3

Violet Winspear

Andalúziai nyár

Romana 521.

Andalúzia. Csupa fény és csupa szín. S egy jóképű férfi, aki azt állítja, hogy Arabel a felesége.

Csakhogy a nő nem emlékszik semmire, mert egy baleset következtében elveszítette a múltját.

Menekülne Don Cortez de la Dura elől, a házasságból, a birtokról, de a férje ragaszkodik hozzá, tehát

maradnia kell. S a boldogsághoz vezető út hosszú és rögös…

4

1. FEJEZET

Elsőként a krémszínű kaméliák érkeztek. A betegágyon fekvő fiatal nő kábultan éppen csak tudomásul

vette, hogy milyen szépek, de cseppet sem érdekelte, hogy ki küldte vagy esetleg hozta személyesen.

Másnap egy kosár gyönyörű, lédús szőlőt kapott. A hatalmas, sötétkék szemek csillogó héján táncot

járt a nap. Aztán egy selyemmel bevont bonbonos doboz érkezett, sötétvörös szalaggal átkötve. Most

már a beteg érzett magában annyi erőt, hogy a szalaghoz erősített kártya után nyúljon.

San Devilla - olvasta rajta. A szavak azonban nem mondtak neki semmit. Talán egy ház neve? Ő maga

lakik ott, vagy egy barátja? Bizonyára az a kedves ember, aki a virágokat, a gyümölcsöt és a parádés

bonbont küldte.

Egy ápolónő lépett be a szobába, és a beteg megkínálta az édességgel. A nővér csillogó szemmel nézte

a különleges bonbonokat.

- Nagyon kedves, sem ral - hálálkodott - Olyan csodás, hogy alig merek venni belőle. De hát

lehetetlen ellenállni!

A beteg érdeklődéssel vette szemügyre a nővért. Feltűnt neki sötét szeme és a fehér főkötő alól

kikandikáló, fekete haja.

- Hol vagyok? - kérdezte most először. - És... ki vagyok?

- Córdobában van, egy kórházban. - A nővér kiválasztott egy rózsaszín cukormázzal bevont

bonbont, és látható gyönyörűséggel elfogyasztotta.

- Córdobában? - nézett rá értetlenül a beteg.

- A dél-spanyolországi városban, sem ra. Nem emlékszik?

- Semmire sem. - A fiatal nő felemelte a bal kezét. Nem látott rajta gyűrűt. - Miért szólít sem rónak?

Férjes asszony vagyok?

- Hát persze! Nézze meg a másik kezét! - Amikor a nővér látta, hogy a beteg milyen gyenge,

odalépett az ágyhoz és felemelte a nő karcsú jobbját.

A zsalugáter résein besütő napsugarakban egy aranykarikába foglalt, mélytüzű, kék drágakő csillant

meg.

A beteg arcán aggodalmas kifejezés jelent meg. A szíve vadul kezdett dobogni, és nehezen lélegzett.

Rámeredt a gyűrűre, és nem is sejtette, hogy a szeme ugyanolyan kék, és ugyanúgy csillog, mint a drá-

ga zafír, amely az ujját díszíti. Finom arcvonásairól és telt ajkairól sem volt tudomása, hasonlóképpen

hosszú szőke hajáról sem, amely ragyogott a napfényben. Szinte áttetszően sápadt bőre különös bájt

kölcsönzött vonásainak.

A fiatal nő megigézve bámulta a jegygyűrűt, aztán hirtelen fájdalmasan összerándultak az ajkai,

mintha valami elviselhetetlen emlék tört volna keresztül a tudatát borító ködön. A keze önkéntelenül

ökölbe szorult.

- Miért viselem a gyűrűt a jobb kezemen? - Noha saját személyét illetően semmire sem emlékezett,

azt tudta, hogy ott, ahonnan származik, akárhol legyen is az, az asszonyok a bal kezükön viselik a jegy-

gyűrűt.

- Azért, mert a férje spanyol, sem ra. Ebben az országban ez a szokás.

- És én honnan származom?

- Úgy tájékoztattak minket, hogy az Egyesült Államokból, Bostonból.

- Tehát amerikai vagyok. Tudja esetleg, hogy mi a nevem?

A nővér sötét szemében részvevő kifejezés jelent meg. Szívet tépő volt, ahogy a beteg saját maga

felől érdeklődik.

- Arabeinek hívják. Szép név, ugye?

5

A fiatal nő megismételte a nevet, mintha azt remélte volna, hogy egy csapásra visszatérnek az

emlékei.

- És tovább?

- Ön Semra Ildefonso de la Dura. - A nővér hangjából nagyrabecsülés csengett ki.

Arabei ízlelgette a nevet, de az nem mondott neki semmit. A nővér hódolatteljes hangja azonban

nem kerülte el a figyelmét. Görcsösen megkapaszkodott az ágytakaróban, hogy fel ne kiáltson

hangosan, itt valami félreértés van. Ő semmiképpen sem lehet egy ismeretlen spanyol felesége! Olyan

ez az egész, mint egy lidérces álom. Minden, ami számára fontos, kitörlődött az emlékezetéből. És

lehet, hogy holnap találkozik egy férfival, aki olyan szigorú és félelmet keltő, mint a neve. Egy

vadidegen, aki törvényes feleségének tekinti.

- Nem igazodom ki semmin - nézett körül a szobában. - Hogy kerültem ide? Mi történt velem? Talán

balesetet szenvedtem?

- Ezekkel a dolgokkal most ne foglalkozzon, sem ra! Megigazítom az ágyát, hogy kényelmesebb

legyen.

- Nem! Ne térjen ki a válasz elől. Tudnom kell, hogy mi van velem. Miért nem emlékezem semmire,

sem a nevemre, sem a férjem arcára? Mi történt velem?

- Ne izgassa fel magát, sem ra! - A nővér kezdett ideges lenni. - Az nem tesz jót, akadályozza a

gyógyulást.

- A gyógyulást? - Arabei aggodalmasan a nővérre függesztette tekintetét. — Mondjon már valamit!

- Agyrázkódás következtében elvesztette az emlékezetét - felelte vonakodva a nővér. - Többet nem

mondhatok. Még nagyon gyenge. Ha majd kellőképpen megerősödik, a doktor mindent elmagyaráz.

Addig kímélnie kell a testét és a lelkét, akkor hamarosan újra egészséges lesz.

Arabei kétségbeesetten bámult a nővérre. A szíve a torkában dobogott.

- Ha nem hajlandó felvilágosítást adni, akkor követelem, hogy hívja ide a doktort! Tudnom kell, mi

történt velem, különben megőrülök!

- Ahogy gondolja, semra. - A nővér elbizonytalanodott. - Megnézem, hogy dr. Guardano elérhető-e.

Addig feküdjön lehetőség szerint nyugodtan, hogy egy kicsit megnyugodjon.

Az ajtó becsukódott a nővér mögött, és Arabei egyedül maradt. Még mindig görcsösen szorongatta

az ágytakarót. A kezén szikrázott az értékes kék drágakő, ahogy ráesett egy napsugár. Nagyon gazdag

lehet ez a spanyol, ez az arc nélküli fantom, akinek állítólag a felesége. Abból is látszik, hogy meg tudja

fizetni a különszobát. Ő pedig láthatólag fontos a számára, hiszen virágot, gyümölcsöt és bonbont küld

neki.

Biztonságot és védettséget kellene éreznie, ehelyett rettenetes aggodalom fogja el, ha csak rá gondol.

Halvány emlékképe sincs róla, de ösztönös elutasítást érez iránta.

Hogy történt, hogy amerikai létére egy spanyolhoz ment feleségül? Behunyta a szemét, és

megpróbált emlékezni, a köd azonban nem akart feloszlani az agyáról. A múltját áthatolhatatlan fátyol

rejtette. Agyrázkódást szenvedett. Talán egy erőteljes csapást mértek a fejére? Különös, hogy rendesen

tud gondolkozni, de semmi személyes dologra nem emlékszik. Arra a férfira sem, akinek a gyűrűjét

viseli. Már

majdnem újra elaludt, amikor az ajtó kinyílt, és belépett egy vékony, sötét hajú férfi fehér köpenyben.

- Dr. Guardano vagyok - mutatkozott be, aztán odament az ágyához, és megtapogatta a beteg pulzusát.

Figyelmesen nézte az arcát, és kissé összehúzta a szemöldökét. - Felizgatta magát - csóválta meg a fejét. -

Az árt magának, és fölöslegesen fárasztja.

- Sokkal jobban árt, ha a balesetem felől homályban tartanak. Az ujjamon lévő gyűrű bizonyítja, hogy

nem vagyok már gyerek. Elvárom, hogy elmondják az igazságot!

Dr. Guardano óvatosan leült az ágy szélére, és közben egy pillanatra sem vette le szemét a betegéről.

- A nehézséget az okozza, hogy a maga esetében nem egy közönséges balesetről van szó, ami az utcán vagy a

háztartásban szokott előfordulni. Ért engem?

- Úgy érti, hogy valaki fejbe vágott?

- Logikus következtetés. Mindig tudtam, hogy az amerikai nők jó nevelést kapnak, és figyelmesen

szemlélik a világot. Igen, sefbra, ez az oka az agyrázkódásának, aminek következtében elveszítette az

emlékezetét. Nem valami kellemes állapot, de majd elmúlik. Ehhez azonban időre van szükség, és magának

is segítenie kell. Mindenekelőtt semmit sem szabad erőltetnie. Az agy nagyon érzékeny szerv.

- Ki okozta a sérülést? Legalább ezt árulja el!

- Jobb lenne, ha Sefbr Ildefonso magyarázna el magának mindent.

- Kicsoda? - meresztett Arabei nagy szemeket az orvosra.

- A férje, sem ra. - Dr. Guardano arcán aggodalmas kifejezés jelent meg. - Nem emlékszik rá?

- Nem. - Arabelen reszketés futott végig. - Olyan, mintha egy idegenről beszélne. Rettenetesen érzem

magam. Mintha egyedül lennék a világmindenségben.

- Nem rossz hasonlat, sem ra. - Az orvos megszorította Arabei kezét. - Ha nem is emlékszik a

körülményekre, neki köszönheti az életét.

- Az életemet? - Arabei fájdalmas nyomást érzett a gyomrában. - Milyen hőstettet hajtott végre?

Dr. Guardano összeráncolta a homlokát. Aggasztónak találta, hogy Arabei arra az emberre, akinek a

legfontosabb személynek kellene lennie számára, félve és szinte elutasítóan gondol. Mintha egyenesen

rettegne tőle.

- Egypár dolgot el tudok mondani - adta be a derekát az orvos. - Magát Venezuelában letartóztatták, mert

menedéket nyújtott két diáknak, akik felelősek voltak egy olajfinomítóban történt gyújtogatásért. A lakásán

elbújtatta őket, de egy szomszédasszony meglátta a diákokat, és jelentette a rendőrségen. Átkutatták a

lakását, letartóztatták a gyújtogatókat, azután magát is. Úgy látszik, ennek során dulakodásra került sor, és

eközben mérték a fejére az ütést. Semra Ildefonso de la Dura tudomást szerzett a történtekről, és nem hivata-

los összeköttetései révén elintézte, hogy szabadon bocsássák. Különben még mindig ott sorvadozna félig

öntudatlanul egy börtöncellában. Okos emberek távol tartják magukat a politikától, de Semra Ildefonso elég

bátor volt, hogy a maga érdekében beleártsa magát. Feleségül vette, és így mint a feleségét ki tudta hozni az

országból.

Arabei feszült figyelemmel hallgatta az elmondottakat, de az egésznek semmi értelme sem volt számára.

Dél-amerikai gyújtogatok, brutális rendőrök, egy ismeretlen spanyol mentőakciója. Mi köze neki

mindehhez? Dr. Guardano komoly arcáról azonban láthatta, hogy az igazat mondja.

- Akárhogy igyekszem, képtelen vagyok emlékezni rá. Különben sem értem, miért vesz valaki a nyakába

egy olyan nőt, aki annyira ostoba, hogy két gyújtogatót rejteget. Az egész történet teljesen valószínűtlenül

hangzik.

- Első nekifutásra talán igen. De hát maga még mindig sokkos állapotban van. Később, majd ha eszébe

jutnak a részletek...

- De hát miért nem emlékszem a megmentőm arcára? Ha azután házasodtunk össze, miután fejbe vágtak,

ismernem kellene. Még akkor is, ha minden, ami előzőleg történt, homályba vész.

- Az összeomlás csak a repülőúton következett be, Spanyolország felé - magyarázta dr. Guardano. - A

repülőtérről a mentőautó egyenesen idehozta. Eszméletlen állapotban volt, ami órákig tartott. Amikor végre

magához tért, nyugtatókat adtunk, hogy aludjon, ami elengedhetetlen a gyógyuláshoz. Ezért az elmúlt napokat

7

enyhe kábulatban töltötte. Részemről szívesen fenntartottam volna még egy darabig ezt az állapotot, de úgy

látszik, időközben felébredt a kíváncsisága. - Az orvos megnyugtatóan mosolygott. - Az emlékezete majd

vissza fog térni, sefbra. Idővel.

- Idővel? Ez mit jelent? Egy hét múlva? Egy hónap múlva? Egy év múlva? Az egész életem kitörlődött az

emlékezetemből. Azt sem tudom, miért dolgoztam Venezuelában.

- Bizonyára mert jól megfizették - mosolygott a doktor. - Az amerikai nők nem szívesen ülnek otthon.

Szeretik megismerni a világot. Nyilván maga sem kivétel. Meggondolatlanság volt ellenben, hogy

kapcsolatba került azokkal a diákokkal. Végül is azonban ennek köszönheti, hogy egy fontos ember felesége

lett.

- Fontos? Öreg és roskatag?

Dr. Guardano egy pillanatig elképedve nézett rá, aztán elnevette magát.

- Semra Ildefonso de la Dura távolról sem öregember! Az, hogy a maga segítségére sietett, amikor

börtönben volt, azt bizonyítja, hogy már korábban is ismerte. Ami nem csoda, mert az ilyen világos bőrű, sző-

ke nők feltűnnek a déli férfiaknak.

- Szőke vagyok? – Arabeit láthatólag meglepte a felvilágosítás. Összeráncolta a homlokát, és a copfja után

nyúlt. - Jé, tényleg! Rettenetes, hogy az ember semmit sem tud saját magáról és a családjáról, akikhez

tartozik. Miért nem segítettek a rokonaim? Miért egy idegennek kellett megtennie?

- Ne gyötörje magát ilyen kérdésekkel! - figyelmeztette a doktor. — Minél görcsösebben keresi a

válaszokat, annál kevésbé fogja megtalálni őket. - Elővett egy tükröt az éjjeliszekrényből, és átnyújtotta a

betegnek. - Nézze meg magát alaposan, sefbra! Biztosan nem fog csalódni.

Arabei átvette a tükröt, és nézte mélykék szemét, amelyből ezer kérdés sugárzott, idegességtől reszkető

ajkait és kissé beesett arcát. Érdekesnek találta, amit látott. Ez tehát az ő arca, amely elbűvölt egy ismeretlen

spanyolt, aki az orvos szerint már korábban is ismerte őt. Mielőtt letartóztatták és megsérült, s mielőtt a

repülőúton elvesztette az emlékezetét.

Hirtelen rettenetes fáradtság vett rajta erőt. Az orvos elvette tőle a tükröt, és azt tanácsolta, hogy pihenjen.

- A nővér majd ad valami nyugtatót. Az alvás most a legjobb orvosság a maga számára.

- Talán álmodni: ez a bökkenő. Mert, hogy mi álmok jőnek a halálban...

- Tessék? - nézett rá meglepve az orvos.

- Idéztem valamit. Ez jó jel, nem? Lehet, hogy arra ébredek, szertefoszlott a köd.

- Lehetséges. De azért ne fűzzön túlzott reményeket ahhoz, hogy irodalmi részleteket képes felidézni. Az

emlékezetnek lassan kell visszatérnie, hogy teljesen egészséges legyen.

- Ugye nem vagyok őrült?

- Dehogy! Hogy jut ilyesmi az eszébe?

Arabei halványan elmosolyodott.

- Nagyon kedves, doktor úr! Vajon... ő is ilyen kedves?

- Egy spanyol, akinek szép, fiatal felesége van, milyen lehetne más?

Vigasztaló szavak. Csak hát nem biztos, hogy igazak is. Egy orvosnak kötelessége megnyugtatni a betegét.

Tény viszont, hogy férjes asszony, és nem emlékszik rá, hogy menyasszony lett volna.

Arabelre megint rátört a vigasztalanság és elhagyatottság érzése. A beígért nyugtatót hálásan fogadta. Néhány

perc múlva lassan elmosódott minden, aztán mély, álomtalan alvásba merült. A jobb keze kinyújtva feküdt az

ágytakarón. Ahogy ráesett a napsugár, a zafír megcsillant.

Másnap Arabei megfürödhetett. Utána hozott a nővér egy tiszta selyem hálóinget, fényesre kefélte az asszony

vállára omló haját, majd felrázta a párnát, és a beteg háta mögé helyezte, hogy kényelmesen ülhessen.

Mindebből Arabei arra következtetett, hogy látogató érkezik.

- Készen vagyunk - mosolygott elégedetten a nővér. - Olyan fiatalnak látszik, mint egy kislány. Egy

kislány, aki jól viselkedett, és most jutalmat kap.

- Ez a jutalom... a férjem lenne? - Arabei csodálkozott, hogy ilyen nyugodtan tud beszélni, amikor majd

szétrobban az idegességtől.

8

Legszívesebben könyörgött volna, hogy ne hagyják egyedül azzal az idegennel, aki a feleségének tartja őt.

Hiszen lehetséges, hogy ez az egész csupán összeesküvés! Egy asszony, aki szereti a férjét, nem felejtheti el

tökéletesen!

Arabei tekintete megpihent a gyönyörű rózsaszín szegfűkön, amelyek egy órája érkeztek. Alattuk egy csomag

feküdt, amelyet még nem bontottak ki.

- Csomagoljam ki az ajándékot? - ajánlkozott a nővér. - Bizonyára kíváncsi, mit küldött a férje.

- Tulajdonképpen nem. - Arabeinek nem kellett a hűvös hangot erőltetnie.

Csak félelmet és idegenkedést érzett az ismeretlen iránt, aki határozott a sorsa felől, és aki távol tartja tőle

azokat, akik esetleg aggódnak érte. Talán szándékosan elhallgatta előlük, hogy emlékezetét vesztve fekszik

egy dél-spanyolországi kórházban.

Az összes virág és ajándék mind tőle származik. Amikor Arabei megkérdezte, hogy valaki érdeklődött-e

utána telefonon, tagadó választ kapott. Úgy látszik, mindenki természetesnek veszi, hogy csak ez az ismeretlen

spanyol, aki férjének adja ki magát, gondoskodik róla.

- Engedje meg, hogy kibontsam a csomagot! — unszolta a nővér. - A férje még az találja hinni, hogy nem

értékeli a kedvességét.

- Azt mindenesetre egyáltalán nem értékelem, hogy a rokonaimat és barátaimat nem tájékoztatta az

állapotomról - jegyezte meg Arabei keserűen. - A virágokkal és az ajándékokkal bizonyára a lelkiismeretét

akarja megnyugtatni.

A nővér először ijedten, majd rosszallóan nézett rá.

- Biztosíthatom, hogy a férje tökéletes úriember. Nagyon előkelő, és sohasem tenne olyat, ami nem

becsületes.

- Cseppnyi kétségem sincs, hogy tökéletes a modora, és hízelgő bókokat mond. Mindenesetre az amerikai

hozzátartozóimat nem értesítette a sorsomról. A spanyol férjek mindig ilyen önhatalmúan járnak el? Ha egy nő

feleségül megy egy spanyol úrhoz, akkor elveszíti a családját?

- Talán nincs Amerikában olyan közeli hozzátartozója, akit értesíteni kellene - vetette ellen a nővér. -

Igazságtalanul vádolja a férjét. Persze érthető, hiszen még össze van zavarodva.

Arabei az ajkába harapott. Lehet, hogy a nővérnek igaza van. Ez persze nem változtat azon, hogy

elhagyatottnak érzi magát, és nem szívesen találkozik azzal a férfival, akinek így ki van szolgáltatva. Úgy

fekszik itt a kórházban, mint valami fogoly! Tagadhatatlan, hogy az a férfi példamutatóan gondoskodik róla,

de azért nem kellene mindenkinek majd elájulni az áhítattól, ha csak meghallják az Ildefonso de la Dura nevet.

- Rendben van - bólintott. - Tőlem kicsomagolhatja, ha annyira fontos magának.

A nővér megkönnyebbülten mosolygott, és kibontotta a csomagot. Elakadt a lélegzete az ámulattól. Egy

teknősbéka páncélból készült dobozban drágakövekkel kirakott díszfésű feküdt, amilyet a spanyol nők

hordanak a hajukban. Mellette pedig egy fehér csipkelegyező, amelyre arannyal egy virágos ág volt festve.

Mind a kettő különlegesen szép darab volt.

Arabei azonban összeszorította a kezét, és nem volt hajlandó egyiket sem megérinteni.

- Hát nem elragadó? - lelkendezett a nővér. Kinyitotta a legyezőt, és gyakorlott csuklómozdulattal

meglengette. Aztán az arca elé tartotta, hogy csak a sötét szemei látszottak.

- Magának adom - mondta Arabei mert olyan kedves volt hozzám.

- Jaj, nem! - A nővér ijedten összecsukta a legyezőt, és visszatette a dobozba. - Ez a férje ajándéka, és a

Semra Hidalgó nagyon haragudna, ha másnak adná. Valószínűleg családi örökség, amit tiszteletben kell

tartania.

- De maga spanyol, és magához illik a legyező. A fésűt is szívesen odaadom, ha öröme telik benne.

- Nem, köszönöm. - A nővér gyorsan ellépett az ágytól. Az arcán értetlenség és elnézés egyvelege

tükröződött. Hát persze, meg van Szegény beteg zavarodva. De akkor is különös, hogy ilyen közömbösen fo-

gadja a férje drága ajándékait. — Most magára hagyom, sefbra. Sok a dolgom. Hozhatok még valamit, mielőtt

elmegyek?

9

- Idehozhatná a ruhámat és a táskámat. A legszívesebben eltűnnék innen, még mielőtt ez a férfi szorosabbra

fonja körülöttem a hálót. Úgy érzem magam, mint egy fogságba esett madár.

Az ápolónő a fejét csóválta. Szegényke nincs teljesen magánál, óvatosan kell vele bánni.

- Egyen egy kis szőlőt! - ajánlotta. - Mindjárt jön Semra Ildefonso. Meglátja, akkor minden rendben lesz. -

Azzal kiment a szobából.

Arabei összeszorította az ajkait. Dühítette, hogy mindenki olyan tisztelettel beszél arról az ismeretlenről. A

fésű és a legyező valóban különlegesen szép, akárcsak a többi ajándék. Semmi sincs azonban körülötte, ami

igazán az övé lenne. Még a selyem hálóing sem, amelyet valódi spanyol csipke díszít.

Arabei sóhajtva hanyatlott vissza a párnájára. Csapdába került, ahonnan pillanatnyilag nincs menekvés. Meg

kell várnia, amíg megérkezik az ismeretlen. Talán ha megpillantja, minden megvilágosodik.

De hát miért fél tőle, amikor mindenki arról biztosítja, hogy hálával tartozik neki? A segítségére sietett, latba

vetette a befolyását, hogy kiszabadítsa a rendőrség fogságából. Hogy került ő egyáltalán politikai lázadók

társaságába?

Lehet, hogy ez mind hazugság, amivel Semra Ildefonso nyomást akar gyakorolni rá? Na de miért találna ki

ilyen történetet? Mi oka lenne rá? Arabei nézte az ujján lévő gyűrűt. Nyilvánvaló, hogy nagy gonddal

választották ki. Úgy simul az ujjára, mintha ráöntötték volna, és a zafír kékje is tökéletesen illik a szeme

színéhez. Minden jel arra utal, hogy ő csakugyan Sefbra Ildefonso de la Dura. Közben pedig úgy érzi magát,

mint egy ijedt kislány, akinek sejtelme sincs róla, hogy milyen feleségnek lenni.

Dr. Guardano azt mondta, a spanyol azért vette feleségül, hogy kihozhassa Venezuelából. Lehet, hogy a

házasság csupán papíron létezik, és visszatérhet Amerikába, mihelyt az egészségi állapota megengedi? Arabei

kezdett valamennyire megnyugodni. Bizonyára így van. Semr Ildefonso de la Dura azért jön, hogy közölje, a

házasság csupán eszköz volt a cél érdekében. Most, hogy itt van Spanyolországban, és többé nem büntethetik

meg a lázadók támogatása miatt, rövidesen visszanyerheti a szabadságát.

Arabei fellélegzett, és félénken elmosolyodott. A mosoly azonban gyorsan elhalt az ajkán, ahogy egy

napsugár ráesett a zafírra, és az ragyogva életre kelt.

10

2. FEJEZET

A fehér falakról visszaverődő ragyogó napfény sejtetni engedte, hogy odakint megint egy forró nap

köszöntött be. Spanyolországban egész nyáron tikkasztó hőség volt, a kórházban azonban szerencsére klíma-

berendezés működött. A mennyezet egy ráccsal borított nyílása felől jött a kellemes léghuzat.

Az ággyal szemben lévő falon fa feszület függött. Arabei behunyta a szemét, és egy fohászt küldött az ég

felé. Félt azonban, hogy ebben a hagyománytisztelő országban, ahol a házasságot szentségnek tartják, aligha

talál az imája meghallgatásra.

Amikor újra kinyitotta a szemét, egy férfi állt az ajtóban. A hófehér környezetben a karcsú alak sötét

árnyképnek tűnt. Még tökéletesen szabott öltönye is sötét volt. Ragyogóan hófehér inge kiemelte erősen

napbarnított bőrét, ami az arcának - a bal szemét fedő fekete bársonnyal együtt - vakmerő, szinte ijesztő

kinézetet kölcsönzött.

Amikor a férfi észrevette, hogy Arabei merően nézi a fekete bársonyt, megérintette, és elmosolyodott.

- Emiatt ne izgasd magadat, mi vida! Nem emlékszel rá?

Mi vida? Életem? Miért szólítja így? A férfi hangja mély volt, és dallamos, a hanghordozása jellegzetesen

spanyol. Arabeinek elegendő volt egyetlen pillantást vetnie az idegen egészséges szemébe, hogy hirtelen lázas

izgalom járja át. Kicsit ferde vágású volt, és ragyogott, mint a topáz. A férfi határozott vonásai kissé

keménynek tűntek. A szemöldöke olyan volt, mintha fekete ecsetvonásokkal festették volna az egészséges

szem és a bársony szemkötő fölé. Furcsamód mindez nem ébresztett semmi emléket Arabeiben.

A férfi közepes termete izmos volt, és hajlékony. Mozgása a macskafélék természetes kecsességét idézte.

Miután becsukta az ajtót, közelebb lépett az ágyhoz. Felemelte a nő jobb kezét, és megcsókolta. Az ajka forró,

kemény, élettel teli volt. És idegen.

- Nagyon sápadt vagy. - A déli országokra jellemző hanghordozás különleges jelentőséget kölcsönzött a

szavaknak. - A napsugár jót fog neked tenni. Kapsz egy kis színt.

Arabei legszívesebben elhúzta volna a kezét, hiszen a férfi közelsége semmi meghitt emléket nem hívott

életre benne, csupán tehetetlen félelmet. Az idegen szeme és a szája sarkába mélyen bevésődött vonások arra

engedtek következtetni, hogy sok időt tölt a szabadban, és parancsoláshoz szokott. A korát Arabei úgy

becsülte, hogy a harmincas évei végén járhat, míg ő maga, ha a tükrének hihet, húsz egynéhány éves lehet.

A férfi szája, közelebbről megnézve, elszántságról és heves szenvedélyről tanúskodik.

- Úgy nézel rám, mintha félnél tőlem. Az arcom és az érintésem nem ismerős számodra?

Arabei megremegett, ahogy a spanyol kimondta a nevét. Minden idegen volt számára ezen a férfin. Nem egy

csinos, elbájoló fiatalember jelentkezett, hogy hazavigye, hanem egy tipikus spanyol. A perzselő nap és a

kiszáradt föld fia. Valaki, aki megtestesíti ennek a földnek a lelkét.

- Ez a talaverai bikaviadal emléke - mutatott a férfi a sérült szemére. - Nem valami szép látvány, ezért jobb

a sebet eltakarni. Matador voltam... de hát ezt tudtad, amikor összeházasodtunk. Most meg vagy zavarodva,

látom az arcodon. De én Don Cortez vagyok, a törvényes férjed. Néhány nap múlva hazaviszlek San

Devillába.

Arabei megpróbálta feldolgozni a hallottakat. Ez a félszemű torreádor egy San Devilla nevű birtok

tulajdonosa. O küldte a drága ajándékokat, és most sóvárán bámulja őt.

- Messze délen van a háza?

- Az én házam a te házad is. Az estanciánk Andalúzia szívében fekszik. A szépsége méltó a feleségemhez.

Arabeinek a torkában dobogott a szíve. Kezdte sejteni, micsoda örökség keveredik ennek az embernek a

lelkében. A konkvisztádoroké, a móroké, Ibéria pogány őslakosaié. Mindez tökéletesen illik egy torreádorhoz.

