbegyensúlyvesztés végzetes következményekkel járhatott. Akengyel bevezetésével a lovas egyre nehezebbfegyverzetben ülhetett a lován anélkül, hogy leesett volna.Hamarosan ragyogó vértezetben harcoltak a lovagok,hatalmas területeket rohantak le, és szintelegyőzhetetleneknek bizonyultak. A földművesekráébredtek, hogy a termésük megőrzésére az egyetlenlehetőségük az, hogy saját fegyveres védelmezőkettartanak. Számos faluban a gazdák maguk szerezték be adrága fegyverzetet– lándzsát, kardot, harci mezt, páncélt, sisakot éshasonlókat – a védelmezőjüknek kiszemelt helyi erős fiúfelfegyverzéséhez. Ez működött egy ideig, mígnem azújonnan kikupált lovag rájött, hogy ha akarja,kizsákmányolhatja a korábbi védelmezettjét. Néhánygeneráció elteltével ezek a lovagok és utódaik különkasztot alkottak, sajátos képességekkel, életmóddal ésideológiával, s vidáman éltek munka nélkül azokból, akikeredetileg a szolgálataikat megteremtették. Az elnyomástolykor egy új technikai fejlődés idézi elő – néha aföldművelés elterjedéséhez hasonló jelentős változás, néhapedig valami egyszerű dolog, mint a kengyel használata.

Amikor egy új mém lehetővé teszi, hogy az egyik ember amásik fölé kerekedjen, akkor a kizsákmányolás is könnyenteret nyer. Csak akkor leszünk képesek saját pszichikusenergiánkat ellenőrzésünk alatt tartani, ha megismerjük ahatalom működését. Szabadok pedig csak akkor lehetünk,ha megtanuljuk megvédeni magunkat más emberekbecsvágyától, s mi is tartózkodunk másokkizsákmányolásától.

Nők és gyermekek kizsákmányolása

Biológiai felépítésünkbe bizonyos erőbeli különbségeképültek be, s ezek nagyobb teret adnak az elnyomásnak. Arovarok több fajtájában a nőneműek rendelkeznek némifölénnyel – a hímneműek gyakran csak addig élnek, amígmegtermékenyítik a hosszú és változatos életnek elébenéző nőnemű egyedet. Az emlősöknél viszont az ellenkezőirányban érvényesül a fizikai erőfölény. A különféleemlősfajták esetében a hímneműek többnyire nagyobbraés erősebbre fejlődnek női társaiknál. A „nemikétalakúságnak” (nemi dimorfizmusnak) fontos szerep jutaz alkalmazkodó képességben. A hímneműek védelmezikaz utódokat, ezért fizikailag erősebbeknek kell lenniük; anőneműek idejük legnagyobb részében kicsinyekrőlgondoskodnak, és ehhez nincs szükségük tetemes testierőre és félelemkeltő megjelenésre. Ha mindkét nemképviselői nagyra nőnének, erejük megőrzéséhez többélelemre lenne szükségük, s mivel élelemből nincs

elegendő, a nemi kétalakúság előnyős a fennmaradásszempontjából. A többi emlőshöz hasonlóan ez a sémaérvényes az emberekre is.

Ez a jelentékeny fizikai különbözőség mindkét nemjavát szolgálhatja, de sajnos könnyen szolgálhat rosszcélokat is. Számos társadalomban a férfiak testi fölényüketarra használják, hogy a nők élete felett rendelkezzenek.Ázsia legnagyobb részén a patriarchális rendszer nem sokválasztási lehetőséget ad a nőknek saját sorsukirányítására. Kínában és a világ sok más területén agyermekgyilkosság még mindig igen gyakori, és enneklegtöbbször a lánycsecsemők esnek áldozatául. Akizsákmányolás szélsőséges formáit is zömmel nőkkelszemben gyakorolják. Egyes becslések szerint éventemintegy egymillió fiatal ázsiai lányt adnak el vagy csalnakel, és taszítanak rabszolgasággal egyenértékű helyzetbe.Ázsia szegényebb vidékein – Indiában, Bangladesben, aFülöp-szigeteken, Burmában, Thaiföldön, Sri Lankán – aprostitúció a legjövedelmezőbb iparágak egyike. Azemberkereskedelemnek ezt a formáját a nyomorgóországok és a Japánhoz meg az olajtermelőkirályságokhoz hasonló gazdag országok közötti óriásigazdasági különbségek teszik lehetővé.

Bár számos nőt akarata ellenére kényszerítenek rá,hogy lemondjon a saját teste feletti rendelkezés és azönálló döntés jogáról, sokakat azzal vesznek rá aprostitúcióra, hogy nagyon jó fizetést ígérnek nekik a„szórakoztatóiparban”. Ezek a nők abban a hiszembencsábulnak el, hogy pénzzel támogathatják otthon maradt

családjukat, majd rá kell döbbenniük, de már későn, hogykegyetlen kizsákmányolóknak szolgáltatták ki magukat.Hozzávetőleg 300 ezer Ázsiából importált nő nyújt pénzértszexuális szolgáltatásokat Japánban, de közülük csakkevesen gazdagodnak meg. Csak a stricik és anyilvánosházak tulajdonosai keresnek sokat. Kínában egyföldműves már 300 dollárért vehet magának egy elraboltnőt ágyasnak. Indiában még ennél is olcsóbban jutnakhozzá az arabok.

A másik fizikailag – legalábbis időlegesen –kiszolgáltatott társadalmi csoport: a gyerekek. A történelemsorán a felnőttek szinte minden korban szégyenletesenkizsákmányolták a gyermekeket, mert mindig jól jött mégegy munkás kéz, s mert mindig számíthattak a társadalombefolyásos rétegeinek együttműködésére. Az alábbiakbanegy anglikán lelkész ír le egy tipikus angliai textilgyárbanmegélt sorsot az ipari forradalom virágkorában, a 19.század derekán:

Látták, hogy állva alszik, kezében a gyapjúval, és addigütötték, míg fel nem ébredt. Aznap 17 órát dolgozott, s apjavitte utána haza. Nem volt már képes megenni avacsoráját, másnap reggel 4 órakor kelt fel, megkérdezte atestvéreit, látják-e a malom fényeit, mivel fél, hogy elkésik,ezután pedig meghalt. (Kilencéves öccse már korábbanmeghalt…)

A világ sok részén a gyermekek sorsa ma sem jobb. UliSchmetzer tényfeltáró riporter becslése szerint Ázsiában40 millió 15 év alatti gyereknek kell borzalmas körülményekközött dolgoznia, legtöbbjüknek napi 8 óránál hosszabb

ideig. Akad, aki napi 14 órát is robotol. Egyes számításokszerint 1990-ben Amerikában mintegy 13 millió gyermekélt a megélhetési küszöb alatt. A bántalmazott éselhanyagolt gyermekek száma a háromszorosára nőtt, egystatisztikai felmérés 1976-ban 669 ezer esetről, tíz évvelkésőbb 2 millió 178 ezer ilyen esetről számol be. És ahelyzet ennél sokkal rosszabb a világ más részein. Egyközelmúltban kiadott ENSZ jelentés szerint éventekörülbelül 10 millió öt éven aluli gyermek hal megrehidrálással (folyadékpótlással) vagy antibiotikumokkalkönnyen gyógyítható betegségben, például járványoshasmenésben vagy légúti fertőzésben. 150 millió gyerekklinikai értelemben alultáplált, mintegy 100 millióan azutcán tengődnek, és saját ügyeskedésükkel tartják fennmagukat; ennél sokkal többet bántalmaznak,zsákmányolnak ki és kényszerítenek prostitúcióra.

A nők és a gyerekek éppen viszonylagos fizikaigyengeségük miatt válnak védtelenné. Ebből persze nemkövetkezik szükségszerű kihasználásuk, de megkönnyíti agátlástalan elnyomóknak, hogy visszaéljenek saját testifölényükkel. Ennek következtében minden társadalomban,még a legegyszerűbben is, a szerepek nemtől és kortólfüggően alakulnak. Lehet, hogy minden férfi és minden nőegyenlő, de a férfiak és a nők eltérő jogokkal éskötelességekkel rendelkeznek, s jogaikat, kötelességeiketéletkoruk is meghatározza. Egyes kultúrákban a nőknektöbb joguk van, és a gyerekekkel is nagyon jól bánnak, mígmás társadalmi formák között elnyomják és kihasználjákőket.

A kulturális fejlődés egyik kétségtelen eredménye, hogya szexuális kizsákmányolást és a gyermeki munkaerőkizsákmányolásának leplezetlen formáit egyre kevésbéengedik érvényesülni. Ám ezek a jogok igen törékenyek ésképlékenyek, s minden lépésben újra meg kell őket védeni.Az elnyomás számos formában jelentkezhet. A jelenkorifeministák például joggal gyanakodnak, amikor a „nőketpiedesztálra emelik”, mivel a nőiesség dicsőítése mögöttgyakran a háziasszonyi és a dekorációs szerepkörbe valószáműzés húzódik meg.

Természetesen a biológiai hátrányok nem csupán anőket és a gyermekeket sújtják. A gyerekek végül felnőnek,a nők pedig tovább élnek, mint a férfiak – a mitársadalmunkban átlagosan hét évvel tovább. Ebbőlkövetkezik, hogy a nők végül a vagyon tetemes részétmegöröklik. Ez már a középkori Európában is így volt,amikor a polgári szerződéseket többnyire a nők nevérekötötték. Jóllehet, ma ez nem túl divatos szemlélet,mégsem szabad alábecsülni a nők társadalomban betöltöttgondoskodó szerepét. „Az a kéz irányítja a világot, amelyika bölcsőt ringatja” – ez a közmondás igen fontospszichológiai gondolatot rejt magában, mivel számos igenbefolyásos férfi függ nagymértékben az édesanyjától.

A hatalom egyedi mértéke

A kizsákmányolás persze nem csupán a nemek és azéletkor függvénye. Minden férfi különbözik a többi férfitől, s

természete végtelen változatot vonultat fel, és ugyanez igaza nők különféleségére is. Az öröklött tulajdonságok vagymegkönnyítik, vagy megnehezítik szabadságunkmegvédését mások akaratától és beavatkozásától.Bárhogy is értelmezzük a Függetlenségi Nyilatkozatnak azta nyilvánvaló igazságot tartalmazó kijelentését, hogymindenki egyenlőnek születik, az nem következik belőle,hogy mindannyian egyforma velünk született adottságokkalrendelkezünk. Igen tiszteletre méltó társadalmi feltételezés,hogy mindenkinek egyenlő joga van bizonyos társadalmijavakhoz, ez az egyenlőség azonban nem foglalja magábanaz egészség, a testi erő, az előnyös külső, az intelligencia,a bőrszín, a temperamentum, a jellem és egyébtulajdonságok egyenlőségét, mivel ezek nyilvánvalóeltéréseket mutatnak.

Minden általunk ismert társadalomban ezek aváltozatok a hatalom értékmérői. A halászóvadászótársadalomban a megfontoltsággal párosuló fürgeségvezető szerepbe emelhetett valakit. A hunok és a tatárokértékrendjében a kegyetlen látnók típusa részesültmegbecsülésben. Kína és a Közel-Kelet uralkodóirendszerében intelligenciával, ravaszsággal, kitartássallehetett a hatalom csúcsára emelkedni. A mi kultúránkbanaz „agresszív”, ámde mosolygós, a kezdeményező ésugyanakkor alkalmazkodó munkavállalókat jutalmazzuk. Azelőnyös megjelenés és a nyitottság minden kultúrábanfigyelemfelhívó, s ez egyben lehetőség a hatalommegszerzésére is.

Nem csupán a személyes tulajdonságok döntik el, miért

tesz szert az egyik ember nagyobb hatalomra, mint amásik. A szerencsének is jut benne szerep. Jó helyen volt,jó időben – ez magyarázata lehet annak, hogy az egyiküzletember sokkal jobban meggazdagodik, mint egyhasonló másik, vagy hogy éppen az a tudós kapja meg aNobel-díjat, vagy az a tábornok nyeri meg a háborút.Claudius dadogott és bicegett, s bár királyi vér folyt azereiben, senki sem álmodta Rómában, hogy egyszercsászár lesz belőle. Szerencséjére minden rokonamániákus gyilkos volt, akik egymást ölték halomra, végülcsak ő maradt életben, és így magára ölthette az uralkodóipalástot.

Mindenesetre, ha eltekintünk a szerencsétől, akkorvalószínűleg a személyiség maga az a tényező, amely aleginkább megkönnyítheti, hogy valaki hatalomra kerüljön,és amely a leginkább növelheti annak az esélyét, hogyképes legyen valaki a jövőt befolyásolni. A pszichológusokközött abban a kérdésben nincs egyetértés, hogy léteznek-e olyan tulajdonságok, amelyek révén az ember az életkülönböző területén sikeres lehet. Az világosnak tűnik, hogya kifelé forduló, nagy önbizalommal rendelkező, derűlátóegyén nagyobb eséllyel nézhet a siker és az elégedettségelé. E tulajdonságok némelyike a vérmérséklettől is függ,vagyis valamenynyire genetikusan meghatározott; debizonyos mértékben a kora gyermekkori környezet által isalakítható. Az optimizmussal született gyermek is válhatsúlyosan neurotikus felnőtté, ha durván bánnak vele.

Az egyik alapvető tulajdonságot, az erős egyéniségetéveken át tanulmányozta egy német kutató, Elisabeth

Noelle-Neumann. Az erős egyéniségek (ez is összefügg azextrovertált és önbizalommal teli személyiséggel) aktívabbés sikeresebb magánélettel és pályafutássaldicsekedhetnek, mint a kevésbé erős egyéniségek. Ezekaz emberek hajlamosabbak vezető és befolyásos pozíciótvállalni, különösen, ha a társadalmi-gazdasági ranglétraalacsonyabb fokáról érkeztek. Másképpen fogalmazva, ajómódú és tanult embereknél az erős egyéniség nemanynyira lényeges tényező, mint a szegény és tanulatlanszemélyiségeknél, mivel a vagyon és a társadalmi rangellensúlyozhatja a gyenge egyéniséget. A szegény embertelőreviheti az életben az erős egyénisége. A különbözőtársadalmi csoportokból érkező erős egyéniségekreegyformán jellemző, hogy kíváncsiak, sok új dolgotkipróbálnak, örömöt találnak mások befolyásolásában, ígyfel vannak vértezve a mérnek fejlődéséhez szükségesadottságokkal, mivel hitük, gondolkozásuk és szokásaiknagy eséllyel továbbélnek a jövőben. Az egyik bíztatóeredménye a fent említett vizsgálatnak az, hogy az erősegyéniséggel rendelkező emberek kevésbé tűnnekönzőnek, s jobban igyekeznek segíteni másokon, mint agyengébb karakterek. Úgy néz ki, hogy a sikerhez és abefolyáshoz hozzásegítő bármilyen tulajdonság, magábanhordozza a közösség iránti felelősség érzését is.

Sajnos azonban igen gyakori, hogy a megszerzetthatalmat az egyén a maga hasznára fordítja. Akár aszerencse, az ész vagy az erős egyéniség juttat valakitmagas társadalmi pozícióba, nehéz ellenállni annak akísértésnek, hogy mások kárára kímélje az illető a saját

pszichikus energiáit. A sikeres üzletember magátólértetődőnek gondolja, hogy az ő ideje értékesebb, mint agépkocsivezetőé, a titkárnőé, a kevésbé szerencsésbarátaié, a gyülekezet lelkészéé, a feleségéé és agyerekeié. Miért is törődne annyit ezekkel a nálaértéktelenebb emberekkel? És miért is ne kapna sokkal,de sokkal több pénzt az erőfeszítéséért, mint amennyitbárki is el tud képzelni? A befolyásos politikusok kezdikelhinni, hogy őrájuk nem vonatkoznak a náluk kevésbékiváló halandókat érintő társadalmi szerződések. Nixonelnök és közvetlen környezete saját magát a törvények föléhelyezte, de más társadalmak uralkodói sokkal többet ismegengednek maguknak. Tiszteletre méltó akadémikusokkészek kizsákmányolni egyetemista diákjaikat, híresművészek pedig kihasználják a rajongóikat.

Szerencsére mindig akad kivétel és bizonyíték arra,hogy a korrupció nem elkerülhetetlen. A bátorság nemesmegnyilvánulásai, a tudomány és a társadalom bőkezűtámogatása mind tiszteletre méltó dolgok, de alegnagyszerűbb emberi cselekedet, ha valaki képes nemvisszaélni a kapott privilégiumokkal.

Vajon az emberek különbözőségéből fakadó konfliktuselkerülhetetlen? Bizonyára igen. A fejlődés során pozitívváltozás csak a kiválasztódás révén következhet be, akiválasztódás pedig csakis különböző egyedek közöttműködik – vagyis ha az egyik tulajdonság jobbanalkalmazkodik a környezethez, mint a másik. Ha mindenegyed egyformán képes fennmaradni, továbbá hasonlószámú utódot hoz létre, akkor nem marad semmi, ami

elősegítené a szelekciót, s minden generáció nagyonhasonlatos lesz az előzőekhez. A különbözőség akiválasztódás, egyszersmind az evolúciós változáskiindulópontja. Ezért szinte minden evolúciós biológushangsúlyozza a különböző egyedek közötti versengésfontosságát, mert ez a fejlődés motorja. Ám a versengésselnem jár szükségszerűen együtt az agresszió és akizsákmányolás vagy akár a burkolt konfliktus, mivel azevolúció értelmezése szerint a versengés csupán arraszolgál, hogy bizonyos organizmusok sikeresebbenteremtsék újra magukat, mint mások. Az együttműködés islehet igen hatékony versenyzési stratégia. Ez admagyarázatot arra, hogy miért alakultak ki a földönmindenütt a törvények és a munkamegosztás által irányítotttársadalmi rendszerek. De nem kell nekünk túlságosanelmélyedni abban, hogyan hat a konfliktus és a verseny abiológiai fejlődésre. A kérdés az, hogyan hatnak ezek azemberi fejlődés egészére, és főleg hogyan befolyásoljákjelenlegi gondolkodásmódunkat és a céljaink ésmeggyőződéseink által irányított döntéseinket.

Az egyenlőtlenség továbbadása

Általában nem vesszük zokon, ha valaki rendkívüliteljesítménnyel vagy tehetséggel jut hatalomhoz. Azegyenlőtlenség sokkal elviselhetetlenebb azonban, haörökölt vagyonon vagy társadalmi rangon alapul. Ahatalommal bírók mégis ösztönösen arra törekszenek,

hogy továbbadják a hatalmat a családtagjaiknak és azutódaiknak. Ez a törekvés is az idők során kialakult ösztön,ami a kulturális fejlődéssel egyre erősebben érvényesül. Hacsupán a génjeinket örökíthetnénk át az utódainkba, akkora gyerekek örökségében csekély különbségekmutatkoznának, s csak a genetikai állomány fizikaiváltozataira szorítkoznának. Az egyik fiú viszonylagerősebb lenne a többieknél, az egyik kislány éberebb atöbbinél, és ez úgy működne, mint a lutri.

Az igazi egyenlőtlenség s a velejáró irigység,féltékenység érzése akkor merül fel, amikor a hatalomelemeit elkezdik kulturális úton továbbadni. Az egyiklegrégibb módszer a vagyon és a hatalom felhalmozásáraa szelektív házasodás gyakorlata. Gazdag és befolyásosférfiak gazdag és befolyásos családok nőtagjait vettékfeleségül, s ezzel biztosították, hogy gyermekeik számoselőnnyel kezdjék saját életüket. Amíg hasonló hasonlóvalházasodik, addig az egyenlőtlenség nemcsak fennmarad,hanem minden generációval tovább is növekszik.Miközben arra törekednek, hogy a családban tartsák ahatalmat, olyan gyakorlatot alakítanak ki, ami fokozza atársadalmi különbségeket. A római birodalomban példáultörvény tiltotta a római polgároknak vidéki emberekkelkötött házasságát abból a célból, hogy ne híguljon fel a„városi polgár” értékes rangja.

A mai társadalomban már nem léteznek a vegyesházasságot tiltó törvények (bár az USA néhány államában1967-ig működtek ilyen törvények, amikor is a legfelsőbbbíróság megsemmisítette őket). Ennek ellenére a „szelektív

párválasztás” ma is igen hatékonyan működik. A vagyonihelyzetet, a képzettséget, a politikai irányultságot, a vallásiés a faji hovatartozást tekintve ma is többnyire hasonlóhasonlóval házasodik. Ennek a hatása nem annyira azutódok génjeiben, mint inkább a mémjeiben érhetők tetten.Egy tanult, tehetős házaspárnak a gyermeke másféleértékrendet és gondolkodásmódot sajátít el, mint egyhasonló társadalmi helyzetű, de vegyes házasságbanszületett gyerek, és másfélét, mint egy másféle társadalmihelyzetben levő homogén pár gyereke. Minél homogénebba pár háttere, annál inkább hasonlít a gyerekmémállománya a szüleiéhez.

A legfontosabb mérnek – az alapvető világnézet ésértékrend– a család révén adódnak tovább, s ebből következik, hogyaz idő múlásával a szelektív párválasztás egy kulturálistagolódáshoz, kiválasztódáshoz vezet, amelynek során azegyes társadalmi csoportok tagjai elkülönülnek a kulturálishátterük miatt. Ez a folyamat teljesen lehetetlenné teszi,hogy például egy amish fiú katolikus lánnyal kössönházasságot, vagy egy szélsőségesen liberális fiatalmegrögzött konzervatív párt válasszon magának– mintha külön, biológiailag inkompatibilis fajhoztartoznának. Amíg a szelektív párválasztás szegregálja amémeket, addig az egyes kultúrák különváltan léteznekegymás mellett, és egy liberális pár gyermeke akonzervatív pár gyermekére potenciális ellenségesidegenként tekint.Természetesen nemcsak a házassági gyakorlattal lehet a

családban tartani és az utódokra átörökíteni a hatalmat. Azadó- és az örökösödési törvények is jól szolgálják ezt acélt, mivel ezektől függ, mennyire sikerül összpontosítanivagy szétosztani a gazdasági hatalmat. A Szovjetunióbanaz elsők között hozták meg azt a törvényt, amelymegtiltotta, hogy a szülők vagyonát a gyerekekörökölhessék. Így minden polgár egyenlő eséllyel kezdhetteaz életét. (Sajnos azonban a befolyásos kommunistafunkcionáriusok hamar megtalálták a kiskaput a törvénykijátszásához, és végül a Szovjetunióban éppen úgyvirágzott a nepotizmus, mint a cári Oroszországban.)Reagan elnöksége idején az 1980-as években az amerikaiadótörvények megváltoztatásával meghökkentő mértékbennőtt a gazdasági egyenlőtlenség, a gazdagok méggazdagabbak, a szegények még szegényebbek lettek. Haaz erőforrások kevesebb kézben összpontosulnak, atehetős emberek, még a legjobb szándék ellenére is defacto elnyomókká válnak. Nem kell, hogy ténylegesenakadályozzák a szegényebbek továbbtanulását vagykényelmesebb lakhatását. A piac láthatatlan keze elvégziezt helyettük.Visszatérve ahhoz a kérdéshez, hogy a kizsákmányoláselkerülhetetlen-e, arra a következtetésre jutunk, hogy azerőforrások megszerzésének, a pszichikus energiairányításának és a kultúra jövőbeni alakításánakfolyamatában bizonyos egyenlőtlenség nem kerülhető el. Akomplex társadalmi rendszerekben mindig lesznek avérmérsékletüknél, a képzettségüknél vagy a társadalmi

hátterüknél fogva bizonyos pozíciók birtoklására másoknálalkalmasabb vagy kevésbé alkalmas egyének. AMotorolához vagy a Nissanhoz hasonló, mintegy 20 ezerműszaki alkalmazottat foglalkoztató óriási vállalatokbannéhány mérnök kiválik a többiek közül, mivelképességeiket másoknál jobban tudják a cég szolgálatábaállítani. Őket jobban fizetik, gyorsabban haladnak fölfelé aranglétrán, és ötleteiket új termékekben valósítják meg. Amögöttük maradó munkatársak irigylik őket, és sokanrossz néven veszik, hogy helyettük is kell dolgozniuk.Minden munkahely kiválasztja dolgozói közül a„legrátermettebbeket”. Fontos azonban megérteni, hogy arátermettség nem valami abszolút képesség alapján dől el.A Motorola csúcsvezetője talán kudarcot vallana a Nissancégnél, vagy fordítva. Bizonyos képességek jólilleszkednek az egyik vállalat kultúrájába, az ottanigazdasági környezetben és az ottani marketingstratégiával, de nem válik be a másiknál.Egyesek mindig nagyobb sikerrel tudják megszerezni azerőforrások feletti kontrollt, mint mások. De ez biztosankizsákmányoláshoz vezet? Ha nem teszünk meg bizonyosvédekező lépéseket, akkor az erőforrások feletti uralomvalószínűleg más egyének feletti uralmat eredményez.Jefferson szavaival: „Az örök éberség a szabadság ára.”Ez többek között annyit jelent, hogy ha nem vigyázunk, apszichikus energiánk feletti uralmunk meggyengülhet.Hasonlóan ahhoz, amikor az éveken át felhalmozottvagyonunk veszít az értékéből, mert az emberek többetköltenek, mint amennyit megkeresnek, s ezzel inflációt

gerjesztenek, vagy ha hirtelen elveszíthetjük állásunkat,mert a befektetők felismerik, hogy a harmadik világbanmegsokszorozhatják nyereségüket. Csekélyke ingatlanunkértéke aszerint nő vagy csökken, hogy a nagybirtokosokmit és mennyiért adnak-vesznek. Mindez megtörténhetbármiféle rosszindulat vagy rossz szándék nélkül is. A piacegyszerűen így működik, ha beavatkoznak – márpedigmindig beavatkoznak.Hogy vehetjük ennek elejét? Itt is, akárcsak az illúziókesetében, mindenek előtt tisztában kell lennünk a ténylegeshelyzettel. Használja-e valaki az erőforrásainkat megfelelőellenszolgáltatás nélkül? A főnökünk, a házastársunk, azenergiaszolgáltató vállalat vagy éppen a kormány.Tisztában kell lennünk azzal, hogy ki vagy mi van abban apozícióban, hogy eldöntse, hogyan használjuk fel azidőnket, s ezáltal a tudatunk tartalma felett is rendelkezhet.Ezután döntenünk kell arról, hogy fenn akarjuk-e továbbtartani ezt az állapotot. Ha nem: Vajon módunkban áll-etenni ellene valamit, s mi lesz e lépésünk következménye?Amerika, történelmének kezdetei óta, a szülőhazájukbanelnyomott és a sorsukat a saját kezükbe venni vágyóembereket vonzotta magához. A korai angol telepesek avallási üldöztetés elől, az írek az éhínség elől menekültek, alengyelek nem akartak többé az orosz cárért harcolni, adél-kelet ázsiaiakat a kommunista terror hajtotta el. AzEgyesült Államok csábító helynek tűnt, ahol mindenkimegtalálhatta a számítását és a szabadságát.Fejlődéstörténeti szempontból úgy is fogalmazhatunk, hogyaz Egyesült Államok lakosai a kizsákmányolást elutasító

egyedek közül választódtak ki. Ennek folytán a szabadságmémje összpontosult az amerikai kultúrában, s ez atulajdonság minden más jellegzetességnél erősebbenhatározza meg e kultúra egyediségét.Bár Amerikában nincsenek cárok és komisszárok, ez azország sem mentes a kizsákmányolástól. Akik pedig itt isúgy érzik, hogy nem rendelkeznek a saját életük felett,azoknak nem érdemes máshová emigrálni, mivel nemvalószínű, hogy másutt nagyobb szabadságuk lehetne.Tehát vagy egy kevesebb kötöttséggel járó, másikéletformát kell választani, vagy szembe kell szállni azelnyomással – attól függően, hogy melyik út vezet nagyobbszabadsághoz a lehető legkevesebb pszichikusenergiaráfordítással.Az elnyomás helyzetének lehetséges kezelésére Jeffpéldáját hozzuk fel. Jeff egy közüzemi áramszolgáltatóvállalat igazgatójaként dolgozott egy népes nyugatikörzetben. A cégnél gyorsan haladt fölfelé a ranglétrán,részben a képességeinek köszönhetően, részben azért,mert hajlandó volt heti 60-70 órát is eltölteni amunkahelyén. Negyven éves korára Jeffnek akkora fizetésevolt, amilyenről soha nem is álmodott, és még mindigtehetett volna egy vagy két lépést felfelé, amennyibenhasonló mértékben áldozta volna fel idejét és erejét avállalat érdekében. Jeff azonban nős volt, három gyermekapja, s családját nem sokat látta. Érezte, hogy egész életétbeszippantotta a munkája, s ennek már nem sok értelmétlátta. Igyekezett szót érteni a főnökeivel, és kérte, hadddolgozzon valamivel kevesebbet, de azt a választ kapta,

hogy a cég érdekei megkövetelik a teljes elköteleződést avezetők részéről. Ezért Jeff más lehetőségek után nézett, sma már egy szabadidős eszközöket forgalmazóvállalatvezetője. Így most sokkal több időt tölthet otthon,szépítgetheti viktoriánus korabeli házukat, amit afeleségével együtt vettek, és sokszor horgászik agyerekeivel egy közeli kis pataknál.Jeff számára ez a megoldás jónak bizonyult, és hasonlóhelyzetben sokszor beválik, ha valaki úgy dönt, hogy kiszálla kegyetlen mókuskerékből. De persze a munkahelyéntúlzottan kizsákmányolt ember életmódváltására nemfeltétlenül ez a legjobb megoldás. A lényeg, hogy neringassuk magunkat abban a hitben, hogy semmilyenhatalommal nem rendelkezhetünk. A kizsákmányolóinknakérdeke elhitetni, hogy a helyzetünk természetes, helyénvaló,és nem lehet rajta változtatni. A mi érdekünk viszont az,hogy ezt ne higgyük el.

Kizsákmányoló paraziták

Egy biológus barátom, aki éveket töltött Afrikában ahelyi állatvilágot tanulmányozva, mesélt arról, hogymennyire szívszorító egy frissen megölt oroszlánboncolása. Sokan dédelgetünk magunkban illúziót adzsungel királyával kapcsolatban – erős, méltóságteljes ésszabad. De ha közelről vizsgáljuk, rá kell döbbennünk, hogya hatalmas oroszlán sok száz élősködőnek, kukacoknak,férgeknek, tetveknek nyújt menedéket, melyek az állat

sörényében, szemhéján, farkában, orrnyílásában, torkában,nyelőcsövében és bélrendszerében lakoznak.Egészségesnek és erőteljesnek tűnhet, de belülrőlparaziták egész serege élősködik rajta. A komplexorganizmusok mind állandó küzdelmet folytatnak a nálukalacsonyabb rendű élőlényekkel szemben, amelyek másokenergiájának elszívásából merítik az életerejüket.

Pszichológiai szinten parazitának (élősködőnek)tekintjük a másik ember pszichikus energiáját kiszipolyozóegyéneket. Ez nem közvetlen irányítással történik, hanem amásik gyengeségének vagy figyelmetlenségének akihasználásával. Az élősködésnek számtalan formájalétezik, és érdemes ezek közül néhányat megismernünk,mert így felkészülhetünk arra, és kivédhetjük azt, hogy butamódon egész életünket mások kényelmének azelősegítésére áldozzuk.

Az elnyomás a kizsákmányolásnak egy olyan formája,amikor a nagyobb hatalommal bíró ember a nála kevésbéhatalmas egyén szabadságát korlátozza, az élősködésviszont ennek épp az ellenkezője. A parazita egy nála –legalábbis bizonyos szempontból – hatalmasabb egyénenergiáját szívja el. Ha például valaki lottónyereményengazdagodik meg, a hirtelen vagyon nagy hatalommalruházza fel, mivel a pénzén sok szolgáltatást vásárolhat,vagy a tőkéje kamatai révén szerezhet befolyást. Jószerencséje folytán most már akár hátra is dőlhet, nemigaz? Nem! A szerencsés nyertes azonnal rengeteg embertvonz magához, alig várva, hogy váratlan potenciálisenergiáiból részesüljenek, és azt a maguk javára

fordíthassák. Árusok, szegény rokonok, biztosításiügynökök, befektetési tanácsadók, brókerek,adománygyűjtők, szélhámosok, könnyfakasztó történeteketelőadó lézengők bukkannak fel, hogy megszerezzék a sajátrészüket. A pénzzel, befolyással vagy hírnévvel megáldottszerencsés egyéneket mindig potenciális élősködők hadaveszi körül.

Ez a jelenség bizonyos értelemben egészentermészetes. Ahogy erről már korábban szó volt, azentrópia törvénye talán a természet legáltalánosabbtörvénye. Eszerint a komplex rendszerek hajlamosak azösszeomlásra, a hőség a meleg testből a hidegbe áramlik,a rend gyakran káoszba torkollik. A paraziták az entrópiaélő bizonyítékai. Megtalálják a módját, hogy a nálukkomplexebb szervezetre akaszkodjanak, és egészen kiserőfeszítéssel szerezzék meg a nekik szükséges energiát,akár úgy is, hogy közben elpusztítják az élősködésrekiszemelt szervezetet.

A kulturális evolúció szintjén a parazitákat a vagyon ésa hírnév vonzza a legjobban. A rockénekeseket rajongókserege követi, a gazdag özvegyeket gyanús alakok veszikkörül, az uralkodók előtt talpnyalók hada hajbókol, és ahírességek soha nem tudnak szabadulni a rajongótömegektől. Az élősködők által körülvett egyénnek sokenergiát kell arra fordítania, hogy megvédje magát attól,hogy mások kihasználják, és élvezni tudja az életét. Nemcsoda, hogy számos vallás és filozófia tanítása szerint avilági javak nem tesznek boldoggá.

Az igaz, hogy az ilyen típusú kapcsolatok többnyire

szimbiotikusak. Mindkét fél nyer valamit, s akizsákmányolás nem egyirányú. A rockénekes úgy érezné,senki sem kíváncsi rá, ha nem követné őt mindenhová arajongók hada, s az uralkodó se érezné magát olyanhatalmasnak a sleppje nélkül. (Hogy mennyire elterjedt aparazitaság jelensége társadalmunkban, azt jól mutatja,hány szinonimája van az élősködőknek: talpnyalók,lebzselők, rajongók, slepp…) Gyakran nem könnyűmegkülönböztetni az élősködést a szimbiózistól, amikor ismindkét fél sokat tesz a másik jó közérzetéért. De ha valakimegpróbálja elhitetni, hogy szükségünk van rá, s közbengyanítjuk, hogy ez nem igaz, akkor minden bizonnyal egypotenciális parazitával van dolgunk.

A felelőtlenség stratégiája

Az élősködők nem mindig tudatosan okoznak kárt azelőnyösebb helyzetben lévőknek. Gyakran gondolkodásnélkül teszik saját fennmaradásuk és kényelmük biztosításaérdekében. A biológiai evolúció során az élősködésgyakran önző stratégiában nyilvánul meg, melynek során azegyedi előnyök a közösség kárára valósulnak meg. Ennekegyik jellemző példája a némelyek számáramegkülönböztetett szaporodási lehetőségeket biztosítómegtévesztő stratégia. A biológiai evolúcióban a génekmásolása a fennmaradási ösztönök legelemibb szintjén áll,s ezért kivédhetetlen, hogy bizonyos egyedek idővelleleményesebbé válnak a szexuális kapcsolatok

létrehozásában, s így több utódjuk lehet. Ezért mindiglesznek a nők szemében vonzóbbnak tűnő férfiak, jóllehet anőknek nem előny, ha behódolnak a férfiak vonzerejének, slesznek az átlagosnál több férfit vonzó nők is.

Az ilyen típusú kizsákmányolásnak szélsőségespéldája, ahogy a kakukk bánik a fiókáival. Tojásait egymásik fajta madár fészkébe rakja, és hagyja, hogy azvesződjön a kakukkfióka táplálásával a saját fiókáirovására. Hasonló gyakorlatnak lehetünk tanúi a kulturálisevolúció során is. Manapság az Egyesült Államokban aházasságon kívül született gyermekek száma lassan eléri atörvényes kapcsolatban született utódok számát. Ez nemelsősorban „erkölcsi” kérdés, inkább a biológiai éskulturális kiválasztódás kérdése. A gyermekeikfelnevelésének felelősségét vállalni nem képes anyák ésapák a társadalom többi tagjának a pszichikus energiáitzsákmányolják ki saját génjeiknek a következőnemzedékbe történő átörökítése érdekében. Ennek a fajtakizsákmányolásnak a kivédésére a világ számostársadalmában – Afrikától a Csendes-óceáni-szigetekig –léteznek olyan szabályrendszerek, amelyek szerint csakazoknak a férfiaknak és nőknek születhetnek gyermekei,akiknél a szűkebb közösség biztosítottnak látja, hogy aszülők képesek fölnevelni a gyerekeiket. Nem csupánegyügyű szokás volt, hogy elvárták a férjezetlen nőkszüzességét, vagy a menyasszony nagy hozományátahhoz, hogy férjet találjon, vagy a vőlegény menyasszonyértvaló fizetségét jövendőbeli apósának. Ezek a közösségnagyon is hatékony eszközei voltak arra, hogy a

gyermekvállalás és gyermeknevelés nehéz ésenergiaigényes feladata csak az arra anyagi és másszempontból is alkalmas fiatalokra háruljon.

Talán csak a kulturális evolúcióra jellemzőélősködésfajta az anyagi felelőtlenség. Ennek kedvesillusztrációja a klasszikus mese a tücsökről és a hangyáról.A simogató nyári napokon a hangya szorgalmasan,morzsánként gyűjtögette és halmozta fel azételmaradékokat. Eközben a tücsök élvezte a gyönyörűidőt, ugrált erre-arra, éjjel-nappal vidám dalokat hegedült.Ahányszor csak útjába akadt a nehéz élelmet cipelőhangya, a tücsök csak nevetett, és kigúnyolta munkábamerült barátját. Amikor azonban eljött a tél, a hangyakényelmesen behúzódott az otthonába, a tücsök pedigdideregve és éhesen ugrált élelmet keresve, de hiába. Spersze dühös volt a hangyára, hogy nem ad neki az övéből.

Ezópus meséje nem igazán tudja érzékeltetni a rovarokvilágát, viszont alkalmas arra, hogy az emberikizsákmányolás bizonyos formáit visszatükrözze. Atörténelemben számos korszakot ismerünk, amelyekbenegyesek keményen dolgoztak, és vagyont halmoztak fel,miközben mások felelőtlen életükkel eljátszották alehetőségeiket. Az idő múltával a javaikat eltékozlókfelháborodtak azon az igazságtalanságon, hogy nekikmilyen kevés vagyonuk van. Ekkor szoktak kitörni aforradalmak, s ilyenkor a szorgos hangyák javaitszétosztják a tücskök között. Manapság már forradalomrasincs ehhez szükség, mert az inflációs és a devalvációsciklusok elérik ugyanezt az eredményt. Sokan éveken át

fektetik pszichikus energiáikat a takarékoskodásba, majdegy napon arra eszmélnek, hogy azok szívják el azértékeiket, akik csak adósságot halmoztak fel, majdcsődbe mentek, felszámolták őket, és a tönk széléresodorták a pénz értékét.

Ha csak a saját emlékeimben kutatok, két hasonlófolyamatot is fel tudok idézni. Nagyapám megtakarításai,nyugdíja, biztosítása, vagyona és államkötvényei egypillanat alatt semmivé váltak az első világháborút követőnagy infláció miatt. Ugyanígy mindent, amit az apám egészéletében összegyűjtött, vagy erőszakkal elvették, vagyelértéktelenedett a második világháború következtében.Igaz, hogy ezek a dolgok mind Európában történtek, sközvetlen okai a háborúk voltak. De az Egyesült Államoksem mentes ezektől a folyamatoktól. Mennyirebiztonságosak a megtakarításaink vagy anyugdíjbiztosításunk? Még a társadalombiztosításokat isidőről időre megcsapolják, s abban sem lehetünk biztosak,hogy a jövőbeni életünkről való gondoskodásra szolgálókülönféle biztonsági hálókat nem rágcsálják-e szét a törtetőparaziták.

Valószínűleg sosem tudunk teljesen megszabadulni azélősködőktől. Nagyon is részei az életünknek, a fejlődésárnyoldalai. A vírusokhoz hasonlóan gyorsan változnak, ésamikor már éppen azt hisszük, hogy megtaláltuk amegfelelő ellenszert, a kulturális paraziták azonnalstratégiát váltanak, alkalmazkodnak a változókörülményekhez, és hiába semlegesítjük a régi trükkjeiket.„Ti alkotjátok a jogot, mi megtaláljuk a joghézagot.” –

hangzik a cinikus olasz közmondás. A jelenkori gazdaságicsődök az élősködés legékesebb példái. Sok esetbenéppen azok húznak hasznot a csődből, akik felelősek érte.Ha például egy üzletember több tízmillió dollárosadósságot halmoz fel különféle bankoknál, kaphat mégújabb kamatmentes kölcsönöket és egyéb anyagijuttatásokat. Ez is jól mutatja, hogy a parazitalét annyiraszerves részévé vált a társadalmi rendszernek, hogyrutinszerűen von el fontos energiákat. Ha a társadalmatennyire elárasztják az élősködők, akkor éppen annyiraharcképtelenné válik, mint a tetvekkel és a bolhákkalmegnyomorított büszke oroszlán.

A mimikri mint a kizsákmányoláseszköze

Az elnyomóknak ellen lehet szegülni, az élősködőket lelehet szerelni, de létezik más módja is a pszichikusenergiák kihasználásának. Ezzel a módszerrel a magukatmásnak mutató emberek élnek. Ez a viselkedés alegalattomosabb támadás a szabadságunk ellen, miveligen nehéz leleplezni. Sok esetben ellen tudunk állni azélősködőknek, viszont gyakran önként működünk együttolyan emberekkel, akik hamisságukkal megtévesztenek,majd kihasználva a kapcsolatot becsapnak minket.

A mimetikus kizsákmányolás egészen ártatlan formákatis ölthet. Ismertem egy a Vatikánban fontos pozíciót betöltőbíboros történetét. A bíboros a nyolcvanas éveiben járt,

igen kedves öregúr volt, de semmilyen képessége nemtette indokolttá ezt a magas beosztását. Viszont nagyonhosszú, ezüstösen csillogó hófehér szakálla megWedgwood-porcelánhoz hasonló finom rajzolatú arca éségszínkék szeme volt. Mindenki azonnal láthatta rajta, hogyszent ember. Ez a külső segíthette a bíborost felemelkedniilyen magasra a katolikus egyházban. Azt mesélték róla,hogy a nővérének minden reggel egy órába tellett kifésülnieaz öregúr szakállát, és a bíboros eközben nem volt valamikedves a nővéréhez. Ha az ember azonban meglátta,ahogy derűsen ült bíborszínű palástjába burkolva, külsőmegjelenése miatt, nehéz lett volna elképzelni a valóságos,kulisszák mögötti lényét.

Bizonyára mindenki találkozott már olyan cégvezetővel,akinek legfőbb erénye a jólöltözöttsége, vagy a telt baritonhangján szóló lenyűgöző beszédmodora, vagy a bíztatómosolya. A brit kiejtéssel beszélő professzor azonnalszerez néhány plusz pontot tudományos körökben. A jófrizurájú nő pedig okosabbnak és izgalmasabbnak látszik.Ezek ártatlan becsapások, az illető nem tudatosan akarmásnak látszani, de mégis a megérdemeltnél előnyösebbhelyzetbe kerül, mert az emberek könnyen félrevezethetők.Sok esetben viszont valamilyen cél elérése érdekében,tudatosan tévútra terelve másokat, hamis színben tűntetikfel magukat emberek. Ilyenek a nőcsábászok, a nőketkihasználó és átverő, örökké tartó szerelmet ígérő DonJüanok; a tiszteletre méltó üzletemberként idős emberekmegtakarításait elsikkasztó szélhámosok és a tudományosrangjukkal visszaélő, tanítványaiktól szexuális juttatást

kicsikaró egyetemi professzorok.A mimetikus kizsákmányolók többnyire egy összetett

személyiség pozitív arculatát öltik magukra. Azzal nyerik elmások bizalmát, hogy úgy tesznek, mintha mindig azonmunkálkodnának, hogy rendet teremtsenek a világzűrzavarában. Az elmúlt kétezer év során a keresztényegyház számított a leghaladóbb intézménynek a nyugativilágban, mivel ők nyújtották a legrészletesebb éslegkövetkezetesebb szabályrendszert az élet és a halálügyében. A kereszténység szimbólumrendszerénekjelentős sikere tette lehetővé, hogy megszámlálhatatlanbecsvágyó, gátlástalan, feladatára alkalmatlan férfi és nőfurakodjon be az egyház méltóságai közé, és papok,szerzetesek, apácák képében befolyásra is szert tegyen.Európa népei évszázadokon át áldozták energiájukat aklérus gazdagítására anélkül, hogy valaha is megtanultakvolna különbséget tenni az őszintén elhivatott, lélekbengazdag és a rituálékat ugyan végigcsináló, de a hívőkéletébe megnyugvást hozni képtelen, korrupt papok között.

A társadalmak zömében a vallás nyújtotta alegelfogadhatóbb magyarázatot az élet valóságára, azemberi élmény káoszában némi rendet teremtve. A távoliMongóliától kezdve (ahol bizonyos korban a férfi népességfele buddhista kolostorokban töltötte az életét) Thaiföldön,Iránban, Québecben, Marokkóban és Brazíliában a papságmindenütt némi reményt nyújt és irányt mutat atömegeknek. A lelki irányításért cserébe a szerzetesek ésa papok tiszteletben és anyagi juttatásokban részesülnek.Érthetően így vált a papság a mimetikus paraziták

eszközévé. Hiába írnak az újságok a gyülekezetükpénzéből Rolls-Royce-szal utazgató és a luxusvilláikbavisszahúzódó egyházi személyekről, mindig akad eléghiszékeny, a nyilvánvalóan álszentet az igazi szentembertőlmegkülönböztetni nem képes hívő.

Egy szakember, aki legalább háromezer emberneksegített kiszabadulni valamely vallásos szekta fogságából,azt állítja, hogy amint felbukkan egy vallásos tisztelettelkörülvett „tökéletes mester”, aki a megvilágosodáshozvezető útról prédikál, akkor minden esetben gyanakodnunkkell. Lehet, hogy a guru először őszintén segíteni akarmásoknak, de mihelyst a hatalom birtokába jut az őtkövetők körében, már könnyűszerrel kizsákmányolhatjaőket – s nem sok vezér képes az ilyen kísértésnekellenállni. A mimetikus trükk közül az egyiklegveszélyesebb, amikor a korrupt guru azt várja el, hogy akövetői feladják Énjüket. A legfőbb bizonyítéka a követőönfeladásának, a „magasabb” régióba lépésének, hogyátadja megtakarított vagyonát tanítómesterének, vagyengedi magát megalázni, akár fizikailag is. A lelkimegvilágosodás jegyében sok anyagi kárt lehet okozni. Sha az ember rádöbben, hogy félrevezették, a pszichológiaikövetkezmények végzetesek is lehetnek.

Az effajta visszaélések egy másik színtere a katonaság.A harcosok szinte minden ismert kultúrában széleskörűtiszteletnek örvendenek, mivel biztonságot ígérnek. Ámnagyon is gyakran fordul elő, hogy a védelmezőkbőlkizsákmányolók lesznek. Egészen a közelmúltig tiszteletetváltott ki az egyenruhás katonatiszt, főleg, ha még

kitüntetések is díszítették a zubbonyát. Védelmi célokrabármennyit képesek vagyunk áldozni. 8 ezer dollárba kerüla vécéülőke. Hát legyen! Több százmilliárd kellnemzetvédelmi kiadásokra. Vajon megengedhetjükemagunknak, hogy ne költsük rá? A biztonság nagyonmegnyugtató, ezért ha biztonsággal kecsegtetnek, máriskinyitjuk a pénztárcánkat.

Érdekes, hogy rendszerint a múltbéli sikerekbenkeresendő annak az oka, hogy akár egy személy, akár egyintézmény mimetikus kizsákmányolóvá válik. Az amerikaihadsereg és az őket kiszolgáló ipari komplexum joggalvárhatta a társadalom köszönetét a második világháborúmegnyeréséért. Ám miután megszerezték a hatalmat éslegitimmé váltak, ez a katonaihadiipari szervezetkönnyedén kivívhatta a legjobbnak kijáró pozíciót anélkül,hogy bármit tett volna érte. Eisenhower amerikai elnök, akimaga is emblematikus figurája volt a győztes amerikaikatonai gépezetnek, felhívta a figyelmet erre a veszélyre,miután az 1960-as években visszavonult az aktívpolitizálástól.

1990-ben kiszámították, hogy egy átlagos négytagúamerikai család évente 4200 USD-t fizet a Pentagonnak.Egy japán család esetében csupán évi 500 USD ahonvédelmi hozzájárulás. Az amerikai kormány kutatási ésfejlesztési alapjának mintegy 65%-át költi honvédelemre, ajapánok viszont, akik szerencsére a második világháborúután a fegyverkezés mértékét minimálisra csökkentették,csupán 5%-ot szánnak hasonló célokra. Ennek azellenkezőjét tapasztalni abban a tekintetben, hogy az

Egyesült Államok csupán 4%-ot költ energiafejlesztésre és0,2%-ot ipari fejlesztésre, Japán viszont kutatási ésfejlesztési alapjának a hatszorosát költi energiafejlesztésre,és 25-ször többet fordít ipari fejlesztésre. Az sem véletlen,hogy a japánok minden jel szerint rendkívüli fejlődéstmutatnak az ipari és termelési kapacitás növelésében.Régen a Szovjetunió fenyegető csatalova némi ürügyetszolgáltatott a veszélyes és haszontalan fegyvergyártáshozszükséges erőforrások felhalmozására. Ám annak ellenéresem csökkentek jelentősen a honvédelmi kiadások, hogy aszovjet birodalom szétesett, és ma már nem létezik. Nehéznem úgy értelmezni ezeket a jelenségeket, mint atársadalom ellen irányuló veszélyes mimetikuskizsákmányolás egyik megnyilvánulását.

Még a legtiszteletreméltóbb intézménynek tartotttudomány is gyakran válik visszaélések eszközévé. Azáltal,hogy a tudományok szolgálnak a valóság leghitelesebbmagyarázataival, még inkább veszélyeztetettek lehetnek.Minden egyes valódi tudományos kutatómunka mellett sokszáz bárgyú, hasznavehetetlen vizsgálat sorjázik. Sok-sokezer konferenciát szerveznek évente – többnyireAcapulcóhoz vagy Hawaiihoz hasonló népszerűtudományszervező helyen – és tudományos cikkek ezreijelennek meg különféle alig ismert folyóiratokban. Ezeketsoha senki nem olvassa, és egyetlen céljuk, hogy aszerkesztők és a barátaik publikációs listáit gyarapítsák.De mindaddig, amíg a tudományos módszerek külsőkereteit tiszteletben tartjuk, igen nehéz megkülönböztetni azértékes munkát az értéktelentől. A tudomány művelése

azért is veszélyes, mert könnyű megtanulni az utánzását –valószínűleg sokkal könnyebb, mint a középkorban egyszerzetesnek szentséget mímelni.

A mímelés legnagyobb mesterei minden bizonnyal areklámos a PR-szakmában találhatók. A reklámszakemberigyekszik a potenciális fogyasztó agyában összekapcsolniegy bizonyos terméket valami kívánatos gondolattal, lehetez az egészség, a szexuális vonzerő, a tiszta konyha vagya derűs öregkor. Teljesen lényegtelen, hogy ez a kapcsolatigaz-e vagy hamis, csupán a hatékonyság számít. Ha azáru kelendő, akkor a reklám igazolta létét. Persze szükségvan ebben a csalóka játékban a közönség cinkosságára is.Emberek millióit tölti el a büszke dac, amikor rágyújtanakegy Marlboróra, pedig bizonyára életükben soha nemdobtak lasszót egy borjú nyakába, és nem ékesíti tetoválása kézfejüket. A reklám – a mimetikus kizsákmányolásegyéb megnyilvánulásaihoz hasonlóan – azért működik,mert szívesen áldozunk arra, hogy kellemes álmokbaringathassuk magunkat.

A mimézis már a biológiai evolúcióban is széles körbenműködött, bár ott nehezebben valósul meg. Mégis akadnakigen látványos példái: a nevezetes ördöghal láthatatlanulbújik meg a korallzátonyok repedéseiben, kivéve azt aféregszerű testrészét, ami a homlokrészéből kikandikál egyvékony szálon. Az ördöghalnak nem okoz nagy erőfeszítéstlecsapni áldozatára, mivel a kisebb halakat szinteodavonzza ez az izgő-mozgó kukacszerű valami. Ekkor azördöghal csak kitátja széles száját, s a gyanútlan látogató avízárammal együtt eltűnik a hal szájában. Ez igen sikeres

alkalmazkodásnak tekinthető, de hihetetlen még elképzelniis, hány ezer évbe tellett, amíg a természetes kiválasztódássorán az ördöghal lassan tökéletesítette ezt a csapdáját. Akulturális mimézisnek nincs szüksége ennyi időre: a papiruhát vagy a rendőri egyenruhát magára öltő szélhámosazonnal bizalmat ébreszt.

Az ilyenfajta kizsákmányolás, a fentebb említettekhezhasonlóan, csak akkor működik, ha mindannyian partnerekvagyunk, hogy félrevezessenek bennünket. Csodálatoslenne, ha a világegyetem ésszerű lenne, s a jóisten mindenlépésünket figyelemmel kísérné, ha fegyverekkelbiztonságot lehetne szerezni, ha az ifjúság és a szépségcsupán a jó hajviseleten múlna. Ezért aztán nem nézzükmeg nagyon alaposan azoknak a szakszerűségét, akikefféléket ígérnek nekünk, nehogy csalódjunk. Ahogyan erresok bölcs gondolkodó már rámutatott, a regényíróDosztojevszkijtől kezdve a szociológus Paretóig, jobbanszeretjük az illúziókat a valóságnál, jóllehet az illúziókgyakran végződnek tragikusan. Éppen azok az emberekteszik ki sajnálatos módon magukat az ilyenfajtakizsákmányolásnak, akiknek az életét leginkább sújtja azentrópia. Amikor nincs sok reményünk vagy vigaszunk azéletünkben, akkor minden ígéretbe belekapaszkodunk,hátha sikerül némi rendet teremteni magunk körül.Elsősorban a szegények, a betegek, a magányosszenvedélyfüggők szolgáltatják ki magukat a médiazsongító hittérítőinek vagy a politikai szélsőségekhitegetéseinek.

Rajtunk múlik, hagyjuk-e magunkat megvezetni az

elnyomók, a paraziták vagy a képmutatók által. Bár szintelehetetlen teljesen megszabadulni a szélhámosokmesterkedéseitől, azért az nyilvánvaló, hogy ha sikeresekszeretnénk lenni a harmadik évezredben, tisztában kelllennünk azzal, hogy pszichés energiáinkból mennyit szívnakel mások azért, hogy a sajátjukat gyarapítsák.

További gondolatok a Ragadozók ésélősködők című fejezethez

A kiválasztódást mozgató erőkSok ember életének központi kérdése, hogy halála után

feledésbe merül-e. Ezért lelki békéjét a jövő számárahátrahagyandókkal igyekszik megteremteni. Ön is így vanezzel? S mit akar utódul hagyni: a saját emlékét vagy alétrehozott alkotásait, a biológiai képmását továbbvivőgyermekeit, vagy a jövő nemzedék gondolkozására éstetteire ható értékeket?

Zavarná-e, ha az önétől eltérő fajtájú embereknépesítenék be a világot? A 3000. évre megvalósulandóalábbi forgatókönyvek közül melyik aggasztaná jobban (a)a föld népességének többsége kínai; (b) senki nem beszélimár az ön nyelvét, és nem gondolkodik az ön értékrendjeszerint.Hatalom és elnyomás

Hagyományosan az embereket elnyomhatják amagatartásukat irányító politikai vezetők, az adókat behajtótisztviselők, megfelelő ellenszolgáltatás nélkül a

beosztottak pszichikus energiáját kihasználó munkáltatókvagy a családjukat vasmarokkal irányító családfők.Életének valamely területén kizsákmányolja-e önt egyhatalommal bíró személy vagy intézmény? Ha igen, mittehet ellene?

Mi, az iparilag fejlett, „első világ” társadalmaibabeleszületett egyének, automatikusan sok előnyhöz jutunk aharmadik világbeli emberekhez képest, ami bennükirigységet vált ki. Úgy érzik, hogy mi kizsákmányoljuk őket,hiszen az ő fáikból készülnek a mi bútoraink, az őlevegőjüket is szennyezik a mi gépeink, és arrakényszerülnek, hogy olcsó ipari termékekért eladják a sajátnyersanyagaikat és munkaerejüket. Tehetünk-e valamitennek a helyzetnek a jobbítása érdekében?Nők és gyermekek kizsákmányolása

Ha félre is tesszük a gyakran túl harcias feministákretorikáját, akkor is nyilvánvaló, hogy a nőket és agyermekeket sokszor kizsákmányolják az önelégültpatriarkális társadalmakban. A családban, a munkahelyen,a társas helyzetekben a több hatalommal rendelkezőegyénnek nem nehéz fokozatosan kihasználni a kisebbhatalommal rendelkezőt. Vajon ön tudtán kívül részese-eilyenfajta elnyomásnak, akár mint áldozat, akár mintkizsákmányoló?

Nálunk szigorú törvények védik a gyermekeket. Dekövetkezik-e ebből, hogy őket nem zsákmányolják ki?Például túl sok energiát fordítunk arra, hogy a fiatalokat asok megvásárolt játékkal, a mértéktelen televíziózással, atöméntelen lemez megvételével nagy fogyasztókká

idomítsuk ahelyett, hogy autonóm személyiségekkéformálásukat részesítenénk előnyben. Mi lehet ennek avárható következménye? Tehetünk-e valamit ellene?A hatalom egyedi különbözősége

Sajnos nem érhető el az egyéni képességek és atársadalmi megbecsülés közötti tökéletes egyensúly.Egyesek a megérdemeltnél sokkal többet kapnak, atöbbség pedig sokkal kevesebbet. Önnek mindenképességét megfelelően méltányolják? Vannak-e olyanadottságai, amelyeket a munkájában nem tudhasznosítani? Hogyan tudná jobban kihasználni ezeket aképességeit akár a munkahelyén, akár más tevékenységsorán?Az egyenlőtlenség továbbadása

Helyénvaló-e, hogy a szülők továbbadhatják utódaiknaka hatalmat (például vagyont, pénzt, társadalmi rangot)?Vajon jót tesz-e az evolúciónak a hatalom polarizáltsága –vagyis a gazdagok még gazdagabbakká, a szegényekmég szegényebbekké válása – vagy inkábbnemzedékenként szükség lenne a hatalomújraelosztására?Kizsákmányoló paraziták

Könnyű a jóléti szélhámosok vagy a drogdílerekképében rajtunk élősködő paraziták áldozatává válni. Demondhatnánk, hogy az egész emberiség is a környezeténélősködik, tönkreteszi a Földet, kimeríti erőforrásait, a sajátkényelmének minden más érdeket alárendel, ésmegmérgezi maga körül a levegőt és a földet. Milyenpéldákkal tudná bizonyítani, hogy az emberiség „különb” a

tetveknél vagy a többi rovarnál?Milyenféle társadalmi élősködők veszélyeztetik

leginkább önt? Az adóját behajtó vagy a vagyonbevallásátellenőrző névtelen bürokraták? Elragadóan önre mosolygóemberek? Széptevők? Gyors hasznot ígérő brókerek? Azelső találkozáskor megnyerőnek tetsző, ám a vállalt munkátnem teljesítő mesteremberek? Élhetetlen rokonok?Érzéketlen jó barátok? Önző partnerek? Mennyi pszichikusenergiát tudna megtakarítani, ha képes lenne védekezniellenük?A felelőtlenség stratégiája

Az önző egyének többnyire abból húznak hasznot, hogyképesek mások igényeit semmibe véve saját érdekeiketmindenen keresztülgázolva érvényesíteni. Afelelőtlenségből fakadó kizsákmányolásokból melyekaggasztják önt a legjobban? S mit lehetne tenni ellenük?

A neves antropológus, Margaret Mead eltűnődött azona tényen, hogy az autóvezetést jogosítványmegszerzéséhez kötik, az ennél sokkal felelősségteljesebbszülői feladatok ellátásához viszont semmiféle képesítésnem szükséges. A régebbi kultúrákban a fiatalok csakakkor válhattak szülőkké, miután a jövendő menyasszonyértés vőlegényért családjaik „jótálltak”, s ennek egyik eszközevolt a biztosítékként letétbe helyezett „hozomány”, ezzel ismegerősítve az ifjú pár szövetségét. A mai társadalombanmilyen eszközökkel vehetik elejét a gyermekek felelőtlenvilágrahozatalának?A mimikri mint a kizsákmányolás eszköze

Elfogadja-e kontroll nélkül egy jó megjelenésű ember

állításait? És ha jól öltözött? Ha gazdag és sikeres emberbenyomását kelti? Ha hízelgő és nagyon segítőkész? HaIsten útmutatásait hirdeti? Ha kész meghalni a hazájáért?Ha tudományos bizonyítékokra hivatkozik? Előfordult-emár, hogy hiszékenységét kihasználva lépre csalták?

