Beleolvasó - Renée Knight: Cáfolat

8/19/2019 Beleolvasó - Renée Knight: Cáfolat

1/19

001_324 Ca folat.indd 3 26/01/16 09:31


2/19

7

Catherine nekigyürkőzik, de már nincs minek feljönnie.Belekapaszkodik a hűvös zománcba, és felemeli a fejét, hogybelenézzen a tükörbe. Most nem ugyanaz az arc néz visszará, mint lefekvés előtt. Látta már korábban is, de remélte,többször nem kell. Végignéz magán az éles fényben, bevizez

egy rongyot, megtörli a száját, majd a szeméhez nyomja,mintha így el tudná oltani a benne izzó félelmet.– Jól vagy?Férje hangjától összerezzen. Bízott benne, hogy nem

ébred fel.– Már jobban – hazudja, és lekapcsolja a lámpát. – Biztos

a tegnap esti elviteles kaja – hazudik tovább. Felé fordul, a

férfi árnyék a kora hajnali fényben. – Feküdj csak vissza, jólvagyok – suttogja.Férje inkább alszik, mint ébren van, de azért kinyújtja

a kezét, és a vállára teszi.– Biztos?– Biztos. – Csak abban biztos, hogy egyedül akar len-

ni. – Robert. Komolyan. Egy perc, és megyek.

001_324 Ca folat.indd 7 26/01/16 09:31


3/19

R E N É E K N I G H T

8

Pár pillanatig még rajta tartja a kezét, aztán engedelmes-

kedik. Catherine vár, míg biztos lehet benne, hogy a másikelaludt, csak ezután megy vissza a hálószobájukba.

Ránéz a könyvre: borítóval lefelé hever, még mindigugyanott van nyitva. Megbízott benne. Az első néhányfejezet elringatta, kényelmet ígért számára, egészen enyheborzongással; rávette, hogy tovább olvassa, de nem jelezte,mi vár rá. Becsalogatta a lapjai közé, egyre mélyebbre és mé-

lyebbre, míg rá nem jött, hogy csapdába esett. Aztán a sza-vak ide-oda kezdtek pattogni a fejében, és egymás után amellkasához vágódtak. Úgy érezte, mintha az emberek fel-sorakoztak volna a vasúti sínen, ő meg a tehetetlen moz-donyvezető lenne, aki sehogy sem tudja elkerülni a végzeteskarambolt. A féket túl késő behúzni. Visszaút nincs. Akarataellenére önmagára bukkant a könyv lapjai között.

Bármilyen hasonlóság élőkkel és holtakkal… A felelősség-kizáró nyilatkozatot valaki szép egyenes, piros vonallal áthúzta. Amikor először kinyitotta a könyvet, ez az üzenet elkerültea figyelmét. A hasonlóságot nem lehet nem észrevenni. Fon-tos karakter, kulcsszereplő. Hiába változtatták meg a neve-ket, a részleteket képtelenség eltéveszteni: minden stimmel,egészen addig, hogy aznap délután milyen ruhát viselt. Élete

egy szelete, amit eddig rejtegetett. Egy titok, amit senkivelsem osztott meg, még a férjével és a fiával sem – akik azthiszik, mindenki másnál jobban ismerik. Nem létezik, hogyvalaki csak úgy kitalálta, amit az előbb olvasott. Pedig ottvan a papíron nyomtatásban, bárki láthatja. Azt hitte, sike-rült eltemetnie. Hogy túl van rajta. De most újra a felszínrekerült. A hálószobájában. A fejében.

001_324 Ca folat.indd 8 26/01/16 09:31


4/19

C Á F O L A T

9

Visszagondol az előző estére, hogy kiszorítsa. Felidézi,

ahogy bevackoltak az új otthonukba, elégedetten megva-csoráztak és borozgattak, összekucorodtak a kanapén, el-bóbiskoltak a tévé előtt, aztán bedőltek az ágyba. Csendes,természetesnek vett boldogság – de túl csendes ahhoz, hogymost megnyugtassa. Nem tud elaludni, kimászik az ágyból,és lemegy a földszintre.