A legkevésbé sem ülik azonban egy amerikai nő férjéhez, aki csak azért került kapcsolatba vele, mert olyan

ostoba volt, hogy a védelmébe vett két forrófejű diákot.

11

- Érvényteleníthetjük a házasságunkat - függesztette Arabei a tekintetét könyörgőn a férfira. - Betöltötte a

hivatását, amiért létrejött, és ezért mélységesen hálás vagyok magának, Don Cortez.

- Egy katolikus pap előtt esküdtünk meg, mi vida - nézett a férfi áthatóan a nő szemébe. Még így betegen,

összetörten is hihetetlenül szépnek találta. Puha és telt ajkai mintha egyenesen csókra termettek volna. -

Számomra a házasság szentség.

- De mi valójában nem vagyunk férj és feleség! - kiáltotta Arabei kétségbeesetten.

- Honnan tudod? Hiszen nem emlékszel rám, és nem tudod, hogy mit jelentek számodra. Ködben

tévelyegsz, és szükséged van rá, hogy vezesselek.

- Dr. Guardano elmondta, miért vett feleségül. - Arabei kiegyenesedett ültében, s olyan szívhez szólóan

beszélt, mintha a vádlottak padján ülne, és egy kérlelhetetlen bíró előtt kellene a szabadságáért könyörögnie. -

Azért tette, hogy megmentsen a börtöntől. Lovagias cselekedet volt, most azonban meg kell értenie, hogy

idegen számomra. Csak az a kívánságom, hogy visszakerüljek a rokonaimhoz Amerikába. Tájékoztatnia kell

őket a sorsomról. Ez kötelessége!

- Nincs senki, akit tájékoztatni tudnék, Arabei - felelte a férfi. - Rajtam kívül nincs senkid. Én vagyok a

védelmeződ és az őrződ, s én teljesíteni fogom a kötelességemet veled szemben, mint ahogy te is teljesíteni

fogod a tiédet.

- Tehát ennek a házasságnak fenn kell maradnia? - Arabei még sápadtabb lett, és a szeme még kékebben

világított. - Ragaszkodik hozzá, hogy az akaratom ellenére a felesége maradjak?

- A feleségem vagy. - A férfi hangja kérlelhetetlenül csengett, és Arabei hirtelen el tudta képzelni, milyen

lehet tarka torreádorkosztümben, vörös kendőt lengetve a bika előtt. És ezzel az ellenféllel áll ő szemben - Ha

tetszik, ha nem, hozzám tartozol. Ez tény, amibe bele kell nyugodnod.

- Én nem szeretem magát.

- Olyan biztos vagy benne? Elvesztetted az emlékezetedet, így nem tudhatod, mi volt közöttünk.

- Ez azt jelenti, hogy szerettem? Nem, ez lehetetlen! A szerelmet nem felejtheti el az ember! A

szerencsétlenséget el lehet felejteni, de azt, ami boldoggá teszi az embert, soha!

A szenvedélyes kifakadás nem hatott Don Cortezre.

- Az amnézia nem tesz különbséget boldogság és boldogtalanság között. Dr. Guardano majd elmagyarázza

neked. Ha köd ül a város felett, minden láthatatlanná válik, nem csak a hátsó udvarok meg a sötét utcák. Az

ember elveszíti a tájékozódó képességét, és ha okos, hagyja, hogy egy barát vezesse.

- Maga a barátom, sem ra? - Arabei arcán a gyermeki ártatlanság kifejezése jelent meg, mintha a lelke

mélyén tudná, hogy megbízhat ebben az emberben, meg kell bíznia, mert nincs más lehetősége.

- Idővel rá fogsz jönni, hogy ki vagyok, querida.

Drágám! Arabei meglepetésére értette ezt a kedveskedést.

- Tehát a jó szerencsémben bízva követnem kell magát?

- Spanyol vagyok, és nem ismerek megalkuvást, ha a törvényes feleségemről van szó.

- Don Cortez, kérem, vegye figyelembe, hogy engem nem úgy neveltek, hogy egy idegen férfit fogadjak el

férjemnek.

- Minden pár idegenként kezdi. Csak az együttélés során ismerjük meg egymást igazán.

- Tehát ragaszkodik hozzá, hogy menjek magával haza? így, ahogy vagyok? Nem zavarja, hogy olyan

feleséget kap, aki fél a jövőtől?

- Teljesen természetes, hogy így érzel. - Don Cortez felemelte a fésűt, amelyet ajándékba küldött, és úgy

tartotta, hogy a drágakövek megcsillantak a napsütésben. - Ez csodálatosán fog állni a hajadban. Remélem,

tetszik.

- Gyönyörű - felelte Arabei minden lelkesedés nélkül. - Megpróbál belőlem spanyol nőt faragni, semra?

Nehéz dolga lesz. Akármilyen zavart vagyok is, azt tudom, nem jellemző rám, hogy meghajoljak az erősebb

nem előtt. Tényleg igaz, hogy egyetlen rokonom sincs, akit értesíteni lehetne a kilátástalan helyzetemről?

- Kilátástalan helyzet? Nagyon jó helyen vagy nálam, querida. Ha az esetleg attól jobban bízol bennem,

szívesen megmutatom a házassági anyakönyvi kivonatunkat.

12

Don Cortez visszatette a drágakövekkel kirakott fésűt a díszes dobozkába, majd az irattárcájából elővett egy

papírlapot, és átnyújtotta Arabeinek.

- Talán az emlékezetkiesésed ellenére is megérted a spanyol szöveget. Egyébként tökéletesen tudsz

spanyolul, hiszen Venezuelában egy honfitársamnak dolgoztál.

Arabei reszkető kézzel hajtogatta szét az iratot. Az első pillanatban semmit sem mondtak neki a szavak,

aztán hirtelen megértette őket. Don Corteznek igaza volt. Tényleg tökéletesen ért spanyolul, és valóban

törvényes házasok. A teljes neve: Arabei Marsha Ildefonso de la Dura Lennox. Amerikai állampolgár és

huszonkét éves. A férfi, akivel házasságot kötött, Andalúziából származik, és harminckilenc éves.

Foglalkozására nézve földbirtokos, a lakhelye pedig San Devilla.

- Amint látod, minden egyértelmű, mi esposa.

Feleségem! Joga van így szólítani. Arabei rémülten gondolt arra, hogy ez az idegen talán már holnap

hazaviszi, és megköveteli tőle mindazt, amihez egy férjnek joga van. Amikor az iratot visszaadta, úgy érezte,

hogy teljesen ki van szolgáltatva, nem tehet semmit a sorsa ellen.

- Olyan valószínűtlennek tűnik az egész. - Homlokára szorította kezét, mintha fel akarná pattintani a zárat,

amely mögött az emlékei rejtőznek.

Önmagáról legalább annyit megtudott, hogy eredetileg Arabei Lennoxnak hívták, és Venezuelában, Don

Cortez egy ismerősénél dolgozott. Vajon ott ismerte meg a jelenlegi férjét? Nagyon valószínű. Az viszont

elképzelhetetlen, hogy szerette is. Egy olyan embert, aki felbőszít egy bikát csak azért, hogy a végén tőrrel

leszúrhassa! Micsoda barbárság!

- Hol találkoztunk?

- A lényeg az, hogy találkoztunk. - A férfi lehajolt a nőhöz, és ujjával megérintette a száját. - Ezek az ajkak

megszentelt bort ittak, és olyan esküt mondtak, amelynek kötelékét a matador tőre sem tudja többé elvágni.

Arabei döbbenten bámult rá. A férfi arca komoly volt, csak aranybarna szemében játszott fensőbbséges

mosoly, ami egyértelműen jelezte, hogy mostantól kezdve ki az úr.

- Ez az egész sokkal jobban hasonlít nőrablásra, mint házasságra.

- Egyikből sem lehet szabadulni. A férjének ellenszegülő nő olyan, mint a vörös posztó, amellyel a bikát

ingerlik.

Arabei megértve a figyelmeztetést, erőt vett magán, és nem húzódott el. Világos, hogy a spanyol könnyen

felingerelhető, és veszedelmes, mint azok a szilaj állatok, amelyekkel megküzd.

- Tényleg lovagiasságból vett feleségül, vagy olyan kihívást keresett, amilyet az aréna kínál?

- Mind a kettő döntő szempont volt, mi vida - vallotta be a férfi. - Akármi volt is azonban az indítékom, a

feleségem vagy, és Spanyolországban olyan törvények érvényesek, amelyeket te nem ismersz. A házasságot

sokkal szigorúbb szabályok védik, mint a te országodban. Remélem, elég világosan fejeztem ki magam.

- A sus ordenes, semra! Parancsára, uram!

Arabei figyelmét nem kerülte el, hogy a szavak hallatán a férfi elégedetten elmosolyodott. A kulturált felszín

alól kiviláglott a zabolátlan vadság. Ez az ember tudja, hogy mit akar. Megesküdtek, tehát az ország törvényei

szerint most már jogot formálhat rá, mint a feleségére.

- Maga tehát földbirtokos, semra?

Don Cortez bólintott.

- Pontosabban szólva, marhatenyésztő. Az állatokat parasztoknak adom el - mielőtt megkérdeznéd, hogy

bikaviadalokhoz tenyésztek-e fiatal bikákat.

- Valóban ezen tűnődtem. Ez lenne a logikus.

- Talán nem mindig járok el logikusan, querida - mosolygott gúnyosan a férfi. - Egyébként abbahagyhatnád

már, hogy semra-nak szólítasz. Az arénában El Tuerto névre hallgattam, a feleségemtől azonban azt várom,

hogy a valódi nevemet használja.

- El Tuerto, a Félszemű. Talán a szerencsétlensége miatti szánalom fordította maga felé a szívemet. Mert

ha szerettem volna, abból éreznék valamit.

- A testi vonzalomról se feledkezz meg!

13

A híres torreádor nyilván nincs is ahhoz szokva, hogy neki kelljen meghódítania valakit. A nők mindig is a

lábai előtt hevertek. Vörös szegfűket dobáltak feléje a viadalokon, ő pedig osztogatta a kegyeket, amíg elege

nem lett belőle. Csodálóinak seregéből senki sem bírta rá a házasságra. Miért éppen őt akarta Don Cortez

elvenni, nem pedig egy fekete hajú, andalúziai szépséget?

- Ezekről a dolgokról pedig még sokat kell férjnek és feleségnek tanulni az esküvő után - tette hozzá a férfi

mosolyogva.

- Nem élünk a tizenkilencedik században! - szaladt ki Arabei száján.

- Az én hazámban a hagyományok szerint élnek az emberek, mi vida.

- És nekem egy ilyen országban kell élnem egy idegennel?

Don Cortez közelebb hajolt, míg a nő orrát megcsapta borotvaszeszének friss, fanyar illata, amelybe egy

leheletnyi szivarfüst vegyült. Férfias kisugárzása olyan erős volt, hogy Arabei összerándult. Egyszerűen nem

tudott uralkodni az érzésein. A férfi sasra emlékeztető aranybarna szemében éles, átható tekintet villant meg

válaszul.

A kórterem fehér falai között Don Cortez valóban az egykori mórok leszármazottjának tűnt, akik gyors arab

paripákon érkeztek a tűző nap által perzselt pusztákról, hogy Ibéria szelídebb éghajlata alatt felépítsék

palotáikat és szerájaikat.

- Nagyon megviseltek az idegeid. Tudom, milyen nehéz számodra, hogy egy idegenben felismerd a

férjedet, de türelemmel kell lenned. Vissza fog térni az emlékezeted, ahogy a csatatéren is egy idő múlva újra

kinyílnak a virágok. Engedd, hogy az idő és a napfény kifejtse gyógyító hatását.

- Es ha az derül ki, hogy több okom van rá, hogy gyűlöljem, mint hogy szeresem? Erre is gondolnia kell,

Don Cortez. Kihasználja a gyengeségemet. Rám kényszeríti az akaratát, mert beteg, védtelen és idegen vagyok

ebben az országban. Azt állítja, hogy nincs családom, de miért kell ezt magának elhinnem? Megesküszik arra,

hogy nincs Amerikában egyetlen ember sem, akihez fordulhatnék?

- Nem szoktam feleslegesen esküdözni. Te a feleségem vagy, és a védelmem alatt állsz.

Hát a papír valóban azt bizonyítja, de az esküvői szertartás egyetlen mozzanatára sem emlékszik. Nyilván a

börtönben került rá sor. Spanyol pap előtt, spanyol szertartás szerint. Komor, egyenruhás férfiak álltak ott

tanúként.

Arabei szinte fizikailag érezte a férfi tekintetét. Mintha a legtitkosabb gondolatait is képes lenne kikutatni.

- A gyűrű a házassági kötelékünk jelképe - érintette meg Don Cortez a drágakövet a nő ujján. - Nagy

gonddal választottam ki ezt a zafírt. Pontosan olyan kék, mint a szemed színe.

Úgy beszél, mint egy szerelmes, gondolta Arabéi. A bizalmas hang azonban aggasztotta. Ez a férfi nyilván

nem marad meg a szenvedélyes szavaknál. Hiába tiltakozik minden porcikája, aligha számíthat kíméletre. A

torreádor éppen elégszer bebizonyította az arénában, hogy nem ismer szánalmat.

De hát mi vehette őt rá annak idején, hogy lázadó diákokkal szövetkezzen? Fontosak voltak számára?

Barátok voltak, vagy két idegen, akik rátörtek, és kényszerítették, hogy rejtse el őket?

- Hogy kerültem bajba?

- A női egyenjogúságnak megvannak az előnyei, de Latin-Amerikában komoly veszélyeket is rejt.

Arabei ezt nem hagyhatta szó nélkül:

- Szóval maga szerint a nőnek otthon a helye. Főzzön, és teljesítse a férje kívánságait.

- Ha azt csinálja, akkor legalább nem teszi ki magát annak a veszélynek, hogy úgy fejbe vágják, hogy

elveszíti az emlékezetét. Lehet, hogy a spanyol férfiak zsarnokok, de nem bánnak rosszul a feleségükkel.

- Akkor sem, ha bajt kevernek?

Arabeinek az a különös érzése támadt, mintha párbajt vívna Don Cortezzel.

- Nem fogsz megoldhatatlan helyzet elé állítani, mi vida. Győztem én már nehezebb ellenféllel szemben is.

Arabei bólintott.

- Lám, El Tuerto hangja! Talán a banderillát is beveti velem szemben? Azt a visszataszító, szalagokkal

díszített nyársat, amely még jobban gyötri szegény bikát, mint a vörös posztó lengetése?

- Ó! — csillant fel Don Cortez szeme. - Engem elfelejtettél, de a bikaviadalra emlékszel!

14

- Tényleg... - Arabei az ajkába harapott. - Különös módon sok közönséges dolgot nem felejtettem el, míg

minden, ami fontos számomra, homályba vész. Úgy látszik, jelen voltam egy bikaviadalon, amely

mélységesen elborzasztott.

- Az érzékeny lelkű, eszményekért rajongó nők iszonyodnak a bikaviadaltól. A déliek józanabbak, két

lábbal állnak a földön. Te túl sokat álmodozol hősökről és megmentőkről. Bizonyára azért, mert az árva-

házban, ahol felnőttél, rengeteg régi szerelmes regényt olvastál. Minden férfiban lovagot látsz, aki bármit

megtesz a szíve hölgyéért, és semmit sem kér cserébe.

- Árvaházban? - Arabei izgatottan megragadta a férfi karját. Ez volt az első alkalom, hogy megérintette Don

Cortezt, amióta az belépett a szobába. - Tudja, honnan származom?

- Egy bostoni árvaházból. Ott nőttél fel, és nem fogadtak örökbe, mert az igazgatónő nagyon megszeretett.

Ő azonban időközben meghalt, így rajtam kívül senkid sincsen.

Ezen a férfin kívül, aki olyan kemény, mint az acél!

- Beszéljen nekem arról a nőről, aki maga mellett akart tartani! - Arabeinek nehezére esett nyugodtan

beszélni. Beleremegett a férfi érintésébe, mintha valami láthatatlan erőforráshoz veszedelmesen közel került

volna.

Dehogyis biztonság az, amit Don Cortez jelenlétében érez! Nem az a gyengéd szeretet sugárzik belőle,

amelyre olyan nagyon vágyik. Ha igaz az árvaházról szóló történet, akkor csakugyan egy szál magában van a

világon, életre-halálra kiszolgáltatva ennek az idegennek.

- Nagyon keveset tudok róla - ráncolta össze a homlokát a férfi. - Minden jel szerint a szívén viselte a

sorsodat. Gondoskodott róla, hogy megfelelő oktatásban részesülj, hogy később olyan foglalkozást űzhess,

amelyből meg tudsz élni. Amikor tizenhat éves lettél, megbetegedett. Magával vitt Kaliforniába. Valószínűleg

ott tanultál meg spanyolul. A halála után egy darabig Texasban dolgoztál. Aztán a főnököddel együtt

áthelyeztek Venezuelába.

- Így kerültem hát Venezuelába! - Arabei sóhajtott. - Mindebből semmire sem emlékszem. Olyan az agyam,

mint egy papírlap, amelyre láthatatlan tintával írtak. Csak remélni tudom, hogy ez az írás valamikor

olvashatóvá válik. De ha nem, akkor mi lesz?

- Ezen most ne idegeskedj! Velem jössz San Devillába, és ott új életet kezdesz.

- Könnyű mondani. - Arabeit dühítette, hogy Don Cortez úgy beszél, mintha parancsokat osztogatna, és

nem érződik a hangján semmiféle együttérzés. - El sem tudja elképzelni, hogy érzem magam!

- Elegendő a szemedbe nézni, és a lelkedbe lát az ember. Félelmet és bizalmatlanságot táplálsz az

indítékaimmal szemben. Azt hiszed, hazudok neked. Az igazságon azonban az nem változtat, hogy nem

akarod elfogadni. Előbb-utóbb meg fogod érteni, hogy hozzám tartozol, és jó helyen vagy nálam.

- A házasságunk... beteljesült? - Arabei belepirult a kérdésbe. - Arra sem emlékszem.

- És ha igen? Amíg azt hiszed, hogy inkább gyűlölsz, mint szeretsz, jobb, ha nem kérdezed.

- Meg kell mondania!

A férfi keze szorosabban kulcsolódott a nőére.

- Az esküvőnket követő este elhagytuk Venezuelát. Alig volt annyi időnk, hogy a lakásodban

összekapkodjunk néhány holmit, aztán taxival a repülőtérre mentünk, és felszálltunk a Córdoba felé induló

gépre. A repülőút alatt poszttraumás sokkot kaptál. Eszméletlen állapotban érkeztél meg Spanyolországba, és

azonnal kórházba szállítottak. Férj és feleség vagyunk, querida, de a nászéjszakánkra nem került sor. Kielégítő

a válasz?

- Igen. - Arabei mély lélegzetet vett. - Akkor csak papíron létezik a házasságunk. Érvényteleníthetjük, és

utána semmi sem áll az útjában annak, hogy hazatérjek Amerikába. Kizárt, hogy gyermekünk szülessen, és

akkor tudtommal a katolikus Spanyolországban is felbontható a házasság. Tehát ahogy a dolgok állnak, nem

vagyunk egymáshoz kötve. - Arabei könyörgőn nézett Don Cortezre. - Vissza kell adnia a szabadságomat,

semr! Otthon biztosan hamarosan felépülnék. Nem kényszeríthet rá, hogy magánál maradjak, amikor nem is

ismerem!

15

- Idővel helyreáll az egészséged, querida. - A férfi hangja kérlelhetetlen csengett. A fekete bársonnyal

letakart fél szeme annyira rémületessé tette, hogy Arabei elhúzta a kezét, és behunyta a szemét, hogy ne is

lássa.

- Irtózom magától! - suttogta. - Elképzelhetetlen, hogy együtt éljek magával.

- Ne légy már gyerekes! Nekem köszönheted, hogy nem egy piszkos börtöncellában ülsz, és nem vagy

kiszolgáltatva olyan férfiaknak, akik gátlástalanul kínoznak, hogy vallomást csikarjanak ki belőled. Könnyen a

diákok cinkostársának tarthattak volna, és olyan kínzásoknak, megaláztatásoknak vetettek volna alá, amiről

beszélni sem szeretnék. A lakásodban rejtegetted azt a két lázadót! A két forrófejű fiatal nagy kárt okozott,

amikor felgyújtotta az olajfinomítót.

- Amerikaiak voltak?

- Az egyikük több évig Amerikában tanult. Tényleg nem emlékszel rájuk?

- Nem. - Arabeinek lassan kezdett megfájdulni a feje. Ez a dühös spanyol nem akarja szabadon engedni,

neki pedig fogytán az ereje, hogy tovább harcoljon. Csak abban reménykedhet, hogy később alkalma lesz a

szökésre.

- Ha magának az jó, hogy olyan felesége van, aki se nem ismeri, se nem szereti, akkor az a maga baja -

sóhajtott. - Valahol laknom kell, ha kiengednek a kórházból. Végül is San Devillában is lakhatom.

Arabei látta, hogy a másik arca hirtelen megfeszül.

Meghalok, ha most megcsókol! - gondolta.

A férfi azonban felállt, és szertartásosan meghajolt.

- Adiós, mi esposa. Pihend ki magad, és ne aggodalmaskodj! Egy napon majd rá fogsz jönni, hogy

gyűlölsz-e vagy szeretsz.

16

3. FEJEZET

Perzselően sütött a nap. A látóhatáron egy vár romjai rajzolódtak ki a ragyogó kék égen. Talán az éj

leszálltakor ott kísért a kastély egykori mór ura, gondolta megborzongva Arabéi.

Parasztok tartottak a földjeik felé kis zömök szamarakon, vagy a kosarakkal megrakott állatok mögött

ballagtak. Az állatok kantára kék és arany bojtokkal volt díszítve. Napbarnított arcú gazdáik szalmakalapot

viseltek.

A falvakban a szorosan egymás mellett sorakozó házak hófehérre meszelt falai szinte ragyogtak az éles

napfényben. Az előreugró, kovácsoltvas mellvédekkel körülvett balkonokon muskátlik és jázminok virítottak.

A hatalmas galambszürke autó nyugodt tempóban haladt, hogy. Arabei szemügyre vehesse a jellegzetes

spanyol tájat és elgyönyörködhessen benne. Don Cortez kissé távolabb ült tőle a kényelmes hátsó ülésen. Egy

üvegfal választotta el őket az egyenruhás sofőrtől, egy jóképű fiatal spanyoltól, aki ugyancsak megbámulta

Arabeit, amikor kilépett a kórházból, majd beszállt a kocsiba.

Valószínűleg azért nem Don Cortez maga vezet, mert a bal szemére vak. Arabei még mindig nehezen viselte

a fekete bársony szemkötő látványát, és örült, hogy az út folyamán a férfi a jobb arcát fordította feléje.

Aggasztotta, hogy a letakart szem ilyen irtózást vált ki belőle. Azok közé tartozna, akik mások sérüléseitől

iszonyattal fordulnak el?

Arabei szorosan összekulcsolta a kezét. Valahányszor a férfi teljesen felé fordította az arcát, ösztönösen

megriadt. Rettegett attól, mit rejt a fekete bársony, és remélte, hogy Don Cortez éjszaka sem veszi le azt.

Szerencsére az ablakon keresztül eléje táruló látvány az idő nagyobb részében lekötötte a figyelmét.

Szokatlanok voltak számára a szűk, meredek utcák és a hófehérre meszelt házak. Embert szinte egyáltalán nem

látott. Bizonyára azért, mert éppen a déli szieszta ideje volt. Ezt Arabei már a kórházból ismerte. Ilyenkor

mindig megjelent a nővér, behúzta az ágy áttetsző függönyét, és teljes volt a nyugalom, amíg el nem múlt a nap

legforróbb szakasza.

Abból, hogy Don Cortez a déli hőség kellős közepén útnak indult, tudni lehetett, milyen sürgős neki, hogy a

feleségét hazavigye San Devillába. Szerencsére a luxuskocsi fel volt szerelve klímaberendezéssel, és Arabei

egy könnyű, virágos sifonruhát viselt, amely ma reggel érkezett a kórházba, így kellemesen érezte magát. A

férfi egy idő múlva levette a zakóját, s fehér ingben és sötét nadrágban ült mellette.

- Nyugodtan rágyújthat, ha jólesik - szólalt meg Arabéi. Nem várta el, hogy a férfi tekintettel legyen rá. -

Nem vagyok olyan kényes virág, hogy egy kis szivarfüsttől elhervadjak.

- Honnan tudod, hogy szivarozok?

- Fogalmam sincs. De ugye eltaláltam? Maga ízig-vérig spanyol, ráadásul egy gazdag hidalgó. Ehhez,

valahogy úgy érzi az ember, hozzátartozik a szivarfüst. Minden jel arra mutat, hogy rengeteg a pénze: az autó,

a sofőr, a ruha, amelyet választott számomra.

- Kötelességem a ruhatáradról gondoskodni. - Don Cortez előhúzott a hátsó nadrágzsebéből egy vékony

bőrtokot, és kinyitotta.

Hosszú, barna szivarok lapultak benne. Egyet kivett, a szájába tette, és meggyújtotta. Már az első

szippantásra szétáradt a jellegzetes illat a kocsiban. Arabei meglepődött. Ismeri ezt az illatot, vagy csak

képzelődik?

Abban a faluban, amelyen éppen áthaladtak, elmentek egy homokkőből épült, gyönyörű templom mellett is,

amely messze kiemelkedett az apró házacskák közül.

- Ilyen templomban kellett volna megesküdnünk' - jegyezte meg Don Cortez. - Talán még pótolni lehet.

- Miért lenne szükség erre? - Arabei hallotta, milyen ideges a hangja, és kicseng belőle a titkos remény,

valahogy kiszabadulhat ebből a kényszerházasságból. - Amerikai vagyok, és biztosan más a hitem, mint a

magáé.

17

- Mondtam már, hogy katolikus szertartás szerint esküdtünk meg. Ne áltasd magad! A törvényes feleségem

vagy, és eszerint fogunk együtt élni. - Kis szünet után folytatta: - Évekkel ezelőtt egy bikaviadalon találkoztam

egy öreg jósnővel, aki mindenáron olvasni akart a tenyeremből. Mivel minden torreádor babonás, rászántam

néhány ezüstérmét. Különös dolgokat mondott, amiket eleinte nem vettem komolyan, csak mosolyogtam rajta.

Azt mondta, sok mindent el fogok veszíteni az életben, ami fontos nekem, és csak kevés értékes dolgot fogok

elnyerni. Röviddel ezután Talaverában elvesztettem a bal szememet, aztán rövidesen visszavonultam a

bikaviadaltól. Te vagy az egyetlen kárpótlás a veszteségeimért. El sem tudod képzelni, milyen gyönyörűséget

jelent rád néznem.

- Maga sem tudja elképzelni, hogy én mit érzek, amikor magára nézek, sem r! - vágta oda Arabéi.

A férfinak azonban a szeme sem rebbent. Megvonta a vállát, szippantott még egyet a szivarból, és leverte a

hamut a kocsi szőnyegére.

- Nincs abban semmi rendkívüli, ha egy nő fél a nászéjszakától. Sok ártatlan ifjú asszony így van vele.

- Honnan tudja, hogy ártatlan vagyok? - kérdezte Arabei harciasan. Kék szeme csillogott, és halvány pír

lepte el sápadt arcát. - Ne felejtse el, két fiatalembert rejtegettem a lakásomon. Talán egyikük a szeretőm volt.

- Nem ajánlanám, querida. Bizonyára ismered a féltékeny Otelló történetét, aki megfojtotta a feleségét,

Desdemonát, mert hűtlennek vélte. A te nyakad is karcsú és törékeny. Ne felejtsd el, hogy az én ereimben mór

vér csörgedezik.

- Kinézem magából, hogy képes lenne megfojtani. Pedig a házasság előtti viszony tulajdonképpen nem

számít házasságtörésnek. Hacsak át nem írja a törvényeket.

- Lehet, hogy azt teszem.

- Vegye figyelembe, hogy egy amerikai árvaházban nőttem fel, nem pedig egy spanyol kolostorban, ahol a

növendékeket árgus szemekkel figyelik. Onnan kellett volna feleséget választania, akkor biztos lehetne a

dolgában.

Don Cortez megfogta Arabei kezét, aki úgy érezte, mintha tűz járná át minden porcikáját.

- Én sem éltem úgy, mint egy szent, querida. Hogy kívánhatnám meg tőled? Azonban túlnyomórészt olyan

nőket ismertem, akik számára a torreádorok félistenek voltak. Csoda-e, ha erényes feleséget szeretnék?

- Az én erényességemre azonban sajnos, nincs bizonyíték. Milyen ember voltam korábban? Egyikünk sem

tudja. Mégis fenyeget arra az esetre, ha... csalódnia kell bennem.

- Ezek értelmetlen találgatások - rázta meg a fejét Don Cortez. - Azt hiszem, ismerem annyira a nőket, hogy

helyesen ítéljelek meg.

- Sok nőt ismert? - Arabei ezt nem kíváncsiságból kérdezte, inkább bosszantani akarta a férfit.

- Eleget. - Don Cortez nagyot szippantott a szivarjából. - Egy szerzetest kívántál magadnak férjül?

- Nem kívántam magamnak semmiféle férjet. Ostobaság volna egy torreádortól önmegtartóztatást várni.

