JAKAB A. (előadás, márc. 17) (1)

8/19/2019 JAKAB A. (előadás, márc. 17) (1)

1/10

1

Jakab Attila

A történelmi egyházak és a Holokauszt a magyarországi katolikus és református

egyházban

A történetírásról szóló elméleti viták egyik klasszikus kérdése, hogy mi a történész feladata?

Megítélésem szerint a történész a rendelkezésére álló (gyakran töredékes és/vagy részrehajló)

forrásokból – amelyek maguk is értelmezések és narratívák – kísérletet tesz a múlt történéseinek,

eseményeinek objektivitásra tör ekvő rekonstruálására. Narratívát alkot, amelyben maga is értelmez,

illetve újraértelmez, elmesél, valamint megpróbálja feltárni az események és történések ok – okozati

összefüggéseit, a történéseket meghatározó szereplők egyéni motivációit, a folyamatokat,

amelyekké hosszabb távon a történések összeállnak.

Egy általam kedvelt megfogalmazás szerint: „A legtöbb, amit a történészek tehetnek, hogy

kapcsolatot létesítenek a múlttal, és ezáltal rávilágítanak a jelen problémáira és a jövő

alternatíváira.” 1

A két világháború közötti egyházi antiszemitizmus, illetve a Holokauszthoz vezető út, és a

vészkorszakban tanúsított egyházi és össztársadalmi magatartásnak a korabeli egyházi sajtó

fényében történő szisztematikus kutatása, amelyet a Civitas Europica Centralis Alapítvány most

már negyedik éve folytat, tulajdonképpen ezt a kapcsolatlétesítést műveli. Az eddig elvégzett

munka és elért eredmények beszédesen igazolják Komoróczy Géza nagyon is találó

megfogalmazását, hogy: „Történelem csak akkor van, ha tudunk róla, ha beszélünk róla.”2

Miközben Prohászka Ottokár némileg reflektorfényben van, mert nehéz róla – és az ő nyilvánvaló

antiszemitizmusáról – nem tudomást venni, addig a hétköznapi egyházi antiszemitizmus, annak

gyökerei és motivációi, lényegében véve soha nem kerültek a 20. századdal foglalkozó magyar

történetírás homlokterébe. Kirívó példa erre Romsics Ignác, aki úgy írta meg „A 20. századi

Magyarország”, és benne a Horthy korszak történetét,3 hogy gyakorlatilag egyetlen szót sem ejtett

1

J. Appleby – L. Hunt – M. Jacob, Telling the Truth about History, New York, 1995, 9. old.; idézi: Berend T. Iván, Kisiklott történelem, Bp., 2003.2 Komoróczy Géza, Holocaust , Osiris, Budapest, 2000, 134. old.3 Romsics Ignác (szerk.): Magyarország története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 20102, 773-958. old.


2/10

2

az egyházakról. Pedig ebben az időszakban tulajdonképpen a katolikus egyház volt a Horthy-

„rendszer egyik legitimációs bázisa”.4

A magyar társadalom nem tud erről, nem beszél róla – és mondhatni: nem kíván tudni erről, és még

kevésbé kíván beszélni róla. Pedig ez a múlt létezett; ott van a napi, a heti, a havi sajtóban.

Az egyházi antiszemitizmus nem 1919- ben kezdődött, amikor a korabeli felekezeti, elsősorban

katolikus, sajtóban teljesen egyértelmű, hogy a „zsidókérdés” felvetése és napirenden tartása

alapvetően azt a célt szolgálta, hogy

1) elterelje a figyelmet az elháríthatatlan trianoni békeszerződésről;

2) a nemzetközi zsidóságot tegye felelőssé a „keresztény” ország megcsonkításáért;

3) a „zsidókérdés” rendezésében láttassa a szociális problémák megoldását.

