MIRCEA

ELIADE DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN

Budapest, 2013

TARTALOM

TÁBORNOKI EGYENRUHÁK 5 RANGREJTVE BUCHENWALDBAN 46

A PELERIN 67 A HÁROM NŐVÉR 99

HAMIS IFJÚKOR 131 DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN 198

AZ ÁRKOK 234 IVÁN 251

A fordítás alapját képező kiadás: Mircea Eliade

Ín curte la Dionis Editura Tana Cart, 2005

Fordította: Joó Attila

Borító: Sallai Péter

5 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

TÁBORNOKI EGYENRUHÁK

INDKETTEN ÓVATOSAN, lábujjhegyen lépkedtek, és valahányszor erősebben nyikorgott a padló, azonnal lélegzet-visszafojtva megálltak.

Abban a pillanatban Ieronim szinte öntudatlanul megnyomta a zseblámpa gombját, és ott álltak a sötétben.

- Ne félj! - súgta oda a másiknak, amikor kis idő múlva megbotlott egy kötélben, amit nem vett észre, és megkapaszkodott egy szekrényben, hogy el ne essen. A szekrény egyik ajtaja tompa nyögésre emlékeztető, hosszas nyikorgással kinyílt. - Ne félj! Senki sincs a házban...

- Akkor miért beszélsz ilyen halkan? - kérdezte a másik. Ieronim újra bekapcsolta a lámpát, és néhányszor körbejáratta a

fénycsóvát, de nem világított a fiú arcába. Erre nem is volt szükség. így is jól láthatta, egy sápadt gimnazista arca: természetellenesen mélyen ülő szemek, keskeny ajkak, rövidre nyírt, a homlokon egyenes vonalú frizura.

- Azt mondtad, Vladnak hívnak, ugye? - Vlad. Vladimír Iconaru. Kissé közelebb hajolt hozzá. - Nos, Iconaru barátom, tudd meg tőlem, hogy soha senki semmilyen

színdarabban, regényben, versben, ismétlem, senki sem mer normális hangon beszélni, amikor éjjel bemászik egy idegen ház padlására, mégpedig határozott céllal, akárcsak mi: azért, hogy megtalálja azt a ládát, amelyben a háborús hős, Iancu Calomfir tábornok özvegye kegyelettel őrzi félje díszegyenruháit. Ismétlem: azért, hogy megtalálja a ládát, és feltörje a lakatot. Azért, hogy ellopja a két egyenruhát. Ismétlem: azért, hogy ellopjon két tábornoki egyenruhát.

- De azt mondtad, a rokonod... - Igen. Mi több: az apám Iancu Calomfir tábornok özvegyének kedvenc

unokája volt. Na és? Éjjel, álkulcsokkal jutottunk be ide, a padlásra, hogy megkeressünk valamit, és ellopjuk azt. Igaz, lehet, hogy ennek a valaminek bizonyos történelmi jelentősége van, viszont értéktelen. Két egyenruháról van szó.

- És egy fedelesszárnyú-gyűjteményről - tette hozzá Vladimír.

M

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 6

Ieronim újra felemelte a zseblámpát, és ezúttal egyenesen a fiú feje fölé világított vele. Aztán intett neki, hogy kövesse. Néhány lépés után azonban megállt. Semleges hangon mondta:

- Sok évvel ezelőtt jártam legutóbb ezen a padláson. Viszont nagyon jól emlékszem minden tárgyra, ezekre a szekrényekre, ládákra, bőröndökre - és körbevilágított a falak mentén. - És arra is nagyon jól emlékszem, hogy hol volt az egyenruhás láda: ott, mintegy tíz méterrel előttünk, bár innen nem látszik, mert sok más láda, bőrönd és nagyon sok, rengeteg csomag régi újság eltakarja. Egyetlen dologra viszont nem emlékszem, Vladimír Iconaru: arra, hogy egy fedelesszárnyú-gyűjteményről beszéltem volna neked. Csak annyit mondtam: sok rovargyűjtemény van ebben a házban, és főleg egy nagyon gazdag lepkegyűjtemény...

- Kár! A lepkék is szépek, de én a fedelesszárnyúakért rajongok... Ieronim hátrahajtott fejjel, csodálkozva, fürkésző tekintettel nézett rá.

Néhány másodperc múlva azt mondta: - Érdekes, és őszintén szólva nem számítottam erre. Ha valaha írnék egy

erkölcsi kézikönyvet, rólad is írnom kellene benne. Mert érdekes eset vagy: lelkesen betörsz egy fedelesszárnyú-gyűjteményért, viszont tétovázol, jobban mondva lelkiismeret-furdalásod van, amikor megtudod, hogy csak lepkékről van szó...

- Nem tétovázom! - tiltakozott Iconaru elvörösödve. - Mert ez tulajdonképpen nem lopás! A rokonaid. Egy és ugyanaz a család... Egyébként is mind halottak - tette hozzá halkabban.

- Miért mondod azt, hogy mind? - Mindenki, aki ebben a házban lakott, a tábornok, az özvegye, a

gyermekeik, akik szintén sorban meghaltak a háborúban vagy a bombázásokban. Nem azt mondtad tegnapelőtt, hogy mind meghaltak, a ház pedig lakatlan? És ha eddig nem vette meg valaki, az azért van, mert megrongálódott a bombázásokban, és lehet, hogy tavasszal lebontják?...

Ieronim megint hosszasan, nagyon szomorúan nézte a fiút, aztán kikapcsolta a lámpát.

- így van - suttogta. - Mind meghaltak. Rövid hallgatás után hozzátette: - Illetve, hogy egész precízen fogalmazzak, majdnem mind. De mit

számít? Nem adhatjuk fel a reményt. Amikor tegnapelőtt reggel megláttalak...

Bekapcsolta a lámpát, és egyenesen a másik homlokára világított. A fiú azonnal eltakarta a szemét a tenyerével.

- Ne haragudj! - mondta Ieronim, miután kikapcsolta a lámpát. - Nem akartam rosszat neked. De még egyszer a szemedbe kellett néznem, mielőtt felidézném. Nem, nem emlékezésről van szó, hanem felidézésről. Ahogy én szeretem elképzelni, mintha a Kart hallgatnánk egy görög tragédiában. A Kar összefoglalja, felidézi vagy megjósolja a hősök cselekedeteit és az istenek büntetését... Most pedig ne mozdulj, és figyelj! A díszlet egyszerű, te is

7 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── ismered. Egy bukaresti utca az 1950-es években. Az ősz kezdete. A háttérben egy grund. Én a grund felé mentem egy bizonyos céllal, amikor szembejött egy gimnazista, kezében egy galambbal...

- Amely sérült volt... - Légy szíves, ne szólj közbe! Mondtam, hogy most az beszél, aki...

Szóval jött egy didergő, sápadt arcú gimnazista, jobb kezében egy galamb, amelyet időnként bal kezével megsimogatott...

- Sérült volt, és attól féltem, megeszik a macskák... - Ezt mondtad akkor is. De én azonnal felismertelek, mert galamb volt a

kezedben... És régóta tudtam,, amit tudtam: nincs jogunk feladni a reményt... Él még? - kérdezte hirtelen.

- Csak a bal szárnya volt félig törött. Valamilyen csavargó lőhette meg csúzlival. De gyógyul. Gyorsan gyógyul, mint minden madár...

Ieronim folytatta: - Mindenesetre így kezdődött a mi kalandunk. Mert elismerheted, nem

szóltam rögtön az elején, hogy kalandról van szó. - Azt mondtad, tudsz egy elhagyott házban lévő padlásról, mely tele van

ládákkal és bőröndökkel, és van ott sok minden más is, kardok, sisakok, játékok, régi képes folyóiratok...

Ieronim idegesen beletúrt a hajába, mintha türelmetlenségét próbálta volna féken tartani.

- És még mennyi minden, mennyi minden! - tette hozzá. - És miközben mindezt elmondtam neked, figyeltelek. Ha tudnád, hogyan figyeltelek, hogy rájöhessek, mi keltheti fel az érdeklődésed... Időnként azonban lopva a galambra néztem...

- Azon a grundon találtam. Valaki megdobta egy kővel... A sötétben Ieronim hirtelen a vállára tette kezét. - Nehogy azt képzeld, hogy próbára akartalak tenni, vagy csábítani

akartalak! De nekem a színház jelenti az életet, és ez túl kivételes jelenet volt ahhoz, hogy ne jöhess rá: része volt annak a titokzatos forgató-könyvnek, amelyet szüntelenül, de hasztalanul próbáltam felidézni, ha érted, mire gondolok...

Elengedte a fiú vállát, és megváltozott hangon folytatta: - Figyelj! Miután megláttam, amint a grund felől közeledik kezében egy

galambbal, fel akartam mászni vele erre a padlásra éjjel, a sötétben. Azt akartam, hogy ott legyen mellettem, amikor kipróbálom a kulcsokat, egyiket a másik után, és egyszer csak az egyik kulcs megfordul majd a zárban, az ajtó nyikorogva kinyílik, mi pedig bejövünk ide, erre a padlásra, ahová nagyon sok éve nem lépett be senki - mióta Calomfir tábornok özvegyének utolsó fia is meghalt... Ide figyelj! Ne szakíts félbe

- mondta, és felemelte a karját -, mert csak most jön az igazán drámai jelenet. Figyelj, és képzeld el! Nagyon lassan jöttünk be, a padlás vége felé mentünk, ahol a láda található. És mennyi minden történhetett volna! Istenem, mennyi minden történhetett volna! Egy szerencsétlen elemes

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 8

zseblámpa. Alig világít már, mert a háború idejéből való, amikor még felderítő voltam. Bármely pillanatban kialudhatott volna, és akkor sötétben maradunk. És még csak nem is voltunk egymás mellett. Én előresiettem, mert éreztem, hogy kifogyóban az elem. És egyszer csak sötétben maradtunk volna, elveszve ezen a padláson, mely tele van porral és pókhálóval borított ládákkal és bőröndökkel, és még kiáltani sem mertem volna neked. Csak annyit suttogtam volna: Vlad, mert Vlad vagy Vladimír a neved, igaz? Vladimír, hallasz?... De te nem hallhattad meg, mert jócskán lemaradtál mögöttem, és a sötétben bolyongva egyre csak távolodtál tőlem, és így nem hallhattad meg. Akkor sem, ha netán hangosabban mertem volna szólni, mert éppen akkor fújni kezdett a szél, és ezen a bombázások szaggatta padláson, ahol a szélnek baljós hangja van, mint a színházban, amikor készül kitörni a vihar...

Hirtelen elhallgatott. Fáradtan lihegett. - Nem tévedtem volna el - mondta nyugodtan a másik. - Nem tévedtem

volna el, mert hozzászoktam a sötétséghez. A hegyekben nőttem fel. Nem félek a sötétségtől, és a széltől sem...

- Szóval csak ennyit értettél meg az egészből? - vágott a szavába Ieronim váratlanul, szomorúan. - Igazad van, rád akartam ijeszteni, próbára akartalak tenni a sötétben. Iconaru Vladimír tanuló, nincs képzelőerőd. Egyébként ezzel nem vagy egyedül. Szinte senkinek sincs már. Nehéz időket élünk. Kinek van ideje elképzelni egy másik világot, másfajta emberekkel, egy költőibb, éppen ezért igazabb világot?...

- Ha azt hitted, hogy megijedek, ha egyedül hagysz a sötétben... - Légy szíves, ne szakíts félbe, mert most a színházban vagyunk, és

mindjárt jön a legfontosabb jelenet... A végén az egyik ilyen szekrényhez lapulva találtam volna rád, és akkor rájöttél volna, mi történik, rájöttél volna, miért hagytalak ott, és miért hitettem el veled, hogy kifogyott az elem. Ott, kettesben, a szekrényhez lapulva elmeséltem volna neked ennek a háznak a történetét, ami tulajdonképpen Calomfir tábornok története, az ő valódi története, amelyet senki sem ismer, mert, ahogy magad is rájöttél, majdnem mindnyájan meghaltak...

- Akkor miért nem mesélted el? Ieronim fáradtan vállat vont. - Közbejött valami. Egy semmiség... - Elmondhattad volna - mondta Vladimír, - mert nem féltem volna. Most

is elmondhatod. Szeretem hallani, amikor mesélnek nekem. Olyankor mindig azon tűnődöm: amikor majd eljön az ideje, én mit fogok mesélni? Azt, hogy mi történt velem egyik éjjel az esztenánál?

Ieronim megint idegesen beletúrt a hajába. - Közbejött valami, és a látvány elillant. Visszatért a semmibe. Új

gondoknak adta át a helyét, néhány banális dolognak, de van olyan is, pontosabban egy, amelynek nagyon fontos, döntő jelentősége van. Nem

9 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── találod ki? Akaratlanul ugyan, de előhozakodtál az erkölcsi eszmével: a fedelesszárnyúak és a lepkék közti különbséggel.

- Vannak pikkelyesszárnyúak is... - mondta Iconaru. Ieronim megint bekapcsolta a lámpát, és ügyelve arra, nehogy a szemébe

világítson, hosszasan nézett rá. - Siessünk! - mondta, és hirtelen elindult. - Kezd lehűlni a levegő.

Úgy érezte, követik, ezért lassított, mert arra számított, hogy rögtön rákiáltanak hátulról. Az ismeretlen lány azonban tétovázott. Ezért a folyosó falához támasztotta a csellótokot, és ráérősen keresgélni kezdte a zsebkendőjét. Mindenekelőtt gondosan kigombolta a felöltőjét.

- Mester! - hallatszott egyszer csak egy váratlanul tiszta, erős kontraalt a háta mögül. - Mester, igaz, hogy már nem ad magánórákat?

Antim megfordult, és igyekezett meglepett arcot vágni. Elővette a zsebkendőjét, szórakozottan megtörölte vele a homlokát, aztán nem rakta el.

- Igaz - mondta. - Elhatároztam, hogy többé nem adok magánórákat, mert...

Mintha abban a pillanatban látta volna életében először. Csodálkozva, szinte kétségbeesetten bámult a lányra. Gyorsan törölgetni kezdte a homlokát és az arcát a zsebkendővel.

- Nehogy azt higgye, hogy remeg a kezem! - mondta, és megpróbált mosolyogni.

- Ön fáradt, Mester... - Fáradt vagyok, de van itt más is. Mintha már láttam volna ezt az arcot,

úgy értem, a magáét... A lány közelebb lépett hozzá, és kissé meghajolt. - Egyetlen koncertről sem hiányoztam, Mester! Öt éve figyelem önt,

akkor még a konzervatóriumba jártam... És az egész zenekarból csak önt figyelem - és hallgatom!...

- Nem, nem erre gondoltam - vágott a szavába, miközben egyre csak nézte a lányt, és egyik kezéből a másikba rakosgatta a zsebkendőt.

- Maga román? Úgy értem, itt élt, Bukarestben? A lány hirtelen elvörösödött. - A szüleim vidékiek, de én itt nőttem fel. - Á, szóval igazam volt. Bizonyos értelemben idegen, máshonnan jött... A lány zavart mosollyal csóválta fejét. Abban a pillanatban Antim

izgatottan vette észre, milyen nagy szája és milyen rendezetlen fogai vannak - ez pedig valamilyen vad, fenyegető, szinte agresszív szépséget kölcsönzött neki.

- Hallottam ezt, de nem akartam elhinni. Azt mondtam magamban: borzasztó lenne, ha a Mester nem adna többé magánórákat, éppen most, amikor találtam munkát, és van pénzem. Éppen most, amikor én is vehettem

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 10

volna órákat. Legalább néhányat. Legalább egyet-kettőt havonta - tette hozzá, amikor látta, hogy a másik némán, nyugtalanul néz rá, mintha nem is hallaná, amit mond, hanem csak ajka mozgását és fogainak hol nedves, hol matt fényét figyelné.

Összehajtogatta a zsebkendőt, zsebre vágta, és kezdte begombolni a felöltőjét.

- Sajnálom - mondta, és megragadta a csellótokot. - Amikor rájöttem, hogy nem megy, úgy döntöttem, lemondok a magánórákról. Sem kettő, sem négy vagy öt év alatt - egyszerűen nem megy...

Elfordította a fejét, és látta, hogy a folyosó végén kezdték lekapcsolni a lámpákat.

- Mennünk kell, mert a végén még ránk zárják a kaput - tette hozzá. Mindazonáltal ráérősen lépkedett, bal kezében a cselló, jobbjával pedig

felöltője gallérját próbálta feltűrni. - Érti, mire gondolok, ugye? Egy szép napon rájöttem, hogy nem tudok

annyit segíteni nekik, hogy jobbak legyenek nálam... A lány elnevette magát, és mintha közeli ismerőse lenne, odalépett hozzá,

és karon fogta. - Mester - kezdte szenvedélyesen -, nem is sejti, milyen boldog vagyok!...

Annyi mindent hallottam önről! Hogy mi mindent meséltek Manolache Antim mesterről! Ezt viszont senki sem említette, és nem volt

honnan rájönnöm. Csak annyit tudtam, hogy bizonyos értelemben önnek sem volt szerencséje.

Antim megint megállt, és szemüvege fölött elképedten nézett rá. - Nem volt szerencséje a diákokkal, Mester. Kik jöttek tanulni önhöz?

Mindenféle díjazottak. Első helyezett, második helyezett. Talán még harmadik helyezettek is. És a többiek, Mester? A többiek? - ismételte meg nyomatékosan, és még közelebb hajolt az arcához.

- Miféle többiek? - Hát, a többiek, Mester, akikben buzog a tettvágy, de nincs szerencséjük.

Egyébként ők vannak a legtöbben. Például Horia Grặdişteanu, akiről senki sem hallott, mert tizennyolc éves korában öngyilkos lett. Vagy Maria Da Maria. Ez utóbbi, Maria Daria Maria én volnék - mondta halkabban. - Az iskolában szólítottak Maria Da Mariának...

- Siessünk, mert lehet, hogy... - Majd én viszem a csellót - vágott a szavába. A mozdulat annyira váratlanul érte, hogy nem ellenkezett. Zavartan

igyekezett megigazítani nyakán a felöltő feltűrt gallérja alá begyűrt sálat. - Ha tíz évvel fiatalabb lennék, megharagudtam volna - mondta. - így is megharagudott volna, ha másvalaki teszi ezt, úgy értem, egy más

típusú nő - vágott újból a szavába. - Az sem fontos, hogy fiatal lett volna vagy sem. Nem a nők életkora a lényeg, hanem a sorsuk.

Hirtelen megállt, és mindkét kezével magához szorította a csellót. - Mester! - kiáltotta fojtott hangon, mintha éppen sírni készülne.

11 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Mester, ha nem ismerte Horiát, akkor a legtehetségesebb és leggőgösebb ember áll ön előtt, aki szinte belebetegedett a becsvágyba, és aki egyben a legpechesebb is azok közül, akikkel eddig találkozott. Voltak olyan napok, hogy az úton sem mertem átmenni: tudtam, hogy elütne egy autó. Mester, messziről, több tíz méterről megéreztem azt az autót, éreztem, hogyan üt el, és hogyan lapítja szét az ujjaimat. Az ujjaimat, Mester, ezeket az ujjakat, amelyeket, ha szerencsésebb vagyok... Mert évek óta kerestem egy olyan állást, amely mellett néhány magánórát vehettem volna öntől, lehetett volna bármilyen unalmas és gusztustalan állás, csak az ujjaimat kímélje meg... Sok éven át kerestem, időközben pedig alamizsnából éltem, mert még ruhatáros sem lehettem egy éjszakai lokálban... És csak nemrég, a múlt héten találtam állást, de minek? Ha szerencsésebb vagyok, már két-három hónapja dolgozhatnék, és akkor ön is láthatta volna, mire képesek ezek az ujjak, és higgye el, Mester, sok öröme telt volna benne!...

Antim szelíden és lassan az ajtó felé tolta. Megpróbált udvarias, de távolságtartó lenni, és úgy tett, mintha nem látná a lány arcán végigfolyó könnyeket.

- Jó éjt, Vasile! - szólt oda a portásnak. - Ne haragudjon, amiért ennyit késlekedtünk! - tette hozzá, és újból szorosabbra húzta a sálját.

- Nem igazán éreztem jól magam a szünetben. Átjárt a hideg. Hirtelen beköszöntött az ősz!...

Miután hirtelenjében összetekert régi újságokkal leverték a pókhálókat, megpróbálták letörölni a port a láda tetejéről. Ieronim azonban gyorsan rájött, hogy az a por úgy odaragadt, mint egy sima, megszáradt sárréteg, ezért az újságtekercset a fal melletti csomagok közé hajította. Átadta a zseblámpát Iconarunak, és egy régi kulcscsomót vett elő a zsebéből. Különösebb meggyőződés nélkül, találomra próbálgatni kezdte őket. Időnként erősen megrángatta a lakatot, mintha ellenőrizni akarná, hogy tényleg zárva van-e.

- Óvatosabban! - suttogta Iconaru. - Túl nagy zajt csapsz. És lehet, hogy valaki meghallja...

Ieronim csodálkozva, komoran nézett rá, aztán megcsóválta a fejét, mintha egyszeriben ráeszmélt volna, hogy a fiúnak igaza van.

- Akkor kapcsold ki a lámpát! - mondta egészen halkan. - És néhány percig ne beszélgessünk, ne mozduljunk! Figyeljünk, hallatszik-e valami...

Eleinte csak a szél hallatszott, ugyanúgy, ahogy addig, ahányszor csak csendben maradtak a sötétben. Hamarosan azonban felfigyeltek egy másik zajra is. Tompa nyöszörgés volt, úgy hangzott, mint egy nagyon hosszúra nyúlt és hirtelen elfojtott sóhaj. Néhány másodperc múlva mintha közelebbről hallatszott volna, ezúttal hangosabban, és rövid, ijedt lihegés követte, mintha valaki az ajtó felé menet elsietett volna mellettük.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 12

- Senki sincs itt - suttogta Ieronim. - Sem szellem, sem kísértet. Minden zaj fentről jön, a tetőablaktól, amely már nem záródik jól, és csapkodja a szél...

- Pssz! - intette csendre Iconaru, és megragadta a karját. - Hallgasd csak!...

Megint hallatszott a nyöszörgés, a padlásajtó felől azonban más, hangosabb zajok is jöttek, mintha valaki nehezen lépegetett volna a régi, korhadt padlón, maga után húzva egy fával és rőzsével teli zsákot.

- Lehet, hogy megtudtak valamit - folytatta még halkabban Iconaru -, és eljöttek megkeresni minket...

Mindketten lélegzet-visszafojtva hallgattak. - Ha ránk talál valaki, elmondod az igazat - szólt hirtelen Ieronim,

amilyen halkan csak lehetett. - Tegnapelőtt találkoztunk véletlenül, és én egy lepkegyűjteményt említettem neked. De főként a színházról és a dráma rejtélyeiről beszéltem. Elmondod nekik, hogy azzal a határozott céllal jöttem ide, hogy elviszem az egyenruhákat - azt is mondhatod, hogy kölcsönvenni akartam őket, egy-két hétre, mert ugyan ki akarna örökre megtartani két tábornoki egyenruhát? Tehát tisztázzuk: azért jöttem, hogy kölcsönvegyem őket, de nem mondod el, miért, mi célból. Annyit mondasz: a színház. A színházról vallott nézeteivel kapcsolatos.

Rövid szünet után szinte ünnepélyesen hozzátette: - Gimnáziumi tanuló vagy, tudsz titkot tartani. Csak ennyit mondasz: az

egyenruhák kapcsolatban vannak a... - Hiába próbálsz rám ijeszteni - vágott a szavába Iconaru, és hirtelen

bekapcsolta a zseblámpát. - Szerencsétlen, műveletlen, buta falusi gyereknek tartasz csak azért, mert egy sérült galamb volt a kezemben, amikor megláttál...

Ieronim meglepődött. Szomorúan takarta el a szemét jobb tenyerével. - Ne beszélj így, mert ez szentségtörés! - suttogta. - Nem szabad így

beszélned egy sérült galambról... - Akkor miért ijesztgetsz azzal, hogy talán jön valaki, és ránk talál itt, a

padláson, és rendőrkézre juttat? Ieronim lassan elvette kezét a szeme elől. Mosolygott. - Eszem ágában sem volt rád ijeszteni. Csak egy lehetséges jelenetet

akartam elképzelni, nem pedig egy eseményt... - Ha azt hiszed, félek a kísértetektől vagy a rendőrségtől... Ieronim vállat vont, és szemügyre vette a kulcsokat, egyiket a másik után. - Nagyon jól emlékszem... - suttogta. Hirtelen elhallgatott. Közelről vizsgálgatta az egyik kulcsot, megtörölte

zsebkendőjével, és nagy gonddal, szinte izgatottan kipróbálta. - Ez az - mondta. - Most kapaszkodj meg!... Levette, és egy rakás újságra tette a lakatot, és óvatosan próbálta

felemelni a fedelet. Intett a fejével, mire Iconaru bal kezébe fogta a zseblámpát, a jobbal pedig segített neki kinyitni a ládát, mely olyan hangosan

13 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── nyikorgott, hogy többször is megálltak, mert megijedtek a váratlanul erős, fémes, baljós hangtól.

Végül sikerült felemelni a fedelet. Meglepte őket a patyolatfehér lepedő és az átható kámfor-, naftalin- és bazsalikomillat.

- Mint minden apró részletben, itt is látható a tábornokné keze nyoma! Úgy helyezte el a tárgyakat egy ládában, ahogy mások más korokban kolostorokat vagy piramisokat építettek. Nézd ezt a gyönyörű lepedőt! Olyan fehér és feszesen kihúzott, mintha egy-két napja terítette volna ide! Érintsd csak meg! Milyen selymes, mintha patyolat lenne...

Ieronim lassan, óvatosan, szinte izgatottan elhúzta a lepedőt, összegöngyölte, és egy sarokba tette. Vladimír közelebb hajolt a lámpával, és a fénycsóvát egyik végétől a másikig végigjáratta a láda belsejében. Ieronim képtelen volt türtőztetni magát, és meglepetten felkiáltott:

- Sok mindenre számítottam, de erre nem! Mégis, gondolhattam volna... Néhány másodpercig mindketten némán nézték a halványzöld női ruhát,

melynek magas gallérja fekete csipkéből készült. - Érintetlen - suttogta Ieronim -, így hozta el neki a szabónő néhány

nappal korábban. Már nem vehette fel a jótékonysági esten. Kimondottan arra az estélyre rendelte, mert a lány, Caty volt az egyesület egyik alelnöke. Viszont rettegett a bombázásoktól, és amikor riadót fújtak, fogta a gyerekeket, és a Popa Nan utcára nyíló sarkon lévő óvóhelyre ment.

Elhallgatott, többször is nagy levegőt vett. Úgy tűnt, egy sóhajt próbál elfojtani.

- Mindenki odaveszett - folytatta. - Szőnyegbombázás. A sáv tőlünk körülbelül kétszáz méternyire kezdődött, onnan a Popa Nan utcáig minden ház összedőlt. Hiába tett meg mindent a tábornokné, elment a Palotába is, hogy küldjenek egy különleges csapatot, ássák ki az óvóhelyet, és keressék meg őket. Legalább a lányát találják meg. Mindenáron az új ruhájában akarta eltemetni. Ebben a ruhában - tette hozzá, és a gallérnál fogva félénken emelni kezdte. - Mindhiába. Semmit sem találtak. Csak hamut...

Amennyire csak tudta, a magasba emelte a ruhát, Iconaru pedig többször is teljes hosszában végigpásztázta a fénynyalábbal.

- De látod, eszembe juthatott volna! - folytatta Ieronim összehajtogatva a ruhát, amelyet aztán a lepedőre tett. - Gondolhattam volna, hogy a tábornokné lelkiismeretesen megőrzi majd, mert ez minden, ami Catytől, a legkisebb lányától megmaradt, aki addig a legszerencsésebb is volt, mert négy gyermeke született, és csak ő élt boldog házasságban. (Akkor, a bombázás napján nem tudta, hogy félje, Vanghele kapitány egy iaşi-i kórházban haldoklik.) A másik két lány kevésbé szerencsésen házasodott. Egyikük elvált, és Craiovában élt; egy banki aligazgatóval kavart. A másik, Voica - nos, jobb lenne nem gondolni rá. Végül öngyilkos lett...

- Isten legyen irgalmas hozzá! - mondta Iconaru, és keresztet vetett.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 14

- És a többiekhez is. Mindenkihez - suttogta Ieronim inkább csak magának, mert alig lehetett hallani, amit mond. - Olyan volt, mint valami átok egy ókori tragédiában. Egyik sem élte túl...

Hirtelen kihúzta a vállát, és felemelte a fejét. Hangja váratlanul határozottan csengett:

- De milyen szép is lett volna, ha mindez nem más, mint egy ókori tragédia része, ha csak egy előadás lett volna. Érted, mire gondolok? Ha mindez csupán egy dráma része lett volna, amit én képzeltem el. És természetesen, mivel én találtam ki, igazabb lett volna, mint mindaz, ami megtörtént. A színház azért igazabb, mert kiléphetsz egy drámából, és beléphetsz egy másikba. Vagy kiléphetsz akár az előadásból is. Bármikor azt mondhattam volna a Karnak: „Elég volt! Eleget hallgattunk titeket! Ez már sok, túl sok tragédia! Menjünk Catyhoz, és kérjünk bocsánatot!” Megkértem volna, hogy bocsásson meg, amiért megint megöltem, ezúttal az összes gyerekével együtt, egy bombázásban...

Komoran hajolt a láda fölé. Gyorsan, figyelmesen turkálni kezdett a parasztblúzok, nyersselyem fátylak, gyapjúból szőtt nagykendők, szoknyák és övék között.

- Ez volt a nagy szenvedélyük. Szerettek parasztnak öltözni. Ruhákat gyűjtöttek az ország minden részéről, mert a román nemzet egységének szellemében nevelték őket. Ezért tisztelnünk kell ezt a szenvedélyt, bármennyire naivnak is tűnik. Legalább nem úgy öltözködtek, mint a 18. századi nyugati arisztokraták: pásztorfiúknak és - lányoknak, abban a nevetséges reményben, hogy ezzel visszaszerezhetik a természet lágy ölén - vagyis a mesterséges barlangok, artézi kutak és preromantikus romok mellett - zajló pásztorélet boldogságát.

Hirtelen észrevette, hogy Iconaru karja remeg. - Átfáztál, igaz? Keresgélt a ruhák között, kiválasztott két nagykendőt, és a vállára

terítette. - Még egy kis türelem, hamarosan előkerülnek az egyenruhák, azokat

pedig felpróbáljuk... - És a lepkék? - kérdezte Iconaru, miközben az egyik kendőt szorosan a

nyaka köré tekerte. - Mikor kerülnek sorra a lepkék? Ieronim nem válaszolt azonnal. Egyre idegesebben és gyorsabban

kutakodott, lányruhákat, csipkés sálakat, mindenféle színű blúzokat és trikókat haj igáit félre.

- A lepkésdoboz - ismételte Iconaru. - Mert én tulajdonképpen azért jöttem...

- Pontosabban a lepkésdobozok, mert sok van, nagyon sok. Közben Ieronim megilletődve emelt jó magasra egy menyasszonyi ruhát,

hogy a zseblámpa fényénél jobban megcsodálhassa. - Ez meg kié lehetett? - töprengett kíváncsian, de kissé szomorkás

hangon. - Alakja és anyaga alapján minden bizonnyal jó régen

15 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── használhatták... Még mindig fázol? - kérdezte Vladimírtól. - Válj, teszek még valamit a hátadra!

Talált egy erdélyi szoknyát, és a vállára terítette, mint egy pelerint. Rá akart teríteni még valamit, de észrevett egy hatalmas, fekete pókot, amely mintha épp akkor mászott volna elő a láda alól. Utánaeredt, és eltaposta.

- Tehát a lepkésdobozok... - erősködött Iconaru. - Lent vannak, az egyik szobában. Amelyet sosem zártak kulcsra.

Felvesszük a tábornoki egyenruhákat, felkötünk egy-egy kardot is - ha a helyükön vannak, a szekrényben -, és lemegyünk - mutatott az ajtó felé. Ne félj, senki sem törhet ránk! Ő az egyik távoli rokonom, a Maestro. Nagybácsiféle. Én Oncle Voniának hívom. És jól ismerem a szokásait. Hajnali kettő-három előtt sosem ér haza, mert akkor zár a söröző. De vigyáznunk kell, ne kapcsoljuk fel a lámpát, mert észrevehetnek a szomszédok! Be kell érnünk ezzel a zseblámpával...

Elhallgatott, és szokatlan ügyességgel egymás után további három nagy, fekete pókot taposott el, melyek apró ugrásokkal próbáltak háromfelé menekülni.

- Kár értük - suttogta Iconaru. - Nem kellett volna eltaposnod őket. Nem ártottak neked...

A kávézó előtt Antim többször is hasztalan próbálta elvenni tőle a csellót. Végül kétségbeesetten felemelte a karját, kinyitotta az ajtót, és betessékelte. Meglepetésére a lány magabiztosan, felemelt fejjel, mosolyogva lépett be, és úgy nézett körül, mintha keresne valakit, de lehet, hogy csak meg akart győződni arról, hogy senki sem fog ráijeszteni. Alig valamivel tíz után léptek be, a kávézó pedig - amely egyben söröző is volt, mert esténként virslit és omlettet is lehetett rendelni - zsúfolásig megtelt. Egyik-másik asztaltól odakiáltottak Antimnak, aki úgy tett, mintha nem hallaná, és egyenesen a terem vége felé indult.

- Bravos, Maestro! - gratulált neki Iliescu, aki egyetlen szerepet sem kapott az őszi évadban, és néhány zajos fiatal lány társaságában minden este eljött a kávézóba, nehogy bárki is azt higgye, hogy megsínyli a mellőzést.

Antim vállat vont, és bal karjával bizonytalanul, unottan és beletörődve intett egyet.

- Kissé fáradt vagyok - mondta. - A lány az egyik tanítványom... A lány továbbra is határozottan haladt, csak már gyorsabban, mert

észrevett egy üres asztalt a terem végében, az egyik félreeső sarokban. - Bravó, Mester! - hallatszott megint. - Tudd meg, hogy illik hozzád... - Az egyik tanítványom - válaszolt keserű mosollyal. - Az utolsó.

Hamarosan hallotok majd róla... Leültek - egymással szemben. Maria hirtelen elkapta a kezét. - Köszönöm, Mester. Mindent köszönök.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 16

Lassan visszahúzta a kezét, megfordult, és intett a pincérnek. - Ne köszönje, mert nem tudja, mi következik... - mondta. Titokzatos mosollyal levette a sálat, előkotorta a zsebkendőjét, és

megtörölte a szemüvegét. A pincér segíteni akart neki levenni a felöltőt, de nem engedte.

- Még nem vetem le, kissé fel kell melegednem. Aztán a lány felé fordult: - A kisasszonynak... - kezdte. - Nekem egy teát hozzon! - mondta Maria. - És talán egy sonkás vagy

túrós szendvicset. Vagy bármilyet - tette hozzá gyorsan. Mosolygott, és nem sütötte le a szemét.

- Nekem pedig hozzon egy konyakot is a tea mellé! Kissé átfáztam... Feltette a szemüvegét, és figyelmesen, kutató pillantással újra szemügyre

vette a lányt. - Szóval maga nem idevalósi. Azért hangsúlyozom ezt, mert mindig is

éreztem, hogy a fontos híreket, a jelentős újdonságokat idegenektől tudom meg, olyan emberektől, akik máshonnan jöttek. Az én képzeletemben ők egy másik világból jönnek, még akkor is, ha csupán Iaşi-ból vagy Ploieşti-ból érkeznek. Ezért örülök annak, hogy találkoztunk. Maga akaratlanul hírt hozott nekem anélkül, hogy tudna róla. Nagyon kíváncsi vagyok erre a hírre. Miféle újdonságról, miféle feltárulásról van szó?

A lány hirtelen elvörösödött, aztán elmosolyodott. - Én, Mester? - Ne mosolyogjon! Ne gondolja, hogy mániákus öregember vagyok!

Egyrészt nem is vagyok olyan öreg, bár egy ideje kissé roggyantnak érzem magam, másrészt biztos, hogy nem vagyok mániákus. De ez volt az életem: kizárólag idegen férfiakkal és nőkkel való találkozások eredménye. Túl sok volt ahhoz, hogy egyetlen este során mindet elmeséljem.

Annyit viszont el kell mondanom: idegen volt minden nő, akibe beleszerettem. Máshonnan jöttek...

A lány hirtelen lesütötte a szemét, mert úgy érezte, a szomszédos asztalnál ülők hallgatózni kezdtek.

- Lehet, hogy ez csak véletlen - folytatta Antim. - De meglehetősen furcsa véletlen, mert el kell mondanom, hogy a szerelmek közül egyik sem teljesedett be. Mi több, három jegyességem bomlott fel, bár nem az én hibámból. És mindezt egyetlen elbeszélésért. Igen, Maria Daria Maria, egészen egyszerűen egy elbeszélésért - nézett a lányra hirtelen meghatódva. - Igaz, hogy kissé furcsa elbeszélés, és valószínűleg egy elég jelentéktelen író tollából származik, mert már régóta elfelejtettem a nevét, és senki sem hallott sem róla, sem erről az elbeszélésről, amelyet nevezhetsz novellának is, bár elég rövid, inkább csak egy karcolat...

Elhallgatott, és álmodozva, szinte szórakozottan figyelte, amint a pincér az asztalra teszi a teáscsészéket és a tányért a szendvicsekkel.

17 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Köszönöm, Petrache! - mondta, amikor a pincér jelentőségteljes pillantással és gondosan közelebb tolta a színültig teli konyakospoharat. - Kérem, ne érezze magát kényelmetlenül! - tette hozzá, amikor észrevette, hogy a lány mereven nézi a szendvicseket. - Először a sonkásat kóstolja meg...

Először egy kiskanálnyi teát, aztán egy korty konyakot ivott. - Hajói emlékszem, a gimnáziumban olvastam, talán 14-15 éves

koromban - mondta, miután alaposan körülnézett, mintha még egyszer ellenőrizni akarta volna, hogy van-e ismerős a közelben. - Akkoriban eszembe sem jutott, hogy zenész leszek, bár öt éve hegedültem, és röviddel később felfedeztem a csellót. Viszont rajongtam a természettudományokért, főleg a rovartanért. Elsősorban a lepkékért. És ez a rajongás a mai napig tart. Azonban megváltozott az életem, miután elolvastam az említett elbeszélést. Zenész kellett, hogy legyek. Éreztem, tudtam, hogy csakis a művészet, az én esetemben a zene képes kigyógyítani ebből a rögeszméből. Mert végül is az volt: rögeszme. Az elejétől a végéig magamra ismertem az elbeszélés hősében. Mintha velem történt volna meg minden kalandja. Hogy miről volt szó? Abszurdumnak tűnhet: arról, ami egy előző életben történt...

- Egy előző életben? - kérdezte Maria mélyen a szemébe nézve, értetlenül, kissé félve. - Szóval az elbeszélés a lélekvándorlásról szólt?

Antim felemelte a teás csészét, de aztán meggondolta magát, és lassan, nagyon gondosan visszatette a csészealjra.

- Sok lélekvándorlásos történet kering a világon - vont vállat mosolyogva. - De nem az volt a lenyűgöző, hogy minden egy másik életben történt. Hanem az a látszólag egyszerű és elég hétköznapi apróság, hogy egy szerelmespár azért bontotta fel a jegyességet, mert egy szép napon a fiú akaratlanul felfedezett valamit. És persze gyorsan elmesélte menyasszonyának, aki érthetetlen okból megsértődött, és elhagyta. Képtelen vagyok megérteni, mi történt, miért haragudott meg a lány...

Anélkül, hogy ráeszmélt volna, Maria elvörösödött. Antim ránézett, és látta, hogy éppen csak beleharapott a második szendvicsbe, de zavarában már nem merte megrágni a falatot.

- Ismétlem, a történet nagyon egyszerű. Röviden: az egész néhány évszázaddal ezelőtt történt, valószínűleg a középkorban, és nyugaton. A főhős pedig egy zsonglőr, egy komédiás, egy szemfényvesztő, aminek nevezni akarja...

Elhallgatott, hogy valamivel többet ihasson a konyakból. Újra megtörölte a szemüvegét, aztán egy másodpercig álmodozva nézett ki a fejéből, nem is látta a lányt. Végül határozott hangon folytatta:

- Most elmondom a történetet, maga pedig csodálkozik majd, hogy miért ejtett rabul oly nagyon. Ahogy már mondtam, az a fiú, a vőlegény zsonglőr, komédiás volt. Még most is emlékszem a döntő jelenetre: már viselte a jelmezt, és éppen festette az arcát, amikor hangokat és nevetést hallott a közelből. Nyilván valamilyen hétköznapi vásár volt, ő pedig egy sátorban

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 18

készült arra, hogy újra a közönség színe elé lépjen egy függöny mögül, és akrobatamutatványaival meg zsonglőrködésével megnevettesse őket. És egyszer csak - így a szerző - a fiú ráeszmélt saját hanyatlására, bizonyos értelemben árulására. Hirtelen, abban a pillanatban megértette, hogy egy hozzá hasonló zsonglőr és komédiás arra hivatott, hogy az isteneket szórakoztassa, hogy nekik szerezzen örömteli pillanatokat akrobata- és szemfényvesztő mutatványaival, ő pedig a többi zsonglőrrel együtt embereket szórakoztat...

- Nem értem - mondta kissé elsápadva Maria. - Nehéz megérteni - folytatta Antim, és intett a jóval arrébb lévő

pincérnek -, mert ezt akkoriban, a 14-15. században nem tudták, és azon tűnődöm, miként jöhetett rá ő, a zsonglőr. Tulajdonképpen ma sem tudja ezt mindenki. De így volt. A kezdet kezdetén a komédiások minden akrobata- és zsonglőrmutatványt, minden tréfát az istenek szórakoztatására találtak ki.

Elhallgatott, várta a pincért. - Még egyszer ugyanezt, de lehet, hogy a kisasszony is kér egy konyakot. - Köszönöm, nem, Mester - mondta gyorsan Maria. - Legfeljebb talán egy

kis rumot a teába. De miért lett volna szükségük az isteneknek a mi zsonglőrködéseinkre? - tette hozzá mosolyogva néhány pillanattal később.

- Ne kérdezzen ilyet, mert nem tudnék válaszolni. Ami biztos: minden művészetet, a vokális és a hangszeren játszott zenét, a táncot, a szobrászatot, a festészetet azért találták fel, hogy az isteneket dicsőítsék és szolgálják...

- Azt értem, hogy a zene, a tánc, a színház miért... - kezdte Maria. Antim a szavába vágott: - A novella viszont nem kifejezetten erről szólt. Az igazi dráma később

kezdődött, miután a fiú elmesélte menyasszonyának, mit fedezett fel: azt, hogy ő, a híres művész, az utánozhatatlan komédiás és zsonglőr elárulta valódi, bizonyos értelemben vallási hivatását, és a többi komédiáshoz hasonlóan egyszerű vásári mesterember vált belőle, akinek hízelgő és örömteli dolog, hogy sokféle embert szórakoztathat, legyen az várúr vagy - úrnő, béres vagy szolga...

- És aztán mi történt? Miért váltak el? - kérdezte értetlenül Maria. - Éppen ez az, amit valójában nem értek. Lehet, hogy már nem

emlékszem a történet végére. A menyasszony - a szerző szavaival - éppen azon az éjszakán hagyta el, világgá ment...

- De miért? - erősködött Maria. - Talán attól félt, hogy a felfedezés miatt - ami végül is tragikus

felfedezés volt - a vőlegény már nem lesz a csúcson, nem így mondják? Már nem lesz az az utánozhatatlan művész, akit addig hízelgők tömege csodált... Nem tudom. Nem értem.

Néhány pillanatig álmodozva hallgatott. - Jó lett volna, ha történt volna még valami, valami még drámaibb, sőt

melodramatikus; például a fiú meglephette volna a lányt, amikor az épp szökni készült, és azt mondhatta volna neki, hogy egész életében keresni

19 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── fogja, és ha nem talál rá, későbbi életekben is keresi majd, és nem nyugszik, amíg meg nem találja...

Elhallgatott, és szinte csodálattal figyelte, milyen ügyesen teszi elé a pincér a konyakospoharat. Egy csepp sem ömlött ki belőle.

- Köszönöm, Petrache. Fantasztikus vagy! Szájához emelte a poharat, és óvatosan kortyolt. Aztán Mariához fordult: - De semmit sem mondott. Vagy ha mondott is, már nem emlékszem rá.

A történet vége meglehetősen elcsépelt. Valószínűleg ezért nem jut eszembe...

- Kár - suttogta Maria. - Pedig oly sok embernél érdeklődtem! - folytatta Antim lelkesedve. - Ifjúkoromban olyanoktól is megkérdeztem, hogy olvasták-e az

elbeszélést, akiket alig ismertem. És elmondtam nekik nagy vonalakban, néha nagyon lelkesen, mert ha észrevettem, hogy valaki érdeklődve hallgat, és összevont szemöldökkel próbálja felidézni magában, reménykedni kezdtem: lehet, hogy ezúttal szerencsém van, és megtudom az író nevét vagy a novella címét, vagy legalább a történet végét... Akkor, 1914 körül, a háború előtt nevetségessé váltam - tette hozzá mosolyogva.

Kortyolt a teából, aztán felemelte a konyakospoharat, és sokáig tartogatta a tenyerében.

- Viszont, ahogy már említettem, ez az elbeszélés megváltoztatta az életemet. Nem csupán azért, mert zenész kellett, hogy legyek. Hanem főként azért - és ez annyira abszurd és nevetséges, hogy szinte hihetetlen -, mert mihelyt beleszerettem egy nőbe, természetesen el kellett mesélnem neki, milyen felfedezést tett a novella szereplője, mire kivétel nélkül mindegyik elhagyott. Nem azonnal, mint a novellában, de rövid időn belül. Ezt a legkomolyabban mondom...

Maria lenyűgözve hallgatta. Időnként nagyon elsápadt, néha elvörösödött. - Vajon miért haragudtak meg? Talán naivnak vagy érzelmesnek találtak,

vagy nagyon butának? Mert ugyan ki vesz komolyan egy ilyen abszurd történetet, amely egy ismeretlen író tollából származik?

- Nem is olyan abszurd, ha megváltoztatta az életét... - suttogta Maria. Ez volt az első alkalom, hogy Antim nevetésben tört ki. Csendesen, de

keserűen nevetett, ahogy az öregek szoktak néha. - Örülök, hogy ilyen gyorsan meggyőztem magát - mondta még mindig

mosolyogva. - Nem is tudja, milyen igaza van!... Egyrészt, egyik nővel sem sikerült összekötnöm az életemet azok közül, akiket szerettem, és akik, ismétlem, kivétel nélkül idegenek voltak. Másrészt, az a történet kiragadott a lepkéim közül, és végül csellistát faragott belőlem. Előbb egy bécsi kvartettben, később itt, a Filharmónia zenekarában játszottam. De miért csak ennyi jött össze? Miért nem értem el azt, amit ifjúkoromban jósoltak, amit maga Casals is megjósolt 1926 körül? Hogy a világ egyik nagy csellistája leszek, hogy ott leszek az első kettő-három között?

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 20

- De igen, Mester, ön eljutott arra a szintre! Éppen ön az egyik legnagyobb! - szólt közbe Maria.

Antim keserűen mosolygott: - Tudom, mit beszélek. A becsvágyról beszélt, azt mondta, elemészti a

szinte beteges becsvágy. Gratulálok, Maria Daria! Ha maga hisz a saját zsenialitásában, éppen ilyen betegesen becsvágyónak kell lennie...

- De ami engem illet... - Ne szakítson félbe, mert nem tudja, mit akartam még mondani! Lehet,

hogy valamilyen értelemben én is becsvágyó voltam. Mert ugye vállaltam a koncerteket, megpróbáltam, ahogy mondani szokás, megnyilvánulni. De ez nem volt elég. Nem érdekelt a siker, mindegy volt, hogy a kritika vagy a közönség körében aratom-e. Egyszerűen azért, mert nem tudtam az embereknek zenélni. Az a történet gyökeresen megváltoztatta a művészettel kapcsolatos felfogásomat. Nem tudtam felebarátaimnak, az embereknek zenélni. De akkor kinek? Az isteneknek? Hiszen istenek nem léteznek. Az Úristennek? De ha valóban hiszünk az Úrban, tiszteletlenség lenne világi zenét játszani Neki, dalokat, keringőket és románcokat, mint bármelyik vagyonos embernek. Ha pedig nem hiszünk benne - és attól tartok, rám ez vonatkozik -, akkor kinek?

- Az angyaloknak, Mester! Az angyaloknak! - kiáltotta megindultan, szinte szenvedélyesen Maria.

Antim megint elnevette magát. Maria elvörösödött. Átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét.

- Nem értett meg, Mester. Amikor azt mondom: az angyaloknak, nem a templomi, égi, múzeumi vagy a képeslapokon szereplő angyalokra gondolok. A bennünk lakozó angyaloknak zenélünk. Mert minden emberben van egy angyal, nem a védangyal, hanem az, amelyik lelkünk sötét zugaiba zárva nyöszörög, és amelyet csak nagyon-nagyon ritkán sikerül kiszabadítanunk, szabadjára engednünk, hadd repüljön a magasba, és olyankor vele együtt a lelkünk is, mindegyikünk lelke megtisztul, és a magasba száll.

Antim zavartan hallgatta, és időnként pislogott, mintha egy álomból próbált volna felébredni.

- Hallgasson, kérem! - tört ki végül fojtott, szinte felismerhetetlen hangon. - Hallgasson!

Maria visszahúzta a kezét, és zavartan, lesütött szemmel hallgatott. Abban a pillanatban Antim ráeszmélt, hogy minden szomszédjuk őket hallgatja. Mosolyt erőltetett az arcára:

- Nem könnyű megmagyarázni - mondta. - Nem rólam van szó.

Mindketten felvették a tábornoki egyenruhát, Ieronim pedig gyorsan, de nagy figyelemmel, gondosan elkezdte visszarakosgatni a holmit a ládába.

21 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Nagyon jól áll rajtad - suttogta Vladimír. - Mintha rád öntötték volna. Rajtam viszont úgy áll, mint tehénen a pizsama...

- Jó meleg - vigasztalta Ieronim. - Olyan, mint egy gyapjúbéléses télikabát.

- De nézd meg, hogy lóg rajtam! Majdnem a térdemig ér! Az ujja pedig... - tette hozzá, és kinyújtotta karját.

- Mondtam már: jó meleg. Majd leveszed, amikor leérünk a szalonba. Még mindig könnyebb viselni, mint kézben vinni... Mindjárt végzünk itt - tette hozzá.

A ládába helyezte a menyasszonyi ruhát, de meglepetten vette észre, hogy nem fér bele. Néhány másodpercig tanácstalan volt.

- Lehet, hogy jobb lenne feltűrni az ujját... - mondta Iconaru. - Ha megfognád a lámpát egy pillanatra...

Ieronim elvette tőle, és bal kezével szórakozottan gyömöszölni kezdte a ruha rojtjait.

- Mégis, nagyon jól emlékszem, hogy nem volt összehajtogatva, sem begyűrve...

Vladimir alaposan feltűrte a zubbony ujját, aztán" átvette a zseblámpát, és mindketten újra szemügyre vették a ruhát.

- Mivel úgysem veszi már fel senki - kezdte Vladimir -, azt mondom, tegyük be, ahogy lehet... Mert későre jár...

Ieronim tovább próbálkozott, előbb a ruha alját, aztán a felső részét fogta össze.

- Azon tűnődöm, hogyan tette a ládába a tábornokné anélkül, hogy összehajtogatta volna. Mert nézd csak, bármit teszünk, akárhogyan fogjuk össze, valami mindig kívül marad...

- Szerintem ne húzzuk tovább az időt... - kezdte Vladimir. De ijedten elhallgatott, és szájára szorított ujjal jelezte Ieronimnak, hogy ő is hallgasson. Kikapcsolta a zseblámpát. - Hallok valamit - suttogta nagyon halkan.

Az első néhány ütem után Antim lehunyta a szemét, hirtelen azt hitte,

álmodik, és megint Casals társaságában van azon az 1926. májusi délutánon, amikor előzetes bejelentés nélkül, félénken bekopogott hozzá, és azt mondta: „Ne haragudjon, rovarkutató vagyok...” Valószínűleg ezzel sikerült lefegyvereznie, mert negyed órával később Casals figyelmesen és szokása szerint komoran meghallgatta, és gratulált neki. „Jól tette, hogy felhagyott a rovarkutatással” - mondta neki nevetve. Aztán felkapta a csellót, rokonszenvesen kacsintott egyet neki, mint valami kisfiúnak, és eljátszotta ugyanazt a darabot. És most újra Casals játszott, az Opus 56-ot játszotta, mint akkor, és itt játszott, ebben a hideg, nyirkos, rosszul megvilágított, elhanyagolt, félig összedőlt szalonban.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 22

- Oncle Vania hazajött - suttogta Ieronim. - Nem tudom, mi történhetett, mert általában hajnali 2-3 előtt nem tér haza... Egyébként nem ő zenél - tette hozzá. - Sosem zenél koncert után.

- Mit tegyünk? - kérdezte félénken Vladimír. - Mi lesz, ha meghall minket?

- Ne félj! Amikor zenét hallgat, semmi mást nem hall meg. Biztos az egyik zenekari taggal jött, hogy ellenőrizzenek egy futamot... Akkor pedig nem marad sokáig. Várják a többiek a kávézóban. Sakkozni fognak...

Az utolsó szavakat nagyon halkan mondta, inkább csak magának, de nem tudott úrrá lenni ingerültségén. Mintha megint a fellengzős, pártfogó modorú Caimatát hallotta volna, amint ezúttal tisztelettel, szinte hódolattal szól hozzá. Ahányszor csak találkozott vele, mindig ugyanarról beszélt: „Hiába, Ieronim fiam” - kezdte, és súlyos kezét a vállára tette. „Bármilyen zseniális zenész is Manolache uram, a sakkban nincs ellenfele. Bármikor országos bajnok lehetett volna. Bármikor! De nem akarja. Nem érdekli. Hagyja, hogy legyőzzék a döntőben, mintha bosszantani akarna minket. Minket, a barátait és csodáiéit! ”

Antim már régóta kinyitotta a szemét, de nem mert a lányra nézni. Maria enyhén a cselló fölé hajolt, és szomorúan mosolygott, mintha épp álmodna. Ezek az utánozhatatlan ütemek, amelyek - bár minden előzetes jel nélkül, de a finálét készítették elő - felülmúltak mindent, amit addig megértett. Amikor az utolsó futam visszhangja is elhalt, talpra ugrott, a lányhoz ment, mindkét oldalról arcon csókolta, aztán a kezét is megcsókolta. Megindultan mondta:

- Igaza volt, Maria. Ezek az ujjak... Félt attól, hogy szemét elöntik a könnyek. Hátrébb lépett, és kezdte

kigombolni a felöltőjét, mintha hirtelen elhatározta volna, hogy leveti. - Nehogy megfázzon, Mester! - mondta Maria. - Mert itt, a szalonban

hidegebb van, mint odakint... Antim félig kigombolt felöltőjében habozott néhány másodpercig. - Igaza volt - mondta halkan. - Nem volt szerencsénk, sem nekem, sem

magának. Sok időt elvesztegettünk... Régóta meg kellett volna keresnie engem, el kellett volna jönnie hozzám. Ma híres lenne...

- Köszönöm, Mester - suttogta Maria, és bátortalanul letörölte könnyeit a tenyerével.

- Nem akar még valamit játszani? Még egyet a kedvenc darabjai közül? Maria szélesen elmosolyodott, aztán enyhén a cselló fölé hajolt, és várt.

23 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── - Még így, sötétben is betehetnénk a cókmókot a ládába - suttogta Iconaru. - Mert csak női holmikról van szó, nem keltünk zajt vele...

„Rovarkutató vagyok” - mondta neki még egyszer -,'„de olyan 14-15 éves koromban elolvastam egy meglehetősen különös, bizonyos szempontból abszurd elbeszélést, amely arra késztetett, hogy zenész legyek...” Casals egész idő alatt mosolyogva hallgatta, és furcsa módon nem tűnt meglepettnek. „Végül is ez történik mindannyiunkkal, minden művésszel” - válaszolta. „Egyrészt elkövetünk egy árulást, elárulunk egy eszményképet, mert a végén minden eszménykép elérhetetlennek bizonyul. Másrészt viszont...”

A lány hirtelen abbahagyta, és ijedten nézett a mennyezetre. - Elnézést, Mester, nem bírom tovább... Félek! Úgy rémlik, valaki járkál a

padláson... Antim elnevette magát, de nem tudta palástolni zavarát. - Éjjelente mindig ilyen hangok jönnek onnan, főleg ilyenkor, ősszel,

amikor fúj a szél. Ez a ház félig romos... Ezt egyébként láthatja is - mondta, és a szalon vége felé mutatott.

A félhomályban észrevették néhány, a fal hosszában bevert gerendát,

amelyeket kifakult, rongyos, molyrágta függönyökkel takartak le ügyetlenül. - Már nem zenél - suttogta Ieronim. - Ez azt jelenti, hogy indulni

készülnek. Add csak ide a zseblámpát egy pillanatra! Bekapcsolta, és bal tenyerével eltakarva a fényt, lábujjhegyen az ajtóhoz

osont.

* * *

- Ez nem a szél, Mester - hallgatózott Maria enyhén hátravetett fejjel. - Valaki járkál a padláson... Az előbb pedig mintha suttogást is hallottam volna...

Antim is hallgatózott egy ideig, aztán hirtelen kiment, felkapcsolta a villanyt a folyosón, a padlásra vezető falétrához ment, és meglepően szigorú hangon kiáltotta:

- Légy szíves, azonnal gyere le, Ieronim! Tu entends? Azonnal! - ismételte meg.

Kézen fogva vezette a szalonba a jövevényt, és bemutatta: - Az unokaöcsém, Ieronim Thanase. Lehet, hogy olyan tíz évvel ezelőtt

hallott már róla, amikor csodagyerekként játszott a Municípiumi Színházban. Ilyen koraérett színészünk még nem volt...

Ieronim peckesen, felemelt fejjel, mosolyogva lépdelt, Maria előtt meghajolt, és túlzott udvariassággal kezet csókolt neki.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 24

- Csókold meg a másik kezét is - mondta Antim -, mert nagyon nagy művész. Maria Daria Maria mától fogva a tanítványom, de csak elvileg, mert már megismerkedésünk előtt túlszárnyalt engem...

- Mester... - kezdte Maria zavartan. - És természetesen nem idevalósi. A szülei vidékiek. Mióta ma este

megismertem, azon tűnődtem, milyen meglepetésben lesz részem. Nem gondoltam volna, hogy valóban meglepődöm: zseni...

- Mester... - suttogta újból Maria. Ieronim gyöngéden, de kitartóan csókolgatta a lány mindkét kezét. - Elég lesz - szólt neki nevetve Antim. - Ca suffit! Meghallgatod te is, és

rájössz majd: napjaink legragyogóbb csellistája lesz, ha ugyan nem az máris...

Feltette a szemüvegét, és hirtelen, furcsa tekintettel tetőtől talpig végigmérte a fiatalembert.

- Mi ütött beléd, hogy felvetted a tábornok egyenruháját? Ieronim Maria felé fordult, és hosszan, komoran nézett rá. - Tud titkot tartani? - kérdezte tőle. - Legalább egy-két hétig, az

előadásig? Meg sem várva a választ megint Antimhoz fordult: - Ugyanis egy-két héten belül játsszuk a Hamletet a Kísérleti Színházban,

a mi színházunkban. Én Hamlet apjának szerepét játszom, és csak akkor lehetek hiteles kísértet, ha felveszem ezt a román tábornoki egyenruhát, mely egy első világháborús hősé volt.

- Abszurdum! - vágott a szavába mosolyogva Antim. - Abszurdum, de te már semmivel sem tudsz meglepni...

Ieronim határozottan, szinte fenyegetően Mariához ment. - Valóban abszurdum? - kérdezte a szemébe nézve. - Csak azért, mert

eltér az eddigiektől? Hiszen egy román tábornoki egyenruha közvetlenebbül mondja el, hogy egy halottról, pontosabban a halálról van szó - olyasvalamiről, ami volt, és már nem lehet -, mint bármilyen más barokk ruha vagy mint egy elképzelt, Dániából származó, úgynevezett hercegi öltözet. Olyasmiről mesél, ami volt, és már nem lehet, mert közbeszólt a tragédia...

Maria mosolyogva nézte és hallgatta. - Nehéz lesz - mondta váratlanul szelíd hangon. - Nehéz lesz meggyőzni a

nézőket, hogy maga a meggyilkolt király szelleme. Egy karcsú, román tábornoki egyenruhát viselő fiatalember, akinél - ezt ugye maga is tudja - kevés férfi néz ki jobban... Inkább Byron vagy Puskin valamelyik romantikus hősére hasonlít.

Ieronim enyhén elsápadt, és hirtelen valamilyen furcsa szomorúság árnyékolta be tekintetét.

- Szóval csak annyit értett meg, hogy a szellem szerepében lépek majd színpadra, és ebben a tábornoki egyenruhában sétálgatok majd, ami most rajtam van!... Hangsúlyoztam, hogy a mi színházunkban visszük színre a

25 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── Hamletet, és ez egy kísérleti színház. Eszébe sem jutott, hogy úgy kimaszkíroznak majd, hogy senki sem fog felismerni... És tudnia kell, hogy Hamletet is én játszom majd, és bizonyára emlékszik rá, hogy az első felvonás elején mindketten a színpadon leszünk: Hamlet és az apja szelleme is... Vagyis én leszek ott egy időben, két példányban...

A lányhoz lépett, megfogta a kezét, és izgatottan megszorította: - Maria kisasszony, Oncle Vania szerint maga zseni. Akkor megérti, mi

történt velem, ha annyi éven át a Municípiumi Színház elkényeztetett csodagyereke voltam. Tönkretettek, Maria Daria, írmagja sem maradt a tehetségemnek. Pedig én erre születtem. Az előadás az életem. De megcsonkították a képzelőerőmet, bemocskolták az intelligenciámat, elferdítették azokat a képességeket, amelyekkel a sorstündérek elhalmoztak a bölcsőben. Átkozott koraérettség!... Amikor már nem lehettem csodagyerek, mert egy méter hatvannál magasabbra nőttem, hősszerelmes kellett, hogy legyek... Akkor gondoltam először arra, hogy öngyilkos leszek. De aztán fellázadtam, otthagytam mindent, megpróbáltam elfelejteni mindent, amire ők tanítottak, és biztosíthatom, kisasszony, hogy sikerült is. Újra műveletlenebb és naivabb lettem, és tisztább, mint bármelyik színész a színjátszás egész történetében... Aztán pedig elölről kezdtem mindent. Újraalkottam az előadást, újra feltaláltam a színházművészetet.

Idegesen, nyugtalanul sétálni kezdett előttük. - Azt tettem, ami mindegyikünk dolga, mindenkié a 20. század második

felében: újra fel kell találnunk mindent a beszédtől Pascal fogadásáig, a szerelemtől az intézményekig, az erkölcsig és a tornáig.

- Bocsásson meg! - szólt közbe Maria. - Nem akartam megbántani. Nem ismertem magát, és amikor megpróbáltam elképzelni egy meggyilkolt király szellemeként... De most már kezdem érteni...

- Gratulálok! - mondta Antim jókedvűen mosolyogva, és leült a fotelba. - Nagyon is csodálom az intelligenciáját, de nem dicsekedhetek azzal, hogy mindig értem őt...

Ieronim megállt előtte, és viccesen úgy tett, mintha leguggolna: - Mert maga, Oncle Vania, nem szereti a drámát, a színtiszta előadást,

egyszóval a tragédiát, habár mi mindketten átéltük, ráadásul úgy, mint nagyon kevesen a kortársaink közül. Nem szereti a tragédiát, bár még mindig itt lakik, ebben a házban - mutatott kinyújtott karral a szalon vége felé. - Ezért szereti annyira a sakkot. Amikor sakkozik: gondolkodik, képzeleg, jó vagy rossz húzásai vannak, a tévedésnek pedig ára van, és akkor elveszti a játszmát. Ez azonban nem tragédia...

Antim továbbra is mosolygott. - Jó, jó, meggyőztél! - próbált a szavába vágni. - Egyébként te tudod,

miért sakkozom: kétségbeesésemben. Akárcsak a többiek - tette hozzá halkan.

Ieronim könnyed léptekkel a fotelhoz ment. Megpróbált a szemébe nézni.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 26

- Éppen ezt kifogásolom: azt teszed, amit a többiek. De mi közünk nekünk a többiekhez? Egy harminckilenc tagú családból miért csak mi ketten maradtunk életben?

Antim megint megpróbált közbeszólni, és mindkét karját felemelte, mintha messziről próbálna megállásra bírni egy csökönyös, felé rohanó csikót.

- Kérlek szépen, ilyen késő este, je t’en supplie, ne kezdd felfedni a család titkait!...

- Elnézést kérek - mondta Ieronim. Maria felé indulva szívére tette a kezét, és kétrét görnyedt. - Időnként tapintatlansági rohamaim vannak, ráadásul ez a legközönségesebb típusa. Az előbb viszont mindössze annyit akartam mondani: csak mi ketten, a Maestro és én élünk még a Calomfir, Antim és Thanase család tagjai közül és az említett családok leszármazottai közül - persze nem véletlenül - csak mi vagyunk művészek.

Hirtelen Antim felé fordult, és mosolyogni próbált: - Ez a nemes hivatás azonban kötelezettségekkel jár, Oncle Manolache.

Hadd sakkozzanak csak mások, a Caimata- és Zamfir-félék kétségbeesésükben! Nekünk szembe kell szállnunk a sorsunkkal, vagyis el kell fogadnunk a tragédiát, mint az egyetlen életmódot, mely méltó egy olyan művészhez, akinek ennyi halottja van. Őket pedig akarva-akaratlanul magunkkal cipeljük. Nagyon ki voltunk téve a sors szeszélyeinek, sok balszerencsénk volt...