Egy olyan férfitól, aki állandóan a halállal néz szembe... - Arabelen végigfutott a hideg. - Hogy képes valaki

ilyen módon pénzt keresni? Nem volt más lehetősége?

- Gazdag akartam lenni - felelte a férfi meghökkentő őszinteséggel. - Spanyolországban ezt úgy lehet a

leggyorsabban elérni, ha az ember híres torreádor lesz. Nekem sikerült, de, amint tudod, Talaverában véget ért

a pályafutásom. Az életemnek ez a szakasza már lezárult. Nem kell hát reszketned, és attól félned, hogy véres

kabátban jövök haza. Most azon az estancián gazdálkodom, amelynek te leszel az úrnője. - Megfogta a nő

kezét. - Ez jelentős előrelépés egy titkárnő számára, nem gondolod?

- Nagy megtiszteltetés! - felelte gúnyosan Arabei, és összerándult, mert a férfi úgy megszorította a kezét,

hogy fájt. - Mit művel,

- Valószínűleg mindent megtestesítek, amit egy férfiban megvetendőnek találsz - ismerte el Don Cortez, és

lassan eleresztette a nő sajgó kezét. - Nem tehetünk azonban semmit a sorsunk ellen. Akár tetszik, akár nem, a

férjed vagyok.

Arabei kerülte a férfi tekintetét. A sasra emlékeztető szeme félelemmel töltötte el. Úgy tűnt, hogy egy

hatalmas ragadozó madár tartja a karmai között, és viszi a vad sziklaszirtek közé rakott fészkébe. Persze

18

meglehet, hogy valójában idilli szépségű az estancia és az udvarház, de hogy lehet megfeledkezni a vérről,

amely hozzátapad?

- Úgy nézel rám, mint valami mártír - jegyezte meg a férfi gúnyosan. - Talán éhes vagy? Bizonyára alig

reggeliztél.

- Éhes? - Arabei megnedvesítette a nyelve hegyével száraz ajkait. - Az igazat megvallva, rettenetesen

szomjas vagyok.

- Ezen mindjárt segítünk. - Don Cortez előrehajolt, és letekerte az elválasztó üvegfalat. - Mateo, álljon meg,

kérem, egy pillanatra, és hozza be a csomagtartóból az elemózsiás kosarat! A sefbra és én megéheztünk,

megszomjaztunk.

- Sí, sefb r. - A jól szabott, bézs színű egyenruhát viselő sofőr megállította a kocsit, kiszállt, előrehozott a

csomagtartóból egy fonott kosarat, és átnyújtotta.

Arabei egyfolytában magán érezte Don Cortez figyelő tekintetét.

Nyilván összehasonlítja azokkal a nőkkel, akiket eddig ismert, és talán még most is ismer. Bizonyára számos

szeretője volt.

- Gracias, Mateo! - Don Cortez kinyitotta a kosarat, kivett belőle egy palack sört, meg egy csomag

szendvicset, és átnyújtotta a sofőrnek. - Fogyassza egészséggel, Mateo, csak előbb keressen valami hűvös

helyet a kocsinak!

Pár perc múlva egy fal árnyékában álltak, amely mögött pálmák magasodtak. A málladozó követ valami

különös futónövény nőtte be, amelynek narancssárga, tökre emlékeztető termései voltak.

- Ha megszárad, elfújja a szél, és léggömbként lebeg - magyarázta Don Cortez, miközben bort töltött

Arabeinek, magának pedig sört.

- Milyen különös növény!

- Messziről származott ide, mint az arab hódítók. Talán ezt is ők hozták magukkal, mint az iszlám kultúrát.

A mórok öröksége még mindig az andalúziaiak vérében van. Meghatározza a zenéjüket, az építkezésüket, a

házak hűvös patióit, na és persze a gondolkodásukat. Különösképpen ami a nőket illeti.

Don Cortez átnyújtott a feleségének egy szalvétába csomagolt sült pulykaszárnyat. Arabei a férfi szemébe

nézett.

- Arra céloz, hogy a házához hárem is tartozik? - kérdezte kihívóan. - Talán teljes visszavonultságban kell

élnem, és csak lefátyolozva mehetek ki az utcára?

- Biztosan nagyon elragadó látvány lenne. - A férfi bőségesen megszórta fekete borssal a pulykaszárnyát, és

nagyot harapott bele. - Kérsz te is borsot? - kérdezte.

- Köszönöm, nem. - Arabei megkóstolta a puha húst, és közben figyelte, ahogy a spanyol jó étvággyal eszik,

s közben nagyokat húz a sörös üvegből.

Tulajdonképpen örült, hogy nem játssza meg a szívélyes házigazdát, hanem egészen természetesen

viselkedik, mint bármely közönséges férfi. Persze lehet, hogy ebből nem sok jó származik rá nézve.

- Kérsz még egy kis bort?

Arabei némi habozás után bólintott, mire a férfi másodszor is töltött. Abban bízott, hogy a bor elviselhetővé

teszi a szívét összeszorító aggodalmat. Hiszen már nem lehet messze San Devilla. Ha megérkeznek az

estanciára, joggal érezheti magát fogolynak, mint azok a nők, akiket a mórok játékszernek tartottak.

- Egyél, querida! - Don Cortez húspástétomot vett elő a kosárból, kettévágta, és az egyik felét átnyújtotta a

feleségének. - Ez nagyon jó, és erőre kell kapnod a sok gyötrelem után.

- A gyötrelmeim csak most kezdődnek.

- A pálmafák árnyékában, pulykasülttel és fehérborral? - nevetett fel a férfi. - Tényleg olyan borzasztó

vagyok?

Arabei görcsösen szorongatta a boros poharát.

- Úgy viselkedik, mintha minden tökéletesen rendjén volna. Számomra azonban ez az egész olyan, mint

egy rossz álom, amelyből nincs felébredés. Ha legalább bízhatnék magában.

- Még mindig kételkedsz bennem?

19

- Igen. Olyan, mintha készakarva tartana amnéziában.

- Miért tenném? - A férfi hangja bársonyosan csengett, de fekete szemöldökét fenyegetően összevonta.

- Mert akkor tudnám, hogy miért nem akarok a felesége lenni!

- Gracias, mi vida... Miért is töröm magam így miattad? Hiszen bármikor hazavihetnék egy bájos,

gyengéd andalúz nőt, aki boldog lenne, hogy mellettem élhet.

- Teljesen igaza van, semr. Minek töri magát egy halvérű teremtés miatt?

- Egy aranyhal miatt, aki cápák közé keveredett, és sürgősen ki kellett fogni, mielőtt azok felfalják.

Legalább ezért hálásnak kellene lenned. Nem hiszem, hogy szívesen megismerkedtél volna a különböző

kínzóeszközökkel.

Arabei megborzongott a gondolatra.

- Nemes cselekedet volt magától, hogy kiszabadított. De hát miért kellett mindjárt feleségül vennie? Más

módon nem tudta volna elérni, hogy szabadon bocsássanak? Talán elegendő lett volna az amerikai

konzulátushoz fordulni.

- Hosszadalmas eljárás lett volna. Ezért inkább kihasználtam a venezuelai kapcsolataimat. Hoztam egy

papot, és eljátszottam a kétségbeesett, szenvedélyes szerelmest.

Az utóbbi szavaknál Arabei összerándult.

- Tehát össze vagyunk kötve, noha ki nem állhatjuk egymást. - Ivott egy korty bort. - Önszántamból

sohasem mentem volna hozzá egy torreádorhoz, erről meg vagyok győződve.

- Már nem küzdök az arénában, amint ezt már többször elmagyaráztam. Földbirtokos vagyok, és

marhatenyésztő, San Devilla ura. Így kell tekintened rám. A korábbi foglalkozásomat felejtsd el!

- Mint ahogy minden mást elfelejtettem. - Arabei nagyot sóhajtott. - Úgy érzem magamat, mint egy

kisgyerek, aki még csak most ismerkedik a világgal. Maga azonban nem úgy kezel, mint egy gyereket. Azt

kívánja tőlem, hogy minden szempontból nő legyek.

- Nő vagy, querida! Felnőtt nő.

A férfi kettéválasztott egy meghámozott narancsot. A kezére folyó levet egyszerűen lenyalta. Olyan, mint

egy hatalmas vadmacska, amikor mosakszik, gondolta Arabéi. Ahogy figyelte a ruganyos izmok játékát a férfi

sötét bőre alatt, egy veszedelmes ragadozóra emlékeztette.

- Te is tudod, hogy nem lakhatunk egy házban anélkül, hogy találkoznánk nap mint nap. Hacsak nem San

Devilla legtávolibb sarkában szállásollak el. Ez azonban nem áll szándékomban. Nem ismered az

andalúziaiakat. Nem tudod, hogy milyen velük született kíváncsisággal figyelik a friss házasokat. Az estancián

nem csupán a személyzet él rajtunk kívül, hanem néhány rokonom is. Nincs a világon az a nő, akinek a

kedvéért kiteszem magam annak, hogy kétségbe vonják férfiúi képességeimet.

Arabei idegesen felnevetett.

- Biztosan nem jutna senkinek sem eszébe.

- Azért gondoskodni fogok róla, hogy a legcsekélyebb gyanú se ébredhessen. - Don Cortez a szájába

gyömöszölt egy nagy darab narancsot. - Egy spanyol házban nyíltabban folyik az élet, mint egy amerikaiban. A

szobáink egymás mellett fekszenek, és elvárják, hogy sűrűn látogassuk egymást. A fürdőszobát is közösen

fogjuk használni, úgyhogy elkerülhetetlenül látni fogom a bájaidat. Gondolod, hogy ellen tudok állni neked?

Nem vagyok fából, mint ahogy te sem.

Arabei idegesen nyelt egyet.

- Ezt hogy érti?

- Te is hús-vér ember vagy, querida. Bebizonyítsam? - A férfi kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a nő bal

karjának belső oldalát.

Arabeinek elakadt a lélegzete. Így próbálja ki egy gitárművész a hangszerét, mielőtt művészi hangokat

csalogat ki belőle, gondolta.

- Nem! - Elhúzta a karját, és Don Cortez nem akadályozta meg.

20

Csak mosolygott, mint egy férfi, aki ismeri a nőket. Az a félénk, ügyetlen mód, ahogy Arabei elhárította az

érintést, bizonyította, hogy semmi tapasztalata sincs a szerelem terén. Don Cortez arcán látszott a

meggyőződés, hogy ő lesz az első férfi a felesége életében, ő fogja bevezetni a szenvedély világába.

- Mindig megkapja azt, amit akar? - kérdezte a nő kétségbeesetten.

- Általában igen. Egyelőre még vonakodsz, de erre számítani lehetett.

- Nem fog hát megkímélni? - Arabei kék szeme tágra meredt. - Akkor sem, ha könyörgök, hagyjon nekem

időt, hogy megszokjam az életstílusát? Ennyi tapintatot el lehet várni egy nemes úrtól.

- A nemesi címet vásárolni is lehet, querida. Én nem születtem nemesnek. Sevilla utcáin nőttem fel, a

vigalmi negyedben nevelkedtem, ahol a cigánylányok egész éjszaka járják a flamencót. Az anyám folyton

vándorolt, az apámat nem ismertem. Bizonyára egy átutazó kasztíliai lehetett, akit elbűvölt az anyám külseje.

Fiatal korában szép lehetett. Ahogy én emlékszem rá, már csak egy rosszul öltözött, fekete hajú nő volt, aki a

kocsmákban férfiaknak táncolt. Tizenkét éves voltam, amikor meghalt. Valahol egy sötét hátsó udvarban

leszúrták. Onnantól kezdve csak az aréna körül lebzseltem. Nagyon fiatalon torreádor lettem, és hamarosan

ünnepelt matadorrá emelkedtem. Ennek az életnek minden mocskát, vágyát és kínját megismertem olyan

életkorban, amikor a nemes ifjakra még a nevelőnőik és a magántanáraik vigyáznak. Tizenöt éves voltam,

amikor először eltalált egy bika szarva. Súlyosan megsebesültem, és egy bordélyban ápoltak a lányok, amíg

meg nem gyógyultam. - Don Cortez előrehajolt, és mélyen a lány szemébe nézett. - Megismerted hát a

gyermekkorom dicsőséges történetét. Ebből sejtheted, hogy mit várhatsz tőlem.

A történet nem rázta meg különösképpen Arabeit. Elég volt ránéznie a férfira, hogy lássa, nem mindig volt

könnyű az élete. A tapasztalatát és a vagyonát a veszélyes életnek köszönhette. De elfogadhatatlannak tartotta,

hogy azt követeli tőle, éljen vele együtt, noha nem szereti.

- Minden nőnek bűnhődnie kell azért, mert az édesanyja nem szerette?

- Szeretett ő a maga módján. És biztosíthatlak, hogy nem bántam miatta rosszul a nőkkel. Ellenkezőleg!

Emlékszem egyikükre vagy másikukra, akik fényt és melegséget hoztak az életembe, amikor az aréna zaja

elült.

- De egyiküket sem vette feleségül. Miért?

- Mert csak a nehéz hódítások vonzzák igazán a férfiakat.

- Ezzel rám céloz?

A spanyol arcán mosoly futott át.

- Azt hiszem, te valóban nem könnyíted meg a dolgomat.

- Nem bizony! Nem táplálok maga iránt gyengéd érzelmeket.

- A gyengédségnél fontosabb a szenvedély. Ha jóllaktál, továbbmehetünk. - Don Cortez megkopogtatta

az üveget, ezzel értésére adva a sofőrnek, hogy az ebéd véget ért.

Miután a kocsi hangtalanul elindult, Don Cortez összecsomagolta a maradékokat, bezárta a kosarat, és

félretette. Aztán hátradőlt, és szórakozottan babrált a bőr szivartokjával.

- Messze vagyunk még? - kérdezte Arabei nyomott hangulatban.

A férfi előhúzott egy szivart.

- Körülbelül félóra múlva otthon leszünk. Tekintsd San Devillát az otthonodnak, ne pedig börtönnek, ahol

gyötörni akarlak. Csak annyit szeretnék, mint minden más férfi: együtt élni egy szép és kedves nővel aki

majd megajándékoz néhány gyermekkel. Ennél többet nem kívánok.

Arabeinek elakadt a lélegzete. A férfi tárgyilagos hangja rémülettel töltötte el. Hát teljesen mindegy neki,

hogy ő milyen állapotban van? A felesége emlékezetkiesése sem akadályozza meg az akarata érvé-

nyesítésében? Cseppet sem törődik azzal, hogy ő mit érez?

- Maga kérlelhetetlen! Egy férj, aki cseppnyi megértést is tanúsít a beteg felesége iránt, tiszteletben

tartaná az érzéseit, sem r!

- Sem testileg, sem lelkileg nem vagy beteg. Csupán elfelejtetted a múltad egy részét. Nem hagyom

magamnak bebeszélni, hogy gyenge vagy ahhoz, hogy megérintselek.

21

- De hát mi az, amit tud? Mindig csak célzásokat tesz, és nem árulja el, mit tud valójában rólam! Ismertük

egymást, mielőtt fejbe vágtak, és börtönbe kerültem? Találkoztunk korábban?

- Igen - felelte a férfi közömbösen.

Arabei szíve hevesen kalapált.

- Barátok voltunk?

- Nem. - A férfi a résnyire lehúzott ablakon keresztül leverte a szivar hamuját. - Aligha lehetne úgy

nevezni a kapcsolatunkat.

- Ellenszenvesek voltunk egymásnak? á - Azt nem állítanám.

- Magát egyáltalán nem izgatja, hogy olyan asszonyt visz haza, aki nem szereti?

- Úgy nézek én ki, mint akit nagyon izgat valami? - kérdezett vissza a férfi továbbra is bosszantóan

közömbös hangon. - Elérkezett a pillanat, hogy odaadjak valamit, amit egyszer már visszautasítottál.

A kabátja belső zsebéből elővett egy ékszerdobozt, és felkattintotta.

Arany csillogott benne, és drágakövek szikráztak fel. Don Cortez megfogta a nő jobb kezét, és rácsatolt egy

zafírokkal díszített karperecet.

Arabei nem tehetett egyebet, csak ámulva nézte.

- Elragadó! - mosolygott elégedetten a férfi, és felemelte a nő kezét.

- Nem!

Arabei ismét megrettent attól, hogy semmire sem emlékszik. Visszaadott egy ajándékot? Mikor történhetett?

Valószínűleg amikor először találkoztak. Don Cortez meg akarta ajándékozni egy értékes ékszerrel, de neki

nem kellett. Másképp el sem lehet képzelni.

- Nem tartok igényt köszönetre, querida - mondta a férfi anélkül, hogy eleresztette volna a nő karját. - Csak

azt kívánom, hogy viseld. Megértettél?

- Igen. - Arabei szeme úgy szikrázott, mint a drágakövek a csuklóján. - Mit jelentett ez az ajándék annak

idején? Meg akart vele vásárolni, mint annyi sok nőt előttem?

- Sohasem próbálkoztam volna ilyesmivel, mert te nem voltál megvásárolható - felelte a férfi, ezúttal több

melegséggel a hangjában. - Elégedj meg azzal, hogy láttam egy kék szempárt, s hódolni akartam előtte. És

hadd tegyem még hozzá, hogy akármilyen szépek is ezek a kövek, össze sem lehet hasonlítani őket azzal,

amivel a természet ajándékozott meg téged.

A férfi a szájához emelte Arabei kezét, és megcsókolta. Aztán megfordította, és a tenyerére szorította az

ajkát.

Arabei megszédült, minden erő kiszállt belőle. Hirtelen olyan bizalmas, meghitt légkör alakult ki közöttük,

amilyet addig elképzelni sem tudott. Úgy tűnt; mintha ez a csók titkos üzenet lenne, amely azt ígéri, hogy ezek

az ajkak a teste titkos pontjait is meg fogják találni.

Sikerült megőriznie a nyugalmát, és nem rántotta el a kezét. Most már tudta, mire számíthat, mint a férfi

felesége. Don Cortez egy régi vágású spanyol, aki a feleségét jogos tulajdonának tekinti. A drága karperec

ennek a jelképe: lánc, amely szétszakíthatatlanul összeköti őket.

22

4. FEJEZET

Minden kanyarral közelebb jutottak San Devillához. Arabei feszült hallgatásba burkolózott. A feléje

gomolygó szivarfüst zavaros emlékképeket idézett fel, amelyeket nem tudott hova tenni. Valahol a múlt

áthatolhatatlan homályában rejlik annak az oka, hogy most itt ül Don Cortez mellett. Rémület lett úrrá rajta.

Sikoltani akart, de a hang a torkán akadt, amikor egyszer csak két hatalmas oszlop magasodott előtte, és egy

szárnyas kovácsoltvas kapu hangtalanul kitárult, ahogy a kocsi közeledett.

Amint áthaladtak a kapun, a szárnyak lassan újra bezáródtak. Arabei úgy érezte, örökre elvesztette a

szabadságát. Hátranézve vette észre a címert a kapun: egy ökölbe szorított kéz tartott egy kardot, amelyre egy

bikafej volt tűzve.

- Illik magához - szólalt meg fojtott hangon.

- Természetesen. - Arabeinek nem is kellett a férfira néznie, hogy tudja, gúnyosan mosolyog. - Az Ildefonso

de la Dura ház címere.

- Ezt a hangzatos nevet maga találta ki?

- Nem egészen. Az anyám Ildefonso törzsbeli cigányasszony volt. így ezt a felét a névnek teljes joggal

viselem.

A felvezető út mindkét oldalán legelők terültek el, ahol csoportokba verődve bikák álldogáltak. A jól

megtermett állatok nyugodtan legelésztek a ragyogó napsütésben, mintha érezték volna, hogy nem vár rájuk

szenvedésekkel teli út egy arénába.

Ahogy Arabei összekulcsolta a kezét, a nap sugarai megcsillantak a gyűrűjét és karperecét díszítő kék

drágaköveken. Hirtelen egy kéz érintette meg a karját.

- Közeledünk a házhoz, amelynek minden köve az enyém. - A férfi hangjából hihetetlen büszkeség csendült

ki.

Rövidesen egy mór stílusú, íves kapuhoz értek. A homlokzatot díszes mintázatú azulejo csempék borították,

amelyek ragyogtak a napsütésben. A kapun belépve tágas belső udvarba jutottak. A hófehér falak telis-tele

voltak virágtartókkal, melyekből dúsan omlottak alá a buján virágzó futónövények. Így építkeztek az arabok,

hogy a behatolókat távol tartsák, és asszonyaikat védelmezzék a külvilágtól.

Az udvar közepén okkersárga homokkőből épült szökőkút állt. Egy vízsugár csillogva tört az ég felé, hogy

aztán csobogva hulljon vissza a kerek medencébe, amelyben aranyhalak úszkáltak a gyönyörű vízililiomok

között. Egy hatalmas fa messze nyúló ágai adtak hűsítő árnyékot. Az ágakról aranysárga, harang alakú virágok

lógtak fürtökben szinte a földig.

Arabeit egészen elvarázsolta a hely szépsége. Hirtelen megérezte, hogy a Don lehelete szinte a fülét

simogatja, ahogy közel hajolva suttogja:

- Ez az aranyharangok udvara. Mondják, hogy holdfényes éjszakákon néha hallani, amint csilingelnek.

- Ha itt valami csilingelőst hallani, akkor bizonyára a fogva tartott rabnők lábán csörren meg az

aranybilincs. Hiszen ez egy mór ház, ugye, serbr?

- Minden tekintetben. Még a medencében úszkáló aranyhalak uszonyai is a mór nők fátylára

emlékeztetnek.

A kocsi végül a ház bejárata előtt állt meg, amely magas árkádsor mögött helyezkedett el. Miután a sofőr

kinyitotta Don Cortez számára az ajtót, az gyorsan kiugrott, és kezét nyújtotta a feleségének. Arabei nem

szívesen szállt ki az autó védelméből, de mit volt mit tenni, elfogadta a segítő kezet, és kilépett a kőlapokkal

burkolt udvarra. Nehezére esett a meseszerű benyomást valóságnak tekinteni. Még mindig azt hitte, hogy

álmodik, és arra számított, hogy egyszer csak felébred egy egészen más környezetben. Lehetetlennek tartotta,

hogy ő ennek a háznak az úrnője. Zavartan nézett körül, és mélyen beszívta a különleges virágok illatát. Végül

egy fehér kövekből rakott toronyra esett a tekintete, amelynek számtalan apró ablaka és pagodára emlékeztető

teteje volt.

23

- Ez a mirador - magyarázta Don Cortez. - Őrtornyot jelent. Ugye festői börtön egy nő számára?

- Ott szándékozik elszállásolni?

- Semmiképpen. Azt akarom, hogy a közelemben légy. A miradorba csak ritkán lépünk be. Roskatag

állapotban van, és a lépcsők is korhadtak. Mindazonáltal nagyon szépen fest a főépület mellett. Talán

kerüljünk beljebb! A család éppen sziesztát tart, így most nyugodtan körülnézhetsz anélkül, hogy valakivel

találkoznod kelljen. Négy órakor aztán valamennyien összegyűlünk a délutáni teára.

A család említése aggodalommal töltötte el Arabeit.

- Sok rokona lakik itt, sefb r?

- Csak a nagynéném a gyermekeivel. Néha egyik-másik régi ismerősöm is megszáll itt, akik érdeklődnek a

bikák és lovak tenyésztése iránt, és éppen nincs jobb dolguk. Rövidesen mindenkit meg fogsz ismerni. Most

először is megmutatom az új otthonodat.

Noha az estancia tagadhatatlanul mély benyomást tett Arabelre, de képtelen volt az otthonának tekinteni.

Már attól is szorongás fogta el, ahogy a férfi oldalán végigment az árnyas árkádok alatt, és beszívta a

virágillattól terhes levegőt.

Egy nagy csarnokszerű helyiségbe léptek, amely egészen a ház hátsó részéig nyúlt. A mennyezetről

láncokon lógó lámpák finom ötvösmunkák voltak. A falaknál álló szekrényeket bronz domborművek dí-

szítették. Hatalmas, súlyos darabok voltak, úgy festettek, mintha egyetlen törzsből lennének kifaragva. A

székek ülése borvörös bőrrel volt bevonva, a magas támlákat művészien keretezett tükrök díszítették, amelyek

megsokszorozták a berendezés részleteit.

Arabei tágra nyílt szemmel nézett körül. Meghatározhatatlan félelem lett úrrá rajta. Arra gondolt, mi

mindent láthatott ez a ház hosszú történelme során. Vad szenvedélyeket, jajszót, a kétségbeesés könnyeit és

túláradó örömet. A múlt árnyai mind itt kísértenek, semmi sem tűnt el nyomtalanul abból, ami ezek között a

falak között lejátszódott.

Egy lépcsőn felmentek a galériára, melynek mozaikkal kirakott falai mór palotára emlékeztettek. Don

Cortez kinyitott egy faragott cédrusfából készült szárnyas ajtót. Ahogy beléptek, Arabei ámultan csodálta a

helyiség szépségét, melynek jellegzetes keleti hangulatot kölcsönöztek a művészi kovácsoltvas rácsok és

faragott ablaktáblák, amelyek igyekeztek kizárni a külvilágot.

- Ez a nagy hálószoba - magyarázta a Don. - Mellette van az öltöző és a fürdő. A bal oldali szárnyas ajtó a

szalonba vezet. Minden helyiség a rendelkezésedre áll. Ebben a lakosztályban senki sem zavar minket.

Arabei megborzongott könnyű ruhájában. Értette a célzást, világos volt, hogy mire gondol Don Cortez.

Elvörösödött, és azon töprengett, merre menekülhetne. Tudta azonban, hogy a férfi elől nincs menekvés.

Tekintete az ágy fejrészére esett, amelyet egy faragott szatír díszített. Arabei gyorsan elfordította a

tekintetét. Megcsodálta az intarziával díszített sarokszekrényeket és az ónixlámpákat.

- Nos? - nézett rá kérdőn a Don. - Nem szólsz semmit?

- Olyan, mintha egy múzeumban kellene aludnom - felelte Arabéi.

A világ minden kincséért sem vallotta volna be, mennyire tetszenek neki a keleti szőnyegek és a drága

csipkével díszített ágyterítő. A mennyezetes ágyhoz egy behúzható leheletfinom, hófehér függöny is tartozott,

áttetsző, mint a menyasszonyi fátyol. Forró éjszakákon, amikor az ablakok tárva-nyitva állnak, bizonyára

védelmet nyújt a rovarok ellen.

- A múzeumok élettelen helyek, mi vida. Én viszont telis-tele vagyok élettel, és szilárd elhatározásom, hogy

megosszam veled ezt a hálószobát. - A férfi elhallgatott, és tekintete megpihent az egyik sarokszekrényen álló

madonnaszobron. - Vajon tényleg erénynek lehet nevezni a tartózkodást? A nők a férfiak ellen küzdenek, vagy

önmaguk ellen?

- Én azért küzdök, hogy újra megtaláljam önmagamat. Vagy azt hiszi, titokban arra vágyom, hogy

meghódítson? Elborzadok, ha csak rágondolok, miképp szerezte mindezt. Elborzaszt a bikaviadalnak még a

gondolata is. Durva, kegyetlen dolog. El sem tudom képzelni, milyen lelkivilága lehet egy torreádornak. Vagy

talán gyönyörűségét lelte abban, amikor a bika szarva eltalálta a fél szemét?

A férfi nem szakította félbe, csak némán nézte.

24

- Olyan hévvel beszélsz, querida, mintha ott lettél volna - szólalt meg végül.

- Elég, ha az embernek van egy kis képzelőereje. - Arabei borzongva elfordult. - Hát nincs magában semmi

együttérzés?

- Együttérzést vársz tőlem? - A férfi lassan közeledett. Kecsesen és ruganyosan, mint egy ragadozó.

Arabei hátrált, amíg bele nem ütközött az ágy szélébe. A helyzet kezdett veszedelmessé válni. Mivel már

nem volt hova menekülni, védekezően felemelte a kezét. A karperecén és a gyűrűjén lévő zafírok felvillantak,

mintha kék lángocskák gyúltak volna ki.

- Mi a szándéka? - suttogta fojtott hangon.

Valószínűleg ennél butábbat nem is kérdezhetett volna, mert a férfi hátravetette a fejét, és harsogóan

kacagott. Aztán magához húzta Arabeit.

- Mi Angel... - mondta, és a nő haját simogatta. - Honnan is tudnád, mióta álmodom arról, hogy a

feleségemet a saját házamban a karomban tartsam? Tiszta és illatos vagy, mint a frissen szakított rózsa. Nem is

sejted, mennyi szenny és kín ólálkodik az élet sötét zugaiban. Hogy engedhettem volna, hogy egy

nyomorúságos börtönben elveszítsd a tisztaságodat? Semmi ár nem volt túl drága azért, hogy ezt

megakadályozzam. Még az sem, hogy meggyűlölsz. Igen, még az sem. - A férfi szorosabban ölelte Arabeit. -

Vonakodsz hát megfizetni az árat, amelyet kérek tőled?

- Milyen férfi az, aki megment egy nőt, aztán ellenszolgáltatást követel?

- Ha nem lennék hús-vér férfi, csak akkor tudnálak úgy kezelni, mintha a húgom lennél. - Don Cortez

közelebb hajolt, és megcsókolta a nő nyakát.