A katolikus egyházi antiszemitizmus gyökereire vonatkozóan az első zsidótörvény idején, 1938.

május 6-án, a Nemzeti Ujság közölte a Pehm József, zalaegerszegi prelátus- plébános (a későbbi

Mindszenty bíboros-érsek ), által Budapesten szervezett, és mintegy 70 katolikus papot felvonultató

értekezletnek a zsidó törvénytervezettel kapcsolatos állásfoglalását, amely így fogalmazott:

„ A zsidókérdést mi szociális, gazdasági és világnézeti kérdésnek tekintjük. Ötven éven

át elődeink és mi, az uzsoravilág tetőpontja idején Istóczy é s később a Néppárt oldalán

álltunk akkor is, amikor ugyszólván mindenki liberális zsidóbarát volt az egészországban. Az általunk támogatott Kereszténypárt hozta az egyetlen fajvédő törvényt, a

numerus clausust, viselve ennek ódiumát mind a mai napig.”5

A zsidóknak bűnbakként való kikiáltása közepette azonban más hangok is hallatszottak. Többen

felemelték hangjukat annak érdekében, hogy valós, valódi keresztény megújulásra lenne szüksége

Magyarországnak ahhoz, hogy felemelkedjen, és másmilyen társadalmi minőséget legyen képes

felmutatni. Na de milyen hangnemben, és stílusban szóltak a „keresztény megújulást”

szorgalmazók?

1919. szept. 14-én, vasárnap, a Szent Kereszt felmagasztalása ünnepén a Fejérmegyei Napló

szerzője azt a kérdést szegezte olvasóinak, hogy „Üssük -e a zsidót?” Íme a válasza:

4 Gárdonyi Máté: „Üldöztetés és felelősség. A magyar Holokausztról egyházi szemmel”, in Mártonffy Marcell – Petrás

Éva (szerk.): Szétosztott teljesség. A hetvenöt éves Boór János köszöntése, Hét Hárs – Mérleg, Budapest, 2007, 269.old.5 „A katolikus papság a szociális reformokért. Országos értekezleten foglalkozott a kor bajaival és emlékirattal fordultaz illetékesekhez”, Nemzeti Ujság XX. évf., 101. szám, 1938. május 6, 5. old.


3/10

3

„(…) Szükségünk volt arra, hogy egy – Magyarországon csak 50 év előtt

jogokhoz jutott szívós faj sepredéke magához ragadja a hatalmat s

keresztény támogatással véresre verjen bennünket a gyalázat kancsukájával.

Szükségünk volt arra, hogy ezek a vadállatok megcsufolják Istenünket,

megszentségtelenítsék templomainkat, kiirtsák gyermekeink lelkéből az

Isten félést, a hazaszeretetet, a minden szép és jó iránti lelkesedést s

beleplántálják az istentelenséget, az internacionális bárgyuságot és az Ördög

kultuszának rothadt lépvirágait. E kemény lecke nélkül aligha ébredtünk

volna fel a nemtörődömség letargikus álmából, mert bár tudtuk, láttuk,

éreztük azt, hogy a zsidó az úr Magyarországon, mégsem tettünk semmit,

hanem minősíthetetlen nyugalommal ölbetett kezekkel vártuk, hogy az ár

fejünk felett összecsapva elseperjen bennünket. (…)

Nem kell tehát a mi zsidó felebarátainknak folytonosan a pogrom rémét afalra festeni, ha most a felocsudás napjaiban viharként száguldja be az

országot a jelszó: üsd – a zsidót ! (…)

Ha azonban ki akarjuk venni a zsidó kezéből a gyeplőt, ‒ ezt pedig

okvetlenül meg kell tennünk, mert Magyarország más, mint keresztény nem

lehet – akkor igenis ütnünk kell a zsidót, keményen és kíméletlenül, de nem

bottal, hanem saját fegyverével . Ütni fogjuk akkor, ha a most folyó

keresztény szervezkedés nem lesz szalmaláng, hanem az egészkereszténységet egy tömör egésszé kovácsoló, soha ki nem alvó tüzkéve, ha

nem torzsalkodunk, hanem önzetlenül dolgozva lépésről-lépésre kiszorítjuk

őket domináló állásaikból, ha gyermekeink lelkébe véssük ezt a rajtunk

elkövetett iszonyatot, ezt a – mindenkorra kiható, borzalmakkal teli

‹memento›-t s kellően kiképezve azokra a pályákra tereljük őket, melyen a

zsidók ma érvényesülnek.