Maria hirtelen elpirult, ijedten kereste Antim tekintetét. - Kérlek, ne emlegesd a balszerencsét! - próbálta újra félbeszakítani

Antim. - Nagyon is jól ismerjük, akárcsak Maria... - Újabb ok arra, hogy csodáljam! - kiáltotta Ieronim. Hirtelen a lányhoz

ment, és kezet csókolt neki. - De nem elég ismerni a balszerencsét, Oncle Vania - folytatta szenvedélyesen. - Hiába ismerjük, ha nem tudunk mit kezdeni vele, ha nem merjük vállalni.

Még közelebb hajolt Mariához, és fürkésző tekintettel, komoran nézett rá. - Princesse, ha olyan zseni, amilyennek a Mester mondja, nem létezik,

hogy ne adjon igazat nekem. Nem szabad félnünk a tragikus sorsoktól és a balszerencsétől. Ezek az előzetes feltételei a mi alkotó zsenialitásunknak. Legalábbis nekünk, akik, innen származunk, csak ezek jutottak. És akkor mit tehetünk? Örüljünk, hogy legalább ezek megvannak; lehetett volna rosszabb is, a nemlét, a halál is juthatott volna nekünk. Örüljünk tehát nekik, és vállaljuk őket!

- Ieronim, megijeszted a lányt! - mondta tettetett dühvel, összevont szemöldökkel Antim.

Ieronim elképedve nézett mindkettőjükre. - Egy zseni, a Szellem hercegnője megijed ennyitől? - kiáltotta

fellengzősen. - Amikor...

27 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Én tudom, mi a balszerencse - vágott a szavába nyugodt hangon Maria. - Mióta eszemet tudom, üldöz a balszerencse. Ahogy a Mesternek is mondtam...

Hirtelen elsápadt, és elhallgatott. Meglátta Iconarut, aki a küszöbön állt. Tábornoki egyenruhája szinte a térdéig ért, ujjait azonban alaposan feltűrte, ezért túl rövidnek tűntek. Arca tiszta por és korom. Ieronim néhány lépéssel ott termett, és átölelte a vállát.

- Ő Iconaru Vladimír, akiről épp most akartam beszélni. Tegnapelőtt találkoztunk az utcán, egy sérült galamb volt a kezében...

- Valamilyen csavargó sebesítette meg csúzlival. Attól féltem, megeszik a macskák...

Ieronim nem vette le kezét a válláról. Lassan bevezette a szalonba. - Hallották ezt? Nem is tudja, hogy egy egész hittudomány volt a

kezében, hogy az egész emberiség hitét és reményét tartotta a kezében... - Ne nevess ki! - vágott a szavába elpirulva Iconaru. - Mert ha láttad,

hogy falusi vagyok... Ieronim szenvedélyesen felkiáltott: - Vladimir Iconaru! Hogyan merészeltem volna kinevetni téged, amikor

megláttalak a sérült galambbal, és abban a pillanatban eluralkodott bennem a kétség, és azt mondtam magamnak: lehet, hogy az egész csak illúzió, képzelődés. Lehet, hogy mindössze ennyi: egy szánakozó gimnazista összeszedi a sérült galambokat a grundokról...

- Valaki hozzávágott egy követ... Antim felállt a fotelból, és igyekezett megigazítani szemüvegét. - Most már magyarázzátok el nekem is, mi folyik itt! - mondta. - Ki ez a fiatalember? Iconaru közelebb lépett hozzá, katonásan összecsapta a bokáját, és

bemutatkozott: - Nevem Iconaru Vladimir, hetedik osztályos tanuló vagyok a Gheorghe

Lazar Gimnáziumban. Az Olt megyei Adunati faluban születtem. Édesapám tanító volt, de megsebesült a háborúban, és egy éve meghalt. A természettudományok érdekelnek...

Ieronim karjára tette a kezét: - Ő azt hiszi, és azt is mondja, hogy rovarkutató, de természetesen nem

az, ő másvalaki: az a fiú, aki egy sérült galambot tartott a kezében... Mondtam, hogy újra kell értelmeznünk Pascal fogadását - tette hozzá, és előbb Maria, aztán Antim pillantását igyekezett elkapni.

- De miért öltöztetted őt is tábornoki egyenruhába? - kérdezte Antim. - Mert ott fenn, a padláson, a láda előtt reszketni kezdett a hidegtől... Hirtelen Iconaruhoz fordult: - Milyen jó meleg és nehéz ruha! - kiáltotta álmodozva. - Milyen nehéz

ruha, Vladimir barátom, mintha egy meleg test lenne, amely átölelt, hogy megvédjen a hidegtől!

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 28

Ieronim váratlanul, néhány, korcsolyázóra emlékeztető lendületes lépéssel eltávolodott, aztán ugyanolyan hirtelen visszatért, és megállt Antim előtt.

- Mint a Gazda és cselédben, emlékszik, Oncle Vania? Amikor Vaszilij Andrejics ráfeküdt Nyikitára a hóban, hogy felmelegítse. És sikerült is neki, megmentette az életét a sajátja árán... Honnan tudhatta Tolsztoj, mi történik majd Oroszországban negyven-ötven évvel a Gazda és cseléd megírása után? Honnan tudhatta, hogy az utolsó emberig feláldozzák a nemeseket és a kisnemeseket, a parasztság viszont megmenekül? Honnan tudhatta Tolsztoj ezt is?

- Nem egészen értem az analógiát - mondta Antim, és visszaült a fotelba. Megpróbálta eltitkolni, mennyire fáradt.

Ieronim felemelte jobb karját: - Nem is kell, hogy értse, mert ez szociologizáló értelmezés, és nem illik

ezekhez a tábornoki egyenruhákhoz. Ugyanis, kisasszony - és Maria felé fordult -, ez a tábornoki egyenruha, amelyben melegem van, számomra maga a művészet, a játék szelleme, Iconaru Vladimír számára pedig egyszerűen csak díszruha, álarcosbáli öltözék. Amíg jelmezekbe bújhatunk és játszhatunk, nem lehet baj.

Maria Antim felé fordult. Zavartan mosolygott. - Későre jár, és lehet, hogy a Mester fáradt... - Dehogy, épp ellenkezőleg! - tiltakozott Antim. - Épp most kezdem jól

érezni magam. Ieronimot hallgatva megfiatalodom. Ieronim meghatottan lépett hozzá, és megint úgy tett, mintha leguggolna: - Maga az én ifjúkorom, Oncle Vania - mondta halkan. - De mihez

kezdenénk mi ketten, ha a sors nem rendezi úgy, hogy akkor találkozzunk Iconaru Vladimírral, amikor éppen mindkettőnknek szüksége van rá? Mert magyarázhatom én ezt akárhogyan, nem tudom érzékeltetni, mennyire rejtélyes az ő felbukkanása. Ő ugyanis nem fél, Oncle Manolache! Nem fél a nagy, fekete pókoktól...

- Senkit sem bántanak - vágott a szavába mosolyogva Iconaru. - Nekik is van rendeltetésük...

- És akkor sem félt, amikor Vasile Chelaru apó elment mellettünk maga után húzva a forgáccsal teli zsákot - folytatta felbuzdulva Ieronim -, és akkor sem, amikor Veronica ijedten nyöszörgött, majd az ajtóhoz szaladt, és közben sóhajtozva suttogta: „Nem akarok meghalni; édesanyám, mondja meg nekik, hogy nem akarok meghalni!...” De az is lehet, hogy nem hallotta a szavait, mert Veronica túl gyorsan futott, sietett szegény, hogy minél előbb a padlásajtóhoz éljen. És biztos vagyok benne, hogy egyiküket sem vette észre, pedig ott forgolódtak körülöttünk.

- Nem igaz! - kiáltotta Vladimír. - Kitaláltad ezt az egészet, hogy megijedjek. Nem volt ott semmilyen kísértet. Csak a szél fújt!...

Ieronim szórakozottan, álmodozva nézett rá. - De bizony ott voltak, Iconaru barátom, de mivel nem akartál hinni

szegény kísértetek létezésében, akiket azzal az átokkal sújtottak, hogy a

29 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── Calomfir-ház padlásán bolyongjanak, hát megszűntek létezni. Egész egyszerűen visszatértek a nemlétbe...

Antim idegesen levette szemüvegét, és ujjai közt szorongatva azt, fenyegetően felemelte kezét:

- Ieronim! - suttogta. - Hagyd abba, kérlek! Ca suffit! Ieronim gyorsan a fotelhoz ment, és mielőtt Antim észbe kapott volna,

letérdelt, és megcsókolta kezét: - Bocsánat, Manolache apó! - kiáltotta meghatottan. - De mit tegyek, ha

engem is megátkoztak a sorstündérek azzal, hogy lássak, elképzeljek, alkossak?... Elismerem, senki sem volt ott. Senki sincs már a mi házunk padlásán. Csak a szél süvít az ablakon át. De mondja csak, Maestro, nem lett volna szép azt hinni, hogy halljuk Vasile Chelaru apót és Veronicát? Nem lett volna szép, ha mindketten megdermedünk a félelemtől, ha ilyen fiatalon - és ne feledjük, Vladimir gyerek még!

- megismerjük a névtelen rettegést, azt a kezdet és vég nélküli pillanatot, amikor mi, emberek rájövünk, hogy sosem voltunk egyedül?

- Milyen beteges képzelőerő! - tört ki váratlanul Maria nehezen palástolt kétségbeeséssel hangjában. - Hogy egy ilyen fiatal, művelt művész saját maga agyalja ki a rettegés kényszerképzeteit!...

Ieronim felállt, és zavartan nézett rá. - Sajnos semmit sem találtam ki - mondta. - Én magam vagyok a rettegés

terméke... Tehát úgy védekezem, ahogy tudok: színházat teremtek, előadást varázsolok a kényszerképzetből és a balszerencséből.

Maria egy lépésnyire tőle megállt, és vadul nézett rá. Nehezen, reszketve lélegzett.

- Nincs joga balszerencséről beszélni ezzel a névvel, tehetséggel, merészséggel és szépséggel! Ha csorbították az intelligenciáját és tehetségét akkor, amikor csodagyerek volt, nos, sikerült magától visszakapaszkodnia, ahogy az előbb el is ismerte... De akkoriban senki sem próbálta elcsúfítani magát úgy, hogy soha többé ne léphessen színpadra! Soha többé!

Egy kis szünetet tartott. Halálsápadt volt, és mélyet lélegzett, hogy elfojtson egy sóhajt.

- Amit velem próbáltak művelni az iskolában, amikor vesszővel vertek, és főként az ujjaimat, hátha eltörik az egyik... A cséplőgépnél majdnem meg is történt, bár könyörögtem, hadd csinálhassak mást, mondtam, hogy szeretek csellózni, hogy a csellózás az életem, térden állva könyörögtem, hogy kíméljék meg az ujjaimat... És azóta szinte minden éjjel arra riadok fel, hogy ordítok a rémülettől, és az ujjaimat tapogatom, felkapcsolom a lámpát, és egyenként szemügyre veszem őket... Aztán félelmemben nem merek visszafeküdni, a tenyerembe hajtom a fejem, sírok, és az ujjaimat csókolgatom. Évek óta csak saját könnyeim ízét érzem a számban, amelyeket ujjaim csókolgatása közben nyelek le!...

* * *

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 30

Iconaru a térdére tett dobozzal üldögélt. Mindkét kezével szorosan fogta, mert egyelőre képtelen volt elhinni, hogy ez a kincs az övé. Immár kívülről fújta, hogy melyik legendás közép-afrikai fedelesszárnyúnak hol a helye a dobozban. A Fangosoma Centaurus különc szarvával pontosan középen volt, balján egy zöld Macrorhinia a szarvaséhoz hasonló agancsokkal, jobb oldalt pedig az a fehér, zöld csíkozású Steramtonnis virescens, amely előtt mindig megállt az országúti múzeumban, hogy megcsodálja. „Az én példányom viszont jobb állapotban van!” - mondta neki Antim. A második sorban egy Cetonia scaraboidae következett, aztán egy Taurina longkeps csillogó smaragdzöld szárnyfedőkkel, aztán egy Phryneta leprosa, amit eddig csak fényképen látott. „Én már régóta nem foglalkozom a fedeles-szárnyúakkal” - mondta neki Antim, miközben a szalon végébe mentek. „Nézd csak! ” - mutatta neki a helyet „Régen egy hatalmas, szinte a mennyezetig érő tükör volt itt. De Calomfir tábornok halála napján az özvegye, a tábornokné letakarta egy bársonyfüggönnyel... A lepkékért rajongtam”

- folytatta, és nagy nehezen kinyitott egy meglehetősen beszorult ajtót, majd kézen fogta Iconarut, és lassan, óvatosan vezette a sötétben. „Eleinte itt volt az ebédlő, de miután eladták a bútorokat, dolgozószoba lett belőle, most viszont szinte teljesen üres, és a világítás is elromlott, nem tudom, mi baja, mert valahányszor valaki megérinti a kapcsolót, rövidzárlatot okoz. Megérkeztünk. Ne csodálkozz, amiért nem nézheted meg a vitrineket!”

- tette hozzá. Abban a pillanatban a fiú úgy érezte, elvakítja a fény, amely a mennyezetből és a négy sarokban álló magas lámpákból áradt szét. Hatalmas helyiség közepén találta magát, ahol a falakat szinte eltakarták a dobozok, melyek üvegoldalán át óriási, gyönyörű, a legfurcsább színekben pompázó pillangókat lehetett látni. Még a múzeumban sem látott ilyeneket. „Ne menj közelebb, mert aztán nem tudod majd rászánni magad, hogy elmenj innen, Maria Daria Maria pedig vár minket... Nos, mit adjak neked? Mit adjak neked?” - tűnődött körbepillantva a rovargyűjteményekkel megrakott nagyobb és kisebb asztalokon. „Kezdjük Közép-Afrikával, amely a fedelesszárnyúakról híres...! ”

Mindkét kezével a dobozt szorongatta, de nem tudta levenni a szemét Maria ujjairól. Mintha most látta volna először, amint a húrokat simogatják, vagy éppen fenyegetően szorítják őket azért, hogy elpattanjanak. A hangok nem jutottak el hozzá. Csak az ujjakat látta, és félni kezdett: bármely pillanatban bármelyik húr elpattanhatott volna, de elég lett volna egy elhibázott mozdulat a vonóval, amelyet görcsösen markolt, mint egy vesszőt, és akkor az egyik ujj, főként a legkisebb...

* * *

Képtelen volt a zenére figyelni, néhány pillanat múlva pedig már az ujjait sem merte nézni. Szinte maga előtt látta, ahogy rémülettől eltorzult arccal fut, a gonosz, arctalan embertömeg pedig a nyomában. Hallotta, hogyan

31 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── ordítoznak, időnként pedig megállt mellette valaki, karon ragadta, és fenyegetően kérdezte: „Merre futott? Mondd gyorsan, hogy merre futott! Hová bújt?...”

Ieronim nagyokat nyelve, sűrűn pislogva próbálta elűzni a látomást, és könyörgött a Karnak: „Ez abszurdum! Nem róla van szó! Mondjátok meg nekik, hogy tévednek!...”

Mindhiába. Egyre tisztábban és jobban látta, hallotta a körülötte szaladgáló tömeget, amelyet mintha szélvihar hajtott volna, amely őt is felkapta. A tömeg szorongatta, állandóan lökdösték hátulról, és hallotta, amint egymással beszélgetnek, mégis hozzá intézték a szavakat: „Keresünk valakit. Hogy az ördögbe hívják? Jól ismeri mindenki a férfit. Sokat beszéltek róla. Nem emlékszel a nevére? Elfutott, amikor éppen vesszőzni kezdték, és egyenként morzsolták szét az ujjait, egyiket a másik után, véres kézzel menekült el, és eltűnt!”... „Alighogy megkínozták a nőt” - mondta valaki -, „de amikor a kezét zúzták szét, akkorát ordított, hogy felébredtek, és akkor már nem láthatták, ő pedig le tudott jönni a keresztről, persze nehezen, mert a kezét szétmorzsolták. Lejött, és elfutott. Azóta egyfolytában keressük a nőt, de nem találjuk...” „Abszurdum, tévedés!” - kiáltotta Ieronim. „Összetévesztették valakivel!” „Nem igaz!” - kiáltotta valaki. „Mindenki ismeri a férfit, sokat beszéltek róla! Hogy hívják, az ördögbe is?!” „A lány nem tehet róla!” - erősködött Ieronim. „Nagy művész! Kíméljék meg a kezét, csellózik...” És kétségbeesetten megfenyegette a Kart: „Mi ütött belétek?! Elment az eszetek? Félreértésről van szó, ez tévedés! Ébredjetek fel! A lány nem tehet róla! Nézzétek, itt áll előttetek, jól nézzétek meg!” Eleinte nem akart, túlságosan izgatott volt, reszketett a keze, nem tudta visszatartani a könnyeit, de a Maestro kérlelte, ragaszkodott hozzá! „Nagy nap ez a mai - mondta. Ne menjen el haraggal ebből a házból...!”

Mintha erősebben fújt volna a szél, és elsősorban Mariát sajnálta, mert egyes hangok nem hallatszottak olyan tisztán. És amikor nem hallatszott a szél, ősszel, éjfél felé ebben a lakatlan házban?... A ház majdnem minden ablaka kitört, ezeket pedig újságpapírral ragasztották be, vagy kartonpapírt tettek eléjük. És szinte nem volt benne olyan ajtó, amely rendesen csukódott volna... Talán sosem nyomasztotta annyira a szomorúság, mint azon az éjszakán, amikor a kávézóban találtak rá. Éppen sakkozott Zamfirral (elődöntő volt), amikor odaléptek az asztalhoz, Gherghel pedig olyan közel hajolt hozzá, hogy mások ne hallhassák, amit mond, és suttogva közölte, hogy a tábornokné halálán van, és azonnal mennie kell, ha még életben akarja találni. Fél órával korábban papot hívatott, meggyónt, áldozott, és akkor mindenki megijedt. Antim azonban képtelen volt elhinni. Már jó néhány hete haldoklott. Amióta megvakult. És ahányszor csak odament hozzá, és megkérdezte, hogy érzi magát, a tábornokné, mint mindig, összetette kezét a

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 32

paplanon, figyelmesen hallgatózott, aztán hirtelen azt suttogta: „Mit hallok, Manolache? Honnan jön ez a zene? Nem emlékszem, hogy ezt valaha eljátszottad nekem. Jól tetted, hogy elhoztad a csellót!...” „Nem, mon General, nem hoztam el. De ha akarja...” „Inkább ülj ide mellém, és hallgasd...”

Ezúttal azonban tudta, hogy közel a vég. Amikor belépett a szobába, amelyet szokás szerint egyetlen mécses fénye világított meg, rögtön észrevette, hogy erőlködve, kétségbeesetten markolja mindkét kezével a gyertyát. Letérdelt a tábornokné ágya mellett, és azt suttogta:

- Itt vagyok, mon General. Én vagyok, Manolache... - Hányan maradtunk, Manolache? - suttogta gyenge, de meglepően tiszta

hangon anélkül, hogy megmozdította volna fejét. - Öten, mon General... Hosszú csend következett, mintha gondolatban számolni próbált volna,

majd hirtelen megszólalt: - Nagyon vigyázzatok magatokra, mert kihal a nemzetségünk... Aztán mindenki meglepetésére egyedül akart maradni Ieronimmal. Lábujjhegyen, egymás után mentek ki: a rokonok, a szomszédok, az

orvos, a pap. Negyed óra múlva nyílt az ajtó. Ieronim állt a küszöbön mozdulatlanul, mint egy szobor.

- Elment - mondta a semmibe meredő tekintettel. - Épp csak el tudta mondani, amit nekem szánt, aztán kilehelte a lelkét...

- Isten legyen irgalmas hozzá! - mondták kórusban. Keresztet vetettek, és a szobába tódultak.

Gyertyákat gyújtottak. Már azon az éjszakán is, amikor virrasztottak, többször is meg akarta kérdezni tőle, mit mondott neki, de nem merte. Akkor fordult elő először, hogy megijedt Ieronimtól, aki még be sem töltötte a tizenhetet. Mintha egyszeriben megváltozott volna. Nyitott szemmel letérdelt az ágy mellett, de úgy tűnt, nem vesz tudomást a többiekről. Időnként felállt, átment a szalonba, és némán, sápadtan, kővé dermedt arccal ide-oda sétált.

Amikor néhány nappal a temetés után bement a szobájába, és feltette neki a kérdést, Ieronim hirtelen elsápadt.

- Ne haragudjon, Oncle Vania, megesküdtem neki, hogy azt teszem, amit kér. Arra kért, esküdjek meg, hogy soha senkinek sem mondom el, csak a fiamnak, amikor majd olyan idős lesz, mint én most. Bátorkodtam megkérdezni tőle: „És ha nem lesz fiam?...” .Akkor a sírba viszed majd ezt a titkot” - válaszolta. Ne haragudjon, Oncle Vania, megesküdtem! - tette hozzá szomorú mosollyal.

Ő viszont nem adta fel, és abban a két évben, amíg Ieronim náluk lakott (Luchian még élt), esténként többször is megpróbálta szóra bírni.

- Teljesen érthető, hogy nem szegheted meg az esküdet. De nem azt kérem, hogy mindent elmondj, még a lényeget sem. Csak azt akarom tudni, hogy annak, amit elmondott neked, köze van-e a történethez, amelyet 14-15 éves koromban olvastam...

33 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Ismerem a történetet - vágott a szavába Ieronim -, éppen maga mesélte el nekem. Arról a középkori komédiásról szól...

- Pontosan. Azért kérdezem, mert a tábornoknénak egyedi elképzelései voltak. Szerinte nem a menyasszony volt a hibás, hanem én, úgy értem, a történet hőse. Véleménye szerint a fiú hagyta el a lányt, és ahányszor csak beszélgettünk erről, megpróbált meggyőzni...

- Nem, Manolache apó, becsületszavamra mondom, hogy a titoknak, amit rám bízott, semmi köze a maga történetéhez.

Nem tudta megállni, hogy ne nézzen rá fürkésző tekintettel, és ne tegye hozzá suttogva, inkább csak magának:

- Különös, nagyon különös!...

Alighogy megérkeztek Bukarestbe, a tábornokné máris látni akarta. - Te vagy Ieronim, Thanase és Marina fia? - Oui, grande-mere!... Pardon, grande tante! - Velem románul beszélj! - vágott a szavába. - És ne szólíts gran-de-

mere-nek, sem grande-tante-nakl Szólíts mon Generálnak, mint mindenki! Nem ma Generale, hanem mon General, ahogyan Calomfir halála óta szólítanak. Megértetted?

- Oui, mon General! És rögtön javított is: - Értettem, mon General! Kézen fogta a fiút, és a szalonban lévő nagy tükörhöz vezette, amelyet

függöny takart. - Marina mondta, hogy mindenféle játékokat és táncokat szeretsz tanulni,

hogy tudod, hogyan kell álruhát ölteni, és tudsz énekelni és szavalni. Igaz ez? - Igaz, mon General. - Hány éves vagy? - Ősszel lettem hatéves. - Tehát nagyfiú vagy már, komolyan beszélhetek veled. Érted, amit

mondok? Minden szót értesz? - Igen, mon General. Két ujja közé fogta a függöny szélét. - Gondolom, tudod, miért takartam le ezt a tükröt. Időnként azonban,

ünnepekkor, ünnepélyes alkalmakkor, amilyen a holnapi is lesz, a névnapom, szóval ilyenkor szeretem félrehúzni a függönyöket... Csakhogy, tudod, mivel annyi év óta sötétben van, a tükör rétegei már nem a régiek. Már nem bocsátják át úgy a fényt, és a tükör mélyén mindenféle furcsa alakzatok kezdenek megjelenni változatos színekben. Egyesek páratlan szépségűek, mintha nem is evilágiak lennének... Érted, mit akarok mondani?

- Értem, mon General.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 34

- Mások viszont furcsábbak, olyanok, mint a barlangok a hegyekben vagy a sziklák az óceán mélyén vagy egy vulkán krátere a kitörés után... Minden szót értesz?

- Igen, mon General. - És amikor majd elhúzzuk a függönyt, és egyszeriben rengeteg

ismeretlen alakzattal találod szembe magad, és magadat is látod közöttük mozogni - de nagyon valószínű, hogy legalábbis kezdetben nem ismered fel magad, mert, amint már mondtam, ez a tükör már nem a régi, és néha nagyít, hosszabbít, szélesít vagy éppen torzít -, szóval akkor nem félsz majd?

Szokatlanul keményen nézett a fiúra, mintha ki tudja, milyen fontos döntés függött volna a válaszától. A fiú kedvesen, szinte ironikusan mosolygott:

- Nem félek majd, mon General. - Jól van. Most pedig elmondom, mivel akarom meglepni őket. Ez persze

titok, egy szót sem szólsz róla otthon. Holnap este, miután felszolgálták a pezsgőt, és mindenki összegyűlik itt, a szalonban...

Képtelen volt kitörölni emlékezetéből a suttogások, a nevetgélések, a pezsgős poharak diszkrét koccanásai után beálló fagyos csendet. Vasile

Chelaru és Anuta lassan félrehúzták a függönyt, a tükör pedig rájuk bámult, a társaságra, amely a tábornokné kérésére a szalon végében gyűlt össze. Mintha senki sem mert volna levegőt venni. És akkor a függöny egyik redőjéből előkerült ő abban a jelmezben, amelyet mindig is szeretett: szőke hajfürtök, napbarnított arc, melyet kicserzett a szél, szakadt, kifakult ing, melyből kilátszott válla és mellkasa, mezítláb, rövid nadrág, amelynek szárát még fel is tűrte, mintha vízen készülne átkelni. Úgy jelent meg, mintha a tükör zöld barlangjából került volna elő, aztán váratlanul, hirtelen hátravetette fejét, összetette a kezét a tarkóján, és elnevette magát. Számára is ismeretlen nevetés volt ez, folyamatos, kristálytiszta, ellenállhatatlan hahotázás, amelyet akkor sem tudott volna elfojtani, ha akarta volna. Sétálni kezdett a tükör előtt, egyre újabb és újabb üregeket, sziklákat és ismeretlen virágfajtákkal borított liánokat fedezett fel, köztük pedig ott voltak a meghívottak valószínűtlen körvonalai, kezükben a pezsgős poharak (melyek olyan magasak voltak, mint egy-egy csizma, és vödörnyi szélességűnek tűntek), a csoport közepén pedig, egy karosszékben pihent mozdulatlanul a tábornokné. Már ők is nevettek, kezdetben félénken, kissé ijedten, de aztán gyorsan elharapódzott ez a nevetés, és már mindenki nevetett. Látta a tükörben, hogyan néznek egymásra, elragadtatással, mégis nyugtalanul, mert nem igazán értették, mi történik velük, amikor, ugyancsak minden előjel nélkül Ieronim a magasba lendítette mindkét karját, csendre intette őket, aztán táncolni kezdett, közben pedig halkan dúdolt egy dallamot, amit akkor talált ki. Aztán szavalni kezdett, de sosem derült ki számára, hogy vajon

35 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── annak a számtalan versnek egyikét szavalta-e, amelyeket kívülről megtanult, vagy önkéntelenül improvizált verseket mondott el, összhangban a dallammal és a táncmozdulatokkal, melyek állandóan változtak: időnként lassúak és fenségesek, szinte szertartásosak voltak, időnként pedig szaggatottak, vadak, tiszteletlenek.

Maga sem értette, miért hagyta abba egy adott pillanatban, ugyanis nem fáradt el. Egy lépésnyire a tükörtől mélyen meghajolt, hajfürtjei eltakarták az arcát. Folytatni szerette volna a táncot, újabb dallamokat és verseket szeretett volna kitalálni.

- Encore! Encore! - kiáltozta mindenki a szalon végében, és tapsoltak, egyesek meglehetősen körülményesen, mert a kezükben volt az üres pohár.

- Bravó, Ieronim! - kiáltotta a tábornokné. - Encore! - tette hozzá ő is, mert magával ragadta az általános lelkesedés.

Senki sem mondta el neki, mi is történt tulajdonképpen. Csak arra emlékezett, hogy lassan a bal sarok felé hátrált, megfogta, és nehézkesen maga után húzva himbálni kezdte a függönyt, a redők pedig rémülten újabb tenger alatti barlangokat árnyékoltak be vagy világítottak meg, miközben ő, mintha álmában tenné - később ezt mondták neki nem evilági hangon beszélt. Ez a hang nem hasonlított semmilyen emberi hangra. Egyedülállóan lágy hang volt, mégis mindenki kővé dermedt tőle, persze nem csupán a hangtól, hanem a szavaktól is, mert nem mindig értették pontosan a mondanivalóját. Csak annyit értettek, hogy ő, Ieronim bármikor képes beosonni ide, a tenger mélyén lévő barlangba, és képes visszatérni a barátaival, akik sokan vannak, a delfinektől és csikóhalaktól - amelyekkel minden reggel játszik - kezdve egészen a láthatatlan élőlényekig, amelyeket szerencsére csak ő láthat. Az üvegszemű, porcelánajkú Eglantina, sőt Mironclai is, aki, bár akkora lába van, mint egy ház, barátságos, és állandóan nevet, és aki nem ismeri még a húsz-huszonöt méter magasságból hallatszó nevetését, nem is ismerheti a nevetés boldogságát... Igen, lehet, hogy néhányan közülük szimpatikusak lennének. Viszont amikor majd felbukkan Maremore, aki sem gyík, sem madár, de szebben énekel, mint egy csalogány, vagy Paralene, aki tizenegy lábbal mászik, mint a pókok, de hatalmas, kék kisasszonyszeme van, szempillái pedig olyan hosszúak, hogy...

- A frászt hoztad ránk! - mondták neki később. - Senki sem szólt egy szót sem, kővé dermedtünk, mintha elvarázsoltál volna, és senki sem mert rád kiáltani, hogy hagyd abba. Még a tábornokné sem - mondta egyszer, jóval később Antim. - Ő is kővé dermedt a bámulattól.

- De mit mondtam, Oncle Vania? Mit mondtam nektek? - kérdezte tőle akkor ugyanolyan kétségbeesetten, mert kezdte azt hinni, hogy megegyeztek egymással: soha semmit sem mondanak neki az egészről.

- Ki emlékszik már arra? - válaszolta Antim. - Ugyanis, mint már mondtam, nem egy gyermek mondatai vagy szavai voltak, akkor sem, ha csodagyerek lett volna. Mintha másvalaki beszélt volna belőled, valamilyen félisten vagy mitológiai hős, vagy egyike azoknak a mesebeli alakoknak,

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 36

akikről azt állítottad, hogy a barátaid, és akikkel nem csupán a tükörben találkoztál, hanem bármikor és bárhol... És most már elmondhatom - tette hozzá egyszer, sok évvel később Antim -, hogy féltem, és nemcsak én, mindenki félt, nehogy történjen veled valami, nehogy megbolondulj, mert egy ilyen nagymértékű koraérettségnek, ami ráadásul furcsa is, bizony ára van...

- És igazuk is volt - mosolygott keserűen Ieronim. - Rendesen megfizettem érte. Mert azon az éjszakán a család kijelentette, hogy az évszázad csodagyereke vagyok, és az is akkor dőlt el, hogy azonnal jelentkeznem kell a Municípiumi Színház igazgatójánál. És pechemre Theodorini jó barátságban volt a színházigazgatóval... Oncle Vania, megfizettem én azért, mert a frászt hoztam magukra Keresztelő Szent János éjszakáján, többet fizettem, mint amennyit igazságos lett volna behajtani egy gyereken, még ha csodagyerek is...

Hirtelen eszébe jutott, hogy ez az ária nagyon tetszett Melániának, és önkéntelenül elmosolyodott. Amikor eljött bejelenteni, hogy eljegyezték egymást, a tábornokné szokása szerint éppen a szalon közepén álló kedvenc karosszékében pihent.

- Melania a neve - mondta, miután kezet csókolt neki. - Természetesen idegen. Felesleges hozzátennem, hogy nagyon szép és intelligens, és amennyire meg tudom állapítani, rendkívül olvasott, bár én nem értek az irodalomhoz...

A tábornokné a szavába vágott: - Manolache, én értem, mire gondolsz. Azt képzeled, vagy legalábbis

reméled, hogy ezúttal valóban ő az. Sikerült elnevetnie magát, de ez a kedélyesség annyira szembetűnő volt,

hogy abbahagyta, és meglepetést színlelve vállat vont. - Hogyan képzelhetném ezt, mon General? - kiáltotta. - Hogyan

téveszthetném össze egy elbeszélés - vagy nevezzük novellának, ha akarja - egyik szereplőjét egy napjainkban élő valakivel? Igaz, hogy idegen, de

hús-vér ember... A tábornokné egész idő alatt szelíden, de tartózkodóan mosolygott rá,

ahogy csak ő tudott mosolyogni. - És természetesen neki is elmesélted a novellát, titokban reménykedve,

hogy - ki tudja? - a sok ezer könyv között, amit elolvasott, talán ott volt a te életed története is...

Már nem próbált mosolyogni. Zavartan levette a szemüvegét, és a zsebkendőjét kereste, hogy megtörölgesse.

- Nem tudom, nevezhetem-e az életem történetének - mondta jókora szünet után. - Viszont el kell ismernem, hogy...

A tábornokné megint közbeszólt:

37 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Az a te hibád, Manolache, hogy nem akarod elismerni, van egy nagy erősségedet, amely egyben nagy gyengeséged is: a szerénység. Túl szerény vagy. Egy napon rájöttél, hogy kár lenne a rovarok tanulmányozásának szentelni az életed, mert nagyon is tehetséges zenész vagy, és rájöttél arra is, hogy bármelyik művészeti ágban, de főleg a zenében csak akkor tudsz kiteljesedni, ha fölfelé, az ég felé tekintesz, és nem azt vizslatod, hogy körülötted mit művelnek az emberek, és mit beszélnek a szomszédok. Szinte gyerek voltál még, amikor rájöttél erre, és ez az egész családot büszkeséggel töltötte el. Szerénységed miatt azonban másnak, egy novella szereplőjének számlájára írtad, aki nem tudom, hány száz évvel ezelőtt élt...

- Mon General... - Még nem fejeztem be. A szerénység ritka tulajdonság, főleg

napjainkban, és főként a mi családunkban. Ha mindenáron egy irodalmi alakkal akarod igazolni a művészetről és az általad választott életről vallott felfogásodat, ám legyen...

Rövid szünet után folytatta: - Azt viszont nem értem, miért kapcsolod össze saját művészeti

eszményképedet Vele, a nővel, aki néhány száz éve elhagyott... - Ez a novellában történik - próbált közbeszólni Antim. - Az mindegy. Arról az ismeretlen, elérhetetlen menyasszonyról van szó,

akire állandóan vársz, de akit sosem próbáltál megkeresni. Ezt nem értem - tette hozzá elgondolkodva. - Nem értem, miért nem keresed meg azt, akit a sors rendelt neked, ha tudod, hogy létezik valahol ezen a világon, és rád vár. Nem kell túl messze keresgélned. Lehet, hogy itt van valahol a közelben, és azért nem vetted még észre, mert a nap vagy az árnyék vagy az emberek eltakarják. Viszont ha úgy döntesz, hogy megkeresed...

Régóta tudta, vagy legalábbis gyanította mindezt. Hallotta már tőle ezeket, időnként egyenesen, mint most is, máskor nagyon távoli célzások formájában. Olyankor a szinte legendás öt testvérről mesélt, az őseiről, akik egy pindi faluból indultak más-más irányba menyasszonyt keresni. Ezúttal azt találta furcsának, mi több, sértőnek, hogy a tábornokné megdorgálta, amiért nem most kezdi keresni a párját. Hiszen alig negyed órája jelentette be neki, hogy eljegyezték egymást...

Váratlanul határozott hangon azt mondta: - Keresem én is, a magam módján. Bár lehet, hogy túl tapintatosan

teszem. Azonban valahányszor találkozom egy idegen nővel, nagyon óvatos leszek, sokat beszélgetek vele, kifaggatom, mérlegelek mindent, amit mond, még azt is, amit nem mond... így volt Melániával is, mihelyt megtudtam, hogy idegen...

- Idegen - ismételte kissé szomorúan a tábornokné. - Manolache, egy férfi számára nem létezik idegen nő. A férfiak csak egyszer az életben találkoznak az Idegen Nővel, és akkor már késő. És az ilyen találkozásokról jobb nem beszélni már...

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 38

Antim még mindig a szemüvegét törölgette, és nem nézett rá. Végül azt mondta:

- Én ezért jöttem. Szólni akartam, hogy jövő vasárnap eljegyezzük egymást Melániává!...

Máskor is ez történt, amikor nyitva hagyta az ajtót, és hallgatta, hogyan gyakorol Antim itt, a szalonban. Néhány perc múlva arra eszmélt, hogy a Kart hallgatja, amely elmondja, mi történik a következő jelenetben, vagy mi kellett volna, hogy történjen abban a darabban, amelyet épp aznap olvasott. „A tengerparton. Egy kihalt strand a Fekete-tenger partján” - mondta a Kar. „Egy novemberi estén...” „És mégis - szólt közbe Ieronim -, a szerző világosan leírja, hogy egy falusi ház udvarán vagyunk egy júniusi reggelen, és amikor felmegy a függöny, egy férfihang hallatszik a távolból...” „Egy kihalt strand a Fekete-tenger partján, egy novemberi estén - folytatja a Kar.

- És miután felmegy a függöny, hosszú ideig csak a szél hallatszik.”

- Szóval itt vagy? - mondta Luchian. Ettől magához tért. - Állandóan ezt hallgatod? Nem unod még ugyanazt a dallamot hallgatni?

Meg szokott állni a küszöbön, és csak ritkán lépett be a szobába. Rendszerint gyorsan közölte mondanivalóját ott, a küszöbön, aztán eltűnt, hogy folytassa lusta, mélabús sétáját egyik szobából a másikba, az egész házban.

- Megint Veronicával álmodtam - mondta aznap. - Hallgass ide! Már nem húzom sokáig. Én is sorra kerülök. Nemsokára ti ketten egyedül maradtok ezen a világon. És állandóan az jár a fejemben: mihez kezdtek majd nélkülem?...

Eltűnt, még mielőtt válaszolhatott volna neki. És ahogy számított is rá, a Kar válaszolt helyette. „Miért félsz a haláltól, Luchian? Jussanak eszedbe ezek a szavak: »Kedvellek titeket, mert nem féltek semmitől, sem a haláltól, sem a szerelemtől. Látszik, hogy egy hős unokái vagytok...« A tábornokné szokta ezt mondani.” Még egyszer elmondta neki ugyanezt, miután megvakult: „Kedvellek, Ieronim, mert nem félsz semmitől!...” Antimnak is elismételte. Egy alkalommal bement a szobájába. Titokzatosan mosolygott.

- Ieronim, tudod, mit mondott rólad a tábornokné a halálos ágyán? Azt mondta: „Milyen nyilvánvaló, hogy Ieronim egy hős unokaöccse!...”

- Tudom. Nekem is mondta. Nem akartam ellenkezni, mert ebben lelte örömét. Azonban nem ez az igazság, Oncle Vania. Semmitől sem félek, és kiváltképpen nem félek sem a szerelemtől, sem a haláltól, mert mindazok után, amik velünk és velem történtek, újra felfedeztem az előadás értelmét és szerepét, amilyennek gyerekkoromban ismertem...

39 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Folytatni akarta, de egyszer csak megszólalt a Kar: „Ezek nem mindennapi tudnivalók, nem olyanok, amelyeket bármelyik postahivatalban, bankban vagy állomáson kaphatsz. Ez az igazság, Ieronim. Az igazság!”

Ennek ellenére kis idő múlva megpróbálta elmagyarázni neki. Váratlanul belépett a szalonba, és ott találta Antimot, aki csellóját bal térdéhez támasztva szórakozottan nézett maga elé. Hosszú ideje üldögélhetett így, mert a házban uralkodó csend alapján Ieronim azt gondolta, hogy a városba ment. Ehhez képest a megszokott helyén találta. Csellója társaságában, üres tekintettel üldögélt a szalonban.

- Kezdek öregedni - mondta neki, és mosolyogni próbált. - Túl sok emlékem van...

- Egy művész sosem öregszik meg, Oncle Vania - szólt közbe Ieronim, aki hirtelen meghatódott. - Ha az Úristen minket is megbüntetett valamivel, akkor az az örök ifjúkor. Súlyos büntetés, ezt elismerem, de mit tehetünk? Ez a sorsunk...

- Örök ifjúkor - ismételte Antim mosolyogva. - A te korodban könnyű ezt mondani...

- Mi ketten egykorúak vagyunk, Oncle Vania - folytatta Ieronim, és letérdelt mellé. - Csak magának vannak emlékei, én pedig elképzelem őket magamnak. És ha azt mondom, hogy az én emlékeim több százszor jobbak a maga emlékeinél, egyszerűen csak azért, mert elképzeltem őket, nem hiszi el...

Antim maga mellé tette a csellót, és váratlanul felnevetett. - Mondd el nekem is, hogyan csinálod! Hogyan képzeled el az

emlékeket... - Először elképzelem, aztán felidézem őket. Nyilván maga is sok mindent

elképzelt életében, de elfelejtette őket. Csak arra emlékszik, ami - ahogy mondani szokás - személyesen magával történt. Azonban nekünk, művészeknek ezek nem olyan értékesek, mint másoknak, Maestro...

Hirtelen talpra ugrott, és hatalmas léptekkel sétálni kezdett a szalonban. Mindig így tett, amikor úgy érezte, olyasmiről beszél majd, amit addig nem hozott szóba.

- Egyszer elmondtam magának, hogy nem azért nem félek semmitől, mert egy hős unokaöccse vagyok, hanem azért, mert újra felfedeztem az előadás értelmét és szerepét. Azt viszont nem mondtam el, hogy mit jelent ez nekem. Semmitől sem félni azt jelenti, hogy előadásnak tekintünk mindent, ami a világban zajlik. Ez azt jelenti, hogy a képzelet segítségével bármikor beavatkozhatunk, és úgy változtathatjuk meg az előadást, ahogyan akarjuk...

- A képzelet segítségével - ismételte Antim, aki egyre jobb kedvre derült. - Vagyis fejben... De ez nem változtat a valóságon, azon, ami valójában történik bennünk és körülöttünk...

Ieronim megállt előtte, és meglepetten nézett rá. Mintha nem lett volna biztos benne, hogy jól hallotta, amit mondott.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 40

- Attól függ, mit ért valóságon - mondta. - Számomra a valóság a teljes igazság, vagyis az, amit csak halálunk után ismerhetünk meg. De a művészet, és főként a színház, az előadás felfedi ezt az igazságot mindabban, ami körülöttünk történik, és főleg abban, amit el tudunk képzelni. Végül is a filozófiához hasonlóan a színház is egyfajta felkészülés a halálra. Azzal a számomra alapvető különbséggel, hogy az előadás halálközeli élményt nyújt, mert mindezt itt, a földön, a mindennapi életben mutatja meg...

- Ieronim, elvesztettem a fonalat... És úgy látszott, kezd lehervadni az arcáról a mosoly, tekintete pedig

mintha megint az ürességbe révedt volna. Ieronim megváltozott, szelídebb, de ünnepélyesebb hangon folytatta:

- Mert maga, Oncle Vania, eltökélte, hogy a megértést az értelmi gyakorlatra korlátozza. Mintha sakkozna. De nagyon jól tudja, hogy sem a művészetet, sem az életet nem lehet kizárólag értelmi szempontból szemlélni. Titkot, döntő kinyilatkoztatást, megrázó igazságot rejthet bármi, ami körülöttünk zajlik. Például bármely galamb álcázhat egy...

- Szóval megint filozofáltok - szólalt meg Luchian a küszöbön. - De jó nektek!

Komótosan a tábornokné foteljához ment, és nagyot sóhajtva leült. - Nem tudom, mi van velem. Nem érzem jól magam... Ne törődjetek

velem, folytassátok csak... Azóta állandóan ez csengett a fülében: „Nem tudom, mi van velem.

Semmim sem fáj, de fáradt vagyok. Nagyon fáradt...” Amióta nem járt szobáról szobára az egész házban, ő is szívesen nyitva

hagyta az ajtót, hogy Antimot hallgassa. Aztán egyik este, amikor Ieronim az ágyához lépett a nyitott könyvvel, hogy folytassa az olvasást, amit fél órával korábban szakított meg, Luchian intett neki. Jobb keze lassan, fáradtan mozdult.

- Ieronim! - suttogta. - Nekem már nincs sok hátra. Nagyon egyszerűen mondom ezt neked, mert te is tudod, nem féltem a szerelemtől, és nem félek a haláltól sem. De adok neked egy tanácsot. És meg is akarlak kérni valamire. A tanács a következő: amikor én már nem leszek, költözz Thanase házába, ahol gyermekkorodban laktál. Megegyeztem az albérlőkkel. Boldogan átengedik neked a két emeleti szobát, mert bárki beköltözhetne oda amúgy is, és természetesen neked jobban örülnek, mert bizonyos értelemben még mindig tulajdonos vagy...

- És Oncle Vania?... - Ő sem lakhat már itt sokáig, mert eldöntötték: a házat lebontják. Idén

tavasszal vagy ősszel vagy jövő tavasszal - nem tudni, de biztosan lebontják. És akkor Manolache odaköltözik hozzád, átengeded neki az egyik szobát. Máskülönben mehet a híd alá... Megígéred? Számíthatok rád?

Már nem is figyelt a kiáltozó Karra: „Ieronim, olyan erős legyél, mint a kovakő! Könnyek nélkül! És a hangod, Ieronim, a hangod ne remegjen, mert

41 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── csak az történik, amihez az utóbbi időben folyamatosan hozzászokhattál. A halál. A halál és a szerelem...”

- Számíthatok rád? - kérdezte újból Luchian. Ieronim mosolyogva simogatta meg a kezét. - Megígérem, Luchian. Számíthatsz rám... - Most pedig megkérlek valamire. Az utolsó kérésem... A mennyezetre szegezett tekintettel sokáig hallgatott. - Mit mondott neked a tábornokné akkor, mielőtt meghalt volna? Amikor

kettesben maradtatok... Ieronim hátralépett, mintha jobban szemügyre akarta volna venni. - Luchian! - kiáltotta. - Tudod, mit ígértem neki: azt, hogy megőrzőm a

titkot, és csak a fiamnak mondom el, amikor majd betölti 17. életévét. - Tudom - szólt közbe nyugodtan Luchian. - De engem már kihúzhatsz az

életben lévők listájáról... Ieronim újra az ágyhoz lépett. Megpróbálta leplezni meghatottságát. - Nézd, Luchian, én azóta az éjszaka óta, amikor a tábornokné odahívott,

mást sem teszek: arról beszélek nektek, hogy mit mondott nekem. De mivel megesküdtem, nem mondhatom el úgy, ahogy azt egy haldokló mondta el nekem, ezért példázatok, legendák, anekdoták és képek formájában tárom fel. Amióta a tábornokné meghalt, mást sem teszek, nem tehetek mást: elmondom nektek ezt, de leplezetten, mint egy régi tükörben, amilyen a miénk volt. Nem tehetek mást: képekben és példázatokban elmondom a rám bízott titkot. És nem csupán nektek, a családnak és a barátoknak, hanem azoknak is, akikkel véletlenül összefutok. Időnként kísértést érzek, hogy megállítsam az embereket az utcán, persze nem akárkit, csak bizonyos embereket, akikben felfedezni vélek egy bizonyos jegyet. Mindegy, ez egy másik történet. De én kizárólag erről beszélek, Luchian! Beleőrültem volna, ha nem beszéltem volna róla!...

Luchian zaklatottan figyelt, ennek ellenére halvány mosoly jelent meg ajkán.

- Akkor meg kell próbálnom jobban figyelni arra, amit mondasz - suttogta még mindig mosolyogva -, és megpróbálni megfejteni a rejtélyeket. Csak azt nem tudom, lesz-e még időm erre. Nagyon fáradt vagyok...

- Ifjúkor, örök ifjúkor! - ismételgette Antim.

Miután kétoldalt arcon csókolta a lányt, hóna alatt a dobozzal Iconaru odasietett hozzá, tisztelettel fejet hajtott, megszorította a kezét, és köszönetét mondott. Már az ajtónál volt, amikor Ieronim utolérte, és megállította.

- Csak nem akarsz elmenni? - Lehet, hogy Borban dolgozik még, és beenged hátul... Ieronim a szavába vágott:

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 42

- El akarsz menni, amikor nem is beszéltünk még a lényegről? Még csak azt sem vitattuk meg, hogy létezik-e az Úristen.

- Késő van, és a szállásadó nagyon dühös lesz, ha felébresztjük... - Semmi esetre sem mászkálhatsz éjjel az utcán ebben a tábornoki

egyenruhában! Ha meglát egy szakaszvezető, letartóztat! Más ruhát kell keresnünk...

Hallották, hogyan mászik fel sietve a padlásra vezető létrán, és hogyan mászkál ide-oda gyorsan és ezúttal minden óvatoskodás nélkül odafönt. Néhány perc múlva teli kézzel tért vissza. Megkönnyebbült sóhajjal dobta le a rakományt a kanapéra. Elhozta a szoknyákat és a kisebb-nagyobb kendőket, amelyeket két órával korábban aprólékosan szemügyre vett, de elhozta a menyasszonyi ruhát is.

- Ez a magáé, Princesse - fordult Mariához, és a lábához terítette a ruhát, mint valami szőnyeget. - Szinte múzeumi darab, tehát ne törődjön azzal, mit jelképez. Valamikor régen azért varrták, hogy egy menyasszony pompázzon benne, de ma éjjel magát melegíti majd... Próbálja csak a vállára teríteni valahogy...

- Ieronim, megint megharagítod! - tréfálkozott Antim. Maria utolsó könnyeit is letörölte a tenyerével, és mosolygott. - Már nem haragszom meg, Mester - suttogta. - Egy ilyen napon nem

haragudhatok meg... Iconaru kevés lelkesedéssel folytatta a turkálást a szövethalomban. - Ezeket mind ismerem - mondta csalódottan. - Kizárólag női ruhák... - Viszont melegek - vágott a szavába Ieronim. Kiválasztott egy szoknyát,

és a vállára terítette. - És ráterítjük, hogy eltakarja... Megint kiment a folyosóra, és hamarosan egy pelerinnel tért vissza. - Ráterítjük ezt a pelerint. Igaz, kissé ócska, és bizonyára poros is, ha

ugyan ki nem rágták a molyok... Rázni kezdte, és közelről vizsgálgatta. - Későre jár - mondta Iconaru, és újból hóna alá kapta a dobozt. - Közel lakom, és ha futok, nem fázom meg... Mintha meg sem hallotta volna, Ieronim ügyesen a vállát borító szoknyára

igazította a pelerint. - Előbb hazavisszük őt - mondta Mariának -, lássuk, be tud-e még

menni... - Borban beenged hátul, ha nem kapcsolta le a villanyt - mondta Iconaru. Ieronim folytatta: - Mi pedig sétálunk egyet utána. Olyan sok megbeszélnivalónk van... Gyorsan összehajtogatta a menyasszonyi ruhát, és a lány vállára terítette.

Olyan volt, mint egy hatalmas sál. Mindenki nevetett. - Ifjúkor! - kiáltotta újra Antim, miközben kikísérte őket a folyosóra. Az ajtót bezárva hallotta, amint Ieronim azt mondja: - Princesse, ha igazán hisz az Úristenben...

43 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Kimerültén a tábornokné foteljába ült, és abban a pillanatban eszébe jutott, hogy elfelejtett tölteni nekik a híres 1908-as évjáratú Grand Armagnacból, az utolsó megmaradt üvegből. Pedig megvoltak még az apró, csak az ilyen alkalmakra tartogatott poharak is.

- Örök ifjúság! - ismételgette ironikusan, fejét csóválva. - Örök ifjúság... Fel akart állni, hogy elővegye a szekrényből az italt, és legalább magának

töltsön, és igyon az egészségükre, de mintha ólomból lettek volna a lábai. Úgy döntött, pihen egy kicsit, csak néhány másodpercet. Mosolyogva a karosszék támlájának támasztotta a fejét, és lehunyta a szemét. Úgy kell majd cselekednie, mint az előkelő, ünnepélyes alkalmakkor, a szertartás szabályai szerint - szerette így nevezni -, vagyis szeme elé tartva a kristálypoharat, néhány pillanatig gyönyörködni az aranysárga-rézszínű italban, aztán köszöntve a többieket, a szájához emelni, és a lehető leglassabban kortyolni belőle.

Röviddel később hirtelen kinyitotta a szemét. Meglepte a szalont elárasztó fény. „Hála az égnek, megjavították a konnektorokat!” - mondta magában, de abban a pillanatban észrevette a lassan közeledő Maria Dariát, és ijedten felpattant.

- Mi történt? - kérdezte. - Elfelejtett valamit? Vagy megint összeveszett Ieronimmal?

Egy lépésnyire tőle a lány megállt, és szomorú mosollyal nézett rá. Csak ekkor tűnt fel neki a lány szépsége, a szokatlan fény, mely bearanyozta ábrázatát.

- Maria Daria, hirtelen nagyon megszépült - mondta meghatottan. - Mi történt? A lány továbbra is a szemébe nézett. A szomorú mosoly még nem tűnt el

arcáról. - Már meg sem ismer, Mester - mondta nagyon halkan. - Igaz, oly régen

volt - tette hozzá. Egy pillanatnyi csend után szavalni kezdett: Manóié, Manóié, Mesterem, Manole... - Melania! - kiáltotta Antim. - Mi van veled? Miért jöttél? A lány megfogta a kezét. - Manole, Manole, mesterem, Manole, nemcsak a menyasszonyt

felejtetted el, hanem az eljegyzést is... Lassan magához húzta: - Sietnünk kell, mert várnak... Úgy ment utána, mint egy gyerek, miközben azon tűnődött, mit

mondhatna neki most, ennyi év után. Amikor a szalon végébe értek, hirtelen észrevette a tükröt, amely úgy ragyogott a fényben, mint amikor minden csillárt felkapcsoltak. Ijedten-boldogan megállt. A lány azonban maga után vonszolta.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 44

- Hová megyünk? - kiáltotta nagyon jókedvűen. - Át akarsz menni a tükrön?

A lány felnevetett, és hátranézett. - A tükör mögöttünk van, Manole. Nem látod? - és arrafelé mutatott. Ő is hátranézett. A tükör valóban ott volt, messze, a szalon másik

végében, és amikor a lány hirtelen vonszolni kezdte, már nem ellenkezett, és úgy érezte, mintha egy fénykereten menne át.

- Siessünk, mert várnak... - mondta újra a lány. Hagyta magát vonszolni, és kisvártatva rájött, hogy egy hatalmas,

fényárban úszó teremben járnak, a lány pedig csak viszi magával a márványlépcső felé, amely messze előttük csigavonalban vezetett felfelé.

- Melania - suttogta zavartan nem mehetek be felöltőben... Nem értette a választ, mert az utolsónak érkezők éppen akkor tódultak a

főbejárat felé, néhány párocska felsietett a lépcsőn, és már hallatszott a teremből kiszűrődő moraj és a zenekar hangolása.

- Melania! - suttogta, amikor maguk mögött hagyták a minden bizonnyal utolsó erkélyeket és karzatokat is.

A lány továbbra sem engedte el, maga után húzta a márványlépcsőn, amely csigavonalban emelkedett a végtelenbe. Mintha meg sem hallotta volna. Az ajtók becsukódtak, a teremben lassan elült a moraj, csak egy szaggatott trombitaszó hallatszott.

- Melania! - kiáltotta, és meg akart állni. A lány mosolyogva fordult felé: - Non sono Melania, Maestro - suttogta. Abban a pillanatban felismerte, és minden eszébe jutott: találkozásuk az

állomás előtt, ahogyan segített neki feltenni a bőröndjeit a vaporet-tóra, egészen az estéig, amikor kézen fogva a lányt azt mondta neki: Ti voglio bene, Laetitia. E adesso: Akarod, hogy eljegyezzük egymást? Most? Itt, ebben a kertben?

Éppen aznap töltötte be tizenkilencedik életévét. Ugyanolyan szomorú mosollyal nézett rá, mint Maria Dana és Melania. - Sietnünk kell, várnak ránk - mondta. Akkor felhangzott a taps, néhány pillanat múlva pedig a terem néma

csendbe borult. Antim meghatottan hallotta, amint a karmesteri pálca háromszor megkocogtatja az emelvényt.

- Késő van, várnak a többiek... - mondta lány, és megpróbálta magával vonszolni.

- Csak egy másodperc! - könyörgött suttogva Antim. - Egy pillanat, hadd halljam, mit játszanak...

- Várnak minket - ismételte a lány elfojtott kétségbeeséssel. Megint megpróbálta magával vonszolni, de Antimnak hirtelen

mozdulattal sikerült kiszabadítania a kezét. Újabb három kopogtatás, majd ugyanaz a természetellenesen hosszú, néma csend.

- Miért nem kezdik? Mire várnak még? - kérdezte a lánytól.

45 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

De már senki sem volt mellette. Antim ijedten nézett körül. És akkor megjelent a tábornokné. Mintha a márványoszlop mögül lépett volna elő.

- Ő volt az, Manolache? A menyasszony? Az idegen?... Ő volt? - ismételte rövid hallgatás után.

Mintha ironikusan csengett volna a hangja. Zavartan lesütötte a szemét. - Ő volt, mon General.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 46

RANGREJTVE BUCHENWALDBAN

Sibylle-nek

INDHÁRMAN AZ ablakhoz mentek. Szótlanul nézték a hóesést, mintha igyekeznének közömbösnek tűnni. És akkor Maria Da Maria hirtelen

törölgetni kezdte az ablakot bal tenyerével, az üveghez nyomta homlokát, és sűrűn pislogott, hogy jobban lásson. Valaki a kaput igyekezett kinyitni. Aztán Făgădău is észrevette. Egy nő lépkedett nehezen, de határozottan a hóbuckák között. Esőköpenyt viselt, csizmája szinte térdig ért. Szinte teljes arcát eltakarta egy sál, melynek színét nem lehetett megállapítani. Néhány pillanattal később már a verandán járt, és katonásan ütögette csizmáját a padlóhoz, hogy lerázza a havat. Ieronim kitárta az ajtót, és mivel az ismeretlen nő tétovázva álldogált a küszöbön, karon ragadta, és behúzta. Aztán lábával benyomta az ajtót. A nő szemében váratlan fény csillant. Rámosolygott a férfira.

- Maga Ieronim Thanase? - kérdezte. - Igen. - Igaz, hogy van egy tudós kutyája? Ieronim elnevette magát. - Nem egy. Kettő! - Akkor tudom, ki maga - mondta a nő, és óvatosan, lassan lehúzta a

kesztyűjét. - Idén nyáron a Colentina Kórházba járt, a gyermekosztály lakóit szórakoztatta...

- Így van. Sőt, egyszer... - Ieronim! - vágott a szavába Maria, és karon ragadta. - Nem kell

részletezned... - Purgare non est necesse! - mondta valaki. Az ismeretlen nő lerázta hajáról a havat. Újra elmosolyodott. - Jól ismerem magát. Ezért bátorkodtam ilyen időben felkeresni, bár maga

nem ismer engem. Marina Darvari vagyok. - Nem, nem hiszem, hogy ismerjük egymást. - De nem rólam van szó, hanem egy kislányról, aki szegről-végről az

unokahúgom. Beteg, egy sötét, nyirkos szobácskában lakik, babája sincs, játék mackója sincs, egyetlen játék sem nevetteti már meg azok közül, amelyeket a rokonoktól és a szomszédoktól kapott...

M

47 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Csak a harmat lenne jó, csillagporral gyógyító... - szavalta mélabúsan egy magas homlokú fiatalember, aki aztán meghajolt, és bemutatkozott: - Nevem Petru Lorint, harmadéves konzervatóriumi és bölcsészhallgató vagyok.

Marina komor pillantást vetett rá, mint aki alaposan megfontolja, mit válaszoljon, aztán fejet hajtott:

- Ez igaz. Talán nem is sejti, milyen igaza van!... De már a hóesés sem érdekli, akkor sem, ha az ablaknál áll, és nézi. Éjjel-nappal a mennyezetre szegezett tekintettel fekszik, szeme száraz, egyetlen könnycsepp sem csillan meg benne... Néhány nap múlva lesz nyolcéves - tette hozzá némi hallgatás után.

Ieronim kérdő pillantást vetett rájuk. Végül rászánta magát, és így szólt: - Nehéz lesz. A kutyákat nem itt tartom. Túl nagy a hideg, és nincs mivel

etetnem őket. Tehát el kellene mennem értük, aztán szerezni egy szánt vagy egy autót, esetleg egy teherautót a színháztól. Ebben a hóban biztosan elpusztulnak, ráadásul feleslegesen...

Marina szórakozottan kezdte kigombolni köpenye felső részét. Véletlenszerű pillantást vetett mindenkire, aztán megkérdezte:

- Nektek mi a véleményetek? Az orvosok azt sem tudják, mi baja. És ti? Gondoljátok, hogy életben marad?

Még közelebb húzódtak egymáshoz, aztán furcsa, átható hangon, kórusban rázendítettek:

- Élni fog! Élni fog! Élni fog! Maria Ieronimra nézett. - A Kar! - kiáltotta Ieronim ünnepélyesen. - Ők a Kar. Ma ez az egyetlen

igazi Kar Bukarestben. Az egyetlen, amelyet a görög tragédiák Karához lehet hasonlítani...

Marina egy pillanatig mintha egy sóhajt próbált volna elfojtani, de aztán rájöttek, hogy csak furcsán, aritmikusan lélegzik, hosszú szünetekkel, amikor mintha visszatartotta volna lélegzetét. A falnak támasztott, magas támlájú karosszékhez ment.

- Hiszek nektek - mondta, és leült. - Mind fiatalok vagytok, és a fiatalok sosem tévednek, amikor az életről van szó...

Maria megint karon ragadta Ieronimot. - Hallottad, mit mondott? Amikor az életről van szó! Kezdhetnénk ezzel

is. Ieronim, pont úgy, ahogy történt... Ieronim vállat vont. - Túl szép lenne - mondta. - Vagyis túl szépnek tűnne... A többiek megint körülvették. Izgatottak és lelkesek voltak. - Lehet, hogy igaza van - mondta Făgădău. - Mindenesetre próbáljuk

meg... - Biztos, hogy igazam van! - kiáltotta Maria. - Lassan a nézők is

rájönnének, hogy nem egy beteg kislányról van szó, hanem valami másról, ami sokkal súlyosabb, ami...

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 48

Hirtelen elhallgatott, és elpirult, mint akinek bűntudata van. A következő pillanatban Marina mellett termett.

- Asszonyom - mondta, és megfogta a kezét -, tenne nekünk egy szívességet? Nagyon nagy szívességről van szó. Mindjárt elmagyarázom. Egy pillanat...

Az ajtóhoz vezette Marinát. Segített neki begombolni köpenye felső részét, és a fejére tekerte a sálat.

- Nehogy megfázzon! - mondta. - Bár mindössze egy percig tart. Menjen ki a verandára, topogjon, mintha á havat rázná le a csizmájáról, aztán jöjjön be! És amikor Ieronim ajtót nyit, tegye fel neki ugyanazokat a kérdéseket!

- Milyen kérdéseket? - Amelyeket az előbb: „Maga Ieronim Thanase? Igaz, hogy van egy tudós

kutyája?”... Meg a többit. Nincs sok... Ajtót nyitott, és izgatottan a verandára tessékelte. - Csend legyen! - suttogta anélkül, hogy hátranézett volna. Aztán

Ieronimhoz fordult: - Most, Ieronim, készülj! Az ajtót!... Mihelyt kinyitotta, hó zúdult a szobába. Marina nem mozdult a küszöbről,

ezért Ieronim bosszúsan karon ragadta, és behúzta. A nő szórakozottan levette sálját, és váratlanul rokonszenves mosollyal, szinte szeretettel nézett rá, de mintha megpróbált volna komornak tűnni.

- Maga Ieronim Thanase? - Igen. - Igaz, hogy van két tudós kutyája? Bocsánat. Igaz, hogy... - Semmi baj - biztatta Maria. - Folytassák!... - Igaz - mondta Ieronim. - Akkor tudom, ki maga... Idén nyáron a Colentina Kórházba járt, a

gyermekosztályra... - Ez képtelenség! - tört ki Ieronim. - Semmi értelme! A Kar lassan, szinte suttogva de feddő hangon mondta: Mi teremtjük az

értelmet, Ieronim. Mi tárjuk fel az értelmet az előadás segítségével. Az Előadással, Ieronim, melynek sem eleje, sem vége!

Ieronim Marina felé fordult, és elnevette magát. - Nyilván rájött, hogy egy kísérleti előadás kezdetéről van szó. De... - Ott is így kezdődik - vágott a szavába Făgădău. - Pontosabban így

kezdődhet majd ott is, ha tudni fogjuk... - Még pontosabban: ha majd sikerül megértenünk, mi történt ott - vette át a szót Maria. - Ami engem illet, én tudom, mi történt - mondta Făgădău. - Én is jártam

ott. Maria megfenyegette. - Fiacskám, purgare non est necesse! Mondd el, amit akarsz, röviden,

tömören! Játszd el!

49 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Făgădău távolabb ment néhány lépésnyire, aztán hirtelen megfordult. Komor ábrázattal, vad tekintettel, ökölbe szorított kezét csípőre téve, dohányzástól és italtól eltorzult, vad torokhangon ordította:

- Te vagy az, aki hogyishívják?! - Igen - válaszolta Lorint. - Igaz, hogy itt, a tizennyolcasban van valaki, aki azt állítja magáról, hogy

csodatevő? - Sosem állította, hogy csodatevő. - Akkor mi a kurva anyját állít magáról? Hogy fakír? Vagy kígyóbűvölő? - Azt mondja, ő bódhiszattva... Ieronim kétségbeesetten lendítette karját a magasba: - Nem! Nem! Nem! Egyszerűen nem kezdődhet így! Egyelőre elfelejtjük

az egészet, aztán majd kipróbálunk valami mást. Maria segített a nőnek kigombolni köpenye felső részét, aztán a

karosszékbe ültette. - A nevem Maria Daria Maria, de Maria da Mariának szólítanak. Én nem

vagyok Ieronim csoportjának tagja, zenész vagyok. Csellista. Az ő ötlete viszont elbűvölt. Képzelje el, hogy...

