MARTHA TAYLOR HARCMEZŐK ANGYALA

Mandy Fontaine ijedten ült fel az ágyában. Először nem tudta, hogy álmodott-e, vagy valóság, ami ennyire elvakította. Kezével megdörzsölte a szemét, de a hatalmas fény most is élesen villant fel a szobában. Leugrott az ágyról, és az ablakhoz lépett. Alig akarta elhinni, amit látott: a farm lángokban állt. Recsegve-ropog-va, pattogva égett. A hatalmas épület lángjai átterjedtek a kisebb melléképületekre is. Szörnyű látványt nyújtott. A lába remegni kezdett. Az ajka szétnyílt, de csak egy néma ordításra tellett tőle. Belül hallatszott ez az iszonyatos hang, nem jutott túl a saját fülén. Amint egy kissé magához tért, feltépte az ajtót, és szaladni kezdett át a gyönyörű parkon a hatalmas épület felé, de félúton megtorpant. Hová fut? A lángok körülnyaldosták az épületet, lehetetlenné téve még azt is, hogy megközelítse, nemhogy bejuthasson a szüleihez. - Ó, édes istenem! - nézett szét könnyes szemmel. -Miért tetted ezt velem? - tört fel belőle a kétségbeesett zokogás. Néhány pillanatig úgy állt ott az égő otthonából tűzijátékként fel-felcsapódó szikrák között, összetett kézzel, mint egy angyal. Derekáig érő szőke haja arannyá változott a tűz fényében. Lassan megfordult, és szinte öntudatlanul visszafelé indult. Meztelen lábát hűvös csókkal borította be az éjjeli nedves föld. Fellépkedett a kicsi épület néhány lépcsőfokán, és belépett az ajtón. Lerogyott az ágyra, és csodálkozott azon, hogy egyetlen gondolat sincs a fejében. Zavarodottan nézett szét, aztán egyszerre csak hallani vélte az édesanyja kedves hangját. Felugrott, és körbe-körbe forgott magán. - Mama! Hol vagy? Nagyon félek! Gyere értem! - motyogta. Lassan mindkét szemét az ajtóra tapasztotta. Várta, hogy az anyja belépjen. Az ajtó azonban nem nyílt ki, senki nem lépett be rajta. Sem az anyja, sem az apja, sem pedig a bátyja. Felugrott az ágyra, és összekuporodva húzódott a sarokba. Rájött, hogy csak a fejében hallotta az anyja hangját, amint tegnap este könyörögve kérte, hogy ne hagyja el a szobáját. Forrong a világ, rossz idők járnak, sok a kóbor tolvaj. Soha nem lehet tudni, hogy mi történik... Mandy zavarodott elméje csak lassan ébredt tudatára annak, hogy engedetlensége mentette meg az életét. Ha a szobájában marad, akkor

most ő is odaveszett volna... Milyen szerencse, gondolta, hogy mégis idejött aludni! Még csak ezután lesz tizennyolc éves! Az élet csak most kezdődik számára! Maga elé bámult, aztán ismét megeredtek a könnyei. Rádöbbent, hogy teljesen egyedül maradt ezen a világon. Elpusztult az egész családja. Mi lesz most vele? Egész testét rázta a rokogás. - Miért nem haltam meg én is? Nem akarok egyedül élni! Mama! - kiáltott bele az éjszaka sötétjébe. - Kérlek, gyere értem, vigyél magaddal! - zokogta. Az éjszakai csendben iszonyatosan hatottak ezek a szavak, melyeknek a sistergő, ropogó tűz csak még nagyobb nyomatékot adott. A lány az ablakhoz lépett. A lángok több méterre csaptak az ég felé, fekete füstfelhő gomolygott ijesztően. Az istálló felől hangos nyerítést hallott. Először nem is fogta fel, de aztán eszébe jutott kedves pajtása, Sam, a gyönyörű lova. - Meg kell mentenem! Meg kell mentenem! - mondogatta, de hiába akarta az agya, a lába nem engedelmeskedett. Állt ott egy helyben, és könnyben úszó szemmel nézte, amint a lángok körülnyaldossák az istálló tetejét is. Két kezét kinyújtotta, így akart segíteni, de aztán egyszerre csak eltűnt előle minden. Nem hallott, nem látott, ájultan rogyott össze az ablak előtt. Amerika polgárháború előtt állt. Dél Észak ellen. A szürke mundérosok háborúja a kék mundérosok ellen és megfordítva. Észak persze itt is észak, dél meg dél, de aki a déli államokat csak délen keresi, az nemigen érti meg ezt az egész felfordulást. Mert Louisiana állam, ott a Mississippi deltája körül, az délen van, annál délebbre már nehezen lehet valami, Virginia is "déli" állam ebben a háborúban, de a felső csücske északabbra nyúlik, mint amilyen északon Washington fekszik, márpedig az Észak fővárosa. A polgárháború kirobbanásának az volt az oka, hogy a déli államok, amikor látták, hogy Lincoln elnök személyében nem nekik való ember kerül a Fehér Házba, kimondták: mostantól nem tartoznak az Észak-amerikai Egyesült Államokhoz. Természetesen az északiak ezzel szemben arra esküdtek, hogy nem társasjáték az ilyesmi. Gondolunk egyet, és azt kiabáljuk, hogy "nem ér a nevem"? Az fog történni ebben az országban, amit a választásokon megnyilvánult többség kíván.

A lázadás 1861-ben tört ki Virginiában, ezáltal pedig a legvadabb déli állammá vált. Ezeket a fickókat nem ringatták kőbölcsőben, és tisztességből sem vettek különórákat! Április 17-én határozták el, hogy faképnél hagyják az Egyesült Államokat. Ekkor azonnal megkezdték a támadásaikat, megindították csapataikat, és megrohanták Harperés Ferryt, amely a legészakibb csücske volt az államnak, így mondhatni nem is dél, hanem valójában észak volt. Erőd is, vasúti csomópont is, arról nem is beszélve, hogy katonai raktárai tele voltak fegyverrel. Csak összeszerelni való puska- és pisztolyalkatrész húszezer jutott a rablók kezébe. Keletre a tenger, északra Baltimore, nyugatra pedig Virginia reteszeli el Washingtont a többi északi államtól, ez pedig gondot okozott az itt állomásozó északi csapatoknak. A Fehér Ház olyan volt, mint valami kaszárnya, ki-be járt az a néhány tucat katona, akit össze tudtak rántani, hogy a végsőkig kitartsanak, amennyiben a déliek le akarnák rohanni a fővárost. A Capitolium, az a kupolás épület, ahol a parlament meg a szenátus szokott ülésezni, hadiraktárnak festett. Tarackok, gúlába rakott puskák, lisztes- és szárítotthalas hordók a márványfolyosókon, embermagas, páncélozott barikádok a bejáratoknál. Az államkincstár meg a pénzverde épületében mozsárágyúk álltak. Várták az erősítést, mely nagy nehezen meg is érkezett: 532 pennsylvaniai legény masírozott be Washingtonba. Nem éppen sorkatonaság, de legalább a saját embereik. - Kapitány! Anderson kapitány! - rontott be a helyiségbe egy ijedt képű legény. - Mi a gond? - lépett elő a kapitány, kék kabátján ékszerként villant a sok rézgomb. A fiatal katona közelebb lépett. - Jelentem, rendbe hoztuk a vasútvonalakat, az utakat megépítettük, a munkálatokat befejeztük. - Remek! - bólogatott elismerően a kapitány. - Jó híreket hoztál, fiú! Most pedig, ha nincs más mondandód, dolgom van! - fordult el a kapitány, de a kiskatona nem mozdult. - Van még valami? - állt meg a kapitány, de nem fordult vissza. - Igen, uram! - felelte a katona egy kissé visszafojtott hangon. - Ki vele, de gyorsan! Rengeteg a munkám, nem érek rá! - pördült meg a kapitány. Hangja és arcának komolysága tekintélyt parancsolt, bár

valójában ő sem volt sokkal idősebb, mint a katona. - Sajnos vannak még híreim, de ezek egyáltalán nem nevezhetők jónak - mondta, és egyik lábáról a másikra állt, nem tudta, hogy is kezdjen hozzá. A kapitány felhúzta a szemöldökét, ezzel is sürgetve a katonát. - A Sumter-erődből érkezett a hír. Háromezer lövedéket lőttek a déliek az erődre. Csaknem megfojtotta a mieinket a robbanások és a saját lövedékeik lőporfüstje. Ráadásul már nincs kenyerük se... Parancsra várnak, vagy segítségre... A kapitány arca, ha lehet még komolyabbá változott. Néhány pillanatig gondolkozott, majd megköszörülte a torkát. - Menj, pihend ki magad, később még beszélünk! A katona koszos kezével végigsimította az arcát, melyen széles, fekete nyomot hagyott. Anderson kapitány jó kedve elszállt, agya lázasan dolgozott. Néhány perc múlva már döntött. Parancsokat osztogatott, majd amint mindent elrendezett, visszavonult. Mandy lassan eszméletre tért. Először azt sem tudta, hogy hol van, csak nézett maga elé. A hajnal még váratott magára, mindenütt csend volt és sötét. A lány erőtlenül feküdt a földön, majd minden erejét összeszedve felült. Fázósan húzta össze magán vékonyka hálóköntösét. Szétnézett és a ruháit kereste. Felfedezte a széken, odavánszorgott és a kezébe vette. Ebben a pillanatban hangos beszédre lett figyelmes. Közelebb lépkedett az ablakhoz és kinézett. Az éjszaka sötétjében először nem látott semmit, de aztán a lángok bevilágították a ház környékét. Rájött, hogy katonák lepték el az udvart. Volt, aki lóháton, volt, aki gyalog közelített az égő ház felé. Többen az istálló felé szaladtak, hogy kiszabadítsák a bent rekedt állatokat. Mandy leejtette a kezéből finoman kimunkált bársonyruháját, és a másik szobába ment, amely George-é volt. A ruhásládából elővette a bátyja ruháját, és belebújt. Hosszú, szőke haját a feje tetején összetekerte, és a sapka alá rejtette. Megállt a piciny tükör előtt, és belenézett. A sapka alól mindenhol előbújtak engedetlen göndör tincsei, ezért hát vett egy mély lélegzetet, felkapta az asztalkán lévő ollót, és gondolkodás nélkül vágni kezdte vele a haját. A hajzuhatag a kezében maradt. Fejébe tette a sapkát, és ismét a tükörbe nézett. Csinos fiatal fiú

tekintett vissza rá. A fel-felvillanó láng fényében csak érzéki ajka és csillogó, világoskék szeme árulhatná el, hogy valójában nő. Gyorsan előkereste George csizmáját, melynek orrába fehérneműjét tömködte, hogy ne csúszkáljon benne a lába. Épp elkészült, amikor a kis épület előtt gyors lábdobo-gás verte fel a csendet. Mandy megállt a két szoba között, és feszülten várt. Tudta, hogy nincs értelme elbújnia vagy ellenkeznie. Talán így, hogy fiúnak öltözött, megússza minden kellemetlenség nélkül a katonákkal való találkozást. Fogalma sem volt róla, hogy kik azok, akik itt a kis házacska körül rohangálnak. Lehet, hogy ők gyújtották fel a farmot? Ha igen, akkor nem sok jót jósol magának... A lángok közben egyre gyengébben világítottak be a szobába, lassan elcsitultak a sistergések, s nem maradt más, csak üszők és hamu. Mandy maga előtt látta az anyja arcát. Szinte mindig mosolygott, amikor a lányára nézett. A szeme ugyanolyan kék volt, mint Mandyé, de a haja egészen sötétbarna volt. Magas, karcsú alakján minden férfinak megakadt a szeme, amikor néha-néha bementek Washingtonba. Ezután az apja magas, kissé testes alakja tűnt fel előtte. Gyerekként azt hitte, nincs nála erősebb a világon. Szerette őt úgy, ahogy egy gyerek szeretheti az apját, de valami mindig visszatartotta, hogy ki is mutassa neki. Talán a szigorú arckifejezése, vagy az, hogy olyan szúrósan tudott nézni, amely mindig megriasztotta. Ezután George-ot látta maga előtt, amint itt, a kisházban játszanak, néha veszekszenek. George nem volt túl magas, talán csak egy-két centivel hagyta el a húgát, de izmos és arányos volt, a lányok nagyon kedvelték. Mandy gyorsan a zsebébe rejtette a hosszú haját, amikor kivágódott az ajtó. - Kapitány! Erre, gyorsan! - kiáltott hátra egy katona a sötétben. - Itt van valaki! - szólalt meg újból, jobban kinyitva az ajtót. Belépett, és a sötétség ellenére is jól látta, hogy egy fiatalember áll előtte. - Nahát, öregem! - lépett közelebb hozzá. - Azt hiszem, marha nagy szerencséd van, hogy nem tartozol a családhoz. Ezek ott valamennyien a tűzben vesztek, a lángok martalékává vált az egész farm valamennyi élőlénye - néhány ló kivételével. - Mit beszélsz? - lépett be az ajtón egy magas férfi. Kezében egy égő

faágat tartott. - Kit találtál? - kérdezte, de amint közelebb jött, a fa lángja megvilágította a lány arcát. - Á! Egy fiatalember! - mondta a kapitány. - Remek! Úgyis szükségünk van minél több egészséges fiatalemberre, legalább egy fővel többen vagyunk! - mosolyodott el, amint kimondta ezt a néhány szót. Egészen közel lépett a lányhoz, és az arca elé tartotta az égő fadarabot. - Hát, ez bizony nagyon fiatalka - ingatta a fejét. -Inkább nézném gyereklánynak, mint leendő katonának - tette hozzá. Mandy mélyen lehajtotta a fejét, mert érezte, hogy a vér az arcába szalad. Még szerencse, hogy a kapitány elfordult tőle, így az arca árnyékba került. - Mi a neved, legény? - kérdezte kis idő múlva a kapitány. - Man... George - vágta rá zavartan. - George! És milyen George? Mert, gondolom van vezetékneved is, nem igaz? - bökte meg egy kissé a férfi a mutatóujjával a lány mellét. - Igen, van, uram - suttogta Mandy remegve. Ijedtében egyik lábáról a másikra állt. Azt hitte, a kapitány megérezte, hogy ahova bökött, az éppen a melle volt. - Nos, ha nem titok, elárulnád? - nevette el magát a kapitány. - Fontaine... - Szóval, George Fontaine. Nos, George közlegény! Érezd magad jól közöttünk! Mostantól te is hozzánk tartozol. Az én nevem Anderson. Jack Anderson kapitány -kacsintott egyet pajkosan, majd a mellette álló katonára nézett. - Gyerünk, induljunk! Mandy csak állt egy helyben, nem mozdult. Alig akarta elhinni, hogy a kapitány komolyan gondolta azt, amit mondott. Még hogy ő beálljon katonának! Ezt az őrültséget! - Nos, katona! A parancs neked is szólt! - lódította meg a vállánál kissé erőszakosan a kapitány. Mandy lépkedett a két katona között. Fejét egészen behúzta a két válla közé, legszívesebben hangyányira zsugorodott volna össze. Rettenetesen félt ezektől a katonáktól, akikről a szüleitől rettenetes történeteket hallott. Igaz, hogy ezek az emberek szépen énekeltek, de állandóan kiabáltak és hangosan röhögtek. Mandy a házuk még megmaradt romjai felé nézett. Érezte, hogy szemét elönti a forró könny, majd végigcsurogva az arcán, egymás után gördült le a bátyja zakójára, majd lassan csitulni kezdett a fájdalom.

- Erre, újonc! - fogta meg a kapitány a lány karját. Mandy úgy érezte, hogy a férfi ujjai forró bilincsként tapadnak rá. Megmagyarázhatatlan érzés vett rajta erőt, amint a kapitány hirtelen átölelte a vállát. A katonák az udvaron egymás szavába vágva beszélgettek. A lány észrevette az istállóból megmentett lovakat. Tekintetével Samet kereste, de nem látta sehol. Ott volt George lova is, de a sajátját nem látta. A szíve összeszorult a gondolatra, hogy talán kedvenc lova is a tűzben lelte halálát. - Mi legyen vele? - fordult a kapitány felé a fiatal katona, s szemével Mandy felé intett. - Hát... nem is tudom - tolta hátrább a feje tetejére a sapkáját a kapitány. - Annyira fiatal még, nem szeretném, hogy rögtön feldobja a talpát. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mellettem marad. Majd én megtanítom a legelemibb dolgokra, amelyeket egy háború idején feltétlenül tudnia kell. Ő lesz az én tisztiszolgám! - mondta kedvesen. - Igenis, kapitány! - vágta magát haptákba a fiatal katona, és bánatos arccal távozott. Haragosan nézett Mandyre, aki átvette ezt a remek helyet, amelyet ő nagyon szeretett. A kapitány jó ember, nem talál még egy ilyen felettest az egész seregben, gondolta lógó orral. Mandy a szeme sarkából figyelte a kapitány minden mozdulatát. Magas, karcsú alakján feszült az egyenruha. Arcát nem látta tisztán, de amikor a szobában az égő fadarabot az arca elé emelte, jól látta, hogy a szeme világos. Kék vagy talán szürke... A hangja kellemes tónusú volt, hiába szólt hozzá erélyesen. Mandy mindig megremegett, ha hozzá beszélt. Állt a kapitány előtt, remegő lábbal, dobogó szívvel. - Gyere ide, George! - szólt rá szelíden a kapitány Mandy tett egy lépést, aztán megállt. - Még közelebb! - mondta a kapitány. A lány ismét tett egy lépést, de újból megállt. - Azt mondtam, ide gyere! - mutatott le a csizmája elé a férfi. - A lábad érintkezzen az enyémmel, az orrod érintse meg az enyémet! Mandy úgy érezte, elájul, de engedelmeskedett a parancsnak. Csak akkor állt meg, amikor a csizmája orra a kapitányéhoz ért. Felemelte az arcát, de a kapitánynak csak a melléig ért. - Nézz rám! - mondta a kapitány meglepően gyengéden. Mandy azonban most nem engedelmeskedett. Fiatal szíve hevesebben

dobogott, az arca lángba borult. Félt, hogy ha ránéz a férfira, az rögtön rájön, hogy ő nem fiú... A kapitány ekkor az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét. - Csak nem félsz tőlem? - kérdezte egy apró kis mosollyal a szája sarkában. - Hidd el, még egyetlenegy fiatalembert sem fogyasztottam el - tette hozzá. Ujját még mindig a lány álla alatt tartotta. Érezte, hogy milyen sima a bőre, még csak nem is pelyhedzik a szakálla. - Hány éves vagy, George? - kérdezte egy kis idő múlva, elengedve a lány állát. - Tizennyolc leszek - felelte Mandy. - Érdekes - gondolkodott hangosan a kapitány. - Nekem tizennyolc éves koromban már borotválkoznom kellett. Neked szerencséd van! Nem is tudod, mennyire utálok borotválkozni! Ezután majd te fogsz engem megborotválni -mondta hirtelen. Mandy ijedten pislogott. Még hogy ő borotválja meg a kapitányt? Hiszen soha életében nem volt a kezében borotva. Egészen biztos, hogy megvágná az arcát, hiszen egészen közel kellene hajolnia hozzá... a keze pedig remegne... mint ahogy most az egész teste megremegett. Aztán elmosolyodott, amint a kapitány szavaira gondolt. Ha tudná, hogy ő soha nem is fog borotválkozni, hiszen neki soha nem is lesz szakálla! Lehajtotta a fejét, nehogy a kapitány meglássa a mosolyt az arcán. - Azt hiszem, ideje lesz indulnunk! - A kis kitérő nem volt a tervbe véve, csak a lángokat látva fordultak a farm irányába. Amint azt sejtették, a déliek elkezdték pusztító hadjáratukat. Mindenképpen meg kell őket állítani! A kapitány a lova kantárjáért nyúlt. - Tudsz lovagolni? - kérdezte Mandyt. - Igen, uram! - felelte a lány, és felcsillant a szeme. - Hé, te! - kiáltott oda a férfi az egyik katonának. - Hozz egy lovat az inasomnak! - mondta, majd felpattant a nyeregbe. Mandy szája kiszáradt, egész testét forróság járta át, amikor a katona odavezette hozzá a lovat. Rögtön megismerte Samet. Szemében felragyogott a boldogság könnye. Legalább ő megmaradt nekem! - gondolta. A ló, amint közelebb ért a lányhoz, felnyerített. Fejét az arcához tolta,

és várta, hogy a lány szokásához híven csókot leheljen rá. Most azonban meg kellett elégednie egy simogatással, nem kockáztathatott semmit. - Nevezhetem Samnek? - kérdezte Mandy, és a kapitányra nézett. - Aminek csak akarod. Mától a ló a tiéd! - mondta a férfi, és felnevetett. Mandy tekintete megakadt az arcán. Épp mögötte kelt fel a nap, sugarai bearanyozták a férfi alakját. Mandy most már tisztán látta az arcát. Egészen meglepődött, sokkal idősebbnek gondolta. Olyan korú lehetett, mint a bátyja. Szemébe ismét könnyek gyűltek, amint a testvére az eszébe jutott, ezért inkább elfordította a fejét, és halkan suttogta: - Köszönöm, uram! A kapitány egy pillanatra elgyengült, mert észrevette a lány szemében felragyogó könnycseppet. Ő ezt annak tulajdonította, hogy örül a lónak. A katonák felsorakoztak, a kapitány pedig kiadta a parancsot az indulásra. Hideg szél fújt, a palaszürke égen nehéz felhőfüggönyök lógtak. Mandy visszanézett. A farm helyén kormos romok tespedtek, szomorú képet vésve a lány szívébe. A lelke olyan nehéz volt, mintha mázsás súlyokat cipelne, s a legszörnyűbb az egészben, hogy még csak el sem búcsúzhatott az övéitől. Még csak el sem sirathatta őket, hiszen nem árulhatta el, hogy lány. Ki tudja, hogy fogadták volna, hogy a teljesen kihalt farmon egy fiatal lányt találnak? Ki tudja, mit tettek volna vele? Eszébe jutott a kisház. Rengeteg időt töltöttek el itt ebben a kisházban, melyet az édesapja építtetett nekik. Gyerekekként sok szép élményt nyújtott nekik ez a kis épület. Minden volt benne, mint egy igazi házban. Sok- sok játék és kényelmes bútorok. Két szoba volt benne, berendezve úgy, hogy lakni lehetett benne. Sok személyes holmit áthordtak ide... Aztán az évek folyamán George inkább a lányokkal töltötte itt az idejét, mint vele, de néha azért még nosztalgiáztak együtt. Az este Mandy és George összekaptak, ezért is töltötte az éjszakát a kis házban. Azt hitte, a bátyja majd utánajön, de úgy látszik, megharagudott, amikor gyávának nevezte, mert George nem akart katona lenni. Az apja többször beszélt neki a háborúról, arról, hogy minden férfinak kötelessége a hazájáért harcolni, ha szükség van rá, de George rögtön ideges és utálatos lett, ha erre terelődött a beszéd. Mandy már bánta, hogy megbántotta a bátyját. Felidézte maga előtt a

testvére arcát, és könnybe lábadt a szeme. Az isten a megmondhatója, mennyire szerette George-ot, de most biztosan nagyon megsértette. Legszívesebben kivágná a nyelvét, amiért ennyire meggondolatlan volt. És most... most még csak bocsánatot sem kérhet tőle soha többé... A megbújt könnyek bizony kibuggyantak és végigfolytak az arcán. Még jó, hogy mindenki el volt foglalva a saját gondolataival, nemigen törődtek a lánnyal. Jól kisírta magát, majd a zakója ujjával megtörölte a szemét. - Erősnek kell lenned, Mandy! - biztatta magát. - Mutasd meg, hogy milyen bátor férfi George Fontaine! Légy méltó a bátyád nevéhez, hiszen most viseled! A kapitány néha-néha visszanézett, a szemében pajkos fény villant. Határozottan tetszett neki ez a vékony kis legényke, aki meglehetősen jól üli meg a lovát. Kissé visszafogta a lovat és a lány mellé lépkedett. - George! Mit kerestél te abban a kis házban? Netán a családhoz tartozol? - kérdezte. - Nem - felelte a lány. - Én... én az egyik kertész vagyok. Csak nemrég kerültem ide... - Értem - mondta a kapitány. - Gondolhattam volna, hiszen ha a családhoz tartozol, nem laksz abban a kis melléképületben, nem igaz? Mandy nem válaszolt, a kapitány néhány lépés után ismét előrelovagolt. A lány csak a hátát látta, amint délcegen megüli a lovát. Még soha nem volt szerelmes, bár volt egy fiú, George barátja, aki nagyon kerülgette, de őt nem érdekelte. Aranyos volt és kedves, de mint férfi Mandyt hidegen hagyta. Jóképű volt, mindig nevetett. A haja úgy állt, mint a sündisznó tüskéi, nem lehetett lesimítani, ezért mindig egész rövidre vágatta. George legjobb barátja volt, szinte egész kiskoruktól állandóan együtt voltak, együtt jártak iskolába is. A szüleire már nem nagyon emlékszik, pedig összejártak. Persze, hogy nem emlékszik, hiszen jó néhány éve elköltöztek, Mandy még szinte kislány volt. A csapat hamarosan elérte a Sumter-erődöt, de a látvány magáért beszélt. Mindenütt leégett, üszkös rommaradványok ásítoztak, egyetlen katona sem volt sehol. - Állj! - parancsolta meg a kapitány. - Azt hiszem, elkéstünk - nézett körbe. A lova két mellső lábával a magasba rúgott, aztán ismét és ismét. A kapitány hangosan rászólt, mire megnyugodva felnyerített. Olyan

volt, mintha helybenhagyná a gazdája véleményét. Mandynek a farmjukat juttatta eszébe a sok fekete rom. A szíve összeszorult, s nagysokára jutott el a tudatáig, hogy valaki hangosan nyög mellette. Elfordította a fejét a hang irányába, és az egyik fa tövében megpillantott egy katonát. Leugrott a lováról és a katonához futott. - Ó, istenem! - fordította el a tekintetét az erősen vérző emberről, akinek a felsőteste csupa vér volt. - Kérem, jöjjön ide valaki! - kiáltott fel. Érezte, hogy pillanatokon belül elájul, ha még akár egy pillanatig is itt kell maradnia. - Mi történt, George? - lépkedett a lovával mellé a kapitány. - Egy ember... csupa vér... - hebegte halálsápadtan a lány. - Nahát! Alig lépett be a sorainkba, már rá is szolgált a dicséretre - ugrott le a kapitány a ló hátáról, hangosan gondolkozva. Hamarosan átkötözték a katona sebét, egy kulacsból valami italt töltöttek a szájába, amitől egészen magához tért. - Mi történt? Beszélj! - nézett rá a kapitány. - Tegnap éjjel vége lett... 33 órás pergőtűz után elfoglalták az erődöt, mindenki szedte a lábát. Sajnos néhány tucat emberünk már soha nem tér haza... Úgy tűnik, nekem szerencsém van, hogy rám találtak - nézett a kapitányra elhomályosult szemmel. - Igen, szerencséd van, hamarosan rendbe jössz - szorította meg a feléje nyújtott kezét Anderson. Mandy még mindig egész testében remegett. Nem gondolta volna, hogy ilyen gyenge. Mi lesz, ha ő sebesül meg és vérzik? Kiverte a víz erre a gondolatra. - Mi van, George? - fogta meg a vállát a kapitány. -Csak nem vagy rosszul? Milyen katona válik belőled, ha még egy kis vértől is rosszul leszel? Hogy véded meg a hazádat, ha már az elején elájulsz? - mosolyodott el a kapitány. - Én... én... nem ájultam el - hebegte Mandy vörösre vált arccal. A kapitány egy pillanatra rajtafelejtette a szemét. Csodaszép arca van ennek a fiatalembernek. Ilyen tisztán kéklő szemet még soha nem látott. És a szája... Olyan, mint... mint... Ej! Micsoda hülyeségek járnak az eszemben, korholta magát némán. Gyorsan elrántotta a kezét a lány válláról, és felpattant a nyeregbe. - Azt hiszem, itt nincs tovább mit keresnünk, visszamegyünk a táborhelyünkre!

A katonák felsorakoztak, a kapitány előrelovagolt és elindultak. Mandy egyre azon törte a fejét, hogy mi lesz, ha majd megkapja az egyenruháját, ha majd át kell öltöznie. Csak nem vetkőzhet le ennyi férfi előtt!? Azon töprengett, hogy mit is mondjon, ha erre kerül a sor. Sajnos semmi értelmes és logikus gondolata nem volt, ettől elkedvetlenedett. Sötéten látta a jövőjét, egyetlen pici fénysugarat látott csak: a kapitányt. Saját magának sem merte bevallani, hogy rögtön beleszeretett. Elég volt csak a vállához érnie, végigszáguldott ereiben a vér. Talán még tisztában sem volt vele, mit is érez valójában a férfi iránt. Fiatal volt és ártatlan. Visszatérve a törzshelyükre, a kapitányt a parancsnokságra kérették. McDowell tábornok emelkedett szólásra, amint mindenki elhelyezkedett. - Azt hiszem, nem kell különösen ecsetelnem a jelenlegi helyzetet. Ezért hát csak annyit mondok, hogy ha háború, hát legyen háború. Az elnök mindent megtett, hogy elkerülje az összecsapást, de ezt már nem nyelhetik le. Ebben egyetértett az egész Észak. Mindenkinek viszketett a tenyere... Az újságok óriási plakátbetűkkel írtak a háborúról, többségük arra biztatta az elnököt, hogy erélyesen vágjon vissza. Néhány nap múlva már olvasni lehetett az újságban, hogy végre lesz csata, méghozzá 1861. július 21-én, azaz vasárnap. Megírták, hogy jól megkapják a magukét a déliek, s az északiak meg sem állnak Richmondig. McDowell tábornok és magas rangú parancsnokai igencsak tanúbizonyságot tettek türelemből és önuralomból, amikor parancsolni próbáltak a rengeteg civilnek, aki most katonaruhában botladozott Washington környékén, a Potomac folyó partján. A hadsereg jókorára duzzadt, jóval nagyobb létszámú volt, mint a délieké, akik Manassasnél táboroztak, a vasúti elágazásnál. Vezetőjük Beauregard tábornok, aki rommá lövette Sumter erődjét, huszonkétezer katonát irányít, míg McDowell tábornok harmincezer katonával büszkélkedhet. A kapitány amint visszaért, hívatta Mandyt.

- Itt az ideje, hogy igazi katonakinézeted legyen. Menj és vedd fel az egyenruhádat! A többiek majd megmutatják, hogy hol van a raktár. Mandy egy pillanatra azt hitte, elájul. Tudta, hogy hamarosan sor kerül erre is, de most mégis váratlanul érte a kapitány parancsa. Tétova mozdulattal indult el. A kapitány mosolyogva csóválta a fejét. - Azt hiszem, egy kicsit erélyesebben kell bánnom vele, túlságosan gyámoltalan. Nem engedhetem meg, hogy a tisztiszolgám egy pipogya alak legyen! Majd én megnevelem! Ő lesz az első számú katona, erre esküszöm! - mondta, majd határozott léptekkel elindult Mandy után. A folyosókon és mindenütt katonák álltak, hangosan kiabáltak, nagyokat röhögtek. - Bocsánat, merre van a raktár? - szólított meg bátortalanul egy szőke katonát. - Hát ez mit keres a felnőttek között? - válaszolt kérdéssel a kérdésére a katona - Nézzétek csak, milyen zsenge legényke! - Kezével meglökte Mandy vállát, aki hátraesett, épp egy katona karjába, aki továbbította egy másiknak és így tovább. Mandy már szédült, egyébként is egész nap nem evett, a hosszú lovaglás teljesen kiszívta minden erejét. Nem volt nehéz dobálni, akár egy labdát. - Kérem, hagyjanak békén! Én csak a raktárba szeretnék menni - nyöszörögte kétségbeesetten. A sírás a torkát fojtogatta, de még tartotta magát. - Hogy hívnak, kicsi? - kérdezte egy nyakigláb férfi. Mandy egészen felemelte a fejét, hogy lássa a hang gazdájának az arcát. - George - felelte, s remegő kezét a zsebébe rejtette. Ott azonban minden hely foglalt volt, hiszen a hosszú szőke haját rejtette oda. Gyorsan kirántotta a kezét, de vesztére, mert egy jókora tincs vele együtt jött. - Hát ez meg micsoda? - csapott le rögtön a szőke férfi a zsebéből kilógó hajtincsre. Elkapta és kirántotta. Elképedve látta, hogy legalább ötvencentis csodálatos hajtömeget tart a kezében. Mandy arca teljesen vörösre gyúlt, a szája már-már legörbült. - Nahát! A mi kis suhancunk egy szép nőnek a haját hordja magánál. Mondd csak meg szépen, kié ez a gyönyörű haj? - dugta Mandy orra alá. - Az... az az édesanyámé - mondta szinte gondolkodás nélkül. Hogy

miért pontosan ez jutott az eszébe, nem is tudta. - Ó! Hát a kicsi fia elhozta az anyukája haját magával a háborúba? Ez biztosan megvédi a golyóktól! - gúnyolódott a szőke férfi, és elhúzta az arca előtt a hajat. - Kérem, adja vissza! - kapott utána Mandy, de a férfi csak játszott vele. - Vedd el, ha tudod! Ha ügyes vagy és visszaszerzed, a tiéd, de ha nem, nálam marad örökre, hogy rám vigyázzon! - röhögött tele szájjal, és a többiekre kacsintott. Mandy, mint akibe az ördög bújt, nekiugrott, és ütötte, ahol érte. A kezét karmolta, a lábába rúgott. - Nézzétek csak, milyen harcias! Ő menti majd meg a seregünket! - gúnyolódott vele tovább a katona. Mandy már-már feladta, ám ekkor észrevette az ajtónál a kapitányt, aki összehúzott szemöldökkel figyelte. Először közbe akart lépni, de aztán kíváncsi volt rá, mit tesz egyedül. Ha vészhelyzet állt volna elő, már közbeavatkozott volna. Mandy halálosan megijedt. Nem akarta, hogy a kapitány meglássa a haját, ki tudja, mire gondolna Azt hihetné, hogy egy anyámasszony katonája, vagy éppen hogy egy nagy nőcsábász... Ezért hát megszűnt körülötte létezni a világ, csak ő volt és a szőke katona, aki előtte ugrált, kezében lóbálva a hajat. Mandy csípett és harapott, rúgott és vágott, míg végre a katona megelégelte és odavágta hozzá a hajat. - Nesze, te szerencsétlen! Vidd és tedd az ágyadba magad mellé éjszakára! - Hangosan röhögött, de érdekes módon nem sokan tartottak vele. - George! - hallotta a kapitány hangját. - Igen, uram! - fordult meg, és szembetalálta magát a férfival. - Mi volt ez? Miért nem vagy még átöltözve? Azt mondtam, menj és vedd fel az egyenruhádat! Már rögtön azzal kell kezdenem, hogy megbüntesselek? - mondta, és szigorú arcot vágott. - De... De én... oda akartam menni, csak nem... - Nem érdekel a magyarázkodás. A lényeg, hogy nem teljesítetted a parancsot, verekedtél, szégyent hoztál rám a viselkedéseddel. Ezért már ma este kimész a többiekkel a csatába. Szerettem volna, ha néhány napig itt maradsz, megismerkedtél volna egy-két fontos dologgal, de ez most már nem fontos. Magadnak kerested! Tanuld meg, ez itt nem egy

leányszoba! Viselkedj egy katonához méltóan! A kapitány azzal sarkon fordult, és otthagyta a megszeppent Mandyt. Azt sem tudta, hogy mit csináljon. Menjen utána és kérjen bocsánatot, vagy hagyja itt ezt az egész társaságot, és keressen magának egy új otthont valahol? De hol? Mindenütt forrong az ország, az emberek! most nem szívesen fogadnának be egy idegent. Persze, magának sem vallotta be, mindez csak kifogás volt. Nem akarta elhagyni a kapitányt. Mellette akar maradni, amíg csak lehet. Majd, ha vége lesz ennek az egésznek, akkor... akkor... De mi lesz akkor? Á, erről még ráér gondolkozni! Be kell bizonyítania, hogy a kapitány félreismerte. Ha harcba küldi, hát ő megy! Gyorsan megfordult, és elindult a folyosón tovább. Hamarosan meglátta a nagy piros nyilat, amely mutatta az utat a raktárhoz. Jó félórát várt, amíg rákerült a sor. Sajnos a méretére nem volt ruha, lötyögött rajta a nadrág és a kabát is. Szerencsére a fülkében, ahol átöltözött, senki nem volt, de bármelyik pillanatban beléphetett akárki. Idegességében alig tudta felvenni a nadrágot, minduntalan az orrára akart esni, majd pedig nem találta a nadrág szárának a nyílását. Végre sikerült felöltöznie. Jól megnézte a többieket, hogy a kapitány ne találjon kifogást a ruháját illetően. A kék ruha kimondottan jól állt a szeméhez, kiemelte a színét. - Kapitány úr, visszajöttem - lépett be a tiszt szobájába. - Már rajtam is van a ruha - mondta, majd megpördült maga körül. Pontosan úgy, mint otthon, amikor egy-egy új ruhát kapott. A kapitány nem tudta, hogy nevessen vagy haragudjon. Olyan hiú ez a fiú, mint egy lány, gondolta. - Na, jól van - szólalt meg egy kis idő múlva. - Kérem, bocsásson meg nekem - nézett rá a lány. -Tudom, hogy helytelenül viselkedtem, de nem én kezdtem. Csak megkérdeztem, hol van a raktár, erre ők lök-dösni kezdtek, aztán... - Elég volt, közlegény! - szólt rá erélyesebben a kapitány. - Nem vagyok kíváncsi a részletekre. Amit mondtam, megmondtam! Részt veszel az éjszakai csatában! Mandy csak pislogott, azt hitte, a kapitány csak ijesztgetni akarta, de most komolynak látszik.

- Én... én harcolhatok, ha úgy gondolja, de kérem, mutassa meg, hogy mit kell csinálnom ezzel - tolta a kapitány elé a puskáját. A kapitány most valóban majdnem elnevette magát. Ez egy sokkal nagyobb gyerek, mint ő volt tizennyolc éves korában. - Jól van, gyere velem! - állt fel a kapitány, és kifelé indult. Mandy a nyomában lépkedett. Az udvaron hátul egy nagy, szabad terület volt, ahol már jó néhány újonc gyakorolta a lövést. A kapitány körülnézett, majd felfedezett egy szabad helyet. - Ott van egy szabad hely! Gyere, megtanítlak lőni! Mandy lába alig engedelmeskedett akaratának. A keze úgy remegett, hogy kétszer is elejtette a fegyvert. - Nézd! így kell kézbe venned. Látod? Ez itt a ravasz, ezt kell meghúznod, ha lőni akarsz. Ott néhány méterre van az a tábla, próbálj a közepébe találni - mutatott előre. Mandy megpróbált mindent úgy tenni, ahogy a kapitány mondta. Kezébe vette a puskát, az ujját a ravaszra helyezte, de abban a pillanatban minden célzás nélkül el is sütötte. Még szerencse volt, hogy nem arra szállt a golyó, ahol álltak. A kapitányt kiverte a veríték. - Uramisten! - emelte a tekintetét az ég felé. - Ebből soha nem lesz életképes katona - gondolta. Mandy halálra váltan állt. Messzire dobta a fegyverét, annyira megijedt. - Ez így nem lesz jó, George! - csóválta meg a fejét Anderson. - Próbáljuk meg ismét, de kérlek, csak akkor húzd meg a ravaszt, ha már megvan a célpontod. Rendben? - Oké - bólintott Mandy, de még eltelt néhány másodperc, amíg koncentrálni tudott és megszűnt a remegése. Ismét kézbe vette a fegyverét, de nem nézett a cél irányába. Lehajtotta a fejét és várt. - Várj, majd segítek! - lépett mellé a kapitány. Megfogta Mandy kezét és ráigazította az ujjait a fegyverre.] Érezte, hogy milyen bársonyos és meleg a lány keze. Mintha nem is férfikéz lenne... Mandy egész testében megremegett, amint a kapitány teste az övéhez ért. Apró kis keze úgy simult a férfi tenyerébe, mintha mindig ott lett volna a helye. Fülén érezte a férfi forró leheletét, és szuszogása furcsa, bizsergő érzést keltett fel benne. Hiába igyekezett, nem tudott a lövésre

figyelni. Minden idegszálával a férfi közelségét élvezte. - George! Ha nem figyelsz, esküszöm, itthagylak és csináld egyedül! - mondta a kapitány idegesen. Nem tudta, hogy mi váltotta ki belőle ezt a különös érzelmet, ami eluralkodott rajta. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy George közelsége miatt van minden. De miért? Egy ilyen fiatal kölyök miért van rá ilyen hatással? Egyszerűen ideges volt ettől a megválaszolhatatlan, megfejthetetlen gondolattól. - Bocsánat, uram! - hebegte Mandy, majd megpróbált minden igyekezetével arra a kicsi keresztre koncentrálni, amelyet el kell találnia. - Most, most húzd meg a ravaszt! - kiáltott rá a kapitány, mire a lány úgy megijedt, hogy megrántotta és kilőtte a golyót, mely pontosan a kereszt közepébe talált. - Remek! Ügyes vagy, fiú! - veregette meg a vállát a kapitány nevetve. - Na, ugye, nem is olyan ördöngös dolog lőni? - kérdezte csillogó szemmel. - Hát... nem - rebegte Mandy minden meggyőződés nélkül. - Nos, akkor próbáld meg ismét - javasolta a kapitány. Kissé távolabb állt meg a lány háta mögött, és figyelt a mozdulataira. Mandy beállt abba a pózba, amire a kapitány tanította. Előrenyújtotta a kezét, bal szemét becsukta és célzott. A golyó kirepült, s szinte hihetetlen volt, de ismét talált. Mandy felkiáltott örömében, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, egyenesen a kapitány karjaiba rohant. A férfit annyira meglepte ez a mozdulat, hogy azt sem tudta, mit tegyen. Látta Mandy fénylő szemét, a boldogságot ragyogni az arcán, nem akarta hát letörni. Ezért mindkét karjával átölelte, és magához szorította. Mandy élvezte a pillanat varázsát. Furcsa, édeskés illatot érzett a kapitány mellén, úgy érezte, a világ végeztéig szívesen maradna így. Fejét széles mellére hajtotta, és hallgatta a férfi szívverését, amely szaporán és erőteljesen dübörgött a fülében. - Talán meg is csókolhatná, kapitány! - hallatszott egy recsegő hang mögülük. McDovell tábornok közeledett. A kapitány zavarodottan tolta el magától Mandyt, elvörösödött, és látszott rajta, hogy legszívesebben elsüllyedne szégyenében. Mit gondol most róla a tábornok, hogy egy újoncot ölelget?

k - Tábornok úr! - vágta magát haptákba a kapitány. -Csak együtt örültem George közlegénnyel, aki remekül céloz. Csak egyszer mutattam meg neki, hogy hogyan ke- zelje a fegyverét, s valahányszor célzott, mindig talált. Még annyira fiatal... - Jól van, jól van! Tudom, hogy ön az egyik legszigorúbb emberem, nem gondoltam én ezt komolyan. Csak vicceltem, mert tényleg kicsit komikus volt, ahogy átölelték egymást. Mintha egy szerelmespárt láttam volna egy holdfényes éjszakán - nevette el magát a tábornok. A kapitány egy fintort vágott, most még jobban fájtak a tábornok szavai, bár semmi rosszindulatot nem fedezett fel bennük. - Nevessen már, Anderson! - lépett közelebb hozzá a tábornok, és megérintette a vállát. - Adja a kezét, hogy nincs harag! - nyújtotta ki párnás, hatalmas tenyerét. A kapitány kezet fogott a főnökével, aki férfiasan megszorította, majd Mandyre nézett. - Ügyes legény vagy, fiam! Remélem, a kapitány segítségével még sokra viheted! - Azzal hatalmas pocakjával tolatva elbicegett. - Sajnálom, kapitány úr! - hebegte Mandy vörös arccal. - Igazán nem akartam semmi rosszat, csak nagyon örültem... Én mindig kellemetlenséget okozok önnek... - Jól van, nincs semmi baj - dörmögte a kapitány. -; Lássam, nem felejtettél-e el még célozni? - kérdezte, és a lányra kacsintott. Mandy megfordult, kinyújtotta a kezét, becsukta a bal szemét és célzott. A golyó épp oda talált, ahova a többi. - Úgy látom, nincs szükséged több gyakorlásra. Gyere, menjünk vissza, a sok izgalom után rád fér egy kis pihenés. Ma éjszaka már használhatod is élő célpontra a fegyveredet. Mandy ránézett. - Valóban azt akarja, hogy harcoljak? - kérdezte. A kapitány elbizonytalanodott. Valami volt a lány hangjában, amitől úgy érezte, nem kellene rögtön bedobnia a mély vízbe, de már nem akart változtatni a parancsán. így is túl sokat megengedett ennek a gyereknek. Még félreérthetik a társai. Nem szeretne gúnyolódásuk céltáblájává válni. Már elhatározta, hogy szigorú lesz a fiatalemberhez, s ehhez tartja is magát. Remek katonát nevel belőle, s nem-

csak ő, hanem még Lincoln, az Egyesült Államok elnöke is büszke lesz rá. Az északiak harcra készen álltak a Potomac-folyón túl, Bull Run-patakon innen, a túlsó parton az ellenség építette ki az állásait. Ez a patakpart Washington tövéből kb. 20-25 mérföldnyi távolságra van, ahol már minden készen állt a harc megkezdésére. A gond csak annyi volt, hogy bár valóban harmincezer főnyi volt az északi létszám, de ebből igazi katona csak 1200. A többi önkéntes, akiknek a 90 százaléka nem a félvad nyugatról, hanem a városi "korzóról" jött. A tábornok feje főtt is miattuk. Mandy már három napja volt a patak partján. A bakancs és a benne lévő kapca ránca olyan fájdalmakat okozott, mintha késélen járt volna. Hatalmas hólyagok keletkeztek a talpán, a lábujjak tetején és a sarkán. Ezek a hólyagok aztán kifakadtak, s iszonyatos fájdalommal járt, amíg az eleven hús begyógyult. Mandy hősiesen viselte eme megpróbáltatásokat, bár már ez is elég lett volna egy lánynak a háborúból, de persze a java még hátravan. A másik gondot Mandynek a puska okozta: olyan nehéz volt, hogy a lány majdnem megszakadt belé. Na, nem a valódi súlya, hanem az, amikor tűző napon több kilométeren keresztül cipeli. Az utolsó századok a kora délelőtti órákban érkeztek meg a csata színhelyére. Ezeket a tábornok hátraküldte tartalékba. Mandyt abba a századba osztották be, amely egy domb oldalon telepedett le, ott is táboroztak egész idő alatt. A csatát innen nézték, akár egy színházi páholy. A lány nagyon lehangolt volt. Megkínozta a por, az alakulatokat kísérő légyfelhő, a szomjúság. Talált egy távcsövet, azzal figyelte, hogy mi történik odalent. Amit látott, attól még jobban elment a kedve. A patak partján a; katonák levették a bakancsukat, a kapcát szépen összehajtották, beletették a bakancsba. A fűzőt a két bakancs végén összekötötték, ráakasztották a puskára. Ezután felgyűrték arasznyira a nadrágot, és már át is lehet gázolni a Bull Runon, ami csak patak, ugyebár, nem akadály! Mandyben azonmód meghűlt a vér, amikor arra gondolt, hogy neki is végig kell ezt az egészet csinálni. Milyen könnyen bele lehet esni a vízbe! Rengeteg az éles kő, a felsebzett lábával ha rálép egyre! Ehhez még hozzá kell képzelni, hogy minden oldalról

lőnek! Mandy egész testében remegett. Teljesen átélte az imént látottakat, és rájött, szorult helyzetbe hozta magát. Nem kellett volna belemennie ebbe a veszélyes játékba Időközben azonban rájött, hogy már nemcsak a kapitány miatt tette, hanem mert északi, akárcsak a bajtársai! Kötelessége, hogy kivegye a részét velük együtt! Megölték' a családját, ezért bosszút áll! A kapitány a közeli táborban volt, s mindig tudta, hogy az emberei hol vannak és mi történik velük. Elsősorban Mandy miatt aggódott. Félt, hogy valami baja esik. Talán nem kellett volna mégsem a tűzharcba küldenie. Lelkiismeretfurdalása volt miatta. Eközben Mandy éberen figyelt. Észre sem vette, hogy a többiek lassan előbbre nyomultak. Ült egy fa tetején, és a távcsövébe meredt. Amint körülnézett, egyetlenegy kék ruhás katonát sem látott, de látott valami mást, amitől igencsak megrémült. A szemközti domboldalon jöttek feléje, egészen közel jártak már, valóságos kis hadsereg! Az ő csapataik mögött! A dombtetőn ott állt a parancsnokuk, mint valami erőd. A déliek! Mandy, miközben jobban remegett, mint az a néhány levél, amelyet a fel-feltámadó szél rezegtetett, megpróbált észrevétlenül lemászni a fáról. Már majdnem sikerült, amikor néhány lépésnyire tőle egy szürke ruhás katona kiabálni kezdett. - Nézzétek! Egy jenki! El kell kapni! Nem menekülhet! Mandy halálra váltan menekült. Már úgy érezte, sikerült, s ebben a pillanatban éles fájdalmat érzett a vállán. Eltalálta egy golyó. Először nem gondolt rá, tovább csúszott fenéken lefelé a dombról, messziről már látta a társait. Kiabálni próbált, de nem jött ki hang a torkán. Mit tegyen? Figyelmeztetni kellene őket, hogy forduljanak vissza, mert az ellenség hátba támadja őket. A lába egyre kevésbé engedelmeskedett akaratának. A vér lassan átáztatta a zubbonyát, érezte, amint a forró nedv lecsurog a hasára. Ettől aztán egyre rosszabbul lett. Három puskát cipelt, amely több mázsának hatott. A fél oldalát már nem érezte, a feje szédült, és hányinger kerülgette. Utolsó gondolata az volt, hogy mielőtt meghal, figyelmezteti társait. Irtózatos erőfeszítéssel maga elé tartotta az egyik puskát, és lőtt. Az előtte vonuló társai a lövésre megfordultak, majd visszafelé szaladtak.

Ekkor kezdődött el az igazi haddelhadd! Mandy még bírt annyi erővel, hogy egy földmélyedésbe guruljon, ott azonban elvesztette az eszméletét. Amikor ismét magához tért, fogalma sem volt, hogy hol van. Úgy érezte, mintha egy hintaszékben ülne ott hon a tornácon. Kinyitotta a szemét, de teljesen sötét volt, nem látott semmit. Hangokat viszont annál is inkább hallott. - Hamarosan el kell juttatnunk az egészségügyisekhez különben még elvérzik - hallotta. - Igen, megérdemli, hogy éljen! Remek fickó! Ki gon-| dolta volna róla, hogy ilyen bátor! - Hát én nem, az biztos! - felelte egy ismerős hang. -Azt hiszem, hogy bocsánatot kell kérnem tőle, amint magához tér - mondta. Mandy közvetlenül a feje fölött hallotta a hangot. Gondolkodott, hogy honnan olyan ismerős. Az agya zavaros volt, de addig törte, amíg rá nem jött. Igen! Az a szőke katona volt, aki elvette tőle a haját a folyosón. De vajon kiről beszélnek? - Tudjátok, amikor ott állt a folyosón, harcolva azért a csodaszép hajért, inkább egy iskolás fiúhoz hasonlított, mint egy hőshöz. Most pedig el kell ismerni, George egy igazi hős! Mandy rádöbbent, hogy róla beszélnek. Szemét elfutotta a könny, boldogan sóhajtott fel, mert ezek szerint sikerült a figyelmeztetése. Felemelte a kezét, hogy letörölje a könnyeit, de a sebe iszonyatosan fájni kezdett. Rájött, hogy hordágyon fekszik és a bajtársai között van. Hálásan gondolt rájuk, amiért nem hagyták ott meghalni a csatatéren. Már egyáltalán nem haragudott rájuk, amiért a folyosón szórakoztak vele. Amint beértek a táborhoz, Mandynek eszébe jutott a kapitány. így nem mutatkozhat előtte. Neki nem szabad megtudnia, hogy már az első pillanatban megsebesült, pedig még nem is harcolt. Megint szégyent hozott rá, pedig ő annyira igyekezett. A bajtársai letették a tábor szélén, valami miatt néhány pillanatra magára hagyták, amelynek Mandy roppant örült, így legalább megléphet anélkül, hogy esetleg a kapitánnyal összefutna. Ezek a legények képesek rögtön szólni neki-

Körülnézett, majd összeszedte minden erejét és felállt. A lába meg-megroggyant alatta, szédült, és alig várta, hogy valamiben megkapaszkodhasson. Egyszerre csak két kéz nyúlt a hóna alá. - Gyere csak, öregem! Majd mi segítünk! Elkísérünk az egészségügyisekhez, hiszen nagyon vérzel - mondták segítőkészen. - Csak könnyebb sérülés, semmiség. Hagyjatok csak, innen már magam is odatalálok - hárította el a katonák segítségét, s megkönnyebbülten felsóhajtott, mert nem ismerte őket. - Jól van, de ha kellünk, csak kiálts - mondták, majd elsiettek. Mandy könnyes szemmel nézett utánuk. Milyen kedvesek! - gondolta, és szédelegve elindult a szálláshelye felé, de aztán rájött, hogy most nem a körletben van. Már alig bírt lépkedni, minden összefolyt a szeme előtt, csak tapogatva haladt előre. Keze egy sátorba ütközött. Botladozva, nagy nehezen belépett, majd lába megakadt valamiben, s egyensúlyát elveszítve a földön lévő matracra zuhant. Elájult. A kapitány ijedten nyitotta ki a szemét. Mi ez, mi történt? Először azt hitte, rosszat álmodott, de amint a sötétben tapogatni kezdte, megérintette valakinek az arcát. - Jézusom! - ült fel óvatosan, és kibújt az ágyból. Már három éjjel és három nappal volt szolgálatban, alig várta, hogy végre alhasson néhány órát, és akkor tessék... Gyorsan meggyújtotta a lámpát, és alig akart hinni a szemének. Az ágyán George feküdt ájultan. A lány hason feküdt, a kapitány óvatosan megfordította. A lámpát közelebb tartotta az arcához. Nagyon sápadt volt és maszatos. A felső testére pedig rászáradt a véres ruhája. - George! Hogy kerültél te ide? Mi történt? - kérdezgette az eszméletlen nőt, de az meg sem mozdult. - Valamit tennem kell addig is, amíg orvoshoz kerül -mondta félhangosan, majd gombolni kezdte a lány zubbonyát. Óvatosan, félve érintette meg, nehogy fájdalmat okozzon neki. A szíve a torkában dobogott, azt sem tudta, hogy él-e még egyáltalán. Lassan lefejtette róla a kabátot, és a mellére hajolt. Valami halvány kis szívverést érzékelt, ezért óvatosan tovább vetkőztette. Amikor az inget is lefejtette róla, hirtelen felkiáltott: - Nem! Istenem! Ez nem lehet! - A lány hófehér mellei szabaddá váltak,

s a kapitány megdöbbenve meredt rájuk. Azt sem tudta, hogy mit csináljon. Néhány percig csak bámulta a látványt, de aztán elővette a kötszert, és megpróbálta kitisztítani a sebet. Amint végzett, bekötözte, majd a saját ruhái közül egybe átöltöztette. Amikor elkészült, a vállára emelte és elhagyta vele a szálláshelyet. - Kicsi báránykám, te édes kislány! - suttogta, miközben óvatosan kilopakodott a sátorból. - Tudtam, hogy valami nincs rendben körülötted. Amikor csak a közelembe jöttél, már rám tört valami izgalom, amit nem tudtam megmagyarázni. Most már tudom. Tudat alatt szerelmes lettem beléd. Még ott a farmon, amikor megláttalak, már olyan édes érzést keltettél bennem, mint még soha senki. Csak épp nem tudtam az okát. Most már tudom. Megbabonáztál azzal a gyönyörű szemeddel Hogy is nem jöttem rá, te nem vagy fiú. De miért vállalkoztál erre a veszélyes szerepre? - kérdezte gyengéden. A lány hörögni kezdett. A kapitány megállt, és a válláról leemelve a karjába vette, akár egy gyermeket. Miköz- ben igyekezett vele, azért arra még volt ideje, hogy egy édes csókot leheljen a szájára... Mandy szeme kinyílt. Először csak ismerkedett a világgal, gondolatok és érzések nélkül. Lassan azonban a hangok és mozgások eljutottak a tudatáig. Kissé megemelte a fejét és szétnézett. Sok ágyat és jajgató embereket látott, de csak körvonalaiban. Az ágya körül ugyanis egy áttetsző anyag volt kifeszítve, így csak sejthette, hogy mi van körülötte. - Hol vagyok? - szólalt meg egy idő múlva. Az ágya körül az anyag meglebbent, és egy fiatal, fehér ruhás férfi lépett mellé. - Jó helyen van, kedves. Hamarosan rendbe jön. Megsebesült, de szerencsére idejében került hozzánk. Egy kis műtéttel eltávolítottuk a golyót, most már csak erősödnie kell. Hamarosan rendbe jön - fogta meg az orvos a csuklóját, kitapintva érverését. - Hogy kerültem... ide? - kérdezte ijedt arccal Mandy. - Azt hiszem, a bajtársai hozták be - mondta az orvos mosolyogva. - De miért fontos az? A lényeg, hogy időben segíteni tudtunk. Most pihenjen szépen, és ne foglalkozzon semmivel. Azon legyen, hogy mielőbb rendbe jöjjön. - Igyekezni fogok, és köszönöm, amit értem tettek -mondta Mandy

könnyes szemmel. - De azért még vissza-mehetek a csapatomhoz, ugye, doktor? - tette hozzá egy kissé elérzékenyült hangon. - Azt majd még meglátjuk - mondta az orvos, és elsie tett. Mandy hiába törte a fejét, hogy mi történt az utolsó órákban, nem emlékezett semmire. Arról még tud, hogy a szőke katona és még valaki beszélt róla, de hogy hova vitték, arról már fogalma sem volt. Biztos ők hozták el ide. Csak így lehetett. Még szerencse, hogy a kapitány semmit nem tud az egészről. Hamarosan rendbe jön, és visszamegy a csatába. A kapitány nem is fogja soha megtudni, hogy megsebesült. Kezét a bekötözött mellére tette, majd hogy feltörő kiáltását elfojtsa, tenyerét a szájára tapasztotta. Most mindenki megtudta, hogy ő lány. Mi lesz, ha eljár a szájuk? Itt ugyan biztosan vannak nők is, akik a háború során megsebesültek, az nem lesz feltűnő, hogy itt van, de ha valakivel találkozik a csapatától, azt nem élné túl. Senkinek nem szabad megtudnia, hogy az ő neve Mandy, és nem George. - Doktor! Doktor! - támaszkodott fel ép oldalára. - Mi történt, fáj valamije? - lépett az orvos sietve az ágyához. | - Nem - ingatta a fejét Mandy. - Szeretnék önnel beszélni, ha lehet. - Nagyon sok a munka, de azért pár percre ráérek -ült le az ágy szélére az orvos. - Nem is tudom, hogy kezdjem - vált Mandy arca vörösre. - Tudja, doktor, én nem vagyok nő, azaz hogy férfi sem, csak... - Na, ez így nem egészen világos, talán ha az elejétől kezdené - mondta az orvos, és biztatóan nézett rá. - Szóval, én nem George Fontaine vagyok, hanem Mandy Fontaine. A déliek felgyújtották a farmunkat, a szüleim és George bátyám a lángok között veszett. Én megmenekültem, mert nem a szobámban aludtam, hanem egy kis házban, amelyet apám nekem és a bátyámnak építtetett még gyerekkorunkban. Ez a kis ház el van dugva, fák veszik körül és bokrok. így menekülhettem meg a déliek elől. Amikor felriadtam álmomból, csak a lángoló házat láttam, azt sem tudtam, mit teszek. Kirohantam, de persze közel sem mehettem. A ház recsegett-ropogott, hatalmas égő fadarabok, gerendák röpködtek mindenfelé. Mandyt annyira felzaklatták az emlékek, hogy sírni kezdett.

