Jorge Luis Borges

Képzelt lények könyve

(1967)

Fordította: Scholz László

ELŐSZÓ

A cím alapján joggal szerepelhetne e kötetben Hamlet királyfi, a pont, a vonal, a felület, ahiperkockatest, valamennyi általános fogalom, s az istenséggel egyetemben talán mi magunk is mindbenne lehetnénk. Röviden: csaknem az egész univerzum. Mi azonban megmaradtunk a „képzeltlények” kifejezés közvetlen jelentésénél: azokat a különös lényeket gyűjtöttük össze ebbe akézikönyvbe, amelyeket az emberi képzelet alkotott meg az idők folyamán, szerte a világon.

Nem ismerjük a sárkány jelentését, amint a világegyetem jelentését sem ismerjük, ám a sárkányalakja valamiképpen egybevág az emberi képzelettel, ezért tűnnek fel sárkányok különböző korokbanés tájakon.

Szükségszerűen befejezetlen egy efféle könyv; minden kiadás végtelenül szaporítható újabbváltozatok kiindulópontja.

Kérjük esetleges kolumbiai vagy paraguayi olvasóinkat, hogy ismertessenek meg bennünket helyiszörnyeik nevével, hiteles leírásával s legszembetűnőbb szokásaival.

A miszcelláneákhoz, továbbá Robert Burton, Frazer vagy Plinius kimeríthetetlen köteteihezhasonlóan, a Képzelt lények könyve sem folyamatos olvasásra készült. Azt szeretnénk, hogy úgyforgassák az érdeklődők, mint ahogy egy kaleidoszkóp változó képeivel játszadoznak.

Sokféle forrásból ered ez a „vegyes gyűjtemény”; minden szócikkben feltüntettük őket. Kérjük,nézzék el esetleges mulasztásunkat.

Martínez, 1967 szeptemberébenJ. L. B. / M. G.

A BAO A KU

Ha az ember a világ legcsodálatosabb tájára kíváncsi, fel kell másznia az Isitori Győzelmi toronytetejére. Egy körterasz várja ott, ahonnan végigtekinthet az egész látóhatáron. Csigalépcső vezet föl ateraszra, ám csak azok merészkednek felkapaszkodni rajta, akik nem hisznek az itt következőlegendában:

A Győzelmi torony lépcsőjén él az idők kezdete óta A Bao A Ku, az emberi lélek ismerője. Mélykábulatban, az első grádicson tanyázik, s csak akkor eszmél fel, ha valaki felmegy a lépcsőn. Aközeledő ember rezgő lépteitől visszatér belé az élet, s felcsillan benne valami belső fény. Nyombanmegmozdul a teste, s a szinte áttetsző bőre is. Amikor megindul valaki felfelé a lépcsőn, A Bao A Kua látogató sarkában marad, s a zarándoknemzedékek által lekoptatott, íves lépcsőfokok peremébekapaszkodva, követi. Fokról fokra erősebb a színe, tökéletesebb az alakja és ragyogóbb a testébőláradó fény. Kifinomult érzékét bizonyítja, hogy csak a legfelső grádicson éri el tökéletes formáját,mégpedig akkor, ha lelkiekben gazdag a látogató. Ellenkező esetben A Bao A Ku – még mielőttfelérne – szinte bénán megtorpan: kialakulatlan a teste, elmosódott a színe, pislákoló a fénye. A BaoA Ku szenved, ha nem ölthet tökéletes alakot, sóhajtása alig hallható nesz, amolyan selyemsuhogás.Ám ha egy teljesen tiszta lelkű férfi vagy asszony kelti életre, akkor A Bao A Ku feljut egészen azutolsó fokig, kiteljesedik az alakja, és élénk kék fény sugárzik belőle. De nem sokáig tér vissza beléaz élet, hisz amint leereszkedik a zarándok, A Bao A Ku is visszagörög, leomlik az első grádicsra, sott várja – ismét élettelenül, akár egy elmosódott körvonalú ábra – a következő látogatót. Csak akkorlátható igazán, ha eljut a csigalépcső feléig, ahol is világosan kivehetők már a testnyúlványai,melyekkel – mint megannyi karocskával – felfelé kapaszkodik. Egyesek szerint A Bao A Ku az egésztestével lát, a tapintása pedig olyan, mint az őszibarack héjáé. Évszázadok óta csupán egyetlenegyszerérte el A Bao A Ku a tökéletességet.

Burton kapitány az Ezeregyéjszaka meséi angol fordításának egyik lábjegyzetében említi A Bao AKu legendáját.

ABTU ÉS ANET

Az egyiptomi mitológia szerint Abtu és Anet két egyforma, szent hal, mely a napisten, Ré hajójaelőtt úszik, hogy figyelmeztesse minden eshető veszélyre. Nappal az égbolton halad, keletről nyugatraa hajó; éjszaka pedig a föld alatt és fordított irányban.

AKHERÓN, A SZÖRNY

Csupán egy ember látta, az is csak egyszer, Akherónt, a szörnyet; a XII. században, Cork városábantörtént az eset. A történet eredeti ír szövege ugyan elveszett, de fennmaradt egy regensburgi bencésszerzetes latin fordítása, s abból sok nyelven – többek közt svédül és spanyolul – elterjedt a legenda.A latin fordításból több mint ötven kézirat létezik, s minden lényeges vonásban megegyeznek. Tundallátomása a címe, s Dante művének egyik forrását látják benne.

Lássuk először az „Akherón” szó eredetét. Az Odüsszeia tizedik énekében egy alvilági folyót jelöl,amely a lakható világ nyugati határvidékén csörgedez. Nevének visszhangja felbukkan az Aeneis-ben,Lucanus Pharsaliá-jában, és Ovidius Átváltozásai-ban, Dante is megörökíti egy sorban:

„...Meg fogod rendre tudni,mihelyt az átkos Acherón folyórafogunk ez út végéhez érve jutni.”[1]

Van olyan legenda, amelyben bűnhődő titánként szerepel Akherón; egy másikban, mely későbbkeletkezett, a Déli-sark közelében, az Antipodusok csillagképei alatt bukkan föl. Az etruszkokmegkülönböztették a „végzet könyvei”-t, melyek a jóslást tanították, „Akherón könyvei”-től, melyekazt tanították, milyen utat jár be a lélek a test halála után. Idővel „pokol” lett az „Akherón” szójelentése.

Tundal egy ifjú, ír lovag volt, jól nevelt és bátor, épp csak a szokásai nem voltak kifogástalanok.Egyszer megbetegedett egy hölgy házában, s három nap és három éjjel halottnak hitték, bár a szívemég nem hűlt ki teljesen. Midőn magához tért, elbeszélte, hogy őrangyala megmutatta neki a földöntúlitájakat. Sok csodában volt ott része, bennünket azonban most csak Akherón, a szörny érdekel.

Nagyobb, mint egy hegy. Lángol a szeme, s akkora a szája, hogy kilencezer ember is elférne benne.Két kárhozatra ítélt ember – oszlopok, avagy Atlaszok módjára – tartja kitátva ezt a szájat; egyikükfejjel fölfelé, másikuk fejjel lefelé áll ott. Három torok vezet a szörny testébe; mindhárombólszüntelenül tüzet okád. A már lenyelt, végtelen sok kárhozott szakadatlan jajszava kihallatszik ahasából. Tundal démonoktól tudja meg, hogy Akherón a szörny neve. Mikor eltűnik az őrangyal,Tundalt is a többiek közé vetik. Akherón testében minden csupa könny és homály, van ottfogcsikorgatás, tűz, elviselhetetlen hőség, metsző hideg és sok eb, medve, oroszlán, kígyó. Ebben alegendában tehát a pokol: egy állat, melyben további állatok vannak.

1758-ban ezt írta Swedenborg: „Nem adatott meg nékem, hogy lássam fő vonalaiban a Poklot, deúgy hallottam, hogy amint a Menny ember alakú, úgy a Pokol ördög formájú.”

AZ AMPHISZBAINA

A Pharsalia felsorolja azokat a valódi, illetve képzeletbeli kígyókat, amelyekkel Cato katonáiszembetalálták magukat Afrika sivatagjaiban; köztük van a Rézkígyó, amelynek „útját csak farkánaknyoma jelzi”[2], a Kelevéz, mely nyílként hasítja a levegőt, és a lomha, kétfejű Amphiszbaina. Ezutóbbit szinte azonos szavakkal írja le Plinius is, majd hozzáteszi: „mintha egyetlen száj nem volnaelegendő összes mérgének kibocsátására”. Brunetto Latini már kevésbé velősen, inkább világosanfogalmaz Kincses Könyv című művében – ezt az enciklopédiát bízta Latini egykori tanítványánakgondjára a Pokol hetedik körében: „Az Amphiszbaina kétfejű kígyó: az egyik feje a szokott helyenvan, a másik meg a farkán; mindkettővel tud marni, fürgén halad, gyertyaként ragyognak a szemei.” AXVII. században Sir Thomas Browne kijelentette, hogy nincs olyan állat, amelynek ne volna alsó ésfelső része, eleje és vége, bal, illetve jobb oldala, egyszersmind tagadta, hogy létezhet azAmphiszbaina, mondván, hogy „ha a test mindkét végén vannak érzékszervek, akkor az állatnak kételeje van, s ez képtelenség...”. Amphiszbaina görögül azt jelenti, hogy „két irányban járó”. AzAntillákon s Amerika egyes részein egy hüllőt hívnak így, melyet közönségesen „kettősjáró”-nakneveznek, meg „kétfejű kígyó”-nak és a „hangyák anyjá”-nak. Azt tartják róla, hogy hangyák táplálják.És ezt hogyha kettévágják, összenő.

Az Amphiszbaina gyógyhatását már Plinius is dicsérőleg említette.

ANNAM TIGRISEI

Az annamiták szerint tigrisek, illetve tigrisekben lakozó szellemek kormányozzák a négy égtájat.A Vörös Tigris uralja a (térképek tetején lévő) delet; őt illeti meg a nyár és a tűz is.A Fekete Tigris uralja az északot; őt illeti meg a tél és a víz.A Kék Tigris uralja a keletet; őt illeti meg a tavasz és a növényzet.A Fehér Tigris uralja a nyugatot; őt illeti meg az ősz és minden fém.E négy fő tigris fölött egy ötödik tigris áll, a Sárga Tigris, mely a többiek irányítója, s középen

található úgy, ahogy a császár Kína közepén van, s ahogy Kína pedig a világ közepén. (Ezért hívjákKínát Központi Birodalomnak; ezért található Kína középen azon a világtérképen, amelyet Riccijezsuita páter a XVI. század végén rajzolt a kínaiak okulására.)

Lao-ce emez öt tigrisre bízta az ördögök elleni küzdelmet. Egy annamita imádság – melyet LouisCho Chod fordított le franciára – feltartóztathatatlan seregeik segítségéért esdekel. Kínai eredetű ez ahiedelem; a sinológusok is emlegetnek egy Fehér Tigrist, mely a nyugati csillagok távoli vidékéturalja. A kínaiak egy Vörös Madarat helyeznek délre; keletre egy Kék Sárkányt; északra pedig egyFekete Teknőcöt. Mint látjuk, az annamiták megtartották a színeket, ám egységesítették az állatokat.

A közép-hindusztáni bhílek hite szerint létezik Tigrispokol; a malájok pedig úgy tudják, hogy vanegy város, amelyet embercsont gerendákból és emberhaj ereszekkel szegélyezett emberbőr falakbóltigrisek építettek fel, s laknak ma is a dzsungel mélyén.

BAHAMUT

Behemót híre eljutott Arábia sivatagjaiba, s ott átformálták, felnagyították a képét az emberek. Azegykori víziló, illetve elefánt helyére egy hal került, mely a feneketlen víz színén lebeg, a halra megodaképzeltek egy bikát, a bikára meg egy rubinhegyet, a hegyre meg egy angyalt, az angyal fölé hatpoklot, a poklok fölé a földet, a föld fölé pedig hét eget. Lane gyűjteményében ezt mondja róla egylegenda:

„Isten megteremtette a földet, ám a földnek nem volt támasza, így a föld alá teremtett egy angyalt.Ám az angyalnak nem volt támasza, így az angyal lába alá teremtett egy rubinszirtet. Ám a szirtneknem volt támasza, így a szirt alá teremtett egy bikát, melynek négyezer szeme, füle, orra, szája, nyelveés lába volt. Ám a bikának nem volt támasza, így a bika alá teremtett egy Bahamut nevű halat, a halalá meg vizet tett, a víz alá sötétséget, ezen pedig már nem jut túl az emberi értelem.”

Más szerzők szerint a földnek a víz a fundamentuma; a víznek a szirt; a szirtnek a bika nyaka; abikának egy homokmeder; a homoknak Bahamut;

Bahamutnak egy fojtó szél; a fojtó szélnek pedig egy ködfelhő. Azt már nem tudni, hogy a ködfelhőmin nyugszik.

Oly hatalmas és oly tündöklő Bahamut, hogy emberi szem nem állhatja a látványát. Ha egyikorrüregébe helyeznék a föld valamennyi tengerét, az akkor is csak olyan lenne, mint egy mustármag asivatag közepén. Az Ezeregyéjszaka meséi-ben, a 496. éjszakában azt olvassuk, hogy Iszának(Jézusnak) megadatott, hogy lássa Bahamutot, s miután részesült e kegyben, végiggörgött a földön, éshárom napba telt, míg magához tért. Az is benne van a történetben, hogy emez ormótlan hal alatt egytenger van, a tenger alatt egy légszakadék, a levegő alatt tűz, a tűz alatt pedig egy Falak nevű kígyó,amelynek a szájában találhatók a poklok.

Az az elképzelés, hogy a szirt egy bikán nyugszik, a bika Bahamuton, Bahamut pedig valami máson,talán a kozmológiai istenérvet példázza, mely szerint minden ok feltételez egy megelőző okot, s avégtelen láncot elkerülendő, szükségszerűen léteznie kell egy első oknak.

BALDANDERS

Baldanders megalkotásához (nevét úgy fordíthatnánk, hogy „máris más”, vagy „máris másvalaki”)az Odüsszeia egyik passzusa adta az ötletet Hans Sachs nürnbergi cipészmesternek, mégpedig az,melyben Meneláosz üldözőbe veszi Próteusz egyiptomi istent, aki átváltozik oroszlánná, kígyóvá,párduccá, majd hatalmas vaddisznóvá, fává és vízzé. Hans Sachs 1576-ban halt meg; mintegykilencven évre rá ismét felbukkan Baldanders: Grimmelshausen A kalandos Simplicissimus címűfantasztikus pikareszkregényében, a VI. könyvben látjuk újra Márismás néven. Egy erdőben sétálvakőszoborra bukkan a regény hőse, s egy ősi germán templom bálványának véli. Mikor megérinti,megszólal a szobor, hogy ő Márismás, majd sokféle formát ölt: ember, majd tölgyfa, disznó, kolbász,lóherés mező, trágya, virág, virágos ág, szederfa, selyemszőnyeg és még ezernyi más dolog és lény,míg végül ismét ember. Színleg igyekszik megtanítani Simplicissimust „arra a művészetre, hogy olyantárgyakkal, amelyek egyébként természetüktől némák, tehát székekkel és padokkal, üstökkel ésfazekakkal stb. beszélni tudjon”;[3] egy írnok alakjában is megjelenik, és János apostol Jelenésekkönyvé-ből ezeket a szavakat írja le: „Én vagyok... a kezdet és a vég”, amivel kulcsot ad ahhoz atitkos irathoz, amelyben az utasításait közli. Márismás azt is tudtára adja Simplicissimusnak, hogy(akárcsak a török császárnak, mégpedig több joggal) a változó hold a címere.

Baldanders a folytonosság szörnye, időbeli szörny; Grimmelshausen regényének első kiadásábanolyan lény metszete szerepel a címlapon, akinek szatírfeje van, embertörzse, kitárt madárszárnya,halfarka, s aki a kecskelábával és keselyűkarmával egy halom álarc tetején áll, melyek talán alehetséges fajok egyedeit jelképezik. Az övén kard lóg, a kezében nyitott könyvet tart, melynek ábráiközt van korona, vitorlás, kupa, torony, csecsemő, dobókocka, bohócsipka és egy ágyú is.

A BANSHEE

Talán még senki sem látta; alakjánál fontosabb a sivító hangja, amely rémülettel tölti be az íréjszakákat és (Sir Walter Scott Démonológia és varázslat című műve szerint) a skót felföldeket. Azablakok alól előre jelzi egy-egy családtag halálát. Színtiszta kelta vérű – latin, szász vagy skandinávkeveredés nélküli – nemzetségek különös kiváltsága ő. Walesben és Bretagne-ban is hallják a hangját.A tündérek családjába tartozik. Sivítását angolul keeningnek, siratásnak nevezik.

A BAZILISZKUSZ

Az idők folyamán a Baziliszkusz mind rútabb, mind rémisztőbb lett, mára pedig feledésbe merült.A neve görögül azt jelenti, hogy „kis király”; az idősebb Plinius szemében (VIII, 33) kígyó aBaziliszkusz, amelynek fejét egy korona alakú, világos folt ékíti. A középkortól kezdődően négylábú,koronás kakas, melynek sárga a tolla, tüskés, hatalmas a szárnya, a farka pedig akár a kígyóé, s vagyhorogban végződik, vagy egy újabb kakasfejben. Alakváltozásával megváltozik a neve is; Chaucer aXIV. században a basilicock szóval említi. Aldrovandi Kígyók és sárkányok természetrajza címűmunkájában az egyik metszeten nem toll, hanem pikkely borítja a Baziliszkusz testét, továbbá ott nyolclába van.[4]

Csupán az nem változott soha, hogy a Baziliszkusznak halálos erejű a tekintete. A Gorgók szemekővé dermeszt; Lucanus elbeszélése szerint egyiküknek a véréből – Medúzáéból – született meg Líbiavalamennyi kígyója: az Áspiskígyó, az Amphiszbaina, a Homoki angolna, a Baziliszkusz. A Pharsaliakilencedik könyvében olvasható az erre vonatkozó szakasz; fordításban így hangzik:

...Nyúgot fúvalmi viszik hátÉs Libyán repül át, mely nincs gabonára mívelve,Csillagok és sugarak tűznek rá; vágja nap útjaS égeti földszínét. Sehol oly mély éjszaka nincsenMint itt; mert a hold menetét elrejti, ha kóborHajlásit hagyván a jobbra eső jegyeken jár,S a föld árnya elől északra, se délre nem tér ki.Mégis ez a meddő, e semmi haszonra való földA szörnyek csepegő mirigyét méhébe fogadja,Gyilkos harmatot a fene vérből, mehet a hőségErjeszt, és vele a sivár homokot megitatja. (...)

Rémes üvöltéssel más férgeket elriogatvaÖl, mielőtt mérgez, s minden vadakat tova űzvénPuszta föveny közepette uralkodik a basiliskus.[5]

Sivatagban él a Baziliszkusz, pontosabban szólva, ő hozza létre a sivatagot. Amerre jár, holtanhullanak le a madarak, s elrothadnak a gyümölcsök; századokra mérgezett az a folyó, amelynekbeleiszik a vizébe. Tekintetével összetöri a köveket, felégeti a legelőt, amint ezt Plinius mártanúsította. A menyétszag a halála; a középkorban a kakasszóról mondták ezt. A tapasztaltabb utazókkakast vittek magukkal, ha ismeretlen tájakra indultak. Még egy ellenszere van: a tükör; önnön képétőlmegsemmisül a Baziliszkusz.

A keresztény enciklopédiák szerzői elvetették a Pharsalia mitologikus történeteit, s racionálismagyarázatot kerestek a Baziliszkusz eredetére. (Létében nem kételkedhettek, mert a hulgata„baziliszkusz”-ként adja vissza a mérges kígyót jelölő, héber „cefa” szót.) Az lett a legelfogadottabb

feltételezés, hogy egy torz, alaktalan tojásból származik, amelyet kakas tojt, s kígyó vagy varangyosbéka költött ki. A XVII. században Sir Thomas Browne kijelentette, hogy ez a magyarázat éppolyszörnyűséges, mint maga a szörny. Akkoriban írta Quevedo A Baziliszkusz című románcát, melybenez áll:

Ha él még, aki láthatott,Hazug egész történeted;Nem halt meg? nem ismerhetett!Nem mondhat el, ha már halott.[6]

BEHEMÓT

A kereszténység előtt négy évszázaddal Behemót még felnagyított elefánt, illetve víziló, vagy épp akét állat torz, ijesztő keveréke; ma nem egyéb, mint amit ama híres tíz passzus ír le róla (Jób könyve,40, 10-19) s amit roppant alakjából megsejtet. Minden más merő szócséplés vagy filológia.

A „Behemót” név többes számú alak; a „barom” jelentésű héber behéma szónak (mondják afilológusok) a nyomatékosító többes száma. Amint Fray Luis de León írta a Bevezetés Jób könyvébec. munkájában: „A Behemót héber szó, melynek »barmok« a jelentése; az egyházatyák egybehangzóvéleménye szerint elefántot jelöl, és azért kapta ezt a nevet, mert mérhetetlenül nagy, s több állatot iskitesz.”

Érdekességként megemlíthetjük, hogy Isten neve, Elóhim is többes számú alakban szerepel a Tóraelső versszakában, jóllehet egyes számú ige áll mellette („Kezdetben teremté az Istenek az eget és aföldet.”); ezt a forrást fejedelmi többesnek vagy a teljesség alakjának nevezték el.[7]

Íme a Behemótot megjelenítő tíz passzus Fray Luis de León szó szerinti fordításában, aki azt a célttűzte maga elé, hogy „megőrizze a latin jelentést és a némileg méltóságteljes héber dallamosságot”.

"10. Látod most Behemótot; füvet mint ökör eszik.11. Látod; erő az ő ágyékában, és erősség hasának izmaiban.12. Csóválja farkát, mint cédrust; lágyékának inai egybefonódva.13. Csontjai érccsövek; mint vasrudak.14. Isten útjainak a kezdete ő, s teremtője használja ellene a fegyverét.[8]

15. Mert számára hegyek füvet teremnek, és a mező minden vadja játszadozik ott.16. Árnyas lombok alatt heverész; nádak búvóhelyén, nyirkos mocsárban.17. Fedezi őt a lombok árnyéka; körülveszik őt folyami fűzfák.18. Látod; iszik folyóvizet s nem csodálkozik; bizodalma (hite) van, hogy a Jordán a szájáig jut.19. Szemeinél fogva, akár horgot, majd megfogják; hegyes botokkal átfúrják orrait."

A fentiek megvilágítására másoljunk ide egy másik fordítást is:"10. Nézd csak a behemótot, amelyet én teremtettem, amiként téged is; fűvel él, mint az ökör!11. Nézd csak az erejét az ő ágyékában, és az ő erősségét hasának izmaiban!12. Kiegyenesíti farkát, mint valami cédrust, lágyékának inai egymásba fonódnak.13. Csontjai érccsövek, lábszárai, mint a vasrudak.14. Az Isten alkotásainak remeke ez; az ő teremtője adta meg néki fegyverét.15. Mert füvet teremnek számára a hegyek, és a mező minden vadja ott játszadozik.16. Lótuszfák alatt heverész, a nádak és mocsarak búvóhelyein.17. Befedezi őt a lótuszfák árnyéka, és körülveszik őt a folyami fűzfák.18. Ha árad is a folyó, nem siet; bizton van, ha szájához a Jordán vize csapna is.19. Megfoghatják-é őt szemei láttára, vagy átfúrhatják-é az orrát törökkel?"[9]

A BORAMETZ

A tatár bárányfű – Borametznek is hívják, meg polypodium Borametz-nek és kínai páfránynak is –olyan növény, melynek bárány alakja van, s amelyet aranypihe borít. Négy-öt gyökérből nő ki; kihalkörülötte minden növény, miközben ő virul; vérszínű nedv csorog belőle, ha megvágják. A farkasokélvezettel falják. Sir Thomas Browne is leírja a Járványos hiedelmek (London, 1646) harmadikkönyvében. Más szörnyekben különböző állatfajok és -fajták keverednek egymással; a Borametzben anövény- és az állatvilág.

Említsük itt meg a mandragórát, mely emberi hangot hallat, ha kitépik, s az öngyilkosok bús erdejét,kiknek megszakadt törzséből – a Pokol egyik körében – egyszerre tör föl vér és szó, s azt a fát sefeledjük, melyet Chesterton álmodott meg, s amely felfalta az ágain fészkelő madarakat, majdtavasszal levelek helyett tollakat hajtott.

A BROWNIE-K

Szolgálatkész, barna emberkék, akik a színükről kapták nevüket. Fel-feltünedeznek Skóciafarmjain, s míg alszik a család, elvégzik helyettük egyik-másik házimunkát. Egy Grimm-mese ishasonló esetről szól.

Robert Louis Stevenson, a jeles író azt állította, hogy sikerült megtanítania a Brownie-fiait azirodalmi alkotás mesterségére. Álmában tőlük kapta a fantasztikus témákat; például azt, amelyben dr.Jekyll átalakul amaz ördögi Mr. Hyde-dá, vagy azt az olallai epizódot, amelyben egy ősi spanyolcsaládból származó ifjú megharapja nővérének a kezét.

BURÁK

Így hangzik a Korán tizenhetedik szúrájának első szakasza: „Dicsőség annak, aki éjszaka utazást tettaz ő szolgájával a Szent Mecsetből az igen távoli mecsetbe, amelynek megáldottuk a környékét, hogymutassunk néki a jeleinkből.”[10] A kommentátorok azt mondják, hogy a dicsérettel illetett lény Isten, aszolga Mohamed, a „Szent Mecset” a mekkai mecset, az „igen távoli mecset” a jeruzsálemi templom,és hogy onnan, Jeruzsálemből jutott fel a Próféta a hetedik égbe. A legenda legrégebbi változataibanegy ember vagy egy angyal vezeti Mohamedet az úton; a későbbiekben egy régi hátasló szerepelbenne, mely nagyobb, mint egy szamár, s kisebb, mint egy öszvér. Burák névre hallgat, mely aztjelenti: „tündöklő”. Burton szerint az indiai muzulmánok emberarcú, szamárfülű, lótestű, pávaszárnyúlénynek ábrázolják.

Az egyik iszlám legenda elbeszéli, hogy midőn Burák elrugaszkodott a földtől, feldöntött egyköcsög vizet. Egészen a hetedik mennyországig ragadta magával a Prófétát, aki minden égbenelbeszélgetett az ott lévő patriarchákkal és angyalokkal, átvágott az Egységen is, és olyan hideg érte,hogy megdermedt a szíve, s akkor az Úr keze megérintette a vállát. Az emberi idő nem mérhető Istenidejéhez; visszatértekor a Próféta felemelte a köcsögöt: egyetlen csepp víz sem ömlött még ki belőle.

Miguel Asín Palacios említést tesz egy XIII. századi murciai misztikusról, aki egy allegóriában –Könyv a Legnemesebb Fenséghez vezető éjszakai utazásról a címe – az isteni szeretet jelképénekábrázolja Burákot. Egy másik írásában „a tiszta szándékú Burák”-ról szól.

A CATOBLEPAS

Azt írja Plinius (VIII, 32), hogy nem messze a Nílus forrásvidékétől, Etiópia határán él aCatoblepas.

„Közepes nagyságú, lomha járású vad. Rendkívül súlyos a feje, csak üggyel-bajjal tudja cipelni;mindig földig görnyed. Ha nem így járna, elpusztítaná az egész emberi nemet, mert aki megpillantja aszemét, azonmód meghal.”

Catoblepas görögül azt jelenti, hogy „lefelé néző”, Cuvier feltételezése szerint a (Baziliszkusszalés a Gorgókkal megfertőzött) gnú adhatta az ötletet a Catoblepashoz az ókori embereknek. A SzentAntal megkísértésé-nek befejező részében ezt olvashatjuk:

"A Catoblepas fekete bivaly, disznófeje egészen a földig lóg, s vállával csak egy vékony, hosszúnyak köti össze, mely petyhüdt is, mint a tömlő. Elnyúlik a földön, s lába eltűnik a sörtés szőrzet alatt,mely arcát borítja.

»Kövér vagyok, szomorú és barátságtalan, s örökké azzal vagyok elfoglalva, hogy hasamonérezzem az iszap melegét.

Koponyám oly súlyos, hogy lehetetlen felemelnem. Csak lassacskán hengergetem magam körül.Szám kitátom, s nyelvemmel a leheletemtől harmatos mérges füveket tépkedem. Egyszer saját patámatettem meg, anélkül hogy észrevettem volna.

Antal, még senki sem látta a szememet, vagy aki látta, meghalt. Ha felnyitnám szemhéjamat –rózsaszín és duzzadt szemhéjamat –, nyomban meghalnál.«"[11]

CERBERUS

Ha egyszer ház a Pokol, Hádész háza, mi sem természetesebb, mint hogy kutya őrzi; akárcsak az,hogy rémisztőnek képzelik ezt a kutyát. Az Istenek születésé-ben Hésziodosz ötven fejet tulajdonítneki; a képzőművészet dolgát megkönnyítendő, később csökkentették ezt a számot, s ma márháromfejűnek tartja Cerberust a közmegegyezés.

Vergilius három torokról beszél; Ovidius hármas ugatásról; a Poklok kapuját őrző kutya három fejétButler a Mennyek kapuját őrző Pápa hármas koronájú tiarájához hasonlítja (Hudibras, IV, 4.). Danteemberi vonásokkal ruházza fel, ami csak fokozza pokoli alakját: sötét, ronda szakálla van, s körmöskezével karmolja a záporban a kárhozott lelkeket. Mar, ugat és vicsorog.

Hercules utolsó tette, hogy felhozta a napfényre a Cerberust. Egy XVIII. századi angol író, ZacharyGrey így képzeli el a kalandot:

„Ez a Háromfejű Kutya a múltat, a jelent és az eljövendő Időt jelképezi; ezek magukba foglalnak ésmintegy felfalnak minden dolgot. Hercules legyőzte a kutyát, ami azt mutatja, hogy a Hőstettekgyőzedelmeskednek az Idő felett, mert fennmaradnak az Utókor Emlékezetében:”

A legrégebbi szövegek szerint Cerberus a farkával (amely kígyó) üdvözli a Pokolba lépőket, akifelé igyekvőket pedig felfalja. Egy későbbi hagyomány szerint megharapja az érkezőket;lecsillapítására mézes lepényt szoktak a koporsóba tenni.

