A gazdaság és a szociális rendszer kölcsönhatásai · A gazdaság szoros kapcsolatban áll a munka és a szociális ellátás ügyével. Nagyüzemi árutermelés és tömegáruforgalom

A gazdaság

és a szociális rendszer kölcsönhatásai

Tam János

2013. december 12.

Tam János: A gazdaság és a szociális rendszer kölcsönhatásai

2

Tartalomjegyzék Bevezetés 3


3

A gazdaság és a szociális rendszer kölcsönhatásai

Bevezetés

A „Szociális konfliktusok a mai Magyarországon” című tanulmányomban fel-vázoltam azokat a társadalmi viszonyokat és egyenlőtlenségeket, amelyek leginkább befolyásolják az emberek jólétét. Ott csak érintőlegesen foglalkoztam a gazdaság és a jólét fogalmi mibenlétével, nem feledve azonban azt, hogy a gazdaságból fakadnak azok az anyagi források, amelyek az elosztás révén a jólétet biztosítják.

Az elosztás szempontjából ezek a források egyrészt a közvetlen vállalkozói és munkajövedelmek, másrészt az újraelosztás révén jutnak el a kedvezménye-zettekhez. Más szempontból úgy is szemlélhetjük, hogy az anyagi forrásokhoz való hozzájutás egyik törvényes módja a jövedelemszerző tevékenység, másik módja a társadalmi szolidaritásból adódó, jövedelmen kívüli juttatások.

Ebben a tanulmányban a gazdaság összefüggéseit fogom vizsgálni azokkal az alrendszerekkel – illetve azoknak az alrendszereknek az egymásra hatását –, amelyekben az emberek jóléte közvetlenül megjelenik, tükröződik és mérhetővé válik.

Ehhez először tisztázni kell az összefüggésekben szereplő fogalmakat, tehát elsősorban a gazdaság, az elosztás és a jólét fogalmát, valamint ezek szervezeti rendszerét, majd definiálni kell azokat az alrendszereket, amelyeket egyrészt az újra-elosztás tart fenn, másrészt maguk is az újraelosztás intézményei.

A fogalmakat a közgazdaság-tudományban szokásos módon definiálom, a rendszerezésüket azonban a szokásostól némileg eltérően, a dolgozat céljához igazodva végzem el.

A gazdaság szoros kapcsolatban áll a munka és a szociális ellátás ügyével. Nagyüzemi árutermelés és tömegáruforgalom nélkül nincs korszerű gazdaság, kor-szerű gazdaság hiányában romlik a szociális ellátás és növekszik a munkanélküliség. Ez utóbbi kettő azonban bekövetkezhet korszerű gazdaság esetén is akkor, ha a szociális piacgazdaságot kemény versenygazdaság váltja fel. A XIX. században éppen egy ilyen kemény versenygazdaság kényszerítette ki először a munka- és a szociális érdekegyeztetést, majd pedig a belőle származó válság a gazdasági érdekegyeztetést.

Lényegében ez a viszonyrendszer határozza meg a dolgozatom felépítését. A dolgozat végén megkísérlek egy jövőképet is felvázolni.

A dolgozat logikája és a levont végkövetkeztetések tehát egyediek, a fogalmi rendszerben és a tényadatokban azonban természetszerűleg nincs egyediség, mivel egyrészt a definíciók a közgazdaságtan által adottak, adatok egyéni felvételére pedig nem volt lehetőségem. Ezért dolgozatomban nagyrészt idézetekre támaszkodom, ebben az értelemben a dolgozat összefoglaló jellegű. A forrásokat azonban minden esetben vagy a szövegbe beszúva, vagy lábjegyzetben, vagy a dolgozat végén az irodalomjegyzékben minden esetben megadom.


4

Közgazdasági alapfogalmak

Ebben a fejezetben a dolgozat megértéséhez szükséges fogalmakat ismertetem. A fogalmak definíciója a közgazdaságtani meghatározások, illetve a különböző köz-gazdasági elméletek alapján történik.

Közgazdaságtan (Wikipédia)

A közgazdaságtan olyan társadalomtudomány, amely a gazdasági rendszerrel, vagyis a javak megtermelésével, elosztásával, értékelésével és fogyasztásával foglalkozik. Más megfogalmazásban a közgazdaságtan

a szűkösség viszonyai közötti választások és döntések tudománya;

az embercsoportoknak a gazdasági folyamatban, vagyis a termelésben, az elosztásban, a cserében és fogyasztásban felmerülő döntési alternatíváival foglalkozó társadalomtudomány.

A közgazdaságtan két legfontosabb ága

mikroökonómia, amely a gazdaság szereplőinek (emberek, háztartások, vállalatok) döntéseit vizsgálja

makroökonómia amely az országok gazdaságának kérdéseivel foglalkozik.

A közgazdászok gyakran megkülönböztetik a

pozitív közgazdaságtant, amely a gazdasági jelenségek értékelés nélküli magyarázatával és leírásával foglalkozik, és a

normatív közgazdaságtant, amely értékítéletet alkot és a jövőre vonatkozó döntéseket alapozza meg.

A szónak az európai nyelvek többségében használt megfelelője – „ökonómia” – a görög „oikosz” (ház, háztartás) és „nomosz” (törvény, szabály) szavak összetételéből származik, és eredetileg a háztartás és birtok, valamint a (város)állam adminisztrációjának anyagi ügyeiről szóló vitára utalt.

A közgazdaságtan alapkérdései

a „Mit termeljenek?” kérdés arra keresi a választ, hogy a gazdaság szereplői milyen javakat és szolgáltatásokat, azok milyen mennyiségét és minőségét állítsák elő.

a „Hogyan termeljenek?” kérdés azzal kapcsolatos, hogy a termelési tényezőket sokféle arányban lehet kombinálni. A fejlett országokban általában tőke-intenzív, a kevésbé fejlett gazdaságok munka-intenzív technológiákat alkalmaznak.

a „Kinek termeljenek?” kérdés arra keresi a választ, hogy a különféle javakat és szolgáltatásokat kik fogják elfogyasztani. Milyen elvek alapján osztják el a megtermelt javakat és a keletkezett jövedelmeket.

A közgazdaságtan rövid története

Már az ókor legnagyobb gondolkodói – köztük is elsősorban Platón és Arisztotelész –, majd a középkorban Hippói Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás foglalkoztak műveikben gazdasági kérdésekkel. Mindegyikőjükre jellemző, hogy a gazdasági élet jelenségeit elsősorban erkölcsi szemszögből vizsgálták, így például elítélték a kamatszedést és a spekulációt.


5

Az újkorban a gazdasági és társadalmi viszonyok és velük párhuzamosan a tudomány, az eszmék gyökeres megváltozása következtében alakulhatott ki a közgazdaságtan önálló tudománya. Ekkor vált általános meggyőződéssé, hogy a társadalom, hasonlóan a természethez, meghatározott, sőt általában matematikai formában is leírható törvények szerint működik. A tudomány előfutára a francia Antoine de Montchrestien, első ismert és elismert képviselői, Adam Smith, Jean-Baptiste Say, David Ricardo, Thomas Malthus – akiket ma összefoglaló néven klasszikusoknak nevezünk – egyben sikeres üzletemberek, az individualista, polgári liberális eszmék és a felvilágosodás hívei voltak. Az államnak a gazdaságba való beavatkozását az esetek többségében szükségtelennek, sőt károsnak ítélték, mondván, az egyensúly, a (lét)biztonság, az igazságosság pusztán piaci folyamatok révén is érvényre jutnak, ha a tisztességes verseny biztosított.

Velük szemben Karl Marx a közgazdaságtan „törvényeit” a munkásosztály kizsákmányolásának, a kapitalizmus szükségszerűen bekövetkező válságának, a társadalmi tulajdon nagyobb hatékonyságának igazolására próbálta felhasználni.

A klasszikusoknak a neoklasszikusok által továbbfejlesztett elméletét a 20. század elején, különösen pedig a Nagy Világválság után egyre több kritika érte. Nem igazolódott be a piaci folyamatok „mindenhatóságának” tézise; számos esetben szükségessé, sőt hasznossá vált az állami beavatkozás, a tervezés. John Maynard Keynes volt ennek az időszaknak a legnagyobb közgazdasági gondolkodója; tőle származik a mikro- és makroökonómia tulajdonképpeni szétválasztása is. Keynes makroökonómiai rendszere arra épült, hogy egy nemzetgazdaság „piacán” a kereslet stabilan modellezhető az emberek aggregált fogyasztásának elemzésével. A követői által megteremtett keynesianizmus évtizedekig irányvonalat adott a nyugati országok gazdaságpolitikájának.

A neoklasszikus iskola főbb alaptételeit elfogadó, de az ember gazdasági viselkedését társadalomtudományi keretekben tárgyaló irányzat az ún. osztrák iskola. Követői a módszertani individualizmus következetes hívei, a gazdaság szereplőinek viselkedését az ideáltipikus szereplők megértésén keresztül képzelik el. Az iskola alapítójának Ludwig von Misest tartják. A második világháború előtti magyar közgazdasági gondolkodásra meghatározó jelentőségű volt az osztrák iskola, amit az 1970-es években, a túlzott makroökonómiai általánosításokkal szemben fedezett fel újra a közgazdaságtan fősodra. Legismertebb képviselője, Friedrich August von Hayek 1974-ben kapta meg a közgazdasági Nobel-díjat.

Az 1970-es évek gazdasági válságai, illetve az olajválságok olyan problémákat idéztek elő a nyugat-európai gazdaságokban, amelyek a sikertelen gazdaságpolitikára a keynesianizmus helyett más elméletekben keresték a válaszokat. Új irányzatok nyertek teret: a Milton Friedman (1976-ban Nobel-díjas) nevéhez kapcsolt monetarizmus, amely a keynesi rendszerben a fogyasztás helyett a gazdaság pénzkeresleti függvényét tekintette meghatározó eszköznek; a makroökonómai elméletéhez az egyéni döntésekre visszavezethető, mikroökonómiai alapokat kereső újklasszikus makroökonómia, a már említett osztrák iskola követői, majd a keynesi és a neoklasszikus szintézist felélesztő újkeynesianizmus.

A kapitalizmus káros kísérőjelenségei, a társadalmi kohézió és a tervezés hiánya, a környezetrombolás és a domináns iskolák egyéb hiányosságainak hatására azonban a marxi hagyományokat folytató neomarxizmus, az intézmények és tulajdonviszonyok szerepét hangsúlyozó institucionalizmus, valamint az etikai koordinációra nagy hangsúlyt fektető alternatív irányzatok is kibontakoztak.


6

A mikroökonómia történetében jóval kevesebb törés figyelhető meg. A közgazdaságtan ezen résztudománya még ma is neoklasszikus alapokon nyugszik. Ugyanakkor számos, a neoklasszikus modellek alapjait képező feltevés (így például a piaci erőfölény hiánya, a szereplők tökéletes informáltsága vagy a piaci folyamatok azonnali lefolyása) megcáfolása jellemzi a mikroökonómia fejlődését.

A legjelentősebb közgazdaságtani irányzatok

Marxista közgazdaságtan

Neoklasszikus közgazdaságtan

Osztrák iskola

Keynesiánus közgazdaságtan

Monetarizmus

Újklasszikus makroökonómia

Intézményi közgazdaságtan

Alternatív közgazdaságtan


7

Gazdaság, gazdasági rendszer (Wikipédia)

A gazdaság fogalma

A társadalom anyagi létszférája, az anyagi javak és szolgáltatások előállításával, elosztásával, forgalmazásával és fogyasztásával összefüggő jelenségek és kölcsönhatások összessége.

A gazdasági rendszer emberekből, háztartásokból, intézményekből és ezek kapcsolataiból tevődik össze. A gazdaság problémájára (a források szűkösségére és elosztására) a különböző gazdasági rendszerek különböző válaszokat adnak abban a tekintetben, hogy milyen javakat hogyan és kik állítsanak elő.

A gazdaság rendszer főbb résztvevői

Üzleti szervezetek

Pénzügyi közvetítő rendszer

Hitelintézetek

Tőzsde, Nyugdíjpénztárak

Biztosítók

Államháztartás

Külföld

A gazdaság szektorai

Elsődleges szektor: (vagy primer szektor) ide tartoznak a természet elsődleges nyersanyagainak kitermelésével foglalkozók. Főbb területei: mezőgazdaság, bányászat, erdőgazdálkodás, halászat stb.

Másodlagos szektor: (vagy szekunder szektor) ide sorolható a feldolgozó ipar, itt található minden iparág, ami az elsődleges nyersanyagok feldolgozását végzi. Főbb területei: élelmiszer ipar, vegyipar, vas- és acélipar, gépgyártás, járműipar, textilipar.

Harmadlagos szektor: (vagy tercier szektor): ide tartoznak a tágabb értelemben vett szolgáltatások. Ez a mai posztindusztriális gazdaság meghatározó szektora, elérheti a gazdaság teljesítményének 80%-át. Főbb területei: kereskedelem, pénzügyi szolgáltatások, távközlés, informatika, oktatás, javítás-karbantartás, államigazgatás, turizmus, közlekedés.

Gazdasági rendszerek felosztása

Fontos figyelembe venni, hogy a gazdasági rendszerek részei az egyes társadalmi rendszereknek és erős az összefüggés a különböző társadalmak politikai rendszere, jogrendszere és gazdasági rendszere között.

Számos gazdasági rendszer átfedésben áll egymással, ráadásul rengeteg egymásból származó és különálló hierarchikus felosztás létezik.

A legegyszerűbb és legáltalánosabb gazdasági rendszerek

Hagyományos gazdaság (általános megfogalmazás a régi, hagyományos gazdasági rendszerekre)


8

Piacgazdaság (a magántulajdonra épülő kapitalizmus gazdasági rendszere)

Vegyes gazdaság (a magán- és közösségi tulajdon vegyes rendszerére épülő gazdasági rendszer)

Tervgazdaság (a közösségi tulajdonra épülő szocializmus gazdasági rendszere)

Részvételi gazdaság (a kapitalizmus és a tervgazdálkodás alternatívája)

A külkereskedelembe való bekapcsolódás szerint nyitott és zárt gazdaságok.


9

Tulajdon (Wikipédia)

A tulajdon a legfontosabb, legteljesebb, saját dolgon fennálló (uralmi) dologi jog. Nem csupán alapvető fontosságú jogintézmény (vagyonjogi, azon belül dologi jogi), hanem kiemelkedő jelentőségű társadalmi és gazdasági intézmény is. A tulajdon nem más, mint a természetnek az ember uralma alá hajtása, ilyen felfogásban a tulajdon örök kategória: létezik, amióta ember él a Földön és létezni fog, ameddig maga az ember és az emberi társadalom létezik.

A tulajdon a társadalom fejlődésével szoros összefüggésben állandó mozgásban, változásban van, az elsajátítás egyre bonyolultabb közvetítő mechanizmusok (termelés, elosztás, árucsere) útján megy végbe. Az ember által elsajátított javak részben beépülnek az ember személyiségébe, az egyéniség ismertető jegyeivé válnak, részben az egyén autonóm létezésének anyagi alapját alkotják.

A tulajdon fogalmán szűk értelemben azt az abszolút szerkezetű tulajdonjogviszonyból fakadó alanyi jogot (tulajdonjog) értjük, amely a hagyományos magántulajdon elvont kifejeződése.

A tulajdonjog alapvető emberi jog. Mint alanyi jog a polgári jog kiemelkedő jogintézménye, a létbiztonság/anyagi biztonság természetes, emberi igényének kifejezésre juttatója.

A tulajdon jogosulti pozíciójának, az ember tulajdonosi minőségének absztrakciója útján született a jogalany fogalma („személy az, aki tulajdonos, vagy azzá válhat”)

A jogképesség döntően a tulajdonra vonatkozó szerzőképesség általánosítása

A tulajdon legfontosabb tartalmi eleme a vele való szabad rendelkezés, amely a polgári jog számos területén megjelenik: szabad vállalkozás, szerződéskötés, végintézkedési szabadság

A személyiségi jogok szerkezete és védelme a tulajdonjog modelljét követi (abszolút jelleg, szabad önrendelkezés)

A szellemi alkotások joga is a tulajdonból nőtt ki, hiszen a szellemi termék tulajdonképpen szellemi „tulajdon”.

A tulajdonjogban foglalt részjogosítványokat kimerítően nem lehet felsorolni, de nevesíteni szokás a következőket (Wikipédia):

a birtoklás joga (ius possidendi),

a használat joga (ius utendi), a hasznosítás, másképpen gyümölcsöztetés joga (ius fruendi),

az elhasználás, átalakítás, megsemmisítés joga (ius disponendi de substantia),

az elidegenítés és megterhelés joga (ius alienandi),

a tulajdonról való lemondás joga (ius derelinquendi).

Utóbbi három együtt a rendelkezési jog (ius disponendi).

A használat és a hasznosítás joga közötti különbség érzékeltetésére: a tulajdonos használja a dolgát, ha például maga lakik a lakásában, de hasznosítja azt, ha


10

bérbeadja és bérleti díjat szed. (A bérleti díj ún. polgári gyümölcs, fructus civilis.) A használat joga mint a tulajdonjog egy részjogosítványa nem összetévesztendő a használattal mint a személyes szolgalmak egyikével.

A tulajdonos személye szerint megkülönböztethető tulajdonformák:

állami tulajdon,

önkormányzati tulajdon,

szövetkezeti tulajdon,

magántulajdon.

A pártállami rendszer ezen kívül használta még a társadalmi és a személyi tulajdon fogalmát is. Az előbbit a kapitalista jellegű állami tulajdon elfedésére, a másodikat pedig az elvileg nem létező magántulajdon helyett.


11

Szükségletek és javak (http://theourclass.gportal.hu/)

Szükségletek és igények

Szükséglet: az emberekben felmerülő hiányérzet, igény, ami cselekvést vált ki annak megszüntetésére.

Igény: a szükségletkielégítés módját, minőségét jellemzi, a hiányérzetet megszüntető konkrét eljárást nevezi meg.

Az emberek igényeikben sokkal inkább különböznek, mint szükségleteikben, ezért a gazdaságnak elsősorban az igényekhez kell alkalmazkodnia.

Szükségletek csoportosítása

kielégíthető (effektív)

kielégíthetetlen (látens)

Szükségletek csoportosítása egyéb szempontok szerint

Az élettevékenység alapján

o gazdasági: azok a szükségletek, melyek kielégítéséhez gazdasági tevékenység kötődik.

o gazdaságon kívüli: ide tartoznak a kulturális, szociális, érzelmi, vallási, politikai, eszmei, esztétikai, tudományos szükségletek.

Létfenntartással való kapcsolat alapján

o alapvető szükségletek: ezen belül a létfontosságú és a társadalmi együttélésen alapuló szükségletek (Ezen szükségletek körét országonként hivatalosan is megállapítják, s az ennek megfelelő ellátási szintet nevezik létminimumnak és társadalmi minimumnak.),

o választható szükségletek: az életminőséget alapvetően meghatározzák (például kultúra, sport),

o luxus szükségletek.

A szükséglet-kielégítés módja alapján

o egyéni szükségletek: azok a szükségletek, amelyek kielégítése személyes fogyasztás útján történik.

o társadalmi szükségletek: azok a szükségletek, amelyek kielégítése az emberek csoportját egyidejűleg érinti – kollektív fogyasztás jellemzi.

Szükségleti rangsor – Maslow-féle szükséglet piramis


12

Szükségletek fejlődési törvényszerűségei

Minél fejlettebb a gazdaság, annál több a kielégíthető szükséglet.

Idővel a választható szükségletek egy része átkerül az alapvető szükségletek közé.

A szükségletek kielégítése, új szükségletek keletkezésével jár.

Minél kielégíthetőbbek az egyéni szükségletek, annál jobban nőnek a társadalmi szükségletek.

A javak

A javak a szükségletkielégítésre alkalmas dolgok, egyes száma a jószág.

A javak csoportosítása

Eredet, mennyiség szerint

o szabad javak: azok a dolgok, amelyek korlátlanul álnak rendelkezésünkre, természetes állapotban használjuk őket és nem kell értük fizetni.

o gazdasági javak: azok a dolgok, amelyek korlátozott mennyiségben fordulnak elő a természetben, és gazdasági tevékenység teszi alkalmassá őket az emberi fogyasztásra. Fizetni kell értük.

Tárgyi forma alapján

o termékek: tárgyiasult formát öltenek, az előállításuk és a felhasználásuk elkülönül. Raktározhatóak és van kipróbálási lehetőség.

o szolgáltatások: láthatatlan termékek, nem öltenek tárgyi formát. A termelés és a fogyasztás egy időben valósul meg. Általában nincs kipróbálási lehetőség.

Felhasználásuk szerint

o termelési eszközök: azok a javak, amelyeket más javak előállítására használnak fel.


13

o fogyasztási cikkek: azok a javak, amelyek közvetlenül szolgálják az emberi szükségletek kielégítését.

A javakhoz való hozzájutás módja szerint

o magánjavak: fizetni kell értük, egyének kizárhatók a fogyasztásból, mert egyéni fogyasztás jellemzi. Rivalizálás van a fogyasztók között.

o közjavak: nem kell fizetni értük, senki sem zárható ki a fogyasztásból, mert kollektív fogyasztás jellemzi, így nincs rivalizálás a fogyasztók között.

o vegyes javak: fizetni kell értük, de kollektív fogyasztás jellemzi.

A gazdasági folyamat

A javak alakításának egész folyamatát gazdasági folyamatnak nevezzük.

Gazdasági tevékenység

Minden olyan tevékenység, amely a szükségletkielégítést szolgálja.

Gazdasági tevékenység területei

Termelés – Elosztás – Csere – Fogyasztás

Termelés az a folyamat, amely során az ember a természet javait megszerzi, átalakítja, alkalmassá teszi a szükségletek kielégítésére.

Fogyasztás a javak felhasználását jelenti, a szükségletek kielégítésére.

Gazdasági körforgás

A gazdasági folyamat folyamatos ismétlődése – újratermelés.

bővített újratermelés a gazdasági folyamat az előző időszakhoz képest magasabb színvonalon ismétlődik meg – többet vagy jobb minőségben gyártanak.

szűkített újratermelés a gazdasági folyamat az előző időszakhoz képest alacsonyabb színvonalon ismétlődik meg – kevesebbet vagy rosszabb minőségben gyártanak.

egyszerű újratermelés a gazdasági folyamat az előző időszakhoz képest azonos szinten ismétlődik meg.

Termelési tényezők

A gazdasági javak előállítása során felhasznált erőforrások.

Természeti tényezők természetes állapotukban alkalmasak a fel-használásra (ásványkincsek, föld)

o megújuló természeti erőforrás (eső, termőföld)

o kimerülő természeti erőforrás (ásványkincsek, nyersanyagok)

Munka (az ember szellemi és fizikai képességeinek összessége, amelyet a termelés során felhasznál)

Tőketényezők (korábbi termelési folyamatok eredményei)

o relatív tőke (gépek, berendezések)

o pénz és értékpapír tőke


14

Vállalkozó (koordinálja és összehangolja a termelési tényezők felhasználását)

Információ (új ismeret)

Természeti tényezők + Munka = Elsődleges termelési tényezők (nem gazdasági okokból keletkeztek)

Tőketényezők + Vállalkozó + Információ = Másodlagos termelési tényezők (gazdasági okokból jöttek létre)

Munkamegosztás

Az emberek együttműködését a gazdasági tevékenység bármely területén munkamegosztásnak nevezzük.

specializáció: az emberek meghatározott, különböző munkát végeznek, mindenki azt, amihez ért.

kooperáció: együtt, több termelő közösen végzi a tevékenységet.

Munkamegosztás formái

Családon belüli munkamegosztás (természetes munkamegosztás)

o a nemek és kor szerinti munkamegosztás a jellemző

Nemzetgazdaságon belüli munkamegosztás (társadalmi munkamegosztás)

o a nemzetgazdasági ágak, foglalkozások szerinti munkamegosztás a jellemző

TEÁOR: Tevékenységek Egységes Ágazati Osztályozási Rendszere

o gazdasági szektorok szerint

- primer szektor (kitermelő szektor) pl. bányászat - szekunder szektor (feldolgozó szektor) pl. feldolgozóipar - tercier szektor (szolgáltatás szektor)

Gyáron belüli munkamegosztás (technikai munkamegosztás)

Földrajzi munkamegosztás

Nemzetközi munkamegosztás (világgazdaságon belül, országok között)

Nemzetgazdaság

Egy adott ország gazdaságának egésze, a gazdasági szereplők és a közöttük lévő kapcsolatok rendszere.

Nemzetgazdaság szereplői (nyitott gazdaság):

Háztartások

o ők a fogyasztók a gazdaságban

o vagyonközösségben élnek

o fogyasztásuk részben közös

o céljuk a szükségletek kielégítése

o jövedelmük abból van, hogy eladják a termelési tényezőiket

o tagjai rokoni vagy családjogi kapcsolatban állnak egymással

Vállalatok


15

o a termelők a gazdaságban

o céljuk a profit, nyereség elérése

o felhasználják a termelési tényezőket

o kiadásaikat bevételeikből fedezik

Államháztartás és szervezetei

o a társadalmi és gazdasági élet kereteit szabályozza

o az állam adókat szed, ebből van a bevétel

o támogatásokat nyújt, szociális szempontokat is érvényesítenie kell

Külföld

o export-import ügyletek


16

Piac (Wikipédia)

A piac fogalmán tágabb, gazdasági értelemben minden olyan – tényleges, vagy akár elvont – helyet értünk, ahol egy vagy több jószág és (vagy) a pénz cseréje zajlik. A csere lebonyolításához eladókra és vevőkre, pontosabban a javak kínálatára és keresletére van szükség.

Szűkebb, hagyományos értelemben a piacok vagy piachelyek konkrét helyek, amelyek bizonyos árukkal való rendszeres kereskedést szolgálják. Ha viszont a kereskedés nem kötött helyszínen zajlik vagy időben rendszertelen, azt a népnyelv többnyire vásároknak nevezi.

Az előbbi kettő mellett létezik egy harmadik értelmezés is, amely a „piac” fogalmát a piaci mechanizmussal, a gazdaságban lévő javak elosztásának piaci koordinációjával azonosítja.

A piac közgazdasági értelemben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Az egyes javak piacainak leglényegesebb tulajdonsága a közgazdaságtan szemszögéből az, hogy összegyűjtik a jószág vevőit és eladóit (az úgynevezett piaci szereplőket), így a csere tranzakciós költségei jelentősen csökkennek.

A piacon kínált jószág jellege alapján beszélhetünk:

árupiacokról;

szolgáltatáspiacokról, ahol a szolgáltatások cserélnek gazdát;

munkaerőpiacról, ami a munkaerő kínálatának (háztartások) és keresletének (vállalatok) „találkozóhelye”;

tőke- és pénzpiacokról, amik a tőkével, befektetésekkel, pénzzel való kereskedés helyszínei;

az információ piacáról.

A tökéletes piac

A közgazdászok általában minden valóságos piacot egy ideális, tökéletes piachoz hasonlítanak, amely a következő tulajdonságokkal kell hogy rendelkezzen:

a javak homogenitása, vagyis az egyes jószágegységek között nincsenek minőségbeli különbségek;

átláthatóság (transzparencia), amelynek lényege, hogy a piac minden szereplője tisztában van az összes, a csere végeredménye szempontjából releváns információval;

racionális piaci szereplők, akik az összes információ figyelembevételével hasznosságuk maximalizására törekszenek;

nincsenek időbeli és helyi különbségek (ha vannak, akkor már nem egy piacról beszélünk);

a szereplők azonnali reakciója követ minden piaci változást.

A tökéletes piacot egy modellnek kell tekintenünk, ami a valóságban sehol sem található meg. Bizonyos létező piacok azonban, így a tőzsde, kétségkívül közel állnak hozzá.


17

A piaci ár

A piaci ár kialakulása a piacok egyik legfontosabb jellemzője. Tökéletes piac esetén belátható, hogy az egyes javak ára a piaci egyensúly kialakulásával kiegyenlítődik; ennek oka, hogy az átláthatóság és a minőségbeli különbségek hiánya következtében a vevők mindig a legalacsonyabb árat kérő személytől vásárolnak, így előbb-utóbb minden eladó, ha nem akar tönkremenni, kénytelen lesz ezt az árat kérni. Ezt a folyamatot hívjuk piaci mechanizmusnak. Versenyzői piacon az árak folyamatos alákínálgatásának az áruk határköltsége szab határt; más, nemversenyzői piacokon azonban a piaci mechanizmus többnyire nem működik teljes hatékonysággal, és az egyensúlyi ár magasabb, illetve alacsonyabb lesz a határköltségnél.


18

Piacgazdaság (Wikipédia)

A kapitalizmus vagy piacgazdaság olyan gazdasági rendszer, amelyben a termelési tényezők többségében magántulajdonban vannak, miket haszon elérésének céljából működtetnek, és ahol a termelt javak és szolgáltatások elosztását a túlnyomórészt a szabad piac határozza meg.

A kapitalista, tőkés gazdaságok meghatározó eleme a tőke. E gazdaságok növekedését a tőkefelhalmozódások és a bankok hitelei biztosítják, amelyek a gazdaság megtakarításainak összegyűjtésével fedezik az újabb és újabb befektetéseket.

A kapitalizmus feltételezi a piaci mechanizmus működését, ahol a magántulajdonban lévő termelési tényezőket és a megtermelt javakat a kereslet és a kínálat alakulása szerint cserélik el.

Azokat a gazdaságokat, ahol a termelési tényezők jól lehatárolt köre (például az

energiatermelés eszközei) állami, mások magántulajdonban vannak, vegyes gazdaságnak is szokták nevezni.

A mai kapitalista rendszerben már az intellektuális teljesítmények szellemi tulajdona is magántulajdonként viselkedik és a magánhaszon érdekében kisajátítható.

Magyarország alkotmánya az ország gazdasági rendszerét szociális piac-gazdaságként határozza meg és védi a magántulajdont.

A piac a résztvevők közti versenyen alapszik. A résztvevők célja a gazdasági kapcsolatok előnyeinek a megszerzése. Két formája a tökéletes piac és a monopólium. A tökéletes piacban semmi sem akadályozza újabb termelők és vevők be vagy kilépését. A szabad versenyes piacon egymáshoz hasonló termékeket állítanak elő. Ebben az esetben a piaci és a technológiai információkhoz is hozzá lehet férni. A monopolpiac zárt, azaz más vállalat nem léphet be. Ezért teljesen ellentétes a szabad versennyel. A vállalat dönt a termék áráról és birtokol a termékről minden információt.

A közgazdaságtan a kapitalizmust piacgazdaságként értelmezi, és a határszemlélet keretében azt vizsgálja, miként lehet a szűkös termelési tényezőket optimálisan kombinálva növelni a gazdálkodás hasznát.


19

Adam Smith leghíresebb metaforája a „láthatatlan kéz”, az a rendező elv, ami a piacon a kereslet és kínálat, bőség és szűkösség erőinek és ellenerőinek eredményeként beosztja a nemzet erőforrásait.

A gazdaságszociológia a kapitalista gazdasági rendszert a társadalom rendszerén belül vizsgálja. A kapitalizmus szociológiai vizsgálatát Max Weber elméletéig vezetik vissza.

A politikai gazdaságtan vagy klasszikus közgazdaságtan a kapitalizmust Karl Marx és Friedrich Engels óta a termeléshez szükséges eszközök tulajdonához kapcsolódóan vizsgálta.

A gazdasági rendszerek típusai az állami beavatkozás módja és mértéke szerint

Központosított tervgazdaság

Tiszta piacgazdaság

Modern vegyesgazdaság

A központosított tervgazdaság jellemzői:

A termelési eszközök egy központi szervezet, rendszerint az állam tulajdonában vannak.

A gazdasági szereplők (vállalatok, háztartások) nem rendelkezhetnek szabadon a rendelkezésükre álló gazdasági erőforrásokkal

Az állam méri fel a szükségleteket és rendelkezésre álló termelési tényezőket. Ennek alapján elkészíti a termelési tervet, amelyet a vállalatoknak kell megvalósítani.

A gazdálkodás alapkérdéseiben is – mit, hogyan, kinek –az állam dönt.

A termelés irányítását az állam a vállalatok és a háztartások közvetlen utasításával végzi, a vállalatok és a háztartások csak a központi akarat végrehajtói.

A gazdasági szereplők meghatározó gazdasági kapcsolatait az állam teremti meg. Az állam jelöli ki a vállalatok számára vevőket és az erőforrások szállítóit.

A tiszta piacgazdaság jellemzői:

A termelési eszközök magántulajdonban vannak.

A termelők és a fogyasztók szabadon döntenek a rendelkezésükre álló javak felhasználásáról. A gazdasági szereplők egymástól elkülönülten, a maguk hasznára gazdálkodnak

A termelők és a fogyasztók a piacon kerülnek kapcsolatba egymással. A fogyasztók igényeit a kereslet testesíti meg, a termelés és a szükséglet arányairól az árak tájékoztatják a termelőket, a termelést tehát a piac hozza összhangba a szükségletekkel.

Az erőforrások elosztása a piaci folyamatokban, a termelési tényezők tulajdonosai és vásárlói közötti egyéni alkufolyamatok eredményeképpen valósul meg.


20

A piaci szereplők önként, az önérdekeik érvényesítésére törekedve, a kölcsönös előnyök reményében létesítenek egymással piaci kapcsolatokat.

A modern vegyes gazdaság jellemzői:

A modern vegyes gazdaság alapvetően piacgazdaság.

A piaci folyamatokat állami koordináció egészíti ki.

Az állami gazdasági szerepvállalás célja: a jólét, a szabadság, és a biztonság megteremtése és megőrzése.

Az állami szabályzásra azért van szükség, mert a piac és a profitérdek nem biztosítja minden fontos nemzetgazdasági ág kiegyensúlyozott fejlődését.

Piac által vezérelt gazdaság:

az állam szerepe nagyon korlátozott (de megtalálható pl.: állami redisztribúció, jóléti állam, állami tulajdon, versenyszabályozás, stb.)

nem avatkozik be az állam a vállalatok tevékenységébe, a piaci koordináció működésébe

erőforrások allokációjában csak a piacnak van szerepe

a tőke allokációjában a tőkepiacnak van súlya, háttérben maradnak a bankok és az állam. (a bank tevékenysége a rövid távú hitelezés)

részvénypiac: tőzsde döntő szerepe

a háttérben nagy szerepe van a társadalmi érdekcsoportoknak, hatalmi viszonyok térnyerése

Állam által vezérelt gazdaság:

az állam autonóm módon avatkozik a gazdaságba

erőforrások allokációjában nagymértékű állami szerepvállalás

vállalati szféra támogatása, egyes vállalati szektorok előnyhöz juttatása, termelő beruházások, K+F-ek, finanszírozása

a tőke allokációjában nagy az állam és a bankok szerepe

a bankok funkciója a közép és hosszú távú hitelezés

a kereskedelmi bankok teljesen vagy részlegesen állami tulajdonban vannak.

A tárgyalásos gazdaság:

az előző kettő között helyezkedik el

az állam nem autonóm szereplő, hanem a magángazdaság érdekcsoportjainak fogja.

az állami beavatkozás ellensúlyozza a piaci határokat a hátrányosan érintett iparágakban, vállalatoknál

a gazdasági szereplők között piaci alkuk alakulnak ki (feltétele: kevés számú, de kompetens és megbízható szereplő legyen).


21

A gazdaság működése

A fogalmak meghatározásánál láttuk, hogy a gazdaság a társadalom anyagi létszférája, az anyagi javak és szolgáltatások előállításával, elosztásával, forgalmazásával és fogyasztásával összefüggő jelenségek és kölcsönhatások összessége. A gazdaság elsődleges funkciója tehát a társadalom anyagi fogyasztási igényeinek kielégítése, amelyet most nevezzünk egységesen termelésnek, kivételesen ide értve az anyagi jellegű szolgáltatásokat is.

Végső soron tehát a termelés folyamatában történik a javak, szolgáltatások előállítása, és ennek célja a szükséglet kielégítése, amely a termelés –> elosztás –> forgalom –> fogyasztás láncolatában következik be.

Hangsúlyozni kell, hogy ez egy folyamat, hiszen az emberi igények megjelenése is folyamatos. A termelés tehát szakadatlanul ismétlődik, ez az állandó ismétlődés az újratermelés.

Az újratermelés történhet a mennyiség változatlan szintjén, amelyet egyszerű újratermelésnek nevezünk. Ez jellemezte például évszázadokon keresztül a paraszti gazdaságokat és a manufaktúrákat.

Az újratermelés jelentheti a termelés mennyiségének csökkenését is. Csökkenő újratermelés következik be a termeléshez felhasználható alapanyagok csökke-nésekor, vagy szükségszerűen a népesség drasztikus megfogyatkozása miatt. Ha a csökkenés az egész gazdaságra kiterjed és tartós, akkor már válságról beszélünk.

Az újratermelés tipikusnak tartott módja a bővített újratermelés, ami a megtermelt javak mennyiségének folyamatos növekedését jelenti. Mivel a modern társadalomban több tényező – például a növekvő jólét, az egészségügy javulása – hatására a népesség folyamatosan növekszik, a bővített újratermelésre szükség van.

Egy egészséges gazdaságban az újratermelés mindhárom módja egyidejűleg létezik, de a bővített újratermelés dominál. A kapitalizmus történetét az a mítosz jellemzi, amely szerint a növekedés időszakos megtorpanásokkal vagy vissza-esésekkel ugyan, de az idők végeztéig folyamatos. Ez a mítosz a múlt század utolsó harmadában rendült meg Római Klub számára írt „A növekedés határai” (The Limits to Growth, 1972) jelentés hatására.

Az újratermelés tartalma szűken a termékek, szolgáltatások előállítása, tágan tartalmazza a szükségletek újratermelését is. Újratermelődik a munkaerő, de újratermelődnek a társadalmi-gazdasági viszonyok is.

A nemzetgazdaság működése, áru-és pénzviszonyok közepette mindig kettős formában valósul meg. Egyrészt

reálfolyamatokként, azaz a konkrét termékek és szolgáltatások mennyiségi mutatóiban, másrészt

érték- és azt kifejező pénzfolyamatokként.


22

Gazdasági növekedés és fejlődés

A gazdasági növekedés a gazdaság kiszélesedése, a javak, szolgáltatások termelésének és fogyasztásának mennyiségi emelkedése, tehát tulajdonképpen a bővített újratermelés.

A gazdasági fejlődés ezzel szemben a minőségi javulás, a jobb és korszerűbb gazdaság. Első pillantásra is látható, hogy a gazdaság mennyiségi növekedése nem jár feltétlenül együtt a minőség – például az életminőség – javulásával, de fordítva is igaz: a minőségi javulásnak nem szükséges feltétele a mennyiségi növekedés.

Különösen szembeötlő ez akkor, ha a minőségi javulás a tartós fogyasztási cikkek hosszabb élettartamában nyilvánul meg – ezt szükségszerűen az új termékek iránti igény, tehát a termelés mennyiségének csökkenését, ezáltal a tőkés vállalatok profitjának csökkenését eredményezi. A gyártóknak a termékek minőségi javulása csak akkor érdeke, ha az hosszú távon is növekvő profitot eredményez.

Ha a minőséget kiterjesztett értelemben használjuk és például az életminőségre is vonatkoztatjuk, az életminőséget a javak közé soroljuk, akkor azt vesszük észre, hogy egy fejlett társadalomban az erre vonatkozó igény, szükséglet is növekszik, következésképp a kielégítésére törekvő termelés és szolgáltatások mennyisége is nő, de csak akkor, ha ez az előállítóknak nagyobb profitot eredményez.

Szűkebb, de a valósághoz jobban közelítő megközelítésben a gazdasági növe-kedés a termelők és szolgáltatók profitjának folyamatos növekedését jelenti. Ezt jól látjuk gazdasági növekedés alábbi (N. Kaldor 1961) kritériumokból is, amelyek empirikusan megfigyelt, általánosan elfogadott jellemzők:

1. Az egy munkaegységre jutó kibocsátás (termelékenység) stabilan (konstans növekedési rátával) növekszik.

2. Az egy főre jutó tőkeállomány növekszik.

3. A tőke hozadéka stabil.

4. Hosszútávon a tőke és kibocsátás aránya (tőkeintenzitás) stabil.

5. A tőke és a munkaerő aránya a kibocsátáson belül stabil.

6. Az egyes országok növekedési rátái különböznek.

A növekedés módja vagy útja:

extenzív: ha a többletet az erőforrások mennyiségi növekedése okozza, például növekszik a bányászat termelése, nagyobb földterületet vonnak művelés alá, növekszik a termelésbe bevont dolgozók létszáma,

intenzív: ha a többletet az erőforrások minőségi javítása eredményezi, például új, korszerűbb technológiák jelennek meg a termelésben.

A gazdaság növekedéséhez nem elegendő pusztán a termelés/fogyasztás abszolut volumenének növekedése. Gazdasági növekedésről akkor beszélünk, ha a a népesség és a fejenkénti fogyasztás szorzata növekszik.


23

A Financing Gap (finanszírozási hiány) elmélete szerint a gazdasági növekedés alapvetően a beruházások függvénye. Fejlett országokban a beruházások alapja hazai vagy külföldi megtakarításokból (külföldi tőkéből) áll össze.

Szegény országokban a jövedelem olyan alacsony, hogy a megtakarítások túl alacsonyak maradnak. Ezért a szükséges többletfinanszírozást a gazdag országok adják össze (fejlesztési segélyezés vagy hitelezés). A segélynek és a hitelezésnek azonban ára van. A beruházásokat ugyanis azok végezheti el, akiket a segélyező vagy a hitelező kijelöl. A beruházás monopolisztikusan magas profitja az adóst terheli, viszont a beruházó a beruházás fejében hosszú lejárati idejű koncessziót kap az átadás utáni üzemeltetésre. Tipikus példája ennek az autópálya-építés.


24

Vegyük észre, hogy a világgazdaság egységes, mezőgazdasági, kitermelési, gyártási és szolgáltatási szektorokból álló egészként nő, amely szektorok mind a természeti erőforrásokat érintő anyagi ráfordítást igényelnek, majd részben a gyártás és szolgáltatás során, részben a termékek elhasználódásával hulladékot termelnek.

A gazdasági növekedés általános és gyakori mutatójaként a növekvő bruttó hazai terméket (GDP) vagy a reál bruttó nemzeti terméket (GNP) tekintik, ami alkalmatlan a termelések és szolgáltatások hatékonyságának mérésére. Ennek ellenére az ezekkel a mutatókkal mért gazdasági növekedés sok társadalom és a legtöbb kormány elsődleges, állandó célja.

A fizika és az ökológia elfogadott alapelvei szerint azonban határtalan gazdasági növekedés nem lehetséges. Egyre több jel mutat arra, hogy a globális gazdasági növekedés káros hatással van az emberiség hosszútávú ökológiai és gazdasági jólétére. Erről szól az alábbi állásfoglalás (Center for the Advancement of the Steady State Economy):

1. Alapvető ellentét van a gazdasági növekedés és a környezetvédelem (például a biológiai sokféleség megőrzése, a tiszta levegő, víz, és a légköri egyensúly fenntartása) között.

2. Alapvető ellentét van a gazdasági növekedés és azon ökológiai szolgáltatások között, amelyek az emberi gazdaság alapját képezik (például beporzás, lebontás, az éghajlat szabályozása).

3. A technikai fejlődésnek a kezdetektől máig mind negatív, mind pozitív ökológiai és gazdasági hatásai is voltak, és nem feltételezhetjük, hogy képes feloldani az ellentétet a gazdasági növekedés és a hosszútávú ökológiai és gazdasági jólét között.

4. A bruttó hazai termékkel mért gazdasági növekedés egyre inkább veszélyes és idejétmúlt céllá válik, főleg a nagyhatalmú, tehetős nemzetek esetében.

5. A nem növekvő gazdaság (azaz olyan gazdaság, ahol a népesség és a fejenkénti fogyasztás szorzata viszonylag állandó, enyhén ingadozó) a növekvő gazdaság életképes alternatívája, és a nagy gazdasági termeléssel rendelkező, tehetős nemzetek számára megfelelőbb cél.

6. Az egyensúlyi gazdaság hosszútávú fenntarthatóságához szükséges, hogy elég kisméretű legyen ahhoz, hogy igényei akkor se haladják meg az ökológiai vagy gazdasági kapacitást, amikor az várható vagy váratlan zavarok miatt, például szárazság vagy energiahiány esetén, a szokásosnál alacsonyabb.

7. Az egyensúlyi gazdaság nem zárja ki a gazdasági fejlődést, amely egy dinamikus, minőségi fejlődési folyamat, melynek során különböző technikai megoldások alkalmazhatóak, és a gazdasági szektorok viszonylagos fontossága állandóan változhat.

8. A nem növekvő gazdaság kialakításán felül a tehetős gazdaságoknak tanácsos lenne más nemzeteket is segíteni abban, hogy a gazdasági növekedés helyett a nem növekvő gazdaságot vegyék célul, elsősorban akkor, ha a fejenkénti fogyasztásuk jelenleg magas szintű.


25

9. A nagyszámú, szegénységgel küzdő nemzet számára a fejenkénti fogyasztás növelése (illetve a vagyon egyenlőbb elosztása) továbbra is megfelelő cél.


26

A gazdaság teljesítményének mérése

A makrogazdasági adatok mérésének 1930-tól nemzetközileg elfogadott rend-szere az SNA rendszer. Alapmutatói megmutatják, hogy az elsődleges elosztás során az adott nemzetgazdasághoz tartozó szereplők mennyi jövedelmet termeltek az adott gazdaságban, ezek a hazai mutatók. Megmutatják, hogy elsődleges elosztás során az adott nemzetgazdasághoz tartozó szereplők mennyi jövedelemhez jutnak, ezek a nemzeti mutatók. Továbbá megmutatják, hogy újraelosztás során mennyi lesz a rendelkezésre álló jövedelem.