Arabei riadtan hőkölt hátra. Világos, hogy a férfi mohó ajkai számára az ő vékony sifonruhája vajmi kevés

akadályt jelent. Úgy tűnt, mintha fel akarná falni. Félelmet keltő volt a jelenet. Ennek sürgősen véget kell vetni.

Arabei kétségbeesetten vagdalkozni kezdett a kezével. A férfi azonban csak nevetett, forró lehelete

simogatta a nő bőrét.

- Megtanítalak rá, hogy könyörögj a csókjaimért, querida - suttogta. - Epekedni fogsz értem.

- Gazember... gyilkos... szörnyeteg!

A férfi nevetve az ágyra fektette Arabeit, és föléje hajolt. A tekintetében szenvedélyes láng lobogott. A nő

kétségbeesésében bele akart karmolni az arcába. Az ujjai beleakadtak valamibe.

Hirtelen a fekete bársonytakaró nem volt a helyén. Ahogy Arabei megpillantotta a vörös szélű, sötét üreget,

rémülten felsikoltott.

- Nem... Jaj, nem!

- Hagyd abba! - rázta meg a férfi. - Ne sikoltozz! Ne izgasd fel magad, mert megárt!

- Menjen innen! Nem bírom elviselni a látványt!

Don Cortez néhány másodpercig mozdulatlan maradt, aztán felegyenesedett és elfordult, hogy visszategye a

helyére a szemkötőt. Arabei a csipke ágyterítőbe rejtette az arcát. Majdnem elájult, és a gyomra is felfordult.

- Hagyjon egyedül! - nyöszörögte.

- Ahogy akarod. - Egy pillanatig csend volt, aztán becsukódott az ajtó.

Csak miután a férfi elment, ébredt rá Arabei, hogy milyen otrombán viselkedett. Milyen megvetésre

méltóan, milyen kegyetlenül. Felült, és kisimította a haját az arcából. Meglepve érezte, hogy könnyektől

nedves. Sírt anélkül, hogy észrevette volna.

Teljességgel érthetetlen ez az egész! Mit keres ő itt San Devillában, ennek a férfinak a házában, akit nem

képes szeretni?

Odament az öltözőasztalhoz, és zavartan nézegette magát a tükörben. Hogy volt képes így megbántani Don

Cortezt? Hiszen éppen elég baj lehet neki, hogy elveszítette a szemét.

Szórakozottan felvette a teknősbékapáncélból készült fésűt, és addig fésülte a haját, amíg úgy ragyogott,

mint az arany. Most vette csak észre, hogy a ruhája felsőrésze még mindig félre van csúszva. Letette a fésűt, és

kábultan tapogatta meg azokat a helyeket a nyakán és vállán, amelyeket a férfi olyan vadul csókolt.

25

Nem, nem vagyok lelketlen, nyugtatta meg magát végül. Nem iszonyodik a sérült emberektől. Annak, hogy

nem tudja elviselni Don Cortez érintését, valami más oka van. Ahogy ott állt a fényűző hálószobában, hirtelen

rádöbbent, mi az.

Szeretett valakit, és elveszítette! A sötétség, amely sehogy sem akar oszlani, eltakarja az illetőt. De azért ott

van láthatatlanul. Miatta utasítja el Don Cortezt.

De ha van valahol egy másik férfi, miért nem jön a segítségére? Miért ez a spanyol mentette meg, aki semmit

sem jelent a számára?

Arabei behunyta a szemét, és megpróbálta azt a másik arcot felidézni. Az azonban sűrű homályban maradt.

Talán a két diák egyike volt? Az sok mindent megmagyarázna. Maga is börtönbe került, így nem segíthetett.

De hát még a nevét sem tudja annak a férfinak, és egyáltalán nem tud róla semmit! Közben pedig a törvényes

felesége egy vadidegen spanyolnak.

Valóban vadidegen? Talán régebben már találkoztak. Akkor ajándékozhatta neki a spanyol ezt a karperecet,

amelyet ő már akkor sem fogadott szívesen.

Most viszont Don Cortez győzött. Neki köszönheti a szabadságát, és ezért engedelmeskednie kell.

Arabei felállt az öltözőasztaltól és odament a mennyezetig érő szekrényhez. A faragott ajtók hangtalanul

nyíltak, noha a bútor legalább százéves lehetett. A tágas belső tér telis-tele volt női ruhákkal.

Arabei kiemelt egy aranyszínű estélyit. A mérete azonos volt a sifonruháéval, és bizonyára még drágább

lehetett. Don Cortez mindennel ellátta, amire csak szüksége lehet, ruhákkal, köpenyekkel, kábátokkal,

cipőkkel!

Hátha van valami a szekrényben, ami a korábbi életéből származik, és segít emlékezni! A férfi azt mondta,

hogy mielőtt elutaztak, még gyorsan visszamentek a lakásába, és néhány dolgot összecsomagoltak. És tényleg!

Arabei kihúzott egy világosbarna nadrágkosztümöt, és szemügyre vette. Aztán átvizsgálta a zsebeket, de

csupán egy fehér zsebkendőt talált, amelynek arany liliom volt a sarkába hímezve.

Az orrához emelte a zsebkendőt, és mélyen beszívta az illatát, hátha felidéz valami emléket. Továbbra sem

emlékezett azonban semmi másra, mint hogy szenvedélyesen szerelmes volt, és azért került ebbe a lehetetlen

helyzetbe.

Azért is a nadrágkosztümöt fogja felvenni! - határozta el. Azt legalább a saját pénzén vette, és nem tartozik a

férfinak hálával érte. Kibújt a sifonruhából, és egy darabig a kezében tartotta. Szinte semmi súlya nem volt.

Don Cortez nyilván azt akarja, hogy hangsúlyozottan nőiesen öltözködjön, s így még jobban érvényesüljön

mellette az ő férfiassága. Arabei egy pillanatra kísértést érzett, hogy sutba vágja a ruhát, valami azonban

visszatartotta. Talán egy halvány emlékfoszlány az árvaházra, ahol megtanulta, hogy meg kell becsülnie a

holmiját.

Beakasztotta hát szépen a szekrénybe a ruhát. Egy darabig ott állt a finom csipkés alsóneműben, aztán

felvette a korábbi életéből származó kosztümöt.

Ebben fog megjelenni Don Cortez rokonai előtt. Dobogott a szíve az aggodalomtól, amikor arra gondolt,

hogy a választása bizonyára nem fog tetszeni a férfinak. Ugyanakkor titkos elégtételt is érzett. Ez legalább

egyfajta büntetés azért, amiért Don Cortez nem hagyott neki időt, hogy hozzászokjon új életéhez.

Arabei lesimította magán a blézert, aztán ismét a tükörhöz lépett, és a haját laza kontyba tűzte össze a

tarkóján. Ez a szigorú hajviselet elmélyítette az árnyakat a járomcsontja alatt, és a szeme még nagyobbnak tűnt.

Mennyi aggodalom van a tekintetemben, gondolta. Mintha nem is Don Cortezzel, hanem magával az

ördöggel kötöttem volna házasságot!

26

5. FEJEZET

Arabei sietett, hogy idejében leérjen a négy órakor felszolgált, délutáni teára. Mindenképpen el akarta

kerülni, hogy Don Cortez feljöjjön érte.

Az előcsarnokba érve tétován megállt, de aztán egy szomszédos helyiségből zenét hallott kiszűrődni. A

hangokat követve egy kovácsoltvas ajtóhoz ért, melynek rácsain keresztül belátott a szalonba.

Egy fiatal lányt pillantott meg, aki bájosan táncolt a zene ritmusára. Bizonyára Don Cortez egyik

unokatestvére, gondolta Arabei, és figyelte, ahogy a táncosnő az ujjai pattintásával utánozta a kasztanyettát. A

fiatal lány sötét szeme fénylett, és minden mozdulata a déli spanyol nők veleszületett kecsességéről

tanúskodott. Amikor észrevette Arabeit, nem hagyta abba rögtön a táncot, hanem szabályszerűen befejezte.

Aztán lassan közelebb jött.

- Ó, te vagy az! - bámult Arabelre leplezetlen kíváncsisággal, miközben kinyitotta az ajtót. Szép, tojásdad

arca és napbarnított bőre volt. Fiatalnak és gondtalannak látszott, de telt ajka egy érett nőt mutatott. - Úgy vagy

öltözve, mint egy fiú! - nevetett gúnyosan, de nem rosszindulatúan. - Én sohasem rejteném el nadrágba a

lábamat, de hát a külföldi nők mások. Olyan csúnya a lábad, hogy Cortez nem láthatja meg?

- Már látta - védekezett ösztönösen Arabéi.

A lány nevetett, és kézen fogta a vendéget.

- Ez csupán divat, ugye? Nekem személy szerint nem tetszik. Én örülök, hogy nő vagyok, mivel a

férfiaknak sokkal nehezebb dolguk van az életben. Nekik kell gondoskodniuk a családjukról, és azért néha

nagyon sokat kockáztatnak, mint Cortez is. - Közben a lány a szoba közepére húzta Arabeit, és alaposan

szemügyre vette. - Corteznek egyedül kellett megállnia a lábán, nem számíthatott a családja segítségére. De

látom az arcodon, neked nem tetszik, hogy híres matador lett.

- Mindenesetre örülök, hogy most már mással keresi a kenyerét - felelte Arabéi.

Végighordozta tekintetét a helyiségen. A boltozatos mennyezetről lelógó aranyozott csillár mellett

leginkább két mozaikkép ragadta meg a figyelmét. Az egyik a Madonnát ábrázolta, a másik egy lovagot

sassal.

- Azért, mert nem teszi többé kockára az életét, vagy azért, mert nem öl meg több bikát?

Arabei elhatározta, hogy őszinte lesz.

- Nem szeretem a bikaviadalt - ismerte el. - Ellenkezik az elveimmel, és fölöslegesen kegyetlen.

- Bátorságra vall, ha egy férfi megküzd egy bikával.

- Vagy barbárságra.

- A mi országunkban a férfiak uralkodnak. - A lány hangja kissé gúnyosan csengett. Úgy látszott, a

családban már köztudomású, hogy Cortez amerikai felesége más, mint az itteni nők.

Arabei még egyszer körülnézett a helyiségben. Most vette csak észre a padlón elszórtan heverő puma- és

jaguárbőröket. Balra egy gazdagon faragott vitrin állt, amelyben csupasz kardok voltak kiállítva. Mellettük

parádés köpenyek lógtak, amelyek azonban itt-ott el voltak szakadva, és helyenként kifakult vörös foltok

éktelenkedtek rajtuk.

Arabei megborzongott. Reménytelenül idegennek ebben a házban, ahol halált hozó kardokkal és vérrel

telefröcskölt köpenyekkel büszkélkednek.

- Mi a bajod? - kérdezte a lány türelmetlenül. - Cortez híres ember, és messze földön minden nő boldog

volna, ha a felesége lehetne. Hihetetlenül férfias, erős jellem, tekintélyes és elragadóan kedves. Miért vagy

olyan sápadt, és miért állsz ott úgy, mintha mindjárt összeesnél? Talán félsz tőlünk?

- Az igazat megvallva... igen. - Arabei azon tűnődött, vajon Don Cortez elmondta-e a családjának, hogy ő

emlékezetkiesésben szenved.

Vagy elvárja, hogy tegyen úgy, mintha minden rendben lenne? De hát hogy tudná megválaszolni azokat a

kérdéseket, amelyeket a család minden bizonnyal fel fog tenni neki?

27

- Attól félsz, hogy nem fogadunk be? - A lány fensőbbségesen felnevetett. -A mamára ez biztosan igaz is.

O minden ízében andalúz. Szilárdan meg van győződve róla, hogy mindenkinek a saját fajtával kell

házasságot kötni. Te pedig egészen más vagy, mint mi. Nem fogalmaztam sértően? Egyébként Luznak hívnak.

Arabei is szeretett volna őszinte lenni, megmondani, hogy a férje idegen a számára. Hogy még az esküvőre

sem emlékszik, és nagyon fél a jövőtől. De épp ez a félelem kárhoztatta hallgatásra.

- Andalúziában úgy tarják, hogy a családon belüli titkolódzásból baj származik - folytatta Luz.

Hátravetette a fejét, és a belső udvarból besütő napsugár megcsillant a fülében lévő kis aranykarikán.

Luz tekintete Arabei jobb csuklójára esett, a gyönyörű karperecre.

- Ez ugye az eljegyzési ajándékod? - fogta meg Arabei kezét. - A zafírok éppen olyan színűek, mint a

szemed. Te mit adtál Corteznek?

- Én... Nem volt időm semmit sem venni. Az esküvő után azonnal el kellett hagynunk Venezuelát. -

Rettenetes érzés volt Arabei számára, hogy nem tudta, mit mondhat el, és mit kell elhallgatnia. - Valószínűleg

nem is várt ajándékot.

- Mert annyira örült, hogy hozzámentél feleségül? - Luz úgy megszorította Arabei csuklóját, hogy a

karperec nyomott hagyott a bőrén. - Akkor még nem is voltak mézesheteitek? Miért maradtál Córdobában egy

hétig?

- Gyengélkedtem.

- Tudjuk, hogy nagyon félénk vagy. Ez az ékszer egy vagyonban kerülhetett. És ha valaki olyan nehezen

szerezte a pénzt, mint Cortez, akkor meggondolja, mire költi. Halálosan szerelmes beléd?

- Erről nem szeretnék beszélni.

Arabei elhúzta a kezét, és az udvarra nyíló ajtóhoz lépett, hogy mélyen beszívhassa a friss levegőt. Jaj, miért

nem jön Cortez, hogy megvédje a keresztkérdésektől? Arabei nem akarta megbántani a fiatal lányt, de

jelenlegi állapotában elviselhetetlen volt számára ez a faggatózás. i

- A pénzéért mentél hozzá Cortezhez? - kérdezte Luz kertelés nélkül.

- Nem.

- Emlékeztetlek, hogy Cortez mindig nagyon jó volt hozzánk. Neked is jónak kell lenned hozzá.

Arabei kényszeredetten elmosolyodott.

- Úgy hangzik, mint valami fenyegetés, de remélhetőleg nem az. Szeretném, ha barátnők lennénk.

Luz megvonta a vállát.

- Örülök, hogy az unokatestvérem megnősült. Főleg, ha rövidesen gyerek is lesz, és nagy keresztelőt

csapunk. De elvörösödtél! Az amerikai családokban nem beszélnek az ilyesmiről?

- Még friss házasok vagyunk. Időbe telik, amíg a kívánságod teljesül.

- De majd teljesül. Cortez nem csinál titkot abból, hogy nagyon szeretne egy fiút. Te még fiatal vagy, sok

gyereked lehet. A torreádorok nem közönséges férfiak. Veszélyes életet élnek, és a nők karjaiban keresnek

vigaszt. Olyan nőknél, akiket eszük ágában sincs elvenni. Igazi spanyol férfi nem vesz feleségül olyan nőt, aki

nem őrizte meg az erényét. Ha felfedezi, hogy már nem érintetlen, kidobja a házából. Egyenesen a hálószoba

ablakán.

- A spanyol vérmérséklet meglehetősen temperamentumos. A nőnek az esküvő előtt úgy kell élnie, mint

egy apácának, míg a férfi kedvére szórakozhat?

- A spanyol férfiak szenvedélyesek és vadak, de legalább nem unalmasak. A nőket pedig az, hogy

erényesek maradnak, nem akadályozza meg abban, hogy a gráciát gyakorolják.

Arabei érdeklődve figyelt. Ha nincs reménye, hogy megszabaduljon ennek a házasságnak kötelékéből, nem

marad más hátra, mint hogy megismerje ezeknek az embereknek a gondolkodását.

- Mit jelent a gracia?

- Sokkal többet, mint a szépség. Bájt és vonzerőt. Olyan dolgokat, amivel egy nő magához kötheti a férjét

akkor is, amikor idő múltával veszít a szépségéből. Ez hogy van nálatok, észak-amerikaiaknál? Karcsúak

maradtok, vagy később elhíztok?

- Idővel mindenki veszít ifjonti üdeségéből. De nem korai még ennyire előreszaladni?

28

- Már majdnem tizennyolc éves vagyok - magyarázta Luz önérzetesen. - Te hány éves vagy?

- Huszonkettő - felelte Arabei, noha ez csupán feltételezés volt.

Huszonkét évesnek érezte magát, úgy is nézett ki, de biztosan nem tudhatta. Az egész addigi élete hétpecsétes

titok volt számára, mintha a córdobai kórházban jött volna a világra, és valami csoda folytán egyenesen

felnőttnek született volna.

- A spanyol férfiak számára a gyermekáldás magától értetődő. Remélem, megajándékozod Cortezt egy

vagy két fiúval.

- Bízzuk a jövőre.

Arabei számára ugyancsak kínos fordulatot vett a beszélgetés. Eszébe jutott a hálószobában lezajlott jelenet, a

kiszolgáltatottság és a rémület. Egy dolog mindenesetre világossá vált számára Luz kendő- zetlen szavaiból: a

család Don Cortez oldalán áll. Számítania kell rá, hogy sasszemmel figyelik, és jaj neki, ha feleségként

kudarcot vall!

- Ne vágj olyan aggodalmas képet! - nevetett Luz. - A nők csak három dologért vannak a világon. A

szerelem, a vágy és a fájdalom. - Ezzel kiszaladt a belső udvarra, könnyedén, kecsesen, mintha egy láthatatlan

gitár hangjára mozogna.

Arabei lassan követte. A hatalmas, árnyékot adó fa alatt várta a megterített asztal. A levegőben fűszeres

illatok terjengtek. A közelben egy őszibarackfa állt, melynek zöld lombjai között szinte világítottak az

étvágygerjesztő gyümölcsök. A virágtartókban mirtuszok, amarilliszek, golgotavirágok virítottak és illatoztak

egyéb délszaki növények között. Arabei meglepve jött rá, hogy mindezeket a különleges növényeket ismeri.

Valamikor már látnia kellett őket. Talán Venezuelában? Újra és újra előbukkantak emlékfoszlányok a múltból

anélkül, hogy a homály oszladozni kezdett volna.

- Elgondolkoztál - szólalt meg Luz. - Talán nem tetszik San Devilla? Amikor Cortez megvásárolta, nagyon

lepusztult állapotban volt. Sok pénz és alkotó képzelet kellett hozzá, hogy ilyen paradicsomot teremtsen

belőle. De te, úgy tűnik, nem látod a sok szépséget magad körül. - Hirtelen gyűlölködő vonás jelent meg Luz

szép arcán. - Cortez hagyta, hogy megbabonázza a kék szemed. De meg fogja bánni! Idegen vagy a világos

bőröddel és a hajaddal, ami úgy csillog, mintha aranyból lenne. Milyen gyakran kell festened, hogy a tövénél

ne látszódjon az eredeti színe? Szerintem nincs csúnyább, mint amikor egy szőke hajról látszik, hogy nem

igazi.

Arabei levegő után kapkodott felháborodásában. Ezt nem hagyhatta ennyiben.

- Az én hajam nem festett - közölte szikrázó szemmel. - És ha még egyszer belém akarod ereszteni a

karmaidat, vedd figyelembe, hogy Don Cortez felesége vagyok. Lehet, hogy nem tetszik neki, hogy féltékeny

kamasz lányok sértegetéseit kell hallgatnom.

- Féltékeny? - Luz ökölbe szorította a kezét. - Rád lennék féltékeny?

- Igen. - Arabei teljesen biztos volt a megérzésében. - Don Cortez az eszményképed, és nem tudod elviselni,

hogy asszonyt hozott a házhoz. Pedig sajnos, bele kell törődnöd, ugyanis nem fog engem elengedni.

- Szívesen elmennél? - Luz meglepve látta, hogy vaktában tett megjegyzése telibe talált.

Arabei holtsápadt lett, lerogyott egy székre, s mereven bámulta a virágokkal befuttatott falakat meg a rácsos

ajtókat és ablakokat, amelyek az estanciát elzárták a külvilágtól.

- Kényszerített a házasságra? - Luz közelebb lépett, és leplezetlen kíváncsiság sütött a szeméből. - Azokhoz

a nőkhöz tartozol, akik félnek az erős férfiaktól, mert nem akarják alárendelni magukat az akaratuknak?

Micsoda ostobaság! A legtöbb lány, akit ismerek, arra vágyik, hogy kemény, határozott férfi udvaroljon neki. -

Luz egy darabig eltöprengett, aztán folytatta: - Tehát igaz, amit az északi nőkről mesélnek, hogy hidegek,

függetlenek, és nem akarják elismerni a férfiak felsőbbrendűségét. Ezért ülsz itt ilyen fehéren, mint a jázmin.

Pedig hiába berzenkedsz, az övé vagy mindenestül!

Arabei elborzadt ettől a világszemlélettől. Luz szeme úgy csillogott, mint azoké a nőké, akik a torreádort

ünnepelték, és vörös szegfűket dobáltak neki, miközben az a lángnyelvekként lobogó, vörös köpönyege

redőiben rejtegette a gyilkos tőrt.

A lány egészen közel hajolt Arabeihez.

29

- Reszketsz, Jéghercegnő! - sziszegte a fülébe. - A saját világodból kellett volna férjet választanod, nem

olyasvalakit, mint Cortez. Talán egyáltalán nem kellett volna férjhez menned, ha félsz a férfiak érintésétől.

- Hidd el, Luz, hogy tévedsz!

A mély férfihang hallatára Arabeinek majd elállt a szívverése. Nem merte a fejét felemelni, mert attól félt,

hogy hangosan felsikolt, ha meglátja Don Cortezt.

A férfi öles léptekkel közeledett, és megállt a két nő között. Amikor Arabei végül felnézett, látta a

tekintetéből, pillanatnyilag semmi egyebet nem kíván tőle, mint hogy úgy viselkedjen, ahogy az egy feleségtől

elvárható.

- Ezek szerint már összeismerkedtetek?

Don Cortez időközben átöltözött. A jellegzetes andalúziai inget, a guayaberát viselte, amely úgy állt rajta,

mintha ráöntötték volna. A szűk fekete nadrág kihangsúlyozta karcsú, izmos termetét. Miután körülnézett,

mély lélegzetet vett, és Luzhoz fordult:

- Jó végre itthon lenni. Egy darabig biztosan itt is maradok. Hogy mentek a dolgok a távollétemben?

Mindenki tette a dolgát?

Luz egy pillanatra sem vette le a szemét a férfiról. Mindkét kezét a vállára tette, és ujjai szinte belefúródtak

az ing finom anyagába.

- Miért vettél el egy külföldi nőt? Olyan, mint az aranyhalaid. Ha nem vigyázol, felfaljuk, mint a pontyok,

amelyeket eltávolítottál a medencéből. Vagy tűnjünk el az idegen asszony útjából?

- Micsoda ötleteid vannak, Luz! Vagy arra célzói, hogy a feleségemet óvnom kell a hozzátartozóimtól?

A lány úgy nézett az unokabátyjára, mintha hirtelen teljesen idegenné vált volna.

- Megváltoztál, Cortez. Állítólag mindig így történik, ha egy férfi megnősül. Megközelíthetetlennek tűnsz,

mintha titkaid lennének, amelyeket nem akarsz megosztani velünk.

A férfi megvonta a vállát.

- Majd ha találsz valakit, akit megszeretsz, meg fogod érteni, hogy a házastársak közötti viszony egészen

különleges. Valamennyien tudtátok, hogy meg akarok nősülni, így nem lehetett számotokra nagy meglepetés.

Luz megsemmisítő pillantást vetett Arabelre.

- Ha legalább spanyol lenne...

- De hát nem az! - szakította félbe a férfi az unokahúgát. - Azt veszek el, akit akarok. És ha nem vigyázol,

keresek neked egy olyan férjet, aki majd móresre tanít. Nagyon felvágták a nyelvedet, és azt hiszed, hogy egy

csinos pofika ellensúlyozza ezt a hibát. Figyelmeztetlek, én vagyok ennek a háznak az ura! És Arabei az

úrnője. Nem tűrök semmilyen tiszteletlenséget vele szemben. Az utóbbi időben sokat gyengélkedett, és az

idegei rossz állapotban vannak.

- Vagy úgy? - Luz keze még mindig az unokatestvére vállán nyugodott. Most előrehajolt, és piros ajkai

megérintették a férfi arcát. - Don Ildefonso rossz idegzetű asszonyt vesz el... ki hitte volna?

- Cseppet sem érdekel, ki mit gondol. - Don Cortez eltolta magától a lányt. - Hol van az anyád, Luz? Lejön

teázni, vagy számára is a világ végét jelenti, hogy amerikai nőt vettem feleségül?

- Itt vagyok, kedves öcsém! Fölösleges mérgelődnöd.

Az asszony, aki ezt mondta, egy karcsú fiatalember karján lépett az udvarra. Szürke selyemruhát viselt, apró

ezüstliliomos mintával. Enyhén őszülő haját fekete csipkekendő díszítette.

Törékeny termete ellenére tekintélyt sugárzott. Don Cortez viselkedése érezhetően megváltozott,

kézcsókkal üdvözölte a nagynénjét, és

30

egy magas támlájú karosszékhez vezette. Az asszony fia állva maradt, és tekintete Arabelre tapadt.

Miután a hölgy kényelmesen elhelyezkedett, figyelmét az új rokonnak szentelte. Arabei nem tehetett

egyebet, mint nyugodtan ült, és tűrte a kíméletlen vizsgálódást. Legszívesebben felugrott és elmenekült volna.

El ezektől az idegen emberektől, akik joggal fogadják gyanakodva. Hiszen ő nem Don Cortez felesége, hanem

- akarata ellenére - egy betolakodó, aki feldúlja egy család békéjét.

31

6. FEJEZET

- Tehát nős ember vagy, Cortez.

Az asszony le nem vette a szemét Arabéiról, aztán egy hirtelen mozdulattal összecsukta tarka pillangókkal

hímzett, fekete legyezőjét. Arabeinek derengett, hogy létezik egy legyezőnyelv, amelyet a spanyol nők

mesterfokon művelnek. Nyilván Don Cortez is ismeri ezt a nyelvet, mert hirtelen elkomorodott, és összevonta

a szemöldökét.

- Igen, kedves néném - felelte udvariasan. - Nős ember vagyok, és nagyon boldog.

- Valóban? - A sem ra sötét szeméből kétség sütött. - Nem lehet, hogy csak tetszik neked a világos bőr,

mint az araboknak?

- Sohasem tagadtam meg arab őseink örökségét, amita. - Cortez az éppen felbukkanó inashoz fordult. - Ó,

végre megkapom a margaritámat! Jüan, ugye csatlakozol hozzám? A hölgyek gyümölcslevet vagy sherryt

kérnek?

- Nem engedem, hogy a fiamat hozzászoktasd az italhoz! - tiltakozott a néni élesen. - Mint ahogy azt sem,

hogy a pályaválasztását megpróbáld befolyásolni. Az én fiam építész lesz, nem pedig torreádor! Nem fogja a

csinos arcát egy bika szarva elcsúfítani.

- Csodálom az anyai gondoskodásodat. - Don Cortez egy hajtásra kiürítette a poharát.

Arabei mandarinlevet kért, és a keze reszketett, miközben látta, hogy a férfi milyen gyorsan felhajtja a

koktélt. Lehet, hogy ugyanolyan ideges, mint ő maga? Ostobaság!

Elkapta Don Cortezről a tekintetét, és inkább az asztalra rakott csemegéknek szentelte a figyelmét. A

különböző tálkákban szardellával töltött olívabogyó, garnéla és válogatott édességek sorakoztak. Luz már

leült, és semmivel sem törődve, fesztelenül nekilátott az evésnek. Vagy nem vette észre a feszültséget, vagy

egyenesen élvezte.

Igen, szereti az izgalmat, gondolta Arabéi. Éppen úgy, mint a tüzes flamencót.

Utoljára Jüan foglalt helyet.

- Maga nem eszik? - mosolygott félénken Arabelre, miközben megrakta a saját tányérját. - Ez az

olívabogyó igazán kitűnő, és ezek a garnélák. Nézze csak, milyen nagyok és lédúsak!

- Nem vagyok éhes - felelte Arabei tartózkodóan.

- Csak nem válogatós? - kérdezte a sefbra az unokaöccsét. - Tudomásul kell vennie, hogy itt spanyol

ételeket tálalnak fel, nem azokat a műanyag zacskóba csomagolt, mélyhűtött dolgokat, amit az amerikaiak

kedvelnek.

- Ettünk útközben - magyarázta a Don. - Vacsoráig majd biztosan megéhezik. De kérlek, amita, ne próbáld

tömni! Nekem így tetszik, amilyen.

- Csont és bőr, mint a legtöbb külföldi nő! Nem csoda, hogy mindig megfájdul a fejük, és minden

apróságból tragédiát csinálnak. A csecsemőiket is cumisüvegből táplálják.

- Jaj, az ég szerelmére! - nevetett fel Don Cortez. - Ne is figyelj a nénikémre, mi esposa! Még hozzá kell

szoknia, hogy nős vagyok, és nem tűröm el szótlanul a feleségemre tett sértő megjegyzéseket.

Arabei vállára tette a kezét, aki nem mert elhúzódni. Tudta, hogy ez a gesztus rokonoknak szól.

- Talán érdekel, amita - fordult Don Cortez újra a nagynénjéhez -, hogy én Arabeit roppant bájosnak

találom, és a legcsekélyebb kivetnivalót sem látok. Megértettél? És kérlek, ne riogasd olyan célzásokkal,

hogy kötelessége minél hamarabb gyereket szülni.