- Azt hiszem, rájöttem valamire - vágott a szavába Marina. - A jelenet egy koncentrációs haláltáborban játszódik, mondjuk Buchenwaldban...

Maria da Maria hirtelen ijedten a többiekre nézett. - Ezt meg hogy találta ki? Valaki mondta magának? Marina megint lerázta hajáról a havat, majd jobb tenyerével hosszasan

simogatta homlokát. - Nem. Senki sem mondott semmit. De számomra nyilvánvaló: a

mozdulatok, a hangnem, a szókincs... - Hallottátok? Hallottátok? - kiáltotta Făgădău. - Viszont nem értem, mi köze Buchenwaldnak a bódhiszattvához - tette hozzá Marina. Néhányan fiatalosan, boldogan elnevették magukat, és egymás tekintetét

keresték. - Elmondjuk a hölgynek, ha megígéri, hogy titoktartó lesz? - kérdezte

Ieronim. - A lényeget már elmondtuk - mondta a legidősebb a csoportból. Kifakult

szőke haja volt, arcán apró, vörös foltok, és régi, termetéhez képest túl hosszú télikabátot viselt. - Valerian vagyok, engem tartanak a legokosabbnak. Ieronimnak azért jutott eszébe a bódhiszattva, mert a szabadság kérdését ki akarja emelni azokból az összefüggésekből, amelyekben eddig tárgyalták - zsidó-keresztény, egzisztencialista, marxista -, és más, új szempontból akarja megvizsgálni. És azért, hogy ne mondja ki már kezdetben, hogy új, hát egy egzotikus szó mögé rejtette: bódhiszattva... Igaz, Ieronim?

- Valahogy így - mosolygott mélabúsan Ieronim. Aztán Marina felé fordulva folytatta: - Ugyanis, asszonyom, néhányan már régebben arra a következtetésre jutottunk, hogy csak a színház, vagyis az előadás

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 50

(természetesen beleértve a némajátékot, a koreográfiát, a kart), szóval csak az előadás segítségével sikerülhet rávilágítani, hogy akárcsak más országokban és szárazföldeken élő kortársaink, mi sem vagyunk olyanok, mint a csapdába esett egér. Bár minden oldalról szabályoznak és bekerítenek minket...

- Akkor sem, ha valakik készen állnak arra, hogy petróleumot öntsenek ránk, és felgyújtsanak - tette hozzá Valerian.

- És kérem, őrizze meg ezt a képet - szólt közbe Făgădău -, mert Buchenwald ezt jelenti: a hely, ahol elfogták és elégették az embereket, mintha egerek lettek volna egy ketrecben, amelyet petróleummal öntöttek le... Bocsánat, Ieronim! Folytasd csak...

- Sok mondanivaló lenne itt - mondta Ieronim. - De ha úgy van, ahogy mi gondoljuk, és csak az előadás világíthat rá arra, hogy napjaink embere nem a csapdába esett egér helyzetében van, akkor meg kell határoznunk szabadságának módját. Nyilvánvaló például, hogy a buchenwaldihoz hasonló határesetben csakis belső szabadságról beszélhetünk. Vagyis a körülötte lévőknek szinte lehetetlen ellenőrizni azt. Másrészt ezt a teljes belső szabadságot nem könnyű megszerezni. Tulajdonképpen ugyanolyan nehéz, mint a külső szabadság kivívása. Olyan, mint megszökni egy modern börtönből...

A lány odament, és vállon veregette. Aztán Marinához fordult: - Mivel én vagyok a legfiatalabb, engem tartanak a legtudatlanabbnak is.

Bár szép nevem van: Sofia Sperantia. De Ieronim - tette hozzá gyorsan -, mivel a szabadságról beszélgetünk, és azt állítjuk, hogy nem vagyunk olyanok, mint az elfogott egerek, mit tegyünk most, ebben a helyzetben? Egy beteg kislányról van szó, akit a te kutyáid megnevettetnének, és talán gyorsabban meggyógyulna. És mégis, nézd, semmit sem tehetünk csak azért, mert tegnap este óta egyfolytában havazik! És ha ma éjjel is havazni fog, akkor sem juthatsz már el hozzá, ha megkapod a színház teherautóját... Messze lakik a kislány, asszonyom? - fordult a nőhöz.

- Elég messze - mondta Marina. Aztán felállt a karosszékből: - De ne gondoljatok már rá! Ti megnyugtattatok engem. Most már tudom, hogy nem történik semmi. És mihelyt alábbhagy a havazás...

Váratlanul elhallgatott. A terem végét nézte, ahol egy különös módon megjavított fal látszott a homályban. Olyan volt, mint egy összevissza egymásra szegezett deszkákkal elzárt ajtó.

- Ha nem egy igazán fontos találkozóról van szó - mondta Manóié megnyomva a szót -, még egy kis türelmet kérek tőled. Ilyesmit úgysem láthatsz ott, Charlottenburgban, ahonnan jössz...

- Őszintén szólva most Zürichből jövök - mondta Condurachi.

51 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Minden pillanatban ideérhet - folytatta Manole. - Azt mondta, hogy pontosan egy év múlva eljön, és bár nagyon kevéssé ismerem őt, nem kétlem, hogy így lesz... Vetkőzz le, ha meleged van...

Condurachi a festményhez ment. - Nem, nincs melegem - mondta. - De nem tudom, min változtathat, mit

tehet még hozzá. Egyszerűen tökéletes. Természetesen nem értek a festészethez...

- Én sem. De mihelyt megláttam, elvarázsolt. - Ez a legszebb női test, amelyet valaha láttam, legyen szó festészetről,

szobrászatról vagy a valóságról. Manoléhoz fordult, és mosolyogva kérdezte: - De mit is mondott a tábornokné? Hogyan lehet, hogy elfogadta? Manole elnevette magát. - Erre nem gondoltunk. Természetesen csakis itt, a szalonban lehet a

helye. Mi értelme lett volna az egyik szobába tenni, ahová senki sem megy be? Nos, amikor a tábornokné visszatért, és meglátta a festményt, földbe gyökerezett a lába. Nem tudtuk, mit gondoljunk. Tetszik neki, vagy sem? És akkor felkiáltott: „Nagyon szép, csodálatos! De nem maradhat itt...” „Miért nem?” - kérdeztem. „Mert egy meztelen nőt ábrázol?” Szokás szerint furcsán nézett rám, és azt mondta: „Manolache, én nem ijedek meg egy női seggtől, ahogy ifjúkoromban egy férfiseggtől sem ijedtem meg!... De tudod, hogy sok gyerek megfordul itt...” Bizonyos értelemben igaza volt. És akkor megegyeztünk, hogy ünnepekkor, amikor eljönnek a rokonok és a gyerekek, eltakarjuk a képet egy függönnyel, akárcsak a tükröt...

- Végül is szinte nem is mondható rá, hogy női akt. Inkább egy istennőé... - Zamfira is ezt mondta, amikor megmutatta nekem. „Egy istennőt hozok

a házhoz” - mondta. Egy pillanatig elgondolkodott, aztán megint elnevette magát: - Egyébként így ismerkedtünk meg. Itt voltam Luchiannal, és megszólalt

a csengő. Én nyitottam ajtót. Egy ismeretlen, ötven körüli nő állt az ajtóban. Öltözéke szinte szegényes, mégis, hogy úgy mondjam, nagyon ízléses volt. Úgy tűnt, szenved, és nagyon fáradt, alig tudott mosolyogni. Arckifejezésében mégis volt valami nemes, „rejtélyes”. „Manole Antim mester?” - kérdezte. „Azt beszélik, maguk jómódú emberek, és szeretik a szép dolgokat. Nincs szükségük egy istennőre? Nem ókori istennő, hanem mai. Tíz évvel ezelőtt ott voltam az esküvőjén...” Intett egy fiatalembernek, aki odakint várakozott. Amikor ajtót nyitottam, nem vettem észre őt. Bejött, félénken köszönt, térdének támasztotta a képet, és kezdte kibogozni a madzagokat. Aztán levette a védővásznat, és a tábornokné karosszékéhez támasztotta a festményt. Luchian és én kővé meredtünk. „Néhány centivel alacsonyabb, mint az eredeti” - mondta.

,Amikor legutóbb láttam őt, az Istennő betöltötte a tizennyolcat, és két méter negyvenöt centi magas volt.”

- Komolyan? - kiáltotta Condurachi.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 52

- Nem, ezek a nő, hogy úgy mondjam, „rejtélyéhez” tartoztak. Mindenféle furcsa történeteket talált ki, ahogy nem tudom, hány nevet és álnevet is kitalált saját magának. Valójában Zamfira volt a neve, de a barátai Marinának szólították. Azt állította, hogy ő tulajdonképpen nem festő, hanem a szobrászat a valódi hivatása.

- Mi volt a vezetékneve? - Azt hiszem, Darvarinak hívták vagy hívják. Condurachi hitetlenkedve csóválta a fejét: - Sosem hallottam ilyen nevű szobrásznőről vagy festőnőről. - Persze, hogy nem. Ugyanis később, egyébként teljesen véletlenül

megtudtam, hogy a kiállításokon sokféle néven vagy álnéven szignózza a képeit. És mivel nem nagyon akar eladni - csak külföldieknek vagy vidéki városokban ad el képeket nem ismerik...

- Különös! - kiáltotta Condurachi, és megint a festményhez lépett. - Akkor miért ajánlotta fel nektek az Istennőt? Manóié hátratett kézzel sétálni kezdett, mintha leplezni szeretné

idegességét. - Ha igaz, amit mondott, a következő volt a helyzet. Unokafivérének,

Dragomirnak sürgősen, vagyis két-három napon belül szüksége volt egy bizonyos összegre. Ő azt mondta neki - nekünk persze bevallotta, hogy hazudott -, hogy hamarosan nem tudom, hány ezer lejt kell kapnia régebbi megrendelések nyomán, és majd megkéri az ügyfeleket, hogy az unokafivér nevére állítsák ki a csekkeket. Nem tudom, hogy ez a Dragomir mennyit hitt el ebből. Megismétlem, amit a nő mondott nekem: felpakolta négy-öt alkotását egy lovaskocsira - biztosított minket arról, hogy ez volt az egyetlen festmény, a többi szobor -, és elment néhány címre, jómódú emberekhez, de nem gyűjtőkhöz. És persze olyan nevetséges összegeket kért, hogy könnyen eladta őket. Azt állította, hallott rólunk, egyik családtagja ismert valakit a mi családunkból. Röviden: felajánlotta az Istennőt. Nagyjából annyit kért érte, amennyibe a keret kerülhetett...

- Hihetetlen! - kiáltotta Condurachi. - Persze kikötötte, hogy egy év múlva eljön... Gyorsan a festményhez ment, és óvatosan levett egy cetlit a keret

hátuljáról. - Nézd, ő írta ezt: 1930. július 12. Ma pedig 1931. július 12-e van... Manóié észrevette, hogy a másik idegesen az órájára néz, ezért hozzátette: - Légy szíves, bírj ki még öt-tíz percet! Nem bánod meg... Condurachi beletörődve leült a fotelba, és megkereste cigarettatárcáját. - Csak tartsa be a szavát, és jöjjön el...

53 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── Marina szórakozottan megismételte:

- ...Mihelyt alábbhagy a havazás, eljövök én egy jól befűtött autóval. Van egy barátom a diplomáciai testületnél...

Mintha csak most tűnt volna fel neki, milyen nagy és romos a terem. Lassan a kandallóhoz ment, és megvizsgálta. Amikor az ajtó alatt odáig süvített a szél, a hamu alatt hirtelen felizzott még némi parázs. A kandallónyílásban egy aránytalanul vastag, félig elégett falábat vett észre. Meglepetten nézett hátra. Ieronim mosolygott.

- Azt hiszi, asztalláb? - kérdezte. - Nem. Azokat a múlt héten égettük el. Ez egy fogasé. Ez volt a legvastagabb fogas az egész kerületben. A tábornokné büszkesége! ...

Marina összerezzent, mintha hirtelen átjárta volna a hideg. Állig begombolta a köpenyt. Aztán továbbment a csupasz falak mentén, melyekről lehullott a vakolat, és ezt itt-ott rosszul felragasztott karton- és újságpapír leplezte.

- Mihez kezdenek majd egy-két nap múlva? Elfogyott a tüzelőjük. Nem égethetik el ezt a néhány széket, ami maradt!...

Ieronim elnevette magát. Hirtelen nagyon jókedvűnek tűnt. - Sok minden van még más szobákban - mutatott körbe. - Akárcsak a

padláson: könyv- és újságcsomagok, régi ládák, ilyesmi. Halkabban folytatta: - Tudja, idén ősszel ezt a házat le kellett volna bontani. Csakhogy némi

zűrzavar támadt... Mindenesetre tavasszal már nem menekül meg. Egy tizenkét emeletes lakóházat akarnak itt építeni.

Marina elvarázsoltan hallgatta, nem tudta levenni tekintetét az ajkáról. - És addig? - kérdezte. - Mihez kezdenek addig? A tél épphogy csak

elkezdődött... Ieronim vállat vont. - Senki sem lakik már itt. Csak próbálni járunk ide. Hála istennek

mindegyikünknek van hol álomra hajtania a fejét... Marina mélabúsan nézett körül. - Mégis itt kell próbálniuk. - Mondtam már, még van mit eltüzelnünk. És ott - nézze csak! - ott az a

szekrény. Ilyen szekrényt száz éve nem gyártottak. Egyik nagybátyám hozta Bajorországból. Négy-ötszáz kilós. Legalább egy hétig fűt-hetünk vele...

Marina azonban már nem figyelt rá. A terem bal sarkához sietett. Ott, az ajtó mellett mintha jobb állapotban lett volna a fal. Csak néhány mély repedés futott a mennyezet felé. Középen pedig volt egy kevésbé kifakult rész, szinte szabályos oldalakkal. Csak akkor jött rá, hogy tévedett, amikor néhány lépésnyire volt tőle. A fal ugyanolyan rossz állapotban volt, mint máshol a teremben.

- De miért Buchenwald? - kérdezte váratlanul, és meglepően hangosan. - Mit tudtok ti Buchenwaldról?

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 54

- Nem, nem, asszonyom! - vágott a szavába Marcian. - Ne haragudjon a nyers hangért, de én ilyen kötekedő vagyok. Ma bármelyikünk megérti Buchenwald lényegét és üzenetét. De nem ez a fő kérdés. Arról Ieronim kezdett beszélni magának az előbb, amikor, sajnos, közbeszólt az, akinek nem kellett volna...

- Vigyázz, mit beszélsz, fiacskám! - korholta Maria da Maria. - Nem csak mi vagyunk itt.

Marcian lekapta a szemüvegét, és télikabátja felső zsebébe tette. - Elnézést azoktól, akiket érint - mondta. - De ha beavattuk a hölgyet

előadásunk titkaiba, legalább közöljük vele a lényeget. Ez pedig az, amit Ieronim mondott: a belső szabadság majdnem mindig felismerhetetlen. Képzeljük el, hogy ott, az elégetésre ítéltek között voltak szentek, mártírok, bódhiszattvák, nevezzétek őket, ahogy akarjátok. Miután könyörületességből, felebarátaik iránti szeretetből elutasították a csoda

- mondjuk így - varázslatos megoldását (csodával határos módon kinyíló kapuk, lerombolt falak, stb.), és láthatóan elfogadták a többiek helyzetét, milyen más módon világíthattak volna rá szabadságukra, amely...

- Nézzétek! - vágott a szavába Maria da Maria felemelt karral. Mintha tábori csizmát viselne, Făgădău súlyos, kimért léptekkel, csípőre

tett kézzel egy magas, sovány, beesett szemű fiatalemberhez ment. Megállt előtte.

- Te vagy az, aki hogyishívják, azt állítja magáról, hogy fakír? - Fakír is lehetek, csak ez már nem érdekel. Indiában, Kínában, Japánban

bódhiszattvának neveznének. - Mindenesetre csodatevő. Na, tégy csodát, hadd lássam én is! - Már megtörtént, többször is. Legutóbb két orvos volt ott, őket

kifejezetten ezért küldték a Központból. Meggyőződtek róla ők is. Még a nyelvem is érzéketlen maradt az izzó vasdarabra, és amikor szikével tisztogatták az egyik bordámat, szóltam nekik, hogy vigyázzanak, mert csiklandós vagyok...

Făgădău képen vágta a láthatatlan lovaglókorbáccsal, mire a fiatalember szótlanul törölgetni kezdte arcáról a vért.

- Az a csoda, hogy nem tudod, mi vár rád - mondta Făgădău. - Nagyon is jól tudom: a krematórium. De mi értelme, ha maga nem lesz

ott, hogy lássa, hogyan reszketek majd a hidegtől, és hogyan lehelek majd az öklömbe, hogy felmelegedjek?...

Ieronim hozzájuk lépett, és szelíden félbeszakította a párbeszédet: - Mára elég. A hölgy megnézi a többit a bemutatón. És reméljük, hogy

megérti... - Többet értettem belőle, mint gondolnátok - mondta komoran Marina. -

Például megértettem, hogy az, akit ti bódhiszattvának neveztek, úgy hal meg, hogy elégetik. Viszont szabadon hal meg. És valószínű, hogy ha nem lett volna bódhiszattva, más módon, nyilvánosan is bebizonyította volna, hogy szabad. Például úgy, hogy szembeköpi a táborparancsnokot.

55 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Fantasztikus! - kiáltotta Ieronim. - Hogyan jött rá? Nemrég ez még benne volt az előző jelenetben: miután azt mondja, hogy fázni fog a krematóriumban - mert ő ugye a legnagyobb büntetést kapta: élve fogják elégetni -, szóval miután elmondja ezt, szembeköpi. De rájöttünk, hogy az ilyen hősies reakció nem illik egy bódhiszattvához, ahogy például Krisztushoz vagy egy keresztény mártírhoz sem illett volna...

Marina mélyen a szemébe nézve, váratlan felindulással hallgatta. - Tetszik nekem, hogy megpróbáljátok tiszteletben tartani a történelmi

igazságot - mondta. - Én viszont másra gondoltam, amikor azt kérdeztem: miért éppen Buchenwald? Hajói értettem, Ieronim és minden jelenlévő szándéka szerint ez az előadás nemcsak a legfőbb célt - a belső szabadság kivívását - próbálja feltárni a néző előtt, hanem az eszközöket is, amelyekkel az kivívható.

- Pontosan! - mondta Ieronim. - Akkor viszont a legnehezebben szemléltethető epizódot választottátok ki

- mondta Marina. - Mindenki tudja, mi történt Buchenwald-ban, még ha nem is tudjuk, és sosem fogjuk megtudni, hogy egyik-másik áldozat hős vagy szent volt-e. De hogyan akarjátok megmutatni azokat az eszközöket, amelyekkel kivívták a belső szabadságot?

Mindenki lelkesen tapsolni kezdett. Ieronim boldogan, izgatottan, kipirult arccal fordult feléjük:

- Mondjuk el neki? - kiáltotta. - Nem, nem mondhatjuk el!... - Nincs jogunk hozzá - mondta leplezetlen komorsággal a magas, sovány

fiatalember. Marinához fordult: - Nevem Petru Petrovan. Költő vagyok. De kétségbeesésemben - mert tüdővészes is vagyok - beálltam színésznek. Természetesen olyannak, amilyennek Ieronim képzeli a valódi színészt...

- ...Biztosan ő az - suttogta Manole, amikor megszólalt a csengő. - Ugye megmondtam, hogy eljön?

Ajtót nyitott, és nem tudta leplezni meglepetését. Marina mosolygott rá a küszöbről. Olyan volt, amilyen tizenöt-húsz évvel korábban lehetett. Fiatalosan, de egyszerűen öltözött. Egy csokor vörös rózsa volt a kezében.

- A ház úrnőjének, akit még nem volt szerencsém megismerni - mondta. Zavartan letette a csokrot az egyik asztalkára, és nekitámasztotta egy

hatalmas tengeri kagylónak. Manole csak ekkor eszmélt rá, hogy még nem mutatta be őket egymásnak.

- Ştefan Condurachi mérnök - mondta lassan, zavartan, és megpróbált ünnepélyes lenni. - Többnyire külföldön él. Zamfira Darvari asszony...

Marina szórakozott mosollyal, mereven nézte a festményt. Komótosan odament, időnként meg-megállva, hogy jobban szemügyre vehesse.

- Tényleg egy istennő - mondta Condurachi. - És annak alapján, amit Manole mondott, létező nőről van szó.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 56

Marina megfordult. Meglepetten nézett rá, mintha csak akkor vette volna észre.

- Remélem, él még. De már semmi hír róla. Semmit sem tudunk, mióta tizenegy évvel ezelőtt elhagyta az országot. Igaz, nem nagyon tudott írni; a félje viszont igazi filológus volt, tökéletesen beszélt és írt románul...

Manole közelebb ment hozzá, és félénken megkérdezte: - És az ön férje? Sikerült megtalálni? Marina megpróbálta leplezni mosolyát. Mélabús volt, de szórakoztatta a

helyzet. - Még nem. Ő tíz évig várt rám. Annyit várok majd én is... Manole elvörösödött. Dörzsölgetni kezdte a kezét. - Nos, megkínálhatom valamivel? Egy kávét? Egy kis édességet? Igazán

nagyon sajnálom, hogy a tábornokné ezúttal sincs itthon. - Nem, köszönöm. Csak azért jöttem, hogy kicseréljem a képet... Cserébe

hoztam egy Bonnard-aktot, egy másikat Patraşcutól és néhány tengeri tájképet Isertől, szinte ezek az egyedüli ilyen festményei.

Amikor megint hátrafordult, és meglátta Manóiét, elnevette magát. - Hiszen nem viszem el végleg! - kiáltotta. - Jövőre visszahozom... Condurachi közbeszólt: - De asszonyom, nem tudom, mivel egészíthetné ki, vagy min

változtathatna. Egyszerűen tökéletes. Remekmű! - Köszönöm, nagyon őszintén köszönöm! - mondta Marina. - De nem

hiszem, hogy változtatok rajta. Szükségem van az Istennőre, személyes okból - tette hozzá halkabban.

Manole zavartan nézett rá, és nem tudta, mihez kezdjen a kezével. - Hozzászoktunk már az Istennőhöz - mondta végül. - Hiányozni fog... Marina közbevágott: - Egy év gyorsan eltelik. És mindjárt meglátják, mit hoztam helyette!...

Gyorsan átment a szalonon, kinyitotta az ajtót, és néhány perc múlva egy nagyon fiatal pár társaságában tért vissza.

- Friss jegyesek - mutatta be őket. Aztán mindhárman nagyon óvatosan kezdték kibogozni a madzagokat, és

egyenként vették elő a festményeket a védővásznak alól.

Mindenki az ablakhoz ment, mint mindig, amikor úgy érezték, kifogytak a szavakból és az ötletekből. Nézték a hóesést. A veranda oszlopain kívül már csak a néhány méterrel odébb, az utca mellett álló fenyőfa látszott. Azonban senki sem mert elmenni. Fokozatosan ismét felmelegedett a terem, ők pedig egyenként eljöttek az ablaktól, és közelebb húzódtak a kandallóhoz. Elsőként Valerian vetette le télikabátját. Egy vers első sorait próbálta összerakni:

- „Egy szekrény, semmi más! - suttogta. - Egy régi, öreg és fáradt - vagy talán okos? - szekrény...”

57 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Ieronim nagy hozzáértéssel darabolta fel, mint egy tudós, szinte szeretettel, szelíden, ügyesen, nagy figyelemmel forgatta a bárdot. Amikor a kandalló kezdett átforrósodni, Maria da Maria közvetlenül a lángok fölött dörzsölgetni-simogatni kezdte a kezét.

- Tudom, mire gondoltok - mondta hirtelen anélkül, hogy hátrafordult volna. - És ezért nem sikerül semmi. Nem mondunk semmit, nem mutatunk semmit. Nem az előadáson jár az eszetek. Azon agyaitok, vajon miért kért meg arra, hogy figyeljük meg ezeket a foltokat?

- Nem kérte ezt - vágott közbe Ieronim. - Csak annyit mondott: ha tudnánk, hogyan nézzük ezeket a foltokat...

- Hogyan nézzük és értsük meg őket - tette hozzá Făgădău. - Ezek a napszítta, nedvesség mélyítette foltok... . - Mást mondott: nedvességre „érzékeny” foltok... - Mindenesetre nem kért tőlünk semmit - folytatta Ieronim. - Egyébként

meg sem engedtük volna neki, hogy bármit is kérjen... Egy adott pillanatban azonban az volt az érzésem, hogy ironikusan, talán némi szánalommal, sőt gúnyosan néz rám, mintha azt akarná mondani: .Ábrándokra pazaroljátok az ifjúkorotokat, mindenféle kísérletekkel teszitek kockára tehetségeteket, miközben a szemetek előtt vannak ezek a napszítta, nyirkosságtól kifakult foltok...”

Közelebb mentek a falhoz, feszült figyelemmel nézték, időnként pislogtak, fejük lassan mozgott jobbra-balra, hogy egyetlen árnyalat se kerülje el a figyelmüket. Bizonytalan alakú foltok voltak, melyek aszerint változtatták körvonalaikat, hogy milyen szögből nézték őket. Csak az a repedés őrizte meg irányát és mélységét bármilyen szögből, amely szinte merőlegesen haladt a mennyezet felé.

- Napszítta, nyirkosságtól kifakult foltok - ismételte álmodozva Lórint. - Akkor értem. Ezt akarta mondani: előttetek van az ellentétek egységének mintapéldája, a nedvesség és a Nap, vagyis a Víz és a Tűz...

- Túl közönséges lenne. Nyilván másról van szó. - Olvastam egyszer egy történetet egy krakkói rabbiról, aki állandóan egy

kincsről álmodott... - kezdte Făgădău. - Ezt mindenki ismeri - szólt közbe Ieronim. - Elment megkeresni, nem is

tudom, hová, talán Varsóba, végül a saját lakásában, a kandalló hamuja alatt bukkant rá. Mindenki ismeri a krakkói rabbi történetét... Ez a hölgy, Marina Darvari mást akart mondani. Viszont minél rejtélyesebbnek, titokzatosabbnak akart látszani, mint valami orákulum, talán így akart bosszút állni azért, mert nem avattuk be az előadás bizonyos titkaiba. „Ha tudnátok, ha ti tudnátok, hogyan szemléljétek ezeket a foltokat”, és a többi, és a többi, és a többi.

- Láthatod, sikerült neki - mondta Maria da Maria. - Nem ismerjük el, de mindegyikünk csak erre gondol: rejtélyes és titokzatos volt, mint egy orákulum, ahogy említetted, de mit akart mondani?

Ieronim folytatta:

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 58

- Nagyon őszintén elismerem, hogy bármennyire képtelennek hangzik, ez a rejtély gyötör engem. Nem érdekel, ha ennek a háznak a többé-kevésbé titokzatos múltjára vagy a családom múltjára célzott. Mindenről tudok, ami történt, és bár megőrzőm ezeket az emlékeket, nem érdekelnek. Én vagyok az Antim-Calomfir-Thanase családok egyetlen - vagy utolsó, nevezzétek, ahogy akarjátok - élő leszármazottja, de ez nem hat meg. Egy új dinasztia első tagjának tekintem magam. Az Antim-Calomfir-Thanase családok második „nekifutása”. Új történet kezdődik velem, egy másik, magasabb, alkotóbb vonatkozásban. Cseppet sem érdekel, milyen rejtélyek vagy sóvárgások kapcsolódnak a ház vagy a családom múltjához. Csak a jövő érdekel, úgy, ahogy az én elképzelésem szerint beteljesítjük majd: szabadon megélve a jelen bármely jelenését, legyen az bármilyen tragikus, balszerencse szülte, reménytelen sorsú...

Felemelt fejjel, meghat ottan hallgatták. Végül Petru Petrovan szólalt meg:

- Ezt sajátítottuk el mi is, amikor azt tanultuk, hogyan képzeljük magunkat buchenwaldi foglyoknak. Csak így képzelhető el a megváltás.

- Én nem használom a „megváltás” szót - mondta mélabúsan Ieronim mert félreértésekre adhat okot. Bármilyen megváltás azt feltételezi, hogy hiszünk egy megváltóban. Tisztelem, sőt irigylem azokat, akik hisznek egy megváltóban, engem viszont nem ajándékoztak meg ilyen hittel. Így aztán keresnem kellett valami mást, mert szabadság nélkül nem tudnék élni...

Marina felkiáltott: - De Ieronim, nem úgy beszéltem nektek a múltról, mint a

legkézenfekvőbb eszközről ahhoz, hogy kizárólag a jelenben éljünk? Meglepetten, értetlenül néztek rá. Marina lassan közeledett feléjük, mint

egy század eleji némafilm szereplője. Asztrahánbundát viselt, és egy csokor ibolya volt a kezében. Olyan fiatalnak tűnt, hogy ha nem ismerik fel a hangját, nem hitték volna, hogy ő az. A katonai csizmák helyett pedig bélelt hócipő volt a lábán, amilyet még nem is láttak addig.

- Hogyan jött be ide? - kérdezte Ieronim, akinek sikerült lepleznie izgatottságát.

- Én kizárólag a jelenről beszéltem nektek - folytatta Marina. - És amikor azt mondtam, tanuljátok meg szemlélni ezeket a foltokat, csak azt akartam mondani: tanuljátok meg olyannak látni őket, amilyenek most, egészen egyszerűen olyannak, amilyenek ebben a pillanatban, és akkor megértitek.

Maria da Mariához ment, és egy mosoly kíséretében átnyújtotta a csokrot. - Végül is az éppen Buchenwaldban kivívható szabadságról szóló

előadásotok egy másik változatát javasoltam nektek. Igaz, ez nem olyan látványos.

Mariát nézte egy pillanatig, aki a kezében tartotta a csokrot, de nem merte megszagolni.

- Eljövök hozzátok máskor is - folytatta Marina -, és akkor beszélgetünk majd. Most mennem kell, mert várnak rám. Csak azért jöttem, hogy

59 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── elmondjam: a mi kislányunk nevet és játszik, és örülne, ha építenénk neki egy hóembert, éppen ott, az ablak előtt. És megígértem neki, hogy felépítjük...

- Mikor jöttél vissza? - kérdezte Manole. - Néhány napja - válaszolta Condurachi szórakozottan, gondolataiba

merülve. - Hallottad? Franciaország is hadat üzent. - Várható volt. Mi bajod van? Fáradtnak tűnsz... - Túl sok a gond. De hagyjuk ezt... Ti hogy vagytok? - Mint mindenki - vont vállat Manole. - Gondok, betegségek, nehézségek. - Jut eszembe: még mindig nem hozta vissza az Istennőt? - kérdezte

Condurachi, és megpróbált mosolyogni. Manole fejét csóválta. Mintha hirtelen akaratlanul elszomorodott volna. - Nem hozta vissza, és már nem is reméljük, hogy valaha megteszi. Meg

kell elégednünk a Bonnard-képpel - tette hozzá mélabúsan. - Ha ugyan el nem adjuk. Hárommilliót ajánlottak érte...

- De vele, a festőnővel... - Zamfira Darvari, vagy valami hasonló. Azt állította, hogy ő elsősorban

szobrásznő... - Vele találkoztál még? Manole megint fejét csóválta. - Néhányszor láttam, de nem vett észre, vagy úgy tett, mintha nem venne

észre. Egyszer például egy csoporttal volt... - Ugyanolyan fiatal és szép? Manole a vállára tette a kezét. - Mon cher, nem fogod elhinni, szörnyen megöregedett. Nem lehet

ráismerni! Ne szépítsük: amikor legutóbb láttam, tavaly tavasszal, vénasszony volt!

Eleazar hirtelen megállt a szoba közepén. - Figyelsz rám, vagy inkább kifelé bámulsz az ablakon? - Figyelek, de egyszerűen ki kell néznem az ablakon - mondta Lorint. -

Sosem volt ilyen szép az ősz... - Akkor menjünk ki a kertbe, és beszéljünk másról! Lorint visszaült a fotelba. - Nem, nem, őszintén mondtam neked, hogy érdekel. Mert vagy én nem

értek semmit, vagy te értesz félre valamit valahol... - Nem értek félre semmit. Felolvastam neked a részleteket is Adrián

leveléből. Minden azzal a mulatsággal kezdődött, amikor két lány berúgott, és amikor el akartak menni valahová, megcsúsztak, elestek a szalon közepén, és azokban a rövid, vékony ruhákban hasztalanul próbáltak felállni.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 60

Képzelheted, mi volt ott, és mi minden látszott... Főleg, mivel a többiek is, mindnyájan - Adrián és Leana kivételével - többé-kevésbé részegek voltunk. Viki segíteni akart nekik, de ő is szédült, és amikor megpróbálta egyszerre felsegíteni őket, megbotlott, és mindhárman egymásra estek, és aztán már senki sem mert segíteni nekik, mert röhögve hemperegtek a szőnyegen, és ki tudja, mi következett volna, de akkor Elefterescu hirtelen felállt, és sápadtan, enyhén remegve az izgalomtól azt kiáltotta: „Ez történt Sziddhárta herceggel is!”

- Mi ütött belé? - kérdezte jókedvűen Lorint. - Elolvasta Buddha egyik élettörténetét, és azóta, valahányszor az

irodában vagy mulatságokon alkalma nyílt rá, csak erről beszélt: hogyan látott meg egy szép napon Sziddhárta herceg első alkalommal egy beteget, aztán egy másik napon, szintén első alkalommal egy halottat... Ismered a történetet. Mi mind ismertük, mert számtalanszor elmondta nekünk. A lányok is ismerték. És valószínűleg eszükbe jutott, milyen komoran mesélte Elefterescu - ó, hányszor elmondta, és majdnem mindig ugyanazokkal a szavakkal! szóval eszükbe jutott, milyen komoran mesélte „A Nagy Távozást”, természetesen csupa nagybetűvel, az éjszakát, amelyen Sziddhárta elhagyta családját, palotáját és háremét... És miközben áthaladt a női lakosztályon, látta élettársait, akik különféle groteszk és szemérmetlen testhelyzetekben feküdtek meztelenül, és ez a legutolsó, legfőbb látomás az Örök Nőiességről nagyon hasznos volt Sziddhárta számára, amikor a herceg Gautama néven aszkéta lett...

- Látom, te is alaposan megjegyezted Buddha életét - mondta Lorinl;. - Melyik barátja vagy kollégája ne jegyezte volna meg? A végtelenségig

ismételgette. - És a lányok a szőnyegen? - Éppen erről kezdtem beszélni. Nagyon valószínű, hogy ők is emlékeztek

„A Nagy Távozás”-ra és a lakosztály-jelenetre. És akkor még hisztérikusabban kezdtek nevetni, hemperegtek a szőnyegen, színészkedtek egy kicsit, megpróbáltak nagyon érzékinek látszani, Vera pedig odakiáltott neki: „Sziddhárta! Beteljesültek a leírtak! Eljött az ideje, hogy itt hagyj mindent, és a Himalájába indulj!”... Elefterescu állva maradt, sápadtan, mint egy szobor, csak ajka remegett. Akkor Elvira, aki mellette ült az asztalnál, és maga is eléggé szédelgett, sírni kezdett, és azt kiáltotta neki: „Sziddhárta! Én a feleséged vagyok, a nagyon szeretett Jaszodara, engem ne hagyj el!...” „De igen, menjen csak, el kell mennie, hogy sorsát beteljesítse!” - kiabálták a lányok a szőnyegen, miközben kihívóan hemperegtek. Valaki az asztalfőről, nem tudom már, ki volt az, még látványosabbá akarta tenni az egészet, és gyorsan lekapcsolta a lámpákat. Mindenki kiabált, visítozott, énekelt, nevetett. Olyan volt az egész, mint egy olyan „orgia”, amilyenekről szüléink olvastak a regényekben. Néhányan azt kiáltozták: „Fényt! Gyújtsatok fényt!” Mások ezt ismételgették: „R poil! R poil!...” Mindez csupán két-három

61 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── percig tartott. De mire felkapcsolták a lámpákat, Elefterescu eltűnt, így kezdődött...

Lorint megint az ablak felé nézett. Vállat vont. - Nem értem, hogyan függ össze ez az egész azzal, amit mi akarunk

véghezvinni, vagyis Ieronim előadásával. - Akkor nem figyeltél eléggé, amikor részleteket olvastam fel neked

Adrián leveléből. Ugyanis elfelejtettem mondani, hogy amikor felkapcsolták a lámpákat, és észrevettük, hogy Elefterescu eltűnt, Adrián - aki szintén nagyon sápadt volt - felállt, és megpróbált csendre inteni minket, de hiába. Én viszont jól hallottam, amit mond, mert az asztalnál voltam, szóval elég közel, és sajnáltam Leanát, aki megijedt, kétségbeesett... Ismered a történetét, pontosabban a történetüket? Orpheusz és Eurüdiké...

- Persze, hogy ismerem. - Adriant akkor éppen újra megszállta az ihlet, és mindnyájan örültünk

annak hallatán, hogy megint ír... Mindegy, most nem ezt akartam elmondani neked. Hanem azt, hogy hallottam, amit Adrián mond. Megpróbált meggyőzni minket arról, milyen komoly dologról van szó. „Én nyugati maradok” - mondta, „megvan a sors által előírt mitológiám, de tudom, milyen az, amikor az ember szembesül egy mítosz üzenetével. Ha Elefterescu feltárta az őt gyötrő mítosz titkát, nem menekülhet. Vagy követi példaképét, és vállalja az ezzel járó kockázatokat, vagy ellenáll, akkor pedig vége!...”

Lórink közbeszólt: - Jó, de mindnyájan ismerjük Adriant. Ő költő, és saját személyes mítosza

segítségével értelmez mindent, ami körülötte zajlik. - De nemcsak arról van szó, hogy mekkora hatással volt rá Elefterescu

eltűnése - folytatta Eleazar. - Hanem arról, amit idén nyáron Adrián írt abban a levélben, amelyből részleteket olvastam fel neked. Fogalmam sincs, honnan szerzett tudomást az előadásotokról, de Adrián azonnal felismerte a kapcsolatot: minden akkor, azon a mulatságon kezdődött. Mert másnap, amikor találkoztunk Elefterescuval az irodában, heccelni kezdtük őt: „Még mindig itt vagy, Sziddhárta, kurvák és bukarestiek között?” Persze megpróbált nevetni, de éreztük, hogy valami megváltozott benne.

- Megváltozott? - csodálkozott Lorint;. - Milyen értelemben? - Talán érezte, hogy valamiért fontos lehet az, ami előző éjszaka történt.

Mondtam már: olvasta Buddha életét. Lorint türelmetlenül közbeszólt: - Jó, jó, de nem látom az összefüggést azzal, amit mi csinálunk... Eleazar hatalmas léptekkel sétálni kezdett a szobában, mintha

kétségbeesését igyekezne csillapítani. Hirtelen megállt Lorint előtt. - Nincs szó abban egy bódhiszattváról és Buchenwaldról? A másik vállat vont. - Bizonyos értelemben erről is szó van. Ieronim azonban teljesen

másképpen mutatja be a dolgokat. Először is, még halvány utalás sincs Sziddhártára, akiből Gautama Buddha lett, meg ilyenek. Akit

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 62

bódhiszattvának nevezünk, mert nem nevezhetjük másképp - ismétlem, a szó keresztényi értelmében nem akarunk szentet vagy mártírt csinálni belőle -, szóval akit bódhiszattvának nevezünk, egy volt mérnök, pacifista, tehát náciellenes, aki sok más emberrel együtt fogoly Buchenwaldban.

Eleazar közönyösen hallgatta. Gúnyos mosoly jelent meg a szája sarkában. Amikor a másik megint a nyitott ablak felé fordult, megszólalt:

- Igyekszem tömören összefoglalni. Amikor mindez megtörtént, senki sem hallott Buchenwaldról. 1939 ősze volt, épphogy csak megkezdődött a háború. Idővel azonban kiderült, hogy Elefterescu komolyan veszi a buddhizmust. Minden, a keze ügyébe kerülő könyvet elolvasott, és kezdtünk kiborulni az elméleteitől...

- Miféle elméletek? - Az ő buddhista elméletei, amelyekről olvasott. Leginkább ez: azt

mondta, tegyük fel, csak úgy, tréfából, tegyük fel, hogy van közöttünk egy új Buddha, egy bódhiszattva. Hogyan ismernénk fel?

- Kezd érdekes lenni! - kiáltotta Lorint. - Folytasd! - Biztos voltam benne, hogy rögtön rájössz a kapcsolatra, ha figyelsz arra,

amit mondok. Szóval hogyan ismernénk fel? Ugyanis nem egy hercegi családban fog reinkarnálódni, és nem lesz kezdettől fogva olyan, mint egy zseni vagy egy szent. Olyan lesz, mint bárki más. Elvégzi a katonaságot, lesz szakmája, úgy él majd, mint mindenki más, még ha nem is nősül meg. De mivel azért reinkarnálódott, hogy elhozza a megmenekülés üzenetét - vagy a felszabadulásét, nevezd, ahogy akarod -, egy adott pillanatban kénytelen lesz prédikálni, vagyis nyilvánosan közölni az üzenetét.

Elhallgatott. A nyitott ablakhoz ment, aztán visszafordult, és megállt Lorint előtt.

- Na igen, és éppen itt zavartuk mi össze a kérdéseinkkel. Kérlek szépen, azt mondtuk neki, hogy bármennyire is hasonlít bármelyikünkre, mihelyt prédikálni kezd, azonnal kiderül, ki ő. Vagyis úgy tekintenek majd rá, mint bódhiszattvára.

- És mit válaszolt? - Nem nagyon tudott válaszolni. Az volt az elve, hogy talán - elismerem,

mindig ezt mondta: talán -, szóval talán az egyik kortárs filozófiában, gnózisban, vallási szektában vagy művészeti alkotásban rejlik a megmenekülés új változata, amelyet a mi korunk számára fogalmaztak meg a mi kultúránk nyelvén, és egy bódhiszattva fogalmazta meg és hirdette ki.

- Nagyon érdekes - gondolkodott el Lorint. - De biztos vagy benne, hogy a filozófiákon és vallási gnózisokon kívül megemlítette a kortárs művészeti alkotásokat is?

Eleazar zavartan vállat vont. - Annyi év után nem tudom már szóról szóra elismételni, amit mondott. Ő

persze többnyire filozófiát és vallástörténetet olvasott... - Folytasd! Mi történt vele?

63 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Elefterescuval? Meghalt a fronton, a háború első napjaiban, 1941 júliusa körül...

- Kár! - kiáltotta Lorint, és felpattant a fotelból. - Érdekes ember volt. Tetszett volna Ieronimnak... Mindenesetre biztosítalak, hogy Ieronim nem merített ihletet az ő „esetéből”, bár lehet, hogy hallott erről az Elefterescuról. Teljesen más szempontból építette fel az előadást.

- És az a gondolat, hogy végzetes módon álcáznak egy új bódhiszattvát, ezért nem ismerik majd fel? Ezt honnan vette? Az előbb olvastam fel részleteket Adrián leveléből.

- Tudom, tudom. De ismétlem, ha hallott is Elefterescu gondolatáról, miszerint egy kortárs bódhiszattvát nem lehet felismerni, az előadás eltérő módon épül fel, és más a célja.

- Éspedig? - kérdezte Eleazar bosszúsan. - Nem mondhatom meg. Egyvalamit mondhatok még: a Kar, a tánc, a

zene, a fények ugyanolyan fontosak, mint a párbeszédek. Amit mondanak, azt el is játsszák, és ez teljesen új előadásmód.

Egy kis szünet után, elgondolkodva hozzátette: - Végül is nem tudom, a szó mai értelmében nevezhetjük-e még

„előadásinak. Indulni készült, de mintha nem akaródzott volna neki otthagyni a kertet,

amelyre az ablak nyílt. - Az ősz még soha... - mormolta lassan. - Rendben, értem - mondta nyugodtan Eleazar. - Az évad nagy

meglepetésének szánjátok. Legalább azt mondd el, hogyan kezdődik! Lorint meglepetten nézett rá. Titokzatosan mosolygott. - Elmondom, de azt fogod hinni, hogy nem mondok igazat. Az igazság az,

hogy nincs kezdet! Eleazar elnevette magát. - Te szórakozol velem! - De az is lehet, hogy van, csak még nem találtuk meg. Nehogy azt hidd,

hogy nem kerestük! Most is keressük. De hogyan ismerhetnénk fel a valódi kezdetet, amikor az előadás alapja a legközönségesebb titok? Abban az értelemben közönséges, hogy naponta és minden egyes lépésünknél belebotlunk. De mindegy, túl sok mondanivaló lenne!...

Amikor messziről meglátta, amint súlyosan, mégis elegánsan lépked katonai csizmájában a hóbuckák között a három napja szüntelenül tartó hóesésben, Maria da Maria fejére tekerte a sálat, mint valami turbánt, és kiment elé. A veranda előtt találkoztak.

- Asszonyom - suttogta Maria -, kérem, most ne menjen be, mert éppen elkezdődött a próba, Ieronim pedig megőrül a boldogságtól, nem lehet ráismerni. Azt mondja, ezúttal...

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 64

Marina ráérősen letörölte arcáról a hópelyheket. Elmosolyodott. - Ezért jöttem én is. Csak annyit akarok mondani neki: nem kell keresnie

a kezdetet, mert minden nehézség nélkül, magától előbukkan majd. Maria da Maria csak ekkor eszmélt rá, hogy a másik sír. - Miért nézel így rám? - kérdezte Marina. - Mert sírok, vagy mert úgy

látod, megöregedtem az éjjel? Nem várta meg, hogy válaszoljon. - Ó, ha válaszolni tudnék erre a kérdésre, hány válasz követelné, hogy

tegyük fel a kérdést még egyszer, aztán még egyszer, és még egyszer...

Néhány napja apró szemű eső esett, mintha komor köd ereszkedett volna le. Ieronim megállt a ház előtt a járdán, és szórakozottan elővette sapkáját az ujjatlan felöltő zsebéből. Néhány pillanatig kezében a sapkával nézte, hogyan készül a tetőn dolgozó három munkás az udvarra hajítani a majdnem négyzet alakú, nagy, rozsdás bádoglemezeket. Feltette, és enyhén homlokába húzta a sapkát. Aztán körülnézett, hogy hol tudna átkelni az úton a pocsolyák között, a teherautókból származó fekete olajjal kevert sártengeren át. Néhány perccel korábban az utcasarkon találkozott az utolsó teherautóval, melyet alaposan megraktak ablakkeretekkel, vashulladékkal és kőtömbökkel. Akkor meggyorsította lépteit, mert azt hitte, elkésik. Aztán megnyugodott. Messziről úgy tűnt, még nem bontják a házat, bár a főbejárat lépcsőfokai és az ajtók hiányoztak, az ablakok pedig hatalmas, ijedt szemüregekhez hasonlítottak. Csak akkor vette észre, hogy a hátsó szobák sincsenek már a helyükön, amikor a kapu elé ért. Ott hátul egy kék tapétás, régóta ütött-kopott fal állt magányosan, az emeleten pedig a padlás falépcsőjének maradványai látszottak.

A sűrű esőben még egyszer alaposan szemügyre vette a környéket, de csak ugyanazt a sár borította, helyenként pocsolyákba fulladt utcát látta. Szinte nem is hallotta a bádoglemezek csattanását: az udvaron lévő faltörmelékre zuhantak. A következő pillanatban azonban észrevette, hogy a fenyőfát levágták, sőt még a gyökereit is ki akarták venni a földből, de ez nem sikerült. Újabb két üres teherautó érkezett, füstölve álltak meg a ház előtt, Ieronim pedig keresett egy másik helyet, ahonnan kényelmesen nézelődhet. A ház mögül felbukkant néhány fémsisakos munkás. Még sűrűbben esett, a köd pedig már olyan volt, mint valami füstízű, fojtogató homály.

- Biztos voltam benne, hogy itt talállak - szólalt meg közvetlenül a háta mögött Marina.

Hirtelen idegesen hátranézett, de aztán azon kapta magát, hogy önkéntelenül elmosolyodik. Marina egyenesen a szemébe nézett, nevetett, és gyermeki öröm ült ki az arcára, mintha megtréfálta volna őt.

- Honnan tudta? - kérdezte tőle.

65 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Marina úgy döntött, kinyitja az ernyőjét, de egészen balra billentette, hogy láthassa a másikat.

- Erre jártam ma reggel, amikor levágták a fenyőt - mondta. - Nem hiszem, hogy sajnálod - tette hozzá gyorsan, némi bűntudattal tekintetében.

Ieronim vállat vont, aztán még jobban homlokába húzta a sapkát. - Miért sajnálnám? - nézett a házra. - Már régóta merő rom volt. Még az

egerek is elmentek innen... - Csak megkérdeztem, ahogy az iskolában és néhány regényből tanultam - mondta hosszú csend után Marina. - A múlt. A múlt szent nyomai... - Életem egy darabja, amely tovatűnik - szólt közbe Ieronim a

gyermekkorom, a serdülőkorom, amelyeket örökre betemetnek, nyomtalanul, és a többi, és a többi...

Marina észrevette, hogy álmodozva nézi a daru karját, amely éppen készült nekiütődni a kék tapétás falnak. Gyorsan azt mondta:

- És a többi, és a többi! Igazad van. Egy adott pillanatban bármilyen - bármennyire nemesi, egyedülálló - élet összefoglalható ezzel: és a többi,

és a többi... - Tökéletesen egyetértünk - mondta Ieronim, miközben továbbra is a daru

mozgását figyelte. - Igen, de attól tartok, hogy - bár megértetted - mégsem jössz rá, hová

kell, hogy vezessen ez a megértés... Ekkor leomlott egy egész fal, amely magával rántotta a még álló

helyiségek felét is. Marina megvárta, hogy elüljön az omlás okozta zaj visszhangja.

- Ne féljen, tudom, hová vezet az ilyen megértés! - mondta Ieronim. - Régóta tudom. Az összefüggést nem értettem eddig... Bár az eső megint rázendített, továbbra is lassan, kitartóan hömpölygött

feléjük a por. Ieronim köhögni kezdett, és mosolyogva, láthatóan növekvő jókedvvel keresgélni kezdte a zsebkendőjét.

- Az összefüggést? - kérdezte Marina. - Igen, a körülöttünk zajló dolgok és történések közti összefüggést... A teherautó éppen előttük akadt el. A sofőr kivette szája sarkából a

cigarettacsikket, elhajította, és káromkodva intett egy munkásnak, aki az udvarban dolgozott.

Ieronim megváltozott, meleg hangon folytatta: - Tulajdonképpen most is a falon lévő foltokat nézzük, amelyekre a télen

hívta fel a figyelmünket. Sokáig nem értettem, mit is akart mondani. Azt hiszem, most már kezdem érteni.

- Ennyi az egész? - kérdezte Marina, és hirtelen elhatározással összecsukta az ernyőt. - Csupán érted?

- Várjon, mindössze felismerésem történetét foglaltam össze! - mosolygott Ieronim.

A teherautó hirtelen elindult, Ieronim pedig gyerekes elragadtatással kezdte törölgetni álláról a sárfoltokat.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 66

- Túl egyszerű volt a lecke, ezért volt szükség két hónapra ahhoz, hogy megértsem. Kérem, ne szakítson félbe! - tette hozzá gyorsan, hirtelen lelkesedéssel hangjában. - Olyasmit akart elmondani nekünk, amit személy szerint én régóta tudtam, csak még nem hoztam összefüggésbe a falon lévő nedves foltokkal. Azt akarta közölni velünk, hogy bármikor és bárhol boldogok lehetünk, vagyis szabadok, ösztönösek, alkotók. Nincs szükség paradicsomi tájakra, úri és felemelő jelenlétekre, angyali zenére meg minden ilyesmire. Itt, mint bárhol máshol, bármikor, bármilyen körülmények között, ha tudjuk, hogyan kell szemlélni, és megértjük, akkor...

- Ieronim, Ieronim! - suttogta Marina. Nem érzékelte, hogy az eső elállt, a fojtogató, sűrű köd felszállt, és

kiderült az ég, mely mintha magasabban lett volna, és ugyanakkor mintha mélyült volna. Izgatottan nézte az egyre erősödő, egyre csillogóbb fényt, amely beragyogta a várost, és hatalmas kristályokká változtatta az épületeket, melyek most végtelen arany- és drágakőlángokhoz hasonlítottak. A kristályok felemelkedtek, közeledtek egymáshoz, míg végül lobogásuk észrevétlenül egybeolvadt.

- Igaz! - mormolta Ieronim anélkül, hogy tudná, magában beszél. - Tudtam, hogy igaz! így látták ők is... Vakította a fény, de nem pislogott, úgy vakította a fény, mintha a várost

jégről visszaverődő természetellenes ragyogás borította volna be. - Tudtam, hogy ők is így látták ott, Buchenwaldban... De hogyan

mutassam meg a többieknek is?! - emelte fel hirtelen a hangját. - Hogyan mutassam meg nekik, hogy ugyanaz a fény rejtőzik mindenütt, minden dologban, bármilyen csúnya is legyen az? Bármilyen nedvességfoltban egy falon, bármilyen sárfoltban?

Ekkor meghallotta saját hangját, és zavartan elmosolyodott. Szíve egyre gyorsabban vert, aztán váratlanul megállt, és abban a pillanatban megsüketítette egy mennydörgés, amely mintha minden oldalról egyszerre pattant volna ki. Nem érzett semmit, de felfogta, hogy alámerül, és eltűnik egy fehér, természetfeletti izzásban...

- Őrültek! - hallotta saját kiáltását, amikor észrevett néhány didergő, esernyője védelmében tovasiető járókelőt. - Mi ütött beléjük?

Értetlenül nézett utánuk. És akkor Marina átölelte, és mindkét oldalról megcsókolta. Ieronim úgy érezte, először találkozik ezzel a fiatal nővel, aki olyan szép, amilyet nemhogy életében, de álmaiban sem látott még. Némán bámult rá.

- Ieronim! - suttogta Marina. - Tudtam, hogy egy szép napon újra rád találok!

67 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

A PELERIN

I.

ESSZIRŐL FELISMERTE. A férfi ugyanazt a rövid, kopott pelerint viselte, vállán a két szimmetrikus, kihívó folttal, mintha el akarta volna takarni

a vállrojtok helyét. Pantelimon azonban tudta, hogy a vállrojtos pelerinek már nem tartoznak a román hadsereg egyenruhái közé; legalábbis ebben az évszázadban nem, erről Ulieru biztosította őt. Máskor, talán a feudális korban viselték őket. Ulieru egy kis szünet után hozzátette:

- Ha bizonyítani lehetne, hogy a foltok valóban a régi vállrojtok helyét takarják, tehát ha modern, tudományos eszközökkel be lehetne bizonyítani ezt, az bizony komoly dolog lenne!...

Elhallgatott, és hosszasan nézte Pantelimont. - Mióta ismeri őt? - Én? Nem ismerem. Fogalmam sincs, ki ő, mi a neve. Azért említettem a

pelerinjét, mert az a két folt mély benyomást tett rám. Mondtam már: úgy tűnt, pontosan a vállra varrták őket, mint valami vállrojtokat...

- Meglehetősen gyanús - szólt közbe Ulieru. - És ha minden kétséget kizáróan, tudományosan be lehetne bizonyítani, nagyon is súlyos ügy lehetne. Gondolom, érti, miért...

Pantelimon zavartan vállat vont. - Nem, nem értem. - Azért, mert ebben az esetben biztos, hogy a pelerin lopott. A Hadsereg

Múzeumából lopták el... Maga mégis azt állítja, hogy nem ismeri... - tette hozzá tűnődve. - Csak kétszer-háromszor láttam, amikor éppen kijött a mátásari-i

élelmiszerüzletből. Ő kijött, én pedig a „B” bejárat felé igyekeztem. Felvágottat akartam venni...

* * *

Ezúttal lassított, hogy jobban szemügyre vehesse a pelerint. Nem tévedett: a foltok éppen akkorák voltak, mint a vállrojtok, és pontosan azok helyére varrták őket. Talán a tekintete, talán a mosolya bátorította fel annyira a másikat, hogy hirtelen egy lépésnyire tőle megálljon és megszólítsa.

- Kérem, ne haragudjon, meg tudná mondani, milyen évet írunk?

M

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 68

- Május 19. - válaszolt Pantelimon. - Nem, félreértett. Tudom, hogy május 19-e van. De melyik évben?

Milyen évet írunk? Pantelimon kissé a fal felé húzódott, hogy utat engedjen egy nőnek, aki

egy gyermek kezét fogta. - 1969 - mondta. - 1969. május 19. - Én is ezt hittem! - kiáltotta a másik. - Azt is mondhatnám, meg voltam

győződve arról, hogy 1969-et írunk. Mégis, vannak emberek, akik nem így tudják. Pontosabban: egyesek azt állítják, 1966-ban vagyunk! Még újságokat is mutattak. Nagyon figyelmesen olvastam el őket: el kell ismernem, hogy 1966. márciusi, áprilisi és májusi újságok voltak.

- Nem értem - mondta Pantelimon zavart mosollyal. - Higgyen nekem! - mondta a másik, és meglepően fiatalos mozdulattal

rázta le pelerinjét. - Komoly ember vagyok, helyén van az eszem, ahogy mondani szokás. De a bizonyítékok, vagyis az újságokban közölt tények előtt fejet kellett hajtanom...

- Miféle újságok? - kérdezte Pantelimon. - Legnépszerűbb újságunk: a Scinteia. Minden nap elolvasom. A ma

reggeli lapszámot az utolsó betűig elolvastam. - Na és? - szólt közbe Pantelimon idegesen, mert észrevette, hogy többen

is megálltak mellettük hallgatózni. - Én is elolvastam, és én is az utolsó betűig...

- Igen, de az az újság, amelyikről én beszélek, azt írta, hogy 1966 májusában vagyunk!

- Lehet, hogy régi lapszám volt - kotnyeleskedett bele egy fiatalember, aki mélyen a homlokába, egészen a szemöldökéig húzta a sapkáját.

- Igen, csakhogy... Épp magyarázkodni kezdett volna, és megint kirázta pelerinjét, aztán

összehajtogatta, mintha hanyagul a vállára akarná dobni. - Miről van szó? - kérdezte egy alak a fal mellől, és cigarettával a

szájában, lassan közeledett Pantelimonhoz. - Az elvtárs azt állítja, 1966-ban vagyunk... - Engedelmével, elvtárs: én nem állítottam ezt. Csak azt bátorkodtam

megkérdezni, hogy melyik évben vagyunk. Pontosabban megpróbáltam meggyőződni afelől, hogy nem tévedek, amikor azt mondom, 1969-ben vagyunk, habár...

- Habár? A közeledő alak kivette a szájából a cigarettát. Hanghordozása

megváltozott, szinte ridegnek tűnt. - Habár, mint mondtam, az újság, amit ma reggel olvastam, vagyis a

Scinteia pontosan ezt írja: 1966. május 19. És ez nem először fordul elő. Három napja, és a múlt héten is kétszer, és azelőtt is, egész áprilisban ez állt abban a Scinteiában, amit én kaptam és olvastam el.

69 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Előfordul - mondta valaki. - Van egy barátom Slatinában, és ő is mutatott néhány Scinteiát, a saját szememmel láttam... Mindegyik 1966-ból volt...

- Vidéki volt - szólt közbe valaki. - Slatina szép város, de vidéken van... Néhányan nevetni próbáltak. Pantelimon érezte, hogy valaki megérinti a

karját. Arra fordult. Az öreg sokat sejtetően mosolygott. - Ugorjon el maga is Slatinába! - mondta. - Hátha megint 1966-ban találja

magát. És... Mivel találkozott a tekintetük, és észrevette, mekkorát szív a cigarettából,

nem szólt semmit, csak zavartan mosolygott. - Csak nem hagyják abba! - sziszegte, és lábával elnyomta a cigarettát. -

Butaságokon jár az eszük. Ahelyett, hogy a saját dolgaikkal törődnének...

II. Amikor fél órával később kijött az élelmiszerüzletből, az egyik férfi háttal a falnak támaszkodva várta.

- Pantelimon, mióta ismeri Zevedeit? - kérdezte tőle. Pantelimon nagyot nyelt, és a másik kezébe vette a csomagot. - Nem ismerem. Azt sem tudtam, hogy Zevedeinek hívják. Vagy kétszer-

háromszor láttam, és meghökkentettek a pelerinjén lévő foltok: mintha a vállrojtok helyére varrták volna őket. Azonban az igazgatónk, Ulieru elvtárs szerint a román hadseregben nem hordtak vállrojtos pelerint. Ezért gyanús... Talán a feudális korban...

- Hagyja a feudális kort! - szólt közbe a férfi. - Miért mondta, hogy gyanús?

- Azért, mert Ulieru elvtárs szerint, ha minden kétséget kizáróan, tudományos eszközökkel bizonyítani lehetne, hogy a foltokat a vállrojtok helyére varrták, akkor a pelerint minden bizonnyal ellopták a Hadsereg Múzeumából.

- Ez más tészta - mondta a férfi, és elővette a cigarettáját. - Hagyja a Hadsereg Múzeumát! Mióta ismeri Zevedeit?

Pantelimon a bal kezébe vette a csomagot. De gyorsan meggondolta magát, jobbjába fogta, és a fal mellé húzódott.

- Mondtam már: fél órával ezelőtt ismertem meg. Az élelmiszerüzletbe mentem felvágottért, ő pedig megállított, és azt mondta: „Kérem, ne haragudjon, meg tudná mondani, milyen évet írunk?” Én pedig azt válaszoltam...

Hirtelen felemelte a fejét, és elmosolyodott:

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 70

- Nem értettem, azt hittem, a napot kérdezi, és azt válaszoltam: május 19. Ő viszont közbeszólt: „Nem. Azt én is tudom, hogy május 19-e van. De melyik évben? Melyik évben vagyunk?”

- Melyik évben vagyunk? - ismételte meg a másik mosolyogva. - És maga nem gyanított semmit?

Pantelimon közelebb húzódott a falhoz. - Azt hittem, talán nem épeszű, vagy... - Mit is akar ezzel mondani? Hogy történt vele valami? Hogy valamilyen

gyanús ügybe keveredett, és abból kifolyólag lett ilyen? - Valami ilyesmit, vagy... Nos, nyilván érti, mire gondolok. A másik megint elmosolyodott, aztán szórakozottan rágyújtott. - De miért 1966-ban? - kérdezte hirtelen összeszűkült szemmel. - Nem

találta gyanúsnak, hogy Zevedei 1966-ot említi, és nem egy másik évet, mondjuk 1956-ot vagy 1960-at?

- Nem - ismerte el félénken Pantelimon. - Most, hogy mondja, mintha nekem is gyanús lenne. Mert, ugye, miért pont 1966?...

A másik elnevette magát. - Nagyon úgy fest, hogy hülyének néz, elvtárs. Pantelimon elsápadt, és hasztalanul próbált mosolyogni. - Én? Miért nézném annak?... Én... Elhallgatott, mert észrevette, hogy a behúzott sapkás fiatalember sietve,

szinte futva közeledik. - Elment otthonról - suttogta lihegve. - Öt perccel ezelőtt ment el. - A 13-as szám alól? - Nem, a 13/b-ből. - Akkor megint átvert. Mondtam, hogy a 13/b-ben... Mindegy, egyelőre

nem fontos. Hirtelen Pantelimon felé fordult. - Honnan tudott a Hadsereg Múzeumáról? - Én? Nem tudok semmit. - Pantelimon elvtárs - szűrte a szavakat a fogai között én amúgy jó ember

vagyok, de... Pantelimon görnyedten lapult a falhoz. - Ulieru igazgató elvtárs figyelmeztetett. Azt mondta: ha minden kétséget

kizáróan, modem tudományos eszközökkel bizonyítani lehetne, hogy a foltok helyén...

- Jó, jó, ezt már mondta. De miért a Hadsereg Múzeuma? - Ulieru igazgató elvtárs azt mondta, komoly az ügy, mert múzeumi

tárgyról van szó. Vagyis olyasmiről, amit a Hadsereg Múzeumából loptak el. A férfi kivette a szájából a cigarettát, és fenyegető mozdulatokkal

hadonászott közvetlenül Pantelimon orra előtt. - Ha ezt megértette, azt miért nem, hogy mindez hogyan kapcsolódik

1966-hoz? Mert Zevedei 1966-ot említette, és nem 1960-at vagy 1956-ot! Megint mereven, összeszűkült szemmel nézett rá, aztán ezt sziszegte:

71 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Túlságosan hülyének néz minket, elvtárs! - Én, elvtárs?! - kiáltotta Pantelimon mellére szorítva szabadon lévő

kezét. - Nem hagyják abba, ugye?! Hirtelen a sapkás felé fordult. - Mi is történt Slatinában? Ismeri valaki azt az alakot? - Ugyanazon a részlegen dolgozik, ahol Fáinaru. Arra a szeptemberi

ügyre célzott. - Akkor gyanús... - Ezt mondta Fáinaru is. Ezért... - Rendben, értem! - szólt közbe, és fenyegetően nézett a szemébe.

III. Mint minden nap, néhány perccel dél előtt Ulieru irodája felé tartott. A felvonó előtt azonban összefutott a gépírónővel.

- Ne menjen fel hiába, mert ma nem jött be. Dolga van - tette hozzá mosolyogva -, május 20., május 21., és így tovább...

Pantelimonnak úgy tűnt, mintha a gépírónő kacsintani próbált volna a bal szemével, ezért zavartan elpirult.

- Értem - mondta. Elindult az ajtó felé. Néhány lépés után azonban visszafordult, és halkan

megkérdezte: - Valami különlegesről van szó? Úgy értem, van valamilyen különleges

jelentősége május 20-nak vagy 21-nek? A gépírónő csodálkozva nézett rá, és ezúttal Pantelimon biztos volt

benne, hogy a fiatal nő sokat sejtetően kacsint a bal szemével. - Az a várostól függ - mondta. - Bizonyos vidéki városokban május 20-a

fontosabb, mint május 21-e... - Vidéki városok - ismételte álmodozva Pantelimon. - Furcsa! Tegnap

este, magam sem tudom, miért, eszembe jutottak a vidéki városok. Például Slatina...

Mintha meg sem hallotta volna, a fiatal nő mosolygott, és rövid biccentéssel hátat fordított neki.

