Acta DE Kossuth -irodalmi különszám

1

[email protected] Irodalmi különszám 2012 óta

.

Acta DE Kossuth

Acta DE Kossuth

Acta De Kossuth A Debreceni Egyetem Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziumának iskolaújsága

Irodalmi különszám,

2013.06.13.

A könyvtárban elérhető nyomtatott formában is!

Tartalom

2. oldal: Előszó

3-18. oldal: Válogatás

iskolánk kreatív

íróinak munkáiból

19-58. oldal: Válogatás

az Acta állandó

szerzőinek munkáiból

58. oldal: Alkotóink

59. oldal: Impresszum

2


inden 2012 augusztusának egy délelőttjén kezdődött,

amikor néhány kossuthos diák a könyvtár

olvasótermének egy félreeső asztalát ülte körül. Ott

és akkor született meg az Acta. Maga az elhatározás sokkal

inkább volt spontán, mint tervszerű, nem valamilyen hangzatos

szólam alapján cselekedtünk, egyszerűen csak szerettünk volna

egy újságot, ami a miénk, kossuthosoké. Azóta eltelt egy tanév, és minden hónap végére sikerült

elkészítenünk egy számot az iskola életéről. Lassan kialakultak

az állandó rovatok, egyre színesebb képet, egyre szélesebb

perspektívát tudtunk nyújtani magunkról magunknak.

Mindig nagy mennyiségű, a kossuthos diákok, tanárok által

írott irodalmi anyag állt rendelkezésünkre, melyet általában az

újság hátsó lapjain közöltünk. Novellákat, verseket, rövid

regényrészleteket, és egy teljes drámát.

Úgy gondolom, a kultúra a legnagyobb érték, melyet

megoszthatunk embertársainkkal. Az alkotó szándék, saját

gondolataink igényes megfogalmazása pedig nem az iskola

szellemiségének egy része, hanem a lelke a teljességnek.

Íme, most itt egy válogatás az egész éves munkánkból.

Minden elismerésem az alkotóknak, mert mertek önállóan

gondolkodni, és köszönet az olvasóknak, hogy nyitottak voltak

minderre. Időt szántak az értékekre egy olyan gyorsan változó

világban, ahol sajnos, nem mindig és nem minden rétegben

divat ezt megtenni.

Cultura Nostra

Simon Bálint, irodalmi szerkesztő

M

Invocatio

3


Válogatás iskolánk kreatív

íróinak munkáiból

Életképek

"Az élet olyan, mint a hajótörés. De soha ne felejtsünk el énekelni a

mentőcsónakban."

(Voltaire)

Ferenczi Fruzsina: A kutyák/I.

Félve szökik be a nappali fény, kereteket kap a valóság.

Apró üvegszilánkok esnek ki belőle,

némelyiken megtörik a látszat,

mások sikítva adják át a valót.

Némelyek egymásra gurulnak,

mások éberen alszanak,

álmukkal némán őrzik társuk lélegzetét.

Hallani a messzibe üvöltő kutyákat.

Múlthéten történt, de soha nem is volt,

nem tudom, miért hisz nekem mindenki.

Ő állt, én ott se voltam, a kerítésnek dőlve

élvezte a hideg reggeli párát,

élvezte az érdesen vinnyogó hangjukat.

Igazán örült, hogy rossz nekik,

4


örült, hogy sírnak a bezárt állatok,

pár percig állt csak hangtalan,

nézte azt, amelyik harapott,

azután le is köpte.

Egészen át, szépen a kerítésen.

Cigarettára gyújtott.

Láttam, hogy még remegett, vérzett a keze mikor megjött;

ő szitkokkal kötözött, én meséket szőttem rá magamban.

Kanalas Dominika: Laura és Micó

– A francba! Az Isten verje meg!

– Anyu, ne beszélj csúnyán! - rángatta a kis Laura anyu pulcsiját. – Anyu,

Micó fázik.

– Tudom, törpe, ülj le valahol, és hagyj békén!

Laura átbotladozott a szobán, s lehuppant a kanapéra, a mackót pedig az

ölébe húzta. Már megszokta anyu durva hangját, véreres szemét, furcsa,

bizonytalan járását. Ez is a betegsége része.

A kicsi lány már nem is emlékezett, mióta volt beteg a mamája, úgy tűnt,

mintha örökké tartana a kór. Pedig a nő mindennap lelkiismeretesen

megitta az orvosságot, bármily keserű volt is.

Laura tudta, hogy a gyógyszernek nagyon rossz az íze.

– Anyuci, mit iszol? Megkóstolhatom? – faggatózott Laura, még

háromévesen. A mama megengedte, egy kevés piros folyadékot töltött a

kislány Micimackós poharába. Ő kíváncsian kortyolt bele.

Jaj, de borzalmas volt! Laura öklendezett tőle.

– Ez szörnyű, rettenetes, iszonyú!

5


Anyu nagyon kacagott, Laura sértődötten nézte, majdnem sírva fakadt. A

könnyes szempár láttán a beteg csak még jobban nevetett. A kislány

értetlen képpel szipogott.

Néhány nap múlva már vigyorogva mesélte az oviban. Akkor már neki is

nagyon viccesnek tűnt a történet.

De amikor anyu meghallotta mivel szórakoztatja a csoportot...

Laura megrázkódott az emléktől.

Hát igen, a mama betegsége nem volt mindig olyan mókás: például nem

szabadott róla beszélni. A kislány hamar megtanulta, hogy az otthoni

dolgok nem tartoznak sem az óvó nénire, sem a többiekre a csoportban,

de még Noémire sem, pedig ő anyu nővére. Egyedül Micó hallhatta és

láthatta ezeket a dolgokat, ő volt Laura egyetlen kis barátja. Még apu

ajándékozta a kicsinek a második születésnapjára. Laura csak

homályosan emlékezett a papára, de rengeteg kép bújt meg a

szekrényekben.

– A franc egye meg ezt az átokverte...

Laura megrezzenve tért vissza az apró szoba félhomályába. Anyu még

mindig a kályha előtt térdelt, de továbbra sem égett a tűz. Lepillantott a

medvére: kis, fekete gombszemei vigasztalóan néztek vissza rá. A kislány

vacogott.

– Anyu, Micó fázik - mondta Laura halkan.

– Jó, és mit csináljak vele? – kiabálta anyu.

Laura nagyot ugrott a kanapén, s az arca elé kapta Micót. Anyu mérges

volt, ilyenkor Laura mindig félt, mert ha anyu haragudott, az ...-t

jelentett.

De most csak beszélt magában, időnként nagyokat kortyolt az orvosságos

üvegből. A kislány rettegve figyelte, ahogy tovább küzd, hogy meleget

szerezzen, folyamatosan szitkozódik, közben pedig folyamatosan tölti

magába a borzasztó italt.

6


Úgy tűnt, nem bántja őt. Azért Laura elosont mögötte, halkan kinyitotta a

szekrényt, s levett egy képet. Az apu volt rajta. Laura becsukta maga

mögött az ajtót, lefeküdt a poros, dohszagú kabátok közé, s feje mellé

tette a fotót.

Altatót dúdolt Micónak.

Kovács Dóra: Szép dolog a szerelem

– Anya, anya, anya! Nézd mit kaptam Zsoltitól! – rohantam anyához a

kezemben lévő ajándékkal.

– Mutasd csak kincsem. Hiszen ez csak pár szál gyom! Ennek örülsz? –

kérdezte, és ledobta a virágcsokrot. Ruhácskámban leültem a

homokozóba, nem érdekelt, hogy koszos lesz, és az ajándékom után

kaptam. Anya tönkretette az ajándékomat...

A homokban heverő virágokról eszembe jutott Zsolti arca. A szép barna

szeme és a barna haja. A pisze orra és a mosolya. Reggel annyira vicces

volt, amikor a vajas kenyérrel összekente az arcát. Kata meg annyira

kacagott rajta, hogy magára borította a kakaót. Utána meg csak folyton

sírt, és csak akkor hagyta abba, amikor Zsolti megölelte. Na persze, Zsolti

engem meg nem is ölelt meg reggel.

De egyszer, amikor otthon hagytam Plútót, kölcsönadta a plüssbékáját,

hogy legyen kivel aludnom délben. Azóta tudom, hogy szeretem. És most,

hogy Katát ölelgette, nagyon rosszul éreztem magam. De aztán a

sarkamra álltam és megmondtam neki.

– Csak ölelgesd tovább és végeztünk! – Olyan felnőttesen mondtam. Pont

úgy cselekedtem, mint anyu.

– Fanni, a te pöttyös ruhád szebb, mint Katáé, és sokkal szebb a hosszú

hajad és a barna szemed is. Tudod, neked odaadtam Brekit, ami az

7


jelenti, hogy... – ő teljesen máshogy viselkedett, mint ahogy vártam. Apa

mást mondott anyának, amikor vitatkoztak.

– Hogy? Mit jelent? – kérdeztem tágra nyílt szemmel, majd közelebb

léptem.

– Hát hogy szeretlek – suttogta és elpirult. Mosolyogva megszorítottam a

szoknyám szélét és én is elpirultam.

– Fanni, csukd be a szemed és hozok valamit – mondta és elfutott.

A kezemet a szemem elé tettem, közben előre-hátra hintáztam. A

sarkamtól végiggördültem a lábujjamig, majd vissza. Oda, vissza. Előre,

hátra... Talán pár perc volt az egész, de végtelennek tűnő ideig vártam. És

ő visszajött.

– Boldog mai napot! – mosolygott és kezembe adta a virágokat, én meg

mosolyogva megpusziltam. És azóta tudom, hogy szép dolog a szerelem.

Daróczi Gréta: Csalódás

Becsukta maga mögött az ajtót, és bement a csöpp, kis szobába. Táskáját

letette az asztal mellé, majd elsétált a szoba sarkában levő szekrényig.

Töltött magának egy könnyű italt. Azután komótosan leült. Asztala

rendezetlen volt, akárcsak a gondolatai.

Rég szerette volna őket rendezni, de sosem sikerült. Hosszú és fárasztó

napon volt túl, ahogy általában. Felnézett a falra, ahol bekeretezve lógtak

élete dicső pillanatainak bizonyítékai. Érettségi, diploma, oklevelek,

fényképek híres-neves emberekkel. Büszke volt ezekre. Keményen

dolgozott minden egyes bekeretezett okiratért. Amikor pályát választott,

munkáját nem így képzelte el. Teljesen másképp… Mindvégig az a cél

lebegett a szeme előtt, hogy másokon segítsen. Az egészet a jobb élet

reményében vállalta. Ehhez képest csalódott.

8


Reggel bemegy a magas, fehérre meszelt épületbe, ahol már minden

kollégája ismeri. Elhalad a hosszú folyosón. Végignézve az ott ülő

emberek arcán, elmegy a kedve mindentől. Próbálja nem sokáig nézni a

várakozókat. De néha nem megy. Olykor muszáj megnyugtatnia őket. Egy

félénk mosolyt ereszt meg feléjük, de semmire nem megy vele. Az arcok

változatlanul rémültek. Lépteit sietősre veszi, és bemegy a folyosó végén

lévő terembe. Alig öt perc múlva már nyílik az ajtó. Egy kislány jön be.

Óvodás lehet, alacsony, vézna alkatú, szőke copfokkal és egy

plüssmackóval. Ránézésre azt mondaná az ember, hogy jókedvű,

életvidám gyermek, de a terembe lépve ennek nyoma vész. A kislány

arcán a gyűlölet jelei mutatkoznak. Homlokát összeráncolja, karját

keresztezi maga előtt, és szigorú tekintettel mered maga elé. Az orvos

odalép, és kedvesen bemutatkozik. De a lány nem viszonozza. Helyette

kinyújtja a nyelvét, majd odaszalad az édesanyjához, aki mögötte lép be

az ajtón. Szorosan a lábába fúrja a fejét, és nem mozdul.

– Menj be szépen, nem kell félned semmitől – bíztatja gyermekét az

édesanya. A doktor erőt vesz magán, és még egyszer óvatosan odalép a

kislányhoz. Próbálja becsalogatni a terembe, de a gyerek hajthatatlan.

Duzzog, majd toporzékol, nem akar beljebb menni. Végül az anya feladja

a harcot, és bocsánatot kérve, zavartan távoznak.

Az orvos tekintete a semmiből visszatéved az okiratokra. Szomorú nap

volt. Sok ilyen volt már. Túl sok. De ő nem ezt szerette volna. Félelmet

kelteni, gyűlöletet szítani? Ugyan mi okból? Ő csak segíteni akart. Ő csak

fogorvos akart lenni.

Ferenczi Fruzsina: A kutyák/II.

Egész nap az aput vártam. Eleinte még érdekes is volt a nyári ház,

papírrepülőt dobáltam a gramofonba és megszámoltam a hangyákat is.

9


Apa monda, hogy gramofonnak hívják, meg hogy csak egy bő órára kell

elmennie, mert messze vannak a telepen a kutyák, és éhesek is már.

Értsem meg, most nem vihet és viselkedjek úgy, mint egy férfi, mint a

Marci, mikor bevallotta, hogy eltörte Panniéknál a szószos edényt.

Odakönyököltem az ablakpárkányra, mert elég jó idő volt már, de nagyon

büdösek voltak a sárga virágok. Akkor láttam meg az aput. Jött, keresztül

a réten, de oda sem intett nekem. Bevágta az ajtót, és feltépte a felső

fiókot a konyhában. Dübörgés, ütés, suhogás, koppanás. Vérzik a keze.

Csúnya szavakat használt, hangosan beszélt, mondott valamit a kutyákról

is, és én bebújtam a hatalmas tölcsér mögé.

Apa vérzik, apa fél. Megharapta a kutya. Zombi lesz, mint abban az esti

filmben, amit anya nem engedett nézni a Sárával sem. Átváltozik. Éjjel

járni fogja az erdőket, mint a farkasemberek, megeszi a barátaimat, és

vonyít a teliholdnál. Vagy meghal. Úristen, apa meg fog halni. Apa meg

fog halni. Bőgtem.

Felkapott, nevetett, letörölte a könnyeimet. Azt mondta, hogy csak itatom

az egereket, hisz csak ő sérült meg. Meg hogy nem is vagyok nagy.

Rosszul esett. Aztán elmondott mindent, és én hallgattam. Odahúzott és

megmutatta a sebet. Nagy harc volt. Apa nyert, apa visszaterelte Zeuszt

az kennelbe. Még egy jó erőset is rúgott bele. Így ni. Majd megtanulja, hol

a helye az a dög. El kell menni holnap a kórházba, vagy a kerületi

orvoshoz, akinek valahol ott van a neve meg a száma a fali kulcstartóban,

a bejárat mellett.

Fú, apa nagyon bátor volt. A jövő héten mindent, de mindent elmesélek

az anyunak.

Tomkó Alexandra: Válás

Miért történik ez velem? Valószínűleg sokan kérdezik ezt maguktól ebben

a helyzetben. Mégis mit lehet ilyenkor tenni?

10


Egy hónappal ezelőtt még minden rendben volt. Akkor kezdődtek el a

veszekedések. Ági előtt próbáltam fenntartani a látszatot, hogy semmi

gond nincs. Mikor egyedül maradtam, nem bírtam tovább. Sírva

fakadtam. Eddig nem voltak problémáink, most viszont egymás

társaságában sem vagyunk képesek megmaradni úgy, hogy ne kiabálás,

ordítozás lenne a vége.

Egy este, mikor hazajött, azzal vádolt, hogy elkényeztetem a lányunkat.

Nem tudom, hogyan kell gyereket nevelni, mert túl fiatal vagyok hozzá.