- Nyugodjon meg, Mandy. Az idő majd segít, hogy nemcsak a testi, hanem a lelki sebek is begyógyuljanak. Mandy bólintott, letörölte a könnyeit és tovább folytatta. - Visszamentem a kis házba, de hamarosan észrevettem, hogy katonák lepik el az udvart. Nagyon megijedtem, ezért... ezért elhatároztam, hogy felveszem a bátyám ruháit, nevét, hogy... hogy megvédjem magam a katonáktól. Levágtam a derékig érő hajamat, és remegve vártam, hogy rám találjanak. Hamarosan meg is jelent egy fiatal katona és... és... a kapitány. Mandy mélyen elpirult. Érzelmei kiültek az arcára, az orvos pedig úgy olvasott belőle, mint egy nyitott könyvből. - Az északiak, ugye? - tett úgy a kapitány, mintha nem vett volna észre semmit. - Igen, az északiak. Anderson kapitány aztán magához vett és mellette szolgáltam, amíg el nem kezdődtek a harcok. Nem szeretném, ha megtudná, hogy én igazából lány vagyok. Eddig mindenkivel el tudtam hitetni, hogy férfi vagyok, nem szeretnék neki csalódást okozni. Ő bízik bennem, különben nem küldött volna ki már az elején a csatába - mondta, és az ajka megremegett. A szeme lázas fénnyel égett, amint a kapitányról beszélt. - Most még nem tudja senki, hogy lány vagyok, csak ön és aki jelen volt az operációnál. Kérem, könyörgöm, ne árulja el a katonáknak, hogy én nő vagyok. Nekem vissza kell mennem, mert nem, nem hagyhatom cserben a kapitányt, és hírnevet kel szereznem a halott bátyám nevének... - Nyugodjon meg, kislány, tőlünk senki nem fogja megtudni. Ezért nem kell gyötörnie magát, mi felesküdtünk a titoktartásra, ezért esküszöm, hogy én nem mondom el a katonáknak vagy a kapitánynak, ha ide kerülnének, hogy a neve nem George, hanem Mandy,. Az orvos megsimogatta a lány haját, mely csúnyán meredezett a párnán, ahogy nőni kezdett. - Köszönöm, doktor! Ön nagyon kedves és jó - suttogta elérzékenyülten a lány, de az orvos jól látta, hogy megnyugodott. - Tudja mit? - lépett vissza egy kissé az orvos. - Igen? - nézett rá érdeklődéssel Mandy. - Ha egy kissé megerősödik, segít majd nekünk. Olyan kevesen vagyunk és túl sok a sebesült. Mindenkire szükségünk van. Ezzel is szolgálja a hadsereget és a hazáját.

- Örömmel - suttogta Mandy, és elmosolyodott. Az orvos elsietett, miközben magában megjegyezte: - Micsoda szerencsés fickó vagy te, Jack Anderson nem is tudod! Mandy hamarosan lábra állt, és nagyon lelkiismeretesen segített az orvosoknak és nővéreknek. A betegek nagyon megszerették ezt a halk szavú, csodaszép arcú nővért. Kapott ő is szürke nővérruhát, fityulát, és igazi nővér lett. Már néhány súlyosabb beteget is bíztak rá. Mandy egyre erősebb lett, s egyre többet gondolt arra| hogy épp ideje lenne visszatérni a csapatához, de nem merte megemlíteni az orvosnak, mert nagyon jól látta, mennyire szükség van az ő munkájára is. Egyik este épp leült, hogy egy kicsit pihenjen, amikor ismét betegeket hoztak. Amint elhelyezték őket, Mandy az egyik mellé lépett. A férfi arca maszatos volt, de ismerősnek tűnt. Csak állt és nézte, lassan felismerte: a szőke katona volt, aki a hordágyon vitte őt. A szíve körül melegséget érzett, szerette volna átölelni és megcsókolni, de nem tehette. - Mandy, kérem! - hallotta az orvos hangját. - Igen, doktor! - lépett hátrább, és az orvos felé fordult. - Kérem, tegye szabaddá a felső testét - mutatott a szőke katona felé, miközben egy másikat vizsgált meg. Mandy gyakorlott ujjakkal szabadította ki a testét a ruhaneműből, majd az eszméletlen férfi mellé állt. Elnézte az arcát, mely most túlságosan komoly volt. Szinte hihetetlennek érezte, hogy ez az ember, aki úgy fekszik itt, mint egy halott, mennyire vidám és magabiztos tud lenni. Sajnálta, és szeretett volna segíteni rajta. - Nos, hadd látom! - lépett mellé az orvos. Kopogtatta és megvizsgálta a mellét, majd a sebet nézte meg. - Nagyon súlyos? - kérdezte Mandy. - Igen, azt hiszem. Rögtön meg kell operálni, talán ez még segít. - Vetkőztesse le teljesen meztelenre - mondta az orvos, és elfordult, hogy egy másik beteget nézzen meg. Mandy amint a nadrágot húzta le róla, csak akkor látta, hogy a lába is megsebesült. - Doktor! A lába is sérült - mondta egy kissé ideges hangon. - Mindjárt megnézem - felelte az orvos, majd amint végzett a másik

beteggel, a lábat is megvizsgálta. - Sajnos, a seb elfertőződött. Amputálni kell - mondta. - Azt nem lehet! - buggyant ki a lány száján a rémület. Az orvos ránézett. Mandy szeme könnyes volt. - Ismeri, Mandy? - kérdezte az orvos. - Igen - bólintott a lány. - A bajtársam és a megmentőm. Az orvos a lányhoz lépett, és a homlokához érintette száját. - Sajnos nincs más lehetőség arra, hogy az életét megmentsük. Le kell vágni a lábát, hogy élhessen. - Igen, értem - bólogatott Mandy, s egyre inkább meg érlelődött benne, hogy vissza kell térnie az alakulatához. Egy hét múlva nyílt rá lehetősége. Nem hoztak betege nem halt meg senki, nyugalom volt a betegek és ápolói között. - Mandy! Menjen, pihenjen le! - mondta az orvos. Nagyon sokat dolgozott. - Köszönöm - felelte Mandy, és felállt. A szállására érve végigfeküdt az ágyán. Igazán jólesett a lába fájt a sok állástól és szaladgálástól. Eszébe jutott a kapitány. A teste megfeszült, és az a bizonyos remegés végigfutott rajta. Alig várta, hogy ismét lássa. Tudta, nehéz dolga lesz, talán sokkal nehezebb mint eddig, mert tisztában van az érzéseivel. Szerelmes a kapitányba, s minden erejét össze kell szednie, hogy el ne árulja magát. Mindenre képes lesz, csak mellette legyen! , Ebben a pillanatban úgy érezte, soha jobb alkalom nem adódik a távozásra. Gyorsan összekapkodta a holmiját, az egyik elhunyt katona ruháit már régen eldugta, most belebújt, a sapkát fejére tette, a puskát a vállára emelte, és kiszökött a kórház területéről. A főhadiszálláson olyan fejetlenség fogadta, hogy sen kinek nem tűnt fel a jelenléte. Senki nem kérdezett semmit. Mandy belépett a kapitány szobájába. A férfi az asztalként szolgáló nagy láda előtt ült, és két kezébe hajtotta a fejét. - Kapitány úr! George Fontaine szolgálatra jelentkezem! - csapta össze a bokáját és szalutált.

A kapitány majdnem elszólta magát, hogy mit keres itt egy nő, de aztán visszanyelte a mondandóját. - Örülök, hogy látlak, George! Hallottam, hogy megsebesültél! Remélem, jól vagy? - kérdezte idegesen. - Köszönöm, uram. Teljesen jól vagyok, csak egy kis karcolás volt az egész. Szeretném elfoglalni a helyemet. A kapitány csak hümmögött, nem tudta, hogy mit is mondjon. Közelebb lépett a lányhoz, és az arcába nézett. Mandy halványan elpirult a kapitány kutató szemétől, de nem fordította el a tekintetét. - Tudod, George, arra gondoltam, hogy butaság volt téged rögtön az elején harcvonalba küldeni, ezért most polgári beosztást kapsz. - Tessék? - kérdezte ijedten Mandy. - Mit jelent az, hogy polgári beosztás? - Azt jelenti, hogy nem fogsz harcolni, hanem az egészségügyben vagy az élelmezésben tevékenykedsz. Mondjuk valamelyik iskolában vagy kórházban. - Ez... ez azt jelenti, hogy... hogy elküld? - kérdezte a lány, és elsápadt. - Nem küldelek el, csak nem akarom, hogy megint valami bajod essék. Képzeld csak el, ha a sebed súlyosabb! Nem tehetlek ki újabb veszélynek. Még nagyon fiatal vagy! - Szóval azt mondja, hogy alkalmatlan vagyok? Hogy nincs semmi hasznom maga mellett? Eddig bizonyítottam, mert ha nem tudná, én hívtam fel a csapatom figyelmét a déliekre. Ezért sikerült nyernünk! - mondta olyan tűzzel, hogy az arca kigyúlt. A kapitány legszívesebben a karjába kapta volna, csókjaival borította volna el az arcát, a szemét, a szájai De nem tehette. Szigorúnak kell maradnia, ha nem akarja elveszíteni. Amilyen ambícióval rendelkezik, még halálos sebet kap. Csak úgy tudja megvédeni, ha eltávolítja a csapattól. - Nincs igazad, én nem ezt mondtam. Te tényleg nagyszerűen viselkedtél a patakparton, de meg kell értened A felettesed vagyok, azért, hogy megsebesültél, nekem volt bajom. Engem vontak felelősségre, amiért kiképzetlenül, felkészítetlenül a harcba küldtelek - hazudta. Mandy nem szólt egyetlen szót sem, csak haragosan nézett rá. Kék szeme villámokat szórt. - Egyébként, sajnos, elvesztettük a csatát - mondta csendesen.

- Hogy... mit... mond? - kérdezte hüledezve a lány. Az nem lehet, mi nem veszíthettük el a csatát, hiszen én... - Tudom, te nagyon sokat tettél, de sajnos az a déliek seregének csak egy része volt. A többiek rajtunk ütöttek. Nem láttad ezt a fejetlenséget? - kérdezte, és a fejével. a folyosó felé intett. - Teljes a felfordulás. A csapataink visszavonulnak, az ellenség pedig mögöttük nyomul előre Mandy megsemmisülten hallgatta. Ő azt hitte, hogy minden rendben van, hogy a déliek vereséget szenvedtek. - Annál is inkább ott a helyem a harcosok között -mondta makacsul. - Ön mondta, hogy minden kézre szükség van, most miért küld hát el? - Mint már mondtam, nagyon veszélyes, te pedig fiata, vagy és tapasztalatlan. Az első bevetésedben megsebesül tél, ezt pedig nem akarom még egyszer. Hidd el, a te érdekedben cselekszem, amikor kivonlak a harcból. Mandy nem szólt egy szót sem, csak lehajtotta a fejét, tudta, hogy a kapitánynak csak köszönettel tartozhat, amiért ennyire a szívén viseli a sorsát. Látnia kell, hogy a többiekkel feleannyira sem törődik, mint vele. Belátta, de mégis fájt neki, hogy elküldi. Még magának sem akarta bevallani, hogy tulajdonképpen azért veszi zokon, mert nem bírja elviselni, hogy távol legyen a férfitól. - Egyetértesz velem, George? - kérdezte, és olyan lágyan nézett a lányra, hogy az elpirult. A kapitány tekintete most olyan volt, mint egy szerelmes férfié. - Nem értek egyet vele, de elfogadom - motyogta bánatosan. - Csak annyit kérek, hadd maradhassak a kö- zelben, ne kelljen nagyon messzire mennem. Ha vége a háborúnak, visszamegyek a farmra. Valamit kezdenem kell ott - észre sem vette, hogy hangosan gondolkozott. - A farmra? - kérdezte elképedve a kapitány. - Mit keresnél te ott, mint kertész, amikor senki nem él már? Mandy zavarba jött, amint rádöbbent, hogy elárulta magát. Irult-pirult, hebegett-habogott. Alig tudott egy épkézláb mondatot kinyögni. - Minden holmim ottmaradt. Vissza kell mennem érte. Talán valaki már él ott és szüksége lesz egy jó kertészre... - Aha... értem - bólogatott a kapitány egy mosolyt elnyomva. - Akkor maradhatok? - kérdezte Mandy reménykedve.

- Nem. Sajnálom, George, de a hadiszálláson nem maradhatsz. Valamilyen polgári helyen kell munkát vállalnod. Ha akarod, ebben segítek... - Nem, köszönöm, ne fáradjon! Majd találok munkát magam is - mondta haragtól szikrázó szemmel. - Még megbánja ezt a döntését, nem is tudja, milyen nagyon! -fenyegette meg a kapitányt, majd sarkon fordult, és kivi-harzott a szobából. A kapitány mozdulatlanná dermedve nézett utána. A szíve belesajdult a gondolatba, hogy talán örökre elve- szítette, de ki tudja, mit hoz a jövő, talán egy eltévec golyó épp őt találja el. Miért okozna a lánynak bánato Mert nagyon jól tudta, Mandy szerelmes belé. Elárulta nézésével, azokkal a finom rezdülésekkel, amelyeket csak a szerelmesek észlelnek egymáson. A szeme elhomályosúlt, de az arca elkomorult, amint az ajtóban észrevett egy alakot. Már-már kiáltani akart rá, azt hitte, a lány jött vissza, szerencsére még idejében elharapta a szavait. - Jack! Ó, Jack! - szaladt felé egy magas nő, két karját kitárva a meglepődött férfi mellére borult. - Mennyi vágytam már utánad! - suttogta. - Mary! Hogy kerülsz te ide? - kiáltott fel néhány pillanat múlva, amint összeszedte magát. Megfogta a nő vállát és eltolta magától. - Átutazóban vagyok az anyámmal Washingtonban mondta, majd a száját csókra nyújtotta. A kapitány kényszeredetten adott egy puszit az ajkára. - Mi történt veled, kedvesem? Nem is örülsz nekem? kérdezte szemrehányóan Mary. - Én az életemet kockáztattam, hogy lássalak, és tőled csak egy odadobott puszira telik? - A nő szája sírásra görbült. Éjfekete szeme elhomályosult a könnytől. - Bocsáss meg, kedvesem! - próbálta enyhíteni a feszült helyzetet a kapitány. - Tudod, szörnyű állapoto uralkodnak most. A déliek egyre jobban nyomulnak előre, sajnos vesztésre állunk. Ideges és gondterhelt vagyok. Ne haragudj rám, kérlek! A nő arcába nézett, aki megbocsátóan nézett vissza rá. Szegény, ha tudná, hogy a vőlegénye mennyire nem volt őszinte. Hiszen azt mégsem mondhatta, hogy bocsás meg, de már nem szeretlek, beleszerettem az egyik újonq ba. - Akkor csókolj meg úgy, ahogy máskor! - vágott durcás arcot Mary.

A kapitány, hogy kiengesztelje, átölelte, és az ajkát a nő égőpiros szájára szorította. Mandy épp akkor tért vissza. Megállt az ajtóban, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Nem akart hinni a szemének. Ez hát az oka, hogy el akarja távolítani a kapitány. Hogy nyugodtan enyeleghessen. Méghozzá civil nőcskékkel! Ezek szerint akár köszönés nélkül is távozhat... A kapitány elengedte Maryt, tekintete az ajtóra esett. Még látta, amint Mandy sarkon fordul, és bakancsának hangos kopogása visszhangzott a folyosón, amint futásnak eredt. - Bocsáss meg, Mary, de el, kell menned, itt nem maradhatsz. - De hiszen még öt perce sincs, hogy itt vagyok -mondta bosszúsan a nő. - Tudom, de válsághelyzet van. Minden pillanatom be van osztva. Sajnos, nem tudok több időt szakítani rád. Amint tudsz, írjál, majd én is válaszolok - mondta gyorsan, és kifelé terelte az elképedt Maryt. - Azt hittem, legalább egy-két órát együtt tölthetünk. Mi lesz az esküvőnkkel? Úgy látom, már azt is elfelejtetted, hogy azt ígérted, karácsonykor megtartjuk. Már nyár vége van, ne feledd!- - Nem felejtettem el, csak menj már, kérlek! - tuszkolta ki a nőt a folyosóra. Lekísérte egészen a kapuig, ahol kegyetlen szidalmat szórt az ügyeletes fejére, amiért mindenkit beenged. Mary megállt kívül, felemelte a kezét, hogy integessen, de a kapitány már el is tűnt a szeme elől. Látta, amint futva visszafelé igyekszik. Először a folyosón állókat kérdezte meg, hogy nem látták-e valahol a tisztiszolgálatban álló Georgeot. Mindenki rohangált, nem igen figyeltek most semmire. Mígre talált azonban valakit aki látta George-ot. - Most viharzott el mellettem, majdnem fellökött. Nagyon sürgős lehetett neki, mert a lába nem is érte a földet, úgy rohant. Láttam, hogy csatlakozott egy csapathoz, akik csatába indultak. A kapitány megállt, szaporán szedte a levegőt. A gyomra összerándult. Már tudta, hogy elkésett. George soha nem tér vissza hozzá. Azt hiszi, hogy közöm van Maryhez, hiszen a menyasszonyom. Össze akartunk házasodni, de már nem akarok. Nem szeretem őt, csak ezt a buta lányt, akinek még a nevét sem tudom...

Mandy csatlakozott egy csapathoz, fogalma sem volt; hova, merre tartanak. El akart tűnni innen olyan messzire, amennyire csak lehet. Azt azonban megfogadta, hogy megmutatja ennek az Andersonnak, hogy ő nem akárki] Fogja ő még sajnálni, hogy elzavarta. Persze, ezek után, amit látott, már egyáltalán nem kívánt mellette maradni. , Már jó ideje gyalogoltak, a lány elhűlve hallgatta, hogy mi történt a tábornokkal. McDowell tábornokot elcsapták. Pedig, ha valaki, ő nem érdemelte meg, gondolta Mandy. Annyi jót hallott róla, és ő maga is tapasztalta. Tovább figyelt és hegyezte a fülét. így tudta meg, hogy az új tábornok neve McClellan A csapattal együtt lépkedett. Megtudta, hogy ahhoz a zászlóaljhoz tartoznak, akik a Fehér Ház őrizetére lettek kirendelve. - Puff neki! - mondta Mandy. - Jó távol akartam menni Washingtontól és tessék! A parancsnok lépett elő, felolvasta a Potomac-hadsereg főparancsnokának, McClellan tábornoknak a kiáltványát. Mandy hallgatta, de fogalma sem volt róla, hogy miről szól. A gondolatai a kapitány körül jártak. Szeme előtt lejátszódott az a szörnyű jelenet, amikor a kapitány átölelte azt a nőt és megcsókolta! A lány megrázta a fejét, és erőltette magát, hogy figyeljen a parancsnokra. - A katona kötelessége: engedelmesség, fegyelem, helytállás. Én, mint a Potomac-hadsereg főparancsnoka, kemény leszek, de igazságos. Nem nézek el semmit, mert az ügyünket veszélyezteti. Mindenhol ott leszek, ahol meg kell látni a hibát és ahol látni lehet az erényt. Egy hét telt el, amikor sajnos, Mandynek meggyűlt a baja a tábornokkal. Pontosabban fordítva, a tábornoknak vele. Egyik nap összefutott vele. A tábornok nézte egy darabig, aztán ráreccsent. - Hol szolgálsz? - Tábornok úr, jelentem: a Fehér Ház védelmére kirendelt zászlóalj második századában. - Mandy úgy remegett, mint a nyárfalevél. - Mettől meddig tart a gyalogsági kiképzés abban a zászlóaljban? - Jelentem: nem kapunk gyalogsági kiképzést - hebegte. - Úgy?! - mondta McClellan vészjóslóan. - Lógatja a lábát a tisztelt társaság? Parádézik? A napon sütteti a hasát, a kis mama kedvence?

Majd lesz gondom rátok! Végeztem! Biztos volt benne Mandy, hogy ennek ők és nem a pa rancsnokaik isszák meg a levét, és ebben nem is téve dett. Már másnap szélnek eresztették a társaságot, mehetett vissza a körletébe. Mandynek fogalma sem volt, hogy hova menjen. Az ő körlete Anderson kapitánynál volt, oda pedig nem mehett vissza. Nem volt más hátra, tényleg el kellett szakadnia a seregtől. Nem volt senki, akihez odamehetett volna, akihez csatlakozhatott volna. Vállára emelte a puskáját, hátizsákját kis motyójával, és elindult az orra iránt. Amint baktat, fejét lehorgasztva, egyszerre csak valaki a nevét kiabálja: - Hé! Fontaine! Várj meg! Mandy megállt. A hang rettentően ismerősen csengett,) - de egyszerűen nem jutott eszébe, hogy ki lehet. - George! Öreg cimbora! - szaladt felé kitárt karral egy magas, mosolygós képű katona. Amint közelebb ért, lekapta a fejéről a sapkáját, sündisznótüske haja az égnek meredezett. Mandy abban a pillanatban megismerte. Ez Peter... Úr| isten! - gondolta, de már nem volt lehetősége arra, hogy meglógjon. - George! Hát nem ismersz meg? - kérdezte, és szokásos teleszáj mosolyával közeledett felé. Amint egészen közel ért, a mosoly lehervadt az arcáról. - Bocsáss meg, bajtárs! Azt hittem, hogy a legkedvesebb barátomat láttam meg, de tévedtem. Csak nagyon hasonlít rád. Bár az igazat megvallva, nem is tudom, hogy hasonlít-e vagy sem, annyira zavarodott vagyok - hebegte, és széttárta a karját. A puska majdnem leesett a válláról. Mandy szíve a torkában dobogott. Milyen szerencse, hogy nem ismerte fel, még elrontott volna mindent. Az- tán megkérdezte magától: ugyan mit ronthatna el? Az ő élete már elromlott, ott... Peter! - szólalt meg egy kis idő múlva, amikor a férfi már vissza akart térni a társaihoz. - Igen? Ne haragudj, de ki vagy te? - kérdezte, és érdeklődve nézett Mandy arcába. - Fontaine! Csak nem George, hanem Mandy - felelte a lány mosolyogva. Peter a döbbenettől megállt. Csak nézett a lányra, azt hitte, álmodik.

- Mandy? Valóban te vagy? - kérdezte aztán, és megfogta a lány vállát. - Igen, én - nevetett most már hangosan Mandy. - Nahát! Tudod, ilyen zavarban még soha nem voltam. Tudtam, hogy George az, akit itt látok, de mégsem. Azt hittem, valami érzéki csalódás játszik velem. Hogy kerülsz te a hadseregbe, Mandy? Mi van a családoddal, hol van George? Mandy arca elborult. A szeme könnybe lábadt, a szája remegni kezdett. - Mind meghaltak - mondta. -Tessék?! - Igen, valamennyien meghaltak. Otthon, a farmon... - Beszélj már, az istenért! Mi történt? - kérdezte aggódva Peter. - Egyik éjjel arra ébredtem, hogy ég a farm. Én a kisházban aludtam, ezért vagyok még életben. A többiek mind - a melléképületben alvók is - a tűzben lelték halálukat. - Ez iszonyatos - mondta Peter, és a hangja megremegett. - Ki tette ezt és miért? Vagy tán baleset volt? - Nem - ingatta a fejét Mandy. - A déliek tették! - Tehát ezért vagy itt - mondta Peter keserűen. - Már értelek. Én sem tennék másként, még ha nő lennék is. Megbosszulnám a családom halálát. - Igen - mondta Mandy lehajtva a fejét. - Megbosszulnom a családom halálát. - Segítek neked, Mandy. Hová mentek, melyik alakulatnál vagy? - kérdezte. - Nagyon kedves tőled, hogy felajánlod a segítséged lehet, hogy el is fogadom. Tudod, már senkim sincs a világon, teljesen egyedül maradtam... - Nem vagy egyedül, hiszen itt vagyok veled, és ha akarod, soha nem hagylak el. Tudod, én mindig nagyon szerettelek téged, kislány korodban is, és aztán amik felnőttél, vagyis felcseperedtél... - Ne, Peter! Kérlek! Ne beszéljünk most erről. Nem tudok mással foglalkozni most, mint a rám váró bosszttal... - Bocsáss meg, kérlek. Igazán nem akartalak megbántani, csak azt akartam, hogy tudd: rám mindig számíthatsz. - Köszönöm - mondta Mandy nagyon szomorúan. A szíve nehezebb lett, mert akaratlanul is rideg volt Peterrel, aki kedvesen felajánlotta a segítségét. De hogy fogadhatná el, amikor szíve minden egyes dobbanásával Jack Andersont szereti? Ezt nem mondhatja meg neki. Lehet, hogy csúnyán viselkedik, de ki kell használnia a lehetőséget,

Peter segítőkészségére szüksége van, de cserébe csak barátságát adhatja, ami feltehetően nem elégíti ki őt. Mindegy. Amíg lehet, mellette marad, aztán, ha minden kötél szakad, majd megmondja az igazat... De mit? Az hogy ő reménytelenül szerelmes a kapitányba, aki egy másik nőt tartott a karjában? A lelke teljesen zaklatottá vált. Legszívesebben Peter mellére borulna és elsírná fájdalmát. - Mandy! Mandy! Jól érzed magad? - fogta meg gyengéden Peter a lány vállát. - Olyan sápadt lettél... - Jól vagyok, semmi baj, csak azon gondolkodtam hogy nem mehetnék-e veled. Kérdezted, hogy melyik alakulatnál vagyok. Semelyiknél. Ahol voltam, onnan elküldtek. A kapitány polgári munkát ajánlott, holott én harcolni akarok... Peter elmosolyodott. Mandy olyan elszántnak, olyan magabiztosnak látszott. Most egyáltalán nem az a kedves, bátortalan kislány, akinek ő mindig is látta, hanem egy felnőtt nő, egy egyéniség! - Nem tudom, hol volt az esze annak a kapitánynak, amikor téged elküldött - mondta Peter együttérzően, ám aztán a lányra nézett. - Mondd, Mandy! A kapitány tudta, hogy te nő vagy? - Nem - mondta elpirulva a lány. - Senki nem tudta, George nevén ismertek. Szerencsém volt, nem kerültem olyan helyzetbe, hogy kiderült volna - húzta ki magát büszkén Mandy. - Tényleg szerencséd van... De, már ne haragudj meg azért, amit most mondok, egy bizonyos mértékig megértem a te kapitányodat. Bár nem tudta, hogy te lány vagy, mégis féltett. Szerintem azért akarta, hogy elkerülj a katonák közül, hogy ne történhessen semmi bajod. Nem gondolod? - Lehet... Nem tudom, de akkor sem volt helyes, ahogy bánt velem. Már bizonyítottam, hogy nem vagyok gyáva. Peter értetlenül és kíváncsian nézett rá. Mandy elmesélte a déliekkel való találkozását és a sebesülését is. - Tehát már meg is sebesültél? - kérdezte elismeréssel a hangjában Peter. - Ezt nevezem! Azt hiszem, egyetlen férfi sem különb nálad, ezt én mondom! - Jó hallani, hogy ezt mondod, Peter - nézett rá kedvesen a lány. - Szeretném, ha velem jönnél. - Hová? - kérdezte a lány. - Épp egy rajtaütésre indultunk. Azt hiszem, 1 lehetőséged lesz visszavágni a délieknek. Egyet azonban kérek tőled.

Mandy ránézett és felhúzta a szemöldökét. -Mit? - Azt, hogy maradj mindig mellettem. Ha segítségre lenne szükséged, melléd tudjak állni. Megígéred? - Megígérem - bólintott Mandy. - Akkor gyere, igyekezzünk, mert a társaim már bizony jó messzire járnak. Amíg mi itt beszélgettünk, nem vártak rám - nevetett vidáman Peter. Örült, hogy a lány maga mellett tudhatja, bízott benne, hogy talán az események és a körülmények majd az ő malmára hajtják a vizet: Mandy közel kerül hozzá. Amikor szürkülni kezdett, a csapat élén lovagoló parancsnok megállította a lovát. Hagyta, hogy néhány század elmenjen mellette, aztán elkezdett keringeni a csapat körül, közben magyarázott. Vörös volt az ég alja, amikor egy erdei tisztáson, Ballés Bluff nevű magaslat közelében letáboroztak. A parancsnok elmondta a stratégiát. - Észrevétlenül kell megközelíteni a délieket, aztán, amint a közelükbe érünk, elkezdünk ordítozni, kiabálni akár az indiánok, miközben persze sortüzet is zúdítunk a nyakuk közé. Aztán eltűnünk, mint az indiánok, gyorsan és nyomtalanul. A déliek a Ballés Bluff csúcsára ültették a megfigyelőiket, akik messzelátóval figyelik a környéket. Fontos, hogy ne vegyenek észre semmit. A fejetekig faágakat erősítsetek, olyan ágakkal, amiken már barnul i levél, de még nem pereg le könnyen. Ötven lépés, előrehaladunk, majd lefekszünk. Számolunk ötvenig szép lassan, aztán megint ötven lépést haladunk, lefekszünk így nyomulunk előre. Amikor a századparancsnok megadja a jelt, akkor támadás! - Van valakinek kérdése? - nézett körül. - Igen - tartotta fel a kezét bátortalanul Mandy. - Kérdezz bátran, fiam! - intett a parancsnok. - Visszavonuláskor igen hosszú utat kell megtennünk Potomac-folyóig. Ki biztosítja a hátunkat, hogy el ne vágjanak minket? - tette fel a kérdést a lány. - Jó kérdés. Sajnos, nem vonulhat fel ilyen messzire még kétszer ennyi ember, mert észrevenné az ellenség, s akkor oda a meglepetés, amire mindent alapozunk. Ballés Bluffnál kitüremkedik a front, ott a terep nekünk kedvez. Képzeljétek magatokat ezeknek a derék délieknek a hegébe. Hónapok óta hírét sem hallották itt az ellenségnek a hegyek lábánál. Ez nem is front, hanem katonai tábor, ahol nincs háború. A

világon senki nem figyel, az őrszemek alszanak vagy malmoznak, s csak az utolsó pillanatban döbbennek rá a valóságra, de akkor már kapják is az áldást a nyakuk közé. Akkora lesz a fejetlenség, hogy akár Rich-mondba is elmehetnénk a keletkezett résen. Mi azonnal visszavonulunk néhány zászlóval, fogollyal, miegymással. Mire feleszmélnek, mire a főparancsnok kiadja a parancsot az üldözésünkre, már árkon-bokron túlleszünk! Világos? - nézett előbb Mandyre, majd az egész társaságra. - Világos! - kiáltották kórusban a katonák. Mandy nem volt meggyőződve róla, hogy amit a parancsnok mondott, az minden úgy is lesz. Kissé kétkedve nézett rá. - Látom, téged nem győztelek meg - mondta mosolyogva. - Ez az akció csak akkor lenne veszélyes, ha valaki táviratot küldött volna Beauregard tábornoknak a túloldalra, és közölte volna vele, hogy mi készül. Mivel azonban még a háború első napján elvágták a Déllel összekötő táviróvonalakat... Na, indulás! Az előrenyomulás úgy ment, mint a mesében. Mindenki pontosan és betartva a parancsot végezte a dolgát, hiába figyelt az ellenség, akkor sem vett volna észre semmit, ha a szemét kinézi is. Amikor a parancsnok kihúzta a kardját, feltérdelt és megvillantotta a pengét, mindenki ordított, üvöltött, ahogy a száján kifért. Mandy elfelejtett üvölteni, de nem is volt szükség rá, üvöltöttek a többiek helyette is. Aztán olyan pokoli tüzelés kezdődött, hogy a lány azt hitte, megsüketül tőle. Ekkor aztán megindult a visszavonulás. A parancsnok kiadta az utasítást, mindenki felugrott és rohant előre. Mandy Petert figyelte, aki mindvégig mellette volt. A parancsnok előttük futott, de aztán eldőlt. Aztán a többiek is egymás után. Mi történhetett? Mandy Peterre nézett, aki elfintorodott, majd megragadta a lány kezét és húzta maga után. - így csak mesterlövészek tudnak célozni, Mandy. Azt hiszem, nem egészen sikerült minden úgy, ahogy a parancsnok eltervezte. Szedjük a lábunkat és mentsük az irhánkat - mondta lihegve, a lány kezét egyetlen pillanatra sem engedve el.

A következő percben Peter felordított. Amint ránézett a lányra, az majdnem elájult. A férfi arca vérbe borult, a homlokán érhette a lövvés. - Jaj, Peter! - nézett rá a lány kétségbeesetten. - Nagyon fáj? - kérdezte. - Nem. Kis horzsolás. Ne izgulj - mosolygott rá kényszeredetten. - Nem adjuk fel, mindjárt kiérünk az erdőből! Mandy megbotlott valamibe, és elvágódott, Petert magával rántva. Néhány pillanatig így maradtak, aztán Mandy felnézett. Attól, amit látott, majdnem felkiáltott, de még idejében kapcsolt. - Peter! Tégy úgy, mintha meghaltál volna - suttogta, majd ő is ekként cselekedett. Maga előtt látta, amint a dé- liek lehúzták a halottakról a lábbeliket és elszedik a puskáikat. Hamarosan rájuk is sor került. Mindkettőjükről lecibál-ták a bakancsukat, még a kapcát sem hagyták meg. Elvették a fegyvereiket is, aztán eltűntek. Egy jó idő múlva, amint meggyőződött a lány, hogy már egyetlen déli sincs a közelükben, gyengéden megbökte Petert, aki fájdalmasan felnyögött. - Jól vagy, Peter? - kúszott oda mellé, és megfogta a kezét. - Túléltük - mozdult meg a férfi. - Azt hiszem, ideje, hogy induljunk. Mezítláb, október lévén, nem volt valami észbontóan kellemes sétálgatni, bár Mandy hozzá volt szokva a me-zítlábasdihoz, gyerekkorukban csak akkor húztak cipőt, ha már leesett a hó. Veszekedtek is velük a szüleik, hogy megfáznak. Ők azonban követték a többi gyereket, akiknek nem volt cipőjük, s kényszerből jártak mezítláb. Késő délután lett, mire beértek a táborba. Mindketten azon gondolkodtak, hogy miképp történhetett meg ez az egész. Végeredményben nagy piszkosságot műveltek velük... Ha észrevették is őket, még mielőtt ordítani kezdtek meg lövöldözni, akkor is csak néhány perccel előbb történhetett, akkor pedig hogy volt idejük úgy felfejlődni? Peter sebeit bekötözte, igencsak jó hasznát vette annak, hogy néhány hétig orvosok és nővérek között volt. Talán két nap múlhatott el, amikor Peter és Mandy a táborban egymás mellett ültek és beszélgettek.

Mandy arca egyszerre csak falfehér lett, majd bíborszínűvé vált. Peter megpróbálta követni a tekintetét, de sajnos csak katonákat látott. Nem tudta megállapítani, mi kavarhatta fel ennyire a lányt. - Peter! - állt fel Mandy idegesen. - El kellene tűnni innen, itt van Anderson kapitány, akinek a parancsnoksága alatt voltam. Ő küldött el... - Már miért kellene eltűnnöd? Itt ő nem parancsol neked, nem ő a parancsnokunk, hanem Edward Baker. - Gondolod? - nézett rá bizonytalan arccal a lány. - Nem gondolom, tudom. Itt ő nem parancsol. Ülj le nyugodtan, amíg én melletted vagyok, nem érhet baj. - Peter, hogy nyomatékot adjon a szavainak, átölelte Mandy vállát, aki egy halvány csókot lehelt a férfira, amiért ennyire mellette van. A kapitány épp akkor nézett oda. A szeme megrebbent a látványtól, de nem ment oda hozzájuk. Úgy látszik, valakinek elárulta, hogy nem férfi, gondolta. A század parancsnoka, Edward Baker is feltűnt, kezet nyújtva Anderson felé. Látszott, hogy jól ismerik egymást. Sorakozót fújtak, mire a század déli legényei pillanatokon belül olyan egyenes sort alkottak, mint a nyíl. Baker előrelépett. Megköszörülte a torkát és beszélni kezdett. - Katonák! Most kaptam a parancsot McClellan tábornoktól, hogy azonnal adjam át a századot Jack Anders parancsnoknak. Ezentúl ő lesz a parancsnokotok. Szeretném, ha nem hoznátok rám szégyent! Remek katona, remek ember, csak jót tanulhattok tőle. Ezért kövessétek minden szavát, tartsátok be az utasításait a legnagyobb gondossággal. Ezután Anderson lépett Baker mellé. Beszélni kezdett, de Mandy egyetlen szavát sem értette. A szeme előtt karikák ugráltak, a lába remegni kezdett, úgy érezte, rögtön meghal. Az Isten nem büntetheti ennyire. Miért kell. neki épp ide, ehhez a századhoz kerülnie? Ha megtudja, hogy itt van, biztos, hogy az első dolga lesz kirakni őt innen is. - Ne félj, Mandy! Nem lesz semmi baj! - nyugtatta félszegen Peter, bár igazából fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen. - Aha! - bólogatott sűrű pislogások közepette Mandy. Anderson befejezte a mondandóját, oszoljt parancsolt,

majd Bakerrel együtt eltűnt a lány szeme elől. - Talán nem vett észre - reménykedett Mandy. - Szerintem biztos, hogy nem látott meg, hiszen annyian vagyunk itt, mint a fűszál a réten - nyugtatta meg Peter. Az nem lehet, hogy ennyi ember közül rögtön kiszúr- jon! Mandy nem válaszolt rá, csak elhúzta a száját. A mosolyból egy furcsa grimasz lett. Nagyon jól tudta, hogy a kapitány ha most nem is, de hamarosan észreveszi, s akkor neki mennie kell. Nem akart Peternek sem gondot okozni, hiszen végül is háború van, elég, ha magára vigyáz. Arra gondolt, hogy szedi a sátorfáját és továbbáll. Álldogáltak még egy rövid ideig, s épp a körletbe indultak, amikor az egyik katona elkiáltotta magát. - George Fontaine! Fontaine közlegény! Mandy gyomra összerándult. Már tudta, hogy a kapitány észrevette. Ránézett Peterre, aki értetlenül meredt rá. - Azt hiszem, engem hívnak! - mondta, majd elindult a katona felé. - Jelen! - mondta határozott hangon. - George Fontaine közlegény! - Az új parancsnokhoz! - mondta morcos képpel a katona, és elindult Mandy előtt. A lány szíve a torkába ugrott. Hiába volt minden tiltakozás a rátörő érzés ellen, a szívének nem tudott parancsolni. Sápadtan és félénken lépkedett a katona mögött. Most, ha valaki behatóan tanulmányozná, rögtön rájönne, hogy ez a szép arcú katona lány. Csak egy lány tud így nézni, így lépkedni... ~ Várj meg itt! - szólt rá a katona az ajtó előtt. Mandy megállt, és mereven a barna faajtót bámulta Mintha meg lehetne babonázni az ajtót és a mögötte levőket. - Bemehetsz! - lépett ki a katona, és kitárta az ajtót. Mandy félénken indult befelé. - Gyere csak, George! - hallotta a fülének oly kedves hangot. - Gyere közelebb! Ülj le a székre - mondta, miután jól látta, hogy a lány alig áll a lábán. - Köszönöm, uram - hebegte Mandy, és hálás volt a kapitánynak, amiért hellyel kínálta. Lehet, hogy nem bírt volna sokáig állni, itt a szeme előtt rogyott volna össze, Annak pedig beláthatatlan következményei lehetnének

- George! Hogy kerülsz te ide? - kérdezte, s bár kedves akart lenni, nemigen sikerült. , - Én... én csak összeakadtam egy régi barátommal; vele maradtam - motyogta. . - Tudtommal azt mondtam neked, hogy hagyd el a sereget. Nemcsak az én századomat, de valamennyit! _._ érted, hogy veszélyes lehet a jelenléted? Meg akarsz halni? - kiabált vele a kapitány. > - Azt sem bánnám - felelte Mandy, és olyan bánatosan nézett a kapitányra, hogy annak a lélegzete is elállt. Az előbbi harag, amely iránta feltámadt féltékenységében érzett, már elszállt. Nem érzett mást, mint halálosan mély igaz szerelmet. Hamarosan betölti a huszonhatodik évét, itt, ebben a keserves, halálszagú helyzetben nem tud másra gondolni, mint erre a buta, felelőtlen kislányra. Mennyire félti! Mennyire imádja! - Miket beszélsz, George? Mondd, mi történt? Miért vagy így elkeseredve? - kérdezte, és közel jött a lányhoz. A karosszéken nyugvó kezét az ölébe tette, majd leülta szék karfájára. Mandy belepirult a közelségébe. Orrát megérintette az a kellemes illat, amelyet már jól ismert és egyetlen pilla- natra sem felejtett. Ideges lett, a körmét kezdte piszkál- ni. - Nem vagyok elkeseredve, de azt hiszem, egy katoná- nak a hazájáért az életét is fel kell áldoznia. Az apám mindig ezt mondta - tette hozzá, de már meg is bánta. Eszébe jutott az apja, amikor esténként a nagy asztalt körbeülték, s ő beszélt a hazaszeretetről, a háborúról, a családról, a szerelemről... Anderson mosolygott befelé. Milyen jó színészi adottságokkal rendelkezik ez a lány, gondolta. Olyan meggyőző tud lenni, hogy majdnem el is hiszi, hogy fiú. Csak ne kelljen ránéznem, mert félek, hogy nem tudom magam türtőztetni. - Túl fiatal vagy ahhoz, hogy meghalj, élned kell! Nem szeretnél majd családot, gyerekeket? - kérdezte, és érezte, hogy a saját vágyait adja a lány szájába. - De, igen. Szeretnék - mondta lágyan Mandy. - De ha meg kell halnom a hazámért, akkor boldogan halok meg - mondta határozott hangon. - Remek katona vagy, George! Azt hiszem, visszaveszlek magam mellé, így legalább a szemem állandóan rajtad lehet - mondta. - Nos,

mit szólsz hozzá? Mandy először nem is fogta fel, hogy mit ajánlott a kapitány. Át sem gondolta, hogy mivel jár, ha ismét a közelébe kerül. Boldogan ugrott fel. - Köszönöm, uram! Nem is tudja, milyen boldoggá tett rebegte csillogó szemmel. A kapitány még soha nem látta ilyen szépnek. Önkéntelenül összehasonlította Maryvel. Rájött, hogy milyen vak volt. Mary nagydarab, erősen fekete, kreol bőrű nő. Teste kívánatos, a férfiak megfordulnak utána, de valami... valami hiányzik belőle, ami ebben a kislányban megvan. Nem tudta volna szavakba önteni, de nagyon jól érezte, hogy jó a meglátása. - Nos, akkor hurcolkodj át hozzám! - mondta a kapitány. - Már... mármint... mit csináljak? - nézett rá a lány tétlenül. - Hozd át a holmidat hozzám. Velem fogsz lakni - tette hozzá. - Úgy érti, uram, hogy egy szobában? - kérdezte vörös arccal. - Úgy. Pontosan. Soha nem tudom, hogy mikor lesz rád szükségem, ezért hogy állandóan kéznél légy, egy szobában laksz velem. Vagy tán ellenedre van? - kérdezte komoly arcot vágva. - Neeem, dehogy! Már... már megyek is! - indult az ajtó felé, még szalutálni is elfelejtett, szinte ajtóstól rohant ki. A folyosóra érve úgy érezte, mindennek vége. Mi lesz vele a kapitánnyal egy szobában? Hogy fog öltözködni előtte? Most mit tegyen? Tanácstalanul állt a folyosó falának támaszkodva, amikor Peter lépett mellé. - Mi történt, Mandy? Valami baj van? Olyan sápadt vagy! Elküldött? - záporoztak sorban a fiatalember kérdései. Mandy csak a fejét rázta, alig tudott megszólalni. - Sokkal rosszabb történt, Peter! - Az istenért, Mandy! Ne gyötörj már, mondd el végre, mit mondott Anderson? - Azt mondta, hogy visszavesz maga mellé... - Na, és mi ebben a rossz? - bökte meg kedvesen vállát. - Igen, visszavesz, és arra kért, költözzem át hozzá. - Egy szobába fogsz vele lakni? - kérdezte elképedve Peter. - Igen.

- Hát ez tényleg problémás - töprengett Peter. - Ki kell valamit találnunk. Talán mondhatnád neki, hogy horkolsz és zavarnád a nyugalmát... Vagy éjszaka mászkálni szoktál. Hogy is mondják... na... - Arra gondolsz, mondjam azt, hogy holdkóros vagyok? - nézett rá Mandy. - Igen, igen - bólogatott Peter. - Azt hiszem, egyiket sem venné be. Ez az ember a vesédbe lát, hidd el, nincs kibúvó. - Akkor mi lesz? - Nem tudom. Az ajtó kinyílt, Anderson lépett ki rajta. - George! Te még mindig itt vagy? - kérdezte haragosan. - Szeretném, ha nem kellene szigorúbban bánnom veled. Ha valamit mondok, azt köteles vagy azonnal, érted, azonnal végrehajtani! - Téged hogy hívnak? - kérdezte Petert. - Peter Green, uram! - állt vigyázzba Peter. - Nos, Peter, segíts George-nak átköltözni hozzám. Mától a tisztiszolgám közvetlen mellettem lesz. Minden pillanatban rendelkezésemre kell hogy álljon! - mondta, s azzal sarkon fordult, és eltűnt a szemük elől. - Nahát, milyen harapós ez az ember! - szörnyülködött Peter. - Én nem szívesen lennék a közvetlen beosztottja -motyogta. Mandy nem válaszolt rá semmit, mert tudta, hogy Peter egész másképp látja a kapitányt. Neki csak egy főnök, aki parancsokat osztogat, ám ő jól ismeri. Mellette biztonságban érzi magát. Érezte, milyen erős, amikor tanította lőni és átölelte... Amikor hozzáért a vállához, a karjához, amikor forró lehelete égette a fülét, nyakát... Mandyt elöntötte a forróság, ám hamarosan hidegzuhanyként hatott az emlékezés, amikor azt a nőt átölelte és megcsókolta. Lehet, hogy Peternek van igaza, nem is olyan, amilyennek ő látja? Szereti, ezért felruházza olyan tulajdonságokkal, amelyekkel nem is rendelkezik? A kapitány magas, karcsú alakja tűnt fel a folyosó végén. - Gyorsan, igyekezzünk! - fogta meg Peter Mandy karját. - Látom, jön visszafelé a harapós főnököd! Mandy ijedten nézett rá. - Jaj nekem, ha még itt talál! - mondta, s azzal futni kezdett a körlet

felé. Peter segítségével hamarosan minden holmiját áthord-ta Anderson szobájába. Elpakolni azonban nem tudta, mert a kapitánytól nem kérdezte meg, hogy mit hova tegyen. - Én most megyek - mondta Peter. - Nem akarom, hogy folyton melletted lásson - kacsintott. - Ugyan, Peter! A kapitánynak fogalma sincs arról, hogy én nem George vagyok, hanem Mandy. Semmi furcsát nem találhat abban, ha két bajtárs barátkozik - nevette el magát a lány. A szeme pajkosan villant, elbűvölve Petert. - Ez igaz, de mégis jobb, ha most megyek. Amint időd engedi, keress meg! Én nem szeretnélek itt zavarni, soha nem tudom, hogy mikor veszi a kapitány rossznéven, ha itt lát. Ezért inkább te jöjj hozzám - mondta, s mielőtt megfordult volna, megérintette mutatóujjával Mandy arcát. A lány elkapta a kezét. - Peter! Mindent köszönök! Igazán nagyon jó barát vagy - mondta, majd közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta az arcát. Peter egy kissé elpirult, váratlanul érte a lány mozdulata. - Bárcsak több lehetnék, mint a barátod! - sóhajtotta, azzal megfordult és elsietett. A kapitány az utolsó pillanatban lépett vissza az ajtóból, így a két fiatal nem vehette észre, pedig már néhány pillanat óta állt az ajtóban dermedten. Peter elviharzott mellette, s igencsak tovább nőtt a zavara, amint észrevette a kapitányt. A gyomra megugrott, azt hitte, valamit majd mond, de szerencsére a kapitány szinte észre sem vette. - Remek! - lépett be az ajtón Anderson. - A szoba másik sarkában, ott jobbra - mutatott abba az irányba -találsz egy szekrényfélét. Oda berakhatod a ruháidat és az összes holmidat. - Igen, uram! - mondta halkan a lány. - Nem nagyon örülsz, hogy ide vettelek, igaz? - nézett rá. - Dehogynem, uram! Nagyon is megtisztel vele -mondta gyorsan Mandy, miközben az arca vörösre gyúlt. - Van valami, amit szeretnél elmondani? - nézett rá a kapitány, mert Mandy csak állt egy helyben és nem mozdult.

- I-iigen - nyögte ki. - Akkor mondd! - lépett közelebb hozzá a férfi. Mandy már olyan zavarban volt, hogy azt hitte, egyetlen vékonyka hang sem jön ki a torkán. - Hol fogok aludni? - kérdezte, és zavartan lehajtotta a fejét. A kapitány magában élvezte a lány zavarát, de egy kissé meg is sajnálta. Talán mégsem kellett volna ezt tennie vele! - Hozunk be egy ágyat, ide mellém! - mondta aztán vidáman. - Tudod, soha nem szerettem egyedül aludni! - mosolygott pimaszul, majd hozzátette. - Na és te? Remélem, férfi vagy a talpadon! Megeshet, hogy egyszeregyszer hálótársra akadunk! Mandy ha lehet, még inkább elvörösödött, amint rádöbbent, hogy Anderson miről beszél. Természetesen lányokról! Úristen! - gondolta halálra váltan. Mi lesz, ha tényleg nőket hoz ide? A kapitány elfordult, de csak azért, hogy a lány észre ne vegye az arcát, a bujkáló mosolyát. - Mondd, George! Voltál már egyáltalán nővel? - kérdezte, de nem nézett a lányra. - Én... én... még... még csak egyszer - nyögte ki, beleizzadva a hazugságba. - Nahát! Akkor már nem vagy szűz! Még szerencse! Nem szívesen vállalnám a tanítómester szerepét ebben a témában is - tette hozzá. Maga sem értette, miért viselkedik így a lánnyal. A szíve tele volt szerelemmel iránta, most mégis bántja. Igen, bántotta, mert így védekezett önmaga ellen, nehogy a karjába zárja és csókjaival borítsa be gyönyörű arcát. És persze, féltékeny is volt erre a fiatal kölyökre, Peterre. Mandy milyen szeretettel hajolt oda hozzá és csókolta meg... Azt hitte, rögtön odarohan és felelősségre vonja, amint meglátta. Alig tudott uralkodni magán. Ezért is ilyen gonosz a lánnyal. Hagyta, hogy szenvedjen, pedig mindennél többet jelent a számára. - Bocsánat, Anderson kapitány! - lépett be az ajtón egy katona. - Jöjjön csak, mit hozott? - intett a kezével a kapitány. - Levelet kapott, uram! - adott át egy fehér borítékot, amely le volt ragasztva. - Köszönöm, elmehet! - vette át a kapitány a levelet, s meg sem nézte, rögtön a zsebébe tette. Mandy szemét nem kerülte el, hogy a címzés gyöngybetűkkel volt

ráírva. Ez nem lehetett hivatalos levél, gondolta. Biztosan az a nő, motyogta némán. Szemében gyűlölet és féltékenység lángja lobbant. - Nos, menjünk, hozzunk be egy ágyat! - indult kifelé a kapitány. Mandy olyan lassan lépkedett utána, mintha visszafelé tartana. Amint a körletbe léptek, a katonák felugrottak és hap-tákba vágták magukat. Nyílegyenesen álltak, tekintetüket előreszegezték. - Két önkéntest kérek! - mondta határozott hangon a kapitány. Két katona azonnal elé lépett. - Melyik volt az ágyad, George? - kérdezte, és a remegő, falfehér lányra nézett. - A negyedik, ott az ablaknál - mutatta meg. - Hozzátok az ágyat! - adta ki a parancsot a két katonának, akik futva az ágyhoz siettek, és vállukra emelve, elindultak a kapitány után. Mandy elpakolta a holmiját, majd leült az ágyára. Az agya lázasan működött. Valamit ki kell találnia sürgősen, hogy a kapitány elzavarja. Mi lesz, ha rájön, hogy ő lány? Anderson a levelet vette elő a zsebéből, közben oldal-vást egy lapos pillantást vetett a lányra, aki az ágyon ülve olyan volt, mint egy rab madárka. A szíve hevesen megdobbant, de leküzdötte érzéseit. Szétnyitotta a levelet, és olvasni kezdte. Olvasta, de egyetlen szóra sem emlékezett. Szegény Mary! Valahogy tudatni kell vele, hogy ne erőlködjön, mert semmi értelme! Mintha az olyan könnyű lenne! - sóhajtott egy nagyot a kapitány. Már a lány családja előtt sem titkolta, hogy feleségül akarja venni Maryt, most magára haragítja az egész díszes társaságot, ha visszavonja az adott szavát. Mandy a sóhajtást annak tulajdonította, hogy a kapitány vágyik a kedvese után. A lelke elnehezedett, minden olyan szürke és üres lett. Arra gondolt, hogy legjobb lenne eltűnni innen, csak lenne hova. Persze, végső menedéket Peter mellett találhatna, de nem akarja a férfit áltatni. Nem szerelmes belé, soha nem is volt, ellentétben Peterrel. Az utóbbi időben már nyíltan ki is mutatta érzéseit. George is sokszor mondta, hogy a barátja halálosan szerelmes belé. Miért nem viszonozza az érzéseit? Pedig nagyon rendes, jó családból való, okos és gazdag! Mandy most tisztán látta maga előtt a bátyját. Világos rövidnadrágban, meztelen felsőtesttel állt előtte és magyarázott. A szeme, amely

pontosan olyan kék volt, mint övé, biztatóan ragyogott rá... Milyen szép is volt! - gondolta Mandy. Már soha ner lesz olyan semmi, mint amilyen otthon volt. Nincs anyja nincs apja, nincs testvére. Senkije sincs... A könnyek is mét összegyűltek a szemében, de erős maradt és vissza szorította őket. Talán, ha visszamenne a farmra, földet művelne, állatokat tartana! Igen, de ahhoz pénz kell, nen is kevés. Miből szerzi be a vetőmagokat, az állatokat A házat is rendbe kell hozatni... Nem, ehhez ő egyedül kevés. Teljesen elkeseredett. Petertől kérhetne segítséget, de nem akar. Valamilyen munkát kellene keresnie, amivel pénzhez jutna. Igen, de hol? Kellene valaki, aki beajánlaná valahova. De... de tulajdonképpen semmihez nem ért. - George! George! - szólongatta a kapitány. Mandy azonban annyira elmélyült a gondolataiban hogy nem hallotta a férfi hangját. - George! - lépett mellé Anderson, és megfogta a vál lát. - Mi van veled? Úgy nézel ki, mint aki a világ összes fájdalmát a vállán cipeli - próbált jópofáskodni. Mandy azonban nem lett vidámabb. - Bocsásson meg, uram! - ugrott fel zavartan. - Azt hiszem, elfáradtam - tette hozzá halkan. - Jól van, akkor mára elég volt. Vetkőzz le és feküdj az ágyadba! - mondta a kapitány engedékenyen. Mandy úgy érezte, menten elájul. - Nos, rajta! Talán csak nem vagy szégyellős, George' - nevetett fel a kapitány, amikor a lány egy hirtelen moz- dulattal összefogta a begombolt zubbonyát a mellén. Nem is gondolt arra, hogy ezzel a mozdulatával mennyire ki- fejezi női mivoltát. _ Nem, dehogy! - nyöszörögte égő arccal és kiszáradt szájjal. _ Akkor mire vársz? Még egyszer nem mondom, hanem találok neked valami jó nehéz munkát, amely eltart néhány órát - vált fenyegetővé a férfi hangja. Mandy egész testében megremegett. Ez az ember őrült. Egész biztos, hogy nem normális. Vagy talán... talán... a férfiakat szereti? George mesélt egyszer egy fiúról, aki- vel egy iskolába járt, az olyan... olyan volt, hogy nem a

lányokat, hanem a fiúkat szerette. A keze meglódult és vetkőzni kezdett, aztán egy hirtelen ötlettől felragyogott az arca. - Előbb elmegyek, megmosakszom - mondta, és majdnem fellökve a férfit, kiszaladt a szobából. A kapitány nevetve kiáltott utána. - Megvárlak a lefekvéssel, addig nem alszom el, amíg vissza nem jössz! Mandy fülében hangosan dübörögtek ezek a szavak. Érezte, hogy ha most nem ül le a férfi elé és mindent be nem vall neki, akkor kellemetlen helyzetbe hozza magát. Gyorsan odalépett az udvaron lévő kúthoz, és a vödörből vizet öntött egy edénybe. Jó sötét volt már, a legénység már a körletben volt, csak a szolgálatban lévők sétálgattak csendben. Mandy kibújt a zubbonyából, de a trikóját nem vette le. - Vizes kezével gyorsan a trikó alá nyúlt és megmosta a hónalját, a mellét és a nyakát. A törülközőnek használt másik trikóval szárazra törölte magát, majd lehúzta a bakancsát, és a lábát is megmosta. Most jött a legnehezebb. Alulról is meg kellett mosakodnia. Gyorsan letolta a nad- rágját és az edény fölé guggolt. A szeme közben ide-oda mozgott, nehogy valaki meglássa. Amint elkészült visszafelé indult. A szíve nehéz volt, de úgy érezte, tennie kell valamit. Elmond mindent a kapitánynak, s ha elzavarja, hát elmegy. Nem titkolhatja tovább, hogy lány, hisz csak akkor nem veszi észre, ha nem akarja. Előtte kellene öltözködnie, vetkőznie. Mellette feküdne, tőle egy karnyújtásnyira. Nem teheti ki magát annak, hogy meglássa a kapitány, mert ugye az ember, ha alszik, kitakaródzik... Megerősítette magát és elszántan lépett be a szobába. - Anderson kapitány! Uram! - nézett szét, de a szobában nem volt senki. A férfi ágyán ott hevert az a bizonyos levél... Mandy mindenhova bekukkantott, még a folyosóra is kinézett. Elképzelni sem tudta, hogy hova tűnt a főnök. Ekkor az ágyán egy papírt vett észre. "George! - olvasta. - Feküdj le nyugodtan, parancsot kaptam a tábornoktól, azonnal hozzá kellett mennem. Nem jövök meg, csak

reggel!" Mandy melléből a megkönnyebbülés sóhaja tört fel. - Van Isten az égben! - kiáltott fel boldogan. - Ma éjel egyedül leszek, kialhatom magam. - Ledobta magát az ágyra és lehunyta a szemét, de aztán hamarosan ki is nyitotta ismét. Nem hagyta nyugodni a levél. Csendben felült. Meredten bámult a levélre, majd ugrott és lecsapott rá. Amint a kezébe vette, valami különleges illat csapta meg az orrát. Megszagolta, s rájött, ugyanaz az illat, mint amit annak a nőnek ittlétekor érzett. Remegő kezében tartva, elolvasta a címzést, majd nyitotta a levélpapírt és olvasni kezdte. "Drága Jack! Ha tudnád, mennyire örültem a levelednek! Már azt hittem, soha nem válaszolsz nekem. Tudod, mennyire szeretlek, nagyon nehezen tűröm, hogy ilyen hosszú időre kénytelen vagyok nélkülözni téged, de ha írsz, akkor könnyebben viselem a hiányodat. Már alig várom, hogy lássalak! Minden éjjel rólad álmodom. Számtalanszor átéltem az esküvőnk napját a szertartástól egészen a nászéjszakáig. Alig várom azt a pillanatot, amikor megmutathatom neked, hogy mennyire szeretlek. Olyan boldoggá akarlak tenni, mint soha senki! Vágyom utánad, és számolom a napokat, hogy mikor jössz már végre! A vérem az ereimben dübörögve követel, a szám ég és a szívem csak érted dobog..." Mandy nem tudta tovább olvasni. A szemét elfutotta a önny, ráborult a kapitány párnájára és zokogott. Amikor jól kisírta magát, visszarakta a levelet az ágyra úgy, ahogy volt, majd lefeküdt a saját ágyára. Szinte abban a pillanatban elaludt. Furcsát érzett. Olyan volt, mintha meghalt volna. Mintha tükörből, a túlvilágról szemlélné a földi életet. Látta magát, amint szomorúan járkál, a kapitányt, amint karján Maryvel táncol... Reggel arra ébredt, hogy valaki elég erősen rázza a karját. - Mandy, ébresztő! Kinyitotta a szemét, és Peter állt az ágya mellett. ~ Ki az ágyból, te hétalvó! - mosolygott rá kedvesen. - Peter! Megőrültél? - ült fel Mandy, amint tudatosult agyában, hogy nem halt meg, hanem nagyon is eleven. - Még meghallják, hogy Mandynek szólítottál! - ripakodott rá mérgesen. - Bocsáss meg, kérlek! - hajtotta le a fejét Peter. - Igazán nem akartam

rosszat, csak teljesen egyedül vagyunk, így hát nem gondoltam, hogy valaki is meghallhatja -mondta az egyik lábáról a másikra állva. - Itt még a falnak is füle van! - mondta titokzatos arccal Mandy. - Igazad lehet - hagyta helyben a férfi. - ígérem, többé nem fordul elő - bizonygatta. - Jól van már - mondta gyengédebben Mandy, mert látta, hogy Petert mennyire bántja, hogy felbosszantotta őt. - Inkább azt mondd meg, hogy kerültél ide? - nézett szét Mandy. Csak most vette észre, hogy a mellette lévő ágy érintetlen. Tényleg nem jött vissza egész éjjel a kapitány. - Kihallgattam egy beszélgetést két tiszt között. Arról beszéltek, hogy vajon miért hívatta a tábornok Andersont. Amint megtudtam, hogy még nem tért vissza, gyorsan idejöttem. Aggódtam érted... - Kedves vagy, de nem kellett volna. - Farkaséhes vagyok, te nem? - váltott témát Peter. - Te mindig is farkaséhes voltál - nevette el magát Mandy, amint eszébe jutott, amikor Peter náluk evett, kétszer annyi fogyott el, mint máskor. Mandy gyorsan rendbe szedte magát, ritka fogú fésűjével beletúrt rövid hajába. - Mandy! Hová lett a gyönyörű hajad? - lépett mögé Peter. - Azt hiszem, még soha nem láttam olyan szépet -mondta, és megérintette a lány tüskésre nyírt haját. - Itt van! - húzta elő a zsebéből Mandy. - Ez... ez iszonyatos - mondta döbbenten Peter. - Magadnál hordod? - kérdezte értetlen arccal. - Tudod, amikor ott a kisházban levágtam, nem volt jobb ötletem, mint zsebre dugni a katonák elől. Nálam maradt... Mandy keze megremegett, amint végigsimított ujjával a csillogó hajon. - Majd megnő, sokkal szebb és erősebb lesz! - bizonygatta Peter, miközben szíve" megtelt szeretettel a lány iránt, akinek a szemében felcsillant egy könnycsepp. - Tudom, csak nagyon fáj... látni - suttogta. - Te így is nagyon szép vagy, Mandy. Azon csodálkozom, hogy senki nem figyelt még fel rád. Ha valaki jobban megnéz, rögtön látja, hogy ilyen szabályos, finom, szép arca, szeme, szája nem lehet egy férfinak... - Ugyan már, Peter! George is pont ilyen volt - hárította el a férfi bókját egy kissé elpirulva. - Azért nem egészen... - mosolygott Peter.