Másnap Pantelimon úgy döntött, a laborban ebédel. Kibontotta a fel-vágottas csomagot, és éppen ugyanezt akarta tenni egy sörösüveggel, amikor Ulieru jelent meg az ajtóban.

- Már vissza is jött? - mondta Pantelimon örömmel. - Akkor menjünk az ebédlőbe!...

Mivel Ulieru hallgatott, és gondolatokba merülve nézte őt, kibontotta az üveget, megtöltött egy poharat, és átnyújtotta.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 72

- Honnan tudta, hogy Slatinában jártam? - kérdezte Ulieru, miután óvatosan kortyolt néhányat.

Pantelimon meglepődött. - Slatinában járt? Csapjon belém az istennyila, ha tudtam erről! - Akkor miért mondta a gépírónőnek, hogy Slatina a maga kedvenc

városa? Miért pont Slatina, ahol én jártam? És mivel barátok vagyunk, és megbízom magában, elárulom, hogy ellenőrzésre küldtek oda...

Pantelimon kiitta a sörét, és leült. - Először is, nem mondtam azt, hogy Slatina a kedvenc városom. Nem is

ismerem. Sosem jártam ott. Csak azt mondtam neki, hogy előző este, magam sem tudom, miért, eszembe jutottak a vidéki városok, például Slatina.

- De miért pont Slatina? - szólt közbe Ulieru, és igyekezett elkapni pillantását.

Pantelimon zavartan vállat vont. - Mert, ezt nem volt időm elmondani, mert, nos, tegnapelőtt, az

élelmiszerüzletbe menet megint találkoztam azzal a pelerines alakkal, tudja, melyik... Amelyikről azt mondta, hogy ha minden kétséget kizáróan be lehetne bizonyítani...

Ulieru lábujjhegyen az ajtóhoz ment, hirtelen kinyitotta, jobbra-balra kinézett, aztán visszatért, és leült.

- Azt hiszem, nincs ki mind a négy kereke - folytatta Pantelimon. - Beszélt vele? - Csak néhány szót. Többet nem sikerült, mert... Hosszú történet. - De ő említette Slatinát? - Nem ő. Egy kis csoport verődött össze ott, a járdán, és valaki, már nem

nagyon emlékszem, kicsoda, azt mondta, hogy Slatinában is 1966. május 19-i dátummal jelenik meg a Scinteia a helyénvaló 1969. május 19. helyett. Elmesélem...

Miközben hallgatta, Ulieru időnként megtörölte homlokát a zsebkendőjével, amit aztán szégyenkezve zsebre vágott, és dörzsölni kezdte a kezét.

- Lehet, hogy ez nagyon komoly dolog - mondta végül. - Akkora bajba sodort - bár, elismerem, akaratán kívül szóval akkora bajba sodort mindkettőnket, hogy az Isten tudja, ki húz majd ki belőle.

- De miért lenne ez annyira komoly? - kérdezte nyugtalanul Pantelimon. - Mert az a nagyon gyanús, pelerines alak hozta szóba az 1966-os

újságokat. - De mi történt 1966-ban? Ulieru hirtelen felállt, megint kinyitotta az ajtót, és végignézett a

folyosón. - Üdvözlöm, üdvözlöm! - kiáltotta integetve. Aztán közelebb húzta székét Pantelimonhoz, és suttogva folytatta: - Beszéljünk halkabban, mert Petrescu II visszatért, hogy ellenőrizze a

műszereit...

73 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Elhallgatott, mélyet sóhajtott. - Hogy mi történt 1966-ban? Sok minden. Mindenesetre 1966-ban jobb

volt, mint most, 1969-ben. Szóval érti, ugye? Ha az emberek 1969 májusában 1966. májusi újságokat olvasnak... Ez mindenesetre felforgató dolog. Államellenes.

Egy pillanatra elhallgatott, az ajtó felé fordult, intett, és hangosan folytatta:

- Szocialista rendszerünk ellen való. Minden vállalatban vannak szabotő-rök. Nem csoda. Az osztályellenség nem mond le azokról a kiváltságokról, amelyeket a párt és a nép joggal...

Kinyílt az ajtó, és Ioanichie Petrescu állt a küszöbön. Nyitott cigarettatárcával lépett hozzájuk, és feléjük nyújtotta:

- Jól tudom, hogy nem dohányoznak, mindenesetre próbára teszem magukat...

Aztán Ulieruhoz fordult: - Hogy áll a vizsgálat, mérnök elvtárs? - Nem volt vizsgálat - válaszolta Ulieru, és megpróbált távolságtartóan,

szinte unottan viselkedni. - Ellenőrzésre küldtek. Minden a tervek szerint halad...

Ioanichie Petrescu ironikus mosollyal nézett rá. - Ennek ellenére a megrendeléseink 20%-át sem szállították le... - Majd leszállítják, mindent leszállítanak a tervek szerint... Én viszont

éhes vagyok - tette hozzá, és hirtelen felállt. - És mert nem nagyon szeretem a felvágottat, megyek az ebédlőbe.

- Ma bableves van - mondta Petrescu egyre csak mosolyogva. Rövid ideig szórakozottan babrált a cigarettatárcával, aztán anélkül, hogy

ránézett volna, azt mondta Pantelimonnak: - Nem tudtam, hogy ismeri Nástasét... Pantelimonnak éppen sikerült kibontania a felvágottas csomagot. - Nem hiszem, hogy ismerem. Ki az a Nástase? - Tegnapelőtt hosszasan beszélgetett vele a mátásari-i élelmiszerüzlet

előtt. Jó, ha tudja, hogy rendkívül tehetséges ember. És tisztességes. Teljességgel megbízhat benne. Viszont - tette hozzá, megpróbálva elkapni a pillantását -, mivel kettesben vagyunk, elárulhatom, hogy kissé csalódott magában.

- Bennem?! - kiáltotta Pantelimon, és mellére tette kezét. - Igen. Maga tartózkodóan viselkedett, mintha félt volna tőle. Semmit sem

mondott neki a Zevedeihez fűződő kapcsolatáról, hogy mióta ismeri, meg ilyenek...

Pantelimon nagy nehezen nyelt egyet. Fogta Ulieru poharát, és kiitta a sört.

- Ha szomjas, jöjjön át hozzám, a laborba! Ott mindig van egy üveg hideg sör - folytatta Petrescu.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 74

- Köszönöm, nem vagyok szomjas. Azonban, mivel Nástase elvtárs és a pelerines alak szóba került...

- Ez Zevedei rögeszméje - vágott közbe Petrescu. - Mármint az, hogy nagybátyja, az ezredes pelerinjét viseli...

- Ulieru elvtárs azt gyanítja, a Hadsereg Múzeumából lopták el. - Nem, nem lopta. Nagybátyja ezredes volt az osztrák-magyar

hadseregben. Nagyon öreg volt, majdnem százéves, amikor a háború végén meghalt. Zevedei azonban különös ember: ki akar tűnni a nép soraiból, és ezért mindenféle megkülönböztető jelekhez folyamodik...

Pantelimon felbátorodott, és egy műanyag tányérra kezdte rakosgatni a felvágottat.

- Végül is nyíltan osztályellenségnek vallja magát... - Valami ilyesminek. Joga van hozzá - mondta Petrescu, és kinyitotta a

cigarettatárcát. - Joga? - csodálkozott Pantelimon. - Egy olyan szocialista társadalomban,

mint a miénk? - Ő így gondolta. És levonta a következtetéseket. Maga is tudja, hogy 15

évet töltött börtönben, majd amnesztiával szabadult. Pantelimon nagyot harapott egy szelet párizsiból, és most igyekezett

minél gyorsabban megrágni a falatot. Ioanichie Petrescu mosolyogva nézte. Egy kis szünet után folytatta:

- És ha már egyszer megkegyelmeztek neki, nem tartóztathatják le azért, mert a nagybátyja pelerinjét viseli... De láthatja maga is: nem hagyja abba. Igaza van Nástasénak: vannak emberek, akikkel történhet bármi az életben, nem csillapodnak le.

Pantelimon arca fokozatosan felderült. - Ezért kérdezgeti, hogy melyik évben vagyunk - mondta. - Pontosan. És ezért csalódott magában Nástase, mert maga igyekezett

színlelni... - Én?! - kiáltotta Pantelimon kissé nehézkesen, mert tele volt a szája. Petrescu jóízűen nevetett, aztán hirtelen elhatározással kivett egy

cigarettát a tárcából. - Külföldi, filteres, különleges alkalmakra... Igen, maga - folytatta

nyugodt, semleges hangon. - Megpróbálta eljátszani a naiv, fellegekben járó fiatalember szerepét, pedig mi mind úgy ismerjük és becsüljük magát, mint ragyogó, megbízható embert, aki előtt fényes jövő áll.

- Nem értem - mondta Pantelimon. - Csapjon belém az istennyila, ha értem, mire céloz!

- Úgy válaszolgatott, mintha nem ismerte volna Zevedeit... - Hiszen nem ismerem! - Várjon, kérem! - vágott közbe Petrescu égnek emelt karral. - Mintha

nem ismerte volna, másrészt pedig úgy tett, mintha nem értené, mi köze az egésznek 1966-hoz.

75 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Értem már - mondta győzedelmesen Pantelimon. - Nagyon valószínű, hogy 1966-ban részesült amnesztiában...

Ioanichie Petrescu csendben, szórakozottan cigarettázva figyelte egy ideig.

- Elismerem, maga nagyon ért a színleléshez. Joga van hozzá - tette hozzá újra mosolyogva. - De ha nem tudott róla, én elmondom: mindenki máshoz hasonlóan Zevedeit is 1964-ben engedték ki. Ezt mindenki tudja...

IV. Pantelimon íróasztalára támaszkodva, fülébe dugott ujjal, konokul folytatta az olvasást. Mindig így tett, amikor a szomszédok szokás szerint az este kilenckor kezdődő műsort nézték. Ahányszor idegen névre bukkant, többször is hangosan szótagolva olvasta ki. A híres angol fiziológus, John A. Davenport... Da-ven-port. Da-ven...

Meghallotta a jól ismert jelzést - öt kopogás az ajtón, a harmadik után rövid szünet -, és sietett ajtót nyitni.

- Magának is meg kellene nősülnie, mint minden szépreményű fiatalembernek - mondta Ulieru. - Magának is lenne tévéje, megnézné az este kilenc órai műsort...

Aztán hirtelen halkabban hozzátette: - Igyunk egy sört! Miután átmentek a sugárúton, Ulieru megkérdezte tőle: - Mit mondott Petrescu II, miután én elmentem? Figyelmesen hallgatta, amit mond, időnként pedig körülnézett, hogy nem

követi-e őket valaki. Aztán megállt, és többször is nagyot sóhajtott. - Ezek szerint ő is tud valamit. Legalább két dolgot. Először is azt, hogy

Slatinában forrnak az indulatok a festékgyárban történt robbanás óta. Másodszor: ismeri a vizsgálat eredményét is...

Hirtelen elhallgatott, és látszólag véletlenül felnézett egy harmadik emeleti nyitott ablakra. Pantelimon is arra nézett, aztán egyszerre, sietve indultak el.

- Vagyis? - bátorkodott később feltenni a kérdést. - Ő is tudja, hogy a vizsgálat kiderítette, honnan származott az a

nyomdafesték, amellyel két-három héttel ezelőttig az 1966. februári és márciusi dátumot hamisították a Scinteia lapszámaira.

- Tehát Zevedeinek igaza volt! - kiáltotta Pantelimon. - Ne ilyen hangosan! - vágott a szavába Ulieru. - A maga emberének

igaza volt, a hamis lapszámok ugyanis léteznek. Én is láttam őket. Slatinában.

- És? - kérdezte izgatottan Pantelimon.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 76

- Semmit sem értek, de persze én keveset tudok. Csak annyit, amennyit elmondtak nekem: nagyarányú és rendkívül okosan megszervezett összeesküvésről van szó... Micsoda pech! - kiáltotta némi szünet után.

A járdaszegélyhez ment, és dühösen, többször köpött. - Micsoda pech! Nekem is, mert Slatinába küldtek, és magának is, mert

érdekelte egy pelerin, amelyen a vállrojtok helyén foltok voltak, és így Nástase hálójába esett. Mindketten gyanúsak vagyunk, bármit is tennénk ezután. Feltűnt magának Petrescu II? Átjött valaha is magához így, minden ok nélkül ebédidőben?

- Nem hiszem. - Azért történt, mert meglátott, amikor kinyitottam az ajtót... Pantelimon intenzíven bámulta a kövezetet. Szórakozott és gondterhelt

volt. Hosszú csend után azt mormolta: - Nem értem, miféle összeesküvésről lehet szó. - Én sem. Akik megvették a lapszámokat - az 1966-os valódiakat és az

1969-es hamisakat -, azt állítják, hogy a szövegek szinte szóról szóra megegyeznek. Csak néhány eltérés van, azok is lényegtelenek, és rengeteg sajtóhiba, az átlagosnál több...

- Tehát? - Szerintük összeesküvés. Egyelőre azokat akarják megtalálni, akik ilyen

visszadátumozott lapszámokat kapnak. Ugyanis a reggeli postával érkeznek, a jelenlegi lapszámokkal együtt. Persze az emberek megtudták, és elrejtik őket, talán meg is semmisítik...

Hosszú hallgatás után hozzátette: - Másrészt viszont azt hallottam, hogy néhány vidéki városban feketén

árulják őket... Mindketten nagy gonddal tapogatták végig a padot, hogy elég száraz-e,

aztán némán leültek. - Különös, nagyon különös - suttogta Pantelimon inkább csak magának. Egy pillanatig tétovázott, majd határozott hangon folytatta: - Úgy értem, különös fajtája az összeesküvésnek... Teljes Scinteia-

lapszámokat reprodukálnak, de gondosan visszadátumozzák őket három évvel, vagyis saját maguk jelzik, hogy hamisak...

- Ezt mondtam én is magamnak. Azonban, ha az összeesküvés szervezői felhívásokat akarnak terjeszteni az egész országban, keresve sem találhattak volna hozzá jobb eszközt, mint a párt hivatalos lapját.

Pantelimon a fejét csóválta. - Igen, de most, hogy leleplezték őket, semmi esélyük. Egyenként

ellenőrzik majd a lapszámokat a postázás előtt. - Nem lehet minden éjjel több tízezer lapszámot ellenőrizni. Megbénulna

az újság forgalmazása... Ráadásul a hamis lapszámok rendszertelenül jelennek meg, sokszor két-három napig egymás után, aztán egy teljes hétig semmi...

77 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Hirtelen elhallgatott, idegesen megdörzsölte a kezét, aztán a járda-szegélyt bámulva, lassan azt mondta:

- Meg kellene nősülnie, hogy magának is legyen családja, vegyen tévét. Maga fiatal. Nehogy úgy járjon, mint én - tette hozzá.

Fáradtan sóhajtott egy nagyot, aztán Pantelimon felé fordult. - Nem Slatinában tudtam meg mindazt, amit az előbb elmondtam. Nástase

mesélte el ma este. Eljött hozzám, és elmesélte. Állítólag azért, hogy a bizalmamba fogadjam. És persze kifaggatott, az égvilágon mindenről kérdezősködött, de legfőképpen magáról, hogy mióta ismerem magát, és a többi... És mondott még valamit, mielőtt elment. Azt, hogy holnap dél körül várja magát az irodájában. Hozzátette: ne aggódjon, ha úgy alakul, hogy hosszabb ideig kell ott maradnia, ő maga telefonál majd annak, akinek kell...

V. Megint egész délelőtt esett. Amikor kiért az utcára, Pantelimon nyugtalanul szemlélte az eget. Feltűrte ujjatlan felöltőjének gallérját, füléig húzta a sapkáját, és gyors léptekkel útnak indult. Néhány perc múlva azonban az eső még jobban esett, így kénytelen volt kinyitni az ernyőjét. Úgy tett, mintha nem venné észre a járókelők mosolyát, akik megfordultak, hogy szemügyre vehessék, amint a fél esernyőt feje fölé tartva, dideregve igyekszik, szinte szalad - de közben érezte, hogy elvörösödik. Néhány háznyira a 4-es számtól hirtelen elhatározással becsukta az ernyőt.

- Maga csuromvizes, elvtárs! - kiáltotta Nástase, amikor belépett az ajtón. - Nehogy megfázzon! Lehet, hogy nem ártana bevenni egy aszpirint. Ha nincs, majd én adok.

- Köszönöm, de nem hiszem, hogy szükséges. Nem szoktam olyan könnyen megfázni.

Nástase a fotel támlájának támaszkodott, és ironikusan, de nyájasan, szinte rokonszenvvel figyelte. Hirtelen belekezdett mondókájába:

- Csupa jót hallottam magáról. Főleg az igazgatója, Ulieru elvtárs magasztalja az egekig. Azt mondják, közeljár egy rendkívüli felfedezéshez. Valamilyen anyag, ami szükségletén...

Pantelimon zavartan mosolygott. - Igen, az egyik nyersanyaggal kapcsolatos... De, tudja, meglehetősen

kényes ügy... Bizonyos értelemben államtitok... - Tudom, ezért nem is ütöm a vasat... Maga nem dohányzik? - kérdezte,

és kivett a zsebéből egy csomag cigarettát. - Köszönöm, nem. Sosem dohányoztam. - Jól teszi... Tudja, miért hívattam? - kérdezte a szemébe nézve. - Ulieru elvtárs elmondta tegnap este.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 78

- Mit mondott? - Azt, hogy dél körül jöjjek el az ön irodájába. És ha ön itt tart... - Nem mondott el mindent. Egyébként erre nem is számítottam. Nos,

térjünk vissza a lényeghez! Élvezettel szívta le a füstöt, aztán szájában a cigarettával folytatta: - A lényeg számunkra nem az a történet, amit Zevedei mesélt el magának.

Számunkra a kapcsolat fontos, amit maga is említett három napja, a kapcsolat a slatinai festékgyárban történt robbanás, a titkos nyomda, ahol a Scinteia hamis lapszámait nyomják, és főleg - hangsúlyozom: főleg - a Hadsereg Múzeumában szintén 1966-ban történt incidens között, amely a helyettes igazgató peréhez vezetett! Nem idézem fel a részleteket, ismeri őket... Viszont - tette hozzá, és kivéve szájából a cigarettát, kissé az íróasztal fölé hajolt, úgy nézett Pantelimon szemébe

- maga mást is tud... Rövid szünetet tartott. - Például azoknak a festékeknek a képletét, amelyekkel meghamisították

néhány 19. századi egyenruha színét. A múzeum helyettes igazgatója szerint „változtatás” történt, de tulajdonképpen hamisítványokról van szó, mert radikálisan megváltoztatták az eredeti színeket. A vizsgálat során pedig bebizonyosodott, hogy 1966-ban csak két helyről lehetett beszerezni a felhasznált anyagokat: a slatinai festékgyárból és abból a laborból, ahol maga akkor, 1966-ban dolgozott.

Lassan és hosszasan nyomta el a cigarettát a hamutartóban. Némi szünet után folytatta:

- Ezért hívattam ide. A négy nappal ezelőtti rövid beszélgetésből rájöttem, hogy magának is feltűnt a minket érdeklő kapcsolat... Kezdje, ahol akarja!

Pantelimon arra eszmélt, hogy mosolyog, és zavartan fordult meg a széken. Aztán hirtelenül, határozott hangon megszólalt:

- Ha elmondanám az igazat, azt hinné, hogy vagy buta vagyok, vagy bolond - és elveszíteném az állásomat, mehetnék alja munkát végezni. Mégis elmondom, mert nincs más választásom. Az igazság az, hogy három évvel ezelőtt, 1966-ban én még mindig azon a nyersanyagokkal kapcsolatos terven dolgoztam, amiről már beszéltem önnek. Egyszerűen nem is konyítok a festékek kémiájához. A Hadsereg Múzeumából származó néhány egyenruha színeinek megváltoztatásáról pedig most, öntől hallok először. Ami a slatinai robbanást illeti, csak annyit tudok róla, amennyit Ulieru elvtárs tegnap este elmondott.

- Félreértett - vágott közbe szinte szigorúan Nástase. - Én nem mondtam, hogy magának közvetlen köze van a festékek előállításához. Csak emlékeztettem, hogy egy olyan laborban dolgozott, ahol elő lehetett állítani ilyen festékeket. Nem csupán ott dolgozott, hanem a kollégái és kolléganői között van egy bizonyos nagyon csinos, fiatal nő, aki...

Pantelimon elpirult.

79 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Az én hibám volt - mondta. - Nem egymásnak teremtettek minket, és elváltunk.

- Nem, nem erre gondoltam. Csak emlékeztettem, hogy a fiatal vegyésznő a Luceafarului utca 13-ban lakott, Zevedei pedig a 13/b-ben...

Pantelimon többször egymás után, nehézkesen nyelt, mintha hasztalanul próbálta volna visszanyerni a hangját.

- Nehéz elhinni, hogy maga sosem találkozott Zevedeijel. - Mégis ez az igazság! - tört ki Pantelimon. - Nem találkoztam vele! - Rendben, fogadjuk el ezt is! - folytatta Nástase nyugodtan. - Azt viszont

nem tudom elképzelni, hogy semmit sem tudott arról, mit dolgoznak és beszélnek a többi részlegen, például a festéklaborokban...

- Mondtam már, hogy nem értek a festékek kémiájához. - Ennek ellenére kolléganője, Sanda Irineu kisasszony a festékrészlegen

dolgozott. Pantelimon zavartan vállat vont. - Amikor egyedül voltunk, sosem beszélgettünk vegyészeti kérdésekről. - És csoportosan? Például az ebédlőben, vagy azon a kiránduláson, amit

1966 nyarán tettek 12 kolléga és kolléganő társaságában a Neamt-hegységben?

- Akkor voltunk utoljára együtt - nézett fel komoran Pantelimon. - Amikor visszatértünk Bukarestbe, már semmi sem volt köztünk. - És nem került szóba semmilyen meghökkentő dolog akkor? Semmire

sem emlékszik? Például Magheru doktorra, akit aztán áthelyeztek Slatinába? A maga kollégái szerint barátok voltak...

- Nem voltunk barátok. Egyébként, ha tudni akarja az igazat, miatta váltam el Alexandrától...

Nástase nem vette le róla a szemét, és lassan csóválta a fejét. - Ennek ellenére maga nem szakított véglegesen Irineu elvtársnővel.

Időközönként írt neki... - Képeslapokat - mosolygott Pantelimon. - Ugyanis gyűjtötte őket... - Tavaly még egy könyvet is küldött neki... - Egy német nyelvű brosúrát, tudtam, hogy érdekli... Örömet akartam

szerezni neki. - De már nem kapta meg, mert időközben Irineu elvtársnőnek megint

megváltozott a címe. Svédországba ment kiküldetésre, és kint maradt... Pantelimon elsápadt, beletúrt a hajába, és kezdte letörölni az

esőcseppeket, mintha akkor eszmélt volna rá, hogy vizes a haja. - Nem tudta, hogy Svédországban maradt? - Nem - válaszolta szórakozottan. Nedves kezére nézett, és zavartan a térdére ejtette. - Ha még mindig vizes a haja, akkor egészen biztosan megfázik - mondta

Nástase, és felállt. - Adok egy aszpirint. Pantelimon engedelmesen lenyelte, és egy hajtásra kiitta a pohár vizet. - Köszönöm - mondta, és a poharat az íróasztal sarkára tette.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 80

- Viszont a helyzet az, hogy nem tudott megbarátkozni a svéd éghajlattal, és továbbállt. Jó messzire ment... A jelek szerint Ugandában telepedett le...

VI. Miután magnószalagról meghallgatta a beszélgetést, Ghibercea hátranézett:

- Miért mondta neki, hogy Ugandában telepedett le? - kérdezte. - Találomra. Látni akartam, hogyan reagál. - Jobban nem is reagálhatott volna... Vagy nem tud semmit, és ebben az

esetben a saját szavaival élve buta; vagy olyan mesterien játssza meg magát, hogy - szintén a saját szavaival élve - elképzelhető, hogy félbolond...

Elhallgatott, felemelte a fejét, és a mennyezetet bámulta. - Az idő telik, a titkos lapszámok - igaz, rendszertelen időközönként, de -

megjelennek, mi pedig ugyanott tartunk, ahonnan három hónapja elindultunk, amikor felfedeztük az első hamis lapszámot.

Nástase, ahogy ült, kihúzta magát, aztán látva, hogy egyre csak tart a csend, összeszedte bátorságát:

- Engedelmével, ezredes elvtárs, mégis megtudtunk ezt-azt. - Például? - Például azt, hogy kapcsolat van Slatina és a Hadsereg Múzeuma

között... - Ha legalább biztosak lehetnénk benne... - ... Vagy azt, hogy a szövegben végzett változtatások és főként a

sajtóhibák egy kódot alkotnak, amelynek segítségével üzeneteket továbbítanak.

Ghibercea lassan az ablak felé fordította a fotelt, és továbbra is a mennyezetet nézte.

- A szövegben végzett változtatások - ismételte tagoltan. - A legfontosabb egyben a legtitokzatosabb is: „Világ álmodozói, egyesüljetek!” Vagy, ahogy maga mondja, főleg sajtóhibák: „származás” helyett „támadás”, „csavar” helyett „zavar”, meg ilyenek. A legtöbb esetben egy betűvel kevesebb vagy kettővel több...

- A kódnak megfelelően - sugallta félénken Nástase. - A különleges ügyosztály azonban három hónap alatt sem fejtette meg a

kódot. Nástase megint kiegyenesedett. - Legalább annyit tudunk, hogy üzeneteket küldenek bizonyos felforgató

csoportoknak; nagyon valószínű, hogy szabotázsakciókat szerveznek, vagy ami még valószínűbb, összeesküvést készítenek elő...

Ghibercea határozott mozdulattal fordította Nástase felé a fotelt, és szemöldöke alól figyelmesen nézett rá.

81 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Nagyon jól tudja, elvtárs, hogy ha létezik is osztályellenség, és ha vannak is bűnös szabotázsakciók, az utóbbi három hónapban semmilyen változás nem tapasztalható. Zajlik az élet, mintha a hamis lapszámok nem is léteznének vagy nem lennének forgalomban. Minden bizonnyal titkos államellenes akcióról van szó. Csak éppen látható eredmény nélkül...

- Lehet, hogy még nem léptek akcióba - tűnődött Nástase. - Az is lehet... A szervezett akció elmélete mellett szóló egyetlen

bizonyíték Zevedei... - Én is ezt mondtam... - De nem abban az értelemben, ahogy maga állítja - folytatta Ghibercea. -

Az elején követték el a hibát, amikor nem vigyáztak, és Zevedei rádöbbenhetett, hogy sok mindent tudunk róla, és minden lépését figyeljük. Jó, hogy nem tartóztatták le! Még az hiányzott volna!... Mindenesetre Zevedei magatartása arra enged következtetni, hogy létezik egy titkos szervezet, amelynek közvetlenül vagy közvetve ő is tagja. Ha nem így lenne, azt kellene gondolnunk, hogy őrült; márpedig biztos, hogy nem az.

- Ezzel együtt... - kezdte félénken Nástase. - Akik nem ismerik olyan jól, magának adnának igazat - szólt közbe

Ghibercea. - Mert mi értelme lenne leszólítani az embereket a mátásari-i élelmiszerüzlet előtt - amelyről tudja, hogy maga figyeli -, és megkérdezni tőlük, melyik évben vagyunk, szóba hozva ezzel a hamis lapszámokat? És mi értelme lenne a pelerinjének, amelyen két folt éktelenkedik a vállrojtok helyén? Mindenki emlékezni fog rá azok közül, akik valaha találkoztak vele és hallották beszélni az 1966-os lapszámokról. Úgy viselkedik, mintha fel akarná hívni a figyelmet magára, mégpedig úgy, hogy ne felejthessék el. Főleg, amikor olyasvalaki, mint maga, természetesen szolgálati kötelességből a Luceafarul utca 13-hoz irányítja küldönceit, és fennhangon ismételgeti a címet.

Nástase megint kiegyenesedett. Magyarázkodni készült. - Tudom, ezt kellett tennie, de hiba volt... Azonban térjünk vissza ahhoz,

hogy mi Zevedei célja! Egyetlen lehetséges magyarázat van: emberünknek megszakadt a kapcsolata az ügynökével vagy felettesével. Tudja, hogy valahol itt, a fővárosban van, és állandóan jelzéseket küld neki. Maholnap valószínűleg egész Bukarest tudni fog róla. Zevedei pedig reméli, hogy egyik éjszaka találkozik majd azzal, akire vár...

- Éjjel-nappal figyeljük mindkét lakást - mondta Nástase. - A 13-as és a 13/b szám alattit is. Megfigyelőink ott vannak a 10-es, 12-es és 14-es számok alatt. Követtünk, és szükség esetén ki is hallgattunk mindenkit, aki felkereste Zevedeit vagy szomszédját, Ioan Roatát. Éjszaka pedig nem kereste őt senki. És ő sem mozdult ki soha este 10 után.

- Ezt én is tudom - vágott a szavába Ghibercea. - De egyszer, éjjel vagy nappal csak kapcsolatba lép majd az összekötővel, akire vár. Máskülönben...

- Tehát összeesküvésről van szó - mondta Nástase, hogy megszakítsa a csendet.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 82

- Bizonyos értelemben igen. De ha az, Zevedei pedig elvesztette a kapcsolatot, és állandóan keresi, hogyan lehetséges, hogy ma, május 26-án már 14 városban találtak lapszámokat, Bukarestről nem is beszélve? Hogyan lehetséges, hogy...

Elhallgatott, és ujjaival dobolni kezdett az íróasztalon. Aztán megnyomta a telefon balján lévő gombot, és amikor az ajtó kinyílt, anélkül, hogy arra fordult volna, azt mondta:

- Hozza be az utolsó dossziét a különleges ügyosztály jelentéseivel! Némán várakozott, és továbbra is különös ritmusban dobolt, mintha

felváltva játszott volna egy csembalón és egy dobon. - A legutóbbi dosszié ugyanolyan semmitmondónak tűnik, mint a múlt

heti - suttogta, miután átlapozta az első oldalakat. - Feljegyeztek minden sajtóhibát, táblázatokat és statisztikákat készítettek, tanácsot kértek két kiváló matematikustól, sőt egy számítógép-szakértőtől is... És még mindig semmi. Nem tudunk semmit!

- Semmi szükség már erre a színjátékra, Nástase elvtárs! Tudja, mire gondolok - tette hozzá egy kis szünet után, kissé halkabban. - Megértettük mi is, megértették odafent is, aztán még feljebb is... Már régen megértették ezt. Az egész országban nincs és nem is lehet olyan nyomda, ahol ilyen hamis lapszámokat nyomtatnak. Tehát legalább azzal a feltevéssel vigasztalódhatunk, hogy a hamis lapszámok talán az egyik bukaresti nagykövetségről származnak. Az egyik baráti... vagy kevésbé baráti ország követségéről - tette hozzá, és megpróbált mosolyogni.

- De ez csupán feltevés... Nástase megkockáztatott egy közbeszólást: - A festéket azonban Slatinában gyártották... - Ha legalább ebben biztosak lehetnénk! - kiáltotta Ghibercea. - Mégis,

tegyük fel, hogy ugyanarról a festékről van szó! De hol a nyomda, és hogyan oldják meg a terjesztést? És miért, mi célból?! Cuiprodest? - ha esetleg tanult latinul a gimnáziumban, és emlékszik erre. Cuiprodest? „Világ álmodozói?” ...De hol vannak? És kik ők?...

VII. Pantelimon - mint minden nap - néhány perccel dél előtt, határozott léptekkel haladt Ulieru irodája felé. De ahogy közeledett, lassított. Amikor a felvonóhoz ért, a falnak támaszkodott, és kinyitotta az újságot. De nem sikerült olvasnia. Időnként felnézett, és az ingaórát figyelte. Aztán összehajtotta az újságot, és komótosan az ebédlő felé indult. Az utolsók között ért oda, és étvágytalanul, gyorsan evett, fel sem nézett a tányérból. Ha

83 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── valaki megszólította, ijedten felriadt, és pislogva próbált mosolyogni. Végül mindig a legközelebbi esernyőbolt felől érdeklődött.

- Tehát igaz, amit beszélnek - szólalt meg Ulieru a háta mögött. - Mindenáron esernyőt akar venni.

Ulieru erőteljesen megszorította a kezét, és komoran nézett rá. - Mi van magával? Mintha egy másik bolygóról pottyant volna ide. - Visszatért az álmatlanság - válaszolta komoran Pantelimon. - Nástase elvtársnak igaza volt: a múlt héten megfáztam. Átáztam, és bár

kaptam tőle egy aszpirint, vizes volt a hajam, főleg a tarkómon, és megfáztam. Ezért akartam annyira venni egy komoly esernyőt. Esetleg azok közül - mutatott néhány ernyőre.

Amikor kiértek a boltból, Ulieru azt mondta: - Ha nincs más dolga, jöjjön velem!... Már egy hete nem találkoztunk - folytatta halkabban. - De ezalatt többet tudtam meg magáról, mint két év

alatt. Pantelimon hirtelen kíváncsi tekintettel fordult felé. - ... És biztos vagyok benne, hogy maga is ugyanolyan sokat tudott meg

rólam - folytatta Ulieru mosolyogva. - Mert bár nem találkoztunk, közvetítő segítségével tartottuk a kapcsolatot. Nástase mindenről beszámolt, amiről magával beszélgetett, néhányszor pedig bekapcsolta a magnót, és azt kérte, hogy bizonyos részekhez fűzzek magyarázatot. Nincs kétségem afelől, hogy ugyanez történt magával is...

- Ugyanez - suttogta lehajtott fejjel Pantelimon. - Pontosan ugyanez... - Ne legyen lelkifurdalása! Ilyen időket élünk... - mondta Ulieru. Elfordította a fejét, megállt, és nagyot sóhajtott. - Azonban nem ezért kerestem meg. A maga magyarázatai érdekelnek. - Miféle magyarázatok? - kérdezte ijedten Pantelimon. - Minden, amit Zevedeiről mondott. Érdekfeszítő. Még halkabban folytatta: - Szóval jól ismeri őt. Mikor találkozott vele? - Egyáltalán nem ismerem. Csak egyszer találkoztam vele, amikor

megállított, hogy megkérdezze, melyik évben vagyunk... Nástase elvtársnak viszont egész magnószalag-gyűjteménye van a beszélgetésekről, és én is meghallgattam őket; néhányat kétszer-háromszor is...

Megállt, és Ulieru felé fordult. Ezúttal széles mosoly ült ki az arcára. - Nagyon érdekes ember ez a Zevedei - folytatta váratlanul szenvedélyes

hangon. - Páratlan! Valószínűleg ezért tudok olyan nehezen elaludni. Nem telik el éjszaka úgy, hogy ne jutna eszembe, és próbálom megfejteni, hogy mit akart ezzel mondani: „15 évig politizáltam.”

- „...és ugyancsak 15 évig börtönben voltam” - folytatta Ulieru mosolyogva, - „és tudni akarom...”

- „Tudni akarom, mi értelme volt ennek a 30 évnek” - vette vissza a szót Pantelimon. „Mert mindkét periódus egységes egészet alkot.”

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 84

- Azt hiszem, ő úgy fogalmazott: „mindkét időszak” - vágott a szavába Ulieru. - De az ugyanaz.

- „Ezért érdekel az idő problematikája” - idézett tovább Pantelimon. - Az idő problematikája... Álmodozva ismételte, aztán megpróbált Ulieru szemébe nézni. - De ennek semmi köze sem lehet az 1966-ra visszadátumozott

újságokhoz... - Nástase mégis őt gyanúsítja - mondta szórakozottan Ulieru. - Gyerünk,

menjünk inkább... - Az újságok visszadátumozása természetesen bizonyos mértékig

kapcsolható „az idő problematikájához”. Viszont másra utal mindaz, amit Zevedei korábban mondott, ha őszinte volt, szerintem pedig az volt - lehet, hogy őrült, de őszinte... Nem tudom, meghallgatta-e az aznap felvett teljes beszélgetést.

- Sokat hallottam belőle, de nem tudom, hogy a teljes beszélgetés volt-e. Nyilván arra céloz, amit von Braunról mondott Zevedei...

- Pontosan! - kiáltotta Pantelimon. - Háromszor hallgattam meg azt a részt, szinte kívülről fújom. Elsősorban az őszintesége volt elbűvölő, amikor hangsúlyozta, hogy most teljesen hidegen hagyja a politika.

Ulieru közbeszólt: - Korábban mondott még valamit: „Az újságok visszadátumozásának

rejtélye tulajdonképpen nem is rejtély. Egész egyszerűen technológiai bravúr.”

- Azt hiszem, ezt később mondta, miután megjegyezte, hogy most egyáltalán nem érdekli a politika. Ez azonban nem fontos. Miután „az idő problematikájáról” beszélt, hozzátette: „Bátorítást kellene kapnom maguktól, mert nincs és nem is lehet politikai hatalma az olyanoknak, mint én, akiket érdekel az idő problematikája.”

- Emlékezzen csak, mit mondott von Braun, amikor Hitler azt kérte tőle, hogy a győzelem kivívása érdekében gyorsabban tökéletesítse a rakétákat!

Pantelimon megállt, és karon ragadta: - Azt mondta: „Engem nem érdekel, hogyan nyerjük meg gyorsabban a

háborút; engem az érdekel, hogy gyorsabban jussunk el a Holdra.” És így is történt: a németek elvesztették a háborút, de von Braunnak köszönhetően eljutottak a Holdra.

- Menjünk! - mondta Ulieru, miután még egyszer körülnézett az utcán. Pantelimon hosszú szünet után folytatta: - Mindazonáltal von Braun példáját kétféleképpen lehet érteni. Lehet,

hogy Zevedei azt akarta mondani, hogy őt érdekli „az idő problematikája”, von Braun pedig ragyogóan szemlélteti egy olyan ember győzelmét, aki messzire tekintett, átívelve az éveken, az időn. Másrészt azt lehet válaszolni Zevedeinek, hogy von Braun csupán technológiai győzelmet aratott, amit politikai hatalommal lehet formába önteni...

Ulieru közbeszólt:

85 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Ebben az esetben... - Ebben az esetben Zevedei másra gondolt, amikor von Braun példáját

emlegette... De mire? Ezért nem tudok aludni - tette hozzá rövid szünet után. - Forgolódom az ágyban, és azon tűnődöm: mire gondolhatott?

- Lehet, hogy semmire - mondta Ulieru. - Akkor még érdekesebb lenne az egész, mert anélkül, hogy akarta vagy

ráeszmélt volna, leleplezte magát. Hirtelen megállt, karon ragadta, és suttogva kérdezte: - Én mondjam meg neki, vagy megteszi maga? Ez lehet az első lépés a

kód megfejtéséhez... - Mondja meg neki maga, mert fiatal, és haladnia kell a ranglétrán! De

mondja el nekem is! Majd én is elismétlem neki, és talán meggyőződik róla, hogy nem titkolok előle semmit.

Mindketten alaposan szemügyre vették a környéket. - Von Braun, Hold, Holdra szállás - kezdte Pantelimon. - Lehet, hogy az

üzenetek továbbításához használt kód a Hold fázisaihoz igazodik. Lehet, hogy a sajtóhibák és a többi módosítás a holdnaptár alapján nyer értelmet.

- Nem értem - suttogta Ulieru. - Pedig alapjában véve elég egyszerű. Kinyitjuk az újságot, elolvassuk az

aznapi információkat: telihold, vagy első negyed, vagy utolsó negyed, aztán megkeressük a sajtóhibákat. Mondjuk, hogy ma telihold van; tehát az első sajtóhiba után számolunk 12 szót vagy betűt, és ott lesz a második, aztán a harmadik és így tovább. Lemásoljuk ezeket a szavakat, vagy talán csak a kezdőbetűket - és megvan az üzenet.

- Ez így működik? - suttogta izgatottan Ulieru. - Nem tudom, mert egyetlen hamis lapszámot sem láttam. Viszont

ellenőrizhetnék. - Menjünk! - mondta Ulieru. Elgondolkodva lépkedett, néha pedig kíváncsian, csodálattal és némi

félelemmel nézett Pantelimonra. - Gratulálok - mondta némi szünet után. - És örülök, hogy megbízik

bennem... Tudja, nem volt jó érzés, amikor előző szerelméről, Irineu kisasszonyról beszélt. Nem tudtam róla. Majdnem két éve ismerjük egymást, és nem említette...

VIII. Pantazi kezet fogott velük, aztán azt mondta:

- Ma délelőtt, a repülőgépen állandóan az járt a fejemben: mire hasonlít? Az előbb pedig, amikor beléptem ide, rájöttem: olyan, mint az a mese a

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 86

faluról, ahol megölik az öregeket. Egy kivételével mindegyiket megölték. Amikor pedig összekuszálódtak a dolgok... Ismerik a folytatást.

- Elkövettek néhány hibát - mosolygott zavartan Ghibercea. Pantazi rövid pillantást vetett rá, a fejét csóválta, aztán leült a fotelba. - A párt sosem hibázik - folytatta. Kivette a szájából a fogpiszkálót, és a

kávéscsésze szélére tette. - Csak a körülmények változnak... Tekintete körbejárt az asztalon. - És mekkora öröm látni, hogy nem feledkezett meg a kedvteléseimről:

török kávé, hab nélkül... Egy pillanatig mindenki félénken mosolygott. Aztán hat szempár sze-

geződött Ghiberceára. Pantazi alig észrevehetően remegő kézzel emelte fel a csészét, és kényelmesen, élvezettel kortyolt belőle.

- Mint a régi, szép időkben... Viszont elgondolkodtatott az a tanmese az öregek nélküli faluról - mondta Ghibercea felé fordulva. - Különgépet küldtek értem, ami azt jelenti, hogy jó nagy gond van. És mivel jobb időkben azt mondták rólam, hogy van nálam vasfű...

Mintha valaki intett volna nekik, mind a hatan félénken felnevettek, és Ghibercea tekintetét keresték.

- ...Nyilván azt hitték, hogy egyszerűen előveszem a zsebemből, megérintem vele a lakatot, és mintegy varázsütésre minden zár kinyílik.

Kiitta a csészét, aztán Ghiberceához fordult: - Miről van szó? Ghibercea átnyújtott neki egy dossziét. - Azt hiszem, már tudja, miről van szó. Pantazi kinyitotta a dossziét, kivette a Scinteia egyik példányát, egyetlen

pillantással átfutotta, aztán gondosan visszatette. - 1966. június 6-i - mondta. - Három napja jelent meg és került forgalomba - jegyezte meg Ghibercea.

- Nem hallott a Scinteia hamis lapszámairól? Pantazi fogta a fogpiszkálót, darabokra törte, és lassan, elgondolkodva

rágni kezdte. - Két éve ellenőrzőm a maga által is ismert üzemek dolgozóinak

személyazonosságát, és tanulmányozom a dossziéikat. Nem sok időm marad másra... Persze sok mindent hallottam én is, mint mindenki más. De nem tudok semmi biztosat - tette hozzá, és lassan, gondosan a kistányér szélére kezdte rakosgatni a fogpiszkáló darabkáit.

Ghibercea egy félig kopasz fiatalemberhez fordult, aki az asztal végén ült, és fekete szemüveget viselt.

- Kezdje maga, Dumitraşcu! Miközben hallgatta, Pantazi a dossziét lapozgatta. Néhány perc múlva

felemelte a kezét, és félbeszakította: - Ezeket a hamis újságokat - ahogy maguk nevezik - vagy a Scinteia

nyomdában nyomtatták, vagy valamelyik bukaresti követség szerezte be őket. Ghibercea sokatmondóan mosolygott.

87 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Mi is így gondoljuk. És mivel biztosak vagyunk benne, hogy nem a mi nyomdánkban készültek, azon tűnődünk, hogy miért hozta be és terjesztette őket egy követség. Hallgassa csak tovább...

Pantazi újabb fogpiszkálót vett elő a zsebéből, és lehajtott fejjel, félig csukott szemmel hallgatta a különleges ügyosztály vizsgálódásainak eredményeit: a papír és a festék elemzését, a sajtóhibák statisztikáját és azt, hogyan próbálták megfejteni a kódot, amellyel az üzeneteket továbbítják.

- De honnan tudjuk, hogy üzeneteket továbbítanak? - kérdezte Pantazi. - Máskülönben mi értelme lenne ezeknek a jelentős erőfeszítéseknek,

hogy néhány ezer hamis példányt nyomtassanak és szétosszanak az egész országban? - mondta Ghibercea. - Mert vannak ám itt más dolgok is. Figyeljen csak!

Pantazi az íróasztalra támasztotta könyökét, diszkréten szopogatta a fogpiszkáló végét, és figyelt.

- Mi van Zevedei pelerinjével? - kérdezte hirtelen. - Régebben én is ismertem őt...

Ghibercea intésére Nástase kinyitotta a nála lévő dossziét, és felolvasott néhány sort, a képernyőn pedig megjelent Zevedei, amint sugárzó arccal éppen kilép a mátásari-i élelmiszerüzletből, és vállára teríti pelerinjét.

- Alapvetően nem ilyen vidám természetű - tette hozzá Nástase. - Aznap azonban sonkához jutott... A kimerevített képen Zevedei mosolyogva tartotta bal kezében a

csomagot, jobbjával pedig éppen pelerinjét igyekezett elrendezni magán. Nástase magyarázott:

- Egyik nagybátyja, Bruno Flondor ezredes pelerinje volt, aki az osztrák-magyar hadseregben szolgált. Most azonban szerintem jó lesz, ha meghallgatja az első beszélgetések egyikét - mondta a magnóval babrálva. Aztán Zevedei hangja hallatszott: „15 évig politizáltam, és ugyanannyit ültem börtönben... Ezért meg kell értenem az idő problematikáját...”

Néhány perccel később Pantazi még egyszer meg akarta hallgatni a von Braunról szóló részt. Mindenkinek hoztak még egy kávét. Pantazi lassan szürcsölgette, miközben Nástase felolvasta neki a Pantelimonról szóló anyagot. Rendes családi háttér. Szülei munkások a Zsil völgyében. Kitűnő tanuló volt, bár politikai szellemnek híján. Még mielőtt doktorált volna, a „C” részleg elfogadta egyik elég merész tervét. Hat hónapos kutatás után annyira váratlan eredmények születtek, hogy a tervet elsőbbséggel átadták az „A” részlegnek, Pantelimont pedig kinevezték laborfőnöknek, és egyetemi tanársegéd lett. Ismeretlen okból felbontotta a jegyességet laboratóriumi kolléganőjével, Sanda Irineu elvtársnővel. 1967 novemberében lett gyanús, azóta megfigyelés alatt áll. Nincsenek barátai. Csak a számviteli igazgatóságon dolgozó Ulieru elvtárssal szokott találkozni, néha beszélgetnek az ebédlőben.

- Hogy néz ki? - kérdezte Pantazi.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 88

Megjelent a képernyőn: előbb a matásari-i élelmiszerüzlet előtt, aztán a laborban, amint éppen komoly képpel vizsgálja egy retorta tartalmát, aztán Ulieru társaságában sétálva, végül pedig egy fiatal lánnyal, amint épp megfogja a karját, mintha át akarná ölelni.

- Ő Sanda Irineu elvtársnő - mondta Nástase. - Négy évig tanult a moszkvai Vegyészeti Egyetemen. Szakterületei az anilinek és a festékek. 1967 novemberében egy kongresszusra küldték Stockholmba, és onnan már nem jött vissza. Jelenleg Ugandában van. Képes levelezőlapokat gyűjt az egész világról.

Ezek után Nástase összefoglalta az Ulieruval és Pantelimonnal folytatott saját beszélgetéseit, miközben a dossziét lapozgatta, és időnként hosszú mondatokat olvasott fel. Pantazi kérésére néha bekapcsolta a magnót, és hallgatták a szöveget. Negyed órával később, miután másodszor hallgatta meg Pantelimon elméletét a holdfázisok alapján megalkotott kódról, Ghibercea felé fordult:

- És? Kipróbálták? Ghibercea mosolyogva vállat vont. Látszott, hogy elégedett. - A különleges ügyosztály még azon az éjszakán, vagyis június 3-án

hajnalban megkezdte a számításokat, az előző nap reggeli hamis lapszám alapján. Semmi eredmény. Átvizsgálták az összes korábbi lapszámot is. Semmi... Pantelimon elmélete elég ötletes, de a kódot, ha létezik egyáltalán, még nem sikerült megfejteni...

Pantazi gondolataiba merült. Senki sem merte megtörni a csendet. Végül megszólalt:

- Mielőtt folytatnánk, be kell vallanom valamit: hiába hívtak ide. Nem tudok segíteni. Az ok egyszerű: ez az ügy túlmutat az ország határain. Én pedig nem vagyok jártas nemzetközi ügyekben. Néhány baráti ország titkosszolgálataitól kellene tanácsot kérniük...

- Rég megtettük - válaszolta Ghibercea. - Mást nem is tehettünk volna, mert ők is megtudták, valószínűleg néhány órával később, mint mi. Ők is ugyanazokat a nyomokat követték: a festékgyárban történt robbanás; az a per amelyet a Hadsereg Múzeumának helyettes igazgatója ellen folytattak; a nyomda és az újságterjesztés megfigyelése. Mindenütt találkoztunk velük. És nagyon valószínű, hogy ők is használtak elektronikus számítógépet... Eredménytelenül.

Pantazi nyugodtan rágcsált egy fogpiszkálódarabot. - Ennek ellenére csakis nemzetközi ügyről lehet szó. Kis ország a miénk,

belső ellenségeinket régóta megsemmisítettük vagy cselekvésképtelenné tettük. Elképzelhetetlen, hogy az utóbbi három-négy hónapban az orrunk előtt meg tudtak szervezni egy ilyen méretű felforgató akciót, mégpedig olyan technikai eszközökkel, amelyeket sok ország megirigyelhetne...

Ghibercea diadalmasan nézett körül, miközben hallgatta. - Mi is ugyanezekre a következtetésekre jutottunk - mondta. - Viszont

szüntelenül felmerül a kérdés: Miért? Mi célból? Ha a hamis lapszámok

89 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── felforgató üzeneteket továbbítanak, miért nem történik semmi több, vagy semmi más, mint ami az elmúlt télig történt? Egyébként pedig, legyen szó bármilyen felforgató akciókról, túl bonyolult és drága módszereket használnak.

Ghibercea bal oldali szomszédja jelentkezett. - Ha megengedi, ezredes elvtárs, kérdezni szeretnék valamit Pantazi

elvtárstól... - Mire gondolt, amikor azt mondta, hogy nemzetközi ügyről van szó?

Pantazi hosszan nézett rá, mielőtt válaszolt volna. Mintha akkor látta volna először.

- Arra, hogy talán maguk az akció szervezői sugalmazták nekünk a felforgató üzenetek és az összeesküvés ötletét.

- Nem igazán értem... - Én sem - tette hozzá Ghibercea. - Miért fáradoztak volna ennyit ezzel? Pantazi lassan maga elé húzta a kistányért. - Köszönöm - mondta. - Csak itt lehet hab nélkül inni a legjobb kávét.

Nem értem, hogyan készítik... Szájához emelte a csészét, és óvatosan szürcsölt. - És forró, mint általában. Kitűnő!... Térjünk vissza arra, amiről az előbb

szó volt! Azt mondtam: lehet, hogy vannak üzenetek, de azok nem egy országon belüli felforgató akcióra vonatkoznak. Lehet, hogy más országokban lévő más csoportoknak szólnak; és azért, hogy biztosabban célba éljenek, a mi újságunk hamisított kiadásaival küldik el őket.

Ghibercea mosolyogva szólt közbe: - Nehéz elhinni. Túl bonyolult. - Azt mondtam: lehet. Csupán feltevés. Azonban feltételezhetünk mást is. - Például? - Majd később elmondom, miután kiderülnek egyéb részletek is. Egyelőre

tudni szeretném, hogy ilyen hamis lapszámok kijutottak-e az országból. Pontosabban megtalálhatók-e a központi könyvtárak gyűjteményeiben vagy az európai kommunista újságok szerkesztőségeiben, esetleg az egész világon, mindenütt, ahová a Scinteia eljut. Gondolja, hogy megfelelő időben pontos információkat kaphatunk erről?

- Lehetséges - válaszolta Ghibercea. - De ha el is küldték, nehezen hihető, hogy eltették őket a gyűjteménybe. Az 1966-os dátum láttán azt hihették, hogy valaki hibázott vagy hanyag volt a feladáskor, és kidobták őket...

- Egy próbát azért megérne. Ha észrevették volna, hogy a hanyagság vagy a hiba megismétlődik, nyilván az újság vezetőségéhez fordulnak. Tudomásukra jutott valamilyen panasz ez ügyben?

Ghibercea kérdőn végignézett a többieken. - Igen - mondta Pantazi szomszédja, aki a kávét hozta. - Legalább két

panasz érkezett: az egyik a Mexikóvárosi Központi Könyvtárból, a másik az Unita újság szerkesztőségéből.

- Miféle panaszok? - kérdezte Ghibercea.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 90

- Egyformák: hogy időnként régi lapszámokat küldenek nekik, ezért hiányos lesz a gyűjteményük. Azonban nem jutott eszembe, hogy ennek köze lehet a hamis lapszámokhoz - tette hozzá elvörösödve.

- Mikor tettek panaszt? - A mexikóiak márciusban, az olaszok néhány héttel később. Az Unita

még a hiányzó lapszámok listáját is elküldte. Természetesen arról van szó, hogy...

- Akkor egyszerű - vágott a szavába Ghibercea, és megnyomta az egyik piros gombot.

IX. Negyed háromkor folytatták az értekezletet. Mindegyikük előtt volt egy termosz narancsszörppel és egy pohár presszókávé jéggel. Csak Pantazi-nak hoztak török kávét és egy palack hideg vizet. Szórakozottan hallgatta az egyik felügyelő jelentését azokról a városokról, ahol hamis példányokat találtak: milyen embereknek kézbesítették őket, mit mondtak a kihallgatáson. Többségük munkás vagy szervezeti vezető. Nagyon kevés értelmiségi, és szinte kivétel nélkül párttagok. Eleinte kidobták a hamis példányokat, főként, hogy néhányan az aznapi lapszámot is megkapták reggelente. Az utóbbi időben azonban megtudtak valamit, azóta pedig a székházba viszik, vagy rajongóknak adják el...

- Miféle rajongóknak? - kérdezte Pantazi. - Mindenféle embereknek, akik gyűjtik a különlegességeket. Őket is

kihallgatták. Nem tűnnek gyanúsnak, látszólag jóhiszeműek; persze sok emberrel beszélgetnek, és akarva-akaratlanul szóba hozzák az ügyet... Már minden vidéki városban tudják.

- így tudtam meg én is - mondta Pantazi, és nagy műgonddal kettétörte a fogpiszkálót. - Egyesek szórakoznak rajta, mások örülnek. Azt mondják: lám, mégis lehet szabotázsakciókat szervezni, a Securitate pedig képtelen az elkövetők nyomára bukkanni.

- Ez a legrosszabb az egészben - mondta Ghibercea. - A publicitás. Nehéz megtudni, hányan jöttek rá, hogy módosították a szövegeket, és hányan vették észre a sajtóhibákat. Sok embernek még a legfontosabb változtatás sem tűnt fel: „Világ álmodozói, egyesüljetek!”. Viszont örülnek a művelet sikerének.

- Lehet, hogy ez is a terv része - mondta Pantazi. - De ha csupán erről lenne szó!... Hallgatom magát - tette hozzá, mert túl hosszúra nyúlt a csend.

- Azt hiszem, elmondtam a lényeget - fejezte be a felügyelő, miután még egyszer átlapozta a dossziét.

91 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Pantazi gépiesen ruhája felső zsebébe nyúlt, de hiába kutatott benne. Néhány pillanattal később Ghibercea átnyújtott neki egy egész csomag fogpiszkálót. Pantazi észrevette, hogy további négy jelenlévő is felajánl neki egy-egy csomag fogpiszkálót. Elmosolyodott.

- Köszönöm - mondta. - Öröm látni, hogy nem feledkeztek meg az idegrángásaimról és a kedvteléseimről... Azonban egy pillanatra térjünk vissza fő gyanúsítottjainkhoz! Pantelimon, Zevedei, Irineu kisasszony. Ha akcióról van szó, akkor szervezet is létezik, így érthető Irineu kisasszony szerepe, a másik két-három emberé viszont nem, amennyiben Ulierut is hozzászámítjuk...

- Ami Zevedeit illeti, az ő esetében van gyanúok - mondta Ghibercea. És előállt saját elméletével: feltételezése szerint Zevedei azért viselkedik

így, mert elvesztette a kapcsolatot. Pantazi időnként fogpiszkáló-ját szopogatva, figyelmesen hallgatta.

- A maga elmélete rendkívül érdekes. Viszont azon tűnődöm, hogy nem húztak-e csőbe minket kezdettől fogva azzal, hogy hamis nyomokat hagytak maguk után: Zevedei pelerinje, a festékgyárban történt robbanás, a Hadsereg Múzeumában tapasztalt rendellenességek... És lehet, hogy van még más is, amiről nem tudok...

Nástase megszólalt: - Mindazonáltal van kapcsolat közöttük, mert abban az időben, amikor

Pantelimon menyasszonya volt, Sanda Irineu Zevedei mellett lakott, Magheru doktort pedig a slatinai festékgyárba helyezték át...

- Ez igaz - mondta Pantazi -, de lehet, hogy ez a meglehetősen gyanús kapcsolat csali volt csupán. Az lehetett a célja, hogy egy belföldi, fiktív összeesküvésre összpontosítsuk figyelmünket. így akarták leplezni a művelet külföldi forrását és nemzetközi jellegét. Ha így van, sikerült nekik, mert elvesztegettünk három hónapot...

Ghibercea kissé elsápadt. Komoran nézett rá. - Mit tehettünk volna? - Nem szemrehányásnak szántam - folytatta Pantazi. - Zevedei ügyében

végül is sikeres vizsgálat folyt, közölték Pantelimonnal a nyilatkozatokat - főként a von Braunról szóló részről van szó -, és így azonosították a kód szerkezetét...

Ghibercea ironikus mosollyal nézett körül. - Maga viccel, elvtárs - mondta még mindig mosolyogva. - Ma délelőtt

felhívtam a figyelmét arra, hogy a különleges ügyosztály éjjel-nappal dolgozott, próbálkoztak a Hold 1966-os, illetve az idei fázisaival is. Semmi eredmény. Egy árva szó sem rajzolódott ki az egészből, üzenetekről nem is beszélve...

Pantazi elgondolkodva szürcsölni kezdte a friss kávét, amit szomszédja hozott.

- Ez persze csak feltevés. Azonban mivel tudjuk már, hogy a hamis lapszámokat külföldre küldték - Mexikóba, Olaszországba és nyilván más

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 92

helyekre is -, tehát nemzetközi akcióról van szó, nem a romániai holdfázisok alapján kell számolgatnunk. Más országok holdnaptárait kell figyelembe venni, valójában nagyon is sok országét. Szerintem a különleges ügyosztály az elektronikus számítógép segítségével már ma este hozzáfoghat. A Csillagvizsgáló Intézettől megkapják majd a nagyon precíz táblázatokat a Hold fázisairól az egész Földön. A számítógépek elvégzik a többit. A szomszédjainkkal kellene kezdeni, aztán Francia-ország, Olaszország, Mexikó, Svédország... És ne feledkezzenek meg Ugandáról! - tette hozzá rövid szünet után.

Amikor a fiatalember észrevette, hogy Pantazi közeledik, összehajtogatta az újságot, keresgélt az irattáskában, aztán ráérősen felállt a pádról, mintha nem akart volna megválni a hársfa árnyékától. Komótosan, lusta léptekkel elindult az ellenkező irányba, és minduntalan visszanézett a pad felé. Csak akkor gyorsította fel lépteit, amikor a másik leült a pádra. Néhány másodperc múlva eltűnt.

- Örülök, hogy végre alkalmam nyílt találkozni magával, ráadásul itt, a hársfa alatt... - mondta Pantazi. Zsebéből elővett egy fogpiszkálót, és lassan forgatni kezdte ujjai között. - Három éve nem jártam erre... Gratulálni akartam magának, és megkérdezni: mikor fejtette meg a kódot? Hány nappal azelőtt, hogy közölte a felfedezést Nástaséval?

Pantelimon hirtelen szembefordult vele, és csodálkozva nézett rá. - Hiszen nem fejtettem meg! Nástase elvtárs azt mondta, hogy elvégeztek

minden lehetséges számítást, de mindenféle eredmény nélkül. Pantazi csendben, figyelmesen nézte néhány másodpercig, és gondosan

tördelni kezdte a fogpiszkálót. - Ne ijedjen meg, ha azt látja, hogy szopogatom, darabokra töröm és

bemocskolom a fogpiszkálókat! Ez a szokás - egyébként utálatos, ezt elismerem - az ára annak, hogy öt éve abbahagytam a dohányzást...

Komolyabb hangon folytatta: - Szóval azt mondtam, kíváncsi vagyok, hány nap telt el a két pillanat

között: amikor rájött, hogy kapcsolat van von Braun, a Holdra szállás és a holdfázisok között, illetve amikor elmondta az elméletét Nástasénak.

Pantelimon becsukta a szemét, néhányszor megcsóválta a fejét, mintha gondolatban számolt volna.

- Legfeljebb négy nap. Persze egy nappal korábban elmondtam Ulieru elvtársnak, amikor véletlenül találkoztunk az esernyőrészleg előtt...

Pantazi elégedettnek tűnt. - Szóval három nap. Három napig megtartotta magának a titkot. Miért? - Senkinek sem mertem elmondani. Egyértelműnek tűnt - úgy értem,

elvileg -, viszont képtelennek, kevéssé alkalmazhatónak. Ahogy az egyébként be is bizonyosodott...

93 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- És miért pont Ulierunak? - Mert... Hogy is mondjam? Nem állíthatom, hogy barátok vagyunk,

mindenesetre ő az egyetlen, akiben tökéletesen megbízom, akivel szóba állok...

Pantazi a szavába vágott: - Tehát ha a maga barátja, Ulieru még aznap elmondja valaki másnak,

annak a valakinek 24 órányi előnye lett volna... Pantelimon zavartan vállat vont. Pantazi folytatta: - Hagyjuk ezt! Számomra az a szenzáció, hogy maga Zevedei pele-

rinjének köszönhetően fejtette meg a kódot! Mert, ugye, már az első kihallgatáson bevallotta, hogy mély benyomást tettek magára a vállrojtok helyére varrt foltok.

Pantelimon zavartan mocorogni kezdett a pádon. - Ha nem lettek volna azok a foltok, Zevedei nem állítja meg magát a

mátásari-i élelmiszerüzlet előtt, hogy megkérdezze, melyik évben vagyunk, maga pedig ma nyugodtan végezhetné a munkáját a laboratóriumában. Nem maga lenne néhány külföldi titkosszolgálat első számú céltáblája, ugyanis olyannyira az, hogy éjjel-nappal vigyáznunk kell magára. Mert - mosolyodott el - azt hiszem, maga is rájött: azért helyezték sürgősen vidékre, azért került szanatóriumba azzal az ürüggyel, hogy tüdőgyulladása lehet, azért hozták ma Bukarestbe a minisztériumi mentőautóval úgymond kivizsgálásra, és azért hívták sétálni a parkba egy bennlakó orvos kíséretében, aki aztán javasolta, hogy üljenek le erre a padra pihenni... Gondolom, rájött, hogy mindez a maga érdekében történt.

- Semmire sem jöttem rá. Mindössze arra gondoltam, hogy gyanússá váltam azért, mert...

Pantazi a szavába vágott: - Már azelőtt is gyanús volt. Ezúttal viszont másról volt szó: meg kellett

védenünk magát. El sem tudja képzelni, milyen gyorsan eltűnhet valaki. Ma eltűnik, holnap pedig ki tudja, melyik kontinensen találja magát... Ilyen időket élünk. Mások is tudomást szereztek a maga felfedezéséről, ráadásul 24 órával korábban, mint mi...

- De számításokat végeztek... - próbált újból mentegetőzni Pantelimon. - Erre még visszatérünk. Említettem Zevedei pelerinjét, amely nélkül...

Ismerem Zevedeit, és tudtam a pelerinről is, de azt nem tudtam, hogy ilyen fokozottan is viseli télen-nyáron.

Tartott egy kis szünetet. - Jól ismerem Zevedeit. Én juttattam börtönbe. Megtudtam, hogy arra

készül, eltűnik a hegyekben, és csatlakozik egy csoport elég jól felfegyverzett szabotőrhöz. És mivel tudtam, hogy a csoportot körülzárták, megsajnáltam Zevedeit. Ifjúkora óta ismertem, és annak idején jól ismertem a nagybátyját, Bruno Flondor ezredest is. Úgyhogy azon az éjszakán le kellett tartóztatnom, és belekevertem egy kitalált összeesküvésbe. Azt reméltem, csak öt évet kap, de a tárgyaláson túl sokat beszélt, azt is, amit kellett, meg azt is, amit nem, és

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 94

15 évet kapott. Sajnáltam. Mindazonáltal életben maradt. A többieket elkapták a hegyekben, és néhány nappal később kivégezték őket.

Elhallgatott, és a szemébe nézett. - Ha találkozik vele, ne beszéljen neki erről! Régi történet, ő pedig

semmit sem tud... De az a pelerin! - kiáltotta hirtelen felemelve a kezét, mintha meg akarná mutatni neki a fogpiszkálót, melyet éppen előhúzott a zsebéből. - Többször is elolvastam mindegyik sztenogramot, hátha kiderül, miért viseli azt a pelerint...

