Polgári, kulturális és társadalmi havilap 2012. április – XI. évfolyam 4. szám Ára: 350 Ft

2

7

15

17

18

20

Búvópatak

Az időaranylásszemcséirőlNémeth István Pétertanulmánya

Szanatóriumielégia – SorsodművészeteKárpáti Kamil verselemzése

AdalékokCsillag TiborrólBenke László tanulmánya

KülönlegesköltőfátumokPósa Zoltán írása

Tóth BálintBadacsonyaNémeth István Pétertanulmánya

A FüveskerttörténeteTollas Tibor írása

ArAnygyApjAsAlkonyAt A BAlAtonon

Gí fotója

Ha van küldetés,akkor csak ez: folytatni azöngyilkosok énekével:„íme, hát megleltem hazámat.”Szólásra bírni a halállaltömött szájat, ahogy élne.

Kárpáti KamilÖrökség

Búvópatak 2012. április 2. oldal

AAnno Domini… A 2012. esztendő farsangja van. Napok óta Kárpáti Kamil Összes verseinek két vaskos kötetét olvasom. (Bp. Stádium Kk. 2009.) Lélegzetelállítóan súlyos olvasmány ez a két nehéz korpusz, nyilván nem csupán kilogrammok szerint. Bárkit a magyar líra élvonalába emelne ez a teljesítmény, csakhogy ezzel keveset állítok, hiszen Kárpáti Kamil eddig is java költőink közé tartozott. Számára Pesterzsébet a szűkebb pátria, ám ő is, akárcsak Zrínyi, Babits, Kosztolányi vagy Vas István – hogy szépíróinkat, Móriczot, Németh Lászlót vagy Szerb Antalt meg se említsem – a tengerig jutott el, Itáliába, örök kincsek közelébe, Padovától Veronán át Firenzébe, Gub­bióba, Arezzóba, Rómába és – természetesen – a szépségek labirintus­szívébe: Velencébe. Óhatatlanul az itáliai versciklu­sához, az Időaranyláshoz térek vissza, javíthatatlanul, dunán­túliként, pannoni idegrendszeremmel. (Vágyott, mindig vá­gyott Velence után a Dunántúl, de még a Bácska is. Babits Halálfiaiban rendeznek velencei karnevált a vidéki városka taván. Kosztolányi Aranysárkány című regényében sem tudja a vénkisasszony, Pepike elképzelni, hogyan fog járni Velencé­ben, hogy ne legyen vizes a szoknyája. Illyés Gyula a létezés legsikerültebb kulisszájának nevezte Velencét.)

Ismertem már kamaszkoromban Babits sorát, arról, hogy a költő sorsa mily mostoha, hogy nem látja mind a távoli cso­dákat. Aztán évek jöttek, s megtanultam, hogy többnyire el­eljutunk oda, ahová igen vágytunk, sőt azt is, hogy vannak költők az irodalomtörténetben, nemkülönben a kortársak között, akiknek a rab sors nem metaforikusan jutott osztály­részükül, de nagyon is valóságosan. Kárpáti Kamilt 1949­től börtönözte be az a hatalom, amely nem csupán a költő vi­láglátását nem tűrte, de szépségérzetét sem szenvedhette. Ezért is tartom olyan nagy dolognak, hogy Kárpáti Kamil fel­nőttként, börtönviseltként, értelmiségiként, alkotóként, csa­ládapaként, magyarként eljutott Venetóba, el az Örök Városba. (Fiatalon, higgyük el ezt Szerb Antalnak, talán még nem is szabadna, lásd regényében, az Utas és holdvilágban Mihály za­varodottságát a legelső velencei napon…) Vas István éppen az idő tájt, hogy Kárpáti Kamilt 1949­ben elítélték, Velencéből jött haza Marikával, a feleségével vonaton és úgy érezte, hogy egy igen hideg idő jön, Kormos István szavával: új jégkorszak. Persze nem meteorológiai értelemben. Menni kell haza onnan, ahol arany volt az ősz (Velencében), oda, ahol ólom lesz a tél. Az ólom nem csupán az aranyhoz képest való értékvesztést tükrözi, hanem azoknak a börtönszobáknak az ólomtetejét is asszociálja, amelyeknek lakója volt Casanova is. Kárpáti Kamil hét és fél esztendei börtönbüntetést szenvedett el. Ilyen, ólomfödelű ország volt hazánk az ötvenes években, amelyhez minden valamirevaló művészünk másképpen, de szinte egy­ugyanazon forró szívvel ragaszkodott. Vas István egy nagy Sió­foknak látta a Lidót, nem véletlen, ha majd Kárpáti Kamil is Pesterzsébet egy­egy darabjára ismert az ívek, oszlopok közt a (nem a magyar, hanem az észak­olasz) vízivárosban ringván. (Garay János „tóváros”­nak mondta Velencét.) Nem kockázta­tok sokat: olyannak láthatta a középkorú férfiember Velencét, amilyennek költőien láttatta. Illyés Gyula óta a magyar köl­tészetben is szimbolikusan az egész életúttal egy a Canal Grande, ahogy azon végiggondoláznak a szerelmesek. S nem csak a nászutasok, de akár Goethe (az első velencei epigram­mája), akár Illyés érzékeny értelmezése szerint bölcsőnk és koporsónk ez a karcsún ringó, gyász­színű vízi jármű. Illyés Gyula úgy gondolta, hogy maga Kháron hajója ez a jellegze­tes, orrdíszén hat foggal közlekedő csónak, amiből hálaköny­nyet onthat az életére visszatekintő, idősödő férfi. (Liszt Fe­renc zongoraversenyt a gyászgondoláról komponált.)

Kárpáti Kamil is többet lát a kanálisok zöld és barna vizét kékre festő égboltnál, a régi és málló falak penészénél, a kor­hadó cölöpöknél, a Szent Márkus tér magasban csillogó bronzlovainál. S ebből a többletből káprázatot épít felesége­múzsája mellől:

Szememre gyújtod dzsungeled!Belőlem magam átveteda víz fölé, a híd alatttestünkből ívelsz új hidat. (Káprázat Velencében)

németh István péter

Olvasónaplóaz Időaranylás szemcséiről

A víz grafikája (Velence) – Gí fotója

Búvópatak 2012. április3. oldal

KKárpáti Kamil

Recski húsvét

E

A nászutasok városában a látványból látomás lesz, ám ez nem csupán egy közhely hirtelen fölragyogtatása, hanem Kárpáti időskori költészetében is őrzött örök­kamaszság, ka­masz­örökség. Pazarló vitalitással lépett elénk (Istenem, az épített Velence is tékozolja a teret! ), tengerre vetett szerelmes ágyra a költő ezért mutatott, ha érzékeltetni akarta teremtő képzeletének erejét. S azt a hűséget, amit középkorú és kései szerelmes lírájában megénekelt. (Nota bene: Juhász Ferenc nemhiába írta, hogy nem az évek teszik az ifjúságot!) Ezút­tal is megcsodálhatjuk a kamasz zsenikével (Janus Pannoni­uséval, Petőfiével és Rimbaud­éval) rokon pánerotizmusát. Emígy kérleli Gít, a hitvest, aki fotómasinájával testvérmúzsá­ja is egyben:

…Örökítsd meg az ég-suhanást: kimonója szétlobog – írom e sort le a Márkon. (Mitől?)

E költészet kamasz­túlfűtöttségét azonban csak a sexusra visszavezetni balgaság volna. Hiszen a legendás (és folyvást modern) ars poetica egyik részét adja csupán a szerelem, amely a szabadság és az igazság vágyával együtt válhat a költő sze­mélyiségében egy teljesebb hivatásérzéssé és a legesleginten­zívebb hitvallássá. Mindezek alkotásban való fölmutatására nem lelhet egy érzékeny művész szebb kultúrtájat. Mivel ott lépten­nyomon – egy ciprus mellett, egy középkori templom kövezetén, vagy egy régi csata helyszínén – az emberi tehet­séggel párosuló tiszta humánum szült remekműveket, olyano­kat, amelyekkel létösszegzés nélkül már nem jő létre talál­kozás. (Borsos Miklós nem csupán a műtárgyakat rajzolta meg önarcképén, amelyekkel szembesült, de azokat a jeleneteket is, amikor Dante és a klasszikusok alakjait vélte inkarnálódni a káprázataiban, őket, a régholt géniuszokat, akikkel – túl minden szellemidézésen – még beszélgetnie is megadatott. Kárpáti Kamil és szerettei mellé egy üres székre Padovában ül le negyediknek halála után tizennégy esztendővel Gaál Imre festő…)

Padova a Brenta partján más, valamint másképpen szép, és nem kevésbé, mint Velence. A költő felfedezi árkádos tereit, sétái során megpillanthatja az ovális alaprajzú parkban, a Prato della Valle szobrai között Báthori Istvánét is, a vasút­állomáshoz közel megcsodálhatja a Scrovegni­kápolna Giotto­freskóit, a városközpontban pedig Donatello remekét Gatta­me latáról. Nem tiszte egy költőnek megverselni az összes vedutát, ám Kárpáti Kamil itáliai versei lefestik ezeket a turisták által is előszeretettel látogatott nevezetességeket. Természetesen azért, hogy a kulisszákból esszencia legyen. A Kárpáti­versekben szereplő ívek, oszlopok, freskók és képek nem holt­időtlenek, mint a De Chirico­festményeken, ellen­kezőleg, a bibliás szereplők és a szentek hús­vér alakokká lesznek. Csanádi Imre, Gyurkovics Tibor és Kerék Imre eleve­nített meg műalkotásokat hasonlóan a versekben, mint ahogy Kárpáti Kamil fogadta be, emelte élménnyé magában Man­teg na színeit, képi világát. Nem turistaként állt meg a költő a Chiesa degli Eremitaniban található freskósorozat előtt, hogy egy útikönyv lapjain kipipálhassa, mit látott, nem is sznob tudákos módon kezdte el vizsgálni Szent Jakab vagy Szent Kristóf vértanúságát, mint valami új Gombrich, hanem mint az, aki hazatért, mert igen fontosat értett meg magából, a tör­ténelemből, vagy az üdvtörténetből (ami három az is lehet, hogy végül egy és ugyanaz). Pesterzsébeten született állam­polgárként, a Rákosi­rendszerben elítélt politikaiként és meg­kínzott­megalázott személyiségként 1978­ban, „a meg nem szü-lető szabadság óráiból a mindent szétrágó évek” után átélheti azt a teljességet, amit szerettei körében, a vasfüggönyön kívül, ih­letett helyen, Mantegna sok évszázada adott inspirációi se­gítségével újrateremthet. Nem kell e benső munkához művé­szettörténeti puska (lásd a voluntarista Zsdanov, vagy a lé­nyeg tekintetében ugyanúgy torzan szimplifikáló Gombrich

„eligazító” könyveit), csak a figyelem, az értelem, a tűnődő alkalom, amely jó, ha legalább annyira zavartalan, mintha e tevékenység máris egy megelőlegezett életgyónás volna. Ezt végzi el az Ovetari­kápolnában a költő, aki szülővidékéről

Könnynek, vérnek vége.Vak tava kiszáradt.Kiáradt folyónakhűlt helye: csontfehérkőmeder. Ez vagyunk.Habsárga hajókatringat a zöld homálymessze, messze, messze.Jézusom, meghalunk.Jönnek a hóhérok.

Jaj, olyanok, mint mi.Suhognak felettünk.Leütött fejű fény,körgallér elé buksz.Arcélük s a keménysziklafal összefolyt –kő moccan, kő zuhog –szög hatol csontomba.Kereszten, Jézusom,nyaka­tört fejem függ.

Mint nyúzott nyúl, fáról.Péntek van. Szurok­Nap.Fejjel le függőhözverbénák nyújtóznakhajfürtöm közé be.Nincs itt semmi múló,hóváró hervadás!Újra, újra nyílnaknevedre, Jézusom,verbéna­verseim.

Játszik a temetőlampionos kertje,korai szeder szám:izzik az erdő­ég.Mikor a rómailándzsája átaldöf,Jézusom, Jézusom,hajszálgyökerecskékvérünket szétvetikéji csillagképpé.

Égszínkék kupola:holt Jézus alatta.Tücsökszó léptű, te –mosolyban vőlegény!Ott lenn! Ott lenn, ott lennkő nyílik szülésre,s anyaméh­édes Fényszínarany kapujánujjunk hogy összeér,felkelünk Vasárnap!

(1951)

Kárpáti Kamil 2012. március 15-e alkalmából magyarország BaBérKoszorúja-díj államikitüntetésben részesült.Szívből gratulálunk. (A szerk.)

Búvópatak 2012. április 4. oldal

I

elsőként jutott el Mantegna freskója elé („És P-ből / senki nem jutott / Padovába”), akinek Szent Jakab festett alakja mellett ismerős a „vért utáló katona” jellemrajza is a magyarországi öt­venes évekből, s akinek Cristoforo dagadt lábáról Gaál Imre medvetappancsa jut eszébe, olyan parasztláb, amelyről Kodály a Kállai kettőst írta, vagy olyan elítélté, akinek lábduzzana­tát mintha „gumibot kelesztette volna”. A padovai freskókat épp­úgy bombatalálat érte 1944­ben, mint a dunántúli kincseinket. Mantegna műve mégis halhatatlan, mivel a pusztító huszadik század is csak alakítani tudott művészetén, eltüntetni, érvény­teleníteni nem volt képes azt. Az egyén bravúrjai így lehetnek időtlenek. Nem véletlen, hogy a kamasz zsenit, Mantegnát állítja példaképül a felnőtté válás kapujába érkező fia elé:

Kelj föl és járj! Kapaszkodj erősen Mantegna övébe, fiú! (Fiamnak)

Irodalmunkban Nagy László írt hasonló Kísérőéneket fiának. (Nagy László korai, sematikus kötetének címe Kárpáti­verssor­rá lesz: „…Ott a tüzér és a rozs honos…” (Kor-különbség).) Érdemes volna e filosznak egybevetni a két költeményt. Kárpáti Man­teg na­omázsában az emberiség és Itália, de még Magyarország elszállt évszázadai is életre kelnek. Olyannyira közük van egy­máshoz és Kárpáti Kamilhoz, akinek már a nagyapja is világ­hírű mesterek (Mantegna, Raffaello) festményeiről készült olaj­nyomatokat árult, Mantegna, a „festő­Chatterton” meg kö­zeli barátja volt a mi Petőfi­korú ifjú püspökjelöltünknek, Janus Pannoniusnak. (Akikre a költőt éppen fia fiatalsága emlékezteti.) A versekből – s itt ne az Összes két kötetére, csak erre az itáliai ciklusra gondoljunk! – máris valamiféle emléke­

zés­regényt rekonstruálhat az olvasó. Éppúgy, mint a freskó­töredékekből a padovai szemlélődő. Ha végiglapozzuk a ciklus verseit, hogy találunk­e azokon utalást a költőien írott Én­re­gényekre, bizony nem kell sokáig kutakodni. Méghozzá Az eltűnt idő nyomában című hömpölygő Proust­epika idéződik meg („S mint a teába mártott sütemény…”). Kárpáti Kamil verse­it a hozzájuk jegyzetként toldott prózával igenis fölfoghatjuk egy sajátos verses emlékiratnak, egy líraian bevallott élet fe­jezetekre való osztásának. Az itáliai rész (önálló kiadásban 1999­ben – szintén Időaranylás címmel – jelent meg először) 1978­tól 2008­ig tartalmazza az olasz utak ihlette költemé­nyeket. Utazóregényként, szerelmes románként, intellektuális naplófolyamként, eltűnt idő nyomába eredt sok száz oldalas kompozícióként – bárhogyan is olvassuk, verseiből és a költe­mények egyes motívumaiból olyan hálózatot, hadd mondjam, csillagkép­rendszereket kapunk, amelyek recepciója hason­latos a Mészöly Miklós­i széppróza megértéséhez, költőien kódolt üzeneteinek befogadásához. Ott van például – a Ba­las sa Péter által tudatosított – passiókra emlékeztető állat­heccek szimbolikája Kárpáti művében (Fellini és az orrszarvú – a szerencsétlen állatot a tülke nélkül először Pietro Longhi festette meg), vagy az a szembeszökő hasonlóság, hogy Mé­szöly is, Kárpáti is festményeket helyez „írott képek”­ként és a történettel valósággal szimbiózisban. Az életművét vers­sorokból építő költő részéről ez a fajta nagykompozíció­épí­tő szándék természetes reflex, hiszen ifjúsági és klasszikus értelemben vett regényeket (Trombitás Ali cirkusza, A menyasszony vetkőztetése…) is írt. Ahogy Mészöly Miklós Filmjében egy autó gázolta madártetem, úgy Kárpáti itáliai ciklusában refrénsze­rűen tér újra meg újra a padovai harangjáték.

„Föl, Miniato kőküszöbéig a régi utacska elvihet” (Firenze) – Gí fotója

Búvópatak 2012. április5. oldal

A

A

Firenzébe és Rómába érve a költő képekkel és szobrokkal való találkozásairól hadd készítsek a legnevesebb alkotók betűrendjében (a teljesség igénye nélkül) egy regisztert, hogy fogalmunk legyen szellemi utazópakkjának gazdagságáról:

Botticelli, Canova, Caravaggio, Cavallini, Csontváry, Dona­tello, El Greco, Giorgione, Giotto, Leonardo, Manet, Miche­langelo, Raffaello, Rubens, Uccello…

A felsoroltak műalkotásaira nem csupán utalás történik, hanem ábrázolt témáikkal beleépülnek, alakjaikkal belesi­mulnak a költő itáliai napjaiba, s mélyebben: életébe, benső­jébe, világot leképező szenzualitásába. A lista, mint említettem, nem teljes, de hogyan is lehetne az, amikor a költő meglátja VI. Pál pápa Florentino Bodini által készített szobrát, s annak „fémből, rút anyacsavarokból” emelt konstrukciója a mi Sché ner Mihályunk népi­szürrealista­konstruktivista játékainak meg­oldásaira emlékezteti. A szoborra nézvést ez a legkevésbé sem negatív kritika persze. Sőt!