Még van földszintjük, de csak éppen hogy. Már nem

házban laknak, csak az emelet van, meg ez. Három héttelezelőtt költöztek el a régi helyről. Most két hálószoba vannégy helyett; ennyi most elég nekik. Egy neki és Robertnek,egy a vendégnek. És átálltak a nyitott terekre. Ajtó sehol.Most, hogy Nicholas elment, már nincs szükségük zárt aj-tókra. Felkapcsolja a konyhai lámpát, kivesz egy poharata szekrényből, és megtölti. Csap nincs. Az új hűtőből gomb-

nyomásra érkezik a hideg víz. Nem is igazán hűtő, inkábbszekrény. Catherine tenyere nedves a rettegéstől; teste forró,már-már lángol. Hálás, hogy olyan hideg a frissen lerakottmészkő padló. A víz segít egy kicsit. Miközben megissza,kinéz új, idegen otthona hatalmas üvegablakain, amelyeka ház mögé néznek. Koromsötét van. Semmit sem lehet lát-ni. Még nem volt érkezése felszerelni a reluxát. Így védtelen.

Látható. Ők láthatják, de ő nem láthatja őket.

001_324 Ca folat.indd 9 26/01/16 09:31


5/19

10

É É Á

Tényleg sajnáltam a történteket, őszintén mondom. Még-iscsak gyerek volt, hétéves. Nekem kellett volna helyettesí-tenem a szüleit, de persze a napnál is világosabb volt, hogya szülei ezt akarják a legkevésbé. Addigra elég mélyre süly-lyedtem: én voltam Stephen Brigstocke, az iskola közutálat-

nak örvendő tanára. A gyerekek legalábbis egész biztosan ígygondolták, és a szülők szintén, még ha nem is mindegyikük;bíztam benne, néhányan azért emlékeznek rám korábbról,amikor az idősebb gyerekeiket tanítottam. Mindenesetrenem lepett meg, amikor Justin behívott az irodájába. Szá-mítottam már rá egy ideje. Sokkal tovább ült a döntésen,mint vártam, de hát a magániskolák már csak ilyenek. El-

zárt kis hűbérbirtokok. A szülők azt hihetik, hogy nálukvan a gyeplő, mondván, ők fizetik a tandíjat, de ez perszenem igaz. Vegyünk például engem – rendes állásinterjúmnem is volt. Justinnal annak idején együtt jártunk a Cam-bridge-i Egyetemre; tudta, hogy szükségem van a pénzre, énmeg azt tudtam, hogy neki egy vezetőtanárra van szükségeirodalomból. A magániskolák jobban fizetnek, mint az álla-miak, és az utóbbiakban eddigre már több év tapasztalatot

001_324 Ca folat.indd 10 26/01/16 09:31


6/19

C Á F O L A T

11

szereztem. Szegény Justin, nyilván piszok nehéz volt neki

elbocsátani. Kellemetlen. És elbocsátott, nem kirúgott. Ezrendes volt tőle, nagyra értékeltem. Nem engedhettem megmagamnak, hogy elveszítsem a nyugdíjam, és amúgy is közel jártam már a visszavonuláshoz, úgyhogy csak meggyorsítot-ta a folyamatot. Az igazat megvallva mindkettőnknek érettmár a nyugdíjazás, de Justin távozása egészen más volt. Azthallottam, egyes diákok még könnyet is ejtettek érte. Értem

bezzeg nem. Persze miért is ejtettek volna? Olyan könnyeketnem érdemeltem. A félreértés elkerülése végett: nem vagyok pedofil. Nem

incselkedtem a gyerekkel. Hozzá sem értem. Nem-nem, énaztán egyszer sem nyúltam a gyerekekhez. Arról van szó,hogy baromi unalmasnak találtam őket. Szörnyű ilyet mon-dani hétévesekről? Egy tanárnak valószínűleg igen. De mit

csináljak, a könyökömön jött már ki a sok fárasztó írásuk.Néhányan biztos sokat dolgoztak ezeken, de akkor is – hogyképzelhették, az ég szerelmére, hogy hétévesen lehet bár-milyen mondanivalójuk, ami érdekelhet. Egy este betelta pohár. A piros toll már nem hozott katarzist, és amikorelértem az egyik fiú esszéjéhez – a nevére már nem is em-lékszem –, szép alapos véleményt írtam neki arról, miért

szarom le magasról a családi nyaralásukat Dél-Indiában,ahol a helyieknél laktak. Hát gratulálok, isteni lehetett. A fiúpersze kiborult. Nem csoda, és sajnálom, hogy így történt.Természetesen elmondta a szüleinek. Ezt már nem sajnál-tam. Így legalább előbb megváltak tőlem, és semmi kétség,mindenkinek jobb volt, ha elmegyek; nekik is, nekem is.