Ha legközelebb egy népszerű folyóiratot lapozgat, vagykereskedelmi tévét néz, próbálja meg a hirdetésekmimetikus stratégiáját megfejteni. Hogyan akarja a reklámmegragadni az ön figyelmét? Milyen kívánatos helyzetteltársítja a reklámozott terméket? Milyen típusú hirdetésekragadják meg leginkább az ön figyelmét, s mennyibenbefolyásolják ezek a döntéseit?

5. fejezet Mémek kontra génekMindabból, amiről eddig szót ejtettünk az következik,

hogy a jövő felé vezető úton a legtöbb veszély a korábbisikeres alkalmazkodásból fakad: az agy szerveződése, aprimitív személyiség kialakulása, az elmúlt évezredekben atúlélést segítő genetikai parancsok, valamint az evolúcióalapját képező kiválasztódást segítő, többi emberrel vívottverseny. Mindezek a teljesítmények hozzájárultak az emberifaj fennmaradásához, de ha nem értjük meg, hogyanhatnak a mai életünkre, akkor azt is elősegíthetik, hogy ajövőben elpusztítsuk önmagunkat. S van még egy veszély,amivel számolnunk kell: a kényelmünket szolgáló termékekfenyegető volta.

Ha az emberiség rövid időtartamú földi primátusátátengedi a csótányoknak, annak nem az lesz az oka, hogya természetes kiválasztódás folyamán biológiai eszközeinkcsődöt mondanak. Inkább valami egészen kapitálisőrültséget követünk el. Például belefulladunk az általunktermelt hulladék tengerébe, vagy felrobbantjuk magunkat,aminek következtében az utolsó szálig minden emberelpusztul. Egyesek váltig állítják, hogy ez nem történhetmeg, hiszen a sok általunk létrehozott nagyszerű művészeti,tudományos és technikai csoda alapján okosabbnaktűnünk annál, hogy megsemmisítenénk önmagunkat.

Ez a derűlátó érvelés abból indul ki, hogy az általunkteremtett mérnek – a geometriához és a demokráciáhozhasonló fantasztikus eszmerendszerek vagy az

űrszondához és az elektronikus dinnyeérettség-tesztelőműszerhez hasonló technikai vívmányok – mind megannyieszközei az evolúciós küzdelemnek, a túlélésünkelősegítésének, a védekezésünknek a káosz ellen. Mint akarunkat meghosszabbító kalapács vagy a mozgássebességét növelő autó, ezek mind azalkalmazkodásunkat és a fennmaradásunkat segítik elő.Szívesen hisszük, hogy ezáltal életben maradhat az emberifaj. De létezik egy ezzel homlokegyenest ellentétesmagyarázat is.

A mémek versengése

A „mém” fogalmát mintegy húsz évvel ezelőtt vezette bea brit biológus, Richard Dawkins. A kulturális információegységeként határozta meg. A mém hasonló hatással vana társadalomra, mint a génekben kémiai úton kódoltutasítások az emberi szervezetre. Az elnevezés a görög,utánzást jelentő mimézis szóból ered, s ahogy Dawkinsrámutat, a kulturális parancsok példamutatással ésutánzással öröklődnek egyik nemzedékről a másikra, nempedig a sperma és a peték egyesülésekor végbemenőgénkeveredéssel. A mém legpontosabb meghatározásatalán ez lehetne: „emberi cselekedetek által szándékosanlétrehozott dolgok vagy információk állandósult mintája”.Ilyenformán egy tégla és Mozart Requiemje egyarántmém. A mérnek akkor lépnek működésbe, amikor azember idegrendszere egy tapasztalatra válaszol, és ezt

olyan módon kódolja, hogy mások számára is értelmezhetőlegyen. Ha például egy család mindent összerágó, kedvenckutyakölykének a Morzsoló nevet adja, akkor a család újmémet alakít ki – bár ez nem lesz túl fontos és tartós mém.Az elektromosság feltalálásával vagy az életbiztosításlétrehozásával is keletkeztek mérnek, s ezek sokkalszélesebb területen és nagyobb hatással érvényesülnek.

Létrejöttének pillanatában a mém az emberi szándékáltal irányított tudatos folyamat része. De mihelyst a mémkialakul, elkezd hatni, és elkezdi átalakítani létrehozójánaktudatát, s nemcsak az övét, hanem a mémmel kapcsolatbalépő más emberekét is. Az elektromosság feltalálásapéldául sok száz új alkalmazási lehetőséghez adott ötletet.Így a mérnek, bár eredetileg az agy szüleményei, iránytváltoztatnak, és elkezdik formálni a tudatot. Kérdés, hogymiután a mémek megszabadulnak teremtőjüktől, továbbrais az érdekeinket szolgálják-e.

Mi történik, ha a mém ahelyett, hogy a személykiterjesztéseként működne és szolgálna, valójában versengaz emberrel a korlátozott erőforrásokért? Mi van akkor, hagénjeink fennmaradását nem más biológiai organizmusokveszélyeztetik a leginkább, hanem a mémekben hordozottinformáció? Ezek a kérdések talán különösnek tetszenek,de érdemes eltűnődni rajtuk. Lehet, hogy az egyiklegkockázatosabb illúzió, amin meg kell tanulnunk átlátni,az a meggyőződés, hogy gondolataink és tetteink urai mivagyunk, s kedvünk szerint manipulálhatjuk őket. A tényekennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Az általunklétrehozott információ önálló életet él, létezése olykor

szimbiotikusán, máskor parazitaszerűen kapcsolódikhozzánk. Dawkins szavaival: „A mém megtalálja azalkalmat az újrateremtődéshez, és megvannak a magafenotipikus hatásai (konkrét megnyilvánulásai), és semmisem indokolja, hogy egy mém sikere bármilyenösszefüggést mutasson a genetikus sikerrel.”

Semmi kétség, hogy az eszmék és a tárgyak egymástóleltérően fejlődnek, s egyesek kiválasztódnak a többiekrovására, majd átadódnak a következő nemzedéknek.Sokan úgy gondolják, hogy ez a kulturális „evolúció”egyszerűen a biológiai evolúció kiterjesztése. Érvelésükszerint az eszmék és a tárgyak nem maradhatnának fennaz ember nélkül, s ezért nem is rendelkezhetnek függetlenevolúciós történelemmel. De ez olyan, mintha aztmondanánk, hogy az emberek a növények evolúciójánakrészei, mivel növények nélkül nem élhetnénk tovább. Igaz,hogy a mérnek kialakulásához és fennmaradásáhozszükség van az emberi elmére, de ugyanígy nekünk isszükségünk van a levegőre, a vízre, a fotoszintézisre és sokmásra, melyek nélkül nincs élet. A mémek sem függenekjobban a környezetüktől, mint mi magunk.

Némely puristák szerint a mémek nem képesekmaguktól reprodukálódni, s ezért nem élhetnek önállóéletet. Kérdés azonban, hogy mit tekintünk szaporodásnak.Az evolúcióval kapcsolatban általában a szexuálisreprodukcióra gondolunk, ilyenkor két szülő genetikaiinformációi egyesülnek egy új személyiségben. De nem ezaz egyetlen módja az élő organizmusok szaporodásának.Léteznek aszexuális fajok, ilyenkor az egyedek testében

tárolt információt másolják le valamilyen módon, s ígyhoznak létre új egyedeket. A baktériumoknak elég egytápláló közeg, melyben minden egyed kettéválik, s kétazonos új baktériumot képes létrehozni. Sok egyéb módotis ismerünk, melynek során a szaporodás végbemehet:például spórák, csírák, regeneráció révén.

A mémekben tárolt információ más módon adódiktovább, mint a genetikai információ. A mémeknek csupána mi elménkre van szüksége a fennmaradáshoz, és atudatunkban képesek újrateremtődni. Ha hallok egyfülbemászó dallamot a rádióban, napokra befészkeli magáta fejembe, s a ráfordított pszichikus energiámnakköszönhetően meg is marad benne. Ha a dallam annyira jó,hogy mások is felfigyelnek rá, amint fütyörészem, ők isrákaphatnak. A mémek új szereplői az evolúciósszíntérnek, és nem várhatjuk, hogy ugyanúgy működjenek,mint biológiai elődeik. A mémek evolúcióját is könnyebbenmegérthetjük azonban a genetikai információátalakulásával és öröklődésével összevetve.

A mémek versengése például sokban hasonlít agenetikai allélekére. Egy adott esetben több lehetőségközül választhatunk. Attól függően, hogy melyik lehetőségmellett döntünk, másképp alakul a jövő. Nézzünk egy amémek versengéséhez hasonlító egyszerű példát, apolitikai választásokat. Az Egyesült Államokban aválasztócédulák két oszlopban egy-egy listát tartalmaznak,a republikánus és a demokrata jelöltekét. Az oszlopokjelentik a két választható lehetőséget, a két párt álláspontjátképviselő kétféle jövőképet. A választók végignézik a listát,

kiválasztják hol az egyik, hol a másik nevet. A választásvégén minden tisztséget egy jelölt nyer el. Ez aversenyfolyamat választásról választásra eltérő mértékbenjuttat érvényre két amerikai politikai ideológiát. Persze azis előfordulhat, hogy az egyik eszmerendszer egyáltalánnem nyeri meg a választók tetszését, és akkor ezeneszmerendszert képviselő párt eltűnik a politikai porondról.

Rendszerint kettőnél több lehetőség közül választunk.Amikor autót szeretnénk venni, vagy zabpelyhet, vagy arróldöntünk, milyen utazásra vagy melyik egyetemre menjünk,számos lehetőség csábítja a figyelmünket. Döntés előtt sokpszichikus energiát szentelünk a kérdésnek. Vásárlásnálfizetünk, választásnál voksolunk, egy eszmének helyetszorítunk az agyunkban, s eközben lehetőséget teremtünk amém számára, hogy fennmaradjon és fejlődjön. De hogyandöntünk két versengő lehetőség között? A kérdésre adottválasz ezúttal nem olyan egyszerű. Választásainkatáltalában a jövőbeni előnyök befolyásolják. Arra apolgármesterre szavazunk, aki feltehetőleg a legkisebbmértékben emeli majd az ingatlanadót. A feministabizonyára egy hasonlóan gondolkodó jelöltre adja a voksát.Két hasonló típusú autóból valószínűleg az olcsóbbmegvásárlása mellett döntünk, mivel az ehhez szükségespénz összegyűjtése kevesebb pszichikus energiát emésztfel.

Általában a legkevesebb pszichikus energiát igénylőmémek maradnak fenn. Azokat az eszközöket szeretjük,amelyek a legkevesebb erőfeszítéssel sok munkátólkímélnek meg minket. A legtöbb előnyt ígérő, és a

legkevesebb áldozatot elváró politikust választjuk meg. Atermelés, a raktározás, a szállítás leghatékonyabb módjainyernek a versenyző lehetőségek közül. A legkönnyebbenmegjegyezhető dallamból lesz sláger, és a legkönnyebbenmegjegyezhető és felismerhető festmény válik a következőfestőművész-nemzedékre hatást gyakorló mesterművé.

A kiválasztást sokszor logika vagy belső konzisztenciairányítja. A 19. század közepén minden ország, sőt néhaminden régió vagy község saját mércével mérte a súlyt ésa távolságot. A ruhaszövet mértéke lehetett a rőf, a hüvelyk,a könyök, az arasz, és elég fáradságos volt az átszámításaz egyik mértékegységről a másikra. A nagyobbhatalommal rendelkezők igyekeztek rákényszeríteni sajátmértékrendszerüket a leigázott területekre, de ez többnyiresikertelen kísérlet volt, mivel az ő mértékegységeik isönkényesek és kényelmetlenek voltak. Végül 1875-ben apárizsi világkiállításon a legtöbb európai ország képviselőielfogadták a franciák által mintegy száz évvel korábbankifejlesztett metrikus rendszert. Ez elméletilegmegalapozott, következetes, pontos és a korábbiaknálsokkal könnyebb módszer volt. Könnyedén megelőzte atöbbi mimetikus versenytársat, mivel sok szellemierőfeszítéstől kímélte meg az embereket. E tekintetben azEgyesült Államok elmaradt, önnön felsőbbrendűségénekhitében. A rivális technológiai nyomás fokozódása azonbanszükségessé teszi, hogy az amerikai iskolás gyerekek ismegismerkedjenek a hatékony metrikus rendszerrel.

Eredetileg azért fogadjuk el a mémeket, merthasznosak, de gyakran előfordul, hogy bizonyos idő után

már a mémek befolyásolják tetteinket és gondolatainkat,és egyáltalán nem szolgálják az érdekeinket. PolányiKároly és más gazdaságtörténészek leírták, hogyanegyszerűsítette és ésszerűsítette kezdetben az egységesvalutarendszer a kereskedelmet, később azonban aláástaa hagyományos gazdálkodás menetét és azt a társadalmirendszert, amin alapult. A korábbi gazdaságok családikötelékek mentén szerveződtek, vagy a vallási értékek, abecsület, az etnikai szolidaritás tiszteletére épültek, és akiknem akartak kimaradni a pénzügyi tranzakciókszemélytelen, logikus rendjéből, kénytelenek voltak feladnia korábbi kereskedői szokásaikat. Senki sem láthattaelőre, milyen következményekkel jár majd a könnyebbkereskedelem; mire felismerték, már nem lehetettmegváltoztatni a dolgok menetét.

Ehhez hasonlóan Max Weber is izgalmas játéknak láttaa versenykapitalizmus korai szakaszát, melyben avállalkozók a termelés új módjait találták ki. Az elsőtőkések maguk alkották saját törvényeiket, és újításokkalváltoztatták meg a gyártás addigi eszközeit. Ám a 20.század folyamán, Weber szerint a kapitalizmus„vaskalitkává” változott, amelyből sem a gyártók, sem afogyasztók nem tudtak kiszabadulni. A piacok telítődtek, akormányzati szabályok a status quo védelmét szolgálták, sa vállalkozók kénytelen kelletlen az elődeik alkottatörvényeknek engedelmeskedtek. Miután ugyanis egy mémgyökeret ereszt a társadalomban, az elmét tehetetlenségbetaszítja, s arra kényszerít bennünket, hogy fenékig ürítsük alogikus következmények keserű poharát.

A fegyverek szolgáltatják talán a legjobb történelmipéldát a mémek alakulására, s ez a fejlődésmenetönmagában is példaértékű lehet. Az ember történetébenlegkorábban előállított tárgyak között találjuk a baltát, alándzsát és a nyílhegyet. Az elkészítésükbe fektetettpszichikus energia igen jelentős lehetett. Meg kellettkeresni a megfelelő követ, élet kellett bele csiszolni,hozzáerősíteni egy hosszú nyélhez – ez mind sok időbe ésfáradságba tellett. Őseink nagy távolságokat tettek meg,hogy megleljék a legjobb minőségű obszidiánt és másélesre hegyezhető kemény kőféléket. A legkorábbikereskedelmi utak a nyílhegynek alkalmas anyagoklelőhelyei közelében alakultak ki.

A történelemnek ezen a pontján a kőbaltát készítőember egyszerűen meghosszabbította saját karját, s ezáltalnagyobb erővel rendelkezett. A baltát az alkotója tetszésszerint használhatta, de nem mondhatjuk, hogy a balta akészítőjétől függetlenül létezett. Amikor azonban valakifegyverként használja a baltát, akár egy vad ellen, akár másemberek ellen, egy másik emberben (nevezzük 2.embernek) kialakulhat egy elképzelés – vagy mém – egyhatékonyabb fegyverről. Tegyük fel, hogy a 2. embernek abaltáról és a gyerekkori játékélményeiből fennmaradóbothajigálásról az jut eszébe, hogy egy éles követ egybothoz erősítsen, és máris megszületett a lándzsa. A 2.ember messzebbre ér el, mint a baltás 1. ember, az újeszközével el is találhatja az 1. embert. De nem sok idő kellahhoz, hogy a lándzsa mémje a 3. ember agyábanfelébressze a gondolatát egy védekező eszköznek a

lándzsa testbe fúródása ellenében: talán faágakból készültfonat vagy az ágak közé fűzött bőrdarab is megteszi. Végüla 3. ember feltalálja az első pajzsot.

Ez a forgatókönyv természetesen a fejlődésnek egyabszurd módon lerövidített változata, hiszen ez a folyamattöbb tízezer évig is eltarthatott. A lényeg, hogy a fegyverekminden egyes fejlettebb technikai változatánakmegjelenése magával hozza egy ezzel szembeni védekezőeszköz vagy egy még hatékonyabb fegyver megteremtését.A kard létrehozza önmaga védőeszközét, a sisakot, majd asisak előkészíti a terepet a buzogány megteremtésére, abuzogány pedig már képes a sisakon át is összeroncsolnia fejet. Aztán ott van a lövedékek minden képzeletetfelülmúló arzenálja, kezdve a nyilakkal, nyílvesszőkkel, majdfolytatva a katapultált kövekkel, ágyúgolyókkal,robbanótöltetekkel, nukleáris bombákkal, égetőlézersugarakkal… A romboló erejű lövedékeknek ez amennyisége alig tízezer év alatt exponenciálisnövekedéssel halmozódott fel. Ez a fejlődési folyamatmindig ugyanolyan módon zajlik: egy régebben bevált mémvalakinek az agyában újabb mémnek az ötletét szüli meg,ami az előbbinél vonzóbb, és megvan az esélye, hogytovább fennmarad az emberek fejében, mivel az előzőeknélerőteljesebb, hatékonyabb és olcsóbb.

Kinek hoz hasznot ez a fajta evolúció? A nyilvánvalóválasz, hogy az új mém feltalálóinak. Különben minek jutottvolna az eszükbe? De éppen ebben rejlik az ellentmondás:nincsen rá semmi bizonyíték, hogy egy új fegyver (apéldánknál maradva) tényleg segíti kiagyalóit a túlélés

során. Ne felejtsük el, hogy a fennmaradás elősegítése aszó evolúciós értelmében azt jelenti, hogy több saját utódotnemzőnk, mint a csoportunkhoz tartozó többi egyed. Ha amémek fejlődése ugyanolyan lenne, mint a biológiaitulajdonságoké, amik hasonlóak a létrehozó élőlény testiadottságaihoz, akkor abban működnének közre, hogyminél tovább éljenek a létrehozó élőlény gyermekei ésunokái. Ez azonban nyilvánvalóan nem így van.

Az első kézifegyvert vagy pisztolyt a toszkán városban,Pistoiában fejlesztették ki. A korábbi fegyverekhez képestigen korszerű találmány volt, de azt nem lehet mondani,hogy bármiféle jelentős előnyt jelentett a kiválasztódássorán a kitalálóinak. Pistoia népe helyett a pisztolyokterjedtek el világszerte. Samuel Colt 1836-ban hozta létrehatlövetű fegyverét, és ő sem dicsekedhetett semmilyenszelektív előnnyel. Revolverei viszont az egész nyugativilágban felkapottak voltak. Richard J. Gatling találta fel1862-ben a hatcsövű forgó gépfegyvert. Ennekköszönhetően sok tízezer szövetséges katona halt megnéhány évvel később. John Taliaferro Thompsondandártábornok találta fel 1916-ban az első könnyű(Tommynak nevezett) géppisztolyt. Ez a találmány semnövelte a legcsekélyebb mértékben sem Thompsontábornok genetikai rátermettségét, viszont létre hozta efegyverek életképes utódainak egész sorát, például aKalasnyikovot és az Uzit.

A fegyverek története azt sugallja, hogy az ilyen mémekaz alkotóiktól függetlenül fejlődnek tovább. Olykorfeltalálóiknak hasznára vannak az ellenséggel szemben,

máskor semlegesek maradnak, és az is megtörténhet,hogy saját alkotójuk megsemmisítését segítik elő. Egydolog azonban mindig érvényes: arra kényszerítenekbennünket, hogy a fegyverek új generációjának minéltökéletesebb változatát állítsuk elő, ez pedig a fegyverekszaporodását és fennmaradását biztosítja. S eközben azokfizetik meg az árát pszichikus energiában, munkaerőben,erőforrásban vagy pénzben, akik hagyják, hogygondolataikat ezek a találmányok kisajátítsák. Ilyenértelemben a fegyverek tökéletesen kimerítik az élősködőfaj fogalmát.

Mémek és függőség

A mimetikus élősködés egy másik példája atudatmódosító drogok használata. A drogokat azértfogyasztják, mert megváltoztatják az agy kémiai állapotát, sezzel átmenetileg fokozzák az élmények minőségét. Azalkoholt például a világ minden részén desztilláljákvalamilyen formában. Nyugaton a bor igen termékenymémmé vált: költeményekben és bordalokban éneklikmeg; finoman megmunkált ezüst kelyhek szolgálnak atárolására; a borászat mestersége immár művészeti ággáfejlődött; Krisztus vérét is a bor szimbolizálja; borpincéketépítenek és így tovább. Aló. században a hollandok jöttekrá, hogyan kell párolni az égetett szeszt; később azamerikai bennszülöttek kiirtásakor katasztrofális szerepettöltött be ez a találmány. Az alkoholizmus számos

országban idézett elő súlyos társadalmi problémákat.Kinek vált hasznára az alkohol evolúciója? Bizonyára sokangyarapították a vagyonukat ennek révén, és még többentaláltak élvezetet az alkohol fogyasztásában. Mégis nehézlenne azt állítani, hogy a gin és a whisky kialakulása döntőtényező lenne az emberi fejlődés történetében, hogy ezekaz italok az ember környezetéhez való alkalmazkodásánakpéldái. A whisky és a gin, a vírusokhoz, az elefánthoz és abálnához hasonlóan azért alakult ki, mert a fejlődésükhözszükséges termékeny talajra találtak. Az nem nagyonszámít, hogy a bálnák esetében a termékenység eszköze atenger, a baktériumoké a romlott étel, a giné pedig azemberi agy.

A vegyi élősködők egész társadalmakat támadhatnakmeg és tehetnek tönkre. A régészek a közelmúltban Dél-Amerika területén fejlett és erős civilizációk nyomaitfedezték fel. Ezek minden bizonnyal még a spanyolokmegjelenése előtt megsemmisültek, mégpedigkábítószerfüggőség miatt. Kezdetben az élősködő mém ésgazdája között létrejött kapcsolat általában szimbiotikus: agazda azért állítja elő a drogot, mert élvezetet talál benne.Megvan győződve róla, hogy ő választja a kábítószert, sezért ő uralja a helyzetet. Csak később derül fény akapcsolat természetére: az ember később elveszti uralmátaz anyag felett éppúgy ahogy a fa sem tud már uralkodni azemberen, annak ellenére, hogy az ember léte eredetileg afától függött.

Olykor mi élősködünk a növényeken, máskor anövények élősködnek rajtunk. Ennek ékes példája a

dohány. Amikor az Újvilág első felfedezői rájöttek, hogy abennszülöttek dohányt szívnak, képtelenségnek tartották ezta szokást; a dohányleveleket kuriózumként juttattákEurópába. De nem telt sok időbe, és az emberek őrültdohányzásba kezdtek Európában is. A Vatikán kénytelenvolt rendeletileg betiltani, hogy a papok szivarozzanak amise alatt, miközben felmutatják az áldozati ostyát. JohnRolfe megszimatolta a dohányban a nagy üzlet lehetőségét,és 1612-ben Virginia földjén ő telepítette az elsődohányültetvényt. Néhány éven belül ez lett a kolónián alegjelentősebb exportcikk. Ha igény mutatkozik, mindigakad valaki, aki kielégíti. Néhány évvel később a házonkívüli dohányzást az emiatt keletkező tüzek miatt betiltottáka gyarmatokon, s 1647-ben Connecticutban lépettérvénybe az a törvény, ami szerint naponta csak egyszervolt szabad rágyújtani. Később még azt is kikötötték, hogycsupán akkor, ha az illető egyedül van a helyiségben, mivela csoportos dohányzásban a dorbézolás veszélyét látták.Mindezen tiltások ellenére a dohányzás egyre szélesebbkörben terjedt el, a dohányültetés pedig egyre több munkátigényelt, s ezért egyre több rabszolgát hozattak Afrikából.Ma tüdőráktól és nagyvárosi gettóktól szenvedünk. Semmisem szól amellett, hogy a dohány az emberiség javátszolgálná. Más oldalról nézve viszont: az emberek hasznothúznak a dohány terjesztéséből.

De nemcsak a nyilvánvalóan veszélyes dolgok, példáulfegyverek vagy drogok, versengenek velünk a korlátozotterőforrásokért. Minden műszaki cikk lefoglalja és elterelifigyelmünk bizonyos részét más dolgoktól. Ezért tisztán kell

látnunk azt, hogy mely mémekkel vagyunk szimbiotikuskapcsolatban, vagyis melyek szolgálnak az épülésünkre, ésmelyek élősködnek rajtunk. Nem mindig könnyűmegkülönböztetni őket egymástól. Hogyan ítéljük megpéldául a repülőgépet?

A repülés mémje rendkívül jó ajánlólevéllel jelent meg azéletünkben. A föld fölötti lebegésről úgy gondolták, csak afelsőbbrendűek kiváltsága: az angyaloké, a sárkányoké, aszellemeké. Gyakorlatilag minden vallás imádta a légbenfogant isteneket. Több mint kétezer éven át sok varázslóvolt azzal elfoglalva, hogy a Han dinasztia kínaicsászárainak repülő hintót fabrikáljon (de ezt soha nemsikerült felemelni a földről). Mindig abban a hiedelembenéltek az emberek, hogy ha tudnának repülni, akkor végremegszabadulhatnának a földi lét kötöttségeitől. Haszéttéphetnék a gravitáció kötelékeit, istenként élhetnének– vagy legalábbis így vélték azok a becsvágyógondolkodók, akik vágyakozva figyelték a madarakrepülését. Bár a repülés álma beteljesült, de a reméltszabadság éppen olyan megfoghatatlan maradt, mintvalaha.

Az első sikeres repülőket – mint például Santos-Dumont, a Wright fivérek, Blériot és Benz– az ismeretlen területen kutató nagy úttörőket jellemzőlelkesedés vezérelte. Lindbergh Atlanti óceán felettimagányos repülőútjának leírását vagy Beryl Markhamhősies, afrikai szafari felfedező útjairól szóló beszámolóitolvasva szinte lúdbőrösek leszünk hihetetlen kalandjaikmitikus elbeszélései hallatán. Kezdetben az első

repülőgépeket kétségtelenül azért építették, hogykövethessék a képzelet szárnyalását. A feltalálókat és az újmasinákat irányító pilótákat elsősorban nem akereskedelem vagy a hadviselés szempontjai ösztönözték.A nagy álmuk nem az utasok és az áruk földrészeken átívelő minél gyorsabb reptetése volt, nem ezért kockáztattákaz életüket vagy a vagyonukat. Az emberi lét ősikorlátjainak áttörése volt az őket ösztönző ellenállhatatlankihívás.

De nem sok idő telt el, és az új találmány elkezdettkövetelőzni. Mihelyst használható repülőgépeket építettek,az ember lassan elvesztette az uralmát az építmény felett.Ahelyett, hogy segített volna az emberiségnekmegszabadulni a korlátjaitól, a repülő masina elkezdettmagától fejlődni (ahogyan ez gyakran megesik a technikaeredményeivel), s hatalmas erőforrásokat élt fel.

E változás egyik oldalát jól érzékelteti a francia író-pilótaAntoine de Saint-Exupéry Éjszakai repülés című, 1930-asévekben írt, félig-meddig önéletrajzi regényében. A történeta délamerikai Andokban játszódik, hőse egy pilóta, akiegyik első repülő-postai útjára indul. Egyik városból amásikba repked radar nélkül, igen kezdetleges rádió-összeköttetéssel. Egy éjszaka viharba kerül a cápafogélességű sziklák között. A férfi a feladatára összpontosítjaminden figyelmét, hogy eljutassa a sok postai küldeményt akövetkező állomásra. Eközben a földön a főnöke, akiegyben a barátja is, nyugtalankodik a fiatalemberbiztonsága miatt; de az is gyötri, vajon a repülőtársaságkibírná-e még egy repülőgépének az elvesztését. A

rendszeres szállítás a társaság szent célkitűzése.Bármilyen késleltetés súlyos tragédia, s ehhez képest egyjó ember elvesztése is csekélység. A történet érzékelteti,hogy mihelyst a repülőgép hasznos eszköz lett, annyipszichikus energiát emésztett fel, hogy az embereknek márnem volt erejük ellenállni az elvárásoknak.Sok minden történt az ártatlanság kora óta, melybenFabien és Riviére, a Saint-Exupéry regény hősei éltek.Repülőtársaságok gépeinek ezrei cikáznak folyamatosankeresztül-kasul a föld felett, és el sem tudjuk képzelni,milyen lenne repülőgép nélkül üzleti útra menni, távolirokonokat látogatni vagy nyaralni. De vajon többszabadságot adnak-e nekünk a repülők? Nézzük csak, mimellett köteleztük el magunkat. A második világháború ótaa hadirepülőgépek gyártása élet-halál kérdése lett. Akártetszik, akár nem, rákényszerülünk, hogy lépést tartsunk alégitechnika fejlődésével, nehogy egy „másik” ország(Németország, Oroszország vagy netán Japán)megelőzzön minket. És a repülőgépekhez szükségünk vannyersolajra; ha elfogy, kénytelenek leszünk háborút indítania hatalmas olajtartalékok felett rendelkezők ellen. Ismétoda jutunk, hogy hiába kezdődik valami az emberiségromantikus álmaként, egy idő után függőséggé válhat.Ahelyett, hogy szabadabbá és erősebbé válnánk a repülésképessége által, ez is csak egy kapocs az emberiségetkétséges küzdelmekbe taszító rabláncban.

A repülés története nem egyedi. Jellemző példája azúgynevezett „technikai csodák” sorsának. Az első autóklétrejöttét elsősorban a sebesség mámorának átélése

vezérelte, s éveken át szinte kizárólagos használati terepüka gazdag fiatalemberek gyorsasági versengése volt. Alebegő sáljukkal Párizstól Pekingig az utat végig pöfögő,sporttrófeákra pályázó álmodozók el se tudták volnaképzelni, hogy néhány generációval később az általukátszelt tájakat, a Rajnamenti édes szőlőtőkéktől a Donhatalmas sztyeppéin és Szibéria erdein át egészen a Gobisivatagig mindent egyenletes kipufogógáz-füstfelhő fogborítani.

És akkor még nem említettük a birtokunkban levő sok-sok elektromos készüléket: mixelő, villanyborotva, hifi-torony beszélő fürdőszobamérleg, fitnessgépek,számítógépek, automata villanyborotva, hifi-torony beszélőfürdőszobamérleg, fitnessgépek, számítógépek, automataban minden felnőttre átlagosan 153 elektromos készülékjutott. Húsz évvel később ez a szám 400-ra emelkedett.Bizonyos szempontból az ilyen készülékek kényelmesebbéés kellemesebbé teszik életünket. Mennyi időt vesz elazonban az életünkből ezeknek a tárgyaknak amegvásárlása, a karbantartása, a használata és egyébvelük való foglalkozás? Honnan kezdve szentelünk már mitöbb energiát rájuk, mint amennyit általuk nyerünk?

Isaac Asimovnak valószínűleg igaza lehetett, amikor aztállította, hogy az emberiség történelmének legnagyszerűbbeseményei a technikai találmányok – a hidraulikus kerék,az iránytű, a nyomtatás, a tranzisztor. Ha a„legnagyszerűbb” azt jelenti, hogy ezek az eseményekváltoztatták meg legjelentősebb mértékben az emberéletének körülményeit, akkor ez kétségtelenül igaz. Ám a

„legnagyszerűbb” nem feltétlenül azonos a legjobbal. Aműszaki találmányok által előidézett változások sokkal többválasztási lehetőséget engednek, de mindegyikválasztáshoz társul egy számla is, amit meg kell fizetnünk.A mai kor legfontosabb kihívása, hogy megtanuljukfelismerni képzeletünk gyümölcseinek előnyeit éshátrányait. Ha ebben kudarcot vallunk, akkor a mémekminden bizonnyal felülkerekednek a génjeinken.

A mémek és a média

A technika nem fejlődhetett volna ennyire sikeresen, hanem fejlődött volna vele párhuzamosan az írásbeliműveltség is. A tudás fejlődésének nagy áttöréseegybeesik az emberi emlékezettől független, az embertestén kívüli információrögzítéssel. Amikor a barlanglakókmegtanultak vonalakat vésni a kőbe és a csontba azévszakok múlásának jelölésére, akkor megtették az elsőlépést a tudásnak az agytól való elszabadulása irányába.Ezt megelőzően az emberek minden tudásukat csakpéldamutatással vagy szavakkal tudták átadni egymásnak.Az információt csak a tudatban lehetett tárolni, és mindentudás végleg elveszett, ha a gazdája meghalt, mielőtt ilymódon továbbadhatta volna.

A tudaton kívüli információrögzítés felfedezése utánmeg kellett tanulni elsajátítani a jelek dekódolását, s ígyelvileg akármennyi információt lehetett rögzíteni arendelkezésre álló tartós anyagokon. Akkor kezdődött a

mimetikus evolúció kora, amikor az emberek feltalálták,hogy a tudásukat az emberi testen kívül, jelképekkel megtudják jeleníteni.

Sok ezer évbe tellett, amíg az ember eljutott acsontokba vésett vonalaktól és a barlangfestményektől avalódi írásbeliségig, a betűk feltalálásáig. Viszonylag jóldokumentálták ennek kezdetét a Közel-Keleten, ahol azírás a királyok vagyonának számontartásával kezdődött –hány sertés, hány véka gabona, hány hordó olaj van abirtokában. Az írás akkoriban a gazdag emberekfeljegyzéseire szolgált. Az első „könyvek” nagyon unalmasolvasmányok voltak: egyezségek, szerződések, leltárok éselismervények hosszú sora. Kínában az első írásokteknősbékák páncéljára vésett jóslatok voltak a királyokpolitikai döntéseinek megkönnyítése érdekében.

Az írás másik alkalmazási területe a parancsok kiadásavolt. Az uralkodó hatalmát nagymértékben növelte, amikoregy darab papiruszra rá tudta írni a parancsát, éselküldhette a több száz mérföldnyi távolságban levőtábornokának, vagy amikor döntését rávésette egykődarabra, s ezáltal törvénnyé emelte. Első ízben egyember akaratának az elmén kívüli anyagon való rögzítéseés több emberhez, nagy távolságra való eljuttatásavalahogy így történhetett.

Egy idő után azonban önálló életre keltek az emberektudásának rögzítésére szolgáló jelek. Egyszer csakvalakinek eszébe jutott, hogy nemcsak azt lehet leírni, amivan, hanem azt is, ami lehetséges. Az írásbeliségmegteremtette az irodalmat. Így jöttek létre a könyvek. A

könyveket azután világszemléletek alátámasztására ishasználták, mégpedig sok esetben más szemléletekellenében. A keresztes lovagok kezükben a Bibliávalindultak harcba, a muzulmánok a Koránnal. A közelmúltbanKínában a kulturális forradalmárok Mao Vöröskönyvecskéjével felvértezve gázoltak át a polgárságon. Azirodalom megszületése kétségtelenül fontos lépésnekbizonyult az emberi képzeletnek a jelen béklyóitól valófelszabadítása felé. De az irodalom evolúciója semfeltétlenül szolgálja igazán az érdekeinket. Könyv könyvetszül, és ez erős felhíguláshoz vezet.

Manapság a könyvek hatalmas küzdelmet folytatnak afennmaradásért. Az Egyesült Államokban évente mintegyszázezer új könyv jelenik meg, s még a könyvesboltok éskönyvtárak polcaiért is ádáz harc folyik. S ezek közül vajonhány kötetre fogunk emlékezni, vagy hányból fogunk tudniidézni tíz év múlva? Minden ezredikből? Még ennyiből sem.Ha csupa fontos információ is lenne ezekben a kötetekben,a saját emlékezetünk kapacitása nem elegendő abefogadásukra. S nemcsak az egyes címek versengenekegymással, hanem a mémek egyes válfajai is küzdenekegymással a fennmaradásuk érdekében. Egyáltalán nemelképzelhetetlen az a lehetőség, hogy a könyveketkorszerűbb technikai eszközök, új adathordozók váltják fel,és ezek már közvetlenül az agyba juttatják el az információt.

A képzőművészetek terén is hasonló a helyzet.Valószínűleg a 20. század elején a futurista kiáltványokterjedésével ismerték fel először az analógiát aművészetek alakulása és az evolúció között. Luigi Russolo

1913-ban fogalmazta meg azt a gondolatát, hogy „a zeneievolúció hasonlít a gépek megsokszorozódásához”, éshozzátette, hogy a klasszikus zenei repertoár ismerős voltalassan unalomba fullad. „Ma már több örömöt lelünk avillamosok, motorkerékpárok, vonatok vagy az ordibálótömegek zajának keveredésében, mint például az Eroicavagy a Pastoral Szimfónia újrahallgatásában.”

Colin Martindale művészetpszichológus hasonlókövetkeztetésre jutott a közelmúltban a művészeti stílusokalapos elemzése során. Azt vallja, hogy az irodalom, afestészet és a zene sokkoló hatása minden évtizedbentovább erősödik. A költők újabb generációinak egyreélénkebb költői képeket, egyre érzékibb hatású szavakatkell bevetniük, különben senki sem figyel oda rájuk. Azévente megjelenő sok ezer vers közül csak néhányérzelmileg telített témájú és világszerte érthetőszójátékokkal teli költemény marad fenn. Az eltompultnézők figyelmét csak az erősen sokkoló művek keltik fel.Az új mémeknek merőben különbözniük kell a korábbiaktól,s az érdeklődés felkeltésének legegyszerűbb módja, hagenetikai hajlamainkra építenek. A szexualitás, azagresszió és a haláltól való félelem a művészeti tematikakimeríthetetlen tárháza, de mindahányszor egy művészialkotás ilyen témát önt formába, ez arra készteti akövetőket, hogy még képszerűbb és explicitebbeszközökhöz folyamodjanak, mert különben észrevétlenekmaradnak.

Népszámlálási adatok szerint az Egyesült Államokban

mintegy félmillió felnőtt polgár vallja hivatásának a„művészi” pályát. De ezer közül jó, ha egy meg tud élni afestményeiből vagy a szobraiból. S vajon hány alkotásukmarad fenn a következő nemzedék számára? Itt megintarról van szó, hogy néhány szakértőtől eltekintve nemigenvagyunk képesek elegendő pszichikus energiát szentelni aművészeti alkotások befogadására. Hány kortárs művészttudnánk megnevezni? Sokan egyet se. Az utolsófestőművész, akit tömegek ismertek, Picasso lehetett. Ésmivel olyan sok egyéb elvárás foglalja le az emberek agyát,kevesen éreznek ellenállhatatlan vágyat, hogy lépésttartsanak a művészet mai fejlődésével.

Általában úgy tartják, hogy a kiemelkedőalkotóművészek száma a kínálattól függ. Vagyis ha csakkevesen vannak, bizonyára azért van így, mert csak ennyienképesek nagy műveket alkotni. De valószínűleg enneképpen az ellenkezője igaz: inkább a kereslet, pontosabbana korlátozott figyelem diktálja, hogy mit ismernek el jelentősművészetnek. Az átlagember csupán néhány élő kortársképzőművészt, muzsikust, írót és az új mémek egyébalkotóit ismeri vagy jegyzi meg. Manapság azonban ahhoz,hogy valakit „nagy” művésznek ismerjenek el, híressé kellválni. Régen, ha néhány hatalommal bíró nemes vagyegyházi ember nagyra becsült egy művészt, ez elégbiztosíték volt arra, hogy az alkotásait megőrizze atörténelem. A demokratikus kultúrában e tekintetbennagyobb egyetértésre van szükség, és ezt igen nehézelérni. Az ok, amiért korunkban oly csekély jelentősművészeti alkotás jön létre, abban keresendő, hogy nem

tudunk vagy nem akarunk kellő pszichikus energiátszentelni a művészeti mémeknek, s ezért kevés maradfenn. Ezzel ellentétben óriási figyelmet fordítunk arockzenére – elég, ha csak megnézzük, mennyi teretengednek különösen a fiatalokhoz szóló nyomtatottsajtóban a legújabb rockegyütteseknek, és ez mármagában biztosítja ezeknek a mémeknek a jelentőshatását a tudatunkra.

Lehet, hogy egy alkotóművész soha nem lesz híres,mégis megvalósíthatja saját elképzeléseit. A művészetbizonyos fokig öntörvényű, független alkotóik akaratától. Akortárs festő kénytelen belehelyezni művét a legújabbművészeti alkotások trendjébe. Ha fel szeretné magárahívni a figyelmet, alkalmazkodnia kell a legújabb stiláriskonvenciókhoz, ugyanakkor valami újszerűséggel„eredetiséget” is fel kell mutatnia. Harminc évvel ezelőtt azamerikai festészetben az absztrakt expresszionizmusszámított követendő irányzatnak. Tehetséges fiatal alkotókezrei váltak mestereik, kollégáik és kritikusaik szemébennevetség tárgyává, mert a hagyományos ábrázolási stílustképviselték. A legtöbben megrettentek és feladták. Miértbűn Raffaello stílusában festeni? Néhányan kitartottak, s az1970-es évek hiperrealista korszakában ráébredtek, hogyalkotásaik maradandóak lehetnek. Nagyjából egy időbenaz amerikai absztrakt expresszionizmus korával, aSzovjetunióban egy ezzel éppen ellentétes irányzatbontakozott ki. Ott realista módon kellett festeni ahhoz,hogy a művész érvényesüljön. Az antropocentrikusszemlélet szerint a művész hozzájárul a művészet

evolúciójához. Ámde inkább arról van szó, hogy a művészegy eszköz, melynek révén a művészeti alkotásokvégigjárják a fejlődési útjukat.

A tudósok sem sokkal függetlenebbek azalkotóművészektől saját kutatási területükmeghatározásakor. A fiatal kutató a tudomány fejlődésénekegy bizonyos pontján kapcsolódik egy adott területhez. Haazt szeretné, hogy komolyan vegyék, s munkát is szeretnetalálni, kénytelen pszichikus energiáját divatos elméleteketalkalmazva divatos tudományos kutatásra áldozni. Atudományos kutató szemléleti horizontját a hely és az időszimbolikus rendszere elég szűk határok közé szorítja. Hanem a tudósközösség által elfogadott mémeket használja,gondolatait valószínűleg semmibe veszik, és azeredményei a semmibe vesznek.

Csak a legfüggetlenebb ifjú pszichológusok tudtakellenállni az 1940-es és az 1950-es évek behaviorista vagypszichoanalitikus eszmei áramlatainak, ma pedig alegtöbb fiatal pszichológus a kognitív pszichológia mémjeitviszi tovább. Az egyetemeken a népszerű témákat oktatják,és az álláshirdetésekben is ilyen képzettségű embereketkeresnek. A pályakezdőknek nincs sok választásuk, ésritkán gondolnak bele, hogy néhány évtized múlva mennyirelesz korszerű a képzésük. Nem arról van szó, hogy atudományos intézményekben különösen rövidlátó vagybigott szemléletű emberek lennének, hanem az emberigondolkodás más területeihez hasonlóan, az emberekagyában gyökeret eresztő sikeres mémek itt is a valóságtorz látásmódját eredményezik. Nehéz ezt bármi módon

ellensúlyozni, de fontos, hogy ne áltassuk magunkat azzal,hogy saját cselekedeteinket mi uraljuk, s hogy az abszolútigazság birtokában vagyunk.

Mostanság az információ átadásának mindenüttjelenlevő eszköze a televízió, és mindennél több pszichikusenergiánkat emészti fel. Minden egyéb eszköznélalkalmasabb arra, hogy a figyelmünket felkeltse éslekösse, s ezért a leginkább képes gazdagítani, demanipulálni és kihasználni is az agyunkat. Mivel ez a mémannyi más lehetőséget zár ki a figyelmünk teréből,különösen fontos, hogy megtanuljuk kontroll alatt tartani.

A televízió más szórakozási lehetőséggel is verseng,így az olvasással vagy a zenehallgatással. A televízión belülis sok-sok csatorna és program küzd a nézők figyelménekelnyeréséért. Egy népszerű érvelés szerint jobb programokesetén jobb hatása lenne a tévénézésnek. Ez talán igaz, dea kutatások azt is igazolják, hogy a tévézés rendkívülerőteljes és különleges hatással van a nézőkre a műsorokmilyenségétől függetlenül. A tévénézés pusztacselekedetének a hatása egészen más, mint az olvasásévagy a zenehallgatásé, és erősen eltér a másféle, aktívabbszabadidős programok hatásától is.

A televízió a világ minden táján a következő módon hata nézőkre: nagyon ellazít, de bármilyen más tevékenységiformával összevetve, sokkal kevésbé aktivizál, tompítja azéberséget, csökkenti a szellemi összpontosítást, azelégedettség érzetét és a kreativitást. Ugyanakkor bármelykultúrában, ahol lehetőség van a televíziózásra, az emberektöbbet ülnek előtte, mint amennyit más szabadidős

tevékenységgel töltenek. A televízió drámai példája azelmét leigázó és a gazdája jólétét figyelembe nem véveújratermelődő mémnek. A droghoz hasonlóan kezdetben atévénézés is pozitív élményt nyújt. De miután a nézőbekapja a horgot, a médium anélkül zsákmányolja ki atudatot, hogy további előnyökhöz juttatná. Kutatásokeredményei szerint a súlyosan tévéfüggő emberekkevesebb örömöt találnak a tévénézésben, mint az enyhetévénézők. S minél tovább néz valaki egy ültében tévét,annál rosszabb kedélyállapotba kerül. A televízió nem segítaz embernek a környezetéhez való alkalmazkodásában.Nem javítja a hangulatát, s nem is növeli a fennmaradásesélyeit. A televízió egyetlen dologra képes, önmagalétének a fönntartására: a képernyő egyre nagyobb lesz, ésa képfelbontása is egyre jobb, egyik sorozat követi amásikat, talkshow talkshow-t szül, és a fejlődéséhezfolytonosan a mi pszichikus energiánk használódik.

Mégsem vagyunk teljesen kiszolgáltatva a médianyomulásának. A tudatosabbak többet nyerhetnek atévénézésből, mint a figyelmüket kevésbé irányítani képesés könnyen a mémek rabjaivá váló egyének. A képernyőnlátható izgalmas történések foglyainak a végén csak arramarad energiájuk, hogy nyomogassák a gombokat és aképernyőt bámulják. A tévéfüggőség veszélye jobbanfenyegeti a kevésbé képzett, kevés örömet adómunkakörben dolgozó és rossz családi körülmények közöttélő embereket. A képernyő előtt kevesebb időt töltőkkritikusabban nézik a műsorokat, és képesek válogatni isbennük. Azt veszik el ettől a médiumtól, amit ők

szeretnének; képesek a tévét kontroll alatt tartani ahelyett,hogy ők kerülnének az uralma alá. Ebből a szempontból atévé kiváló példa arra, hogy általában mit rejt magában amémekkel kötött kapcsolat. Ha nem vesszük kézbe, ésnem fordítjuk ezt az eszközt a magunk javára, hajlamosakfelülkerekedni rajtunk, és felhasználni minket a magukcéljaira. A mémek persze nem tudják, mi a céljuk, detöbbnyire mi magunk sem vagyunk tisztában a sajátcéljainkkal.

Eszmék versengése

Az időlegesen érvényben levő eszmék is úgy tűnnek fel,mint a tárgyak, és épp olyan drasztikus hatással lehetnekaz életünkre. Franciaországban az egyenlőség eszméjerázta fel az elnyomott rétegeket kétszáz évvel ezelőtt, ésigazolta legalább 17 ezer nemes és más „ellenség”-nektartott ember kivégzését. Az árja felsőbbrendűséggondolata igazolta a nácik számára a zsidók, a cigányokés az eszméiknek nem megfelelő más népcsoportokmegsemmisítését. Többek között az oroszok, a kínaiak, akambodzsaiak saját honfitársainak millióit gyilkoltákhalomra tiszta lelkiismerettel csupán azért, mert azok nemazonosultak a kommunista mémekkel. A keresztényekrómai birodalombeli üldözésétől kezdve, egészen a maikor történéseiig a mémeket mindig lekötötte a gének ésmás mémek elpusztítása.

Az alkotmányokban rögzített törvények világosan

példázzák, hogy az emberi viselkedést szabályozó eszmékhogyan öröklődnek egyik generációról a másikra. FaustoMassimini és Paolo Caligari, a milánói egyetemprofesszorai alapos elemzésnek vetették alá több mintszáz szuverén állam alkotmányának szövegét, és arra azeredményre jutottak, hogy ezekben a szövegekben igencsekély számú témát említenek, ilyenek például a jogok, amunka, a tulajdon, az információátadás joga, egyéniértékek és a többi. A mémek az alkotmányokbanhasonlóan helyezkednek el, mint a gének akromoszómákban. Az elrendezés hierarchiájától függőenkülönböző politikai rendszerek jönnek létre. Ilyen módon aszocialista alkotmányban a munkához kötődő jogok éskötelességek minden mást megelőznek, a személyesszabadság és a tulajdonjog pedig a liberális demokráciákalkotmányainak központi mémjei.

Minden alkotmány visszavezethető néhány régiprototípusra, ilyenek a Magna Charta, a francia EmberiJogok Kiáltványa, az USA alkotmánya vagy a Szovjetunióelső, 1918-as alkotmánya. Az alkotmányos törvényeketeredetileg emberek alkotják; szövegükben az emberiszándék fogalmazódik meg. De miután írásban rögzülnek,önálló életre kelnek, és a bírák igyekeznek megfejteni azértelmüket s az új helyzeteknek megfelelően alkalmazni. Azegyes országokban élő emberek életét szabályozóáltalános jogelvek ezen szövegek kiterjesztései. És vajonaz írott szó honnan kezdve írja felül az emberek élőakaratát?

Az egyik legkirívóbb példa arra, hogy milyen könnyen

kerekednek felül az eszmék az emberen, a kommunizmustörténete. Marx egy visszatérő, szinte minden nemzedéketmagával ragadó, utópisztikus eszmét öntött formába: areményt, hogy az emberek békében élhetnek, konfliktusokés kizsákmányolás nélkül, és szabadon kiteljesíthetikönmagukat. Marx abban különbözött az őt megelőzőgondolkodóktól, hogy utópisztikus vágyait a múltvizsgálatából levezetett tudományos következtetéskéntadta elő, s azt állította, hogy a materialista determinizmuselkerülhetetlen törvényszerűségei végül eljuttatnak minket aföldi paradicsomba. E boldog állapot elérésének egyetlenfeltétele a magántulajdon felszámolása, ehhez van szükséga forradalom és a proletárdiktatúra átmeneti korszakára –és ez nem túl nagy ár azért, hogy egyszer és mindenkorramegszabaduljunk az élet nehézségeitől.

Marx eszméinek nagy hatása volt a tudományt nagyonis komolyan vevő és a tévedéseivel együtt is elfogadókorban. Engels, majd később Lenin és egy soráltudományos ideológus még több bizonyossággaligyekezett alátámasztani a dialektikus materializmusdoktrínáit, párhuzamot vonva az evolúciós folyamatok és azemberi történelem között. A világ különböző tájain amegnövekedett entrópia keserveitől szenvedő emberek,kilátástalan sorsú gyári munkások, gazdag családokcéltalan gyerekei, becsvágyó, ámde kiábrándultértelmiségiek, Ázsia elnyomott földművesei örömmel vettéka kommunizmus utolsó reményt adó mémjeit, mivelhogysaját maguk nem voltak képesek rendet teremteni azéletükben.

A vágyaink által vezérelt események általában akommunizmussal történtekhez hasonló eredményrevezetnek. A marxi eszmékre alapozott intézményekbeszinte azonnal beférkőztek a mimetikus paraziták, éskiebrudalták a náluk idealistább elvtársaikat. Akommunizmus elvi alapjait képező humánus eszmék pedigelvi igazolásként szolgáltak sok millió ember halálához. Aszövetkezetbe tömörülésnek ellenálló földművelőparasztok, az inkább igazat mondó, nem pedig a pártdirektíváit szajkózó művészek, a tiszteknek nemengedelmeskedő katonák, a tényeket az ideológiánálelőbbre valónak tartó tudósok és még sok millió ártatlanember életét követelte a kommunizmus eszméje. Azemberi történelem során ritkán fordult elő, hogy ilyen kevésmém ilyen sok génnel végzett volna, s ennyire értelmetlenül.

Mostanában az emberek agya leginkább a gazdasági,a politikai vagy a tudományos mémek támadásának vankitéve, mivel a gazdaság, a politika és a tudományhitelessége kecsegtet a legnagyobb mértékben az emberéletminőségének a fejlesztésével. A múltban ezt a szerepeta vallás töltötte be, s a vallási mémek igen sokáig időztekaz emberek tudatában, olykor elősegítve, máskorakadályozva az ember fejlődését. A zsidó-keresztényvallásban a tízparancsolat is jó példája az emberviselkedésének alakítására létrejött kulturálisutasításoknak.

Az ilyen parancsok egy másik példája a bűn fogalma akeresztény kultúrában. A hét főbűn az örök kárhozathozvezet. Az ezektől való óvás erőteljes korlátokat épít a hívők

pszichikus energiájába. Ezek az utasítások igyekeznekgondoskodni arról, hogy ne kapjanak az életünkben túlnagy hangsúlyt a természetes hajlamaink által elérendőcélok: az evés, a pénz, a szex. Ezek az intések nagyonhasznosak lehetnek, ugyanis pszichikus energiánkatfelszabadítják az ösztönös célok követésétől, s helyetteösszetettebb, kevésbé egyértelmű célok felé fordulhatunk.Az ösztönök kielégítése terén mértéktartást hirdetnek akereszténységhez hasonlóan más vallások és az erkölcsifilozófiák egyaránt. A probléma, a marxizmushozhasonlóan, abból keletkezett, hogy a parazitákbefurakodtak a kereszténység eszméire alapítottintézményekbe, és a szent mémek helytartói kezdtekvisszaélni az örök kárhozat fenyegetésével, hogy ígykizsákmányolhassák gyülekezetük tagjait, s ebbőlépíthessenek maguknak palotákat és édenkerteket.

Mémek és anyagi javak

A fogyasztási cikkek a mémek egy másik gyorsanszaporodó kategóriáját képezik. Az emberi faj különösenkiszolgáltatott az anyagi mémek támadásának. Szeretjükaz általuk nyújtott kényelmet, és ahogyan azt már korábbantaglaltuk a 3. fejezetben, a tárgyak és a mértéktelenfogyasztás az Én kiterjesztésének nyilvánvaló szimbólumai.Számba véve a saját tárgyainkat, azzal áltathatjukmagunkat, hogy valakik vagyunk. A régészek szerint atízezer évvel korábban fémből készített első tárgyak – a réz

pajzsok, a szertartáshoz használt bronz kardok, a súlyosnyakláncok – semmire sem voltak jók, csak arra, hogyfelhívják a tulajdonosukra a figyelmet, akik ezáltal azÉnjüket többnek, nagyobbnak hitték. Az emberek azonbanegy idő után ráébredtek, hogy egész életüket a vagyonuknövelésével töltik, és csak azt az egyetlen célt látják magukelőtt, hogy a felhalmozott vagyonnal saját önbecsülésükettáplálják.

Részben ezért is keletkeztek a fényűzést korlátozótörvények sok társadalomban. Így próbáltak gátat vetni aféktelen luxusköltekezésnek. Connecticut államban, 1675-ben harmincnyolc asszonyt állítottak bíróság elé a feltűnőöltözködésük miatt, s harminc férfit selyemruha viseléséért.Körülbelül ugyanebben az időszakban Magyarországon azalsóbb osztályok tagjai nem ihattak kávét étkezés után, ésnem szolgálhattak fel pástétomot vagy tortát alakodalomban. A költekezést korlátozó törvényeketazonban nehéz következetesen érvényesíteni. Amíg azembereknek van rá lehetőségük, mindig megtalálják amódját, hogy minden fényűző cikket megvegyenek, amitmegengedhetnek maguknak. Nem mintha ettőlboldogabbak lennének, hanem mert az ember agyátkönnyen elcsábítják a ritka és drága tárgyak.

Mindannyian tudjuk, hogy manapság az autók kisebb-nagyobb szempontból változnak ugyan, de a konstrukciólényege azóta változatlan, amióta Olivér Evans kétszázévvel ezelőtt épített egy öt lóerős gőzgépet. Nehéz lenne ahelyváltoztatás gépesítését más alapokra helyezni. A kocsimémje olyan erőteljes, hogy szinte könnyebb elképzelni az

emberi faj elpusztulását, mint az autó eltűnését akultúránkból. Az evolúciós folyamatokra egyaránt jellemzőaz alaptípus végletes merevsége, valamint az egyénivariációk gyors egymás utáni következése. S vajonkitérhet-e a General Motors vagy a Toyota az elől, hogyévente a legkorszerűbb szerkentyűkkel felvértezett újmodellekkel jöjjön elő? Persze, hogy nem. Ha megállnánakaz újításban, nem tudnák a termékeiket eladni, shamarosan kiszorulnának a piacról. Az autógyártókeszközként működnek az autó mémjének a szaporodásaérdekében.

A függőség más megnyilvánulásaihoz hasonlóanelőször az autó is jó érzést kelt az emberben. Egy értékesmasina á szabadság, az erő és a büszkeség érzetét nyújtjaa tulajdonosának. A kocsi birtoklása azonban egyre többhelyet követel magának a tudatunkban. Ahelyett, hogyhasználnánk, a kocsi használ minket. Aggódunk ahiteltörlesztések miatt, nyomasztanak a karbantartásgondjai, a biztosítás, a vandál kártevők, a balesetek éshasonlók, s egy idő után már nem vagyunk urai atudatunknak.

Mindezek ellenére az autók tovább sokasodnak, mertaz emberi agy gazdag tárháza a reklámnak. A 2000. évmodelljét felváltja a 2001. év modellje, és ez így lesz azidők végezetéig, hasonlóan a muslicák nemzedékeinekszabályos és kitartó váltakozásához.

Az autó az egyik legjobban beilleszkedett technológiaimém. Egy másik hasonló mém az „otthon”. A hajlék perszeelengedhetetlen a fennmaradáshoz, de a mai

lakóhelyeinknek, több köze van a mémek evolúciójához,mint a személyes kényelmünkhöz és a jó közérzetünkhöz.Egy elegáns amerikai kertvároson végigautózva a régiházak szellemének hihetetlen arzenáljával találjukmagunkat szembe. A San Diego és Los Angeles közötthúzódó tengerparti sztráda vég nélkül egymást követőlakónegyedek mellett vezet el. Az első tömb sok százegyforma faburkolatú Tudor-stílusú házból áll, a következőpár száz ház missziós telepet alkot, ezeket svájci jellegűnyaralók követik, zsalugáteres ablakokkal, majd délieskúriák váltakoznak Anna királynő korabeli, modern,posztmodern és egyéb stílusú villák soraival. Amanzárdablakos tetők bizonyára jól festenének egy párizsihatemeletes bérház tetején, de a kétszintes házakateltörpítik. Megtalálhatók még a különböző tradicionálisamerikai házak utánzatai is. Nehéz elképzelni ezt alátványt, és nehéz megérteni, hogy miért fizetnek azemberek hihetetlen összegeket a régi típusú építményekmásolásáért, és miért jó a 21. században egy ilyen házbanélni.

A falakon belüli helyzet sem sokkal rózsásabb.Otthonainkat telezsúfoljuk haszontalan tárgyakkal, mertvalamiért befészkelték magukat az agyunkba, s ezértképtelenek vagyunk megválni tőlük. Az természetes, hogyaz embernek vannak kedvenc tárgyai, amik megkönnyítik,vagy ami ennél fontosabb, szimbolikus jelentésükkelgazdagítják az életét. A családban örökölt régi bútorok, anagymama által szőtt takaró, a nagybácsitól örökölt ezüstserleg, a nászutunkon vásárolt festmény, a kedvenc

könyveink, a növények, amiket jólesik gondozni,segíthetnek harmóniát teremteni körülöttünk. Sajnosazonban túl sok erőfeszítést és energiát pazarlunk apszichikus energiánkat felemésztő és cserébe nem sokatnyújtó tárgyak beszerzésére. Persze olykor a költségestárgyak – az autó, a fényképezőgép, a hifi-tornyok, azékszerek – is megnyugtatják a tudatunkat. A kérdés nemaz, hogy milyen tárgyakat szeretünk, hanem az, hogy apénzünkért cserébe mit kapunk. Az értékes dolgoknakmegvan az a tulajdonságuk, hogy befurakodnak afelkészületlen agyba, s nem azért, hogy boldogítsanak,hanem hogy újratermeljék önmagukat.

