George B. Marwell: Világok útvesztője - részlet

1 George B. Marwell: Világok útvesztője - részlet

© Metropolis Media, 2015. Minden jog fenntartva.

A kötet megvásárolható: www.galaktikabolt.hu

A délután első felét dr. Larkin a városka egyetlen könyvkereskedésében töltötte. Térkép

segítségével akadt rá, nem volt messze attól a vendégfogadótól, ahol Hampton felügyelőtől

elbúcsúzott, s ahol jóízűen megebédelt, majd szobát bérelt, egyelőre csupán aznap estére.

A kirakat nem keltette fel különösképpen az érdeklődését, egyszerű ízlésről és szerény

választékról tanúskodott, ennek ellenére úgy döntött, hogy bemegy, és körülnéz. Kinyitotta a

nagy üvegajtót, mire rögtön megszólalt egy csengő rövid, visszafogott, de bizalomébresztő

csilingeléssel. A kereskedő apró termetű, bajuszos, őszbe vegyülő hajú, középkorú férfi, aki a

bejárattól jobbra, a pénztárnál álldogált, és ceruzájának sarkát rágcsálva éppen egy

számlatömbbe mélyedt, a csengő hangjára felemelte fejét, és a belépő vendégre nézett.

– Isten hozta uraságodat! – mondta, s hogy szavainak nyomatékot adjon, udvariasan

meghajolt. Azután összecsukta a számlatömböt, ceruzáját a füle mögé tolta, és kilépett a

pénztárgép elé. – Miben lehetek a segítségére?

– Csak körülnéznék, ha megengedi – válaszolt a doktor.

A kereskedő készségesen bólogatott, közben széles mozdulatokkal invitálta beljebb a váratlan

látogatót. Egy ideig még ott tüsténkedett körülötte, a figyelmébe ajánlott néhány frissen

megjelent kiadványt, mindenekelőtt George Steiner napokban megjelent, s nála máris antikvár

áron kapható, figyelemre méltó memoárját, végül fogta a ceruzát, előhúzta a füle mögül, és

visszatért a pénztárgép fedezékébe, imént megszakított tevékenységéhez.

Az üzlet két helyiségből állt, és mindkettő falait, padlótól a mennyezetig sűrűn telepakolt

könyvespolcok borították. Dr. Larkin viszonylag gyorsan tájékozódott ilyen helyeken, ezúttal

is másodpercek alatt sikerült felmérnie, hogy a különböző témakörök milyen elrendezésben és

merrefelé találhatók. Határozott léptekkel elindult a hátsó helyiség irányába, s ahogy átlépett a

két termet egymástól elválasztó, olajbarna faburkolattal borított oszlopok között, már tudta,

hogy bibliofil ösztönei ezúttal is kifogástalanul működtek.

Ismerősök közé érkezett, a szerzők és címek filozófiára, klasszika-filológiára és

szépirodalomra utaltak. A polcokon ott sorakoztak mindhárom terület klasszikusai részben

eredeti nyelven, részben angol fordításban: szövegkiadások, kommentárok, monográfiák és

szerényebb igényű, népszerűsítő összefoglalások. Szeme jóleső érzéssel futott végig a Loeb

Classical Library néhány kötetén – piros színű borítóba öltöztetve a latin, zöld színűbe a

görög nyelvű szerzők munkái követték egymást –, az Oxford Classical Texts karcsúbb és

magasabb, halványkék gerincű könyvein, pár darab Teubneren, előfordultak közöttük régebbi,

tömzsi barnák és újabb, nagyobb alakú kékek, Vollmer alig tenyérnyi méretű, veretes

Horatius-kiadásán, s egy vékony, papírkötésű, göttingeni Antigonén, mely Karl Reinhardt

gondozásában jelent meg. Egy másik polcon Francis Bacon esszéivel találkozott, a

Wordsworth Classics-sorozatban látott napvilágot, de ott volt mellette John Donne C. A.

Patrides kiadásában, Berkeley püspök híres dialógusa, Blake-től a Menny és Pokol házassága

G. Keynes bevezetőjével és kommentárjaival, Eliotnak a barokk metafizikus költőkről írott

tanulmánya és még számos egyéb felejthetetlen kiadvány.

