Báldi Tamás - Egy geológus barangolásai Magyarországon.pdf

8/17/2019 Báldi Tamás - Egy geológus barangolásai Magyarországon.pdf

1/196


2/196

Báldi Tamás

Egy geológus barangolásaiMagyarországon

Az utolsó húszmillió év nyomában


3/196

A TUDOMÁNY - EGYETEM sorozat főszerkesztője:Glatz Ferenc

A Természettudomány alsorozat szerkesztője:Staar Gyula

Tudomány - Egyetem sorozat © Vince KiadóA sorozat grafikai terve Haász István,tipográfiai terve Kempfner Zsófia munkája

© Báldi Tamás, 2003

A kötet ábráit Gál Magdolna rajzolta

A borítón: ipolytarnóci ősmaradványok

Megjelent az Oktatási Minisztérium támogatásával,a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított felsőoktatásitankönyvtámogatási program keretében

Kiadta: Vince Kiadó Kft., 2003(1027 Budapest Margit körút 64/b)


4/196

Tartalom

Előszó 7Földtani kortáblázatok 10

I. A csúcs-hegyi tengeri sün 13II. A pilis-hegyi rénszarvascsordák 25

III. Az ürömi víziló 50IV. Méregfogú csigák tengeröble a miocénben, Szokolyán 61V. A visegrádi miocén korallzátony 77

VI. A Börzsöny ősvulkán felépítése és kora 88VII. A Tethys-óceán halódása. A Paratethys kőzetei

a Tétényi-fennsíkon 99VIII. A budafoki kagylókövezet és az érdi osztrigazátony 124

IX. Az alsó-miocén tengerjárás nyomai Noé szőlőjébenés Pétervására körül 144

X. Az eggenburgi erdők üzenete Ipolytarnócról 158

Függelék 179


5/196

Előszó

A Vince Kiadónál a „Tudomány - Egyetem" sorozatban eddig megjelenmagas színvonalú földtudományi tárgyú könyvek hangsúlyosan a „nagykérdésekkel" foglalkoznak, mint a földi szférák múltja, jelene és jövője, avilágóceán izgalmas témája (Czelnai, 1999; Mészáros, 2001) vagy a tömeges kihalások jelenségei és okai (Pálfy, 2000). Ez az írás, amit a tisztelolvasó most a kezében tart, inkább a tudomány - esetünkben a geológiaés az őslénytan - apró örömeibe kísérli meg bevezetni az érdeklődőket.Azt szeretném bemutatni, hogyan történik a tudományt felépítő apró ele-meknek felkutatása és értelmezése. Az elemek alkotják a tudomány épü-letét, amelynek tetejéről azután módunk nyílik a nagy távlatok és össze-függések átlátására, felismerésére.

Professzorom, Vadász E lemér tanított meg minket a „geológiai elemzés-re". Eléggé eredeti és egyedülálló módon úgy is nevezte tárgyát: „elemző

földtan". Ez az elnevezés talán azért nem terjedt el, mert a természettudo-mányok körében határozottan „foglalt" szó, mindenki a kémiai elemzé-sekre vagy általában az anyagok összetételének meghatározására alkal-mazza. Vadász viszont inkább filozófiai értelemben vezette be ezt a jel-zőt, vagy talán úgy akarta használni, ahogyan Freud a pszichológiában.Sok pszichológus a mai napig beszél és ír a „lélekelemzés", a pszichoana

lízis módszeréről.A geológus elemző munkája a terepen kezdődik. Eleinte kizárólag ta-

pasztalat, a jelenségek felismerése és leírása. Természetesen anyaggyűj-tés is a belső vizsgálatok számára, vagy például ásványok és kövületek

esetében hódolás a gyűjtés örömének.A következő logikus lépés - a látottak alapján - a létrehozó folyamatok

gondolati rekonstrukciója. Meg kell állapítanunk, hogy a vizsgált helyszínen és korszakban mi is történt. Lehet, hogy e történés csak nagyméretűtengerjárás kialakulása vagy egy lagúna lefűződése, egy orrszarvúcsapat

patakon való átgázolása volt, de már ebből is látjuk, hogy itt és ekkor ten-gerpart volt, vagy folyami ártér.


6/196

8 Egy geológus kalandozásai Magyarországon

Azt hiszem, munkánk ezen a ponton nagyon hasonlít a krimikből ismert detektívmunkára. Sherlock Holmes, Poirot, Columbo, Maigret akár

jó geológusok is lehettek volna, bár az ő munkájuk az emberi alvilágba

vezet. De a kutatás („nyomozás") módszere bizony hasonló. Történt vala-mi a múltban. Valami, amiről még titkos videofilm sem készült, tehát azesetleges tanúvallomásokon kívül nem tudunk semmit. Itt jegyzem meg,hogy a geológus még a szóra bírható tanúktól is meg van fosztva. Marad-nak tehát az eseményből hátramaradt jelek, jelbizonyítékok. A mesterde-tektívhez hasonlóan a geológus is ezekre van utalva. És most jön Vadász

szemléletének egyik leglényegesebb pontja: csak az empíriára építs, nedőlj be különféle prekoncepcióknak, vagyis szép, logikus, de alá nem támasztott elméleteknek. Ne ezekhez gyűjts adatokat! A dedukció a geoló-gia halála. A geológia induktív tudomány. Mint ahogyan az igazságszolgáltatásnak is halála a prekoncepció szerinti vádemelés és ítélet, a bizo-nyítékok mellőzése stb. Mi ezt tanultuk az „Öregtől", épp a nagy koncep-

ciós perek árnyékában!Ma is kristálytisztán emlékszem arra a színvonalas beszélgetésre, ami

két nagy geológus, Vadász Elemér és a zseniális, részben Párizsban nevelkedett Horusitzky Ferenc professzor között zajlott a földtani tanszékegyik tantermében előttünk, harmadéves geológushallgatók előtt 1956nyarán. Horusitzky azt magyarázta nekünk a terepgyakorlati felkészítés

okán, hogy az ember a tudomány mai állása mellett már úgy megy ki aterepre, hogy keres valamit. Van egy logikus feltevése, és megnézi, hogyigaz-e vagy nem ez a feltevés. Természetesen Vadász nem értett egyetezzel a szemlélettel, és udvarias vita fejlődött ki a két professzor között.Ebből a vitából többet profitáltunk, mint egy többhetes kurzusból. A kétöregember, aki él-hal a geológiáért, a tudományért, az egyikük szelle-

mes, riposztozó, nagyszerű szónok, a másik kissé nyers, goromba, de jószívű és pengeéles eszű. Mindkettőjük kiváló memóriája telítve egy élettudományos tapasztalatával, a geológia 19. századig visszamenő irodal-mi adataival.

Hogy kinek a „pártjára" álltam akkor gondolatban, bizony már nem istudom. Mindkettőnek megvolt a maga igaza. Mindketten tanítottak, ésbüszkén vallhatom, hogy mindkettő a „tanítványának" nevezett. Már ré-gen megtértek az anyaföldbe, amellyel életüket eljegyezték.

Ajánlom tehát e könyvecskémet az ő emléküknek, vagyis Vadász Ele


7/196

Előszó 9

rándulások szabványos leírásánál több is, kevesebb is. Kissé tágabbperspektívába is ki-kitekintünk egyes kirándulási célpontok leírásakor.A jelenségekről bővebb és iskolásabb magyarázattal tájékoztatunk,

mint az átlag kirándulási kalauzok. Azonfelül előkerülnek a régi időkemlékei, tehát valamennyi szubjektív elem is a felfedezés öröméről, akudarc érzéseiről, a fizikai megpróbáltatásokról és örömökről. Eredeti-leg sokkal hosszabb időtartamot szerettem volna bemutatni, de a terje-delmi határ húszmillió évnél megálljt parancsolt. Az ipolytarnóci vulkáni kitörés katasztrófájának kimutatásán, a „miocén Pompejin"- amint

Othenio Abel nevezte - nem jutottunk túl. De remélem, lesz még mó-dom a folytatásra.Sajnálatos módon a harmad- és negyedidőszaki feltárások, lelőhelyek

nagyon múlékonyak, rövid életűek. Ha például a homokbányák nem áll-nak művelés alatt, éveken belül teljesen beomlanak, eltűnnek. Ahol talántovább élne a feltárás, ott egykettőre megtöltik háztartási szeméttel. Igy

azután sok klasszikus lelőhely már eltűnt. Köztük olyanok is, amelyekeén még tanulmányoztam, és fontosságuk miatt ebbe a kirándulásvezető-be is inkább bevettem.

Az idő a geológiában is fontos tényező. Több, egyre nagyobb felbontá-sú geológiai kortáblát teszek közzé. Ezek használata éppoly nélkülözhe-tetlen az időben való eligazodáshoz, mint a térképeké a térbeli tájékozó-

dáshoz.A földtörténetet - akárcsak a históriát - az időstől a fiatalabb felé halad-va szokták tárgyalni. Ezzel ebben a munkámban szakítottam, mégpedigazért, mert úgy vélem, hogy az olvasó jobban megbarátkozik a távoli ge-ológiai korok maitól nagyon különböző körülményeivel, ha azok kialakulását lépésről lépésre tudja követni. Így a haladásnak azt az útját vá-

lasztottam, amely az egyszerűbbtől a bonyolultabb felé, illetve a köny-nyen elképzelhetőtől (negyedidőszak, miocén) a nehezen elképzelhetőfelé vezet. Szabó József, a magyar geológia atyja, a 19. század legna-gyobb magyar geológusa választotta azt az utat, amit én. Ő is a legfiata-labbal kezdi, és a legidősebbel fejezi be földtörténeti tanulmányait. Ami-kor megkérdezték őt ennek okáról, a mendemonda szerint azt válaszolta,

hogy a kutat is felülről kezdik ásni, és úgy haladnak a mélyebb, idősebbrétegek felé.Munkám zárásakor nem mulaszthatom el köszönetem kifejezését a

Vince Kiadónak előzékenységükért Németh Géza és Staar Gyula kollé


8/196

1 0 Egy geológus barangolásai Magyarországon

feleségemnek, dr. Beke Mária geológusnak, a Magyar Állami FöldtanIntézet nyugalmazott tudományos főmunkatársának a technikai munká-ban nyújtott áldozatos, sokrétű segítségéért, valamint számos ötletéért.Tóth Tamás gimnazistának, unokámnak, a jól sikerült, természet után ké-szített kövületrajzaiért.

Üröm, 2002. szeptember 27.

Báldi Tamásny. egyetemi tanár (ELTE)az MTA doktora

Földtani kortáblázatok

A fanerozoikum (az utolsó 570millió év) geológiai korbeosztásánakátfogó nézete az abszolút dátumok

(millió év) feltüntetésével

A kainozoikum(az utolsó 64 millió év)

kissé részletesebb tagolásánakátnézete

* n eg ye di dő sz ak (kvarter)

• pleisztocén, jégkorszak


9/196

Előszó 11

A harmadidőszak korszakok szerinti részletesebb tagolása. A könyvbenszóba kerülő hazai formációk (közetrétegtani egységek) helyzetét is feltüntettük


10/196

1 2 Egy geológus kalandozásai Magyarországon

A negyedidőszak (kvarter) végének (utolsó 100 000 év) eseményeiJelmagyarázat: A: kronosztratigráfiai beosztás; B: glaciálisok és interglaciálisok;

C: klímaváltozás általában (W1 - würm1 stb., hideg csúcsok); D: barlangilelőhelyek; E: nyílt térségi lelőhelyek és egyes hidrológiai és üledékképződési

jelenségek; F: fázisok helyzete az időskálában.E fázisokat főként a gerinces őslénytani eredmények alapján állították össze


11/196

I. A csúcs-hegyi tengeri sün

A címben szereplő Csúcs-hegy nem az Adria partján van, hanem Óbuda

külterületén.Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam a geológus

munkájának egyik nehéz részletét. Rekonstruálnia kell, hogy az éppenvizsgált kőzettest vagy fosszília miként került mai lelőhelyére. Mert a geo-lógia egyik alapszabálya, hogy nincs olyan tárgy, legyen az kőzet vagykövület, mely eredeti keletkezési vagy élethelyén maradt volna. A lito-

szféra (kőzetöv) bármely részecskéjét választjuk ki, az már gyakran né-hány évtízezred múlva, a legkülönbözőbb geológiai folyamatok hatásáratöbbé-kevésbé elmozdul, elhagyja keletkezési vagy élethelyének térbelikoordinátáit, és anélkül, hogy közben tönkrement volna, más helyen ta-lálható.