Neveljünk szakképzett iparosokat, kereskedőket, gazdákat, pénzügyi

tekintélyeket, orvosokat, ügyvédeket, mérnököket stbi, karoljuk fel minden

téren őket, keresztény ember csak keresztény embert pártoljon s ekként

üssük a zsidót ugy, hogy sajogjon bele a lelke! Majd ha elértük azt, hogy

nem lesz széles Magyarországon egy analfabéta sem, s a legutolsó béres

gyerek még véletlenségből sem irja le a címszót ugy, ahogy én azt cikkem

elejére igtattam [sic], akkor megadtuk az első kemény csapást, mely

megdönti majd a semita uralmat s feleslegessé válik az annyira nem

keresztényhez méltó felhívás: ‹Üsd a zsidót!›”


4/10

4

Összességében elmondható, hogy az 1919 és 1921 közötti időszakban az országos katolikus és

regionális katolikus sajtóban sokkal inkább téma a zsidósággal foglalkozni, tudósítani, állást

foglalni, véleményt mondani, mint a reformátusban, amely már eleve sokkal korlátozottabb

sajtóeszközökkel rendelkezett. Sőt. 1924. ápr. 24-én a Debreczeni protestáns lap arra kényszerült,

hogy a „zsidópártolás” vádja ellen védekezzék, és azt visszautasítsa.

Ez 1933-ban megismétlődött. Ekkor, Baltazár Dezső és Ravasz László református püspökök

ócsárlása kapcsán az Újpesti Református Értesítő (4. sz.) foglalt állást:

„Nem reflektálunk a zsidókat ütő, majd meg dédelgető sajtóorgánumok reformátusellenes

kirohanásaira. Ezek a maguk hitetlenségét ugy látszik abban élik ki, hogy a reformátusság

nagy szellemi értékeit, érdemes püspökeinket igyekeznek kisebbiteni.”

Ami az 1938-ig, vagyis a zsidótörvények korszakának kezdetéig terjedő időszakot általánosságban

jellemzi az az, hogy a „zsidókérdés”, a zsidókkal való foglalkozás a sajtóban sokkal

rendszertelenebb. Az egyházközségi értesítők, nagyon lokális sajtókiadványok esetében

megállapítható, hogy nemcsak az 1919/1920-tól 1937-ig terjedő időszakban nem foglalkoznak a

zsidósággal, nem vetnek fel „zsidó” témákat, de még a háború és a vészkorszak idején sem találni

semmit, ami arra utalna, hogy mi történik az országban és a közéletben. A helyi/egyházközségi

hírek, lelkiségi írások, prédikációk és prédikáció vázlatok között nincs tere a közéleti, társadalmikérdésekkel való foglalatoskodásnak.

Úgy tűnik, hogy zsidókérdésben nagyon meghatározó az adott sajtóorgánum felelősének személye,

személyisége. Katolikus viszonylatban ez igazolódik a politikai hetilapként megjelenő Csepeli

Őrszem (1941. márc. 1 – 1944. dec. 22) esetében, amelynek felelős szerkesztője és kiadója előbb

Folláth József káplán; majd 1943. május 21-től Róbl János kanonok.

Hasonlóképpen említhető az óbudai református egyház hivatalos lapjának számító Egyházi Élet

(1930. márc. – 1939. dec.), amelyben – Kontra Aladár lelkész és országgyűlési képviselő

nyilvánvaló antiszemitizmusa ellenére – a zsidózás, csak az új felelős szerkesztő, Deák Endre,

színre lépésével (1932. okt.) nyer teret a havilapban, már novembertől!

Érdekes különbség a két világháború közötti katolikus, illetve református sajtóban a zsidók

megtérítésének kérdéséhez való hozzáállás. Ez gyakorlatilag nem téma a katolikus sajtóban

miközben, areformátusok vonatkozásában, a zsidó misszió része az általánosabb – országon belüli,

de különösképpen határokon kívüli – missziós statégiának és tevékenységnek. A Hajnal c. ref.


5/10

5

külmissziói folyóirat pl. 1921-től egészen 1937-ig következetesen foglakozik a zsidók és

keresztények viszonyával, illetve a zsidómisszió kérdésével. Itt még nevet is említhetek, aki ezen

aterületen nagyon tevékeny volt: Forgács Gyula, a Skót Misszió lelkésze.