Az első könyv, amelynek gerincén pillantása hosszabban elidőzött, Pascal művének, a

Gondolatoknak francia nyelvű kiadása volt, de nem a kritikai kiadás, hanem egy korábbi, a

század elejéről való, Léon Brunschvicg által szerkesztett változat. Dr. Larkin leemelte a

polcról a kötetet, végigsimította halványsárga papírborítóját, melyen nagy, piros színű

nyomtatott betűkkel díszelgett a cím, majd belelapozott.

A könyv a 82. feljegyzésnél nyílt ki, egy hosszabb, összefüggő gondolatmenet utolsó sorainál,

és a doktor tekintete rögtön a következő mondatba ütközött:

http://www.galaktikabolt.hu/




„Az ember tehát olyan szerencsés módon van megalkotva, hogy az igazságnak semmiféle

pontos, a tévedésnek viszont több kitűnő forrásával is rendelkezik.”

Dr. Larkin önkéntelenül elmosolyodott. Ismerte jól ezt a részt s az elméletet, mely hozzá

kapcsolódott: emlékezett rá, hogy Pascal tévedéseink egyik legtermékenyebb forrásának a

képzeletet tekintette. A 82. feljegyzés egésze a képzelet hatalmáról szólt, s miközben

visszafelé lapozva az előző oldalakat is átolvasta, egyre inkább megerősödött benne az a

korábbi sejtelem, hogy a magánnyomozó és a teológus halálának kulcsa sem lehet más, mint

éppen a képzelet. Mindkét haláleset sajátos körülményei, a rettenettől eltorzult arc, a

hátratekert fej és a homlokra vésett nyomtatott I betű elsősorban a képzeletre kívántak hatni,

mindenekelőtt a Khaosz katonái nevű szervezet tagjainak képzeletére. Feladatuk az volt, hogy

működésbe hozzák a képzeletet, amely – természetének megfelelően – nyomban sűrű,

áthatolhatatlan ködfátyollal vonta körül és fedte el a tényleges eseményeket. Pascal pontosan

tudta és leírta, hogy az emberek cselekedeteit nem az értelem, sokkal inkább a képzelet

vezérli. Ő dönt mindenről: arról, hogy mit tekintünk szépnek, jónak, igaznak, mitől érezzük

magunkat boldognak, s mi az, ami félelemmel tölt el bennünket. A képzelet befolyásoló

hatalmával szemben az értelem teljesen tehetetlen. „Hiába tiltakozik az értelem – így szól a

82. feljegyzés egyik megállapítása –, képtelen ugyanolyan súlyt adni a dolgoknak.” Az

értelem érvel, de az emberek meggyőzésének nagy adománya – le grand don de persuader les

hommes, ahogyan a francia filozófus fogalmaz – minden kétséget kizáróan a képzelet

birtokában van. Argumentáció helyett egyszerűen rabul ejt, megkötöz, hitre serkent, vagy

ellenkezőleg: kételkedésre, tagadásra indít, és az értelemnek fejet kell hajtania, el kell

fogadnia azt, amit a képzelet diktál. Ez a kényszerű meghátrálás a bennünket körülvevő

dolgok, személyek és önmagunk furcsa metamorfózisát eredményezi – és tulajdonképpen ez

az, amit valóságnak tekintünk. Meglehet, ez a valóság jóval színesebb, gazdagabb, mint az

eredeti, közvetlenebbül hat ránk, mégis csak fikció. Más kérdés, hogy vajon tudunk-e valami

hitelesebbet a helyére állítani…

Letéphető-e a daimón maszkja? Be lehet-e tekinteni a rettenet mögé, amely a vele

szembekerülő arcokat elborítja? Dr. Larkin a Pascal-kötetet összecsukva ezeket a kérdéseket

fogalmazta meg, a képzelet alakzatainak anatómiája kísértette gondolatait. Azt szerette volna

megérteni, hogy a több mint 700 évvel ezelőtt, az Appenninek között fekvő monostorban

történt különös események hogyan kapcsolódhatnak össze az elmúlt napokban Londonban és

környékén történt különös eseményekkel, állát két ujja közé fogva tűnődött a feladványon,

amikor váratlanul tudatába hasított a felismerés, hogy valaki áll mellette.

Magas, sovány testalkatú férfi volt, feltűnően sápadt arcát válláig omló, fekete, gondozatlan

haj keretezte. Sötét színű, teljesen zárt öltözéket viselt, amely még jobban kiemelte

arcbőrének fehérségét, s ezt az állát borító több napos borosta sem tudta igazán mérsékelni.