Alapmutatók

GO (Gross Output) Teljes kibocsátás (Hazai össztermék): az adott gazdaságban egy év alatt létrehozott anyagi javak és szolgáltatások értéke. Kiszámítása: minden gazdálkodó szervezet, intézmény évi összes kibocsátását összegzi függetlenül attól, hogy további feldolgozásra vagy végső felhasználásra szánt javakról van-e szó. Értéke felhalmozódást tartalmaz, mivel a felhasznált anyagok, félkész termékek a következő felhasználási lépésben újra megjelennek. A halmozódást végső soron a termelőfogyasztás okozza

GDP ( Gross Domestic Product) Bruttó hazai kibocsátás: egy év alatt előállított, tovább felhasználásra nem szánt, tehát végső felhasználásra kerülő anyagi javak és szolgáltatások összessége. Kiszámítása: GO - termelő fogyasztás

NDP ( Net Domestil Product) Nettó hazai termék: Egy év alatt létrehozott új érték. Kiszámítása: GDP – amortizáció

Nemzeti mutatók

GNI (Gross National Income) Bruttó nemzeti jövedelem: egy nemzetgazdaság gazdasági szereplőinek, elsődleges elosztás során belföldről és külföldről származó összes bruttó jövedelme. Kiszámítása: GDP - külföldi gazdasági szereplők hazai tőke- és munkajövedelmei + hazai gazdasági szereplők külföldi tőke- és munkajövedelmei.

NNI (Net National Income) Nettó nemzeti jövedelem: egy nemzetgazdaság gazdasági szereplőinek elsődleges elosztás során belföldről és külföldről származó összes nettó jövedelme. Kiszámítása: GNI - amortizáció NDP - külföldi gazdasági szereplők hazai tőke- és munkajövedelmei + hazai gazdasági szereplők külföldi tőke- és munkajövedelmei.

Rendelkezésre álló jövedelmek

A nemzetközi transzferek módosítják a rendelkezésre álló jövedelem nagyságát (például segélyek). A nemzetközi mutatókból számoljuk.

GNDI (Gross National Disposable Income) Rendelkezésre álló bruttó nemzeti jövedelem. Kiszámítása: GNI - kiáramló transzferek + beáramló transzferek.

NNDI (Net National Disposable Income) Rendelkezésre álló nettó nemzeti jövedelem. Kiszámítása: NNI - kiáramló transzferek + beáramló transzferek GNDI - amortizáció.


27

Egy ország gazdasági fejlődését, gazdasági növekedését általában a GDP előző évhez viszonyított százalékos változásával fejezik ki.

A GDP nem veszi figyelembe, hogy valamely pénzmennyiség mennyit is ér valójában; azért mennyi terméket és szolgáltatást lehet vásárolni az adott országban. Ezért alkalmazzák a vásárlóerő-paritást (angolul „purchasing power parity”, rövidítve PPP). Ebben figyelembe veszik a nemzeti valuták vásárlóerejét is.

Az országok fejlettségének összehasonlítására újabb és újabb mutatókat dolgoznak ki és vezetnek be.

A HDI (Human Development Index) mutatóját az ENSZ vezette be. Ez például az

egészségügyre (születéskor várható élettartam),

oktatásra (felnőttek írástudása, beiskolázottsági mutatók),

életszínvonalra (vásárlóerő-értéken egy főre jutó GDP)

vonatkozó adatokat jelenít meg.

A HDI továbbfejlesztése a GNEI (Global New E-Economy Index), amely az információs társadalom legfőbb paraméterét, a tudást is figyelembe veszi, például a

tudásmunkákat (felső vezetők, szakértők, mérnökök aránya, felsőoktatási beiskolázottsági arány),

technológiai innovációt (szabadalmak, kutatás, fejlesztés),

gazdasági dinamizmust és versenyt (termelékenység, motiváció, kisvállalkozások, a vállalatok pénzügyi stabilitása),

globalizációt (export, beruházások, importkolátok hiánya),

információs gazdaságot (internetkapcsolatok, telekommunikációs beruházások, számítógép-használat és -kapacitás).

Más módszer alapján rangsorol az EIU (Economist Intelligence Unit). Például

általános üzleti környezet (70 paraméter, pl. gazdaság ereje, stabilitás),

internetkészség (hálózat fejlettsége, kapcsolódási költség),

általános írástudás.

A gazdasági mutatók lényeges fogyatékossága az, hogy a gazdaság hatékonyságának vizsgálata során elsősorban a közvetlen kiadásokat és hasznokat veszik figyelembe, a járulékos következményeket nem. Így például általában nem vizsgálják a környetvédelmi károk helyreállításának költségét, vagy például a szociális kiadásoknak a társadalmi hangulatot és ezáltal a gazdaságot stabilizáló közvetett hatását.

Ezért egyes mutatók a társadalom és a természeti környezet kapcsolatát, a gazdaság környezetre gyakorolt hatását (például ökológia lábnyom) mérik. Ezekről a fenntarthatósággal kapcsolatban célszerű beszélni.


28

Gazdasági válság

Gazdasági válságról akkor beszélünk, amikor egy ország gazdasága hirtelen, nagymértékben visszaesik. Egy ország válságának lehetnek külső okai, például háború, világméretű válság; lehetnek belső okai, például természeti katasztrófa, vagy hibás kormányzati politika, de a lényeg többnyire ugyanaz: a gazdasági válság mögött pénzügyi válság húzódik meg.

A pénzügyi válság jelentése, hogy a pénzre való kereslet jóval meghaladja a kínálatot. Ilyenkor a bankok a magas pénzkivonások miatt kénytelenek más be-fektetéseiket értékesíteni, ha már ez sem megoldás, akkor összeomlanak. Egy ilyen gazdaság nagy valószínűséggel csökkenő GDP-vel számolhat, továbbá likviditási problémákkal és növekvő/csökkenő árakkal kell szembenéznie az infláció/defláció hatására. Egy ilyen válságnak két formája lehet: recesszió és depresszió. A depressziót magyarul gyakran világválságnak, igazi válságnak szokás fordítani.

A gazdasági recesszió jelentése egy általános gazdasági csökkenés, egy olyan periódus amikor egy gazdaság GDP-je legalább hat hónapig, tehát két negyedéven át csökkenést mutat. Jellemzői a magas munkanélküliség, stagnáló fizetések és a kereskedelmi forgalom csökkenése. Egy gazdasági recesszió általában nem tart tovább egy évnél és sokkal kevésbé káros, mint egy depresszió. Ugyanakkor a kapitalista gazdaságnak egy velejárója a recesszió, a pontos okait nem lehet egyértelműen meghatározni, illetve előre kiszámítani sem.

A depresszió jelentése egy gazdasági ciklus mélypontja, amit alacsony vásárlóerő, tömeges munkanélküliség és keresletet meghaladó kínálat jellemzi. Egy depresszió minden gazdasági tevékenységben csökkenéshez vezet és akár több évig is eltarthat, mint a nagy gazdasági világválság (1930–1940), melynek az egész világra hatása volt. Általában a depresszióhoz tartozik az az időszak is, amíg a gazdaság magához nem tér, és ismét eléri a “normális” állapotot.

A gazdasági visszaesések gyakran öngerjesztő folyamatok, hiszen ha kialakul egy nézet, hogy a fejlődés lassulni fog, a cégek és magánszemélyek is meg-próbálnak takarékoskodni, ami önmagában is a fogyasztás csökkenéséhez vezet. Ha a cégek nem hisznek a fejlődésben, nem alkalmaznak új munkaerőt, illetve nem növelik a régi alkalmazottak fizetését sem. Egy esetleges pánik kitörése auto-matikusan válságba sodorhat egy gazdaságot, így a kormányoknak és a központi bankoknak is érdekében áll, ha a lakosság ne értesüljön az efféle problémákról.

Stagflációról akkor beszélünk, amikor a gazdaság stagnálása vagy visszaesése mellett nagyon magas az infláció (Wikipédia). Ha egy gazdaság stagflációba lép, az ilyen helyzet megnehezíti a költségvetési politika és a monetáris politika hagyomá-nyos eszközeinek alkalmazását, amelyek általában arra a logikára épülnek, hogy a gazdasági növekedés lelassítása alacsonyabb, felgyorsulása magasabb inflációval jár. Stagflációs helyzetben, amikor a növekedés alacsony, az infláció pedig magas, az egyik probléma orvoslása a másik súlyosbításához vezethet és ez áttételes hatásokon keresztül negatív módon visszahathat az orvosoltnak hitt problémára is.

A jegybankok stagflációs helyzetben csak két olyan politika közül választhatnak, amelyek mind negatív hatásokhoz vezetnek:

a pénzkínálat emelésével ösztönzik a gazdaságot, ami felgyorsíthatja az amúgy is magas inflációt,


29

az infláció csökkentése érdekében szigoríthatják a monetáris politikát (aminek fő eszköze a kamatok emelése lehet), ez azonban még magasabb munkanélküliséget és még lassabb gazdasági növekedést okozhat.

Az állami költségvetésre ennél bonyolultabbak lehetnek a stagfláció hatásai. A magasabb infláció, ha minden egyéb változatlan, megemelheti az állam bevételeit és kiadásait is, és mind a bevételek, mind a kiadások csökkenhetnek, ha lassul a gazdasági növekedés. Az egyik közgazdasági gondolkodás szerint a helyes politikai keverék stagflációs helyzetben, ha a kormányzat ösztönzi a növekedést a kiadások emelésével vagy az adók csökkentésével, míg a jegybank kamatai emelésével küzd az infláció ellen. A más-más stagflációs helyzetekből azonban más-más gazdaság-politikai keverék jelentheti a kiutat.

Pénzügyi stabilitás (Magyar Nemzeti Bank)

A pénzügyi stabilitás olyan állapot, amelyben a pénzügyi rendszer, azaz a kulcsfontosságú pénzügyi piacok és a pénzügyi intézményrendszer ellenálló a gazdasági sokkokkal szemben és képes zökkenőmentesen ellátni alapvető funkcióit: a pénzügyi források közvetítését, a kockázatok kezelését és a fizetési forgalom lebonyolítását.

A pénzügyi stabilitás napjaink közgazdasági szakirodalmának egyik legtöbbet elemzett kérdésköre. A pénzügyi stabilitásról szóló elemzések fontosságára elsőként a 90-es évek végének nemzetközi pénzügyi válságai hívták fel a figyelmet, amit megerősített 2007-től bekövetkező pénzügyi és gazdasági válság is. Mindezek felkeltették az igényt, hogy a szakmai közvélemény mindenkor aktuális és megbízható képpel rendelkezzen egy adott ország pénzügyi szektorának állapotáról. Az elemzéseknek a kölcsönös függőségi viszonyok következtében – melyek mind vertikális, mind horizontális szinten értelmezhetők – az egész pénzügyi közvetítő rendszert át kell fogniuk, vagyis a bankrendszeren túl mindazon nem banki intézményeket is vizsgálni kell, amelyek valamilyen módon részt vesznek a pénzügyi közvetítésben. Ide tartozik a brókercégektől kezdve a befektetési alapokon át a biztosítókig és a különböző pénztárakig számos intézménytípus. Az intézményrendszer stabilitásának elemzésekor azt vizsgáljuk, hogy milyen mértékben képes ellenállni a rendszer egésze a külső és belső megrázkódtatásoknak, sokkoknak. A sokkok természetesen nem minden esetben vezetnek válsághoz, de az instabil pénzügyi környezet önmagában is gátolja a gazdaság egészséges fejlődését.

A pénzügyi instabilitás okait illetően többféle nézet létezik, melyek relevanciája eltérő lehet attól függően, hogy milyen időszakot, illetve milyen országokat vonunk be az elemzési körbe. A pénzügyi rendszer egészét érintő probléma-források közül az alábbiakat említi leggyakrabban a szakirodalom: a pénzügyi szektor gyors liberalizációja, helytelen gazdaságpolitika, hiteltelen árfolyam-mechanizmus, nem-hatékony erőforrás allokáció, gyenge felügyelet, nem kielégítő számviteli és könyvvizsgálói szabályozás, gyenge piaci fegyelem.

A pénzügyi válságok említett okai nem csak együttesen, hanem külön-külön is, illetve tetszőleges kombinációban is előfordulhatnak, így a pénzügyi stabilitás elemzése is rendkívül komplex feladat. Az egyes részterületekre való koncentrálás torzítja az összképet, így a pénzügyi stabilitás elemzése során a kérdést szükségszerűen a maga komplexitásában kell vizsgálni.


30

A kereskedelmi mérleg válságképző hatása (Európai Parlament)

Egy ország kereskedelmi mérlege akkor pozitív, ha árukivitele (export) meghalad-ja árubehozatalát (import). Negatív a kereskedelmi mérleg, ha az ország több árut importál, mint exportál. Ilyenkor a behozott áruk kifizetése miatt több pénz áramlik ki az országból, mint ami a kivitt áruk eladása után beáramlik. Az export esetén az ország a külföldnek hitelez, import esetén pedig a külföldnek tartozik. Tartós pozitív vagy negatív kereskedelmi mérleg globális egyensúlytalanságokhoz vezet.

Globális egyensúlytalanságon azt értjük, ha egyes országok tartósan nagy-mértékű, de nem fenntartható pozitív kereskedelmi mérlegük van, amíg másoknak tartósan nagymértékű, de negatív a kereskedelmi mérlegük.

Erős, pozitív kereskedelmi mérleggel bíró hitelező országoknak (pl. Németország, Kína, Japán és az olajexportőr országok) több bevételük származik exportból, mint amennyit importra költenek. Ezáltal a felhalmozott többletet külföldre hitelezhetik nemzetközi pénzügyi piacok segítségével.

A nagy mérleghiánnyal bíró adós országoknak (pl. Görögország és az Egyesült Államok) import tevékenységükhöz képest exportjuk csekély. A hiányt nemzetközi pénzügyi piacok hiteleiből fedezik.

Mivel Földünk nem kereskedik más bolygókkal, egyes régiók pozitív kereskedelmi mérlege szükségszerűen meg fog mutatkozni más régiók negatív mérlegében. Nem minden gazdaság képes exporttal képes túlszárnyalni az importot, így pluszbevételre szert tenni.

A kereskedelmi mérleghiánnyal bíró országok elnyelik ezen exportokat és importokat. Pénz híján a többlettel rendelkező országoktól hitelre van szükségük. Ez viszont nem olyan hitel, mint amit például autóvásárláskor kínál nekünk a kereskedő. Ez a fajta hitelezés a magán-eladósodás növekedésével jár, vagyis azzal, hogy a fogyasztók és a vállalatok adósága növekszik.

Az erős exportőr országok feleslegei olcsón hozzáférhetőek a nemzetközi piacokon. Logikus, hogy a bankok és más pénzügyi intézmények ezen összegeket oda irányítják, ahol erre legnagyobb szükség van. Azon gazdaságok cégei és fogyasztói, akik többet szeretnének fogyasztani, mint termelni, egyértelmű célpiacot jelentenek.

Problémás az úgynevezett rossz kintlévőségek jelensége. Ezen olyan kölcsönt értünk, amelyet nem tudnak teljes mértékben törleszteni vagy egyáltalán nem tudnak visszafizetni. Ha a hitelfelvevők nem törlesztik tartozásaikat a banknak, akkor a banknak nehéz kifizetni tartozásaikat a betéttulajdonosainak, más bankoknak vagy kötvénytulajdonosoknak. Az utóbbi években a bankok pedig sok fogyasztói hitelt és ingatlanépítést finanszíroztak. A munkanélküliség növekedésével az ingatlan és fogyasztói hitelek rossz kintlévőségekké váltak, mert a fejlesztők nem tudták eladni ingatlanjaikat így remélt magas profitra sem tudtak szert tenni.

A jelenlegi pénzügyi válságot kiváltó másodlagos jelzáloghitelek váltak először rossz kintlévőségekké, rámutatva ezzel a bankok hitelnyújtási nehézségeire. A bankok másodlagos jelzáloghiteleket helyeztek ki, amelyeket a hitelfelvevők abban az esetben tudtak volna visszafizetni, ha az ingatlanárak növekednek, a gazdaság virágzik és a kamatlábak tartósan alacsonyak. Mivel a gazdasági helyzet nem alakult ilyen kedvezően, a hitelfelvevők fizetésképtelenné, a bankok pedig jelentősen veszteségessé váltak.


31

Költségvetési többlet akkor keletkezik, ha az állam egy adott évben több bevételre tesz szert adókból, mint amit árukra vagy szolgáltatásokra költ. Költségvetési hiány akkor keletkezik, ha az állam adóbevételénél többet költ. Előfordult, hogy az államháztartások nagy összegekkel támogatták az ingadozó banki szektort, hogy pótolják a rossz kintlévőségekből származó hiányt. A válság kezdetén ez azzal járt, hogy csökkenő adóbevételek mellett az állami költségvetések is erős hiányba fordultak.

Az államadósságon azt az összeget értjük, amivel az állam a hitelezőinek tartozik, ezzel is növelve a költségvetési hiányt. Végül az adófizetők azok, akiknek elő kell teremteni a szükséges forrásokat, hogy az állam vissza tudja fizetni az adósságát. Ha a kormány adóbevételénél többet költ, akkor további kölcsönökre van szüksége, amire kötvények eladásával tud szert tenni.

A kötvény hitelviszonyt megtestesítő értékpapír, amelyben a kibocsátó (az állam) arra kötelezi magát, hogy a kötvény értékét kamatostól fizeti vissza jogosultjának (pl. bankoknak, nyugdíjalapoknak). Sikeres kötvényeladás esetén pénz áramlik vissza az államkasszába. A kötvényvásárlók abban bíznak, hogy a kötvényben hitelezett összeget később kamatostól visszakapják.

Az állami kötvények kamatlába megmutatja, hogy milyen súlyos államadósság terheli az adófizetőt. Minél nehezebb helyzetben van a kibocsátó, annál magasabbak a kamatlábak és annál többet kell a kormánynak kamatokra félretennie, ahelyett hogy ezt az összeget például egészségügyi kiadásokra költené.

A kamatláb-különbözet a legbiztonságosabbnak tartott kötvények kamatlábai –az euróövezeten belül pl. Németországé – és más kötvények kamatlábai közötti különbség. Ha az euróövezet egyik tagja által kibocsátott kötvények kamatláb-különbözete mondjuk 350 bázispont, a Németország által kibocsátott kötvények kamatlába pedig 3 százalék, akkor a szóban forgó országnak 6,5 százalékos kamatot kell fizetni kötvényeire. Ha a kamatláb-különbözet növekszik, mondjuk 350-ről 400-ra, akkor ez a kötvénytulajdonosoknak azt jelzi, hogy a befektetés kockázatosabbá vált.

A refinanszírozás azt jelenti, hogy az adósságot újonnan felvett hitelből fizetik ki. Amikor a kötvények közelítenek lejárati idejükhöz, a kormány új kötvényeket bocsáthat ki, hogy ki tudja fizetni a régi kötvény jogosultjait. Világszerte hasonlóan járnak el az államkasszák. Akkor merül fel probléma, ha a befektetők nem hajlandók refinanszírozni, mert túl kockázatosnak ítélik a helyzetet és csupán a pénzüket szeretnék viszontlátni.

Az államkötvények hitel-nemteljesítési csereügyletei biztosítást kínálnak befektetőiknek fizetésképtelenség esetére. Egy ország fizetésképtelensége estén is garantált, hogy a fenti biztosítás tulajdonosa visszakapja a pénzét. A veszteség ilyenkor a biztosítás kibocsátóját terheli. A befektetők ilyen biztosításokat különböző pénzintézetektől, pl. bankoktól vagy fedezeti alapoktól szerezhetik be.

A fedezetlen hitel-nemteljesítési csereügyletek, egy olyan befektető által birtokolt ügyletek, aki nem tulajdonosa a kötvénynek. Az államok fizetésképtelenségére spekuláló befektetők vásárolhatnak ilyen biztosításokat. Minél valószínűbb a fizetésképtelenség, annál többet ér az ilyen biztosítás. Az Európai Unió mérlegeli ezen ügyletek betiltását.


32

A válság folyamata és okai (Európai Parlament)

Egyes gazdaságok tehát exporttevékenység révén sokkal több bevételre tesznek szert, mint amennyit importra költenek, az így felhalmozott tartalékai-kat kölcsön formájában más gazdaságok rendelkezésére bocsáthatják. Ugyan-ez igaz a cégekre és a háztartásokra is: ha több a bevételük, mint a kiadásuk, marad pénzük hitelezni. A pénzügyi ágazat itt lép be a folyamatba, hogy nyereségért cserébe a megtakarítóktól a hitelfelvevők felé áramoltassa a pénzt.

A legismertebb pénzügyi közvetítő a bank, amelynek tulajdonosai saját pénzüket, azaz tőkéjüket fektetik a társaságba. Ők a bank részvényesei. A bank feladata egyszerű: pénzt gyűjt a betétesektől, mondjuk a megtakarításuk három százalékáért cserébe (ezt hívjuk kamatlábnak), majd kihelyezi a háztartásoknak és a cégeknek öt százalékos a kamatlábbal. Mivel a bank kevesebb kamatot fizet a betétek után (kötelezettség), mint amennyit az hitelfelvevőkkel fizettet (eszközök) a bank öt mínusz három százalék tiszta nyereségre tesz szert.

Így működnek a dolgok jó gazdasági feltételek mellett. Nézzük most azt, hogyan alakul a helyzet válság idején. Cégek és a szűkös bevétellel rendelkező háztartások egyre nehezebben tudják adóságaikat törleszteni, veszélybe sodorva ezzel a bankokat. A bank továbbra is köteles betéteseinek és egyéb ügyfeleiknek (pl. más bankok, kötvény tulajdonosok) ugyanazt a kamatot fizetni, ugyanakkor kevesebb bevételre tesz szert a hitelfelvevőktől, mert azok nem tudják adóságaikat időben törleszteni.

A betétesek így elvesztik a befektetésbe vetett bizalmukat és bankpánik törhet ki. Bankpánik esetén a betétesek logikus reakcióként a lehető leggyorsabban kiveszik a pénzüket a bankból, ami a bank fizetőképtelenségéig fajulhat.

Mivel a bank a betétesek pénzének többségét kölcsönként kihelyezte, ezért ezek az összegek nem mobilizálhatók. Ha egy adott időpontban a betétesek csak egy része követeli vissza a pénzét, a bank nehézség nélkül fizetni tud, de ha egyszerre hirtelen mindenki meg akarja szüntetni a betétjét, akkor ez befagyasztja a bank tevékenységét, még akkor is, ha idővel újra teljesíteni tudná fizetési ígéreteit.

Ez különbözik a valódi fizetésképtelenségtől, amely akkor keletkezik, ha olyan sok hitel válik rossz kintlévőséggé, hogy az összeg, amivel a bank az ügyfeleinek tartozik meghaladja a hiteleiből és egyéb kihelyezéséből származó bevételét. Ilyenkor még akkor sem tud elég tőkére szert tenni ahhoz, hogy ügyfelei felé törlessze tartozását, ha ez utóbbiakat értékesítené.

Ha bedől egy hitel, a bank nyilvántartása teljes veszteséget könyvel, azaz „leírja” ezt az összeget, mintha teljesen elvesztette volna ezt a kintlévőséget. A nem túl nagy veszteség minden vállalkozás normális része. A banknak elegendő pénzzel kell rendelkeznie ahhoz, hogy vissza tudja fizetni tartozásait és benne maradjon az üzleti vérkeringésben, még akkor is, ha hiteleinek kisebb része veszteséges. Ezért olyan fontos a tőke. A tőke az a pénz, amit a bank tulajdonosai a cég létrehozásába fektettek be és részvényekkel tudnak igazolni. Ez a tőke az első a rossz kintlévőségek okozta veszteségek fedezésére alkalmas pénzügyi eszközök között. Ha a tőke elég nagy, a betéteseknek nem kell aggódniuk azért, hogy bankban ragad a pénzük. Az már azonban aggodalomra adhat okot, ha a veszteség az alaptőkét kezdi felemészteni.


33

A bank elegendő alaptőkéjéről történő információszerzés a legjobb mód arra, hogy elkerüljük a bankpánikot, ha a hitelek „romlásnak indulnak”. Erre fejlesztették ki a tőkemegfelelési mutatókat. Egyszerűen szólva, ez a bank tőkéjének és befektetett eszközeinek (pl. hitel, kötvény, jelzálog) aránya.

Mondjuk, hogy a szükséges arány 8 százalék, ami azt jelenti, hogy a bank 100 eurónyi kölcsön után 8 euró saját tőkével kell rendelkeznie. Az alaptőke még elbírja ha az adós a banknak 100 euró helyett csak 92 eurót fizet csak vissza. Minél nagyobb a tőkemegfelelési mutató, annál biztonságosabb a betét.

Fontos megjegyezni, hogy valamennyi pénzügyi intézmény, legyen az bank, nyugdíj- vagy fedezeti alap alapvetően azonos módon bonyolítja üzletét. Először is a tulajdonosoknak elegendő tőkét kell rendelkezésre bocsátaniuk ahhoz, hogy elindítsanak egy pénzügyi vállalkozást és fedezzék az esetleges veszteségeket. A cég ezt követően megkezdheti a hitelfelvételt (a betétesektől, az alkalmazottak nyugdíj‑ megtakarításaiból, a befektetési bankoktól) és különböző pénzügyi termékekbe (kölcsönöket és jelzáloghiteleket nyújtva, részvényeket vagy kötvényeket vásárolva, vagy származékos ügyletekre fogadva) fektethet be, megpróbálván nyereségre szert tenni. Tőkeáttételt, azaz más emberek pénzét használják, hogy jobban megtérüljenek a befektetések.

Amikor bedőlnek a hitelek, zuhannak a tőzsdék és a kötvények a csőd szélén táncolnak, az ebből eredő veszteségek általában jóval nagyobbak, mint ahogyan azt a pénzügyi intézetek és a szabályozó ügynökségek előre jelezték. A veszteségek enyhítésére rendelkezésre álló tőke rendszerint kevésnek bizonyul, és tovább gyűrűzik a pénzügyi válság. Mivel a hitel a gazdaság és a pénzügyi piacok éltető eleme, a kormányok kénytelenek közbelépni az adófizetők pénzét használva.

Annak megakadályozására, hogy mindez ne fordulhasson újra elő, az Európai Parlament úgy véli, szigorúbban kell szabályozni a pénzügyi piacokat.


34

Az államháztartás rendszere

Állam (Wikipédia)

Az állam egy földrajzi terület feletti legfőbb hatalommal bíró politikai egyesülés. Ez hagyományosan magába foglalja azt az intézményrendszert, amely birtokolja a törvénykezés jogkörét, mellyel kormányozza területének társadalmát – aminek állami státusa gyakran függ attól, hogy több más állam elismeri mint efeletti belső és külső önálló korlátlan hatalmat (Wikipédia).

A szociológiában az államot általában Max Weber következő elterjedt meghatáro-zásával írják le: az a szervezet amely rendelkezik „a fizikai erő legitim használatának monopóliumával egy adott területen belül”, amely tartalmazhatja a fegyveres erőket, társadalmi szolgáltatásokat, állami bürokráciát, bíróságokat és a rendőrséget.

A három hatalmi ág:

törvényhozó hatalom

végrehajtó hatalom

bírói hatalom

Az újkor kezdetén a három hatalmi ágat gyakorlatilag felosztották, ez lett a modern demokráciák működésének alapelve – melynek lényege, ha három közül kettő egy kézben van, az önkényuralmat szül. Például, ha a törvényeket végrehajtó hatalom a maga kedve szerint változtatja meg a törvényeket.

Az állam feladata a közjó szolgálata. Az állam e feladata megvalósításakor egyféle kiegyenlítő szerepet is betölt, amikor az egyes csoportok érdekeit védve az erkölcs és az igazságosság talaján a közjóra törekszik.

Stabilizálás:

o a gazdasági működőképességének fenntartása,

közintézmények fenntartása: a gazdaság vagy piac számára fontos, de államon kívül más nem tudja vagy nem akarja működtetni;

- közüzemi hálózat (áram, vízellátás stb.) - tömegközlekedés

pénzügyi szabályozás (például infláció ellenőrzése)

társadalmi rend fenntartása, törvényekkel és rendfenntartó szervekkel (bíróság, rendőrség)

állampolgári jogok biztosítása, például:

o élethez való jog

o tulajdon védelmének biztosítása

o munkához való jog

Elosztás: társadalmi működés és fejlődés biztosítása, méltányossági juttatások a rászorulóknak

o feladatok bevételi forrásainak biztosítása (adók, illetékek és járulékok beszedése)

o közoktatásügyi rendszer biztosítása

o közegészségügyi rendszer biztosítása

o szociális segélyezés


35

- munkanélküli segély - nyugdíj

Külső védelem biztosítása: hadsereg


36

Államháztartás (Wikipédia)

Az államháztartás a központi és a helyi kormányzat bevételeit és kiadásait tartalmazó mérleg, illetve az ezekre vonatkozó szabályrendszer (más néven az államháztartás rendszere). Az államháztartás az állam gazdálkodási rendszerének egésze. Azt a tevékenységet, amellyel az állam a bevételeit beszedi és összegyűjti az állami költségvetésbe, mint pénzalapba, majd azt felhasználja kiadásai teljesítésére, államháztartásnak nevezzük. Az állam olyan feladatokat lát el a köz érdekében, amelyeket a gazdaság többi szereplői nem tudnának megoldani. Ezeket a feladatokat közfeladatoknak nevezzük.

Feladatai

allokáció: az állam a szükséges erőforrások megszerzésével és felhasználásával biztosítja a közösségi feladatok ellátását

újraelosztás: korrigálja a vagyoni értékű jogok örökléséből és a piaci működésből származó jövedelmi és vagyoni aránytalanságokat

az egyensúly megőrzése: elősegíti a gazdasági növekedés feltételeinek a megteremtését a megfelelő szintű foglalkoztatás, csoportérdekek összehangolása

jogi keretek kialakítása

önfenntartás

Működésének feltételei

Az államháztartás működéséhez meg kell teremteni a feltételeket:

a megfelelő pénzügyi egyensúlyra

a kijelölt állami feladatvállalás teljesítésére

a közpénzekkel való hatékony gazdálkodásra

a közpénzekkel való gazdálkodás ellenőrizhetőségére

Az állam bevételei

adók,

vámok,

illetékek,

járulékok,

hozzájárulások,

bírságok,

belső kölcsönök,

külföldi kölcsönök.

Az állam kiadásai

szociális ellátás,

egészségügyi ellátás,

kultúra,


37

oktatás,

honvédelem,

rend- és jogbiztonság,

a központi költségvetés gazdálkodó szervek részére nyújtott támogatásai,

nemzetközi kapcsolatokból eredő kiadások, adósságok visszafizetése.


38

Adórendszer (Wikipédia)

Az adó magán- vagy jogi személyek által felettes hatalomnak kötelezően fizetett rendszeres (esetenként rendkívüli) anyagi – leginkább pénzbeli – juttatás.

Korunkban a „felettes hatalom” szerepét az állam vagy az önkormányzatok, illetve ezek szervei töltik be. Ezen szervek az adókon kívül más kötelező juttatásokban is részesülnek; az adókat ezektől (például a járulékoktól és az illetékektől) az különbözteti meg, hogy az adófizetőknek befizetésükért cserébe nincs joguk ellenszolgáltatást kérni. Az adózás kötelező jellegét napjainkban törvények biztosítják.

Közgazdasági szempontból az adók a háztartási és vállalati szektor, valamint a külföld által az államnak folyósított transzferek. A mikroökonómia az adóknak az egyes piacok működésére, a makroökonómia pedig különféle összgazdasági változókra, például a GDP-re, a fogyasztásra vagy a munkanélküliségre gyakorolt hatását vizsgálja.

Az adóknak három gazdasági funkcióját szokás elkülöníteni. Ezek a funkciók az adókat kivető hatalom céljaiként is értelmezhetők.

Fedezeti funkció

Az adók talán legfontosabb funkciója az állami (önkormányzati) kiadások fedezetének biztosítása, ezáltal az államháztartás egyensúlyának és az állami rendszerek működésének fenntartása.

Befolyásolási funkció

Az adókat és adókedvezményeket az állam (önkormányzat) a piaci szereplők magatartásának befolyásolására is használhatja. Ha társadalmi vagy állami igény mutatkozik egyes viselkedésformák szankcionálására (például alkoholfogyasztás), akkor megoldás lehet az ehhez kapcsolódó adók mértékének jelentős megemelése (esetünkben a jövedéki adóé). Az adókedvezmény ezzel ellentétes, ösztönző hatás kifejtésére „használható”.

Elosztási vagy arányosítási funkció

Az állam egyik legfontosabb feladata a jövedelmek újraelosztása (redisztribúció). Az adók ebben éppen olyan fontos szerepet játszanak, mint a rendszer másik oldalán a szociális juttatások. Az arányosítás fogalma kissé eltér ettől: ebben az esetben az állam az „igazságtalanul” szerzett jövedelmek elvételére törekszik. Ezek beazonosítása persze korántsem egyszerű és egyértelmű.

A befolyásolási és az elosztási funkció állami és önkormányzati gyakorlása számos vita forrása. Közgazdászok egy része úgy véli, hogy ezen két funkció mértékét az államnak a lehető legkisebbre kellene korlátoznia.

Az adórendszer közgazdasági és jogi fogalom is.

Közgazdasági szempontból az állami költségvetés bevétele, melynek befizetése kötelező, de az állam közvetlen ellenszolgáltatást nem nyújt az adófizetők részére. A közvetett szolgáltatás a költségvetésen keresztül és más jogviszonyokban jelentkezik, ezek azonban az adójogviszonytól függetlenek. Az adóztatás fontos osztálypolitikai célt is szolgál a polgári államokban a főleg a lakosságot terhelő vagyon-, és fogyasztási adók a költségvetés bevételi oldalának megalapozói és az államapparátus eltartására szolgálnak.

Az adórendszer azoknak az adónemeknek az összessége, amelyeket egy adott államban együtt alkalmaznak.


39

A gazdasági-pénzügyi politikai célok nemcsak az egyes adókkal kapcsolatban tartalmazzák a konkrét adóelveket és az elérendő szabályozási célokat, de mindig tekintettel vannak az egész adórendszerre, mert a gazdaságpolitikának a gazdasági összhatással is számolni kell, ami az adók külön-külön való alkalmazása révén egyes adóalanyoknál koncentráltan jelentkezik. Az adórendszerben különböző szempontok szerint csoportosítják az adókat.

A rendes és rendkívüli adók közötti megkülönböztetés alapja az, hogy a rendes adók állandó elemei az adórendszernek, míg a rendkívüliek alkalmazását különleges politikai és gazdasági szempontok indokolják.

Személyi és tárgyi adók közül az előbbiek az alanyok egyéni életkörülményeit, vagy szociális helyzetét méltányolják (életkor, családtagok száma, rokkantság) a tárgyi adók szabályai csak az adóforrásra és az adótárgyra vonatkoznak (jövedéki adók)

Az egyenes és közvetett adók közötti megkülönböztetés lényege, hogy az egyenes adó terhe a jogszabály szerinti adóalanynál jelentkezik, míg a közvetett adók terhét áthárítják. (áfa) Ezt a jogalkotó nemcsak megengedi, de egyenesen ezzel számol.

Az adóalany, aki az adó megfizetésére kötelezett, e mellett az a másik személy, aki az adóterhet ténylegesen viseli az áthárítás folytán.

Az egyes adók a legkülönfélébb szempontok szerint oszthatók be az egyes csoportokba. A közgazdasági szemlélet abban az alakban vizsgálja az adókat, ahogyan azt az állam a forrásnál megragadja. Az adók általában központosított állami bevételek, a helyi adók köre viszonylag szűk. Különbséget kell tenni a helyi adók és a helyi adóztatási jog között. Az első fogalom arra utal, hogy mely szerv költségvetési bevételi oldalát gyarapítják (központi bevétel, vagy önkormányzati bevétel), az utóbbi azt fejezi ki, hogy az önkormányzati szervek mely „új” adókat rendszeresíthetik.

Az adórendszer jogi fogalmát nem határozzák meg (definiálják) jogszabályok. Az adóigazgatási szabályok előírhatják, hogy az egyes kötelező befizetéseket a jogszabályok szempontjából adónak kell tekinteni. Az adójog rendszerébe tartoznak a jogszabályok által alkalmazható adónemekre vonatkozó anyagi és (több adóra közös) eljárási szabályok. A rendszer kialakítható adók közgazdasági csoportosítása szerint is: vagyonadók, forgalmi adók, jövedelemadók stb. Célszerűbb azonban a gazdaságpolitika irányait követve az adóalanyok főbb csoportjait alapul venni.

Az adókötelezettség Magyarországon

Általános tévedés, hogy az adókötelezettség kizárólag az adó időben történő megfizetését jelenti. Az adókötelezettség az érvényes magyar adójog szerint a következőkből áll:

bejelentés, nyilatkozattétel

adómegállapítás

bevallás

adófizetés, adóelőleg fizetés

bizonylat kiállítása és megőrzése

nyilvántartás vezetése


40

adatszolgáltatás

adólevonás, adóbeszedés

Az adó-, illetve adóelőleg megfizetése természetesen a legfontosabb adó-kötelezettség, azonban a többi adókötelezettség nem, vagy nem határidőre, vagy nem a megadott módon történő teljesítése gyakran ugyanakkora, ha nem nagyobb adóbírsággal járhat, mint az adó fizetésének nem teljesítése. A fenti listán szereplő fogalmak egy része önmagáért beszél, mások nem. Azt hihetnénk, hogy adó-beszedésre csak az adóhatóság jogosult. Ez azonban sajnos nem így van. Amikor például könyvet vásárolunk, akkor a könyvesbolt 5% általános forgalmi adót szed be tőlünk. A magyar adórendszer a bonyolultabbak közé tartozik. A fenti kötelezettségek teljesítésének módját az Adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény írja le részletesen.

2012. január 1-jétől a társadalombiztosítási járulék megszűnt. A kifizető, az egyéni vállalkozó, a mezőgazdasági őstermelő a külön törvényben meghatározottak szerint szociális hozzájárulási adó fizetésére köteles.


41

Társadalombiztosítás (Wikipédia)

A társadalombiztosítás, az állam által működtetett szociális ellátórendszer része, amelyben a rendszer hatálya alá vont tagokat mindaddig, míg képesek önmagukról, saját munkájukkal gondoskodni, tartalékképzésre kötelezik. Ennek fejében betegség, munkaképtelenség idején, eltartó elvesztése esetén, valamint más kockázatok fennállásának esetén, jogosultak lesznek, a rendszer által biztosított ellátásokat igénybe venni.

A társadalombiztosítás a társadalom tagjainak közös kockázatvállalása alapján működő rendszer, melynek fenntartásához minden foglalkoztatónak és jogosultnak bizonyos befizetésekkel, járulékokkal – nyugdíj- illetve egészségbiztosítási járulék valamint a foglalkoztatót és a biztosítottat terhelő járulékok csoportjával – kell hozzájárulnia.

A bismarcki társadalombiztosítási rendszer

Az első, állam által megszervezett, szociális ellátórendszer az egységes Porosz Királyság 1871-es megszervezése után született. A koncepció kidolgozása Bismarck kancellár nevéhez fűződik. Kialakulásának oka az erőteljesen iparosodó társadalom rohamosan növekvő létszámú városi proletariátus szegénysége, az 1874-es gazdasági válságnak köszönhetően Németország a szocialista eszmék fejlődésének fontos helyszínévé válása, valamint a szociáldemokraták nagy számú bejutása a parlamentbe. Bismarck felfogása szerint az állam és a társadalom számára a legnagyobb veszélyt a szociáldemokrácia jelentette. A szociáldemokrácia veszélyét konkrét szociális reformokon keresztül próbálta elhárítani, azokat a rétegeket célozta meg, akik leginkább ki voltak téve a szocialista szabad szakszervezeteknek és ezzel együtt a marxi alapokon álló szociáldemokratáknak, illetve akiknek és családjaiknak a megélhetési biztonsága az iparosodás következtében rendkívüli mértékben függött keresőképességüktől.

A társadalombiztosítási rendszer főbb alkotóelemei törvényekben jelentek meg:

1883. betegségi biztosítási törvény

1884. az üzemi baleseti biztosításról szóló törvény

1889. öregségi és rokkantsági biztosítási törvény

A fenti három törvényt 1911-ben egyesítették és hatályukat a munkásokon kívül kiterjesztették az alkalmazottakra is (csak azokra akiknek jövedelme nem haladott meg egy megadott szintet).

1927. munkanélküliség elleni biztosítás.

Az ellátásra jogosultságnak feltétele volt, hogy a dolgozó valamelyik biztosítási ághoz tartozó ok miatt: betegség, baleset, öregség, munkanélküliség miatt nem tud munkát végezni. A törvényekkel olyan intézményi struktúra jött létre, amely hatékony védelmet biztosított a munkavállalók növekvő rétegeinek. A bismarcki modellt az 1800 évek végétől számos ország vette át és fejlesztette tovább.

A szovjet szociális ellátórendszer

A Szovjetunióban az állam által irányított rendszer 1917 után alakult ki. Az 1917-es októberi orosz forradalom jelentős áttörést hozott a szociális jogalkotásban:


42

megjelent a termelés közben üzemi balesetet szenvedtek járadékáról szóló dekrétum;

az orvosi segítség szervezeti kereteiről szóló dekrétum;

a munkanélküliek teljes állami támogatásáról szóló dekrétum;

rendelkezéseket adtak ki a betegbiztosításról.

Ezek a dekrétumok fektették le az elkövetkező évtizedekben használatban lévő szociális ellátórendszernek az alapjait, melyek meghatározták az egész keleti blokk szociálpolitikai mozgásterét, s melynek hatásai ma is érezhetők a Szovjetunió utódállamaiban.

A rendszer főbb jellemvonásai a következők voltak: része volt egy tervszerű fejlesztést célzó társadalompolitikának, ingyen biztosította a betegellátást, a pénzügyi alapok a vállalatoktól és az államtól eredtek, a dolgozók nem fizettek semmilyen hozzájárulást.

Az amerikai Social Security Act

Az 1923-33-as gazdasági világváltság szegénységi krízist okozott Amerikában. A krízis enyhítésére Franklin D. Roosevelt elnök elnökválasztási kampányában meghirdette a New Deal elnevezésű programját, mely számos gazdaságpolitikai intézkedés mellett a társadalombiztosítás reformjáról is szólt. A szociális rendszer alapjait lerakó törvényt 1935-ben alkották meg, melynek a legfontosabb elemi a következők voltak:

munkanélküli ellátások tagállami megszervezése, erre szolgáló tagállami pénzügyi alapok létrehozása, adókedvezményekkel történő támogatása.

öregek és özvegyek/árvák fogyatékosok számára kötelező biztosítás szövetségi szinten.

két szövetségi segélyrendszer: ellátatlan öregeknek és gyerekes családoknak.

Az angol Beveridge-terv

A Beveridge-tervet 1942-ben dolgozták ki, lord William Beveridge vezetésével. A terv javaslatai szerint bővíteni kell a kedvezményezettek körét: a cél az, hogy védelmet kapjon az egész munkaképes népesség. Az igénybe vevőket csoportokra osztották. Az egyes csoportok (munkavállalók, egyéb keresők, háztartásbeliek, gyerekek és öregek) az ellátási fajták különböző összetételű kombinációjára szerezhettek jogosultságot. A munkanélküli ellátások helyett átképzési programokat indítottak, ahol köteles volt a munkanélkülinek megjelenni.

A Beveridge-terv főbb irányelvei a következők:

1. Anglia szociális ügyeinek irányítására egy minisztérium felállítása, amelynek hatáskörébe utalnák a szociális biztosítást is.

2. A társadalombiztosítás kiterjesztése jövedelemkorlátozás nélkül minden állampolgárra, vagyis a szociális biztonságnak le kell válnia az úgynevezett munkáskérdésről és mint általános állampolgári jogot kell újraformulázni.

3. A járulékfizetés egységesítése, a befizetésekre olyan okmány rendszeresítése, amelyre a biztosított egyetlen heti járulék ellenében is megkapja az összes szolgáltatásokat.


43

4. Az ügykezelés egységesítése úgy, hogy a hivatalok minden biztosított részére elérhetők legyenek, vidéken a minisztérium helyi szervei intézzék a biztosítottak ügyeit.

5. Az igazságtalan jövedelemelosztás kiegyenlítésére legalkalmasabb erőteljes szociális biztosítás kiépítése és egy jelentős gyermeknevelési pótlékot nyújtó családi munkabér bevezetése.

Beveridge a kiadások fedezetére sajátos finanszírozási szerkezetet kívánt megvalósítani: a társadalombiztosítás közterheinek tripartit megosztását javasolta, aminek következtében az állam, a munkáltató és a munkavállaló fizetne hozzájárulást 50 százalék-, 20%- és 30% arányban. Szociális szempontból a modell úgynevezett népbiztosításnak nevezhető.

A svéd jóléti állam

A svéd jóléti rendszert a fejlett szociálpolitikai intézményrendszert működtető országok mintájaként tartják számon. Kialakulása az 1929-33-as világváltság utáni időszakra tehető, amikor egy szociáldemokrata kormány került hatalomra. Ez a rendszer egészen 1976-ig volt érvényben.

A jóléti rendszer főbb jellemzői:

igyekszik a lakosság lehető legnagyobb körét átfogni;

az ellátásokat rászorultsági vizsgálatok nélkül állapították meg;

a rendszer a kockázatok széles körét átfogta;

pénzbeli ellátások mellett természetbeni ellátást is biztosított;

meglehetősen magas helyettesítési rátákat alkalmazott, ha a megélhetési zavart a kieső jövedelem okozta;

A svéd rendszer számos előnye ellenére nagyon költségesnek bizonyult, a kiadások nagysága 1990-re elérte a nemzeti össztermék közel 35%-át. Napjainkban egy kevésbé költséges modellt alkalmaznak.

A magyar társadalombiztosítási rendszer kialakulása

A feudális középkorban az egyház, vagy a család gondoskodott a betegekről rászorultakról. A felvilágosult abszolutizmus korában elsősorban rendészeti szempontból foglalkoztak a szegényekkel, a kolduskérdés szabályozásával. A reformkor végén a munkanélküli vagy csökkent munkaképességű szegények ellátására, angol mintára úgynevezett dolgozóházakat létesítettek. A kiegyezés után a szegényügy közigazgatási feladattá vált.