- Egy-egy folttal a vállrojtok helyén - pontosított Pantelimon. - A vállrojtokat azon az éjszakai kiszálláson tépték le, amikor

letartóztatták. Azt az utasítást adtam, hogy keressenek valutát, ha találtak volna, mással vádolják meg, és a minimális 3 évet kapja. Zevedei azonban becsületes ember volt: ő a hegyekben akart harcolni, még egy nyomorult svájci frankot sem találtak a házában... Bár - folytatta mosolyogva egy kis szünet után - nyilván az egész városban elterjedt a hír, hogy milyen alaposan átvizsgálták a vállrojtokat, mert azóta az ilyen akciók során már nem nagyon találtak a ruhák bélésébe rejtett ékszereket vagy valutát. És az egyik legnagyobb kudarc a mi szolgálatunk történelmében éppen ez: nem gondoltunk a nemzeti viseletek gyűjteményeire, elsősorban pedig a Hadsereg Múzeumának egyenruháira. A szervezet legalább tíz évig zavartalanul működhetett. Bizalmi embereik voltak a múzeumban, továbbá nagyon jól képzett kapcsolattartó ügynökeik is. Különféle ürüggyel - molyok, por, az iratok ellenőrzése és még sok más

- bizonyos ruhadarabokat kivettek a vitrinből, és egy különleges szobába vitték őket. A többi magától értetődik... Sokan így mentették meg ékszereiket, valutáikat, egyesek még aranytartalékaikat is. A művelet persze sokba került: az elrejtett tárgyak értékének majdnem a felébe. Azonban voltak egyenruhák, amelyeket olyan sokszor bontottak ki és varrtak be, hogy az évek során kezdtek elrongyolódni. Akkor a múzeum helyettes igazgatójának támadt egy szerencsétlen ötlete: elhatározta, hogy felújíttatja őket, azonban középszerű festékeket alkalmaztak, az egyenruhák rosszabbul néztek ki, mint a felújítás előtt, a helyettes igazgató pedig azt javasolta, hogy változtassák meg a színeket. Így jöttek rá, és kitört a botrány.

- Mint egy kalandregényben - mondta Pantelimon. Pantazi furcsán nézett rá, mintha megpróbálta volna leplezni csalódását. - Mindazonáltal még mindig nem értem, miért döntött úgy Zevedei, hogy

kizárólag ezt a pelerint fogja viselni télen-nyáron. Amennyire én ismerem, tudom, ennek kell, hogy oka legyen. De mi az?... Mindenesetre hálásak lehetünk neki. A pelerinnek köszönhető, hogy maga találkozott Zevedeijel, értesült a hamis lapszámokról, von Braunról és a Holdra szállásról, és kidolgozott egy elméletet, az egyetlent, amelyet érdemes komolyan venni. Csak nem mondta el teljes egészében. Az utolsó részét titokban tartotta.

- Nem értem, mit akar ezzel mondani - suttogta ijedten Pantelimon. Pantazi megint mosolyogva nézett rá néhány másodpercig.

95 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Nem nagyon tudom elképzelni, hogy az út felénél megállt. Arra számítottam, hogy javasolni fogja Nastasénak: az üzenetek megfejtésénél vegyék figyelembe, hogyan váltogatják egymást a holdfázisok hazánk területén kívül, használják például a francia, orosz vagy mexikói holdnaptárt. Vagy az ugandait.

Pantelimon elsápadt, és hirtelen felkapta fejét. - Hiszen ez egyszerűen képtelenség! - kiáltotta. - Ha Romániában titkos

lapszámokat adnak ki esetleges kódolt üzenetekkel, azok az üzenetek csakis románul jelenhetnek meg, és románoknak szólhatnak.

Pantazi újabb fogpiszkálót vett elő. - Valóban képtelenségnek tűnik, de így van: a Föld összes holdnaptárának

feldolgozásával a számítógépek több mint 100 üzenetet fejtettek meg, és ezeket 15 nyelven írták, köztük románul is.

- Lehetetlen! - ismételte Pantelimon. - Képtelenség!... Miféle üzenetek ezek?

- Meglehetősen békések és érdektelenek. Idézetek Gandhitól, az evangéliumokból, az ENSZ Chartájából, Marcus Aureliustól, Konfuciustól és sok más hasonló forrásból... De főleg az evangéliumokból. Egyelőre 15 nyelven, de még nem vizsgálták át a teljes gyűjteményt.

Pantelimon csodálkozva hallgatta. Szeme kitágult, mintha erőlködött volna, hogy jobban lássa.

- De miért? - suttogta jóval később. - Mi értelme lenne egy többnyelvű kiadásnak, amit nálunk kódolnak és nyomtatnak, ha a románok számára megfejthetetlen üzenetek vannak benne?

Pantazi még mindig mosolygott: - Bizonyos értelemben világméretű pacifista propagandáról van szó,

melyet nemzetközi eszközökkel valósítanak meg. - De ez képtelenség, képtelenség! Egy propaganda, amely olyan bonyolult

eszközöket használ, hogy csak az elektronikus számítógép képes megfejteni az üzeneteket!...

- Számomra is homályos kissé - folytatta Pantazi. - Azonban ne felejtse el, hogy csak itt, Romániában volt szükség a számítógépek segítségére! A francia, svéd vagy mexikói olvasó segítség nélkül is megérti: megnézi a nyomtatás dátumát, utánanéz, milyen pozícióban volt aznap a Hold az ő országában, aztán a maga módszere alapján kezdi dekódolni az üzenetet. Természetesen, ha azt veszi észre, hogy az első betűcsoportoknak semmi értelme, abbahagyja az egészet; ugyanis tudja - mert előzőleg tudatták vele -, hogy az aznapi lapszámban nincs az ő országának szóló üzenet...

- Ez rettentően bonyolult! - ismételte Pantelimon. - És egyszerűen képtelenségnek tűnik, figyelembe véve, hogy az újság román nyelven jelenik meg.

- Mégis van rá magyarázat. El is mondom - tette hozzá újabb szünet után Pantazi mert maga bebizonyította, hogy tud titkot tartani, akár három napig is. A magáé viszont valóban nagyon értékes titok volt. Amit én mondok

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 96

most, az csupán feltevés, és közvetlenül nincs köze az országunkhoz. Mindenesetre jobb, ha nem mondja el senkinek...

- Becsületszavamat adom - suttogta a szívére tett kézzel Pantelimon. - Kis ország vagyunk - mondta Pantazi egy árnyalatnyi szomorúsággal a

hangjában. - És sok más országhoz hasonlóan többé-kevésbé zárt társadalmunk van. Ez a történelmi helyzet, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül... A szomszédokon keresztül történtek kísérletek bizonyos szerkezeti változtatásokra, amit a nyugatiak „liberalizációnak” neveznek. Az eredmény ismert. Viszont nehéz elképzelni, hogy ezt a „liberalizációs” törekvést teljesen meg lehet semmisíteni. És azt is nehéz elképzelni, hogy egyes nagyhatalmak nem próbálnak hasznot húzni egy ilyen törekvésből.

Elhallgatott, kivette szájából a fogpiszkáló maradványait, és gondosan egymás mellé helyezte őket a pad szélén.

- Ismétlem: amit most hall tőlem, egyszerű feltevés. És azért mondom el magának, mert maga megértette von Braun leckéjét: csak az győzhet, aki messzire lát. Maga fiatal, sok mindent lát majd az életben... Tisztázzuk: ahogy maga is mondta, mi értelme lehet a Scinteia hamis kiadásának, amelynek kódolt üzeneteit Romániában nem tudják megfejteni, és csak ritkán fogalmazzák meg őket románul? Egyetlen magyarázat létezik. Egyes nagyhatalmak bizonyos szolgálatai kísérletet hajtanak végre, és ismeretlen okokból ezt nálunk teszik. Viszont el akarják kerülni a téves értelmezést és főleg a diplomáciai bonyodalmakat, ezért az üzeneteket úgy kódolják, hogy a mi országunkban lehetetlen legyen megfejteni; mi több, politikai szempontból az üzenetek semmi fontosat nem tartalmaznak, vagyis, legalábbis egyelőre, egyszerű pacifista propagandáról van szó.

- Hihetetlennek tűnik! - kiáltotta Pantelimon. - Rengeteg költség és erőfeszítés csak azért, hogy kódolva írjanak le evangéliumi szövegeket és Gandhi-ídézeteket.

- Ha a feltevésem igaz, rendkívüli jelentősége van a kísérletnek. Később pedig elég súlyos következményei lehetnek. Rögtön visszatérek az ügynek erre a vetületére. Egyelőre elemezzük a kísérlet célját! A szervezők megpróbálják ellenőrizni, hogyan lehet bizonyos jelszavakat vagy információkat, vagy esetleg a későbbiek során precíz politikai vagy katonai utasításokat továbbítani - az egész világon. Hogyan, azaz milyen mértékig használhatnak fel egy módszert, amely egyrészt olyan egyszerű, hogy kívülről meg lehet tanulni, másrészt pedig automatikusan és a végtelenségig képes újrakódolni magát, amennyiben az ellenfél megfejti. Mert, ugye, maga jobban tudja ezt, mint én: változatlan alapon

- ez a holdfázisokra vonatkozik - végtelen számú kódváltozatot lehet megalkotni. A mi esetünkben a szavakat vagy a betűket kell számolni a sajtóhibától jobbra vagy balra, de meg lehet változtatni a számolás sorrendjét, a betűk vagy betűcsoportok alapján új rendszereket lehet kitalálni, és mindezt vég nélkül. Egyetlen dolog fontos: kell egy változatlan és könnyen hozzáférhető rendszer, vagyis olyan, amely bármelyik hosszúsági vagy

97 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── szélességi fokon rendelkezésre áll. Ahogy arra maga is rájött, az egyetlen ilyen rendszer a holdnaptár.

- De... - szólt közbe Pantelimon. - Tudom - mondta Pantazi. - Ahogy mondja, nagyon nehéz kinyomtatni a

hamis kiadásokat, törvényes vagy törvénytelen úton eljuttatni őket különböző országokba, előre tájékoztatni az olvasókat a megfejtett kódok átírásáról, és így tovább. Rettenetesen bonyolult, de ezt a rendszert sosem lehet megsemmisíteni. Ameddig van holdnaptár, ameddig léteznek nagyhatalmak, és korlátlan technikai lehetőségek állnak rendelkezésre, semmilyen üzenet világméretű terjesztését sem lehet megakadályozni. Egyelőre pacifista propagandát terjesztenek - tette hozzá mosolyogva. - Zevedeinek például fogalma sincs a kódról, viszont meg van győződve arról, hogy vallási üzenetekről van szó, amelyek a világbékét hirdetik. Mivel, miközben igyekezett megérteni, ahogy ő mondja, élete két ellentmondásos szakaszának -15 év politikai tevékenység és 15 év börtön - alapvető egységességét, arra a következtetésre jutott, hogy csakis egy világméretű összeborulás, vagyis a világbéke mentheti meg az emberiséget egy katasztrófától. Amióta először a szeme elé kerültek a három évvel visszadátumozott lapszámok, meggyőződése, hogy a világ több részén is kezdetét vette egy erős szellemi levelezés. De mivel nem tudja elolvasni az üzeneteket, időnként megkérdezi - ahogy magával is tette -, hogy melyik évben vagyunk. És reméli, hogy egy szép napon találkozik majd valakivel, aki ismeri a kódot, és el tudja mondani neki az üzeneteket...

Szomorú mosollyal tette hozzá: - Ha találkozik vele, mondja meg neki, hogy igaza volt: a legtöbb üzenet

az evangéliumokból származik, elsősorban a boldogmondások. - Boldogmondások? - kérdezte Pantelimon. - Vagyis...? - Sosem hallott Jézus boldogmondásairól? „Boldogok az éhezők, mert

megelégíttetnek. Boldogok, akik sírnak, mert megvigasztaltatnak... Boldogok a békességre igyekezők...”

- Ó, igen! - kiáltotta Pantelimon elvörösödve. - Tudom. Hallottam én is ezeket. De nem tudtam, hogy boldogmondásoknak hívják őket.

- Nyolc boldogság van - tette hozzá Pantazi, és enyhén reszkető ujjakkal helyezte a pad szélére a fogpiszkáló utolsó darabkáját. - Azt hiszem, némi erőfeszítéssel eszembe jutna mind a nyolc...

Elhallgatott, és behunyta a szemét, mintha megpróbálná felidézni és megszámolni őket.

Pantelimon csak hosszú szünet után merészelte megtörni a csendet: - Azt mondta, érkeztek üzenetek románul is. - Csak egy, azt viszont többször is elküldték: „Boldogok a lelki

szegények: mert övék a mennyeknek országa.” Pantelimon elsápadt, és kezével többször is végigsimított homlokán. - „A lelki szegények” - ismételte suttogva. - Ha nem vagyok indiszkrét...

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 98

- Nem az. Ez az egyetlen román nyelvű üzenet, és csak az ugandai holdnaptár segítségével lehet megfejteni...

- A lány kedvenc szavajárása volt - folytatta Pantelimon álmodozva. - Állandóan mondogatta nekem. Akkoriban megalázónak tűnt, és nem

értettem, miért mondja. Miért éppen nekem?... Pantazi hirtelen mozdulattal lesöpörte a fogpiszkáló darabkáit, és

megpróbálván eltüntetni, a kavicsok közé taposta őket. - Talán majd megérti egyszer - mondta. - Sok lelki szegény volt ezen a

világon. De még mindig Parsifal a leghíresebb közülük. Mert ő volt az egyetlen, aki feltette a kérdést: hol van a Szent Grál kelyhe?... Micsoda szerencsénk van a mi Grál-kelyhünkkel! - tette hozzá távoli, fáradt hangon. - Hálásak lehetünk a sorsnak, amiért ezt a Grál-kelyhet kell megtalálnunk. Gyerünk, keressük meg! Találjuk meg! - mondta, és felállt.

Kezet fogott vele, aztán ráérősen elindult. Kissé hátrahajtotta a fejét, mintha csak akkor érezte volna meg a hársfavirágok illatát.

99 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

A HÁROM NŐVÉR

ÜLÖNÖS, hogy ez jutott eszébe... Hogy ezek voltak az utolsó szavai: a három nővér...

Majdnem 39 év. Tulajdonképpen három hét híján 39. Néhány kilométerre Vevey-től, az erdőben. Ha a kutyaugatás nem téríti észhez, elment volna mellettük anélkül, hogy észrevette volna őket. Valószínűleg megint - vajon hányadszor? - megpróbálta megtalálni a rímet. Fejébe vette, hogy megtartja a teljes latin nevet: Euphorbia moldavica id est impudica... Ijedten fordult arra; egy nagy, fekete kutya rohant felé a kavicson, a háttérben pedig, magas fűzfáktól és fenyőktől félig eltakarva állt a három villa. Nem látott még ilyet. Elszigeteltnek tűntek, mégis kommunikáltak egymással, csak azt nem értette, hogyan. Lenyűgözve nézte őket, pislogni sem mert. (Néhány hónappal később Sidonia, nehezen palástolva idegességét, azt mondta neki: „Tudom, idegrángás és kész; de ha lenne egy kis akaraterőd... Ne haragudj, amiért állandóan mondogatom, de annak, aki rád néz...” „De nem is pislogok mindig.” - szólt közbe mosolyogva. ,Emikor érdekesnek találok valamit, egy festményt, egy tájképet, egy virágot...” „Nem a virágokról van szó.”

- mondta Sidonia. „Az a mesterséged...” Lehet, hogy akkor, abban a pillanatban értette meg. Elég volt hallani a szavakat: „mesterség”, „a te mesterséged”. Vállat vont. „Először is, a növénytan a szenvedélyem; másodszor, ez egy nagyon precíz tudomány... Mindenesetre biztosíthatlak, hogy ez az idegrángás, ha lehet így nevezni, nem az enyém. Nem a költőé, és nem is a természettudósé...”)

- Igen, valóban különös - mondta Hagi Pavel. - Úgy értem, az, hogy éppen akkor jutottak eszébe, amikor...

Hirtelen elhallgatott, megpróbált elnyomni egy sóhajt. - Bocsássa meg bűneit az Isten! - tette hozzá halkan. Aztán kezébe vette a borospoharat. - A három nővér - ismételgette Zalomit szórakozottan. - A három nővér!... Micsoda álomház! Itt dolgozni egy egész nyáron át, mást sem tenni, csak

írni... A kutya viszont őrületbe kergette. Néhány méternyi távolságban kerülgette, és egyre hangosabban ugatott. Nem mert ránézni, de fejét állandóan és fenyegetően felé fordította. „Te hitvány dög!” - kiáltotta neki

K

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 100

viccesen, megpróbálván jobb belátásra bírni az ebet. Aztán észrevette a kis réztáblát, amelyen ez állt: A három Grácia. „Hát persze! Értem már!”

- Mégis, miről van szó? - kérdezte Nicoleanu. - Mit akart mondani? Hagi Pavel Zalomitra nézett. - Az ifjúkor - mosolygott szomorúan. - Emlékek az ifjúkorból. Amikor

mindhárman Svájcban tanultunk. Bal kezével félszegen megdörzsölte a szemét, aztán sóhajtott, és

újratöltette poharát. - Elsőként én fedeztem fel őket - kezdte Zalomit -, de a következő

vasárnapon a többieket is elhoztam, hogy gyönyörködjenek bennük. A három Grácia. Valóban csak ez a név illett hozzájuk. Mert ők hárman olyanok voltak, mint egy család, ha érted, mire gondolok. Persze nekik is tetszett, én viszont egészen egyszerűen szerelmes voltam. Mind a háromba külön-külön és együtt is. Minden vasárnap meglátogattam őket. Egy alkalommal mindhárman eljöttünk. Havazott. Néhány tenyérnyi lehullott már, de még mindig szakadt, és amikor odabent kigyulladtak a fények - január volt, hamar sötétedett -, egyszer csak olyan érzésünk támadt a fenyők között, mintha egy norvég tündérmesében lennénk...

- Máskor is mentünk már havazásban - szólt közbe Hagi Pavel. - De sosem volt olyan szép, mint akkor.

- Nem, rosszul emlékszel - csóválta a fejét Zalomit. - Csak egyszer jártunk ott havazásban, azon a januári vasárnapon, 1929-ben vagy 1930-ban.

Hagi Pavel furcsán nézett rá. - Semmi esetre sem lehetett 1929-ben, mert még nem telepedtem le

Genfben. És 1930-ban sem lehetett, mert azt a téli vakációt itthon töltöttem... - Lehet, hogy nem ugyanarról beszéltek - mondta Nicoleanu. - Néhány év

elteltével az emlékek... Tudjátok, hogy van ez... - A három nővér azonban több mint egy ifjúkori emlék - szólt közbe

Zalomit. - Legalábbis számomra. Kiadtam egy kis verseskötetet, persze saját költségen. Egyébként nem lett sikere. Azon a nyáron egy másik, sokkal igényesebb köteten dolgoztam. Paul Valéry egészen egyszerűen lenyűgözött... Amikor rájuk bukkantam ott, a fűzfák és fenyők közötti rejtekhelyükön, azt mondtam magamban: egy egész nyáron át egyedül, mindenki elől elrejtőzve írni itt...

Hagi Pavel összevont szemöldökkel fordult felé. - Az építész nevét is kiderítettem - folytatta Zalomit -, és sokáig, talán tíz-

tizenöt évig észben is tartottam. Minden csodálatom ellenére azonban elfelejtettem. Ahogy sok minden mást is - tette hozzá erőltetett mosollyal.

Hagi Pavel többször vállat vont. - Nem nagyon értem, mire célzol - mondta. - Mindenesetre furcsa, hogy ezek voltak az utolsó szavai: A három nővér -

jegyezte meg Nicoleanu. - Igen, nagyon furcsa - vette vissza a szót Hagi Pavel. - Amikor fiatalok

voltunk, mindegyikünknek sok kalandja volt. Néhányra már nem is

101 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── emlékszünk, másokra csak félig-meddig. Miért pont a három kövérre emlékezett Aurelian? Lehet, hogy azért, mert oly sok év után megint együtt voltunk mi hárman, akik genfi tanulmányaink során barátkoztunk össze. Azonban annyi más közös svájci emlékünk volt! Miért jutott eszébe a három kövér? Főleg, mivel valójában - ahogy abban hármunkon kívül más diáktársaink is egyetértettek - csak kettő volt egyértelműen kövér. Yvonne többé-kevésbé megfelelt a huszonöt éves svájci lányokról alkotott képnek.

Zalomit hirtelen megfordította a széket, és keresztbe tette karját az asztalon.

- Azt hiszem, két teljesen különböző dologról beszélünk, amelyeknek semmi köze egymáshoz. Én a Vevey melletti három villáról beszéltem, azok voltak a három nővér, amelyek előtt oly sokszor elsétáltunk, egyszer például egy januári vasárnapon, amikor havazott.

- Most, hogy mondod, mintha emlékeznék néhány kerti törpére és egykék, zománcozott medencére... - gondolkodott el Hagi Pavel.

Zalomit unottan vállat vont. - Nem. Összetéveszted más villákkal és házikókkal. A három nővérnél

sem kerti törpék, sem medence nem volt. - Lehet, hogy keverem - mondta Hagi Pavel. - Azért remélem, emlékszel

még Yvonne-ra és Henriette-re meg egy harmadik lányra, most nem jut eszembe a neve, akikkel majdnem két éven át jól kijöttünk, sőt egyesek közülünk nagyon jól... Neked kezdetben Yvonne tetszett, de nem hiszem, hogy nagy szerelem volt...

- Igen, Yvonne... Hát persze, emlékszem a névre. De nem tudnám megmondani, hogy nézett ki... Ami pedig a másik kettőt illeti...

- Henriette elég kövér volt, de, ahogy akkoriban mondogattuk, elég ravasz is, tudta, hogyan kell csábítani. És nagyon okos is volt. Emlékszel, hogyan évődött veled, amikor mindnyájan - mi hárman és ők hárman - találkoztunk a Cafe des Vosges-ban? Először odakiáltott a társaságnak: „ Vive la Roumanie!” Aztán a szemedbe nézett, és hozzátette: „Vivent les allies!”

Zalomit szomorú, zavart mosollyal ismét vállat vont. - Sajnálom, nagyon sajnálom, de már nem emlékszem... - Rendben, értem - folytatta Hagi Pavel. - Te a költészetért és a virágokért

rajongtál. Másként szemlélted a világot, mint mi. Amúgy meg majdnem negyven éve ennek... - tette hozzá egy kis szünet után.

- Viszont emlékszem a Vevey melletti erdőre és a három nővérre is, bár bevallom, vagy huszonöt éve nem gondoltam már ifjúkorom bizonyos eseményeire...

Mindnyájan zavartan hallgattak, kerülték egymás tekintetét. Jó sokára Hagi Pavel felkapta a második üveget, és nagy gonddal, mintha attól tartott volna, hogy megremeg a keze, megtöltötte a poharakat. Aztán megszólalt:

- Ha már szóba került Yvonne, emlékszel, kezdetben hogyan szólította őket Aurelian? Deitx ou trois grasses...

Zalomit megint nagyon figyelmesen nézett rá, aztán elmosolyodott.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 102

- Akkoriban nem mondhatta ezt, mert azokban az években Aldous Huxley könyvét, a Two or Three Gracest még nem fordították le franciára. Csak később mondhatta...

- Jó, jó - szólt közbe Nicoleanu. - Mindnyájan tudjuk, hogy a memória is olyan, mint az összes többi képesség: hozzávetőleges és romlandó. Azonban térjünk vissza Aurelian Tătaru utolsó szavaihoz! Szerintetek mit akart mondani?...

- Bocsássa meg bűneit az Isten! - mormolta Hagi Pavel. - Arra célozhatott, hogy megint mindhárman együtt voltunk, hogy annyi év után találkoztunk, és éppen itt, a hegyekben, mint régen, amikor Chamonix felé másztunk.

- A Kárpátoknak ez a vidéke nem nagyon hasonlít az alpesi Svájcra - mondta szórakozottan Zalomit. - Ha egyáltalán mondani akart valamit,

valószínűleg ezt: „Tisztában vagyok vele, hogy végem, de nem félek, és ti se féljetek a haláltól.” És lehet, hogy azt akarta mondani, hogy a halál beteljesülés, minden egyes, ajándékba kapott, fennkölt képességünk tökéletes egységbe foglalása. És abban a pillanatban ez villant be neki, de az is lehet, hogy nem volt már ereje beszélni, és amikor kinyitotta a szemét, és látta, hogy mindketten mellette vagyunk, eszébe jutott a három különálló, építészetileg mégis egységes villa tökéletes harmóniája, és ezt a képet idézte fel nekünk: a három nővér...

- Jó, te költő vagy - szólt közbe Hagi Pavel. - Olyan dolgokat veszel észre, melyeket mi, többiek...

Zalomit áthatóan, összevont szemöldökkel nézett rá néhány pillanatig, aztán hirtelen felderült az arca. Elmosolyodott.

- Régóta nem vagyok már költő, ha éppen tudni akarod. Amióta azon a júliusi délutánon először megpillantottam a három nővért, egyetlen sort sem próbáltam leírni. Az vagyok, ami kezdettől fogva kellett volna, hogy legyek: botanikus. Nincs az a költészet, amely vetekedhetne a legfélénkebb virág tökéletességével és jelentőségével...

Hirtelen felállt, és kezet nyújtott nekik. - És most bocsássatok meg, de felmegyek a szobámba! Lefekszem.

Elfáradtam.

Összerezzent, mert lépteket hallott az ösvényen. Gyorsan arra fordult. Nem ismerte fel rögtön, mert mélyen a homlokába húzott svájci sapkát viselt, és vállára vetett esőkabát volt rajta.

- Szóval te sem tudsz aludni - mondta a közeledő Nicoleanu. Leült mellé a fűre, és gondosan betakarta térdét az esőkabáttal. - Itt a hegyekben még a nyár közepén is mindig hidegek az éjszakák.

Szóval jó lesz vigyázni... Zalomit nem nézett rá.

103 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Megszoktam - mondta. - A Kárpátok növényvilága a szakterületem. Amennyi maradt még belőle - tette hozzá inkább magának.

- Pont itt álltái meg pihenni, néhány méternyire a helytől, ahol... - Hány óra lehet? - kérdezte Zalomit, és hirtelen felé fordult. - Az

éjjeliszekrényen hagytam az órámat... - Nem lehet több háromnál. Egy óra múlva felkel a nap. - Tehát csak tizenkét-tizenhárom óra telt el... Képtelen vagyok felfogni,

hogyan történt - mondta néhány pillanattal később. Nicoleanu fázósan burkolózott bele még jobban az esőkabátba. - Én sem értem - mondta. - Amikor meghallottam, hogy kiabáltok, és két-

három perces rohanás után ideértem, nem hittem a szememnek. Hogy valaki így megcsússzon, és húsz-huszonöt métert guruljon lefelé anélkül, hogy megpróbálna megkapaszkodni egy gyökérben vagy egy magasabb fűcsomóban, vagy akár a kövekben... Ilyesmi csak egy tapasztalatlan városi gyerekkel történhet, aki életében először megy fel a hegyre, vagy olyasvalakivel, aki hirtelen eszméletét veszti.

- Lehet, hogy elvesztette az eszméletét... Vagy talán szívrohama volt, vagy valami más... Gondolom, ezt ki lehet deríteni...

- Kiderülhet, ha a boncolásra időben sor kerül, és a megfelelő ember végzi... - szólt közbe Nicoleanu.

Zalomit újból ránézett. - Régóta ismerted? - kérdezte. - Végül is csak három-négy éve. Persze azelőtt már találkoztam vele

néhányszor. De mivel nem volt azonos a szakterületünk, jobban mondva az övé már nem az volt, akkoriban, 1960-65 körül alkalmunk sem volt gyakrabban találkozni és megismerkedni.

- Miért mondtad, hogy már nem ugyanaz volt a szakterülete? - kérdezte Zalomit.

Nicoleanu zavart hallgatása hosszúra nyúlt. Kitartóan bajlódott esőkabátjával. Végül felállt, megkereste a kabát ujját, belebújt, és teljes hosszában begombolta.

- Mióta nem találkoztatok? - kérdezte végül. - Az utóbbi időben elég ritkán találkoztunk, néhány évente egyszer.

Viszont közös barátokon és kollégákon keresztül tartottuk a kapcsolatot; ritkán írtunk egymásnak, mert nagyon elfoglaltak voltunk, mindegyikünk a maga dolgaival és felelősségeivel törődött. Mégis, amikor Hagi Paveltól megtudta, hogy június második felében eljövök Poiana-Dorneiba, írt nekem, és azt javasolta, hogy mi hárman töltsünk együtt néhány napot itt, a menedékházban... Miért kérdezed?

Nicoleanu zavartan dörzsölgette kezét. - Arra voltam kíváncsi, tudsz-e a kutatásairól, pontosabban a tíz-tizenegy

évvel ezelőtti felfedezéseiről, amikor többen is - azok, akiknek az orvosbiológia volt a szakterülete - azt hittük, hogy dr. Tătaru felfedezte, vagy közel állt hozzá, hogy felfedezze a rák kezelési módszerét.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 104

- Régebben hallottam erről. Sőt, beszélgettünk is róla. Pontosabban én kérdezgettem, Aurelian pedig közmondásos szerénységétől bénultan egyszer elárulta, hogy ha a körülmények kedveznek neki, legfeljebb két-három éven belül kevesebben halnak majd meg rákban, mint tüdővészben vagy vérbajban.

- Igen, így van. Ezt már régóta tudták; mármint azt, hogy egy napon sikerül majd kezelni a rákot, ahogy például a pestist és a veszettséget is képesek már gyógyítani. Azt viszont nem tudom, hogy dr. Tătaru elárult-e részleteket.

- Nem hiszem. Csak annyit mondott, hogy a kísérletek nagyon biztatóak... - Sok biztató kísérlet volt már - folytatta Nicoleanu de mindenféle

eredmény nélkül. Dr. Tătaru kísérletei, amelyek tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt elkápráztattak minket, más jellegűek voltak; forradalmi módszereket feltételeztek, amelyeknek köze nem volt ahhoz, amit addig a rák tudományos gyógyításával kapcsolatban kipróbáltak. Igaz, ahogy az ilyenkor lenni szokott, titokban kellett tartani az egészet addig, amíg úgynevezett minimális sorozatokban - vagyis legalább három-öt klinikán - nem ellenőrizték a pozitív eredményeket. Szóval akkoriban egyikünk sem tudta, milyen kísérletekről van szó. Viszont megtudtam ezt-azt a módszerek előzetes feltételezéseiről. És amikor az utóbbi két-három évben kezdtünk összebarátkozni, dr. Tătaru elmondott még néhány dolgot, persze nem mindent, de eleget ahhoz, hogy megértsem: amit megtudtunk, nem mendemonda volt, ahogy azt később bizonygatták... Mert utólag azt mondták...

Elhallgatott. Mintha félt volna befejezni a mondatot. Egy ideig zavartan hallgatott. Aztán hirtelen folytatta:

- Végül is most már el lehet mondani, mert egyrészt Aurelian Tătaru már nem él, másrészt úgy tűnik (az ilyen ügyekben sosem lehet biztosan tudni, mi igaz és mi híresztelés vagy hírverés), szóval úgy tűnik, hasonló kísérletek folynak orosz és amerikai laboratóriumokban. Dr. Tătaru elképzelése röviden a következő volt: a rákot egy-egy szövet vagy szerv sejtjeinek túlzott és rendszertelen burjánzása okozza. Az élettani folyamat egészen különös, már-már ellentmondásos. Ugyanis a sejtek rohamos megsokszorozódása pozitív impulzusra, mégpedig a szóban forgó szövet vagy szerv regenerálódására utal. Egy neoplazma megjelenése, a sejtek tömeges burjánzása önmagában a szövet teljes megújulását, később pedig az egész test megújulását, vagyis megfiatalodását kellene, hogy eredményezze. Ezt a pozitív szervi impulzust viszont hatástalanítja a sejtek burjánzásának eszeveszett sebessége és az ezekből kialakuló mikro- és makrostruktúrák rendezetlen, kaotikus jellege. Mondhatni, olyan alkotó törekvéssel van dolgunk, amely hirtelen amnéziás lett, egy „álteleologikus’’ élettani folyamattal, melyből kiveszett az eredeti szándék, és amely öntudatlanul és találomra, céltalanul, tervszerűtlenül, mindenféle szerkezetet mellőzve „alkot”...

- Fantasztikus! - kiáltotta Zalomit. - Egyszerűen fantasztikus! Mennyire tetszett volna Goethének ez az értelmezés: a neoplazma mint kaotikus,

105 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── értelmetlen alkotás! És mennyire tetszett volna Aureliannak Goethe műve, A növények alakváltozása, ha olvasta volna! Sosem bocsátom meg magamnak, hogy nem erősködtem, nem győzködtem jobban, hogy beszéljen a kísérleteiről!...

- Lehet, hogy nem közölt volna többet - mondta Nicoleanu. - Egyszer azt mertem mondani neki, hogy a szerénysége már-már beteges.

- És aztán mi történt? Mert nem hallottam arról, hogy feltalálták volna a gyógymódot, és már ő sem említette azokat a biztató kísérleteket, amikor találkoztunk.

Nicoleanu mélyet sóhajtott, és kinyújtotta kezét a völgy felé, mintha mutatni akart volna valamit, aztán meggondolta magát, és nyugodtan a térdére tette tenyerét.

- Én sem tudom pontosan, mi történt, de amikor kinevezték a Giuleşti Kórház főnökének, kénytelen volt megszakítani a kísérleteket. Nem találkoztál vele véletlenül akkoriban, 1960-61 körül?

Zalomit tűnődött egy pillanatig. - Nem. Sem 1960-61-ben, sem 1962-ben. - Akik akkoriban találkoztak vele, semmilyen keserűséget nem vettek

észre rajta. Csendesen nevetett, ahogy mindig is szokott. „Amit én nem fedeztem fel, felfedezik majd mások” - mondogatta, aztán témát váltott.

„Természetesen ez végzetes volt. Régóta rá kellett volna jönnöm erre. Az én tapasztalatommal rá kellett volna jönnöm. A regionális atlasz terve, három, megjelenés előtt álló monográfia, meg minden egyéb, ami utána következett: U. mosolya, amikor meglátta C. T. I.-t, és főleg I. C. hozzászólásakor beálló csend...” Úgy érezte, arcába tolul a vére, és hirtelen arra eszmélt, hogy szembefordul Nicoleanuval:

- Végül is mit értett Aurelian azon, hogy kiigazítja a sejtburjánzás folyamatát? Milyen kísérleteket folytatott?

- Abból, ami tudok, meg amit ő mondott nekem, arra következtetek, Tătaru azt remélte, sikerül összeállítania egy szerves oldatot vagy egy szérumot, nem tudom pontosabban körülírni, szóval egy oldatot. Ezt oda kellett volna befecskendezni, ahol a sejtburjánzás kialakult, és akkor létrejött volna egy jelenség, amit mi viccesen anamnézisnek, a teleologikus ösztön ébredésének neveztünk, amely minden mikroorganizmusban jelen van... Persze ezek csak metaforák. Ő azt hitte, jó úton jár ahhoz, hogy felfedezzen egy, a szervi impulzust átalakító tényezőt. Egyszer azt mondta nekem: „Tulajdonképpen ezt a felfedezést inkább a fiatalodás orvosi előmozdításában használják majd fel, és nem a rák gyógyításában. Mert egy-két generáció múlva a rák nem lesz már társadalmi csapás, viszont a sejtek degenerálódásával és az öregedéssel kapcsolatban van még elég dolgunk...” '

- A bármilyen mikroorganizmusban meglévő teleologikus ösztön anamnézise - ismételte meg Zalomit lassan, akadozó kiejtéssel. - Ha rájött erre, mindent értett...

Hirtelen felállt.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 106

- Úgy érzem, álmodom. Valószerűtlennek tűnik minden, ami tegnap délután óta történt...

- Nekem is - válaszolta Nicoleanu, és nehézkesen ő is felállt. - Nem tudom elhinni, hogy megbotlott, és húsz-huszonöt métert csúszott a lejtőn, hiszen ott nincs is szakadék...

- Valószerűtlennek tűnik - folytatta lehajtott fejjel Zalomit -, hogy miután egy ideig a mentőt néztük, amelyben Aurelian Tătaru teste hevert, visszatértünk a menedékházba, és Hagi Pavel barátunk rendelt két üveg bort... Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy így volt, hogy ez valóban megtörtént.

Úgy érezte, épp akkor nyomta el az álom, amikor Hagi Pavel felébresztette. - Öltözz fel gyorsan! - mondta neki. - Jöttek kivizsgálni az ügyet. Au fond,

mon vieux, nous sommes suspects - tette hozzá suttogva. Amikor kilépett az udvarra, a nyári reggel fényei elvakították. Mindenki

egy komor tekintetű fiatalember körül csoportosult, aki bal kezében egy notesszel hadonászott.

- Filip Zalomit professzor elvtárs? - tette fel a kérdést. - Maga tegnapelőtt este érkezett a poianadomei növényélettani laboratórium egyik autójával. Dr. Aurelian Tătaru a teraszon várta Hagi Pavel mérnök elvtárs és dr. Nicoleanu elvtárs társaságában. Igaz?

- Igaz - mondta Zalomit, és nem mert társaira nézni. - Akkor indulhatunk. A kisteherautóval megyünk, hogy időt nyerjünk. - Nagyon közel van, Ciubotariu elvtárs, nem több egy kilométernél... - mondta Hagi Pavel. - Azért, hogy időt nyerjünk - ismételte meg Ciubotariu. Miután kiszálltak a kisteherautóból, néhány köhintés után ünnepélyesen

ezt mondta: - A félreértések elkerülése végett arra kérem magukat, hogy mostantól ne

beszélgessenek egymás között! Mutassák meg, hogyan indultak útnak ezen az ösvényen tegnap, június 22-én délután kettő-fél három körül! Azt nyilatkozták, hogy dr. Aurelian Tătaru előresietett, tehát eltávolodott maguktól. Körülbelül hány méternyire? - fordult Nicoleanuhoz.

- Nehéz megmondani. Talán negyven-ötven. Száznál semmi esetre sem több. Viszont nem láttuk a fáktól.

- Egyikük sem látta? - kérdezte Ciubotariu egyikről a másikra nézve. - Nem láttuk. - Tehát már nem látták - mondta, aztán megnyalta az ujját, és óvatosan

lapozott egyet a noteszben. - A félreértések elkerülése végett most mutassák meg, egymástól mekkora távolságra haladtak! Kezdje maga, professzor elvtárs!

107 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Eleinte egymás mellett mentünk. Aztán keskenyebb lett az ösvény, ezért egymás mögött haladtunk. Egy ideig én mentem elöl, de aztán...

Ciubotariu félbeszakította: - Ha megengedi... Aztán a másik kettőhöz fordult: - így volt? Egy ideig ő ment elöl? - Pontosan - válaszolta Hagi Pavel. - Én egy-két lépésnyire mögötte

haladtam, de röviddel később, talán öt-hat perc múlva Filip, vagyis Zalomit professzor, aki, ugye, botanikus, megállt egy fűcsomó mellett, és lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Akkor én megelőztem, dr. Nicoleanu pedig mögöttem jött.

Ciubotariu kérdő tekintettel nézett külön-külön mindegyikükre. - Akkor hát menjünk! - mondta. - Ha lehet, haladjanak ugyanúgy, mint

tegnap! Én zárom a sort... És kérem, ne beszélgessenek egymással! Körülbelül tíz perc múlva Nicoleanu kiállt a sorból, és azt mondta neki: - Kissé feljebb mentem, a fenyők közé, körülbelül ott - mutatta. - Tudja,

miért... Orvos és biológus is vagyok - tette hozzá, amikor látta, milyen komoran hallgatja Ciubotariu.

- Tehát ezért nem volt ott... - Azt hiszem, ők sem voltak ott... Ciubotariu megint kinyitotta a noteszt. - Igen, ők sem. Legalábbis ez szerepel mindegyik írásos nyilatkozatban.

És mennyi ideig maradt egyedül? - Talán nyolc-tíz percig. Aztán kiléptem, hogy utolérjem őket. - Láthatta őket távolról? - Nem. Nyilván észrevette most is, hogy két-három perces lemaradás után

egyikük sem látszik már. Errefelé többször is kanyarodik az ösvény, aztán eltűnik a fenyők között...

- Akkor siessünk! - mondta Ciubotariu. Zalomit és Hagi Pavel csendben várták őket majdnem az erdő szélén.

Hagi Pavel megszólalt: - Éppen ideértünk, amikor elfojtott kiáltás hallatszott, amit tompa zaj

követett. Akkor nem tudtuk, mi okozza. Talán ahogy a test gurult... - És akkor mindketten rohanni kezdtünk - tette hozzá Zalomit. Ciubotariu nem szólt semmit, hanem a sor élére állt, és intett nekik, hogy

kövessék. A tisztáshoz érve meggyorsították lépteiket. Úgy száz méterrel odébb egy unottan cigarettázó rendőr várakozott.

Hagi Pavel a lejtő felé mutatott. - Innen láttam meg először. Mintha nyögött volna, de most már nem

vagyok biztos benne. Egy perc sem telt el, és mindketten mellette voltunk. Nem értettem, mi történt, miért zuhant le, de úgy gondoltam, nem sérült meg súlyosan. Azon tanakodtunk, hogyan emeljük fel és vigyük el onnan. Amikor viszont megérintettem, becsukta a szemét, és nyögött.

- így volt? Nyögött? - kérdezte Ciubotariu Zalomittól.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 108

- Igen, de aztán kinyitotta a szemét, és megpróbált mosolyogni. És mivel mindketten többször is szinte öntudatlanul kérdezgettük: „Mi történt? Hogyan zuhantál le?”, leírhatatlan arckifejezéssel nézett ránk, és habozás nélkül, nagyon lassan azt suttogta: ,A három nővér...”.

- A három nővér - ismételte meg Ciubotariu -, ez szerepel a nyilatkozatokban is. De sem előtte, sem utána nem mondott semmi mást?

- Semmit. Mindketten figyeltük, hátha mond még valamit, amikor rájöttem, hogy meghalt.

- Meghalt - tette hozzá Hagi Pavel. - Miért voltak olyan biztosak benne, hogy meghalt? - kérdezte Ciubotariu. - Mindketten megjártuk a háborút - mondta Hagi Pavel. - A szívére tettem

a kezem, afféle utolsó próbálkozásként, mert még mindig képtelen voltam elhinni, hogy meghalt...

- Akkor értem oda én is - szólt közbe Nicoleanu. - Én is a szívére tettem a kezem... Nem fért hozzá kétség. Meghalt.

Csak akkor tudták meg, hogy a vizsgálat még nem fejeződött be, amikor kiszálltak a kisteherautóból. Ciubotariu közölte:

- A félreértések elkerülése végett szeretnék tisztázni még két-három részletet. Egy pillanatra menjünk be az igazgatóságra!

A rendőr ajtót nyitott, aztán becsukta maga mögött. Magukra maradtak. Ciubotariu hellyel kínálta őket, aztán leült az íróasztalhoz, és lapozgatni kezdte a noteszt.

- A maguk írásos nyilatkozataiból az derül ki, hogy bár nagyon jó barátok voltak, csoportosan elég ritkán találkoztak. Akkor viszont miért találkoztak most, nagyon sok év után először, ráadásul pont itt, şeştinán, egy hegyi menedékházban? Zalomit professzor elvtárs szerint, amikor dr. Tătaru megtudta, hogy ő Poiana-Domeiban van, írt neki, hogy töltsenek együtt néhány napot itt, a menedékházban. Nyilván megőrizte a levelet - tette hozzá Zalomitra nézve.

Aztán hirtelen Hagi Pavelhoz fordult. - És a mérnök elvtárs? Bukarestben elég ritkán találkoztak, legalábbis ezt

állítja a nyilatkozatában. - így van, hármasban elég ritkán találkoztunk. Egy ideig, amikor egyazon

kerületben, a Popa Nanban laktunk, gyakrabban találkoztam Zalomit professzorral. Dr. Tătaruval sok év után múlt télen találkoztam, de akkor többször is. Akkor említettem neki a Fáraóknál tervezett komplexumot. Pontosan százhúsz kilométernyire van innen. Március tizenötödike körül kellett volna berendezkednem ott, és meghívást kaptam Aureliantól június második felére. Azt is elmondta akkor, hogy mi hárman újra egymásra találunk majd... A terv kivitelezhetőnek tűnt

- tette hozzá szomorú mosollyal -, mert a sors úgy hozta, hogy ketten agglegények voltunk, a harmadik meg jó néhány évvel korábban elvált. Ahogy mondani szokás: ráértünk. A nyári vakációk alatt bárhol

109 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── találkozhattunk. Csak annyi kellett hozzá, hogy egyikünk eldöntse, és időben szóljon a többieknek.

- Velem is ez történt - mondta Nicoleanu. - Dr. Tătaru időben szólt... Én özvegy vagyok - tette hozzá.

Ismeretlen hang szólalt meg az ajtó előtt: - Semmi szükség rá, majd személyesen bemutatkozom. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és belépett egy középkorú, magas,

vékony férfi szőke, ritkás, teljesen lesimított hajjal. Odalépett hozzá, és kezet nyújtott:

- Emanuil Aíbini. Kutatás és hírszerzés. Leült a hosszú faasztal előtt lévő székre, és érdeklődés nélkül, futólag

ránézett a mintapéldányokat tartalmazó dobozokra. - Növényi kövületek vagy kövületnyomok - mondta Zalomit mosolyogva.

- Többségük paleozoikumi erdei pajzsika vagy fenyő. Albini érdeklődve nézett rá, mintha azt akarta volna kitalálni, milyen

szándékot igyekezett leplezni ezzel a terminológiával. - Ennyire érdekli magát? - kérdezte, és irattáskáját hirtelen elhatározással

széke lábához támasztva a földre tette. - Az ősnövénytan? - mosolygott Zalomit. - Az elsősorban a nyomozó-

botanikusokat érdekli, én viszont költő-botanikusnak tartom magam. Viszont érdekel a Kárpátok növényvilága, így aztán...

- Miért nem publikál már verseket, professzor elvtárs? - szakította félbe szelíd hangon Albini.

Zalomit közelebb húzta székét az asztalhoz. Zavarban volt, mert tudta, hogy elpirult.

- Nem gondoltam volna, hogy negyven év után emlékszik még valaki... - Piszkos párták, írta Filip Zalomit... A gimnáziumban olvastam, és azt

hiszem, azóta legalább ötször újraolvastam... - Szinte hihetetlen - mondta Zalomit egyre izgatottabban, mert érezte,

hogyan tolul arcába a vér. - Kamaszkori versek, kezdetlegesek, jelentéktelenek, Ion Barbu- és Valéry-áthallásokkal...

- Meg Dán Bottá- és mindenféle más áthallásokkal is... De nem kezdetlegesek és nem is jelentéktelenek. Mert ha azok lennének, nem olvastam volna őket ilyen sokszor... Sokat keresgéltem a korabeli folyóiratokban, de nem bukkantam Filip Zalomit nevére. Talán álnéven írt?

- Nem. Azóta semmit sem adtam ki... Tulajdonképpen az óta a nyár óta nem is írtam verseket.

Albini különös, távoli hangon folytatta: - Én is írtam verseket. Még a gimnáziumban. Meg is jelentek. Öt álnevem

volt - mondta álmodozó mosollyal. - Viszont régóta nem írok már. Ahogy

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 110

maga a múlt héten mondta a menedékházban, az maradtam, ami kezdettől fogva kellett volna, hogy legyek: kutató...

Egy pillanatig mélyen és mereven a szemébe nézett, aztán sietősen matatni kezdett belső zsebében, és elővett egy csomag cigarettát.

- Tudom, hogy maga nem dohányzik. És úgy vélem, az angol cigaretták füstje nem árt a növényi kövületeknek...

- Valóban nem. Hozzászoktak már... - mondta Zalomit, és átnyújtott neki egy égetett agyag tányérkát.

Albini kurtán nevetett, miközben az öngyújtóval babrált. - Azonban tudja meg, hogy nincs igaza a Deux ou trois grasses-szál - kezdte, miután rágyújtott. - Egy 1930 januárjában kelt levélben ezt írta

Aurelian Tătarunak. Itt a fotókópia. Kivett az irattáskából egy dossziét, melynek szélei kissé elszíneződtek. - Jobb, ha maga olvassa el - mondta, és átnyújtotta neki. Kis idő múlva Zalomit rájött, hogy nem érti, amit olvas: „Tulajdonképpen

mindketten gyanúsítottak vagyunk. Csak mi ketten voltunk ott. De nem kell félnem. Valójában nem is félek. Szerencsére már betöltöttem a hatvanat, és sebezhető vagyok, mint minden hatvan éven felüli értelmiségi. A legelső csapástól kikészülök, bármi legyen is az. Infarktus, verőértágulat, agyi vértódulás - annyi lehetőség van... Szerencsére nem vagyok már fiatal. Nem árthatnak nekem...”

- Meggyőződhetett róla, hogy Hagi Pavel mérnök elvtársnak igaza volt - mondta hosszú szünet után Albini. - A memória, ez a magas fokú, állandó árulás... Ha elhagynám az „állandó” szót, egy vers első sora is lehetne. „A memória, ez a magas fokú árulás...”

- Igen - suttogta Zalomit, miközben megpróbált magához térni. - Lehetne... Szép verssor lenne...

Albini folytatta: - Sajnos azonban mindkét feltevést meg kell cáfolnom. A magáét is, meg

Hagi Pavel mérnök elvtársét is. Dr. Tătaru utolsó szavainak semmi köze sem volt a maguk diákköri emlékeihez. Nem utaltak sem a Vevey-ben lévő három villára, sem a... három kövérre...

- Ez igaz? - kiáltotta Zalomit. - Hiszen mégis... Albini félbeszakította: - Dr. Tătaru feljegyzéseiben pontos felvilágosításokat találtunk. Ezek

szerint a három nővér a Brancovici Kórház három páciense volt, ahol 1960-ban dr. Tătaru kísérletezni kezdett a szérummal...

- De akkor... - szólt izgatottan Zalomit. - Dr. Cápátáná árulta el ezt nekem, a sebész, aki Tătaru munkatársa volt a

Brancovici-ban 1959-60-ban. És más tanúk is megerősítették: dr. Hutan, Aurelian Tătaru legközelebbi munkatársa, két ápolónő és prof. dr. Nedelcu, az onkológiai osztály vezetője.

Elhallgatott, és néhány pillanatig szórakozottan figyelte. Aztán az ablak felé nézett, és folytatta:

111 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Dr. Nicoleanu azt mondta nekem, hogy maga nem tudott Aurelian Tătaru kutatásairól. Most viszont már tudja, miről volt szó: egy kezelésről, amelynek helyettesíteni kellett volna a sugárkezelést, illetve a műtéteket. Helyettesítenie kellett volna ezeket, de a szérumot még nem kísérletezték ki kellőképpen, dr. Tătaru pedig sem a sugárkezeléssel, sem a műtétekkel nem mert szembeszállni. 1960 áprilisában a kórház egyik szárnyában prof. dr. Nedelcu elkülönített három frissen műtött nőbeteget. Más szóval dr. Tătaru és munkatársai rendelkezésére bocsátotta őket. Valamilyen véletlen folytán - amely számunkra, költők, sőt volt költők számára nem is olyan meglepő - ezeket az ötvennyolc, hatvan és hatvanöt éves betegeket úgy hívták, hogy...

Keresgélt a dossziéban, kivett egy lapot, és olvasni kezdte: - Aglae Irimescu, Frusinel Chiperii és Italia Gáldáu. Amikor dr. Tătaru

átolvasta a személyi lapokat, felkiáltott: a három nővér! A gráciák, doktor: Aglaia, Euphroszüné és persze Thalia, mert az „Italia” nyomtatási hiba... Megjegyzem: nem volt hiba, annak a nőnek a keresztneve valóban Italia volt. Tehát tulajdonképpen két vagy három Gráciával van dolgunk... Miért néz olyan mereven, professzor elvtárs? - kérdezte kis idő múlva. - Nehogy rosszul legyen tőle...

- Hihetetlennek tűnik - suttogta Zalomit, és dörzsölni kezdte a szemét. Albini folytatta: - Hihetetlennek tűnik az is, ami utána következett. Ugyanis a

jelentésekben kivétel nélkül az áll, hogy az eredmények a lehető legjobbak voltak, dr. Hut,an szerint a legoptimistább várakozásokat is felülmúlták. Mindezek ellenére azonban úgy három hét, egészen pontosan huszonkét nap elteltével a kezelést megszakították. Dr. Tătarut pedig kinevezték az újonnan nyílt Giuleşti Kórház igazgatójának.

- De miért? - kérdezte halkan Zalomit, és megint közelebb húzta székét az asztalhoz.

Albini lassan elnyomta cigarettáját a tányérkában. - Mert bizonyos embereknek nincs képzelőereje... Aztán lassan, tagoltan hozzátette: - Amikor majd bátran használjuk a képzelőerőt, akkor fog mindenütt

győzedelmeskedni a forradalom, a világ egyik végétől a másikig... A kísérletek megszakítása annak köszönhető, hogy a főnöknek, prof. dr. Nedelcunak nem volt képzelőereje, ahogy azoknak sem, akik hagyták, hogy az ő szorongása eluralkodjon rajtuk, is. Mindenki attól félt, hogy a sikeres kezelés a vallásos obskurantizmus újjáéledését idézheti elő...

- Nem igazán értem - suttogta Zalomit. - Az egészségügyi dolgozókhoz intézett egyik beszámolójában Nedelcu

professzor megemlítette, hogy Aurelian Tătaru tréfálkozásainak és utalásainak vallásos jellege volt. Még példákat is idézett. Egy alkalommal dr. Tătaru néhány orvos előtt állítólag azt mondta, hogy az édenkertben Ádámot és Évát időről időre neoplazma segítségével regenerálták, vagyis megfiatalították; hogy az emberi test a bűnbeeséssel veszítette el az időszakos

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 112

regenerálódás, vagyis az örök fiatalság titkát. Azóta pedig ahányszor csak egy hirtelen és furcsa anamnézis során a test megpróbál megfiatalodni, a neoplazma hihetetlen burjánzása rosszindulatú daganatot eredményez...

- De ez csak egy vicc volt, vagy talán egy metafora! - kiáltotta Zalomit. - Lehet, hogy nem csupán vicc volt, de ki törődött dr. Tătaru metaforáival

vagy teológiai eszmefuttatásaival addig, amíg ezek nem támogattak egy ellenforradalmi cselekedetet? Ha Nedelcu professzornak és a kádereseknek lett volna képzelőereje, felfogták volna, hogy kizárólag a szérum tudományos eredménye volt fontos. Viszont azt, akinek nincs képzelőereje, könnyen elbűvölik a közhelyek és a jelszavak. Vallásos obskurantizmus! - kiáltotta Albini, és egyszeriben vidámabb lett, mintha eszébe jutott volna egy jó szójáték. - A mágikus és vallásos babonák persze nagyon veszélyesek. Még az orosz tudósok is habozás nélkül tanulmányozták a jógik és sámánok módszereit, és a szovjet laboratóriumokban érték el a legkomolyabb eredményeket a pszichometriai és parapszichológiái kutatásokban...

Elhallgatott, és sokatmondó tekintettel próbált a szemébe nézni. Végül folytatta:

- Mi elvesztegettünk tíz évet. És minimális esélye van annak, hogy visszaszerezzük a szérum képletét. Mert miután Tătaru doktort áthelyezték a Giuleşti-be, az általa az egyetemen berendezett laboratórium egy része másik osztályhoz került, a szérumtartalékokat megsemmisítették, és mindennek tetejébe dr. Hu|an minden személyes feljegyzését elégette, és szakterületet váltott, mert úgy gondolta, hogy az Aurelian Tătaruval való együttműködés tönkretette a karrierjét. Tíz éve kizárólag gyermekgyógyászattal foglalkozik...

Albini tekintete lassan ismét az ablaküvegen túlra, a frissen festett fakerítésre tévedt, aztán tovább, a csenevész meggyfákra, melyeken alig volt levél, és csak néhány satnya gyümölcs árválkodott rajtuk, mintegy kegyeletből. Szórakozottan keresgélni kezdte öngyújtóját.

Zalomit megpróbálta megtörni a túlságosan hosszúra nyúlt csendet: - Mégiscsak abszurdum, hogy egy-két tréfa miatt vallásos obskuran-

tizmussal vádoljanak egy kiváló tudóst... - Nem egy-két tréfáról van szó. A múlt héten olvasott jelentésekből

számomra az derült ki, hogy Tătaru doktort valóban érdekelték a hittudomány kérdései. Vagy talán egy adott hittudományi kérdés, éspedig...

Elhallgatott, és hirtelen rágyújtott. Zalomit közbeszólt: - Ezt nem nagyon hiszem. Nem találkoztunk túl gyakran, de egyszer sem

tette a leghalványabb célzást sem valamilyen hittudományi kérdésre. - Nicoleanu doktor, Hagi Pavel mérnök és más ismerősök is ezt

nyilatkozták. Viszont 1960-ban, amikor kidolgozta a kezelést, előszeretettel célozgatott a hittudományra, főleg az Ószövetség tanaira, bár egyes utalásai annyira titokzatosak voltak, hogy kérdés, mit is akart mondani.

Kinyitotta a dossziét, és keresgélni kezdett benne. - Egy radiológus orvos jelentése szerint például Tătaru egyszer azt

mondta neki, idézem: „Nem értem, miért nem említette senki eddig a

113 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── legmeggyőzőbb érvet, mely azt a tételt támasztja alá, hogy a bűnbeesés az egész Természetet megrontotta: azt, hogy az állatok is lehetnek rákosak...”

- Mégis furcsa, hogy sosem... - Valószínű, hogy a kísérletek megszakítása után már nem érdekelték a

hittudományi kérdések. Ahogy minket sem érdekelnek. Egyébként, őszintén szólva, ez az incidens teljességgel feledésbe merült volna, ha mostanában nem kerül elő néhány újdonság. Elsőként olyan információk, melyek biztosnak tűnnek, mert már vagy két éve ugyanarról szólnak: hogy tudniillik Oroszországban és Amerikában nagy titokban hasonló kísérletek zajlanak.

- De honnan lehet tudni, hogy hasonlóak? - Mert legalább ennyit tudunk: egyetlen jelenlegi gyógymódot sem

használnak, és keresik a lehetőségét annak, hogy közvetlenül ellenőrzés alatt tartsák a sejtburjánzás folyamatát. Ezen hírek nyomán néhány kutatónak eszébe jutottak dr. Tătaru kísérletei, és tudni akarták, mi lett a... három gráciával.

- Én is ezt akartam kérdezni - suttogta izgatottan Zalomit. - Minden valószínűség szerint mindhárom operáció tökéletesen sikerült, a

páciensek meggyógyultak. Legalábbis ez derült ki a vizsgálatokból, melyekre hat évig jártak. Aztán 1967-től kezdve egyikük sem jelent meg az ellenőrzésen. A Brancovici orvosai azt állították, nyomuk veszett. Egyébként újkeletű vizsgálatok kiderítették, hogy Italia Gáldáut 1969-ben elütötte egy autó, és kórházba szállítás közben meghalt a mentőben, két évvel később pedig Aglae Irimescu kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol rokonai éltek. Egyelőre semmit sem tudunk Frusinel Chiperii-ről, mivel - és ezt már régóta tudtuk - Frusinel, vagyis Euph-roszüné két vagy akár három nevet is használt. Kétszer ment férjhez, az elsőtől elvált, a második viszont elhagyta, Euphroszüné elvtársnő pedig tetszés szerint cserélgette a személyi iratait. Végül megtaláljuk majd, ha él még. Viszont mit tudhatunk meg tőle?

Elhallgatott, lehangoltan kinyitotta az irattáskát, és szórakozottan becsúsztatta a dossziét.

- Semmi esetre sem tudjuk meg, milyen módszerrel sikerült Tătaru doktornak előállítani a szérumot. Ezt csak a maga segítségével tudhatnánk meg, professzor elvtárs - tette hozzá egy másodperccel később, és megint megpróbálta elkapni a pillantását.

- Az én segítségemmel? Albini váratlan elégedettséggel, melyet nem is akart palástolni, nevetni

kezdett. - Mondom: megtudhatnánk - ismételte. - Egyáltalán nem biztos, hogy

megtudjuk. Éppen maga az egyetlen esélyünk, vagyis a román tudományé... Egyébként miért utaztam volna át a fél országot ebben a rekkenő hőségben, hogy megtaláljam magát, aki elbújt ebben a nagyon szép nevű faluban, ahol beteg, félig kiszáradt meggyfák vannak?... Miért nem intézkedik, hogy gyökerestül vágják ki őket?

Zalomit zavartan vállat vont, és nevetni próbált.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 114

- Mi nem avatkozhatunk bele. A szövetkezet gyümölcsfái. Albini még mindig hosszasan, figyelmesen nézte. - Ezt akartam én is - szólt határozott hangon. - Látni akartam, amint

nevet. Mert nem tudom, mennyi ideje nem is pislog már. Azon tűnődtem, vajon akkor is így volt-e, amikor néhány kollégája, nevezzük őket U.-nak vagy C. T. I.-nek, hivatalos módon, írásban tájékoztatták magát, hogy nem nyomtatják ki az anyagot? Akkor is elfelejtett pislogni, mint most? Ráadásul a maga esetében sajnos még fantáziátlanságról sem beszélhetünk. Egyszerűen féltékenységről, a legmagasabb fokúról volt szó: akadémiai féltékenység volt, amelyet C. T. I. és I. C. egyszerre szemléltetett. Ami U.-t illeti...

Nem adott időt neki, hogy válaszoljon. A térdére tette az irattáskát, és mindkét kezével lassan simogatni kezdte:

- Amikor dr. Nicoleanu Aurelian Tătaru felfedezésének módszertani eljárásáról beszélt, maga lelkesen felkiáltott: „Mennyire tetszett volna Goethének!”. És hozzátette, hogy ha dr. Tătaru olvasta volna A növények alakváltozását...

- Igaz - suttogta Zalomit. - Nos, ez az egyetlen használható jel. - Nem nagyon értem, hogyan lehetne felhasználni. Ami akkor elképesztett

engem... - Látszólag egy tréfa - szólt közbe Albini. - De mindent meg kell

próbálnunk... Mi lenne, ha újra elolvasnád növények alakváltozását úgy, hogy közben egész idő alatt az jár az eszében, hogyan kapcsolta össze a két módszert akkor, şeştinában? Mi lenne, ha felidézné a képeket - ismétlem: a képeket -, amelyeket dr. Nicoleanu vallomásai sugalmaztak, és összekapcsolná őket Goethének A növények alakváltozásában használt módszertani eljárásával? Ne törődjön az ősnövénytani laboratóriumban folyamatban lévő munkákkal! Az egyetem máris korlátlan idejű szabadságot biztosított magának személyes kutatások céljából, amelyek Goethe növénytani munkásságát vizsgálják. Holnaptól visszatérhet Bukarestbe. Ma este vagy legkésőbb holnap délelőtt megkapja a táviratot.

Felállt, kezet nyújtott, és az ajtó felé indult. Néhány lépés után azonban megállt, kotorászni kezdett a felső zsebében, és kivett egy névjegykártyát.

- Ez a személyes telefonszámom. Hívjon fel, mihelyt valamilyen fontos vagy kevésbé fontos közölnivalója van! Éjjel-nappal - tette hozzá mosolyogva, némi szomorúsággal a tekintetében.

* * *

Zajosan forgolódott az ágyban, mint régen, kamaszkorában, amikor szabadulni akart egy képtől, egy gondolattól. Forgolódott, hogy ne hallja, amint nagyon közelről azt suttogja neki:

- Mondja utánam! Mondja utánam... - Ki maga? - kérdezte.

115 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Calinic vagyok - suttogta. - Jól ismertem Tătaru doktort, itt találkoztam vele néhány nappal azelőtt, hogy a barátai, vagyis maguk megérkeztek. Mondja utánam - ismételte -, de hangosan, minél hangosabban: „Azt hallottam, jól ismered a cráciunai erdőt...”

- Azt hallottam, jól ismered a cráciunai erdőt - kiáltotta, mintha egy süketnek beszélne. - Vezetőre van szükségem. Este visszahozlak autóval...

Senki sem volt a közelben, de amikor kiabálni kezdett, valaki a teraszon lévők közül kíváncsian fordult arra. „Lehet, hogy csak mostantól lettünk mindketten gyanúsítottak. Vajon miért volt szükség ilyen óvatosságra? Az országúttól húsz méterre jobbra és balra nem volt senki. Elmondhatta volna suttogva azt, amit mondott, aztán beülhetett volna az autóba...”

- Akkor is láttam magát, Szent Iván napján - kezdte Calinic, és beindította a motort. - Láttam magát a mentő mellett, aztán fent, a menedékháznál a teraszon is, de nem mertem odamenni. Nem volt egyedül...

Furcsa, hogy ő viszont nem látta Calinicot. Ilyen gyorsan nem felejthette el. Még messziről is olyan volt, mint egy aszkéta, aki egy freskóról lépett le. Mint Remete Szent Antal egyik tanítványa. Amikor az autóhoz ért, rájött, hogy idősebb, mint gondolta, hetven-hetvenkét éves is lehet. A haja nyilván régóta kifehéredett, mert már sárgásnak tűnt. Szakálla azonban olyan ritkás volt, hogy egy történet címe jutott eszébe róla, amit negyedik általánosban olvasott: A csupaszállú férfi szakálla. Vajon azért jutott eszébe mindez, hogy megszabaduljon Calinic perzselő pillantásától, azoknak a szinte borzalmasan kitágult, cinkszínű, mélyen ülő szemeknek a kereszttüzéből, amelyeket lázadóan emelkedő dús szemöldök védett? Olyan sovány volt, hogy szinte magasnak tűnt. Vállból megmerevedett bal karja erőtlenül lógott teste mellett, mintha valaki megpróbálta volna kitépni, hogy aztán meggondolja magát.

- Egyesek szerint a börtönnek köszönhetem ezt. De ne higgyen nekik! Isten akarata, és Ő tudja, mit tesz, tudja, hogy az embernek miért kell szembenéznie mindenféle megpróbáltatásokkal. Azért, hogy felébredjen - tette hozzá nagyon komolyan. - így ébredtem fel én is ma, még virradat előtt. Úgy mondtam magamban, mintha mástól hallottam volna: ma érkezik dr. Aurelian Tătaru barátja. így aztán volt időm odaérni a menedékházhoz - mondta némi szünet után. - Én ugyanis a hegyen túl, egy juhakolnál lakom. Nem tudom, hogy Tătaru doktor honnan tudta meg ezt, de eljött hozzám... Itt forduljon balra! Rossz az út, de mindjárt egy tisztáshoz érünk, és ott nyugodtan beszélgethetünk, senki sem hallja.