…csakhogy monumentális vadmodernség, a diabolikus hozta létre! Bartóki iszony…

Firenzében az Uffizzi Képtárra szolgált a költő ablaka, s ajtaján e kényelmes lakásnak négy zár sorakozott. A börtön­évek során – a jegyzetekből tudhatók az ilyen, önmagukban regénytémák – Kárpáti Kamil a cellabejáratán is csak hármat számolhatott meg. A diabolikus világ érzékeltetésére Firen­zében új szereplőt léptet a versekbe a költő, akit Kis Hölgynek nevez. Vele együtt kapta ugyanis Velence után, már Firenzé­ben a másik, a második káprázatot a florenci ragyogásban:

…elmebeteg nő naplójából”föltűnik Gizella kisasszony Napördöge…

Az asszonyi jóság és a megkísértő együtt. Ők azok, akik a költőt közreveszik: „Gí és a Kis Hölgy – őrizőim – szememet be-fogják.” Csáth Géza elmebeteg kezeltjének napjában a sátán uralkodik, erről 1978­ban értesülhettünk, amikor a Magyar

Tallózó sorozatban Csáth elmeorvosi naplója megjelent. Kár­páti Kamil firenzei verseinek végleges változatai ez után szü­lettek. A festői világok közül nagy hatással lesz Gulácsy La­josé is a költőre. Firenzében a legszebb harangtornyot – ame­lyet a Scrovegni­kápolna, az Assisi­béli és a firenzei freskók­képek festője álmodott – Kárpáti Kamil a következő meta­forával írta le: Giotto elvékonyuló kiáltása, a Campanile… (Emlék­fantomok). Giotto jó utódának nevezte Juhász Gyula Gulácsy Lajost, szent tiszta művésznek, a szépség betegének, akinek őrülete maga teremtette birodalommal is zseniálisan adako­zott. Az ő Nakonxipán elnevezésű országa Japán és a Hold között lebegett asztráltestű lakóival, ám itáliai utcák, kávé­házak és ciprusok tarkították különös műveit. Az egyik pa do­vai kávéházrészletet ábrázoló festmény címe Nakon xi pán ban hull a hó lett. (Szabadi Judit eredeti Gulácsy­festménynek tar­totta, Szíj Béla hamisítványnak. Kormos István 120 soros lét­összegző verset írt e címmel.) Kárpáti Kamil Arezzóba érve ezzel a mesebirodalommal ellenpontozza a másik elmebeteg Napördög­képzetét. Gulácsy angyaltisztaságú tébolyát az első világháború szörnyűségeitől kapta, éppen Észak­Itáliában. Az ő világából látogatja meg Kárpátit a két versbéli, allego­rikus nőalak (mintha ottani templomi freskókról): későn és korán – két nakonxipáni lény (Későn és korán). Fodor András a mi Tihanyunkat a Rege­presszó táján látta kis Arezzónak. Kár­páti Kamil e bájosnak mondható városkában és várban azon­ban mindazt a kataklizmát, amit a huszadik században a művészeknek is ki kellett volna bírnia; Gulácsy Lajoséknak és a költő nemzedékének is:

Fiamnak Arezzo hegyre épült város.Téglaként faragott kőből süntüske fal.A Palazzo dei Priori ugyanbörtön, nem városháza bástyáival…

Nekem Arezzo: a küszöb alá nyomott.A P-beli wc-előtér, a szekrény,hová Gaált dugták, mint ide Pierót.Íme, Kondor Béla függ itt keresztjén.

Kárpáti Kamil

ImaAhogy ha eljön, egy svéddel, dánnal,ahogy nemzet szintjén Angliával,jóba kellett volna lennem Gaállal,jóba bizony a noah­noáhval.

Ha nem kettős csókkal – kézfogással.Egyházból se kelttészta prímással.Mert nemcsak az előírt fohásszal…Másképp nem megy: csak a »száz virággal«.

De Uram, nem: száz virág­nüánsszal,százféle Dalmady­variánssal,lándzsával, ha nem halandzsával,szmokingba bújt fogdmeges szeánsszal!

Adj nekem, Uram, több korrektséget!Kalapot emelő ellenzéket.Csak középosztályból kevesebbet!Ne legyünk mi középosztály­nemzet.

Add, Uram, minden nap felismerjem:a »sakkozó világfival« szemben»az ország ügyeit vivők közt« nemlehet analfabéta több most sem! –

Németh László ahogy mondta Szárszón.Jaj, ha az értelmiségim vérzőncsupán »idomított szolga«. – Ártóm!Hogyan lehetne, Uram, a zászlóm?!

Nem az én vértem, pajzsom. Székely.Nem ott. Itthon. Kisebbség­vermével.Padlónk alá férgesedik P­vel?!Hogy leszünk mi valaha Tündérkert?!”

(1988)

Búvópatak 2012. április 6. oldal

A

A

A szülőföld s a hazai táj képei egyre többször montírozód­nak a délibb vidékekre: „Mintha csak P-ben, mintha csak P-ben…”

(Viareggióban) „…P-t érzem, gyárszagát, a meztelen fáig kopta-tott piros vagy kék, vagy lila bódé körül a kiöntött szappanosvíz otthoni sercegését…”

Egyfelől tényleg testvériesülnek e valóságelemek, a termé­szeti képek pedig egyenesen harmonizálnak egymással, aho­gyan ezt a Kárpáti Kamil előtt az arra járó írástudó magyarok is tanúsították:

„A Garda-tavon láttam néha-néha föltűnni a Balaton színeit…” (Cholnoky Jenő)

„Én még visszanéztem a Garda-tóra. De nem Dantét kerestem raj-ta, a vizet néztem. Így messziről csakugyan kék, mintha az égből ké-kítőt lottyantottak volna belé, de a hajó kereke fehérre porlasztja, mint a Duna vizét.” (Móricz Zsigmond)

Másfelől igazat adhatunk annak a mondásnak, hogy a bör­tön akkor kezdődik, amikor kinyílik az ajtaja. Kárpáti Ka mil­nak – eddig is láthattuk – többször is a szorongató emlékek tolultak föl. Az olvasó nem először betűzi ki a verssorokban reccsenő helynevet, a Recsk hangsort, amikor a Főpróba Arez-zóban e szakaszához ér:

Bereteszelt ablak kicsapódik!Őrjöngő arkangyal szárnyaként, kardjaként suhog, villog,mintha a szemközti szobafal földig leomlófüggönye mögött két tetveshónaljú hóhérsegéddeltapogatódzna felém ’52-ből hazulról.

Szerencsére megadatott, hogy Kárpáti Kamil itáliai folyók és tavak partjára, ottani városok kedves utcácskáiba vissza­visszatérjen, s hogy – Vas István szavával élve – a maga „római rablás”­át megtegye, vagyis irodalmunkat további olaszorszá­gi „zsákmány”­versekkel gazdagítsa. Ahogy Vas István – már nem Marikával, de Szántó Piroskával –, Kárpáti Kamil Gível szinte hazaérkezett újra meg újra a Pó­síkságra, majd Gulácsy Lajos Veronájába, ahol a nakonxipáni Holdkifli kisasszonnyal lehet találkozni (Gulácsy meséit Szíj Béla 1979­ben adta köz­re), azután Dél­Tirolba még, ahol Rátkay Endrének bolzanói tárlata volt. Két éjszaka (két vers) Mantovában, s jött a többi éj s nap: Orvieto sávos dómjánál (a zebracsíkos templomokat majd Galla Ágnes, a fiatalabb költőnemzedék tagja emeli versbe megint), Assisiban és Ravennában… Kárpáti Kamil az őszikéit is (Szép korom címmel) majd Velencében kezdte írni. 1997­ben Fodor András halálhíre Itáliában éri (Másodszor is

Giotto egyik freskóalakjára). Ha csak költői igazságnak vélné valaki Kosztolányi sorait Marcus Aureliusról, azt hiszem a legcsekélyebb empátiával már maga előtt láthatja e pillanat­ban Kárpáti Kamil emberi s poétai alakját. Hatványozottan illik rá, s lénye lényegéhez tartozik ezen idézet: „…észak és dél közt csapong a lelkem”. A „csapong” helyett talán a „verődik” ige írná le hívebben a börtönviselt és megalázott költő itáliai lélekállapotát, lélekdinamizmusát. Megtapasztalta, hogy mi­lyen szélesre tágult a világ a cellája után, de azt is, hogy térben nincsen többé egyszeri megváltó menekvés a rabságérzetből. Egyedül az időben lelheti meg a választható utak szabadságát. Hogyan és mire használja a rászabott intervallumot az örök­létből, ha egyetlen pillanat nem avatja be semmilyen jó vá te­vődésbe? Lásd a bearanyozódás halállal végződő, azzal egyen­értékű mozzanatát: „Csak egy bearanyozott kisfiú volt. / Megtes-tesíteni az aranykort / neki kellett volna az Ünnepen. / De a beara-nyozásba belehalt. / Most higgyem el, hogy hasonlít rám?” (Aranykor halála). A kedvessel, Gível együtt töltött értelmes és szép élet­től aranyozódik csak be az idő. Az idő teljessége, amelyben kimozdíthatatlanul ott a paradicsomi emberpár:

S mert égnek és földnek ő a találkozási pontja, bennea megvolt, a nemvolt, a tegnap, a holnap: tükrébe és egymásba lát.

(A fenti idézet ürügyén azt is el kell mondanunk, hogy kü­lönösen jelentős költeményből való a sorpár. Egy présház vörös borában tükröződve… Aki Kárpáti Kamil ars poeticájára, sajá­tos mítoszteremtő képességére, noah­noah életszemléletére kíváncsi, lapozzon rá e versre, s megleli a költő Itáliához való viszonyának, vonzódásának esszenciáját.)

Látni kell mindehhez Burano rózsaszín házsorát követően a szélsőbb szigetet, Torcellót is majd, s az emlegetett utcács­kák után további campiellókat, hogy a szabadságról ne csak fogalmunk legyen, hanem egy­egy vers capricciójában egymás mellé béküljenek oly módon az álmok és a valók, az iszonya­tok és az idillek, hogy a létezés ne csupán elbírható legyen, de birtokolhatóságának tudatát is magunkénak mondhassuk. Nem elegendő ehhez az embertelenség és a diabolikusság ellentétét hangsúlyozni a világ előtt, mert akkor a rossz (a romlás) eszközeivel harcolhatnánk ugyanúgy akár, hanem a Teremtés pártjára kell állni, vagy inkább: abban részt venni azzal, hogy a Genezist a magunk eszközeivel folytatjuk. Ahogy az Úrét valamiképpen tovább formálta Michelangelo (v.ö.: Rilke Aki megleste a köveket című fejezetét a Történetek a Jóisten-ről könyvében), s ahogy Mantegna szétbombázott freskó­fragmentumai kiegészültek Kárpáti verseiben, miképp a Kárpáti Kamil­versek most folytatódnak Benned, kedves Olvasó:

Értelmezésén múlt a legérthetőbb is.A vers: sosem csak vers: Mindig plusz te vagyok. (A Petrarca­ház előtt)

A költőt az idő kétfelől is szorongással tölti el. Hazája szo­morú történelme a múltból, a kultúremberiség aggodalomra okot adó menete a jövőből fenyegeti. Férfias tartással és on­tológiai bátorsággal szólt a megtartó szerelem és emberi hű­ség nevében már akkor is, amikor a válságba jutott Európáról a napilapok hasábjain (a velencei karnevál aranymaszkjaival együtt!) még nem szerepeltek tudósítások:

Velence elmerül, súgja, de találunk mi új szigetet! Mi ketten.Európát elrabolják – de bennem megtalálod a szerelmet.Elnevezzük Európának. (Ki eljut Rómába, a boldog…)

Kárpáti Kamil

SírbeszédGérecz Attila fölött Az élet tűfokántevevalója fönnakadt.Kigyúlva így a magosontőrbe csalt vérevő vadat.Üveghegy éleinsiklott ő, fürge hal.Szétszaggatta az üveg­él?Most mind a száz énje dal.

(1957)

Búvópatak 2012. április7. oldal

KKálnoky László 30 éves, amikor a Szanatóriumi elégiát írja. Gye­rekkora óta gyakori tartózkodási helye a tüdőszanatórium. Ekkor, 1942­ben súlyos műtétet követően lábadozik („Hogy a sebész kivett hét bordarészt belőlem”.) Már nem az egri polgármes­ter atyai házából, hanem pesti hónapok után (ahol a belügy­minisztérium tisztviselője) került vissza purgatóriumába. Hát­terének ott a világháború, de a hat hónapja bent tartózkodó­nak szinte semmit nem jelent. A vers egyetlen szavában dereng fel elvonatkoztatva és áttételben („A láthatatlanul kicsik hadteste hódít”), ám itt a katonai műszó a tbc rohamát teszi érzékletessé. Semmi nincs, ami a tüdőbajnál hermetikusabban rekeszthet­né el a külvilágtól. „Néha oly vágyódón néztem a szürke égre, / mint börtöncellából a rab” – áll a Szanatóriumi elégia 9. szakaszában. Természetesen mégsem ez a két sor és látásmódja az, amihez archimédeszi pontként a két költeményt összemérem.

Az már inkább, hogy 1956 tavasza (amikor Gérecz Attila Sorsod művészete c. versét a márianosztrai szigorított börtönben írta) és a világháborús 1942 a magyar költészet szempontjából még ugyanaz az idő. Még inkább igaz ez, ha Gérecz letartóz­tatásának idejére, 1949 decemberére gondolunk – 8 év sincs a két dátum közt. Babits ’40­ben még a serdülő magyar ifjú­ság számára válogat kis kötetet életművéből, ’41­ben még él, nyáron hal meg; Pilinszky első versei ’38–39­ben jelennek meg a folyóiratokban, első kötete: 1946­ban. A háború vége nem a költészetben jelent korszakhatárt (amennyiben Juhász Ferenc és Nagy László sem kezdete, hanem folytatója József Attila, Illyés Gyula és a népi költők örökségének, zsenialitásuk újdon­ságával, de elődeik ’20­as, ’30­as években lerakott fundamen­tumán), ellenben az ’50­es évek a költészet életmódjában és társadalmi helyzetében döntő változáshoz vezettek: államo­sítják a költészetet, az ezt nem vállalókat kiközösítik, a leg­különbözőbb szándékkal szerepet vállalókra pedig ráültetik – és ezzel másod­, harmadíziglen tönkreteszik – az ősi Minder­wer tig keitsgefühltől a költészethez olykor amúgyis káinin visszanyúló irodalomtudósokat. A költői nyelv azonban, mely egyként – és rövid időre egyszerre – melegágya Babitsnak és Pilinszkynek – ettől még ugyanaz marad. Összefoglalólag állíthatjuk, hogy az marad Rákosi, majd Kádár alatt mind­végig, sőt: a mai napig, noha két tűz alá vettetve, kétség se férhet hozzá. Hiszen teljesen függetlenül Erdélyi Józseftõl (annyira függetlenül, hogy Rákosi bebörtönöztette) az állam­párt kitűzte a költészet fölé lobogónak Petõfit, és ezzel nem­csak szélesre tárta, hanem tudorai hajcsárkodásával a kapun át vissza is akarta hajtani a költészetet a XIX. századba (ab­szolút fokon igazolva saját középszerűségét). Másfelõl a köl­tészet sajátságos világhelyzete (vagyis európai­amerikai álla­pota) miatt a másik tűz a ’60­as évektõl hol erõteljesebben, hol gyengélkedõbben, de a Nyugat avantgardizmusával és a magyar tanácsköztársaság kurta és felemás avantgardizmu­sának, majd a ’40­es évek Európai Iskolájának újbóli életre csiholásával akart a magyar költészetben új szakaszhatárt el­érni – mindmáig eredménytelenül.

Ez a téma magában is nagyesszét érdemelne, itt szűk ahhoz a keretem, hogy akár a legvázlatosabban sorra vegyem: Akik a diktatúrák XIX. sz­ra tárt kapuin elindultak s a diktatúra összeroppanása után mintegy föllélegezve a közérthetőség, az egyszerűség szellemében a sokakhoz, a „néphez” akartak (és még mindig akarnak) szólni, ugyan nem találtak vissza a XIX. századba, viszont valamennyien kifelé kerültek és kerül­nek a költészetből. A Kossuth­díjhoz és a médiasikerhez el­sodródtak, de még tankönyvírói segédlettel sem találtak el a

„sokakhoz”, a „néphez” – legfeljebb a szekrényben évtizedek óta tárolt bocskaihoz. Nincs mit szépíteni a dolgon: a költé­szet türelmes, de véges lakhelyüknek bizonyul. Az avantgar­distákkal pedig még rosszabb a helyzet. Ott a tehénlepény szindróma (az önmagában visszakanyarulva elterülő szék­leté) érvényesül. A múlt századi és a századeleji hősök még falkába tömörülve is merészek és az újdonság erejével ható individualisták voltak; üdék, hamvasak vagy egyenesen: tisz­ták. Ám a ládába zárt és késekkel átdöfködött lányt – a ver­set –, arcán a mosoly rózsáival kipenderíteni a ládából sértet­lenül már nem költészet, hanem trükk; bűvészet. Tanultság és gyakoroltság kell hozzá. Miközben rég elkopott a hamvas­ság, az ember érzi, hogy nem csak a vérzés lehet festett, ha­nem az újdonság is lehet másolat. A Gyömrői Editre és ba­rátjára késsel rontó, aki ’36­ban írja a Magányt, éppen nem azért hiteles, mert „kitanult” freudista, hanem skizofréniája hitelesíti. Ám az a ’80­as, ’90­es évekbeli intellektuel, aki kék­harisnyák gurujaként egyfelől katedrásan szabályos monda­tokban informál, és adatait kicsattanó realitásérzékkel még át is világítja, majd ebből a tanáros szikárságból átcsap vala­minő dzsungelmélyi fonémiákba, szabad folyást engedve a gyermek hangutánzó kedvének kiélésére, nos ez már felettébb csinálmánynak hat; a tollpihe kidagadt erezetű ellilult kilö­késének a fej fölé. Két szám közt a cirkuszban még nevettető villámtréfa is lehetne, de a költészettel jobban elbánik a so­kaság kegyét keresőnél. Mert amíg az lecsúszik a kocsma, ne­tán a wc­közbeszédig, ott pedig eltűnik a szem elől, addig az utóbbi erőszakos, arrogáns és esze ágában sincs elkotródni sehova. Ez nem holmi Gyömrői Editekre ránt kést, hogy utóbb a Nagyon fáj verseit megírja, hanem a költészetbe döfi a bics­kát (harakirihez). Úgy végez vele, mint emberével a rák.

