A DEBRECENI REFORMÁTUS THEOLÓGIAI AKADÉMIA

EGYHÁZTÖRTÉNETI TANSZÉKÉNEK

TANULMÁNYI FÜZETEI

Szerkeszti: DR. MAKKAI LÁSZLÓ

III.

A FELVILÁGOSODÁS KORÁNAK

EGYETEMES EGYHÁZTÖRTÉNETE

DR. CSOHÁNY JÁNOS

helyettes tanár előadásainak vázlata

Kézirat gyanánt

2. kiadás

DEBRECEN

1979

TARTALOMJEGYZÉK

Bevezetés .................................................................................................................................... 3

1. Európa mezőgazdasága. ......................................................................................................... 4

2. Európa ipara és kereskedelme ................................................................................................ 7

3. A nemzetközi kapcsolatok irányvonalai .............................................................................. 11

A nagy francia forradalom és Napóleon kora ...................................................................... 12

4. A felvilágosodás gyökerei .................................................................................................... 14

a. A középkori egyház és világképe ..................................................................................... 14

b. A korai polgárság, a reformáció és a humanizmus harca a középkori világkép ellen ..... 16

c. A mechanika és a természettudomány ............................................................................. 17

5. A XVII. századi felvilágosodás. Az empirikus és racionalista polgári filozófiai ................ 19

6. Az angol deizmus ................................................................................................................. 22

7. A francia felvilágosodás ...................................................................................................... 23

8. A német felvilágosodás és a teológia racionalizmusa .......................................................... 26

a. A német felvilágosodás filozófusai .................................................................................. 27

b. A Kant előtti német racionalista teológia ......................................................................... 28

9. A pietizmus .......................................................................................................................... 30

a. A pietizmus gyökerei ........................................................................................................ 31

b. A pietizmus jellemvonásai ............................................................................................... 32

10. Philipp Jacob Spener (1635-1705) ..................................................................................... 33

11. Francke és a hallei pietizmus ............................................................................................. 35

12. A württembergi pietizmus .................................................................................................. 37

13. A radikális szeparatista pietizmus ...................................................................................... 37

14. Zinzendorf és a herrnhuti pietizmus ................................................................................... 38

15. A methodizmus .................................................................................................................. 41

a. A methodizmus kialakulása .............................................................................................. 41

b. A methodista egyház megszervezése ............................................................................... 42

c. Az angliai hitélet a XVIII-XIX. sz. fordulóján ................................................................. 44

16. Az Amerikai Egyesült Államok vallási helyzete a felvilágosodás korában ....................... 45

17. A németalföldi református teológia a felvilágosodás korában ........................................... 46

18. A római katolikus egyház a felvilágosodás korában .......................................................... 49

a. Az ellenreformáció kifulladása ......................................................................................... 49

b. A jezsuita rend feloszlatása .............................................................................................. 51

c. A janzenizmus .................................................................................................................. 53

d. A quietista misztika .......................................................................................................... 55

e. A gallikanizmus ................................................................................................................ 57

f. A febronianizmus .............................................................................................................. 59

g. A jozefinizmus ................................................................................................................. 59

h. A német katolicizmus nemzeti törekvései ........................................................................ 60

19. A római katolikus egyház a francia forradalom és Napóleon idején ................................. 61

a. A nemzetgyűlések korszaka (1789-1792) ........................................................................ 61

b. A konvent korszaka (1792-1795) ..................................................................................... 62

c. Napóleon korszaka (12797-1814) .................................................................................... 63

20. Immanuel Kant, a klasszikus német filozófia atyja ............................................................ 65

21. A Kant utáni racionális teológia ......................................................................................... 67

22. A romantika ........................................................................................................................ 68

23. Schleiermacher, a romantikus teológia atyja ...................................................................... 71

Bevezetés

A protestáns egyháztörténet-írás korszakolásában a felvilágosodás korát

1689-től 1814-ig szokták számítani. Az évszámhoz kötött merev korszakolás

azonban jelen esetben lehetetlen. A felvilágosodás 1689 előtti kibontakozásáról

és visszanyúló gyökereiről is e korszak tárgyalásánál szokás beszélni, és nem is

lehet másutt, mert szorosan ide tartozik. Az előző korszak az ellenreformáció, de

a felvilágosodás már akkor elkezdődött. Viszont az általunk tárgyalt korra a

felvilágosodás kiteljesedése a jellemző, holott az ellenreformáció is tovább

folytatódott még egy ideig, míg aztán a felvilágosodás és más tényezők útját

nem állták. Másfelől 1814 sem jelenthet merev korszakhatárt. A felvilágosodás

eszméi éltek és hatottak a vele szemben kibontakozott romantika mellett, ám

nem volt többé meghatározó szerepük. Anyagunkat tehát lényegi összefüggés és

nem kronológiai határok sematikus elve szerint tárgyaljuk.

A felvilágosodás korának egyetemes egyháztörténete címben az

egyetemes jelző voltaképpen nyugat-európait jelent. Egyetemes egyháztörténet

címén korántsem az egyetemes keresztyén egyház történetének felvilágosodás-

kori szakaszát tanulmányozzuk. Az orthodox egyházak, valamint más,

egyébként ősi eredetre visszanyúló ázsiai és afrikai egyházak története teljesen

hiányzik. Ennek történeti fejlődési okai vannak. Az egyik és ma kevéssé

lényeges, hogy ezeknek az egyházaknak a története ismeretlen volt az

egyháztörténet korábbi szakaszában, tehát nem is taníthatták. Ma már sokkal

jobb a helyzet e téren, mégsem zsúfolhatjuk bele kurzusunkba, mert a

felvilágosodás korának megismeréséhez nem adna semmit. A társadalmi

fejlődés abban az időben annyira Nyugat-Európában koncentrálódott, hogy a

felvilágosodás kora elsősorban a nyugat-európai protestáns egyházakban hozott

hatalmas méretű változásokat. A protestantizmus és a felvilágosodás

rokonságával magyarázható ez, amennyiben az, legfőbb tanításaiban a

protestantizmus szekularizált változata. A római katolikus egyházban nem

következett be a protestáns egyházakhoz hasonlóan a felvilágosodás

következtében a teológiai és az egyházi élet átalakulása, bár hatása erősen

érvényesült. Az orthodox és más távoli egyházak, mivel számottevő egyházi

vagy szellemi kapcsolatban nem álltak Nyugat-Európával, részben tudomást

sem szereztek a felvilágosodásról. Oroszország e korban élénk kapcsolatokat

tartott fenn Nyugattal, de ezek a kapcsolatok nem egyháziak voltak. Az orosz

orthodox egyház élte a maga belső életét. Az orosz feudális abszolutizmus

igyekezett felvilágosultnak látszani, egyházpolitikája azonban nem azt mutatja,

hogy valóban az is lett volna. Az orosz orthodox egyház a maga kizárólagos

államvallás jellegének megőrzéséhez minden támogatást megkapott a

„felvilágosult” feudális abszolutizmus rendszerétől, lett légyen annak uralkodója

akár Nagy Péter, akár Nagy Katalin.

A felvilágosodás korának egyetemes egyháztörténelme csak a korabeli

Európa megismerésével együtt ismerhető meg, ezért tekintettel leszünk a

korszak gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális viszonyaira. A kulturális

életből bennünket elsősorban a filozófia érdekel.

1. Európa mezőgazdasága.

Az európai mezőgazdaság fejlődésére a nagy földrajzi felfedezések

gyakoroltak meghatározó jellegű hatást. Nyugat-Európa mezőgazdasága a XVI.

század elejétől mérföldes léptekkel haladt előre a kapitalizálódás útján. A

földrajzi felfedezések az Atlanti-óceán partjait tették az európai kereskedelem

döntő területévé, s így a manufaktúrás ipar is ott virágzott fel. A kereskedelmi

útvonalak áttevődése mellett a világpiac kialakulása és a nyomában

bekövetkezett árforradalom a németalföldi és az angol mezőgazdaság gyors

kapitalizálódását segítette elő. Tőkés mezőgazdasági árutermelés csak a fejlett,

polgárosodó országokban alakult ki, másutt a parasztok önellátó gazdálkodást

folytattak. A kevéssé fejlett országokban a feudális viszonyok tovább éltek, s bár

a parasztok a szokásjog alapján telkük birtokában maradtak, de gazdálkodásuk

nem fejlődött. Az Elbától nyugatra eső területek érezték a földrajzi

felfedezésekkel kiteljesedésnek indult kapitalizálódás előnyeit. Az Elbától

keletre a nyugati polgárosodás a jobbágyi terhek emelkedésére, a feudális

viszonyok megszilárdulására vezettek, kialakult az ún. második jobbágyság. A

második jobbágyság a földesurak majorsági gazdálkodása megindulása miatt

alakult ki Kelet-Európában. A földesurak a jobbágytelkeket majorság céljára

megcsonkították, elkobozták, a jobbágyok robotterhét pedig növelték, mert

majorsági földjeik megműveltetése végett szabad bérmunkások alkalmazására

nem volt tőkéjük.

Az atlanti-óceáni partvidék fejlődése nem általánosítható. Spanyolország

refeudalizálódásának éppen Amerika felfedezése és gyarmatosítása volt az oka.

A spanyol mezőgazdaság a XVI. században nemhogy kapitalizálódott volna,

hanem a szó szoros értelmében tönkrement. A parasztok az önfenntartásra

szükséges termékeket sem tudták sok helyen megtermelni. A spanyol grandok

pedig a Mestába tömörülve juhtenyésztési monopóliumra tettek szert, és

juhlegelőkké változtatták a földeket. Az Amerikából beáramló kincs birtokában

a nemesség külföldi mezőgazdasági árúkat és iparcikkeket vásárolt. A spanyol

ipar tönkrementével a spanyol mezőgazdaság elvesztette hazai piacát.

Németalföld vált a nagy földrajzi felfedezések gyümölcseinek legfőbb

haszonélvezőjévé. Németalföld polgári átalakulását a nagy földrajzi felfedezések

határozták meg. Az ipar és kereskedelem fejlődésével együtt, éspedig szigorúan

kölcsönhatásban ott lépett ki a mezőgazdaság először középkori kereteiből.

Németalföld mezőgazdasága kapitalizálódott. A népesség szaporodása, a

társadalmi differenciálódás, az iparban, kereskedelemben, hajózási

vállalkozásokban foglalkoztatottak száma robbanásszerűen megnőtt. A

mezőgazdasági termékeknek mindez nagy és biztos piacot jelentett. Másfelől

megkövetelte a mezőgazdáságtól az árutermelést. A németalföldi parasztok

árutermelésre rendezkedtek be, és a földesúri hatalom alól megváltották

magukat, majd a feudális járadékokat is egyszer s mindenkorra megváltva

szabad paraszti birtokosokká váltak. A parasztság más része bérlő, ill.

bérmunkás lett, végső esetben a kapitalista fejlődés más ágaiban talált munkát.

A parasztság polgárosodott.

A németalföldi mezőgazdaságban forradalom játszódott le. A tulajdon-

viszonyok polgári átalakulásával együtt a technika is átalakult. Az ország termő

területeit csatornázással, gátak építésével növelték meg és tették művelését

biztonságossá. A csatornák aztán öntözésre és közlekedésre is kiválóan

alkalmasak voltak. A németalföldi, főleg holland mezőgazdaság megszabadult

az aszálytól, másfelől olcsón, gyorsan nagy árumennyiséget tudott télen-nyáron

a csatornákon szállítani.

Ugyancsak Németalföldön tértek át először a nyomáskényszerről a

vetésforgóra, majd a földek trágyázására. A termésátlag megnövekedett. A

növényeket nemesítették és kitenyésztették a legnagyobb hozamú állatokat. A

legelők, rétek gondozása, művelése mellett takarmánynövényeket termeltek, ami

lehetővé tette a belterjes, istállózó állattartást. A tejtermékeket mesterien

dolgozták fel. A holland parasztok ma is híres házi készítésű sajtjaik készítési

technikáját a XVI-XVII. században széles körben alkalmazták. A

konyhakertészetet és a virágkertészetet művészi színvonalra emelték. (A XVII.

század elején valóságos tulipománia bontakozott ki Hollandiában. Ennek

irodalmi lecsapódása az idősebbik Dumas: A fekete tulipán c. regénye.)

Németalföldön keletkezett a mezőgazdasági szakirodalom, ami annak volt a jele,

hogy a polgárosult viszonyok mezőgazdasága tudományos alapon nyugodott, és

művelői gyakorlati tapasztalataikat tudományosan elmélyítették. Legfőképpen

azonban annak, hogy eredményeiket modern eszközökkel akarták széles körben

terjeszteni. A XVIII. században Hollandia mezőgazdasága megőrizte elsőségét.

Valóságos mintagazdaság volt az egész ország. E századra azonban az angol

mezőgazdaság a holland tapasztalatok felhasználásával felzárkózott Hollandia

mögé.

Anglia mezőgazdaságának kapitalista átalakulása a XVI. század második

felében, éppen a nagy földrajzi felfedezések következményeként is,

meggyorsult. Az eredeti tőkefelhalmozás klasszikus példáját szolgáltatta az

említett század közepén a földek bekerítésével, ez azonban speciálisan angol

jelenség maradt. A földrajzi felfedezések több áttételen keresztül érvényesülő

hatása volt a németalföldi menekültek angliai tevékenysége. A németalföldi

szabadságharc évtizedeiben ezrével menekültek a németalföldi protestánsok a

spanyol zsoldosok garázdálkodásai elől protestáns országokba. Az Angliába

érkező menekültek meghonosították ott a maguk fejlett mezőgazdasági

kultúráját. A Németalföldnél jóval nagyobb területű és nagyobb tőkével

rendelkező Anglia a németalföldi mezőgazdasági technika tömegméretű

alkalmazását tette lehetővé.

Az angol mezőgazdaság kapitalizálódására a polgári forradalom tette rá a

koronát. 1646-ban megszüntették a nemesi birtokok hűbéri jellegét, s a polgári

földtulajdont léptették életbe. Ezzel megszűnt a parasztok jobbágyi függésének

utolsó tényezője, a birtokon keresztüli dologi függés is. (A jobbágyok személyi

függésükből korábban megváltották magukat Angliában.) A föld azonban nem a

telkeken ülő parasztok tulajdonába ment át, hanem a földesúr polgári

földtulajdonává vált. A parasztok így jobbágyi függésükkel együtt a szokásjog

azon kedvező gyakorlatától is elestek, hogy az általuk birtokolt telek

birtokukban maradjon. A parasztok szabad bérlőkké lettek, akiknek a föld

tulajdonosa, amennyiben nem nekik akarta bérbe adni földjét, vagy maga

kívánta tőkés nagybirtokká, majorsággá átalakítani, avagy nagybérlőnek kiadni,

minden további nélkül felmondhatott. A parasztok földtől való megfosztásának

százados folyamata ezzel törvényesült. Addig a feudális szokásjog ellenére folyt

a parasztok elűzése. 1646 után a polgári tulajdonviszonyok azt törvényesítették.

A parasztság földtől való megfosztásának folyamata a forradalom győzelme

után meggyorsult, és egy évszázad alatt, a XVIII. század közepére az angol

parasztság, mint osztály teljes megszűnésére vezetett.

Az angol mezőgazdaság fejlődésének sajátsága a nagyüzemi termelés

meghonosodása lett, szemben a holland kisparaszti gazdaságokkal. Angliában a

XVIII. század közepére lezajlott a mezőgazdasági forradalom.

Európa egyéb területein a XVIII. században a mezőgazdaság

megközelítőleg sem volt olyan fejlett, mint a holland és az angol. Az Elbától

nyugatra eső területeken is erősek voltak a feudális viszonyok. E területek között

Franciaország volt a legfejlettebb, de az is messze elmaradt a holland és angol

polgári állam mögött. Franciaországban egészen a forradalomig megmaradt a

hűbéri földtulajdon. A földet paraszti telkek formájában művelték. A nagybirtok

nem kapitalista termelőüzem volt, hanem csak feudális járadékszedő szervezet.

A parasztok személyileg ugyan szabadok voltak, de földjükön keresztül

dologilag erősen urukhoz, a föld birtokosához voltak kötve. Viszont igen erős

volt a szokásjog által biztosított birtoklási pozíciójuk. Franciaországban nem

űzték el a parasztokat a földjükről, és nem csináltak majorságokat, a paraszti

telkeket sem sajátították ki. A kapitalizmus fejlődése szempontjából ez azonban

hátrányos volt, mert a termelés technikája primitív, középkori maradt. A paraszt

nem termelt piacra, hanem önellátó gazdálkodást folytatott, de maga sem

vásárolt iparcikkeket, s így nem vált a bontakozó ipar belső piacává. Persze a

fölösleget, sőt sokszor még többet kénytelen volt piacra vinni a nagy adók miatt.

Hátráltatta a mezőgazdaság elmaradott állapota az ipar fejlődését, s általában a

kapitalizálódást azzal is, hogy a parasztság differenciálódása lassú volt, földtől

sem fosztották meg, s nem adott nagy tömegű szabad bérmunkásokat. De a

polgárosodás ellen hatott az elmaradott francia mezőgazdaság azzal is, hogy az

önellátó, s nem árutermelő parasztok nem tudták olcsó mezőgazdasági árúval

ellátni a polgárságot és a manufaktúrák munkásait.

2. Európa ipara és kereskedelme

Európa ipara a XIV-XV. században tette meg a döntő lépést a modern

ipari fejlődéshez vezető úton. Ez az út azonban meglehetősen hosszúnak és

göröngyösnek bizonyult. A XIV-XV. században egy sor nagy jelentőségű

technikai felfedezés forradalmasította az ipari termelést. Mindez a céhek

keretein belül történt, de a technikai eredmények már túlmutattak a céheken. A

céhek egyszerűen nem biztosítottak lehetőséget kihasználásukra. A céhek

mellett a XIV. században kezdetét vette a manufakturális termelés. A kisüzemek

mellett megjelentek a nagyüzemek. A manufaktúra persze még nem volt modern

nagyüzem, – nem alkalmazott gépeket, de bérmunkásokkal dolgoztatva, a

munkafolyamat részekre tagolásával és specializálásával nagy tömegű, olcsó

árút tudott gyártani. Olcsóságát növelte, hogy a manufaktúrák bérmunkásai nem

képzett céhlegények voltak, hanem a mesterségnek csak egyik-másik

munkafolyamatára betanított munkások. Ezeknek sokkal alacsonyabb bért

lehetett fizetni, mint a szakmunkás legényeknek. A manufaktúrák termékeinek

minősége gyengébb volt ugyan a céhek által termeltekénél, de lényegesen

olcsóbban is lehetett adni. A megduzzadt európai népesség, majd a földrajzi

felfedezések után a gyarmatok bennszülöttjei számára azonban éppen olcsó és

nagy tömegű árú kellett.

Amerika és India felfedezése, majd gyarmatosítása után az európai

kereskedelem a Földközi-tenger mellékéről az Atlanti-óceán partjaira tevődött

át. Itália megállt a tőkés fejlődés útján, sőt visszafejlődött. Az itáliai ipar és

kereskedelem elhalt. A manufaktúrák megszűntek, munkásaik szabad paraszti

földbérlők lettek. A XVIII. század már ezt a helyzetet találta. Itália mellett

Németországban hasonló volt a helyzet. Spanyolország refeudalizálásáról már

szóltunk. A németországi visszaesés természetesen nem hasonlítható a

spanyolországihoz, mert az utóbbiban az ipari tevékenység szinte teljesen

megszűnt.

A XVIII. században az ipari fejlődés súlypontja Hollandiából Angliába

tolódott át. Angliában kialakult az ipari forradalom valamennyi feltétele, és a

XVIII. század közepén kezdetét vette az ipari forradalom. (Az ipari forradalom

feltételei: 1. Demográfiai forradalom. 2. Mezőgazdasági forradalom. 3.

Infrastruktúrás forradalom: a. a hitel, b. a közlekedés, c. a hírközlés ugrásszerű

fejlődése, és d. a technikai forradalom.) A század közepére Anglia lakossága

megszaporodott. A mezőgazdasági forradalom nagy tömegű szabad bérmunkást,

és ugyancsak nagy tömegű olcsó élelmiszert szállított. A hitel-élet forradalmi

változását a belső tőkefelhalmozás mellett az Erzsébet-kori kalózkodás rablott

kincsei, a gyarmatok fegyveres vagy kereskedelmi kifosztása tette teljessé. A

közlekedés és hírközlés tökéletesedése után a század közepétől egy sor technikai

találmány tette .nemcsak lehetségessé, hanem szükségszerűvé az ipari

forradalmat, azaz a nagyüzemi gépi termelésre való átállást. Angliában 1733-

ban Kay nyitotta meg a textilipar technikai forradalmát a repülő vetélő

feltalálásával. Feltalálók egész sora oldotta meg a fonás automatizálását, hogy a

Kay szövőszékének gyorsabb termeléséhez elegendő fonalat biztosítson. Paul

1738-ban görgőpáros fonógépet szerkesztett, Hargreaves takács 1765-ben az

egyorsós rokkából fejlesztette ki a Jenny-nek elnevezett 8-16, később 80 orsóval

dolgozó kézi hajtású fonógépet. Paul találmányát tökéletesítette és vízierőre

állította át Arkwright 1769-ben. A fonás automatizálásának befejezése

Crompton nevéhez fűződik, aki 1779-ben Hargreaves és Arkwright fonógépét

egyesítve megszerkesztette a „mule”-, öszvérnek elnevezett fonógépet. A mule

fonógép kétszáz fonó munkáját végezte el egyetlen munkás irányítása mellett. A

Jennyt még lehetett kisiparos műhelyében alkalmazni a maga 8-16 orsójával, de

a mule már nagyüzemet kívánt. A Kay szövőszékei ekkorra már nem győzték a

nagy tömegű fonalat feldolgozni. Napirendre került a szövőgép feltalálása. Sok

feltaláló kísérlete után elvileg Cartwright plébánosnak sikerült 1787-ben

megoldani a szövőgép feltalálása problémáját, de még további tökéletesítésre

volt szükség ahhoz, hogy termelőképes legyen. Cartwright szövőgépe 40 takács

munkáját végezte el.

Az energiát eleinte vízikerék szolgáltatta. Víz mellé építették a

fonógyárakat, a kohókat és más fémmegmunkáló gyárakat. A gőzgép feltalálása

sokak nevéhez fűződik. James Wattot szokták a gőzgép feltalálójaként

elismerni. Ő 1760-ban találta fel. Voltaképpen a már meglévő gőzgépet

tökéletesítette. 1769-ben kapott rá először szabadalmat, majd a tökéletesített

kettős működésű gőzgépre 1784-ben. 1784-ben megkezdte működését az első

gőzgéppel hajtott fonógyár, hamarosan a Cartwright szövőgépével berendezett

szövőgyárak is gőzgép energiájára álltak át. A gőzgép aztán kiszorította

fokozatosan a vízi energiát a nehéziparban is. A feltalálók sorában Kempelen

Farkast meg kell említenünk, aki Wattól függetlenül, de Wattnál később

tökéletesítette a gőzgépet, és az általa készítettet használták is. Magyarországon

Európában először alkalmaztak gőzgépet 1724-ben bányaszivattyú

üzemeltetésére. Természetesen Magyarország egyébként messze elmaradt

Angliától, és ezek az egyedi esetek nem idéztek elő ipari forradalmat. Ugyanez

volt a helyzet Oroszországban is. Polzunov ugyan megelőzte Wattot a gőzgép

feltalálásában, de találmánya Oroszországban nem kapott megfelelő

alkalmazást, és az ipari forradalom számára érdektelenné vált, csak

tudománytörténeti adat éppúgy, mint a Kempelen Farkasé.

A gőzgépek alkalmazása a szénbányászatot lendítette fel. De

szénbányászatra az ércfeldolgozás fejlődése miatt is szükség volt. Korábban

faszénnel olvasztották az ércet. 1735-ben Darby feltalálta a kőszén

kokszolásának eljárását, mert Anglia erdői éppen a vaskohászat miatt a XVIII.

század elejére megfogyatkoztak. Darby eljárásával nagy mennyiségű öntöttvasat

tudtak előállítani, de kovácsolt vassá és acéllá még további költséges eljárással

tudták átalakítani az öntöttvasat. Hancteman 1779-ben, Onions 1783-ban és Cort

1784-ben végre megalkották az öntöttvas kovácsvassá és acéllá átalakításának

olcsó és tömegben alkalmazható technikáját. Közülük Onions-é a legnagyobb

érdem. Angliában ettől kezdve a textilipar mellett a vasipar és bányászat is

felzárkózott a fejlődésben.

Az angol ipari forradalom megsokszorozta a termelést. A

gyapotfeldolgozás a XVIII. század elején még l millió font volt évente, 1789-

ben meghaladta a 32 millió fontot. Ez alatt az idő alatt az angol textil export

értéke 23 253 fontsterlingről l 662 369-re emelkedett. A nyersvastermelés 1720-

ban 18 000 tonnára rúgott, 1802-ben ezzel szemben 250 000 tormára. 1750-ben

5 millió tonna kőszenet bányásztak, a gőzgépek és a kokszosítás miatt a század

végére a kőszéntermelés elérte az évi 10 millió tonnát. Anglia ipari termékeinek

tömege elárasztotta a világpiacot. Európa képtelen volt nélkülözni az angol

árúkat. Napóleon kontinentális zárlata ezen az egyszerű tényen bukott meg.

Hollandiában az ipari forradalomnak egy feltétele, a demográfiai

forradalom hiányzott. A mezőgazdasági forradalom végbement, de annak sem

volt olyan tömegű mezőgazdasági termelésből kiszorult parasztja, amilyen az

ipari forradalom szabad bérmunkásainak szükséges számát elérte volna. Aztán

fontos tényező, hogy a holland mezőgazdasági forradalom még a manufakturális

termelési szakasz fellendülése idején ment végbe. Akkor adott ugyan szabad

bérmunkásokat az iparnak, de akkor meg még hiányoztak a technikai forradalom

által megszerkesztett nagyüzemi termelésre alkalmas gépek. A XVIII. században

Hollandiában az ipari forradalom összes többi előfeltételei sem voltak elegendők

a gyári termelés megindítására. A manufakturális ipar viszont tovább virágzott e

korban.

Franciaország fejlődése a XVI. század első felében nem volt

kedvezőtlenebb, mint Angliáé. Ám Franciaországban a XVI. század második

felét az abszolút királyi hatalommal vívott belső háború foglalta le. Ez nemcsak

a termelőerőket tette teljesen tönkre, hanem a fejlődés visszahozhatatlan

alkalmát szalasztotta el. A hatalomért vívott vallásháborúk lezáródása után

Franciaország elkésett a fejlődésben. Hiába nyúlt bele a feudális abszolutizmus

államilag a gazdasági életbe, a természetes fejlődést nem helyettesíthette és

pótolhatta. A megmaradt feudális viszonyok aztán sok vonatkozásban

akadályozójává váltak a kapitalizálódásnak.

Holland és angol példa nyomán a XVII. század második felében Colbert

pénzügyminiszter védővámokkal és más kedvezményekkel fejlesztette az ipart.

Merkantilista gazdaságpolitikájának szép eredményei voltak. Kiszélesítette a

tengeri kereskedelmet. Hadiflottát építtetett. Tengerentúli gyarmatokat szerzett.

A feudális viszonyok azonban a gyarmatosításban is gátolták. A parasztság

szilárdan birtokolta a földet, nem szolgáltatott nagy tömegű szabad embert, mint

Angliában, így a gyarmatokat képtelen volt telepesekkel benépesíteni, és

jövedelmezővé tenni. Ahhoz meg túl későn fogott a gyarmatosításhoz, hogy a

nyomban jövedelmező gyarmatokat, mint India, vagy a szintén emberhiánnyal

küzdő holland gyarmatosítás által birtokba vett indonéziai szigetvilág,

megszerezhesse.

Franciaországban a mezőgazdasági forradalom is csak az általunk tárgyalt

korszak után ment végbe. A demográfiai forradalom így a mezőgazdaságival

együtt e korban hiányzott. A szabad bérmunkások tömegeinek hiánya nagyban

akadályozta az ipar fejlődését. Colbert alapított egy sor manufaktúrát, másokat

magántőkével alapíttatott, de ezekben elsősorban luxuscikkeket gyártatott, hogy

az azokért kiadott jelentős összegek az országban maradjanak. E téren teljes

sikert ért el. A francia fényűzési ipar a XVII, század második felétől napjainkig

vezet. A közszükségleti cikkek, textilipar, aztán a nehézipar tömegtermelésére

nem tudott, berendezkedni Franciaország a XVIII. század folyamán sem. A

XVIII. században nagy fejlődés mutatkozott ugyan a francia iparban, de ipari

forradalomról még a forradalom utáni évtizedekben sem beszélhetünk. A

forradalom alatti blokád, majd Napóleon hódításai, végül a kontinentális zárlat

segítette a francia ipar bizonyos ágainak fejlődését, másokat azonban gátolt. A

kontinentális zárlat is azért bukott meg, mert Franciaország ipara nem tudta

ellátni Európát ipari termékekkel, s így Anglia árúira szükség volt.

Európa Elbán-túli területeinek iparára fokozottabban jellemzők a

feudalizmus gátló tényezői, mint Franciaországra. A feudális abszolutisztikus

osztrák Habsburg-birodalom és Poroszország mutatott fel e korban nagy

iparfejlődést. Oroszország iparfejlődése is nagy léptekkel haladt előre, de annak

sajátos problémái voltak.

Poroszország a XVIII. század elejétől intenzíven fejlesztette iparát. Sokat

köszönhetett a menekült hugenották betelepítésének, akik nagy részben

kézművesek voltak. Az ország fejlődése számottevő. A fejlődés ugrásszerűen

meggyorsult 1748 után, mikor Poroszország megszerezte a Habsburgoktól az

iparosodott, és nyersanyagokban gazdag Sziléziát. Az ipari forradalom feltételei

azonban a XVIII. században hiányoztak Poroszországban.