A divat is mémek módjára fejlődik. Az öltözködésmódja, a frizura stílusa, a díszítés mikéntje különféleemberekben másmás hatást kelt, s ezután már tulajdonosaszámlájára teremti újra és újra önmagát. A reneszánszItáliában a férfiak rájöttek, hogy jobban fölfigyelnek rájuk, haa cipőjük szokatlanul hosszú és az orra visszakunkorodik.Így aztán a cipő 2-3 centivel mindig hosszabb volt alábfejnél. Majd a feltűnés érdekében az újabb divat méghosszabb cipőt kreált. Minden cipőnek akadt egy hosszabbutóda. Egy idő után a cipőt hozzá kellett erősíteni egyzsinórral a térdükhöz, különben nem lehetett bennük járni.Ugyanez történt a hajjal. Időről időre a férfiak megnövesztika hajukat, ez aztán odáig fajulhat, hogy már csak a fejbőrszab határt a haj hosszának. Massachusetts főügyészségeszerint az indiánok főleg azért támadtak a kolónialakosaira, mert a férfiak túl hosszú hajat hordtak. A bírákvalószínűleg tévedtek, de ezzel fejezték ki először az

idősebb generáció évszázadokra visszanyúlónemtetszését a fiatalok frizurája iránt.

A mémek azért maradnak fenn, mert az emberekelőször elraktározzák az emlékezetükben, majd aviselkedésükkel újra teremtik őket. Az ókori görögök általmegalkotott demokrácia eszméje a nemzedékekszakadatlan láncolatán át öröklődött a mai napig, és ma iserőteljesen befolyásolja a legtöbb kultúrát, beleértve a voltkommunista országokat is, hiszen „népi demokráciának”nevezték az államformájukat. A demokrácia fogalma sokatváltozott az évszázadok során – akik az Egyesült Államokalkotmányát fogalmazták, egészen másképp értelmezték,mint ahogy ma értelmezzük. Az ókori görög mémneknéhány furcsa utódja lett az idő múlásával, a demokráciamégis jól megkülönböztethető minden más társadalmiformációtól, például a despotizmustól vagy az oligarchiától.

A demokráciáról sem mondhatjuk el azonban, hogyazért maradt fenn és változott egyik korszakról a másikra,mert segítette az emberek genetikai érvényesülését – méga demokráciát bevezető athéni polgárokét sem. Ademokrácia eszméje egyszerűen azért fejlődött, mert azemberek gondolkodásában termékeny talajra talált.Mégpedig többé-kevésbé attól függetlenül, hogyelőmozdította-e az emberek fennmaradását a földön. Akormányzás demokratikus formái győztesen kerültek ki afelszentelt uralkodókkal szemben, akik közül már csak apápa és a dalai láma maradt fenn, és sikeresebbnektűnnek a monarchiáknál vagy a diktatúráknál is. S ettőltalán jobb lesz nekünk? Csak reménykedhetünk, de még a

demokráciához hasonló remek eszmékben sem bízhatunkmeg teljesen. Ne felejtsük el, hogy a mémek saját magukatigyekeznek újrateremteni, akár jó ez nekünk, akár nem.

A mémek, legyenek akár technológiai tárgyak vagyelvont eszmék, a génekhez hasonló utasításokat adnaknekünk. Pszichikus energiánk zömét a legjobb mémekkiválasztására és reprodukálására fordítjuk. Ilyenkoráltalában úgy érezzük, hogy ez a cselekvés vágyainkatvalósítja meg. Ez bizonyos értelemben igaz is, hiszentényleg akarunk venni egy legújabb típusú Cadillacet, megakarjuk növeszteni a hajunkat vagy meg akarunk halni ademokráciáért. De van-e más választásunk?

Nehéz felismerni, hogy mikor szolgáljuk a mémekelszabadult szaporodását, és mikor teszünk valamit a sajátérdekünkben. Lehetetlen függetleníteni magunkat atudatunkba beépült tárgyaktól és eszméktől. De a gének, akultúra, az Én, az elnyomók, az élősködők és a mimetikuskizsákmányolók által előidézett illúziók esetéhezhasonlóan, legalább tudatosíthatjuk határainkat, hahátralépünk és megállapítjuk, mi felé irányul pszichikusenergiánk, és miért. Ha ott meg tudunk állni, és nemfolytatjuk az elkezdett utat, akkor már szert tettünk némiszabadságra az életünkben, és talán valamennyirefelkészültünk a harmadik évezred hátralevő részére is.

További gondolatok a Mémek kontragének című fejezethez

A mémek versengéseA jelenkori választásaink határozzák meg elsősorban a

jövő világ eszméit és tárgyait. Gondolt-e már arra, hogymilyen világ kialakulását segíti elő? Elégedett-e például apolitikai választásával a saját hazájában? A lakóhelyén?Vallási választásával? Más emberekhez fűződőviszonyával?

Természetes a számunkra, hogy mi választjuk megazokat a dolgokat, amiért fizetünk (autó, lakás, ruha,politikusok), de a kulturális környezetünket alkotó mémekkiválasztására nem gondolunk. A legtöbb embermegadással fogadja például az erkölcsi értékek, aművészeti stílusok változását, mintha semmit semtehetnének ezek befolyásolására. Pedig a kultúra csakakkor változik, ha teszünk ezért valamit, vagy ha hagyjuk,hogy mások tegyenek érte, és a kultúra alakítja az emberekjövőbeni gondolkodását. Léteznek-e olyan értékek,amelyeket szívesen látna a jövő kultúrájában, például acsaládi élet értéke, a munka értéke, a környezetvédelemértéke? Hogyan tudna ezekre hatást gyakorolni?Mémek és függőség

A mémek életünk minőségének a javítására jönneklétre, de arra is késztetnek, hogy érdekeink ellencselekedjünk, és idővel függőségi viszonyba kerüljünkvelük. Nehéz azonban megmondani, hol van az a határ,amit nem kellene átlépni. A „haza” gondolata fontos, és akultúra jótékony alkotórésze. A hazafiasság azonbankönnyen vehet etnocentrikus és soviniszta fordulatot, sőtembereket értelmetlen önfeláldozásra is sarkallhat. Az ön

embereket értelmetlen önfeláldozásra is sarkallhat. Az önviselkedését befolyásolják-e valamely mémek? Ilyeneklehetnek például a zászló, az „anya”, a pénz, az egészség,a televízió. Ha vannak ilyen mémek, tudja-e, hogy miért éshogyan lett a foglyuk?Képes-e ellenállni a folytonosan tökéletesedő fogyasztásicikkek (autók, fitnessgépek, edzőcipők, tévékészülékek,személyi számítógépek) csábításának?Mémek és a média

A”média” szót, „információt közvetítő eszközök”értelemben használva a médiának, vagyis az újságoknak, arádiónak, a televíziónak és hasonló eszközöknek a szerepeaz lenne, hogy közvetítse az információkat, és az emberekgazdagodjanak a hasznos tudás megszerzése által. Azújságolvasás szokott-e a hasznára válni? Vagy talán azújság tulajdonosa húz hasznot abból, hogy ön elolvassa azújságját? Ha tévét néz, vajon kinek van több haszna belőle,önnek vagy a program szponzorainak?

A média többnyire a tulajdonosai befolyását terjeszti kiazzal, hogy az ő érdekeit szolgáló mémeket népszerűsíti. APravda például évtizedeken át erősítette az olvasóinak atudatában az őt fenntartó kommunista rendszerlegitimitását. A tévécsatornák a szponzorok áruinak amegvételére ösztönző reklámokat közvetítenek. Ön mennyipszichikus energiát fordít az érdekei ellen működőmémekre?

A közvélemény általában megoszlik a legfontosabbkérdésekben. Ilyen például az abortusz vagy az USAbeavatkozása más országok konfliktusaiba. Milyen

szempontok (alapvető erkölcsi elvek, személyestapasztalatok, ésszerűség, a kapott információkba vetettbizalom) szerint dönti el, hogy a vitás kérdésekben hogyanfoglal állást?Mémek és anyagi javak

A legtöbb ember úgy hiszi, hogy ha hirtelenmeggazdagodna – például 100 millió dollárt nyerne a lottón–, akkor boldog lehetne. Általában az ilyen „szerencsések”számtalan váratlan nehézséggel találják szembe magukat.S hacsak nem tartják eleve szilárdan kezükben a sajátsorsukat, akkor gyakran rosszabb állapotba kerülnek, mintamilyenben a nyereményt megelőzően voltak. Tegyük fel,hogy az ön vagyona a százszorosára növekszik. Életénekmelyik területén következhetne be javulás? Élete melyrésze szenvedhetne csorbát?

Ha megkérdezik az embereket, mennyi pénzre lenneszükségük a kényelmes élethez, az átlagember a jelenlegibevételének a kétszeresét említi. Igen ritka, hogy valaki úgyvélje, hogy a jelenlegi jövedelménél kevesebb is kényelmeséletet biztosítana neki. Ön hogy van ezzel?Eszmék versengése

Eszméinket és hitünket a minket körülvevő társadalmikörnyezetet átható szellemi légkörből merítjük. Például azUSA-ban az emberek jogairól és viselkedési normáirólalkotott elképzeléseket a több mint két évszázadalefektetett alkotmány határozza meg. Az idők soránazonban az emberi jogokat kiterjesztették az alkotmányáltal nem érintett különféle embercsoportokra ésviselkedésmódokra. Vajon honnan származnak az emberi

jogokra vonatkozó újabb gondolatok? Ön milyen jogokattudna még elképzelni és javasolni az állampolgárokszámára?

II. rész A JÖVŐ HATALMA

6. fejezet Az evolúcióirányítása

Jelenlegi ismereteink szerint az életünk nem előremegtervezett módon alakul t így. Kisebb és nagyobbesemények milliárdjai léptek kapcsolatba egymással,többnyire véletlenszerűen, s ezekből alakult ki az életünketmeghatározó oksági láncolat. Hatottak a földre, ésakaratlanul is hozzájárultak a körülöttünk levő világkialakulásához más bolygók, vulkánok, jégkorszakok ésmég a dinoszauruszok tojásait kedvelő parányi cickányokis.

Ma azonban rá kell döbbennünk, hogy ha nem vesszükkézbe a dolgok menetét, a változások folyama akönyörtelen véletlenek sodrába kerül, s e véletlenekteljesen érzéketlenek az emberi álmok és vágyak iránt.Mindez olyan, mint amikor a repülőgép rémült utasaimegtudják, hogy a gépet irányító pilóták rejtélyesen eltűnteka fülkéjükből, miközben a gép a föld fölött rója a köröket, sha nem veszik kézbe a repülő irányítását, az utazáskatasztrófába torkollik. De vajon úrrá leszünk-e atudatlanságon és félelmen, mielőtt kifogy az üzemanyag?

A harmadik évezred elképzelhető legfontosabb feladataaz emberiség számára, hogy az evolúció irányításához amegfelelő sínre terelje az eseményeket. Számosjóvátehetetlen kárt okozhatunk akár a közeledőszükségszerűségek semmibe vételével, akár bizonyos

történések pánikszerű túlreagálásával. A bajok pánikszerűészlelése jó táptalaja lehet a rasszizmusnak. A huszadikszázad közepén a nácizmus pusztításai, a század végénpedig a jugoszláviai népirtások ilyen talajban gyökereztek.

Először is jobban meg kellene ismernünk az evolúciótmagát. A korábbi fejezetekben azt vizsgáltuk, milyenhatással voltak az evolúciós folyamatok agondolkodásunkra és az érzésvilágunkra. Azt is látjuk, hogya sikeres kulturális mémek hogyan erősítik és hogyanveszélyeztetik fennmaradásunkat. Itt az ideje, hogyközelebbről is szemügyre vegyük, hogyan működnek azevolúciós folyamatok. Persze lehetetlen alapos ésmindenre kiterjedő elemzést adni. Még a legutóbbi időkeseményeiben sem lehetünk biztosak. Ki ölte megKennedyt? El lehetett volna-e kerülni a nagy gazdaságiválságot? Nem tűzhetjük ki célul több millió évtörténéseinek pontos rekonstruálását s az ebből fakadóváltozások összegzését.

De miközben sok konkrét részlet örökre elveszett, azevolúció mechanizmusának egésze egyre inkábbkörvonalazódik. Ezeket az általános elveket kell tisztánlátnunk ahhoz, hogy a jövőre vonatkozó legmegfelelőbbkérdéseket feltehessük, és így szembenézhessünk a sajátjövőnkkel.

Az evolúció néhány elve

Az evolúció határozza meg, hogyan szaporodnak,

változnak és halnak ki az élő organizmusok különféle fajai.Az utóbbi időben azonban kiderült, hogy nem is olyankönnyű meghatározni, mi élő és mi nem. Vajon a vírusokélnek? És a kvarckristály? Az is reprodukálja önmagát. Atudósok eddig úgy gondolták, hogy minden élő, ami újrateremti önmagát. Vajon a „virtuális hangyák” (a komputerekáltal szimulált terepen nyüzsgő kis lények) élnek? Ezek azapró pontocskák a képernyőn mindenféle hihetetlentrükkökre képesek, hogy fennmaradjanak sajátkörnyezetükben, s erről a tulajdonságról is úgy gondoltukeddig, hogy az élet biztos jele.

Az evolúció nem csak szőrös vadállatok, tollasmadarak, AIDS-vírusok és tulipánrügyek fejlődését jelenti.Ahhoz, hogy az evolúció jövőjét megérthessük, ki kellterjesztenünk az evolúció és ezzel együtt az organizmusfogalmát. Az „organizmus” fogalmába bele kell értenünk akristályokat és a mémeket is – emberek által készítetttárgyakat, jelképeket és gondolatokat, amelyek csupán azelménkben élnek és reprodukálódnak. Evolúciósszemszögből az „organizmus” definíciója ez lehet:egymással kölcsönhatásban lévő bármilyen részekalkotta, és csak újabb energia hozzáadásávalfennmaradni képes rendszer. A növényekneknapenergiára van szükségük, e nélkül széthullanánakmolekuláikra. Az oroszlánok az általuk elejtett vadállatproteinenergiájával tartják fenn magukat. A pénz sok millióember figyelmét, bizalmát és iránta való vágyát igényli afennmaradásához. Ha már nem érdekelne bennünket a

pénz, a pénzérmék és a bankjegyek jobb esetben egymúzeum vitrinjében élhetnének tovább, hasonlóan a kihaltdinoszauruszokhoz. A legrosszabb esetben a bankjegyeketfelaprítanák, és rostjaik az enyészet martalékává válnának.

Figyelembe véve a fenti, kiterjesztett meghatározást, azevolúció első elvét a következőképpen fogalmazhatjukmeg: (1) Minden organizmus törekszik arra, hogymegőrizze saját formáját és újrateremtse önmagát. Ennekmegvalósulása óriási mértékben változik az adottorganizmustól függően. A kristályokat a molekuláriskötések tartják össze. Az emlősök testét hihetetlenülkomplex kémiai erők és a fajfenntartás genetikailagöröklött utasításai, vagyis az ösztönök fogják össze. Afülbemászó dallamokat azért dúdoljuk, mert a benne foglalthangok és szünetek a fülünknek kellemes módonkapcsolódnak össze. Az emberek szexuális úton teremtikújra biológiai önmagukat, pszichológiai formájukat pedigértékrendjük és hitvallásuk terjesztésével igyekeznekreprodukálni. A dalok a zeneszerzők agyában születőhasonló hangzások keletkezésével teremtődnek újra.

Ez az elv részben tautologikus, hiszen ha egyorganizmus nem tartaná fenn önnön formáját, akkormegszűnne organizmusként létezni. Ebben az esetbenazonban érdemes a nyilvánvalót is leszögezni: Avilágegyetem a háttérzajból kiemelkedő és rejtélyeserőkkel összetartott információkötegekből áll. Galaxisok ésatomok, fajok és egyedek, nemzetek és családok,civilizációk és műalkotások mind különleges egyediségükrévén maradnak fenn. Ha nem így lenne, nem létezne

evolúció. Hogy miért is léteznek organizmusok, erre akérdésre még csak meg sem próbálunk válaszolni. Atudomány tökéletesen leírja, hogy több sejt hogyankapaszkodik össze, és hogyan alkotnak amőbát vagygyűrűsférget, de máig rejtély, hogy bizonyos sejtek miértkapcsolódnak össze, és mi tartja őket egybe, pedig sokattudunk az atomi kötésekről, a gravitációs erőről, azelektromágneses jelenségekről. Mindenesetre úgy tűnik,hogy organizmusok léteznek és fejlődnek, így logikuslépésnek tűnik, hogy megvizsgáljuk a viselkedésüket.

Az evolúció második elve: (2) Az organizmusoknak afennmaradásukhoz és a szaporodásukhoz külsőenergiára van szükségük. Az evolúció első elve – miszerinta szikla mindig szikla marad, és a dal mindig dal –látszólag ellentmond a fizika legalapvetőbb törvényének, atermodinamika nevezetes második törvényének. Eszerintminden rendszer az idő múlásával egyszerűbb formákrabomlik le. A hegyvonulatok idővel sivatagi síkságokbanterülnek szét, az égő bolygók megdermednek, a nagyszerűzsenik kiégnek. A rendszerek fennmaradásáhoztöbbletenergiára van szükség. Energiát azonban nem lehetteremteni. Viszont könnyen eltűnik. Így az idő múlásávalminden forma felbomlik és káoszba torkollik: Leonardonagyszerű falfestménye, az Utolsó vacsora amorf festékesfoltokká halványul, a Parthenon elporlad, a csodálatosvallási eszmék és filozófiai szemléletek vulgáris nézetekkésilányulnak. Az entrópia növekedése – vagyis a rendfelbomlása és a mindent elsöprő véletlenek győzedelme –

eddigi ismereteink szerint a világegyetem egyiklegbiztosabb tulajdonsága.

Ebben a megvilágításban látszik a jelentősége azevolúció második elvének. Az organizmusok csak úgyképesek fennmaradni, ha meg tudják magukat védeni azentrópia növekedésétől. Ez pedig csak külső energiávalképzelhető el, így eredeti mivoltuk megőrzése is csak ígyvalósulhat meg. Bizonyos értelemben minden élőlényélősködő, mert más organizmusok életben maradásáhozszükséges energiát használnak. Az ember növényeket ésállatokat pusztít el, hogy megszerezze a szervezeteszámára szükséges kalóriamennyiséget. Némely fajok – amiénk is ilyen – nemcsak élősködnek, hanem szimbiotikuskapcsolatot is létesítenek más élőlényekkel, vagyishasználják mások energiáit, de hozzá is járulnak afennmaradásukhoz. Energiát szentelünk például arra, hogymegvédjük az őserdőket, a legelőket, a dísznövényeket, aháziállatokat és a házi kedvenceinket. Ezt azonban a sajátkedvünkért tesszük, nem pedig a másik élőlény érdekében.De az a puszta tény, hogy megtesszük, megkülönböztetbennünket a kizárólag élősködő lényektől.

Az emberek óriási energiákat fektettek a kultúramegteremtésébe és fejlesztésébe. Ez a mi büszkeségünkés dicsőségünk, hiszen ha elődeink nem szentelték volnaéletük egy részét dalok és gépek, festmények és elméletekalkotásának, akkor fajunk értéke nemigen emelkedett volnaa piócáké fölé a parazitaság tekintetében. A kulturálistárgyak vagy a mémek világa csupán azért jöhetett létre,mert energiáink egy részét ezek megteremtésére

fordítottuk.Az evolúció harmadik elve az előző kettőből következik:

( 3 ) Minden organizmus a lehető legtöbb energiátigyekszik elvonni környezetéből mindaddig, amíg ez nemfenyegeti saját integritását. Az organizmusoknak ez atulajdonsága természetes következménye annak, hogyminden organizmus igyekszik fennmaradni és szaporodni,ehhez pedig energiára van szüksége.

A harmadik elv szerint például mindannyian igyekszünkminél többet enni, amíg nem betegszünk bele, vagy nemhízunk el (amennyiben a kövérség önértékelésünket rontja);mindannyian igyekszünk minél több pénzre szert tennianélkül, hogy kirúgnának a munkahelyünkről, vagyletartóztatnának; igyekszünk minél több szeretetet éselismerést szerezni mindaddig, amíg nem válunknevetségessé, vagy nem csorbul az önérzetünk. Mivel amémek az agyban tanyáznak, a fennmaradásukhoz és azújrateremtődésükhöz az energiát a figyelmünkből merítik, sa figyelmünkért versengenek. Így egy ének dallamaigyekszik kiszorítani az agyunkból a többi dallamot, hogyegyedüliként kösse le a figyelmünket. A tárgyak is afigyelmünkre hatnak, s azon vannak, hogy minél többetszerezzenek belőle. A „vonzó software” arra késztetihasználóját, hogy folyamatosan foglalkozzon vele. Apotenciális vásárlók érdeklődését hidegen hagyókerékpártípus pedig igen hamar kimegy a divatból.

Értelmetlennek tűnhet, hogy párhuzamot vonunk egyfennmaradásra és sikerekre vágyó ember és egy népszerűdallam vagy egy éveken át kapós bicikli között. Az ember

dallam vagy egy éveken át kapós bicikli között. Az embertudatosan küzd az élet viharai ellen, és a kudarcoktólszenved. A dallam és a kerékpár pedig egyszerűenfennmarad anélkül, hogy vágyna valamire, vagy tudatosanversenyre kelne a többi dallammal vagy kerékpárral. Azemberek és a tárgyak közötti különbségek nagyon isjelentősek, az evolúció szempontjából azonbanirrelevánsak. A túlélés porondján ugyanis az emberek, adallamok és a kerékpárok egyformák: mindegyiknekenergiára van szüksége a fennmaradásához, s ha azenergia elfogy, semmivé lesznek.

Egy fontos különbség az ember és más organizmusokközött az, hogy mi emberek nemcsak a testi mivoltunkintegritását igyekszünk megőrizni, hanem az Énünkét is.Ezért ha egy ember személyiségét az anyagi javak vagy ahatalom határozza meg, akkor az illető sokkal többenergiát igényel, mint amennyire biológiailag szüksége vana fennmaradáshoz. Ha viszont valakinek az Énjeemberséges és önzetlen célok köré szerveződik, kevesebbenergiával is beéri, mint amennyit a biológiai létemegkövetelne.

Az eddig tárgyalt három elv nem foglalkozik közvetlenülaz evolúcióval, csupán meghatározza az organizmusfogalmát, és megadja a túlélés feltételeit. E három elvelengedhetetlen alapja az evolúció dinamikáját leírónegyedik elvnek. (4) Azok az organizmusok élnekhoszszabb ideig és hagynak hátra viszonylag többmásolatot saját magukról, amelyek több energiátképesek felhasználni a környezetükből a saját javukra. Ez

az evolúció alapja. Ha egy madárnak valamilyen genetikaimutáció folytán nagyobb a csőre, s ennek segítségévelkönnyebben csipegeti fel a magokat, valószínűlegkényelmesebben fog élni, mint a kisebb csőrű társai.Emiatt aztán valószínűleg több utódot is hoz majd létre, sutódai is öröklik termetes csőrét, ami által könnyebbenélnek, és jobban szaporodnak, és ez így folytatódikmindaddig, míg néhány nemzedék elmúltával a kisebbcsőrű fajok új és fejlettebb egyedekké alakulnak.

Ugyanez a fejlődés jellemző a fegyverek, azautómodellek, a tudományos elméletek és másfajtamémek alakulására is. Az új alakzatok nem feltétlenül„jobbak” a régieknél azt leszámítva, hogy viszonylag többutódot hagynak maguk mögött, vagyis sikeresebbenalkalmazkodnak a környezetükhöz, és így több energiátképesek a környezetükből meríteni. A legnagyobbérdeklődést kiváltó autók és fegyverek valószínűleg aleghosszabb ideig maradnak forgalomban, s belőlüktermelődik a legtöbb utód is, vagyis az újabb modellekalapja egy sikeres prototípus. Egy tudományos elméletakkor mondható sikeresnek, ha sok tudós figyelmét keltifel, más elméleteknél szívesebben alkalmazzák, és újelméletek épülnek rá. Egy elmélet sikerét nem csökkenti,ha az alapját képezte egy emberek tömegeitmegsemmisítő robbanóanyag kifejlesztésének – hiszen ezaz elmélet egészen a hatalmas pusztulásigmaradandóbbnak bizonyult a többinél.

Innen eljutunk a következő fontos elvhez: (5) Amikor azorganizmusok túlzott sikerrel merítenek energiát a

környezetükből, elpusztulhat a környezetük, és ezzelegyütt ők maguk is. Az evolúció csak átmeneti sikerekkelkecsegtet: a múlt győztesei könnyen válhatnak a jelenveszteseivé. Mivel az organizmusokba általában nincsbeépítve az önkorlátozás, ezért hacsak nem találják meg avágyak korlátozásának csodaszerét, a „minél több energiáthasználunk fel, annál jobb” elvet követik, s így könnyenelőfordulhat, hogy valamely egyén vagy egy csoport kimerítia környezete erőforrásait.

Az életfenntartó környezet elpusztításának a veszélyesoha nem volt ennyire égető. Először is, az emberen kívülegyetlen élőlény sem alakított át annyi mindent energiává –a marhát proteinné, a szenet és a kőolajat villanyárammá,az erdőket épületfákká, sőt az anyag legalapvetőbberőforrását, az atomenergiát is felhasználja saját céljaira.

Másodszor, nem mutatunk semmiféle szándékot arranézve, hogy bármikor is – például, ha már nem vagyunkéhesek vagy nem fázunk – megálljunk a fogyasztásban,hanem vég nélkül használjuk a természet erőforrásait, csakhogy saját hatalmunkat bizonyítsuk, vagy elszórakoztassukmagunkat (az Egyesült Államokban elfogyasztottenergiának legalább a 7%-át közvetlenül a szabadidőeltöltésére fordítják). Úgy tűnik, egyre kevesebb emberképes élvezni az élet örömeit anélkül, hogy üzemanyagottöltene a motorcsónakjába vagy a hóterepjárójába, vagyvillanyáramot használna a tévéjéhez.

Végül a technika és a demokrácia arra szövetkezett,hogy a tömegfogyasztás mértékét minden eddiginél tovább

fokozza. Mindig léteztek elképesztő kényelemben tobzódóhatalmasságok. II. Frigyes, a Hohenstauf dinasztiauralkodója a 13. században imádott vadászni, éskáprázatos kastélyt építtetett magának Dél-Olaszországban egy hegy tetejére. Kedvenc helyévé vált,ahol szívesen solymászott. A sólymok sajnos minduntalaneltévedtek a környező erdőkben, ezért II. Frigyes a kastélykörül mintegy húsz mérföldes körzetben kivágatta azösszes fát. Ma is látható, hogy a Castel del Monté sivártájtól övezve, magányosan ágaskodik a domb tetején. Akörnyezet iránti érzéketlenségnek ez a mértéke nemidegen a hatalommal bíró egyénektől – gondoljunk afáraókra vagy Sztálinra –, mivel ezeknek a személyeknek atúlzott önértékelését a természetből teremtett élettelenemlékművek hitelesítik. Manapság az embereknek egyrenagyobb hányada engedheti meg magának, hogy Énjéttúlzott mennyiségű mesterséges szükséglettel kényeztesse.

A feljebb említett elvekből következik a hatodik: (6) Azevolúcióban két egymással ellentétes tendencianyilvánul meg: a harmóniát teremtő változások (ilyenkoregyüttműködéssel tudunk energiához jutni, vagy afelhasználatlan, illetve a már elhasznált energiákhasznosításával); és az entrópia növekedéséhez vezetőváltozások (ilyenkor úgy szerzünk energiát a sajáthasznunkra, hogy másokat, más organizmusokatzsákmányolunk ki, s így konfliktust, zűrzavart gerjesztünk).Sokszor kétségtelenül nehéz pontosan megállapítani, hogyaz adott helyzetben melyik tendencia az uralkodó. Gyakran

mindkét irányú folyamat jelen van egy időben. Amarhatenyésztés vajon harmóniát vagy entrópiát okoz?Lehetne azzal érvelni, hogy az állattenyésztés elősegíti aharmóniát, mivel csökkenti a vadászat szükségletét vagymás népek lerohanását élelemszerzés céljából, és az isigaz, hogy az emberi élet javulásával az együttműködésrevaló készség is növekszik. De azt is mondhatnánk, hogy amarhatenyésztés durván kizsákmányolja a teheneket,elpusztítja az erdőket, s emiatt ez az evolúciós lépésinkább konfliktust gerjeszt, semmint harmóniát teremtene.Talán az a helyes válasz, hogy a tettek értéke változik azidő múlásával. A bölényvadászat egyfajta alkalmazkodásvolt az indiánok életében, de az entrópia erősnövekedéséhez vezetett, amikor a fehér telepesek csupánszórakozásból egész csordákat gyilkoltak le.

És mit szóljunk a nácik álláspontjához, miszerint azsidók, a cigányok és a fogyatékos emberekmegsemmisítésével a világot egy harmonikusabb lét felésegítik eljutni? Igaz, minden bűnöző azzal védekezik, hogybármilyen kegyetlen is, őt csak a jó szándék vezérli. Devajon ebből az következik-e, hogy lemondjunk a destruktívés a kevésbé destruktív cselekedetek közöttikülönbségtételről? Nem engedhetjük meg magunknak,hogy az emberi tettek következményeit figyelmen kívülhagyjuk, még akkor sem, ha így ambivalenskövetkeztetésekre jutunk. Például II. Frigyest csodáljuk(kortársai stupor mundikéni, „a világ csodájaként”emlegették), mert felépíttette azt a kastélyt, amit ma isépítészeti remekműnek tartunk, viszont felelőssé tehető a

természet fölösleges pusztításáért. Ami a nácikat illeti,társadalmi programjuk csakis az entrópia növelésén –erőszakon, konfliktusok gerjesztésén és az emberi jogoktagadásán – alapult, s ezért nem érhető el olyan mértékűtársadalmi rend, amellyel a németek által megnöveltentrópiát ellensúlyozni lehetne.

Az evolúció utolsó elve: (7) A harmónia rendszerintolyan evolúciós változások révén érhető el, amelyeknövelik az organizmusok komplexitását, vagyis adifferenciáltságát és az integráltságát.

A differenciáltság egy rendszer (egy szerv, mint az agy,egy személy, egy család, egy testület, egy kultúra, azemberiség egésze) összetevőrészei különbözőségének amértéke (felépítésüket és funkciójukat tekintve). Azintegráltság egy rendszer összetevőrészei közöttikommunikálás és együttműködés (egymás céljainak amegvalósítása érdekében) mértéke. Az erősebbendifferenciált és integrált rendszert nevezzük komplexnek.

Egy ember például minél többirányú érdeklődéssel ésminél többféle képességgel vagy céllal rendelkezik, annáldifferenciáltabb; az integráltsága pedig annál nagyobb,minél nagyobb harmónia van a különféle céljai, gondolatai,érzései és tettei között. Erősen differenciált, de nemeléggé integrált személyiség például egy zseniális, de sokbelső konfliktussal küszködő ember. Egy erősebbenintegrált és kevésbé differenciált személyiség viszont belsőnyugalommal élhet, de nem valószínű, hogy sokat teszhozzá a kultúra fejlődéséhez. Erősebben differenciált

például az a család, ahol a szülők és a gyerekek is felszínrehozhatják a saját egyéniségüket; az olyan család pedigerősebben integrált, ahol a családtagokat összeköti agondoskodás és a kölcsönös törődés. Egy erősendifferenciált család életében káosz is uralkodhat, egyerősen integrált család pedig unalmas is lehet. Azoptimális komplexitás optimális differenciáltságot ésoptimális integráltságot jelent.

Számos gondolkodó állítása szerint az evolúció anagyobb komplexitás irányába halad. Valóban, az időmúlásával a molekulák egyre komplexebbé váltak, azegyszerű sejteket sok sejtből álló organizmusok követték, afejletlenebb idegrendszerű élőlények után fejlettebb agyúorganizmusok következtek, a széttagolt és provinciálisintézmények nyomán kialakultak a nemzetállamok és avilágvallások. De nem ez az egyetlen sorrendje azeseményeknek. Megeshet, hogy a differenciáltabbszervezeteket kihasználva fejlődnek ki egyszerűbb formák.Minden komplex organizmuson új élősködők jönnek világra,és ahogyan a közelmúlt történelme is emlékeztet rá, ahatalmas birodalmak is kisebb egységekre hullhatnak szét.Vagyis a nagyobb komplexitásra törekvés nem feltétlenülaz evolúció egyetlen fejlődési iránya, de efelé kellelmozdulnunk, hogy élhetővé tegyük a jövőnket.

A komplexitás természete

Könnyen félreérthető, mit értek komplexitáson. Gyakran

a „bonyolultság” szinonimájaként értelmezik. Általában abonyolult azt jelenti, hogy nehéz rájönni, kiszámíthatatlan,zavaros, vagyis meglehetősen differenciált, de nemigenintegrált – tehát nem komplex. A komplex rendszer nemzavaros, mivel minden eleme, bármennyire is eltér atöbbitől, szervesen kapcsolódik egymáshoz.

A komplexitás sokféle területen vizsgálható. Eredetilegélő organizmusokat jellemeztek ezzel a fogalommal. Arákot belső szerveinek kifinomultabb funkciói miattkomplexebb élőlénynek tartjuk a szivacsoknál. Demolekulák, gépek, televíziós programok vagy politikairendszerek esetében is beszélhetünk komplexitásról.

Olykor a méretet tekintik a komplexitás fokmérőjének: anagyobbat komplexebbnek gondolják. De ez nemfeltétlenül van így. Biológiai szempontból az elefánt nemkomplexebb élőlény az egérnél. Építészetileg egy hatalmasfelhőkarcoló nem komplexebb, mint egy Frank Lloyd Wrighttervezésű lakóház. Bármilyen nagy volt a Szovjetunió, nemtekinthetjük komplex társadalomnak, főleg monolitikus,központosított hatalmi struktúrája és ideológiája miatt,amivel elfojtotta az egyéni különbözőségeket éskezdeményezőkészséget, és éppen az elégtelendifferenciáltsága vezetett az összeomlásához. Ezzelszemben az Egyesült Államok igen differenciálttársadalom. Komplex voltát éppen ellentétes irányúhatások fenyegetik: az alapértékek, a viselkedési normákerodálódása és az integráció hiánya döntheti romba atársadalmat.

A komplexitás azért tűnik fontos elvnek az evolúcióban,

mert amikor két organizmus verseng az energiáért,többnyire a komplexebb felépítésű és viselkedésű fél kerülki győztesen. Tegyük fel, hogy fényképezőgépet szeretnénkvásárolni. Bizonyára a különlegesebb tulajdonságokkalrendelkező (differenciáltabb) és jól kezelhető (integráltabb)típust választjuk. A többi vevő is valószínűleg ezek alapjándönt. Így a fényképezőgépek közötti versenyben azegyszerűbbek lassan kiszorulnak, és nagyobb tudású,ámde ugyanakkor könnyebben kezelhető típusokmaradnak forgalomban. Ilyen értelemben a komplexitáskiválasztódik az idő múlásával. Azt is mondhatjuk, hogyránk erőltetődik.

Ahogyan már korábban észrevettük, a komplexség nemmindig nyerő. Az evolúció folyamata tele van hatalmastévedésekkel, rossz kezdeményezésekkel és átmenetimegtorpanásokkal vagy visszafordulásokkal. A jégkorszaksorán például sokféle, egyébként komplex faj kihal,miközben a hideget jól tűrő egyszerűbb lények vidámanélnek tovább. Az emberiség történetében méggyakoribbak az efféle visszakanyarodások. Akadnak rövidkorszakok, amikor az emberek szabadon bontakoztatják kiszemélyiségüket, és ugyanakkor közös célok és értékekkötik össze őket másokkal, majd „sötét kor” köszönt be,melyben káosz és zűrzavar uralkodik. Ha választani kelleneaz i. e. 5. századi vagy az i. sz. 5. századi Athén között,kevesen döntenének az utóbbi mellett. Azok sem lennéneksokan, akik Firenzében szeretnének élni i. sz. 1000 vagy1800 körül, ha élhetnének ott 1400-ban is. A komplexebbszervezetek nem maradnak fenn automatikusan, épp ezért

óriási a felelősségünk a jövő alakításában. Tetteink azévtizedek múlásával egyre nagyobb hatással vannak arra,hogy a káosz vagy a harmónia kerekedik-e felül.

A komplexitás mértéke szabja meg az evolúció helyesirányát. De kevés támpontunk van arra, hogyan növeljük amindennapi életben a komplexitást. Választékokgarmadája verseng a figyelmünkért, és mind azzalhivalkodik, hogy ő számunkra a legjobb. Vajon a négyképviselőjelölt közül melyiknek van a legkomplexebbprogramja? Vajon melyik tévéműsor nyújthatja alegkomplexebb tájékoztatást? És melyik újságcikk? Egyesautótípusok komplexebbek a többieknél, mertkülönlegesebb alkatrészeket építettek bele, s ezekegyüttes teljesítménye jobb. Némely éttermekkomplexebbek másoknál különleges, jó zamategyüttest éskulináris élményt nyújtó ételkínálatuk vagy az étteremegyedi, de nem túl hivalkodó berendezése miatt. Nehéz ahétköznapi életben a komplexitást értékelni, de ezzel ismegtanulhatjuk felbecsülni a különböző lehetőségeketabból a szempontból, hogy melyik válik majd a hasznunkra,és így eredményesebbek lehetünk a fejlődés irányátbefolyásoló döntéseink meghozatalában.

Erkölcs és evolúció

Egy komplexebb autó vagy étterem kiválasztásacsekély következményekkel jár egy „helyes” vagy„helytelen” döntés következményeihez képest. De a morális

ítéletekkel kapcsolatban is felmerül a komplexitás. A helyesdöntés harmóniát teremt, a helytelen pedig káoszhoz észűrzavarhoz vezet.

A jó és a rossz fogalma minden általunk ismertembercsoportban a kultúra egyik központi kérdése. Azerkölcsi szabályok azért váltak nélkülözhetetlenné, mert azevolúció során, miközben az emberiség megszabadult azösztönök rabságától, a csupán ösztönöktől vezéreltélőlényekre nem jellemző, vétkes cselekedetekreragadtatta magát. Minden társadalmi rendszer kénytelenvolt kialakítani mémeket a csoportok közötti harmóniamegteremtésének elősegítésére, mivel a gének erre nemképesek. Ezek a mémek alkotják az erkölcsi rendet, és ezminden bizonnyal az egyik legsikeresebb lépés volt afelé,hogy az emberiség fejlődése a kívánatos iránybaterelődjék.

Amióta azonban a társadalomtudományok jó száz évvelezelőtt elkezdték „leleplezni” az emberi intézményeket,divatba jött – legalábbis értelmiségi körökben – az avélekedés, hogy a különféle társadalmak által létrehozottkülönböző erkölcsi rendek teljesen viszonylagos, önkényesalkotmányok. Jobb esetben történelmi véletlenkéntértelmezik, rosszabb esetben a hatalmon lévők által kreált,az emberek kordában tartására szolgáló, szándékosmisztifikáció eredményeként tartják számon.

Való igaz, hogy minden kultúrában létezik a jónak és arossznak olyan képzete, ami a kívülállók szemébenbizarrnak tűnik. Például vajon miért gondolják a Közép-Indiában élő férfiak, hogy apjuk halála után baromfit enni

nagyobb bűn, mint megütni a feleségüket? Miért bűn akatolikus hívőknél péntekenként húst enni? Ugyanakkor azilyenfajta hiedelmek mögött legtöbbször ésszerű, könnyenérthető meggondolások húzódnak. Például a katolikusokazért nem esznek húst pénteken, hogy ezen a naponmegemlékezzenek Krisztus haláláról. Nagyon érdekesviszont, hogy a világ jelentősebb erkölcsi rendjei mind eléghasonlóan értelmezik a „jó” fogalmát: a tudat belsőharmóniája és az emberek közötti harmónia előidézője.Ekkor azt mondjuk, hogy a rendszernek nagy anegentrópiája vagy magas szintű a komplexitása.

A buddhizmus arra tanít, hogy minden ember életesorán megtapasztalhatja a „tíz világ” valamelyikét, vagyakár többet is. E világok hierarchikus sorrendet képeznekoly módon, hogy az ösztönös, genetikailag programozottvilágok foglalnak helyet az építmény legalsó szintjein, ésminél nagyobb szerepet kap a tudatosság, annálmagasabb fokon található az adott világ. Aki egészéletében az alsó hat világban marad, ahol az ösztönök és avágyak uralkodnak, soha nem fejleszti ki magában alétezés komplexebb minőségét, s arra ítéltetik, hogy csakiskülső erők irányítsák a cselekedeteit. Csupán a „négynemes világ” vezet el az emberi lét kiteljesedéséhez.Sorrendben ezek: a tanulás, a megvalósítás, abodhiszattva (elhivatottság és önzetlenség), s végül aBuddha-lét (a tökéletes szabadság állapota, a végsőigazság megismerése). A buddhizmusnak ez ahierarchikus felépítése azon a feltevésen alapul, hogy azemberi fejlődés eszményi iránya egy magasabb fokú

differenciáltság (az ösztönök és a vágyak fölötti uralkodásáltal a genetikai és a társadalmi meghatározottságtól valófüggetlenedés) és egy magasabb fokú integráltság(együttérzés, önzetlenség s végül a nehezen kialakítottegyéniség alkalmazkodása a világmindenségharmóniájához).

A hangsúlyokban található eltérések, valamint a „mihelyes és mi helytelen” megválaszolásának merőben eltérőmódjai ellenére a világ jelentős erkölcsi rendjei nagyjábólegybecsengenek a buddhizmus tanításaival. A Perzsiábanélő zoroasztristák, a hindu jógik, a keresztények és amuzulmánok mind egyetértenének a nagyobb komplexitásirányába törekvő fejlődés eszméjével, ha képeseklennének a történelem során szőtt Maya fátylainkeresztüllátni. A fátylak miatt viszont a különféle vallásokfelszínes különbségei ötlenek a szemükbe. Sajnálatos,hogy a legtöbb vallásos ember a saját kultúrája illúziójánaka foglya. Meg van győződve a saját keresztény, muzulmánvagy hindu vallása erkölcsi helyességéről, s nem azért,mert egyetemes harmóniát teremt. Másképpenfogalmazva, összetéveszti hite felszínes elemeit alényegesekkel.

A jelenkor pszichológiája nem áll messze ahagyományos vallások szemléletétől. Az ösztönöscselekvéstől, az önzéstől, a társadalmi szabályokhoz valóalkalmazkodástól, a túlzott egyénieskedéstől valóelszakadás fontosságát és annak a szükségességéthangsúlyozza, hogy az így kialakult autonóm személyiségegyeztesse a saját érdekeit a nagyobb közösség

érdekeivel. Ez a fejlődési minta megtalálható AbrahamMaslow „szükségletek hierarchiája”, Jane Loevinger „Én-fejlődés”, Lawrence Kohlberg „erkölcsi fejlődés”, GeorgeVaillant a „védekezés hierarchiája” elméletében és sokmás, az ember komplexebb személyiségénekkibontakozásával foglalkozó elméletben. A fejlődés mindenegyes esetben azt jelenti, hogy az egyén megszabadul agenetikai parancsoktól, majd a kulturális kötöttségektől, svégül belső vágyaitól.

Minden erkölcsi rend – akár vallási, akár pszichológiai– arra törekszik, hogy a fejlődés irányát úgy vegye kézbe,hogy a gondolkozást és a viselkedést a múltból a jövő feléterelje. Az ösztönök, az erős hagyományok és az Én vágyaiáltal meghatározott múlt mindig erősebb az élet eszményeitképviselő jövőnél. Ez természetes, hiszen a jövő egyelvonatkoztatás, a lehetséges víziója. Minden, ami mégcsak remény, új és teremtő erejű, illékonyabb, mint amitmár kipróbáltak és valóságos. A realista könnyedén űzgúnyt az álomvilágba pszichikus energiát fektetőidealistából, mert a realistát itt és most a megfoghatódolgok érdeklik. Nélküle nem maradhatnánk fenn. Ám hanem szentelünk energiát az izgalmasabb, kihívóbb célokra,akkor nem fejlődünk.

Ha az evolúciót a nagyobb komplexitás irányábaszeretnénk terelni, akkor meg kell találnunk aválasztásainkat megfelelően befolyásoló erkölcsiútmutatásokat. Ezeknek a múlt helyett inkább a jövőt tartvaszem előtt, azért figyelembe kell venniük a bölcshagyományokat is. Ezek szerint helyesnek azt kell tekinteni,

ami az egyének lehetőségeit a lehető legjobbankibontakoztatja, mégpedig úgy, hogy ez a lehetőlegnagyobb harmóniában legyen a társadalommal és akörnyezettel. Hogy ez mennyire nem könnyű feladat, azkiderül a következő részből.

Az emberek irányítása

A fajunk előtt álló egyik legégetőbb erkölcsi problématalán – akárcsak a múltban – az erőforrások kiaknázásávalkapcsolatos. Idetartozó problémák manapság atúlnépesedés, a gazdagok és a szegények közötti egyrenövekvő szakadék, a környezetünk egyre növekvőpusztulása. Mindezen kérdések középpontjában az áll,hogy vajon kell-e és miként kell szabályozni a jövőélőlényeinek számát és minőségét. Ilyen léptékű dilemmaelőtt állva nehéznek tűnik a lehető legnagyobb személyiszabadság és a társadalmi összhang elérésére törekvőmorális útmutatásokat kialakítani.

Érthető gyanakvás övezi a természet egyensúlyába valóközvetlen beavatkozást, amikor is az emberek átvállalják atermészetes kiválasztódás feladatát, egyes élőlényekszaporodását gátolva, másokét pedig elősegítve. Azállatok és a növények esetében már réges-régen, aföldművelés és az állattenyésztés őskorától kezdveelkezdődtek az ilyenféle tevékenységek, és az emberiszabályozás üteme egyre nagyobb méreteket ölt. Agénmódosítás technológiája csupán néhány évtizedre

tekint vissza, de el tudjuk képzelni, micsoda hatalommalruházza majd fel az emberiséget ennek az eljárásnak atökéletesedése. De ennél is félelmetesebb kilátásokat tárelénk az eugenika gondolata, amikor néhány egyéneldöntheti, milyenféle emberek szaporodjanak ésmaradjanak fenn.

Homályos, esetenként öntudatlan módon az eugenika atörténelem során mindig is jelen volt. Nem nehéz felismerninegatív formáját, amikor egy törzs vagy nemzet egy másiknépcsoport megsemmisítésére törekszik. A népirtás nemúj jelenség. Korábban talán nem voltak ideológiai indokok,mint a nácizmus vagy a kommunizmus esetében, de arégebbi népirtásokat hasonlóan otromba sztereotípiákvagy babonák alapozták meg. Timur Lenk és Dzsingiszkán csapatait nem mardosta bűntudat amiatt, hogy a nemmongol népek százait, ezreit halomra öldösték, mert el semtudták képzelni, hogy akik nem ugyanannak a kancának atejét iszszák, azok is ugyanolyan emberek lehetnek. Észak-Amerika európai bitorlói azzal igazolták a bennszülötteklemészárlását, hogy azok nincsenek megkeresztelve. Amaorik, akik több száz évvel ezelőtt kötöttek ki Új-Zélandpartjainál, és kiirtották a bennszülött lakosságot, később afehér gyarmatosítók pusztításaitól szenvedtek. Ugyanígy azEgyesült Államok délnyugati részén azoknak aspanyoloknak a leszármazottai, akik lerohanták Közép-Amerikát, most már magukat „bennszülötteknek” tartják, smindenféle előjogokat követelnek maguknak az angolszászbetolakodókkal szemben.

De az emberi történelem során nem a népirtás volt az

eugenika egyetlen módja. A szabin nők elrablása ésmegrontása drámai, de nem szokatlan példája az eugenikamásik formájának: egyes emberek viszonylag nagyobbmértékű szaporodása a többiek rovására. A legendaszerint, amikor Róma már erős és virágzó várossá nőtt,sok kalandvágyó fiatalembert vonzott a közelitelepülésekről a hét domb, a Tiberis partjára épült gázlóvidéke. Viszont kevés volt a nő, ezért a rómaiak egyszernagy lakomát csaptak, ahová meghívták a keletre fekvőSzabinhegyek asszonyait is. Az orgiát követően a rómaiakelrabolták a szabin nőket, akik végül szabin utódok helyettfél-római gyerekeket szültek. A részletek talán változtak, delényegében ez a történet később sok ezerszermegismétlődött az emberi történelem során.

Az eugenika bizonyos értelemben a nemzés jogát isérinti. Kinek lehet joga arra, hogy a kromoszómáiban tároltinformációt lemásolja és továbbadja a következőnemzedéknek? Közmegegyezés szerint mindenkinek jogavan, hogy gyermeknek adjon életet. A közelmúltban tanúilehettünk ezen jog követeléseinek, amikor halálra ítélt rabokbarátnői tiltakoztak, mert elvették tőlük a lehetőséget, hogyaz elítélttől gyerekük lehessen, vagy perekkel fenyegetőztekolyan súlyosan fogyatékos emberek képviselői, akiknek anemzési lehetőségei erősen korlátozottak voltak. De minalapul ez a feltételezett „jog”? Vajon természetes jog(vagyis az élethez elengedhetetlen, mint a lélegzés), vagyegy jogokat és kötelességeket tartalmazó társadalmiegyezség része?

Tények cáfolják azt a hiedelmet, miszerint a világon

minden érett egyén rendelkezik a nemzés szabadságával.Nemcsak szülői óhaj vagy „jog” kérdése, hogy valamelyegyén életet adhat-e egy utódnak, hanem az ökoszisztématűrőképességétől is függ, vagy társas lények esetében acsoport szükségleteitől is. Kevés hal, hüllő vagy madárneveli felnőtt koráig az utódait. Az emlősök világában apárzás csak a hierarchia csúcsán élő egyedek kiváltsága.A főemlősök körében a hímek közül sokan örökösagglegénységre kényszerülnek. Bár a legtöbb nőstény szülutódot, a gyengébb anyák kicsinyei aránytalanul nagyszámban pusztulnak el, gyakran a többi nősténymartalékaként. Ez nem a „bestiális” kegyetlenségmegnyilvánulása, hanem így képes a csoport a bizonytalanfeltételek közepette a fennmaradását biztosítani.

Ugyanezen okból a különböző embercsoportokkialakították azokat a módokat, amelyekkel azokra afelnőttekre korlátozzák a szaporodás jogát, akik megfelelőerőforrásokkal és feltételekkel rendelkeznek az utódokfelneveléséhez. Ennek a korlátozásnak egyik eszköze aházasodás bizonyos feltételekhez kötése. A világ mindenrészén meghonosodtak különféle szokások. Az egyik ilyenszokás a viszonylag gazdag hozomány elvárása. Ez jómegoldásnak tűnt arra, hogy biztosítva legyen a jövendőgyermekekről való gondoskodás. Ha nincs jószág, nincsgyerek – a legtöbb társadalomban ez volt a jól bevált éselterjedt szabály. A fiatal pár nem köthetett házasságot, hanem állt mögöttük népes család, amely biztosítékotjelentettek arra az esetre, ha a szülők nem lennénekképesek saját gyermekeikről gondoskodni. Az ifjú pár

többnyire nem rendelkezett még saját vagyonnal vagyhozománnyal. Ilyenkor az idősebb rokonoknak kellettvállalniuk a házasságkötés anyagi terheit. Ezzelgarantálták, hogy az ifjú pár leendő gyermekei nem leszneka közösség terhére.

A leggyakoribb házassági formának számító poligámiais korlátozta a szaporodást azoknak a férfiaknak a javára,akik kellő javakkal bírtak, és így képesek voltakgondoskodni az utódaikról és a velük egy háztartásban élőasszonyok ellátásáról. Egészen a közelmúltig avagyontalan férfiaknak még Európában és Amerikában iskevesebb esélyük volt utódok nemzésére; azok afiatalemberek, akiknek nem volt birtokuk, gyakran nem isházasodtak. S azok a nők, akik nem találtak olyan férfit, akieltartaná őket, vénlányok maradtak, s a nővérükháztartásában segítettek.

A hátrányos helyzetűek szószólói azonban zokonveszik, ha a szegények népesedésének korlátozása szóbakerül, és a tehetősebb társadalmi rétegeket népirtáskísérletével vádolják emiatt. Ezek a hangok a társadalomrasszista és burzsoá természetét bírálják a gondolat pusztafelmerülése miatt is. Ameddig az emberi emlékezetvisszanyúlik, minden kultúrában, minden kontinensen voltaktörekvések és kísérletek a szaporodás féken tartására.Még elképzelni is nehéz, hogyan maradhatott volna fennbármelyik társadalom, ha nem teremtette volna meg afeltételeit annak, hogy azok a szülők vállaljanak gyermeket,akik gondoskodni is tudnak róluk.

Az ehhez fogható problémák teszik próbára a

komplexnek nevezett erkölcsi szabályrendet. Nyilvánvaló,hogy a vagyon, a faj és még az egészség sem lehet aszaporodás feltétele vagy akadálya. Mégis szükség lennevalamilyen szabályozásra. Hogyan lehet egyszerre elegettenni a személyes jogoknak és a társadalmi összhangnak?Ennek megválaszolása egyelőre meghaladjabölcsességünket. Ha azonban elég sokan ráébrednek arra,hogy az evolúció irányát mi saját magunk szabhatjuk meg,és elkötelezik magukat a komplexitás felé, akkor bizonyáramegleljük a megfelelő választ, és ez lehetne a következőlépés a jövő felé.

Eumemika: a mémek születésénekszabályozása

Ha szeretnénk irányítani az evolúciót, akkor nem csupána génekkel kell foglalkoznunk. A technika, az életmód, azeszmék és a vallások mind energiaigényesek, és ezérthatással vannak az ember továbbélésére. Az egymássalversengő szellemi irányzatok terjedése átszövi egésztörténelmünket. A különböző vallások, politikai rendszerek,nemzetiségi csoportok, értékrendek és filozófiák közöttiküzdelmek mind ékesen példázzák, hogyan kelnekversenyre egymással a mémek azért, hogy az agyunkbanminél nagyobb teret töltsenek be. Mondhatnánk, hogy azembereket öntudatlanul mindig is foglalkoztatta azeumemika (az eugenika mintájára született szó).

Ha következetesen gyakorolnánk az eumemikát, akkor

először is ráébrednénk, hogy az általunk használttárgyaknak és az általunk kigondolt eszméknek ára van. Atárgyak elkészítéséhez energia kell – fizikai és pszichikusértelemben is –, és mihelyst használatba vesszük őket,elkezdenek hatni az agyunkra és a tetteinkre is. Azatomreaktor nagyon hatékony eszköz, de a következőnemzedékeknek nem lesz könnyű biztonságosanmegszabadulniuk a radioaktív hulladéktól. Ezenkívül állandólehetőséget kínál a terroristák zsarolására. Ha rájövünk,milyen könnyen uralkodhatnak el életerőnkön a tárgyak ésa gondolatok, már megtettük az első lépést abba azirányba, hogy irányításunk alá vonjuk a mémek evolúcióját.

A következő lépés az, hogy felbecsüljük a mémekkomplexitását – és azt, hogy mennyire komplex módonhatnak az életünkre. Sok időt vesz igénybe ennek azelsajátítása, épp ezért egyszerű és kézenfekvő helyzetekkelérdemes elkezdeni. Nézzük például a következő esetet:Egy orvosi rendelő várószobájában ülünk, körülnézünk, ésmegpillantunk két folyóiratot: az egyik egy bulvármagazin, amásik egy természettudományos ismeretterjesztő lap.Mivel úgyis csak tétlenül várakoznánk, kézbe vesszük azegyik folyóiratot. Melyiket? Talán a közelebbit, vagy aszínesebbet, vagy az izgalmasabbnak ígérkezőt.

A döntésünk előtt tegyük fel magunknak a kérdést:Vajon melyik lap nyújt komplexebb élményt? Másképpenfogalmazva, tanulok valami újat belőle (differenciáltság),ami valamilyen szempontból fontos is lehet (integráltság)?A pletykalap talán szaftos részleteket közöl valamelyikpopénekes vagy sztárocska életéből, és a romantikus

kaland megismerése segíthet a saját érzelmi állapotommegértésében, de az is igaz, hogy alapjaiban véve azegész csak szószátyárkodás, így sem újat, sem valamilyenszempontból fontosat nem fogok tanulni belőle. A másiklapban esetleg a pókok vagy a bálnák szokásairólolvashatok, és ebből legalább megtudok valamit, amitérdemes megjegyezni, és nagyobb hatással is lehet agondolkodásomra. Végül is melyik folyóirat juttatkomplexebb élményhez? A legtöbb ember számára amásodik lenne a válasz, de ezt a kérdést nem lehetelvontan megválaszolni – az adott személy pillanatnyiszempontjai és hosszú távú céljai dönthetik el. A lényeg:Szokjunk hozzá ahhoz, hogy a hétköznapi döntésihelyzeteinkben meggondoljuk, melyik lehetőség ígérnagyobb harmóniát.

Ha az apró dolgokban nem tesszük ezt meg, akkor afontosabb esetekben nehéz lesz elsajátítani a módját,hogyan tereljük következetesen jó mederbe a mémekfejlődését. Fontos döntéseinket (kivel kössünk házasságot,milyen állást vállaljunk) sok esetben általunk egyáltalán nemkontrollált genetikai utasítások vagy társadalmi konvenciókirányítják. Ezek a választásaink olykor jók, de ez csakvéletlen. Ha mindig a külső befolyások hatásáracselekszünk, akkor részvételünk az evolúció folyamatábankiszámíthatatlan. Amikor Maya fátylai eltakarják avalóságot, akkor a tettek inkább növelik az entrópiát,semmint harmóniát teremtenének.

A mémek evolúciójának irányításához a harmadik lépéstehát, hogy a megvizsgált lehetőségek közül a legnagyobb

komplexitást ígérőt választjuk. Ha a komplexebb folyóiratotolvassuk, ha komplexebb beszélgetést folytatunk valakivel,ha arra a jelöltre adjuk le voksunkat, aki komplexebbpolitikai programot ajánl, ha munkakörünkben akomplexebb képességeket sajátítjuk el, ha aszabadidőnket komplexebb módon töltjük el, ha akomplexebb vallás mellett döntünk, akkor egy komplexebbjövőhöz, s ezzel egy harmonikusabb emberi élethez tudunkhozzájárulni, és az entrópiát is alacsonyabb szinten tartjuk.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindahányszor egygondolatnak, egy leírt szónak, egy látványnak szenteljükfigyelmünket, vagy valamit vásárolunk, vagy valamilyenmeggyőződésből bármit is teszünk, mindig változtatunkvalamit a jövő szövetén, még ha egészen parányimértékben is. A jövő világát, ahol gyermekeink s az őgyermekeik élni fognak, a mi jelenlegi döntéseinkhatározzák meg. A döntéseinkkel nem csak a jövőtközvetlenül alakító törvényhozást, a háborúkat, a jelentőstalálmányok és művészeti alkotások létrehozásátbefolyásoljuk. A jövő alakulását befolyásolják aprószokásaink és viselkedésmódunk is: az, ahogy agyerekeinkhez szólunk, ahogy a szabad időnket töltjük,ahogy az emberiség számára véges erőforrásokatfogyasztjuk, ahogy csökkenteni igyekszünk a hulladékottermelő tevékenységeinket. Az apró döntések hosszú távonéppen olyan súllyal eshetnek latba, mint akár Napóleonháborúi.

De miért is izgatnánk magunkat a harmonikusabb jövőmiatt, amikor a pszichikus energiáink már amúgy is fogytán

vannak? Nagy a kísértés, hogy csak magunkra figyeljünk, shagyjuk, hadd alakuljon a jövő kedve szerint. Az elődeinkettudatos lényekké formáló és tőlük ránk öröklődő genetikaiprogramunk végül is arra ösztökél, hogy minden erőnkkel asaját genetikai állományunk reprodukálásán legyünk. Ezpersze nem csekély feladat, és sok ember életét ez be istölti. Mások számára azonban a fennmaradás és aszaporodás nem kielégítő életprogram. Számukra azevolúció folyamatában való tudatos részvétel igenvonzónak tűnhet.

Úgy hihetjük, hogy a döntéseknél a lehetőségekszámbavétele a részletek nehézkes vizsgálatán alapulófárasztó feladat. Hol marad a spontaneitás és az életönfeledt élvezete? Nem kell azonban minden egyes döntéstegy végtelen listán mérlegelő zord hivatalnokká válnunkahhoz, hogy megtanuljuk irányítani az evolúciót. Igaz, hogyaz egyes döntések mérlegelése a harmónia szempontjábólkezdetben kissé fáradságos lehet. De miután elsajátítottuka felelősségteljes döntés képességét, felszabadítóanhathat ránk, hogy a cselekedeteinket behatároló keretekközött nagyobb elszántsággal mozoghatunk, kétségektőlés megbánástól mentesen.

A harcművészet fegyelmének kihívásaihoz hasonlóan,amit ugyancsak lassan, lépésenként kell begyakorolnimindaddig, amíg olyan tökélyre nem visszük a technikát,hogy gondolkodás nélkül is hajszálpontosan véghez tudjukvinni a szükséges akciót, a komplexitás mellettielköteleződés is kialakít egy képességet arra, hogy az életzűrzavarán könnyedén és minden lelki tusa nélkül vágjunk

át. A következő régi olasz közmondás a nehéz feladatokatjellemzi, és ezért jól illik az evolúció irányításánakelsajátítására is: Impara Var te, e mettila da parte (Tanuldmeg csinálni, és felejtsd el, hogy tudod) Ha márkialakítottuk, hogy milyen elvek szerint lehet a harmóniáhozvezető józan döntéseket hozni, és már természetes módonalkalmazni is tudjuk ezeket az elveket, attól kezdveszabadabban és tudatosabban cselekedhetünk.Szolgáljon példaként az alábbi korai konfuciánus idézetarra, hogy az elme fegyelmezett szokásai végül elvezetneka tökéletes cselekvési szabadsághoz:

A Bölcs szabad utat enged vágyainak, spontánhajlamainak, és tökéletes mederben zajlik minden, amifelett uralkodik… így a „jen-személyiség” eltökéltség nélkülmegy végig az Úton; a Bölcs pedig küzdelem nélkül teszimeg ugyanezt az Utat. (Szun-ce: 21.66-67).