Tágra nyitott, szürkészöld szeme úgy hatott, mintha állandóan apró lángok lobognának a

mélyén, egyszerre vonzva és taszítva azt, aki az útjába került.

Dr. Larkin a maga részéről egyelőre csupán meglepetést érzett. Amikor néhány perccel

korábban belépett a könyvkereskedésbe, határozottan úgy érzékelte, hogy a számláival

bíbelődő kereskedőn és saját személyén kívül az üzletben nem tartózkodik senki. Esetleges

újabb ajtónyitást jelző csengőszót nem hallott, így az a feltevés, hogy az ismeretlen az utóbbi

pár percben érkezett, valószínűtlenné vált. Az sem tűnt hihetőnek, hogy elbújt volna valahol, a

két helyiségben ugyanis, a pénztárpultot leszámítva, egyetlen valamirevaló búvóhely sem

akadt. Nem lehetett tehát tudni, hogy honnan került elő, most mindenesetre ott állt a doktor

mellett, és jelenléte nagyon is valószerűnek tetszett.





– Üdvözlöm, dr. Larkin! – mondta kimért, hűvös hangon. Majd rövid szünet után hozzátette:

– Meglepettnek látszik, és ez, megvallom, hízelgő rám nézve. Meglepődésre mindazonáltal

semmi oka, a lelke legmélyén bizonyára ön is tudja jól, hogy személyes találkozásunk tovább

már nem halasztható.

– Valóban? De hát kicsoda maga?

A szürkészöld szempár akkorát villant, mintha elektromos kisülés történt volna valahol, a

szempillák mögötti térben, és a krétafehér arc immár teljes felületével a megszólított felé

fordult.

– Azért jöttem, hogy figyelmeztessem önt, dr. Larkin. Óva intsem, amíg nem késő, nehogy

valami meggondolatlanságot cselekedjen.

Eddig a doktortól jobbra állt, alig karnyújtásnyira, most váratlanul a másik oldalán tűnt fel, a

villámgyors helyváltoztatásból azonban szinte csak a csapzott, sötét hajtömeg lebbenése volt

érzékelhető, mely fekete madarak szárnycsapásaira emlékeztetett.

– Első próbálkozásunk eredménytelennek bizonyult. Hiába küldtük a virágárus lányt, ön

semmibe vette üzenetünket, és nem tartotta távol magát a kiszáradt tölgyfától. Ezzel súlyos

hibát követett el, magára vonta egy mindenki fölött álló hatalom figyelmét, ami végzetes

következményekkel járhat. Gondoljon a két halottra, az arcukat eltorzító rettenetre! Ha nem

akarja úgy végezni, mint ők, ezúttal körültekintőbbnek kell lennie.

Dr. Larkint zavarta, hogy az ismeretlen a nevén szólítja, miközben a sajátját nem hajlandó

elárulni. Váratlan, előzmények nélküli feltűnése fölött sem tudott még napirendre térni; arra

gondolt, hogy ha most valaki belépne az üzletbe, vagy legalább a pénztárnál álldogáló

kereskedő hirtelen ötlettel hátrasétálna körülnézni, akkor nyomban kiderülne, hogy ami vele

történik, valóság-e vagy csupán képzeletének játéka. De hiába sóvárgott egy ilyesfajta teszt

után, nem lépett be, és nem indult el a hátsó helyiség felé senki, így a doktor továbbra is

egyedül maradt kételyeivel. Az ismeretlen, mintha csak olvasna a gondolataiban, fejét

csóválva elmosolyodott.

– Én az életét akarom megmenteni, ön pedig közben azon töpreng, vajon létezem-e vagy sem.

Lássa be, dr. Larkin, ez nem kimondottan sportszerű viselkedés! Attól fél, hogy talán csak

túlzottan felajzott képzeletének terméke vagyok, és éppen az esik meg most önnel, amiről az

imént abban a sárga könyvben olvasott. De hiszen látja, hogy itt állok maga előtt, hallja a

hangomat, ha kinyújtja a kezét, eleven testet érint meg. Qua ratione posset negari? „Miféle

okból lehetne kétségbe vonni mindezt?”