Mandy visszamosolygott rá, majd hálásan a férfi felé fordult. - Peter! Nem győzöm elégszer mondani, mennyire rendes vagy hozzám. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled! - mondta halkan. Peter közelebb lépett hozzá, és megfogta a két vállát. - Mandy! Tudod, hogy mennyire jó barátok voltunk George-dzsal. Soha nem felejtem el őt. Természetes, hogy a húgának segítek, amikor bajban van! Ezért nem kell semmit mondanod, hisz tudod, mennyit jelentesz nekem! - nézett a lány arcába. Mandy a szemébe nézett. Mélységes tiszteletet és lángoló szerelmet olvasott ki belőle. Peternek meleg, barna szeme volt, mely tisztán és őszintén nézett vissza rá. Szeretett volna valami biztatót mondani, de nem akart hazudni neki. - Peter! Soha nem tudnék neked hazudni, ezért nem is ígérek neked semmit. Tudom, hogy mit érzel irántam, s ha valaha én is úgy érzek irántad, rögtön szólok, de most... most csak hálát érzek irántad és szeretetet, amilyet George iránt is éreztem. Kérlek, bocsáss meg nekem... - Ne mondj semmit, Mandy! Nekem elég, hogy mellettem vagy. Az idő majd elrendezi a sorsunkat. Ha úgy van megírva a nagy könyvben, akkor egymáséi leszünk... - Igen... Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy - hajolt oda hozzá. Peter átölelte és a mellére vonta. Mandy néhány pillanatig hagyta, és fejét széles mellén nyugtatta, de aztán hirtelen eltolta magától. Az ajtó felé nézett, ahol a kapitány állt. Mindent látott és hallott... Peter zavartan elengedte a lányt, aki vérvörösre vált arccal állt mellette. - Nos, ha befejezték az urak az enyelgést, talán elválhatnának! - lépett be a kapitány az ajtón. Leplezni akarta idegességét, de nem nagyon sikerült. - Mi csak... csak... barátok vagyunk - nyögte ki Peter zavarodottan. - Azt hiszem, félreértette a helyzetet, uram! - próbálta kimagyarázni a kínos helyzetet. - Nincs szükségem magyarázatra, a szemem még jó! - felelte ingerülten Anderson. Peter vigyázzba vágta magát, aztán némán a kapitányra meredt. - Elmehetsz! - mondta Anderson villámló tekintettel. Peter nem nézett senkire, örült, hogy végre eltűnhet. Gyors léptekkel elhagyta a szobát.

- Nos, katona! Foglalj helyet, és mesélj! Gondolom, van mit! - ült le fáradtan a kapitány, de nem nézett Mandyre. - Én... nem tudom... mire gondol, uram! - hebegte. - Nos, akkor most menj, és hozz nekem valami harap-nivalót, addig pedig gondolkozhatsz rajta, hogy mire vagyok kíváncsi! - mondta, és hátradőlt. Hátát a falnak támasztotta, és le nem vette a szemét a lányról. - Igen, uram - indult kifelé Mandy. Szinte futva menekült ki a szobából. Azt sem tudta, hogy merre megy, csak sietett előre. Néhány lépés után aztán megállt. Rájött, hogy épp ellenkező irányba indult, mint ahol a konyha van. A kapitány ült az ágyán még egy ideig maga elé meredve, de aztán tekintete a mellette lévő levélre esett. - Most ez kiesett a zsebemből, vagy itthagytam? - töprengett hangosan. - Remélem, ez a lány nem olvasott bele! - villant át az agyán, aztán megnyugtatta magát. Valószínűleg most esett ki a zsebéből. Ő nem az a fajta, aki olyan figyelmetlen, hogy egy ilyen magánjellegű levelet csak úgy itthagyjon! Mandy jött be az ajtón. Kezében hatalmas fémtálcát tartott, rajta kenyér, egy üveg ital, tojás, kolbász, sajt. Letette a tálcát az asztalra, a kapitány pedig rögtön falatozni kezdett. Addig fel sem nézett, amíg mindent el nem fogyasztott. Mandy úgy állt mellette, mint egy szobor. Meg sem mozdult, még a szeme sem rebbent. Szörnyen ideges volt, mert nem tudta, hogy a kapitány mennyit hallott és látott. - Nos, hogy aludtál, George? - kérdezte, és a lányra nézett. - Köszönöm, uram, jól - felelte, és egy kissé felléleg- < zett. Ezek szerint azt nem hallotta meg, amikor Peter Mandynek szólította. Még szerencse, mert biztos, hogy abban a pillanatban elzavarná... - Örülök neki. Remélem, friss vagy és a kezed sem remeg, mert szeretnék megborotválkozni, azazhogy majd te megborotválsz... - Én, uram? Én... én... - Ne ess már ennyire kétségbe! Nem azt kértem, hogy légy a kedvesem... Mandy ismét elvörösödött. A kapitány azt hiszi, hogy ő fiú és Peterrel...

- Nos, hozz be friss vizet a tálba, addig én hozzákészülök. Különben is meg kell tanulnod bánni a borotvával, hisz egyszer még neked is szükséged lesz rá. Bár az igazat megvallva, nem tudom elképzelni, mivel egyetlenegy pi-hét sem látok az arcodon. Sok lány megirigyelhetné a bőrödet! - mondta Anderson, és szemét a lányra meresztette. - Az igaz, uram - hebegte, majd sarkon fordult, és egy kancsó friss vízzel tért vissza. A kapitány levetette a zubbonyát, és csak a trikót hagyta magán. Elhelyezkedett a széken az asztal mellett, kikészítve a borotválkozáshoz szükséges eszközöket. - Láss hozzá, George! Hamarosan el kell mennem magánügyben - tette hozzá kissé kajánul. - Nőről van szó, George! Nőről! - kacsintott. Mandy keze ha lehet, még inkább remegni kezdett. Biztosan arról a nőről beszél, akivel csókolódzott - gondolta. - Mi lesz már, fiú? Meddig várjak még? - türelmetlenkedett a kapitány. Mandy csigalassúsággal az asztalhoz lépett. - Bocsásson meg, uram, de még soha nem csináltam ilyet. Azt sem tudom, mivel kell kezdenem - dadogta. - Hát nem láttad apádat soha borotválkozni? Nem magyarázta el neked, hogy mi mire való? Milyen fiú vagy te, hogy nem érdekelt? - nézett rá tettetett eréllyel. - Nem, uram. Én soha nem figyeltem meg, hogy az apám... - Mandy nem tudta befejezni, a torkát szorította a sírás. Inkább elhallgatott. - Ha találkozol az apáddal, mondd meg neki, hogy nagyon rosszul csinálta, hogy nem mutatta meg neked. Ez az első olyan dolog, amivel egy férfiembernek meg kell ismerkednie, hisz egész életében használnia kell - vette kezébe a borotvát. - Az apám meghalt - mondta Mandy mélységes fájdalommal a hangjában. - Sajnálom - emelte fel a fejét a kapitány. - Nem akartalak megbántani, sem téged, sem az apádat - tette hozzá lágyabban. - Igen, emlékszem, mondtad, hogy azon a farmon dolgoztál, így hát érthető, hogy nem volt, aki megtanítson - nézett rá Anderson. - Majd én megtanítalak - állt fel. - Ez itt a hab. Ezzel kell bekenni az arcnak azt a részét, ahol majd borotválni kell. így ni - mondta, amint elkészült. Habos arccal a lány felé fordult. - Érted?

- Igen, uram. Értem. - Jól van. Akkor figyelj, és tanulj! Mandy közelebb lépett és érdeklődéssel nézte, amint a borotva éles pengéje végigcsúszik a férfi arcán, leszedve a habot és a szőrt is. - Most pedig te következel! - adta a kezébe a borotvát a kapitány, majd elhelyezkedett a széken. Mandy kezében vitustáncot járt a borotva. - Remélem, nem akarsz megvágni? - kérdezte nevetve a kapitány. - Meglátom, ha haragszol rám, akkor jó mélyen belevágsz az arcomba, de ha nem, akkor... - Uram, én félek! Nem haragszom, de biztos, hogy megvágnám. Ne kényszerítsen rá! - Én nem kényszerítlek, George! Ez parancs! Gyere és borotválj meg! A lány kénytelen-kelletlen a kapitány mellé lépett. Megpróbálta jobbról, aztán balról, majd mögé lépett, de sehogyan sem esett kézre. - Csináld már, George, mert lemegy a nap! Nekem pedig dolgom van, várnak rám! - A kapitány már alig bírt magán uralkodni, hogy el ne nevesse magát a lány kétségbeesett arcát látva. Remegő kézzel közelítette a férfi arcához a borotvát, aztán gondolta, lesz, ami lesz, túl kell esni rajta. Hozzáérintette a borotvát az arcához és végighúzta lassan, félve. Sikerült. Nem vágta meg az arcát, ezért most már bátrabban végezte ezt a kényes műveletet. Annyira igyekezett, hogy még a nyelvét is kidugta. Az arca kissé kipirult, a szeme olyan kéken ragyogott, hogy a kapitány nem bírt belenézni. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy a lány tegyen vele, amit akar. Arcán érezte gyors szuszo-gását, leheletének édeskés illatát. Érezte, amint ereiben meglódult a vér... Mandy annyira elmélyült a munkájában, hogy el is felejtette, hogy a szeretett férfit borotválja. Amint végzett, egészen közel hajolt, hogy szemügyre vegye, nem hagyott-e ki egy kis részt. Forró lehelete ismét Anderson arcát érte, amitől a férfi alig tudott uralkodni magán. Kinyitotta a szemét, és épp a lány csillogó szemébe nézett. Mandy még soha nem látott hozzá hasonló szemet. Kék és szürke volt egyszerre és olyan fényes, hogy egy pillanatra könnybe lábadt a szeme, ezért becsukta. Anderson érezte, ha most elengedi, soha nem lesz még egy ilyen

alkalma, ezért hát lassan felemelte a kezét, megfogta a lány állát és magához húzta. Pici bajusza megremegett, amint a lány telt ajkához érintette. Mandy azt hitte, elájul. Nem merte kinyitni a szemét, inkább még szorosabbra zárta. Érezte, amint a férfi érdes nyelve a fogait szétfeszítve hatol a szájüregébe. A kapitány egészen magához húzta, Mandy már majdnem az ölében ült. Meglepte a férfi mozdulata, de már nem gondolkozott rajta, élvezte. Annyira élvezte, hogy legszívesebben örökre így maradt volna. Még soha nem csókolta meg férfi, ez volt az első igazi szerelmes csók, amelyről oly sokszor ábrándozott. Átélte már képzeletben néhányszor, de nem hitte, hogy ez valójában ilyen csodálatos! A férfi hirtelen elengedte és eltolta magától. Mandy még mindig a csók hatása alatt volt, szeme a mámortól valami különös fényt kapott. Anderson nem tudott betelni vele. Ismét a karjába kapta és mohón a szájára tapadt. A lányt az ölébe húzta, átfogta karcsú derekát. Mandy kezében ott volt még a borotva, ezért eltartva a testüktől adta át magát ismét a csóknak, mely forró volt és olyan heves, hogy azt hitte, megfullad. A kapitány nagyon lassan engedte el. Élvezte a lánynak a közelségét, amely az első pillanattól kezdve oly nagy hatással volt rá. Soha nem gondolta, hogy a szerelem ilyen csodálatos. Most jött rá, hogy igazán még soha nem volt szerelmes. Amit eddig érzett, az nem volt más, mint vágy egy-egy szép lány után. Azt hitte, Mary az igazi, de nagyot tévedett... Mandy arca olyan szép volt, mint még soha! Látszott rajta a boldogság, amely teljesen átjárta. A szeme fényesebben ragyogott, a szája a csóktól kissé pirosabb lett és duzzadtabb. Kifejezetten érzékivé változtatta. - Kapitány! Mondanom kell valamit - suttogta Mandy. Tudta, hogy most már nem titkolhatja tovább azt, hogy nő. A kapitány ezek szerint rájött, különben miért csókolta volna meg? - Most ne mondj semmit, George! Előbb hallgass meg! Hidd el, én még soha nem csináltam ilyet! Nekem eddig csak nők voltak az életemben, de téged... szeretni tudnálak. Ez nem is olyan furcsa, mintha nem is férfit tartottam volna a karomban - nézett rá szerelmesen. Mandynek a torkán akadt a szó. A kapitány nem tudja, hogy ő lány, azt hiszi, hogy fiú... Ó, istenem! - rémüldözött magában.

- Most mondd! Hallgatlak! - nézett rá továbbra is mámoros szemmel. - Nincs mit mondanom - sziszegte Mandy, miközben a szeme szikrákat szórt a méregtől. - Azt hiszem, maga megőrült, kapitány! Hogy tehette ezt velem? - kérdezte minden ízében remegve. - Miért, miért csókolt meg? . A kapitány már nem akarta tovább feszíteni a húrt, de mint akibe az ördög belebújt, nem tudott uralkodni magán. Élvezte ezt a helyzetet, most megbüntette a lányt, amiért Peterrel összebújt. Arra egyáltalán nem gondolt, hogy Mandy is látta őt Maryvel... - Azért, mert ki akartam próbálni, hogy milyen az... szóval tudod... férfi a férfival. Láttalak ezzel a sündisznófejűvel, amint megcsókoltad. Hát tudni akartam, milyen érzés. Azt hiszed, nem látom, hogy ez a Peter vagy hogy is hívják, mennyire odavan érted? - nézett rá féltékenységtől dühöngve. Mandy, ha egy kissé tapasztaltabb, rájöhetett volna, hogy Anderson szerelmes belé. Mindezt azért csinálta, mert féltékeny! A lány azonban nem gondolkozott, elhitte a kapitány minden szavát. Szégyenfolt gyűlt az arcán, legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. - Bocsásson meg, uram, de nincs igaza. Peter pusztán a barátom, semmi közünk nincs egymáshoz. Már nagyon régről ismerem őt, sűrűn járt hozzánk, a bátyám barátja volt. - Volt? Már nem az? - kérdezte a kapitány érdeklődve. - Már nem lehet a bátyám barátja, mert meghalt... - A bátyád is meghalt? - nézett rá csodálkozva a kapitány. - Igen. Nemrég vesztettem el... - Sajnálom. Szörnyű, hogy ilyen fiatalon veszítetted el a családod felét. Az édesanyád legalább él, ugye? - Nem. Sajnos, ő is meghalt - mondta Mandy, de ekkor már nem tudta visszatartani a könnyeit. - Úristen, te szegény fiú! - mondta a kapitány, és közelebb lépett Mandyhez. Kinyújtotta a kezét és megfogta a karját. - Ne! Ne érjen hozzám soha többé! - fakadt ki Mandy zokogva. A kapitány döbbenten nézett rá. - Jól van, nem érek hozzád, ha nem akarod, de tudnod kell, hogy amit érzek irántad, az tiszta, becsületes. Nem akarok tőled semmit, csak ha te is akarod - mondta. -Hidd el, én... igazán... szeretlek! Mindent tudok, csak... - Elég! Kérem, ne mondja tovább! Hagyjon engem békén! Maga nem

tud semmit! - kiáltotta a lány, miközben a szeméből megállás nélkül potyogtak le a könnyei. - Akkor mondd el, amit nem tudok. Minden érdekel, ami veled kapcsolatos, mert én... - Nem. Maga nem érdemli meg, hogy bármit is elmondjak. Aki képes egy fiatal... katonát így lerohanni... Elcsábítani, ennyire megalázni, az... az... nem lehet... az én... - Folytasd, kérlek! Fejezd be a mondatot. Mid nem lehetek? - lépett még közelebb hozzá a kapitány. Mandy ijedtében maga elé tartotta a kezét, a kapitány pedig a hirtelen mozdulattól még előbbre lépett, így szerencsétlenségére a borotvakés éle az arcához ért. A férfi fájdalmasan felkiáltott, kezével odakapott. Érezte, hogy önti el a forró vér. Mandy halálosan megrémült. - Kapitány! Mi történt? Higgye el, én nem akartam! -dobta el a kezéből a borotvát és a kapitányhoz lépett. - Hozz valami tiszta ruhát, találsz az asztalon timsót, gyorsan! - mondta egyáltalán nem haragosan. Mandy pillanatok alatt hozta mindazt, amit a kapitány kért, majd amint a férfi leült a székre, kezelésbe vette a sebet. Szerencsére a seb nem volt mély, de erősen vérzett. Mandy addig próbálkozott elállítani a vérzést, míg végre sikerült. Egy kötést tett az arcára, majd el akart lépni a kapitány mellől, de az elkapta a kezét. - Ne menj még, jólesik, ha foglalkozol velem - suttogta, és a szeme lázasan csillogott. Arra gondolt, hogy épp itt azídeje, hogy elmondja, nem kell tovább játszania a férfit, már egy jó ideje tudja, hogy nő. És milyen csodálatos nő! - Kérem, kapitány! Engedjen el! Ne kínozzon tovább! - kérte egész testében remegve. Elég volt csak a férfi érintése, már teljesen elgyengült. - Tudom, hogy te is akarod, neked is jó, akkor miért ellenkezel? - szorította meg egy kissé erősebben a kezét, miközben maga felé húzta. - Nem, ez nem igaz - ellenkezett egyre erőtlenebbül Mandy. - De igaz. Látom a szemeden, hogy te is akarsz engem, úgy, ahogyan én téged - suttogta a kapitány, és Mandy tudta, hogy el van veszve. Nem tiltakozott tovább, hagyta, hogy az érzelmei vezéreljék. Mindkét karjával átölelte a kapitány nyakát, és visszacsókolt. A kapitány egy hirtelen mozdulattal felállt, arrébb tolta kedvesen a

lányt, és elindult az ajtó felé. Mandy értetlenül nézett utána. Azt hitte, valami rosszat tett, s a kapitány megharagudott rá és itthagyja. Ám rosszul hitte, mert a férfi nem hagyta el a szobát, csak az ajtóig ment. A kulcsot elfordította a zárban, majd megfordult. Mandy szinte megrémült, amint az arcába nézett. A szeme szinte lángolt, majd felfalta őt. Minden idegszála jelezte, hogy a férfi most valami nagy dologra készül. Nem tudta, hogy mi is fog történni, csak érezte, hogy valami, eddig számára ismeretlen érzés járja át. Alig várta, hogy a férfi ismét átölelje. Egyáltalán nem gondolt arra, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy lány. Semmire nem gondolt, csak magára a szerelemre, amelyet Anderson iránt érzett. A kapitány hozzálépett és a karjába emelte. Lassan az ágyhoz vitte és gyengéden lefektette, majd fölé hajolt. Szájával a lány ajkára tapadt, és először csak lágyan, aztán egyre hevesebben, egyre vadabbul csókolta. Mandy nyögdécselt a férfi érintésétől, a teste összerán-dult, amint nyelvével a füléhez, a nyakához ért. A kapitány lassan gombolni kezdte a lány zubbonyát, miközben egyetlen pillanatra sem engedte el, csókolta, ahol érte. Amint a zubbony gombjai egymás után szétnyíltak, Mandy annál inkább rádöbbent, hogy a kapitány mit is akar tőle. - Nem! - forgatta a fejét. - Ezt nem szabad! - Miért? Hisz szeretjük egymást. A szerelem a legszebb dolog a világon, és én azt akarom, hogy megismerd, de csakis általam. Azt akarom, hogy soha, senkivel ne akard, csak velem - lihegte. - Engedjen el, kérem! - tolta el magától a férfit, aki egy pillanatra engedett. - Nem szeretsz engem? - nézett rá a lányra. - Mondd, hogy nem szeretsz, és akkor elengedlek. Mandy tudta, hogy nagyon is szereti, de mégsem lehet az övé. A kapitány szerelemről beszél, amikor úgy tudja, hogy ő fiú, és ott van Mary. Ugyanúgy ölelte át, mint őt, ugyanúgy csókolta meg, mint őt. Nem engedheti, hogy a bolondját járassa vele. A kapitány két kezére támaszkodva Mandy mellett, várta a választ. - Nem szeretem - nyögte ki sírással küszködve a lány. Lehunyta a szemét, hogy ne kelljen a kapitány szerelmes tekintetébe néznie. - Akkor bocsánat! - állt fel a kapitány. Látszott rajta, hogy nagyon feldúlt. - Többé nem fog előfordulni, ígérem - mondta, majd betűrte a

nadrágjába kicsúszott ingét. Mandy befelé nyelte a könnyeit. Soha életében nem érezte még magát ilyen szörnyű helyzetben. Tudta, hogy most nagyon megbántotta a kapitányt, de nem tehetett másként. Amíg Mary köztük áll, addig nem vallhatja be, hogy ő nő és hogy mennyire szereti. Felkelt és rendbe szedte az öltözékét. - Most ezek után elküld, ugye? - nézett a férfira, aki rágyújtott egy cigarettára. Mandy meglepődött, mert soha nem látta dohányozni. Anderson egy jó nagyot szippantott a cigarettából, mielőtt megszólalt volna. - Nem. Nem küldelek el, ha maradni akarsz, a döntést rád bízom - emelte a szájához ismét a cigarettát. - Köszönöm, uram. Szeretnék maradni - mondta Mandy remegő hangon. Meglepte a férfi viselkedése. Azt hitte, kiabálni fog vele, aztán elzavarja, s épp az ellenkezője történt. Higgadt, szinte félelmetesen nyugodt lett. A kapitány az ajtóhoz lépett, és elfordította a kulcsot, aztán kivette a zárból, és teljes erőből a földhöz vágta. A kulcs hangosan koppanva csapódott a márvány kőpadlóhoz, majd megugorva rajta, a falnak ütközött. Mandy ijedten kapta a melléhez a kezét. Tudta, hogy a kapitány ezzel a mozdulatával adta ki magából mindazt a sértettséget, haragot, amelyet neki kellett volna kapnia. A kapitány elnyomta a cigarettát és levette a zubbonyát. Inget váltott, majd eltávolította az arcáról a kötést. A sebből még mindig szivárgott a vér, de ez egyáltalán nem érdekelte a férfit. Megfésülködött, majd visszavette kék zubbonyát, amely olyan jól állt rajta. Mandy nem tudta levenni róla a szemét. Épp indulni készült, amikor kopogtak az ajtón. - Szabad! - szólt ki erélyesen a kapitány. Az ajtó kinyílt, és Mary lépett be rajta mosolygósan. - Mary! Hogy kerültél ide? - lépett közelebb hozzá a kapitány. - Miért nem vártál meg a megbeszélt helyen? - Vártalak, de te nem jöttél. Pont két órát vártam rád, aztán megijedtem, hogy talán valami bajod van. A leveled olyan rossz érzést keltett bennem. Azt írtad, fontos dologról kell beszélnünk, ezért hát idejöttem. Ha te elfelejtetted a randevúnkat, amit te kértél, én eszedbe juttatom

azzal, hogy idejöttem. Ez csak nem bűn? - Nem, dehogy. Bocsáss meg, kérlek! Már épp indulni akartam, de közbejött valami - motyogta zavartan a kapitány. Nem mert sem Maryre, sem pedig Mandyre nézni. - George közlegény! Most nincs szükségem rád, elmehetsz - intett a kezével a kapitány, és Marynek a kezét nyújtotta. - Gyere, kedvesem, foglalj helyet! - mondta, és ettől kezdve tudomást sem vett a még mindig ott topogó Mandyről. - Akarsz valamit? - szólalt meg egy idő múlva, amikor észrevette, hogy a lány még mindig a szobában van. - Nem - rázta meg a fejét Mandy, és égő arccal kiszaladt. - Milyen furcsa ez a fiatalember - mondta Mary elgondolkozva. - Olyan, akár egy lány. Már a múltkor is megfigyeltem, hogy milyen lányosak a vonásai. Te nem vetted észre? - kérdezte. - Nem - mondta zavartan a kapitány. - De ne beszéljünk most róla - fogta meg a lány kezét. - Igazad van, drágám - búgta Mary. - Már annyira szeretném tudni, hogy mi az a nagyon fontos dolog, ami miatt találkozót kértél tőlem, most, amikor te kérted, hogy utazzam el Washingtonból vidékre. - Igen - köszörülte meg a torkát a kapitány. Nem tudta, hogyan is kezdjen bele a mondandójába. Nem gondolta, hogy ennyire nehéz lesz. - Annyira mégsem lehet fontos, ha ilyen nehezen kezdesz hozzá, vagy talán éppenhogy annyira fontos? - nézett rá kedvesen. - Nézd, Mary! Tudom, ismersz, nem hazudtam még neked soha és nem is szeretnék. Megpróbálom őszintén és érthetően elmondani, amit akarok. Egyet kérek tőled! Amíg be nem fejezem, addig ne szólj közbe. Rendben? Mary bólintott. Kíváncsi tekintettel figyelt rá. - Szóval, van valami, ami miatt nem vehetlek el feleségül. - Micsoda?! - ugrott fel Mary sápadtan. - Mary! Kértelek, hogy hallgass végig. Utána mondhatsz, amit akarsz, én is végighallgatlak. Ha közbeszólsz, nem tudok beszélni. A nő visszaült az ágyra, és már egyáltalán nem volt olyan érdeklődő az arca. Nem érdekelte az sem, hogy vérzik Jack arca. - Találkoztam valakivel - folytatta a kapitány. - Valakivel, aki rádöbbentett, hogy amit irántad érzek, az nem szerelem. Szeretlek, de nem érzem azt a mindent elsöprő vágyat, amit annak a másik nőnek a közelében. Azt hittem, ilyen nincs is, csak a könyvekben, ám most a

saját bőrömön tapasztaltam, hogy létezik. Elég őt meglátnom, már meglódul a vérem, zsibongva száguldozik a testemben, a vágy pedig majd szétfeszít. A szívemben, a lelkemben csordultig telítődik ez az érzés, kiszorítva onnan minden mást. Szeretném, ha megértenél! Soha nem hazudtam neked, amikor azt mondtam, hogy szeretlek, mert magam sem tudtam, mit jelent szeretni. Most már tudom, és ezért mondtam el neked mindezt. Tudom, hogy nagyon nagy csalódást okoztam neked, de kérlek, értsd meg! Nem tehetem tönkre a saját életemet, és a te életedet sem. Fájlalom, de mást nem mondhatok. Anderson széttárta a karját. - Hát ez igazán szép mese volt! Ki az a némber, aki ennyire elcsavarta a fejed? Hadd lássam, ki ő? Mennyivel szebb, csinosabb, gazdagabb, mint én? - mondta, és dacosan magasra emelte a fejét. A száját összeszorította. - Mary! Kérlek, gondolkozz! - Ugyan miről? - Arról, amit elmondtam. Nem hiszem, hogy boldogok lehetnénk együtt, ha az egyikünk nem érez a másik iránt ugyanúgy. Hidd el, nagyon sokszor átgondoltam már az egészet. Nincs más kiút, mint elválni, amíg még nem késő. Te is találsz majd valakit, aki annyira szeret, mint te őt. - Jack! Én csak téged szeretlek. Nekem soha nem kell más, a szívem örökre a tiéd - nézett rá könnyes szemmel Mary. Jack Anderson igazán kínosan érezte magát. Adott két nő, akik közül az egyik őt szereti úgy, ahogyan ő a másikat. Egy kissé komplikált, de majd megoldja! Mary arcát a kezébe temette és zokogott. Azt remélte, hogy Jack azért akar vele találkozni sürgősen, mert hiányzik neki és nem bírja nélküle, s lám, ő szakítani akar vele. Ebbe nem lehet belenyugodni, gondolta. Jack megsajnálta a zokogó nőt. Odalépett mellé, leült és átölelte a vállát. - Mary! Sajnálom, tiszta szívemből, hidd el! Kérlek, ne sírj! - csitítgatta. A nő ránézett. Az arca könnytől ázott volt. a szeme vörös a sírástól. - Ó, Jack! Miért tetted ezt velem? - szipogta, majd átölelte a férfi nyakát és a mellére borult. A kapitány a hátát simogatta. - Csókolj meg utoljára úgy, ahogy azt a másikat - suttogta, és a száját

nyújtotta. '- Anderson először nem akart belemenni, de aztán mégis megtette. Mary olyan szomorúan nézett rá, hogy nem tudott nemet mondani. Ennyivel tartozik neki. Gyengéden átölelte és a szájára hajolt. Lehunyta a szemét, maga elé képzelte Mandyt, és csókolni kezdte Maryt. Mandy már úgy gondolta, hogy visszatérhet, elment az a nő a kapitánytól, ezért hát lenyomta a kilincset és belépett. A látványtól döbbenten állt. Szeme tágra nyílt, a szíve hangosan kalimpált. Szeretett volna elfutni, de a lába nem mozdult. A kapitány végre elengedte Maryt. - Drágám! így senki nem tud csókolni, mint te! - suttogta mámorosan Mary, a kapitányra nézve. A férfi azonban nem figyelt rá. Szeme az ajtóban álló katonára tapadt. Mandy néhány pillanatig a férfi tekintetének rabságában mozdulatlan maradt, de aztán hirtelen sarkon fordult és elszaladt. Anderson felugrott, hogy utánasiessen, de Mary visszatartotta. - Jack! Nekem valami szörnyű sejtésem van! - nézett kétségbeesetten a férfira. - Te a saját tisztiszolgádba vagy szerelmes! - pattant fel egészen kikelve magából. - Úristen! És én még egy ilyen emberbe voltam szerelmes! Mary undorodva fordult el tőle, megsemmisítő pillantások kíséretében elhagyta az épületet. A kapitány először nem tudta, hogy mit tegyen, sírjon vagy nevessen. Aztán a végén úgy döntött, inkább nevet. Feltört belőle a nevetés egyre hangosabban és hangosabban, szinte visszhangzotit tőle a terem. Mandy nem messze állt a folyosón. Látta, amikor Mary elviharzott, s hallotta a kapitány nevetését. Ez a nevetés a lelkéig hatolt. Biztosra vette, hogy rajta nevet... Néhány pillanatig állt ott dermedten, aztán szaladni kezdett. - Peter! Peter! - kiáltott oda a férfinak, aki a falnak támaszkodva beszélgetett másik két katonával. - Igen! - intett Peter, és szaladni kezdett a lány felé. -Mi történt? - kérdezte, amint a lány feldúlt arcába nézett. - Peter, kérlek, vigyél el innen! - suttogta, és zokogva borult a férfi

mellére. - Jól van, nyugodj meg, kedves. Elviszlek, persze hogy elviszlek - mondogatta, és a szívében újjáéledt egy kis remény. Talán most eljött az ő ideje. A lány hozzá fordult, és ő nem hagyja cserben. Ha most nem sikerül közel kerülnie hozzá, akkor soha. Ki kell használni, hogy sebezhető, hogy hozzá menekült... - Nos, hogy tetszik? - kérdezte Peter Mandyt. - Ez a házunk - húzta ki magát büszkén a férfi. - Gyönyörű - mondta őszinte elismeréssel a lány. -Baltimore igazán kedves - tette hozzá. - Egyszer már jártunk itt apával, volt itt valahol egy férfifodrászüzlet, valami Fernando vagy Ferdinando volt a neve. Emlékszem, amíg apámat borotválták, mi George-dzsal élveztük azt a jó szagot, amely az üzletben terjengett. Tudod, azt hiszem, valami külföldi lehetett a tulajdonos, mert erősen törte az angolt. - Igen, ismerem, az öreg Fernandia üzletéről beszélsz, ő ugyan szalonnak titulálta Olasz származású. Mi is hozzá jártunk - bólogatott. - A járda felett lengett a cégére, az ajtó fölött pedig a táblája. Nagyon jámbor olasz hajvágó volt. Nem is tudom, hogy él-e még, hisz amikor utoljára nála jártam, nagyon beteg volt. Talán beljebb is mehetnénk! - mondta kedvesen, és megfogta a lány könyökét. A ház kívül halványzöldre volt festve, vaskorlát szegélyezte a lépcsőt. Peter megfogta a lány kezét, és úgy léptek be a nyitott kapun. A hallba lépve a márványlapos asztalra tette le Peter a koszos katonazsákját, amiben a lánynak az összes holmija benne volt. Igazán szegényes egy fiatal lánynak, de sajnos ennyije maradt. Talán néhány holmi még van a farmon a kisházban. Majd ha visszamegy, meggyőződhet róla. - Mama! Apa! - kiáltotta el magát Peter, miközben a lányra mosolygott, aki idegenül nézett szét. Ez a ház beillett egy palotának is, akkora volt. Minden arról árulkodott, hogy gazdag emberek lakják. A falak belül fehérre voltak meszelve, a függönyök pedig halványzöldek voltak. Ugyancsak halványzöld volt a bútorhuzat és a padlót beborító szőnyeg is. Az oszlopok és faberakások fényes fehérre voltak mázolva, csillogó arannyal szegélyezve. Szeme végigpásztázta a szalon nyitott ajtaján keresztül a makulátlan bútorzatot és felbecsülte fiatal eszével az értékét. Még soha ilyet nem látott, pedig ők sem voltak éppen szegények. Kissé közelebb lépett a

nyitott ajtóhoz és felnézett a mennyezetre, megcsodálta annak szintén aranyozott stukkódíszeit. Peter mellé lépett, megfogta a karját, és rámosolygott. Ebben a pillanatban tekintélyes külsejű fekete inas lépett be, aki mélyen meghajolt a férfi előtt. - Á, Ernest! Hogy van? - üdvözölte Peter, majd szétnézett. - Hol vannak a szüleim? - Azt hiszem, kilovagoltak, de hamarosan vissza kell térniük. Estére nagy partit rendeznek. Épp jókor érkeztek, uram - hajolt meg Ernest. - Partit? Miért? Mi van ma? - kérdezte élénken. - Az édesanyja születésnapja - felelte az inas, mire Peter mélyen elpirult. Annyira el volt foglalva Mandyvel, hogy elfelejtette ezt a fontos dátumot, amelyet eddig még mindig megünnepeltek. - Persze, persze - hebegte zavartan Peter, majd Mandyhez fordult. - Azt hiszem, elfáradtál. Először megmutatom neked a fürdőt, ahol lemoshatod a katonaság, a háború porát, aztán pedig falatozunk egy jó nagyot -kacsintott vidáman. Peter előrement és mutatta az utat. - Ez a fürdő, ez pedig itt közvetlenül mellette a vendégszoba. Remélem, jól érzed majd itt magad. - Egészen biztos. Köszönöm, Peter... - Nincs mit. Hidd el, én köszönöm, hogy megtisztelsz a bizalmaddal és elfogadod otthonodnak az enyémet. Legalábbis átmenetileg - tette hozzá, mert látta, a lány tiltakozni akar. - Igen, csak átmenetileg. Nem szeretnék sokáig a ter-hetekre lenni. -Ne beszélj butaságokat, Mandy! A szüleim nagyon örülnek majd, ha meglátnak. Szerették George-ot is és téged is. A szüleidet pedig mindig tisztelték. Azt hiszem, amíg mi is ott éltünk, ahol ti... Peter elhallgatott, érezte, hogy felszaggatta a szunnya-dozó sebeket a lány lelkében. Eszébe juttatta az otthonát, amit aligha felejt el egyetlen pillanatra is. - Tudom, Peter, de akkor sem szeretnék alkalmatlankodni. Csupán addig maradnék, amíg találnék valamiféle munkát, hogy pénzhez jussak. Szeretnék kezdeni valamit a farmon. - Ahhoz nem kell munkát vállalnod, Mandy. Nekem van pénzem, szívesen adok annyit, amennyi csak kell... - Köszönöm, Peter, de nem fogadhatom el. Nem tudom, mikor adnám vissza, hisz ahhoz, hogy ott valamiből is hasznom legyen, hosszú

éveknek kell elmúlni. - Tekintsd kölcsönnek, amelyet úgy adok, hogy akkor adod meg, amikor lesz pénzed. Hidd el, megtehetem, meg sem fogom érezni. Te pedig hamarosan talpra állnál. Kérlek, Mandy, fogadd el a pénzt. - Nem, Peter! Erre képtelen lennék. így is sokkal tartozom, amiért befogadtok. - Mandy! Tényleg megharagítasz, ha ilyeneket mondasz. Tudod mit? - csillant fel a férfi szeme. - Van egy lehetőség, amely mindent megoldana... - Igen? - nézett rá gyönyörű kék szemével a lány. - Légy a feleségem, akkor nem kell kölcsön, a sajátunkat építjük a sajátunkból. Nos, mit szólsz hozzá? Mandy úgy érezte, elájul. Félt ettől a pillanattól, tudta, hogy ha Peterhez fordul segítségért, a férfi megpróbálkozik azzal, hogy megkéri a kezét. - Peter! Nem vagyok felkészülve a házasságra. Túl sok minden ért az utóbbi egy évben. Azt hiszem, még igazán meg se gyászoltam a családomat. Nem tudnék most táncolni, vigadni az esküvőmön. Annak pedig semmi értelme nincs, hogy elrontsam a te kedvedet is. Azt gondolom, még ráérek családot alapítani... Kérlek, ne haragudj rám. - Tényleg csak azért nem akarsz hozzám jönni, mert gyászolsz és fiatal vagy? Vagy pedig azért, mert nem vagy belém szerelmes? - szögezte neki a kérdést Peter. - Azt hiszem, mindez együttvéve igaz. Nagyon kedvellek és szeretlek is, de nem tudnék a feleséged lenni. Nem tehetek róla, olyan vagy nekem, mint a bátyám. Kérlek, ne neheztelj rám azért, mert őszinte voltam, s ha ezek után úgy döntesz, hogy menjek el, hidd el, harag nélkül távozom... - Elég volt, Mandy! Mit képzelsz te rólam? Itt vagy és itt is maradsz egészen addig, ameddig csak jólesik. Azt akarom, hogy érezd magad otthon. - Köszönöm, Peter, úgy lesz - felelte Mandy boldogan. Odalépett a férfihoz és megcsókolta az arcát. - Most pedig magadra hagylak, változz vissza nővé, mert már igazán szeretnélek látni lányruhában - nevetett. - Az nehéz lesz - mondta Mandy. - Miért? - Mert egyetlen női ruhám sincs. Ami a csomagomban van, az mind

katonaruha - tárta szét a karját. - Nos, akkor ezen segíthetünk - kapta fel a fejét Peter. - Időnként itt tartózkodik hosszabb ideig az egyik unokahúgom. Annyi idős, mint te, talán egy-két évvel idősebb. Van itt némi holmija. Biztosan nem veszi rossz néven, ha kölcsönveszünk belőle. Gyere, nézz szét köztük és válogass! - fogta meg a lány kezét és magával vonszolta. Mandy hamarosan felfrissülve állt a szoba közepén. Végre igazi fehérneműt viselt magán és egy világoskék ruhát, melyen fehér csipkedíszítés volt. A ruha egészen a bokájáig ért, felül pedig buggyos ujj ölelte át a karját. Állt a tükör előtt, és végignézett magán. Igazán nem lehetett elkeseredve. Csinos volt, semmit nem változtatott rajta az a sok fájdalom, amit átélt. Begombolta a ruha gombját a mellénél, egy kicsit feszült rajta. Végighúzta kezét formás mellén, és felszisszent. A vállába éles fájdalom állt. Néha érzi ezt, amióta megsebesült. Talán egy hirtelen mozdulat váltja ki. Az asztalkán egy kefe feküdt. Kezébe vette és végigszántott vele a rövid haján. Még nem száradt meg egészen, a vízcseppek ragyogva csillantak meg egy-egy vizes fürtön. Mandy, amint így nézte magát a tükörben, hirtelen maga előtt látta a kapitány arcát. Milyen kedves tud lenni, mennyire szerette, amikor rámosolygott! A szája zsibbadni kezdett, mintha csak most engedte volna el a férfi szája. Kezével megérintette duzzadt ajkát, és felsóhajtott. - Ó, istenem! Látom-e még valaha? Ha tudná, hogy mennyire szeretem, nem tette volna ezt velem. Engem csókol, azt mondja, hogy szeret, aztán a következő percben már egy másik nőt tart a karjában. Hát ilyen minden férfi? Halk kopogás hallatszott a szobája ajtaján. Gyorsan letette a kefét, és ellépett a tükör elől. - Szabad - mondta halkan. - Bejöhetünk? - dugta be a fejét Peter. Látszott rajta, hogy ő is most fürödhetett, az ő haja sem volt száraz. Még így, vizesen sem lehetett lefésülni, minden szál az égnek állt. - Hát persze - felelte Mandy, és kissé ideges lett, amint meglátta Peter mögött az anyját és az apját.

- Mandy! De örülök, hogy látlak! - nyújtotta ki feléje mindkét kezét Peter anyja. Mandy megroggyantotta a lábát egy kissé és biccentett. - Jó napot, Mrs. Green - köszönt félénken. - Nahát, hogy milyen gyönyörű szép nő lett belőled, Mandy! - mondta őszinte csodálattal a hangjában Mr. Green is. - Nem is tudom, megengedhetem-e magamnak, hogy tegezzelek - nézett rá kedvesen. Mandy feszültsége felengedett ennyi kedvesség láttán, és elmosolyodott. - Kérem, Mr. Green! Ne mondjon nekem ilyeneket, mert zavarba hoz! Mrs. Green átölelte a lányt, aki viszonozta az ölelést. Egy pillanatra úgy érezte, az édesanyja tartja a karjában. Olyan nagyon vágyott rá! - Remélem, nem haragszik, asszonyom, hogy néhány holmit kölcsönvettem valakitől, akit nem is ismerek, de sajnos, nekem nem maradt semmim... - Igen, néhány szóban Peter elmondta, hogy milyen szörnyűség ért. Ó, kicsikém! - ölelte át ismét az asszony Mandyt, és elfordult, hogy a lány ne lássa kicsorduló könnyeit. Mandy is elsírta magát. Ahányszor rátört a szomorúság, mindig titkolnia kellett. A katonák között nem sírhatott, ha néha egyedül volt, akkor is csak vigyázva, nehogy valaki meglepje. Most azonban szabad folyást engedett a bánatának és jól kisírta magát. Közben a két férfi csendben kiment a szobából, csak Mrs. Green maradt. - Az jó, ha kiadod magadból a feszültséget, kedvesem. Azt hiszem, tudod, mennyire kedveltem a szüleidet és George-ot is. Szörnyű ez a forrongó, háborús világ! Ártatlan emberek pusztulnak el - suttogta, miközben Mandy fejét simogatta. Az asszony mindig is nagyon szeretett volna egy lánygyermeket, de az Isten csak egyetlen fiúval áldotta meg, ezért is fogadta mindig szívesen Julié unokahúgát, valahányszor meglátogatta őket. Mandy lassan megnyugodott, valóban mintha megkönnyebbült volna a szíve. Igazából most siratta el szeretteit. De tudta, hogy nemcsak ezért szomorú, hanem azért, mert elszakadt Jack Andersontól, akiért olyan hatalmas láng gyűlt benne, akiért mindenre képes lenne... - Mandy, kicsikém! - emelte fel az asszony a lány állát. - Ma este parti lesz nálunk, tudod, ma vagyok ötvenéves. Hiába mondtam a férjemnek, hogy ne szervezkedjen, nem lehetett lebeszélni. Most már, hogy Peter

itthon van, nem bánom, csak miattad aggódom. Természetesen nem kötelező részt venned a partin, ha úgy gondolod, maradj a szobádban. De ha velünk tartasz, boldoggá teszel. Mandy nem tudta, hogy mit válaszoljon. Maradt is volna és vágyott is emberek közé. Végre nőként mozoghat, nem kell vigyáznia, hogy mit mond és mit tesz. - Nagyon szeretnék a partin részt venni, de sajnos nincs ruhám. így hát azt hiszem, le kell mondanom róla. Majd innen fentről néha le-lenézek. Nekem annyi is elég... - Nem, kedvesem! Szó sem lehet róla. Most azonnal elmegyünk és veszünk neked megfelelő öltözéket. Mrs. Green úgy pattant fel, mint egy fiatal bakfis. Egészen fellelkesült. - Nem szeretnék gondot okozni, Mrs. Green - mondta szerényen Mandy, és az asszonyra nézett. - Gondot!? Ha tudnád, milyen szívesen megyek veled vásárolni! Imádok turkálni a gyönyörű holmik között, imádok ruhát próbálni és imádni fogom, hogy téged nézzelek, amint próbálsz! - mondta élénken. - Megyek is, befogatok a kocsissal, addig maradj itt. Rögtön visszajövök! A férfiaknak nem kell tudni semmiről, ez meglepetés lesz! Az asszony elviharzott, Mandy pedig hálásan nézett utána. Nem is remélte, hogy ilyen szeretettel fogadják. Igaz, hogy már vagy három-négy éve is van, hogy nem találkoztak, és amikor kislány volt, nem győződhetett meg róla, hogy milyenek is, hisz neki akkor minden felnőtt egyforma volt. Most kellemesen csalódott bennük. Mintha mindig is ide tartozott volna. Mrs. Green hamarosan visszatért, átöltözött, világosbarna szövetkosztümöt viselt, a kabátka alatt drapp blúzzal. A blúz magas nyakát egy nyakék fogta össze. - Mehetünk, Mandy? - kérdezte, és a karját nyújtotta. Halványbarna kalapját egy kissé megigazította, majd maga elé engedte a lányt, és kiléptek az ajtón. Mandy pár óra múlva alig akarta elhinni, hogy az, akit a tükörben lát, ő maga. Mrs. Green öt ruhát vásárolt neki, hozzáillő kiegészítőkkel, cipővel, kabáttal, kalappal és aranyos fodros napernyővel. - Azt hiszem, ezt fogom felvenni estére - mondta, és alaposan megnézte

magát minden oldalról a tükörben. A ruha fekete alapon halványlila és aranyszínű, aprómintás volt, egyenes szabású, egészen testhez simuló. Követte az alakját, amely egyszerűen tökéletes volt. Mindennel meg volt elégedve, csak a hajával nem. A katonanadrágjához lépett és elővette a zsebéből a levágott haját. Addig próbálgatta, amíg nagy nehezen visszatűzte a fejére. Az asztalon talált mindenféle szépítőszereket, csatokat és szalagokat, valamint hajdísze.-ket. Amint rájött, hogy miképp tudja felrakni, gyorsan bement a fürdőbe és megmosta a hajat, majd megszárította. A haj ahogy száradt, úgy göndörödött. Mire teljesen megszáradt, olyan volt, mint az aranyló búzatábla, amikor a szél hullámokat csal a felszínére. Mandy feltűzte a most már tiszta, csillogó haját, és egy strasszkővel díszített csatot tett a hajába, eltakarván vele az árulkodó jeleket, hogy ez jelenleg - bár igazi és saját haja - csak póthaj. Mandy arca felragyogott, amint a tükörbe nézett. Ismét az igazi Mandyt látta, a nőt. Peter kopogott az ajtón. - Mandy! Elkészültél? Bejöhetek? - Igen, gyere csak! - szólt ki a lány, és még egyszer a tükörbe pillantott. Peter megállt a lány előtt, és nem tudott megszólalni. Olyan csodálatos látvány volt, hogy szinte megnémult. - Nem tetszem, Peter? - kérdezte a lány ijedten, mivel a férfi nem szólt semmit. - Hogy nem tetszel? Egyszerűen nem találom a szavakat, amivel ki lehetne fejezni, hogy milyen szép vagy! - mondta fojtott hangon Peter. - A világon a legboldogabb vagyok, hogy a mai éjszakát veled tölthetem. Mindenki irigyelni fog, a férfiak pedig versengeni fognak érted. - Jaj, Peter! Szörnyű vagy! Állandóan pironkodnom kell miattad! - nevetett fel a lány. A nevetése most vidám, csilingelő volt, Peter boldogan hallgatta. - Ugye, jól választottam, amikor ezt a ruhát vettem föl? Tudod, fekete, mert hisz még gyászolok, de azért egy kissé vidám is. Sem nem hivalkodó, sem nem gyászruha. Mi a véleményed? - nézett rá várakozóan. - A lehető legjobb, amit felvehettél. Azt hiszem, a gyönyörű szőke

hajadhoz illik is ez a fekete ruha. Kiemeli a bőröd fehérségét... Peter gyorsan elhallgatott, mert Mandy már láthatóan kényelmetlenül kezdte magát érezni a férfi bókjaitól. - Bocsáss meg, Mandy! Nehezen tudom megállni, hogy ne mondjam ki az érzéseimet. - A karját nyújtotta. - Mehetünk? Már mindenki egybegyűlt. Szeretném, ha megismernének. Mandy bólintott és elfogadta Peter karját. így karon fogva lépkedtek le az emeletről a szalonba. A sarokban négytagú zenekar muzsikált, még nem táncolt senki, csak csendben beszélgettek vagy nézelődtek. A szalonban legalább húsz ember volt, s amikor Peter és Mandy az utolsó lépcsőfokon is túljutottak, minden szem rájuk szegeződött. A lányt nagyon feszélyezte a hirtelen beállt csend és az, hogy mindenki főleg őt figyelte. Peter odavezette Mandyt a szüleihez, majd Mrs. Green néhány szóban bemutatta a lányt. A zene lassan ismét megszólalt, az emberek táncolni kezdtek. - Szabad? - lépett Peter Mandy elé, aki egy egész férficsokor közepén szenvedett. Hálásan nézett a férfira, és a kezét nyújtotta feléje. - Köszönöm, hogy megmentettél - suttogta, amint Peter a táncba vitte. - Már nagyon szerettem volna megszabadulni ezektől a férfiaktól, akik nyíltan kimutatták érzéseiket. Némelyik hozzám ért és megszorította a kezemet. - Kedvesem! Én megmondtam! Minden férfit elvarázsoltál, ezt magadnak köszönd! - nevetett Peter, és kissé szorosabban ölelte magához Mandyt, miközben boldogan vezette őt a parketten. Nem cserélt volna senkivel ebben a pillanatban. Azt kívánta, bár soha ne érne véget ez az éjszaka! - Mondd, Peter! Nem is kérdeztem, hogy tudtál eljönni velem? - kérdezte Mandy, sajnos ezzel széttörvén a férfi boldog álmodozását. - Szabadságot kértem - felelte. - És egy szóra elengedtek? - kérdezte Mandy. - Azt hazudtam, hogy meghalt a nagyanyám - húzta el a száját Peter. - Ez nem is hazugság tulajdonképpen -tette aztán hozzá -, csak éppen több mint hat évvel ezelőtt. - Elnevette magát. Mandy azonban nem nevetett. - Én nem kértem engedélyt, tehát felelősségre is vonhatnak - nézett

Peterre. - Nem gondolod? - De. George Fontaine katonaszökevény. Ezért pedig halálbüntetést is kiszabhatnak... - Peter csak most jött rá, hogy miket beszél. Szegény Mrs. Green! Rá már aligha szabhatnak ki halálbüntetést. Mandy megállt és lehajtotta a fejét. - Bocsáss meg, Mandy! Én... én olyan ökör vagyok! Nem gondolkozom, csak a számat jártatom. Nem akartalak megbántani... - Tudom, értem, hogy miért mondtad. Engem, mint George Fontaine-t nem vonhatnak felelősségre, hisz a nevem Mandy. George pedig meghalt, tehát semmi bajom nem származhat abból, hogy eljöttem. - Igen, valóban így gondoltam. De mondd csak, Mandy! Tulajdonképpen miért rohantál el úgy? Valaki bántott, netán megint a parancsnok? - Igen. Nem akarok mellette maradni. Állandóan megalázott... - Micsoda piszok alak. Persze - vette aztán védelmébe Peter Andersont - nem tudhatta, hogy te nő vagy. Hidd el, ha tudta volna, sokkal jobban bánt volna veled. Akkor talán az lett volna a baj, hogy nagyon is jól bánt volna veled... - Peter jópofáskodni akart, de ez is rosszul sült el, Mandy haragos tekintettel nézett rá. - Peter! - enyhült meg aztán a lány. - ígérj meg nekem valamit! - Mindent, amit csak akarsz - hajolt meg előtte Peter, s kezét a szívére tette. - Soha többé ne beszélj nekem Jack Andersonról. El akarom őt felejteni örökre! - Rendben - bólintott a férfi. - Akkor talán táncolhatnánk is tovább? - Hát persze - nevetett rá Mandy, miközben belül zokogott. Mr. és Mrs. Green a fiatalokat nézte. - Te Jhonny! Nem gondolod, milyen jól összeülik ez a két gyerek? Én igazán nem bánnám, ha egyszer csak azzal állnának elénk, hogy szeretik egymást és össze akarnak házasodni. - Ej, mama! Te már mindjárt összeboronálnád őket! -csóválta a fejét Mr. Green, de közben neki is megfordult ez a fejében. Mandy ezen az éjszakán igazi nő volt. Annyi bókot kapott, mint eddigi életében összesen nem. Nem igaz, hogy nem esett jól, de akitől szívesen hallotta volna, az nem volt mellette, és soha nem is lesz. Bár minden igyekezetével azon volt, hogy elfelejtse a kapitányt, nem volt képes.