A skandináv mitológiában egy véres testű kutya, Garmr őrzi a holtak házát, s megvív majd azistenekkel, mikor a pokol farkasai felfalják a Holdat és a Napot. Némelyek négyszeműnek tartják; abrahmanizmusban a halál istenének, Jamának is négyszemű kutyái vannak:

Mind a brahmanizmusban, mind a buddhizmusban sok kutya van a pokolban, melyek, DanteCerberusához hasonlóan, a lelkek sanyargatói.<

A CHESHIRE-I MACSKA MEG A KILKENNYI KÉT KANDÚR

Létezik egy angol mondás, amely így hangzik: „grins like a Cheshire cat” (vigyorog, mint acheshire-i macska). Sokféleképpen magyarázták már az eredetét. Egyik felfogás szerint egykor olyansajtot árultak Cheshire-ben, amelynek mosolygó macskára emlékeztetett az alakja. Egy másikmagyarázat szerint pedig, lévén hogy Cheshire palotagrófság, azaz earldom, ez a nemesi címderültséget keltett a macskák között. Van olyan feltevés is, hogy még III. Richárd idejében élt egyerdőkerülő, név szerint Caterling, aki vadul vigyorgott, ha összecsapott egy-egy orwadásszal.

Az Alice Csodaországban című, 1865-ben megjelent álomregényben Lewis Carroll még azzal aképességgel is felruházta a Cheshire-i Macskát, hogy az fokozatosan eltűnhet úgy, hogy végül márcsak egy fog nélküli, száj nélküli vigyor látszik belőle. A Kilkennyi Két Kandúrról pedig azt beszélik,hogy egyszer oly hevesen összeverekedtek s marták egymást, hogy csak a farkuk maradt meg. A XVIII.századból ered a történet.

CHILEI FAUNA

A chilei képzeletben fogant teremtmények számbavételénél főként Julio Vicuna Cifuentesszakértelmére hagyatkozunk, aki az Ősi mítoszok és babonák című művében számosszájhagyományból merített legendát gyűjtött össze. Egy kivételével valamennyi idézett részlet az őkönyvéből származik. A Calchoná-t Zorobabel Rodríguez jegyezte fel A chilenizmusok szótárá-ban,mely 1875-ben, Santiago de Chilében jelent meg.

"Az Alicanto éji madár, mely arany- és ezüsterekből veszi a táplálékát. Az aranyon élő fajta úgyismerhető fel, hogy annak aranyló fény árad a szárnyairól, ha kitárván őket, fut (repülni ugyanis nemtud); az ezüstevő Alicantó-t pedig – mondanunk sem kell – az ezüstös fénye árulja el.

Nem a szárnya miatt nem tud repülni ez a madár – hiszen a szárnya tökéletesen szabályos –, hanemazért, mert a súlyos fémeledel lehúzza a begyét. Ha éhes, fürgén fut; ha tele a gyomra, csúszni is aligtud.

A talajkutatók és a bányamérnökök a meggazdagodás biztos jelének tekintik, ha oly szerencsések,hogy egy Alicanto-madár a vezetőjük, hiszen az elvezetheti őket a rejtett ércekhez. Mindazonáltal jó,ha óvatos a talajkutató, mert amikor gyanút fog a madár, hogy követik, letompítja a fényét, s elinal asötétben. Vagy hirtelen irányt változtat, s egy szakadék felé csalja a követőit.

A Calchona egyfajta újfundlandi kutya, melynek nagyobb a szőre, mint egy nyíratlan juhnak, sdúsabb a szakálla, mint egy kecskebaknak. Ez a fehér állat jobbára éjszaka tűnik föl a hegyi vándorokelőtt, s kiragadván kezükből az elemózsiás kosarat, baljós átkokat mormol; ráijeszt a lovakra is,elcsípi a zsiványokat, s mindenféle gonoszságot művel.

A Chonchón olyan, akár egy emberfej; irdatlan nagy fülét szárnyként használja, amikor sötétéjszakákon repülni indul. Állítólag minden varázserővel rendelkezik. Veszedelmes jószág, habántalmazzák; sok-sok fabula szól róla.

Többféleképpen is el lehet ejteni a Chonchónokat, amikor elhúznak az ember feje fölött, s közbenama baljós tué, tué hangot hallatják (ez az egyetlen jel, amely elárulja jelenlétüket, mert a varázslókkivételével mindenki előtt láthatatlanok). A következő elmés módszer ajánlható: mondj el vagyénekelj el egy olyan imát, melyet csak kevesen ismernek, s eltökélten titkolnak; ismételj el kétszer egytizenkét szavas mondókát; rajzolj egy Dávid-csillagot a földre; végül nyiss szét egy mellényt, s terítsdki egy meghatározott módon. Akkor lezuhan a Chonchón, dühödten verdes a szárnyával, s mígsegítségére nem siet egy társa, nem tud felemelkedni, bármennyire erőlködik is. A kaland többnyireezzel nem ér véget, mert a Chonchón előbb-utóbb bosszút áll a megcsúfolóján, bárki legyen is az.

Szavahihető tanúk mondták el a következő történetet. Egy este vendégek voltak egy limacheiházban, amikor hirtelen felhangzott kint egy Chonchón kusza vijjogása. Valaki rajzolt egy Dávid-csillagot, mire egy nehéz tárgy zuhant az udvarra; egy nagy, pulykaméretű madarat találtak ott,melynek vörös lebenyek voltak a fején. Levágták a fejét, s odadobták a kutyának, a testét pedigfelhajították a háztetőre. Erre nyomban felzengett egy Chonchón-raj fülsiketítő visongása, a kutya hasapedig úgy megdagadt, mintha emberfejet nyelt volna. Másnap reggel azonban hiába keresték aChonchón testét; eltűnt a tetőről. Nem sokkal később a városi sírásótól arról értesültek, hogyismeretlen személyek épp azon a bizonyos napon temettettek el vele egy holttestet, amelynek – atávozásuk után vette észre – hiányzott a feje.

Az Irhás tengeri polip, mely külsőre és termetre úgy fest, mint egy kinyújtott tehénbőr. A széleinszámtalan szem sorakozik, azon a részen pedig, ahol gyaníthatóan a feje van, további négy, nagyobb

méretű szem található. Ha egy-egy ember vagy állat lép a vízbe, felúszik az Irhás a felszínre, sroppant erővel beborítván áldozatát, pillanatok alatt felfalja.

A Huallepén kétéltű állat, kegyetlen, erős, egyszersmind félénk: három láb magas sincs, borjúfejevan és juhteste. Hirtelen támadó ösztönnel meghágja a juhokat, teheneket; ivadékai az anyaállatfajtáját követik, jóllehet könnyen felismerhetők csavart patájukról s olykor csavart orrukról is. Haterhes asszony Huallepén-t lát, vagy hallja a bőgését, vagy három egymást követő éjszaka veleálmodik, torz gyereket szül. Ugyanígy jár, ha Huallepén-ivadékot lát.

A Páncélos varangy nevű képzeletbeli állat abban tér el a többi varangytól, hogy amolyanteknőspáncél borítja a hátát. Úgy világít a sötétben, mint a szentjánosbogár, s oly szívós, hogy csakakkor pusztul el, ha porrá égetik. Nagy erejű tekintetének köszönheti a nevét: pillantásával mindenelérhető dolgot vonzani, illetve taszítani tud."

A DZSINNEK

Az iszlám hagyomány szerint Allah fényből teremtette az angyalokat, tűzből a dzsinneket és porbólaz embereket. Egyesek úgy tudják, hogy a dzsinnek anyaga valamiféle sötét, füst nélküli tűz. Ádámelőtt kétezer évvel keletkeztek, ám fajuk nem éri meg az utolsó ítélet napját.

Al-Kázvíni meghatározása szerint „átlátszó testű, hatalmas, légi állatok, amelyek sokféle formátölthetnek”. Először felhőnek tűnnek vagy homályos vonalú, magas oszlopnak; később tetszésük szerintember, sakál, farkas, oroszlán, skorpió vagy kígyó képében jelennek meg. Van, amelyik hívő köztük;van, amelyik eretnek vagy istentagadó. Mielőtt megölnénk egy hüllőt, a Próféta nevében szólítsuk föl,hogy távozzék; ha nem engedelmeskedik, joggal elpusztíthatjuk. A dzsinnek áthatolnak a tömörfalakon, röpködnek a levegőben, vagy épp hirtelen láthatatlanná válnak. Gyakorta ellátogatnak az alsóégbe, ahol is kihallgatják, mit mondanak az angyalok a jövőről; ezért tudják segíteni a varázslókat és ajósokat. Némely bölcsek szerint a dzsinnek építették a piramisokat, s talán a jeruzsálemi templomotis, Dávid sarjának, Salamonnak a parancsára, aki ismerte Isten Mindenható Nevét.

A háztetőkről vagy erkélyekről kővel pusztítják az embereket; szokásuk még, hogy elrabolják aszép asszonyokat. Zaklatásuk ellen tanácsos az Irgalmas és Könyörületes Allahot szólítani.Leggyakrabban romok között, elhagyatott házakban, ciszternákban, folyókban és a sivatagban ütnektanyát. Az egyiptomiak azt állítják, hogy a dzsinnek keltik a homokviharokat. Úgy vélik, hogy ahullócsillagok Allah dárdái, melyeket a gonosz dzsinnek közé hajít.

Iblisz az atyjuk és vezérük.

AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK FAUNÁJA

A wisconsini és minnesotai favágótáborok tréfás mitológiájában oly páratlan lényeket is találunk,amelyekben – nem fér hozzá kétség – senki sem hitt.

A Hidebehind mindig megbújik valami mögött. Bármennyit forgolódik is az ember, mindig a hátamögött marad, így még sohasem látta senki, holott már sok favágót megölt és megevett.

A Roperite póni nagyságú állat, s olyan a szája, akár egy kötél, amellyel még a leggyorsabb nyulatis meglasszózza.

A Teakettler onnan kapta a nevét, hogy olyasféle zajt csap, mint a forrásban lévő víz ateáskannában; füstöt ereget a szájából, hátrafelé megy; még alig látták.

Az Axehandle Hound-nak balta formájú a feje, baltanyél alakú a teste, tömzsi a lába, s kizárólagbaltanyelet eszik.

A vidék halai közt találjuk az Upland Trout-ot, amely fák közt él, jól repül, és fél a víztől.Ott van továbbá a Goofang, amely hátrafelé úszik, hogy ne menjen víz a szemébe; s „pontosan

akkora, mint a naphal, csak sokkal nagyobb”.Ne feledkezzünk meg a Goofus madárról sem, amely fordítva rakja a fészkét, és hátrafelé repül,

mert nem érdekli, hogy hova tart, csak az, hogy hol járt.A Gillygaloo egykor a híres Pyramid Forty meredek lejtőin fészkelt. Kocka alakú tojást tojt,

nehogy leguruljon s odavesszen. A favágók megfőzték a tojását, s dobókockának használták.A Pinnacle Grouse-nak egy szárnya volt, amiért is csak egy irányba tudott repülni, és vég nélkül

körözött egy kúp alakú domb körül. Tollazatának színe aszerint változott, hogy milyen évszak volt, shogy ki nézte őt.

AZ EGYSZARVÚ

Az egyszarvú első megjelenési formája szinte azonos a legutóbbival. Krisztus előtt négyszáz évvelazt írja a görög Ktésziász, Artaxerxész Mnemón orvosa, hogy a hindusztáni királyságokban roppantfürge vadszamarak élnek, fehér a szőrük, bíborvörös a fejük, kék a szemük, a homlokukon pedighegyes szarv látható, melynek fehér a töve, piros a hegye, a közepe meg éjfekete. Plinius továbbirészletekkel egészíti ki ezt a képet (VIII, 31):

„Egy másik vadra is vadásznak Indiában: az egyszarvúra, melynek a teste lóra emlékeztet, a fejeszarvasra, a lába elefántra, a farka pedig vaddisznóra... Mély hangon bőg; egyetlen hosszú, feketeszarv nyúlik ki a homloka közepéből. Képtelenségnek tartják, hogy bárki is élve elfogja.”

1892 táján az orientalista Schrader azzal az ötlettel állt elő, hogy talán azok a perzsaféldomborművek sugallhatták a görögöknek az egyszarvút, amelyek profilból, egyetlen szarvvalábrázolják a bikát.

Sevillai Izidórnak a VII. század elején írott Etimológiák című munkájában azt olvassuk, hogy azegyszarvú jobbára egyetlen döféssel öli meg az elefántot; ez a Karkadán (rinocérosz) hasonlógyőzelmét juttatja eszünkbe, melyről Szindbád második utazásában olvashatunk.[12] Van egy másikellensége is az egyszarvúnak: az oroszlán; csatájuk lefolyását A tündérkirálynő című szövevényeseposz II. könyvében ma is őrzi egy strófa. Az oroszlán egy fa mellé bújik; az egyszarvú leszegett fejjelrátámad; az oroszlán oldalra ugrik, mire az egyszarvú a fa törzsébe fúródik. A szóban forgó versszaka XVI. századból származik; midőn Anglia és Skócia királysága a XVIII. század elején egyesül,Nagy-Britannia címerében szemtől szemben áll egymással az angol leopárd (oroszlán) és a skótegyszarvú.

A középkori bestiáriumok tanítása szerint akár egy kislány is elejtheti az egyszarvút; a PhysiologusGraecus-ban ez olvasható: „Hogy miként vadászszák? [Felékesített] szeplőtlen szüzet vetnek elé, azállat a mellére ugrik, a szűz pedig emlőiből megszoptatja, és a palotába viszi a királynak.”[13] Ezt agyőzelmet ábrázolja Pisanello egyik érme, akárcsak sok híres gobelin is, mégpedig közismertallegorikus értelmezéssel. Megtestesítette már az egyszarvú a Szentlelket, Jézus Krisztust, a higanyt sa gonoszt is. Jung Pszichológia és alkímia (Zürich, 1944) című művében áttekinti és elemzi ezeket ajelképeket.

E fantasztikus állatot legtöbbször fehér lovacskának ábrázolják, melynek kecskeszakálla van, hátsólába antilopláb, a homlokán pedig egy hosszú, tekervényes szarv díszlik.

Leonardo da Vinci az állat érzéki természetével magyarázza, hogy oly könnyen elejthető azegyszarvú; az érzékiség elnyomja benne a vadságot, fejét a leány ölébe hajtja, s akkor elejthetik avadászok.

AZ EGYSZEMŰEK

A „monokli” szó – még mielőtt egy optikai segédeszköz neve lett volna – félszemű lényeket jelölt.Így a XVII. század elején azt írhatta Góngora egy szonettban, hogy Monóculo galán de Galatea(„Galateia egyszemű lovagja”). Természetesen Polüphémoszra céloz, akiről korábban már ezt írta aMese Polüphémoszról és Galateiáról című művében:

"Hegysége volt tornyosuló tagoknakNeptunus e félelmes ivadéka,homloka boltján egy szem ragyogott csak,oly fénylőn, mint egy óriás planéta,küklópsz volt, kinek vesszőként hajolgatmarkában a legderekabb fenyőfa,s vékony nádszál leszem mi súlyra mázsa,ma pásztorfütykös, holnap sétapálca.

Sötét, kondor haja mintha a Léthefekete habjainak mása volna;s mely viharzón szánt rajta át, a szélbecsapdos ziláltan, leng fölborzolódva,s szilaj szakállbozont bő vízeséselepi a Pireneusok mogorvafiának mellét, mit tíz ujja fésülritkán, lomhán, siker reménye nélkül."[14]

Ezek a sorok eltúlozzák, egyszersmind elhalványítják az Aeneis III. énekének idevágó sorait,amelyeket Quintilianus úgy felmagasztalt, s amelyek a maguk módján szintén eltúlozták, egyszersmindelhalványították az Odüsszeia IX. énekének megfelelő sorait. Ez az irodalmi hanyatlás a költői hithanyatlásával vág egybe; Vergilius nagy hatást akar elérni Polüphémosz alakjával, de szinte alig hiszbenne, Góngora pedig csak a szavakban és a nyelvi fortélyokban hisz.

A küklopszok nem merítik ki az egyszeműek nemzetségét; Plinius is említi (VII, 2) az arimaszpókat:„Arról nevezetes ez a nép, hogy csupán egy szemük van, az is a homlokuk közepén. Örökös

háborúságban állnak a griffekkel, eme szárnyas szörnyfélékkel, mert el akarják ragadni tőlük a földmélyéről felhozott aranyat, ám a griffek azt éppoly kapzsin őrzik, mint amilyen mohón az arimaszpókigyekeznek megkaparintani a kincset.”

Az első enciklopédia szerzője, a halikarnasszoszi Hérodotosz ötszáz évvel korábban ezt írta (III,116):

„Európának északi részében van szemlátomást a legtöbb arany; hogy miképp szerzik, azt nemmondhatom meg pontosan. A szóbeszéd úgy tartja, hogy egyszemű arimaspus férfiak a griffmadaraktólrabolják. De én nem hiszem, hogy volnának egyszemű emberek, akik különben emberhez hasonló

alkotásúak.”[15]

AZ ELEFÁNT, AMELY MEGJÖVENDÖLTE BUDDHA SZÜLETÉSÉT

Krisztus előtt ötszáz évvel azt álmodta Nepálban Májá királyné, hogy egy Aranyhegyről származófehér elefánt hatol a testébe. Hat agyara volt emez álombéli állatnak, ami megfelel a hat hindusztánitérdimenziónak: fent, lent, hátul, elöl, balra, jobbra. A király csillagjósai ebből arra következtettek,hogy Májá fiúgyermeket fog szülni, aki majdan a föld ura vagy az emberiség megváltója lesz. Minttudjuk, ez utóbbi következett be.

Indiában háziállat az elefánt. A fehér szín az alázatosság jelképe, a hat pedig szent szám.<

AZ ELFEK

Germán eredetűek. Külsejükről nem sokat tudunk, csak annyit, hogy aprók és gonoszok. Jószágot ésgyereket egyaránt lopnak. Kisebb csínyekben is örömüket lelik. Angliában egyfajta kócos hajfürtötneveztek el elf lock-nak (elf-lokninak), mert az elfek művének tartották. Egy angolszász ördögűzőformula nekik tulajdonítja azt az álnok képességet, hogy messziről képesek parányi vasnyilakatlődözni, amelyek nyomtalanul átfúródnak a bőrön, s idegfájdalmat okoznak. A lidércnyomás kifejezésnémet megfelelője Alp, amelyet az etimológia az elf-ből származtat, mondván, hogy egy elterjedtközépkori hiedelem szerint az elfek ránehezednek az alvók mellkasára, s ezzel vad álmokat keltenek.

AZ ELOIK ÉS A MORLOCKOK

A fiatal Wells 1895-ben megjelent regényének, Az időgép-nek a hőse eljut egy gépezetsegítségével a távoli jövőbe. Ott azt látja, hogy két fajra szakadt az emberi nem: eloikra, akik finom,védtelen arisztokraták, elhanyagolt kertekben laknak, s gyümölcsön élnek; és morlockokra, akik a földalatt élő proletárok: a sötét munkahelyen töltött évek alatt megvakultak, puszta megszokásból mégistovább működtetik rozsdás, bonyolult gépeiket, melyek semmit sem termelnek. Csigalépcsős aknákkötik össze a két világot. Holdtalan éjszakákon előbújnak a morlockok a föld mélyéből, s felfalják azeloikat.

A hős visszaszökik a jelenbe. Trófeaként csupán egy ismeretlen, elhervadt virágot hoz magával; azis elporlad, és csak évezredek múltán virágzik ki ismét.

AZ ESŐHOZÓ MADÁR

Ha esőt akar a kínai földműves, a sárkányon kívül a Sang Jang nevű madárra is számíthat. Ennek amadárnak egy lába van; mikor régmúlt korokban fél lábon ugráltak a gyerkőcök, összevontszemöldökkel ezt mondogatták: „Esni fog, hisz itt szökdel a Sang Jang.” Azt beszélik, hogy kiissza afolyók vizét, s aztán a földre hinti.

Hajdan megszelídítette egy tudós, s a kabátujjában hordta magával. A történetírók feljegyzéseszerint egyszer Csi herceg trónja előtt tűnt föl a madár, nagyokat szökkelt, és verdesett a szárnyával. Amegrettent herceg elküldte egyik miniszterét Lu udvarába, hogy kikérje Konfucius tanácsát. Ő aztjósolta, hogy Sang Jang árvízzel önti el a vidéket és a szomszédos tartományokat. Ezért azt javasolta,hogy építsenek gátakat és csatornákat. A herceg megfogadta a mester intő szavait, s ezzel nagycsapásoktól menekült meg.

FASZTITOKALON

Két könyvet tulajdonított a középkor a Szentlélek művének. Az egyik, mint tudjuk, a Biblia; a másika világegyetem, melynek lényei erkölcsi tanulságokat hordoznak magukban. Ez utóbbiakmagyarázatára állították össze a Physiologus-féle műveket, avagy bestiáriumokat. Íme, egy angolszászbestiárium részlete:

„A hatalmas bálnáról is szólok ebben az énekben. Minden hajósra veszélyes. A tengerárral úszik, sFasztitokalormak hívják. Olyan, mint egy érdes kő, melyet homok borít; ha megpillantják atengerészek, szigetnek vélik. Magas orrú hajóikat aztán kikötik emez álföldhöz, s minden félelemnélkül partra szállnak. Tábort vernek, tüzet raknak rajta, s kimerülten álomba merülnek. Ekkor azáruló lebukik az óceán vizébe; a mélységbe hatol, és megvárja, amíg a hajó és legénysége kileheli alelkét a halál csarnokában. Olykor édes illatot ereget a szájából, mellyel magához vonzza a tengerhalait. S mikor azok beveszik magukat a torkába, összezárja a száját, s mindet lenyeli. Az ördög isugyanígy juttat bennünket a pokolba.”

Az Ezeregyéjszaka meséi-ben is megtalálható ez a fabula, akárcsak Szent Brendan legendájában ésMilton Elveszett Paradicsom-ában; ez utóbbiban „a norvég tajtékban alszik”[16] ama bálna.

LA FERTÉ-BERNARD[17] BOZONTOSA

Egy látszólag csendes patak, az Huisne partján garázdálkodott a középkorban a Bozontos (lavelue). Ez az állat valamiképpen túlélte az özönvizet, jóllehet nem került föl a bárkára. Termetreakkora volt, mint egy bika; kígyófeje volt, gömbölyű testét zöld szőrzet borította, a szőrzet közt csupahalálos szúrású fullánk. Rendkívül széles, teknőclába volt; kígyó alakú farkával embert és állatotegyaránt leölt. Ha felbőszült, lángot lövellt, s felperzselte a termést. Éjjelente istállókat fosztogatott.Ha nyomába eredtek a parasztok, elrejtőzött az Huisne vizében, s kiárasztotta a patakot, úgyhogy azegész vidék víz alá került.

Előszeretettel falta föl az ártatlanokat, szüzeket és gyermekeket. Mindig kiválasztotta alegerényesebb hajadont, akit ott jerkének (l'agnelle) hívtak. Egy nap elragadott egy jerkét, és azHuisne medrébe vonszolta a lány összemarcangolt, véres testét. Az áldozat vőlegénye ott karddallevágta a Bozontos farkát, tudniillik az volt az állat egyetlen sebezhető pontja. A szörny nyombankimúlt. Testét bebalzsamozták, s dobbal, furulyával, tánccal megünnepelték a halálát.

A FŐNIXMADÁR

Hatalmas képmásokkal, kőpiramisokkal, múmiákkal ostromolták az egyiptomiak azörökkévalóságot; érthető, hogy náluk jött létre egy halhatatlan s meg-megújuló madár mítosza, jóllehetazt később a görögök és a rómaiak formálták meg részleteiben. Erman szerint Héliopoliszmitológiájában az örömünnepek vagy a hosszú időciklusok ura a főnix (benu); Hérodotosz a legendaegyik első változatát beszéli el – ismételten hangoztatott kétkedéssel – egyik híres szakaszában (II,73):

„Van még egy másik szent madár, melynek Főnix a neve. Én nem láttam, csak képben; mert ritkán jőhozzájuk; a héliopolisziak állítása szerint minden ötszáz évben, akkor is csak az esetben, ha atyjameghalt. Ha hasonlít a képhez, nagysága és alakja a következő: szárnyának tollai részben aranyosak,részben vörösek; alakjára és nagyságára leginkább a sashoz hasonlít. E madár, amiképp ők állítják, deén nem hiszem, következőképp cselekszik: Arábiából jő Héliosz templomába, és myrrhába takarvahozza el atyját, hogy Héliosz templomában eltemesse; hozza pedig így: először myrrhából oly nagytojást készít, amekkorát csak elbírhat; azután gyakorolja magát annak hordásában; mikor pedig márbegyakorolta magát, a tojást kivájja, s atyját beleteszi; ahol pedig a tojást kivájta, és atyját beletette,ott ismét betakarja myrrhával. Ha pedig már benne van az atyja, éppen akkora lesz a súlya, minteredetileg volt; azután begöngyölgeti, és elviszi Egyiptomba, Héliosz templomába. Ilyen szokása vanállításuk szerint ennek a madárnak.”[18]

Mintegy ötszáz éwel később Tacitus és Plinius is átvette a csodás történetet; Tacitus joggalállapította meg, hogy minden régiséget homály fed, ám hozzátette, hogy van egy hagyomány, amelyezernégyszázhatvanegy esztendőben határozta meg a főnix életkorát (Évkönyvek, VI, 28). Plinius isfoglalkozott a főnix korával; feljegyezte (X, 2), hogy Manilius szerint egy platóni évig, avagy nagyévig él a madár. A platóni év addig tart, amíg a Nap, a Hold és az öt bolygó vissza nem ér akiindulópontjára; Tacitus a Beszélgetés a szónokokról című munkájában tizenkétezer-kilencszázkilencvennégy közönséges évre teszi a platóni évet. A régiek úgy hitték, hogy eme hatalmascsillagászati ciklus végével megismétlődik majd minden részletében a világtörténelem, lévén hogy abolygók kölcsönhatásai is megismétlődnek; a főnix számukra az univerzum tükre vagy képmásalehetett. A sztoikusok még tovább vitték az analógiát, szerintük ugyanis tűzben pusztul el s tűzben keléletre az univerzum, s e folyamatnak sosem lesz vége, amint kezdete sem volt.

Az évek során leegyszerűsödött a főnix keletkezésének módja. Hérodotosz tojásból eredezteti,Plinius féregből, de Claudianus a IV. század végén már egy halhatatlan madárról versel, mely ahamvából kel életre, önmagától származik, s az idők tanúja.

Kevés mítosz lett oly népszerű, mint a főnixé. A fentebb idézett szerzőkhöz még hozzátehetőOvidius (Átváltozások, XV), Dante (Pokol, XXIV), Shakespeare (VIII. Henrik, V, 4), Pellicer (AFőnix és annak természetrajza), Quevedo (Spanyol Parnasszus, VI), Milton (A Küzdő Sámson, abefejezés). Említsük még meg A Főnixmadárról című latin költeményt is, melyet Lactantiusnaktulajdonítanak, s amelynek létezik egy VIII. századi angolszász utánzata is. Tertullianus, Szent Ambrusés Jeruzsálemi Szent Cirill a testi feltámadás bizonyítékául hivatkozott a Főnixmadárra. Pliniusgúnyosan említi azokat az orvosokat, akik a főnixmadár fészkéből és hamvából készült gyógyszereketrendelnek.

GARUDA

Visnu, a brahmanizmus panteónját kormányzó triász második istene vagy a tengert betöltő kígyóhátán utazik, vagy a Garudamadáron. Visnunak az ábrázolásokon kék színe van és négy karja, velüktartja a buzogányt, a kagylót, a korongot és a lótuszt; Garudának sasszárnya, -arca és -karma van,továbbá embertörzse és -lába. Az arca fehér, a szárnya skarlátvörös, a teste aranyszínű. Garudabronzba öntött vagy kőbe vésett képei legtöbbször a templomok monolitjait övezik. Gwaliorban isvan belőlük egy, amelyet több mint egy évszázaddal Krisztus előtt egy Visnut követő görög férfiú,Héliodorosz emeltetett.

A Garuda-Puráná-ban (amely a tizenhetedik a Puráná-k, azaz Hagyományok között) e tudós madárelbeszéli az embereknek a világegyetem eredetét, Visnu napjellegét, kultuszának szertartásait, aHoldtól és a Naptól származó uralkodóházak jeles genealógiáit, a Rámájana tartalmát és még sokegyebet a verselésről, a nyelvtanról, a gyógyításról.

Egy VII. századi király művében, a Kígyók öröme című drámában Garuda mindennap megöl ésfelfal egy kígyót, míg egy buddhista herceg rá nem vezeti az önmegtartóztatás erényére. Az utolsófelvonásban a bűnbánó Garuda életre kelti a hajdan felfalt kígyók csontjait. Eggeling arra gyanakszik,hogy valójában a buddhizmusról szóló, brahmanikus szatíra ez a mű.

Egy Nimbarka nevű misztikus, akiről nem tudjuk pontosan, mikor élt, azt írta, hogy Garuda örökidőkre megmentett lélek, akárcsak isteni koronája, fülbevalója és sípja.

A GNÓMOK

Régebbiek, mint a nevük, mely görög eredetű, csakhogy a klasszikusok azt nem ismerhették, mert aXVI. századból származik. Szerzőjének az etimológusok Paracelsust, a svájci alkimistát tartják, mivelaz ő műveiben szerepel először a név.

A föld és a hegy szellemei. A nép képzeletében nyers és groteszk vonású, szakállas törpekéntélnek; sötétbarna, szűk ruhát és szerzetesi csuklyát viselnek. Hasonlóan a görög és a keletigriffmadárhoz, valamint a germán sárkányokhoz, a gnómok is rejtett kincsek felett őrködnek.

Gnószisz görögül azt jelenti, hogy „ismeret”; Paracelsus feltételezhetően azért keresztelte el őketgnómoknak, mert pontosan tudták, s az ember előtt felfedhették, hogy hol rejtőznek a fémek.

A GÓLEM

Semminemű esetlegességet nem tételezhetünk fel – még a szavak számában vagy a betűksorrendjében sem – egy olyan könyvben, amelyet az isteni értelem sugallt; ez volt a kabbalistákálláspontja, ezért úgy igyekeztek kifürkészni Isten titkait, hogy megszámolták, kombinálták éspermutálták a Szentírás betűit. A XIII. században Dante kijelentette, hogy négy jelentése van mindenbibliai szakasznak: szó szerinti, allegorikus, erkölcsi és misztikus jelentése. Johannes Scotus Erigenamár korábban azt mondta – s ezzel a mű isteni eredetét hangsúlyozta –, hogy oly végtelenek az Írásjelentései, akár a páva farktollán a színek. Elfogadták volna ezt a véleményt a kabbalisták is; őkugyanis a többi közt azt a titkot kutatták az isteni írásban, hogy miként lehet élőlényt teremteni. Adémonokról azt tartották, hogy csak nagy, testes lényeket tudnak teremteni – olyat, mint a teve –,aprókat, törékenyeket viszont nem; Eliezer rabbi ellenben tagadta, hogy képesek bármit is teremteni,ami kisebb volna egy árpaszemnél. „Gólem”-nek a betűkombinációkból alkotott embert nevezték; aszó pontos jelentése: „alaktalan vagy élettelen anyag”.