Ausztria 1748 után, Szilézia elvesztését követően látott hozzá ipara

fejlesztéséhez. Akkor az volt a kérdés, hogy megmaradhat-e európai

nagyhatalomnak vagy nem? Amennyiben Sziléziát tudja pótolni a birodalom

más országainak iparosításával, nyersanyaglelőhelyek feltárásával és

kiaknázásával, akkor biztosítva volt a birodalom léte. E nagy tét érdekében

iparosította a birodalom Ausztriát és Csehországot, Magyarországon a

nyersanyagfeltárást és a mezőgazdaság modernizálását, olcsó árutermelésre

ösztönzést valósított meg. Az európai hegemóniát megszereznie nem –, de

nagyhatalmi állását megtartania sikerült.

Oroszország I. Péter uralkodása alatt állami iparfejlesztési politikát

kezdeményezett. Ez azonban a feudális viszonyokat a legkevésbé sem érintette.

Hiányzott a fejlett polgárság. A manufaktúrákat az állam, ill. feudális nagyurak

létesítették, s bennük szabad bérmunkások helyett jobbágyokat dolgoztattak

robotban. A manufaktúrák viszonylagosan magas száma 240 a birodalom

méreteihez képest elenyésző maradt és társadalmi hatása szinte semmi sem volt,

hiszen jobbágyok dolgoztak benne robotban. Oroszországban szabad

bérmunkások ebben a korban még nem voltak.

3. A nemzetközi kapcsolatok irányvonalai

A nemzetközi kapcsolatokban a XVIII. század első felében a francia-

osztrák ellentétek voltak a döntőek, amelyek mellett a század elejétől egyre

erőteljesebben bontakozott ki a francia-angol ellentét. A század közepére az

osztrák-porosz ellentét a militarista porosz állam nagyhatalmi igényeinek

bejelentését jelezte.

A francia-Habsburg ellentét a XV. század végén kezdődött. Franciaország

azóta védekezésre kényszerült a Habsburgok bekerítő politikájával szemben.

Végül 1648-ban a vestfáliai békében sikerült a franciáknak svéd szövetségben a

Habsburgok hegemóniáját megtörni és francia hegemóniát biztosítani

Európában. XIV. Lajos francia király kiváló szakemberei segítségével Európa

legerősebb és legmodernebb hadseregét állította ki s a francia elsőbbséget egy

sor háborúval megerősítette. A spanyol örökösödési háborúban azonban (1701-

1714) a Habsburgok Hollandiával és Angliával szövetkezve megtörték a francia

hegemóniát. Hollandia puszta létét védte a franciákkal szemben. Anglia

szigetországát nem fenyegette Franciaország, gyarmatai azonban igen. Anglia a

kontinensen a hatalmak erőegyensúlyára törekedett, a tengeren azonban nyíltan

egyeduralom volt a célja.

A spanyol örökösödési háborúval egy időben vívott igen hosszú és több

szakaszból álló északi háborúban (1700-1721) a svédeket a franciák

hagyományos szövetségeseit kötötte le Oroszország, Dánia, Lengyelország,

Szászország. Svédország sikereinek sorozata a poltavai csatában megtört (1709).

A svéd-francia segítséggel Lengyelország trónjára ültetett Leszczynski

Szaniszlót ismét Erős Ágost váltotta fel. XII. Károly svéd királynak a törökökkel

kötött szövetségben sem sikerült megtörnie Oroszországot. A későbbi években

Svédország további szárazföldi és tengeri vereségekben kényszerült nagyhatalmi

állásának feladására. Oroszország viszont szárazföldi és tengeri nagyhatalom

lett. A XVIII. század folyamán Oroszország nem Nyugat-Európa irányába

terjeszkedett elsősorban hanem ismételt török, tatár, perzsa háborúkat viselt.

Svédországgal szemben újabb háborúban erősítette meg balti hatalmát.

Lengyelországot először gyámsága, majd felosztása után részben hatalma alá

kényszerítette. Az európai politika küzdőterén Oroszország a francia háborúk

alatt vívta ki nagyhatalmi elismertetését.

Az osztrák örökösödési háború (1741-1748) új ellentétet realizált: a

porosz-osztrák ellentétet. A francia-osztrák ellentét is jelen volt, hiszen

Franciaország Ausztria ellen harcolt, az angol-francia ellentét is, mivel Anglia

Mária Terézia mellé állt, de a háború egésze szempontjából azok másodrendűek

voltak. Poroszország és Ausztria a német császárságért, azaz Németország

vezetéséért mérte össze erejét. A porosz győzelem Ausztria nagyhatalmi állását

tette kérdésessé. A franciák szintén győztek Ausztria felett, de Anglia mind

veszélyesebb ellenfélnek bizonyult. Ebben a háborúban is még arra törekedtek

az angolok, hogy elvágják a franciákat saját gyarmataiktól.

A hétéves háborúban (1756-1763) már az új főellentétek szerint alakultak

a táborok. A porosz-osztrák ellentét és a francia-angol ellentét dominált. A

hagyományos francia-Habsburg ellentétből szövetség lett. Ausztria egy európai

koalíció élén megtörte II. Frigyes porosz király erejét a harctéren. A poroszokat

ezúttal egyedül Anglia támogatta. Anglia arra használta fel a háborút, hogy

Franciaország gyarmatait megszerezze. Az angol stratégia ekkor változott

támadóvá a francia gyarmatok ellen. A háborúban erőegyensúly alakult ki

Ausztria és Poroszország között. Oroszország növelte európai súlyát.

Lengyelország a XVII. század második fele óta Európa beteg embere volt.

A nagy feudális urak, a pánok független uralkodók módjára éltek. A lengyel

köznemesség, a slachta, a lakosság közel 10 %-át tette ki, ez a szám a

legmagasabb európai viszonylatban éppen Lengyelországban volt. (A

magyarországi 5 % is magas volt.) A lengyel alkotmány nemesi köztársasága, a

liberum vétóval alkalmatlan volt az ország kormányzására. Az abszolutizmust

mind a slachticsok, mind a pánok ellenezték. A polgárság pedig nem volt olyan

tényező, amelyre támaszkodva abszolutizmust lehetett volna kiépíteni. A lengyel

állam külhatalmak politikai ütközőpontja lett. A XVIII. század elejétől nem volt

önálló külpolitikája. A század közepétől az orosz befolyás bizonyult döntőnek.

Az utolsó lengyel király, Poniatowski Szaniszló (1764-1795) már II. Katalin

bábja volt. 1772-ben II. Frigyes terve alapján Lengyelország területének harmad

részét felosztották Poroszország, Ausztria és Oroszország között. A lengyel

reformpárt hiába kísérelte meg az elavult alkotmány megváltoztatását, a külföldi

hatalmak nem egyeztek bele. A formailag független országot orosz csapatok

szállták meg 1791-ben. 1793-ban másodszor is felosztották maguk között

Lengyelországot az említett hatalmak. A névlegesen függetlennek maradt rész

pedig orosz protektorátus alá került. Kosciuszko Tádé vezetésével 1794-ben

felkelést kíséreltek meg a lengyelek szabadságuk és területi integritásuk

helyreállítása érdekében, de leverték őket, és 1795-ben Lengyelország teljesen

elvesztette függetlenségét, egész területét felosztották a győztes hatalmak.

A nagy francia forradalom előestéjén a korszak utolsó nagy jelentőségű

eseménye az észak-amerikai függetlenségi háború győzelme volt. Az észak-

amerikai angol gyarmatok a polgári fejlődésben előhaladva polgári forradalmat

robbantottak ki, ami formálisan függetlenségi háború volt, funkcióját tekintve

azonban polgári forradalom is. 1775-1783 között francia segítséggel kivívták

függetlenségüket az amerikai államok és létrehozták a harmadik polgári államot,

ezúttal köztársasági államformával. A francia forradalom előkészítése

szempontjából is óriási jelentősége van ennek.

A nagy francia forradalom és Napóleon kora

A francia forradalom meglepetésként érte mind a csődbe jutott francia

feudális abszolutizmust, mind a feudális abszolutista rendszereket, mind pedig a

polgári államokat. A feudális államok polgársága és felvilágosodott nemessége

lelkesedéssel fogadta a francia forradalom hírét, szövetségest látott a francia

forradalmárokban. A feudális államok hivatalos politikája, arisztokráciájuk

viszont ellenségesen foglalt állást a forradalommal szemben. Anglia és

Hollandia, a két polgári állam ellenséges magatartást tanúsított, a leendő

vetélytárstól félt. Az Észak-Amerikai Egyesült Államok ezzel szemben

szövetségest látott a francia forradalomban. Napóleon idején szövetségre is

lépett Anglia ellen Franciaországgal.

A francia forradalom átrendezte a nemzetközi kapcsolatokat. A

forradalomellenesség került előtérbe, s már 1791. augusztus 21-én Poroszország

és Ausztria együtt adja ki a pillnitzi nyilatkozatot XVI. Lajos érdekében.

A negyedszázados háborút formailag Franciaország kezdte 1792. április

20-i hadüzenetével az osztrák-porosz szövetség ellen, mégis Franciaország

igazságos, forradalmi háborút vívott. A forradalmi seregek jelszava: „Békét a

kunyhóknak, háborút a palotáknak.” Az általuk elfoglalt területeken

megszüntették a feudalizmust. Valamennyi nemzetnek testvéri segítséget

ajánlottak fel szabadsága kivívására. Európa elnyomott népei felszabadítójukat

látták a franciákban.

A franciák forradalmi háborúinak hódító jellege Bonaparte tábornok

itáliai hadjáratai során kezdett mutatkozni. Bonaparte súlyos hadisarcot vetett,

ki, műkincsek tömegét kobozta el és szállíttatta Párizsba, a campoformioi

békében pedig (1797) a semleges Velence köztársaságot Ausztriának adta. A

francia forradalom jobbra tolódásának következménye volt mindez, A

következő években Bonaparte államcsínye, majd császárrá koronázása után

nyíltan hódító háborúkká váltak a francia háborúk, amelyek a francia

hegemóniát voltak hivatva biztosítani. Ez a korszak azonban minden

ellentmondásossága ellenére egészében még mindig a haladást szolgálta. A

francia polgárság nyersanyagbázist, piacot, tőkebefektetési területet nyert. A

francia uralom alá, vagy vazallusi viszonyba jutott államok, területek, bár

függetlenségüket elvesztették, mégis egy forradalmi polgári államhoz kötődtek,

amely az ő polgári átalakulásukat is szolgálta. A feudalizmust megszüntetnék a

vazallus államokban s polgári jellegű államberendezést hívtak életre helyette,

még ha Napóleon saját családja tagjait vagy tábornokait ültette is trónjukra.

Napóleon császársága polgári állam volt a monarchikus államforma ellenére.

1808-ban fordult reakciósra a francia hódítás. Spanyolországban és

Portugáliában nem szüntette meg a feudalizmust Napóleon, s oroszországi

hadjáratában sem proklamálta azt, bár haladó orosz körök várták tőle. Napóleon

félt a néptől. 1814-ben népfelkelés megmenthette volna trónját – és a polgári

francia államot, ami mégiscsak a forradalom örököse volt –, de a császár nem

szánta rá magát meghirdetésére.

A Napóleoni háborúk mérlege:

Pozitívum:

1. Vége lett a 7 millió ember életét kioltó háborúnak.

2. A különböző népek felszabadultak a polgári Franciaország igája alól.

3. Franciaországban megmaradt a polgári rendszer és a termelési

viszonyok.

4. A francia polgárság gazdaságilag és politikailag megerősödött.

5. Néhány felszabadított államban valamennyit meghagytak a franciák

által bevezetett polgári reformokból, továbbá a nemzeti polgárság

megerősödését sem lehetett visszájára fordítani ezekben az országokban.

Negatívum:

1. A franciák uralma alól felszabadított területeken általában a feudális

abszolutizmust állították vissza.

2. A népek egy része szabadság helyett a győztes hatalmak

terjeszkedésének esett áldozatul. Németország és Itália egységét a bécsi

kongresszus sem állította helyre, sőt Németországban Poroszország, Itáliában

Ausztria terjeszkedett. Lengyelországot újra felosztották. Finnországnak

Oroszországhoz csatolását megerősítették.

3. A reakciós győztesek nemzetközi szervezetet, a Szent Szövetséget

hozták létre a forradalmi mozgalmak elfojtására, ami 1849-ig többé-kevésbé

megfelelt célkitűzéseiknek.

4. A felvilágosodás gyökerei

A felvilágosodás korának megismeréséhez múlhatatlanul szükséges

magának a felvilágosodásnak a megismerése. A felvilágosodás korának sem

politikai, sem egyháztörténete nem ismerhető meg a felvilágosodás világnézete

nélkül. A XVIII. századi francia felvilágosodásban csúcsosodott ki a hatalomért

küzdő polgárság harcos ideológiája. Franciaországban a forradalom, és a

forradalomban született francia állam ideológiájává emelkedett a felvilágosodás.

A Francia Köztársaság, majd Napóleon seregei a felvilágosodás ideológiájával

indultak először felszabadítani, aztán meghódítani a világot. A felvilágosodás

gyökerei azonban messze visszanyúlnak az előző századokba. Hosszú és több

szakaszban lezajlott küzdelem eredményeként bontakozott ki a középkori

gondolkodásból a felvilágosodás. Jelen kurzusunkban nem vállalkozhatunk

többre, mint a felvilágosodás gyökereinek, valamint fejlődésének főbb szakaszai

vázlatos bemutatására.

a. A középkori egyház és világképe

A nyugatrómai birodalom bukása után kibontakozó feudális Európában a

keresztyén egyház nehezen találta meg a helyét. Augustinus koncepciója

érvényesült ugyan, és a bukásra ítélt római birodalom eredményeiből az

egyháznak sok mindent sikerült átmentenie a barbárok államalapításának

válságos korszakán. A barbár utódállamok Európája ennek ellenére

évszázadokra szó szoros értelmében barbár sötétségbe süllyedt. A kialakuló

feudális államoknak nagyon kevésre volt szüksége azokból a kincsekből, amiket

az egyház a római idők örökségeként őrzött. A tudomány a kolostorok falai közé

szorult, ott is kevesek ügyévé lett. A régi idők filozófiája sokszor a könyvek

lapjain rejtőzött. Sok elveszett azokból is, más részük olvasatlanul porosodott,

vagy egyenesen levakarták, hogy valamelyik szentnek a legendáját írják az

értékes hártyára.

A római birodalom városias világát egy falusi Európa váltotta fel,

amelyben a városok megszűntek, mert a feudális társadalomba a városlakó

polgár nem illett bele. Az addig tipikusan városi keresztyénségnek falusi

vallássá kellett alakulnia. Mindezt a nehézséget tetézte még az, hogy a

keresztyénség államvallás lévén, mindenkinek keresztyénné kellett lennie. A

kényszer útján – akár lelki, akár fizikai kényszer lett légyen az – keresztyénné

vált tömegek új vallásukba magukkal vitték pogány vallási hiedelmeiket. A

természet erőinek abban a korban messzemenőkig kiszolgáltatott falusi ember

tele volt animista vallási képzetekkel. A meglelkesített természet erőivel

szemben varázslással, mágiával igyekezett védekezni, ill. uralma alá hajtani azt,

hogy létfenntartásához szükséges javait kikényszerítse tőle. Az egyháztól mi

sem állt távolabb, mint ez a szemlélet. Az Ószövetség első lapjaitól kezdve

áthúzódik az egész Biblián a mágia elleni harc. Pál apostol térítő útjai során a

legélesebben szembe helyezkedett a mágiával. A Krisztus nevével mágikus

módon gyógyítani akarók kudarcot vallottak. A megtért mágusok pedig

Efézusban értékes szakkönyveiket nyilvánosan égették el (Acs 19:13-19). A

középkori egyház azonban messze távolodott ettől a normától. A tömegek

egyháza akart lenni, s ahelyett, hogy a tömegeknek Krisztus minden mágiát

eltörlő váltságát hirdette volna és felszabadította volna az embereket az

animista, mágikus képzetek bilincseiből, maga vállalkozott hiedelmeik

kiszolgálására. A mágikus cselekményeket „megkeresztelte”, és papjai

készségesen végezték a mágikus szertartásokat. Ez a mágikus irányba való

eltolódás az egyház tanaiban is végbement. A sákramentumok ex opera operato,

pusztán a cselekvés által ható cselekményekké váltak. Az egyház

sákramentalizmusba tévedt. Erre mutat a sákramentumok számára állandó

emelkedése. Az egyház és annak papjai félelmetes hatalomra tettek szert. A

miseáldozatban a pap Krisztussá változtatta a kenyeret és bort, s megáldozta.

Azt az áldozatot, amit Krisztus egyszer volt képes véghezvinni, az egyház papjai

naponta bemutatták. A középkori egyház egész gyakorlatával a maga, és a vele

összefonódott feudális állam és társadalom hierarchikus rendjének isteni eredetét

és megváltozhatatlanságát védte.

A középkori egyház tudományos téren is elvégezte a nagy átértékelést. Az

aristotelési filozófiai rendszert tette magáévá, és abból építette ki a

skolasztikában hivatalos teológiáját és filozófiáját. Aristotelés fizikájából és

kozmológiájából alakult ki a középkori egyházi világkép.

A nagy ókori filozófus szerint a földi természet négy változékony és

romlandó elemből, a föld, a víz, a levegő és a tűz kombinációjából áll. Az égi

világ egy ötödik, változhatatlan és romolhatatlan elemből, az éterből épül. A

mindenség központja a Föld, amit koncentrikus szférákban vesz körül az éter. A

legkülső szférában helyezkedik el a mindenség mozdulatlan mozgatója, az

anyagtalan tiszta forma (a középkori egyház Istennel azonosította). A világban

mindennek megvan a természetes helye, és minden természetes helye felé

törekszik, ezért esnek a földi elemekből épült testek a föld felé. Antropomorf

módon, ellenszenv és rokonszenv jellemzi az elemeket alkotó kvalitásokat. A

földi világ mozgása egyenes vonalú, előbb-utóbb akadályba ütköznek a földi

mozgásban lévő dolgok. Az éter szféráinak mozgása örökké tartó körmozgás.

Tehát a földi világ tökéletlensége és az égi tökéletessége a mozgásformában is

kifejezésre jut. Aristotelés világképe hierarchikus felépítettségű volt, felfelé

haladva a romolhatatlanság, tökéletesség és változhatatlanság érvényesült.

Ugyanakkor ez a titokzatos rokonszenv és ellenszenv, valamint egy láthatatlan

mozgató által mozgatott világkép alkalmas volt az animizmus és mágia

elemeinek beépítésére. Az alaktalan ősanyag formaadó kvalitásait a dolgokban

rejlő animizmusként fogták fel, ami lehetővé tette a „meglelkesített” dolgokkal

való mágikus manipulációkat. Az egymásra épülő tökéletes égi szférák pedig az

egyházi és állami feudális hierarchiához hasonlóan merev rangsorba szedett

szellemi középlények, angyalok, démonok lakóhelye lett. A középlények

feladata az volt, hogy az égi szférák átlátszó kristálygömbjeit, a rajtuk lévő

bolygókkal és csillagokkal együtt az égi világra jellemző tökéletes mozgással,

körmozgással forgassák.

b. A korai polgárság, a reformáció és a humanizmus harca a középkori

világkép ellen

A polgárság a középkori hivatalos világkép ellenében kialakította a maga

sajátos világképét. Azért volt erre szüksége, mert a polgárság életérzését nem

fejezte ki a hivatalos világkép. A polgár nem tagolódott be a feudális

hierarchiába, tagadta, hogy a világegyetem hierarchikus tagolódású lenne. A

polgár saját életét véletlenek sorozatának látta, és nem örök rendnek, sőt az

keserítette el, ha változhatatlannak kellett elfogadnia a meglévő feudális

berendezkedést. Az antik atomista filozófiában találta meg a helyzetére szabott

világképet. Eszerint a világ a legkisebb anyagi részecskék, atomok (a mai

molekulát értették atomon, mivel a mai atomot nem sejtették) örök mozgásából

rendeződik össze. Az atomok egyenlők, de rendszertelen mozgásuk során

egymással összeütközve különböző dolgokká állnak össze. Feltételezték, hogy

az atomok mozgásának egy első mozgató az elindítója, de szerepét csak a

mozgás elindítására korlátozták. Dante hirdette, hogy Isten a világot Fortuna

istenasszonyra bízta, aki véletlen szeszélye szerint kormányozza azt. A dolgok

animista kezelésének lehetősége teljesen idegen volt az atomista polgári

szemlélet számára. A feudalizmus méhében kialakuló polgárság atomista

világnézetét gondosan titkolni volt kénytelen.

A reformáció ütötte az első teológiai rést a középkori világképen, ami

lehetőséget adott a természettudományos világkép kialakítására. A reformáció

tagadta az emberi üdvközvetítéssel együtt az angyali üdvközvetítést. Ezzel az

angyalok szerepét leszűkítette nemcsak az üdvösség, hanem a természet

dolgaiban is. Kálvin a világ kormányzásában különösen kevésre becsülte az

angyalok tevékenységét: „Ha úgy tetszik Istennek, mellőzi őket, s elvégzi a

maga munkáját egyetlen bólintással, annyira nem szorult rájuk, hogy átsegítsék

őt valamilyen nehézségen.” (Hankiss Elemér-Makkai László: Anglia az újkor

küszöbén. – Bp. 1965. Gondolat. 135). Az angyalok létét Kálvin nem tagadta

ugyan, de hierarchikus rendjükről kétkedéssel szólt. Kálvin, aki ellensége volt a

hierarchiának, szőrszálhasogató spekulációnak tartotta az égi és földi hierarchia

összekapcsolódását. Kálvinnak az angyalokkal szembeni tartózkodása a

predestinációból következett. A predestinációt általános világrendező elvnek

fogta fel. Egyedül Isten avatkozik be a természetbe teremtése, gondviselése

által. A középlények kiszorulásával az animistikus-mágikus világkép

teológiailag megdőlt.

A humanizmus és a reneszánsz az antik materializmus újjáélesztéséből

táplálkozva intézett támadást a középkori világkép ellen. Az ókori források

tanulmányozásával feltárta Aristotelés filozófiájának igazi értelmét, de

megismerték ókori ellenzőit is. Az ókori heliocentrikus világképet bizonyította

be matematikailag Nikolaus Kopernikus (1473-1543). Felfedezését ugyan, az

aristotelési rendszerben kívánta elhelyezni, de valójában, természet-

tudományosan döntötte meg azt.

Giordano Bruno (1548-1600) fejlesztette tovább Kopernikus

heliocentrikus világképét. A középkori világkép zártságát áttörve végtelen

naprendszert képzelt el, amelyek a végtelen időben és térben nem

hierarchikusan, hanem egyenlő rangúakként kapcsolódnak össze egyetlen

hatalmas rendszerbe. Isten az anyagban működő hatóerőként mozgatja a világot.

A panteizmushoz tért ezzel vissza Bruno.

c. A mechanika és a természettudomány

A középkor végének technikai fejlődése a mechanika és a

természettudomány felé terelték a gondolkodók figyelmét. A korábbi

időszakban a filozófia uralta a tudományokat. Az energiagépek szerkesztése,

mechanikus szerkezetek készítése empirikus úton dolgozó műszerészek dolga

volt még a XVI. században is. A megváltozott gazdasági és társadalmi

viszonyok azonban egyre bonyolultabb gépek szerkesztését kívánták meg. Ezek

megalkotására már nem vállalkozhattak tapasztalati úton dolgozó műszerészek.

Megalapozott természettudományos ismeretekre volt szükség ahhoz, hogy az új

viszonyok szükségleteinek megfelelő gépeket lehessen alkotni. Elkezdődött a

filozófia történetének egy máig tartó korszaka, melyben a természettudomány

vette uralma alá a filozófiát.

A reneszánsz nagy polihisztor művésze és tudósa, Leonardo da Vinci

(1452-1519) messze kimagaslott tudós, művész és feltaláló kortársai közül, mert

találmányainak filozófiai alapelvét átgondolva, a modern természettudomány

úttörőjévé vált. A tudomány alapjának a tapasztalást, a tapasztalat

átgondolásához és általánosításához pedig a matematikát tartotta szükségesnek.

Csak azt a tudományt tartotta megbízhatónak, amelyben alkalmazható a

matematika.

Galileo Galileinek (1564-1642) sikerült a Leonardo által kijelölt feladatot

megvalósítania, a természetkutatás kísérleti matematikai módszerét kidolgozni,

és a mechanisztikus világkép legfontosabb vonásait megrajzolni. Galilei a távcső

felfedezésével egy sor olyan csillagászati megfigyelésre jutott, amelyek

igazolták Kopernikus heliocentrikus elméletét, és Giordano Brunonak azt az

állítását, hogy a Föld és az égitestek egyneműek. A Tejútról megállapította

Galilei, hogy csillagokból áll. Ezzel a világegyetem naprendszereinek száma

megsokszorozódott. Galilei feltalálta a mechanika számos törvényét,

megfogalmazta a mechanika egyik legfontosabb ágának, a dinamikának a

törvényeit. Felismerte az inercia, az anyag tehetetlenségének törvényét. Galilei

mechanikai törvényei alapján fedezte fel Johannes Kepler (1571-1630) a

bolygók mozgásának törvényeit. Az emberi történelemben először kapott a

természeti törvény fogalma szigorúan tudományos tartalmat. Galilei 1632-ben

Párbeszéd a két fő világrendszerről, a ptolemaioszi és a kopernikuszi rendszerről

címen kiadott könyvében a mechanika alapján bizonyította be a kopernikusi

rendszer helyességét. Az inkvizíció fogságából csak tanai nyilvános

visszavonása árán szabadult ki. 1992-ben rehabilitálta II. János Pál pápa Galileit.

Az egyház végzetes tévedésének nevezte az elítélést.

A vallást és a tudományt a kettős igazság elve alapján elválasztotta

egymástól Galilei. A tudomány tárgyaként a természetet és az embert, a

valláséként az ember erkölcsi életét jelölte meg. A természet megismerésének

lehetőségét határtalannak tartotta. A tudományos megismerés számára új

módszert, a tapasztaláson és kísérleten alapuló módszert dolgozott ki. (Rezolutív

módszernek nevezte az analízist, és kompozitív módszernek a szintézist. A

kettőt együtt alkalmazta. A kompozitív módszert matematikai dedukció

jellemezte.)

Galilei tudományosan takarította el az animisztikus-magikus világképet,

és helyette nagyjából a mechanisztikus materializmus világképét alkotta meg.

Azért csak nagyjából, mert nem volt teljesen következetes materialista. Az

anyagot az antik atomistákhoz hasonlóan korpuszkuláris szerkezetű, reális, testi

szubsztanciának vallotta, amit viszont ő, az addigi atomisták spekulációival

ellentétben, matematikai és mechanikai ismeretelméleti alapra helyezett.

Vallotta, hogy a világegyetem egy ugyanazon anyagból épült. A világ

keletkezését tekintve viszont metafizikus magyarázatot adott. Isten teremtette a

világot, és indította el a Nap körül a bolygókat, de ezzel Isten ténykedése

befejeződött, mert azóta a világ objektív természeti törvényeknek

engedelmeskedik. A világ és természeti törvények tanulmányozása a tudomány

feladata. Galilei ezzel a deista világnézetet fogalmazta meg. Ebben a

világképben Aristotelés primum movense Isten, Aki megindította a mozgást.

5. A XVII. századi felvilágosodás. Az empirikus és

racionalista polgári filozófiai

Galilei működésének nagy korlátja volt, hogy a társadalmi fejlődésben

ekkorra már megrekedt Itáliában dolgozott. Ő még nem lépett át a reneszánsz

filozófia korlátain. A hatalomra törő polgárság filozófiája Angliában született

meg a XVII. században. Anglia mellett jelentős szerepet játszott Hollandia,

amely Descartes és Spinoza működésének biztosított teret. Az angol polgári

filozófia jellemzője, hogy kálvini talajon, puritán környezetben bontakozott ki,

és művelői – Hobbes kivételével – nem váltak ateistákká. A kálvini világkép

megfért a természettudományos felfedezésekkel és az azokból kiépülő empirikus

filozófiával. A római katolikus egyház merev magatartása ezzel szemben

összeegyeztethetetlen volt a felvilágosodással. A XVIII. századi francia

felvilágosodás ateizmusa – amiről helytelenül az egész felvilágosodást meg

szokták ítélni – tipikusan a római katolikus környezet reakciójaként bontakozott

ki. A francia feudális abszolutizmus rendszere, összeforrt a római katolikus

egyházzal. Abszolutizmus és katolicizmus egymást támogatva tartották fenn az

ancien regime-et. Az egyház dogmatizmusa, a középkori világképhez való

görcsös ragaszkodása az elé az alternatíva elé állította a kor tudományos

színvonalán gondolkodó embert, hogy vagy katolikus marad, de akkor

középkori módon kell gondolkodnia és hinnie, vagy felvilágosodott lesz, de

akkor meg kell tagadnia hitét.

Francis Bacon (1561-1628) angol filozófus, Galilei kortársa volt, aki

Galilei és saját angol kortársai eredményeire támaszkodva célul tűzte ki a

tudomány általános módszerének és társadalmi feladatának kialakítását. A

tudomány értelmét abban látta, hogy általa az ember a természet törvényeit

megismerje és uralma alá vonja a természetet. Az animisztikus-mágikus

szemlélettel szemben az anyagot halottnak tartotta. Szerinte az emberi érzékek

alkalmasak a természet csalhatatlan megismerésére. Az érzékekre épülő

tudomány tehát tapasztalati tudomány nála, és leglényegesebb követelménye,

hogy ésszerű módszerrel műveljék. A tudományok tudományának a fizikát

tartotta.