Szóval hazakerültem, időm meg, mint a tenger. Nyugdí- jas irodalomtanár egy másodrendű magániskolából. Özvegy.

001_324 Ca folat.indd 11 26/01/16 09:31


7/19


12

Félek, kicsit talán túl őszinte vagyok – amit eddig elmond-

tam, ellenszenvessé tehet. Talán kegyetlennek tűnök. Amitazzal a fiúval tettem, kegyetlen dolog volt, nem vitatom. Deegészében véve akkor sem vagyok kegyetlen ember. Bár mi-óta Nancy meghalt, hagytam kicsit félrecsúszni a dolgokat.Na jó, nem is kicsit.

Nehéz elhinni, hogy hajdanán én nyertem „Az iskolalegnépszerűbb tanára” szavazást. Nem a magán-, hanem

az állami iskola diákjainál, akiket korábban tanítottam. Ésez nem egyszeri eset volt, éveken át zsinórban én nyertem.Egyszer – ha nem tévedek, 1982-ben – a feleségem, Nancyés én is megkaptuk a díjat, ki-ki a saját iskolájában.

Nancy példáját követve álltam tanárnak. Ő meg a fiunkatkövette, amikor elkezdett óvodába járni. Öt-hat éveseket ta-nított Jonathan ovijában, én meg tizennégy-tizenöt éveseket

az utcánk végén lévő állami iskolában. Tudom, egyes tanárokszerint ezzel a korcsoporttal sok a macera, de én szerettemőket tanítani. A kamaszkor nem egy leányálom, szóval úgyvoltam vele, hagyjuk csak békén a szerencsétleneket. Hanem akartak valamit elolvasni, én aztán nem forszíroztam.Elvégre egy történet akkor is történet, ha nem könyvbenolvassuk. Film, tévéműsor, színdarab – ezeknél is van cse-

lekmény, amit követhetünk, értelmezhetünk, élvezhetünk. Akkor még elhivatott voltam. Érdekelt a szakmám. De ezakkor volt. Már nem vagyok tanár. Nyugdíjba vonultam.Megözvegyültem.

001_324 Ca folat.indd 12 26/01/16 09:31


8/19

13

Catherine megbotlik. A magas sarkújára fogja, de tudja,hogy túl sokat ivott. Robert még időben odanyúl, hogymegtartsa a könyökét, így nem esik hanyatt a betonlépcsőn.Férje a másik kezével elforgatja a kulcsot, és belöki a bejáratiajtót; miközben bekíséri, még mindig erősen fogja a karját.

Catherine lerúgja a cipőjét, és a konyhába menet megpróbálvalamiféle méltóságot csempészni a járásába.– Nagyon büszke vagyok rád – mondja Robert a háta

mögül, és átkarolja. Megcsókolja a bőrfelületet ott, ahola nyakból váll lesz. Catherine hátrébb hajtja a fejét.

– Köszönöm – mondja, és lehunyja a szemét. Aztán eza boldogságpillanat elillan. Éjszaka van. Hazaértek. De hiá-

ba holtfáradt, nem akar ágyba bújni. Tudja, úgysem fogelaludni; már egy hete nem alszik rendesen. Robert errőlmit sem tud. Catherine úgy tesz, mintha minden rendbenlenne, sikeresen titkolja a férje előtt. Eljátssza, hogy alszik,amikor mellette fekszik, és magára marad a fejében. Mostis ki kell találnia valamilyen kifogást, hogy megmagyarázza,miért nem követi egyből az ágyba.