Ezt olvassuk a Talmud-ban (Szanhedrin, 65 b): "Ha az igazak világot akarnának teremteni,megtehetnék. Isten kimondhatatlan neveinek betűiből Ravának sikerült egy embert alkotnia, s aztelküldte Zerah rabbihoz. Ő megszólította; ám minthogy az ember nem válaszolt neki, így szólt a rabbi:

– A mágia szülötte vagy te; térj vissza a porodba.Két mester péntekenként a Teremtés Könyvét tanulmányozta, s olyankor teremtettek egy hároméves

borjút, amelyet később elkészítettek vacsorára."[19]

Gustav Meyrink osztrák írónak köszönhető, hogy nyugaton is elterjedt a Gólem híre; A Gólem(1915) című fantasztikus regényének V. fejezetében ezt írja:

„...Azt mondják, hogy a történet eredete a XVII. századba nyúlik vissza. Egy rabbinus[20] állítólagegy mesterséges embert, az úgynevezett Gólemet készített a Kabbala elkallódott előírásai szerint, olycélból, hogy mint szolgája, segítsen neki a zsinagóga harangjait húzni és egyéb durva munkát végezni.

Csakhogy nem lett belőle igazi ember, csak valami tompa, félig tudatos vegetálás élt benne. Amonda szerint ez az élet csak nappal lakozott benne, éspedig egy mágikus cédula erejénél fogva, melya Gólem fogai mögött rejtőzött.

Egy ízben a rabbinus elmulasztotta estéli imája előtt a Gólem szájából a bűvös igét kivenni. Erre aGólem dühöngőrohamot kapott, végigszáguldott a sötét utcákon, és mindent összezúzott, ami az útjábaakadt.

Míg aztán a rabbinus eléje vetette magát, és megsemmisítette a bűnös írást. Erre aztán a Gólemélettelenül omlott össze. Nem maradt egyéb belőle egy törpe agyagfiguránál, amelyet mai napig ismutogatnak odaát az »Alt-Neu-zsinagógában«.”[21]

Wormsi Eleazar megőrizte a Gólem-teremtés megfelelő receptjét. Az eljárás alkotórészeihuszonhárom fólialapot töltenek meg, és megkövetelik a „kétszázhuszonegy kapu ábécéi”-nek azismeretét, azokat ugyanis a Gólem minden szerve fölött el kell ismételni. A Gólem homlokára az Emet(Igazság) szót kell tetoválni; megsemmisítéséhez elég letörölni a kezdőbetűt, hiszen akkor csak a metmarad meg, ami „halott”-at jelent.

GÖMB ALAKÚ ÁLLATOK

A gömb a szilárd testek legegységesebb formája, mert felületének minden pontja egyformatávolságra van a középpontjától. Erre az érvre támaszkodott Platón (Timaiosz, 33-34) – továbbá arra,hogy a gömb saját tengelye körül, helyváltoztatás nélkül, önmagában képes forogni –, amikorhelyesnek nyilvánította Demiurgosz döntését, hogy gömb alakúnak teremtette a világot. Platónélőlénynek tekintette a világot, és kifejtette a Törvények-ben (898), hogy a bolygók és a csillagok isélőlények. Ezzel hatalmas gömb alakú állatokat adományozott a fantasztikus zoológiának,egyszersmind bírálta amaz oktalan csillagászokat, akik semmiképp sem fogták föl, hogy természetesés akaratlagos az égitestek körforgása.

Jó ötszáz évvel később Origenész azt tanította Alexandriában, hogy majd gömb alakban támadnakföl a boldogok, s úgy gurulnak be az örökkévalóságba.

A reneszánsz korában Vanininál ismét felbukkant az Ég állatként való értelmezése; a neoplatonikusMarsiglio Ficino a Föld hajáról, fogáról és csontjáról beszélt, Giordano Bruno pedig úgy vélte, hogyjókora, békés, forróvérű állatok a bolygók, és hogy szabályos szokásokkal meg ésszel vannakfelruházva. A XVII. század elején Kepler azon vitázott Robert Fludd angol okkultistával, hogymelyikük nevezte először a Földet élő szörnynek, „melynek bálnaszerű lélegzése kelti – az álom és azébrenlét váltakozását követvén – a tenger árapályát”. Kepler tanulmányozta is eme szörnyanatómiáját, táplálkozását, színét, emlékezetét, képzelő- és formálóerejét.

A XIX. században zseniális ártatlansággal újból végiggondolta a fenti eszméket Gustav TheodorFechner német pszichológus (William James dicsérőleg említi a Pluralista Univerzum címűmunkájában). Ha valaki nem veti meg azt a feltételezést, hogy szülőanyánk, a Föld, élő szervezet,mégpedig a növénynél, az állatnál és az embernél fejlettebb organizmus, tekintsen csak bele FechnerZend A-vesztá-jának jámbor lapjaiba. Azt olvashatja ott például, hogy a föld gömb alakja egybevág alegnemesebb emberi testrész, a szem formájával. Továbbá hogy „ha valóban az égbolt az angyalokhajléka, akkor az angyalok kétségkívül csillagok, hiszen nincs más lakója az égnek”.

A GRIFFMADÁR

Hérodotosz „szárnyas szörnyek”-nek nevezi a griffeket, amikor leírja, hogy azok szüntelenháborúságban álltak az arimaszpókkal; szinte ugyanilyen pontatlanul fogalmaz Plinius is, amikor e„mesés madarak” hosszú füléről és kampós csőréről beszél (X, 70). A legrészletesebb leírás talán asokat vitatott Sir John Mandeville-től származik, aki a híres Utazások 85. fejezetében ezt írja:

„Ebből az országból (Törökországból) majd Baktria földjére indulnak az utazók, ahol is sok gonoszés álnok ember él, s földjükön gyapjat hozó fák vannak, akárha juhok volnának, és ruhát szőnekbelőle. E földön ypotain-ek (vízilovak) is vannak, melyek hol a szárazföldön, hol a vízben élnek,egyik felük ember, a másik ló, és ha tehetik, csakis embert esznek. E földön sok griff él, több, mintmásutt; egyesek szerint a testük eleje sas, a hátulja pedig oroszlán, s ez megfelel az igazságnak, mertvalóban ilyen az alakjuk; csakhogy a griffmadár teste nyolcszor nagyobb, mint az oroszláné, ésszázszor erősebb, mint a sas. Hiszen nem kétséges, hogy fel tud vinni a fészkébe egy paripát a hátánülő lovassal egyetemben, s hogy felröpít egy pár ökröt is, ekéstül, tudniillik akkora karmok vannak alábán, mint egy-egy ökörszarv; a griff karmaiból egyébiránt ivókupákat készítenek ott, a bordáibólpedig íjakat.”

Mikor Madagaszkáron egy másik híres utazó, Marco Polo a Rukmadárról hallott, először azt hitte,hogy az uccello grifoné-ról van szó, tehát a griffmadárról (Marco Polo utazásai, III, 33).

A középkorban ellentmondásos a griff jelképe. Egy olasz bestiárium szerint az ördögöt ábrázolja;legtöbbször azonban Krisztus jelképe, Sevillai Izidor is így értelmezi az Etimológiák-ban: „Krisztusoroszlán, mert uralkodik és nagy erejű; sas, mert a feltámadás után felszáll a mennyekbe.”

A Purgatórium XXIX. énekében Dante azt álmodja, hogy egy griff húzza a diadalmi szekeret;testének sasrésze arany, ahol pedig oroszlán, ott „fehér s piros”, ami a kommentárok szerint Krisztusemberi természetét jelzi.[22] (A „fehér s piros” a hús színe.)

Mások szerint Dante itt a pápát akarta ábrázolni, aki pap is, király is. Didron ezt írja A keresztényikonográfia kézikönyvé-ben: „A pápa, mint pontifex, avagy sas, felemelkedik Isten trónusa elé, hogymeghallgassa parancsait, a földön pedig úgy jár, mint oroszlán, avagy király, erővel és hatalommal.”

A HALOTTFALÓ

Létezik egy különös irodalmi műfaj, amely sok korban és sok nép közt egyaránt megtalálható: aholtaknak szánt túlvilági útikönyv. Csupán néhány példa: Swedenborg műve, a Menny és pokol, agnosztikus iratok, a tibeti Bardo Thödol (Evans-Wentz szerint így hangzik a cím fordítása: „Hallásútján való felszabadulás a halál utáni síkon”) s az egyiptomi Halottak könyve. Az utóbbi két mű„egybevágó, illetve elütő” vonásai joggal keltettek figyelmet a tudósok közt; ezúttal csak annyitismételjünk el, hogy a tibeti kézikönyv szerint a túlvilág éppannyira illuzórikus, mint e világ, azegyiptomi mű ellenben valóságosnak, objektívnak tartja.

Mindkettőben megjelennek az ítélkező istenek (némelyiknek majomfeje van); mindkettőbenmegméretnek az erények és a bűnök. A Halottak könyvé-ben egy madártoll, illetve egy szív kerül amérleg két serpenyőjébe; a Bardo-Thödol-ban fehér, illetve fekete kövecskék. A tibetieknél ördögöklátják el a nekivadult hóhérok szerepét; az egyiptomiaknál a Halottfaló.

A halott esküszik, hogy sohasem okozott éhezést vagy bánatot, nem gyilkolt és nem is gyilkoltatott,nem lopott a holtaknak szánt eledelből, nem csalt a súlyokkal, nem vont el tejet egy gyerek szájátólsem, nem hajtott el állatot a legelőről, nem ejtett el egyet sem az istenek madarai közül.

Ha hazudik, a negyvenkét bíró átadja a Halottfalónak, aki „elöl krokodil, közepen oroszlán, hátulvíziló”. Egy másik állat, Babai segédkezik mellette, róla csupán annyit tudunk, hogy ijesztő, sPlutarkhosz egy titánnal, Kiméra atyjával azonosítja.

HANIEL, KAFZIEL, AZRIEL ÉS ANIEL

Ezékiel próféta Babilonban négy állatot, illetve angyalt látott egyik látomásában: „És mindenikneknégy orczája vala, és négy szárnya mindenikőjöknek;” „És orczájok formája vala emberi orcza,továbbá oroszlán-orcza mind a négynek jobbfelől, és bika-orcza mind a négynek balfelől és sas-orczamind a négynek hátul...” S mindegyik arra ment, amerre a lélek vezette, azaz „az ő orczája irányában”,vagy még inkább – talán valamely mágikus növekedés révén – az ő négy orcája irányában, tehát anégy égtáj felé. S az angyalok mellett négy kerék volt, melyeknek talpai „magasak valónak ésfélelmesek”,[23] s körös-körül szemekkel voltak kirakva.

Ezékiel emlékei sugallták János apostolnak a Jelenések könyvé-ben leírt állatait; a 4. részben eztolvassuk:

"És a királyi szék előtt üvegtenger vala, hasonló a kristályhoz; és a királyi szék közepette és akirályi szék körül négy lelkes állat, szemekkel teljesek elöl és hátul.

És az első lelkes állat hasonló vala az oroszlánhoz, és a második lelkes állat hasonló a borjúhoz,és a harmadik lelkes állatnak olyan arcza vala, mint egy embernek, és a negyedik lelkes állat hasonlóvala a repülő sashoz.

És a négy lelkes állat, amelyek közül mindeniknek hat-hat szárnya vala, köröskörül és belül teljesvala szemekkel; és meg nem szűnik vala nappal és éjjel ezt mondani: Szent, szent, szent az Úr, amindenható Isten, aki vala és aki van és aki eljövendő."[24]

A Zohár (A Ragyogás könyve) meg is nevezi a négy állatot – Haniel, Kafziel, Azriel és Aniel –, selmondja, hogy azok keletre, északra, délre és nyugatra néznek.

Stevenson feltette a kérdést, hogy ha efféle dolgok vannak a mennyben, vajon mi várható apokolban? Chesterton a Jelenések könyvé-nek imént idézett szakaszából merítette emlékezeteséjszakaképét: „egy csupaszem szörny”-nek nevezi.

Ezékiel próféta könyvé-ben Hajjót (élőlények) a négyarcú angyalok neve; a Széfer Jeciráh-ban nemegyebek, mint az a tíz szám, amelynek segítségével – s az ábécé huszonkét betűjével – létrejött avilág; a Zohár szerint betűkoronával övezve, a felsőbb régióból szálltak alá.

A Hajjót négy orcájából választottak maguknak jelképet az evangélisták; Máténak jutott az – olykoremberképű, szakállas – angyal; Márknak az oroszlán; Lukácsnak az ökör; Jánosnak a sas. Ezékielkönyvéhez írt kommentárjaiban Szent Jeromos igyekezett megokolni ezeket az attribútumokat. Azt írja,hogy Máté azért kapta az angyal (az ember) jelét, mert ő a Megváltó emberarcát emelte ki; Márk azoroszlánét, mert Krisztus királyi méltóságát hangsúlyozta; Lukács meg azért kapta az áldozatszimbólumának, az ökörnek a képét, mert Krisztus papi vonásait mutatta meg; Jánosnak pedigszárnyaló hitéért jutott a sas.

Richard Henning doktor, német kutató az állatöv négy – egymástól kilencven fokra lévő – jegyébenlátja az iménti emblémák távoli eredetét. Az oroszlán és a bika nem okoz semminemű gondot; azangyalt a Vízöntővel azonosította, lévén, hogy annak emberarca van, a Jánosnak jutó sast pedig aSkorpióval, ám ezt később elvetette, mert baljós előjelűnek ítélte. Nicholas de Vore osztja ezt afeltételezést Asztrológiai lexikon-jában, s még hozzáteszi, hogy a négy alak a szfinxben egyesül,hiszen annak lehet emberfeje, bikateste, oroszlánmancsa s -farka és sasszárnya.

HAOKAH, A MENNYDÖRGÉSISTEN

A sziú indiánoknál Haokah a szelet használta dobverő gyanánt, amikor megszólaltatta amennydörgés tamburját. Szarvai azt jelezték, hogy egyben a vadászat istene is. Boldogságában sírt;bánatában nevetett. Hidegnek érezte a meleget, s melegnek a hideget.

A HÁROMLÁBÚ SZAMÁR

Plinius kétmillió verssort tulajdonít a vallásalapító Zarathusztrának, akinek a hitét ma is követik abombayi párszik; al-Tabari arab történész azt állítja, hogy az ájtatos kalligráfusok tizenkétezertehénbőrön örökítették meg Zarathusztra műveit. Jól tudjuk, Nagy Sándor Perszepoliszban felégettetteőket, ám a papok emlékezetében fennmaradtak az alapvető szövegek, amelyeket a IX. századtól egyenciklopédikus mű, a Bundahisn egészít ki; ott találjuk ezt a lapot:

„Azt beszélik a Háromlábú Szamárról, hogy az óceán közepén él, három patája van, hat szeme,kilenc szája, két füle és egy szarva. Szürke a szőre, lelki táplálékon él, teljességgel igaz lény. Hatszeme közül kettő ott van, ahol a szemnek lennie kell, kettő a feje búbján, kettő pedig a nyakszirtjén;hat szemének átható tekintetével hódít és rombol.

Kilenc szája közül három a fején van, három a nyakszirtjén és három a lágyéka mélyén... Mindenpatája akkora helyet foglal el a földön, amekkorát egy ezer jószágból álló juhnyáj, a sarkantyúja alattmeg ezer lovas is csatározhat. A füléről csak annyit, hogy egész Mázenderánt [25] beterítené. A szarvaüreges, akárha aranyból volna, s ezer ága is lehet. Szarvával legyőz és meghiúsít minden gonoszármánykodást.”

Az ámbráról már tudjuk, hogy a Háromlábú Szamár trágyája. A mazdaizmus mitológiájában ejótékony szörny segítőtársa Ahuramazdának (Ormuzdnak), ki is az Élet, a Fény és az Igazságmegtestesítője.

A HÁRPIÁK

Hésziodosznál, az Istenek születésé-ben szárnyas istenek a Hárpiák, hosszú, lobogó hajat viselnek,s madárnál, szélnél gyorsabban repülnek; az Aeneis harmadik énekében aggszűzarcú madarak, horgasa karmuk, „megy a gyomruk, s mindig éhségtől halaványak”.[26] Lezúdulnak a hegyekből, s bepiszkítjáka lakomához terített asztalokat. Sebezhetetlenek és bűzösek; nagy sivítozás közepette mindentfelfalnak, s ürülékükkel mindent beterítenek. Vergilius-kommentárjaiban azt írja Servius, hogy amintHekaté Proserpina a pokolban, Diana a földön és Holdistennő az égben, amiért is „háromalakúistennő”-nek hívják, úgy a Hárpiák Fúriák pokolban, Hárpiák a földön, és Démonok (Dirae) az égben.Olykor a Párkákkal is összetévesztik őket.

A Hárpiák isteni parancsra zaklatták Trákia egyik királyát, aki felfedte az emberek előtt a jövendőt,illetve aki a hosszú életért odaadta a szeme világát, amiért azután megbüntette a Nap, hisz tettével aző művét gyalázta. Midőn udvarával együtt evéshez készülődött a király, felfalták előle, illetvemegfertőzték az ételeket a Hárpiák. Az argonauták elűzték a Hárpiákat; Apollóniosz Rhodiosz ésWilliam Morris is említi (Iaszón élete és halála) e fantasztikus történetet. Az Őrjöngő Lórántharmincharmadik énekében Ariosto a legendás abesszin uralkodót, János papkirályt állítja a trákkirály helyére.

A Hárpiák görög jelentése: „szöktetők”, „rablók”. Eleinte a Védák Marutojaihoz hasonlóanszélistenek voltak, akik aranyfegyverekkel suhintgattak (a villámlás), s fejték a felhőket.

A HASONMÁS

A tükrök, a vizek meg az ikrek mintájára vagy hatására létrejött Hasonmás-alak sok nép közösleleménye. Joggal feltételezhetjük, hogy ez ihlette azt a püthagoraszi bölcsességet, hogy „A barát egymásik énünk”, vagy az „Ismerd meg önmagadat” platóni elvét. Németországban a Doppelgänger nevetkapta; Skóciában fetch-nek mondják, hiszen „érte megy” az embernek, hogy átadja a halálnak. Baljósdolog hát, ha valaki önmagával találkozik; Robert Louis Stevenson Ticonderoga című tragikusballadája ezt a témát dolgozza föl egy legenda elbeszélésével. Ne feledkezzünk meg Rossettinek amakülönös képéről sem, amely a Miként találkoztak önmagukkal címet viseli: egy szerelmespártalálkozik önmagával egy erdő derengő fényében. Hasonló példákat említhetnénk Hawthorne-tól,Dosztojevszkijtól s Alfred de Musset-től.

A Hasonmás feltűnése a zsidóknál nem a közeli halál hírnöke volt. Azt tanúsította, hogy valakielérte a prófétaságot. Ez Gershom Scholem magyarázata. A Talmud-ban is találunk egy történetet,amely azt beszéli el, hogy egy ember Istent kereste, s önmagával találkozott.

Poe William Wilson című novellájában a hős lelkiismerete a Hasonmás. Mikor megöli, maga ismeghal. Yeats költészetében a másik énünk a Hasonmás, az ellenlábasunk, a kiegészítőnk, az, aki nemvagyunk s nem is leszünk.

Plutarkhosz írja, hogy a görögöknél a király követét illette a „másik én” név.

A HATLÁBÚ ANTILOPOK

Úgy tartják, hogy nyolc láb segíti (illetve akadályozza) Odin isten lovát, a szürke szőrű Sleipnirt,aki a földön, a levegőben és a pokolban is megfordul; egy szibériai mítosz szerint hatlábúak voltak azelső antilopok. Ilyen adottságú állatokat nehéz vagy épp lehetetlen volt elfogni; Tunk-poj, az istenivadász különleges korcsolyát faragott egy szüntelenül recsegő, szent fából, melyhez egy ugató kutyavezette el. A korcsolya is recsegett, és nyílsebesen száguldott; csak úgy tudta megfékezni, illetvemérsékelni a gyorsaságát, hogy egy másik varázsfából ékeket illesztett hozzá. Tunk-poj az egészégbolton át üldözte az antilopot. S mikor az kimerülten lezuhant a földre, levágta a hátsó lábait.

„Napról napra – mondta – apróbbak és gyengébbek lesznek az emberek. Ugyan hogy tudnánakHatlábú Antilopokra vadászni, mikor magam is alig bírok velük?”

Attól a naptól fogva négylábúak az antilopok.

A HIPPOGRIFF

Vergilius a képtelenség, az összeegyeztethetetlenség példájaként említi a ló griffmadárral valókeresztezését. Négyszáz évvel később egyik kommentátora, Servius azt állította, hogy a griff olyanállat, amely felül sas, alul meg oroszlán. Vergilius a kellő nyomaték kedvéért azt is hozzátette, hogy agriffek megvetik a lovakat... Idővel szállóigévé lett a Jungentur jam grypes equis[27] kifejezés; a XVI.század elején eszébe jutott Lodovico Ariostónak a mondás, s megalkotta a hippogriffet. Sas ésoroszlán él együtt a régiek griffmadarában; Ariosto hippogriffjében pedig ló és griff, s ezzel egymásodlagos szörny vagy fantáziakép lett. Pietro Micheli megjegyzése szerint harmonikusabb ez ateremtmény, mint a szárnyas ló.

Pontos leírást találunk róla – mintha egy fantasztikus állattan kézikönyvébe írták volna – azŐrjöngő Lóránt-ban (IV,18):

Nem képzelt lény, úgy nézz e paripára,Anyja kanca, griff volt atya-elődje;Apjától lett a tolla és a szárnya,A mellső lába, a feje, a csőre,Anyjától van minden más porcikája;Neve így hippogriff – és egyelőreRitka jövevény: jeges tengerekről,Rajtuk is túlról, uráli hegyekből.

Megtévesztően felületes a különös állat első említése (II, 37):

Fegyverest láttam a Rodonna partján,Hogy szárnyas lovát zablán visszatartván.

Néhány nyolcsoros versszak azután lefesti azt a döbbenetet és csodát, amit a repülő ló kelt. Ez aleghíresebb strófa (IV, 4):

S látta, hogy a háznép s a házigazda,Ki-ki az ablakokból s lenn az utcánTekintetével az eget kutatja:Napfogyatkozás jönne, üstökös tán?A Hölgyet fenséges csoda fogadta,Hihetetlen látvány az égnek ormán:Szárnyas lovat látott a levegőben,Fegyveres lovaggal tovatűnőben.[28]

Az egyik utolsó énekben Asztolf leveszi a nyerget a hippogriffről, s szabadon engedi.

HOCHIGAN

Azt írja Descartes, hogy ha akarnának, tudnának beszélni a majmok, de úgy döntöttek, jobb, hahallgatnak, nehogy munkára fogják őket. Dél-Afrikában úgy hiszik a busmanok, hogy volt idő, amikorminden állat tudott beszélni. Hochigan gyűlölte az állatokat; egy szép napon eltűnt, s magával vitte azállatoknak ezt a tudományát.

A HOLDBÉLI NYÚL

Az angolok emberalakokat látnak a holdfoltokban; a Szentivánéji álom-ban két-három utalást istalálunk a „holdbeli ember”-re (man in the moon). Shakespeare tüskebokorról meg tüskekévérőlbeszél; a Pokol XX. énekének legvégén már Dante is említi az egyik sorban Káint és a tüskét.Tommaso Casini idevágó kommentárja feleleveníti azt a toszkán mondát, mely szerint Káint az Úr aHold börtönébe zárta, s arra ítélte, hogy az idők végezetéig egy tövisnyalábot hordjon. Mások a SzentCsaládot vélik felfedezni a holdban, ezért írhatta az Érzelmes holdnaptár-ban Lugones:

Ott a Szűz meg a gyermek, oldalt mellettük állSzent József (boldogan pillantják némelyekA nagy botját); együtt mind; és a szép kis szamárA hold fényes mezőin csak üget, csak üget.[29]

A kínaiak ezzel szemben Holdbéli Nyúlról beszélnek. Buddha, egyik előző életében, éhezett; tűzbevetette magát egy nyúl, hogy legyen neki eledele. Buddha kárpótlásul a Holdra küldte az állat lelkét.Azóta egy akácfa alatt, varázsmozsárban töri ott a nyúl mindazt a gyógyszert, amely a halhatatlanságelixírjéhez kell. Egyes tájakon „doktor”-nak vagy „nemes nyúl”-nak vagy „jáspisnyúl”-nak nevezi anépnyelv ezt a nyulat.

A közönséges nyúlról azt tartják, hogy akár ezer esztendőt is megél, s öregségére megőszül.

HUMBABA

Vajon milyen volt az óriás Humbaba, aki a világ talán legrégebbi eposzában, a széttöredezett,babilóniai Gilgames-ben ama cédrushegyet őrzi? Georg Burckhardt megpróbálta rekonstruálni azalakját (Gilgamesh, Wiesbaden, 1952); lefordítom, mit ír róla:

„Enkidu ledöntött baltájával egy cédrust. – Ki hatolt be az erdőmbe, s döntött le egy cédrust? –szólt egy mennydörgő hang. A hősök megpillantották a közeledő Humbabát. Oroszlánmancsa volt,durva bronzpikkely borította a testét, a lábán keselyűkarmok, a homlokán vadbikaszarvak, skígyófejben végződött a farka s a nemi szerve.”

A Gilgames kilencedik tábláján a Skorpió-emberek őrzik – felsőtestük felnyúlik az égbe, alsótestükleér a pokolba – a hegyekben azt a kaput, amelyen előjön a nap.

A tizenkét zodiákusjegynek megfelelő tizenkét részből áll a költemény.

ICHTYOCENTAURUS

Lükophron, Claudianus és Ióannész Tzetzész bizánci grammatikus említi az Ichtyocentaurust; nincsmás klasszikus utalás rá. Nevét úgy fordíthatjuk, hogy „Hal-Kentaur”; ugyanazokat a lényeket jelöli,amelyeket a mitológiában Tritón-Kentaurnak is hívtak. A görög-római szobrászatban sok példáttalálunk rá. Deréktól felfelé emberek, lefelé halak, a mellső lábuk pedig ló– vagy oroszlánláb. Atengeristenek kíséretében, a tengeri lovak mellett van a helyük.

KAFKA ÁLOMBÉLI ÁLLATA

„Olyan állat ez, amelyiknek nagy, sok méter hosszú farka van, afféle, mint a rókának. Néhamegfognám a farkát, csakhogy az lehetetlen: szüntelen mozgásban van az állat, s a farka ide-odaimbolyog. Van benne valami kenguruszerű, de kis, ovális feje már egészen más, inkább emberi, csak afogsora hordoz némi kifejezőerőt, akár látható, akár nem. Gyakran úgy érzem, hogy ez az állat engemakar megzabolázni; hiszen mi másért húzza el a farkát, valahányszor igyekszem elkapni, s vár utánanyugodtan, míg ismét célba veszem, s akkor újból elugrik?” (Franz Kafka)

A KAMI

Seneca egyik szakasza szerint milétoszi Thalész azt tanította, hogy a föld hajó módjára úszik avízen, melyet ha felkorbácsol egy-egy vihar, földrengés támad. A VIII. századi japán történetírók,illetve mitológusok egészen másfajta szeizmológiai rendszert tárnak elénk.

Egy híres oldalon ezt olvassuk:„A náddal benőtt, sík Föld alatt ott feküdt egy Kami (egy természetfölötti lény), melynek márna

alakja volt, s amely ha megmozdult, megremegett a föld, s ez így volt mindaddig, míg a Szarvas-szigetNagyságos Istene bele nem mélyesztette kardjának pengéjét a földbe, s át nem döfte a Kami fejét. Haa Kami ismét ficánkolni kezd, a Nagyságos Isten megragadja a kardmarkolatot, s akkor lecsillapodika Kami.”

(A kasimai templomtól néhány lépésre kilátszik a földből a kőből faragott kardgomb. A XVIII.században hat nap és hat éjjel ásott ott egy földesúr, de nem érte el a penge végét.)

A néphit szerint a Dzsinszin-Uvo, azaz a Földrengés-Hal valójában egy hétszáz mérföld hosszúangolna, mely a hátán hordja Japánt. Észak-dél irányban helyezkedik el; a feje Kiotónál nyugszik,farkának csúcsa pedig Avomorinál. Egy racionális elme bátorkodott megfordítani ezt az irányt,mondván, hogy délen több a földrengés, s könnyebb elképzelni, hogy a farkával csapdos a hal.Bizonyos mértékig olyan ez az állat, mint az arab hagyományokban szereplő Bahamut és az Edda-beliMidgardsorm.

Néhány vidéken a Dzsinszin-Muszi, vagyis a Földrengés-Szkarabeusz áll – semmivel semkedvezőbb helyzetben – a Földrengés-Hal helyén. Sárkányfeje van, tíz póklába, s pikkelyes a teste.Nem víz alatti, hanem föld alatti állat.

A KARBUNKULUS

Az ásványtanban egyfajta rubint jelöl a karbunkulus, mely a „szenecske” jelentésű, latincarbunculus szóból ered; a régiek valószínűleg a gránátkövet értették rajta.

A XVI. században Dél-Amerikában egy titokzatos állatot kereszteltek el így a spanyol hódítók –titokzatosat, mert soha senkinek sem sikerült annyira megfigyelnie, hogy tudhatnánk, madár-e avagyemlős, s hogy toll fedi-e a testét vagy pedig szőr. Martín del Barco Centenera pap költő – ő állítólaglátta az állatot Paraguayban – mindössze azt írja róla Argentína (1602) című művében, hogy„kisebbfajta állat, melynek egy csillogó szénhez hasonló, fényes tükör van a fején...”. Egy másikhódító, Gonzalo Fernández de Oviedo azután azzal a drágakővel rokonítja ezt a sötétből felcsillanófénytükröt – melyből kettőt is látott a Magellán-szorosban –, amelyet állítólag a sárkányok hordanakaz agyuk mélyén. Ezt Sevillai Izidortól vette át, aki egykor azt írta az Etimológiák-ban, hogy „...aztsárkányagyból nyerik, ám csak akkor lesz belőle drágakő, ha élő állatból metszik ki; ezért vágják le avarázslók az alvó sárkányok fejét. Akik bemerészkednek a sárkányodúkba, preparált magot szórnakott szét, hogy elaltassák a vadakat, s amint azok álomba zuhannak, levágják a fejüket, és kitépik adrágaköveket.”

Eszünkbe jut itt Shakespeare varangya is (Ahogy tetszik, II, I), amely, noha „mérges és undok”,„gyönyörű ékszert visel a fejében”.[30]

A karbunkulus drágaköve vagyont és szerencsét hozott a megtalálójának. Barco Centenera sokviszontagságot állt ki, míg eme tünékeny állatra vadászott a paraguayi folyók és őserdők vidékén;sosem lelt rá. Ma sem tudunk ennél többet a karbunkulusról, sem titokzatos fejkövéről.