Ez a tanulmány egyben arra is lehetőséget nyújt, hogy bemutassam a

magyar őslénytan egy kevéssé ismert és becsült, de klasszikus kutatásiirányát. Személyes, gyermekkori élményeimre emlékezve kezdem gon-dolataim fűzését.

A helyszín a már említett Csúcs-hegy, az időpont a negyvenes évekmásodik fele, éppen a háború utáni esztendők. Itt nagy kertek terülnek elma is. Családi, hétvégi pihenőházunk mögött volt egy kőrakás. Ásás köz-

ben a talajból kiforduló kemény kődarabokat hordtak oda szorgos kezekévtizedek folyamán. Akadtak néha méteres tömbök is, melyek kivételé-hez bizony elő kellett venni a csákányt, de a legkisebb kövek is diónyiméretűek voltak. Ez a kőrakás „kéznél volt", így érthető, hogy gyakorlatigeológiai érdeklődésem első célpontja lett. Mára már benőtte sokfélebokor, gaz, de annak idején a kizárólag mészkőből és mészmárgából

származó kőhalom csupaszon fehérlett a tűző napon, és békésen napozózöldgyíkoknak adott otthont. A kőrakás köveit kétféle mészkő alkotta. Azegyik kemény, rideg, szilánkosan törő, finoman szemcsézett szövetű volt.Ez a hegyek magvát alkotó triászból származott. Egyhangúnak tűnt, egykezdő számára kevéssé érdekes. A másik mészkőfajta kissé agyagosabb;


12/196


árnyalattal puhább, színe kissé sárgásabb volt. Megfigyeléseim ez utóbbitípusra összpontosultak, mivel felfedeztem, hogy ez kövületes. Valahon-nan megtudtam, hogy kövületei alapján e kőzetet a felső-eocén priabonai

korszakba helyezik. Ma már az abszolút korát is ismerjük: 35 millió évkörüli. Litosztratigráfiai rendszerünk szerint a Szépvölgyi Mészkő Formációból származik, abból pusztult le. Mielőtt az ezzel kapcsolatos folya-matok elemzésére térnénk, néhány szót azért a fosszíliákról is ejtsünk.

Kövületvadászat a kőrakáson

A foraminiferák egysejtű, az amőbákkal rokon állatok. Kétszáz mikromé-ternél alig nagyobbak, és bőven élnek a mai tengerekben éppúgy, mintannak idején az eocénben. Tanulmányozásukhoz kisebb mikroszkóp kellszázhússzoros nagyítással. Nem tudom, előfordultak-e ezek a „kisforami-

niferák" a csúcs-hegyi kőrakás mészkövében, hiszen mikroszkópom nemvolt. Ha akadtak is, alárendelt mennyiségben, kis diverzitásban és nem jómegtartásban lehettek jelen, amint későbbi és máshonnan származó ta-pasztalataim mutatták. Ha „kisforaminiferákról" beszélünk, nyilván azt

jelenti, hogy léteznek „nagyforaminiferák" is. Pontosan ez a helyzet, ésilyen állatok maradványai a kőrakás egyes darabjaiban nagy számban

voltak megfigyelhetők. Ezekhez csak jó szem kell, alaposabb tanulmá-nyozásukhoz pedig elegendő egy terepi nagyító. A kőrakásban gyakorifaj mérete lencsényi volt, néha egyes példányok elérték az egy centimé-tert. Jól látszott, hogy az egyetlen sejt protoplazmája igen bonyolult belsőhéjszerkezetet épített fel, mely spirális lefutású sorba rendezett szabályoskamrákból áll. A csúcs-hegyi nagyforaminifera a Nummulites fabianii faj-

ba tartozott, és e gyakori forma egyrészt azt jelzi, hogy a bezáró kőzetanyaga meleg, szubtrópusi sekélytenger meszes aljzatán rakódott le, to-vábbá azt is, hogy mindez az eocén kor vége felé, a priabonai korszakbantörtént. Ez az ősmaradvány néhol olyan tömegben fordul elő, hogy kőzet-alkotónak minősíthető. Vázainak anyagából épült fel a nummuliteszesmészkő.

Bár a nummuliteszek érdekesek voltak, mégis az egész családbanszenzáció volt, amikor az egyik eocén mészkődarabban egy kb. 3 centi-méteres, sugarasan bordázott, szabályos kagyló teknőjére bukkantam.A kag ló tengeri jellege rögtön felismerhető olt A már akkor is léte ő


13/196

A csúcs-hegyi tengeri sün 15

cén végén kihalt, de a nemzetség a mai tengerekben is gyakori, így az Ad-riában is előfordul. Nem kifejezetten partvidéki állat, de a self sekélyebb,homokosabb részeit kedveli, ahol legnagyobb gyakoriságát kb. 20-40

méter közötti mélységben éri el. Ugyanitt nem túl erős, de kitartó tenger-áramlás szállítja az oxigénben gazdag vizet.Egyébként e kagyló volt az a fosszília, amely rádöbbentett a kövületek

kozmikus jelentőségére. A „saxa loquuntur" („a sziklák beszélnek") élmé-nye teljesen hatalmába kerített. Még egy kisdiák is megfejtheti a termé-szet e kozmikus időtávlatokból fennmaradt „üzeneteit" vagy „informá-

cióit". Vajon tényleg üzenetekkel állunk-e szemben? Vajon az értő és ér-deklődő kevesek számára szóló információk vagy egyenesen kinyilatkoz-tatások-e ezek a jelek, melyekkel a Teremtő üzen nekünk? Fura, de nemolyan nyilvánvaló e jelek megértése, mint gondolnánk. Évezredeken átcsak egy-két tudós ember elméje vált nyitottá a helyes értelmezésre. Azelső kolofoni Xenophanes (kb. i. e. 570-470) volt, aki 2500 évvel ezelőttfelismerte, hogy a fosszíliák korábbi élőlények maradványai, az üledékeskőzetek ősi tengerfenék üledékéből keletkeztek, és a kövületek egyidőseka bezáró üledékes kőzettel. Milyen nyilvánvaló tények ezek számunkramanapság, mégis nagyon sokáig még a tudósok sem fogadták el ezt azegyszerű magyarázatot. A reneszánsz két nagy elméje, Leonardo da Vinciés Nicholaus Steno a 16. század legelején felelevenítették, sőt tovább isfejlesztették Xenophanes eszméit, saját kiterjedt tapasztalataik alapján.Sajnos az írástudók és tudósok egész testülete még ezek után sem vett tu-domást e sajátos dokumentumokról. Nem akartak hinni saját szemüknek,és elképesztően naiv és megalapozatlan hipotéziseket fűztek a kövüle-tek keletkezéséhez. Megelégedtek azzal, hogy a „természet játékainak"(„lusus naturae") tekintsék a fosszíliákat, amelyeket valamiféle „plaszti-kus erő" hozott létre a kőzetekben, jóval a kőzet keletkezése után. A felvi-lágosodás, a 18. század és a 19. század eleje kellett hogy eljöjjön az igaz-ság feltárásához és alkalmazásához. S még ma is sok a támadás, a kétke-dés, annak ellenére, hogy világszerte tudományos akadémiák és híresegyetemek, kutatóintézetek művelik a paleontológiát más geológiai tu-dományokkal együtt. Nagy ipari vállalatok, „olajmulti" világcégek modern paleontológiái laboratóriumokkal rendelkeznek. De térjünk vissza acsúcs-hegyi kőrakáshoz!

A fésűskagyló felfedezése után testvéreimmel együtt lázas kőforgatásbakezdtem a kőrakásunkon. Találtunk is még néhány Chlamys biarritzensis


14/196


az a mészkő, amelyből kimállva láthatóvá vált. Szembeötlött a „zsemle"tetőrészét díszítő, a szabályos ötös szimmetria szerint elrendezett „szir-mok" rajzolata. Mi jut első pillantásra egy laikus eszébe? Nyilván azhogy tengeri csillagot talált, melyről tudja, hogy ötkarú és szabályos, ötösszimmetria szerint felépített állat. Csakhogy mit kezdjünk a mi esetünk-ben a kétségtelen zsemle alakkal? Rövid állattani búvárkodás után erre ismegjött a válasz. A leletünk ugyan nem tengeri csillag, de egy ugyancsaka tüskésbőrűek (Echinodermata) törzsébe tartozó másik osztály, a tengerisünök (Echinidae) képviselője.

Az ötsugaras szimmetria egyetlen állattörzsre, a tüskésbőrűekre jellem-ző. Ide tartoznak, önálló osztályokat alkotva, a tengeri csillagok (Asteroi-dea), a tengeri liliomok (Crinoidea), a tengeri sünök (Echinida), a tengeriuborkák (Holothuroidea), a kígyókarú tengeri csillagok (Ophiuroidea).Ezek közül fosszilisan csak az összefüggő szilárd vázzal rendelkeztengeri liliomok, tengeri sünök gyakoriak. Aligha kell említenem, hogy a„liliom", „uborka", „szirom" elnevezések csak képletes utalások, semmibotanikai vonatkozásuk nincs. A tengeri sün is csak tüskés voltában emlé-keztet kertjeink kedves emlősállatára, a sünire.

A tengeri sünnek az említett tüskéken kívül védelmet nyújt meszes vá-za is, amit egyetlen nagy kalcitkristály épít fel. A vázat szabályos rajzolatú varratvonalak mentén érintkező lemezek alkotják: öt pár ambulakrálisés öt pár interambulakrális lemezsort észlelünk. Az ambulakrális lemezekapró likacsain át olyan lábacskák (pedicellaria) nyúlnak ki, amelyek mozgatásával az echinida helyváltoztatásra képes (ambulare = sétálni). A „sé-tálás" szó nagyon helyénvaló, hiszen a tengeri sünök mozgási sebességeenyhén szólva igen lassú. Fejlettebb echinidák háti részén, melyneknincs szerepe az említett „sétálásban", az ambulakrális lemezek módosu-lásával jönnek létre a szirmok (petalodiumok), melyek megtartják az ötösszimmetriát. Nos, nekem is e szirmok tűntek fel legelőször a csúcs-hegyikőrakásban. A szirmok kialakulásának élettani oka az, hogy miután a lá-bacskák nem kapnak szerepet a test mozgatásában a háti tájékon, ezért„fogókká" alakulnak át, melyek szerves anyagot gyűjtenek táplálkozáscéljára, eltávolítanak üledékszemeket, tisztán tartják a héjat stb.

A negyvenes évek végén még begyűjtetlen és feldolgozatlan volt a bu-dai-hegységi felső-eocén mészkő teljes fosszilis tengeri sün anyaga. Énmagam nem fogtam hozzá a tengeri sünök tanulmányozásához, mert ér-deklődésem, egyetemi tanáraim iránymutatása másfelé terelt. Szerencsé-


15/196

A csúcs-hegyi tengeri sün 1 7

„Ásatag tüskönczök" Pávay Elek 1874-es munkájából

Bartha Attilának adta feladatul a felső-eocén mészkőfácies echinidáinakbegyűjtését és feldolgozását. Ez a munka a jelölt szorgalmának köszön-hetően olyan kitűnően sikerült, hogy magyar és angol nyelven is publi-

kálták 1992-ben. Négy nagyobb lelethelyről Bartha rendelkezésére állt1820 példány, mely 22 génuszba tartozó 43 faj között oszlott meg.