Ennek ellenére mihelyt kiszálltak, Calinic alaposan körülnézett. - Azt hiszem, jó lenne, ha magunk elé tennénk néhány gyomnövényt

gyökerekkel együtt, talán egy-két virágot is. Ha váratlanul felbukkan valaki, majd úgy teszek, mintha ezekkel kapcsolatos hiedelmekről és babonákról mesélnék magának.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 116

Megint megfordult az ágyban, de feleslegesen. Hallotta a szavakat, és egyre tisztábban hallotta, amint kétszer-háromszor megismétlődnek, miközben beszél:

- Hiedelmek és babonák, hiedelmek és babonák... Dr. Tătaru állandóan ezekről kérdezgetett. Mindig így kezdte: „Calinic atya...”. Tudja, én szerzetes voltam. Tulajdonképpen most is az vagyok, bár miután kijöttem a börtönből, már nem tartottam méltónak, hogy kolostorba vonuljak. Egy ideig az almaşi vasútvonal töltésén dolgoztam. Amikor aztán a karom már egyáltalán nem bírta, nyugdíjaztak... Szóval azt szokta mondani: „Calinic atya...”

- Jól ismerte őt? - Azokban az években, 1958-59-60-ban nagyon jól ismertem, legalább

havonta egyszer meglátogatott. Akkoriban az Antim kolostorban laktam. - És miért látogatta meg magát? Calinic nem válaszolt azonnal. Felvett egy harangvirágot, és szomorúan

mutatta neki. - Nézze csak, hogyan hervad el! - suttogta. - Milyen sok bűnt követünk el,

hogy megvédjük magunkat az emberek rosszindulatától! Ha megengedi, mindent elmesélek az elejétől kezdve... Strasbourgban doktoráltam, a Protestáns Hittudományi Egyetemen. Ezt azért mondom, hogy megértse, miért keresett fel egy szép napon Tătaru doktor az Antim kolostorban...

Abban a pillanatban úgy tűnt neki, hogy megmagyarázhatatlan módon nemcsak a hangja és a szóhasználata, hanem magatartása, fizikai jelenléte is megváltozott:

- Sok évvel azelőtt publikáltam doktori disszertációmat az Ószövetség apokriféiről. .Atyám!” - mondta. „Van egy nagy kérdésem. Miután minden apokrifet elolvastam Ádámról és Éváról, elolvastam a maga könyvét is, de biztos vagyok benne, hogy nem mondott el mindent, amit tud...” Meglepetten néztem rá, ő pedig nevetni kezdett. „Ne értsen félre”

- mondta, „de a maga könyvéből megtanultam egy dolgot: az apokrifek bizonyos tévhitekhez hasonlóan sok alapvető igazságot rejtenek. Ezek pedig azért maradtak fenn, mert titkos, ezoterikus módon rejtjelezték őket...” „Én ilyesmit állítottam?” - kérdeztem. „Nem, nem pont így mondta, és éppen ezért jöttem, hogy többet tudjak meg...” „El kell mondanom” - szóltam közbe ismét, „hogy már régóta nem érdekelnek az Ószövetség apokrifjei. Csak a hittudomány és a misztika érdekel még, a széles körű műveltség nem. Ezért lettem szerzetes...” A doktor némiképp csalódottnak tűnt. „De tud még héberül és görögül.” - mondta. „Önmagában a széles körű műveltség engem sem érdekel, az apokrifek teológiája viszont annál inkább. Én viszont sem görögül, sem héberül nem tudok, és főleg nem vagyok képzett hittudós...” Mivel elgondolkodtam, és nem válaszoltam, hozzátette: „Ez nagyon komoly és fontos dolog, atyám. Maguk, hittudósok megelégszenek a bűnbeesés teológiájával, számomra viszont másról, sokkal súlyosabb és bonyolultabb dologról szól ez az egész, mégpedig a bűnbeesés teológiájának biológiai és orvosi vonatkozásairól...” Hirtelen elhallgatott, és sétálni kezdett a szobában.

117 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── „Ugyanis, atyám, mi a mai eszünkkel tudjuk, hogy Isten nem pusztíthatta el saját teremtményét. Az ember ugyanolyan maradt, amilyen Ádám és Éva volt az édenkertben a bűnbeesés előtt. Ugyanolyan, vagyis ugyanolyan biológiai lehetőségek birtokában... Minden ugyanolyan maradt az emberi testben, atyám, tehát az öröklét rejtélyében, amellyel Ádámot megajándékozták...”

Kétségbeesetten újra megfordult az ágyban, és a szemére szorította a párnát.

- Hallgasson ide, professzor úr! - mondta neki hirtelen hangosabban. - Jól figyeljen ide, mert többé nem lesz alkalmunk ilyen nyugodtan beszélgetni!...

Dühösen szorította arcára a párnát, de még mindig hallotta: „Hallgasson ide, professzor úr!” Amikor Calinic hangja felébresztette, rájött, hogy egy ideje már nem figyel rá. Igyekezett felidézni, hogy Albini javasolta-e neki vagy sem, hogy útban Bukarest felé álljon meg a menedékháznál.

- Bocsásson meg, Calinic atya, de hirtelen eszembe jutott valami, ami szintén Tătaru doktorral kapcsolatos, valami nagyon fontos, és nem mertem közbeszólni. Azt mondta, hogy... minden megőrződött az emberi testben...

- Dr. Tătaru mondta ezt, és más alkalmakkor többször is megismételte. Mivel, bármilyen furcsának is tűnik, összebarátkoztunk, és gyakran meglátogatott. És állandóan visszatért az ő axiómájához, miszerint az Úristen nem szüntette meg véglegesen az emberi test és élet szerkezetébe kódolt rendszert. Viszont, ahogy mondta, ennek a rendszernek a következménye az örök ifjúkor és élet, azon egyszerű oknál fogva, hogy önszabályozó, ugyanakkor önregeneráló rendszerről van szó... A bűnbeesés nem tudta elpusztítani a regenerálódás mechanizmusát, csak úgy alakította át, hogy többé ne lehessen felismerni. Sőt, olyan élettani folyamatokba rejtette el, amelyek látszólag pont a regenerálódás ellenkezőjére utalnak. Bizonyos betegségekről és főleg a legveszélyesebb szervi bajról van szó: a sejtburjánzásról, a neoplazmáról.

- Igen, én is hallottam erről. De nem Aurelian Tătarutól, hanem most, a baleset után. Először dr. Nicoleanu említette... De nem értem, mi köze volt mindennek az Ószövetség apokrifjeihez vagy Ádám és Éva apokrif életéhez.

- Erről kezdtem beszélni, láttam, hogy bár szemrebbenés nélkül, mélyen a szemembe néz, máshol járnak a gondolatai. A kapcsolat a következő: az orvos úgy gondolta, hogy az apokrif könyvekben megrongált, megcsonkított állapotban ugyan, de fennmaradtak az eredeti kinyilatkoztatás egyes részei. És tőlem akarta megtudni, hogy létezik-e valamilyen kulcs, amelynek segítségével megfejthetnénk ezeket a rejtett, évezredek óta elfeledett kinyilatkoztatásokat. Például azon tűnődött, hogy Ádám és Éva apokrif életében van-e utalás az ő vagy leszármazottaik betegségeire az édenkertből való kiűzetés után.

Hirtelen elhallgatott, és néhány pillanatig bizonytalanul nézett a szemébe. - Mondja csak, atyám, hallgatom! - Tudom, csak azon tűnődtem, hogy egyáltalán van-e jogom ennél többet

mondani. Csak a gyóntatómnak beszéltem erről, ő pedig feloldozást adott,

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 118

hogy beszélhessek róla akkor, amikor más idők járnak majd, és találkozom majd azzal, aki megérti a mondanivalómat. De én öreg vagyok, és ha nem mondom el magának - aki a barátja volt - mindazt, amit dr. Tătaru tíz-tizenegy évvel ezelőtt elmondott nekem, akkor magammal viszem a sírba. Ő nem merte elmondani másnak, mert nem ismert, és nem is akart megismerkedni más teológussal...

Megint elhallgatott, és gondolataiba mélyedt. - Ha úgy gondolja, hogy jobb, ha megőrzi a titkot, nem ragaszkodom

hozzá, hogy elmondja. - Nem. Maga tudós és az ő gyermekkori barátja, szóval tudnia kell. Úgy

mondom el, ahogy a dr. Tătaruval folytatott számtalan és hosszadalmas beszélgetés során az emlékezetembe vésődött. Neki teljesen egyéni felfogása volt a betegségekről. Dr. Tătaru számára a betegségek jelentették az egyetlen lehetőséget annak visszaszerzésére, amit legelső szüléink, Ádám és Éva elveszítettek: az örök ifjúkort és a végtelen életet. Ezért akarta megtudni tőlem, mi áll az Ószövetség apokrifjeiben a betegségek eredetéről és jelentőségéről. De nekem azt is bevallotta, hogy képtelen megérteni az általa felfedezett irány teológiáját. Állandóan azt kérdezte tőlem: miért van az, hogy a közeli jövőben minden rákbeteg nem csupán meggyógyul, de regenerálódik és meg is fiatalodik, ugyanakkor viszont nagyon sok év telik majd el, mire az orvosbiológiának sikerül azonosítani, hogy milyen folyamat képes időről időre regenerálni és megfiatalítani az egészséges embereket... Érti, mire célzott?

- Azt hiszem, valamennyire értem. Egyelőre a megfiatalodás egyetlen esélye a neoplazma. És lehet, hogy ezt igazságtalannak vélte.

- Előttem nem beszélt igazságtalanságról. Viszont azt mondta, zavarja a következő tényben rejlő teológiai titok: egyelőre csak annak van esélye szert tenni az örök ifjúságra, akit a lehető legnagyobb veszély fenyeget...

Arra eszmélt, hogy félig tréfásan hozzáteszi: - És az örök életre. - Az örök életre gondolni sem mert. Viszont azt kérdezte: lehetséges,

hogy a teológiai gondolkodás elfogadja azt a következtetést, hogy maga a Teremtés dialektikája követeli meg, hogy a regenerálódási folyamat csak akkor vegye kezdetét, amikor a szervezet a halállal néz szembe?... Néha pedig eretnek gondolatok kísértették. Azt mondta: „Olyan ez, mint Luther buzdítása: kövessünk el bűnt - peccafortiter! -, mert csak így lehet részünk a megváltásban...” Én viszont közbeszóltam: „Itt álljon meg, doktor úr, mert a büszkeség bűne fenyegeti...”

- Bocsássa meg, hogy közbeszólok, de nem értem, hogy a kiváló orvos, Aurelian Tătaru hogyan jutott el a hittudomány iránti rajongásig.

- Eleinte én sem értettem, és egyik nap meg is kérdeztem tőle. „Kétségbeesésből, atyám.” - mondta. „Kétségbeesésből lettem teológus. Egyetlen más rendszerbe sem sikerült beillesztenem a felfedezésem előzetes feltevéseit és következtetéseit. Mert számomra már nem volt kétséges, hogy a

119 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── sejtburjánzás eredetileg egy regenerálódási folyamat, amelyet később leállít egy amnézia. Egy ilyen jelenséget kizárólag úgy tudunk megmagyarázni, hogy feltételezzük: az ember biológiai történetében volt egy katasztrofális mutáció. De mikor történhetett ez? Csakis a kezdet kezdetén, mert az eddig megtalált összes megkövült csontváz azt bizonyítja, hogy az első emberek hozzánk hasonlóan tudták, mi a betegség és az öregség. A mutáció tehát közvetlenül az édenkertből való kiűzetés utáni korszakban következett be. (Egyáltalán nem érdekel, hogy ez mítoszi korszak vagy sem, mivel tudós vagyok, nem hagyom, hogy befolyásoljanak a szavak.) Az amnézia volt az a büntetés, amelyről a Teremtés könyvének III. fejezetében szó van. Az emberi test egész egyszerűen elfelejtette, hogy korábban volt egy alapvető funkciója: a sejtek önregenerálódási képessége...”

Hirtelen elhatározással kiugrott az ágyból, és felkapcsolta a lámpát. Két óra huszonöt perc. „Felesleges próbálkozni. Csak nappal tudok majd aludni. Akkor már jobb, ha leírom, ami éppen eszembe jut...”

Gyorsan felöltözött, mert érezte, hogy átjárja a hideg. Leült az ágy szélére, és a térdére tette a füzetet.,Azzal kell kezdenem, amit Aurelian mondott neki az amnéziáról...” Azonban miután gyorsan írt néhány sort, komoran abbahagyta. „Mondott még valamit az amnéziáról, bár más összefüggésben, de érdekes volt... Igen, Bábel tornya.” Gyorsan visszalapozott. „Calinic atyám, Bábel tornya az amnézia legtisztább megnyilvánulása. Azok az emberek hozzáfogtak valamihez - lehetett becsvágyó, abszurd vagy gyalázatos, nevezze, ahogy akarja mindenesetre tudták, mit akarnak. Egy égig érő tornyot akartak építeni. Az Úr nagyon egyszerű módon lépett közbe: mutációt idézett elő, ezúttal az elmében. Összekeveredtek a nyelvek. Már nem értették meg magukat egymás között, nem tudtak kommunikálni. Bár nem felejtették el, mi volt a céljuk, már nem tudták megvalósítani, mert a sok ezer ember tevékenysége rendszertelen nyüzsgéssé vált, értelmetlen volt, mint egy gigantikus, iszonyú sejtburjánzás...”

írni kezdett: „Bábel tornya az amnézia legtisztább megnyilvánulása.” Aztán meggondolta magát. Sokkal egyszerűbb lesz tollba mondani, holnap, holnapután, a saját irodájában, a diktafon előtt. Abban a pillanatban rájött, hogy Calinic atya nem említette neki, hogy két-három nappal a baleset előtt találkozott Aurelian Tătaruval. Ijedten talpra ugrott. „Holnap reggel vissza kell mennem, meg kell keresnem...” De miért nem kérdezett tőle semmit? Két óra hosszat beszélgettek a tisztáson. Éppen a betegségek jelentőségéről beszélt... „Mert a gyógyulás csírája csakis a határesetekben leledzik” - mondta dr. Tătaru. És éppen akkor bukkant fel egy kirándulócsoport, akik a menedékháztól jöttek lefelé.

- Ennek a dicsőségnek a legendája a legszebb - kezdte. - Többektől is hallottam...

Néhányan megálltak mellette, hogy hallják, amit mond.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 120

- Indulnunk kellene - szólt Calinic, miután befejezte mondókáját -, ha még sötétedés előtt Cráciunára akarunk érni...

Az autóban egyszeriben eszébe jutott, milyen elégedetten bontotta fel a bukaresti táviratot. Többször elolvasta, aztán a laborba ment, hogy elmondja a munkavezetőnek. Ahogy Linné mondta: egy természettudós életének legfontosabb napjai... Az viszont biztos, hogy ezt Linné mondta, éspedig: egy természettudós életének legfontosabb napjai...

Arra eszmélt, hogy az öreghez beszél, aki már hosszú ideje hallgatott, béna karja pedig a jobb kezében nyugodott a térdén.

- Hallgatom, atyám. - Már régóta nem figyel rám, professzor úr. És most ne is beszéljünk,

amíg ilyen nehéz az út! Majd folytatjuk, amikor kiérünk az erdőből. Az erdő szélén azonban egy fiatal párral találkoztak; a lány kificamította a

bokáját, és az ajkát harapdálta, hogy ne sírjon. Elvitte őket a faluba, ahol előző éjszaka megszálltak. Azonban mielőtt a faluba értek volna, Calinic kiszállt az autóból.

- Ismerek egy jókora rövidítést - mondta, és mindkét kezét megszorította, miközben melegen és mélyen a szemébe nézett.

„Lehet, hogy akkor beszélt az Aureliannal való újabb találkozóról, amikor már nem figyeltem oda, amikor eszembe jutott a sürgöny és Linné. Majd bocsánatot kérek. Nem lesz nehéz megtalálni. ’A hegyen túl lakom, egy juhakolnál.’ Azt mondom majd neki: Atyám, bocsásson meg! Tegnap, amikor beszélgettünk...”

Nem tudta rászánni magát, hogy elmenjen az ablaktól. Odakint csendesen hull a hó, bent ég a tűz... Hat és tíz-tizenegy éves kor között nem lehetett szebben mondani. így a lehető leghelyesebb, mi több, költői: Odakint csendesen hull a hó... Nicsak, a hófüggöny mintha kezdene ingadozni, megremegni, mintha szél kerekedne! Lehet, hogy mégsem. December 20., 21. és 22. Három nap. És bármit is tesz, bármivel is próbálkozik, a harmadik elmulasztott nap lesz. Sidonia ezúttal is meghívta. Sidonia ugyanaz maradt, aki volt, és a továbbiakban is az lesz. Harmincöt éve állandóan ír neki, hogy jöjjön, de két-három évente egyszer nagy eseményekre hívja. Csütörtökön, december 22-én lesz a harmadik házasságából született egyetlen lányának, Isidorának az esküvője. „Nem utasíthatom vissza.”

A csengő hangjára felriadt, és hirtelen támadt izgalommal sietett az ajtóhoz. Amikor kinyitotta, egy idős nő mosolygott rá. Télikabátjának színe a deres szilváéra emlékeztetett, fejét vastag gyapjúkendőbe bugyolálta.

- Bocsásson meg, kérem - mondta, miközben letörölte magáról a havat -, de csak ma reggel tudtam meg a címét...

121 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Levette a kendőt, és lerázta róla a havat. Túl fekete haja még jobban kiemelte az öregedés jeleit a halántékán és az arcán. Félénken lépett a szőnyegre.

- Azonnal felismertem: maga Zalomit professzor úr. Láttam magát nyáron, a másik úriember társaságában sietett, szinte futva mentek lefelé, már attól féltem, elesik, és kitöri a nyakát, aztán odaért... Professzor úr!

- kiáltotta, és hirtelen hangosan sírni kezdett - Én öltem meg! A szent keresztre esküszöm, hogy véletlen volt, véletlen! Saját butaságom és őrültségem miatt, de én öltem meg!

- Üljön le ide, a fotelba! - szólt izgatottan, határozatlan hangon. - Nyugodjon meg! Ez nem lehet igaz. Tătaru doktor elvesztette az

eszméletét, és lezuhant... A nő sírva fakadt. Kendőjébe temette arcát. - Hozok egy pohár vizet - mondta, és kiment a konyhába. Amikor visszatért, a nő nyugodtan, térdére tett kézzel ült, és az ablak felé nézett. Ivott néhány kortyot, aztán sóhajtott, megköszönte, és

visszaadta a poharat. - Talán sejti, ki vagyok - kezdte. - Frusinel Mincu vagyok, Tătaru doktor

kezelt engem. - Beszéljen! - suttogta Zalomit, és leült vele szemben a kanapéra. - Ő kezelt a műtét után. Csak mi hárman voltunk. Mindenkinek külön

szobája volt, úgy bántak velünk, mint valami hercegnőkkel. - A három grácia - mormolta Zalomit. - Dr. Tătaru amazonoknak nevezett minket. Megkereste zsebkendőjét, és megtörölte a szemét. - Beszéljen! - mondta Zalomit. - Jó barátok voltunk. - Talán azért hívott amazonoknak, mert megkezdte a kezelést, és

mindegyikünket külön-külön felkészített. Arra a csodára készített fel, amelynek meg kellett történnie. Azért, hogy ne ijedjünk meg. És főleg azért, hogy ne érjen váratlanul. Azt mondogatta, hogy mindenki irigykedik majd ránk; hogy miért éppen mi, néhány szánalmas öregasszony, akik súlyos betegek voltak, és akiket megműtötték, miért éppen mi...

Megfordult, és mosolyogva, könnyes szemmel nézett rá. A férfit meglepte az egészséges, szép fogsor; nem kételkedett benne, hogy a saját fogai, mert most, ahogy mosolygott, látszott, hogy mindkét oldalon egy-egy szemfoga hiányzik.

- Professzor úr, ne haragudjon, megengedi, hogy rágyújtsak? - Tessék csak, tessék - mondta némi erőfeszítéssel, mert kiszáradt a szája.

Nyelt néhányszor, aztán folytatta: - Ott, maga mellett van egy hamutartó. A nő rágyújtott, és miután mélyet szívott belőle, újra sóhajtott. - Azért hívott amazonoknak, hogy felkészítsen minket. Azt mondta, időbe

telik majd, mire ez a kezelés az egészséges embereknél is beválik. Zalomit közbeszólt:

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 122

- Ez a kezelés valamilyen szérum volt, igaz? Intravénásán kapták... vagy nem?

- Két injekciót kaptunk naponta, egyet reggel, éhgyomorra, egyet meg estefelé, amikor sötétedni kezdett. A segédje, dr. Hután adta be őket, de mindig dr. Tătaru jelenlétében. Ebéd előtt pedig jött egy ápolónő, és vért vett tőlünk. Dr. Tătaru felügyelte a műveletet, és miután az ápolónő elment, egy félig teli pohárral az ágyhoz lépett, és mosolyogva átnyújtotta.

- Mi volt benne? - kérdezte Zalomit izgatottan. - Milyen íze volt? És milyen színe?

- Nem volt íze. Mintha valamilyen víz lett volna, kissé kesernyés ízű. A színe is olyan volt, mint a vízé. Lehet, hogy desztillált víz volt. Bár egyik nap Tătaru doktor azt mondta nekem: „Kútvíz. Viszont.” - csendesen nevetni kezdett, és boldognak tűnt - „...a ... kútból származik.” Nem értettem tisztán, milyen nevet mondott, és elfelejtettem.

- La Fontaine de Jouvence? - Valami ilyesmi. De most már nem vagyok biztos benne. - Mindig ő hozta magával, vagy ott volt valahol az asztalon? - Nem tudom megmondani. Mert amikor a nővér vért vett, én mindig a fal

felé fordítottam a fejem. Nem bírtam a vér látványát, rosszul lettem tőle. - Folytassa! - biztatta Zalomit. - Mi történt azután, mit mondott még? - Igen, éppen ezt akartam elmondani. Azt, hogyan igyekezett felkészíteni

minket. Aztán egyik reggel bejött, és bár megpróbált nevetni, én azonnal rájöttem, hogy lehangolt, lelkileg összetört. „Eufrosina”

- kezdte, mert, mint mondta, ez volt az igazi nevem, „Eufrosina, parancsjött fentről, hogy szakítsuk meg a kezelést. De ne aggódj! A műtét és minden, ami azt követte, meggyógyított. Csakhogy...” Láttam, hogy tétovázik: mondja, vagy ne mondja? Végül döntött, és elmondta, mert azt akarta, hogy felviduljak, és felkészüljek... Először azt kérte, esküdjek meg, hogy titokban tartok mindent, amit elmond. „Ez nagy titok.”

- mondta. Ahogy karácsonykor szokták énekelni: „Felbukkan egy csillag ott fönn, nagy titokban jön...”

Lehajtotta fejét, és szemére szorította zsebkendőjét. - Beszéljen - suttogta Zalomit -, folytassa! Jó barátok voltunk, még

ifjúkorunkból, amikor mindketten külföldön tanultunk. - Megesküdtem. És akkor is titokban tartom, ha ő, dr. Tătaru nem kérte

volna külön. Azt mondta: „Eufrosina, ez a kezelés jó, de a felénél megszakítottam. Tehát félbe maradt az, amit elkezdtem. Azért mondom el ezt, hogy tudd, és ne félj: ti, a három amazon úgy éltek majd ezután, mint a virágok: ahogy a Nap diktálja...”

- Nem értem - suttogta Zalomit. - Sokáig én sem értettem, hogy valójában mit is akart mondani. Amikor

azonban hazatértem, mindenki csak ámuldozott, hogy milyen fiatalnak nézek ki. Betöltöttem a hatvanat, professzor úr, és legfeljebb negyvennek néztem ki. Olyan jól élek, mint egy hercegnő, mondogattam nekik. Abban az évben nem

123 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── igazán fogtam fel, mi is történik velem. Főleg, mert az ősz közeledtével a környezetem kezdett megbarátkozni a helyzettel, ősszel pedig, amikor visszamentem dolgozni, szóval ősszel és télen ugyanolyan öregnek néztem ki, mint amikor kórházba kerültem... Március környékén azonban... Megengedi, hogy rágyújtsak?

- Persze, tessék csak... Enyhén remegett a kezében az égő gyufaszál. - Március környékén kezdtem - hogy is mondjam? - másnak érezni

magam. Mintha megfiatalodtam volna, úgy éreztem, enyém a világ. Nem fogja elhinni, professzor úr, de a hangom is megváltozott. Úgy énekeltem, mint egy fiatal nő, a szomszédok meg hányták a keresztet magukra. Én meg - és ezt megint nem fogja elhinni - a nyár közeledtével egyre fiatalabb lettem, testben és lélekben egyaránt. Ne haragudjon, amiért ezt mondom, de egyszer meztelenre vetkőztem, és végignéztem magamon. És nem hittem a szememnek. Nem néztem ki többnek harmincöt-negyven évesnél. Akkor megértettem, mire célzott Tătaru doktor, amikor azt mondta, úgy élünk majd, mint a virágok: ahogy a Nap diktálja... És megijedtem. Mi lesz, ha megtudják az emberek? Idős nőként nevetségessé válók, mintha olyan akarnék lenni, mint azok, tudja, kikről beszélek, akik fiatalnak akarnak tűnni. Akkor elkezdtem bujkálni, úgy értem, rejtegettem a fiatalságomat... Amikor az iskolában olvastuk, nekem nagyon tetszett Hamupipőke meséje. Ha neki, egy tizenhét-tizenkilenc éves bakfisnak sikerült álcáznia fiatalságát és szépségét, nekem miért ne sikerülne? Összevissza fésültem a hajam, olyan krémet kentem az arcomra, mely mocskosnak tűnt, meg ilyenek. De féltem. És mivel a Nők Kongresszusa okán alkalmam nyílt Bukarestbe jönni három napra, felkerestem Tătaru doktort...

- Mondja csak, mondja! - suttogta megindultan Zalomit. - Természetesen meglepetés volt...

- Később már bántam, hogy felkerestem, mert sosem láttam őt annyira dühösnek...

Zalomit közbeszólt: - Dühös volt? Szóval megharagudott, amiért maga felkereste? - Rettenetesen! Azt mondta: „Eufrosina, többé meg se próbáljon

felkeresni, mert mindketten megjárjuk. Felsőbb utasítások. A kezelést betiltották, és ha megtudják, hogy újból találkozunk, mindketten börtönbe jutunk!

- Talán túlzott - mondta Zalomit. - Túlzott, hogy rám ijesszen. De ő maga is ijedtnek tűnt. Meg sem akart

hallgatni. Elmondta ugyanazt, amit akkor a kórházban, hogy ne féljek, mert teljesen meggyógyultam.

- Nem lepte meg a változás? Úgy értem, az, hogy maga sokkal fiata-labbnak nézett ki?

- Nem volt ideje jobban szemügyre venni engem. Amúgy meg ősz volt, már nem harmincöt-negyven évesnek néztem ki.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 124

- Nekem mégis azt mondták, hogy mindhárman öt-hat évig rendszeresen jártak ellenőrzésre a Brancovici Kórházba...

A nő megint mosolygott, és álmodozva simított ki a homlokából egy kósza hajtincset.

- Én a másik kettővel már nem találkoztam. De csak télen jártam ellenőrzésre, kevéssel az ünnepek előtt, december közepe felé...

Hirtelen elkomorodott, és anélkül, hogy engedélyt kért volna, rágyújtott a harmadik cigarettára.

- Az évek során azonban egyre nehezebb lett. Professzor úr, ne nevessen ki, nehogy azt higgye, bolond vagyok azok után, amit most elmondok magának. Elmondok magának mindent, mintha a gyóntatom lenne. Csak, hogy megértse, mi is történt...

Sóhajtott, lehajtotta a fejét, és mereven nézte a szőnyeg egyik sarkát. - Az évek múltával egyre nehezebben tudtam álcázni fiatalságomat. Ugye,

érti, mire gondolok? A magam idejében szép voltam, és szerettem a férfiakat. Több férfival is dolgom volt, eljegyzéssel és anélkül is, ahogy a sors hozta. És amikor közeledett a nyár, május vége felé már nem tudtam, mitévő legyek. Ne haragudjon, amiért egy idős nő ilyeneket mond, de nem tudtam aludni, képtelen voltam bármivel foglalkozni a házban vagy az udvaron, mert egyre csak a férfiakon járt az eszem. És akkor világgá mentem. Elmentem otthonról, a szomszédoknak azt mondtam, hogy meglátogatok egy rokont, és három-négy hét múlva mentem haza; máskor meg három hónap múlva, ha úgy alakult, mivel már nem dolgoztam, és volt egy kis félretett pénzem. Valamilyen eldugott helyen megálltam, átöltöztem, megfésülködtem, lemostam az arcomról a porokat és krémeket, aztán autóbuszra vagy vonatra szálltam, ismerkedtem, és higgye el, másnap már tudtam, hol és kivel bújok ágyba. Isten bocsássa meg, de nem én tehettem róla. Ilyennek teremtett az Úr: féktelen és szép voltam, ahogy a második féljem is mondogatta, és ezért is hagyott el, és ment világgá...

Élvezettel dohányzott, nem emelte fel a fejét, egyre csak a szőnyeget nézte.

- Tavaly nyáron is ez történt. Két hetet töltöttem a potcoavai építőtelepen, de egyik este néhány férfi összeveszett miattam, mert az, akinél laktam, megtudta... A veszekedésből verekedés lett, egyikük kést rántott, de a többiek leteperték. Féltem, és észrevétlenül kiosontam. Nem messze volt a ház, ahol laktam. Összeszedtem kevés cókmókomat, és elfutottam.

Elnyomta a cigarettát. Még mindig nem nézett fel. Sóhajtott. - Folytassa, folytassa csak! - suttogta Zalomit. - így jutottam el şeştinába. Azt fogja hinni, bolond vagyok - tette hozzá. - Nem hisz majd nekem. Professzor úr, egy nappal korábban, este

megismerkedtem egy fiatalemberrel, akinek nagyon tetszettem. Azt az éjszakát vele töltöttem. Szerelő volt, a menedékháznál dolgozott. Reggel, mielőtt munkába indult volna, megbeszéltük, hogy tizenkettő-fél egy körül hol találkozunk az erdőben. Találkoztunk, és majdnem két órát töltöttünk ott,

125 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── a fűben heverészve. Aztán ő visszament dolgozni, nekem viszont nem akaró-dzott felöltözni. Nyilván emlékszik, nagyon meleg volt aznap. Meztelenül mászkáltam, mint egy bolond madárijesztő, kibontott hajjal, kezemben a gombolyaggá gyűrt ruhámmal. Egyszer csak arra eszmélek, hogy néhány lépésnyire előttem ott áll Tătaru doktor. Falfehér volt az arca. „Jól látom? Eufrosina?” - kérdezte. Úgy tűnt, ő sem akar hinni a szemének. „Jól látja, doktor úr.” - válaszoltam sóvárgó pillantással, mert örültem. „Igaz, hogy nemsokára betölti a hetvenet?” - jött az újabb kérdés. „Februárban töltöttem be, doktor úr” - válaszoltam, és nevetni kezdtem. Nevettem, hajam a vállamra omlott, a szemébe néztem, és önkéntelenül egyre csak közeledtem hozzá. Az Úristen elvette az eszem. Nem tudom, mi járt akkor a fejemben. Az, hogy tudja meg ő is, hogy örüljön ő is, Tătaru doktor, mert ő hajtotta végre a csodát. Nevetve közeledtem hozzá, ő pedig ijedten hátrált, és ő sem vette észre, hogy a lejtő szélére ért, én pedig nem láttam, az Úristen elvette az eszem. És egyszer csak észrevettem, hogy meginog... aztán legurult a völgybe. Felsikoltottam, de gyorsan a számra tettem a kezem, mert mintha férfihangot hallottam volna, és valahogy visszaosontam a fekvőhelyünkig. Sírni kezdtem. Sírtam, mert szégyelltem magam. Nem gondoltam, hogy meghalt. Felöltöztem, és visszamentem Dumitruhoz, a férfihoz, akivel együtt voltam... Ő mondta, hogy...

* * *

Nézte, hogyan távolodik a hóesésben. Átment az úton, aztán eltűnt a sarok mögött. „Nyáron megint eljövök, hogy meggyőződjön róla: nem hazudok...” A szomorúságtól kimerültén az ablaküveghez nyomta homlokát. „Már nem találsz itt, Euphroszüné, ha majd eljössz... Vannak határai a tudományos érdeklődésemnek. A hittudománytól és annak kérdéseitől pedig félek. Majd bemutatlak a kutatási és hírszerző osztálynak...”

Szórakozottan ellépett az ablaktól, felkapcsolta a lámpát, és az íróasztalhoz ült. „Most viszont tudjuk, pontosabban én tudom, mi történt. Nem kifejezetten öngyilkosság volt. De akkor mi?” Kihúzta a fiókot, megkereste a névjegykártyát, és rövid habozás után felemelte a kagylót. Egy titkárnő jelentkezett.

- Ki keresi? Miután meghallotta a nevét, kissé ijedten mondta: - Egy pillanat. Nem kellett sokat várni. - Zalomit professzor úr? - mondta egy kenetteljes, udvarias, fiatal

férfihang. - Az ezredes elvtárs tíz perccel ezelőtt ment el. Önhöz indult. Bármely pillanatban megérkezhet.

Nagy gonddal tette vissza a kagylót, mert remegett a keze, aztán mozdulatlanul ült, várta, hogy csillapodjon a szívdobogása. Amikor

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 126

megszólalt a csengő, kezével néhányszor beletúrt a hajába, és a megfelelő mosollyal és csodálkozó arckifejezéssel felszerelkezve az ajtóhoz ment.

- Micsoda véletlen egybeesés! - kiáltotta. - Ugye? - mondta Albini. A fogasra akasztotta télikabátját, és azonnal az íróasztalhoz ment,

felemelte a kagylót, és egy kis zsebkés segítségével szakszerűen kivett néhány csavart.

- Mostantól nincs már szükség rá - mondta. - Szóval... - kezdte Zalomit kényszeredett mosollyal. - Ehhez a kifejezetten technológiai jellegű megoldáshoz folyamodtunk,

hogy megkönnyítsük a maga küldetését. A magnószalag rögzítette a beszélgetést, pontosabban a vallomást. Egy-két napon belül megkapja a gépelt szöveget. Hát nem fantasztikus? Számított ilyesmire?

Zalomit néhányszor megfésülte haját a kezével, mert idegesítette, hogy nem tud úrrá lenni a keze remegésén. Albini folytatta:

- Őszintén szólva, én nem számítottam rá... Kivette a cigarettacsomagját, aztán megpillantotta a félig teli hamutartót. - Ne felejtsük el ezt az apróságot! - tette hozzá. - Mindig kínáljuk meg

cigarettával, mégpedig jó cigarettával... Hirtelen Zalomit felé fordult, igyekezett elkapni pillantását: - Maga izgatott, professzor úr, és ezt meg is értem. Mindenre

számítottunk a kezelés utóhatásaként, de arra nem, hogy erőszakoskodni próbál...

- Nem, erre tényleg nem számítottam - mondta Zalomit határozott hangon. - Azon tűnődtem, vajon öngyilkosság volt vagy sem... Amennyire én ismertem Aurelian Tătarut, azt hiszem, értem, mi történt. Nem hiszem, hogy Aurelian félt szeretkezni egy fiatal és szép nővel, még akkor sem, ha régebben a páciense volt. Mihelyt megpillantotta, megijedt, falfehér lett. Azt hiszem, abban a pillanatban felfogta Euphroszüné tragédiáját: fél év a földön, fél év a pokolban...

- Akárcsak Perszephoné - szólt közbe mosolyogva Albini. - Csakhogy Euphroszüné nem volt istennő... Még mielőtt egyetlen szót

szólt volna, Aurelian megértette: egy fiatal, meztelen, szép bacchánsnő áll előtte. Azt is tudta viszont, hogy évente öt-hat hónapig ez a bacchánsnő nem egyéb, mint egy hetven évesnél idősebb öregasszony. Felfogta, hogy végeredményben pokoli élete van. És bár nem volt közvetlenül felelős ezért, mert nem ő döntött a kezelés felfüggesztéséről, mégis tudta, hogy Euphroszüné tragédiája az ő műve... Szinte el tudom képzelni, hogy ha nincs az a baleset, Aurelian Tătaru öngyilkos lett volna.

Albini közbeszólt: - Maga túloz. Tătaru doktor tudós volt. Tudta, pontosabban hitte, remélte,

hogy a szérum, amit felfedezett, a várt eredményeket hozza. Ő viszont már nem láthatta, milyen eredménnyel járt a kezelés. Lehet, hogy ő sem hitt a szemének...

127 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Rövid szünetet tartott. - Nos, miért pazaroljuk az időnket ellenőrizhetetlen feltevésekre? Először

is elégedettek lehetünk azzal, amit ma megtudtunk. Ez nagy siker. Amit magának köszönhetünk.

- Nekem? - Természetesen magának. Számunkra ismeretlen okokból Euphroszüné

elvtársnő magát választotta bizalmasának, és nem Hagi Pavel mérnököt. Ma rendelkezésünkre áll az egyetlen példány - mert már nem nagyon merem „személyinek nevezni -, szóval az egyetlen példány, aki bizonyos információkkal rendelkezik Tătaru felfedezésével kapcsolatban. Arra célzok, hogy az Euphroszünén elvégzendő vizsgálatok nagyon hasznos útbaigazításokat adnak majd nekünk. Persze ez nem a mi dolgunk... Nyilván a laborban végzi el a kiigazításokat - tette hozzá. - Nincsenek az asztalon...

- A laborban - ismételte szórakozottan Zalomit hogy ellenőrizhessem a metszeteket, a bibliográfiát és...

- Egyszerre három kötet - szólt közbe Albini -, három masszív kötet. Lenyűgöző lesz!

Zalomit megint úgy érezte, hogy ég az arca, és megpróbált mosolyogni. - Amint azt idén ősszel is megírtam, hálás vagyok magának - mondta,

miután nyelt néhányszor. - Nekem egyetlen érdemem van: felhívtam az illetékesek figyelmét. Tehát

el kell mondanom, hogy minden, amit maga közölt velünk A növények alakváltozása című Goethe-műről...

Zalomitnak sikerült valamelyest győzedelmesen elnevetni magát. - Kezdettől fogva tudtam... - Azt viszont nem lehet tudni, mi következik - folytatta Albini. - Minket

pedig főleg az érdekel, ami következik... Jut eszembe - tette hozzá mosolyogva -, nem maga tehet róla, hogy idén nyáron nem találkozott Calinic atyával. Hiába kereste őt... Meghalt szegény, pont azon az éjszakán, miután elköszöntek egymástól. Belehalt a fáradtságba vagy az öregségbe, egy út szélén...

- Kutatás és hírszerzés - suttogta Zalomit nagy sokára, és sikerült mosolyognia. Aztán kihívónak szánt hangsúllyal hozzátette: - Az az ember egy szent volt!

- Nagyon is igaz. Szent volt. Mert senkinek sem mondta el, hogy megkínozták, és azt sem, hogy miért. Ugyanaz a fantáziahiány, amiről idén nyáron beszéltem Poiana-Dorneiban. Azt hitték, tőle megtudják... De végül is felesleges emlegetni a múlt hibáit... Mindenesetre egyvalami biztos: dr. Tătaru senkinek, sem a barátainak, sem a kollégáinak, sem Calinic atyának nem árulta el a képletet. És ami igazán furcsa számomra: az irataiban semmiféle utalást nem találtak. Mégis tudjuk, hogy az Orvostudományi Egyetem laboratóriumában több éven át végeztek előzetes kísérleteket. Valószínűleg minden feljegyzését elégette.

- Valószínűleg elégette őket - ismételte szórakozottan Zalomit.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 128

- Nos, ahogy már mondtam, az egyetlen esélyünk Euphroszüné. Több a semminél. Főleg, hogy itt van maga is.

- Én? - kérdezte ijedten Zalomit. - Én? Albini elnevette magát. Lassan elővette zsebéből a cigarettát és az

öngyújtót. - Igen, éppen maga, prof. dr. Filip Zalomit, a Kárpátok növényvilágáról

szóló három masszív kötet szerzője. - Ó, igen, értem - mondta Zalomit, és megint elpirult. - Végül is könnyű küldetésről van szó. Bizonyos értelemben még

kellemes is. Az, hogy időnként tanúja lehet az egyik Grácia - hogy is mondjam? - metamorfózisának, hát...

Zalomit nyelt néhányszor, és sikertelenül próbálta visszanyerni hangját. - Ismétlem: időnként, például március környékén, aztán a csodálatos

május hónapban ismét, aztán valamikor a nyári napforduló körül. Zalomitnak végül sikerült kipréselnie magából néhány szót: - De miért én? Én nem értek az orvosbiológiához... - Mert Euphroszüné ismeri magát, és megbízik magában. Ha brutálisan

avatkozunk közbe, megijed, és attól fél majd, hogy őt tartjuk felelősnek Tătaru doktor balesetéért. Maga viszont el tudja magyarázni neki, miről van szó, és nem lesz nehéz meggyőznie arról, hogy az ő érdeke - meg a tudományé, főként a román tudományé -, hogy mostantól a kutatók rendelkezésére álljon...

- Nem lesz könnyű neki - mondta Zalomit, aki váratlanul visszanyerte hangját. - Nem tudom, vállalhatok-e ekkora felelősséget...

- Később beszélünk még - szólt közbe újra Albini. - Nem kell most eldöntenie...

Egy ideig csendben dohányozva, leplezetlen kíváncsisággal méregette. - Nem hiszem, hogy túlzott tapintatlanság részemről, ha megkérdezem:

igaz, hogy Sidonia Válceanu asszony egy ideig a maga felesége volt? Zalomit akaratlanul, és anélkül, hogy tudná, miért, nevetésben tört ki. - Szó sincs tapintatlanságról. Mindketten nagyon fiatalok voltunk, amikor

összeházasodtunk. Még nem volt meg a doktorátusom. És nagyon hamar elváltunk, még az év vége előtt... De barátok maradtunk.

- Tudom - mondta Albini, és gondosan elnyomta a cigarettáját. - Tudom, hogy barátok. Egyébként néhány nap múlva találkozunk. Isi-

dora esküvőjén - tette hozzá. - December 22-én. Három nap múlva - mondta álmodozó mosollyal

Zalomit. - Az egyik unokafivérem a boldog vőlegény. Unokafivérem és nagyon jó

barátom, bár sokkal fiatalabb, mint én... De nem akarom feltartani - mondta, és felállt a fotelból. - Annak viszont örülök, hogy bizonyos

értelemben egy családba tartozunk majd. - Kutatócsalád - mondta Zalomit, és hatalmas mosoly ült ki arcára.

129 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Nagyon is igaz. Unokafivérem és barátom, Emil Butnaru kiváló vegyész.

Az ajtó felé menet hirtelen visszanézett. - És a költészet? - kérdezte. Zalomit bizalmasan a vállára tette a kezét, és elnevette magát: - A Piszkos párták nem volt elég? Ismer még egy olyan prófétai címet,

mint ez? Albini mosolyogva kezet nyújtott. - Még nem kívánok boldog ünnepeket, mert három nap múlva, az

esküvőn találkozunk... Miután becsukta az ajtót, Zalomit megint elnevette magát; ezúttal

öntudatlanul nevetett, és anélkül, hogy értette volna, mi történik vele, időnként letörölte könnyeit. Legutóbb ifjúkorában érzett ilyen boldogságot, és nem tudta, honnan tört rá. „Mintha az egész világ az enyém lenne!” - kiáltotta felidézve Euphroszüné szavait. „Milyen igaz! Hiszen valóban az enyém!”

Leült az íróasztalhoz. Nem volt könnyű csillapítania utolsó nevetési rohamait. Boldogan törölte le könnyeit. .Aurelian!” - mondta hangosan, mintha előtte állna, .Aurelian, nagyon is megértelek, igazad volt. Nem volt más megoldás...”

Hirtelen felállt, fogta a teli hamutartót, és a konyha felé indult. De aztán meggondolta magát, az ablakhoz ment, és kinyitotta. Amikor megfordult, felélénkült a hideg, tiszta, hóillatú levegőtől. „Ők is tudtak Calinicról” - jutott eszébe, miközben megpróbálta becsukni az ablakot. „Ők is tudtak Calinicról... De nem értem, miért előttem vette ki a lehallgatót. Talán meg akarta mutatni, hogy mindenhez joguk van, és azt tesznek, amit akarnak. Bizonyos értelemben igaza volt. Ha már egyszer elfogadtam a közreműködésüket... Most már egy családhoz tartozunk... És a mentségek, amelyeket bebeszéltem magamnak, hogy el kell fogadnom mindezt, ha vissza akarom szerezni a kezelés elveszett képletét...” Hirtelen eszébe jutott az öregasszony. Megremegett. Leült az íróasztalhoz. Érezte, hogy remeg. „Túl sokáig hagytam nyitva az ablakot, és átjárt a hideg. De hogyan képzelheti Albini, hogy képes lennék még egyszer szembetalálkozni azzal a nővel?... Szerencsére már betöltöttem a hatvanat, és még nagyobb szerencsére megvan az a fiola.” Mélabúsan mosolygott, mert eszébe jutott, milyen szertartásosan vette elő a fiolát az irattáskából azon a nyári délutánon, és milyen búskomor mozdulattal emelte a fény felé, hogy szemügyre vegye. Közben Faust monológjából idézett: Jeh grüsse dich, du einzige Phiole...” Akkor még semmi sem történt, Aurelian Tătaru nem szenvedett balesetet, ő maga pedig nem találkozott sem Albinival, sem Calinic atyával, sem Euphroszünével. Mindezek ellenére elővigyázatosan, titokban elkészítette a legtöményebb akonitinoldatot, amit a laboratóriumában elő tudott állítani.

Egyre jobban remegett, mintha hidegrázása lenne. Nagy nehezen kinyitotta a fiókot, és keresgélni kezdett a nagy, sárga borítékok alatt,

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 130

melyekben a fontos leveleket tartotta. Egy idő után hirtelen nyugtalanság fogta el. Felállt, kezdte egyenként kivenni a borítékokat, és találomra az íróasztalra hajította őket. Zavartan nézett a fiók mélyébe. „Itt is kutattak, és megtalálták...” - suttogta. Érezte, hogy lábából kimegy az erő, és nehézkesen szuszogva leült a székre. „Már nincs mit tenni. Azt hiszem, már nincs mit tenni” - suttogta erőtlenül. Érthetetlen fáradtság kerítette hatalmába.

Magához tért, és ijedten talpra ugrott. Zaklatottan nézett körül, megpróbálta felfogni, hol is van. Euphorbia moldavica id est impudica; állandóan a rímet kereste: moldavica... impudica. De nem tudott összpontosítani; kétségbe ejtette a kutyaugatás. Nagy, fekete kutya volt, és állandóan körülötte ugrált, néhány méternyire tőle, a kavicson. „Te hitvány dög!” - kiáltotta oda neki viccesen, megpróbálván megnyugtatni. Akkor vette észre a kis réztáblát, melyen ez állt: A három Grácia. „Hát persze, értem már!” - suttogta örömmel. „Hárman vannak, három különböző lélek egyazon testben. Tökéletes, derűs szépség; leginkább ez a név illik hozzájuk...”

131 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

HAMIS IFJÚKOR

Sibylle-nek

I.

EGKONDULT a főszékesegyház harangja, és akkor eszébe jutott: ez a feltámadás éjszakája. És egyszeriben természetellenesnek tűnt az eső,

mely az arcába csapott, amikor kilépett az állomás épületéből, és amely egyre erősebben zuhogott. Esernyője védelmében, összehúzott vállal, földre szegezett tekintettel sietett, és megpróbálta kikerülni a vízfolyásokat. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, futni kezdett, az ernyőt pedig pajzsként tartotta maga előtt. Húsz méter után azonban kénytelen volt megállni, mert a lámpa éppen pirosra váltott. Idegesen toporgott, lábujjhegyre állt, ide-oda járkált, döbbenten nézte a tócsákat, melyek tőle néhány lépésnyire beborították a sugárút nagy részét. A vörös fény kialudt, a következő pillanatban viszont úgy elvakította őt az izzó, fehér villanás, hogy beleremegett. Mintha egy forró ciklon ragadta volna el, mely megmagyarázhatatlan módon a feje búbján robbant ki. „A közelben csapott be” - mondta magában, és nehezen pislogva próbálta visszanyerni a látását. Nem értette, miért markolja olyan erősen az esernyő nyelét. Mindenfelől vadul verte az eső, mégsem érzett semmit. Aztán megint meghallotta a főszékesegyház harangját, akárcsak az összes többit, az egyiket - mely erősen küszködve, kétségbeesetten szólt

- nagyon közelről. „Megijedtem” - mondta magában, és reszketni kezdett. Másodpercekkel később rájött, hogy a víz az oka - ugyanis a járda szélén lévő pocsolyában feküdt. „Fázom...”

- Láttam, amikor belecsapott a villám - mondta egy ijedt férfihang. - Nem tudom, él-e még. Arrafelé néztem, pont a jelzőlámpa alatt állt, és

láttam, hogyan borul lángba tetőtől talpig. Az ernyője, a kalapja, a ruhái is azonnal kigyulladtak. Ha nem esik, úgy égett volna, mint egy fáklya... Nem tudom, életben van-e - ismételte.

- Ha él is, mit tegyünk vele? - szólt egy távoli, fáradt, hallhatóan keserű hang. - Ki tudja, mit vétett, hogy pont feltámadáskor csapott bele a mennykő, és pont a templom mögött... Majd meglátjuk, mit mond az ügyeletes orvos - tette hozzá rövid szünet után.

M

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 132

Furcsállotta, hogy nem érez semmit, hogy tulajdonképpen nem érzi a testét. A mellette lévők beszélgetéséből tudta, hogy elszállították. De hogyan? Ölben? Hordágyon? Gyerekkocsival?

- Nem hiszem, hogy van esélye - mondta jóval később egy másik hang szintén a távolból. - Egy centiméternyi ép bőr sincs rajta. Nem értem, hogyan maradhatott életben. Normális esetben...

Persze mindenki tudja ezt: a bőr több mint ötven százalékának elvesztése fulladást okoz. Viszont hamar rájött, hogy nevetséges és megalázó dolog gondolatban válaszolni a körülötte forgolódóknak. Jó lett volna nem hallani őket, ugyanúgy, ahogyan lecsukott szemhéja alól nem látta őket. És ebben a pillanatban, valahol nagyon messze onnan, magához tért, olyan boldogan, amilyen akkor volt.

- És aztán mi történt még? - kérdezte viccesen, mosolyogva. - Miféle tragédia volt még?

- Nem mondtam, hogy tragédia, de bizonyos értelemben az volt: annyira tűzbe hoztak a tudományok, hogy egyetlen vágyam volt, mégpedig az, hogy a tudománynak szenteljem az életem...

- Melyik tudományra gondolsz, a matematikára vagy a kínai nyelvre? - szakította félbe a másik.

- Mindkettőre és az összes többire is, amelyeket sorban felfedeztek, én pedig beléjük szerettem, mihelyt magam is felfedeztem őket...

Karjára tette a kezét, hogy ne haragudjon meg, amiért ismét közbeszól: - A matematikát értem, mert felesleges kitartani valami mellett, ha nem

érezzük hivatásunknak. De a kínai nyelv?... Nem tudta, miért kezdett nevetni. Lehet, hogy szórakoztató volt, ahogyan

azt mondta: „de a kínai nyelv?”. - Azt hittem, beszéltem már erről. Két évvel ezelőtt, ősszel, amikor

Párizsban jártam, elmentem Chavannes egyik előadására. Utána az irodájában találkoztunk. Megkérdezte, mióta foglalkozom a kínai nyelvvel, és milyen más keleti nyelveket ismerek. Felesleges összefoglalnom a teljes beszélgetést. Egyetlen dolgot értettem meg: ha néhány éven belül - hallod, néhány éven belül! - a kínai mellett nem sajátítom el a szanszkrit, a tibeti és a japán nyelvet, sosem lesz belőlem nagy orientalista...

- Jó, de erre azt kellett volna válaszolni, hogy csak a kínai nyelvet akarod tanulmányozni...

- Ezt válaszoltam, de nem győztem meg vele. Mert még így is meg kell tanulnom japánul, nem beszélve jó néhány dél-ázsiai nyelvről és nyelvjárásról.. . Azonban nem ez volt a fontos, hanem valami más. Amikor elmondtam neki, hogy öt hónapja tanulok kínaiul, a táblához ment, felírt vagy húsz írásjelet, majd azt kérte, egyenként ejtsem ki őket, aztán pedig fordítsam le a szöveget. Kiejtettem őket, ahogy tudtam, és lefordítottam egy részt, de nem az egészet. Kedvesen elmosolyodott. „Nem rossz” - mondta. „De ha öt hónap után... Napi hány órában?” „Legalább hat” - válaszoltam. .Akkor a kínai nyelv nem magának való. Valószínűleg nem elég jó a vizuális

133 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── memóriája.” Aztán kétértelmű, egyszerre barátságos és ironikus mosollyal hozzátette: „Uram, egy mandarin emlékezőtehetsége szükséges ahhoz, hogy megtanuljon kínaiul. Fotografikus memória kell. Ha ez nincs, háromszor-négyszer nehezebb lesz. Nem hiszem, hogy megéri...”

- Nos, ha alapvetően a memóriáról van szó... - Fotografikus memóriáról - ismételte meg komolyan, hangsúlyozva a

szavakat. Hallotta, amint az ajtó többször kinyílik és becsukódik. Egyéb zajokat és

idegen hangokat is hallott. - Majd meglátjuk, mit mond a professzor. Ha engem kérdeznek, őszintén

megmondom... Ugyanaz, mindig ugyanaz! A hang viszont tetszett neki, nyilván egy

fiatal, talpraesett, szakmájáért lelkesedő, nagylelkű orvos. - ...Bőrének teljes felülete megégett, mégis tizenkét órája életben van, és

úgy tűnik, nem szenved... Kapott injekciót? - Egyet, ma reggel. Akkor mintha felnyögött volna. De lehet, hogy csak

álmában... - Tudunk valamit róla? Találtak valamit mellette? - Az ernyő szénné égett, csak a nyele maradt meg. Különös, hogy épp a

nyele, ami fából van... A ruhái hamuvá égtek; amit nem mosott el az eső, az lepergett róla az autóban...

Tudta, hogy így kellett volna történnie, mégis felderült, miközben az ügyeletest hallgatta: a zsebében lévő két boríték tehát szintén elégett... Mivel nem vette észre, hogy nem jól csukta be az ajtót maga után, akaratlanul ezt hallotta: „A tiszteletre méltó uraság igencsak meggárgyult! Ezt már háromszor-négyszer hallottuk tőle...” Ez igaz volt. A La Fiera Letterariábán olvasott hír mély benyomást tett rá: Papini szinte teljesen megvakult, és egyik sebész sem meri megműteni. Páratlan tragédia volt ez egy Papini-féle mohó, fáradhatatlan olvasó számára. Ezért beszélt állandóan a nőről. Azonban lehet, hogy Vaiannak is igaza volt. „Kezdek hülyülni...”

Ekkor újból meghallotta a hangját: - És miféle egyéb tragédia történt még veled? A kínai nyelvről lemondták

És aztán? - Tulajdonképpen nem mondtam le róla. Továbbra is megtanultam tíz-

tizenöt írásjelet naponta, de inkább csak szórakozásból, továbbá azért, mert segített megérteni az olvasott szövegek fordítását... Tulajdonképpen dilettáns voltam...

- Annál jobb - szólt közbe Laura, és újra karjára tette a kezét. - Kell néhány intelligens, kellő képzelőerővel megáldott ember, hogy örüljenek a te nagy tudósaid felfedezéseinek. Nagyon helyes, hogy abbahagytad a kínait... Akkor viszont hol van a többi tragédia, amelyekre céloztál?...

Hosszasan nézte a nőt. Távolról sem ő volt a legszebb diáklány azok közül, akiket megismert, de más volt. Nem értette, miért vonzódik hozzá, miért keresi állandóan az előadótermekben, ahová három-négy éve, amióta

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 134

végzett az egyetemen, be sem tette a lábát. Tudta, hogy Titu Maiorescu előadásaira mindig elmegy. Egy órával korábban ott találkozott vele, és - mint mindig - hazafelé menet leültek egy padra a Cişmigiu-ban, a tó mellett.

- Milyen tragédiák vannak még? - kérdezte ismét, és nyugodtan, mosolyogva nézett a szemébe.

- Mondtam már, hogy már gimnáziumban szerettem a matematikát és a zenét, akárcsak a történelmet, régészetet, filozófiát. Mindet meg szerettem volna tanulni; természetesen nem szakértői szinten, de alaposan, szövegek tanulmányozásával, mert utálok rögtönözni és hallomások alapján művelődni...

A lány fiúsán felemelte karját, és közbeszólt: - Te vagy a legambiciózusabb férfi azok közül, akiket eddig

megismertem! Ambiciózus és megszállott. Főként megszállott! Jól ismerte a hangokat, és megtanulta megkülönböztetni őket. Három

nappalos és két éjszakás nővér volt. - Ha szerencsés lenne, ezekben a napokban halna meg. Mert azt mondják:

aki a húsvét utáni héten hal meg, egyenesen a mennyországba jut. „Jólelkű, megesett a szíve rajtam. Jobb, mint a többiek, mert a lelkem

megváltására gondol... De mi lesz, ha gondol egyet, és kihúzza a fecskendő tűjét a vénából? Valószínűleg reggelig életben maradnék, mert jön az ügyeletes orvos. És ha ő nem is, a professzor észreveszi. Az egyetlen, aki kétségbe van esve, és szégyellj, hogy nem érti, az egyetlen, aki mindenáron életben akar tartani, aki tudni akarja, mi történt.”

Egyik nap hallotta őt - már nem töprengett azon, hogy mikor -, hallotta, miután végtelenül óvatosan megérintette a szemhéját.

- A szem sértetlennek tűnik, de nem tudjuk, megvakult-e vagy sem. Egyébként semmi mást sem tudunk...

Máskor is hallotta már ezt: „Azt sem tudjuk, magánál van-e” - mondta akkor a professzor -, „hall-e és érti-e, amit hall...”. Nem ő tehetett róla. Addig már többször is felismerte a hangját, és tökéletesen értette, amit mond. „Ha érti, amit mondok, szorítsa meg az ujjam!” - kiáltotta a professzor. Csakhogy nem érezte az ujját. Meg akarta szorítani, de nem tudta, hogyan.

Ezúttal hozzátette: „Ha még öt napig életben tudjuk tartani...”. Az egyik asszisztens megtudta, hogy öt nap múlva érkezik Párizsból az

Athénba tartó Gilbert Bemard professzor, a leghíresebb specialista... - Legfőképpen ambiciózus - ismételte meg Laura. - Sok más emberhez

hasonlóan te is bölcsész, orientalista, régész, történész vagy mit tudom én, mi akarsz lenni. Vagyis nem saját magad akarsz lenni, hanem mások bőrébe szeretnél bújni ahelyett, hogy te lennél Dominic Matei, és kizárólag a saját géniuszoddal törődnél...

- A géniuszommal? - kiáltotta színlelt félénkséggel, hogy leplezze örömét. - Ez azt feltételezi, hogy zseni vagyok...

135 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Bizonyos értelemben természetesen az vagy. Senkihez sem hasonlítasz azok közül, akiket eddig ismertem. Másképp éled és fogod fel az életet, mint mi...

- De mostanáig, huszonhat éves koromig semmit sem csináltam. Kivéve azt, hogy minden vizsgám sikerült. Semmit sem fedeztem fel, még a Purgatorio XI. énekének valamilyen eredeti értelmezését sem, pedig azt lefordítottam, és magyarázatokat is fűztem hozzá...

Úgy tűnt neki, hogy Laura szomorúan és kissé csalódottan néz rá. - Miért kellett volna felfedezned valamit? A géniuszodnak nem

elemzésekben, felfedezésekben és eredeti értelmezésekben kellett volna megnyilvánulnia, hanem a mindennapi életedben. Szókratész vagy Goethe kellene, hogy legyen a példaképed; viszont képzelj el egy Goethét írott életműve nélkül!

- Nem igazán értem - mondta izgatottan. - Mindenki érti? - kérdezte a professzor. - Én nem igazán, főleg, ha túl gyorsan beszélnek... Ő nagyon is jól értette. A professzor tökéletesen beszélt franciául; nyilván

Párizsban doktorált. Talán még a nagy specialistánál is érthetőbben és elegánsabban beszélt. Bemard valószínűleg máshonnan származott. Lassú, tétovázó beszédéből azonban rájött, hogy - amint azt Vaian mondta legutóbbi igazgatójukról, ahányszor csak gyorsan kellett dönteni egy-egy nagyon fontos ügyben - nem meri elmondani a véleményét.

- Mikor győződött meg arról, hogy magánál van? - Csak tegnapelőtt - mondta a professzor. - Azelőtt is többször

megpróbáltam, de nem sikerült. - És biztos abban, hogy megszorította az ujját? Érezte, hogy a kérdésére

megszorítja? Nem akaratlan, és épp ezért lényegtelen reflexmozdulat volt véletlenül?

- Többször megismételtem a kísérletet. Próbálja ki ön is, ha akarja, győződjön meg róla!

Mint oly sokszor az utóbbi időben, érezte, amint az ujj gyengéden, túlzott óvatossággal benyomakodik ökölbe szorított ujjai közé. Aztán a professzor hangját hallotta:

- Ha érti, amit mondok, szorítsa meg az ujjat! Nagyon erősen megszoríthatta, mert dr. Bemard gyorsan, meglepetten

visszahúzta. Néhány pillanat múlva viszont, miután ezt suttogta: „Traduisez, s’il vous plaît”, újra bedugta, és lassan, érthetően mondta: „Celui qui vous parle est un médecin français. Accepteriez vous qu’il vous pose quelques questions?” Mielőtt a professzor befejezte volna a fordítást, ugyanolyan erősen ismét megszorította az ujjat. Az orvos ezúttal nem húzta ki, hanem azt kérdezte: „Vous comprenez le français?” Újabb szorítás, ezúttal kevesebb meggyőződéssel. Néhány pillanatnyi habozás után dr. Bemard azt kérdezte: „Voulez-vous qu’on vous abandonne a votre sort?” Keze szinte kéjesen mozdulatlanná merevedett, mintha gipszből lett volna. „Vous preferez qu’on

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 136

s’occupe de vous?” Erős szorítás. „Voulez-vous qu’on vous donne du chloroforme?” A kéz megint nem mozdult, és úgy is maradt, a legkisebb rezzenés nélkül hallgatta meg az utolsó kérdéseket: „Etes-vous Jesus-Christ? Voulez-vous jouer du piano? Ce matin, avez-vous bu du champagne?”

Azon az éjszakán mindenkinek egy pohár pezsgő volt a kezében, így gyűltek kettejük köré, és szomorú, középszerű, meglepő szemérmetlenséggel kiáltották oda nekik: „Ne igyatok több pezsgőt Velencéig, mert rosszul lesztek!” .Attól tartok, ők ittak több pezsgőt a kelleténél”

- mondta Laura, miután elindult a vonat. Akkor meghallotta a professzor hangját: - Próbáljuk meg még egyszer! Lehet, hogy nem értette pontosan az ön

kérdését. Majd románul kérdezem. - És hangosabban folytatta: - Szeretnénk tudni, hány éves. Tíz év legyen egy szorítás.

Hatszor szorította meg, egyre erősebben, aztán abbahagyta, maga sem értette, miért.

- Hatvanéves? - csodálkozott a professzor. - Kevesebbnek gondoltam... - Ebben a lárvaszerű állapotban nehéz megállapítani - hallatszott Bemard

hangja. - Kérdezze meg, hogy fáradt-e, folytathatjuk-e! Fél óráig beszélgettek még, és megtudták, hogy nem Bukarestben lakik,

egyetlen rokona van, az is távoli, akit nem akar tájékoztatni a balesetről; hogy bármilyen veszélyes vizsgálatba beleegyezik azért, hogy megállapítsák, sérült-e a látóideg. Többet szerencsére nem kérdeztek, mert bizonyára nem hallgatta volna meg őket. A Papinit fenyegető vakság volt az első jel. Azon a héten azt mondogatta magában, hogy talán nem is az elkerülhetetlen aggkori gyengeségről van szó, hogy azért ismételgette magában Papini történetét (Papiniét, akit egyetlen sebész sem mer megműteni...), mert egyik kedvenc írójának tragédiája foglalkoztatta. Azonban hamarosan rájött, hogy csupán önámítás az egész. Egy évvel korábban dr. Neculache elismerte, hogy az érelmeszesedés egyelőre gyógyíthatatlan. Azt nem mondta, hogy őt is fenyegeti, de megjegyezte:

- Egy bizonyos korban bármire számítani lehet. Nekem is gondjaim vannak az emlékezőtehetségemmel. Egy ideje nem tudom megjegyezni azoknak a fiatalabb költőknek a verseit, amelyeket felfedezek, és amelyek tetszenek... - tette hozzá szomorú mosollyal.

- Én sem - szólt közbe. - Kívülről fújtam szinte a teljes Paradisót, most pedig... A fiatal írók műveiből pedig szinte semmire sem emlékszem, miután elolvastam őket...

És mégis... Az utóbbi időben, miközben csukott szemmel feküdt az ágyon, gond nélkül emlékezett sok, nemrég olvasott könyvre, és Ungaretti-, Ion Barbu- és Dan Botta-verseket szavalt magában, olyan szövegeket, amelyekről nem is tudta, hogy valaha kívülről megtanulta őket... Ami a Paradisót illeti, már több napja úgy aludt el, hogy kedvenc tercináit ismételgette. Hirtelen megmagyarázhatatlan rettegés fogta el, ami - úgy tűnt - pont a felfedezés boldogságából származik... „Nem szabad ezen rágódnom!

137 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── Másra kell gondolnom!” - parancsolta saját magának. És mégis, hosszú ideje mást sem tesz: verseket szaval, és újra elmeséli magában az olvasott könyveket. „Ostoba voltam! Kár volt megijedni...” Bár egyszer, amikor elment hazulról, és kiért az utcára, rájött, hogy nem emlékszik, hová indult... „Lehet, hogy csak véletlen volt. Fáradt lehettem, bár nem volt rá okom...”