Bacon adta a skolasztika áltudományos, a valóságot és a filozófiát

meghamisító idolumainak (ködösítéseinek, ködképeinek) addig legalaposabb

bírálatát. A dogmatikus módszerrel szemben az empirikus módszert hirdette

meg. Az empirikus tudós kísérletezik, észlel, gyűjti hangya szorgalommal az

adatokat és következtetéseket von le. A következtetés levonására az indukciót

látta alkalmasnak. Az indukció alkalmazásával gyökeresen újat hozott Bacon.

Annyira hitt empirikus módszerében és az emberi ész képességeiben, hogy

kevés idő alatt lehetségesnek tartotta a természeti törvény – ahogy ő Aristotelés

után megnevezte: a „forma” – megismerését. Mindehhez csak azt vélte

szükségesnek, hogy minden tudós empirikus módszerrel dolgozzon. Nagy

hajtóerő rejlett ebben a tudományos naivitásban. Bacon új világot várt a

természeti törvények felfedezésétől és alkalmazásától, 1625-ben Új Atlantisz

című utópiájában meg is írta ezt.

A skolasztika elsöprő bírálata, és az új tudományos és társadalmi program

polgári, ill. polgárosuló körökben nagy népszerűségnek örvendett Angliában és

külföldön egyaránt. Angliában a puritanizmus fogadta különösen hagy örömmel

Bacon tanait úgyannyira, hogy a forradalom előtt szinte valóságos Bacon-

kultusz bontakozott ki a természettudományos érdeklődésű puritán értelmiség

soraiban. Ennek két eredője van. Az egyik a kálvinista puritánok skolasz-

tikaellenessége. A másik pedig Baconnak a tudásról, mint természetet formáló

hatalomról szóló tana. Eszerint ha megismeri az ember a természeti törvényt,

akkor a természeti törvénynek engedelmeskedve uralma alá hajthatja a

természetet. Az l Mózes l:28-ban elhangzó isteni parancs szekuláris

visszacsengését hallották ebből a puritánok, akiknek fejlett munkateológiája és

szigorú munkaerkölcse volt. Másfelől központi mondanivalójuk visszacsengését

is felismerték Bacon tételében, azt ti., hogy Isten törvényének engedelmeskedve

találja meg szabadságát a bűn sötétségéből a hit világosságára ébredő lélek. Az

anglikán államegyházzal harcban álló puritánok számára a tekintély elvetése és

az új keresése fegyver volt. Hitték, hogy a megtért és Isten által megvilágosított

emberi ész képes is arra, hogy újat találjon. Sir John Eliot puritán ellenzéki

politikus 1629-ben börtönében írt meditációjában már összekapcsolta a

puritanizmust a racionalizmussal Bacon nyomán.

René Descartes (l596-1650, latinosan Cartesius) a felvilágosodás

közvetlen filozófiatörténeti előzménye. Míg Bacon és empirista követői a

megismerésben az érzékletnek tulajdonítottak döntő szerepet, addig Descartes az

észnek. Így a racionalizmus ősapjává lett Descartes. Az ész felette áll az érzéki

észleletnek Cartesius szerint és független attól. Ő nem értette ugyanis a

gyakorlatnak az elméleti gondolkodásban játszott szerepét, és tévesen a tudás

megbízható forrásának kizárólag a rációt tartotta. A megismerés folyamatában

pedig a dedukciós módszernek tulajdonított kizárólagos jelentőséget. A

dedukció segítségével az ész megbízható tudást érhet el. Descartes

racionalizmusa átalakította a tudományos gondolkodást még a teológia terén is.

Hiszen módszerének első követelménye a kételkedés volt. Csak az elme számára

világos, szabatos tételt szabad igaznak elismerni, amelynek igazsága felől nincs

semmiféle kétely.

Descartes világnézete dualista. Két egymástól független princípiumot

feltételez: egy nem-anyagi, „gondolkodó szubsztanciát”, és egy anyagi,

„kiterjedéssel rendelkező szubsztanciát”. A nem-anyagi szubsztanciával

metafizikájában, az anyagi szubsztanciával fizikájában foglalkozik. Fizikája

teljesen materialista.

Descartes világképe tudatosan és programszerűen mechanisztikus. Az

anyagi világot egynemű anyagi részecskék örvénylő, kavargó atomhalmazából

külső lökés rendezi össze, és tartja mechanikus mozgásban. A világ fizikai

valósága tehát önmagában halott, annak semmiféle animisztikus jellege, sem

tudata, sem akarata nincs. Az összerendezett világmindenség gép, óra, amelynek

alkatrészei halottak, semmi tudattal nem bírnak, mégis értelmes rendeltetésnek

megfelelően végzik – önmagukban értelmetlen – mozgásukat. A külső mozgató,

a primum movens viszont él, Ő a „gondolkodó szubsztancia”, Isten.

A puritanizmus fogadta el elsőnek Descartes tételeit, és különösen a

mechanisztikus világképnek örült, hiszen mágiaellenességének az felelt meg

legjobban. Azonban a puritán természettudósok, Robert Boyle (1627-1691), a

modern kémia egyik megalapítója, és társai, mint lelkes baconianus és

cartesiánusok döbbentek rá, hogy a mechanikus világképből az ateizmus is

kifejlődhet. És valóban Thomas Hobbes (1588-1679) Bacon és Descartes

alapján azt tanította, hogy csak az létezik, ami megfogható, mérhető, vagyis a

test, az anyag. Szerinte testek alkotják a világmindenséget, s „ami nem test, nem

része egy universumnak; mivel pedig az univerzum minden, az, ami nem része,

semmi”. (Hankiss-Makkai i.m. 165.) Ez már ateizmus. Azonban óvatosságból

Hobbes Istenről kitérően nyilatkozott: Isten és a kijelentés nem lévén része az

univerzumnak, nem lehet tudományos vizsgálat tárgya, a filozófia nem

foglalkozhatik vele.

Az angol filozófia Isaac Newton (1642-1727) gravitáció elmélete révén új

világképpel és a deizmus széleskörű filozófiai megalapozásával gazdagodott.

Newton számos felfedezése közül az általános nehézkedési erő, a gravitáció volt

az, amely új világkép megfogalmazását követelte tőle. A nagy természettudós és

filozófus felfedezte, hogy a gravitáció mozgást eredményez, tehát lökés nélkül is

van mozgás. Ez a mozgás azonos az egész világegyetemben. A Hold azért forog

a Föld körül, a Föld a Nap körül, mert ugyanaz a nehézkedési erő vonzza, ami a

Földön a szabadesést előidézi. A gravitáció nagy filozófiai dilemma elé állította

Newtont. Egyfelől, mint nem-lökés és nem aristotelesi értelemben vett mozgás,

a gravitáció kikapcsolta volna a primum movenst. Másfelől, mint vonzás az

animisztikus-magikus világképet látszott igazolni. Newton egyiket sem

választotta. Utóbbit azért, mert meg volt győződve a mechanikus világkép

helyességéről, előbbit egész beállítottsága ellenezte, hiszen az ateizmust

eredményezett volna. Önmaga és mások számára tisztáznia kellett filozófiailag

és teológiailag a dolgot. Világképét végül is úgy alkotta meg, hogy Isten létét és

primum movensi funkcióját nem vonta kétségbe, sőt beépítette rendszerébe.

Isten fluidum-szerűen áthatja a mindenséget és a gravitációban Ő mozgat. Isten

az anyagi világhoz anyagi módon, törvényszerűségek által viszonyul, az

emberrel viszont, mint gondolkodó szubsztanciával rendelkező lényhez

gondolkodó módon, személyesen. A Newton istenfogalma tehát keresztyén, az

anyagi világ vonatkozásában hatása matematikailag kiszámítható, de az

emberrel, mint személyes Isten érintkezik. Aki tehát az ember részéről

megszólítható. Bár ez a világkép deista, mégis Isten több Newton szerint, mint a

mechanisztikus világkép hívei hitték, hiszen mindenütt jelen van, az általános

tömegvonzás által mozgat, azaz beavatkozik a világ életébe, a nem csupán

megteremtette és megindította a világot. Newton 1666-ban fedezte fel az

általános tömegvonzást, de csak 1685-ben találta meg az ismertetett filozófiai,

teológiai magyarázatot rá, és 1687-ben ezek után tette közzé Philosophiae

Naturalis Principia Mathematica (A természetfilozófia matematikai elvei) című

könyvében. Évszázadának e mozgásokról felfedezett előrevivő ismereteit

foglalta össze és fejlesztette tovább Newton az általános tömegvonzás

elméletének kidolgozásával. Elmélete nyomán tudományosa és filozófiailag új

ég és új föld született, Aristoteles világképe ezzel végleg mesévé változott.

(Makkai László: A tudomány forradalma Angliában. – Bp. 1966. Gondolat.)

6. Az angol deizmus

A deizmus filozófiai alapjai, amint láttuk, már Galileinél kibontakoztak.

Galilei azonban tudatosan nem vonta le felfedezései filozófiai és teológiai

következtetéseit. Ennek az óvatos magatartásnak lett a következménye, hogy az

inkvizíció karmai közül élve kiszabadult. Angliában alakult ki a deizmus

teológiája. Már Newton előtt hirdette Herbert Cherbury (1581-1648), hogy

léteznek olyan közös emberi felismerések (communes notitiae), amelyek

ésszerűek és minden épeszű emberrel vele születnek, s egész emberiséget átfogó

vallás alapját képezik. Ezek a felismerések a következők:

1. Létezik egy legfőbb lény, aki minden teremtője és ura, ez Isten, Deus.

2. A legfőbb lényt mindenkinek tisztelnie kell.

3. A helyes tisztelet: az istenfélelem és az erényes élet.

4. Isten kötelességévé tette az embernek a bűn elkerülését, ha mégis

elkövette, akkor köteles megvallani és jóvátenni.

5. Isten a földön és a túlvilágon megítéli a bűnösöket és megbünteti őket,

a jókat pedig megjutalmazza.

Ez az öt felismerés Cherbury szerint minden vallásban megtalálható

tisztább vagy torzabb formában. A Jézus által hirdetett keresztyénség sem volt

több ennél, a későbbi keresztyénség azonban meghamisította ezt az öt

felismerést, és helyettük a maga ésszerűtlen, a természetestől eltérő dogmáit és

szertartásait alakította ki.

Az angol deisták Cherbury tanait fejlesztették tovább. John Toland (1670-

1722) a zsidó vallás, a görög misztérium kultuszok és a platoni filozófia

keresztyénségre gyakorolt káros hatását igyekezett kimutatni és kigúnyolni.

Matthews Tindal (1656-1733) az első átfogó vallástörténeti munkát írta meg

azzal a céllal, hogy kimutassa, miszerint az észvallás minden vallásban

megtalálható, mégha töredékesen is. Az Ószövetséget nagyra értékelte. Abban

több az észvallás, mint más vallásokban, az Újszövetségben pedig az észvallás

kifejtése található.

A többi deisták exegetikai munkásságot folytattak a csodák kiküszöbölése

végett. Jézusra úgy tekintettek, mint a természetvallás legnagyobb emberi

tanítójára és prófétájára.

A deizmus hittani alaptételei:

1. Isten;

2. lélek;

3. a lélek hallhatatlansága.

A deizmus etikai tételei:

1. Isten igazságot szolgáltat a jónak és a gonoszokat megbünteti.

2. Az ember lelkiismerete mondja meg, mi a rossz és mi a jó.

3. A lelkiismeret tartalmilag ugyanazt mondja, mint Krisztus két nagy

parancsolata: szeresd Istent, és szeresd felebarátodat.

Ez a deista teológia nem azonos Newton deizmusával, az utóbbi sokkal

pozitívabb. Az unitárius teológiával rokon a deista teológia.

7. A francia felvilágosodás

A francia felvilágosodás első nagy előkészítője Descartes volt, akinek

eszméi miatt távoznia kellett hazájából. Fizikájának materialista és

machanisztikus felépítéséből fejlődött ki a XVIII. századi francia

mechanisztikus materialisták filozófiája, amely viszont elvetette Descartes

metafizikáját.

Pierre Gassendi (1592-1655) volt a francia felvilágosodás másik jelentős

előkészítője. Gassendi Epikuros materialista filozófiáját vallotta. Atomista volt,

de korántsem reneszánsz értelemben, hanem karteziánus módon, az atomokból

összerendezett világban nem vak véletlen uralkodik, sőt nem a véletlen rendezi

össze, hanem egy rendező. Az epikureista etika megalapozásával nagy

szolgálatot tett Gassendi a XVIII. századi francia felvilágosodásnak.

Pierre Bayle (1647-1706) tekinthető a francia felvilágosodás úttörőjének.

A sedani református teológia akadémia filozófiai katedrájáról 1685 után, a

nantes-i ediktum visszavonása után kénytelen volt Hollandiába emigrálni.

Rotterdami professzori állásáról ateizmus vádjával távolították el. Leghíresebb

műve Történeti és Kritikai Adattár (Dictionnaire historique et critique, 1695-

1697) címen jelent meg. A descartesi szkepszis jellemzi gondolkodását. Mint

üldözött hugenotta a vallási fanatizmust tette felelőssé az erkölcsök romlásáért,

az erőszakosságért, a kegyetlenségekért. Harcolt mindenfajta, elsősorban

azonban a vallási dogmatizmus ellen. Türelemre intette a különböző vallások

híveit, mert szerinte egyik vallás sem egyeztethető össze tudománnyal. Az

erkölcsnek nem előfeltétele a vallás, mivel az nem azon alapszik. Lehetségesnek

tartotta, hogy ateisták feddhetetlen erkölcsű emberek legyenek és erkölcsösebb

társadalmat alkossanak.

A francia felvilágosodás angol forrásból merített. Az angol természettudós

filozófusok eredményeit azonban a sajátos francia viszonyoknak megfelelően

használták fel a franciák. A franciáknál a döntő nem a természettudomány,

hanem a társadalomtudomány volt. A felvilágosodás eszmerendszerét

Franciaországban nem természettudósok, hanem írók, jogászok, lelkészek

művelték. A természettudományos vonalat egy sajátos réteg, az orvosok

képviselték, közülük kerültek ki az orvosi materializmus művelői.

Legjelentősebb orvosi materialista De la Mettrie (1709-1759), aki Isten létét

még deista módon sem fogadta el, sem a karteziánus gondolkodó szubsztancia

értelmében. L´homme machine 1748-ban megjelent könyvében (Az ember gép)

az embert olyan gépnek állította, amely maga húzza fel rugóit. A mechanisztikus

materializmus antropológiája ez. A testtől független lélek létét saját magán

végzett megfigyeléseiből merítve tagadta.

A francia felvilágosodás deizmusa szintén angol forrásból eredt, de

radikalizmusban messze túlment azon. A katolikus talaj itt is szélsőségessé tette

a francia felvilágosodást. A francia deisták szerint Isten megteremtette a világot,

megalkotta törvényeit, de utána a világ dolgaiba nem szólhat bele. A Természet

önmaga irányítja magát. A Természet szót nagy kezdőbetűvel írták és mintegy

istenpótlékot kezelték. Az Isten viszont teremtői funkciójában is mintegy

rendező elvvé, személytelen erővé vált, Akit az embernek tehát nem lehet

megszólítania, nincs is értelme, mert úgysem tudna beavatkozni az ember

életébe. Madách Imre Az ember tragédiájában a francia felvilágosodás

szellemében beszélteti az Urat a teremtés után: „Be van fejezve a nagy mű, igen.

A gép forog, az alkotó pihen.” Madách világképe különben tipikusan

mechanisztikus is, a világ – gép.

A francia felvilágosodás vallásellenessége és toleranciája a francia

viszonyok miatt volt egyaránt hangsúlyos. Vallásellenességük a már többször

említett katolikus voltukkal és a franciaországi katolicizmus középkori

módszereivel, az abszolutizmussal való együttműködésével magyarázható.

Franciaországban a forradalomig középkor volt a szó legszorosabb értelmében –

legalábbis vallási téren. A hugenották 1685 után kivándorlásra kényszerültek,

vagy áttérésre. Az át nem tértek sem gyakorolhatták vallásukat sem nyilvánosan,

sem magánosan. Hugenotta Biblia, vallásos könyv megtalálása súlyos börtönt,

titokban megtartott hugenotta istentiszteleten való részvétel gályarabságot vont

maga után. Az üldözött hugenotta egyház viszont a föld alá kényszerítve is élt,

lelkészei titokban járták az országot. A busás jutalom kecsegtetésével kiépített

besúgóhálózat jóvoltából napirenden voltak a hugenották meghurcolásai.

Vérlázító látvány volt mindez egy felvilágosodott katolikus számára. A

hugenották üldözése mellett a forradalomig napirenden voltak a látványos

boszorkányperek, amelyeken ördöggel cimborálás és más vádak alapján ítélték

el a szerencsétlen vádlottakat – legtöbbször magánbosszú áldozatait. A

felvilágosodottak a bajok eredetének a tudatlanságot, babonás vakhitet, az

egyházat és a királyi zsarnokságot tartották. Toleranciájuk az üldözött

protestánsoknak szólt, bár azok tételes vallását ugyancsak tudományellenes

dogmák halmazának tartották. Angliában jó példát láttak a forradalom utáni idők

toleranciájában. Cromwell idején a protestantizmus különböző felekezetei és

szektái teljes türelmet élveztek – ott a katolikusok voltak kirekesztve a

vallásszabadságból.

Montesquieu (1689-1755) tekinthető a XVIII. századi francia

felvilágosodás első nagy képviselőjének. Nagyúri származású jogász és

történész, aki életét a tudomány művelésének szentelte. Bejárta Európát,

Magyarországon is megfordult, de hosszabb angliai tartózkodása volt rá döntő

hatással. Fő műve 1748-ban jelent meg A törvények szelleme címen. A

természetjog alapján állva ésszerű törvényeket, alkotmányos polgári monarchiát

javasolt a nemesi és egyházi előjogokat védő feudális abszolutizmus helyett. A

zsarnokság kiküszöbölésére a bírói, végrehajtói és törvényhozói hatalom

elválasztásában biztosítékot látott. Az angol alkotmányos polgári monarchia volt

mintaképe.

Montesquieu a történelmet szakadatlan változásban látja. Világ- és

történelem felfogása deista. A francia deizmus nála már kikristályosodott, de

Isten egy esetben szerinte mégis beavatkozik a világ életébe: a törvények elleni

emberi vétséget megbünteti. Tehát a bűn volt az egyetlen pont, ahol az ember

találkozhatott a bűnt kérlelhetetlenül büntető Istennel. Montesquieu

magyarországi hatása nagy volt, hiszen az alkotmányt védő nemesség bizonyos

átértelmezésekkel fegyverül tudta felhasználni a központosító Habsburg hatalom

ellen.

A francia felvilágosodás legnagyobb hatású egyénisége Francois-Marie

Arouet Voltaire (1694-1778) volt. A maga korában rendkívül hosszúnak számító

élete szakadatlan szellemi munkában telt el, és élete végéig megőrizte szellemi

frissességét. Sokoldalú egyénisége filozófiai, pszichológiai, fizikai kutatásaiban,

mint íróé pedig szépirodalmi alkotások, szatirikus munkák, pamfletek és

publicisztikai írásai sorában bontakozott ki. Nem mint gondolkodó volt nagy,

hanem mint a felvilágosodás eszméinek terjesztője. A fő tüzet a vallási

fanatizmus és türelmetlenség, a keresztyén dogmák és a francia katolikus egyház

ellen irányította. Angliai tartózkodása alatt megismerte Newton

természetfilozófiáját, amit aztán Franciaországban népszerűsített.

Pszichológiájának szintén angliai gyökerei voltak, Locke empirikus nézeteit

vallotta.

Ismeretelméletében a baconi álláspontot képviselte: az ember összes

ismerete az érzékletből ered. Descartesi vonás volt ezzel szemben, hogy két

területen van abszolút tudás: 1. a logikai matematikai tudás, és 2. az erkölcsi

tudás.

Magyarországon a protestáns értelmiségi és főúri körökben volt rendkívül

népszerű, mivel a vallási türelmetlenség ellen harcolt.

A francia materialisták a század második felében De la Mettrie

nyomdokán haladva, angol, karteziánus és Spinozától származó gondolatok

továbbfejlesztésével kidolgozták mechanisztikus materializmusukat.

Holbach (Paul-Henri-Dietrich, baron de Holbach; 1732-1789) foglalta

rendszerbe a francia materializmust. Fő műve: A természet rendszere (1770)

címen jelent meg. Megírásában Diderot és mások is közreműködtek. A világ

minden jelenségének anyagi oka van. Az anyagi részecskéket senki sem alkotta

és nem rendezte össze, hanem maguktól rendeződtek össze az örök anyagi

részecskék. Kétféle mozgást különböztet meg: 1. a tömegek mozgását, valamint

2. a belső mozgást, ami az anyagban láthatatlanul megy végbe. A

világegyetemben minden örökké mozgásban van, mert az anyagnak örök

tulajdonsága a mozgás. Az anyag mozgása szigorú törvényeket követ, a világban

ezért a kérlelhetetlen szükségszerűség uralkodik. Minden determinált Holbach

szerint. Az oksági összefüggés törvényei egyetemesen érvényesülnek.

Denis Diderot (1713-1784) tovább fejlesztette Holbach materialista tanait

és megsejtette a dialektikát. A változásnak és fejlődésnek a gondolata is

felbukkan nála sokszor. Vallotta, hogy minden változik, minden eltűnik, csupán

az egész marad meg. A világ állandóan születik és elhal, s egyszerre van a

születés és elhalás állapotában szüntelen. De sohasem volt más világ és nem is

lesz soha. A dialektika elemeinek megjelenésével a mechanisztikus

materializmus kereteit tágította, bár kitörnie nem sikerült belőlük. Lélektanilag

viszont sikerült felvázolnia a lelki tevékenységek materialista elméletét.

Diderot nevéhez fűződik a francia Enciklopédia szerkesztése. 1751-1765

között jelent meg ez a több mint 30 kötetes lexikon Encyclopédie ou

dictionnaire raisonné des scienses, des arts et des métiers címen. Az addigi

tudományos eredményeket foglalta össze. Célja az ismeretközlésen túl a

felvilágosítás volt. Antiklerikális, antifeudális szemlélettel készült. Harcolt a

tételes vallások, a babonák, a zsarnokság és a türelmetlenség ellen. Munkatársi

gárdáját enciklopédistáknak szokták nevezni. A vállalkozás fő irányát Diderot

szabta meg. Ő arra törekedett, hogy a materializmus ateizmusig menően

érvényesüljön, ami azonban nem sikerült minden esetben, hiszen nem csupán

materialisták voltak munkatársai, hanem olyanok is, mint Voltaire és Rousseau.

8. A német felvilágosodás és a teológia racionalizmusa

A német felvilágosodásra Németország széttagoltsága, fejlődésbeni

megrekedtsége, a polgárság gyenge volta nyomta rá bélyegét. Németországban a

fejedelmek szabták meg alattvalóiknak vallását. A német államok többsége

evangélikus volt. A német felvilágosodás tehát lutheránus talajon, a fejedelmi

hatalom közelségében bontakozott ki. Jellemzője, hogy nem volt ateista, s ezért

közvetlen hatássál lehetett a teológiára. A felvilágosodás hatására kibontakozott

a racionalista teológia. A racionalizmus, mint teológiai irány a felvilágosodás

protestáns teológiai változatát jelenti. A felvilágosodás eredményei, tudományos

fejlődése, kialakuló világnézete kedvéért a teológiát racionalizálták a

teológusok, azaz a ráció alapján egyeztették a felvilágosodással. Ebben az

egyeztetésben a ráció volt nemcsak az eszköz, hanem a mérték is. A

felvilágosodott ember számára kívánták elfogadhatóvá tenni a vallást.

Módszerük az volt a felvilágosodott teológusoknak, hogy lehetőleg mindent

kihagytak a vallásból, ami a felvilágosodott ember észjárásával ellenkezett. A

csodák, a dogmák, hitvallások, a Szentírás kijelentés jellege, Jézus istensége

estek áldozatául ennek a racionalizálásnak.

A racionalizmusnak két nagy korszakát különböztetjük meg: 1. a Kant

előttit és 2. a Kant utánit. A Kant előtti racionalizmus legdöntőbb filozófusa

Christian Wolff volt.

A racionalizmus Kant előtti szakaszának felosztása:

1. átmeneti korszak,

2. szupranaturális teológia,

3. neológia,

4. szélsőséges természeti teológia vagy naturalista teológia.

a. A német felvilágosodás filozófusai

Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) a német felvilágosodás első és

legnagyobb személyisége. A hannoveri választófejedelem udvari történetírója és

diplomatája volt. Sokoldalú tudós, igazi polihisztor, a vérbeli polihisztorokra

jellemző gyakorlatiassággal megáldott férfiú, aki egyaránt rendbe tudta hozni

Németország bányászati ügyeit – találmányokkal is gazdagítva azt –, és a Berlini

Tudományos Akadémiát is meg tudta szervezni. Tudományos téren az ismeretek

összefoglalására törekedett. A nagy összefoglaló egyeztetni akarta egymással a

tudományt és a vallást, a filozófiai materializmust és az idealizmust, az

apriorizmust az empirizmussal, a különféle keresztyén felekezeteket szintén

egyeztetni, végül egyesíteni kívánta. A monoszológia tana tőle származik. A

világ monoszokból áll. A monoszok egyforma, egyminőségű szubsztanciális

esszenciák. A monoszok összerendeződéséből állt elő a világ. Különböző

dolgok azért jöttek létre, mert a monoszok összerendeződésében minőségi

különbség van. A magasabb rendű önrendeződés eredménye a lélek, stb. A

magasabb rendű lények is monoszokból állnak, csupán magasabb minőségű

önrendeződésben. Isten is monoszokból áll, de a legtökéletesebb. E tanítás

univerzalizmust hirdet tehát. Minden ellentét, a vallásiak is feloldódnak ebben

az univerzalizmusban. Jól áthidalhatók a vallási különbségek, hiszen

mindegyikben ott van a szépre, jóra, nemesre való törekvés. Leibniz korának

ellentétektől szaggatott világában igen jelentős békítő, türelemre intő hatása

volt.

Christian Thomasius (1655-1728) jogász professzor, Leibniz kortársa,

nem mérhető Leibnizhez, de a felvilágosodás számos német úttörője közül

kiemelkedett. Vallással kapcsolatos nézetei ironikusak voltak, a racionalizmus

teológiai rendszerének egyik spiritus rectora volt.

Christian Wolff (1679-1754) Leibnizhez ő sem hasonlítható, de annak

filozófiáját építette tovább, ill. népszerűsítette. A német felvilágosodás második

nemzedékének tagjaként Wolff hallei professzori katedráján hirdette Leibniz

nézeteit. A tanítványok egész sora került ki keze alól, s a német egyetemek

professzori gárdája egy idő után Wolff-tanítványokból állt. A közép-európai,

köztük a magyar diákok százával tanultak Wolff, vagy Wolff-tanítvány

professzor keze alatt. Érthető, hogy ebben a térségben és korban Wolff helyzeti

előnye miatt a felvilágosodás, valamint a racionalista teológia Kant előtti

szakaszának kulcsemberévé emelkedett. Az egyházzal szemben nemhogy

ellenséges lett volna Wolff, hanem a felvilágosodást teológiai téren is

érvényesítette. A természeti teológia német atyjának tekinthetjük Wolffot, amit

aztán a wolffista teológusok fejlesztettek tovább.

b. A Kant előtti német racionalista teológia

Amint a német felvilágosodást a filozófiában nem csupán az a

három név képviselte, akikről mi röviden szóltunk, úgy a racionalizmus Kant

előtti szakaszának áttekintésekor sem tettünk mást, mint az egyes szakaszok

jellemzésére néhány nevet megemlítettünk a nagyon sok közül.

A Kant előtti racionalizmus az ortodox protestantizmus ellenségeként

azzal az optimizmussal született, hogy ő lesz az az áramlat, ami képes lesz

megmenteni a keresztyénséget. A művelt, felvilágosodott emberekhez méltó

felvilágosodott, az akkori idők fogalmai szerint hallatlanul modern keresztyének

kialakításában fáradozott hát. Utólag visszatekintve ne csupán tévedéseit és naiv

túlzásait lássuk ennek az irányzatnak, hanem maradandó eredményeit is,

mindenekelőtt azt a kritikai bátorságot, amellyel a Szentíráshoz és az egész

egyházi tanrendszerhez hozzá mert nyúlni. A racionalizmus által megindított

teológiai kritika következtében fejlődött a protestáns teológia a mai színvonalra.

1. Az átmeneti korszak teológiája az ortodoxia ellen a pietizmussal fogott

össze, csak amíg a pietizmus a kegyesség oldaláról, addig a felvilágosodás

hatása alatt álló korai racionalisták a felvilágosodás oldaláról kritizálták az

ortodoxiát. Angol és holland példa nyomán indultak a korai racionalista

teológusok Németországban. 1. Az angoloktól, azok patrisztikai tanulmányain át

a történeti kritikai szemlélettel és a szövegkritikai módszert vették át. 2. A

hollandoktól a keresztyén élet normáit kölcsönözték, hogy ti. nem elegendő az

ortodoxia által lefektetett keresztyén tanrendszer ismerete és elfogadása, hanem

annak a gyakorlati életbeni érvényesítése is döntő. Ezzel lerakták a

racionalizmus későbbi egyoldalú moralizáló jellegének alapjait. E kezdő

szakaszban azonban a tan és erkölcs még kiegészítették egymást.

Az átmeneti korszak teológusai történeti kritikai módszerüket

eredményesen alkalmazták az egyháztörténet-írásban. Munkájuk nyomán

kezdett valóban exegézissé válni az exegézis. Az igehirdetés maga is

közvetlenül hasznát látta működésüknek. Másfelől mérsékletüket mutatja, hogy

az ortodoxia elleni harcukban sem támadták az ortodox tanrendszert. Franz

Buddeus (1667-1729) és Johann Georg Walch (1693-1775) jénai professzorok

nevét említjük meg. Utóbbi Luther műveinek kiadásában szerzett nagy érdemek.