A munkahelyekhez kapcsolódó szociális ellátások a különösen veszélyes bányászatban alakultak ki először. A bányamunkások, az egyház javaslatára, bányatársládákat alakítottak ki. Legkorábbi adatunk ilyen bányatársládáról 1224-ből való. A bányatársládák elterjedése azonban csak a 15. század végén, a 16. század elején valósult meg. A társláda a munkaadó és a munkások önkéntes elhatározásából létesült. A bányászlegénység kezelte, önkormányzati alapon. Pénzügyi alapjai a munkásoktól levont járulékokból és a munkaadó hozzájárulásaiból gyűltek össze. A következő ellátásokat biztosították:

betegség esetén pénz, orvosi és gyógyszer segély;

munkaképtelenség esetén nyugbér vagy végkielégítés;


44

temetkezési segély, özvegyek és árvák ellátásai.

1778-ban II. József elrendelte, hogy a kincstári bányákban is szervezzék meg a bányatársládákat. 1854-ben az osztrák bányatörvény nyomán, amely Magyarországon is hatályos volt, elrendelte, hogy minden bányabirtokos köteles társpénztárat létrehozni.

Az 1840-es évektől, sorra jelentek meg az olyan törvények, amelyek kötelezték a munkáltatókat a beteg vagy balesetet szenvedett munkások támogatását. Az ipari munkások önkéntes szervezkedésekkel munkásegyleteket alakítottak, azzal a céllal, hogy betegeket gondozzanak. A legjelentősebb ezek közül az 1870-ben megalakult Általános Munkásbetegsegélyező és Rokkantpénztár. A pénztár tagjai 12 és 60 év közötti tagokat fogadott be, célja pedig a beteggondozás és a rászorultak segélyezése volt.

1884-ben megjelent az ipartörvényről szóló törvénycikk, mely rögzítette: az ipartestület feladata a segélypénztárak kialakítása. A törvény hatálybalépése után, nagyobb gyárakban számos vállalati pénztár alakult. A kötelező biztosítás 1891-es bevezetése előtt, a különféle önkéntes vállalati betegsegélyező pénztáraknál a biztosítottak létszáma az összes munkás mintegy 40%-át tette ki.

A munkásbiztosítás fejlődésében nagy fordulatnak számít az 1891. évi 14. törvénycikk elfogadása. Ez volt az első olyan jogszabály, amely a kötelező biztosítás elve alapján, rendelte el, az érintettek ellátásának a megszervezését. A törvény a védett személyek két csoportját határozta meg: a kötelező védelem alá esőket és az önkénteseket. Kötelező védelem alá esők: az ipartörvény hatálya alá tartozó vállalatoknál foglalkoztatottak, a bányákban, kohókban, nagyobb építkezésen, vasúti üzemeknél és ezek gyáraiban, a postánál, a távbeszélőnél, a hajózásban illetve a hajóépítésben, a fuvarozásban, a szállítmányozásban, raktározásban, 8 napnál hosszabb ideig foglalkoztatottak, feltéve, hogy napi bérük nem haladja meg a 4 forintot. Önkéntes tag lehetett minden olyan személy, aki: 8 napnál rövidebb ideig foglalkoztatott, napi 4 forintnál több kereső, háziiparban foglalkoztatott, önálló iparos, mezőgazdasági vállalatok vezetői és munkásai, a felsoroltak családtagjai. A biztosítás a következő ellátásokat nyújtotta: ingyenes orvosi kezelés és ingyenes gyógyszer, táppénz (legfeljebb 20 hétre), kórházi ápolás, négy hétre gyermekágyi segély, temetkezési segély. A pénztárak, a pénzügyi forrásaikat a munkáltatót és a munkavállalót terhelő befizetésekből származtatta. A járadékkulcs a bér 2-5%-a volt.

1891-re mintegy 450 ezer biztosításra kötelezett volt Magyarországon. A biztosításokkal kapcsolatos feladatokat mintegy 400 pénztár végezte. Magasak voltak az adminisztrációs költségek, gyakran pedig az előírt kötelezettségeiket sem tudták teljesíteni. Ezt a nehézséget kívánta áthidalni az 1907. évi 19. törvénycikk, amely megvalósította a betegségi biztosítás egységes, országosan központosított szervezetét, és létrehozta a baleseti biztosítást. A törvény lényegesen kiterjesztette a védett személyek körét is.

Az első világháború után a magas infláció szétzilálta az ellátásokat, új törvényre volt szükség amely átalakította az érvényben lévő betegbiztosítást. Ezt a változtatást az 1927. évi 21. törvénycikk hozta meg, mely megerősítette a centralizációt és megszüntette a helyi szervek önálló jogi személyiségét. A betegbiztosítási járulékot 7%-ban állapította meg, ugyanakkor kiterjesztette a jogosultsági kört és az igénybe vehető ellátások körét is.


45

A két világháború között született meg Magyarországon az öregségi és rokkantsági biztosítás, az 1928. évi 40. törvénycikkelynek köszönhetően. A biztosítottakat két csoportba sorolták: 1. az úgynevezett javadalmazási határ alá esőkre (tisztviselők, művezetők, stb.) és 2.javadalmazási határ alá nem esők (mindenki más, kivéve a mezőgazdasági dolgozók, ők csak 1938-tól lettek védettek). Az öregségi korhatár 65 év volt. A biztosítással kapcsolatos feladatokat az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI), a javadalmazási határ alá esőket a Magánalkalmazottak Biztosító Intézete (MABI) és az elismert vállalati nyugdíjpénztárak látták el.

A második világháborúban a nemzeti vagyon több mint 40% megsemmisült, a társadalombiztosítást ért háborús veszteségek elérték a 160 millió dollárt. Kórházak, rendelőintézetek felszerelése megsemmisült, a betegek élelmezése is probléma volt. A járulékfizetők száma egyharmadára csökkent, romlott a fizetési készség. A Minisztertanács soron kívüli jelentős támogatást nyújtott társadalombiztosítási célokra, ez adta meg a pénzügyi alapot, melyből építkezni lehetett. Az öregségi nyugdíjbiztosítás területén áttértek a felosztó-kirovó formára, melyet 1947. január elsején hivatalosan is deklaráltak. 1948-ban a MABIT összeolvasztották az OTI-val. 1950-ben az Országos Nyugdíjintézet vette át az összes közszolgálati ás vállalati nyugdíj- és társadalombiztosítási járadék folyósítását. Ettől kezdve az intézmény irányítását a szakszervezetek látták el, létrehozva a Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központot, az SZTK-t. A társadalombiztosítás központi irányítását a Minisztertanács magának tartotta fenn. A vállalati pénztáraknál biztosított nyugdíjasok az 1948-ban alakult Állami Vállalatok Központi Nyugdíjpénztára alá kerültek.

A Tanácsköztársaság idején, a rendszer ideológiai indíttatásainál fogva jelentősen bővítette a dolgozók ellátásait. Ebből az időből származik a mai terhességi-gyermekágyi segély is. 1948-tól folyamatosan bővült a biztosítottak köre, a mezőgazdasági szövetkezetek megállapodásokat köthettek a társadalombiztosítási szervekkel a tsz-tagok betegségű ellátására. A kisipari szövetkezetek tagjai először önkéntes lehetőséget kaptak, majd 51-től a kötelező biztosítás alá estek. Biztosítottak lettek továbbá az egyházak lelkészei és családtagjaik valamint az egyetemi és főiskolai hallgatók is.

Az első egységes nyugdíjtörvény, az 1950. évi 30. számú törvény volt, amely kiterjedt minden, az állami társbiztosítás keretében betegbiztosításra kötelezett dolgozóra, az ipari szövetkezetek tagjaira, illetve ezekről a helyekről nyugdíjba vonulókra. E törvény különböző korhatárt állapított meg férfiaknál és nőknél: a férfiaknál 60 év, a nőknél 55 év jelentette a korhatárt. Az új törvény szigorította a jogosultsági feltételeket, a korábbi 400 járulékhétről, 10 év szolgálati időre, valamint ekkor jelent meg az a szabály, hogy ha valaki indokolatlanul 5 évig nem teljesít szolgálatot, annak korábbi évei elvesznek. A tb-járulék 10% lett, melyből betegségi ellátásra 6%-ot, a nyugdíjakra és baleseti ellátásokra 4%-ot fordítottak.

Az 1954. évi 28. számú törvény megszüntette a kettős korhatárt,nyugdíjminimumot állapított meg (havi 500 Ft.-ot).

Az 1975. évi II. törvény 22 éven keresztül szabályozta a magyar társadalombiztosítást. A törvény négy biztosítási ág, a betegségi és anyasági ellátásokat, a családi pótlékot, a nyugellátásokat és a baleseti ellátásokat foglalta törvényi keretbe. Az egészségügyi szolgáltatások finanszírozása a törvény hatálybalépésétől kikerült a társadalombiztosítás finanszírozásából. Ettől kezdve az


46

ellátások állampolgári jogon nyújtott és az állami költségvetésből finanszírozott, az állami egészségügyi rendszer keretében igénybe vehető szolgáltatásként működtek.

1985-től bevezették a gyermekgondozási díjat, 1989-ben a társadalombiztosítást leválasztották az állami költségvetésről. 1990-ben önállóvá vált az addigi társadalombiztosítási rendszerben szabályozott családi pótlék és állampolgári jogon járó ellátássá vált, ugyanakkor ebben az évben az addig állampolgári jogon nyújtott egészségbiztosítási szolgáltatások visszakerültek a társadalombiztosítás kötelékébe. 1997-ben megszülettek a mai társadalombiztosítási rendszer alapvető törvényei:

A társadalombiztosítás ellátásaira és magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény és a végrehajtásáról szóló 195/1997. (XI.5.) Kormány rendelet;

A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény és a végrehajtásáról szóló 168/1997. (X.6) Kormány rendelet;

A kötelező egészségbiztosításról szóló 1997. évi LXXXIII. törvény és a végrehajtásról szóló 217/1997. (XII.1)Kormány rendelet;

Az 1975. évi II. törvény hatályát vesztette.

A többpilléres nyugdíjrendszer, a magánnyugdíjpénzárakról és a magánnyugdíjról szóló 1997. évi LXXXII. törvény.

1993-ban kimondták az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság és igazgatási szervei szétválását, a magyar társadalombiztosítási két biztosítási ágra szakadt: az egészségbiztosításra és a nyugdíjbiztosításra. A két biztosítási ág pénzforrásait az Egészségbiztosítási Alap és a Nyugdíjbiztosítási Alap tartalmazza. Az Alapokat a Kormány felügyeli.

1999. január elsejétől az egészségbiztosítótól és a nyugdíjbiztosítótól az APEH járulékigazgatóságához került a járulékok nyilvántartása, beszedése és ellenőrzése.

2012. január 1-jétől a társadalombiztosítási járulék megszűnt. A kifizető, az egyéni vállalkozó, a mezőgazdasági őstermelő a külön törvényben meghatározottak szerint szociális hozzájárulási adó fizetésére köteles.


47

A munka világa

A munka (Wikipédia)

Munkának nevezzük az ember (és/vagy gép) által energia (erőfeszítés) kifejtése révén hasznos, rendszerint ellenszolgáltatásért elvégzett különböző tartalmú tevékenységeket. A munka célirányos tevékenység: valaminek a létrehozására, átalakítására, megváltoztatására szolgál azért, hogy a keletkező javakat az ember vagy más haszonélvező használni, hasznosítani, elfogyasztani tudja. A munka jellege, keretei és hatásfoka a történelem során folyamatosan változott, mivel az ember igyekszik kevesebb fáradsággal fennmaradni, ezért leginkább olyan eszközök előállításával foglalkozik, kicsiny és nagy léptékben, amelyek a munka testi, fárasztó jellegét csökkentik, vagy megszüntetik.

Munka szláv eredetű szó, eredeti jelentése: kín, gyötrelem, szenvedés, erőfeszítés, vesződség.

A társadalmak nem nélkülözhetik a munkát, mert például a nem emberi munkával készült természeti kincsek, így a begyűjthető, vadászható élelmiszer sem férhető hozzá munka nélkül. Ugyanakkor a modern társadalmakban a legtöbb ember a munkát terhesnek, „büntetésnek” tekinti, ezért keresi a lehetőséget arra, hogy mások dolgozzanak neki vagy helyette. Kivételek a munkamániások vagy a saját munkájukat elhivatottságból végző egyének, akik többnyire élvezik munkájukat és az érte járó elismerést, hírnevet, megbecsülést vagy jövedelmet. A munka örömteliségét a Flow kutatás és elmélet tárgyalja.

A munkavégzés változása

Becslések szerint a mai fejlődés iránya továbbra is az, hogy egyre többen dolgoznak olyan eszközök, tárgyak, berendezések előállításán, amelyek birtokában a tulajdonosnak egyre kevesebbet kell tennie azért, hogy ezek az eszközök az általa kívánt tevékenységeket elvégezzék. Ezen irányzat legvége az autopoiesis (az önteremtés, az önmagát reprodukáló szervezet), amelynek előfutára maga a számítógép. A gépesítés, az automatizálás, a technológiai fejlesztés terén megtett lépések ebbe az irányba, míg a rabszolgatartás, a cselédek, a proletárok, bér-munkások, sorkatonák, a gyermekmunka a munka másokkal való elvégeztetésének irányába mutat.

A munkavégzés a társadalomban

A munka antropológiai fogalom is. A munka eredetileg az ember szabad tevékenységét jelenti, amely által személyisége fejlődik. A teremtő, alkotó munka nélkül elképzelhetetlen az ember élete. Az alapszükségletek maslow-i hierarchiájában az önkiteljesedés áll a csúcson, amelynek elérése csak munkával lehetséges. A munkának ezenkívül van közösségi dimenziója is. A munka olyan dologra irányul, ami másnak is jó. Az életünk az emberek munkája által lesz szebb, jobb. Korunkban a munka fogalma mást is takar. Az ember munkája áruvá vált, aminek értékét a kereslet-kínálat határozza meg.[1] E munka ráadásul sokszor nem az önkiteljesedés érdekében végzett munka, hanem a megélhetés szükségéből végzett munka. Ez a fajta munka ezen elképzelés szerint igazságtalan, mert az embert nem segíti a fejlődésben, az emberré válásban.

Munkamánia

Egy társadalmilag elfogadott, sőt értékelt viselkedéses függőség. Egy önértékelési zavarokkal küzdő személy számára, ha nem képes tisztába jönni azzal,


48

hogy ki is ő valójában, a munka adhatja meg azt a lehetőséget, hogy hasznosnak és fontosnak érezze magát. Mivel az önelfogadás kellemes érzését a munkától kapja meg, képtelen lassítani, a munkába feledkezéssel tartja távol a szorongást és depressziót. A munkamániás számára a tétlen hétvégék üresek és idegesítőek, szemben azzal, aki szereti a munkáját, de azért ki tud kapcsolódni. A munkamániás kevésbé foglalkozik a családjával, gyermekeivel és saját egészségét is feláldozhatja a munka miatt, ugyanakkor valódi megnyugvást nem remélhet függőségétől.


49

A munkaerő (Wikipédia)

A munkaerő a termelési tényezők egyike; magába foglal minden olyan emberi képességet, amely a javak előállításában, feldolgozásában felhasználható. Egyes közgazdászok csak a képzés nélkül elsajátítható, elsősorban fizikai jellegű munkára való képességet értik alatta, a fennmaradó részt pedig szellemi tőke néven, önálló kategóriaként kezelik.

A munkaerő különleges termelési tényező, mert

nem választható el az azt birtokló embertől;

bármely termelési folyamatban szükség van rá, nélküle más termelési tényezők nem képesek semmit sem előállítani.

Az emberi társadalmakra az ókor kezdete óta jellemző, hogy a társadalom legnagyobb része nem rendelkezik a munkaerején kívül más termelési tényezőkkel: tőkével, illetve földdel – azokat csupán egy szűk réteg birtokolja. Nekik viszont szükségük van a munkaerőre a termeléshez. Az ókorban ezt a problémát egyszerű és embertelen módon oldották meg: a tőke- és földbirtokosok a tulajdonukban lévő rabszolgák munkaerejét használták fel. A középkori, feudális társadalmakban a földbirtokos osztály nem maga folytatta a termelést, csak a földet biztosította hozzá, a termelők (jobbágyok) által szerzett haszonból pedig „kivette a részét”.

A tőkés vagy kapitalista gazdasági rendszerben a tőkét birtokló személyek, a tőkések meghatározott időre és feltételekkel bérbe veszik a munkaerőt annak tulajdonosaitól. Ilyen módon a munkaerőnek kereslete és kínálata: piaca alakul ki, ahol az ára – a munkabér – is meghatározódik.

A munkaerő ára

Sokan úgy vélik, hogy a munkaerőnek nincs valódi (szabad) piaci ára, mivel a munkaerő nem minden emberre egységesen alkalmazható fogalom. Munkaereje elsősorban a bérmunkásnak, a képzetlen és képzett ipari, kereskedelmi, vagy az alkalmi munkásnak van, aki nem szabhatja meg a munkaereje árát, még azt sem, hogy szabályosan (bejelentve) és törvényes formában, vagy nemzetközi összehasonlításban is reális bérért foglakoztassák.

Míg a vagyonértékelők egy magyarországi ingatlan értékének a reális piaci értékét nemzetközi összehasonlító módszerrel végzik, ezt egyetlen magyar szakszervezetnek vagy munkavállalónak sem engedik meg a munkáltatók, ennek legitimitását minden eszközzel akadályozzák.

Mindezek figyelembevételével az elméletek és a vonatkozó elvek (egyenlő munkáért egyenlő bért, equal opportunity employer stb.) valóságtartalma erősen kérdéses.

A nem fizikai vagy alkalmazotti társadalom munkaerejét nem csupán munkabérrel, hanem fizetéssel és prémiumokkal (bónusz), valamint járulékos szolgáltatásokkal is honorálják (fringe benefit, dolgozói részvényprogram, jutalomüdülés, pénzutalványok, életbiztosítás, sportpályabérlet stb.). A vezetők bérköltségeinek könyvelése nem is része a munkabérek könyvelésének, és vannak iparágak, például a reklámipar és a filmgyártás, ahol szintén elválik az úgynevezett below the line és above the line költségek számontartása. Itt az az elv érvényesül, hogy az úgynevezett sztárok, sztárhelyzetű szakemberek (magas keresleti pozícióban) maguk diktálják a feltételeket, így a gázsijuk, honoráriumuk vagy tiszteletdíjuk összegét is.


50

Olyan területeken, ahol egyszeri emberi teljesítményeket, vagy személyhez kötött „potenciálokat” kell megvásárolni, szintén nem lehet piacról beszélni, mert hiányoznak a „valós piaci érték” meghatározásának kellékei.

Gyakori például az olyan típusú foglalkoztatás, amelynél nem az számít, hogy az alkalmazott hogyan teljesíti az adott munkakörhöz kapcsolódó feladatokat, hanem az, hogy csupán személyes foglalkoztatásáért cserébe milyen megrendelésekhez jut a cég. Mivel a piaci verseny kiélezett, van olyan alkalmazott, aki addig értékes egy munkáltatónak, amíg magával hozza, vagy megtartja korábbi vevőkörét, annak elfogytával vagy változásával okafogyottá válik az illető alkalmazása.

Általánosan elfogadott nézet, hogy – különösen a kiszolgáltatott, szegényebb országokban, így Magyarországon is – a munkások és általában az alkalmazottak kevesebb bért kapnak, mint amennyi a munkaerő, illetve a tőke termeléshez való hozzájárulásának arányából következne. Ez azonban nemcsak az az alkalma-zottakra igaz, hanem a – különösen a multinacionális cégek beszállítóiként dolgozó –kis- és középvállalkozásokra is, amelyek az elvégzett munkáért jóval kisebb árbevételt kapnak, mint a fejlettebb országokban.


51

Munkaerőpiac (Wikipédia)

A munkaerőpiac a munkaerő adásvételével kapcsolatos közgazdasági értelemben vett piac. Az eladók (kínálat) a munkát keresők, aminek az összessége a munkaerő-kínálat. A vevők (kereslet) a munkaerőt kereső munkaadók, aminek az összessége a munkaerő-kereslet. A munkaerő-kereslet és kínálat közötti különbség a munkaerőhiány vagy a munkaerő-felesleg (munkanélküliség). A munkaerőhiány előnyös a munkavállalók számára. A munkaerő-felesleg a vevőknek kedvez. A munkaerőpiac az egyes szakmák, foglalkozási ágak és térségek szerint további részpiacokra bontható.

Míg a korábbi történelmi korokban a munkaerő – illetve a segítségével előállított javak – átruházása alapvetően fizikai vagy törvényi kényszer hatására történt, addig a kapitalizmusban a munkaerő is egyfajta áruvá vált: cseréje a domináns közgazdaságtani irányzatok szerint önkéntes alapon, a munkaadók és munkavállalók, illetve képviselőik által kialkudott (és sok esetben az állam által is befolyásolt) árakon történik. A munkaerő árát bérnek nevezzük. (A munkavállalók bérre gyakorolt befolyását, valamint a munkavállalás önkéntességét több közgazdasági iskola, így például a marxizmus is megkérdőjelezi, illetve az előbbi mértékét, különösen azokban az ágazatokban és országokban, ahol nem működnek erős szakszervezetek, jelentéktelennek tartja.)

A közgazdaságtannak a munkaerőpiac elemzésével foglalkozó résztudománya a munkagazdaságtan.

Munkaerő-kereslet

A munkaerő-keresletet a meglévő munkahelyeken történő üresedés illetve az új munkahelyek létrehozása (munkahelyteremtés) határozza meg. A munkahelyek létrehozása a piacgazdaságban elsősorban a magántulajdonon alapuló, nyereségérdekelt szabad vállalkozások feladata, hozadéka pedig a gazdasági növekedés. A közhatalom (kormány, helyi önkormányzat) nyereségérdekelt vállalkozásain kívül is hoz létre munkahelyeket a közfeladatok ellátására, amivel növeli a munkaerő-keresletet és egyben a közfoglalkoztatottak létszámát. Az ilyen tevékenységeknél a jövedelmek közösség általi részbeni újraelosztása is megtörténik a közterhek által. A nagymértékű közfoglalkoztatottság fékezi a gazdasági társaságok versenyképességét és negatívan hat a nyereségtermelő munkahelyek számának az alakulására.

A közhatalom feladata valójában, hogy tartósan olyan körülményeket alakítson ki, amelyek segítik a vállalkozásokat abban, hogy további munkahelyeket hozzon létre. Ilyenek például a jogbiztonság a kiszámítható gazdasági környezet és az oktatás. Ide tartozik a kreativitás és az innováció – a vállalkozói tevékenységet is beleértve – fejlesztése az oktatás és a képzés minden szintjén. Továbbá a kivitel növelésének, a behozatal csökkentések, a külföldi vállalkozások államon belüli letelepedésének és a javak fogyasztásának az ösztönzése. A külkereskedelmi mérleg javítását a hazai vállalkozók versenyképessége jelentősen befolyásolja, ennek hiányát pedig a versenyszférára kirótt alacsony szintű közteherrel, vámokkal és közösségi támogatásokkal lehet mérsékelni. A fogyasztásra gyakorolt különböző tényezőkkel a fogyasztáselméletek foglakoznak. A közhatalom további feladata ösztönözni a munkahelyet létrehozó vállalkozások letelepedését a leszakadó térségekben. Ezt a térségek energia-, közlekedés-, telekommunikációs infrastruktúrájának a fejlesztésével és a vállalkozások kiemelt letelepedési támogatásával éri el.


52

Munkaerő-kínálat

A munkaerő-kínálata a lehetséges munkavállalókból áll. Ezek lehetnek diákok, munkanélküliek, a munkájukat befejező, elvesztő vagy újabb munkát is vállaló személyek és a nyugdíjasok. Mivel a munkaerő-kereslet nincs teljesen összhangban a munkaerő-kínálattal, ezért a közösségi (állami) és munkáltatói szerepvállalással kell a munkaerő-kínálatot segíteni.

A közösségi szerepvállalás

Az állami és közösségi szolgáltatások a következők:

munkaerő-piaci és foglalkozási tájékoztatás nyújtása,

munka-, pálya-, álláskeresési, rehabilitációs, helyi (térségi) foglalkoztatási tanácsadás,

munkaközvetítés,

a munkanélküliek és diákok szakképzésének az elősegítése,

hátrányos helyzetű személyek munkaviszony keretében történő támogatása,

álláskeresők támogatása,

a földrajzi mobilitási képesség javítása.

A munkáltatói szerepvállalás

A munkáltatói szolgáltatások a következők:

a jelenlegi és jövőbeli munkavállaló képzésének az öncélú támogatása,

a munkavállaló földrajzi mobilitási képességének az öncélú javítása.

A munkaerőpiac jellemzésére szolgáló mutatószámok

A munkaerőpiacot számos mutatószámmal jellemezhetjük; a következőkben ezek közül a legfontosabbakat tekintjük át.

Foglalkoztatottak száma

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) megfelelő ajánlása alapján Magyarországon egy vizsgált időszakban az tekinthető foglalkoztatottnak, aki legalább 1 óra jövedelmet biztosító munkát végez, vagy munkájától csak átmenetileg (például betegség vagy szabadság miatt) van távol.

Számos részletes szabály is létezik, amelyek alapján például a tanulmányhoz kötött szakmai gyakorlatot végzők vagy korábban a sorkatonák nem tartoznak (tartoztak) a foglalkoztatottak közé.

Munkanélküliek száma

Munkanélkülinek azokat a személyeket tekintjük, akik bár képesek és akarnak is dolgozni, mégsem találnak munkát. Míg a munkaügyi hivatalok a munkanélküliek számát egyszerűen a náluk regisztrált állástalanok számával mérik, a Központi Statisztikai Hivatal szemszögéből egészen pontosan az tekinthető munkanélkülinek, aki:


53

a vizsgált héten nem dolgozott (és nincs olyan munkája, amelytől átmenetileg távol volt), továbbá

aktívan keresett munkát a megelőző négy hét folyamán, továbbá

rendelkezésre áll, vagyis két héten belül munkába tudna állni, ha találna megfelelő állást, vagy

nem dolgozik ugyan, de már talált munkát, és 90 napon belül dolgozni kezd.

Gazdaságilag aktívak száma vagy munkaerő-állomány

Ez a mutatószám a foglalkoztatottak és a munkanélküliek számának összegével, vagyis tulajdonképpen a munkaerőpiac kínálati oldalán jelen lévők számával egyenlő.

Gazdaságilag inaktívak száma

Gazdaságilag inaktív mindaz a munkaképes korú, vagyis 15 és 74 év közötti személy, aki nem tartozik a munkaerő-állományba. Legnagyobb csoportjuk a 74 évnél fiatalabb nyugdíjasoké. (Az ő „elkülönítésük” érdekében az inaktívak számát olykor csak a 15 és 64 év közöttiek körében mérik.) Ide tartoznak még többek között az úgynevezett passzív munkanélküliek is, akik bár a köznapi szóhasználat szerint munkanélküliek, nem regisztráltatják magukat a lakóhelyükhöz tartozó munkaügyi hivatalnál, vagyis nem vesznek igénybe állami segítséget az álláskereséshez.

Foglalkoztatási arány

A foglalkoztatási arány a foglalkoztatottak és a munkaképes korú népesség számának hányadosa.

Munkanélküliségi ráta

Ez az arányszám a munkanélkülieknek a teljes munkaerő-állományon belüli részarányát mutatja.

Aktivitási vagy részvételi (participációs) arány

Ez az arányszám a gazdaságilag aktívak és a munkaképes korú népesség számának hányadosaként képezhető. Magyarországon az aktivitási arány nem éri el az 55%-ot, amivel hazánk lényegesen elmarad az Európai Unió régi tagállamaira jellemző részvételi aránytól.

Átlagkeresetek

Az átlagkereset az összes foglalkoztatott személy keresetének becsült átlaga. Valójában négy különböző mutatószámot is átlagkeresetnek nevezhetünk.

A bruttó nominális átlagkereset a jövedelemadók és járulékok levonása előtti átlagkereset pénzben kifejezett értéke.

A nettó nominális átlagkereset az említett közterhek levonása utáni átlagkereset pénzben kifejezett értéke.

A bruttó reál átlagkereset a közterhek levonása előtti átlagkereset, valamilyen módon megtisztítva az árszínvonal változásainak hatásától.

A nettó reál átlagkereset a közterhek levonása utáni átlagkereset, szintén az árszínvonal-változástól megtisztítva.

Magyarországon az alkalmazásban állók bruttó nominális átlagkereset 2013 I–III. negyedévében 227 507 Ft, ugyanennek a nettó értéke pedig 149 018 Ft volt (KSH).


54

Foglalkoztatottság (Wikipédia)

A foglalkoztatottság, foglalkoztatási arány vagy foglalkoztatási ráta egy adott gazdaság munkaerőpiacának fontos jelzőszáma.

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) meghatározása szerint a munkában állóknak a teljes munkaképes korú népességhez viszonyított százalékos aránya.

A munkaképes kor országonként változó, az OECD-országokban általában 15 és 64 éves kor között. A munkában állás definíciója szintén nem egységes, az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) szerint például ehhez elegendő a bizonyos időszakra meghatározott egyórányi fizetett munka.

A foglalkoztatottságot nem csak egy teljes gazdaságra lehet megadni, vizsgálni lehet egyes korcsoportok, illetve a nemek foglalkoztatottságát is.

Foglalkoztatási problémák

Egy gazdaságban az alacsony foglalkoztatottság mély szerkezeti problémákat jelezhet, ugyanakkor arra is utalhat, hogy a gazdaságnak munkaerőpiacán mozgósítható tartalékai vannak – mindez attól függően, hogy mi az alacsony ráta oka.

Az alacsony foglalkoztatottság oka lehet a magas munkanélküliségi arány, amelyet sok minden okozhat, például a munkaerő képzetlensége, a gazdaság rossz struktúrája, az elégtelen szabályozási környezet és infrastruktúra, a magas adók miatt elmaradó beruházások stb. Oka lehet többek közt a feketegazdaság magas aránya, az elterjedt adóelkerülés, a munkajövedelmek legalacsonyabb szintjéhez képest túl nagylelkű szociális ellátási rendszer (például a szociális segélyek viszonylag magas szintje, vagy a túl jó feltételekkel biztosított korai nyugdíjba vonulás).

Foglalkoztatottság Magyarországon (Wikipédia)

Magyarország foglalkoztatási aránya a harmadik évezred első évtizedében az egyik legalacsonyabb a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tagországai között, és ez egyik fő oka a magyar gazdaság problémáinak, amelyeket a gazdasági növekedés lelassulása, az Európai Unió országaihoz illetve főképp az új EU-tagállamokhoz viszonyított fejlődési lemaradás fémjelez.

„Magyarország viszonylag alacsony életszínvonala az alacsony foglalkoztatási rátához is kötődik” – írták Reforms for Stability and Sustainable Growth („Reformok a stabilitásért és a fenntartható növekedésért”) című, 2008 áprilisában publikált, Magyarországról szóló tanulmánykötetükben az OECD szakértői.

Az alacsony foglalkoztatottság azért jelent problémát, mert azt jelenti, hogy az állami feladatok, a szociális-, egészségügyi és oktatási rendszer finanszírozására használt adókat és járulékokat a népességnek jóval kisebb része állítja elő az egész társadalom számára, mint más országokban. Ez az igazságtalan eloszlás felfelé hajtja az adóterhelést, különösen akkor, ha az állam rosszul gazdálkodik. A helytelen gazdaságpolitika következményeit az adózók viselik, miközben a társadalom jelentős része nem adózik, ugyanakkor a gyermekek kivételével a politika befolyásolására alkalmas szavazati joggal rendelkezik, illetve az adók elkerülése révén tömegesen jut ellenszolgáltatás nélkül gazdasági előnyökhöz.

Alacsony foglalkoztatási ráta


55

A 20–64 éves népességre vetített magyar foglalkoztatási arány az OECD adatai szerint 1992-től mintegy 65%-ról 1997-re 60 százalék alá zuhant, a következő évtől lassan növekedni kezdett, de még 2007-ben is alig haladta meg a 60%-ot.

Ez az arány az egész időhorizonton mélyen a 70 százalék körüli mutatókat teljesítő OECD-átlag alatt maradt, még inkább elmaradt az átlagnál magasabb cseh rátától és elmarad az átlag alatti szlovák mutatótól is, bár az utóbbi felé az elmúlt évtizedben közelített. A lengyel foglalkoztatottsági mutatók is magasabbak, pedig Lengyelország (és Szlovákia) munkanélküliségi rátája hagyományosan a magyarnál jóval magasabb.

2006-ban a magyar elmaradás az OECD-átlagtól 7–8 százalékpont volt. Különösen nagy a húszas éveik elején járó kezdő munkavállalók, illetve a 60 éven felüli korosztály elmaradása. A 30–55 év közötti nők foglalkoztatottsága eléri, sőt meg is haladja az OECD-átlagot, a fiatalabb és az idősebb korosztályok felé haladva azonban meredeken nő az elmaradás. A férfiak foglalkoztatottsága minden korosztályban kisebb az OECD-átlagnál és a magyar átlagot csak 25–45 év közt éri el, vagy haladja meg.

Az alacsony foglalkoztatás okai

Az OECD tanulmánya szerint a magas magyar adóterhelés csökkenti a munkaerő iránti keresletet, adóelkerülésre és be nem jelentett foglalkoztatásra ösztönzi a gazdasági szereplőket. Az alacsony foglalkoztatottság oka az is, hogy szociális ellátások rendszere nem ösztönzi a bejelentett munkavállalást, hanem éppen ellenkezőleg. Ez a probléma részben az 1990-es évek elejéig vezethető vissza, amikor a gazdasági átmenet munkanélküliek tömegét produkálta volna, ehelyett azonban utak nyíltak a rokkantnyugdíjba és a korai nyugdíjba vonulás előtt és ezzel tömegével éltek az aktív korú magyarok – nem csak ekkor, hanem azóta is.

Az OECD a különösen akut problémák közé sorolta a rokkantnyugdíjasok magas arányát a 45 és 60 év közöttiek korosztályában. A különösen érintett 55 és 59 év közti korosztályban például a rokkantnyugdíjasok aránya 2006-ban csaknem elérte a korosztályba tartozók egynegyedét és maghaladja a nem foglalkoztatottak felét. Ez azt is jelenti, hogy egy széles társadalmi szegmensben a munkanélküli segély és a rendszeres szociális segélyek szerepe másodlagossá vált a rokkantnyugdíjakhoz képest. A nyugdíjkorhatár alatt a legalább 50%-os egészségkárosodás alapján rokkantnyugdíjat kapók száma 452 ezer, felette 350 ezer. Rajtuk kívül rendszeres szociális segélyben részesül 40%-ot meghaladó egészségkárosodás alapján 185 ezer fő.

Az alacsony foglalkoztatottságban fontos szerepet játszik a családi támogatások rendszere is. Magyarország az OECD kimutatásai szerint nemzetközi összehasonlításban feltűnően nagylelkű kedvezményeket biztosít a teljes munkaidőben végzett gyermeknevelés számára. Emiatt a nők fogalkoztatottsága jóval alacsonyabb, mint a többi közép-európai országban. A legalább egy három éven aluli gyermeket nevelő háztartásokban a nők több, mint 80%-a nem áll munkában, miközben nemzetközi összehasonlításban alacsony a bölcsődébe járó gyermekek aránya.

Miközben az OECD-országokban 2000 óta a minimumbér csak lassan emelkedett és követte az átlagosbérek fluktuációit, Magyarországon meredeken emelkedett és csökkent a távolsága az átlagbértől. A tb-járulékokat is tartalmazó minimum munkaerőköltség az átlagos munkaerőköltség 35–40%-a közt mozgott, ami OECD-


56

viszonylatban magas ráta. A magas minimumbér vonzóvá teszi a bejelentett a munkavállalást az alapképzettséggel rendelkezők számára, a képzetlen, alacsony termelékenységre alkalmas munkaerő amúgy is létező elhelyezkedési problémáit azonban súlyosbítja.

Az OECD szerint minden bizonnyal túl kedvezményesek a betegállomány szabályai is, hiszen átlagban 85 ezren vannak betegállományban, miközben a munkanélküli segélyben részesülők száma alig magasabb, 115 ezer körüli.

A 21. század első évtizedének közepétől a magyar közgazdászok közt is konszenzus alakult ki arról, hogy a magyar gazdaság egyik legnagyobb problémája az alacsony foglalkoztatottság, a megoldás módjaiban azonban nincs egyetértés és a kormány sem dolgozott ki koherens politikát a probléma érdemi kezelésére. Simor András, az MNB elnöke például 2008 tavaszától többször is nyilvánosan kifejtette, hogy a foglalkoztatottság javításához elengedhetetlen a munkára rakódó terhek csökkentése, miközben az ország fejlettségéhez képest túlméretezett jóléti rendszert tart fenn. A gyermeknevelési támogatások 0,8%-os GDP-arányos mértéke például 2003-as összehasonlító adatok szerint magasabb volt, mint Norvégiában vagy Svédországban, ez azonban nem látszott a születő gyermekek számában. Más közgazdászokhoz hasonlóan Simor is szóvá tette a rokkantnyugdíjasok magas számát és az alacsony átlagos nyugdíjba vonulási kort (57 év).


57

Az állami ellátás fő területei

Ebben a részben nem az államháztartás struktúrájába illesztve, hanem a legfontosabb alrendszereket kiválasztva vizsgálom azokat a területeket, amelyeket az állam a költségvetésből működtet.


58

Nyugdíjrendszer (Wikipédia)

A nyugdíj az a járadék, melyet egy ország időskorú polgárai alanyi, tehát nem rászorultsági alapon kapnak. Összege függ a szolgálati időtől, azaz a munkával töltött évek számától és a korábbi jövedelemtől.

A nyugdíj tulajdonképpen egyfajta biztosítás, de míg egy hagyományos életbiztosítás esetén a biztosított részletekben fizeti meg a szolgáltatás díját és valamely esemény bekövetkeztekor jut hozzá a biztosítási összeghez, itt ez éppen fordítva történik: amikor eléri a nyugdíjkorhatárt, letesz egy nagyobb összeget melyet aztán annuitás formájában kapja vissza. Ez a nagyobb összeg gyakran képletes, csak jogosultság formájában létezik, nincs összegszerűsítve.

Ahol a nyugdíj az állam feladatai közé tartozik, a nyugdíjrendszer az államháztartás, szűkebben a társadalombiztosítás egyik fő kiadása (a másik az egészségügy). Finanszírozása alapján kétféle lehet:

A pénztári rendszerben minden egyes munkavállaló saját számlával rendelkezik, ide gyűjti a járulékait és majd innen kapja a nyugdíját. Mivel a megtakarítások névre szólnak, összegük jelentősen függhet a megtakarítási szándéktól, rendszerint örökölhetők a nyugdíjkorhatár előtti elhalálozás esetén, illetve annak sincs elvi akadálya, hogy a nyugdíjból a megtakarító halála után annak özvegye tovább részesüljön. A kezdetekben a nyugdíjrendszerek önkéntes, pénztári alapon működtek. Drámai változást a nagy gazdasági világválság okozott, amikor a nyugdíjpénztári megtakarítások egyik napról a másikra értéktelenné váltak. Ekkor vezették be az Egyesült Államokban a felosztó-kirovó rendszert.

A felosztó-kirovó rendszer az éppen aktív dolgozók adó jellegű járulékaiból finanszírozza az éppen nyugdíjas korú lakosság nyugdíját. Bár ez a rendszer mentes a gazdasági kockázatoktól, legalábbis ami a befektetések elértéktelenedését illeti, nem elhanyagolható politikai kiszámíthatatlansága: a majdani nyugdíj összegét politikai döntések határozzák meg, az egyén csak minimális mértékben tudja a saját nyugdíját, illetve annak összegét befolyásolni. Nem igényel takarékoskodást, fő hátránya, hogy egy ilyen rendszer erősen ki van téve a demográfiai változásoknak: az öregedő népességben megnő az egy aktív keresőre eső nyugdíjasok száma, ami vagy a járulékok növelését, vagy a nyugdíjak reálértékének csökkentését teszi szükségessé. Napjainkban folyik a felosztó-kirovó rendszerek reformja, melynek keretében pénztári elemek kerülnek beépítésre.

Az 1998. január 1-jétől életbe lépett nyugdíjrendszert 3 pillérű rendszernek is szokták nevezni:

Állami nyugdíj (a korábbi felosztó-kirovó rendszer folytatásaként).

Magánnyugdíjpénztárak,

Öngondoskodás, azaz nyugdíjcélú megtakarítások (önkéntes nyugdíjpénztár, biztosítás, más megtakarítás stb.)

Öregségi nyugdíj: Az a nyugdíjösszeg, mely a teljes jogú öregségi nyugdíjra jogosultakat illeti meg. Ennek összegét évente jogszabályban állapítják meg.

Rokkant nyugdíjas: Rokkantsági nyugellátásban részesülő személy. A rokkant nyugdíjas státusz lehet időszaki és végleges.

Nyugdíjas az öregségi vagy rokkantnyugdíj ellátásban részesülő személy.


59

Nyugellátások és egyéb nyugdíjszerű rendszeres szociális ellátások (kormany.hu)

Árvaellátás

Átmeneti járadék

Baleseti hozzátartozói nyugellátások

Baleseti rokkantsági nyugellátás

Bányász dolgozók egészségkárosodási járadéka

Bányász nyugdíj

Egyes művészeti tevékenységet folytatók öregségi nyugdíja

Korengedményes öregségi nyugdíj

Nők kedvezményes nyugdíjba vonulása

Országgyűlési képviselők öregségi nyugdíja

Öregségi nyugellátás

Özvegyi járadék

Özvegyi nyugellátás

Polgármesterek kedvezményes öregségi nyugdíja és közszolgálati járadéka

Rehabilitációs járadék

Rendszeres szociális járadék

Rokkantsági járadék

Rokkantsági nyugellátás

Szülői nyugdíj

Egészségügy

Az egészségügy azon

intézkedések;

szolgálatok;

intézmények

összessége, melyek segítségével az állampolgárok egészségét erősítik és védik, betegség esetén gyógyítják és rehabilitálják.

Másfajta megközelítésben az egészségügy a társadalom mindenkori egészség-kultúrájának közhatalmilag intézményesített része, szakigazgatási hivatali testülettel és közhatalmilag legitimált szakmai-tudományos paradigmával, amelynek keretei között a részben populációs szintű, részben személyre szóló ellátások az egészségi állapot javítását, a betegségek megelőzését, és ha kell, gyógyítását, gondozását, rehabilitációját szolgálják.

A korszerű egészségügy öt fő értékre épül:


60

emberség;

biztonság;

szolidaritás;

öngondoskodás;

választás szabadsága.

Egészség

Olyan dinamikus egyensúlyi állapot, amely az emberi szervezetnek az állandóan változó környezeti feltételekhez való sikeres alkalmazkodását jelenti, lehetővé téve az egyén harmonikus testi és szellemi fejlődését. A WHO 1948-as definíciója szerint „az egészség a teljes fizikális, mentális és szociális jól-lét állapota, nem pedig pusztán a betegségek és bántalmak hiánya”.

Az egészség az egyén valamennyi működéséből összegződő állapot, másrészt egyensúlyi állapot, amely időben változó, különböző fokozatú átmenetet képezhet a veszélyeztetettség és a betegség állapotai felé. Az egyén csak szubjektíven képes saját egészségi állapotát átélni, minősíteni, megváltoztatandónak ítélni.

Tringer 2002-ben megfogalmazott meghatározása szerint „az egészség olyan állapot, amelyet az anatómiai integritás, a teljesítményre való képesség, a személyes értékek, a családi, munka- és közösségi szerep, a fizikai, biológiai és társadalmi stresszel való megküzdés képessége, a jólét érzése, a betegség és a korai halál rizikóitól való mentesség jellemez”.

Saját megfogalmazásomban az egészség a test, a szellem, a lélek és az élet-körülmények, a nemzet, a család és az egyén olyan összhangja, amely lehetővé teszi, hogy az ember az őt befogadó közösségek és a saját érdekében a lehető legjobb közérzettel, a lehető leghosszabb ideig a lehető legnagyobb teljesít-ményt tudja kifejteni és mindez tartós örömöt, boldogságot szerezzen neki.

Az egészség összetevői

Az egészség összetevőinek összhangja jellemzi az egészséges embert és harmonikus együttélését a külső környezettel.

Fizikai egészség: szervezetünk optimális működése az adott körülmények között.

Mentális egészség: olyan különböző hatások és információk összessége, amelyek gondolkodásunkban és életvitelünkben szerepet játszanak (az információk helyes felhasználása döntéshozatali gyakorlatot kíván).

Érzelmi egészség: annak mutatója, hogy mennyire tudjuk megérteni és kezelni saját és mások érzéseit.

Szociális egészség: azzal kapcsolatos, hogy hogyan látjuk magunk helyzetét a közösségben, és miként működünk együtt a közösség más tagjaival.

Személyi egészség: személyes értékrendünk, melyet egyéni döntéshozatali technikáink befolyásolnak (mi jelent számunkra sikert, örömöt, mit szeretnénk elérni, kitől kérünk tanácsot, reálisan ismerjük-e magunkat).


61

Spirituális vagy szellemi egészség: a lelki, szellemi egészség állapota és fejlesztése (szükségünk van a napi problémákon túlmutató, életünknek értelmet adó hitre, az adott emberre jellemző értékrendre, mely segít sorsunkkal, kapcsolatainkkal, fájdalmainkkal és sikereinkkel megbirkózni).

Az egészség tulajdonságai

Egy meghatározás (Gidai Erzsébet) szerint az egészséget „különleges jószág”, mert

mással nem helyettesíthető „árucikk”;

hiánya lerombolja az egyén jövedelemszerző képességét;

keresletét nem a fizetőképesség határozza meg;

helyreállítása iránti igény időpontja, minősége, időtartama gyakran nem tervezhető előre.”