Ezt a missziós szükségletet Ravasz László ref. püspök még 1938-ban is hangsúlyozta:

„Szükségesnek látom hangsulyozni azt, hogy bármilyen divatos eszmeáramlatokkal

szemben a keresztyén egyház soha le nem mondhat a zsidósággal szemben a maga

missziói hivatásáról és parancsáról. Sehol a Szentírásban nem látta, hogy ‹tegyetek

tanítványokká minden népeket, csak a zsidót ne›. A keresztyén egyház sohasem fog

lemondani a maga missziói parancsáról bármilyen divatos fajteória kedvéért. De

ugyanakkor a keresztyén egyház hangsulyozza azt, hogy a lelkek megnyerésénél őt

nem asszimilációs törvények vezetik, hanem az örökkévaló evangéliumnak a parancsa. Nem azért keresztelünk meg egy lelket, hogy az asszimilálódjék egy klubhoz, hanem

azért, hogy asszimilálódjék Krisztushoz”6

Ravasz püspök ugyanakkor azt is leszögezte, hogy csak azt a zsidót szabad megkeresztelni,

aki Krisztusért kéri a keresztséget, és ezért hajlandó vállalni a szenvedést, és ha kell a

mártíromságot is. A kereszténnyé lett zsidóktól a magyar „őskeresztények” tulajdonképpen

azt várták el, hogy jogfosztásuk néma tűr ésével bizonyítsák magyarságukat. Pap Béla,1938- ban, „Levél egy ‛református zsidóhoz”, c. írásában ezt így fogalmazta meg:

„A Ti magyarságotokból még hiányzik a szenvedés ezért a földért. Ha

csakugyan asszimilált magyarnak érzed magadat néhány száz sorstársaddal,

itt az idő, hogy magyarságodról az egész világ előtt tanuságot tégy.

Tanuságot úgy, hogy önként ajánld fel a nemzet számára azt, amire a

magyarság zömének mulhatatlanul szüksége van. Légy az első, aki önként

felajánlja földbirtokát telepitési célokra, aki – ha gyárat vezetsz – önként

felkínálod gyáradat és tőkédet a tősgyökeres magyarságnak. Ha csak száz

keresztyén zsidó akad, aki ezt megteszi, úgy a magyarság, mint az

egészvilág elhiszi, hogy lehetséges zsidó asszimiláció.

És ha mindezt megtetted és bár a közvélemény idegennek, élősdinek,

betolakodónak tart, Te mégis szereted ezt a földet és népet úgy, hogy ha

6 Egyházi Híradó (Szeged) 1938. jún. 4.


6/10

6

kolduskenyeret sem ad, akkor sem tudsz élni nélküle – akkor csakugyan

magyar vagy!”7

Mintegy erre válaszolt Dr. Halász Miklós 1939-ben: „Aki hisz és aki hű: megáll. Levél a

‘református zsidókhoz”8 c. írásával:

„Ha édesanyánk igazságtalanul is üt meg bennünket, nem szűnik meg

édesanyánk maradni s a fiú sohasem üthet vissza. Akinek ez a föld csak

addig volt hazája, amíg szabad gazdasági vadászterületet és társadalmi

érvényesülést jelentett számára, ma pedig külföldi lehetőségeket keres,

az sohasem volt magyar és távozásával új állama kivételével mindenki

csak nyerni fog.

Az a szent kisebbség viszont, melynek magyarsága nem érdekből felhúzottruha, hanem lélekké és vérré vált valóság, kemény elszántsággal és halálos

nyugalommal néz szembe az elkövetkezendő viharokkal.

Megnyirbálhatják közjogainkat, korlátozhatják életlehetőségeinket,

vándorbotot nyomhatnak kezünkbe úgylehet, de a magyarságunkat

elvenni akkor sem tudják . A magyarság nem a jólét kérdése, nem is a

jogegyenlőségé: az a lélek és a becsület kérdése csupán. Ha

nemzedékekkel ezelőtt ehhez a néphez állottak őseink, akik ma bennünkélnek tovább, akkor ki kell tartanunk, még ha – átmenetileg – meg is

tagadnak azok, akikért vállaljuk a közeljövő szenvedéseit. (…)