Dr. Larkin lehajtotta fejét, és halkan mormolta maga elé a választ, ugyanazon szerző

ugyanazon művéből, melyből az ismeretlen idézett:

– Nisi me forte comparem nescio quibus insanis… „Hacsak nem hasonlítom magam

valamiféle esztelenekhez…”

Az utolsó szóra, az esztelenek említésére az ismeretlen szemében ismét láng lobbant, ezúttal

kékesfehéren, akár a lidércfény, melyet tengerészek szoktak látni vihar közeledtével, amint a

hajó árbocának csúcsa körül táncol.

– Cave insanes! Óvakodjon az esztelenektől! – mondta, a doktorra szegezve delejes tekintetét.

Különös módon a szürkészöld szempár szinte perzselt, miközben a hang továbbra is távoli

maradt, és hűvös. – A bolond öregasszony szerencsétlenséget zúdít mindenkire. Tudom, hogy

találkozóra hívta önt a kórház kertjében, a régi kápolnánál, ma este. Azt is tudom, hogy miről

akar beszélni önnel. Nem szabad odamennie, dr. Larkin! Ha végighallgatja, amit mond, már

nem tudok segíteni többé, akkor ön örökre elveszett.

A doktor arcán némi udvarias kétely jelent meg.





– Gondolja, hogy az idős hölgy a virágmintás pongyolájában csakugyan annyira veszélyes?

Az ismeretlen ismerős mozdulattal vezette be válaszát. Felemelte jobbját, és ujjait

szétterpesztve a doktor felé fordította tenyerét, majd így szólt:

– Veszélyes területre tévedt, dr. Larkin! Ön intelligens, tanult ember, de sok mindenről

fogalma sincs, ezért jobban jár, ha megfogadja a tanácsomat. Nyomozzon tovább a két

gyilkosság elkövetője után, ez az ügy magának való, a vallásos hit legmélyebb rétegeit érinti.

De a bolond öregasszonyt kerülje el!

Miután az utolsó mondat elhangzott, a sovány, fekete hajú férfi közelebb lépett az előttük álló

polchoz, leemelt róla egy könyvet, és a doktor kezébe nyomta. Dr. Larkin megnézte a

borítóját. Egy klasszikus vallásbölcseleti munka eredeti, német nyelvű változatára ismert rá.

Rudolf Otto A szent című művét tartotta kezében, mégpedig az 1917-es első kiadás egy

példányát.

Újra hallotta az ismeretlen szavait, ezúttal megint más irányból.

– Ez a könyv sokat segíthet önnek. Ha figyelmesen végigköveti Otto fejtegetését a „szent” szó

eredeti jelentéséről és a hozzátapadó emberi érzelmekről, több fontos kérdésére választ talál.

Érje be ennyivel, és nem esik bántódása.

Kérdezni akart valamit, de ahogy tekintetét felemelte, észrevette, hogy az ismeretlen férfi már

nincs sehol. Eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el.

Dr. Larkin homlokát ráncolva hunyorgott, mint akit mély álomból riasztottak fel, azután vállat

vont. Hóna alá csapta a két könyvet, a sárga színű Pascal-kötetet és a megkerülhetetlen német

vallásbölcseleti opust, majd elindult a pénztár irányába. Szó nélkül fizetett, nem

kérdezősködött semmiféle sovány testalkatú, fekete hajú férfi kilétéről, úgy döntött, hogy az

iménti rövid párbeszéd valóságosságának kérdését egyelőre függőben hagyja. A kereskedő a

kiválasztott könyveket kis papírzacskóba tette, melyet elégedett mosoly kíséretében átadott,

megköszönte a vásárlást, és minden jót kívánt.

Dr. Larkin kilépett az utcára. Időbe telt, mire szeme hozzászokott a kinti világossághoz, és az

elmosódott tárgyak elkezdték visszanyerni eredeti, éles körvonalaikat, a formák pedig

megteltek újra materiális tartalommal. A vendégfogadó felé irányította lépteit, mivel

emlékezett rá, hogy egy kis park terül el a közelében, vastag törzsű, széles lombkoronájú

fákkal. Szükségét érezte, hogy ott, valamelyik árnyas padon még egyszer alaposan átgondolja

a történteket, mielőtt végleg elkötelezve magát elindul esti találkájának színhelyére.