Mindenről és mindenkiről ő jutott az eszébe. A teste bi-zseregve emlékezett a csókjára, a simogatására. - Mandy! Mi van veled? Mintha nem is lennél itt! -nézett rá Peter aggódva. - Egy kicsit elsápadtál. Jól érzed magad? - Nincs semmi bajom, Peter. Egy kicsit szokatlan ez az egész. Tudod, valójában ez az első igazi bálom. Apa megígérte, hogy a tizennyolcadik születésnapomon elvisz táncolni, de sajnos már soha nem kerül rá sor... Pedig nemsokára tizennyolc éves leszek, és... egyedül, magányos leszek... - Milyen kár, hogy nem lehetek majd melletted - nézett rá szerelmesen Peter. - De azt megígérem, hogy gondolatban itt leszek - suttogta. Mandy nagyon furcsán érezte magát. Olyan sokat tett érte Peter, és ő képtelen egyetlen pillanatig is elfelejteni a kapitányt és úgy érezni Peter iránt, mint ahogyan egy férfi iránt egy nő érez. Hiába tudja, hogy mennyire szereti őt a férfi, milyen sokat tett érte, csak baráti érzéseket talál a szívében iránta. Szerette volna átölelni és megcsókolni, megköszönni neki mindent, de nem tehette. Peter egészen biztosan félreértené, s neki egyáltalán nincs kedve újból és újból magyarázkodni. Az éjszaka csodálatosan telt el, mindenki kitüntette őt figyelmével és kedvességével. Peter igazi úriember, a lány semmi kivetnivalót nem talált benne, és mégis, alig várta, hogy visszavonuljon a szobájába. Peter kora reggel visszament a csapatához, előző éjjel, amikor a szobájáig kísérte, meg akarta csókolni búcsúzóul, de ő elfordította a fejét. Peter ezek után nem próbálkozott, csak megsimogatta az arcát és lesietett a lépcsőn. Mandy lassan felült az ágyban. Valahogy nem érezte magát jól. Nem fájt semmije, de mégis összetörtnek és fáradtnak, egyszóval betegnek érezte magát. Végtelenül fájt és több mázsás súlyként nehezedett rá az, hogy Peterrel így bánt. Sajnálta, de tudta, hogy tisztességes volt. Már egy hónapja volt a Green családnál, akik mindent elkövettek, hogy jól érezze magát, amikor a házból kilépve a kis rózsalugas végében lévő postaládára esett a tekintete. Jól látta, hogy van benne valami. Szaladni kezdett, és kiemelte a benne lévő küldeményeket. Újság és néhány pecsétes levél volt benne. Mandy visszafelé lépkedett, miközben tekintete az újságra esett. Épp oda<, ahol azoknak a nevei szerepeltek, akik eltűntek, megsebesültek, ill. meghaltak.

Gyorsan megállt, és maga elé terítve, olvasni kezdte a névsort. A szeme előtt hirtelen ugrálni kezdtek a betűk, alig akarta elhinni, hogy Jack Anderson nevét látta meg a halottak között. Egy pár pillanatig dermedten állt, aztán beszaladt a házba A postai küldeményeket ledobta az ágyára, majd szinte magán kívül vetkőzni kezdett. Előkapkodta a katonaruháját és magára húzta. A sapkát a fejébe nyomta, zsákját a vállára kanyarította, és az ajtóhoz lépett. Óvatosan kinézett, s megnyugodva, hogy senkit nem lát, kilépett az ajtón. Csendben lelopakodott a lépcsőn, miközben a hátán folyt az izgalomtól a veríték. Félt, hogy meglátják és nem engednék el. A házból sikerült kiosonnia anélkül, hogy akárcsak a személyzet egy tagjával is találkozott volna. Most már csak a parkon kellene úgy keresztülmenni, hogy senki ne vegye észre. A szél erősen fújt, a fák csupasz ágait rázta. Mandy fázva húzta össze magán a posztókabátját. Lába elszokott a durva bakancstól, így minden lépésnél fájdalmasan felszisszent. A vonaton ülve egyre az újságban lévő név lebegett a szeme előtt. Felrémlett előtte a kapitány kedves arca, mire a szeme könnybe lábadt, a szíve majdnem megszakadt. Látnia kell még egyszer, még ha halott is! Mandy lehajtotta a fejét, s közben saját magát okolta. Ha nem rohan el, ha bevallja a kapitánynak, hogy ő nő és halálosan szereti, mindez nem történt volna meg. Ő vigyázott volna a férfira, megvédte volna a saját testével a gyilkos golyótól. Amikor gondolatban ideért, kicsordult a könnye. Nem tudta tovább visszatartani a sírást. Hagyta hát, hogy könnye végigfolyjon az arcán. Homlokát a vonat ablakához szorította, így bajtársai nem láthatták az arcát, de nem is igen figyeltek rá. Mindenki el volt foglalva a saját gondolataival. Volt, aki most tért vissza a csapatához, volt, aki sebesülten utazott, volt, aki most kezdte a háborút... Amint a vonat befutott Washingtonba, Mandy megtörölte az arcát, kifújta az orrát, és vett egy mély lélegzetet. Mikor a csapatához visszatért, rögtön Petert kereste. Megtudta, hogy kisebb sérülés érte, így a gyengélkedőn van. A gyengélkedőn még egyszer annyian voltak, mint ahányan normálisan elfértek volna, egy ágy helyére kettőt préseltek.

Mandy minden ágyat végignézett, már-már elkedvetlenedett, hogy nem találja meg Petert, amikor az utolsó előtti ágyon felfedezte az ég felé meredező haját. - Peter! - lépett az ágy mellé, és megfogta a férfi kezét. - Mi történt? - riadt fel álmából a férfi, és tágra nyílt szemmel bámult Mandy arcába. - Peter! Én vagyok az, Mandy! - hajolt oda a füléhez és belesúgott. - Uramisten! Hogy kerültél ide? Minek jöttél vissza? Tudod, hogy mi vár rád? - ült fel és vágott fájdalmas arcot Peter. - Vissza kellett jönnöm, mert... mert... - Mandy nem tudta tovább folytatni, ismét rátört a zokogás. - Mi történt, Mandy? Valami baj van otthon? Az anyám... - Nem, nem - rázta meg a fejét Mandy. - Az édesanyád és az édesapád is jól van, nincs semmi bajuk. - Hát akkor mi ütött beléd? - nézett rá értetlenül Peter. - Mi a csuda jutott az eszedbe, hogy csak úgy ukmuk-fukk, megjelensz? - Peter! Én... én olvastam... az újságban, hogy... hogy a kapitány meghalt - tört fel a zokogás a lányból. Nem törődött azzal, hogy mindenki őt nézi, sem azzal, hogy Peternek ezzel fájdalmat okoz, csak folytak a könnyei. Peter először csak nézett, nem tudta, hogy mit is mondjon. Lassan tudatosult benne a felismerés, hogy Mandy szerelmes a kapitányba, azért jött vissza. A szíve bele-sajdult a gondolatba, hogy Mandyt végképp elveszítheti. De mit beszél ez a lány? A kapitány meghalt? - Honnan tudod, hogy meghalt? - nézett rá aztán fájdalmas képpel. - Mondom, az újságban olvastam... - hebegte gyorsan Mandy. - Szegény! - mondta elérzékenyülten Peter, miközben felragyogott egy apró kis reménysugár a szívében. Ha a kapitány meghalt, nincs senki, aki közéjük állhatna... - Igen... Nagyon szeretném őt még utoljára látni - suttogta Mandy. Peter először nem szólt semmit, de aztán megfogta Mandy karját. - Ha meghalt, miért akarod megnézni? Nem jobb, ha úgy emlékszel rá, amilyennek utoljára láttad? - Nem. Nem tudnék megnyugodni, hogy talán tévedtek. A saját szememmel akarom látni - nézett rá kétségbeesett arccal. - Jól van, majd mindjárt felkelek és keresünk valakit, aki segít - engedte el a lány karját. - Köszönöm, Peter. Te igazán... - Mandy elhallgatott, mert csak most

döbbent rá, hogy elárulta magát a férfi előtt. Nem gondolt arra, hogy éppen Peternek árulja el, hogy szerelmes. Égő arccal nézett Peterre. - Hagyd csak, Mandy, a magyarázkodást. Nem kell semmit mondanod. Te nem szerethettél engem, amikor a szíved már foglalt volt. Bocsáss meg, hogy zaklattalak, de ha tudtam volna, hogy te és a kapitány... - Nem, Peter. Köztem és a kapitány között nem volt semmi. Ő nem tudja, hogy én nő vagyok. Ez csak egyoldalú szerelem, amely soha nem teljesedhetett boldogsággá. Ő mást szeretett, láttam, amint összeölelkeztek és csókolóztak... - Mandy felsóhajtott. - De azt hiszem, most már minden mindegy. Ő halott... - Na gyere, Mandy! - fogta meg a kezét Peter, miközben égnek álló haját próbálta lesimítani nem sok sikerrel. - Hé! Hova, hova? - állta útját egy katona Peternek. - Rögtön visszajövök. A... a... húgom, akarom mondani, az öcsém van itt, keresi egyik bajtársát, szeretném elkísérni valakihez, aki majd megmondja neki, hogy hol találja... - hebegte Peter. - Na jól van, nem bánom, tizenöt perc múlva visszajövök, de ha nem vagy az ágyadban, akkor... - Köszönöm, tíz perc múlva itt vagyok - mondta lelkesen Peter, és el nem engedte a lány kezét. A gyengélkedőről kilépve, a férfi megállt. - Mandy! Gondold meg, ez őrültség! Ki tudja, milyen állapotban halt meg, nem hiszem, hogy jó ötlet megnézned! - Peter! Nekem látnom kell őt! - mondta makacsul a lány. - Kérlek, segíts! - Na jól van - engedett a kérésnek Peter. - Várj meg itt, mindjárt jövök! - mondta, majd eltűnt az egyik ajtó mögött. Hamarosan egy fehér sapkás és köpenyes katonával tért vissza. - Szóval, te érdeklődsz Anderson parancsnok után? -kérdezte, és behatóan mustrálni kezdte Mandyt. - Igen, én - felelte, és állta a katona tekintetét. - Rokona vagy? - kérdezte aztán. - Iiigen - hebegte Mandy egy kissé kibillenve egyensúlyából, miközben segítségkérően Peterre nézett. - Az unokaöccse - erősítette meg Peter. - Kérlek, segíts neki, hogy

láthassa. - Rendben van - bólintott a katona, majd Mandyre nézett. - Van pénzed? - Sajnos, nincs - suttogta Mandy, és széttárta a kezét. - Már hogyne lenne! - vágta rá élesen Peter. - Mennyi kell? A katona először Mandyre, aztán Peterre nézett. - Húsz dollár az ára - mondta aztán halkan. - Megkapod - bólintott Peter. - Amint találkoztak, a pénzt én adom oda neked. - Azt már nem! Előre kell fizetni! - mondta villámló szemmel a katona. - Vagy fizettek előre, vagy felejtsük el az egészet. Ti nem is tudjátok, hogy milyen veszélyes dolgot kértek tőlem. Akár be is csukhatnak... - Jól van, na! Tessék, itt a pénzed! - dugott Peter egy húszast a katona kezébe. Mandy szájtátva meredt Peterre. Fogalma sem volt róla, hogy a hálóruhás férfi honnan szedett elő ennyi pénzt. Még csak zsebet sem látott rajta. - Gyere velem! - intett a katona a fejével, és elindult. Mandy tétova mozdulattal indult utána. A folyosó végén, ahol régebben a körletük volt - Peter elmondása szerint -, ott rendezkedtek be az ápolásra. A katona megállt egy fülke előtt. - Itt fekszik, de ne maradj sokáig. Mielőtt bemész hozzá, vedd ezt fel! - nyújtott oda neki egy fehér köpenyt, amelyet hátul segített bekötni a lánynak. - Köszönöm! - suttogta izgatottan Mandy. Egy kissé elcsodálkozott azon, hogy nem jön be vele a katona, de aztán remegő térdekkel elindult a fülke felé. Széthúzta a lepedőből készített függönyt, és belépett. Egyetlen ágyat látott, rajta a kapitány feküdt. Érdekes módon nem volt letakarva, szabadon volt az arca. Mandy azt hitte, kiugrik a szíve, amikor közeledett hozzá. Amint egészen az ágy mellé lépett, a kapitány felsóhajtott. Mandy kezét a szájára szorította, hogy fel ne sikoltson. - De hisz Anderson él! - tört ki belőle a boldog felismerés, minek következtében eleredtek a könnyei. Lekapta a fejéről a sapkáját, és gyűrögetni- kezdte. - Kapitány! Anderson kapitány! - suttogta halkan, egészen közel hajolva a férfihoz. Figyelte arcának minden rezzenését, de semmi jelét

nem látta rajta, hogy hallaná, amit mond. Körülnézett, hogy mire ülhetne le. Sajnos az ágyon kívül nem talált semmi mást, ezért félve az ágyra ült. Kezével megérintette a férfi sápadt kezét. - Ha tudnád, mennyire örülök, hogy nem haltál meg! Ha tudnád, mennyire aggódtam érted! Most, hogy tudom, nem hallod, amit mondok, bevallom, nagyon szeretlek! Amióta csak megláttalak, otthon a kisházunkban, már tudtam, hogy örökre elraboltad a szívemet, de nem mondhattam meg. Ha elárulom, hogy lány vagyok, nem vittél volna magaddal, azt pedig nem tudtam volna elviselni. Tudod,- amikor rádöbbentem, hogy az otthonom leégett, benne a szüleimmel és George-dzsal, a bátyámmal, szinte nem tudtam még gondolkozni sem. Annyira egyedül voltam és vagyok a világon. Csak te adtál értelmet az életemnek! Mindig arról ábrándoztam, hogy egyszer elmondok neked mindent, s te a karodba zársz, és soha nem engedsz el, de... Mandy lépések zaját hallotta. Gyorsan elhallgatott és felugrott. Szerencséjére senki nem jött be, ezért hát visszaült. Kezébe vette a férfi kezét, és folytatta a vallomást. - Minden reményem szertefoszlott, amikor megjelent nálad az a nő. Azt hittem, belehalok, amikor megláttam a karodban, amikor megcsókoltad, amikor átölelted. Ez gátolt meg benne, hogy feltárjam előtted a titkomat. Elképzelni sem tudod, hogy mit éreztem, amikor rá kellett döbbennem, te a férfit szereted, ha szereted bennem! Micsoda fájdalom volt nekem a karodban! Amikor átöleltél és meg- ' csókoltál, azt hittem, csak álom. Szerettem volna örökre így maradni, de te csak kipróbáltad, hogy milyen egy másik férfi... Jajv drága szerelmem! Mindent odaadnék érte, hogy nőként szeress, de tudom, hogy ez lehetetlen. Neked már foglalt a szíved, ott van az a másik nő... Ebben a pillanatban meglebbent a függöny, és Mary állt ott tiszta feketében. Széles karimájú kalapjáról sötét fátyol omlott alá, eltakarva az arcát. Mandy döbbenten nézett rá. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, hisz nem tudhatta, hogy a nő mennyit hallott az ő vallomásából. - Hát te mit keresel itt? - ugrott oda Mandy elé. - Még itt sem tudod békén hagyni, te... te... kis... - A nő hirtelen elhallgatott, szeme az

ágyon fekvő férfira meredt. - Jack! Ó, édes Jack! Hisz te lélegzel! - kiáltott fel, és a férfi mellére borult. Karjával átölelte a kapitány mellkasát, ezzel teljesen kisajátítva a férfit és kiközösítve a lányt. Mandy csendesen megfordult, és kisétált a fülkéből. Azt hitte, megszakad a szíve, de nem volt mit tennie. El kellett fogadnia a helyzetet, Maryt szereti a férfi, tehát neki itt semmi keresnivalója nincs. A lelke egy kissé megkönnyebbült, hogy kiöntötte az eszméletlen férfinak a szívét. Milyen jó, hogy nem volt magánál, mert ha hallotta volna mindazt, amit mondott neki, akkor még kínosabb lett volna ennek a nőnek a megjelenése mindkettőjük számára. Peter az ágyban idegesen pislogott a közelgő lány felé. - Nos, megnyugodtál egy kissé? - kérdezte, és kezét nyújtotta Mandy felé. - Nem mondhatnám - felelte sápadt arccal, és elfogadta a férfi kezét. - Milyen hideg a kezed, Mandy! - mondta Peter, és két tenyere közé fogva melengetni kezdte. - Nincs meleg, lassan itt a karácsony, természetes, hogy hideg van - felelte színtelen hangon. - Láttad a kapitányt? - kérdezte félénken Peter. Mandy nem felelt, csak bólintott. - Hidd el, nagyon sajnálom. Tudom, hogy mit érzel... - Nem, Peter. Fogalmad sincs arról, hogy mit érzek -felelte a lány mélységes fájdalommal a hangjában. - Ha az ember elveszíti azt, aki a legfontosabb számára, az iszonyatosan tud fájni - mondta Peter együttérzően és megszorította a kezét. - De azért vannak a barátok, hogy segítsenek a fájdalmat elviselni. Én pedig segíteni akarok neked, Mandy. Tudod, hogy nagyon sokat jelentesz nekem, nem akarom most ismételni magam, sem a hely, sem az időpont nem a legmegfelelőbb erre, de tudnod kell, rám mindig számíthatsz. Én melletted leszek addig, amíg csak el nem zavarsz... - Nem, Peter. Soha nem zavarlak el. Minden erőmmel azon leszek, hogy méltó legyek a szerelmedre... Azt aka- rom, hogy amint lehet, összeházasodjunk. A feleséged akarok lenni, szeretni akarlak... Mandy lehunyta a szemét és befelé sírt. Nem volt már semmi reménye arra, hogy valaha, ha felgyógyul a kapitány, találkozhassanak. Ez a nő

köztük áll és örökké ott fog állni. Peter azt hitte, kiugrik a szíve a mellkasából a boldogságtól. Nem gondolt arra, hogy a lány csak bánatában kínálja fel neki a kezét és a szívét, csak arra gondolt, hogy végre az övé lesz. - Ó, Mandy! Kicsi drágám! - suttogta szerelmesen, csillogó szemmel, -s alig tudta visszatartani magát, hogy karjába ne vegye és csókjaival borítsa be a lányt. Sajnos, túlságosan feltűnő lett volna, ha két katona megcsókolja egymást... - Menj vissza a szüleimhez, most azonnal - suttogta. - Amint lehet, jövök én is. Már tettem lépéseket, hogy leszereltessem magam. Többek között ez a sebesülés is ennek része - kacsintott. - Karácsonyra otthon leszek és megtartjuk az esküvőt. Minden olyan szép lesz, meglásd, olyan boldoggá teszlek, mint senki más! A lány bólintott, de már nem tudta visszatartani a könnyeit. Nézte Peter ragyogó arcát, de Andersont látta maga előtt. Látta sápadtan, eszméletlenül. Erőtlen kezét érezte a tenyerében. Azt hitte, hogy a családja elvesztésekor érzett fájdalomnál nem érheti nagyobb az életben, s most rájött, ez sokkal jobban, vagyis másként fáj. Egyetlen vigasza volt, hogy a férfi eszméletlen volt, és nem is sejti, hogy ott járt. Mandy nem is tudta, hogy mekkorát tévedett. Jack Anderson kapitány minden egyes szót hallott, csak épp reagálni nem tudott rá. Idegbénulása miatt képtelen volt a szemét kinyitni, vagy a kezét megmozdítani. Teljesen eszméletlen ember benyomását keltette, de az agya tiszta volt. Minden egyes szót hallott és minden egyes szó erőt adott neki, hogy éljen, hogy meggyógyuljon, mert van kiért... Mandy úgy jött el Petertől, mint egy tébolyult. Nem nézett sem jobbra, sem pedig balra. Felszállt az éppen ott pöfékelő vonatra és gondolataiba süppedt. Petertől eljövet viharos szél fújt, és esett az eső. Mandy azonban nem érzékelte, most viszont felfigyelt valamire. Arra, hogy a nap melegen és ragyogva sütött, egyetlen felhő sem volt az égen, az ég olyan kék volt, mint nyáron. Csak most nézett szét igazán. Fogalma sem volt, hogy hol jár, s hogy mennyi ideje utazik. A vonat megállt, ő pedig leszállt. A meleg napsugár vidáman táncolt az idegen utcákon, melyek ismeretlenek voltak a számára. Az állomás körül egy nagy nyílt tér volt, amelyet összevissza vágtak és

dagasztottak a szekerek. Néhol tengelyig süppedt a tócsákban a kerék. Ezért nem tűnt hát fel neki semmi, mert itt is esett. Mandy rádöbbent, hogy Atlantában van, a Mississippi mellett. Szétnézett, szeme az északi városképhez szokott, ez pedig itt igazi déli volt. Olyan város, mint általában a déli városok: szélesek az utcák, de kövezetlenek, úgy száll a por, hogy néha szem és száj tele lesz vele. Sok látniva- ló nincs: lassan baktató ekhós szekerek, rengeteg lótrágya, még több légy. Mandy kitágult szemekkel figyelt. Mindenütt négerek, derékig csupaszon, mezítláb. Matrózok dülöngélnek, egymásba kapaszkodva, dől belőlük a rumszag. Katonák hangoskodva tették a dolgukat. A lány hitetlenkedve lépkedett, s csak egy néhány perc után döbbent rá, hogy milyen helyzetbe került. Ugyanis kék egyenruhája egyetlen volt a déliek szürke katonái között. Behúzódott egy ház falának mélyedésébe és lopva szétnézett. Katonai társzekerek és sebesültszállító kocsik álltak hosszú sorban, beteg katonákat, élelmiszert, muníciót, ruhaneműt raktak ki és be a sínek mellett. Nagy kavarodás, lárma közepette a lány egy gyors mozdulattal az egyik közeledő szekér mögé lépett, és lekapott egy csomagot. Látta, hogy ruhanemű van benne. Néhány lépésre egy vonat állt tőle. Mandy nem gondolkozott, csak futni kezdett, majd szét se nézve felugrott. Gyorsan, kapkodva magára rángatott egy ruhát, mely ugyan jó nagy volt rá, de legalább női öltözet volt. Lelépett a szerelvényről és bóklászva járkált a nagy összevisszaságban. Néhány férfi megfordult utána, és ronda megjegyzéseket tettek, mire Mandy riadtan kapott a melléhez. Gyors léptekkel elindult ellenkező irányba, de sajnos ott is csak katonákba ütközött. Fogalma sem volt, hogy merre menjen. Ekkor meglátott egy vonatot, amely füstfelhőt eregetve pöfögött, indulásra készen. Egy percet sem gondolkozott, odaszaladt, és felugrott a vonat lépcsőjére, mely ekkor már mozgott. A szerelvény egyetlenegyszer sem állt meg, így a lány, aki a lépcsőn utazott, nem tudott leszállni, pedig elhatározta, hogy az első vidéki megállónál leugrik, ott talán megbújhat, amíg visszatérhet a farmjukra. Ugyanis már egyáltalán nem akart Peter otthonába menni. Végtelenül bántotta, hogy a férfit felültette, megígérte, hogy a felesége lesz. Nem is tudta, hogy tehette ezt, hisz nem szerelmes bele. Talán elkeseredésében, talán nem is volt

egészen magánál... Mindegy, nem tér vissza hozzájuk, hanem a saját farmjukra. Valamit kezdenie kell magával. A vonat zakatolva, pöfögve haladt, a lány azt sem tudta, hogy egyáltalán milyen szerelvényre szállt fel, hogy kik az utasai és hova tart. Már egészen besötétedett, a nap vérvörösen bukott le a látóhatár alá. Mandy gyomra éhesen mordult, de a fáradtsága még az éhségénél is nagyobb volt, minduntalan leragadtak a pillái. Erőltette magát, hogy el ne aludjon, mert akkor minden bizonnyal lezuhan. Isten tudja, mikor és hol, de a vonat végre lassítani kezdett, majd megállt. Mandy leugrott a lépcsőről, és a közeli bokrok mögé húzódott, amit nagyon okosan tett, mert a vonatról hangoskodva, trágár vicceket mesélő szürke ruhás katonák ugráltak le. Egyetlenegy civil utas nem volt rajta. Ijedten nézett szét a már eléggé szürkülő időben. Nem látott el messzire, de. arra rögtön rájött, hogy a lehető legveszélyesebb helyre vetődött: a déliek táborhelyét látta maga előtt. Hatalmas sátor volt középen, körülötte pedig kisebbek. Egy karámot is látott, sok-sok lóval. A nagy sátorral szemben pedig jó néhány szekér ásítozott. Mandy már nagyon elzsibbadt a guggolásban, és szörnyen éhes volt. Nem volt más választása a tisztáson, mint szerencsét próbálni: hozzájutni valami kevéske élelemhez. Elindult a földhöz tapadva, hol fenéken csúszva a lejtősebb részen, hol pedig egészen belesimulva a zöld fűbe. Egy terebélyes fa mögött bújt meg, ahol több szekér is állt. Az egyikről élelmiszereket pakoltak le, a másikról pedig az állatoknak vizet vittek. Mandy alig várta, hogy eltűnjenek, közelebb kúszott a szekérhez, és már szinte a nyála csurgott. Amint meglátott egy doboz banánt, gyorsan lekapott egy fürtöt. Visszalopakodott a bokor mögé, és falatozni kezdett. Amint elmélyülten lakmározott, hangokra lett figyelmes. Két alak közeledett, tisztes távolságban még több alakot látott mögöttük. Mandy még a falatot is elfelejtette lenyelni, annyira figyelte a beszélgetést. Épp arról folyt a beszéd, hogy milyen módszerrel kellene lerohanni az északiakat. A lány majdnem félrenyelt, iszonyatos köhögés tört rá, nem tudta visszatartani. így hát hamarosan a tábor

kellős közepén találta magát. - Mit kerestél te a tábor közelében? - kérdezte egy zsíros képű katona. - Én... én... csak eltévedtem - hazudta, s tulajdonképpen nem is mondott nagyot. Valóban fogalma sem volt, hogy merre viszi az a vonat, amelyre felszállt. - Nem vagy te véletlenül kém? - lépett mellé egy tiszt, és mélyen az arcába nézett. Mandy kezében remegett a még meg nem evett banán. - Hagyd már, kérlek! - lépett a tiszt mellé egy idősebb, tekintélyes férfi. Talán ő lehetett a legmagasabb rangban, mert a tiszt meghajtotta magát előtte, és ellépett a háta mögé. - Nézzétek! Ez még egy gyereklány. Nagyon sok ilyen elárvult gyerek él az országban. Sajnos a polgárháború következményeit vállalnunk kell. - Mondd, hogy hívnak, gyermekem? - lépett közelebb Mandyhez. - Mandynek - felelte. -Hol laksz? - Sehol - válaszolta. - Hogyhogy sehol? Mindenki lakik valahol - mondta a férfi, és kedvesen nézett a lányra. - A szüleim meghaltak, a házunkban vesztek, amikor azt felgyújtották - mondta ártatlan arccal. - Csak én maradtam életben - tette hozzá. - Szegény gyermek! - sajnálkozott a férfi, majd a mögötte állókhoz fordult. - A kislány itt marad. Majd csak akad valami munka számára. Ha vége lesz a háborúnak, magam gondoskodom róla. Mandy azt sem tudta, hogy örüljön vagy sírjon. Még hogy ezeknek a cselédje legyen? Hisz ők a gyilkosai a családjának! Először háborgott a lelke, de aztán megnyugodott, így lesz rá módja, hogy törlesszen. Nyitott szemmel és füllel jár majd közöttük, s valamit csak kitalál, amivel visszavághat nekik. Egy alkalmas pillanatban pedig itthagyja őket. Mandy ezek után jól bevacsorázott, kapott egy fekhelyet, ahol végre lehunyhatta a szemét. Szinte abban a pillanatban el is aludt, fel sem ébredt, csak reggel, amikor a hangoskodás a tetőfokára hágott. Előbújt a sátorból, amelyet csak neki állítottak fel. A nap ragyogóan sütött, szinte égette a bőrét. Persze, otthon már hideg van, de itt, délen

mindig kék az ég, gondolta. Élvezte a napsütést, a tűzről felé szálló reggeli illatok csiklandozták az orrát. Gyorsan rendbe szedte túlméretes ruháját, a haját a kezével végigtúrta, majd megszabadulva a csipáitól, a tűz körül üldögélőkhöz lépett. A katonák valamennyien őt figyelték. Mandyt először zavarta, de aztán már nem törődött vele. Megpróbált úgy viselkedni, mint egy ágrólszakadt, mint egy csavargó. Amint megkapta a reggelijét, mindjárt jobban érezte magát. Szemlélődve nézett végig a környezetén. Mindent jó alaposan megfigyelt, hogy ha szüksége lenne rá, mindenre emlékezzen. Félreült a sátra elé, és hallgatódzott. így tudta meg, hogy aki felkarolta őt, az nem volt más, mint a déliek tábornoka, Beauregard. Mandy meglepődött, ő egy haramiának hitte, s közben egy kedves, szeretetreméltó embert ismert meg benne. Természetesen ez nem változtatott azon, hogy bosszút álljon. - Hé, te lány! - kiáltott oda neki a zsíros képű tiszt. -Menj át a túlsó oldalra, ott megtalálod a konyhát. Oda lettél beosztva, segíts a főzésnél. Legalább legyen valami hasznod, ha már felzabálod az élelmünket - mondta nem valami barátságosan. Mandy felállt, és elindult arra, amerre a tiszt mutatta. - Na, te vagy az a lány? - kérdezte a szakácsnak öltözött katona. - Uram, de büdös vagy! - szólalt meg egy idő múlva. - Mielőtt itt bármihez is nyúlsz, menj és mo-sakodj meg! - mutatott egy hatalmas hordó felé, amely az egyik fa alatt állt. - Nesze, ebben megtörölközhetsz! - dobott felé egy ruhadarabot. Mandy boldogan szaladt a hordó felé. Érezte ő is, hogy valami szörnyű büdös van körülötte, de csak most jött rá, hogy mitől. Tegnap este belelépett egy adag lótrágyába, amely rászáradt a bakancsa talpára. Amint megmosakodott, kitisztította a bakancsa talpát is, majd visszatért a konyhára. - Most már legalább elviselhető vagy a közelemben! -mondta a katona, s a lányra nézett. Tekintete azonban ott is maradt az arcán. Meglepte a lány szépsége. Mandy haja lassan a válláig ért, természetes göndör volt, a szeme kék, akár az ég. Pici orra és szabályos szája volt, amely fogva tartotta a katona szemét.

- Azt tudod, hogy nagyon helyes lány vagy? - kérdezte egy idő múlva és nagyot nyelt. - Aha, már mondták - felelte Mandy oda sem figyelve, mert minden figyelmét lekötötte a krumpli hámozása. - Nem is vagy beképzelt! - mondta nevetve a katona. - Mi a neved? - Mandy - felelte a lány továbbra is a krumplipucolásra összpontosítva. - És téged hogy hívnak? - kérdezte aztán. - Allannek - válaszolta a katona. - Tudod, Mandy, már épp ideje volt, hogy ide vetődjön egy nő. Halálosan utálok krumplit pucolni és mosogatni. Ezentúl ez a te feladatod lesz. Mandy nem válaszolt, csak haragos tekintettel nézett rá, mert Allan még egy hatalmas kupac krumplit hozott, és a többihez öntötte. - Ezt mind meg kell pucolnom? - kérdezte elképedve. - Persze. De ha elfogy, még hozok. Tudod, itt nem egy-két emberre kell főzni, hanem sokkal többre, legalább ötezer főre. Ha ezt vesszük alapul, nem is sok ez a krumpli - tette hozzá, majd kiszólt, s hamarosan még három katona ült le a lány mellé a krumplihegy lábához. Mandy már három hete élt a déliek között, de még mindig nem tudott elérni semmit a tervei megvalósítására. Egyik nap azonban eljött az a pillanat. A lány úgy tett, mintha aludna a hatalmas fa törzsének támaszkodva. Nem messze, talán két méterre volt a tábornok sátrától. Egyre hangosabb vitatkozásra lett figyelmes. Alvást tettetett, de el nem mulasztott volna egyetlen szót sem. - Egyetlen megoldás van, hogy az északi jenkiket legyőzzük, ha ott támadunk, ahol nem is várják. - Hol? - hallatszott a kérdés többek szájából. - A legtávolabbi részen. A konföderáció hadiszerencséjének csillaga fényesen ragyog az égen. A jenkik nem tart- hatják már magukat sokáig. Ki kell használnunk a gyengeségüket! A tábornok részletesen ecsetelte a tervet, amellyel meglepik az északiak seregét, akiknek álmukban sem jutna eszükbe, hogy erre a támadásra számítsanak. - Washingtonnak el kell esnie! A Dawson-erődöt átadjuk! Mandy hallgatta, és már tudta, hogy neki innen hamarosan el kell tűnnie, még mielőtt a tervet végrehajtanák. El kell jutnia a hírrel az övéihez, hogy felkészülve várják a támadást.

Egy kis ideig még bóbiskolt, aztán felállt. Tudta, hogy hamarosan jön az a vonat, amellyel idejött, ezért hát úgy intézte, hogy mire ideér, ő a közelében legyen. - Megyek, szedek egy csokor gyógynövényt! - szaladt oda a konyha előtt üldögélő Allanhez. - Ismerek jó néhányat, amely sebesülés esetén még jól jöhet - mondta, és a férfira nézett. - Jól van, menj csak! - fordult oldalra, és a szemébe húzta a sapkáját. Mandy felkapott egy bádogból készült edényt, és elindult a dombok felé. Hamarosan eltávolodott a tábortól. Megállt, mintha valamit szedegetne, de közben hosszú szoknyáját félretolva visszakémlelt a két lába között. Minden nyugodt volt, az őrszemek sétáltak csak, de már ők is jó távol voltak tőle. Átment a sín másik oldalára, és a szíve megdobbant, amint meglátta a vonat füstjét. Néhány perc múlva már fel is ugrott az utolsó lépcsőre, s vidáman dúdolgatott magában. Amint beért Atlantába, kérdezősködni kezdett, hogy melyik vonat tart Washington felé. Amikor megtudta, hogy csak néhány óra múlva indul egy, elkeseredett. Félt, hogy felfedezik a távozását és utána jönnek a táborból. Megállt az egyik utca sarkán, és felemelte a földön eldobott újságot. Olvasni kezdte. "Egy északi lovascsapat betört Georgiába, de ez a konföderáció számára hatalmas diadallá vált..." Mandy eldobta az újságot és tovább sétált. Az egyik bolt előtt megállt, s hallgatta, amint a férfiak beszélgettek. - Bárcsak már vége lenne ennek az egésznek! - mondta egy öreg, szakállas ember. - Mindenki tudja, hogy a jenkik milyen kegyetlenségeket követtek el a déli városokban. Még a kisgyerekeket is rettegéssel és gyűlölettel töltötte el a nevük puszta említése is. Atlanta tele van Tennesseeből érkezett menekültekkel, akiktől hallhattunk eleget. Mennyit szenvedtek a jenkik borzalmas kegyetlenségei miatt! Mandy alig akart hinni a fülének. Tudta, hogy mindez nem igaz, mert ha az északiak el is követték volna ezeket a szörnyűségeket, amiket hallott, hát a déliek sem maradnak le mögöttük. Az ő családja aztán soha senkinek nem ártott, mégis felgyújtották az otthonukat... Nos, a déliek mik, ha nem kegyetlenek? - dohogott magában.

Lassan vánszorogtak az órák, de végre eljött az idő. Naponta csak egy vonat indul a fővárosba, szerencséjére nem kell itt maradnia éjszakára. Amint visszaér Washingtonba, rögtön kihallgatást kér a tábornoktól. Mindenről tájékoztatnia kell, amit hallott. Talán így megbocsátják, hogy lány létére, a bátyja nevében kijátszva valamennyiüket, beállt katonának. Mandy szinte alig kapott levegőt, amikor beért a szállásra. Egyenesen Peterhez sietett, de már nem találta ott. - Néhány napja leszerelték - mondta érdeklődésére az egyik katona. - Emlékszem, épp akkor, amikor Stone tábornokot nevezték ki hozzánk - tette hozzá bólogatva. Mandy nem tudta, hogy mit tegyen. Koszosan, piszkosan, a nagyméretű női ruhában nem festett valami jól. Nem is csodálkozott, amikor a katonák megjegyzést tettek rá. Nem törődött vele, annyira fáradt volt. A folyosón meglátta azt a katonát, aki Andersonhoz vezette a múltkor. - Kérem! Egy pillanatra! - szólt a sietősen elhaladó katona után. - Nekem szólt? - lépett vissza. - Igen. Nem ismer meg? - kérdezte Mandy. - Találkoztunk már? - nézett rá a katona. - Nem emlékszem... - Dehogynem! Engem vitt be a sebesült Anderson parancsnokhoz... - Az nem lehet! Az egy katona volt, nem pedig egy lány! Nejárassavelem a bolondját, kisasszony! Nem érek én erre rá! - mondta, aztán nekilódult, hogy továbbmenjen. - Csak egy pillanatig várjon még - kapott a karja után Mandy. - Mi van? - állt meg a katona nem valami barátságos arccal. - Beszélnem kellene a tábornokkal. Hol találom? -kérdezte Mandy, és elengedte a katona karját. - Nem tudom. De mit akarsz te a tábornoktól? Azt hiszed, csak úgy be lehet hozzá sétálni? - kérdezte, és lekicsinylően nézett a lányra. - Nekem pedig mindenképpen beszélnem kell vele. Kérem, segítsen. - Na, most aztán már elég! Tűnj el innen, vagy rögtön kidobatlak. Semmi keresnivalója nincs itt fehérnépnek! Na, tűnés! - suhintott feléje, majd elviharzott. Mandy szomorú képpel állt a folyosón, majd gondolt egy merészet, és beosont a körletbe. Most senki nem tartózkodott bent, ezért gyorsan

felkapott egy katonaruhát, amely szépen össze volt hajtva az egyik bajtársa ágyán. Kiosont vele, majd keresett egy olyan helyet, ahol nem láthatták meg. Erre a legalkalmasabb a vécé volt, bár a legnagyobb esélye volt annak is, hogy bejöhet valaki. Gyorsan átöltözött, a női ruhát összekötötte, és a hóna alá csapta. Kilépett a folyosóra és megindult előre. - George! - hallotta a háta mögül a felvett nevét. Megállt, és dermedten úgy is maradt, nem fordult meg. - George! Mit keresel te itt? - lépett mellé a kapitány. Mandy testén áramütésként vonult végig az a kellemes érzés, amely mindig elöntötte, ha csak a kapitányra gondolt. - Uram! - nézett a férfira, aki egészen szorosan mellé állt. - Gyere velem! - hangzott a parancs, Mandy pedig engedelmesen követte. Amint becsukódott a kapitány szobájának ajtaja mögötte, ismét rákérdezett. - Mit keresel te itt? Nem tudod, hogy ha elfognak, az a legkevesebb, hogy hadbíróság elé állítanak? Te katonaszökevény vagy, George! - Én... én azért jöttem, hogy Stone tábornokkal beszéljek. Meg kell őt találnom - hebegte a lány sápadtan. - Nem. Neked egy jó kis zárkára van szükséged, úgy látom - mondta a kapitány emelt hangon. - Nem tudsz megmaradni a fenekeden, neked mindig valami bajt kell keverned. Tudod, hogy miattad mennyit hallgattam? -nézett rá villámló tekintettel. - Bocsánat, uram - dadogta Mandy. - Nekem akkor is beszélnem kell a tábornokkal - mondogatta. - Látom, nem lehet veled szót váltani. Majd ha megjött az eszed, akkor folytatjuk - mondta a kapitány, és kiment a szobából. Hamarosan visszatért két katonával, akik közrefogták és elvitték a lányt. - Remélem, most legalább nem tudsz megszökni előlem, te kis boszorkány! Te drága kicsi boszorkány -tette hozzá elérzékenyülten, és elmosolyodott. Mandy feküdt a szalmazsákon, piszokul érezte magát. Az még hagyján, hogy mélységesen felkavarta a kapitánnyal való találkozás, de

legszívesebben a falba verte volna a fejét, amiért nem mondta el neki, hogy miért keresi a tábornokot. Talán ő is meghallgatta volna. így most már késő lesz, hiába tudja, mire készül az ellenség, ha nem tudja figyelmeztetni az övéit. Csak legalább jönne ide a kapitány. Akkor elmondaná neki... Hogy a csudában fog kijutni innen? - nézett szét aztán dühösen. Egyszerre csak nyílt a zárka ajtaja, és egy férfi lépett hozzá. - Vetkőzz le, fiam! Meg kell vizsgáljalak! - mondta a férfi és a lányra nézett. Mandy testéből elszállt az erő. Mi lesz, ha levetkőzik és meglátja, hogy nem férfi? Egyszer, amikor belépett a seregbe, már megúszott egy orvosi vizsgálatot, de most nem úgy tűnik. Most mit tegyen? - törte a fejét. - Maga kicsoda? - kérdezte, csak hogy húzza az időt. - Én? Én a katonaorvos vagyok. Miért? Van valami kifogásod ellene? - kérdezte. Mandy nemet intett a fejével, s egyre inkább az volt az érzése, hogy már találkozott ezzel az emberrel. Lassan rájött, hogy amikor megsebesült, akkor ő is ott volt a műtétnél. Most már tisztán emlékszik rá. Akkor viszont el van veszve, tudja, hogy ő lány! Semmi esélye nincs, hogy kibújjon a vizsgálat elől, ezért hát gombolni kezdte a zubbonya gombjait, lesz, ami lesz! - Doktor! Doktor! - rohant oda egy foglár. - Kérem, jöjjön gyorsan! Az egyik zárkában valaki felakasztotta magát! - hadarta. - Mindjárt visszajövök - szólt oda az orvos a lánynak, aki óvatosan már ki is lépett a zárkából. Mivel mindenki odasereglett a felakasztott katonához, megfeledkeztek Mandyről. Elfelejtették bezárni. A lány persze azonnal meglépett, de mielőtt kilépett volna, felkapta az orvos táskája mellé tett papírt és írószerszámot. Amint megfelelő búvóhelyet talált, levelet írt a tábornoknak. Bár nem volt benne biztos, hogy megkapja, de meg kellett próbálnia. Személyesen mégsem mehet oda, nem engednék hozzá. Leírta, hogy támadásra készülnek a déliek Washington ellen, valamint a Dawson-erődből ki akarnak vonulni éjszaka, s ha az északiak megtámadják és felrobbantják, saját embereiket pusztítják el. A washingtoni támadásra a Dawson-erőd manővere után kerül sor. A levél végére odaírta a nevét. - Hé! Pajtás! - kiáltott oda az egyik katonának, akit már látásból ismert.

- Nekem szóltál? - kérdezte az, és ránézett. - Mit akarsz? - Láttalak már párszor a tábornok közelében, ezért hát szeretnélek megkérni, hogy add oda ezt a levelet a tábornok úrnak. Nagyon sürgős és fontos! Minden perc drága, kérlek, most rögtön vidd hozzá! - Miért nem viszed te, ha annyira sürgős? - kérdezte a katona barátságtalanul. Még hogy egy ilyen kis senki uta-sítgassa őt! - Anderson parancsnok tisztiszolgája vagyok, és sürgős feladattal bízott meg. Beláthatod, egyszerre nem végezhetek két feladatot. Ezért kérlek, hogy tedd meg... - Anderson tisztiszolgája vagy? Valóban? Én ismertem, de az nem te voltál - nézett rá a katona kétkedve. - Valóban, én csak nemrég kerültem mellé. Néhány hónapja. Hidd el, nem bíznám másra, de benned megbízom. - Jól van. Menj és végezd a dolgod, te... te nélkülözhetetlen! - vette el tőle a levelet. Mandy megkönnyebbülten lélegzett fel: ezt sikerült elintéznie! Remélte, hogy perceken belül a tábornok kezébe kerül a levél. Stone okos ember, tudja, hogy mit kell tennie - gondolta bizakodva. Megállt egy pillanatra, mert nem tudta, hogy mihez is kezdjen. Elhatározta, hogy ha sikerül a tábornokot értesítenie, akkor örökre elhagyja a katonaságot. Nincs már miért itt maradnia. Ha az északiak a délieknek visszavágnak, az ő bosszúja is beteljesedik. Arra ugyanis már rájött a délieknél eltöltött néhány hét alatt, hogy egyedül képtelen lenne bosszút állni. A kapitány pedig... - gondolkodott magában. Hála istennek, felépült, talán egy kicsit sápad-tabb, mint máskor, de úgy látja, hogy jól van. Milyen mérgesen nézett rá, s a hangja is olyan idegenül hangzott, amikor kiabált vele. Biztos, hogy az a másik nő az oka. Neki innen távoznia kell, úgy látszik, ő az örökös vesztes. Lógó fejjel indult kifelé. A kapunál az ügyeletes tiszt megállította. - Hova, hova, barátom? Kérem a papírjaidat! - mondta komoly arccal. Mandy csak most vette észre, hogy ez nem a Peter barátja, aki mindig ki- és beengedte papírok nélkül. - A papírjaim... Ja! Azokat benn felejtettem - hebegte. - Akkor menj vissza érte, bár kétlem, hogy bárkit elengedtek volna akárcsak egy rövid kimenőre is. Most jött a parancs, hogy riadó van! Azonnal indulni kell a harcba! Ez pedig neked is szól! Na, indulj csak vissza a csapatodhoz! - lódított egyet rajta az ügyeletes, és elfordult

tőle. Mandy tudta, hogy innen most nem tud szabadulni, de vissza se mehet, mert a kapitány azonnal nyakon csípné. Megállt és körülnézett, hogy hova is rejtőzhetne el addig, amíg a többiek elhagyják a tábort. Sajnos, nem látott egyetlen alkalmas helyet sem. Egyszerre csak forróság öntötte el a testét. Nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, a kapitány ismét a közelében van. - George! Ide hozzám! - hallotta a parancsot. Lassan megfordult, és elindult a kapitány felé. - Már mindenütt kerestelek, a tábornok elé kell kísérjelek - mondta olyan hangon, hogy a lánynak minden ereje elszállt. Mintha azt mondta volna, hogy "gyere és csókolj meg". Mandy nem szólt egy szót sem, csak elindult a kapitány nyomában. A férfi egyszerre csak megállt. - Mondd, miért nem szóltál nekem arról, amit a tábornoknak üzentél? Ha jól tudom, én vagyok a közvetlen felettesed, engem kellett volna tájékoztatnod, nem gondolod? Nagyon kínos volt, hogy a tábornok kérdésére nem tudtam válaszolni, mert nem ismertem a leveled tartalmát. Kellemetlen helyzetbe hoztál megint, George! - Bocsásson meg, uram! Én igazán nem akartam, de láttam, hogy nagyon mérges rám, ezért hát nem szóltam. Mandy ráemelte a férfira csodálatosan szép kék szemét, amelytől az egészen ellágyult. Már nem hallotta a lány szavait, csak ajkának mozgását figyelte, s úgy kívánta, mint még soha semmit. Már-már kinyújtotta a karját a lány felé, de aztán rádöbbent, hogy a tábornok rájuk vár, sürget az idő. Most a háború ideje van itt, nem pedig a szerelemé... sajnos! - Jól van, igyekezzünk, ne várassuk meg a tábornok urat! - mondta aztán a kapitány egy kissé rekedten. Stone tábornok az íróasztala mögött ült, a szobában még jó néhány tiszt várt rájuk. - Tábornok úr! Jack Anderson és George Fontaine... - Jól van, hagyjuk most a formaságokat, az idő rohan. Jöjjenek csak közelebb! - intett a kezével. A kapitány és Mandy megálltak előtte, a tábornok mélyrehatóan vizsgálni kezdte Mandy arcát.

- Tehát maga írta, fiam, ezt a levelet? - mutatta fel, és meglobogtatta a papírt. - Igen, uram! - felelte Mandy határozottan. - Na és honnan van ez az információja? - kérdezte kíváncsian. - a saját fülemmel hallottam - mondta a lány őszinte tekintettel. - Mármint hogy ott voltál akkor, amikor Beauregard, a déliek legmagasabb rangú vezetőjének egyike és beosztottjai megbeszélték a haditervet? - nézett rá hitetlenkedve, miközben letegezte. - Igen, uram! - felelte Mandy továbbra is határozottan. - Majdnem egy hónapot töltöttem el Atlantától délre, egy tisztáson, ahol a tábornok főhadiszállása volt. Itt sikerült kihallgatnom s megszöknöm. Rögtön idejöttem, hogy tudassam a mieinkkel, hogy mire készül az ellenség. Mandy arca egészen kipirult, a szeme úgy ragyogott, mint egy drágakő. Még a tábornok is megzavarodott egy kissé ettől a lányosan szép arcú fiatal katonától. - Nem hiszem, hogy mindez igaz lenne - mondta a fejét csóválva. - A hírszolgálatunk jól működik, de semmi ilyesfajta megmozdulásról nem tudunk. Meg kell gondolnunk alaposan, hogy mit lépünk, egy rossz kezdeményezés, és megnézhetjük magunkat. Minden marad a régiben, úgy, ahogy eredetileg megbeszéltük. A Dawson-erődöt harccal kell elfoglalnunk, a többit majd meglátjuk. Természetesen, ha csak annyi igaz, hogy ott voltál a déliek közt, már azért dicséretet érdemelsz. Gratulálok! - fordult ismét Mandy felé. - Önnek is gratulálok, Anderson parancsnok! Igazán nagyszerű katonát nevelt ebből a fiatal legényből! Megállja a helyét! A kapitány fejet hajtott, majd kituszkolta maga előtt a meglepődött Mandyt. - Szerencséd van, George! A tábornok elfelejtette, hogy te ugyanaz a George Fontaine vagy, akit katonaszökevényként már megismert, mármint névről - tette hozzá. - Most mi lesz velem? - kérdezte Mandy, és bánatosan nézett a kapitányra, miközben azon bosszankodott, hogy nem hisznek neki. - Nem tudom, George. Most nem is ez a fontos, hanem a harc. Holnap hajnalban indulnunk kell, ezért hát jobb lesz, ha lefekszünk! - Már alig várom, hogy harcolhassak! - lelkesült fel Mandy. - Te nem jössz velünk, George! - mondta a kapitány határozottan. - Valakinek itt is kell maradnia, én pedig úgy döntöttem, hogy az te leszel!

- Én... én... inkább... harcolnék... - próbálkozott a lány, de a kapitány hajthatatlan maradt. - Nem, George! Te itt maradsz, és nincs több beszéd! Ez parancs! - nyomta meg a szót. Mandi most már nem szólt egy szót sem, csak befelé dühöngött. A kapitány mellett akart maradni, hogy megmutathassa bátorságát. A harcban tudna csak vigyázni a férfira! - gondolta bosszankodva. Most meg majd ülhet itt bent! És ha a férfit egy golyó éri? Ha súlyosan megsebesül? Nem, ezt nem engedheti. Elhatározta, hogy a kapitány tudta nélkül, igenis harcolni fog mellette és érte! - Nos, végre megérkeztünk - nyitotta ki a szobája ajtaját a kapitány. Mandy megállt az ajtóban. - Nos, te odakint állva akarod tölteni az éjszakát? -fordult meg, és visszalépett a lány felé. - Én inkább aludnék a körletben, a többiek között -nyögte ki égő arccal, de amint kimondta, már tudta, hogy el van veszve, ha a kapitány beleegyezik. Ugyanis megszokta, hogy Peter mellett biztonságban mozoghat a többiek között, most azonban már nincs mellette... - Miért? Nem jobb neked itt, mint a sok lábszagú, horkoló katona között? - kérdezte, és a lány a szemében valami huncut fényt látott felvillanni. - Vagy talán attól félsz, hogy bántani akarlak? Hidd el, soha többé nem lépek még csak melléd sem. Sajnálom azt a múltkorit, belátom, butaság volt. Nem tudom, mi ütött belém! Rájöttem, én csak és kizárólag a nőket szeretem, a férfiakat nem. Nos, megbocsátasz? - Igen - hebegte a lány, miközben a sírás erősen fojtogatta. Az járt az eszében, hogy az a másik nő az, akiről a férfi beszél, nem pedig ő. Pedig ha tudná, hogy ő mit érez?! - Akkor minden rendben! Add a kezed, hogy nem haragszol - nyújtotta ki a lány felé a jobb kezét. Mandy lassan adta az övét. A kicsi fehér kéz elveszett a férfi erős tenyerében, mely meleg volt és puha. Mandy érezte, hogy megint elönti a forróság; amint a keze a férfiéhoz ért. A lába remegni kezdett, a szája kiszáradt, és a szíve őrült dobogásba kezdett. Anderson nem engedte el a lány kezét akkor sem, amikor az el akarta húzni. - Szeretnélek megölelni, George. Köszönöm, hogy megbocsátottál.

Engedd, hogy magamhoz szorítsalak! Csak akkor hiszem el, hogy nem haragszol... Mandy semmire nem vágyott jobban, mint arra, hogy megpihenjen a férfi karjában, ezért hát nem tiltakozott, hanem belépett és megindult a kapitány felé. Anderson átölelte a lányt, miközben az egyik karjával behajtotta az ajtót. A szobában félhomály volt, a nap épp most bukott le. Mandy olyan boldogan simult a kapitány mellére, mint az árva gyermek, aki végre otthonra talált. A férfi átölelte a derekát, Mandy pedig a kapitány nyakát. A fejét a mellére hajtotta, és élvezte a pillanat varázsát. Anderson kissé szorosabban ölelte át, és egészen magához szorította. Mandy megremegett, amint érezte, a férfi mennyire kívánja. Tudta, hogy ez a férfiak vágyának megnyilvánulása, és felsóhajtott, ám a következő pillanatban elengedte a kapitány nyakát, és elugrott a közeléből. Mindent elhitt volna, hogy a férfi kívánja és vágyik rá, ha a férfi tudná, hogy ő nő. De nem tudja! Tehát az érzelmi megnyilatkozása nem neki, Mandynek, hanem George-nak szól. - George! - lépett mellé a kapitány. - Szeretném, ha őszinte lennél hozzám - mondta, és megfogta a lány vállát. - Kérem, uram! Ne érjen hozzám! Azt hittem, őszintén beszélt az imént, de rájöttem, hogy ön megint csak ki akar használni. Éreztem... hogy... hogy... - Mandy nem tudta befejezni a mondatot, mert szégyellte volna kimondani, hogy érezte magán a férfi vágyának jelét. Szeméből kibuggyant egy könnycsepp, de hogy a kapitány ne láthassa, gyorsan az ágyához szaladt és ráborult. A kapitány tudta, hogy most eljött az idő. Ha most nem adja a lány tudtára, hogy ismeri a titkát, talán örökre elveszítheti. Érezte a testén a lány testét, amint egészen hozzásimult. Érezte azt is, hogy éppen annyira kívánja, mint ahogy ő. Nem halogathatja hát tovább, fel kell tárnia előtte az igazat. Annál is inkább, mert már nagyon vágyik rá... Odalépett az ágyhoz és letérdelt mellé. Két karjával átfogta a lány derekát, és megfordította. - Kérem, uram! - nyöszörögte Mandy erőtlenül. Szeme könnytől csillogott, s úgy nézett rá, mint egy riadt őzike. Tele félelemmel, de a kapitány azt is látta, hogy tele szerelemmel. Nem engedte el a lányt, hanem lassan az ajkára hajolt és megcsókolta.