2. A szupranaturális vagy szupernaturális teológia azt vallotta, hogy két

kijelentés van: a különös kijelentés és a természeti kijelentés. Vallották, hogy

Isten a természetben is kijelentette, sőt szakadatlanul kijelenti magát, de nem

vetették el a különös kijelentést, amit ők természetfeletti kijelentésnek neveztek.

A természeti törvények ésszerűsége fölött szupranaturális törvények létezését

vallották.

A felvilágosodás nagy német filozófusai, Leibniz, Thomasius, Wolff

teológiai nézetei szupranaturálisak voltak. Ugyanakkor nem csekély hangsúly

esett nézeteikben a természetben adott kijelentésre, amit a természeti teológia,

theologia naturalis volt hivatva érvényesíteni. A későbbiek során a racionalista

német teológusok megtartottak több-kevesebb szupranaturalista vonást és

keverték a theologia naturalisszal. Wolffnál a szupranaturalizmus mellett már

igen hangsúlyos a természeti teológia, a wolffista filozófusoknál és

teológusoknál aztán hovatovább átcsúszik a tiszta theologia naturalisba. Az is

figyelemre méltó, hogy Wolff és követői kezdetben a maguk szupranaturális és

természeti teológiájával jól megfértek a pietizmussal, mintegy ésszerűsítették a

pietizmust. A szupranaturalizmus teológiája túlélte a neológiából kifejlődő

szélsőséges természeti teológiát, azzal a XVIII. század végén éles harcot vívott,

de küzdelmük eldöntetlen maradt.

3. A neológia vagy felvilágosodott teológia a XVIII. század közepétől

fejlődött ki Németországban. A kritikai szellem erősödött. Támadták az ortodox

dogmarendszert, de fő működési területük a bibliakritika lett. A neológia

történetileg átnyúlik erősen a Kant utáni korszakba. Bibliakritikusok közül

jelentős Michaelis J.D. (1717-1791) és Johann Salomo Semler (1725-1791).

Semler a XVIII. századi holland felvilágosodásba hajló teológusok, az ún.

arminiánusok hatása és az angol latitudináriusok hatása alatt állt, színezve

ezeket a nézetei a korabeli felvilágosodással. Semler szerint a Biblia nem

egyszerre íródott, és nem egyenlő értékű minden irata. Isteni eredetűnek azt

tartotta a kánonból, ami alkalmas az erkölcs nemesítésére, a többi iratot korhoz

kötött, de már idejemúlt, jelentéktelen anyagnak minősítette. A vallást történeti

jelenségnek fogta fel, ami korok és népek szerint változott és változik. Tagadta a

deistáknak a természeti vallásról szóló tanítását, miszerint létezik egy olyan

természeti vallás, ami nincs korhoz és néphez kötve, mert mindig, minden

emberben közös.

Semler radikális teológiai nézetei jól megfértek a német protestáns

viszonyok között, mert ő kompromisszumot kötött e téren a hivatalos egyházzal.

Nem kívánta tanait a hivatalos egyházzal elfogadtatni. Véleménye szerint kétféle

vallás van: egy magán és egy nyilvános vallás. Magán vallásos meggyőződése

csak művelt embernek lehetséges, s tanait ő a magán jellegű vallás számára

szánta. A nyilvános vallás mindenkié, azon nem kell változtatni, de a

nyilvánosság előtt azok is a nyilvános vallást vallják, akiknek van magán jellegű

vallásuk.

4. A szélsőséges természeti teológia a felvilágosodás teológiájában

kezdettől benne rejlett, csak míg korábban a szupranaturális vonás volt a döntő,

a természeti teológia pedig alárendelt szerepet játszott, addig a XVIII. század

későbbi évtizedeiben a természeti teológia is önállósította magát. Arról van szó,

hogy a theologia naturalis csak önállósította magát, de amit a szupranaturális

teológia tárgyalásánál láttuk, a szupranaturális teológia is tovább élt.

A neológiából szakadt ki a naturális teológia egy szélsőséges ága,

amelynek művelői tagadták a különös kijelentést; azt vallották, hogy Isten a

természetben jelentette ki magát. Jellemző képviselője ennek az irányzatnak

Hermann Samuel Reimarus (1694-1768) hamburgi professzor. Véleménye

szerint Jézus politikai Messiás volt, aki azonban elbukott és kivégezték. Halála

után tanítványai ellopták holttestét és elhíresztelték, hogy feltámadt. Jézus tanait

tanítványai átalakították úgy, hogy kihagyták belőle a politikai tantételeket. A

naturális teológiának ezek a szélsőséges nézetei nem jelentkezhettek nyíltan

Reimarus életében, félt kiadni ilyen jellegű kéziratait, hanem halála után adta ki

azokat Lessing Wolfenbütteler Fragmente címen 1774-1778 között.

9. A pietizmus

A reformáció után a protestáns egyházakban az ortodoxia vált

egyeduralkodóvá. A nagy szellemi mozgalmak tipikus velejárója ez. A nagy

fellendülést, újat hozó mozgalmak győzelmük után berendezkednek,

eredményeiket stabilizálják. Mindez az előző szakaszhoz képest színtelenedést,

merevedést, dogmatizálódást szokott eredményezni. Az alkotó élvonalbeli

személyiségeket második, harmadik nemzedék váltja fel, amelyek az elődök

nimbuszából élnek, de mert abból élnek, abszolutizálják is őket s tanaikat. A

reformáció győzelme után ez játszódott le a protestáns egyházakban. A

reformátori első nemzedék kihalása után a protestantizmus frontvonalai

megszilárdultak, és a későbbi nemzedékek legfontosabb feladatuknak az elért

eredmények minél tisztább rögzítését tartották. E törekvésükben túlzásokra

ragadtatták magukat. A hitvallások hovatovább a Biblia fölé emelkedtek. Nekik

lett volna feladatuk, hogy egy sor kérdésre feleletet találjanak az Írás

szellemében, olyan kérdésekre, amiket a reformátorok még nem láthattak, vagy

nem volt lehetőségük kidolgozásukra. A reformáció után kiépülő protestáns

ortodoxia azonban viszolygott az újtól. A reformátori tanok gondos

összefoglalását, rendszerezését tartotta kötelességének, de újat alkotni nem mert,

nehogy azzal meghamisítsa a reformátorok szerinte túlszárnyalhatatlanul

tökéletes tanait. A reformátorok még vallották, hogy aki őket a Szentírásból

jobbra tanítja, mint amit ők vallanak, annak engednek, de az ortodoxoktól távol

állt ez a szemlélet. A Szentírást is merőben másként kezelték, mint a

reformátorok. Az ortodoxok számára a Biblia a vitathatatlan tekintély volt,

amolyan papi pápa, ami mindig őket igazolta, ám szinte ez lett a fő funkciója a

Bibliának, hogy az igaz tant igazolja engedelmesen. A protestáns teológián úrrá

lett az aprólékos szőrszálhasogatás.

A reformáció reneszánsz és humanista gyökerei következtében az

értelemhez szólt és nem az érzelemhez. A mai keresztyének ébredési fogalmával

egyáltalán nem mérhető a reformáció megújító mozgalma. Az az ártelem alapján

látta be, hogy a Szentírás jobbra tanítja a pápás egyház dogmáinál és

gyakorlatánál. Az érzelmi fűtöttség és értelmi burokban jelentkezett. Az érzelmi

burkot levető reformáció korabeli mozgalmakból misztikus, rajongó szekták

lettek, aminek az lett a következménye, hogy az érzelmes keresztyén hitre eleve

gyanúsan néztek az ortodoxok. Amennyire a szőrszálhasogató hitvallásos

dogmatizmus jellemezte az ortodoxiát, legalább annyira jellemezte a szikkadt

lelkületű, érzelem nélküli keresztyén élet. Az ortodox számára a hit tudás és

igaznak tartása volt, amiért az életét is kész volt áldozni, de nem a megtért

ember személyes, forró kapcsolódása Istenhez.

A pietizmus az ortodoxia ismertetett fő hiányosságain kívánt segíteni.

Ébredési mozgalom volt egyházilag, de egyben az erőtlen német polgárság

tettvágyának lutheránus jellegű kifejezője. Az angol puritánizmus a kálvinizmus

következetes érvényesítését munkálva, egyfajta ébredés is volt. Az erős angol

polgárság kálvinista puritanizmusa azonban győzelmes forradalmat és

Cromwellt szülte. A gyenge német lutheránus nyárspolgár nem lehetett puritán,

mert az nem az ő viszonyaira volt szabva, lett hát pietista.

a. A pietizmus gyökerei

A pietizmus református talajon indult a fent említett puritánizmussal. Az

angol puritánizmusról nem kívánunk szólni, mivel az általunk tárgyalandó

német lutheránus pietizmusnak nem volt az elsődleges gyökere, hanem a

hollandiai.

A holland puritanizmus vezéralakja Gisbert Voetius (1588-1676) lelkész,

1634-től utrechti teológiai professzor tekinthető. Voetius hosszú életének első

szakaszában az ortodoxia vonalán állt és harcolt a korai felvilágosodás felé hajló

ún. arminiánusok ellen, vagy más néven remonstránsok ellen. A

remonstránsokat elitélő 1629. évi dortrechti zsinaton Voetius teljes hévvel a

remonstránsok ellen foglalt állást. Professzori állása mellett lelkészi tisztet is

viselt és nagy lelkigondozói tevékenységet fejtett ki. Voetius vezetésével a

kálvini kegyesség életteli, átfűtött, személyes megtérési élményt hangsúlyozó

vonásokkal gazdagodott. Voetius 1644-ben exercitia pietatisnak nevezett

bibliaköröket alakított, amelyekben a laikus résztvevők is bizonyságot tehettek,

hozzászólhattak az igéhez, imádkozhattak. A megtérést és megszentelődést

külső jeleken igyekeztek ezek a bibliakörök lemérni. Az ébredési mozgalom

túlnőtt az egyes gyülekezetek keretein és nagyobb egyházi egységeket is

áthatott. A megtérés és megszentelődés precíz előírása miatt precizizmusnak

nevezték Voetius irányzatát. A holland ébredést az angol puritanizmus

inspirálta. Voetius precizizmusának dicséretes vonása, hogy bár a megtérés és

megszentelődés állt középpontjában, mégsem engedett az ébredések gyakori

kísértésének és nem szakadt ki az egyházból. Az egyház egészéért érzett

felelősséget. Só és kovász kívánt lenni az egyházban és a világban egyaránt. A

bűn és a világ rabságából felébredt lelkek feladatának tekintette az egyház

egészének ébresztését. Voetius maga is végig hitvallásos holland református

maradt, aki élete utolsó évtizedeiben az ortodoxokkal vállvetve küzdött

Coccejus szövetség-teológiája ellen.

Jean de Labadie (1610-1674) mozgalma már a holland ébredés

szeparatista, misztikus irányzatává vált. De Labadie jezsuita volt, de a Biblia

olvasása reformátussá tette. Református lelkészi állásából azonban 1669-ben

távoznia kellett, mert gyülekezetének egyes tagjaiból szeparatista kört alkotva a

népegyházat élesen bírálta. Híveinek egy része kivált a holland református

egyházból és követte de Labadiet. Szuggesztív hatású beszédével, az

újjászületettek közti éles különbségtétellel, az egyház bírálatával számos követőt

vonzott de Labadie. Halála után csoportjainak visszatértek Németalföldre és

beolvadtak a népegyházba. Az egyházon belül azonban megőrizték

különállásukat, sőt 1675-ben Wiewertben kommunisztikus telepet alapítottak. A

wiewerti kommuna ugyan 15 év múlva belső nehézségek miatt feloszlott, de a

mozgalom továbbélt. A német lutheránusokra és a reformátusokra egyaránt

hatással volt. A kispolgárság és a parasztság soraiban hódított a mozgalom

otthon és Németországban egyaránt. Az újjászületett keresztyén emberek

lázadtak az egyetemes papságot csak hitvallásilag valló egyház papjainak lelki

uralma ellen.

b. A pietizmus jellemvonásai

1. A szőrszálhasogató, halott ortodoxiával szemben élő, érzelmileg fűtött,

személyes hitet követelt. A hit súlypontját az értelemről az érzelemre helyezte

át.

2. A megszentelődés érdekében kiszakadt a világból. Tartózkodott a

világias életmódtól és szórakozásoktól. Megszentelődését törvényeskedő

életrítus megtartásához kötötte.

3. Ugyancsak a megszentelődés érdekében elkülönült a hivatalos

népegyháztól. Vallotta, hogy a fejedelmek, mint főpüspökök által kormányzott

lutheránus államegyházzal szemben a pietista csoportok képezik az igazi, élő

egyházat. Ez az elkülönülés tanbélileg és szervezetileg is végbement.

4. A váltság-tan került a pietisták teológiájának középpontjába. A Krisztus

váltság halálában elnyert kegyelem, a Krisztus által személyesen kapott

megtartatás öröme érzelmi életüket sokszor érzelgőssé tette. A misztika túlfűtött

nyelvén beszéltek a Krisztus sebeiben való elrejtőzésről, vérében való

megmosakodásról úgy, hogy …ket (34 o.) az egyébként biblikus képeket

ízléstelenségig …ték.

5. A megváltott ember öröme, a Krisztussal való személyes közösség

viszont hallatlan aktivitással töltötte el a pietistákat. Ennek az aktivitásnak a

gyökere a hála volt, aztán az a törekvés, hogy méltók legyenek Krisztushoz,

végül a missziói felelősség: minél több embert megnyerni Krisztus igazi

követőjévé. Ez a helyes töltetű aktivitás aztán igen gyakorlativá tette az

egyébként világtól elhúzódó pietistákat. Gyakorlati gyülekezetépítő szolgálatot,

szegénygondozást, az ifjúság nevelését, a népegyház tagjainak ébresztését, sőt a

pogánymissziót is nagy lelkesedéssel és komoly teremtőerővel végezték.

Intézmények egész sora jött létre működésük során. Ennek az aktivitásnak

azonban volt több nagy kísértése. Mindenekelőtt a kegyelem hangoztatása

ellenére is törvényeskedő teljesítményre való törekedés. Aztán az intézményi

önzés. A voluntarizmusból fakadó erőszakosság, ami a missziót belföldön és

külföldön, de a gyermeknevelést is hamis vágányra vitte.

A pietizmus kezdetben a bontakozó racionalizmussal együtt támadta az

ortodoxiát. Később a racionalizmus naturális teológiájának előterébe

nyomulásával egyenlő arányban hidegült el a racionalizmus és a pietizmus

kapcsolata. Végül a pietizmus szembefordult a racionalizmussal. A

racionalizmust meggyőzni azonban nem tudta. Annál jelentősebb a

pietizmusnak az ortodoxiára gyakorolt hatása. A pietizmus hatására az ortodoxia

sokat változott, éspedig gazdagodott, élettelibb lett. Ortodoxia, pietizmus és

racionalizmus egymásra hatásából Rousseau, Kant filozófiája nyomán

bontakozott ki aztán majd Schleiermachernél a romantikus teológia. És abban

……….. (34. o.) nagy része volt.

A XVIII. század negyvenes éveiben a ……. magát Németországban.

Tovább is létezett ……….va, megerőtlenedve.

10. Philipp Jacob Spener (1635-1705)

A német pietizmus atyja Strassburgban született. Szülővárosa vegyes

vallású lévén a felekezeti békét plántálta az ifjú Spenner gondolatvilágába. Nem

félt olvasmányait sem különböző felekezetek íróitól összeválogatni. A

lutheránus Arndt mellett nagy hatással voltak rá az angol puritán írók, sőt maga

Kálvin is. Felkereste Genfet, és megismerkedett de Labadie-val, holott ő maga

lutheránus volt. Frankfurt am Main-ban esperes lett, ahol szintén erős református

hagyományok érvényesültek.

Frankfurti szolgálata idején kezdte ébresztő munkáját. A hitoktatást

reformálta és bővítette. A konfirmációra való előkészítést és magát a

konfirmációt népszerűsítette, mert az akkor még nem volt elterjedve. Collegia

pietatis címen 1670-ben rendszeresen elkezdte a bibliaórák tartását.

1675-ben egy csapásra a közérdeklődés középpontjába került Spener, mert

megjelent Pia desideria című könyve. A mű 1. részében Áttekintés az

evangélikus egyház romlott állapota felett címen az evangélikus egyház

kórképét adja. Kifogásolja, továbbá a papság elvilágiasodását és erkölcsi

lazaságát. Az evangélikus hívek gyakorlatilag annyira pogányok, hogy azon

közepesen kegyes katolikusok és zsidók joggal botránkoznak meg. Az

evangélikus egyház felsorolt bajai nem orvosolhatók az egyház életében ismert

és gyakorolt módon: vasárnapi templomlátogatással, a hitvallás tantételeinek és

szövegének lélektelen beemléztetésével, mert hiányzik az igazi keresztyén

erkölcs és a diakonia.

A 2. részben azt fejtegeti, hogy lehet-e egyáltalán az egyház állapotán

javítani? Igenlő választ ad. Isten ígéretére támaszkodik, szerinte – ha Róma

megbukik és a zsidók megtérnek, akkor – eljön Krisztus uralma és az egyház is

megtisztul. Viszont az evangélikus egyház belső életének megtisztítása

közreműködik Róma bukásában és a zsidók megtérésében.

A 3. részben hat reformjavaslatot tesz:

a. A keresztyének tanulmányozzák erőteljesebben a Bibliát. A bibliakörök

elterjesztését javasolja.

b. A papuralmat váltsa fel az egyetemes papság igei és reformátori elve és

gyakorlata.

c. A keresztyéneknek tudomásul kell venni, hogy vallásuk nem tudást,

hanem aktivitást követel tőlük.

d. A keresztyén felekezetek közti dogmatikai ellentéteket ki kell kapcsolni

a vallásos érdeklődés középpontjából és elfeledtetni. A különböző felekezetek a

szeretetmunkában, jámborságban versenyezzenek egymással.

e. A lelkésznevelés és képzés legyen az újjászületett ember missziói

szolgálatának előiskolája. Az ortodox vitákra képzés, a latin nyelven tartott

vizsgai disputák feleslegesek. A lelkészeknek nemzeti nyelven kell prédikálniuk,

arra készüljenek hát fel. A lelkészi bizonyítvány ne csupán a tanulmányi

érdemjegyeket, hanem az illető keresztyén karakterét is tükrözze.

f. Az igehirdetésben a köznépnek evangéliumot kell hirdetni. A retorikai

brillírozás, az igehirdető tudományos ismereteinek fitogtatása nem méltó a

prédikációhoz.

Spener hírneve annyira megnőtt, hogy 1686-ban a szász választófejedelem

udvari főlelkésznek Drezdába hívta. A Napkirályt utánzó választófejedelemnek

azonban kényelmetlen volt Spener pietista prédikációit hallgatni, melyben

bűnbánatra, megtérésre, megszentelt életre hívott, ezért 1691-ben távoznia

kellett Drezdából. A feddhetetlen, komoly és szelíd természetű Spener azonban

felfelé bukott, Poroszországba távozott, berlini Probst – főesperes – lett belőle.

Drezdai tartózkodása végén, 1690-ben ismerkedett meg August Hermann

Franckeval, akit a lipcsei egyetemről távolítottak el harcos pietista

meggyőződése miatt.

Spener Berlinben nem térhetett ki az ortodoxokkal való összeütközés elől,

bár ő a lutheránus hittételeket nem tagadta, sőt azok gyakorlati megvalósítását,

keresztyén életbeni gyümölcsöztetését munkálta.

11. Francke és a hallei pietizmus

August Hermann Francke (1663-1727) működése nyomán bontakozott ki

a német lutheránus pietizmusnak az az ága, mely a legtöbbet hallatott magáról.

Francke fiatalon, 1684-ben a lipcsei egyetemen a héber nyelv magistere lett.

Magister társaival és hozzájuk csatlakozó diákokkal baráti kört alakított, s ez a

baráti kör bibliaköröket szervezett. Az egyetemi oktatás rendjét sem kímélte

buzgóságuk. Maga Francke 1687-ben, 24 évesen tért meg, amint a János 20:31

alapján prédikációra készülve meditált. Rádöbbent, hogy hitetlen. Térdenállva

imádkozott hitért. Isten bizonyosságot adott neki arról, hogy Jézus Krisztusért

kegyelmébe fogadta. Ettől kezdve Istent nemcsak teremtő és gondviselő

Istennek, hanem atyjának érezte. A baráti körhöz tartozó magisterek

előadásaikon szaktárgyaik oktatását evangelizációszerűen végezték. Ezen

túlmenve a teológiai kar professzorai ellen fordultak, azok lelki megújulást és az

ő módszereik átvételét követelve. Francke a hiányzó akadémiai tudományos

fokozatát sem volt hajlandó megszerezni, hogy elhatárolja magát az ortodox

akademizmustól. 1690-ben végül Franckének és társainak távozniuk kellett az

egyetemről.

Francke egy évet Erfurtban töltött lelkipásztorként, de ott sem volt

maradása, magatartása miatt távoznia kellett. Spener és Thomasius

közbenjárására aztán Halleban teológiai professzori állást kapott, egy közeli kis

falunak, Glauchának pedig lelkipásztori tisztét nyerte el; később a hallei Szent

Ulrik templom lelkészi szolgálatába iktatták be. Spener és Thomasius

segítségével a fiatal hallei egyetem teológiai fakultását a pietizmus központjává

tette. A professzori kar jórészt pietistákból állt, amelynek Francke a maga

erőteljes egyéniségével az élére küzdötte fel magát.

Francke hallei működése hamarosan szeretetintézmények, iskolák

alapításával vált híressé. A nagy szervező roppant összegeket tudott gyűjteni

intézményei céljára, azokat kitűnő gyakorlati érzékkel használta fel. Az

intézmények egyrésze 1. a nevelést szolgálta: tanítóképző, polgári iskola, latin

iskola, árvaház és elemi iskola a szegény gyerekek részére. 2. A külmissziói

intézményekre azért volt szükség, mert IV. Frigyes dán király engedélyt adott

Francke misszionáriusainak Trankebar kelet-indiai gyarmatán a térítésre.

Francke intézményeinek harmadik csoportja az első két csoport tevékenységét

volt hivatva előmozdítani. Legjelentősebb volt a von Carsteinische Bibelanstalt,

az akkori Európa egyik legnagyobb bibliaterjesztő intézete. Nyomdájában a

bibliaterjesztő vállalatot, az iskolákat és a belső és külső misszió egyéb

szükséges nyomtatványait állították elő. Saját könyvesboltja volt kiterjedt

hálózattal. Gyógyszerüzemének és gyógyszertárának nemzetközileg is nagy

tekintélye volt.

Halleban egy külön városrészt képezett a Francke telepe. Impozáns

rendje, kisebb városnak beillő méretei lenyűgözték az idegent. Amikor Francke

meghalt 1727-ben, 2200 tanulója volt Francke iskoláinak 183 tanító és felügyelő

vezetése alatt. Árvaházában 134 gyermek talált otthont. Ezeken kívül 250

egyetemi hallgató kapott ellátást csekély díjért vagy instruktorkodásért,

felügyeletért. Az egyetemi hallgatók jó része teológus volt, köztük nem egy

magyar.

Francke pietizmusa sablonosabb, egyszerűbb volt a Spenerénél. Francke

erős akaratú egyénisége rányomta a bélyegét a hallei pietizmusra.

Voluntarizmusa túlzásokba ragadtatta. Semmiféle bírálatot, ellenvéleményt nem

tűrt. Az egyetem professzori karának választania kellett: vagy aláveti magát

Franckének vagy szembe helyezkedik vele. Régi jóakarója, Thomasius, és

Wolff, a felvilágosodás német vezéralakja egyaránt szembekerült Franckével.

A megtérést Francke csak egyetlen módon tudta elképzelni: a bűn miatti

megszomorodás, hosszú lelki tusakodás, a világtól való elfordulás, végül

viharos, konkrét időpontot meghatározni tudó megtérés, ahogy ő nevezte: „a

kegyelem áttörése”. A jezsuiták számára előírt „utak” jutnak az ember eszébe

önkéntelenül Francke merev módszerét látva, mintha a Szentlélek Istennek elő

lehetne írni, hogyan juttasson valakit megtérésre, mert ha véletlenül másként

teszi, akkor az már nem minősül Francke ítélőszéke előtt igazinak. De egyéb

jezsuita jellegű dolgot is találunk a hallei pietizmus gyakorlatában. Az

ismertetett megtérési methodust adminisztratívan, tömegesen alkalmazták. Az

iskolai oktatásban is a megtérés állt a középpontban. A tanulókat megtértségük

szerint csoportosították a pedagógusok. Az ifjakat addig nem hagyták békén,

míg be nem számoltak a megtérés előírt szakaszairól. A megtért tanulóknak

kötelessége volt megtért társaikat és a megtéretleneket figyelni, s a

lelkigondozónak arról beszámolni. Ez tisztára jezsuita módszer.

A játékot száműzték a hallei intézetekből. A gyermekek idejét precízen és

célszerűnek vélten osztották be. A játék eltiltása koravén aggastyánokat nevelt,

gyermekkoruktól fosztotta meg a növendékeket. Dicséretes viszont a tantárgyak

gyakorlati ismereteket közlő igyekezete. Ebben messze megelőzték az ortodox

iskolákat. Nagyon kiemelkedő pedagógiai módszer volt a szemléltetés

alkalmazása.

Francke abban is nagy volt, hogy maga rájött bizonyos hibákra, és azokat

le tudta küzdeni. Másoktól nem fogadott el bírálatot, de némi önkritikája volt.

Intézményei életében a hibák ellenére nagy feladatot teljesítettek. Halála után

azonban fia és veje a pietizmus konzerválására törekedett. Az epigonok keze

alatt az egész hallei pietizmus elvesztette az első nemzedék lángoló hitét s

maradt annak modorosságai, hibái mellett.

Spenerhez hasonlóan Francke sem vetette el az ortodox lutheránus

hittételeket, hű maradt az Ágostai Hitvalláshoz. De Franckenál ez közönyt

jelentett. Egyszerűen nem érdekelte a konfesszió és az ortodox hittételek. A

gyakorlati munka, a megtérést munkáló missziói lendület foglalta le az egész

embert. Csakhogy ennek a magatartásnak utódai kezén keserű gyümölcsei

teremtek. Azokból kilobbant az eleven hit, de a hitvallás, tantételek és a

hivatalos egyház iránti közöny megmaradt. S mi több, a hit elevenségének

csökkenésével egyenes arányban nőtt a racionalizmus és a közöny a hallei

pietistákban. A harmadik nemzedék már beolvadt a racionalizmusba. A későbbi

időkben éppen a hallei pietisták egykori nagy munkamezőin ütötte fel …(38 o.)

tanyáját a racionalizmus, vallási közöny … az elvilágiasodás, végül az ateizmus.

12. A württembergi pietizmus

Német lutheránus pietizmus volt ……….. (38 o.) volt, mint a hallei. Más

volt ………… sában. Míg a hallei pietizmust Franckenál ………….. ragadta el,

a württembergi ……………. józan, megfontolt, békességre igyekvő és csendben

munkálkodó volt. Míg a hallei főnemesség, nemesség és a polgárság vallása

volt, addig a württrmbergi a diákoké, parasztoké és csak harmadsorban a

polgároké. A paraszti zöm adta meg az egész irányát. Egyházias maradt, nem

tűzött össze a hivatalos egyházzal és az ortodox teológusokkal. Az egyetemi

életben sem kezdett vitákat. A württembergi pietizmust mind a hivatalos egyház,

mind az ortodox teológus tudósok becsülték és támogatták. A maga csendes

módján ez az ébredési irány annyira áthatotta a lakosságot, hogy jó hatása

napjainkig érezhető.

A württembergiek számos kiváló teológussal dicsekedhettek. Egyik

legkiválóbb teológusuk Johann Albrecht Bengel (1687-1752) stuttgarti vezető

lelkész, exegéta és bibliai teológus volt. Az ő tollából született a Gnomon (1742)

ami máig használatos. Nem valami hízelgő véleménye volt a halleiekről és

Franckeről (1744-ben): „Bizony, a hallei módszer a mostani idő szelleméhez

mérve egy kicsit kurtára sikerült. Spener méltósága és komolysága eltűnt, és a

helyébe nem jött semmi. Itt az ideje, hogy az abból az iskolából való atyafiak

összeszedjék magukat, és alkalmazkodjanak a szükségletekhez.” (Bucsay

Mihály: Az újkori egyetemes egyháztörténet II. és III. szakasza: az

ellenreformáció és a felvilágosodás kora. – Bp. 1970/71. Soksz. Bp. Ref. Teol.

Akad. 63. 1.)

Másik kiváló teológusa Friedrich Christoph Oetinger (1702-1782) volt a

württembergi pietistáknak. Rá Jacob Böhme volt nagy hatással, de Bengeltől

átvette annak mértéktartását. Bengel biblikus teológiáját folytatta, de

felhasználva kora természettudományos eredményeit, egy összefüggő

világképbe, egy sajátos és eredeti teozófiába építette tovább.

13. A radikális szeparatista pietizmus

A pietizmus szélsőséges irányairól lehetetlen egyenként szólani,

mindössze három személyen, mint típuson keresztül adunk metszetet ezekről.

Gottfried Arnold (1666-1714) Unparteische Kirchen-und Ketzerhistorie

(Pártatlan egyház- és eretnektörténet) című könyve méltó felháborodást váltott

ki. Történethamisítással ui. az eretnekeket tette meg igazi keresztyéneknek,

holott az akkori közvélemény az eretnekeket az ördög leszármazottainak tartotta.

Arnold élete is bővelkedett meghökkentő fordulatokban. Először Spener

tanítványa volt, de az nem elégítette ki, hanem a rajongó spiritualista Gichtel

hatása alá került és lemondott giesseni egyháztörténeti professzori katedrájáról

1698-ban.