Hosszadalmas tanulás előzi meg azt, hogy valakiből„jen-személyiség” (durván fogalmazva olyan ember, akibeteljesíti küldetését) vagy Bölcs váljék. Ezen tanulás soránelsajátítja azt a képességet, hogy a legnagyobb harmóniátteremtő lehetőséget válassza – ami annak a kínaimetaforának felel meg, hogy „végigmegy az Úton”. Ez úgylehetséges, hogy a Bölcsek arra edzik saját tudatukat, hogyészrevegyék a dolgokban a komplexitást, s ezzel eljutnakarra a pontra, amikor már meg tudnak lenni tervek nélkül,mivel átgondolatlan cselekedeteik erkölcsileg mindigtiszták, s minden eshetőségre alkalmasak.

A tudat komplexitása

A konfuciánus bölcsek talán nem voltak annyirabölcsek, mint ahogyan magukról hirdették, s ahogy telt azidő, a konfucianizmus is – a keleten és nyugaton terethódító többi jelentős kulturális mozgalomhoz hasonlóan –lassan elveszítette alkotó szikráját, és jól bejáratottintézmény lett belőle. Az elnyomó uralkodók sajáthatalmukat és a szegények elnyomását legitimizáltákáltala. Éppen ez az oka, hogy a kommunisták és afeministák egyaránt irtóznak Konfuciustól és a Kínábanbetöltött történelmi szerepétől. A konfuciánus gondolkodókkezdetben azonban megértettek valami nagyon fontosat azemberi szellemről: úgy lehet a legjobban élni, ha uraivagyunk a tudatunknak, s ez úgy valósítható meg, haelsajátítunk bizonyos készségeket, ami először értelmetlenrítusnak tűnhet, de végül felszabadít, és összhangba hoz avilágegyetem rendjével. Ám a konfucianizmus nem azegyetlen hitvallás, ami erre a következtetésre jutott. Afelszínes különbségek ellenére a véletlenszerű történelmifejlődés eredményeiként létrejövő összes világvallás ésminden szintetizáló filozófia egyetért abban, hogy aki nemtanul meg uralkodni a tudata felett, az nem kerülhetharmonikus kapcsolatba az univerzummal, s egészéletében a biológiai és társadalmi erők prédája marad.

Hogyan tudnánk megszabni a fejlődés irányát anagyobb komplexitás felé, ha saját tudatunk nem elégkomplex? Minden más állatfajtól az tesz minket különbbé,

hogy a bennünk zajló pszichikus folyamatok nagyonváltozatosak, és mi magunk is tudunk hatni rájuk. Azemlékezés, az elvonatkoztatás, az érvelés, a figyelmünkirányítása azon nagyon fontos tulajdonságok közé tartozik,amelyek az embert megkülönböztetik főemlős rokonaitól.Ezek az adottságok tették lehetővé az emberiség kulturálisfejlődését: az ember és az állatok közötti evolúciós határtmeghúzó nyelvek, vallások, tudományok és művészetekkialakulását. Bár minden újszülött örökletesen hozzamagával az emlékezést, a gondolkodást és másképességeket, ezek azonban csak akkor működnek jól, hamegfelelő tevékenységekkel fejlesztik őket; a figyelemszándékos, megtervezett összpontosítása, vagyis a tanuláseredményezi a készségek kialakulását. A komplexkészségeket komplex tevékenységek révén lehetelsajátítani.

Az evolúció az élő anyag komplexebbé válásának atörténete. Az egysejtűektől kezdve a különféletevékenységekre alkalmas és különböző készségekkelrendelkező kétéltűeken, hüllőkön, madarakon, emlősökönát egészen az emberig vezetett a fejlődés. Megeshetazonban, hogy az evolúció jövője majd a vírusok és arobotok fennmaradásáról szól, különösen, ha nem figyelünkarra, hogy ugyanolyan tempóban fejlődjék köztünk és avilág között az integráltság, mint amilyen mértékben a midifferenciáltságunk fejlődik. De bármerre is tart az evolúció,nem adhatjuk fel a komplexitás iránti igényünket, s nemmondhatunk le ez irányú felelősségünkről sem.

A pszichológiai fejlődés szintjén a nagyobb komplexitás

ellentétje a nagyobb pszichikus entrópia. Megnövekedettpszichikus entrópia esetén az emberi tudatban zűrzavaruralkodik, és ez működési zavarokhoz vezet, ami abbannyilvánul meg, hogy az energiát nem tudjuk hatékonyanfelhasználni, és így eluralkodhat rajtunk a félelem, a harag,a depresszió vagy csupán a motiváltság hiánya. Azentrópia csökkenése és a tudat komplex működésénekhelyreállása általában az egyénen kívüli pszichikus energia– bátorítás, támogatás, tanítás – igénybevételével érhető el.

Ahhoz, hogy elkerüljük a megnövekedett pszichikusentrópia uralkodását a tudaton, és megőrizzük afelmenőinktől kapott komplex élmények hatását,differenciált és egyszersmind integrált tevékenységekrevan szükségünk. Leginkább az oktatás feladata, hogy afiatalokat komplex élményekhez juttassa. A különbözőkultúrák az elemi szintű oktatástól kezdve (írás, olvasás,számolás, ének stb.) a felsőoktatás változatos kínálatáigolyan tananyagot igyekeznek fölkínálni a következőnemzedék számára, amely magában foglalja alegfontosabbnak vélt tudnivalókat. Általában azonban méga legjobb oktatás is legföljebb csak magas színvonalú,komplex információkat nyújt, ám az érzelmek, aszemélyiség és az érzékenység fejlődését elősegítőtapasztalatokat csak alig-alig. S rendszerint az átadotttudás integrálására sem törekszik eléggé. NemrégenKalifornia egyik magas beosztású oktatási vezetője azzalbüszkélkedett, hogy ő már nem az universitas, hanem amultiversitas fölött bábáskodik. Vessük össze kijelentését

Konfucius rövid párbeszédével:A mester így szólt: – Azt hiszed, én is azok közül való

vagyok, akik sokat tanulnak, és mindent meg is jegyeznek?– Igen – hangzott a válasz. – Talán nem így van?– Nem. Én egyetlen fonalra fűzök fel mindent, amit tudok.Konfucius: Válogatott írások (15.3).Manapság sajnos gyakori célja az oktatásnak a „sokattanulni és mindent megjegyezni”, miközben a tananyagkülönböző egységei között többnyire semmi kapcsolatnincs.

1 1 .1 egy közösségnek fontos, hogy képességei ésértékei fennmaradjanak, akkor nem hagyhatja csak aziskolákra azt a feladatot, hogy megőrizzék éstovábbfejlesszék, amit az elődeik fáradságosan létrehoztaka nagyobb komplexitás érdekében. Ha a családok nemsegítik eléggé a gyermekeik ilyen irányú fejlődését, ha aközösség nem nyújt kellő mennyiségű és változatostapasztalatokat, akkor a fiatalok nemigen válnak komplexfelnőtt emberekké. Az unalmas munkakörök, az elnyomóvagy érdektelen politikai irányítás, a közerkölcs és abizalmat keltő vezetés hiánya, az alacsony színvonalúszórakozás egyáltalán nem segítik elő a komplexkészségek elsajátítását, és így egyre nagyobb pszichikusentrópiát eredményeznek.

De ebből nem következik, hogy életünkben az entrópiakerekedik felül. Szerencsére nem arra vagyunkprogramozva, hogy szívtelen állatként viselkedjünk. Akomplexitás kialakulását lehetővé teszi az, hogy hajlamunkvan új képességek megtanulására, s olyan nehéz feladatok

elvégzésére, amelyekkel rendet teremthetünk atudatunkban és a környezetünkben. Az emberek egyrekomplexebb viselkedésre való hajlamával kapcsolatoskérdésekkel foglalkozik a következő és az azt követőfejezet, és betekintést ad abba, hogyan használhatjuk ki eztaz adottságot személyiségünk fejlesztésére, és ezáltalhogyan járulhatunk hozzá egy harmonikusabb jövőhöz.

További gondolatok Az evolúcióirányítása című fejezethez

Az evolúció néhány elveGondolt-e már arra, milyen más élőlényekkel állversenyben, akár tudatosan, akár nem? Vajon ez a versenyelkerülhetetlen-e?Az élelmen és egyéb nélkülözhetetlen anyagi természetűszükségleten kívül mi tartja önt életben? Mit jelent az „élet”?A komplexitás természeteGyerekkorában a családja mennyire volt komplex, vagyisdifferenciált (kapott-e elég szabadságot és ösztönzést) ésintegrált (támogató és harmonikus)? Elégedett volt acsaládjával?Munkakörében vagy hétköznapjaiban milyen külsőváltozások tennék az életét komplexebbé?Erkölcs és evolúcióMilyen erkölcsi szabályokat tart be bármilyen körülményekközött is? Ezek a szabályok gúzsba kötik vagy inkábbfelszabadítják?

Ön szerint milyen erkölcsi előrelépéseket tett meg azemberiség az elmúlt ezer év során? Mi lenne alegfontosabb előrelépés a következő ezer év folyamán?Hogyan tudna hozzájárulni ennek megtételéhez?Az emberek irányításaLétezik-e a születéskorlátozásnak olyan módja, amellyelegyetért? Hogyan lehetne ezt érvényesíteni?Joga van-e a társadalomnak bizonyos követelményekettámasztani a szülők gyermekvállalásával szemben? Haigen, milyen elképzelése van erről?Eumemika: a mémek születésének szabályozásaVan-e határa annak az energiamennyiségnek, amit önsaját magára szeretne fordítani?

Hogyan határozhatja meg a társadalom az alábbitevékenységek árát? (a) mérgező anyagok előállítása (b)gyermekek pszichikus energiájának értéktelenszórakozások felé terelése (c) idős emberek kifosztása –megtakarított pénzük elvétele erkölcstelen spekulációkkalA tudat komplexitása

Mi okoz önnek nagyobb problémát, a nagyobbdifferenciáltság vagy a nagyobb integráltság elérése? Minehezebb: kiállni és megfogalmazni saját céljainkat ésválasztott életformánkat, vagy másokhoz alkalmazkodni ésa közös célok elérésében részt venni?

Az ön személyiségének komplexitását milyen fajtaképességek vagy tevékenységek segíthetik elő? Például:türelmesség a hozzátartozókkal vagy a kollégákkal;céltudatosság; új dolgok megtanulása; új tevékenységekválasztása; naplóírás; gondolkodás vagy meditálás?

7. fejezet Az evolúció és a flowNemes cél egy harmonikusabb jövő kialakításán

tevékenykedni, de vajon mi ebben a jó nekünk? Egyikünksem fog olyan sokáig élni, hogy meglássa cselekedeteihosszú távú hatását, ha egyáltalán lesz bármilyenészrevehető hatása a történelem folyamán. Vajonbeérhetjük-e a jóérzéssel, hogy a komplexebb jövőértfáradoztunk?

Az entrópia növekedése elleni küzdelmünk soránazonnali és konkrét jutalomban részesülünk: mindenpillanatban élvezzük, amit teszünk. Komplexképességeinket igénybevevő és érdekes célérttevékenykedve szinte megmámorosodunk. Ilyenkor azáltalunk befolyásolhatatlan események okozta szenvedéshelyett azt érezhetjük, hogy mi magunk építjük a sajátéletünket.

Úgy tűnik, hogy az evolúciós folyamatok a folytonosságérdekében az idegrendszerünkbe táplálták a komplexitásiránti fogékonyságot. A továbbélésünk érdekében folytatottcselekvésekhez – ilyen az evés és a szex – hasonló örömötélünk át, amikor képességeinket próbára tevő, új iránybahajtó feladatokkal foglalkozunk, és amikor úrrá leszünk azújabb kihívásokon. Minden emberi lényben megvanszületésétől fogva a kreativitás hajtóereje. Ezt el lehetfojtani vagy tönkre lehet tenni, de nem lehet tökéletesenmegsemmisíteni. Ez az élvezet abból fakad, hogytúlteszünk önmagunkon, hogy újabb akadályokat küzdünk

le. Ez a pozitív ellentéte a második fejezetben idézettGoethe Faustjában megfogalmazott örököselégedetlenségnek.

A legkülönbözőbb dolgok szerezhetnek örömet ésvezethetnek a komplexitás irányába, attól függően, milyenképességekkel születik valaki, vagy milyen tevékenységektöltik be az életét. Például a nők általában bárhol a világonélvezik a gyereknevelést (s szerencsére egyre több férfi is).Kevés dolog akad, ami egyszerre élvezetes is, ésugyanakkor elengedhetetlen a minél harmonikusabb jövőkialakításához. Az alábbi idézet a flow-vizsgálatok egyikalanyának, egy anyának a válasza arra a kérdésre, hogymit tekint élete legboldogabb élményének:

A legnagyobb öröm, amikor a lányommal együttcsinálunk valamit, vagy amikor felfedez valami újat. Nekemis örömteli élmény, amikor kipróbál egy új receptet, és afőztje jól sikerül, vagy valami szép művészi munkát csinál,amire ő maga is büszke. Odavan az olvasásért, s együtt isszoktunk olvasni. Néha ő olvas fel nekem, máskor pedig énneki, s ilyenkor szinte elfeledkezem a külső világról,teljesen elmerülök a közös élményben.

Itt két szinten látjuk megvalósulni az alkotás örömét: alányt elragadja a felfedezés öröme, ami az anyának isélmény, hiszen a gyerek az ő alkotása. Egy másik asszonyhasonló érzésekről beszél. Neki az jelent nagy örömet,hogy az idősebb gyerekeivel meg tudja osztani amunkájában lelt elégedettségérzését.

Igyekszem bevonni a gyerekeimet a munkámba,különösen a nagyobbik lányomat, ő gyakran bejön a

hivatalomba, és segít nekem. Otthon vagy utazás közbenszoktunk beszélgetni a munkámról. Nagyon szeretem amunkám, és örömmel tölt el, hogy ezt az érzéstmegoszthatom a gyerekeimmel.

Az ilyen érzések – koncentráció, belemerülés,elmélyülés, élvezet, sikerélmény – nyújtják az embereknekéletük legszebb pillanatait. A harmonikus módon kifejtettpszichikus energia mindig mindenkiben ilyen érzéseketkelt. Tipikusan ilyen érzéseket kiváltó tevékenység példáulaz éneklés, a táncolás, a vallási szertartáson való részvétel,a sportolás, elmerülés egy jó könyv olvasásában vagy egynagyszerű előadás nézésében. Ilyen érzések hatják át aszerelmes embert, amikor a szerelmével beszélget, aszobrászt a márvány faragása közben vagy a tudóst,amikor elmerül egy kísérletben. Ezeket az érzéseketnevezem flow-élményeknek, mivel a vizsgálatok során sokmegkérdezettől kaptuk azt a választ, hogy alegemlékezetesebb pillanataikban spontán cselekedtek,mintha egy áramlat ragadta volna őket magával.

A flow (áramlat) bármilyen tevékenység közbenlétrejöhet. E cselekvések ugyan különbözhetnek egymástól,akárcsak a gyerekkel való játék és a sárkányrepülés, abelső élmény természetét mégis kísértetiesen hasonlószavakkal jellemzik mindegyik esetben. Az emberek nemreés életkorra, kulturális és társadalmi hovatartozásra valótekintet nélkül hasonló módon élik át a flow-t. Ennek azélménynek egyik leggyakrabban emlegetett fajtája afelfedezés élménye: az új megismerése által kiváltottizgalom.

Egy sziklamászó így számol be az általa átélt flow-ról:„Rendkívül izgalmas, ahogy az ember egyre nagyobbönfegyelemre képes. Kényszerítem a testemet, ésmindenem sajog (mikor visszagondolok rá, hogy mimindent műveltem, egészen elképedek). Aztán eksztatikusállapotba kerülök, az önmegvalósítás nagyszerű érzése töltel.” Kicsit higgadtabb hangon beszél egy sebész egy műtétlebonyolítása során átélt örömteli érzésről: „A legnagyobbelégedettséget saját képességeim kiterjesztése és asikeres meggondolásaim adják.” Egy sakkmester pedigígy vélekedik: „Izgalmas, akárcsak egy jó rejtvénymegoldása.” Ezekben az egészen különbözőtevékenységekben az a közös, hogy átlépnek egy addigelérhetetlen határt, és új képességeket, új ismeretekettudnak bevetni a siker érdekében.

A flow megtapasztalásához bizonyos szintűképességek, képzettség és fegyelem birtokába kell jutni.Egy balett-táncosnő így jellemzi saját flow-állapotát:figyeljük meg a fegyelmezett felkészülést, a harmonikustudatosságot, amivel fizikai teljesítményét végrehajtja:

Ez a fajta érzés többé-kevésbé egy órával azután veszikezdetét, hogy bemelegítek, és nyújtógyakorlatokat végzek,és már megvan az izomerő és a pszichikai biztonság.Ilyenkor boldognak, elégedettnek és könnyűnek érzemmagam. Az edzés segít, hogy elérjem ezt az állapotot, denagyon nyugodtnak és lelkileg lazának kell lennem, hogymegvalósuljon. Ami továbblendít, az a fitt készenlét, azakaraterő és a lelkesedés.

A tánctanárnak viszont az a legnagyobb öröm, ha

mesterségének összetett készségeit átadja, s úgy járulhozzá az evolúció folyamatához, hogy másokat is megtanítarra az örömre, amit a testmozgás harmóniája nyújt:

Óriási örömöt szerez maga a táncolás, és biztosvagyok benne, hogy ezt át tudom adni a tanítványaimnak is.Ezt nagyon fontosnak tartom, mert táncolni csak élvezetbőllehet. A tánc nem lehet nyűg, csak puszta öröm.

Az emberek elmondásából az élvezetet nyújtótapasztalatok nyolc jól elkülöníthető vonása világlik ki.Ugyanezeket fogalmazzák meg hindu jógik, motorbiciklinversenyző japán kamaszgyerekek, amerikai sebészek,kosárlabda-játékosok, ausztrál matrózok, indiánok,korcsolyabajnokok, sakkmesterek.A flow nyolc jellegzetessége:

1. Világos célok: egy feladat egyértelműmeghatározása; azonnali visszajelzés: az ember azonnaltisztában van vele, hogy valami jó történt.2. Lehetőség van a határozott cselekedetre, és az emberadottságai is megvannak hozzá. Másképpen fogalmazva: aszemélyes adottságok összhangban vannak a megoldandófeladattal.3. A tevékenység és a tudatosság összeolvadása; erősenkoncentrált cselekvés jön létre, és az egyén teljesen elmerüla tevékenységében.4. Összpontosítás a feladatra; a lényegtelen ingerekkitörlődnek a tudatból, az aggályok és a problémákátmenetileg felfüggesztődnek.5. A kontrollálás képessége.6. A kishitűség megszűnése, az Én határainak átlépése, a

nagyság és egy nagyobb egységhez való tartozás érzése.7. Az időérzékelés megváltozása, és ez rendszerint az időgyorsabb múlásának érzésével jár.8. Ez az állapot autotelikussá (önmagában is örömötadóvá) válhat: ha a fenti feltételek közül több is megvalósul,akkor a tevékenység önmagában is örömet adóvá válik,vagyis csak azért csináljuk, mert jólesik.Közelebbről és részletesebben megvizsgálva ezeket ajellemzőket, magyarázatot találunk arra, miért nyújt örömöta nagyobb komplexitásra törekvő tevékenység.

A flow elemei

A hétköznapi életben viszonylag ritka az intenzív flow-állapot, de a fenti feltételek megléte esetén nagyon sokféletevékenység – játék és munka, tanulás és vallási szertartás– vezethet ilyen állapothoz.

Először is flow többnyire akkor következik be, havilágos célok vezérlik az embert, s egyértelművisszacsatolást is kap a tevékenységére. A legtöbb játék,sport, művészi alkotás, vallási szertartás jól körülírt célok ésszabályok szerint működik, és a résztvevők mindenpillanatban tudják, hogy tetteik megfelelőek-e. Az ilyentevékenységek magukban hordozzák a flow lehetőségét,és belső motivációt nyújtanak. Például a sebészet vagy aszámítógépes programozás azért okoz elégedettséget,mert az ember minden pillanatban tudja a feladatát, sazonnal kézzelfogható visszajelzést is kap a

teljesítményéről. Általában azonban a munkahelyeken vagyaz iskolákban senki nincs tisztában azzal, hogy mit miértcsinál, s hosszú időbe telik, míg megtudja, hogyan végezteel a feladatot.

Flow-állapot esetén néha azonnali visszajelzés van,mint például egy teniszpartiban, ahol a labda elütése utánazonnal kiderül, hogyan sikerült az ütés. De az iselőfordulhat, hogy az eredmény várat magára, mint annak akét nőnek az esetében, akiket Fausto Massiminiprofesszor munkatársai kérdeztek ki Olaszországban. Azelső interjú egy 75 éves földműves parasztasszonnyal, amásodik egy 50 éves varrónővel készült:

A földeken dolgozni a legegészségesebb dolog avilágon: az ember elfárad, de mégis jól érzi magát. Azállatokra nézni, kapálni, palántázni, szüretelni, krumplitszedni, zöldséget, virágot termeszteni… Amikor ránézek aföldre, és jól néz ki, boldog vagyok és elégedett.

A varrás a munkám, és ebből élek. De a varrás ennélsokkal többet jelent nekem, nem csupán munka aszámomra. Élvezem, amikor látom, hogy a ruha hibátlan.Igyekszem minden képességemet bevetni. Ránézek a jólmegvarrt ruhára, és ezt gondolom: „Ezt én csináltam!”

Ezekben az esetekben a visszacsatolás – a föld, ami„jól néz ki”, a ruha, ami „hibátlan” – viszonylag sokáraérkezik, de mégis egyértelmű, és sokat jelent a dolgátvégző ügyes embernek. A lényeg az, hogy bármilyenvilágosan körülhatárolt cél alkalmas lehet flow-t előidézőfigyelemösszpontosításra. A cél értéke csupán abban áll,hogy alkalmat kínál a képességek gyümölcsöző

használatára és fejlesztésére. Nem szükséges, hogypénzbeli vagy társadalmi értéke legyen. Egy hegymászócélja – feljutni a hegy csúcsára – például csupán ürügy ahegymászásra. Más ok nem lehet arra, hogy felmásszanaka hegytetőre, a gyötrelmekre és a veszélyekre is gondolva,ahova helikopterrel kényelmesen is feljuthatnának. Egyfiatal hegymászó szavait idézzük, aki egyben költő is:

A hegymászás titka a hegymászás: fölérek egy sziklatetejére, s boldog vagyok, hogy vége, de mégis arravágyom, hogy sose érjen véget. A hegymászást csupán ahegymászás igazolja, ahogyan a költészetet az írás; ezzelsemmit sem lehet legyőzni, csak önmagunkat… Az írásaktusa igazolja a költészetet. Ugyanígy van ez ahegymászással: felismerjük, hogy áramlunk. Az áramlásértelme, hogy tovább áramlunk anélkül, hogy valamicsúcsot vagy utópiát kergetnénk; megyünk tovább azáramlattal; ez nem felfelé tartás, hanem folyamatosáramlás. Nincs semmiféle értelme a hegymászásnak,kivéve magát a hegymászást. Ez önmagunkkal valókommunikálás.

A sziklamászásról elmondottak érvényesek sok mástevékenységre, legyen az munka, tanulás vagy gyerekekkelvaló foglalkozás. Az szerez örömöt, hogy lehetővé válikönnön képességeink kibontakoztatása, saját határainkmegismerése, Énünk kiterjesztése – ezt nevezte ahegymászó „önmagával való kommunikálás”-nak. Ezért vana flow-nak ilyen fontos szerepe az evolúcióban. E nélkülgenetikai programunk arra utasítana, hogy továbbra is csakazt tegyük, ami „jó volt nekünk” a múltban; ám a flow nyitottá

tesz bennünket az egész világ felé, ahol alkotókedvünk ésképességeink kibontakoztatásának új forrásai, az újabbnálújabb feladatok várnak.

A flow bekövetkezését lehetővé tevő második feltétel acselekvés lehetőségei és a cselekvő ember képességeiközötti egyensúly egy adott helyzetben. Amikor a feladatokés a képességek színvonala viszonylag magas, és jólilleszkednek egymáshoz, mint egy szoros teniszmérkőzésvagy egy igényes zenei előadás esetén, akkor az emberegész figyelmét leköti az előtte álló feladat. Egy muzsikusígy jellemzi a zongorázás közben tapasztalt flow-állapotot(melynek lényeges előfeltétele a magas fokú technikaiképzettség):

Egészen csodálatos. Már nem figyelek az ujjaimra, akottára, a pedálra, a teremre; csak az ujjaimon át sugárzóérzések léteznek. Eggyé válok a zenével, mert éppen azene az, amit érzek.Ezért szeretek jobban kotta nélkül játszani, mert akkor ezaz egész folyamat sokkal könynyebb. Nem is nézem azujjaimat, csak ha technikailag nagyon nehéz részhez érek.Sehová sem nézek. Talán befelé. Sok-sok évnyi gyakorláseredményeként lehet elérni egy olyan technikai szintet,amikor már az ember ujjai maguktól is képesekelővarázsolni a szükséges hangokat.

Egy szemész szakorvos a hivatása kihívásait és atevékenysége nyújtotta elégedettséget így jellemzi:„Mindennek jelentősége van – ha nem a megfelelő módonzárjuk le a metszést, a szaruhártya megtekeredik, és alátás károsul… Minden azon múlik, milyen pontosan és

mesterien végzem el a műtétet.” És az ortopédsebész:„Igazi elégedettséget érzek a sikeres műtétek után, s hanehéz a műtét, annál izgalmasabb. Elképzelhetetlen jóérzés újra működésbe hozni egy testrészt, mindent ahelyére tenni; elérni, hogy minden újra ott legyen, ahollennie kell, és minden szépen illeszkedjék.”

A feladatok és a célok nagyon változatosak lehetnek.Sakkozásban főleg szellemi kihívásokról beszélünk;sebészetben a beteg egészségének a helyreállítása a főcél; az óceánjáró hajósnak egy törékeny hajót viharosszélben a felszínen kell tudni tartani; egy jó regény olvasásaközben a szavakkal leírt jelenetek és személyek ténylegeselképzelése, a regényhősök tettei indítékának a kitalálása,a történet alakulásának a megsejtése és ehhez hasonlókjelenthetnek kihívó feladatot.

Ha a kihívások és a képességek összhangban vannak,akkor lehetséges, hogy az ember megtapasztalja a kontrollérzését. A mindennapokban megannyi nehezenmérlegelhető és nem befolyásolható eseménnyel kerülünkszembe. Lehet, hogy a főnökünk irracionális ellenszenvettáplál irántunk; az úttesten átkelés közben, amikor alegkevésbé várnánk, elüthet bennünket egy autó. A flowközben azonban sok mindenre fel vagyunk vértezve. Egytáncos például így jellemzi ezt az érzést: „Tökéletes lazaságés nyugalom vesz erőt rajtam. Nem aggódom amiatt, hogykudarcot vallok. Erőteljes és meleg érzés tölt el. Óriásnakérzem magam, és magamhoz szeretném ölelni a világot.Hihetetlen erőt érzek magamban arra, hogy szépséget és

kecsességet teremtsek.” A sakkmester pedig így vall erről:„A sakkban az a legjobb, hogy ura vagyok a helyzetnek, éskezemben tartok minden lehetőséget… Minden ott van azember szeme előtt. Nincsenek más lehetőségek… Énkontrollálok mindent.” Valaki más ezt mondja: „Bár nemvagyok tudatában mindennek, de átjár egy általános jóérzés, az, hogy a saját világomnak tökéletesen ura vagyok.”Egy műkorcsolyázó világnagyság így írja le ezt a flow-állapotra nagyon jellemző érzést:

Minden egyes pillanat a fejemben volt; még arra isemlékszem, ahogy egy ugrásból földet értem. Ez nagyonfélelmetes volt, de aztán erre gondoltam: „Istenem! Sikerült!Ez igaz.” Minden annyira tiszta volt… Úgy éreztem,mindennek ura vagyok, minden egyes apró mozdulatnak,mindent világosan láttam, s úgy éreztem, hogy bármitképes vagyok kézben tartani.

A flow állapotában az ember valójában nem teljesenuralja a helyzetet. Ha így lenne, akkor a kihívások és aképességek közötti kényes egyensúly a képességek felébillenne el, s ezzel eltompulna az élmény intenzitása. Inkábbarról van szó, hogy az ember felismeri, hogy a helyzet felettikontroll elvileg lehetséges. A mindennapokban túl sokféledolog történik velünk, és ez nehezíti a tetteink állandókézben tartását. Amikor viszont egy hegymászó ujjhegyévelfüggeszkedik több ezer méter magasságban a föld felett,tudja, hogy nagy veszélynek van kitéve, de ha mindentmegtesz a figyelme összpontosítása érdekében, akkor asiker valószínűsége nagyon megnő.

A flow állapotában nagy a kihívás, és az adott feladat

igénybe veszi az ember minden képességét, és úgy lekötia figyelmét, hogy már nem marad energiája a lényegteleninformációk feldolgozására. Ha például egyzongoraművész valami másra gondol egy nehéz darabjátszása közben, akkor valószínűleg melléüt. Ha ateniszjátékos figyelmét játék közben elvonják, bizonyáraszintén hibázik, majd elveszíti a mérkőzést. A flow-nak tehátegy másik fontos eleme a cselekvés és a tudatossághatékony összekapcsolódása. Az ember nagyon erősenkoncentrál, és teljesen elmerül a tevékenységében, így acselekvő személy eggyé válik a cselekedetével; spontánmódon, tudatos erőfeszítés nélkül teszi azt, amit kell. Talánez a tevékenységgel öszszeforrt tudat a flow legfontosabbjellegzetessége. Egy ismert zeneszerző elmondja, mit érez,amikor jól megy neki a munka:

Olyan eksztatikus érzés kerít hatalmába, minthamegszűnnék létezni. Ezt az érzést sokszor tapasztaltammár. Mintha a kezeim különválnának tőlem, s nekem nincsis teendőm. Én csak ott ülök a zongoránál, és elragadtatva,csodálattal fogadom a megszólaló zenét. És a zenemagától árad.Egy másik műkorcsolyázó így festi le a tökéletesbelefeledkezés állapotát egy jól sikerült produkció esetén:

Minden a helyén volt. Minden tökéletesen sikerült,elképzelhetetlenül jó érzés volt… A sikeres mozdulatokcsak úgy sodortak magukkal, az ember úgy érzi, bárcsaksoha ne lenne vége, csak menjen így tovább, mert most alegjobb. Mintha nem is kellene gondolkodni, mindenmagától, gondolkodás nélkül alakul… Mintha automata

magától, gondolkodás nélkül alakul… Mintha automatavezérlésű pilóta lennék, semmin sem kell gondolkodni.Hallom a zenét, de nem vagyok tudatában, hogy hallom,mert a zene is része az egésznek.

Ha egy flow-állapotba merült egyént valami kizökkentiebből az állapotból, az nagyon zavaró, mert megtörik avarázs, s az illető visszakerül a mindennapi tudatállapotba.Az indiai Bangalorból való tanár így vall erről:

Többnyire egészen elmerülök a tanításban. Igyekszemteljes erőmmel összpontosítani, és nem szeretem, hamegzavarnak. A gyakori zavaró körülmények felborítják afigyelmemet, és olyankor nehéz visszakanyarodni. Azörömet adó munkába könnyű belemerülni, s ha ez mármegtörtént, ebben az állapotban szeretem végigcsinálni.

A figyelem ilyen mély koncentrációja a jelenre való erősösszpontosítást eredményezi, s emiatt a mindennapokgondjai és bajai eltűnnek, és semmi nem vonja el apszichikus energiát sem. Sokan számolnak be arról, hogyelfeledkeznek a gondjaikról, mert az élmény intenzitásamegakadályozza, hogy a múlton vagy a jövőn töprengjenek.Ezt az állapotot szinte mindenki hasonló módon írja le,bármilyen cselekvés részese is.(Sakkozás közben) Amikor a játék izgalmas, teljesen süketleszek – mintha kizártam volna magamból a külvilágot –, scsakis a játszmára figyelek.

(Sziklamászás közben) Amikor hozzálátok, hogymegmásszak egy magaslatot, olyan, mintha megszűntvolna az emlékezetem. Nem tudok mást felidézni, csak azutolsó harminc másodpercet, és előre is legfeljebb öt percegondolok… Ezzel a hihetetlen összpontosítással kizárom

gondolok… Ezzel a hihetetlen összpontosítással kizárommagamból a világot.

(Kosárlabdázás közben) Néha a pályán eszembe jutvalami probléma, például, hogy aznap összevesztem abarátnőmmel. Aztán azt gondolom, hogy ez semmi akosarazáshoz képest. Az ember egész nap rágódhat abaján, de amikor belemerül a játékba, az ördögbe atöbbivel!

(Műkorcsolyázás közben) A figyelmem teljesenbeszűkül. Csak a partnerem látom ebben a szűk körben, ésaz ember a zenével hajszálpontosan egyszerre mozdul…Semmi más nem fontos. Könnyű, habkönnyű érzés.

(Sziklamászás közben) Amikor az ember fölfelémászik, eszébe se jut semmilyen probléma. Egyetlen világlétezik csak, és ez önmagáért és önmagában fontos… Hamár ott vagyok, csak az a valóság, és mindent meg kelltennem a cél érdekében. Ez tölti be mindenemet.

A flow teljes lélekkel való belemerülést biztosítóátmeneti világot teremt az ember köré, és ezzel segítelmenekülni a hétköznapok gondjai elől. Ez a menekülésazonban nem olyan, mint amikor drogokkal vagy együgyűörömökkel elhomályosítjuk az értelmünket, ésbelesüllyedünk a megnövekedett entrópiába. Ezelőremenekülés a magasabb szintű komplexitás felé,miközben az ember a képességeit új kihívásoklegyőzésével fejleszti.

Flow-állapotban a tevékenység és a képességekközötti finom egyensúly fenntartása rendkívüliösszpontosítást igényel, és ennek következtében vész el a

tudatosság. Flow-állapotban nem lehet azzal foglalkozni,hogy az ember jól néz-e ki, vagy hogy tetszik-e másoknak.A hétköznapokban az ilyen gondolatok vezetnek aleggyakrabban az entrópia növekedéséhez a tudatunkban.Ha azonban mélyen elmerülünk abban, amit éppen teszünk,a magunkkal való foglalkozás kikerül a figyelemközéppontjából.

Flow-állapotban az emberek sokszor említik, hogyvalamiféle transzcendenciát élnek át, mint amikor egymuzsikus különösen szép dallamot játszik, s eközbeneggyé válik a világmindenséggel, vagy a táncos testeegyszerre mozdul a ritmussal, s ez olyan élmény, amit elsem lehet képzelni. Egy Bangalor városából való indiaimérnök így számol be arról az állapotról, amikor teljesenbelemerül a számítógépes programozásba: „Ezáltal egyképzeletbeli világba jutok, ahol számtalan program, műveletés algoritmus van. Úgy érzem, mintha én is egy belsőalkatrésze lennék a számítógépnek – vagy egy különszámítógép.”

A sziklamászók különös ékességgel szólnak erről: „Atökéletes azonosulás kellemes érzése hat át. Mintharobottá változnék, vagy talán inkább egy állattá, akibelevész a mozgás élményébe, mintha egy párducszökellne felfelé a sziklán.” D. Robinson hegymászó mársokat írt erről. A következő idézetben azt igyekszikérzékeltetni, hogyan jut el „a tisztaság, a távolság, azegyesülés és az egység határtalan élményéhez”, miközbenmászik fölfelé, s hogyan ragadja ez a tevékenység magávalaz elmét:

Az embert teljesen magával ragadja a szikla, amozdulatok, a test megfelelő tartása. Szinte elfelejtem, kivagyok, s eggyé válok a sziklával és a hegymászótársaimmal… Egy idő után már azt sem tudom, hogy énmozgok, vagy pedig a szikla… Magamon éppen annyiraúrrá kell lennem, mint a sziklán… Együtt áramolni valamivel,ez a teljes nyugalom… A tudat hiánya számomra atökéletes tudatosság.

Ez az utóbbi mondat rámutat egy fontosellentmondásra: a „tudat hiányát” a flow-állapotban néhaúgy értelmezik, mintha az ember kilépne a tudatából,vagyis kevésbé lenne tudatos és figyelő. Valójában enneképp az ellenkezője igaz. Ha kevésbé figyelünk magunkra,több pszichikus energiánk marad arra, amit éppen teszünk.Ilyen tudatállapotban a hegymászó jobban összpontosít asziklára, az elvégzendő mozdulataira és az időjárásiviszonyokra. A műkorcsolyázó jobban korcsolyázik, mertjobban figyel a saját testére és a mozdulataira; azeneszerző pedig jobb zenét ír, mert minden figyelmét azagyában áramló hangokra szenteli.

A flow-állapot során az idő érzékelése eltorzul.Előfordulhat, hogy az órák csak perceknek tűnnek. Erről ígybeszél egy sebészorvos: „Az idő nagyon gyorsan múlik; demáskor, nehéz műtét esetén olyan, mintha több száz óránát dolgoznék.” És a sakkmester: „Az idő százszorgyorsabban rohan. Olyan, mintha álmodnék. Néhánymásodperc alatt csomó minden történhet.” Vagy a költőivénával megáldott hegymászó, Robinson szavaival: „Taláncsak egy pillanat, pedig a tökéletes belefeledkezés folytán,

mintha az örökkévalóság szelei járnának át.”A flow eltünteti a mindennapi életünket meghatározó

időfelosztást. Az iskolában például egy érdekfeszítőtémába, egy érdekes művészeti feladatba vagy egy fizikaikísérletbe belefeledkező diáknak csak az ötven perces óravégét jelző csengő juttatja az eszébe, hogy át kell költöznieegy másik tanterembe, mert ott lesz a következő tanórája.A mesteremberek és iparosok munkájukban valóelmerülését és a spontán munkatempójukat körülbelülkétszáz évvel ezelőtt nagyon megzavarta a gyáritermelőmunka igényeit kiszolgáló merev időbeosztásbevezetése. A flow-állapotban az időérzékelés a totálisélmény természetes velejárója, és ennek ellentmond atényleges tevékenységünket és érzéseinket figyelmen kívülhagyó önkényes időkorlátozás.

Amikor a flow hét jellegzetes vonásának a zömeteljesül, akkor az éppen végzett tevékenységre teljesül anyolcadik tulajdonság is, tehát autotelikussá (önmagábanis örömöt adóvá) válik, vagyis érdemes önmagáért iscsinálni. A felejthetetlen élményt nyújtó tevékenységeket azember szeretné újra és újra megismételni. Ha valakibúvárkodás közben éli át a flow állapotát, akkor biztosanszeretne újra lemerülni. Aki egy matematikai problémamegoldása közben él át ilyen állapotot, az megoldandómatematikai feladatokat keres. Megesik, hogy valaki egybizonyos tevékenység közben olyan mély flow-élményhezjut, hogy onnan kezdve egész életét annak atevékenységnek akarja szentelni. Egy ausztrál kutató, JimMacbeth olyan emberekről beszél, akik otthagyták

Macbeth olyan emberekről beszél, akik otthagytákmunkájukat, hogy a maguk által készített kis hajón járják bea déli vizeket, mert elegük lett a szokványos irodaimunkából. Az egyik ilyen életmódváltó ezt a magyarázatotfűzte a döntéséhez: „Véget akartam vetni az egyhangúéletemnek, egy kis kalandra vágytam. Tennem kellettvalamit az életemmel, hogy ne csak vegetáljak. Adódottegy alkalom, amikor a feleségemmel egy nagy ésemlékezetes döntést hozhattunk.” Az egyik hegymászó eztmondta:

Rengeteg pénzt kereshettem volna, ha ott maradok acégnél, de egyszer csak ráébredtem, hogy nincs benneörömöm. Semmi olyan nem történt ott, amiért érdemeslenne élni. Úgy éreztem, hogy a számomra fontos dolgokelhaladnak mellettem, mivel az időm nagy részét ahivatalban töltöttem… Közben múltak az évek. Mostélvezem, hogy ácsmunkát végezhetek. Olyan helyen élek,ahol csend van, és szép környezet vesz körül, és majdnemminden este sziklát mászok. Anyagilag kevesebbet tudokígy nyújtani a családomnak, de úgy hiszem, hogy akiegyensúlyozottságom többet jelent nekik.

Persze a hivatalban végzett munka örömére is rá lehettalálni, és akkor nincs szükség ilyen váltásokra. A lényegaz, hogy bármilyen tevékenység idézi is elő a flow-t, nagyerővel fogunk törekedni arra, hogy megismételhessük azt atevékenységet. Ezért lényeges, hogy tanuljuk meg élvezniazokat a tevékenységeket, amik káosz helyett harmonikuskomplexitáshoz vezetnek. Az egyik legijesztőbb betekintéstnyújtja a lehetséges jövőbe a Mechanikus Narancs

(Clockwork Orange) című angol film: a rombolás, akényszeres szexualitás és az agresszió által irányítotttársadalom képét vetíti elénk. Sajnos ezt a lehetséges jövőtnem zárhatjuk ki teljes meggyőződéssel, mert ha azemberekből hiányzik a képesség, hogy felismerjék aszámukra igazán hasznos lehetőségeket, akkorhajlamosak visszasüllyedni a primitív és brutális alternatívákszintjére.

Miért okoz elégedettséget a flow?

A flow különféle jellegzetességeinek meghatározásávalmég nem indokoltuk meg, miért élik át az emberekugyanazt az élményt a legkülönfélébb tevékenységekközepette. Miért az szerez az egyik embernek örömöt,hogy a kis veteményeskertjét gondozza, a másiknak pedigmiért a műkorcsolyázás? Az egyik régi népszerűmagyarázat szerint a látszólag öncélú tevékenységekközbeni öröm érzése az elfojtott vágyak be nem vallottfelszabadulása. Sakkozáskor például az agresszívösztönök, különösen az Ödipusz-komplexus okoztaösztönök jutnak valójában kifejezésre. Ha valaki az ellenfélkirályának mattot ad a királynővel, az illetőnek azt a vágyátfejezi ki, hogy az anyja segítségével kasztrálja az apját.Létezik egy magyarázat arra is, miért űz valaki asárkányrepüléshez vagy a sziklamászáshoz hasonlóéletveszélyes sportokat. Eszerint az illető olyan rendkívülitulajdonságokkal rendelkezik, amelyek szélsőséges

élmények irányába hajtják. Ilyenkor az egyénszemélyiségével magyarázható, miért választja valakiinkább az egyik vagy a másik flow-élményhez vezetőtevékenységi formát. Ezek azonban elég szűk látókörűindokok, mivel éppen azt nem ismerik fel, hogy ezentevékenységek mindegyikét elsősorban a flow-állapotsorán bekövetkező elégedettség miatt választják.

Azt viszont, hogy ki választja például a sziklamászást,és ki választja a sakkozást, az egyének érdeklődése ésadottságai határozzák meg. Dönthet valaki azért egy adotttevékenység mellett, mert az a múltban már örömet szerzettneki, vagy mert tehetsége van hozzá, vagy mertérdekesnek tartja. Az emberek között természetesen óriásikülönbségek mutatkoznak az egyes tevékenységek irántkialakuló érdeklődésben. Az egyik imád kertészkedni, amásik pedig nem szereti a földet túrni. De bármi is asakkozás, a tőzsdézés, a barátokkal lófrálás eredetiindítéka, az ember semmit nem csinál tartósan, ha nemokoz neki örömöt, vagy valami jelentős külső jutalmazásbannem részesül érte. Lehet, hogy valamilyen szorongás, akockáztatás igénye és izgalma vagy ezekhez hasonló okokmiatt fog bele az ember valamilyen tevékenységbe, afolytatáshoz azonban szükséges a flow átélése, vagyvalami külső jutalom reménye, vagy abbahagyás esetén abüntetéstől való félelem.

Más magyarázatok is léteznek arra, hogy miértcsinálnak az emberek valamit látszólag minden ok nélkül,ilyen például a tevékenység közben felszabadult, az agyörömközpontjait serkentő endorfinoktól való függőség. Ez

előállhat például kocogás, szerencsejáték vagyzenehallgatás közben. Bizonyos elméletek szerint a flowáltal létrejött örömérzés vegyi úton létrejövő függőségrevezethető vissza. Ez az érvelés azonban felveti azt akérdést, hogy miért éppen ezek a tevékenységi formákszabadítanak fel endorfinokat az emberekben. Kiderültazonban, hogy nem mindig, sőt rendszerint nem azidegrendszerben végbemenő endokrinológiai vagy másfiziológiai változások indítják el a szellemi folyamatokat.Sok esetben éppen fordítva történik: a gondolkodás indítjael az agyban a fiziológiás folyamatot. Az nem kétséges,hogy az örömérzést neurofiziológiai folyamatok közvetítik.Ez azonban nem azt jelenti, hogy a flow az egyéntudatosságának figyelmen kívül hagyásával, csupánneurofiziológiai hatásokkal megmagyarázható.

Szinte minden létező tevékenység képes flow-telőidézni. Bizonyos tevékenységek – játékok, sportok,művészi előadások, vallási szertartások – kifejezettenélmény- és örömszerzés előidézésére szolgálnak.Általában azonban gyakrabban beszélnek flow-rólmunkával, családdal vagy autóvezetéssel kapcsolatban,mint szabadidős tevékenységekkel kapcsolatban.Mindenesetre a flow létrejöttéhez bizonyos feltételeknek isteljesülniük kell, mint például az elvégzendő feladat és aképességek közötti egyensúly.

A flow tanulmányozása alapján azt mondhatjuk, hogynem azért találunk különös örömöt egy bizonyostevékenységben, mert ezt már korábban azidegrendszerünkbe beprogramozták, hanem azért, mert

bizonyos kölcsönhatások eredményeként kialakult ez aképesség. Gyakori például, hogy az ember kezdetbenteljesen közömbösen vagy unalommal végez egytevékenységet – ilyen lehet a klasszikus zene hallgatásavagy a számítógép használata. Majd amikor e tevékenységfolyamán ismerősebbé válik maga a tevékenység, vagy azegyén ügyesebbé válik benne, az adott tevékenység kezdegyre érdekesebbé válni, és örömet is nyújt. Ha az emberkezdi felfogni egy-egy zenei mű szerkezetét, vagymegtanulja felismerni, és egyre több zenei részletreemlékszik vissza, akkor egyre nagyobb örömöt nyújtszámára a zene hallgatása. Ez az oka annak, hogy a flowviszonylag bonyolultabb evolúciós változásokhoz vezethet.Amikor új kihívásokkal kerülünk szembe, és amikor újonnankifejlesztett képességeinket hasznosíthatjuk, akkor mindigmély örömérzés tölt el bennünket. Egyre nagyobbkihívásokat keresünk, és egyre kifinomultabb, tökéletesebbképességeket fejlesztünk ki annak érdekében, hogy újrarátaláljunk a már megtapasztalt, nagyszerű, örömteliérzésekre. Eközben hozzájárulunk ahhoz, hogy akomplexitás evolúciója egy lépést tegyen előre.

A kellemes tevékenységekről szóló beszámolók némimagyarázatot adnak arra, hogy a flow miért tölti el azegyént az elégedettség érzésével. Teljesen belemerülnivalamibe, és a képességeinket a végsőkig kihasználni –igen vonzó lelki állapot. Ez erős ellentétben áll ahétköznapokkal, amikor ritkán cselekedhetünk teljesodaadással, mivel az előttünk álló feladatok nem felelnekmeg a képességeinknek (túl könnyűek vagy túl nehezek),

vagy nem világosak, zavarosak, vagy ellentmondásosak.Sok munka csak bizonyos tevékenységek monotonismétléséből áll, és ez nem köti le az illető figyelmét, ezértvalószínűleg hamarosan elkezd másra gondolni. Ilyenkor azember elkezd nagyobb örömöt nyújtó tevékenység utánvágyódni, vagy kellemetlen dolgokon rágódni. És ez azállapot előbb-utóbb unalomhoz vagy kudarcérzéshez vezet.Ezzel a nagyon is gyakori helyzettel szemben a flow-állapotban bekövetkező tökéletes elmerülés örömmel telielégedettséget nyújt.

Ahogyan már a második fejezetben említettük, hosszúévek során végzett vizsgálatainkból kiderül, hogy amikor afigyelem nem egyetlen célra összpontosul, akkor a tudatrendszerint csapongó és nyomasztó gondolatokkal telikmeg. Az agy normális állapotát a káosz jellemzi. Csak acélirányos tevékenység képes rendet és jó hangulatotteremteni a tudatban. Épp ezért az emberre mérhető egyiklegnagyobb büntetés a magánzárka, amit csak az képestúlélni, aki külső eszközök nélkül is kordában tudja tartani agondolatait. Legtöbbünknek a tudatunk féken tartására egybelefeledkezésre alkalmas tevékenység vagy valamilyenmás ösztönző szükséges, például egy könyv vagy egytévéműsor.

De továbbra is fennáll a kérdés: miért jelent akkoraörömöt egy érdekes tevékenységbe való belemerülés?Úgy tűnik, ha az ember képességeit végletekig próbáratevő feladat teljesítése pozitív tudatállapotot idéz elő, akkorez egyszersmind az ember túlélési esélyeit is növeli. A flowés az örömérzet közötti kapcsolat először talán szerencsés

genetikai véletlenként jöhetett létre, de akik átélték, azokújabb feladatokat kerestek, és újabb képességeketfejlesztettek ki magukban. Ez a kreatív hozzáállás az újkihívásokkal együtt járó örömérzések következtében annyielőnnyel járhatott, hogy idővel az emberiség nagy részébenelterjedt.

Ezzel szemben az egyhangú, érdektelen tevékenységeksorán sokunk által gyakran érzett unalom és a kudarcnegatív érzése, akárcsak a termosztát, ami bizonyosállapotban bekapcsolja a fűtést, elindítja bennünk az újkihívások utáni vágyakozást. Az új kihívások pedig újképességek kialakítására ösztönöznek, ésvégeredményben a negatív érzések elkerülése érdekébenaz ember kénytelen a komplexitását fejleszteni.

A flow létrejötte az emberek számára általában belsőharmóniát idéz elő, és ez az érzés az állapot újra átéléséreösztönöz. Arisztotelész az elsők között ismerte fel, hogybármilyen tevékenység kiváló művelése örömöt adhat, sugyanerről szólnak a nagyszerű költő, Dante Alighierimintegy hatszáz évvel ezelőtt írt sorai:

Minden cselekedetben… az illető ember legfőbbszándéka, hogy önmagát kibontakoztassa; ezért van az,hogy minden cselekvő ember, amikor tesz valamit, örömöttalál benne. Mivel minden létező dolog a létezésretörekszik, és a cselekedet közben az emberkibontakoztatja önmagát, a cselekvés természetesenörömöt nyújt…

Dante állításának alátámasztására könnyen lehet példáttalálni. Nekünk például van egy Cedric névre hallgató

törpespánielünk. Az évszázadok alatt kialakult génjei arrakésztetik, hogy megtalálja a magas fűben megbújómadarakat. Cedric soha nem volt vadászkutya, de avadászösztön annyira erős benne, hogy ezt a képességétspontán módon alkalmazza a teniszlabdák felkutatásakor.Minél nehezebb őket megtalálni, annál jobban örül. Akkorrepes csak igazán a boldogságtól, amikor Coloradóban, aVail környéki teniszpályák mellett sétálunk, ahol gyakranbújnak meg a pályákról kirepült teniszlabdák a fűvel benőttvízmosások rejtekében. Cedric teljes sebességgelszlalomozik lefelé a lejtőn, eszement izgalommal kutat, sközben egyfolytában szimatol. Teljesen megváltozik aviselkedése, amikor a magas fűben teniszlabdát sejt;gazellát megszégyenítő módon szökken, majd ráveti magátarra a helyre, ahol a labda megbújik, és nem nyugszik,amíg ki nem kotorja rejtekhelyéről, és a szájába nemgyömöszöli. Majd visszamászik az ösvényre, és magasratartott fejjel büszkén menetel, mint egy lipicai mén alovasparádén. Semmi kétség, hogy Cedric „önmagátbontakoztatja ki”, miközben a teniszlabdákat hajkurássza, snagy örömet talál ebben a kibontakoztatásban. Danteszavaival: mindannyian arra vágyunk, hogy önmagunkatkibontakoztassuk, de sajnos gyakorta meggátolnak minketebben a törekvésünkben.

A gyerekek – feltéve, hogy egészségesek és nembántalmazzák őket – olyanok, mintha állandóan flow-állapotban lennének; élvezik, ahogy kiteljesíthetik Énjüket”,miközben megtanulnak fogni, dobni, járni, beszélni, olvasniés felnőni. Sajnos nagyon hamar abba kell hagyniuk a

kibontakozást, mert az iskola a fejlődésüket olyan keretekközé szorítja, amelyeket a gyerekek nem tudnakbefolyásolni. Ilyenkor aztán egyre ritkábban fordul elő aflow-élmény és sok fiatal csupán a játék, a sportolás vagy atársaival együtt eltöltött szórakozás alkalmával élheti át eztaz érzést.

A flow hatása

A flow sok okból jótékony hatású. Talán a legfontosabbés egyben a legnyilvánvalóbb is: hatással van azéletminőségre. Az emberek boldogabbak lesznek a flow-élmény megtapasztalását követően, és ahogyan eztArisztotelész óta tudjuk, a létezés igazi értelme aboldogság. Minden egyéb vágyódásunk – vágyakozásunkaz egészségre, a gazdagságra, a sikerre – abból a hitbőlfakad, hogy boldogabbak leszünk. Kevés embert teszazonban igazán boldoggá az, ha két- vagy húszmillió dollártnyer a lottón. A boldogság állapotát rendkívül tünékenynekés szubjektívnek gondolhatnánk, pedig mindig itt vanszámunkra a lehetőség rá: a pénz vagy a vagyon valóbanritkán tesz boldoggá, viszont a tevékenységeink és aszemélyes élményeink feletti kontroll könnyen elvezethet aboldogsághoz.Az alábbiakban a flow néhány fontosnak látszó, közvetlenülis tapasztalható hatásáról lesz szó. Remélhetően ez sokembert meggyőz majd a flow hasznáról.Kreativitás

Nagy művészek és tudósok sok esetben úgyvélekedtek, hogy sikereiket elsősorban annakköszönhették, hogy élvezték a munkájukat. Paolo Uccello, anagyszerű reneszánsz korabeli festő egyike volt azoknak aművészeknek, akik először alkalmazták a háromdimenzióstér perspektivikus ábrázolását a kétdimenziós felületre.Éjjelente gyakran járkált fel-alá hideg firenzeipadlásszobájában, és néha hangosan fölkiáltott: „Che bellacosa é questa perspettiva!”– „Milyen csodálatos dolog a perspektíva!” – Almosfelesége pedig mérgelődhetett. Albert MichelsonAmerikában elsőként kapta meg a fizikai Nobel-díjat, ésegész életét a fénysebesség egyre pontosabb mérésénekszentelte. Idős korában megkérdezték, mi indította erre. Ígyválaszolt: „Nagyon jó szórakozás volt!” Ezek az anekdotákarról árulkodnak, hogy az ember csak olyankor szentelpszichikus energiát a többnyire kudarcra ítélt újítótevékenységekbe, ha igazi örömöt lel magában atevékenységben. A pénz és a siker némi motiváló erő, azújító próbálkozások sikerének esélye azonban annyiracsekély, hogy pusztán a külső jutalmazás reménye nemadna erőt a kitartó munkához.Csúcsteljesítmény

A kiváló atléták, muzsikusok és előadóművészekáltalában megtapasztalják a flow-t. Nehéz is lenne enélkülelképzelni a kimagasló teljesítmények létrejöttét. Akutatások azt igazolják, hogy a csúcsteljesítmények elérésealkalmával sok esetben bekövetkezik a flow. Az atlétákat

például az mozdítja a legjobb teljesítmény felé, hogy újra ésújra megtapasztalják ezt az állapotot. Természetesen nemcsak a legjobban teljesítők élnek át erőt adó flow-t. Bárkibelekerülhet ebbe az állapotba, mialatt „a tőle telhetőlegjobbat” próbálja nyújtani. Egy japán vizsgálat szerintpéldául sok száz úszótanfolyamon résztvevő gyerek közülazok mutatták a tanfolyam végére a legnagyobb fejlődést,akik már a tanulás során is flow-állapotba kerültek.Tehetséggondozás

Kutatócsoportommal a chicagói egyetemen végeztünkegy vizsgálatot, több mint kétszáz tizenéves gyerekfejlődését követve nyomon; ezeket a gyerekeket 13 éveskorukban rendkívül tehetségesnek találták a matematika, atermészettudományok, a zene, a művészet vagy a sportvalamely ágának területén. Azt akartuk megnézni, hogyazok a kamasz fiatalok, akik a tehetségüknekköszönhetően örömöt találtak valamilyen tevékenységben,későbbi tanulmányaik során mennyire tudjákkibontakoztatni a tehetségüket, és mennyire képesekvégigjárni a tehetség igazi kiaknázásához vezető rögösutat. Várakozásainknak megfelelően azt tapasztaltuk, hogypéldául azok a matematikában tehetséges gyerekek, akika matematikai feladatok megoldása során flow-élményhezjutottak, többnyire tovább képezték magukat a matematikaterületén, és általában egyetemi szinten is folytatták amatematikai tanulmányaikat. Hasonlókat tapasztaltunk amásik négy ismeretkör esetében is. Vizsgálataink aztmutatták, hogy a flow gyakori bekövetkezése sokkalnagyobb hatással van a tehetség kibontakozására, mint a

kognitív képességeket objektíven mérő teszteken (példáula Scholastic Aptitude Testen, a SAT-en) elért jóeredmény, vagy bizonyos személyes tulajdonságok(például a szorgalom), vagy a szülők társadalmi és anyagihelyzete.

Ezek az eredmények azt sugallják, hogy a flow fontosszerepet tölthet be a diákok iskolai tanításában. Azoktatásban eléggé elterjedt nézet – különösen amatematika és a természettudományok tekintetében –,hogy a tanulás nehéz és kellemetlen feladat. Lehet, hogynehéz, de azért még nem kellene kellemetlennek lennie.Tudjuk, hogy a kreatív emberek, a magas szinten teljesítőkés a tehetséges fiatalok örömet találnak abban, amitcsinálnak, és ez az élvezet sarkallja őket, hogy még többettanuljanak. Ezt az ismeretet át kellene tudni ültetni az iskolaioktatás folyamatába is.Termelékenység

A munkájukban élvezetet találó dolgozók nyilvánvalóannagyobb odaadással végzik feladatukat, mint akik feszültekvagy unatkoznak. Az ezzel kapcsolatos konkrét vizsgálatieredmények azonban még váratnak magukra. Korábbivizsgálataink azonban némileg igazolják ezt a feltevést:Azok a megkérdezett alkalmazottak, akik munkájuk soránaz átlagosnál többször tapasztaltak flow-t, általábanboldogabbnak és motiváltabbnak érezték magukat, főlegmunka közben. Ők fél órával több időt töltöttek munkával(szemben az álmodozókkal, a munkaidőben bevásárlólistátkészítőkkel vagy a magán telefonbeszélgetéseketintézőkkel). Egy évre kivetítve ez 15 munkanappal, vagyis

intézőkkel). Egy évre kivetítve ez 15 munkanappal, vagyishárom héttel több munkát jelent dolgozónként. Eztbeszorozva az Egyesült Államokban dolgozó sok millióember számával, igen nagy számot kapunk, és ennyitöbbletmunka nagyon sokat ad hozzá a nemzetiössztermeléshez (ezt bármelyik közgazdászmegerősítheti). Megjegyzem, azt nem tudjuk, hogyhosszabb idő alatt ténylegesen nagyobb lesz-e ateljesítmény. De sem erről, sem az ellenkezőjéről nemrendelkezünk megbízható adatokkal, így akár azt isfeltételezhetjük, hogy nagyobb lesz a teljesítmény.Önbecsülés

Azoknak az embereknek, akik többször élnek át flow-t,nagyobb az önbecsülésük. Ezen felül miután valaki átéltegy flow-állapotot, nagyobb lesz az önbecsülése, mintannak előtte. Flow-élményt követően a legtöbb ember arrólszámol be, hogy több siker éri, jobb a közérzete, és jobbanmeg tud felelni a saját és a mások elvárásainak. Ez amegállapítás több – dolgozó anyákra, átlagos képességűtizenévesekre és tehetséges fiatalokra irányuló –vizsgálatban is igazolást nyert. Első látásra ez az eredménylátszólag ellentmond annak az állításnak, hogy a flowközben megszűnik az ember tudatossága. Való igaz, hogyebben az állapotban elfeledkezünk önmagunkról, s ilyenkorminden szándék és akarat ellenére az önbecsülés ismegszűnik. De később az élmény hatására sikeresnekérezzük magunkat. A flow ilyen módon növeli azönbecsülést.A stressz csökkenése

Azok a vállalatvezetők, akik feszültséget keltőeseményekkel szembesülve flow-t élnek át, kevesebbegészségügyi problémával küzdenek, mint azok, akikhasonló mértékű stressz hatására szorongani kezdenek.Vezetőkkel folytatott vizsgálatok eredményei szerint azok,akik átéltek már flow-t, boldogabbak, motiváltabbak,határozottabbak, nagyobb kontrollal rendelkeznek, éskevésbé feszültek voltak a munkahelyükön is, és otthon is.Azok a cégvezetők, akik több stresszt keltő eseményről –családi gondokról, állásváltoztatásról, anyagi vagy érzelmiveszteségről – számoltak be, több testi betegségről ispanaszkodtak. Miután azonban a munkájukbanmegtapasztalták a flow-t, kevesebb egészségügyiproblémájuk lett. Úgy tűnik, ha valaki képes a munkahelyikihívásokat összehangolni az egyéni képességeivel – vagyha legalábbis úgy érzi, hogy képes rá –, ezzelmegakadályozhatja a pszichikus entrópia növekedését, ésígy nem következik be a pszichikus entrópianövekedésének sok negatív következménye sem.Alkalmazás a gyógyításban

A flow hasznosan alkalmazható a pszichoterápiában.Segíthet a terapeutának abban, hogy rámutasson apáciens életének azokra a helyzeteire, amelyekhez hasonlóhelyzetek bekövetkezése nagymértékben javíthatja apáciens életminőségét, s ezzel elősegítheti a gyógyulásátis. Eddig csak néhány pszichoterapeuta és orvosbeszámolójára hagyatkozhatom. Ők a flow-élményrealapozva mintegy ötven beteget kezeltek; ennek alapjánazonban korai lenne csodálatos gyógyulásokról beszélni.