A földön semmi sem történik cél és értelem nélkül; nincsen elhullajtott

emberi vér és könnycsepp, mely ne járulna hozzá az új élet

fakadásához. A reánk szakadó keserves idők nemcsak bennünket fognak

keményebb magyarokká és hívőbb keresztyénekké acélozni, de szükséges

fejezetét alkotják az új magyar életért indult küzdelemnek is. (…) Háború

előtt állunk mi is, melyben egyetlen fegyverünk a hit és a hűség, melyben

sebeket csak kapnunk szabad, adnunk nem. A sorsközösség által

megteremtett bajtársiassággal, a gondviselésbe vetett bizalommal és –

érjen bennünket bármi, ‒ a magyar nép iránt soha nem lankadó

szertettel kell végigverekedni ezt a harcot.”

7 Magyar Út 1938. április 288 Keresztyén család 1939. jan. 29; Magyar Út 1939. január 28; Egyházi Híradó (Szeged) 1939. febr. 4, 3-4.


7/10

7

A Horthy-korszakban szintén református oldalon jelentkezett sokkal egyértelműbben és

markánsabban az Ószövetség megvédelmezésének igénye:

„Dr. Ravasz László püspök az ótestamentumról”, Egyházi Híradó (Szeged) 1925. máj. 2

„Aki olvassa a bibliát, tudja azt, hogy az egész Ó-szövetségben éppen az az

isteni kijelentés, ami antijudaizmus; egy kemény, forróvérű, önző nép ellen

Istennek állandó nevelő hadjárata. Ebből nőtt ki az az Uj-szövetség,

amelynek irói, olvasói épp ugy zsidók voltak, mint az Ó-testamentumnak,

de amely betetőzése az Ó-testamentumon áthuzódó és benne kifejlődő Isteni

kijelentésnek.”

Tóth Lajos: „Az ó-testamentum vallási értéke és jelentősége a keresztyén egyház

szempontjából”, Dunántúli protestáns lap 1926. okt. 17, 24 és 31. Debreczeni protestáns lap 1938. máj. 15

Dr. Czeglédy Sándor: „Aki az Ótestamentumot elveti, az nem keresztyén. A Második Helvét

Hitvallás”, Református Jövő 1940. ápr. 6.

Czeglédy Sándor dr.: „Harc az Ótestamentum ellen. ʻNe tegyük az Ószövetséget a zsidók

Bibliájává, mert az a mienk, azoké, akik azt vallják, hogy Jézus a megígért Messiás”,

Református Jövő 1944. aug. 30.

A felekezeti (katolikus és protestáns) sajtó alapján állítható, hogy a „zsidókérdés”-nek a közélet

homlokterébe való kerülése szervesen összefügg Darányi miniszterelnök 1937. április végén

elmondott szegedi beszédével.

Ha van valami, ami világosan és beszédesen bizonyítja, hogy a Horthy-korszak ban, a kötelező

hitoktatás ellenére – vagy éppen annak köszönhetően – a tartalom nélküli vallási formák uralták a

magyar társadalmat, az éppen a zsidótörvények korszaka és az 1944-ben bekövetkezett Holokauszt.

A magyar társadalom, és annak politikai-szellemi elitje, a revíziót, a régi, történelmi határok

helyreállítását lényegében az isteni csodától várta, azért imádkozott, s amikor ez Adolf Hitler

jóvoltából megvalósult (bécsi döntések 1938-ban és 1940-ben), akkor ezt Isten akaratának és

művének tekintették .

1937-től a politikai hatalmi elit által megoldani nem tudott – és valójában nem is akart – társadalmi

problémákat tulajdonképpen „zsidókérdés”-sé minősítették át; és ebben a keresztény egyházak

partnerek voltak. Nem csupán azért, mert vezetőik az általános kirekesztési szándék jogosságát és


8/10

8

erkölcsi helyénvalóságát nem kérdőjelezték meg, és ebből kifolyólag megszavazták az első két

zsidótörvényt (1938-ban és 1939-ben), hanem mert a felekezeti sajtó is tevékeny részt vállalt a

társadalom hívő, felekezeti sajtót olvasó részének a zsidók ellen való hangolásában. Ez a k atolikus

és református sajtó nem képviselt ellenvéleményt, nem támasztott ellenszelet.