A KENTAUR

A kentaur a fantasztikus állattan legharmonikusabb teremtménye. Ovidius „kéttestű”-nek nevezi azÁtváltozások-ban, ám könnyen megfeledkezhetünk másneműségéről, s feltételezhetjük, hogy a platóniideák világában – a lóhoz vagy az emberhez hasonlóan – a kentaurnak is van archetípusa.Évszázadokba telt, míg rátaláltak; a korai, archaikus műemlékek egy mezítelen férfit ábrázolnak,akinek a testéhez sután illeszkedik egy lófar. Az olümpiai Zeusz-templom nyugati homlokzatán márlólába van a kentauroknak; ott pedig, ahol az állat nyaka kezdődne, egy emberi felsőtest látható.

Ixión, Tesszália királya és egy – Zeusz jóvoltából Héra alakját felöltött – felhő sarjaként születtekmeg a kentaurok; egy másik legenda Apolló fiainak tünteti föl őket. (Azt is mondták, hogy a „kentaur”a gandharva származéka; a védikus mitológiában amolyan kisebb istenek a gandharvák, s a nap lovaitvezetik.) Minthogy Homérosz korában a görögök nem ismerték a lovaglást, feltételezhető, hogyamikor meglátták az első nomád lovast, embert és lovat egyetlen lénynek hittek; állítólag Pizarro,illetve Hernán Cortés katonáit is kentauroknak vélték az indiánok.

„Az egyik lovas lezuhant a lováról; midőn az indiánok látták, hogy kettéválik az az állat, amelyetaddig ők egynek hittek, úgy megrémültek, hogy megfordultak és futásnak eredtek, s közben kiáltozvaadták tudtul a társaiknak, hogy bizony kettévált az az állat, s nem győztek csodálkozni: Isten rejtettkezét kell látnunk ebben; mert ha ez nem így történt volna, az indiánok valamennyi kereszténytlemészárolták volna” – olvassuk Prescott egyik idézetében.

Csakhogy az indiánokkal ellentétben a görögök ismerték a lovat; az a valószínűbb, hogy a kentaurtudatos képalkotás eredménye, nem pedig tudatlanságból eredő tévedés.

A kentaurokról szóló fabulák közül az a legnépszerűbb, amelyik a lapithákkal vívott harcot említi.Lakodalomba hívták a kentaurokat a lapithák; a vendégek még sosem ittak bort; a lakomázás közbenaz egyik részeg kentaur megsértette a menyasszonyt, s felborítván az asztalokat, előidézte a híreskentauröldöklést, amit azután Pheidiász vagy egyik tanítványa a Parthenónon megörökített, Ovidius azÁtváltozások XII. könyvében megénekelt, s ami később Rubenst is megihlette. A lapitháktólelszenvedett vereség után a kentauroknak el kellett hagyniukTesszáliát. Egy másik csatában Herkuleslenyilazta a kentaurok egész faját.

Nyers faragatlanságot és indulatot jelképez a kentaur, ám „a legnemesebb kentaur, Kheirón” [31]

(Iliász, XI, 832) Akhilleusz és Aszklépiosz mestere volt: a zene, a vadászat, a háború művészetéretanította őket, sőt még az orvoslás, a sebgyógyítás tudományára is. Kheirón emlékezetes módonszerepel a Pokol XII. énekében is, amelyet általában a „Kentaurok énekének” szokás nevezni.Momigliano 1945-ös kiadásában szellemes észrevételeket találunk erre vonatkozólag.

Plinius azt állítja (VII, 3), hogy látott egy Hippokentaurt, amelyet mézben balzsamozva küldtekEgyiptomból a császárnak.

A Hét bölcs lakomájá-ban Plutarkhosz tréfásan említi, hogy megjelent egyszer egy pásztorKorinthosz zsarnoka, Periander előtt, s bőrzsákjából átadott néki egy kancától született csecsemőt,akinek emberarca, -nyaka és -karja volt, a testének többi része pedig tótest volt. Úgy sírt, akár egygyerek, s mindenki végzetesen baljós előjelnek tekintette. A tudós Thalész szemügyre vette,felkacagott, s azt mondta Periandernek, hogy semmiképp sem helyeselheti a pásztorok viselkedését.

A dolgok természetéről című költemény V. könyvében kijelenti Lucretius, hogy merő képtelenség akentaur, hiszen a ló előbb jut érett korba, mint az ember, amiért is hároméves korában a kentaur márfelnőtt ló lenne, egyszersmind gügyögő kisgyerek. A ló ötven évvel korábban halna meg, mint az

ember.

KERESZTEZŐDÉS

„Van egy furcsa állatom, félig macska, félig bárány. Örököltem, valaha apámé volt. Kifejlődniazonban csak nálam fejlődött ki, azelőtt inkább bárány lehetett, mintsem macska. De most egyformánvan benne mindkettőből. Feje és karma macskára vall, nagysága és alakja bárányra; szeme mind akettőre, mert rebbenő és vad, szőre is puha és testéhez simuló, mozdulatai, melyek ugrándozók ésosonók egyaránt. Napsütésben összegömbölyödik az ablakdeszkán, és dorombol, a mezőn vadulfutkároz, alig lehet újra befogni. Macskáktól menekül, bárányoknak nekirontana. Holdas éjszakákon atetőeresz a legkedvesebb tartózkodási helye. Nyávogni nem tud, és a patkányoktól irtózik. A tyúkólmellett képes órák hosszat lesben lapulni, de soha, egetlen alkalmat sem használt ki ölésre.

Édes tejjel etetem, ezt szereti a legjobban. Hosszú kortyokban szívja magába ragadozófogain át. Azállat természetesen nagy mulatság a gyerekeknek. Vasárnap délelőtt van a látogatási idő. Ölembeveszem az állatkát, és a szomszédság valamennyi gyereke körüláll.

Olyankor a legcsodálatosabb kérdések hangzanak el, melyekre senki emberfia felelni nem tud:Miért csak egy ilyen állat van, miért épp az én tulajdonomban, s hogy már előtte is volt-e ilyen állat,és mi lesz, ha kimúlik, egyedül érzi-e magát így, miért nincsenek kicsinyei, mi a neve és így tovább.Nem vesződöm a válaszadással, minden külön magyarázat nélkül beérem azzal, hogy megmutatom azállatot. A gyerekek olykor macskát hoznak magukkal, egyszer két báránnyal jelentek meg. Ámvárakozásukkal ellentétben elmaradt a felismerési jelenet. Az állatok nyugodtan nézték egymástállatszemükkel, s létüket kölcsönösen istenadta tényként nyugtázták. Ölemben az állat sem félelmet,sem üldözési vágyat nem érez. Hozzám simulva érzi magát a legjobban. A családhoz húz, melyfelnevelte. Nem valami különös hűség ez, hanem az olyan állat helyes ösztöne, amelynek bárszámtalan sógorféléje van a földön, igazi vérrokona talán egy sem, s amelynek éppen ezért szent análunk lelt oltalom.

Olykor nevetnem kell, ha körülszaglász, lábaim közt átfurakszik, nem lehetne elkergetni se tőlem.Nem elég, hogy bárány és macska, még kutya is lenne. Egyszer, amikor (megtörténhet bárkivel) üzletiügyeim s velük összefüggő más ügyek kapcsán nem leltem semmiféle kivezető utat, mindentlegszívesebben veszni hagytam volna, s ilyen hangulatban ültem odahaza a hintaszékben, ölemben azállattal, láttam ám, ahogy véletlenül lenéztem rá, hogy szakállszőrén könnyek potyognak. – Azenyémek, az övéi? Ebben a báránylelkű macskában emberi becsvágy is élne hát? – Nem sokatörököltem apámtól, ezt az örökrészemet viszont megnézheti a világ.

Megvan benne mindkétféle nyugtalanság, a macskáé, a bárányé, bármily különbözőek is ezek. Ezértazután nem fér a bőrébe. Felugrik néha mellém a székre, mellső lábaival a vállamra támaszkodik,pofáját a fülemhez dugja.

Mintha mondana valamit, és akkor csakugyan előrehajol, és az arcomat lesi, látni akarja, milyenhatást tett rám közlendője. S merő szívességből úgy teszek, mintha megértettem volna valamit, sbiccentek. Ilyenkor leugrik a földre, és körbetáncol.

Talán megváltás lenne a hentes kése ennek az állatnak, ezt azonban, örökrészem lévén, meg kelltagadnom tőle. Várnia kell tehát, míg magától ki nem száll belőle a lélek, még ha olykor minthaértelmes emberszemekkel nézne is rám, felhívással bennük a megértő tettre.”[32] (Franz Kafka)

KÉT METAFIZIKAI ÁLLAT

Az eszméink eredetét övező talány két különös állattal ajándékozta meg a fantasztikus zoológiát. Azegyiket a XVIII. század derekán képzelték el; a másikat egy századdal később.

Az első a Condillac-féle „érzékelő szobor”. Descartes a velünk született eszmék elvét hirdette;cáfolatára Étienne Bonnot de Condillac elképzelt egy márványszobrot, melynek szerkezete és alakjamegfelel az emberi testnek, s amelyben olyan lélek lakozik, mely még sosem észlelt vagy gondoltsemmit. Condillac először csupán egyetlen érzékkel ruházza föl a szobrot: a szaglással, mely talán alegkevésbé bonyolult érzékünk. Jázminillattal kezdődik a szobor életrajza; egy pillanatig kizárólag ezaz illat létezik a világegyetemben, pontosabban szólva, ez az illat a világegyetem, mely egy pillanattalkésőbb már rózsa–, azután pedig szegfűillat. Ha csak egyetlen illat is megjelenik a szobor tudatában,már létezik figyelem; ha az inger megszűntével is jelen van az illat, már létezik emlékezet; ha egyjelenlegi és egy múltbéli benyomás egyszerre köti le a szobor figyelmét, már létezik összehasonlítás;ha a szobor hasonlóságokat és különbségeket észlel, már létezik ítélet; ha ismételten feltűnik egy-egyösszehasonlítás és ítélet, már létezik gondolkodás; és ha egy kellemes emlék élénkebb, mint egykellemetlen, már létezik képzelet. Amint megszületnek az értelem képességei, az akarat tulajdonságaiis kibontakoznak: szeretet s gyűlölet (vonzás és taszítás), remény és félelem. Az a tudat, hogy sokállapoton ment keresztül a szobor, megteremti benne a számok elvont fogalmát; a szegfűillat tudata,illetve a korábbi jázminillaté pedig az én fogalmát alakítja ki.

A szobor alkotója ezután felruházza eme feltételezett embert a hallás, az ízlelés, a látás s végül atapintás érzékével. Ez utóbbi felfedi előtte a teret, s hogy térbelileg egy testben van; ez előtt a szakaszelőtt a szobor minden hangot, szagot, színt úgy fogott föl, mint tudattartalmának merő változatát,illetve módosulását.

Az itt előadott allegória az Értekezés az érzetekről címet viseli, és 1754-ből való; írásunkhoz aBréhier-féle Filozófiatörténet második kötetét forgattuk.

A másik lény, amelyet a megismerés talánya hozott létre, Lotze „feltételezett állata”. Ez mégmagányosabb, mint a rózsaillatot érző szobor, mely végül is ember lesz: bőrfelületén csupán egyetlenérző, mozgatható pont van, az is egyik csápjának a csúcsán. Mint látható, felépítésénél fogva nemképes egyidejűleg több észlelésre. Lotze úgy véli: azzal, hogy ez a szinte teljesen elszigetelt állatképes behúzni, illetve kinyújtani érzékeny csápját, máris felfedezheti a külvilágot (mégpedig a kantikategóriák nélkül), s megkülönböztetheti az álló tárgyakat a mozgóktól. Vaihinger elismeréssel szólterről a leleményről; megtalálható Lotze 1852-ben írt Orvosi pszichológia, avagy a lélek fiziológiájacímű kötetében.

A KIMÉRA

Az Íliász VI. éneke említi először a Kimérát. Ott az áll róla, hogy isteni sarj volt, testének elejeoroszlán, a közepe kecske, a hátulja pedig kígyó; a szájából tüzet okádott, s mint ahogy az istenekegykor megjósolták, végül is Glaukosz fia, a szépséges Bellerophontész ölte meg. Homérosz szavaialapján az a legnyilvánvalóbb kép róla, hogy oroszlánfejű, kecskehasú, kígyófarkú lény, ámHésziodosz háromfejű állatnak írja le az Istenek születésé-ben, s ama híres V. századi arezzóibronzon így is ábrázolták. A háta közepén van a kecskefej, testének egyik vége a kígyó–, a másik azoroszlánfej.

Az Aeneis VI. énekében ismét felbukkan a „lángköpő Chimaera”; Servius Honoratus azt írja akommentárjában, hogy minden számottevő vélemény szerint Lükiából ered a szörny, ahol van is egyvulkán, amely az ő nevét viseli. A hegy lábánál hemzsegnek a kígyók, a lejtőin legelők vannak, megkecskék, a csúcsából lángnyelvek csapnak ki, s ott van az oroszlánok odúja; e különös magaslatnakmintegy metaforája a Kiméra. Plutarkhosz hajdan úgy gondolta, hogy egy kalózkodó hajóskapitánythívtak Kimérának, aki egy oroszlánt, egy kecskét és egy kígyót festett a hajójára.

E sok képtelen feltételezés a bizonyíték rá, hogy akkoriban már untatta a Kiméra az embereket.Ahelyett, hogy elképzelték volna, valami másra vetítették. Túlságosan heterogénnek találták; azoroszlán, a kecske és a kígyó (némely szövegben a sárkány) már semmiképpen sem olvadt össze egyállattá. Idővel a Kiméra egyre inkább a „kiméraszerű” jelentést vette föl; jól mutatja ezt ajelentésváltozást Rabelais egyik híressé vált tréfája („Egy semmiben imbolygó kiméra vajon ehethátsó gondolatokat?”). Eltűnik hát a zavaros forma, ám – bárminemű képtelenség jelölésére –megmarad a szó. A mai szótárak meghatározása szerint „téveszme”, „csalóka elképzelés” a kimérajelentése.

A KÍNAI EGYSZARVÚ

A Kínai Egyszarvú, avagy Csi-lin egyike a négy kedvező előjelű állatnak; a másik három aSárkány, a Főnix és a Teknőc. Az Egyszarvú a legelső a négylábúak között; szarvastestű, ökörfarkú,lópatájú; a homlokán növő szarv húsból van; a hátát ötszínű, tarka szőrzet borítja; a hasát pedig barnavagy sárga. Sosem lép zöld legelőre, egy lénynek sem árt. Megjelenésével erényes uralkodószületését jelzi. Az ellenben baljós jel, ha megsebzik vagy holtan találják. Természetes életkora elériaz ezer évet.

Midőn Konfucius még szülőanyja méhében volt, az öt bolygó szellemei odavittek az asszony eléegy „tehén formájú állatot, melyet sárkánypikkelyek borítottak, a homlokán pedig egy szarv volt”. Ígybeszéli el Soothill „az angyali üdvözletet”; Wilhelm egy másik változatot talált, mely szerint magátóltűnt fel az állat, s kiköpött egy nefritkő táblát, melyen ezek a szavak álltak:

„Hegyi kristálynak (avagy a víz esszenciájának) gyermeke, ha majdan megdől a dinasztia, királyijelvények nélkül is királyként uralkodsz.”

Hetven évre rá megöltek a vadászok egy Csi-lint, melynek szarván még ott volt egy darab abból aszalagból, amelyet Konfucius anyja kötött rá. Konfucius elment megnézni az állatot, s megsiratta, mertsejtette, mit jelent ama titokzatos, ártatlan állat halála, s mert tudta, abban a szalagban van a múlt.

Mikor a XIII. században Dzsingisz kán nekivágott India meghódításának, lovasságának egyikelőőrse megpillantott egyszer a sivatagban egy „szarvashoz hasonló, zöld szőrű állatot, amelynek egyszarv volt a homlokán”, az odament hozzájuk, s így szólt: „Ideje most már, hogy visszatérjen aföldjére az uratok.” Mikor Dzsingisz kán kikérte egyik kínai miniszterének a tanácsát, az előadta, hogyCsi-lin egyik változata az az állat, nevezetesen Csiu-tuan. Akkor már a negyedik telet töltötte a nyugatiföldeken harcolva a nagy sereg; megelégelte az ég, hogy annyi embervért ont az ember, s ezért küldtenékik ama jelt. A császár letett hódító terveiről.

Huszonkét évszázaddal Krisztus előtt Sun császár egyik bírájának volt egy „egyszarvú kecskéje”,aki békén hagyta az ártatlanokat, de megdöfködte a bűnösöket.

Margouliés művében, A kínai irodalom átfogó gyűjteményé-ben (1948) olvashatjuk a következőrejtélyes és visszafogott példázatot, mely egy IX. századi prózaíró alkotása:

„Mindenütt elismerik, hogy természetfölötti és szerencsét hozó lény az Egyszarvú; ezt állítják azódák, a krónikák, a jeles emberek életrajzai s más vitathatatlan értékű szövegek. Még a kicsinyek és afalusi asszonyok is tudják, hogy kedvező előjelet hordoz az Egyszarvú. Csakhogy nem háziállat, nemmindig könnyű rátalálni, s nehéz besorolni is. Nem olyan, mint a ló vagy a bika, a farkas vagy aszarvas. Ily módon előfordulhat, hogy ott állunk előtte, s nem tudjuk bizonyosan, hogy ő az Egyszarvú.Azt tudjuk, hogy egy bizonyos sörényes állat ló, egy másik pedig, amelyiknek szarva van, bika. Aztellenben nem tudjuk, milyen az Egyszarvú.”

KÍNAI FAUNA

A Csiang-liang tigrisfejű, emberarcú lény, amelynek négy patája van, hosszú végtagjai, s egy kígyóa foga közt.

A Vörös Víztől nyugatra fekvő vidéken él a Csou-ti nevű állat, amelynek elöl is meg hátul is vanfeje.

A Csuan-Tou lakói emberfejű, denevérszárnyú, madárcsőrű lények. Kizárólag nyers hallaltáplálkoznak.

A Hsziao olyan, mint egy bagoly, épp csak emberarca van, majomteste és kutyafarka. Feltűnésehosszú szárazságot jelent.

A Hszing-hszing-ek a majomhoz hasonlítanak. Fehér az arcuk, hegyes a fülük. Ember módjárajárnak, felkapaszkodnak a fákra.

A Hszing-tien fej nélküli lény, aki hajdan szembeszállt az istenekkel, ezért lefejezték, s így örökrefejetlen maradt. A mellén van a szeme, a szája pedig a köldöke. A mezőkön ugrál és szökell, s közbenpajzsával, bárdjával suhintgat.

A Hua-hal avagy repülő kígyóhal valóban halra emlékeztet, de madárszárnya van. Megjelenésévelszárazságot jövendöl.

A hegyi Huj olyan, mint egy emberarcú kutya. Ügyesen ugrik, s nyílsebesen fut; ezért gondolják,hogy tájfunt jelez a jelenléte. Emberek láttán gúnyosan felnevet.

A Hosszú Karok Országában földig ér a helybeliek keze. A tengerparton élnek, és halakkaltáplálkoznak.

A Tengeri Emberek-nek emberi feje és karja, halteste és -farka van. Fel-felbukkannak a ViharosVizek felszínén.

A Zenélő Kígyó kígyófejű, négyszárnyú lény. Olyan hangot hallat, mint a zenélő kő.A Varázsvíz birodalmában élő Ping-feng olyan, mint egy fekete disznó, de elöl is, hátul is van feje.

A Mennyei Ló egy fekete fejű, fehér testű kutyáraemlékeztet. Húsos a szárnya, tud repülni.A Fura Kar vidékén egy karja és három szeme van az embereknek. Rendkívül ügyesek, repülő

szekereket építenek, s a szél hátán utaznak velük.A Ti-csiang (földön túli) madár a Mennyei Hegyek közt él. Rőt színű, hat lába van, négy szárnya,

ám nincs arca, se szeme. (A Nagy Békesség Korának Széles Gyűjteménye)

A KÍNAI FŐNIX

A kínai kanonikus könyvek többnyire csalódást okoznak, mert nem leli bennük az ember aBibliában megszokott emelkedett tónust. Ám a mértéktartó stílusban egyszerre csak megkap bennünketegyfajta meghittség. Íme, egy példa Konfuciustól, a Beszélgetések és mondások VII. könyvéből:

„Így szólt a Mester a tanítványaihoz: Mily mélyre zuhantam! Jó ideje nem láttam már álmombanCsu hercegét!”

Vagy egy másik példa, a IX. könyvből:„Így szólt a Mester: Nem jő a Főnix, semmi jelét nem adja a folyó. Végem van.”A „jel” (a kommentátorok szerint) egy varázserejű teknőc hátán lévő írásra utal. A Kínai Főnix

(Feng) pedig a fácánhoz és a pávához hasonló, színpompás madár. A történelem előtti korokban – azégi kegyelem látható jeleként – feltűnt az erényes császárok kertjében és palotájában. A háromlábúhím a Napban élt.

Időszámításunk első századában a vakmerő ateista, Vang Csung tagadta, hogy meghatározott fajtalkotna a főnix. Kijelentette, hogy ugyanúgy, ahogy a kígyóból hal lesz, a patkányból pedig teknőc,virágzó korokban átalakulhat a szarvas egyszarvúvá, a liba pedig főnixszé. Annak az „üdvösnedvnek” tulajdonította ezt a mutációt, melynek hatására kétezer-háromszázötvenhat esztendővelKrisztus előtt skarlátvörös fű sarjadt Jaónak, a császárok mintaképének az udvarán. Mint látható,hiányos vagy épp túl nagy volt a tájékozottsága.

A poklok tájain van egy képzeletbeli épület, mely a Főnix Tornya nevet viseli.

A KÍNAI RÓKA

A szokványos állattanban nem sokban különbözik a Kínai Róka a többi rókától; nem így afantasztikus állattanban. A statisztikák szerint nyolcszáz és ezer év közt ingadozik az átlagéletkora.Baljóslatú állatnak tekintik, s minden testrésze sajátos képességgel rendelkezik. Ha a farkávalmegcsapdossa a földet, tűzvész keletkezik; és meg tudja mondani a jövőt, amint ezernyi más formát isölthet, így elsősorban is vének, fiatal leányok és tudósok képében jelenik meg. Ravasz, óvatos éshitetlenkedő; csínytevésben és viharkeltésben leli legnagyobb örömét. A holtak lelke gyakortarókatestbe vándorol. Sírok közelében tanyázik a Kínai Róka. Ezernyi legenda szól róla; idézzünk mostfel egyet, mely nincs híján humornak:

Megpillantott Vang két rókát: a hátsó lábukon álltak, s egy fának támaszkodtak. Az egyiknek egypapír volt a kezében, s mintha csak egy viccet hallgatnának, mindketten nevettek. Vang rájuk ijesztett,de azok meg se moccantak, így rálőtt arra, amelyik a papírt tartotta; el is találta a szemét, s elvettetőle a papírt. A fogadóban később elmesélte kalandját a vendégeknek. Még beszélt, mikor belépettegy sérült szemű férfi. Érdeklődéssel végighallgatta Vang történetét, majd megkérte, hogy mutassameg neki a papírt. Vang már-már elé tartotta, mikor a fogadós észrevette, hogy a jövevénynekrókafarka van. „Hisz ez róka!” – kiáltotta, mire a férfi menten rókává változott és elinalt. A két rókaazután többször is megkísérelte visszaszerezni a megfejthetetlen jelekkel telerótt papírt, de kudarcotvallott. Vang végül elindult haza. Az úton szembejött vele az egész családja: a fővárosba tartottak.Azt állították, hogy az ő kérésére indultak útnak, az anyja még azt a levelet is megmutatta, amelybenVang arra kérte, hogy adja el minden vagyonát és költözzék hozzá a fővárosba. Vang szemügyre vettea levelet, s látta, hogy az csak egy üres papírlap. Jóllehet már nem volt fedél a fejük fölött, ezt aparancsot adta Vang: „Térjünk vissza!”

Egy nap megjelent a házban Vang testvéröccse, akit már mind halottnak hittek. Mikor a családbalsorsa felől érdeklődött, Vang előadta az egész esetet. „Ó – mondta a testvér, mikor arókakalandhoz ért Vang –, ez hát minden bajnak a forrása.” Vang megmutatta a lapot. A testvér pedigkitépte a kezéből, és sietősen eltette. „Végre visszaszereztem, amit kerestem” – kiáltott fel, majdrókává változván, elfutott.

A KÍNAI SÁRKÁNY

A kínai kozmogónia azt tanítja, hogy két örök, egymást kiegészítő elem, a Jin és a Jang ritmikusjátékából keletkezik a Tizezer Lény (a világ). A Jinhez tartozik az összpontosítás, a sötétség, apasszivitás, minden páros szám és a hideg; a Janghoz pedig a növekedés, a fény, a lendület, mindenpáratlan szám és a meleg. A Jint jelképezi a nő, a föld, a narancsszín, sok völgy és folyómeder, s atigris; a Jangot pedig a férfi, az égbolt, a kék szín, a hegyek és oszlopok, s a sárkány.

Lung, a Kínai Sárkány a négy mágikus állat egyike. (A másik három: az Egyszarvú, a Főnix és aTeknőc.) A Nyugati Sárkány a legjobb esetben is csak ijesztő, a legrosszabban pedig nevetséges; amondákban szereplő Lung ellenben isten, olyan, mint egy angyal, mely egyszersmind oroszlán is. Sze-ma Csien Történeti feljegyzések című művében azt olvassuk, hogy amikor Konfucius elment, hogytanácsot kérjen Lao-cétól, az udvari archívum és könyvtár mesterétől, a látogatás után ezt mondta:

„A madarak repülnek, a halak úsznak, a vadak futnak. A futó állatot elejtheti egy csapda, az úszótegy háló, a repülőt pedig egy nyíl. Ám itt van a Sárkány; nem tudom, miképpen lovagolja meg aszelet, s hogyan jut fel az égbe. Ma láttam Lao-cét, így mondhatom, hogy láttam a Sárkányt.”

Hajdan egy Sárkány, illetve egy Ló-Sárkány tűnt föl a Sárga-folyó vizéből, s az fedte fel egycsászárnak azt a híres kör alakú ábrát, amely a Jang és a Jin egybefonódó játékát jelképezi; egy királyhátasés vadászsárkányt is tartott az istállójában; egy másik uralkodó pedig sárkányhúson élt, svirágzott a birodalma. Egy híres költő ekképpen jelenítette meg a nagyság veszélyeit: „Az Egyszarvúhidegtálként végzi, a Sárkány pedig húspástétomként.”

A Változások könyvé-ben többnyire a bölcsességet jelképezi a sárkány.A Sárkány évszázadokon át császári jelvény is volt. A császár trónját Sárkány-Trónnak nevezték;

az arcát Sárkány-Arcnak. A császár halálakor azt mondták, hogy az uralkodó felment egy sárkányhátán az égbe.

A népi képzeletben a felhőkhöz kötődik a sárkány, meg a földművesek közt oly áhított esőhöz,továbbá nagy folyókhoz is. Közkeletű az a mondás, hogy „a Föld most egyesül a sárkánnyal”, ami aztjelenti, hogy esik az eső. Csang Seng-jü egyik VI. századi falfestményére négy sárkány került. Akikmegtekintették a képet, kifogásolták, hogy nem festett nekik szemet. Haragra lobbant Csang, kézbevette ismét az ecsetet, s a tekervényes figurák közül kettőre felfestette a hiányzó szemeket. Erre„villám és mennydörgés töltötte be a levegőt, megrepedt a fal, s a sárkányok felröppentek az égbe. Akét szem nélküli Sárkány azonban a helyén maradt.”

A Kínai Sárkánynak szarva és karma van, a teste pikkelyes, a gerince pedig akárha tüskéből volna.Gyönggyel szokás ábrázolni, melyet többnyire lenyel vagy épp kiköp: gyöngyében rejlik az ereje. Haelveszik tőle, ártalmatlan.

Csuang-ce említ egy kitartó férfit, aki háromévi kemény munkával elsajátította a sárkányöléstudományát, csakhogy élete végéig sem adódott rá alkalma, hogy gyakorolja.

A KRAKEN

A Kraken az arabok közt ismert szaratán és tengeri sárkány, illetve tengeri kígyó skandinávváltozata.

A dán Erik Pontoppidan, bergeni püspök 1752-ben kiadott egy Norvégia természetrajza címűművet, amelyet azután a szerző idegenek iránti rokonszenve vagy talán naivsága tett híressé; aztolvassuk benne a Krakenről, hogy másfél mérföld hosszú a gerince, meg hogy csápjaival alegnagyobb hajót is átfogja. Gerince szigetként emelkedik ki a vízből; Erik Pontoppidan a következőszabályt fogalmazza meg: „Az úszó szigetek mindig Krakenek.” Leírja továbbá, hogy a Krakennek aza szokása, hogy nedvével zavarossá teszi a tenger vizét; ebből ered az a feltételezés, hogy a Krakenvalójában felnagyított polip.

Tennyson egyik zsengéjét a Krakennek szenteli. Így hangzik:

A dübörgő felszín alatt, a mélyben,A feneketlen tengerben alusszaÁlomtalan, ősi álmát a Kraken;Napfénypászmák derengenek elúszvaKomor alakján, és évezredekbőlNőttek rá roppant szivacsállatok;Messze a bágyadt fényben kavarog– sok csodás üregből és grottamélyből -Tömérdek irdatlan polip, karokkalKavarnak az álmos, vízmélyi zöldbe;A Kraken csak alszik a századokkal,Így táplálják a nagy tengeri férgek,Míg a végső tűz nem éri a mélyet:Ember s angyal látja akkor, üvöltveFelbukkan és el is pusztul itt fönn azonnal.[33]

A KROKOTTASZ ÉS A LEOKROKOTTASZ

Artaxerxész Mnemón orvosa, Ktésziász perzsa forrásokra támaszkodott, amikor elkészítette Indialeírását, így felbecsülhetetlen értékű a műve, ha az ember arra kíváncsi, milyennek képzelték Indiát aperzsák Artaxerxész Mnemón korában. A gyűjtemény XXXII. fejezete ismerteti a kutyafarkast; későbbPlinius (VIII, 30) a Krokottasz nevet adta ennek a feltételezett állatnak, s kijelentette, hogy az „bármitel tud harapni a fogával, s azt nyomban meg is emészti”.

A Krokottasznál pontosabb képünk van a Leokrokottaszról, melynek alakjában a kommentátorokhol a gnú hatását vélik felfedezni, hol a hiénáét, hol pedig e kettő keverékét. Rendkívül gyors,termetre akkora, mint a vadszamár. Szarvaslába van, oroszlánnyaka, -farka és -melle, borzfeje;hasított a csülke, fülig ér a szája, a fogak helyén pedig egy egybefüggő csont van. Etiópiában honos(ott, ahol mozgatható szarvú vadbikák is élnek), s az a hír járja róla, hogy lágy hangon utánozza azemberi beszédet.