De hadd térjek vissza oda, ahol mégis él, feldarabolatlanul megvan a költészet és melegágya, a nyelve. Az 1942­es Kál­noky meg az 1956 tavaszi Gérecz szemmel láthatóan, füllel hallhatóan ezt a nyelvet beszélik költészetükben.

Vagy futhatnék magam s lehetnék messze innen,csatolhatnék lábamra sít,és meg se kérdeném, teherként kell-e vinneme táj sötét emlékeit,hol minden gondolat vergődés, visszahullásés célnélküli harc. Nem várja szabadulásazt, akiből kihalt a hit.

kárpátI kAmIl

Szanatóriumi elégia –Sorsod művészete

Búvópatak 2012. április 8. oldal

G

Kálnoky nyelve elégiája elejéről. Ő hétsoros szakaszokba tördeli versét, 13 és 8 szótagos sorokba, ababccb rímeléssel. Gérecz hatsoros szakaszokban írt, 11 és 10 szótagos sorokban, aabccb rímeléssel, ahogy ebből a vers végéhez közelítő stró­fából látható:

És nincs erő, mely engem elveszítsen.Énem: valami nélkül Egész nincsen.Az ember útja fönn a csillagok.S nincs messze, honnan még messzebb nyúlnék,de tovább, tovább, és azon is túl mégdalolom őt, aki nyomot hagyott.

A külső forma: szolidan különböző – a Hang (az én­hang) meredeken. A nyelvük (a költői) azonos. Ahogy a Nyugat (a folyóirat) után és a Magyar Csillag idejében (és máig) a jambi­kus ritmuskövetést alkalmazza a magyar költő nagy szabad­sággal, mégis jóféle muzsikával, rendes kötéssel. A rímelést illetően a két strófa összevetéséből nem derült ki, hogy Kálnoky a művészibb rímelő – azon túl is, hogy a 30. évét taposó ragaszkodik ahhoz, aminek hiányáért Vas István ne­gyed századdal később annyira könyörtelenül megdorgálta szegény Hajnal Annát: a nőrím, hímrím egymást váltogatá­sát Kálnoky pontosan betartja. Gérecz Attila is így tesz, csak közben lázban ég, siet, ami az ihlet magasizzásában elsőnek csendül meg benne, papírra is kerül. Így is rengeteg, ami te­libe talál rohanás közben is.

A másik nyilvánvaló magyarázat arra, ha Kálnoky a gon­dosabb rímelő, hogy Kálnoky nagy verse előtt 3 évvel már megjelenteti Az árnyak kertjét. Könyvnyi vers van mögötte, s ami legalább ennyire fontos: Radnóti, Vas és Weöres a barát­ja lesz. Ahogy ő maga mondja: „verseimre tett egy-egy megálla-pításuk a költészet ismeretlen tájait tárta föl előttem, ők rajzolták be térképem fehér foltjait, nekik köszönhetem, hogy költői fejlődésem meggyorsult.” Hogy pedig világos legyen, milyen öntudatot ka­pott Radnótiéktól, ugyanebből a Kálnoky utószóból idézem: „Akkor (Az árnyék kertje megjelenésekor – iktatom közbe) a Nyugat harmadik nemzedékének költői közül én jelentkeztem a legkésőbb.” Vagyis a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozás öntudatát kapta tőlük.

Gérecz mögött nincs semmiféle első kötet. Amikor ő írja nagy versét 26 évesen, már 6 és fél éve van börtönben. Két éve – azt is épp tavaszkor – írta első versét. Költő barátokat nyomban szerzett vele: fegyenceket, rács mögött, akik épp akkortájt kezdtek egymáshoz is kapcsolódni, de hogy valami nemzedékké tömörítette volna őket, és ráadásul úgy, ahogy Vas Istvánék tehették a Nyugattal, arról szó sem volt.

Noha Kálnoky is, Gérecz is a középosztályból származott, személyes sorsuk, életük szinte minden vonatkozásban eltér egymástól – mint ahogy közös költői nyelvükön kívül minden más eltér a kiragadott két versszakban is. Költői nyelvükben viszont annyira nem látható eltérés, hogy föl sem tűnik köz­tük a 17 évnyi korkülönbség. Ellenben a társadalmi cezúra, s az 1949­re totálissá vált kommunista hatalomátvétel annál drámaibbá teszi sorsuk különbözőségeit és egyezéseit. Mind­et nem fogjuk itt számba venni, de a legtragikusabb ellentét­párt feltétlenül.

Egyrészt Kálnoky, a gyerekkora óta tüdőbajával vívódó egri költő (noha Egerből Pestre vágyik s úgy érzi, költői pá­lyafutását lassítja­akadályozza vidékisége) még részesül a század első felének költői aranykorából; első kötete meghoz­za Radnóti, Vas, Weöres barátságát, a Nyugat harmadik nem­zedékéhez tartozás önbecslését, majd 1942­ben a Szanatóri-umi elégiát, azt az oszlopos verset is megteremti, amely orszá­gos hírű költővé avatja. Méghozzá olyan szinten azzá, hogy

Kálnoky 1947­ben megkapja a Baumgarten­díjat (’48­ig a legmagasabb költői kitüntetést) annak ellenére, hogy nincs, és igen sokáig (1957­ig!) nem is lesz második kötete. Páratlan eset a Baumgarten­díj történetében, hogy 8 évvel első köny­ve és 5 évvel kötetben még meg sem jelent nagy verse, a Sza-na tóriumi elégia megírása után Kálnoky a díjat megkapta.

Másfelől a makkegészséges, katonatisztnek szánt, majd válogatott öttusázóvá vált, nagy sportkarrier elé néző Gérecz Attila börtönbe kerül. Elmúlt 24 éves, amikor első versét a bör­tönben írja, 27. tavaszán születik a Sorsod művészete; ezen az őszön, majdnem 27 évesen a forradalomban hősi halált hal.

A következő év, 1957 meghozza a Baumgarten­díjas Kálnoky második kötetét, a Lázas csillagont. Vontatottan, keservesen, ko pottan és öregesen kezd alakulni a „pálya” is. Valamikor (a ’60­as évek elején talán) az ÉS interjút készít vele, azt mondja benne: örül, ha évente 4–5 verse megjelenik az iro­dalmi lapokban. A Marconnay­csemete, Garai Gábor készíti az interjút: maga is polgári sarj, fiatalon Kossuth­díjas (Váci Mihállyal együtt kapják), aki hamarosan leveti MÁV­tiszt­viselői egyenruháját, hogy kiadói szerkesztő legyen. Melles­leg Kálnoky éppen Vas István hathatós támogatásával kötet nélküli korában is – ahogy Kormos István a Móránál – szor­gos műfordító, aki gondos szerkesztőként a Szépirodalmi Kiadónál talál biztos megélhetésre, s mint ahogy Garai esete mutatja: olyan polgári származású fiatal költő barátságára is, aki az állampárt központi vezetőségének tagjaként buzgón egyengethette a sokat szenvedett idősödő kortárs hivatalos elismertetésének útját. El is érkezett az állami kegyosztás ideje: 1947 Baumgarten­díjasa 1963­ban, majd 1972­ben is meg­kapta az állami József Attila­díjat. (Közben ’70­ben Robert Graves­díjjal jutalmazták műfordításaiért.) Ekkorra már egy másik vidéki középpolgár família szépreményű irodalmár sarja is színt vallott mellette, aki Garainál fiatalabb lévén nála valamivel később igen elegáns ívelésű kritikusi karriert futott be, s meglehetős tekintélyt vívott ki a ’70­es években. Alföldy Jenő jól megírt Kálnoky­monográfiájára (1973) gon­dolok, és letagadhatatlanok az érdemei későbbről is (Kálnoky László öregkori költészete, 1987). Mindez melegséggel és fénnyel árasztotta el, s igencsak egyensúlyt teremtő módon ellensú­lyozta a gyerekkortól makacsul kísérőül szegődő tüdőbajon kívül a diktatúrák keserveit is a költő hosszúra nyúlt életében (73 éves korában halt meg 1985­ben). Szép példa ez, s nyomós bizonyíték arra nézve, hogy a családi származás milyen ge­nerációkra átörökíthető összetartozás­tudatra és segítőkész­ségre volt képes még legközelebbi múltunkban is. Ennél is hathatósabban bizonyítja a Szépbe vetett hit egyesítő és át­örökíthető erejét. Bár Szép helyett tárgyszerűbb értéket, egy bizonyos értékrend, esetünkben a Nyugat, még pontosabban a nagy alapítók utáni harmadik nemzedék gén­ és költészet­parancsolta összefogását mondanunk.

Kálnoky ugyan még az Összegyűjtött versek utószavában is (1980) sebesülten rója fel korának, hogy túlságosan sokáig egyversű költőként könyvelte el (a Szanatóriumi elégia az az egy vers!), számomra most éppen ez a fantasztikusan eltérő verssors az, ami a két nagyvers összemérését indokolja. Éppen sorsuk ennyire elképesztő különbözősége.

Mert miközben Kálnoky ’42­ben született Szanatóriumi elégiáját már a következő évben az elfeledett költő, Kemény Simon a nagy költeménynek szóló felismeréssel fogadja, és ezzel megnyitja a Szanatóriumi elégia méltatóinak egyre bővü­lő sorát, addig Gérecz Attila halálával sírba száll a Sorsod mű-vészete is. Első feltámadása, a Gérecz­kötet megjelenése (1991) még csak egy vállrándítást sem vált ki a magyar vers műve­lőiből, értőiből, majd ugyanez megismétlődik 1995­ben is, a Füveskert 1954–1995 c. antológia budapesti kiadása után. Nem

Búvópatak 2012. április9. oldal

M

kérdezzük, miért, hiszen kész a feleletünk. Amíg a két nagy­vers költői nyelvében nincs lényegi változás, a költészet társa­dalmi helyzetére a két vers megszületése óta már kétszer sújtott le a hentesbárd. Először, amikor a költészetet államo­sították, a tudósi­kritikusi kar pedig kifizetőbbnek találta a költészet helyett az állam(párt) kiszolgálását. Másodszor, amikor a diktatúra összeomlott, ám pusztán ettől a diktatú­ra kreatúrája még csak szerkezetében sem sokat, a hierarchi­áját alkotó személyek mentalitásában pedig jóformán semmit nem változott. A költészet a diktatúrák alatt – társadalmi sze­repének túlbecsülése és a gyűlölködéssé fokozódó hatalmi csalódottság egyenes következtében – az eljelentéktelenítés­eljelentéktelenedés felé taszítódott. A ’80­as években a libera­lizálódó diktatúrában hányódó költőkre szökőár sebességé­vel tört rá a felismerés, hogy a költészet elvesztette olvasóit. Mondhatnánk, mindez nyilván együttjárt az újraépítkezéssel, az atomizálódó társadalomban hajlamaik, szokásaik szerint megindult az atomok molekulációja, az egyivásúak tömörü­lése kiscsoportokká. Csakhogy a mostani kataklizma szem­beszökő sajátossága, hogy széltében­hosszában sikeres „kiscso­portokká” a bűnszövetkezetek, a maffiák váltak, miközben a költészet Heine matrac­sírja lett; a kutya se nyitja rá az ajtót. Ha pedig egy­egy költőnek még jártányi ereje van, most is csak a párttagság vagy az útitárs valamivel lazább nyakörve vár rá, most is az urat játszó, nagyhangú és úgy látszik, hogy változásra képtelen politika „szolgálólánya” lehet. Miközben – de hiszen ez már tíz éve látható volt! – az ország nyomorá­ból kilábolóban egész szépen tollasodó, tehetős réteg egyál­talán nem váltja be a hozzá fűződő kulturális (pl. költészetet pártoló) reményeket. Pénz van, ha kell, sok pénz is van, de akik szétosztják, többnyire olyan sötétek, mint egy futballbel­ső benseje.

Most, a harmadik évezred küszöbén ugyan mennyire meg­nyugtatóbb a magyar költészet állapota, mint volt 1802­ben, amikor a derék Révai Miklós pesti magyar egyetemi tanszé­kén már­már féltucat ifjú koponyába se töltögethette a ma­gyar költészettel és történelemmel színültig teli szívét, eszét, mivel hallgatói szétszállingóztak – ha 1999­ben, a majdnem 200 évvel öregebb magyar tanszéken Kálnokyt a mai pro­fesszor harmadrangúként söpri ki a múltból, Géreczet pedig sírbatétele után 43 évvel már tudomásul sem veszi?

Kálnoky és Gérecz verse mégis megmaradna? (Lesz még ün­nep, mondta volt Vörösmarty, pedig a Balaton­parti törött ab­laküveg nagyjából ugyanazt „játszotta elő” neki, mint amit a mai költő láthat, ha körbenézve végül megállapodik önma­ga tükörképén.) Lehet hogy megmaradnak, s ehhez még kisebb csorbáik és egyéb fogyatékaik is hozzásegítik mindkettőt. Pl. ódzkodtam Kálnoky első strófáját idézni. Hiszen első szaka­szában annyira uralkodik Kosztolányi hangja, az ő nagy ívű költeményeinek hangulata, mint ahogy a félő kisgyerek any­jához görcsösen kapaszkodó kezébe egyszer csak átömlik s lüktetni kezd az oltalmazó anyai melegség. Semmi kétség: Kosztolányi „indítja be a motort”. A nagy vers terebélye belő­le nő ki – mégse nevezhetem epigonistának. Jelenlegi elsi va­ta go sodásunk Átokpusztáján túlról valószínűleg senki sem fogja annak mondani, mert lesz már rálátása. Ahogy Athén után Róma költészete sem fogható föl epigonistának. (Attól tartok: csakis reneszánsznak.)

És megmarad Gérecz verse is, első strófájának ügyefogyott, bántó fölé­felé vala­valájával éppen a döntő rímpárban (mint az első­áldozó ártatlanságában az ördög maszatos ujjnyoma).

Ami miatt ezt állíthatjuk, az a két vers olyan méretűvé tá­gított énsége, individualitása, melybe az emberi sors egésze, az általános a speciális jegyében teljességgel belefér.

Íme az egri polgármester fia az ő személyes tüdőbajával. Így van­e? Hogy volna így? 1942­t írunk, s a tüdőbaj, a morbus hungaricus szorítása még alig látszik lazulni. Tíz­tizenöt év­vel később sikerül fölszámolni 3–4 évtizedre. (Ma újult erővel támad, leginkább rákos formájában.) Kálnoky szanatóriuma a beteg nemzet háza. A költő hét kifűrészelt bordadarabja Trianon műtétje. Csupán a szanatóriumi betegtársakra állna, hogy „…röntgenképüket maguknál hordva foszlott / légzőszervük gyakran elnézték. Higanyoszlop / irányította életük.” És a seblázas ország?! Az intelligenciája – ahogy akkor inkább, s több joggal, mintha ma mondanánk, a polgárság magát nevezte –, akit még gondolatai láza is gyötört, a középosztálybeliség lidércnyomá­sa?! Vajon csakugyan egy szűkös impresszió dideregtető pilla­nata lenne, hogy „körül az utakat a hófúvás belepte”? Ki lehetne annyira vaksi, hogy csupán egy szanatóriumablaknyi tájkép­csücsökbe pillant, mikor a költő így folytatja: „Hóban szunnyad-tak a faluk.” S aztán, akár egy haiku vagy tanka parányisága növekszik hatalmassá, úgy nő egyetemesen baljóssá, félelme­tessé a strófa 3., 4. sora: „Az éj, mint óriás szárnyú fekete lepke / rászállt a tájra, s elaludt.” E határtalan hóba temetett alvás a temető alvása. Az az álom, melyből „Nem várja szabadulás / azt, akiből kihalt a hit.” Nem csoda, hogy a belezárt is így szól: „…gyakran meglátogattam / a hegyvidéki temetőt.” S hiába szólt a kakukk, futott a nyúl, s a hantokon, hogy „haragoszöld fű nőtt” – ha a „Halott nevek” évszámai szerint „Sokan még húsz évig sem éltek”. S: „Halálukat ki érti meg?” „Pár percet tölt el itt az élő, mint a vendég / s sötétlő arccal megy tovább. / Félelmes tanterem e hely, hol a növendék / elveszti fénylő mosolyát.”

„Akinek nincs tavasz; akinek nincs vasárnap, / sötétben alszanak, már semmire se várnak” – áll a Kálnoky­versben, a földben porladó „türelmes koponyák”­ról – de a vers, a vershang tudatja híven és elemi erővel, hogy a költő végig magára és korára gondol. Mert ő a láztalanabb napon nyakába sálat tekerő or­szág, hogy kimoccanjon a nehéz szagú betegség falai közül. Az ország gondolja azt, ha nem is gondolja végig, legfeljebb intelligenciájában, hogy nincs tavasza, nincs vasárnapja, csak sötét alvása, melyben semmire sem várhat. Mert „a lét remény-telen.” „Eltűnünk nyomtalan, mint réteken a hófolt.”

Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe.Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbekerülnek egykor csontjaink.Kálnoky László

Búvópatak 2012. április 10. oldal

A

És vándorolnak a csillagképek felettünk – írja ’42­ben Kálnoky (majd 14 évvel később Gérecz a már idézett strófá­ban: „Az ember útja fönn a csillagok.”), de a tüdőszanatóriumban „megfejthetetlen rend szerint” vándorolnak, hiszen a Kálnoky nagy­vers nagysága éppen az országos helyzet, az egyetemes tény pontos kimondásából és ki nem mondva is a tény megjelení­téséből áll. A tüdőbaj itt mint konkrét betegségre utalás mind­össze annyit jelent, mint amikor Kálnoky versében egyhelyütt felkiált, hogy „csatolhatnék lábamra sít”, vagy hogy évekkel ko­rábbról, kezdeti lapályról idézzek, íme az Első szerelem c. soro­zat Fiatalság bolondság c. szonettjéből: „de ágynak mégse dőlök / én, a versenyző, ki egy hét alatt / szétverem a rakett húrját.” Illetve ugyaninnen a Fonák állapot c. szonettből: „A bál után a masszőr-höz kísérlek / a gőzfürdőbe, s látok egy padot / a folyosón, hol míg becses személyed / meggyúrják, el-elbóbiskolhatok.” A sí, a rakett húr­ja s a bál utáni bóbiskolás kint, a padon, míg hölgyét a masz­szőr gyúrja bent, miközben ő a középosztálybeli világfias­úri­as hangján a rosszat is elegáns modorú, könnyű szellemiségű hétköznapisággal állítja elénk. Ő, a szórakoztató (már aki leg­alábbis azt képzeli magáról, hogy az élet szórakozás), kötele­ző társadalmi jómodornak tekinti a szórakoztatást; azt, hogy saját kínjait is e jómodorral adja elő, s így váljék önmaga ke­serve is szórakoztatóvá. Vagyis a középosztálybelisége puszta jelzés annak mérlegelése nélkül, hogy jó ez vagy rossz ez (élet­módnak); van, és kész.

A költészet mai kis­ és nyárspolgári nekibuzdulása egyál­talán nem újsütetű lelemény, s nem csupán az egri polgármes­ter (tetejében még betegeskedő) fiát jellemezte a ’30­as évek végén napvilágot látott első kötetében. Később, a Rákosi­év­tizedben is nyilvánvaló, hogy Petőfi lobogóját a kispolgári illemkódex szellemében lehet a legjobban lobogtatni: a szóra­kozás megszentelt állapot, s a szórakoztatás olyasféle előírt ceremónia, mint pap számára az áldoztatás. Persze a dikta­túra keverék­ideológiájában mindez megfért a nyárspolgári magatartás folyamatos és látványos tángálásával.

Kálnoky azáltal jutott el a nagy versig (s vált nagyköltészet­té amit csinált, vagyis amit a Vers művelt vele), hogy átlátott a szitán; illemkódexe normáin. Azon, hogy a szórakoztatónak nem csupán az eleganciája és a közönsége iránt kinyilvánított lojalitása, hogy legyen szórakoztató, hanem művészi célja is. Ebben betegsége kétségtelenül nagymértékben segítette. Hi­szen, hogy a raketthúr egy szárnyaló szerválás közben pattog­jon olyan melltágítón: álomnak, vágynak, nem pedig könnyed életvitelnek bizonyult. Életvitellé a tüdőbaj lett, mely inkább a tatár lovához kötött vonszoltatássá vált, bál utáni padon bóbiskolgatás helyett. Ez fordulat, de magában még senkit nem tesz önmagánál fejjel nagyobbá. Kálnokyval viszont ez történt. Számomra nyilvánvaló, hogy ebben az éppen az első kötettel megszerzett jóbarátság Radnótival, Weöressel, Vassal, tágab­ban az a bizonyos harmadik nemzedék a Nyugatból, s még tágabban a XX. századi magyar költészet „csúcsideje”, arany­kori szakaszának a megnevezetteken túl másokból is áradó közszelleme legalább annyit érlelt, nemesített Kálnokyn, mint a tüdőbaja. Ne kerülgessük: akkor még 1942­ben a magyar költészet jónéhány príma akusztikájú köztérrel rendelkezett. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Szanatóriumi elégia fo­lyóiratközlése másnapján Budán a kávésnénikék Kálnokyról fecsegtek a habosroládtól porcukros rúzsos szájjal. Kálnoky versének is megvolt a búvópatak­élete, ami a nyilvánosságot illeti: az Újság (igen kulturált, de mégis csak napilap!) ’42 he­lyett ’43 nyarán írt a versről. Igaz, hogy így, külön egyetlen versről talán fennállása óta először. Az is igaz, hogy Kemény Simon írt róla. Mégis magányos szólam volt a Keményé; az őt követőké szintén; csupán a nagyon kevesek ügye volt még az 1947­es Baumgarten­díj is. (Azért a „nagyon kevés” meg a mai

duplanulla között – nehogy elfelejtsük! – aranykori a különb­ség.) Sok víz folyt le a Dunán, mire az új idők új illemkóde­xébe tételként is bekerült Kálnoky verse, neve, élő valósága, s hogy illik számolni vele, könyvet írni róla, felköszönteni kiskutyája születésnapján. Végül a Szanatóriumi elégia búvópa­tak­sorsából felszínre tört, és tekintélyes időn keresztül senki nem vonta kétségbe nagyságát. Tárgyalása ürügyén már a pesz­szimizmus is menlevelet kapott (Vas István). Akkoriban ez nem kis bátorságra valló tett volt; mintha az első római rablásról hazaérkező és Lukács Györggyel vitázó Vas érvelne benne. Bár „gyógyító” helyett bízvást a még erősebb jelző, a heroikus illette volna meg a pesszimizmust is, és Kálnokyt is. Bizonyá­ra meg is kapja Vastól Camus Franciaországában. Csakhogy itt élt Vas is, Kálnoky is a költőket dalárdába tömörítő dikta­túrában, ahol a pesszimizmusért anatéma járt; a heroikus jelzőt pedig lefoglalta magának a párt.

Első hallásra különösnek hathat, de talán ez a tűzzel­vassal kollektivizálás, a térdig gázolás a „mindenki szocializmusának” gulágokkal terhelt építésében borította árnyba, hogy miből fakad a Szanatóriumi elégia valódi nagysága – holott nagysága közkeletű ténnyé vált, azaz a szakma felől igen jól látszott. Tudniillik: nem mondatott ki, hogy az a Szanatórium a haza közössége. Nemzeti kórkép. És nemcsak költői eszközeinél fogva sokkal különb a Feszty­körkép historizmusánál, lám­pással mímelt pásztortűzével és az előtérbe szétszórt kunyhó­maradványok zsibvásári csecsebecséivel (ahová ma nemzeti zarándoklatokat hajt az állam, leszoktatandó arról a nyomo­rúságosan kevés látáskultúráról is, ami szórványosan még előfordul úgynevezett iskolázott rétegeinkben), hanem cson­tig hatoló igazmondása okán, jövőlátásával nől magasan túl rajta. Kérlelhetetlen a szembenézése. Az igaz, hogy a leszá­molást önmagával, az énnel kezdi. De az már nem igaz, hogy a Szanatóriumi elégiának és nagyságának ez a fesztávolsága. Pedig ezen belül is miket művel! Emlékezzen csak az olvasó a 6. szakaszára, így indul az önportré: „…Mennyire irigyeltem, / ki öntudatlanul pihen: / Az alvók ágyukon, az almafák a kertben, / a gőzhajók sötét vízen.” – 58 év után is lenyűgöz, ahogy nála a Reverdy­definíció mennyire tökéletes eleganciával honosul magyar verssé és magyar kontinuitássá, miközben az alvók, az almafák és a gőzhajók egybemarkolásával – a modern fran­cia költészet csúcsán született nyelvi és miliő­teremtési remek­léssel egyenrangúan – Európa tüdejével lélegzünk, szemével látunk és szívével éljük át a dolgok összhangját.

És az is hozzátartozik ehhez az önportréhoz, hogy noha kimondja a meglátogatott temetőről: „Félelmes tanterem e hely, hol a növendék / elveszti fénylő mosolyát”, a fénylő mosolyt igen, de a gerincét nem veszti el, hiszen azt írja: „A félelem felém hiába lopózna, / nem fogom görbülő gerinccel szolgamódra / kérlelni a kö-nyörtelent.” Dehogynem, mondhatná valaki, hiszen néhány sor­ral lejjebb maga írja: „Tapintom mellkasom falát, a szív hol ver, / de mégsem dörren el kezemben a revolver.” És kétségbeesetten fel­kiált: „Mily gyáva lázadó vagyok!” Csakhogy itt csupán az ön­portré ér véget és nem a vers. Amikor azt írja, hogy „Lassan elhagynak az eszmék, hiába hittem” – csupán kiindulópontja, vagy hogy érzékletesebben fejezzem ki magam: tartóeleme, alátéte a fölébe magasodónak, a döntő fontosságú látomásnak. Csaknem hat évtized után már beteljesülő jövendölésnek nevezhetjük: „A szép szavak silány gyűjteményével itten / csődöt mond Settembrini úr.” Davos Settembrinijéről van szó? Th. Mann XX. századának kultúrájáról? A spengleri alkonyat vöröse ne­künk ma már múlt. De hajnalodásnak semmi jele sincs. Egy­előre nem is lehetne totálisabban „csődöt mondani”. Ki kí­vánja a sorolást, hogy kinek, miben? Hát nem mindenki? És nem mindenben? Kálnoky azt írja: „Eltűnünk nyomtalan, mint réteken a hófolt.” Az eddigiekből következően ez pedig már nem

Búvópatak 2012. április11. oldal

E

is a haza körképe. A tíz éve sűrűn emlegetett Európa Ház: világházként. A Szanatóriumi elégiában. És (aki kapja, marja) a XXI. században.

Gérecz Attila nagy versét 1956 márciusában a szigorított börtönben írta. De börtön annyi sincs a versében, mint Kál­noky hasonlatában („Néha oly vágyódón néztem a szürke égre, / mint börtöncellából a rab, akinek egyetlen vigasza, menedéke / az a kis, négyszögletű darab.”). Gérecz versében csupán ez áll: „Rab vagy.” Nem önmagának mondja, nincs szó belső monológról, melynél megszokott, hogy kétfelé, dialógussá, önmagával való eszmecserévé válik. Megnevezi a vers ajánlásában, akinek mondja: K. S.­nak. Hogy ő maga is rab, az olvasóban csak érzet szintjén körvonalazódik, a vers metakommunikációja folytán, mert a vers első soraiban már a börtön tökéletes ellentéte a vers természetes színtere: „Már szinte én is látom azt a dombot / s a ház fehér falát, amint a lombok / borulnak mind a mennyezet fölé.” Bár én inkább a vers kifutópályájának, apró (mert bensőséges) repülőterének mondanám; a valódi helyszín csak eztán követ­kezik, és egyáltalán nem olyan anyagi természetű, mint a domb, a ház a ráboruló fákkal. A leíró hang szelíd, a hangulat idilli; ahogy tovább épül: molekuláris: „köröskörül virágok, fák – tavasz van. / És ami nem látszik: valahol a gazban / a fény egy kis bogár hátán ragyog.” A módszer mágikus, mert attól, hogy tulajdon­képpen nem látszik, elementáris intenzitásúvá válik a kis bo­gár hátán a fénylés. Amikor pedig a vers utolsó strófájában finom szalagként átkötve a vers egészét a sor megismétlődik: „köröskörül virágok, fák – tavasz van”, a shakespear­i dráma meg­hökkentő egyszerűségével (meghökkentő, mert a hitelesség dramaturgiai megvalósíthatóságáról vallott nézeteinknek fittyet hányva, azokkal homlokegyenest ellenkező módon, és mégis minden ellenkezésünket teljesen legyűrve) ars poeti­cája három legfőbb sarktételének foglalatává válik.

Egy sor válik azzá, melyben az egyénítettség nyoma sem észlelhető. (Hacsak az nem, hogy a köröskörült kötőjel nélkül rántja egybe.) Egyetlen jelző, sőt konkrétum nélküli sor: virág, fa, tavasz. S az ige benne: egy puszta „van”. Ha összevetem egyetlen Weöres verscímmel – Fű, fa, füst – nyilvánvaló, hogy mennyire híjával van a költői minimumnak is. Nem alliterál. Nem növekszik a kicsi felől a nagyobb irányba fűtől a füstig. Nincs benne élet és megsemmisülése; fűvel együtt az elégett fű füstje. Nem sornyi vers, mint az egysoros. Méghogy sark­tételek foglalata? Amióta van versről szóló írás, kifogyhatat­lan belőle a csodálkozásnak­ellenkezésnek­megadásnak ez a pillanata. Hogy lesz egy ilyen közhely verssé? Hogy lesz egy ostya Jézus húsává, egy korty bor a vérévé? Naponta ezer és ezer gyülekezet orra előtt (tekintet nélkül arra, hogy kifélék, mifélék). Vagyis mitől lesz néhány (láthatólag a legválogatat­lanabbul, hirtelenül – s talán elhirtelenkedve) eszünkbe jutó általánosságból egy nagy vers nagy funkciójának betöltésére alkalmas verssor? Nos, a nagy funkció hamarabb kiderül, mint az, hogy milyen módosulás­átváltozás tette rá alkalmassá.

Mert amikor a Gérecz­vers legkitüntetettebb helyén, a végén Attila is arra vállalkozik, amire a Szanatóriumi elégia utolsó szakaszában Kálnoky („Nem értjük végzetünk. Bolyongunk körbe-körbe. / Csak porszemek vagyunk. Mindegy, hogy mely gödörbe / ke-rülnek egykor csontjaink”), vagyis a végső összefoglalásra, az itt is, ott is metafizikai jellegű, filozófiai indíttatású. Még abban is azonos egymással, hogy a kép, a hang és a gondolat költői szenthármasságából Kálnokynál is, Gérecznél is a képnek jutott a legkisebb szerep. Kálnokynál éppen csak annyi, hogy egy tizedmásodpercre áthalljuk Babits portikuszát („bolyon­gunk körbe­körbe”), de csak néhány gyorsan átlobbanó lehe­tőségként a vigasztalanság körfolyosóján. Gérecznél sem több az „akárhol a gazban” jóformán még össze sem állt, már fosz­lani kezdő „képe” (mely éppen általánosságánál fogva kíván

macskakörmöket). Mindkettőjüknél a hang jelenti leginkább a verset. Kálnokynál ez a hang egy teljesebb (azaz elcsönde­sülőbb, de éppen növekvő csöndje által egyre áthatóbb, fel­növőbb – megérett) rezignáció hangja, míg Gérecznél ellen­kezőleg az énekhang fölső kataszterét jelenti, az elégiával szemben az ódáét, a leereszkedő, földdel temetődő lecsönde­süléssel szemben a fölszárnyalásét, a himnuszét, mely éppen a megtalált három gondolati sarktétel artikulációjaként ün­nepélyessé és elragadtatottá válik:

Köröskörül virágok, fák – tavasz van.Mert minden fény volt – akárhol a gazban,s csak arcunk mosolyától lett nagyobb.Szemek ragyogása tűz, mint a harmat,s én ékszerét hordva virágnak, dalnak,dalolom őt, aki nyomot hagyott.

Az első sor másodszor tér vissza a versben (a 24 hatsoros strófából álló vers negyedik szakasza kezdődik így; igen mesz­sziről, 20 strófával előbbről kerül ide.). A hatodik sor azonban kétféleképp is többször strófazáró sorként szerepel: ötször „Dalolom azt, ami nyomot hagyott” és hétszer „dalolom őt, aki nyo-mott hagyott” változatban. Ez a tizenkétszeres nyomaték azon, ami és aki nyomot hagyott, nemcsak jelzi, hogy énekkel van dolgunk – mutatja azt is, a dal röpte magasról magasabbra úgy jut, hogy Anteuszként újra és újra a földdel érintkezik s belőle nyeri erejét a szárnyaláshoz. Mutatja, hogy szemben Kálnoky földjével, aki úgy érezte „mindegy, hogy mely gödörbe / kerülnek egykor csontjaink”, Gérecznek ez annyira nem mindegy, hogy egész éneke nem más, mint ennek a gödörnek az elre­kesztése. Énekével akarja útját állni.

A kiénekelt gondolat három sarkpontja:

1. Mert minden fény volt! – akárhol a gazban, s csak arcunk mosolyától lett nagyobb.

Amit a fényről mond, jóval több a szupermodern tudomány költői átvételénél. Ő nem azt mondja a fényről, amit Stefan Zweig Freudról; nem magasrendű tu do mány népszerűsítő. Ar­ról a fényről énekel, mely „akárhol a gazban” belőlünk kerülhet oda (a gazban fényleni) s kizárólag tőlünk válhat teljesebbé. Ez homlokegyenest ellenkezője az emberi élet értelmetlensé­géről szóló Kálnoky­elégiának. Az életbe mi vihetünk értel­met (a gazt fényléssé mi változtathatjuk), mondja Gérecz.

2. Szemek ragyogása tűz, mint a harmat

– énekli a Sorsod művészete, és a mondatban rejlő idő­, sőt állapothatározó a szakasz második sarkpontjává emeli azt, ami első látásra túlhabzó rajongás, de a gondolat szempont­jából sovány falat. Holott hasonlatában ott az értéke. Nem akárhogy ragyog az emberszem, hanem harmatként. Az em­ber értelmet visz a világba, a hajnalét. A hajnal napszakáét. A szakasz első sora s benne a „tavasz van”, már ezt a hajnal szimbólumot készíti elő. Tavasz és hajnal egyaránt a megúju­lás és újrakezdés jelképe és esete. A megújuló, az életbe értel­met vivő ember jelképe és állapota.

3. s én ékszerét hordva virágnak, dalnak, dalolom őt, aki nyomot hagyott.

Mint szarkaszemet az ezüst kiskanál, úgy vonzotta az „ék­szer” szó a börtönt soha nem látott fiatal kollégát, amikor – igen jó pszichológiai érzékkel – azt mondta: az ékszer ebben az egy versben is kétszer szerepel, de a Kis dal egy mosolyról c.

Búvópatak 2012. április 12. oldal

N

Gérecz vers is így kezdődik: „Mosolyod nem nekem szólt, / csak a társnak szántad. / Mosolyod csak szépen csiszolt / ékszere volt szádnak.” A rabság ellentéteként, a börtön, a rabruha, a kopár cella dísztelenségéért akarta kárpótolni magát verseiben az ékszerrel. Bizonyára van ebben igazság. Csak ennyiből még nem bontható ki a Sorsod művészete utolsó strófájának harma­dik gondolati sarkpontja. Gérecz a virág és a dal ékszerét hord­ja a szakasz 5. sorában.