Fogalmam sem volt, ezt honnan veszi, és eddig miért nem szólt, ha

valamit rosszul csinálok? Két héttel ez után az eset után vásárlás közben

megláttam őt. Egy nő volt vele, akit nem ismertem. Először oda akartam

menni hozzájuk, de nem tettem, mert a következő pillanatban valami

olyat láttam, amit reméltem, sosem fogok.

Még nem voltam biztos a dolgomban, így nem lett volna helyes

gyanúsítgatni. Még néhány napig figyeltem a viselkedését, és

megbizonyosodtam arról, hogy igaz, amit láttam.

Eleinte azt mondta, csak képzelődöm, nincs semmi baj, csak sokat

dolgozik, és fáradt.

– Fogalmam sincs, hogy most mi lesz.

– De mégis mit akarsz csinálni?

– Nem maradt más megoldás, csak a válás.

Dankó Tímea: Ház az út végén

Köd van. Az eső is szemerkél. Zuhogni még nem mer.

Emma nem szereti az esőt, sem a hideg, borongós napokat.

Sem az őszt, a korai sötétedést.

Fél a sötétben. Lefekvés előtt mindig megkérte Anyát, hogy nézzen be az

ágy alá, de most már kihúzható ágyuk van, így nem férnek el alatta a

szörnyek.

11


Legfeljebb néhány porcica. De tőlük nem fél, sőt! A múltkor kegyetlenül

közéjük fújt, csak úgy röpködtek a levegőben.

– Anya, vegyél fel! – kérte, s a nő a karjaiba vette, Emma pedig a hajába

fúrta az arcát. Barackillata volt, amiről a kislánynak rögtön az a barackfa

jutott eszébe, amit tavaly ültetett Mamával, de még mindig nem termett

egyetlen gyümölcsöt sem. „Odébb van még az!” – mondta Mama,

akárhányszor ő rákérdezett. „Majd ha pár évvel öregebb leszel.”

Nem értette, mi az, hogy öreg, de úgy emlékezett, hogy a Dédire szokták

ezt mondani. Ő tényleg nagyon idős volt, idén nyáron töltötte a

nyolcvanötöt. Most is, mint minden hétvégén, mikor Mamáéknál jártak,

elmentek őt meglátogatni.

Irénke néni – mert így hívták – az erdőtől nem messze, egy keskeny

utcában lakott. Hogy mi volt az utca neve, azt nem tudta, de nem is volt

fontos. A sziénabarna, málló vakolatú ház az út legvégén állt.

Becsengettek. Semmi. Majd egy panaszos, nyikorgó hang hallatszott,

ahogy kinyílt az ajtó. Mama sétált ki rajta, ő vigyázott ilyenkor Dédire.

Odabent a szokásos látvány fogadta őket: az idős nő a félhomályos,

vizeletszagú szoba közepén ült, egy különös székben. „Ez arra jó, hogy

amikor mosdóba szeretne menni, nem kell felállnia” – magyarázta

egyszer Anya.

– Emmácska, gyere és puszild meg a Dédit! – szólt Mama.

A kislány végignézett az öregasszony csupasz fejbőrét borító kendőn, az

aszott arcban megbúvó hályogos szemen, az orrfacsaró bűztől terjengő

ruhán és szégyenlősen Anya háta mögé bújt.

Nem maradtak sokáig, de Emma számára nyomasztóan hosszú volt

minden egyes perc, a sötét, levegőtlen szobában. Hamarosan huzigálni is

kezdte Anya ruháját, hogy menjenek haza, de egy figyelmeztető pillantás

elég volt, hogy abbahagyja.

12


– Nem is szereted Dédi mamát! – nézett Mama elkeseredetten az

unokájára, mikor kiléptek a kapun.

– De igen! – válaszolt dacosan a kislány.

– Nem igaz, még puszit sem adtál neki! Na megállj, majd ha te leszel

olyan öreg, mint Ő…

Akkor mi lesz? Ő is olyan csúnya és büdös lesz és etetni kell majd, mint a

kisbabákat, meg olyan fura székbe ültetni? És nem fog tudni beszélni

sem? De hát akkor mit fog csinálni egész nap? És vajon tőle is félni

fognak a gyerekek? És a saját dédunokái sem fogják majd szeretni?

Pedig ő szereti, csak…

De hátha nem is lesz olyan öreg soha…

Az eső meg csak zuhogott és zuhogott.

Dankó Tímea: A vén Hézag út

A fű csiklandozta a talpát, ahogy átszelte a tücsköktől zengő rétet.

Napfénytől vöröslő haját arcába fújta a szél, és egyre sebesebb ütemben

suhantak el mellette az aranyló búzamezők. Ő azonban csak a távolban

kirajzolódó alakra koncentrált.

– Bálint, várj meg! – kiáltott utána és a férfi hátrafordult.

A két szempár találkozott és néma üzenetet váltottak:

„Maradj itt” – könyörögte a sötétzöld.

„Tudod, hogy nem lehet” – válaszolta kétségbeesetten a fekete.

„Félek.”

„Ne félj! Visszajövök.”

„Hazudsz…” – és a smaragdzöld szemek megteltek könnyel.

Egy ölelés. Egy hosszú, fájdalmas csók. Leszegett fej, sietős, távolodó

léptek.

Akkor látták egymást utoljára. Pár hét múlva egy sötét boríték érkezett a

fiú halálhírével. Ő is elesett a Don-kanyarnál.

13


Egy éles, berregő hang rántotta vissza a rideg valóságba. Már

megszokta, hogy jobb, ha az emlékeibe menekül. Bűz, szégyen és magány

– a jelen csupán ennyivel tudott szolgálni. Be volt zárva testébe és

képtelen volt bármit is tenni ellene. Végig kellett néznie, hogy mások

szánalommal vegyes undorral figyelik ahogy saját lánya teszi tisztába.

Úgy érezte, kifordult a világ. Itt áll – azaz hogy ül – a halál küszöbén, és

azon tűnődik, mi mindent mulasztott el. Ha legalább meg tudna

nyugodni! Ha el tudná fogadni… De nem…

Még mindig ott lebeg a szeme előtt vőlegénye arca, szomorú tekintete,

mikor hátat fordít. Milyen ironikus, hogy a neve erőset jelent… s lám,

mégsem volt elég erős, hogy túlélje a háborút. Úgy érezte, magára

hagyták, pedig ő nem akart egyedül lenni!

Félt… Félt a sötétségtől, az ürességtől…és igen, a haláltól.

És dühöngött… a háború, a sors, az Élet miatt… és kezdte azt hinni, hogy

az Élet is dühös őrá. De a düh és félelem mögött az a gyomorszorító

fájdalom és tehetetlenség állt, hogy nincs tovább.

Pár nap, és vége. Minden, amit gondolt, érzett és tett nem számít többé.

Elvész valahol mélyen, az örök homályban…

Pár nap, és teste megmásíthatatlanul a föld alá kerül, majd elkezd

oszlani, és csúszómászók táplálékául szolgál, mígnem csak a csontjai

maradnak, s végül azok is szétporladnak… (Vajon hány év kell a

férgeknek? Öt? Nyolc?)

Nincs remény, csak a hideg bizonyosság.

Lassan négy alak lépett be a szobába. A nőnek megakadt a szeme a

legkisebben, egy szőke hajú kislányon. Üde arcából és okos tekintetéből

báj sugárzott.

– Emmácska gyere, és puszild meg a Dédit! – hallotta a nő lánya szavait

az előszobából. Mikor a lány az idős nő szemeibe nézett, az öregasszony a

kislány szemében saját félelmének tükörképét látta.

14


„Ne félj” – gondolta. „Neked még van esélyed. Te majd mindent jobban

csinálsz.” – és az idős hölgyet hirtelen elárasztotta ki nem mondott

szavainak igazsága.

„Én meghalok, de nem számít, mert te itt vagy. És azért vagy itt, mert én

éltem.”

És Irén életében először érezte, hogy igazán boldog.

Szántó Lili és Katona Tibor:

Visszatérés vagy mégsem?

Még egy hete sincs, hogy hazatért Irakból. Míg másokat rokonok,

ismerősök vártak haza, neki egyedül kellett visszatérnie Seattle-i

albérletébe. Mások azt gondolnák, hogy az az ember megkönnyebbül és

eufórikus élmény keríti hatalmába hogy ép bőrrel hazatért a

frontvonalról, ő mégsem találta itthon a helyét. Egyik nap, miközben a

ruháit rendezgette, rábukkant a játékra. Kivette a CD-t a dobozból,

betette az ősrégi számítógépébe, majd megnyomta a „play” gombot.

A katona egy ejtőernyővel érkezett a harcmezőre. Gyorsan felmérte a

terepet: túl kihalt volt minden. Elsötétült a világ és elterült a földön. A

következő pillanatban újra hallotta a szél ismerős süvítését, amint az

ejtőernyővel közeledik a talajhoz. Ismét földet ért, kezdetét veszi a

küldetés. Ezúttal már jóval óvatosabb volt. Tovább életben maradt, még

az ellenség néhány katonáját is sikerült kiiktatnia.

Egyre jobban a játék megszállottjává vált. Teljesen elhanyagolta magát,

evést és alvást mellőzve, csak a játék szenvedélyének élt. Az egyetlen

valódi előny az volt, hogy új barátokra tett szert, akivel összemérhette

tudását. Olyan jóban lettek, hogy a lakásába is meghívta őket.

A katona ismét kibontja ernyőit, de ezúttal a hely ahová landolni készül

sokkal ismerősebb, mint bármelyik eddigi hadszíntér. A társaival együtt

15


indultak a következő küldetés célpontja felé. Az ellenséges frontvonalhoz

közeledve észrevették, hogy az ellenség őröket állított. A parancsnok a

következő taktikát vázolja fel: kerülővel az ellenség háta mögé jutni. A

katona tudja, ez a fajta megoldás ésszerűtlen, jobb lenne szemből

megrohamozni az ellenséges csapatokat. A parancs már ki van adva,

megszegése szigorú büntetést vonhat maga után. A katona mégis úgy

dönt, nem teljesíti a parancsot. Egyedül, vakmerően indul el, szembe az

ellenséggel, de nem sokáig jut. Hátába belehatol egy, talán két golyó is.

Arccal a földre zuhan, és vére ízét érzi a száján.

A szobában csend van. A csatatéren még zajlik az élet. A barátok sehol.

Két katona fekszik arccal a földön. Csak egy különbség van köztük: az

egyiknek még maradt esélye az újrakezdésre.

Horváth Nóra és Csete Péter:

Rácsos ablakok Gyönyörű napra ébredt. Körbenézett a szobájában és észrevette, hogy

leesett az éjszaka alatt a kedvenc könyve az éjjeliszekrényről és

összegyűrődtek a lapjai. Nagyon szerette ezt a példányt, még aláírást is

kért a szerzőjétől. A gyűrődések ellenére határtalan jókedvvel ugrott ki az

ágyból, majd elkezdte reggeli rutinját. Mosolyából sugárzott a vidámság,

miközben a mások által úgy utált kapkodásban volt. Cipőjének kopogása

vidáman visszhangzott a lépcsőházban.

Elindult a nyomdába, az úton végig szerelmes fiatalokat látott és derűs

kedvű járókelőkkel találkozott. Érkezésekor barátságosan köszöntött

mindenkit, majd munkához látott.

Fél négy múlt két perccel. Hazafelé a szokásos cigijén rágódott. Kék

szemét bántotta a napsütés. Utálta, hogy ilyen közel járt a tavasz. Sose

értette, miért szeretik annyira az emberek. Csak azt látta, ahogy

16


nevetgélve elsétálnak mellette. Szeretett egyedül lenni, de a magány már

neki is sok volt. Felcammogott a lépcsőház emeletein, majd kulcsait

beledugta a 4/b jelű ajtó zárjába. Kinyitotta a levélszekrényt. Üres volt.

Titkon néha remélte, hogy egyszer nem csak számlákat talál majd benne.

Belépett a lakásba, félrerúgta cipőit, majd kényelmesebbre vette a figurát.

Megint nassolt, mint mindig. Azon tűnődött, hogy mit is akar az életével

kezdeni. Ötlete se volt, de azt tudta, így nem tengetheti tovább napjait, s

miközben ezen tűnődött, meglátta a könyvét. Minden rossz, az összes

borzalom eszébe jutott arról az átkozott könyvről. Érthetetlennek,

csapongónak és menthetetlennek nevezte az egész művet, mégis folyton

csak azon dolgozott, hogy minél jobbá tegye.

Elért az utolsó fejezethez, a fináléhoz. Rengeteget agyalt rajta, hogy

is kellene befejeznie ezt a könyvet. Valami ütőset, valami újat, valami

olyat szeretett volna alkotni, ami nem mindennapi.

Megszületett az ötlet. A katarzis, a kiteljesedés nyelvének a hegyén

csücsült. Tudta, mit kell tennie, azt is, hogy milyen eszközzel. Felállt egy

sámlira, majd a nyaka köré tekerte az övét. Kilökte a lába alól a széket.

Tökéletes befejezés volt, mindenki ujjongva tapsolt a nézőtéren.

Másnap reggel az ágyában ébredt egy napsütéses reggelen, s remélte,

egyszer nem lesz rács az ablakán

Kanalas Dominika: Korrajz Vicuska már elmúlt tizenhat éves.

Apjának és anyjának húsz éve állandó munkaviszonya van; alig-alig

beszélnek, szülinapra mindössze négyszer emlékeztek.

Ruhái szakadtak, kopottak, divatosak sosem voltak, ő maga piercingekkel

együtt kétszer annyit nyom, mint amúgy. Mégis, minden este felveszi a

szűk uniformist, s egy rövidke bőrkabátban, magas sarkú térdig érő

17


tornacipőben két órácskát ugrál össze-vissza a város legmegosztóbb

szórakozóhelyén.

Mihelyt egy rozoga, csoszogó néni kilép a panelházból, rávigyorog, és

hangosan – közel nem megy, meg ne jegyezzék az arcát –, gúnyosan

énekli:

– Szerettem valakit, aki nem szeretett. Ha ez is van, akkor kell a fasznak a

szeretet… *

A sok fém a fejében, a keveset takaró bőrruhák és a trágár hangvétel

zavaró ugyan, de az illetékesek – barátok, rokonok, egyebek – mégsem

szólnak rá.

Azt hiszik, rájuk küldi a punk maffiát.

Kanalas Dominika: Korrajz/II. Korrajz

M. úr még nincs ötven.

Fia az orvosi egyetemen tanul, lányával évek óta nem beszéltek.

Haja őszbe hajló, divatosan nyírt, ruhái makulátlanok, méregdrágák.

Mégis, mindennap hosszú órákat tölt a szegényebb emberek papírjainak

rendezgetésével, s azzal, hogy nagylelkűen megszabadítsa őket a

pénzüktől.

Ha külföldi érkezik, behízelgő vigyorral köszönti:

– Willkommen!

S amikor megy:

– Pojáca.

A nem megfelelő hangnem, őszintétlen magatartás sok mindenkit zavar,

mégsem szól rá senki. Ha máshoz nem is, két dologhoz ért: kirúgatni és

lefizetni az embereket.

18


Dankó Tímea: Déja vu

Ezeréves szemedben látom a választ,

Perverz mosolyod mögött a fájdalmat.

Kérges tenyeredben az elmúlt időket,

Szívdobbanásodban hallom az enyémet.

Mögöttem állsz, nem látom, csak érzem,

Ugyanígy álltunk egykor az éjben…

De a kaján sors velünk tréfát űzött,

S egymást huszonegy évvel elkerültük.

Elég egy pillantás, nem kellenek szavak,

Megbeszéltünk mindent a sok ezer év alatt.