A csúcs-hegyi leletben, emlékezetünk szerint, az Echinolampas nem-zetséget gyaníthatjuk. Mármost Bartha nem kevesebb mint 11 Echino-lampas fajt sorol fel a budai-hegységi priabonai korú mészkőből. Esetlegmég szóba jöhet az Echinanthus is, amelyből két fajt tudott elkülöníteni.

Mindkét génusznak élnek képviselői a jelenkor tengereiben, habár afosszilistől eltérő fajokkal. A ma élő fajok is csak olyan helyen élnek, ahoa tenger sekély, tiszta és áramló vizű. Ezért aztán mind a ma élő, minda fosszilis Echinolampas és Echinanthus fajok meszes, durva aljzaton,illetve mészkőben találhatók. A szennyezésre, lebegő agyagszemcsékreannyira érzékeny az Echinolampas, hogy a Szépvölgyi Mészkő fedőjére

települő bryozoás és Budai Márgából már ki sem mutatható.E márgaformációk echinidáit - ellentétben a mészkőfáciessel - már

igen korán feldolgozták, és monográfiákban is leírták. Pávay Eleknek kö-szönhetjük e márgák sünfaunájának korai megismerését. Világviszonylat-ban is úttörő, hazai viszonyaink között pedig egyik legelső paleontológiáimonográfiánk Pávaynak az a munkája, melyben három (olykor négy)

nyelven leírja a Budai Márga tengeri sünjeit, vagy ahogyan ő nevezi (méga nyelvújítók hatására), „tüskönczeit". 1874-ben jelent meg az aposztro-fált monográfia „Die fossilen Seeigel des Ofner Mergels", illetve „A BudaMárga ásatag tüskönczei" címmel Kiadta a Magyar Királyi Földtani Inté


16/196


kájának egy kiváló magyar folytatójáról, Szörényi Erzsébetről, aki a Ma-gyar Állami Földtani Intézet köztiszteletben álló paleontológusa volt, ésérdekes, hogy már doktori disszertációjának az eocén márgák echinidáit

választotta. Egyik első egyetemi tanítványom volt a nemrég elhunyt, na-gyon lelkes és szorgalmas Mihály Sándor barátom, aki szintén sünökkelfoglalkozott a Földtani Intézetben (a korallok és más csoportok mellett).Őt azonban nem az eocén sünök érdekelték. Megjegyzem még, hogy aPávay által hazánk nagyjairól elnevezett echinidák nevei jórészt érvénye-sek, így került be például a Deákia nemzetség a „Treatise" amerikai soro-

zat sünös kötetébe (Moore. C. ed. 1966).

Nyomozás a tengeri sün eredeti betemetődési helye után

ígéretemhez híven, tegyünk kísérletet a következőkben azoknak a folya-

matoknak a rekonstrukciójára, mely a házunk mögötti kőrakásra juttatta acsúcs-hegyi tengeri sünt.

A kőrakás keletkezését már leírtam: emberi munka eredménye, a „talaj-ból" előkerült kövek összegyűjtése. Ámde hogyan került a „talajba" a mitengeri sününk? A talaj többnyire csak vékony réteg, amely egy kissé vasta-gabb kvarter (negyedidőszaki) üledéket takar. Ilyen üledék a Csúcs-hegyen

az egyes kisebb útbevágásokban megfigyelhető lösz és a sokkal elterjed-tebb lejtőtörmelék (kolluvium). A tengeri sün valószínűleg a lejtőtörmelék-ből, tehát az „altalajból" lett kiemelve. Magyarázatot kell találnunk arra,hogy miként került a telkünkre (annak lejtőtörmelékébe vagy talajába) a le-let. Egyszerű volna a válasz, ha azt mondanánk, hogy „alulról jött". Eocénmészkő van a mélyben, és arról vált le, mechanikai mállással. Igy „termi

meg a követ a föld". Csakhogy ez bizony nem igaz, és a magyarázat elvetendő. Ha ugyanis átfúrjuk a talajt és a lejtőtörmeléket, akkor mindenhol, atelken és a környéken, oligocén korú agyagos, finomhomokos iszapkövet(aleuritot) találunk. Erről meggyőződhettem a környezetben végzett számoskútfúrás, kútásás kapcsán. Ebben a laza és lágy kőzetben könnyen felismer-

jük a Kiscelli Agyagot, amely az óbudai Kiscell párkánysíkjától kezdve eg

szen Solymárig a Hármashatár-hegy-Csúcs-hegy-Szarvas-hegy vonulalankásabb lejtőjét építi fel. Téglagyártáshoz több helyen fejtették és fejtik.

A mi szempontunkból most a lényeges következtetés az, hogy a mész-kőtörmelék nem származhat alulról" hiszen ott nagy területen minden


17/196


olyan vándorúté, melynek során a koptatás, gömbölyítés ki volt zárva.Valamennyi kődarab szögletes, a legkisebb kopási nyom nélkül.

A „felülről" való származtatást a következőképp kell értenünk. Az nyil

vánvaló, hogy a kőrakás egyes darabjai egykor egy nagy, összefüggő triászés felső-eocén kőzettest alkotórészei voltak. Ebből az egységes mészkőtest-ből szakította le valamikor a mechanikai mállás a törmelékdarabokat. Hogye darabok valami módon a mindössze 200 méteres tengerszint feletti ma-gasságban levő telkünkre eljussanak, ahhoz a gravitációra mindenképpszükség volt. így az említett mészkőtestnek 200 méternél, tehát a telkünk

magasságánál még feljebb kellett elhelyezkednie a mállás idején. A me-chanikai mállás nem történhetett túl régen, hiszen az egész lejtőtörmelékis fiatal, olykor a lösszel fogazódik össze. Márpedig a legfiatalabb lös15 ezer évvel ezelőtt hullott és halmozódott fel hazánkban, míg a legidősebblaza, tipikus lösz 100 ezer éve keletkezett. (Az úgynevezett „kemény löszt"nem számítjuk ide, az teljesen eltér a csúcs-hegyitől.) A mechanikai mállás

és a lejtőtörmelék kialakulása ezek szerint a 100 ezer-15 ezer év közöttiidőszakban játszódott le. Azaz nem is olyan régen. A törmelékszolgáltatómészkőtestnek ma is valahol még ott „fenn", a telkünk feletti lejtőrészenkell lennie. És pontosan így van. Ha megnézzük a geológiai térképeket, ígypéldául Schafarzik Ferenc és Vendl Aladár (1929) vagy Wein György(1977) vázlatait, akkor meglepve látjuk, hogy a Csúcs-hegy tetőrészén, a

452 méteres csúcs közelében, nagyobb felső-eocén (priabonai) mészkőfol-tok vannak bejelölve, amelyekben az eocén a triász mészkőre települ, aztfedi. Innen a Kiscelli Agyag már korábban, a jégkorszak előtt lepusztult.

Érthető, hogy további tengerisün-maradványok felfedezése reményé-ben meg puszta kíváncsiságból is, szerettem volna megfigyelni a szálbanálló priabonai mészkövet a Csúcs-hegy tetején. Felkapaszkodtunk tehát

testvéreimmel az erdő fedte hegycsúcsra. Alig öt évvel voltunk a másodikvilágháború után, és a háború nyomai még bőven ott voltak a hegytetőn.Ezeknek részben hasznát is láttuk: lövészárkok és ágyúállások egész hálózata tárta fel és tette hozzáférhetővé a priabonai mészkövet, sőt még atriászból is valamennyit. Fél napokon át kopácsoltuk a mészkövet kövü-letekre vadászva, s volt is eredmény: a sok nagyforaminiferán, nummu-

liteszen kívül találtunk néhány Chlamys biarritzensis példányt, egy-kétosztrigahéj-töredéket is. Ám tengeri sün még egy olyan szép példányban,mint a kőrakásról, sajnos nem került elő. Pedig a kőrakásbeli Echinolam-

pasunk is biztosan ebből a kőzettestből hasadt le régen Annak viszont


18/196


fenn, a Csúcs-hegy tetővidékét, magát a csúcsot építi fel a 400-445 méterközötti régióban. Ha ez a tényleges települési helyzetet tükrözné, úgy el-lentmondana Steno törvényének, mely szerint az egymáson fekvő rétegek

kora alulról felfelé haladva fiatalodik. A törvényt azonban a természet ittsem hágta át. Esetünkben ugyanis a rétegek nem fekszenek egymáson,vagyis az eocén mellett van az oligocén. Ameddig a meredek, erdős lejtőtart, addig triász és azon felső-eocén mészkő van szálban a vékony talajta-karó alatt. Körülbelül 400 méter magasságban a lejtő hirtelen ellankáso-dik, és a telkek, gyümölcsösök, hétvégi nyaralók labirintusa kezdődik, és

terjed lefelé egészen az Arany-patak völgytalpáig. E lankás lejtőrészt alkot- ja a Kiscelli Agyag. Egy hatalmas vető vagy talán vetőzóna mentén érintkezik egymással az eocén és az oligocén. Vagyis a dolgok térbeli helyzeteutólagosan, tektonikai mozgások hatására alakult ki. A vető csapása otthúzódik, ahol a meredek lejtő átvált a lankásba. A vető méreteire fénytvetnek azok a mélyfúrások, melyeket az utóbbi néhány évtized folyamánmélyítettek a Kiscelli Agyagba a Csúcs-hegy lába környékén. így a „Solmár 76. sz." és az „Óbuda 1. sz." mélyfúrások 130 méterrel a felszín alattelérték az oligocén agyag és a fekvőjében települő felső-eocén mészkő ha-tárát. E két fúrás légvonalban alig 2 kilométerre van a Csúcs-hegy tetejétfelépítő eocén mészkőtől. A relatív szintkülönbség kb. 460 méter. Kérdés,mikor és hogyan működött a vetőmozgás, a vetődés.

A választ e kérdésre helytelen volna a Csúcs-hegyre korlátozni. Az egésBudai-hegység kialakulását kell szemügyre vennünk. Igy hasznosíthatjukazt a körülményt, hogy a Szabadság-hegy (Svábhegy) csaknem 500 métermagas tetőfennsíkját a tavi eredetű „levantei mészkő" borítja. Jánossy Dé-nes kollégámmal a csillebérci atomreaktor alapozásakor e mészkőben a há-romujjú ősló (Hipparion) végtagmaradványait fedeztük fel. Ez az ősmarad-

vány fontos dátumjelző: tízmillió évnél a mészkő nem idősebb, egymillióévnél biztosan nem fiatalabb. A jelenlegi tájképnek még a csírái sem voltak jelen a Budai-hegységben tízmillió évvel ezelőtt, vagyis a felső- (későimiocénben, a pontuszi (felső-pannon) korszakban. A hegység fiatal szerke-zete csak ezután kezdett kialakulni, és ekkor jött létre a csúcs-hegyi nagyvető is a többi északnyugat-délkeleti csapású töréssel egyidejűleg. A tekto-nizmus kezdetének közelebbi időpontját nem ismerjük, de valószínűnektartjuk, hogy az a miocén legvégén, 5-6 millió éve indult be intenzívebben.Ekkor ugyanis lecsapolódott a Pannóniai- (vagy Pontuszi-)tó még fel nemtöltött maradványa, melyet a régi irodalom „Levantei-tó"-nak nevezett, és


19/196


A Budai-hegységben nem tört ki bazaltvulkán, de a környező térségek-ben igen. Mély és kiterjedt, dilatációs vetőrendszerek teszik lehetővé abazaltkitöréseket. A vetődések korszaka így országosan a 6-2 millió év

közötti korszakra tehető, ami lényegében a pliocén kornak felel meg.Négymillió év elégséges idő volt ahhoz, hogy a Budai-hegység morfológiájának alapelemei létrejöjjenek. A csúcs-hegyi vetődés sem egyszerikatasztrófa eredménye volt. Sok apró földrengés, illetve az azokat kiváltóapró elmozdulások összegződése hozta létre a hatalmas „ugrómagassá-got" (szintkülönbséget). Elég lehetett ezerévente öt-hat erősebb földren-

gés, melyek mindegyikét 2 cm-es vertikális elmozdulás hozott létre a vetőmentén. Igy már a miocén végétől a pleisztocén kezdetéig (1,8 millióévig), négymillió év alatt kialakulhatott az említett nagy, 430 méteres ve-tő. [Összehasonlításul: Zsíros Tibor (2000) szerint átlagosan évszázadonként várható a Kárpát-medencében egy 7-es magnitúdójú rengés. Ilyenméretű földrengésekhez már hozzá lehet rendelni 2 vagy több cm-es ve-

tődéseket, illetve az e vetődések által felszabadult energiamennyiségeket:0,04 x10 ad 24 erg. A mi esetünkben a Budai-hegység mindvégig kevéssé szeizmikus terület volt, a pliocénban is alig mozgékonyabb a mainál.