Talán soha életében nem esett neki ilyen jól, mint most. Kiadta magából mindazt, amit a lány iránt érzett. A mélységes szerelmet, amely már úgy tombolt benne, akár egy tűzhányó, amely forróságot zúdítva a környezetére, kirobbant. így öntötte el ez a forróság a lányt is. Ugyan még kicsordult egy könnycsepp a szeméből, de már visszacsókolt. A kapitány egyetlen pillanatra sem engedte el, hanem kezdte kigombolni a zubbonyát. Mandy odakapott, de a férfi erősebb volt. Eltolta a kezét és tovább munkálkodott. Végre valamennyi gomb megoldódott, és a zubbony kitárult. Ezután következett az ing, amelyen szintén gombok sorakoztak. Mandy tiltakozni akart, de teljesen tehetetlen volt. A kapitány tovább csókolta, majd fölébe hajolt, és Mandy moccanni sem tudott. Hagyta hát, hogy feltáruljon az igazság. A kapitány csak akkor engedte el a lány száját, amikor az inget is kigombolta. A trikó alatt domborodott Mandy csodaszép melle, bimbói akarata ellenére árulkodva érzelméről, keményen ágaskodtak. A férfi ekkor gyengéden felemelte a lányt ülő helyzetbe, és lehúzta róla a zubbonyát meg az inget, majd pedig a trikót. Mandy már egyáltalán nem ellenkezett. Tudta, hogy itt már tehetetlen. A kapitány felhördült, amint a lány melle előbukkant. Először csak nézte, kitágult szemmel, majd visszafektette a lányt az ágyra Kezével végigsimította mindkét mellét, majd rájuk hajolt és csókjaival borította be. Mandy csukott szemmel élvezte. Azt hitte, tudja, mit jelent az, ha szerelmes és viszont szeretik, ám amit most érzett, azt nem lehetett elmondani. Minden szó kevés, nem ér fel hozzá, hogy méltóképp kifejezze. - Édes kicsikém! - suttogta a férfi, és a lány vállán lévő sebhelyre hajolt. Lágyan csókolta meg, majd felnézett a pihegő arcra. - Már rég tudom, hogy lány vagy, George - mosolygott. - Végre szeretném tudni az igazi nevedet is. Mandy azt hitte, rosszul hall. Ezek szerint nem a férfinak szólt a szerelme, hanem neki? Olyan boldogság töltötte el, hogy majdnem felkiáltott. - Mandy Fontaine a nevem - suttogta. - Szerelmem, Mandy! Ó, istenem, ha tudnád, mennyire vágytam már

utánad! - sóhajtotta szerelmesen, és egy forró csókot lehelt a lány piros ajkára. - Nagyon szeretlek, Mandy! Amióta csak megláttalak, ott a farmon... - Én is szeretlek, Jack - simult hozzá a lány. - Sok mindent el kell mondanom, amit már nagyon nehezen tudtam titkolni... - Nem kell mondanod semmit, drágám - tette az ujját a lány szájára. - Én mindent tudok. Tudom, hogy szeretsz... - Tudod? Honnan? - nézett rá a lány. - Amikor meglátogattál a balesetem után... Ott ültél az ágyamnál, fogtad a kezem és beszéltél, beszéltél. Még soha életemben nem voltam olyan boldog, mint akkor. Megvallottad a szerelmedet, ez hozott vissza az életbe. Tudod, az orvosok lemondtak arról, hogy valaha is rendbe jövök, de hála neked, már volt értelme, hogy éljek! Mandy elpirult. Egy kicsit szégyellte, hogy a férfi minden szavát hallotta. - Nem kell szégyellned az érzelmeidet, drágám! Olyan boldoggá tettél, mint soha senki - suttogta a kapitány, és kezével a lány dereka alá nyúlt. Nyelvével a mellét, majd a hasát járta be, s egyre lejjebb és lejjebb ereszkedve, a lányt kimondhatatlan tűzbe hozta. Mandy két kezével egészen magához szorította a férfi fejét, és apró kis sikolyokkal adta tudtára, hogy mennyire élvezi őt. Anderson ezután kiszabadította a lányt a nadrágból is. Végül mindketten ruha nélkül feküdtek egymás mellett. - Mandy! Nagyon szeretlek, de semmi olyat nem akarok tenni, amivel megbánthatlak, vagy amit te nem akarsz. Minden vágyam, hogy végre az enyém légy egészen, de nem tudom, hogy te... A lány ekkor a férfi fölé hajolt, száját annak ajkára szorította, belefojtva a szót, s megadván a néma választ. Anderson ekkor átölelte és hanyatt fektette. Először csak nézte a lány arcát, mellét, az egész testét, aztán a szája közelíteni kezdett az övéhez, majd rátapadt. Lágyan és gyengéden tette magáévá, ott, a keskeny vaságyon. A matrac kényelmetlen volt, szúrta a lány hátát, de a világ minden habos, ruganyos ágyáért nem cserélte volna el ezt a vaságyat, amelyen rátalált a szerelemre, amely boldogsággá teljesedve röpítette a szédítő magasba. Amint kiélvezték egymást, csendben feküdtek összebújva. - Mindig rád vártam, Mandy - suttogta kielégülten Jack.

- Én is - felelt rá fojtottan a lány, miközben a mámor elmúltával egyre jobban elhatalmasodott rajta a szomo- rúság Mary miatt. Tudta, hogy beszélni kellene róla, de nem akart ő előhozakodni vele. Várta, hogy majd a férfi megnyugtatja, de sajnos ő hallgatott. Lehunyt szemmel feküdt mellette, karjával átölelte a lányt. - Azt hiszem, ideje lenne aludni. Reggel korán indulunk a harcba - mondta Anderson, majd egy futó csókkal búcsúzva átmászott a saját ágyára. Mandy furcsán érezte magát. Testében még érezte az elmúlt perceket, melyeket már soha nem törölhet ki az emlékeiből. Most, hogy a férfi átment a saját ágyára, úgy érezte, elhagyta. Magányosnak, szomorúnak érezte magát, az átélt boldogság elszállt. Nyomasztotta annak a másik nőnek a jelenléte, s bántotta, hogy Jack hagyta, hogy kétségek közt vergődjön. Tudnia kellett, hogy mit érez, hisz többször is látta őket együtt és félreérthetetlen helyzetben. Érezte, hogy a könny ellepi a szemét. Lehet, hogy nagy butaságot tett, amikor ilyen meggondolatlanul, csak az érzelmeire hallgatva a férfi karjába omlott? Milyen hidegen, ridegen hagyta őt itt magára! Mandy hiányolta a szeretkezés utáni simogatást, a becéző szavakat. Nagy sokára nyomta el az álom. Nem ébredt fel akkor sem, amikor a kapitány fölé hajolt. Elnézte a lányt, amint mélyen alszik. A szíve tele volt iránta érzett szerelmével, de sajnos Mary még mindig köztük áll. Anderson gyors csókot nyomott a lány homlokára, majd csendben elhagyta a szobát. Amint a folyosón lépkedett, agya Mary körül csapongott. Amikor Mandy elment tőle, ott, a betegágyán határozta el, hogy megszerzi magának a lányt. Sajnos mozdulni sem tudott, nemhogy reagálni azokra a csodálatos szavakra, amelyeket Mandy suttogott, feltárván neki őszintén az érzéseit. Ha akkor felülhetett volna, átölelve őt, soha nem engedte volna el magától. Mary láthatta volna, hogy minden erőlködése hiábavaló. Ám Mandy elment, Mary pedig maradt. Egészen addig mellette volt, amíg csak fel nem gyógyult. Ápolta, etette, őrizte álmát, minden mozdulatát, minden rezzenését. Kegyetlenség lenne most ismét megbántani. Igen, de ha nem tisztázza a helyzetet mindkét nővel, Mandyt tényleg elveszítheti. Tudja, ez csak a véletlen műve, hogy a lány a karjaiba futott, már jó néhányszor hitte, hogy soha többé nem látja. Nem kockáztathatja meg, hogy tényleg eltűnjön az életéből. Már

nem tudna nélküle élni. Csodálatos éjszakát töltött el vele, amelyhez hasonlót Maryvel soha. Teljesen tanácstalan volt, nem tudta, hogyan rendezze a dolgot anélkül, hogy bármelyik nőt megbántaná. - Anderson parancsnok! - lépett mellé az ügyeletes tiszt. - Igen? - nézett rá a férfi, kissé elgondolkozva. Még nem tért egészen vissza a gondolataiból a valóságba. - Egy hölgy keresi - mutatott jobbra a folyosón. A kapitány elfordította a fejét, s alig akart hinni a szemének. Az ablak mélyedésében Mary anyja állt. Magas, szikár alakja furcsa érzéssel töltötte el a férfit. Gyors léptekkel megindult feléje. - Mrs. Howard! Hogy kerül ön ide? - kérdezte döbbenten. - Sajnos, nagyon kevés az időm, rögtön indulnom kell az embereimmel a harcba! - Addig el nem megy, Jack, amíg meg nem hallgat! -mondta ellentmondást nem tűrő hangon az asszony. -Jöjjön velem, kérem! - vált előzékennyé Jack, és előremutatott. A szobába akarta vinni, de aztán még idejében kapcsolt. Nem lenne jó ötlet, hogy most találkozzon Mandyvel. Ezért inkább egy oldalfolyosóra irányította. - Itt nyugodtan beszélhetünk, nem fognak zavarni. Kérem, asszonyom, fogja rövidre, mert kevés az időm. Ugye, megérti? - Persze. Nagyon rövid leszek, Jack. Azt akarom, hogy két héten belül vegye feleségül Maryt. - De... de asszonyom! Háború van, én tiszt vagyok, több száz ember parancsnoka, nem mehetek el akkor, amikor akarok. Erről ráérünk még beszélni... - Nem, Jack! Ha ráérnénk, akkor most nem lennék itt! Hajnali fél hat van. Nem gondolja, hogy oka van ennek a korai és szokatlan vizitnek? Jack Anderson szívében valami félelmetes előérzet tört fel. Fogalma nem volt róla, hogy mi az, ami erre kényszerítette a nőt, de tudta, hogy rá nézve csak rossz lehet. Felhúzta a szemöldökét, és a fejével nemet intett. - Nos, akkor megmondom. Mary gyermeket vár. Magától! Nem engedhetem meg, hogy nagy hassal vonuljon az oltár elé. A családunk jó hírneve forog kockán. Minél hamarabb meg kell tartani az esküvőt! - mondta parancsolva. A kapitány elsápadt. Fogalma sem volt róla, hogy Mary másállapotban van. Igaz, hogy voltak néhányszor együtt, de már hónapokkal ezelőtt.

Nemigen volt tisztában azzal, hogy mennyi idővel ezelőtt, de nem feltételezte, hogy Mary más férfiakkal is foglalkozott volna. Minden mozdulata, minden szava arról árulkodott, hogy mennyire szereti őt, így hát erre nem is gondolhat. - Nézze, asszonyom! Amint visszajöttem, jelentkezem. Mindenképpen találkozunk, majd én megyek el önökhöz. - Tudja, most vidéken élünk a birtokunkon. Nagyon helyes, várni fogjuk. Mary nem is tudja, hogy eljöttem, ő akarta megmondani, de ebben az állapotában nem engedhettem el. Kérem, amint tud, jöjjön, hogy megnyugtassa őt és megbeszéljük az esküvő időpontját és mindent. Jack Anderson még mindig halálsápadtan meredt az asszonyra, majd egy nagyot nyelt. - Tudom, asszonyom. Majd odamegyek - mondta rekedten. - Várjuk, Jack! Kérem, vigyázzon magára, mert most már felelősséggel tartozik Mary mellett a gyermekéért is - mondta, azzal fejét megbiccentette, és egy hideg mosolyt küldve felé, elviharzott. A kapitányt elöntötte a veríték. A lába felmondta a szolgálatot, a falnak támaszkodott, hogy össze ne essen. Mindenre gondolt, csak erre nem. Most mit tegyen? Annyira nem lehet szemét ember, hogy a gyermeke anyját elhagyja, amikor a pici, ártatlan csöppség még meg sem született, de nem lehet annyira szívtelen, hogy most, amikor magáévá tette ezt a szinte még gyereklányt, elhagyja. Két kezével megfogta a fejét és összenyomta. Úgy érezte, szétpattan az agya. Nem elég ez a sok gond itt a seregben, még ez is! - Anderson parancsnok! Hol van? - hallotta meg a tábornok hangját, aki már teljesen harcra készen állt mögötte. Anderson kissé oldalra fordult és ráemelte a tekintetét. - Mi van magával, parancsnok? - kérdezte. - Jól érzi magát? Olyan sápadt, akár a fal, amelyet támogat. ¦ - Köszönöm, tábornok úr, jól vagyok, csak otthonról kaptam eléggé rossz híreket. De most nincs helye a pa-naszkodásnak, indulnunk kell - erőltette meg magát, és a tábornok elé lépett. - Ha végeztünk ezekkel a déli kutyákkal, majd visszatérünk a problémájára - mondta, és megfogta a kapitány vállát. - Köszönöm, uram - suttogta Anderson, bár egyáltalán nem örült neki, hogy épp ilyen állapotban talált rá a tábornok. Nem szeretné senkinek

elmondani a magánügyeit. Ez csak rá tartozik, és ezt csak neki, magának kell megoldania. Bár az igazság az, hogy annyiból jól jöhet a tábornok ígérete, hogy ha el akar menni Maryékhez, legalább nem kell magyarázkodni, könnyebben kap szabadságot. Peter idegesen járkált a szobájában. Fogalma sem volt róla, hogy Mandy hol lehet. Abban a biztos tudatban maradt a gyengélkedőn, hogy a lány visszautazott a szüleihez. Alig várta, hogy elintéződjön az ügye, hogy végre megszabaduljon a hadseregtől. Az apja összeköttetésének köszönhette, hogy ez igen hamar sikerült. Olyan papírt kapott, amely szerint súlyos szívbetegségben szenved, katonai szolgálatra alkalmatlan. Amint lehetett, rögtön vonatra ült és utazott haza. Ennek már több hete, és a lányról semmi hír. Borzasztóan aggódott, hogy talán valami baj érte. Amikor a szülei elmesélték, hogy szó nélkül hagyta el a házat és hogy azóta nem is hallottak felőle, egészen magánkívül volt. Már annyira örült a találkozásnak, az esküvő körül forogtak a gondolatai. Elhatározta, hogy a lehető legszebb jegygyűrűvel lepi meg a lányt, s most Mandy nincs sehol. - Kisfiam! - lépett be az ajtón az anyja. - Enned kell valamit! - tett le az asztalra egy hatalmas tálcát. - Napok óta ki nem mozdulsz és nem nyúlsz az ételhez. Ez nem lesz így jó! Nyugodj meg, kérlek! Mandy talpraesett lány, nem éri baj! - próbálta vigasztalni. - Én nem vagyok benne ilyen biztos, mama! Mandy most, hogy elveszítette a családját, annyira sebezhető. Szüksége van rám... Mrs. Green a fiára nézett. Peter folytatta. - Igen. A kórházban találkoztunk utoljára, amikor a gyengélkedőn feküdtem. Akkor azt ígérte, hogy a feleségem lesz, mert én évek óta szeretem őt, mama! Most végre nekem ígérte a kezét és a szívét. Belehalok, ha most történik vele valami! - Ó, Peter! Ha tudnád, milyen boldog vagyok. Mi apáddal már beszélgettünk rólatok. Mindketten nagyon örülnénk, ha összeházasodnátok, Annyira összeilletek. Mrs. Green átölelte a fiát, és kedvesen megsimogatta az arcát. - Mama! Minden vágyam, hogy feleségül vegyem őt. Ugye, nem történt baja? Ugye, visszajön hozzám? - nézett az anyjára esdeklő szemmel Peter. Tőle várta a biztató szavakat, melyek nem is maradtak el.

Peter még egy hétig várt, de mivel a lányról nem volt semmi hír, elhatározta, hogy elmegy a farmjukra. Mandy többször is említette, hogy vissza akar oda térni. Lehet, hogy nem ide, hanem haza ment? Ettől a gondolattól egészen fellelkesült. Elhatározta, hogy azonnal indul. -Mama! Papa! - kiabált, amint lefelé szaladt az emeletről a lépcsőn. - Mi történt, kisfiam? - lépett ki az apja a dolgozószobájából, a kezében tartva az aznapi újságot. - Elutazom, most rögtön! - mondta Peter élénken. - Istenem, Peter! - lépett ki a szobájából az anyja is. Zsebkendőjét húzta elő a zsebéből és a szeméhez emelte. - Ne sírj, mama, nem harcolni megyek. Elhatároztam, hogy megnézem Mandyt a farmjukon. Többször mondta, hogy szeretné rendbe hozni, talán meglepetést akart nekem szerezni, ezért nem ide jött, hanem oda ment. Nem gondoljátok? - kérdezte felvillanyozva. - Tényleg! - mondták szinte egyszerre a szülei. - Erre mi nem is gondoltunk. Egész biztos ott találod! - Készítem a csomagodat, a ruháidat, élelmet - indult az anyja a konyhába, hogy kiadja az utasítást a személyzetnek. - Peter! Gyere be, fiam, egy pillanatra a szobámba! -mondta az apja komolyra vált arccal. Peter leült az öblös karosszékbe, és a lábát keresztbe rakta. Várakozóan nézett az apjára. - Arra gondoltam, hogy talán jól jönne egy kis pénz Mandynek. Nem hiszem, hogy van miből újjáépítenie a farmot. Ezért hát vigyél magaddal elegendő pénzt. Embereket kell fogadni, akik felépítik a leégett farmot. Állatokat kell venni, élelmet, lovakat... - Köszönöm, papa! - szorította meg az apja kezét, és eltette a pénzt. - Nincs mit, fiam. Azt akarom, hogy boldogok legyetek. Amennyiben kell még, csak szólj! Vigyázz nagyon magadra és... Mandyre! Járj szerencsével, fiam! - ölelte át a vállát az apja. Peter másfél óra múlva már útra készen állt. A kocsi előállt, a csomagokat felpakolták. - Ha valamit megtudtok Mandyről, miközben én hozzá igyekszem, küldjetek valakit utánam! - intett, majd a kocsi kigördült a döcögős, göröngyös útra.

Késő este érkezett Peter a Fontaine-birtokra. A látvány elborzasztotta. A leégett épület kormos romjai úgy mere-deztek az ég felé, mint valami boszorkánytanya, amely a mesék világából került elő. A szél erősen fújt, jeges hideg csapott Peter arcába. A kisház felé nézett. Az ablakok sötétek voltak, egyáltalán nem úgy tűnt, mintha laknának benne. Megindult a kis épület felé. A néhány lépcsőfokon idegesen ment fel, majd megállt az ajtó előtt. Kezével megérintette a kilincset, de nem nyomta le, hanem kopogott halkan. Várt egy kicsit, de semmi neszt nem hallott bentről, csak a szél zörgette meg a lógó spalettát az ablakon. Peter ismét kopogott, most már sokkal erélyesebben. Ismét várt, de nem történt semmi. Ekkor rátette a kezét a kilincsre és lenyomta. Azt hitte, belülről be van zárva, mert Mandy bent tartózkodik. Ám tévedett, mert az ajtó nyikorogva tárult ki, ő pedig fejét meghajtva belépett. Érezte, hogy az arcára tapad valami nyálkás dolog. Ekkor már tudta, hogy ahol laknak, ott nincs a bejárati ajtó beszőve pókhálóval. Már nem reménykedett, hogy Mandyt itt találja, tudta, hogy a lány nem járt erre. Zsebéből gyufát kotort elő, és kitapogatta az asztalt. Végre kezébe akadt az asztalon lévő gyertya. Meggyújtotta és körülnézett. A szék mellett, a földön hevert Mandy bársonyruhája. Odament és felemelte, majd az ajkához érintette. Érezte a ruhán a lány illatát, de érezte a porszagot is. Minden úgy volt, ahogy a lány elhagyta. A padló ott, ahol szőnyeg nem fedte, fehér volt a portól. Peter leült a lány ágyára. Mély sóhaj szakadt fel a lelkéből. Tudta, hogy vagy valami baj történt a lánnyal, vagy pedig ismét összeakadt Andersonnal. Erre a gondolatra égető fájdalom hasított a szívébe. Gyötörte a féltékenység. Hiába mondta Mandy, hogy a felesége lesz, ha a kapitány elcsavarja a fejét, minden hiába. Először arra gondolt, hogy visszamegy Washingtonba, megkeresi és elhozza a lányt, de aztán letett erről a szándékáról. Mi van, ha a lány nem akar vele jönni? Nem teheti magát nevetségessé a volt bajtársai előtt. Nem. Támadt egy jobb ötlete: itt marad és felépíti a lány otthonát. Valamikor csak visszatér, s akkor ha meglátja, hogy minden olyan, mint régen, talán őt választja... Ezt persze csak remélni tudja. Ezt a reményt pedig az élteti benne, hogy Mandy gyászol, tehát egy évig biztosan nem men- ne férjhez. Ennyi idő alatt pedig vissza fog térni, még ha csak rövid

időre is. Akkor majd az újjáépült régi otthona fogva tartja és nem vágyik el. Ő pedig itt vár rá, ha kell, élete végéig. Végigdőlt az ágyon. Két kezét összekulcsolva a feje alá tette és álmodozott. Elképzelte, amikor Mandy megjelenik, és meglátja a felépített otthonát. Biztos volt benne, hogy akkora hatással lesz rá, ami a karjába hajtja. Csak ne legyen semmi baja, csak jöjjön vissza épségben! Peter szeme lassan lecsukódott, és elaludt. Zavaros álmot látott, s még alig pirkadt, már felkelt. Fájt a háta és a dereka, a gyomra éhesen dübörgött. Hamarosan, néhány hét múlva, itt a karácsony. Peter elhatározta, hogy olyan ünnepet szerez a lánynak, amilyet még nem élt át, de minden jel arra mutat, hogy nem lesz belőle semmi. Belenyúlt a zsebébe, és egy kis piros dobozt húzott elő. Felkattintotta a tetejét. Csodálatos gyűrű ragyogott benne. Ezt szánta a lány születésnapjára, amelyet ki tudja, hol tölt... Már hetek óta hordja magánál, azt hitte, most végre átadhatja. Ez lenne az eljegyzési gyűrű. Peter az ablakhoz lépett. A látvány lehangolta. Mindenütt csupasz fák meredeztek az ég felé, a hatalmas területen, amely a farmhoz tartozott, csak száraz növény- és kórómaradványokat rezegtetett a szél. Minden sivár és érdektelen volt a lány nélkül. Elfordult és szétnézett a beszűrődő gyenge napsugárnál. A szoba kedves volt, a bútorok és az egész berendezés Mandyre emlékeztette. Jó régen járt itt, akkor még a díszpárnák helyét babák foglalták el... Magára vette a meleg kabátját, és kilépett a házból. A kocsi és a lovak a ház végében vesztegeltek. A legközelebbi nagyobb település egy jó félórányira van, el is határozta, hogy most azonnal elindul, és toboroz annyi embert, hogy a ház építéséhez mielőbb hozzákezdjenek. Szerencsére még nem esett hó, valahogy napközben nincs is olyan hideg, mint máskor. Sajnos sokan harcolnak, így nehezebb lesz összeszedni az embereket. Néhány falatot bekapott a hozott hazaiból, aztán elindult, hogy hozzákezdjen a lány otthonának és a maga boldogságának a felépítéséhez. Mandy kinyitotta a szemét. Először csak nézett maga elé, nem tudta, hogy ami megtörtént vele, az álom volt-e vagy valóság. Amint felült,

előbukkant a takaró alól a melle. Most jött rá, hogy teljesen meztelen. Visszahanyatlott a párnára, és lehunyta a szemét. Újból átélte azt a boldogságot, amit a kapitány nyújtott neki. Hirtelen kinyitotta a szemét, és a másik ágyra nézett. Ott azonban nem látott mást, csak az üres ágyat, mely rendben le volt takarva úgy, ahogy az katonáéknál illik. Mandy tudta, hogy Anderson elment anélkül, hogy magával vitte volna. Először haragot érzett emiatt, de aztán rájött, hogy a férfi féltette, ezért döntött úgy, hogy maradjon a táborban. Csendben felöltözött, majd elővette a fésűt, és többször végighúzta a haján. Már szépen megnőtt, s nem is állt szándékában levágatni. Jól felgyűrte a sapka alatt, így nem lógott a nyakába. Egyébként is ez nem katonaság, hanem háború, nem veszik annyira szigorúan, hogy milyen hosszú a haja vagy hogy van begombolva a zakója. Természetesen mindent elkövetnek, hogy rend és fegyelem uralkodjon, de a hadsereg jó része önkéntes és civil, így hát a néhány napos kiképzéstől nem lehet elvárni, hogy ugyanúgy viselkedjenek, mint az igazi katonák. Amint elkészült, megigazította az ágyát, melyen elpirulva vette észre az éjjeli szeretkezés nyomait. A táborban alig volt élet, inkább csak a raktár körül volt némi mozgás, na meg a sebesültek szállítása az ideiglenesen felállított kórházba, amelyet a tábor területén állítottak fel. Mandy napja azzal telt, hogy leste az ajtót, mikor tér vissza a kapitány. Tudta, hogy néhány napba, esetleg hétbe is beletelhet, hogy megint a karjába simulhat, de valami azt súgta neki, hogy sokkal hamarabb látja. Takarítani kezdett a két szobában, majd az asztalon lévő iratokat kezdte rendezni. Amint ezzel is végzett, leült a székre, és hátradőlt. Csak most vette észre, hogy a kapitány a fiókban hagyta a kulcsot, amelyet mindig olyan gonddal zárt be. Most úgy látszik, a szerelem elfeledtette vele... Remegő kézzel nyúlt oda, és kihúzta a fiókot. Meglepetésére nem volt benne semmi más, mint egy nagyalakú papír, amely egy színes, vékony zsineggel volt átkötve. A lány kiemelte, és olvasni kezdte a nagy betűket a borítólapon. "Jack Anderson kapitány okmányai." Kíváncsian forgatta a kezében, vajon mit tartalmazhat? Lassan megoldotta a csomót a zsinegen és kihámozta belőle az iratcsomagot. Az szétnyílt, amint letette az asztalra. Beleolvasott: "...nemesi családból származik, szülei New Yorkban élnek, apja egy nagy

ingatlanügynökséget mondhat magáénak, az anyja neves építész." Mandy felemelte a fejét. Jack Anderson személyi anyagába nyert most betekintést, amelyet ha átolvas, megismeri őt és az egész famíliáját. Tovább olvasta egymás után, amíg az iratcsomó végére nem ért. Megtudta, hogy a férfi egyedüli gyermek, az összes vagyont ő örökli. Elvégezte a jogi egyetemet, majd pedig egy jónevű tiszti főiskolát. Nőtlen, de hamarosan megnősül. A menyasszonya neve: Mary Howard, nemesi család leánya, a családfa több száz évre vezethető vissza, igazi amerikai família. Mandy agyában visszhangzottak ezek a szavak. Tehát a nő neve Mary. A szíve összeszorult, amikor felidézte a nőt. Amikor Jack átölelte és megcsókolta, amikor Jack hangosan nevetett, amikor megjelent a férfi betegágyánál és átkarolta, őt kiszorítva mindenből, ami a kapitánnyal kapcsolatos... A szemébe összegyűlt könny legördült az arcán. Teljesen össze volt zavarva. Az elmúlt éjszaka, a boldogság, amit átélt, keveredett a féltékenységgel, a bizonytalansággal, a szomorúsággal. Anderson kapitány gondolatai ide-oda csapongtak. Nem tudott figyelni a harcra, minduntalan figyelmeztetést kapott. Smith ezredes aztán közelebb lépett hozzá. - Mi történt, Anderson? Nem ismerek rád, csak nem vagy beteg? - érdeklődött barátságosan. - Bocsáss meg, kérlek! - nézett rá a kapitány. - Otthonról kaptam rossz híreket, amelyeket nem tudok felejteni. - Pedig felejtened kell, ha nem akarod itthagyni a fogad. Most ne járjon máson az eszed, mint azon a parancson, amit most kaptunk. - Azzal a férfi kezébe nyomta a papírt. - Akkor haladéktalanul indulunk! - mondta Anderson, és visszaadta a parancsot. - Igen. A mi ezredeink érintetlenek, tehát akcióképesek. Az erődben most mindenki az áttörésre figyel, az idő eljött. Támadni kell, tekintet nélkül arra, mi történik középen és a jobb szárnyon. - A végén találkozunk! - kiáltott oda Anderson, és ellovagolt, hogy megindítsa a támadást a balszárnyon. Az erőd közvetlen közelébe érve Anderson kiadta a parancsot, hogy egy műszaki század aknát mélyítsen a fal mellett. Ők védve voltak, nem érhette golyó, hisz a fal felfogta. Ha az aknát sikerül megtölteni

robbanóanyaggal és leomlasztják a falakat, lehet majd rohamozni. Smith vezényletével visszavonulást színleltek, melyet a déli tüzérek gyönyörködve figyeltek, és mire észbe kaptak, a balszárny már be is ásta magát, nem is szólva a műszaki századról. Az ostromgyűrű bezárult. A nap további része sebesültkötözéssel, élelmezéssel, a veszteségek összeszámlálásá-val és didergéssel telt el. Leszállt az éj, cudar hideg volt. Csontig hatolt az északi szél, hajnalra mínusz tizenkét °C-ra esett a hőmérséklet. Mindenki vacogva bújt össze, s még tábortüzeket sem lehetett gyújtani, az ellenség menten odapörköl, aztán soha többé nem fáznak. Sajnos néhány vékonydongájú bajtárs véglegesen elaludt, vagy átköltözött az örök vadászmezőkre. Egész éjszaka fújt a szél, trombitált. Összeverődtek a rúdra akasztott csajkák, csapkodtak a lőszert borító vitorlavászon huzatok elszabadult sarkai, zörögtek a száraz faágak, egyszóval: tele volt az éjszaka félelmetes zajokkal, neszekkel. Időről időre ez a nesz lármává erősödött: menetelés hallatszott, fojtott hangú parancsok repkedtek, aztán elhalt az is. Anderson nyitott szemmel ült, és belebámult a sötét semmibe. Nem érezte a hideget, nem tudott másra gondolni, csak arra, ami rá vár. Maryvel kötendő házasságára, Mandyvel való iszonyatosan nehéz szakítására... Lassan megvirradt. A látvány elszomorító volt. Kék rongycsomók hevertek a fák és bokrok tövében, oda kuporodtak a hideg és a szél ellen. A szakácsokat az ezredes parancsára még a sötétben fel kellett verni, hogy mire világos lesz, csak a kondérok alá kelljen gyújtani, és negyedórán belül rumos teát ihasson mindenki, aki csak oda nem fagyott az édes anyaföldhöz. Anderson kiadta a parancsot, hogy amint a katonái annyira felmelegedtek, hogy el tudják sütni a puskájukat, robbantsák fel az aknát. Aztán kezdődhet a roham, az összecsapás! - Anderson kapitány! - kiáltott valaki a kapitány után. - Állítsa le az embereit, változott a parancs! - Mi történt? - lépett vissza a lovával a kapitány. - Itt az újabb parancs! Az éjjel a déliek megléptek a Donalson-erődből. Nincs szükség a robbantásra, sem pedig a harcra. - Micsoda? - Anderson ereiben meghűlt a vér. Ő pedig már kiadta a

parancsot. Ezek szerint a lány igazat beszélt! - gondolta idegesen. - Igen. Az egyik déli tiszt megadási feltételekkel jött a parancsnokhoz, mármint Smith ezredeshez, aki feltétel nélküli megadást fogadott el. Anderson végig sem hallgatta a katonát, megsarkantyúzta a lovát és vágtatni kezdett. Egészen közel érve, leugrott a ló hátáról, és a kanócot figyelte. Nem látta sehol égni. Mi történhetett? - nézett szét, aztán valamiben megbotlott és hasra esett. Amikor felemelte az arcát, és visszanézett, nem tudta, hogy az őrök tudják-e a megadás tényét, vagy esetleg a mesterlövészek perceken belül a hátába röpítenek néhány golyót. A szeme majdnem kiesett, annyira kereste a földön futó langocskát. Végre meglátta, amint fut, fut, mint az őrült. És már milyen közel van a falhoz! Felugrott és szaladni kezdett, majd amikor már elérte volna, hirtelen dörögni kezdtek a fegyverek. Mindenütt kereste a langocskát, de sehol nem látta. Nézett a fal felé, ott semmi. Se hang, se füst. Ekkor döbbent rá, hogy a sajátjai lőtték! De hogy! Mintha forró kés metszene az arcába. Odakapott. Nedves, meleg: eltalálták! De akkor miért nem vesztem el az eszméletemet, hogy tudok továbbra is tisztán gondolkodni? - kérdezte némán. Valahogy tudatni kellene velük, hogy ne lőjenek, hisz én vagyok, de akkora a zűrzavar, hogy úgysem hallanák meg - hajtotta le a fejét, megadva magát a sorsnak. Ekkor azonban rádöbbent, hogy a kanóc még mindig nincs meg! A végén még ő maga is felrobban! Óvatosan tapogatni kezdett maga körül a földön, s egyszerre csak valami puha spárgaféle akadt a kezébe. A kanóc! A kanóc megvan, de miért nem ég? Csak nehezen jött rá, hogy azért nem ég, mert rajta feküdt. Amikor attól tartott, hogy az északi testvérei hamarosan rostát csinálnak belőle, elvetette magát, és épp az égő végére. Ezután már nem történhet baj, gondolta, de mekkorát tévedett! Felugrott. Donalson erődjén a lázadók zászlója helyett fehér zászlót lengetett a szél. Boldogan mosolygott, de csak egészen rövid ideig, mert hirtelen megragadták és hátracsavarták a kezét. - Megvagy, piszok áruló! - hallatszott egy hang mögötte. - Hála istennek, az erőd fala is megvan. Kár lett volna érte - ezt Anderson mondta.

- Azt te nem tudhatod! Pofa be! Majd a hadbíróság előtt beszélhetsz, ha kérdeznek - dübörögte egy hang, majd egy nagyot köpött mellé. - Hallgatok, csak szeretném a lovamat visszakapni -mondta Anderson. Meg sem próbálta megmagyarázni, hogy ki is ő valójában és mit miért tett. Koromtól, füsttől fekete volt az arca, a föld nedves volt, sáros lett a ruhája. Még a saját anyja sem ismerne rá. Tudta, hogy semmi értelme a beszédnek. - Halljátok? - nevetett fel idegesen és gúnyosan a háta mögötti hang. - A lova. Kitől loptad, te szemét?! A katona lökdösni kezdte Andersont maga előtt, majd hirtelen feltűnt Smith ezredes. - Mi történt? - kérdezte és közelebb jött. - Elkaptam az árulót, ezredes úr! - mondta a katona jó hangosan és öntelten. - Mi a neved? - lépett a kapitányhoz Smith ezredes. - Jack Anderson - mondta a férfi, és koszos arcát az ezredesre emelte. - O, te barom! - kiáltott fel Smith, és leugrott a lováról. - Tudod, hogy kit fogtál el? - Én... én... uram, csak azt hittem... - Mit, te szerencsétlen? Ha nem tudnád, neki köszönhetjük, hogy nem repültünk jó néhányan az égbe! Ha ő nem oltja el a kanócot, az életével játszva... Ezért kitüntetést érdemel, te pedig... - Hagyd, Roger! - szakította félbe a kapitány. - Csak azt tette, amit tenni kellett volna, ha valóban az árulót kapja el. - Anderson parancsnok! Kérem, bocsásson meg - hajtotta le a fejét megszégyenülve a katona. - Végeztem, leléphet! - mondta a kapitány, lezárva az ügyet. Jack Anderson hullafáradtan és nagyon idegesen lépett be a szobába. A táborba visszaérve először megfürdött, tiszta ruhát vett fel, majd a tábornokhoz ment, aki már értesült a hősies tettéről. Alig várta, hogy vége legyen az ünneplésnek, s tolta volna az időt, hogy eljöjjön ez a pillanat, amelyet annyira várt és annyira félt tőle. Mandy az ágyán ült, kezét ölébe ejtve kifelé nézett az ablakon. - Ó, Jack! Csakhogy megjöttél! - ugrott fel, amint az ajtó feltárult és meglátta a férfit. - Nem történt bajod? -ölelte át, és az ajkát csókra nyújtotta. - Mandy! Édesem! - hajolt rá a szájára, és olyan önfeledten csókolta és

ölelte át, hogy a lány majdnem elájult. - Annyira féltettelek - suttogta Mandy szerelmesen. Anderson a kínok kínját állta ki. Nem tudta, hogy kezdjen hozzá anélkül, hogy a lányt megbántaná. Úgyis megbántja, de valahogy szerette volna, ha megérti, kötelessége Maryt feleségül venni, amikor az ő gyermekét hordja a szíve alatt. - Gyere, üljünk le - bontakozott ki lágyan a lány öleléséből és megfogta a kezét. - Beszélnem kell veled -mondta nagyon halkan. Mandy ráemelte csodálatos kék szemét, melyből a férfi kiolvashatta, mennyire szereti. Úgy csüggött az arcán a tekintete, akár egy istenen. A kapitány teljesen elbizonytalanodott ettől a tekintettől. Annyira tiszta, ártatlan, hogy mondja meg neki, hogy nem veheti feleségül? Mit fog gondolni róla? Egyszerűen nem teheti meg vele, hogy most, ezek után, miután megkapta a lányt, közölje vele, nem szeretheti, mert el kell vennie Maryt. Tehetetlenül hagyta, hogy a lány az ölébe üljön, két karjával átölelje a nyakát és a fejét a mellére hajtsa. - Tudod, Jack, én még soha nem szerettem senkit ennyire, mint téged. Csak ábrándoztam, és elképzeltem, hogy milyen szép lesz majd, amikor rátalálok az igazira, de nem gondoltam, hogy ez ennyire csodálatos. A szívem csordultig van a hozzád fűződő szerelmemmel, a lelkemben nincs már helye másnak, csak neked. Köszönöm, hogy megmutattad, mi az igazi szerelem! Köszönöm, hogy vagy nekem - suttogta, és szerelmesen még jobban hozzá simult. A férfi magához ölelte, és hiába próbált erős maradni, a szeme könnyben úszott. Azt hitte, megszakad a szíve. A lány még csak megnehezítette a helyzetét. Nincs más, várnia kell a vallomással. - Valamit akartál mondani - jutott eszébe Mandynek. - Már nem fontos. Téged hallgattalak és rájöttem, amit én mondani akarok, annak nincs jelentősége ahhoz képest, amit tőled hallottam. Az életem megváltozott, amióta téged ismerlek. Mandy rámosolygott, a szeme csillogott, az arca ragyogott a boldogságtól. A férfi szíve egyre nehezebb lett, miközben a lány úgy nyílt ki előtte, mint egy hamvas bimbó. A lány egyszerre csak elengedte, felállt és megindult az ajtó felé, de nem lépett ki rajta, hanem a kulcsot elfordította a zárban. Megfordult és

visszafelé indult, szemét le nem vette a férfiról. Keze közben kigombolta a zubbonyát, vetkőzött és mosolygott. Jack Anderson úgy érezte magát, mint akit elvarázsoltak. Megbűvölten kezdett ő is vetkőzni, s mire testük összeért, már nem volt rajtuk semmi. A keskeny kis vaságy nagyot nyikordult alattuk, amint birtokba vették rajta egymást. A szeretkezés lágyan, fi- noman, majd egyre vadabban tört fel, aztán végül kielé-gülten zuhantak egymás karjába. - Csodálatos vagy, Mandy! Soha nem találkoztam hozzád hasonló nővel - suttogta mámorosan Jack. - Ugyanezt elmondhatom én is, bár nekem nem volt lehetőségem megismerni más férfiakat, de nem is vágyom rá. Nekem csak te kellesz, mert érzem, benned megbízhatom, soha nem fogsz nekem csalódást okozni. Anderson legszívesebben fel ordított volna. A lány minden egyes szava éles késként hatolt a szívébe. Tudta, hogy el fog jönni a perc, amikor elé kell állnia és be kell vallania, hogy Maryt feleségül veszi, de nem most. Most semmiképp. - Édesem! - ölelte meg a lányt, és a mellére vonta a fejét. - Kérlek, ígérj meg nekem valamit. - Mit? - kérdezte Mandy. - Bármi történjék is velünk, bármit teszek is, ígérd meg, hogy elhiszed, nagyon szeretlek és csak téged, egyedül az egész világon csak téged szeretlek őszintén, tiszta szívemből. - Ezt nem nehéz megígérni - mondta Mandy. - Érzem, hogy így van. - Kérlek, soha ne feledd ezt az ígéretedet! A lány kissé furcsának találta ezt a mondatot, de nem firtatta. A szerelem néha olyan dolgokat hoz ki az emberből, amire nincs logikus magyarázat - gondolta felnőttes bölcsességgel. - Holnap reggel el kell utaznom New "Yorkba - mondta egy kis idő múlva Anderson. - Én is veled megyek? - kérdezte a lány élénken. - Nem, szerelmem. Most egyedül megyek, teljesen egyedül. - Nem értelek, Jack. Nélkülem nem szoktál sehova menni... - Igen, de most titkos küldetésem van, amiről senkinek nem szabad tudni - hazudta titokzatosan. - Még nekem sem? - kérdezte sértődötten Mandy.

- Nem, kedvesem. Még neked sem. Ezért kérlek, senkinek ne beszélj arról, hogy hova mentem. - Persze - bólogatott hevesen Mandy. - Nagyon várlak vissza. TUdod, ha egyszer vége lesz a háborúnak, szeretném, ha velem jönnél. Teljesen újjá akarom építeni a leégett házunkat, hatalmas és virágzó gazdaságot akarok magam körül. Leszel ebben a segítőm? - emelte arcát a férfira. - Te édes kis álmodozóm! - ölelte át a férfi, és lehajolt hozzá. Válasz helyett egy forró csókkal némította el az ajkát. Jack Anderson természetesen nem New Yourkba igyekezett, hanem Washingtontól nem messze, egy vidéki kis birtokra. Amint közeledett a házhoz, annál inkább tört rá az idegesség. Minden egyes porcikája tiltakozott ez ellen a házasság ellen. - Jack! Ó, Jack! Drágám! - szaladt elé Mary, amint észrevette a közeledő alakot. A nyakába ugrott és csókolta, ahol érte. - Szervusz, Mary - üdvözölte hidegen Jack, majd kényszeredetten megcsókolta. - Nem is tudod, milyen boldoggá tettél, hogy végre itt vagy! - áradozott Mary. Vastag kabátot és hozzá illő gyapjúkalapot viselt. Az arca sápadt volt, de a szeme élénken ragyogott. Anderson nem szólt egy szót sem, csak elhúzta a száját. - Anya! Anya! Nézd, ki van itt! - kiabált fel az emeletre, amint beléptek a házba. - Nahát, Jack! Igazán örülök, hogy ilyen hamar eljött -jelent meg Mrs. Howard alakja az emeleti korlátnál. - Hogyhogy? - nézett hol egyikükre, hol a másikukra Mary. - Te tudtad, hogy jön Jack? - kérdezte az anyját. - Igen. Néhány napja nála jártam és megkértem, amint tud, jöjjön el hozzánk, mert fontos beszédünk van vele. Mary elpirult, lehajtotta a fejét. - Azért elmondhattad volna, hogy megkerested őt - suttogta. - Megkerestem és elmondtam, hogy mi az oka a látogatásomnak - jött le a lépcsőn az asszony, és megállt a két fiatal között. - Ehhez nem volt jogod, anya! Ez csak rám és Jackre tartozik. Miért avatkoztál bele? Én akartam elmondani! -mondta a nő, és dühös pillantásokat vetett az anyja felé. - Az anyád vagyok, és biztos akartam lenni benne, hogy Jack eljön. A te állapotodban nem engedhettem, hogy most, amikor csak úgy

röpködnek a golyók, egyedül mászkálj! A családunk hírneve forog kockán, ha már ennyire nem vigyáztál a jó híredre - tette hozzá az anyja sziszegve. - Azt akarom, hogy minél előbb tartsátok meg az esküvőt. Ezért kérettem sürgősen Jacket. Nem várhatunk, csak nem léphetsz az oltár elé nagy hassal! Mit szólnának hozzá az emberek? A mi köreinkben erre nagyon kényesek az emberek! - Jól van, anya! Kérlek, hagyd már abba! - vált egyre ingerültebbé Mary. - Még meg sem érkezett Jack, és már le is támadtad - mondta. - Gyere, Jack! Felkísérlek a szobádba! Ugye, megengeded, anya? - nézett az asszonyra gúnyos tekintettel. - Hát... persze. Menjetek csak. Én intézkedem az ebéd iránt - mondta kissé sértődött hangon. Mary megfogta Jack kezét és a lépcsőhöz vezette. - Gyere már, kérlek! Mi van veled? Úgy viselkedsz, mint aki még soha nem volt velem kettesben - mosolygott rá, a meleg kabátját a karjára véve. A szobába lépve kellemes meleg fogadta Jacket. Egyből Mandyre gondolt. Milyen boldogság lenne vele együtt egy ilyen kellemes, meleg szobában! - Ó, Jack! - rohanta le Mary, amint a férfi letette a felsőkabátját. - Már annyira ki vagyok éhezve rád! Bezárom az ajtót, és azonnal szeretkezni akarok veled! -mondta, és fürgén az ajtóhoz szaladt. Jack szája kiszáradt. Egyáltalán nem volt kedve ehhez a játékhoz. Biztos, hogy nem is lenne rá képes. Minden idegszálával Mandy után vágyakozik, Mary már egyáltalán nincs rá hatással. Most, hogy tudja, gyermeket vár, egyenesen ellenszenves lett neki. Fogalma sincs, hogy miért, hisz imádja a gyerekeket, mindig is legalább négyet szeretett volna. Most mégis furcsa, kellemetlen érzéssel gondolt arra, hogy apa lesz. - Mi van veled, Jack? - kérdezte Mary, és ujjai megálltak a blúza gombjain. - Nem akarsz engem - nézett rá elkeseredve. - Bocsáss meg, Mary, de nagyon fáradt vagyok. Egy hétig voltam a tűzfészek közepén, aludni szinte semmit nem aludtam, a jeges szél átjárta éjszakánként minden csontomat. Ki kellene aludnom magam, mert ha nem, összeesem. Ugye, megértesz? - próbált meg kedvesen rámosolyogni. A nő elhúzta a száját, de aztán begombolta a blúzát.

- Hát akkor aludj csak! Én azt hittem, te is alig várod, hogy a karodba végy! - Ugyan, Mary... - Jack! - pördült elé a lány hirtelen. - Remélem, annak a flörtnek, amit azzal a katonával folytattál, már vége van? - nézett az arcába fürkészve. - Mary! Te azt hiszed tényleg, hogy nekem valami közöm van bármelyik férfihoz a beosztott katonáim közül? - kérdezte a kapitány, és megcsóválta a fejét. - A saját szememmel láttam azt a kis kék szeműt, amikor bementem hozzád a kórházba. Ott ült az ágyadon, és fogta a kezed, összevissza beszélt mindent. Kár, hogy már csak az utolsó szót hallottam, de megesküdnék rá, olyan volt, mint aki szerelmet vall! Egyetlen mentséged az, hogy eszméletlen voltál, tehát nem volt okom haragudni rád. - Mary, kérlek! Hagyd ezt abba - nézett rá Jack szem-rehányóan. - Jól van. Csókolj meg és már megyek is. Feküdj le és aludd ki magad, mert egy hosszú és forró szerelmes éjszakát akarok veled! - hajolt oda hozzá a nő, és a száját csókra tartotta. Jack éppen hogy megérintette ajkával, aztán elfordította a fejét. Mary kitipegett a szobából, de az ajtóból visszafordult. - Csak még annyit, mielőtt elmegyek, hogy mit szólsz hozzám? - tette a kezét a hasára. Jack Anderson érdektelenül nézett rá. - Nem értem, mire gondolsz - mondta halkan. - Hát arra, hogy gyerekünk lesz! Jack! A mi gyerekünket hordom itt belül. Tudom, hogy egy kissé meghíztam, de ugye, azért még szeretsz? - Hát persze - motyogta Anderson, miközben hátat fordított a nőnek. - Akkor jó pihenést, szerelmem! - csukta be maga mögött az ajtót Mary. Jack még hallotta, amint dudorászva dobog lefelé a lépcsőn. Aztán a szeme lecsukódott. Valóban olyan fáradt volt testileg és szellemileg, hogy szinte azonnal ájulásos álomba zuhant. Néhány óra múlva arra ébredt, hogy valaki fölé hajol és csókot lehel a szájára. Önkéntelenül kinyújtotta a kezét, és a szemét csak később nyitotta ki, amikor a szerelmes csók már elcsattant. - Te vagy az, Mary? - ugrott fel gyorsan. Teljesen meg volt zavarodva. Mandyről álmodott, s amikor Mary csókkal ébresztette, azt hitte, hogy

Mandy az. - Á! Szóval nem tőlem akarsz csókot? Elárulnád, hogy kit csókoltál meg olyan forrón az előbb? - nézett rá a nő sértődötten. - Hát téged, de meg kell értened, olyan fáradt vagyok... Álmodtam... és első pillanatban azt sem tudtam, hogy hol vagyok - hebegte zavarodottan. Mary durcás arcot vágva elfordult tőle. - Ne légy undok, Mary. Gondolod, hogy idejöttem volna, ha nem akarnálak feleségül venni? - kérdezte tettetett sértődöttséggel a hangjában. - Ez igaz. Egyébként is, amikor a kórházban magadhoz tértél, te magad mondtad, hogy soha nem tudod meghálálni, amit érted tettem. Na nem azért mondom, mintha nem szívesen tettem volna, de jó, ha emlékeztetlek. Akkor mondtad, hogy én vagyok az, aki mindig melletted állt, ha bajban voltál. Emlékszel? Akkor azt suttogtad, hogy ha egyszer meggyógyulsz, feleségül veszel. Jack némán, döbbenten nézett rá. - Ezt mondtam? - kérdezte hitetlenkedve. - Igen. Csak nem képzeled, hogy kitaláltam? Egyébként ott volt Isabel nővér is, ő is hallotta minden szavad. Még meg is jegyezte, hogy boldog lehetek, hogy ennyire szeretnek... - Lehet, hogy mondtam, de nem emlékszem rá -bosszankodott befelé Jack. Dühöngött, hogy nem emlékszik semmire. Milyen hülyeségeket is beszél összevissza az ember, ha nincs magánál - gondolta. - Szóval, mikor legyen az esküvőnk? - telepedett le mellé az ágyra, két lábát maga alá húzva a lány. - Nem tudom, döntsd el te - mondta egykedvűen Jack. - Karácsonykor, mit gondolsz? - nézett rá a nő. - Jó.-Legyen karácsonykor. - Addig már csak pár nap van. El kell mennünk a paphoz, tudod, előre be kell jelentkeznünk. Én azt szeretném, hogy gyönyörű legyen a szertartás. Elárulom neked, már minden megvan: a ruhám, a cipőm, a fátylam. Én tudtam, hogy benned nem csalódom. Te is ugyanúgy akarod ezt a babát, mint én, igaz? - nézett rá mosolyogva. Jack nem szólt semmit, csak bólintott gyengén, amelyet fel lehetett fogni igennek is, nemnek is. - Szerelmem, gyere, szeress engem! - húzta le a nyakába csimpaszkodva a párnára. - Annyira kívánlak!

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. - Ki az? - ugrott le a nő az ágyról, és az ajtóhoz lépett. - Én vagyok, az anyád! - hallotta az anyja recsegő hangját. - Bejöhetek? - Engedd csak be, Mary! - ült fel készségesen Jack. Még soha nem örült leendő anyósának, most azonban jobbkor nem is jöhetett volna. - Nos, kipihente magát, Jack? - kérdezte az asszony, amint belépett az ajtón. - Igen, asszonyom. Köszönöm - felelte a férfi. - Akkor szeretném tudni a válaszát. Feleségül veszi Maryt? - Igen. - Jól van. Akkor mától tegezlek, fiam. És mikor akarjátok az esküvőt? - kérdezte fellelkesülve. - Karácsonykor - felelte gyorsan Mary a férfi helyett. - Akkor már nagyon kevés az idő. Mindössze pár napunk van - mondta elgondolkozva. - Mary! Gyere velem, rengeteg a dolgunk. El kell küldenünk a meghívókat, meg kell szervezni a vacsorát, beszélni kell a pappal. Most ne Jack körül ugrándozz, hanem tegyük a dolgunkat. Az esküvő után épp elég időtök lesz az enyelgésre - mondta fennen, aztán megragadta a lánya kezét, és maga után vonszolta. - De anya! Hogy képzeled? Mi most éppen... Jack magában jót nevetett. Örült, hogy ismét megszabadult egy kényelmetlen helyzetből. Most még megszabadult, de mi lesz majd az esküvő után? Hogy fogja férji kötelességét teljesíteni, amikor egyre inkább ábrándul kifelé Maryből? Mindegy, erről még ráér gondolkodni, majd kitalál valamit. Az arca hirtelen fel derült. Már meg is van! Majd azt fogom mondani, hogy megsebesültem és azóta nem vagyok képes a szeretkezésre... Impotens lettem! -gondolta felvidulva. Vidáman ugrott fel. Az ötletet annyira jónak találta, hogy még dúdolni is volt kedve. Mindjárt másképp látta a világot. Mary majd ráun, hogy csak fekszik mellette, s előbb-utóbb elválik. Akkor majd elveszi Mandyt. Az ő kicsi szerelmét. A kedve aztán egyszerre csak elment. Milyen biztosra vette, hogy Mandy majd megvárja, amíg ő elválik, miközben becsapta, kihasználta a lányt. Mert hogy ezt fogja hinni, az biztos. És igaza is van. A látszat teljes mértékben ellene szól. Másnap délben Anderson elutazott, vissza a csapatához. Több szabadságot nem engedélyeztek neki, de megígérte, hogy az esküvőre pontosan megérkezik.

Mary addig integetett neki, amíg a kocsi, amellyel az állomásra vitték, el nem tűnt a szeme elől. Mandy boldogan repült a karjába, amint belépett a szobába. - Ó, Jack! Már annyira vártalak! - suttogta lázasan. -Nem tudok már nélküled meglenni, mindennap egy örökkévalóság nélküled! - lehelte a férfi fülébe. A férfi vére rögtön felkorbácsolódott. Karjába kapta és csókjaival borította be, ám amikor a lány vetkőztetni kezdte, megfogta a kezét. - Mandy, kedvesem! - nézett a szemébe, és a hangja nagyon komolyan csengett. - Igen? - vált kíváncsivá a lány. Elképzelni sem tudta, hogy miért tartja vissza Jack, amikor mindketten kívánják egymást. - Beszélnem kell veled, édes. Kérlek, próbálj megérteni. Mandy egy kissé elhúzódott tőle, s várakozva nézett rá. - Nem New Yourkban voltam, hanem Washingtontól néhány mérföldre, egy kis vidéki farmon. Nem tudtam neked megmondani, nem volt hozzá erőm, de most már nem várhatok tovább. Tudnod kell mindent, ami velem kapcsolatos. Mandy egy kissé kezdte magát rosszul érezni. Nem tudta még, hogy mit is akar neki mondani Jack, de érezte, hogy nem lesz kedvére való. - Tudod, mielőtt téged megismertelek, már komoly kapcsolatom volt egy lánnyal. A neve Mary Howard. Azt hiszem, már láttad itt egyszer-kétszer. Mandy elsápadt. Próbált uralkodni magán, de nem sikerült eléggé. - Szóval Mary és én már több mint két éve ismerjük egymást. Azt hittem, hogy ő az igazi. Már jegyesek voltunk szinte, csak a jegygyűrű hiányzott, s ekkor jöttél te. Megismertelek, és rádöbbentem, hogy az eddigi érzésem a szerelemről csak tévedés volt. Veled minden más, veled sokkal szebb. Amikor látlak, irántad nemcsak testi vágyat, hanem lelki közelséget is érzek. Tudom, hogy te vagy az igazi, és amit irántad érzek, az a szerelem. Mandy fénylő tekintettel nézett rá és megsimogatta az arcát. Szólni akart, de Jack a szájára tette az ujját. - Várj, szerelmem, előbb hadd fejezzem be - vágta el a lány mondandóját. Mandy bólintott és ismét az arcát figyelte. - Szóval beléd szerettem, és ez így lesz a világ végezetéig. Szeretni foglak örökké, de... de... Ó, istenem! -sóhajtott a férfi. - Milyen nehéz

ezt kimondani: el kell válnunk! Feleségül kell vennem Maryt! Mandy egész testében remegni kezdett. Nem tört ki zokogásban, nem kiabált és csapkodott, hanem ült, és nézett a férfira kitágult szemmel. Olyan volt, mint aki nem hisz a fülének, mert a szíve csak azt zakatolja, hogy ez nem lehet igaz! - Mandy! Kérlek, mondj már valamit! - fogta meg a férfi a lány vállát, és gyengéden megrázta. A lány, mint aki mély álmából riadt, felugrott. Egyetlen szó nélkül összepakolta a holmiját és elindult az ajtó felé. - Mandy! Nem mehetsz el így! Kérlek, legalább tégy fel kérdéseket, nem is érdekel, hogy miért kényszerülök erre a döntésre? Mert kényszerből, tisztességből meg kell tennem, bármennyire is nehezemre esik. Mandy megállt. - Egyáltalán nem érdekel, hogy miért. Nekem csak egy a lényeg, hogy nem lehetsz az enyém! Mit számít, hogy miért... - Számít, Mandy! Hidd el... - Nem, kérlek, Jack... - Mandy! Meg kell hogy hallgass! Igaz, hogy nem kérdezted meg, hogy mi az oka annak, hogy Maryt feleségül veszem, de én most elmondom. Ha végighallgattál és még mindig el akarsz menni, hát elengedlek. De azt nem bírnám elviselni, hogy olyan tüskével a szívedbe távozz, amelyről azt hiszed, hogy szándékosan okoztam... A lány megállt. Kezét az ajtó kilincsére tette, majd megfordult a férfi felé. - Hallgatlak - mondta röviden. - Mary és én néhányszor együtt voltunk... úgy... Tudod hogy értem? Mandyre nézett, de a lány csak a szemével jelezte, hogy érti. - Néhány nappal ezelőtt megjelent itt Mary anyja és közölte, hogy apa leszek, Mary gyermeket vár. Azt hittem, megnyílik alattam a föld, és elsüllyedek. Mindenre gondoltam, csak erre nem, amikor észrevettem itt a folyosón. Ezért kellett elmennem hozzájuk. Sajnos, Mary tényleg gyereket vár, az enyémet. Nincs más megoldás, feleségül kell vennem. Hiába szeretlek téged, hiába gyűlölöm őt, a gyerek az enyém. - Ez biztos? - kérdezte Mandy halkan. - Miért vagy ennyire biztos benne? - Azért, mert Mary soha nem csalna meg. Mindig is sokkal jobban ragaszkodott hozzám, mint én hozzá. Amikor beteg voltam, hetekig

ápolt, éjjel-nappal mellettem volt... - Jack legszívesebben leharapta volna a nyelvét ezért a mondatért, de már kimondta. - Értem - fordította el a fejét a lány. - Akkor... Ég veled, Jack! Légy nagyon boldog! - mondta, és csendben kilépett az ajtón. Jack Anderson az ajtóra meredt. Tudta, hogy mindez be fog következni, de valahogy mégis bízott benne, hogy a lány megérti, s nem válnak el haraggal. Szeretett volna beszélni neki a tervéről, hogy miképpen válik majd el Marytől, de ezt csak egy szeretkezés után lehetett volna elmondani... Nézte mereven az ajtót, ahol a lány eltűnt, talán örökre. Fájdalmában felordított és könnyezve az ágyra borult. Zokogott, akár egy kisgyerek, akinek elvették a játékát. Neki is le kellett mondania arról, ami a legfontosabb lett számára: az igaz társról, a szerelemről és a boldogságról... 11. Mandy zokogva bolyongott Washington utcáin. A szeméből folyt a könnye, a szívén mázsás terhet cipelt. Ma tizennyolc éves. Milyen boldogan várta vissza Jacket, szerette volna vele együtt megünnepelni a felnőtté válás napját. Ma már nincs mellette senki, nem is érti, miért nem vet véget ennek az egésznek. Nincs családja, nincs otthona, nincs senki, akit szerethetne és aki szeretné. Aztán rájött, hogy mindez nem igaz. Peter szereti őt, milyen boldog volt, amikor azt mondta neki, hogy a felesége lesz! Ő pedig csúnyán becsapta. Peter ugyanezt érezheti most miatta, amit ő érez a kapitány miatt. Még ha nem is volt közöttük olyan szoros kapcsolat, mint... El akarta felejteni ezt az egészet. Először arra gondolt, elmegy Peterhez, lesz, ami lesz, feleségül megy hozzá. Annyi jó tulajdonsága van, imádja őt, talán majd viszonzásra talál, talán egyszer majd ő is szeretni fogja... Szeretne gyerekeket, igazi családot... Tessék! Most megint eszébe jutott Jack! Úgy látszik, ezután már mindig így lesz. Mindenről ő jut az eszébe, miközben minden igyekezetével azon van, hogy elfelejtse. Aztán elvetette ezt a gondolatot. Megpróbál munkát találni, szüksége lesz pénzre, hogy talpra álljon. Megmutatja Jacknek, hogy nem hal bele az elvesztésébe... Végignézett magán, így nem mehet sehova, valahonnan női ruhát kell szereznie. Egyszerre iszonyatos honvágyat érzett. Haza kell mennie, látnia kell a farmot. A kisházban vannak ruhái, ha azóta szét nem

hordták a csavargók. Szemébe könny szökött, amikor eszébe jutott a lova. Szegény, már nem él... Nem is gondolkodott tovább, elindult hazafelé. Már jó előre megpróbálta magát felkészíteni a látványra, amely majd fogadja. Kora délután ért a birtok határába. Mindenütt fagyos földet, néhol előremeredező száraz kórót látott, mellyel a szél bújócskát játszott. A kóró szárazon rezegve hajolt a földig. Mandy előrenézett, arra, ahol a házuk állt. A szeme előtt felrémlett a nagy terasz, a sötét zsaluk az ablakokon. Becsukta a szemét, és néhány percig mozdulatlanul állt. Aztán, amikor úgy érezte, már elég erős, ismét elindult, de most nem nézett előre, lefelé a földre szegezte a tekintetét. A jól ismert kis ösvénynek egyszerre csak vége lett, beért az udvarba. Alig akarta elhinni, amit látott. Nyoma sem volt az üszkös, fekete romoknak, egy majdnem ugyanolyan ház állt ott, mint amilyen régen volt. Mandy azt hitte, a képzelete, az idegei játszanak vele, ezért hát jól belecsípett a karjába. Fájdalmasan felszisszent. Ezek szerint valóban látja ezt a majdnem kész házat. Elfordította a tekintetét, és a kisház felé nézett. Minden csendes és nyugodt volt. Elindult befelé. A négy lépcsőn felérve lónyerítést hallott. Megállt és körülnézett, s csak most vette észre a ház mögött levő kocsit és a négy pompás lovat. Izgatottan lépett be a házba. Minden idegszála pattanásig feszült. Remélte, hogy akit bent talál, az Jack. Mégiscsak eljött, nem Maryt, hanem őt választotta. Az arca kigyúlt, a szíve gyors ütemre váltott, remegő kézzel nyitott be az ajtón. - Jack! - kiáltott egyet. A házban már a kora esti félhomály honolt, de Mandy érezte, hogy valaki van bent. - Mandy! - hallatszott a szoba végéből. Mandy arcáról lefagyott a mosoly, a boldogság szertefoszlott, amikor meghallotta és felismerte Peter hangját. - Peter! Hogy kerülsz te ide? - kérdezte a lány egyáltalán nem az öröm hangján.