A korabeli keresztény egyházi vezetésről mindent elmond az a tény, hogy az első zsidótörvény

vitájában a legegyértelműbb keresztényi álláspontot Gróf Széchényi György, a Korunk Szava

katolikus folyóirat alapítója és tulajdonosa, fogalmazta meg. „Ebből a javaslatból a nemzeti

szocializmus szellemét látom kiáramlani – állította – és ez a legfőbb ok, amiért szembefordulok

vele.” 9

A Korunk Szavá ban is megfogalmazott álláspontja szerint: „Világos, hogy ez a törvényjavaslat oly

kérdéseket érint és nemcsak érint, hanem támad, amelyek már katolikus hitünk leglényegét érintik,

amelyek egész világnézetünkkel összeegyeztethetlenek és azért katolikus ember ezt a javaslatot jólelkiismerettel nem teheti magáévá.”10

A zsidótörvények azonnal felvetették a megkeresztelkedett, vagy keresztény-zsidók problémáját.

Szép szón kívül ez a kétszeresen marginalizálódott réteg – kb.70.000-80.000 ember – semmiféle

érdemi védelmet nem kapott. Az ugr ásszerűen megnővekedett megkeresztelkedési szándék pedig

problémákat és félelmeket generált a keresztény egyházakban. Tihanyi János mohács-belvárosi

plébános pl., amikor ismertté vált a második zsidótörvény előkészítésének ténye, két írásban isegyenesen a zsidók megkeresztelésének felfüggesztését javasolta.11

Önmagában is sokatmondó tény, hogy a zsidótörvények által sújtott katolikusok védelmére nem a

katolikus felsőpapság, hanem a konvertita Báró Kornfeld Móric alapította meg a Magyar Szent

Kereszt Egyesületet, amelynek első védnöke gróf Zichy Gyula kalocsai érsek (†1942 május), majd

Apor Vilmos győri püspök lett. Zichy érseknek azonban elkeseredetten kellet megtapasztalnia, hogy

erőfeszítéseit „a közöny, a minden oldalról megnyilvánuló ellenállás, és az államhatalom cinikus

viselkedése” övezte. 12

9 „A képviselőház ülése: Javaslat Szent István emlékére a Székesfehérvárott tartandó országgyülésről – Gróf SzéchényiGyörgy: ‛Nem lett volna szabad egyetlen álláshalmozást sem meghagyni a zsidójavaslat benyujtása előtt”, NemzetiUjság XX. évf., 106. szám, 1938. május 12, 5. old.10 Széchényi György Gróf: „A társadalmi és gazdasági élet egyensulyának hatályosabb biztositásáról”, Korunk SzavaVIII. évf., 9. szám, 1938. május 1, 278. old.11 „Az Uj Nemzedék levelesládája” rovatban: „Vigyázzunk a zsidó áttérésekkel!”, Uj Nemzedék XX. évf.,

283. szám, 1938. december 14, 4. old.; „Az Uj Nemzedék levelesládája” rovatban: „Vigyázzunk a zsidóáttérésekkel”, Uj Nemzedék XX. évf., 290. szám, 1938. december 22, 4. old.12 Gergely Jenő, „A magyarországi katolikus egyház és a fasizmus (különös tekintettel az 1930-as évektől 1944-ig)”,Századok 1987/1, 44. old.


9/10

9

Sőt, mi több; ebben az időszakban olyan vélemény is megfogalmazódott, „hogy az egész

zsidókérdésben a zsidóság szenvedő fél ugyan, de a keresztség a szenvedőbb fél”. Elsősorban azért,

mert a keresztény egyházak (k atolikus, református, evangélikus) engedték, „hogy asszimilációs

érvnek használják”, nem tiltakoztak megfelelően, „amikor nemzethűségi szempontnak tették meg”,

és nem álltak „ki lángoló haraggal, amikor keresztyének és nem keresztyének politikai vagy

gazdasági kalkulációk tárgyává tették”.

A harmadik zsidó-, vagy fajvédelmi, törvény logikusan következett az első kettőből. Ezt a

keresztény egyházi vezetők azért nem szavazhatták meg, mert az már nyíltan szembement a

keresztény tanítással: semmibe vette a keresztséget! Azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy

Angelo Rotta apostoli nuncius személyesen tiltakozott a külügyminiszternél a törvényjavaslat ellen.