001_324 Ca folat.indd 13 26/01/16 09:31


9/19


14

– Menj csak fel – mondja. – Egy perc, és megyek. Még

el akarok olvasni pár e-mailt. – Bátorítóan rámosolyog. Ro-bert reggel korán kel, és Catherine ettől csak még jobbanértékeli, hogy látszólag valódi örömet élt át egy olyan estén,amikor felesége sütkérezett a figyelem középpontjában, mígő csendesen mosolygó partnerként kísérte. Egyetlenegyszersem utalt arra, hogy lassan menniük kéne. Hagyta, hogyragyogjon és kiélvezze a pillanatot. Catherine persze sokszor

megtette már ezt neki, de akárhogy is, Robert elegánsan játszotta a szerepét.– Viszek fel neked vizet – mondja a férfi.Egy fogadáson voltak, amelyre egy tévés díjátadó ceremó-

niája után került sor. Ez komoly televíziózás. Nem valamiszappanopera vagy dráma. Tényfeltárás. Catherine egy doku-mentumfilmmel nyert díjat, amelyben azt tárta fel, hogyan

tanítanak be gyerekeket szexre. Meg kellett volna védeniőket, de senki sem tette, mert senkit sem érdekelt eléggé. A zsűri bátornak nevezte Catherine filmjét. Őt magát isbátornak nevezték. Fogalmuk sincs. Fogalmuk sincs, milyenvalójában. Nem bátorság volt ez, hanem makacs céltudatos-ság. Bár talán egy kicsit azért bátor volt. Titokban filmeztele a gyerekekre vadászó férfiakat. De most nem bátor. Most

nem, hogy otthon van. Hiába az új reluxa, attól fél, hogyvalaki figyeli.Estéi újabban figyelemelterelések sorozatából állnak; pró-

bál nem gondolni arra az elkerülhetetlen helyzetre, amikorébren fekszik majd a sötétben. Úgy érzi, Robertet sikerültmegvezetnie. Még az izzadást is, ami a lefekvés közeledtével jön rá, viccelődve a klimax számlájára írta. Ennek perszevannak más jelei is, de nem az izzadás. Ugyan az előbb tény-

001_324 Ca folat.indd 14 26/01/16 09:31


10/19

C Á F O L A T

15

leg azt akarta, hogy Robert feküdjön le, most azt kívánja,

bárcsak itt lenne mellette. Bárcsak elég bátor lenne ahhoz,hogy elmondja neki. Bárcsak elég bátor lett volna ahhoz,hogy akkor elmondja neki. De nem volt. És már túl késő.Húsz évvel ezelőtt történt. Ha most elmondaná neki, nemértené meg. Elvakítaná a tény, hogy ennyi ideig titkolózottelőtte. Magában tartott valamit, amit a férjeként joga lettvolna tudnia. Az ég szerelmére, a kettőnk fia, hallja Robert

hangját.Nincs szüksége egy rohadt könyvre emlékeztetőnek. Na-gyon jól tudja, mi történt. Nem sokon múlott, hogy a fiameghaljon. Azóta fokozottan vigyáz rá. Óvja attól, hogymegtudja. Lehetővé tette Nicholas számára, hogy áldott tu-datlanságban éljen. A fiának fogalma sincs, hogy kis híjánnem érte meg a felnőttkort. És ha mégis őriz valamilyen em-

léket a történtekről? Máshogy alakult volna az életük? Máslenne Nicholas? Más lenne a kapcsolatuk? De Catherinebiztos benne, hogy a fia semmire sem emlékszik. Legalábbissemmi olyanra, ami közelebb vinné a történtek valóságához.Nicholas számára az is csak egy gyerekkori délután volt, egya sok közül. A nő szerint még az is lehet, hogy boldogangondol vissza rá.

Ha Robert velük lett volna, talán máshogy alakul. Sőt,persze hogy máshogy alakul. Nem történt volna meg. DeRobert nem volt ott. Azért nem mondta el neki, mert nemvolt rá szükség – úgysem fogja megtudni. Jobb is volt így. Jobb is így.