Az idézett eretnektörténeten kívül ugyanebben az életkorszakában írta

1700-ban Az isteni bölcsesség titka című, ókori gnosztikus szemlélettől áthatott

könyvét, melyben nemi aszkézist hirdetett meg, a házasságot tagadta. A

következő évben élete új korszakába lépett. Megházasodott, kibékült a hivatalos

egyházzal és haláláig derék lelkipásztor volt, sőt a pietista, rajongó

gnosztikusból szigorú ortodox esperes lett.

Konrad Dippel (1673-1734) életét giesseni teológus korában Arnold

professzor szélsőséges magatartása siklatta ki. 1697-ben búcsút mondott a

teológiának, és orvos, később alchimista lett. Tehetséges embernek bizonyult

mint orvos is és mint vegyész is. Az ortodoxia ellen 1698-tól Christianus

Demokritus álnéven folytatott kíméletlen irodalmi harcot. A későbbiek során az

ortodoxia mellé újabbnál újabb ellenfeleket szerzett, mert nyugtalan, szélsőséges

nézetei miatt mindenkivel összeütközésbe került. A szeparatista pietista

gyülekezetekben sem érezte jól magát. Egyaránt tagadta a satisfactio és a

szélsőséges pietizmus spiritualizmusának tanát. Az utóbbi azt vallotta, hogy a

megtérteket a Szentlélek inspirálja állandóan. Dippel nyughatatlan magányát a

vallásról szóló tanításában fejezte ki. A vallás annyira személyes ügye minden

embernek, hogy azt önmagának, önmagában kell gyakorolnia és nincs rá

szükség, hogy közösségben legyen másokkal. A gyülekezetet egyenesen a

kegyesség akadályának állította, mert még a szeparatista pietista

gyülekezetekben sincs egy-két valóban megtértnél több.

Gerhard Tersteegen (1697-1769) ugyan maga is szeparatista pietista volt,

de nem hasonlítható a két előzőleg tárgyalt személyhez. Nyugodt,

kiegyensúlyozott, konstruktív egyéniség volt. Eredetileg kereskedő és iparos

volt, ezt a foglalkozását 1728-ban adta fel, hogy gyülekezeti vezető legyen.

Később a gyülekezetek egy hálózatát igazgatta, mint annak felügyelője és

szervezője. Szemlélődő lelkialkata a quietista Krisztus-misztika kiváló alakjává

avatta. Írói és költői vénája pedig ennek az irányzatnak rangos irodalmi

képviselőjévé tette. Énekeiben és könyveiben az Isten kegyelmében nyugvó

ember életének erejéről és szépségéről vall. Teológiája nem tér el a reformátori

teológia nagy vonalaitól, de a pietista üdv-individualizmus is meg-megcsillan

írásaiban. Tersteegen énekeiből jelenlegi református énekeskönyvünk is kettőt (a

165. és 455. ének) felvett. A pietizmus nagy alkotása az egyházi énekköltésben

maradandónak bizonyult. Francke is írt bensőségesen szép egyházi énekeket, de

Tersteegen a legkiválóbb pietista egyházi énekköltő.

14. Zinzendorf és a herrnhuti pietizmus

A herrnhuti pietizmus alapítója és haláláig vezetője Nicolaus Ludwig Graf

von Zinzendorf (1700-1760), ez a kiemelkedő keresztyén személyiség volt.

Főnemesi család sarja. Apja miniszter. A német arisztokrácia bizonyos köreinek

szokása szerint 1710-ben az ifjú Zinzendorf is a hallei nevelőintézetbe került, de

az ott töltött 6 évre csak keserűséggel gondolt vissza. 1716-ban a wittembergi

egyetemre került jogásznak, ám a jog mellett szülei akarata ellenére teológiát is

hallgatott. 1722-től magas rangban udvari jogászként teljesített szolgálatot

Szászországban. Szolgálatának megkezdése évében nősült meg. Feleségével,

egy hercegnővel, annak 1756-ban bekövetkezett haláláig meghitt, lelki

békességben élt.

Az 1722. év egyháztörténeti szempontból is döntő Zinzendorf életében.

Ebben az évben telepített herrnhuti birtokára menekült cseh-morva testvéreket.

Herrnhut ettől kezdve minden hite miatt üldözött keresztyén előtt nyitva volt.

1727-ben szervezte meg Zinzendorf a herrnhuti „megújított testvérközösség”-

nek elnevezett telepet. A telepet jogilag és szervezetileg a lutheránus

államegyházhoz tartozónak tekintette. A szomszédos berthelsdorfi lutheránus

paróchia filiája volt a herrnhuti Brüdergemeinde. A berthelsdorfi lelkész, Rothe,

szívesen vállalta filiájának Hernnhutot. (Hernnhut addig is Berthelsdorfhoz

tartozott, mint majorság és kastély. Rothe hogyne vállalta volna, hiszen

Zinzendorf gróf kegyura volt.)

A Brüdergemeinde szervezete, liturgiája azonban merőben különbözött a

lutheránus egyháztól. Internacionalista, felekezetközi pietista jellege volt

azonban a fő ok, ami miatt a hivatalos egyház támadta Zinzerdorfot. A magas

rangú arisztokratával azonban nem volt könnyű elbánni. Zinzendorf, hogy

elhárítsa a teológiai képzetlenség vádját, 1734-ben befejezte teológiai

tanulmányait. 1736-ban mégis száműzték Szászországból, de a

Brüdergemeindéhoz nem mertek nyúlni.

Zinzendorf, akárcsak Spener 1691-ben, Berlinben talált pártfogókra, és ott

a cseh-morva testvéregyház püspöke, Jablonski, porosz udvari lelkész a cseh-

morva testvéregyház utazópüspökévé szentelte. Zinzendorf ezzel a lutheránus

egyházból kivált, és a cseh-morva testvéregyház exuláns utazópüspöke lett.

Poroszországnak politikai vonalába tartozott a menekült protestánsok, a

cseh-morvák mellett a francia hugenották befogadása és segítése, a magyar

protestánsok üldözése ellen is sokszor interveniált. Poroszország politikailag

Ausztria ellen készült, Szászország pedig hagyományosan osztrákbarát

külpolitikát folytatott. Poroszország és Szászország viszonyát az is

meghatározta, hogy mindketten Lengyelországra aspiráltak, előbbi területeket,

utóbbi koronát óhajtott. Poroszországnak jól jött Zinzendorf működése.

Zinzendorf bejárta Európát és Észak-Amerika protestáns területeit.

Prédikálásával komoly ébresztő szolgálatot végzett. Ugyanakkor Poroszország is

jelentős propagandához jutott, hiszen Zinzendorfnak egy szót sem kellett szólnia

kifejezetten Poroszország mellett, de ha elmondta, hogy kicsoda, kik azok a

cseh-morva testvérek és miért van exuláns püspökük, meg utazópüspökük

Berlinben, az éppen elegendő volt. Zinzendorf 1747-ben visszatérhetett

Szászországba, és 1749-től a herrnhuti Brüdergemeinde megtarthatta szervezetét

és liturgiáját az Ágostai Hitvallással „rokon állásponton lévő egyházközség”-

ként elismerést nyert.

Zinzendorf teológiai felfogása erősen christocentrikus lutheránus teológia.

A pietista misztikum azonban furcsa modorosságokat eredményezett Zinzendorf

teológiájában is. A házasságról azt tanította, hogy az a Szentháromság bizonyos

fokú megélése. A Szentháromságot az emberi család analógiájára képzelte el,

amelyben a Szentlélek az anya. (A Szentháromság tehát „Papa, Mama und ihr

Flämmlein, Bruder Lämmlein”.) A Jézus véréről és sebeiről szóló pietista

misztika Zinzendorfnál kulminált. A gyülekezetek Krisztus oldalzsebeiből

születnek. Zinzendorf kegyessége sem mentes a túlzott érzelgősségtől,

mindamellett őszinte, mély, önmagát átadó és rendkívül gyakorlatias.

Érzelgőssége és Krisztus vérének, sebeinek misztikája is megbocsátható neki;

tőle mindez őszintén hangzik, de az epigonok által unos-untalan reprodukálva, –

kevesebb őszinteséggel, – már ízléstelenségnek és édeskésnek hat. Vitathatatlan

értéke a herrnhuti pietizmusnak szelídsége, evangéliumi vidámsága, felszabadult

derűje, amiből hiányzik Francke erőszakossága mellett annak gyanakvása és

komor pesszimizmusa. Zinzendorfon meglátszik, hogy Halle iskolájába járt,

igyekezett megszabadulni Francke nyomasztó örökségétől. Elvetette a Francke-

féle „bűnbánat-harc” sablonos megkövetelését, holott magát a bűnbánatot nem

vetette el. Nem tudott ezzel szemben Zinzendorf megszabadulni Francke

örökségétől, amelyet az a tudomány és művészet lebecsülésében hagyott rá.

Zinzendorf is a kegyesség gyakorlása mellett csupán a gazdasági, kereskedői,

állami és katonai teendőket vélte szükségesnek.

A württembergi pietizmus nagy személyisége, Bengel szerint

Zinzendorfnak élete végéig nem nőtt be a fejelágya, örök kamasz maradt. Arra

célzott, hogy Zinzendorf zsenialitása, nagy missziói szolgálata mellett is hajlott

a különcködésre. Egyes nézeteit és munkamódszereit gyakran változtatta, de a

Krisztus szeretetében való örvendező szabadsághoz és a lelki közösséghez

mindvégig hű maradt. 16 éves korában Jézus rendet alapított, és később is

egyesületeket, szövetségeket szervezett mindenfele. Lelki barátokkal körülvéve

az önzetlen szolgálatban lelte örömét. A nehézségektől nem riadt vissza. Élete

lázas tevékenységben telt el. Prédikált, levelezett, személyes lelkigondozást

végzett, újságot szerkesztett, verseket, énekeket írt, terjesztette nézeteit.

Herrnhut a pietista misszióból Halle után második helyen vette ki részét. De míg

Halla Francke halála után minden téren a lassú hanyatlás állapotába került,

Herrnhut nem érezte meg különösebben Zinzendorf halálát, mert a már

ismertetett különbségek Herrnhutot életképes ébredési központtá tették. A

Brüdergemeinde átvészelte a múló századokat, és hatása egyértelműen pozitívan

érvényesült a protestáns egyházak életében.

15. A methodizmus

Az angol polgári forradalom győzelme az ún. diszőséges forradalom

(1688) után hozta meg a zavartalan polgári viszonyok korszakát Angliában.

1689-ben kiadták a Türelmi Törvényt, amely a katolikusok és unitáriusok

kivételével vallásszabadságot biztosított az angliai protestáns felekezeteknek. A

békés és szabad polgári életforma vallási közönyt eredményezett. Az emberek

megszabadultak a szorongattatásoktól, s úgy érezték, nincs égető szükségük

Istenre. Ez a korszak volt az angol deizmus, aztán a felvilágosodás klasszikus

kora Angliában. Különösen az anglikán államegyház jutott a hitélet

mélypontjára. A nemesség és a gazdag polgárság a jólneveltség tartozékát látta a

vallás külsődleges gyakorlásában. Ekkor alakult ki az a máig meglévő angol

nézet, hogy a gentleman ismérvei közé a templombajárás is oda tartozik. És az a

másik, hogy az igazi gemtleman anglikán.

A XVIII. Század felgyorsult ipari fejlődése kitermelte az ipari

proletariátust, amelyet sem az anglikán egyház, sem a presbiteriánus

(nonkonformista vagy dissenter) nem tudott elérni. A közép- és kispolgárság

tömegei nem szakították ugyan meg kapcsolataikat az egyházzal, vallásosságuk

azonban sok kívánnivalót hagyott maga után. Mindezektől meghatározottan

lépett fel a század harmincas éveinek végén néhány fiatal ember a lelki ébredés

szolgálatára. Angliában a hitélet a század végére fellendült; szolgálatuk nem volt

hiábavaló.

A methodizmus három kiemelkedő egyénisége: John Wesley (1703-1791)

erős akaratú, vasszorgalmú, bámulatos szervező és irányító, tehetséggel

megáldott személyiség volt a mozgalom megindítója. Öccse, Charles Wesley

(1707- 1788) költői tehetségű, érzelmes lelkületű, a mozgalom költőjévé vált.

De hármójuk között a vérbeli teológus George Whitefield (1714-1770) lett.

Apostoli buzgalmához csodálatos igehirdetői képesség járult, a kortársak

elragadtatással beszélnek prédikációi hatásáról. Whitefield szervezőképessége

azonban nem állt arányban apostoli lelkületével és nagy hatású igehirdetői

adottságaival.

a. A methodizmus kialakulása

1729-ben Oxfordban John Wesley tanulmányi felügyelő öccsével és

néhány társával vallásos klubot alapított lelki fejlődésük közös ápolására.

Vigyáztak arra a közösség tagjai, hogy olvasmányaikat helyesen válasszák meg.

A világirodalom és a vallásos irodalom legjobb termékeit olvasták. A

lelkiismeretes tanulás mellett kínálkozó szabadidejükben jellemüket fejlesztő

szórakozásokkal, betegek és szegények gondozásával töltötték. Mint igazi angol

klub tagjai, mindezt módszeresen csinálták, s ezért kapták társaiktól a

methodista, módszeres (módszereskedő) gúnynevet. Velük is az történt, az ilyen

gúnynév adásánál általában ami történni szokott: méltósággal viselték a

gúnynevet.

1735-ben csatlakozott a methodista ifjakhoz George Whitefield. Közben

érintkezésbe léptek a londoni és az észak-amerikai herrnhuti testvérekkel.

Olvasmányaik is nagy hatással voltak rájuk. Luther és Kálvin műveit olvasták és

vitatták meg. 1738 februárjában a Wesley testvéreknek döntő élményben volt

részük. Egy Amerikába készülő herrnhuti testvér beszélgetett velük. Ismertette a

mozgalom nyomán Németországban és Amerikában kibontakozott tömeges

ébredést, ami nagy hatással volt a két Wesleyre.

Néhány hónappal később, 1738. május 24-én este ¾ 8-kor John Wesley

egy viharos megtérési élményen ment át. A közösség szokott módon együtt ült,

és éppen Luthernek a Római levél kommentárja bevezetését olvasták, mikor

John Wesley életében a nagy fordulat végbement. John Wesley a nyár folyamán

ellátogatott Herrnhutba és két hetet töltött ott. Kritikus szemmel járva, a

herrnhutiak erényei mellett hibáikat, modorosságukat is meglátta, de nem

ábrándult ki a mozgalomból, hanem a hibákból tanult és azzal az elhatározással

tért vissza Angliába, hogy ő is megkezdi a széles körű ébresztést.

George Whitefield megelőzte John Wesleyt az ébresztő prédikálás

elkezdésében, mert Angliában 1736-tól végezte ezt a szolgálatot, 1738-ban

pedig Észak-Amerikába hajózott és ott folytatta, míg John Wesley csak 1738-

ban kezdte el. Az evangélizációs mozgalomba bekapcsolódott Charles Wesley

is, aki Whitefielddel együtt nem ment át John Wesleyhez hasonló viharos

megtérésen. Angliában és Amerikában egyaránt 1739-től kezdve az

evangélizáció a templomi prédikálás mellett áttért a szabadban való prédikálásra

is, Ezt is Whitefield kezdte, és bár John Wesley először megbotránkozott rajta,

még abban az évben kénytelen volt maga is átvenni a szabadban prédikálás

módszerét. Három oka volt ennek: az egyik, hogy az ortodox beállítottságú

papok nem mindig engedték át templomukat az evangélizátoroknak, a másik,

hogy a gyülekezet nem fért be a templomba, végül, hogy olyan helyen is

prédikáltak, ahol nem volt templom.

b. A methodista egyház megszervezése

Whitefield nem volt szervező. Nagy hatású evangélizációja tízezreket

mozgatott meg. Elérte a szegény bányászokat, manufaktúra munkásokat, a

bontakozó ipari forradalom egyházilag is elhagyatott proletárjait. A bányászok

szenes arcán barázdákat szántott a Whitefield prédikációja nyomán kibuggyanó

könny. Ám Whitefield evangélizációjának nem lett külön egyház szervezése az

eredménye. Hiba volt, hogy az evangélizáció által megtérített embereket

magukra hagyta, de roppant jó volt, hogy nem szakította ki őket egyházukból.

Így nem ment simán azoknak az új élet, hiszen nem a megtértek szeparatista

közösségeibe szerveződtek, hanem benne maradtak az anglikán államegyházban

vagy a presbiteriánus egyházban. Nehéz volt a helyzetük az anglikán ill.

presbiteriánus egyházban, hiszen azok merev ortodoxiában éltek. Ez a nehézség

azonban annak a két egyháznak a szempontjából gyümölcsöző volt. A két

egyházat lassan áthatotta Whitefield evangéliumi lelkületű szolgálatának az

eredménye. A megtértek világosság, só és kovász lettek, s a század végére

átformálták, megújították az anglikán és a presbiteriánus egyházat egyaránt.

John Wesley kiváló szervező volt, de kisebb tehetségű prédikátor és

teológus, mint Whitefield. Ennek a nagy szervezőnek első dolga volt, hogy

1739-ben a tíz évvel azelőtt alakult baráti klubnak az új viszonyoknak megfelelő

szervezeti formát adjon. 1740-ben elszakadt a Brüdergemeindétől, azonban a

testvéri kapcsolatot továbbra is fenntartották egymással. A methodista egyház

ezzel nagyjából megszületett. A Wesley evangélizációjára – és természetesen

testvére, valamint barátai evangélizációjára – megtérteknek könnyebb dolguk

volt, hiszen élő evangéliumi hitüknek megfelelő szervezetet, methodista

egyházat szervezett számukra Wesley. De ennek a következménye az lett, hogy

az anyaszentegyház testén újabb szakadás keletkezett, valamint a megtértek nem

tudták régi egyházukat belülről ébreszteni. Persze nekik sokkal egyszerűbb és

kényelmesebb volt saját köreikben élni az új életet, mint megtéretlen

egyházukban háborgatásokat eltűrni élő hitükért. Isten tervében minden

bizonnyal ennek is megvolt a maga haszna: felrázta az anglikán és

presbiteriánus egyházat, hogy ha sokáig ellenállnak az ébredésnek, a

gyülekezetek tömege methodista lesz. Ez a félelem és védekezési módszer is

egyengette a Whitefield nonszeparatista evangélizációjának egyházébresztő

szolgálata útját.

Whitefield és John Wesley nem sokáig tudtak együtt dolgozni, mert

Wesley a predestináció tanát félreértve, azt az evangélizálás akadályának

minősítette és elvetette. Whitefield mint vérbeli teológus helyesen értelmezte a

kálvini predestinációt és kitartott mellette.

John Wesley a maga szervezeteit formailag nem kívánta kiszakítani az

anglikán egyházból, hanem azon belül mint külön munkaszervezetet tekintette.

Voltaképpen egyesületi keretek között kívánt mozogni az anglikán egyházon

belül. Nem készített külön hitvallást, meghagyta az anglikánt, csak kurtított

rajta. A liturgiával hasonlóan járt el. Célja az volt, hogy minden megtért embert

szolgálatba állítson. Az egyesületi jelleg jól érvényesült a szervezeti

felépítésben. A helyi egylet tagságát osztályokra tagolta, élükre vezetőket

állított, és tagjainak kötelességévé tette a missziói munkát, ill. az arra való

felkészülést. A methodista egylet, később az egyház is, tagsági könyveket adott

ki minden hűségesen és odaadással szolgáló tagnak. A tagkönyveket

negyedévenként felülvizsgálják, s aki időközben a keresztyén életben és az aktív

szolgálatban hanyatlónak bizonyul, azt visszaminősítik próbataggá. Ha aztán a

következő negyedévben ismét emelkedik a buzgalma, akkor újra visszakapja

rendes tagságát. A hitben megrestülteket egyszerűen kizárják az egyesület-

egyházból. Ennek a szigorú rendnek nagy fegyelmező ereje van, azonfelül a

passzív keresztyének ballasztját nem cipeli magával. Egyesületileg ez jó, de

egyházilag már kérdéses. A metodizmus a laikusokat az egyetemes papság elve

alapján neveli a szolgálatra. A XVIII. században elképzelhetetlenül új dolgot

hozott a laikusok aktivizálásával, az egyház ügyeinek kollektív intézésével, az

általános keresztyén szolgálatkényszerrel. A methodista egyház kerületekre

tagozódik és felső szinten az utazó prédikátorok konferenciája vezeti. Az

egyszemélyi vezetés is megtalálható, szuperintendenseket, püspököket is

szenteltek és szentelnek ma is.

John Wesley nem vádolható azzal, hogy methodista mozgalmából végül

egyház lett, s ezzel kiszakadt az anglikán és presbiteriánus egyházból.

Szubjektíve ő nem akart szakadást, csak az anglikán egyházon belül egy

egyletet, de az objektív okok előidézték szükségszerűen a különválást. Wesley

úgy osztotta be a methodisták programját, hogy az anglikán istentisztelet

időpontját szabadon hagyta, sőt ő maga és munkatársai anglikán templomba

jártak úrvacsorázni. A mozgalom nemzetközi méretei és angliai keretei azonban

a szubjektív szándék ellenére szükségszerűen hozta, hogy saját lábára álljon.

Ennek ellenére formai kiválás nem történt.

Whitefield halála után, 1770-1777 között nagy vita folyt Whitefield hívei

és Wesley-ék között. A vita a predestináció kérdése miatt folyt. Eredménye az

lett, hogy mindkét fél mereven kitartott álláspontja mellett. A methodizmus

predestinációellenessége, ha lehet, még fokozódott.

John Wesley halála után a methodizmus 1797-ben hozta létre a maga

külön szervezetét. Ekkor alkották meg a már említett felső szervet, a

konferenciát. Az egyes kerületeket, más néven területeket, hasonlólag az utazó

prédikátorok vezetik. Tehát a felső vezetésben nem érvényesül a világiak zsinat-

presbiteri jellegű bevonása. A methodista egyház külön szervezésének

időpontjának 1797 tekintendő, bár akkor sem jelentette ki, hogy elszakad

bármely más egyháztól és ezennel saját szervezetet alkot, csak megtette. 1798-

ban a methodisták száma 85 055 volt. 1935-ben 59 524 prédikátor vezetésével

11 809 488-ra rúgott a tagsági könnyvel rendelkező felnőtt methodisták száma.

c. Az angliai hitélet a XVIII-XIX. sz. fordulóján

A methodizmus hatására az angliai protestantizmus hitélete megélénkült.

Az anglikán és a dissenter egyház egyaránt az ébredés jeleit mutatta. A

felekezeti béke erősödött. Felekezetközi társaságok alakultak. A külmisszió

végzésére szervezeteket hoztak létre. 1792-ben a Baptista Missziós Társulatot,

1795-ben a felekezetközi Londoni Missziós Társulatot, végül 1799-ben az

Anglikán Egyházi Missziói Társulatot. 1804-ben megalakult a Brit és Külföldi

Bibliaterjesztő Társaság felekezetközi jelleggel. A bibliaterjesztés terén hallatlan

munkát fejtettek ki az angolok.

Az angol közvélemény a rabszolgaság ellen fordult. 1807-ben a parlament

megtiltotta a rabszolga-kereskedelmet. Magát a rabszolgaságot azonban csak

1834-ben törölte el a parlament. A rabszolgaság elleni harc az angol gyarmatok

szempontjából jelentős, mivel onnan is vittek az Egyesült Államokba néger

rabszolgákat.

16. Az Amerikai Egyesült Államok vallási helyzete a

felvilágosodás korában

Az Amerikai Egyesült Államok döntő jellegét angol, ír és skót telepesek

határozták meg. Egyesült Államokról természetesen csak 1776 után

beszélhetünk, hiszen addig Anglia gyarmata volt. A 13 államból alakult

államszövetség sajátos fejlődést járt végig. Az európai fejlődéstől merőben

különbözött, de sok mindent vitt Európából. A vallási helyzetet a szabadságharc

előtti időkben európai mintára rendezték. Államonként a lakosság meghatározta

az uralkodó vallást, amely a többség vallása volt, az aztán elnyomta a kisebbség

vallását, ill. vallásait. Angol gyarmatokról lévén szó, természetesnek vehetnénk,

hogy a protestantizmus magától értődően vezetett vallási téren. De nemcsak

protestánsok vándoroltak Amerikába, és nemcsak Angliából, hanem Európa

különböző részeiből vándoroltak az emberek Amerikába. A protestantizmus

helyzetét lelki ébredések szilárdították meg, ezek biztosítottak átütő erőt a

protestantizmusnak.

Jonathan Edwars (1702-1758) nevéhez fűződik az első ébredés, revival,

megindulása. A második nagy revival Whitefield 1738-ban elkezdett prédikálása

nyomán támadt. Whitefield ébresztő szolgálata a legtöbb angol gyarmaton

komoly mozgalmat támasztott. De a gyarmatokon is az történt, mint Angliában:

Whitefield a felébredteket nem szakította ki az egyházukból.

A szabadságharc előtt csupán Pennsylvánia biztosított szabad

vallásgyakorlatot. A vallási türelmetlenség az észak-amerikai gyarmatokon is

jelen volt. A felvilágosodás vallási türelme, valamint az angol presbiteriánusok

és anabaptisták munkálkodtak a viszonyok megváltoztatásán. Thomas Jefferson

az Emberi Jogok Nyilatkozatában a felvilágosodás talaján állva hirdette meg az

embernek a vallásszabadsághoz való jogát. 1774-ben a 13 gyarmati állam

kongresszusa elfogadta az Emberi Jogok Nyilatkozatát. 1791-ben aztán az

Amerikai Egyesült Államok alkotmánya gyökeresen rendezte a vallási kérdést:

1. Az államot és az egyházat teljes mértékben különválasztotta.

2. Kimondta, hogy minden vallásfelekezet egyenlő.

3. Az állam az egyén vallási meggyőződésének szabadságát biztosítja,

amennyiben az nem káros más állampolgárokra és az államra.

Összehasonlításul megemlítem, hogy Erdély e téren mennyire megelőzte

korát. Erdélyben már 1550-ben a tordai országgyülés elfogadta a szabad

vallásgyakorlatot az evangélikusoknak, majd a 60-as években azt …. (48. o.

betoldás) az unitáriusokra is kibővítették. Bethlen Gábor (1613-1629) teljes

vallásszabadságot biztosított valamennyi erdélyi vallásfelekezetnek. Angliában

1653-tól 1658-ig korlátlan vallásszabadságot adott Cromwell valamennyi

evangéliumi keresztyén felekezetnek; a vallásszabadság nem terjedt ki akkor a

katolikusokra, unitáriusokra és az episcopalista anglikánokra.

17. A németalföldi református teológia a felvilágosodás

korában

A németalföldi fejlődés Európában elsőnek hozta létre a polgári államot.

A polgárság uralomrajutása meggyorsította a szellemi élet fejlődését. E

fejezetben Németalföld XVII. századi református teológiai viszonyait tekintjük

át, mert ott akkor volt a felvilágosodásnak az egész európai közgondolkodásra

elhatározó jelentőségű korszaka. Ez a korszak az angol puritanizmus,

empirizmus kölcsönhatásában, Descartes racionalista filozófiájának

kibontakozást biztosítva járta végig a fejlődés útját. Lévén Németalföld polgári

állam és kálvinista, világos dolog, hogy a felvilágosodás filozófiája és teológiája

korántsem úgy jelentkezett, mint Franciaországban. A református ortodoxia és a

vele szemben álló teológiai irányok a leghevesebb harcok idején sem foglaltak

el szélsőséges álláspontot, ami a XVIII. századi német racionalista teológiától

megkülönbözteti a holland felvilágosodás teológiáját. Voetius prakticizmusának

ortodoxiaellenessége sem mérhető a hallei pietizmus ortodoxiaellenességével.

Az összehasonlításnál azt az egyet sem szabad szem elől téveszteni, hogy

kronológiailag is a holland megelőzte mind a német, mind a francia fejlődést.

A holland ortodoxia fejlődésében az 1618-19-ben megtartott dordrechti

zsinat jelenti a határkövet. A zsinat a skolasztikus ortodoxia győzelmével

végződött. Az arminianizmust, ami a szigorú kálvivi hitvallásosságon némileg

lazítani kívánt és a Szentírás tekintélyét a hitvallások tekintélye fölé emelte, de

egyben a predestináció következetes kálvini tanán is enyhített, – a dordrechti

zsinat elítélte, pártját, a remonstránsokat szétzúzta. A győztes ortodoxia

legkiemelkedőbb teológusai a következők voltak: Franciscus Gomarus (1563-

1641), J. Macovius (1588-1644), Samuel Maresius (1599-1673) és az általunk

bizonyos vonatkozásban már ismert Voetius. Maresius és Voetius 1642-től

1667-ig szemben álltak egymással, mert Voetius, aki különben maga is ortodox

volt, támadta az államvallás néhány középkori egyházszervezeti maradványát.

De ellentétben voltak azért is, mert Voetius mint a precizista kegyesség

megalapítója Maresius és a skolasztikus ortodoxia szikkadt

intellektualizmusával szemben a személyes hit melegségét és a keresztyén élet

precíz kegyességét hangsúlyozta. Voetius precizista ébresztő tevékenységét,

amelynek kapcsán 1644-től exercitia pietatisnak nevezett bibliaköreit szervezte,

már tárgyaltuk a német pietizmus gyökereinek ismertetésekor.

Wilhelm Amesius (mh. 1633) angol puritán tudós, akit hite miatt

kényszerítettek hazája elhagyására, a franekeri egyetem professzori katedráján

Voetiust megelőzve hirdette a személyes hit, a Krisztusnak szentelt élet

szükségességét. Voetius maga is sokat tanult Amesiustól és nemes indíttatásokat

vett tőle, de az Amesius felfogása Voetiusban lett igazán holland református

irányzattá. Hollandiából Amesius és Voitus puritanizmusát hozták haza

Magyarországra és Erdélybe a magyar puritánok néven ismert mozgalom egyes

követői.