Nem sokkal korábban, 1955­ben egyik legszebbik fiatalko­ri lombágán dolgozott Juhász Ferenc, A virágok hatalmán. Nagy versében „szépségre ítélteknek” nevezi a virágokat. Gérecznek Nagy Lajos királyunk szigorított börtönné lefokozott várában nemhogy a Juhász­költemény születéséről, de Juhászról se le­hetett tudomása. A vékony, sárga borítójú füzet, a Szárnyas csikó bármennyire is világot látott 1949­ben, a következő évben elítélt válogatott öttusázó és politikai összeesküvő (de még nem költő) Gérecz Attila kezébe bizonyára nem került Juhász első kötete. Éppen ezért hozom föl a Szárnyas csikó (akkor még korántsem elsötétült világképű) ifjú Juhászának és a Sorsod művészete költőjének egymáséhoz oly hasonlatos attitűdjét annak bizonyítékaként, hogy mekkora szamárság a Rákosi­évek börtöneiben született költészetet a magyar költészet akkori folyamataiból „kimaradt”, attól hermetikusan elzárt olyan „kísérletnek” tekinteni, mely az éltető áramból nem ré­szesülve már csak puszta körülményei miatt is értéket nem termő, figyelmet nem érdemlő holtág lenne.

Holtág a Sorsod művészete? Melyben megelőlegezve a kezében kard helyett virágot hordó hippik mozgalmát – csakhogy nem a dúsgazdag elkényeztetett vállalkozó természet­felfedezésé­vel és elromlottság­tudatával, ártatlanul irreális világváltozta­tási ideáitól sarkallt lelkifurdalásával, hanem több mint hat éven át tűzön pirítva és víz alá lenyomott fejjel áll elénk ez a

„hippifiú” a maga elé tartott virággal. És mint jelenség, csak­ugyan az, aminek ’49­ben a 21 éves Juhász kötete nevezte magát: Szárnyas csikó. Éppencsak nem az akkor még költője által mennynek látott Rákosi­Magyarország káprázatával a háta mögött, hanem Márianosztra fogdájának dérszőrű fala­ival, vérebekkel és kurtavassal véresebb változatosságúvá tett

„csendéletéből” nőtt elénk. Aki tudta, amit nagy kortársa ’55­ös kötetében sejtett a virágok szépre ítéltettségéről, s anélkül, hogy a hömpölygő költemény képáradásának egyetlen részletét is­merte volna, mégis pontosan leírta a „virágok hatalmát” ebben a sorban: „s én ékszerét hordva virágnak, dalnak”. Leírta, hogy virág­titkú­rendeltetésű­hatalmú a költészet és vers­titkú­ren del te­té sű­hatalmú a virág. Ez pedig már önmagában is mélyebb és teljesebb világ­ és sorsismeret, mint amivel a virágos kezű hippi és mozgalma bármikor is rendelkezett. Másfelől mesz­sze hitelesebb Szárnyas csikóként is a szép vagy, gyönyörű vagy Rákosi­Magyarország mákonyból fakadt víziójának reménye és harmóniája helyett 1956 tavaszának rom Magyarországával körbekerítve. Saját korából kitörő Szárnyas csikó. Nem a „kora”, hanem éppen az, ami hiányzott korából.

De az utolsó szakasz harmadik sarkpontja még korántsem teljes a virág és dal, a természet és költészet ilyen egymáshoz rendelésével. Annak ellenére nem az, hogy a virág (a növény­világ) titokkal telt „szépségre ítélése” ma már napról napra szaporodóbb titkaival együtt egyre bizonyosabban az élet eleddig ismeretlen dimenziója – s éppen küszöbön áll a föl­fedezése! A szépre ítéltetett „rab” szabadságába kezdünk be­hatolni. Ma már nem viháncolják körbe, aki a füvet és fát felsőbbrendű lénynek véli az embernél. Dr. Majer Antal, az erdő tudós professzora 1993­as magyar versgyűjteménye (Az erdő poézise) olvasgatása közben lépten­nyomon olyan érzé­se támad az embernek, mintha maga is résztvevője lenne egy olyan tudományos expedíciónak, amelyik a fény és a hang el­

eddig az ember számára megfoghatatlan „infra” tartományai­ba behatolva, azt érzékelhetővé, hallhatóvá és láthatóvá teszi. Csak itt most nem az ultrahang és az infrafény tartományá­ban járunk, hanem a növényi lét legbensőbb életében, érzés­ és gondolatvilágában tesszük meg az első döntő lépéseket. A Sorsod művészete költője besorolható ennek az expedíciónak első tagjai közé, aki Majer professzor szép antológiája előtt 37 évvel K. S. nevű rabtársa családi fényképét nézve írja: „Csak egy fényképet tudsz mutatni róla, / hol úgy őrzik a fényt a vén diófa / levelecskéi, mint a harmatot. / A képen áll az Idő… csak a lel-künk / borzong a széltől, ami róla eltűnt. / – Dalolom azt, ami nyomot hagyott.” És ezt követi a – képben ritka – vers egyik legszebb képe, aminek szépségét éppen az a titkos tudás adja, mely az új (mai) diadalmas expedíció lényege:

Feleséged úgy áll ott, mintha féligő lenne törzse, mely gyümölccsel érik,oly egyszerűen. Csak lánya két szemét(ághegyről visszatűző őszi harmat,a puha szirmok hordják – s belehalnak!)hordozza magán, mint az ékszerét.

Ennek a strófának első két és fél sora úgy hat, mintha köl­tői előképzése volna annak a tudományos segédeszköznek, amellyel a fa és ember kommunikációja lehetségessé válik. „Feleséged úgy áll ott, mintha félig / ő lenne törzse” a vén diófának, átlényegülnek egymásba, s az átváltozás Gérecz költészetében valóban „oly egyszerűen” következik be, az erőltetettség, az intellektualista észvillogtatás legkisebb – elidegenítő – jele nélkül, ami csakugyan kezeskedik e verssorok legelőkelőbb

Gérecz Attila – korabeli fotó alapjána fotógrafikát Csernák Máté készítette.

Búvópatak 2012. április13. oldal

E

helyéért költészetünkben. Hiszen Gérecz nem áll meg a lát­vány szülte pillanatnyi benyomás szikrázó impresszionizmu­sánál (ahogy Kálnoky sem, emlékezhetünk); annál, hogy a fénykép készülésének sajátos fény és árnyviszonyai mennyi­re megragadóan idézik elő a fatörzs és az asszonytest eggyé ol­va dását. „A képen áll az Idő”, figyelmeztet az előző szakaszban a költő, s nem valószínű, hogy azért érzékeltetné a diófa, mienkétől őt annyira elkülönítő „infra” közegét, hogy utána kielégíthetné a felületről készült pillanatfelvétel. Hiszen a költői képnek épp csak bejárata, küszöbe, hogy az az asszony „úgy áll ott, mintha félig / ő lenne törzse” a fának. Itt nem pont következik, hanem a hasonlat kiteljesedése, ugyanis asszony és fatörzs ott együtt „gyümölccsel érik”. A lánya is beépül a kép­be, az asszony és lánya együtt van ott, bár a kislány képe köz­vetlen, felületi megformálásának leghalványabb szándéka is hiányzik. Annyira, hogy gyümölcs és gyermek tisztán gondo­lati (asszociációs) kapcsolatából már csak az anyaszem és a gyerekszem egymásra hasonlítására van szükség ahhoz, hogy a versolvasó tudatában jelenlevőként szerepeljen K. S. lánya is. A gyerekről a maga hús­vér valóságában a költő egy szót se mond. Az olvasatban mégis dús színezésű látvány. Sőt! Aki e szakaszon túl a negyedik strófában is nyomon követi e jelen­séget, tapasztalni fogja, hogy mire képes a költői erő: nem­hogy látjuk a tulajdonképpen le nem írt gyereket; látjuk úgy, ahogy a K. S. őrizgette fényképen ott van; de tisztán és éles kontúrral látjuk mozdulás közben is; nem fényképként, hanem mintha videón néznénk – pedig a költő, mielőtt szemközt ta­lálnánk magunkat a gyermek mozgóképével, mindössze (s na­gyon csöndesen) így készít elő a látványra: „És ami nem látszik:” Vagyis: most látni fogod a nem láthatót. Az eredmény (egy­szerűen) remeklés:

És ami nem látszik: valahol a gazbana fény egy kis bogár hátán ragyog;az imént nézte kislányod talán,zöld láng volt: most ott olvad mosolyán.

Ez a költészet legapróbb pórusaiban is a „minden egy” böl­cseletének élményanyaga. Nemcsak az asszony és a diófa tör­zse válik a költői hasonlatban eggyé – sorsuk is eggyé vált (mint fa a gyümölcsét, az asszony is hordja, s mi több: kétszeresen, a gyűrött, viseltes fényképen, oldalához fogva, de szemük egy­másra hasonlításánál fogva az arcában is „lánya két szemét”). A strófa ezt így foglalja össze: „hordozza magán, mint ékszerét.”

Erre a mondatra célzott ifjú pályatársam az előzőekben; először itt fordul elő a versben az „ékszer”. Röviden tisztázha­tó, hogy a csillogásvágynak vajmi kevés köze van hozzá. Egy ásónyommal lejjebb, a mély sűrűjében annál egyszerűbb, ami­re rájövünk: Mint ahogy az anya hordozza magán gyermeke vonásait ékszerként, a költő verse utolsó szakaszában „virágnak, dalnak” ékszerét hordva áll előttünk. Úgy teszi dolgát: „dalolom őt, aki nyomot hagyott.”

Mi ebben a költő nagyszerűsége? Az „élet értelmében” az élés és teremtés egyenrangúsága. Még inkább: egyenrangú­ságuk újbóli kimondása, tudatosítása. Más szóval: a jövőt adó (jövővé váló) múlt; a jelen és a jövő együttlátása az agyongyűrt, agyonrejtegetett fénykép pillanatfelvételébe sűrítve „sorsunk művészeteként”. Azaz: az idő három állapotát megkoronázó ne­gyedik időállapot, a hármat magában összefoglaló és együtte­sen éltető művészet, a „dalolom azt, ami nyomot hagyott” művé­szetéé, mely örök­múltjával örök­jelenné válva maga a jövő idő.

De hát mire való ez a jövő idő? A 30 éves Kálnoky nem fo­galmaz világosan? – „hol minden gondolat vergődés, visszahullás / és célnélküli harc. Nem várja szabadulás / azt, akiből kihalt a hit.” Sőt, nem csupán az nem szabadulhat, „akiből kihalt a hit”.

Kálnoky nagy kompozícióját így foglalja össze: „Eltűnünk nyom-talan, mint a hófolt.” S vajon nem igazolja­e őt az, aki máris hozzáfogott a költő „hófoltjának” circumcisiójához? Mára harmadrangú lett? És holnapra? De ettől az érzékletes moz­zanattól teljesen függetlenül is, vajon én magam nem abban láttam­e Kálnoky nagyságát, hogy szanatóriuma a haza be­tegháza, mi több, a második világháborúban porig leégő Eu­rópáé? Morális­kulturális értelemben pedig az úgynevezett európai kultúrköré; s hogy az időt is meghatározzuk: a XX. századé? Olyannyira így állunk, hogy a Kálnoky­vers szüle­tésétől Kálnoky halálán, majd Gérecz halálán keresztül a má­ig, a XXI. sz. küszöbéig nincs többre szükségünk, mindössze egy alsós általános iskolás irkájára, vonalzójára, ceruzájára és szellemi színvonalára ahhoz, hogy a Kálnoky­vers egyetemes látomásának vonalát nyílegyenesen meghosszabbítsuk máig. Ha a közelmúlt így válik örök­jövővé, Gérecznek, szegénynek már nem jut egy mégoly könnyed professzor sem, aki a köl­tészet igencsak töppedt „hófoltján” még valami körbemetélni­valót találna. Már elnyelte a föld.

Nem árthat ez a különbség­feszegetés, hiszen nyomban tisztázható, hogy a két vers egymáshoz mérésére nem azért kerítettem sort, hogy kiderítve az egyik igazát, vele a másikat verjem agyon. Részben, mert nem emberi tulajdon az igazság, csupán az áhítása, a keresése. Részben, mert kétszeres fény­törés teszi még a látszatát is örökváltozóvá: a saját változé­konyságom, s az ezzel korántsem együtt és egy irányban ha­ladó külvilág változékonysága. Aztán: mert minden igazság (úgy értem: ekkor és ekkor annak látott, vélt) önmagában szemlélve sokféleképpen lehet gyönyörű és magával ragadó (s talán nem utolsósorban éppen amiatt, mert önmaga azért mégsem lehet egészen: valami belőlem és a külvilágból elke­rülhetetlenül rátapad).

Továbbá azért, mert két egymásnak ellentmondó igazság arccal fordítva egymás felé ritka­élvezetes élménnyel (s netán tanulsággal is végül?) szolgál: olyan tükörképei egymásnak, melyek bennem, szemlélőjükben eggyé válnak (más esetben egyenlővé válnak). Mindez pedig (bennem) olyan szemlélet kiindulópontjává alakulhat, amely a végtelenben találkozó ama párhuzamosak vonaljátéka, melyből egyszer a történelem strukturálódik elém; máskor, mondjuk Hamvas, az ő Látha-tatlan történetével, János a Jelenések könyvével, Várkonyi Sziriat oszlopaival, stb.

Két igazság a másságáért érdemes leginkább az összeve­tésre. Tartozékaik kifogyhatatlanságáért – s leginkább azért, hogy meggondolkoztató részleteik sokaságában gyönyörűsé­günket találjuk.

Esetünkben, hogy Kálnoky nem szól a világháborúról, de teljes – és racionális – vízióját nyújtja a világpusztulásnak. Szkepszise látnoki anélkül, hogy a legcsekélyebb váteszi allűr fölfedezhető lenne nála. Fölébe növő költészete viszont ugyan­olyan megcsodálnivaló ellentmondásra készteti, mint Géreczet. Persze a megcsodálnivaló ugyanolyan benne, nem az ellent­mondás. Még a sírjában sem lesz egy és ép, panaszolja Kál­noky, hiszen hét bordájából jókora darabokat kifűrészeltek belőle a műtőben. Íme, egy mellék(es) mondat, és micsoda fekete misztériuma tódul ki belőle az anyagelvűségnek! En­nél csak egyvalami nagyobb: a mellékmondat maga. Nyom­talanul eltűnünk, mondja, de ennél egyvalami erőteljesebb: a nyom, amit a költészet kikényszerít belőle, a Szanatóriumi elégia. A gondolat korfestő, állapotfestő; a filozófia sarkalatos, egyetemes, megszületésekor belefoglaltatott az egész jövendő kőkemény visszaigazolása. És kész? Már hogy lenne kész? Én ötvenjónéhány évvel később hozzátehetem Gérecztől kölcsö­nözve a kimaradhatatlanul beletartozót, vagyis a magából, Kálnokyból eredeztethetőt: „dalolom őt, ki nyomot hagyott.”

Búvópatak 2012. április 14. oldal

A

Gérecz homlokegyenest mást állít. Kálnokynál a kor és irányultsága a maga teljességében belefért a költő individu­ális szanatóriumába. Gérecz börtönében (testi valóján kívül) sem ő maga, sem a kora, legkevésbé a trendje található meg. A legkönnyebb feladat lenne nyilvánvalóvá tenni, hogy ő, a nyomot hagyó daloló, mennyire nem hagyta nyomát sem a börtönén, sem a korán. A legcsekélyebb cinizmus nélkül állít­ható ez az utókoráról is. Számomra ebből ez a tanulság fogal­mazható meg: Kálnoky nagysága, hogy „bőre alá fért” kora víziója és százada bukása. Kevés ehhez illőbb „halotti beszéd” született a magyar költészetben a Szanatóriumi elégiánál. Gérecz költői nagysága, hogy a Sorsod művészete, mint a madár a rács közül, kirepülhetett korából és századából. Amíg Kálnoky­ban a győztes költészet a költő gondolatvilágát gyűrve le diadalmaskodott, addig Gérecz élethiányát, börtönbeliségét győzte le a menekülés hágcsójaként behajított olyan gondo­latsorral, mely bár ugyanolyan kortalan, mint Kálnoky hit­halála és rezignációja, abban mégis szembeötlő módon külön­bözik tőle, amennyiben nem fejezi ki sem Gérecz börtöneit, sem kora irányultságát, mert lényegénél fogva éppen szembe­szegül vele.

A költészet már agóniája kezdetén tart, amikor Gérecz him­nikusan nemcsak szükségességét, hanem nélkülözhetetlensé­gét fogalmazza meg. Kategorikus imperatívuszai, jóllehet a hang tiszta csengésű és magasságú, a verssel ismerkedőt elő­ször megtorpanásra késztetik. Pl.: „A szeretet csak művészet, nem vallás.” Vagy: „A szeretet nem szándék, de a Híd.” Vagy: „bizonyos a Szép, mert szomjúhozzák.” Ezt ő is érezhette, mert a vers egyik fontos szakaszában, amikor K. S., akihez a vers íródott, meg­szólal, azt mondja a költőnek: „Rajongó vagy.” Szemmel látha­tóan Gérecz is akar enyhíteni valamit e fölcsattanó kijelen­téseken, mert nem ellenkezik: „lehet, igazad van”, válaszolja. Ha K. S., a börtöntárs nehezen bírta szusszal Gérecz követé­sét, mennyivel nehezebb ez a ma olvasójának! Részben azért, mert még nem távolodott el tőle a diktatúrák tőmondatos pa­rancsuralma annyira, hogy a fölkiáltó állítás ne rezzentse össze. Részben azért, mert ma ugyan szólásszabadság van, de gon­dolatszabadság nincs, hiszen ahhoz nem elég a gondolatsza­badságot deklarálni és megengedni, biztosítani kellene mellé a gondolkodás képességét is. Csakhogy ezzel szöges ellentét­ben a globális agymosás, s a genetikánál jóval előbb (nyilván, mert sokkal olcsóbban és kevesebb szöszmötöléssel előállít­ható, mint a klónozott ember) a klónozott (tömeg)gondolat, a tömeggondolkozás tenyészete üzemel. Így aztán futó rápil­lantásra nem derül ki, hogy a költő megénekelte költészet nála mennyire komplex fogalom; hogy egyáltalán nem csupán a verskötetek termésére gondol, hanem a teremtő emberre; a mindannyiunkban ott lakozó költőre (köztük a már egyre je­lentősebb mértékben megnőtt számúakra, akikben félig­med­dig agyonvert állapotban lakozik a költősége). Gérecz ennél sokkal tágabb értelemben mindenkire gondolt, aki „nyomot hagyott”, egészen odáig, aki „szomjúhozza a Szépet”.