Visszatérve a mállás és a lejtőtörmelék-képződés korára: az pontosanegybeesik az utolsó glaciális, a würm abszolút korával. A jégkorszak hdeg glaciális és kevésbé hideg interglaciális szakaszok ciklikus váltakoz

sából áll. A würm a negyedidőszaki jégkorszak utolsó glaciálisa volt. (Aürömi víziló sokkal korábban, a günz-mindel interglaciálisban élt, 0,millió éve.) A würm glaciálisban a kopár csúcson a mészkő intenzív mechanikai mállásnak volt kitéve a hűvös és hosszú tavaszi és őszi évszafolyamán. A gyakori olvadás és újrafagyás rengeteg törmeléket hasított lea szálban álló kőzetekről. A törmelék a gravitáció hatására a tetőrész

meredek lejtőjén kőlavinákba vagy kőtengerekbe gyűlve lefelé mozgott.Elérve a lankásabb lejtőt, a glaciális hideg miatti gyér növényzet a KiscelAgyag elmállását sem akadályozta; vagyis az utóbbi anyaga itt hozzákeveredett a mészkőtörmelékhez. Így alakult ki a lejtőtörmelék (kolluvium)amelyben az agyag és iszap mint mátrix ölelte körül a mészkődarabkákat,és most már egyetlen masszát alkotva mozogtak lefelé. E mozgást, melyet

kúszásnak nevezünk, a gravitáció irányítja a lejtő mélyebb régiói feléEzért az ilyen típusú mozgásokat gravitációs tömegmozgásoknak ne-vezzük. Az anyagszállítás nem szemcsénként történik, mint az áramlóvízben szélben hanem nagyobb összefüggő szilárd tömegben és csak


20/196


is akad hajtóerő, mégpedig az agyagos mátrix kiszáradásos zsugorodásá-nak váltakozása az esős idők csapadékvizének duzzasztó térfogatnövelé-sével. így került tehát telkünkre az echinolampaszos mészkődarab, mi-

után a lejtőtörmelék a Kiscelli Agyag fölé mozgott a kvarterben. A kúszlejtőtörmelékben a törmelékdarabok természetesen nem görgetődnek,ezért nincsenek kopási nyomaik. A szemcseméret szerinti osztályozatlan-ság szinte tökéletes, hiszen az összetétel az agyagszemcséktől a nagy kő-tömbökig terjed. Az agyagos mátrixú masszában minden szétkülönüléslehetetlen. Elképzelhető, hogy az igen jeges és hideg klímaszakaszokban

a Csúcs-hegy északkeleti fekvésű lejtőjén a talaj és a lejtőtörmelék mé-lyebb rétegei egész éven át fagyottak maradtak, és csak a legfelső 1 méterengedett fel a rövid nyár idejére. Ez már a tundra kialakulása volt, bizo-nyosra vehetően csak foltokban kifejlődve. Újabban Bajzáth Judit megta-lálta az eddig hiányolt magcsákó (Dryas) nevű növény levelének marad-ványait, ami Európa-szerte a tundravegetáció biztos jelzője. A geomorfo

lógusok már korábban gyanították tundrák kialakulását a szoliflukciós jelenségek nyomai alapján. A szoliflukció (talajfolyás) a lejtőtörmelék sokkal gyorsabb mozgását jelenti (évi 10-15 cm), amit az alsó, átfagyott talatetejének meggyengült kohéziója tesz lehetővé tundrákon. Ez a mozgás-mód és egyáltalán a tundrák kialakulása csak kis területekre és rövid epi-zódokra korlátozódott a hazai würm glaciális folyamán. Ha nem számo

lunk a szoliflukcióval, akkor az echinolampaszos mészkőtöredéknea kőlavina lábától kb. 500 méter úthosszúsággal és 2 cm/év sebesség-gel kalkulálva 25 ezer évre lett volna szüksége ahhoz, hogy a telekig„kússzon". Mint láttuk, az egész folyamat kezdete 100 ezer évre tehető,de esetünkben e dátum sokkal későbbi lehetett. Számolnunk kell azzal is,hogy a kúszáson kívül időnként más tényező is megjelent, mely gyorsabb

mozgást tett lehetővé. Ilyen volt az alkalmankénti szoliflukció, amely- ha csak 10 cm/év sebességgel számolunk, és kizárjuk a posztglaciáliidőkből, az utolsó 20 ezer évből - 8000 év alatt akkor is levitte volna akőlavina szélétől a telkünkig a törmeléket. Viszont a tundra csak epizodikusan létezett, ezért jobb mindössze annyit állítani, hogy a lejtőmozgásennél jóval hosszabb ideig tartott, de nem tovább 25 ezer évnél. Mint

szélső értékek tehát 8000-25 000 év határolja be a lejtőmozgás tartamát.Sorrendbe szedve és összefoglalva a csúcs-hegyi tengeri sün maradvá-

nyának kalandos helyváltoztatásait, az alábbiakra jutunk:


21/196

A csúcs-hegyi tengeri sün 2 3

Az Echinolampas térbeli helyzetének változásai elhalása utánA i k d b őd i B fi l bb ül dék é k


22/196


vastag tömege is, így a meszes iszapból mészkő lesz (diagenezis), a sünvázából pedig kövület (fosszilizáció). Mindez a paleogén medence süly-lyedéstörténetének tágabb keretébe illeszkedik.

3. A miocén vége felé és a pliocénben nagy vetődések játszódnak le.Ezek következtében az összefüggő kőzettömegek kisebb-nagyobb kőzet-testekre, rögökre szakadnak szét a vetők mentén (6-2 millió év között).

4. Hatmillió éve a Budai-hegység (a hegyek, mint a Csúcs-hegy is) mégnem létezett. Az egész, viszonylag sík térszín valahol a mai Szabadság-hegy platójának magasságában foglalt helyet, tehát ott, abban a szint-ben, ahol a Levantei-tó volt. Két lehetőséggel számolhatunk. Az egyik: azegész lapos térszín nem sokban tért el magassági helyzetében a maiDuna-szinttől, és csak a későbbi, lassú, vetődésekkel kísért kiemelkedésemelte fel a Szabadság-hegy magasságába. Az emelkedés közben a vetőkés az erózió összhatásának eredményeként kialakulnak hegységünk alap-vonásai. A másik: a két folyamat kombinációjaként eleve egy magasabbszintről további emelkedéssel jött létre a mai tájkép. Az tény, hogy apleisztocén (a jégkorszak) elejére (1,8 millió éve) már felismerhetők a maiBudai-hegység alapvonásai, bár még hátra van kb. 100 méternyi emelke-dés, az azzal lépést tartó erózió, teraszképződéssel, édesvízi mészkő le-rakódásokkal, barlangkioldással stb. A Csúcs-hegy is megszületik minttérszíni (morfológiai) jelenség, és orogenezisével párhuzamosan egyreerősebb eróziónak van kitéve. A mállás és az erózió módja természetesenéghajlatfüggő. A Csúcs-hegy tömegének részecskéjeként, a felső-eocénmészkőbe ágyazott tengeri sün is kezdi elfoglalni a vető kiemelkedő szár-nyában magaslati helyzetét, jóval a tenger szintje felett.

5. A klíma würmbeli lehűlésével a növényzet sűrűsége csökken aCsúcs-hegy tetőrészén. Ennek megfelelően a mechanikai mállás egyreerősebb és gyorsabb ütemű lesz. Elsőnek már korábban a puha oligocénagyag öblítődött le. A mállás azonban most már a kemény mészkövet ispusztítja, és egyre jobban megközelíti a felső-eocén mészkőben rejtőzőtengerisün-maradványt. Végül eléri és lehasítja.

6. A törmelékkel együtt kőtengerbe vagy kőfolyásba kerül, majd kissélejjebb agyaggal keveredve lejtőtörmelék darabja lesz. Mindez a kvar-terben, az utolsó glaciális idején játszódik le. A lejtőtörmelék gravitációstömegmozgással - főleg kúszással, időnként szoliflukcióval - lassú ütem-ben mozog a lejtőn lefelé. így lépi át az eocént az oligocéntől elválasztófővetőt (ez akkoriban már nem működött), és kerül az oligocén agyag fe-


23/196

II. A pilis-hegyirénszarvascsordák

Rénszarvas a pilisi hegyekben? Ez majdnem olyan egzotikusan hangzikmint „az ürömi víziló". Pedig a paleontológiái vizsgálatok tanúsága szerint nemhogy egy-egy rénszarvas, hanem több száz, tán több ezer főscsordák is vonulgattak táplálék után a Pilis-hegy csapásain. Mindenkitudja, hogy a rénszarvasok hidegkedvelő állatok, melyek fenn élnek,

messze északon. Elterjedési határuk déli irányban nem terjed túl Dél-Norvégia hegyein, Kelet-Finnország, Grönland tundráin. Ez a jelenleghelyzet. A jégkorszakban, persze, az éghajlati és növényzeti zónák a ma-gas északról messze délre tolódtak az ugyancsak terjeszkedő jégtakarókelőtt. Az is ismertté vált, hogy a jégkorszak utolsó, igen száraz és hidegstádiumában, a würmben, a Pilisen túl az egész Kárpát-medencében

nagy számban éltek rénszarvasok. Maradványaik valóságos „szintet" al-kotnak a késői pleisztocén kor 18 ezer éves üledékeiben (löszben, bar-langok lerakódásaiban). Természetesen az akkori hazai éghajlat és nö-vényzet, mint látni fogjuk, pontosan megfelelt az állatok igényeinek.Jelenleg hazánk 200 méternél alacsonyabban fekvő területein a léghő-mérséklet évi átlaga délen eléri a 11 °C-ot, míg a Pilisen ugyanez az érték

8-9 °C. A csapadék jelenkori évi átlaga a sík vidéken 550-650 milliméter, míg a Dunántúlon és a középhegységeinkben 700-750 milliméter.Ezzel szemben a 18 ezer éves fosszilis gerinces fauna alapján a leggyakoribb évi léghőmérsékleti átlag -5 °C volt, a csapadék évi átlaga pedigalig érte el a 360 millimétert. Akárhogyan nézzük, ez a mainál átlagosan14 °C-kal hidegebb levegőt és fele annyi csapadékot jelent! S azóta csak

18 ezer év telt el...A rénszarvasok korának leggazdagabb és legjobban feldolgozott lelő-

helyét a Pilis-hegy egyik déli nyúlványának mészkőtarajába mélyülő Pi-lisszántói-kőfülke kínálja. Ott emelkedik e taréj a falu felett, nem messzealatta, a régen Orosdy-kastélynak nevezett épület áll. Diákkoromban,még a háború utáni romos állapotában, barátaimmal nemegyszer bejár-tuk a kastélyt. Pilisszántó falu olyan, mintha egy részeg óriás megbillen-


24/196


A Pilis-hegy déli sziklaorma, melyben a Pilisszántói-kőfülke van(Kormos és Lambrecht alapján)

tette volna. A templomnál kezdődik a Pilis-hegy lejtője, s ettől kezdve ka-paszkodhatunk vég nélkül északra a mindvégig meredek lejtőn. Elhagyva

a buszvégállomást, a falu utolsó házait és a hatvanas években még műkö-dő mészégető kemencék helyét, a lombok takarta kastélytól nyugatraszembeötlik a „sziklataréj". Ennek tövében ösvény vezet fel egészen a kő-fülkéig. Ezek a felső-triász Dachsteini Mészkőből álló szirtfalak tragikueseményre emlékeztetnek, melynél ugyan nem voltam jelen, de megráz-ta az egész magyar geológustársadalmat. Iván Béla ifjú geológus kollé-

gánk, kiváló szikla- és hegymászó 1969-ben kőomlás áldozata lett ezen ahelyen, alig huszonnégy éves korában. A természetet tehát nemcsak sze-retni, hanem tisztelni is kell illő óvatossággal, mert nem csak a jégkor-szakban lehet kegyetlen.