- Eljöttem, mert aggódtam érted - lépett közelebb hozzá Peter. Kezében fellobbant a gyufa lángja, és meggyújtotta a mécsest. - Mikor utoljára láttalak, azt mondtad, hozzám jössz feleségül. Úgy éreztem, tudod, hogy mit beszélsz. Nem gondoltam, hogy nem mész vissza a szüleimhez. Elképzelheted, hogy mit éreztem, amikor végre megszabadultam a katonaságtól és repültem hozzád. Te azonban nem voltál sehol. A szüleim nem is hallottak felőled. Először azt hittem, hogy valami baj ért, aztán arra gondoltam, hogy talán mégsem akarsz a feleségem lenni, ezért hát eljöttem ide. Tudtam, hogy visszatérsz valamikor, s elhatároztam, addig várok, amíg meg nem érkezel. Most, hogy itt vagy, tudom, jó ötlet volt. Láttad a házat? Már majdnem kész. Csak arra vár, hogy berendezd. Arra már nem vállalkoztam... - Peter! - ámuldozott a lány. Nem is tudta, hogy mit mondjon. Ennyi kedvesség és figyelmesség láttán nem illene megbántani. - Nagyon rendes tőled, de igazán nem fogadhatom el. Mennyit dolgozhattál... - Felfogadtam embereket, akik éjjel-nappal dolgoztak, s lám, néhány nap alatt felépítették a házat. Már csak kisebb munkálatok vannak rajta és a bútorok megvásárlása. Szerettem volna neked örömet okozni... - Sikerült, Peter. Annyira meg vagyok hatva, hogy mindjárt elsírom magam - suttogta, és tudta, hogy a szeméből kicsorduló könny nem Peternek szól, hanem Jacknek... - Gyere ide hozzám, Mandy! - tárta ki a karját a lány felé Peter. Mandy odaszaladt és a mellére borult. Már zokogott és szorosan átfogta a férfi derekát. - Nyugodj meg, kérlek! Ne vedd ennyire a szívedre. Ülj le, kérlek, és figyelj! Mandy szipogva ült le az ágy szélére. Kibújt a katonazubbonyából, mert érezte, hogy melege van. Peter ugyanis egy kis kályhát állított be, amely ontotta a meleget. - Boldog születésnapot, Mandy! - lépett be a szobába George szobájából Peter. Kezében egy tortát tartott, rajta egy szál gyertya égett. Mandy szájtátva nézte. - Peter! Honnan vetted... - Anyám járt itt apámmal. Ők hozták, mert nem felejtették el, hogy amikor nálunk jártál, szóba került a születésnapod. Mandy ennyi jóság láttán már nem tudott tárgyilagos maradni. Nem lehet, hogy azt, aki csak az ő kedvébe jár, neki él, hidegen és egy köszönömmel elintézze.

Felállt és elvette a tortát. - Köszönöm, Peter! Azt hiszem, még soha nem találkoztam ennyi figyelmességgel. Nem is tudom, hogy fogom neked mindezt meghálálni - mondta, s magához húzta a férfi fejét. Ajkát felkínálta és becsukta a szemét. Peter szemében a boldogság lángja lobbant, amint ráhajolt a lány szájára. Átölelte és lágyan magához húzta. Minden benne volt a csókjában, amit csak érzett, de Mandy csalódottan húzódott el egy idő múlva. Ez nem volt az igazi, amelytől az egész lénye bizseregni kezd, amelytől szétrobban a testében a vágy, amelytől úgy érzi, megáll a világ... Peter még mindig a csók hatása alatt állt, de aztán megfogta a lány kezét és leültette. - Még nincs vége, hisz az ajándékodat nem adtam oda - mondta, és a zsebébe nyúlt. Kiemelte a kis dobozt és a lány kezébe adta. - Tessék, viseld örökké és légy nagyon boldog velem! - suttogta szerelmesen. Mandy kissé ideges lett. Tudta, hogy ennek a néhány szónak köze van az ajándékhoz. Kényszeredetten vette át a dobozt, és nem nyitotta ki rögtön. Forgatta és nézegette. - Nem akarod kinyitni? - sürgette finoman Peter. - De, persze - hebegte Mandy, és felkattintotta a doboz fedelét. Nem nagyon lepődött meg, szinte érezte, hogy gyűrűt talál benne. - Peter! Ez gyönyörű! - emelte ki az ékszert, amely remekmű volt a maga nemében. - Próbáld fel, kérlek! - mondta Peter, és mellé ült az ágyra. Mandy felhúzta az ujjára, s éppen illett rá. Még ez is -gondolta, még azt is tudja, hogy mekkora gyűrű kell neki. Egyszerűen nincs olyan tulajdonsága, amelyet hibaként ismerne el. - Tetszik? - kérdezte Peter csillogó szemmel. - Nagyon - nézett rá Mandy. Peter szeme olyan szeretettel csüggött rajta, hogy nem volt szíve visszaadni. - Tudod, Mandy, arra gondoltam, hogy lehetne ez a jegygyűrűd. Mit gondolsz? Mandyt szíven ütötte ez a mondat. Peter nem teketóriázik - gondolta, aztán hozzátette gyorsan, hogy ő ajánlotta fel, hogy a felesége lesz!

- Rendben van - mondta Mandy nem valani lelkesen. - Legyen úgy, ahogy akarod. - Ezek szerint hozzám jössz feleségül? - ölelte át hevesen a lányt Peter. - Igen, hozzád megyek - suttogta fülébe Mandy és hagyta, hogy a férfi ismét birtokba vegye a száját. Megpróbált nem gondolkodni, csak csókolni. Nem túl jól sikerült. - Mikor tartjuk meg az esküvőt? - kérdezte felvillanyozva Peter. - Szeretném minél előbb - tette hozzá. - Peter! Tudod én eddig igazából nem tudtam meggyászolni a családom halálát, most egy évig gyászolni fogok. Utána bármikor megtarthatjuk - felelte a lány. Tudta, hogy a lelkében az első perctől kezdve gyászolt, s mindezt csak kifogásként mondta. - Jól van - mondta kissé lehangoltan Peter. - Én várok rád, nem sürget semmi. Nekem az is elég, hogy tudom, hozzám tartozol. Mától a menyasszonyom vagy, bár igazából azt szerettem volna, ha a szüleim is jelen lettek volna és az apám kért volna meg számomra. Mandy örült neki, hogy így alakult. Nem vágyott most senkire, még Peter jelenléte is idegesítette, bár igyekezett nem éreztetni semmit vele, hisz hihetetlen, hogy mit meg nem tett érte. - Köszönöm, hogy megértő vagy, Peter - simogatta meg a lány a férfi arcát. Peter megfogta a kezét, és lefektette az ágyra. Ráhajolt és megcsókolta. Keze a lány melléhez ért, majd gombolni kezdte a ruháját. - Ne, Peter! Ezt nem akarom! Kérlek, érts meg! Ebben a házban éltem át azokat a szörnyűséges perceket, amikor arra ébredtem, hogy a házunk s benne a családom recsegve, ropogva ég... Szörnyű! Nem kívánhatod, hogy most itt... Mandy nem tudta folytatni. Elcsuklott a hangja, s bár minden szava igaz volt, mégsem ez volt a fő ok, hogy nem akart szeretkezni Peterrel. Húzza, ameddig csak lehet. Jack után képtelen lenne közel engedni magához bárkit. - Értem, s nem is erőszakoskodom veled - ült fel Peter piros arccal. - Majd hazamegyünk, és nálunk mindent bepótolunk - suttogta és megsimogatta a lány haját. - Tudod, Peter, én azt szeretném, ha az esküvőig nem történne köztünk semmi. Tisztán akarok az oltár elé menni veled - hajtotta le a fejét. - Túl sokat kérek? - tette hozzá fojtottan. - Nem, dehogy. Én tudok várni. Inkább csak csodálni tudlak! Te olyan

csodálatos lány vagy! Nemcsak szép, de okos is. Benned minden megtalálható, amire egy férfi vágyhat... Olyan tiszta és ártatlan vagy! Mandy nem bírta tovább hallgatni. - Ne mondd ezt, Peter - ugrott fel hirtelen. - Én pontosan olyan vagyok, mint a többi nő, semmivel nem vagyok különb. Ezt csak te látod így, mert szeretsz, s felruházol olyan tulajdonságokkal, amelyekkel igazából nem is rendelkezem. - Nem, Mandy! Én ezt nagyon őszintén mondom és tudom, hisz volt már néhány lány az életemben - mondta, miközben még jobban elpirult. Felállt és elkapta a lány kezét, s forró csókot lehelt a gyűrűsujjára. - Szeretném, ha a karácsonyt otthon, a szüleimmel együtt töltenénk. Ugye, nem mondasz nemet? Ők is annyira szeretnék. Amikor elmondtam nekik, hogy összeházasodunk, kimondhatatlanul boldogok voltak. Peter a lányra nézett, várta a választ. - Örömmel megyek - válaszolta, és már előre rettegett az egésztől. Nem szívesen töltötte volna ezt az ünnepet emberek között. Jackkel igen, de senki másra nem volt kíváncsi. Sajnos, nem tehette meg, hogy ne fogadja el Petertől a gyűrűt, a felépített házat, de nem megy el hozzájuk. Tudta, hogy valamilyen megoldást keresnie kell, hogy pénzhez jusson. - Tudod, mire gondoltam? - nézett rá kedvesen Peter. - Menjünk most azonnal haza. A nagy házban még nincs fűtés, itt meg csak addig van meleg, amíg a kályhában ég a tűz. Kényelmesebb is, és még ajándékot is kell vásárolnom a fa alá. Mandy agyán hirtelen átfutott: és ő mit ad? Neki is illik valamit a fa alá tennie. - Peter! Szeretnék még egy ideig itt maradni. Ha akarsz, menj csak nyugodtan, én maradok, de karácsonyra veletek leszek - mondta Mandy. Néhány hosszú nap és éjszaka kell, hogy elkészítse az ajándékokat. - Jó, akkor maradok én is. Alig várom, hogy hazavigyelek, szeretnék neked megmutatni mindent, még nem is nagyon láttad a birtokot. Van egy szép kis erdőm, benne sok apróvad él. Elviszlek oda, majd ha leesik a hó. Meglásd, milyen csodaszép! - áradozott Peter, a lány azonban egykedvűen hallgatta. - Van még valami, amiről nem beszéltem, pedig ez téged is érint - folytatta Peter. - Karácsony táján lesznek meg a kutyámnak a kölykei. Gondoltam, örülnél egy kiskutyának... Kiválaszthatnád a legszebbet...

- Köszönöm, Peter. Az igazán boldoggá tenne - felelte a lány, és maga előtt látta a pici kis szőrmókot. Peter és Mandy tíz nap múlva elutaztak, hogy a karácsonyt, a szeretet ünnepét családi körben ünnepeljék. Mandy egyre szomorúbb lett, amint a kocsi távolodott. Eszébe jutott, hogy van valaki, aki őt csúnyán megcsalta, becsapta, pedig most itt lenne a helye mellette. Oldalra nézett, a mellette ülő Peterre. A férfi szőrmegalléros kabátban és sapkában ült mellette, minden figyelmét a kocsi elé fogott gyönyörű lovakra összpontosította. A hideg egy kissé pirosra festette az arcát, de látszott rajta, hogy boldog, mert ő vele van. Elfordította hát a fejét, hogy ne lássa azt a boldogságot, amelytől ő csak még szomorúbb lesz. Nem lenne szabad belemennie ebbe a játékba, mert nagyon jól tudja, hogy nem szereti Petert. A férfi tisztességes, nem érdemli meg, hogy becsapja, de nem volt lelkiereje, hogy megmondja az igazat: csak barátra van szüksége Peterben, nem pedig sze- relmes férfira, mert ő azt a férfit soha nem tudja pótolni. S ha mégis megmondaná, akkor teljesen magára maradna. Ennyi fájdalmat nem tudna elviselni egyedül. Milyen érdekes! - gondolta. Amikor megérkezett, arra vágyott, hogy bárcsak ne lenne itt Peter sem, most pedig fél attól, hogy esetleg egyedül marad... A hó Jack Andersonnal együtt érkezett meg a Howard-birtokra, amely Washingtontól északra, az Appalache-hegység egyik csodálatosan szép völgyében volt. Mary egyszerűen csak Édennek nevezte. Az állandó lakásuk Washingtonban volt, de most és általában minden karácsonykor a birtokon ünnepelnek. Az esküvő is itt lesz, van egy kis kápolna a ház végében. Hamarosan megérkeztek Anderson szülei is, akik egyáltalán nem örültek a házasságnak. Maryt soha nem tartották megfelelő társnak a fiuk számára. Ők már kinéztek neki valakit New Yorkban, de Anderson Washingtonba került évekkel ezelőtt, s mivel nagyon ritkán járt otthon, a kiszemelt lány nem várt rá. Nem is bocsátották meg ezt a fiuknak, ezért nem valami lelkesen jöttek a Howard família otthonába A vonathoz Mary és Jack ment ki eléjük. - Mrs. Anderson, de örülök, hogy végre eljöttek! -nyújtotta a leendő anyósa felé a kezét Mary mosolyogva. Nagyon igyekezett, hogy a lehető legkedvesebb oldaláról ismerjék meg a leendő férje szülei.

Mrs. Anderson ugyan elfogadta a feléje nyújtott kezet, de az arcát nem tartotta oda az üdvözlő csókra. Ettől Mary egy kissé zavarba jött és Jackre nézett, tőle várva a segítséget. - Mary, kedvesem! Ragyogóan nézel ki, szebb vagy, mint valaha! - üdvözölte túlzott kedvességgel leendő menyét Mr. Anderson. Egy kicsit megesett rajta a szíve, amikor a felesége nyíltan kimutatta ellenszenvét iránta. Mit lehet tenni? Ha a fiuk szereti ezt a lányt, nekik is el kell fogadniuk. Nincs joguk elvenni tőle a boldogságot. Mary arca felragyogott, és hálásan ölelte meg Mr. Andersont, aki még a fiánál is magasabbra nőtt. Kicsit lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérje az arcát. A kocsi elé fogott négy ló nyugodtan várta, hogy elhelyezkedjenek, aztán a kocsi elindult. - Jól utaztatok, anyám? - kérdezte Jack, és megfogta az anyja kezét. Tudta, hogy miért ilyen hűvös az anyja viselkedése, ezért hát megpróbálta kedvességgel megtörni. Ez mindig bevált. Az anyja ránézett és bólintott, de nem szólt egy szót sem. Ekkor Jack a szájához emelte a kezét és megcsókolta, közben le nem vette a szemét az anyjáról. - Ó, fiam! - sóhajtott fel az anyja, és könnybe lábadt a szeme. Szemrehányóan nézett rá, de aztán meglágyult. Megsimogatta a fia göndör haját. Az esküvői szertartás rövid volt, Mary alig várta, hogy túl legyenek az egészen. Szörnyen gyötörte a hányinger, olyan sápadt volt, mint a fal. Kezében remegett a csokor. Mindenki azt hitte, hogy a megilletődöttségtől olyan sápadt és remegő, csak Jack és a lány anyja tudták, hogy egész más jellegű az oka. Végre a szertartás véget ért, s az ünneplők bevonultak a feldíszített hatalmas terembe. Nem voltak túlzottan sokan, mert Mary és Jack ragaszkodtak az egyszerű és családias esküvőhöz, így csak a szoros rokonság volt jelen. Jack végtelenül unta, és olyan fájdalmas arcot vágott, mint akinek a fogát húzzák. Mrs. Anderson a fiához hajolt. - Jack! Szeretnék veled beszélni - suttogta. Jack bólintott és felállt. Mary épp táncolt valakivel, így hát egyedül unatkozott az asztalnál.

- Mondd, fiam! Mi folyik itt? Valami azt súgja nekem, hogy te nem vagy boldog... - Jól látod, anyám - hajtotta le a fejét Jack. - Nem vagyok boldog, mert mást szeretek... - Tessék?! - kapta fel a fejét és emelte fel a hangját az asszony. - Akkor meg mi a fenének kellett elvenned ezt a nőt? - sziszegte, és a halántékán lüktetve kidudorodott egy ér. - Mert a gyermekemet hordja a szíve alatt - felelte Jack halkan. Mrs. Anderson a fiába kapaszkodott, hogy össze ne essen. - Te nem vagy normális, fiam! Honnan tudod, hogy a tiéd az a gyerek? Azért, mert Mary azt állítja? Hogy lehettél ilyen mamlasz, hogy engedted magad behálózni? - Elég volt, anya, hagyd abba! Mary már a feleségem, a gyerekem anyja. Tudom, hogy soha nem volt senkivel, csak velem. Annyira szeret... - Persze, persze - susogta az asszony szinte ellilult arccal. - Még az is lehet, hogy nem is vár gyereket, csak így akart megszerezni magának. Nekem nem tetszik ez a nő, mindig is mondtam neked, de te nem hallgattál rám. - Most már mindegy, anyám. Akit szeretek, azt nem vehetem el, mert ennyire nem lehetek gerinctelen. Tisztességre, becsületességre neveltetek, ezért hát most ne ródd ezt fel nekem - nézett bánatosan az anyjára. Mrs. Anderson átölelte a fia nyakát, és megcsókolta a homlokát. - Ó, kisfiam! Ha tudnád, mennyire sajnállak. Most már csak arra kérem az istent, hogy a tiéd legyen a gyerek! -sóhajtotta. Jack egyetlenegyszer táncolt a feleségével, amikor megnyitották a táncot. Azóta a nőt mindenki megforgatta már, s alig várta, hogy a férfi megszabadítsa. - Borzasztóan elhanyagolsz, szerelmem! - suttogta -csillogó szemmel. - Még csak néhány órája vagyok az... asszonyod, és máris meguntál? - kérdezte incselkedve. - Pedig még csak ezután tudod meg, hogy milyen nőt vettél feleségül! Én egy tisztességes, hűséges, fantasztikusan szerető feleség leszek, erre esküszöm. Nem kérek mást tőled, csak te is légy az. Csak annyira hű, mint amilyen én voltam, vagyok és leszek hozzád az életem végéig. Jack a karjában tartotta, miközben táncoltak. Érezte, hogy Mary

meghízott, már nem olyan karcsú, mint volt. A melle még egyszer akkora lett, szinte feszítette a mellét, amint hozzá ért. - Mondj már valami kedveset, drágám! Az első házastársi óráinkat éljük, s te még semmit nem mondtál. - Mit akarsz hallani? - kérdezte Jack rekedten. - Mondjuk azt, hogy mennyire szeretsz és milyen nagyon kívánsz! - duruzsolta a fülébe az asszonyka. Jack torka összeszorult. Mandyre gondolt, s tudta, hogy képtelen Marynek azt mondani, hogy szereti. Ezt csak Mandynek mondhatja. - Hisz tudod, minek kell annyiszor mondani. Különben nem vettelek volna el - mondta nehezen. - Tudod, egy nőnek nem lehet elégszer mondani. Kell, hogy a fülembe suttogd, mert különben még más férfi után nézek - fenyegette meg, és öntelten nézett rá. - Jack! - fordította komolyra a szót Mary. - Még nem is mondtad, hogy örülsz a kis jövevénynek. Ugye, várod te is? - kérdezte. - Persze. Várom - felelte, de a szívében ellenséges érzés támadt, mint mindig, ha a gyermekre gondolt. Lelkiismeret-furdalást keresett ott belül, de nem talált. Furcsa, alapjában ő egy érzékeny, szentimentális ember, s nem értette, miért érez ilyen ellenségesen a saját gyermekével szemben. Csak abban bízott, hogy majd ha megszületik és a karjába emeli, talán megváltozik vele szemben. Pláne, ha majd rá fog hasonlítani. Éjfél elmúlt, Mary és Jack az asztalnál ültek, néhányan táncoltak, a többiek pedig az asztaloknál énekeltek. A jókedv, vidámság mindenkire ráragadt, csak Jack és az édesanyja ültek savanyú arccal. - Nos, fiam! - állt fel Mr. Anderson. - Mikor rabolod már el az asszonyt? Itt az ideje, hogy eltűnjetek! - kiáltott oda egy kacsintás kíséretében az apja. Jack kényszeredetten állt fel, és megfogta a felesége kezét. - Édes fiam! Az öledben kell a nászágyba vinned! Vedd hát a feleségedet a karodba! - szólt rá biztatóan. Jack gépiesen felemelte az ölébe Maryt, és nagy kiabálás és taps mellett kivitte a teremből. A lépcsőhöz érve azonban letette. - Azt mondta az apád, hogy az ágyig az öledben kell vinned! - mondta szemrehányóan Mary. - Sajnálom, túlságosan nehéz vagy - felelte szárazon Jack. - Az ágyig a

saját lábadon kell jönnöd. Ha nem tudnád, hónapok óta harcolok, alig alszom valamit, nem vagyok az erőmnél - tette hozzá engesztelően, mert látta, hogy az asszony mindjárt elsírja magát. - Na, gyere - fogta meg a kezét, és így mentek fel a szobába. A nászágy tele volt szórva apró, fehér virággal, az ágynemű hófehér és habos volt. Minden arra várt, hogy az ifjú pár felszentelje. Jack úgy vetkőzött, mint aki inkább öltözik. Míg Mary pillanatok alatt meztelenül feküdt a gyönyörű nászágyra, addig Anderson még csak a gombjait fogdosta. - Gyere ide, szerelmem! Segítek! - ajánlotta kedvesen Mary, és fel térdelt az ágyon. Jack pillantása végigsiklott a nő testén. Szinte megdöbbent a látványtól. Mary soha nem volt túlságosan vékony, de csinos, arányos volt az alakja. Most azonban két hatalmas melle lelógott a hasára, combjai pedig kétszer akkorák lettek, mint voltak. A feneke pedig!... Jack kedve még jobban elment. Tudta, hogy egy asszony, ha várandós, kissé elformátlanodik, de ennyire?! És már az elején? Bár az igazat megvallva, fogalma sem volt róla, hogy mikor is jön a baba. - így, szívem! Már készen is vagyunk! - húzta le Jackről az utolsó ruhadarabot is Mary. Rögtön a férfiasságára nézett, de az nem jelezte, hogy vágyik a szerelmi játék után. Ettől haragosan villant a szeme. - Úgy látom, nem nagyon akarsz engem, Jack! - mondta, és hideg tekintettel nézett rá. - Mary! Már mondtam neked, hogy nagyon fáradt vagyok. Minden energiámat elszívott ez a háború. Előttünk áll még az egész élet... Még olyan sokszor lehetünk együtt, hogy rám is unsz... - Én? Rád? Soha! - nyújtotta ki a karját megbocsátóan a férfi felé. - Gyere, majd segítek, hogy elfelejtsd a fáradtságot és ne érezz mást, csak szerelmet, lángoló vágyakozást - suttogta, és a szeme teljesen összeszűkült. Jack minden érzelem nélkül feküdt mellette, de hiába volt a nő minden igyekezete, nem teljesíthette férji kötelességét, mert nem gerjedt a tűz, még csak apró kis szik- rák sem gyúltak, nem volt benne semmi más, mint elégett hamu. Mary sírva fordult el tőle, már nem volt kedve élesztgetni az elaludt lángot. Szívében haraggal, szemében könnyekkel merült álomban azon az éjszakán, amelyet már alig várt. Csalódott volt és sértett! De ezt még

megbosszulja! - ígérte meg magának némán, mielőtt elaludt volna. Jack azonban egyáltalán nem aludt ezen az éjszakán, és nem is bánkódott azon, hogy Mary kielégítetlenül fordult el tőle. Mandyre gondolt, és lehunyta a szemét. Maga előtt látta a lány meztelen testét, arcát, szemét, száját... A teste egészen felforrósodott, a vére lüktetve áradt szét benne. Még szerencse, hogy Mary már egyenletesen szuszogott mellette, nem vehette észre, hogy a férfi testében a láng mennyire lobog, mennyire ég, de nem neki! Kigyulladtak a gázlámpa fényei a hatalmas teremben. A magas, formás karácsonyfa ott pompázott az ablak előtt. Alatta sorakoztak az ajándékok. Mr. Green volt egyedül bent, s amint mindent rendben talált, felemelte a kicsi ezüstcsengőt, és jelezte, hogy a ház népe bejöhet. Mandy és Peter, valamint Mrs. Green egyszerre álltak fel a csengő szavára, majd elindultak a szalonból. A kétszárnyú ajtó kinyílt, egy-egy inas állt kétoldalt, meghajtva fejüket Mrs. Green és a mögötte lépkedő fiatal pár előtt. - Boldog karácsonyt, kedveseim! - fogadta őket mosolyogva Mr. Green, aztán előbb a feleségét, majd utána a fiatalokat is üdvözölte. Mandy borzasztóan feszélyezve érezte magát. Minduntalan sírni volt kedve, de nem akarta elrontani a család hangulatát. Ezért hát vidámságot tettetve, figyelmes arcot próbált mutatni. Mandy egy aranyláncot kapott, amelyen egy briliánsból kirakott szív volt a medál. Természetesen Peter ajándéka volt. Mrs. Greentől ruhát, kabátot kapott, míg Mr. Green egy régi családi ékszert, az édesanyja karóráját adta a lánynak. Ezzel fejezte ki, hogy mennyire szereti, és leendő menyének tekinti. - Fogadd el tőlem, Mandy! Ezt az édesanyám azzal adta nekem, hogy annak a lánynak adjam, aki Peter felesége lesz. Remélem, most hogy már eljegyeztétek egymást, nem találod korainak, hogy az ajándékot az esküvővel hoztam összefüggésbe. - Köszönöm, Mr. Green! Igazán csodálatos! - mondta, miközben a férfi felcsatolta a karjára az aranyórát. -Még soha nem volt ilyen gyönyörű ékszerem. Mandy mindhármójuknak saját készítésű ajándékot adott, hisz nem volt pénze ajándékvásárlásra. Mrs. Greennek egy csodálatos kendőt kötött, amely beborította az egész vállát, Peternek egy szép mellényt, míg Mr.

Green egy pár zoknit és kesztyűt kapott. Mindenkit meglepett a lány szép kezemunkája, s úgy érezte, nem maradt szégyenben az ajándékot illetően, még ha nem is adott értük pénzt. Mindenki el volt ragadtatva, és nem értették, mikor készítette ezt a sok holmit, hisz oly rövid volt az idő. Mandy örömmel mesélte el, hogy titokban, mindig kihasználva azokat az órákat, amikor egyedül maradhatott és természetesen főleg éjszaka. Mandy boldog volt, hogy volt valami, amihez értett. Édesanyja csodálatosan szép dolgokat készített, nagyon jó kézügyessége volt, s Mandyt egész kicsi korában megtanította kötni és hímezni. A vacsora csodálatos volt, a lány nem győzte kapkodni a fejét ennyi finomság láttán. Minden tárgyról sugárzott a gazdagság, a jó ízlés: a tányérok szélei aranyozottak voltak, a poharak talpai is aranylóan csillogtak, az evőeszközök pedig millió szikrát szórtak, amint a mennyezetről lelógó kristálycsillár fénye rájuk esett. - Szeretném tudni, mikorra gondoltátok az esküvőt, gyerekek? - szólalt meg Mrs. Green, miközben egy nagy falat tortát emelt a szájához. - Még nem beszéltünk konkrét időpontról, anya -mondta Peter. - Mandy még gyászol. Eddig nem tudta megtenni, mert a háború közbeszólt, tudod, hogy elvitték, mert azt hitték, hogy ő George... - Tudom, tudom, már elmesélted egyszer - felelte bólogatva az asszony. - Nem akarom én sürgetni a dolgot, de már annyira vágyom egy kis unokára - mondta, és a lányra nézett. Mandy elpirult, és gondolatban nagyon haragudott Mrs. Greenre, amiért ilyen dolgokról beszél. Pedig, ha tudta volna, hogy miért sürgeti annyira, nem haragudott volna rá. Mrs. Green ugyanis halálos beteg volt. Az orvosa megmondta, hogy talán egy fél éve van hátra. Mire eljön a tavasz, kinyílnak a virágok, ő elmegy... Az egész ünnep alatt szakadt a hó, Mandy kénytelen volt tovább időzni a Green-birtokon, mint szeretett volna, de ebben az időben nem indulhatott útnak. Meg kellett várni, amíg egy kicsit enyhül az idő. A nagy ház még üres, a kicsi házban pedig nem biztonságos ilyen hideg időben egyedül maradni. Hófúvás esetén még be is temetheti a házikót, s ő benn rekedhet. Petert nem akarta magával vinni, amikor visszatér a farmra, de tudta, hogy nem sikerül

majd meggyőzni. Néha maga sem tudta, hogy mi lenne neki jobb: egyedül maradni, vagy Peterrel. Azt el kellett ismernie, hogy a férfi jellem volt, soha nem próbálkozott vele azóta, amióta Mandy megmondta neki, hogy csak az esküvő napján szeretné odaadni magát neki. Tudomásul vette, bár a lány sokszor észrevette rajta, hogy nehezen tudja visszatartani magát. Ezért becsülte őt, és néha úgy érezte, talán egyszer még meg is szereti. Persze ez csak addig volt, amíg eszébe nem jutott Jack, aki még mindig erősen hatott rá. Elég volt csak gondolnia rá, máris elgyengült, és érezte a vágyakozást, a rettenetes űrt, amely körülvette, amióta elszakadtak egymástól. Jack visszatért a seregéhez, hisz csak pár nap szabadságot kapott az esküvőre. Épp visszatért egy több napos csatából, amikor már a tábor előtt észrevette az anyósa kocsiját. Tudta, hogy valami történt. Sietve indult a szobája felé. Agyán átsuhant, hogy épp négy hónapja, hogy elvette Maryt, s ezalatt a négy hónap alatt talán háromszor voltak együtt. Szerencsére csak ritkán ment haza, Mary pedig a nagy pocakja miatt nemigen mászkál utána. Most beköltöztek Washingtonba, hogy az asszony közelebb legyen a kórházhoz. A tavasz hozza a babát, így mondta az anyósa, amikor utoljára otthon járt... - Jack! Ó, Jack! Milyen szerencse, hogy megjöttél. Maryt most vittük be a kórházba, megindult a szülés. Reméltem, hogy itt leszel és hogy kíváncsi vagy a gyermekedre. - Hogyne! - felelte Jack idegesen. - Rögtön szólok a felettesemnek, hogy néhány órára elmegyek - mondta, azzal kiszaladt a szobából. A kocsis a lovak közé suhintott az ostorral, mire azok vágtatni kezdtek. A kórházban nagy volt a sürgés-forgás. Rengeteg sebesültet hoztak, Jack azonban most nem figyelt rájuk. Minden idegszálával arra összpontosított, hogy miként fogadja majd a gyermekét. Megszűnik-e az a kínzó érzés, amely most még talán sokkal jobban tört fel benne, mint eddig. - Sokkal jobban szerettem volna, ha otthon, nyugodt körülmények között hozza a világra a gyermeket, mint itt -mutatott körbe Mrs. Howard Jacknek beszélve. - A háziorvosunk azonban azt tanácsolta, hogy inkább itt a kórházban szüljön, mert túl nagy a terhe, várhatóan a

gyermek nagyon nagy súlyú lesz. Az pedig komplikációt okozhat -mondta, és megtörölte izzadt homlokát. Az orvos jött feléjük. Érdekes módon nem mosolygott, nem látszott vidámnak. Az asszonynak feltűnt, és érezte, hogy valami történt. - Doktor! - szaladt elébe. - Látom, valami történt! Meghalt... a baba? - Nem - felelte az orvos. - Mindketten egészségesek, menjenek be hozzájuk - mondta, de egyáltalán nem volt vidám. Mrs. Howard elindult, amikor a férje sietős lépteit hallotta meg a háta mögött. - Mama! - kiáltotta a férfi, és egy kicsit zihálva szedte a levegőt. - Szervusz, Jack! - fogott kezet a vejével, akivel csak a legutolsó otthonlétekor találkozott. Katona volt ő is, és olyan feladattal bízták meg, amely elszólította az otthonától több száz mérföldnyire, s még az esküvőre sem engedték haza. Ezért hát nagyon sok mindenről nem volt tudomása. Többek között természetesen arról sem, hogy Mary babát vár, s azt sem értette, miért volt ennyire sürgős az esküvő. - De jó, hogy végre megjöttél! - mondta az asszony, és a férjébe karolt, így léptek be a terembe, ahol Mary feküdt. - Édes kislányom! - indult felé örömittasan. - Még azt sem tudjuk, hogy fiú vagy lány az unokánk. Az orvos sem mondta, már annyira szeretnénk tudni. Remélem, jól vagy? - hajolt oda, és megcsókolta a lánya arcát. Mary azonban nem mosolygott, kezével eltakarta az arcát. A teste rázkódott a zokogástól. - Mary, kislányom! Mi van veled? - faggatta ijedten az anyja. - Kicsikém - lépett az ágyhoz az apja is. - Nézd csak, itt van a papa! - mondta kedvesen, és megfogta a lánya csuklóját. Mary azonban tovább zokogott anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. Ekkor Jack lépett oda hozzá. - Mary! Kérlek, mondd el, mi baj van? - kérdezte kedvesen. Már ő is ideges volt. Mary a hangját meghallva még inkább zokogni kezdett, szinte remegett az ágy vele. - Doktor! Doktor! - indult Mrs. Howard az ajtó felé, amikor belépett a doktor, maga elé engedve egy nővért, akinek a karján egy pici baba feküdt.

- Asszonyom! - lépett az orvos Mrs. Howard elé. -Az unokája kisfiú... A nővér odalépett az asszony elé, és megmutatta a gyermeket. Mrs. Howard egy hatalmasat sikoltott, majd ájultan rogyott össze. Mi. Howard és Jack Anderson értetlenül néztek össze, majd közelebb léptek a nővérhez, aki nekik is megmutatta a gyermeket. Mr. Howard egyetlen szót sem szólt, csak az orvos mellé lépett, aki már felállította az asszonyt. A felesége hóna alá nyúlt, és szó nélkül kivezette a szobából. Jack csak állt, és a kisbabát nézte. Lassan megeredtek a könnyei, széles válla rázkódott a zokogástól. Lehunyta a pilláit, de akkor is látta a gyermeket, a fekete göndör haját és a fekete bőrét... Az ajka megmozdult, és alig hallhatóan motyogta: -Nem az enyém, nem az enyém, ez a gyerek néger... Jack Anderson hihetetlen megkönnyebbülést érzett, amint egy kissé összeszedte magát. Fájt ugyan mélységesen, ott legbelül, hogy Mary rászedte, de mégis, ezzel megszüntette azt az apró kis hajszálvékony köteléket, amelyhez kötötte Mary. Nem is nézett a nő felé az ágyba, csak kifelé igyekezett. Mrs. és Mr. Howard az ajtó előtt álltak. Az asszony úgy összetört ebben a néhány percben, mintha évek teltek volna el. A szeme fénytelenül révedezett a semmibe, a férje, aki mindkét karjával átölelve tartotta, lehajtotta a fejét, amint Jack ránézett. - Mr. Howard! Azt hiszem... - Ne, ne mondjon semmit, fiam! - vágta el halkan Jack szavát az idős ember. - Nincs itt helye most szavaknak. Kérem, bocsásson meg neki... Még nekünk is szörnyű csalódás volt, nemhogy magának. Természetesen kárpótoljuk anyagilag és minden kötelezettsége alól felmentjük... - Mr. Howard! Nincs szükségem anyagi kárpótlásra. Ami az erkölcsi részét illeti, ön már megtette a magáét. Többet nem is kérek - felelte Jack, és a kezét nyújtotta. Elindultak mindhárman kifelé, amikor az orvos utánuk szaladt. - Kérem! Várjanak! Mr. Howard megállt, Jack azonban továbblépkedett. - Sajnálom, hogy csupa rosszat tudok mondani a mai napon, de a gyermek... sajnos meghalt.

- Tessék? - kérdezte elképedt arccal Mr. Howard. - Igen. Erős légzési problémák léptek föl nála egyik pillanatról a másikra, és sajnos nem tudtuk megmenteni. Megfulladt... Természetesen a boncolás után bővebbet tudunk... - Köszönöm, nem szükséges - mondta Mrs. Howard, majd egy hirtelen mozdulattal kitépte magát a férje öleléséből, és Mary szobája felé szaladt. - Mary! Kislányom! - kiáltotta. - Te akkor is az én gyermekem vagy, ez neked is legalább akkora csapás volt, mint nekem, de nem hagylak magadra! - Azzal belépett a lányához. Mr. Howard Jackre emelte fáradt, bánatos arcát, majd elmosolyodott. - Bocsásson meg, Jack, de a feleségem után kell mennem. Kérem... ne ítéljen el minket. Mary bármit követett is el, a gyermekünk és szeretjük - tárta szét a karját, és görnyedten elindult. Jack Anderson, amint kilépett a forgalmas utcára, mélyet szippantott a friss, tavaszi levegőből. Teleszívta a tüdejét, hogy kicserélődjék az ott rekedt, fullasztó levegő. Rögtön Mandyre gondolt. Még alig néhány hónap telt el az utolsó találkozásuk óta, még talán van remény. Ha mindent elmond, a lány biztosan megbocsát, hisz szereti... Gyorsan, gondolkodás nélkül egy ismert ékszerészhez indult. A roló ugyan le volt engedve, de addig kopogott, amíg az öreg ékszerész ki nem nézett a roló közepén lévő aprócska ablakon. - Kérem, uram! Szeretnék vásárolni valamit. Megtenné, hogy beenged? - Zárva vagyunk, uram - integetett kifelé az öregember. - De kérem! Tudja, karácsonyra nem tudtam hazamenni, hisz látja, katona vagyok! Most szeretnék a kedvesemnek valami szép ajándékot vinni. Itt mindig olyan sok szép ékszert láttam, ezért is jöttem ide! - Nos, mivel látom, hogy katona, ezért nem bánom, jöjjön be! Az utcán jobbra van egy kis ajtó, oda jöjjön, ott kinyitom - majd elcsoszogott. - Köszönöm, hogy beengedett - mondta hálásan Anderson. - El sem tudja képzelni, milyen boldoggá tett. - Jól van, jól van. Mondja, mit szeretne? - hárította el hálálkodását az öreg. - Jegygyűrűt, de a legszebbet - felelte Jack ragyogó arccal. - Most már értem, miért akart mindenáron bejönni -húzódott mosolyra a kereskedő ráncos arca. Elővett egy nagy tálcát, melyen rengeteg gyűrű csillogott. Jack először

nem is tudta, hogy melyiket nézze, de aztán megakadt a szeme egy kék köves gyűrűn, melynek pontosan olyan volt a színe, mint Mandy szemének. - Ezt, ezt szeretném! - mutatott rá az ékszerre. - Jó ízlése van, uram! Én is pont ezt ajánlottam volna - mondta a kereskedő, és hunyorgott. - A méret megfelel? Egészen kis méret - nézett rá az ékszerész. - Ó, igen. Pontosan ekkora az ujja - nevetett fel a kapitány, és maga elé idézte a lány vékony ujjait. Jack Anderson vidáman lépett ki az utcára. A zsebében ott lapult a kis ékszer, amely remélhetőleg hamarosan Mandy ujján fog ragyogni. A táborba visszaérve azon töprengett, hogy minél hamarabb el kellene utaznia a lányhoz. Igen ám, de hogy magyarázza meg azt, hogy megint szabadság kellene neki. Már így is sokkal többet volt távol, mint a többi tiszt. A háború javában dúlt, ő pedig úgy viselkedik, mintha béke lenne. Elfelejti, hogy katona, és felelősséggel tartozik a feletteseinek, a hazájának és a beosztott katonáinak. Csak ezután következhet a magánélet. Most azonban első Mandy, és minden más csak másodlagos lehet. A szobájában lerogyott az ágyra. Elővette a zsebéből a kis dobozt és megnézte a gyűrűt. Már többféle variációt is elképzelt, hogy mi módon adja majd át, de egyiket sem találta megfelelőnek. Majd, ha odakerül a sor, jön magától. Anderson egy hét múlva tudott elszabadulni. Amint lelépett a pöfögő kis vonatról, megállt. Szétnézett. Amikor utoljára járt itt, már este volt, nem is tudott megismerkedni a tájjal. Most, amikor a tavasz végén járnak, minden csodaszép volt. Mintha egy mesebeli tájon járna. A fű zöld volt, rengeteg virág himbálta színpompás fejecskéjét a lengedező szellő érintésére. A távolban egy kisebb erdő hívta fel magára a figyelmét, ahonnan madárének hallatszott. Egy pillanatra nem is igen tudta, hogy jó helyen jár-e. Kereste a romos farmot vagy esetleg egy félkész házat, de nem látta sehol. Pedig biztosra vette, hogy ez a Fontaine-birtok, bár még elég távol volt az udvartól. Szemével folyton a kis épületet kereste, de nem látta. A zubbonyát kigombolta, és kibújt belőle. A nap magasan járt az égen, szinte melege volt.

Amint közelebb ért a birtok végéhez, egy táblát látott, amelyen elmosódottan olvasta: Fontaine-farm. Felsóhajtott. Jó helyen jár, ez itt a lány otthona. Mindjárt vidámabban és gyorsabban indult el. A kis ház már feltűnt előtte, s amint közeledett, egyre jobban rajzolódott ki a szeme előtt egy új, tekintélyes méretű ház teteje. Nahát, ez a lány! - gondolta magában. Egy pár hónap alatt micsoda házat építtetett. Meg kell adni, megáll a saját lábán! - dicsérte elismerően magában. Amint a nagy ház elé ért, megállt. A ház végében egy kocsi állt, de nem volt előtte ló, lehet ez is a Mandyé. Elfordította a fejét, s amit látott, attól még inkább melege lett. Mandy épp teregette a mosott ruhát. Gyönyörű haja a háta közepéig ért, hosszú, fodros szoknyát és ujjatlan blúzt viselt. Anderson majdnem felkiáltott örömében. Elképzelte, hogy a felesége, s amint észreveszi, a karjába repül. Lassan, remegő lábbal, dobogó szívvel elindult a lány felé. Már egészen közel ért hozzá, amikor az épület végében lévő istállóból egy férfi lépett ki. - Nagyon ügyes vagy, drágám! Azt hiszem, én vagyok a világon a legboldogabb, mert te vagy nekem. Ha tudnád, milyen gyönyörű vagy! - mondta, miközben egészen közel ment a lányhoz, és átölelte. Mandy háttal állt neki, így Peter hátulról fogta meg a derekát. - Jaj, Peter! Hagyj kérlek, így nem tudok dolgozni -nevetett fel csilingelő hangon a lány, és megfordult. A kezében lévő ruhával Peter felé csapott. Tekintete a közeledő férfira esett, és a keze megállt a levegőben. Még nem látta tisztán az arcát, de érezte, hogy Jack az, aki közeledik. Meredten nézett felé, szinte megdermedt. - Nahát! Micsoda meglepetés! - kiáltott fel Peter, amint megismerte a közeledő alakot. Bár legszívesebben a pokolba kívánta volna, de megpróbált udvariasan viselkedni volt felettesével. - Jó napot! - lépett még egyet közelebb Anderson, aztán megállt. Szemét le nem vette a lányról, akinek az arca elsápadt. - Jó napot, kapitány úr! - nyújtott kezet Peter. - Mi járatban van errefelé? - kérdezte, bár nagyon is jól tudta. A kapitány nem felelt, továbbra is Mandyt figyelte. , - Mandy! Magához jöttem! - mondta, magázva a lányt és figyelmen kívül hagyva

Peter kérdését. - Anderson kapitány! - tért magához nagy nehezen Mandy. - Csak nem vége van a háborúnak? - kérdezte, csak hogy kérdezzen valamit. Néhány újság ugyanis ott hevert a teraszra vezető lépcsőn. Tehát nagyon is tájékozott volt a háborút illetően. - Sajnos, még nincs vége. Szabadságot kértem, fontos mondandóm lenne, ha nem zavarom - mondta, és egyik lábáról a másikra állt. - Már miért zavarna? - nevetett rá Mandy, akitől a kapitány majdnem megőrült. A lány most még sokkal szebb, mint volt. Annyira szerette volna felkapni a karjába és arcát a lány gyönyörű hajába rejteni, de vissza kellett fognia magát. - Köszönöm, hogy meghallgat és szán rám némi időt - felelte kiszáradt szájjal. - Kérem, jöjjön, foglaljon helyet itt a teraszon - mutatott egy háromlábú asztal felé, amely körül székek álltak. Jack Anderson alig várta, hogy leüljön. A lába olyan gyengének bizonyult, hogy szinte megerőszakolta magát, hogy ne csukódjon össze. Mandy leült vele szemben. - Peter! Hozz kérlek valami italt és gyümölcsöt -mondta. - A kamrában van földieper, el van készítve -adta ki az utasítást. Peter felugrott, és eltűnt a házban. Jack Anderson a szemével majdnem felfalta a lányt. A tekintete követelődző volt, és a szeméből ugyanaz a láng lobogott felé, amelytől mindig ellágyult. Egy ideig állta, de aztán lesütötte a szemét. - Gyönyörű vagy, Mandy! Alig vártam, hogy lássalak! Mandy elpirult. Érezte, hogy beindul ereiben a vér. Alig szólt hozzá Jack, máris úgy reagált rá az érzéke, mint ezelőtt. - Köszönöm - suttogta. - Te is ragyogóan nézel ki -mondta, majd hozzátette - jót tesz neked a házasság. Jack arca elkomorult. Mandy élesen válaszolt, ez nem jó jel. A lány haragszik rá, és nehéz lesz elnyernie a bocsánatát. De ő megpróbálja és nem adja fel. Ha már eljött, addig el nem megy, amíg meg nem tudja, remélheti-e a lány szerelmét vagy nem. - Épp erről szeretnék veled beszélni, Mandy! - Nem szívesen hallanék róla - mondta a lány, és elfordította a fejét. - Mandy! Ha tudnád, mennyi minden történt velem az elmúlt néhány hónap alatt! Azért jöttem, hogy mindezt elmondjam neked. Nem kérek mást, csak hallgass meg!

Ebben a pillanatban kilépett Peter egy hatalmas tálcával. Letette az asztalra és leült. Hosszú lábát keresztbe rakta, látszott rajta, hogy nagyon is otthon érzi magát. - Mandy! Beszélhetnénk négyszemközt? - kérdezte egy kis idő múlva, amikor látta, hogy Peternek esze ágában sincs magukra hagyni őket. - Peter! Kérlek, hagyj magunkra egy rövid időre! Nem tart sokáig, ígérem! - mondta Mandy, és megsimogatta Peter arcát. Jack Anderson szívébe késszúrás volt ez a mozdulat. Amint Peter eltűnt a ház végében, Anderson megköszörülte a torkát. Mandy várakozóan nézett rá. - Azért jöttem, hogy megmondjam, nagyon szeretlek és azt akarom, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk. - És mi van a házasságoddal? Gondolom, már meg is született a gyermeked, ugye? - kérdezte Mandy, és bármennyire is nem akarta, a hangja megremegett. Jack nem válaszolt rögtön. Lehajtotta a fejét, és a lábával a kőpadlót piszkálta. - Igen, megszületett, és már meg is halt - mondta halkan. - Sajnálom - remegett meg a lány egész testében. - Szegény picike! - mondta őszinte sajnálattal. - Ezek után ott akarod hagyni Maryt? - kérdezte egy kis idő múlva élesen. - Most, amikor a legnagyobb szüksége lenne rád, hogy tudtad otthagyni? - kérdezte, és haragos pillantást vetett rá. - Bár nem tartozik rám, de azt kell mondanom, ez nagyon csúnya dolog. A feleséged megszüli a gyermeketeket, a gyerek meghal, és te ahelyett hogy vigasztalnád, mellette lennél ebben a nagy fájdalmában, hozzám szaladsz? Milyen ember vagy te, Jack? Azt hitted, mindjárt a nyakadba ugrok? - kérdezte, és neheztelő pillantást vetett rá. - Nem mondtam még el mindent - mondta Jack. - Hallgass végig, aztán mondj véleményt, s én pedig elfogadom azt, amit mondasz. - Azt hiszem, egyáltalán nem érdekel, amit mondani akarsz. Elcsavartad a fejem, elhitetted velem, hogy szeretsz, s amikor nem is vártam, bejelentetted, hogy elhagysz, mert Mary gyermeket vár tőled. Aztán idejössz, hónapok múlva, amikor a gyermeked meghal és vissza akarod állítani mindazt, amit már soha nem lehet. Hogy képzelted ezt, Jack? Ezek után már nem tudsz nekem olyat mondani, ami megváltoztatná rólad a véleményemet. - Szóval meg sem akarsz hallgatni? - kérdezte Jack. Mandy épp válaszolni akart, amikor visszajött Peter.