Voltunk szeretők, együtt álltunk máglyán,

Rómeó, Júlia, Éva és Ádám…

Szívem szívednek, lelkem lelkednek tükör…

Van múlt és jelen, de hol van a jövő?

Egész lényemmel a szavadat iszom,

Csak az eszem kérdezi: mi ez az iszony?

19


Válogatás az Acta állandó

irodalmi alkotóinak munkáiból

Hága Győző: Három novella

"S szólt a Holló: "Soha már!"

(Poe) A hajnali szellő

Éjfelet is ütött már az óra, s csend honolt,

síri csend. Aztán egyszer csak lanyha szellő

támadt, mely fiatalságát ünnepelve lágyan,

mégis szenvedéllyel borzolta, cirógatta a

szilvafák illatos leveleit. Valahogy úgy,

ahogy a szeretők szokták egymás haját.

Játszanak, incselkednek egymás érzékeivel,

s úgy tesznek, mintha nem is sejtenék eme tettük bűnös voltát. Mert

lenne nekik más cirógatnivalójuk egymáson kívül is. De nem, ilyenkor

azokra nem gondolnak, csak kettejük titkos szerelmére, melynek minden

másodpercét megédesíti a lebukás veszélye. Ilyenkor szemet hunynak a

másik kettő felett, ahogyan a világ is szemet huny a bűnök létezése felett.

Mert a bűnök órája ez. Bűnöké, melyeket nem szabad észrevenni, mert

túl veszélyesek. Most a lanyha szellő egyre erősödik, egyre bölcsebb lesz,

s felhőket terel a hold elé. Így annak sápadt fénye nem csillan meg az

izzadt testeken. Nem csillan meg a pengén, sem a kiömlő vér tócsáján. És

ahogyan az illatos szilvafa leveleit borzolja, túlsuttogja gyönyör és

gyötrelem sikolyait egyaránt. Egyet üt az óra, s a hold újból előtűnik

bevilágítva az alant elterülő mocskot. Súrlódás és csoszogás. Valaki egy

zsákot vonszol maga után, belőle egy fehér kéz dobálja ki magát és integet

nekem. Csendben eleredt az eső és elmosta a patakzó vért…

Debrecen, 2012. 04. 07. (hajnali egy óra)

20


Hivatás

Következő történetem szereplője nem más, mint egy angoltanár.

Dr. Szalontai Gáspár. Biztos vagyok benne, hogy nem, egy, aki most e

sorokat olvassa, maga is hallott már egyet, s mást a híres Szalontai

doktorról. Aki nem, annak elmondhatom, hogy a földkerekség talán

legjobb angoltanárjáról van szó, bár maga Szalontai szinte biztos volt

benne, hogy ő a legjobb. Erre azonban meg is volt az oka, hiszen

megannyi tanítványa közül egy sem akadt, akit ne tudott volna

megtanítani a perfekt angol kiejtésre. Köztük van, nem egy, ma is

Angliában alkotó író, költő, elismert orvosi szaktekintély, még egy

atomfizikus is. Szalontai nagyon büszke volt eredményeire, okleveleitől

hemzsegett minden fal a házában. Pedig hatalmas volt az a ház, aki csak

ránézett, az tudhatta: ide nagy ember jár hálni esténként. Annál nagyobb

volt a kert, nemesebbnél nemesebb növényekkel telerakva, halastóval a

közepén. Ide a madarak sem ürítettek annyira tisztelték és csodálták a

birtokot, ellenben különösen élvezték a különféle gyümölcsfák édes

terméseiből való falatozást. Szalontai nagyon művelt, előkelő ember volt,

de, a szó, amivel a legjobban le tudnám írni jellemét az, az elhivatott.

Nem járt színházba, operába. Otthonában, dolgozószobájának csukott

ajtaja mögött töltötte estéit, tanulmányokat írogatva, klasszikus mesterek

zenéit hallgatva. Étkezéseit ugyanabban az étteremben fogyasztotta

minden áldott nap. Aki csak találkozott vele, mind különcnek, sőt

megkeseredettnek mondta volna, pedig Szalontai doktor nem volt

megkeseredett. Titkon kitűnő humorérzéke volt, ízlése pedig páratlan az

élet minden terén. Ezt csak azok a szerencsések tudhatták róla, akik a

tanítványainak nevezhették magukat. Soha nem nősült meg, gyermeke

sem született. Valahogy soha nem jutott ideje az ilyesmire, de nem is

tartotta fontosnak. Amit egyszer elkezdett azt ő biztos, hogy be is fejezte.

Mindent precízen, pontosan csinált, legyen szó egy papír összehajtásáról,

egy tintapatron cseréjéről, vagy akár a lepedő leterítéséről. A hibátlan

munka fontosságát még a nagyapja plántálta bele annak idején: „Gáspár

egy dolgot jól jegyezz meg! Isten legnagyobb ajándéka nem a kenyér,

amit megeszel, nem a víz, amit megiszol, nem. A legjobb dolog, amit

adhatott az a maximalizmus. Maximalizmus nélkül nem lennének

21


városok, nem lennének házak, templomok, csodálatos zeneművek,

festmények. Maximalizmus nélkül az ember mindenbe csak belefogott

volna, és nem hajtotta volna semmi sem, hogy befejezze művét. Nem

törekednénk a tökéletességre, minden hanyag és hiányos lenne. Nem

lenne tető a fejünk felett, mert csak az ablakokig építkeztünk volna, vagy

ha lenne is, biztos, hogy ránk omlana, mert nem építettük volna elég

stabilra, hogy állni tudja a szelet. A maximalizmus a legcsodásabb erény,

amivel ember valaha is rendelkezett.” Ezért aztán Szalontai úr igyekezett

mindent tökéletesen csinálni. Kitűnő eredményeit csak is

maximalizmusának tulajdonította, ezért munkájában is csak a precizitást

és a tökéletességet tartotta szem előtt. Hát ilyen volt az öreg Szalontai

doktor. Egy felhős, októberi napon levél érkezett. Mikor kiment, hogy

átvegye a postástól, furcsa jelenségre lett figyelmes. Egy nagyobb csapat

varjú körözött a háza fölött. Az olvasóban most nyilván

megfogalmazódott a kérdés, hogy ugyan mi olyan rendellenes abban, ha

egy csapat varjú valakinek a háza fölött repdes. Tulajdonképpen semmi,

ám ezek a varjak nem csak úgy repkedtek. Mértanilag szabályos körben,

rendezetten repültek a kémény fölött, mintha betanult koreográfiájuk lett

volna. Közben olyanokat károgtak, hogy felállításra kényszerítették volna

a legnyugodtabb természetű ember hátszőrzetét is. Nem babonás ember

lévén elhessegette hirtelen támadt, nyugtalan gondolatait, miket utólag

nem csak, hogy alaptalanoknak, de nevetségeseknek is vélt. Megejtve egy

mosolyt saját botorságán, izgatottan látott neki a kapott levél

felnyitásához. Örömmel látta, hogy a feladó régi osztálytársa és kollégája

volt. A levél olvasása után izgalom lett úrrá rajta. Régi barátja ugyanis

levelében beszámolt egy volt tanítványával történt esetéről. A tanítvány

neve nem szerepelt a levélben, de az igen, hogy egy nagyon

rosszképességű, szegény fiú volt az illető. Az is kiderült, hogy a kollégája

lehetetlennek ítélte a tanítását. Elmondása szerint ő még soha, egész

pályafutása során nem találkozott ilyen ostoba emberrel. Igen, ostobának

nevezte. Azt írta, hogy képtelen volt akár egy szót is megtanulni, és hogy a

legcsekélyebb nyelvérzékkel sem rendelkezett. Így aztán kénytelen volt

megmondani neki, hogy nem vállalja többé a tanítását, semmi pénzért.

Egy átlagos tanárt elszomorítottak volna a levélben olvasottak, Szalontai

urat azonban éppenséggel feltüzelték. Itt volt az idő, hogy újra bizonyítsa

rátermettségét, hogy ő a legjobb a szakmában. Már látta maga előtt,

ahogy a barátja orra alá dörgölheti, hogy neki sikerült megtanítani még

azt az ostobát is, akivel ő kudarcot vallott. Hallotta kollégái irigy

22


beszédét, amint az ő újabb „csodájáról” társalognak. Látta az újabb

okleveleket, elismeréseket, az újabb cikkeket a szakmai lapokban, amik

csak róla szóltak. Elhatározta, hogy kihívást állít maga elé, hogy

bebizonyítsa: ő képes a lehetetlenre is. Eldöntötte, hogy rögtön hozzálát

levelének megírásához, melyben megtudakolja a tanítvány nevét és

elérhetőségeit barátjától, hogy aztán írhasson neki és felajánlhassa

„szolgálatait”. Még aznap föl is adta, de a válasz csak pár nap múlva

érkezett. Ekkor izgalma már annyira a tetőfokára hágott, hogy szinte

képtelen volt egyébre gondolni, mint várható sikerére. Annyira boldog

volt mikor átvehette a levelet, hogy fel sem tűnt neki, hogy háza fölött

most még több varjú járt légies körtáncot. Rögtön meg is írta levelét a

fiatalembernek, melyben biztosította, hogy szegény családból való

származását figyelembe véve, ezennel hajlandó kivételt tenni és elengedi

a tandíjat és, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni érte, hogy

megtanítsa angolul, mert ha nála nem sikerül, akkor nem sikerül

senkinél. Szinte biztos volt a sikerben, hiszen az ingyen nyelvlecke a

legostobábbnak is megéri, pláne egy olyan kiváló tanártól, mint

amilyennek saját magát tartotta. És nem is tévedett. A válaszlevél

azonban azt is megírta, hogy a nyelvvizsgát legkésőbb májusban le is kell

tenni. Tekintve, hogy ekkor már október volt, a küldetés még

lehetetlenebbnek ígérkezett. De Szalontait még ez sem riasztotta vissza,

csak örült, hogy még nehezebb a feladat. A következő hét keddi napján

végre eljött a várva-várt nagy nap. Az első óra kezdete fél háromra lett

megbeszélve. Szalontai elfogyasztotta ebédjét kedvenc éttermében és még

időben hazaért, hogy felvehesse azt a zakót melyben tanítványait szokta

köszönteni és elfogyasszon egy csésze teát. Pontban fél háromkor ott ült

az ajtó előtt és készen állt a vendég fogadására. Eltelt tíz perc, eltelt húsz

perc, majd lassan a harminc is, de még mindig nem jött. Szalontait kissé

dühítette a késedelem, hiszen ebből arra következtetett, hogy leendő

tanítványa egy pontatlan, hanyag ember. Utálta az ilyen embereket.

Véleménye szerint az ilyenek csak visszahúzzák a társadalmat a fejlődés

útján. Haragos gondolataiból a csengő hirtelen éneke térítette magához.

Fölállt, megigazította a zakóját, mosolyt erőltetett az arcára és kinyitotta

az ajtót. Az előtte álló fiatalember udvariasan nyújtva kezét

bemutatkozott. Nem lihegett, nem volt kipirosodva, megizzadva az arca,

vagyis nem futott. Valószínűleg kényelmes tempóban jött egészen idáig.

Ruhája szakadt és több helyen foltos volt és oly nagy ízléstelenségre utalt,

amit Szalontai egyenesen visszataszítónak talált. Ennek ellenére

23


beinvitálta a vendéget, aki az előtérben állva annyira elütött a ház

pompájától, hogy csak még jobban kihangsúlyozódott szakadt kinézete.

Rövid csevej után megkezdődött az óra, melynek már első tíz percében

világossá vált, hogy a levélben írottak mind igazak voltak. Ez az ember

mérhetetlenül ostoba volt. Már a legegyszerűbb nyelvtant is háromszor

kellet elmagyarázni neki, de Szalontai nem bánta. Addig magyarázta

ameddig megértésre nem találtak szavai. És sikerült is, igaz három óra

ment rá, de a tanítvány megértette az egyszerű jelen képzésének módját.

Házi feladatnak írnia kellett öt példamondatot, melyben a tanult igeidő

az alkalmazandó, valamint kapott egy oldalnyi szót, amit meg kellett

tanulnia és azokkal is kellett írnia egy-egy példamondatot. Már

besötétedett, mire véget ért az óra. Miután kikísérte a tanítványt

lerogyott a fotelbe és behunyta a szemét. Még soha egyetlen diákja sem

fárasztotta ki ennyire. Lelke mélyén tudta, hogy most túl kemény fába

készült belevágni a fejszéjét. A következő órára két nap múlva került sor.

A tanítvány most legalább háromnegyed órát késett és még csak elnézést

sem kért. Szalontaiban az is felmerült, hogy talán azért késik minden

alkalommal, mert nem emlékszik jól a megbeszélt időpontra, ezért

elhatározta, hogy ezen túl mindig fölírja majd a házi feladat után a

következő óra idejét. Hiszen amikor a kiadott feladatokat csinálja, akkor

majd csak feltűnik neki, hogy mikorra kell jönnie – gondolta. De amint az

rögtön az óra elején ki is derült, a tanítvány nem készítette el a házi

feladatot, ráadásul a feladott szavaknak is csak egy töredékére

emlékezett. Ezzel szembesülve Szalontait olyan mérhetetlen düh kerítette

magába, hogy minden erejére szüksége volt, hogy ne rúgja ki házából a

vele szemben ülő, szemtelenül vigyorgó fiatalembert. Eddig még nem

akadt olyan tanítványa sem, aki ne csinálta volna meg a kiadott feladatot.

Ebből azt a következtetést vonta le, hogy jelenlegi tanítványa nem is akar

igazán megtanulni angolul. Márpedig, ha a diákból hiányzik az akaraterő,

akkor a tanár tarthat akármilyen jó órát, az illető soha sem fogja

megtanulni az anyagot. Tudta, hogy csak egy mód létezik arra, hogy

megmeneküljön a kudarctól. Ha sikerül akaraterőt ébresztenie a diákban,

ha el tudja érni, hogy ne csak kényszerből tanuljon, hanem saját

akaratból, akkor még van esély. Ezért az aznapi óra felét azzal töltötte,

hogy ékesszólón fölvázolta tanítványa előtt az angolul tudó ember előtti

lehetőségek széles tárházát. Hangzatos motivációs beszédének hangos

horkolás vetett véget. Igen horkolás, ugyanis a hallgatóság olyannyira

fellelkesült, hogy szép lassan elvesztette eszméletét, és mély álomba

24


zuhant. Ez már túlment minden határon. Most már inkább

kétségbeesetten, mint dühösen ébresztgette tanítványát, aki csak az

ötödik rázásra nyitotta föl álmatag szemeit. Nem kért elnézést, helyette

vigyorogva közölte, hogy milyen kellemes volt elszenderednie kicsit és

kijelentette, hogy alvás után mindig jól esik egy bögre meleg tejecske,

célozva ezzel arra, hogy MOST milyen jól esne. Tejet nem kapott, viszont

ki lett parancsolva arcot mosni. Az óra hátralevő részében átismételték a

múltkori nyelvtant és kiszabták a házi feladatot, mely mellé a füzetben

három felkiáltójellel volt oda írva, hogy „MEGCSINÁLNI!!!”. Miután

kikísérte a tanítványt, lerogyott a fotelbe. Nem volt ereje dolgozni, még

ahhoz sem, hogy gondolatban tanítványát szidja. Pedig lett volna mit

szidni rajta, gondolta, de ezt inkább másnapra halasztotta és becsukta a

szemét. Teltek szépen a hetek. Az idő egyre sötétebb és hidegebb lett. A

halastó is befagyott, lakói lassan leköltöztek mélyére, hogy átvészelhessék

a közelgő telet. Szalontainak minden nappal fogyott az ideje és ezzel

együtt határozottsága is. A tanítvány lassabban tanult az átlagnál. Öt hét

alatt sikerült átvenniük két igeidőt és megtanulni ötven szót. A helyzet

már-már kilátástalan volt. Szalontai most már biztosan tudta, hogy óriási

hibát követett el, mikor felajánlotta a tanítást. Már az is megfordult a

fejében, hogy egyszerűen csak visszalép és kész. E gondolatot azonban

mindig kénytelen volt elhessegetni, ugyanis, ha visszalép, akkor nem csak

saját elveinek mondana ellen, de nevetségessé is tenné magát a világ

előtt. Már elmesélte a barátjának, hogy mire készül, az pedig már

szétkürtölte a szakmabeliek között. Micsoda szégyen lenne - gondolta.