- Ahogy gondolod. - A sefb ra kortyolgatta a sherryt, és intett a lányának, hogy válasszon neki valami

édességet. - Abból, hogy a virág szép, nem következik, hogy a gyümölcs is édes lesz.

- Ízlés dolga. Erről jut eszembe... - Don Cortez elővett egy bicskát a zsebéből, felállt, és levágott néhány

érett őszibarackot. Ahogy visszatért az asztalhoz, kettőt letett a felesége elé. - Kóstold meg, hogy elég édes-e!

32

Arabei ahelyett, hogy hozzálátott volna, elmélázva nézte Luzt. Őt bezzeg nem kellett kínálni. Gyorsan

elvett egy gyümölcsöt, és mohón beleharapott.

- Megengedi? - avatkozott közbe Jüan. Kettévágott Arabei számára egy őszibarackot, és kiszedte a magját.

- Ugye nincs ellene kifogásod, Cortez? A feleséged nagyon félénk.

- Hát persze hogy félénk! - Ahogy a férfi ott állt a második margaritával a kezében a tűző napon, a birtokát

körülvevő erős falak előtt, Arabei látni vélte benne vad és zabolátlan lelkű arab őseit. - Mindenben a szöges

ellentétem. - Az utóbbi szavak kihívóan csengtek.

Csak a nagynéninek volt bátorsága felvenni a kesztyűt.

- A tűz és a víz sohasem keveredhet. De hát, ahogy téged ismerlek, még a természet törvényeivel is

szembeszállsz. Mondd csak, amerikai húgom - fordult Arabeihez -, hol ismerkedtetek meg?

Arabei megrémült, és segélykérően nézett Cortezre. Mit is válaszolhatna? A rokonok nem tudják, hogy az

ő emlékei csak Córdobában kezdődnek. Minden, ami korábban történt, kitörlődött az agyából. A legrosszabb

az, hogy azt sem tudja, a férjét szerette-e vagy gyűlölte.

Cortez kihörpintette a poharát, és óvatosan letette az asztalra. Arabei arra számított, hogy kitalál valami

történetet, a férfi azonban pontosan azt mesélte, amit neki, hogy ő börtönbe került, és feleségül vette, hogy

ebből a pokolból kimentse.

- Ennek a kellemetlen tapasztalatnak még mindig megvan az utóhatása - fejezte be Cortez az elbeszélést. -

Elnézőnek kell lennetek, ha a feleségem kissé zavartnak látszik.

- Milyen iszonyatos! - Luz először az unokatestvérére, aztán Arabelre nézett. - Azt hallottam, hogy

ezekben a börtönökben megerőszakolják a nőket.

- Luz! - Ez már az anyjának is sok volt. - Szégyelld magad!

Luz nem vette le a tekintetét Arabéiról.

- Borzasztóan féltél?

- Természetesen - felelt a felesége helyett Cortez. - Most, hogy már mindent tudtok, remélem, adtok időt

Arabeinek, hogy magához térjen. Szörnyű dolgokat élt át, de itt az estancián majd kiheveri a meg-

próbáltatásokat, és ismét boldog lesz. - Megfogta a felesége állát, hogy kénytelen legyen ránézni. - Próbálj

valamit enni, querida! Mi, akárcsak az arabok, a közös étkezést a bizalom jelének tekintjük. Meg kell

tanulnod bízni bennünk.

- Neked pedig meg kell tanulnod, hogy türelmes legyél hozzám - felelte Arabei, remélve, Don Cortez lesz

olyan nagyvonalú, hogy vendégként bánik vele, legalábbis addig, amíg hozzá nem szokik az idegen

környezethez és nem találja meg a hidat a múltjához.

- Ráérünk - nyugtatta meg a férfi. A tekintetén látszott, nem kerülte el a figyelmét, hogy a felesége végre

tegezi. Arabei számára világos volt, hogy a család előtt csak így beszélhet vele. - Spanyolországban nem

engedjük, hogy az időnek túl nagy hatalma legyen az életünk felett.

- A férfiaknak viszont annál nagyobb a hatalmuk.

Arabei előtt hirtelen felrémlettek a hálószobában lezajlott rövid jelenet képei. Ahogy ki van szolgáltatva a

férfinak, ahogy az magához szorítja, és forró ajkai csókolják világos bőrét.

Olyan erős félelem fogta el, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett. Felugrott, és futásnak eredt, keresztül az

udvaron. A szökőkút mellett belegabalyodott az illatos jázmin indáiba. Közben meglátott egy kis

kovácsoltvas ajtót, amely nyitva állt, és egy másik udvarba vezetett.

Futott tovább, noha tudta, hogy Cortez követi. Végül belátta a menekülés kilátástalanságát, és kimerülten

rogyott egy pálma tövében virágzó bougainvillea elé.

Reszketve hagyta, hogy a férje talpra segítse, és védelmezően magához ölelje.

- Nincs hova menned - mormolta. - Mellettem kell maradnod. Vedd már tudomásul, querida! Nincs

pénzed, nem ismered önmagadat, és nem tudod, mit akarsz. Rám kell bíznod, hogy döntsek helyetted. Én

tudom a legjobban, mi jó a feleségemnek.

- És ha másképp alakultak volna a dolgok? Ha nem kerülök ebbe a börtönbe, akkor is a feleséged lennék?

33

- Nem - ismerte el a férfi habozás nélkül. - Jó okom van feltételezni, hogy önszántadból sohasem jöttél

volna hozzám. Ez azonban semmit sem változtat azon, hogy most a feleségem vagy. Hallottad Luz előbbi

megjegyzését, mi történhetett volna, ha nem segítek rajtad. Jobb lenne, ha pribékeknek lennél kiszolgáltatva,

mint nekem?

Arabei nem tudott válaszolni, csak Cortez arcát látta maga előtt. Határozott állát, kemény vonásait, érzéki

száját. A férfi arckifejezése hirtelen megváltozott, a vonásai megenyhültek. Aztán Arabei egyszer csak ott

érezte az ajkait a vállán.

- Édes - dünnyögte. - Édes, mint a liliom illata. Hogy hagyhattalak volna azoknak a karmai között?

Tudtam, hogy gyűlölni fogsz, de az sem számított. És most itt vagy mellettem. A karomban tartalak, és el

fogom érni, hogy kívánj engem, ha már nem szeretsz.

- Soha! Soha nem foglak kívánni!

Arabei ütésre emelte a kezét, de a férfi elkapta a csuklóját, és a tiltakozást csókkal fojtotta belé.

Arabei egészen elgyengült tőle. A lábai megremegtek, nekitámaszkodott a mögötte lévő fatörzsnek, és

tehetetlenül átadta magát az idegen akaratnak. A csók, a virágok bódító illata, a tikkasztó hőség egészen

elkábították. Ha kék szemében nem égett volna a tűz, egészen élettelennek látszott volna.

- Gyűlöllek! - tört ki belőle. - Fennhéjázó és kegyetlen vagy! Nem tudsz veszíteni. A nagynénédnek igaza

van, neked csak az számít, hogy győzz. És ennek során mindegy, hogy kit kínzol, állatot vagy embert.

- Komolyan ezt hiszed? - A férfi hangja megkeményedett. - Akkor sokat kell tanulnod a spanyol férjekről,

mi alma. S minél hamarabb hozzákezdünk, annál jobb.

- Annál jobb neked! - kiáltotta Arabei szinte magánkívül. - És ne szólíts lelkemnek! Hiszen neked nincs

lelked! Amíg tudtam, hogy ki vagyok, semmit sem tudtál elérni. A gyenge fogollyal bezzeg könnyű dolgod

van. A rokonaid előtt megjátszhatod a hőst, a valóságban azonban csak bosszút akarsz állni rajtam. Egy nő,

aki nem hever az ünnepelt torreádor lábai előtt, hanem visszataszítónak találja. Ezt nem tudtad elviselni. Ugye

iszonyodtam a foglalkozásodtól?

- Ahhoz nem férhet kétség.

- Na látod! - kiáltotta Arabei diadalmasan. Kezdte remélni, hogy rövidesen visszatér az emlékezete. -

Amikor megjelentél a kórházban, azonnal tudtam, hogy nem mentem volna hozzád feleségül, ha az eszemnél

vagyok. Kényszerítettél rá. Valld be!

- Ha azt hiszed, hogy erőszakot alkalmaztam, nagyon tévedsz - mondta férfi gúnyosan. Ahogy a

pálmalevelek árnyéka az arcára vetődött, még erősebben kiütköztek rajta az arab ősök vonásai. - Ott álltunk a

börtönkápolnában egy katolikus pap előtt, s még az is félelmetes volt, ahogy a gyertyák lobogó lángja táncolt

a falon. A börtönőrök úgy figyeltek minket, mint az inkvizíció hóhérai. Magához az ördöghöz is hozzámentél

volna, hogy onnan kiszabadulj!

- Talán pontosan az történt. Csak az ördögnek volt elegendő mersze, hogy azokkal az emberekkel

szembeszálljon.

- Inkább ülnél egy piszkos börtöncellában, mint itt a napos San Devillában?

- Nem. Tudom, hogy hálásnak kell lennem azért, hogy neked és nem nekik vagyok kiszolgáltatva. A te

börtönöd lényegesen kellemesebb, de azért te még börtönőr maradsz, és annak is tekintelek. Fogd már fel

végre!

- De legalább olyan börtönőr vagyok, aki kienged a kertbe, és szép ruhákat vesz neked. - Cortez

gúnyosan végigmérte a feleségét. - Miért viseled ezt a nadrágkosztümöt, amikor a szekrény tele van szebbnél

szebb ruhákkal? Szerintem nem illik a nőkhöz a nadrág.

- Sejtettem, hogy ez a véleményed. Pedig mór őseid idejében a háremhölgyek is nadrágot viseltek.

- Azok finom, lágy vonalú ruhadarabok voltak, amelyek jól álltak a női alakon. A jövőben tedd meg nekem

azt a szívességet, hogy azokat a ruhákat hordod, amelyeket Sevillában csináltattam. Az anyagokat és a

színeket a világos bőrödhöz és a hajad színéhez választottam. Már nem egy amerikai titkárnő vagy, aki egy

poros irodában keresi meg a kenyerét, hanem Don de Ildefonso felesége. Világos?

34

- Tökéletesen. - Arabei mélységes megvetéssel nézett a férfira. - Tehát a foglyod vagyok! Az általad

kiválasztott ruhát kell hordanom, a szeszélyeidnek kell engedelmeskednem, és mindenben teljesítenem az

akaratodat. De önszántamból nem adok neked semmit!

- Még gyűlöletet sem? - gúnyolódott a férfi. - Pedig forr benned éppen elég, noha a szabadságomat

kockáztattam érted.

- Az már igaz! - Arabei nem tudott tovább uralkodni magán. A benne tomboló harag, gyűlölet és a helyzete

miatti kétségbeesés majd eszét vették. - Azért nem felejtettem el mindent! Ne hidd, hogy nem sejtem, miért

segítettem a diákokat, miért sodortam magam veszélybe miattuk. Rémlik, hogy valakit szerettem... a két diák

egyikét. És ezt te is tudod. Ennek ellenére veled kell élnem, miközben gyötör a tudat, hogy mi mindenen

mehet keresztül az a férfi, akit szeretek!

A szavak sokáig ott visszhangoztak a falakkal körülvett belső udvarban. Cortez döbbenten bámult a nő

szenvedélytől izzó szemébe. A szája körül megrándult egy izom. Aztán dühödten kifakadt:

- Ha ezt elhinném, megölnélek! - A körmei belemélyedtek Arabei húsába. - Te az enyém vagy! Érted?

Mindenestül az enyém! Téged vettelek el, és sohasem akartam mást. A feleségem vagy, és gondolnod sem

szabad arra, hogy valaki más is jogot formálhatna rád. Itt és most kimondom: én vagyok az egyetlen férfi az

életedben!

- Tőlem mondhatsz, amit akarsz! Bármire kényszerítesz, a lelkem felett nem leszel úr soha. Tudom, hogy

azon az éjszakán, amikor elmenekültünk Venezuelából, hátrahagytuk azt a férfit, akit igazán szerettem.

Ez már sok volt Corteznek. Olyan hevesen rázta meg Arabeit, hogy a haja kibomlott és csillogó

hullámokban a vállára omlott. A férfi egy pillanatig megbabonázva nézte az aranyló zuhatagot, majd felsóhaj-

tott, és arcát a selymes fürtökbe rejtette.

- Azt tettem, amit tennem kellett. Ha gyűlölsz is érte, nem tudlak elengedni. Ragaszkodom ehhez a

házassághoz, bármi legyen is az ára. Elvárom, hogy a csatározásokat a nagynéném és a gyerekei jelenlétében

felejtsd el, s a feleségemhez illően viselkedj. Ők az egyetlen rokonaim, és tisztelnek engem.

- Lekötelezve érzik magukat - javította ki Arabéi. Cortez érintése elviselhetetlennek tűnt számára.

- Mikor tanultad ezt a kegyetlen beszédet? - A férfi kihúzta magát. - De ha ezt a csodás hajat látom, amely

úgy ragyog, mint az arany, nyomban megkívánlak.

- A hatalmadban vagyok - felelte a nő hidegen.

- Ördög és pokol! - Don Cortezt elöntötte az indulat. Összefogta Arabei haját, és a nyaka köré tekerte,

mintha meg akarná fojtani. - A hajad volt az, querida, amibe először beleszerettem.

- Te nem szeretsz engem - suttogta Arabei elhaló hangon.

- Gondolj, amit akarsz - vonta meg a férfi a vállát, és eleresztette a feleségét. - A házasságunkat az

anyaszentegyház papja pecsételte meg. Örökre összetartozunk, jóban-rosszban.

Ezzel Don Cortez méltóságteljesen távozott.

Ahogy Arabei magára maradt, lassan lecsillapodott. Kimerülten nekitámaszkodott egy pálmafa törzsének.

Don Cortez úgy távozott a színről, mint a győztes torreádor az arénából. Már csak a vörös köpenyege

hiányzott.

Arabei felsóhajtott, és kisimította a haját a homlokából. Ilyen jelenetekre számíthat, valahányszor kettesben

maradnak?

De sikerült a férfit kihoznia a sodrából! Bosszút fog állni rajta, amiért az akarata ellenére feleségül vette.

Don Corteznek azonnal az amerikai konzulátusra kellett volna mennie, és botrányt csapni a törvénytelen

letartóztatás miatt. A konzul könnyedén megvédhette volna a börtöntől. Nem lett volna szükség Cortez

személyes beavatkozására.

A pokolba vele!

Arabei megfordult, és öklével addig verte a pálma törzsét, amíg a karja megfájdult, és a szeméből potyogni

kezdtek a könnyek. Cortez egyszerűen meg akarja kapni őt, és cseppet sincs tekintettel arra, hogy a világa

darabokra esett, és csak sok türelemmel lehet majd újra összerakni.

35

A férfiban nincs semmi érzés, semmi szánalom! Talán a nagynénjéhez fordulhatna, hogy segítse a

szökésben? De hát a sefbra nyilván ugyanazokat az erkölcsi elveket vallja, mint az unokaöccse: elképzel-

hetetlen, hogy egy ifjú asszony elhagyja a férjét.

Kérhetne még segítséget Luztól vagy Jüantól. Ok azonban valószínűleg nem merik megkockáztatni, hogy

magukra vonják az unokabátyjuk haragját. Akárhogy töri is a fejét, mindig ugyanoda lyukad ki: kelepcébe

került.

Arabei nagy nehezen összeszedte magát, és visszament az asztalhoz, ahol a délutáni teához terítettek.

Mostanra már üresen állt. A család elment, az edényeket is leszedték. Csupán néhány madár csipegette a

morzsákat.

Mindenki azt hiszi, hogy Don Cortez kegyet gyakorolt vele, amikor feleségül vette. O viszont pontosan

tudja, hogy valamikor, valahol találkozott egy férfival, akit mindennél jobban szeretett. És aki időközben

valószínűleg meghalt. Ha mégsem, ő már akkor sem szabad. Hozzá van kötve egy férfihoz, akit gyűlöl.

36

7. FEJEZET

Miután Arabeit cseppet sem vidította fel az udvar paradicsomi szépsége, visszament a házba. De ott is

minden ellenérzést váltott ki belőle. A sötét faragott bútorok, a falak csodás csempéi, a díszes lámpák, a

pompás puma- és jaguárbőrök. A magas támlájú, alacsony karfájú székek a kolostorok bútoraira

emlékeztettek. Teknősbékapáncéllal és rózsafával berakott könyvszekrények, aranykeretes tükrök, díszes

paravánok egészítették ki a berendezést. A szobákat finom kovácsoltvas ajtók választották el.

Cortez nyilván kárpótolni akarta magát a nélkülözésekkel teli gyermekkoráért. Nevet szerzett magának, és

most az ő segítségével akar dinasztiát alapítani.

Nem, soha! Az utolsó lélegzetéig tiltakozni fog! Arabei szinte űzött vadként menekült fel a galérián lévő

lakosztályba, remélve, hogy legalább egy darabig egyedül lehet.

Belépett a szobáihoz tartozó szalonba, és amióta az estanciára megérkezett, most először majdnem jól

érezte magát. A világos parketta és az azt borító élénk színű szőnyegek elnyerték a tetszését. Hasonlóképpen

a pamlag huzata, amelyre tarka délszaki virágok voltak hímezve. A cédrusfából készült kazettás mennyezeten

halkan surrogott a ventilátor. Két nagy padlóvázában vágott virágok pompáztak. Egy alacsony, keleties

asztalon díszes fadoboz állt. A szobát kellemes citrus illat lengte be.

Egy rácsos ajtón át virágokkal teli, félkör alakú balkonra lehetett kijutni, amely úgy nyúlt ki az udvar fölé,

mint valami színházi páholy.

A nap lemenőben volt, az ég alja vöröslött. A levegő még reszketett az egész napi forróságtól, de a fák

árnyéka a hófehér falakon már hosszúra nyúlt. A mellvédről liláskék vízesésként aláomló glicíniák halkan

susogtak, ahogy egy madár befészkelte magát a levelek közé.

A szürkület gyorsan leszállt, és az első szentjánosbogarak villódzva táncoltak a félhomályban. A kertből

egyre édesebb és bódítóbb illatok szálltak fel. Arabei hirtelen megborzongott. Ma lesz a nászéjszakája. Azt

várják tőle, hogy magára öltse azt a díszes holmit, amelyet Cortez beszerzett számára, és a családja előtt

megjátssza a boldogságtól sugárzó menyasszonyt. Ez meghaladja az erejét, még sincs más választása.

Arabei megfordult, és halkan felsikoltott, amikor megpillantotta a karcsú alakot, ahogy mozdulatlanul áll az

ajtóban, mint egy márványszobor.

- Ó... te vagy az! - Mintha a gondolatai varázsolták volna ide Cortezt. - Olyan hangtalanul mozogsz, mint

egy párduc. Nem hallottam, hogy jössz.

- Nagyon elmerültél a gondolataidban. Talán az éjszaka szellemeihez fohászkodtál, hogy vigyenek el San

Devillából?

- Azon gondolkodtam, mit vegyek fel a vacsorához. Bizonyára azt szeretnéd, ha jó benyomást tennék a

családodra.

- Nekem elég, ha nem abban a férfiruhában jelensz meg ismét. - Cortez rágyújtott egy szivarra, és ahogy a

láng egy pillanatra megvilágította az arcát, gúnyos mosolya szinte ördöginek tűnt. - Itt Spanyolországban

lassabban jár az idő, és jobban becsülik a hagyományos értékeket. Az Ildefonsók nem tartoznak ugyan az ősi

nemesi családokhoz, de azért kedvelik a szépet. Különben is vétek lenne hagyni azokat a ruhákat a

szekrényben porosodni, amikor a férjed alig várja, hogy megcsodálja őket rajtad. - A férfi tekintete

végigsiklott Arabei haján, amely még mindig kibontva omlott a vállára.

- Szeretnél a családodnak mutogatni, mint egy szépen felöltöztetett bábut, aki úgy táncol, ahogy te

fütyülsz. Miért nem vettél el egy spanyol nőt, ha ezek a dolgok olyan fontosak neked?

- Azt hiszed, arra vágyom, hogy bálványozzanak? S hogy az andalúziai nők élete abból áll, hogy lesik a

férjük minden szavát? Sokkal inkább jellemző, hogy ők a család támaszai, míg a férfiak bárokba és

kávéházakba járnak. Ami engem illet, én nem vágyom a füstös lebujokban táncoló cigánylányok közé. Én itt,

az estancián akarom élvezni az életemet a feleségemmel.

37

- És természetesen a te kívánságod az én kívánságom. - Arabei fáradtan mosolygott. - Azonkívül nagyon

megfelelne neked, ha nem emlékeznék többé a korábbi életemre. Ismerd el, Cortez!

A férfi szívott néhányat a szivarjából, mielőtt válaszolt:

- Olyan fontos az? A tegnap már elmúlt. Előrenézz, Arabei, ne hátra!

A torreádorok azt tartják, hogy egy pillantás hátra az életünkbe kerülhet.

- Én nem félek a múlttól. Te viszont nyilvánvalóan félsz.

- Gondolod? - Cortez kilépett a balkonra, és a szivar hamuját leverte a földre. - Sem a mórok, sem a

cigányok nem próbálják az élet titkait fürkészni. Bennem az ő örökségük elegyedik. Aminek jönnie kell, az

úgyis eljön. Fölösleges azon bánkódni, ami elkerülhetetlen volt. Emberek vagyunk, ezért tökéletlenek. Még te

is, a külsőre oly tökéletes szőke angyal. A mórok egyenesen azt vallották, semminek sem szabad tökéletesnek

lennie, nehogy a gonosz tekintetek megtalálják.

- Szemmel verés? Ki tudja, nem annak estem-e áldozatul. - Arabei önkéntelenül a fekete bársony

szemkötőre nézett, amely alatt sötét űr tátong, félelmetesebb, mint bármely gonosz tekintet.

- Köszönöm - hajolt meg gyorsan a férfi. - Meg fogom jegyezni a bókjaidat. Egyszer még megfizetsz

értük.

- Újabb fenyegetés?

Arabei elhallgatott, mert nem akarta tovább ingerelni a férfit. Tudta már, milyen megtévesztő a külső

nyugalma. A balkon mellvédje meglehetősen alacsony, és az udvar mélyen van. Az egykor ünnepelt torreádor

könnyen meg tudna magyarázni egy halálos balesetet.

- Fenyegetés? - nevetett a férfi. - Csak szeretném kideríteni, hogy mi jó neked. A nagynéném azt

tanácsolná, hogy fektesselek a térdemre, és a hajkeféd hátával...

- Hogy merészeled! - háborgott Arabéi. - Nem tűröm, hogy úgy kezelj, mint egy gyereket! Azt gondolok

rólad, amit akarok. Ha nem tetszik, nagyon sajnálom.

- Engem nem vonzanak az olyan nők, akik alávetik magukat mások akaratának. Azért választottalak téged.

Tudom, hogy az ördögöt látod bennem. De nekem nincs szándékomban szerzetesként élni vagy szeretőt

tartani.

- Mit fogsz tenni? - Arabeinek úgy kiszáradt a torka, hogy alig tudott megszólalni. - Meg akarsz

erőszakolni?

- Milyen kemény szavak ezekről a puha ajkakról. Jobban szeretnéd, ha más nőkkel szórakoznék? Mondd

csak ki, hiszen az őszinteség bajnoka vagy! Hagyjalak esténként egyedül, és reggel jöjjek vissza egy másik nő

illatával? Csakugyan ezt akarod?

- Szeretnék a bilincseimtől megszabadulni. Szeretném, ha nem lenne veled többé semmi dolgom! -

Könnyek szöktek Arabei szemébe. - Ha lenne szíved, hagynál elmenni, mielőtt még minden sokkal rosszabb

lesz. A spanyol férfiakat mindig úriembereknek tartottam.

- Azok is vagyunk, mi vida. A legtöbb honfitársamnak az lenne a véleménye, hogy becsületesen jártam el,

amikor feleségül vettem egy nőt, akit lázadók támogatásával vádoltak. Olyasmitől mentettelek meg, ami

rosszabb a halálnál. Ó, ezek a hatalmas könnycseppek! Szeretnéd, ha mégis inkább kislányként kezelnének,

és az ölembe vennélek, hogy kisírd magad? A papa hiányzik, akit sohasem ismertél?

- Menj a pokolba! Nem kérek a hazug szánalmadból! Kőből vagy, és semmi sem tud meglágyítani.

- Akkor határozz! - Cortez hangja hirtelen éles lett. - Tudok gyengéd is lenni, és kemény is, de biztosan

nem fogok könyörögni a kegyeidért. Mindketten tudjuk, hogy egyikünknek sem lenne jó, ha szeretőt tartanék.

Én téged kívánlak, querida. Egyedül téged!

Mielőtt Arabel felocsúdott volna, Cortez felkapta és a hálószobába vitte, amelyet az ónixlámpák tompa

fénye világított meg. Milyen kegyetlen! - gondolta a nő. A férfi azonban nem az ágyhoz vitte, hanem a

ruhásszekrény előtt állította talpra.

- Akkor most válasszuk ki együtt a megfelelő ruhát - szólt. - Venezuelában nem volt idő esküvői vacsorára,

mivel hanyatt-homlok el kellett hagyni az országot. Ma este drága ezüsttel lesz az asztal megterítve, a

legfinomabb borok kerülnek elő a pincéből, és egy zenekar hagyományos flamenco zenét játszik. Remélem,

38

ennek legalább örülsz. - Miközben beszélt, szemügyre vette a ruhákat. Hol egy finom selymen, hol egy puha

bársonyon akadt meg a szeme. - Te akarsz választani, vagy rám bízod?

- Tégy, amit akarsz! - Arabeinek a torkában dobogott a szíve. A széles, függönyös ágy túlságosan közel

volt. Még nem csillapodott a félelme, hogy Cortez erőszakkal veszi el azt, amit önszántából nem ad. - Te

fizettél mindenért. Te tudod a legjobban, mi tetszik neked.

Cortez bólintott, és kivett egy bokáig érő, zafírkék, bársony estélyi ruhát. Egyszerű szabása kiemelte az

anyag finomságát. A férfi megsimogatta a ruhát, egészen úgy, mintha nem az anyagot, hanem magát Arabeit

simogatná.

A nő gyorsan elfordult, hogy elrejtse égő arcát.

- Hát nem csodás ez a szín? Elragadóan fogsz festeni benne!

- Nekem egy szoknya és egy blúz is megtenné - vonta meg a vállát a nő. - De hát te vagy az úr. A

kívánságod parancs.

- Mindig ilyen csökönyös vagy? - A férfi az ágyra dobta a kék ruhát.

- Elfelejted, hogy a boldogtalan nők hajlamosak a szeszélyességre.

- Ezt tehát a stratégiád? Szeszélyes leszel, és semminek sem örülsz, bármivel próbálok a kedvedre tenni?

Legszívesebben megráználak, hogy észhez térj!

- Csak rajta! - felelte Arabei egykedvűen. - Talán attól helyrezökken az emlékezetem, és tudni fogom,

miért vagyok olyan ideges tőled, hogy sikítani szeretnék. Úgy érzem magam, mintha bármely pillanatban

valami szörnyűség történhetne. Mintha egy ablakpárkányon állnék, ahonnan valaki le akar lökni. Félek tőled!

Képtelen vagy belátni, vagy cseppet sem izgat?

Arabei egész testében remegett. Cortez elfojtott egy szitkozódást, és átment a szalonba. Az alatt a pár perc

alatt, amíg távol volt, a reszketés annyira felerősödött, hogy Arabei már nem tudott úrrá lenni rajta. Nem

tiltakozott, amikor Cortez az ágy végéhez vezette, és egy pohár aranybarna folyadékot nyomott a kezébe.

- Ülj le - parancsolt rá a férfi -, és idd ki ezt! - Amikor látta, hogy a nőnek nem engedelmeskedik a keze,

újra elvette a poharat. - Gyere, segítek! Jóságos ég! Kész idegroncs vagy.

Leült Arabei mellé, és az ajkaihoz tartotta a poharat. Erős konyak illata csapta meg nő orrát. Az első korty

égette a torkát, Cortez azonban ragaszkodott hozzá, hogy igya ki az egészet.

- Te vagy önmagad legnagyobb ellensége - mondta a férfi. - Minek tartasz te engem? Azt hiszed, örömet

okoz, hogy rettegsz tőlem? Mert egy viadalban megsérültem, és elvesztettem a fél szememet! Rám sem tudsz

nézni anélkül, hogy az ájulás környékezne?

- Nem csak a szemed miatt - suttogta Arabéi. - Sokkal többről van szó. Úgy tűnik, mintha álarcot viselnél,

s nem tudom, mi rejlik mögötte. És ha egy napon minden eszembe jut, már késő lesz. Túl késő. Akkor már

nem leszek Arabei Marsha Lennox, aki a saját önálló életét élheti. Nem leszek önmagam, mert már mindent

elvettél tőlem.

- Mint egy tolvaj? Nem, mint egy szerető, hanem mint valaki, aki a sötétben belopódzik és erőszakot

alkalmaz? Nem Ildefonso, hanem El Bruto! Azért reszketsz, mert valamikor torreádor voltam, és most

minden érintésemnél az a gondolat gyötör, hogy vér tapad a kezemhez?