Fokozza nehézségünket, hogy a költő hangsúlyosan hasz­nál olyan szavakat, ahol a szó sem önmagában, sem a költő mondatában használt többi szóhoz való viszonyában nem világos. Holott szó sincs homályosra ferdült fogalmazásról, és még kevésbé nincs művi köderegetésről. Egyszerűen arról van szó, hogy amit „családon belül” az élőbeszédben csinálunk hangsúllyal, hangszínnel, szünettel, gyorsítással­lassítással, stb. az összetartozás szférájában – lassan, de biztosan eltávolodva a költészet családi kötelékéből a versolvasás közben már nem gyakorolható. Példának okáért: „A szeretet csak művészet, nem vallás” ilyen mondat. De ki ejtene ki a száján ilyen méregzöld tbc­s köpet­szót a költészet leváltására tömörülő babavalag­arcú kis himpellérek közül? Na ugye! A „szeretet” már önma­

gában is impertinens! Ráadásul honnan érzékelhetné bárki, hogy a mondat „csak”­ja ott nem a le­, hanem fölfokozása an­nak, amire vonatkozik; esetünkben a szeretetnek. Nem azt jelenti, hogy „mindössze”, hanem azt, hogy „színtiszta”; csak­szeretet, s nincs benne egyéb (szennyező) anyag is (mint mond­juk a 8 karátos arannyal szemben színtisztábban csak­arany a 24 karátos). Attila (szennyező) „egyébnek” a vallást nevezi meg mondatában. Találgathatnánk, miért. Inkább leírok ide egy, az 1999. év márciusából szár mazó újsághírt: a kis falu vastag nyakú papja nemcsak a nyáj lelkének, hanem egy lé­lekharangnak is az ura. Elrendelte hát, hogy minden elhunyt után a gyászoló hozzátartozónak 5 ezer forintot kell fizetni a lélekharang kongatása után. Márciusban akadt egy özvegy, akinek csupán 3 ezer forintja maradt a lélekharangra. A pap azonban nem alkudott. A lélekharang néma maradt, a falu pedig elszánta magát, hogy kisöprűzi a papját. A vallás (mely­ben egy másik költőnk is „csak papot” talált) ilyesfélét jelent­hetett Gérecz mondatában.

Nála a „gondolat” mintegy betör a valóságba. Áthúz rajta, mint a huzat áthúzza a lángcsóvát a házon. Szinte fölperzseli. (Legalábbis a költő szívében létezőt. Purifikálja.) A költő vi­selkedése a pásztoré, akit megszáll a betlehemi csillag. Nem azt látja többé, amin két lábon áll, hanem azt, ahová el kell jutnia. Ahová ki kell szabadulnia. Ahová kiszabadul: „a Végte-len mégis a mi véges / szívünkből nől; hogy lombja zeng! – én édes / dalát hozom”.

Csaknem 50 év távolából hozza – „hátulról” – ahogy sze­retnék illetni a pelenkájukból még csak félig kihámozottak, a hátulgombolós „újak” a költészet egy még kezdetlegesebb, gyerekesebb­félreértettebb­megvalósulatlanabb periódusában vakaródzva, miközben ő úgy löki – megelőzve őket – az orruk elé nagy versét, mintha fanyűvő és vasgyúró unokájuk lenne.

Ezt még talán (vagyis a fanyűvést, a vasgyúrást) el is néz­nék neki; még némi elismerés is meghúzódna ebben az elné­zésben – de ami aztán végképp nem megy, amiben megfenek­lik a szándék, s mint a tűzhelyen felejtett lábosban, odakozmál a befogadás, az Gérecz „messze elmaradt” tudása. Pl. tudja, „hogy szörnyű mély a kín a földön”, ami már önmagában is fin­torgást vált ki az „új” szórakoztatók, az „új” könnyedek han­gadó seregében (pláne, ha a göthös kis Kálnokyval szemben ők elég jó fizikumúak ahhoz, hogy hetykén pattogtathassák „a rakett húrját”).

A befogadás valódi csődje azonban a Gérecz­„tudás” foly­tatásától válik totálissá. Attól, hogy Gérecz azt is tudja „ma-gam kell ismét százszor összetörnöm, / amíg az űr fölé hidat verek.” „Törje össze magát a fene!” – dugják be a fülüket ingerülten. Azt pedig egyenesen őrültségnek tulajdonítják, amit az űrről és a hídverésről hallanak. Számukra mélységesen káromlásszerű, hogy „nincs erő, mely engem elveszítsen”! Meg: „S nincs messze, hon-nan még messzebb ne nyúlnék, / de tovább, tovább, és azon is túl még”! És (újra): „a Végtelen mégis a mi véges / szívünkből nől; hogy lomb-ja zeng! – én édes / dalát hozom, s e dallam fönnmarad!” Micsoda bűzös hangzás az ilyen ahhoz képest, ahogy a ma „költője” fürdés közben rászól a feleségére: Te is akkor szarsz az orrom alá, amikor fürdök! (dicsérő kiemelés egy 1999­ben írt ismer­tetésből). Hát ennyire lemaradva, ilyen „hátulról” terem itt Gérecz. Gérecznél tartunk.

Hogy most végül miként vonatkozik Kálnoky Lászlóra és Gérecz Attilára ez a kis incidens (a szövegben, a legvégén)?

Aki kedveli a semmire se jó, kurta történetecskéket, talán figyeljen ide. Még jóval a szanatórium(ok) és a börtön(ök) előtt mindkettőjük sokat játszott egy játékot. A neve: Utolsó pár előre fuss! A vérükben volt. A vérükben van.

(1999)

Búvópatak 2012. április15. oldal

GG. Komoróczy Emőke Szellemi nevelés fórumai című tanulmány­kötetében (Hét Krajcár Kiadó, 2005) „a hiányzó élet” költőjének nevezi Csillag Tibort. Ennél aligha mondhatunk többet Csil­lagról. Igazabbat, szebbet, mélyebbet se annál, mint amit Csil­lag válogatott kötetéről, a Veszélyes utazásról (Stádium Kiadó, 1995) Az élethiányos lét állapotrajzában ugyanő megírt.

Az emberi és költői győzelem és önismeret szép példájaként érdemes utalni Csillag Tibor meghökkent ámulatára, mely a kötet első versében így szól: „Hát egy könyv-koporsóba lesz bezár-va / az életem?… Pedig azért szőttem a szót, hogy éljek!” Ha aztán innen, a kötet elejéről a végére lapozunk, s azt olvassuk, hogy „Csillag Tibi nincs. Csak egy gyöngyvirág van…” ezzel tulajdonkép-pen jeleztük is azt a szerkezeti egységet, amelyben tisztán ragyog Csillagunk. Emberi költői léte, erkölcsi­esztétikai szép­

sége éltető sugaracskákkal csillog egünkön. És csillog a por­ban is, a többiek közt, hol véges­végig nagyjából ugyanolyan Veszélyes utazással telik életünk, ahogy Csillagé telt. Megszok­hatta volna ő is, mégis mint valami képtelenségre, ésszel fel­foghatatlanra csodálkozik rá édesanyjára, kötetének egyik legszebb versében. Hiszen lehetetlen, hogy már anyánk sincs! „Üvegkoporsó-csendben, alva fekszel, / hullakamrából alvilági rétre / süllyedtél, imbolyogva és lebegve, / sikolynélküli fojtott kínban – sza-kadék-szádon romokkal üzentél… / kislány arcod kigyulladt…” Meg­halt a legdrágább Anya, és mégis él, már e versben. Íme a költészet csodája!

A hetvenes években, a Csepeli Olvasó Munkás Klubban is­merkedtem meg Csillag Tiborral. Szembeötlő volt kulturált­sága, műveltsége, emberi finomsága, túlzóan jó modora. Éles ellentétben állt azzal a világgal, mely körülvett bennünket. (Ma még élesebb ellentétben állna e világgal.) Élhetetlensége, sőt gyámoltalansága, áttetsző lénye mögött érteni véltük a múltját, a külvárosi ember sorsát, és az elnyomó rendszer smasz­szer­világának brutalitását is. De szabadsághiányos állapo­tunkban nemigen kérdezhettük: Tibor, hát te mért vagy ilyen? Minthogy legőszintébben a verseiben tudott megmutatkozni, de minden versét nem hozhatta nyilvánosságra, mélyebb is­meret híján a mi tapintatos barátságunk is hagyott űröket, ismeretlen fekete lyukakat. A kistarcsai fogolynak tényleg ha­láláig tartott a fogsága.

Tibor a hetvenes évek közepén a klubban megmutatta egyik versét, az Alkalmatlansági bizonyítványt. Tamási Lajossal négy­szemközt maradva megállapítottuk, hogy mit tesz e világi élet: egyik embert megkeményíti, ahogy Kárpáti Kamilt, akinek páratlanul eredeti költészetéről, életéről és munkásságáról szintén G. Komoróczy Emőke írt alapos tanulmányt a Szelle-mi nevelés fórumaiban, a másikat pedig megpuhítja a kímélet­len sors. „Alkalmatlan vagyok forradalmakban a géppuskás szere-pére / (a vonat sisakrostély-árnyában haditervet rajzolni oly jó)” – írta. Tibor költői találatának értékét növeli, hogy nemcsak őrá ismertünk benne; ilyenek vagyunk mi is, de mennyien! Hadi­terveink rajzolgatása közben többször lekaszaboltuk szapora vagy épp igen fondorlatos ellenségeinket.

Utólag eltűnődhetünk, hogy a bebörtönzöttek akkori csa­patában mit mért ki az élet Gérecz Attilának, a forradalom mártírköltőjének, s mit mért ki a Csillagnál Recsken súlyo­sabb körülmények között raboskodó, és ennek hatásaként mégsem puhuló, hanem keményedő, harcosabbá növő, a pri­bék világon életével és művészetével idén nyolcvanharmad­szor győzedelmeskedő Kárpáti Kamilnak, s azoknak a baráta­inak, akiknek nevét és művészetét – például Kárpáti Kamilét, Gaál Imréét, Rátkay Endréét – Tibor sokszor emlegette kö­rünkben, szinte rajongó szeretettel és nagyrabecsüléssel. Az Olvasó Munkás Klub tagjaiként Csillag Tibor szervezésének köszönhetően látogattunk el talán a hetvenes évek végén Soroksárra, Rátkay műtermébe, az alkotó vezetésével ismer­kedtünk az ő lenyűgözően eredeti művészetével.

Benke lászló

Adalékok Csillag Tiborról a költészet győzelméhez

Csillag Tibor – Gaál Imre rajza

Búvópatak 2012. április 16. oldal

D

A

József Attila születésének 75. évfordulójára készülődve a korábbinál valamivel szorosabb kapcsolatba kerültem Csil­laggal. Én Pestszentlőrincen laktam, Tibor a kispesti Kossuth téren volt könyvárus. Talán nem csal az emlékezetem: ott és akkoriban írta remek Különös város című versét, s én is látni véltem, hogy „egy ördög ült a könyvessátra(m) árnyán”. Nemcsak keddenként találkoztunk az OMK­ban, a kis könyvpavilon­ban máskor is órákat beszélgettünk. Emlékszem, milyen für­késző, de nagyon óvatos kíváncsisággal keresett párhuzamo­kat József Attila és a Mama viszonya, meg az ő gyermeki ra­jongással szeretett édesanyja között. (Látszólagos kitérővel fűzöm hozzá: többször tapasztaltam, hogy Tibor a valóságot a feltétlen szépség függönyén keresztül szemléli, nehogy ösz­szepiszkolódjon a lelke, mert foltos lélekkel nem tud majd ver­set írni, s akkor aztán nem marad neki annyi szuverenitása sem, amennyit féltve őrzött. Nem tudok róla, hogy élt­e pár­kapcsolatban bárkivel. A tapintat erről ugyanúgy nem enge­dett kérdezni sem, ahogy nem részletezte fogsága történetét. Inkább a magányosságával és a verseivel árulta el magáról – nyilván alaposabb latolgatás után –, hogy „alkalmatlan vagyok a páros létre is, / szeretőm fészke ágyamban kihűl”. A klubban legtöbben jól ismertük egymást, az ő életét azonban sok titok fedte. Magánéletéről legfeljebb elejtett, szemérmes szavai voltak. Sokszor úgy véltem, hogy az élhetetlen világból élhe­tetlen emberként menekül a költészet törékenyebb világába, ott teremt magának felemelő ideálvilágot. Nem választhatta az emberhez egyedül méltó szabad és boldog életet – hiszen hol volt az?

De Csillag Tibor nem maradt magára Erzsébeten sem, sem életében, sem halálában a barátai közt, akiknek jóvoltából a Petit Print Kiadónál jelent meg Shakespeare szonettjei című for­dítás kötete, a halála után pedig a Stádium adta ki esszé­gyűj­teményét (Shakespeare és más alkalmi útitársaim, 2010). 1980–81­ben, József Attila születésnapjára készülődve nagy energiával és örömmel vett részt a Bukj fel az árból című beszélgetőfüzet létrehozásában. Mikor több klubtaggal folytatott komoly vi­tát a költőről, közelről láttam, hogy mekkora erővel igyekszik megkapaszkodni Csepelen is. Bokor Leventétől is tudom, hogy a József Attila elgázolását vizsgáló ügyirat MÁV­dokumentu­mait igen aprólékos gonddal tanulmányozta, még Balatonszár­szóra is elutazott, Bokorral is valahol ott találkozott. S mint

a társadalomból kitaszított, aki nagyon szeretne visszatérni, úgy írta meg dolgozatát a költő filozófiai jelentőségéről, A város peremén és A Dunánál című verseket elemezve.

Az ő helyzetében igazán érthető volt, ugyanakkor kicsit furcsa is, hogy József Attiláról szólva túlzásokba esik, téve­déseket bonyolít, tulajdonképpen „proletárkodik”. Kereste a helyét, a kitörés útját­módját, próbált beállni a normálisnak, konszolidáltnak képzelt társadalomba, melyben a politika janicsárjai éppenséggel már az éles kanyarra készülődtek, politikai hatalmukat új módszerrel kezdték átváltani a pénz hatalmára. Akkoriban Tibor igyekezett megfogalmazni ma­gát társadalmi­politikai szempontból is, de ez csak elnagyol­tan sikerülhetett. Az úgynevezett puha diktatúrában jelent meg Csepelen az általa szerkesztett Együtt antológia is; az eddigiekhez képest épp ellenkező szempontból érdekes, de érthető is, hogy e kis kötetnek az elején szereplő verse (Emlé-kezés fiúknak 1945-ről) nincs ott a Veszélyes utazásban. Akkori­ban adta ki Harangöntő címmel verseinek füzetét, majd angol versfordításainak kötetét a Munkásotthon, Óda a nyugati szélhez címmel. Dolgozott, s bizonyára reménykedve érezte a változások előszelét.

Tamási Lajos nyugdíjazása (1983) után ritkábban mentem ki Csepelre, Csillag Tiborral is megszakadt a kapcsolatom. Utólag érdekesnek találom, hogy a Lyukasóra táján sem futot­tunk össze, pedig ő is meg­megjelent ott a verseivel.

Halálának hírére aztán azt gondoltam, nekem is jobban kellett volna figyelnem Csillagra. Lett volna rá lehetőségem például a Vérrel virágzó szerkesztésekor, 1996­ban. De akkori­ban a Veszélyes utazás verseinek csak kis töredékét ismertem, a kötet még akkor nem jutott el hozzám, pedig választhattam volna közülük jót és szépet bőségesen.

Több mint huszonöt éve, hogy elmaradtunk egymástól. Talán ez is oka annak, hogy fiatalos, törékeny alakját látom magam előtt. Megrendítő, hogy halálára mennyire egyedül maradt.

Csillag Tibor magányossága az ijesztő hatalmi viszonyok, az életben tartó kis magán­csalafintaságok és a társadalmi­hatalmi­politikai hazudozások következménye. A durva smasz­szer­világ (remélhető vége) után egy semmivel sem erkölcsö­sebb világ elől bújt újra az odújába. Verset írni úgy ahogy ott is kellett, de élni alig lehetett. Ugyanez a forrásvidéke Csillag Tibor erkölcsi­esztétikai erejének, költészetének, mellyel mély­ségesen elutasítja az erőszakot, az erőszakosok szabadságát. Abból merített erőt, ami maradt: a megalázottságából. Élet­ereje, ha el is fogyott végül, költői ereje és értéke maradandó. Az „élethiányos költői lét” egén Csillag Tibor neve tisztán ragyog. Költészetében a jóság és a szépség erkölcsi győzelmet aratott az őt sárba tipró, bebörtönző erőszak felett.

De mit is akar a költészet e világon? Győzni akar. A poézis győzelem a világon. Gondoljunk csak a magyar költészetre – ki és mi jár közelebb népünk és nemzeti létünk nagy álmai­hoz, az igazságosság, a szabadság, a nemzeti függetlenség, az emberi méltóság és az irgalmasság győzelméhez? A tudo­mány? A költészet feltárja és tökéletessé tágítja a fogyatékos valóságot, csillapítani szeretné a költő örökös nyughatatlansá­gát, a valóság mindent elsötétítő mély fájdalmát. Agyérgörcs­hazánkban, infarktus­országunkban a megbékélést keressük, de nem azzal a valósággal akarjuk megbékíteni magunkat, amelyben élnünk kell, hanem a költészet valóságával, az evi­lági valóságnál egy magasabb, tökéletesebb valósággal. Csillag Tibortól, ahogy a lélek tapasztalatának erejével magunktól is tudjuk, amit József Attila a költészetről pontosan és szépen megfogalmazott: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy lát-szik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyé-mánttengelye”.