Most már úgy magyarázta a nyelvet tanítványának, mint valami

mániákus, de hiába. Nem tudta növelni a tempót. Egyik délelőtt, mikor

szokásos éttermében fogyasztotta ebédjét észrevette néhány kollégáját

pár asztallal odébb. Valami nagyon viccesről beszélhettek, mert nagyokat

nevetgéltek. Szalontait nagyon idegesítette ez a zsivaj. Hirtelen olyan

érzése támadt, hogy rajta nevetnek. „Úristen! Hát tudják. Rájöttek, és

most a kudarcomon röhögnek! De honnan tudják?” Ekkor az asztalnál

legjobban kacagó férfi hirtelen ránézett. Biztos, hogy ránézett, ez nem

holmi képzelgés volt. ”Álnok kígyók. Hogy örülnek a vesztemnek. Rég

várhattak erre.”- gondolta. Most már annyira dühítette a dolog, hogy

olyat tett, amilyet még sohasem. Félbehagyva ebédjét fölállt és dühösen

elcsörtetett háta mögött hagyva a kacagó társaságot. Bosszúsan lépkedett

hazafelé. Minden nevető embert megvetett, mert úgy érezte, hogy

mindegyik rajta mulat. Amikor háza elé ért döbbenten tapasztalta, hogy

25


egy csapat varjú megint a háza fölött körözött. Észre sem vette volna őket

nagy dühében, ha azok nem károgtak volna olyan hangosan és furcsán.

Mintha nem is károgtak volna, hanem inkább röhögtek éles, rekedt

hanggal, ahogy a gonosz boszorkányok szoktak sötét éjszakákon. „Ezek is

érzik a vesztemet, azért örülnek ennyire.”- zsörtölődött magában.

Beviharzott a házba, hangosan bevágva az ajtót maga mögött. Még volt

pár órája a tanítvány fogadásáig, amit arra használt, hogy megpróbált

valami tervet kiötleni a kudarcának elkerülésére, de semmi sem jutott

eszébe. Végül arra a döntésre jutott, hogy legjobb, ha minden héten

minimum két nyelvtani sajátosságot átbeszélnek és, hogy jobb, ha ezentúl

heti négy alkalommal találkoznak majd. Elhatározta, hogy szorosabbra

fogja a gyeplőt és vasszigorral fogja tanításra kényszeríteni lusta

tanítványát. Ha szép szóval nem megy, akkor nincs más választás, mint a

terror- gondolta. Mikor felvázolta tanítványa előtt a bevezetendő új

„rendszert”, látta rajta, hogy kicsit megszeppent. Amikor pedig kapott az

arcába egy kiadós szidást a hiányosan elkészített házi feladatáért, akkor

már szinte remegett a félelemtől. Azon az órán nem vigyorgott. Feszülten

figyelt tanára minden szavára, majd az óra végén leszegett orral távozott.

Onnantól kezdve soha sem késett és kinézetre sem volt többé olyan

szakadt. Minden alkalommal pontban fél háromkor állt vigyázban az ajtó

előtt megfésülködve, katonához illő komolysággal. Most már nem is tűnt

olyan ostobának, mint a kezdetekkor. A kiadott feladatok mindig készen

voltak és egyre kevesebb hiba volt bennük. A tanítvány hétről hétre több

szót tudott és a kiejtése is javult. Februárra már egész folyékonyan

beszélt angolul. Helyesen alkalmazott minden eddig tanult igeidőt és

nyelvtani szabályt. Ám az idő még mindig nagyon kevés volt és Szalontai,

bár örült tanítványa lelkesedésének még mindig lehetetlennek érezte a

feladatot. Napról napra nőtt kétségbeesettsége. Tudta, hogy a jelenlegi

tudás még nem elég a nyelvvizsgához, márpedig ha a tanítvány

megbukik, akkor búcsút mondhat hírnevének, az pedig a halálnál is

rosszabb. A tudat, hogy mindent elveszíthet, amit szeretett magában

annyira megrémítette, hogy immár semmi másra nem volt képes

gondolni, csak az idő múlására. Akaratlanul is számolgatta a

nyelvvizsgáig lévő napokat. Egyik alkalommal olyan dühös lett a falon

lógó naptárra, hogy letépte a helyéről és darabokra szaggatva, őrjöngve

fetrengett a padlón. A tanítvány látta, hogy tanára nagyon megviselt.

Egyre sápadtabb és soványabb lett és sokszor előfordult, hogy óra közben

minden előjel nélkül pattant föl az asztal mögül és álldogált

26


mozdulatlanul az ablakon bámulva a néptelen utcát. Ilyenkor csak

hosszas szólongatásra volt hajlandó megmozdulni és megszólalni.

Megjelenése is pacuhább és ízléstelenebb lett. Szinte már

visszataszítónak tetszett tanítványa szemében. Ez azonban nem

mutatkozott a tanítás közben. Az órákon ugyanúgy, mint azelőtt, a hozzá

illő hibátlansággal magyarázta a nyelvtant. A tanítvány tudása pedig

napról napra nőtt. Most már olyan gyorsan tanult, hogy Szalontaiban

mégis sikerült halvány reményt ébresztenie, bár a sikeres vizsga esélye

még mindig nagyon kicsi volt. Akármennyire gyorsan vették is az

anyagot, szinte biztos volt, hogy nem lesznek készen májusig. Ez a

tanítványt láthatóan nem is nagyon izgatta, mesterét azonban annál

inkább. Teltek múltak a hetek és az idő egyre melegebb lett, a hó már

régen elolvadt, a jég pedig nyomtalanul eltűnt a halastó tetejéről. Lakói

egyre többet mutatkoztak a víz felszínén. A kert pedig lassan megtelt

énekes madarak cifra dalaival, melyek kis életet vittek a még levél nélküli

fák mindennapjaiba. Ám hamarosan megjelentek a levelek is díszes zöld

pompába öltöztetve viselőit. Tavasz volt, a varjak azonban különös

módon még mindig ott köröztek Szalontai háza felett minden áldott nap.

Ocsmány, rosszindulatú károgásaik belevegyültek a többi madár kellemes

énekébe megtörve azok csodás harmóniáját. Mintha csak ez lett volna a

céljuk. Jelenlétükkel beárnyékolták minden lény örömét. Nem tudni

miért voltak még ott, csak azt, hogy sokakat zavartak, de senkit sem

annyira, mint Szalontait, akinek még éjjel sem hagytak nyugtot.

Folyamatos károgásaiktól képtelen volt aludni, így még kimerültebbé

vált. Eljött a május és vele együtt az utolsó óra napja is. A tanítvány

nagyon szép kiejtéssel, folyékonyan beszélt angolul, Szalontaiban

azonban még mindig sok volt a kétség. Nem érezte biztosnak a sikert

ezért nagyon izgult. Megpróbált minél több hasznos tanácsot adni a

vizsgához, majd sok sikert kívánt és megígértette tanítványával, hogy

amint tudja, értesíteni fogja a vizsga eredményéről. Eljött a nagy nap.

Szalontait hamar kivetette az ágy. Tudta, hogy nyugodtan aludhatna,

hiszen ébrenlétével úgysem tehet semmit a siker érdekében, de nem

ment. A varjak nem hagyták abba gonosz károgásaikat egy pillanatra

sem. Az idő nagyon lassan telt és nem tudta mivel elütni. Megpróbált

olvasni, de nem tudott koncentrálni. Leült a zongorához, de az egyre

hangosabb károgások mindig kizökkentették. Sokáig csak ült a fotelben

és maga elé bámult, mint aki kővé dermedt. Percről percre jobban izgult,

sőt félt. Nem is félt, rettegett. A varjúk hangos röhögése vízhangot vert a

27


csöndes házban. „Rajtam röhögnek. Érzik a vesztemet” – gondolta és

egyre dühösebb lett. Végül nem bírta tovább. Mérhetetlen haragjában

nem is gondolkozott, kisietett a házból, elővette a nagy létrát és a fejszét

majd mászni kezdett. „Mindjárt nem fogtok ti annyira örülni, ocsmány

férgek!” – gondolta. Fölérve heves hadonászásba kezdett gyilkos

szerszámával. De nem ért el egy varjat sem, még ugrálva sem. Az egyik

lendítés azonban nagyobbra sikerült a kelleténél. Madarat ugyan nem

sértett meg egyet sem, ahhoz azonban bőven elég volt, hogy tulajdonosa

elveszítse egyensúlyát, és a balta gonoszan gazdája ellen fordulva lerántsa

azt a mélybe. Egy két csattanás majd egy kicsivel hangosabb, tompább

puffanás és Szalontai máris ott feküdt a halastó szélén igencsak groteszk

testhelyzetben, holtan. A varjak nem vesztegették az időt, hamar

rávetették magukat a testre. Éles karmukkal, csőrükkel hangosan kezdtek

neki az áldozat ruháinak leszaggatásához, hogy hozzáférhessenek annak

húsához. Másnap a tanítvány hiába csengetett, nem nyitottak ajtót. Pedig

el akarta újságolni a nagy hírt. Ismerve tanítóját, kizártnak tartotta, hogy

nincs otthon ilyenkor. „Biztos a kertben van és azért nem hallja a

csengetést” – gondolta és fürgén átlendült a kerítésen. Bejárta az egész

kertet, de nem talált senkit. Már éppen indulni készült mikor észrevette,

hogy a halastó mellet valami feküdt a fűben. Nem tudta kivenni mi

lehetett az, úgyhogy közelebb ment. A látvány annyira megdöbbentette,

hogy egy percig el sem hitte. Mestere kivájt szemekkel, meztelenül,

bizonyos helyeken csontig lerágva feküdt a földön. A tetemen még mindig

ott lakomáztak a varjak, akiket hiába próbált elkergetni, azok meg sem

moccantak, így hát fel is hagyott a próbálkozással és csak nézte egykori

tanárát, aki olyan ízléstelenül, olyan pacuha testhelyzetben feküdt ott a

lába előtt, hogy azt már egyenesen felháborítónak tartotta. „Hogy nem

volt képes kicsit elegánsabban lezuhanni? Elképesztő, hogy egyesek

mennyire hanyagok tudnak lenni és mennyire nem figyelnek oda

megjelenésükre, és, hogy pont egy ilyen nagyhírű tanár mutatkozik így.

Szégyen.” – gondolta majd kiábrándultsággal, vegyes undorral az arcán

magára hagyta a tetemet.

28


A vendég

A nap, fényesen izzott az égen, mégis nagyon hideg volt. Vastag hó

fedte a házak tetejét, a fák ágai pedig hangosan, recsegve nyögtek terhük

súlya alatt. Csupán ennyi hangot lehetett hallani aznap délellőtt. Nem

voltak szánkózó, csúszkáló gyerekek, de még pletykáló öregasszonyok

sem. A több órás csöndet most közelgő léptek zaja törte meg. Az illető

Kalmár József volt, a Pék utcai könyvkötő. Éppen most ért haza a

munkakeresők házából. Ez egy olyan hely volt, ahol állásnélküli emberek

alkalmi munkákra jelentkezve próbáltak kis pénzhez jutni. No, nem

mintha Kalmárnak szüksége lett volna efféle alja munkára. Neki volt

pénze bőven. Nem voltak testvérei, így szülei vagyonát egyedül

örökölhette, emellett igen jövedelmező könyvkötői üzeme volt.

Kalmárnak nem voltak barátai. Igazából senki sem szerette. Egyedül élt

hatalmas házában amióta csak meghalt az anyja. Mindig is imádta a

konfliktus helyzeteket ezért szándékosan kötött bele olyan emberekbe,

akikről tudta, hogy túl gyengék lennének ahhoz, hogy visszaüssenek.

Most is éppen az egyik kegyetlen játékát készítette elő. Háromhavonta

ugyanis felkereste a munkakeresők házát és kinézett magának egy

különösen szakadt kinézetű embert, bár ő az ilyeneket nem igen vette

emberszámba, sokkal inkább játékszerként kezelte őket. Kitűnő érzéke

volt hozzá, hogy megtalálja a leghiszékenyebbnek és a

legkétségbeesettebbnek tűnőt. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint

amikor az oroszlánok kiszemelik a leggyengébb zsákmányállatot. Miután

megtalálja a legmegfelelőbbet, felveszi legbizalomgerjesztőbb mosolyát és

odalép hozzá. Megkérdezi tőle, milyen képesítései vannak, majd miután

az eldadogja azt az egy vagy két iskolát, vagy tanfolyamot, amit elvégzett,

ő kijelenti, hogy neki éppen egy ilyen alkalmazottra lenne szüksége, és,

hogy szívesen alkalmazná egy három hónapos próbaidőre, aminek eltelte

után - persze ha minden simán megy - állandó alkalmazásba venné. Ha

még ezzel sem sikerülne meggyőznie az illetőt, a hatalmas kezdő fizetés

ajánlatával egészen biztosan. Ezek után általában széles mosollyal az

arcán átnyújtja a címét és nevét tartalmazó névjegykártyáját, kezet fog és

otthagyja a szerencsétlent, aki mit sem sejtve örül, mint majom a

farkának. A három hónap alatt nevetségesebbnél nevetségesebb

feladatokkal látja el az alkalmazottat, aki természetesen a nyakát töri,

csak hogy megfeleljen jótékony munkaadója elvárásainak. A móka

mindig a harmadik hónap végén hág a tetőfokára. Az utolsó előtti napon

29


általában mond valami bíztatót az alkalmazottnak, aki ettől rögtön

biztonságban érzi magát és végre megnyugszik. Még az utolsó

munkanapon is végig biztatgatja a szerencsétlent. Mondogatja neki, hogy

mennyire meg van elégedve a munkájával. A munkaidő lejárta után aztán

behívja az irodájába és mosolygós arccal közli vele, hogy nem tart igényt

szolgálataira. Látván a mindenről lemondó, mégis hitetlenkedő arcot,

amely egyre inkább dühösbe megy át, olyan leírhatatlan gyönyör keríti

hatalmába testének minden porcikáját, hogy szinte már beleremeg.

Sokszor annyira tetőfokára hág az öröme, hogy egyenesen beleröhög a

másik kétségbeesett arcába. Azokon az éjjeleken alszik a legjobban. Most

úton hazafelé elégedetten gondolt vissza kitűnő választására és már maga

előtt látta újdonsült áldozatának szenvedő arcát. Hatalmas háza elé

érkezve megint megakadt a szeme azon a hajléktalanon, aki az út

túloldalán vert magának tanyát pár szakadt pokrócból. Már hat hónapja

rontotta ott a levegőt. Úgy tűnt mást nem is zavart a jelenléte, sőt a

szemben lakó öreg hölgy többször is kedveskedett neki egy-egy bögre

meleg itallal, vagy levessel. Ez valamiért mindig nagyon dühítette

Kalmárt, de pontosan nem tudta volna megmondani, hogy miért. Valami

okból gyűlölte a nyomorultat, talán azért amiért az mindig olyan

meredten nézte őt valahányszor hazajött a munkából. Ahogy azt sejtette,

most is ott ült a helyén és őt bámulta rezzenéstelen tekintettel. Nem mert

a szemébe nézni, gyorsan kivette hát a postát és bement. Aznap

Karácsony volt, hosszú évek óta a leghidegebb, estére pedig erős, fagyos

szél támadt, igazi ítéletidő. Kalmárt nagyon nyomasztotta valami, maga

sem tudta, hogy pontosan mi az, de talán - bár ezt félve merte bevallani

magának – kicsit lelkiismeret furdalá1sa volt. Ilyenkor Karácsony este

mindig magányosabbnak érezte magát, mint máskor. Nem tudott örülni

aznapi kitűnő választásának sem. Ez volt az év egyetlen olyan napja,

amikor áldozatai öröm helyett szenvedést okozva jutottak eszébe. Hogy

tompítsa ezt a kellemetlen érzést, felbontott egy palack kiváló évjáratú

bort, feltett egy kis jazz zenét és sétálgatni kezdett hatalmas házában.