Az esetek mégis meggyőzőek, és óriási lehetőségekvannak kilátásban. A módszer lényegének amegvilágítására a Milánóban tevékenykedő Massiminiprofesszor vezette kutatócsoport által közzétett néhányesettörténet közül idézek egyet.

Caterina 25 éves egyedülálló fiatal nő, aki évek ótaerős tériszonnyal társuló szorongási rohamoktólszenvedett. Nyilvános helyeken, utcán vagy autóbuszonrendszerint előbb-utóbb nem kapott levegőt, és iszonyúszívdobogás tört rá. Már három éve napi 1,5 mgalprazolamot szedett, és csoportterápián is részt vett, seközben állapota nem sokat javult. Amikor Massiminiprofesszorhoz került egyéni pszichoterápiás kezelésre,arra kérték, hogy egy héten át vesse alá magát azExperience Sampling Method (ESM) vizsgálatnak (avizsgálat abból áll, hogy a vizsgált személynek bizonyosidőközönként fel kell jegyeznie, hogy mit csinál, és eközbenhogyan érzi magát). Az ESM által kapott adatokból meglehet tudni, hogy mely tevékenységekre és élményekregondol az illető a legjobb érzésekkel. Caterina ESMadataiból az derült ki, hogy ideje nagy részét a családjávaltöltötte, s ritkán ment el máshová vagy mások társaságába.Az éberlétben levő idejének 45%-ában tévét nézett.Folyamatosan rossz hangulatot élt át; többnyireapatikusnak érezte magát, s nagyon ritkán került flow-állapotba vagy legalábbis egy flow-állapothoz közeliállapotba.A terápiát a tökéletes élmény elméletére alapozták:

A cél az volt, hogy a páciensben a mindennapi élete

során a kihívást jelentő feladatok iránti igény erősödjön, ésaz ilyen feladatok keresésére és vállalására alkalmasképesség kifejlődjön. A tökéletes élmény a környezetkihívásainak egyéni érzékelésével jöhet létre: mindenegyén saját maga választja ki a saját belső indítékainak ésérdeklődésének leginkább megfelelő tevékenységeket. Eza fajta terápia ilyen módon egyénre szabott, az illető egyénimotivációira és késztetéseire épít.

Ennek megfelelően Caterina a terapeutájatársaságában rótta Milánó zsúfolt utcáit, hogy ilyen módonmegszabaduljon az emberfóbiájától; segítséget kapottabban is, hogy örömöt nyújtó csoportos tevékenységekben– például önkéntes munka vagy tánc – vegyen részt: Aterápia elsősorban arra irányult, hogy belső motivációt éskihívást nyújtó tevékenységekbe vonja be Caterinát. A célnem csupán a szorongásos és tériszonyos tünetekcsökkentése volt, hanem mindennapi rutinszerűelfoglaltságai szűk kereteinek a kibővítése, és az egykedvűhangulatának felváltása lelkesedéssel és a flowmegélésével.

Másfél évvel a kezelés megkezdése után Caterina életemerőben új és pozitív irányt vett. A nap 10-20 százalékáraszűkült a család körében eltöltött időszak. A tévé előtt anap 45 százaléka helyett a nap 15 százalékát töltöttecsupán. Már hosszabb ideig volt más emberekkel vagyegyedül, s egy sor új tevékenységbe is belefogott. Caterinaéletminősége óriási mértékben javult az élete mindenterületén. A hangulati reakcióiban megnyilvánuló apátia akorábbi 60,6 százalékról 34,5 százalékra ment le, a flow

elemeit jól megközelítő állapotai pedig 15,2 százalékról50,9 százalékra emelkedtek. Ekkor abbahagyta agyógyszerek szedését, és véget ért a terápiája is. Az őesete és más hasonló esetek rámutatnak a flow és a belsőenergiát uralni tudó, a személyiség kibontakoztatásáraalkalmas, harmonikus tudat közötti szoros kapcsolatra.

Mi van, ha nincs flow?

Flow-állapot során az emberek a képességeik legjavátadják, és ez jó hatással van az egyén közérzetére, s ezáltaltársadalmi szempontból is jótékony következményekhezvezethet. A flow a komplexitás magasabb szintjeire juttatjaaz egyént; az evolúció motorja. De mi van akkor, ha azembert elkerüli a flow-élmény, akár azért, mert nem tudmagából eleget kihozni, akár azért, mert nincs meg rá alehetősége, vagy mert nincs elég mersze belefogni azelőtte álló feladatba?

Ilyenkor általában az emberek fölösleges vagydestruktív tevékenységi formák felé fordulnak, s az örömhajszolása harmónia helyett inkább entrópiába fullad.Ennek szembeszökő példája az Egyesült Államok jómódúnegyedeiben erősen megnövekedett fiatalkori bűnözés.Sok kamasz szenved az unalomtól, úgy érzik, nincs mitcsinálniuk a steril környezetükben. Egy tehetős családbólvaló, betörés miatt elkapott fiatal fiú így vallott: „Igen.Betörtünk, és elvittük az ékszereket. Azok meg ott közbentovább aludtak. Jó buli volt. Amúgy semmi érdekes nem

történik. Csak naphosszat unatkozom.” Persze sok mindenmást tehetne ez a fiatalember, ha képes lenne felismerni akínálkozó kihívásokat rejtő lehetőségeket. Teniszezhetne,olvashatna, önkéntes munkát vállalhatna, sátorozhatna,fejleszthetné a rajztudását, idegen nyelvet tanulhatna, ésmég sok egyebet tehetne. De fel kellene kelteni valamihezaz érdeklődését, mert egyelőre semmi nem érdekli. Alegjobb lehetőség erre a jó példa lenne, de sok esetbennincs a fiatalok szeme előtt példát mutató felnőtt, olyan megmég kevésbé, aki tudatosan vezetné őket a komplexebbtevékenységek felé.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a társadalmi gondjainktöbbsége abból fakad, hogy a mindennapjainkban kevesenés ritkán kerülünk a flow állapotába. A mesterségesszerektől való függés nyilvánvaló kísérlet arra, hogyvalamilyen módon megszerezzük a tökéletes élményérzését. Az alkohol, a kokain vagy a heroin megváltoztatjákaz előttünk álló feladatok érzékelését és sajátképességeink megítélését, s ezért átmenetileg abban atudatban ringathatjuk magunkat, hogy megtaláltuk alehetőségeink és a képességeink közötti egyensúlyt. Amesterségesen előidézett flow azonban két ok miatt isveszélyes. Először is: nem fejleszti a képességeket, ésnem növeli a komplexitást; másodszor pedig: a fiziológiásfüggőség hatalmas entrópiát vált ki az egyénben és akörnyezetében is.

A mai kultúra túlságosan sok passzív és értéktelenszórakozást kínál. Ennek is nagy szerepe van abban, hogya flow csak ritkán fordul elő a hétköznapokban. Egy

eszményi társadalomban az emberek faragnának,szőnének, programoznának, festenének, történeteketmesélnének, énekelnének, táncolnának, és nem lenneszükség annyi hivatásos művészre az emberekszórakoztatásához. Bali szigetén vagy Európa némelyikelzárt településén még ma is sokan magas színvonalonűzik a hagyományos mesterségeket. Ennek azellenkezőjére azonban sajnos sokkal több példát találunk:az ókori Róma cirkuszjátékai ötlenek azonnal az eszünkbevagy a bizánci kocsihajtó versenyek, amelyek akkor is abirodalom hanyatlása idején honosodtak meg. A mikultúránkat is a flow állapotát utánozó, élősködő mémekvették birtokba. Ezek azonban a flow jótékony hatásainélkül „mímelik” a flow-t. A mérhetetlen mennyiségűpopzenei felvétel, a sok videofilm, a tévéműsorok, amozifilmek, a ponyvaregények és a bulvár szennylapokhihetetlen méretű figyelmet vonnak maguk felé. Az izgalomképzetét keltik az agyban, de csak addig, amíg nincsszükség semmiféle képességre, s úgy használják azemberek pszichikus energiáját, hogy közben nem növelikaz egyén komplexitását.

Az emberi faj a flow függőségében szenved. A flow-állapotra való képességünknek köszönhetjük, hogy ajelenlegi fejlődési szintünkre jutottunk, s ezen képességünkáltal válhatunk még komplexebb élőlénnyé a jövőben.Ideális esetben igazi örömet és elégedettséget érezhetünka mindennapok valódi kihívásai által létrejövő munka,kreatív önkifejezés, családi kapcsolatok vagy barátságokápolása során. Ha azonban a valódi feladatok teljesítésére

valamiért képtelenek vagyunk, akkor továbbra is a flowábrándját a tudatunkba vetítő pótszerekhez (például kémiaiszerekhez vagy hazug alapokon nyugvó szertartásokhoz)kell folyamodnunk. E pótszerek némelyike igen veszélyeslehet, ezért érdemes mérlegelni, milyen lehetőségekkínálkoznak mindennapjainkban a flow elérésére.

Flow a mindennapi életben

Nem létezik olyan objektív mérőeszköz annakmegállapítására, hogy valaki a flow állapotában van-e vagysem, mint ahogy megmérhetjük az embertesthőmérsékletét vagy a koleszterinszintjét. De kétmegbízható és értékelhető módszer is van a flowgyakoriságának és intenzitásának a megállapítására. Azegyik módszer a kérdőíves interjú, melyekbenmegkérdezzük például az interjúalanyainktól, hogyelőfordult-e velük, hogy egészen elmélyült koncentrációvalfigyelve teljesen átadták magukat egy tevékenységnek, ésha igen, akkor milyen gyakran fordult elő. Ezzel amódszerrel szerzett adatok alapján az amerikai felnőttlakosság mintegy 87 százaléka tapasztalta már a flow-t, scsupán 13 százalék állította azt, hogy soha nem került ilyenállapotba. Az érzés gyakorisága igen sokféle volt; egyeseklegfeljebb évi egy alkalomról, mások naponta többalkalomról tettek említést.

A flow-t ritkán tapasztalok többnyire nem találnakörömöt a munkájukban és a kapcsolataikban, és a

legkülönbözőbb szórakozási formáktól függő életet élnek.Ezzel szemben a gyakori flow-állapotban részesülőkelégedettek a munkájukkal és a családi életükkel. Álljon ittpéldaként egy negyvennyolc éves férfi és tizenhét éves fiabeszámolója. Mindketten a generációk óta a családtulajdonában levő szövőüzemben dolgoznak. Észak-Olaszországban Massimini professzor kutatócsoportjánaktagjai végezték a felmérést. Mindkét megkérdezettszámára a szövés az a tevékenység, amely lehetőséget adnekik egy flow-állapothoz közeli állapot átélésére. Azapának tucatnyi szövőgépet kell egyidejűleg működtetniúgy, hogy közben egyikből se fogyjon ki a fonal, és másokból se álljon le egyik gép sem.

Erősen kell koncentrálnom. Igyekszem mindenen rajtatartani a szemem; miközben megigazítom az egyikszövőgépet, már a következőre gondolok, amit fel kelltöltenem fonallal, vagy egy másikat nézek. Nagyon ritkánesik meg, hogy elfogy a fonal. Mindig igyekszemmegelőzni… Munka közben állandóan erősen csak agépekre összpontosítok.

A kamasz fiú a legörömtelibb élményéről így ír: „Látom,hogy a lerobbant szövőgép újra beindul, és nagyon jóérzés, hogy én indítottam be.” Kedvenc időtöltéseként kétdolgot említ: hét közben dolgozni; szombaton elmenni abarátaival szórakozni. A munkájáról így ír:

Fontos a koncentrálás, amikor a szövőgépekendolgozom. Ott vagyok és kész. Ha az embernek máshol jára gondolata, és elkalandozik a figyelme, kész a hiba. Ha azösszes szövőgép működik, akkor még jobban oda kell

figyelni; már három éve, hogy én felügyelem őket egyedül,ezért tudok lépést tartani velük… Bizonyos dolgokautomatikusan mennek, ezeket mindig ugyanúgy csinálom;de új dolgok is vannak – mert itt az ember mindig tanulvalamit –, szóval ezért is nagyon kell figyelni arra, amitcsinálok.

Ez a fajta munka, ahol egész családok vesznek résztegy gyümölcsöző és elégedettséget nyújtó közöstevékenységben, egyre ritkább. A flow-kérdőívre adottválaszok azt mutatják, hogy a mindennapjainkban mégmindig sok lehetőség kínálkozik a kreatív kihívásokra.Sokféle formában jelentkezhetnek a kihívást nyújtófeladatok: lehet az munka, játék vagy emberi kapcsolat.

A flow létezésének és gyakoriságának felméréséreszolgáló másik módszer az Experience Sampling Method,ESM (Élményértékelő Mintavételi Eljárás). Ezt az eljárástaz 1970-es évek elején fejlesztettem ki a chicagóiegyetemen. A vizsgálati alanyokra egy elektromos műszerthelyezünk rá egy hétre. Ez a szerkezet véletlenszerűidőpontokban kiad egy jelzőhangot. A vizsgáltszemélyeknek egy kis füzet két oldalát kell kitölteniük,valahányszor jelez a szerkentyű. Egy hét alatt körülbelülötvenszer szólal meg a jelzőhang a nap bármelypillanatában. A kis füzetbe ilyenkor följegyzik (különbözőkérdésekre válaszolva), hogy akkor éppen milyentevékenységet folytatnak, és hogyan éreznek.

Az ESM segítségével úgy vizsgáljuk a flow-állapotjelenlétét, hogy a kétféle válaszban levő tulajdonságokegymáshoz viszonyított arányát tekintjük: a jelzés

pillanatában a vizsgálatban résztvevő személy előtt állófeladat és az egyén képességeinek az arányát adjuk meg.Ha a feladat mértéke és a képességek mértéke is egymegadott átlag fölé emelkedik, akkor azt mondjuk, hogy azillető flow-állapotban van. Ha mindkét változó az átlagosérték alá süllyed, akkor azt mondjuk, hogy a vizsgáltszemély az apátia állapotába került. Ha a feladat mértékeaz átlag fölött, a képességeké pedig az átlag alatt van,akkor a szorongás állapotáról beszélünk. Ellenkezőesetben, amikor a feladat mértéke alacsony, aképességeké pedig magas, azt nevezzük az unalomállapotának. Sok vizsgálat igazolja, hogy az egyén előtt állófeladatok és a képességek mértékének az aránya jóltükrözi a tudat állapotát.

Meg kell jegyeznünk, hogy a flow mérésének ez amódszere meglehetősen pontatlan. Ugyanolyanáltalánosításon alapszik, mint amikor 160 cm fölöttmindenkit „magasnak” tekintünk. Ennek a módszernek akritériumaival az összes élmény egynegyedét flow-élménynek mondhatnánk. A valóságban egyeseknél aválaszoknak csupán 5 százaléka jelezte, hogy a kihívásokés a készségek is egyazon időben az átlagos érték föléemelkedtek, míg másoknál ez 60 százalék volt. (A fentipéldánkban Caterina a flow ezen vizsgálata szerint aterápia kezdetekor 15,2 százalékban adott a flow-élménybekövetkeztére utaló választ, a terápia végére pedig ez azérték elérte az 50,9 százalékot.) Megtehetnénk, hogy csaka legintenzívebb élményt– ami ezerből vagy egymillióból csak egyszer következik

– ami ezerből vagy egymillióból csak egyszer következikbe – fogadjuk el flow-élménynek. Ebben az esetben aszerényebb élményeket nem vennénk figyelembe, pedig ahétköznapokban ezek fontosak lehetnek. Ha ennyireszigorú mércét alkalmaznánk, akkor akár arra akövetkeztetésre is juthatnánk, hogy Caterina egyetlen flow-élmenyben sem részesült élete során, s a terapeuta semtudná meg, milyen tevékenységi formák szereznekviszonylag nagyobb örömöt a páciensének, s nem lennesemmi támpontja Caterina állapotának javításához.

Az „átlag feletti feladatok/átlag feletti képességek”formulát alkalmazva a flow előfordulásának vizsgálatában,arra a meglepő eredményre jutunk, hogy az EgyesültÁllamok tipikus, dolgozó, felnőtt lakossága körében azemberek háromszor akkora gyakorisággal tapasztalnakflow-állapotot a munkájuk során, mint a szabadidejükben.Amerikai dolgozó emberek – férfiak és nők, futószalagonés hivatalban dolgozók, beosztottak és vezetőmunkakörnek voltak a vizsgált személyek – reprezentatívmintáján végzett vizsgálat eredménye így alakult: munkaidőalatt a feladatok és képességek mértéke is magas volt amegkérdezettek 54 százalékánál, ugyanezen személyekesetén a szabadidőben csupán 17 százaléknál voltmindkét érték magas. De talán nem is olyan meglepő ez azeredmény. Ha a legnagyobb örömet valóban saját„személyiségünk kibontakoztatása” során éljük át, akkorérthető, hogy ez gyakrabban fordulhat elő munka közben,mint a szabadidő során. Az én Cedric nevű spánielem isakkor a legboldogabb, amikor a leginkább önmaga, vagyisamikor a teniszlabdákat kergéd. Mi a munkánk közben

valósítjuk meg legjobban magunkat, egyéniképességeinket ilyenkor használhatjuk leginkább. Aserdülők körében alkalmazott ESM vizsgálat folyamánhasonlókat tapasztaltunk:

A tizenévesek válaszainak 40 százaléka arrólárulkodott, hogy tanulás vagy leckekészítés közbentapasztaltak flow-állapotot, míg a gyerekeknek csak 8százaléka számolt be hasonló állapotról tévénézés közben.

A felnőttek és a kamaszok is úgy nyilatkoztak, hogy aflow állapotában sokkal boldogabbnak, erősebbnek,elégedettebbnek, kreatívabbnak és koncentráltabbnakérezték magukat. Van azonban egy nyugtalanítómomentum. Az emberek általában jobban kedvelik aszabadidős tevékenységet, mint a munkát, függetlenül attól,hogy mikor tapasztalnak több flow-élményt. Ebbőlkövetkezik az az ellentmondás, hogy a munkától valóirtózás annyira belénk ivódott, hogy bár a leginkábbkomplex és örömteli élményeket többnyire a munkánksorán éljük át, mégis szívesebben veszünk résztmeglehetősen unalmas, sőt talán nyomasztó szabadidőstevékenységekben.

A munka típusától és az ember képességeitől erősenfügg, hogy milyen tevékenységek vezethetnek munkaközben flow-hoz. Egyes vállalati vezetők számára a nehézproblémák megoldása vagy a jelentések megírásaalkalmas a flow-állapot elérésére; mások esetleg rettegnekaz írás gondolatától, mert rossz az íráskészségük. Ahivatalban dolgozók többsége élvezi a gépírást és azadminisztrálást; a fizikai dolgozók pedig a műszerek

javításában és a számítógépes feladatokban találnakélvezetet. Nemigen vezet el flow-állapothoz acégvezetőknél a papírmunka, a hivatalnokoknál az iktatás,a fizikai dolgozóknál pedig a futószalagon végzett munka.Az újszerű, változatos vagy érdekes munka általábanelősegíti a flow létrejöttét. De megesik, hogy ugyanannál afutószalagnál az egyik ember átéli a flow-állapotot, amásikat pedig megöli az unalom. Ez ismét azt igazolja,hogy elsősorban nem külső, objektív körülményekhatározzák meg az élmény minőségét, hanem az egyénreagálása.

A szabadidős tevékenységek közül leggyakrabban azautóvezetés alkalmas a flow kialakulására, ezt követi abarátokkal és a családtagokkal való beszélgetés. Alegkevésbé alkalmas a flow létrejöttére a tévénézés, aháztartási munkák és az alvás szándéka. Az olvasásrendszerint több örömöt okoz, mint a tévénézés, de ritkánnyújt flow-élményt. Az aktív pihenés – éneklés, bowling,biciklizés, barkácsolás – jó alkalom a flow kialakulására,de az átlagember ritkán él ezekkel a lehetőségekkel.

Érthetetlen, hogy az emberek miért töltenek annyi időtpasszív pihenéssel, például tévénézéssel – jelenlegmessze a legtöbb időt felemésztő szabadidős tevékenység–, amikor oly csekély örömet nyújt. A tévénézés a nézőszámára általában nem jelent semmilyen feladatot, éssemmilyen képességet sem igényel.

Az a tény, hogy az emberek jobban kedvelik a kevésbébonyolult tevékenységi formákat, szemben azokkal,melyekben megvan az egyéni fejlődés lehetősége,

ugyancsak jól példázza a fent említett ellentmondást, melyszerint a munkahelyen elérhető flow nem teszi kedveltebbéa munkát az unalmasabb szabadidős tevékenységnél. Amia tévénézést illeti, két magyarázatot is találunk. Az egyik: atevékenységbe fektetett energia és a várható megtérülésegyensúlyát tekintve, a tévézés csekély örömöt nyújt, dekevés erőfeszítést is igényel. A zongorázás vagy abiciklizés több élvezettel jár ugyan, de több pszichikus ésfizikai energiát is kíván. Azt választjuk, amelyik kevesebbenergiánkba kerül. Az más kérdés, hogy ezzel lemondunk aflowról, s egyszersmind az ezzel járó komplexfejlődésünkről.

A másik magyarázat: A kisgyerekek még spontánmódon élik át a flow-t, a környezetükben azonban alehetőségek és a képességek nemigen vannakösszhangban, és ezért a nagyobb komplexitásra valótörekvés lassan elsorvad. Kevés felnőtt mutat jó példát anehezebb, önmagukban is érdekes feladatok által kínálttevékenységek vállalására. A túlságosan egyhangú ésbizonytalan környezet általában nem nyújt a gyerekeknekelegendő alkalmat felfedezésekre és tanulásra, ezértlegtöbben lassan elveszítik a flow rendszeres átélésénekképességét. Mivel a családjukban, az iskolában és magukkörül mindenütt azt tapasztalják, hogy az unalom és azaggódás normális állapotnak számít, előbb-utóbblemondanak a kíváncsiság, az érdeklődés, az újlehetőségek felfedezésének örömeiről, s rászoknak apasszív szórakozási formákra. Agyukra rátelepednek azélősködő, az élvezetet csupán utánzó, de valódi örömöt

nem nyújtó mémek. Mire elérik a kamaszkort, már nemveszik észre maguk körül a cselekvés lehetőségeit, és nemismerik fel, hogy léteznek kiaknázatlan képességeik. Apasszív szórakozás ugyan nem sok örömmel jár, de nemlátnak maguk körül más lehetőséget szabadidejükeltöltésére.

A flow azonban nemcsak pillanatnyilag javíthatja afiatalok életminőségét, hanem hosszú távú hatása is lehet.Akik gyakrabban kerülnek flow-állapotba, nagyobbönbecsülésre tesznek szert. Több boldogságról számolnakbe a flow-t megtapasztalt tizenévesek, és adottságaikat isjobban képesek továbbfejleszteni. Azok a felnőttek, akikgyakrabban élik meg a flow-t, tovább tudnak dolgozni, éskevésbé sújtják őket a stresszel összefüggő betegségek.

A kérdés tehát az, hogyan tanuljuk meg élvezni akomplexebb tevékenységeket ahelyett, hogytevékenységeink során a harmóniának csupán halványutánzata fészkelje be magát a tudatunkba? Ha nemvagyunk képesek a flow-ra, vagy csak passzív és egyszerűtevékenységeket végzünk, az életünket előbb-utóbbzűrzavar, kudarc és csalódás fogja uralni. Akikben viszontmegvan a készsége a flow élményére, a komplexebbtevékenységi formák folyamán olyan személyiségekkéfejlődhetnek, akik a kezdetben kaotikusnak és nagyentrópiájúnak tűnő hétköznapi eseményeket is képesektartalmassá alakítani. Eközben nem csupán a sajátéletükben lelnek örömöt, hanem az egész emberiségkomplex fejlődéséhez is hozzájárulnak.

További gondolatok Az evolúció és aflow című fejezethez

A flow elemeiMikor érzi úgy, hogy valóban „kibontakoztatja aszemélyiségét”? Mennyire gyakran fordul ez elő?

Milyen cselekvési alkalmak vonzzák önt leginkább?Sport, meditálás, társalgás más emberekkel, olvasás,munka, művészetek, természetben töltött idő? Milyentevékenység hiányzik legjobban az életéből?Miért okoz elégedettséget a flow?Ismerve saját magát, érdeklődési köreit és képességeit,mely tevékenységből származó flow nyújtaná a legnagyobbörömet?Előfordulhat-e, hogy túl sok a flow valakinek az életében?Okozhat-e a flow függőséget?A flow hatása

Mennyire változik meg a közérzete egy komplextevékenység (például síelés, egy jó könyv olvasása,izgalmas beszélgetés) során létrejövő flow következtében?És hogyan változik a közérzete valamilyen passzívszórakozás (például tévénézés) hatására?Mikor volt legutóbb igazán jó a közérzete? Mi okozta ezt?Mi van, ha nincs flow?

A flow mely elemei (például a megoldandó feladatok ésa képességek egyensúlya, világos célok, visszajelzés,kontrollálás, erős összpontosítás, teljes elmerülés az adotttevékenységben, a tudatosság megszűnése, megváltozott

időérzékelés) valósulnak meg a legnehezebben?Életének mely területén hiányolja a flow-t?Flow a mindennapi életbenMilyen tevékenységek során tapasztalta leggyakrabban aflow-t? Munkája során gyakran kerül flow-állapotba? És acsaládi életében?

8. fejezet A transzcendens ÉnA legenda szerint Néró császár az égő Róma

látványában gyönyörködött; és állítólag azt is szerette nézni,ahogy a gladiátorok egymást gyilkolják az arénában, sahogy a keresztényeket széttépik az oroszlánok. AManhattan Projectben részt vett számos fizikus még ma isszívesen idézi fel, hogy az atombomba kifejlesztése idejéna feladat újszerűsége mekkora öröm volt a számukra.Emberek ezrei repülnek minden héten Las Vegasba és azországszerte gombamód szaporodó többi játékkaszinóba,mert kóros játékfüggőségben szenvednek. Ezek a példákazt mutatják, hogy sajnos a flow-állapotot nemcsakharmóniát eredményező tevékenységek idézhetik elő,hanem romboló, entrópiát növelők is.

Az örömteli életre törekvéssel még nem feltétlenülsegítjük elő az evolúció előrehaladását. Az is fontos, hogykáosz helyett a rend kialakulására törekedjünk. A nagyobbharmóniához csak úgy járulhatunk hozzá, ha a tudatunkatkomplex irányba fejlesztjük. A tudat komplexitása nemcsupán intelligencia vagy tudás kérdése, vagyis nemcsupán kognitív tulajdonság. Az ember érzéseinek éscselekedeteinek is van szerepe, vagyis annak, hogy azegyéni képességeinket mennyire vagyunk képesektudatosítani és kontrollálni, és mennyire vagyunk képesek acéljainkat, a vágyainkat, az érzéseinket és a tetteinket sajátmagunkban összehangolni, és mennyire vagyunk képesekösszehangolni más emberek céljaival, vágyaival, érzéseivel

és tetteivel. Akik képesek ezt megvalósítani, nem csupántartalmasabb életet teremtenek önmaguk számára, hanemminden bizonnyal hozzájárulnak egy jobb jövőkialakításához is. A személyes boldogság és azevolúcióhoz való pozitív hozzájárulás kéz a kézben járnak.

Sok kultúrában különös tisztelet övezi azokat, akikkomplex tevékenységek során képesek flow-állapotbakerülni. Az ilyen embereket a konfuciánusok bölcseknekhívták; a buddhisták a kilencedik világba elérőketbodhiszattvának nevezik; a japánoknál pedig a buddhaság(japánul „butszu”) végső állapotába eljutok tíz ranggal isbüszkélkedhetnek, többek között az Istenek és EmberekTanítómestere címet érdemlik ki. A keresztények szentjei isilyen különleges tulajdonságú emberek. Ezen emberekmindegyikére jellemző a gének és a társadalomparancsaitól való függetlenség és a mások irántiegyüttérzés. Ők hajlandók voltak szenvedni, sőt még megis halni a meggyőződésükért. Minden elszenvedettgyötrelem ellenére azonban a bölcsek, a szentek és abodhiszattvák örömteli életet éltek.

Manapság nincs külön elnevezés a komplexszemélyekre, de az igazán nagy baj az, hogy nem isvagyunk képesek megkülönböztetni őket azoktól, akiksemmivel sem járulnak hozzá a jövőhöz, vagy akik atevékenységükkel csak növelik az entrópiát. Mivel nemismerjük fel a harmóniateremtőket, nem is igen tudunkpéldát venni róluk. Azt a személyt, aki örömmel szentelipszichikus energiáját komplex céloknak, nevezzüktranszcendens vagy T-személyiségnek.

Milyenek a transzcendensszemélyiségek?

Sok ember élete zajlik a komplex fejlődés jegyében. Ezta fajta életet azonban nem lehet leszűkíteni egyetlenembertípusra sem, mivel az egyéni harmóniához nem csakegyféle út vezet. A komplex tudatnak a differenciáltságcsak az egyik oldala, s mindenkinek a saját hajlamaiszerint kell megvalósítania önmagát. Mindannyian akülönböző vérmérsékletek, erények és hibák valamilyenelegyéből alakulunk ki, változatos képességekkelmegáldva, különböző családi, közösségi és történelmiháttérrel. Minden emberben a lehetőségeknek egyjellegzetes mintázata alakul ki. Ezért nem létezik tipikus T-személyiség, sem pedig a komplexitáshoz vezető egyetlentökéletes út.

Szerencsére azonban sok transzcendensszemélyiségről tudunk. Ilyen például Faludy György, költő.Néhány nappal a nyolcvanadik születésnapja után voltszerencsém vele életemben először találkozni Budapesten,ahová nemrégen végleg hazatért. Mosolygó, ráncokkalbarázdált arcát ezüstös hajkorona övezte; a kíváncsiságtólés a lelkesedéstől csillogó szeme viszont egy tízévesgyereké is lehetett volna. Sokszor ragadott magával tömör,velős, mégis nagyon megindító, érzékeny verselése.Hosszú élete során Faludy több tragédiát élt meg, mintamennyit egy ember egyáltalán kibírhat, s mégis többet

adott hozzá a jövő komplexitásához, mint sokan mások.Faludy úgy emlékszik vissza, hogy kilencéves korában

már eldöntötte, hogy költő lesz, mivel a nyelvvel valójátszadozás volt az egyetlen, amiben jónak bizonyult. – Demiért éppen költő? – kérdeztem őt. – Mert féltem a haláltól– válaszolta. Éjjel az ágyban feküdve rettegett, hogy nemébred fel másnap. Úgy gondolta, hogy a szavaksegítségével alkot egy biztonságot adó világot, s az általateremtett világ azután is fennmarad, miután ő eltűnik a földszínéről. Felnőtt korában Faludy továbbra is úgy írt, minthabirtokolt volna valamit, és több örömöt lelt benne, mintbármi másban. Az olvasóit pedig mélyen érinti és magávalragadja a verseivel.

Ám akadt némi nehézség is: Faludy zsidó ember volt,és az 1930-as évek második felében Magyarországonnem engedték művei kiadását. De addigra már elköteleztemagát az irodalomnak, nem tudott volna egyszerű polgáriéletet élni. Ezért a műfordítás felé fordult. Különösen Villonés Verlaine költészete keltette fel az érdeklődését. Ezt acenzúra kénytelen volt átengedni, végül is a franciaköltészet klasszikusairól volt szó. Ennek sikerénfelbátorodva Faludy kezdte saját verseit is Villonfordításokként közzétenni. A budapesti értelmiségiek vevőkvoltak a cselre, s Faludy merészsége miatt még nagyobbcsodálattal olvasták a verseit.

A második világháború előrehaladtával és a fasizmustérhódításával romlott a helyzet: helyi fasisztakollaboránsok, mint más zsidókat, Faludyt is elfogták, éslágerbe küldték. A gyűjtőlágerből azonban valahogyan

elszökött, és végigmenekülve a háborúban álló fél Európán,sikerült eljutnia egészen Észak-Afrikáig, ahol a nácikkalegyüttműködő franciák azonnal ismét egy lágerbe vitték.Ezt a lágert nem sokkal előtte ürítettek ki, mivel az összesrab elpusztult kolerában. Valószínűleg Faludy sem éltevolna túl a fogságot, ha a szövetséges erők kicsit későbbszabadították volna fel Észak-Afrikát. A szabadulása utánKanadába, majd onnan az Egyesült Államokba emigrált.

Addigra a világirodalom legszebb verseiből egy kötetrevalót fordított: kínai, szanszkrit, görög, latin, olasz, német,francia, angol és sok más nyelven írt költeményeket ültetettát magyarra. Ezek a versek annyira frissen és jól csengtekmagyar fordításban, mintha eredetileg is magyarul írtákvolna őket, közben azonban megőrizték az eredeti kultúraés korszak minden ízét és zamatát is. Ennek a nyelvizsenialitásnak Észak-Amerikában viszont Faludy nem sokhasznát vette. Bár számos vendégprofesszori állástajánlottak neki a keleti part egyetemein, soha nem éreztemagát igazán otthon az idegen nyelvi környezetben.Természetesen minden író igazán otthonosan csakanyanyelvi környezetben érezheti magát. A Nobel-díjasSzolzsenyicin vagy Czeslaw Milosz számára is örökproblémát jelentett az anyanyelvtől való elszakadás. Faludyképtelen volt beletörődni abba, hogy rendkívüli képességeitidegen földön nem tudta igazán hasznosítani.

Így néhány évvel a második világháborút követően úgydöntött, hogy visszatér Magyarországra. Arra számított,hogy a szocialista államban az ő forradalmi költészetétmajd örömmel fogadják. Sajnos ennek éppen az

ellenkezője következett be. Az új rendszer még kevésbéfogadta el az igazságot, mint a régi. Faludy igen hamarbajba került, amikor egy allegorikus költeménybenmegtámadta Sztálint. Az eredményt nem volt nehézmegjósolni: Faludyt letartóztatták, a titkosrendőrségcellájában megkínozták, majd Recskre, az egyikkommunista büntetőtáborba internálták. Recskről kevesentértek vissza, ő azonban valami csoda folytán három évet iskibírt itt, majd Sztálin halála után a tábort felszámolták, ésakkor hazatérhetett.

Ám éppen ezen a szörnyű helyen, ahol hajnaltól estigdolgoztatták őket, enni alig kaptak, és mindenért ütés-verés járt, Faludy gyönyörű verseket írt. A börtönbenszületett versei a műfaj leglíraibb darabjai. (A magyarnyelvre nagyszerűen lehet más nyelvből fordítani, annálnehezebb a magyar szöveget idegenre átültetni; ezértszinte lehetetlen az eredeti művek hangulatát visszaadniangol fordításban.) A költemények témája a büntetőtáboréletének fájdalmas motívumai: éhség, fagyott testrészek,megfélemlített és érzéketlen emberek brutalitása. Azelhatalmasodott entrópia sebészi pontosságúmegfogalmazása a megtestesült szépségbe sűrítveelegánsan tolmácsolja a tragédiát.

Tulajdonképpen ez volt Faludy szándéka. Igyekezettértelmet adni az amúgy kibírhatatlan létnek, ez segítettmegőrizni ép elméjét, és ez a hozzáállás még a rabtársaiszámára is segítséget jelentett. Közvetlenül a szabadulásaelőtt írt egyik versében Faludy így ír:

Tanulságnak mi volt a legszebb?

Ahogy érzéki vágyaimelhagyták a kifosztott testet,s nem hagyott el a szerelem,Zsuzsából könnyű, ezüst köd lett; ott lebegett folytonelőttem, ha be is hunytam a szemem,hajszában, kínok közt, kegyetlen éhségben s márönkívületben velem marad a szerelem,a szerelem, az örökmécses, a láng, mely ég, de meg neméget, nem párzó vágyunk származéka, nem a mirigyekhányadéka, nem nemi szervek váladéka,nem Boccaccio, de Dante,Apollo s nem az alvilág.Meneszd a búsba Freud Zsigát.Álljon itt a vers angol fordítása is.

What was the best thing I learned?That after needleft my ravaged bodylove did not leave.Susy became a light, silvery mist; shimmering alwaysbefore my eyeseven when shutin pain, in gnawing hunger, as senses left,love stayed,love, etemal fire, burning without harming,not born of scalding desire,no dreg of glands,no juice of sex organs,Dante, not Boccaccio,Apollo, not the world of the dead.

Let Ziggy Freud go soak his head. A korábbi lázadóebben az örökös fenyegetettséggel teli helyzetben a múltsokat ígérő emlékeiből, műveltségének jelentős mémjeibőlés a felesége iránti erős szerelméből próbált életerőtmeríteni. Faludy recski verseit annak idején nem tudtaleírni, a lágerben ugyanis nem volt papír és ceruza.Kezdetben minden egyes versét igyekezett memorizálni.Majd, hogy halála vagy feledékenysége folytán el nevesszenek, néhány rabtársát is bevonta a memorizálásba.A fogság vége felé egy hosszú elégiát írt a hitveséhez,ennek minden részét más-más rab tanulta meg. A foglyoknémelyike hamarabb szabadult, mint Faludy, ésmeglátogatták a feleségét, hogy hírt vigyenek róla, segyúttal elmondják a vers rájuk eső részét. Befejezésüláltalában valami ilyet mondtak: „Én ezt a részt tanultammeg. De néhány nap múlva talán szabadon engedik EgriJóskát is, akkor majd ő is eljön, és elmondja a következőhúsz versszakot.”

Nem sokkal a szabadulása után, az 1956-os magyarforradalom leverését követően Faludy újra nyugatramenekült, és a börtönverseit először ott adták ki. A versekleírásakor csak a saját emlékezetére és a versekmegszületésekor alkalmazott néhány memorizálást segítőtrükkre tudott támaszkodni. A versek publikálása utánBrazíliából, Új-Zélandból és a világ különféle részeirőlérkeztek hozzá levelek a megjelent versek korrigálására. Aleveleket volt rabtársai írták nagy fontosságot tulajdonítva aborzalmas élményeiket megörökítő harmonikusköltemények fennmaradásának. Faludy a későbbi

kiadásaiba a javítások zömét be is vette.Faludy élete mindenki számára értékes példaként

szolgálhat annak ellenére, hogy az esete nagyon iskülönleges, és közvetlen módon nyilvánvalóanalkalmazhatatlan. Hányunknak adatott meg ilyen rendkívülinyelvtehetség, hányan részesültünk ennyi üldöztetésben, éshányan győztünk le életünk során ennyi akadályt? Az őélete azonban az egyedisége ellenére is nagyon jellemzőaz olyan emberekre, akik képesek a saját komplexitásuktökéletes megvalósítására. Faludy nem egy szent, ésvalószínűleg konfuciánus bölcsként vagy bodhiszattvakéntsem állná meg a helyét. De megtanulta átélni a flow-tkomplex tevékenységek során és a megnövekedettentrópiát olyan mémekké alakítani, amelyek rendetteremtenek a tudatban, és így hozzájárult a világharmonikusabbá tételéhez.

Sok hasonló, jelentős személyiséget ismerünk. De azemberekről általában nem tudjuk, hogy van-e képességüka káosz csökkentésére és a harmónia növelésére,miközben sok más dolgot tudunk róluk, például pontosanmeg tudjuk mérni az IQ-jukat (azintelligenciahányadosukat), vagy elég pontosan tudjuk,hogy ki mekkora vagyonnal rendelkezik.

Ann Colby és William Damon pszichológusok legutóbbiművükben erkölcsi normák iránt mélyen elkötelezettszemélyek életét ismertetik, s közülük ötöt részletesen isbemutatnak. Suzie Valdez spanyol származású kaliforniaiasszony sok más ember számára szolgálhat példaképül.Nagyon nehéz és viszontagságos gyerekkora után

felnőttként a mexikói Ciudad Juárezbe került. Ott ő lett a„Szemétdombkirálynő”. Létrehozott egy missziós otthont, segész életét a városkörnyéki szeméttelepekre szorulthajléktalanok tanításának szentelte. Megtanította őket ahigiénia alapvető szabályaira és arra, hogy „mutassák meggyerekeiknek, hogy létezik az ő jelenlegi életüknél jobbélet”. Bár ő maga is szegény és tanulatlan volt, mégisképes volt önerejéből sok száz rászoruló család életétszebbé varázsolni.

A könyv szerzői így jellemzik Suzie-t: „Suzie számára amunkája az élete… Életének értelme pedig, hogy Juárezszegényeinek életét jobbra fordítsa. Az erkölcsi célmegvalósításának az ilyenféle teljes szívből fakadó vágyátnevezzük az Én és az erkölcs egységének. Suzienak ez azegység erőt, biztonságot és örömet ad.” Az ilyen komplextevékenységet élvezni tudó ember megtapasztalhatja abelső harmóniát, és hozzájárulhat mások életénekharmonikusabbá tételéhez is.

Faludy és Valdez sikeresen meg tudtak küzdenielviselhetetlennek tűnő nehézségekkel. Könnyebbélethelyzetekben is találkozhatunk azonban transzcendensszemélyiségekkel. Szerényebb, kevésbé látványos módonis hozzá lehet járulni a világ komplexitásához. Nézzükpéldául a serdülőkorúakkal végzett vizsgálatainkbanrésztvevő egyik 15 éves fiút, Bent. Ő fiatal kora ellenérepontosan tudja, mivel szeretne később majd foglakozni,mert tudja, hogy miben jó, és mely tevékenységekélvezetesek a számára. És ráadásul nemcsak a saját céljaivilágosak, másoknak is próbál segíteni önmaguk

megvalósításában. Ebben csupán az a rendkívüli, hogyigazán kevés ilyen fiatal van.

Ben nyolcadikos korában gondolt először arra, hogyművész lehet, amikor is megtervezett és felépítettbalsafából egy evezőkkel is felszerelt vikinghajót.„Elkezdtem balsafával dolgozni, és hamarosan rájöttem,hogy nemcsak rajzolni tudok, hanem el is tudom készíteniazt, amit lerajzoltam. Nagyon élveztem… Nagyon jó voltakkoriban, akkor jött össze a rajzolás és az építés.”Miközben képességeit fejleszti, Ben önbizalma isnövekszik, s hosszú távú, talán egy egész életre szólóterveket sző. Építész vagy autótervező szeretne lenni. És avárható sikerre is gondol: „Szeretnék valamiben a legjobblenni; Nagyon tud dühíteni, amikor nem az elképzeléseimszerint sikerül valami… Sok embernek a sok pénzmegszerzése jelenti a sikert. Én a magam ura szeretnéklenni, és a saját erőmből boldogulni. Nekem ez lenne asiker.”

Ben önállósága és önbizalma a biztosíték arra, hogyegyre differenciáltabb személyiséggé fejlődjön.Ugyanakkor érzékeny a körülötte levő emberek iránt is, éstisztában van vele, hogy szoros kötelékek fűzik hozzájuk.Személyiségének fontos alkotórésze az integráltságra valótörekvés; ez abból is kitűnik, ahogyan a szüleiről beszél:„Nagyon szeretem a szüleimet, s örülök, ha a tetteimmelörömöt szerezhetek nekik. A legtöbb kérdésben kikérem avéleményüket, még ha nem is kéne.” És igyekszik anagyapja nyomán járni:

Nagyon közel álltunk egymáshoz, de nehéz

megmondani, miért. Ő mindig higgadtan viselkedettminden helyzetben. Soha nem láttam dühösnek…Hihetetlen kézügyessége volt, s még 75 éves korában isbármit összeszerelt… Sokszor gondolok rá, és sokmindenben segít a nagypapám példája.

Jó lenne, ha a serdülők általában ilyenek lennének! Dehány tizenéves szülője mondhatja olyan szerencsésnekmagát, hogy Ben figurájában a saját gyerekére ismer?Talán ha a komplex személyiséggé válást legalább annyirakomolyan vennénk, mint a teniszben a fonákütésmegtanítását, vagy az IQ fejlesztését, vagy egy kosárlabda-bajnokság megnyerését, vagy az egyetemi felvételit, Benesete sem lenne ennyire ritka.A vizsgálatban résztvevő személyek között idős emberek isvoltak. Linus Pauling vegyész már elmúlt 90 éves, amikorbeszélgettünk vele. Tartása szálfaegyenes, elméje, mint apenge, két órán át ült, és emlékezett vissza az életére és amunkájára. Pontosan meg tudta mondani hatvan évtávlatából hogy egy-egy fontosabb dolgozatát mikor ésmilyen indíttatással írta. Mosolyogva idézte fel az Oregonállamban levő Portlandban töltött, 80 évvel ezelőtti időket,köztük a játszótársait. Pontosan emlékezett az akkorilakcímükre is. A legmélyebb benyomást az tette ránk, hogyaz elbeszéléséből azt éreztük, hogy igazán örömteli lehetettszámára az elmúlt 90 év, s hogy mennyire egységbe forrtaz egész élete.Pauling élete iskolapéldája lehet a komplex életnek. Fiatalkorában képes volt elképzelni atomi szinten akvantummechanikai összefüggéseket és a kémiai elemek

molekuláris szerkezetét. E területen végzett kutatásaiért éskutatási eredményeiért megkapta a kémiai tudományokNobel-díját. Életének ezt a részét mindenekelőtt a magasszintű intellektuális differenciáltság elérésének szentelte.Pauling később az integráltság növelése felé irányítottaenergiáit. Egyre jobban foglalkoztatta a tudósokfelelőssége a társadalom és a természet iránt. Mindenerejével harcolt a meggondolatlan nukleáris fejlesztésekellen, tudóstársait is beszervezte a nukleáris fegyverkezéselleni harcba, és aktív politizálással is megpróbált harcolniaz ellen, hogy a tudományos eredményeket háborúscélokra használják. Háborúellenes tevékenységéért 1962-ben Nobel-békedíjat is kapott.Mi a közös Faludy, Valdez, Ben és Paulingszemélyiségében? Mind a négyen képesek az életüketörömmel és mély elégedettséggel élni. Az elégedettségetnem a gazdagság vagy a hírnév nyújtja, hanem a sajátképességeik nagymértékű kiaknázása és fejlesztése akihívások legyőzésére és a harmonikus komplexitásmagasabb szintjeihez elvezető evolúciós folyamatban valórészvétel. Az ilyenféle életek elemzése előtt tekintsük átröviden ismereteinket az Énről és a működéséről.

Mi az Én?

Ha megállunk az Atlanti vagy a Csendes-óceán partján,és végignézünk a hatalmas kiterjedésű vízen,elkerülhetetlenül valami ilyesmi jut az eszünkbe: „Ó, ez a

hatalmas óceán!” Pedig az „óceán” valójában egy eszmeidolog, mert ami a szemünk előtt hömpölyög, az csupántöméntelen „vízmolekulának” nevezett hidrogén- ésoxigénatom össztánca. A molekulákat nem látjuk, csak azösszhatásukat, és egyetlen egységként gondolunk rájuk: azAtlanti-óceán, a Csendes-óceán, a Földközi-tenger.

Idegrendszerünk megtanulta kezelhetőén összefogni amérhetetlen mennyiségű információt, hogy értelmeznitudjuk az érzékeinket bombázó ingereket, és hogy el neborítson bennünket a sok apró részlet. Ezért látjuk a vízrészecskéit egyetlen anyagnak, a levegő részecskéit„égbolt”-nak, a földgolyó ásványi felszínét „föld”-nek és ígytovább. Az agy külön-külön minden egyes látott képetvalamilyen, csupán a képzeletünkben létező azonosítóvallát el. Ezt a folyamatot tárgyiasításnak nevezzük, melyneksorán a mentális képzetekhez hozzárendeljük a valóságot.

Az Én is ilyenfajta, mégpedig az egyik legjelentősebbtárgyiasítás. Az Ént többnyire egy megbonthatatlanintegritású erőnek, szikrának vagy belső lángnak gondoljuk.Mostani ismereteink szerint azonban az Én nemegyszerűen csak a képzelet találmánya. Az Én atudatunkban rögzült benyomásaink, érzéseink,gondolataink és érzelmeink sokféleségének azösszehangolásáért felelős. Az egyszerűbb szervezetekidegrendszerei többé-kevésbé zártkörű rendszerek;néhány érzékelő szerv közvetlenül csatlakozik egyetlenkülönálló motorikus irányítást végző szervhez. Az ilyenszervezetek nem kényszerülnek bonyolult döntésekmeghozatalára, hanem ösztönösen és egyenként

reagálnak az észleléseikre. Az emberi agy azonbannagyon bonyolulttá fejlődött az idők során, túl sokinformációt fogad be; rengeteg különféle inger érbennünket, ezért meg kell szabni egy fontossági sorrendet.Egy „forgalmi rendőr” funkció lép működésbe azagyközpont neuronjai között, nehogy állandó zűrzavarlépjen föl. Központi irányítás híján az egymással versengőinformációk értelmetlen káoszhoz vezetnének. De mihelystműködésbe lép ez az evolúciónk során kialakult irányítóképesség, ez is a tudat információja lesz. S miközbenfelismerjük a tudatunkban lezajló történésekirányíthatóságát, az irányításért felelős Énre egy különállóegységként gondolunk. Sokan az agyunk közepébenücsörgő és az életünket onnan irányító homunculusnak(apró emberkének) képzelik el az Ént.

Jóllehet, ez szó szerint nem igaz, valami azonbanlétezik az agyunkban, ami több az agyat alkotó egyesneuronok összességénél. Ez a valami az Én, az agytudatossága, a saját maga által szerzett információkirányítója. Hasonlóan ahhoz, ahogy a vízmolekulák millióitegyetlen óceánként fogjuk fel, a tudatban felgyülemlettinformációtömeget egyetlen egységként érzékeljük. Ez azegység az Én. És ahogyan a tenger számos tulajdonságátés jelenségét (például a dagályt, a hullámokat, a bálnákat,a jéghegyeket, a sirályokat, a hajókat és a gyönyörűnapnyugtákat) nehéz elképzelni az egyes vízmolekulákmegismerése alapján, az Én tulajdonságaira sem lehet azőt meghatározó egyes információkból következtetni.

Az Én kialakulásának elkerülhetetlen következménye,

hogy pszichikus energiánk birtokba vételére törekszik.Miután kialakul az Én, elsődleges célja ugyanaz lesz, mintminden más organizmusnak: megvédeni és kiterjeszteniönmagát. Ha nem tartjuk kézben, hamarosan mindenenergiánkat saját céljaira fordítja, s végül a sajátképzeletünk szüleménye irányít minket.

Persze még mindig jobb, ha a saját Énünk és az őszükségletei vezérelnek, mintha a külső erők, a gének vagya mémek tennék ugyanezt. Így viszont felmerül a kérdés,milyenre alakítsuk a minket irányító Énünket?

Ha az Énbe beletartozik minden, ami a tudatbantörténik, akkor a tudatunkig eljutó minden információ előbb-utóbb hatással lehet a személyiségünkre. A Kelet-Afrikában élő nuerek szarvasmarha-tenyésztésselfoglalkoznak, és idejük nagy részében csak a nyájrafigyelnek. Minden egyes állatot jól ismernek, ismerik aszokásaikat és a felmenőiket sok nemzedékigvisszamenőleg. Úgy hiszik, hogy a nyájukban születettborjak ugyanabból a vízforrásból származnak, ahonnan asaját csecsemőik, s ahová az ő lelkük is visszaszáll ahaláluk után. Az állatok iránt érzett mitikus lelki rokonságmiatt a nuerek nemigen vágják le az állataikat. A hatalmasnyáj tartása maga a cél, ez teszi őket büszkévé éselégedetté. Nem csupán egy szófordulat, hogy a nuerember Énjét részben a tehenek és a bikák alkotják, ebbensok igazság van, hiszen olyan sok időt töltenekállattartással.

A nuer férfi Énjének van azonban egy másik fontosjellemzője is. Mielőtt pásztorkodással kezdtek volna

foglalkozni, harcias, vadászó törzsként éltek, és mindenférfi mellett ott volt a lándzsája. A nuer férfiak azonbanmegőrizték lándzsájukat később is, miután már áttértek amarhatenyésztésre. Antropológusok írásaiban olvashatjuk,hogy a nuer férfi kezében mindig ott van a lándzsa, hogyérezze a súlyát, simogassa az élét vagy egyensúlyozza avállán. Állandóan szemmel tartja a lándzsáját, miközben anyájat őrzi, vagy a kunyhója előtt üldögél. A nuer férfitudatában van harcos, erős, veszélyes mivoltának. Ez azinformáció az Énje szerves részévé vált. Hasonlófelismerés késztette a neves antropológust, RuthBenedictet, hogy a Japánról szóló könyvének a Krizantémés kard * címet adja. Ebben a két tárgyban találta megugyanis az egyszerre törékeny és kérlelhetetlen japánkarakter kulcsát.* Ruth Benedict-Mori Szadahiko: Krizantém és kard – Ajapán kultúra újrafelfedezése. Nyitott Könyvműhely, 2006.

Nincs abban semmi rejtélyes vagy misztikus, ahogyanbizonyos tárgyak beépülnek az Énünkbe. Az a férfi, akiideje nagy részét autója fényesítésével, motorja járatásávalvagy az arról való örökös beszéddel tölti, fokozatosan eljutoda, hogy az autó is az Énje részévé válik. Büszkeséggeltölti el, ha ragyog az autója, és egy rozsdafolt a lökhárítónéppen úgy elkeseríti, mint a saját fejbőrén egy kopasz folt,vagy ha meglát egy újabb típust a szomszédnál, megeszi asárga irigység. Ezért egyáltalán nem mindegy, mirefordítjuk a figyelmünket. Meghatározza az Énünket, hogymire figyelünk.

De nem csupán az befolyásolja az Énünket, amirefigyelünk; az is számít, hogyan figyelünk. Az Énmeghatározó tényezője az is, hogyan rendeződnek azinformációk az agyunkban. Aki jobban figyel másemberekre, és akit jobban érdekelnek a körülötte zajlóesemények, mint amennyire a belső érzései és gondolataifoglalkoztatják, az extrovertált lesz. Aki mindig azt hiszi,hogy mások ártani akarnak neki, az neurotikussá válik. Azoptimista addig vizsgálgatja az eseményeket, amíg észrenem veszi a vidám oldalukat. Az anyagias mindenbenmindig a kézzelfogható előnyöket keresi.

Szó volt róla, hogy az Én azért jött létre, hogy atudatunkba beáramló és a figyelmünket követelőinformációáradat összegubancolódását megakadályozza.Ezért szükség van az információk megfelelőosztályozására és sorrendbe tételére. A figyelmünk így azegyik információt előbb érzékeli, mint a másikat. Azinformációknak ezt a sorrendiségét nevezzük céloknak. Acél egy csatorna, amelyen keresztül beáramlik a pszichikusenergia. Így az Ént a célok hierarchiájának tekinthetjük,mivel a célok határozzák meg, hogy mire figyelünk, éshogyan. Ha tudjuk valakiről, milyen célt részesít előnyben,akkor általában meg lehet előre mondani, hogy minekszentel az illető pszichikus energiát, és ezzel meg lehetjósolni a várható viselkedését is.

Az emberek céljai nagyjából hasonlók. Mindannyianelőször is élni akarunk, szeretnénk kényelemben élni, aztánszeretnénk, ha elfogadnának, szeretnének és tisztelnénekminket. Ha ezek a céljaink elfogadható mértékben

teljesülnek – vagy ha éppen minden reményünketmeghiúsítva kudarcot vallanak –, akkor fordítjukenergiánkat az egyedi képességeink irányába, ÁbrahámMaslow pszichológus elnevezésével élve, az„önmegvalósítás” irányába. Ilyenkor megváltozik a sorrend,más célok alakulnak ki, köztük lehetnek transzcendensekis. Megpróbálja az egyén a személyes korlátjait átlépvecéljait nagyobb célokba integrálni. Az egyéni célok helyébeléphet a családról, egy közösségről, az emberiségről, aFöldről vagy a világmindenségről való gondoskodás is.Például a szupravezetéssel elmélyülten foglalkozótudósnak a figyelmét legalább annyira leköti valamilyenátütő eredmény a szakterületén, mint a testét gyötrő éhségvagy fejfájás. A Teréz anyához hasonló transzcendensszemélyiségnek pedig legalább annyira fontos, hogy mitörténik például Kalkuttában az árvákkal, mint az, hogy milesz vele.

Az Én kialakulásának ezek a fejlődési szakaszaivezetnek el a nagyobb komplexitáshoz. Az egyénönmegvalósítása jelenti a differenciáltság növelését; atranszcendencia pedig az integráltság magasabb szintjéthordozza magában. Mindkettő elengedhetetlen a komplexés harmonikus fejlődést elősegítő Én kialakulásához.Faludy, Valdez, Pauling és Ben esete ilyen Énre mutatpéldát. Ha azt szeretnénk, hogy a harmadik évezred jobblegyen az előzőnél, többünknek kellene az Énünkettranszcendens célok felé terelni.

Az eszményi Én kibontakozó jelképei

Egy igen érdekes kérdés vetődik fel: Vajon az emberiszemélyiség komplexitása a történelem soránfolyamatosan bontakozott-e ki? A mai átlagemberdifferenciáltabb és integráltabb-e, mint őseink voltakháromezer vagy harmincezer évvel korábban? A választnem tudjuk megbízható bizonyítékokra alapozni, ilyenektermészetesen nem állnak rendelkezésünkre. Éppen elégnehéz saját kortársaink belső életét és motivációitfelbecsülni, hogyan ismerhetnénk az egyiptomiak vagy asumerok gondolkodását és érzéseit. Az idők hosszú soránkészült festményeken és szobrokon ábrázolt ideális férfi-és nőalakokat szemügyre véve valamit megtudhatunkazonban a régi korok eszményeiről. Ezek a képek nemadják pontosan vissza, milyen emberek lehettek afelmenőink, de talán némi támpontot adhatnak ahhoz, hogymilyen embertípus képviselt értéket a múltban.

Mint ahogy erről már többször is szó volt ebben akönyvben, a kultúra azzal tett óriási lépést előre az evolúciótörténetében, hogy lehetővé tette az információnak azemberi testen kívüli megjelenítését. A piktogramok, majdkésőbb az írás megjelenésével már nem kellett mindenismeretet az idegrendszer révén az élő szervezet sajáttestén belül, az emlékezetben tárolni. Képekben éskönyvekben is megjelenhettek az emberek ismeretei és aszimbólumok segítségével egyik ember a másiknak továbbis adhatta őket. Az információ extraszomatikus kódolása

és tárolása sokféle és hatalmas mennyiségű ismeretfelhalmozását tette lehetővé. Ennek az előrelépésnek azeredményeként az emberiség képessé vált arra, hogy aképzeletnek új értelmet adjon. Miután az eseményeketkülső eszközök segítségével meg lehetett örökíteni, azemberek rájöttek, hogy olyasmiről is létrehozhatnakképeket, amiket nem tapasztaltak meg közvetlenül. Így asoha senki által sem látott isteneket is megjeleníthették, éssoha meg nem történt eseményeket is ábrázolhattak. Aképzelet kiszabadult a valóság hű rögzítésének korábbikötelékéből, és elindult az embereket megvalósíthatatlaneredményekhez röpítő illúziók felé is.

A képek természetesen nem tudják megjeleníteni avalóság „igazi” arcát. A Descartes-féle koordináták, aröntgensugarak vagy a színes térképek segítségével avalóság szerintünk fontos vonásait próbáljuk a tudatunkérzékelése alapján vizuálisan közvetíteni. Ezen képekhűségét ugyanolyan módon az idegrendszerünk és azegész lényünk által meghatározott korlátok szabják meg,ahogyan a méhecskének a környezetükről alkotott képét ismeghatározzák az ő megjelenítő képességei.