Az egészség gazdasági vonatkozásai

„A hagyományos gazdaságtan mesterségesen elkülöníti a gazdagság létrehozását, illetve az egészség elérését és megőrzését. A hagyományos gazdasági módszerek és üzleti célok nemcsak érdektelenek az egészség javításában és megőrzésében, hanem sokszor igenis rombolják az egészséget. Még ha el is ismerik az egészségmegőrzés szükségletét -- például biztonsági intézkedések és környezetvédelmi berendezések alkalmazásával a vegyi üzemekben és az erőművekben --, a hagyományos gazdaságtan ezt költségként kezeli és úgy tekint rá, mint a gazdasági és üzleti növekedés akadályát képező koloncra”. (Ekins)

Ráadásul első pillantásra úgy tűnik, hogy kifejezett gazdasági érdek a betegség: minél többet költünk orvosra, gyógyszerekre és betegségekre egy évben, annál nagyobb lesz a GNP, a Nemzeti Össztermék mutatója. Más szavakkal, a hagyományos nemzetgazdasági számítások az „egészségügy” szélesedő tevékenységét úgy kezelik, mint a nemzeti jólét pozitív összetevőjét.


62

Az egészségügy jelenlegi működése során elsősorban a betegségekben érdekelt, legfontosabb feladata a gyógyítás. Senki sem vonja kétségbe a betegápolás vagy a gyógyszeripar létezésének szükségességét. Mégis furcsa, hogy a balesetek és a betegségek kapcsán felmerülő tevékenység növekedését egy szélesebb általános jólét mutatójaként vegyék számításba. Nem sok értelme van – kivéve hagyományos közgazdasági szempontot – azt képzelni, hogy minél többet kell költenie egy társadalomnak a balesetek, betegségek és katasztrófák ápoltjaira, annál jobb helyzetbe fog kerülni.

Másrészt viszont rendkívül fontosak az egészségügy pozitív externáliái, mint például a fertőző betegségek megelőzése vagy a különböző orvostudományi kutatások. Bár a prevenció szükséges-sége és hasznossága evidencia, makrogazdasági szempontból hosszú távon inkább költségnöve-kedést jelent, mintsem csökkenést. Ez azzal magyarázható, hogy a különböző szűrővizsgálatok a betegségek megelőzése, illetve korai felismerése révén részint csökkentik a kezelési költségeket, másrészt javítják a túlélés esélyét. Hosszabb távon az életkor előrehaladtával a gyógyításra fordított költségek jelentősen emelkednek. Az egészségügyi költségrobbanás egyik összetevője a lakosság átlagos élettartamának emelkedése. Vagyis a hatékony prevenciós munkával elért költség-megtakarítás az egyén életkorának előrehaladtával költségnövekedésben jelentkezik.

Az egészség olyan piaci áru, melynek ára a gyógyítás költségével egyenlő, azaz használati értékének karbantartási költségével számítható. Az egészségi állapot romlása veszélyezteti a humántőkevagyon működőképességét, amely nagyságában a legjelentősebb tőkevagyon. Ebből következik, hogy az egészségügyi folyamatok – ami tágabb mint az orvoslás –, a nemzeti tőkevagyon megóvására, működőképességének biztosítására hivatottak. Ez jelenti a szolgáltató rendszer minőségi működtetésének a gazdasági súlyát is. A humántőkében megtestesülő egész-ségi állapot nem egy extern eleme a nemzetgazdaságnak, hanem a meghatározó tőketényezője.

Külön tudományág, az egészség-gazdaságtan, foglalkozik ezeknek az ellentmondásoknak a feloldásával. Vizsgálódásának alapjául az egészséget tekinti, melyről tudjuk, hogy állapotát jelentősen befolyásolják az egészségügyön teljesen kívülálló társadalmi-gazdasági tényezők.

Ide tartoznak például a jövedelem, az életmód, az oktatás tartalma és színvonala, munka-és lakáskörülmények. Ebből adódóan az egészség-gazdaságtan vizsgálódásának ma már csak részterülete az egészségügy.

Egészségügyi ellátás

A beteg adott egészségi állapotához kapcsolódó egészségügyi szolgáltatások összessége.

Az egészségügyi törvény a betegjogok között határozza meg az egészségügyi ellátáshoz való jogot, mely szerint minden betegnek joga van az alábbiakhoz:

sürgős szükség esetén az életmentő, illetve a súlyos vagy maradandó egészségkárosodás megelőzését biztosító ellátáshoz, fájdalmának csillapításához, szenvedésének csökkentéséhez;

az egészségi állapota által indokolt, megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő egészségügyi ellátáshoz;


63

arra, hogy tájékoztassák, hogy ha az adott egészségügyi szolgáltatónál nem részesíthető az egészségi állapota által indokolt legrövidebb időn belül a szükséges ellátásban, akkor ez mely egészségbiztosítási szolgáltatónál történhet meg.

Egészségügyi ellátórendszer

A gyógyító-megelőző ellátásokat nyújtó egészségügyi szolgáltatók összességét hívjuk összefoglaló néven egészségügyi ellátórendszernek.

Egészségügyi rendszer

Az egészségkultúra közhatalom által szervezett része, amely a népesség egészségi állapotának javítását, de legalábbis szinten tartását célzó struktúra és működés együttesét jelenti.

A rendszer egészének működésben tartása folyamatos szervezési és irányítási munkát igényel. Ezt a tevékenységet az egészségpolitika hangolja össze.

Az adott ország egészségügyi rendszerét meghatározza történelmi-társadalmi fejlettsége, társadalmi-gazdasági berendezkedése, és a végrehajtó hatalom felépítése.

Az egészségügyi rendszer a működése során két alapvető feladatot lát el.

közhatalmat és szükség esetén kényszerítést is igénylő, hatósági intézkedéseket hajt végre. A közhatalom gyakorlása során jogszabályokat alkot (parlament, kormány minisztérium, önkormányzatok, valamint ellenőrző tevékenységet folytat.

olyan személyes szolgáltatásokat nyújt, amelyek igénybevételéről közvetlenül az érintettek, tehát a betegek jogosultak döntést hozni.

Az egészségügyi rendszerek formái:

egyéni öngondoskodáson alapuló magán-egészségügyi rendszer;

plurarista egészségügyi rendszer;

szolidaritáselvű társadalombiztosításon nyugvó rendszer;

nemzeti egészségügyi szolgálat;

szocialista egészségügyi rendszer.

Az egészségügyi rendszerek alapkérdései:

a lakosság milyen széles rétege és milyen eséllyel jut az egészségügyi szolgáltatásokhoz;

ki és milyen módon fizet az egészségügyi ellátásért.

Az egészségügyi rendszerek fejlettségét meghatározó tényezők:

hozzáférhetőségi egyenlőség;

társadalmi körülmények (földrajzi környezet, kulturális helyzet, technikai színvonal, biztosítási rendszer);

ellátás minősége;

költségvetésből való részesedés.


64

Egészségpolitika

1. A társadalom erőfeszítéseinek összessége, amely a népesség egészségi állapotára hatást gyakorló tényleges vagy lehetséges folyamatok számbavételére és befolyásolására irányul.

2. Az egészségpolitika azon szabályok és szervezett cselekedetek összessége, amelyek

az egészség (gyógyításon kívüli) feltételeinek biztosítására;

a lakosok és a közösségek egészség-magatartásának befolyásolására;

az egészségügyi rendszer működtetésére és szabályozására (gyógyító ellátórendszer és finanszírozási rendszer) hatnak.

Az egészségpolitika alapelvei:

megelőző jelleg;

hozzáférhetőség;

ellenőrizhetőség;

öntevékenység;

nemzetközi jelleg (WHO).

Az egészségpolitika területei:

egészséget támogató politikák (az egészség feltételeinek biztosítása);

egészségügy-politika.

Egészségügy-politika

Az egészségügy-politika azon szabályok és szervezett cselekedetek összessége, amelyek

az ellátórendszer szerkezetére;

az ellátórendszer működésére;

az ellátás minőségére;

az ellátás igénybevehetőségére, hozzáférésére;

az ellátás hatékonyságára.

hatnak.

Fő eszközei:

szabályozás az ellátórendszerre (jogszabályok és tulajdonosi);

a fejlesztéspolitika eszközei;

a finanszírozás (forrásképzési és elosztási).

Egészségipar

Az egészségipar egy, a köznyelvben ritkán használt, kevéssé ismert, de annál fontosabb gyűjtőfogalom. Ide tartozik minden – közvetve vagy közvetlenül – az


65

egészség megőrzésére, helyreállítására, az állapot stabilizálására, az egészség által meghatározott életminőség javítására irányuló szolgáltatás, termék-előállítás, illetve az ezek kifejlesztését, alkalmazását elősegítő szervezési, oktatási-kutatási és kommunikációs tevékenység.

Egészségnyereség

1. Az egészségügyi rendszer által elérhető és mérhető eredmények összessége. Ilyen például a megbetegedések számának csökkenése, az egészségi állapot javulása, az egészségesen, illetve a rokkantság nélkül eltöltött életévek számának, a születéskor várható átlagos élettartam növekedése.

2. Egy vagy több technológia kapcsán elérhető élettartam-hosszabbodás és/vagy életminőség-javulás. Azaz az egészségi állapotban bekövetkező pozitív változást jelenti, egyaránt magában foglalva az élet meghosszabbodását és/vagy a betegek által érzékelt életminőség-javulást.


66


67

Népegészségügy

A társadalom egészének szervezett tevékenysége, amelynek célja a lakosság egészségi állapotának javítása az egészség megőrzése, a betegségek megelőzése révén. Ádány Róza (2006) megfogalmazása szerint „a népegészségügy interszektoriális, a társadalom valamennyi szférájára, rétegére építő tevékenység az egészség védelme és fejlesztése, a betegségek, sérülések és rokkantság megelőzése érdekében”.

A WHO 2001-es megfogalmazásában „a népegészségügy a társadalom mindazon célzott és szervezett erőfeszítése, amellyel segíti az egyéneket, csoportokat és közösségeket az egészség-kockázatok csökkentésében és az egészség megőrzésében, illetve fejlesztésében”.

Egészségvédelem

Az elmúlt két évtizedben az egészségvédelem definiálására sok javaslat született. A legtöbb definíció a kívánt végeredményt a jobb egészségben és a nagyobb jólétben mérve fogalmazza meg; néhányan az egészség karbantartását is célként jelölik meg.

A definíciók abban különböznek lényegesen, ahogy az elérendő célokat, folyamatokat, cselekményeket azonosítják – ahogy azt meghatározzák, hogyan javítja az egészségvédelem az egészséget. Van ahol a környezetre összpontosítanak, van ahol az egyénre, a legtöbb definícióban azonban felismerik annak szükségességét, hogy mindkettővel számoljanak.

A definíciók megalkotói olyan folyamatként tekintenek az egészségvédelemre, amely nagyon különböző, az egyénre és a környezetre irányuló események során valósul meg, amelyek a nagyobb kontroll révén egyértelműen jobb egészséget és nagyobb jólétet tesznek lehetővé.

Az Ottawai Charta 1986-os definíciója (melyet a szakirodalom legmeghatározóbbnak tart az egészségvédelem, az egészségfejlesztés szemléletének szempontjából) ezen túl sok, a területen dolgozó szakember által elfogadottnak, illetve fontosnak tartott jellemvonást emel ki: azt, hogy az egészségvédelem alapvetően az a folyamat, amely módot ad az egyéneknek és a közösségeknek arra, hogy a nekik járó hatalommal élni tudjanak.

Egészségmegőrzés – Health promotion

Magában foglalja az egészségi állapot jobbítására, a betegségek elsődleges és másodlagos megelőzésére irányuló tevékenységeket.

Betegségmegelőzés

A népegészségügy legfontosabb feladata a betegségek megelőzése (prevenciója), amelynek három formája van.

Primer prevenció célja a betegség kifejlődésének megakadályozása. A primer prevenció általában nem orvosi eszközökkel történik (az egészségre ártalmas rizikófaktorok kiiktatása, az egészségtudatos életmód kialakítása stb.). A primer prevenció másik csoportja kifejezetten orvosi tevékenységre alapozott (például védőoltás).

Szekunder prevenció célja a betegségek korai, rejtett, még panaszt nem okozó szakban való felismerése. Ezáltal a beteg jó eséllyel, kisebb károsodással, alacsonyabb költséggel gyógyítható. A szekunder prevenció


68

jellemzően orvosi eszközökön keresztül történik (ld. szűrővizsgálat), de a laikusok által végzett önellenőrzés is ide tartozik.

A tercier prevenció célja a betegségekből fakadó károsodások, a tartós egészségdeficitet okozó (az életminőséget rontó, funkciózavart, tartós fájdalmat, tartós ellátást okozó) állapotok megelőzése. Eszköztárába tartozik a hatékony, korszerű, szövődménymentes gyógyítás és a korai rehabilitáció, amivel elkerülhető a definitív károsodások kialakulása.

Egészségkultúra

Az egészségkultúra a személyes és a közösségi egészség megőrzésére, a

betegségek elkerü lésé re, az egészség helyreállítására és fejlesztésére irányuló

közösségi cél- és eszközrendszer, a hozzá kapcsolódó egyéni és közösségi

magatartással, ismeretekkel, szokásokkal, intézményi tevékenységekkel együtt.

Az egészségügy e megközelítésben nem csupán a szűkebb értelemben vett szakmai rendszert jelenti, hanem azt is, hogy része, méghozzá szerepénél fogva meghatározó része az egyetemes emberi kultúrának és a nemzeti kultúrának. E kultúra nemcsak a szakmai alapokban gyökerezik, hanem a nemzeti múltban is, de összhangban kell lennie a nemzet jelenbeli és jövőbeni érdekeivel is. Az egészségügy a rendszerelméleti értelemben vett szakmai, tárgyi és személyi struktúra, az egészségkultúra pedig ennek a struktúrának a szellemi vezérlő elve és értékrendje, amely e struktúrát mozgatja és élettel tölti meg.

Egészségmagatartás

Az egészség szabályozott közösségi érték. A társadalmi normák azok a közösségi szabályok (szokás, vallás, jog, erkölcs), amelyek

pontosan meghatároznak valamilyen magatartást;

azt minősítik (tiltják, megengedik vagy kötelezővé teszik);

a szabályok megsértőjét hátrányos következményekkel sújtják.

Az egészségmagatartás mindazon magatartási mintákat, cselekvéseket és szokásokat magában foglalja, amelyek hozzájárulnak az egészség fenntartásához, az egészség helyreállításához vagy javításához – kockázatnövelő magatartás esetén az ellenkezőjéhez. Az egészségmagatartási tényezők kiemelt jelentőségét az adja, hogy mint ahogyan azt a WHO számszerűen is kimutatta, a vezető halálokok következtében fellépő halálozás szignifikáns hányadát az egyéni magatartás okozza, illetve az, hogy ezek a magatartási tényezők megváltoztathatók.

Egészségnevelés

Azok a tervezett vagy formális erőfeszítések, amelyek az olyan egészségügyi ismereteknek, attitűdöknek és viselkedésmódoknak az elsajátíttatására szolgálnak, melyek leginkább elősegítik az egyén, a csoport vagy a közösség egészségének javítását.

„Az egészségnevelés olyan változatos kommunikációs formákat használó, tudatosan létrehozott tanulási lehetőségek összessége, amely az egészséggel


69

kapcsolatos ismereteket, tudást és élet-készségeket bővíti az egyén és a köz egészségének előmozdítása érdekében”. (WHO)

Az egészségnevelés fogalmának lényege a korszerű értelmezés tükrében:

kifejezi az általános és az egészség-kulturáltsággal való kapcsolatát;

az egyén személyisége áll a nevelés központjában;

az egészségre irányuló személyiségformálás egyéni és közösségi szinten is kifejezésre jut;

a nevelési hatások elérésében a kommunikációs eszközöknek is szerepe van.

Az egészségnevelés célja

Az egészségnevelés a személyiségre irányul. A célja az egészségkulturáltság kialakítása, az egyént alkalmassá tenni arra, hogy az egészségével kapcsolatos szükségleteit önmaga elégítse ki.

Az egészségnevelés feladata

Az egészségnevelés az emberek tudatos és felelősségteljes magatartásának kialakítására irányuló sokoldalú nevelő tevékenység. Feladata az ehhez szükséges ismeretek átadása, egészségi jártasságok, készségek, szokások kialakítása. Az egyén mindezeket prevenciós szemlélettel interiorizálja.

Egészségfejlesztés

1. Az egyén, a populáció általános egészségpotenciáljának megőrzésére, megerősítésére és növelésére irányuló törekvések, intézkedések.

2. Az egészségfejlesztés az egészséghez vezető életmód és egyéb társadalmi, gazdasági, környezeti és személyes tényezők támogatása. Ezek közé tartoznak a következők:

fokozni az emberek tudatosságát az egészséggel kapcsolatos kérdések vonatkozásában és lehetővé tenni számukra, hogy megbirkózzanak egészségügyi problémáikkal tudásanyaguk növelése és helytálló információk biztosítása révén;

kielégítő és megfelelő táplálkozás, testmozgás és elegendő alvás propagálása;

a testi és szellemi képességeknek megfelelő oktatás és munka biztosítása;

megfelelő lakáslehetőség, biztonságos víz- és közegészségügyi berendezések hozzáférhetőségének biztosítása;

a fizikai, gazdasági, kulturális, pszichológiai és társadalmi környezet tökéletesítése;

társadalmi támogatás biztosítása.


70

Egészséges életmód

Meghatározott és elfogadott normáknak megfelelő magatartás, mely az egészség megőrzését, stabilitását, betegségek megelőzését szolgálja. Legfőbb követelménye az ellenálló-képesség fokozása és a károsító tényezők elkerülése.

Az egészséges életmód főbb összetevői:

helyes higiéné és pszichohigiéné;

ésszerű és korszerű táplálkozás;

kornak megfelelő rendszeres testmozgás;

káros szokások elutasítása;

helyes szexuális magatartás;

rendszeres, az egészséget szolgáló életrend.

Az egészséges életmód az egészségkulturáltság gyakorlati megvalósítása.

Egészséges táplálkozás

Az egészséges táplálkozás a különféle ételek és italok megfelelő arányban és mennyiségben, kellő változatossággal történő rendszeres fogyasztása a szervezet tápanyagigényének, valamint személyes élvezetünk kielégítése érdekében, szem előtt tartva azt a követelményt, hogy eközben a táplálkozás okozta betegségek kockázatát minimálisra csökkentsük.


71

Oktatás

Oktatásnak hétköznapi értelmezés szerint leggyakrabban valamely információ (tudás) – általában nagyobb mennyiségben történő, rendszeres, esetleg intézménye-sített – átadását nevezzük.

Az oktatással foglalkozó társadalomtudomány, a pedagógia szerint az oktatás a tudás intézményesített átadását jelenti. Egyes szerzők e folyamatból a tanár–tanuló viszonyt (interakciót) emelik ki, mint a tudományos feldolgozás számára legfontosabb és megfogható jellemzőt, mások a folyamat tantervekben és konkrét cselekvésekben megnyilvánuló eredményét, megint mások az oktatást társadalmi alrendszernek tekintik, felhívva a figyelmet arra, hogy az oktatási folyamat a társadalomban jelenlévő tudás egyes (általában maradandóbb) részeinek, illetve egyes társadalmi funkcióknak az újratermelését jelenti.

Valójában azonban a tudás nem adható át. Minden embernek újra kell teremteni saját élményeiből azt a tudást, amit alkalmazni tud. A oktatás fogalmát a reformpedagógia újragondolta e szerint az elv szerint. A reformpedagógia legfontosabb irányzatai a Montessori-pedagógia, a Waldorf-pedagógia, A. S. Neill summerhilli iskolája és az ehhez az iskolához hasonló demokratikus iskolák.

Állami és magán-, iskolai és iskolán kívüli oktatás

Szűkebb értelemben az állami vagy az azáltal elfogadott és azt helyettesítő közoktatás intézményeinek, az iskolákban előírt tananyag közvetítésére megcélzott tevékenységet jelenti az „oktatás” szó (iskolai oktatás). Tágabb értelemben az oktatásnak tekinthető a társadalomban folyó mindenfajta szervezett vagy rendszeres (vagy némileg szűkítve a fogalmat, intézményes) ismeretádadási tevékenység (iskolai és iskolán kívüli oktatás).

Az iskolán kívüli oktatás is jelentős alkalom egy társadalom kulturális örökségének átadására, közvetítésére, illetve a szervezett, iskolarendszerű (kötelező) oktatással egyenértékű lehet az egyéni ütem szerint, spontán, egyedül végzett tanulás, ismeretszerzés. Az oktatás eredménye sikeres esetben a végzett, iskolai bizonyítvánnyal, diplomával rendelkező, képzett ember, aki az elsajátított ismereteket a munka folyamatában, révén kívánja, tudja hasznosítani.

Az oktatás a legtöbb országban állami feladat, de szerepet vállalnak ezen a terü-leten az egyházak és az üzleti vállalkozások is. Az oktatás sem kivétel a gazdasági gondolkodás mindenre kiterjedő szempontjai szerint való minősítés alól, ezért gyakori, hogy az oktatási intézmények megszűnnek, átalakulnak, egyesülnek vagy gazdát cserélnek. A ma Magyarországon uralkodó nézetek szerint, amelyre a népesség csökkenése erősen hat, az oktatáshoz való jog ugyan mindenkit megillet, mégis, az intézmények tényleges látogatása tekintetében nincsenek azonos feltételek.

Oktatás, nevelés és szocializáció

Az oktatás az első társadalmi intézmény, ahol a fiatalok megtapasztalják az emberek közötti versenyt, az elismerés iránti vágyat, az indítékok szocializálását, a közvetlen és a közvetett jutalmazást és az ismerttől az ismeretlen felé haladva, számonkérhetőségi és később alkalmazhatósági céllal elsajátítják a közismereti tantárgy csoportosításba szervezett tananyagot. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az iskolai teljesítmény és előmenetel ugyan szükséges, de nem elegendő feltétele a későbbi boldogulásnak, ugyanis „az Életben" 15%-ban a tudás és 85%-ban az egyéb tényezők fogják az emberek sorsát eldönteni.


72

Oktatási rendszer (Wikipédia)

A magyar oktatás vertikális rendszere

óvoda 3 éves kortól

általános iskola 6 éves kortól

gimnázium vagy szakközépiskola 10/12/14 éves kortól

felsőoktatási alapképzés 18 éves kortól

felsőoktatási mesterképzés

3 doktori képzés

Közoktatás

A gyerekek 3 éves korban lépnek be a magyar közoktatás kapuján, ekkor kezdik el az óvodát. A tankötelezettség a 6. vagy 7. betöltött életév után kezdődik, a gyermek iskolaérettségétől függően. Ekkor kezdenek el a szeptemberben kezdődő tanévben általános iskolába járni. A tankötelezettség 18 éves korig (azonban abban a tanévben mikor a 18. életévét betölti még tanköteles), a nagykorúság eléréséig tart. Az eredetileg hagyományosan 8+4 éves általános iskola-középiskola felosztás mellett egyre több a 6+6 és a 4+8 éves képzés is, amikor a gyerekek nem 8, hanem 6 vagy akár 4 általános iskolai év után már gimnáziumban folytatják tanulmányaikat, azonban változatlanul 12 évet töltenek együttesen az alapfokú és középfokú oktatásban. A középiskolák elvégzésekor érettségi vizsgát tesznek a tanulók. A gimnáziumok mellett a szakközépiskolákat is választhatják, ahol a 4 éves képzés után 1 vagy 2 év alatt szakmát is tanulhatnak.

Különleges csoportot alkotnak az oktatási rendszerben az alapfokú művészetoktatási intézmények.

Felsőoktatás

A felsőoktatás az úgynevezett bolognai folyamat során 2005-től fokozatosan átállt a hagyományos, egységes (osztatlan) 3-4 éves főiskolai és 4-6 éves egyetemi képzésekről a háromszintű rendszerre. Ebben a rendszerben a 3-4 éves alapképzést elvégzők egy része felvételt nyerhet az 1–2 éves (tanári szakokon 2,5 éves) mesterképzésekre. A legfelső szint a 3 évig tartó doktori képzés.

Az osztatlan képzésre felvetteknek nincs alap- és mesterképzésre osztva a tanulmányuk, hanem egyben végzik el és főiskolai illetve egyetemi diplomát kapnak a végzésük helyétől függően. Jelenleg (2007-ben) még kifutó jelleggel jelen vannak a tanulmányaikat 2006 előtt elkezdők végzéséig, azonban 6 szakon (orvos, fogorvos, gyógyszerész, állatorvos, jogász, építész) még most is indul osztatlan rendszerű képzés.

Az oktatási rendszer tulajdonságai (Halász Gábor: Az oktatási rendszer)

A modern oktatási rendszerek a XVIII–XIX. század folyamán alakultak ki, és lényegében a XX. században nyerték el mai formájukat. Ezt megelőzően, abban az értelemben, ahogyan ezt a fogalmat itt használjuk, nem léteztek modern oktatási rendszerek, hanem csupán bizonyos fenntartókhoz – általában egyházakhoz – kapcsolódó részrendszerekről, illetve egymáshoz lazán vagy szorosabban kötődő egyes intézményekről beszélhetünk. Az oktatási rendszerek kialakulása a társadalomi léttel együtt járó oktatási funkció magas szintű intézményesülését és elkülönülését jelzi.


73

A modern oktatási rendszer olyan nemzeti vagy országos rendszer, amelybe

(1) a népesség egésze belép,

(2) amelynek működését országos érvénnyel bíró törvények szabályozzák,

(3) amelyeket döntően közpénzekből finanszíroznak, és

(4) amely felett az adott ország politikai hatósága felügyeletet gyakorol.

Az itt felsorolt jellemzőkből látható: a modern oktatási rendszerek nemzeti keretek között szerveződtek meg. Kialakulásuk szorosan összekapcsolódik a nemzetállamok kialakulásával, noha e folyamatot a nemzetek feletti hatások nagymértékben is befolyásolták. A továbbiakban azt is látni fogjuk, hogy e rendszereket az itt említettek mellett egyéb fontos sajátosságok is jellemzik, de az e fejezetben bemutatott jellemzők és folyamatok értelmezéséhez egyelőre elég ennyit rögzítenünk.

Az oktatási rendszer funkciói

A társadalom egyéb alrendszereihez hasonlóan a modern oktatási rendszereknek is egyik legfontosabb jellemzője az, hogy egy időben többféle funkciót képesek betölteni. Történeti fejlődésük eredményeként nemcsak differenciálódási, elkülönülési folyamaton mentek keresztül, hanem arra is képessé váltak, hogy egy időben többféle, egymást kiegészítő, gyakran egymással konfliktusban lévő társadalmi funkciónak tegyenek eleget. Mivel képesek e funkciók betöltésére, az irántuk való társadalmi igény elkerülhetetlenül megjelenik és érvényesülni próbál, ami visszahat fejlődésükre. Azt is mondhatjuk: az alábbiakban ismertetett funkciókat nem feltétlenül kell az oktatási rendszerek inherens, létükből elkerülhetetlenül fakadó jellemzőinek tekintenünk. Megelégedhetünk azzal, hogy azért rendelkeznek e funkciókkal, mert léteznek erre irányuló társadalmi igények és ezen igények a modern társadalmakban érvényesülnek is.

A társadalmi alrendszerek elemzésekor szokás négy alapvető funkciót megkülönböztetni: ezek a reprodukciós, az adaptációs, a célkitűző és az integrációs funkció (Bihari–Pokol, 1992). Az oktatási rendszerek, mint látni fogjuk, különböző mértékben e funkciók mindegyikét betöltik. Nyilvánvalóan részt vesznek a társadalom újratermelésében; egyre nagyobb szerepük van a társadalmi alkalmazkodás elősegítésében; korlátozott mértékig – elsősorban a kitűzött politikai célok társadalmi elfogadtatásán keresztül – részt vesznek a célkitűző funkció megvalósításában; és növekvő szerepet játszanak a társadalmi integráció biztosításában is.

Az alábbiakban nyolc olyan funkciót különböztetünk meg, amelyeket valamennyi modern oktatási rendszer kisebb vagy nagyobb eredményességgel betölt. Ezek a következők:

az egyének személyiségének alakítása,

a kultúra újratermelése,

a társadalmi struktúra újratermelése vagy átalakulásának elősegítése,

a gazdaság működésének és növekedésének elősegítése,

a politikai rendszer legitimálása,

a társadalmi integráció biztosítása,

különböző közvetlen szolgáltatási funkciók ellátása,

a társadalmi változások elősegítése vagy fékezése.


74

örömszerző funkció

Az egyének személyiségének alakítása

A tanulás vagy a szocializáció folyamata az egyének számára nemcsak a társadalom által megalkotott kultúra elsajátítását vagy belsővé tételét jelenti, hanem – ettől szétválaszthatatlanul – saját egyszeri és megismételhetetlen személyiségük-nek a konstituálódását is. Noha az egyén szintjén e két folyamat lélektani értelemben egymástól nem szétválasztható, az oktatási rendszerek funkcióit elemezve ezt mindenképpen külön kell megjelenítenünk.

Tudjuk, hogy az egyének személyisége hallatlanul bonyolult mikrovilág, melynek számtalan komponense van. Ha vannak is alapvetően fontos közös jellemzők, e mikrovilág természeténél fogva annyiféle, ahányan vagyunk. Kialakulásáról és fejlő-déséről, az ezt jellemező dinamikus folyamatokról és ezek befolyásolhatóságáról ma már ugyan sokkal többet tudunk, mint néhány évtizede, ám e tudás továbbra is igen korlátozott. Jól ismert, hogy a modern tudomány álláspontja szerint e folyamatokat részben velünk született adottságok, részben külső hatások határozzák meg.

Ennek az elemzésnek a szempontjából a személyiségnek két jellemzőjét érdemes kiemelni. Az egyik az, amit a modern lélektan egyre gyakrabban kompetenciának nevez, és amit leegyszerűsítve talán az egyéni lét szempontjából adekvát cselekvőképességnek lehetne nevezni. Ennek több egymást kiegészítő összetevője vagy dimenziója van, így mindenekelőtt a kognitív és a szociális kompetencia. A másik az, amit az én (ego, self, identitás, önészlelés és más hasonlók) fogalmával írhatunk le. E két összetevő vagy dimenzió persze nem könnyen különböztethető meg: azaz maga az én is leírható a kompetencia egyik formájaként (személyes kompetenciaként), illetve a személyiséget magát tekinthetjük úgy, mint különböző kompetenciák együttesét (Nagy J., 2000).

Az oktatás egyik – sokak szerint legfontosabb és legősibb – funkciója az, hogy az egyéneket hozzásegítse személyiségük kialakulásához. E funkcióval kapcsolatban különösen erősen kell hangsúlyoznunk azt, amit a kulturális reprodukcióval összefüggésben elmondtunk: az egyének személyisége kialakulásának az iskolai oktatás csupán az egyik és semmiképpen nem a legfontosabb tényezője. E folyamatot ugyanis, amit már jeleztük, részben velünk született adottságok határozzák meg, részben a csecsemő- és kisgyermekkortól kezdődő anya-gyermek vagy gyermek-szülő kapcsolat, továbbá nem zárul le akkor sem, amikor az egyén kilép az iskolai oktatás világából. Nem kétséges azonban, hogy a szervezett oktatás nagymértékben befolyásolja azt, hogy egy-egy társadalomban miképpen formálódik az egyének személyisége, mely személyiségjegyek válnak gyakoribbá és melyek ritkábbá, sőt azt is, hogy milyen gyakran fordulnak elő a személyiség patológiás torzulásai.

A modern oktatási rendszereknek az emberi személyiségek alakításában játszott szerepéről igen keveset tudunk. A rendszerszintű elemzések erre a dimenzióra általában kevésbé érzékenyek, holott ennek a jelentősége nemcsak az egyén, hanem a társadalom egésze szempontjából is meghatározó fontosságú. Bizonyos személyiségjegyek tömeges előfordulása (pl. a szociális kompetenciák relatív gyengesége a kognitívokhoz képest, az autoriter személyiségvonás gyakorisága vagy a szorongás és a depresszió elterjedése), alapvetően meghatározhatja egy-egy társadalom fejlődési lehetőségeit vagy életminőségét.


75

A modern tömegoktatási rendszerek kialakulása és a tanulási, illetve szocializációs viszonyok ezzel összefüggő átalakulása általában nem kedvezett ennek a funkciónak. Korábban utaltunk arra, hogy a kulturális reprodukció hatékony megszervezése, a tananyagnak és a nevelési folyamatnak ezzel együtt járó standardizált meghatározása és a tanulásszervezés magas szintű intézményesülése azzal a hatással jár, hogy csak korlátozott mértékben lehet számot vetni az egyéni tanulási vagy szocializációs minták sokféleségével. A személyiségfejlesztés funkciója ezért, az ezzel kapcsolatos gyakori deklaratív megnyilatkozások ellenére, gyakran nem kap elegendő figyelmet a modern oktatási rendszerekben. Ugyanakkor megfigyelhető olyan új szolgáltatások kiépülése, amelyek közvetlenül az egyének személyiségfejlődését veszélyeztető okok elhárítását célozzák (pl. lélektani tanácsadás, egyéni nevelői gondozás, pszichológusok alkalmazása az iskolákban).

Kulturális reprodukció

Az oktatási rendszerek legismertebb és talán legfontosabb funkciója a kultúra újratermelése, azaz a társadalom által felhalmozott tudás és a társadalom által megalkotott értékek, normák továbbadása az újabb generációknak. Rögtön hangsúlyoznunk kell persze, hogy a kultúra újratermelése nem kizárólag az oktatási rendszeren belül történik. E funkciónak számos más színtere létezik, s ezek között nem is mindig az oktatási rendszer a legfontosabb. Az oktatási rendszer a kultúra átadásának csupán egyik terepét alkotja egyéb olyanok mellett, mint például az informális csoportok, a tudományos és művészeti szerveződések vagy a médianyilvánosság. Tudás és értékek átadása zajlik a családban, a kortárscsoportokban és különféle más célokra szerveződött társadalmi szervezetekben. A modern társadalmak egyik jellegzetes trendje éppen a kultúra átadásának és a tanulásnak egyre nagyobb mértékű áthelyeződése a formális oktatástól az ezen kívül lévő szférákba. A XX. század végének és a XXI. század elejének társadalmát gyakran jellemzik olyan fogalmakkal, mint “tudástársadalom”, “kognitív társadalom” vagy “információs társadalom”. E fogalmak arra utalnak, hogy a társadalmi és gazdasági reprodukcióban egyre nagyobb jelentősége van a tudás, az információk létrehozásának, továbbításának és feldolgozásának. Ez az iskolának a kultúra reprodukciójában betöltött szerepét nagymértékben átalakítja, sok szempontból korlátozza, illetve átalakulásra kényszeríti.

Mindez azt is jelenti, hogy az iskoláknak csak korlátozott lehetőségük van a társadalmi tanulás és a kultúraátadás befolyásolására. Mégis az oktatási rendszer az egyetlen olyan társadalmi alrendszer, amely mindenekelőtt ennek a funkciónak a gyakorlására jött létre, ezért e funkció ellátására ez a rendszer különösen hatékonyan képes. Az oktatás történetében gyakran találhatunk azonban példát e lehetőség túlértékelésére és erre épülő tanítási vagy nevelési stratégiák kialakítására. Az a tény, hogy a modern társadalmakban a kultúra újratermelésének általában az oktatási rendszer a legfontosabb nyilvános terepe, messzemenő következményekkel jár az újratermelési folyamat szempontjából. Mindenekelőtt azzal, hogy a kulturális újratermelés döntő része szabályozott keretek között, azaz a jogrend és a politika által szabályozott formális szervezetek rendszerén belül zajlik. Másfelől az a tény, hogy az iskolák a formális oktatás, a kultúra átadásával foglalkoznak, alapvető módon meghatározza az iskola mint intézmény és az oktatási rendszer egésze sajátosságait. Fejlődésüket, belső tagolódásukat, szervezeti jellemzőiket vagy a rendszeren belül jellemző viselkedésmintákat döntően befolyásolják a kultúra fejlődési folyamatai, így például a tudományos kutatás fejlődése, a vallási átalakulások vagy éppen az intellektuális divatok. Azzal, hogy átadott kultúrának,


76

ezen belül különösen a tudománynak a jellemzői miképpen alakítják magát a kultúrát közvetítő rendszert, részletesebben foglalkozunk majd oktatási rendszerekben zajló változásokkal és a rendszeres jellemzőivel foglalkozó harmadik fejezetben is.

A társadalmi tudás átadása

A kultúra meghatározó része az a tudás, amelyet a társadalmak évezredek során halmoztak fel. Ez a tudás magában foglalja a tudományok által kitermelt ismereteket éppúgy, mint a mindennapi élet gyakorlásához szükséges és a mindennapi élet során felhalmozott praktikus tudást. Része ennek az a technikai-technológiai tudás is, amelyre a gazdasági tevékenységek épülnek, és – tágabban szemlélve – az a technológiai kultúra, amelyre adott korban a gazdasági-technikai folyamatok szervezése épül. Az oktatási rendszerben mindezek továbbadása zajlik.

Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a tudásformák egymástól sok szempontból eltérő logikát követnek, és ezzel összefüggésben az átadásuk legjobbnak tartott módja is eltérhet. Az oktatási rendszereken belül ezek között szükségképpen konfliktus alakulhat ki (Ferge, 1976), ami igen nagy hatással van e rendszerek belső folyamataira, és ami különösen szembeötlő akkor, amikor a tudás és a tudásátadás módját meghatározó döntéseket hoznak (pl. egy tantervi reform esetén). A tudományos ismeretek átadása számára például kedvező lehet a tanítás eltérő tantárgyakba szervezése és az elméleti jellegű oktatás, míg a mindennapi tudás vagy a technikai-technológiai tudás átadása inkább igényel gyakorlati tanulási helyzeteket. A mindennapi életben közvetlenül hasznosítható tudás átadását gátolhatja az, ha a tudásátadás folyamatát túlságosan alárendelik akár a tudományos, akár a technológiai tudás logikájának.

A különböző oktatási rendszerek között az egyik legjellegzetesebb eltérés éppen az, vajon mi módon történik az átadandó tudás meghatározása: kik vesznek részt a folyamatban és milyen keretek között. Vannak oktatási rendszerek, ahol az átadandó tudás kialakításában a rendszeren kívüli tényezőknek (pl. tudomány, politika) van döntő szerepük, és vannak olyanok, ahol a rendszeren belüli tényezőknek (pl. a tanároknak).

A társadalmi tudásnak az oktatási rendszeren belül történő átadása alapvetően különbözik e tudás más színtereken történő átadásától. Az egyik legfontosabb különbség abban található, hogy az oktatási rendszerben a tudás átadása standardizált és szabályozott formában történik. Ez azt jelenti, hogy maga az átadott tudás éppúgy, mint az átadási folyamat, előre pontosan rögzített standardoknak és gyakran szigorúan ellenőrzött szabályoknak megfelelően történik. Ezeket hordozzák azok az iskolaszervezési és tantervi előírások, sillabuszok, vizsgakövetelmények, értékelési és pontozási szabályok, amelyek betartását általában különböző tanügyi hatóságok ellenőrzik. Az oktatási rendszerek között persze nagy eltérések figyelhetők meg aszerint, hogy az iskolai tudást és a tudásátadás folyamatát milyen mértékben standardizálják és ellenőrzik.

Végül arra az ellentmondásra kell utalnunk, amely a tanulás egyéni jellege és a tanítás társadalmi, intézményes megszervezése között feszül. A tananyag standardizált meghatározása és az intézményes tanulásszervezés, ami az oktatási rendszereket elkerülhetetlenül jellemzi, nem vagy csak korlátozott mértékben vethet számot az egyének sokféleségével és az egyéni tanulási módok közötti eltérésekkel. Ebből konfliktusok sokasága adódik, amelyek folyamatos megoldása a modern oktatási rendszerek számára az egyik legkomolyabb kihívást jelenti.


77

Értékek, viselkedési minták átadása

A kultúrának nemcsak a tudás, hanem értékek és viselkedési minták is részét alkotják, és az oktatási rendszerben ezek átadása is zajlik. Ebbe természetesen nem csak az erkölcsi értékek és elvárások közvetítését értjük bele, hanem mindazoknak a normáknak és szabályoknak, illetve ezek alkalmazásának a megtanulását, amelyek követése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az egyének részt vehessenek a társadalmi életben és a gazdasági tevékenységekben. Ez néha nem válik külön a tudás elsajátításától, gyakran azonban önálló, elkülönült funkcióként is megjelenik. Az oktatási rendszerek között nemegyszer éppen abból adódik az egyik legnagyobb eltérés, hogy inkább a tudás átadására, azaz ismeretek megtanítására vagy megtanulására, vagy pedig az értékek, a viselkedési minták közvetítésére, azaz a nevelésre, a szocializációra helyezik a hangsúlyt.

Az értékek meghatározásával kapcsolatban hasonló problémák fogalmazhatók meg, mint amilyeneket fent a tudásátadással kapcsolatban jeleztünk. Itt azonban még inkább jelentkezik egy jellegzetes ellentmondás, amely az explicit és az implicit értékmeghatározás között feszül. Az iskolák által közvetített értékek között a külső tényezők (pl. kormány) által meghatározott explicit értékek (pl. hazaszeretet) csupán töredékét alkotják azoknak az implicit értékeknek, amelyeket olyan tényezők hordoznak, mint az iskolák formális szervezeti és működési jellemzői, a tanári viselkedés jellegzetes formái vagy a tananyagban szereplő ismeretek. Ezeket, a tanulók valódi tanulását, tapasztalatszerzését nevezi a szakirodalom rejtett tantervnek (Szabó, 1985). Érdemes hangsúlyozni, hogy a rejtett tantervet, az implicit értékmeghatározást és a kortárscsoportokban zajló informális tanulást az oktatás fontos pozitív elemeinek kell tekintenünk. Ezek nélkül ugyanis eleve nem képzelhető el sikeres szocializáció, és nem alakulhat ki egyéni erkölcsi identitás.

Az értékátadásban is jelentősége van a standardizált átadás és az egyéni elsajátítás közötti ellentétnek. Az iskolák által közvetített értékek eltérőek vagy ellentétesek lehetnek az egyének (családok, tanulók) meglévő értékeivel. Emellett az értékátadás eredményessége a tudás átadásánál is nehezebben ellenőrizhető, például a hiteles elsajátítást nem könnyű megkülönböztetni a felszínes konformizmustól vagy a képmutatástól.

A többféle kultúra és értékrend együttélésére berendezkedett modern társadalmakban átalakulnak az iskoláknak az értékek és normák átadásával kapcsolatos feladatai és lehetőségei is. A társadalomban jelentkező értékkonfliktusok szükségképpen leképeződnek az oktatási rendszerben és az osztálytermi gyakorlatban. Emellett itt is elmondható: az értékeknek és a normáknak a következő nemzedék felé való közvetítésében az iskola csupán egyik, igaz kitüntetett szereplő.

A társadalmi struktúra újratermelése vagy megváltoztatása

A modern oktatásszociológia egyik legfontosabb megállapítása az, hogy az oktatási rendszerek meghatározó szerepet játszanak a társadalmi struktúra, vagyis az osztály- és rétegszerkezet újratermelésében, illetve átalakításában. Gazdag szakirodalom mutatja be azt, hogy a társadalmi struktúra újratermelése miképpen, milyen mechanizmusokon keresztül valósul meg, hogy miképpen lehet az oktatás révén elősegíteni a társadalom nyitottabbá válását, növelni a társadalmi osztályok és rétegek közötti mozgás lehetőségét (pl. Ferge–Háber, 1974; Bourdieu, 1978; Gazsó, 1988; Kozma, 1994, Andor–Liskó, 2000). Mindezek részletes bemutatására itt nincs lehetőség, csupán három fontos összefüggésre hívjuk fel a figyelmet.


78

Az első összefüggés két, alapvetően eltérő társadalomképhez kapcsolódó megközelítés megkülönböztetése. Az egyik szerint – némi leegyszerűsítéssel – a társadalmi osztálykülönbségeknek az oktatási rendszeren keresztül történő újratermelése csupán a különbségek önkényes és igazolhatatlan voltát szolgálja, s ennek a leleplezése az oktatással foglalkozó társadalomtudományok fontos feladata. A másik szerint az a jelenség, hogy a modern társadalmakban az iskolai tudás és az azt igazoló végzettségek váltak az előnyösebb társadalmi pozíció megszerzésének egyik legfontosabb eszközévé, pozitív fejlődést jelent. Ez ugyanis nemcsak igazságosabb, hanem a társadalmi fejlődés szempontjából előnyösebb kiválogatás, mint amikor például a politikai hatalom vagy az öröklött vagyoni helyzet határozza meg az egyén társadalmi pozícióját.

A második összefüggés ugyancsak az oktatás társadalmi újratermelő funkciójának pozitív és negatív értelmezésével függ össze. Az oktatási rendszerek ugyanis éppúgy szolgálhatják a társadalmi különbségek megőrzését vagy erősítését, mint ahogyan szolgálhatják ezek gyengítését vagy megszüntetését is. Az oktatás befolyásolására törekvő társadalmi erők valóban hol az egyik, hol a másik funkciót próbálják megerősíteni, és e kétféle törekvés konfliktusa egyben az oktatáspolitika egyik legjelentősebb elemét alkotja. A társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése és a szegregáció vagy kirekesztődés elleni küzdelem a legfejlettebb országok mindegyikében az oktatáspolitika egyik kiemelt célja. A huszadik század végére gazdag választéka alakult ki azoknak az eszközöknek, amelyeket e cél érdekében fel lehet használni.

A harmadik említésre méltó összefüggés a társadalmi újratermelési funkció gyakorlásának direkt vagy indirekt formái közötti eltéréshez kapcsolódik. Az oktatási rendszerek adott esetben egészen közvetlen módon végezhetik a különböző társadalmi pozíciókhoz kötődő végzettségek elosztását. A kutatás azonban bemutat-ta a társadalmi rétegződés újratermelésének ennél jóval kifinomultabb, a közvetlen észlelés számára nehezen hozzáférhető formáit is. Így például azokat, amelyek a különböző társadalmi rétegekhez kötődő, eltérő nyelvhasználatok és mentális struktúrák megerősítésével vagy elutasításával függnek össze (Lawton, 1974).