Johannes Cocceius (1603-1669), aki 1630-tól brémai, 1636-tól franekeri,

1650-től leideni teológiai professzor Amesiussal és Voetiussal ellentétben

gyökeresen új módszert hozott a teológiában. Cocceius ízig-vérig biblikus

teológus volt. A héber nyelv professzora lévén hosszabb ideig, ismerte és

kortársainál jobban értette meg a Biblia történetiségét. Az általa megalapított

teológiai irány, a szövetség teológia, a foederalis teológia voltaképpen a holland

református ortodoxia továbbfejlesztése volt. Melanchton, Zwingli, Kálvin,

Bullinger, Hyperius, Olevianus, Ursinus, de Cocceius kortársa, az előbb tárgyalt

Amesius is vallotta, hogy Isten szövetséget kötött az emberrel. Cocceius a

reformátoroknál és a későbbi teológusoknál rendszerré ki nem dolgozott

szövetség-teológiát dolgozta ki. Vallotta, hogy Isten üdvtervét szövetségek

sorozatán keresztül valósítja meg. A szövetségek egymásutánisága egyre

közelebb viszi az embert Istenhez. Két fő korszakot, és a második fő korszaknak

további három alkorszakát különbözteti meg:

1. A természeti szövetség korszaka (foedus operum seu naturae). A

bűneset előtti emberrel kötött szövetség kora. Az ember úgy nyert volna

üdvösséget, ha engedelmes maradt volna.

2. A kegyelmi szövetség korszaka (foedus gratiae):

a. Foedus gratiae legem – a törvényadás előtti kegyelmi szövetség a

patriarchák korát foglalja magába Mózesig.

b. Foedus gratiae sub lege – a Sinai-hegyi törvényadástól Krisztusig tartó

kor.

c. Foedus gratiae post legem – a Krisztus által kötött szövetség kora.

Isten üdvtervének történeti kifejlését ragadta meg a szövetség-teológia.

Isten a történelemben szólítja meg az embert, szövetséget köt vele, nem egyszer,

hanem többször és az egymásután következő szövetségek az üdvösségre nevelés

szakaszai. Az új szemléletmód egészen másfajta exegézist tett lehetővé, mint a

korábbi volt.

Az ortodoxia a Bibliát dicta probantia gyüjteménynek tekintette és akként

kezelte. Cocceius rávilágított, hogy Isten a történetben jelentette ki magát az

embernek, ami azt jelenti, hogy a Szentírásban lévő kijelentés más-más darabjai,

egyúttal mám-más időben, más-más történeti helyzetben hangzottak el, s

egyszersmind a kijelentés-történet megfelelő szövetség-korszakában. Isten

fokozatosan jelentette ki magát az embernek úgy, hogy egyre többre tanította.

Történeti háttérben kell tehát szemlélni a Szentírás két nagy könyvgyüjteményét,

de úgy, hogy az Ószövetségről tudnunk kell, hogy az a Krisztus előtti

szövetségről, sőt a törvényadás előtti szövetség kijelentéséről szól.

Természetesen a természeti szövetség meghirdetésével kezdődik. Tehát az

Ószövetségben Isten kijelentése nem szemlélhető olyan teljességgel, mint az

Újszövetségben.

Kijelentés-, egyház- és világtörténeti helyzetben, kijelentési érvénnyel

hangzott el Istennek minden Igéje. Történeti távlatot kapott a kijelentés.

Másfelől Isten nagy nevelő munkáját ragadta meg Cocceius, mikor a

szövetségek egymást követő rendjében adott nagyobb-nagyobb kijelentést

tanította. Kezdetben kevesebbet mondott meg Isten önmagáról, aztán egyre

többet, de úgy, hogy ráépült az előző kijelentés és szövetség lépcsőfokára a

következő.

Cocceius szakított az ortodox teológiának az Isten fogalmát tárgyaló

jellegével; ő Istennek az emberhez a történelemben megvalósuló viszonyát

tárgyalta. A kegyelemre való elválasztás és az arra felelő egyszeri emberi döntés

helyett Isten pedagógiáját tárta fel, hogyan vezeti az Isten szövetségek,

kijelentések lépcsőfokain egyre közelebb magához az embert.

Exegetikailag Cocceius tipologizáló módszerrel magyarázta a Szentírást.

Az ószövetségi igéket újszövetségi eseményekre kell vonatkoztatni, az

újszövetségieket pedig az egyháztörténeti eseményekre úgy, hogy az

ószövetségi igének meg kell keresni az újszövetségi és egyháztörténeti

megfelelőjét. Ilyen módszerrel azt kereste, hogy az ószövetségi ige, milyen

újszövetségi igének és melyik egyháztörténeti eseménynek a típusa. Ez az

exegezis a gyakorlati keresztyén élet kegyességét emelte és az egyháztörténeti

próbatételekben való hűséges megállásra nevelt.

Cocceius foederális teológiája feltárta a történeti valóság bonyolultságát,

lehetőséget biztosított a tények felderítésére, s ezzel együtt a kritikára. A

teológiában a skolasztikus spekulatív rendszer szigorúságát feloldotta és teret

nyitott a történelmi és lélektani tényezők felfedésére és felhasználására.

Művelődás- és társadalomtörténeti szempontból szintén jelentős ez az irányzat.

Pierre Bayle írta, hogy a művelt emberek Hollandiában az ő korában

cocceianusok voltak. Cocceius művei és a cocceianus igehirdetés komoly

közönségsikerre tett szert.

Az ortodoxia maradi körei a cocceianizmus ellen fordultak. S mivel a

szövetségi teológiában alapjában véve nem találhattak kifogásolni valót,

Cocceius néhány mellékes tanítása ürügyén támadták az egész cocceianizmust.

1655-től több mint két évtizeden át tartottak ezek a harcok, egyházfegyelmi és

teológiai téren egyaránt. 1660-tól a holland politikai életben egy haladó polgári

párt volt uralmon, ami a coceeianusok oldalára billentette a mérleget, de 1672-

től konzervatív rendi monarchikus párt uralkodott, s az meg a régi vágású

ortodoxiának kedvezett. A harc aztán úgy ült el, hogy közös ellenségként

jelentkezett 1677-ben a felvilágosodás, ami ellen a régi ortodoxia és a

cocceianus ortodoxia kénytelen volt összefogni. A szövetség kifejezésére

szokásba jött Hollandiában, hogy a rendszeres teológia professzora ortodox, az

exegéta pedig cocceiánus legyen. Magyarországon és Erdélyben számos

követője akadt Cocceiusnak, akik ellen itthon is csatasorba állt a régi ortodoxia.

Nálunk a harc hosszabb volt, mert központi tekintéllyel bíró egyházi

szervezetünk nem lévén nem tudtak határt szabni egykönnyen a vitáknak. A

XVII. század végére aztán elültek a viták, és a cocceianizmus polgárjogot nyert

a magyar reformátusságban is. Debreceni Ember Pál, Martonfalvi Tóth György

veje, a híres egyháztörténet-író neves cocceianus volt.

A legnevesebb holland cocceianusok: Franz Burman (1628-1679)

utrechti, Campegius Vitringa (1659-1722) franekeri és F. A. Lampe (1683-1729)

előbb utrechti, majd brémai professzor volt. Lampe egybeolvasztotta a

precízizmust, pietizmust és a cocceianizmust. Ő adta ki Debreceni Ember Pál

magyar református egyháztörténetét.

A holland református teológiának szembe kellett nézni Descartes

racionalizmusával. Az ortodoxia táborát Voetius vezette harcba Cartesius ellen

annak módszeres kételkedése és a velünk született eszméről szóló tana miatt.

Voetius precízizmusánál és működésének tárgyalásánál nyomatékosan

hangsúlyoztuk, hogy ő egyébként régi ortodox maradt. Descartessel is azért

került szembe, mert a teológiának ő más filozófiai alapot, mint Aristoteles

filozófiáját, nem volt hajlandó elismerni. Tagadta a heliocentrikus világképet,

mert az a Szentírással ellenkezik, és elvetette a Harvay-féle vérkeringési

elméletet is. Voetius kivitte, hogy 1642-ben Heinrich Regius karteziánus

professzor előadásait eltiltsák. Descartes ellen 1642-től 1647-ig harcolt Voetius

és abban is győzött: 1656-ban a rendek megtiltották Descartes tanainak

előadását. A tilalom ellenére a cocceianus ifjúság között hódított a

karteziánizmus.

A felvilágosodást előkészítő Cartesius és a holland reformátusok

ortodoxiájának haladó szárnya, a cocceianizmus hamar kiegyezett. Különösen

Descartes módszere, valamint skolasztikaellenessége volt nagy hatással a

cocceianusokra. Ezeket a cocceianus teológiába Roëll, Witsius és Bernsau

minden további nélkül beépítette. A németalföldi teológia ennek a

rugalmasságnak köszönhette, hogy a felvilágosodás későbbi szakaszában is

megőrizte frissességét, a haladó irányok felé tájékozódó készségét, ugyanakkor

nem oldódott fel a racionalizmusban, hanem megtartotta hitvallásos, biblikus

jellegét, az egyházi és kegyességi élet szigorú hagyományait. A hitvallási

revíziót követelő arminiánus teológia késői követői fenntartás nélkül átvették a

felvilágosodás módszerét és eszméit, s racionalista teológusokká váltak.

Magyarországon a cocceianizmus mellett a karteziánizmusnak is nagy hatása

volt. A két irány hol külön-külön, hol meg egybefonódva jelentkezett

hazánkban.

18. A római katolikus egyház a felvilágosodás korában

a. Az ellenreformáció kifulladása

A feudális abszolutizmus ideológiai támasza a Bourbonok és Habsburgok

birodalmában a katolicizmus volt. A katoliciozmus cserében az

ellenreformációhoz igényelt fegyveres karhatalmat a feudális abszolutizmustól.

Korszakunkban az ellenreformáció az említett birodalmakban tovább folyt. De

másutt is, ahol a katolicizmus hatalmon volt, nem tűrte meg a protestánsokat, ha

módja volt ellenük fellépni. A XVIII. század hetvenes éveire aztán a

felvilágosodás vallási közönyből fakadó türelme vetett véget általában az

üldözéseknek. A felvilágosodás hatására volt kénytelen a pápa az

ellenreformáció vezérkarát képező jezsuita rendet – annak ténylegesen meglévő

súlyos bűnei miatt – feloszlatni.

Franciaország volt a korszak legvéresebb, legtöbb áldozatot követelő

üldözésének színtere. Az 1660-as években kezdődött üldözés „misszionáriusai”

az első években a francia királyi hadsereg katolikus dragonyosai voltak. A

dragonyosokat protestánsokhoz szállásolták el, és azoknak botbüntetés terhe

mellett kötelességük volt addig szekírozni a szállásadó családot, míg az

katolizál. A katolizáló hugenotta mentesült a katonai beszállásolás alól és kétévi

adóját elengedték. Tízezrével tértek át az embertelen nyomorgatás miatt a

hugenották, vagy titokban emigráltak, de sokan az öngyilkosságban kerestek

menedéket. A csizmás misszió rémtettei mellé a 70-es években már rendeleteket

is alkottak, hogy a protestánsokat mind jobban visszaszorítsák s katolizálásra

kényszerítsék. A nantesi edictum bár érvényben volt formálisan, de a

visszavonása előtti években már csupán írott malasztnak bizonyult, aminek

semmi érvénye sem volt. A kényszerítés mellé a megvesztegetést is

felsorakoztatták a katolikusok. A katolizáló hugenottáknak társadalmi állásuk

szerinti tarifájuk volt. A régi református főúri családok katolizálása után a

nemesség, polgárság és parasztság áttérítésére került a sor.

1685. október 17-én XIV. Lajos, a Napkirály felfüggesztette a hugenották

jogait biztosító nantesi edictumot. A hugenották ezzel törvényen kívüli állapotba

kerültek. Hivatalosan az áttérés volt az egyetlen lehetősége a hugenottáknak. A

tilalom ellenére (1669 óta gályarabság terhe mellett volt megtiltva az emigrálás)

külföldre menekültek számosan, mások színleg áttértek, de titokban igyekeztek

gyakorolni régi vallásukat. A vértanúk sora került ki az áttérni nem akarók, vagy

az áttért, de titkos református vallásgyakorlaton kapottak közül. Időről időre

parasztfelkelések lángoltak fel a vallási és feudális elnyomás, a katonaság

beszállásolása és a kíméletlen adóbehajtások miatt. Legjelentősebb a dél-

franciaországi felkelés 1702-1715-ig. Ezeket a parasztokat camisardoknak

csúfolták. Felkelésüket leverték, de némi eredményt értek el: a vallási üldözés

területükön mérséklődött.

Az illegalitásba kényszerített francia református egyház az üldözés első

évtizedeiben szinte megsemmisült. Eleinte gyors változásban reménykedtek az

üldözöttek, erre bíztatták őket külföldre menekült lelkipásztoraik és otthon

fellépő vezéreik egyaránt. A helyi felkelések leverése után döbbentek rá, hogy

tartósan be kell rendezkedniük az üldözöttségre. Antoine Court (1696-1760)

nevéhez fűződik a francia református egyház újjászervezése. Court a törvényen

kívűli állapotok között szervezte újjá az egyházat. Egész élete kalandregények

fantazmagóriáit megszégyenítő hőstettek sorozata. Titkon, álnév alatt,

álöltözetben járta Franciaországot. Istentiszteleteket tartott, gyűléseket vezetett,

kidolgozta és gyakorlatilag megszervezte az egyház új életét. Megoldotta a

lelkészképzést, Lausanneban (Svájcban) teológiai akadémiát létesített. Az

üldözéseket vállaló hős lelkű ifjak elvégezve a lausannei szemináriumot, otthon

teológiailag képzett vezérkarát képezték a pusztai egyháznak. Az elfogott

hugenotta lelkészekre kivégzés, a hugenotta istentiszteleten résztvevő férfiakra

gályarabság, a nőkre börtön várt. A XVIII. században 25 református lelkészt

végeztek ki Franciaországban a királyi hatóságok. Az utolsót 1762-ben

akasztották fel Toulouseban. A gályarabságra, börtönre ítéltek száma igen

magas. Court nyugalomba vonulása után szervezett egyház maradt az örökébe

lépő Paul Rabaut (1718-1796) vezetésére.

Voltaire vezetésével a felvilágosítók álltak az üldözött hugenották mellé.

1762 e téren a fordulat éve. Ebben az évben egy különösen felháborító eset

történt. Egy hugenotta kereskedő egyik elmebeteg fia öngyilkos lett, amit a

jezsuiták az apára, Jean Calais-ra fogtak, hogy ezzel akarta megakadályozni fia

katolizálását. Az apát elítélték és kivégezték. Voltaire bebizonyította az apa

ártatlanságát, és az országos felháborodás hatására a királyi kormány

érvénytelenítette az ítéletet, Calais családjának vagyonát visszaadta és 30 000

livre kárpótlást fizetett. A felvilágosodás hatására a hatóságok ettől kezdve mind

türelmesebben viselkedtek a hugenották iránt. Pl. katonai őrjáratok tisztjei

titkon, előre értesítették a hugenottákat, hogy vasárnap merre haladnak

csapatjukkal, stb. Természetesen hugenottának lenni továbbra is veszélyes dolog

volt. 1787-ben aztán a király nagy megszorításokkal bár, de vallásszabadságot

biztosított a hugenottáknak. 1789-ben a forradalom biztosította a teljes

vallásszabadságot, azonban a forradalom radikalizálódásában az egyházat

akarván visszaszorítani, a minap még üldözött hugenotta lelkészeket is egyenlő

elbánásban részesítette a katolikusokkal. Az agg Rabaut fogságot szenvedett,

fiát kivégezték 1793-ban.

Savoyában a valdensek üldözése 1655-ben kezdődött, de akkor átmeneti

menekülésük után svájci fegyveresek segítségével visszafoglalták földjeiket.

Cromwell interveniálása és saját katonai helytállásuk néhány évtizedes

nyugalmat biztosított nekik, de a nantesi edictum visszavonása után a francia

király biztatására a savoyai herceg megtámadta a valdenseket. Ez alkalommal a

valdenseket leverték és külföldre menekülésre kényszerítették. Württemberg és

Svájc lett a menekültek új otthona.

Lengyelországban az ellenreformáció az ország önállóságának teljes

megszűnéséig tartott. 1733-tól protestánsok semmilyen állami hivatalt sem

viselhettek.

Németországban 1731/1732-ben …… (54. o.) 22 000 protestáns

alattvalóját kényszerítette emigrálásra téli hidegben. Arra is van viszont példa,

hogy Erős Ágost szász választófejedelem katolizálása nem vonta maga után

Szászország katolizálását. Ágost a lengyel korona kedvéért lett katolikus (1679-

1733-ig lengyel király).

b. A jezsuita rend feloszlatása

A középkorban a közfelfogás szerint a társadalom három rendre

tagolódott: a dolgozók, harcolók és imádkozók rendjére. Az imádkozók rendjét a

szerzetesek képezték elsősorban, a világi papság csak másodrendben jött

számításba. A haragvó Isten kiengesztelésére vélték szükségesnek a szüntelen

imádkozást. Viszont a harcosoknak, dolgozóknak a szüntelen imádkozásra

idejük nem lévén, a társadalmi munkamegosztásban azt a szerzetesekre bízták,

akik váltott csoportokban éjjel-nappal imádkoztak. A középkori ember nemhogy

tehernek érezte volna a szerzetesek eltartását, hanem a legtermészetesebbnek

tartotta, mert szerinte a szerzetesek mindenkinél hasznosabbak, az ő imáiknak

köszönhető, hogy még nem törölte el Isten a világot. A természetnek

maximálisan kiszolgáltatott ember mágikus babonája volt ez a felfogás, amit az

egyház a maga sakramentálizmusával, üdvintézmény és közvetítő jellegével

teljes mértékben alátámasztott és kihasznált. A középkori életfelfogás háttérbe

szorulásával a szerzetességről alkotott vélemény is megváltozott. A nagy

eretnekmozgalmak, majd a reformáció egyházilag, a reneszánsz és humanizmus,

korszakunkban pedig a felvilágosodás világi oldalról rombolta le a középkori

világképpel, egyházfelfogással együtt a szerzetességről alkotott vélekedést is.

A reformáció egyházai eltörölték a szerzetességet. Róma a tridentinumban

megerősítette azt, sőt a jezsuita rendben az ellenreformáció élcsapatát nyerte. A

jezsuiták kedvelt térítési módszere az udvarok és az előkelők megnyerésére

irányult, hogy azokat katolizálása után erőszakkal kényszerítsék vissza a pápás

egyházba a népet. A XVIII. században azonban a katolicizmus megerőtlenedett.

A felvilágosodás következtében az államok fokozatosan oldozkodtak a

jezsuitáktól, de a szerzetesség mint olyan is értelmét vesztette a felvilágosodott

ember szemében. A középkori felfogás eltűnésével a szerzetesek nimbusza is

szertefoszlott. A felvilágosodás körében már kimondottan tehernek érezték a

dologtalan szerzeteseket, hiszen imádkozásuknak nem tulajdonítottak nagy

jelentőséget.

A XVIII. században egyetlen lényeges rend alakult 1732-ben, az Alfonso

Maria Ligouri (1696-1787) által alapított redemptoristák rendje. Bigottságban,

gátlástalanságban a jezsuitákat is felülmúlta. A „cél szentesíti az eszközt”

jezsuita gyakorlatot alkalmazták a redemptoristák is. Céljuk az egyházi élet

ébresztése és ápolása volt, az alsóbb néprétegeket és a pogányokat kívánták a

katolicizmusra nevelni. A Mária- és Jézus-szíve kultusz, kazuista moralizálás

jellemezte őket.

A jezsuita rend a XVIII. századra sokat vesztett a korábbi idők

lendületéből. A hatalom elkényelmesítette a jezsuitákat. A pogánymisszió

területén sem buzgólkodtak már olyan lankadatlanul, mint korábban. A feudális

abszolutista katolikus államokban a felvilágosodás elleni harc is a jezsuiták

feladata volt. A cenzúra és egyéb hatalmi eszközök segítségével üldözték a

jezsuiták a felvilágosodottakat éppúgy, mint a protestánsokat. A felvilágosodás

azonban az abszolút monarchiák vezetését is megérintette és hovatovább

károsnak ítélték a jezsuiták tevékenységét. A jezsuiták fegyverei elégtelennek

bizonyultak a felvilágosodás ellen, másfelől a polgárosodást is akadályozták,

amit pedig a feudális abszolutizmusok saját jól felfogott érdekükből elő kívántak

mozdítani. Mindehhez járultak a jezsuiták üzleti manipulációinak balsikerei,

továbbá a paraguay-i jezsuita állam mesterkedései.

1609-ben telepedtek meg a jezsuiták Paraguayban, és a következő évben

kommunákat kezdtek alakítani, végül 40 telepükön 170 000 indián élt és

dolgozott jezsuita atyák vezetése alatt. A jezsuita telepek államot alkottak,

háborút viseltek. Madách Imre falanszterének előképei voltak a jezsuita telepek.

A rend óriási jövedelmet húzott az indiánok kíméletlen kizsákmányolásából.

1750-ben a portugálok fennhatósága alá került a jezsuita állam, mire a jezsuiták

felkelésre bírták indiánjaikat. A felkelést leverték a portugálok és a rendet a

gyarmatról elűzték, 1759-ben Portugáliában is feloszlatták.

Franciaországban a jezsuiták martinique-i üzleti vállalkozásának csődje,

és a következtében fellépett fizetésképtelenségük okozta bukásukat. A párizsi

parlament fizetésre kötelezte a rendet, egyszersmind kimondotta, hogy a jezsuita

rend alapszabályai ellentétben állanak a francia törvényekkel, erkölcsi elvei

pedig az államot veszélyeztetik (1762). Pompadour marquise és Choiseul első

miniszter a jezsuiták eltörlését kérették a királlyal a pápától. A pápa ellenállt.

1764-ben aztán a király megerősítette a parlamenti végzést, és Franciaországban

feloszlatta a jezsuita rendet. A rend tagjai világi papként az országban

maradhattak. Spanyolországban 1767-ben oszlatták fel a rendet, és a rend tagjait

összefogdostatva az egyházi államba szállíttatták. A pápától azonban hiába

követelték a Bourbon uralkodók a jezsuita rend feloszlatását, az haláláig

ellenállt. Az új pápa a Bourbonok jelöltje, egy viszonylag felvilágosodott,

művelt minorita szerzetes, Ganganelli Lőrinc lett, aki XIV. Kelemen néven

foglalta el a pápai trónt. XIV. Kelemen először korlátozta, végül 1773-ban

„Dominus ac Redemptor noster” kezdetű brevéjével feloszlatta a jezsuita rendet.

A rend volt tagjainak a pápával ellenséges viszonyba jutott része a …. (56. o.)

Frigyes porosz király és az orosz ortodox II. Katalin cárnő oltalma alatt húzták

meg magukat.

A szerzetesség elleni hangulat jól tükröződik II. József német-római

császár 1782-ben kiadott rendeletében, a Habsburg uralkodó ebben egész

birodalmában feloszlatta a contempláló szerzetes- és apácarendeket.

c. A janzenizmus

Cornelius Jansenius (1585-1638) a löweni egyetem professzora, később

yperni püspök dogmatikai és egyházkormányzati vonatkozásban kívánta

reformálni a római katolikus egyházat. Dogmatikailag az Augustinus és Pelagius

közötti ellentétet kívánta tisztázni Augustinus javára. Kimutatta, hogy a római

egyház az eretnek Pelagius tanait vallja a szent Augustinuséval szemben. A

Tridentinummal és a jezsuita dogmatikával, etikával egyaránt szembekerült

Jansenius. Főműve: Augustinus címen jelent meg halála után. Dogmatikai

tételei:

1. Az eredeti tökéletesség Ádám természetének tartozéka volt, s nem

külön kegyelmi ajándék.

2. Az eredendő bűn az eredeti emberi természet deformálódása. Az ember

szabad a bűn elkövetésében, de nem tudna bűnt el nem követni.

3. A kegyelem nem csupán igaznak nyilvánít, hanem valóban igazzá is

tesz. Isten részéről nem egyszerűen egy bírói tett, hanem Isten a kegyelmet nyert

emberbe költözik.

4. Isten a világ teremtése előtt, mint mindenható Úr eleve elrendelte az

embereket részint üdvösségre, részint kárhozatra. Az absoluta praedestinatio

tanában az emberi szabad akarat csak Ádám bűnesetekor bírt döntő hatással.

Jansenius Németalföldön élvén erős protestáns hatások érték, nem csoda,

hogy Augustinus felé fordult figyelme. A kálvinizmussal megtalálta a

kapcsolatot éppen a predestináció tanának a közös gyökérből, Augustinusból

való kifejtése által.

Egyházszervezetileg Jansenius azt tanította, hogy a püspökök egyenlők, a

nemzeti egyházak függetlenek. Ezzel a gallikanizmus alapjai lerakásában

segített.

A janzenizmus Franciaországban hódított leginkább. A Port-Royal des

Champs apácakolostor (Fontainebleau mellett) lett a francia janzenisták

gyülekezőhelye. Vezetőjük Jansenius ifjúkori barátja, St. Cyran. Eredeti nevén

Jean du Vergier de Hauranne, st. cyrani apát volt, onnan kapta a St. Cyran nevet

(1581-1643 élt). Az apácakolostor mellett St. Cyran egy férfi egyletet szervezett,

ami valójában szerzetesrend volt, de tüntetően nem erősíttette meg a pápával –

az nem is tette volna meg. A Messieurs de Port-Royal egylet vezetőjét, St.

Cyrant Richelieu 1638-ban börtönbe záratta. Ezzel elkezdődött a janzenisták

kálváriája.

A francia művelt katolikusokat áthatotta a janzenizmus. A XVII. század

közepétől a francia magas klérusban is számos hívet, a jezsuitákban kezdettől

ádáz ellenséget szerzett. 1653-ban a pápa tévelygésnek bélyegezte Jansenius

tanait. Feleletül 1656-1657-ben Lettres provinciales (Vidéki levelek) címen

Blaise Pascal (1623-1662) megsemmisítő kritikát gyakorolt a jezsuitákon. A

továbbiakban a pápák több bullában kárhoztatták Jansenius tanait, és

Franciaországban a püspöki kar egy nyilatkozat-formulát készített, amit minden

papnak, szerzetesnek és apácának alá kellett írni. Négy janzenista püspök nem

írta alá a janzenizmust kárhoztató nyilatkozatot. Megfosztották őket

tisztségüktől. A port-royal-i apácák is ellenálltak, üldözték őket, sokukat más

zárdába vitték. Az aláírást megtagadó szerzetesek, papok, tanárok kénytelenek

voltak menekülni. A kíméletlen üldöztetés a janzenisták mellé állította a

közvéleményt. 1668-ban végül is a formulán változtattak, kihagyták belőle a

„feltétlen” (puremert) szót, mire a négy janzenista püspök is aláírta és így

visszanyerte püspökségét. A janzenistákat 1668 után megtűrték, de nem vették

szívesen működésüket. 1705-ben aztán sor került a teljes leszámolásra.

A pápa, a jezsuiták és az abszolút királyi hatalom sérelme miatt a pápa

olyan értelmű bullát adott ki (Vineam domini, 1705), amely előírta, hogy

mindenki köteles hinni a janzenizmus kárhozatos eretnekség voltát. Az új

formulát már nem lehetett aláírnia az elvhű janzenistáknak. Tömegesen

menekültek Németalföldre. Az egyházi vezetésből kibuktatták a janzenistákat. A

port-royal-i apácákat pedig más klastromokba helyezték, zárdáikat aztán 1710-

ben királyi parancsra lerombolták. A jezsuiták a port-royal-i kolostorok

sírboltjait is feldúlatták. A janzenizmusnak azonban ekkorra már mély gyökerei

voltak. Ékes francia nyelven írt áhítatossági könyveik elterjedtek. A műveltek

között, a polgárságban, de már a nép körében is helyenként sok hívet szereztek.

A janzenista közösségeket éppen úgy üldözték, mint a hugenottákat és

valdenseket. Az 1727-ben meghalt François Paris kegyes janzenista lelkész

sírjához tömegesen zarándokoltak a janzenista hívek. A sírnál csodák történtek,

extatikus jelenségek játszódtak le. A jezsuiták a csodákat nem tagadták, de

azokat az ördög művének tüntették fel. A temetőt a katonasággal lezáratták,

majd befalaztatták. A janzenisták titkos gyülekezetei az üldözések ellenére még

a XVIII. század második felében is éltek Franciaországban.

A németalföldi janzenisták elszakadtak a pápás egyháztól. 1688-ban a

németalföldi katolikusságot vezető vikárius is, Pierre Codde a janzenizmus

hívéül szegődött. A pápa által kinevezett új provikáriust a katolikusok többsége

nem fogadta el. 1723-ban aztán megszerveződött véglegesen a Rómától

független nemzeti katolikus egyház, – nevezik ókatolikusnak is –, amelyet az

utrechti érsek és két püspök kormányoz. Ez az egyház azóta is fennáll.

A janzenizmusnál meg kell jegyezni, hogy van egy fontos magyar

vonatkozású tény is: II. Rákóczi Ferenc fejedelem janzenista lett az

emigrációban.

d. A quietista misztika

A quietista misztika szülőhazája Spanyolország; elterjedési területe a latin

országokra korlátozódott, Itáliára és Franciaországra. A misztika tiltakozás volt

az üdvösséget előírt törvények, szent cselekmények által elnyerni rendelő

jezsuita jellegű katolicizmus ellen. A tridentinum a reformáció hit általi

megigazulást hirdető tanával szemben az üdvszerző cselekedeteket

hangsúlyozta. A quietista misztika éppen mert a reformáció után keletkezett,

merőben különbözött a középkori misztikától. A középkorban Krisztusnak

szenvedésbeni követésétől várták a Krisztussal való egyesülést és az üdvösséget.

A quietizmus a Krisztus lélekbeni elfogadása által tartotta elérhetőnek a

tökéletességet és az üdvösséget. A Krisztus vérébe vetett hit mindenre elégséges

voltát tanította.