A férfi olyan erővel szorította az üres poharat, hogy az eltörött.

- Maradj ülve! - parancsolt rá a nőre, aztán leguggolt, és összeszedte a cserepeket. Hirtelen elkáromkodta

magát.

Arabei látta, hogy ömlik a kezéből a vér.

- Ez most megerősíti a rólam alkotott képet - jegyezte meg Cortez gúnyosan. Nézte a sebet, és nem törődött

vele, hogy a vér a szőnyegre csöpög. - Azért ez a nyomába sem jön annak, ahogy a legutolsó viadal után

festettem. Ünnepelt matadorként jöttem ki az arénából, de annyira véreztem, hogy az arcom olyan volt, mint

egy vörös álarc.

- Iszonyú! - Arabei borzongva elfordult. - Büszke lehettél magadra, amikor vérben úszó-arccal hajlongtál

az emberek előtt, és fogadtad a tetszésnyilvánításukat. Micsoda diadal! Az életed csúcspontja lehetett, amikor

kiléptél az arénából kivert szemmel, egy halott bikát hagyva a véres porondon!

39

- Úgy beszélsz, mintha ott lettél volna, mi vida. Jobban szeretted volna, ha én fekszem a porban?

- Az orvosok végezhettek volna jobb munkát is. Tönkretették az arcodat.

A férfi arcán fensőbbséges mosoly jelent meg.

- A nőket sohasem a megnyerő arcom érdekelte, querida.

- Hát micsoda? A férfiasságod és a vakmerőséged? Tudom, milyen hiúk vagytok ti, torreádorok. Olyan

büszkén mutogatjátok a sebeiteket, mint holmi trófeákat.

- Mindenki büszke valamire - felelte a férfi nyugodtan. - Te például nem vagy büszke az aranyszőke

hajadra? Hogy neked megadta a természet azt, amiért más nők hiába törik magukat? Nem telik benne örömed,

amikor a tükör előtt megállsz, és látod ezt a pompás aranyló zuhatagot, amely a válladra omlik, és még a

kebleidet is eltakarja?

Hirtelen csend lett a szobában. Arabei nem moccant, a férfi pedig csak állt és nézte. Még sohasem volt ilyen

lágy és csábító a hangja. Olyan, mint egy simogatás.

- A kezeden lévő sebbel kellene törődnünk. - Arabei felugrott, és mielőtt Cortez megakadályozhatta volna,

meghúzta a csengőzsinórt. - Megkérem a szobalányt, hogy hozzon jódot és ragtapaszt. Elfertőződhet.

Cortez hangosan, felszabadultan felnevetett.

- A gyávaság netovábbja! Mintha nem is egy börtöncellából hoztalak volna el, hanem egy kolostorból!

Arabei villámló szemmel nézett rá.

- Nem tartasz igényt együttérzésre, mint ahogy te sem érzel ilyet mások iránt. Nem kellene veled

törődnöm, de tönkreteszed a szőnyeget. A vérfoltot nagyon nehéz eltávolítani.

- Mint bizonyos emlékeket, querida?

Arabei válaszra sem méltatta a férfit, hanem kiment a fürdőszobába, s a luxustól elakadt a lélegzete. A

helyiséget világoskék csempe borította. Két mosdókagyló volt benne, melyeknek aranyozott csapjai tengeri

csikót formáztak, valamint egy süllyesztett, kör alakú fürdőkád.

Arabei megnedvesített egy szivacsot, visszament a hálószobába, és letérdelt, hogy kidörzsölje a szőnyegből

a foltot.

Cortez úgy állt ott szétterpesztett lábbal, mint valami győztes hódító.

-A derék háziasszony! - gúnyolódott. - Ne felejtsd el, hogy van személyzetünk. Nem azért vagy itt, hogy a

padlót súrold.

- Pontosan tudom, hogy miért... - Arabei elharapta a szót, majd gyorsan folytatta: - A szép dolgok

kényesek. Neked olyan házban kellene élned, ahol homok borítja a padozatot. Ott éreznéd magad igazán jól.

- Más szóval nem vagyok úriember.

- Te mondtad.

Kintről tapintatos köhécselés hallatszott, és egy szobalány lépett be.

- Csöngetett, semr?

- A sefbra volt az, Esperanza. Megvágtam magam, és szeretné a sebet fertőtleníteni meg bekötözni.

- A fürdőszobában van kötszer. Hozzam be?

- Köszönöm, nem akarjuk feltartani. Az ünnepi vacsorával biztosan sok a dolga.

Esperanza bólintott, aztán meglátta az üvegcserepeket a szőnyegen.

- Ezt takarítsam el?

- Legyen szíves, de vigyázzon, nehogy megvágja magát. A szőnyeget majd a sefbra elintézi.

- Igen, sem r. - A lány eltűnt, és rövidesen seprűvel meg lapáttal tért vissza.

Miután a cserepeket összesöpörte, távozott. Cortez elképzelte, vajon miket mesélhet a konyhában a különös

balesetről.

- Miért kellett csöngetned? - kérdezte, miközben követte Arabeit a fürdőszobába. - Az alkalmazottak

között megindul a pletyka.

Arabei büszkén felszegte a fejét. Kinyitotta a mosdó feletti háromajtós tükrös szekrényt, és jódtinktúrát,

ragtapaszt meg egy kis ollót vett ki belőle.

40

- Ügyes vagy - mondta Cortez, ahogy a nő befejezte a kötözést. - Ott kellett volna lenned, amikor

megpróbálták az arcomat helyrepofozni.

- Arról ne beszéljünk többet! - kérte Arabéi.

Megfordult, hogy helyre tegye a kötszereket. Közben a tükörben látta, hogy a férfi figyeli őt. Már nem

mosolyogva, hanem feszülten.

- Most már készülődnünk kell - mondta sietve. - Lehet az enyém először a fürdőszobába?

- Teljesen a tied lehet, querida. Én a szaunába megyek. Egy kis gőz és magány jót fog tenni a sötét

lelkemnek.

41

8. FEJEZET

Arabeinek hevesen dobogott a szíve, ahogy lefelé haladt a lépcsőn. A zafírkék bársonyruhát viselte, és

hozzá egy drágakövekkel kirakott keresztet. Az ékszert az öltözőasztalon találta, és egyszerűen a nyakába

akasztotta. Nyilván ez volt Cortez kívánsága, és Arabei nem akart több nézeteltérést. Ha a férfi ünnepelni

akar, ő nem lesz semminek az elrontója.

Az utolsó lépcsőfokon egy pillanatra megállt, hogy összeszedje a bátorságát, mielőtt találkozik Cortez

rokonaival és barátaival, akik a szalonban várnak rá. Úgy érezte magát, mint akit az oroszlánok elé vetnek.

Cortez hagyhatott volna egy kis időt, hogy hozzászokjon az új helyzetéhez!

A terem másik oldalán ekkor belépett egy nő, és megállt a számos mennyezeti lámpa egyike alatt.

Borostyánszínű szeme mereven Arabelre szegeződött. Mélyvörösre festett szája érzékiséget és kegyetlen-

séget fejezett ki. Fekete kontyát virág díszítette, a ruhája fekete csipkéből készült. Az öltözetet magas sarkú,

vörös körömcipő egészítette ki.

- Tehát egy szőke baba miatt vesztette el a fejét Cortez - szólalt most meg. - Úgy bámul rám a nagy

gyerekszemével, mintha egy fekete pók lennék, amely valami sötét sarokból mászott elő.

Nyílt hadüzenet volt. Arabeiben azonnal fellángolt a harag. A nő valószínűleg vérmes reményeket táplált

Cortez személyét illetően, és nem tudja megemészteni, hogy egy külföldi nő elvette tőle. Ráadásul

olyasvalaki, aki lényegesen fiatalabb, és sugárzik róla az ártatlanság.

- Riva Montelegre vagyok - folytatta a nő. - A férjem meg Cortez együtt dolgoztak, és nagyon régóta

ismerem a családot. Senki sem hitte volna közülünk, hogy egy sápadt szőkeség elcsavarhatja Cortez fejét.

Jegyezze meg jól, amit mondok! A mi köreinkben aligha számíthat szívélyes fogadtatásra.

-A ház barátjához nem illik a fenyegetőzés, Sefbra Montelegre - felelte Arabei minden önuralmát

összeszedve. Gyűlölte Cortezt azért, hogy idehozta, ahol mindenki gyűlöli őt. - Mondja csak, tudja a férje,

hogy ennyire a szívén viseli Cortez házasságát?

Riva Montelegre hangosan beszívta a levegőt.

- Cortez nem említette, hogy a férjem, aki a legjobb barátja volt, egy évvel ezelőtt meghalt? Talán nem

avatja be mindenbe?

- Nagyon sajnálom, hogy meghalt a férje. - Arabei most értette meg, hogy Riva Montelegre miért van

feketében.

A déli országokban nagyon komolyan veszik a gyászidőt. Rivának azonban más oka is van rá, hogy

feketébe öltözzön. Ez a szín különlegesen jól áll sötét bőréhez. Az asszony nyilván majd eleped Cortez után,

de az az álma, hogy a férje halála után a karjába vetheti magát, semmivé foszlott. Az áhított férfi

Venezuelában megismert egy fiatalabb nőt, aki aranyszőke hajával megbabonázta.

- Ne álldogáljunk itt tovább - mondta Arabei, és lelépett az utolsó lépcsőfokról.

Nem jutott azonban tovább, mert a másik nő elkapta a karját.

- Nem fogja tudni megtartani! - sziszegte. Parfümjének nehéz illata és a belőle sugárzó gyűlölet felhőként

vette körül Arabeit. - Magából hiányzik a spanyol nők izzó szenvedélye. Cortez forróvérű férfi, maga pedig

olyan, mint egy jégcsap.

Arabei megpróbálta lerázni a nő kezét, de annak körmei a bőrébe mélyedtek. Ha erőszakkal kiszabadítja

magát, véres karmolás nyomok maradnak vissza.

- Eresszen el, legyen szíves, különben hívom a férjemet.

- Túlságosan jól nevelt ahhoz, hogy segítségért kiabáljon. Az ártatlan kék szemével és a hűvös

tartózkodásával rossz helyen kereskedik. Úgy téblábol itt, mint egy holdkóros. Maguk, északi nők mind

egyformák. Futnak a déli férfiak után, aztán nagyon elcsodálkoznak, amikor hirtelen rádöbbennek, hogy nem

packázhatnak velük úgy, ahogy szeretnének. A spanyol férfiak hamar ráunnak a halvérű játék babákra.

42

- Akkor miért nem magát vette el Cortez, ha maga igazi nő? Hogy tudott ellenállni a déli vérmérsékletének,

és miért választott inkább engem?

- Gyötri a lelkiismeret, mert nem ártatlan a férjem halálában. Rogelo túlságosan veszedelmes bikát

választott, és Cortez ráhagyta. Figyelmeztetnie kellett volna. A baleset után nyomban külföldre utazott, és

magamra hagyott a fájdalmammal. Önző és kegyetlen dolog volt tőle.

De hát ő már ilyen. Sokáig távol maradt, és amikor végre hazajött, feleséget hozott. Magát!

Rivából ömlött a panasz, mint a zúgó patak. Arabei ámulva nézte a borostyánszínű szempárt, amelyet úgy

árnyékoltak a fekete szempillák, mint két apró legyező.

- Magával csak a lelkiismeret-furdalását akarta gyógyítani. Engedett a pillanatnyi érzéseinek. Gyorsan fel

fog azonban ébredni, amikor rájön, hogy az ő mélységes szenvedélyére csupán kislányos ábrándozás a válasz.

Mit jelent a maga számára a bikaviadal? Átérzi a jelentőségét? Látom, hogy nem. Ó, maga ostoba! Tisztában

van vele, hogy Spanyolország leghíresebb matadorához ment feleségül? Vagy elég annyi, hogy Cortez

meggazdagodott az arénában?

- Hogy merészel ezzel vádolni! - Arabei végre kitépte magát a másik nő kezének szorításából. - Nekem

teljesen mindegy, hogy Corteznek van-e pénze, vagy nincs! Erre sohasem gondoltam. Csak egyetlen okom

volt rá, hogy hozzámenjek!

- A szerelem? - Riva gúnyosan biggyesztette az ajkát. - Magának fogalma sincs róla, mit jelent egy

matadort szeretni! Látta valaha Cortezt az arénában?

- N... nem - rázta meg a fejét Arabéi. - Csak azután találkoztunk, amikor már visszavonult ettől a...

foglalkozástól.

- Akkor miként állíthatja, hogy szereti, és szerelemből ment hozzá feleségül? Cortez egyszerűen elbűvölte

magát, ahogy minden kamasz lányt elbűvölne. Persze hízelgő, hogy egy ilyen ember kitünteti a figyelmével.

Ha ott lett volna valamelyik viadalon, belelátna a lelke feneketlen mélységeibe, és reszketne a félelemtől.

Riva szeme szinte izzott, tökéletes megtestesülése volt a végzet asszonyának. Lehetetlen, hogy Cortez ne

vonzódjon hozzá. Valóban csak a bűntudat miatt kerülte el a legjobb barátja özvegyét?

- Én ismertem Cortezt, még mielőtt visszavonult az arénából, és belebolondult egy sápadt amerikaiba.

Amit azonban maga adni tud neki, azt rövidesen elviselhetetlenül unalmasnak fogja találni. Maga egy gyenge

pillanatában hódította meg, amikor a becsülete tiltotta, hogy a halott barátja emlékét megszentségtelenítse

azzal, hogy elveszi a feleségét. Falat akart közénk emelni azzal, hogy kiválasztott egy jelentéktelen lányt, aki

a kék ruhájához az ő drágakövekkel kirakott keresztjét viseli, és megjátssza az ártatlanságot. De nem sokáig

fog közénk állni. Hiába néz így az égszínkék szemével. El fogom az útból távolítani, abban biztos lehet!

Még be sem fejezte a mondatot, amikor kecsesen megfordult, hogy üdvözöljön egy fiatalembert, aki feléje

tartott.

- Ó, Jüan! Biztosan értünk küldték. - Riva kedvesen elmosolyodott. - Milyen csinos, nifb! Vigyázz, mert a

kicsike még beléd talál szeretni.

Riva egy utolsó gyilkos pillantást lövellt vetélytársnője felé, majd eltűnt a fényesen kivilágított díszterem

irányában, ahonnan társalgás hangjai szűrődtek ki.

A fiatalember Arabeihez fordult.

- Cortez küldött magáért.

- Jaj, Jüan! Képtelen vagyok... - Arabei rémülten kapaszkodott a fiatalember karjába. A Rivával folytatott

beszélgetés után minden bátorsága elszállt.

- Perdóname? - A fiatalember értetlenül nézte a nő sápadt arcát.

- Nem tudok bemenni, Jüan. Kérlek, bocsáss meg! Cortez meg fogja érteni.

- Nagyon dühös lesz, sefbra - javította ki Jüan. - Mit mondott magának Sefb ra Montelegre? Talán

megfélemlítette?

- Egész testemben remegek. Kérlek, segíts! És ne szólíts sefb rónak, hanem Arabeinek, és tegezz!

Jüan elpirult.

43

- Nagyon kedves tőled. Csodaszép vagy, és semmitől sem kell félned. Talán egy kicsit sápadt vagy, de

mindenki csodálni fog. Nem azt akarja minden nő, hogy csodálják?

- A spanyolok szerint csak arra valók a nők? Már neked is megtanították, hogy a nők egyetlen célja, hogy

szépek legyenek, aztán hagyják, hogy uralkodjanak rajtuk?

- Ez tényleg olyan rossz? - nevetett ártatlanul Jüan.

Egy pillanatra Arabei elképzelte, milyen lehetett Cortez mint serdülő ifjú. Nem olyan kisportolt, fennhéjázó

és uralomra vágyó, amilyen az évek során lett.

Arabei belátta, hogy fölösleges minden próbálkozás. Mindenki azt várja tőle, hogy hálás legyen, és

megtisztelve érezze magát. Az aggodalmai és kétségei senkit sem érdekelnek.

Megérintette a nyakában lógó keresztet, mintha abból erőt meríthetne.

- Jól van, Jüan. Akkor nézzünk szembe az oroszlánokkal!

Cortez ott állt a fényes díszteremben, az aranyozott csillár alatt összegyűlt vendégsereg kellős közepén.

Csak a jobb arca fordult Arabei felé, így az nem láthatta a fekete kötést a szemén, csak határozott vonásait.

Fekete haja hátra volt fésülve, a szmokingkabáthoz krémszínű selyeminget, brokátmellényt és sötét nadrágot

viselt.

Ahogy Arabei keresztülment a termen, azt gondolta, így érezhették magukat VIII. Henrik feleségei útban a

vérpad felé. A vendégek egy része már a belépő felé fordult, Cortez azonban még várt, nyugodtan és

mozdulatlanul, ahogy az arénában tanulta. Csak akkor nézett Arabelre, amikor az melléje lépett. A mosolya és

felvont szemöldöke elárulta, hogy szándékosan csigázta fel. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha azt várná a

feleségétől, hogy csókolja meg, de aztán felemelte az asszony kezét, és csókot lehelt rá.

- Már azt hittem, úgy döntöttél, hogy le sem jössz, mi esposa - mondta. - Elmagyaráztam mindenkinek,

hogy nagyon félénk vagy, és időre van szükséged, hogy hozzászokj az új környezethez meg az ismeretlen

arcokhoz. Tehát barátaim - ölelte át Arabei derekát ő az a nő, aki annyira elbűvölt, hogy magammal kellett

hoznom San Devillába. Rossz néven veheti tőlem valaki?

A vendégek nevettek, és néhányan közelebb jöttek, hogy kifejezzék a jókívánságaikat. Volt azonban

bennük némi tartózkodás, ami nem kerülte el Arabei figyelmét. Valaki egy boros poharat nyomott a kezébe.

Arabei tekintete Riva Montelegrére esett. A nő a fekete csipkelegyezőjét úgy tartotta az arca elé, mint valami

álarcot. A szemét azonban nem takarta el. Pillantása olyan volt, mint a gyilkos tőrdöfés.

- Idd meg a borodat, aztán odamegyünk az asztalhoz - mondta Cortez, és úgy magához szorította a

feleségét, hogy az meghökkent. Talán ő is észrevette Rivát? Hát persze! Éppen ebben a pillanatban találkozott

az asszony és Cortez tekintete, s látszott, hogy a férfi csak nagy erőfeszítés árán őrzi meg a nyugalmát. - Idd

meg! - hangzott újra a parancs.

Arabei engedelmesen felhajtotta az italt, nehogy engedjen a kísértésnek, és Riva arcába löttyintse,

tönkretéve nagy műgonddal készült frizuráját és drága csipkeruháját.

Cortez az asztalhoz vezette feleségét, amely ezüst evőeszközzel és szikrázó kristálypoharakkal volt

megterítve. Szegfű és glicínia finom illata érződött a levegőben. A házigazda az asztalfőn foglalt helyet.

Balján a nagynénje, jobbján a felesége ült. Talán nem kívánja, hogy lássam a sérült szemét, gondolta Arabei,

miközben az ölébe terítette a fehér damasztkendőt.

A vacsora kitűnő volt. Arabei azonban egy pillanatra sem felejtette el Riva Montelegrét. A nő az asztal

másik végén ült, és a szomszédaival beszélgetett. Művelt, társaságbeli hölgynek látszott, Arabei azonban

tudta, hogy a megtévesztő külső mögött egy vadmacska rejtőzik.

Cortez figyelmét nem kerülte el a felesége idegessége. Alighogy lenyelték az utolsó falatot, felállt, és a

következő szavakkal fordult a vendégeihez:

- Menjünk ki az udvarra, barátaim, és élvezzük a flamenco előadást! Egy nagyszerű társulat fog minket ma

szórakoztatni. Meleg az este, a könnyű ruhába öltözött hölgyek sem fognak fázni.

A társaság kapott az ajánlaton és kitódultak az udvarra, ahonnan gitármuzsika hallatszott. Arabei kerülte

Cortez tekintetét, de hálás volt neki, amiért ilyen gyorsan véget vetett a vacsorának. Remélte, hogy kinn, ahol

csupán a lampionok világítanak, nem lesz annyira szem előtt. Talán még észrevétlenül el is tűnhet.

44

Felcsendült a különleges zene. A panaszos dallamok mintha egyenesen a marokkói sivatagból hallatszottak

volna, és az andalúziai patiók kövén szaporán kopogtak a cipősarkak. Amikor a zenészek szünetet tartottak, a

pincérek bort és sherryt hordtak körbe. Szivarfüst keveredett a délszaki virágok édes illatával, amelyek a

hatalmas fa lelógó ágai alatt valóságos virágtengert képeztek.

Egy hűvös fuvallat mintha hirtelen életre keltett volna valamit a múltból. Arabei egyszer csak tudta, hogy

ismeri ezeket az illatokat. A gitárok ritmusa is ismerős, csakúgy mint a kasztanyetták csattogása a piros ruhás

cigánylányok kezében.

Nem először áll egy spanyol kert fái és bokrai között szenvedélyes, érzelmes éjszakai zenét hallgatva. És a

távoli emlékek valahogy a szerelem utáni vággyal kapcsolódnak össze.

Lehet, hogy valaha már megtalálta a boldogságot, aztán elveszítette, míg végül itt találta magát ennek a

zsarnoki spanyolnak az oldalán, aki ott áll a júdásfa alatt?

Cortez éppen a szájához emelte a szivarját, és egyetértően bólintott valamire, amit a mellette álló férfi

mondott. Vajon miről beszélgethetnek? Az utolsó bikaviadalról? A tenyészállatok áráról? Vagy arról, milyen

nagyszerű érzés, ha valakinek hatalmas birtoka van, amit egyszer majd a fia örököl?

Arabei éppen körülnézett, hogyan távozhatna feltűnés nélkül, amikor a mór stílusú árkádok egyik boltíve

alatt megjelent Riva Montelegre. Valamit tartott a jobb kezében, és az általános hangzavart túlkiabálva

megszólalt:

- Barátaim, egy kis figyelmet kérek! Nászajándékot hoztam az ifjú asszonynak. - Riva a magasba emelte a

tárgyat. - Arabei, remélem, tetszik majd magának! Más nem jutott az eszembe, hiszen Don Cortez minden

kívánságát teljesíti. Feltételezem azonban, hogy szereti az állatokat, így ezt találtam ki.

A nő egy művészien kidolgozott, kovácsoltvas kalitkát nyújtott Arabei felé, amelyben apró madarak

csicseregtek. A lampionok fénye felébresztette őket. Láthatóan ijedten röpködtek összevissza, és finom

szárnyaikkal a kalitka rácsát verdesték.

Arabei döbbenten meredt a kalitkára, a következő pillanatban azonban már ott volt a kezében, és magán

érezte Riva átható pillantását.

- Nos, Arabei? - kérdezte gúnyosan. - Meg sem köszöni?

Kalitkába zárt, rémült madarak, amelyek kétségbeesetten próbálnak a rácsok mögül kiszabadulni!

- Hogy merészeli! - sikoltott Arabéi. - Nagyon jól tudta, hogy az ilyen ajándék fájdalmat okoz. Nézze csak,

szegény madarak hogy verdesnek a szárnyaikkal! Meg is sebesülhetnek!

Arabei hirtelen sarkon fordult, és határozott léptekkel a lakóház fölé magasodó fehér torony felé indult. Ott

fenn majd szabadon ereszti a madarakat, hogy elrepülhessenek, és a sűrű lomb között menedéket

találhassanak.

- Arabei! - csattant fel Cortez hangja.

Ő azonban azzal mit sem törődve haladt tovább a torony bejárata felé, aztán fel a lépcsőn. Az egyik kezével

felfogta a szoknyáját, nehogy megbotoljon. A szíve a torkában dobogott. Forrt benne a harag, amiért ez a

bosszúszomjas nőszemély ösztönösen rájött, hogy ő rabmadárnak érzi magát az estancia falai között.

Gyors léptekkel sietett fel a csigalépcsőn. Koromsötét volt, csak az apró rácsos ablakokon beszűrődő

csillagfény segített. A háta mögött hallotta Cortez lépteit, és hallotta hangos kiáltását, amely visszhangzott a

falak között.

- Maradj ott, ahol vagy, Arabei! Ne menj tovább! A mirador könnyen leomolhat!

Arabei ügyet sem vetett a figyelmeztetésre. Az erkélyre vezető nyíláson át már látszott az éjszakai égbolt.

A madarak kétségbeesetten vergődtek és csiripeltek. Szabadon kell őket bocsátani, mielőtt komo lyan

megsérülnek.

Még néhány lépcső, és kiér a szabadba. Hajszál híján megbotlott egy kilazult kőben, miközben reszkető

kézzel kereste a kalitka ajtajának nyitját.

- Repüljetek! Repüljetek! - biztatta a madarakat, amikor az ajtó végre kinyílt. A madarak azonban nem

kaptak a lehetőségen, hanem reszketve szorongtak a rácsoknál. Arabei kénytelen volt továbbmenni a mellvéd

felé.

45

- Megőrültél? - hallatszott a háta mögül. Ahogy hátranézett, látta, hogy Cortez ott áll a feljárónál, és feléje

nyújtja a kezét. - Az erkély bármely pillanatban leszakadhat!

Arabei el tudta képzelni, a férje milyen dühös lehet, amiért jelenetet rendezett a vendégei előtt, ahelyett

hogy az alázatos feleség szerepét játszaná.

- Na és? - felelte dacosan. - Ha lezuhanok, a bosszúszomjas szeretőd lelkén fog száradni. Miért vettél el

engem, amikor ő már alig várta, hogy a karjaidba vesse magát?

- Légy észnél, Arabei! Gyere vissza! Óvatosan, lépésről lépésre. Fogd meg a kezemet!

Szerencsére az első kismadár kiröppent a mellvédre, aztán hangosan csicseregve elrepült a nagy fa koronája

felé. Aztán a többiek is követték a példáját. Amikor a kalitka végre kiürült, Arabei ledobta az udvarra, ahol a

vendégek csoportba verődve bámultak fel rá.

- Ha most azonnal visszajössz, nem történik semmi bajod. Ha kimegyek érted, mind a ketten lezuhanunk,

és összetörjük magunkat a kövezeten. Döntsd el! Van egy perced.

- Okvetlenül a hőst kell játszanod? - kérdezte Arabei harciasan. - A te halálodért azonban nem szeretnék

felelős lenni, ezért bejövök, ha megígérsz valamit, és be is tartod.

- Mit kell megígérnem?

- Hogy nem ragaszkodsz ehhez a házassághoz.

- Már sokszor megmondtam, hogy a házasságunk a hitem szerint felbonthatatlan.

- Pontosan tudod, mire gondolok. - Arabei nem mozdult, mivel a padozat a lába alatt recsegni-ropogni

kezdett. - Tudom, hogy sohasem fogsz elválni, de ha San Devillában kell maradnom, legalább külön

hálószobát akarok.

- Tehát kesztyűt dobsz nekem. Kísértést érzek, hogy felvegyem.

- Akkor rajta, Don Cortez! Ne késlekedj!

Arabel tudta, hogy kettőjük súlyát nem bírná el az erkély. Ha a férje kilép, az mindkettőjük biztos halálát

jelenti.

Cortez képes rá, hogy megtegye. Visszafojtott lélegzettel tett egy lépést óvatosan a férfi felé. Rögtön

megtorpant, mert a padozat megrogyott a lába alatt. A szíve úgy dobogott a rémülettől, hogy majd kiugrott a

helyéről.

- Még egy lépés... és még egy - mondta a férfi egészen halkan.

Arabei a koromsötétben nem látta tisztán a feléje nyújtott kezet, csak Cortez jegygyűrűjének csillogása

jelentett támpontot. A férfi a másik kezével megkapaszkodott az ajtófélfában, hogy a döntő pillanatban

biztos támasza legyen.

- Nem merem - suttogta Arabéi. - Igazad van, nagyon ostoba voltam.

- Ezért még valakinek kitekerem a nyakát! Gyere, querida... csak két lépés és itt vagy.

- Én... - Arabei behunyta a szemét. Talán így jobban megy.

- Ami a feltételedet illeti... Megígérem, és remélem, hogy hiszel nekem. Különben mindkettőnknek vége.

- Maradj ott, Cortez! Megyek.

Amikor Arabei végre szilárd talajt érzett a lába alatt, elvesztette az eszméletét. Nem érzékelte, hogy Cortez a

karjába veszi, és leviszi a csigalépcsőn. A feje a férfi vállán feküdt, aranyhaja a sötét zakóra omlott.

- Menjenek, barátaim! - mondta Cortez, ahogy komor arccal megjelent a torony kapujában. - Az esküvői

vacsora véget ért.

46

9. FEJEZET

Teltek-múltak a napok, majd lassan a hetek is. Arabei napjában többször is feltette magának a kérdést, hogy

mi lesz ezután. A kérdésére nem talált választ, idővel azonban hozzászokott az estanciához, sőt kezdte

megszeretni. Nem mint az otthonát, hanem mint egy tartózkodási helyet, ahol újra önmagára találhat.