Kinyitja a laptopját, és a Google-on rákeres a szerző ne-vére. Ez már amolyan rituálé. Mindig reménykedik, hogytalál valamit. Valamilyen nyomot. De semmi. Csak egy név:

001_324 Ca folat.indd 15 26/01/16 09:31


11/19


16

E. J. Preston. Valószínűleg kitalált. „A vadidegen E. J. Preston

első és vélhetően utolsó könyve.” Még a szerző nemére sincsutalás. A kiadó egy bizonyos Rhamnusia. Amikor utánané-zett, megerősödött a gyanúja: saját kiadás. Korábban nemtudta, mit jelent a Rhamnusia, most már igen. A bosszúistennője, más néven Nemezis.

Ez azért nyomnak számít, nem? Legalább az illető nemé-re utal. De az meg lehetetlen. Kizárt. És senki más nem tud-

hat azokról a részletekről. Senki élő. Igaz, voltak ott másokis, de csak ismeretlenek. Ezt meg olyasvalaki írta, aki ténylegérintett lehet. Személyesen. Catherine körbenéz az interne-ten, hátha talál valahol kritikát a könyvről. Sehol semmi.Lehet, hogy egyedül ő olvasta. És ha el is olvassa valaki más,úgysem fogja tudni, hogy ő a nő a történet középpontjában.De valaki mégiscsak tudja.

Hogy a francba került ez a könyv az otthonába? Nemrémlik, hogy megvette volna. Mintha egyszerűen csak meg- jelent volna az ágya melletti könyvkupacon. Bár a költözésmiatt elég nagy volt a felfordulás. Könyvekkel teli dobozokhevertek mindenütt, arra várva, hogy kipakolják őket. Talánő maga rakta a halom tetejére. Megtetszett neki a borító, éskivette a dobozból. De még az is elképzelhető, hogy Rober-

té. Kismillió könyve van, amelyet Catherine nem olvasott,és talán fel sem ismerne. Lehet, hogy évekkel korábban vet-te. Látja maga előtt, ahogy férje az Amazonon vadászik,megakad a szeme egy címen vagy egy borítón, és megren-deli. Vakszerencse. Beteg véletlen.

De inkább abban kezd hinni, hogy valaki más rakta oda.Valaki behatolt az otthonukba, ebbe a lakásba, amelyet mégnem érez otthonnak. A hálószobájukba. Valaki, akit nem

001_324 Ca folat.indd 16 26/01/16 09:31


12/19

C Á F O L A T

17

ismer, lerakta a könyvet az éjjeliszekrényre. Óvatosan. Nem

nyúlt semmihez. És az ő oldalán rakta le. Tudta, melyikoldalon alszik. Elintézte, hogy úgy tűnjön, mintha ő magarakta volna oda. A gondolatai összetorlódnak: addig ütköz-nek egymásnak, amíg el nem torzulnak. A bort stresszelvegyíteni veszélyes kombináció. Már igazán tudhatná, hogynem szerencsés keverni a mérgeit. Két kézzel átfogja lüktetőfejét. Mostanában mindig fáj. Becsukja a szemét, de még

így is látja maga előtt a borítón lévő napkorong égő fehérpöttyét. Hogy a francba került ez a könyv az otthonába?

001_324 Ca folat.indd 17 26/01/16 09:31


13/19

18

É É Á

Már hét év is eltelt Nancy halála óta, de még mindig nem jutottam el odáig, hogy elpakoljam a holmijait. A ruhái to-vábbra is ott voltak a szekrényben. A cipői és a táskái szin-tén. Kis lába volt, 36-os. A papírjai, levelei még mindig azasztalon és a fiókokban hevertek. Szerettem beléjük botlani.

Szerettem átvenni a nevére érkezett leveleket, akkor is, haa gázművek küldte. Szerettem látni a nevét és közös címün-ket hivatalosan leírva. De miután nyugdíjba vonultam, nemvolt mentségem. Essünk már túl rajta, Stephen, mondtavolna. Úgyhogy túlestem rajta.

A ruháival kezdtem: kiszedegettem őket a szekrényekből,aztán le a vállfákról, és rá az ágyra, még mielőtt kiköltöz-

tettem volna őket a házból. Meg is volnánk, gondoltam, deészrevettem egy kardigánt, amely lecsúszott a vállfáról ésa szekrény egyik sarkában bujkált. Hangafű színű, világosrózsaszín. Pontosabban sok szín vegyül benne. Kék, rózsa-szín, bíbor, szürke, de az összhatás a hangafűre emlékeztet.Skóciában vettük, mielőtt összeházasodtunk. Nancy ken-dőként hordta, az ujjai csak lógtak az oldalánál, nem dugtabe a kezét. Megőriztem; most is ezt szorongatom. Kasmír.