Már négy-öt perce járt, s kelt, mikor egyszer csak megakadt a szeme a

kandalló felett lógó portrén. A kép az anyjáról készült sok-sok évvel

ezelőtt. Látványa fölidézte benne gyerekkorát. A folyton részeg apját, aki

naponta háromszor megverte. A szigorú nevelőnőjét, aki mindig

leteremtette valamiért, és persze a mindig rideg anyját, akitől soha nem

kapott még csak egy mosolyt sem. Naponta egyszer találkozott vele,

akkor is csak a vacsoránál. Mégis, most ahogy ott állt és belenézett e rég

30


nem látott, de jól ismert szempárba, hirtelen szomorúság fogta el a szívét

és egy jól megtermett könnycseppet pottyantott borába. Gondolataiból a

tomboló vihar lármái térítették magához. Az ablakhoz sétálva

megpillantotta a szemközt tanyázó hajléktalant, amint az épp a heves

széllel küszködve próbálta összeszedni pokrócait. Kalmár nem tudta,

hogy vajon a bor hatása, vagy csak magányérzete és lelkiismeret

furdalása miatt, de hirtelen őrült ötlete támadt. Lelke mélyén viszolygott

a gondolattól is, mégis elhatározta, hogy vendégül látja a szerencsétlent.

Felvett egy kabátot és már sietett is a fagyos szélbe, mely amint, hogy

kilépett úgy arcon csapta, hogy alig tudta visszanyerni saját egyensúlyát.

Már ment le a lépcsőn, amikor hirtelen kicsúszott alóla a talaj. A

bukfencet, amit produkált akár egy hivatásos akrobata is megirigyelhette

volna. Pár pillanat múlva már a lépcső alján feküdt fájó fejjel és karral.

Mikor megpróbált felülni észrevette, hogy alatta vérvörös a hó. Ez nagyon

megrémítette, mert azt hitte, hogy a fejéből vérzik. Persze aztán a tócsa

melletti üvegszilánkok ráébresztették, hogy csak a kezében tartott

vörösbor ömölhetett ki a zuhanás közben. Még alig eszmélt föl sokkos

állapotából, amikor egy emberi alak gyors léptekkel mellette termett. Ez

az alak pedig nem volt más, mint a szemközt tanyázó hajléktalan, aki

ekkor valamiért nagyon csalódott arcot vágott. Ennek ellenére óvatosan

felsegítette Kalmárt és komor hangon megkérdezte tőle, hogy nem esett-e

baja.

- Éppen magához indultam – kiabálta Kalmár saját hangját is alig

hallva a hatalmas szélben – Nem lenne kedve a házamban tölteni az

éjszakát? Ahogy látom, pokoli idő van idekint.

- Arról magának fogalma sincs. Köszönöm a meghívást, de jobb

nekem idekint.

- Ugyan, ne vicceljen! Üresen áll az egész ház, hat szoba közül

választhat és most lett készen a vacsora is.

A meghívott láthatóan küzdött a gondolattal, nyilván megérezte a

nyitott ajtón át kiszűrődő finom ünnepi pulykasült illatát.

Valószínűleg már napok óta nem evett semmit, ruháiból ítélve

pedig nagyon fázhatott. Végül kelletlenül ugyan, de rábólintott az

ajánlatra és megindultak az ajtó felé.

- Vigyázzon a lépcsőn, az előbb is itt csúsztam el.

Mikor beértek az előszobába Kalmár megkérte vendégét, hogy

legyen szíves levenni a cipőjét, mert nemrég mosott föl. Erre az

olyan arcot vágott, mintha már most meg is bánta volna, hogy

31


elfogadta a meghívást. Ennek ellenére azért csak lerúgta lábáról

szakadt bakancsát, szétszórt sárcseppeket hagyva maga után.

Kalmárnak minden erejére szüksége volt, hogy letörölje az undort

arcáról, vendége ugyanis olyan büdös volt, mintha soha életében

nem látott volna vizet. Ekkor eszébe jutott, hogyan lehetne

orvosolni ezt a problémát.

- Nem lenne kedve venni egy forró zuhanyt vacsora előtt? Van egy vendég fürdőszobám, azt nyugodtan használhatja.

- Nem tetszik tán a szagom? - Oh, ugyan, erről szó sincs. Csak gondoltam lehet, hogy jól esne

egy meleg fürdő ez után a hideg szél után. - Köszönöm, de én így érzem jól magam – felelte komoran. - Nos, akkor tálalom is a vacsorát. Addig üljön le és kérem,

meséljen magáról valamit. - Mit akar tudni? – kérdezte olyan arccal, mintha azt fontolgatná,

hogy kárt tegyen-e vendéglátójában. - Valamit az életéről. - Meséljen inkább ön a maga életéről.

Itt pár pillanatnyi kínos csönd következett, amit végül a vendég tört meg.

- Látja? Ugye, hogy nem is olyan egyszerű eleget tenni ennek a kérésnek? És tudja, hogy mi ennek az oka? Semmi közöm az életéhez és magának sem az enyémhez.

- Ne haragudjon nem állt szándékomban megbántani. Kalmár most már nem csak büdösnek, de ijesztőnek is találta vendégét és

egyre inkább meg volt győződve arról, hogy egy elmebeteg csavargót

invitált a házába. Megbánta meggondolatlan döntését, de ekkor már nem

tudott mit tenni, hát gyorsan bement a konyhába és tálalta a

pulykasültet. Pár perc múlva már az asztalnál ültek és ettek. Kalmár

mindig is azt vallotta, hogy egy ember származását a legjobban az

mutatja, hogy hogyan viselkedik evés közben. Hatalmas megdöbbenésére

a vele szemben ülő, szakállas csavargó a lehető legkulturáltabban evett.

Nem görnyedt a tányér fölé, hanem kihúzta magát és precízen, finoman

helyezte a falatokat a szájába, amiket szinte hangtalanul, csukott szájjal

rágott meg és nyelt le. Abban pedig, ahogy az evőeszközt fogta, ahogy

késével darabolta a pulykamellet volt valami megmagyarázhatatlan

elegancia. Ez az ember valószínűleg kitűnő neveltetésben részesült -

gondolta. De akkor mégis hogyan juthatott idáig? Mivel nem mert tovább

kérdezősködni, Kalmár elfogadta, hogy számára ez a kérdés csupán

rejtély marad, így hát inkább töltött magának még egy pohár vörösbort és

folytatta a tányérjában lévő mell cikkekre aprítását. Mire befejezték a

32


vacsorát, már későre járt. A házigazda megmutatta vendégének az ígért

hat szobát, melyek közül választhat. Egyik nagyobb és pompásabb volt,

mint a másik, ő mégis a legkisebbet, legsötétebbet és legszerényebb

berendezésűt választotta. Kelletlenül mondtak egymásnak egy-egy jó éjt,

majd ki-ki, ment a saját szobájába. Kalmár az ágyában még megivott egy

pohár whisky-t, elolvasott pár fejezetet könyvéből, aztán részben az

elfogyasztott alkohol mennyisége, részben a mögötte álló fárasztó nap

miatt mély álomba merült és hangos horkolásba kezdett. Ettől aztán az

egész ház vízhangzott, de talán még az utca is. A vendég is hallotta, és

nagyon zavarónak találta. Éppen sötét tervének végrehajtására készült,

hiszen nem ok nélkül költözött ő pont ez elé a ház elé. Kicsivel több, mint

egy évvel ezelőtt jött a városba várandós feleségével együtt. A jobb élet

reményében utazott ide, családja ugyanis kiforgatta vagyonából, fél évvel

az esküvője után. Egyik városi ismerősétől hallott a munkakeresők

házáról és úgy vélte, hogy kezdetnek megfelel pár alkalmi munka is. Így

hát egy nap elhatározta, hogy megnézi magának a helyet. Amikor odaért

a megadott címhez, egy hosszan kígyózó sorral találta szembe magát.

Nem volt mit tenni, hát beállt a százhatodik ember mögé és várt. Már

négy és fél órája állt a sorban, de még mindig messze volt a kaputól,

ráadásul csípős, fagyos szél fújt. Azt fontolgatta, hogy elmegy, amikor

egyszer csak odalépett hozzá egy igen jólöltözött, középkorú úr, aki egy

magabiztos kézfogás után állást ajánlott neki három hónapos próbaidővel

és hatalmas kezdő fizetéssel. Nincs a világon olyan ember, aki ne fogadta

volna el az ajánlatot, pláne olyan kilátástalan helyzetben, amiben jelenleg

ő és felesége voltak. Természetesen nem tudott nemet mondani. Már egy

hónapja dolgozott az illetőnek, mikor megkapta első fizetését, ami

pontosan annyi volt amennyi a kezdetekkor meg lett beszélve, ám azt az

ígéretet kapta, hogy a következő még egy kicsivel több is lesz - persze csak

ha továbbra is ilyen szépen végzi a munkáját. Feladatait sokszor kissé

haszontalanoknak ítélte, de soha nem ellenkezett, örült, hogy ilyen

szerencsés munkát talált. Lassan eljött a második fizetés is, ami majdnem

a duplája volt az előzőnek. Feleségével annyira megörültek, hogy már azt

is elkezdték fontolgatni, hogy otthagyják az albérletet és vesznek egy

kisebb házat a város szélén. Erre persze még nem volt elég pénzük, ezért

hitelt akartak felvenni, de eldöntötték, hogy várnak, amíg biztos lesz az

állás. Vártak is, csakhogy a munkaadó annyira meg volt elégedve, annyira

dicsérte minden nap, hogy a harmadik hónap végén már szinte biztosra

vették, hogy az állás stabil. Nem bírtak tovább várni, fölvették a hitelt,

33


nem is kicsit, mert úgy gondolták, hogy a hatalmas fizetésből majd úgy is

visszafizetik. Eljött az utolsó hét, majd az utolsó próbaidős munkanap is.

Minden simán ment egészen a munkaidő végéig, ekkor ugyanis

munkaadója behívta az irodájába és eddig nem látott, gonosz vigyorral az

arcán közölte, hogy nem felelt meg az elvárásainak. Mikor a szerencsétlen

megkérdezte mi hibát vétett, válasz helyett egy hatalmas, nyálzuhataggal

járó röhögést kapott az arcába. A fickó az asztalt csapkodta, annyira nem

bírt jókedvével. Aztán úgy tűnt kissé lecsillapodott, kitörölte a szeméből

örömkönnyeit és intett, hogy tűnjön el, ezt persze nem kellett kétszer

mondani. Mikor elmesélte feleségének mi történt mindketten sírva

fakadtak. Egy két hónapig még áltatgatták magukat, hogy nem lesz

semmi baj, hogy együtt majd átvészelik ezt is, de egy nap az asszonynál

elszakadt a cérna. Kijelentette, hogy nem bírja tovább az állandó

nyomást, ezért elhagyja. Hiába kérlelte, hogy maradjon, felesége

hajthatatlan volt. A bank ezután persze lefoglalt mindent, ő pedig

rövidesen az utcára került, ahol találkozott más, hozzá hasonló

áldozatokkal is. Mikor ők is elmesélték történetüket elhatározta, hogy

bosszút áll. Erről a tervéről azonban hamar lemondott, mert úgy ítélte,

nem lenne helyes. Pár hét éhezés után mégis visszatért dühe. Megkereste

az illető házát és néhány talált pokrócból tanyát vert előtte. Napokig

figyelte volt munkaadóját, és többször is rászánta magát a cselekvésre, de

végül mindig meghátrált. Aztán egy fagyos, karácsonyi estén meghívást

nyert a házba és most ott üldögélt, annak, legkisebb szobájának,

bársonnyal borított padlóján. Hallotta a horkolást és tudta, hogy ennél

jobb alkalom már nem lesz, hogy megtegye. Lábujjhegyen kilopakodott a

folyosóra. A szoba felé tartva eszébe jutott, hogy még nem tudja, mi

legyen a dolog módja. Pisztolya nem volt, így a főbelövés ki lett zárva, azt

egyébként is túl kíméletes halálnak tartotta volna. A szobába lépve ott

találta házigazdáját, hosszan elnyúlva hatalmas ágyában. Megállt és

töprengett kicsit, ekkor azonban megpillantott egy ezüst levélbontó tőrt

az íróasztalon. Tökéletes – gondolta. Csendesen kezébe vette és odasétált

az ágy széléhez. A fickó mit sem sejtve aludta az igazak álmát. Jól

megmarkolta a kést és a magasba lendítette, megcélozván az áldozat

szívét. A penge szélsebesen száguldott a célpont felé, félúton valamiért

mégis megállt. Miért? Gazdája rájött, hogy nem képes megtenni. Bár a

gyűlölet most is lángolt lelkében, mégis, ha belegondolt, abba, hogy azt az

embert készült meggyilkolni, aki szállást nyújtott neki éjszakára, és aki

valószínűleg a fagyhaláltól is megmentette, elszorult a gyomra.

34


Bosszantotta a dolog, mégsem volt képes beleharapni abba a kézbe, mely

az imént még etette. Pár percig még vívódott, majd lemondóan

leeresztette karját és elindult kifelé. Ekkor azonban szörnyű dolog

történt. Hirtelen égő viszketést érzett az orrában, hát gyorsan odakapott,

hogy megvakarja, sajnos azonban karja beleütközött az éjjeli szekrényen

álló whisky-s üveg nyakába, mely ennek következtében tompán, mégis

nagyon hangosan dübbent a padlón. Kalmár fölébredt és az első dolog,

amit meglátott az saját levélbontó tőrjének, holdfényben megcsillanó

pengéje volt, szakállas vendége kezében. Nem késlekedett, kipattant az

ágyból és nekiesett támadójának. Az egész nem tarthatott tovább fél

percnél. A csavargó nagyon gyenge és alultáplált volt, így nem csoda,

hogy Kalmár könnyűszerrel kicsavarta kezéből a tőrt. Nem tétovázott,

belevágta ellensége szívébe, amitől az nyomban a szőnyegre zuhant,

nagyokat nyögve. A pokoli kín, amit ekkor érzett csillapodás helyett,

pillanatról pillanatra rosszabb és rosszabb lett, és mint villám a fában,

szétsugárzott az egész testében. A fájdalom tompította érzékeit, így

okozójának szavai mintha a szomszéd szobából szóltak volna.

- Befogadlak a házamba, a sültemből etetlek. És te így hálálod meg? Hitvány féreg. – sziszegte egyre közelebb lépve a testhez.