KRONOSZ, AVAGY HERKULES

Az újplatonikus Damaszkiosz Kérdések és megoldások Platón "Parmenidész"-ének alapelveirőlcímű traktátusa különös változatot közöl az orphikus teogóniára és kozmogóniára, mely szerintKronosz – avagy Herkules – valójában szörny:

„Szent Jeromos és Hellanikosz szerint (hacsak nem azonos e két személy) az orphikusok azttanítják, hogy kezdetben csak víz és sár létezett, s belőlük formálódott meg a föld. Ezt a két elemet – avizet és a földet – tekintik elsődlegesnek. Belőlük keletkezett a harmadik elem, egy szárnyas sárkány,amelynek elöl bikafeje volt, hátul oroszlánfeje, középen pedig istenarca; »örökifjú Kronosz«-nak meg»Heraklész«-nak hívták. Vele együtt megszületett a Szükség, más néven a Kikerülhetetlen, s elterjedtmindenütt, egészen az Univerzum határáig... Kronosz, a sárkány, hármas magot teremtett önmagából: apárás Étert, a végtelen Khaoszt és a ködös Ereboszt. Egy tojást tett alájuk, abból kelt ki később avilág. Az utolsó elem egy férfi-nő isten volt, akinek aranyszárnyak voltak a hátán, bikafejek azoldalán, a fején pedig egy ezernyi vadat megjelenítő, ormótlan sárkány...”

Walter Kranz keleti eredetűnek tartja az iménti elképzelést, talán azért, mert Görögországrakevésbé jellemzők a mértéktelen, szörnyűséges vonások, mint Keletre.

KUDZSÁTA

Egy iszlám mítosz szerint hatalmas bika Kudzsáta: négyezer szeme van, négyezer füle, négyezerorra, négyezer szája, négyezer nyelve és négyezer lába. Csupán ötszáz év kell, hogy valaki eljussonegyik szemétől egy másik szeméig, illetve egyik fülétől egy másik füléig. Kudzsáta a Bahamat nevűhal hátán áll; a bika hátán egy rubinszikla, a sziklán egy angyal, az angyalon pedig a Földünk.

A LAMED WUFNIKOK

Harminchat igaz ember van és volt is mindig a földön, akiknek az a feladatuk, hogy igazolják avilágot Isten előtt. Ők a Lamed Wufnikok. Nem ismerik egymást, s nagyon szegények. Ha egy emberegyszer ráébred, hogy Lamed Wufnik, nyomban meghal, és – talán valahol másutt a földön – másveszi át a helyét. Nem is gyanítják a Lamed Wuf nikok, hogy ők a világegyetem rejtett oszlopai. Csaknekik köszönhető, hogy Isten nem semmisíti meg az emberiséget. Tudtukon kívül ők a mi megváltóink.

A zsidóknak ezt a misztikus hiedelmét Max Brod dolgozta fel.Talán a Genezis 18. fejezetében található e hit ősi forrása, ahol is azt mondja az Úr, hogy

megkegyelmez Szodoma városának, ha talál benne ötven igaz embert.Az araboknak is van egy hasonló teremtményük: a kutb.

A LAMIÁK

A régi görögök és rómaiak szerint Afrikában éltek a lamiák. Deréktól felfelé szép asszonyalakjukvolt, lefelé pedig kígyótestük. Egyesek boszorkánynak tekintették őket; mások gonosz szörnynek.Beszélni ugyan nem tudtak, de dallamosan fütyültek. A sivatagban magukhoz csalták a vándort, azutánfelfalták. Távoli isteni ivadékok; a sok-sok Zeusz-szerelem egyikéből születtek. A búskomorságanatómiája (1621) című művében, a szerelem szenvedélyével foglalkozó fejezetben, Robert Burtonelbeszéli egy lamia esetét, aki asszonytestet öltött, s elcsábított „egy nem kevésbé vonzó” ifjúfilozófust. Magával vitte Korinthosz városában lévő palotájába. A lakodalomba meghívottApollóniosz, a tüanai mágus, nevén nevezte a lamiát, mire az nyomban eltűnt palotájával egyetemben.Burton elbeszéléséből merített ihletet John Keats a nem sokkal halála előtt írt Lamia címűkölteményéhez.

A LÁNCOS KOCA

A Felix Colluccio-féle Argentin néprajzi lexikon (Buenos Aires, 1950) 106. oldalán ezt olvassuk:„Córdoba északi vidékén, különösképpen Quilinos tájékán az a hír járja, hogy – többnyire éjnek

idején – fel-feltűnik egy Láncos Koca. A vasútállomás szomszédságában élő lakosok azt állítják, hogyolykor a síneken siklik ama Láncos Koca, mások pedig azt bizonygatták nekünk, hogy atávíróvezetéken fut, s pokoli zajt csap a »láncaival«. Még senki sem látta, mert mihelyt üldözőbeveszik, rejtélyesen eltűnik.”

LAUDATORES TEMPORIS ACTI

Egy XVII. századi portugál tengerészkapitány, Luiz de Silveira az Ázsia népeiről és szokásairól(Lisszabon, 1669) című művében kissé homályosan szól egy keleti szektáról – nem árulja el, hogyindiai-e avagy kínai –, amelyet latin kifejezéssel Laudatores Temporis Acti-nak nevez. E jóravalókapitány nem ért ugyan a metafizikához, se a teológiához, de azt világosan kifejti, hogy miképp fogjákfel ama Hívők a múlt fogalmát. Számukra a múlt csupán egy olyan időszak, vagy időszakok sora,amely egykor jelen volt, s most az emlékezet vagy a történelem útján többé-kevésbé felidézhető.Persze mind az emlékezet, mind a történelem a jelenbe olvasztja ezeket az időszakokat. A szektahívőinek abszolút érvényű a múlt; sosem volt az jelen, nem lehet felidézni, sőt még kitalálni sem. Seegységesnek, se plurálisnak nem nevezhető, hiszen ezek a jelen attribútumai. Ugyanez mondható ellakóinak – ha megengedhető itt a többes szám – a színéről, termetéről, súlyáról, alakjáról stb. Semmisem állítható, s nem is tagadható Sosem-Volt-Egykoron lényeiről.

Silveira megemlíti, hogy teljes reménytelenség jellemzi a szektát; a múlt, mint olyan, nem isgyaníthatja, hogy hívei vannak, s nem nyújthat nekik támogatást vagy vigaszt. Könnyebbenfolytathatnánk a kutatást, ha kapitányunk közölte volta a szekta bennszülött nevét, vagy valamilyen máskulcsot adott volna ehhez a különös közösséghez. Azt tudjuk, hogy nem voltak templomaik, se szentkönyveik. Vajon élnek még ilyen hívők – vagy talán tudják, hogy komor hitükkel egyetemben immár amúlthoz tartoznak?

A LEMUROK

Larvae néven is ismertek. A családot oltalmazó lar-októl eltérően a lemurok, kik a holtak ártószellemei, félelmet keltettek az emberekben e világi bolyongásuk során. Igazakat és gonoszokategyaránt kísértettek. A kereszténység előtti Rómában májusban tartották az ünnepüket. Ezt hívtákLemuriának. Romulus honosította meg, hogy megbékítse halálba küldött testvérének, Remusnak aszellemét. Egyszer járvány sújtotta Rómát, s mikor Romulus felkereste a jósdát, azt a tanácsot kapta,minden évben tartson három éjszakán át ilyen ünnepet. A többi isten templomát arra az időre bezárták,s tilos volt esküvőt tartani.

Szokás volt továbbá babot szórni a sírokra, vagy babot égetni, mert füstje elriasztotta a lemurokat.Dobbal és varázsszavakkal is távol lehetett őket tartani. Az érdeklődő olvasó még többet megtudhatróluk Ovidius Naptárá-ból.

A LERNAI HÜDRA

Tüphón (a Föld és Tartarosz eme rút fia) és a félig szépséges nő, félig óriáskígyó Ekhidnagyermeke a Lernai Hüdra. A történetíró Diodórosz szerint száz feje van; Apollodórosz Mitológiá-jában pedig kilenc. Lempriére ez utóbbit tekinti az általánosan elfogadott számnak; az alegborzalmasabb, hogy minden levágott fej helyén nyomban két új fej nőtt ki. Azt is mondták, hogyemberfejei vannak a Hüdrának, s köztük a középső örökéletű. Lehelete megmérgezte a vizeket, skiszárította a mezőket. Még mikor aludt, akkor is mérgező volt körülötte a levegő, s aki eztbelélegezte, elpusztult. Juno azért nevelte fel, hogy később összemérje az erejét Herkulessel.

Úgy látszik, az örökkévalóságnak szánták ezt a kígyófélét. A Lerna mocsarában volt a búvóhelye.Herkules és Iolaus talált rá a Hüdrára; Herkules levágta a fejeit, Iolaus pedig fáklyával kiégette vérzősebeit. A legutolsó fejére, mely halhatatlan volt, egy nagy szikladarabot hengerített Herkules, s az mais ott van, ahova eltemette, és gyűlölködik, s álmodik.

Más szörnyekkel vívott egyéb kalandjai során Herkules a Hüdra epéjébe mártott nyilait használta, shalálos sebeket ejtett velük.

Az összecsapáskor Hüdra egyik barátja, egy rák, megmarta Herkules sarkát. A hős széttaposta.Juno felvitte az égbe, ahol is most csillagkép: a Rák jegye.

LEVIATÁN SARJA

„Egy Rhone menti erdőben, Arles és Avignon között élt annak idején egy sárkány, mely féligvadállat, félig hal volt, s nagyobb, mint egy ökör, hosszabb, mint egy ló. A fogai élesek, mint a kard, afején mindkét oldalon szarvak; a vízben rejtőzött, megölte az utazókat, s lehúzta a hajókat. HajdanGalatia tengeréből került ide, s a vízikígyók legkegyetlenebbikének, Leviatánnak és a Galatiábanhonos, Onagrónak nevű fenevadnak a sarja...” (Arany legenda, Lyon, 1518)

C. S. LEWIS ÁLOMBÉLI HÜLLŐJE

„Lassan, reszketve, görcsös és vad mozdulatokkal kimászott a barlang szintjére egy emberformaalak, aki a tűz fényénél skarlátvörösnek látszott. Ő volt persze a Nem-ember: törött lábát csakvonszolta, alsó állkapcsa mélyen lengett, akár egy hulláé, s feltornázta magát álló helyzetbe.Közvetlenül a háta mögül ekkor még valami előbújt a lyukból. Először egy faágszerű alak tűnt föl,utána meg hét-nyolc fénylő pont, merek amolyan szabálytalan konstellációt alkottak. Őket egy csőalakú tömeg követte, mely úgy verte vissza a vörös fényt, mintha lecsiszolták volna. Megdobbant aszíve, amint meglátta, hogy a faágak egyszeriben hosszú, drótszerű csáppá alakulnak át, a fénypontokpedig egy kagylósisakú fej szemeivé, és hogy a mögötte lévő massza pedig nem egyéb, mint egynagyjából henger alakú, irdatlan test. Rettenetes dolgok következtek – sokszögű, sokágú lábak, s most,mikor már azt hitte, hogy az egész lényt belátja, egy újabb test következett, utána pedig még egy.Három részből állt hát a lény, melyet csak egy darázsderékféle sáv kötött össze – olyan volt, minthanem is illett volna egymáshoz az a három rész, s mintha összetiporták volna őket: tehát egy óriás,soklábú, reszkető, idomtalan alak állt ott, közvetlenül a Nem-ember nyomában, úgyhogy kettejükborzalmas árnyéka egyetlen egybemosódó, roppant rémképként villódzott a hátuk mögött lévősziklafalon.” (C. S. Lewis: Perelandra)

C. S. LEWIS KÉPZELETBELI ÁLLATA

"Ekkor már egészen erős volt a lárma, a bozót pedig oly sűrű, hogy Ransom egyyardnyi távolságrasem látott, amikor hirtelen vége szakadt ama zenének. Recsegő-ropogó ágak hangjára lett figyelmes,mire sietősen elindult abba az irányba, de semmit sem talált. Már-már feladta az üldözést, amikor egykicsit távolabbról ismét felhangzott az iménti énekszó. Ismét a nyomába eredt; s a lény ismétabbahagyta a dalolást, s elmenekült előle. Egy álló óráig is eltarthatott ez a bújócska, míg végüleredményt hozott az üldözés.

Mikor egyszer erősebben tört föl ama énekszó, óvatosan előreosont, s akkor végre megpillantott avirágzó ágak közt egy fekete alakot. Ha elállt az ének, meg se moccant, ha újra felhangzott, nagyvigyázva továbbhaladt, s tíz percen át így lopakodott utána. Végre ott volt teljes nagyságban a szemeelőtt, énekelt, s nem is gyanította, hogy látják. Egyenes derékkal ült, mint egy kutya, fekete, sima,fényes volt a bőre, a válla pedig jóval Ransom feje fölé nyúlt; a két mellső lába, amelyentámaszkodott, akár két cserje, széles, puha mancsai pedig akkorák, hogy akár egy tevének is megtettékvolna. Hatalmas, kerek, fehér hasa volt, a válla közül pedig hosszú lónyak meredezett a magasba.Ransom onnan profilból látta az állat fejét – kitátott szájából önfeledt, dús trillázás áradt, szinte látta,miképp lüktet a zene ama fénylő torokban. Ámulattal nézte az állat könnyben úszó, kerek szemét sremegő, finom orrcimpáit. Ekkor elhallgatott az állat, megpillantotta Ransomot, majd odébb ugrott, snéhány lépésnyire onnan négy lábra állt: nem látszott sokkal kisebbnek, mint egy növendék elefánt,ahogy ott hosszú, bozontos farkát csóválta. Ő volt az első lény Perelandrán, mely jelét adta, hogy félaz embertől. De ez nem volt igazi félelem. A hívó hangra ugyanis közelebb ment. Bársonyos orrátodadugta Ransom kezéhez, s állta a simogatást; ám szinte nyomban visszahőkölt, s leszegvén hosszúnyakát, a lába közé rejtette a fejét. Ransom belátta, hogy nem boldogulna vele, így mikor az állatvégül eltűnt a szeme elől, többé nem követte. Az akkor már merénylet lett volna az állat őzikésfélénksége és énekének megadó lágysága ellen, s az ellen a nyilvánvaló vágy ellen, hogy mindörökrehang, csak egy hang legyen ama szűz erdőségek sűrűjében. Ransom továbbindult; néhánymásodperccel később a háta mögött zengett fel a dal, szebben és erősebben szólt, mint korábban,mintha csak a visszanyert szabadság öröme fölötti győzedelmi ének volna.

Ennek az állatfajnak nincs teje, így a kicsinyeiket mindig egy másik faj nősténye szoptatja, melyhatalmas, szépséges, hallgatag jószág, s a kis, éneklő kölyökállat mindaddig az ő kölykei közt él, stőle függ, míg csak el nem választja. Ám mikor megnő, a legfinomabb, legpompásabb állat leszbelőle, s akkor elhagyja a dajkáját. S az ámulattal hallgatja a dalát." (C. S. Lewis: Perelandra)

LILITH

„Merthogy Éva előtt élt Lilith” – olvassuk egy héber szövegben. Az ő legendája ihlette meg DanteGabriel Rossetti angol költőt az Eden Bower című költemény megírására. Kígyó volt Lilith; ő lettÁdám első felesége, akit ragyogó fiakkal és sugárzó leányokkal (Glittering sons and radiantdaughters) ajándékozott meg. Isten csak később teremtette meg Évát; Lilith úgy állt bosszút Ádámember formájú asszonyán, hogy megízleltette vele a tiltott gyümölcsöt, s megfogantatta Káint, Ábeltestvérét és gyilkosát. Ez a mítosz ősváltozata, amelyet Rossetti is követ. A középkorban azután a lajilszó hatására – ami héberül „éjszakát” jelent – fokról fokra átalakult. Az egykori kígyóból éjszakaiszellem lett. Lilith olykor az emberi szaporodás fölött őrködő angyal; máskor démon, melymegtámadja az egyedül alvókat vagy az utakon bolyongókat. A népi képzeletben legtöbbször lobogó,fekete hajú, hallgatag, sudár nő képében jelenik meg.

A MANDRAGÓRA

A Borametzhez hasonlóan a mandragórának nevezett növény is közel áll az állatvilághoz, lévénhogy feljajdul, ha kitépik; jajszavától megőrülhet minden földi lény (Romeo és Júlia, IV, 3).Püthagorasz „antropomorf”-nak nevezte; a földművelés római tudósa, Lucius Columella "semi-homo"-nak, Albertus Magnus pedig azt írta róla, hogy még a nemek megkülönböztetésében is emberi.Plinius már korábban kijelentette, hogy a fehér mandragóra hím, a fekete pedig nőstény. Akárcsak azt,hogy a mandragóraszedők kardjukkal három kört rajzolnak a földre, s nyugatnak néznek; leveleinekoly erős az illata, hogy megnémíthatja az embert. Borzasztó veszélyeknek teszi ki magát, aki kihúzza;Josephus Flavius azt tanácsolja A zsidó háború utolsó könyvében, hogy idomított kutyát kell erre acélra használni. A mandragóra kitépése után a kutya ugyan kimúlik, ám a növény levelébőlnarkotikumok, varázsszerek és hashajtók készíthetők.

A mandragóra állítólagos emberformája sugallhatta azt a babonát, hogy vérpadok tövében nő ez anövény. Browne (Járványos hiedelmek, 1646) a kivégzettek zsírjával hozza összefüggésbe; HannsHeinz Ewers népszerű regényíró pedig (Alraune, 1913) a felakasztott férfiak magjával. A mandragóranémetül Alraune; korábban Alruná-nak mondták; a runa szóból származik, mely azt jelentette, hogy„titok”, „rejtett dolog”, s amellyel később az első germán ábécé betűire utaltak.

A Genezis-ben is találunk (30, 14) egy különös utalást a mandragóra nemzőképességére. A Talmudegyik XII. századi német zsidó kommentátora ezt írja:

„Egy madzagféle bújik ki a föld alól egy gyökérből, ehhez a gyökérhez van kikötve a köldökénélfogva, akár egy tök vagy egy dinnye, a Jadua nevű állat, de ez a Jadua tökéletesen olyan, mint egyember: az arca, a teste, a keze, a lába. Mindent kiforgat és elpusztít maga körül, ameddig a madzagengedi. Nyílvesszővel kell elvágni a madzagját, s akkor kimúlik az állat.”

Dioszkoridész orvos a varázslófűvel (Circaea), Kirké füvével azonosította a mandragórát; ezolvasható róla az Odüsszeia X. énekében:

Éjszínű volt a gyökér és tejszínű volt a virága:istenek úgy nevezik, hogy mólü; kiásni nehéz eztföldi halandónak; de bizony mindent tud az isten.[34]

A MARTICHORAS

Azt írja Plinius (VIII, 30), hogy Artaxerxész Mnemón orvosa, Ktésziász szerint „Etiópiában él egyMartichoras nevű állat; három sor foga van, s azok úgy összeillenek, mint a fésű fogai; az arca, a füle,akár az emberé, kék a szeme, vörös a teste, mely oroszlán alakú, a farka végén pedig, mint a skorpiókpotrohán, fullánk van. Roppant fürge, s nagyon kedveli az emberhúst; a hangja olyan, mint mikor egyfuvola és egy trombita szól együtt.”

A Szent Antal megkísértése utolsó lapjain Flaubert pontosabban írta le a Martichorast: "Hatalmas,vörös oroszlán, melynek emberarca van és három sor foga.

»Vörös szőrzetem bozontja elvegyül a homok csillogásával. Orromon át a pusztaság borzadályátárasztom! Felfalom a seregeket, ha a sivatagban tévelyegnek.

Karmom csavaros, mint a fúró, fogam csipkés, mint a fűrész. Tekergő farkam lándzsákkal tüskés,melyeket jobbra-balra, előre-hátra kiröpítek. Nézd! Nézd!«

Farkának töviseit hajigálja, melyek úgy repülnek szét minden irányba, mint a nyílvesszők.Vérharmat hullik, és neszez a leveleken."[35]

A MENNYEI KAKAS

A kínaiak szerint aranytollú madár a Mennyei Kakas, s napjában háromszor kukorékol. Előszörakkor, amikor reggeli fürdőt vesz a Nap az óceán látóhatárán; másodjára, amikor a zenitre jut a Nap;harmadszor pedig akkor, amikor lebukik nyugaton. Az első kakasszó felrázza a mennyet, s felébresztiaz emberiséget. A Mennyei Kakas a férfi Világelvnek, a Jangnak az elődje. Három lába van, s azon aFuszang nevű fán fészkel, amely a hajnal vidékén honos, és csak mérföldekben fejezhető ki amagassága. A Mennyei Kakasnak rendkívül erős a hangja, a külleme pedig méltóságteljes. Tojást israk, piros tarajú csibék kelnek ki belőlük, akik reggelente azután felelgetnek a kukorékolására. Aföldkerekség valamennyi kakasa a Mennyei Kakastól származik, melyet a Hajnal Madarának ishívnak.

A MENNYEI SZARVAS

Semmit sem tudunk a Mennyei Szarvasok alkatáról (talán azért, mert senki sem vehette még őketalaposan szemügyre), csupán annyi bizonyos, hogy a föld alatt élnek ezek a gyászos sorsú állatok, s azminden vágyuk, hogy feljöhessenek a napvilágra. Tudnak beszélni, s a bányászokat kérik meg, hogysegítsék fel őket a napvilágra. Eleinte azzal igyekeznek megvesztegetni a bányászokat, hogymindenféle nemesfémet ígérnek nekik; ha nem vezet eredményre ez a fortély, zaklatják a munkásokat,mire azok könyörtelenül bezárják őket a bánya vágataiba. Azt is beszélik, hogy a Mennyei Szarvasokolykor megkínozták az embereket.

A legenda még azt is hozzáteszi, hogy a napfényre érve olyan bűzös folyadékká változnak aMennyei Szarvasok, mely elpusztíthatja az országot.

Kínai eredetű ez az elképzelés, G. Willoughby-Meade jegyezte fel a Kínai vámpírok és manók(London, 1928) című kötetében.

A MINÓTAUROSZ

Meglehet, az az ötlet, hogy úgy építenek meg egy házat, hogy eltévedjen benne az ember, sokkalfurább, mint az, hogy egy embernek bikafeje van, ám e két elképzelés így együtt kölcsönösen erősítiegymást, s a labirintus képe összhangban van a Minótaurosz alakjával. A szörnyűséges házba beleillikszörnyűséges lakója.

A félig bika, félig ember Minótaurosz Pasziphaé egyik szerelmi kalandjából született, abból,amelyet a krétai királynő egy fehér bikával folytatott, kit Poszeidón emelt ki a tengerből. Daidalosz,aki fortélyával lehetővé tette a szerelem beteljesedését, később épített egy labirintust, hogy abbazárják be és rejtsék el a szörnyszülöttet. Ez utóbbi emberhúson élt; táplálására a krétai király éventehét ifjút és hét szüzet követelt meg adóként Athéntől. Thészeusz eltökélte, hogy megmenti hazáját ettőla tehertől, s önként vállalta az utat. Ariadné krétai királylánytól fonalat kapott, nehogy elvesszen azútvesztő folyosóin; a hős legyőzte a Minótauroszt, és a labirintusból is sikerült kitalálnia.

Ovidius egy szellemességnek szánt hexameterben említi „a fél-ifjú, félig-bika szörnyet”,[36] Dante –aki az ókori írásokat jól ismerte, az érméket s a műemlékeket ellenben nem – emberfejű és bikatestűlénynek képzelte el a Minótauroszt (Pokol, XII, 1-30).

A bika és a kétfejű balta kultusza (ez utóbbi görög neve labrüsz, s talán a későbbi „labirintus” szóalapja) a rituális bikaviadalokat tartó, prehellén vallások jellegzetes vonása. A falfestményekbizonyítják, hogy bikafejű emberalakok szerepeltek egykor a krétai démonok karában. Valószínű, hogya Minótaurosz görög fabulája ősrégi mítoszoknak csupán kései, esetlen változata, tehát még iszonyúbbálmoknak az árnyékképe.

A MYRMECOLEO

Elképzelhetetlen állat a Myrmecoleo, amelyet Flaubert így határozott meg: "...elöl oroszlán, hátulhangya, nemi szerve fordítva áll".[37] Különös a szörny története is. Ezt olvassuk a Szentírás-ban (Jóbkönyve, 4,11): „Az agg oroszlán elvész, ha nincs martaléka...” Héberül lajis áll „oroszlán” helyett aszövegben; úgy látszik, hogy e szokatlan szó szokatlan fordítást vont magával; a Septuaginta fordítóivisszanyúltak egy arab oroszlánhoz, melyet Aelianus és Sztrabón mürméx-nek nevez, s megalkották aMyrmecoleo szót.

Évszázadok múltán feledésbe merült ez a szófejtés. Mürmex görögül „hangyát” jelent: „Ahangyaoroszlán elvész, ha nincs martaléka” titokzatos mondatból jött létre ez a fantasztikuselképzelés, amelyet azután a középkori bestiáriumok még tovább vittek.

„A Physiologus szerint a hangya-oroszlán eleje olyan, mint az oroszláné, hátulja pedig olyan, minta hangyáé. Apja húsevő, anyja pedig hüvelyeseket fogyaszt. Amikor a hangya-oroszlánt nemzik, kettőstermészetűnek nemzik őt, és anyja természete miatt nem ehet húst, apjáé miatt viszont hüvelyeseket:elpusztul, mert nincsen tápláléka.”[38]

A NÁGÁK

A hindusztáni mitológiákba tartoznak a nágák. Kígyófélék, ám olykor emberalakot öltenek.A Mahábhárata egyik könyvében Ulupi, egy nága királylány megkörnyékezi Ardzsunát, ám az

igyekszik tartani magát szüzességi fogadalmához; a leány ekkor emlékezteti, hogy kötetessége segítenia boldogtalanokon; a hős erre egy éjszakára magához engedi a lányt. A fügefa alatt elmélkedőBuddhát a szél és az eső sanyargatja; egy jólelkű nága hét gyűrűvel körülfonja, s tető gyanánt fölétartja mind a hét fejét. Buddha megtéríti a hitére.

Az indiai buddhizmus kézikönyvé-ben Kern felhő formájú kígyóknak írja le a nágákat. Mélypalotákban, a föld alatt laknak. A Nagy Szekér hívei azt tartják, hogy Buddha más törvényt hirdetett azembereknek és mást az isteneknek, s hogy ez utóbbiak titokzatos hitét mindaddig fent őrizték a kígyókegén s palotáiban, míg azok – évszázadokkal később – fel nem fedték Nágárdzsuna barát előtt a titkot.

Íme egy legenda, amelyet az V. század elején egy Fa-hszien nevű zarándok jegyzett föl Indiában:"Asóka király egy tóhoz ért, melynek közelében egy torony állt. Arra gondolt, hogy ledönti, smagasabbat épít a helyére. Egy brahman bevezette a toronyba, s így szólt hozzá odabent:

Merő ábránd, hogy én ember vagyok; valójában egy nága, egy sárkány áll előtted. A bűneim miattkell eme iszonytató testben élnem, de alávetem magam Buddha törvényének, s remélem, hogyelnyerem a megváltást. Lerombolhatod e szentélyt, ha úgy érzed, hogy jobbat tudsz építeni a helyére.

Megmutatta néki a szertartási edényeket. A király riadtan vette szemügyre őket, mert egészenmásképp néztek ki, mint az ember alkotta tárgyak, s elállt a szándékától."

A NIMFÁK

Paracelsus szerint csak vízben élnek, ám a régiek különbséget tettek vízi, illetve szárazföldi nimfákközt. Ez utóbbiak egyik csoportja az erdőket uralta. A hamadriádok láthatatlan módon fákban éltek, svelük együtt pusztultak el; más nimfákról pedig az a hír járta, hogy halhatatlanok, vagy hogy sok ezerévig élnek. A tengeri nimfákat ókeanidáknak vagy néreidáknak nevezték; a folyamiakat najádoknak.Pontos számuk nem ismeretes, Hésziodosz háromezerre becsülte. Komoly, szépséges leányok voltak;aki rájuk nézett, akár bele is őrülhetett, vagy ha meztelenül látta őket, akár bele is halhatott alátványba. Propertius egyik sorából tudjuk ezt.

A régiek mézzel, olajjal és tejjel áldoztak nekik. Alsóbbrendű isteneknek tartották őket; nememeltek templomot a tiszteletükre.

A NISNÁK

A Szent Antal megkísértésé-ben szereplő szörnyek közt ott találjuk a nisnákat, amelyeknek csak „félszemük, fél kezük, fél lábuk, fél testük, fél szívük van”.[39] A mű egyik kommentátora, Jean-ClaudeMargolin szerint Flaubert képzeletében született e lény, ám az Ezeregyéjszaka meséi-nek 1839-esangol fordításában az első kötetben Lane az embereknek az ördögökkel való fajtalankodásábóleredezteti. A nisnák – így írja Lane a nevüket – „félemberek; fél fejük van, fél testük, egy karjuk ésegy lábuk; rendkívül ügyesen szökdelnek”, Hadramaut és Jemen pusztáin élnek. Tagoltan beszélnek;némelyiknek a mellén van az arca, mint a Blemmiáknak, farkuk a juhokéhoz hasonló; húsuk édes,mindenütt kedvelik. A nisnák egy denevérszárnyú fajtája a Kína partjainál lévő Ráij szigetén honos(talán Borneó lehet); „ám ennek – teszi hozzá a hitetlen szerző – csak Allah a megmondhatója”.

A NORNÁK

A középkori skandináv mitológiában a nornák töltik be a Párkák szerepét. Azt írja róluk SnorriSturluson – a XIII. század elején ő fogta rendszerbe eme széttöredezett mitológiát –, hogy három főalakjuk van, kiknek Múlt, Jelen és Jövő a nevük. Joggal feltételezhetjük, hogy ez a névadás teológiaiszínezetű módosítás vagy kiegészítés; az egykori germánok nemigen kedvelték az efféleabsztrakciókat. Snorri három leányról beszél, akik a Világfa, az Yggdrasil tövénél egy forrásközelében állnak. Könyörtelenül szövik sorsunk fonalát.

Azután lassacskán megfeledkezett róluk az idő (pedig időből vannak), ám William Shakespearejóvoltából 1606 táján ismét felbukkannak a Macbeth című tragédia első jelenetében. Ők az a háromboszorkány, akik megjövendölik a két tábornoknak, milyen sors vár rájuk. Shakespeare weird sisters-nek nevezi őket, azaz „vészbanyák”-nak,[40] Párkáknak. Wyrd egy néma, angolszász isten volt, akihalandók és halhatatlanok sorsa fölött ítélkezett.