Spanyolországban a XVI. században Avilai Teréz (1515-1582) karmelita

apáca, a mezítlábas karmeliták alapítója és lelki barátja, János („a kereszté”

melléknevű) karmelita szerzetes nevéhez fűződik a quietista misztika kezdete.

Kortársaik tovább fejlesztették tanaikat, és vallották, hogy minden tan, amely a

Krisztus vérébe vetett feltétlen hitet csökkenti, ellenkezik az apostolok

tanításaival. Követőik külön katolikus szektát alkottak az alapítók akarata

ellenére, akik külsőleg megmaradtak konvencionális katolikusoknak. Az

alambrados, megvilágosítottak elnevezésű felekezet a kegyelemnek egyedül

Krisztus vérében való megragadását és mindenre elégséges voltát hirdetve

messzemenő gyakorlati következtetéseket vont le. A szentképeket nem

tisztelték, a szentekhez nem imádkoztak, mivel azt vallották, hogy ők lélekben

magával Istennel egyesültek. Krisztus ember-voltát nem emlegették. A

sákramentumokat elvetették, a jócselekedeteket szükségtelennek ítélték. A

korabeli protestáns alapon létrejött rajongó misztikusokkal meglehetősen

megegyezik az alambrados felekezet egész hitvilága, csak a kiindulópont más: a

protestánsoknál a Krisztus váltságában egyedül hit által megragadott üdvösség,

míg az alambrados felfogás szerint Krisztus vérében megragadott üdvösség. A

kettő tulajdonképpen azonos tartalmú, hiszen a Krisztus vére is a váltság

dologiasított kifejezése. Ami a hitet illeti, az a protestáns misztikusoknál is

éppen úgy lelki egyesüléssé értelmeződött át, mint a megvilágosítottaknál a

Krisztus vérének megragadási mozzanata. A misztika voltaképp nem hisz,

hiszen a hit tárgyát önmagával azonosnak tartja, azaz ha Krisztus egyesül a

hívővel és mindig egy marad, akkor nem lehet benne úgy hinni, mint Aki más,

mint az ember. A spanyol inkvizíció a maga véres módján számolta fel az

alambrados jámbor szektáját.

A quietista misztika itáliai irányzata következetesebb volt az előző századi

spanyolnál. Alapítója Miguel de Molinos (1640-1679) maga is spanyol

származású szerzetes volt, aki Rómában tevékenykedett, s a felső rétegek

népszerű gyóntatója volt. A magas klérus és eleinte a jezsuiták is elismerésre

méltónak tartották kegyességét és buzgalmát, sőt maga XI. Ince pápa sem

idegenkedett Molinos nézeteitől. 1675-ben adta ki Lelki útmutató (… spirituale)

(60. o.) címen áhítatos könyvét. Óriási sikert aratott. Hat év alatt 20 kiadást ért

meg több nyelvre lefordított munkája. Francke 1678-ban latinra, Arnold 1699-

ben németre fordítva adta ki. A vallásos élet két útját, a meditatiot és a

contemplatiot különbözteti meg. Az ima, az engedelmesség, a gyakori

communio, valamint a belső mortificatio fokozatain lehet a hívőnek

tökéletességre és belső nyugalomra jutnia. Imán ő az Istennek való néma lelki

önátadást érti. Az engedelmességen, hogy a hívő a megvilágosított lelki vezetőt

kövesse. A gyakori communióval minden kegyelem és erény megnyerhető. A

mortificatio (az óember megöldöklése) az ember lelkének minden vágyát,

hajlamát, izgalmát megöli. Ez eddig a meditatio útja volt. Ennek végigjárásával

lehet a contemplatiora eljutni, amikor az így megöldökölt óemberi lélekben Isten

él, s az ember lelke is megistenül.

Molinos hívei egyleteket szerveztek a meditatio és contemplatio

ápolására. De a gyakorlatban tanai hamarosan a tridenti katolicizmus gyökeres

megváltoztatására vezettek. Nem imádkoztak. A szerzetesek és apácák eldobták

olvasóikat. A szentek, szentképek, szobrok az Istenhez vezető út akadályainak

tűntek számukra. A sakramentális üdvközvetítő római egyházzal kerültek

szembe a quietista misztikusok. Tanaik gyorsan hódítottak Itáliában és

Franciaországban egyaránt. XIV. Lajos francia királyt jezsuita gyóntatója

rávette, hogy XI. Ince pápától Molinos ellen eretneknyomozási vizsgálatot

kérjen. Molinost elfogták, könyvéből 68 tételt kárhoztatott a pápa. A haláltól

azzal menekült meg Molinos, hogy visszavonta tanait 1687-ben. Ítéletét

életfogytiglani kolostori fogságra változtatták, s egy dominikánus kolostorban

tartották fogva haláláig. Az eretneknyomozás során magát a pápát is

megvizsgálták az inkvizítorok, nem mint pápát, hanem mint dominikánus

szerzetest iratainak átnézése által.

Franciaországban de la Motte Guyon-né (1648-1717), egy 28 éves

korában 5 gyermekkel a tisztes vagyonnal özvegyen maradt hölgy képviselte a

legszenvedélyesebben a quietista misztikát. Molinos tanaitól eltért két ponton: 1.

az önsanyargatás a tökéletesedés eszköze; 2. a bűnös tettek és a kísértések nem

számítanak. De la Combe karmelita szerzetes társaságában bejárta

Franciaországot és Svájcot, mindenütt híveket szerezve a quietizmusnak. 1686-

ban Párizsba ment, ahol elnyerte a király kedvesének, Maintenonnénak és a

király unokáinak nevelője, Fénelon abbénak a bizalmát. A következő évben a

jezsuiták de la Combe-ot a Guyonnéval fennálló gyanús viszonya miatt

elfogatták. Börtönben halt meg. Guyonnét 1688-ban szintén elfogatták, mint

Molinos hívét s csak előkelő összeköttetése nyitotta meg börtönét.

Fénelon és Bossuet meaux-i püspök között heves irodalmi vita támadt a

Guyonné miszticizmusa miatt. Fénelon ragyogóan védekezett, de a királyt

sikerült ellene hangolni, végül a pápa is tévesnek (nem eretneknek!) ítélte tanait.

Fénelon visszavonta a tévesnek ítélt tételeket és érseki tisztében, a pápaság iránti

engedelmességet hangoztatva szolgált tovább. Guyonnét már előbb tanai

esküvel való megtagadására kényszerítették. A janzenizmussal egyidőben tehát

a francia katolicizmusnak a quietista misztikával is meg kellett küzdenie, de

ezek voltak a hugenották üldözésének kegyetlen évtizedei is. A jezsuita

agresszivitás a római egyházon belül és kívül egyaránt kíméletlenül lesújtott.

e. A gallikanizmus

XIV. Lajos francia király feudális abszolutizmusa még a római egyház

korlátozó tevékenységét sem tűrte el. A Fronde felkelések leverésével megtörte

a parlamentbe tömörült polgárság és a régi feudális nagyurak hatalmát. A

pápának, mint az egyház és a keresztyén világ fejének a francia király fölött

állását XIV. Lajos nem ismerte el. Uralkodása kezdetétől viszályra adott okot a

püspökök kinevezési joga körül támadt vita. Franciaország nem minden

tartományában gyakorolta a király korábban a püspökök kinevezésébe való

beleszólás jogát. XIV. Lajos e jogot minden tartományra kiterjesztette. Ez

ugyanis a formális hatalmon túl azt is jelentette, hogy a király az új püspök

állam iránti hűségesküjének letételéig a püspöki javadalmat magának tartotta

meg. A Napkirály először Párma és Modena területére kívánta kiterjeszteni a

püspök-kinevezéssel kapcsolatos említett királyi jogát. A pápa ellenállt. Francia

sereg törte meg a pápa ellenállását, és 1664-ben, a pizzai békében meghátrálásra

kényszerítette a pápát.

A gallikanizmusért vívott küzdelem XI. Ince pápa (1676-1689) uralma

alatt érte el tetőfokát. A király ui. 1673-ban a parlament beleegyezésével

kiterjesztette a püspökkinevezéskor megkövetelt állameskü kivételének jogát az

ún. új tartományokra (Guienne, Languedoc, Provence, Dauphiné), amelyekben

addig azt nem gyakorolta. Két püspök azonban kinevezésekor nem volt hajlandó

letenni a királynak a hűségesküt. A király letette őket a püspökségből,

jövedelmüket lefoglalta magának. A két püspök XI. Ince pápától kért segítséget.

A pápa követelte visszahelyezésüket, és kiátkozta a király által helyettük

kinevezett püspöki vikáriusokat. Válaszul a király az egyházi függetlenülés

útjára lépett.

1682-ben Bossuet meaux-i püspök elnökletével gyűlést hivatott össze a

király Párizsba. A gyűlés kimondta a francia katolikus egyház négy alaptételét:

1. A pápáknak csak lelki és nem világi hatalma van. A világi uralkodók

nincsenek alávetve az egyháznak, sőt a lelkészek is világi ügyben nem az

egyház, hanem a világi hatóság alá tartoznak.

2. Az apostoli széknek bár egyházi ügyekben teljhatalma van, de a

konstanci zsinat a közzsinatot a pápa fölé helyezte.

3. A pápa teljhatalmát korlátozzák továbbá a …. (62. o .) és a francia

egyház hagyományos törvényei.

4. A pápának hit dolgában hozott ítélete elsődleges ugyan, de csak akkor

változhatatlan, ha az egész egyház beleegyezik abba.

A király rendeletére Franciaországban kihirdették a párizsi határozatokat

és az iskolákban tanították. Rómában a pápa hóhérral égettette el. Lajos

gondoskodott róla, hogy a francia katolikus egyház fő tisztségeit olyan papok

kapják, akik a gallikanizmus alapján állnak. A pápa nem erősítette meg a

gallikán francia főpapokat. A római francia követ válaszul megsértette a pápa

szuverén államfői jogát (katonasággal szállta meg Rómának azt a negyedét, ahol

a követség volt). Az elmérgesedett helyzetben a francia király aztán lefoglalta a

pápa franciaországi birtokait, Avignont és Venaissint. VIII. Sándor (1689-1691)

és utóda, XII. Ince (1691-1700) pápa idején folytatódott a gallikanizmus miatt

kirobbant harc. A Napkirály azzal fenyegetőzött, hogy teljesen elszakítja

Franciaországot a pápától, és francia patriarchátussá alakítja. A sakramentalista

üdvintézmény tudata azonban olyan mélyen gyökerezett magukban a francia

papokban is és a királyban is, hogy nem voltak biztosak abban, hogy a

függetlenedés után a püspökök tényleg birtokolják-e az apostolica successiót, s

pápai megerősítés nélkül érvényes lenne-e felszentelésük. A század végén a

király és a pápa megegyezett. A francia király minden püspökséf felett

fenntarthatja a regále jogot, a párizsi határozat ………. (62. o.) vonta vissza,

csupán megparancsolt, hogy ne vegyék alapul őket. Megengedte a francia

püspököknek, hogy egyenként (nem testületileg) hódoló levélben sajnálatukat

fejezzék ki a pápának. A pápa válaszul megerősítette a király által kinevezett

francia püspököket. A gallikanizmus feladása árán a francia király lényegileg a

pápától való függetlenséget nyerte el. A gallikanizmus az episcopalizmus

enyhébb formája volt, amely a papalizmus ellen irányult.

f. A febronianizmus

A felvilágosodás hatására a XVIII. század második felében

Németországban bontakozott ki a katolikus főpapság nemzeti egyházat követelő

mozgalma. A mozgalom névadója és tanrendszerének megalkotója Nikolaus von

Hontheim (1701-1790) trieri püspök volt, aki Justinus Febronius álnéven 1763-

1774 között több kötetben egy könyvet adott ki (De statu ecclesiae et legitima

potestate Romani Pontificis liber singularis ad reuniendos dissidentes in

religione christiana compositum címen).

Hontheim-Febronius könyve az episcopalizmus és a reunió alapján áll. A

római katolikus egyháztól elszakadtak visszatérítésének legfőbb akadályát a

római pápai kúria feltétlen uralmában látja. Az egyház episcopalista

átszervezését javasolja. Azt állítja, hogy a püspökök valamennyien az apostolok

utódai, s a római püspököt nem illeti meg primátus azzal a feltétlen és

diktatórikus hatalommal, amivel gyakorolják a pápák. A pápa primátusát

Pétertől és az egyháztól, s nem Krisztustól kapta, hogy az egyház egységén

őrködjön, de ne uralkodjék, hiszen az egyház nem monarchia. A pápa tanácsadás

és emlékeztetés útján őrködjék az egyház egysége felett, jurisdictioja azonban

csak saját római püspöki megyéjében lehet. Az egyetemes törvényhozás az

egyetemes zsinat joga, a hitbeli kérdésekben is egyedül a zsinat

csalatkozhatatlan. A zsinat összehívásának és végzéseinek megerősítési joga

nem illeti meg a pápát. Az episcopalizmus tanait a kúrialisták (később ezeket

nevezték ultramontánoknak), a pápai hatalom, a papalizmus feltétlen hívei

hevesen támadták. 1764-ben már elítélte a pápa Hontheim könyvének első

kötetét. 1778-ban pedig az agg püspök kénytelen volt visszavonni tanait. Utána

lemondott püspöki tisztéről és birtokára vonult vissza.

g. A jozefinizmus

II. József császár a maga felvilágosodott feudális abszolutista államában

az egyházat saját jogara alá kívánta vonni. XIV. Lajos gallikanista kísérlete

mellett a protestáns német fejedelmek, valamint az angol király és az orosz cár

egyházfősége, summus episcopus volta lebegett előtte példaként. Elméletileg a

febronianizmus … (63. o.) törekvései igazolását. Egyházi reformok sorával

nemzeti katolikus egyházat kívánt szervezni II. József. Egy sor intézkedéssel

nyúlt bele a katolikus egyház életébe. Hiába kereste fel 1782 tavaszán Bécsben

személyesen a pápa, a császár hajlíthatatlan maradt. A feudális abszolutizmus

fegyvertárába modernizáltan, hatékonyabban kívánta a katolikus egyházat s

magát a katolicizmust besorolni.

Reformjai:

1. A püspöki megyék határait az országhatárokhoz igazította.

2. Új püspökségeket szervezett.

3. A püspököket a világi hatóság alá rendelte. A püspökök új esküformát

voltak kötelesek elmondani, melyben az uralkodó iránti engedelmesség jobban

kidomborodott. A püspökök körleveleiket kötelesek voltak az illetékes

tartományi hatóságnak bemutatni kihirdetésük előtt. A császári parancsokat

viszont a püspökök kötelesek voltak kihirdetni.

4. A placetum regium-ot érvénybe helyezte. A pápától érkező összes

kihirdetendő kiadvány csak az uralkodó engedélyével hirdethető ki.

5. A püspökök teljes absolutio- és dispensatio-jogot kaptak. A Rómába

való fellebbezést eltiltotta.

6. A papok római tanulmányútját megtiltotta. Páviában Germanico-

Hungaricum Collegiumot szervezett.

7. A contempláló szerzetesrendeket, amelyek sem beteglátogatással, sem

lelkipásztorkodással, sem tanítással nem foglalkoztak, feloszlatta. Lefoglalt

vagyonukból vallási és tanulmányi alapot létesített, amit a katolikus egyház

céljaira használt fel.

8. A papképzést tudományosan elmélyítette. A tartományi székhelyeken

főszemináriumokat létesíttetett, a kisebb, alacsony tanulmányi színvonalú

szemináriumokat bezáratta. A papi vizsgát megszigorította.

9. Népiskolai reform.

10. Kultuszreform: a babonás szertartásokat eltörölte, az ünnepeket,

búcsúkat, processiokat szabályozta, a liturgia nyelvévé a nép nyelvét tette.

11. Dogmatikailag: hittételeket törölt a papi esküből és a szertartásból.

12. A protestánsok korlátozott vallásszabadságát a türelmi rendeletben

biztosította. A katolikus egyház nagyon sérelmesnek tartotta azokat.

II. József reformjai egyházi téren sem élték túl az uralkodót. Az egyházi

reformok közül csupán a türelmi rendeleteket hagyta érvényben 1790-ben.

h. A német katolicizmus nemzeti törekvései

A febronianizmus és a jozefinizmus hatására Németországban a nemzeti

katolikus egyház megteremtésére tettek kísérletet. A mozgalom közvetlen

kiváltó oka a müncheni nunciatúra megszervezése és a … (64. o.) sértő

magatartása volt. Németországban addig három helyen volt pápai követség,

nunciatúra, míg aztán 1785-ben Károly Tódor választófejedelem Münchenben is

állíttatott fel egyet a pápával. A nuncius Münchenbe érkezése után rögtön

közölte a papsággal, hogy ezentúl tőle fogadjon el utasításokat és ne az illetékes

német püspöktől, ill. érsektől. A mainzi és salzburgi érsek a császárnál tett

panaszt. A császár megállapította, hogy a nuncius a Vatikán állam politikai

követe, semmi joga sincs egyházi igazgatási jogot gyakorolni német területen.

A nuncius-botrány által felbosszantott mainzi, tieri és kölni

érsekuralkodók, valamint a salzburgi érsek 1786-ban Emsben küldötteik által

kongresszust tartattak. Az emsi pontokban egy majdnem független episcopalista

irányt mutató német katolikus egyház alkotmánytervezetét dolgozták ki. A

császár kész volt elfogadni a reformot, ha a püspökök is csatlakoznak hozzá. A

kölni érsek a felvilágosodás és a német nemzeti egyház gondolatának

terjesztésére 1786-ban, Bonnban egyetemet alapított. A német függetlenségi

törekvések azonban hamarosan hajótörést szenvedtek a püspökök ellenállásán.

A püspökök számára ui. kívánatosabb volt a Rómában székelő pápa fősége, mint

a közelben lévő német érsekeké. A püspökök a pápa pártjára állva

meghiusították az emsi egyházalkotmány-tervezet gyakorlati megvalósítását.

Közben kitört a francia forradalom is, a császár is engedékenyebb lett. 1789-ben

a német érsekek kibékültek a pápával, aki jogait hangoztatva rendreutasította az

érsekeket.

Német mintára Toscanában és Nápolyban szintén nemzeti egyházi

törekvések keresték az érvényesülés útját, de azok sem jártak sikerrel.

Németországban a függetlenségi gondolatnak és a felvilágosodásnak az

emsi kísérlet bukása után is voltak képviselői az egyházban. 1791-ben F. A.

Blau mainzi teológus könyvet adott ki, melyben a pápai csalhatatlanságot

történeti kritikai módszerrel elemezte. 1803-ban a würzburgi érsek H. E. G.

Paulusnak, a neves protestáns exegétának tanszéket adott. Jellemző volt a

németországi katolicizmusra a Mária-kultusz elhanyagolása, hallgatás a Mária-

dogmáról és a konzervatív tantételekről.

A felvilágosodás előtérbe állította a reunió gondolatát. A tantételekből a

katolikusok azokat hangsúlyozták, amelyek közösek a protestánsokkal. Jó

viszony alakult ki sok katolikus plébános és protestáns lelkész között. 1800 táján

a közös lelkigondozás és istentiszteletben való segítségnyújtás is előfordult. A

német katolicizmus reuniós lelkületét erősítette a német katolikus bibliafordítás.

Leonhard van Ess (1772-1847) 1807-ben kiadta saját fordításában az

Újszövetséget, 1822-ben az Ószövetséget. A Vulgata és a görög szöveg

kiadásáról is gondoskodott, s mindezzel a Bibliát nagy példányszámban juttatta

a német katolikusok kezébe nemcsak németül, hanem a műveltekébe latinul és

görögül is.

19. A római katolikus egyház a francia forradalom és

Napóleon idején

A forradalom és Napóleon korszakának csak az egyházat érintő főbb

intézkedéseiről eshetik szó, mintegy az események irányának kijelölésére.

a. A nemzetgyűlések korszaka (1789-1792)

1789. augusztus végén kimondják a teljes vallásszabadságot.

1789. november 2-án Talleyrand autuni püspök javaslatára az egyházi

vagyont nemzeti tulajdonba veszik Az egyház fenntartásáról és a lelkészek

fizetéséről az állam gondoskodik.

1790. július 12. A nemzetgyűlés elfogadja az egyházi reformot. A

katolikus egyház világi alkotmányt kap. Megszületik a gallikán egyház. Az

egyházat az állam igazgatja. A püspöki megyék határa a közigazgatási megyéket

követi. A papokat és a püspököket az illető megye, ill. helység választópolgárai

választják valláskülönbség nélkül (a katolikus papok, ill. püspökök

választásában a protestáns és zsidó választópolgárok is szavaznak).

1790. november 27. Az egyházi reform törvényeire, mint a gallikán

egyház polgári alkotmányára esküt köteles tenni minden püspök és pap. 135

püspök közül 5 tette le, a papságból több mint 40 000 nem tette le.

Közben folyik az egyházi vagyon kiárusítása, hogy az ország pénzügyi

bajain segítsenek. A pápa brevékben, nyilatkozatokban tiltakozik az

egyházellenes intézkedések ellen. A papoknak megtiltotta az eskü letételét, az

esküt tetteket visszalépésre szólította fel excommunicatio terhe mellett. A nép

hangulata forró az esküt nem tett papok ellen.

1792. szeptember 2-6. A párizsi nép 1 100 politikai foglyot megöl a

börtönökben, köztük kb. 300 esküt nem tett papot.

b. A konvent korszaka (1792-1795)

1793. október 5. A konvent eltörölte a keresztyén időszámítást, forradalmi

naptárt vezetett be a tízes számrendszer alapján.

1793. október 20. A keresztyén ünnepek eltörlése. A vasárnap helyett a

decade bevezetése.

1793-as év őszén a polgári házasságot is bevezették.

1793. november 7-én a keresztyén vallást eltörölte a konvent. A

keresztyén Isten létezését határozatilag tagadta meg. Az Észt emelte isteni

rangra a forradalmi törvényhozás, és kultuszt rendelt neki. A temetők kapuira

kiírták: „A halál örök álom”. Göbel párizsi érsek, Lindet l´eure-i püspök és

Julien toulous-i hugenotta lelkész megjelent a konvent előtt. A vörös frigiai

sapkát viselő érsek lemondott tisztéről és sajnálkozott addigi sarlatánságán, majd

ígérte, hogy ezután csak a szabadság és egyenlőség istenének fog szolgálni.

1793. november 10-én megtartották Párizsban az Ész istenének ünnepét.

Az új istenséget megszemélyesítő görög jelmezben burkolt nőt (Maillard

énekesnőt vagy Aubry táncosnőt) diadalkocsira ültették, lába alá keresztet

helyeztek és nagy processioval vitték az ész templomává átalakított Notre Dame

székesegyházba, ahol az oltárra helyezett trónusra ültették.

1793 őszén a felizgatott tömeg szerte Franciaországban kb. 2 000

templomot pusztított el műkincseivel együtt.

1794. május 7-én Robespierre indítványára a konvent kimondta, hogy a

francia nemzet hisz egy legfelsőbb lény létezésében, hiszi a lélek

halhatatlanságát és a legfőbb lényt kötelessége teljesítésével tiszteli. A legfőbb

lény tiszteletére 1794. július 8-án fényes ünnepet ültek. A mérséklődés jele volt

az is, hogy:

1794. június 30-án a konvent engedélyezte a katolikus vallás gyakorlását a

még más célra fel nem használt templomokban.

1795. február 21-én a direktórium teljes vallásszabadságot adott, de

államvallást nem nevezett meg. A direktórium nem támogatta a keresztyénséget,

de nem is volt ellenséges iránta. Ebben az időben jött létre egy sajátos

valláspótlék, a theophilanthropia. Az 1793-ban megszavazott észvallásnak a

keresztyénség iránt engedékenyebb változata. A keresztyén Istent elismerte, a

halhatatlanságot szintén. Kultuszának középpontjában az erkölcsök nemesítése

állt, s a természet változásaihoz kapcsolódtak szertartásai. A theophilanthropok

felekezetének alapítója Lrevelliére-Lepaux, az egyik direktóriumi tag volt.

Párizsban kb. 10 000 ember tartozott hozzájuk, és 10 templomot sajátítottak ki.

Vidéken voltak „híveik”. 1802-ben feloszlott a felekezet, mert kitiltották őket a

templomokból, mint nemzeti vagyonból.

c. Napóleon korszaka (12797-1814)

Napóleon felszínre kerülésének idejére a francia forradalom túljutott a

keresztyénellenesség mélypontján, amit kétségkívül 1793. november 7-i

konventi határozatával ért el. A felvilágosodás ideológiájának egyenes

következménye volt mindez.

Napóleon maga szintén felvilágosult volt, akinek a vallás nem számított –

egy időben kacérkodott az iszlám felvételének gondolatával, hogy szent

háborúba vigye a mohamedánokat. A francia katolikus egyház létét már nem

veszélyeztette Napóleon hatalomra kerülése, de a pápaság intézményét igen. A

pápaság ekkor élte át történelme egyik legkritikusabb időszakét. Léte és nemléte

forgott kockán.

1797. február 19-én Tolentinoban Bonaparte tábornokkal különbékére

kényszerült a pápa, mint államfő. A pápa Franciaország javára lemondott

Avignonról, Venaissinről, Ferraráról, Bolognáról és Romagnáról, továbbá

fizetett 3 millió frank hadisarcot.

A felvilágosodás és a forradalom szelleme Rómába is nyíltan benyomult.

A római köztársaságpártiak egyik utcai zavargása alkalmával a pápai katonaság

fegyverei egy francia katonatisztet is eltaláltak. Ennek ürügyén 1798. február

15-én Berthier francia tábornok megszállta Rómát és kikiáltották a

köztársaságot. VI. Pius pápát megfosztották államfői jogaitól, és fogolyként

Franciaországba szállították, ahol nemsokára meghalt (1799. augusztus 29-én

Valenceban). Úgy látszott, hogy a pápaságnak vége van.

A franciaellenes koalíció itáliai sikerein felbuzdulva Velencében

pápaválasztó conclavét tartott 35 bíboros, és VII. Pius néven pápát emelt trónra

(1800-1823). Az új pápa a szövetségesek védelme alatt vonult be Rómába, és

hatalma visszaszerzéséhez látott. Az 1801. február 9-én megkötött lunéville-i

békében Bonaparte első konzul korlátozott körülmények között elismerte a

pápai államot. A pápaság intézményének visszaállítását ezzel tudomásul vette.

Politikai meggondolások vezették. A pápaságban támaszt látott franciaországi

uralmának megszilárdulására és világuralmi tervei megvalósítására egyaránt. A

pápaság ettől kezdve Bonaparte eszköze lett, de újra … (68. o.), s Napóleon

bukása után régi hatalmát is visszanyerte.

1801. július 15-én Napóleon konkordátumot kötött VII. Pius pápával. A

konkordátum a francia katolikus egyház helyzetét rendezte. A francia katolikus

egyház szabad vallásgyakorlatot nyert, mint a francia polgárok többségének

egyháza. Az egyházi vagyon továbbra is a nemzeté maradt. Az egyház és papjai

költségeit az állam fizette. Az egyház jogi támogatást kap az államtól, viszont az

anyagi és jogi támogatás fejében az állam felügyeletet gyakorol az egyház felett.

A püspököket és érsekeket az állam nevezi ki és szenteli fel. 10 érsekség és 50

püspökség felállításában egyeztek meg. A pápa a püspökök, érsekek

megerősítésének jogát kapja. A papokat a püspökök választják az állam által

megbízhatóknak tartottak közül. Az állam visszaadja a katolikus egyháznak a

még el nem idegenített egyházi épületeket, de a vissza nem adhatókért az egyház

nem kér kárpótlást. A konkordátum kimondotta még, hogy Franciaország

elismeri a pápa uralmát az egyházi állam felett és egyházfői jellegét.

Napóleon 1802. április 5-én végrehajtási törvényeket adott ki, amelyekben

a konkordátumot a maga javéra megszigorította. Kimondta, hogy a kormány

engedélye nélkül semmiféle pápai irat sem hirdethető ki Franciaországban,

zsinat nem tartható, csak a polgári házasságkötés után szabad egyházi áldásban

részesíteni a házasfeleket, a hittan tanítása kizárólag a kormány által

engedélyezett kátékból történhetik stb.

A pápa és Napóleon között a jóviszony nem volt tartós. 1804-ben a pápa

Párizsba ment, hogy megkoronázza Napóleont. Remélte, hogy személyes

érintkezésben, s a koronázás ellenében sikerül a katolicizmust ismét

államvallássá tenni Franciaországban, s a konkordátummal ellentétes pontokon a

végrehajtási utasítást módosíttatni. Napóleon hajthatatlan maradt. Sőt az egyházi

állam megsemmisítésére tört.

A pápa a kontinentális zárlatot nem fogadta el, ennek ürügyén 1808.

februárjában Napóleon megszállatta az egyházi államot. 1809. május 17-én

pedig Bécsben dekrétumot adott ki a császár a pápa ellen. A pápa angol- és

oroszbarát politikája ürügyén, hogy az ne járjon eretnekekkel és szakadárokkal

egy úton, Napóleon, mint az egyház legidősebb fia, Nagy Károly jogán

visszavette a pápai államot a pápától és Franciaországba kebelezte be. Róma

császári városi jogot kapott. A pápának 2 millió frank évdíjat és néhány palotát

adott. A pápa válaszul, komoly személyes bátorságról tévén tanúságot, kiátkozta

a császárt. 1809. július 6-án a pápát elfogták a franciák és Savonába internálták.

A függőben lévő francia egyházi ügyek (27 megerősítetlen püspök

jogviszonya stb.) végett Napóleon 1844-ben két nemzeti zsinatot tartott

Párizsban, de eredménytelenül. A pápa tekintélye erősnek bizonyult. Végül

1813. január 25-én Fontainebleauben új konkordátumot kötött Napóleon a

pápával. Lényegileg az 1809-es császári dekrétumba egyezett bele a pápa. A

jóviszony azonban csak nem állt helyre. Végre 1814 februárjában Napóleon

bukását meggátlandó, visszaállította az egyházi államot és a pápát szabadon

engedte. A császáron azonban ez már nem segített.