A képi megjelenítések terén az ember egyiklegjelentősebb próbálkozása az, hogy a saját Énjét isigyekszik ábrázolni. Az emberek a tanulásra támaszkodvaegyre inkább fejlődtek, és egyre kevésbé csak azegyszerű, a genetikailag programozott viselkedésjellemezte őket, ezzel együtt az emberábrázolás a fizikailaglétező test látható vonásain kívül egyre inkább törekedtek alelki tulajdonságok, a spirituális lényeg, az érzések és a

vágyak megjelenítésére. Amenynyiben az emberi evolúciófolytatódik, abban szerepe lesz annak, hogy az ember megakar felelni az önmagáról alkotott egyre komplexebbképnek.

A múltban az ember által alkotott Énkép általában nemazt mutatta, hogy milyen a valóságban, hanem azt, hogymilyen szeretne lenni. A barlangfestményeken a vadászttöbbnyire sikeres vadászként ábrázolták, a koraitermékenységi figurákon a nők testesek, hatalmaskeblekkel és fenékkel, az egyiptomi fáraókat pedig mindigaz ellenségen felülkerekedve jelenítették meg. Avalóságnak ez a torzítása nagyon is fontos szerepet tölt be,mivel arra ösztönzi az egyént, hogy minél vonzóbbszemélyiséggé váljék.Személyes tárgyak

Az eszményi Én képei sok esetben az emberek általhordott tárgyakon vagy ténylegesen a testükön láthatók,például a bőrükre festve. Ezek a képek nem feltétlenül azillető személyt ábrázolják; gyakran az Én fontostulajdonságait jelképező tárgyak képei jelennek meg. Azegyén fontos vonásait megjelenítő képek többnyire arraszolgálnak, hogy növeljék az illető hatalmát; azt sugallják,hogy képes az energiái felett uralkodni, le tudja győzniellenségeit, tiszteletet vált ki, figyelmet és irigységet kelt.Ezeknek a tárgyaknak legegyszerűbb fajtái a testi díszekés a tetovált képek. Levi-Strauss a brazíliai caduevoindiánokról ezt írja: „Az arcfestés az egyénnek emberiméltóságot kölcsönöz: segít abban, hogy átlépje atermészet és a kultúra közötti határvonalat, s a »gondolat

nélküli« állatból civilizált emberré váljon. Ezenfelül azarcfestések stílusa és témája a társadalmi helyzet szerintmegkülönbözteti viselőit, s ilyen módon társadalmiszerepet is betölt.” Ezek a díszítések többféle üzenetet ishordoznak, melyek közül az egyik legjellegzetesebb azilletőnek a rokonságában elfoglalt helye. A tetoválás lehet aszemélyazonosság címkéje, és jelezheti, hogy viselője nemmagányos ember, hanem egy meghatározott csoport tagja.Másképpen fogalmazva, aki ezt az embert megtámadja,egy egész közösséget támad meg.

Madártollból, szövetből, fémből is készültek embereketékesítő tárgyak. Ezek viselői társadalmi rangját és egyéniképességeit is jelezhetik. Egyes régészek véleményeszerint a fém megmunkálásának kezdetekor nem afegyverek készítése, hanem a testi díszek, ékszereklétrehozása volt a cél:

A világ sok táján tapasztalták, hogy különösen a fémmegmunkálásának újításakor először látványos díszeketkészítettek. Bronzból és más fémből hasznos tárgyakatcsak később állítottak elő… A korai fémfeldolgozáselsősorban azért honosodott meg, mert a fémekbőlkészített látványos díszek jelképértékűek voltak. A díszekviselői ezekkel hívták fel magukra a figyelmet, és ezáltalerősen növelhették a tekintélyüket.

Az embereken levő ékszereknek, díszítéseknek és azegyén külsejét meghatározó egyéb jellemzőknek ma ishasonló szerepük van. Ilyen lehet a „tiszteletet parancsolómélyvörös nyakkendő”, a festett haj, a plasztikaibeavatkozás, a kozmetika, az ékszerek vagy a divatos

öltözködés. Ezek mind arra valók, hogy viselőjüket minélvonzóbbnak, rangosabbnak tüntessék fel. Történelmileg aférfiak testi díszei rendszerint a fizikai erejüket és a többiember meg a vagyon fölötti hatalmukat jelképezték. A nőkértékét viszont általában az határozta meg, hogy mennyiretudták magukra felhívni a férfiak figyelmét nemisajátosságaikkal és a termékenység vagy az otthonimunkákban való ügyesség ígéretével. Ezek a törekvéseknyilvánvalóan a rovaroknál, a madaraknál vagy azemlősállatoknál meglevő biológiailag beépítettfigyelemfelhívó módszerek kulturális kiterjesztései. Azállatok is oly módon hívják fel magukra a figyelmet, hogyminél nagyobbaknak, félelmetesebbeknek vagyvonzóbbaknak mutatják magukat aszerint, hogybiológiailag épp minek a hangsúlyozására van szükségük.

A különböző kultúrákban az Én tulajdonságainakmegjelenítése nagyon sokféle lehet. Bennszülött amerikaitörzseknél például szokás volt hatásos gyógyító füveketvagy elejtett medve fogát, karmát tartalmazó „gyógyítóköteget” viselni a nyakon. Ezek viselőjük különlegestudását, sikereit jelképezték.

Manapság, a nyugati civilizációban is sokféleszemélyes tárgy lehet alkalmas Énünk vágyott vonásainaka megjelenítésére. A mi kézitáskánkban levő dolgokszámunkra olyasmit jelentenek, mint a gyógyító köteg atulajdonosuknak. Karórát, tollat, zsebszámológépet,mobiltelefont és egyéb kütyüt tartunk magunknál egyrészt abiztonságérzetünk növelése érdekében, másrészt azért,hogy mások szemében fontos embereknek látszódjunk.

Kultúránkban Énünk legjelentősebb szimbóluma, és Énünkkiterjesztése is, az autónk. Szinte kegytárgykénttiszteletben tartott, és már a puszta külseje is árulkodikarról, hogy a tulajdonosa milyen ember, és milyen akarlenni. Személyes tárgyaink ilyen módon pszichológiaimankókká válnak, emlékeztetve a tulajdonosokat arra,hogy mennyire képesek megbirkózni a világgal; ésezenkívül még a többi emberrel való kapcsolatában isnémileg előnyösebb helyzetbe juttathatja az illetőt.Az otthon tárgyai

A személyes tárgyaknak többnyire védelmező szerepükvan, mintegy jelképes fegyverként szolgálnak a külső világveszélyeivel szemben. Az otthon tárgyai sokkal inkábbmagánjellegűek, és inkább arra valók, hogy a tulajdonossaját magáról kialakított képében teremtsenek belső rendetés világosságot, kevésbé akarnak a világ felé hatástgyakorolni.

Az ókori Rómában, Kínában és más kultúrákban azotthon legfontosabb része az ősöknek szentelt sarok volt.Az ott élő embereknek saját magukba és az életbe vetetthitét erősítette az eltávozott családtagok maszkokkal,szobrocskákkal és egyéb jelképekkel megjelenített ésállandóan jelenlevő emléke. Az egyén amúgy kevésmegerősítést kaphatott az életéhez. A kereszténységtérhódításával a családi kapcsolatokat, Jézus Krisztussalaz élén, az egyetemes szent család váltotta fel, s így aztána földi családtagok jelképei helyett a szentképek, aKrisztust ábrázoló feszületek, Szűz Mária megjelenítései ésegyéb szent ereklyék váltak az otthon központi jelképeivé.

Az emberek ezekből merítettek erőt.Manapság sokan veszik körül magukat az Énjüket

jelképező tárgyakkal, képet adva arról, hogy milyenekvoltak és milyenek most, és előrevetítik azt is, hogymilyenekké szeretnének válni a jövőben. Az elterjedt előregyártott szent tárgyak helyett mostanában az emberekmaguk hozzák létre vagy tervezik meg a saját Énjüketmegjelenítő jelképeket. Az elődök és a családi gyökerekjelképes megjelenítése a mai otthonokban is hihetetlenülfontos, de itt is inkább az egyéni megvalósítás érvényesül,s nem annyira általánosan használt jelképeket alkalmaznak.

82 család több mint 300 tagjának a megkérdezésévelkészült egy felmérés Chicago nagyvárosi övezetében,melynek során arra az eredményre jutottunk, hogy igensokféle tárgy szolgálhat az emberek jellegzetes vonásainaka megjelenítésére. Például sokan mondták, hogy Énjükfontos részét képezi valamilyen bútor, egy hifitorony,bizonyos könyvek, hangszerek stb. Az egyik férfi számára anappaliban az egyik fotel nagyon sokat jelentett, mertminden szempontból nagyon megfelelt az ízlésének, és azaz ő helye volt, ott olvasott, onnan nézte a tévét, ott ült,amikor a családtagjaival beszélgetett stb. A felesége egyrégi pamlaghoz ragaszkodott, mert ott szoptatta agyerekeit csecsemőkorukban. A fiuk egy harmadik széketkedvelt fölöttébb, mert jól lehetett rajta ugrálni. Ezen tárgyakmindegyike a személyiség valamely fontos vonásátjelenítette meg a család adott tagja számára.

A legősibb kultúrákhoz hasonlóan a modern amerikaitársadalomban is a családi kötelékek képezik az Én egyik

lényeges aspektusát, és ez az otthoni jelképekben ismegtestesül. Az elődök és a szülők emlékét őrzik példáulaz örökölt edények, bútorok, festmények stb. A korábbikultúrákkal ellentétben a gyerekeket és más utódokatjelképező tárgyak is fontossá váltak, nemcsak a felmenőketmegtestesítők. A leggyakrabban említett dolog a fénykép,ami sok ember számára nagyon fontos, mert a gyerekeire,az unokáira és más kedves családtagjaira emlékeztetheti.A nagyszülők 37 százaléka számára a fényképek alegértékesebb tárgyak a lakásban, a szülők a hatodiklegfontosabb dolognak tartották (22 százalékuk említettelegfontosabbként); a legfiatalabb generációnak csupán 10százaléka említette legfontosabbként, s a fontosságisorrendben itt tizenötödik helyre került. A legfiatalabbakszámára a hifitorony a legjelentősebb otthoni tárgy, ezt 45százalékuk gondolta így.

Az egyén számára fontos eszméket is megjeleníthetikaz otthoni tárgyak. Eszméik, életfelfogásuk legjobbmegjelenítésére legtöbben könyveket említettek (amegkérdezettek 27 százaléka), utána jönnek a növények (amegkérdezettek 12 százaléka), majd a hangszerek (amegkérdezettek 7 százaléka). Egy régi sziklamászóbakancs, egy vadásztrófea vagy egy napló is szolgálhathasonló jelképként. Az emberek értékítélete, hitvallása,önértékelése a külvilág hatására könnyen sérülhet. Azember otthon sok esetben megpróbálja kikapcsolni akülvilág negatív hatásait, és igyekszik fizikailag és lelkilegfeltöltődni. Ebben segítségére lehetnek az Énjüket erősenképviselő otthoni tárgyak is.

Közösségi jelképekAz emberek közösségi, társadalmi helyét képviselő és

megerősítő jelképek is fontosak. Őseink tábortüzek körüllejtett tánca és az olimpiai játékok nyitóünnepségénekvilágszerte fogható televíziós közvetítése egyaránt a többiemberhez és a világegyetemhez fűződő kapcsolatunkjelképes megjelenítése. A közösségi jelképek lehetnekvizuálisak is, de sok esetben auditívak vagykinesztetikusak. Ilyen jelkép például az ausztrálbennszülöttek búgattyúja és csurungája és a természetinépek mindenható spirituális erejének kinyilvánításáraszolgáló ritmikus törzsi tánc. Durkheim így ír a törzsi táncról:„Ez a legszentebb dolgok egyike; nincs semmi, amivetekedne a törzsi tánc vallási méltóságával.” Vagy ottvannak a molimok, amiket az afrikai pigmeusok az Ituriesőerdőben azért szólaltatnak meg, hogy felébresszék azerdő szent fáit, amikor a törzset szerencsétlenségfenyegeti. Minden hasonló esetben – például a mai fiatalokszámára nagyon fontos rock-koncerteken – a hangzásszinte egy burkot alkot a közönség körül, és egy hatalmascsoport közös élményének részesévé teszi őket. Ilyenkollektív élmények híján valószínűleg még jobbanelszigetelődnénk, és tehetetlenebbnek éreznénk magunkat.

Az embereket a természetfeletti erőkkel összekötniképes ősi eszköz a különféle ünnepségeken,szertartásokon viselt maszk. A maszkok többnyirevalamilyen közösség vagy embercsoport számára fontosisteneket, hősöket vagy elődöket jelenítenek meg. A hopiindiánok vagy az új-guineai törzsi népek maszkjai

segítenek átvedleni jelentéktelen halandóból hatalommalbíró, figyelemreméltó lénnyé. Monti igen jól jellemzi amaszkok transzcendens szerepét:

Pszichológiai megközelítésben a maszk eredetevisszavezethető az ember atavisztikus vágyára, hogyönmaga elől elmeneküljön, és egy másik lét tapasztalatávalgazdagodjon. Ez olyan vágy, amit nyilvánvalóan nem lehetfizikai szinten megvalósítani. A saját erejét azzal igyeksziknövelni, hogy univerzális, isteni vagy démoni erőkkelazonosul. Mindenkiben él a vágy, hogy kitörjön saját,egyedi korlátokkal ellátott élet-halál körforgásba zártfogságából.

Az írásbeliség előtti kultúrák elvontabb jelképeket iskialakítottak a közösségi erők megjelenítésére.Ausztráliában az arunta törzs klánjainak elemi erejétjelképezték azzal, hogy rituális alkalmakkor felállítottak afalu közepén egy köteg botot vagy lándzsát. Hasonlójelképet használtak az ókori Rómában az állam hatalmánakkifejezésére, figyelmeztetésül a törvényt megszegőkkelszemben: Az állami és papi tisztségviselőket kísérőszolgák, a liktorok fasceseket (vörös bőrszíjjal összekötöttszilfa- vagy nyírfavesszőnyalábokat, a nyaláb közepén egybárddal) tartottak maguknál. Ha valahol megjelentek afascesek, ott a zavargás vagy a nyugtalanság elcsendesült,mert mindenki megijedt a hatalomnak ettől a társadalmijelképétől. Mussolini fasiszta pártja 1919-ben a fascesfogalmából vette a nevét, ami a l'unionefa laforza(egységben az erő) mondást is megtestesítette: míg egy-egy vesszőt el lehet külön törni, ha összefogják egy

egy vesszőt el lehet külön törni, ha összefogják egynyalábba, törhetetlen. A hatalom e jelképének egyetemesérvényességét mutatja, hogy az USA képviselőházánakszónoki emelvényét is ez a mondás ékesíti.

A vallási jelképek is hatalmat képviselnek, de nemvilági hatalmat, hanem az egyház hatalmát. Henry Adamserről azt jegyezte meg, hogy a hatalmas középkorikatedrálisok a pszichikus energia óriási raktáraikéntszolgáltak, hasonlóan a száz évvel ezelőtti elektromosturbinákhoz. A mai korban hasonló szerepet töltenek be azatomreaktorok, a nagyenergiájú részecskegyorsítók és azűrközpontok. Ezek a jelképek emberi munkaerősegítségével jelenítenek meg ijesztő erőket, és ezenjelképekkel azonosuló személyek önképét erősenfölnagyítják.

Valamely közösség feletti hatalom, különösen annakvallásos válfaja nem feltétlenül azonos a fizikai erővel vagyaz anyagi dolgok fölötti uralommal. Számos gótikuskatedrálist ajánlottak Szűz Máriának, aki a keresztényvallás szerint leginkább az alázat, a szenvedés és aszelídség megtestesítője, nem a puszta erőé. A keresztényvilágnézet szerint földünk öröksége az alázat; és SzűzMária szelídsége isteni erő. A hatalom sokkal árnyaltabbdolog, mint amilyennek azt Sztálin képzelte, amikorgúnyolódva a felől tudakozódott a pápánál, hogy hányhadosztályt vezet.

Az emberek által létrehozott legtöbb jelkép azonban,akár egyéni, akár társadalmi szinten, a hatalommegjelenítésére szolgál. A hatalom jelentheti másokbefolyásolását, az események irányítását, vagy csupán

befolyásolását, az események irányítását, vagy csupánannyit, hogy valaki azt tesz, amit ő akar. Persze az evolúciószemszögéből nézve az Ént tükröző jelképeknek is jelentősa szerepük. Kérdés, hogy a jelképek milyen célok felévisznek, és milyen jövőt vetítenek elénk. Vajon az Én mifélemegjelenítései hasznosak az emberiség számára?Az eszményi Én jelképei

Hol találhatók azok a megjelenítések, amiket azemberiség azért alkotott, hogy bemutassa, milyennészeretne válni? A megfelelő minták kiválasztását nagyonmegnehezíti az emberi képzelet gazdagsága. Sokfélemódon ábrázolták a mintaként szolgáló isteneket,angyalokat, démonokat és az emberre hasonlító állatokat.Sokat elárul egy kultúra emberfeletti erőkről alkotottképzetéről az, ahogyan az isteneket és a démonokatmegjeleníti, de az adott kultúra törekvéseire leginkább akonkrét emberábrázolás módjából következtethetünk.

A nyugati hagyományban az embereszményt immárháromezer évvel ezelőtt a görög szobrászok alkották meg.Ezektől függetlenül kicsit más, de még mindig könnyenfelismerhető minták alakultak ki Egyiptomban, Kínában ésIndiában. Az úgynevezett nagy civilizációs határokon túlazonban kevesebb olyan emberábrázolássaltalálkozhatunk, amelyek ténylegesen létező férfiakról,nőkről készülhettek. Melanézia, Afrika és az Újvilágkomplex kultúráinak jellegzetes stílusát leginkábbexpresszionistaként lehetne jellemezni. A testek torzfigurák, amelyeken a vágyott vonásokat vagy a mágikusjelentőségű tulajdonságokat emelik ki – ezért vannak a

hatalmas szemek és a méretes genitáliák. A testtartásmeglehetősen merev, a szertartásos előírásoknakmegfelelő.

Természetesen, egy maori harci csónakon vagy a koraiegyiptomi, görög templom frízén látható faragott alakokközötti különbség lehet, hogy csak a méretekben nyilvánulmeg, és a nem nyugati képi világ is pontosan visszaadhatjaannak a kornak az embereszményét. A merev, szertartásostesttartás talán azt jelzi, hogy az ábrázolt emberfegyelmezett, ura a testének, és teljes harmóniában él atörzs és az istenek törvényeivel. A priaposzi fallosznyilvánvalóan jól szimbolizálta abban a korban a férfit. Mimással lehetett volna jobban jellemezni a férfit, mint akülönleges méretű szexuális erő megjelenítésével? Afáraók is rendkívüli méretű fallosz alakú obeliszkekkelvették körül magukat, a római mellszobrokat pedigerekcióban levő péniszek díszítette talapzatokra állították.

Biztosabb talajra érkezünk, amikor a görög kultúraklasszikus korszakában faragott szobrok üzenetétigyekszünk megfejteni. Arnold Hauser például akövetkezőket írja az i. e. 7. században keletkezettarchaikus kuroszok s a későbbi, i. e. 5. századi,Polükleitosz korabeli szobrok elemzése kapcsán:

Ekkor alakultak ki a nemesség erkölcsi hitvallásátmegalapozó fogalmak: a fizikai rátermettség és a katonaifegyelem vonásait magában foglaló és a hagyományonmeg a származáson alapuló areté (virtus); a testi és a lelki,a fizikai és az erkölcsi tulajdonságok, vagyis a szép és a jóközötti tökéletes egyensúly kalokagathia; továbbá az

közötti tökéletes egyensúly kalokagathia; továbbá azönmegtartóztatás, az önfegyelem és a mértékletességfogalma, a sophrosyne.

A transzcendens Én

Hauser szerint a görög arisztokratikus kor vége felé,amikor a háborúzó nemesség lassan elveszítette politikaibefolyását, ami az egyre gyarapodó kereskedők kezébekerült, akkor honosodott meg az a szokás, hogy sajáttársadalmi csoportjuk erényeit márványba vésték. Aháborúzó nemességet feltehetően az állóképesség, azönmegtartóztatás és az önfegyelem jogosította fel ahatalom gyakorlására. Ezen tulajdonságokat megtestesítőszobrok védőbástyaként szolgáltak a nemesség hatalmáratörő, becsvágyó kereskedő réteg ellen. Hauser szerint anéhány évszázaddal későbbi, Praxitelész és Lüszipposzkorából származó szobrok már magukon viselik akereskedők győzelmével Athénban meghonosodottértékváltást. Az emberi figurákon a humanista tisztánlátástükröződik, így a szépség előbbre való lett a fizikai erőnél,az éber okosság az elszántságnál, a spontaneitás pedig afegyelmezettségnél.

A korai görög szobrászat által megjelenített eszményiemberi vonások megtalálhatók a keleti művészetjellegzetes emberi alakjain is, különösen a tisztánlátástképviselő bölcsek és bodhiszattvák figuráin. A görögkurosz révült mosolya, energiája, derűje, belső fegyelmeszámos, Kelet-Ázsia különböző részein fellelhető Buddha-

szobor arcán felismerhető. Az óriási kulturális különbségekellenére a jelentős civilizációk, Egyiptomtól Japánig, mindhasonló módon képzelik el az emberek legmagasabbszintű tudatosságát: nyugodt erő, visszafogott energia,miközben az egyén békességben él önmagával és avilággal.

Ez a belső derű némileg túlélte a klasszikus civilizációkpusztulását. A bizánci művészek szánalmat keltő alakjainakriadt tekintetében is volt valami békesség, és ez áthatotta aközépkori alakok arckifejezését is. A katedrálisok falaitkörbeölelő hatalmas freskók pedig, a hívők épülésétszolgálva, színesebb és életszerűbb módon jelenítettékmeg a kereszténység eszményi alakjait. A mártírok és aszüzek erkölcsi felsőbbrendűségük teljes pompájábanvonultak fel; az igazak jutalmát vizuálisan is megjelenítették,az egyház elvárásaival szembeszegülök büntetését ésszenvedését pedig kíméletlen pontossággal részletezték.

A keresztény tanítók hittek abban, hogy ha bemutatják afiatal gyerekeknek a szentek képeit, akkor azzalérzékeltetik a tőlük elvárt erényeket – s talán bele is ivódika látvány a tudatukba. Giovanni Dominici a 14. századvégén ezt ajánlja:

Függjenek otthon a falakon szent ifjak és szüzekfestményei. Így a gyermekek már pólyáskoruktólgyönyörködhetnek bennük, és láthatják, hogy milyenekkékellene nekik is válniuk… Szeretném, ha látnák Ágnest ahízott báránnyal, Cecíliát rózsakoszorúval a fején,Erzsébetet a rózsákkal, Katalint a kerékkel és a szüzességtöbbi példáját. Már az anyatejjel szívják magukba a szüzek

szeretetét, a vágyakozást Krisztus iránt, a bűnök gyűlöletét,a hiúság megvetését, a rossz társaságtól való elhúzódást.

A reneszánsz korabeli emberalakok a Praxitelészkorabeli görög műveken megjelent alakokhoz hasonlóanspontaneitást és szabadságot mutattak. A kibővültlehetőségek következtében az emberi alakok sokféleformában és sokféle körülmény között jelentek meg. Azeszményi Én többé nem volt isteni hatalomnak alárendelve,és az egyén a lehetőségei végső határáig próbáltamegvalósítani önmagát. A 17. század elején Giulio Mancinitanácsot ad, hogy segíthet egy jól elkészített festménygyönyörű gyereket nemzeni:

A családfő helyezzen el a lakásban érzékiséget árasztótárgyakat, és takarja le őket. Csak akkor vegye le a lepletróluk, ha asszonyával van ott, vagy olyan közelihozzátartozójával, aki nem kényes az ilyesmire. Annak aszobának a falait pedig, ahol a házaspár elhal, gyönyörűérzéki képek borítsák, mert ha ránéznek ezekre a képekre,kedvük támad gyönyörű, egészséges és bájos gyermekeknemzésére… mivel a házastársak a testükbe fogadják aképen látott szépséget.

Sok száz évig tartott, mire a reneszánsz derűlátásaelhalványult. Az első világháború vége felé a nyugatitársadalomban nem sok művész bizakodott tovább azemberi tökéletesség ideáljában. Az elmúlt néhánynemzedék életében az emberi alak ábrázolása olyanmódon fejlődött, amire Európában nem volt példa azóta,hogy a jelentős civilizációk megindultak a reményteljes jövőgöröngyös útján. Az elmúlt száz év legnagyobb alkotói

feladták azt a törekvésüket, hogy az embert idealizálvaábrázolják. Helyette inkább a törzsi művészet torzóit vettékkölcsön, vagy a gyerekek firkálmányai és az elmebetegekműalkotásai felé fordultak. Valószínűleg tévedés azt hinni,hogy a Picassót vagy Klee-t megihlető afrikai faragottmaszk készítője a félelmét vagy a rettegését akartakifejezni, mint ahogyan ezt bizonyos művészettörténészekállítják. Az afrikai művészetből merítő nyugati alkotókfestményein látható torz vonások inkább az emberiséghelyzete miatti kétségbeesést tükrözik.

A művészet fő áramvonalába tartozó alkotók hosszúévek óta lemondtak a reményről, hogy az eszményi Éntábrázolják alkotásaikban. Az elmúlt száz évben az emberidealizált ábrázolásának három jelentős irányzatárólbeszélhetünk. Ebből kettő politikai, s az általuk képviselt,valóságtól elrugaszkodott látásmód rettenetes tévút volt. Afasiszta rendszerek a görög areté tulajdonság izmos ésdurva változatát tekintették eszményinek és a földbenépesítésére kiszemelt árja faj jellemzőjének. Mussoliniidején, a fasiszta Olaszországban a Foro Italico területénlevő szobrok vagy Hitler berlini minisztériumaibanelhelyezett szobrok mind az uralkodó ideológiához nagyonjól illő, félelmet keltő, kegyetlen, robotszerű embereketábrázoltak. A másik embereszményt a szocialistarealizmus irányzata jelenítette meg. A kommunizmussalvaló félévszázados kísérletezés festmények és szobroktömegét hozta létre. Legtöbbjükön rózsás arcú fiatalokvégeznek valami hasznos munkát: aratnak, halásznak,traktort javítanak és gyerekeket etetnek. Nem volt annyira

monumentális, mint a fasizmus művészete, és talánkifejezéstelenebb is volt. A szocialista realista művekenmegjelent emberalakok nyilvánvalóan propagandacéltszolgáltak, és semmi közük nem volt a társadalmivalósághoz, amit állítólag ábrázoltak volna. Ami még ennélis rosszabb, semmi közük nem volt az emberiség jövőjéhezsem.

Az eszményi Én ábrázolásának harmadik típusát anyugati média kínálja, többnyire a kereskedelmi reklámszolgálatába szegődve. Ilyen eszményi figurák az 1920-asévekben a kozmetikai cikkeket és a cigarettákatnépszerűsítő leánykák, később meg az üdítőital vagysörreklámok szereplői. Az eszményi embernek ez a fajtamegjelenítése kizsákmányoló szándékkal történik. Areklám célja a figyelem felkeltése egy bizonyos termékiránt. Ahhoz, hogy ezt elérjék, a terméket kellemesgondolatokhoz és érzésekhez kötik (egészséges fiatalembereket jelenítenek meg életük legboldogabbpillanataiban), ezzel ráveszik az embereket a vásárlásra,melynek következtében a termék tulajdonosai tetemesnyereséghez juthatnak.

Ezekből a kommersz képekből áradó eszményi Énazonban teljesen híján van az ókori görög hősökre jellemzőkiegyensúlyozott fegyelemnek, a keresztény szentekspirituális eksztázisának, a fasiszta szobrok ideológiaifanatizmusának, vagy akár szovjet munkások kollektívtévedésének. A reklámok eszményei egészségről, érzékielégedettségről árulkodnak, s nem tükröznek semmiféleaggályt vagy felelősségtudatot, ami megzavarhatná őket a

legújabb divat vagy a felkínált érzéki inger élvezésében. Azújkori reklámok ideológiája sok esetben leginkább azőseink jelképválasztását meghatározó fetisizmusra éstotemizmusra emlékeztet. Martin Esslin a kereskedelmitévékben vallási színjátékot vél felfedezni:

Lényegében itt többistenhitről van szó. Ez a világelsöprő erők panteonja, amik a fogyasztás minden egyestárgyi darabjába beveszik magukat… mintha csak az ókorigörög föld szeleit, vizeit, fáit és patakjait nimfák, driádok,szatírok és más istenségek hada lepné el. Ugyanez ahelyzet kereskedelmi tévékkel.A minket fenyegető többistenhit meglehetősen primitív,hatásában hasonlatos a fetisizmus hitéhez.

Mások a hirdetéseket szentíráshoz hasonlítják: „Egyvégső információforrás, ahol megszólítanak minket, és atudatunkat irányítják.” A képek és egyéb eszközök mind azemberek figyelmére és pénzére pályáznak, és azokat azegyéneket igyekeznek elérni, akik minél több dologbirtokolásával hiszik megvalósítani magukat.

Korunk jelképei azt üzenik, hogy az élet legfontosabbcélja a gondtalan élvezet. Ez persze nem túl eredeti vagyújszerű téma: ahogy Sorokin is kifejtette, az érzésekenalapuló kultúrák nagyon hosszú ideje váltakoznak azérzéseknek kevesebb jelentőséget tulajdonítókkal. Talán areneszánsz korban ábrázolt felszabadult figurák képeiállnak a legközelebb a mai kor kommersz eszménykép-ábrázolásához. A kortárs megfigyelő azonban könnyenészreveheti, hogy a reneszánsz képek érdekesebbek,szuggesztívebbek és komplexebb gondolatokat, érzéseket

keltenek, mint a jelenkori megfelelői (hiszen manapság azeszményi embert a nárcizmusa és a tárgyak által fogvatartott volta, vagyis a fetisizmusa vezérli).

Úgy tűnik, hogy a közelmúltban az eszményi Énábrázolása sikertelen volt. Ez azt jelentené, hogy kifogytunkaz ötletekből, s már csak végletekig leegyszerűsített vagytorz emberábrázolásokat láthatunk? Lehet, hogy nincsremény egy pozitívabb emberábrázolásra? Vagy arról vanszó, hogy a képzelet átmenetileg holtpontra jutott, sreménykedhetünk benne, hogy idővel az eszményi Énújszerű ábrázolása megjelenik?A jövő személyisége

Én az utóbbi alternatívában bízom. Eleve lehetetlen,hogy megjósoljuk, milyen formában valósulhat meg a jövőszemélyiségének megjelenítése. Mindenesetre érdemeselgondolkozni azon, hogyan lehetne megjeleníteni a jövőszemélyiségének legfontosabb tulajdonságait.

A legkézenfekvőbb lehetőség, hogy az Én jövőbeli képea múlt néhány vonását idézi fel – a klasszikus görögistennő vagy az atléta testi tulajdonságai keveredhetnéneka kurosz vagy a bodhiszattva belső derűjével. Az ellentétekilyenfajta egybeesése (coincidentia oppositorum) azemberi komplexitás csúcsai felé vezethet. De vajon létezik-e ennek megfelelő korszerű vizuális megjelenítés? Talán amozik világához fordulhatnánk ihletért: Gary Cooper aDélidőben vagy a Hét szamuráj című filmben; vagy aCsillagok háborúja főhősei, a megfélemlíthetetlen Leiahercegnő és a bátor Luke Skywalker.

Ennél radikálisabb lehetőség a külső tulajdonságok, aszépség, a külső jelleg, a személyiség külsőmegtestesülése ábrázolásának egyre erősebbelhanyagolása. Komoly alkotóművészek egyre gyakrabbanmondanak le a személyiség külső jegyeinekmegjelenítéséről. De mi kerül ennek a helyébe? A figyelemtalán a belső komplexitás irányába tolódik el? Vagy lehet,hogy a számítógép lesz az egyén megtestesítője? Azemberi szervezetet majd egy rendkívül bonyolult gépjelképezi? Talán valami olyasmihez hasonlít majd, mintStanley Kubrick 2001 című filmjében az űrhajót irányító HALszuperszámítógép vagy a Tron című film számítógépe?

Végül ott van, amit jobb híján kozmikus Énneknevezhetnénk. Ennek egyik példája a Kevin Costner általmegszemélyesített figura a Farkasokkal táncoló címűfilmben. Itt az egyén egy más kultúrájú közösségbeintegrálódik: integrálódhat az egyén egy nagyobb éskomplexebb közösségbe vagy bármilyen természetiegységbe, például akár az emberiség egészénekközösségébe vagy a természetbe magába. Ennek alegszélsőségesebb változata a „quantum Én” lehet, amely amindenséggel, az egész kozmoszt irányító energiával valóegyesülés által jön létre.

Az alkotóművészeknek nyilvánvalóan hatalmas kihívástjelent ezeknek a radikálisabb létezési formáknak azelképzelése és vizuális megjelenítése. De végül is ez azigazi művész feladata, ezzel kell mindig szembesülnie. KarlJaspers így ír erről: „Az ember nyitott lehetőség, tökéletlenés tökéletesíthetetlen. Ezért mindig több és más, mint amit

és tökéletesíthetetlen. Ezért mindig több és más, mint amitmegvalósít magából.” Mégis a mi feladatunk, hogypróbáljuk meg elképzelni, milyen lesz az ember atörténelem következő szakaszában. Ha nem tesszük, azevolúció vakon halad majd előre. Ám ahhoz már túlságosanmessze mentünk a jövő befolyásolása szempontjából, hogycsak úgy hagyjuk a dolgokat a maguk medrébentovábbmenni. A jövőbeli ember jelentős és valószerűmodellje nélkül nem fogjuk tudni kijelölni a magunkreményteljes útját.

Az Én fejlődése az élet folyamán

Az emberi fejlődéssel foglalkozó pszichológusoktöbbnyire egyetértenek abban, hogy az emberi életkülönböző szakaszaira különböző célok jellemzők.Másképpen fogalmazva, az idő előrehaladtával változik azemberek pszichikus energiájának felhasználását rendezőfontossági sorrend. A gyerekek kezdetben közvetlen fizikaiszükségleteiket, a biztonságot, az evést, a kényelmethelyezik előtérbe, és az egyéniségük is eszerint alakul. Azemberek egy része soha nem lép túl ezen a fázison, segész életében a testi szükségletei kielégítésére áldozzafel az összes életenergiáját. Bár ezek az igények fontosakmaradnak, a legtöbb ember számára azonban fokozatosanúj értékek is kialakulnak, és a fontosság szempontjábólelőbbre is kerülnek, mert azt szeretnék, hogy másokelfogadják, szeressék és tiszteljék őket. Közben az egyénkezdi a közösség szabályait is követni, még ha ez nem is

nyújt azonnali előnyt, és arra törekszik, hogy megbízható,felelős polgár legyen. De ha valaki csupán ezeket azértékeket tartja szem előtt, akkor fennáll a gondolkodásnélküli alkalmazkodás veszélye. Az idő múlásával ezek atársadalmi szabályok bizonyos emberekből kiváltják azújszerű, ellentétes irányú célokat: a szabadság és azönállóság vágyát. Egyéni, egyedi és érdekesszemélyiségek alakulnak ily módon ki. Ezek az erősendifferenciált személyek általánosabb célok felé fordulnak,és a saját ügyeiknél fontosabb ügyek szolgálatába állnak,és mindez nem alkalmazkodásból vagy kényszer hatására,hanem meggyőződésből történik.

Ezeket a mintákat egymástól függetlenül sok olyankutató leírta már, akik az egyén egy életen át valóváltozásait vizsgálták. Ábrahám Maslow pszichológus aztvizsgálta, hogy alakulnak át az elemi szükségletekértékekké; Larry Kohlberg az erkölcs fejlődésévelfoglalkozott behatóan; Jane Loevinger az Én fejlődését,James Fowler pedig a vallási hit kialakulását kutatta. Azemlített tudósok minden esetben egy dialektikus mozgástfigyeltek meg a differenciáltság és az integráltság között, akifelé és a befelé figyelés között, az egyén értékelése ésegy nagyobb közösség értékelése között. Ez nem egykörkörös mozgás, ami oda kanyarodik vissza, ahonnanelindul, inkább egy felfelé haladó spirális pályán történőmozgás, amelyben az Én felé fordulás egyre kevésbé önzőcélokkal történik, és egyre inkább a másokkal való törődésválik az egyén személyes indítékává. Szép példát szolgáltataz ilyen spirális fejlődési folyamatra Albert Schweitzer,

filozófus személyisége. Csodálatosan játszott orgonánBachot, s élete nagy részében a francia Egyenlítői-Afrikaegyik országában, Gabonban vezetett egy ingyeneskórházat. Faludy György és Suzie Valdez személyiségénekalakulása is erre a fejlődési folyamatra példa.

Ez a típusú fejlődés nem csupán nyugati vagy amerikaiszemélyiségek esetén jelentkezik. Más kultúrákban ismegtaláljuk a személyes és a közösségi értékek közöttingadozó spirálszerű személyiségfejlődést. Egy brahmanférfi ideális életútja is ilyen fejlődést mutat: előszörengedelmes fiú, majd vallási tanulmányokat folytat,középkorúként sikeres földműves és családfő, időskorában pedig az aktív élettől visszavonult, magányosanmeditáló szerzetes. A legérdekesebb az, hogy azegyénnek ez a fajta fejlődése, ami azt is jelenti, hogy egyreérettebb emberré válva megtanulja a különböző típusúcélok értékelését, visszatükrözi az ember fejlődését azemberi faj története során.

Az emberiség biológiai fejlődését kutatók szerint azegyén fejlődése, vagyis az a folyamat, ahogyan az emberiszervezet a fogantatástól a felnőtté válásig kialakul, hasonlítarra a folyamatra, ahogyan az egész emberi faj az évmillióksorán fejlődött. Ezt így is mondhatjuk: „Az egyedfejlődésmegismétli a törzsfejlődést.” Az emberi magzat a méhenbelül végigjárja az élőlények fejlődésének fázisait, előszörhalra, majd békára, majd sertésre és más emlősökmagzatára hasonlít – mintha az emberi evolúció nagyonlassú folyamata néhány hónap leforgása alatt gyorsegymásutánban megismétlődne minden egyes emberi

magzat fejlődése során.Talán az Én fejlődésében is ez az elv érvényesül. Az

emberi evolúció kezdeti szakaszaiban a fennmaradás és abiztonság igénye lehetett a legfontosabb cél, így azeszményi Én meghatározó tulajdonsága a nőknél atermékenység, a férfiaknál a bátorság volt. Ezt valószínűlegsok millió év követte, amikor a legfőbb értéknek aközösséghez való tartozás számított, aminek a vallásos hitadta az alapját. Lehet, hogy most érünk el ennek akorszaknak a végéhez. Mivel azonban az emberektöbbsége még az ennyire individualizált kultúrában is, mintamilyen az Egyesült Államok társadalma, azalkalmazkodást mindenek elé helyezi, nincs kizárva, hogy ajövő még szigorúbb társadalmi kontrollt tartogat. Lehet,hogy Huxley Orwell vagy Koestler utópisztikus regényeibenmegjósolt jövő vár ránk, ahol az állandó ellenőrzés vagy adrogok tartják az emberek zömét gondolat nélküli,irányítható állapotban. Az is elképzelhető, hogyévezredeken át tartó, fokozott alkalmazkodás korszakaelőtt állunk még.

Az ókori görögök óta kezdett megbecsültté válni azönálló cselekvés és a személyes látásmód, és egyrenagyobb jelentősége lett az egyéni képességekkibontakoztatásának. Az önálló személyiségeket értékelőreneszánsz gondolkodók által megalapozott világihumanizmus az értékek hangsúlyát a kollektív akarattisztelete helyett az egyén önálló felelősségén alapulódöntések elsőbbségének az irányába tolta el. S néhányanmég annak is megtalálják a módját, hogy saját, jól

kifejlesztett egyedi képességeiket a köz javárahasznosítsák, vagyis transzcendens személyiséggéváljanak. Lehet, hogy több millió évnek kell eltelnie, amígezeknek az értékeknek a felismerése eljut a többségtudatába. De az idő egyre fogy s talán van rá mód, hogyfelgyorsítsuk ezt a folyamatot. Az önös magatartás, azalkalmazkodás és még az egyéniség fejlesztése sem elégahhoz, hogy tartalmas értelmet adjunk életünknek egy olyankorban, amikor könnyen elpusztíthatjuk magunkat éskörnyezetünket is.

A flow és a személyiség fejlődése

A gyerekek beszédtanulását az is ösztönzi, hogyszeretnek kérdezni, a járni tanulást pedig az, hogyeljussanak oda, ahová szeretnének. A tanulás élmény, ésflow-t idézhet elő, például amikor egy gyerek először képesesés nélkül megmaradni a biciklin.

Minden flow-élmény hozzáad valamit a személyiségfejlődéséhez. Ahhoz, hogy megéljük ezt az érzést,világosan kell látnunk a célt magunk előtt, és meg kell lennia visszajelzés módjának is, tudnunk kell, hogy mennyire jó,amit csinálunk. A személyiség elsősorban a célokat és avisszajelzéseket tartalmazó információk alapján fejlődik.Ezért minden flow-állapot kissé megváltoztat bennünket akorábbi Énünkhöz képest. Tudatunk új információvalrendelkezik az Énünkről. Például, amikor egy gyereknekelőször sikerül kétkerekűvel biciklizni, este azzal a tudattal

alszik el, hogy már majdnem felnőtt, mert megtanultkétkerekűn biciklizni.

Érdemes visszakanyarodni a komplexitás elvéhez, hogyvilágosabban megértsük, hogyan hat a flow az Énünkre.Ahogyan már korábban említettük, egy organizmuskomplexitását a differenciáltság és az integráltság mértékehatározza meg. Ez egyaránt igaz egy puhatestű állat, egyszámítógép vagy egy személyiség esetében. A flow-élmények pedig a személyiség mindkét dimenzióját érintik.

A flow megtapasztalásához mindenekelőtt fel kellismerni a cselekvés vagy a feladat lehetőségét. Ez főként adifferenciáltsággal van kapcsolatban. A feladatfelismeréséhez a kipróbált és jól bevált utak mellettnyitottnak lenni a különböző lehetőségekre, keresni kell azújat, kíváncsinak kell lenni, továbbá merni kell kockáztatniés kísérletezni. Általában olyan kihívásokra állunk készen,amelyek összhangban állnak vérmérsékletünkkel és egyébadottságainkkal. Az atletikus gyerek a fizikai kihívások és aversenyek felé hajlik, a hangokra érzékeny ahangszerekhez vonzódik. Miközben minden ember kicsitmásféle lehetőség felé nyit, egyúttal jobban felfedezi sajáthatárait és képességeit, és Énje egyre egyénibbé válik.

A komplexitás másik dimenziója a képességekelsajátításával függ össze. Miközben eleget teszünk egykihívásnak, a tevékenységekhez szükséges képességekbővítik adottságaink választékát, és ebben benne van azintegráció folyamata. Egy képesség elsajátítása fegyelmetés türelmet igényel, s az adott képességnek a többihezvaló illesztése és a fontossági sorrendek megfelelő

alakítása bizonyos bölcsességet és önismeretet igényel.Szinte minden gyerek vonzódik a zenéhez életének egyik-másik szakaszában; legtöbbjük arra is vágyik, hogymegtanuljon valamilyen hangszeren muzsikálni. Deviszonylag kevesen jutnak el a zenélés olyan szintjére, hogynem kell szégyenkezniük a hallgatóság előtt. Akik viszonteljutnak egy elég magas szintre, rendszerint egész életüketa hangok áramlatának rendelik alá. A család, a barátok ésminden más lehetséges örömforrás háttérbe szorulhat, ésaki nem képes a zenélést más életcélokkal integrálni, aznem képes komplex személyiséggé alakulni.

A T-személyiség a különböző, akár ellentéteslehetőségeket harmonikus egységbe tudja ötvözni:egyszerre tud eredeti és rendszeres, független ésfelelősségteljes, merész és mégis fegyelmezett, intuitív ésracionális lenni. Saját egyediségét egészségesbüszkeséggel viseli, ugyanakkor őszinte érdeklődéssel ésgondoskodással fordul mások felé. Könnyű az egyik vagy amásik szélsőség felé elsodródni, és nagyon is nehéz abelső egységet megvalósítani. Pedig csak ebben azesetben képes az egyén a maga teljességében részt venniaz evolúció áramlatában.

Bölcsesség és spiritualitás

Ha az ember transzcendens személyiséggé szeretneválni, akkor előbb a képességeit kell fejlesztenie, vagyelőbb a kihívások felismerésére kell képesnek lennie? A

válasz az, hogy egyszerre kell minden irányban fejlődni.Nem lehet először csak a csontvázat fejleszteni, majd utánaaz izomzatot, és általában egyetlen testrész sem fejlődhetki a többitől függetlenül. Esetünkben: megfelelőképességek híján az ember nem ismeri fel a kihívásokat; akihívások felismerése nélkül pedig nem teljesedhetnek ki aképességek. A két folyamat párhuzamosan megy végbe,mivel az írás viszont lineáris folyamat, itt most egymásutánelemezzük őket. Először a transzcendens személyiségkialakulásához szükséges készségeket vesszükszemügyre.

A civilizáció komplex szintjére eljutó legtöbb kultúrábana legnagyobbra értékelt tulajdonságok egy bizonyos típusúkarakter szellemi folyamatában vesznek részt. Ezeket atulajdonságokat mondjuk „spirituálisnak”. A spirituálisképességek az ember gondolatai, érzelmei és akarataközötti összhangot teremtő mémekre hatnak. Az ilyenképességek birtoklói a bölcsek: sámánok, papok,filozófusok, művészek. Nagy tisztelet övezi őket,tevékenységüket általában nem jutalmazzák hatalommalvagy pénzzel, a tanácsukra azonban számítanak, s a pusztalétüket is nagyra becsüli az a közösség, ahol élnek.

Első pillanatra nehéz megérteni, hogy miért tartjaakkora becsben a legtöbb társadalom a spirituálistevékenységet. Evolúciós szemszögből ugyanis nincskülönösebb gyakorlati értékük, hiszen nem segítik elő afennmaradást. A földművesek, az építőmesterek, akereskedők, az államfők, a tudósok és a munkásoktevékenysége nyilvánvalóan hasznos. Mi értelme a

spirituális ténykedésnek?A spiritualitásnak szinte minden formájára jellemző,

hogy igyekszik a tudatban csökkenteni az entrópiát. Aspirituális tevékenység arra törekszik, hogy harmóniátteremtsen az egymással szembenálló vágyak között,igyekszik megtalálni az élet véletlenszerű eseményeinek azértelmét és összebékíteni az ember céljait a természetierőkkel. Növeli a komplexitást az emberi tapasztalatoktulajdonságainak tudatosításával: segít megkülönböztetni ajót a rossztól, a szeretetet a gyűlölettől, az örömöt afájdalomtól. Ezek a folyamatok mémek segítségéveltörténnek, mindenki számára érthető módon, és növelik azemberek integráltságát egymással és a külvilággalegyaránt.

A tudat harmóniájának megteremtésére való törekvésmögött gyakran, bár nem mindig, a természetfelettierőkben való hit húzódik meg. Számos keleti „vallás” vagyaz ókori sztoikus filozófiák arra törekedtek, hogy egyfelsőbbrendű lény felé való fordulás mellőzésévelteremtsenek komplex tudatot. Egyes spirituálishagyományok, mint amilyen a hindu jóga vagy a taoizmus atudat harmóniáját úgy próbálják megvalósítani éskontrollálni, hogy közben a társadalmi entrópiával nemfoglalkoznak; mások viszont, például a késeikonfucianizmus, elsősorban a társadalmi rend eléréséttűzik ki célul. A különbségek ellenére egy dolog biztosnaklátszik: a spirituális tevékenységek a konfliktusok és akáosz csökkentésére törekednek. Nélkülük az emberekvalószínűleg elbizonytalanodnának és összezavarodnának,

és Hobbes elmélete– miszerint az emberek természetes állapotában a„mindenki harca mindenki ellen” elv uralkodik – erősenérvényesülne a társadalomban.

Jelenleg a spirituális hajlam leszálló ágban van atechnikailag fejlettebb országokban. Ennek egyikmagyarázata, hogy a spirituális rendet érvényesítő mémekaz idő múlásával kezdik hitelüket veszíteni, és némileg megkellene őket újítani. Az elmúlt kétezer év során a nyugatispirituális értékeknek támaszként szolgáló kereszténytantételek jó része ellentmondásba került a tudomány és afilozófia újabb eredményeivel. A vallások befolyásajelentősen csökkent, a tudomány és a technika viszont nemképes a korábbi értékrendet más, meggyőzőbb értékekkelpótolni.

Sem a nyugati liberális humanizmus, sem pedig atörténelmi materializmus, ami oly látványos kudarcot vallottKelet-Európában és a Szovjetunióban, nem nyújtottkielégítő lelki támogatást. Az Egyesült Államok, a példátlananyagi prosperitás közepette is, az egyre fokozódó egyéniés társadalmi entrópia tüneteitől szenved: egyre többöngyilkosság, erőszakos bűncselekmény, szexuális útonterjedő betegség, nem kívánt terhesség jelentkezik – nemis beszélve a felelőtlenül önző politikusok és üzletemberekmagatartásának következtében föllépő növekvő gazdaságiproblémákról. A probléma jól érzékelhető, amikor példáulBush elnök a választások idején a családcentrikus és ahazafias érzésekre támaszkodva csak közhelyeketpuffogtat, egyáltalán nem törődve azzal, hogy az emberek

általában hogyan gondolkoznak, és miben hisznek. Lehet,hogy valahol mélyen úgy érezzük, hogy jót akar, s talánnagyjából egyet is értünk vele, de a szavainak semmifélemeggyőző ereje nincs.

A volt kommunista országokban a több mint félévszázadig uralkodó materialista ideológia az emberekgondolkodásában sok esetben zavart vagy cinizmustidézett elő, és ez sokakban váltott ki valami hihetőideológia utáni vágyat. A rendszerváltás után mindegyikvolt kelet-európai szocialista országban többen fordultak akommunista szemlélet szerint száműzött vallásos ésnacionalista ideológiák felé. Ez nem meglepő, mivel mégnem jött létre a múltbeli vallások bölcsességét a jelenkoriismeretekkel jótékonyan ötvöző szintézis.

A spiritualitás célja minden kultúrában: a tudatmegszabadítása a genetikai parancsok rabságától. Atízparancsolat a jóga elveihez, a buddhizmusszertartásaihoz és szinte az összes jól ismert valláshozhasonlóan azt akarja elérni, hogy az ember figyelme necsupán a „biológiai” késztetések felé terelődjön. A hétfőbűn olyan mémeket sorol fel, amelyek biológiaiértelemben „jók” ugyan, de a fejlődésünk szempontjábólmár nem annyira.

Korunk egyik problémája, hogy nem sok mém maradt,ami az önmegtartóztatást segítené elő. Sokak számára abűn elavult fogalom, és nemigen vagyunk képesek világieszközökkel az energiánkat komplex célok (a jóállampolgár, a szakmai büszkeség, a törvény és a rendtisztelete, a fegyelmezett felelősség) szolgálatába állítani.

Nagyon fontos lenne azonban felébreszteni az emberekbenaz önfegyelem iránti igényt. Ha rájönnénk talán, hogy a jövőalakulásának befolyásolásához minden figyelmünkreszükség van, hajlandóbbak lennénk visszafognitermészetes önérvényesítésünket, és a komplexitásnövelése felé fordulnánk. Végül is nem járnánk rosszul. Azörömök sokaságáról való lemondásért cserébe aspirituális fejlődés nagyon izgalmas élményét kapnánk.

A spiritualitás velejárója a bölcsesség. Talán ez jellemzia legjobban a T-személyiséget; ez a komplex Énlegfontosabb jellemzője. Ahogyan a Biblia tanítja: „Abölcsesség kezdete ez: szerezz bölcsességet, és mindenkeresményedből szerezz értelmet.” (Példabeszédek 4:7)De mi a bölcsesség? A történelem során minden ismertrégi civilizációban nagy fontosságot tulajdonítottak abölcsességnek, a mai nyugati kultúrákban viszontévszázadokon keresztül szinte kizárólag csak az emberekviselkedésének a külső megnyilvánulásaival foglalkoztak,és alig fordítottak figyelmet az olyan megfoghatatlanfolyamatokra, mint a spiritualitás és a bölcsesség. Apszichológusok csupán az utóbbi időkben kezdtek el újraezekkel is foglalkozni.

A bölcsességnek három lényeges vonása van. Az elsőegyfajta megismerési képesség. A második tulajdonság acselekvőképesség egy társadalmilag hasznos fajtája, avirtus. Végül pedig a harmadik tulajdonság az örömérzésegyfajta képessége, mivel a bölcsességgel együtt jár abelső derű és öröm érzése.

Ez a három jellemző vonás különbözteti meg a

bölcsességet más kognitív fogalmaktól, például az„intelligenciától”, a „tudományosságtól” vagy a„zsenialitástól”. Az első különbség, hogy a bölcsesség nema tapasztalatok változó, felszínes látszatával foglalkozik,hanem a felszín mögött rejtőző tartós, egyetemes igazságotigyekszik megragadni. A múltban minden tudás alapjánakIstent tekintették, ezért írhatta Aquinói Szent Tamás: „Ő, azegész világegyetem legfőbb irányítója, Isten alegbölcsebb.” Amikor a tudósok elérnek egy bizonyoséletkort, sokan közülük úgy érzik, „bölcsnek” kell lenniük, elkell hagyniuk szakterületük szűkebb mezsgyéjét, és avilágmindenséggel kapcsolatban kell kérdéseketmegfogalmazniuk. Einstein életében is eljött ez a korszak,és elutasította a kvantummechanika statisztikus elméletét,mondván, hogy Isten nem kockázik. Kár, hogy abölcsességet a saját szakterülete elé helyező tudós hamarelveszíti a hitelét kollégái szemében.

Ám az egyetemes igazság keresése nem az egyetlentartaléka a jelentős tudósoknak vagy filozófusoknak. Bárki,aki nem dől be Maya fátylainak, aki a látszat mögé is néz, snem követi gépiesen ösztönei vagy a társadalomutasításait, már elért a bölcsesség bizonyos fokára. Abölcsesség felé megtett első lépés annak a felismerése,hogy nem hihetünk mindig érzékeinknek vagymeggyőződésünknek, ugyanakkor viszont nyitottnak kelllenni, hogy megismerjük a részleges tapasztalatainkmögött húzódó valóságot. Ez a viszonyulási forma nem afelsőfokon tanulók kiváltsága; éppen ellenkezőleg, az amondás, hogy a kevés tudás veszélyes lehet, érvényes az

olyan emberekre, akik egy szűkebb szakterületismeretében megelégszenek a tudásukkal, elveszítik azérdeklődésüket, és képtelenné válnak túllátni a sajátszakterületükön. A szellemi elbizakodottság nem segíti előaz evolúciós fejlődést. Ehhez olyan emberekre vanszükség, mint Szókratész, aki egész fényes pályája sorántudatlanságát hangoztatta, hogy eközben új ismeretekettárjon a világ elé.

Napjainkban az igazság keresése talán nem vezetvalakit oda, hogy Istenről elmélkedjen, mint ahogy AquinóiSzent Tamás tette, inkább a valóság mögött húzódó okokatkutatja, arra kíváncsi, hogy a világegyetemben zajlófolyamatok és erők hogyan kapcsolódnak szervesenegymáshoz, idesorolva az emberi tudatot is. Afolyamatokat összekötő rejtélyes erőt természetesen ma issokan kapcsolják egyetlen elképzelhetetlenül komplexvalamihez, amit Istennek neveznek. Bármiben higgyen isazonban valaki, erőfeszítéseket kell tenni annak amegismerésére is, hogyan hatnak cselekedeteink az idővelörökösen változó mindenségre. Ez az ismeretszerzésiképesség a bölcsesség első jellemzője.

A bölcsesség második jellemzője a virtus. Ez a szó a„férfit” jelentő latin virből származik. Az ókori rómaiakvilágában a virtuson vagy erényen egy társadalmilagmegbecsült igazi férfiasságot követelő viselkedésre valóképességet értettek. A virtus a fizikai erővel és bátorsággalegyütt járó társadalmi felelősségtudatot és a sors sztoikuselfogadására való képességet is jelentett. Ezek mindspirituális értékek abban az értelemben, hogy a belső és a

környezettel való harmóniát feltételezik. A bölcs emberttalán leginkább az elmélyült ismeretszerzéssel megszerzetttudáson alapuló cselekvés jellemzi. Ezért írta Platón: „Avirtus legszembeötlőbb tulajdonsága a bölcs viselkedés.”Arisztotelész, Aquinói Szent Tamás és Kant szerint is azítélkezők és az uralkodók legszükségesebb tulajdonsága abölcsesség.

Bölcsesség híján is létezik tudásra alapozottcselekedet, de az ilyen tetteket korlátolt szemlélet jellemzi.A bölcs ember cselekedetei harmonikusak, mivel afelismert közjó irányítja tetteiket. Ilyen értelemben annálbölcsebb valaki, minél nagyobb közösség érdekeit veszifigyelembe. Általánosabban valahogy így isfogalmazhatnánk: egy ember bölcsességének a mértékeegyenesen arányos az illető figyelme által kitüntetettszempontok nagyságával. Kevésbé bölcs az az ember,akinek csak a közvetlen eredmény lebeg a szeme előtt,mint az, aki a jövőt is szemmel tartja; és kevésbé bölcs, akia saját javát nézi, mint az, aki a családja és másokszempontjait is figyeli. S az az ember, aki csak egyközösség érdekeit nézi a pénzszerzés, az egészség és abiztonság szempontjából, kevésbé bölcs, mint aki felméri,hogy a pénz, az egészség és a biztonság az emberekjólétének csak egy nagyon szűk feltétele.

A bölcsesség harmadik aspektusa egyszerűenfogalmazva: a jó érzés. Nem csak az ókori görögök hittekabban, Szophoklész szavaival, hogy „a bölcsesség aboldogság legfőbb alkotórésze”. Kétezer évvel későbbMontaigne így ír erről: „A bölcsesség legnyilvánvalóbb jele

a folyamatos vidámság.” A bölcset minden kultúrában aboldogság derűjének irigylésre méltó állapotában levőemberként jellemezik. Amikor az emberek alegegyetemesebb céloknak szentelik pszichikusenergiájukat – mint például a keleti bölcsek –, és aszemélyes előnyök helyett a tágabb harmóniáratörekednek, Énjük elkezd terjeszkedni az evolúciósörökségünk részeként jelenlevő egocentrikus lét határaintúl. Ez a kiterjesztett Én a halandó test korlátjain túlmutatócélokra törekszik. Ezért kevésbé van kitéve az embereketáltalában boldogtalanná tevő veszélyeknek.

A bölcsek örömet lelnek benne, hogy a világegyetemhatalmas erőinek részei lehetnek, amelyek átmenetileg,rövid időre az általunk is tapasztalt világban, az általunkbirtokolt testben vannak jelen. Tudatában vannak, hogy azÉn csupán illúzió, és nem kell túl komolyan venni. Örülnek,hogy élnek, de azzal is tisztában vannak, hogy a világ többannál, amennyit mi érzékelünk belőle. Az emberek zömeviszont kétségbeesetten ragaszkodik ehhez a kevéshez. Abölcsek normális állapota a flow; nem csoda, ha a többiember irigyen figyeli a bölcsek boldogságát.

Az irigységbe azonban rendszerint lekicsinylés isvegyül. Amint a görög tejesasszony kinevette a csillagokkémlelésébe elmerült filozófust, amikor beleesett azudvaron levő kútba, mert nem nézett az orra elé, abölcseket sokszor megmosolyogják azért, mert a látszatmögötti valóságra összpontosítják a figyelmüket, s közbenelmulasztják észrevenni a szemük előtt zajló dolgokat.Talán ezt az árat fizetik cserébe a bölcsességért. A

bölcsek az átlagos élet javaiban nemigen részesülnek, és aMaya fátylai által megszűrt világból is keveset észlelnek.Paradox módon nagyon nagy magabiztosságra vanazonban szükségük, hogy meg tudjanak szabadulni az Énigájától. Ám akiknek ez sikerül, ritkán bánják meg.

A jövő kihívásai

Lehetetlen felismerni egy nehéz feladatot, ha előzőlegnem tettünk szert az ehhez szükséges képességekre. Haegy matematikai analfabéta ránéz egy matematikaiképletre, semmit nem jelent neki, más számára viszontizgalmas intellektuális kihívás lehet. A Yosemite NemzetiParkban az El Capitan sokak számára csak egy óriásiszürke sziklafal, esetleg egy magával ragadó látvány, egysziklamászó számára viszont akár éveken át tartóélvezetes tevékenységet jelenthet. Sok olyan helyzet van,amely bizonyos emberek számára semmit nem jelent,némelyek csak bénítóan ható nagy feladatot látnak benne,egyesek pedig élvezettel találják meg benne azérdeklődésüknek és a képességeiknek megfelelőfeladatot.