Gazdasági funkció

Az oktatás nemcsak tudást, értékeket és viselkedésmintákat ad át, és nemcsak az egyén társadalmi pozíciójának kijelölésében vesz részt, hanem fontos szerepe van a gazdaság működésének és növekedésének a biztosításában is. A modern árutermelés és elosztás oktatás nélkül elképzelhetetlen, és az oktatás meghatározó szerepet játszik nemcsak az újratermelés, hanem a növekedés feltételeinek a megteremtésében is. Az oktatási rendszerek legalább három jellegzetes ponton kapcsolódnak a gazdaság rendszeréhez. Az első a gazdasági-pénzügyi rendszerhez való közvetlen kötődés, a második az oktatás árujellegéből fakadó, a harmadik pedig a munkaerőn és a munkaerőpiacon keresztül történő kötődés a gazdasághoz.

A modern oktatási rendszerek pusztán nagyságuk és az általuk mozgatott erőforrások nagysága miatt is a gazdasági rendszer egyik fontos szereplőjévé váltak. Az oktatás az állami költségvetési kiadások viszonylag jelentős hányadát – Magyarországon kb. egytizedét – használja fel, a tanári bérek alkotják a közszféra bérkiadásainak legnagyobb tételét, az iskolák, a tanügy egésze a beruházási és a különböző fogyasztási javak egyik jelentős felhasználója. Ezért egyfelől az oktatási rendszeren belüli változásoknak közvetlen gazdasági kihatása lehet (pl. egy jelentős tanári béremelés vagy a beiskolázási viszonyok megváltoztatása befolyásolhatja az


79

államháztartás egyensúlyát), másfelől bizonyos gazdaságpolitikai változásoknak komoly oktatásügyi konzekvenciái lehetnek (pl. a monetarista politikán alapuló költségvetési restrikció hatásai a nyolcvanas években több fejlett országban).

Kapcsolódik az oktatás a gazdasági-pénzügyi rendszerhez annyiban is, hogy az oktatás felfogható olyan árunak vagy szolgáltatásnak, amelynek ára van, és amellyel a piacon éppúgy lehet kereskedni, mint más árukkal vagy szolgáltatásokkal. Az oktatási piacon a különböző kurzusok vagy tanfolyamok eladása (tandíjszedés) vagy megvétele (tandíjfizetés) éppolyan gazdasági tranzakciónak számítanak, mint bármely más adásvétel. A szolgáltatások gazdasági súlyának a növekedésével, a piac felé nyitottabb felnőttoktatási formák terjedésével, a hagyományos felsőoktatás nyitottabbá válásával, a különböző magánoktatási formák iránti kereslet növekedésével és általában az információgazdaság kialakulásával, valamint a tudás piaci felértékelődésével párhuzamosan az oktatási szolgáltatásokba való befektetés egyre jövedelmezőbbé válik. A nyitott felsőoktatási rendszerű államokban a felsőoktatási kurzusok nemzetközi értékesítése akár jelentős külkereskedelmi tétellé is válhat.

Az oktatásnak a gazdasághoz való legjelentősebb kapcsolódása azonban kétségtelenül a munkaerő képzésén és a munka-erő piaci hatásokon keresztül valósul meg. Itt nemcsak arról van szó, hogy nagyrészt az oktatási rendszeren belül történik azoknak a műszaki vagy gazdasági ismereteknek az átadása, amelyekre a modern gazdasági szervezetekben foglalkoztatott munkaerőnek szüksége van, hanem arról is, hogy az oktatási rendszer szerepet játszik a munkaerő-piaci érvényesüléshez szükséges adottságok kialakításában és a munkaerőnek az egyes gazdasági szektorok között történő elosztásában is. A modern kapitalista piacgazdaság működésének alapfeltétele, hogy a munkaerőpiacra kilépő emberek tömegei rendelkezzenek azokkal az alapvető ismeretekkel és attitűdökkel, amelyek képessé teszik őket a munkaerőpiacon való helytállásra és eligazodásra. A munka világa azt várja az iskolarendszertől, hogy képesítések vagy diplomák formájában megbízható jelzést adjon arról, ki milyen munka ellátására alkalmas. Az oktatási rendszer képzési szerkezete meghatározza a képzésből kilépő fiatalok munkaerő-piaci orientációit, különböző gazdasági szektorok felé fordulását. Az oktatási rendszer egyik – egyre nagyobb jelentőségű – szektora a felnőttoktatás, amely befolyásolhatja a már munkaerőpiacon lévőknek a különböző gazdasági szektorok közötti áramlását. Tervgazdaságokban a képzés a munkaerőnek az egyes szektorok közötti tervszerű elosztását is szolgálja.

Régi felismerés, hogy az oktatás fejlesztése a gazdasági fejlődés egyik meghatározója, az oktatás-gazdaságtan mégis csak a hatvanas években vált a közgazdaságtan és az oktatással foglalkozó társadalomtudományok fontos területévé, amikor megalkották az úgynevezett emberi tőke elméletét (Jánossy, 1975; Schultz, 1983). Eszerint a munkaerő képzésébe fektetett beruházás éppúgy profitot hoz, és éppúgy a gazdasági növekedés egyik meghatározó forrása, mint a termelőeszközökbe fektetett beruházás. Az oktatást gyakran állítják a gazdaságpolitikai célkitűzések közvetlen szolgálatába, így például különösen jelentősebb modernizációs programok vagy válságidőszakok idején a gyors gazdasági átstrukturálódás támogatására.

A politikai rendszer legitimálása

Az oktatás meghatározó szerepet játszik a politikai rendszerek stabilitásának fenntartásában, egy-egy politikai rendszer társadalmi elfogadottságának, azaz


80

legitimációjának a megteremtésében. Ez egyformán igaz a demokratikus, plurális rendszerekre és az autokratikus, monolitikus rendszerekre.

A plurális demokráciában az iskolai oktatás feladata a polgárok alkalmassá tétele arra, hogy belépjenek a politikai nemzet tagjai közé, azaz autonóm polgárokként élni tudjanak az általános szavazójog és egyéb politikai jogok adta lehetőséggel. A monolitikus eszmerendszerekre épülő rezsimekben viszont éppen az egyéni autonómia korlátozásának és a hivatalos ideológia terjesztésének a feladatát szánják az iskolai oktatásnak.

Az iskolák a politikai rendszer elfogadottságának megteremtését a politikai nevelés vagy a politikai szocializáció feladatának az elvégzésével szolgálják. Érdemes megkülönböztetnünk egyfelől a direkt politikai nevelést, amikor a politikai rendszer elfogadását és megértését szolgáló ismereteket adnak át, vagy a konformitás nyílt demonstrálását várják el a tanulóktól, másfelől a politikai szocializáció közvetettebb formáit, amikor a nevelési folyamatba ágyazottan adják át a hatalmi viszonyok sajátos logikáját és jelentésvilágát.

A társadalmi integráció biztosítása

A modern társadalmak komplex, differenciált óriásrendszerek, amelyek integritását intézményi mechanizmusok sokasága biztosítja. Ezek között fontos helyet foglal el az oktatás. Az oktatási rendszerek a társadalmi integráció biztosításában különböző módokon vesznek részt, amelyek között a legkézenfekvőbb a kulturális reprodukció már említett funkciójának a gyakorlása. Ennek során ugyanis az oktatás hozzájárul a társadalom közös nyelvezetének, viselkedésmintáinak, közös valóságértelmezéseinek a kialakításához, ami a társadalmi integráció alapvető eleme. A társadalmi struktúra újratermelésével összefüggésben is beszélhetünk társadalomintegrációs funkcióról, hiszen az oktatás azáltal, hogy hozzájárul a társadalomszerkezet stabilitásához és elfogadottságának megteremtéséhez, egyúttal integráló szerepet is betölt.

A modern oktatási rendszerek azonban más módon is betöltik az integráló funkciót. A két keresőre épülő és a nagyszülők nemzedékétől elszakadó ún. nukleáris családmodell elterjedésével például kiemelkedő társadalomintegráló szerepre tett szert az oktatás azáltal, hogy biztosítja a gyermekek megőrzését az alatt az idő alatt, amíg a szülők munkát végeznek. A XIX. században kialakuló modern ipari és városi társadalomban e szerep oly nagy jelentőségre tett szert, hogy önmagában is a modern tömegoktatás kialakulásának egyik fontos okát alkotja. Emiatt a gyermekmegőrző funkciót sokan az oktatási rendszerek egyik fontos önálló funkciójának is tekintik. Az oktatás szerepet kap több olyan, a társadalmi integritást veszélyeztető probléma kezelésében, mint például amilyenek a munkaerőpiacról való kiszorulást kísérő társadalmi leszakadás, a kábítószer-fogyasztás, a nemek közötti kapcsolatok deformálódása, a közlekedési viselkedéssel kapcsolatos gondok vagy a közegészséget fenyegető veszélyek elhárítása. Az ilyen típusú társadalmi gondok felbukkanása esetén szinte mindig megfogalmazódik az az igény, hogy az oktatás járuljon hozzá a megoldásukhoz. A modern oktatási rendszerekben igen gyakoriak az olyan akciók, amelyek ilyen problémák társadalmi kezelését szolgálják, és amelyeknek a kulturális reprodukció hagyományos funkciójához csak kevés közük van.

Az oktatás intézményrendszere általában nagyon jelentős közvetlen szociális szolgáltató funkciókat tölt be. Gyakran az iskolákon keresztül történik a szociálisan hátrányos helyzetű társadalmi csoportok azonosítása vagy bizonyos juttatások


81

szociális alapú elosztása, mint amilyenek például a különböző nevelési segélyek, a gyermekétkeztetés, bizonyos gyermeknyaraltatási vagy egyéb foglalkoztatási formák. Ezek révén az oktatás ugyancsak közvetlenül segíti a társadalmi integráció fenntartását.

Szolgáltató funkció

Korábban kevesebbet gondoltak rá, de újabban egyre nagyobb figyelem irányul az oktatási rendszerek egyik fontos funkciójára, a szolgáltatásra. Az oktatási rendszer intézményei a legkülönbözőbb szolgáltató funkciókat vállalhatják fel, sőt van olyan felfogás, amely az oktatás egészét szolgáltatásként értelmezi. Az oktatás gazdasági funkcióiról beszélve már említettük, hogy az oktatás megjelenhet gazdasági értelemben is olyan szolgáltatásként, amelynek piaci értéke van. Itt azonban nem erről van szó, hanem arról, hogy iskolák és egyetemek közvetlenül segíthetik környezetüket különböző gyakorlati problémák megoldásában, ami kapcsolódhat oktatáshoz vagy kutatáshoz és fejlesztéshez, de megjelenhet másfajta tevékenységekben is.

Szolgáltatást nyújt például egy egyetem akkor, amikor külső megrendelők részére tanácsadást és elemzések elvégzését vagy fejlesztési feladatok ellátását vállalja. Az egyetemi kutatásokat és az egyetemeken található szaktudást a gazdasági szervezetek, a magángazdaság és a közszféra gyakran veszi igénybe, az esetek jelentős részében megvásárolva az ilyen jellegű szolgáltatásokat. Szolgáltatást nyújt például egy közgazdasági kar vagy tanszék, mikor befektetők számára gazdasági prognózisokat végez, vagy egy mezőgazdasági kar, amikor a környékbeli gazdák körében segíti új termelési módszerek elterjesztését. De szolgáltatás nyújt egy községi iskola is akkor, amikor a helyi közösség számára valamilyen kulturális programot szervez vagy részt vesz környezetvédelmi feladatok megoldásában, még akkor is, ha ezt minden ellenszolgáltatás nélkül teszi.

Gyakran vita folyik arról, vajon az oktatásra mennyire kell és lehet szolgáltató funkciókat ráruházni. A különböző oktatási rendszerek között az egyik fontos eltérés éppen az, hogy e funkciót mennyire ismerik el vagy bátorítják. Az amerikai felsőoktatási intézményekre például ez sokkal inkább jellemző, mint az európaiakra, amely utóbbiak a tanítási és kutatási feladatokat szűkebben értelmezik és kevésbé nyitottak a gazdasági és társadalmi környezet gyakorlati igényei, illetve a felnőttek művelődési szükségletei felé.

A társadalmi változást és fejlődést támogató funkció

Az oktatási rendszerek nagymértékben befolyásolhatják a társadalmi változások dinamizmusát: hatásuk irányulhat akár a változások elősegítésére, a társadalmi mozgások dinamizmusának az erősítésére, akár a változások visszafogására, a fennálló állapotok fenntartására. Hozzájárulhatnak a technológiai változások, új munkaformák, értékek, szerepek, magatartásformák és felfogások elterjesztéséhez és ezek társadalmi elfogadtatásához, vagy éppen ellenkezőleg, gátolhatják ezt. Ennek nyomán a társadalmi változás számára kedvezőbb vagy kevésbé kedvező feltételek alakulhatnak ki. Jól ismert például a modern tömegoktatás szerepe a tradicionális társadalmak modern ipari társadalommá való alakulásában vagy éppen az ipari társadalmak posztindusztriális társadalommá alakulásában. A hatvanas-hetvenes években az oktatást tudatosan használták a harmadik világ elmaradott országainak a gazdasági és társadalmi modernizálását szolgáló eszközként. A kilencvenes évektől kezdve számos országban ugyancsak tudatosan használják az


82

oktatást a modern információs és telekommunikációs eszközök és az ezek használatához kapcsolódó kultúra elterjesztésére.

A társadalmi változásnak természetesen sokféle formája van. Így például lehet szó olyan alkalmazkodási folyamatról, amely egy-egy társadalomnak a megváltozott külső körülmények között való fennmaradását szolgálja, de lehet szó olyanról is, amely csupán a különböző társadalmi csoportok közötti erőviszonyok átrendeződését, a közöttük folyó érdekküzdelem eredményének a megvalósulását jelenti. Ezek persze soha nem függetlenek egymástól: például a modern információs és kommunikációs technológia elterjedése, az ún. információs társadalom kialakulása egyúttal a különböző gazdasági szektorok és az ezekben érdekelt társadalmi csoportok közötti erőviszonyok átalakulásával, bizonyos társadalmi csoportok pozíciónyerésével, új egyenlőtlenségek kialakulásával is jár. Ezért az oktatás társadalmi változásokat támogató (avagy akadályozó) funkciójának megvalósulását mindig kisebb-nagyobb társadalmi viták, konfliktusok kísérik.

A funkciók közötti konfliktusok

Az előzőekben bemutatott funkciók teljesüléséhez, illetve azok adott módon való teljesüléséhez a modern társadalmakban jelentős érdekek fűződnek. Így például a gazdaság szakképzett munkaerővel való ellátottságában érdekelt munkáltatói vagy a politikai rendszer legitimálásában érdekelt elitcsoportok természetes módon arra törekszenek, hogy az oktatási rendszer az ő igényeikkel kapcsolatos funkciókat megfelelő módon – akár más funkciók terhére is – ellássa. A társadalmi integráció és a szociális funkció teljesülésében érdekelt csoportok is joggal érvelhetnek úgy, hogy az iskolai nevelés nem szolgálhatja kizárólag a tudományos ismeretek átadását.

Egy-egy funkció ellátása elkerülhetetlenül más funkciók teljesítésének a rovására mehet. Ha például a forrásokat a diákétkeztetés fejlesztésére fordítják, akkor ez azt is jelenti, hogy kevesebb új tantermet hozhatnak létre vagy kevésbé emelhetik a tanárok fizetését. Ha növelik a szakmai képzés arányát, akkor az erre szánt időt esetleg a tudományos alapismeretek átadásától kell elvenni. Az egyes funkciók és az ellátásukhoz kapcsolódó társadalmi érdekek így konfliktusba kerülhetnek egymással. Ezek a konfliktusok az oktatáspolitikai mozgások egyik legfontosabb jellemzőjét alkotják.

A legtöbb oktatásügyi vita mögött felfedezhetjük a különböző funkciók közötti konfliktusokat. Például több oktatási rendszerben vita folyik arról, hogy milyen intézményi formákban és milyen tartalommal szervezzék meg a 16–18 éves korcsoport oktatását. Egyesek szerint e korcsoport többségének már közvetlen munkára felkészítő, specializált szakoktatásra van szüksége, mások szerint a legtöbb ilyen korú fiatal számára még általános műveltséget nyújtó iskolázást kell biztosítani. E vitában jól érzékelhető a kultúraátadáshoz, a társadalomintegrációhoz és a gazdasághoz kötődő funkciók konfliktusa.

Figyelemre méltó az a konfliktus, amely a kulturális reprodukció és a személyiségfejlesztés funkciói között alakulhat ki. Noha a kultúra a személyiség konstituálódásának és kibontakozásának legfontosabb eszköze, igen sok példát lehetne idézni arra is, hogy – éppen ellenkezőleg – lélektani értelemben gátolja az egyén személyiségének adekvát formálódását. Ismert az a kultúra represszív jellegét hangsúlyozó pszichoanalitikus megközelítés, amely eleve konfliktusos kapcsolatot feltételez a társadalmi kultúra szervezett átadása és az egyének személyiségfejlődése között (Bernfeld, 1975). Az ún. gyermekcentrikus megközelítések (fejlődés-lélektani pedagógiák, progresszív iskolai mozgalmak,


83

reformpedagógiák) és a tudásátadást előtérbe helyező pedagógiai felfogások (ismeretcentrikusság, pedagógiai tradicionalizmus, herbartizmus) kritikái többek között ennek a konfliktusnak a feloldására törekednek.

Az integráló és a kultúraátadáshoz köthető funkciók konfliktusa ragadható meg abban a vitában, amelynek a tárgya az, vajon a tanári munka részévé tehető-e a szociális jellegű feladatok ellátása. Ugyanez a konfliktus jelenik meg abban a vitában, amely arról szól, hogy vajon a természettudományos oktatásra fordított időnek mekkora hányadát kell a tudományterület klasszikus kérdéseinek, és mekkorát olyan aktuális problémákhoz kötődő témáknak szentelni, mint amilyen a környezetvédelem vagy az egészséges életmód megismertetése. A kultúraátadó, a politikai rendszert legitimáló és a társadalomintegráló funkciók konfliktusa is megragadható például a hagyományos történelemtanítást és a modern társadalomismeret tanítását szembeállító vitában. A kulturális örökség átadása inkább a nemzeti és egyetemes múltat bemutató hagyományos történelemtanítás megerősítését igényli. Ezzel szemben a modern társadalom integrációját és bizonyos mértékig a jelenkori demokratikus politikai rendszerek legitimációját is jobban szolgálja az, ha a fiatalok inkább a jelen társadalom problémáinak a megismerésére fordítanak több időt, amire a társadalomismeret tanulása ad több lehetőséget.

A példákat lehetne még hosszan sorolni, hiszen az említett funkciók között nincs egy olyan sem, amely ne kerülhetne konfliktusba valamelyik másikkal. Érdemes azonban utalni arra is, hogy a funkciók közötti kapcsolatokat nem feltétlenül csak az egymással való szembenállás, hanem a kölcsönös egymást erősítés is jellemezheti. Például a kulturális reprodukcióval kapcsolatos rendszerfeladatok megerősödése általában kedvező a személyiségfejlesztő funkció szempontjából, amely utóbbit jóval inkább veszélyeztethetik más (pl. a gazdasági vagy politikai legitimációs) funkciók. Ugyanígy a társadalmi integrációs feladatok eredményesebb elvégzése segítheti a társadalmi esélyegyenlőtlenségek mérséklésére irányuló törekvéseket.

Fontos utalni arra, hogy az egyes funkciók és az ezekhez kapcsolódó érdekek általában leképeződnek a modern kormányzati struktúrában. Így meghatározott gazdasági, társadalomintegráló és kulturális funkciók különböző kormányzati szervekhez (gazdasági, szociális, kulturális stb. feladatokat ellátó kormányhivatalok) kapcsolódnak. Ez azt jelenti, hogy az oktatási rendszer meghatározott módon történő működésében vagy annak befolyásolásában különböző kormányzati tényezők érdekeltek, s valamennyi funkció megfelelő szintű ellátása mindezen tényezők együttműködését igényli. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a modern oktatási rendszerek irányításában egyre kevésbé lehet kizárólagos szerepe az oktatásért felelős kormányhivataloknak, illetve az ilyen hivataloknak egyre nyitottabbnak kell lenniük egyéb területek irányába.

Az oktatás és más társadalmi alrendszerek kapcsolata

A többfunkcióság és az egyes funkciók közötti konfliktusok összefüggenek azzal, hogy bármennyire is elkülönült az oktatási rendszer a többi társadalmi alrendszertől, azaz bármennyire is önálló szervezettel, szerepekkel és saját racionalitással vagy logikával rendelkező entitássá vált, a többi rendszerhez továbbra is több ponton erősen hozzákötődik. A gazdaság és társadalom kapcsolatát elemezve többek között Polányi Károly hívta fel a figyelmet arra, hogy ha figyelmen kívül hagyják azt, hogy a modern társadalmak valamennyi rendszere valahol továbbra is szétválaszthatatlanul összekötődik, éppolyan hibát követnek el, mintha az egyes rendszerek elkülönültségét, saját logikáját és önállóságát kétségbe vonnák (Polányi, 1976). Ez a


84

megállapítás az oktatási rendszerre is áll. Az alábbiakban röviden az oktatás és a politika, illetve az oktatás és a gazdaság kapcsolatáról lesz szó (de ezek a kapcsolatok természetesen ugyanígy elemezhetők más társadalmi alrendszerek, így például a tudomány vagy a szociális gondoskodás és egyebek vonatkozásában is).

Oktatás és politika

A korábban bemutatott funkciók az oktatást elkerülhetetlenül hozzákapcsolják a politikai rendszerhez is, hiszen bármely politikai törekvés, amely az uralkodó kultúrához, a társadalomszerkezet stabilitásához és megváltoztatásához, a gazdaság alapvető viszonyaihoz, a politikai rendszer legitimációjához vagy a társadalmi integritás megőrzéséhez kapcsolódik, szembesül azzal a lehetőséggel, hogy részben vagy egészében az oktatás befolyásolásával is célt érhet. Ez az összefüggés persze fordítva is igaz: a modern oktatási rendszerek többek között éppen azért képesek egyszerre sokféle funkciót betölteni, mert fejlődésük során – mint később látni fogjuk – hozzákapcsolódtak a politikai-kormányzati rendszerhez. A politikai-kormányzati rendszer teszi lehetővé, hogy a többi társadalmi alrendszerben (gazdasági, foglalkoztatási, közigazgatási stb.) zajló folyamatok az oktatás felé közvetítődjenek.

Közismert, hogy a politika fogalmát többféle értelemben használják (Gombár, 1983). Mindenekelőtt megkülönböztethető a fogalom szubsztanciális és formális értelmezése. Ez a megkülönböztetés eredetileg a gazdasággal kapcsolatban fogalmazódott meg (Polányi, 1976), de logikusan átvihető a politikára is. Szubsztanciális értelemben politikainak tekinthető minden olyan cselekedet, amelyben fellelhető a hatalom növelésére való törekvés, vagy még tágabb értelemben, amelynek kimutatható az érdekkötöttsége. Ilyen értelemben politikai tartalma lehet annak is, ha az iskolákban olyan tanítási módszert alkalmaznak, amely bizonyos csoportokat kedvezőbb, másokat kedvezőtlenebb tanulmányi pozícióba hoz. Formális értelemben politikai egy cselekvés akkor, ha a formális politikai rendszerhez, azaz a pártok, a kormányzat, a közigazgatás vagy a törvényalkotás rendszeréhez kapcsolódik. Ebben az értelemben politikai cselekvésnek tekinthető, ha egy csoport a törvényhozás útján az iskolaszerkezet megváltoztatására törekszik, de nem minősül annak, ha valaki a szakmai nyilvánosság keretei között másokat meg akar győzni egy pedagógiai módszer helyességéről. Amikor oktatáspolitikáról vagy az oktatás politikai vonatkozásairól beszélünk, illetve amikor az oktatási rendszerben zajló folyamatok politikai elemzését végezzük, érdemes a politika mindkét értelmezését szem előtt tartanunk. Oda kell figyelnünk az olyan oktatási folyamatok lehetséges politikai jelentésére is, amelyekhez formális értelemben vett politikai cselekvés nem kapcsolódik.

A politika fogalmának formális értelemben történő használata további distinkciókat tesz lehetővé. Megfigyelhető olyan fogalomhasználat, amely politikainak tekint minden olyan cselekvést, amely a formális politikai rendszer keretein belül zajlik, függetlenül attól, hogy az a közjog által szabályozott közigazgatási-kormányzati szférában történik, vagy pedig a politikai alkufolyamatok és egyéb hatalmi játékok által jellemezhető, a pártok vagy más nyíltan érdekeket képviselő szervezetek által uralt politikai szférában. Egy másik fogalomhasználat a kormányzati-közigazgatási rendszernek a közjog által szabályozott folyamatait nem tekinti politikaiaknak, hanem csak azokat, amelyek explicit módon is az érdekek közötti küzdelem vagy a befolyásért való harc formát öltik. Eszerint az értelmezés szerint lehet beszélni például politikamentes közigazgatásról vagy a kormányzati tevékenység átpolitizálódásáról.


85

Érdemes megkülönböztetni a politikai-közigazgatási szférán belül zajló politikai és az azon kívül zajló szakmai folyamatokat is. Van, amikor a szakmai kérdések átpolitizálódásaként értelmeznek minden, a szakmai tevékenységre vonatkozó jogi vagy kormányzati aktust akkor is, ha amögött nincs direkt hatalmi törekvés. Amikor viszont világos határvonalat vonnak a közjog által szabályozott kormányzati, közigazgatási szférában zajló cselekedetek és a közjog által nem vagy kevésbé szabályozott politikai cselekvések között, a szakmai kérdések közigazgatási kezelése nem értelmeződik átpolitizálódásként. Ez utóbbiról csak akkor van szó, ha az oktatás kérdései a pártokon belüli vagy a pártok közötti alkudozások vagy olyan direkt politikai akciók tárgyát alkotják, mint amilyenek például az utcai demonstrációk. E fogalomhasználat értelmében csak akkor beszélhetünk a szakmai szféra átpolitizálódásáról, ha az közvetlen hatalmi törekvésekkel hozható összefüggésbe. Ebben az értelemben egy olyan kormányzati akció, amelynek a célja például az érettségi vagy felsőoktatási felvételi rendszer átalakítása, még nem politikai jellegű, de ha ez ellen politikai csoportok tiltakozni kezdenek és az uramon lévő párt vitába bocsátkozik velük, akkor az ügy politikai természetűvé vált, azaz átpolitizálódott.

Érdemes egy további fontos megkülönböztetést is megtennünk. A politika fogalmát a fentiekben látottaknál sokszor jóval szűkebben használjuk, egyszerűen cselekvési stratégiát értünk rajta. Ilyen értelemben beszélhetünk egy-egy szervezet politikájáról, vagy összehasonlíthatunk különböző politikákat. Ez egészen más, mint amikor azért beszélünk politikáról, mert az érdekkonfliktusok és hatalomért való közdelem mozzanatát akarjuk hangsúlyozni. Sajnos a magyar nyelv nem teszi lehetővé, hogy e két dolgot eltérő módon nevezzük meg, szemben például az angollal, amely világosan megkülönbözteti a politics és a policy fogalmát. A politics az érdekküzdelmek világára utal, a policy a cselekvési stratégiát jelenti. A politika szóban e két jelentés összemosódik, ami gyakori félreértések forrása.

Végül külön is említést kell tennünk az oktatáspolitika fogalmáról. Ez is természetesen két dolgot jelölhet egyszerre: egyfelől azt a szférát, amelyen belül az oktatással kapcsolatos érdekek és hatalmi törekvések megjelennek és egymással találkoznak (ez a politics of education), másfelől az oktatásra vonatkozó cselekvési stratégiát (ez az education policy). Ez utóbbi értelemben az oktatáspolitika egyfajta szakpolitika, ugyanúgy, ahogyan létezik munkaerő-politika, egészségügyi politika vagy környezetvédelmi politika. Az oktatáspolitika a közügyek politikájának, a közpolitikának a része, s ennyiben vonatkoznak rá mindazok a korlátok és lehetőségek, amelyek a közpolitikákra általában.

Oktatás és gazdaság

Az oktatási rendszeren belül zajló folyamatok jelentős része – más társadalmi folyamatokhoz hasonlóan – elvileg értelmezhető gazdasági folyamatként is, és leírható gazdasági fogalmakkal. Így például az oktatással összefüggésben is beszélhetünk keresletről, kínálatról, egyenértékesről, árról, értékről, haszonról, adásvételről, inflációról és hasonlókról. A diplomák és a standardoknak való megfelelés az oktatási rendszeren belül sok szempontból hasonló funkciót töltenek be, mint a gazdaságban a pénz: lehetővé teszik a különböző termékek összehasonlítását. Az oktatáson belül is nyilvánvaló módon megkülönböztethető értékesebb és kevésbé értékes termék, amelyekből eltérő kínálat, és amelyek iránt eltérő kereset alakulhat ki. Az oktatási javak (pl. végzettségek) is inflálódhatnak, ha sok van belőlük, illetve a ritkaságuk magas árhoz vezethet.


86

A szubsztanciális és a formális értelmezésnek az a kettőssége, amiről korábban a politikával összefüggésben esett szó, és ami eredetileg a gazdasággal összefüggésben fogalmazódott meg, itt is érvényes. Az oktatási folyamatok szubsztanciális értelemben tekinthetők gazdaságinak akkor, ha formálisan nem kötődnek a gazdaság világához, de hatásukat tekintve igen (ilyen például az érettségi értékének inflálódása). Formálisan akkor tekinthetők gazdasági jellegűnek, ha nyilvánvaló módon átnyúlnak a gazdaság világába, például ha az oktatási aktust eleve gazdasági tranzakcióként is definiálják (pl. amikor egy magániskola a nyelvtanfolyamát a piaci keresletnek megfelelő vagy a ráfordításokat és a hasznot beszámító áron kínálja).

Az oktatásnak a gazdasági rendszertől való teljes elválaszthatóságának a nehézsége jól érzékelhető azokban az esetekben, amikor az oktatásügyi döntések egyben források elosztásáról való döntéseket is jelentenek. Mivel egy-egy funkció ellátása meghatározott erőforrások felhasználását igényli, a funkciók súlyának, jelentőségének a meghatározása mindig erőforrások elosztásáról hozott döntéseket jelent. El kell dönteni, hogy a meglévő erőforrásokat inkább az egyik vagy inkább a másik funkció gyakorlására fordítják (pl. több nyelvtanárt alkalmaznak vagy ugyanazon a költségen inkább a gyermekétkeztetést fejlesztik). Az oktatási rendszerek mindennapjait és hosszabb távú fejlődését ilyen döntések sokasága alakítja.

Ezek az elosztási jellegű döntések, noha az oktatási rendszeren belül hozzák őket és céljuk az oktatáson belüli viszonyok alakítása, lényegüket tekintve gazdasági természetűnek is tekinthetők. Ilyen értelemben az oktatási rendszeren belül folyamatosan zajlanak gazdasági folyamatok is és az oktatási szakmai döntések folyamatosan gazdasági döntéseket is jelentenek. Amikor például olyan döntéseket hoznak, hogy egy-egy pedagógiai módszer helyett egy másikat alkalmaznak, vagy bizonyos tanítási feladatokat más, pedagógiai szempontból hatékonyabb eszközökkel végeznek mint korábban, akkor valójában új erőforrások bevonásáról vagy meglévők felszabadításáról, ezen erőforrások hatékonyabb vagy kevésbé hatékony felhasználásáról is döntés születik és ez befolyásolja különböző gazdasági szereplők viselkedését (pl. taneszköz-gyártók, tankönyvkiadók).

Mindezek világosan jelzik, hogy az egyes alrendszerek – így az oktatási és a gazdasági – közötti határvonalak az elkülönülés magas szintje ellenére sem válnak teljesen világosan meghúzhatóvá. Az oktatási és a gazdasági rendszer valójában sok ponton átfedi egymást, elkülönülésük viszonylagos, a közöttük lévő határvonalak megváltozhatnak.

Érdemes utalni arra, hogy az erőforrások elosztása és az értékek allokációja, mint minden más társadalmi alrendszerben, többféle mechanizmus közvetítésével folyhat. E mechanizmusok lehetnek piaciak, bürokratikus jellegűek vagy közvetlen politikai természetűek. Minderről később, az oktatási rendszerek szabályozásáról szóló negyedik fejezetben részletesebben is szó esik.

Az oktatással kapcsolatos egyéni döntéseket befolyásoló tényezők

Az oktatással kapcsolatos egyéni döntésekben természetesen meghatározó szerepe van az egyének személyes képességeinek, vágyainak, érdeklődésének. Amikor azonban az egyének ténylegesen döntenek arról, hogy milyen oktatási formát válasszanak, és azt mennyi ideig vegyék igénybe, egy sor objektív vagy külső szempontot is mérlegelnek. Döntéseiket ugyanakkor nagymértékben befolyásolják


87

olyan tényezők is (pl. hagyományok, kulturális kényszerek), amelyek mögött nem feltétlenül találunk racionális mérlegelést.

Racionális mérlegelésen alapuló döntések

Az iskolát, programot vagy egyéb oktatási formát választó egyéneket (családokat, szülőket, tanulókat) döntéseikben mindenekelőtt választásuk előnyeinek és hátrányainak a mérlegelése befolyásolja. Másképp fogalmazva, mekkora az az előny, amelyre választásukkal szert tehetnek, illetve mekkora költségekkel kell számolniuk.

Munkaerő-piaci esélyek

A modern társadalmakban az oktatással kapcsolatos egyéni döntéseket meghatározó egyik legfontosabb tényező kétségtelenül az adott oktatási forma, illetve az ott szerezhető végzettség munkaerő-piaci értéke. Az emberek különböző csatornákon értesülnek arról, hogy egy-egy végzettség birtokában milyen munkaerő-piaci pozícióra, milyen munkára tehetnek szert. Így mérlegelhetnek olyan tényezőket, mint az álláshoz jutás esélye, a végzett munka díjazása, a munka minősége, a munkavégzés szabadsága, a foglalkozás presztízse stb. Bizonyos iskolatípusok vagy képzési formák emiatt felértékelődnek, mások pedig értéküket vesztik az emberek szemében. Jól ismertek például az úgynevezett divatszakmákat tanító iskolákba való bejutás nehézségei vagy a munkaerőpiacon az elmúlt évtizedben felértékelődött számítástechnikai képzés látványos expanziója.

A társadalmi hierarchiában elfoglalt hely

Egy-egy iskolai végzettség sokkal nagyobb esélyt biztosíthat a társadalmi hierarchiában való emelkedésre vagy a már meglévő pozíciók megőrzésére, mint más végzettségek. Bizonyos iskolák vagy képzési formák választása az elitbe való bejutás lehetőségével kecsegtet, mások választása csak szerényebb előrelépést tesz lehetővé, vagy még azt sem. Ismert például a nagyon sokféle választást lehetővé tevő francia érettségi vizsgák tantárgyainak a hierarchiája: bizonyos tantárgyak tanulása a felsőoktatás elitszektorába való bejutást teszi lehetővé, míg mások inkább a szakképzés vagy az alkalmazottként való elhelyezkedés felé irányítanak.

Az, hogy érdemes-e belépni valamilyen oktatási formába, függ attól is, hogy az adott oktatási forma mennyire elterjedt. Green és munkatársai mutatták ki, hogy ha egy oktatási szintre való eljutás még ritkaság, akkor nagy lehet ennek a vonzása, hiszen ez különleges pozíciót és hasznot nyújthat. Ha már sokan jutnak el az adott oktatási szintre, akkor csökken annak a vonzása, kevésbé érdemes oda belépni. Ha viszont már majdnem mindenkinek megvan egy bizonyos iskolai végzettsége, akkor a kimaradás válik igen kockázatossá, hiszen az már stigmatizálhat, és a perifériára való sodródást jelentheti (Green, 1980).

Közvetlen pénzben mérhető ráfordítás és haszon

Az emberek egy-egy oktatási formába való belépés előtt a közvetlen pénzben mérhető haszonnal vagy ráfordítással is számolhatnak. A gyermekek iskoláztatása a családnak pénzbe kerül még akkor is, ha egy iskolaformában nincsen tandíj. A tandíj jelentősen megnövelheti az iskoláztatás költségeit, bár ez csökkenhet, ha van valamilyen hitel- vagy biztosítási rendszer. Az emberek azonban nemcsak a ténylegesen felmerülő költségekkel számolnak, hanem az elmaradt bevételekkel is, például azzal, hogy az egyetemre küldött gyerek mennyivel tudna hozzájárulni a családi költségvetéshez, ha dolgozna és keresne.


88

Egy-egy oktatási forma kiépülését vagy expanzióját elsősorban azzal lehet elősegíteni, ha megpróbálják csökkenteni az oda való belépés vagy a bennmaradás költségeit, illetve megpróbálják növelni a várható hasznot, például ingyenes szolgáltatások nyújtásával vagy különböző pénzügyi támogatásokkal.

A várható kockázat mértéke

A lehetséges haszonról vagy költségekről alkotott ítéleteket befolyásolja a várható kockázat mértéke, különösen az, hogy mekkora a lemorzsolódásnak vagy az ígéretes szakmában való elhelyezkedés sikertelenségének és ezzel az addigi tanulási befektetések elveszítésének a kockázata. Bizonyos döntések nagy haszonnal kecsegtethetnek, azonban e haszon csak nagy kockázat vállalása esetén érhető el. Így például a kizárólag felsőfokú továbbtanulásra felkészítő iskolába való belépésnek az a kockázata, hogy ha az iskolát nem sikerül megfelelő eredménnyel elvégezni, vagy bejutni a felsőoktatásba, akkor a befektetett költségek kárba veszhetnek.

Egy-egy oktatási forma kiépülését vagy expanzióját azzal is lehet támogatni, ha a belépés vagy a bennmaradás kockázatát próbálják meg csökkenteni, például a képzés többszintessé tételével, korai elismert kilépési vagy irányváltási lehetőségek megteremtésével.

Törvényi, jogi kényszerek

Az emberi döntéseket természetesen nagymértékben meghatározza az, hogy mit enged meg, vagy mit tesz kötelezővé egy-egy ország jogrendje. A legjelentősebb tényező ebből a szempontból természetesen az iskolakötelezettség, azaz annak az előírása, hogy meghatározott életkorig kötelező iskolába járni. Van, ahol ez tényleges iskolába járási kötelezettséget jelent, másutt – így az 1993-as közoktatási törvény óta Magyarországon is – tanulási kötelezettséget, azaz iskolába járás nélkül, vizsgázással, magántanulóként is lehet a tankötelezettséget teljesíteni. Az oktatás törvényi szabályozása lehet olyan, hogy tágítja az egyén döntési, választási lehetőségeit, de lehet olyan is, hogy szűkíti azokat. Nagyon szoros és merev jogi szabályozással, különösen ha ehhez erős végrehajtói kontroll is kapcsolódik, minimálissá lehet tenni az egyéni döntések szerepét az oktatási rendszer változásaiban. Később látni fogjuk, hogy az egyén döntési szabadságának korlátozását gyakran fontos társadalmi célok indokolják, így az esélyegyenlőség biztosítása vagy az eredményesség garantálása.

Az egyéni döntéseket befolyásoló szabályozó rendszerek közül külön figyelmet érdemelnek azok, amelyek a különböző intézményekbe való bejutást, illetve a különböző képzési szintek közötti átlépést szabályozzák (pl. a felsőfokú vagy középfokú oktatásba való felvétel rendje). A későbbiekben erről még részletesebben is szó lesz.

A rendszer adta lehetőségek

Maga az oktatási rendszer nemcsak azt határozza meg, hogy milyen típusú döntéseket hozhatnak az emberek (pl. van-e olyan iskolatípus, amely egyszerre ad biztos szakmát és jogot a felsőfokú továbbtanulásra), de azt is, hogy egy-egy döntésnek mekkora a kockázata. Vannak olyan oktatási rendszerek, amelyekben a felsőfokú továbbtanulásra felkészítő oktatási formákba való belépés igen nagy kockázattal jár, és vannak olyanok, melyekben kevesebbel. Minél korábban kell belépni egy iskolarendszerben a felsőfokú oktatásra felkészítő iskolákba, annál nagyobb annak a kockázata, hogy túl későn derül ki a választás esetleg elhibázott


89

volta. Ugyanígy: minél specializáltabb, kevésbé konvertálható egy képzési forma, annál kockázatosabb lehet az oda történő belépés. Említettük már, hogy csökkenti a belépési döntés kockázatát a képzés többszintűvé tétele, azaz annak biztosítása, hogy félidőben újra dönteni lehessen (pl. az addig elvégzetteket igazoló diploma birtokában lehessen kilépni az iskolarendszerből). Ugyancsak csökkenti a belépési kockázatot, ha a kilépésnél többféle elágazás található, azaz a sikeresebbek és a kevésbé sikeresek egyaránt találnak a számukra megfelelő kijáratot.

Az oktatási rendszerek felépítésének (a választási pontok idejének, az egyes iskolatípusok képzési céljának, a képzés időtartamának stb.) módosításával változhat az is, hogy egy-egy rendszer a döntések milyen lehetőségeit és egyúttal a kockázat milyen mértékét kínálja fel az egyének számára. Ezért egy-egy jelentősebb oktatási reform esetén mindig mérlegelni lehet ezt a szempontot is: miben változtak az emberek döntési lehetőségei, mennyiben változott döntéseik kockázata.

A rendszer az egyének számára különleges döntési lehetőségeket, különleges előnyöket vagy éppen hátrányokat is adhat. Ismertek az úgynevezett rövid utas képzési formák, amelyek meghatározott társadalmi csoportok számára lehetővé teszik az iskolai út lerövidítését vagy bizonyos képzettségi követelmények alól való mentesítését. Ugyancsak ismert az úgynevezett numerus clausus gyakorlata, amikor egy-egy keresett, ugyanakkor költséges oktatási formába (pl. orvosképzés) korlátozzák a belépés lehetőségét, esetenként meghatározott társadalmi csoportokat (volt uralkodó osztályok tagjait, bizonyos etnikai csoportokhoz vagy valláshoz tartozókat) zárnak ki direkt politikai eszközökkel.

Tájékozottság, információ

Hiába állnak rendelkezésre különböző választási lehetőségek, ha az emberek ezekről nem tudnak. A modern oktatási rendszereket hallatlan komplexitás jellemzi. Azok az információk, amelyek egyének rendelkezésére állnak például a létező tanulmányi utakról, a formálisan azonos, de a valóságban igen eltérő munkaerő-piaci értékű végzettséghez vezető képzési formákról, egy-egy végzettség munkaerő-paici értékének a változásairól, a különböző intézmények által kínált extra szolgáltatásokról és ezek költségeiről, egy-egy iskolába vagy egyetemre való bejutás esélyeiről és hasonlókról, igen egyenetlenül vannak elosztva. Az ilyen információkkal való rendelkezés vagy az ezekhez való hozzájutás képessége nagymértékben meghatározza azt, hogy az egyének vagy családok milyen iskolázási döntéseket hoznak.

Orientációs rendszerek

A legtöbb oktatási rendszerben működnek különböző orientációs rendszerek, amelyek segítik vagy befolyásolják az egyént az iskoláztatással kapcsolatos döntései meghozatalában. Ilyen működhet az iskolától függetlenül valamilyen pályaválasztási tanácsadó szolgálat formájában, de működhet az iskolán belül is különböző orientációt, pályaválasztást segítő speciális foglalkozások formájában. A pályaválasztási tanácsadás normális esetben az egyén érdekeit szolgáló, az egyéni döntés megalapozását segítő szolgáltatás, de adott esetben az egyéni döntés kívülről való manipulálását is szolgálhatja. A tervgazdaságokban a pályaválasztási tanácsadás jellemző módon a gazdaság munkaerővel való ellátásáért felelős munkaügyi adminisztráció ellenőrzése alatt működött. Közvetlenül segítenie kellett a munkaerőhiánnyal küzdő ágazatokat abban, hogy megkapják az általuk igényelt munkaerőt. Ilyen esetekben a tanácsadók nem annyira az egyéni képességek és az érdeklődés feltárására törekedtek, inkább arra, hogy az egyéneket meggyőzzék


90

bizonyos szakterületek, gazdasági szférák választásának az előnyeiről. A pályaválasztási tanácsadás persze normális körülmények között nagymértékben befolyásolhatja a fogyasztói döntéseket azzal, hogy visszajelzést ad bizonyos oktatási formák elérhetőségéről, költségeiről, az oda való bejutás nehézségeiről.

A társadalmi környezet és kultúra hatása

Az emberek iskoláztatással kapcsolatos döntéseit nemcsak az előnyök és költségek többé-kevésbé racionális mérlegelése befolyásolja, hanem egy sor társadalmi és kulturális tényező is, melyeket részben a közvetlen családi környezet közvetít, részben a tágabb közösségből fakadnak.

A szülők iskolázottsága és iskolázással kapcsolatos tapasztalatai

Számos elemzés kimutatta, hogy az emberek, illetve a családok iskoláztatási döntéseit legnagyobb mértékben a szülők iskolázottsága és az iskolázással kapcsolatos tapasztalataik befolyásolják. Azok a tapasztalatok, amelyeket a szülők saját iskoláztatásuk során szereztek, alapvetően meghatározzák azt, ahogy gyermekeik iskoláztatásáról gondolkodnak. Akinek nincsenek középiskolai vagy egyetemi élményei, nyilván kevésbé tudja ezeket gyermekei felé közvetíteni. Ez még akkor is szerepet játszik, ha egyébként a középiskolai vagy egyetemi végzettséggel nem rendelkező szülők különböző tapasztalatokra vagy információkra épülő racionális megfontolásaik alapján arra a következtetésre jutnak, hogy a gyermeküknek ilyen végzettséget kell szereznie. Az emberek az általuk megszerzett iskolázási tapasztalatokat beépítik saját életmodelljükbe, ezt közvetítik tovább gyermekeik felé, és ennek alapján alakítják ki saját aspirációikat. A szülők emiatt szinte mindent megtesznek annak érdekében, hogy gyermekük legalább olyan – de ha lehet, inkább magasabb – iskolai végzettségre tegyen szert, mint amilyennel ők maguk rendelkeznek. A magasabb iskolai végzettséggel rendelkező szülők gyermekei ezért jóval nagyobb arányban tesznek szert magasabb iskolai végzettségre, mint azokéi, akik alacsonyabb végzettségűek.