Csillag Tibor

BűntudatomAki rab volt, mindhalálig szorong az.Ki rabruhát hordott, frakkján is átüt.Mert ráförmedtek: ma is összerezzen.Kit egyszer megaláztak, megalázott.Kit gúnnyal vertek, ma is gúnyra „méltó”.Kivel nem emberként bántak, nem ember.Akit vallattak, ma is vallomást tesz.Akit vádoltak, bűntudatba dermed.Kit kitaszítottak, maga huny otthon.Kit elítéltek, hóhéra magának.Ki nem lép, az erdő sarába süllyed.Ki bújik, fogadósa a halálnak.Akit egyszer a föld alá lelöktek,nem az égig, a járdáig se törhet.

(1994)

Búvópatak 2012. április17. oldal

BBéri Géza Magyarországon, e különleges költőfátumokat, már­tíriumokat sorozatban gyártó honban is a leg mostohább sor­súak közé tartozott.

Ahogy a fia, ifjú Béri Géza írja édesapjának 1992­es, első, kései posztumusz verseskönyvének utószavában: Béri Géza alig húszéves volt, de már öntudatos költő, jó néhány költe­ményt és műfordítást hagyva maga mögött, látszólag fiatalos nemtörődömséggel indult 1953 nyarán a Gyorskocsi utcába.

Ami miatt börtönbe került: kéziratos antikommunista ver­sek és nyíltan vállalt hazaszeretet és rendszerellenesség minő­sítik a gondolatokért, eszmékért büntető szocialista diktatúrát. Nyilván nem töprengett akkor sem, s talán később sem azon, miféle keserves sors jut neki osztályrészül a szabadlábon töl­tött esztendők után.

1953–56­ig a váci börtön mindennapjaival volt elfoglalva. Egy cellába került Gérecz Attilával, 1956 költő mártírjával, s életre szóló barátságot kötött Kárpáti Kamillal. A Stádium Kiadó, amelyet Kárpáti Kamil 1988­ban hozott létre, meg­jelentette 1991­ben Gérecz Attila, 1992­ben Béri Géza költe­ményeit és prózai írásait.

E három jelentős költő barátságát a váci börtönévek edzet­ték életre szólóan hitelessé. Béri Géza volt olyan szerencsés,

hogy 1954­ben elolvashatta Gérecz Attila Így bocskorosan című első versét. Együtt hozták létre részben „fejben”, részben kis papírfecnikre írva a váci fegyház udvarának kis füves részén azokat az antológiákat, amelyek később Füveskert könyvek né­ven jelentek meg, féllegális, illetve nyugati kiadásokban. Az első teljességre törekvő, engedélyezett összkiadás 1995­ben látott napvilágot a Stádium Kiadó gondozásában. A hat leg­jelentősebb füveskerti író, költő, műfordító (az élők: Kárpáti Kamil, Tóth Bálint, az elhunytak: Gérecz Attila, Tollas Tibor, Szathmáry György, Béri Géza) és a többiek, a kötetek megszer­kesztésével adtak értelmet a börtönéveknek.

A költő édesanyja, Béri Gézáné Sárközi Margit 1956 elején fölkereste Illyés Gyulát, akinek néhány soros közbenjárására Béri Géza a nyár folyamán szabadult. A forradalom kitörése után a Széna téren és a Várban vett részt a szovjet megszállók elleni szabadságküzdelemben. Neki egyetlen könyve sem je­lenhetett meg a Kádár­korszakban. Két 1975­ös antológia, a Külvárosi jeladás és a Versmondók könyve adott némi balzsamot a sajgó stigmára, amit az agyonhallgatás okozott. Béri Géza 1979 karácsonyán önkezével vetett véget életének. Tragédiá­jára magyarázatot ad költeményeinek vezérfonala, a börtönt követő évek szüntelen szorongása, rettegése. Az Életfogytiglan című versében fogalmazza meg, hogy még a börtönben is jobban érezte magát, mint Kádár Magyarországán: „Legalább séta volt, sütött néha a nap / de tudtam, hogy rab vagyok, aki sza-badulhat”. Kádár János kinti Magyarországát a látszatamnesz­tia sem tette sem jobbá, sem élhetőbbé.

pósA zoltán

Különleges költőfátumokBéri Géza, az elfelejtett alkotó

Béri Géza emlékére 1979. XII. 24.

Fenn sas kering. Itt csak boróka nő s bolyhos gyopár.Egyre ritkább, tisztább a levegő s a láthatár.Lenn nem maradt ország, se temető, ki visszavár.

Innét tovább árnyékom jön velem, meddig, hova?Ragyog az éles, fényes köveken a szűz hava.S mondják: Lavina? Fagy? Hómámor? Vissza nem tért már soha.

Tóth Bálint

Lavina? Fagy?Hómámor?

Béri Géza

Búvópatak 2012. április 18. oldal

A

HHoratius verseit vajon melyik légiós vagy veterán hozta először a Badacsony alá, hogy a Balaton partján magasodó bazaltor­mokról a Soracte jusson eszébe?

A tuszkulánumok pincéi előtt és fái alatt ki tudja, nem olvasott­e carminákat már valaki elődünk, nem idézgette­e a téli hegygerinc láttán a Thaliarchushoz szóló sorokat:

Vides, ut alta stet nive candidumSoracte, nec iam sustineant onus silvae laborantes, geluque flumina constiterint acuto.

Magyarul Szabó Lőrinc szép és hű fordításában idézem, hiszen Berzsenyi a Ságot, Vas István pedig a budai Rózsadom­bot magyarította a fordításába, nem pedig a Badacsonynál 300 méterrel is magasabb római Soractét:

Nézd a Soractét! nézd, magas orma hogyragyog fehéren! roskad a hó alatt és nyög az erdő, és a fagyban a folyamok vize mind beállott.

Ha már emberi erővel nem bírjuk le az elemeket, nem va­gyunk képesek kitavaszítani sem, nem hogy megválthatnánk a világot, még mindig maradnak a bölcs vagy önfeledt borozá­sok. Egy olyan költőt ismerek, akinek életművén a Badacsony igézetében vonul végig e Horatius­motívum: ő Tóth Bálint. 1929­ben született Keszthelyen, a bölcsészkaron tanult, de már az ötvenes évek elején letartóztatták államellenes csele­kedetért. 1957­ben ismét börtönbe csukták, vádemelés nélkül tartották fogságban. Szabadulásáig is verseket írt, őrizte hu­manizmusát és tehetségét. (Váci cella­ és költőtársaival egy Füves kert című könyv oldalain dolgoznak, ami 1995­ben meg is jelenik.) S még ilyen körülmények közepette sem feledte a horatiusi jelszót: Carpe diem! Akár kétkezi munkásként, akár könyvtárosként keresi a kenyerét, a szabadsággal nem tud be­telni, ha a felszabadító italával Liber atya kínálja. A szabad­ságot természetesen nem csupán a végtelenre nyitott térben kell elgondolnunk, hanem időben és asszociációkban is. Íme:

Horatius-szal borozokA szeptemberi nap átsüt a poháron.A bornak arany árnyéka van.Horatius-szal borozok,akár ha Nagy Lászlóval. Itt vannak-e? Itt! Ez a dolguk.A költészet jelenvaló. Amit így is mondhatnánk: maradandóan jelenidejű. Nem kell modernnek lennie.

„Vides ut alta stet nive candiumSoracte…”

S rá visszhangzik: Nézd, hogy hízik a hó fenn a Zsíros-hegyen… Ez csak egy a visszhangok közül húsz évszázad óta. Volt már több és jön még több is.

A pillanat varázsának megragadását nem kéri, hanem kö­veteli, parancsolja badacsonyi borversében Tóth Bálint:

Badacsonyi bordal

Horatius és Berzsenyi szerint is amíg szólunk, már el is re­pült az idő, mint a nyíl vagy a zubogó patak. Tóth Bálint is évezredeket él át, hogy annál fontosabbnak érezze és érez­tesse szerelmével azt a pillanatot, aminek együtt örülhetnek. Amíg kimondja kedvese nevét, már egy isteni kéz át is lapoz­ta a fél kalendáriumot az őszi szőlőmunkáktól a mandulavi­rágzásig. Az első hat versszak egy egész esztendő képeit per­geti végig. S a nyárban sincs megállás, a szüret kellős közepén találjuk a szerelmeseket. A jelenben. Ez a tartóztatott, marasz­talt perc visszaidézi a régi szüreteket, a mozsarak és puskák seregélyt riasztó hangjai még Kisfaludy korát is. Carpe diem! Ki szeret, most szeressen! S Tóth Bálintnak legalább a versé­ben sikerült megállítania a pillanatot a föltartóztathatlanul rohanó, fuvolás nagy Pán ellenében.

A költő, még mielőtt betöltötte volna hetvenedik esztende­jét, újra belefog egy olyan költeménybe, amely a Badacsonyt és környékét festi le. Ez azért is igen beszédes témaválasztás a részéről, mert első kötete (Nehéz örökség, 1969) is a Badacsony és Horatius megidézésével kezdődik:

németh István péter

Tóth Bálint Badacsonya

Szőlők felett bazaltsíp,hétágú, hét szél fújja,kigyúl a nap s kialszik,egyre rövidül útja.

Egyre rövidül útja,míg az eget befutja,mély és nyirkos az árnyék,akár a pincék kútja.

Kondul a kapa, takarnak,jött ideje hónak, fagynak,rianások, ha riadnak,ne riadj, el nem hagylak.

Szekér zörög a jégen,jégvágók járnak a télben,surrannak a nádból a rókák,csattognak a fürge szakócák.

Reccsen a jég, jön Mátyás,toccsan a tó színe, kásás,villog a víz s a böjtiszéllel a partot elönti.

Mire neved kimondom,mandulák nyitnak a dombon,zizegnek cserjék, barkák,csörögnek a kerten a szarkák.

Csillagigérő nyárbanvirrasszunk friss szénában,őrizzük együtt a szőlőtszerelmes szőlőőrzők.

S ha csillagseregévelmegfut újra az éjjel,pereljen a gyors kereplőrigókkal seregéllyel.

Parthoz csúszik a csónak,gurítsuk a friss hordókat,muskotály eressze mustját,szóljanak mozsarak, puskák.

Nyögjön a prés gerince,teljen a hordó, pince,húzza a banda, húzza,áll a szüret, áll újra.

Fújja a szél is, fújja,billeg a sípokon ujja,villog az újbor nyersen,ki szeret, most szeressen!

Ki szeret, most szeressen,lányt, asszonyt megkeressen,a hegyélen gyors pata csattog,végigfut a bakaszagú isten.

Búvópatak 2012. április19. oldal

N

H

Exegi monumentumNézd, a vén Badacsonyt hó fedi vastagon,ködsubában hever túlnan az ősz Somogy,megvénült a világ, üstöke hófehérs mint a bölcs öregek, hallgatag és komoly.Nem morajlik a tó már, ha a Boreasfelmordul s a Bakony erdeiből lecsap,némán tűri a völgy, hallgat a bükk, a nyár,a jég síkja fölött most csak a nád csörög.Töltsd színig poharad jó nagyapám s vigadj,míg a bükkfaparázs zökken a tűzhelyen.Míg csak tart a borod, kedved, a könyveid,két korty somlai közt üsd fel az auktorodés skandáld komolyan, régi latintanár:Exegi monumentum aere perennius…ne kérdezd a jövőt, így van-e? hidd el, így!és bár rejtsen a föld, hol Balatongyörökpartján torlik a jég, szellemed él tovább,őrzöm s őrzi a táj hallgatagon s a szélnótáját nevető bükkök, a tölgyes is, –így írván fölibéd szép mondásaidat:Tűrj s hallgass, ki előtt semmi a tett s a szó.Merj! Ki merész megnyeri életét,de tudj veszteni, hol győzni nem érdemes!

Nagy vers, szavanként megmunkált, szabályos dallamú, jelentős költemény. Bátor és gyönyörű iniciáléja Tóth Bálint költészetének. Utolsó két sora olyan csattanó, amely summáz­za annak a kornak a jellegét­lényegét, amely elvette a költő első negyven esztendejét. S mégis, aki ilyen gyönyörűen áb­rázolja a szülőföldjét, őrizve évezredek kultúrájának arany­fedezetét, annak megvan mindene. Birtokolja azon emberi képességet, amely megóvott érzékenységének folytán épen veszi birtokba a létezést legszebb, szinte összegző pillanatait. Hiszen így tesz egy újabb versében harminc esztendő múlva! Milyen csodálatos, hogy ehhez a metaélményéhez is éppen a mi nyárvégi Badacsonyunk szolgál háttérként. A hegy tehát ugyanaz, ám az egyik vers az emberélet útjának első, a másik a második felében keletkezett: 1997­ben a balatonfüredi Sal­vatore Quasimodoról elnevezett költőtalálkozó és verspályá­zat emlékdíját nyerte Tóth Bálint a következő költeményével:

AugusztusIgen, a petúniák illataAngeluszkor harangbúgásnyi szélben,ha felizzik a Badacsony sebe,s szól nagyapám, öreg latintanár:Nézd, a Szent György-hegy, akár a Soracte!(De nem a déli, télfehér ruhás, ittpüspöklilát ölt Sárkányváró tűzben.)Majd az este, e sötétszárnyú lepkea tóra ül és szétteríti szárnyát,fejünk felett kigyúl a Lant főcsillaga,és kiülünk fűzágakból font székekre,a villa elé, az egész családs nézzük, hogy hullnak Szent Lőrinc könnyei,az Aquaridák és Perseidák,a Cygnidák hattyúezüstfehérbena rég kihűlt vén vulkánok mögé,a múltba és a tóba mindörökre.

Tóth Bálint Badacsonyi bordal című versében még a nagy Pán lábainak patazaja dobogott. Az a félelmetes trappolás elma­radt az időben. Hall az öregedő költő egy másféle dobogást. A bazalt szíve felől jön:

SzüretLaurának és Lajosnak szeretettel 1999 szeptemberében

Aranyban a nyírfák, ezüstben a nyárfák,rezgő, ropogó táncuk járják.Míg rokolyájuk szél tépi suhogva,mind lekacagnak a vén Balatonra.

Bottyán-Badacsony köpenyén könyökölvehallgatja: akárha az ágyú dörögne,pedig csak a forró táj szíve dobban,s tánc, szüret eltűnik mind a magosban.

Tóth Bálint

Tóth Bálint

Aere PerenniusKárpáti Kamilnak és a költő-zárkának

Ha meghalok, társaim, írjatok meg,s a művetekben élek majd tovább,mint fénybetűk közt ma is illatos mégaz ezeréve elhervadt virág.

Nincs gyermekem, s ha a sors megtagadná,hogy arcom önkezem mintázza meg,majd a jövőnek tisztán felmutatnaka sohsem múlót alkotó kezek.

Vác, 1954

Búvópatak 2012. április 20. oldal

N

O

L

Nem lehet lezárni úgy e kötetet, hogy ne járjuk végig gon do­lat ban azokat a helyeket, ahol e versek születtek. Mindig tudtuk a legmélyebb bizonyossággal, bármi történhetett is, megkínzatás, testi gyengeség, didergő egyedüllét, mindig tudtuk, hogy nekünk van igazunk, s hogy ezért az igazságért adott esetben meg kell tudni halni. Néha féltünk és ingadoz­tunk: álmatlan éjszakákon, vagy falnak fordítva rogyasztó állásban kételkedni kezdtünk mindenben, sokszor már a sa­ját fizikai létünk valóságában is. Ismer jük a falakat, a lépések visszhangját, a kulcs fordulását a zárban, minden nehéz pilla­natot, amelyben ezek a verssorok születtek, de csak most, hogy kezünkben van hófehér papíron, csillogó könyvben mindez, most, hogy átfutjuk utoljára, látjuk csak meg, hogy ez az egész könyv: menekülés a nihilből.

Valószerűtlennek tűnik ma az egész történet: emberek, lé­nyek, árnyak a folyosókon, udvarokon és cellák mélyén, és

nem suttoghatnak egymásnak egy szót, emberek, egy egész nemzedék, mely rossz csillagzat alatt született. Hajnali lidér­ces álom, amelyre izzadva s borzongva fölriad az ember, s amelynek keserű ízét még hosszú ideig hordozza szájában – felül az ágyban és keresi a szoba körvonalait –, hol vagyok? S a legfélelmetesebb, hogy ez a lidérc nyomás súlyos valóság: nemcsak halottaink vannak s nemcsak me nekülők, hanem ezren és ezren, akiket visszavittek abba a cellába. Az egész országot visszavitték a cellába.

Ma is álom és valóság között imbolygunk, álom az egész, ami volt és álom az is, amit akarunk: hogy elmondjuk magun­kat, elmondjuk mind őket, a milliókat és milliókat odahaza, akik némák.

Így amikor ezt a kis kötetet rendezgettük, mindig hűen ahhoz az írott kötetsorhoz a „Füveskert”­ekhez, melyeket a börtönben teremtettünk a semmiből, mindig arra gondolunk,

Levetem lassan a ruhát,barátot és szerelmet.Mezítelen állok, mint a nád,vagy kád ölén a gyermek.

Tisztára söpröm udvarom,pár régi limlom itt­ott.Arcok, emlékek, dudva, gyom,könyörtelen szakítok.

Így leszek egyre kevesebb,de a kevésben gazdag.Veled vagyok, vagy ellened?Igazságom igazgat.

Az én utamnak, mint a kő,megvan külön esése,gyorsul, hogy múlik az idő,s nem tér le szélverésre.

Bármint is, ki kell mondanom,amit igaznak érzek,s az, hogy el nem hallgathatom,érdekem már közérdek.

Akkor is, ha a most s az itt fontolgatást tanácsol,vagy kezesebb szavakra int az aklát féltő pásztor.

Konok. Kemény. Könyörtelen.Lehet halálra hajszol.Mert nem védhet meg senki sema saját igazamtól.

Oly korban éltem én e földön… Radnóti Miklós

Oly korban, mikor tenni nem lehet,a legfőbb tett az alkotás lehet.

Formálja bátran toll, véső, ecset,s őrizzék meg dörgő kottafejek.

S adják tovább jelek, szimbólumok,képlet, kísérlet, hogy tenni tudott

az a kor is, hol a mű lett a tetts vár: hang, kép, szobor, ha más elveszett.

Rakéták, senkik veszik át a szót?Legóvóbb hely egy jó asztalfiók.

S földből ásott testnedv­járta notesz,mit a holt költő bomlása jegyez.