Szokásává vált, hogy akkor keljen fel, amikor a nap első sugarai besütnek a szobájába. Olyankor kiment a

szabadba, és figyelte a vörös, arany és lila színekben pompázó látóhatárt, miközben a nap egyre magasabbra

emelkedett. Élvezte, ahogy az addig homályban lévő dolgok körvonalai határozottan kirajzolódnak, végül

teljes pompájában elé tárul a látvány: az estancia épületei, a messze nyúló rétek, a rajtuk legelő bikák és a

távoli dombok. Hasonlóképpen este is végignézte a naplemente csodálatos színjátékát, aztán élvezte az

alkonyat csendjét és a fűszeres illatokat.

Időnként Mateo, a sofőr bevitte a legközelebbi városba Luz és az anyja társaságában. Itt is minden a

mórokat idézte: a forgalmas terek közepén festői szökőkút csobogott, és a házak fehér falai mellett narancsfák

nőttek. A szűk utcácskák apró üzletei, amelyek úgy festettek, mint holmi barlangok, zsúfolásig tele voltak

különös árukkal. Mindenütt fűszeres illatok töltötték meg a levegőt.

Pénzben nem volt hiány. Cortez nagy összegeket bocsátott a felesége és a rokonai rendelkezésére, úgyhogy

azok minden kívánságukat kielégíthették. Legtöbbször beültek egy kis kávézóba, ahol madeira krémmel

töltött leveles tésztát vagy tejszínhabos szamócát ettek.

Arabeit lassanként rabul ejtette Andalúzia varázsa. Egyre otthonosabbnak érezte az estanciát, melynek

magas kőfalai védelmet nyújtottak a forró szél ellen, és benn tartották a hűvös levegőt. Megszokta a nappal

állandóan működő ventilátorokat, melyek egyhangú zümmögése a kabócák ciripelésével vegyült.

Arabei tudta, milyen kellemetlen Cortez számára, hogy a rokonai előtt nem tudja titokban tartani, milyen

személytelen a viszonyuk. Az elkerülhetetlen pletyka sértette a férfi önérzetét. Arabei ezt jól látta Cortez

arcán, valahányszor együtt ültek az asztalnál, vagy ha a férfi hirtelen megjelent, amikor a felesége másokkal

beszélgetett. Többnyire Luz és Jüan jelentették a társaságát, azonkívül gitárleckéket vett Hilario Lopeztől.

Hilario annak idején együtt küzdött Cortezzel az arénában, most pedig társa volt a bikatenyésztésben.

Az éjszakáktól azonban félt Arabei, mivel nem volt a szobájának kulcsa, és nem tudta bezárni. Amikor

álmatlanul forgolódott, a tekintete újra és újra a falon függő tőrre esett. A markolatát fekete és ezüst minta

díszítette, vékony pengéje veszedelmesen csillogott, és félelmet keltett benne, akárcsak a fegyver

tulajdonosa.

Arabei egy este elhatározta, hogy szembeszáll a félelmével. Mégiscsak ostobaság egy tárgytól rettegni,

mintha az életre kelhetne és rátámadhatna! Odalépett a falhoz, és óvatosan megérintette a feketeezüst

mintázatot. Lelki szemei előtt megjelent egy fekete és ezüst mintás ruhába öltözött félelmetes alak.

Leakasztotta a tőrt a falról, és meglengette a kezében. A tarka ruhás alak mintha közelebb jött volna. Olyan

érzés volt, mintha majdnem emlékezne valamire. De csak majdnem. Gondolkozz! - unszolta magát. Meredten

nézte a fényes pengét. Bárcsak szétvághatná vele az emlékeit takaró sötét fátylat, és megtudhatná végre, miért

fél a férjétől!

- Ha nem vigyázol, még levágod egy ujjadat - szólalt meg egy hang a háta mögött. - A penge toledói

acélból készült, olyan éles, mint a borotva. Mit akarsz vele, talán meg akarsz gyilkolni?

Arabei egy pillanatra görcsbe rándult a rémülettől. A tőr kicsúszott a kezéből, leesett a földre, közvetlenül a

meztelen lába mellé.

Cortez odalépett, és felemelte.

- Ez veszélyes fegyver, ha az ember nem tudja, miként kell bánni vele - mondta szigorúan. - Miért nem

mondtad, hogy érdekel? Akkor megmutattam volna, hogyan kell kézbe venni. - A férfi szinte áhítatosan

megsimogatta a markolat díszítését, ugyanúgy, mint az előbb Arabéi. - Ugye szép?

- Sokszor öltél vele? - kérdezte Arabei fagyosan.

47

- Ezt a tőrt nem használtam az arénában. Ajándékba kaptam valakitől, akit nagyon tiszteltem. Sevillában

találta egy régiségboltban, és restauráltatta. Most olyan, mintha vadonatúj lenne, és nagyon kedves

számomra. Remélem, nem azért vetted le a falról, hogy megölj.

- Mint Judit, aki álmában levágta Holofernész fejét?

- Azt hiszem, képes lennél rá. - Mosoly futott végig Cortez arcán, miközben tetőtói talpig végigmérte a

feleségét. - Megkockáztatunk egy kísérletet?

A célzás elegendő volt, hogy Arabei rádöbbenjen, csupán egy vékony selyem hálóing van rajta.

Legszívesebben visszamenekült volna az ágyba, de hát azt Cortez úgy értelmezné, hogy egyetért a

javaslatával. Idegesen körülnézett, hogy merre van a pongyolája. Miután megtalálta, éppen csak magára tudta

kapni, mire Cortez felakasztotta a helyére a tőrt, és újra feléje fordult.

- Hoztam neked valamit, de úgy elbűvölt a látványod, hogy egy pillanatra teljesen elfelejtettem. Vedd le ezt

a pongyolát!

- Eszemben sincs! - Arabei elvörösödött, és szorosabbra húzta a köntös övét. - Nehogy azt hidd, hogy

megvásárolhatsz!

- Sohasem hittem, hogy megvásárolható vagy - mosolygott gúnyosan a férfi, és kinyitott egy hosszúkás

dobozt, amelyet letett az ágyra, amikor bejött. A selyempapírból egy hermelinprémmel szegélyezett ágykabát

került elő. - Ma láttam meg egy üzletben, és nagyon megtetszett. Vesd hát le ezt a pongyolát! Túl férfias.

Hadd lássuk, ez hogy áll rajtad.

- Jobban szeretem a sajátomat. - Ez a ruhadarab azon kevesek közé tartozott, amelyeket nem Cortez vett. A

célnak megfelelő, illedelmes öltözet volt.

- Olyan hihetetlenül nőies vagy, és közben olyan lehetetlenül gyerekesen viselkedsz! Töröm magam, hogy

valami olyan ajándékot találjak a feleségemnek, te meg úgy fogadod, mintha mérges kígyó lenne. Talán azt

hiszed, hogy valami hátsó szándékom van? Azért nézel rám ilyen szemrehányóan?

- Tudom, milyen kellemetlen neked, ahogy az emberek a kapcsolatunkról beszélnek. Azonban tettél egy

ígéretet, és ha megszeged...

- Akkor mi lesz? - A férfi közelebb lépett. - Még rosszabb véleményed lesz rólam, mint most? Hiszen

mindenképpen elítélsz. Még akkor is, amikor ajándékkal leplek meg. Hát nem szép ez a hermelinszegély?

Gyere, querida! Most az egyszer ne légy ilyen görcsös! Tégy úgy, mintha olyan ártalmatlan kisfiú lennék,

mint Jüan!

- Voltál te valaha ártalmatlan? Már úgy jöttél a világra, ahogy ez a tőr kikerült a fegyverkovács keze alól:

élesen és veszedelmesen. Lehet, hogy valaha külsőre olyan voltál, mint Jüan, ezzel azonban minden

hasonlóságnak vége. Ő barátságos, te viszont... rejtély vagy számomra. Komolyan azt hitted, hogy tudunk

házasok módjára együtt élni? Az alkalmazottaid eltűrnek, de sejtik, hogy valami nincs rendben körülöttem.

Luz hamar rájött, hogy nem tudok rólad többet, mint hogy a kórházban arra ébredtem, a feleséged vagyok. A

nagynénéd, Sefbra Armendaz egyszerűen őrültnek tart, amint azt bizonyára mondta is neked. Kár, hogy

idehoztál, Cortez! Egyikünk számára sem fizetődött ki.

- Nem az volt a célom, hogy „kifizetődjön", ahogy te fogalmazol. Otthonra volt szükséged, és én

rendelkezésedre bocsátottam az enyémet. Védelemre volt szükséged.

- Tőled kellene megvédeni engem! - csattant fel indulatosan Arabéi. - Még hogy nincs ezzel az ajándékkal

hátsó szándékod! Nem kell! Add oda a szeretődnek, ő biztosan örül neki!

- Ha Sefbra Montelegrére célzói, hát idefigyelj! - Cortez félredobta a ruhadarabot, és durván megragadta a

nő karját. Arabei megpróbálta kiszabadítani magát, de ettől a férfi markának szorítása csak még erősebb lett.

- Riva egy jó barátom felesége volt, így természetesen nem kezdtem ki vele. Kedveltem a társaságát, épp úgy

mint Rogelóét. Ez minden.

- Ő mást mesélt nekem, és kettőtök közül inkább neki hiszek. Szerinte meg akartál szabadulni a férjétől,

hogy őt elvehesd. Miért nem tetted meg? Rossz volt a lelkiismereted, amiért nem tartottad vissza a barátodat

attól, hogy túl veszélyes bikát válasszon?

48

- Ne beszélj ostobaságokat! - Cortez dühösen megrázta a feleségét. - Mintha az egyik matador megtilthatná

a másiknak, hogy megküzdjön egy bikával! Micsoda képtelen ötlet! Azt kellett volna mondanom neki, hogy

ne állj ki vele, mert még kárt tesz benned? Rogelo döntése volt, hogy egy különlegesen veszélyes bikát

választott. Engem különben is lefoglalt a saját dolgom. Nem szegődtem senki védelmezőjéül. Kivéve téged.

- Mondj inkább őrt! A börtönőröm vagy. Azt hiszed, nem hallom, amikor éjszaka fel és alá járkálsz az

udvaron? Olyan vagy, mint egy idomár, csak az ostor hiányzik a kezedből. Hiába, mert nem teljesítem, amit

vársz tőlem! Tettél egy ígéretet.

- Hagyj már békén azzal az ígérettel! - Cortez alig tudott uralkodni magán. - Gyengédebben viselkedtem

veled, mint bármelyik nővel, akivel életemben találkoztam. Te viszont kegyetlen zsarnokot látsz bennem. A

türelmem lassan a végéhez közeledik. Ne tedd még egyszer próbára! Ha veszek neked valamit, eszedbe ne

jusson azt tanácsolni, hogy vigyem valamelyik szeretőmnek! Tehát utoljára mondom: vesd le ezt az utálatos

pongyolát, és vedd fel a prémes ágykabátot!

Cortez szinte gorombán leráncigálta feleségéről a pongyolát, és a földre dobta. Közben hozzáért meleg

bőréhez, s hirtelen elakadt a lélegzete. A féktelen haragot valami egészen más váltotta fel, ami Arabeit még

jobban megijesztette. Nyomban megértette, milyen ostoba is volt, hogy a hermelinszegélyes kabát miatt

felingerelte a férfit.

Megremegett, amikor Cortez megsimogatta a hátát, és a keze megállapodott a csípője domborulatán, majd

átkarolta, s magához húzta.

Arabei figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi a fekete selyemkimonó alatt meztelen. Halálos rémület lett

rajta úrrá, de minél hevesebben próbálta magát kiszabadítani, annál jobban feltüzelte a másikban a vágyat.

Cortez háttal az ágyra fektette a feleségét. Elszánt tekintete elárulta, hogy az oly sokáig visszafojtott

szenvedély olyan elemi erővel tört rá, hogy se nem lát, se nem hall. Arabei zokogni kezdett, de a férfi a puha

párnákra nyomta, és a szájára szorította az ajkát.

A nő kétségbeesetten kapálódzott, hogy megakadályozza az elkerülhetetlent. Ám lassan megtört az

ellenállása. Cortez forró, mohó ajka, erős keze, mely lehúzta róla a hálóinget, a csábító szavak, amelyeket a

fülébe suttogott, a szenvedély és a költészet vad, csodálatos keverékét alkották.

- Ne! — nyöszörögte halkan.

Érezte Cortez kemény izmait, forró bőrét, és hallotta tompa nyögését, ahogy kezét belemerítette az oly

sokszor megcsodált arany hajkoronába. Az ígéret pedig, amelyet Arabei a düledező erkélyen kicsikart,

feledésbe merült, mintha sohasem létezett volna.

- Gyűlöllek! - zihálta Arabéi. - Sohasem fogom neked megbocsátani!

- Gyűlölj csak nyugodtan. Jelen pillanatban cseppet sem érdekel.

- Menj a pokolba!

- Majd később, mi vida - nevetett halkan a férfi. - Pillanatnyilag a mennyországban vagyok.

Fényesen sütött be a nap a szobába. Arabei sóhajtva a másik oldalára fordult, és élvezte a meztelen vállára

eső meleg sugarat. Elemi erővel törtek rá az éjszaka emlékei. Cortez mohó ajka, simogató keze. Lehetetlen

lett volna megállítani, de nem is ezért szégyellte magát. A saját vágya döbbentette meg.

Ha csupán mereven és tehetetlenül tűrte volna a férfi ölelését, az egészen más lenne! De ha őszinte

magához, be kell vallania, hogy más történt. Most is ég az arca, ha arra gondol, milyen érzés volt, amikor a

férfi magához szorította, és kérlelhetetlen szenvedéllyel magáévá tette. Most aztán Cortez nevethet rajta!

Tapasztalt szerető lévén képes volt a testi egyesülés pillanatát hihetetlenül széppé varázsolni, s feleségének a

pillanatig tartó fájdalom szinte fel sem tűnt.

Arabei mindkét öklével a párnára csapott. Meg tudnám ölni! - gondolta dühösen. Ehhez nem volt joga! Jaj,

dehogynem. Ő a férje, és bármit kívánhat tőle. Most forró ölelést, végül talán egy gyereket.

Akkor pedig soha többet nem szabadulhat meg Corteztől. Hiszen az a leghőbb vágya, hogy legyen egy fia,

aki majd örökli San Devillát, amelyért oly keményen megküzdött. Hosszú és rögös út vezetett Sevilla piszkos

utcáitól a birtokig, ahol minden fa és minden kő az övé. Sőt még a nő is, aki után vágyott. Az elmúlt forró

éjszakán bebizonyította Arabeinek, hogy csakugyan az övé.

49

Hogyan történhetett ez meg? Mert Cortez olyan erős és magabiztos? Vagy talán ő mégsem volt olyan

tapasztalatlan, mint hitte? Lehet, hogy már ölelt férfit?

Arabei minden erejével próbált kutatni az emlékezetében, hátha feldereng valami fény a sötétségben. A

múltat takaró sötét fátyol azonban nem akart felszakadni. Az egyetlen ember, aki biztosan tudhatja, hogy szűz

volt-e, maga Cortez. Vele a legszívesebben soha többé nem találkozna!

Vajon hogy fog eléje állni? Diadalmas mosollyal, vagy a harag torzítja el az arcát, mert rájött, hogy nem ő

volt az első férfi az életében? Az utóbbi esetben biztosan megtalálná a módját, hogy megbüntesse őt.

Arabei összerándult, ahogy hirtelen meghallotta a férfi hangját. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy

észre sem vette, mikor lépett be a szobába.

- Kérsz kávét? - kérdezte Cortez. - Gondoltam, jólesne. És régi szokás szerint a nászéjszaka után a férfi

ágyba hozza a reggelit az ifjú asszonynak, hogy ne jöjjön zavarba.

- Miért kellene zavarban lennem? - Arabei szíve a torkában dobogott. - Tedd le, légy szíves, az

éjjeliszekrényre, szeretnék egy kicsit még feküdni.

- Ahogy akarod, drágám. - A kiskanál megcsörrent a csészealjon, ahogy a férfi letette.

Arabei remélte, hogy mindjárt el is megy, ehelyett azonban felvett valamit a földről, és közelebb lépett.

- Ez most jó szolgálatot tehet, és egyben örvendetes látványt is nyújt.

Arabei az oldalán feküdt, háttal a férfinak. Hirtelen valami puhaságot érzett meztelen bőrén, és rájött, hogy

bizonyára a fehér ágykabát. Anélkül hogy a férfira nézett volna, belebújt.

- Elragadó! - állapította meg a férfi.

Arabei Cortez felé fordította az arcát, aki egy rövid frottírköpenyben az ágy szélén ült. Hihetetlen erő és

elevenség sugárzott belőle.

Miközben Arabei a kávét szürcsölte, titokban a férfi vonásait tanulmányozta. Próbálta megfejteni, mit

tükröz az arckifejezése.

Cortez hirtelen elmosolyodott.

- Hogy érzed magad? Amint látom, túlélted az éjszakát. A hajad még mindig a híres aranygyapjúra

emlékeztet, és a bőröd is ragyogó. Fájdalmat okoztam?

Arabei elpirult a férfi fürkésző tekintetétől.

- Neked kell tudnod. Hiszen tapasztaltabb vagy, mint én, nem?

- Hát persze. - Cortez bólintott, miközben nem vette le a feleségéről a tekintetét. - Gyűlölsz, mert nem

tartottam meg az ígéretemet. De hát én már csak férfi vagyok, és azt hiszem, hogy ez az éjszaka neked is jó

volt. Valld csak be nyugodtan! Ismerd el, hogy szép volt.

- Soha! - Arabei szeme könnyel telt meg. - Rákényszerítettél, hogy engedjek. Válaszolsz egy kérdésemre?

- Kérdezz csak akármit!

Arabei nem tudta, hogyan fogalmazzon. Többször is belekezdett, de elakadt a szava. Végül kinyögte:

- Találtál arra utaló jelet, hogy... hogy könnyelmű életet folytattam? Nem emlékszem. Nem, ez így nem

igaz. Tudom, hogy volt egy férfi. Azt hiszem, szerettem. Ugye te is azt hiszed? Azért kényszerítettél?

Egy perc is eltelt anélkül, hogy Cortez egy szót szólt volna. Végül a feleségéhez hajolt.

- Higgy nekem, querida! Inmaculada voltál, ahogy mi Spanyolországban mondjuk. Egy apáca sem

lehetett volna ártatlanabb. Aggódtál emiatt?

- Hogy lehetsz ebben annyira biztos?

- Az bizonytalanított el, hogy nem éreztél fájdalmat, ugye? - kérdezte Cortez, és amikor Arabei

bólintott, folytatta: - Ha egy férfi nem csupán vágyat érez egy nő iránt, hanem tiszteli is, akkor gyöngéd.

Akármit gondolsz is rólam, megvannak az elveim, és sohasem okoznék fájdalmat valakinek, akit nagyra

becsülök. Csak bizonytalan, önelégült férfiak okoznak fájdalmat egy nőnek, amikor először közelednek

hozzá. Akár elismered, akár nem, querida, boldoggá tettelek, különben nem csillogna így a szemed. A nő is

élvezheti a férfival való együttlétet, ha az elég ügyes és tapasztalt.

50

- Most büszke vagy magadra, ugye? - fortyant fel Arabéi. Egész testében remegett arra a gondolatra,

hogy Cortez a forró ajkával és ügyes kezével nem csupán megadásra késztette, hanem forró vágyat

ébresztett benne.

- Jobban örültél volna, ha kihasznállak, ahelyett hogy szerettelek volna?

- Te nem szeretsz! - tiltakozott Arabéi. - A tied vagyok, és azt tehetsz velem, amit akarsz... mintha egy

tenyészkanca lennék.

A férfi nagyot nevetett a dühös megjegyzésen.

- Milyen izgalmas is lenne, mi esposa, ha megfogant volna a gyerekünk! Nem tagadom, hogy örülnék

egy fiúnak. Csak előnyére szolgál majd a tőled örökölt jeges távolságtartás a forró spanyol vérben. Tegyünk

esetleg még egy kísérletet?

- Nem! - rándult össze Arabéi. - Már kiélvezkedted magad!

- Ez még csak a kezdet. - Cortez magához ölelte a feleségét. Arabei elfordította az arcát, hogy elkerülje a

csókot, de a férfi csak nevetett, félresöpörte a prémkabátot, és heves csókokkal borította az asszony nyakát.

- Bejöhet valaki! - tiltakozott Arabéi. - Miért nincsenek zárak az ajtókon?

- Azért, angyalom, mert ez egy spanyol ház, és errefelé senki sem szégyelli azt, ami a házasfelek között

történik. - A férfi forró szája felfedezőútra indult, és olyan érzékeny helyeket talált meg, amelyek lé-

tezéséről Arabei nem is tudott. Végül már elviselhetetlenné kezdett válni az édes gyötrelem.

- Kérlek, Cortez...

- Szeretem, ha kérsz, és nagy örömömre szolgál, ha kedvedre tehetek. - A férfi csókokkal borította a

felesége nyakát, és egy ügyes mozdulattal megszabadult a köntösétől. A napsütésben láthatóvá váltak a háta

napbarnított bőrét borító fehér hegek.

Így nem viselkednek jól nevelt emberek fényes nappal! - berzenkedett magában Arabéi. Ez nem történhet

meg! De mégis... És ő maga is cselekvő részese, hogy közelebbről megismerje ezt az idegent, aki a férje.

Közben pedig elárulja azt a másik férfit, akit elveszített a múltban, és akire nem emlékszik.

Átkarolta Cortez vállát, és tágra nyílt szemmel fürkészte az arcát. Reszkető ajkai mintha szavakat formáltak

volna.

- Mit akarsz mondani, querida?

- Olyan vagy, mint egy kalóz, és nem ismersz kegyelmet.

- Miért is tenném? Amit nem adsz önként, kénytelen vagyok elvenni. De csak azt, ami az enyém.

Közelednek a húsvéti ünnepek. Mit szólnál hozzá, ha elutaznánk a hegyekbe, és egy erdei kápolnában

megáldatnánk a házasságunkat? Jó lenne?

- Számít az, mi jó nekem? - Arabei megsimogatta a férfi hátán lévő sebhelyeket. - Nem hiszem, hogy

valaha is ugyannak örülnénk.

- Ezt éppen most mondod? - Cortez halkan felnevetett. - Meg fogom tanítani neked, hogy élvezd velem az

életet.

- Ne hívd ki magad ellen a sorsot!

- A sorsot? Te vagy a sorsom.

- Nem törődsz azzal, hogy múltam is van. Megelégszel azzal, hogy engedelmes bábként viselkedem a

karodban, és nem vagy kíváncsi az előző életemre.

- Kiütközik belőlem az arab - incselkedett a férfi. - Ha mást mondanék, úgysem hinnéd el. így hát

hallgass, rabszolganő, és engedd, hogy csókoljalak!

Arabel lehunyta a szemét. Már nem volt biztos benne, tényleg akarja-e, hogy az emlékezete kitisztuljon.

Talán jobb, ha a köd védőpajzsul szolgál az igazsággal szemben.

51

10. FEJEZET

Arabei az öltözőasztalnál ült, és nézte magát a tükörben. Akármilyen különös is, úgy találta, hogy

megváltozott. A szeme szokatlanul kéken világított, és az arcát rózsás pír lepte el. Amióta San Devillába

érkezett, alig törődött a külsejével. Most azonban el kellett ismernie, hogy egyáltalán nem csúnya. Sima bőre,

szőke haja és Andalúziában ritka kék szeme lobbantotta lángra Cortez szenvedélyét. Amely időközben

észrevétlenül őt is megváltoztatta. Ha tetszik, ha nem, lassanként kezdi otthon érezni itt magát.

Éppen ez Cortez szándéka! Azt akarja, hogy a családja része, az ő tulajdona legyen. Cseppet sem bánná, ha

a felesége sohasem nyerné vissza a memóriáját, és nem emlékezne többé arra a másik férfira, akinek sehogy

sem sikerül az arcát vagy a hangját felidézni. Valahányszor úgy tűnt, hogy a keresett alak végre kibontakozik

a ködből, hirtelen Cortez képe tűnt fel, és összekavart mindent.

Ha pedig a férfi belépett a szobába, a jelenléte olyan erős és meghatározó volt, hogy esélye sem nyílt

mellette a halvány árnyaknak. Arabei minél inkább kapaszkodott volna beléjük, annál inkább elillantak.

Mindkét öklét a halántékára szorította, mintha fizikailag széttörhetné a gátat, amelyek az emlékeit elzárják

előle.

- Mi bajod van? Fáj a fejed?

Arabei zavartan nézett fel, és meglátta Luz arcát a tükörben.

- Nem - felelte őszintén. - Mint mindig, a régi énemet próbálom megtalálni. Azt, aki azelőtt voltam,

mielőtt hozzámentem az unokatestvéredhez.

- Olyan fontos ez? - Luz nekitámaszkodott az öltözőasztalnak, és kíváncsian nézte. - Nem elég, hogy Don

Cortez felesége vagy? Azé a férfié, akié ez az egész birtok, és aki biztosan jobban foglalkoztatja a

gondolataidat, mint a múlt. Amikor fiatal az ember, csak a jövő számít, nem?

- Számodra biztosan, mert te nem tudod felmérni, milyen szörnyű az, ha az ember múltja eltűnik, mintha

sohasem létezett volna, pedig tudom, hogy fontos. Legalábbis nekem. Volt valaki... - Arabei elhallgatott, és az

ajkába harapott. - Te persze azt hiszed, hogy a nap is azért kel fel, hogy Cortez körül forogjon. Nekem

azonban volt egy önálló életem, mielőtt megismertem volna őt. Ha visszatérne a memóriám, és kiderülne,

hogy az a férfi, akivel a régi életem összefonódott, még életben van, és szüksége van rám, akkor sietnék

hozzá, és fütyülnék Cortezre. Eszem ágában sincs megjátszani, hogy forró szenvedély fűz hozzá. Miért is

tenném?

- Ó, lenne rá éppen elég okod! - Luz odalépett az ágyhoz, amelyet még nem tettek rendbe.

Egyértelműen látszott, hogy ketten töltötték benne az éjszakát. A fehér lepedőit és a drága csipkéből készült

ágytakaró szét voltak dúlva. Luz diadalmasan elmosolyodott.

- Tudtam, hogy Cortez nem fog mindig egyedül aludni! - jegyezte meg. - Miért beszélsz mégis egy másik

férfiról?

- Az élet nem csupán a hálószoba körül forog - mentegetőzött Arabei elvörösödve. - Az unokatestvéred

erős és gátlástalan. Az egész házat fel kellett volna lármáznom, hogy ezt megakadályozzam. Titokban

reméltem, hogy úriember módjára fog viselkedni, de hát ő nem olyan. A kóbor kutya sem változtatja meg a

szokásait, ha hirtelen fedél lesz a feje fölött, selyempárnán fekhet, és színhúst kap enni.

- Micsoda beszéd! - mondta Luz szinte csodálattal. - Olyan éles nyelved van, hogy akármelyik spanyol nő

megirigyelhetné! Nem mintha Cortez szeretné a hízelgést. Jobban szereti az őszinte, egyenes beszédet. -A

lány felnevetett, és tetőtől talpig végigmérte Arabeit. - Kezdesz olyan lenni, mint egy igazi nő. A karikák

eltűntek a szemed alól, a bőröd ragyog. Amikor idejöttél, valamennyien azt kérdeztük, vajon Cortez a másik

szemére is megvakult, olyan ijesztően sápadt és levert voltál. Egyáltalán nem úgy festettél, mint egy boldog

asszony. Mostanra azonban újjászülettél. Ilyen izgalmas együtt lenni egy férfival? Alig várom, hogy magam

is megtapasztaljam.

- Légy türelmes, különben Cortez kitekeri a nyakadat! - ajánlotta Arabéi.

52

Luz gyakran lovagolt ki a marhapásztorokkal, akik között sok csinos fiatalember is akadt. Valószínűleg

tiszteletben tartják a Don unokahúgát, legalábbis addig, amíg a lány nem feszíti túl a húrt. Az ország szokásai

szerint egy lánynak várnia kell, amíg a családfő ki nem választja számára a megfelelő férjet.

- A tiedet is kitekerheti, ha valaha azt találod mondani, hogy elhagyod valaki más kedvéért. Remélem,

tisztában vagy azzal, hogy testestül-lelkestül Cortezhez tartozol. Borzasztó izgalmas lehet egy ilyen ember

feleségének lenni! Ti, külföldi nők azonban nagyra tartjátok a függetlenségeteket. De ne felejtsd el, hogy

Spanyolországban vagy, és itt egy nő úgy tudja keresztülvinni az akaratát, ha simulékony és csábító!

- Akárcsak régen a háremekben. A nő rabszolga, és alá van vetve az ura akaratának.

- De hát olyan nehéz teljesíteni a kívánságait? - Luz előhúzta az ágynemű közül a fehér prémes ágykabátot.

- Látod, mennyire elkényeztet? Ne légy már olyan ostoba, hogy sajnáltasd magad! A nők többsége kezét-lábát

törné, hogy a helyedben lehessen.

- Egyet ismerek is közülük - jegyezte meg Arabei szárazon, aztán odalépett a szekrényhez, hogy

hozzálásson az öltözködéshez.

Kitárta a szekrény mindkét ajtaját, és végignézett a ruhatárán. Egy pillanatra kísértést érzett, hogy a

nadrágkosztümöt vegye fel, az ágykabát esete azonban elegendő tanulságul szolgált, hogy ne próbálkozzon

ilyesmivel. Cortez érti a módját, hogy felébressze benne a szenvedélyt, ezt pedig mindenáron el akarja

kerülni.