Az esti találkáról először Hampton felügyelő próbálta meg lebeszélni, most pedig az a

különös jelenés a könyvkereskedésben. A felügyelő egyszerű nyomozói rutinból csapdát

szimatolt a levél mögött, az ismeretlen, villámló tekintetű férfi ellenben mintha bizonyos

információktól akarná megóvni. Ez az utóbbi körülmény – információk, melyek vesztébe

sodorhatják azt, aki tudomást szerez róluk – különösképpen felkeltette dr. Larkin

érdeklődését. Mindenekelőtt két kérdés nyugtalanította. Az ismeretlen az idős hölgyet

következetesen bolond öregasszonynak nevezte, ugyanakkor óva intette a doktort mindattól,

amit közölni szándékozik. Vajon miféle információk birtokában lehet a virágmintás pongyolát

viselő idős hölgy, aki évek óta itt tölti napjait Harefieldben, az elmegyógyintézet falai között?

S ha valóban csupán bolond öregasszony, és semmi több, miért lenne a vele folytatott

beszélgetés veszélyes? Ahogy ezeken eltöprengett, dr. Larkin egyre inkább arra a feltevésre

hajlott, hogy az idős hölgy elmebetegsége nem egyszerűen dementia praecox, hanem valami

más természetű, nem az értelem alatt, inkább fölötte elhelyezhető állapot megnyilvánulása, s

ez a hipotézis, bármennyire fantasztikusnak tűnt első hallásra, arra sarkallta, hogy minden





figyelmeztetés ellenére kitartson eredeti elhatározása mellett, és megjelenjen az esti

találkozón.

Közben elérte a park legszélső fáit, s rögtön a sétaút elején sikerült találnia egy üresen álló

padot, melyet a nap sugaraitól terebélyes tölgy védelmezett. Letelepedett, maga mellé rakta a

papírzacskót, és kivette belőle a német nyelvű könyvet.

Nem lapozott bele, csupán a címlapon kígyózó gót betűk szertelen kacskaringóit nézegette, s

ezalatt ott visszhangoztak fülében a krétafehér arcú ismeretlen hozzá intézett szavai: „…ez az

ügy magának való, a vallásos hit legmélyebb rétegeit érinti.”

A „szent” szó eredeti jelentése…

Dr. Larkin emlékezett rá, hogy a kezében tartott munka tudós, teológus szerzője szerint a

héber qádós, a görög hagiosz és a latin sanctus valaha nem azt jelentették, amire manapság a

„szent” szó hallatán gondolunk. Nem a tökéletesen jó és a morálisan feddhetetlen

fogalomkörével álltak kapcsolatban, valami alapvetőbbre utaltak. A vallásos hit legmélyén

ambivalens érzés lakozik, Rudolf Otto kifejezését használva: kontrasztharmónia – a rettenet

és a csodálat érzése. A „szent” szó eredetileg azt az örök ismeretlent jelölte, amely e kettős

érzelmi reakciót felkelti bennünk, a thateront, az egészen mást, a minden teremtmény fölött

álló kimondhatatlan titkot, amely egyszerre mysterium tremendum és fascinans – egyszerre

elrettent és elbűvöl, taszít és vonz, mint a krétafehér arcú ismeretlen szemében lobogó láng.

Dr. Larkin hátradőlt a padon, s fejét az égbolt felé fordította. Miközben a szerteszét ágazó

lombsátor védelme alól szemlélte a délutáni verőfényt, gondolatai sötét tájakon jártak, újra és

újra visszatértek a magánnyomozó és a fiatal teológus meggyilkolásának rejtélyéhez. Hogy a

két haláleset üzenetet hordoz, abban dr. Larkin kezdettől fogva biztos volt. A feladó

személyét egyelőre még homály borította, de hogy a két halott fejét miért csavarták hátra, s

homlokukra miért karcoltak késpengével nyomtatott I betűt, azt Ovidius nyomán elindulva dr.

Larkin érteni vélte, s magában úgy fogalmazta meg, hogy a feladó ily módon kódolta az

üzenet címzését. Rudolf Otto könyve a két halott arcát eltorzító rettenet megfejtését ígérte,

azaz magának az üzenetnek a dekódolásához kínált fel kulcsot.