Keserű térkép: az a hosszú út:Bor­Abda, – mit a test s lélek befut.

Veszhet minden, magunk is veszhetünk,majd a jövő felmutatja jelünk:

staféta­fáklya: kéz­kézből lobog,míg lesz költő: a szabadság s a jog!

tollAs tIBor

A Füveskert története

Tóth Bálint

Mesterségünk kockázata

Tóth Bálint

A költő igaza

Búvópatak 2012. április21. oldal

Mami hiányzik belőle, ami otthon maradt. A legelső vallomásunk most, hogy ez csak töredék, csak kis része a Fegyházak Balla-dájának. Hűség gel és az irántuk való nagy testvéri szeretettel valljuk meg, hogy sokan vannak odahaza, akik legalább olyan talentumosak, mint mi, s akiket sokszor csak emlékezetből tudunk töredékesen megszólal tatni, s akik névtelenek marad­nak az ABC betűjegyei mögött.

Menekülés a szellemi nihilből, a belső élet, a szenvedés filozó fiájának megtalálása hozta létre e verseket. Az irodalmi kritika karátmérői nem keresik majd, hogy a recski kőbányá­ban, a hor tobágyi deportáltak barakkjaiban, a váci fegyház bebádogozott ablakai mögött, vagy a rabbányák mélyén, száj­ba rejtett ceruzacsonkkal rótták­e ezeket a jambusokat. Nem baj. Mi a vécépapíroson is irodalmat akartunk. A mi elesett nemzedékünk még a kazamaták és börtönök mélyén is műve­lődni akart. Amikor a terror tízezer számra zárta internáló táborokba vagy börtönökbe áldozatait, ben nünk már kezdett derengeni az új világ. Mi fiatalok már ott vol tunk a cellák mélyén, mi vártuk és mi fogadtuk az újakat, és szel lemi feje­delemként ünnepeltük azt a foglyot, akiről kiderült, hogy hu­szonnégy angol verset tud, vagy a másikat, aki harmincegy németet s a harmadikat, ki húsz franciát s tizediket, ki hét olasz verset tudott. Mi vágytuk a műveltséget, vágytuk a kul­túrát, hogy szenvedéseinket magasrendű művészettel tudjuk kimondani. Ezért talál az olvasó a kötet végén fordítási kísér­leteket is.

A könyvtelenség és teljes elzártság idején a szó szoros értelmé ben mindent hajlandók voltunk megtanulni. Szellemi egyensúlyunk megőrzésére különféle területekre menekül­tünk. Utólag egyeztetett tapasztalatok szerint majdnem min­denki versekkel kezdte. De ta nultunk egymástól mindent,

kémiai képleteket, kínai írásjeleket, ornitologiát és kereskedel­mi számtant. Évekig nem láttunk könyvet, papírt, íróeszközt. Hónapokig, sokan évekig voltunk egyedül magán zárkában minden olvasás és munkalehetőség nélkül. Egy betévedt fog­paszta­reklám foszlánya könnyeket csalt szemünkbe. Rongyok­ba öltöztetve, csontvázzá lefogyva, fagyott végtagokkal, avi ta­mi nozistól meglazult fogakkal, dagadt bokával (Hunger­oe­dem) ültünk a váci fegyházban, csoda­e, ha mint tengeri kagylóban a hullámok zúgása, muzsikált bennünk minden a Parlez-moi d’amour­tól Berzse nyiig, a J’attendrai­től Goetheig. Ebben a nihilben aztán beáll egy napon a közömbösség fá­zisa. Az állandóan történő kivégzések, társaink halála reális­sá tették a magunk elkövetkező halálát is. De amibe még az utolsó pillanatig se tudtunk beletörődni, az volt, hogy az élet értelmét vették el tőlünk. Nem volt értelme megszületni, élni, s még meghalni se érdemes. S mikor tompán ebben a különös félálom­állapotban föllobbant bennünk, hogy ez a tragédia oka: se élni, se halni nem érdemes, nincs igazság, nincs szen­vedély, nincs gyűlölet, csak a nihil. Akkor egyszerre boldog­nak éreztük Chéniert a börtön rácsánál, mert fölkiálthatott: „Et toi, vertu, pleure si je meurs!” Neki volt hova fellebbeznie, volt még lelki felépítménye. Nekünk azonban még el kellett jut­nunk az Evangélium pozitív hitvallásához.

A rendszer egyre gyilkosabb szorítással most már megszün­tette a rab legelemibb életjogait is. Nincs többé levelezés, lá­togatás, cso magküldés. A vészbírák cinizmusa, az ávósok bru­talitása, a kint élők részvétlensége; (mert mindenki úgy érezte, hogy cserben hagyták, pedig a testvéreket is elzárták tőlünk, és mit is tehettek volna értünk?) magunk voltunk.

Időnkint változott a börtön tónusa: az embert átvitték egy másik börtönbe. Aztán újra kihallgatás, tárgyalás, s az ítéletet

Világosi dombhát – Gí fotója

Búvópatak 2012. április 22. oldal

Mtúlélve újra a cella. Éltünk a börtönökben a kiszabott 15–20 év végtelen messzeségét esztelen reménykedésekkel rövidítve. Ültünk 8–10 éve ket mindig abban a biztos meggyőződésben, hogy most már… most már hónapokon belül szabadulunk. És félévenkint vártuk az ameri kaiakat… Aztán vártuk Euró­pa ébredését, őszről tavaszra, tavasz ról őszre a – szabadságot.

Mindent elkövettünk, hogy hírekhez jussunk. Néha a sze­métből sikerült egy­egy tenyérnyi újságdarabot szerezni, en­nek minden szavát megtanultuk s fantasztikus hiedelmekkel tetéztük meg. Egy szer rájöttek a hírszezésnek e módjára, levit­tek a fegyház pincé jébe a „Fegyelmi”­be. Havas december volt, fagypont alatt. Levet kőztettek, meztelenül magamra hagytak: „Dögölj meg!” Ugrálni, táncolni kezdtem, mert tudtam, hogy kiéhezetten és lefogyva nem aludhatok el, mert itt hagynak, míg ki nem hűlök örökre. Nem sokáig bírtam a táncot, néhány óra múlva eszméletlenül vittek fel a börtön kórházába; sze­rencsém volt. Az ávós orvos nyíltan han goztatott elve szerint a fegyház kórházában az elítélteket nem gyógyítani, hanem csak „szenvedőképessé” kell tenni. A közös kórterem betegei már nem sokat őriztek meg ebből a szenvedő képességből: sokszor került az ágyak elé a spanyolfal, mely mögött a ha­láltusa zajlott. Az első este még nem értettem sokat a körülöt­tem történőkből: átható hegedűszót hallottam, azt hittem, még min dig delirálok. Csak másnap, harmadnap fedeztem fel, hogy ez a hegedűszó valóság. Villanyoltás után egyik ágyról elindul egy alak, látszólag lábak nélkül imbolyog a spanyol­fal mögé. Ő játszik. A gnóm. Egy nyomorék hegedűkészítő, aki drótból és fadarabokból hangszert eszkábált össze magának, s hegedűjével ő búcsúztatta a haldoklókat. Ez megtűrt szo­kássá vált. Egy este azonban ismeretlen fegyőr került szolgá­latba, ez összetörte a hegedűjét. A gnóm zoko gott, és elvágta ereit. Ügyetlenül. Sikerült összefoltozni őt, s újra szenvedőké­pessé tenni.

A magunk testi és lelki kínjainál sokszor nehezebb volt elviselni a hetenként kétszer végrehajtott tömegbüntetéseket: a kurtavasat. Az áldozatokat a földszinti folyosókon láncolták

össze. Általában az erősebb fiatalemberek is egy órán belül megroppantak és ordítani kezdtek a fájdalomtól. Az ember szűk zárkájában ül, s előtte a folyosón tizenöt férfi hörög és sikoltozik nem emberi hangon a hosszú hideg éjszakában. A magános zárka foglya eleinte meg próbálja elterelni figyelmét, imádkozni kezd, nyugalmat akar erő szakolni magára, de nem tud többé, a sírás, a hörgés, a zokogás, az üvöltés, az ájulás hangjai betörnek és elöntik a cellát, s az ember próbálja utol­só pillanatig is szuggerálni magának az ima parancsát: „megbo-csátunk… megbocsátunk… megbocsátunk az ellenünk vétőknek.”

Nagy Imre első rádióbeszéde után (1953) a terror érezhető­en csökkent. Az éhezés megszűnt, munkára mehettünk, az új korszak megnyitotta a rabok előtt az utat – a bányák felé. Ez az út a tárnák bejáratáig is szögesdrótok közt vitt. Mégis a lehetőség vala melyes mozgásra, ártatlan emberi „illegális beszélgetésekre”, nagy megkönnyebbülést jelentett. Szinte észre se vettük az elhanyagolt bányák rémségeit, a fenyegető omlásokat, a gázveszélyt, és egyenesen kedvesek voltak a surranó patkányok, melyek tőlünk lestek elhulló kenyérhéjat. A patkánnyal szemben újra embernek éreztük már magunkat. Adtunk nekik. A nehéz fizikai munka s hajszolt tempó nem sok erőt hagyott szellemiek számára, mégis a bánya új, nagy lelki élményt hozott. Hivatalosan valamennyien fasiszták, arisztokraták, tábornokok és munkásnyúzó kapitalisták vol­tunk… A bányászokat külön szemináriumokkal készítették elő a velünk való bánásmódra. Mesterséges lelki drótakadályt akartak húzni közénk. De a bányászok néhány hét alatt fel­fedezték a hazugságot, meg látták bennünk a néptanítót, a tanárt, a kisiparost, az iskola helyett börtönbe és bányába kényszerített falusi és munkás ifjakat, a kira bolt kiskereske­dőt, ki szolgálta a falut s a kaptafájától megfosz tott cipészt, ki művésze volt iparának s börtönbe került, mert egyszer emlegette műhelyét, fölismerték bennünk az egyetemi hall­gatókat, akikből orvos, mérnök lett volna, s akik most panasz nél kül fejtjük a szenet. A bányászok fölfedezték bennünk az embert, s a bánya már nem volt többé büntetés számunkra. Odalent a mély ben megszületett az osztálytalan magyar tár­sadalom, s ez a kö zösség mindenért kárpótolt. Író nem kap­hat többet élettől, világ hírtől, Nobel­díjtól, mint amit mi kap­tunk a bányászoktól. Itt in dult a szabadságharc első lázhul­láma bennünk, s valóban a föld alatt. Valaki verseket kezd mondani a bányászlámpa gyűrűjében. Bizonyos, hogy nem

Tollas Tiborné leveleKedves Csernák Árpád, kérésére hozzájárulok, hogy férjem írását A Füveskert története címmel következő számukban kö­zöljék. Úgy emlékszem, hogy nem egészen világos, honnan ered a cím „Füveskert”.

A börtönben kézzel írott kötet bevezetőjében nincs említés róla, ki a nagy francia tudós, akitől a mondás származik: Műveljük kertjeinket…Valószínűleg senki sem tudta pontosan a Voltaire idézetet franciául, ami így hangzik: „Allons planter nos jardins!”…

A füveskert a gyógyfüvekre értendő, és átvitt értelemben magunkra, műveljük önmagunkat…

Üdvözlettel,dr. KecsKési mária

Mostani számunkkal a füveskerti költők előtt tisztelgünk.Köszönetet mondunk Lőkös Margitnak és dr. Kecskési Máriának az önzetlen segítségért. (A szerk.)

Búvópatak 2012. április23. oldal

H

Alapító, fõszerkesztõ: Csernák árpád

Tipográfia: Csernák BálInt

Fõmunkatárs: FArkAs judIt

Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth KatalinMunkatársak: Gera Katalin, Hegyi Béla, Németh István Péter,†Papp Árpád, Sarusi MihályNyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1.Felelős vezető: Mihócsa HajnalSokszorosítás ideje: 2012. április – Sokszorosítás sorszáma: 4/2012.E-mail: posta@buvopatak.huPostafiók: 7401 Kaposvár, Pf. 353.ISSN 1588­9335Kiadja: BúvópAtAk AlApítvány

Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12.A kiadásért felelõs: Csernák ÁrpádA Búvópatak Alapítvány számlaszáma:10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu

BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNy

először hallottak verset, de először figyeltek föl rá, először értették meg egy élő, szénportól fekete ember hang ján keresz­tül azt, hogy a költészet az élet magasabbrendű valósága.

Ha eddig megvolt bennünk a poétai készség és hajlam, s ha meg volt élményünk, a szenvedés, a bánya megadta a kül­detéstudatot. Most már tudtuk, kihez szólunk s tudtuk, hogy szét kell vinnünk mindent, amit gyűjtöttünk s magunkból ki­munkáltunk.

1954­ben a bányából visszatoloncolva a váci fegyházban sorssze szélyből összekerültünk páran verskedvelő fiatalok. Az enyhülés lehetővé tette, hogy a munkaidőből elcsent per­cekben, séták alatt átkiáltott szavakban, és este a közös zár­kák vitáiban valamiféle „irodalmi élet” induljon meg. Pótol­ni akartuk az elvesztett évek, az elrabolt ifjúság veszteségeit. Lázasan gyűjtöttük a magyar és a nyugati irodalom darabja­it vagy csak töredékeit is. A munka min den részlete illegálisan folyt. Lopni kellett a papírt, lopni a tintát s a tollat. Lopni az időt a megírásra, s mindezt hosszas konspirá ciókkal megszer­vezni. A „kéziratok” hozzám futottak be. Rendsze rint toalett­ papíron. Ezekből kellett szalmazsákon kuporogva lehetőleg hibátlan szövegeket kihoznom. Zárkánk ajtaja előtt fi gyelőről kellett gondoskodni, ki veszély esetén riaszt. Így is nem egy­szer semmisült meg gyakran több hónapi munka eredménye. Az első kötet negyedévig készült. A siker minden nehézségért kárpótolt. A fiatalok lelkesedése, a kötet nyomán keletkező érdek lődés, újabb és újabb munkatársak szemérmes jelent­kezése további munkára serkentett bennünket. Egymás után három versantológia jelent meg a börtön nyilvánossága előtt. Ezek a világirodalom hozzáférhető verseit tartalmazták, le­hetőleg eredeti és magyar szöveggel. Összesen 12 kötetünk készült el a szabadságharc kirob banásáig, melyből sajnos csak hármat sikerült kimenteni. Ezek a kötetek közös szellemi éle­tet alakítottak ki. Igazodtak ünnepeinkhez és irodalmi jubi­leumainkhoz; nemcsak a jelzett műfordí tásokat adtuk ki, nem­csak eredeti költeményeink nagy sorát, hanem szinte aktuá­lis folyóiratként jelentkeztünk Szabó Dezső halálának tíz­ éves évfordulóján, József Attila, Vörösmarty Mihály, Schiller és Keats évfordulóin. Megjelentünk karácsonykor, húsvétkor és Szent Istvánkor most már házi rajzolókkal s zeneszerzőink munkáival is, kiknek kottafejeit esténkint kórusban fejtettük meg és zümmögtük, ahogy tudtuk.

A szabadságharc nagy napjaiban Budapest utcáin, de Ma­gyarország minden falujában éppúgy végbement a fenséges forradalom hőfokán az a mirákulum, amelyet mi a börtönben megéltünk: a szabadság, az emberi szolidaritás, a megbocsátás

és a szeretet emberfölötti csodája. Amit mi rabok megszenved­tünk. ugyanazt szenvedte meg a terror fullasztó légkörében az egész ország. Mi csak a megnyílt börtönkapuk küszöbén éreztük meg, hogy az ország mindig egy volt velünk, az ország is rab volt.

A Füveskertnek most e külföldön nyomtatásban megjelenő kötete „sírkő helyett” emel örök obeliszket szavakból halha­tatlan bajtár saink és költőtársunk, a hős Gérecz Attila emlé­kének, aki úgy kívánt eltűnni, ahogy a hang csengése vész a tájba, mégis minde nütt ott ragyog, mint tengerbe hullt csilla­gok szerte szóródó fénysugára.

És most? Odahaza foglyok és halottak, – idekint menekü­lők és útkeresők. A Füveskert fejezete a szabadságharccal nem zárult le. Megismertük egymást fiatalok, úttalan utakon, ba­rakkokban s alkalmi diákszállásokon, amelyek nem cellák többé, de sejtjei jövendőnknek.

A hősi korszak talán lezárult, de a heroikus erőfeszítés még erősebb bennünk, mint valaha. A kaptár megvan, azt meg­tartjuk, s most a valóságban is a világ minden tájáról jönnek hímporos ver sek, zümmögő sorok…

Mi nem ezt láttuk, akkor…Milyen sorsot is szántunk ott Vácon az írott kis köteteknek?

Nem reméltünk sokat, mégis reméltük kicsit halhatatlansá­gukat. Miért? Mert halhatatlan anyagból, Igéből valók voltak. Úgy gondoltuk, járják csak végig a cellákat, aki akar s tud, írjon belőle magának, aztán visszavesszük, s valami csator­nacső alatt elrejtjük, hogy víz ne érje, kéménycsőbe, de tűz ne érje, megmaradjon… azoknak, kik egyszer majd bontják e falat, s azt mondják ámulón: No lám, itt költők éltek…, s Európát őrizték e falak.

Bécs, 1957. október 23.

Tollas Tibor írása az első – általa szerkesztett – Füveskert antológiában jelent meg (1957, Bécs; Nemzetőr).

AJövedelemadó 1%tIsztelt olvAsónk! kedves BArátunk!

A Búvópatak szerkesztõsége és kiadója nevében arra kérjük a lap olvasóit, barátait és szerzõit, hogy személyi jövedelem­ Adó juk 1%­át a BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNy javára ajánl­ják fel!

A kedvezményezett adószáma: 18776278–1–14A kedvezményezett neve: BúvópAtAk AlApítvány

Az alapítvány legfõbb feladatának a Búvópatak folyóirat ki­adását tekinti.

köszönjük!

Kút a Piazza Campitellin (Róma) – Gí fotója

Megrendelhető a BúvópatakAkik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukatszíveskedjenek jelezni az impesszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.

FőtámogAtónk