Ilyen szomorú hangulatban, rövid kapaszkodás után elérjük a 423 mé-teres tengerszintfeletti magasságban tátongó kőfülke nyílását. Amint ne-

ve is elárulja, nem valami nagy barlang képe tárul elénk. Ahogy JánossyDénes 1951-ben észlelte: „Kb. 10x10 m nyílású üreg, mely ugyanekkormélységben nyúlik horizontálisan" befelé, a mészkőhegy anyagába. A jórészt már átvizsgált barlangi üledék vastagsága a mészkőfenék felett né-


25/196

A pilis-hegyi rénszarvascsordák 2 7

hetjük. Ők a Magyar Királyi Földtani Intézet anyagi támogatásával aligtöbb mint egy hónap alatt végeztek a terepi munkával, melynek eredmé-nye: 44 ezer csontmaradvány (60 százalékában madáré) begyűjtése volt.

Azonfelül 41 darab kő- és csonteszközt is találtak, melyek az ősemberrendszeres itteni feltűnését és tevékenységét igazolják. A pattintott kőesz-közök (paleolitok) régen „magdalenien", újabban „késői gravetti" megje-löléssel szerepelnek a régészeti irodalomban. Kormos és Lambrecht alap-vető monográfiáját szintén a Földtani Intézet adta ki 1915-ben. JánossyDénes Gábori Miklós régésszel 1951-ben elkezdte a lelőhely revízióját.Ásatásuknak jegyzőkönyvei a Természettudományi Múzeumban 1956-ban a tűz martalékaivá lettek.

A következőkben röviden bemutatom annak a faunának a képét, ame-lyet a csontok alapján megrajzolhatunk, sőt az ősemberi tábortüzek fa-szénmaradványaiból még a növényvilágról is alkothatunk valamiféle fo-galmat. Látni fogjuk, hogy a mostoha éghajlati viszonyok ellenére az élő-

világ páratlan gazdagságban, sokféleségben bontakozhatott ki. Csak elke-seredhetünk, ha a mai, általunk megfigyelhető, szegényes, lepusztult pilisiélővilágra nézünk. Holott a klimatikus feltételek most kedvezőbbek, és aPilis többé-kevésbé állandó védelem alatt áll, sőt újabban a Duna-IpolyNemzeti Parkhoz tartozik, annak szakértőgárdája védi nagy lelkesedésselés odaadással. Ezt megelőzően is a vad- és erdészeti gazdálkodás ellenőr-zése voltjellemző e vidékre. Ha itt ilyen nagy a pusztulás, akkor mekkoralehet másutt?

Éghajlati és vegetációs övek a jelenkori és a jégkorszaki Európában

A környezeti feltételek jobb megértéséhez előbb röviden át kell tekinte-nünk a hely korabeli éghajlati és növényzeti adottságait. A „jelen kulcs amúlthoz" elvet alkalmazva, előbb a jelenkori éghajlati öveket tekintjük áta Jeges-tengertől egészen a Mediterráneumig, Eurázsia nyugati részén.

A jégkorszak folyamán az alábbi klímaövek már a maihoz hasonló for-májukban léteztek, de a sarki jégtakaró kiterjedésének, délre nyomulásá-

nak vagy pólusirányú visszahúzódásának megfelelően tolódtak el déli, il-letve északi irányban. A hozzájuk ökológiailag kötődő növények és állatok egyidejű hasonló irányú vándorlásra kényszerültek.

Néhány fontosabb éghajlati öv északról dél felé haladva


26/196


mérsékletét jelenti). Szélsőséges környezet, ezért élővilágának diverzi-tása viszonylag nem nagy. A nyár mindössze egy, maximum három-négyhónapot tesz ki. Ekkor a fagy naponta felenged, és néhány fokkal 0 °C fö-

lé emelkedik. Már ez a kis enyhülés is elégséges ahhoz, hogy az élet nagybőségben kifejlődjön. A hidegebb részeken zuzmók és mohák tömegeiélnek, a kissé melegebb vidékeken pázsitfüvek, virágos növények, kúszó,csenevész bokrok, főleg fűz, nyír és fenyőkből leszármazott tundranövé-nyek, továbbá a magcsákó (Dryas) vegetációja tenyészik. A növényi élet-nek határt szab a tenyészidő rövidsége, a hosszú tél és a visszatérő fagyos

periódusok, de az a körülmény is, hogy a fagyott talajnak csak a felsőszintje olvad meg. Ahol csak egy hónapos a nyár, ott 0,5 méternél aligmélyebb az olvadt zóna. A hosszabb nyár kissé mélyebbre ható olvadást

jelent, habár egy-két méternél mélyebben, a talajvíz „örökre" fagyott ma-rad; helyesebb is talajjégről beszélni. A kőzet, illetve talaj pórusait a talaj-

jég elzárja, ezért a víz nem szivároghat lefelé. A kőzet és a talaj pedig

igen gyenge hővezetők. Igy áll elő az a helyzet, hogy a feltűnően szárazklíma ellenére a tundra mocsaras, tele van kisebb tavakkal, különösen, ha


27/196

A pilis-hegyi rénszarvascsordák 29

Európa térképe a glaciálisok idején a klíma- és vegetációövekkel

Feltüntettük a riss és a würm jégtakaró déli határát

a térszín nem elég lejtős, tehát a víz nem tud lefolyni. Fák azért sem fej-lődhetnek ki a tundrán nagyobb mennyiségben, mert a rövid tenyészidőnkívül éppen a talajjég az, ami a nagyobb gyökérzet kialakulását meggá-tolja. Erdős tundra néven újabban elkülönítenek a tundraöv déli részén

egy olyan sávot, amelyben már szórtan megjelennek a kisebb fák, főlegfenyők, esetleg egy-egy éger és nyír, átmenetet képezve a következő ve-getációs régió, a tajga felé.

2. Szubarktikus klíma: a tajgaerdők. Csapadékátlaga: 400 mm/év. Tél:-24 °C, nyár: +17 °C. Szélsőségesen ingadozó klíma, nagy a tél és nyáközötti hőmérsékleti különbség. A talajjég kissé mélyebben még itt is

megvan. Uralkodnak a tűlevelű fák, a többféle fenyő és néhol a kevésnyírfa. Éghajlata igen hasonlít a magashegységek, a havasok alpi klímájá-hoz. Itt jegyezzük meg, hogy a hóhatár e hideg régiók hegyeiben igenmélyen húzódik nyáron is így a tundrán 600 1200 méter magasságban


28/196


stb. A tajga erdeinek fő alkotó fajai a lucfenyő, a vörösfenyő, az erdei-fenyő, a jegenyefenyő és a tundráról is áthúzódó cirbolyafenyő (Pinuscembra). Kevés hidegtűrő lombos fa, a nyír (Betula) és néha az éger

(Alnus) bukkan fel a nagy többségben lévő tűlevelűek mellett.3. Kontinentális éghajlat rövid nyárral. Csapadékátlaga 560 mm/év, tél

-24 °C, nyár +19 °C. A hóhatár a hegyekben 1200-2500 méteres magas-ságban húzódik. Növényzete uralkodóan elegyes erdő, lomberdőhöz ke-verednek tűlevelűek. Az általában domináns lombos fák a tölgy, a kőris, a juhar (jávor) stb. együtteséhez már jelentősen nagy diverzitású flóra tár-

sul, hiszen az éghajlati feltételek ebben az övben már kissé jobbak. Gya-koriak még a főleg lucból és jegenyefenyőből álló fenyvesek, gyakran alombos fákkal elegyedve.

4. Kontinentális éghajlat hosszú nyárral. Csapadékátlaga 700 mm/év,tél -1,5 °C, nyár +22,5 °C. A hóhatár a hegyekben 2000-3000 méter kö-zötti magasságban húzódik. Hazánk és a Kárpát-medence nagy része je-

lenleg ebbe az övezetbe tartozik. Növényzetét lombhullató, lombos er-dők alkotják. Körülbelül 600 méteres magasságtól felfelé a sűrű bükker-dők, míg lejjebb a kevert gyertyánosok, majd a síkságon és az alacsonydombokon tölgyesek, cserfaerdők jellemzik, illetve jellemezték. Ebben amár kellemes éghajlatú tartományban a flórának már akár 20 százalékátszubmediterrán elemek teszik ki. Akad néhány „igazi" mediterrán forma

is, de a „szub-" képzővel elkülönített majdnem mediterrán, mediterrán-szerű alakok mindenképp utalnak rokon vonásokra, múltbeli földrajzi,klimatikus és evolúciós szoros kapcsolatokra. (Jó példa a karsztbokor-erdő.) Folyók mentén, árterületeken gyakori az égerből és szilfából(Alnus, Ulmus) álló erdő.

5. Óceáni (atlanti) klíma. (A kontinensek mérsékelt övi, nyugati perem

éghajlata.) Csapadékátlaga 1600 mm/év, tél: +8,5 °C, nyár +15 °C. Hóalig esik, és csak rövid időre marad meg a síkvidéken. A havasokban viszont a hóhatár 800-1200 méter közötti sávba is lenyúlik, mivel itt a csa-padék nagy része már csak hó alakjában esik le, és nagy tömege miattnem tud egész éven át maradéktalanul elolvadni. Ez az éghajlati adott-ság, mely Nyugat-Európára jellemző, nyilván a Golf-áramnak köszönhet

kialakulását. Hazánk nyugati végei már ebbe a klímaövbe mutatnak át-meneteket. Növényzete lombhullató erdő, kissé magasabban a fenyő ismegjelenik. Itt a sok eső miatt kilúgozott, sovány talajon a mohalápok, ahanga (Erica) és csarabmezők nagy kiterjedése tűnik fel A bükkösök a


29/196


6. Mediterrán klíma. Csapadékátlaga 600 mm/év, tél: +11 °C, nyár+25 °C. A hóhatár 3000-4000 méter közötti a hegyekben. Csapadékcsak télen hullik, eső formájában, hó csak a magasabb hegyekben. A nyár

szélsőségesen száraz és meleg. Növényzetét keménylombú örökzölderdők és bozótok (macchia) adják. Sajátos fenyőflórája van: feketefenyő,pínea fenyő, ciprusok stb.