A halottak arcán szétterülő rettenet ezen olvasat szerint nem más, mint amit Otto művében

tremornak nevez: elementáris erejű érzés, mely a puszta félelemtől nem csupán

intenzitásában, de lényegét tekintve is különbözik, s melyet kizárólag a mysterium

tremendum, a rettentő titokkal való szembesülés képes előidézni az emberi lélekben. Mármost

egy daimón vagy maga a Sátán felfogható úgy, mint a rettentő titok lehetséges

megnyilvánulási módja, epifániája – ez a feltevés Otto gondolatmenetébe éppenséggel

belefért. Dr. Larkin ennek ellenére nem érzett túl nagy bizalmat az üzenet ilyesfajta

értelmezése iránt.

Pascal 82. töredéke, a képzelet hatalmáról írott feljegyzés óvatosságra intett. A feladó különös

tettével talán a címzettek képzeletére kívánt hatni, képzeletük működését a vallásos rettenet

érzésköre felé próbálta terelni, s ezzel egyetlen célja lehetett: a gyilkosság eredeti indítékának

elleplezése.

Dr. Larkint természetesen éppen az eredeti indíték érdekelte, gondolatai körülötte forogtak

már jó ideje, délelőtt, Woodbury Hall teraszán Hampton felügyelővel beszélgetve is tett erre

vonatkozó megjegyzéseket. Az előtte álló feladat világos volt, és egyértelmű: szét kell

bontania a különféle hiedelmek sűrű pókhálóját, melyet a képzelet szőtt a történet ismeretlen

szereplői köré, s ily módon eljutni a feladó és a gyilkos személyéhez – akár azonos egymással

a kettő, akár nem. Mindehhez az esti találkozó ígéretes támpontnak tűnt.





A napnyugtáig hátralévő idő jelentős részét dr. Larkin a parkban töltötte, eleinte csak

üldögélve kiválasztott padján a terebélyes tölgyfa árnyékában, később rövid sétára indulva

egy közeli domb irányába, azután visszatért a vendégfogadóba, és elfogyasztotta vacsoráját. A

terített asztal mellett szóba elegyedett egy tömör bajuszú, lobogó, fehér üstökű nyugalmazott

katonatiszttel, aki Walesből érkezett, s néhány napja tartózkodott a vendégfogadóban. Mint

kiderült, rendszeres kirándulásokat tett a környéken iránytű, távcső és egy sétabot

társaságában, s frissen szerzett helyismeretét most készségesen megosztotta

beszélgetőtársával. Dr. Larkin természetesen elsősorban a régi kápolnáról kérdezgette, amely

az elmegyógyintézet több hektáron elterülő kertjének végében állt. Megtudta, hogy a nagy

területű kert egy fenyőerdővel határos, és a fenyves szélén húzódó gyalogúton haladva

közelíthető meg a legegyszerűbb módon, ami a fogadótól mérve alig egyórás sétát jelent. Az

öregúr székén hátradőlve és szivarra gyújtva azt is elmesélte, hogy a kert hátsó része

valamikor temető volt, a kápolna eredetileg a sírkerthez tartozott, időközben azonban a

temetőt használaton kívül helyezték, a sírokat elbontották, csak a kápolna épülete maradt meg,

de most már jó ideje nem látogatja senki. Felhívta az érdeklődő figyelmét a kertbe vezető

kapura, amely azelőtt a temető bejáratául szolgált, különösen azt emelve ki, hogy

megrongálódott állapota ellenére még mindig impozáns látvány, olyan mesterségbeli tudás

nyomait viseli magán, amely egyre kevésbé található meg ebben a világban.

Dr. Larkin szívesen hallgatta volna tovább a nyugalmazott walesi katonatiszt szavait a

környék nevezetességeiről, de a nap már lefelé tartott égi útján, így hát nem volt vesztegetni

való ideje, indulnia kellett. Térképe segítségével könnyen megtalálta a városkából kivezető

utat, s mire a nap nagy, vörös masszaként mindent összekenve a látóhatár mögé süllyedt,

elérte a fenyőerdő szélét.

A korongjának utolsó negyede felé zsugorodó hold és az égboltot benépesítő csillagok

fényében jól látszott, hogy a fenyves egy domboldalra kapaszkodik fel, míg a gyalogút a

domb lábánál kanyarog tova. Egyik oldalán tüskés levelű örökzöldek szegélyezték, másik

oldalán egymástól messze eső, magányos bokrokkal és fákkal meghintett mező. Feltétlen és

tökéletes volt a csend, mintha egyetlen tömbből faragták volna, melyen nem lelhet

kapaszkodót a kíváncsi tekintet. Dr. Larkin, miközben a földúton ballagott, végig úgy érezte,

hogy puszta jelenlétével megengedhetetlen indiszkréciót követ el a világ e zárt szeletének

intim, éjszakai nyugalmával szemben.