A NYOLCTESTŰ KÍGYÓ

Kosi Nyolctestű Kígyója rémisztő alakban szerepel Japán mitikus kozmogóniájában. Nyolc feje ésnyolc farka volt; a szeme sötétpiros, mint a cseresznye; erdei fenyő és moha nőtt a hátán, jegenyefenyőmind a nyolc homlokán. Ahogy csúszott, egyszerre nyolc völgyet és nyolc dombot érintett a teste;mindig vérfoltos volt a hasa. Hét esztendő alatt hét királylányt falt föl, s már azon volt, hogy megeszia legkisebbet is, kit Rizsföld-Gereblye-Hercegnőnek hívtak. Egy isten mentette meg, akinek Vitéz-Fürge-Heves-Hím volt a neve. Ez a lovag épített egy nagy, kör alakú fakerítést, abba meg nyolctalapzatot. Azután minden talapzatra egy-egy rizssörrel telt hordót állított. Feltűnt a Nyolctestű Kígyó,minden hordóra jutott egy feje, s mohón ivott, majd egykettőre álomba zuhant. Akkor a Vitéz-Fürge-Heves-Hím levágta mind a nyolc fejét. A sebeiből vérfolyam ömlött. A Kígyó farkában egy kardottaláltak, amelyet az Acutai Nagy Szentélyben máig is imádnak. Mindez azon a hegyen történt,amelynek egykor Kígyóhegy volt a neve, most pedig Nyolcfelhő-hegynek mondják; a nyolc szent számJapánban, azt jelenti, hogy „sok”. Egy japán papírpénz még őrzi a Kígyó halálának emlékét.

Talán nem is kell mondanunk, hogy a megmentő feleségül vette a megmentett lányt, mint Perszeuszegykor Andromédát.

A japán kozmogóniai és teogóniai írások angol fordításában – The Sacred Scriptures of theJapanese (A japánok szent iratai), New York, 1952 – Paul Wheeler feleleveníti a rokon mítoszokat: aHüdra és Fafnir esetét, továbbá az egyiptomi Hathor isten történetét, akit vérszínű sörrel részegített leegy másik isten, hogy megmentse az emberiséget a pusztulástól.

A NYUGATI SÁRKÁNY

A legpontosabban talán így írható le a sárkány: vastag, magasra nyúló, szárnyas, karmos kígyó. Abőre talán fekete, de fontos, hogy csillogó is legyen; az éppúgy követelmény, hogy tüzet és füstöteregessen a szájából. Ez a leírás természetesen a sárkány mai képére illik; a görögöknél, úgy tűnik,minden jelentősebb kígyó rászolgált erre a névre. Plinius szerint nyaranta elefántvérre szomjazik asárkány, mert az felettébb hideg. Váratlanul csap le az elefántra, köréje tekeredik, s belemélyeszti afogát. A vértelen állat azután földre rogy és kimúlik; nemkülönben a sárkány, mely az ellenfél súlyaalatt roppan össze. Azt is olvassuk még Pliniusnál, hogy jobb legelőket keresvén, az EtiópiaiSárkányok átkelnek a Vörös-tengeren, és Arábiába vándorolnak. E roppant feladattal úgy birkóznakmeg, hogy négy-öt sárkány egymásba tekeredik, s csupán a fejüket tartva kinn, egyfajta vízi járművetalkotnak. Külön fejezet szól arról, hogy milyen gyógyszerek nyerhetők a sárkányokból. Megtudjuk,hogy a szárított, majd mézzel elegyített sárkányszemből hatásos kenőcs készül lidércnyomás ellen.Peres ügyekben biztosít sikert a sárkányszívzsír, ha egy ideig gazellabőrben tartják, majd szarvasínnalrákötik az ember karjára; a testre kötözött sárkányfogak úgyszintén hatásosak: engedékenyebbek tőlüka gazdák, s kegyesebbek a királyok. Némi kétkedéssel említi a szöveg azt a készítményt, amelylegyőzhetetlenné teszi az embert. Kell bele oroszlánszőr és -velő, s lótajték egy olyan paripától,amely az imént nyert futamot, továbbá kutyakarom, sárkányfarok és sárkányfej.

Az Iliász XI. énekében azt olvassuk, hogy egy háromfejű, kék sárkány is díszítette Agamemnónpajzsát; századokkal később a skandináv kalózok is sárkányt festettek a pajzsukra, hajóorrdísznekpedig sárkányfejet faragtak. A rómaiaknál sárkány volt a cohors jelvénye, amint a légiónak a sas; ezhát a mai dragonyosezredek, regimentek eredete. Angliában a szász királyok zászlóin is volt sárkány;ezeknek a sárkányalakoknak az volt a rendeltetésük, hogy félelmet keltsenek az ellenségben. Athisrománcában ez áll:

Ez a római viselet,Lényünk ettől rettegett.[41]

Nyugaton mindig gonosznak tartották a sárkányt. Hősök (Herkules, Szigund, Szent Mihály, SzentGyörgy) előtt álló klasszikus akadály egy-egy sárkány legyőzése és megölése. A germán legendákbanbecses tárgyak őrzését bízzák a sárkányra. A Beowulf hőskölteményben például, mely a VIII. századtájékán Angliában keletkezett, szerepel egy sárkány, amely háromszáz esztendőn át vigyáz egy kincsre.Ám egy szökött rabszolga bebújik a barlangjába, s elviszi az egyik serleget. Felébred a sárkány,felfedezi a lopást, s elhatározza, hogy megöli a tolvajt; időnként azért visszatér a barlangba, ésalaposan körülnéz. (Mily csodás lelemény: a gyanakvás nagyon is emberi érzésével ruházza itt föl aköltő a szörnyet.) És a sárkány pusztítani kezdi a birodalmat; Beowulf felkutatja, megvív vele,megöli.

Az emberek hittek a sárkányok létezésében. A XVI. század derekán Conrad Gesner felvette asárkányt az Állatok története című tudományos művébe.

Mára ugyancsak megtépázta az idő a sárkányok tekintélyét. Az oroszlán valóságában és jelképébenmég hiszünk; a Minótauroszt már csak jelképként fogadjuk el, valóságként nem; a sárkány talán a

legismertebb fantasztikus állat, egyszersmind a legbalszerencsésebb is. Gyermetegnek látjuk, sgyermetegsége többnyire átragad az egész történetre, amelyben felbukkan. Ám ne feledjük, hogy ez újkeletű előítélet, amelyet a tündérmesék nagyszámú sárkányai váltottak ki.

A Jelenések könyvé-ben János apostol kétszer is említi a sárkányt, mely „ama régi kígyó, akineveztetik ördögnek és a Sátánnak”. Hasonló szellemben ír Szent Ágoston is az ördögről, amely„oroszlán és sárkány; heves, mint az oroszlán, álnok, mint a sárkány”. Jung arra mutat rá, hogy asárkány magába foglalja a hüllőt és a madarat, azaz a föld és a levegő elemeit.

ODRADEK

"Egyesek azt állítják, hogy az odradek szó szláv eredetű, és ezen az alapon próbálják a szókialakulását bizonyítani. Mások úgy gondolják, német eredetű, csak szláv hatás érte. Mindkétértelmezés bizonytalanságából azonban joggal lehet arra következtetni, hogy egyik sem találó,nevezetesen azért, mert egyikkel sem lehet megfejteni a szó értelmét.

Természetesen senki sem foglalkozna ennek tanulmányozásával, ha a valóságban nem létezne egyodradek elnevezésű lény. Leginkább egy lapos, csillag formájú cérnaorsóhoz hasonló, és valóban,mintha be is volna tekerve cérnával; mindenesetre akkor is csak letépett, ócska, egymásba bogozott,de össze is gubancolódott, különböző minőségű és színű cérnadarabkákkal. Odradek azonban nemcsakorsó, mivel a csillag közepéből egy kis ferde pálcika áll ki, melyhez derékszögben még egy pálcikailleszkedik. Az egyik oldalon ez utóbbi pálcikákra, a csillag másik oldalán pedig egyik sugaránaksegítségével, mint két lábra, az egész fel tud állni. Hajlanánk arra a gondolatra is, hogy ennek aképződménynek korábban valamilyen célszerű alakja volt, és most csak el van törve. Mégsem látszikvalószínűnek, hogy ez az eset forogna fenn; legalábbis semmi jel nem utal erre, sehol sem láthatócsonk vagy törés nyoma, mely ilyesmire utalna; az egész ugyan értelmetlennek látszik, de a maganemében zárt egység. Közelebbit a továbbiakban sem lehet erről mondani, mivel odradek rendkívülmozgékony és nem lehet megfogni.

Hol a padláson, hol a lépcsőházban, hol a folyosókon, hol a tornácon tartózkodik; néha hónapokignem látható, ilyenkor bizonyára más házakba költözik; aztán egyszer csak visszatér a mi házunkba.Néha, amint kilépünk az ajtón, és ő éppen odalent, a lépcsőkorláthoz támaszkodik, kedved támad,hogy megszólítsd. Persze nehéz kérdéseket nem lehet feltenni neki, úgy kell kezelni – ezt máraprócska volta is indokolja –, mint egy gyereket. – Hogy hívnak? – kérdezed tőle. – Odradek – feleliő. – És hol laksz? – Lakhelye kideríthetetlen – feleli, és nevet, de ez a nevetés nem olyan, minthatüdőből jönne. Olyan, mint a száraz avar zörgése. Ezzel a beszélgetésünk többnyire véget is ér.Egyébként nem mindig válaszol: gyakran hosszú ideig néma, akár egy darab fa, aminek lenni látszik.

Hasztalan kérdem magamtól, mi történik majd vele. Meg tud-e vajon halni? Minden, ami halandó.előbb valamilyen céllal rendelkezik, folytatott valamiféle tevékenységet, és abban őrlődött fel; ezazonban odradek esetében nem bizonyul igaznak. Tehát még a gyerekeim és az unokáim lába előtt is lefog zötyögni, maga mögött húzott cérnaszálaival a lépcsőn? Nyilvánvalóan nem árt senkinek; de haelképzelem, hogy még engem is túl fog élni, ez szinte fájdalmasan érint."[42] (Franz Kafka)

A PÁRDUC

A középkori bestiáriumokban egészen másféle állatot jelöl a „párduc” szó, mint amilyet a maiállattanban szereplő „emlős ragadozó”. Arisztotelész azt írta egykor róla, hogy szagával vonzza azállatokat; Aelianus azt állította – ő az a római szerző, akit „Méznyelvű”-nek neveztek tökéletes görögnyelvtudásáért –, hogy az emberek is kellemesnek találják a párduc szagát. (E vonás alapjánfeltételezik, hogy hajdan összetévesztették a párducot a cibetmacskával.) Plinius szerint az állat hátánkerek folt van, s az a holddal együtt nő, illetve fogy. E csodás tulajdonságokhoz társult az is, hogy aSeptuaginta görög szövege egy olyan passzusban használja a „párduc”[43] szót, amely talán Jézusra utal(Hóseás, 5,14).

Az Exeter könyv című angolszász bestiáriumban magányos, gyengéd állat a párduc, csengő ahangja, illatos a lehelete. Egy rejtett zugban, a hegyekben tanyázik. Egyetlen ellensége van, a sárkány,akivel szüntelen harcban áll. Három éjszakát is átalszik, dalolva ébred, s akkor a mezőkről, várakbólés városokból tengernyi embert és állatot csal oda – énekkel és illattal – a barlangjához. A sárkánynem más, mint az ősi ellenség: az ördög; az ébredés az Úr feltámadása; a tömeg: a hívők közössége, apárduc pedig Jézus Krisztus. Talán enyhíti az iménti allegória döbbenetes hatását, ha felidézzük, hogya szászoknak nem vadállatot jelentett a párduc, hanem egyfajta egzotikus hangot, melyhez nem társultsemmiféle konkrét kép. Érdekességként még azt is megemlíthetjük, hogy Eliot Gerontion címűkölteményében így nevezi Krisztust: „Christ the tiger”, azaz „Krisztus, a tigris”.

Leonardo da Vinci így írja le:„Az afrikai párduc olyan, mint egy oroszlán, csak a lába hosszabb, s a törzse vékonyabb. Teljesen

fehér, de rozetta formájú fekete pöttyök tarkítják. Szépségét kedveli a többi állat, közelében is lenne,ha nem volna oly rémisztő tekintete. Ezt jól tudja a párduc, így lesüti a szemét; akkor a szépségétcsodálandó, közel mennek hozzá az állatok, mire ő lecsap a legközelebbire és felfalja.”

A PELIKÁN

A közönséges állattanban szereplő pelikán vízimadár, melynek két méter a szárnyszélessége,hosszú, széles a csőre, az alsó állkapcsán pedig egy rózsaszín hártyájú bőrzacskó lóg, amelyben halattart; a fabulákban felbukkanó pelikánnak kisebb a

teste, s rövid, hegyes a csőre. Az előbbinek – nevéhez híven – fehér a tollazata; az utóbbinak sárga,olykor pedig zöld. A madár viselkedése még a külsejénél is szokatlanabb.

A tojó oly odaadóan cirógatja a fiókáit – csőrrel, karommal –, hogy azok belehalnak. Három napmúltán feltűnik a hím, halott ivadékai láttán úgy kétségbeesik, hogy csőrével felszaggatja a mellét. Asebeiből kicsorduló vér életre kelti a fiókákat... A bestiáriumok mind így beszélik el a pelikánnak ezta szokását, csupán Szent Jeromos okolja a kígyót a fiókák haláláért, mégpedig abban akommentárjában, amelyet a 102. Zsoltár-hoz fűz. („Hasonló vagyok a pusztai pelikánhoz; olyannálettem, mint a bagoly a romokon.”) A fabula szokványos változata úgy szól, hogy a pelikán azért tépifel a mellét, hogy vérével táplálja a fiókáit.

A holtakat életre keltő vér az oltáriszentséget és a keresztet idézi, amint a Paradicsom egyik híressora (XXV, 113) „pelikánunk”-nak mondja Jézus Krisztust. Benvenuto da Imola latin nyelvűkommentárja ezt így magyarázza: „Azért mondjuk pelikánnak, mert megváltásunkra megnyitottaoldalát, amint a pelikán is mellének vérével kelti életre halott ivadékait. Egyiptomi madár a pelikán.”

Gyakran szerepel a pelikán képe az egyházi heraldikában, ma is rávésik még a kelyhekre. Leonardoda Vinci bestiáriuma így írja le a pelikánt:

„Roppant szereti a fiókáit, és mikor a kígyók megölik őket, s ő rájuk akad a fészekben, feltépi amellét, s vérében megfürdetvén a fiókákat, életre kelti őket.”

A PERITONOK

Úgy tűnik, az Eritrea szibillája megjövendölte egyik jóslatában, hogy Rómát a peritonok pusztítjákmajd el.

Minthogy időszámításunk 642. évében megsemmisültek a próféciái (történetesen tűz martalékáválettek), a jóslatok későbbi rekonstruálója pedig ezt épp kihagyta, semmi nyoma nem maradt ejövendölésnek.

Ily ködös előzmény után elkerülhetetlenné vált olyan forrás felkutatása, amely világosabban szól akérdéses témáról. Ezernyi viszontagság után végül is sikerült kideríteni, hogy egy fezi rabbi (mindenbizonnyal Áron ben Hájim) kiadott a XVI. században egy fantasztikus állatokról szóló kisebb munkát,s idézett benne egy általa olvasott arab művet, amelyben említés történik egy perhonokról szólótraktátusról, mely akkor tűnt el, mikor Omar felgyújtotta az alexandriai könyvtárat. A rabbi ugyan nemnevezte meg az arab szerzőt, de szerencsénkre lemásolt belőle néhány szakaszt, s így értékes adatokathagyott ránk a peritonokról. Más források híján legokosabb, ha szó szerint idézzük az említettpasszusokat; íme:

"A peritonok az Atlantiszon élnek, félig szarvasok, félig madarak. Szarvasfejük és szarvaslábukvan. Ami a testüket illeti, megfelelő szárnnyal és tollazattal rendelkező, tökéletes madarak.

Az a legmeghökkentőbb tulajdonságuk, hogy napsütésben nem saját testük, hanem emberi lényárnyékát vetik a földre, amiből egyesek arra követ-

keztetnek, hogy a peritonok olyan emberek szellemei, akik oltalmazó istenektől távol haltak meg....rajtakapták őket, hogy száraz földet esznek... rajokban repülnek; látták, hogy a Hercules-oszlopok

fölött nagy magasságban húztak át....az emberiség félelmetes ellenségei. Úgy tűnik, hogy ha sikerül megölniük egy embert, árnyékuk

menten követi a testüket, s megszerzik az istenek kegyét......akik Karthágó meghódítására átkeltek Scipióval a vizeken, kis híján belebuktak a vállalkozásba,

hiszen az úton feltűnt egy népes peritonsereg, és sok embert leöltek... Fegyverünk ugyan nem fograjtuk, ám egy-egy periton csupán egyetlen embert ölhet meg.

...meghentereg az áldozat vérében, majd elmenekül a magasba.

...Azt beszélik Ravennában, ahol is néhány éve látták őket, hogy égszínkék a tollazatuk, ami nagyonmeglep, mert magam azt olvastam, hogy egyfajta sötétzöld a színe."

Ezek a szakaszok kellően világosak, mégis sajnálatos, hogy napjainkra nem maradt fenn semmi másadat a perhonokról.

Az említett rabbi művét, amelyre ez a leírás is támaszkodott, a második világháború kitöréséig amüncheni egyetemen őrizték. Nagy fájdalom, hogy mára ez a dokumentum is eltűnt, nem tudni, hogybombázáskor veszett-e oda, vagy a nácik vitték el.

Ha ez utóbbi történt, remélhető, hogy idővel egyszer felbukkan majd, s a világ valamelyikkönyvtárának dísze lesz.

A PIGMEUSOK

A régiek szerint Hindusztán vagy Etiópia határvidékén élt ez a törpefaj. Egyes szerzők azt állítják,hogy tojáshéjból építették a házukat. Mások azt írják, köztük Arisztotelész, hogy föld alattibarlangokban éltek. Fejszével aratták le a búzát, akárha az őserdőt irtották volna. Termetükhöz illőbárány és kecske hátán utaztak. Az orosz rónákról érkező darurajok minden évben lecsaptak rájuk.

Pigmeusnak hívtak továbbá egy istenséget is: az ellenség megrettentésére annak idején az ő arcátfaragták ki a karthágóiak hadihajóik orrdíszére.

POE ÁLOMBELI ÁLLATA

Arthur Gordom Pym, a tengerész című, 1838-ban megjelent regényében Edgar Allan Poemeghökkentő, ám hihető faunával népesítette be az Antarktisz szigetvilágát. A XVIII. fejezetbenpéldául ez olvasható:

„Egy bokrot is kihalásztunk a vízből – ágain apró, vörös, galagonyaszerű bogyók nőttek –, meg egyfölöttébb különös, de láthatólag szárazföldi állat tetemét is. A hossza mintegy három láb volt,magassága azonban legfeljebb hat hüvelyk, mivel testét négy igen rövid láb hordozta; mancsainakvégén hosszú, élénkvörös karom nőtt, melynek anyaga a korallra emlékeztetett. Testét makulátlanulfehér, egyenes szálú, selymes szőrzet födte. A farka egyenes volt, mint a patkányé, és mintegy másfélláb hosszúságú lehetett. A feje leginkább a macskáéra emlékeztetett, a füle kivételével – ez ugyanislekonyult, mint a kutyáé. Fogazata ugyanolyan élénkvörös volt, mint a karma.”

A déli sarkvidéken a víz sem kevésbé meglepő: „Mi (...) minden tekintetben oly szokatlannaktaláltuk, hogy nem akartunk inni belőle, mivel szennyezettnek gondoltuk. (...) Tanácstalan vagyok,hogyan érzékeltethetném olvasóimmal, milyen volt pontosan e különös folyadék, és kénytelen vagyokhosszas leíráshoz folyamodni. Noha igen könnyen mozgott, és éppúgy kitöltött minden mélyedést, minta közönséges víz, egyáltalán nem tűnt áttetszőnek, kivéve, amikor zuhatag formájában találkoztunkvele. Ennek ellenére valójában éppoly áttetsző volt, mint bármely közönséges forrásvíz. Elsőtekintetre, különösen azokon a helyeken, ahol a terep csak kevéssé lejtett, leginkább a közönségesvízben oldott, sűrű gumiarabikuméra emlékeztetett az állaga. Többi tulajdonsága azonban még ennél iselgondolkoztatóbb volt. Például nem volt színtelen, ám azt sem mondhatnám, hogy valamilyen színűvolt – a szemlélődő előtt elcsörgedező patak a vörös minden lehető árnyalatában játszott, akár aszínét váltogató selyemszövet. (...) Telemertünk egy edényt, hagytuk leülepedni, s akkor láttuk, hogyaz egész folyadék tömérdek különálló erecskéből vagy fonálból áll, s mindnek más a színe; hogy afonalak egymással nem elegyednek; hogy míg az egyes fonalakat alkotó részecskék kohéziójatökéletes, a szomszédos fonalak részecskéivel már csak tökéletlenül kötődnek. Haránt iránybanbelemártva egy kést, a folyadék éppúgy azonnal és tökéletesen körülzárta a pengét, akárcsak a víz, ésmidőn kihúztuk belőle, éppoly nyomtalanul el is tűnt a kés helye. Ám ha gondosan, két fonál közémerőlegesen szúrtuk be a pengét, sikerült tökéletesen elválasztanunk egymástól a folyadékalkatelemeit, sőt a kohéziós erő nem is tudta azonnal eltüntetni a kés nyomát.”[44]

A REMORA

A remora latinul „késedelmet” jelent. Ez a szó elsődleges jelentése, amelyet később átvittértelemben az Echeneis (bojtorjánhal) jelölésére is használtak, tudniillik azt tartották róla, hogy képesfeltartóztatni a hajókat. Spanyolul megfordult ez a folyamat: a rémora alapjelentésében ama bizonyoshalat jelöli, átvitt értelemben pedig „akadályt” jelent. A Remora hamuszürke hal; a fején s a tarkójánegy ovális, porcos lebeny van, amellyel vákuumot teremtve, rá tud tapadni a víz alatti lényekre.Plinius így jellemzi a képességeit (IX, 41):

"Van egy Remora nevű hal, mely leginkább sziklák közt bolyong, s amely ha a hajógerinchez tapad,lelassítja a hajó haladását, innen kapta a nevét, továbbá ezért oly gonosz a varázsereje, s ezértakadályozza, illetve borítja homályba az ítéleteket és a pereket. Egy jó tulajdonsága azonbanellensúlyozza ezt a sok rosszat: a szülésig az anya méhében tartja

a magzatot. A Remora nem ehető, nem is eszik. Arisztotelész úgy véli, hogy sok lába van e halnak,tudniillik a sok pikkely úgy áll rajta, mintha megannyi láb volna... Trebius Niger szerint egy lábhosszú, öt ujj vastag ez a hal, s képes megállítani a hajókat, továbbá ha sóval preparálják, a testéheztapasztva fel tudja hozni a legmélyebb kútból is a lehullott aranyat."[45]

Különös végignézni ezt az utat, amely a hajók feltartóztatásától a perek és a szülések késleltetéséigvezet.

Másutt arról számol be Plinius, hogy egyetlen Remora döntötte el a Római Birodalom sorsát,amikor is az actiumi ütközetben megállította azt a gályát, amelyiken Marcus Antonius éppenseregszemlét tartott; és hogy ugyancsak egy Remora tartóztatta föl – négyszáz evezős ellenében –Caligula hajóját. „Süvít a szél, dühöng a vihar – kiált föl Plinius –, ám a Remora megfékezi adühüket, megállítja a táncoló hajókat, s eléri azt, amit még a legsúlyosabb horgonnyal vagyhorgonykötéllel sem lehet elérni.”

„Nem mindig az erősebb győz. Egy hajó előrehaladását megakadályozhatja egy piciny remora” –visszhangozza Diego de Saavedra Fajardo.[46]

A RUKMADÁR

A Rukmadár egy óriásra növesztett sas, illetve keselyű; egyesek arra gondolnak, hogy a Kínát ésHindusztánt övező tengerekre tévedt kondorkeselyű adta hozzá az ötletet az araboknak. Lane elveti ezta feltételezést, s úgy véli, hogy inkább egy csodás fajnak a csodás alfaja, avagy a Szímurg arabszinonimája. Nyugaton az Ezeregyéjszaka meséi-nek köszönheti a hírét. Bizonyára emlékszik azolvasó, hogy amikor Szindbádot egy szigeten hagyták a társai, az megpillantott egy hatalmas fehérkupolát, s hogy másnap egy jókora felleg takarta el szeme elől a napot. A kupola egy Ruk-tojás volt, afelleg pedig maga a madár. Szindbád ekkor odakötözi magát a turbánjával a Ruk óriás lábához; majdfelröppen, s egy hegycsúcson teszi le Szindbádot a madár anélkül, hogy maga észrevette volna. Azelbeszélő még azt is hozzáteszi, hogy a Ruk elefánttal táplálja a fiókáit.

Marco Polo utazásai-ban (III, 33) ezt olvashatjuk: „...azt beszélik, hogy arra találhatók a rettentőgriffmadarak, helyesebben: dél felől szállva ott bizonyos évszakokban megjelennek. Leírásuk azonbanteljességgel különbözik a mi történeteink és képeink ábrázolásától, melyeken félig madárnak, féligoroszlánnak tűnnek. Mert azok a személyek, kik arra jártak és látták őket, úgy mesélték el messireMarco Polónak, hogy mindenképpen földi madarak: két lábuk van, sashoz hasonlítanak, csupánroppant nagyok; akkorák, hogy kiterjesztett szárnyuk harminc lépés, tollaik pedig tizenkét lépéshosszúak, és testük vastagsága is ezzel arányos. Olyan erősek, hogy karmaikkal az elefántot iselbírják, felviszik a magasba és leejtik, hogy összezúzódjék. Miután így megölte, a griff lecsap rá, éskedve szerint lakmározik belőle.”[47]

Marco Polo hozzáteszi, hogy a Nagy Kán követei magukkal vittek egy Ruk-tollat Kínába.

A SÁRKÁNY

Sokféle formát ölthet a sárkány, de mind kifürkészhetetlen. Jobbára úgy képzelik el, hogy lófeje,kígyófarka van, az oldalán több nagy szárny, négy mancsán pedig négy-négy karom. Emlegetni szoktáktovábbá kilenc rokon vonását: a szarva szarvasra emlékeztet, a feje tevére, a szeme ördögre, a nyakakígyóra, a hasa csigára, pikkelyes bőre halra, a karma sasra, a talpa tigrisre, a füle ökörre. Olyansárkányfajta is létezik, amelynek nincs füle, s a szarvával hall. Gyönggyel is szokás ábrázolni: anyakában függ, s a Napot jelképezi. A gyöngyében rejlik az ereje. Ha elveszik tőle, ártalmatlan.

A történetírók szerint a sárkánytól származnak az első császárok. Gyógyító erejű a csontja, foga,nyála. Tetszése szerint lehet látható, illetve láthatatlan az ember tekintete előtt. Tavasszal felköltözikaz égbe; ősszel alámerül a vizek mélyére. Egyes fajtáknak nincs szárnyuk, azok saját lendületükkelrepülnek. A tudomány számos fajtát is megkülönböztet. A Mennyei Sárkány az istenek palotáit hordjaa hátán, s vigyáz rájuk, nehogy a földre zuhanjanak; az Isteni Sárkány – az emberiség javára – szeletkavar és esőt ád; a Földi Sárkány megszabja a folyók és patakok folyását; a Föld Alatti Sárkány őrziaz ember elől elrejtett kincseket. A buddhisták szerint semmivel sincs kevesebb sárkány, mint ahányhal nyüzsög a számtalan koncentrikus tengerben; valahol a világegyetemben létezik egy szent jel,amely kifejezi pontos számukat. A kínaiak jobban hisznek a sárkányokban, mint bármely más istenben,mert a felhők változó alakjai közt sűrűn látják őket. Shakespeare ugyancsak megfigyelte, hogy vannaksárkány alakú fellegek: „Láthatunk néha sárkányforma felhőt...”[48]

A sárkány a hegyek ura, a földjóslás egyik eleme, sírok közelében él, része a Konfucius-kultusznak,a tengerek Neptunusa, de a szárazföldön is feltűnik. A Tengeri Sárkánykirályok tündöklő, víz alattipalotákban laknak, s opálon meg gyöngyön élnek. Öt ilyen király létezik: a vezér középen van, a többinégy pedig egy-egy égtájat jelöl. Egy mérföld hosszú a testük; ha megmozdulnak, összeütődnek ahegyek. Sárga pikkelypáncél védi a testüket. Pofájuk alatt szakáll díszeleg; szőrös a lábuk, a farkuk. Ahomlokuk kinyúlik lángoló szemük fölé, apró és vastag a fülük, mindig tátva a szájuk, hosszú anyelvük s hegyes a foguk. Leheletükben megfőnek, testgőzükben pedig megsülnek a halak. Hafeljönnek a víz színére, örvények és tájfunok támadnak;

ha a levegőben repülnek, olyan vihart kavarnak, hogy az lesöpri a városokban a háztetőket, sáradást hoz a mezőkre. Halhatatlanok, s bármekkora a távolság köztük, szavak nélkül is tartják akapcsolatot egymással. Mindig a harmadik hónapban készítik el a felsőbb egeknek szóló évijelentésüket.