Lakóhely, földrajzi környezet

Az oktatással kapcsolatos egyéni vagy családi döntéseket nagymértékben befolyásolhatja az egyének vagy családok lakóhelye. Ez részben hat a különböző oktatási formák közötti racionális választásra is, hiszen jelentősen befolyásolja ezen formák költségességét és így a választással járó előnyök és hátrányok mérlegelését (pl. az iskola földrajzi közelsége az egyén számára olcsóbbá teszi az odajárást). A földrajzi környezet azonban közvetett módon is hat az egyéni döntésre, miután kialakulhatnak olyan, egy-egy lakóhelyhez kötődő iskolázási formák, amelyek kulturális kényszerítő erővel is bírhatnak. Azokon a településeken, ahol például nem működik középiskola és nem létezik vagy csak nagyon szűk körű a szakmai képzés, korlátozottabb az emberek ezekről való informáltsága és kevesebb követésre késztető példával találkozhatnak. A falusi fiatalok esetében a városi középiskolába való belépés, különösen ha ez együtt jár a városba való beköltözéssel is, a megszokott kulturális közeg elhagyását és egy kevésbé ismert új közegben való élet felvállalását is jelenti. Ez is egyik oka lehet annak, hogy a falvakban mindig kisebb igény mutatkozik a városi középiskolák szolgáltatásainak az igénybevételére, mint a városokban.

Szimbolikus hatások: a kultúra, a hagyományok és a vallás

Jelentős szerepük van az oktatással kapcsolatos egyéni döntésekben a tradícióknak, a közvetlen társadalmi környezet elvárásainak, egy-egy társadalmi


91

réteg sajátos tapasztalatainak és egyéb szimbolikus vagy kulturális tényezőknek. Külön is említeni kell a vallási tényezőket. Korábban már említettük azt a hatást, amelyet a protestantizmus a bibliaolvasás kötelezettségének az előírásával gyakorolt a késő középkori európai társadalmak iskoláztatással kapcsolatban kialakult szokásaira.

Ugyancsak jól ismert, hogy a kötelező iskoláztatás XVIII–XIX. századi bevezetése idején mennyire nehéz volt legyőzni a földművelő rétegek ellenállását azzal szemben, hogy a munkaképes gyermekeket az iskola meghatározott időre kivonja a családi gazdaságból. Hasonló hatás található amögött is, hogy az iszlám országokban hagyományosan alacsonyabb a közép- és felsőfokú oktatásban a lányok aránya, mint a fiúké. Az európai országok nagy részében sok szó esik azoknak a bevándorlóknak az iskolázáshoz való nem kellően pozitív viszonyulásáról, akik – jobban fizetett munkalehetőségeket keresve – nagy tömegekben érkeztek vagy a volt gyarmatokról, vagy egyéb elmaradott országok tradicionálisabb társadalmaiból. Ugyanakkor közismert a városi középosztálynak, különösen a köztisztviselői, közalkalmazotti rétegnek az iskolázáshoz való rendkívül pozitív viszonyulása.

Politikai kampányok

Egy-egy időszakban az állami politika célul tűzheti ki, hogy megváltoztatja az embereknek az iskoláztatással kapcsolatos attitűdjeit. Például megpróbálja elérni, hogy belépjenek egy-egy oktatási formába, hogy valamilyen oktatási formát válasszanak egy másik rovására, vagy egyszerűen hosszabb ideig maradjanak benn az iskolarendszerben. Az állami politika ilyen célok érdekében különböző eszközöket használhat fel, amelyek közül a korábban már említett törvényi vagy jogi keretek megalkotása csupán az egyik.

A politikai befolyásolásnak lehet olyan formája is, amely valójában az előnyök és költségek racionális mérlegelésére hat: így például lehet befolyásolni a döntéseket különböző anyagi támogatási rendszerekkel (pl. tanulmányi segély, hallgatói hitel stb.) vagy az egyéneket a választható iskoláztatási lehetőségekről való tárgyilagos informálással. Lehet azonban befolyást gyakorolni olyan közvetlen ráhatással, meggyőzéssel is (pl. reklámkampány), amely nem annyira abban akarja segíteni az egyént, hogy saját érdekeit mérlegelve szabadon és önállóan döntsön, mint inkább eleve valamilyen előre meghatározott irányba kívánja tolni őt.

Felnőttoktatás az oktatási rendszerekben (Kozma Tamás: Oktatáspolitika)

Az oktatási rendszerekben folyó felnőttoktatás – iskolarendszerű vagy szűkebb értelemben vett felnőttoktatás – egyrészt azoknak szól, akik valamilyen okból kimaradtak az oktatási rendszerből. Másrészt pedig azokra irányul, akik folytatni akarják a tanulást azután is, hogy megszerezték már az iskolai végzettségeiket.

Az oktatási rendszeren belüli felnőttoktatás a közoktatással és a felsőoktatással együtt (tömegesedés) alakult át. Fokozatosan elvesztette pótló funkcióját, és egyre inkább a mind tovább tanulók igényeit szolgála. Eközben hat rá az a demokratizálódás is, amely 1968-1989 között elsősorban Európában végbement.

Pótló oktatás. Esti iskolák, „dolgozók iskolái”, levelező oktatás stb. a hagyományos, gyerekeknek szervezett közoktatás párhuzamos vagy „árnyékszervezete”. Elsősorban olyan oktatási rendszerekben szerveződött meg, amelyekben maga az oktatási rendszer hivatalosan szervezett, központilag irányított és nagy hagyományokra tekint vissza egy-egy társadalomban.

Felnőttoktatás az oktatási rendszeren kívül (felnőttképzés) (Kozma Tamás: Oktatáspolitika)


92

Az oktatási rendszereken kívüli felnőttoktatás elsősorban felnőttkori szakképzést jelent. (Ezt fejezi ki a „felnőttképzés” szó is, amelyet ebben az összefüggésben gyakrabban használnak, mint az iskolásabb „felnőttoktatást”.) Az oktatási rendszeren kívüli felnőttképzés természetesen nem a hagyományos oktatáspolitika szerint alakul. Sokkal inkább igazodik a gazdasághoz, illetve a gazdaságpolitikához. Az oktatási rendszeren kívüli felnőttképzést elsősorban a mindenkori kormányzati gazdaságpolitika alakítja.

Felnőttképzés és kormányzati munkaerő-politika. A kormányzati irányítású gazdaságpolitikában a felnőttképzés elsősorban a munkaerő tervezését és irányítását szolgálja.

A kormányzati irányítású gazdaságpolitikák a nem termelő beruházásokkal és a belső fogyasztás serkentésével igyekeztek elkerülni vagy enyhíteni a túltermelési válságokat (1929-33-as gazdasági válság). Ehhez a munkaerőt tudatosan irányítani kellett (pl. a totális politikai rendszerekben a két világháború között). A felnőttképzés mintegy meghosszabbítja az iskolai szakképzést, válság esetén pedig ki is egészíti.

A kormányzati munkaerő-politikák közös vonása az, hogy rövid idő alatt nagy tömegű felnőttet akartak ki-, illetve átképezni, hogy munkába állíthassák őket. A felnőttképzés – akárcsak az iskolai rendszerű szakmunkásképzés – munkaerő-tartalékokat mozgósított a kormányzati gazdaságpolitikához.

Ennek a felnőttképzésnek az egyik formája a sorkatonai kiképzés. Hasonlóképp „állítanak át” tömegeket felnőttképzés keretében egyik betanításról vagy szakmáról a másikra. Ahhoz, hogy átállítsák őket, eléggé készségeseknek kell lenniük, és megfelelő alapképzettséggel is rendelkezniük kell. A vonatkozó munkaerő-szervezési jelszavak között ilyenkor a „rugalmas képzés”, illetve az „alkalmazható tudás” szokott szerepelni.

A kormányzati gazdaságpolitikához igazodó felnőttképzéseket nem az oktatási kormányzat szervezi és irányítja, hanem a munkaerővel foglalkozó kormányzat (foglalkoztatási, munkaügyi, tervezési stb. minisztériumok). A speciális kiképzéseket pedig további illetékes kormányzati szervezetek, vagy az állami tulajdonú (befolyásoltságú) nagyvállalatok végzik.

Felnőttképzés és vállalati munkaerő-politika. Az 1980-as években a korábbi kormányzati gazdaságpolitikákat (tervgazdaság, jóléti állam, helyreállítási, csatlakozási és fölzárkóztató periódusok) új gazdaságpolitika váltotta föl, amelyet neoliberálisnak nevezünk (thatcherizmus, reaganomics).

A neoliberális gazdaságpolitikai fordulattól kezdve a felnőttképzés kormányzati irányítását a „képzési piac” vette át. Ez gyökeresen átalakította a felnőttképzés addigi egész rendszerét. A neoliberális gazdaságpolitikai környezetben a felnőttképzés többé nem a munkaerő hosszú távú tervezéséhez illeszkedik, nem abból következik. Helyét a vállalatok „stratégiái” veszik át, amelyekben a felnőttképzés úgy szerepel mint az „emberi erőforrás” fejlesztése. Ez a következőket jelenti:

o a nagy ellátó rendszerekben folyó felnőttképzések csökkenése (pl. a kiképezendő sorkatonaság helyét a hivatásos katonaság veszi át, a hadseregek felnőttképző szerepe megszűnik vagy csökken);


93

o a felnőttképzés piacának nagyobb részét vállalkozások foglalják el; a vállalkozások a munkaadók által preferált tevékenységekre készítik föl a munkát keresőket (ezzel hozzájárulva elhelyezkedésükhöz);

o fölértékelődik a vállalatok munkaerő-gazdálkodása; ezen belül a felnőttképzés szerepe is (human resource management, gazdálkodás az „emberi erőforrással”).

A neoliberális gazdaságpolitikák szótárában – és gyakorlatában is – az „emberi erőforrás fejlesztés” (human resource development) veszi át a munkaerő-tervezés helyét. A munkaerő-tervezés is a vállalati gazdálkodás része volt, és a vállalatok előrebecslésein alapult. A munkaerőterveket azonban kormányzati szinten állították össze és hangolták egybe. Az emberi erőforrás fejlesztése a vállalati gazdaságtan szaknyelvén jelenti a felnőttképzést. Mint láttuk, a munkaerő-tervezés ugyanezt a tervgazdálkodás (makroökonómia) szóhasználatával jelentette.

A vállalati gazdaságtan szaknyelvén a felnőttképzés további elnevezései váltak ismertté. Humán erőforrás menedzsment: jelenti a munkaerővel való gazdálkodást (korábban vállalati munkaerő-gazdálkodásnak hívták). Tudás menedzsment: jelenti a képzéseket megszervezésüktől az új ismeretek hasznosításának támogatásáig (régebben vállalati oktatásnak és oktatásszervezésnek nevezték).

Az emberi erőforrás fejlesztést azonban tágabban értelmezik, mint a szűkebben vett felnőttképzést. Igyekeznek belefoglalni olyan tevékenységeket is, amelyek az „emberi erőforrás” – azaz a munkavállalók – jólétét biztosítják.

Egy teoretikusa szerint az emberi erőforrás fejlesztése „minden képzési, oktatási vagy fejlesztési tevékenység, amelyet a munkaadó támogat ... magában foglalja a humanista szervezetfejlesztést is, amely integrálni akarja egy szervezet céljait a szervezeten belüli egyén személyes szükségleteivel és pályafutási elképzeléseivel.” (Rothwell 1985).

Az emberi erőforrás fejlesztés – szándékaiban legalábbis – vállalati szinten igyekszik feldúsítani a szűkebben értett felnőttképzést olyan tevékenységekkel, amelyeket az alternatív felnőttoktatás is hangsúlyoz.

Az emberi erőforrás fejlesztés programjába ezért jóléti szolgáltatások és tréningek is beletartoznak: a szakmai továbbfejlesztési programok (professional development) nemcsak a vállalati igények szerint képzik tovább a munkavállalót, hanem a munkavállaló hivatásának követelményei szerint is. Az ilyen programokba az önképzés is beletartozik. A személyt gazdagító programok (personal enrichment) továbbmennek ennél. Olyan jóléti szolgáltatásokat tartalmaznak vagy támogatnak, amely a munkavállaló személyes jólétét szolgálják.

A kormányzat feladata marad a felnőttképzési piacot szabályozni, befolyásolni. Ezen keresztül befolyásolhatja a munkanélküliség alakulását, illetve az ország gazdasági fejlődését (tőkebeáramlás, bérszínvonal, foglalkoztatottság, gazdasági növekedés). Ezért

o kiépül a kormányzati munkaerő-figyelés


94

o a kormányzati szociálpolitika részévé válik (munkanélküliek ki- és átképzése, szociális és képzési támogatások, foglalkoztatási és munkába állítási kampányok stb.).

Alternatív felnőttoktatások (felnőttnevelés) (Kozma Tamás: Oktatáspolitika)

Az oktatáspolitikába, illetve a gazdaságpolitikába ágyazott felnőttoktatás mellett harmadikként mindig ott kísértett a társadalompolitikába (szociálpolitikába) ágyazott felnőttoktatás is (leginkább a „felnőttnevelés” kifejezéssel adhatjuk vissza). A felnőttoktatás átalakulása során a felnőttnevelők azt hangsúlyozzák, hogy a felnőttek képzése nem csupán vállalati, gazdaságpolitikai célokat szolgál, hanem humanisztikus célokat is. A szűk értelemben felfogott felnőttképzések helyett a felnőttnevelőnek a munkavállaló érdekeit kell védenie az oktatás eszközeivel.


95

A szociális védelem (A szociális védelem integrált európai statisztikai rendszere)

A közösségi vagy magánszervezetek mindazon beavatkozását, melynek célja, hogy könnyítsen a különféle kockázatok vagy szükségletek miatt a háztartásokra és egyénekre nehezedő terheken, szociális védelemnek nevezzük, feltéve, hogy viszonzatlan, és nem egyéni keretek között nyújtják.

A szociális védelem alá eső kockázatok vagy szükségletek listáját a konvenció a következőkben rögzíti:

1. Betegség/egészséggondozás

2. Rokkantság

3. Öregség

4. Hátrahagyottak

5. Család/gyermekek

6. Munkanélküliség

7. Lakás

8. Máshova nem sorolt társadalmi kirekesztettség

A definícióban használt beavatkozás szót a legszélesebb értelemben kell felfogni, ami magában foglalja a juttatások finanszírozását és a kapcsolódó adminisztrációs költségeket csakúgy, mint a juttatás tényleges nyújtását.

A szociális védelem keretében nyújtott juttatások sok formát ölthetnek. A központi rendszer az alábbiakra korlátozódik:

(i) készpénzkifizetés a védelemben részesíthető személyeknek;

(ii) a védelemben részesíthető személyek kiadásainak visszatérítése;

(iii)a védelemben részesíthető személyek részére közvetlenül juttatott áruk és

szolgáltatások.

E korlátozás nem érvényes a teljes rendszerben. Nincsenek benne például az adókedvezmények, az adóvisszatérítések, vagy az olyan intézkedések, melyek elsődlegesen a gazdaság termelőszférájába irányulnak, de közvetve a háztartásokat védik, mint a tartós munkanélkülieket felvevő munkáltatóknak fizetett bérkiegészítés és hasonlók.

Az a feltétel, hogy a beavatkozásnak közösségi vagy magánszervezettől kell származnia, kizárja a szociális védelem definíciójából a magánháztartások vagy magánszemélyek közti közvetlen forrásátadást (ami lehet ajándék, segítség a rokonoknak stb.), még akkor is, ha azok célja, hogy a felsorolt kockázattól vagy nélkülözéstől védje a kedvezményezettet.

Gyakorlati megfontolásból az olyan kismértékű, informális és eseti támogatástípusokat, mint pl. a készpénzadományok gyűjtése, karácsonyi gyűjtések, ad hoc humanitárius segélyek és a gyorssegélyek természeti katasztrófák esetén, vagyis mindazokat, amelyek nem igényelnek rendszeres működtetést és elszámolást, szintén kizárjuk a definícióból.

Általában a beavatkozást leggyakrabban kezdeményező szervezetek a következők:


96

– társadalombiztosítási alapok;

– központi, állami és helyi kormányzati irodák;

– független és önigazgató nyugdíjalapok;

– biztosítótársaságok;

– közhasznú társaságok;

– munkaadók, akik közvetlenül nyújtanak juttatásokat jelenlegi vagy volt alkalmazottaiknak;

– magánjóléti és segítő intézmények, mint pl. a Vöröskereszt, vagy a Máltai Szeretetszolgálat.

A szociális védelem egyezményes definíciója kimondja, hogy a beavatkozás csak egyidejű ellenszolgáltatás nélküli lehet. Ezt úgy kell érteni, hogy a szociális védelem fogalmi köréből ki kell zárni mindazokat a beavatkozásokat, amelyek esetében a kedvezményezettet egyező értékű viszontszolgáltatásra kötelezik. Például a háztartásoknak nyújtott kamatozó hitelek nem tartoznak a szociális védelem körébe, mivel a kölcsönt felvevő arra kötelezi magát, hogy kamatot fizet és megtéríti a tőkeösszeget.

Hasonlóképpen, az egészségügyi és egyéb ellátások összes költségének az a hányada, amelyet a kedvezményezettek maguk térítenek meg, kívül esik a szociális védelem körén. Ez nem zárja ki, hogy a társadalmi juttatás lehet feltételhez kötött, azaz a kedvezményezettnek bizonyos cselekvést (például szakmai képzésben való részvételt) ír elő, feltéve, hogy ez a cselekvés nem fizetett munkavégzés vagy szolgáltatás.

A beavatkozás viszonzatlanságának elve különösen akkor fontos, amikor a munkavállalóknak a munkáltatótól közvetlenül, a bérek és keresetek bruttó összegét adó tételekből juttatott szociális kedvezményeket kell megkülönböztetni.

A szociális védelem köréből ki kell zárni mindazokat a munkáltató által a munkavállalónak nyújtott juttatásokat, amelyek munkavállalói jövedelemnek tekinthetők, például:

– megélhetési járadék, helyi pótlékok, áttelepülési pótlékok;

– munkábajárási költségek térítése;

– étkezési jegy;

– a megtakarítási rendszerek keretében a munkáltató által a munkavállalónak adott kifizetések;

– az aktív munkavállalók részére ingyenes lakhatás, vagy lakáshozzájárulás nyújtása;

– a munkavállalók gyermekei részére bölcsőde-, óvodaszolgáltatás;

– a hivatalos és éves szabadságra fizetett bér;

– a munkavállalók és családjuk részére biztosított sport-, rekreációs és szabadidős lehetőségek.

Ha a munkavállaló ellenszolgáltatása (a munkavégzés) nem egyidejűleg történik, a ráfordítás szociális védelemnek minősül. Ilyen például a munkáltató által fizetett saját és özvegyi jogú nyugdíj, vagy a nyugdíjba vonult alkalmazottak ingyenes


97

lakhatása stb. (még akkor is, ha kétségtelen, hogy a juttatáshoz való jog ellentétele a munkáltató számára korábban, adott időszakon keresztül végzett munka). Hasonló megfontolásból a munkavállaló munkaképtelensége, azaz betegsége, szülése, rokkantsága, kényszerszabadsága stb. idejére fizetett bér a munkáltató által a munkavállaló részére közvetlenül nyújtott szociális védelemnek minősül.

Továbbá, összhangban a nemzeti számlák definícióival, a szociális védelem nem foglalja magában a munkáltató azon kiadásait, amelyeket azért fizet saját és munkavállalóinak hasznára, mert a termelési folyamat szempontjából szükséges. Példa erre az alkalmazottak szolgálati utazási költségeinek térítése és a kiszállási díj, a munka jellegéből adódóan szükséges egészségügyi vizsgálatok, és a munkavégzés helyén biztosított olyan elszállásolás, amelyet a munkavállaló családja nem vehet igénybe (például munkásszállás).

szociális védelem az alábbiakra korlátozódik:

(i) a munkától betegség, baleset, szülés stb. miatt való távollét idejére folyósított teljes vagy csökkentett bérek és keresetek;

(ii) az eltartott gyermekek és más családtagok részére törvényben előírt pótlékok fizetése;

(iii) a munka jellegéből nem adódó egészségügyi ellátás.

Nem tartoznak a szociális védelem körébe az egyének vagy a háztartások saját kezdeményezésű, kizárólag saját érdekükben kötött biztosításai. Így például egy magánéletbiztosítás kedvezményezettjének kifizetett tőkeösszeg vagy évjáradék nem tekintendő szociális védelemnek.

A társadalmi szolidaritáson alapuló biztosítások, függetlenül attól, hogy a biztosított saját kezdeményezésére jöttek létre vagy sem, megfelelnek a 24. paragrafus feltételeinek.

A biztosítás akkor alapul társadalmi szolidaritáson, ha a kivetett hozzájárulás nem arányos a védelemben részesített személyek egyéni kockázatával.

Az alábbi biztosítástípusok gyakran alapulnak a társadalmi szolidaritás elvén:

– az azonos foglalkozáshoz vagy szakmához tartozók részére létrehozott konstrukciók;

– az önsegélyező szervezetek által kínált biztosítások;

– az olyan kormányzati önkéntes konstrukciók, amelyek a háztartások egyes kategóriái (pl. a kisvállalkozók vagy más alacsony jövedelmű rétegek) számára hozzáférhetőek.

A szociális védelmi rendszerek fő bevételi és kiadási kategóriái:

Bevételek

1 Társadalmi hozzájárulások

2 Államháztartási hozzájárulások

3 Átutalások más rendszerekből

4 Egyéb bevételek

Kiadások

1 Társadalmi juttatások


98

2 Adminisztrációs költségek

3 Átutalások más rendszereknek

4 Egyéb kiadások

A jogosultság megszerzésének módja

A juttatásokra való egyéni jogosultság gyakran a befizetett hozzájáruláson alapul. Vannak olyan rendszerek is, különösen a szociális segélyezést nyújtók, amelyek nem igényelnek hozzájárulást.

Hozzájárulásos rendszerek azok a szociális védelmi rendszerek, amelyek a védelemben részesíthető személyektől vagy a nevükben eljáró más személyektől hozzájárulást igényelnek, és ez biztosítja a juttatásra való egyéni jogosultságot.

A hozzájárulásos rendszereket szokás társadalombiztosítási rendszereknek is nevezni.

Megegyezés alapján az összes nem autonóm rendszer, amelyet munkaadók működtetnek jelenlegi és volt alkalmazottaik és azok eltartottai számára, a hozzájárulásos rendszerek közé tartozik.

Nem hozzájárulásos rendszerek azok a szociális védelmi rendszerek, amelyekben a juttatásoknak nem feltétele a kedvezményezett, vagy a nevében eljáró más személy hozzájárulás-fizetése.

Számos nem hozzájárulásos rendszer csak az ellátott jövedelmi/vagyoni helyzetétől függően nyújt juttatást.


99

Szociális ellátások (Tájékoztató a szociális ellátásokról 2013)

SZOCIÁLIS ELLÁTÁSOK

Pénzbeli ellátások

Időskorúak járadéka

Aktív korúak ellátása

Lakásfenntartási támogatás

Ápolási díj

Átmeneti segély

Temetési segély

Természetben nyújtott szociális ellátások

Családi szükségleteket kielégítő gazdálkodást segítő támogatás

Köztemetés

Közgyógyellátás

Egészségügyi szolgáltatásra való jogosultság

Adósságkezelési szolgáltatás

SZOCIÁLIS SZOLGÁLTATÁSOK

I. Alapszolgáltatások

Falugondnoki és tanyagondnoki szolgáltatás

Étkeztetés

Házi segítségnyújtás

Családsegítés

Jelzőrendszeres házi segítségnyújtás

Közösségi ellátások

Támogató szolgáltatás

Utcai szociális munka

Nappali ellátás

II. Szakosított ellátási formák

Ápolást, gondozást nyújtó intézmények

Rehabilitációs intézmények

Átmeneti elhelyezést nyújtó intézmények

Lakóotthon


100

Munkaerőpiaci változások, leszakadó társadalmi csoportok

1. A munka társadalmi meghatározottsága

Mi az, hogy „munka”?

Igen nehéz feladat annak a világos és tiszta meghatározása, hogy mit is jelent ma a munka. A fogalom tartalmának pontos meghatározását az is nehezíti, hogy a szó hétköznapi értelmében beleértünk minden olyan tevékenységet, amely a legtöbb definíció szerint nem minősül „munkának” (a háztartási munkákat, a hobbiként végzett, szórakozásból vagy önmagunk próbára tevésére szolgáló munkákat, a barátainknak és rokonainknak szívességből elvégzett munkákat stb.). Ennek a fogalmi eltérésnek talán a legékesebb bizonyítéka az, ha belátjuk, hogy a hagyományosan munkanélkülinek elkönyvelt csoportok (például hajléktalanok, háziasszonyok stb.) bizonyosan nem a szó köznapi értelmében vett szórakozással, pihenéssel, vagy szabadidős programokkal töltik el az életüket, hanem nagy valószínűséggel munkával. Akkor is, ha ez társadalmi értelemben nem dolgozás, nem munka – hiszen ők munkanélküliek.

A munka fogalmát szinte kizárólag valamilyen normatív fogalomként használjuk. A munka fogalma többnyire valamilyen lényeges és jó dolog kifejeződése, amihez képest mindaz, ami nem munka (azaz, mindaz, amit a munkavégzés helyett tesznek az emberek) az vagy

valamilyen mellérendelt, korlátozó és kiegészítő elvont feladat, esetleg eszmei többlet (például egészség, erkölcsi normák, család, társadalmi elköteleződés stb.)

valamilyen baleset, szerencsétlenség következménye, esetleg társadalmi probléma (például munkanélküliség, munkára való képtelenség, rokkantság, betegség stb.)

valamilyen semleges egyéb, kiegészítő ténykedés (például szabadidő, hobbi, háztáji, szórakozás stb.)

valamilyen a munka normatív tartalmait sértő, a szabályokon kívüli vagy azzal ellentétes tevékenység (például munkakerülés, fekete munka, ügyeskedés, „kufárkodás”, henyeség, lustaság, semmittevés stb.)

Ha a munka hagyományos, normatív értelmezésének kereteit szeretnénk jellemezni, akkor a következő, szokásosan osztott, de csak ritkán kifejtett gondolkodási-fogalmi hagyományokat említhetjük:

A.) a közteherviselés normája

Munka az, ami után adóznak, ami valamilyen formában hozzájárul a közterhek viseléséhez. Nem-munka az, aminek „semlegesen” elvileg sem kell hozzájárulnia a közterhekhez, vagy rosszabb esetben az az elítélendő, kriminális szférája az életnek, amelynek elvileg hozzá lehetne, hozzá kellene járulnia a közterhekhez, de mégsem teszi. Nem-munka mindaz, amire adót lehetne kivetni, de valamilyen ok miatt nem lehetséges.

B.) az „aszkétikus”(„tested verítékével”) norma

Egyházi, különösen katolikus normák szerint a munka áldozat, szenvedés, megpróbáltatás, méghozzá alapvetően testi-fizikai megpróbáltatás. Munka az, amit az ember megszenved, megkínlódik, de a szenvedés révén valamiféle evilági és túlvilági ellentételekhez, a „munka gyümölcseinek elnyeréséhez” vezet. Ebben a


101

felvetésben a „nem-munka” az alapvető valláserkölcsi parancsok megtagadása, isten kísértése, a sors parancsai alóli kibújás kárhoztatott kísérlete. A munka testi gyötrelmekkel való azonosítása mellett, erkölcsileg a semmittevésnél még jobban elítélendő az az ügyeskedés, amely a munka gyümölcseihez az aszkézis megkerülésével akar eljutni, így a kereskedés, az osztalék- és kamatszedés, a különféle brókerkedés. Ez a fajta haszonleső, potyázó erkölcsiség a keresztényivel szembenálló „pogány” normasértés, erkölcsi tévelygés, rosszabb esetben megtorlandó bűn.

C.) „a nembeliség kiteljesedésének” (vagyis az emberi nem lényegének) normája

A marxi történetfilozófiában az emberiség fejlődése, az emberi nem kiteljesedése a munka eredménye és következménye. Ebből a sajátos nézőpontból a történelem mozgatói a dolgozó osztályok, akik – miután az „emberiség történelme az osztályharcok története” – állandó harcban, konfliktusban állnak a dologtalan, munkát nem végző osztályokkal, míg végül a történelem oda vezet, hogy a dolgozó osztályok megsemmisítik, legyőzik a nem-dolgozókat. A munka tehát a történelmi igazság győzedelmének útja és záloga – amihez képest minden „nem-munka” a dolgozó osztályok és a történelmi igazság ellen, az emberi nem ellen való ellenséges ténykedés. Hogy mi a munka és a nem-munka közötti határ, abban a marxi elmélet általánosságban nem ad generális megkülönböztetéseket, de a kapitalista berendezkedés között igen: munka az, ami egyfelől csere, másfelől, a piaci egyenértékű cserék között kizárólag a munka cseréje-eladása az, ami értéktöbbletet eredményez. A munka tehát kizárólagosan az a valami, ami többet ér, mint az ára; ami az eredeti cserealapok összértékéhez képest a gyarapodás, a fejlődés forrása. A munka tehát az egyetlen igazi (értéktöbbletet generáló) érték, így a munkát végző proletár (bérmunkás, alkalmazott) a társadalom értékes (értéket produkáló) tagja, míg mindenki más, így elsősorban a munkát nem végző, értéket nem produkáló tőkés nem csupán az értéket teremtő munkás ellensége, kizsákmányolója, hanem, a történelem és a történelmi igazság ellensége is. Ennyiben, a marxi elmélet a henye, dologtalan, haszonleső és potyázó életet élő, munka nélkül gazdagodó kétes elemek megítélésében (és ezáltal anti-kapitalizmusában, tőke-ellenességében) rokon a katolicizmus munkával kapcsolatos normatív felfogásával.

D.) a „protestáns etika” normája

Max Weber okfejtésében a protestáns etika azáltal hozott újat a katolicizmussal szemben az élet és a munka egészének szabályozásában, hogy a korábbi, transzcendens katolikus hierarchiákkal szemben világi kontrolok (presbitériumok, a közösség választott képviselőinek) felügyelete alá helyezte az üdvözülést. Az üdvözülés „világivá” válása kiismerhetővé és kiszámíthatóvá tette „a naggyá levés”, a „nagyszerűt alkotás” isteni eredetű elvárásait is.

Weber kulcsfigurája a protestáns üdvözülés-keresésben a vállalkozó, aki racionálisan tervezi a naggyá levését, ezen keresztül az üdvözülését; aki célszerűen, ügyesen kalkulálva, szellemesen és másoknál eredetibb megoldásokat keresve kombinálja a rendelkezésre álló anyagi és szellemi forrásokat a siker érdekében. A protestáns munkaerkölcsök mértéke és mércéje a gazdasági sikeresség, a piaci eredményesség. Szemben a katolicizmus aszkézist és az anyagi javak szerzését tiltó normáival, a protestantizmus a kapitalista vállalkozás normáit, a javak szerzését felszabadító munkát állítja erkölcsi normává. Amit persze rögtön ellensúlyoz is: a katolicizmus, bár korlátozni igyekszik a szerzést, de semmiben nem korlátozza a fogyasztást: kinek mije van, azt akár pompával, fényűzéssel is fogyaszthatja.


102

A protestantizmus felszabadítja a szerzést – de a fogyasztás visszafogását, a puritanizmus normáit írja elő követői számára. Ennek a megkettőzöttségnek az eszköze a háztartás és a vállalkozás kettéválása: a haszonra törő, erkölcsileg felszabadított, individualizált szerzés világa a vállalkozás; míg a puritán, visszafogott, családi-közösségi fogyasztás világa a háztartás, amely még virágzó vállalkozás mellett is csak elenyésző jövedelmet vesz ki a vállalkozás hasznaiból, felhalmozásaiból, profitjaiból a puritán „otthoni” fogyasztás finanszírozására.

E.) a „szocializmus” normája

A bármilyen, akár büntetőjogi eszközökkel is kikényszerített teljes foglalkoztatás a felszínen a munkához és a történelmi haladáshoz kapcsolódó marxi erkölcstanok beteljesülését jelentette. Ám mindezen túl, az erőltetett teljes foglalkoztatottság a totalitariánus berendezkedés sajátos eszköze is volt: a munkához kötődő értékek nem csupán egy értékrend erkölcsi ráhatások útján való általánossá tételét jelentették, hanem az élet egészére vonatkozó kontroll megvalósulását is. A teljes foglalkoztatottság azt is jelentette, hogy az emberek életük jelentős részét az állami-politikai irányítás alatti „munkahelyeken” töltötték, hogy munkájukkal (nemcsak az általuk előállított értékekkel, hanem a munkahelyükön tanúsított lojalitásaikkal, magatartásaikkal is) hozzájárultak – ha nem is a rendszer fejlődéséhez, de – a működéséhez. Ez a fajta politikai kontroll igen sok vonatkozásban hasonlatos a kapitalista nagyüzemek által kikényszerített lojalitáshoz. Sőt egy tekintetben azon túl is nő: a munkavállalói érdemek elismerését (az érdemek hiányainak szankcionálását) a munkán kívüli életre, a politikai és társadalmi intézmények totalitására is kiterjesztette (például a szabadidő megszervezésében, a szociális-jóléti ellátásoknak a munka-érdemekhez kapcsolásában stb.). Ennyiben, a munka túlnő azon, hogy a munkavégzés során mutatott anyagi és erkölcsi érdemek megítélésének alapja legyen. A „rendes szocialista munkás”, akivel nincsen baj sem a munkahelyén, sem azon kívül, az a „rendes ember”, a „társadalom megbecsült tagja”. Mindez a felszínen mutat némi hasonlóságot a protestáns munkaerkölcsökkel, hiszen ott is a munka a társadalmi megbecsültség legfontosabb alapja. Ám annyiban lényegesen eltér attól, hogy míg a protestáns etika alapja a nagyszerű alkotása, amely nagyszerűség igen jelentős mértékben a vállalkozás sikerében, a gazdagodásban mérhető, úgy a szocializmus etikájában a munka éppen ellenkezőleg, nem a kiugró sikerességeket, hanem a szürkén belesimulást, a lojális megalkuvások érdemeit értékeli a munkában. Ennyiben, a szocializmus máig élő normája a munkával kapcsolatban, hogy nem vár nagyszerű alkotást, csupán szürke belesimulást a „rendszerbe”.

F.) a „második szabadság” normája

A ’70-es években kibontakozó, és a ’80-as évek berendezkedését alapjaiban meghatározó „második gazdaság” nemcsak a munkavégzés idejében és helyében különült el a meghatározó első gazdaságtól, hanem sajátos erkölcseiben és munkafelfogásában is. Szemben azzal az első gazdasággal, amely a kötelmek letudásának és a lojalitások bizonyításának a terepe volt, a második gazdaság eltűrten, a tiltások határait folyamatosan tesztelgetve a munkával kapcsolatos hivatalos normák tagadásának, az individuális szabadságok érvényesítésének a terepévé is vált. Hankiss Elemér ezt a második gazdaság talaján szerveződő másik normarendszert egyenesen második társadalomnak nevezte. Sok szempontból lehetett tekinteni ezt a második gazdaságot a protestáns munkaerkölcsök és a kapitalizmus világának, és ennyiben a szocialista normák ellentétének. Ám nem teljesen jogos a felvetés. A hazai második gazdaság, az abban elérhető sikerességek és szabadságok ugyanis ezer gazdasági szállal összekapcsolódtak az


103

első gazdasággal (a háztáji a tsz-szel, a vgmk és a gmk a szocialista vállalattal stb.), de ezen túl is, a második gazdaságban nyerhető szabadságok összekapcsolódtak az első gazdaságban és társadalomban megszerzett érdemekkel. A második gazdaság mindezek mellett azt a sajátos, máig élő munkaerkölcsi normát építette fel, amely az állami struktúrák megkerülésével szerzett jövedelmek erényeit hirdette.

G.) a szociológia normája

Amikor Ferge Zsuzsa a ’60-as években statisztikai kategóriaként megalkotta a munkajelleg-csoportokat, akkor ezzel a fentebb jelzett szocialista társadalmi berendezkedés lényegét tudta egyszerű kategóriákkal megragadni. A szocialista gazdaságba való beilleszkedés, a munka sikerességét hierarchiában elhelyező kategória messze nemcsak a munkáról, hanem a társadalmi státusról is szólt. Az, hogy valaki segéd-, betanított- vagy szakmunkás, szellemi, értelmiségi vagy vezető beosztásban dolgozott, az nemcsak a munkáját jellemezte. A munkán túlmutatóan, a munkajelleg szinte mindenben, statisztikailag igazolható módon meghatározta az élet összes fontos lehetőségét: milyen lakásban lakhat valaki, hova járhat iskolába a gyereke, ki milyen orvosi ellátásban részesülhet, van-e autója vagy telefonja. A statisztikai osztályozás kategóriái már akkor is, igen rövid idő alatt „intézményesültek” (például a bérkategóriák, besorolások megállapításakor), ugyanakkor egyfajta gondolkodási szabályként, sőt normaként a szakmai és közgondolkodásba sokkal mélyebbre beépültek. A kategóriák elfogadottságát, általános alkalmazását igazolja, hogy a társadalmi-gazdasági berendezkedés változása ellenére fennmaradt az a sajátos hagyomány, amely szerint a munka jellege az egyén társadalomban elfoglalt helyét teljességgel meghatározza: „ha megmondod mit dolgozol – akkor megmondom, hogy ki vagy”.

A tisztes munka fogalmának tartalma az elmúlt évszázadok során jelentős átalakuláson ment keresztül. Bár a mindenkori hatalom az általa választott munkafogalom érvényesítésére törekszik, javadalmazás- és büntetésrendszerét is ehhez igazítja, a társadalomban párhuzamosan tovább élnek más, esetleg a társadalom tagjai által más értékekkel felruházott munkafogalmak.

Például fekete gazdaság megítélése a jelenlegi hatalom szempontjából nemkívánatos és erkölcstelen jelenség, míg a társadalom többsége a feketén munkát vállalók jelentős körét tisztességes embernek minősíti, aki a legális munkaerőpiacról kiszorulva vállalja a kockázatos, méltatlanul díjazott, de a család fenntartásához mindenképpen szükséges munkát.

A párhuzamosan jelen lévő munkafogalmak konfliktusokhoz vezetnek, hozzájárulhatnak egyes társadalmi tevékenységek megbélyegzéséhez, vagy indokolatlan elismeréséhez.

Például a munkanélküliekkel kapcsolatba kerülő segítő foglalkozásúak 95 %-a állami alkalmazott. Ennek megfelelően a munka-fogalommal kapcsolatban a hatalom a hivatalos megítélést várja el a segítőktől a fekete foglalkoztatással kapcsolatban. Ugyanakkor a segítők a társadalom – többnyire a lokális társadalom – tagjai. Ennek következtében az árnyékgazdaságban dolgozók megítélése elsődlegesen nem a hatalom szempontjai szerint történik, hanem a közösség megítélése szerint: dolgozik, vagyis részt vállal a családja fenntartásában, próbálja betölteni társadalmi szerepét. A segítő ebben a helyzetben egy klasszikus szakmai dilemma foglya. Szerepkonfliktusba kerül: alkalmazott szerepe és segítő szerepe ütközik mindennapi munkavégzése során.

Polányi fogalomhasználatát idézve azt mondhatjuk, hogy a kapitalista gazdaság körülményei között a „formális” gazdaság logikája szerint szerveződő, a piaci cserékben intézményesülő, a munkaerőpiacokon megjelenő munkát szokás „igazi”


104

munkának tekinteni – míg az anyagi szükségletek kielégítése érdekében végzett, tehát a „szubsztantív” értelemben használt gazdasági tevékenységek más, a hétköznapi nyelvben szintén munkának, dolognak tekintett tevékenységeket nem. Más szóval, a kapitalista társadalmakban társadalmi jelentéssel bíró munkának elsősorban azt tekintjük, amely a munkaerőpiacokon megjelenik, tehát

azt a munkát, amelynek létezését, tényét valamiféle polgári jogi szerződés, megbízás rögzíti;

azt a munkát, amelynek elvégzéséért ellentételként fizetséget, bért, megbízási díjat, árat kell fizetni;

azt a munkát, amelyet hasznosnak, értékesnek fogad el a munka elvégzőjén (és annak családtagjain) kívül a többi piaci szereplő is. Ennek alapján hajlandó a munka áraként, azaz bérként kifizetni a munka ellentételét.

A „valódi”, társadalmilag is elismert munka mibenlétét tehát társadalmi szokások, jogi aktusok, társadalmi intézmények írják körül. A társadalom változásával a fogalom is változik, mint ahogyan a nagyipari bérmunkára épülő rendszer változásával a munka fogalma is változásra kényszerül.

2. A bérmunka és a munkaerőpiac válsága

Az ötvenes években kialakult egyensúly a munkaerőpiacon a ’80-as évekre megkérdőjeleződött, és a posztmodern korszak beköszöntével általánossá vált. A gazdasági okok mellett politikai okok is hozzájárultak a változáshoz. A Szovjetunió válsága megszüntette a két nagy világrendszer közötti versenyt, és ezzel együtt eltüntette a kontroll lehetőségét.

A szociáldemokraták háttérbe szorultak, és a liberális gazdaság térhódításának immár semmi sem szabott gátat. A szociáldemokrácia évszázada a gazdasági és politikai rendszerek átalakulásával véget ért. Ennek eredményeként a kilencvenes évek közepétől felerősödő elsődleges munkaerőpiac válságának, a munkanélküliség általánossá válásának hátterében alapvetően három fő okot emelhetünk ki.

A.) Technikai modernizáció

A technikai modernizáció kezdetei mondhatnánk az emberrel egyidősek. Az évekig csupán lokálisan alkalmazott eljárások hirtelen, lökésszerűen terjednek el, és idézik elő az új és új technikai és gazdasági forradalmat. A hetvenes-nyolcvanas években széleskörűvé vált technikai újítások hasonló módon hatottak a gazdaság és a társadalom fejlődésére: az energetika és elektronika fejlődése, az automatizálás általánossá válása átmenetileg sok-sok munkavállaló kiszorítását idézte elő. A „gépeket- gépekkel” filozófia a széleskörűen és drágán alkalmazott humánerőforrás fölöslegességére hívja fel a figyelmet, míg a másik oldal a gépek széleskörű alkalmazásának nemkívánatos következményeit hangsúlyozza.

A technikai modernizáció ráadásul nem csupán a termelő szektorban, hanem a szolgáltatásban is számos munkahely kiváltását teszi lehetővé. A munka hatékonysága minden területen folyamatosan nő. Kevesebb személy is el tudja végezni a rendelkezésre álló technika segítségével a feladatokat. Ennek köszönhetően nem csupán a technológiai rendszerek széleskörű alkalmazása miatt, hanem a munka hatékonyságából adódóan is csökken a munkában lévők száma.


105

A jelenségre Hannah Arendt már 1958-ban felfigyelt, és a következőket írta: „Egyelőre nehezünkre esik elképzelni, hogy a gyárak néhány év múlva kiüresednek, a dolgozók helyett gépek, automaták dolgoznak, és elkövetkezik egy olyan társadalom, amely a munka nélküli munkatársadalom lesz”. Az ötvenes évek végén előre jelzett folyamat akkor még valóban hihetetlennek tűnt. Az azt követő évtizedek eseményei azonban messzemenően Arendtet igazolták.

A dinamikus új technológiai forradalomtól – mint minden nagy technikai felfedezést követően – a mindent átíró társadalmi forradalom felé mozdul el a világ. A modern technika csodáit nem minden társadalmi csoport tudja önmaga hasznára fordítani. A munkahelyüket megtartó bérmunkásokkal szemben a teljesítmény-követelmények irreálisan nőttek, és szélesedett a munkanélküliek köre is. A jelenséggel kapcsolatban Rifkin (1995) cinikusan így fogalmaz „147 évvel Marx után megéljük, hogy az elnyomott munkásosztály a komputerek világa lesz.”

B.) Globalizáció

A globalizáció kialakulásának feltétele a technológiai modernizáció általános elterjedése. A technikai háttér nélkül ugyanis nem lehetne létrehozni világméretű rendszereket. A rendszerek egyszerre jelentenek információs, kulturális termelési, kereskedelmi és szolgáltatási hálózatokat. A világméretűvé szélesedett termelésben nyilvánvalóvá válik, hogy a termékek előállítására ott kerül sor, ahol az a legolcsóbban valósítható meg. Ebben a tekintetben az utóbbi 10–15 évben a távol-keleti piacok törtek előre, veszélyeztetve ezzel az európai termelést, és a termelésben résztvevő munkavállalók státusát. A termelő vállalatok kivonulása az európai piacokról már a nyolcvanas években elkezdődött, de igazán komoly mérteket a kilencvenes évek közepén öltött. Az anyaországból kiköltöző cégek a feleslegessé váló munkaerőt a jóléti rendszerekre bízták.

C.) Szektorváltás

A harmadik alapvető problémaként a szektorváltás jelentkezik a foglalkoztatási válság hátterében. A szektorváltás természetes velejárója volt az eddigi gazdasági fejlődésnek. A mezőgazdaság modernizációja Magyarországon a hatvanas években, a szektorban foglalkoztatottak iparba vonulását eredményezte. Az iparba való betagozódás természetesen nem ment minden probléma nélkül, hiszen a termelőszövetkezetekből az 1967-1973 közötti modernizációs hullámban kimaradó nőket a vidéki iparfejlesztés csak fokozatosan volt képes befogadni. Az így kialakuló foglalkoztatási válsághelyzet enyhítésére léptettek életbe a máig létező, és Európában csaknem páratlan gyermekekkel kapcsolatos támogatásokat, közülük is elsőként 1967-ben a gyest. A gyermekekkel otthon maradó, és alapellátásban részesülő nők (közel 300 ezer fő) távolmaradása a munkaerőpiactól már akkor is jelentős mértékben tehermentesítette a munkaerőpiacot. Az ipari szektor túltelítődése, és főként a technikai modernizáció, de nyomokban a globalizáció jelei már a nyolcvanas évek közepén jelentkeztek Nyugat-Európában. Az iparból ekkor a szolgáltatásba léptek át tömegesen a munkavállalók, és tették átmenetileg hatékonnyá a még megmaradó ipari termelést. Magyarországon a szektorváltás, a szolgáltatási szektorba való átlépés nehézségekbe ütközött a nyolcvanas évek közepén. A szocializmus utolsó szakaszában a szolgáltatások számára szükséges vásárlóerő csak korlátozottan volt jelen, és ennek megfelelően az ott keletkezett státusok száma is véges volt. A munkaerőpiac tehermentesítése érdekében ismét a nőket igyekeztek otthonmaradásra bírni, és 1984-ben bevezették a gyed-et, amellyel a munkavállalási korú nőknél három évre kitolták a gyerekenkénti távollét idejét. A


106

szektorváltásnak azonban itthon is és Európa más országaiban is szükségszerűen be kellett következni.