Hogy egy helyzetben valaki észreveszi-e egyáltalán amegoldandó feladatot, s hogy ez egy rémisztő akadály-e azillető számára vagy izgalmas kihívás, az leginkább az illetőmentális felkészültségétől függ. Amikor például SuzieValdez találkozott az éhező lurkók hadával CiudadJuárezben, nem azon volt, hogy elterelje a figyelmét a

kellemetlen látványról, de azt sem engedte, hogy letaglózzaőt a nyomor látványa. Ehelyett azon kezdett gondolkodni,hogy mit tehetne abban a helyzetben. Igen szerényeszközökkel, hihetetlenül csekély erőforrásokratámaszkodva kezdte meg a szegények helyzeténekjavítását. Az első lépés megtétele után azonban növekedettaz önbizalma, és növekedtek az ismeretei is, s egyremerészebb feladatok megoldásába fogott bele. Lépésrőllépésre egyre komplexebbé vált a tevékenysége, miközbenegyre mélyebben merült el a flow-állapotban.

Hogy valaki milyen kihívásoknak megy elébe, attól isfügg, mire fogékony. Akadnak gyerekek, akik a fényminden változását, a színek minden árnyalatát észreveszik.Számukra nyilvánvalóan a vizuális művészetek nyújthatják alegjobb cselekvési területet. Mások a hangokraérzékenyek, és a zenéhez vonzódnak. Akik a testükettudják mesterien koordinálni, bizonyosan a sport vagy atánc felé fordulnak. Faludy azért lett költő, mert rendkívülinyelvérzéke volt. Linus Pauling már öt éves korábansegített az apjának a gyógyszerek kikeverésében, éskialakult benne a kíváncsiság az iránt, hogy miértváltoztatják meg az anyagok a tulajdonságaikat, ha másanyagokkal vegyülnek – ez a gyermekkori kíváncsiságvezette őt el a Nobel-díjig, és tartja frissen ma is, akilencvenes éveiben. Vera Rubin, az Egyesült Államokegyik legkiemelkedőbb csillagásza, már kicsigyerekkorában a csillagok bűvöletébe került, amikorpadlásszobájából figyelte a csillagképeket. „El sem tudtamképzelni, hogy lehet az, hogy valaki nem csillagász

szeretne lenni” – nyilatkozott később. A csillagok perszemindenkinek ott vannak az égen, mégis nagyon kevesentekintik ezt olyan kihívásnak, mint Vera Rubin.

Sajnálatos, hogy könnyebben állítjuk az Énünket azállandóságot biztosító célok szolgálatába, ahelyett, hogy aszemélyiségünk fejlődését szolgáló célokat választanánk.Attól való félelmünkben, hogy nem leszünk képesek apszichikus energiánkat irányítani, a figyelmünket inkábbbefelé tereljük, s így elszalasztjuk a kínálkozólehetőségeket. Ha egy gyerek úgy érzi, hogy nem szeretikvagy hogy tehetségtelen, vagy állandó bűntudat gyötri, vagyfolyamatosan ránehezedik a szülei követelményeinek asúlya, akkor energiakészletét reménytelen erőfeszítésekrepazarolja: próbálja bebizonyítani, hogy megérdemli aszeretetet és a figyelmet. Ilyenkor az önérvényesítésitörekvések miatt kevés energiája marad arra, hogy acsillagokon merengjen.

Szerencsésebb esetben, ha a gyerek valamibenkülönlegesen tehetséges, és bizonyos képességeketrendkívüli módon el tud sajátítani, akkor az önérvényesítésitörekvése különleges teljesítményekhez is vezethet. Kiválófelnőttek gyakran számolnak be nyomorúságosgyerekkorról, és a felnőttkori becsvágyaikban is tettenérhető az önérvényesítési szándék. Rendkívüliképességekkel megáldott emberek sok esetben nemboldogok, lehet, hogy inkább az entrópiát növelikmagukban és maguk körül, ahelyett hogy harmóniátteremtenének, miközben képesek az energiájukat komplexcélok felé terelni, és rendkívüli eredményeket elérni. Erre

példa Winston Churchill, John D. Rockefeller, Picasso vagyEinstein élete.

Ha egy gyerek azonban viszonylag gyengeképességekkel rendelkezik, s nincs is lehetősége, hogytartalmas kihívásoknak eleget téve örömet találjon valamitevékenységben, akkor az Én fontosságánakfigyelemfelhívó módja erőszakos vagy lázadó is lehet. Azentrópia fokozásával általában egyszerűbb másokra hatástgyakorolni, mint a komplexitás növelésével. A tizenéveslány tudja, hogy hamarabb vonja magára szülei figyelmét,ha teherbe esik, mintha átmegy az iskolai vizsgákon. És ateherbeeséssel azt is bizonyítja, hogy megvannak azeszközei, hogy szembeszálljon a szülei akaratával, míg a jóiskolai teljesítmény erre nem alkalmas. Ugyanígy a kamaszfiúk is tudják, hogy az erőszak, a kihívó magatartás, adrogozás és a szexuális szabadosság a legkönnyebbmódja annak kinyilvánítására, hogy nem függenek másemberek irányításától. Nekik az a kihívás, hogy bizonyítsáka függetlenedésre való képességeiket. Nem céljuk a rendés a harmónia növelése, saját maguk védelme mindennélfontosabb számukra.

Évekkel ezelőtt megismerkedtem egy New Englandbanélő, előkelő családból való fiatalemberrel. Igen jóképű,sportos alkatú fiú volt, egy jó főiskolán tanult, és mégisnagyon bizonytalan benyomást keltett. Az udvarias ésszenvtelen arckifejezése belső ürességről, az életöröm, alelkesedés és kíváncsiság hiányáról árulkodott. Még mostsem tudom, mi okozhatta Zeke személyiségében ezt akiüresedést. Számtalan oka lehetett, s most már

értelmetlen lenne ezt bogozgatni. Tény, hogy két évig úgyjárt a főiskolára, mint egy alvajáró. Amikor azután a nyáriszünetet követően újra találkoztam vele, mintha kicseréltékvolna. Magabiztosan járt, az ember szemébe mert nézni,mosolygott, beszélt; eleven és laza volt.

Nagyon kíváncsi voltam, mi változtatta meg Zekemagatartását, s megkérdeztem, mivel töltötte a nyarat.Nem kellett sokat nógatni; alig várta, hogy elmesélje. Zekebeállt matróznak egy Alaszkába tartó hajón. Egyik szigetrőla másikra jártak a háborgó Északi-tengeren, s mindenüttmegálltak, ahol fókákra találtak, majd amikor kikötöttek, alehető leggyorsabban, bottal halálra ütlegelték afókabébiket. Zeke büszkén számolt be a fókavadászoknehéz életéről, és arról, hogy milyen ügyesnek és erősnekkell lenni ahhoz, hogy a súlyos husángot felemeljék, és amegfelelő helyen sújtsanak le az állat nyakára, és hogymilyen kényes munka az állat testéről leválasztani aszőrmét. Mint sok más hozzá hasonló fiatalember, Zeke isvalamiféle kielégülést talált a mészárlásban.

A társadalomban sokféle módja van annak, hogy valakiagresszió által valósítsa meg magát anélkül, hogy átlépné atörvényes határokat. Jerome Bettis, a Notre Dame hátvédjesok társa nevében beszélt, amikor ezt mondta: „A hátvédszámára a legfontosabb, hogy fájdalmat okozzon.”Nagyanyja szerint Bettis sírós kisgyerek volt. Idősebbtestvérei és azok barátai ezért rendszeresen megverték.Most, hogy száz kiló felett van, és csupa izom, visszaél azerejével, és most ő bántalmaz másokat. Faludy Györgyegyik versében arról ír, hogy a fiatal őröknek erekciójuk

volt, miközben a politikai foglyokat ütlegelték atitkosrendőrség celláiban. Más emberek bántalmazása ésgyilkolása jól kipróbált és bevált módja annak, hogy valakiaz erejét bizonyítsa és érvényesítse önmagát. Ez egyelsajátítható örömforrás lehet azoknak, akiknek másféleflow-ra nincs lehetőségük.

Ez a fajta megoldás hatékonyan erősítheti az Ént, dearra nem alkalmas, hogy az emberiséget egyharmonikusabb jövő felé vezesse. Mindannyiunkbanmegvan a lehetőség arra, hogy növeljük magunk körül azentrópiát, de ha ennek engedünk, akkor csak továbbfokozzuk a káoszt. Hogyan lehet mégis összhangotteremteni? Mit kell tenni a flow-állapot eléréséért, hogyanérhetjük el a személyiségünk komplexebbé fejlődését, éshogy járulhatunk hozzá az evolúcióhoz?

Először is tanuljuk meg élvezni az életet. Valójábannem sok értelme van az életnek, ha nincs benne örömünk.Nem sok hitele van a belső gyötrelmekkel elárasztotterényes embernek. Lehet, hogy a viselkedése példás, de atudatában uralkodó entrópia veszélyes lehet. A flow magais örömöt nyújt, és a társadalmi rendnek is a hasznáralehet.

A élet élvezete azonban önmagában még nem tereli azevolúciót kedvező irányba, ehhez a személyiséget fejlesztőflow-ra van szükség, vagyis törekednünk kell a nagyobbkomplexitásra. Folyamatos kíváncsiság és érdeklődés, amindig újabb kihívások iránti vágy, s az ehhezelengedhetetlen képességek fejlesztésének az igényeelvezet az egész életen át tartó tanuláshoz. Ily módon a

elvezet az egész életen át tartó tanuláshoz. Ily módon akilencven éves ember is lehet üde és magával ragadó; enélkül viszont az egészséges fiatalember is fásult ésérdektelen.

A transzcendens személyiség fontos tulajdonsága abölcsesség és a spiritualitás. Ez azt jelenti, hogy képes adolgok megjelenése mögé látni, átlát a mémek és aparaziták csalásain, és felfogja a tudatot fogva tartó erőkközötti kapcsolat lényegét. Továbbá képes a belsőfegyelem és a felelősségtudat kifejlesztésére, és ezeksegítségével tud ellenállni a genetikusan kényszerítő belsőerőknek és a mémek külső csábításainak. Ezenképességek nélkül igen könnyű önmaga, a munkahelyevagy a vallása rabjává válni és szem elől téveszteni az életteljes palettáját, melynek ő is egy apró – de nemelhanyagolható – figurája.

A harmonikus evolúció azon múlik, képesek vagyunk-ea pszichikus energiánkat a jövőnek szentelni. Aki mindenfigyelmét a jelenre fordítja, vagy arra, hogy a jövőbeniveszélyektől megvédje magát, óhatatlanul kimarad azevolúció sodrából. Nem talál kapcsolatot a jövőhöz. Csakaz tudja sikerrel magába építeni a jövőt, aki bizakodóantekint előre, és kész arra, hogy az előre nem láthatólehetőségek alkalmával próbára tegye képességeit.

Ha egocentrikus emberek befolyásolják a jövőt,általában csak az entrópiát és a kizsákmányolást növelik.Kolombusz Kristófnak minden bizonnyal volt jövőképe,ámde nem volt bölcs. Messzire látott előre, de az anyagijavak megszerzésére és a személyes hatalom elérésére

való törekvése csökkentette hatalmas eredményeit. Azevolúció azt kívánja tőlünk, hogy egy harmonikus jövőelérésére törekedjünk. Ne csupán a személyes hasznunkattartsuk szem előtt, és ne csak a jelent vegyük számba.Azok az emberek elégedettek, akik életenergiájuk egyrészét feltétel nélkül a jövőnek szentelik. Ők az evolúciósodrának részévé válnak, és a jövő beírja magát aszemélyiségükbe. Bármi is történjen a testükkel vagy azagyukkal, tudatuk hatással van az egyre komplexebbvilágra, a jövőbeni energiákra.

További gondolatok A transzcendensÉn című fejezethez

Milyenek a transzcendens személyiségek?Ön milyen embereket tart transzcendens személyiségnek?Ismer ilyen embert?A saját életében miről kellene lemondania, hogy T-személyiséggé váljon?Mi az Én?

Tudná jellemezni az önhöz legközelebb álló emberek (apartnere, a szülei, a gyerekei, egy barátja) Énjét? Milyencélokat értékelnek ezek az emberek a legtöbbre, és mireáldozzák a legtöbb pszichikus energiát?Az ön Énjét meghatározó célok milyen fontosságisorrendben követik egymást?Az eszményi Én kibontakozó képeiAz ön véleménye szerint a mi kultúránkban ma mi jeleníti

meg legpontosabban az eszményi Én képét?Az Én fejlődése az élet folyamánAz elmúlt öt év során miben változott az ön céljainakfontossági sorrendje? És az elmúlt tíz év során? Az elmúlthúsz évben? Ma is azok a legfontosabb céljai, amelyekrégebben voltak?Élete végére milyen típusú ember szeretne lenni?A flow és a személyiség fejlődéseAzok az emberek, akikre tisztelettel néz fel, viszonylagboldogok és vidámak? Miért?Átélt-e már komplexebb állapothoz elvezető flow-t? Haigen, miféle tevékenység ez? És milyen gyakran tapasztalilyen flow-állapotot?Bölcsesség és spiritualitásIsmer valamilyen bölcs személyt? Ha igen, mi alegfeltűnőbb tulajdonsága?Ön milyen spirituális készségeket fejlesztett ki magában?Ha semmilyet, létezik-e olyan, amit szívesen elsajátítana?Hogyan látna ehhez hozzá?Milyen az ideális egyén? Hogyan viselkedik?A jövő kihívásaiMelyek azok a legalapvetőbb feladatok, amelyekelőidéznék a komplex fejlődést ott, ahol él?Ön személy szerint mivel járulhatna hozzá ennek afeladatnak a teljesítéséhez?

9. fejezet A történelem és aflow

Nem könnyű feladat olyan transzcendensszemélyiséggé válni, amilyenről az előző fejezetben voltszó. Amíg az embernek egyedül kell munkálkodnia ezen,csak kevesekben lesz annyi kitartás – vagy kevesekneklesz olyan szerencséjük –, hogy flow-val teli életet éljenek.Néhány elszigetelt transzcendens személyiség azonbannem képes az egész emberiséget a komplexitás irányábahúzni. Annak érdekében, hogy az emberek többségeaktívan kivehesse a részét az evolúcióból, a társadalmiintézményeknek is támogatniuk kell a flow létrejöttét és azagyakban való rendcsinálást. Ezért könyvünk utolsó kétfejezetében arról lesz szó, hogyan lehet beépíteni akomplexitást a társadalom szövetébe.

Ha közelebbről megnézzük, mit is jelent a komplexitásnövelése, hamar világossá válik, hogy a folyamat nemannyira az egyes emberekben megy végbe, hanem inkábbaz őket körülvevő információkban, vagyis a kultúrában. Azegyes személy csupán az információk hordozója. Önökvagy én eldönthetjük, hogy pszichikus energiánkat alegígéretesebb értékeknek és eszméknek szenteljük; ígyÉnünk komplexebbé válik, és kivesszük részünket aharmonikusabb jövő előmozdításából. Valójában azonbannem a halálunkkal majd megsemmisülő testünkbe bezártÉn fejlődik. A létünk által alakított információk valamiféle

összessége fejlődik, marad fenn: a szeretetünk, a hitünk, atudásunk, a képességeink, a megérzéseink, afelismeréseink megnyilvánulásai és hatásai a körülöttünklevő világra. Lehet valaki bármilyen leleményes, bölcs vagyönzetlen, csakis akkor járulhat hozzá az evolúcióelőmeneteléhez, ha rajta hagyja a kultúrán a komplexitásnyomait, ha példát mutat másoknak, ha olyan módon vanhatással a szokásokra, a hitekre vagy az ismeretekre, hogyabból a jövő nemzedékei okulhatnak. A társadalmirendszerek révén átadott mémek lendítik tovább azevolúció kerekét.

A társadalmi és a kulturális rendszerek is organizmusoka szó tágabb értelmében, és más organizmusokhozhasonlóan komplexebbé válhatnak a differenciáltságuktólés az integráltságuktól függően. Egy hadosztály példáulnem túlságosan differenciált szervezet: a hierarchia mindenszintjén az egyének többé-kevésbé behelyettesíthetők.Közkatonaként lehet valakinek a személye érdekes ahaverok szemében, de a hadseregben csupán egysorszám. Ugyanakkor a jól szervezett hadsereg lehetnagyon integrált: minden harci egység mögött olajozottanműködő szolgáltató egységek, egészségügyi szolgálat,kommunikációs hálózat látja el a feladatát. Bármi történikvalamelyik egységen belül, annak azonnal érezhető ahatása az összes többi katonára. Egy átlagos egyetem sokszempontból éppen a másik végletet képviseli: atanszékek minden tagja elefántcsonttoronyban végzi adolgát, tökéletesen elszigetelve a kollégáitól; itt a hangsúlyaz eredeti eredményeken és az egyéniségen van, és nem

sok szerep jut az információ megosztásának és akölcsönös segítségnyújtásnak. Rendkívül ritka a társadalmiintézményekben a magas fokú komplexitás nagymértékűdifferenciáltsággal és integráltsággal. Ha ez mégisbekövetkezik, akkor is tiszavirág életű, és az egyensúly azerősebb differenciáltság vagy az erősebb integráltság felébillen ki, vagyis vagy a merevség, vagy a szervezetlenségnövekszik.

Egész életünkben valamilyen társadalmi intézménytagjai vagyunk, és ez nagyon meghatározza az egészlétünket, ezért nagyon fontos átgondolnunk, hogyan lehetnea családokat, az iskolákat, a hivatalokat, a gyárakat és akormányokat komplexebbé fejleszteni. Nem bíztathatjukgyerekeinket, hogy élvezzék ki az élet minden örömét, hanem sajátíttatjuk el velük a megfelelő képességeket, és haolyan közösségekben kénytelenek felnőni, ahol nem sokalkalom adódik az eredményes tevékenységre. Nehéz jóembernek lenni egy rossz társadalomban. Környezetünkmegváltoztatása nélkül nem befolyásolhatjuk a jövőkimenetelét. Mielőtt azonban megvizsgálnánk, milyen akomplex társadalom, gondolkodjunk el azon, hogyanjárulhat hozzá a flow a mémek fejlődéséhez, beleértve atechnikai fejlődést és a hitek és a szokások változását is.

A flow és a technika evolúciója

Johann Huizinga, holland történész mintegy félévszázaddal ezelőtt egy érdekes állítást fogalmazott meg,

miszerint a társadalmi intézmények – még alegtekintélyesebbek is, mint például a tudomány, a vallásvagy a hadsereg – többnyire szórakozásként indulnak, éscsak később válnak komollyá, olykor végzetessé. Atudományok kezdetben feladványok megoldásában valóversengések voltak, a vallások vidám kollektív ünnepségek,a katonai intézmények szertartásos ütközetek, a gazdaságirendszerek pedig ünnepi csereügyletek. Huizinga szerint azemberek kezdetben azért jöttek össze, hogy jól érezzékmagukat, és csak később alakítottak ki szabályokat,amelyek idővel aztán kötelező érvényűek lettek. A maibírósági tárgyalásokon zajló teátrális viselkedés eredetepéldául azokra az időkre vezethető vissza, amikor kétellenfél nyilvánosan csapott össze, és mindkét fél bízottabban, hogy sikerül a publikumot meggyőznie a magaigazáról. A korai nyilvános tárgyalások többé-kevésbéspontánul zajlottak, és általában a szórakoztatóbb félgyőzött. Az idő múlásával ennek az alkalmi színjátéknaktörvényes keretet adtak; a bírák és az ügyvédek teljesmunkaidőben működtek, s szerepüket immár írottszabályok és törvények alapján töltötték be. Huizingaszerint a mai bírósági tárgyalás a játékos látványosságtörvényesített leszármazottja. Általánosságban elmondható,hogy a fennmaradt intézményes formát öltött eljárások mindélvezetet is nyújtanak a résztvevőknek.

Valójában a flow a történelemben egy nagy erejűhajtómotorként működik. Háromféle módon van hatása azörömérzésnek a technikai fejlődésre. Először is, a feltalálókés a barkácsolók élvezik, amit csinálnak, és akkor is

dolgoznak az ötleteiken, amikor nagyon csekély a sikerreménye. Másodszor, számos találmány azért ér révbe,mert az autóhoz vagy a személyi számítógéphezhasonlóan, számtalan újszerű örömforrás felé nyitja meg azutat. Végül a technika fejlődését egy harmadik cél isösztönzi: kevesebb időt kelljen favágó munkával tölteni, ésezáltal javuljon az emberek életminősége, ésélvezetesebben tölthessék el az idejüket – a háztartásieszközök például a fáradságos házi munkát könnyítik meg.

A legtöbb újító gondolat vagy magatartás olyanemberektől származik, akik unják a régi rutinszerűcselekvést, vagy szenvednek a káosztól. Sokan úgygondolják, hogy a tudósok felfedezéseit és a feltalálókkülönböző találmányait elsősorban az anyagi haszonmotiválja. Ez csak részben igaz; a találmányok és afelfedezések soha nem jöttek volna létre, ha maga afolyamat nem szerzett volna örömöt a feltalálónak vagy afelfedezőnek. A Wright-fívérek például minden bizonnyalreménykedtek abban, hogy repülőjükről egyszer majdkiderül, hogy hasznos, és akkor majd sok pénzhez jutnakemiatt, de számos kudarc és sikertelenség ellenére azérttudtak éjjel-nappal kitartóan dolgozni az elképzelésükön,mert ott lebegett a szemük előtt a leendő repülés elbűvölőélménye.

Az automobil a huszadik században talán minden mástalálmánynál gyökeresebb változást hozott az emberekéletébe. Később nagyon hasznos eszköznek bizonyult, dekezdetben elsősorban szórakozásra, egyfajta flow-állapotelőidézésére használták. Az autók iránti érdeklődést nem a

hasznosságuk gerjesztette, hanem az, hogy mihelyst azelső példányokat megalkották, látványos bemutatók ésversenyek ragadták magukkal az emberek képzeletét. Azelső autóvezetők úrvezetők és autószerelők voltak, akikmasináikat kontinenseken át hajtották úttalan, porosutakon, legelőkön. A közelmúltban jelent meg reklámcéllalegy brosúra az Alfa Rómeóról: „1910-ben alapítottak egyautógyárat azzal a céllal, hogy megkülönböztesse magát azösszes többitől. Filozófiája egyszerűen az volt, hogy a kocsine csupán közlekedési eszköz, hanem örömforrás islegyen.” Az Alfa Romeo megfelel ennek az elképzelésnek,de az már távolról sem igaz, hogy emiatt különbözne másautóktól. A belső égésű motorok korszakának már alegelején is minden autógyártó tudatában volt, hogy élvezeticikket árul.

A személyi számítógépek villámgyors elterjedése azelmúlt néhány évtized során szintén annak is köszönhető,hogy szinte kiapadhatatlan örömforrás. Többen írtak márarról, hogy mennyire lenyűgözte és magával ragadta afejlesztőmérnököket és a programozókat a személyiszámítógépek első generációja. Valóságos legendákszövődtek a bostoni varázslatos laboratóriumokról, ahol azemberek a nap huszonnégy órájában megbabonázvadolgoztak a kísérleti gépek villogó képernyői előtt; hasonlólegendák járnak a garázsról, ahol Hewlett és Packardtökéletesítette a számítógépeit, és a másik garázsról is,ahol Jobs és Wozniak az első Apple gépeket állítottaössze. A személyi számítógép a használóit ugyanígylenyűgözi. A gépek iránti óriási érdeklődés kezdetben nem

a szövegszerkesztőknek vagy a táblázatkezelőprogramoknak szólt, hanem elsősorban a számítógépesjátékoknak és egyéb szórakoztató lehetőségeknek. Ma isbizonyára a gépek kínálta sok újféle szórakoztatólehetőség (internetes csevegés, zenehallgatás stb.) isjelentősen növeli a számítógépek népszerűségét.

Tévedés lenne persze azt hinni, hogy a technikafejlődésében nem játszik szerepet a gyakorlati haszon. Denem lehet nem észrevenni, hogy milyen óriási hatással vana műszaki előrelépésre az élvezet szükséglete. Kétezerévvel ezelőtt, amikor Kis-Ázsiában az első hogygabonaőrlésre szolgáló vízimalmot működésbe hozták, egygörög költő így írt erről: „Kíméld meg kezed, ami olyansokáig hajtotta a malomkövet, lányaidat, akik a magotzúzták porrá. Immár sokáig alhatsz, és nem hallod majd akakas szavát, aki a hajnalt üdvözli.” Ezek a sorok jólfoglalják össze a harmadik okot, amiért szívesen fogadjuka technikai újításokat. Megkímél a fizikai munkától, éspszichikus energiákat is felszabadít, és így tovább alhatunk,vagy valami még kellemesebb időtöltést találhatunk.

Becslések szerint az Egyesült Államokban jelenleg egyátlagos felnőttnek 400-nál is több elektromos készülékkelvan dolga az élete során. Azt gondolnánk, hogy ez a sokháztartási és másféle eszköz boldoggá teszi az embereket.De valójában szó sincs erről. Ahogyan ezt már az ötödikfejezetben részleteztük, eredetileg a segítségünkre létrejöttmémek könnyen válhatnak rajtunk élősködőkké. StefanLinder, a svéd közgazdász és államférfi meggyőzőenecsetelte, hogy bizonyos számú háztartási gép felett már

kevesebb időt spórolunk meg velük, mint amennyit akarbantartásuk, a javításuk és a tárolásuk megszervezéseigényel. Jóllehet, könynyebb a hagymát konyhakésselaprítani, mint egy tengeri kagylóhéjjal, vagy egy élescsonttal, vagy a fogunkkal. De vajon tényleg előrelépés-eaz elektromos konyhakés?

Aki nem vesztette el az ép eszét, az természetesennem akar visszatérni a múltba, amikor a nap leszálltávalvége volt minden tevékenységnek, amikor az óceánokáthatolhatatlan korlátot jelentettek, és amikor mégfogalmunk sem volt, hogy léteznek vírusok és baktériumok.Minden új találmány kritikátlan lelkesedéssel valóelfogadása azonban veszélyes is lehet. Ha a technikakomplexebbé teszi az életünket, akkor érdemes élni vele;ha viszont csak fokozza a konfliktusokat és a zűrzavart,jobb ellenállni neki. Tudván, hogy a mémek maguktólszaporodnak, és ha nem teszünk ellene lépéseket, akkor apszichikus energiánkat is birtokba veszik elvakultsokasodási törekvésükkel, bátrabban merünk véget vetniaz általunk kreált tárgyaktól elszenvedett rabságunknak.

Manapság elvárjuk, hogy az egészségügyi intézményekbeoltsák gyerekeinket a veszélyes vírusok és baktériumokellen, és ezzel megvédjék őket a súlyos betegségektől,például a himlőtől és a gyermekparalízistől. Ha világosanfelismerjük, hogy a technika képes olyan mémeklétrehozására is, amelyek éppen olyan károsak az agyra,mint a kanyaró a fizikai szervezetre, talán kifejleszthetnénkellenük egy vakcinát. Vagy talán feltalálhatnánk egyolyanféle tapaszt, mint amilyet a dohányzásról való

leszokáshoz alkalmaznak. Jó lenne például egy olyantapasz, ami az emberben hányingert vált ki, ha túl soktévéműsort néz, vagy ha éppen el akar hinni valamiszélsőséges politikai hitvallást. Hosszútávon azonbanegyetlen védekezési mód létezik az információáradat ellen:az embernek saját magának kell irányítania a pszichikusenergiáját. A mémek könnyebben mutálódnak, mint agének: mihelyst már megtanultunk védekezni egy makacsváltozat ellen, azonnal felbukkan helyette egy újabb. Ezértnem hagyatkozhatunk a védekezés régi módjaira. Mielőttelfogadunk egy új mémet, mindig győződjünk meg arról,hogy az élvezetesebb élet ígérete nem csupán illúzió.

Az elmúlt néhány évtizedben emberek milliói vásároltakmaguknak otthonra tornagépeket sok száz dollárért abbana reményben, hogy a használatuk élvezetes lesz, és arendszeres alkalmazásuk eredményeképpenegészségesebbek meg a reklámokban szereplő izmosmodellekhez hasonlóan formásak lesznek. Konkrétadatokat ugyan nem ismerek az ilyen eszközökhasználatának gyakoriságáról, de sok emberről tudom,hogy néhány nap múltán fokozatosan elhagyja ezeket atornagyakorlatokat. És ezek a fitnessgépek még aviszonylag jótékony hatású műszaki cikkek sorábatartoznak: csak pénzt és teret igényelnek, de mivel könnyűelfeledkezni róluk, nem követelnek túl sokat a tudatunktól.Az igazán veszélyes mémek azok, amik elcsábítanak, ésnap mint nap szívják pszichikus energiánkat, újra és újraflow-val kecsegtetnek, ámde ritkán váltják valóra.

A flow és a történelmi folyamatok

Nem csak anyagi természetű dolgok születnek a flowhatására. Szokások, vallási rendszerek, egyházi éspolitikai intézmények keletkezését is gyakran flow-élmények indítják el. Ha valamiről bebizonyosodik, hogycsökkenti a szorongást és fokozza az életörömöt, akkornagy valószínűséggel egyre több ember szeretné maga isélvezni ezeket a jótékony hatásokat. Robert Eno sinológuspéldául a közelmúltban írt arról, hogyan terjedt el egészKínában a konfucianizmus. Tanulságos a történet, mivelhasonló esetek újra és újra felbukkanhatnak alegkülönbözőbb korszakokban és helyeken.

Konfucius korában sújtotta Kínát történelmének az egyikleghosszabb konfliktusokkal teli korszaka. Azt megelőzőena nyugati Csou-dinasztia uralkodása idején i. e. 12. és 8.század között Kínát viszonylagos föllendülés és nyugalomjellemezte. Ebben az aranykorban hitték el a kínaiemberek, hogy ők egy kiválasztott nép, akiket istenihatalommal bíró császár vezet. Sajnálatos módon ennek ahiedelemnek része volt az is, hogy a trón törvényesörököse híján a mennyekben született döntés alapján akövetkező uralkodó személyének egy győztes csatából kellkikerülnie. A nyugati Csou-dinasztia uralkodásának végefelé a trón öröklésének joga igen zűrzavarossá vált. Ezfelbátorította a trónkövetelőket, hogy megküzdjenekversenytársaigen zűrzavarossá vált. Ez felbátorította atrónkövetelőket, hogy megküzdjenek versenytársa ben a

belső ellentétek és az állandó harcok következtében azország hűbéri földbirtokokra esett szét. Szegénység,törvénytelenség és általános nyomor uralta az egészországot.

Ennek a felfordulásnak a kellős közepén Lu állambanfiatal férfiak csoportokba szerveződtek azzal a céllal, hogyvalamiféle rendet teremtsenek maguk körül az egyreterjedő káoszban. Tevékenységüket azzal kezdték, hogytesti és szellemi önfegyelmet gyakoroltak, mégpedigszigorú rituális szabályok szerinti énekléssel és tánccal.Ezekhez a gyakorlatokhoz sok tekintetben hasonlít amanapság divatos aerobic, bármely harcművészetigyakorlat, a kocogás és más hasonló, a figyelemösszpontosítását igénylő, és a testet meg a lelket kordábantartó flowt előidéző tevékenység. Konfucius egyik kedvenctanítványa például arra a kérdésre, hogy mit szeretnelegjobban csinálni, ezt válaszolta:

Tavasz végén, miután elkészültek a tavaszi öltözékek,ötször hat fejfedős fiatalemberrel és hatszor hét fiúvalmennék szórakozni. Fürödnénk a Jí folyóban, aztán azesőáztatta pódiumon táncolnánk a szélben. Majd énekelvehazamennénk.

Nyilvánvalónak tűnik, hogy ezek a férfiak sikeresenalakítottak ki maguknak flow-t kiváltó tevékenységiformákat, amelyek révén elfeledkeztek a társadalmukgondjairól, bajairól. A test és az érzelmek irányításánalapuló komplex képességekben pedig élvezetet istaláltak. Ha ezzel érne véget a történet, akkor csupán egyszép kis példát kaptunk volna arra, hogy meneküljünk el a

bajok elől. Amikor azonban Konfucius is csatlakozottezekhez a táncoló fiatalemberekhez, arra a felismerésrejutott, hogy az ott tapasztaltakat komolyabb és általánosabbszinten is érvényesíteni lehetne; vagyis felismerte atevékenység kozmikus kiterjesztésének a lehetőségét.Megalkotta a rituális tánc bonyolult szabályrendszerében azisteni akarat megnyilvánulását látta, ami a csillagokat ahelyükön tartja, a termést beérleli, és rendet teremt azországban. Így erre a szabályrendszerre alapozta atársadalom minden rétegére kiterjedő szertartásokbonyolult és összetett rendszerét, a lit. A liben megtalálhatószertartásos mozdulatok, beleértve a rituális táncot is,segítenek fenntartani a rendet a világmindenségben, ésezek a mozdulatok nem csupán az egyén örömteliélményeihez vezetnek, hanem részt vehetnek a társadalomfelvirágoztatásában. Konfucius látomásának olyan sodrásavolt, hogy ő vált a csoport elismert vezérévé.

Konfucius és társainak harmonikus viselkedése ésmély meggyőződése fokozatosan magával ragadta a kínaielőkelőségek figyelmét is. A korszak általános káoszaközepette többen felfigyeltek arra, hogy ezek a fiatalemberek képesek kapcsolatot létesíteni a látszat mögötthúzódó végső renddel, mégpedig komoly céltudatosságróltanúskodó szervezettséggel. Ezek után számos hadúrkonfuciánus tanácsadókat fogadott maga mellé. FrederickMote történész erről így ír: „Elterjedt, hogy Konfuciustanítványai lényegesen jobbak másoknál, így nagy előnytélveztek, amikor igényesebb munkára kerestek valakit…Egyre jelentősebb szerepekhez juthattak a kormányzatban.

Néhány generáció elteltével Konfucius széles körbennépszerű iskolája szinte mindenütt éreztette a hatását –sok tehetséges tanítvány került magas pozícióba.”

Ennek az iskolának a tanítványait kérték fel a törvényektervezésére, s arra is alkalmuk adódott, hogy a li élvezetestáncát megtanítsák az őket követő, egyre növekvőközösségek tagjainak. Konfucius huszonkét tanítványábólegyikük maga is földbirtokos volt, további kilenc pedigjelentős tisztségviselő lett. Ha másért nem, a hadurak azértis szívesen vették körül magukat az erkölcsös nézetekalapján álló konfuciánusokkal, mert amúgy a hűbérurakatgyakran saját alattvalóik gyilkolták meg.

A többi már történelem, ahogy mondani szokták. Akonfucianizmus vált Kína vezető szellemi irányzatává amagán- és a közéletben egyaránt, majd a szomszédoskultúrák is átvették, többek között Korea, de évszázadokonkeresztül jelentős hatást gyakorolt Ázsia számos másországára is. Természetesen a Konfucius által teremtettmémet megtámadták a mimetikus érdeklődők, akik atörvény és a rend igényét a maguk céljaira fordították. Ahagyománytisztelet kényelmes eszközként szolgált ahatalmon lévők kezében, akik azzal szereztek érvényt sajáttúlértékelt főúri helyzetüknek, hogy örökké az őuralkodásukban megvalósuló mennyei célokra hivatkoztak.A fellázadó szegényeket pedig azzal vádolták, hogyelutasítják az isteni akaratot. Kínában manapság sokan –nem csak a kommunista ideológia szószólói – Konfuciusellen vannak, mert őt tartják felelősnek a merev,patriarchális és a rituális szokásokhoz kényszeresen

ragaszkodó uralkodó réteg kialakulása miatt. És úgygondolják, hogy ez volt a fő oka annak, hogy az országállandó belső harcok színtere.

A konfucianizmus megszületésének története mégistanulságos: rámutat arra, hogy ha az emberek valóbanörömöt találnak valami komplex tevékenységben – mintamilyen a li rituális tánca –, segíthet harmonikusszemélyiségek kialakulásában, akik aztán vonzó vezetőkkéválhatnak egy összezavarodott embertömegben. Ilyenesetekben a flow-t előidéző tevékenység széles körbennépszerűvé válhat és intézményesedhet; egy periférikusszórakozás így válhat a társadalom sarokkövévé.

Hasonló folyamat mehetett végbe tizenegy évszázaddalkésőbb az Arab-félszigeten Mohamed színre lépésekor.Kínához hasonlóan a virágzás korábbi korszakáttörvénytelenségek sorozata és stagnálás követte. „Ahetedik évszázad elején Dél-Arábiában az addigrakialakult létformák reménytelenül szétzilálódtak; anarchialett úrrá mindenütt.” – írja egy történész. A törzsi ellentéteketa vallási különbségek is szították; minden családi klán másisteneknek és szentségeknek hódolt. Mekkában,Mohamed szülővárosában, a város főterén mintegyháromszáz szentély állt, és mindegyik más istendicsőítésére szolgált. Ez valóságos bábeli zűrzavarteredményezett. Ha például valakinek nem voltak utódai ésaz istenektől szeretett volna segítséget kapni, hogy fiaszülessen, akkor egy speciális szentélyt kellett e célbólfelkeresnie; ha viszont a tevéjét akarta meggyógyítani, vagygyenge volt a termés, akkor mindegyik esetben más-más

szentélybe kellett mennie, s mindegyiknek megvolt a magaistenét szolgáló saját szertartása. Elképzelhetjük, mennyipszichikus energiát emésztett fel az akkori emberekvallásgyakorlása; nem sok idő maradhatott bármi másra.

Az ifjú Mohamednek nagyon ellenére volt ez a lelkikáosz, és azt is tisztán látta, hogy a zsidók és akeresztények jobban jártak az egyistenhez való hűségükkel.Azt is észlelte, hogy ők erősebbek, és úgy gondolta, hogyaz erejüket a legfelsőbb istenség és a népe közöttiszövetséget rögzítő szent könyvnek köszönhetik. ÍgyMohamed a figyelmét Mekka egyik ősi istene, Allah feléfordította. A nagyon nagy veszedelmek idején Allahhozlehetett fordulni. Majd azzal a mozgósító felkiáltással, hogy„la ilaha ill-'Allah!”, vagyis nincs más isten, csak Allah,igyekezett Mohamed a kiábrándult fiatalok felé új erőtsugározni, s ezzel elindította az iszlám néven elterjedthihetetlen nagy méretű történelmi mozgalmat.

Az iszlám olyan volt, mint egy hatalmas lézer: magábafogadta az arab népek szétszórt pszichikus energiáját, ésegyetlen hatalmas erejű sugárrá összpontosította.Mohamed Koránja magába foglalta azokat a szabályokat,amelyek mentén az életet meg lehetett szervezni és lelehetett egyszerűsíteni; a benne található versek recitálásaés a napi imák megadták az embereknek azt a spirituáliscselekvési teret, ami egyetlen cél érdekében fogta őketössze. Világos célok, világos szabályok, új kihívások és amegújult önbizalom birtokában az iszlám követői számáraaz élet egyetlen flow-élménnyé vált. Az így felszabadult

energiát immár Észak-Afrika és Ázsia nagy részénekmeghódítására és a világ egyik legkiműveltebbcivilizációjának kialakítására szentelhették.

Ezer évvel Mohamed születését követő időkbőlszármazik a következő történelmi példa. Ez is aztillusztrálja, hogyan segíthet a flow erős és tartós társadalmiképződmények kialakításában. A 16. század közepére akatolikus egyház által fokozatosan felépített földi ésspirituális rend összeomlott. A reformáció hatására Európaa vallási konfliktusok, és az eltérő gazdasági érdekek miattegymással harcban álló részekre esett szét. Ez az állapotsúlyos pszichológiai következményekkel járt a Rómához hűhívők körében. Különösen a művelt és az idealista fiatalemberek számára már nem volt világos, hogy miben is áll akeresztényi élet; ezek a kétségek szorongást és zűrzavarteredményeztek a hívő lelkekben.

Ebben a spirituális zűrzavarban jelent meg LoyolaiSzent Ignác, egy istenfélő spanyol katonatiszt. Ő alapítottameg 1540-ben a Jézus társaságát, vagyis a jezsuitarendet. Egy csoport lelkes fiatalt gyűjtött maga köré, akiketkatonai intézményekre emlékeztető vallási rendbeszervezett azzal a céllal, hogy megújítsa a katolikus vallástés segítsen a pápának legyőzni az ellenfeleit. A jezsuitarend figyelemre méltó törekvése volt, hogy a rend tagjai aképzésük során nagy gonddal összeállított feladatokkalkerüljenek szembe, és az ezeknek megfelelőképességeket is elsajátítsák. Ezzel elősegítették, hogy arend tagjai minden pszichikus energiájukat flow-tevékenységeknek szenteljék.

A jezsuiták napirendje kora reggeltől késő estig, percrőlpercre be volt osztva, beleértve a kötelező áhítatokat is.Naponta kétszer például meg kellett szakítaniuk teendőiket,és át kellett gondolniuk, hogy mi volt annak a napnak akitűzött célja, s értékelniük kellett, hogy mennyire sikerült aztmegvalósítaniuk. Minden mozdulat, a test mindenmozzanata a Lelkigyakorlatos könyv szerint ment végbe.Ez a kézikönyv írta elő, mi a helyes fejtartás, mennyire kellösszeszorítani a szájat, vagy hogyan helyezkedjenek el akezek a különféle alkalmakkor.

Paradox módon az aprólékos, részletes szabályozásellenére a jezsuiták hihetetlen rugalmassággal és szokatlanszabadsággal fogadták a politikai és társadalmikihívásokat. Kiváló oktatásban és igen szigorújellemformáló képzésben részesültek. Emellett olyankalandokra bátorították őket, amelyekben a végsőkigpróbára tehették a leleményességüket. Kanadában és aNagy-tavak vidékén az első európai hittérítőmisszionáriusok magányos jezsuiták voltak. Dél-Amerikában jezsuita misszionáriusok missziósközpontokat hoztak létre, ahol a bennszülöttek agyarmatosítók elnyomásától függetlenül élhettek. Kínában,Indiában és Japánban hosszú éveket töltöttek el jezsuitaszerzetesek. Egyedüli európaiként éltek az idegen ésgyakran ellenséges kultúrákban, de megtartották hitüket,folytatták tudományos munkájukat, és a hittérítőküldetésüknek is eleget tettek.

A szigorú rend és az egyéni kezdeményezés furcsakeveréke tette olyan vonzóvá a jezsuitákat. A rend minden

várakozást felülmúlóan sikeresnek bizonyult. Loyolai SzentIgnác halála idején már mintegy ezer jezsuita működött, saz erőt próbálóan nehéz képzés ellenére 1626-ra már többmint 15 000 tagja volt a rendnek. A rend egyiklegjelentősebb feladatául a katolikus képzésmegreformálását tűzte ki. Első főiskolai szintűintézményüket Messinában nyitották meg 1548-ban;kétszáz évvel később a jezsuita főiskolák száma 728 lett.Az embernek lehetnek fenntartásai a különbözőországokban gyakorolt későbbi politikai befolyásuk miatt,de azt nem lehet vitatni, hogy ez a társadalmi formációzseniálisan vette fel a küzdelmet a 16. században akatolicizmust fenyegető, elhatalmasodó lelki entrópiávalszemben.

A jezsuita mozgalom létrejöttét kiváltó válság egymásik, nagyobb történelmi jelentőségű flow-tevékenységreis ösztönzően hatott. Ennek az elvi alapját a puritánmunkamorál képezte, ami a kapitalista vállalkozások és azipari termelékenység fellendülésére jótékonyan hatottEurópa északnyugati részén és Észak-Amerikában. Miutána korai protestánsok elutasították a pápát és a katolikusegyház üdvözülést biztosító szentségeit, elbizonytalanodtakabban a tekintetben, hogy vajon a lelkük bebocsátást nyer-e az örökkévalóságba. Abban a kultúrában, ahol,legalábbis elvben, a lélek fontosabb volt a testnél, ezsarkalatos kérdésnek számított. Kálvin János elképzeléseihihető megoldást kínáltak erre a problémára, miszerint amunkájukban sikeres embereknek megmenekül a lelkük:Isten nem engedné, hogy meggazdagodjunk és tiszteletre

méltók legyünk, ha nem lennénk érdemesek a mennyeiéletre.

A szorgalom és az örök boldogság közötti kapcsolatotlétrehozó mémnek köszönhetően a puritán kereskedők ésiparosok sokkal többet dolgoztak, mint korábban, mert ígykét legyet üthettek egy csapásra: meggazdagodhattak ésugyanakkor szentek is lehettek. Akik ezt az erkölcsötmagukévá tették, nemigen arathatták le munkájukgyümölcsét; kevesebb öröm és szabad idő jutott nekik,mint bármikor azelőtt. Max Weber szociológus erről így ír:„A vagyonából neki magának semmi öröme nemszármazott, kivéve azt az érzést, hogy jól végezte a dolgát.”A sakkozóhoz vagy a sziklamászóhoz hasonlóan, a modernkapitalizmus hajnalán a munkás is sutba dobta a kényelmetés az örömöt, s csupán a tevékenység élvezete hajtotta.

A protestáns erkölcs következetes szabályrendszertkínált, amelyben világos célokat, egyértelművisszajelzéseket fektettek le, melyek alapján a hívőkmegszervezhették életüket, s nem kellett szoronganiukvallásuk egyre növekvő bizonytalansága miatt. Weberszavaival:

Az önbizalom megszerzéséhez a leghasznosabb azintenzív világi tevékenység. Ez és csakis ez oszlathatja el avallásos kételyeket, és ez teszi lehetővé a kegyelmiállapotot… Az átlagember erkölcsi magatartását ilyenmódon megfosztották tervezetlen és rendszertelenjellegétől, s teljes egészében következetessé tették.

Másképpen fogalmazva, a protestáns erkölcs egy új,nagyszabású, a pszichikus energia koncentrációját

elősegítető „játékkal” ajándékozta meg az embereket.Ebben a rendszerben a dolgozó (vagy pontosabban a„játékos”) „rendben végzi el a feladatát, míg mások állandózűrzavarban élnek, s fogalmuk sincs, mit, mikor, miérttesznek”. A puritánok az élvezetek minden formájátelítélték. A valóságban viszont nekik éppen a saját szigorú,aszketikus életük nyújtott örömöt, és az élvezeteknek és aszórakozási formáknak csak a kevésbé komplex módjairavonták össze a szemöldöküket. Sok keményen dolgozó,munkamániásnak nevezett ember határozottan tagadja,hogy bármiféle örömöt találna a munkájában, mert ennekbeismerésével csökkentené munkaköre fontosságát. Amunka megszállottja nem hajlandó beismerni, hogy többélvezetet lel a munkájában, mint a nyaralásban vagybármilyen szórakozásban.

Jó ideje már nem született ilyen széles körben elterjedt„játék”. Talán a kezdeti kommunista mozgalombanrésztvevő egyének is hasonló folyamatokban vettek részt.Az illegalitás idején titkos pártsejtek tagjaiként sok veszélytis vállaltak. Az eszme meggyőződéses hívei egész életüketaz elkerülhetetlen proletárforradalom tudományosanbizonyított sikerének szolgálatába állították. Nehéz ugyan abolsevik káderek fád, humortalan és sokszor kegyetlenmegnyilvánulásaival együtt járó flow-élményt elképzelni,azonban nekik is világos céljaik voltak, az előttük állókihívásoknak a maguk módján megfeleltek, és élvezetet istalálhattak abban, hogy küldetésüket minden veszély ésmegpróbáltatás ellenére is teljesítik. Odaadásukra némimagyarázattal szolgálhat az eszményekhez való vonzalmuk,

de legtöbbjüket főleg a hatalom, a hírnév és az anyagijutalom vágya hajtotta. Ám ha nem szerzett volna örömöt aforradalmi játszma, vajon annyian vettek volna-e résztbenne a végsőkig kitartva, még az után is, hogy márérzékelhették eszméik hitelvesztését, és sok esetben azanyagi jutalom is csak illúzió maradt.

Weber szerint a múlt század közepére a kapitalizmusszabadon választott izgalmas kalandból „vaskalitkává”változott. A játékszabályok megmerevedtek, az örökölt tőkeegyenlőtlenné tette a pályát, a hatalmas monopóliumok ésaz oligarchiák vezetői, hogy megvédjék magukat aversenytől, bevették a vállalatukba maguk mellé akormányapparátus képviselőit. Már nem lehetett örömöttalálni ezekben a játszmákban. Úgy tűnik, Weber hamartúladott volna a kapitalizmuson; hetven évvel azt követőenazonban, hogy közzétette elemzését, a kapitalizmus mégmindig a világ legjobb „játéka”. A szocializmus eszméjesokkal makacsabb, a megvalósítására tettpróbálkozásoknak már a kezdetén, azonnal megjelentek azeszmék mémjeit a saját javukra hasznosító paraziták.

A történelem néhány mérföldkövének ez a gyorsáttekintése két következtetéssel is jár. Az első: a tartalmas,célorientált tevékenységek lehetőségének a megteremtésehatalmas erőt képvisel. A társadalmat hatalmába kerítőelhatalmasodó entrópia és az ebből fakadó szorongás azemberekben felkelti a rend iránti igényt. A flow-t előidéző újmémek igen vonzóak lehetnek, és gyakrangyőzedelmeskednek is. Számtalan flow-t előidézni képestevékenység létezik, ilyen lehet a zenélés, a birkózás, az

olvasás vagy az ejtőernyős ugrás, és ezek között atársadalmi zavarokat orvosló változat is akad szépszámmal. Például a jezsuita rend és a puritánmunkaerkölcs szinte egyszerre jelent meg a kaotikustársadalmi és kulturális állapotok idején. A jezsuiták és apuritánok más-más mémekben hittek, s egymástólegészen eltérő módon viselkedtek, a személyiségüketalakító szabályok azonban a pszichikus energiájukathasonló irányba terelték, s az eredmény mindkét esetben arend és az örömérzés élménye lett.

A második következtetés: nincs olyan új kulturális mém,ami immúnis lenne a paraziták kizsákmányolásávalszemben. A konfuciánus rendszer nagyon gyorsan az önzőelőkelőségek prédája lett. Igaz, hogy évszázadokon átkomplexebb megoldást kínált minden más lehetőségnél, devégül is felszippantotta a kínai nép energiáit. Az iszlám azönelégültség rabjává vált, a jezsuitákat gyakran a hatalomrontotta meg, a puritán munkaerkölcs szigorú betartásapedig komplex célok nélkül ellenőrzési kényszerekhezvezetett. Bármely felszabadító megoldás a fejlődés gátjáváválhat, ha merevvé válik. A szabadság ára az örökéberség. De ki akar örökké éber lenni? És mihelyst lazul azéberség, betolakodnak a paraziták.

Mi lehet az az új játék, ami megteremti nekünk ésgyermekeinknek a flow élményét a jelenlegi nyugtalanítóhelyzetben? Az elkövetkező években felbukkanó újszerűmémek között akadnak majd károsak, amelyek hosszútávon entrópiához vezetnek. Ilyen a nemzeti szocialistamegoldás, ami Európában sokak szemében vonzó

ideológiának tűnt az első világháborút követő anarchiaközepette. Lesznek komplexebb utak, amik aharmonikusabb jövő felé vezetnek. A mi választásunktólfügg, melyik úton halad majd az evolúció. Ahhoz, hogynöveljük a komplexebb választás esélyét, nem ártvégiggondolni, milyen az evolúciót helyes irányba terelő „jótársadalom”.

A jó társadalom

A francia forradalomban a liberté, égalité, fraternité(szabadság, egyenlőség, testvériség) volt az elérendő cél.Ezzel a jó társadalom ismérveit, vagyis a komplextársadalom alapvető elemeit adták meg röviden éstömören. A szabadság nyilvánvalóan kellő mértékűdifferenciáltságot jelent: a szabad társadalom megengeditagjainak, hogy megfogalmazzák egyéni céljaikat,kifejlesszék egyéni képességeiket, és tetteik által egyediszemélyiségekké váljanak. Ám megfelelő mértékűintegráltság nélkül a nagy differenciáltság a társadalomszétdaraboltságát, önmagukkal foglalkozó egyénekre valószétesését eredményezheti. Ezt tudja ellensúlyozni atestvériség. A két ellentétes hatást köti össze azegyenlőség: a lehetőségek egyenlősége és a törvény előttiegyenlőség lehetővé képes tenni, hogy a saját érdekükbencselekvő egyénekből álló csoportok tagjai békébentudjanak együtt élni egymással.

Az elképzeléseket nehéz megvalósítani. A „testvériség”

szem elől tartására ösztönző mémek versenyben állnak agének utasításaival, melyek szerint először saját magunkkalkell törődnünk, és minden más csak ezután jöhet, és más,idősebb mémekkel is versenyeznek, például azokkal,amelyek szerint a muzulmán, a színes bőrű vagy a gazdagember soha nem lehet a testvérünk. Ebből a versenybőltöbbnyire a régebbi mémek kerülnek ki győztesen. Azelmúlt kétszáz év során azonban a szabadságot és azegyenlőséget hirdető mémek hihetetlen mértékbenmeghonosodtak világszerte. A rabszolgaság már nemlehetséges, és a nemesség meg a vagyon már nemminősül isten ajándékának, és nem jogosít fel néhányszerencsés embert mások életének a megnyomorítására.

Mi a helyzet a testvériséggel? Ez már bonyolultabb. Azintegrációhoz való hozzáállás nem sokat fejlődött az elmúltnéhány száz év folyamán. A szabadság és az egyenlőségtörvénybe foglalható, a testvériségről azonban ez nemmondható el. A felebaráti szeretet spontán érzés, ami külsőinformációkkal befolyásolható, de nem irányítható kívülről.Az európai és az amerikai embereknek irányt adó ésösszetartozásukat valamelyest erősítő vallási hitek sokatveszítettek erejükből. A szolidaritás és az összetartozásérzését befolyásoló újabb mémek jelentek meg. Egyiküksem bizonyult azonban elég univerzálisnak ahhoz, hogy azembereket egy azonos értékrendet valló közösséggékovácsolja. Az elmúlt évszázadban előtérbe került anacionalizmus, majd a kommunizmus és a fasizmuspolitikai eszméi alakítottak ki bizonyos embercsoportokonbelül szolidaritást, mégpedig azon az áron, hogy

határozottan elkülönültek azoktól, akiket kirekesztettek.Ugyanez a trend – a differenciáltság felülkerekedése az

integráltságon – ment végbe az Egyesült Államokban is.Amikor John Locke lefektette az amerikai alkotmánymegalapítóinak gondolkodását meghatározó elveket,egyszerűen az a gondolat vezérelte, hogy az erőskeresztény erkölcs az egyéni kezdeményezés politikaikorlátjainak megszűntetése után továbbra is kordábantartja az elszabadult önző egyéni érdekeket. Az EgyesültÁllamok első alelnöke, John Adams ezt tömören ígyfogalmazta meg: „Alkotmányunk csakis az erkölcsös ésvallásos embereknek íródott. Teljesen alkalmatlan amásféle szemléletű kormányok számára.”

Locke elképzelése népszerű volt, mivel mindenkinek, akormány döntéseitől függetlenül, korlátlan lehetőségetbiztosított az élet jó dolgaiért való versenyben. Ahagyományok által összetartott közösségekben azonbanelképzelhetetlen, hogy az emberek minden korláttólmegszabaduljanak. A kölcsönös tisztelet, a kritika, és azemberi kapcsolatok értékelései például feltétlenülműködnek az ilyen közösségekben. Locke nyilván arra isszámított, hogy a politikai szabadságot és az egyenlőségetnémileg szabályozni fogja a közösségek elvárásai általmegszabott józanság. Bár mindenki egyenlőnek születik, akisebb településeken élő emberek nagyon is jól tudják,hogy az ottani emberek felelősségtudata nem egyforma. Azegyik ember a közösség jólétét segíti elő, a másik pedigcsak kárt okoz vagy viszályokat szít.

Locke és az alkotmány létrehozói természetesnek

vették, hogy a közös vallás továbbra is biztosítja a kellőmértékű integráltságot, és a hagyományos közösségekerkölcsi befolyása továbbra is féken tartja a korlátlanszabadságot és egyenlőséget. Ezért nem is gondoltakarra, hogy kordában kellene tartani a differenciálódás erőit.Annak idején ugyanis nem feltételezték, hogy ezek az erőkilyen mérteket fognak ölteni az általános választójogbevezetése, az oktatás kiterjesztése, a mobilitás hihetetlenméretű megnövekedése (a vasútvonalak kiépítése, azautók és a repülőgépek elterjedése) következtében.Ráadásul még a termelés hatékonyabbá válása és atársadalom erős átrendeződése (a földbirtokos osztálymegszűnése) a hagyományos közösségek átalakulását ésa közösségi kontroll megszűnését eredményezte. Azalkotmány létrehozói egyáltalán nem tudhatták előre, hogyaz elkövetkező fejlődés szinte minden téren a szabadságés az egyenlőség erős növekedését és az integráltságerős csökkenését fogja eredményezni.

Történelmünk folyamán a közéleti viselkedést és agazdasági meg a technikai változásokat meghatározópolitikai mémek drasztikusan csökkentették a valahovátartozás és a kölcsönös felelősség érzését az EgyesültÁllamokban. De nemcsak John Locke és a szabad piacokolható az integráltság csökkenése miatt. És azt semmondhatjuk, hogy Amerika áll a legrosszabbul ezen a téren.A megnövekedett társadalmi entrópiának ennél sokkalsúlyosabb eseteivel találkozhatunk a volt kommunistaországokban, de például a svédek is sokat panaszkodnaka magányra és az elidegenedésre. És ez a probléma nem

is csak a technikailag és iparilag fejlett társadalmakatérinti, ahogy ez a következő szívszaggató szomáliaimondásból is kitűnik: „Én és Szomália a világ ellenvagyunk, én és a klánom Szomália ellen vagyunk, én és acsaládom a klánom ellen vagyunk, én és a testvérem acsaládom ellen vagyunk, én a testvérem ellen vagyok.”

A társadalmi fejlődés egyik akadálya abban keresendő,hogy hajlamosak vagyunk minden fenntartás nélkülelfogadni akár a differenciálódás, akár az integrálódásbármilyen előrelépését. Ha egy új törvény növeli aszabadságunkat, akkor ezt fejlődésnek gondoljuk, ésfeltétlen fejlődésnek hisszük az emberek közöttiszolidaritás érzését fokozó mozgalom előretörését is.Pedig valószínűleg egyik változás sem igazán előrevivő amásik nélkül. A komplexitás azt kívánja, hogy ezek adialektikusan ellentétes erők együttesen valósuljanak meg.Ha csak az egyik teljesül, az nagy eséllyel zűrzavart éskáoszt teremt. A társadalmi entrópia növekszik, ha aszabadságunk vagy a társadalmat összetartó közösértékek csorbát szenvednek. Az is növeli azonban azentrópiát, ha növekszik a szabadság vagy az összetartóerő a másik rovására. És ez bármely két egymástkiegészítő feltétel esetén fennáll. Például a felelősségnélküli szabadság destruktív, az egyéni kezdeményezéstnélkülöző egység fojtogató, az egyenlőség pedig, ha akülönbségeket figyelmen kívül hagyják, demoralizáló.

A jó társadalom minden egyes embernek segít, hogy alehető legjobban kiteljesítse genetikai lehetőségeit.Mindenkinek lehetőséget biztosít a cselekvésre: a

sportolónak, a költőnek, a kereskedőnek és a tudósnakegyaránt. Lehetővé teszi, hogy mindenki felfedezhesse éskibontakoztathassa a képességeit. A jó társadalommindenkinek lehetővé teszi, hogy kifejlessze azokat aképességeit, amelyek segítségével társadalmilag hasznostevékenység által flow-állapotba juthat. Közben pedigállandó védelmet nyújt az ellen, hogy az egyik ember a sajátérdekében kizsákmányolhassa a másik pszichikusenergiáját. A jó társadalomban nem tudnak érvényesülni azelnyomók és az élősködők. Minden ember szabadonkibontakoztathatja Énjét a komplexitási lehetőségeinek avégső határáig, anélkül azonban, hogy korlátozná másokszabadságát.

De az evolúciót elősegítő társadalom itt sem állhat meg.Figyelembe kell vennie a differenciálódás és integrálódásfolyamatát az egyén határain túl is, az egész emberiségettekintve. A természet törvényeit és az emberek által alkototttörvényeket egyforma mértékben kell tiszteletben tartania.Az a társadalom, amelyik semmibe veszi, hogy alecsupaszított erdők hogyan hatnak a levegő minőségére,az ipari szennyezés a víz minőségére, vagy teljes növény-és állatfajok elpusztítása hogyan befolyásolja egész földünkkomplexitását, valószínűleg nem visz minket előre.Nemcsak a szűk érdekeiken túl látó transzcendensszemélyiségekre van szükség, hanem transzcendenskulturális értékekre és transzcendens intézményekre isszükség van, csak ezek segítségével lehetünk képesek azevolúció érdekében cselekedni.

A jó társdalom megteremtése

Abban bizonyára mindannyian egyetértünk, hogyigazságos, komplex, sőt transzcendens társadalmirendszereket kell építeni. De hogyan lehet eztmegvalósítani? Egy dolog világos: senki sincs a birtokábanegyetlen lépésről lépésre végigvihető egyszerűmegoldásnak. Ez azt jelentené, hogy a jó társadalom csakértelmetlen álomkép? Én nem gondolnám. Haszontalan,talán veszélyes is lenne azt gondolni, hogy már tudjuk, mitkell tenni, hogy intézményeinket összhangba hozzuk azevolúció igényeivel. Érdemes azonban azongondolkoznunk, hogy hogyan találhatjuk meg a jótársadalom megteremtésének a módját.