- Leülhetek? - kérdezte a lányt, mire Mandy bólintott. - Még nem fejeztük be! - mondta emelt hangon Anderson, és jeges tekintettel nézett Peterre. - Ha megkérhetném, még menjen el egy kis időre - mondta parancsolóan. - Maga nem parancsol itt nekem, kapitány. Maga csak a seregben volt a felettesem, de itt Mandy birtokán van, ahol még csak beosztott sem lehet. Azt hiszem, eleget volt már itt, elmehet maga! - Peter! Kérlek! - fogta meg a lány a férfi karját. - Engedd, hogy ezt én rendezzem. Ne szólj bele, ha megkérhetlek! - mondta egy kissé fojtottan. - Jack! Jöjjön kérem, elkísérem a birtok végéig - állt fel Mandy, és elindult lefelé a lépcsőn. Jack utánasietett. Az udvaron keresztülhaladva, Anderson megállt, amint a kis ház mellé értek. Nézte a házat, amely olyan kedves volt neki, mintha mindig is az övé lett volna. Persze, hogy kedves volt, hisz itt ismerte meg Mandyt, itt szeretett bele... Mandy zavarba jött, amint Jack arcába nézett. A férfi szürkéskék szeme könnyes volt. - Mehetünk? - kérdezte lágyabban. - Persze - bólintott a férfi. - Mondd el, amit még akarsz, aztán menj el! - Mandy letépett egy zöld levelet, és az arca elé tartotta. - Tudod, amikor megszületett a gyerek, úgy éreztem, hogy összedől körülöttem a világ. Úgy éreztem, ez az a perc, amikor számomra vége mindennek... Aztán... megláttam a gyereket... Ó, Mandy! - sóhajtott fel Jack fájdalmasan. - Mondd tovább! - nézett rá Mandy érdeklődve. - A kisfiú... hát... olyan nehéz erről beszélni - mondta Jack, és Mandy jól látta, hogy egész testében remeg. - Mi történt a kisfiúval? Beteg volt? - Nem. Egészségesnek tűnt... - Akkor mi volt vele? - türelmetlenkedett a lány. - Néger baba volt, Mandy! - mondta ki végre a kapitány. - Érted? Néger baba volt, tehát nem az enyém! Mandy szeme tágra nyílt, a kezében úgy remegett a levél, mintha a szél fújta volna, majd erőtlenül szétnyíltak az ujjai, és a földre ejtette. - Szegény Jack! - nyújtotta ki a kezét, hogy megsimogassa a férfit, aki

olyan szomorúan nézett rá, hogy a lánynak majdnem megszakadt a szíve. -Mandy! Mandy! Gyere már, kérlek! - jött feléje Peter. - Megyek rögtön, Peter! - kiáltott oda a lány, és elrántotta a kezét. - Nagyon sajnálom, ami veled történt, Jack. Isten rendelte így, biztos tudja, hogy miért. Bele kell nyugodni. Mary akkor is a feleséged... - Nem, Mandy! Ő már nem a feleségem, s nem is volt az soha. Bár hivatalosan a feleségem, én soha nem tartottam annak. Az én szívem csak érted dobog. Mandy! Szerelmem... - Ne, Jack! Hagyd ezt, kérlek! - Miért? Hisz tudod, mennyire szerettelek és most is ugyanúgy szeretlek, mint akkor... ott, a tábori kis vaságyon... Mandy testén végigvágtatott az az érzés, amelyet azóta nem érzett, amióta itt a farmon él. Néha feltámadt benne, de ő rögtön elfojtotta, most azonban nem tudott parancsolni a testének. Minden idegszála fellázadt a tiltakozása ellen, és követelte a férfit, akit még most is ugyanúgy szeret. Csak még magának sem akarja bevallani... - Mondd, Mandy! Ugye, te is szeretsz? - kérdezte, és meg sem várva a választ, folytatta. - Szerelmem zálogául hoztam neked valamit - mondta és elővette az ékszeres dobozt. Kinyitotta, kivette belőle a gyűrűt és megfogta a lány kezét. Fel akarta húzni az ujjára, de a legnagyobb megdöbbenésére, ott már ragyogott egy gyűrű! - Mandy! Mit jelent ez? - kérdezte halálra váltan. - Igen, elkésett, Anderson! Mandy a menyasszonyom, és kérem, hagyja őt békén! - szólalt meg a háta mögött Peter fenyegetőzve. Már jó néhány perce állt itt és mindent hallott, amit a férfi mondott. - Peter! Mandy engem szeret, nem magát! - Jack hangja halk volt és nyugodt. - Mandy! - lépett közelebb a lányhoz Peter. - Kérlek, mondd meg neki, hogy a menyasszonyom vagy, hogy engem szeretsz és hamarosan összeházasodunk! Mondd meg neki! - Sajnálom, Jack. Peter menyasszonya vagyok, és hamarosan hozzámegyek feleségül - hajtotta le a fejét a lány. - Azt kihagytad, hogy nem engem, hanem őt szereted -jegyezte meg Jack. - Kérlek, azt is mondd! - tegezte le Peter előtt a lányt. Mandy még mélyebbre hajtotta le a fejét. Képtelen volt kimondani, hisz nem szereti Petert, de annyi mindent köszönhet neki, nem bánthatja

meg. De vajon megbánthatja-e Jacket, akit tiszta szívből szeret? Hazudhat-e magának és Jacknek? Kétségek között vergődött és hallgatott. - Mandy! Mondd meg neki, hogy nem szereted, kérlek! - fogta meg a karját Peter. - Mandy! Utoljára kérlek, mondd a szemembe, hogy nem szeretsz, hogy szerelemből mész hozzá Peterhez. Abban a pillanatban elmegyek innen és soha többé nem foglak zavarni. Tudomásul veszem az ítéletedet. - Jack dobogó szívvel várta a választ. - Nem szeretlek, Jack - mondta a lány, és sírni kezdett. - Miért jött ide? - ordított rá Peter. - Nem volt elég, amit a seregben elkövetett vele? Hányszor megalázta! Azt hitte, hogy csak maga van egyedül a világon? Mit gondol, ki állt mellette, amikor hazajött bánatosan és árván? Ki építette fel az otthonát? Ki fogadta be, amikor maga megalázta? - záporoztak a kérdései. - Én, egyedül én! Jack Anderson megszégyenülten állt. - Gyere, Mandy! Menjünk innen! - fogta meg Peter a lány kezét, és magával húzta: Jack visszarakta a gyűrűt a dobozba és a lány után dobta. Mandy visszanézett, látta a dobozt, de nem vette fel. Jack még állt egy darabig, aztán elindult visszafelé. Megérdemelted, Jack Anderson! - korholta magát. Mindent saját magadnak köszönhetsz! Ha akkor hallgatsz rá, amikor megkérdezte: "Miért vagy annyira biztos benne, hogy a tiéd a gyerek?", akkor jobban oda kellett volna rá figyelned. Most már minden mindegy. Mandyt örökre elvesztetted. Nincs értelme semminek. Visszamegy a táborba, kéri az áthelyezését oda, ahol a legnagyobb harc folyik. Talán egy kóbor golyó eltalálja, s akkor nincs tovább fájdalom, mert Mandyt nem tudja elfelejteni soha, nélküle pedig nem tud élni. Megállt és visszanézett. Már nem látta sem Mandyt, sem pedig a házat. Elnyelte a távolság. Újból elindult. A szíve mázsás súlyként nehezedett a mellkasában, a feje kusza gondolatoktól hemzsegett. Azt kérdezte magától, hogy ha a gyermek az övé lett volna, akkor is megkereste volna-e Mandyt? Minden gondolkodás nélkül válaszolt is rá: igen! A Maryvel való néhány együttléte az esküvő után egy kínszenvedés volt. Nem tudott

volna vele élni, s még a kisfiának az elvesztése árán is otthagyta volna. Ebben biztos volt. Most azonban már ennek sincs jelentősége. Megcélozza a halált, talán szerencséje lesz és rögtön elragadja... Mandy mindennap szomorúbb és sápadtabb lett. Tudta, hogy nagy butaságot követett el, amikor engedett Peter kérésének, de Jacknek fel kellett volna figyelnie arra, hogy azt nem mondta ki, Petert szereti. Ő csak azt mondta, hogy Jacket nem szereti, de azt a férfinak éreznie kellett, hogy nem mondott igazat. Amióta itt járt, azóta nincs egy nyugodt perce. Peter puszta jelenléte idegesíti, nem bírja elviselni az állandó figyelmességét. Nem alszik, nem eszik, csak bánkódik Jack után. - Mandy! Mondd, beteg vagy? Napról napra rosszabbul nézel ki. Már olyan sovány vagy, akár egy gyermek! Kérlek, egyél valamit, utána kimegyünk, egy nagyot sétálunk. A ház be van rendezve, a földed be van vetve, állatok sokasága lepi el az udvart! Mondd, mi bánt? - Semmi, Peter! Nem tudom, mi bajom van. - Ne mondd ezt, Mandy! Már egyetlen mosolyt sem látok az arcodon napok óta. Jack Anderson az oka, tudom én jól! - nézett rá vádlón. - Hagyd már abba, Peter! Jack Anderson vagy más, nem mindegy? Úgy érzem, fölösleges vagyok itt ezen a földön. Nem szeretek élni, jobb lenne meghalni, legalább a szüleimmel és a testvéremmel lennék - sóhajtotta Mandy, majd felugrott a teraszon levő hintaszékből. Ebben a pillanatban kiesett a zsebéből a kis ékszerdoboz, amelyet Jack hozott neki. - Á! Tehát mégiscsak jól éreztem! Jack Anderson után sóvárogsz! Miért nem vallod be végre? Miért nem zavarsz engem a fenébe? - üvöltött magából kikelve Peter. Mandy még soha nem látta ilyennek. A személyzet riadtan húzódott vissza a házba. Mandy döbbenten nézett rá. Tudta, hogy Peter mennyire szereti, azt is tudta, hogy hálával tartozik neki, de ez nem szerelem. Nem tehet róla, ha nem tudja szeretni, ha a szíve teljesen Jacké. Megpróbálta elfelejteni, megpróbálta elűzni, de minden hiába. A szívének nem tud parancsolni. Parancsszóra nem tud szeretni és nem tud felejteni! - Peter! Tudom, hogy most nagyon megharagszol rám, de tovább nem akarom ezt a játékot űzni. Első perctől kezdve Jacket szerettem, irántad nem érzek mást, mint hálát és baráti érzést. Hidd el, én megpróbáltam, de nem tehetek róla. Kérlek, értsd meg! A szerelem irányíthatat-lan,

befolyásolhatatlan, hatalmas úr. Úgy vezérli az embert, akár a tomboló ár a sodródó, fehér habot. Engem is sodor, hajt Jack felé. Nem tudok ellene tenni semmit -mondta, és a szeméből kigördült egy könnycsepp. Peter mozdulatlanul állt és a lányt nézte. Tudta, hogy nem tehet róla, s amit elmondott, az igaz. Gondoljon csak magára. Hiába érezte, tudta első pillanattól kezdve, hogy Mandy nem szereti, mégis ragaszkodott hozzá, mert hajtotta, űzte feléje a szerelem. Neki kellett volna észnél lennie, hisz a lány nagyon sokszor mondta neki, hogy nem szereti szerelemmel, ő erőszakoskodott vele. Most pedig haragszik rá, pedig csak őszinte volt. Peter tudta, hogy tehetetlen. El kell engednie a lányt, mert így mindannyian boldogtalanok. Szereti Mandyt tiszta szívéből, s azt akarja, hogy boldog legyen, le kell hát mondania róla. Fogcsikorgatva, de át kell engednie Jack Andersonnak. -Mandy! Megdöbbentettek a szavaid, de rájöttem, nincs miért erőlködnöm tovább. Mindent megpróbáltam, hogy megszerettessem magam veled, de sajnos nem sikerült. Nem állok tovább az utadba, tedd, amit jónak látsz. Én elmegyek, és soha többé nem zaklatlak a szerelmemmel. - Ó, Peter! Ha tudnád, mennyire szeretlek! - kiáltott fel a lány, és odaszaladt hozzá. Két karjával átölelte, és mindkét oldalon megcsókolta az arcát. - Milyen kár, hogy ez a szeretet csak szeretet és nem szerelem! - sóhajtotta Peter, és ő is megcsókolta a lányt. - Peter! Mindent nagyon köszönök neked. Ha te nem állsz mellettem, elvesztem volna, ezért egy életen át hálás vagyok. Szeretném, ha nem tűnnél el az életemből, egyébként is nemcsak hálával, de rengeteg pénzzel is tartozom neked... - Ne beszélj most pénzről, Mandy! Szívesen adtam, majd visszaadod, ha lesz miből. Nem sürgős... Peter hangja lágy és nyugodt volt, de belül remegett. - Ugye, néha meglátogatsz majd? - kérdezte Mandy aggódó arccal. - Persze, persze... De most megyek és összepakolom a holmimat - fordult el a lánytól. Mandy csak állt, és nem mozdult. Peter visszafordult. - Mire vársz? - kérdezte. - Miért nem mész utána? Készülj te is, elviszlek a vonatig - mondta keserű érzéssel a szívében, de

rámosolygott a lányra. Mandy hamarosan elkészült, Peter pedig elvitte a kocsijával a vonatig. Mandy hosszasan integetett a sín mellett álló férfinak, akihez hasonló nem létezik. Elengedte, sőt biztatta őt, hogy menjen Anderson után, holott Mandy tudta, mennyire fájt neki. A vonat egyre távolodott, Peter pedig egyre kisebb és kisebb ponttá zsugorodott, miközben a lány szemében egyre hatalmasabbá nőtt. Mandy a táborba érve Anderson kapitány után érdeklődött. Mint ahogy már számtalanszor, be akart menni, de az őrök nem engedték. Persze, hogy nem, hisz női ruhában volt, most Mandyként jelent meg, nem pedig George-ként. Nem is próbált erőszakoskodni, amikor rádöbbent, hogy nem katonaruhában áll az őr előtt. - Sajnos, Jack Anderson már nincs közöttünk - felelte titokzatosan a katona. Mandy ereiben meghűlt a vér. Csak nem halt meg? Ezt nem élné túl! Most, amikor végre egymáséi lehetnének... Nem, az nem lehet! Egészen elsápadt. - Mi van, kislány? Ennyire sajnálja, hogy a kapitány már máshol szolgál? Az ő kérésére helyezték át - tárta szét a karját sajnálkozva. - Tessék? Áthelyezték? - csillant fel a lány szeme. -Már azt hittem... - Jaj, én fogalmaztam rosszul. Azt hitte, hogy meghalt? Ó, bocsásson meg! - mondta engesztelő hangon. - Már jól vagyok... Kérem, mondja meg, hogy hol találom meg a kapitányt? - Azt sajnos nem tudom. Fogalmam sincs róla, tudja én közlegény vagyok, nem kötik az orromra. Mandy tanácstalanul állt, nem tudta, hogy mit tegyen, aztán gondolt egy merészet. - Van egy kis papírja és ceruzája? - kérdezte. - Van hát - adta oda a lánynak. Mandy néhány sort firkantott a papírra, és a katonára nézett. - Megtenné, hogy eljuttatja ezt az üzenetet Stone tábornoknak? Ő ugye itt van most? - kérdezte bizakodva. - Szerencséje van, kisasszony! A tábornok nemrég érkezett és hamarosan tovább is indult. Megpróbálom eljuttatni hozzá - kacsintott,

és ellépett a lány mellől. - Hé, Tom! - kiáltotta oda egy szőke hajú katonának. - Gyere csak ide! A katona nagy léptekkel közeledett. - Vidd ezt Stone tábornokhoz! - adta a kezébe a papírt. - De ne hagyd magad lerázni, mondd, hogy nagyon sürgős! - Oké! - mondta a katona, és futva eltűnt a tábor belsejében. Az őr és Mandy addig csendesen beszélgettek. - Nagyon szép lány vagy - tegezte le a katona, mert úgy gondolta, már elég régen ismerik egymást, legalább fél órája. - Köszönöm - felelte Mandy idegesen. Most nem tudott a katonára figyelni, félt, hogy a tábornok magához hívatja, s akkor mindennek vége. - Talán a rokona vagy a kapitánynak? - kérdezte a katona tovább fecsegve. - Úgy is mondhatjuk - felelte rejtélyesen a lány, miközben lábujjhegyre állva meresztgette a szemét, hátha meglátja a katona szőke fejét. Végre fel is tűnt magas, vékony alakja. - Tessék! - adta vissza az őrnek a papírt. - Jól van, elmehetsz! - mondta az őr, és átadta a lánynak. Mandy remegő kézzel bontotta ki a papírt, s örömmel olvasta: "...bár Anderson kapitány, akarom mondani, ezredes kérésére titokban kell tartani új szolgálati helyét, de mivel ön nagy szolgálatot tett a hazának, s az ezredes tisztiszolgája, ezért elárulom: a szolgálati helye: Cairo városa. Őszintén szólva nem is értem, hogyhogy nem tud róla, de ez most nem fontos. Üdvözlöm az ezredest..." Mandy arca felragyogott. - Kösz a segítséget, bajtárs! - mondta, és hirtelen mozdulattal odahajolt és megcsókolta a katona borostás arcát, aztán hosszú szoknyáját kétoldalt felcsippentve szaladni kezdett. Hosszú, szőke haja lobogva repült utána. A katona bénultan állt, tenyerét a csók helyére szorítva. - Micsoda csók volt ez, istenem! Engem megcsókolt! Ő maga volt a földre szállt angyal! - suttogta egészen átszellemülve. Mandy hirtelen megállt. Cairo... Cairo városa, hol a fenében lehet? Soha nem hallott róla. Az állomásra igyekezett, ott talán megtudhatja, hogy merre is kell

mennie. A szoknyája zsebében néhány dollár lapult, amit Petertől kapott, mielőtt elindultak volna. - Bocsánat, uram! - lépett egy kormos képű vasutashoz. - Mi van? - dörmögte a férfi. - Meg tudná mondani, hogy merre van Cairo városa? - Az... az... jó messzire van innen, a Mississippi mellett, ahol az Ohio beleömlik. Mandynek fogalma sem volt, hogy mire vállalkozott, amikor Anderson nyomába eredt. Legalább 1000 mérföldet utazott, de a tekervényes vasútvonalakon 1500 is megvan. Isten tudja, hogy hányszor leszállt, felszállt, átszállt, várakozott. Hol evett, hol nem, aztán a szomjúság gyötörte. Végre megérkezett Cairo városába. Mindenütt katonák, mindenütt szaladgálós emberek. Mandy megállította az egyiket. - Jack Anderson kapitányt keresem, nem tudja, hol találom? - kérdezte. Olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán. - Véletlenül tudom - felelte a férfi, és összehúzta a szemöldökét. - Mit akarsz tőle? Csak nem akarsz odamenni? - képedt el a saját feltételezésétől. - De... pontosan. Fontos és sürgős üzenetet hozok neki Stone tábornoktól - hazudta szemrebbenés nélkül. - Ott táborozik a domb túlsó oldalán - mutatott el a távolba. Mandy már csak vonszolta magát a fáradtságtól, de azért ment hősiesen. Alig várta, hogy megpillantsa a kapitányt. Remélte, hogy örülni fog neki és nem küldi el. Azt már nem bírná elviselni. Ezt a visszautat már nem tudná megtenni. A domboldal sátrakkal volt tele, a lovak külön karám-ban, az őrszemek le-fel sétáltak. - Hé! - kiáltott oda az egyik. - Mit keresel te itt? Igazából nő vagy, vagy beöltözött kém? - nézett Mandy felé. - Anderson kapitányt keresem! - kiáltott oda a lány, és megállt. - Nincs itt, de ha itt lenne, akkor sem engednélek hozzá. Te nem vagy katona, csak kém lehetsz! Hordd el magad, vagy nyakon csíplek! - Nekem Anderson kapitánnyal beszélnem kell, addig nem mehetek el innen - makacskodott Mandy, miközben érezte, hogy perceken belül összeesik a fáradtságtól és az éhségtől.

- Sajnálom, hogy nem értesz a szóból! Ha nem kém lennél, tudhatnád, hogy Jack Anderson ezredes és nem kapitány! - vágta hozzá öntelten. - Nagyon jól tudom, hogy néhány napja kinevezték, mondta Stone tábornok, csak mindig is kapitánynak hívta mindenki. Valahogy ezt szoktuk meg - hebegte a lány alig forgó nyelvvel. - Nahát! Hogy miket beszélsz te összevissza! Méghogy Stone tábornokkal társalogtál? Hahaha - nevetett fel a katona. Mandy azonban ezt már nem hallotta, ájultan rogyott össze. Ereje felmondta a szolgálatot, hisz az utazás még a férfiakat is próbára tette. A katona odaszaladt és felnyalábolta. - Jöjjön már valaki! - kiabált veszettül. Nem hagyhatta a lányt ájultan a földön, de nem hagyhatta el az őrhelyét sem. Ezért hát topogott, karján az alélt lánnyal, és kiabált. - Mi az ördög ütött beléd? - lépett ki az egyik sátorból egy tiszt. - Megőrültél tán, te legény? - Kérem, uram! Ez egy lány itten! - hebegte, zavarban volt, mert mindkét keze foglalt volt, és nem tudott tisztelegni. - Micsoda? - képedt el a tiszt. - Honnan vetted ezt a lányt? - kérdezte, és megindult feléje. - Idejött, uram. Anderson ezredest kereste, aztán elájult. A tiszt intézkedett, hogy vegyék el a katonától a lányt, és vizsgálja meg a tábori orvos, majd ha magához tért, dobják ki a táborból. Itt nincs helye semmiféle nőszemélynek. Mandy amikor kinyitotta a szemét, döbbenten nézett szét. Ahova nézett, mindenütt katonák álltak körülötte. - Mi történt velem, hol vagyok? - kérdezte riadtan. - Jó helyen! Barátok között - lépett egészen közel hozzá egy pap. Mandy lehunyta a szemét. - Ó, istenem! Hát ez a halál? Már nem élek? De hol vannak a szüleim és hol van George? - suttogta. A szeméből megeredtek a könnyei. - Nyissa ki a szemét, kisasszony! - fogta meg a kezét a pap. - Kérem, nézzen rám! Én a tábori lelkész vagyok, és még nem az Úr színe előtt van. Mindannyian élünk, ön is! Mandy kinyitotta a szemét. - Azt... azt mondja, hogy élek? - nézett szét hitetlenkedve. - Hát persze. Ön itt van Cairo városban egy katonai táborban. Idejött Anderson ezredeshez, de a fáradtságtól és az éhségtől kimerülten összeesett. Nincs semmi baja, már jól van. Kérem, üljön fel! - segítette

kezével a lelkész. Mandy felült, és bár kicsit még szédült, teljesen jól érezte magát. - És... hol van Anderson kapitány? - kérdezte, és a lelkészre nézett. - Az ezredes épp úton van vissza, Washingtonba. Senki nem tudja, hogy mi történt vele, egyszerre csak felugrott, és elsietett. Csak úgy siettében visszaszólt, hogy Washingtonba kell mennie, de hogy miért, azt senki nem tudja. A pap eltitkolta a lány elől az igazat. Mandy egészen magába roskadt. Ha arra gondolt, hogy ezt az utat ismét meg kell tennie, teljesen rosszul volt. Még egyszer képtelen lenne rá... - Most indul vissza egy hajó, azt még eléri - mondta az egyik tiszt. - Két önkéntest kérek, akik elkísérik a kisasszonyt a hajóhoz! - nézett szét. Csak most értette meg a pap szavait. A frontra mégsem küldhette... Egyszerre tízen is jelentkeztek. Miután a tiszt kiválasztott két embert, Mandyt elkísérték a hajóhoz, amelyről azt hitték, Washingtonba megy. A hajó alaposan meg volt rakva, telezsúfolva fegyverekkel, lőszerrel meg minden egyébbel. Mandy a sarokba húzódott, egészen kicsire kuporodva össze. Észre se lehetett venni. A hajón két férfi beszélgetett. Mandy egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy a hajó hol fog kikötni, s hogy a legénység hova igyekszik: Pitts-burg Landingba. Szörnyen megijedt, hogy fog ő akkor eljutni Washingtonba, hogy találkozzon Andersonnal? Tovább lapult és fülelt, s nem is hiába. Megtudta ugyanis, hogy egy nagy összecsapásra kerül sor hamarosan, s nekik Jack Anderson ezredes oldalán kell harcolniuk. Ezek szerint ez a hajó épp oda viszi, ahol Jack van. Mandy majdnem felkiáltott örömében. Ezek szerint nem Washingtonban van... A pap nem mondott igazat, vagy pedig Jack csele volt, hogy senki ne találjon rá. De ki? A bajtársai, a felettesei? Vagy talán... ő? Néhány nap múlva, amikor Pittsburg Landing utcáin kóválygott, szinte magánkívül volt. Azt sem tudta, merre induljon. Annyit megtudott, hogy Johnston tábornok ide vonult vissza Bowling Greenből, amely 250 mérföldnyi-re van Corinthtól, a Tennesse-folyó melletti várostól, amelyről már hallott, amikor a seregben volt. Emlékezett rá, hogy két vasútvonala is van. Mandy megtudta továbbá, hogy Anderson feladata az, hogy. Buell tábornok csapataival együtt elvágják a keletre tartó vasútvonalakat,

délen pedig Farragut admirális és Butler tábornok tevékenykedett a New Orleanst védő erőd bevételénél. Május 25-e volt. Szép, napfényes reggel. Madárfütty, orgonaillat, bogárzümmögés, ahogy az elő van írva tavasz idején. Mandy ott kóborolt a kisvárosban, minden kerítés mellett megállt, s a kihajló orgonához hajolt. Egyszerre csak valami ismerős szag nyomta el az orgona illatát. Lőporfüst csípős szaga terjengett a levegőben. Aztán hallotta már a lármát is: puskaropogást, gránátok robbanását. Ebben a pillanatban meg is jelentek a visszavonuló katonák. Mandy fejét kapkodva ijedten nézett szét. - Meneküljetek! - hallott egy iszonyatos kiáltást. - Meneküljetek, nyakunkon vannak a déliek! Százezren vannak! - ordítoztak ezután egymásnak. Ez a város olyan volt, mint egy kórházváros. Iszonyatosan sok volt a sebesült, a rokkant. Ott volt a hadtáp. Jajveszékelő sebesültek, lőporfüstös, mocskos katonák, elszabadult lovak egymás hegyén-hátán, az utcát pedig felborult szekerek torlaszolták el. Egy fa mögött állva élte át ezeket a szörnyű perceket Mandy. Minden porcikája reszketett, alig tudta legyűrni feltörő hányingerét. Ez most így egész más volt, mint amikor ő is katonaként a harcnak a résztvevője volt. Most mint kívülálló, szörnyűnek látta. Fától fáig, utcától utcáig, háztól házig szaladt, míg egyszerre csak ott találta magát a főhadiszállás előtt. Látta, amint lőszer és tartalék indult előre. A parancsnok torkaszakadtából üvöltötte: - A menekülőket hidegvérrel lökjék félre, ha kell, adjanak rájuk sortüzet. Ezután ugyanez a parancsnok utasította a tiszteket, hogy akik itt maradtak, menetszázadba álljanak, hogy bármely pillanatban bevetésre készek legyenek. Mandy csak állt és bámult. Mindenütt és mindenkiben Andersont kereste, de sajnos nem látta sehol. - Anderson parancsnokot keresem - szólt oda egy katonának, aki futás közben kiáltott vissza neki.

- Nincs itt, már kint van a fronton! - s szaladt tovább. - Mi az, hogy a fronton? - kérdezett vissza, de a katona már eltűnt. Mandy ezután csak arra figyelt, hogy megtudja, kik tar-tanak a frontra. Neki oda kell mennie, ott kell lennie a férfi közelében. De ebben a ruhában nagyon feltűnő lenne. Valami megoldást kell találni, hogy eljuthasson Anderson közelébe. Szétnézett, de semmi használhatót nem látott. Ám egyszerre csak az egyik katona lehúzta a zubbonyát és a sapkáját, ledobta a földre és valami miatt visszaszaladt. Mandy csak erre várt. Odarohant, felkapta a ruhát, és már el is tűnt vele. Magára húzta a zubbonyt, felgyűrte az ujját, a haját összefogta a feje tetején, és a sapkát ráhúzta. Egy szekér kanyarodott ki a főhadiszállásról. Mandy felkapaszkodott rá, s megnyugodva bújt egy hatalmas lőszeres láda mögé, amikor meghallotta, hogy a frontra mennek. Az első vonalat áttörték. A második megingott, és azok a katonák, akik elvesztették a fejüket, a városba menekültek. Iszonyatos volt a káosz, melyet tágra nyílt szemmel figyelt a lány. A második rohamot már vezényelt össztűz fogadta. Ezután következett a többi. Soha nem lesz vége? - lapított egészen a láda mellé húzódva. Látta, hogy az övéi úgy lőttek, mint az őrültek, de a déliek, úgy tűnt, soha nem fogynak el. Pokoli volt a zaj, azt hitte, megsüketül belé. Mindenütt katonák futkostak a füstben, alig lehetett látni őket. Mandy tudta, hogy ha ittmarad, nem fogja felismerni Jacket. Ezért hát megvárta, amíg néhány pillanatra szünetelt körülötte a golyózápor, majd lassan lekúszott a szekérről, és a kerekek alá bújt. Annyira figyelt, hogy megfájdult a szeme, de sajnos a férfit nem látta sehol. A gyomra kegyetlenül dübörgött, már isten tudja, mióta nem evett. A szeme előtt karikák bukkantak fel, majd ezüst fénycsóvává válva tűntek el. Mandy egy pocakos tisztre lett figyelmes. Még soha nem látta, elképzelni sem tudta, hogy ki lehet. Egyszerre azonban valaki megszólította, így hát megtudta, hogy a neve Sherman vezérőrnagy, aki most töprengve maga elé meredt. Egy kis idő múlva kiválasztott egy keskeny front-szakaszt, és okítani kezdte a körülötte álló katonákat. Persze közben folyt a rohamozás; mint a mennyből alázuhanó záporeső, úgy zúdultak előre a déliek. Amikor egy kissé kezdett gyérülni a lövöldözés, majd abbamaradt, a déliek rögtön megindultak. Először egy

szakasz, majd a többi, az egész század. Azt hitték, hogy áttörték a frontot. Az első szakasz át is tört, még karcolás se esett rajta. Hanem a többi... Azokból nem sok maradt. Olyan kartácstüzet kaptak közvetlen közelről, hogy valósággal szétfröccsentek. Mandy szájtátva bámulta, csak lassan jutott el a tudatáig, hogy ez Sherman csele volt, de még mindig nem volt vége. Az első szakasz szaladt, szaladt, és nem talált ellenséget, mindenki elbújt előlük. Erre tétován megálltak. Akkor dördült el hátuk mögött a tábori ágyú. Ekkor értették csak meg, hogy kelepcébe csalták őket. Mandy örült, azt hitte, ezzel mindennek vége, ám csak most kezdődött. Egy tiszt állt Sherman elé és jelentett: - Vezérőrnagy úr, jelentem: negyvenötezer déli sereg áll velünk szemben. - A déli parancsnoknak, Johnstonnak nem volt negyvenötezer embere - nézett rá Sherman. - Beauregard tábornokot, aki a Bull Runnál vert meg minket, átirányították a nyugati frontra, és május másodikán érkezett meg. Ot megelőzte Bragg tábornok, aki már április 19-én itt volt. Megtudtuk, hogy elhatároztak egy azonnali támadást. Az a tervük, hogy a mi ezredeinket beleszorítják a Tfennesseebe. Mandy tágra nyílt szemmel és hegyezett füllel hallgatta a jelentést. Beauregard tábornok tehát itt van. Mit szólna, ha őt meglátná az ellensége soraiban? - gondolta, és nem örült volna egy ilyen találkozásnak. - Nem rossz terv - hallotta a vezérőrnagy hangját. -De nem is jó - tette hozzá hangosabban és határozottabban. - Igaz, hogy be vagyunk szorítva a három kis folyó és a Tennessee közé, tehát nem tudunk kitörni, viszont nem lehet bennünket átkarolni, bekeríteni sem. És hiába vannak negyvenötezren, nem tudják kihasználni a tömegfölényt, mert csak a nyitott oldalon tudnak támadni. - És már intézkedett is. - Maga - nézett határozottan az előtte álló tisztre - most végiglovagolja a parancsnokokat: szorosan egymás mellé a katonákat! Vezényelni a tüzet, hogy minél hatásosabb legyen! Tábori tarackokból kartácstü- zet, de csak amikor a tömeges támadóhullám közeledik. Jelszó: holnapig tartsunk ki, addigra megérkezik Beuell tábornok és elkergeti őket. Mandynek ennyi is elég volt. Szaladni kezdett arra, amerre a

legnagyobb harcokat látta nemrég. Ott kell ráakadnia Jackre. Már kezdett besötétedni, pedig még nem is volt este. Mandy felnézett az égre, és elhúzta a száját. - Jaj, ne, csak ezt ne! - Ám ebben a pillanatban eleredt az eső. Nemcsak Mandy, hanem az amúgy is halálosan elcsigázott katonák is kétségbeesetten káromkodtak. Mandy egész addig járta a helyszínt, amíg csak annyira be nem sötétedett, hogy az orráig sem látott. Ekkor letelepedett egy bokor alá, és korgó gyomorral elaludt. Hajnalban ismét puskaropogásra ébredt. Először azt sem tudta, hogy hol van, de aztán rögtön rájött. A frontvonal kellős közepén. A csata rajtaütésnek indult, de szerencsére éjjel a felderítők már jelentették a hajnalra várható összecsapást. Hiába készültek fel azonban, lényegesen több volt a szürke egyenruha, mint a kék. A nap lassan felkúszott az égre, Mandy pedig egy magas, karcsú katonára lett figyelmes. Minden mozdulata ismerősnek tűnt, s hamarosan a szíve is hevesebben kezdett verni. Igen, ez Jack Anderson! Majdnem felkiáltott a boldogságtól. Végre, megtalálta! Jack úgy harcolt, akár egy oroszlán. Röpködtek körülötte a golyók, de ő nem hátrált. . Mandy egyre közelebb és közelebb került a férfihoz. Már tisztán kivehette az arcélét. Arra gondolt, hogy odamegy, és a karjaiba veti magát, de aztán el is vetette ezt az őrült gondolatot, hisz így mindketten céltáblái lennének a délieknek. Ezért hát megállt néhány lépésnyire a férfi mögött, és várt. Amint ott állt, egyszerre csak azt vette észre, hogy tőle jobbra, majd balra és mögötte is golyók csapódtak a föld-'" be. Lassan ráébredt, hogy őt vették célba. Jack felé nézett, akinek a hátát látta csak, de meghűlt benne a vér, mert egy szürke egyenruha lépkedett felé. Már-már elérte, s a katona ujja a ravaszon volt. Mandy tudta, hogy ha valami nem történik, Jacket eltalálja, sőt talán halálosan megsebesítheti. Ezért nem gondolkozott tovább, abban a pillanatban, ahogy a déli megrántotta a ravaszt, szinte repült Jack mögé, és testével fedezte a férfit. Jack csak egy nyögést hallott, fogalma sem volt, hogy mi történt mögötte. Érezte, hogy egy test fonódik a hátára, majd két fehér kéz öleli meg és kulcsolja össze a derekán ujjait. Meg sem kellett fordulnia, tudta, hogy Mandy az.

- Mandy! Mandy! Mit tettél? - üvöltötte torka szakadtából, miközben lefejtette magáról a lányt. Megfordult, és a két csodaszép kék szempárba nézett. Gyors mozdulattal lerántotta a földre. Magára húzta és kúszni kezdett vele a legközelebbi sáncig. Végre bent voltak! Jack felültette a lányt, aki alig lélegzett. Sápadt volt, de mosolygott. - Mandy! Hogy kerültél te ide? - hüledezett a férfi, majd magához ölelte a lányt. Amint a hátához ért, érezte, hogy ragacsos, nedves a ruhája. Amint a kezére nézett, a szívverése is elállt. A lány vérzett. - Ó, istenem! Megsebesültél, Mandy! - suttogta ijedten. - Engem védtél a saját karcsú testeddel. Már meg sem kérdezem, hogy miért jöttél ide. Ez feleletet ad minden kérdésemre. Jack felzokogott. Ha most nem kerül orvoshoz a lány, menthetetlenül elvérzik. Fogalma sem volt róla, hogy mennyire súlyos a sebe, de az biztos, hogy rengeteg vért veszített. Hátára emelte a lányt, és kúszva elindult vele visszafelé, hogy mielőbb beérjen vele a városba, és orvosi kézbe kerüljön. A víz szakadt róla, de nemcsak azért, mert kimelegedett, hanem elsősorban a lány iránt érzett aggodalma miatt. Minden ízében remegett, s bár soha nem imádkozott, most mégis az Istenhez fohászkodott. Kérte, hogy mentse meg a lányt, inkább vegye el az ő életét helyette. Végre bevonszolta a kórházba, ahol rögtön kezelésbe vették. A sebe sajnos súlyos volt, így az orvos nem tudott semmi biztatót mondani. - Doktor, ugye, nem hal meg? - kérdezte esdeklő arccal Jack a lány fölé hajló orvost. - Még nem tudom. Mindent elkövetünk, de azt hiszem, attól függ, hogy milyen erős a szervezete. - Ó, az nagyon erős. Ha ettől függ, akkor biztos, hogy meggyógyul - mondogatta Jack eszelősen. - Jöjjön, magát is megnézem, hisz maga is vérzik -lépett mellé az orvos, amint végzett a lánnyal. - Készítsék fel műtétre - intett a körülötte lévő nővéreknek, Mandyre mutatva. - Nekem nincs semmi bajom - hárította el az orvos közeledését. - Csak az a fontos, hogy ő rendbe jöjjön. - Kije magának ez a fiatal lány? - kérdezte az orvos.

- Az életem - felelte Jack, és hagyta, hogy az orvos lássa, amint kigördül a szeméből egy könnycsepp. - Értem. Azért csak jöjjön, hadd nézzem meg magát is - fogta meg a karját az orvos erélyesen, de barátságosan. Jack néhány karcolást viselt magán, az orvos miután meggyőződött róla, hogy nem veszélyes, rábízta egy nővérre, ő pedig a lányhoz indult, aki már a műtőasztalon várta. Jack még soha életében nem élt át ilyen hosszúnak tűnő órákat. A sapkáját rojtosra tépdeste idegességében. Végre megjelent az orvos. - A golyó a tüdejét érintvehatolt be a lapockába. Kiemeltük a lövedéket, de nem tudjuk, mennyire súlyos a tüdő károsodása. - Megnézhetném? - kérdezte Jack remegő ajakkal. - Még alszik, de azért bemehet, csak ne maradjon sokáig. Most pihennie kell. Szemét dolog ez a háború! Épp egy ilyen kislányt találtak el ezek a szemetek! Bár nem tudom elképzelni, hogy mit keresett egy ilyen fiatal lány a fronton - nézett Jackre. - Én tudom, és ez elég - mondta. - És pont hátba lőni! Ez aljasság - dohogott tovább az orvos. - Engem védett. Amikor látta, hogy le akarnak lőni, mögém ugrott, két karjával átölelt és a testével felfogta a golyót - mondta Jack, és lehajtotta a fejét. - Micsoda remek kislány! Büszke lehet rá! Én pedig irigy vagyok magára... - mondta az orvos, azzal sietve eltűnt az egyik függöny mögött. Jack elgondolkozott a szavain. Tényleg irigylésre méltó, hogy Mandy ennyire szereti. Belépett a lányhoz, aki falfehér arccal feküdt az ágyon. Szája szélén keskeny vércsík ragyogott. - Drága kicsikém! - lépett mellé a férfi. Megfogta az erőtlen kicsi kezet és ráhajolt. - Amikor én voltam ebben a helyzetben, te tettél vallomást. Most eljött az én időm. Hallgass meg te engem: mint tudod, már akkor beléd szerettem, amikor a farmotokon a kis házikóban megláttalak, csak még nem tudtam megmagyarázni azt az érzést, amit kiváltott belőlem a látványod. Azt hittem, férfi vagy, s mégis annyira jólesett a közeledben lenni. Tudd meg, már akkor elhatároztam, hogy ha vége lesz ennek a háborúnak, magamhoz veszlek. Aztán, amikor lőni tanítottalak, s te

egészen közel bújtál hozzám, azt hittem, elájulok, annyira jó volt. Aztán, amikor sebesülten rám estél, s kibontottam a zubbonyodat, megláttam két gyönyörű melledet, egészen magamon kívül voltam. Tudtam, hogy az életem akkor megpecsételődött. Vagy te, vagy senki más. A mai napig is bánom, hogy engedtem Marynek. Igazad volt, amikor azt mondtad, miért vagyok olyan biztos benne, hogy a gyermek az enyém? Megbíztam benne, s megfizettem érte. Most azonban minden megváltozott. Megtaláltuk egymást, és soha többé nem engedlek el. Amint meggyógyulsz, a feleségem leszel. Veled akarok élni örökké... Mandy szemhéja megrebbent. Jack egészen közel hajolt hozzá, s szeme megakadt a lány mellén. A nyakában felfűzve egy szál zsinegre, ott ragyogott a gyűrű, amit ő akkor, amikor utoljára találkoztak, a lány mögé dobott a földre. Azt hitte, soha többé nem látja viszont az ékszert, s lám, Mandy megkereste, és vigyázva a nyakában őrzi. A szeme elhomályosult, a szíve megtelt még több szerelemmel és gyengédséggel a lány iránt. Tudta, hogy ő az igazi társ... - Kérem, uram! - lépett mögé az orvos. - A kisasszonynak pihennie kell. Nagyon gyenge és még alszik. Hagyjuk, hadd gyógyuljon... - Igen, igen - bólintott Jack, és mielőtt kilépett az ajtón, egy szerelmes csókot küldött a lány felé. - Kérem, doktor úr, vigyázzon rá! - Nyugodjon meg, nem lesz semmi baj! - nyugtatta meg az orvos, és kezét a vállára tette. Jack Anderson visszament a csapatához. Mandy jó helyen van, itt legalább nem éri semmi baj. Csak ne jöjjön közbe semmi komplikáció, csak gyógyulna fel minél hamarabb. Jack Anderson már nem akart meghalni, már vigyázott, amikor harcba indult. Élni akart, mert volt értelme az életének. Mandy hamarosan felépült, de a férfiról nem tudott semmit. - Doktor úr! Hogy sebesültem meg? Ki hozott ide? -kérdezte egy napon. - Egy tiszt hozta be a kisasszonyt, aki nagyon odavolt magáért. Biztosan nagyon szeretheti... - Hogy nézett ki? - kérdezte a lány érdeklődve, felcsillanó szemmel.

- Hogy hogy? Hát katona volt - felelte az orvos. Mandy nem sokat tudott meg az orvostól. Sajnos semmire nem emlékezett. Hiába törte a fejét, nem jutott eszébe, hogy mi történt vele. Addig tisztán vissza tudott emlékezni, amíg a csata színhelyére ért. Látta maga előtt azt a karcsú katonát, akiről azt hitte, Jack, de aztán semmi mást nem tudott felidézni. Megismétlődött az első sebesülésekor átszenvedett állapot. Lehet, hogy mindez az. emlékezetkiesés annak a következménye? - töprengett. Teljesen homályos űr van benne, ez pedig nagyon idegesítette. - De nekem tudnom kell! Olyan szörnyű, hogy semmire nem emlékszem. Mikor tisztul ki az emlékezetem? - nézett rá gyönyörű kék szemével az orvosra. - Sajnos azt nem tudom megmondani, de azt biztos, hogy elmúlik. Volt a közelmúltban hasonló esete? - kérdezte a doktor. - Igen - bólintott Mandy. - Volt. Akkor a vállamon sebesültem meg és esés közben megütöttem a fejemet. - Nos, akkor megvan a magyarázata. Nyugodjon meg, rendbe fog jönni hamarosan. Mandy már alig várta, hogy elhagyhassa a kórházat. Meg kell keresnie Jacket. Lehet, hogy soha nem talál rá? Lehet, hogy éppen előle bujkál, mert nagyon megsértette? Mandy annyira beleélte magát a gondolataiba, a feltételezéseibe, hogy zokogva borult az ágyra. - Mi a baj, Mandy? - lépett be egy nővér. - Mi fáj? - A szívem - felelte a lány fájdalmasan. - Uramisten! - kiáltott fel a lány. - Hívom az orvost! - Nem, nem kell - fogta meg a nővér karját Mandy. -Nem orvos kell, ő nem tudja meggyógyítani - rebegte. - De... de... akkor ki? - nézett rá elkerekedett szemmel a nővér. - Egy férfi, a neve Jack Anderson. Ő tudná meggyógyítani, de sajnos fogalmam sincs, hogy hol van... - Itt vagyok, drágám! - lépett be az ajtón Jack. Kezében hatalmas csokor orgona remegett. - Jack! Ó, Jack! Valóban te vagy? - ugrott fel Mandy, és a férfi karjaiba vetette magát. - Én vagyok, édesem! Annyira örülök, hogy jól vagy! Már megint olyan szép vagy, mint voltál, vagy talán még egy fokkal szebb... - súgta a fülébe, mire Mandy egy kissé

elpirult. - Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - kérdezte Mandy boldogan. -Én hoztalak be.,. - Te? És... én... miért nem jöttél hozzám eddig? - Azért, szerelmem, mert harcoltam. Egyetlen pillanatom sem volt, de még a harc közben is csak rád gondoltam. Tudtam, hogy itt jó kezekben vagy... - A lányra nézett. A kék szeme olyan fényesen ragyogott, mint még soha. - Szeretnék neked köszönetképpen valami különlegeset mondani... de... de nem jut eszembe semmi, csak annyi, hogy szeretlek és köszönöm. - Mit köszönsz? - kérdezte Mandy csodálkozva. - Azt, hogy élek. Megmentetted az életemet - mondta Jack, és átölelte a lányt, aki a száját nyújtotta. Oly sok idő után végre egy forró csókban találkoztak. - Ne haragudj, Jack, de nem értelek - nézett rá, amint elengedte a férfi az ajkát. - Megmentettem az életedet? Hogyan? Mikor? - A fronton. A golyózáporok tüzében a testeddel véd tél meg egy lövedéktől. Ezért vagy most itt... - Ó, Jack! Ez igaz? - Igen, szerelmem. Neked köszönhetem, hogy élek... - - Én köszönöm, hogy megmenthettelek. Nagyon csúnyán viselkedtem veled otthon, de tudod... - Nem kell mondanod semmit, Mandy. Neked nincs miért szemrehányást tenni magadnak, csak nekem... - Nem, ne mondd ezt! - suttogta Mandy szerelmesen. A két száj ismét összeforrt, s még ezen a délutánon nagyon sokszor. Jack amint eltávozott, megígérte, hogy amint tud, ismét jön. Ne akarjon Mandy addig elmenni innen, amíg ő is vele nem mehet. Itt kivárhatja azt az időt. Mandy megígérte, s az orgonába rejtette az arcát. Beszívta a virág illatát, s mintha a férfit magát szippantotta volna be magába. Belül érezte az egész testében kedvesét, s ez olyan boldogsággal és nyugalommal töltötte el, amelyet már régen nem érzett. Mandy már tíz napja ült a kórházban, és várta Jacket, aki nem jelentkezett. A lány már teljesen rendbe jött, így nagyon nehezére esett a várakozás.

Egyik nap, amikor már a türelme határán volt, elhatározta, hogy megszegi a férfinak tett ígéretét, és megkeresi. Nincs nyugta tovább, fél, hogy baja esett a kedvesének. Kivárta a megfelelő pillanatot, és néhány sort firkantva az orvosnak, kiszökött a kórházból. Az utcán a már jól ismert kép fogadta. Mindenütt futkosó katonák, a földön tetemek, a golyók sivítva száguldottak mindenfelé. Mandy gyengének érezte magát, de jól volt. Mindenáron meg akarta találni Jacket. Elindult a főhadiszállásra. Ott azonban nem talált senkit. Olyan üres volt, mintha soha nem lett volna ott senki. Döbbenten állt, és csak nézett maga elé. Mi történhetett? Az utcákon most is nagy volt a felfordulás, de sokkal több volt a civil, mint a katona. Mandy megállított egy fiatal fiút. - Mondd, nem tudod, hova lettek a mieink? - kérdezte, és az elárvult főhadiszállás felé mutatott. - Elvonultak. Már legalább egy hete - felelte a fiú gyorsan, miközben jobbra-balra tekingetett. - Na és hova mentek? - kérdezte Mandy elkeseredve. - Richmondba. Nagy csata van ott most, ha minden igaz - mondta a fiú, aztán elszaladt. Mandy úgy érezte, elájul. Jack elment anélkül, hogy egyetlen szóval is megnyugtatta volna. Ez teljesen érthetetlen - csóválta a fejét. Aztán nagy nehezen összeszedte magát. Igaz, hogy a lopott katonazubbonya valahol elveszett, női ruhában volt, de mégis megmutatja, hogy nem adja fel. Megfordult, hogy elinduljon valamerre, de a lába földbe gyökerezett. Szeme egy ismerős arcra meredt. - Nahát! Egy ismerős! - Húzta el a száját a nagydarab férfi. - Hova tűnt el olyan hirtelen, kedvesem? - lépett mellé Beauregard tábornok. - Én... én... nem szeretek sehol sokáig lenni - hebegte sápadtan. - Azt vettük észre! - mondta élesen. - Na és itt, itt mit keres? - kérdezte a tábornok. - Csak... erre sodort az élet. Nem is tudom, hogy kerültem ide, csak itt találtam egyszerre magam - hazudta. - Nos, ha már ilyen szépen egymásra találtunk, jöjjön velem! Szükségünk lesz magára! - nézett rá szigorúan a férfi.

Mandy ijedten pislogott körbe. Már nem látott mást maga körül, csak szürke katonaruhát. Mi lesz most vele? Hogy keresi meg Jacket? A szája sírásra görbült. - Na, indulás! - lódított egyet rajta nem nagyon barátságosan a tábornok. - Azt hiszem, jó lesz egy kicsit elbeszélgetnünk! - mondta vészjóslóan. - Valaki elárult bennünket a jenkiknek. Senki nem tudott a tervünkről, csak akik akkor jelen voltak a megbeszélésen, azok pedig valamennyien megbízható bajtársaim. Egyetlen idegen volt köztünk, az te voltál! - bökött a lány mellére, s letegezte. - Aztán amint megtudtad, hogy mire készülünk, elszelel-tél. Mégis jól érezte az egyik tisztem, hogy kém vagy! Ezért pedig most bűnhődni fogsz. Nagy csata lesz, s győzni fogunk, utána pedig a kedvemet töltöm veled annyiszor, ahányszor csak akarom. A rabszolgám leszel... Mandy egész testében megremegett. Tudta, hogy a tábornok nem tréfál, a helyzet véresen komoly. Most ő fogoly! El nem hitte volna, hogy még valaha is összetalálkozik a tábornokkal. És amiket beszélt!... Még hogy ő és a tábornok! Úristen! - Jaj! Jack! Hol vagy? - sóhajtott magában, és könnyes szemmel nézett szét. - Itt csak mi vagyunk, kedvesem. Hiába meresztgeted azt a gyönyörű kék szemed, senki nem siet a segítségedre. Jobban tennéd, ha elfogadnád a helyzetet, és igyekez- nél minél kedvesebb lenni hozzám! - mondta a tábornok, és belecsípett a lány fenekébe. Mandy, ha eddig reménykedett benne, hogy hátha mégsem gondolja komolyan a tábornok, most meggyőződhetett róla, hogy komolyan beszélt. A tábornok ellépett a lány mellől, az előtte két lépéssel haladó férfi felé. - Ha jók az információim, akkor Washingtonban most igencsak remegnek a félelemtől - nevetett fel recsegősen. - Fantasztikus számokat suttognak egymásnak az emberek, például, hogy Jackson 17 ezreddel portyázik a főváros körül, Leenek 200 ezer katonája van és hogy egész flottányi hajóval rendelkezik. Úgy látszik, a tervünk sikerült: legalább parádés meglepetéseket szereztünk Washingtonnak. Jó lenne valamennyire visszabillenteni a mérleget a mi javunkra - mondta. Mandy hegyezte a fülét, minden szóra figyelt. Tudta, hogy a tábornok

most nyugodtan beszél előtte, mert biztos benne, hogy a lány nem adhatja tovább, amit hall, ezért még hangosabban beszélt, hogy a lány jól hallhassa. Mandy pedig jól hallotta, és idegessége egyre nőtt. Nem tudta, hogy oldhatna kereket. Hamarosan nagy csata lesz Richmondban, mint hallotta a tábornoktól, s ha törik, ha szakad, neki oda kell mennie! Kívánsága hamarosan teljesült, ugyanis Beauregard tábornok is épp oda igyekezett. Mandy ott szorongott az egyik hajó fedélzetén. Moccanni is alig lehetett, de ő örült, mert így nem férkőzhetett mellé a tábornok. Amíg itt ücsörög, addig nyugta van tőle. A hajó hajnalban kötött ki Norfolknál, ahonnan aztán gyalog tették meg a fárasztó utat a hegyes-dombos vidéken. Mandy, amint elérték Richmond határát, elhatározta, hogy mindenképpen meglép, de először még a tervet kihallgatja. A város szélén egy hegyoldalban vertek tanyát, miután az őrszemek jelentették, hogy tiszta a levegő, jenkinek se híre, se hamva. Amint leszállt az este, Mandy alvást színlelt, amit nem is nagyon kellett tettetnie, hisz hullafáradt volt. A szeme minduntalan leragadt, alig bírt fenn maradni. A tábornok a saját sátrában helyezte el a lányt, hogy állandóan szem előtt legyen. így hát csak arra kellett vigyáznia, hogy ne aludjon el. - A tervem a következő - mondta a tábornok a körülötte lévő tiszteknek. - A jenkik úgy tudják, hogy Richmond nem lesz számukra nehezen bevehető, hisz elhíreszteltük, hogy a hatalmas seregem továbbra is Washingtont fenyegeti, tehát fogalmuk sincs róla, hogy mi itt vagyunk. Meglepetésszerűen támadunk, s ne legyen Beauregard tábornok a nevem, ha ez a csel nem sikerül. Szinte harc nélkül lesz a miénk Richmond, aztán a déliek egyesített erejével bevesszük majd Washingtont is. Mire ezek a semmirekellő jenkik felocsúdnak, már csak a sebeiket nyaldoshatják. Holnap hajnalban indulunk, amint felkel a nap! - fejezte be a mondandóját. Mandy szíve gyorsan verni kezdett, amint a sátor kiürült. Már csak ő és a tábornok maradt benne. Hiába igyekezett úgy tenni, mint aki alszik, a tábornok nem törődött vele.

- Nos, kicsikém! Mielőtt megnyerem a csatát, téged is meghódítlak, aztán leigázlak - nevetett fel hangosan, majd egy serlegből kiitta az utolsó kortyot is. Hangosan böfögött. Ruhája ujjával megtörölte a száját, és Mandy mellé ült. - Nem várakoztatlak tovább, te kis veréb! - nyújtotta ki a kezét, és megérintette a lány vállát. Mandy úgy tett, mintha nem érezné, tovább szuszogott egyenletesen. - Ébresztő, te hétalvó! - kiáltott rá a tábornok mérgesen, és erőteljesen megrázta. - Mi történt? - ült fel a lány ijedten. - Semmi sem történt, de mindjárt fog! - mondta a tábornok fenyegetően. - Csakhogy méltóztattál felébredni! Már mióta keltegetlek! Azt akarom, hogy kielégíts! Holnap nagy nap vár rám, s belőled fogok erőt meríteni. Amennyiben jó leszel hozzám, eloltod a bennem égő tüzet, nem bánod meg. Mindent megkapsz tőlem, s elfelejtem, hogy elárultál. De ha nem... akkor... megismered a bennem szunnyadó oroszlánt! A lány egész testében remegett. Nem tudta, hogy mit tegyen. Aztán hirtelen támadt egy ötlete. - Tábornok úr! Mindent úgy teszek, ahogy parancsolja. Egyet kérek csupán - nézett rá olyan kedvesen, ahogy csak tudott. - No, mi az? - nézett rá a tábornok sürgetve. - Szeretnék megmosakodni. Már két napja nem volt rá lehetőségem. Ön nem olyan, mint az a sok csavargó, akivel eddig dolgom volt. Önnek tisztán, illatosan akarom odaadni magam. Ha gondolja, jöjjön velem, hogy lássa, nem csapom be. Láttam itt a hegy lábánál egy kis forrást. Ha ott megfürödhetnék... - Hát... nem is tudom - hebegte a tábornok zavarodottan, mert Mandy keze a zubbonyába nyúlt, és a szőrös mellét simogatta, miközben rámosolygott. Még szerencse, hogy a tábornok nem látott bele, mert attól elment volna a kedve. Mandy ugyanis a hányingerrel küszködött, annyira undorodott tőle. - Jól van, jól van! Menj csak! Innen úgysem tudsz megszökni! - mondta a tábornok, majd kényelmesen elnyúlt a földre tett matracon. - Rögtön visszajövök! - suttogta Mandy, és egy csókot küldött a tábornok felé.- Várlak! Igyekezz, ne várass túl soká! - mondta, és ő| is visszaintett a lánynak, aki eltűnt a sátor nyílásában. Az égen millió csillag ragyogott, kellemes meleg volt,; a nyári éjszaka a

legjobb alkalom volt a szökéshez. A melegtől elpilledt katonák hangos horkolása hallatszott, még az őrök is szunyókáltak állva. Mandy szép csendben elérte a forrást, azonban esze ágában sem volt itt megállni. Örült, hogy végre eddig eljutott. A dombot óvatosan megkerülve szaladni kezdett. Hallotta, amint egy ló felnyerített. Nem sokkal ezután hangos beszéd, szófoszlány jutott el a füléig, de ő csak szaladt, szaladt. Nem nézett vissza, egyetlen pillanatra sem állt meg. Fogalma sem volt róla, hogy merre járhat, néha fájdalmasan felszisszent, amint egy éles kőre lépett, majd a szeméből kicsordult a könny, amikor egy-egy bokor tüskés ága végigszántott az arcán. Már hallotta a háta mögött a lovak patáinak dobogását, de csak szaladt tovább. Egyszerre azonban lába valamibe beleakadt, és elvágódott. Hiába próbált felállni, képtelen volt rá. Csak amikor kitapogatta a kezével, akkor jött rá, hogy ez csapda. Belelépett valamilyen állatnak felállított csapdába, és itt, a cél előtt kénytelen megadni magát. - Te kis szemét! Már megint megpróbáltál túljárni az eszemen! - hallotta a fáklyát kezében tartó tábornokot nem messze tőle. - Most majd megmutatom neked, hogy kivel szórakoztál. Most én szórakozok veled, de azt megemlegeted! - mondta, majd a fáklyát az egyik katona kezébe nyomta, és leugrott a lóról. Mandy fel ordított. - Jack! O, Jack! Hol vagy? - kiáltotta kétségbeesetten. A sötét éjszakában, a hegyek között furcsán visszhangzott a kiáltás. - Hiába hívod a kedvesedet! Itt nincs senki, csak mi! - röhögött fel a tábornok, és leemelte a válláról a puskát. 218 - Gyere ide! - kiáltott rá a lányra. - Nem tudok - mondta Mandy. - Valami a lábamra van tekeredve - nyöszörögte. A tábornok intett a fáklyát tartó katonának, hogy menjen és szabadítsa ki a lányt. A katona elindult, a tábornok pedig a nyomában. - Tényleg csapdába esett! - mondta a katona, miközben lehajolt, hogy kioldozza a lány lábát. Ebben a pillanatban, mintha a földből bukkantak volna elő, körben egyre több katona körvonala bontakozott ki a sötétből. Fémgombjuk néha meg-megvillant egy-egy fáklya fényében. Mandy lehunyta a szemét. El van veszve - gondolta. -Ez a szemét tábornok elhozta az összes katonáját. Hagyta, hogy történjen vele az, ami, csak azt bánta, hogy nincs nála fegyver. Már rég véget vetett volna

az életének.- Az egyetlen dolog, ami fájt neki, hogy Jack után most ez a vén disznó... Ebben a pillanatban egy ismerős hangot hallott. Először azt hitte, hogy hallucinál, de aztán a hang egyre közelebbről szólt és egyre jobban kitisztult előtte az alak. Jack hangja volt. - Dobják el a fegyvert, tábornok! Be vannak kerítve! Ne akarja, hogy valamennyi katonája itt haljon meg. Önök a foglyaink! - Jack! Tényleg te vagy? - kérdezte Mandy gyenge hangon. Félt, hogy eltűnik ez az álom, és ő felébredve csak a tábornok ronda képét látja. - Igen, kedvesem! Itt vagyok veled! Nem ér már semmi baj! - suttogta, és átölelte a földön fekvő lányt. Száját annak ajkára szorította, és úgy csókolta, mintha soha nem akarná elengedni. Az emberei közben lefegyverezték a tábornokot és az őt kísérő katonákat. Jack kiszabadította a lányt, és az ölébe emelte. - Már másodszor tettél olyan szolgálatot a hazának, | amely miatt nagyon büszke vagyok rád! - suttogta, és magához szorította. Mandy átölelte a nyakát, és olyan boldog volt, mint még soha. A boldogság, amely a férfi mellett rátört, biztonságot és nyugalmat is jelentett számára, ezért már nem hadakozott az álom ellen. Hagyta, hogy magával ragadja, s végre aludjon, aludjon. Jack Anderson vitte nagy boldogan az alvó lányt, akit annyira szeretett. Azért hagyta ott a kórházban, mert onnan már elvonultak a csapatok, ott biztonságban kivárhatta volna, amíg érte megy. Mandy azonban nem az a fajta lány, aki csak úgy vár... Igaz, hogy szó nélkül jött el, de megkérte, hogy maradjon addig, amíg nem jelentkezik. Szegény kicsi Mandy! Biztos azt hitte, hogy nem akart érte menni, hogy otthagyta örökre... A táborhelyükre visszaérve gyengéden letette az ágyára, majd ő maga lefeküdt mellé a földre. Mandy azonban abban a pillanatban felébredt, amint a férfi lefektette. Először csendben feküdt néhány pillanatig, aztán lassan megmozdult. A sötétben vetkőzni kezdett, majd amikor már nem volt rajta semmi, lefordult az ágyról, hogy ráfordulhasson a férfira. Jack már majdnem elaludt, a világért sem háborgatta volna a lány édes

álmát, bármennyire is kívánta őt. Tudta, hogy min mehetett keresztül, ismerte a nehéz, még a szívós férfiembert is próbára tevő utakat, ezért hát megpróbált ő is inkább aludni. Ám igencsak meglepődött, amikor magán érezte a lányt. - Mandy! Kicsikém! Azt hittem, alszol... - motyogta örömittasan. - Aludtam is, amíg a karodban tartottál, de most másra vágyom - lehelte a férfi fülébe az édes szavakat. - Most azt akarom, hogy úgy szeress, mint még soha senkit. Jack egyetlen pillanatig sem késlekedett, s valóban úgy szerette, mint még soha senkit. Amikor már mindketten kiélvezték a másikat és beteltek a szerelem édes érzésével, akkor eljött a szavak ideje. - Most pedig tudni akarom, hogy mi történt otthon, miután elváltunk? - kérdezte kíváncsi arccal Jack. Mandy mielőtt válaszolt volna, egészen belemélyedt arcának vizsgálásába. Minél tovább nézte, annál jobban érezte, mennyire szereti. Már biztos volt benne, hogy jól tette, amikor elhagyta az újonnan felépült otthonát azért, hogy a férfi közelében lehessen. Nem is értette magát, hogy hihette el Jackről, hogy becsapta őt, hogy rászedte. Csak most döbbent rá, hogy mit jelent neki a férfi, amikor ennyi idő után visszakapta. Sokszor elgondolkozott rajta, hogy mit érezhetett ő, amikor Mary bejelentette, hogy gyermeket vár. Hányszor beleképzelte magát a férfi helyébe, de csak most tudta igazán átérezni és megérteni. Jack igazán, szívből szereti és szerette őt akkor is, amikor választania kellett. Tudnia, éreznie kellett volna, hogy nem Maryt, hanem a gyermekét választotta, vagy inkább felelősnek érezte magát miatta. Azt tette, amit egy becsületes, jó érzésű ember tesz, ha kiderül, hogy gyermeke lesz. Már tudta, hogy Jack milyen iszonyatosan nehéz helyzetben volt, szerette őt, de nem dobhatta el magától a gyermeket. - Jack! Bocsáss meg nekem, hogy rondán viselkedtem veled! Azt hiszem, önző módon csak magamra gondoltam. Nem éreztem veled, nem éltem bele magam a te helyzetedbe. Elítéltelek, pedig nem voltál bűnös, nem szolgáltál rá... Kérlek, ne haragudj rám! Most már értem, miért kérted, hogy ígérjem meg, mindig hiszem, hogy szeretsz, hogy bármit teszel, az érzéseid nem változtak meg irántam. Én pedig megfeledkeztem erről, illetve nem akartam rá gondolni. Felülkerekedett bennem a harag és a féltékenység, nem gondolkoztam tisztán. De meg kell értened, nem akartalak elveszíteni. Annyira szerettelek és olyan boldog voltam, mint

soha életemben, s amikor elmondtad, hogy feleségül veszed Maryt, azt szinte figyelmen kívül hagytam, hogy miért, csak a szavakon lovagoltam. - Mandy! Azt hiszem, nekem kell bocsánatot kérnem tőled... - Te már megtetted - felelte a lány. - De... de még nem volt alkalmam. - De igen, volt. Amikor bent feküdtem a kórházban, te mindent elmondtál nekem. Mindent, ami fontos volt... - Hát hallottad? - kérdezte Jack mosolyogva. - Igen, minden szót, s mondhatom, nagyon jó volt hallani. Visszaköltözött a szívembe a nyugalom és a béke. Tudtam, hogy többé nem szakadhatunk el egymástól. Ezért ijedtem meg, amikor hiába vártalak nap nap után. Meg kell értened, tovább nem maradhattam. Féltem, hogy bajod esett, hogy... - Csitt, drágám! Semmi sem állhat kettőnk közé. Csak azért nem mentem hozzád, mert ide vezényeltek, sok száz mérföldre tőled, de az orvosnak meghagytam, nagyon vigyázzon rád, amíg érted nem jövök. Már örülök, hogy itt vagy velem, soha többé nem engedlek el... Átölelték egymást, és ismét szeretkeztek, alig tudtak egymással betelni. - Édesem! Olyan szépen kikerülted a kérdésemet -emelkedett félkönyökre Jack. - Azt kérdeztem ugyanis, hogy mi történt közted és Peter között ott, a farmon. Mandy elpirult. - Félre ne érts, édes! Nem kérek számon semmit tőled, csak tudni akarom, mennyire kerültetek közel egymáshoz... Mandy szeme elhomályosult, amint Peterre gondolt. - Tudod - kezdte halkan -, Peter nagyszerű férfi. Azt hiszem, nincs még egy olyan ember, aki annyira önzetlen és figyelmes, mint ő. Persze rajtad kívül - tette hozzá mosolyogva, mert látta, hogy Jack szeme megrebbent. Aztán komoly arccal tovább folytatta. - Amikor megtudtam, hogy Maryt feleségül veszed, nála találtam menedéket. Vigasztalt és nyugtatott. Ekkor felajánlottam, hogy hozzá megyek feleségül... - Ő nem kérte, te ajánlottad fel? - képedt el Jack. - Nem. Peter már nagyon sokszor megkérte a kezem, de én mindig elutasítottam. Tudtam, hogy mennyire szeret, s arra gondoltam, ha te feleségül veszed Maryt, akkor, amikor nem szereted, én is hozzá

mehetek Peterhez, anélkül hogy szeretném. Aztán meggondoltam, ő nem érdemli meg, hogy becsapjam. Tiszta szerelemért nem adhatok neki barátságot. Ez nem lett volna szép. Ő mindent nekem adott, amije csak volt: szívét, vagyonát... mindent. Nem tehettem meg, hogy amikor koszosan, fáradtan, bánatosan visszamentem a farmra, a születésnapomon, a kedvességét, a felajánlott gyűrűjét, az újjáépített házamért hozott áldozatos munkáját semmibe vegyem és elküldjem őt. Tudod, nagyon jólesett, hogy volt valaki mellettem azon a szörnyű helyen, ahol végignéztem és átéltem a családom elvesztését... Mandy elsírta magát. Jack nem szólt semmit, megvárta, amíg a lány megnyugszik és tovább beszél. - Ha ő nincs ott akkor, nem tudom, hogy ma még az élők sorában lennék-e... Nagyon sokkal tartozom neki. És a szülei is olyan rendesek voltak velem, az édesanyja felöltöztetett tetőtől talpig, az édesapja megajándékozott ezzel az aranyórával, de... de ezt nem tarthatom meg. Vissza kell adnom, nem illet meg. Azt hitte, Peter felesége leszek, ezért adta nekem karácsony este... - Megkeressük Petert és megmondjuk neki, hogy legyen a barátunk. Én éppúgy fogom őt tisztelni és szeretni, mint te. Hisz annyi jót tett veled. Megtette mindazt, amit nekem kellett volna... - Ne mondd ezt, Jack! Képzeld! Van egy kiskutyám. Még nem láttam ugyan, de van - váltott hirtelen témát Mandy, elterelvén a férfi gondolatait. - Igen? És hol van most? - kérdezte Jack. - Még Peteréknél. Úgy volt, hogy karácsony tájékán születnek meg a kiskutyák, de amíg náluk voltam, nem jöttek a világra. Peter kutyája szülte meg, s már alig várom, hogy lássam. - Értem - bólogatott Jack. - Akkor már szépen megnőhetett - tette hozzá. - Majd elmegyünk érte és elhozzuk, ugye? - kérdezte Mandy. - Igen - bólintott a férfi. Nem tudta miért, de fájdalmat érzett azért, mert a lány kiskutyája Peternél van. Mandy ránézett és belelátott a gondolataiba. - Jack! Én annyira szeretlek! Nem akarom, hogy a szívedben bármiféle picike fájdalom is legyen Peter miatt. Pusztán a barátom, semmi több! Nem feküdtem le vele, ha ezt akartad tudni... Jack fülének mennyei zene volt ez a néhány szó. Csak ezt akarta tudni

valóban, semmi más nem érdekelte. Tudta, hogy mint mondta az elején, nincs joga számonkérni a lánytól semmit, hisz ő maga okozott minden bajt, de mégis nagyon fájt volna, ha Mandy és Peter... A lány csak az övé. - Köszönöm, Mandy! - hajolt oda az arcához, és forrón megcsókolta. Mandy visszacsókolta lehunyt szemmel, s ezért nem is látta, hogy a férfi szeméből kibuggyan egy könnycsepp, mely végigfolyva az arcán a lány kezére cseppent. - Ó, Jack! Drágám! - ölelte magához a férfit, majd az ő szeméből is kigördült egy könnycsepp, hogy aztán egybeolvadva a férfiéval, közösen guruljanak tovább... A reggeli riadó még ébren találta a két embert. Egyikük sem aludt egész éjjel. 224 - Most hova mész? - kérdezte Mandy ijedten, amikor Jack kiugrott az ágyból. - Maradj csak, drágám! Aludj! Nekem mennem kell! - mondta nagy sietve, aztán egy futó csókkal búcsút intett, és már el is tűnt. Mandy csak később tudta meg, hogy hova sietett a kedvese. Amíg ő aludt, mégiscsak megtörtént a nagy csata, mert Stone tábornok nem bírta elviselni, hogy ahova vonul, ott csak elhagyott táborhelyet talál, viszont egy pillanatig sem lehet biztonságban Jackson ezredeitől. Lassan, komótosan, akkurátusan megindult hát Richmond ellen, oldalán Jackkel. Akkor aztán elkezdődött a haddelhadd! Beauregard tábornok valahogy megszökött, és Stone frontjának leggyengébb, rosszul biztosított pontjait kiválasztva, megindította a támadást. Nagy csata lett belőle. Szörnyű öldöklés folyt. Jack csak napok múlva került elő. Fáradtan, de boldogan, amikor végre magához ölelhette a lányt. - Mi lett a vége? - kérdezte Mandy. - Tizenhatezer katonát vesztettünk - felelte Jack szomorúan. - Ezek szerint... - Nem. A déliek viszont húszezret. Sajnos, semmi nem dőlt el, kedvesem. Washington is áll, Richmond is áll. Keleten sehogyan sem áll a dolog, nyugaton meglehetősen. - Sajnálom, hogy ezt mondod, én azt hittem...