A SQUONK (LACRIMACORPUS DISSOLVENS)

„Roppant kis területen honos a squonk. Pennsylvanián kívül kevesen hallottak eddig erről a furaállatról, jóllehet az említett állam bürökerdőiben meglehetősen elterjedt lény. Felettébb visszahúzódótermészetű, jobbára alkonyatkor, szürkületkor vándorol. Minthogy nem illik a testére a bőre, melyegyébként csupa szemölcs és anyajegy, mindig boldogtalannak érzi magát; azok, akik jól ismerik,joggal mondják, hogy minden állat közül a squonk a legszerencsétlenebb. A nyomkereső vadászokkönnyen követik, mert a szüntelenül síró állat könny-nyomokat hagy. Ha beszorítják s már nincsmenekvés, vagy ha rajtaütnek s ráijesztenek, akár el is olvad saját könnyeiben. Fagyos, holdfényeséjszakákon boldogulnak legjobban a squonkvadászok, akkor ugyanis az állat lassan hullajtja könnyeit,s nemigen mozdul ki a helyéről; olyankor sírás hallatszik a sötét bürökfák lombjai alól. EgyszerMonte Alto közelében szomorú esete volt egy squonkkal Mr. J. P. Wentlingnek, egykori pennsylvaniailakosnak, aki most Minnesota államban, St. Anthony Parkban él. Ugyes módszerrel elejtett egysquonkot – utánozta a sírását, és becsalogatta egy zsákba –, majd hazaindult vele, ám útközbenegyszerre csak könnyű lett a terhe, és elhalt a sírás. Wentling kikötötte a zsákot és belenézett. Csakkönnyet és buborékot talált benne.” (William T Cox: Fatermelő erdők félelmetes lényei, Washington,1910)

SWEDENBORG ANGYALAI

Emanuel Swedenborg (1688-1772), a jeles természettudós és filozófus Londonban élte le szorgoséletének utolsó huszonöt évét. Minthogy az angolok szűkszavú emberek, az a szokás kerítettehatalmába, hogy nap nap után ördögökkel és angyalokkal társalgott. Az Úr kegyelméből eljutott aföldöntúli régiókba, s beszédbe elegyedett azok lakóival. Krisztus egykor azt mondotta, hogy csak azigaz lelkek juthatnak be a mennyországba; Swedenborg feltételül szabta azt is, hogy értelmeseklegyenek; Blake később pedig azt várta el tőlük, hogy művészek legyenek. Swedenborg angyalai olyanlelkek, akik maguk választották a mennyet. Nincs szükségük szavakra; elég, ha rágondol egy angyalvalamely társára, az nyomban ott terem. Ha két ember szerette egymást a földön, egyetlen angyaltalkotnak. A szeretet kormányozza a világukat, minden angyal egy-egy mennyország. Alakjuk olyan,mint egy tökéletes emberi lény; akárcsak a mennyország. Nézhetnek az angyalok északra, délre,keletre vagy nyugatra, ám mindig szemtől szemben látják Istent. Mindenekelőtt teológusok;legfőképpen az imádkozásban és a lelki gondok megvitatásában lelnek örömöt. A földi dolgok amenny világát jelképezik. A Nap felel meg az istenségnek. A mennyben nincs idő; a dolgok külseje alelkiállapot szerint változik. Az angyalok ruhája okosságuk mértéke szerint ragyog. A mennyben agazdagok továbbra is gazdagabbak, mint a szegények, hiszen már hozzászoktak a gazdagsághoz. Amennyben valóságosabbak és bonyolultabbak a tárgyak, a bútorok, a városok, mint a Földön; a színekis változatosabbak és élénkebbek. Az angol származású angyalok előszeretettel politizálnak; a zsidókékszerekkel kereskednek; a németek pedig könyveket cipelnek magukkal, s onnan lesik ki aválaszaikat. Minthogy a muzulmánok már megszokták, hogy Mohamedet imádják, teremtett nékik Istenegy angyalt, aki a Prófétának adja ki magát. A lelki szegények és az aszkéták nem részesedhetnek aparadicsomi örömökben, hisz úgysem érnék fel ésszel.

SWEDENBORG ÖRDÖGEI

Emanuel Swedenborg ördögei nem alkotnak külön fajt; az emberi nemből erednek. Olyan emberek,akik haláluk után a poklot választják. Nem érzik jól magukat ama pokolbéli vidéken, mely csupamocsár, sivatag, őserdő, felperzselt falu, bordélyház meg sötét odú, ám a mennyben mégboldogtalanabbak lennének. Olykor egy-egy fénysugár világít le rájuk a magas égből, amit égetőtűznek vagy bűzlő szagnak vélnek. Szépnek hiszik magukat, pedig sokuknak állatszerű az arca, vagyépp csak puszta húscafat, vagy egyáltalán nincs is arca. A kölcsönös gyűlölet s a fegyveres erőszakhatja át az életüket; csak akkor gyűlnek egybe, ha egymás életére törnek, vagy ha el akarnak pusztítanivalakit. Isteni parancs tiltja, hogy térképet rajzoljanak az emberek meg az angyalok a pokolról, annyitazonban tudunk, hogy formája nagyjából olyan, mint az ördögé. A legundorítóbb, a legkegyetlenebbpoklok pedig nyugaton vannak.

A SZALAMANDRA

Nemcsak tűzben élő, apró sárkány; hanem (hacsak nem téved a spanyol Akadémiai szótár)„rovarevő békaféle is, amelynek koromfekete, sima bőrén szimmetrikus sárga pettyek vannak”. Ekétféle szalamandra közül a mesebeli lény az ismertebb, így senkit sem lephet meg, hogy felvettükebbe a kézikönyvbe.

Plinius azt írja Természettörténet-ének X. könyvében, hogy oly hideg a szalamandra teste, hogyérintésére kialszik a tűz; a XXI. részben azután még egyszer eltűnődik ezen, s kétkedően megjegyzi,hogy ha valóban rendelkezne az állat eme képességgel, amint a mágusok hiszik, akkor használnák istűzoltásra. A XI. könyvben említ egy szárnyas, négylábú állatot, a Pyraustá-t, amely a ciprusi kohóktüzében él; ha kimegy a levegőre s repül egyet, holtan hullik a földre. Ennek a feledésbe merült

állatnak a története beleolvadt a szalamandra későbbi mítoszába.A főnixszel a test feltámadását bizonyították a teológusok; a szalamandra példájával pedig azt,

hogy tűzben is élhetnek élőlények. Szent Ágoston Az Isten városáról című művében, a XXI. könyvbenez a cím áll az egyik fejezet élén: „Lehetnek-e a testek örökkétartók a tűzben?”; íme az első szakasza:

„Mit mutassak meg, honnan meggyőződhessenek a hitetlenek, hogy a lelkes és élő emberi testeknemcsak hogy a halállal szét nem oszlathatók, hanem még az örök tüzeknek gyötrelmeiben ismegélnek? Mert ezt nem akarják a Mindenható hatalmának tulajdonítani, hanem sürgetik, hogy valamipélda által győzessenek meg. Kiknek (azt) feleljük, hogy vannak állatok valóban romlandók és azérthalandók, melyek mégis a tűzben élnének.”[49]

Retorikai nyomaték kedvéért a költők is hivatkoznak a szalamandrára és a főnixre. A SpanyolParnasszus negyedik könyvének szonettjeiben – ahol is „a szerelem és a szépség vitézségét éneklimeg” a szerző – például ezt írja Quevedo:

Tanúsítom a Főnix tűz-valóját,Hisz újulásom is belőle támad,Példázom férfiasságát a lángnak,Bizonyítom sarjadzó apa-sorsát.

S védelmezem a hideg Szalamandrát,Gúny-tárgyát a cáfoló tudománynak,Mert tűzvészben él szívem, szomja támad,S issza, kín nélkül, az izzás kalandját.[50]

A XII. század derekán bejárta szinte egész Európát egy levélhamisítvány, amelyet állítólag akirályok királya, János pap király intézett a bizánci császárhoz. A levélben, amely csodákat szedlajstromba, szó esik szörnyűséges, aranyásó hangyákról, egy Kő-folyóról, egy Homok-tengerről,amelyben élő halak úsznak, egy égig érő tükörről, amely mindent elárul a birodalomról, meg egysmaragdból faragott jogarról, és olyan kavicsokról is, amelyek láthatatlanná teszik az embert vagyépp megvilágítják az éjszakát. A levél egyik szakasza így hangzik: „Birodalmunkban fellelhető egy

szalamandrának nevezett féreg. A szalamandrák tűzben élnek és gubódznak, abból az udvarhölgyekkinyerik a selymet, s szövetet meg ruhát szőnek. Mosás és tisztítás gyanánt a tűzbe vetik ezeket aselyemszöveteket.”

Plinius (XIX, 4) és Marco Polo (1, 42) is említi ezeket az éghetetlen, tűzzel tisztított vásznakat ésszöveteket. Marco Polo így tájékoztat: „Mert az az igazság, hogy a Szalamander nem állat vagy kígyó,miként mifelénk tartják, hanem anyag, melyet a földben találnak.”[51] Eleinte senki sem hitt neki; ám aszalamandrabőrként árult, amiantból készült szövetek kétségbevonhatatlanul bizonyították aszalamandra valóságát.

Önéletrajzának egyik lapján azt írja Cellini – Benvenuto Cellini mester élete, miképpen ő magamegírta –, hogy ötéves korában látott egy kis gyíkforma állatot, mely a tűzben játszott. Elmondta azapjának, hogy mit látott. Az közölte vele, hogy szalamandra az állat neve, majd jól megbotozta, hogyörökre az emlékezetébe vésődjék ama csodás látvány, melyben ritkán van része földi halandónak.

Az alkímia jelképrendszerében a tűz elemi szelleme a szalamandra. Ebből a felfogásból kiderül –akárcsak Arisztotelész egyik okfejtéséből, amely Cicero Az istenek természete című művének I.könyvében maradt fenn –, hogy miért hittek az emberek a szalamandrában. Agrigentumi Empedoklész,szicíliai orvos már korábban megfogalmazta azt az elméletet, hogy „négy gyökere” van a dolgoknak, sazok összekapcsolódása, illetve szétválása – amit a Szeretet és a Gyűlölet mozgat – alkotja avilágtörténelmet. Nincs halál; csupán a „gyökerek” részecskéi léteznek – őket nevezik majd a rómaiak„elemeknek” –, s azok válnak szét. A négy gyökér: a tűz, a föld, a levegő és a víz. Öröktől fogvaléteznek, és egyik sem erősebb, mint a másik. Most már tudjuk (avagy tudni véljük), hogy téves ez azelmélet, ám az emberek sokáig csodásnak találták, és általános az a vélemény, hogy jótékony hatásavolt. „Hosszú és dicsőséges története van a világot alkotó és fenntartó négy elemnek, melyek mégtovább élnek a költészetben és a néphitben” – írta Theodor Gomperz. Nos, ez az elmélet egyenlőségettételezett fel a négy elem közt. Ha léteztek földi meg vízi állatok, szükségszerű volt, hogy tűzben élőállatok is legyenek. A tudomány becsülete megkövetelte, hogy létezzenek szalamandrák. Könyvünkegy másik cikkében láthatjuk, miként jutott el Arisztotelész a levegő állataihoz.

Leonardo da Vinci úgy tudja, hogy tűzzel táplálkozik a szalamandra, s hogy attól vedlik.

A SZARATÁN

Van egy történet, amely sok tájat és kort megjárt már; arról szól, hogy néhány tengerész egynévtelen szigetre vetődik, ám az később eltűnik a mélyben, s ők odavesznek, mert valójában élőlényaz a sziget. Megtalálható e lelemény Szindbád első útján, akárcsak az Őrjöngő Lóránt VI. énekében(„Ch'ella sia una isoletta ci credemo” – „Azt hittük, egy kis sziget az a bálna”[52]); továbbá SzentBrendan egyik ír legendájában és az alexandriai görög bestiáriumban; nemkülönben Olaus Magnussvéd főpap Az északi népek története (Róma, 1555) című művében s az Elveszett Paradicsom I.énekében, nevezetesen abban a szakaszában, melyben egy norvég habokon szunnyadó bálnáhozhasonlítja Milton a megrettent Sátánt („...ki a norvég tajtékban alszik”[53]).

Különös, hogy a legenda egyik első változata megcáfolja a történetet. Egy IX. századi muzulmánzoológusnak, al-Dzsáhiznak Állatok könyve című művében olvasható ez a változat, melyet MiguelAsín Palacios így fordított le:

„Ami a Szaratánt illeti, én még nem találkoztam senkivel, aki azt állította volna, hogy sajátszemével látta.

Néhány tengerész elmondta, hogy olykor eljutottak egynémely tengeri szigethez, melyen erdők,völgyek és sziklarepedések voltak, s nagy tüzet raktak rajta; midőn a tűz elérte a Szaratán hátát,(hátán) a tengerészekkel és a rajta lévő teljes növényzettel elkezdett az úszni (a vízen), úgyhogy csakaz maradt életben, aki elmenekült. Ez a történet még a legcsodásabb, a legmerészebb meséken istúltesz.”

Lássunk most egy XIII. századi szöveget. Al-Kázvíni kozmográfus a szerzője, s A teremtés csodáicímű művében található, így hangzik:

„Ami a tengeri teknőcöt illeti, oly ormótlan méretű állat az, hogy a hajósok szigetnek nézik. Egykereskedő ezt mesélte:

– Megláttunk a tengeren egy szigetet, mely zöld növényzettel nyúlt a víz fölé, s partra szálltunk,gödröt vájtunk a földbe, hogy főzzünk valamit, és akkor megmozdult a sziget, mire így szóltak atengerészek: »Vissza a hajóra, mert teknőc ez, a tűz melegére most felébredt, s mindannyiunkatelveszejthet.«”

Szent Brendan hajóútja is ezt a történetet visszhangozza:„...s akkor tovább hajóztak, majd hamarosan megérkeztek ama földre; ám minthogy egyes helyeken

sekély volt a víz, másutt pedig nagy sziklák voltak, végül is egy szigeten kötöttek ki, melyet biz-tonságosnak véltek, ahol is tüzet raktak, hogy vacsorát főzzenek; Szent Brendan eközben nem mozdultel a hajóról. S midőn már jól égett a tűz és már-már a hús is megsült, egyszerre csak megmozdult emesziget: a barátok erre megrettentek, mind a hajóhoz siettek, otthagyták a tüzet, a húst, s nem tudtákmire vélni a mozgást. Szent Brendan ekkor megnyugtatta őket, s elmondta, hogy egy nagy hal az,Jasconye a neve, s hogy éjjel-nappal azon iparkodik, hogy a szájába vegye a farkát, csakhogy az olyhosszú, hogy nem éri el.”[54]

Az Exeter könyv című angolszász bestiáriumban bálnaként jelenik meg ez a veszedelmes sziget, s„az álnokságban jártas” jószág szántszándékkal rászedi az embereket. Azok tábort ütnek a hátán, s ottpihenik ki a tengeri munka fáradalmait; az Óceán Vendége egyszerre csak lebukik a víz alá, smegfulladnak a tengerészek. A görög bestiáriumban a Példabeszédek parázna asszonyát jelképezi abálna („Sírba vivő út az ő háza, amely levisz a halálnak hajlékába.”); az angolszász bestiáriumbanpedig az ördögöt, a Gonoszt. Szimbólumjellegét a tíz évszázaddal később keletkezett Moby Dick-ben

is megőrizte.

A SZATÍROK

Így hívták őket a görögök; Rómában Faun, Pán és Silvanus volt a nevük. Deréktól lefelé kecskék;emberformájú és szőrös a törzsük, a karjuk és az

arcuk. A homlokukon apró szarvak; hegyesek a füleik és kampós az orruk. Buja, részeges népség.Elkísérték Bakkhosz istent örömteli hindusztáni hadjáratára. Csapdát állítgattak a nimfáknak;kedvelték a táncot, ügyesen furulyáztak. Tisztelték őket a földművesek, nekik ajánlották az elsőtermést. Bárányt is áldoztak nekik.

Egy tesszáliai barlangban egyszer Sulla légionáriusai elejtettek egy példányt ebből az alsóbb rangúistenségből, s odavitték vezérük elé. Tagolatlan hangokat hallatott, s oly visszataszító volt, hogy Sullanyomban visszavitette a vadonba.

A szatírok emléke később hatott a középkori ördögképre.

A SZÁZFEJŰ

A Százfejű olyan hal, amelyet néhány szó karmája hozott létre, midőn egy későbbi időben új testetöltött. Egy kínai életrajz elbeszéli, hogy Buddha találkozott egyszer néhány halásszal, akik egy hálótigyekeztek kihúzni. Hosszú, megfeszített munkával végül egy hatalmas halat húztak a partra, melynekvolt egy majomfeje, egy kutyafeje, egy-egy ló-, róka-, disznó- és tigrisfeje: összesen száz volt aszámuk. Buddha megkérdezte tőle:

– Nem Kapila vagy te?– De Kapila vagyok – válaszolta a Százfejű, mielőtt meghalt.Buddha elmagyarázta a tanítványoknak, hogy egyik előző életében Kapila szerzetessé lett brahman

volt, s a szent szövegek ismeretében nem akadt párja. Mikor a társai elkövettek egy-egy hibát, Kapila„majomfej”-nek, „kutyafej”-nek és más effélének nevezte őket. Mikor meghalt, az elhangzott sokszidalom karmá-ja víziszörnynek teremtette újjá, s azt pontosan annyi fej súlya húzta, ahánnyal Kapilaannak idején a társait illette.

A SZFINX

Az egyiptomi műemlékeken látható Szfinx (melyet Hérodotosz "androszphinx"-nek nevez, hogymegkülönböztesse görög párjától) emberfejű, földön fekvő oroszlán; feltehetőleg a királyi hatalmatjelképezte, egyszersmind a sírokat, a templomokat vigyázta. A Karnak utcáin lévő szfinxek – Ámonszent állatát követvén – kosfejűek. Az asszír emlékeken szakállas, koronás szfinxek vannak; a perzsagemmákon is gyakori ez az ábrázolás. Plinius is említi – az etiópiai állatok jegyzékében – a szfinxet,de csak annyit mond róla, hogy „vörösesbarna a szőre és egyformák az emlői”.

A görög szfinxnek asszonyfeje és -melle van, madárszárnya, oroszlánteste és -lába. Olykorkutyatestűnek és kígyófarkúnak mondják. Leírják róla, hogy azzal pusztítottaThéba népét, hogyrejtvényeket adott fel az embereknek (lévén, hogy emberhangja volt), s aki nem tudta a választ, aztmind felfalta. Iokaszté fiától, Oidiposztól ezt kérdezte:

„Melyik lénynek van négy lába, két lába és három lába, s minél több van neki, annál gyengébb?”[55]

Oidiposz azt felelte, hogy az ember az a lény: gyermekként négykézláb mászik a földön, felnőttkéntkét lábon jár, öregségére pedig botra támaszkodik. Minthogy ezzel megfejtette a rejtvényt, a Szfinxlevetette magát a hegy csúcsáról.

1849 táján De Quincey új értelmezéssel állt elő, mely kiegészíti a hagyományos felfogást. Arejtvénynek szerinte nem általában az ember az alanya, hanem Oidiposz mint egyén, aki élete hajnalángyámoltalan és árva, férfikorában magányos, reménytelen, vak öregkorában pedig Antigonératámaszkodik.

A SZILFEK

A görögöknél négy csoportra osztott anyag minden gyökerének vagy elemének megvolt a magaszelleme. Paracelsus, a XVI. században élt svájci alkimista és orvos négy ilyen szellemet nevez meg:a földi gnómokat, a vízi nimfákat, a tűzben élő szalamandrákat és a légi szilfeket, avagy szilfideket.Mindegyik név görög eredetű. Littré egészen a kelta nyelvekig visszavezette a szó etimológiáját, csakhát teljességgel valószínűtlen, hogy Paracelsus ismerte volna az említett nyelveket, vagy hogybárminemű fogalma lett volna róluk.

Ma már senki sem hisz a szilfekben; a „szilfid alakú” kifejezést azért használjuk még a karcsúnőknek szánt lapos bókként. A szilfek közbülső helyet foglalnak el az anyagi és az anyagtalan lényekközött. Nem vetette meg őket se a romantikus költészet, se a balett.

A SZÍMURG

A Szímurg halhatatlan madár, mely a Tudás Fáján fészkel; Burton azzal a skandináv sassalrokonítja, amely az Ifjabb Edda szerint sok mindenről tud, s az Yggdrasilnak nevezett Világfa ágainfészkel.

Soothey (Thalaba, 1801) és Flaubert is (Szent Antal megkísértése, 1874) említi Szímurg Ankát;Flaubert Sába királynőjének szolgájává degradálja a madarat, s leírása szerint narancsszínű, fémesencsillogó a tollazata, kicsiny emberfeje van, négy szárnya, keselyűkarma és jókora pávafarka. Azeredeti forrásokban ennél sokkal jelentősebb lény a Szímurg. A Királyok könyvé-ben, amely ősi iránilegendák verses gyűjteménye, Firdauszí a hős atyjának, Zálnak a nevelőapjaként tünteti föl; a XIII.században Farid ad-Din Attár az Istenség jelképének vagy képmásának lépteti elő. Erre A madarakbeszédé-ben kerül sor. Különös cselekménye van ennek a négy és fél ezer disztichonból állóallegóriának. A madarak távoli királya, Szímurg lehullat Kína közepére egy pompás tollat;megelégelvén a fejetlenséget, elhatározzák a madarak, hogy megkeresik Szímurgot. Tudják, hogykirályuk neve azt jelenti, hogy „harminc madár”; azt is tudják, hogy a vára a földet körülfutó, köralakú, Kafnak nevezett hegyen vagy hegyláncon van. Eleinte néhány madár elretten az úttól: acsalogány a rózsa iránti szerelmére hivatkozik; a papagáj a szépségére, amiért is kalitkában kell élnie;a fogoly nem tud lemondani a hegyekről, a kócsag a mocsárról, amint a bagoly se a romokról. Végülazért mégiscsak nekifognak a reménytelen vállalkozásnak; átkelnek hét völgyön, illetve tengeren; azutolsó előttinek Szédület a neve; az utolsó pedig Megsemmisülés. Sok zarándok meghátrál; többenodavesznek az úton. A sok szenvedéstől megtisztultan, harmincan érik el Szímurg hegyét. Végreszemügyre vehetik: azt látják, hogy ők maguk a Szímurg, hogy a Szímurg mindannyiukkal – külön-külön és együtt is – azonos.

A teremtés csodái című művében azt írja al-Kázvíni kozmográfus, hogy Szímurg Anka ezerhétszázévig él, s ha felnő a fia, máglyát gyújt és elégeti magát. „Ez – Lane megfigyelése szerint – a főnixlegendájára emlékeztet.”

A SZIRÉNEK

Az idő múlásával más és más formát öltenek a szirének. Első megjelenítőjük, az Odüsszeiatizenkettedik könyvében szereplő rapszódosz nem írja le, milyenek voltak; Ovidius vöröses tollú,szűzarcú madárnak látja őket; Apollóniosz Rhodiosz szerint deréktői felfelé asszony–, lefelé pedigmadártestük van; Tirso de Molina mester (akárcsak a címertan) „fele asszony, fele hal” képet adróluk. Lényük természete éppígy vitatott; Lempriére klasszikus szótára nimfának tartja őket,Quicherat-é szörnyeknek, Grimalé pedig démonnak. A szirének állítólag egy nyugati szigeten, Kirkéközelében élnek, ám egyikük holttestét, Parthenopéét, Campaniában találták meg – a ma Nápolynakhívott, híres város tőle kapta a nevét –, Sztrabón, a geográfus látta is a sírját, s szemtanúja volt atiszteletére időről időre megrendezett tornáknak.

Az Odüsszeiá-ban azt olvassuk, hogy a szirének magukhoz csalogatták s veszedelembe sodorták ahajósokat, és hogy Odüsszeusz betapasztotta viaszszal az evezősök fülét, magát meg kiköttette azárbochoz, hogy ha meghallja is amaz éneket, ne vesszenek ott.

Ekkor a szirének azzal tették próbára, hogy megígérték, hogy minden dolgok tudója lehet:

Senki se húzott el erre a barna hajóval,mézes dalait meg nem hallgatta a szánknak;benne gyönyörködvén ment el, gyarapodva tudásban:mert mi tudunk mindent, mit a tágterű trójai síkontűrtek az argoszi és trósz küzdők isteni szóra,és mindent, mi az életadó földön megesik még.[56]

(Odüsszeia, XII. 186-191.)

Az athéni Apollodórosz felvett egy hagyományt a Mitológiá-jába, mely szerint az argonautákhajóján Orfeusz még édesebb hangon énekelt, mint a szirének, s hogy azok a tengerbe vetették magukatés sziklává változtak, mert sorsuk szerint halál várt rájuk, ha valakire nem hatott a varázserejük. ASzfinx is levetette magát a magasból, midőn fény derült a titkára.

Wales északi vidékén a VI. században elfogtak és megkereszteltek egy szirént, aki Murgan névenbekerült néhány régi almanach szentjei közé is. Egy társa 1403-ban átszökött egy megrepedt gáton, sholtáig Haarlemben élt. Senki sem értett a nyelvén, mégis megtanították fonni, s a keresztet is mintegyösztönösen tisztelte. Egy XVI. századi krónikás úgy érvelt, hogy nem lehetett hal az a lény, mert tudottfonni, ám asszony sem lehetett, mert vízben élt.

Az angol különbséget tesz klasszikus szirén (siren) és halfarkú sellő (mermaid) közt. Ez utóbbiakkialakulására valószínűleg a Poszeidón kíséretéhez tartozó istenek, a tritonok hatottak.

Az Állam tizedik könyvében nyolc szirén vigyázza a nyolc körkörös ég forgását.Szirén: állítólagos tengeri állat – olvassuk egy bárgyú szótárban.

SZKÜLLA

Még mielőtt szörnnyé és örvénnyé vált volna, nimfa volt Szkülla, s szerelemre lobbantottaGlaukosz istent. Az Kirkéhez fordult segítségért, aki köztudottan jól ismerte a füveket s avarázseszközökel. Kirké szerelemre gyulladt Glaukosz iránt, ám mivel az nem felejtette Szküllát,megmérgezte annak a forrásnak a vizét, ahol a Nimfa fürödni szokott. Alighogy Szkülla a vízhez ért,testének alsó része több ugató kutyává változott. Tizenkét lábon állt, egyszeriben hat feje lett, sfejenként három-három fogsora. Úgy megrettent ettől az átváltozástól, hogy az Itália és Szicília közöttiszorosba vetette magát. Az istenek szirtté változtatták. Viharok idején ma is hallják a tengerészek aszirthez vágódó hullámok moraját.

Homérosz, Ovidius és I'ausanias lapjain is megtalálható ez a fabula.

A TALAJEGYENGETŐ

1840 és 1864 között a Fény Atyja (akinek a Belső Hang nevet is adhatjuk) egy gazdaglátomássorozattal ajándékozta meg Jakob Lorber zenészt és tanárt, felfedvén előtte, milyen emberek,állatok és növények élnek a naprendszerünk égitestein. E revelációból tudjuk, hogy van egy háziállat,a Talajegyengető, avagy Földnyomtató (Bodendrücker), melv felmérhetetlen szolgálatot végez aMiron nevű bolygón – ezt a bolygót a Lorber-művek legutóbbi kiadója a Neptunnal azonosítja.

A Talajegyengető vagy tízszer nagyobb, mint az elefánt, melyhez egyébiránt nagyon hasonlít. Kissérövid az ormánya, hosszú, egyenes az agyara; halványzöld a bőre. A lábai – mint megannyi roppantszéles kúp; a kúpok csúcsa szinte belefúródik a testébe. A kőművesek s az építők előtt halad etalponjáró, s elegyengeti a talajt. Kiviszik egy-egy hepehupás telekre, s ő lábbal, ormánnyal, agyarralelsimítja.

Füvön és gyökéren él, egy-két rovarfélén kívül nincs ellensége.

TALOSZ

A fantasztikus állattanban riasztó fajt alkotnak a fémből, illetve kőből lévő élőlények. Gondoljunkcsak azokra a feldühödött, tüzet lehelő bronzbikákra, melyeket – Médeia varázstudományánaksegítségével – Iaszón fogott eke elé; s Condillac érző márványból készült, lélektani szobrát sefeledjük; se azt a rézrévészt, akinek ólomlemezzel borított mellére nevek és talizmánok voltak felírva,s aki az Ezeregyéjszaka meséi-ben megmentette, majd sorsára hagyta a harmadik koldus királyfit,amikor az kiütötte a nyeregből a Mágneshegy lovasát; és a „puha ezüst– s a szilaj aranylányokat” sefeledjük, akiket William Blake mitológiájában selyemhálóval ejtett el egy istennő egy férfi számára;se Arész dajkáit, ama fémmadarakat; se Talószt, Kréta szigetének őrét. [57] Egyesek szerint Vulcanusvagy Daidalosz volt az alkotója; Appolóniosz Rhodiosz azt írja róla az Argonautiká-ban, hogy egybronzfaj utolsó túlélője volt Talósz.

Napjában háromszor körbejárta Kréta szigetét, s sziklát hajított a partra szállókra. Ha vörösen izzótestével megölelt valakit, nem volt menekvés. Csak a sarkán volt sebezhető, végül – Médeiasegítségével – a Dioszkúroszok, Kasztór és Polüdeukész végzett vele.

TAO-TIE

A költészet és a mitológia nem vesz róla tudomást; egyszer azonban bizonyára mindannyian láttukmár egy-egy oszlopfő sarkán vagy épp egy friz közepén, s akkor enyhe undort éreztünk. Gérüonész, aháromtestű óriás nyájait őrző kutya kétfejű, egytestű állat volt, melyet Héraklész szerencsére megölt;Tao-tie ennek épp a fordítottja, s még rémisztőbb, mert ormótlan fejéből jobbra is, balra is nyúlikegy-egy test. Legtöbbször hat lába van, mert az első kettő ama két testet tartja. Sárkány-, tigris- vagyemberarca van; „emberevő óriás álarca”-ként említik a művészettörténészek. Szabályos szörny,amelyet a szimmetria ördöge sugallt a szobrászoknak, fazekasoknak és keramikusoknak. Már a Sangdinasztia korában, Krisztus előtt ezernégyszáz esztendővel megjelent figurája a rituálisbronztárgyakon.

Tao-tie azt jelenti, hogy „falánk”. A kínaiak a mértékletességre intő célzattal festik rá azedényeikre.

TAPASZTALATI BESZÁMOLÓ ARRÓL, HOGY MIT TUDOTT MEG, MITLÁTOTT ÉS MIT TALÁLT MRS. JANE LEAD 1694-BEN LONDONBAN

A vak angol misztikus költőnő, Jane Lead (vagy Leade) nagyszámú műve közt találjuk a következőcímet: Az Isteni Teremtésnek Nyolc Világ gazdagságában fellelhető Csodái, amiképpen a Szerzőtapasztalat útján megismerte őket (London, 1692). Akkoriban, amikor Mrs. Lead híre már bejártaegész Hollandiát és Németországot, egy buzgó tudós – H. van Ameyden van Duym – lefordította aművet hollandra. Ám a későbbiekben, amikor féltékenykedés támadt Lead tanítványai közt, s vitatárgya lett néhány kézirat valódisága, van Duym változatait vissza kellett fordítani angolra. A NyolcVilág című mű 340. (l0 B) lapján ezt olvashatjuk:

„A Szalamandrának a Tűz a megszabott Lakóhelye; a Szilfeknek a Levegő; a Nimfáknak a folyóVíz; a Gnómoknak a Föld ürege, de az a teremtmény, amelynek anyaga az üdvösség, mindenütt otthonvan. Lágy Zenének hall minden hangot, még az Oroszlánok üvöltését és az éjjeli Baglyok kuvikolásátis, amint a Pokol foglyainak jajgatását és nyögését is. Rózsák és Liliomok pompás illatát érzi mindenszakból, még a Rothadás legundorítóbb bűzéből is. Édes kalács és zamatos sör ízét érzi ki mindenből,még boszorkányos Hárpiák lakodalmi tálaiból is. Ha délidőben a világ Kietlen Tájain bolyong, úgyérzi, hogy az Angyalok Mennyei Kara szórakoztatja. Aki igazán vágyik rá, őt keresi Mindenütt,bármily komor s ocsmány részén van is most ennek vagy a másik hét világnak. Döfd át egy éles Kard-pengével és az Isteni, Tiszta boldogság forrását látod magad előtt. E szemnek megadatott -Transzlációrévén –, hogy lássa az ő útjait; olykor a Bölcsesség jóvoltából hasonló adományban részesül aGyermek.”