Magából az evolúcióból következik az, hogy hogyanlehet fejleszteni a pszichikus energiánkat irányító mémeket– földtörvényekkel, viselkedési kódexekkel stb. DonaldCampbell, pszichológus szerint az élő szervezetek azzaltudják fokozni versenyképességüket, hogy azokat aszerveiket fejlesztik, amelyekkel szisztematikusabbantudják begyűjteni a környezetük információit. Az élőszervezetek evolúciójának a kezdetén ez azt jelentette,hogy az érzékszervek finomodtak, és a segítségükkel azélő szervezetek pontosabban érzékelhették a körülöttüktörténteket. A denevér hallószerve, a véreb szaglószerve, asas látószerve rendkívül érzékenyen képes megszerezni aszükséges információkat.

Az emberek kulturális eszközök segítségével is tudnak

információkat szerezni a valóságról, s erre a Föld egyetlenmás élő szervezete sem képes. Az egyiptomi fáraók sokezer mérföldnyi távolságból is megtudhattákpapirusztekercsekre írt üzenetekből, hogy mire készülnekaz ellenségeik, Galilei a távcsövével fel tudta fedezni aJupiter holdjait, Leeuwenhoek mikroszkópon keresztülvizsgálhatott bonyolult kis élőlényeket. Newton, Pasteur ésa hozzájuk hasonló kutatók pedig értelmezni tudták azokataz ismereteket, amelyeket ezeknek az eszközöknek asegítségével lehetett megszerezni. Evolúciónk talánlegfeltűnőbben az olyan képességeink kifejlesztésébennyilvánult meg, amelyek hozzásegítettek, hogy felfedezzük aminket körülvevő világot, és hogy az észlelt jelenségekmögött levő természeti törvényeket valamennyiremegértsük. A vallások és a tudományok is segítettékfelmenőinket a világ jelenségeinek egyre pontosabbmagyarázatában.

Egy tekintetben azonban keveset léptünk előre. Ezpedig az egyéni és társadalmi szükségletekről szólóismeretek megszerzése és annak a megértése, hogymilyen törvények irányítják magukat az embereket. Van, akiúgy gondolja, hogy az általános választójog már csak azértis óriási vívmány, mert minden egyes állampolgárvéleményéről információt nyújt, s ezzel lehetővé válik, hogya képviselők a munkájuk során a választók igényeihezigazodjanak. Ám a választások eredményei, országos éshelyi szinten is, nagyon kis mértékben tükrözik a választókvalódi igényeit.

Először is a választó két vagy három különböző cél

megvalósítását ígérő jelöltből választja ki az ő igényeihezlegközelebb állót. Ha valaki republikánus jelöltre szavaz,ezzel lehet, hogy a vállalkozók erősebb támogatása mellettteszi le a voksát; ha viszont demokrata jelöltre szavaz, azzaltalán a szociális szolgáltatások mellett dönt. De általábannem túl megbízhatóan tükrözi egy szavazat az adottválasztó céljait és igényeit, különösen egy olyan választásiévben, mint amilyen az 1992-es volt, amikor egyikelnökjelölt sem ismertette elég világosan, hogy mit is akartenni a választókért, a hazájáért és a világért. Mivel aszavazó nem sokat tudott meg a jelöltek programjairól, aztsem tudta eldönteni, hogy kinek az elképzelései állnakközel az ő igényeihez. Még ha azt a tényt el is hanyagoljuk,hogy szinte lehetetlen két párt programjába besűríteni többszázmillió ember álmait, a választások akkor is nagyongyér információt adnak az állampolgárok igényeiről.

Ha azt szeretnénk, hogy a politikai intézményeinkvalóban képviseljék a céljainkat, először is a célokat megkellene fogalmazni, azután pedig továbbítani is kellene amegfelelő embereknek. A társadalmunk dollármilliókat költfegyverkezésre, űrkutatásra, rosszul működő szociális-szolgáltató intézményekre, arra viszont nincs költségvetésipénz és még terv sem, hogy összhangba hozzák álmainkatazon intézmények tevékenységével, amelyeknek a feladataéppen az álmainknak a megvalósítása lenne. Aztlegalábbis mindenki elvárhatná, hogy a képviselőkfontosnak tartsák, hogy az emberek lakóhelye tetszetős,kellemes környezet legyen: minden kisebb közösségrejusson egy park, egy szabadtéri színpad, és valahol egy

tágas terem, ahol az emberek összejöhetnek, meg tudjákbeszélni a közös gondjaikat, ahol a képviselőikkel istalálkozhatnak, és ahol a lakosok igényeit figyelembe vevődöntések is születhetnek. Az ilyen városi találkozók, mégha kaviárt és márkás pezsgőt szolgálnának fel, akkor iselenyésző költséget igényelnének a sok teljesenhaszontalan, pazarló programhoz képest.

Hannah Arendt, politikai filozófus azt állította, hogyebben a világban csak egyszer volt igazi demokrácia, azókorban, két és félezer évvel ezelőtt, a szabad Athénpolgárai körében. Arendt szerint ebben nagy szerepe voltannak, hogy az athéni emberek létrehoztak egy „közteret”,az agorát, ahol a polgárok megvitathatták és értékelhettéka várost érintő kérdéseket. És ezek nemcsakkövetkezmény nélküli véleménycserék voltak: miután azemberek végighallgattak minden véleményt, szavaztak, ésa döntésük törvényerőre emelkedett.

Arendt elméletét könnyen meg lehet kérdőjelezni.Először is, a görög demokráciában a demokratikus jogokcsak a felnőtt férfiakat illették, feltéve, hogy nem voltakrabszolgák; másodszor pedig, számos példát találunkolyan nyilvános összejövetelekre, amelyek nagyon isemlékeztetnek az athéni agorán tartott népgyűlésekre,például az amerikai indián törzsek tanácsai, a svájcikantoni gyűlések, a New Englandben tartott gyűlések vagya doni kozákok összejövetelei. Abban viszont igaza vanArendtnek, hogy egy ilyen intézmény nélkülözhetetlenminden olyan demokráciában, amelyik e megnevezéshezméltó akar lenni, és viszont még ma is ritka az ilyenfajta

nyilvánosság.A politika sokat veszített eredeti fényéből az ókori Athén

virágzása óta. Sokan engedtük át a közösség gyeplőjéttelekspekulánsok, építési beruházók és más hasonló, csaka saját érdekeiket néző, a közösség céljait semmibe vevőemberek kezébe. Azt mondják, hogy Los Angeleshárommilliónyi lakosából csupán száz ügyvéd és újságírótud valamit a városházán történtekről. Ha a polgárokattovábbra sem érdekli a közélet, és a politikát csakszükséges rossznak tekintik, akkor a jövőben is az önzőérdekek kiszolgálói maradunk. De ha a jövő alakításátnagyszabású kihívásnak tekintjük, akkor az ókorigörögökhöz hasonlóan mi is úgy gondolhatjuk, hogy apolitika a legmagasabb szintű időtöltés. Az önmegvalósításlegnagyobb elégedettséget kiváltó módja a legkomplexebbrendszer – a jó társadalom – építése.

Felkészítés a jó társadalomra

Természetesen még a legkevésbé központosítottdöntéshozó intézmény sem tud működni, ha az alkotórészei– az egyének – nem tudják, hogy mit akarnak, vagy nem aztakarják, ami jó a közösségnek. Ez bizonyos mértékig egyördögi kör: a komplex társadalmi rendszer komplexegyéneket feltételez, a komplex egyének pedig csakkomplex társadalomban képesek jól működni. De éppenez a körkörösség teszi lehetővé a fejlődést, még pedig kislépésenként haladva előre: a személyes szinten

megvalósuló komplexitás társadalmi fejlődésbe megy át,és fordítva. Gandhi eszméje a passzív ellenállásról azegész világon elterjedt, és számos politikai mozgalom tettemagáévá Amsterdamtól Alabamáig. Ugyanakkor a feudálistársadalmakból emigráló, a demokrácia terén teljesentapasztalatlan emberek tömegesen voltak képesek apolitikai tudatosság magasabb szintjére emelkedni aztkövetően, hogy megismerkedtek az Egyesült Államoktörvényeivel.

Amióta az Egyesült Államok létrejött, az amerikaiak azoktatástól várják, hogy a gyerekeknek megadja azokat azinstrukciókat, amelyektől tájékozott polgárokká válnak, ésolyanokká, akik hozzá tudnak járulni a komplex demokráciafejlődéséhez. Sajnálatosan az oktatás fogalmát mindig akönyvből való tanulással vagy az elvont információktovábbításával azonosították. Egy régi afrikai bölcsességszerint: „Egy egész falunak kell egy gyereket oktatni.”Ehelyett manapság az oktatást az iskolákra bízzák, ahol atömegtermelésre állított gyárakban igen hatékonynakbizonyuló módszereket alkalmazzák. Az oktatás számosbírálója hangsúlyozza azonban, hogy a közvetlentapasztalatból legalább annyit lehet tanulni, mint akönyvekből. Ha az iskola elnyomja a gyerekekegyéniségét, a gyerekek bizalmatlanokká válnak azakadémikus tanulás iránt, és a jövőben megpróbáljákelkerülni. Bármennyire is fontos egy gondolat, haunalmasan vetik fel, a gyerekek figyelme elkalandozik.Bármilyen magasröptű eszmefuttatásokat is olvashatnakvagy hallhatnak a demokráciáról az iskolában, ha egyszer

a helyi önkormányzat korrupt, a cinizmust sajátítják el.A jó társadalom kialakulását elősegítő oktatáshoz nem

elég a jó tanterv és sok korszerűen felszerelt iskola. Azoktatás tágabb közösségben zajlik. Abevásárlóközpontokban, az autóutakon, atömegtájékoztatásban és a szülők életformáját ellesveismerik meg a gyerekek a körülöttük levő valóságot. Igaz,hogy sok esetben csak illúzió, amit látnak, mert Mayafátylai elfedik a valóságot. Aki pedig nem tanulja meg,hogyan lehet megkülönböztetni a hasznos mémeket azentrópiát növelőktől, annak az efféle látszatok fogjákmeghatározni a tudatát. Ha olyan társadalomra vágyunk,amelyre a szabadság és a felelősség egyaránt jellemző,akkor a fiataloknak komplex tapasztalatokat nyújtókörülményeket kell biztosítanunk.

Az utópisztikus gondolkodók, köztük Platón és Huxleyfigyelemre méltó, de a gyakorlatban nehezen alkalmazhatóoktatási eszméket hirdettek. Elképzeléseikben közös, hogyaz egész ember képzését hangsúlyozzák, figyelembe vévea gyerek spontán érdeklődését és képességeit. Ezenkívülfontosnak tartják a kockázatok és a felelősség vállalását,miközben lehetőséget biztosítanak a fejlődés örömteliélményének megtapasztalására. Platón szerint példáulnincs értelme a gyerekeket elvont gondolatokmegértésével terhelni mindaddig, amíg a test edzésével elnem sajátítják a testen való uralkodás képességét, továbbáamíg a zenei ritmus és más, érzékszervekkel befogadhatóharmónia felfogásával a rend fogalmát el nem sajátítják.

Huxley a sziklamászást ajánlotta a nevelés

megalapozására. Szerinte ez a sport megtanítja afiatalokat arra, hogy a túlélés bizonyos képességekfejlesztésén és a kockázatokra meg a váratlaneseményekre való felkészülésen múlhat. E tevékenységközben felfedezhetik, hogy minden mozdulat, amit tesznek,élet és halál kérdése lehet. Emellett a sziklamászómegtanul felelősséget érezni a másik ember iránt, ésmegtanul bizalommal lenni a kötél másik végét tartótársával szemben. Létezik-e ennél kézzelfoghatóbbmódszer a komplex személyiség kialakítására?

Gregory Bateson, antropológus szerint pedig először azélet különböző területei közötti összefüggéseket kellenemegismertetni a gyerekekkel: azt kellene megmutatni nekikpéldául, hogy milyen kapcsolat van az általunk megevettétel és az általunk termelt hulladék vagy a tengeri halakéletben maradása között; vagy hogyan hat az Arkansasbanvagy Sri Lankán élő családok életére az, hogy milyen ruhátvásárolunk; vagy milyen hatással van a dohányzás azélettartamra. Ahelyett, hogy különböző, egymássalsemmilyen kapcsolatban nem levő tantárgyakon keresztül(mint a kémia vagy a történelem) sajátítanának el agyerekek az életről különféle tudnivalókat; mindenekelőttazt kellene megtanulniuk, hogy a különböző folyamatokhogyan függenek egymástól.

Ezen radikális nézetek szerint az igazi oktatásbabeletartozik a testünkre, a társadalmi kapcsolatainkra és aföld egészére irányuló tevékenységek és következményeikmegismerése. Manapság az oktatás csak az elvontinformációk átadásából áll: nincs semmi kockázatvállalás,

nem lehet közvetlen hatásokat tapasztalni, hacsak nem egyrossz osztályzatét. De egy rossz osztályzat csak arrólárulkodik, hogy nem sikerült meggyőzni a tanárt arról, hogymegtanultuk az anyagot, arról azonban semmit sem mond,mit ismertünk meg a valóságból.

Csupán néhány nemzedékkel korábban, ha valaki egyfalusi gazdaságban nőtt fel, mindent megtanult, amit ottlehetett, és azt is tudta, mit miért tesz. Az információkonkrét, hétköznapi és használható volt. A tudás afennmaradást szolgálta – növények termesztése, állatokgondozása –, vagy bizonyos mesterségek gyakorlását –karámépítés, textilszövés –, vagy jelképes tevékenységekbefogadását – zenélés, tánc, vallásos rítusok. Azinformáció hasznosságához nem fért kétség. Ma azonbanegy fiatalt ritkán vonnak be komoly, felelősségteljesmunkákba. Ma azt várják tőle, hogy anélkül, hogy bármiértelmét is látná, tanuljon meg óriási mennyiségű elvontanyagot a kémia, a biológia, a genetika, a fizika, amatematika, a földrajz és a történelem területéről.

De még ha valaki eleget sajátít is el ezekből atudományágakból, akkor sem tudja összehangolni atanultakat. Pedig minden értelmes tanulás abban áll, hogyösszekapcsoljuk a valóság különféle észlelése által nyertismereteket, beleértve a művészi és a vallási ismereteketis. A nyugati tudományok és a nyugati technika óriásimértékű fejlődése annak köszönhető, hogy megtanultuk azismereteket rendkívül szűk csatornákba terelni. Ennekeredménye, hogy a legnagyobb fizikusok gyermekinaivitással közelítik meg a társadalmi és a politikai

problémákat, az agy kémiai tevékenységét vizsgálóvilághírű biológusok kevesebbet tudnak a tudatműködéséről, mint az ausztrál bennszülöttek, és atársadalomtudósok – magamat is idesorolom – nemtudnának megoldani egy differenciálegyenletet, még ha azéletük függne is tőle.

Talán a legsürgetőbb előttünk álló feladat egy olyan újoktatási tanterv elkészítése, amely minden gyerekben azoktatás kezdetétől tudatosítja, hogy az élet minden területénminden mindennel összefügg. Olyan oktatási rendszertkellene kialakítani, ahol nagy hangsúly van az ok-okozatiösszefüggések keresésén és értékelésén: Mi azautóvezetés igazi ára, ha számba vesszük a környezetregyakorolt összes hatását? A háborúk kirobbantásánakmilyen következményei vannak, figyelembe véve azértelmetlen halálok, a lerombolt kultúrák és az elpusztulótársadalmi rendszerek hosszú távú következményeit? Miveljár, ha több száz fajta rizst hagyunk elpusztulni azért, hogy akereskedelmileg leghasznosabb fajták maradjanak fenn?Mit jelent a „jó” és a „rossz” az ember cselekedeteinekvégső hatásait tekintve?

A gyerekeknek a fizikában megtanítjuk azanyagmegmaradás elvét és azt, hogy minden erővelszemben fellép egy ugyanolyan nagyságú, de ellentétesirányú erő, s közben elmulasztjuk tudatosítani bennük, hogyhasonló törvény érvényes a pszichológiai, a társadalmi ésa gazdasági jelenségekre is. A gyerekeinket úgy neveljük,hogy egy ma már nem létező kultúrában találják magukat.Az elsajátított alapkészségeknek szinte semmi hasznát

nem veszik a jövőbeni fennmaradásukhoz. Egymástólteljesen elszigetelt zárt ismeretanyagokat tanítanak aziskolákban. A történelem tanítása közben nem esik szó azökológiáról, a közgazdaságtanról, a szociológiáról vagy apszichológiáról és még a biológiáról sem, pedig az embericselekedetek tartalmas elemzéséhez az ezen területekrőlszármazó ismeretek elengedhetetlenek lennének. Ugyanezérvényes a többi tudományágra is. Ha továbbra is azetikától elválasztva tanítják a fizikát, vagy a molekulárisbiológiánál nem kerül szóba az empátia, nagybanmegnövekszik az evolúció globális elvetélésének veszélye.Ennek elkerülésére az integráltság növelését, az okok és ahatások közötti kapcsolatokat szem előtt tartó oktatáselterjesztésére lenne szükség.

A jó társadalom az, ami arra bátorít, hogy mindenkimegvalósítsa saját képességeit és növelje a komplexitást.Feladata nem az, hogy a legjobb intézményeket hozza létreés a legmeggyőzőbb eszméket hirdesse, mert ezzel csakegy illúziót éltetne. Az intézmények és a hitek gyorsanelavulnak; ideig-óráig kielégítik igényeinket, de hamarosana fejlődés gátjaivá lesznek. Még a Biblia, az alkotmány iscsak egy-egy lépés a folyamatos felvilágosodás útján.Fantasztikus eredmények, és éppen annyira lehet csodálniés becsülni, mint a Parthenont, a sixtusi kápolnát vagyBach Brandenburgi versenyeit, és semmiképpen nemmondhatunk le a bennük található bölcsességekről. A jótársadalomnak azonban nem az a feladata, hogy a múltkreatív megoldásait örök intézményekbe falazza. A jótársadalomnak meg kell adnia a lehetőséget a szabad,

tájékozott és felelősségteljes embereknek a kreativitásra,újabb mémek kifejlődésére, és ezek értékelésére,kiválasztására és élvezetet nyújtó alkalmazására.

További gondolatok A történelem, és aflow című fejezethez

A flow és a technika evolúciójaElső könyveim kéziratát még kézzel írtam, papírra.

Szerettem a kézírás műveletét, a betűk rajzolását, a szavakés a mondatok megformálását. Ezeket a sorokat már aszemélyi számítógépemen írom, amitől teljesen függővéváltam, mert élvezem a számítógép szövegszerkesztőjeáltal nyújtott hihetetlen rugalmasságot. De a számítógépszilíciumcsipekkel működik, amelyek előállításához erőshatású savakat használnak, s ez a sav később beivódik atalajba, s ihatatlanná teszi az ivóvizet. Megéri a változás?Ki a felelős a vízállomány mérgezéséért?

Milyen fajta technikai fejlődés tenné tartalmasabbá ésélvezetesebbé az életét? Vajon hasonló eredményt hozna-e, ha több figyelmet szentelne emberi kapcsolatainak vagy„spirituális” készségei fejlesztésének?A flow és a történelmi folyamatokA ma végbemenő történelmi változások közül ön szerintmelyek vezetnek magasabb szintű komplexitás felé?Van olyan társadalmi mozgalom – vallási szekta vagypolitikai párt –, amelyhez érdemes lenne csatlakoznia, merttöbb örömöt és magasabb színtű komplexitást vihetne az

ön életébe?A jó társadalom

Jelenlegi társadalmi környezetében az alábbi háromjellemzőből melyik hiányzik leginkább: szabadság,egyenlőség vagy szoros személyes kapcsolatok? Önszerint ennek mi az oka?Rendelkezik-e olyan kihasználatlan emberi vonásokkal,amelyek talán segíthetnék társadalmi környezetének ajobbítását?Felkészítés a jó társadalomraAz élete során elsajátított ismeretekből melyeket találja alegfontosabbaknak? Hol tett rájuk szert és milyen módon?Meg lehet-e másoknak is ezeket tanítani?Szűkebb környezetében mire tanítaná ön elsősorban afiatalokat ahhoz, hogy komplexebb személyiséggéváljanak?

10. fejezet Összefogás ajövőért

A jövőről alkotott elképzeléseinkben rendszerint egyérdekes ellentmondás is található. A néhány száz év múlvaelképzelt életünkről szóló regények, filmek, tanulmányokelsősorban a rendkívül fejlett és kifinomult technikáthangsúlyozzák. Az űrhajók a fény sebességével repkednekegyik galaxisról a másikra, összkomfortos városokemelkednek a felhők fölé vagy ereszkednek az óceánokmélyére. Az utóbbi időkig ezek a víziók általában az életanyagi és technikai feltételeit egyre könnyebbnek éshatékonyabbnak festették le. Az emberek életminőségétviszont egyre lehangolóbbnak. A legújabb sci-fi regényekés filmek, mint például a Mechanikus narancs (ClockworkOrange), a Menekülés New Yorkból (Escape from NewYork), a Terminátor, a Szárnyas fejvadász (Blade Runner)a mainál rosszabb képet festenek az elkövetkező emberiéletről anyagi és spirituális szempontból egyaránt.Mindenesetre könnyebben el lehet képzelni, hogy jobbkörülmények között élünk majd, minthogy a személyeséletünk és az emberi kapcsolataink minősége jó iránybafejlődjék.

Ne dőljünk be azonban annak a közhelynek, hogy azéletminőség sokkal jobb volt a múltban, és egyre romlik.Elég elolvasnunk néhány beszámolót arról, hogyan éltek azemberek Chicagóban és más nagy amerikai városban a

huszadik század elején, s máris hálálkodhatunk, hogy „arégi szép idők” elmúltak. Az 1920-as évekvárosszociológusai érzékletes képet adnak a többkilométeren át sorakozó, rogyadozó lakókaszárnyákról,ahol a hatalmas gyárak, raktárak és vasutak munkásaizombik módjára senyvedtek, lélekben tökéletesen izoláltana többiektől. De általában a milliomos főnökökről semmondható el, hogy komplex, tartalmas emberi életük lettvolna. Legfőbb gondjuk az volt, hogy sorstársaik előtthivalkodjanak saját vagyonukkal és kevéssé fejlettízlésükkel. A hivatali időn kívül minden energiájukat afogyasztás esztelen versenye és a „kulturált” viselkedésmímelése kötötte le. A gyorsan iparosodó civilizáció vadulszaporodó mémjei által fogva tartott sivár és örömtelenéletet élő, mindenféle kitörési lehetőségtől megfosztottlények csak szánalmat ébresztenek az emberben.

A helyzet mára nem sokat javult. Még ha egy pillanatrael is felejtjük a nyomornegyedeket, nagyvárosaink zömenem jó másra, mint hogy újra töltse energiával a versenyzőrobotokat. Egyik tip-top bungaló követi a másikat, ameddiga szem ellát, s felszereltsége csak arra alkalmas, hogy adolgozók pihenjenek, egyenek és szaporodjanak bennük.Minden negyedik utca sarkán találunk egy templomot vagyegy kocsmát, ahol lelki békére vagy közösségre lelnek.Időnként egy-egy park, egy baseball-pálya vagy egyszabadidőközpont töri meg a monotóniát. Ezen lakóhelyekmár kívülről is árulkodnak a bennük zajló élet sivárságáról.

Nincs értelme elvárni, hogy a magára hagyotttársadalom önmagától komplexebbé váljon, s hogy az

emberek maguktól teljesebb életre törekedjenek. Nagyerőfeszítést igényel az állandóan növekvő entrópia és atehetetlenségi erő leküzdése. Az evolúció során azélőlények nem azért fejlődtek, mert ez volt a szándékuk,hanem a külső erők, a verseny és a véletlenek sodortákőket abba az irányba. Ám a történelem ritka pillanatai,amikor megcsillannak a spirituális transzcendencia szikrái,és a flow meg a komplexitás a mindennapokhoz tartozik,nem lehet egészen véletlen. Valami kreatív válasz lehet azoka.

Végül is hogyan terelhetnénk az események menetét amagasabb színtű komplexitás irányába? Az egyiklehetőség egyszerűen az, hogy saját személyiségünketfejlesztjük, s azon munkálkodunk, hogy a létezőintézmények keretei között javítsuk a társadalmunkat.Robertson Davies szavaival: „Ha az ember a lehetőlegértékesebb szeretne lenni a környezete számára,önmaga tökéletesítésének hosszadalmas, magányos útjárakell lépnie.” Ugyanezt a gondolatot fogalmazta meg sokévvel korábban Thomas Carlyle, amikor egy fiatalember aztkérdezte tőle, hogyan változtathatná meg a társadalmat:„Változtasd meg saját magadat. Így eggyel kevesebbgazember él majd a földön.” Nem kis eredmény rendes,becsületes, elégedett családi életet élő polgárnak lenni. Hamindenki így élne, nem kellene annyira aggódnunk a jövőmiatt. De szinte lehetetlen tisztességes életet élni, amikor atársadalmi rend a mohóságon és az esztelenkizsákmányoláson alapul. A társadalommegváltoztatásához ki kell lépni az elefántcsonttoronyból és

a közösség nagyobb szabású kérdéseivel is kellfoglalkozni.

Közösségteremtés

A komplexitás megvalósításának vágya nem vezeteredményességhez, ha csak az egyes személyeknéljelentkezik, s mindenki a saját tudatának magányábantartja. Csakis a hasonló meggyőződésű egyének közösakarata tudja megerősíteni az egyének saját hitét. A régimondás szerint sine ecclesia, nulla religio. Vagyis „egyháznélkül nincs vallás”. De ez nem csak a vallásra érvényes. Atudományok sem maradhatnának fenn, ha nem léteznénekazonos tudományos nézeteket valló tudósközösségek. Azerkölcsi rendszerek sem tudnak tovább élni, ha az egyesemberek nem csatlakoznak egy közös morálisértékrendhez. Az értékek annyira múlékonyak, hogy egycsoport közös pszichikus erejére van szükség ahhoz, hogyaz emberek figyelmét felkeltsék. Egyes emberek is létretudnak hozni értékeket, de csak egy közösség tudjaéletben tartani.

Olyan közösségeket kell kialakítanunk, amelyeknektagjai hisznek a komplexitás evolúciójában, valamiféle„szövetség a jövőért” társulásokat; rokonlelkű emberekcsoportját kell létrehozni, akik nagyobb harmóniára és azegyének kiteljesedésére törekszenek, továbbá ellenzik akáosz és a konformizmus terjedését. A politikai pártok sokszáz évre visszatekintő értékekre épülnek, olyan idők

értékeire, amikor még nem ismerték fel a föld és azerőforrásai közötti szoros kapcsolatot. A vallások a korábbiévszázadok bölcsességeit fejezik ki. A speciális érdekeketképviselő csoportok gyakran fontos, ámde elszigeteltproblémáknak szentelik a figyelmüket. A jövőnk elé csakakkor tekinthetünk önbizalommal, ha a jövőről vallotthasonló nézetek mentén közösségekbe tömörülünk.

A brit történész, Arnold Toynbee írásaiban sokatfoglalkozott a jelentős kultúrák virágzásával éshanyatlásával. Szerinte az értékes kultúrát mindig „egyalkotó kisebbség” hozza létre. A világon sokan tekintenekpéldául ma is tisztelettel az Egyesült Államokra. Eztazonban nem a gazdagságának és nem is a technikaifejlettségének köszönheti, hanem a szabad és humánusképviseleten alapuló kormány eszméjének, amelyet néhányeurópai ember (immár nincsenek az élők sorában) munkáltki őszinte párbeszédekben, hosszú évek során, több mintkétszáz évvel ezelőtt.

A Firenzében virágzó reneszánsz tündöklése semtömegek alkotása, hanem néhány tucat kereskedőbankárcsalád tudatos együttműködésének az eredménye.Létrehoztak egy nemzetközi pénzügyi hálózatot, miközbena saját városukat igyekeztek a lehető legszebbé varázsolni.A fáraók Egyiptomét, a Han-dinasztia Kínáját, az ókoriAthént vagy Rómát és a 19. századi Párizst is viszonylagkicsiny közösségek alakították rendkívüli képességeikkelés egyéni látásmódjukkal.

Elitizmusnak tűnhet erről beszélni. Az alkotó kisebbségviszont gyakran kerül ki a társadalom kevésbé előnyös

helyzetű rétegeiből; eredményeik, legalábbis kezdetben,inkább köszönhetők személyes elköteleződésüknek éserényeiknek, mint öröklött rangjuknak vagy anyagielőnyeiknek. A kereszténység elterjesztését vállalótanítványok és apostolok például halászok, adószedők ésegyéb jelentéktelen polgárok voltak valahol a rómaibirodalomban. A tudomány azonban valóban elitista terület,hiszen egy szűk kreatív kisebbség határozza meg a célokatés a fontossági sorrendet is. Ugyanez a helyzet aművészetekkel. A tudományokban és a művészetekbenazok szereznek nagyobb érdemeket, akik kitűnnek aképességeikkel, és aztán sikeresen teljesítenek is. Haellenezzük a történelemben megnyilvánuló „elitizmust”,akkor nem ismerjük el, hogy az emberek különbözőek;bizonyos időszakokban ez politikailag talán előrevivő lehet,de a tényektől távol áll.

Az sem igaz azonban, hogy a történelmet mindig kiscsoportok alakítják. Akadnak vezéregyéniségek, mintpéldául Napóleon vagy kis elitcsoportok, mintOroszországban a bolsevik káderek, akik hozzájárulnak atársadalom differenciálódásához. Ha azonban ez nem járegyütt a társadalmi integrálódással, akkor a változásoknem vezetnek a komplexitás fejlődése felé; és a társadalmifolyamat destruktív irányt vehet. A társadalmi integrálódásifolyamatok – például a korai kereszténység hittérítései, aziszlám vallás mindent elsöprő hulláma, a tizenkilencedikszázad nacionalista mozgalmai – sok esetbentömegjelenségek voltak, melyek a legkülönfélébbembereket és embertömegeket mozgósítottak. De

ezekben a mozgalmakban is egyének és kis csoportokvíziói adták meg a kezdő lökést: Buddha és a tanítványai,Krisztus és a tizenkét apostol, Cavour, Kossuth, Bismarck.

Azon nem érdemes vitatkozni, hogy kisebb csoportok aváltozások mozgatói, vagy ők is nagyobb történelmi erőkeszközei, az viszont biztos, hogy a változásokfellobbantásához nélkülözhetetlenek az új eszmék és az újintézmények szikrái. A kérdés az, hogy jelenleg milyenlehetőségek vannak.

Arra nézve nincs recept, hogyan lehet megvetni egytársadalmi változás alapját. Sok példából meríthetünkazonban, ilyenek lehetnek a néhány évtizeddel ezelőttannyira népszerű, alternatív életmódot képviselőkommunák vagy például a Sierra Club nevű érdekcsoport.Ezen közösségek mindegyikéhez olyan egyének tartoznak,akik elégedetlenek az életük egyhangúságával és atársadalmi helyzetükkel, s ezért összefognak hasonlóangondolkodó emberekkel, és megpróbálnak a szűkreszabott életkeretekből kitörni. Ezek a törekvések gyakranfulladnak kudarcba, de akik már egyszer elköteleztékmagukat egy változtatás eszméjének, nem sajnálják aráfordított energiát, még ha nem is mindig járnak sikerrel.

Én magam közelről megismertem egy oktatásikezdeményezést az Indiana állambeli Indianapolisban, azottani Key School megalapítását. Ezt az iskolát nyolc tanáralapította, mindegyikük több éven át tanított Indiana államvalamelyik állami iskolájában, és még sok unalmas ésfárasztó évre számíthattak volna, ha nem változtatnak ahelyzetükön. Mindannyian elhivatott tanárok voltak, de úgy

érezték, hogy az adott oktatási rendszer akadályozza őketa munkájukban, s abban, hogy lelkesen ésmeggyőződésből tanítsák a gyerekeket.

Ahelyett, hogy beletörődtek volna a „realitásba”, ésátmentek volna egy magániskolába vagy egy jobb módúkertvárosi intézménybe tanítani, ez a nyolc tanár nekilátottegy radikális iskolareformnak. Első lépésként azoktatáselmélettel és az oktatási reformelképzelésekkelfoglalkozó szakirodalmat tanulmányozták. Több mint egyéven át nagyon sok időt szenteltek olvasásra. Azolvasottakról pedig kötetlen esti összejövetelekenvalamelyikük lakásán beszámolót tartottak a többieknek.Ezen előkészületek eredményeképpen a csoport HowardGardner többszörös intelligencia elméletét választotta areformpedagógiájuk alapjául, miszerint a tanítás során aszavak és a számok mellett a hangok, a színek, amozgások és az érzelmek is komoly szerepet kapnak.

Miután megegyeztek az általános koncepcióban,amennyire a szabad idejük és az anyagi lehetőségükmegengedte, újító elképzelések szerint működő iskolákbamentek óralátogatásokra. Majd utazásaikhoz anyagitámogatást is szerezve, meg tudták szervezni, hogymindegyikük az ország más-más vidékén működőintézménybe látogatott el, és így elég alaposanmegismerkedtek az akkori reformpedagógiák céljaival ésmódszertanával. A szerzett információt ismét megosztottákegymással. A következő lépésben felvázolták egy olyaniskola tervét, amely működőképes lehet az állami oktatásirendszer keretein belül, de mégis sokkal szabadabb és

egységesebb is a hagyományos oktatásnál.Végül a csoportnak meg kellett győznie az oktatás

irányítóit tervük életképességéről. Sok vita s néhányfájdalmas kompromisszum után a tanárok szabad utatkaptak a hatóságoktól, és még egy régi épületet isfelújíttattak az új iskola számára.

Az alapító tanárok sok éven át önkéntes munkávaljárultak hozzá az iskola megtervezéséhez és elindításához.Némi bűntudatot is érezhették, hogy mennyi időt vontak el asaját családjuktól pedagógiai álmuk megvalósításaérdekében. Családjaikkal azonban megérttették, hogyérdemes meghozni ezt az áldozatot, és majd számukra isjó lesz, amikor a saját gyerekeik is egy eszményi iskolábantanulhatnak, amit ráadásul a szüleik alapítottak.

Óriási csalódás érte őket azonban, és az egészvállalkozás majdnem összeomlott, amikor egy nappal anyitás előtt kiderült, hogy túl sok gyerek jelentkezett aziskolába, és a kerületi illetékesek sorshúzással döntöttékel, hogy kit vegyenek fel, a véletlen pedig úgy hozta, hogy anyolc tanár gyerekeinek egyike sem jutott be az iskolába.Képzeljük el, hogy emberek majdnem négy éven át nagyerőbefektetéssel dolgoznak egy iskolaalapításon, ahovamajd az ő gyerekeik is járhatnak, és amikor végre ez aziskola megnyitja a kapuit, az ő gyerekeiket nem veszik fel.A csalódás ellenére a tanárok kitartottak, és az új iskolaazóta is nagyon sikeresen működik. A látogatókat mindigmagával ragadja az iskolában uralkodó vidám és kellemeshangulat és az értelmes tevékenységeket végző elégedettgyerekek látványa. Ritkán lehet unatkozó gyereket vagy

tétlen felnőttet látni bárhol is; a tanárok és a diákok együttvesznek részt egy izgalmas tanulási kalandban.

Ez az iskola egy kisebb vállalkozás, nem is tökéletes,és lehet, hogy egyszer csak megszűnik. Ez a sikertörténetmégis azt bizonyítja, hogy néhány egyén is létrehozhatgyökeresen új intézményt, ha kellően összefognak.Szerencsére sok más iskola, üzleti vállalkozás és egyébreformpróbálkozás igyekszik a körülöttünk levő világotjobbítani. A jövő reménye nem a hatalmas kormányszintűprogramokban, elnöki ígéretekben és bonyolultbürokratikus intézkedésekben rejlik. Persze szükség vanaz állami támogatásokra is a nagy ívű programokmegvalósításához. De a kezdeményezéseket azegyénektől várhatjuk.

Az ismertetett iskolaalapítás példájához hasonlóan azegyéni kezdeményezések hatása azonban általában csakegy szűk területen mutatkozik. Hogyan lehetne az egyénekenergiáját, képzeletét hatékonyabban felhasználni azevolúció érdekében? Két fontos célt lehet megfogalmazni.Először is meg kell találni a módját annak, hogy a hasonlóelképzeléseket valló emberek csoportokbaszerveződjenek. Ezután már a közösség erejéretámaszkodva az alkotó kisebbséghez tartozó egyénekössze tudják gyűjteni a változtatáshoz szükségesinformációkat, és meg tudják szerezni a szükségesképességeket. Majd ezek a csoportok hatékony politikaierővé is fejlődhetnek. Másodszor, szükség van azenergiákat a növekvő komplexitás irányába összpontosítóközös célokra és értékekre.

A jövő sejtjei

Egy kitűzött feladat elérésére szerveződő közösségáltalában akkor mondható ideálisnak, ha elég kicsi, és ígylehetőség van az egyének személyes intenzívkapcsolattartására, ha a csoportba önkéntesen lehetbekerülni, és ha mindenki azzal járulhat hozzá a közöscélhoz, amiben ő a legjobb. Az ilyen típusú „sejt” rendszerintegy komplex társadalmi csoportot alkot, ahol mindenkineksok lehetősége van flow-tevékenységre. Manapság nemsok alkalom adódik arra, hogy egy ilyen közösséghezcsatlakozzunk. Általában túl nagy, nem önkéntesenszerveződő és egyéni képességeink érvényesítésérekevés lehetőséget adó intézményekben tevékenykedünk.Kevés ember érezheti, hogy munkájával bármit isváltoztathat azon az intézményen, ahol dolgozik, azon apárton, amelyikre szavaz, vagy azon a közösségen,amelyikben él.

Képzeljük el, hogy lehetőségünk van egy evolúciósfolyamatot befolyásoló sejt létrehozásában részt venni.Hogyan fogjunk hozzá? Társadalmi kutatások szerint azéletképes társadalmi szerveződéseknek négy alapvetőfeladata van. Az első: A csoporttagok megtartásaérdekében a környezetből erőforrásokhoz kell jutni; avadászó csapatnak vadat, az egyetemnek diákokat, abanknak betéteket kell biztosítani. A második: össze kellhangolni a csoport tevékenységét a hasonló cél érdekében

tevékenykedő más csoportokkal. A harmadik: a harmóniátés az együttműködést megőrizve fel kell osztani acsoporton belül az erőforrásokat és a feladatokat. Végülpedig ki kell alakítani a csoportnak reményt,azonosságtudatot és értelmet adó értékeket és hiteket. Enégy feladat teljesítését többnyire különböző egyének vagya közösség valamilyen részcsoportjai biztosítják.

Ha feltesszük, hogy nincs olyan ember, aki egynél többfeladat teljesüléséért felelős, akkor egy jól működőevolúciós sejt legalább négy emberből áll. Ha tehátlegalább négy ember egy közös cél érdekében egy„evolúciós sejtet” alkotva szövetkezik, ennek a társadalmiegységnek az elsődleges célja, hogy minél többetmegtudjanak az őket körülvevő közösségről, hogy azinformációk birtokában felmérhessék a nagyobbkomplexitás felé vezető erőket, és az entrópiát növelőerőket is.

A sejt egyik tagja – vagy talán többen is, ha a csoportnagyobb – arra szakosodhat, hogy összegyűjtsön mindeninformációt a környezet és a közösség gazdaságikörülményeiről. Milyen gyártó, szolgáltató és anyagierőforrások állnak a csoport rendelkezésére? Milyenbefektetési politikát folytatnak a helyi bankok? Mik a helyiberuházó cégek és az ingatlantulajdonosok érdekei?Milyen kilátásai lehetnek a kisvállalkozásoknak vagy amunkavállalóknak? A gazdasági szakértő azután egyösszejövetelen megoszthatja a sejt többi tagjával azösszegyűjtött ismereteket.

A második ember a közösségben működő politikai

erőket mérheti fel. Kik a fő szereplők, s honnan merítikbefolyásukat? Kiknek az érdekeit képviselik, és kikét nem?A megválasztott képviselők között milyen jelentősebbkonfliktusok feszülnek? Mely érdekszférák nem találnakmeghallgatásra a politikai arénában? Milyen rejtett politikaierők működnek a közösségben? Ezeket az ismereteket isrendszeresen megosztják a sejt többi tagjával.

A harmadik személy felelős a sejt belső szervezeténekkialakításáért. Fel kell mérnie, hogy ki milyenképességekkel rendelkezik, és át kell látnia, hogyanműködik a csoport. Neki kell gondoskodnia a csoportrendszeres összejöveteleiről, az információk folyamatostovábbításáról, arról, hogy a sejt minden tagja tisztábanlegyen a saját feladatkörével és azt el is végezze, ésbiztosítania kell, hogy a kitűzött feladatokat időbenmegvalósítsák. Ez egy vezetői szerep, az ő hatásosirányítása biztosítja a sejt hatékony működését.

Végül, a negyedik ember értelmezi és rendezi abeáramló információkat. Az ő feladata az, hogy állandóanfigyelje, hogy a sejt tevékenysége a komplexitásnövekedésének irányába hasson. Arra is kell ügyelnie,hogy elkerüljék az entrópia növekedését, és hogy minélnagyobb harmóniát teremtsenek.

Talán úgy tűnhet, hogy egy ilyenfajta csoportlényegében ugyanolyan, mint egy politikai szerveződés.Pedig jelentős különbségek vannak. A politikai szervezetekelsősorban a tagok rövid távú önös érdekeit szolgálják. Azevolúciós sejtek ezzel szemben információt gyűjtenek azzala céllal, hogy egy adott szempontból minél jobban

megismerjék a környezetüket, és hogy ezen ismeretekbirtokában képesek legyenek az evolúciót előrelendíteni.Ez is tekinthető önző célnak, de olyan, ahol az egyénérdekei egybeolvadhatnak az egész emberiség, sőt az életegészének legfontosabb érdekeivel.

De tulajdonképpen mit is tehet egy evolúciós sejt? Azelső és sok szempontból a legfontosabb feladata, hogyellássa a tagjait – s ezzel együtt az egész nyilvánosságot –pontos és lényeges információkkal. Legtöbbünknek nemsok fogalmunk van arról, hogy mi is zajlik körülöttünk.Ismereteink túlságosan körülhatároltak, képtelenek vagyunkképet alkotni a körülöttünk levő viszonyokról, nem látunkbele, hogyan születnek bizonyos döntések, szerződések,adózási rendelkezések. A tömegtájékoztató eszközökfeladata lenne, hogy megbízható ismereteket nyújtson akörülöttünk levő világról, azonban a pénzt hozó reklámokraés a népszerűség hajhászásra fordított energia mellettnemigen jut energia a társadalom bonyolult működésérefigyelni, és erről tájékoztatást adni. A közönséget általábanjobban érdekli a sztárok magánélete, mint például apénzvilágban történő események, a média pedigmesszemenően alkalmazkodik a közönség elvárásaihoz. Asemmitmondó hírtömeg hangzavarában az ember nehezentud rátalálni a lényeges információkra. Ez az oka, hogy azevolúciót elősegítő sejteknek először a közvetlenközelükben levő helyzetről kell pontos és torzítatlaninformációkat szerezniük.

A következő feladat az információk egymással valókapcsolatának a megértése. A tömegtájékoztató eszközök

által nyújtott hírek között általában semmi kapcsolat nincs.A hírek az esetek nagy részében önmagukban állnak, okokés összefüggések említése nélkül. Egy helyi újság példáulbeszámol arról, hogy a környéken növekszik a bűnözés, aztviszont nem említi, hogy milyen gazdasági vagy politikaidöntések vannak a jelenség hátterében. Ha valóban atények mögé szeretnénk látni, nem számíthatunk atömegtájékoztatásra, ahhoz nekünk kell határozotterőfeszítéseket tennünk.

Az evolúciós sejtek fontos pozitívuma, hogy megvanbennük az igény és a képesség a tények értékelésére,majd ennek alapján az elvi döntésekre. A közösségetfoglalkoztató kérdéseket – mint például közterületekátszervezése, forgalmi szabályozás, iskolák bezárása vagysportpályák létesítése – nem lehet olyan rövidtávú érdekekvagy megmerevedett dogmák alapján értékelni, mintamilyen a szabad piac vagy a szocialista ideológia.Ehelyett a kérdés például így merül fel: Hogyan hatnak ezeka problémák hosszú távon a közösség komplexebbfejlődésére? Az evolúciós sejtekben a komplexitás elvestabil és állandó, de alkalmazása egy konkrét kérdésbenváltozik, és évről évre maga is komplexebbé válik az újismeretek és tapasztalatok fényében. A sejtek ebben azértelemben képviselik az evolúció elvét.

Mi történik az evolúciós sejttel, miután összegyűjtötték aszükséges információkat, és megfelelően értékelték isőket? Lehet, hogy ezzel véget is ér a küldetése ésmegszűnik. Nem csekély eredmény, ha sikerült Mayafátylaiból egyetlen darabot is fellebbentem. A sejt minden

tagjának az élete feltétlenül gazdagodott azáltal, hogy egyközösséghez tartozott, és részt vett egy közös célérdekében folyó tevékenységben, és talán azt is érezhette,hogy valamit tett az emberiség előrehaladásánakérdekében. Ilyen értelemben a tudás megszerzése ismegadja a flow élményét, ami már magában is sokkal többörömöt nyújt, mint a szórakozásnak azok a formái, amikmanapság kitöltik a legtöbb ember szabad idejét. Sokkaltöbb örömöt érzünk, ha találunk néhány hozzánk hasonlóangondolkodó embert, akikkel együtt tapasztaljuk meg,milyen is a világ körülöttünk, mintha egy szappanoperátbámulnánk, vagy valamilyen zenével, vagy esetlegkokainnal kábítanánk magunkat.

Miután a sejt tagjai számára valamennyire világossáváltak a körülöttük levő állapotok, az ismereteket tettekkélehet váltani. Az első lépés például az is lehet, hogy egymár működő politikai intézményben tevékenykedő helyiképviselőt támogatnak egy másikkal szemben. Idővelazonban az egyes evolúciós sejtek kezdik megosztani azinformációikat az ugyanabban a közösségben vagy aszomszédos településeken tevékenykedő többi sejttel.Ezután elkezdhetik szélesebb körben terjeszteni azösszegyűjtött információt; és elképzeléseikmegvalósítására új intézményeket is létrehozhatnak. Végülaz elszigetelt sejtek laza szövetségre léphetnek egymással,és ez az evolúciós szövetség az egész társadalom javát isszolgálhatja.

Bizalom a jövőben

Az ilyenfajta szövetség munkája igen egyszerűalapelvekre épül. Ha hiszünk abban, hogy érdemes küzdenia jövő komplexebbé alakításáért, akkor kövessük azevolúcióhoz szükséges, itt következő alapigazságokat:1. Része vagy mindannak, ami körülvesz: a levegőnek, aföldnek és a víznek; a múltnak és a jövőnek. Ha ezekközül bármelyikben kárt okozol, akkor magadban is kártteszel.

2. Ne tagadd meg az egyediségedet! Te állsz a tudatodközéppontjában, térben és időben. Ezért a gondolataid, azérzéseid, a cselekedeteid a saját tudásodban éstapasztalataidban gyökereznek.

3 . Te felelsz a saját cselekedeteidért. Ha sikerüluralkodnod a tudatodon, a vágyaidon és a tetteiden,valószínűleg növeled magad körül a rendet. Ha átengededaz uralmat a géneknek és a mémeknek, akkor elveszítedönmagad.

4 . Légy több önmagadnál. Az egyén egy kreatív lény.Senki sem tökéletes és befejezett. Tőled függ, hogy kivagy; és attól, amit a jövőben teszel. Ha túl tudsz jutnitenmagad önző határain, akkor rátértél az evolúció útjára.

Ezt a felsorolást lehetne folytatni, de természeténélfogva ezt sem lehet befejezni vagy kőbe vésni, akárcsak abibliai tízparancsolatot. Az evolúciós folyamatokról tettmegállapításaink értelemszerűen változnak az ismereteinkbővülésével. Nem létezik végső bölcsesség, csupán egy

lassan fejlődő tudatosság, ami az idő múlásával egyregazdagabb és komplexebb lesz.

Ha ezeket a tanácsokat követjük, az nem biztosíték azörök életre. Senki sem ígéri, hogy újjászületünk gyönyörűarcvonásokkal, hófehér ruhában, és örökké ücsöröghetünka bárányfelhős kék ég habos párnáin a teremtő oldalán(ahogy a karikaturista a középkori elképzelést megjeleníti).Amennyire mai ismereteinkből következtethetünk, a halál avégső bizonyosság. Amikor elporlad a test fizikaiszerkezete, azzal együtt a néhány évtizeden át az agysejtekhálójában sziporkázó tudat is elmúlik.

De ha sikerült életünk során pszichikus energiánkat azevolúciós folyamat komplexebb szintre emelkedésénekszolgálatába állítani, ez a hozzájárulás fennmaradhattestünk halála után is. A bennünk élő gének és mémek általfelhalmozott információk tovább alakíthatják a jövőt. Demennyire válhat ez hasznunkra most, amikor félünk ahaláltól és a tudat felbomlásától? Erre természetesen nincshatározott válasz. Talán a lét valamely jövőbeni állapotábanaz egyéniségünk fennmarad. Lényünknek egy másolataesetleg túlél minket. Egyesek szerint az is lehet, hogytudatunk újjászületik majd egy fejlettebb fizikai lényben.

Jelenlegi ismereteinken túlmutató hitre van szükségünkazonban ahhoz, hogy hinni tudjunk ezekben a vigaszt nyújtógondolatokban. Sokan nem képesek erre a lelki fejlődésre,és nem tudnak kitörni hitetlenségükből. Létezik azonban ahitnek egy forrása, amihez nem kell nagy elhatározás, és avalósággal sem kell megalkudni. Egyszerűen hinnünk kellabban, hogy hozzá tudunk járulni az élet komplexebbé

tételéhez. Azért félünk a haláltól, mert túlságosanazonosulunk az Énünkkel. Minél több pszichikus energiátszentelünk az egyéni céloknak, nem törődve a tágabbérdekekkel – vagyis minél több figyelmet fordítunk adifferenciálódásunkra anélkül, hogy integrálódnánk –, annálfélelmetesebbnek tűnik az egyén elmúlása. Ha azonbanjobban azonosulunk az evolúcióval, a komplexitásnövelésének folyamatával, akkor a halál fenyegetettségetompul.

Az evolúcióval való azonosulás azonban nem jelenti azt,hogy nyugodtan élhetünk abban a tudatban, hogy akomplexitás magától halad előre, s génjeink, mémjeinkmindig ott lesznek a fejlődés fordulópontján. Mindig fennálla visszafejlődés lehetősége. Mindig támadhat egy új,vállalkozó szellemű, az emberi agy sejtjeibe betelepedővírus, vagy száz éven belül belefulladhatunk a magunktermelte hulladéktömegbe. Nincs rá biztosíték, hogy az agykomplexitása a differenciáltság és az integráltság egyremagasabb szintjeire juttat bennünket. Lehet, hogy az életkalandja csupán egy torz villanásnak bizonyul a kozmikuskorok mérhetetlen időkerekén, s arra leszünk ítélve, hogymajmokká, csótányokká fejlődjünk vissza, s végül poralakban semmisüljünk meg.

Mivel ezek a lehetőségek is fennállnak, hinnünk kell azevolúcióban. Ha biztosak lennénk benne, mit tartogat ajövő, a hitnek nem lenne jelentősége. Pontosan azért vanszükségünk a hitre, mert az ismeretlen dolgok annyiraijesztők és veszélyesek, és kell valami, amibekapaszkodhatunk, és amiből bátorságot meríthetünk. Ha

nem tudunk hinni abban, hogy létünk egy értelmes,előrevivő terv része, nem lesz elég erőnk előrehaladni egymegtervezett úton. Az evolúcióban való hit nem egy előreelrendeltségben való hit, hanem bizalom az ismeretlenben.

Csak ezzel a hittel terelhetjük az evolúciótmeghatározott irányba. Ebben a folyamatban az első lépésa valóság tisztánlátását elfedő illúziók különbözőrétegeinek a felismerése. Kitartó erőfeszítéssel lehetünkcsak képesek megszabadulni a genetikai parancsok, aszokások és a kulturális beidegződések hatalmától. Azalkoholistának is először fel kell ismernie akiszolgáltatottságát és elesettségét ahhoz, hogy nekikezdhessen a kiláboláshoz, ehhez hasonlóan nekünk iselőször fel kell ismernünk az akadályozó tényezőket, s csakezt követően tehetjük meg az első lépéseket Énünk és akörülöttünk levő világ közötti harmónia megteremtése felé.S mihelyst elkezdünk azonosulni a komplexitásevolúciójával, és kezdjük felismerni a világ többi lényévelvaló rokonságunkat, könnyebben tudunk szabadulni az Énsürgető szükségleteinek és az értelmetlen haláltól valófélelemnek a béklyójától.

Bármilyen különösnek tetszik, az élet akkor válhatderűssé és élvezetessé, ha már nem az önző örömszerzésés a személyes siker vezérli. Ahogy az Én egyre jobbanelmerül egy transzcendens cél elérését szolgálótevékenységben – legyen az akár egy nagyszerű versmegírása, egy szép bútordarab elkészítése, egycsillagászati felfedezés vagy gyerekek boldogságának azelősegítése –, egyre kevésbé van kiszolgáltatva az élet

veszélyeinek és fenyegetéseinek. Pszichikus energiáját arend és a komplexitás elősegítésére szenteli, és ez akövetkező generációk tudatára is hatással lehet mégazután is, hogy megszűnik a földi léte, és a személye afeledésbe merül.

Az a tudat, hogy nem vagyunk egyedül, hogy nem kellmegvédeni magányos Énünket az egész világgal szemben,zavartalan megkönnyebbüléssel tölt el. Mindenporcikánkkal a célunkra koncentrálva haladhatunk előre, ésa kudarcot képesek vagyunk derűvel felfogni. Végül is miértkellene a mi céljainknak elsőbbséget élvezniük azuniverzum hatalmas komplex rendszerében? Ha mégismegvalósulnak, annál jobb. De nem lehetünk vesztesek, haa végső céljaink egybeesnek a világmindenség céljaival.Hiszen nem csak akkor éljük át a flow élményét, amikor egyizgalmas focimeccset játszunk, vagy egy gyönyörű dalténeklünk, vagy elmerülünk egy kép festésében; a flow amindennapi életünk állandó élménye lehet, és mindencselekedetünket átjárhatja.

Állandó frissességben tarthatjuk azt a hitünket, hogytetteinket tudatosan a jobb jövő felé irányítva valóbanelősegítjük a komplexitás evolúcióját. De magányosan,egyedül haladva nagyon nehéz a cél képzetét érintetlenülmegőrizni, mivel a cél maga is mindig változik. Az evolúcióirányát csak akkor lehetünk képesek állandóan jól követni,ha részei vagyunk egy társadalmi szerveződésnek, aholmindenki ugyanannak a célnak a megvalósításáért konkréttervek alapján halad lépésről lépésre előre.

Összefogás a jövőért: ez az egyik lehetséges

megoldás. Az evolúciós sejtek exponenciális sebességgelképesek továbbítani a körülöttünk levő világ megértéséhezszükséges lényeges információkat, így lehetőség nyílhat azillúzió fátylainak eltávolítására. A hasonlóan gondolkodóegyénekkel megosztott ismeretek birtokában nagyobbeséllyel tudjuk megkülönböztetni a jövő szempontjábólhasznos mémeket azoktól, amelyek önző céllal emésztik felenergiánkat, és újabb fátylakat szőnek a valóságeltakarására.

Az evolúciós sejtek teszik lehetővé, hogy flow-t éljünk átegy nagyszerű célért való munkálkodás közben, hogyegyéni hangunk belevegyüljön a világegyetemharmóniájába, hogy egyéni tudatunkat egyesítsük azegyetemes tudattal, és hogy pillanatnyi pszichikusenergiánk belekerüljön a fokozódó komplexitás és rendirányába haladó áramba.

Ha semmi sem változik jó irányba a mi életünkben, haegy új sötétkor jelei mutatkoznának, ha káosz és közönyuralkodna el körülöttünk, akkor is erőt adhat, ha afigyelmünket a jövő felé tereljük. Az evolúció nem egyévezred vallása, nem ígér beteljesedést a jövő évre, vagy ajövő évszázadra, vagy a jövő évezredre. De hittel tölthet elmindig és mindenütt. Egyetlen emberi élet minden bajávalés kiábrándulásával csak egyetlen pillanat avilágmindenség felfoghatatlan kalandja közepette.

Tetteink azonban meghatározó hatással lehetnek abolygónk és talán az egész világmindenség jövőjére.Mindenképpen a mi kezünkben van a jövőnk, történhetbármilyen katasztrófa – például egy szerencsétlen

összeütközés két eltévedt égitest között vagy egy halálosvírus gyors elszaporodása. Nem mondhatunk le erről afelelősségről, mert azzal a közönyös véletlennek vagy – amimég rosszabb – mindenféle álcázott mémszerűparazitáknak szolgáltatnánk ki magunkat. A siker akkorsem biztos, ha a fejlődés előre vitelén és a harmóniakialakulásán fáradozunk is, és az sem várható feltétlenül,hogy boldogok leszünk a kultúránk illuzórikus értékrendjeszerint. De a világmindenség által megszabott teljes ésörömteli életre s arra a tudatra számíthatunk, hogy jóltöltöttük el az életünket.

További gondolatok az Összefogás ajövőért című fejezethez

KözösségteremtésAz ön társadalmi környezetéből milyen információt tartanaelsőként a legfontosabbnak? Hogyan jutna hozzá?

Jelenleg mit tart a legfőbb akadálynak saját szűkebbkörnyezete komplexebbé válásának az útjában? Ezekfőként gazdasági, politikai vagy erkölcsi jellegűek?Magukban foglalják a képzelet vagy a kreativitás hiányát?A jövő sejtjeiRészt vett valaha alulról jövő kezdeményezésben? Mit értekel?Ismer három másik embert, akikkel evolúciós sejtetalkotna?Bizalom a jövőben

Meg tud barátkozni azzal a gondolattal, hogy a jövőalakulása attól függ, hogy mire fordítja jelenleg a pszichikusenergiáját? Milyen következtetéseket von le ebből atényből?Változott-e némileg a tudatossága ennek a könyvnek ahatására? Ha igen, hogyan jellemezné ezt a változást?

Köszönetnyilvánítás

A könyvem írásakor számos forrásra támaszkodtam.Ezekről említést teszek a könyv végén levő jegyzetekben.Sok közvetlen segítséget, támogatást is kaptam ennek akönyvnek a megírásához. Először is feleségemnek,Isabellának mondok köszönetet. Majd harminc évenkeresztül minden kutatásom és írásom az ő bátorításávalés segítségével született meg. Fiúnk, Mark sok mélyrehatómegjegyzésével segített a könyv írása közben, Christopherpedig egyéni meglátásával sok esetben frissítően hatott agondolkozásomra.

A Harvard Egyetemről Howard Gardner munkásságaés személye nagyon ösztönzőleg hatott atevékenységemre. A milánói egyetem pszichológiaikutatócsoportja Fausto Massiminivel az élén a kulturálisevolúcióra vonatkozó fogalmak kialakításában jelentőssegítséget nyújtott. A stockholmi Karolinska Intézetmunkatársa, George Klein, a mainzi egyetemről ElisabethNoelle-Neumann, a chibai egyetemről Hiroaki Imamurabaráti támogatásukkal folyamatosan ösztönöztek. A

kaliforniai egyetemről, az UCLA-ról, Martin Greenbergerötlete volt a könyv interaktív formája. Philip Heffnernek, aZygon szerkesztőjének és Steven Graubardnak, aDaedalus szerkesztőjének köszönettel tartozom a hasznostanácsaikért. Munkatársaim, akikkel egy egyetemendolgozunk, éveken keresztül nagyon sokat segítettek atudásukkal és a barátságukkal egyaránt, különösen hálásvagyok Edward Laumann, Wayne Booth, MarthaMcClintock kollégáimnak és a Committee on HumánDevelopment munkatársainak.

Régebbi és mostani tanítványaim is gazdagították ezt akötetet. Közülük a legjelentősebb segítséget nyújtották:Kevin Rathunde (jelenleg az utahi egyetem munkatársa),Maria Wong (Connecticut állambeli Wesleyan) és SámuelWhalen. Különös köszönettel tartozom a Spenceralapítványnak az elmúlt hét évben kapott kutatásitámogatásért. Meg kell még említenem hasznossegítségéért John Brockmant és értékes szerkesztőimunkájáért Rick Kot szerkesztőt. Végül köszönetetszeretnék mondani a Flow című könyvem azon több százolvasójának, akik elmondták, hogy mi tetszett nekik akönyvemben, és mivel nem voltak elégedettek. Az ővéleményük alapján úgy éreztem, hogy érdemes egykövetkező könyv írásába is belefognom.Chicago, 1993 júniusa