- Nézd meg jobban az arcom. - Mit akarsz? - Nézz rám… - Mit nézzek rajtad? Egy szakállas gazember arca csupán, semmi

több. - Szakáll nélkül…

Kalmár közelebb hajolt. Pár pillanatig még értetlenkedett aztán

villámcsapásként érte a felismerés. Egyenesen belebámult egykori

áldozatának kíntól csillogó szemeibe. Nem tudott megszólalni, csak állt

mellette és bámulta megkövülve, mint akit megbabonáztak. Körülötte

mintha megszűnt volna létezni a világ. Teltek az órák és a test egyre

fehérebb lett, a szemek pedig egyre üvegesebbé, egyre kifejezéstelenebbé

váltak. Az átkot csak a hajnal első sugarai törték meg, ekkor ugyanis

borzalmas rémület lett úrrá rajta. Félt, hogy valaki rájön tettére, hogy

hátralevő életét börtönben kell leélnie. Hirtelen azt sem tudta mihez

kezdjen a hullával. Hiszen nem hagyhatta csak úgy ott a szobában, míg

oszlásnak nem indul. Tudta, hogy sürgősen el kell távolítania házából.

Kicsit lenyugtatta magát, majd nagy levegőt véve megfogta a holttest

lábát és húzni kezdte az ajtó felé. Nem volt nehéz, sőt kifejezetten

könnyedén csúszott a selymes szőnyegen. Elértek a lépcsőhöz, ahol még

35


gyorsabban haladtak. A halott feje minden fokon pattant egyet, s ez

bizarr módon egy labdára emlékeztette Kalmárt, és többször is mosolyt

csalt az arcára. Mikor leértek a földszínre, úgy határozott, hogy jobb, ha a

hátsó bejáraton viszi ki a testet. Oda is húzta az ajtó elé, csakhogy az –

szokás szerint – most is beragadt így hiába próbálta, fél kézzel nem tudta

kinyitni. Ledobta hát a lábakat és immár két kézzel, minden erejét

megfeszítve cibálta a kilincset, de az ajtó csak nem moccant. Most

taktikát váltott és egyik lábával a falat nyomva folytatta a ráncigálást. Ez

már jóval hatásosabb módszer volt. Ezt bizonyítandó az ajtó pár pillanat

múlva, hangos reccsenéssel ki is szakadt a helyéből és olyan hatalmas

lendülettel csapta arcon a holttestet, hogy annak nyomban eltörött az

orra, Kalmár pedig hanyatt esett. Néhány percig feküdt az élettelen test

mellett, majd nagy káromkodások közepette föltápászkodott. Hatalmas

megdöbbenéssel tapasztalta, hogy az ajtót zárastul tépte ki a falból. És

most, hogy jobban belegondolt eszébe jutott, hogy az éjjel kulccsal zárt be

minden ajtót, minden ablakot. Rádöbbenve saját ostobaságára harsány

kacagás fogta el. Ez csak fokozódott mikor meglátta a hulla törött orrát.

Most már az egész ház zengett az eszelős röhögéstől. A röhögéstől, ami

lassanként sírássá, majd zokogássá torzult és könnyeket fakasztott

szemeiből. Talán csak most döbbent rá tettének szörnyű súlyára.

Lehajolt, egy határozott mozdulattal a helyére robbantotta a törött orrot,

és megsimogatta a halott fejét. Megtörölte könnyáztatta arcát és a testet

immár a karjába véve folytatta útját a kert felé. Csodaszép idő volt.

Mintha egy éjszaka alatt elvonult volna a tél. A tavaszias levegő meleg,

mégis friss volt, s benne édes gyümölcsillat terjengett. Kilépve az ajtón

szívmelengető madárcsicsergés fogadta őket, a nap pedig olyan vakítóan

fénylett a felhőtlen égen, hogy már- már bántotta az ember szemét. Kis

keresgélés után megtalálta a legmegfelelőbb nyughelyet egy öreg fenyőfa

mellett. Ásót ragadott és nekilátott a sír megásásához. Könnyű és gyors

munka volt, hála a nedves, puha földnek. Mire végzett a munkával,

nagyon megéhezett. Ekkor pillantása a már kiásott földkupacra tévedt.

Markolt belőle egy keveset és megszagolta. Csodálatos illata volt. Üde és

hívogató. Olyan mennyeinek találta, hogy hirtelen ellenállhatatlan vágyat

érzett, hogy beleharapjon. És igen, bele is harapott, s fogai oly könnyedén

csúsztak bele, ahogy lédús almába szokás. Nem csalódott, az íze is olyan

mámorító volt, mint az illata, és ahogy ropogott a fogai között. „Oh, mily

isteni eledel ez”- gondolta. Miután jóllakott a földdel, odaállt a gödör

szélére és kezébe vette az ásót. Sokáig nézte munkáját és nagyon meg volt

36


elégedve vele. „Milyen kényelmesre sikerült. És milyen kellemes ez a

langyosság, amit a föld magából áraszt”. Nagyokat szippantott a sír

meleg, bódító szeléből, majd megmarkolta az ásó nyelét és teljes erővel

homlokon csapta magát. Arccal előre belezuhant a sírba és gondtalan

mosollyal az arcán üdvözölte a Halált…

Gönczi

Annamária

"úgy járt a kerti liljomok

között,

mint ősz királyok flamand

bibliákban"

(Faludy-Villon)

A mérleg

A páfrányok között egy lány

lépkedett. Szemlátomást

ideges volt. Kíméletlenül eltiport mindent, ami csak az útjába került.

Persze csak, amit tudott, néhány fa kitérésre kényszeríttette. Ettől csak

még idegesebb lett.

Haját, ha most megkérdezik piszok szőkének, arcát túl soványnak, bőrét

egészségtelenül fehérnek, szeme színét meghatározhatatlan árnyalatúnak

mondta volna. Hogy az önképe ha nyugodt volt egészségesebb volt – e azt

nem tudom.

Nem szeretném felesleges leírásokkal tartóztatni az olvasót. Nem írom

le az erdőt, amelyben járt, sem azt a rengeteg problémát, ami idehajtotta.

Legyen elég annyi, hogy elege volt. Elege abból, hogy olyan dolgokat tesz,

amit muszáj neki.

Idegességében óvatlan volt. Beleesett egy lába előtt tátongó gödörbe. A

luk szűk volt és nedves, mikor feleszmélt az ijedtségből és a pillanatnyi

fájdalomból, ami érte, jó négyméternyi földalagutat látott maga fölött.

37


Szitkozódott. Fájós tenyerét a szájához szorította. Így nem fog tudni

kimászni!...

Valóban egy csepp erőt sem érzett magában hozzá. Sírva fakadt,

segítségért kiáltott, de a választ meg se várta: haragban volt a világgal, fel

se tételezte, hogy bárki segítene rajta.

Sírosan, hisztisen kapkodta a levegőt. Eddig kissé előre görnyedve ült,

de most hátra dőlt, így több levegőt kapott, hogy ezt a tevékenységet

tovább folytassa. Szándékában állt.

Így azonban felfigyelt valamire, ami eddig elkerülte figyelmét. A háta

mögött nem volt fala a lyuknak.

A sírás benne rekedt, ahogy ezt észre vette. Nehézkesen megfordult.

Valóban lyuk volt a háta mögött, épp akkora, amin átférhetett. Mögüle

halvány fény szűrődött ki. Gondolkodás nélkül kúszott át rajta menekülő

utat remélve.

A lyuk mögött hatalmas barlang tátongott, falai visszaverték a lány

lépteit, ahogy sietve haladt előre. Célja az előtte lebegő fényese területet

volt, körülötte minden vaksötét. Hisztériája lassan elmúlt, helyét félelem

vette át. Még jobban megszaporázta a lépteit.

Közvetlen a fény alatt egy még szélesebb barlang kezdődött, ami felülről

jobb oldalán meg volt világítva egy mennyezeti nyíláson keresztül. A fény

elvakította, a futás kifárasztotta, a saját baja még mindig feszítette

belülről, ezért a terem közepére sietett szinte tántorogva és lerogyott egy

kőre közvetlen a fénysugarak melett, aminek épp csak a körvonalát látta.

A keze már nem fájt…

A kő, amin ült egészen hasonlatos volt azokhoz a kőtömbökhöz, amivel

az utak mentén a kilométereket jelölik. Először ez a furcsa szabályosság

tűnt fel a lánynak, aztán ahogy remélt menekülése irányába nézett valami

még különösebb. A fényben egy farúd és annak végén egy kiszélesedő és

teknőszerűen bemélyedő rész – egészen olyan, mint egy régi hajítógép –

bontakozott ki. Távolabbi végét növények indái fonták keresztül, amelyek

a barlang falába kapaszkodtak és a napfényben színpompás virágaikat

csillogtatták. Közelebbi vége pont a lány ülőkövében tűnt el.

Hirtelen valami a lány hátához ért még hozzá majdnem teljes felületén

keresztül. A lány olyan hatalmasat és borzalmasat sikított, hogy szinte

beleremegtek a falak az erőlködésbe, hogy visszhangozni tudják.

- Ne sikíts – szólalt meg egy finoman nyugodt hang a háta mögött. –

iszonyúan visszhangzik…

38


A lány elhallgatott. Nem is a kérés inkább a kíváncsiság fojtotta belé

korábbi rémületét. Talán nem ő az első, aki ide leesett? Ösztönösen

érezte, hogy attól, aki mögötte van, nem kell tartania. Azt képtelen volt

megmondani a hangja alapján, hogy fiú – e vagy lány, de szavainak olyan

édes tónusa volt, hogy nem tudott félni tőle.

- Te is leestél ide? – kérdezte kicsit remegő hangon első sorban azért,

hogy összeszedje magát. Nem is feltételezte, hogy más lehetőség is van…

- Nem. Nekem itt kell lennem – mondta az ismeretlen. Szavai a

levegőben maradtak, a lány érezte, hogy megremeg. Az idegen mintha

észlelete volna. – Ne félj. Nem foglak bántani…

- Ki vagy? – kérdezte a lány. Az alak néma maradt egy pár pillanatig, a

lány érezte, hogy a szíve a torkában dobog. Kezdett olyan lenni ez egész,

mint egy rossz álom.

- Várj… Mindjárt meglátod – válaszolt az ismeretlen megkésve.

A lánynak nem volt ideje megkérdezni mire, vagy hogy a másik mit akar

csinálni, egyszeriben a korábbinál nagyobb fény árasztotta el a barlangot

a nyílás felől. A lány összeszorította a szemét. A Nap előbújhatott a felhők

mögül.

Ahogy lassan kinyitotta a szemét szembe találta magát a

természetellenesen sima falakkal. Tükröződtek, még hozzá úgy, ahogy a

vidámparkok tükörszobái. Közvetlen maga előtt a saját alakját látta, de

kicsit jobbra azt, aki neki háttal ült.

Fehér ruhát viselt, ami leginkább egy kinyúlt pólóra hasonlított, vagy

még inkább hálóingre, az alak jobb vállán kissé lecsúszott, fehér bőrét

megmutatva. Szabályos arcát szőke fürtök keretezték, szeme kéken

csillogott. Szája zárva, pont az a nyugodt érzelem-mentesség sütött róla,

mint a szeméből és a hangjából is. Mindkét oldalt hófehér szárny

húzódott végig a teste mellett. Dereka még ebben a ruhában is jól

lázhatóan vékony, karja viszont izmos egy lányhoz képest. Arca gyönyörű,

de meghatározhatatlan nemű. Nem mintha feltétlen nemről lehetne

beszélni egy angyalnál.

A lány pillantása, ahogy végigért az angyalon, akit fiatal - mondjuk ki:

romantikus - korából adódóan jobban esett egy nagyon szép, „helyes”

fiúként látnia, most saját kerekre nyílt szájára és szemére esett. Gyorsan

összezárta mind a kettőt. A szájtátás nevetséges volt, ezért korrigált

gyorsan, a szemei lehunyására pedig szüksége volt: nem tudta anélkül

elhinni, amit látott. Az azonban, hogy érezte a másik hátát a sajátjának

39


nyomódni, egy a sajátjánál puhább hajfürtöt a nyakához és igen tollakat a

kézfejéhez érni, meggyőzte. Lassan felnyitotta a szemét.

Az angyal továbbra is nyugodt szinte merev arcot vágott, de közben

fürkészve nézett valamit tőle jobbra. A lány automatikusan magán érezte

a tekintetét. Ha végig gondolta logikus volt: ő jobbra látta az angyalt,

akkor ő tükörképe balra lehet a másiktól.

- Nem tűnsz nyugtalannak – mondta halvány érdeklődéssel a

hangjában, amit elnyomott a felismerés tényszerű hangneme. A lány

bólintott. Képtelen volt levenni a szemét a másikról.

Lassan még is kinyögte:

- Miért vagy itt? Az angyalok a mennyben laknak, nem?

- A bukottak nem – horgasztotta le szőke fejét a fiú(?). A lány

megremegett, de nem tudta a válaszból kiérződő fájdalom (a mi elég

erősen keveredett daccal és valamiféle szégyenérzettel) vagy a felismerés

tette – e.

- Akkor ördög vagy? – lehelte halkan. Lelki szemei előtt a gyönyörű arc

eltorzult, a szárnyak lehulltak, a homlok szarvakat növesztett a haj

vörösbe és feketébe váltott. Szinte érezte, a fojtogató kezeket a torkán.

- Nem. Csak az vált ördöggé, aki konkrét bűnt követettel. A

megtévelyedés megbocsátható – mondta halkan az angyal, és a lány

érezte, hogy a másik háta fokozatosan elhajol tőle, mintha

összegörnyedne. Ez azonban egy pillanatig tartott csak, a hát újra neki

dőlt, a fej felemelkedett és az angyal ajkain lágy mosollyal annyit

mondott: - Isten megbocsát, ha rá szolgálsz. Nekem csak a mérleget kell

őriznem.

- Milyen mérleget? – kérdezte a lány megrökönyödve. Ismét nem tudta

megmondani az angyal tettei vagy a szavai okozták – e ezt az érzelmet.

- A minek a közepén ülünk…

A lány balra nézett, most hogy nagyobb volt a fény valóban jól látta a

szerkezet mérlegszerűségét. (Bár valahol libikókás is volt, egyszerűsége

afelé mutatott.) Balra ott volt a másik serpenyő, amit hatalmas fémsúlyok

húztak lefelé, igaz még viszonylag egyensúlyban volt.

- Még is… Mi az? – kérdezte csodálkozva. A félelem és a hisztéria is

eltűnt a lelkéből.

- Ez az élet – mérleg, amely a világ jó és rossz történéseit számlálja. Az

úr áldásait és büntetéseit is, de az emberek is befolyásolják némileg… A

világháborúk idején például képtelen voltam egyenesen tartani, bárhogy

40


is igyekeztem. Most viszont menj kérlek. Valami nyomja a lelkedet és

mivel túl közel vagy ez megzavarja a mérleget. Lefelé lendül… Látod?...

A lány biccentett, észre vette előbb is…

- De merre menjek? – kérdezte tétován.

- Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte az angyal, ahogy kezét a mérleg jobb

oldalára helyezte. Most volt először ingerültség a hangjában. Az indák

meg indultak, feljebb húzakodtak a falon, rántva magukkal a mérleg

szárát is.

A lány, ahogy az angyal lehunyt szemét nézte és a koncentrációtól

megfeszült arcát megvilágosodott. Ha mérleg jobb szára elég magasra

hág, kijuthat a nyíláson!

Az angyal azonban visszahúzni látszott a kezét pedig még a mennyezetet

nem érte el.

- Hogy csinálod? – kérdezte a lány hirtelen. Rá kell vennie, hogy

folytassa!

- Jót teszek – mondta az angyal. A lány a keze után kapott és

megszorította.

- Akkor folytasd! – kérte.

Az angyal félre értette őt, ezt hitte ilyen jóravaló teremtés… És különben

is… Évezredek óta ült magányosan a barlangban. Igaz csak egy sárból,

földből gyúrt teremtés érintése volt, de mégis hasonlított angyal társai

érintésére, amit már annyii ideje mellőzött kelletlenül. Meg tette, amire

kérte: Tovább emelte a mérleget.