- Lesz ez még másképp is, drágám! Csak az bánt, hogy Beauregardnek sikerült meglógnia. Ha őt jobban őrizzük, talán minden másként alakul. - Ó, sajnálom, Jack! Ezt nem is tudtam - sóhajtotta fájdalmasan Mandy. - Nem baj, amit elmeséltél, az mind jó volt, s ha nem hozod ide, talán nagyobb baj lehetett volna. Mi azt hittük, nincs Richmondban... - Ezek szerint mégis volt valami haszna, hogy elfogtátok? - Hát persze. Ha hátba támadnak minket, akkor... rágondolni is rossz! De hála neked, édesem! Te ide csalogattad, még ha nem is jószántadból... Másnap reggel Jack azzal jelent meg a lány előtt, hogy arra kérte, hozza magát rendbe, Stone ünnepséget rendez. - Nekem is meg kell jelennem? - kérdezte Mandy. - Ha nekem, akkor neked is! - felelte Jack. - Légy nagyon szép, drágám - suttogta. - Mit vegyek fel? - nézett rá Mandy. - Ebben a ruhában nem mehetek, koszos is, rongyos is. - Ünnepi ruhát vegyél fel, szívem - felelte Jack, és a lány elé tett egy új katonaruhát. - Megint legyek fiú? - nézett rá elkeseredve Mandy. - Csak erre a rövid időre. Hogy néznél ki lányruhában a katonák között? Mandy dobogó szívvel öltötte magára a katonaruhát. Hosszú haját a sapka alá gyűrte, majd kihúzva magát megállt a férfi előtt. - Nagyon szép vagy, drágám! Azt hiszem, ma mindenki engem fog irigyelni - ölelte át és megcsókolta. - Miért? - nézett rá Mandy. - Mert nekem van a legszebb, legfessebb katonám! -mondta büszkén és csillogó szemmel. - Már nem sokáig, Jack! Én elhatároztam, hogy soha többé nem veszem magamra ezt a ruhát. - Nem is kell soha többé, szerelmem. Csak most az egyszer, erre a rövid ünnepségre - nyugtatta meg Jack, és kézen fogva kivezette a sátorból, de mielőtt kiléptek volna, elengedte a kezét. - Bocsáss meg, drágám, de nekem kell előbb kilépnem. Bár te vagy az én úrnőm, most mégis néhány percre el kell játszanod a tisztiszolgám szerepét. Csak most utoljára... Mandy megállt a számára kijelölt helyen, a sorkatonák között.

- Miért ez a nagy felhajtás? - kérdezte suttogva a mellette álló katonát. - Te nem tudod? Kitüntetéseket osztanak - felelte, majd komoly arccal kihúzta magát. Mi közöm nekem ahhoz? Kitüntetések osztogatása nem érdekel, persze, ha Jack is kap egy kitüntetést, természetesen arra büszke lennék - gondolta. Az egész dandár kimosakodva, megborotválkozva, nyílegyenes derékkal állt. Meg is lehetett nézni a fiúkat, csak úgy virítottak a kék zubbonyok meg a kék nadrágok, és villogtak a rézgombok. Mandy egy kissé hátrább lépett. Úgy érezte, neki semmi keresnivalója nincs itt. Nem tartozik egyik ezred állományába se, a parancsnok vezérkarához volt beosztva még akkor, amikor George volt... Közben elkezdődött a parádé. Stone tábornok beosztott tisztjeivel ellovagolt a tisztelgő sorfalak előtt és mindenütt meghallgatta a parancsnokok jelentését. Aztán felment egy erre a célra készített emelvényre, és beszédet mondott. Elmondta, hogy két nagy ' győzelmet verekedtek ki, s megköszönte, hozzátéve, hogy legszívesebben mindenkit kitüntetne, elsősorban azokat, akik hősi halált haltak. Elmondta, hogy hol, milyen nehézségek árán sikerült ezt a két győzelmet elérni. Kiemelte azokat, akik valamilyen módon: bátorságukkal, állhata-tosságukkal, talpraesett akcióikkal kiérdemelték a megkülönböztetett dicséretet. Természetesen mindenkit nem tüntethet ki, ezért kérte azokat, akik most ebből kimaradtak, holott rászolgáltak volna a dicséretre, ne csüggedje-nek. Lesz még bőven alkalom hasonló ünnepségre. Elkezdődött a kitüntetések kiosztása, melyet minden ezrednél az ezredparancsnok osztott ki, egyetlen kivételtől eltekintve, Stone tábornok nem ad át kitüntetést. Ez az egyetlen kivétel pedig George Fontaine. Mandy először nem is reagált a névre. Teljesen belefeledkezett a nézelődésbe, nem is igen hallotta, amikor a tábornok a bátyja nevét kimondta. - Kérem, George Fontaine-t, jöjjön ide hozzám! - ismételte meg a tábornok még hangosabban. - Hé, te! Mi van veled, nem hallod? Téged szólít Stone! - lökte meg egyik katonatársa, akivel egy alakulatnál volt. - Tessék? - nézett rá értetlen arccal Mandy.

- Menj már ki, te szerencsétlen! - lódított rajta egyet a katona, mire Mandy majdnem orra bukott. Mindenki tapsolt és éljenezte, amíg oda nem ért a tábornok elé. - Magam tűzöm ki a kitüntetést George Fontaine közlegény mellére, aki megakadályozta a már birtokba vett Dawson falának felrobbantását, miközben megsebesült, aztán azért is, mert a déliek táborában eltöltött három hetet, és kihallgatva a vezérkar tervét, meghiúsított egy talán végzetes csapást. Hősiesen helyt állt, bátorságról tett tanúbizonyságot, meghazudtolva civil voltát! Mandy körül forogni kezdett a világ. Csak most fogta fel, hogy tulajdonképpen mi is történt. Igen, megtörtént a csoda, amit annyira szeretett volna: a bátyja neve hősként hangzott el! Valamennyi ezred bömbölte a hurrát. Mandy pedig állt ott, és aztán egyszerre csak a szégyenpír égetni kezdte az arcát. Csak állt ott, és nem gondolta, hogy még nincs vége. Ekkor ugyanis odaugrott az egyik katona és lekapta a fejéről a sapkát, majd az övét nyomta volna a fejébe, ha tudta volna... A harsogó hurrá elhalt és mélységes csend váltotta fel. Mindenki rá bámult, maga Stone tábornok pedig a meglepetéstől majdnem elájult. - Jack Anderson ezredes! Ide, hozzám! - intette magához a férfit. - Magyarázatot kérek! Ez itt... ha... ha jól látom, egy nő! - Igen, tábornok úr! Ő valóban egy nő, de azt hiszem, ez semmit nem csorbíthat a teljesítményén! Sőt! Nő létére helyt állt úgy, akár egy férfi. Azt hiszem, még inkább dicséretet érdemel... - Én George Fontaine közlegényt tüntettem ki, de ez nem férfi, hanem nő! Erre adjon magyarázatot. Ki ő tulajdonképpen? - Ő is Fontaine, csak éppen nem George, hanem Mandy. - Na és miért ő van itt és nem a bátyja? Nem értem... Megmagyarázná ezt az egészet, Anderson? - Talán jobb lenne, ha Mandy mondaná el. Ő jobban tudja... Mandy Jackre nézett. A szeme elhomályosult, amikor egy pillantással megköszönte a férfi gesztusát. Aztán csendben megfordult a tábornok felé, és beszélni kezdett. Hosszú haján táncolt a napsugár. - Tábornok úr! Bocsásson meg nekem, amiért mindenkit becsaptam. Elhitettem, hogy férfi vagyok, a bátyám nevét felhasználva. Sajnos, ő nem lehet jelen, mert lassan két éve halott... Egy szép áprilisi napon arra ébredtem, hogy tűzropogást hallok és a szobámba iszonyatos fény

lobban néha. Amint magamhoz tértem és kinéztem az ablakon, láttam... láttam, hogy ég a házunk. Benne az apám, az anyám és a bátyám, George... Mandy itt megállt, mert érezte, hogy hamarosan sírni fog. Nem akart gyengének látszani, ezért Jackre nézett, aki szemével biztatta. - A déliek felgyújtották a házunkat, leégett az egész farm házastól-állatostól. Nem maradt senki életben, csak én. Én is csak azért úsztam meg, mert előző este összevesztem a bátyámmal, George-dzsal, mert félt belépni a seregbe, mert ő nem volt olyan bátor... Legyáváztam, megsértve őt, s ezután egy kis melléképületben töltöttem az éjszakát. Azt hittem, majd úgy, mint máskor, utánam jön és kibékülünk. Hisz én imádtam őt, soha nem bántottam volna meg akarattal. Sajnos ő nem jött utánam, én pedig ott maradtam a kis házban, amelyet apánk nekünk, kettőnknek épített. Arra gondoltam, majd reggel szedek egy csokor virágot, amelyen még a harmatcsepp ragyog, és bocsánatot kérek tőle, de már nem tehettem meg és nem tehetem meg soha többé... Ezzel a nyomasztó teherrel a szívemben kellett végignéznem, ahogy a tűz martalékává válnak. Nem volt segítség, egymagam pedig csak tehetetlenül álltam, és őrültként néztem, amint mindent elpusztított a tűz... Mandy ismét elhallgatott. A tábornokra nézett, akinek a szeme különös fénnyel csillogott. Amint elég erősnek érezte magát, tovább beszélt a síri csendben. Mert olyan csend volt, mintha nem is ünnepségen, hanem temetésen lennének. - Ekkor jelent meg Anderson kapitány az embereivel. Ők magukkal hoztak a seregbe mint George Fontaine-t, mert amikor észrevettem a katonákat, nagyon megijedtem és felvettem a bátyám ruháját. Gondoltam, hogy ha egy fiatal fiút találnak egy leégett farmon, egyedül, talán nem bántják. így kerültem a seregbe... így vettem fel a bátyám nevét... Tudom, hogy nem lett volna szabad ezt tennem, de már nem bánom. A bátyám biztosan ugyanezt megtette volna, ezért én nem is tekintem a kitüntetést a magaménak. Ez őt illeti meg, mert amit tettem, csak érte tettem. Azt akartam, hogy ha most lenéz ránk az égből, lássa, mennyire bánom, hogy megbántottam és mennyire szeretem... Mandy tovább nem tudta folytatni. Feltört belőle a zokogás. Állt a rengeteg katona között katonaruhában, kibom-lott hajzuhataggal. Olyan volt, akár a harcmezők angyala.

Az erős katonák döbbenten álltak, majd szinte mindannyian lehajtották a fejüket. Nagyon kevés férfi volt most, akinek a szeme nem lett könnyes... - Valamennyi ezred! Tisztelegj! - kiáltotta el magát Stone tábornok, s ő maga elsőként tisztelgett Mandy előtt. Mandy állt, és olyan boldog volt, mint még soha életében. Tudta, hogy méltóképp viselkedett a bátyjával szemben, s egy kicsit megnyugodott a lelke. Megtett mindent, amit csak lehetett, hogy George-nak dicsőséget szerezzen. Kár, hogy ő ezt már soha nem tudja meg... Jack Anderson is természetesen a kitüntetettek között szerepelt, hisz valójában ő volt az, aki végül is az utolsó pillanatban megmentette az erődöt és a bajtársait. Amint Jack oldalán lépkedve Mandy elhaladt a sorfal mellett, a férfira nézett. Látszott rajta, hogy büszke, és legszívesebben felkapná őt és csókjaival borítaná be az arcát, de még várnia kellett ezzel. Ezért csak szerelmes pillantásokat vetett a lány felé, aki természetesen viszonozta. Jack Anderson és Mandy meghívást kapott a Fehér Ház különtermében tartandó összejövetelre, melyet este nyolc órai kezdettel tartanak. - Én nem szeretnék elmenni - mondta Mandy Jacknek, amint visszaértek a szállásukra. - Miért? - nézett rá Jack meglepődve. - Nem szeretem, ha mindenki velem foglalkozik. Amikor a tábornok szólított, azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Mintha nem is a saját lábam vitt volna elé. Szörnyen zavarban voltam... - Nem teheted meg, hogy nem jössz el, Mandy! Stone tábornok külön beszélt velem, s megkért rá, hogy mindenképpen vigyelek el! - Miért? - rémült meg a lány. Érezte, hogy valami még történni fog vele. Most még inkább szeretett volna távol maradni. - Azt nem tudom, kedvesem. Csak ennyit mondott. De nem kell tartanod semmitől, hisz melletted leszek - ölelte át, és megcsókolta. Mandy már el is felejtett mindent a csóktól. Csak szerelmet érzett, és nem gondolt másra, csak a boldogságra, amelyet a férfi ölelése jelent neki. A szerelem kissé megnyugtatta az idegeit, mert később, amikor egymás mellett feküdtek, megszólalt. - Oda valamilyen elegáns ruha kell, nem gondolod? Nekem pedig csak

az van, amiben ide jöttem, na meg a katonaruha... -Igen, el kell mennünk vásárolni. Veszek neked megfelelő öltözéket. Azt akarom, hogy mindenki irigykedve nézzen rám, mert velem vagy. Azt szeretném, hogy olyan szép légy, mint még soha... Mandy és Jack ezután még egyszer egymás karjába simultak, s csak egy jó óra múlva indultak el a városba. Délután fáradtan érkeztek vissza. Bár a háború még korántsem ért véget, most mégis olyan volt, mintha béke lenne. Mindenki vidám volt, és az egész táborban nótaszó és nevetés hallatszott. Már régen nem érezte Mandy ilyen csodálatosnak az életet. Jack igen elegáns volt fekete szmokingjában, fehér zsa-bós ingét fekete selyem nyakkendő fogta össze. A lábán ragyogott a cipő. - Kész vagy, drágám? - kiáltott be az irodának használt szobácskába; ahol Mandy készülődött, és azt akarta, hogy a férfi csak akkor lássa, ha teljesen kész. - Igen - rebegte idegesen. Félt, hogy nem lesz megelégedve vele a férfi. Jack belépett az ajtón, és még a lélegzete is elakadt. Mandy mindig is gyönyörű volt, de most egyszerűen tökéletes. Soha életében még hozzá hasonló nővel nem találkozott. - Elkápráztató vagy, szerelmem! - suttogta, és a szeme lázas fénnyel csillogott. Mandy egy kissé elpirult, örült, mert tudta, hogy a férfi meg van elégedve vele. Mélykék selyemruhát viselt, amely bőven omlott alá, körben az alja csupa csipke és fodor volt. A ruha elöl mélyen kivágott, amely nagyon előnyösen kiemelte a lány hófehér bőrét és csodálatos mellét. A haját megmosta és hagyta úgy megszáradni, ahogy volt. Amikor megfésülte, akár egy aranyzuhatag omlott le a háta közepéig. Elöl néhány tincs a homlokába hullott, amely kislányos bájt kölcsönzött arcának. A feje tetején egy tincset összefogott, és a ruha anyagából készült masnival díszítette. Fekete, magas sarkú cipőjében alakja magasabbnak és karcsúbbnak tűnt. A rúzst halványan használta, de semmi másra nem volt szüksége. A szeme ibolyakéken ragyogott, hosszú, sötét pillái beárnyékolták az arcát. Bőre hamvas volt, az arca egy igazi babáéhoz hasonlított. - Köszönöm - rebegte. - Remélem, megfelelek az elvárásaidnak? - nézett rá incselkedve.

- Sajnos még nem - mondta Jack komolyra vált arccal. Mandy egy kissé elsápadt. Mi lehet az, ami miatt Jack elégedetlen? Az előbb még mindent rendben talált. - Ez még hiányzik rólad - mondta a férfi, és odalépett a lány elé. - Mi ez? - kérdezte Mandy. - Nyisd ki a dobozt és megtudod - felelte Jack és rá-mosolygott. Mandy kinyitotta a dobozt és felkiáltott. - Ó, Jack! Ez valami meseszép! - emelte ki a gyöngysort, a fülönfüggőt és a gyűrűt. Jack bekapcsolta a lány nyakába a gyöngysort, majd segített bekapcsolni a fülönfüggőt is, miközben a szája a lány nyakára tapadt. - Most már minden a helyén van, indulhatunk! - nyújtotta a karját a lánynak, aki boldogan karolt bele. A terem fel volt díszítve, halk zene szólt. A katonákon feszült a szép kék egyenruha, a hatalmas kristálycsillárok fényében meg-megcsillantak a fémgombok. - Neked nem a tiszti ruhádban kellett volna jönnöd? -kérdezte a lány, mert mindenütt csak egyenruhákat látott. - Légy nyugodt, ezt is a tábornok kívánságára öltöttem fel - ölelte át a lány derekát, és így léptek be az ajtón. Mandy egy pillanatra úgy érezte, az az elmaradt első bál vált most valóra, amelyről oly sokat ábrándozott, s 1 amelyet az édesapja megígért neki. Most ha nem is az apja, de Jack oldalán mégis megéli első bálját, bár ez igazán olyan parti-, fogadásféle, nem kifejezetten bál. A zenekar viszont egyértelműen a tánc, a szórakozás biztosítéka. Stone tábornok, amint észrevette a belépő párt, feléjük intett. -Gyere, drágám! Stone tábornok hív - fogta meg a lány könyökét Jack, és utat törve a tömegen, a tábornok felé irányította. - Tábornok úr! - tisztelgett Anderson, de a tiszt a kezét nyújtotta feléje. - Örülök, hogy végre megjöttek! - mondta a kezét rázva a tábornok, majd Mandy felé fordult. - Kisasszony! Ön csodaszép! - mosolygott rá és megcsókolta a kezét. Mandy ettől egy kissé zavarba jött, és csak fejét kissé megbiccentve üdvözölte a tábornokot, hang nem jött ki a torkán. A tábornok díszes katonaruhájában pompázott, a mellén ott ragyogtak a kitüntetései. Jack is kissé furcsállta a dolgot, amint körülnézett: miért kellett neki szmokingban megjelennie, hisz rajta kívül nem látott senki mást

civilben. Mandy hatalmas sikert aratott a férfiak körében. Rajta kívül csak kevés nő volt jelen, a tisztek feleségei, lányai, de Mandy mellett ők csak egyszerű átlagnők voltak. - Jack! - súgta egy idő múlva a lány a férfi fülébe. -Kérlek, ne hagyj magamra! Túl sok nekem ez az egész! - nézett rá elkeseredve. - Drágám! Pedig jobb, ha hozzászoksz, mert ha a feleségem leszel, többször is előfordul majd ehhez hasonló összejövetel - nevetett rá a férfi. Mandy egyből ellágyult. Még soha senki nem volt rá ilyen hatással. Már a hangjától megnyugszik. Milyen boldogság, hogy Jack végre az övé, és csakis az övé! - Jó, jó - bólogatott a lány. - Az is más dolog, ha én hívok a házamba... - hirtelen elhallgatott. Csak most fogta fel a férfi szavainak jelentőségét. - Mit is mondtál, Jack? - nézett rá csillogó szemmel. - Azt, hogy szeretném, ha a feleségem lennél! - suttogta a fülébe Jack. - Minden vágyam, hogy mielőbb az enyém legyél... - Az leszek, hisz nekem is minden vágyam az... - Rendben van, akkor ezt megbeszéltük - hajolt oda hozzá, és ajkával megérintette a lány száját. - Most elmegyek és rendbe hozom az arcom. Azt hiszem, rám fér egy kis hideg víz! - rebegte a lány, és eltűnt a tömegben a mosdó felé. Jack állt, és boldog mosollyal a lány után nézett. - Csakhogy egyedül találom, Anderson! - lépett mellé Stone. - Tudja, már mindenki itt van, aki számít, kezdődhet az ünneplés. Meglepetésként szántam magának és a szépséges tisztiszolg... akarom mondani... hm... kije is magának ez a gyönyörű kislány? - nézett rá pajkos szempillantással. Jack Anderson halványan elpirult, de aztán összeszedte magát, és a tábornok arcába nézett. - Ő a menyasszonyom, hamarosan pedig a feleségem - húzta ki magát, a tábornok szemébe nézve. - Örülök neki, hogy ezt hallom és ilyen boldognak látom. Az utóbbi időben csak szomorú és bánatos volt. Jó, hogy ilyen hamar talált egy kedves társat. Sajnálom, ami magával történt... - Köszönöm, tábornok úr! Hála istennek, már túlvagyok rajta. A harci feladatom mellett minden pillanatomat Mandy köti le. Biztos, hogy

mellette boldog leszek... - Kívánom, hogy így legyen. - Valami meglepetésről beszélt, tábornok úr! -juttatta eszébe Jack. - Igen. Ez pedig elsősorban a kis menyasszonyának az... Jack elkomolyodott. Nem szerette volna Mandyt kitenni semmiféle meglepetésnek, érte már épp elég az utóbbi időben. - Nem kell megijednie, a meglepetés kellemes lesz! -veregette meg a férfi vállát a tábornok. Azzal a tábornok ellépett Jack mellől, mert máshova szólította a kötelesség. Egy terebélyes külsővel megáldott hölgy integetett feléje. . Jacknek, amint ott állt, egyszerre csak két tenyér tapadt a szemére. - Ó, drágám! Sokáig magamra hagytál - suttogta Jack, és behunyt szemmel fordult meg, magához ölelte a háta mögött álló nőt. Mandy két lépéssel távolabb állt, és a döbbenettől nem tudott mozdulni. - Csókolj meg! - suttogta a fülébe Jacknek a nő. Jack pedig az ajkát nyújtotta. Mandy ezt már nem bírta nézni, könny áztatta arccal kirohant a teremből. A zene elhallgatott, síri csend lett. Mindenki Jacket figyelte. A férfi lassan kinyitotta a szemét, mert valami furcsát érzett. Ez a nő nem Mandy! Amint felnézett, szeme Mary tekintetével találkozott. - Mary! Mit tettél, te... - Jack remegett az indulattól. Szemével Mandyt kereste, de nem látta sehol. Még szerencse, hogy mindezt nem látta, mert ezt nehéz lenne kimagyaráznom - gondolta. Ellépett a nő elől, és haragos pillantással méregette. - Jack! Örülök, hogy látlak! - mondta Mary halkan. -Ne haragudj rám, nem akartam semmi rosszat. Azt hittem, egyedül vagy... - Nem, nem vagyok egyedül. A menyasszonyommal vagyok - hebegte, majd elnézést kérve, a mosdó felé indult. - Jack! Jack Anderson! - fogta meg valaki a vállát. A férfi megállt egy pillanatra és megfordult. Előtte Mary apja állt. - Örülök, hogy látom, Jack. Remélem, nem haragszik rám és kezet nyújtva - tartotta oda a tenyerét. - Önre, Mr. Howard? Ugyan miért haragudnék? - tette bele a tenyerét a férfiéba. - Nem bántott ön engem soha, de Mary... - Hagyjuk ezt, fiam. Mary megkapta a büntetését mindenért. Elvesztette a gyermekét, a férjét, az egész élete szomorúság...

- Én nem a múltról beszélek, uram! - Neeem? Hát miről? - kérdezte értetlen arccal a férfi. - Az iménti viselkedéséről. A hátam mögé lopakodott, befogta a szemem, én pedig azt hittem, hogy valaki, aki fontos nekem... Még arra is kért, hogy csókoljam meg... - Na és maga? - Megcsókoltam... - De nem ismerte fel a hangot? Már megbocsásson, Jack, de ezért nem csupán a lányom a felelős. Ő kérte, hogy csókolja meg, maga pedig megcsókolta. Na! - Igen. Valóban így van, de én... túl hangos volt a zene, csak... csak arra gondoltam, amit hallottam. A csókra. Azt hittem... a menyasszonyom. Most itt állok teljesen megzavarodva. Épp a kedvesem után indultam... - Ő elviharzott - lépett melléjük Mary. - Láttam, amint döbbenten nézte, ahogy csukott szemmel átölelsz és szerelmesen megcsókolsz... Jack úgy érezte, meg tudná ölni ezt a némbert. Két kezét ökölbe szorította, majd elnézést sem kérve, otthagyta az apát és a lányát. Megállt a mosdó előtt, majd az egyik hölgyet, aki épp befelé indult, megkérte, hogy kérdezze meg, bent van-e Mandy. A nő hamarosan megjelent és közölte, ilyen nevű hölgy nincs a mosdóban. Jack ekkor már tudta, hogy Mary igazat mondott. Ezek szerint Mandy mindent látott. - Úristen! Most segíts rajtam! - suttogta. - Jack! - hallotta a tábornok hangját. - Még csak ez hiányzott - mormogta halkan, majd bosszúsan elindult visszafelé. - Igen, tábornok úr! - fordult feléje. - Jöjjön és hozza magával a kisasszonyt is! Kezdődik a meglepetés - mondta izgatottan a tábornok és elsietett. - Nekem már megvolt! - sóhajtotta Jack és megfordult, hogy a lány után nézzen. Mindenütt megnézte már, ahol csak el tudta képzelni, de sehol nem találta. Már kezdett kétségbeesni, mert tudta, hogy a lány milyen önfejű és milyen szerelmes... Ki tudja, mire képes?! A hosszú márványfolyosókon a lány nevét kiabálva rohangált, már szakadt róla a veríték. -Mandy!!! Mandy!!! Szeretlek!!! - kiáltotta, de csak a néma falak bámultak rá sötéten.

Mandy futott, futott, nem is nézte, hogy hova. Hát ennyit ér a férfi szerelme? Mi történhetett vele, hogy ilyen nyíltan átölelte és megcsókolta? Lehet, hogy csak a bolondját járatta vele? A szeméből patakokban folyt a könny, dühös volt és megbántott, megalázott. Hirtelen megállt, mert a szíve már majd kiugrott a melléből. Kezét odaszorította, s ekkor megérezte a gyöngysort. Először csak fogta, simogatta, de aztán megmarkolta és teljes erőből megrántotta. A gyöngy hangos koppanással potyogott le a földre, majd szertegurult a márványpadlón. A Fehér Ház már sokat megélt folyosói most egy újabb történetnek lehettek a tanúi. Egy szerelem végének? Mandy, amint rádöbbent, hogy mit tett, még jobban zokogni kezdett, és kiszaladt az épületből. - Mandy! Merre vagy? - szaladt a férfi végig a folyosón, majd hirtelen elvesztette az egyensúlyát és egy hatalmasat esett. Először azt hitte, fel sem tud állni, de miután meggyőződött róla, hogy semmije nem tört el, kezdett fel-tápászkodni. Lába azonban minduntalan meg-megcsúszott valamin, ezért többször visszahuppant a földre. - Mi az ördög ez? - kérdezte hangosan, majd a pislákoló gázlámpák fényénél megnézte, mivel szórták fel a márványpadlót. Először csak forgatta, nem tudta, hogy mit is tart az ujjai között, de aztán lassan ráeszmélt. Ezek gyöngyök, mégpedig azok a gyöngyök, amelyek Mandy nyakát ékesítették. Tétován megállt, és nem tudta eldönteni, hogy merre is menjen. Állt a falnál a lámpa alatt és nézte a tenyerében lévő néhány gyöngyszemet. Lassan elindult kifelé az épületből. Úgy érezte, ha nem szívhat friss levegőt, megfullad. Amint kilépett az épületből, felnézett az égre. Egyetlen csillag sem ragyogott odafenn, mintha valamennyit felhő takarná el, akárcsak az ő szívében a ragyogást. Tompának és furcsának érezte az egész testét. Visszaemlékezett Mary suttogására. Nem, nem hibás, hisz nem hallotta tisztán a szavait, csak egészen halkan. A zene szólt, hangos volt a terem a nevetésektől, a kiabálásoktól. Nem csoda, ha azt hitte, hogy Mandy szól hozzá. A szemét pedig azért csukta be, hogy ne lásson senkit, teljes odaadással

csókolhassa meg a lányt. Iszonyatos volt, amikor rádöbbent, hogy nem Mandyt, hanem Maryt tartja a karjában! Szegény Mandy! Ő mit érezhetett? Jack megállt az egyik bokornál, és a semmibe bámult. Egyszerre csak mintha mocorgást hallott volna. Elindult a hang irányába, s egy fa törzsénél megpillantotta a lányt. Ott térdepelt összekulcsolt kézzel. A férfi megállt, és szinte visszafojtotta magában a levegőt, annyira figyelt. Mandy térdepelt és halkan beszélt. - Ó, anyám! Miért nem vagy itt velem? Most megmondhatnád, hogy mit tegyek? Oly sok rossz történt velem, amióta engedetlenül a kisházban aludtam. Azt hiszem, soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem fogadtam szót neked. Most én is ott lehetnék veletek. Nagyon rossz nekem itt egyedül. Nincs senki, aki szeretne, aki átölelne, ha fázom, vagy megvigasztalna, ha szomorú és bánatos vagyok... Volt valaki, akiről azt hittem, pótolhat benneteket, de most már tudom, hogy vak voltam, hagytam, hogy rászedjen, hogy kihasználjon, megszégyenítsen... Ó! Mama! - Mandy! Kicsi angyalkám! - suttogta Jack a közelből. - Itt vagyok, nem akartalak megbántani, tévedés volt. Ne higgy a szemednek, csak a szívednek! Szeretlek! Szeretlek! Csak téged szeretlek! Óvni foglak, amíg csak élek. Vigyázni fogom minden lépésedet, és esküszöm neked, hogy csak annak élek, hogy boldoggá tegyelek. Kérlek, bocsáss meg nekem és hallgass meg! Könyörgöm! - Menj innen, Jack! Szégyelld magad, hogy kihallgattad a beszélgetésemet az édesanyámmal. Az nem tartozik rád... - De igen. Csak rám tartozik. - Jack odaugrott, és átölelte a lányt. Szorosan tartotta, hogy az moccanni sem tudott, aztán halkan, kissé rekedten megszólalt: - Kedves asszonyom, ott fenn a magas égben! Ön mindent látott. Belelát a lelkembe, és tudja, hogy soha nem tudnám megbántani a lányát. Tiszta szívből szeretem és szeretni fogom halálom napjáig. Ami történt, fatális tévedés volt, hisz nem is tudtam, hogy az a nő is itt van. Azt hittem, Mandy áll mögöttem. Esküszöm, hogy így volt! Kérem, esedezem önhöz, asszonyom! Segítsen nekem! Világosítsa meg a lánya elméjét, hogy ő is lássa, érezze, hogy csak őt szeretem! Mandy még sírni is elfelejtett. Teljesen megdöbbentette Jack viselkedése. Már nem tudta, hogy haragszik-e rá. Nem akart már

kiszabadulni a férfi öleléséből, nagy nyugalom szállta meg. Már nem sírt, inkább boldog volt. Mintha a szívében megszólalt volna egy hang; az édesanyja hangja, amely azt mondja: - Higgy neki, kicsikém, ez az ember igazán szeret téged. Fogadd el a feléd nyújtott kezét, mert tisztességes és becsületes. Jack elhallgatott, lehajtotta a fejét, majd szorítása enyhült a lány testén, aztán teljesen elengedte. A válla meg-rázkódott. Mandy tudta, hogy a férfi sír. - Jack! - suttogta, és átölelte a nyakát. - Nem tudom, mit higgyek, segíts nekem! - Édesem! Hidd el, nem kell semmit tenned, csak a szívedre hallgatnod. Hiába mondanék bármit, ha azt hiszed el, amit láttál, akkor méltán jár nekem a büntetés. De ha a szívedre hallgatsz, akkor rádöbbensz az igazságra. Téged szeretlek csak, most és mindörökké! - Igen. Érzem - rebegte a lány, és az ajkát csókra nyújtotta. Egy hosszú, forró csókkal megpecsételték szerelmüket, mely kiállta az első próbát. Hiába volt Mary ármánykodása, nem tudta őket szétszakítani. - Gyere, kedvesem! Menjünk vissza, a tábornok nagyon kért, hogy vigyelek magammal. Erősnek érzed magad, hogy szembenézz Maryvel és az emberekkel? - kérdezte Jack. - Igen - felelte Mandy határozottan. - Ha te mellettem vagy,akkor igen. - Jól van. Akkor induljunk - állt fel Jack, és felemelte a lányt is. Az épületbe érve, a lámpa fényénél leporolták a ruhájukat, s kéz a kézben léptek be. - Rögtön jövök, menj csak be! - állt meg hirtelen a lány. Jack elsápadt, a keze megremegett. - Nem kell félned, jól vagyok, csak egy kissé szeretném az arcomat is rendbe szedni. Azt hiszem, elkenődött a rúzs a számon - mosolyodott el, és az ujjával letörölte Jack ajkáról a rúzsfoltot. Jack bólintott, majd megcsókolta a lány kezét. ,- - Siess, várlak! - suttogta és elengedte a kezét. - Na végre! Csakhogy előkerültek, Anderson! - lépett eléje Stone tábornok. - Már azt hittem, minden hiábavaló, amit oly nagy gonddal készítettem elő - titokzatosko-dott. Belekarolt Andersonba és magával vitte a terem közepe felé.

- Remélem, megtalálta a kis menyasszonyát? - érdeklődött vidáman. - Igen, rögtön jön, csak kezet mos - felelte Jack hátra-hátrapillantva. A terem közepére egy emelvényt hoztak, a zenekar a terem végébe húzódott. Jack jól látta, hogy minden szem őt figyeli. Látta, amint Mary vigyorogva néz felé, magabiztosan és öntelten. Azt hiszi, hogy Mandy nem tér vissza. - Bocsásson meg, tábornok úr! - lépett oda a nő Jack mellé. - Megengedi, hogy néhány szót váltsak Jackkel? - kérdezte, és a tábornokra mosolygott. - Kérem - engedte el Anderson karját a tábornok, és Jackre nézett. - Köszönöm, tábornok úr! Minden rendben van, rögtön jövök ön után - mondta határozott hangon. Amint a tábornok ellépett mellőlük, Jack a nőhöz fordult. - Megkérlek, Mary, hagyj engem békén! Már épp elég bosszúságot okoztál nekem, soha többé nem akarlak látni. Tűnj el az életemből, de örökre! - mondta ingerülten. - Jack! Amikor elhagytál, szent esküvel fogadtam meg, hogy árnyékként foglak kísérni. Mindig ott leszek, ahol te vagy, s megakadályozom, hogy boldog légy! Én sem vagyok az, de amíg én élek, te sem leszel! Lám, már bizonyítottam! A szép kis partnered rájött, milyen megbízhatatlan vagy... - Jack! Drágám! Itt vagyok! - lépett oda Mandy a férfihoz. Száját csókra nyújtotta, majd belekarolt és Maryre nézett. - Ugye, megbocsát, de szükségem van a vőlegényemre! - mondta emelt fővel, azzal elfordult az elképedt nőtől. - Ohó! - lépett oda és megfogta Mandy karját. - Nem egészen úgy van, kedvesem! Ha nem tudná, Jack még a férjem! - Sajnálom, de már nem! - nézett rá Jack. Gyengéden kibontakozott Mandy öleléséből, s a zsebébe nyúlt, majd egy iratot tartott Mary elé. - Épp ma kaptam kézhez a házasságunk semmissé nyilvánításáról szóló okmányt. Mary elsápadt, egész testében remegett a dühtől. - Apa! Kérlek, kísérj haza! El akarok menni! - rikácsolta vörösre gyúlt képpel. Mr. Howard rögtön mellette termett és átölelve a lányát, kivezette a

teremből. A zenekar egyszerre csak elhallgatott, majd az amerikai himnuszt kezdte el játszani. Mindenki vigyázzba állt, és együtt énekeltek. Közben pedig belépett a terembe maga Lincoln elnök. Hangos taps és éljenzés fogadta. Mandy Jackre nézett. Még soha nem látta az elnököt, csak nagyon sokat hallott róla, most pedig itt áll pár lépésre tőle. Nézte magas, sovány alakját, amint komótosan odalépked az emelvényhez. Fekete szmokingja tökéletesen áll rajta. Amint az emelvényhez ért, leemelte magas cilinderét és elmosolyodott. Megfogdosta a szakállát, majd kellemes hangján megszólalt. - Köszöntöm önöket, hölgyeim és uraim! Örülök, hogy itt lehetek és eltölthetek néhány percet az önök társaságában. Tudom, hogy ha az ünneplésnek vége van, folytatódik minden ott, ahol abbahagytuk. Harcolunk az eszméinkért, hazánkért, Amerika polgáraiért. Eljöttem, mert a fülembe jutott, hogy van önök közt valaki, aki sokat tett a hazáért. Bár már tudtommal kitüntették, de mint az Amerikai Egyesült Államok elnöke, szeretném kitüntetni én is. Kérem, lépjen ide George Fontaine közlegény! Mandy lába remegni kezdett, érezte, hogy ezt aztán már nem képes megtenni. Nem fog tudni eljutni az emelvényig, mert összerogy. Még hogy ő és Lincoln! - Eredj, édesem! - szól Jack a lányhoz. - Emeld fel a fejed és nézz egyenesen az elnök úr szemébe. Meglásd, megbabonázod, akárcsak engem! - suttogta biztatva. Mandy előtt szétnyíltak a sorok, és ő elindult az emelvény felé. - Kicsoda ön, szép kisasszony? - kérdezte az elnök, és lehajolt a lányhoz, hogy megfoghassa a kezét. Mandy csak most látta, hogy milyen magas. - A nevem Mandy Fontaine - mutatkozott be a lány, és szemét egyenesen az elnök arcára emelte. - Rokona netán George Fontaine-nek? - kérdezte, és még mindig a kezében tartotta a lány apró kezét. - Igen, elnök úr! A testvére vagyok. - Á! Talán a bátyja nem tudott eljönni, s ön veszi át helyette az én kitüntetésemet? - kérdezte érdeklődve. Mandy nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét, majd nemet intett. Ekkor Stone tábornok lépett az emelvényre. Elmondta azt, amit nemrég

még ő is ámulva hallgatott: Mandy harcolta ki a dicséretet, ő érdemelte ki a kitüntető címet, de a bátyja nevében. A testvéri szeretet és a hazaszeretet ötvöződött egybe ennek a fiatal lánynak a szívében. Az elnök hallgatott és a lányt nézte. Le nem vette róla a tekintetét. Szinte alig hitte, hogy ez a karcsú, szinte még gyereklány ilyen bátran és hősiesen viselkedett. - No és hol van a testvére, Mandy? - kérdezte Lincoln. - Meghalt, elnök úr - felelte halkan a lány. - Meghalt? Erről én nem tudtam - nézett a tábornokra. - Melyik csatában? - kérdezte. - Egyikben sem - mondta Mandy könnyes szemmel. - Még nem tört ki a háború, amikor a déliek felgyújtották a házunkat. A szüleim és a testvérem a lángok között vesztették életüket. Csak én maradtam életben... Ekkor határoztam el, hogy megbosszulom, amit a családom ellen elkövettek, s amikor Jack Anderson kapitány és csapata rám talált, a testvérem ruhájába bújva, az ő nevét felvéve léptem be a seregbe. Tudom, hogy ez nem volt törvényes, de ha mint nő jelentkezem, nem a harctérre, hanem olyan helyre küldtek volna, ahol csak mint nő kaphattam volna feladatot. Elnök úr! Nekem fontos volt, hogy mint George Fontaine vegyek részt a harcban... - Miért? - kérdezte érdeklődve az elnök. - Azért, mert a tűz előtti estén a bátyámnak azt mondtam, hogy gyáva, mert félt a katonaságtól. Be akartam bizonyítani, hogy ő nem gyáva, én vagyok az, mert anélkül ítélkeztem fölötte, hogy előbb bizonyíthatott volna... Azt akartam, hogy hősként emlegessék a nevét... - Értem, Mandy Fontaine! Most, hogy megismertem a történetet, úgy döntöttem, két kitüntetést adok. Önnek egyet és a bátyjának is egyet. Mindketten megérdemlik. Mandy könnyes tekintettel nézett az elnökre, aki kissé zavartan tűzte a mellére az érdemérmet. A másikat pedig a kezébe adta. Mandy meghatódott ekkora kedvességtől. Mindig csak jót hallott az elnökről, de most maga is meggyőződhetett róla, hogy nemcsak küllemre magas, de igazi nagy ember belülről is. Megszólalt a zene, mindenki táncolni kezdett. - Megengedi, hogy felkérjem egy táncra, kedves Fontaine kisasszony? - kérdezte Lincoln, és kissé görnyedt testtartással a karjára emelte a lányt. Korát meghazudtolva repítette a táncparketten, Mandy pedig

boldogan forgott, mellén fényesen ragyogott a kitüntetése. Lincoln elnök már nem volt fiatal, ezért hamarosan átengedte partnernőjét Jack Andersonnak, aki már alig várta, hogy végre a karjában tartsa. Mandy egész éjjel táncolt, már alig érezte a lábát. Szinte minden férfi felkérte, Jack azonban csak vele táncolt, senki másra nem figyelt, csak rá. Ha valakivel hosszabb időt töltött a táncparketten, rögtön ment és lekérte. Megígérte az édesanyjának, hogy vigyáz rá, hát meg is tartja. Amikor végre visszaértek a szálláshelyükre, Mandy leült a kis vaságyra. Tudta, hogy ez az utolsó éjszaka, amit itt tölt, soha többé nem térhet vissza sem mint George, sem mint Mandy. - Jack! Mi lesz most velünk? - kérdezte Mandy, de választ nem kapott. Annyira elmélyedt a gondolataiban, hogy észre sem vette, a férfi kiment a szobából. Mandy várt rá, de úgy látszik, hiába. Már annyira fáradt volt, hogy nem bírt tovább fennmaradni. Végigdőlt az ágyon, s azon nyomban leragadtak a pillái. Már magasan járt a nap, amikor felébredt. Kinyitotta a szemét és Jack csodálatos szemébe nézett. - Jack! Hány óra van? - kérdezte kábultan. - Tíz óra, szerelmem - suttogta a férfi. - Te már felkeltél? - ölelte át a nyakát Mandy. - Nem, édesem. Én még le sem feküdtem. - Nem? - nézett rá ijedten a lány. - Valami baj van, Jack? Mit csináltál egész éjjel? Mandynek eszébe jutott, hogy Jack szó nélkül eltűnt a szobából, és ő hiába várta vissza, nem jött. Biztos történt valami, csak nem akarja őt felizgatni. Érdeklődéssel nézett a férfi szép arcába. - Nincs semmi baj, édes! Az éjjel, bár már inkább hajnal volt, amikor visszajöttünk, rájöttem, valami hiányzik, ami jár neked. Elmentem tehát és elhoztam - mondta Jack, és az ágy mellől egy hatalmas csokor rózsát tett a lány ölébe. - Virág nélkül nem lehet megkérni egy lány kezét, nem igaz? Mandy szeme elhomályosodott. - És utána mit csináltál? - kérdezte, szerelmes tekintetet vetve a férfira.

- Ide ültem az ágyad mellé és néztelek - felelte. - Azért nem feküdtél le, mert engem néztél? - kérdezte csodálkozva Mandy. - Igen. Nem mindennap van rá alkalmam, hogy ilyen csodálatos látványban legyen részem. Egyébként is min- den apró kis részletét a testednek magamba akartam szívni, hogy mindig velem légy. Ha majd nem lehetek veled, akkor is érezzelek, s ha lehunyom a szemem, lássalak... - Ó, Jack! Miért mondod ezt? Mit jelent az, hogy ha nem leszel velem? - kérdezte elszomorodva. - Hát... tudod, most kaptam két hét szabadságot, de utána vissza kell jönnöm. Katona vagyok, a háborúnak pedig még nincs vége. Nem lehetünk mindig együtt, de gondolatban örökké. Remélem, hogy egyszer vége lesz ennek a szörnyűségnek, béke lesz körülöttünk, és akkor már soha, de soha nem válunk el. Nagyon szeretlek és azt akarom, hogy te légy a világon a legboldogabb feleség és anya... Mert nagyon szeretnék gyerekeket is tőled. Azt akarom, hogy olyan szépek legyenek, mint te, és olyan okosak, mint... mint... te! Mandy átölelte a férfi nyakát, és magához húzta. - Menjünk haza, Jack! Minél hamarabb! Ott akarlak szeretni úgy, mint még soha... - Már mindent elintéztem, akár rögtön indulhatunk. Stone tábornok nagyon rendes volt... - Igen. És Lincoln elnök is. Azt hiszem, életem egyik legszebb élménye volt, amikor kezemet a kezében tartotta, és én éreztem, hogy milyen nagy hatással van rám az ő nagysága... - Nono! Még féltékeny leszek, ha ilyeneket mondasz - fenyegette meg kedvesen az ujjával Jack. - Nem kell féltékenynek lenned, hisz csak téged szeretlek, örökké! Jack Anderson és Mandy Fontaine hamarosan isten és ember előtt is örök hűséget fogadtak egymásnak. Az esküvőn jelen volt Stone tábornok és még sok bajtársuk, valamint Mrs. és Mr. Anderson, akik boldogan fogadták lányukká Mandyt. Jack végre elégedettnek látta az anyját, és örült, hogy Mandy is szeretettel beszélt róla. Nászajándékként Jack és Mandy egy gyönyörű kastélyt kapott, s elhatározták, hogy majd nyáron a kastélyban, télen pedig a farmon fognak lakni.

Az esküvőn megjelent Mr. Green is, bár gyászolt. Nemrég temették el a kedves Mrs. Greent. Peter bár nagyon bánatos volt, de azért csillogó szemmel mutatta be azt a fiatal nőt, akivel együtt érkezett. - Mandy! Ő Lisa. Hamarosan, amint a gyász ideje letelik, mi is összeházasodunk. Kár, hogy szegény anyám már nem érhette meg... - Szervusz, Lisa! Gratulálok a vőlegényedhez. Remek ember! - ölelte át Mandy a lányt, majd Peterhez fordult. - Köszönöm, hogy eljöttetek. Sajnálom, hogy nem lehettem ott szegény édesanyád temetésén. Ha tudtam volna, mindenképpen ott lettem volna. Szerettem őt, nagyon kedves volt... Peter lehajtotta a fejét. - Köszönöm én is, hogy eljöttetek, Peter! - lépett oda Jack is. - Kérlek, fogadd őszinte részvétemet, és engedd, hogy megöleljelek - mondta. Peter felemelte a fejét, és kezet nyújtott, majd a két férfi összeölelkezett. - Köszönöm, hogy elfelejtette ronda viselkedésemet -mondta Peter, amint elengedték egymást. - Erről ne essék szó köztünk soha - nézett rá komolyan Jack. - Azt hiszem, én vagyok az idősebb, kérlek, tegezz vissza! - Rendben, Jack! - mosolyodott el Peter. - Kérlek, Peter! Engedd meg, hogy az itt megjelentek előtt köszönjem meg, amit Mandyért tettél. Ha nem álltál volna mellé, most nem biztos, hogy így együtt lehetnénk. - Nem volt nehéz Mandy mellé állni, nekem elhiheted - nevette el magát Peter, és megcsókolta a megbotránko-zott arcú kedvesét. Jack ekkor átölelte Peter vállát és egy kissé elvezette az emberek közeléből. - Peter! Szeretném visszaadni a pénzt, amit Mandy otthonának újjáépítésére fordítottál. Nagyon köszönöm, elképzelni sem tudod, milyen sokat jelentett ez neki - mondta Jack. Peter, bár nagyon kínosan érezte magát, végül is elfogadta a pénzt, hisz most, hogy Mandy Jack felesége, mégsem fogadhatja el ajándékként... A két férfi megszorította egymás kezét, szemükben baráti fény csillant. - Mandy! Hoztunk neked még valamit nászajándékba - mondta Peter, és a ház végében álló kocsihoz szaladt. Mandy hosszú, fehér ruhájában, virágcsokorral a kezében állt és nézte csillogó szemmel, hogy mit hoz neki Peter.

- Tessék! - tette le a lába elé a kis kosarat. - Ő a tied! - emelte fel a tetejét, amelyből boldog ugatással ugrott ki egy fekete-fehér tarka kiskutya. Mint aki érzi, hogy ki a gazdája, Mandyhez futott. A nő lehajolt érte, és az ölébe emelte. - Nahát! Milyen édes! - sikoltott fel a boldogságtól. Magához ölelte a kis szőrmókot és megcsókolta a feje búbját. - Ez lenne az én kutyusom? Nem hittem, hogy még igen kicsi! - mondta ragyogó arccal. - Ő a kutyádnak a kölyke, Mandy - lépett mellé Peter. - Most, hogy van másik négy kicsinye, úgy gondoltam, nem szakíthatom el tőlük, ezért inkább kiválasztottam a legszebb és legfürgébb kiskutyát és elhoztam. Remélem, tetszik? - Ó, Peter! Nem is tudod, milyen boldoggá tettél vele! - nézett rá a nő könnyes szemmel. - Már most annyira szeretem! De milyen nevet adjak neki? - kérdezte és Jackre nézett. - Nem is tudom... - Legyen a neve Buksi! Mert olyan aranyos a kis buksi feje - nevetett csilingelve Mandy, és a kiskutyát a magasba emelte. - Remek név, illik hozzá! - bólintott Jack, és szemét az asszonyán felejtette, aki hihetetlen szeretettel és kedvességgel emelte az arcához a kis állatot. Minden mozdulatából áradt a jóság, a kedvesség, a szeretet. Amint a násznép eltávozott, Mandy és Jack kéz a kézben kiléptek a házból. Egyenesen a parkban állított síremlékhez sétáltak. Leültek a síremlék melletti kis padra, és egymást átölelve figyelték, hogy gyulladnak ki egymás után a csillagok. Mandy szeme elhomályosult. - Nézd! Ott fenn három csillag milyen közel van egymáshoz! Ők a legfényesebbek! - mutatott fel az égre Mandy. - Ők a családom: apa, anya és George. Azért olyan fényesek, mert boldogok, örülnek a mi szerelmünknek. - Igen, azt hiszem, igazad van - bólintott Jack, és még szorosabban ölelte át ifjú asszonyát. - Jack! Válasszunk magunknak csillagot, hozzájuk közel - suttogta Mandy. - Én már választottam - mondta Jack nagyon halkan. - Igen! És melyik az? Mutasd meg, kérlek! - nézett az égre Mandy. - Az én csillagom nem az égen van, hanem itt a földön. Itt mellettem ül

és úgy ragyogja be az életemet, akár a legfényesebb csillag az eget. Mandy szeme teljesen könnybe lábadt. Forró csókkal köszönte meg ezt a szép szerelmi vallomást a nászéjsza- kájuk kezdetén. Ültek a padon és csókolták egymást önfeledten... Buksi kutya, mint afféle illedelmes, jól nevelt kis állat, elfordította a fejét, és elfutott a kis kosarához. Belebújt és lehunyta a szemét, nem akarta megzavarni a fiatal párt egy ilyen szép, szerelmes éjszakán... Vége!