A TEKNŐCÖK ŐSANYJA

A kereszténység előtt huszonkét évszázaddal a jóságos Nagy Jü császár bejárta és lépteivel lemértea Kilenc Hegy, a Kilenc Folyó és a Kilenc Mocsár vidékét, majd felosztotta a földet a földművelés ésaz erények gyakorlására alkalmas Kilenc Tartományra. Ezzel megfékezte a Vizeket, melyek az Ég és aFöld elöntésével fenyegettek; a történetírók elbeszélése szerint egy patakból előbukkant,természetfölötti, avagy angyali Teknőc tárta fel előtte az emberi világnak eme felosztását. Egyesekszerint ez a hüllő – valamennyi Teknőc Öreganyja – vízből és tűzből volt; mások már szokatlanabbanyagnak tekintik: szerintük a Nyilas konstellációt alkotó csillagok fényéből volt. Páncéljáról egykozmikus írást lehetett leolvasni – Hung Fan (Egyetemes Szabály) a címe –, illetve egy fekete-fehérpontokból kirakott ábrát, amely az említett mű Kilenc Részét mutatta.

A kínaiak félgömbnek tekintik az eget, s négyszögűnek a földet; ezért látnak világképet,világmodellt a Teknőcökben. A Teknőcök részesei továbbá a végtelen kozmikus időnek is; ezérttermészetes, hogy a szellemiséggel rendelkező állatok közé sorolják (úgy, mint az Egyszarvút, aSárkányt, a Főnixet és a Tigrist), és hogy a jósok leolvassák páncéljáról a jövőt.

Tan-Kuj (Teknőc-Szellem) a neve annak a lénynek, mely felfedte a császárnak a Hung Fan-t.

A TENGERI LÓ

Más fantasztikus állatoktól eltérően a Tengeri Ló nem különböző elemek keverékéből áll;egyszerűen csak egy vadló, mely a tengerben él, és csak akkor lép a szárazföldre, ha a sötétéjszakákon kancaszagot visz felé a szellő. Egy meghatározatlan szigeten – talán Borneón – kikötik apásztorok a király legszebb kancáit a partra, majd meghúzzák magukat a föld alatti üregekben;Szindbád látta is, amint kijött a tengerből a csikó, látta, hogy ráveti magát egy kancára, s hallotta,hogy felnyerít.

Burton szerint a XIII. századból ered az Ezeregyéjszaka meséi-nek végleges összeállítása;ugyanabban a században született és halt meg al-Kázvíni kozmográfus, aki A teremtés csodái címűértekezésében ezeket a szavakat írta: „A Tengeri Ló olyan, akár szárazföldi társa, épp csak a sörényeés a farka dúsabb, csillogóbb a bőre, hasított a patája, akár a vad ökröké, termetre pedig kisebb, minta szárazföldi ló, s valamivel nagyobb, mint a szamár.” Megjegyzi, hogy álomszép csikók születnek atengeri és a szárazföldi ló kereszteződéséből, s meg is említ egy sötét szőrű kiscsikót, melynek „fehérfoltjai, akár az ezüst.”

Egy XIII. századi kínai utazó, VangTaj-haj ezt írja a Kínai miszcelláneá-ban:„A kancára leső Tengeri Ló fel-feltűnik a tengerparton; olykor el is fogják. Fekete, fényes a szőre;

hosszú a farka, söpri a földet; a szárazföldön éppúgy jár, mint a többi ló, felettébb szelíd, több százmérföldet is befut egy nap. Jobb, ha nem fürdetik folyóvízben, mert a víz láttán nyomban feltámad ősitermészete, s elúszik.”

Az etnológusok abban a görög-római elképzelésben keresték eme iszlám legenda eredetét, melyszerint a kancákat a szél termékenyíti meg. Vergilius versbe foglalja Georgica III. könyvében. Pliniusszabatosabban érvel (VIII, 67):

„Köztudott, hogy Luzitániában, Olisipo (Lisszabon) vidékén s a Tagus (Tajo) partjánszembefordulnak a kancák a nyugati széllel, s az megtermékenyíti őket; az így született csikókcsodásan fürgék, ám három évet sem élnek.”

Justinus, a történetíró feltételezése szerint onnan eredhet ez a fabula, hogy egykor a fürge lábúparipákat kissé fellengzősen „a szél fiainak” hívták.

A TERMIKUS LÉNYEK

Rudolf Steiner teozófus és látnok előtt feltárult a titok, mely szerint bolygónk, mielőtt a most ismertFöld lett, átment egy Nap-korszakon, azelőtt pedig egy Saturnus-koron. Az ember ma fizikai testből,éteri testből, asztrál testből és egóból áll; ama Saturnus-korban vagy -fázisban kizárólag fizikai testvolt. Láthatatlan, tapinthatatlan volt, mivel akkor még nem létezett a Földön se szilárd, se folyékony,se gáznemű anyag. Csakis a hőállapotok, termikus formák léteztek. A különböző színárnyalatokszabályos és szabálytalan alakokat körvonalaztak a kozmikus térben; minden ember, minden lényváltozó hőmérsékletekből álló szervezet volt. Steiner tanúsága szerint a Saturnus-korban az emberiségvalójában egy hideg-meleg állapotokból létrejött, vak, süket és érzéketlen halmaz volt. „A kutatószemében a hő nem más, mint egy gáznál is finomabb szubsztancia” – olvassuk Az okkult tudományokvázlata egyik lapján. A Nap-korszakot megelőzőleg tűzszellemek, avagy arkangyalok mozgatták amaz„emberek” testét, akik lassan már fénylettek és tündököltek.

Vajon álmodta ezt Rudolf Steiner? Vajon azért álmodta, mert mindez megtörtént egykor, az időkmélyén? Kétségtelen, hogy ezek a lények sokkal meghökkentőbbek, mint a más kozmogóniákbanszereplő sok demiurgosz, kígyó meg bika.

A TROLLOK

A valkűrök Angliában a falvak világában rekedtek, majd boszorkánnyá süllyedtek; a skandinávnépeknél az ősi mitológia óriásai pedig – azok, akik Jötunheim lakói voltak s Thór istennelhadakoztak – faragatlan trollokká satnyultak. A Régibb Edda elején álló kozmogóniában azt olvassuk,hogy midőn eljön az Istenek Alkonya, felhágnak az óriások Bifrostra, a szivárványra, és széttörik,majd egy farkas és egy kígyó kíséretében elpusztítják a világot; a néphitben szereplő trollok gonosz,ostoba elfek, kik hegyi barlangokban vagy rozoga kunyhókban laknak. A legkiválóbbaknak két-háromfejük is lehet.

A trollok Henrik Ibsen drámai költeményének, a Peer Gynt-nek (1867) köszönhetik hírüket. Ibsenelsősorban is nacionalistának ábrázolja őket; azt hiszik ugyanis – vagy legalábbis igyekeznek elhitetnimagukkal –, hogy pompás ital az általuk készített rettenetes kotyvalék, s hogy palota a barlangjuk.Peer Gyntöt úgy igyekeznek megkímélni hajlékuk undorító látványától, hogy felajánlják, hogy kitépik aszemét.

A TUSIVÓ MAJOM

„Az északi tartományokban honos ez az állat, s négy-öt hüvelyk hosszú; különös hajlam rabja; aszeme karneolszínű, a szőre koromfekete, selymes, göndörödő és puha, mint a párna. Felettébbkedveli a tust, így ha valakit írni lát, ő leül, s karba tett kézzel, keresztbe tett lábbal kivárja, míg azbefejezi a munkát, s akkor felhörpinti a megmaradt tust. Azután ismét leguggol, és megnyugszik.”(Vang Taj-haj, 1791)

TÜKÖRÁLLATOK

A XVIII. század elején Párizsban kiadott Tanulságos és különös levelek egyik kötetében Zallingerjezsuita páter azzal a tervvel állt elő, hogy megvizsgálja, milyen ábrándok és tévhitek élnek a kantoniköznép közt; a bevezető felsorolásban megjegyezte, hogy a Hal olyan tünékeny, csillogó lény, melyetmég senki meg nem érintett, bár sokan állítják, hogy látták már a tükrök mélyén. Zallinger atya 1736-ban meghalt, s megkezdett tanulmányát akkor egyetlen toll sem folytatta; százötven évvel későbbHerbert Allen Giles vette kézbe a félbeszakadt munkát. Szerinte eme Hal-hiedelem egy olyan nagyobbmítosz töredéke, amely a Sárga Császár legendás koráig nyúlik vissza.

A tükrök világa akkoriban nem vált szét, mint most, az emberek világától. Sőt nagyon iskülönböztek egymástól; a lények, a színek, a formák nem feleltek meg egymásnak. A két birodalom, atükörés az embervilág, jól megfért egymással; ide-oda lehetett közlekedni a tükrökön át. Egy éjjelelözönlötte a tükörnép a földet. Roppant erejük volt, ám a véres hadakozás után győzedelmeskedett aSárga Császár varázstudománya. Visszaverte erőiket, bezárta őket a tükreikbe, s megszabta nekik,hogy azontúl minden emberi tettet – mint valami álomban – meg kell kettőzniük. Elvette az erejüket,az alakjukat, és szolgalelkű tükörképpé fokozta le őket. Egy nap azonban majd kiszabadítják magukate bűvös tehetetlenségből.

Elsőként a Hal kel majd életre. A tükör mélyén akkor egy halovány vonalat veszünk észre,amelynek a színe egyetlen más árnyalathoz sem lesz fogható. Utána apránként a többi forma isfeltünedezik. Lassanként mindjobban eltérnek tőlünk, lassanként már nem utánoznak bennünket.Kitörnek az üveg, illetve a fém fogságából, s akkor már nem találnak legyőzőre. A tükörlényekoldalán ott harcolnak majd a vizek teremtményei.

Jünnanban nem Tükörhalról, hanem Tükörtigrisről beszélnek. Másutt pedig úgy vélik, hogy amatámadás előtt kihallatszik majd a fegyverek zaja a tükrök mélyéről.

A TÜNDÉREK

Spanyol nevük (hada) a latin fatum (sors, végzet) szóval áll összefüggésben. Varázserejükkelbefolyásolják az ember tetteit. Azt szokták mondani, hogy a másodrangú isteni lények közt a tündéreka legnépesebbek, a legszebbek és legemlékezetesebbek. Nem kötődnek se egyetlen vidékhez, seegyetlen korhoz. A régi görögöknél, az eszkimóknál s a rézbőrű indiánoknál egyaránt találunk olyantörténetet, amelyben elnyerik a hősök e fantasztikus lények szerelmét. Veszedelmesek persze az effélekalandok; ha egyszer a tündér vágyai teljesülnek, akár halálba is küldheti a szeretőit.

Írországban és Skóciában azt tartják róluk, hogy a föld alatt élnek, s ott tartják fogva az elraboltgyerekeket és férfiakat. A néphit szerint egykor a tündéreké volt a földből előkerülő sok kőkorinyílhegy, így csalhatatlan gyógyerőt tulajdonítanak nekik.

A tündérek kedvelik a zöld színt, az éneket, a muzsikát. A XVII. század végén egy skót pap, azaberboyle-i Kirk tiszteletes írt egy traktátust a következő címmel: A titkos állam; avagy esszé azoknaka föld alatti és (jobbára) láthatatlan lényeknek a természetéről és tetteiről, akiket eddig faun, tündér ésmás efféle néven ismertek a skót síkságon; leírásunk a kettőslátók beszámolóján alapszik. 1815-benSir Walter Scott nyomtatta ki a kéziratot. Kirk úrról az a hír járja, hogy elrabolták a tündérek, amiértfelfedte titkaikat. Az olasz vizeken a Fata Morgana kelt délibábokat, hogy megtévessze és elveszejtsea tengerészeket.

EGY TŰZKIRÁLY ÉS A PARIPÁJA

Hérakleitosz tanítása szerint a tűz az elsődleges elem, de ez nem azt jelenti, hogy tűzből lévőlényeket kell elképzelnünk, olyanokat, akiket a lángok tünékeny, változékony anyagából alkottak meg.Pedig épp ezt a szinte képtelen felfogást kísérelte meg ábrázolni William Morris A földi Paradicsomcímű ciklusában (1868-1870), A Vénusnak adott gyűrű epizódban. Íme, a szóban forgó sorok:

Király volt leginkább: jogarS korona járt lángjaival;Izzó-fehér arcán a hőMetsző, éles volt, mint a kő;S nem hús-vér: tűz volt, lobogó,Nézése vad, vágyakozó,Csupa félelem s fájdalomEmbereiével rokon,Csak tízszerte kegyetlenebb;Pompás hátast nyergelhetettA Mester, nem volt hippogriff,Se ló, se sárkány, de ez is,Meg az is, meg ez se, meg az se,Lidércesen vibrálva messze,Rémálomként...[58]

Lehetséges, hogy az a szándékoltan kétértelmű megszemélyesítés hatott a fenti sorokra, amellyel aHalált ábrázolja Milton az Elveszett Paradicsom-ban (II, 666-673). Ott, ahol a fejét véljük,királykoronát hord, a teste pedig egybeolvad önnön árnyékával.

AZ UROBOROSZ

Számunkra az óceán ma egy tenger vagy tengerek rendszere; a görögök körkörös folyónak látták,mely körbefogja a földet. Minden víz belőle indul ki, neki ellenben nincs se forrása, se torkolata.Egyszersmind istennek vagy titánnak is tartották, mégpedig talán a legrégebbinek, mert az Íliász XIVénekében „első nemző”-nek nevezi Ókeanoszt az Álom; az Istenek születésé-ben azt írja rólaHésziodosz, hogy az óceán az ősatyja a világ valamennyi – szám szerint háromezer – folyójának,melyek közt az Alpheioszé és a Nílusé az elsőbbség. Egy dús szakállú öregember a szokásosábrázolása; néhány évszázad múltán jobb jelképet talált rá az ember.

Hérakleitosz hajdan azt mondta, hogy a kör kerületén egybeesik a kiinduló, illetve a végpont. EgyIII. századból származó görög amulett, melyet ma a British Museumban őriznek, találóbban ábrázoljaeme végtelenséget: egy kígyóval, amely a farkába harap, vagy amely – Martínez Estrada szépszavaival – „a farka végénél kezdődik”. Uroborosz e szörny szakneve (tehát „farokfaló”), melyetkésőbb oly gyakran használtak az alkimisták.

A skandináv kozmogóniában találjuk leghíresebb példányát. A Próza Edda avagy az Ifjabb Eddaleírja, hogy Loki nemzett egy farkast és egy kígyót. Egy jóslat figyelmeztette az isteneket, hogy e kétlény lesz a föld veszte. Fenrirt, a farkast ekkor láncra kötözték, melyet hat képzeletbeli dologbólfontak: „macskalépészajból, nőszakállból, sziklagyökérből, medveszálkából, hallélegzetből ésmadárnyálból”. Jörmungandrot, a kígyót pedig „a földet övező tengerbe vetették, s az úgy megnőtt atengerben, hogy maga is körüléri a földet és önnön farkába harap”.

Jötunheimben, azaz az óriások földjén egy verseny során Utgard-Loki felszólítja Thór istent, hogyemeljen föl egy macskát; jóllehet minden erejét megfeszíti az isten, az állatnak csupán csak egy lábaemelkedik fel a földről; valójában kígyó az a macska. Varázslattal tévesztették meg Thórt.

Midőn eljő az Istenek Alkonya, a kígyó felfalja a Földet, a farkas meg a Napot.

A VALKŰRÖK

Az ősi germán nyelveken azt jelenti a valkűr, hogy „holtak kiválasztója”. Egy fájdaloműzőangolszász ráolvasás – anélkül, hogy nevükön nevezné őket – ezt a leírást adja róluk:

Zajjal jártak, lám, zajjal, hogy a hegyháton átlovagoltak,Elszántan jártak, bátrak, hogy a felföldön átlovagoltak............Ott, e roppant asszonyok...[59]

Nem tudjuk, milyennek képzelte őket Németország vagy Ausztria népe; a skandináv mitológiábanszépséges, fegyveres szüzek. Legtöbbször hárman voltak.

Kiválogatták a csatában elesett harcosokat, s magukkal vitték a lelküket Odin eposzbéliparadicsomába, melynek aranyból volt a teteje, s ahol lámpák helyett kardok világítottak. Emeparadicsomban hajnalhasadtától addig tusáztak egymással a harcosok, míg el nem estek, majd életrekelvén, részt vettek az istenek lakomáján, ahol is egy halhatatlan vaddisznó húsából ettek, s akifogyhatatlan szarukból mézsört ittak.

A keresztény hatások erősödésével mind jelentéktelenebb lett a valkűr név; a középkori Angliábanazzal a váddal küldött máglyára egy szerencsétlen asszonyt egy bíró, hogy valkűr, vagyis boszorkány.

YOUWARKEE

Saintsbury azt írja Az angol irodalom rövid története c. munkájában, hogy Youwarkee az egyiklegbájosabb angol hősnő. Félig asszony, félig madár, vagy amint egykor Browning írta halottfeleségéről, Elizabeth Barrettról, félig angyal, félig madár. Szárnyként kitárhatja a karját, selymes tollborítja a testét. A déli sarkvidéki tengerek egyik eldugott szigetén él; ott akad rá egy hajótörött, PeterWilkins, és feleségül veszi. Youwarkee egy madártörzs, a glummok fajtájához tartozik. Wilkinsmegtéríti őket Krisztus hitére; felesége halála után pedig sikerül visszajutnia Angliába. E különösszerelem történetét Robert Paltock PeterWilkins (1751) című regényében olvashatjuk el.

ZSIDÓ DÉMONOK

A zsidó babona úgy képzelte, hogy a test és a lélek világa közt van egy birodalom, melyet angyalokés démonok laknak. Az ott élők száma meghaladta az aritmetika határait. Az idők folyamán Egyiptom,Babilónia és Perzsia is hozzájárult e fantasztikus világ kialakításához. Talán a kereszténység hatásáratörtént (Trachtenberg ezt állítja), hogy kevesebb figyelmet kapott a démonológia, avagy a démonoktudománya, mint az angelológia, vagyis az angyalok tudománya.

Azért említsük meg Keteb Mererit, a Dél és a Forró Nyarak urát. Egyszer iskolába igyekvőgyerekek találkoztak vele; kettő kivételével mind odavesztek. A XIII. század folyamám latin, franciaés német jövevények árasztották el a zsidó démonológiát, s később teljesen elvegyültek a Talmudalakjai között.

JEGYZETEK

[1] Pokol, III. 77-79. Babits Mihály fordítása.[2] Baksay Sándor fordítása.[3] Háy Gyula fordítása.[4] Az Ifjabb Edda szerint Odin lovának is nyolc lába van.[5] Baksay Sándor fordítása.[6] Tandori Dezső fordítása.[7] A Spanyol Királyi Akadémia Nyelvtanában hasonló vélemény olvasható: „Annak ellenére, hogy a ·»mi« természeténél fogva

többes számú alak, gyakorta egyes számú főnév mellett áll, ha valamely méltóságot képviselő személy önmagára utal vele; példánakokáért: »Mi, Don Luis Belluga, Isten és az Apostoli Szentszék kegyelméből Cartagena püspöke. «”

[8] Isten legnagyobb csodája ez, ám teremtője, Isten pusztítja majd el.[9] Károlyi Gáspár fordítása.[10] Károlyi Gáspár fordítása.[11] Tellér Gyula fordítása.[12] Szindbád szerint a félbetört rinocéroszszarv embert ábrázol; al-Kázvíni szerint egy lovast, mások pedig madarakat meg halakat

említenek.[13] Mohay András fordítása.[14] Kálnoky László fordítása.[15] Geréb József fordítása.[16] Jánosy István fordítása.[17] Huisne menti francia város.[18] Geréb József fordítása.[19] Hasonlóképpen ír Schopenhauer: „Horst Varázskönyvtár című művének első kötetében, a 325. oldalon, így foglalja össze Jane

Lead angol misztikus tanait: »Aki varázserővel rendelkezik, kénye-kedve szerint uralma alá vonhatja és megújíthatja az ásványi, anövény– és az állatvilágot; következésképpen ha összefogna néhány mágus, a teljes Teremtés ismét visszajuthatna paradicsombeliállapotába.«” (Az akarat a természetben, VII.)

[20] Judah Löw Bezalel.[21] Kelen Ferenc fordítása.[22] Eszünkbe juttatja ez a Vőlegény leírását az Énekek énekéből (5, 10-11): „Az én szerelmesem fejér és piros...”, „Az ő feje, mint a

választott drága megtisztított arany...”[23] Ezék. 1, 6-18. Károlyi Gáspár fordítása.[24] Jel. 4, 6-8. Károlyi Gáspár fordítása.[25] Perzsia északi tartománya.[26] Aeneis. III, 218. Lakatos István fordítása.[27] „Párja a lónak eként griff lesz...”, Nyolcadik Ekloga, 27. Lakatos István fordítása.[28] Tandori Dezső fordította.[29] Tandori Dezső fordítása.[30] Szabó Lőrinc fordítása.[31] Devecseri Gábor fordítása.[32] Tandori Dezső fordítása.[33] Tandori Dezső fordítása.[34] Devecseri Gábor fordítása.[35] Tellér Gyula fordítása.[36] Átváltozások, VIII. 159. Devecseri Gábor fordítása.[37] Tellér Gyula fordítása.[38] Mohay András fordítása.[39] Tellér Gyula fordítása.[40] Szabó Lőrinc fordítása.[41] Tandori Dezső fordítása.[42] Gáli József fordítása (Egy családapa gondja).[43] A Károlyi-fordításban „oroszlán”-ként szerepel.[44] Bart István fordítása.[45] Gerónimo Gómez de Huerta (1604) fordítását követem.[46] L. Politikai vállalkozások, 84.[47] Vajda Endre fordítása.[48] Vas István fordítása (Antonius és Kleopátra, IV. 14, 2).

[49] Fordította a pesti növendékpapság magyar egyházirodalmi iskolája.[50] Tandori Dezső fordítása.[51] Vajda Endre fordítása.[52] Tandori Dezső fordítása.[53] Jánosy István fordítása.[54] Vö. Az Uroborosz-ról szóló cikkel.[55] Úgy tűnik, ez a legrégebbi változat. Idővel belekerült az a metafora, mely egy napra csökkenti az emberi élet tartamát. Ma így

hangzik a rejtvény: „Melyik az az állat, amelyik reggel négy lábon jár, délben kettőn, délután pedig hármon?”[56] Devecseri Gábor fordítása.[57] A példasorhoz hozzátehetünk még egy vonóállatot is: Guillinburstit, a fürge vaddisznót, akinek azt jelenti a neve, hogy

„aranysörtés”, s akit Slidrugtanninak is hívnak, azaz „veszélyes agyarú”-nak. „Ez az élő vasmunka – írja Paul Herrmann mitológus – afurfangos törpék kohójából került ki; disznóbőrt dobtak a tűzbe, s arany vaddisznót vettek ki, mely földön, vízen s levegőben is képeshaladni. E vaddisznó közelében még a legsötétebb éjszakán is elegendő fény van.” Guillinbursti a szerelem és a termékenység egyikskandináv istenének, Frevrének húzza a szekerét.

[58] Tandori Dezső fordítása.[59] Tandori Dezső fordítása.

Tartalomjegyzék

ELŐSZÓA BAO A KUABTU ÉS ANETAKHERÓN, A SZÖRNYAZ AMPHISZBAINAANNAM TIGRISEIBAHAMUTBALDANDERSA BANSHEEA BAZILISZKUSZBEHEMÓTA BORAMETZA BROWNIE-KBURÁKA CATOBLEPASCERBERUSA CHESHIRE-I MACSKA MEG A KILKENNYI KÉT KANDÚRCHILEI FAUNAA DZSINNEKAZ EGYESÜLT ÁLLAMOK FAUNÁJAAZ EGYSZARVÚAZ EGYSZEMŰEKAZ ELEFÁNT, AMELY MEGJÖVENDÖLTE BUDDHA SZÜLETÉSÉTAZ ELFEKAZ ELOIK ÉS A MORLOCKOKAZ ESŐHOZÓ MADÁRFASZTITOKALONLA FERTÉ-BERNARD[17] BOZONTOSAA FŐNIXMADÁRGARUDAA GNÓMOKA GÓLEMGÖMB ALAKÚ ÁLLATOKA GRIFFMADÁRA HALOTTFALÓHANIEL, KAFZIEL, AZRIEL ÉS ANIELHAOKAH, A MENNYDÖRGÉSISTENA HÁROMLÁBÚ SZAMÁRA HÁRPIÁKA HASONMÁSA HATLÁBÚ ANTILOPOKA HIPPOGRIFF

HOCHIGANA HOLDBÉLI NYÚLHUMBABAICHTYOCENTAURUSKAFKA ÁLOMBÉLI ÁLLATAA KAMIA KARBUNKULUSA KENTAURKERESZTEZŐDÉSKÉT METAFIZIKAI ÁLLATA KIMÉRAA KÍNAI EGYSZARVÚKÍNAI FAUNAA KÍNAI FŐNIXA KÍNAI RÓKAA KÍNAI SÁRKÁNYA KRAKENA KROKOTTASZ ÉS A LEOKROKOTTASZKRONOSZ, AVAGY HERKULESKUDZSÁTAA LAMED WUFNIKOKA LAMIÁKA LÁNCOS KOCALAUDATORES TEMPORIS ACTIA LEMUROKA LERNAI HÜDRALEVIATÁN SARJAC. S. LEWIS ÁLOMBÉLI HÜLLŐJEC. S. LEWIS KÉPZELETBELI ÁLLATALILITHA MANDRAGÓRAA MARTICHORASA MENNYEI KAKASA MENNYEI SZARVASA MINÓTAUROSZA MYRMECOLEOA NÁGÁKA NIMFÁKA NISNÁKA NORNÁKA NYOLCTESTŰ KÍGYÓA NYUGATI SÁRKÁNYODRADEKA PÁRDUCA PELIKÁN

A PERITONOKA PIGMEUSOKPOE ÁLOMBELI ÁLLATAA REMORAA RUKMADÁRA SÁRKÁNYA SQUONK (LACRIMACORPUS DISSOLVENS)SWEDENBORG ANGYALAISWEDENBORG ÖRDÖGEIA SZALAMANDRAA SZARATÁNA SZATÍROKA SZÁZFEJŰA SZFINXA SZILFEKA SZÍMURGA SZIRÉNEKSZKÜLLAA TALAJEGYENGETŐTALOSZTAO-TIETAPASZTALATI BESZÁMOLÓ ARRÓL, HOGY MIT TUDOTT MEG, MIT LÁTOTT ÉS MITTALÁLT MRS. JANE LEAD 1694-BEN LONDONBANA TEKNŐCÖK ŐSANYJAA TENGERI LÓA TERMIKUS LÉNYEKA TROLLOKA TUSIVÓ MAJOMTÜKÖRÁLLATOKA TÜNDÉREKEGY TŰZKIRÁLY ÉS A PARIPÁJAAZ UROBOROSZA VALKŰRÖKYOUWARKEEZSIDÓ DÉMONOKJEGYZETEK

Table of ContentsELŐSZÓA BAO A KUABTU ÉS ANETAKHERÓN, A SZÖRNYAZ AMPHISZBAINAANNAM TIGRISEIBAHAMUTBALDANDERSA BANSHEEA BAZILISZKUSZBEHEMÓTA BORAMETZA BROWNIE-KBURÁKA CATOBLEPASCERBERUSA CHESHIRE-I MACSKA MEG A KILKENNYI KÉT KANDÚRCHILEI FAUNAA DZSINNEKAZ EGYESÜLT ÁLLAMOK FAUNÁJAAZ EGYSZARVÚAZ EGYSZEMŰEKAZ ELEFÁNT, AMELY MEGJÖVENDÖLTE BUDDHA SZÜLETÉSÉTAZ ELFEKAZ ELOIK ÉS A MORLOCKOKAZ ESŐHOZÓ MADÁRFASZTITOKALONLA FERTÉ-BERNARD[17] BOZONTOSAA FŐNIXMADÁRGARUDAA GNÓMOKA GÓLEMGÖMB ALAKÚ ÁLLATOKA GRIFFMADÁRA HALOTTFALÓHANIEL, KAFZIEL, AZRIEL ÉS ANIELHAOKAH, A MENNYDÖRGÉSISTENA HÁROMLÁBÚ SZAMÁRA HÁRPIÁKA HASONMÁSA HATLÁBÚ ANTILOPOKA HIPPOGRIFF

HOCHIGANA HOLDBÉLI NYÚLHUMBABAICHTYOCENTAURUSKAFKA ÁLOMBÉLI ÁLLATAA KAMIA KARBUNKULUSA KENTAURKERESZTEZŐDÉSKÉT METAFIZIKAI ÁLLATA KIMÉRAA KÍNAI EGYSZARVÚKÍNAI FAUNAA KÍNAI FŐNIXA KÍNAI RÓKAA KÍNAI SÁRKÁNYA KRAKENA KROKOTTASZ ÉS A LEOKROKOTTASZKRONOSZ, AVAGY HERKULESKUDZSÁTAA LAMED WUFNIKOKA LAMIÁKA LÁNCOS KOCALAUDATORES TEMPORIS ACTIA LEMUROKA LERNAI HÜDRALEVIATÁN SARJAC. S. LEWIS ÁLOMBÉLI HÜLLŐJEC. S. LEWIS KÉPZELETBELI ÁLLATALILITHA MANDRAGÓRAA MARTICHORASA MENNYEI KAKASA MENNYEI SZARVASA MINÓTAUROSZA MYRMECOLEOA NÁGÁKA NIMFÁKA NISNÁKA NORNÁKA NYOLCTESTŰ KÍGYÓA NYUGATI SÁRKÁNYODRADEKA PÁRDUCA PELIKÁN

A PERITONOKA PIGMEUSOKPOE ÁLOMBELI ÁLLATAA REMORAA RUKMADÁRA SÁRKÁNYA SQUONK (LACRIMACORPUS DISSOLVENS)SWEDENBORG ANGYALAISWEDENBORG ÖRDÖGEIA SZALAMANDRAA SZARATÁNA SZATÍROKA SZÁZFEJŰA SZFINXA SZILFEKA SZÍMURGA SZIRÉNEKSZKÜLLAA TALAJEGYENGETŐTALOSZTAO-TIETAPASZTALATI BESZÁMOLÓ ARRÓL, HOGY MIT TUDOTT MEG, MIT LÁTOTT ÉS MIT

TALÁLT MRS. JANE LEAD 1694-BEN LONDONBANA TEKNŐCÖK ŐSANYJAA TENGERI LÓA TERMIKUS LÉNYEKA TROLLOKA TUSIVÓ MAJOMTÜKÖRÁLLATOKA TÜNDÉREKEGY TŰZKIRÁLY ÉS A PARIPÁJAAZ UROBOROSZA VALKŰRÖKYOUWARKEEZSIDÓ DÉMONOKJEGYZETEK