- Végül is keveset tudtunk meg a nagy specialistától - hallatszott az egyik ügyeletes orvos hangja.

- Viszont azt mondta, van néhány ilyen eset. Például az a svájci lelkész, akibe belecsapott a villám, és szinte teljesen megégett, mégis sok

évig élt még. Igaz, megnémult. Akárcsak a mi emberünk, valószínűleg - tette hozzá halkabban. - Ne beszélj, mert lehet, hogy hallja! - suttogta egy ismeretlen hang. - Éppen azt akarom, hogy halljon. Lássuk, hogyan reagál. Lehet, hogy

mégsem némult meg... Akaratlanul, anélkül, hogy tudná, mit tesz, lassan kinyitotta a száját.

Abban a pillanatban szokatlanul erős csattanásokat hallott, mintha tőle jobbra és balra is sziklákra zuhant volna számtalan, ócskavassal megrakott vagon. Azonban, bár szinte megsüketült a végtelen sok robbanás visszhangjától, száját nem csukta be, és egyszer csak azon kapta magát, hogy azt mondja: „Nem.”, és ezt többször megismételte. Rövid szünet után pedig hozzátette: „Nem néma.” Tudta, hogy azt akarta mondani: „Nem vagyok néma”, de nem sikerült kimondani azt, hogy „vagyok”. A szobában hallható zajok és a gyorsan kinyíló és becsukódó ajtó arra utalt, hogy ez a két szó szenzációként hatott. Tátott szájjal feküdt, de nyelvét már nem merte megmozdítani. Amikor dr. Gavrilá az ágy mellé lépett - ő volt a kedvence, kezdettől fogva biztos volt benne, hogy szereti a hivatását -, megismételte a szavakat, és akkor rájött, miért esik oly nehezére kiejteni őket: érezte, hogy nyelve minden egyes mozdulatára néhány foga is megmozdul, mintha ki akarnának hullani.

- Erről van szó - suttogta Gavrilá. - Az elülső fogak. Sőt, a zápfogak is - tette hozzá nyugtalanul. - Telefonáljanak dr. Filipnek, azonnal jöjjön valaki! - A legjobb az lenne, ha ő maga jönne -, de hozzon magával mindent, ami szükséges...

Később újra hallotta őt, ezúttal távolabbról: - Épphogy ki nem esnek. Ha nagyobbat nyel, lenyelhette volna az egyiket,

és megfullad... Szóljanak a professzornak! Érezte, amint a fogó megragadja, és könnyedén kiveszi az egyik elülső

fogat. Számolni kezdett, néhány percen belül dr. Filip kilenc elülső fogát és öt zápfogát húzta ki ugyanolyan könnyedén.

- Nem igazán értem, mi történt. A gyökerek egészségesek. Mintha több bölcsességfog nyomta volna ki őket. Ez viszont lehetetlen. Készítenünk kell egy röntgenfelvételt...

A professzor az ágyhoz lépett, és két ujjával megérintette a jobb kezét. - Próbáljon mondani valamit, bármilyen szót vagy hangot!

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 138

Nyelvét mozgatva próbálkozott, ezúttal félelem nélkül, de nem sikerült elmondania, amit akart. Végül beletörődve, találomra kezdett el rövid szavakat mondani: tű, kakukk, ökör, ember, toll, nyál...

A harmadik éjszakán olyat álmodott, amire teljes egészében emlékezett. Váratlanul visszatért Piatra-Neamtba, és a gimnázium felé ment.

Viszont ahogy közeledett az iskolához, úgy nőtt a gyalogosok száma. Sok volt diákját felismerte maga körül a járdán, olyanok voltak, amilyennek utoljára látta őket 10, 20 vagy 25 éve. Az egyiket karon ragadta: „Hová igyekeztek, Teodorescu fiam?” - kérdezte. A fiú hosszasan ránézett, és zavartan mosolygott; nem ismerte fel: „A gimnáziumba. Ma van a tanárunk, Dominic Matei születésének századik évfordulója.”

„Nem nagyon tetszik ez az álom - ismételgette magában -, nem tudom, miért, de nem tetszik...” Megvárta, hogy a nővér kimenjen, aztán izgatottan és nagyon óvatosan, ahogy napok óta tette, félig nyitogatni kezdte szemhéját. Egyik éjjel arra ébredt, hogy egy fényes, kékes foltot néz, és nem jött rá, hogy nyitva a szeme, ahogy arra sem, hogy mit néz. Érezte, hogy szíve ijedten kalapál, és gyorsan becsukta a szemét. Másnap éjjel azonban megint arra ébredt, hogy ugyanazt a fényes foltot nézi, és mivel nem tudta, mitévő legyen, számolni kezdett magában. Amikor 72-höz ért, hirtelen rájött, hogy a szoba végében lévő állólámpa ontja a fényt. Sikerült uralkodnia boldogságán, és lassan, falanként szemügyre vette a szobát, ahová a dr. Bemard látogatását megelőző napon került. Azóta ahányszor csak magára maradt, főként éjszakánként kinyitotta a szemét, kissé megmozgatta fejét, vállát, és vizsgálgatni kezdte a környező formákat, színeket, árnyakat és félárnyékokat. Hihetetlennek tűnt, hogy mindig is része lehetett ekkora boldogságban; egyszerűen megfigyelni a mellette lévő tárgyakat, nagyon figyelmesen és kényelmesen.

- Miért nem mutatta meg nekünk is, hogy képes kinyitni a szemét? - hallatszott az egyik ügyeletes hangja, akit a következő pillanatban észre

is vett, és aki majdnem úgy nézett ki, ahogy hanghordozása alapján elképzelte: magas, barna, sovány, enyhén kopaszodó férfi.

Ezek szerint gyanított valamit, és nyilván figyelte már egy ideje, hogy meglephesse.

- Magam sem tudom - válaszolta, de csak részben mondta ki a szavakat. - Lehet, hogy előbb magam akartam meggyőződni róla, hogy nem vakultam meg...

Az ügyeletes szórakozott mosollyal nézett rá. - Furcsa ember maga. Amikor a professzor megkérdezte, hány éves, azt

válaszolta: hatvan... - Több vagyok... - Nehezen hihető. Nyilván hallotta, mit beszéltek az ápolónők... Engedelmesen bólintott, mint egy bűnbánó iskolás. Igen, hallotta

139 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

őket: „Mit is mondott, hány éves? Hatvan? Ez titkolja a korát. Láthatta ön is az előbb, amikor lemostam, a legszebb éveiben járó, fiatal férfi, még nem töltötte be a negyvenet...”

- Nem akarom, hogy azt higgye, kémkedtem maga után, hogy aztán jelentsem a főnökségnek. Azonban el kell mondanom ezt a professzornak. Majd ő dönt...

Máskor megharagudott vagy félt volna, de ezúttal azon kapta magát, hogy - kezdetben csupán magában, később már lassan mozgatva ajkát - a La morte meditata című kedvenc Ungaretti-versét szavalja:

„Sei la donna che passa Come unafoglia E lasci agli alberi unfuoco d’autunno...” Eszébe jutott, hogy régóta, közel 25 éve elváltak már, amikor először

olvasta ezt a verset. Olvasás közben mégis a nőre gondolt. Nem tudta, hogy ugyanarról a szerelemről van-e szó, mint kezdetben, hogy ugyanúgy szereti-e még mindig, mint akkor, 1904. október 12. reggelén, amikor bevallotta ezt neki, miután kiléptek a bíróság épületéből, és a Cişmigiu felé indultak. Elváláskor kezet csókolt neki, és azt mondta: „Kívánom neked, hogy... nos, úgyis tudod, mit akarok mondani... Azonban tudnod kell még valamit: életem végéig szeretlek majd...” Nem volt biztos abban, hogy szereti-e még, de rá gondolt, amikor ezt olvasta:

„Sei la donna che passa...” - Tehát rájött, hogy túl van az életveszélyen. Ezzel üdvözölte a professzor másnap reggel, amikor mosolyogva az

ágyához lépett. Nagyobb hatással volt rá, mint gondolta volna. Nem volt valami magas, de egyenes fej- és testtartása - mintha díszszemlén lenne - katonás külsőt kölcsönzött neki, és ez ijesztő volt. Ha nem lett volna szinte teljesen fehér a haja, szigorúnak tűnt volna. Még akkor is kimért és tartózkodó volt, amikor mosolygott.

- És maga csak mostantól lesz „érdekes eset” - tette hozzá, és leült az ágy előtti székre. - Gondolom, érti, miért. Eddig a pillanatig senki sem talált elfogadható magyarázatot, sem itt, sem külföldön. A villámcsapás olyan volt, hogy ott helyben meg kellett volna halnia, vagy 10-15 percen belül meg kellett volna fulladnia, vagy a legjobb esetben megbénul, megnémul, megvakul... A maga esetével kapcsolatos rejtélyek napról napra szaporodnak. Még nem tudjuk, melyik reflexének köszönhető, hogy 23 napig nem tudta kinyitni a száját, ezért mesterségesen kellett táplálnunk. Valószínű, hogy akkor tudta kinyitni, amikor ki kellett löknie az elülső fogakat és zápfogakat, amelyeket az ínye már képtelen volt rögzíteni. Arra gondoltunk, készítünk egy műfogsort, hogy enni és főleg normálisan beszélni tudjon. Egyelőre viszont semmit sem tehetünk, a röntgenfelvételek alapján rövid időn belül új fogsora nő majd.

- Lehetetlen! - kiáltotta döbbenten, alig érthetően.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 140

- Mindegyik orvos és fogorvos ugyanezt mondja: egyszerűen lehetetlen. A felvételek viszont teljesen egyértelműek... Ezért - és ezzel be is fejezem - az ön esete csak mostantól lesz rendkívül érdekes: már nem egy „élőhalottról” van szó, hanem teljesen másról. Még nem tudjuk, pontosan miről...

„Óvatosnak kell lennem, nehogy elkövessek valamilyen hibát, és leleplezzem magam... Maholnap kérdezik majd a nevemet, címemet, foglalkozásomat. Végül is miért kellene félnem? Nem csináltam semmit. Sem a fehér, sem a kék borítékról nem tud senki...” És mégis, nem tudni, miért, mindenáron meg akarta őrizni névtelenségét, azt a kezdeti állapotot, amikor azt kiabálták neki: „Hallja, amit mondok vagy sem? Ha érti, amit mondok, szorítsa meg az ujjam...” Most, fogatlanul szerencsére nehezen tud beszélni. Könnyű lesz megjátszania magát, eltorzítani még azt a néhány szót is, amelyet képes kimondani. És ha azt kérik majd, hogy írja le? Talán első alkalommal vette igazán szemügyre karját és jobb kezét. Sima, feszes, friss a bőre, és kezdi visszanyerni régi színét. Lassan, óvatosan végigtapogatta karját egészen a könyökéig, majd két ujjal megsimogatta a bicepszét. Milyen különös! Lehet, hogy a szinte teljes, majdnem négy hete tartó mozdulatlanság az oka, meg azok a tápoldatok, amelyeket intravénásán kapott... „Ez egy fiatal férfi, a legszebb éveiben jár!” - mondta a nővér. Egy nappal korábban pedig hallotta, amint lassan kinyílik az ajtó, és valaki közelít az ágyhoz. Az ügyeletes azt suttogta:,.Alszik, ne ébresszék fel!”, majd egy idegen, rekedtes hang azt mondta: „Nem lehet ő... Mindenesetre meg kell néznie majd szakáll nélkül is... De mi egy diákot keresünk, aki nem idősebb 22 évesnél, ez itt viszont idősebbnek tűnik, közel jár a negyvenhez...”

Ekkor megint eszébe jutott a vihar. - Még ennél is furcsább, hogy csak arrafelé esett, amerre ő járt, az Északi

Pályaudvartól majdnem az Elisabeta sugárútig - mondta az egyik ügyeletes. Olyan volt, mint egy nyári zuhé, és elég ideig tartott ahhoz, hogy elárassza a sugárutat, de néhány száz méterrel arrébb egy csepp sem esett.

- így igaz - tette hozzá valaki -, arra jártam, miután kijöttünk a templomból, és a sugárúton még hömpölygött a víz...

- Egyesek szerint merényletet kíséreltek meg, mert állítólag találtak jó néhány dinamittöltényt, de meglepte őket a felhőszakadás, és az utolsó pillanatban le kellett, hogy fújják.

- Ez akár a Siguranja meséje is lehet, hogy indokolhassák annak a néhány diáknak a letartóztatását...

Ekkor hirtelen mindenki elhallgatott. „Körültekintőnek kell lennem.” - ismételgette magában. „Nehogy

összetévesszenek egy bujkáló légionáriussal azok közül, akiket a Siguranta keres. És akkor meg kell majd mondanom, ki vagyok. Elküldenek majd Piatrába, hogy ellenőrizzék. És akkor...” Mint általában, ezúttal is sikerült kiszabadulnia az idegesítő gondolat hálójából. Arra eszmélt, hogy a

141 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── Purgatorio XI. énekét szavalja magában, aztán megpróbált felidézni valamit az Aeneisből: Agnosco veteis vestigia flammae...

- Hát magával, Dominic uram, senki sem vergődik zöld ágra, összevissza beszél könyvekről, nyelvekről, tudományokról. Lehet, hogy ezért váltak el - tette hozzá szomorkás mosollyal.

Akkor nem haragudott meg. Szerette Nicodimet, jó, becsületes, csendes moldvai ember volt.

- Nem, Nicodim uram, a japán nyelvkönyvnek semmi köze a válásunkhoz...

- Miért pont a japán nyelvkönyvnek? - kérdezte meglepetten Nicodim. - Azt hittem, erre céloz, a vásárban keringő mendemondára... - Vagyis?... - Vagyis azt mondják, hogy egyszer egy japán nyelvkönyvvel mentem

haza, és amikor Laura látta, hogy habozás nélkül kinyitom a füzetem, és tanulni kezdek, azt mondta... Nos, állítólag azt mondta, hogy túl sok mindenbe fogok bele, és semmit sem fejezek be, és állítólag ezért váltunk el.

- Nem, én nem ezt hallottam. Egyik-másik ember azt mondta, hogy Laura kisasszony kezdte megunni a maga gáláns kalandjait, és főleg a tavalyiról volt szó, amikor nyáron Bukarestben egy francia lány körül forgolódott mondván, hogy a Sorbonne-ról ismeri...

- Nem! - szólt közbe fáradtan, és vállat vont. - Az teljesen más volt. Igaz, hogy Laura gyanakodott, mert tudomására jutott egy másik, régebbi ügy, de ő intelligens nő, tudja, hogy csak őt szeretem, és a többiek, végül is... De el kell még mondanom, hogy nagyon jó barátok maradtunk.

Ennél többet viszont nem mondott neki. Senkinek sem mondta el, legjobb barátjának, Dadu Rareşnek sem, aki 12 évvel később tüdővészben meghalt. Viszont az is lehet, hogy Dadu volt az egyetlen, aki rájött az igazságra. Lehet, hogy éppen Laura mondott el neki valamit, mert nagyon jól megértették egymást.

- Hallgatom - mondta a professzor enyhén ingerülten. - Hallgatom, és nem értem. Semmilyen javulás sincs néhány napja. Sőt, úgy tűnik, a múlt héten ki tudott mondani néhány olyan szót, melyeket ma... Együttműködést várunk magától is. Ne féljen az újságíróktól! Szigorú utasítások vannak: senki sem készíthet interjút magával. A maga esete persze túl rendkívüli ahhoz, hogy meg ne tudták volna a városban. Többnyire képtelen és nevetséges hírek, cikkek jelentek meg különféle lapokban. Azonban, hogy visszatérjek a témához, együttműködést várunk magától, még többet kell tudnunk: honnan jött, kicsoda maga, mivel foglalkozik és így tovább.

Engedelmesen bólogatott, és többször megismételte: „Jól van! Jól van! Kezd komolyra fordulni a dolog, jó lesz vigyázni!” Szerencsére másnap reggel, amikor végighúzta nyelvét az ínyén, megérezte az első szemfog sarkát. Nagyon ártatlanul megmutatta a nővérnek, aztán az ügyeleteseknek, és úgy tett, mintha képtelen lenne bármit is kimondani. A fogak viszont gyorsan megjelentek, egyik a másik után. A hét végéig mindegyik kibújt.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 142

Minden reggel eljött egy fogorvos, megvizsgálta őket, és jegyzetelt készülőiéiben lévő cikkéhez. Néhány napig íny-gyulladása volt, és ha akart, sem tudott volna érthetően beszélni. Ezek voltak a legderűsebb napok, mert semmitől sem kellett tartania, nem érhették meglepetések. A háború óta nem érezte magát ennyire erősnek és magabiztosnak. Akkor Piatra-Neamtban megszervezett egy „kulturális újjászületési mozgalmat” (a helyi újságok így nevezték el), melynek egész Moldvában nem volt párja. A gimnáziumban tartott konferencián maga Nicolae Iorga is méltató módon beszélt róla. Aztán a délután egy részét az ő lakásában töltötte, és nem palástolta meglepetését, amikor meglátta a több ezernyi, orientalisztikáról, klasszikus filológiáról, ókori történelemről és régészetről szóló könyvet.

- Miért nem ír, kolléga? - kérdezte többször is. - Dolgozom, professzor úr, már vagy tíz éve fáradozom azon, hogy

befejezzek egy dolgozatot... Akkor szólt közbe Davidoglu a maga elkerülhetetlen viccével: - Professzor úr, kérdezze csak meg, miféle dolgozat az! De omni re

scibili!... Egyik régi viccük volt ez, mindig szóba hozták, ahányszor csak belépett a

tanáriba egy rakás új könyvvel, melyek épp aznap reggel érkeztek Párizsból, Lipcséből vagy Oxfordból.

- Dominic uram, mikor hagyja már abba? - kérdezték tőle. - Hogyan hagynám abba, amikor az út felénél sem tartok?... Tulajdonképpen tudta, hogy mivel a háború előtt drága könyvekre és tanulmányutakra költötte maradék kevés pénzét, kénytelen lesz ebben a

gimnáziumban tanítani, tehát ideje nagy részét tanórákra vesztegeti majd. A latin és az olasz pedig régóta nem érdekelte már; ha tehette volna, inkább kultúrtörténetet vagy filozófiát tanít.

- Tíz emberöltő sem lesz elég ahhoz, hogy mindazt megvalósítsa, amit akar...

Egy alkalommal szinte meggyőződéssel felelte: - Legalább egy dologban biztosak lehetünk: a filozófiához nem kell tíz

emberöltő... - Habé nun ach! Philosophie... durchaus studiert! - idézte ünnepélyesen a

némettanár. Majd hozzátette: - A többit tudod. Az asszisztensek fecsegéséből megértette, miért ideges a professzor.

Bemard állandóan részletesebb és pontosabb tájékoztatást kért tőle. „Eu somme, qui est ce Monsieur?” - kérdezte egyik levelében. (Valaki megjegyezte azonban, hogy ez nem biztos. Dr. Gavrilá állította ezt, de ő sem látta a levelet.) Bemard természetesen régóta megtudta, hogy az ismeretlen, akit április elején megvizsgált, nem vakult meg, és beszélni kezdett. Most minden eddiginél kíváncsibb volt, nem csupán a fizikai felépülés szakaszai érdekelték, hanem mentális képességeiről is a lehető legtöbb részletet akarta megtudni. Abból, hogy értett franciául, arra a következtetésre jutott, hogy bizonyos fokú műveltséggel rendelkezik. Tudni akarta, mi veszett el ebből, és

143 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── mi maradt meg. Egy sor tesztet javasolt: szókincs, mondattan, igei szerkezetek.

- De mikor fejezi be, uram? - Meg kell még írnom az első részt; a többit - Az ókor, A középkor, Az

újkor - szinte teljesen befejeztem. Viszont az első rész, érti, a kezdetek - a nyelv, a társadalom, a család, az összes többi intézmény eredete... Hosszú évek kutatómunkája kell ehhez. A mi vidéki könyvtáraink pedig... Régen megvettem, amit lehetett, de most, ebben a szegénységben...

Az igazság az, hogy amint telt az idő, egyre világosabbá vált számára, hogy nem tudja majd befejezni egyetlen könyvét, életművét. Egyik reggel, ébredéskor az volt az érzése, hogy egy marék hamu van a szájában. Majdnem betöltötte már a hatvanat, és semmit sem fejezett be abból, amit elkezdett. „Tanítványai” pedig (szerette így szólítani néhány nagyon fiatal kollégáját, akik túláradó csodálattal viseltettek iránta, és hetente legalább egy estén összegyűltek a könyvtárban, hogy meghallgassák őt, amint hatalmas megoldandó gondjairól beszél) az évek során szétszéledtek, más városokba helyezték őket. Egy sem maradt, akinek legalább a kéziratokat és az összegyűjtött anyagot gondjaira bízhatta volna.

Mióta megtudta, hogy a kávézóban „a tiszteletre méltó uraság” vagy „Dominic papa” néven emlegetik, rájött, hogy a háború idején szerzett tekintélye halványulni kezdett. (Akkoriban Nicolae Iorga megdicsérte őt a konferencia kezdetén, és időnként átküldött hozzá egy-egy diákot Iaşi-ból néhány könyvért.) Egyszer csak arra eszmélt, hogy már nincs az általános figyelem középpontjában sem a tanáriban, sem a Select kávézóban. Már nem csillogott, mint hajdanán. Újabban pedig, mióta azt hallotta Vaiantól: „A tiszteletre méltó uraság teljesen meggárgyult!”, szinte nem is mert már beszélni nekik az új könyvekről, amelyeket olvasott, vagy az N.R.E., a Criterion vagy a La Fiera Letteraria különböző számaiban megjelent cikkekről. Aztán pedig egymás után következtek a „lelkiismereti válságok”, ahogy saját titkos nyelvén nevezte őket.

- Mit keres errefelé, Matei uram? - Sétálok. Megint rám jött, és sétálni indultam... - De így, pizsamában, karácsonykor? Nehogy megfázzon! Másnap megtudta az egész város. Valószínűleg várták őt a kávézóban,

hogy kivallassák, de nem ment el aznap és másnap sem. - Az első adandó alkalommal! - kiáltotta nevetve egyik délután a Select

kávézó előtt. - Az első adandó alkalommal! - Mi lesz akkor? - faggatta Vaian. Tényleg, mi lesz? Komoran nézett rá, megpróbálta előbányászni

emlékezetéből. Végül vállat vont, és hazafelé indult. Csak akkor jutott eszébe, amikor a kilincsre tette a kezét: először a kék borítékot nyitja majd ki. „De nem itt, ahol ismer mindenkit. Messze innen, egy másik városban. Például Bukarestben.”

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 144

Egyik reggel kért a nővértől egy papírlapot, egy ceruzát és egy borítékot. írt néhány sort, betette a borítékba, leragasztotta, és a professzornak címezte. Aztán várni kezdett, és érezte, hogy egyre gyorsabban ver a szíve. Mikor volt legutóbb ilyen izgatott? Talán azon a reggelen, amikor megtudta, hogy Romániában elrendelték az általános mozgósítást. Vagy még előbb, 12 évvel korábban, amikor belépett a szalonba, és azonnal rájött, hogy Laura várja, és beszélni akar vele. Akkor úgy látta, könnyes a lány szeme.

- El kell mondanom neked - kezdte erőltetett mosollyal. - Túl fontos mindkettőnk számára, és már nem tudom elhallgatni... Be kell vallanom neked. Régóta érzem ezt, de egy ideje valósággal gyötör. Úgy érzem, már nem vagy az enyém... Kérlek, ne szólj közbe! Nem az, amire gondolsz... Érzem, hogy nem vagy az enyém, nem vagy itt, mellettem, egy másik világban jársz - nem a kutatásaidra gondolok, amelyek egyébként érdekelnek, bármit is gondolsz erről -, de úgy érzem, egy idegen világban vagy, ahová nem tarthatok veled. Azt hiszem, mindkettőnknek az lenne a legjobb, ha elválnának útjaink. Fiatalok vagyunk, szeretjük az életet... Majd meglátod később...

- Rendben van - mondta a professzor, miután gondosan összehajtogatta a papírt, és betette előjegyzési naptárába. - Később visszajövök.

Egy óra múlva tért vissza. Bezárta az ajtót, hogy ne zavarják, és leült az ágy előtti székre.

- Hallgatom. Nem kell túlzottan erőlködnie. Amit nem tud kimondani, leírhatja - nyújtott át egy jegyzettömböt.

- Megérti majd, miért ezt a megoldást kellett választanom - kezdte izgatottan. - Kerülni akarom a nyilvánosságot. Az igazság a következő: nevem Dominic Matei, január 8-án töltöttem be a hetvenet, latin-olasz szakos tanár voltam az Alexandra Ioan Cuza Gimnáziumban Piatra-Neamtban, ahol most is lakom, az Episcopiei utca 18. szám alatt. Ez az én házam, és van benne egy majdnem nyolcezer kötetes könyvtár, amelyet végrendeletemben a gimnáziumra hagytam...

A professzor mélyet sóhajtott, és némi félelemmel újra ránézett. - Fantasztikus! - kiáltotta. - Úgy gondolom, elég könnyen ellenőrizheti. De könyörgöm, a

legnagyobb titokban! Az egész város ismer. Ha még több bizonyíték kell, lerajzolhatom a házat, megmondhatom, milyen könyvek vannak az íróasztalon, vagy bármi mást, amit tudni szeretne. Azonban, legalábbis egyelőre nem kellene kitudódnia annak, ami velem történt. Ahogy ön is mondta, már az is elég nagy csoda, hogy élve megúsztam. Ha megtudják, hogy megfiatalodtam, nem lesz nyugtom többé... Azért mondom el mindezt önnek, mert a Siguranta emberei, akik jártak már itt, sosem fogják elhinni, hogy elmúltam hetven. Tehát nem fogják elhinni, hogy az vagyok, aki vagyok, és ki fognak hallgatni, és mennyi minden történhet egy kihallgatás során... Kérem, ha úgy gondolja, hogy érdemes tanulmányozni az esetemet, úgy értem, ha továbbra is érdemes tanulmányozni itt, a kórházban, kérem,

145 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── találjon ki nekem egy fiktív személyazonosságot! Természetesen ideiglenesen, és ha később nem elégedett a magatartásommal, bármikor leleplezhet...

- Nem erről van szó - szólt közbe a professzor. - Egyelőre egy dolog fontos: hogy ne legyen gond az állapotával. Remélem, ez könnyen megy majd. De milyen életkort állapítsunk meg? Amikor nem lesz szakálla, harminc-harmincegy éves fiatalembernek tűnik majd. Esetleg harminckettőnek?...

Még egyszer megkérdezte az utca nevét és a házszámot, és beírta őket a naptárába.

- A ház nyilván zárva van - mondta egy kis szünet után. - Igen is, meg nem is. A konyha melletti két kis szobában lakik egy idős

néni, Veta, aki ősidők óta a gazdasszonyom. Nála van a többi szoba kulcsa. - Nyilván van valahol egy fotóalbum, pontosabban egy album az ön

fiatalkori fényképeivel... - Azok mind az íróasztal felső fiókjában vannak, három album van ott. A

fiók kulcsa az íróasztalon van, a cigarettatárca alatt... De ha az illető, akit odaküld, beszél Vetával, az egész város megtudja...

- Nem lesz semmi baj, ha körültekintően cselekszünk. Elgondolkodva zsebre vágta a naptárt, néhány pillanatig hallgatott, és nem vette le róla a szemét. - Elismerem, a maga esete rendkívüli módon érdekel - mondta, és felállt. -

Semmit sem értek, ahogy mások sem itt... Nyilván éjjel tornázik, amikor egyedül van - tette hozzá.

Zavartan vállat vont. - Éreztem, hogy elzsibbad a lábam, és akkor felkeltem az ágyból, és itt, a

szőnyegen... - És nem lepődött meg? - De igen. Végigtapogattam magam. Éreztem, hogy az izmok olyanok,

mint régen: kemények, erősek. Erre nem számítottam. Hosszú hetek szinte teljes mozdulatlansága után úgy kellett volna éreznem magam, mint... Hogy is mondjam?... Mintha...

- Igen, éppen úgy - szólt közbe a professzor. Az ajtó felé indult, de megállt, megfordult, és a szemébe nézett. - Nem mondta meg az itteni címét. A bukarestit. Érezte, hogy elvörösödik, de némi erőfeszítéssel sikerült mosolyognia. - Nincs címem, mert épphogy csak megérkeztem ide. Vonattal jöttem

Piatra-Neamtból. Kevéssel éjfél előtt érkeztem. A feltámadás éjszakáján. A professzor hosszasan, hitetlenkedve nézett rá. - Mindenesetre éppen ment valahova... És nem találtak bőröndöt maga

mellett ott, a járdán... - Nem volt bőröndöm. Csak egy kék borítékot hoztam magammal, semmi

mást. Azért jöttem, hogy öngyilkos legyek. Úgy éreztem magam, mint akit elítéltek. Érelmeszesedés. Kezdtem elveszíteni az emlékezőtehetségemet...

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 146

- Azért jött ide, hogy öngyilkos legyen? - ismételte meg a professzor. - Igen. Úgy tűnt, nincs más megoldás. A kék boríték volt az egyetlen kiút.

Régóta tartogattam benne néhány milligramm sztrichnint...

II. Tudta, hogy álmodik, és állandóan simogatta frissen borotvált arcát, de nem tudott felébredni. Csak akkor ismerte fel a kerületet, amikor az autó a sugárút végére ért; leginkább a virágzó hársfák illatáról ismerte fel. Rájött, hogy az országút felé haladnak. Évek óta nem járt arra, és meghatódva nézte a régi házakat, melyek eszébe juttatták diákéveit. Később egy magas fák határolta sétányhoz értek; a következő pillanatban kinyílt a kapu, az autó pedig lassan végiggurult a kavicsos úton, és megállt a kékeslila kőlépcső előtt. „Miért nem száll ki?” - kérdezte egy ismeretlen hang. Meglepődve nézett körül; egyedül volt. Úgy tűnt, kinyílik a lépcsősor végén lévő ajtó. Tehát várták. „Ki kellene szállnom.” - mondta magában.

Vakító fényre ébredt, mely kintről jött. Órájára nézett, és meglepődött. Még 6 óra sem volt. Nyilván elfelejtették behúzni a sötétítőket. Jóval később hallotta, hogy nyílik az ajtó.

- Elhoztam a ruháit - mondta a nővér, és mosolyogva lépett az ágyához, kezében a cókmókkal.

A fiatal Anetta volt az. ő volt a legbátrabb. (Néhány nappal korábban a szemébe nézve azt mondta neki: „Amikor kijut innen, talán elvisz majd moziba egyik este...”) Segített neki felöltözni, bár erre nem is lett volna szükség. A lány csalódott pillantásából rájött, hogy a zakó nem állt jól rajta, „vállban túl szűk” - mondta, a kék nyakkendő pedig a maga apró, hamuszürke háromszögeivel nem passzolt a csíkos inghez. Hamarosan bejött az ügyeletes orvos, és komoran, figyelmesen vizsgálgatni kezdte.

- Messziről látszik, hogy nem a maga ruhái. Gyanút kelthet. Valami mást kell keresnünk magának. Dr. Gavrila említette, hogy van néhány nagyon előkelő öltönye az egyik nagybátyjától.

- Örökölte őket a nagybácsi halála után - pontosított Anetta. - És nem jó dolog mások halott rokonainak a ruháit viselni. Ha a saját rokonaid, az más, az emlékük kedvéért viseled őket mint ajándékot...

- Nem fontos - mondta mosolyogva. - Mindenesetre ma már nincs idő erre. Talán majd máskor, ha egyszer erre járok...

- Igen, de ez a zakó feltűnő - szólt közbe az ügyeletes. - És azt kockáztatja, hogy követni fogják...

- Ha kellőképpen meglapul az autó hátsó ülésén, talán nem veszik észre. Két órával később dr. Chirilá társaságában lement az udvarra. Ezt az

orvost kevésbé kedvelte, mert egyszer rajtakapta, hogy elbújt a szobában, és

147 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── azóta az volt az érzése, hogy állandóan kémkedik utána. Amikor meglátta az autót, hirtelen megállt.

- Láttam már ezt az autót - suttogta. - Ma éjjel, álmomban láttam... Egyesek szerint ez rossz jel, balesetet szenvedhetünk - tette hozzá.

- Én nem vagyok babonás - mondta dr. Chirila lassan, kioktató módon, és kinyitotta az ajtót. - Mindenesetre várnak minket...

Amikor az autó a sugárút felé haladt, furcsa nyugalom szállta meg, amit érthetetlen módon a boldogság szinte vad kitörései szakítottak meg.

- Húzza le az ablakot! - mondta - Nemsokára virágzó hársfák alatt haladunk el.

- Már közeledünk az országúihoz - tette hozzá kis idő múlva. Újabb rövid szünet után: - Majd meglátja, milyen szép épület, magas fák, tiszta, kavicsos sétány, és

az a kékeslila kőlépcső... Az ügyeletes orvos egész idő alatt kíváncsian nézte, és zavartan

hallgatott. Az autó a lépcső előtt megállt. - Miért nem száll ki? - kérdezte egy hang. - Megvárjuk az őrt, hogy átadhassuk - válaszolta a sofőr. Nemsokára sietős léptek közeledtek a kavicson, és az autó mögül

előkerült egy barna, himlőhelyes arcú, katonásan nyírt férfi. Chirilá kinyitotta az ajtót.

- Ő az, akiről szóltak magának. Vigyázzon, ne tévessze össze valamelyik másik pácienssel! Mostantól maga felel érte.

- Értettem - válaszolta. - Ne aggódjon! Odafigyelek majd. - Amit emberünk odabent vagy a kertben művel, nem tartozik magára -

szólt közbe Chirilá. - Maga őrizze a kaput... Tetszett neki a szoba: tágas volt, ablakai a parkra néztek, és ahogy arról a

professzor biztosította, volt ott egy faasztal, a falban pedig könyvespolcok sorakoztak. A nyitott ablakhoz lépett, és mélyet sóhajtott. Mintha érezte volna a vadrózsák illatát. Mégsem tudott örülni. Bal tenyerével arcát simogatta, és közben mosolygott, de úgy érezte, valójában kevés köze van ahhoz, ami egy ideje történik vele. Másról, másvalakiről szól az egész.

- Próbálja meg minél pontosabban és részletesebben megfogalmazni, mit ért azon, hogy másvalaki! - szakította félbe egyszer a professzor. - Milyen értelemben érzi magát idegennek? Még nem sikerült „beköltöznie” új helyzetébe? Ez nagyon fontos. Jegyezzen fel mindent, ami eszébe jut! Ha nincs kedve írni, vagy túl sok mondanivalója van,

használja a magnót, és mindig említse meg a napot, órát és helyet, valamint azt, hogy ágyban fekve vagy a szobában sétálva diktál!

A kórházban töltött utolsó napokban szinte egy egész füzetet teleírt mindenfélével: megemlítette a könyveket, amelyekre emlékezett (szerette leírni a kiadást, a megjelenés évét és azt is, hogy mikor olvasta először, hogy nyomon követhesse emlékezőképességének eme csodálatos javulását), a különböző nyelvű verseket, melyeket megtanult, algebrafeladatokat,

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 148

fontosnak vélt álmait. Néhány újabb felfedezését viszont nem említette. Érthetetlen ellenállást tapasztalt, melyről egy alkalommal beszélt a professzornak.

- Nagyon fontos, hogy megtudjuk, mi a jelentősége ennek az ellenállásnak - mondta a professzor. - Próbáljon meg legalább célozni rá, hadd tudjuk meg, hogy bizonyos, a múltban lezajlott eseményekre vonatkozik-e, amit nem akar elmondani („Nem mondhatom el!” - szakította félbe magában), vagy olyasmiről van szó, ami új állapotával kapcsolatos, amelyről, ismétlem, nagyon keveset tudunk egyelőre...

Eljött az ablaktól, és miután néhányszor végigjárta a szobát a háta mögött keresztbe tett kezekkel, mint régen, fiatalkorában, végignyúlt az ágyon. Nem csukta be a szemét. A mennyezetet nézte.

- Elhoztam a családi albumát - mondta neki a professzor egyik reggel. - A maga gimnáziumi, egyetemi, olaszországi képei vannak benne... Nem kíváncsi rá? - kérdezte némi szünet után.

- Őszintén szólva, nem... - Miért? - Magam sem tudom. Kezdek elhatárolódni a múltamtól. Mintha nem

ugyanaz lennék... - Furcsa - mondta a professzor. - Ki kellene derítenünk, miért... Végül beletörődve elhatározta, hogy átlapozza. A professzor leült az ágy

melletti székre, és merőn nézte. Nem sikerült lepleznie kíváncsiságát. - Mire gondol? - kérdezte hirtelen néhány perc múlva. - Miféle emlékek?

Milyen képzettársítások? Habozva dörzsölgette az arcát bal tenyerével. („Tudja, ez a mozdulat már

rángatózássá fajult nálam” - ismerte el többször is.) - Tökéletesen emlékszem, melyik évben és hol készült minden egyes

fénykép. Azt is mondhatnám, még a napokra is emlékszem; szinte hallom a jelenlévők hangját, és azt is, amit mondanak, szinte érzem annak a helynek és napnak a jellegzetes illatát... Nézze például ezt, amelyiken Tivoliban vagyunk Laurával! Amikor megpillantottam ezt a képet, éreztem annak a reggelnek a melegét és az leanderek illatát, de éreztem egy erős, nehéz szagot is, a forró olajét, és eszembe jutott, hogy volt két, olajjal teli kondér körülbelül tíz méternyire attól a helytől, ahol a kép készült.

- Ez valamilyen hipermnézia mellékhatásokkal - mondta a professzor. - Szörnyű - folytatta. - Ez túl sok és felesleges is. - Feleslegesnek tűnik, mert egyelőre nem tudjuk, mihez kezdjünk a

memória eme fantasztikus javulásával... Mindenesetre van egy jó hírem - tette hozzá mosolyogva. - Néhány nap múlva megkapja piatraneamt-i

könyvtárából azokat a könyveket, amelyek az első listáján szerepelnek, vagyis minden olyan nyelvtankönyvet és szótárt, amelyekre igényt tartott. Bemard el van ragadtatva; azt mondta, keresve sem találhatnánk jobb tesztet. Leginkább az érdekelte, hogy maga fiatalkorában foglalkozni kezdett a kínai nyelvvel, aztán vagy tíz-tizenkét évig, a háború előtt és alatt elhanyagolta,

149 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── majd újból megpróbálta megtanulni, hogy aztán váratlanul végleg felhagyjon vele. Ezek szerint a memória több rétegével van dolgunk. Ha veszi a fáradságot, és mindent részletesen feljegyezve elemzi saját magát, meglátjuk, melyik réteg kel újra életre elsőként...

Néhány pillanatig egymásra néztek, mintha mindketten arra vártak volna, hogy a másik szólaljon meg.

- És hogyan vélekednek Piatrábari az eltűnésemről? - kérdezte váratlanul. - Nem vagyok túlságosan kíváncsi, de már most szeretném tudni, mik az esélyeim...

- Miféle esélyek? - szólt közbe a professzor. Zavartan mosolygott; a kifejezés már abban a pillanatban közönségesnek

és alkalmatlannak tűnt, amikor kimondta. - Hát az, hogy folytassam a nemrég megkezdett életemet annak kockázata

nélkül, hogy visszatérjek a régihez... - Egyelőre semmi biztosat nem mondhatok. A maga piatrai barátai úgy

tudják, hogy elvesztette az emlékezetét, és valamilyen moldvai kórházban fekszik. Valakinek eszébe jutott, hogy nagyszombaton látta magát az állomáson, de nem tudja, melyik vonatra szállt fel, emberünk ugyanis hazafelé sietett...

- Sejtem, ki az - suttogta. - A rendőrségnek kiszállást színlelve sikerült összeszedni azokat a

könyveket, amelyeket feljegyzett. Ürügyként azt említették, hogy az egyik körözött légionárius a maga könyvtárában bújt el, miután megtudta, hogy maga eltűnt.

Néhány pillanatra gondolataiba mélyedt, mintha tétovázna, hogy folytassa-e.

- Azonban nyilvánvaló: ahogy halad az idő, egyre nehezebb lesz - mondta végül. - Nemsokára Piatra-Neamtban is tudni fogják azt, amit

egész Bukarestben: valakibe, egy idős ismeretlenbe belecsapott a villám, és tíz hét elmúltával teljesen egészségesnek és megfiatalodottnak tűnik... A többi remélhetőleg nem derül ki...

Két héttel később, amikor lement a kertbe, szemközt találta magát egy különös szépséggel; a nő, nehezen érthető okokból, szándékosan közönséges módon, túlzott és ügyetlenül felvitt sminkkel próbálta kendőzni, hogy milyen szép. Az ismeretlen nő kihívóan, mégis tisztán rá-mosolygott, és ez az egyik nem olyan régi álmát juttatta eszébe. Enyhén meghajolt, és azt mondta:

- Az az érzésem, hogy már találkoztunk valahol. A fiatal nő elnevette magát. („Kár - mondta magában -, a nevetése

ugyanolyan közönséges, amilyen a sminkje.”) - Maga nagyon tapintatos - mondta a nő. (Olyan volt, mintha egy

színpadról beszélne.) - Persze, hogy találkoztunk már, többször is. - Hol és mikor? A lány kissé összevonta szemöldökét, és igyekezett újra elkapni a

tekintetét.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 150

- Legutóbb ma éjjel, a hatos számú szobában. A magáé a négyes, ott van a szomszédban - mondta, és elment.

Épp aznap este jött a professzor, hogy visszaadja a füzetét, és elolvassa legutóbbi feljegyzéseit. Zavartan, mosolytalanul hallgatta, és próbálta kerülni a tekintetét.

- Azt hittem, érti, miről van szó, és felfogja - hogy is mondjam? - a kísérlet tudományos szándékát. A szexuális képességi mutató nélkül egyetlen elemzés sem teljes. Emlékszik arra, amit Bemard kérdezett legutóbb...

Nevetni szeretett volna, de csak néhány mosolygós bólintásra futotta. - Hogy emlékszem-e?!... Szerettem volna elsüllyedni a szégyentől.

Meztelenül feküdtem egy asztalon, sok orvos és külföldi tudós szeme láttára...

- Én figyelmeztettem, hogy olyan lesz, mint egy nemzetközi konzílium. Mindenki a maga kedvéért jött ide; képtelenek voltak elhinni azt, amit a La Presse Medicale-bán közöltem.

- Nem számítottam ilyen kérdésre... Főként, hogy még mindig kórházban voltam, tehát sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudtam az esetleges szexuális képességeket.

A professzor mosolyogva vállat vont. - Az ápolónőktől, természetesen közvetett módon, megtudtam ezt-azt. - Az ápolónőktől? - Mi azt hittük, maga kezdeményezte. Bármilyen más körülmények között

megbüntetjük a beteget és a szóban forgó nővért. A maga esete fölött viszont nem csupán szemet hunytunk, hanem értékeltük az információkat. Végül is a körülmények nem olyan fontosak, csak az információ számít... A hatosban lakó kisasszony esetében viszont másról is szó van - folytatta egy kis szünet után. - Jobb, ha most mondom meg, hogy később ne legyen bonyodalom. Ezt a kisasszonyt a Siguranta küldte...

- A Siguranta? - kérdezte némi félelemmel. - De miért? - Nem nagyon értem, de azt tudom, hogy a Siguranta nagyon érdeklődik a

maga esete iránt. Valószínűleg nem hiszik el, hogy elmondtam nekik a teljes igazságot, és tulajdonképpen igazuk is van. Mindenesetre a Siguranta nem hisz a maga átváltozásában. Az a meggyőződésük, hogy a városban keringő mese a feltámadás éjszakáján becsapó villámról, a maga eszméletlenségéről, gyógyulásáról és megfiatalodásáról nem más, mint a légionáriusok kitalációja... Hogy tulajdonképpen azért találták ki ezt a legendát, hogy leplezze egy fontos légionárius főnök személyazonosságát, és megszervezhessék az ő átjutását a határon.

Meglepődve hallgatta, de mindent értett. - Ezek szerint a helyzetem súlyosabb, mint gondoltam - mondta. - Viszont mivel egyelőre nincs más megoldás... - Meglesz a megoldás is, ha eljön az ideje - szólt közbe a professzor. - Hogy kellőképpen tájékozott legyen, el kell mondanom, hogy a Si-

guranta kezdettől fogva vigyázott magára. Azért hoztak magának olyan

151 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── öltönyt, amiben nem merne kimenni az utcára, mert rögtön letartóztatnák. És ebben az egyébként meglehetősen elegáns klinikai egyenruhában sem merne járkálni a városban. És ahogy kezdettől fogva megértette, ha sétálhatnékja támadna, nem tudna kijutni a kapun... Ez az, amit tudunk. Amit viszont nem, hogy a klinika ügyeletes személyzetéből hány ember a Siguranta informátora...

Elnevette magát, és bal tenyerével néhányszor megtörölte az arcát. - Végül is, talán jobb így. Nem érhet meglepetés... A professzor hosszasan nézett rá, mintha nem tudta volna eldönteni,

folytassa-e. Aztán hirtelen döntött: - Térjünk most vissza egy fontosabb kérdéshez! Biztos abban, hogy az

emlékei szerint az összes szexuális élménye tulajdonképpen erotikus álom volt?

Néhány pillanatig elgondolkodott. - Most már nem vagyok olyan biztos benne. Ma estig meg voltam

győződve arról, hogy álmokról van szó... - Azért kérdem, mert a füzetben, amit olvastam, feljegyzéseket készített

mindenféle álmokról, de azokban nem szerepeltek nyilvánvalóan erotikus motívumok.

- Lehet, hogy le kellett volna írnom a többit is, de nem tűntek fontosnak... Egy kis szünetet tartott. - Mindenesetre, ha összetévesztettem a valódi élményeket az erotikus

álmokkal, a dolgok bonyolultabbak, mintsem gondoltam volna... Gyerekes, nevetséges mozdulattal halántékára tette kezét, mintha azt

akarta volna érzékeltetni, hogy összpontosít. - Hallgatom - mondta a professzor hosszú szünet után. - Milyen

értelemben lehetnek bonyolultabbak, mint amennyire gondolta? Hirtelen felnézett, és zavartan mosolygott. - Nem tudom, megértett-e néhány, a füzetben leírt célzást, de egy ideje

úgy éreztem - hogy is mondjam? -, úgy éreztem, hogy álmomban tanulok; pontosabban azt álmodtam, hogy tanulok, hogy például álmomban felcsapok egy nyelvtankönyvet, elolvasok és bemagolok néhány oldalt, vagy átlapozok egy könyvet...

- Nagyon érdekes - mondta a professzor. - De nem hiszem, hogy mindezt pontosan, világosan lejegyezte abba a füzetbe, amit olvastam.

- Nem igazán tudtam, hogyan írjam le őket, sorozatos álmok voltak, bizonyos didaktikai értelemben úgy tűnt, folytatásai azoknak a tanulmányoknak, amelyeket napközben végeztem. Valósággal azt hittem, nyelvtani szabályokról álmodom, szókincsről és etimológiáról, mert rajongtam ezekért... Most viszont azon tűnődöm, hogy többé-kevésbé alvajáró módon nem keltem-e fel éjszakánként, hogy folytassam a munkámat...

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 152

A professzor egész idő alatt enyhén összevont szemöldökkel, figyelmesen nézte őt. Régóta megfigyelte, hogy egyszerre több dolog is nagyon foglalkoztatja.

- Mindenesetre nem tűnik fáradtnak - mondta. - Nem olyan az arckifejezése, mint az értelmiségié, aki az éjszaka nagy részét átolvassa... De ha így lenne, miért nem vette észre senki a maga szobájából nagyon későn kiszűrődő lámpafényt?

Felállt a fotelból, és kezet nyújtott neki. - Paradoxonnak tűnik, hogy ez a habozás, jobban mondva az álombéli

élmények és az ébrenlét összetévesztése párhuzamosan fejlődött ki a maga hiperamnéziájával... Amit az előbb mondott az leander- és nyersolajillatról, amit akkor érzett, amikor egy majdnem negyvenéves fényképet nézegetett...

- Most viszont már ebben sem vagyok biztos, ebben a hiperamnéziá-ban! - kiáltotta. - Már semmiben sem vagyok biztos!

Amikor magára maradt, egyszer csak arra eszmélt, hogy ezen gondolkodik: „Nagyon helyes, hogy azt mondtad: » Már semmiben sem va-gyok biztos...« így mindig biztonságban leszel. Bármikor mondhatod: » Álmodtam! «, vagy ennek az ellentétét, amikor úgy tetszik... De vigyázz! Soha nem mondd el a teljes igazságot!” Meglepetten körülnézett. Néhány pillanat múlva, mintha egy mellette lévő, de láthatatlan valakihez beszélt volna, ezt suttogta: „De még ha el is akarnám mondani, nem tudom! Nem értem, miért - tette hozzá még halkabban -, de van néhány dolog, amelyekről egyszerűen képtelen vagyok beszélni...”

Azon az éjszakán sokáig küzdött az álmatlansággal. (Ez volt az első álmatlansága azóta, hogy eljött Piatra-Neamtból, és ez idegesítette. Szinte egész életében szenvedett az álmatlanságtól, az utóbbi időben pedig azt hitte, kigyógyult belőle.) Mint mindig, most is emlékezőképességének rejtélyes visszatérésére gondolt. Tulajdonképpen már régóta rájött, hogy nem is erről van szó, mert jóval nagyobb kapacitású és pontosabb volt most, mint bármikor. Egy mandarin memóriája volt ez - Chavannes azt mondta, bármelyik szinológusnak ilyenre van szüksége. Kezdte azt hinni, hogy még többről, egy nagyon különös hipermnéziáról van szó. Még mielőtt elhozták volna neki Piatrából a nyelvtankönyveket és a szótárt, egyik nap hirtelen azon kapta magát, hogy kínai szövegeket mond, és egyúttal látja az írásjeleket is, és fordítja is, amit mond. Néhány nappal később ellenőrizte az írást, a kiejtést és a fordítást, miközben lázasan lapozgatta Giles antológiáját és szótárát. Egyetlen hibát sem vétett. Kissé sajnálkozva írt néhány sort a füzetbe: Bemard csalódott lesz; képtelen volt meghatározni, hogy a memóriának mely rétege jelent meg előbb; azon kapta magát, hogy úgy tud kínaiul, ahogy korábban soha. Bármilyen szöveget el tudott olvasni, és olyan könnyen értette meg, mintha latinul vagy régi olasz nyelven olvasta volna.

Nagyon meleg éjszaka volt, és a parkra nyíló ablak nyitva maradt. Mintha lépteket hallott volna. Anélkül, hogy felkapcsolta volna a lámpát, felkelt az ágyból, és az ablakhoz ment. Meglátta az őrt, és rájött, hogy az is meglátta őt.

153 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Maga nem alszik? - kérdezte, amilyen halkan csak tudta, hogy ne ébressze fel a szomszédokat.

A másik vállat vont, aztán a park felé indult, és eltűnt a sötétben. „Ha holnap megkérdezném tőle - mondta magában -, nyilván azt válaszolná, hogy álmodtam. Mégis biztos vagyok benne, hogy ezúttal nem álmodtam...” Visszafeküdt az ágyba, becsukta a szemét, és mint régen, amikor álmatlanságban szenvedett, azt mondta magában: „Három percen belül elalszom!... El kell aludnod - hallotta saját gondolatait -, mert leginkább álmodban tudsz tanulni. Oktató álmok, mondta a professzor ma este; lesz még néhány oktató álmod. Nem a kínai nyelvvel kapcsolatosak. Valami fontosabbal, mással...”

Szerette hallani, ahogy gondolkodik, ezúttal viszont érthetetlen nyugtalanság fogta el, és vészjóslóan suttogta magában: „Ha nem alszom el, mire húszig számolok, lemegyek a parkba sétálni!” Azonban csak hétig jutott el a számolásban.

Néhány nap múlva a professzor, miközben fel sem nézett a feljegyzések második füzetéből, amelyet tőle kapott, ezt kérdezte:

- Nem emlékszik véletlenül arra, hogy egyik éjjel kimászott az ablakon, és elment a kert végébe, ahol a rózsaágyások vannak?

Érezte, hogy elpirult, és nagyon megijedt. - Nem. Arra viszont emlékszem, hogy nem sikerült elaludnom, és egy

adott pillanatban azt mondtam magamban: ha nem alszom el, mire húszig számolok, lemegyek a parkba sétálni. Utána viszont nem tudom, mi történt. Valószínűleg rögtön elaludtam...

A professzor rejtelmes mosollyal nézett rá: - Semmi esetre sem aludt el azonnal... Egy ideig ugyanis a rózsák

környékén járt. - Akkor alvajáró vagyok! - kiáltotta. - Életemben először alvajárási

rohamom volt! A professzor hirtelen felállt, az ablakhoz ment, és egy ideig mereven

nézett maga elé. Aztán visszatért, és újra leült a fotelba. - Én is ezt hittem. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Amikor az őr riadót

fújt, két ügyeletes kiszaladt - valószínűleg a Siguranta ügynökei -, hogy ellenőrizze az utcát - nem tudták, hogy az őr már megtalálta magát -, és láttak egy autót lekapcsolt fényszórókkal, amely pont a rózsaágyaknál várakozott, ahol maga is volt. Az autó persze eltűnt, még mielőtt felírhatták volna a rendszámát...

Többször megtörölte a homlokát. - Ha maga nem lenne... - kezdte. - Tudom, hihetetlennek tűnik - szólt közbe a professzor. - Viszont van

három tanú, hétköznapi, de megbízható, és némi tapasztalattal rendelkező emberek...

- És mit tettek velem? Felkaptak, és visszahoztak a szobába?

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 154

- Nem, csak az őr volt a kertben. Azt mondta, maga visszafordult, mihelyt meglátta őt... Ugyanúgy tért vissza a szobába, ahogy kijutott onnan, vagyis az ablakon át... Alvajáró vagy sem, nincs jelentősége. Az a baj, hogy a Siguranta most már biztos benne, hogy meg akarták szöktetni magát. Szerintük az, hogy magát éppen ott látták, ahol az autó várakozott az utcán, azt bizonyítja, hogy maga tudott mindenről, és bele is egyezett. Nagyon magas helyen kellett közbenjárni, hogy ne tartóztassák le - tette hozzá.

- Köszönöm - mondta zavartan, és megtörölte a homlokát. - Egyelőre megkétszerezték a biztonsági intézkedéseket. Éjjel állandóan

járőröznek az utcán; egy civilbe öltözött szakaszvezető mindig a maga ablakával szemben foglalatoskodik majd, mint például most

- tette hozzá halkabban -, az őr pedig éjjelente egy tábori ágyon alszik majd a folyosón, szemben az ajtóval.

Felállt a fotelból, és sétálni kezdett. A füzetet szórakozottan egyik kezéből a másikba tette. Aztán hirtelen megállt előtte, és mélyen a szemébe nézett:

- Maga mégis hogyan magyarázza ezt a sok egybeesést? Első alkalommal volt álmatlansága, amelyet vallomása szerint élete első alvajárási rohama követett; a roham idején a rózsaágyáshoz ment, éppen oda, ahol a fal másik oldalán egy lekapcsolt fényszórójú autó várta magát... Egy autó, amely eltűnt, mihelyt riadót fújtak... - tette hozzá néhány pillanattal később. - Meg tudja magyarázni?

Elbátortalanodva vállat vont. - Semmit sem értek... Egészen múlt hétig nehezemre esett bevallani, hogy

néhány álmot valóban összekevertem az ébrenléttel, de kénytelen voltam hinni bizonyos tényeknek... Ezúttal azonban az alvajárási roham, a rám váró autó...

A professzor kinyitotta a majdnem teli irattáskát, és óvatosan a folyóiratok és brosúrák közé csúsztatta a füzetet.

- Hadd mondjam én is azt, amit maga az előbb: ha nem ismerném magát a családi fotóalbumokból, ha nem láttam volna a harmincadik és hatvanvalahányadik életéve között készült fényképeket, készséggel elfogadnám a Siguranta verzióját: hogy maga az, akinek a Siguranta tartja...

„Miért emészted magad?” - hallotta saját gondolatait, miután a fény kialudt. „A dolgok normálisan haladnak. így kellett történnie: összetévesztenek másokkal, azt hiszik, már nem tudsz különbséget tenni álom és valóság között, meg más hasonló félreértések. Jobb álcázást el sem lehet képzelni. Végül rájössz majd, hogy szó sincs veszélyről, vigyáznak rád...” Abbahagyta, majd rövid szünet után azt suttogta: „Ki vigyáz rám?” Várt néhány pillanatig. Azon kapta magát, hogy számára addig ismeretlen hangon kérdezi: „Azt hitted, a véletlennek köszönhető mindaz, ami történt veled?” „Nem arról van szó, mit hiszek vagy mit nem hiszek” - szólt közbe ingerülten. „Ki vigyáz rám?...” Megint várt egy kis ideig, aggodalommal. Aztán azt hallotta saját magától: „Majd később megtudod. Most nem ez a

155 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── fontos... Amúgy meg rájöttél valamire, már régebben rájöttél, csak nem mered bevallani. Különben miért nem beszélsz soha a professzornak bizonyos gondolatokról, amelyeket a füzetben sem említesz? Ha nem tudnád, hogy van más is, miért nem utalsz arra, amit az utóbbi két hétben fedeztél fel?... Vissza kell térnem a kérdéshez!” - próbálta megszakítani a gondolatsort. Várt egy ideig, és amikor úgy találta, hogy kezd körvonalazódni a válasz, elaludt.

„Jobb, ha álmodban beszélgetünk” - hallotta.,Alvás közben gyorsabban és jobban megérted. Azt mondtad a professzornak, hogy álmodban folytatod napközbeni tanulmányaidat. Tulajdonképpen régóta meggyőződtél arról, hogy ez nem mindig igaz. Sem álmodban, sem ébren nem tanultál semmit. Szép lassan ráeszméltél, hogy tudsz kínaiul és egyéb nyelveken is, amelyek érdekelnek - erre majd később jössz rá. Már nem mered azt hinni, hogy most emlékszel arra, amit fiatalkorodban tanultál, és elfelejtetted. Gondolj az albán nyelvtanra...”

Ez annyira brutális emlék volt, hogy felébredt, és felkapcsolta a lámpát. Akkor nem hitte el, és még most sem, egy héttel a felfedezés után. Tudta, hogy sosem foglalkozott az albán nyelvvel. Vagy húsz évvel korábban megvette a G. Meyer-féle nyelvtankönyvet, de csak az előszót olvasta el. Azóta kézbe sem vette. És mégis, amikor kibontotta a Piatrából érkezett csomagok egyikét, és meglátta, találomra kinyitotta az utolsó lapok egyikénél, és olvasni kezdett. Izgatottan és rémülten jött rá, hogy mindent ért. Megkereste a bekezdés fordítását, és meggyőződött róla, hogy nem hibázott... Felkelt az ágyból, és a könyvszekrényhez ment. Feltétlenül ellenőrizni akarta még egyszer. Egyszer csak ismeretlen hangot hallott kintről, az ablak irányából:

- Maga nem alszik? A másik oldalára fordult az ágyban, dühösen lehunyta a szemét, és

szorosan csukott szemhéjjal, suttogva ismételgette: - Nem szabad gondolkodnom! Többé ne gondoljak semmire! „Állandóan ezt mondogatom neked, mióta a kórházba kerültél” - hallotta. Úgy érezte, kezdi érteni a vele történteket. Az iszonyú

elektromosságkoncentráció, ami éppen a feje fölött sült ki, és átjárta a testét, regenerálta egész szervezetét, és mesés módon minden szellemi képességét megerősítette. De ez az elektromos kisülés ugyanakkor azt is lehetővé tette, hogy megjelenjen egy új személyiség, valamilyen „alteregó”, valaki, aki főleg álmában beszél hozzá, és akivel alkalmanként barátilag elbeszélget vagy éppen vitatkozik. Valószínű, hogy ez az új személyiség lépcsőzetesen, lábadozása idején fejlődött ki a tudattalan legmélyebb rétegeiből. Ahányszor ezt a magyarázatot ismételgette magában, hallotta saját gondolatait: „Pontosan! Az »alteregó« helyes és hasznos szó. De ne mondd el azonnal a professzornak!”

A dolog szórakoztatta, és egyszersmind ingerelte is. Azon töprengett, miért inti állandóan óvatosságra saját magát, amikor már régóta elhatározta, hogy kerüli ezt a témát (tulajdonképpen nem is kellett eldöntenie ezt: tudta,

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 156

hogy nem tehet mást). A beszélgetések alkalmával a professzor állandóan visszatért a hipermnézia kérdéséhez, ahogy az ő múlttól való fokozatos elhatárolódásához is.

- Elhozhatnánk a kéziratokat és a feljegyzésekkel teli mappákat - javasolta nemrég. - Mostani lehetőségeit felhasználva néhány hónap

alatt befejezhetné a dolgozatot... Mindkét karját a magasba emelte: - Ne! Ne! Már nem érdekel! - kiáltotta szinte rémülten. A professzor meglepetten és kissé csalódottan nézett rá: - Mégis az életművéről van szó... - Az első oldaltól az utolsóig újra kellene írni, és nem hiszem, hogy

megéri... Olyannak kell maradnia, amilyen most: opus imperfectum. Viszont kérdezni akartam valamit - folytatta, mintha minél hamarabb témát akart volna váltani -, bár félek, hogy tapintatlannak tűnik majd. Mi történt velem az utolsó héten? Mit jelentett az őr és a többiek?

A professzor felállt a fotelból, és az ablakhoz ment. Néhány pillanat múlva elgondolkodva visszatért.

- Tudják, hogy szükség esetén hogyan kell láthatatlanná válni, de mindegyik a helyén van - mondta. - Nem jelentettek semmi szenzációsat: csak azt, hogy maga minden éjjel többször felkapcsolja a lámpát, aztán nagyon gyorsan, néhány perc múlva lekapcsolja... Legalábbis ezt mondták nekem. Gyanítom azonban, hogy nem mondanak el mindent

- tette hozzá halkabban. - Azt hiszem, rájöttek valami elég fontos dologra, vagy közel állnak ahhoz, hogy leleplezzék...

- Velem kapcsolatban? - kérdezte, és sikerült palástolnia izgalmát. A professzor néhány pillanatig habozott, aztán hirtelen felállt, és

megint az ablakhoz ment. - Nem tudom - mondta végül. - Lehet, hogy nem csupán magával

kapcsolatban...

Augusztus harmadikának reggelén váratlanul meglátogatta. - Nem tudom, örüljünk-e vagy sem. Tudjon róla, hogy híres lett az

Egyesült Államokban. Egy képes folyóirat még cikket is közölt, egy nyilvánvalóan hamis interjút: „Hogyan csapott belém a villám...”. A cikk nagy vihart kavart, mindenfelé átvették és lefordították. Azt a hírt kaptam a sajtóigazgatóságtól, hogy három nagy amerikai újság tudósítója érkezett ide tegnap este, és feltétlenül beszélni akarnak magával. Azt válaszolták neki, hogy egyelőre az orvosok mindenféle látogatást elleneznek... De mennyi ideig tudunk még bujkálni? Nagyon valószínű, hogy az újságírók már el is kezdtek szimatolni. Az ügyeletes orvosok és az ápolónők elmondanak majd nekik mindent, amit tudnak, és még annál is többet. És itt is találnak majd informátort - tette hozzá halkabban. - Ami a fényképeket illeti, nincsenek

157 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── illúzióim: természetesen számtalan fotó készült magáról, amint sétál a kertben, áll az ablakban, talán még akkor is, amikor az ágyában fekszik... De látom, magát nem hatja meg különösebben a hír. Semmit sem mond - tette hozzá, miután hosszasan ránézett.

- Várom a folytatást. A professzor közelebb lépett, és továbbra is a szemébe nézett. - Honnan tudja, hogy van folytatás? - kérdezte. - Sejtettem abból, hogy maga ideges. Sosem láttam még ennyire

idegesnek. A professzor keserű mosollyal vállat vont. - Maga nem látott ilyennek, de meglehetősen ideges vagyok... Azonban

térjünk vissza a maga esetéhez! Egy sor bonyodalom lépett fel, főleg abban a két hétben, amíg távol voltam.

- Miattam? - kérdezte. - Nem maga miatt, és nem is miattam... Maga szinte egész idő alatt a

szobában maradt. (Tudom, mert szinte naponta telefonáltam...) Ami engem illet, abban a két hétben, amit Predealban töltöttem, csak néhány kollégával beszélgettem a maga esetéről, és az ő titoktartásukban tökéletesen megbízom... Történt viszont valami más - folytatta, és megint felállt a fotelból. - Először is, vagy tíz napja eltűnt a hatosban lakó kisasszony, az ügynök, akit a Siguranta hozott ide. A Siguranta régóta gyanította, hogy kettős ügynök, de azt nem, hogy a Gestapónak dolgozik...

- Furcsa - suttogta. - De hogyan derült ki ilyen gyorsan? - Mert leleplezték a hálózatot, amelynek tagja volt, és letartóztatták azt a

három ügynököt, akik néhány éjszakán át magára vártak a lekapcsolt fényszórójú autóban. A Siguranja rájött: magát el kellett volna rabolni, és Németországba kellett volna csempészni. A személyt illetően viszont tévedtek: nem egy légionárius főnökről volt szó, hanem magáról.

- De miért? - kérdezte mosolyogva. A professzor az ablak felé indult, majd hirtelen megfordult, és néhány

pillanatig kíváncsian nézett rá, mintha azt várta volna, hogy mondjon még valamit.

- Mert maga olyan, amilyen, azok után, ami magával történt. Valójában sosem voltak túlzott illúzióim - folytatta, és lassan sétálni kezdett az ajtó és a fotel között. - Tudtam, hogy egy napon kiderül. Ezért is tájékoztattam többször is a La Presse Medicale-t. Azt akartam, hogy első kézből tudják meg, amit lehet. Persze nem mondtam el mindent; megelégedtem a fizikai és értelmi felépülés szakaszairól való beszámolóval; csupán céloztam - azt is nagyon halványan - a regenerálódásra és a megfiatalodásra. És semmit sem mondtam a hipermnéziáról... Azonban minden kitudódott a maga fenomenális memóriájáról is, meg arról, hogy újra ismer minden nyelvet, amit fiatalkorában tanult. Tehát pillanatnyilag maga a legértékesebb ember ezen a bolygón. A világ minden orvosi egyeteme szeretné, ha maga legalább egy ideig a rendelkezésére állna...