7. Mérsékelt övi (közepes szélességi körök) pusztai éghajlata. {Sztyep préri, pampa stb.) Csapadékátlaga maximum 350 mm/év. Ez megfelel afélsivatagi fokozatnak. Tél -9 °C, nyár +24 °C, hóhatár 2500-3000 méte

között. A kevés csapadék miatt a hóhatár magasra szorul. Növényzetét anagy magasságra növő fűfélék (Gramineae) uralják, köztük árvalányhajfajok (Stipa div. sp.). Fa nincs a kevés csapadék miatt. Nem ritkák azon-ban a facsoportok, kisebb ligetek („erdős sztyep"), valamint a kevés folyótkísérő galériaerdők.

A vegetációs övek mintegy leképezik az éghajlati tartományokat. Ezért

ezeket együttesen mutatom be. Az egyik térkép a jelenkori viszonyokat, amásik a jégkorszakiakat ábrázolja.

A nagy, arktikus belföldi jégtakaró az úgynevezett glaciális szakaszokban déli irányban kiterjedt. E terjeszkedés oka a klíma romlásán kívül ahó lerakodási ütemének felgyorsulása, az éghajlat nedvesebbé válásavolt. A tőle délebbre húzódó, a korábbiakban már ismertetett éghajlati és

vegetációs öveket „maga előtt tolta". Igy kerültek tundrák, tajgaerdők foltjai a Kárpát-medencébe, sőt, mivel az örök hóhatár alacsonyabbra ván-dorolt, olyan hegyek is eljegesedtek (Magas-Tátra, Déli-Kárpátok egyehavasai), melyek ma mentesek a gleccserektől. A flóra és fauna tagjaiminden lehűléskor kénytelenek voltak dél felé vándorlással kitérni a szá-mukra már kedvezőtlen viszonyok elől. Felmelegedéskor ugyanezek a fa-

jok, néha megfogyva bár, de követték északra a hátráló jégsapka útját.Volt a felmelegedés előli visszahúzódásnak egy másik „egérútja" is,

nevezetesen felfelé követni a hideget, a magas hegyek havas ormai,gleccserei közé. Igy alakult ki az a helyzet, hogy az alpi-havasi flóra éfauna hasonlít a szubarktikus-tundrai élővilághoz. A hasonlóság gyakoroka ősföldrajzi vándorlással, az említett egérút felhasználásával magya-rázható.

Volt egy harmadik csoport is az élők körében, amely a jégtakaró fenye-gető közeledése ellenére, a pusztulást választva, egyszerűen helyben ma-


30/196


takaró képződni, illetve a meglévő gyarapodni. Ugyanez az oka annak,hogy kelet felé haladva egyes éghajlati sávok, sőt maga az arktikus jégterülete is rohamosan keskenyedik, vagy - mint a jelenkorban - ki sem

fejlődik. Viszont egészen a Krímig nyúlnak hatalmas füves sztyepek Belső-Ázsiából és még keletebbről. E füves pusztákon képződött a porüle-dék, a lösz, és képződik még ma is, tőlünk keletre (például a Góbi kör-nyezetében).

Magyarországot előszeretettel sorolják a füves puszták övébe a ne-gyedidőszaki ősföldrajzi térképek szerkesztői, különösen külföldön. Va-

lóban, elméletileg is jól összevág a füves puszta, a löszsztyep kialakulása azzal a körülménnyel, hogy az óceántól mi már tetemes távolságravagyunk, és medencénk levegőjét a Kárpátok védő karéja, nyugatról pe-dig az Alpok és a Dinaridák tömege meglehetősen szárazon tartja. Nemkétséges, hogy a mai körülményekhez hasonlóan az Alföld belső tájaitidőről időre füves puszták vették birtokba. A lösz hazai elterjedése azt is

mutatja, hogy ilyen sztyepek mozaikszerűen elhelyezkedő kisebb fol-tokban gyakoriak lehettek az alacsonyabb fekvésű dombvidékeken azegész országban. A periglaciális (jégkörnyéki) éghajlatot általában jel-lemző kis csapadékmennyiség miatt - ha valamiért a párolgás intenzí-vebb - könnyen kialakulhat a pusztai klíma. Hazánk délibb földrajzhelyzete azt jelentette, hogy ha egyszer kisütött a nap az Alföld sík vidé-

kén vagy a dombok déli lejtőin, akkor ott erősebb párolgás, szárazság ésezzel sztyepi viszonyok kialakulása jelenhetett meg. Ennek ellenére ahazai kutatók egy része inkább a tundrajelleg mellett tör lándzsát. Az el-térő nézetek miatt szükségesnek látszott a pilisszántói fauna statisztikusértékelése őséghajlattani szempontból. Ez eddig, tudomásom szerint,nem történt meg.

A pilisszántói madárfauna

Európa egyik leggazdagabb fosszilis madárcsontlelőhelye a pilisszántókőfülke. Ennek a gazdag anyagnak a világhírű feldolgozója a nagy mű

veltségű tudós-paleontológus Lambrecht Kálmán volt, akit a paleoorni-tológia megalapítójaként is tisztelhetünk. A váratlanul fiatalon elhunyt tu-dósnak tanítványa nem lehetett, de követője annál inkább. MégpedigJánossy Dénes barátom és régi múzeumi kollégám személyében aki az


31/196


fiájára épülő összesítése alapján foglaltam össze a témával kapcsolatoseddigi tudásunkat a lelőhelyről.

Akkor, 18 ezer évvel ezelőtt, olyan madárfaj, mely azóta kihalt volna,

nem élt a Pilisben. A felsorolt fajok ugyan ma is mind léteznek, de nagyrészük nem él a jelenkori Pilis-hegyen és környékén, sőt zömük most mára Kárpát-medencéből is hiányzik. Itteni költésről meg végképp nincs szóAz megeshet, hogy igen ritka, jelen költőhelyétől messzire kóborolt ván-dorként téved ide egyik-másik faj példánya, ha egyáltalán feltűnik.

Nincs helyünk itt a teljes madárfauna bemutatására, csak a leggyako-

ribb alakokkal foglalkozom. Hangsúlyozni kell, hogy a lelet darabszámnem azonos a példányszámmal. Ha meggondoljuk, hogy milyen sokcsontból áll egy madár csontváza, akkor beláthatjuk, hogy a darabszámtöbbé-kevésbé nagyobb, mint az eredeti példányok száma. A faj gyakori-ságával azonban mindenképp arányos, tehát durva eligazításra céljaink-nak itt most kitűnően megfelel.

A madárcsontok gyakorisági sorrendje a következő. Legtöbb az alpesihófajd (3112 db) és a sarki hófajd (2960 db). Ez a két madár kiugróan gya-kori az összes többihez képest. A leletek ily mérvű felhalmozódásánakmagyarázatára még visszatérek. Mit kell tudni e két fajról? A fajdok atyúkfélék rokonságába tartoznak. Ezek a hidegigényes taxonok, melyekhófehér tollruhát öltenek a hosszú télre, alig érik el a 30-40 centiméteres

hosszúságot. Míg az alpesi hófajd jóval a fahatár felett vagy a tundránazon túl él, a sarki hófajd a tundra törpenyírből és törpefűzből álló sásosrétjeit kedveli. A harmadik leggyakoribb faj is a fajdok közé tartozik: nyírfajd (101 db). Ez a madár már csak egyes részein fehér, egyébkénturalkodó a fekete, a feje acélkék. Elegáns megjelenése, 60-65 cm hosszamár tényleg vetekedik a többi tyúkalkatú madár érdekességével, szépsé-

gével. Aljnövényzetben dús, járhatatlan erdőkben szeret élni, ahol sok azáfonya, a hangás, csarabos, nyárfás rét. Szereti a társas életet. Párzáskor(dürgés) tavasszal ötven, néha száz résztvevő is összejön a kakasok válto-zatos, kecses, szép násztáncában gyönyörködni. Táplálékát rügyek, bar-kák, málna, szeder, férgek, csigák, rovarok stb. teszik ki. Ma is él Középés Dél-Európa közép- és magashegységeiben, néha a fahatárig felhatol.

A nyírfajd nemcsak a Pilisben, hanem egész Magyarországon már rég kiveszett, illetve „levadászták". Kihalásának ideje az 1890-es évekre tehe-tő, amikor a Nyírségben lőtték és látták utolsó példányát. A sarki és alpesihófajd eltűnése viszont nem írható az ember rovására hanem a hideg


32/196


a fenyőszajkó (20), a szarka (14), a csóka (14), a karvalybagoly (11), a hóbagoly (11), a süvöltő (11), a léprigó (11) maradványainak mennyisége.

Felvetődik a kérdés: milyen módon kerültek be a csontok a kőfülkébe

annak idején? Mert az már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy maguk azállatok, a kérdéses madarak általában nem éltek ott helyben. Az elképzel-hető, hogy számos faj itt keresett pihenőhelyet nappalra vagy éjszakára,oltalmat a jegesen hideg északi és keleti szelek ellen a délre nyíló üreg-ben. Mai búvóhelyeit, fészkelési szokásait tekintve kétségtelenül ebbe acsoportba sorolandó a vörösvércse, a csóka, mely utóbbi kifejezetten sze-

reti a sziklafalak üregeit, párkányait. De bizonyára szívesen visszahúzó-dott ide nappalra a hóbagoly és a karvalybagoly is, hogy apró rágcsálók-ból és rovarevőkből álló, begyében felhalmozott vadászzsákmányát nyu-godtan megeméssze, az emészthetetlen csontocskákat kis gomolyagok-ban (köpetekben) kiöklendezze. Ez utóbbi tevékenységével akaratlanul isa paleontológusok nagy segítőtársává szegődött. Egy hóbagolypár territó-

riuma 4-10 négyzetkilométer. Ez kiterjedt az egész Pilis-tetőre, a lejtőkreés a környező alacsonyabb rétekre, patakvölgyekre, erdős dombokra. Er-ről a nagy területről gyűjtötte be a hóbagoly említett dús vacsoráit. A kö-petek az évtizedek és évszázadok során hóbagoly-generációk tucatjain áthalmozódtak a barlang alján, betemette őket a főleg szél által befújt bar-langi üledék („barlangi lösz"). Az apró emlősök fosszilizálódott csontja

százával, ezrével iszapolhatók ki ebből a lerakódásból, és képet adnaknemcsak a környék arculatáról, hanem a relatív kor meghatározását islehetővé teszik. így lehetett annak idején az úgynevezett „pocoknaptá-rat" kidolgozni. A hóbagoly zömében 10-20 dekagrammos állatokat fog(lemmingek, pockok, kisebb madarak), de nemegyszer elfogja a kilósnyulat vagy a hófajdot is. A dermesztő, jéghideg szürkület sötétjében éles

szeme észreveszi a háttérbe olvadó, fehér tollruhás alpesi és sarki fajdokmozdulatát is, hiába bújnak azok a tundra cserjésébe vagy a sás közé.Ugyanígy járhat a fehér bundás havasi nyúl is. S ekkor e gyönyörű, hatal-mas madár magasra röppen, majd siklórepüléssel lecsap az áldozatra, ésmár viszi is. A végzetes támadást az áldozat túl későn észleli, hiszen hófe-hér a támadó is, repülése nesztelen. A hóbagoly hazája a fátlan tundra, ittis fészkel. Nagy területet belát. A „konkurens" karvalybagoly már inkábbaz erdős tundrát, a ritkás állományú, tisztásokkal tarkított tajgát kedveli.Étlapja azonban hasonlít a hóbagolyéhoz. Hogy e két bagolyfaj viszonylagos gyakorisággal képviselt a pilisszántói faunában, arra utal, hogy


33/196

A pilis-hegyi rénszarvascsordák 3 5

kóborolhat tundrás hazájából. A 19-20. században mint téli magányoskóborlót észlelték hazánk számos pontján, évtizedenként átlagban két-szer. így legutóbb 1987-ben Lébény mellett. Kalotás Zsolt szerint Buda-

pesten is látták a Fenyőgyöngyén, amint éppen egy mókust zsákmányolt1971 -ben. Ezek az alkalmilag idetévedt vándorok bizonyítják a madaraknagy mozgékonyságát. Tizennyolcezer évvel ezelőtt gyakori volt nálunk,és itt is fészkelt. Karvalybaglyot láttak nálunk 1976-ban Karancslapujtőn.Ez is magányos, kóbor madár volt.