001_324 Ca folat.indd 18 26/01/16 09:31


14/19

C Á F O L A T

19

A molyok már nekiláttak, és van egy lyuk a hajtókáján,

amelyen átfér a kisujjam. Nancy több mint negyven évigragaszkodott hozzá. Túlélte, és ha jól sejtem, engem is túlél.Ha tovább zsugorodom, és nyilvánvalóan ez fog történni,hamarosan talán rám is jó lesz.

Emlékszem, Nancy mindig ezt terítette magára éjsza-kánként, amikor felkelt megetetni Jonathant. Kigomboltaa hálóingét, Jonathan apró szája a mellbimbójára tapadt,

ez a kardigán pedig beburkolta, melegen tartotta a vállát.Ha meglátta, hogy az ágyról nézem, elmosolyodott, aztánfeltápászkodtam én is, és csináltam magunknak teát. Mindigpróbálta elkerülni, hogy felébresszen, azt mondta, aludjamcsak ki magam, és őt amúgy sem zavarja, hogy fel kell kel-nie. Boldog volt. Mindketten azok voltunk. Különleges örö-möt és meglepetést hoz egy gyerek egy középkorú párnak,

amelyik szinte már teljesen feladta a reményt. Soha nemcivakodtunk azon, ki keljen fel, kinek jusson több alvásidő.Nem állítom, hogy fifti-fifti volt. Aktívabb is lehettem volna,de az az igazság, hogy Jonathannek Nancyre volt inkábbszüksége, nem rám.

Az a kardigán már az éjszakai lakomák előtt is a felesé-gem egyik kedvence volt. Ezt viselte írás közben; rávette va-

lamilyen könnyed nyári ruhára, blúzra, köntösre. Néztem azíróasztalom mögül, figyeltem, ahogy a sajátjánál ül, kopog azírógépén, üres ruhaujja néha megrezzen az oldalánál. Igen,mielőtt tanárnak álltunk volna, Nancyvel mindketten írókvoltunk. Ő röviddel Jonathan születése után abbahagyta azírást. Azt mondta, már nincs rá étvágya, és amikor Jonathanelkezdett óvodába járni, úgy döntött, beáll ott tanítani. Deismétlem magam.

001_324 Ca folat.indd 19 26/01/16 09:31


15/19


20

Sem Nancy, sem én nem futottunk be íróként, bár hé-

be-hóba azért sikerült kiadatnunk egy novellát. Jobban be-legondolva azt mondanám, Nancy több elismerést szerzettnálam, mégis ő mondogatta, hogy folytassam, amikor ab-bahagyta. Hitt bennem. Teljesen biztos volt benne, hogyegy nap eljön az áttörés. Talán igaza volt. Mindig is Nancyhite vitt előre. De kettőnk közül ő volt a jobb író. Ez nemkerülte el a figyelmemet, még ha ő nem is ismerte el. Évekig

támogatott, míg ontottam magamból a szavakat és fejezete-ket, és elkészültem egy-két könyvvel. Mindet elutasították. Aztán, hála az égnek, Nancy végre megértette, hogy márnem akarok írni. Elegem lett. Úgy éreztem, nem jó ez így.Nehezen tudtam elérni, hogy higgyen nekem, amikor kö-zöltem vele, számomra megkönnyebbülés abbahagyni. Dekomolyan gondoltam. Tényleg megkönnyebbülés volt. Az

igazat megvallva mindig is jobban élveztem az olvasást azírásnál. Ahhoz, hogy írók, jó írók legyünk, bátorságra vanszükség. Fel kell készülnünk arra, hogy felfedjük magunkat.Bátornak kell lennünk, én pedig mindig is gyáva voltam.Kettőnk közül Nancy volt a bátor. Ezért kezdtem tanítani.