Végül egy zöld selyemruhát választott ki. Természetesen hozzá illő cipőt is talált: egy puha kecskebőrből

készült, zöld, magas sarkú szandált, nagyszerűen érvényre juttatta karcsú bokáját.

Ezután Arabei a tükörhöz lépett, és csinos kontyba fésülte a haját. Aztán egy pillanatra eltűnődött,

kirúzsozza-e a száját. Megállapította azonban, hogy arra semmi szükség. Cortez gondoskodott róla, hogy az

ajkai rózsásan, duzzadtan csillogjanak.

Luz, aki az asztalnak támaszkodva figyelte a szépítkezést, szórakozottan kinyitott egy ott fekvő bőrtokot, és

elállt a lélegzete.

- Santa Maria! Idenézz! Ezt is tőle kaptad?

A fekete bársonyon egy melltű feküdt, amely két összefonódott szívet ábrázolt, s gyémántokkal meg

zafírokkal volt kirakva. Két szív alakú fülbevaló is tartozott hozzá.

Arabei megvető pillantást vetett a csodálatos ajándékra. Legszívesebben kitépte volna Luz kezéből, és a

sarokba vágta volna.

- Cortez hozzászokott, hogy fizetnie kell a gyönyörért, és megfeledkezik róla, kit kaphat meg ingyen -

jegyezte meg élesen. - Összefonódott szívek! Kit akar ezzel becsapni?

- Tényleg teljesen hibbant vagy! Nem is beszélve arról, hogy fogalmad sincs a spanyol lélekről. Komolyan

azt gondolod, hogy egy spanyol férfi efféle ajándékot ad egy olyan nőnek, akit megvásárolhatónak tart?

Különben is, ki hallott már olyat, hogy egy matador fizessen a nők kegyeiért? A spanyol férj az ilyen

ajándékot befektetésnek tartja. A felesége a bankja, és ez az üzletfeleire is jó benyomást tesz

- Milyen romantikus! - Arabei kivette a dobozt Luz kezéből, rácsapta a fedelét, és undorral az asztalra

dobta.

- Mi, spanyolok két lábbal állunk a földön - vonta meg a vállát Luz. - Te is jobban teszed, ha elfogadod a

valóságot, és elfelejted azt a férfit, akire amúgy sem emlékszel.

- De emlékeznem kell! — Arabei számára elviselhetetlenebbnek tűnt a fogság, mint valaha.

A spanyol házasság felbonthatatlan. Arra van ítélve, hogy Cortezzel San Devillában éljen, és sohasem

tudhatja meg, milyen lenne, ha az a másik férfi szeretné. Ha emlékezne rá, az sokkal többet érne, mint egy

gyémánt kitűző. Az a két összefonódott szív valósággal csúfot űz belőle!

- Corteznek a saját köreiből kellett volna házasodnia - jegyezte meg Arabei keserűen. - Riva Montelegre

megfelelőbb lett volna a számára.

- Sehogy sem tudok rajtad kiigazodni - csóválta meg a fejét Luz. - Fel sem próbálod a melltűt? Minden

épeszű nő azt tenné.

53

- Csakhogy én nem vagyok épeszű! - vágott a szavába Arabéi. - Elvesztettem az emlékezetemet, és

képtelen vagyok felidézni azt az embert, akit ismertem és szerettem. Ez a mostani életem gyakorlatilag akkor

kezdődött, amikor Cortez egy pappal megjelent a börtönben. Rajtaütésszerűén lerohant, kihasználta a szorult

helyzetemet. Ezt sohasem fogom megbocsátani neki! És végképp nem fogok hálát színlelni a drága

ajándékokért! Tegye vitrinbe, ha amúgy is csak az üzletfelek elkápráztatására szolgál.

Arabei idegesen felpattant, és nyugtalanul járkálni kezdett fel-alá. Cseppet sem volt tudatában annak,

milyen remekül áll neki a zöld selyemruha. Gyönyörű volt, ahogy büszkén felvetette a fejét, és a szeme

ragyogott. Feszült volt, mert tartott a családi ebédtől, ahol a figyelem középpontjába kerül. Nyilván mindenki

tudja már, hogy Cortez ezúttal nem egyedül aludt, hanem a feleségével.

- Itt úgy folyik az élet, mint a középkorban. Cortez úgy viselkedik, mint egy király. Csak akkor fog nekem

békét hagyni, amikor olyan leszek, mint egy hasas tehén.

- Sohasem leszel olyan, mint egy hasas tehén, querida! - hangzott fel hirtelen a háta mögött. - Áldott

állapotban is elragadó leszel.

Arabei hátranézett, és megpillantotta a férjét az ajtóban. Bordó inget és sötétszürke nadrágot viselt. Gúnyos

mosoly játszott az ajka körül.

- Nézd csak, Luz, hogy elpirult! Rejtély számomra, miért gyötri így magát. Pedig tudnia kellene, mennyire

csodálom.

- Engem? Hiszen csak csont és bőr vagyok... kiegészítve egy kis szőke kóccal.

- Aranyhajjal - javította ki a férfi. - Csodás hajkoronával, amelynek szépségével nem tudok betelni.

Bárcsak két egészséges szemmel nézhetnélek.

- Csak magadnak köszönheted! - vágott a szavába Arabéi. - Nem tudtál ellenállni a kihívásnak. Már

megvolt a birtokod, biztosítva volt a jövőd. De hát Talaverában Joselito az utolsó viadalát vívta, és... - Arabei

elhallgatott, és döbbenten meredt Cortezre. - Miket beszélek itt? Ki az a Joselito?

- Spanyolország egyik legnagyobb matadora volt. Talán a legnagyobb. Biztosan hallottál róla.

Talaverában halt meg, ahol én elvesztettem a fél szememet. Ami, ahogy helyesen mondtad, a saját hibám

volt. Miért is érezne bárki részvétet irántam?

- Tőlem mindenesetre ne várj együttérzést! - vágta oda Arabei, de közben a szívét fájdalom járta át. - A

kockázat nem volt arányban a díjjal. Megérte egy bika levágott füléért elveszíteni a fél szemedet?

- Mit szólsz, Luz, milyen éles a nyelve? A végén még igazi úrnő válik belőle. - Cortez odalépett

Arabeihez, megfogta a kezét, a szájához emelte, és rászorította forró ajkait.

Az asszonyra olyan elemi erővel hatott az érintés, hogy rémülten rántotta el a kezét.

- Ilyen félénk vagy, querida? - A férfi hangja gúnyos volt, de a kezei önkéntelenül ökölbe szorultak. - Itt

hagytam neked valamit, hogy viseld.

- Ezt? - kapta fel Luz a dobozt, amelyet Arabei hanyagul az asztalra dobott.

A férfi kinyitotta a dobozt, kivette a melltűt, és a fény felé tartotta, hogy gyönyörködjön a fehér és kék

ékkövekben. Aztán a felesége ruhájának a felsőrészére tűzte.

Arabei egész teste lázba jött a könnyed érintéstől.

- Nagyon szép! - mondta Cortez halkan. - Két összefonódott szív a feleségem szíve fölött.

- Nevetséges. A mi szívünk úgy illik össze, mint a csörgőkígyó és a halálra rémült kisegér.

- Micsoda nő! Egyetlen szóval sem köszönöd meg az ékszert, amelyet kimondottan neked készítettek?

- Hogyan kellene szerinted kifejeznem a hálámat? Talán boruljak térdre előtted? - Mielőtt Cortez

megakadályozhatta volna, Arabei letérdelt.

A férfi megragadta a könyökét, és talpra állította.

- Menjünk le, és együnk valamit! Bizonyára az éhség zavarja meg az eszedet. - Az ajtóhoz vezette a

feleségét, Luz pedig követte őket.

- Ha ilyen a boldog házasság - jegyezte meg a fruska negédesen -, akkor én inkább kolostorba vonulok.

Cortez kurtán felnevetett.

54

- Túlságosan temperamentumos vagy ahhoz, hogy a szűzi életet élj. A feleségemnek azonban

felajánlhatnánk ezt a lehetőséget.

- Minél előbb, annál jobb! Akkor legalább nem kell tovább elviselnem téged.

Cortez úgy megszorította Arabei karját, hogy az fájt. Az asszony éles hangon felcsattant:

- Hiába igyekszel, a szívem az enyém, és annak adom, akinek akarom. Akármilyen makacsul próbálkozol,

nem fogsz belőlem szolgálatkész rabszolgát faragni. Nem sokat tudok az előző életemről, egy dologban

azonban biztos vagyok. Tudok szeretni. Senki a világon nem képes rá, hogy kiűzze a szívemből azt a férfit,

akit azelőtt ismertem, mielőtt arra ébredtem, hogy örökre a feleséged vagyok.

Cortez döbbenten meredt rá.

Arabei egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig úgy érezte, mintha a sivatagban lenne, s a forró sirokkó az

arcába vágná a homokot, hogy szinte megfullad. Olyan elviselhetetlen volt ez az érzés, hogy menekülnie

kellett. Menekülni Corteztől és azoktól az érzésektől, amelyeket ébresztett benne.

- Eressz el! - sikoltotta.

Az éles hang visszaverődött a lépcsőház mozaikcsempéiről. Arabei kitépte magát a férfi kezének

szorításából, mit sem törődve azzal, hogy a heves mozdulattól megrándulhat a karja, és a lépcső felé rohant.

Ahogy a legfelső lépcsőfokhoz ért, a magas sarkú cipőben megbicsaklott a bokája. A karjával hadonászva

megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát. Az utolsó pillanatban érezte, hogy egy erős kéz elkapja, és

igyekszik megtartani. Megkapaszkodott a kovácsoltvas korlátban.

Ahogy felnézett, rémülten látta, hogy Cortez előreesik, és lezuhan a lépcsőn.

A férfi tompa puffanással ért földet a lépcső alján. Arabei dermedten nézte, s ugyanabban a pillanatban

hallotta, hogy valaki azt visítja:

- Megölted, te őrült! Meg tudnálak fojtani!

Két pofon csattant az arcán, aztán látta, ahogy Luz rémülettől eltorzult arccal lerohan a lépcsőn a

mozdulatlanul fekvő férfihoz.

Ez csak egy lidérces álom lehet, gondolta Arabei kábultan. Mozdulatlanul térdelt a legfelső lépcsőfokon, míg

minden irányból emberek rohantak elő, és Cortez körül gyülekeztek. A beszédjük Arabei számára érthetetlen

hangzavarrá olvadt össze, amiből semmit sem tudott kivenni.

Végül valaki odajött hozzá, felsegítette, és a szobájába vezette. Aztán ráparancsolt, hogy maradjon ott. Mint

egy gyerekre, aki rosszul viselkedett! Arabei csak a lakosztálya ajtajánál ismerte fel a férfiban Hilario

Lopezt, Cortez üzlettársát és barátját, aki gitározni tanította őt. A máskor kedves férfi most roppant

szigorúnak látszott.

- Milyen súlyos Cortez sérülése?

- Azt még nem tudjuk - hangzott a hűvös válasz.

- Oda kell mennem hozzá! - Arabei megpróbált Hilario mellett elmenni, de az elállta az útját.

- Nem, sefbra. Cortez eszméletlen. Nem tehet érte semmit. Már értesítették az orvost. Maga csak...

zavarna ott.

- De hát a felesége vagyok. Jogom van hozzá.

- Csakugyan, sefbra? - vágott a szavába a férfi metsző hangon.

- Ez nem az aréna, ahol a nőknek semmi szavuk - kiáltotta Arabei magánkívül. - San Devillában vagyunk,

és ő a férjem!

- Jó, hogy az eszébe jut, sefbra. - Hilario arcán gúnyos kifejezés jelent meg, a szeme azonban

kifejezéstelen maradt.

- Valamennyien összeesküdtek ellenem. Embertelennek és kegyetlennek találom, ahogy bánnak velem!

Hilario azonban nem hatódott meg ezektől a szavaktól.

- Majd értesítik, hogy történt-e maradandó károsodás.

- Károsodás? - Arabei körmei Hilario karjába mélyedtek. - Olyan szerencsétlenül esett, hogy eltörött a

gerince? Én vagyok a hibás... egyedül én!

- Igen - felelte a férfi hidegen. - Luz elmondta, hogy maga lökte le Cortezt.

11. FEJEZET

Valamikor kopogtak az ajtón, és Esperanza jelent meg egy tányér ennivalóval s egy kanna kávéval.

Arabei minden időérzékét elveszítve kábultan kuporgott a szobája erkélyén egy fonott karosszékben.

Félelemmel telve és számkivetve, mint egy gyerek, akire a felnőttek haragszanak.

A szobalány letette a tálcát az asztalra. Egy szót sem szólt, és rá sem nézett Arabelre. Nyilván felsőbb

utasítás szerint járt el. A betolakodó idegen nőt meg kell büntetni. Ő a felelős a ház urának balesetéért, és most

Sem ra Armendaz vette át az uralmat, aki kezdettől fogva gyanakvással tekintett erre a házasságra.

- Hogy van a férjem? - kérdezte Arabéi. - Megjött az orvos?

- A doktor és a nővér itt vannak - felelte Esperanza óvatosan. - Egyen, kérem, amíg meleg az étel! A tálcát

ne hozza le, majd érte jövök.

A szobalány elment, otthagyva Arabeit a kínzó bizonytalanságban. Itt ül szobafogságra ítélve, mindenkitől

elvágva. Fogalma sincs, mi történik lenn, és mit mondott az orvos.

Didergett, noha az erkélyen ragyogóan sütött a nap. Úgy érezte, mintha egy jeges tőrt döftek volna a

szívébe. Bárcsak ott lehetne Cortez mellett! Kisimíthatná a haját sápadt homlokából, és suttogva biztathatná,

hogy magához fog térni! Aztán bocsánatot kérhetne, és elmagyarázhatná, hogy ártatlan a balesetben.

Elmondhatná, milyen iszonyú volt látni, ahogy zuhan, míg végre tompa puffanással földet ért a lépcső alján.

A napsugár megcsillant a kávéskanna tetején, és Arabei arra a következtetésre jutott, hogy ostobaság, ha

éhezéssel készakarva legyengíti magát. Azzal semmit sem használ Corteznek. Ha Cortez magához tér,

biztosan kérdezősködni fog a felesége után. Szüksége lesz rá. Akkor neki erősnek kell lennie, hogy

szembeszálljon a családdal.

Reszkető kézzel kitöltötte a kávét, sokat ki is lötyögött belőle a csészealjra. Tejszínt nem tett bele, csak sok

cukrot, és néhány perc múlva már érezte az erős ital élénkítő hatását. Aztán magába erőltette a zöldséges

omlettet és a karamellkrémet is. Egyiknek sem érezte az ízét, mégis minden falatból erőt nyert.

Miután azonban minden elfogyott, újra csak kétségbeejtő helyzetére tudott gondolni. Milyen kegyetlenek

tudnak lenni ezek az emberek! Sírás fojtogatta a torkát, ezért odament a korláthoz, hogy mély lélegzetet

vegyen. Arra gondolt, milyen sokat sétált odalenn Cortez éjszakánként fel-alá. Ott keresett enyhülést, amikor

a fájdalmas emlékek kínozták, ugyanúgy, mint őt az emlékek hiánya.

Lassan eltelt a délután, és leszállt az alkony. Arabei látta, ahogy az emberek hazatérnek a mezőről.

Szirénázó mentőautót azonban mind ez ideig nem hallott, Cortez tehát még itt van a házban. Vagy azért, mert

nem lehet szállítani, vagy azért, mert nincs rá szükség.

Édes jóistenem, add, hogy az utóbbi legyen igaz! - fohászkodott Arabéi. - Úgy ülök itt, mint egy rab, aki az

ítéletét várja.

Amikor besötétedett, egy idősebb szolgáló felhozta a vacsoráját. Ez a nő még hallgatagabb volt, mint a

szobalány. Némán leemelte az ezüstfedőket a tányérokról, és elengedte a füle mellett Arabei kérdéseit a Don

hogylétét illetően.

- Az ég szerelméért, válaszoljon! - kiáltott fel kétségbeesetten Arabei, a helyéről felugorva.

A szolgáló egy pillanatra rámeredt, aztán némán elsietett. Úgy látszott, attól tart, hogy az őrült idegen nő

még valami kárt tesz benne.

Arabei utánament a folyosóra, egészen a lépcsőig. Ott megállt, mint akinek gyökeret vert a lába. Hirtelen

felelevenedett benne a szörnyű jelenet, a heves szóváltás közte és. Cortez között, végül a zuhanó test tompa

puffanása.

Hirtelen megpillantott egy alakot, aki lenn a félhomályos csarnokban állt, és felfelé nézett. Egy karcsú

férfialakot sötét nadrágban és fehér ingben.

- Cortez! - Arabei, amilyen gyorsan csak tudott, leszaladt a lépcsőn.

Ahogy azonban leért, szertefoszlott a reménye.

- Én vagyok az - szólalt meg Jüan halkan. - Fenn kellett volna maradnod. Az anyám nagyon haragszik rád.

- Tudnom kell, hogy van Cortez! - ragadta meg Arabei a fiatalember karját. - Jogom van hozzá! Nem

lehetsz olyan kegyetlen, hogy hallgatsz. Legalább azt mondd meg, hogy magához tért-e!

- Két órával ezelőtt visszanyerte az eszméletét. - Jüan fojtott hangon beszélt, mintha attól félne, hogy az

anyja meghallja. - Amint várható volt, sok a zúzódása. Miért lökted le? Mi ütött beléd?

- Nem löktem le. - Arabei könyörgően nézett Jüanra. - Luz tévedett, vagy szándékosan hazudott, hogy

ellenem fordítson titeket. Ha akartam volna, sem tudtam volna megtenni, hiszen ő nagyon erős. Megbicsaklott

a bokám, és megbotlottam. Cortez megpróbált megtartani, de közben ő is elveszítette az egyensúlyát. Ez az

igazság, Jüan, és én tudni akarom, hogy van! Elképzelni is borzasztó, mi lenne, ha megbénulna. A fél szeme

elvesztése semmi ahhoz képest, mintha tolószékben kellene élnie. De ugye újra fog tudni járni? Mondd, hogy

nem sérült meg a gerince!

- Úgy tűnik, hogy nem. Az orvos azonban ragaszkodik hozzá, hogy meg kell röntgenezni. Csak akkor

lehetünk teljesen biztosak a dologban. Holnap beviszik a kórházba.

- Láthatom? - A mór stílusú lámpák tompa fénye felerősítette az árnyékokat Arabei szeme alatt, így az

természetellenesen nagynak tűnt. - Ugye odaengedsz hozzá?

- Nem tehetem. - Jüan majdnem olyan szerencsétlennek látszott, mint Arabei maga. - Meg kell elégedned a

beszámolómmal. Úgy látszik, Cortez nem sérült meg súlyosan, de amíg nem vagyunk egészen biztosak...

- Beszélt Cortez valakivel? Említette a... nevemet?

- Eddig csak az anyám volt mellette. Talán neki mondott valamit.

Arabei nekitámaszkodott egy oszlopnak. A csempe annyira hűvös volt, hogy a vékony selymen keresztül a

bőréig hatolt a hideg.

- Tudom, hogy külső szemlélő számára rossz feleség voltam. De azt reméltem, hogy Cortez tekintettel lesz

az emlékezetvesztésemre. Jaj, minden olyan nehéz és bonyolult! Azért, mert kihozott a börtönből, miért

kellett mindjárt feleségül vennie? Volt egy másik férfi, akit elfelejtettem, és Cortez ezt kihasználta. Hát nem

érthető, ha ezt rossz néven vettem?

- Véleményünk szerint Cortez az adott körülmények között megtette a lehető legtöbbet. Agyonlőhettek

volna kémkedésért.

- Egy amerikai állampolgárt? Kizárt dolog!

- Másokkal már megtörtént. Cortez nem kockáztathatta meg, hogy téged is falhoz állítsanak.

- Engem is? Kit öltek meg?

- A két diákot. Nem tudtad? Cortez nem mesélte el?

- Nem. - Arabei a homlokára szorította a kezét. Hirtelen borzasztóan szédülni kezdett. Jüan karon fogta, a

szalonba vezette, és lefektette a pamlagra.

- Maradj fekve! - parancsolt rá, miután egy párnát tett a feje alá. - Hozok valami innivalót.

Odalépett a bárszekrényhez, és egy félig töltött konyakospohárral tért vissza.

- Szegény Arabei - mondta együtt érzően, és a nő felé nyújtotta a poharat. - Idd meg ezt! Ettől majd erőre

kapsz.

- Nagyon kedves fiú vagy. - Arabei felült, és engedelmesen megitta a konyakot. Lassanként a szoba

megszűnt forogni körülötte. - Cortez sohasem volt olyan, mint te. Legfeljebb fiatal korában külsőleg hason-

lított rád. A gyengédségnek sohasem volt helye a szívében. Ha valami fontos neki, mindenáron győzni akar. -

Arabei kiegyenesedett, és szinte révületben folytatta: - Hideg halál egy forró délutánon. Corteznek

Talaverában győznie kellett. Olyan volt az arca, mint egy vörös maszk... úgy ömlött belőle a vér. A tömeg

meg üvöltött és tombolt, mintha mindez csupán játék lenne, nem pedig kegyetlen valóság. Cortez a világért

nem adta volna jelét, de tudta, hogy látom. Tudta, hogy ott vagyok, pedig azt mondtam, nem megyek el.

Tudta, mennyire gyűlölöm a bikaviadalt. Kértem, hogy ne vegyen részt több viadalon. Könyörögtem, sírtam,

soha még úgy nem veszekedtünk...

Arabei egyre jobban belemelegedett az elbeszélésbe, aztán hirtelen elhallgatott, és döbbenten nézett Jüan

rémült arcába. Itt volt hát az emlékezés pillanata, úgy jött, mint a villámcsapás. Arabei folytatta volna, de

hirtelen megjelent valaki, és a torkára forrasztotta a szót.

- Ne állj szóba ezzel a nővel, Jüan! Hallod? - parancsolt rá a fiára dühösen Sefb ra Armendaz. - Gonosz,

hálátlan teremtés! Nem engedem, hogy téged is megbabonázzon a világos bőre és az aranyszőke haja, mint

azt a szerencsétlen szamarat, aki odaát fekszik.

- Anya! - fordult felé rémülten Jüan. - Arabei nem érezte jól magát, és hoztam neki konyakot. Egészen

különös dolgokat mond...

- Azt elhiszem!

Sefbra Armendaz közelebb lépett, és Arabei láthatta, hogy nemcsak dühös, hanem halálosan fáradt is.

Tudta, hogy a sefbra őszintén szereti az unokaöccsét, és órákon át ott ült mellette. Arabei irigyelte az asszonyt

ezekért az órákért, és eltökélte, nem tűri tovább az embertelen büntetést.

- Bemegyek hozzá! - kiáltotta, és felugrott a helyéről. Az addigi gyengeségét sziklaszilárd elszántság

váltotta fel. - Nem tilthat el többé tőle, sefb ra! Tudom, hogy jót akar neki, de azt is tudom, hogy ő látni

szeretne.

- Persze hogy látni szeretne! Könyörögtem neki, hogy küldjön el téged. Megpróbáltam meggyőzni, hogy

egy ilyen nő, mint te, sohasem tartozhat a családunkhoz. Cortez azonban nem hallgat rám. Senki sem olyan

vak, mint egy szerelmes férfi. Senki sem olyan süket a jó tanácsra. Cortez mindent megtett érted, ami

emberileg lehetséges, te pedig hálátlansággal és örökös veszekedéssel viszonzod. Igazán megérdemled, hogy

elkergessenek innen. Ha rajtam múlna…

- Akkor már az utcán lennék. Tudom. - Arabei arcán keserű mosoly villant fel. - Csakhogy én nem tudtam...

fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent számomra Cortez.

Arabei nem tudta, miként jutott ki a szalonból, de már semmi sem választhatta el a szeretett férfitól, aki

többé már nem egy homályos, megfoghatatlan árnyalak volt. A baleset során átélt sokk segítette a

felismerésben, hogy Cortez az az ember, akit szeretett. Halkan odalépett betegágyához.

Cortez kinyújtotta feléje a kezét. Arabei letérdelt az ágy mellé.

- Cortez... egyetlen szerelmem! Miért nem mondtál nekem soha semmit? Jaj, hogy is hihettem, hogy van

valaki rajtad kívül! - Aggodalmasan nézte a férfi sápadt arcát, és óvatosan megérintette sebesült homlokát. -

Nem akartak ideengedni hozzád. Maga volt a pokol nélküled. De most már nem fontos. Hogy érzed magad?

Cortez gyengéden megsimogatta a feleségem arcát.

- Nem tudtam, hogy távol tartanak tőlem. A nagynéném azt mondta, hogy nem akarsz látni.

- Hazugság! - csattant fel Arabéi. - Luz azt állította, hogy lelöktelek, a nagynénéd pedig... Hát ennyire

gyűlölnek?

- Azt hitték, hogy te gyűlölsz engem. - Cortez fürkésző pillantást vetett a feleségére. - Mi történt?

Emlékszel mindenre?

Arabei bólintott, és vágyakozóan átölelte a férjét.

- Úgy féltem, hogy meghalsz vagy nyomorék maradsz. Ugye meggyógyulsz? Mit mondott az orvos?

- Úgy tudok élni és szeretni, mint azelőtt. - Cortez mosolygott, és magához húzta Arabeit. - Sohasem

szűntem meg szeretni téged, querida. Amikor elhagytál, tűvé tettem érted Sevillát és Madridot. Annyira

vágyódtam utánad, hogy másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy megtaláljalak. Végül Venezuelában

bukkantam a nyomodra. Nagy bajban voltál, miután ennek a két forrófejű gyújtogatónak megengedted, hogy a

lakásodban rejtőzzenek el. Máig rejtély számomra, miért tetted.

- Az egyikük tudta, hogy amerikai vagyok, és egy spanyolnak dolgozom. Késő éjszaka kopogtak az

ajtómon. Rettenetesen féltek. És olyan fiatalok voltak... egyikük sem volt még húszéves. Egyszerűen nem

mondhattam nemet. Éppen most mondta Jüan, hogy agyonlőtték őket. - Arabei nagyot sóhajtott.

Különös érzés volt, hogy hirtelen mindenre emlékszik. Csak néhány dolog szorult még magyarázatra.

- Hogy ismerkedtünk meg?

- Venezuelában egy barátomnál dolgoztál, aki a bikaviadalok nagy rajongója. A szabadságát

Spanyolországban töltötte, ahova elkísérte rendkívül ügyes amerikai titkárnője is. A barátom ismertetett

minket össze. Szerelem volt az első látásra. A szívünk egy ütemre dobogott, és tudtuk, hogy megtaláltuk

egymást. Szavakra sem volt szükségünk. Akkor még két egészséges szemem volt, amivel csodálhattam a

szépségedet, a gyönyörű aranyszőke hajkoronádtól a kecses bokádig.

Cortez egy kicsit elhúzódott, és mélyen Arabei szemébe nézett.

- Amikor tegnap azon kaptalak, hogy a tőrt tartod a kezedben, éledni kezdett bennem a remény. Ha nem is

emlékeztél, hogy te ajándékoztad nekem, valamit mégis megsejthettél. Amikor később szeretkeztünk, az

eszed tiltakozott, a tested és a lelked azonban nem hagyta magát félrevezetni. Ugyanolyan odaadó voltál, mint

amikor találkoztunk, és halálosan egymásba szerettünk.

- Aztán elhagytalak - folytatta Arabei, miközben a férfi arcát simogatta. - írtam neked egy levelet, és

visszarepültem Dél-Amerikába abban a hiszemben, hogy soha többé nem látlak.

- Megőriztem a levelet. - Cortez arca egy pillanatra elsötétült. - Ez áll benne: „ A te életed igazi nagy

szerelme a bikaviadal. Én nem vagyok elég neked. Egyetlen nő sem pótolhatja számodra a győzelmet az

arénában és a tömeg tomboló ünneplését. Kérlek, ne kövess! Hadd éljem a magam életét. Azt hittem, képes

leszek rá, hogy egy matador társa legyek, de tévedtem. Az a jelenet, amikor vérben úszó arccal láttalak,

meghaladta az erőmet. Férjre van szükségem, nem hősre. Biztonságra vágyom, nem halálos veszedelemre.

Élj boldogul, szerelmem! Isten óvjon!" Először nagyon elkeseredtem, aztán kezdtem belátni, mennyi igazság

van a szavaidban. - Cortez két kezébe fogta a felesége arcát, és csókot nyomott az ajkaira. - Egyikünk

számára sem volt könnyű, - mostantól kezdve azonban... Jaj, az ördög vigye! Mindenem fáj, hogy tudlak

megölelni?

Arabei mosolygott, és gyengéden hozzásimult a férjéhez.

- Holnap megröntgeneznek, querido. Aztán meglátjuk. Szegény drágám! Milyen rettenetesen viselkedtem

veled! Nem is tudom, miért nem szabadultál meg tőlem.

- Azért, mert tudtam, mi gyötör. Azt hitted, hogy elárulsz valakit, ha engem szeretsz. Ezzel valójában

hozzám maradtál hű. Nem tehettem egyebet, mint hogy megvárjam, amíg újra emlékszel a múltra. Mit szólsz

ahhoz a férfihoz, akit újra felfedeztél?

- Szeretlek... jobban, mint ahogy szavakba lehet önteni!