Lambrechtnek is szemet szúrt az a rejtély, hogy a többezernyi példányt

jelentő alpesi és sarki hófajdcsontok hogyan kerültek a kőfülkébe. Fel-vethető, hogy az ősember, a rénszarvasvadász egyszerűen változatossáakarta tenni étlapját, és az ízletes szárnyasokkal kiegészítette menüjét.Ennek azonban számos körülmény ellene mond. Lambrecht rámutat,hogy a fajdok csontjain nincs pörkölődés, sütés nyoma, holott az ősem-ber - mint a rénszarvascsontok bizonyítják - megsütötte a húsokat, és acsontvelő komoly csemegéje volt. Az is érdekes, hogy a hatalmas fajd-csontanyagban hiányoznak a bordák. Ember nem tudja fogyasztani e bor-dacsontokat. Úgy látszik, hogy a ragadozó madarak viszont képesek vol-tak a bordák emésztésére. A ragadozó madarak maradványainak arányta-lanul kis mennyisége nem jelent semmit. A nappali ragadozók, de a bag-lyok egy része is, csak a zsákmány nyugodt elfogyasztása céljából húzó-dott a barlangba. Egyes baglyok talán nappal valóban inkább itt bennszunyókáltak. A fajdok bőségének okára a legjobb érvet a budai remete-hegyi kőfülke tanulmányozása nyújtotta, amelyben egyáltalán nem for-dult meg az ősember. A fajdok mennyisége ott is nagy, míg rénszarvas ke-vés van, nyilván csak annyi, amennyit a nagyragadozók ott benn elfo-gyasztottak. (Érdekes, hogy ezt az érvet Lambrecht nem is említi. A reme-te-hegyi adatok akkor még nyilván nem álltak rendelkezésére.) A fajdoknagy tömegét tehát a hóbaglyok zsákmányolták, és mintegy étkezőhely,étterem gyanánt használták a pilisszántói kőfülkét.

Felcsendült a madárdal. Ott csengett már a ligetekben, erdőkben 18 ezerévvel ezelőtt. Ennek fosszilis bizonyítékai a csontok, melyek a következődalos madaraktól származtak: a sárgarigó, a süvöltő, a léprigó. Változatosés szép énekhangjuk átjárta a ritkás erdők csöndjét. Sokan ismerjük a sár-garigó hosszas, bonyolult, daloló trilláit. Azért is szeretjük, mert hirdeti,hogy május közepe van, kezdődik a nyár. A süvöltő énekét tisztaság,lágyság és tartalom tekintetében egyetlen európai madár sem közelítheti


34/196


nyéhez. Ahol madár jár, és tetejében szépen dalol is, ott a világ nem lehetolyan ijesztően rossz. A jégkorszak tehát nem volt a siralom völgye,legalábbis a Budai-, Pilisi-hegységben.

Ami a Pilis-hegy természeti környezetét illeti, bizony csak sommásmegállapításokra hivatkozhattam eddig. Kormos és Lambrecht értelme-zésében hol a tundra, hol a löszsztyep, a puszta kerül előtérbe. Kormos jónyomon jár, amikor említi, hogy mindkét élőhelytípus előfordulhatott erégióban. Lambrecht külön nagy figyelmet szentel a pusztai talpas tyúk(Syrrhaptes paradoxus) pilisszántói faunában való egyetlen csontleleté-

nek, egy 22 milliméter hosszú csüdnek. A madárfauna legfontosabb lele-tének tartja. Nem kétséges e fosszília jelentésének érdekessége, hiszen azemlített madár jelenleg a Kászpi-tó keleti partjának pusztáitól és félsiva-tagjaitól elterjedve él kisebb csoportokban kelet felé, Mongólián és Tur-kesztánon át Kínáig. Egy másik, „inváziós" pusztai madárféle a pásztor-madár (Sturnus roseus), mely a seregélyre emlékeztet, de rózsaszín és fe-

kete tollazata révén feltűnően különbözik tőle. Elterjedésének jelenlegiközpontja Közép-Ázsia füves sztyepjein található. Azonban a pilisszántóianyagból ennek a fajnak is előkerült egy fosszilis csontja. Mindkét faj haj-lamos az „invázió"-jellegű tömeges kirajzásra szokásos areáljából. Egyespusztai fajoknak ez jól ismert jellemzője. A pilisi leletek azonban nemilyen invázióból erednek, hanem a környéken ténylegesen elterülősztyepfoltok lakóitól származnak. Mindkét faj a jelenkorban is, olykortömegesen, néhány hónapra „megszállja" hazánkat.

Áttekintve az egykoron Pilisszántón élt gyakoribb madarak élőhelyén,egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy a közeli környezet csak tundrábólállt. Kétségtelen, hogy voltak tundrának nevezhető vagy tundra jellegű,mozaikosan elhelyezkedő foltok a maguk jellemző élővilágával. A hó-

fajdcsontok tömege ezt kétségtelenül igazolja. Nem kétséges, hogy afajdfélék a hóbagoly és esetleg más ragadozó madarak kedvenc csemegéiközé tartoztak, és az évszázadok során át halmozódó bagolyköpetekbenigen sok csontjuk maradt ránk kis helyen. Az elég gyakori nyírfajd jelenlé-te a fosszilis anyagban már egyértelműen utal a tajga peremére, erdei kör-nyezetre. Hol lehetett a határ a tundra és a tajga között? Ezt ma már nehéz

pontosan megmondani. De az örök hóhatár a jeges korszakokban a Pilis-ben - ha tundraéghajlat volt - kb. 600-1200 méter között húzódott, mígszubarktikus klíma esetében a 800-1350 méteres magassági övben fog-lalt helyet. (Ezért volt például a Magas-Tátra eljegesedve.) A jelenleg


35/196


a Bükk is mentes volt az örök hótól, illetve a jégképződéstől. Az örök hóhatár közelségét jelzi azonban, hogy tundra bőven kifejlődhetett, épp aPilis-tetőn, Dobogókőn és e hegyek északi lejtőin is. Az alacsonyabbdombvidéken, lenn a folyóvölgyekben, a déli lejtőkön, úgy 300 méteresmagasságban már elérhettük a fahatárt és a szubarktikus tajgák, fenyve-sek övét. Egyes déli, sziklás részeken bokros vagy fátlan, pusztai füves lejtők terjedtek el. Igy jutott élethely a pusztai állatoknak. Arra is kell gon-dolnunk, hogy évszázadok, esetleg egy-két évezred távlatában a klímátsem lehet állandó jelenségként értelmezni. Kis ingadozások bizonyáravégbementek. Ezek irányától függően hol a tundra terjedt el jobban, holerdők borították be az egész vidéket. Máskor meg a pusztai lejtők területenőtt meg. Az e környezetekhez kapcsolt élővilág maradványai azonban avékony barlangi üledékben ilyen rövid időtartamon belül nem különül-hettek szét külön kis rétegekbe, főleg ha az üledékképződés üteme éppenlelassult. Akár fél évezred csontjai, bagolyköpetei is kondenzálódhattak,„összecsúszhattak" egyetlen rétegbe. Az észlelés pontosságának tehát itthatárt szabhat a vizsgálati anyag felhalmozódási, megőrződési módja is.Mindenesetre igen valószínű, hogy a pilisszántói szelvényben több év-század, esetleg egy egész évezred eseményei mutatkoznak meg.

A tundrák és/vagy löszpuszták domináns és kizárólagos elterjedésé-nek határozottan ellene mond a többi, gyakori madárlelet alapján fel-

állítható ökológiai kép is. A nyírfajd az aljnövényzetben dús, járhatatlan,áfonyában gazdag, vegyes (lombos és tűlevelű), ritkás erdőket szereti.A fenyőszajkó hazája a fenyő- és nyírerdők övezete a síkságokon éshegyvidéken egyaránt. Fő tápláléka a fenyőmag. A léprigó a fahatárig él,szereti a magas törzsű, öreg fákból álló, ritkás erdőket (erdeifenyő, tölgy,bükk). A vörösvércse kerüli a zárt erdőket. A karvalybagoly a tisztások

kal teli, ritkás állományú erdőket kedveli, főleg a tajga tűlevelű zónájá-ban. A süvöltő a sok tisztással tarkított arktikus fenyőövet szereti, egé-szen a tundra határáig. Ragaszkodik az erdőhöz. Főként fenyőmaggaltáplálkozik. A szarka facsoportok, erdőszélek madara. Svédország „totemállata", ami északi kötődéseit mutatja. Az említettekből tehát kitűnik,hogy a gyakoribb madarak a ritkás öreg erdőkhöz kötődnek, kedvelik a

dús aljnövényzetet, legtöbbjük felhúzódik a fahatárig. A fenyőt nem nél-külözik. Adódik tehát a következtetés: a pilisszántói kőfülke a würmben,18 ezer éve, olyan környezetben helyezkedett el, ahol a közelben tund-ra és öreg fenyvesek foltjai mentek át egymásba valamint egyes déli lej-


36/196


A pilisszántói emlősfauna

A gazdag emlősfaunában a leggyakoribbnak a következő taxonok bizo

nyultak (darabszám szerint): füttyentő nyúl vagy pocoknyúl (2449), rénszarvas (más néven tarándszarvas) (1402), havasi nyúl (626), vízipoco(537), örvös lemming (477), vakond (368), ürge (154). Néhány továbbiérdekes faj: barlangi medve (94), mezei pocok (85), szibériai pocok (81hermelin (69), vörösróka (67), havasi pocok (59), zerge (48), ősló (49 farkas (17), hiúz (11).