Igaz, ahhoz kellett bátorság, hogy elrámoljam a feleségemdolgait. Összehajtogattam a ruháit, és bevásárlószatyrokba

raktam őket. A cipőit és kézitáskáit olyan dobozokba pakol-tam, amelyekben egykor borosüvegek voltak. Amikor ezekanno megérkeztek, mit sem sejtettem arról, hogy a halottfeleségem holmijaival fognak távozni. Egy hétbe tellett ösz-szeszedni mindent, és annál is többe, hogy elszállítsam azösszes dobozt otthonról.

Azt nem bírtam volna ki, hogy mindent egyszerre enged- jek el, úgyhogy többször is felkerestem a használtruha-bol-

001_324 Ca folat.indd 20 26/01/16 09:31


16/19

C Á F O L A T

21

tot. Valamelyest összebarátkoztam a két eladónővel. Miután

elmeséltem nekik, hogy ezek a néhai feleségem ruhái, ami-kor csak beállítottam, abbahagyták, amit éppen csináltak,és időt szakítottak rám. Ha épp akkor nyitottam be, amikorkávéztak, engem is megkínáltak egy csészével. Furcsamódmegnyugtató hatást gyakorolt rám ez a bolt, hiába volt telehalottak ruháival.

Aggódni kezdtem, hogy amint túl leszek a szortírozá-

son, visszaesem abba a letargiába, amely a nyugdíjazásomóta tartott, de nem így történt. Bármennyire is szomorúvolt, tudtam, Nancy büszke lett volna arra, amit tettem, ésmeghoztam egy döntést: minden tőlem telhetőt megteszek,hogy úgy viselkedjem, hogy ha Nancy belépne a szobába,szeretetet és nem szégyent érezne irántam. A szerkesztőmlenne – láthatatlan, objektív, és az én érdekeimet tartaná

szem előtt.Egyik reggel, nem sokkal a kipakolós napok után, éppa metróállomás felé tartottam. Eltökélten ébredtem: felkel-tem, lefürödtem, megborotválkoztam, felöltöztem, meg-reggeliztem, és kilencre kész voltam elhagyni a házat. Jóvolt a hangulatom, vártam a napot, amelyet a könyvtárbanterveztem eltölteni. Egy ideje megint az íráson járt az eszem.

De nem fikcióban gondolkodtam, hanem valami ténysze-rűben. Nancyvel néha a kelet-angliai parton vakációztunk,és egyik nyáron kivettünk egy Martello-tornyot. Mindig istöbbet akartam tudni a helyről, de az összes könyv, ame-lyet a témáról olvastam, olyan száraz, olyan élettelen volt.Nancy is próbált beszerezni valamilyen olvasnivalót, többszületésnapomra is, de csak dátumokkal és statisztikákkalteli kötetekre bukkant. Tehát ezt tűztem ki írói projektem

001_324 Ca folat.indd 21 26/01/16 09:31


17/19


22

céljának: életre fogom kelteni azt a fenséges helyet. Az évszá-

zadok során számtalan ember leheletét itták be azok a falak,és elhatároztam, hogy kiderítem, ki mindenki töltött ottidőt a torony építésétől kezdve napjainkig. Azon a reggelenigencsak ruganyos léptekkel indultam el otthonról. Aztánészrevettem egy kísértetet.

Nem láttam tisztán. Emberek választottak el tőle. Egybabakocsis nő. Két andalgó fiatal. Cigarettáztak. De egyből

tudtam, hogy ő az. Bárhol megismertem volna. Gyorsanhaladt, volt célja; próbáltam lépést tartani vele, de fiata-labb volt nálam, erősebb volt a lába, a szívem egyre jobbankalapált a megerőltetéstől, és egy pillanatra meg is kellettállnom. Rendesen lemaradtam, és mire újra el tudtam in-dulni, eltűnt a metróaluljáróban. Követtem, tülekedtem,hogy átjussak a beléptetőkapun; féltem, hogy felszáll egy

szerelvényre, és lemaradok róla. A lépcső meredek volt,túl meredek, és elfogott a pánik, hogy mi van, ha a nagysietségben elesek. Megmarkoltam a korlátot, és átkoztammagam, amiért ilyen nyápic vagyok. De végül utolértem.Mosolyogva léptem oda hozzá. Azt hittem, direkt megvárt. Aztán felém fordult, és a szemembe nézett. Nem viszonoztaa mosolyom. Az arckifejezése alapján zavart volt, sőt talán