A vége elérte a mennyezetet, a virágok kikúsztak a felszínre. A lány

elengedte az angyal kezét és futni kezdett a jobb száron. A virágindák

azonban nem bírták a súlyát: elszakadtak, a mérlegszár zuhanni kezdett,

a lány leesett róla és egy utolsó sikoltással halálra zúzta magát a köveken.

Az angyal szeme felpattant és a lány holt testére függesztette a szemét.

Most először látszott arcán konkrét érzelem: a megdöbbenés. Ezt

pillanatokon belül szomorúság, megvetés és némi harag váltotta fel, de

már a nyugalom maszkja alatt. Visszafordult.

- Arra céloztam, hogy menj vissza és mássz ki… A mérleget nem

szabadott volna bolygatnod… - fel nézett. – Vagy őt erre szántad?

Nem érkezett válasz. Lehajtotta a fejét. Lassan elkezdte emelni a jobb

szárat még végül a szerkezet egyenesbe állt.

41


Aranykalitka

Egy állatkereskedés pont útba esik nekem reggelente. Nyaranta az apró

állatokat kirakja a tulajdonos az ajtó mellé. Én pedig fájó szívvel

nézegetem a nyuszikat meg hörcsögöket, míg meg nem veszi őket valaki.

Most túl hideg van ahhoz, hogy bármi kint legyen. Nem is szoktam

megállni. Általában, de a boltos két napja kitett egy hatalmas kalitkát a

kirakatba. Színes tollú - gondolom én trópusi - madarakkal töltötte meg.

Megbabonáztak. Hallgatom a szűnni nem akaró csicsergésüket, a

töretlen, állandó röpködésüket szájtátva csodálom. Olyan boldogok.

Mintha nem tudnák, hogy létezik világ az álarany ketrecen túl.

Bájosak egytől egyig. Csupa szín, csupa különböző alak. Megfigyelni

képtelenség őket, jó, ha pár pillanatra megkapaszkodnak a rácson, hogy

aztán újra szárnyra kapjanak. Irigylem őket. Irigylem és vágyom rájuk.

Ha tehetném, kalickástul megvenném az egész csapatot. Persze erre nincs

lehetőség…

Mindig megvárom az etetést, addig maradok. A tulajdonos megjelenik a

kirakatban, rám mosolyog; már megszokott az elmúlt két napban; majd

cserepes kezét a kalitka fölé tartva elkezdi pergetni a rácson át a

magvakat. Általában így szokott lenni. A madársereg is tudja ezt, mint

egy hatalmas színes test indul meg felfelé, szájait éhesen tátogatva.

Azonban valaki előre szól a boltból és az öreg hátra fordul. Tenyerét

összezárja. Ő is szereti azt az életteli látványt, mikor erejük nem kímélve

repülnek az ételért, gondolom nem akar lemaradni róla, ezért. Egyetlen

magocska esik csak ki a tenyeréből.

Van a seregben egy kismadár. Apró, világoskék színű. Mivel könnyebb a

többinél, könnyebben röppen fel és hamarabb. Ő kaparintja meg.

Az öreg még mindig beszél. A madárka zsákmányával a földre száll. Le

akarja nyelni. Ekkor támadnak rá a többiek. Megannyi hatalmas test

tapossa, csípi őt. Az édes csicsergés vad lármává aljasodott. Teljesen

ellepik őt.

Egy nagy, zöld madár megkaparinthatta a magot, mert felröppen.

Néhány utána. A nála kisebbek lent maradnak, inkább tovább rugdossák

a kék kismadarat.

Az öreg visszafordul, rájuk kiabál, habár már felesleges. Egyik kezéből

kiesnek a magok, mikor benyúl, hogy szétválassza a verekedőket. Az

aláhulló magvak láttán maguk is szétrebbennek. Az öreg szitkozódva

borítja be közéjük másik kezének tartalmát is. Minden madár eszik már.

42


Kivéve egy. A kis kék madár véresen, összetörve fekszik a ketrec alján.

Aprócska mellkasa épp csak emelkedik. Egy, a ketrec aljára esett,

magocskáért nyújtja csőrét, de egy vörös madár elmarja tőle. A kismadár

fejét a koszos aljra ejti.

Beléptem a boltba. Megvettem őt…

Simon Bálint

"Nem tudom, ki bűnösebb: a szerző

vagy a múzsája?"

(de Sade márki)

Les Lais

Versciklus a Montmartre

aljáról

Töredék a kiátkozottról

Mikor elhagytad Párizst koldusbotodon

Senki sem kérdezte, hogy apád ki volt.

Csak elindultál a deres országúton,

Legendává tettél egy siralmas kort.

Varjak cikáztak a börtönudvar fölött,

Futottál bizony a bitófa alól,

Kapuk csapódtak be véres hátad mögött,

Őrök suttogtak rajtad a falakról.

Tán a Loire mentén akartál meghalni,

Ahol télen fázva kóboroltál,

43


Vagy északra mentél élni és rabolni,

Mégis bokázva találjon a halál.

Debrecen, 2012.07.08.

Ballada Villonról, akit holnap akasztanak

Polgártársak, tudjátok jól:

Széles e világon nincsen

Rosszabb a langyos konyaknál.

Mit tegyek hát, vasam sincsen,

Elegem van a kártyából,

S végeztem az angyalomnál...

Igyál Villon, mondá az Úr:

Így lőn a vak világosság.

A kurvát olajban főzték,

Pierre-t, a vörös Coquillard-t

Most húzzák a Montfaucon-ra.

Mikor megfeszült a kötél,

Vihogott a vad csőcselék,

S nem gondolt sóadóra.

Lázadj Villon, mondá az Úr:

Köpj egyet a rút világra.

Elhagyom talán a várost,

Végre egyszer nagyot teszek,

Lesz pénzem, hogy újra fussak.

Kifosztom a Léger mellett

Meung püspökét, s a kolostort,

Sötét éjjel el nem kapnak...

Rabolj Villon, mondá az Úr:

Gyónd meg jámbor papjaimnak.

Vártak engem a zsandárok

Orléans-nál vasdoronggal

Ütöttek, s béklyóba vertek.

Faragják már szorgalommal

44


Szálfából a serény ácsok

Bitóm, melyre holnap kötnek.

Lógjál Villon, mondá az Úr:

Táncolj bátran frank népemnek.

Debrecen, 2012.07.12.

Ballada a költő reménytelen haláláról

Dalolt a Költő. Arab lantján

Mézédes verset pengetett.

Csodálói lopva hallgatták

A tarka költeményeket.

Balján ült múzsája, jobb oldalt

Szép szüzek, mily kívánatos

Keblük, s mint az éjfekete bazalt

Leomló hajuk, illatos.

Arca előtt csillagok úsztak,

A mélykék ködben merengtek,

Fehér sugarai a holdnak

Lágy ölében összegyűltek.

Szegény volt ő, s valahányszor

Az ihlet helyett éhezett,

Térdet hajtott előtted jászol,

Kisded Herceg, úgy szeretett.

Majd kelyhe után nyújtózkodott,

Bort kért ólompoharába,

S míg jó mélyeket kortyolgatott,

Egy úr ült gót ablakába.

Az igric előtt lepergett

Viszontagságos élete,

És lába elé heveredett

Bús, utolsó szerelmese.

Szelíd keze ajkához simult,

Csendre intve, s bíztatva őt,

Lantos ne félj, utadra indulj,

Immáron letelt az időd.

Költő volt ő, s valahányszor

45


Tündér világot teremtett,

Térdet hajtott előtted jászol,

Téged Kisded, úgy szeretett.

Debrecen, 2012.07.09.

Nyolcsoros vers,

melyet Villon a Zala vizére írt

Láttam már a hat világot,

S bolyongtam annyi tájon át,

Üstökömre eső hullott,

Áldottam őt: Szűz Máriát.

Az ő nevében kegyesen,

Tiszta szívvel adakozva,

Legszebb kincsem, íme item

Nevem a senki-fiakra.

Debrecen, 2012.12.04.

Sanzon a bőrig ázott költőről

Bőrig áztam, nagyon fázom.

Gyere kicsi, csak ölelj át,

Könnyebb lesz majd hosszú utam.

A köd mögött szemem nem lát,

Lelkem érez, lépted hallom,

Félénk vagy és boldogtalan.

Eső esik, szakadatlan,

Beburkolja a kisvárost,

Kékre festi hű tornyait.

Röpülj hozzám védangyalom,

Ne légy többé bátortalan,

Hallgasd szívem sóhajait.

Jöjj felém a kertek alatt,

Érezd rózsáim illatát,

S ne gondolj az elmúlásra.

46


Halld a harang hívó hangját,

Szedd a lábad, gyorsan szaladj,

Szava szívem dobbanása.

Sáros lett az üvegcipőd,

Kócos lett az aranyhajad,

Elhagytad az esernyődet.

Megkönnyíted hosszú utam,

Siess hozzám, el ne kenődj,

Látod még a szeretődet.

Zalaegerszeg, 2012.06.09.

Sanzon a másnapról

Három kocsmát végigittam,

Három határt végigjártam,

Gyalog, lovon, villamoson,

Szelek szárnyán, szép hajnalon.

Minden reggel, minden éjjel,

Meghalt bennem úri kéjjel,

Hazám, hitem, szép szerelmem,

Minden kincsem: becsületem.

Hű voltam én a világhoz,

Az emberhez, a királyhoz,

De nem kellett szolgálatom.

Pusztuljon hát minden álmom!

Montmartre alatt, Párizs mélyén,

Sötét utcák macskakövén,

Abszint oldja most bánatom.

Mámoromban magam látom.

S mikor másnap varjak szárnyán,

Körberöpít banyák hátán,

A tér fölött egy halk angyal,

47


Ezt üvöltöm büszke daccal:

Ha örül most szép Cilea,

Hogy így szenved hódolója,

Legyen boldog, én nem bánom,

Lesz még ünnep a világon!

Debrecen, 2013.03.30.

Közjáték

Gótok vagyunk, vagy vandálok?

Ezt kérdezem rég.

A népvándorlás útjáról

Letértünk, még szép.

Nem érdekel, hogy az Isten

Latin vagy görög,

Százmillió büszke német

Képünkbe röhög.

Fölszívódtam az országban

Két égtáj között:

Nem láttam a nagy értelmet

Hitregénk mögött.

Magyarok és kunok nyila

Szívemen talált,

Néma Kárpátoknak ölén

Így leltem hazát.

Füvet szívjak vagy vedeljek?

Én konzervatív...

Nagy dilemmám ez minden nap,

Nem vagyok naiv.

Tubák után rágyújtanék,

Ha adnál tüzet...

Feslett nőkre szórnánk aztán

Összes pénzemet.

Debrecen, 2012.07.06.

48


Chorea macchabaeorum

Szellővel csavargok az Árpád téren,

Izzadt kék ingem a testemre fagyott.

Sötétség lehel rám a nyári fényben,

Dúdol a lélek, és mégis halott.

Az útkereszten táncra kér a Halál,

Cinkos búmat képébe röhögöm.

Csuklón ragad, s parkettjére cibál,

Legyintek csak, tovább nem vesződöm.

Ki levegőt vesz rohad az ég alatt,

Ami szent nekem, ez a romlottság,

S mikor megcsap a dohos fuvallat,

Gyűlöllek mindig, csalárd tisztaság.

Lehetek bárki, a görnyedő Faust,

Nem vagyok több, mit a sárba vetek.

Megátalkodott és magával hazug,

Méltóságom, ha arcomba köpnek.

Verjetek náddal, mossátok kezetek,

Krisztus nem vagyok, hanem Barabás.

Tudjátok viszont, mikor fölszögeztek:

Pokol a világ, nincs föltámadás.

És ha átkozódom, nézz a keresztre,

Velem sóhajt, Villon az apostol.

Locsolj egy kortyot emlékezetemre,

Ecce homo, ne félj a Haláltól.

Debrecen, 2012.07.07.

A bujdosó fohásza

Régen békét hoztál, reményt árasztottál

Mindenható Uram.

- Akkor leborultál, szívedből imádtál

Tékozló, vad fiam.

Hajdan még hittelek, szívből szerettelek

49


Királyok Királya.

- Csak mert megvédtelek, mint gyönge gyermeket

Krisztus katonája.

Egyiptomból hoztál, megszabadítottál

Rút szolgaságomtól.

- És most visszasírod könnyedet, rabságod,

Rettegsz Kánaántól.

A pusztában vezetsz, Kenyeret nem küldesz,

Éhezem Jóatyám.

- Nem csak Kenyeremmel, hanem az Igémmel

Élsz, hitetlen szolgám.

Babilonba záratsz, föl nem szabadítasz

Diadalmas Isten.

- Ledöntöm Jerikót, legyőzöm a Vádlót,

Irgalmam végtelen.

Az Angyalt add vissza Koldusok Királya,

Mert őt értem küldted!

- Ő majd hozzám megtér, rád áldást, békét kér,

Mert szívből szeretted.

Zalaegerszeg, 2011.12.27.

Sanzon az áprilisi hóban

Fehér borhegy az áprilisi hóban,

Barokk tornyocska lenn a völgy ölén...

Lábam léhán lankad borús bujdosásban,

Fázik a szívem, fenyőerdő mélyén.

Számomra mindegy, hogy rigó vagy varjuhad,

Dalol tört ágakról talpalávalót,

Nem érint az sem, hogy szolga-e vagy szabad

Döf holnap hátamba kardot vagy karót.

Csönd és béke honol most a sáros úton,

Angyalok csókolnak gyáva lépteimnél,

50


Az útkereszten fölnyög mögöttem a sorsom,

Máriák könnyeznek keresztek tövénél.

Rum kellne torkomnak, pénz a tenyeremnek,

Lyukas rézgaras vagy florenci arany.

Isten, vagy ördögök hitetlen hitemnek,

Kik meghallják imáim, s értik szavam.

Legyek, ki zsinegen táncol ott a szélben,

Talpa alatt lég, feje fölött holló,

Vagy vesszen sóhajom az ezüstszín ködben,

S leszek örökkön átkozott csavargó.

Csönd és béke honol most a sáros úton,

Angyalok csókolnak gyáva lépteimnél,

Az útkereszten fölnyög mögöttem a sorsom,

Máriák könnyeznek keresztek tövénél.

Simon Bálint, Zalaegerszeg, 2013.04.04.

Epigramma a Kárpátok sziklafalára

"Úr vagyok, kit nem véd jog, se fegyverek",

Pénzem, koronám tisztára nem mossa

Legyilkolt inkák vagy malájok vére,

Földem legjava bitorló kezekben,

Anyámat pap, de atyám lelkész áldja.

Azt nem tudom mi volt őseim hite,

Taposott rajtam fél világ serege,

Szulejmán vagyok, és vele Dzsingisz kán.

Vagy Basta, és nevem hét földvár nyögte?

Vagy Károlyi, és kétszer törtem zászlót?

Hódító vagyok, áruló, de hős is,

Mélybe húztam a félholdas lobogót,

Nándorfehérvárnál. Majd tüzes trónon

Égtem, mint Johanna Rouen piacán

De nem a burgund bakó, nem is a pestis,

Hanem a honfivér tépte húsomat,

S rágcsálta csontom évszázadokig.

Magyar vagyok. Tág cím parányi néphez,

51


Bennem mind a vér, amely földemért folyt.

Sorsom mint a főnix, hol magasba kél,

Lánggal ég, hamvad, ki nem alszik soha,

Érzi, míg hite, addig tart hazája.