A domb túlsó oldalán előtűnt a klinika kertjének kerítése, s hamarosan a kapu körvonalai is

kirajzolódtak a sötétségből. Az öregúrnak igaza volt, a kapu arányai, kidolgozottsága, a

részletek pazar, de szigorúan a funkció által szabott keretek közé illeszkedő gazdagsága

elmúlt korok kézművességét, a görög tekhné és a latin ars szavak keltette asszociációkat

idéztek fel. Jólesett kinyitni és belépni rajta, még akkor is, ha a belépő nem tudhatta, hogy a

kapun túli terület miféle meglepetéseket tartogat számára.

A kaputól éjsötét köntösbe öltözött gesztenyefák között keskeny ösvény vezetett a kert belseje

felé. Valamikor a temetőt lehetett ezen az úton végigjárni, ez a körülmény sajátos

atmoszférával szőtte be az út fölé boruló lombokat, noha a sírok egykori létezésére már alig

utalt észrevehető jel. A sűrű fűből néhol szürkésfehér kőtömbök magasodtak ki, többnyire

ferdén megdőlve, valamennyit alaktalanná koptatta az időjárás és az idő, mintha véső soha

nem érintette volna őket.

A kápolna eredetileg egy tisztás közepén épült, s amíg használták, gondosan óvták

különállását a természettől, amióta azonban üresen maradt, a környező növényvilág egyre

közelebb költözött hozzá, fű nőtte be töredezett lépcsőfokait, moha sarjadt a lábazat





terméskövei között, a homokszínű falakon pedig borostyán kúszott fel. Dr. Larkin szemügyre

vette az épület homlokzatát, megpróbálta kibetűzni a bejárat fölé vésett latin nyelvű felirat

még olvasható maradványait – „Ego sum via, veritas et vita.”, ez a János evangéliumából

származó idézet fogadta az érkezőket, amióta a kápolna megépült –, majd lenyomta az ajtó

zöldesre oxidálódott nagy rézkilincsét, és belépett.

Odabent hűvös sötétség terült szét, csak a túlsó falak közelében lobogott néhány gyertyaláng,

gesztenyefa levelének alakjára emlékeztető fényfoltokat égetve a sötét háttérbe. Valaki tehát

már járt idebent, bejött, és meggyújtotta a gyertyákat, s azt sem lehetett kizárni –

ellenkezőleg: nagyon is valószínűnek tűnt –, hogy az illető még mindig itt van valahol. Mivel

egyelőre nem látott senkit, dr. Larkin elindult a gyertyák felé. Vékonyak voltak, és hosszúak,

súlytalanok és légiesek, mintha gótikus pillérek vagy El Greco vászonba csavarodott

manierista kísértetalakjai lennének. Egy alacsony, gyalulatlan asztalon sorakoztak, kicsiny

átmérőjű, kerek alumíniumtálkákba állítva. Valamivel hátrább falba vágott, boltíves fülkét

pillantott meg. Fogta az egyik gyertyát, és maga elé tartva közelebb lépett. Bevilágított a

fülkébe, s közben lassan körülhordozta tekintetét a fölül keresztboltozatba összefutó, három

falfelületen.

Tenyérnyi nagyságú helyeken hiányzott már a vakolat, másutt pedig elmosódott, színes

festékfoltok egykori freskóra utaltak. Dr. Larkin megpróbálta képzeletben kiegészíteni a

falfestmény megmaradt darabkáit, egészen belefeledkezett ebbe a foglalatosságba, amikor

váratlanul hideg légáramlat csapta meg a hátát. Rögtön arra gondolt, hogy valaki kinyitotta a

bejárati ajtót, gyorsan megfordult, magasra emelte gyertyáját, hogy jobban és messzebbre

lásson, ám legnagyobb meglepetésére az ajtó továbbra is csukva volt. Ugyanakkor oldalról,

közvetlenül mellette vékony, kissé reszketeg hang törte meg a csendet.

– Eljött tehát, dr. Larkin. Ez nagyon megtisztelő.


Documents

George B. Marwell: Világok útvesztője - részlet