20. Immanuel Kant, a klasszikus német filozófia atyja

A felvilágosodás filozófiája a nagy francia forradalomban lehetőséget

kapott tanainak gyakorlati megvalósítására. Ezzel azonban egyszersmind

feladatát is betöltötte. A francia polgárságnak a feudalizmus megdöntéséért

harcba vivő ideológiája tudott lenni. A polgárság győzelme után a

felvilágosodás mint harci ideológia helyet kellett, hogy adjon a győzelmes

polgárság új ideológiájának. Az előző fejezetben láttuk, hogy a hatalomra jutott

polgárság a felvilágosodás filozófiájának következetes alkalmazásával eltörölte

a keresztyénséget, detronizálta az Istent, és isteni rangra emelte, s vallásos

imádatban részesítette az emberi eszet. Az ész korlátlan lehetőségeinek filozófiai

optimizmusa az ész önistenítésébe torkollott. A francia felvilágosodás azonban e

tettével önmagával került ellentétbe. A mindenféle vallást megvető és

szükségtelennek minősítő felvilágosodottak a keresztyén vallás eltörölésével egy

lélegzetre egy másik vallást alapítottak. Ugyanők, a keresztyén Isten és minden

isten létét tagadó ateista felvilágosodottakat sem kímélve, az Isten

trónfosztásával egyszerre egy új istent tettek kötelezően a hit, az engedelmesség

és az imádat tárgyává. Cselekedte pedig mindezt a forradalom hivatalos

konventje, a legfőbb hatalom letéteményese. Az ide vonatkozó törvényekben

szimbolikus fogalmazásról szó sem volt, hiszen az ész istenének trónraültetését,

az észvallás kultuszát a gyakorlatban is nyomban elkezdték. A felvilágosodás

filozófiája ezzel az ellentmondó cselekedetével csődbe jutott. De csődbe jutott

vele a rá épült racionális teológia is. Bennünket elsősorban ezen a ponton

érdekel a kérdés. A racionális teológia mégsem követhette a felvilágosodást a

keresztyénség teljes likvidálásában, az észvallás propagálásának átvételében. Ezt

a csődöt egyfelől a klasszikus német idealizmus, másfelől a romantika hidalta át.

Mindkettőnek megvolt a teológiai vetülete, a klasszikus német filozófiáé a Kant

utáni racionalizmusban, a romantikáé Schleiermacher romantikus teológiájában.

Immanuel Kant )1724-1804) Königsbergben született iparos családban, s

szülővárosában élte le életét mint egyetemi tanár. Sokoldalú egyéniség volt, aki

nemcsak nagy filozófus, hanem nagy természettudósa is volt korának. Filozófia

mellett kozmogóniával, fizikai földrajzzal, antropológiával foglalkozott

úgyannyira, hogy az egyetemen több természettudományi tárgyat is tanított. A

hetvenes évekig Kant a filozófiában a Leibnitz és Wolff által kijelölt utat

követte. A hetvenes évek elejétől azonban az angol Hume filozófiai

agnoszticizmusa hatására új korszak kezdődött Kant filozófiájában. Rájött, hogy

az ész segítségével, spekulatív úton nem ismerhető meg a világ. Kant

filozófiájának második szakaszában agnosztikussá lett. A második korszakban

„az ész kritikájának” nevezte el saját filozófiáját. Ez a maga adta elnevezés

találó, mert addig a filozófiában egy jó szándékú kritikátlanság érvényesült. Az

ész spekulatív megismerési lehetőségét korlátlannak vélték. Kant kritikai

filozófiája megkísérelte az ész korlátait kijelölni. Ez a kritika nagy változást

idézett elő nemcsak a filozófiában, hanem a racionalista teológiában is. Kant

filozófiájából mi csak annyival foglalkozunk, amennyi elegendő ahhoz, hogy a

teológiai racionalizmus szükségszerű átalakulását megérthessük.

Kant kritikai korszakában különbséget tett a jelenségek és a magánvaló

dolgok (Ding an sich) között. Szerinte az ember csak a jelenségeket képes

megismerni, de a magánvaló dolgokat, azaz a dolgok lényegét nem. Az Isten

létének vagy a túlvilágnak logikai „bizonyítását” lehetetlenné tette Kant

kritikája. A korábbi filozófia „istenbizonyításához” képest tehát a teológia

szempontjából egyfelől kedvezőtlen volt a kritikai filozófia. Másfelől viszont a

hit számára a sovány „istenbizonyítás” elmaradása helyett gazdag kárpótlást

jelentett aí ész korlátozása. Mert a racionalista teológia minden

„istenbizonyítása” ellenére törvényileg tagadta meg Istent a francia forradalmi

konvent. Kant ezzel szemben azt vallotta, hogy Isten magánvaló lévén, az ész

segítségével léte sem nem bizonyítható, sem nem cáfolható. Isten lénye az ész

számára megismerhetetlen. Isten létének filozófiai cáfolása a kanti filozófia

alapján lehetetlenné vált. A korabeli protestáns teológia lélegzetvételhez jutott.

Kant a metafizikát, mint a filozófia résztudományát tagadta, kritikai

filozófiájában elméleti filozófiának nevezte a transcendenssel foglalkozó

disciplinát. A metafizika bírálatában kimutatta, hogy Isten létének régi

bizonyításai logikai hibán alapszanak, mert Isten létét akarván bizonyítani,

Istenből indulnak ki. Ugyanígy képtelenség a világnak, mint egésznek, s a

léleknek a vizsgálata vagy bizonyítása. Az ész a tapasztalati világ feltételes

jelenségein át három feltétel nélküli eszméhez jut: 1. a lélekhez, mint az összes

feltételes lelki jelenség feltétel nélküli totalitásához; 2. a világhoz, mint az

okságilag feltételes jelenségek végtelen sorának feltétel nélküli totalitásához;

végül 3. az Istenhez, mint valamennyi feltételes jelenség feltétlen okához.

Ezeknek az eszméknek a tárgya, a lélek, a világ, az Isten, érzékekkel nem

észlelhető a tapasztalati valóságban, de jelenségeik igen. Tehát Kant szerint a

feltételes lelki jelenségek lehetnek exakt tudomány tárgya, de maga e jelenségek

feltétel nélküli egysége, a lélek nem lehet a tudomány tárgya. A magánvaló

dolog, eszme, megismerhetetlen. A világban lejátszódó és mindig feltételes

jelenségekkel foglalkozhatnak a természettudományok, de a világgal mint

feltétel nélküli egésszel nem. Végül a harmadik magánvaló, eszme, feltétel

nélküli az Isten szintén kívül esik az ész hatókörén. Lehetetlen, hogy Istennek,

mint minden létező vagy jelenség feltétel nélküli okának megismerésével

tudomány foglalkozzék. A felvilágosodás által szorongatott és a

racionalizmusban megüresedett protestantizmus számára Kant filozófiája a lélek

és Isten létét biztosította. E magánvalók ugyan exakt tudomány tárgyai nem

lehettek, de létüket kétségbe vonni sem lehetett a kritikai filozófia alapján.

Még tovább ment Kant etikája a keresztyénségnek kedvező

következtetésekben. A felvilágosodás hallatlan optimizmussal kezelte a

társadalom erkölcsi rendjének harmóniáját zavaró rosszat. Egész etikája arra volt

beállítva, hogy a rossz oka a tudatlanság, a babona, a felvilágosulatlanság lévén,

azt nevelés útján ki lehet küszöbölni. Ezzel szemben Kant szerint erkölcsi rend

és harmónia a tapasztalati világban nincs. Az erkölcsi rendet a német idealizmus

atyja a tapasztalati világon túlra, a csupán ésszel felfogható (intelligibilis)

világba helyezte. A teológusokkal ellentétben azt hirdette, hogy az erkölcs nem

a vallás alapján jön létre, hanem a vallás alapszik az etikumon. Mégis a

gyakorlati ész segítségével etikájában jutott el a szabadságnak, a lélek

halhatatlanságának, a túlvilágnak és más keresztyén fogalmaknak, legfőképpen

Istennek szükségszerű posztulálásához. Létünk ugyan elméletileg nem

bizonyítható igazság, de a gyakorlati ész szükségszerű követelménye.

Nem haszontalan, ha felvázoljuk Kant etikájának következtetését,

amellyel az alapvető keresztyén igazságokat és magát Isten létét a gyakorlati ész

szükségszerű posztulátumává tette. Megállapította, hogy az erkölcsös magatartás

a tapasztalati világban nem jár együtt a boldogsággal, s az erkölcstelen

magatartást sem feltétlen követi a boldogtalanság. Az igaz, hogy nem azért kell

erkölcsös magatartást tanúsítania az embernek, mert boldogságot vár cserében,

de az is igaz, hogy erkölcsi tudatát sérti, ha erkölcsi magatartása és annak

eredménye között ellentmondás van. Az ember erkölcsi tudata ugyanis az

erkölcsi magatartás és annak eredménye között harmóniát követel, vagyis az

erkölcsös legyen boldog, az erkölcstelen boldogtalan. Az empirikus világban

azonban ez nincs így. Kell hát lennie egy olyan helynek, ahol az erkölcsi rend

érvényesül. Ám az a világ már nem a tapasztalati világ, hanem az intelligibilis

világ, amit a keresztyének másvilágnak neveznek. A túlvilág létében azonban

csak mint szükségszerű posztulátumban lehet hinni. Az ésszel felfogható világ

erkölcsi rendjének érvényesülése, vagyis az ember erkölcsi minősége szerinti

igazságos elbírálása feltételezi a lélek halhatatlanságát. Végül … (72. o.)

szükségszerűen posztulálja Isten létét, Aki az ésszel felfogható világban magát

az erkölcsi rendet és annak érvényesülését garantálja, azaz ítél: jutalmaz és

büntet.

Kant filozófiája új korszakot nyitott a filozófia és a teológia történetében.

………………………………………………………………………… (72. o.)

Csakhogy a Kant utáni szupranaturális teológia végképpen nem azonos a

felvilágosodás korának kezdeti szupranaturális teológiájával, mert Kant után a

szupranaturális tényezők filozófiai posztulálásán alapszik.

21. A Kant utáni racionális teológia

A racionalizmus Kant előtti korszakának tárgyalásakor hangsúlyoztuk,

hogy a szupranaturális –, a természeti teológia és a neológia átnyúlt a Kant utáni

korszakba. A bibliakritikus racionalisták pedig a Kant utáni időben élték

fénykorukat, így Michaelis és Semler is, akik Kant kortársai voltak. Teljesen a

Kant utáni korszakra esik a pozitív vagy döntő racionalisták, valamint a régi

tübingeni iskola működése. A Kant utáni racionalizmus klasszikus hazája

ugyanaz a Németország volt, ahol a kanti filozófia és nyomán a német

idealizmus vagy más néven klasszikus német filozófia kibontakozott.

A racionalizmus Kant után filozófiailag iskolázottabb és kritikaibb.

Átveszi Kant metafizika-ellenességét, maga is támadja az „istenbizonyítékokat”,

de ugyanakkor a szupranaturális új alapot kap. A felvilágosodás korának

racionalizmusa a moralizálást fontos feladatának ismerte, a Kant utáni

korszakban ez vált a vallás lényegévé, hiszen Kant szerint a vallás az erkölcsön

alapszik.

A kritikai filozófia hatására szárnyakat kapott a racionalizmus kritikai

ténykedése. Az exegézis lett a racionalizmus kedvenc disciplinája, amit biblia-

kritikának kereszteltek át. Ebben a névváltoztatásban a hangsúly eltolódás

tükrözött. A bibliakritikusok szerint a Biblia nem szent könyv, hanem olyan,

mint más könyv, amit nem magyarázni kell, ahogyan az exegézis tette, hanem

kritizálni és úgy hámozni ki belőle az igazság-magokat. A racionalista

teológusok nem sok igazság-magot találtak a Bibliában. A csodákat elvetették,

Jézus istenségét, Krisztus voltát szintén, csupán az ember Jézus, a nagy erkölcs-

tanító érdekelte őket. Ilyen alapon a sákramentumok is puszta szokásnak

minősültek. A racionalizmus kritikai igazságai kettő kivételével negatívak. Két

pozitív igazsága: 1. a gondviselés szereti az embert és ebben hinni kell; 2. az

ember Isten előtt felelős erkölcsi magatartásáért. Ennyi pozitívumot tudott a

német protestáns teológia értékesíteni a Kant által nyújtott sovány

lehetőségekből.

A Kant utáni racionalizmus arculatának tisztázásához hangsúlyoznunk

kell, hogy Kant filozófiája idealizmus ugyan, de az ész felett gyakorolt szigorú

kritikája a teológiában egyáltalán nem jelentette a racionalizmus enyhülését, sőt

Kant után lett igazán racionalizmus a racionalizmus. A kritika programmá

válása a teológiában a ráció előretörését eredményezte, mégis a Kant által

korlátozott hatókörű rációról volt is szó. A teológia kritika eszköze és mértéke

egyaránt a ráció volt.

A racionalista prédikációk, imakönyvek, énekek, káték, tankönyvek az

egyháztagok széles rétegeihez eljuttatták a racionalizmus egyszerűsített,

népszerűsítő, ismeretterjesztő színvonalú változatát, a vulgáris racionalizmust. A

vulgáris racionalizmus a kritika által minden értéktől megfosztott

keresztyénséget propagálta. Az egyház számára azonban a propaganda keserű

gyümölcsöket termett. Tömegjelenséggé lett a szekularizáció. Az egyház és a

keresztyénség kezdte nem érdekelni az embereket. A közöny elharapózott. A

felvilágosodás korának szekularizációja még csupán a művelteket érintette, azok

közül is a katolikusokat tette ateistává, a protestánsok akkor még megmaradtak

egyházukban. A XIX. század elejére aztán a vulgáris racionalizmus a falusi

embereket is elérte. Ezúttal azonban a protestánsokat.

22. A romantika

A felvilágosodás és Kant filozófiája az értelem és akarat területén

mozgott. A reájuk épülő ismeretet teológiai irányzatok szintén kínosan ügyeltek

arra, hogy az értelem és az akarat mezsgyéjét át ne lépjék, hiszen ezzel kívánták

teológiájuk tudomány voltát igazolni. Az ember lelkében azonban az érzelemnek

is megvan a maga területe, és azt nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni.

A felvilágosodás korát a klasszicista irodalmi irányzat és egyben szellemi

mozgalom jellemezte. A feudális abszolutizmus és a polgárság

kompromisszuménak időszakában, a klasszicizmusban a nyugodt

megállapodottságot, kiegyenlítettséget ragadták meg Ezzel szemben a francia

forradalom korának klasszicista szellemisége az ókori köztársaság

szabadságjogait, demokráciáját, hazaszeretetét, hősiességét, dicsőségszomját

tette magáévá. Napóleon klasszicizmusa először a római köztársaság külsőségeit

elevenítette fel, majd a császárságét, s így lett maga előbb első consul, utóbb

imperator.

A felvilágosodás klasszicizmuséval szemben az érzelem (sentiment)

követelte a maga jogait már a francia forradalom előtt. A klasszicizmussal

párhuzamosan futottak az érzelmet érvényesíteni akaró szellemi áramlatok,

amelyek rendszerint művészeti irányként bontakoztak ki, mint pl. a rokokó és a

szentimentalizmus. Bennünket a szentimentalizmus érdekel, hiszen ebből

fejlődött ki a romanticizmus a maga sokféleségében, s a protestáns teológiára a

romantikának lett döntő hatása.

Jean-Jacques Rousseau (1712-1778 saját korának egyedülálló

személyisége. A filozófiatörténet a felvilágosodáshoz sorolja, de hangsúlyozza,

hogy a felvilágosodás filozófiájától elütő nézeteket vallott. Rousseau szerint a

társadalmi egyenlőtlenséget a magántulajdon okozta. Az emberi társadalom

eredeti, természeti összhangját a társadalmi fejlődés egyenlőtlen volta bontotta

meg. A közben elért kulturális fejlődés sem jelentett kárpótlást az emberiségnek

a természeti harmónia elvesztéséért. Kiadta a filozófus híres jelszavát, hogy az

embernek vissza kell térnie a természethez. Társadalmi szerződés címen 17.2-

ben (75. o.) megjelent könyvében kidolgozta a népszuverenitás elvét. A

társadalomban meglévő vagyoni és jogi egyenlőtlenséget kizárólag szabadsággal

és jogegyenlőséggel lehet kiküszöbölni. A francia forradalom az Emberi Jogok

Kiáltványában Rousseau tételeit hivatalos programmá deklarálta. A francia

forradalom alkotmányaiban is erősen érvényesült Rousseau hatása. A

jakobinusok különösen nagyra becsülték tanait, bár Rousseau szubjektíve nem

volt forradalmár, s nem látta be a forradalom szükségességét.

Rousseau az érzelemnek elsődleges jelentőséget tulajdonított az

értelemmel és az akarattal szemben. Ez forradalmi újítás volt a filozófiában. Az

érzelem elsődlegessége hangsúlyozásának hibás tételét ráadásul azzal toldotta

meg, hogy az ösztönt is az érzelemhez sorolta. Filozófiája mellett az érzelem

döntő szerephez jutott Rousseau szépirodalmi műveiben. Irodalmi alkotásai

formailag klasszicisták, tartalmilag viszont a sajátosan rousseaui felvilágosodás

érzelmes propagálói. A természetes életmódot, a természeti ember lelki

tisztaságát, lelkiismeretét és ösztöneit, egyben a régi primitív viszonyokat

idealizálja. Émile című pedagógiai könyvében a civilizáció ellentmondásaiból

kivezető utat az általa javasolt természetes és érzelmekre ható, az ösztönöket

érvényesülni engedő nevelésben jelöli meg. Tehát a társadalmi

ellentmondásokon nem forradalommal, hanem természetes neveléssel kíván

segíteni.

Vallásilag Rousseau deista volt, aki szerint a vallás feladata az érzelem

kifejezése és ápolása. A természeti, a kultúra által meg nem rontott emberben

egy természeti vallást feltételezett, aminek forrása maga az ember. Az Émile

című pedagógiai művének A savoyai vikár hitvallása című fejezetében adta

Rousseau a keresztyénség kritikáját s a természeti vallás rendszerét.

A szentimentalizmus és a romantika korszükséglet lévén, Rousseau

mellett egy egész sor művésznél jelentkezett. Szentimentalizmus és romantika

között elmosódik a határ. A szentimentalizmus az érzelmek spontán

érvényesülését, érzelmességet jelent, míg a romantika ugyanez, de tudatosan,

programszerűen rendszert alkotva. A szentimentalizmust lehet megrovóan,

érzelgősség értelmében is használni, de a XVIII. századi szentimentalizmusra

nem ez a jellemző. A romantika Rousseaut s majd Schleiermachert kivéve nem

alkotott filozófiai rendszert, viszont a művészetek keretéből kilépve széles körök

ideológiájává s életszemléletévé vált. A romantikát ezért szellemi mozgalomnak

nevezik. Természetesen, mint minden szellemi mozgalommal lenni szokott, úgy

a romantikát is a szellemi vezetők, jelen esetben művészek, gondolkodók

művelték, a szélesebb társadalmi körök emberi pedig élték. Társadalmi, politikai

mozgalmak ideológiája volt a romantika. Államférfiak, hadvezérek,

forradalmárok és teológusok cselekedtek a romantika hatása alatt.

A haladás szempontjából aszerint ítélhetjük meg a romantikát, hogy adott

időben és helyen milyen társadalmi erők használták fel. Önmagában sem nem

haladó, sem nem reakciós. A XVIII. században Rousseau, Lessing, Goethe,

Schiller és számos neves kortársuk romantikája haladó volt. A Napóleoni-kori

német romantikában már a forradalomellenesség is érvényesült, de a

racionalizmus, az idegen uralom és a feudális abszolutizmus elleni lázadás is

együtt volt benne. A Napóleon-kori francia romantika Chateaubriandnal az élen

már egyértelműen forradalomellenes volt, sőt royalista. Érthető, hogy a francia

restauráció korának (1814-1830) szinte hivatalos ideológiája lett a romantika.

Ugyanakkor voltak haladó francia romantikusok is, pl. Lamartine és Victor

Hugo. A XIX. század első felének forradalmai nacionalista-romantikus

forradalmak voltak. Az 1848-49-es forradalmak pedig a forradalmi nacionalista-

romantika csúcsát képezik. A nacionalizmussal együtt ható romantika a század

második felének szabadságmozgalmait is uralta, az olasz egységért vívott

háborúk, a lengyel felkelés és sajátos színeivel az amerikai polgárháború szintén

ide sorolandó.

A romantika főbb jellemvonásainak ismertetésénél a már eddig is említett

érzelmi telítettség mellett továbbiakat kell felsorolnunk. Idealizálta a múltat, a

természeti viszonyok között élő társadalmat, de a kiegyensúlyozottnak,

rendezettnek, keresztyénnek képzelt középkort is. Tág teret biztosított az

egzotikumnak és a fantáziának. Az érzelmi hatás keltésének eszközeiben

sokszor nem válogatott. Fantasztikus lovagregényei, egzotikus regényei nem

egyszer rémregényekké váltak a túlhajtott érzelmi hatáskeltés miatt. A

felvilágosodás és Kant racionalizmusával és objektivizmusával szemben a német

Fichte filozófiájának szubjektív idealizmusát követte a századforduló utáni

romantika. Nemcsak a múltat, hanem saját korukat és koruk eseményeit is

szubjektíven, a realitástól elszakadva ábrázolták a romantikusok, mert ők

olyannak érzékelték. Fenimore Cooper Eugene Suet Brulart úr című romantikus

regénye elé írott bevezetőjében éppen annak realitását emelte ki, holott ez a két

író korában játszódó remény tárgyilagosan nézve semmiképpen sem nevezhető

reálisnak. Saját korukkal elégedetlenek voltak a romantikusok, és azon vagy

változtatni akartak, vagy elvágyódtak belőle. Fontos és tiszteletreméltó

jellemvonása volt a romantikának, hogy az individuum jogait messzemenően

követelve, az egyént kötelezte, hogy a közösségért, nemzetért, társadalomért, a

szabadságért, a jogért semmit sem kímélve, semmire tekintettel nem lévén

küzdjön, és anyagiakat, tehetségét, sőt életét is habozás nélkül feláldozza.

23. Schleiermacher, a romantikus teológia atyja

A szentimentalizmus önmagában nem tudott újat hozni a teológiában.

Rousseau rendszere alkalmas lett volna teológiai irány inspirálására, de túl korán

alakult ki ahhoz, hogy teológus kortársai közül megragadjon némelyeket. A

protestáns teológia akkor még a racionalizmus Kant előtti optimista szakaszát

élte, exakt tudomány akart lenni és hallani sem akart érzelmességről. Holott

Rousseaut ismerték a teológusok, örültek neki, de nem tudtak mit kezdeni

rendszerével. Rousseau helyett Kantot üdvözölték megmentőjük gyanánt. Végül

is a Kant utáni racionalizmus csődje juttatta el a teológusokat a századfordulón a

romantikához. A romantika persze akkor már nem csupán Rousseaut jelentette.

Addigra áthatotta a művészetet, s a műalkotásokon keresztül a műveltek

életfelfogását alakította. Nem lebecsülendő hatást keltett a megüresedett,

elhidegült keresztyénségben a romantika egyházi zenéje, ami magukban a

templomokban hirdette a hit érzésvilágának jogait. Az sem véletlen, hogy éppen

Németországban született meg a romantikus teológia. Ott volt akkor éppen

legerősebb a romantika, és ott igényelte leginkább a lélektelenné vált

racionalizmus.

Az ismertetett fejlődési szakaszokat járta végig Friedrich Schleiermacher

(1768-1834). Református tábori lelkész fia volt. A herrnhuti pietistáknál végezte

iskoláit, de nem lett pietista, bár jótékony hatásai elkísérték. Egyetemi

tanulmányait Halléban fejezte be, ahol azonban akkorra már a Francke

pietizmuséból régen racionalizmus lett. Kant filozófiájának hatása alá került

Schleiermacher, de megismerkedett a romantikával is. 1796-tól 1802-ig berlini

lelkész volt, s ott csatlakozott a Schleling testvérek által vezetett romantikus

baráti körhöz. Schlelingék indították meg 1798-ban az Atheneum című

folyóiratot, a német romantika sajtóorgánumát. Ettől az évtől számítják a

romantikát. Schleiermacher a következő évben egy névtelen munkát adott ki:

Über die Religion. Reden an die Gebildeten unter ihren Verächtern (Beszédek a

vallásról annak megvetői között a műveltekhez) címen. A munka könyvsiker

lett. A szerzőt 1804-ben egyetemi helyettes tanárnak hívták meg Hallébe, 1807-

ben pedig rendes tanárrá választották ugyanott. 1808-tól újra berlini lelkészként

szolgált. 1810-től aztán lelkészi állásának megtartásával az akkor megnyílt

berlini egyetem tanára volt. Mint gyakorló lelkész sokat prédikált, de termékeny

teológiai szakírónak és filozófusnak is bizonyult. Gyakorlati teológiai

munkásságát nem méltathatjuk érdeme szerint, elég annyit megemlítenünk, hogy

őt tekintik a gyakorlati teológiai tudományág megalapítójának. Mint romantikus

osztozott a korabeli német romantika nacionalizmusában, s e nacionalizmusnak

a német egységre irányuló törekvéseiben. Ezzel összefügg, de egész romantikus

teológiájából következik a felekezeti unió, konkrétan az evangélikusok és

reformátusok uniójának támogatása.

Schleiermacher a vallást Rousseau alapján az érzelem területén helyezte

el. A vallás így kikerült az ortodoxia és racionalizmus által kijelölt szférákból,

az értelem és akarat szférájából. Ott az értelem síkján tanrendszerré vált a vallás,

ami akarati konklúziókban, erkölcsös magatartásban realizálódott. Az

ortodoxiában az értelem tanrendszerén volt a hangsúly, a racionalizmusban az

értelemből fakadó akarati konklúzión. Schleiermacger ugyancsak Rousseau

nyomán vallotta, hogy a vallás hozzátartozik minden ember érzelemvilágához.

A világmindenség arra inti az embert, hogy érezze a Teremtőtől való függését.

Ez, a véges függésérzete a végtelentől, az individuumé az univerzumtól, az

univerzum pedig maga Isten. A vallást tehát az ember függésérzetének fogta fel,

egy érzésnek, egy élménynek, amit ő úgy értett, hogy az érzelem által maga

Isten van jelen az emberben. Világmindenség értelmezése panteisztikus. Az

érzelem által bennünk létező Istenről szóló megállapítása misztikus. A vallás

legfontosabb tényezője Schleiermacher szerint az emberi érzelem. Nem is

ragadható meg a vallás lényege csak az érzelem konkrét megnyilvánulásaiban,

azaz az egyes vallások gyakorlatában. Más-más vallás másként fejezi ki az

Istentől való függésérzetet. A vallásoknak egymással értékrendi szempontból

történő összehasonlítása értelmetlen, hiszen ugyanazt fejezi ki

különbözőképpen. Vallási türelmességet parancsol a vallás romantikus

értelmezése.

Schleiermacher alapján következnék, hogy minden embernek megvan a

maga egyéni vallása, amit az Isten érzelmek által bennünk léte tesz

elvitathatatlanná. A romantikus individuum-kultusz eredménye ez a tendencia.

Viszont érvényesül a romantika közösség szemlélete is Schleiermachernél, és a

vallásról kimondatja vele, hogy az közösségi jelenség, amit közösségben lehet

megélni. Egyfelől, mert az egyes vallásokat a közösség tagjainak függésérzete

összessége adja. Másfelől a végtelentől való függésérzetet a kultuszban lehet

kifejezni, ápolni. Az istentisztelet így ünnepélyes kiábrázoló cselekménnyé vált,

ami csak másodlagosan, a függésérzet erősítésében, ill. felkeltésében vált ható

cselekménnyé.

A romantikus szujektivizmus következtében a kijelentés elvesztette

objektív létjogosultságát. A függésérzet lelki élményei által minden egyén a

misztikus egyesülésig menően közvetlen összeköttetésben állt az Istennel, s

kijelentésre nem volt szüksége. Schleiermacher mégsem vetette el a Bibliát, bár

az Ószövetségről nem volt hízelgő véleménye, mert szükségesnek tartotta mint

olyan művet, amely a függésérzet nagy példáit adja. Mindenekelőtt Jézus

Krisztusért, Akiben a legmagasabb fokú és zavartalan istenérzést csodálta. A

megváltásban Krisztus az istenérzést kelti fel és emeli magasra az emberben.

Krisztus szerepe a romantikus teológia szerint korlátozott: felkelti az Istentől

való függésérzést, és érzelmi unióba kapcsol Istennel. A többi már a hívő egyén

és az Isten közvetlen kapcsolatán múlik. Krisztus praeexistenciája,

parthenogenesise, csodái, feltámadása, mennybemenetele, visszajövetele

elvesztette jelentőségét, szimbólummá vált.

Schleiermacher saját kora művelt embereinek romantikus

formanyelvéhez, idealista filozófiai kategóriáihoz igazította a teológiát. Ám a

teológiát ismét exakt tudománnyá emelte, hiszen annak a természettudományok

és a filozófia által elvitathatatlan tárgya a vallás, mint az ember lelki jelensége.

Dogmatikája hit-tanná vált, amiben az ember hitének rendszere van az ember

lelkéből kiindulva összefoglalva. A protestáns keresztyénség megtelt

érzelemmel, ami ellen a tudomány akkori állása szerint az ész sem tiltakozhatott.

Schleiermacher magas érzelmi hőfokon tudott bizonyságot tenni hitéről,

Istenhez kapcsolódó érzéséről, az Istennel való egyesülés élményéről. Mindez a

maga korában megmentette a megüresedett, lélektelenné szikkadt, érdektelenné

vált protestantizmust.