Arról nem is beszélve, hogy a törvénytervezettől a katolikusok a polgári házasság eltörlését

remélték, amiről a reformátusok és az evangélikusok hallani sem akartak.

1941. augusztus 15-én Angelo Rotta apostoli nuncius a legünnepélyesebb formájú jegyzékben

tiltakozott a harmadik zsidótörvény ellen, mert az ellenkezett a katolikus házasságjoggal.

Az 1941. augusztus 23.-án keltezett válaszjegyzékében a magyar kormány viszont arra hívta fel a

figyelmet, hogy 1895-ben a katolikus egyház éppen azért ellenezte a polgári házasság bevezetését,

mert az lehetővé tette a keresztény-zsidó vegyes házasságot.

Ennek a törvénynek azonban egyáltalán nem várt következményei is lettek. Családjuk megmentése

érdekében zsidó férjek „fajmagyar” feleségei áttértek a zsidó vallásra.13 Ennek következtében

logikusnak mondható az újabb zsidótörvény-tervezet, amely nem is késlekedett sokáig.

1942-ben a negyedik zsidótörvény a zsidó vallást törölte a bevett vallások sorából. Ez azt is

jelentette, hogy kereszténynek hivatalosan többé nem lehetett áttérni a zsidó vallásra.

Az ugyancsak 1942-es, a földtulajdont kisajátító ötödik zsidótörvény teljessé tette a zsidók

kirekesztését, amelyre a magyar társadalom már amúgyis nagyon rá volt hangolva és hangolódva.

Pelle János szerint 1943-ban indult meg tömeges méretekben a középosztály korrumpálásának

folyamata, s a haszonszerzés vágya erőseb bnek bizonyult a Kállay-kormány minden

‛nemzetnevelési’ törekvésénél. Ez a vágy az 1944-es vészkorszak idején, a zsidók deportálásában

nyert beteljesülést!

13 Lásd Dr. Hévey Gyula budapesti terézvárosi plébános: „A mostani aposztáziák lelkipásztori tanulságai”, Egyházi Lapok II. (LXV.) évf., 1. szám, 1942. január, 11-13. old. (lásd a szöveggyűjteményben: n° 25).


10/10

10

Érdekes jelenség, hogy a felekezeti sajtókiadványok döntő többségében (kivételt képez a katolikus

politikai sajtó) 1944-ben csak elvétve esett szó a zsidókról, a deportálásokról pedig szinte minden

sajtóorgánum mélységesen hallgatott.

Ami azonban ezekben az írásokban megjelenik az nem más, mint a zsidók tömegesnek vélt vagy

érzett megkeresztelkedésétől való félelem. Ezért 1944 nyarán mindenik keresztény egyház

szigorított a zsidók megkeresztelésének feltételein: szigorúan ellenőrzött és legalább fél évig tartó

oktatást írtak elő!

Elmondható, hogy döntően az 1938 és 1942 közötti időszak tekinthető a magyarországi keresztény

egyházak teljes erkölcsi csődjeés hitelvesztése időszakaának , amelynek egyik „legfeltűnőbb

jelensége a hallgató keresztyénség”14 volt. Ez a csőd és hitelvesztés elsősorban azért következett be,

mert a zsidóságot sújtó korlátozó rendelkezések és jogfosztások az egyháziakból nem váltottak ki

ellenállást; azokkal nagyjából egyetértettek, és akarva-akaratlanul hozzájárultak ahhoz, hogy amagyar társadalom mintegy ráhangolódjon a Holokausztra. Arról nem is beszélve, hogy a felekezeti

sajtó folyamatosan napirenden tartotta a „zsidókérdést”, a törvények (különösen az első kettő)

parlamenti vitáit közvetítette az olvasók felé, döntően negatív véleményeknek adott hangot, és

jelentős mértékben hozzájárult a zsidóellenes (antiszemitának is mondható) társadalmi

hangulatkeltéshez.

14 Gaudy László: „A megfélemlített keresztyénség”, Protestáns Szemle XLVIII. évf., 11. szám, 1939. november, 521-523. old.; itt: 521. old.

Documents

JAKAB A. (előadás, márc. 17) (1)