A szolgáltatást, mint harmadik szektort tekintik a XXI. század meghatározó foglalkoztatási és jövedelemtermelő szegmensének. A szolgáltatással kapcsolatban azonban számos kétely fogalmazódik meg. Beck (1996) egyenesen a szolgáltatás „mítoszáról” beszél. Egy olyan területről, amit mindig, mint hatékony probléma-megoldási módot emlegetünk, de igazán senki nem hiszi, hogy ez a terület valóban képes erre. Egyfelől nyilvánvalóan itt is jelentkezik a technikai modernizáció. Az informatikai eszközök széleskörű elterjedése leszűkíti az alkalmazottak körét.

A munkavállalók körének szűkülésével, a munkavállalók többségének csökkenő reálbérszínvonalával párhuzamosan szűkül a szolgáltatások iránti kereslet. Bár a személyre szóló szolgáltatások köre napjainkban még bővülőben van, egy sor szolgáltatási terület zsugorodik, legalábbis ami az alkalmazottak számát illeti. Ide sorolhatnánk például a pénzpiaci tevékenységeket, a szállítás, hírközlés világát. Joggal merül fel tehát a kérdés: ha a harmadik szektor, vagyis a szolgáltatás is „túltelítődik”, vagyis a fölöslegessé váló humánerőforrás kapacitásától – a mezőgazdasághoz és az ipari termelő szektorhoz hasonlóan – meg kíván válni, létezik-e negyedik szektor, ahova a harmadik szektorból kikerülő, és munkát vállalni szándékozók továbbléphetnek? Gyakran említik így az információ és tudásipart, amely képes lenne ezt a helyet betölteni. Valóban létezik a negyedik szektor? Vagy a „tudásipar” csupán része az előzőeknek, és az első három szektorban a munka világából kiszorulók számára ez nem jelent valódi megoldást? Képes-e ez a negyedik szektor ilyen mértékben humánerőforrást felvenni, alkalmazni, vagy ez a várakozás egy, a ma oly népszerű mítoszok közül, és nincs valódi negyedik szektor, nincs valódi alternatíva a munkából kiszorulók számára? E kérdés kapcsán még nagyon megoszlanak a szakértői vélemények. Azt azonban senki nem vitatja, hogy a munkavagyon csökkenése, a státusok számának jelentős visszaesése Európában akkor megy végbe, amikor a munkára vonatkozó értékek, elvárások, paradigmák változatlannak tűnnek.

3. A foglalkoztatás átalakulása

A javakhoz való hozzájutást biztosító munkavégzés, a munkaerőpiacokhoz való kapcsolódás terén erős differenciálódási folyamat ment végbe az elmúlt évtizedekben. A munkához való kötődés erőssége, biztonsága és jogi védettsége igen nagy egyenlőtlenségeket teremt a különféle munkavállalók között. A legkülönbözőbb munkavállalói csoportok jelentek meg a korábban egységesnek tételezett bérmunkások világában. Az olajválságok (illetve Kelet-Európában a rendszerváltás) után nem kizárólag a munkahelyek számának csökkenése jelentett komoly változást a foglalkoztatás területén, hanem a munka, a foglalkozás jellegének változása is. A klasszikus jóléti államokra is jellemző ipari társadalom foglalkoztatási jellemzőit az alábbiakban foglalhatjuk össze:

az emberek többsége nagy szervezetben, ipari üzemben, gyárban dolgozik;

főként alkalmazottként végzi feladatait;

hosszú időt töltenek el ugyanabban a foglalkozásban, ugyanannál a cégnél, karrierjeiket a cégen belüli előrelépésekkel futják be;

8 órás, teljes munkaidőben, vagy „hivatali munkarendben”, vagy „műszakban” dolgoznak;


107

munkájukért bért és béren felüli, de bérjellegű fizetést kapnak;

fizetésük alapján fizetik közterheiket;

a munkavégzés feltételeit, a bérezés mértékét a polgári, szerződéses jog részét képező – egyéni és kollektív – munkajogi szerződések rögzítik, ám a munkajog, mintegy a szerződésben részt vevő gyengébb fél oldalán, számos védelmet biztosít a munkavállaló számára: például munkaidő, szabadság, minimálbér, munka- és balesetvédelem stb.;

a személyes bérből, fizetésből fizetett közteherviselés szolgál jóléti ellátásuk, szociális biztonságuk alapjául (különösen az olyan „konzervatív” „bismarcki” jóléti rezsimekben, amelyekben a társadalombiztosítás a szociális ellátások domináns szervezete, intézménye);

az ipari társadalom munkavállalójának szociális jogai, a munka révén elérhető előnyei nem kizárólag a fizetéshez és a közteherviseléshez kötődő ellátási jogosultságaihoz kötődnek, hanem ahhoz, hogy például a nagyüzemi munkáskollektívához és a szakszervezethez tartozik, és így a közös követelések és kollektív érdekérvényesítési alkuk teljesítéséből is származhatnak előnyei.

Az elmúlt évtizedekben kialakult posztindusztriális munkaerőpiac jellemzői ezzel szemben a következők:

Az emberek többsége a szolgáltatási szektorra jellemző kicsi, legfeljebb közepes méretű szervezetben dolgozik, és ez a kis szervezet gyakran a nagy szervezet „bedolgozója”, beszállítója, alvállalkozója.

A dolgozók nem kizárólag alkalmazottként, hanem gyakran kisvállalkozóként, tulajdonosként, önfoglalkoztatóként, a beszállító alvállalkozójaként szerepelnek.

Gyakran váltanak foglalkozást, munkahelyet, alkalmazási formát, sőt gyakran váltanak lakhelyet, olykor országhatárokon túl is, a karrierek alapja a „jobb helyre való kerülés” és az „egész életen át tartó tanulás” („life long learning”).

Egyre jellemzőbb, hogy atipikus, rugalmas munkarendben dolgoznak, ami olykor 8 óránál rövidebb, olykor, „kampányidőszakban” a 8 órát jelentősen meghaladó, éjszakába nyúló, bizonytalan és kiszámíthatatlan munkarendet is jelent. A ledolgozott munkaórák száma csökken, ami gyakran, időarányosan a jövedelmek csökkenését is jelenti.

A munkájukért sokféle formában – bérként, megbízási díjként, számla ellenében szolgáltatási díjként, üzleti haszonként, osztalékként stb. – kapják meg jövedelmüket.

A sokféle jövedelem után sokféle formában kell fizetni a közterheket – az adófizetés „optimalizálása”, a legális és illegális adóelkerülések lehetőségei jelentősen befolyásolják az egyéni munkavállalási stratégiákat is és a munkaadói stratégiákat is.

Bár a jóléti rendszerek továbbra is az élőmunkát terhelő elvonásokra építik működésüket, és „úgy tesznek”, mintha fenntartható lenne működésük az élőmunkát terhelő elvonásokra alapozva – ám a foglalkoztatás csökkenése


108

és a jövedelem- szerkezet változása miatt csökkenő bevételeikből csak romló színvonalon képesek funkcióikat ellátni. Ennek ellensúlyozására a szociális biztonság alapjául egyre növekvő arányban az „öngondoskodás”, a különféle önkéntes, egyéni formában megválasztott privát megtakarítások és piaci biztosítások szolgálnak.

A szociális jogok egyre kevésbé a szakszervezetek és közös fellépések által kiküzdött munkavállalói jogok. Sokkal inkább az emberi és állampolgári alapokra helyezett, általános szociális jogok, részben pedig az együttműködésekre és megállapodásra épülő támogatásokhoz való hozzáférés lehetőségei.

Mindezek következtében míg korábban a foglalkoztatási hátrányok a teljes munkaidős, alkalmazotti állások különbségeiből fakadtak, az új munkaerőpiaci hátrányok jellemzően olyan sajátos foglalkoztatási formákhoz (munkaformákhoz) köthetők, mint:

„Marginális” munkavállalói pozíciók: Jellemzően képzetlen, alacsony iskolai végzettségű emberek által betöltött, alacsony bérekkel és rossz munkakörülményekkel. Nagy bizonytalanság, kiszolgáltatottság, a gazdasági és földrajzi körülményekhez azonnal igazodó konjunkturális ingadozások jellemzik: az igények szerint az emberek azonnal elküldhetők, és az utcáról bárki mással helyettesíthetők.

„Alkalmi”, „idény-” és „szezonmunkák”: Elsősorban az évszakok és az időjárás ciklusaihoz igazodó termelési ágakban (például mezőgazdaság, építőipar, turizmus és idegenforgalom stb.), rövid történő, a tartós egzisztenciák megalapozására és fenntartására alkalmatlan munkaviszonyok

„Atipikus munkák”: Olyan munkaformák, amelyek eltérnek a legnagyobb stabilitást jelentő, határozatlan időre szóló kinevezéssel, hivatali munkarendben történő alkalmazástól (Magyarországon ez általában naponta 8-tól 16 óráig, máshol gyakran 9-től 18 óráig tart). Az ilyen munkák ritkábban kimondottan előnyösek is lehetnek bizonyos élethelyzetekben (például a kisgyerekes anyák számára a részmunkaidős állás), a tipikus foglalkoztatási körülményekhez képest ezek mégis rendszerint alacsonyabb bérrel és kiszámíthatatlanabb napirenddel járó elfoglaltságok (például bébiszitterként gyerekre vigyázni, vagy csaposként dolgozni este 8 és éjfél között stb.).

„Számlás munkák, kényszervállalákozások”: A hagyományos alkalmazotti lét jellemzője az, hogy a munkaadó elvárásait igen erőteljesen korlátozzák a munkavállalók jogai és a munkavállalói érdekképviseletekkel megkötött alkuk, kollektív szerződések. A kisvállalkozások, önfoglalkoztató vállalkozási formák, a nem alkalmazotti foglalkoztatási formák elterjedése a megélhetés bizonytalanságain kívül azt is jelenti, hogy a munkajogi védelmek nem illetik meg azokat, akik nem bérért végzett alkalmazotti munkakört töltenek be, hanem számláért, szolgáltatásként megvásárolt feladatköröket látnak el.

„Fekete” és „szürke” alkalmazás: Különösen az alacsony adó- és járulékfizetői morállal, illetve magas adó- és járulékkulcsokkal jellemezhető országokban (Magyarország is ide sorolható) nagy a kísértés arra, hogy a béren felüli magas költségeket a munkaadók megspórolják (vagy hogy jobb esetben megosztozzanak a munkavállalókkal az így be nem fizetett költségeken) – és ettől még a kiterjedt ellenőrzés, a lebukás és a kemény büntetés kockázata sem riasztja el őket. A


109

bejelentetlen, „fekete” foglalkoztatás jelenti a legnagyobb fokú munkavállalói kiszolgáltatottságot, hiszen ilyen esetben nemcsak a munkajogi védelemtől esik el az illető, hanem az egészség- és nyugdíjbiztosításból is kimarad.

Mindenféle bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, szegénységi kockázatok ellenére a „rossz munkák” elterjedtségének és legalizálásának igen eltérő a megítélése. Az EU tagországait egymással összehasonlítva úgy tűnik, hogy a „rossz munkák” legalizálása, a munkaviszonyok deregulálása, bár egyfelől növeli a munkavállalók közötti egyenlőtlenséget, másfelől viszont dinamizálja és befogadóbbá teszi a munkaerőpiacokat, erőteljesen csökkenti a tartós, masszív munkanélküliség arányait.

A munkaerőpiacok szabályozásával kapcsolatos fenti dilemmákat egy képszerű hasonlattal érzékeltethetjük:

Vannak olyan országok, amelyek munkaerőpiacai a hajdani londoni emeletes buszokra hasonlítanak, amelyekre a kalauz csak annyi embert engedett felszállni, ahány ülőhely volt, és csak akkor engedte a megállóból tovább a buszt, ha mindenki leült. Ilyen munkaerőpiacokon (mint például a francia vagy a német) erősek a munkavállalói jogok, jók és biztonságosak a munkahelyek, magasak a keresetek – viszont egyre hosszabb sorok kígyóznak a megállókban annak reménye nélkül, hogy valaha felszállhatnának a buszokra, valaha is munkát találnának.

Más országok munkaerőpiacai jobban hasonlítanak a pesti 6-os villamosra, ahol rendszerint nem túl kényelmes a közlekedés, nagy a tömeg, viszont mindig mindenki fel tud szállni valamelyik kocsira. Ilyen országokban (például skandináv államok, Nagy-Britannia, Írország) gyengén szabályo-zott a foglalkoztatás, a jog helyett a munkaadók és munkavállalók helyi, ágazati megállapodásai, szerződései írják elő a foglalkoztatás feltételeit. Nagyobb a foglalkoztatási bizonytalanság, és sokszor rosszabbak a munkakörülmények – viszont rövid idő alatt csaknem mindenki talál magának munkahelyet, és ha nem is stabil és hosszútávra szóló munkahelyen, hanem valamilyen ideiglenes munkahelyen dolgozik, magas a foglalkoztatás aránya.

A megfelelő politikai összhangra, a kétféle stratégia összeegyeztethetősége egyelőre igen csekély az esély – és ez tükröződik az EU tagállamainak rendkívül heterogén értékeket és irányokat felvállaló foglalkoztatási stratégiájában is. Miért van szükség ezekre a megoldásokra a munkaerőpiacon? Miért nem egységes az EU foglalkoztatási stratégiája? Mert a munka és a foglalkoztatás korábbi keretei válságban vannak.

4. Akarnak-e dolgozni a munkanélküliek?

A munkáról való gondolkodás tehát a legtöbb esetben a gazdasági és társadalmi környezet által meghatározott, értékekkel terhelt, normatív kategóriákban való gondolkodás. A normák egy része azonban tisztázatlan, nem világos tartalmú, – és mint az előző gyakorlatokból láttuk – számos ponton – a társadalmi státustól, az érdekviszonyoktól függően – egymásnak ellentmondó. Így nem lehet biztosan tudni, hogy micsoda munka, kinek, miért és mitől jó; mint ahogy azt sem, hogy mi az a „nem-munka”, ami bárkinek, bármitől, de jogosan rossz. Érzékelve a normák tisztázatlanságait, ellentmondásait, jelezzük, a „normátlanságból” sok esetben a döntési helyzetben lévők úgy próbálnak kikerülni, hogy egy nem túl elvszerű, nem is


110

túl következetes, és nem is túl bölcs erőszakot intézményesítenek: a munka normáira, erkölcseire hivatkoznak. A munkanélküliséget sokszor erkölcsi fogyatékosságként, jellemhibaként intézményesítik. Néha pusztán csak megértő lenézéssel és megvetéssel viszonyulnak mindazokhoz, akiknek megélhetési gondjaik vannak. Olykor a jobb helyzetűek álságos önsajnálatába menekülnek, hogy milyen rossz is az ő helyzetük, mert a rosszabb helyzetűek nem dolgoznak eleget, nem termelnek elég hasznot, és nem fizetnek elég közterhet. Gyakran hangsúlyozzák, hogy akik nem dolgoznak, azok csak azért nem vesznek részt a munkában, mert szociális ellátásokat kapnak, pedig, ha akarnának, akkor dolgozhatnának is.

A lustaság, és az ebből fakadó munkakerülés vélelme már sok száz évvel ezelőtt megjelent. Az angol (1536) és a francia (1556) szegénytörvények a XVI. században éppúgy foglalkoznak a kérdéssel, mint a későbbi hasonló szankciók és szabályozások. Már 1834-től az volt a cél, hogy a dologházakat, amelyeket a szükséget szenvedő dologtalanok számára tartottak fenn, olyan módon működtessék, hogy minden tekintetben ösztönző legyen a munkaerő számára az elsődleges munkaerőpiacon való jövedelemszerzésre. A háttérben nem csupán morális megfontolások álltak, hanem nagyon is praktikus kényszerek: nem volt annyi hely a dologházban, mint amennyi rászoruló szegényt regisztráltak abban az időben. Az akkori hatóságok, hogy a problémát megoldják, egy „munkahelyen kívüli” munkavállalási hajlandóság tesztet végeztek, hogy kiderítsék, a segítségre váró kliens nem éppen a munkanélküliség „generátora-e”. A lustaságra vonatkozó kontroll tehát akkor is szükséges – fejtik ki a korabeli döntéshozók –, ha a vizsgálat eredményeként motivált munkavállalók számára nincs elegendő munkalehetőség. A munkavállalás készségét azonban az emberben folyamatosan fenn kell tartani, mert a munkavállalók hajlamosak a munkától elszokni, és az „állam kenyerén élni”. A lustaság ugyanis – ezen vélemények szerint – az emberi természet lényegéből fakad. A lustaság koncepcióval ellentétben Marx szerint az emberi természet lényege az aktivitás. A produktív és kreatív munka pedig szükségszerű és jó. Mi több, ez a racionális és kreatív tevékenység emelt ki bennünket az állatvilágból. A modern munkás munkája azonban nem kreatív, hanem gépszerű, monoton és unalmas. A munkás az aktivitásának tárgyát és irányát nem maga határozza meg, és az eredményeket sem maga hasznosítja. Ennek következtében a munkások elidegenednek munkájuktól, és a munka ilyen körülmények között nem töltheti be az önmegvalósító szerepet sem (Marx 1967). Az elidegenedett munkától való menekülést pedig természetesnek tartja, akárcsak Arisztotelész az ókorban, aki szerint az ilyen típusú tevékenységek végzésére leginkább a rabszolgák alkalmasak, illetve kényszeríthetőek.

Vagyis a lustaság nem az ember természetéből fakad. A munkanélküli a társadalmi, gazdasági tényezők hatására mond le arról a tevékenységről, amely rá, mint emberre, mint racionális és kreatív lényre nem számít. Mások a lustaságot nem genetikai okokra, hanem a szegénységre vezetik vissza. Szerintük a munkanélküliség és szegénység a szegények magatartásproblémájának következménye, mely a tanult, és helytelen magatartási minták miatt alakul ki. T. W. Adorno írta le azt a szociálpszichológiai, tömeglélektani jelenséget, amely a társadalmi problémák elszenvedőit gyakran próbálja meg beállítani a problémák okozóiként. Az ő megállapításait követve szokás ezt a társadalom-lélektani jelenséget „bűnbakképzési mechanizmusnak” nevezni.

A XX. század utolsó évtizedeiben „új szegénységként” félrevezetően jelzett (hiszen már néhány száz éve folyamatosan létezett) jelenség kapcsán is gyakran


111

találkozhatunk a bűnbakképzés jelenségével, amihez az ad táptalajt, hogy elvileg valóban munkára képes emberek munkanélkülisége, jövedelemnélkülisége jellemzi ezt az „új szegénységet”. A gazdasági-társadalmi tényeket figyelmen kívül hagyva ez úgy is beállítható, mintha ők maguk lennének az okai annak, hogy nincsen munkájuk, nincsen jövedelmük. Enyhébb esetben e megközelítésből az az okfejtés vezethető le, hogy a szegények azért szegények, mert nem tanultak, mert lusták és buták, de legalábbis nem elég okosak ahhoz, hogy tudják miképpen kell jól élni. Ebből viszont az következik, hogy a szegényeket tanulásra kell fogni, attól majd okosabbak lesznek.

Nem egyértelmű ennek a hozzáállásnak a megítélése, hiszen az okokat illetően valóban erős az összefüggés a tanulatlanság-képzetlenség és a szegénység között. Azonban a felnőttképzési rendszerek – különböző okokra visszavezethetően – gyakorta nem képesek pótolni az iskolázatlanság hiányait, különösen az alapképzettségben (általános iskola, érettségi, diploma) mutatkozó hiányokat. Ilyenkor a valódi értékeket nem hordozó (konvertálható, tőkeként elismert tudást nem adó, az elhelyezkedést nem elősegítő) képzéseken való részvétel hatása legalább annyira káros, mint hasznos: megbélyegez, a kudarcokat elmélyíti az olykor komoly egyéni befektetések utáni elhelyezkedési sikertelenség élménye, és számos esetben a képzők érdekei lényegesen előbbre sorolódnak a képzési rendszerek működésekor a szegények érdekeinél. Durvább és szélsőségesebb esetben nem a szegények butaságát, hanem erkölcsi fogyatékosságát, dologtalan léhaságát és lustaságát igyekeznek a szegénység okának beállítani. A bűnbakképző mechanizmusok – így azok a hozzáállások, amelyek szegénységükért magukat a szegényeket okolják és amelyek magukat a problémákkal küszködőket tüntetik fel a problémák okaként – nem bizonyított tényekre, hanem rendszerint előítéletekre épülnek.

Az – ugyancsak a szociálpszichológiában leírt – előítéletesség minden ember sajátossága: az emberi agy nem képes minden érzékelt ingert, jelenséget racionálisan feldolgozni, végiggondolni. Erre gyakran nincsen idő, és nincsen elég „agyi kapacitás” sem. Ám ezek híján is olykor azonnal reagálni kell helyzetekre, konfliktusokra, feszültségekre. Ebben segítenek azok az előítéletek, amelyek másoktól átvett sztereotípiák, tudást pótló reflexek, analógiák alapján mégiscsak képessé tesznek bennünket akár azonnali reakciókra is. A problémát tehát nem az előítéletek léte okozza – ezzel mindannyian együtt kell, hogy éljünk, így működik az emberi agy, a személyiség, az ember. Probléma abból származik, ha bizonyos előítéletek a nélkül válnak magától értődővé, evidenssé, masszív személyiségjeggyé, hogy egyáltalán rákérdeznénk magára a dologra; vagy ha az efféle masszív előítéletességek jelentős számú tömegek sajátosságává, társadalmi mechanizmusokat meghatározó hozzáállásokká válnak. Adorno tézise szerint, ha az előítéletesség fontos személyiségjeggyé válik, ez nagymértékben összefügg az adott személyiség tekintélyelvűségével, az előítéletesség társadalmi meghatározó ereje jelentősen összefügg a társadalom berendezkedésének tekintélyelvűségével. Azaz a tekintélyelvű diktatúrákat mindig erőteljesebben jellemzi az előítéletesség, mint a demokráciákat, az emberi jogokat, szabadságokat alapelvként intézményesítő nyílt társadalmakat. Sőt az előítéletességek elterjedése és elmélyülése mindig határozottan jelzi a szabadságot veszélyeztető demokratikus deficitet, a diktatórikus kockázatokat.

A szegényeket sújtó előítéletek rendszerint összekapcsolódnak olyan előítéletekkel, amelyek a lecsúszás fenyegetettségében lévőket célozzák meg. Vagyis olyan kisebbségek jellemzőnek vélt tulajdonságaihoz társítanak negatív képzeteket, amely csoportok esetében jelentős lehet az elszegényedés rizikója is. Az


112

ilyen képzetek mintegy „rásegítenek” annak belátására, hogy a szegények nem ugyanolyanok, hanem mások, mint a tisztes, derék, dolgozó emberek. Ilyen előítéletek gyakorta vesznek körül:

nőket, „szőkéket”, gyereküket egyedül nevelő nőket;

etnikai, vallási kisebbségeket, idegeneket, „jöttmenteket”;

a szokásostól különböző formában együtt élőket, házasságon kívüli kapcsolatban élőket, nem családi háztartásban élőket, egynemű párokat;

vidékieket, falusiakat, parasztokat stb.

Sokan éppen e fenti fejleményekben vélik megragadni a „társadalmi kirekesztés” („social exclusion”) lényegét is.

A lustaság, a munkakerülés tényét általában a liberális és konzervatív szemléletű nyilatkozók hangsúlyozzák erőteljesebben, míg a szociáldemokraták empirikus vizsgálati eredményekkel érvelnek amellett, hogy az „önkéntes” munkanélküliek száma meglehetősen alacsony napjaink társadalmában. A probléma szerintük tehát nem a munkavállalási szándékban keresendő, hanem sokkal inkább az elégtelen mennyiségű munka, vagy a teljesítményhez viszonyítottan aránytalan jövedelem áll a dolgok hátterében. Vagyis az ő válaszuk inkább úgy hangzik, hogy a munkanélküliek nem tudnak (nincs munkahely), nem képesek (képzettség, egészségi állapot) dolgozni, vagy nem éri meg a munkavállalás, mert veszteségekhez vezet (az egzisztenciát nem biztosító jövedelmek).

A munkanélküliség okát tehát nem az individuális mezőben keresik, hanem olyan átfogó, rendszerszerű problémák összefüggésére utalnak, amelyek meghaladják az egyén kompetenciáját. Többnyire a globalizációra, a demográfiai problémákra, az öregedő társadalomra, a növekvő teljesítménykényszerre és a mindenekfölött eluralkodó formális gazdaságra, a piaci szemléletre vezetik vissza a munkanélküliséget. Szerintük ebben az erőtérben a munkanélküliek csupán áldozatok. Deacon (1996) szerint például munkaösztönzésről, munkakeresésről beszélni ebben a világban olyan, mintha valakit arra ösztönöznénk, hogy ugorjon fejest egy olyan medencébe, amelyből már kiszáradt a víz.

5. A munkavállalói képesség és hajlandóság

A munkavállalói képesség és hajlandóság kérdése a politikai retorikában gyakran szinonim fogalomként kerül elő. Az érvek többnyire amellett szólnak, hogy a munkanélküliek és szociális ellátásban részesülő személyek önkéntes munkanélküliek, és kivonják magukat a társadalmi kötelezettségeik alól. Nem vesznek részt a társadalmi értékek termelésében, és ami az állam számára még kedvezőtlenebb, nem fizetnek sem adót, sem járulékokat. Éppen ellenkezőleg: ők tartanak igényt a társadalom támogatására. Visszaélnek a társadalom biztosította lehetőségekkel, élősködnek a többiek nyakán. Ezek az érvek azonban ritkán alapulnak tényeken, sokkal inkább politikai szándékokon: csökkenteni kell a költségvetés terheit, bővíteni kell az adófizetők körét, és tehermentesíteni a jóléti kasszákat. Annak vizsgálatára, hogy mekkora igazságértéke van ezeknek a kijelentéseknek, vagyis, hogy milyen széles a köre az önkéntes munkanélkülieknek, viszonylag ritkán kerül sor. Ha mégis, akkor az empirikus adatok rendre cáfolják ezeket a kijelentéseket (Daly 1997., Gilbert 2005.).

A képesség és a hajlandóság közötti különbségtételre a politikai retorika ritkán hajlandó, hiszen könnyebb a hajlandóság oldaláról kommunikálni a nyilvánvaló tényt,


113

valaki nem dolgozik, mert nem akar dolgozni. Egyszerűbb az oktulajdonítás során az egyéni okokat, és felelősséget előtérbe helyezni, és a problémát a legkézenfekvőbbnek tűnő módon megoldani: kényszerítjük, hogy dolgozzon. A hiányzó képességek esetében azonban a kényszerítés nem hoz megoldást. Sőt, a kívánatossal éppen ellenkező hatást vált ki. A képesség hiányának elfogadása esetén már nem csak az egyéni, hanem a közösségi felelősség is felmerül. A képességek pótlása, vagy megváltoztatása pedig költséges és hosszú ideig tartó folyamat. Az egész „politikai közbeszédnek” és „közvélemény formálásnak” pedig épp a takarékosság, az állami kiadások rövidítésének a szándéka áll a hátterében.

A munkavállaló munkavállalási szándéka sok esetben nyilvánvaló. A munka világába való beilleszkedés mégis számos akadályba ütközik.

„a kirekesztettek kirekesztése” A munkahelyek egyfelől nincsenek felkészülve arra, hogy értelmi sérülteket, vagy mentális betegségben szenvedőket foglalkoztassanak. Míg a mozgásában, látásában, hallásában károsult személyek lassan találnak is helyet maguknak, ha nagyon kitartóan keresik, a fenti csoportok számára csaknem reménytelen a helyzet.

„a hiányzó képességek” A hiányzó képesség (iskolai végzettség, számítógépes rutin, nyelvtudás) pótlása a munkaadó szerint a munkavállaló feladata. A munkavállaló viszont nincs abban a helyzetben, hogy önerejéből ezeket pótolja. A jóléti juttatások biztosította ellátásból az ezen képességek megszerzéséhez szükséges szolgáltatásokat nem tudja megvásárolni.

„területi hátrányok” A hátrányos helyzetű térségek legfőbb problémája a közlekedés megoldatlansága. A munkavállaló egyfelől nem tudja megoldani a munkahelyre való beutazást, mert a tömegközlekedési eszközök nem biztosítják a munkakezdésre való eljutást. Másfelől, ha akad is megfelelő közlekedési eszköz, a költségei olyan magasak, hogy megfontolásra késztetik a munkavállalót: ilyen költségek mellett érdemes-e dolgozni.

„gyermekelhelyezéssel kapcsolatos problémák” A legtöbb kistelepülésen alapvető gondot okoz, hogy nem biztosított a 14 éven aluli gyermekek napközbeni elhelyezése. Hiányoznak a bölcsődék, az óvodai férőhelyek és az alsó tagozatos gyerekek napközi ellátása. Ez különösen a nők munkavállalását akadályozza.

„a habitusból adódó hátrányok” A személyiség nagyon összetett jelenség. Számos olyan eleme is lehetséges, amely a munkavállaló szerepkört korlátozza, az elhelyezkedést reménytelenné teszi. Az előnytelen fizikai megjelenés („bűn ronda”), a végtelen lassúság, az elviselhetetlen agresszió, a csapatban dolgozás képtelensége mind olyan tulajdonságok, amelyek nem a munkavállaló munkavégzési szándékát, hanem képességét kérdőjelezik meg.

A munkavállalói hajlandóságot a munkanélküli szándékán túl még egy sor tényező befolyásolja. A munkanélküliség állapotában fogva tartó helyzetek között is megkülönböztethetünk „személyes” és „intézményesült” csapdákat. Némely esetben a határ nem is olyan világos a kettő között, de azért kísérletet teszünk a helyzeteket bemutató példák felsorakoztatására.


114

A.) személyes csapdahelyzetek

„a hamis énkép” A munkavállalók saját munkavégző képességére vonatkozó elképzelések nem mindig felelnek meg a valóságnak. A 15–20 éves munkaviszony után középvezetői helyzetből munkanélkülivé vált 50-es férfi nem biztos, hogy középfokú végzettségével joggal tart igényt egy hasonló státusra. Hasonló problémákkal küzd a hosszabb idő után gyesről visszatérő harmincas nő, aki „elfeledkezett” arról, hogy időközben a technikai feltételek, a munkaszervezési módszerek megváltoztak, és kitartósan keresi azt az állást, ami az ő képességeinek megfelel, mert úgy ítéli meg, hogy a gyerek mellett túl nagy befektetés még egy képzésen/átképzésen való részvétel.

„önfelmentés” Amikor a munkaerőpiac várható nehézségeivel szembesülni nem kívánók eleve felállítanak egy hamis diagnózist magukról, kerülve a konfrontációt (túl öreg vagyok már, túl messze lakom én ahhoz, a családi feladataim mellett úgysem tudnám megoldani).

„pályakezdők illúziói” A pályakezdő fiatalok sok esetben az elképzelt munkájukat az oktatási intézmény által sugallt hamis illúziók alapján keresik („Itt mi csak vezetőket képezünk, az a másik iskola, ahol a beosztottakat tanítják!”), vagy a tömegkommunikáció által sugallt irreális pályaképhez, jövedelemhez mérik elvárásaikat. („Éhbérért nem melózok!”)

„altruista életpályák” A személyes és társadalmi kötelékek túldimenzionálása gyakran vezet munkanélküliséghez. „A férjem nem örülne neki, mert úgy véli, neki kell eltartani” , „Kisgyermekes anyukaként úgysem vennének fel sehova”, „Az idős szülő ellátása mellett nincs lehetőségem munkavállalásra”. A további vizsgálat tárgya, hogy ezek az altruista életpályák a munkanélküliség „oka”, vagy „okozataként” alakultak ki, mint önfelmentő stratégiák. A helyzetekbe sok esetben jól olvasható üzenet van kódolva. „úgysem kellenék a munkaerőpiacon, így a társadalmi kötelezettségembe burkolom a fölöslegesség érzését, és a kialakult élethelyzetet.”

„függő helyzetek” A leggyakoribb ebben a típusban a szenvedélybetegség és a hajléktalanság, illetve a kettő együttjárása. „Egy rendes munkahelyhez bejelentett lakás kell, az nekem meg nincs”, vagy a jellemző ördögi kör: „Ameddig iszok, úgysem lesz munkám, mert iszok!”

B.) intézményesült csapdahelyzetek

„a rezervációs bér” A munkaerőpiac közgazdaságtanában jól ismert jelenség. Ha a munkával szerzett nettó jövedelem és a munkához kötődő kiadások egyenlege nem éri el a jóléti juttatások mértékét, a munkavállaló racionális döntése a munkaerőpiacról való távolmaradás.

„az árnyékgazdaság” Ha a társadalmi juttatások mellett a legális jövedelemszerzés nem biztosított, vagy az árnyékgazdaság mértéke, elterjedtsége, jövedelembiztosító képessége versenyképesebbnek bizonyul a legális


115

státusokkal szemben, akkor a munkanélküli választása erre esik majd. Ez esetben nem marad távol az érintett személy a munkaerőpiactól, csak nem az ellenőrzött gazdaság keretei között fejti ki a tevékenységét.

„a hosszú távú passzív ellátásra való kondicionálás” Ha a passzív ellátások sora egymásra épülve éveken keresztül váltja egymást (mint például Magyarországon a munkanélküli járadék, a munkanélküli segély, a jövedelempótló támogatás, majd az aktív korú munkanélküliek rendszeres szociális segélye), akkor egy passzív habitus alakul ki, mely a személy folyamatos leépülésével, munkavállalói készségének, képességének fokozatos elvesztésével jár együtt. Tipikus „főtt béka” helyzet. Addig ül a lassan felmelegedő, majd 100 fok fölé hevülő vízben, fokozatosan alkalmazkodva a változó feltételekhez, hogy észre sem veszi, hogy megfőtt. Ahogyan a munkanélküli észre sem veszi, hogy a csökkenő jövedelem miatt olyan mértékű a leépülése, hogy a rendszerből, ha akarna, sem tudna kilépni saját erőből.

„a paternalista játszma” Az ötven év szocializmus és az utóbbi évek jóléti rendszerei mentén kialakul egy irreális kép a munkanélküliekben: a társadalom tagjaiért való felelősségvállalás nem az egyéneket, hanem a társadalmat terheli. A „tanult tehetetlenség” társadalmi csoport szintű megjelenése ez. Vagy a szociális szakmában ismert „hal – háló” probléma. Nem szoktuk meg, hogy hálót kapunk!

Még a munkavállalói hajlandóság vizsgálatánál is, mint a fenti példák igazolják, adódik számos olyan helyzet, melynek a következtében a munkanélküliség racionális döntés eredménye. Hasonló élethelyzetben a szabályalkotók sem döntenének másként. Ezekben az esetekben is felmerül, hogy a munkavállalási hajlandóság hiányának hátterében nem egyéni felelősségek állnak, hanem az intézményesült csapdahelyzetek, melyek rendszerszerű felszámolása nélkül nincs a problémának valódi megoldása. A rendszerszemléletű megoldások azonban közösségi felelősségvállalást igényelnek, és költségek mozgósításával járnak.

6. A jövedelemszerkezet és jövedelmi egyenlőtlenségek átalakulása, túlélési stratégiák

A jóléti államok jóléti rendszerei arra a hallgatólagos feltételezésre épülnek, hogy akinek van munkája, annak a megélhetése biztosított.

A jóléti államok és a mai, „beérett” jóléti rendszerek kialakulása arra a II. világháború utáni időszakra datálható, amely nem csupán a gyors, rekonstrukciós gazdasági fellendülés, hanem egyszersmind a gyors foglalkoztatás-bővülés időszaka is volt. Ebben az időszakban elsősorban azoknak a megélhetéséről kellett a jóléti rendszereknek gondoskodniuk, akik életkoruk, egészségi, családi állapotuk miatt elvileg sem voltak képesek dolgozni. Ekkor épültek ki az olyan, máig csak kisebb változásokon keresztülment jóléti rendszerek, mint az időseket, rokkantakat, túlélő özvegyeket és árvákat ellátó nyugdíjrendszerek, az árvákat felnevelő gyermekvédelmi rendszerek, vagy az akkor elsősorban a háborús sérülteket, rokkantakat ellátó fogyatékossági ellátások.

Bár voltak erre korábbi tapasztalatok is (például a ’30-as évek világválságának időszakából), mégis, különösen az olajválságok, az árutermelő ipari és mezőgazdasági munkahelyek számának leépülése nyomán vált egyre súlyosabb


116

társadalmi problémává az, hogy sokan azok közül sem találtak munkát maguknak, akik elvileg (életkoruk, egészségi és családi helyzetük alapján) képesek lettek volna dolgozni.

A munkaerőpiacok beszűkülése és a foglalkoztatási formák változása jelentős átalakulásokat eredményez a jövedelmek szerkezetében és egyenlőtlenségében is. A korábbi magas, csaknem teljes foglalkoztatottság mellett döntően az alkalmazottként megkeresett bérek – és a bérektől függő társadalombiztosítási ellátások – teremtettek jövedelmi egyenlőtlenségeket.

Az új, posztindusztriális korszak jövedelmi egyenlőtlenségei a korábbinál sokkal bonyolultabb, összetettebb – és a korábbinál nagyobb – jövedelmi egyenlőtlenségeket hoztak magukkal. Ennek két döntő tényezőjét érdemes kiemelni:

A legnagyobb különbséget nem a munkavállalók közötti béregyenlőt-lenségek teremtik, hanem az, hogy van-e valakinek rendszeres pénz-keresettel járó elfoglaltsága, avagy nincsen. A legnagyobb szegénységi kockázat az, ha valakinek nincsen, vagy csak rendszertelen, rövid ideig tartó pénzkereső elfoglaltsága adódik.

A foglalkoztatottak körében nem az alkalmazotti bérek egyenlőtlenségei jelentik a döntő jövedelmi különbséget. Jelentős, növekvő jövedelmi különbségek keletkeznek a „bérből élő” és a tőkejövedelemmel (is) rendelkezők között, illetve a kizárólag a bérükből élők, és a másfajta jövedelmekkel is rendelkezők között.

A munkahely elveszítése nem csupán a jövedelem, a megélhetés alapjainak elveszítése miatt jelent súlyos társadalmi hátrányt – ezt elvileg a jóléti ellátások képesek lehetnének kompenzálni.

A munka, a munkahely a jövedelemszerzésen túl számos más területen is rendezi, strukturálja az életet:

a munkába járás időben szervezi, tagolja a napi életet – a munkanélküliség mellett rendezetlenné, szétfolyóvá válik az idő,

a munkába járás strukturálja és szervezi a pénz költését: a rendszeres életvitel mellett tervezhetők, kalkulálhatók a napi élet kiadásai – a munkaidő szétesettsége, a keresés, az esetleges remények utáni kiszámíthatatlan kutatás és vágyakozás a pénzköltés rendjét is felborítja,

a munka és a munkatársakkal való rendszeres érintkezés biztos kapcsolati hátteret jelent – munka nélkül a kapcsolatok beszűkülnek és esetlegessé válnak,

a munka orientálja az ambíciókat – van iránya az előrejutásnak, és beláthatóvá válik, hogy tanulásban, kapcsolatok építésében, szabadidős és kulturális szabadidőben mit kell tenni az előrejutáshoz – mindezek nem adatnak meg a munkán kívül,

a munka, a munkahely formális és informális szociális biztonságot jelent: a cégre, a főnökökre, a kollégákra lehet számítani, ha baj van – ez a biztonság nincs meg a munkán kívül,

a munkahely, a rendszeres kapcsolatrendszer információkat, napi tudásokat ad akár olyan kérdésekben, mint, hogy mit lenne jó tanulnia a


117

gyereknek – a munkanélküliség ennyiben tájékozatlansággal, az eligazodás képességeinek hiányában is hátrányt okoz,

a munkahely szervezi a szabadidőt is, részben azzal, hogy elválasztja a munkaidőt és a szabadidőt, részben azzal, hogy a munkaidőn túl is programokat ad: összejárni a kollégákkal, születésnapot, névnapot ünnepelni, társadalmi eseményekre – esküvőre, temetésre járni, jubileumokat ünnepelni stb.

a munkahely gyakran a társadalombiztosítási részvételen túl, egyéb juttatásokat is biztosít: üdülés, tanulás, egészségügyi szűrés és terápia, internet-hozzáférés stb. – a munkanélküliek ezektől is elesnek stb.

Azaz, a munkahely elveszítése, különösen a tartós munkanélküliség nem csupán jövedelmi-szegénységi kockázatokkal jár, hanem gyakran az elvártnak, normálisnak tekintett életvitel lehetőségének a hiányával is, ami további akadályt jelent a legális, vagy nem legális munkapiacokon a jövedelemszerző tevékenység során.

Különösen a szociálpolitikai szakirodalom tárgyalja a legális piacon kívüli jövedelemszerző és megélhetési stratégiákat úgy, mint a piaci, munkaerőpiaci részvételek egyfajta alternatíváját, akár önkéntesen, akár kényszerből választott életberendezkedés is az. Gyakran találkozunk ezzel a megközelítéssel akkor, amikor a munkanélküliségre való berendezkedést egyfelől átmeneti állapotként írják le, másfelől, még az átmeneti időtartam alatt is valamiféle megszokásokon, hagyományokon, vagy tudatos döntéseken alapuló szisztematikusságot és célszerűséget vélnek felfedezni e „túlélési stratégiákban”. Mások viszont éppen nem az átmenetiségre, a „túlélési jellegre” helyezik a hangsúlyt, hanem annak valamiféle tartós „beágyazódottságára”, kultúraként az élet egészét szabályozó norma és célrendszerére. E megközelítésekben a legális piacon kívül boldogulást kereső, generációkon keresztül öröklődő kultúrákat, berendezkedéseket gyakran tárgyalják a szegénység szubkultúrájaként. Ezekben a tárgyalásmódokban a szegénység kultúrája annyiban, és csak annyiban azonos az emberek meghatározott csoportjában, hogy ők a megélhetésüket, az anyagi javak megszerzésére vonatkozó szabályaikat, normáikat az amúgy domináns intézményesült piac keretein kívül próbálják meg szisztematikusan, életvitelszerűen érvényesíteni.

Vannak olyan megközelítések, melyek napszámos, cseléd, lókupec, kosárfonó, vályogvető vagy muzsikus cigány kultúráról beszélnek. Ezek a gyakran néprajzi-antropológiai ihletettségű leírások bár igen izgalmasak és érzékletesek tudnak lenni, többnyire nem magyarázzák a jelen életviteleit, berendezkedéseit. A kultúra visszaállítására irányuló nosztalgiák is javarészt alaptalanok, hiszen a napjaink gazdasági, társadalmi, piaci környezete alapvetően más, semmint hogy lehetőséget biztosítana ezek újraélesztésére. Másfelől semmi okunk feltételezni, hogy az emberek mindennapos gyakorlataikban tudatosan és következetesen a piac és a nem-piac, legális gazdaság, nem legális gazdaság szétválasztására rendezkednek be. A túlélési stratégiákban keverednek a piaci, fél-piaci (például nem intézményesülten piaci, „fekete”) és nem-piaci gyakorlatok, eszközök. Még az önellátásra berendezkedett háztartások legklasszikusabb esetleírásai, a szegényparasztságról szóló hazai szépirodalmi, néprajzi és szociográfiai munkák is magától értetődően rögzítik azt, hogy bizonyos mennyiségű pénzre, bizonyos piaci kapcsolódásra mindenkinek szüksége van – ha másra nem, hát „sóra és petróleumra”. Ennél lényegesen messzebb megy Ray Pahl, aki a ’80-as évek elején egy periférikus és leszakadt észak-kelet angliai kistérség, a Sheppey Island


118

informális gazdaságát kutatta. Pahl egyrészt azt mutatta ki, hogy az informális gazdasági részvétel nem igazán „túlélési stratégiaként” számba vehető alternatívája a piaci részvételeknek, és különösen nem igaz az a köznapi vélekedés, hogy aki a formális munkapiacon nem dolgozik, az a felszabaduló munkaidejében intenzívebben termelhet a piacokon kívül. Pahl érve még adatok nélkül is meggyőző: informális kalákában csak az tudhat házat építeni – akinek van elég pénze (nemcsak sóra és petróleumra, hanem) téglára, sóderre és ablaküvegre is. Ugyanígy, a mezőgazdasági kistermelésben az tud intenzíven részt venni, aki meg tudja venni a vetőmagot, a tenyészállatot, a műtrágyát és a dízelolajat a traktorba (vagy, ki tudja fizetni a traktoros munka árát szolgáltatásként…).