meg is ijedt. Természetesen nem kísértet volt, hanem egyfiatal nő, olyan harminc körüli. Nancy kabátja volt rajta,amelyet ott hagytam a használtruha-boltban. Ugyanolyanszínű haja volt, mint Nancynek, amikor ennyi idős volt.Vagy legalábbis elsőre olyannak láttam. De amikor egészenközel értem hozzá, rájöttem, hogy az ő haja egyáltalán nemhasonlít Nancyére. Barna, az igaz, de mű, holtbarna. Nemvoltak meg benne Nancy hajának vibráló, élénk árnyala-

001_324 Ca folat.indd 22 26/01/16 09:31


18/19

C Á F O L A T

23

tai. Láttam a nő arcán, hogy megrémült a mosolyomtól,

úgyhogy elfordultam, és reméltem, megérti, hogy nem álltszándékomban zaklatni, összekevertem valakivel. Amikormegérkezett a szerelvény, elengedtem, és megvártam a kö-vetkezőt, nem akartam, hogy a nő azt higgye, követem.

Csak a délelőtt közepére jöttem helyre teljesen. A könyv-tár csendje, a hely szépsége és az olvasás, jegyzetelés, fel-dolgozás megnyugtató feladatai visszavittek oda, ahol a nap

kezdetén voltam. Mire kora este hazaértem, újra egészenönmagam lettem. Útközben vettem egy olyan Marks andSpencer-féle egytálételt, könnyed vacsorának. Kinyitottamegy üveg bort, de csak egy pohárral töltöttem. Manapságnem iszom sokat, jobb szeretem kordában tartani a gondo-lataimat. A túl sok alkoholtól elkószálnak, mint a felügyeletnélkül hagyott csecsemők.

Lefekvés előtt még mindenképp át akartam nézni a jegy-zeteimet, úgyhogy leültem az íróasztalomhoz. Nancy papír- jai még mindig szanaszét hevertek. Átpörgettem reklámle-veleket és régi számlákat, bár tudtam, hogy semmi igazánlényegeset nem fogok találni. Ha lett volna ott valami, mos-tanra már éreztette volna a jelenlétét, nem igaz? Bedobtammindent a szemeteskosárba, majd kivettem a szekrényből az

írógépem, és elhelyeztem a megtisztított íróasztal közepén,hogy másnap reggel elkezdhessek rajta dolgozni.Nancynek is volt saját íróasztala, egy kis tölgyfa asztal,

amely most Jonathan lakásában van. Miután végzett az írás-sal, megbeszéltük, hogy osztozhatunk az enyémen. Övéilettek a jobb oldali fiókok, enyémek a bal oldaliak. A legal-sóban tartotta a kéziratait, és bár akadt még pár a könyves-polcon, a fiókban lévő háromhoz fűzte a legnagyobb remé-

001_324 Ca folat.indd 23 26/01/16 09:31


19/19


24

nyeket. Hiába tudtam, hogy ott vannak, döbbenetes volt

végignézni rajtuk. „Kilátás a tengerre”, „Tél után” és „Egykülönleges barát”, mindegyik kiadatlan. Kézbe vettem az„Egy különleges barát”-ot, és ágyba bújtam.

Volt vagy negyven éve, hogy utoljára olvastam azokata sorokat. Nancy a Jonathan születése előtti nyáron írtaa regényt. Olyan volt, mintha ott lenne velem az ágyban.Tisztán hallottam a hangját, fiatal nőként, még nem anya-

ként. Energia volt benne, rettenthetetlenség, és visszarepítettegy olyan időszakba, amikor még izgatott minket a jövő,amikor a még meg nem történt dolgok feltüzeltek minketahelyett, hogy megijesztettek volna. Aznap este boldogantértem nyugovóra, hálás voltam, hogy bár már nincs velem,nagy szerencsémre része az életemnek. Kinyíltunk egymás-nak. Megosztoztunk mindenen. Azt hittem, mindketten

tudunk mindent a másikról, amit csak lehet.

Documents

Beleolvasó - Renée Knight: Cáfolat