HERCEG(NŐ):

Célom sem több, mint magyarnak maradni,

Embernek, polgárnak, európainak,

Megbocsájtani és sosem feledni,

Pillanatnak élni, hinni századoknak.

Debrecen, 2013.03.29.

Közjáték/II.

Jövőm látom sötét szemmel,

Hangod hallom süket füllel:

Anyám könnye sírhantomon,

Selyemzsinór vastorkomon.

Szellem jár a lépcsőházban,

Kopogtat úgy éjféltájban.

Rám borul a víg félhomály,

Nyugat felé bíborban száll.

Szétvet a nikotin,

Fáradtan elfekszem,

Pillangók szárnyain,

Arcod nem felejtem...

Debrecen, 2013.04.21.

Szonett a kalózok szeretőjéről

Tegnap hajó érkezett Brabantból,

Hét patkánnyal, kilenc vitorlával -

Zúg a rakpart tengerek dalától,

Nem vesződnek még az utcalánnyal.

52


A gót árkádok félhomályában,

Festett arcán törik a nyugvó fény,

Porcelánbaba a sűrü sárban -

Tekintetére így találtam én.

Lenge a szoknya a lányka ölén,

Alkony-sugarak már kanyarodnak

Szifilisz-szagú sikátoroknak.

Dinnyehéj-csikók a Szajna vizén

Ringanak álmosan szürke szinén,

Mellékutcákban macskák napoznak.

Debrecen, 2013.04.08.

Ballada a debreceni baka menyasszonyáról

Vagy hetven év telt el azóta,

Vagy száz? Vagy ezer? - nem tudom.

Rég megfakult szép fehér arca,

- Idézd meg őt, borús dalom.

Jött Lemberg felől a bősz muszka,

Lompos haddal, lóhalállal,

Mennykő hullott, izzott az utca,

- Ő csak állt ott fátyolával.

Mondd hová tűntek a katonák?

Hová az ő vőlegénye?

Mióta, hogy a Don-kanyarnál

Hiába folyt drága vére?

Ő várta vissza, várta akkor,

Körötte tűz, láng és holtak.

Nem jöttek vissza a halálból

Azok, kik már elindultak.

53


Vagy hetven év múlt mindhiába,

Vagy száz? Vagy ezer? - nem tudom.

Elfeslett szép fehér ruhája,

De táncra kélt egy hajnalon.

Debrecen, 2013.04.25.

A Lorellály-ballada

Nem tudom, mért kísért egy ősi, vad románc,

Álmodó szívemről miért nem hull a lánc,

Nem tudom, mért hallom a patak dalait,

Nem én, mért tapintom a sellő combjait.

Lorellály, Lorellály, a szél játszik haján.

Egyszer rég Zalában, egy búsképű lovag

- Háborút nem látott, bár nem volt hallgatag -,

Éjszín paripáján a folyó hídján járt,

Habok közt zöld sziklán, meglátta Lorellályt.


Alkony szállt a völgyre, ködfüst a víz fölött,

Nyugvó bíborkorong a borhegyek mögött,

"Barna szép szemeddel, Lorellály ne igézz,

Gyúló sugaraddal, sellő rám ne nézz!"


A hableány csak állt, a sziklák ormain,

Sírtáncot pengetett a lantja húrjain,

"Bajnok, fönn a hídon, a Szűzhöz imádkozz,

Szerelmes szavaddal, könyörgöm ne átkozz!"


A lovag hirtelen sarkantyúra rúgott,

Éjszín paripáján a vízbe ugratott,

54


Ott lelte végzetét a telihold alatt,

Lorellály kacagott, az ár gyorsan szaladt.


Debrecen, 2013.04.10.

Töredék a kiátkozottról/II.

Már elfogytak emlékeim,

Nagy játszmám volt elég,

Vármegyék országútjain

Ronggyá mállottak szét,

S csak a sárba köptem,

Hol patkánymód úsztak álarcaim.

"Fekete légy lepett elég,

Belepnek most fehér legyek!"

Debrecen, 2012.12.03.

Egy novella: A konkvisztádor sétája

Szépen volt öltözve. A haja a megfelelő szögben állt. Csak sétálni

ment a parkba, de mindig ügyelt a külsőségekre. Ez most sem

történhetett másként. Része volt a világrendjének, s talán világ rendjének

is. Ha az ember gondolkodni akart, komolyabb gondok gyötörték, vagy

éppen nem volt jobb dolga, akkor fölvett egy sötét nadrágot, egy

vállalható inget - és ha éppen hideg szelek dúltak - akkor a kellemetlen

időjárásra tekintettel némi zakót vagy kabátot is, és elindult sétálni.

Mindenki így csinálta ezt a zakó, a kabát, az ing és a nadrág

föltalálása óta. Kivétel az állatok. De hát éppen ez különböztet meg tőlük

minket. Meg persze ott vannak még azok is, akik képtelenek fölfogni a

sétálás autentikus művészetét. Átlagemberek. Se idejük, se pénzük

nincsen rá. Mindig csak mennek egyik pontból a másikba. Otthonról a

munkahelyre - ha van -, aztán a Tesco-ba, végül pedig haza a TV elé.

Nem is érthetik, mit jelent a lényegében céltalan bolyongás. Mi sem

55


értjük teljesen, de legalább csináljuk, és hiszünk benne, hogy normálisan,

a világ rendje szerint tesszük. Egyébként meg a sétálás a legjobb alkalom

az önsajnáltatásra.

Kilépett az ajtón, és fölhúzta a nagy, fekete esernyőjét. Sűrűn esett.

Aztán elindult valamerre, ahol fák nőnek, autók és emberek járnak.

Mindenféle olyan gondolattal gyötörte magát, melynek semmi köze nem

volt pillanatnyi létezéséhez. Azt hitte élvezi. Valójában szenvedett.

Van Isten? Van. Önigazolásként azért lefuttatott magában egy

hosszabb gondolatsort. Van igaz vallás? Nincs. Bármennyire is próbálta

bizonygatni, maga is tudta, hogy több ponton sántítanak az érvei. Nem

észérvek. Dogmák. Európai ember nem fogadhat el semmit önmagáért.

Így hozta a történelem.

Van értelme az életének? Ha van Isten, akkor van. De Isten létezik?

Igen, ide már egyszer eljutott. Vagy az az anyag, ami most körülveszi,

mindig is volt, csak valami különös véletlen folytán így állt össze. Nem

meglepő, bár akkor pusztán egy ugyanolyan bonyolult vegyület ő maga is,

mint a víz. Ez pedig nem lehet így. Igenis kell hogy legyen értelme az

életének. És akkor valaki valamilyen céllal megteremtette. Őt, és a többi

anyagot. Az életet. Isten volt az. Ha van Isten ő maga is van, ha nincs,

akkor csak elhiszi az egészet. Isten létezik. Ő maga is létezik. Mégis

bizonytalanságot érez.

Az eső elállt, lehúzta az ernyőjét. Meg kellett állnia, mert szó szerint

kiverte a víz. Úgy érezte magát, mint hatéves korában, amikor nem tudott

elaludni. Akkor tudatosult benne először, hogy meg fog halni. Soha többé

nem kel föl, elalszik, és vége az egésznek. Az életnek. Sötétség jön, amiről

még tudomása sem lesz.

A kutya is érezte ezt, aki a járda melletti kerítés mögött ugatott.

Szinte tépte a deszkákat. Még neki is megremegett a hite az

örökkévalóságban, vagy csak elgondolkodott róla, hogy talán képtelenség

az egész. Pedig csak egy kutya. És ő is érti. Érzi. Ő is él.

A sétáló ember a kutyára nézett, és hihetetlen önsajnálattal gondolt

európai voltára. Túl sokat kell gondolkodnia. Semmit sem fogadhat el

bizonyítás nélkül. Minden tapasztalata cáfolat. Őrület. Miért van ez így?

Meggyorsította a lépteit. Ki akart futni a világból, de csak a kerítés végéig

jutott, ahol az immáron kétségbeesetten szűkölő kutya látványa fogatta.

Erőszakos látvány. Ökölbe szorította a kezeit. Meg kellene ölnie. Szinte

őrjítő hangok, melyekkel semmit sem bír kezdeni. El kell pusztítania, és

akkor csönd lesz. De inkább hangosan fölröhögött, aztán foga fehérjét

56


kivillantra a kutyára nézett. A kócos, öreg puli visítozva rohant a kert

végébe, ő pedig csak állt ott, a kerítés végénél, még vagy perceken

keresztül, és röhögött. Nem bírta abbahagyni. Tudta, hogy ő a legerősebb

kutya. A Kutyák Királya. Érezte a hatalmát. Röhögnie kellett.

Eldöntötte, hogy továbbmegy, és úgy fog cselekedni, ahogy azt

előtte minden európai tette. Nem vesz tudomást arról, hogy ideje véges.

Ha valami gyengét és visszataszítót lát azt megöli, vagy addig üti, amíg

zakót adhat rá. Civilizál. Ha valami erős és undorító jön vele szemben,

azon csak röhögni fog, mást úgy sem tehet. A hátramaradó idejében

pedig élvezni fogja az életet. A legfinomabb ételeket fogja enni, a legjobb

borokat fogja inni. Olyan dohányt fog szívni, ami csak a világ másik

végében terem, de ő elmegy érte, letépi, és elhozza a földjére. Magáévá

fog tenni minden nőt, akit csak megkíván, de kiválaszt majd egyet, akinek

a teste érdemes arra, hogy márványba faragja, és van szinte tökéletes

lelke, melyet eszményíthet. Bűntudata lesz, majd ha magáévá teszi, mert

őt védeni, szolgálni akarja. Ha még sincs a világon olyan eszményi nő,

mint ahogy azt elvárná, akkor meg majd elképzeli az egészet, és

könyveket fog róla írni.

Az elkövetkező percekben lassan, és kényesen egyenes háttal ment,

ahogy azt a megszállt földön szokás. Minden nőt megnézett, mint egy

darab húst, hiszen ez kötötte le leginkább a figyelmét. Máris nekiállt

történeteket gyártani, csak nem volt nála toll és papír, hogy az egészet

lejegyezze, bár olyan dolgokról volt szó, melyekről inkább a hiúsága,

mintsem a gátlásai miatt, de nem emlékezett volna meg hosszú oldalakon

keresztül. Telhetetlen volt, gátlástalan, de kifejezetten hiú: ez jelentette

számára az egyetlen határt.

Aztán ráébredt, hogy mindenfajta szabályozás nélkül gondolatai

nem terjednek tovább, mint Geiserich egy átlagos vandáljának, vagy

Alarik egy megátalkodottabb gótjának legösszetettebb elméletei. De

megint csak fölröhögött, hiszen tudta hogy ő borzasztóan művelt, és saját

maga számára nem kell bizonygatnia önnön kultúrfölényét. Az egész

világ egy színház, melyben ha mindig nem is ő játssza a főszerepet, azért

igen kiváló mellékszereplő tud lenni. Sőt, ő írja a darabokat, és ha művei

nem futnak be, hangosan tapsol vagy hurrog más szerzők előadásai után.

Ő találta föl a kultúrát, terrort, a demokráciát, a feudalizmust, aztán

megint a demokráciát némi terrorral keverve. Tiszta joga olykor

megfeledkezni minderről, és szabadon engednie az ösztöneit. Hiszen az

ösztönei köré is komplett szertartásokat épített, hogy kimutassa, igenis

57


különb a vadaknál és az állatoknál. Porcelántányérból eszik,

üvegpohárból (és néha üvegből) iszik, ha pedig éppen békeidő van, és

konzervatívabb hölgyet szemelt ki magának, a csókot és egyebeket

megelőzi néhány szál virág, nagyobb elvárásúaknál még egy közös

vacsora is, sok-sok üveggel, porcelánnal és virággal. A színjátszás

gyönyörű és kellemetlen kettősségéhez már csak a pénznyomtatás

gyönyörű és kellemetlen kettőssége mérhető.

Az eső ismét megeredt, fölhúzta az ernyőjét. Rádöbbent arra, hogy

borzasztóan nagy hiba volt hagynia magának, hogy mindezt tíz perc alatt

végiggondolja. A világrendje nem terjedt ki ilyen kicsinyesen nagy

dolgokra, de a világ rendje sajnos ilyen hegytetőre állt törpékből állt, és ő

ezeket a törpéket a hegyekkel együtt tíz perc alatt ledöntötte, ami nem jó.

Az embereknek szüksége van illúziókra, azon fölül is, hogy elhiteti

magával, célja van az életének. Ő is ember, neki is szüksége van

illúziókra.

Újabb játékba kezdett. Megint a nőket nézte, de most sokkal

figyelmesebben: nem egyben, hanem minden részletre kiterjedően, és azt

sem bánta, hogy testüket ruha takarja. Szelídebb történeteket gyártott

köréjük: az elképzelt eseményeknek nem egy meghatározó szereplője,

hanem pusztán külső szemlélője volt.

Vele szemben jöttek előbb a három gráciák, aztán Sába, Etiópia

hercegnője, fekete bőrrel, fehér, turbánszerű fejkendővel, arany

ékszerekkel, egzotikus, tarka ruhákban. Kisvártatva jött Jeanne d'Arc is, a

szélben lobogó, hosszú kibontott hajjal, az esőtől csapzottan. Egyszerre

volt vad és ártatlan. A sétáló ember nem tudta eldönteni, hogy Johanna

Orléans-nál buzdítja-e éppen a válságos helyzetben lévő franciákat, vagy

oszlophoz kötözve áll a rőzsehalmon, Rouen piacán, és Máriához

imádkozik, mielőtt a burgund bakó meggyújtaná a máglyát.

Szinte teljesen elérzékenyült eme drámai jelnet láttán, pedig az

egész alig tizenöt másodpercig tartott. De azután a sok mocskos dolog

után, amit sétája közben tett, azaz gondolt, szinte már elvárta magától,

hogy valamiben vagy valakiben meglássa a szépet, és ez a valami vagy

valaki meghassa, ha még csak rövid időre is. Vagy csak a nagy

kiábrándulások után kellett valami, amiben egy kis időre hinni képes.

Megtalálta azt a nőt, akit márványba kell faragni, akiről könyveket kell

írni, aki örök, és nem mulandó, mint ő maga. Aki miatt érdemes földúlni

Tróját, és föl kell ülni egy messzi gyarmatra tartó hajóra, hogy ott a

"kultúrát terjesztve" elfelejthesse.

58


Und meine Seele sucht noch und hat's nichts gefunden: unter

tausend habe ich Einen Mann gefunden, aber Eis Weib habe ich unter

den allen nicht gefunden... Allein schaue das: ich habe gepfunden, das

Gott den Menschen hat aufrichtig gemacht; aber sie suchen viel

Künste...

Kunst. Magyarul művészet. Luther így látta jónak. De az is lehet,

hogy a Prédikátor az Életre gondolt. Akkoriban még tágabb volt a szavak

értelmezési lehetősége.

Alkotóink listája

Kreatív írás szakkör

Dankó Tímea

Daróczi Gréta

Horváth Nóra

Kanalas Dominika

Kovács Dóra

Szántó Lili

Tomkó Alexandra

Csete Péter

Katona Tibor

Főszerkesztő:

Ferenczi Fruzsina

Felkészítő tanár:

Czimer Györgyi

Acta DE Kossuth

Gönczi Annamária Hága Győző

Felkészítő tanár: Dr. Kiss Gabriella PhD

Főszerkesztő: Simon Bálint

59


Impresszum

Sajtó alá rendezte:

Tippan Elizabet, technikai szerkesztő

Simon Bálint, irodalmi szerkesztő

Felelős kiadó:

Dr. Kiss Gabriella PhD

"Aut viam inveniam, aut faciam"

(Hannibal)

Documents

Acta DE Kossuth -irodalmi különszám