Ebből a megközelítésből a nincstelenség, az minden körülmények között, minden gazdálkodási formában alacsony szintű, alacsony intenzitású részvétel lehetőségét determinálja, viszont, valamilyen szintű forrásokkal való rendelkezés mellett már vannak választási lehetőségek is. Pahl (és nyomában sokan mások) ezeket a választási opciókat „háztartási stratégiaként” írta le. A fogalom mindkét fele lényeges. A stratégia valamiféle döntési helyzetre vonatkozik: lehet így is, és úgy is; lehet választani a követendő célok és utak között. Ugyanannyi pénzből lehet kevesebb csirkét, esetleg több csirkehátat venni a hipermarketben, és lehet naposcsibét, tápot, ólat venni, csirkét nevelni, és a vasárnapi húslevesbe frissen vágott csirkét főzni (nem azt a táposat…). A különbséget értékelhetjük, jelezhetjük stratégiaként is, hiszen nem egy egyszeri választást, hanem, valamiféle következetességet, célszerűséget, berendezkedést megválasztó döntésről van szó. A másik eleme is döntő a fogalomnak: ahogyan a fogyasztás leírásában a statisztika hagyományosan a háztartást tekinti a releváns megfigyelési egységnek, úgy a gazdálkodást és a fogyasztást egységben kezelő stratégiák is első sorban a háztartásokra vonatkoztathatók. A „háztartási stratégia” fogalma tehát nem csupán elvont normákat, célokat, orientációkat fejez ki – hanem mintegy tartalmazza a háztartás munkamegosztásának, gazdálkodási szerepeinek rendjét is.

Ugyancsak a fogalomhasználat következménye az, hogy a tudatos célszerűségek, racionalitások, stratégiai gondolkodásmódok fogalmi ellentétpárja a stratégiai gondolkodás hiánya, a napról-napra élés, a sodródás, az alkalomról alkalomra való, nem egy irányba tartó döntések sora. Az összefüggés azonban nyilvánvaló: minél kisebb mértékben van jelen egy háztartásban a pénz, annál kisebb esélye van a stratégiai gondolkodásnak, a választásnak, és annál sorsszerűbbé válik a sodródás.

7. A munkanélküliség szerkezetének és a munkanélküliek ellátásának változása

A.) A munkanélküliek összetételének átalakulása

A jóléti államok kiépülésekor, a II. világháború után szociális biztonságukban leginkább azok voltak veszélyeztetve, akik életkoruk, egészségi állapotuk miatt egyáltalán nem voltak képesek dolgozni, pénzt keresni. Közülük is azok kerültek a legveszélyeztetettebb helyzetbe, akik olyan családi körülmények között éltek, ahol nem volt a családban aktív kereső. Legjellemzőbben azért, mert a kenyérkereső „férfi családfő”, az „eltartó” meghalt, megrokkant a háborúban. Hogy a háborúban elesettek és a hadirokkantak családjának szociális biztonságot kell kiépíteni, nem volt kétséges. Ebben a programban összetalálkozott az akkoriban „újnak” számító szociális elv, illetve a régi, hagyományos értékrend a háború áldozatai iránti részvét és a társadalom jóvátételi törekvése jegyében.

A korai jóléti eszmények az általánosan, mindenkire kiterjedő alapjövedelem biztosítását („basic income”) tekintették egyik fő célkitűzésének. Ám azóta sem


119

sikerült Európában senkinek olyan konstrukciót létrehoznia, amely e feladatnak elviekben is megfelelne. Gyakorlatilag viszont a jóléti államok mégiscsak megtalálták, kiépítették azokat az intézményeket, amelyek révén az általános, mindenkire kiterjedő szociális biztonság igencsak eredményesen biztosítható volt. Mindezt úgy sikerült elérni, hogy a szegénységi, szociális kockázatokkal jellemezhető csoportokat teljesen lefedő szociálpolitikai intézmények garantálták alapellátásukat. Így jött létre például

az idősek gyakorlatilag teljes körére kiterjedő felosztó-kirovó típusú nyugdíjrendszer;

a rokkantakra, fogyatékosokra kiterjedő rokkantnyugdíjak, rokkantsági ellátások köre,

a túlélő családtagok ellátását célzó özvegyi, árvasági ellátások, nyugdíjak;

a jellemzően árva gyerekek felnevelésére létrejött gyermekvédelmi intézmények, ellátások.

A háború utáni gyors gazdasági növekedéssel és foglalkoztatás bővüléssel járó újjáépítés időszakában a munkaerőpiaci kereslet tartósan meghaladta a kínálatot. Így a foglalkoztatáspolitikának legfeljebb annyi feladata volt, hogy a megszűnt munkahelyekről az új munkahelyekig vezető utat lerövidítse, könnyebbé tegye. A jóléti intézmények, ellátások tehát alapvetően a munkára képtelen emberek számára igyekeztek tisztes, elfogadható jövedelmet, életkörülményeket biztosítani.

A hetvenes éveket követően, az olajválság utáni helyzetben megváltozott az európai jóléti rendszerek ügyfeleinek összetétele, és ezzel együtt megváltoztak a szociális biztonság terén ellátandó szociálpolitikai feladatok hangsúlyai is. A munkaerőpiacok beszűkülésével, sőt, bizonyos társadalmi csoportok esetében a munkanélküliség tartóssá válásával a szociálpolitikai ellátásért folyamodók körében jelentősen megnőtt az aktív korú, munkaképes, ám munka és saját jövedelem nélküli személyek aránya.

A társadalmi változás számos további bonyodalommal is járt:

A tartósan munkanélküliek ellátására (és a tartós, masszív munkaerőpiaci kereslethiány kezelésére) nem álltak rendelkezésre megfelelő intézmények, ellátási formák, közpolitikai és jogi eszközök.

A probléma gyors kezelésére kitalált, sokszor improvizált, átmeneti jellegű megoldások nem védték meg az új ügyfélkört a szegénységtől: rövid időn belül ez a tartósan munkanélküli, önálló jövedelem nélküli, bár munkára képes aktív csoport vált a legszegényebb társadalmi réteggé.

A tartós munkanélküliség (és szegénység) szociológiai tényezői közül ki kell emelni a képzetlenséget és a földrajzi-térségi hátrányok meghatározó erejét. A munkaerőpiacok mindig „lefelé” szorítanak ki: a magasabb végzettségű, jobb munkavégző-képességű személyek még tudnak úgy reagálni a munkaerőpiaci nehézségekre, hogy azt a némileg rosszabb munkát vállalják, amely egy szinttel alacsonyabb képzettséget igényel (ezt a jelenséget szokás „alulfoglalkoztatásnak” nevezni). A lefelé történő kiszorító mechanizmus végeredménye azonban, hogy az addig a munkaerőpiac peremén foglalkoztatottak végérvényesen kiszorulnak a munkaerőpiacról.


120

Az iskolázatlan, tanulatlan szegények körében a történelem során mindig is – és a Föld bármely részén, mindenütt – az átlagosnál nagyobb családméret, a több gyerek a jellemző.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az új jóléti ügyfélkör el-szegényedése azért is jelentett oly drámai változást, mert a „régi” ügyfélkört ellátó, hagyományos és beérett jóléti rendszerek igen jól működtek. Például a nyugdíjrendszerek eredményes működésének köszönhetően – az emberiség történetében először – megszűnt az időskori szegénység a XX. század végére a jóléti államokban.

A hagyományos jóléti rendszerek eredményes, jó működése nagy csábítást jelentett a szociálpolitika számára. Megpróbálták az új problémákat is a régi intézményes keretek között orvosolni. Ennek hatására átalakultak a nyugdíjrendszerek funkciói: a korai nyugdíjazási formák, így a rokkantnyugdíjak többé-kevésbé munkaerőpiaci támogatási formákká váltak. Ez viszont „megtépázta” a hagyományos rendszerek stabilnak, fenntarthatónak tűnő kereteit is. A hagyományos, beérett, legitim, elismerten jól működő rendszerek is meginogtak.

B.) A „régi” ellátó rendszerek „új” ügyfelek

A második világháború után kiépült jóléti rendszerek részben berendez-kedésüknél fogva igen nagy tömegű (a fizikában ezt úgy szokás mondani: „nagy tehetetlenségű”) bürokratikus rendszerek, amelyeknek a változása évtizedekig eltartó folyamat is lehet.

Az átalakulást tovább lassítja a hagyományos jóléti rendszerek korábbi sikeressége. Sokan úgy gondolkodnak, hogy nem is szükséges e rendszerek átalakítása, hiszen a válságok ideiglenesek, és túlkerülvén a megrázkódtatásokon – a leghelyesebb visszatérni a jóléti államok „aranykorát” jelentő működésmódokhoz. A szociálpolitika kereteinek alapvető átrendeződése – a célcsoportok szociológiai karakterének változásai, a demográfiai, munkaerőpiaci átalakulások, az új politikai prioritások és kormányzati magatartások – lehetetlenné tette a régi ellátórendszer hatékony működését. Hosszabb távon ugyanis a hagyományos jóléti ellátások – elsősorban a nyugdíjak, az időskori, a fogyatékossági és az anyasági ellátások – eredeti funkcióiktól idegen „túlhasználata” nem csupán mennyiségében növelte kezelhetetlenné az ellátórendszert, a megoldandó szociális problémák körét, hanem a rendszerek belső logikáit és funkcionális összefüggéseit is erodálták, átláthatatlanná tették.

Ennek jeleivel találkozunk akkor, amikor:

az időskorúak ellátásai és a nyugdíjak nem kizárólag az idősek jövedelmi és szociális biztonságát szolgálják;

a fogyatékossági ellátások nem a megélhetésükről gondoskodni nem képes egészségkárosodottak számára akarnak biztonságot teremteni; A rendszerváltást követően Magyarországon például a rokkant nyugdíj kivezető utat jelentett a munkanélküliségből.

az anyasági ellátások nem a gyermeknevelés miatt otthon maradni kényszerülő szülők jövedelembiztonságát szolgálják,


121

hanem elsősorban a munkaerőpiaci feszültségek levezetésének segédeszközeiként kezdenek el működni, akkor logikus fejlemény a korábban masszív, tiszta logikájú rendszerek korlátainak „feloldódása”.

A problémákat tovább súlyosbítja, hogy a hagyományos rendszerek túlhasználata nemcsak e rendszerek összetarthatatlanságát eredményezte, hanem jelentős részben bizonyult hatástalannak a fölmerülő szociális problémák egyéni orvoslásában is. Így például ha valakinek – egy viszonylag fiatal embernek – az egészségkárosodása nem túl súlyos, és elvileg képes lenne még dolgozni, ám ennek ellenére megállapítják számára a rokkantnyugdíjat, akkor ezzel nemcsak az a gond, hogy terhet jelent a nyugdíjrendszerre, hogy növeli a csökkenő számú járulékfizető terheit; hanem az is, hogy a rövid szolgálati idő miatt csak igen alacsony résznyugdíj járhat neki. Ez nem elég a megélhetéshez, viszont rokkantnyugdíjasként a munkavállalási lehetőségei is igen korlátozottá válnak. Vagyis a szegénység kockázatai sem csökkennek, a megoldás nem jelent gyógyírt a szegénységből való kikerüléshez – legfeljebb valamiféle minimális szociális jövedelem biztosítását képes megteremteni.

Mindezeket figyelembe véve vannak, akik úgy gondolkodnak, hogy a régi ellátórendszerek bármennyire is jól (eredményesen, hatásosan, hatékonyan, kiszámíthatóan) működtek korábban, az idő kerekét nem lehet majd visszaforgatni. Nem pusztán arról van szó, hogy a rendszereket hozzá kell igazítani a változó technikai, gazdasági, társadalmi változásokhoz és igényekhez, hanem azt is figyelembe kell venni, hogy a rendszereknek az eredetitől eltérő funkciókat kell betölteniük. Ezen eltérő funkciók sorában a legdöntőbb feladat az, hogy az „új”, aktív korú, elvileg dolgozni tudó, ám munka és jövedelem nélküli szegények számára is ki kell építeni a szociális biztonságot érvényesítő jóléti rendszereket.

E megközelítés igen erősen épít arra a megfigyelésre, hogy az új problémáknak a régi szervezeti keretekben történő megoldási kísérletei kudarcot vallottak. Bármennyire is igyekeztek a jóléti rendszerek az új problémákat a korábbi jogosultsági és intézményi keretekben orvosolni, bármennyire is próbálták a kereteket úgy tágítani, hogy az új ügyfelek problémáira is választ adjanak – nem igazán sikerült.

Nem tagadható, hogy valamilyen szinten bővültek az ellátások és ellátási formák, mégis indokolt sikertelenségről beszélni, hiszen az új, aktív korú ügyfélkört és gyermekeiket nem sikerült a szegénységtől

megvédeni;

maguk az intézmények is komoly válságokba sodródtak, még a korábbi funkciókat is egyre súlyosabb nehézségek árán képesek csak betölteni.

További vitatott kérdés az, hogy vajon e sikertelenségek mennyiben tudhatók be annak, hogy

a jóléti rendszerek szakmai, intézményi és jogosultsági tartalmaiban túl nehézkesnek bizonyultak arra, hogy igazodjanak a változó körülményekhez;

• avagy hogy a jóléti eszmények olyan politikai támadások kereszttüzébe kerültek, hogy már eredeti céljaik is megkérdőjeleződtek.

Ilyen helyzetben logikus fejlemény, hogy előtérbe kerülnek azok a politikák és programok, amelyek a munkába való visszatérést célozzák. Makroszinten e


122

politikákat mint a francia politikai hátterű „beillesztési” („insertion”), a brit hagyományból az Unió koncepciójába is átkerülő „befogadási-összetartozási” („inclusion”), illetve a németes gyökerű „integrációs” politikákat jellemeztük.


123

Jólét és fenntarthatóság

A társadalmi jólét jellemzői (Természeti erőforrás és környezetgazdálkodás)

A természeti környezet – általános értelemben – a társadalom létezésének szükségszerű feltétele. A természeti környezetnek a természeti erőforrásokban megtestesülő része képezi a természeti termelési tényezők halmazát. Minden szükséglet-kielégítésre alkalmas gazdasági jószág eredendő állapotában része a természeti környezetnek vagy mint nyersanyag, vagy mint energiahordozó. Ez a megállapítás a munkaeszközökre és a fogyasztási javakra egyaránt igaz. A termelés lényege, hogy a természet erőit és javait közvetlen emberi szükségletek kielégítésére alkalmas állapotba hozzuk. Lényegében a tudományok fejlettségének mindenkori szintjétől függ, hogy az ember milyen mértékben képes a természeti környezeti tényezőket gazdasági erőforrásként hasznosítani (például új elemek, anyagok, energiaforrások bevonása a gazdálkodási láncolatba, „hulladékfaló” baktériumok munkára fogása a szennyvíztisztításban stb.). A gazdálkodás számára tehát a környezet elsőként mint termelési tényezők halmaza jelenik meg.

A természeti környezet számos olyan hasznos jószágot, szolgáltatást nyújt az embernek, amelyek közvetlenül – tehát minden további átalakítási folyamat közbeiktatása nélkül – alkalmasak emberi szükségletek kielégítésére. Ez a képesség a közgazdaságtani használati érték fogalom kritériuma. Ilyen alapvető természeti használati érték például a tiszta levegő, a természetben található, még iható vízforrások, a vadon termő gyümölcs stb. Kissé leegyszerűsítve a természeti környezeti tényezők közgazdaságtani értelmezéséről eddig leírtakat azt mondhatjuk, hogy azok a környezeti tényezők tartoznak a termelési tényezők halmazába, amelyek csak bizonyos átalakítás után alkalmasak fogyasztási igények kielégítésére. Ez az átalakítási folyamat maga a termelés. A termelési folyamatból kikerülő javak használati értékké (hasznos tulajdonsággal rendelkező jószággá) válnak.

A természeti környezet sajátos közgazdasági tartalommal bír azokban az esetekben, amikor a legalapvetőbb termelési tényezőknek, a munkaerőnek a reprodukciós színtereként vesszük tekintetbe (üdülés, pihenés, turizmus). Mára önálló gazdasági ággá nőtte ki magát az idegenforgalom, fejlesztése természetvédelmi-környezetvédelmi kérdéseket is érint.

Az egyes nemzetgazdaságok fejlődése, a polgárok jóléte mindig is szorosan függött a természeti erőforrásokkal való ellátottságuktól. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok bővülésével ez a függőség fokozatosan lazul, de azért a természeti erőforrás-ellátottság még napjainkban is jelentős nemzetgazdasági tényező, számos nyersanyag és energiahordozó (például kőolaj és növekvő intenzitással az ivóvíz stb.) pedig világgazdasági szinten is stratégiai szerepre tett szert.

A környezeti problémák (például a nem megújuló erőforrások beszűkülése, a megújulni képes erőforrások – levegő, víz, talaj – fokozódó szennyezése, s ezzel reprodukciós képességük korlátozása stb.) fölerősödésével és globalizálódásával egyre nagyobb figyelem fordul a környezeti és a gazdasági erőforrások hatékony felhasználását érintő kérdések felé, mint például (1) mennyiségük, minőségük számbavétele; (2) változásuk iránya és oka; (3) a negatív tendenciák kezelhetősége, a lehetséges ellenlépések megtétele.

A modern árutermelés viszonyai között a jólét mértékét az áruk árösszegével, a monetarizált (pénzben kifejezett) értékösszeggel azonosítják. A társadalom fejlődésének, gyarapodásának mércéjeként pedig a hozzáadott érték növekedését


124

tekintik. A „hozzáadott” szó e rendszer értelmezésében azt jelenti, hogy növekedés figyelhető meg a teljes megtermelt és elérhető gazdaság és jólét mennyiségében. Ha azonban a valóságos gazdaságot akarjuk megkapni, akkor a hozzáadott értékből le kell vonni azt az értékrészt, amely a számbavételkor ugyan pozitív értékként kerül elszámolásra, de mégsem növeli a tényleges gazdaságot. Ilyen például az utólagos helyreállítást szolgáló környezetvédelem.

A piaci árukat előállító tevékenység hatással van (nem ritkán negatív hatással) a nem monetarizált használati értékekre is, így annak is megvan a lehetősége, hogy egy adott hozzáadott érték önmagánál nagyobb levont értéket hozzon létre. Másképpen fogalmazva: egy adott gazdasági tevékenység, mely a hozzáadott értéket tekintve eredményes, a valódi gazdaság és jólét csökkenését is eredményezheti.

Ma, amikor az ökológiai krízis egyre inkább ráirányítja a figyelmet a nem megújuló erőforrások kritikus jelentőségére, valamint a megújuló erőforrásokat, az ökoszisztémát ért károsodások megfordíthatatlan természetére, a GDP növekedési ráta elveszti jelentőségét a társadalom jólétének mutatójaként. Többen mutattak rá arra a tarthatatlan helyzetre, hogy a nemzeti termék növekményeinek számításakor figyelmen kívül hagyják az okozott környezeti kárt, viszont a környezetvédelemre fordított munkát a GDP növekményeként számolják el. Ez a torzítás azt jelenti, hogy a GDP-statisztikában kifejeződő növekedési ráta túlértékeli a jóléti fejlődést. Ha azonban lehetségesnek tartjuk a gazdasági növekedést, tekintet nélkül annak káros környezeti hatásaira, akkor éles ellentmondás jön létre a gazdaságpolitika és a társadalmi elvárások között. A reális ítéletalkotáshoz tudnunk kellene, hogy a bruttó termék mekkora hányadának kell fedeznie a gazdasági tevékenység okozta károkat és veszteségeket, és helyettesíteni azon környezeti funkciókat, amelyek azelőtt ráfordítás nélkül rendelkezésre álltak. Tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen mértékben fognak visszafordíthatatlanul károsodni a termelési folyamat következményeként a megújuló erőforrások. Hasznosulhatnak-e gazdaságilag kielégítő módon, vagy ökológiai fejlesztési intézkedésekkel képesek bővülni (például talajjavítás, szennyvíztisztítás stb.)? A nem megújuló erőforrásokkal kapcsolatban milyen vonzatai vannak a termelésnek? Milyen szerepe van az újbóli hasznosításnak (recirkuláltatásnak)? Mekkora a termelés okozta környezeti kár? Milyen ágazatok termelnek toxikus anyagok kibocsátása nélkül, vagy melyek jelentősen csökkentett emisszióval?

Ha az elengedhetetlen módosításokat a jövőben számításba vesszük, akkor elérhető, hogy a módosított GDP rövid és hosszú távon az egyén és a társadalom szintjén egyaránt a jólét reálisabb mérőszáma legyen. A fenntartható fejlődés elvárásait alkalmazva a rövidtávú gazdasági programok szintjére tisztázni kell, hogy mely típusú, milyen hosszan tartó és milyen gyorsütemű növekedés hozható összhangba a fenntarthatósággal.

A GDP-nek mint fejlődési mutatónak az egyik fő hiányossága, hogy nem veszi számba a természet ingyenes szolgáltatásait; a tiszta levegőt, az ózonpajzsnak a Nap káros sugarait kivédő szolgáltatásait sem. A GDP a szennyező tevékenységekkel is és a későbbi tisztítással is nő, azt a benyomást keltve, hogy a szennyezés a gazdaság számára kettős haszon. A GDP nem veszi figyelembe a természeti erőforrások kimerülését (pusztulását), sőt a gazdasági döntések szempontjából meghatározó időtávon többnyire pozitív változásként kezeli azt. (Így például egy őserdő kivágása termelésnövelő tényező, ugyanakkor az oxigéntermelés ezért bekövetkező kiesése nem jelenik meg csökkentő elemként).


125

A fenti példák is bizonyítják, hogy a GDP-re hagyatkozva nem lehet reálisan gondolkodni és dönteni a fenntartható fejlődésről. Ugyanakkor a GDP használata indokolt lehet az üzleti befektetések tervezése során és a szükséges pénzkínálat meghatározásakor. A társadalmi fejlődés reális megítéléséhez azonban találnunk kell e makromutatónál reálisabb indikátorokat.


126

Jóléti állam

A „jóléti állam” kifejezés eredetét általában Temple (1941–1942) yorki érsekkel hozzák kapcsolatba a történészek, aki a második világháború alatt megjelentetett írásaiban szembeállította a Harmadik Birodalom „hatalmi államát” a jóléti állam megvalósításának lehetőségével, amelyet szerinte a nyugati szövetségesek győzelme ígért (Pierson, C. 1994)

Európában a sort a Beveridge-javaslat alapján megvalósított nagy-britanniai társadalombiztosítási reform nyitotta meg, amely a jóléti programok és kiadások expanziójával párosult, és ez a két olajválság nyomán kibontakozott recesszió jelentkezéséig töretlenül folytatódott. A jóléti állam intézményi alapjainak a megszületése azonban ennél jóval korábbra tehető, a XIX. század végén Bismarck alatt bevezetett kötelező munkásbiztosítási törvényekben jelölhető meg. A jóléti állam egyik első „tudományos igényű” definíciója (legalábbis az angol szakirodalomban) valószínűleg a történész Briggstől származik (1961).

Briggs meghatározásában a „jóléti állam olyan állam, amelyben a szervezett kormányzati hatalom tudatosan kerül alkalmazásra (a politikán és az adminisztráción keresztül), abból a célból, hogy a piaci erők játékát módosítsák legalább három szempontból:

először is abban az értelemben, hogy az egyéneknek és a családoknak egy minimális jövedelmet garantálnak, amely független munkájuk vagy tulajdonuk piaci értékétől;

másodszor oly módon, hogy leszűkítik a gazdasági bizonytalanság mértékét, lehetővé téve az egyének és családok számára bizonyos ťtársadalmi kockázatokŤ (például betegség és munkanélküliség) kezelését, amelyek személyes és családi krízishelyzetek forrását jelentenék;

harmadrészt úgy, hogy státustól s osztály-hovatartozástól függetlenül bizonyos kiválasztott szolgáltatások esetében a lehető legmagasabb szintű ellátást biztosítják minden állampolgár számára.” (Briggs 1961)

A jóléti állam lehetséges értelmezését három különböző aspektusból célszerű szemügyre venni:

A jóléti állam értelmezhető sajátos politikai stratégiaként.

A jóléti államot meghatározhatjuk a neki tulajdonított fő funkciók alapján.

Végül a jóléti államot tanulmányozhatjuk pragmatikus nézőpontból, az intézmények szintjén.

1. A jóléti állam mint politikai stratégia

A normatív megközelítés a következő négy jellegzetességben határozta meg a politikai stratégiának tekintett jóléti állam szükséges tulajdonságait (goodin 1988):

a) A jóléti állam a piacgazdaság körülményei között működik. Egy olyan politikai stratégiát képvisel, amelynek nem célja a magántulajdonon nyugvó piacgazdaság felszámolása, csupán annak módosítása és szabályozása. Ebből a nézőpontból a jóléti állam stratégiája értelmezhető a kompromisszumok, illetve a „kis lépésekre” épülő társadalmi reformok programjaként.

b) A jóléti állam az állami beavatkozás olyan formáját képviseli, amelynek keretében az állam viszonylag direkt eszközökkel törekszik egyes szükségletek


127

kielégítésére. Ez a jellegzetesség részben következik az előző pontból. Ha a jóléti állam programja nem foglalja magába a gazdasági viszonyok alapvető megváltoztatását, akkor tevékenysége elsősorban a piacon előállított jövedelmek újraelosztására korlátozódhat. A „direkt” és „indirekt” eszközök azonban különbözőképpen kombinálhatók még e korlát figyelembevétele mellett is. A munkanélküliség például kezelhető munkanélküli segélyezéssel (direkt eszköz), de munkahely-teremtési programok keretében is (indirekt eszköz).

c) A jóléti állam olyan politikai stratégia, amely speciális redisztribúciós célokat követ. Goodin szerint a jóléti állam elengedhetetlen attribútuma bizonyos alapvető szükségletek kielégítésének a biztosítása. Ebben a meghatározásban annak, hogy egyáltalán jóléti államról beszélhessünk, alapvető feltétele az egyéni szükséghelyzetek állami vagy közösségi enyhítésére való törekvés, illetve az ezt szolgáló politikák megléte. A jóléti állam stratégiája nem feltétlenül azonos a jövedelmek egyenlősítésének politikájával, de a fenti értelemben magában foglalja az „egyenlőtlenségek terének” (Tobin 1970) szűkítését.

Mivel a jóléti állam a demokratikus kapitalizmus keretei között működik, nem meglepő, hogy a filozófiai háttér tekintetében az állampolgári egyenlőség értelmezése jelenti az egyik fő kérdést. Ez azonban egymástól nagyon különböző dolgokat jelenthet: értelmezhető többek között a törvények előtti egyenlőségként, esélyegyenlőségként, az esélyek „méltányos” egyenlőségeként vagy a „végeredmény” egyenlőségeként, ami viszont jelentheti egyes „kitüntetett” szükségletek kielégítésének az egyenlőségét vagy például a jövedelem, illetve a fogyasztás átfogóbb egyenlőségét is. Ugyanakkor az egyes redisztribúciós célok nem feltétlenül az egyenlőség dimenziója mentén fogalmazódnak meg: így például a jóléti állam konzervatív-kereszténydemokrata felfogásának lényege nem az egyenlőtlenségek mérséklése, hanem a szegényekről való gondoskodás mellett a „család szükségleteinek”, a „munkának” és a „társadalmi státusnak” megfelelő jövedelem biztosítása jelenti (Van Kersbergen 1994).

d) Végül a jóléti állam stratégiája különbözik a jóléti szolgáltatások nem állami formáitól és a tradicionális szegénypolitikától abban az értelemben, hogy a jóléti szolgáltatás (vagy juttatás) kötelező, kollektív és nagyrészt nem diszkrecionális formáját képviseli. Ellentétben például a karitatív szervezetekkel, a jóléti állam nem önkéntes, hanem kikényszerített újraelosztást valósít meg. Továbbá a „régi” szegénytörvényeken nyugvó állami adakozáshoz képest a juttatásban részesülők igénye törvényileg garantált és szabályozott alapokon nyugszik, ami a végrehajtók számára leszűkíti a mérlegelés lehetőségét. A jóléti államra vonatkozó eszmerendszerekben ez utóbbi momentum gyakorta szélesebben, az ún. „szociális” vagy „jóléti jogok” formájában értelmeződik. Ebből a nézőpontból tehát a jóléti állam az állampolgári jogok kiterjesztésének programja. A jóléti állam e megközelítés szerint új típusú viszonyt képvisel állam és polgárai között: a polgárok deklarált jogokra építve léphetnek fel igényekkel a kormányzatukkal szemben, amely, legalábbis a jóléti állam bizonyos támogatói szerint, kötelezettséggel bír polgárai jóléte fenntartásában.

2. A jóléti állam értelmezése a neki tulajdonított funkciók szerint

Az ilyen típusú értelmezések egy része az ún. funkcionális logikába illeszkedik, amely az egyes „társadalmi alrendszereket” az „egészhez” viszonyított szerepük szerint értelmezi


128

a) A jóléti állam funkciója a piacgazdaság hatékony működésének elősegítése: tevékenységének lényegi mozzanata a piaci kudarcok kezelése. E megközelítés modern változatát képviseli az általános egyensúlyelméletre épülő normatív vagy „jóléti” közgazdaságtan. Eszerint legalább egy vagy több egyén jóléte növelhető anélkül, hogy más egyének helyzetén rontani kellene (Pareto-hatékonyság).

b) A jóléti állam funkcionális az ipari társadalom, illetve a modernizáció szempontjából: a jóléti állam formájában megnyilvánuló állami beavatkozás lényegében az ipari társadalmak által generált új szükségletekre ad választ. Ezen értelmezés szerint az iparosodás és a modernizáció szükségszerűen eredményezi az állam szerepének növekedését (Wilensky 1975; Flora és Heidenheimer 1981). Az indusztrializációs hipotézis szerint a fő mozgatóerő a gazdasági és társadalmi struktúrák megváltozása. Ebben az elméletben a jóléti közkiadások a kor-, család- és státuscsoportok helyzetében az iparosodás következtében beállott változásokra adott válaszként értelmezhetők. Az ipari társadalmakban a tradicionális intézmények – a család, a lokális közösségek vagy az egyházak – meggyengülnek, és ezzel egy időben új kockázatok és új szükségletek – mint például a munkanélküliség vagy a meghosszabbodott inaktív életszakasz – jelennek meg, ugyanakkor e szükségletek kollektív kezelését lehetővé teszik az ipari tömegtermeléssel együtt járó gazdasági növekedés által megteremtett erőforrások. Ebben az értelemben a szociális közkiadások növekedése nem más, mint az állam megoldása a technológiai változások által kedvezőtlenül érintett csoportok helyzetének javítására.

c) A jóléti állam funkcionális a tőkés gazdasági-társadalmi berendezkedés szem-pontjából: egyik meghatározó funkciója a tőkés uralmi viszonyok fenntartása és legitimálása. A jóléti állam ezen értelmezése elsősorban a neomarxista szerzőkhöz fűződik, de nemcsak az ide sorolható irodalom hangsúlyozza a jóléti állam szerepét a társadalmi béke és a politikai legitimitás fenntartásában.

d) A jóléti állam a bérből élők, illetve a munkásosztály politikai erejének intéz-ményi megnyilvánulása a politikai demokrácia keretei között. Ezt az értelmezést képviseli a jóléti állam ún. szociáldemokrata elmélete (Esping-Andersen 1985).

e) A jóléti állam a piaci jövedelmek újraelosztásának rendszere, ahol a redisztribúció a demokratikus szabályoknak alávetett, ám érdekcsoportok és nyomásgyakorló csoportok által alakított játékszabályok szerint működtetett állami kényszer útján valósul meg.

3. A jóléti állam intézményi keretei

Intézményi oldalról a jóléti politikák összességét értelmezhetjük a közkiadások mentén, valamint vizsgálhatjuk a jóléti intézmények együttesét a politikák tartalma, kiterjedtsége és kombinációja szerint, és ennek alapján tipizálhatjuk az egyes jóléti államokat.

3.1. A jóléti közkiadások. A jóléti programokon keresztül megnyilvánuló állami aktivitás egyik jellemző mutatója az e területre irányuló közkiadások nemzeti össztermékben elfoglalt aránya.

3.2. A jóléti államok típusai. Ahhoz, hogy a jóléti állam tevékenységének egészét, illetve az egyes jóléti államok közötti különbségeket megragadhassuk, a kiadások csak részleges fogódzókat adnak. A kiadási szintek puszta összehasonlítása esetén érzéketlenek maradunk a szükségletek közötti eltérésre: így a lakosság eltérő életkori összetételére, a transzferek előtti szegénység és egyenlőtlenség szintjére vagy a munkanélküliség nagyságára. Így például ugyanaz a nyugdíjkiadás eltérő


129

megítélésre adhat okot, ha a nyugdíjasok aránya a lakosságon belül az egyik országban 10 százalék, míg a másikban 20 százalék. Továbbá a kiadások vizsgálata elfedi azt a módot, ahogy a jóléti kiadások felhasználásra kerülnek. Ugyanaz a kiadás eltérő elosztási következménnyel járhat, valamint eltérő „minőségű” jogosultságokhoz és intézményi keretekhez kapcsolódhat. Végül, a kiadások nem tükrözik a jóléti újraelosztás és az állami beavatkozás más aspektusainak – adózás, szabályozás – a tartalmát, illetve a következményét sem.

A jóléti államok egyik gyakran használt osztályozása szerint megkülönböztethetők reziduális és univerzális jóléti államokat. A reziduális jóléti állam elsősorban mint a szegényekre koncentráló védőháló funkcionál, így főként jövedelemigazoláshoz kapcsolódó közösségi segélyprogramokat működtet. Ezzel szemben az univerzális jóléti államokban a közösségi programok kiterjednek valamennyi társadalmi csoportra.

A politikai megközelítés szerint a jóléti állam alábbi típusairól beszélhetünk:

a) A liberális jóléti rezsim. A liberális jóléti rezsimben a jövedelemigazoláshoz kötött segélyek mellett az állampolgári juttatások és a társadalombiztosítás szerepe viszonylag kisebb jelentőségű. A jogosultságok esetében elsősorban a szigorú rászorultsági elv érvényesül, és a gyakran lokálisan adminisztrált segélyek igénybevevői ki vannak téve a társadalmi megbélyegződésnek („stigmatizálódásnak”), ami a munkára való ösztönzés tudatosan alkalmazott tradicionális liberális technikája. Ugyanakkor, a magasabb jövedelmű csoportok esetében az állam ösztönzi a piaci megoldások igénybevételét: a társadalombiztosítási programok ebben a rezsimben csak minimális juttatásokat biztosítanak, így a középrétegek jelentős mértékben a kiegészítő, illetve magánbiztosításra támaszkodnak. Ez „duális társadalmat” eredményez, amelyben a legrászorultabbak a jóléti államtól függnek, míg a többség a piac által differenciált jóléti szolgáltatásokat vesz igénybe. Ennek következtében a fennálló jóléti programok mögött álló politikai támogatottság gyenge. Így paradox módon a jóléti állam elleni támadások az alacsony kiadással rendelkező liberális rezsimben lehetnek a leghatásosabbak (Amerikai Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália).

b) A konzervatív jóléti rezsim. A konzervatív rezsimekben a közösségi jóléti programok jóval kiterjedtebbek és magasabb juttatást biztosítanak, mint a liberális jóléti államban, és ezért a magánbiztosítás és a munkahelyi programok szerepe inkább marginális. Az ilyen rendszerben a társadalombiztosítás játssza a központi szerepet, ahol a jogosultságok a foglalkozás, a társadalmi státus szerint erősen differenciáltak, és ezért az alacsonyabb jövedelműek javára történő újraelosztás csak korlátozottan valósul meg. Ez a differenciálás megmutatkozik abban is, hogy a kötelező biztosítási programok gyakran az egyes foglalkozási csoportok szerint szegregáltak, és ezeket – a konzervatív bismarcki tradícióknak megfelelően – korporatív alapú, a munkáltatók és a munkavállalók képviselőiből álló önkormányzati testületek adminisztrálják. Továbbá, a konzervatív rezsimekben az adókból finanszírozott jóléti programokban az egyházak részvétele is jelentős. A konzervatív ideológiai örökséget és a kereszténydemokrata ihletésű jólétiállam-felfogást tükrözi a családnak szánt speciális szerep is a jövedelemfenntartásban, amely a tradicionális egykeresős családmodellnek felel meg. Ezért a szolgáltatások, különösen azok, amelyek lehetővé tennék a nők munkerőpiacra való belépését, alulfejlettek. A konzervatív jóléti állam így alapvetően a „passzív” pénzbeli transzferekkel és a családfenntartók munkaerő-piaci pozíciójának védelmével avatkozik be a piac működésébe (Németország, Ausztria, Franciaország és Olaszország).


130

c) A szociáldemokrata jóléti rezsim. A konzervatív rezsimtől eltérő módon valósul meg az állam domináns szerepe a szociáldemokrata rendszerben, amelynek létrejötte részben a szociáldemokrata pártok tartós kormányzati szerepére vezeti vissza. Itt kiterjedt állampolgári alapon definiált jogosultságok, illetve (közel) univerzális egységes összegű transzferek (pl. univerzális alapnyugdíj) egészülnek ki a jövedelemtől függő társadalombiztosítási juttatásokkal. Ennek következtében a jövedelemfenntartás (többek között ezért is rendkívül költséges) rendszere egyszerre tölt be „jövedelemkisimító”, illetve biztosítási és jövedelmi csoportok közötti redisztribúciós funkciót a szolidarisztikus elveket intézményesítve. Mivel a jóléti programok „ernyője” egységesen kiterjed a lakosság egészére, beleértve a középosztályokat is, a jóléti államnak ez a típusa széles politikai koalíciót teremt e programok támogatására. Ebben a rezsimben valósul meg a leginkább az egyén piacnak való kiszolgáltatottságának felszámolása vagy más megfogalmazásban a munkaerő „árutlanítása” (decommodification). Ugyanakkor, ez a rezsim a nők „emancipálásának” szociáldemokrata programját követve csökkenti a tradicionális családtól való függőséget is, többek között a gyermekvállalás és -nevelés költségeinek részleges társadalmasításával. Ennek megfelelően a különböző jóléti szolgáltatások – így a bölcsődei ellátás vagy a közösségileg szervezett idősgondozás – a többi rezsimhez képest itt a legkiterjedtebbek. Továbbá, részben a jóléti programok magas költsége miatt, ez a rendszer épít leginkább az aktív munkaerő-piaci politikákra és a magas foglalkoztatási arány fenntartására (skandináv jóléti államok, elsősorban Svédország).

4. A jóléti állam működésének politikai bírálatai

A jóléti újraelosztás kedvezőtlen gazdasági hatásaival kapcsolatos érv tulajdonképpen egyidős a német jóléti rendszerrel: Bismarck szociális törvényhozását már a századforduló táján bírálták, amikor a társadalombiztosítás kiadásai a GDP-nek még mindössze néhány százalékát tették ki.

A marxista bírálat szerint, ahogy maga a jóléti állam, úgy a jóléti állam válsága is a kapitalista fejlődés logikájából következik. Az érvelés szerint a tőkés termelés ciklikus természetének kiegyensúlyozására, a folyamatos és kiegyensúlyozott keresletteremtés biztosítására és a tőke és munka közötti antagonisztikus ellentmondás folytán fellépő tömeges elégedetlenség leszerelésére egyaránt szükség van a szociális programokra. Ugyanakkor a monopoltőkésenek az a törekvése, hogy az üzleti költségek egyre nagyobb hányadát az államra hárítsák, tekintve, hogy ezzel párhuzamosan a közösségi kereslet állandóan növekszik, és a tömegek, az állampolgárok lojalitása egyre inkább az állam közjavakat előállító tevékenységétől függ, a termelőeszközök magántulajdonának fenntartása mellett áthághatatlan korlátokba ütközik. A válság tehát szükségszerű következménye a kapitalizmus talajára épülő jóléti állam logikájának – mondja a jóléti állam válságának marxista értelmezése. A növekvő transzferek növelik a munkaerő újratermelési költségeit, a munkáltatók egyre inkább elfordulnak a munkaintenzív eljárások alkalmazásától, ez növekvő munkanélküliséghez vezet, ami viszont növeli a jóléti terheket, miközben szükségképpen csökkennek a befizetések: nem marad más, mint a deficitfinanszírozás, és végül a csőd, az összeomlás.

Teljesen más alapállásból ugyan, de az előbbiekhez hasonló következtetésekhez jut el a konzervatív bírálat is. Ez az irányzat a társadalmi integráció és legitimáció oldaláról közelíti meg a jóléti állam értékelését: a modernizáció (a városiasodás és iparosodás) csökkenti a hagyományos társadalmi kötelékek szerepét a társadalmi integrációban – mondják. A hagyományos csoportok társadalmi ellenőrző


131

szerepének lazulásával a modern társadalmakban élő egyének egyre inkább a hedonista életstílust kezdik követni, növekszenek tehát a jóléttel kapcsolatos elvárásaik. Ezek a tényezők politikai mobilizációt hoznak magukkal: az egyének egyre inkább az állammal szemben fogalmazzák meg a követeléseiket. A különböző érdekcsoportok és elosztási koalíciók növekvő befolyása eltéríti a kormányokat attól, hogy a „közjót” tartsák szem előtt. Az érdekcsoportok tevékenységének eredményeképpen a hosszú távú befektetések helyett a rövid távú fogyasztás és vagyonfelélés válik dominánssá, ami ismét csak deficit-finanszírozáshoz, a kormányzat (a jóléti állam) csődjéhez vezet, ez viszont a demokrácia legitimációs bázisának megrendülését hozhatja magával. A konzervatív interpretáció szerint ugyanakkor a jóléti állam nemcsak elszenvedi, hogy a különböző intézményi szférák nem képesek alkalmazkodni a modernizáció követelményeihez, hanem maga is hozzájárul a hagyományos kötelékek felbomlásához (például a családi ellátások maguk is hozzájárulnak a hagyományos családi kötelékek felbomlásához).

A politikai liberalizmus álláspontja szerint viszont a hatalom, a legitimáció és a bürokrácia fogalmaival tudjuk megragadni a jóléti állam válságának sajátosságait. A gondolatmenet szerint a háború után a politikai elitek az állam biztonsági funkcióinak szerepgyengülése miatt új legitimációs bázist igyekeznek keresni maguknak, s ezt a modernizáció okozta társadalmi problémák kezelésében vélik megtalálni. Ennek következtében a társadalmi élet egyre több szférája, az egyéni életesélyek egyre nagyobb része kerül a különböző közbürokráciák irányítása alá. Az új, bürokratikus elosztó elitek léte és tevékenysége veszélyezteti az egyéni szabadságot. Az önerőre támaszkodó állampolgárokból passzív, az államtól függő klientúrát hoz létre – egy új társadalomszerkezetet, amelynek a fő dimenziója a közösségi forrásokból való részesedés mértéke lesz. Ennek a forgatókönyvnek a liberális értelmezés szerint két lehetséges kimenete van. Egyfelől előfordulhat, hogy a növekvő gazdasági terhek és a növekvő bürokratikus kontroll visszaüt: az állampolgárok kisebb újraelosztást, nagyobb fokú részvételt fognak maguknak követelni, s ez a magánszféra ismételt előretörését hozza magával. A másik lehetséges kimenet szerint a jóléti állam növekedése új autoritárius hatalomhoz vezet, amelynek a szereplői egyfelől a redisztributív elitek, másfelől pedig a kialakuló kliensi csoportok lesznek.


132

Szociális piacgazdaság (Wikipédia)

A szociális piacgazdaság Konrad Adenauer nevéhez köthető, aki a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja 1949 szeptemberétől 1963 októberéig. Nyugat-Németország a második világháború után romokban hevert gazdasági értelemben is, ezen gazdaságpolitika segítségével azonban kilábaltak a válságból.

A következők voltak a legfontosabb központi fogalmai: a magántulajdon támogatása, a teljesítmények tisztességes és szabad versenye, a piacnak megfelelő árak, a tervgazdaság elutasítása, a monopóliumok független ellenőrzése, a pénzügy központi felügyelete a valuta, az iparűzés és a telephely megválasztása szabadságának védelme érdekében, a túlságosan magas jövedelem-adókulcsok csökkentése, a gazdaságilag gyengék szociális biztonsága, bérmegállapodás.

Központi alapelve volt a szociális piacgazdaságnak a vállalatok közötti verseny fenntartása. Az állam támogatta pénzzel azokat a vállalatokat, amelyek a versenyben alulmaradtak, így továbbra is fenntartva az érdeküket a gazdasági életben való szereplésre.

Elsődleges feladat volt, hogy lakást teremtsenek a a háborúban kárt szenvedett embereknek, valamint a menekültek és a hazatérők számára. Az 1950-ben elfogadott első lakásépítési törvénynek köszönhetően hat év alatt 2,4 millió lakás épült a szociális ill. az államilag támogatott lakásépítés keretében.

Lépésről lépésre, de kemény belpolitikai csatározások közepette a gazdaság további területeit piacosították. Felszabadították a vas- és acélárakat, a 60-as évek elején a fűtőolaj és az atomenergia hasznosításával végérvényesen megszűnt a szén monopóliuma.

Adenauer mellett Ludwig Erhard nevéhez köthető a szociális piacgazdaság. Ő jelentette be 1949-ben a kartell-törvényt, ami a szabadságon alapuló szociális piacgazdaság egyik rendpolitikai pillérét jelentette. Fordulatot jelentett ez a törvény, hiszen a Német Császári Birodalom óta bekövetkezett fejlődés előnyben részesítette a kartelleket.

Az 1957-es nyugdíjreform volt az 50-es évek másik történelmi jellegű szociálpolitikai intézkedése.

A gazdasági növekedés hihetetlen dinamikája és a takarékos költségvetés lehetővé tette, hogy a Német Szövetségi Köztársaság újjáépítését valamint az új szociális törvényeket az állam nagyobb fokú eladósodása nélkül valósítsák meg. 1950 és 1960 között a társadalmi össztermék évente reálértékben átlagosan nyolc százalékkal növekedett, az ipari termelés azonos időszakban 150 százalékkal, a beruházási javak ipara 220 százalékkal nőtt.

Adenauer és Erhard politikája megteremtette a gazdasági fellendülés, a társadalmi béke és a személyes kezdeményezések szabad kibontakoztatásának alapjait.


133

A gazdasági válság társadalmi hatásai

Foglalkoztatottság

Nyugdíjrendszer

Egészségügy

Oktatás

Szociális rendszer

Magyarország jövőképe

A gazdasági fejlődés lehetőségei

A foglalkoztatás lehetőségei

Nyugdíjasok lehetőségei

Az egészségügy lehetőségei

Az oktatás lehetőségei

Documents

A gazdaság és a szociális rendszer kölcsönhatásai · A gazdaság szoros kapcsolatban áll a munka és a szociális ellátás ügyével. Nagyüzemi árutermelés és tömegáruforgalom