A leggyakoribb fajok körében - akárcsak a madarak esetében a bar-langi medvét leszámítva, az emlősfaunát leíró Kormos Tivadar nem találolyan fajt, amely azóta kihalt volna. Akad viszont ilyen a szórványleleteközött, így például a barlangi oroszlán, az óriásgörény, a mamut, a gyap-

jas orrszarvú.A leggyakoribb emlős a füttyentő nyúl vagy pocoknyúl (Ochotona

pusilla). Jelenlegi hazája az Uráltól keletre a magashegységek és a sztye-pek világában található, Belső-Ázsiában. Gyéren a Volgáig is követhetőtehát Kelet-Európa legszéléig elterjed. A jégkorszak würmi szakaszábannagy tömegekben élt nálunk is, többek között a Pilis-hegyen. Táplálékaaz ürömfélék (Artemisia) és a fűfajták. Az utóbbiakat télire kis boglyákbagyűjti. Föld alatti üregekben lakik. Baglyok, ragadozó emlősök gyako

zsákmánya. Főleg szürkületkor mozog. Magas, érces hangú füttyjelekead, melyek jobban emlékeztetnek madárhangra, semmint emlősére.A másik gyakori rágcsáló a havasi nyúl (Lepus timidus). Bundájának színenyáron olyan, mint a mezei nyúlé, télen azonban fehérbe öltözik. Érde-kes, hogy a rejtőzködéshez még a hóesést is felhasználja: 60 cm vastaghótakaróval havaztatja be magát. A hegyekben 1200 méternél magasab-

ban él, de nem terjed túl a 2600 méteren. Szereti az erdőket, legelőket, aköves területeket. A nyúlfiak nagyszerűen elrejtőznek a sziklahasadékokban vagy üregekben, mihelyt komoly veszedelem fenyegeti a családot.Szereti a társaságot, egész kolóniákba tömörül. Egy magasságban él amormotával és a hófajdokkal. Ha jóllakik, leheveredik a napsütötte sziklákra vagy a meleg fűbe. Nehéz észrevenni. Állandó tanyáját kövek kö

zött, barlangban vagy törpefenyő tövében üti fel. Sok az ellensége: róka,nyest, menyét, sólyom, holló, sas, görény, baglyok fontos tápláléka, gya-kori zsákmánya. Mint látjuk, a jégkorszaki kőfülke és környéke a havanyúl eszményi tanyája lehetett Az örvös lemming (Dicrostonyx tor-


37/196


dozó madarak zsákmánya, de még a rénszarvas is megöli és megeszi.A jégkori Pilisben nagy számban élt. A vízi pocok (Arvicola terrestris) nö-vényzettel benőtt partokkal övezett tavak, folyók lakója. Egyes populációi

azonban vizenyős réteken, erdőkben élnek, habár menedéket általábanitt is vízben keres. Mérete majdnem negyed méter, így a legnagyobb po-cokfélékhez tartozik. Otthonául maga építette üregek szolgálnak, olykoregész hálózatot alkotnak, vízre nyíló folyosókkal. Párjával él tanyáján.Nem fut gyorsan, de mestere az úszásnak. Vadászik rá a görény, a me-nyét, a bagolyfélék, a sólyom, a kánya, a holló, a rókák, a nyestek, a sü-

nök serege. A vízipocok- és a szórványleletként talált hódcsont (Castor)víznek közeli jelenlétét igazolja. Vannak is bővizű patakok, melyek mal-mokat is hajtottak olyan időkben, mikor a természetes vizeket még nemélték fel a különböző nyaralók, vadászházak és települések. A Pilis-hegymaga száraz karszt, de közvetlen környékén találjuk a Pilisszentkereszten(régi nevén Pilismonostorán) átfolyó Malom-patakot, vagy más néven

Dera-patakot, kissé távolabb ered a keleti irányban folyó Bükkös-patak.A jelenleginél, különösen hóolvadás után, valószínűleg bővebb hozamúpatakok, egyes szakaszain a hódok által felduzzasztott kis tavak nyújtot-tak otthont a vízi vagy víz közeli állatoknak. A madarak között is akadnakvízi formák, így a guvat, a pettyes vízicsibe, a pajzsos cankó, a haris és asirályfélék. Ez utóbbiak a Duna völgyéből is ide rándulhattak, de a töb-biek tanyája feltehetően e patakok, a hódok által duzzasztott tavak, a ki-sebb-nagyobb mocsarak, a nyári tundrán keletkező vizes területek voltak.A békacsontleletek szintén nyirkosságot jeleznek. A feltűnően gyakori va-kondot (Talpa europaea), e hatalmas, föld alatti várában magányosan élőmogorva állatot sokféle ragadozó madár és emlős fogyasztja. Valószínű-leg akkor kapják el, mikor a földfelszínre kényszerül. Ez gyakran előfordul, ha járatait víz önti el felhőszakadáskor, hóolvadáskor vagy a vízszintcsekély emelkedésekor. Sok vakond szeret nedves réteken, tavak közelé-ben építkezni, így az elárasztás veszélye gyakori. Ez már a jégkorszakbanis így lehetett. Egyébként napjainkban az Alpokban 2000 méteres ma-gasságig észlelünk vakondot. Tehát a hűvösebb éghajlatot nem kerüli.Különben a rovarevők, különösen a cickányok viszonylag alárendeltenképviseltek a faunában. A gyakori kisemlősök köréből még feltétlenülmegemlítendő a szürke-szürkésfehér színű, Pilisszántón elég gyakori ha-vasi pocok (Microtus nivalis). Jelenleg az alpi-kárpáti-dinári havasok ma-gas régióiban, a fahatár felett él, görgeteges, hasadékos talajon. Tápláléka


38/196


helyzet a hörcsöggel (Cricetus cricetus). Még számos pocokfaj található abagolylakomák hulladékában, különösen gyakori közülük a hidegkedvelő szibériai pocok (Microtus gregalis) és a mezei pocok (Microtus arvalis).

Általában a hideg éghajlaton élő állatok - különösen az emlősök - tö-rekednek a nagyméretűségre, tehát olyan alak kifejlesztésére, melyben atest felülete egyre kisebb a test tömegéhez képest. Mi sem természetesebbennél: az ilyen alkat csökkenti a test hőveszteségét, a tömeg/felület aránynövekedése ezt segíti elő. Meleg éghajlaton épp a fordítottja felel mega helyes „hőmérséklet-gazdálkodás" igényeinek. Ezt az alkalmazkodástrendet Bergman-szabálynak nevezzük. így lesz nagyobb a mamut azindiai elefántnál, a barlangi oroszlán a ma élő oroszlánnál és tigrisnél,a barlangi hiéna a foltos hiénánál, a szibériai pocok az erdei pocoknál, abarlangi medve a barnamedvénél stb.

Az említetteknél valamivel ritkább, de még fontos állatok közül csúcsragadozó a már említett barlangi medve, azután a farkas, a vörösróka, ahermelin, a hiúz. Közülük a farkast és a hiúzt kiirtották, elüldözték a piliserdőkből. A hiúz, akárcsak a farkas és a hód, a 19. század folyamán tűntel. Érdekes azonban Kormos feljegyzése, mely szerint 1914-ben újra felbukkant hiúz a Pilisen. A Kárpátok sűrű, kiterjedt erdeiben sosem pusztultki, sőt a szlovák környezetvédelem hatékonyságának hála, állományuk afelvidéki erdőkben megnőtt, és dél felé terjeszkedik. Az utóbbi két évti-zed folyamán újra felbukkant nálunk is ez a szép macskaféle; a közép-hegységi és pilisi erdőkben is észlelték. Ma már törvény védi. Ugyanez ála farkasra is. Ezek az állatok 18 ezer évvel ezelőtt természetesen szinte el-lenség nélkül vadászgatva uralták az itteni erdőt és pusztákat. De akad-nak egészen különleges nagyragadozók is, amelyek teljesen eltűntek kö-zel s távolból, mint a menyétfélékhez tartozó nagytestű rozsomák (Gulogulo), mely a tundra és a ritkás tajga lakója. Ezt nem kivadászták, hanemkövette a szubarktikus világot, amelyhez olyan nagy mértékben alkal-mazkodott, hogy nem hagyhatta el. A borznál valamivel nagyobb, hosszúszőrű állat. Zömök, messziről fiatal barnamedvének tűnik. Híres mohóétvágyáról.

Felcsigázza romantikus érdeklődésünket a barlangi oroszlán. Kihal

macskaféle, a hiúznál jóval nagyobb, sőt méretei meghaladták a hozzáegyébként igen hasonló, ma élő oroszlánét és tigrisét is. Nem volt ritka aPilis-hegyen és a Kárpát-medencében. Különösen sok maradványát talál-ták meg a Biharban és a Bükkben. Egyes példányai valóban barlangba hú


39/196


Egy jellegzetespilisszántói jégkorszaki

emlős, a hiúz

ris csonttani (osteológiai) alapon nemigen különböztethető meg egymás-tól. Lehet tehát, hogy a barlangi oroszlán valójában „barlangi tigris" volt.A recens viszonyok alátámasztják mindezt. Állatkertekben a tigris ésoroszlán kereszteződik, és utódaik további eredményes keresztezésselszaporíthatok. így felvetődik az egyetlen fajba tartozás kérdése is. A tigriselterjedése még a történelmi időkben is jóval nagyobb volt a mostaninál.Igy jól ismert volt az Arai-, a Kászpi-tó és a Kaukázus vidékén, Észak-Irában, mint areáljának legnyugatibb részében. Az oroszlán elterjedése istágabb volt, Afrikán kívül Ázsiára is kiterjedt (Dél-Ázsia). Indiában méma is él elszigetelten egy kétszáz fős populációja. Köztudott, hogy az an-tik időkben a Balkánon, Görögországban, Kis-Ázsiában is előfordult, tehát az európai mediterrán régióban sem volt ritka. A tigris jól alkalmazko-dik a hosszú hideg telekhez, bár a hegyekben nem megy 2000 méter fölé.Sűrű, puha bunda védi 5 centiméter hosszú fedőszőrzettel a hótól, hideg-től. Télen fehér színt ölt, barna csíkok haránt irányú díszítésével. Az Amuvölgyében még ma is él - most már védetten -, ahol az 55. északi szé-lességi fokig fordul elő. Felhúzódik egészen a tajgáig, sőt a tundráig isKorábban Szibériában is nagyobb területen élt. Kínában a Mao-korszakidején érték pótolhatatlan veszteségek az ottani állományt. UgyanakkorIndiában igen hatékony védelemben részesült, ami talán a kipusztulástólmentette meg. Nem biztos, hogy a mai tigris a barlangi oroszlán közvet-


40/196


A barlangi medve (Ursus spelaeus), bár az említett címre nem pályáz-hatott, a jégkorszaki táj félelmetes ragadozója volt. Nem kétséges vi-szonylagos gyakorisága a Pilisben, sőt mint egy másik fejezetben látnifogjuk, a rénszarvasok kora előtt még nagyobb tömegben népesítette behegyeinket. A nagyméretű csúcsragadozók közül a barlangi medve ma-gas száma különösen feltűnő, hiszen zsákmányállatként legfeljebb az ős-ember fogyaszthatta, de ilyen nagy tömeg sikeres elejtése csak igen ritkáneshetett meg. A magyarázat inkább az lehet, hogy a barlangi medve igazibarlanglakó volt. Itt születtek a medvebocsok, itt nevelkedtek, innen in-dult a család vadászútjaira, és inkább ők hoztak be zsákmányt. Végül abarlangba vonultak vissza elpusztulni, kimúlni. Erre utalnak az olyan bar-langok jégkorszaki maradványai, melyekben nem járt ősember, és a med-vék békésen folytathatták mindennapi életüket. Ilyen volt például a soly-mári Ördöglyuk-barlang, amelyben sok juvenilis maradvány bizonyítja akorai halandóságot a bocsok körében.

Az apróbb zsákmányállatokról, a sokféle rágcsálóról már volt szó. Viszont a nagyméretű növényevőkről, elsősorban a rénszarvasok iszonya-tos tömegéről meg kell emlékeznünk. A rénszarvasok nagy csapatokbanvándorló, mozgékony állatok. A zord klíma és a táplálék szűke is errekényszeríti őket. A pilisi ősember még nem háziasította a rénszarvast,legalábbis erre nézve semmiféle bizonyítékot nem találtak. Viszont ez a

több százas csordákban „mozgó hústömeg", mely aránylag kis kockázat-tal és egyszerű eszközökkel vadászható volt, a hideg éghajlat emberénekétvágyát ugyancsak felkeltette. Kormos Tivadar Lambrecht Kálmán szépismeretterjesztő művében színes elbeszélésen keresztül igyekszik bemu-tatni a pilisi rénszarvasvadászok életét. Leírja, hogy az ősemberek lesbenálltak a Dunán vagy a parton, majd a csorda érkezésekor a vízben támad-

ták meg és ölték le a zsákmányolt állatokat. Ez az elképzelés azért való-színűtlen, mert a Duna - habár nincs messze - annyira azért távol van apilisszántói kőfülkétől, hogy a nehéz zsákmány idáig való elcipelése ér-telmetlen lett volna. Azonfelül voltak üregek a

Documents

Báldi Tamás - Egy geológus barangolásai Magyarországon.pdf