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 158

- Mint egy kísérleti nyúl? - kérdezte mosolyogva. - Bizonyos esetekben az: kísérleti nyúl. Könnyű megérteni, hogy a

hatosban lakó kisasszony által közölt információk birtokában a Gestapo miért akarja magát mindenáron elrabolni.

Néhány pillanatig gondolataiba mélyedt, aztán egy hatalmas mosolytól hirtelen felderült az arca:

- A maga egy- vagy többéjszakás partnere... - Attól tartok, több volt - ismerte el, és elvörösödött. - A maga partnere okosabb volt, mint a Siguranta hitte volna. Nem

elégedett meg azzal, hogy ellenőrizze a nemi teljesítőképességet, és azzal sem, hogy - kihasználva a maga alvajárásszerű állapotát - kivallassa, hogy kiderítse, ki maga. Tudományos módon járt el: egy apró magnóval rögzített minden beszélgetést, jobban mondva a maga hosszú monológjait, és átadta őket a Sigurantának. De mást is megfigyelt; például azt, hogy maga nagyon sok nyelven szaval verseket, és amikor előbb németül, majd oroszul feltett néhány kérdést, maga minden nehézség nélkül válaszolt az adott nyelven. Aztán, amikor maga megkapta a könyveket, listát készített az összes nyelvtankönyvről és szótárról, amiket maga olvasott. Ezeket az információkat elővigyázatosan a németországi főnökeinek tartogatta. Valószínű, hogy a felvételek hallatán egy nagyon magas rangú Gestapo-főnök elhatározta, hogy magát el kell rabolni...

- Értem - mondta homlokát dörzsölgetve. A professzor megállt a nyitott ablaknál, és hosszasan nézte a parkot.

Hosszú szünet után szólalt meg: - Nyilvánvaló, hogy megtízszerezték az őrséget. Valószínűleg nem vette

észre, de néhány napja sok szomszédos szobában ügynökök laknak. És elképzelheti, hogy éjjelente hányan járőröznek az utcán... És mégis, hamarosan el kell vinnünk magát innen - tette hozzá rövid szünet után.

- Kár. Már megszoktam... és tetszik. - Azt tanácsolták nekem, hogy máris kezdjük meg a maga álcázását.

Egyelőre növesszen minél dúsabb és gondozatlan bajuszt. Azt mondták, természetesen megpróbálják majd megváltoztatni a fizimiskáját. El tudom képzelni, hogy befestik a haját, megváltoztatják a frizuráját, hogy ne hasonlítson a fényképekre, amelyek természetesen az utóbbi hetekben készültek. Biztosítottak arról, hogy tíz-tizenöt évvel meg tudják öregíteni. Amikor elhagyja a klinikát, úgy néz majd ki, mint egy negyven fölötti férfi...

Megállt, és kimerültén a fotelba ült. - Az alvajárásszerű vagy milyen rohamai szerencsére nem ismétlődtek

meg. Legalábbis ezt mondták nekem... - tette hozzá némi hallgatás után.

159 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── Forrónak ígérkezett a nap. Levette a köpenyt, és felvette a legvékonyabb pizsamát, amit a szekrényben talált. Aztán végignyúlt az ágyon. „Persze nagyon jól tudod, hogy az nem alvajárás volt” - hallotta saját gondolatait. „Úgy viselkedtél, ahogy kellett ahhoz, hogy megfelelő zavart keltsünk. Mostantól viszont nem lesz szükségünk ilyesmire...”

- Az „alteregó” - suttogta mosolyogva. - Mindig válaszol a kérdésekre, melyeket készülök feltenni.. Valóságos védangyal.

- Ez is helyes és hasznos kifejezés. - Vannak még ilyenek? - Sok van. Egyesek közülük korszerűtlenek, vagy már nem is használják

őket, mások még mindig elég időszerűek, főleg ott, ahol a teológiának és a keresztény gyakorlatnak sikerült megőrizni az ősi mitológiai hagyományokat.

- Például? - kérdezte vidám mosollyal. - Például az angyalokon kívül vannak védangyalok, hatalmak,

arkangyalok, főangyalok és kerubok. Ők ízig-vérig közvetítő lények. - A tudatos és a tudattalan között közvetítenek. - Természetesen. De természet és ember, ember és istenség, értelem és

érzékiség, nő és férfi, sötétség és világosság, anyag és szellem között is... Arra eszmélt, hogy nevet, és felült az ágyban. Néhány pillanatig

figyelmesen körülnézett, aztán tagoltan suttogta: - Ezek szerint megérkeztünk régi szenvedélyemhez: a filozófiához. Vajon

sikerül-e valaha logikusan bebizonyítani, hogy létezik külső világ? Még mindig az idealista metafizika tűnik az egyetlen tökéletesen összefüggő építménynek...

- Eltértünk a tárgytól - hallotta megint saját gondolatait. - Nem a külső világ léte a probléma, hanem az „alteregó” vagy védangyal (válaszd ki a neked tetsző szót!) objektív valószerűsége. Igaz?

- Nagyon is. Nem tudok hinni annak a valakinek az objektív valószerűségében, akivel beszélgetek, az „alteregómnak” tekintem.

- Bizonyos értelemben az is. Ez viszont nem jelenti azt, hogy objektív módon nem létezik, függetlenül az öntudattól, amelynek látszólag a kivetítése...

- Jó lenne, ha hagyhatnám meggyőzni magam, de... - Tudom, a metafizikai vitákban az empirikus bizonyítékok semmit sem

érnek. De nem lenne jó éppen most, egy-két pillanaton belül néhány frissen szedett rózsát kapni a kertből?

- Rózsát! - kiáltotta izgatottan, némi félelemmel. - Mindig is tetszettek a rózsák...

- Hová akarod tenni őket? Semmi esetre sem a pohárba... - Nem. Semmiképpen sem a pohárba. De egy rozsa a nyitott jobb

kezemben, ahogy most tartom, a másik a térdemen, a harmadik meg, mondjuk...

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 160

Abban a pillanatban ráeszmélt, hogy egy gyönyörű rózsát tart a kezében, melynek színe olyan, mint a friss véré, egy másik szál pedig bizonytalanul billeg a térdén.

- És a harmadik? - hallotta a gondolatot. - Hová tegyem a harmadik rózsát?

- A helyzet a vártnál sokkal súlyosabb - hallatszott a professzor hangja. Úgy tűnt, a hang egy vastag függöny mögül vagy valahonnan nagyon

messziről jön. Mégis ott ült előtte, a fotelban, térdén az irattáskával. - A vártnál sokkal súlyosabb? - kérdezte szórakozottan. A professzor felállt, odalépett hozzá, és a homlokára tette a kezét. - Nem érzi jól magát? - kérdezte. - Talán rossz éjszakája volt? - Nem, nem. De abban a pillanatban, amikor belépett az ajtón, úgy tűnt...

Végül is... - El kell mondanom egy sürgős és nagyon fontos dolgot - folytatta a

professzor. - Most már magához tért. Gondolja, hogy képes figyelni? Lassan homlokára tette a kezét, és egy kis erőfeszítéssel sikerült

mosolyognia. - Nagyon kíváncsi vagyok arra, amit mond. A professzor visszaült a fotelba. - Azért mondtam, hogy a helyzet a vártnál súlyosabb, mert most már

bizonyos, hogy a Gestapo bármit - hangsúlyozom, bármit - megtesz majd azért, hogy magát kézre kerítse. Mindjárt azt is megérti, miért. Goebbels bizalmasai között van egy titokzatos, kétarcú ember, bizonyos dr. Rudolf, aki néhány évvel ezelőtt előállt egy első látásra fantasztikus elmélettel, amelynek azonban vannak tudományos elemei is. Szerinte a legalább egymillió voltos áramütés gyökeres mutációt idézhet elő az emberi fajban. Az ekkora áramütést szenvedő egyén nemcsak életben marad, de teljesen regenerálódik. Ahogy az a maga esetében történt - tette hozzá. Szerencsére (vagy sajnos) ezt a feltevést nem lehet kísérletekkel ellenőrizni. Rudolf elismerte, hogy nem tudja pontosan meghatározni, mekkora feszültség kell a mutációhoz; csak annyit állít, hogy egymillió voltnál magasabb érték kell, hogy legyen, talán elérheti a kétmilliót is... Most már értheti, miért annyira érdekes a maga esete.

- Értem - válaszolta szórakozottan. - A magával kapcsolatos minden információ, ami a rendelkezésükre állt

(márpedig volt elég) igazolja a feltevését. Néhány ember Goebbels környezetéből igen lelkes. Diplomáciai lépések is történtek - a tudomány nevében, az emberiség javáért, meg hasonlók. Több egyetem és tudományos intézmény egy sor konferenciára hívott meg engem, magát, Gavrilá doktort vagy bárkit, akit magunkkal akarunk vinni; egyszóval azt akarják, hogy

161 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── kölcsönadjuk magát egy időre. És mivel nem hagyjuk magunkat, a Gestapo szabad kezet kapott...

Elhallgatott, mintha hirtelen elakadt volna a lélegzete. Most először tűnt úgy neki, hogy a professzor fáradt, megöregedett.

- Át kellett adnunk nekik az első hetekben, a kórházban készített jelentések másolatait. Ez megszokott dolog, és nem utasíthatjuk el. Persze nem mondtunk el mindent. Ami a friss anyagokat illeti - többek között a maga jegyzetfüzetének fotókópiáira és a magnófelvételek másolataira gondolok -, ezeket elküldtük Párizsba. Jelenleg Bemard és munkatársai tanulmányozzák őket, később pedig a Rockefeller Alapítvány egyik laboratóriumába viszik... Látom, nem figyel rám - mondta, és felállt a fotelból. - Fáradt. A többit majd legközelebb.

A többi végeláthatatlannak tűnt számára. Néha pedig érdektelennek is. Máskor mintha olyan dolgokról meséltek volna neki, amikről már hallott, csak azt nem tudta, mikor és milyen alkalommal. Főként a feltámadás éjszakáján lecsapó villámmal kapcsolatos kutatások szórakoztatták. Hogyan jöttek rá, hogy a zuhé csak egy bizonyos területre korlátozódott, és csak egy villám csapott le, az is elég furcsa módon, mert a templom előcsarnokában várakozó hívők szerint olyan volt, mint egy végtelen, izzó lándzsa? Mindenesetre a szakembereken kívül, akiket dr. Rudolf küldött, és akik összegyűjtöttek minden információt a villám alakjával és fényerejével kapcsolatban, eljött egy híres dilettáns is, aki az etrusca disciplina tárgykörében írt néhány tanulmányt. Egy hét sem kellett neki, hogy meghatározza, pontosan hol is esett az eső, most pedig annak a területnek a jelképrendszerét értelmezte, ahol lecsapott a villám.

- Ezeknek a vizsgálatoknak és kutatásoknak azonban csak anekdotikus értéke van - mondta a professzor. - Az egyetlen komoly dolog az, hogy dr. Rudolf úgy döntött, azonnal megkezdi az áramütés-kísérleteket, mihelyt a dossziét kiegészítik néhány, magával folytatott beszélgetés írott változatával.

- De mit mondhatnék még nekik? - kérdezte. - Ezt senki sem tudja. Lehet, hogy bizonyos laboratóriumi kísérletekkel

jutnának még több információhoz; például előidézhetnek egy sor mesterséges villámot abban reménykedve, hogy maga az izzás erőssége alapján felismeri azt a villámot, amely megcsapta. Lehet, hogy személyesen magától akarják hallani, mit érzett abban a pillanatban, és miért mondja, hogy úgy érezte, mintha beszippantaná egy forró forgószél, amely a feje búbjából pattant ki. Nem tudom. Viszont azt gyanítják, hogy az áramütés-kísérleteket politikai foglyokkal végzik majd. És ezt a bűntényt mindenáron meg kell akadályozni...

Az utasításoknak megfelelően dús és gondozatlan bajuszt növesztett. - A fizimiskáját majd később változtatják meg - mondta a professzor. - Szeptember 25-én este. Nehezen lett úrrá izgalmán.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 162

- Chamberlain és Daladier Münchenben vannak - mondta a professzor, amikor belépett. - Egyik napról a másikra megváltozhat minden. Azok, akik magával foglalkoznak, megváltoztatták a tervet - mondta később, és leült a fotelba. - Éjjel, nagy titokban viszik el innen, de úgy, hogy amazok tudjanak róla, pontosabban lássák az autót, amiben maga ül. Aztán húszhuszonöt kilométerre innen...

- Azt hiszem, a többit kitaláltam - szólt közbe mosolyogva. - Bukaresttől húsz-huszonöt kilométerre megrendezik majd a balesetet...

- Pontosan. Még tanúk is lesznek. A sajtó szokványos balesetről tudósít majd, amelyben meghalt három férfi. A különféle titkosszolgálatok viszont megtudják, hogy a három áldozat maga meg a kíséretében lévő két ügynök, és maguk ismeretlen rendeltetési hely felé tartottak. Azt állítják majd, hogy védelem alá akarták helyezni magát egy nagyon biztonságos helyen. Egyébként így is lesz - mondta rövid szünet után.

- Nem tudom, hová rejtik majd el. De ott elvégzik majd magán azokat a változtatásokat, amelyekről beszéltem. Legkésőbb egy hónap múlva érvényes útlevéllel elviszik Genfbe, nem tudom, hogyan, ezt nem közölték. Bemard javasolta Genfet, szerinte Párizs nem a legbiztonságosabb hely jelenleg. De meglátogatja magát, mihelyt lehet. Ahogy én is - tette hozzá később. - Legalábbis remélem...

III. Többé nem találkozott a professzorral. Október végén meghalt; ettől félt attól a naptól kezdve, amikor a szobába lépve kitört: „A helyzet a vártnál sokkal súlyosabb!”... Akkor észrevette, hogy szorítja kezét a szívére, és hogyan esik össze a lépcsőn. Csak akkor tért magához, amikor odament hozzá, és megkérdezte: „Nem érzi jól magát? Talán rossz éjszakája volt?” Azóta viszont szüntelenül üldözte ez a látomás. Amikor dr. Bemard azt mondta: „Rossz hírem van”, majdnem azt válaszolta: „Tudom, meghalt a professzor...”

Dr. Bemard legalább havonta egyszer meglátogatta. Olyankor szinte egész nap együtt voltak. Időnként, miután meghallgatta bizonyos kérdésekre adott válaszait, elé tette a magnót, és megkérte, hogy ismételje meg. Szerencsére a kérdések az emlékezőképességről, a viselkedés megváltozásáról (hogyan viszonyul emberekhez, állatokhoz, eseményekhez és mindezek összehasonlítása korábbi magatartásával), a személyiségnek egy furcsa helyzethez való alkalmazkodásáról (úgy gondolja-e, hogy újra képes lenne szerelembe esni, mint abban az időben, amikor olyan idős volt, mint most). Ezekre mind félelem nélkül válaszolhatott. Bernard minden alkalommal hozott neki valamennyi pénzt (azt mondta, a Rockefeller

163 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── Alapítvány bocsátotta rendelkezésére). És ő segítette abban is, hogy beiratkozzon az egyetemre, és megbízta azzal, hogy rendszerezze az anyagokat egy, a gyógypszichológia történetéről szóló műhöz.

Franciaország megszállása után hosszú ideig nem kapott híreket, bár 1942 decemberéig háromhavonta továbbra is rendszeresen kapott egy-egy csekket egyenesen a Rockefeller Alapítványtól. 1943 elején eljutott hozzá Bemard egyik levele, amit Portugáliában adtak fel. Ebben értesítette, hogy hamarosan ír neki „egy hosszú levelet, mert sok elbeszélnivaló van”. De nem kapott semmit. Csak Franciaország felszabadulása után tudta meg az egyik asszisztenstől, hogy 1943 februárjában Bemard professzor Marokkóban repülőgép-szerencsétlenségben meghalt.

Minden nap elment a könyvtárba, és sok régi könyvet és folyóiratgyűjteményt kért ki. Figyelmesen átlapozta őket, jegyzetelt, bibliográfiákat szerkesztett, de ez a munka csupán álca volt. Mihelyt az első sorokat elolvasta, tudta, mi következik; anélkül, hogy értette volna az anamnézis (ezt az elnevezést használta) folyamatát, rájött, hogy mihelyt tudni szeretné egy-egy eléje kerülő szöveg tartalmát, már tudja is. Kevéssel könyvtári ténykedésének kezdete után volt egy hosszú, drámai álma, amelynek csak egyes részleteire emlékezett, mert közben többször is felébredt, ezért az álom meg-megszakadt. Leginkább az tett rá mély benyomást, hogy az áramütés következtében szellemi képességei lehetővé teszik, hogy előre lássa, mi lesz az emberek sorsa néhány tízezer év múlva. A pszichomentális élet szerkezete lesz az új emberiség legfőbb jellemzője: egy bizonyos összpontosító gyakorlat segítségével mindent vissza tudnak nyerni, amit az emberek valaha kigondoltak vagy megvalósítottak, elmondtak vagy leírtak. Akkor az oktatásnak tulajdonképpen az lesz a feladata, hogy az oktatók megtanítsák ezt a módszert.

„Egyszóval »mutáns« vagyok” - mondta magában, amikor feleszmélt. „Előre látom a történelem utáni ember létét. Mint egy tudományos-fantasztikus regényben” - tette hozzá vidám mosollyal. Az ilyen ironikus elmélkedések elsősorban azoknak a „hatalmaknak” szóltak, akik vigyáztak rá. „Bizonyos értelemben igaz” - hallotta a gondolatot. „Viszont a tudományos-fantasztikus regények hőseivel ellentétben te tetszés szerint elfogadhatod vagy visszautasíthatod ezt az új állapotot. Abban a pillanatban, amikor valamilyen okból vissza akarod állítani a másik állapotot, szabadon megteheted...”

Mélyet sóhajtott. „Tehát szabad vagyok!” - kiáltotta, miután alaposan körülnézett. „Szabad... És mégis...” De nem merte továbbgondolni.

Már 1939-ben elhatározta, hogy legutóbbi élményeit megörökíti egy különleges füzetben. A következő tény magyarázatával kezdte (úgy tűnt neki, ez igazolja „a történelem utáni ember humanitását”): a spontán, bizonyos értelemben automatikus megismeréstől még sem a kutatás iránti érdeklődés, sem a felfedezés öröme nem szűnik meg. Könnyen ellenőrizhető példát választott: az örömöt, mellyel a költészetkedvelő olvassa azt a verset, amelyet

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 164

szinte kívülről tud. El tudná szavalni, mégis inkább elolvassa időnként. Mert az újraolvasás alkalmat nyújt olyan szépségek és jelentések felfedezésére, amelyekre addig nem is gondolt. Nos, ez a hatalmas tudás, amit készen kapott, minden nyelv és irodalom, amelyek ismeretére hirtelen ráeszmélt, ugyanígy nem csorbították benne azt az örömöt, amellyel megtanulta és kutatta őket.

Néhány újraolvasott frázis még évek múltán is elbűvölte. „Csak azt tanulod meg jól és örömmel, amit már amúgy is tudsz.” Vagy: „Ne hasonlítsatok egy számítógéphez! Ha megfelelően feltöltötték, a számítógép is el tudja szavalni az Odüsszeiát és az Aeneist, akárcsak én; de én minden alkalommal másképp szavalom el.” Vagy: „Határtalan az a boldogság, melyet bármilyen kulturális (hangsúlyozom: kulturális, nem csupán művészi) alkotás nyújt.”

Mindig megilletődve idézte fel a két rózsa titokzatos jelenését. Időnként azonban szerette kétségbe vonni ezt mint filozófiai érvet. Ilyenkor hosszú párbeszédek következtek, amelyek elbűvölték; még azt is megfogadta magában, hogy leírja őket, főleg (neki úgy tűnt) irodalmi értékük miatt. Utolsó alkalommal azonban elég gyorsan, mondhatni hirtelen ért véget a beszélgetés. Azon a téli estén, 1944-ben azt ismételgette magában, hogy „végül is az ilyen parapszichológiai jelenségek ismeretlen erők hatására jöhetnek létre, amelyeket azonban a tudatalatti ellenőrizni tud”. „Nagyon is igaz” - hallotta a gondolatot. „Bármilyen cselekvést valamilyen többé-kevésbé ismert erő hajt végre. De ennyi tapasztalat birtokában újra kellene gondolnod filozófiai elveidet. Gyanítod, mire célzok...” „Azt hiszem, igen” - ismerte el mosolyogva.

A háború utolsó éveiben többször is ráeszmélt, hogy bankban lévő pénze fogyni kezdett. Kíváncsian és türelmetlenül várta, hogy megoldódjon a válság. Először egy 1000 frankos utalványt kapott valakitől, akiről sosem hallott. A köszönőlevél a következő megjegyzéssel jött vissza: „Címzett ismeretlen”. Máskor véletlenül találkozott egy kolléganőjével az állomás vendéglőjében. Amikor megtudta, hogy a nő egy hétre Monté Carlóba megy, megkérte, hogy a harmadik napon este hétkor (a lelkére kötötte, hogy pontosan hétkor) menjen be a kaszinóba, és az első rulett terem első asztalánál tegyen 100 frankot egy bizonyos számra. Megkérte, hogy ne árulja el a titkot, és megismételte a kérést, miután a fiatal nő izgatottan 3600 frankot hozott neki.

Főként az utóbbi történet izgatta. (Először ez a nő jutott eszébe, amikor azt hallotta: „Gyanítod, mire célzok...”) Elhaladt a bélyegüzlet három kirakata előtt, mint mindig, amikor hazafelé ment a könyvtárból. Ezúttal (maga sem értette, miért) megállt, és a kirakatot nézegette. Sosem érdekelte a bélyeggyűjtés, és azon töprengett, miért nem tud eljönni az egyik, látszatra a legkevésbé vonzó kirakattól. Amikor meglátott egy régi, elég szerény kinézetű albumot, rájött, hogy meg kell vennie. Öt frankba került. Hazaérve figyelmesen, kíváncsian lapozgatni kezdte, bár nem tudta, mit keres. Nyilván

165 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── egy kezdő albuma volt, talán egy gimnazistáé. Még egy olyan hozzá nem értő ember is, mint ő, rájött, hogy új kiadású, egyszerű bélyegekről van szó. Hirtelen elhatározással fogott egy borotvapengét, és elkezdte szétvágni a kartonlapokat. Nagyon óvatosan leválasztott néhány celofánborítékot, melyek tele voltak régi bélyegekkel. Nem volt nehéz rájönni, mi történt: valakinek, akit üldözött a rendszer, nagy mennyiségű ritka bélyeget sikerült így kicsempésznie Németországból.

Másnap visszament, és megkérdezte az üzletvezetőtől, hogy emlékszik-e, kitől vette az albumot. Nem emlékezett; néhány évvel korábban vette egy árverésen, sok régi albummal együtt. A kereskedő elsápadt, amikor megmutatta neki a kartonlapokról leválasztott bélyegeket.

- Régóta nem kerültek elő ilyen ritkaságok sem Svájcban, sem más országokban - mondta.

Hozzátette, hogy ha most adná el őket, legalább 100 000 frankot kapna értük. De ha vár még, egy nemzetközi árverésen akár kétszázezret is kaphat...

- Mivel potom áron vettem meg magától, úgy gondolom, az a tisztességes, ha felezünk. Most viszont szükségem van néhány ezer frankra. A többit majd utalja a bankszámlámra, mihelyt eladja őket...

„Hogy lelkesedett volna Leibniz az ilyen történetekért!” - mosolygott magában. „Hogy kénytelen legyél felülvizsgálni filozófiai elveidet azért, mert... azért, mert titokzatos módon...”

1942-ben kezdte megérteni, hogy a baleset verzióját már nem fogadta el sem a Gestapo, sem más titkosszolgálatok, amelyek különféle okokból érdeklődtek az esete iránt. Nagyon valószínű, hogy Bukarestben kikotyogtak ezt-azt, és utólag ehhez jött még az a néhány részlet, amit Bemard asszisztenseitől tudtak meg Párizsban. Viszont, ha meg is tudták, hogy Genfben él, nem tudták a nevét és azt sem, hogy néz ki. Egyik este a kávézóból kifele jövet meglepetten fedezte fel, hogy követik. Sikerült meglépnie, és egy Luzernhez közeli faluban töltött egy hetet. Röviddel visszatérése után az eset megismétlődött: két, ujjatlan felöltőt viselő, középkorúnak tűnő férfi várt rá a könyvtár előtt. Az egyik könyvtáros éppen akkor jött ki; engedélyt kért tőle, hogy csatlakozhasson hozzá. Kis idő múlva, amikor a könyvtáros megbizonyosodott róla, hogy tényleg követik őket, taxiba ültek. A könyvtáros egyik sógora az idegenrendészeten dolgozott. Tőle tudta meg később, hogy összetévesztették egy titkosügynökkel, és kapott egy telefonszámot, amit szükség esetén tárcsázhatott. Szórakoztatta, hogy bár a Gestapo és valószínűleg más szolgálatok is keresték, csak azért került közvetlen veszélybe, mert összetévesztették egy közönséges informátorral vagy titkosügynökkel...

Dr. Bernard tanácsára már az első évtől kezdve egy banki széfben helyezte el a személyes jegyzeteit tartalmazó füzeteit. Aztán lemondott a füzetekről; egy jegyzettömbbe írogatott, amit mindig magánál hordott. Néhány oldalt azonnal a széfbe tett, mihelyt teleírta őket - ezek túl bizalmas vallomásokat tartalmaztak.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 166

Még azon az estén, amikor Luzern mellé költözött, elhatározta, hogy kiegészíti önéletrajzi jegyzeteit.

„Nem vagyok éleslátású, sem okkult, és nem vagyok tagja semmilyen titkos társaságnak. A széfben elhelyezett dokumentumok egyike összefoglalja életemnek 1938 tavaszán kezdődött szakaszát. Roman Stánciu-lescu és Gilbert Bemard professzorok jelentéseiben szerepel az első tapasztalatok leírása és elemzése, és az utóbbi elküldte őket a Rockefeller Alapítvány egyik laboratóriumának. De ezek csak az 1938 áprilisában indult mutációs folyamat külső elemeire vonatkoznak. Mégis megemlítem őket, mert a lehető legtudományosabb módon igazolják azokat az információkat, amelyeket a széfben elhelyezett többi dokumentum tartalmaz.

Biztos vagyok benne, hogy amikor olvasgatni kezdi az említett iratokat, az esetleges kutató ugyanazzal a kérdéssel szembesül majd, amit én is sokszor feltettem magamnak az utóbbi években: miért pont én? Miért pont én estem át ezen a mutáción? Az »A« mappában lévő rövid önéletrajzból világosan kiderül: nem voltak említésre méltó megvalósításaim közvetlenül azelőtt, hogy a totális emlékezetkiesés veszélye fennállt volna. Sok tudományág érdekelt fiatalkorom óta, de egy terjedelmes iromány kivételével semmit sem tettem le az asztalra. Akkor meg miért pont én? Nem tudom. Lehet, hogy azért, mert nincs családom. Természetesen sok más értelmiséginek sincs családja; lehet, hogy azért esett rám a választás, mert fiatalkoromban mindent tudni szerettem volna, és akkor, a teljes emlékezetkiesés beálltának pillanatában olyan egyetemes tudás birtokába jutottam, amilyenben az ember csak sok ezer év múlva részesül majd...

Azért írtam le mindezt, hogy amennyiben most minden előjel nélkül eltűnnék, szeretném, ha tudnák, hogy az általam a lehető legaprólékosabban leírt, az »A« mappa füzeteiben megörökített mutációs folyamatban semmilyen érdemem és felelősségem sincs.”

Másnap folytatta: ,A »B« mappában kifejtett okokból 1938 októberében Svájcba hoztak, és

itt »álcáztak«. Érthetetlennek tűnhet, hogy mindmáig, 1943. január 20-ig nem azonosítottak (vagy nem fogtak el). Az esetleges olvasó felteszi majd a kérdést, hogyan tudtam észrevétlenül átvészelni ennyi évet annak ellenére, hogy rendkívüli eset, »mutáns« vagyok, és az ember számára egyelőre hozzáférhetetlen megismerési képességeim vannak. Néhányszor én is ezt kérdeztem magamtól az 1933-39-es években. Gyorsan rájöttem azonban, hogy egyszerűen azért nem fenyegetett a leleplezés

- vagyis az azonosítás - veszélye, mert mindenkivel úgy viselkedtem, mint egy közönséges értelmiségi. Ahogy mondtam, 1938-39 körül féltem, hogy az egyetemi professzoraimmal és kollégáimmal folytatott beszélgetések közben elárulom magam: többet tudtam bármelyiküknél, és olyan dolgokat értettem meg, amelyek létezéséről fogalmuk sem volt. Meglepetésemre és nagy megkönnyebbülésemre rájöttem viszont, hogy mások jelenlétében képtelen voltam olyannak mutatkozni, amilyen voltam; épp, mint egy felnőtt,

167 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── aki egy gyerekkel társalogva tudja, hogy kizárólag a gyerek szellemi képességeinek megfelelő dolgokról beszélhet, ezért meg sem próbál másról beszélni. A birtokomba került hatalmas lehetőségek folytonos álcázása miatt nem kellett »kettős életet« élnem; a szülők és a pedagógusok sem élnek »kettős életet« a gyerekek jelenlétében.

A tapasztalatom bizonyos értelemben példaértékű. Ha valaki azt mondaná nekem, hogy vannak köztünk szentek, valódi varázslók, bódhiszattvák vagy bármilyen más, csodálatos képességekkel felvértezett egyének, elhinném neki. Az ilyen emberek különleges életet élnek - az avatatlanok ezért nem ismerik fel őket.”

1947. november i-jének reggelén elhatározta, hogy a továbbiakban nem franciául írja jegyzeteit, hanem egy mesterséges nyelven, melyet lelkesen, szinte szenvedélyesen alkotott meg az utóbbi hónapokban. Főleg a nyelvtan kivételes könnyedsége és a szókincs végtelen lehetőségei bűvölték el (a bővülő, tisztán etimológiai rendszerbe sikerült beillesztenie egy helyesbítést, amelyet az összességek elméletéből kölcsönzött). így képes volt leírni furcsa, szemlátomást ellentmondásos helyzeteket, melyeket a létező nyelveken nem lehetett kifejezni. Úgy építette fel ezt a nyelvrendszert, hogy csak egy tökéletesített számítógép tudja megfejteni - arra számított tehát, hogy erre nem kerülhet sor 1980 előtt. Mivel biztos volt ebben, olyan tetteket rögzített írásban, amelyeket addig nem mert leírni.

Mint mindig, egy munkával töltött délelőtt után sétálni indult a tópartra. Visszatértekor megállt az Albert kávézóban. Mihelyt észrevette őt, a pincér azonnal megrendelte a kávét és az üveg ásványvizet. Odavitte neki az újságokat, de nem volt ideje átlapozni őket. Egy magas, előkelő („mintha egy Whistler-festményről lépett volna le” - mondta magában), mégis elég fiatal férfi - bár ódivatú öltönye legalább öt-hat évet hozzátett a korához - megállt mellette, és engedélyt kért, hogy leülhessen asztalához.

- Furcsa, hogy pont ma, egy önnek oly fontos napon találkozunk - mondta. - Saint-Germain grófja vagyok. Legalábbis így szólítanak - tette hosszá fanyar mosollyal. - Nem furcsa ez a találkozás, csupán néhány nappal a holt-tengeri tekercsek felfedezése után? Nyilván maga is tud róla...

- Csak amit az újságokban olvastam - mondta. A gróf nézte egy ideig, aztán elmosolyodott. Felemelte a kezét: - Egy duplát, cukor nélkül - mondta. Miután a pincér kihozta a kávéját, folytatta: - Minden ilyen, rendkívüli emberek közti találkozásnak van egyfajta

stílusa, ami a rossz irodalom következménye. Azonban bele kell törődnünk: semmit sem tehetünk a közepes minőségű folklór ellen; a legendák, amelyekért néhány kortársunk valósággal rajong, meglehetősen utálatosak... Emlékszem egy beszélgetésre, amit Mathila Ghykával folytattam Londonban 1940 nyarán. Kevéssel Franciaország eleste után történt. Ez a csodálatos tudós, író és filozófus (mellékesen megjegyzem, én nem csupán a Le Nombre d’orí értékelem, mint mindenki más, hanem fiatalkori regényét, a La Pluie

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 168

d’etoiles-t is), szóval ez a páratlan Mathila Ghyka azt mondta, hogy a második világháború, mely épp csak megkezdődött, tulajdonképpen okkult háború két titkos társaság, mégpedig a templomos lovagrend és a teuton lovagok között... Ha egy olyan intelligens és művelt ember, mint Mathila Ghyka így gondolta, akkor nem csoda, hogy lebecsüljük az okkult hagyományokat... Látom, nincs hozzáfűznivalója - tette hozzá mosolyogva.

- Hallgatom magát. Érdekel a dolog... - Egyébként nem is kell túl sokat mondania. Csak arra kérem, hogy a

végén válaszoljon majd egy kérdésre... Nem állítom, hogy tudom, ki maga - folytatta egy kis szünet után. - Viszont vagyunk néhányan, akik 1939 óta tudunk a maga létezéséről. Az a tény, hogy maga egyszer csak az általunk ismert hagyományoktól függetlenül felbukkant, azt sejteti, hogy egyrészt magának különleges küldetése van, másrészt olyan ismereti eszközökkel rendelkezik, amelyek sokkal fejlettebbek a mieinknél... Nem szükséges megerősíteni azt, amit mondok. Ma azért jöttem ide, hogy találkozzak magával, mert a holt-tengeri tekercsek felfedezése egy jól ismert tünetegyüttes első jele. Elég gyorsan újabb felfedezések következnek majd, ugyanilyen jellegűek...

- Milyenek? - kérdezte mosolyogva. A másik megint hosszú ideig, fürkésző tekintettel nézett rá. - Úgy látom, próbára tesz. Lehet, hogy igaza van... A felfedezések

jelentősége azonban egyértelmű: a kumráni tekercsek az esszénusok tanait tartalmazzák, egy olyan titkos közösségét, amelyről nem lehetett tudni szinte semmi közelebbit. A nemrég Egyiptomban felfedezett és még nem tanulmányozott gnosztikus kéziratok is feltárnak majd néhány, majdnem tizennyolc évszázada ismeretlen ezoterikus tant. Hamarosan újabb hasonló felfedezések következnek, melyek más, napjainkig titokban maradt hagyományokat tárnak majd fel. A tünetegyüttes pedig, amelyre utaltam: a titkos tanok írott formában való felfedezése. Ez pedig az apokalipszis közeledtét jelenti. A körfolyamat bezárul. Régóta tudtuk ezt, de Hirosima óta azt is tudjuk, hogyan...

- Ez bizony igaz - suttogta szórakozottan. - A következő kérdést szeretném feltenni magának: az ismeretek

birtokában, amelyekkel magát felruházták, tud-e valami közelebbit a... bárkáról?

- A bárkáról? - kérdezte meglepetten. - Noé bárkájának másolatára gondol?

A másik megint hosszú ideig nézte őt, kíváncsian és ingerülten. - Csak egy metafora volt - mondta hosszabb szünet után. - Egy közhellyé

vált metafora. Megtalálható az összes, úgynevezett okkult fércműben... A hagyomány továbbvitelére céloztam. Tudom, hogy a lényeg sosem vész el. Én a többire gondoltam, arra a sok mindenre, ami nem lényeges ugyan, szerintem mégis nélkülözhetetlen egy valóban emberi léthez, amilyen például

169 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── a nyugati művészet kincstára, elsősorban a zene és a költészet, de a klasszikus filozófia egy része is, és bizonyos tudományok...

- Gondolom, tudja, mit gondol majd a tudományokról az a néhány ember, aki túléli a kataklizmát - szólt közbe mosolyogva. - Valószínű, hogy a történelem utáni ember (azt hallottam, így hívják) legalább százkétszáz évig kiütést kap majd bármilyen tudománytól...

- Nagyon is valószínű - folytatta a másik. - De én a matematikára gondoltam... Nos, nagyjából ezt akartam megkérdezni magától.

Hosszú ideig gondolataiba mélyedt. Tétovázott. - Hajói értem a kérdését, csak annyit mondhatok, hogy... - Köszönöm, értem! - kiáltotta a másik, és hiába próbálta palástolni

örömét. Mélyen meghajolt, izgatottan kezet fogott vele, és az ajtó felé indult.

Nézte, mint távolodik gyors léptekkel, mintha valaki várta volna odakint az utcán.

- Többször is intettem magának, de nem vett észre - mondta halkan a tulaj. - Egyik állandó vendégünk volt régebben. Mindenki ismeri. Monsieur Olivier, de egyesek doktornak szólítják: dr. Olivier Brisson. Egy ideig tanító volt, egy napon azonban se szó, se beszéd, otthagyta az iskolát és a várost. Szerintem nem teljesen épeszű. Szóba elegyedik az emberekkel, és Saint-Germain grófjának adja ki magát...

Ez a találkozás jutott eszébe, amikor észrevette, hogy furcsa módon a jelenet kezd ismétlődni. Abban az évben összebarátkozott egy Linda Gray nevű fiatal kaliforniai nővel, aki többek között azzal a számára szimpatikus tulajdonsággal rendelkezett, hogy nem ismerte a féltékenység fogalmát. Egyik este, mielőtt még kitöltötte volna a második csésze kávét, a nő váratlanul azt mondta:

- Azt hallottam, jó barátságban voltál egy híres francia orvossal... - Meghalt - szólt közbe. - Repülőgép-szerencsétlenségben, 1943 telén... A nő rágyújtott, és miután mélyet szívott a cigarettából, folytatta, de nem

nézett rá: - Egyesek szerint nem baleset volt. Állítólag azért lőtték le a gépét, mert...

Mindegy, nem értettem pontosan, de hamarosan megtudod személyesen tőle. Azt mondtam neki, hogy kilencre jöjjön - tette hozzá, és megnézte az óráját.

- Ki jön kilencre? - kérdezte mosolyogva. - Dr. Monroe. Igazgató, vagy valami hasonló magas beosztása van a New

York-i Gerontológiai Laboratóriumban... Rögtön felismerte. Többször találkozott vele a könyvtárban, néhány napja

pedig a kávézóban. Engedélyt kért, hogy leülhessen az asztalához, és mihelyt leült, megkérdezte tőle, ismerte-e Bemard professzort.

- Nagyon jól ismertem - válaszolta. - Megfogadtam azonban, hogy sosem beszélek a barátságunk történetéről és jelentőségéről...

- Elnézést, amiért ehhez a módszerhez kellett folyamodnom - kezdte, és kezet nyújtott. - Dr. Yves Monroe vagyok. Bemard professzor anyagait

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 170

tanulmányoztam New Yorkban. Mint biológusnak és gerontológusnak, leginkább egyes új, veszélyes mítoszok elterjedésének megakadályozása a célom. Ilyen például az, hogy a fiatalkort és az életet más módszerekkel is meg lehet hosszabbítani, mint amiket ismerünk, és amik tisztán biokémiai jellegűek. Tudja, mire gondolok?

- Nem. - Elsősorban a dr. Rudolf által javasolt módszerre, vagyis az egy másfél

millió voltos áramütésekre... Agyrém! - Nem hiszem, hogy ezt a módszert valaha is alkalmazták. Szerencsére. Az orvos fogta a whiskys poharat, és szórakozottan forgatta. - Nem, nem alkalmazták - mondta hosszú szünet után, miközben a

jégkockákat bámulta. - Viszont elterjedt az a legenda, hogy dr. Bemard ismert egy valamelyest hasonló esetet, egy megfiatalodást, amit egy villámcsapás idézett elő. A Rockefeller Laboratóriumban lévő anyag azonban annyira hozzávetőleges és zavaros, hogy semmilyen következtetés nem vonható le. Egyébként azt mondták nekem, hogy a hangfelvételek egy része elveszett; pontosabban véletlenül megsemmisültek, miközben megpróbálták tökéletesített lemezekre másolni őket... Mindenesetre annyi megállapítható, hogy dr. Bemard felvételei kizárólag a villámcsapást szenvedett egyén gyógyulásának és pszichomentális felépülésének fázisaira vonatkoznak...

Elhallgatott, és anélkül, hogy ivott volna belőle, óvatosan az asztalkára tette a poharat. Aztán folytatta:

- Találkozni akartam magával abban reménykedve, hogy felvilágosítást kapok egy meglehetősen homályos ügyben. Azt állítja, jól ismerte Bemard professzort. Nemrég híre ment, hogy a legfontosabb iratok nála voltak, két bőröndben, és a repülőt, amellyel az USA-ba akart utazni, éppen a bőröndök miatt lőtték le; nem tudni pontosan; mi volt bennük, de az egyik rivális titkosszolgálat biztosra akart menni, elkerülendő, ahogy mondják, bármilyen kockázatot... Tud valami közelebbit arról, hogy mi volt a bőröndökben?

Zavartan vállat vont. - Azt hiszem, csak Bemard professzor párizsi asszisztensei tudnának

felvilágosítást adni... Az orvos többé-kevésbé erőltetetten mosolygott, meg sem próbálta

titkolni csalódottságát. - Azok, akik emlékeznek rá, azt állítják, nem tudnak semmit. A többiek

meg úgy tesznek, mintha elfelejtették volna. Roman Stánciulescu professzor cikkeit is olvastam a La Presse Medicale-ban - folytatta egy kis szünet után. - Sajnos Stánciulescu 1939 őszén meghalt. Egyik kollégám, aki Bukarestben dolgozik, nemrég azt írta nekem, hogy hiába próbált bármit is kiszedni Stánciulescu professzor asszisztenseiből...

Újból felkapta a whiskys poharat, és miután többször megforgatta ujjai között, szájához emelte, nagyon óvatosan és nagyon lassan kortyolni kezdett.

- Dr. Bemard közbenjárására maga Rockefeller-ösztöndíjat kapott három-négy évig. Mi volt a kutatási területe?

171 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- A gyógypszichológia történetéhez gyűjtöttem anyagokat - válaszolta. - 1945-ben elküldtem őket Párizsba, Bemard professzor munkatársainak...

Hirtelen felnézett a pohárból, és fürkésző tekintettel vizslatta. - Érdekes - mondta. Azon az éjjelen mélabús hangulatban, meglehetősen gondterhelten tért

haza. Nem volt biztos abban, hogy Monroe rájött, ki ő. Másrészt nem értette, kinek nézi őt. Bemard személyes barátjának? Páciensnek? Ha mégis meghallgatta az 1938-39-ben Genfben készült felvételeket, fel kellett volna ismerje a hangját... Másnap nyugodott meg, amikor Linda megkérdezte tőle:

- Mire utalt az orvos tegnap este, amikor félrehívott? Azt mondta: „Ha bármikor azt mondja majd neked, hogy elmúlt hetven, ne higgy neki!”

Néhány héttel később, egy nemrég nyílt kávézó előtt románul kiáltott rá valaki:

- Matei úr! Dominic Matei úr! Ijedten fordult hátra. Egy magas, szőke, fedetlen fejű fiatalember sietett

feléje, miközben irattáskáját próbálta kinyitni. - Valamennyit tanultam románul, de nem merek beszélni - kissé törte a

franciát. - Tudtam, hogy maga Genfben van, és ennyi fénykép birtokában nem volt nehéz felismerni...

Idegesen kutatott az irattáskában, és mutatott neki néhány, szemből és oldalnézetből, különböző szögekből készült fényképet. 1938 őszén készítette őket az a sebész, akinek sikerült ennyire gyökeresen megváltoztatnia arcvonásait.

- Mindenesetre a családi album is az irattáskában van - tette hozzá mosolyogva. - Menjünk be ebbe a kávézóba egy pillanatra! - mondta, és ajtót nyitott. - Nem is sejti, milyen izgatott lettem, amikor megláttam magát az előbb. Attól féltem, nem fordul majd meg a kiáltásomra...

- Majdnem így is történt - válaszolta mosolyogva. - De elismerem, kíváncsi voltam...

Leültek az egyik asztalhoz, és miután rendelt egy meleg limonádét és egy üveg sört, az ismeretlen elbűvölten, egyszersmind hitetlenkedve nézett rá.

- Maga néhány hete, január 8-án töltötte be a nyolcvanat! - suttogta. - És maximum harminc-harminckettőnek néz ki... És azért néz ki így,

mert megpróbálja eltitkolni az életkorát... - Még mindig nem tudom, kihez van szerencsém... A másik ivott a sörből. - Elnézést. Még mindig nagyon izgatott vagyok. Ahogy az ügetőn

mondják, mindent egy lóra tettem fel, és nyertem! Ted Jones vagyok, a Time Magaziné újságírója... Nagyjából tíz éve kezdődött minden, amikor elolvastam a magával készült interjút: Being Struck by the Thunder. Rendkívüli hatással volt rám, még akkor is, amikor megtudtam, hogy kitaláció. Utána viszont jött a háború, és csak nagyon kevesen emlékeztek még az interjúra.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 172

Kiitta a poharat, aztán megkérdezte tőle, hogy folytathatná-e angolul, és azt is, hogy zavarj a-e a pipafüst.

- Két évvel ezelőtt, amikor megtalálták dr. Rudolf híres titkos archívumát, újból beszélni kezdtek a maga esetéről, természetesen csak a Gilbert Bemard által összegyűjtött anyagok ismeretében. Annál többet viszont nem tudtak, még azt sem, hogy maga él-e még. Sajnos dr. Rudolf közismert náci volt - egyébként a háború utolsó hetében öngyilkos lett -, így minden gyanús, ami az ő kísérleteivel kapcsolatos...

- Miféle kísérletek? - Áramot vezetett állatokba, főleg emlősökbe... Egymillió-kétszázezer és

kétmillió volt között. - És milyen eredménnyel? A másik nevetni kezdett, és újból megtöltötte a söröspoharat. - Ez hosszú történet. Valóban hosszúnak, zavarosnak és kevéssé meggyőzőnek találta. A

Rudolf-archívum első kutatói azt állították, hogy bizonyos esetekben az áramütés nem ölte meg a kísérleti alanyokat, de mivel a kísérletek csak néhány hónapja zajlottak, nem lehetett megállapítani az áramütés következményeit. Más esetekben állítólag módosult a genetikai állomány. Ezeket a változásokat néhány kutató egy mutáció előjeleként értelmezte. Viszont az archívum legértékesebb dokumentumai közül néhány tisztázatlan körülmények között eltűnt. Mindenesetre a Rudolf-dossziéból nem derült ki egyértelműen, hogy embereken kísérleteztek volna. Másrészt az amerikai tudósok döntő többsége eleve elutasította az áramütés következtében történő regenerálódás hipotézisét.

- Maga volt és maradt is az egyetlen bizonyíték! - kiáltotta. - Várható volt tehát, hogy azt a kevés anyagot, amit Bemard professzor megmentett, rendszeresen alábecsüljék, néhányat pedig megsemmisítsenek.

- Maga szerint tényleg így történt? - szólt közbe. Néhány pillanatig tétovázott, és mosolyogva nézett a másikra.

- Határozott okom van rá, hogy biztos legyek benne. Szerencsére Romániába küldtek tudósítónak...

Kevéssel Bukarestbe érkezése előtt tanult románul, csak annyit, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy olvasni tudjon, és megértesse magát az utcán és az üzletekben. Szerencséje volt, elég hamar megismerkedett és összebarátkozott dr. Gavrilával, akinek birtokában volt a családi album és a professzor által összegyűjtött teljes anyag.

- Milyen fantasztikus cikket írtam volna! Az ember, akit a villám megfiatalított! Fényképekkel, dokumentumokkal, Román Stánciulescu professzor, dr. Gavrilá és a többiek nyilatkozataival, akik ápolták magát, az interjúval, amit most készítettem volna magával, és sok más fényképpel, amelyek itt, Genfben készültek 1948 februárjában!...

Abbahagyta, megpróbálta újragyújtani pipáját, aztán lemondott róla, és mélyen a szemébe nézett.

173 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Úgy látom, nincs mondanivalója, bár maga tökéletesen beszél angolul. - Vártam, hogy folytassa. - Folytatom is. A folytatás pedig ugyanolyan látványos és titokzatos,

amilyen a maga élménye volt. Erkölcsi és politikai okokból a cikket nem lehet megjelentetni. Meg kell akadályozni, hogy megjelenjen bármi, ami félreértésekre adhat okot, vagyis olyasmi, ami így vagy úgy dr. Rudolf elméletét támasztja alá. Főleg most, amikor arról van szó, hogy hatalmas hiteleket szavazzanak meg a gerontológiai kutatóintézetek számára...

- tette hozzá mosolyogva. - Nem mond semmit? - kérdezte hirtelen. Vállat vont. - Szerintem minden úgy történik, ahogy történnie kellett. Sajnálom, hogy

feleslegesen dolgozott, ahogy elfecsérelt idejét is, de cikkének katasztrofális következményei lennének. Ha az emberek, pontosabban bizonyos emberek biztosra vennék, hogy az áramütés megoldhatja a regenerálódás és a megfiatalodás kérdését, bármi lehet... Azt hiszem, jobb, ha hagyjuk, hogy a biokémikusok és gerontológusok folytassák a kutatásaikat. Előbb-utóbb ugyanazt az eredményt kapják...

A másik pipázott, és figyelte, hogyan iszik a meleg limonádéból. Nagy későn megszólalt:

- Mindazonáltal ez az egész magáról is szól. Amikor a cikket terveztem, nem gondoltam bele, milyen lenne a maga élete a megjelenés után.

Nevetve szakította félbe: - Bizonyos értelemben máris változik. Hogyhogy ilyen könnyen rám

talált? Azt képzeltem, dr. Gavrilá és a többiek Romániában azt hiszik, már rég meghaltam autóbalesetben.

- A legtöbben így is gondolják. Dr. Gavrilá is ezt hitte addig a napig, amikor nagy titokban elmondtam neki, hogy maga él, és itt, Genfben lakik... Nehogy azt higgye, hogy ezt valaki mástól tudtam meg! - tette hozzá titokzatos mosollyal. - Magam jöttem rá, amikor megtudtam, hogy dr. Monroe Genfbe érkezett, hogy megbeszéljen néhány részletet Bemard professzor egyik barátjával. Rögtön kitaláltam, hogy az a barát csak maga lehet. Természetesen sem Monroe, sem a többiek a Gerontológiai Laboratóriumból nem hisznek, nem hihetnek el ilyesmit.

- Ez jó hír... - Úgyis kiderül majd az igazság - folytatta Jones, és meg sem próbálta

palástolni, mennyire elégedett. - A történet túl szép ahhoz, hogy elhallgassák. írok majd egy regényt - tette hozzá, miközben tisztítani kezdte pipáját. - Egyébként már hozzá is fogtam. A maga számára semmilyen kockázatot nem jelent majd. A cselekmény Mexikóban zajlik a háború előtt és alatt, a szereplők többsége pedig mexikói. Természetesen elküldöm majd magának, ha a megjelenéskor ugyanilyen baráti viszonyban lesz Lindával. Jól ismertem a fiútestvérét, a pilótát, aki Okinaván halt meg...

Hirtelen elhallgatott, mintha eszébe jutott volna valami fontos, és kinyitotta az irattáskát.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 174

- Nehogy elfelejtsem a családi albumot - mondta. - Megígértem dr. Gavrilának, hogy átadom magának, ha sikerül találkoznunk... Ezek értékes dokumentumok: emlékek - hogy is mondjam? - a maga első fiatalságából...

Amikor hazaért, egy ív kék papírba csomagolta az albumot, betette egy borítékba, és leragasztotta. A bal felső sarkába ezt írta: „1948. február 20-án kaptam ifjabb Ted Jonestól, a Time Magaziné bukaresti tudósítójától. Dr. Gavrilá részéről.”

„A dolgok egyszerre egyszerűsödnek és bonyolódnak” - mondta magában, és kinyitotta a jegyzettömböt. Franciául kezdett írni. Leírta a találkozót Jonesszal, és összefoglalta a beszélgetést. Aztán hozzátette: „Megerősíti dr. Monroe információit: az 1938-39-es évek dokumentumainak rendszeres megsemmisítését. A fiziológiai felépülés és az anamnézis folyamatának leírása csak ezekben szerepelt. Kizárólagos tudományos bizonyítékai voltak a hatalmas elektromos kisülés okozta regenerálódásnak és megfiatalodásnak. Ez azt jelenti, hogy a mutáció jelenségének eredete már nem érdekes. Vajon miért?”

Abbahagyta, néhány pillanatig gondolataiba mélyedt. „Az önéletrajzi vázlatból, valamint az »A«, »B« és »C« mappákban lévő egyéb jegyzetekből az esetleges olvasó természetesen megtudhatja majd a lényeget. A Stánciulescu és Bemard professzorok által összegyűjtött és magyarázatokkal ellátott anyagok nélkül azonban az én vallomásaim dokumentációs értéke elveszett. Mi több, majdnem minden jegyzetem az anamnézis következményeiről szól, vagyis egy mutáns élményeiről, aki előrevetíti a történelem utáni ember létezését. A Stánciulescu-Bernard-dokumentumok nem tartalmaztak információkat ezekről a kísérletekről, de bizonyos mértékig biztosították hitelességüket. Ebből egyetlen következtetés vonható le: az én vallomásaim nem annak szólnak, aki a közeljövőben, mondjuk 2000-ben olvassa majd őket. Akkor viszont kinek?

Ideiglenesen azt válaszolhatjuk erre, hogy az elkövetkező nukleáris háborúk nyomán sok civilizáció (kezdve a nyugatival) elpusztul majd.

Kétségtelen, hogy ezek a katasztrófák az emberiség történetében addig ismeretlen pesszimizmushullámot, általános csüggedést okoznak majd. Még ha nem mindegyik túlélő enged is az öngyilkosság csábításának, nagyon kevesekben lesz még elég életerő ahhoz, hogy higgyenek az emberben és egy, a homo sapiensénél magasabb rendű emberiség lehetőségében. Ha majd akkor felfedezik és megfejtik őket, ezek a vallomások ellensúlyozhatják majd a kétségbeesést és a kihalást célzó egyetemes akaratot. Azon egyszerű oknál fogva, hogy egy olyan emberiség szellemi lehetőségeit példázzák, amely egy távoli jövőben alakul majd ki, az ilyen dokumentumok a történelem utáni ember valószerűségét bizonyítják éppen azáltal, hogy előrevetítik azt.

Ez a hipotézis feltételezi, hogy a széfben elhelyezett teljes anyagot megőrzik majd. Nem tudom, hogyan biztosítható ez. Másrészt viszont nem vonhatom kétségbe, hogy így lesz. Ellenkező esetben nem lenne értelme annak, amit átéltem.”

175 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

A teleírt oldalakat egy borítékba helyezte, amit leragasztott, aztán a bankba indult. Amikor bezárta az ajtót, hallotta, hogy cseng a telefon. Lement a lépcsőkön. A telefon továbbra is csengett.

IV. 1955 nyara szokatlanul esős volt, Ticinóban pedig minden nap vihar tört ki. Mindazonáltal nem emlékezett, hogy valaha olyan fekete égboltot látott volna, mint augusztus 10-én délután. Amikor az első villámok cikázni kezdtek a város fölött, a villanytelep kikapcsolta az áramot. Majdnem fél órán át egymást követték a villámok, olyan volt az egész, mint egyetlen, vég nélküli robbanás. Főleg azokat a villámokat figyelte az ablakból, amelyek nyugat felé, a hegyek előtt magasodó sziklás dombokra csaptak le. A felhőszakadás észrevétlenül enyhült, és három óra körül az égbolt világosodni kezdett. Hamarosan felkapcsolták a villanylámpákat, és az ablakból már el lehetett látni a katedrálisig. Megvárta, hogy elálljon az eső, aztán lement, és a rendőrőrs felé indult. Ott aztán semleges, tényközlő hangon nyilatkozta:

- Kevéssel dél előtt útnak indult két hölgy. Határozott szándékuk volt eljutni Torentóba. Megkérdezték tőlem, hogy ismerek-e olyan utat, melyen elkerülhetik a szerpentint. Útba igazítottam őket, de azt tanácsoltam nekik, hogy halasszák el a kirándulást, mert még a helivali menedékhely előtt elkaphatja őket a vihar. Azt válaszolták, hogy már hozzászoktak a hegyi viharokhoz, és egyébként sem halaszthatják el az utat. Néhány nap múlva véget ér a vakáció, és vissza kell térniük.

A rendőr becsülettel, de különösebb érdeklődés nélkül hallgatta, amit mond. Ő pedig folytatta:

- Nem ismerem őket. Viszont hallottam, amikor az idősebb hölgy a fiatalhoz beszélt, Veronicának hívják. Azt hiszem, tudom, mit történt. Amikor kitört a vihar, valószínűleg éppen Vallinóban voltak, a hegyfal lábánál lévő úton. A villámok többsége oda csapott be. Az ablaknál álltam, láttam - tette hozzá, és észrevette, hogy a másik kíváncsian, szinte hitetlenkedve nézi. - El tudom képzelni, hogy sok szikla lezuhant. Attól tartok, a kövek rájuk zuhantak, és betemették őket...

Tudta, hogy nem lesz könnyű meggyőzni a rendőrt. Hosszabb szünet után folytatta:

- Egyedül, taxival indulnék megkeresni őket. Azonban ha minden úgy történt, ahogy sejtem, csak mi ketten, a sofőr meg én nem tudjuk majd kihúzni őket a kövek alól. Csákányokra és lapátokra lenne szükségünk.

Végül mégis beletörődött, hogy nincs más megoldás. Szükség esetén telefonál majd a legelső segélyhívó helyről, a rendőrség pedig küld

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 176

mentőautót és minden egyebet, ami kell. Amikor Vallino közelébe ért, az ég kitisztult, helyenként azonban a kövek az országúira gurultak. A sofőr lassított.

- Nem hiszem, hogy volt idejük elérni a menedékhelyet. Valószínűleg a hegyfal egyik repedésében húzták meg magukat, amikor kitört a vihar.

- Egyik-másik olyan széles, mint egy barlangnyílás - jegyezte meg a sofőr.

Egyszerre pillantották meg a nőt. Nyilván belehalt a rémületbe, amikor a villám néhány lépésnyire tőle csapott le. Idős volt, haja ősz, rövidre nyírt. Úgy tűnt, nem a kőomlás ölte meg, bár egy tömb éppen mellé zuhant, és szoknyájának egyik csücske a kő alá szorult. Mintha nyöszörgést hallott volna, ezért figyelmesen vizsgálgatni kezdte a falat és a környező sziklákat.

- Veronica! - kiáltotta többször is, miközben lassan haladt a fal mellett. Mindketten hallották a nyöszörgést, aztán néhány rövid kiáltást és

ismeretlen, hadart szavakat is, mintha valaki varázsigéket mormolna. Csak akkor értette meg, amikor a szikla mellé ért. A szikla éppen annál az üregnél állt meg, ahová Veronica bújt, és szinte teljesen eltakarta. Ha nem hallja meg a nyöszörgést és kiáltozást, nem is sejtette volna, hogy oda szorult be. Csak feljebb, több mint kétméteres magasságban látszott egy rés, az üreg bejárata. Nehézkesen felmászott. Meglátta a lányt, a nevét kiáltotta, és intett neki. A lány egyszerre ijedten és boldogan nézett rá, majd megpróbált felállni. Nem sérült meg, de túl szűk volt a hely, és nem tudott kiegyenesedni.

- Mindjárt itt lesz a rendőrség - mondta neki franciául. A lány úgy nézett rá, mint aki nem érti, ezért megismételte a mondatot

németül és olaszul is. Veronica többször is megtörölte az arcát, és beszélni kezdett. Előbb rájött, hogy egy közép-indiai nyelvjárásban beszél, aztán teljes szanszkrit mondatokat különböztetett meg. Mélyre lehajolt hozzá, és ezt suttogta: „Santi! Sántít”, majd elszavalt néhány kanonikus áldást. A lány boldogan rámosolygott, és feléje nyújtotta tenyerét, mintha mutatni akart volna valamit.

Ott maradt a sziklához simulva, hallgatta a lányt, néha nyugtatni és bátorítani próbálta néhány ismerős szanszkrit kifejezéssel, amíg meg nem érkezett a mentő és egy kisteherautón a rendőrök is. Ástak egy lejtőt a sziklának az út felé eső szélénél, és így sikerült elmozdítani. Egy óra múlva egy kötéllétra segítségével a lány ki tudott mászni. Amikor meglátta a rendőröket és a kisteherautót, ijedten kiáltozni kezdett, megragadta a kezét, és szorosan hozzásimult.

- Sokkot kapott, és valószínűleg amnéziája van - mondta zavartan. - De milyen nyelven beszél? - kérdezte valaki. - Szerintem indiai nyelvjárás - válaszolta óvatosan. Személyazonossági igazolványából megtudták, hogy neve Veronica

Bühler, 25 éves, tanítónő, és a Bále-Campagne kantonbeli Liestalban lakik. Társa, Gertrude Frank német volt, néhány éve Freiburgban telepedett le, és

177 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── egy kiadónál dolgozott hivatalnokként. A boncolás eredménye igazolta az első feltételezéseket: halálát szívszélhűdés okozta.

Mivel ő volt az egyetlen, aki meg tudta magát értetni Veronicával, és az egyetlen, akinek jelenlétében a lány nyugodt volt, sok időt töltött a klinikán. Magával vitt egy magnót, amelyet sikerült jól elrejtenie. Naponta néhány órányi felvételt készített, főleg akkor, amikor a lány magáról beszélt. Azt állította, Rupini a neve, a Ksatra kasztból származó Nagabhata lánya, az egyik első olyan magadhai család leszármazottja, amelyek áttértek a buddhizmusra. Még nem volt 12 éves, amikor a szülők beleegyezésével elhatározta, hogy az abhidharma tanulmányozásának szenteli életét, és egy ihikuni közösség befogadta. Megtanulta a szanszkrit nyelvtant és a mahájána logikát és metafizikát. Több mint 50 000 szútrát tanult meg kívülről, és ez tekintélyt kölcsönzött neki.

Nem csupán a híres nalandai egyetem oktatói és diákjai hallottak róla, de sok tanítómester, aszkéta és gondolkodó is. Negyvenéves korában a híres filozófus, Csandrakírti tanítványa lett. Évente több hónapot töltött egy barlangban, ahol meditált, illetve lemásolta tanítómestere műveit. Akkor is ott volt, amikor kitört egy vihar, és hallotta, hogy egy villám belecsap a hegybe, mire néhány szikla levált, és valóságos kőfolyamként lezúdulva elzárták a barlang bejáratát. Hiába próbált kijutni. Aztán felébredt, és meglátta mesterét, aki fentről, a szikla tetejéről intett neki, és egy ismeretlen nyelven szólt hozzá.

Nem volt biztos benne, hogy mindig érti, amit a lány mond, és azoknak a dolgoknak nagy részéről sem beszélt másnak, amelyekről tudta, hogy érti őket. Az orvosoknak azt mondta, hogy a lány azt hiszi, 12 évszázaddal korábban él Közép-Indiában, és buddhista remetének képzeli magát. A nyugtatok hatására nagyrészt aludt. Több orvos és pszichológus érkezett Zürichből, Bázelból és Genfből, hogy megvizsgálják. Ahogy arra számítani lehetett, az újságok naponta közöltek cikkeket, és egyre több és több külföldi tudósító fordult meg a klinikán, készített interjúkat orvosokkal.

Szerencsére úgy tűnt, elfogadják azt a megoldást, amire ő kezdettől fogva gondolt. Már a második napon hosszú sürgönyt küldött a római Keleti Intézetbe, miután meghallgatta a magnószalagot, amely a lány életrajzi adatait tartalmazta. A harmadik napon pedig a sürgönyben megjelölt időpontban telefonon mondott el bizonyos önéletrajzi vonatkozásokat. Egyszersmind tájékoztatta C. G. Jung egyik legközelebbi munkatársát. Két nappal később megérkezett Rómából Tucci professzor, akit elkísért az intézet egyik asszisztense. Ez volt az első alkalom, amikor Rupini hosszú ideig, szanszkrit nyelven beszélgethetett a mádhjamika filozófiáról és főként mesteréről, Csandrakírtiről. Minden beszélgetést rögzítettek, az asszisztens pedig lefordított angolra néhány részletet az orvosoknak és az újságíróknak. Rupini néhányszor megkérdezte, pontosan mi is történt vele, hol van, és miért nem érti senki, amit mond, holott a szanszkrit nyelven kívül néhány indiai nyelvjárással is próbálkozott. Ilyenkor a beszélgetés kínossá vált.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 178

- Mit mond neki? - kérdezte egyik este a professzortól. - Természetesen először mindig a nagy varázslót, a kozmikus illúziót,

Máját említem. „Nem kifejezetten álom - mondom neki -, de része van az álom illuzórikus természetében, mert a jövőről, vagyis az időről van szó; az Idő pedig ízig-vérig irreális...” Nem hiszem, hogy meggyőztem őt. Szerencsére azonban rajong a logikáért és a dialektikáért, és főleg ezekről beszélgetünk...

Javasolta, utazzanak el Indiába, pontosabban Uttar Pradesh tartományba; állítólag ott található az a barlang, ahol Rupini meditált. Tucci professzor egyetértett azzal, hogy a Keleti Intézet támogassa ezt az expedíciót. Jung közbenjárásának köszönhetően egy amerikai alapítvány fedezte a költségeket. Amikor a terv kitudódott, több újság felajánlotta, hogy a kizárólagos tudósításért cserébe fedezi az expedíció összes kiadásait. Szinte lehetetlen volt elkerülni a nyilvánosságot, leginkább azért, mert szükség volt a klinika vezetőségének, az indiai kormánynak és Veronica Bühler családjának a beleegyezésére. A Liestalban végzett kutatások azonban eredménytelenek voltak. Veronica néhány éve telepedett le ott. Barátai és kollégái semmit sem tudtak családjáról. Annyi mégis kitudódott, hogy Egyiptomban született, és szülei ötéves korában elváltak; apja Egyiptomban maradt, újra megházasodott, és többé nem hallottak róla; anyja, akivel Veronica sosem jött ki igazán jól, az Egyesült Államokban telepedett le, de címét nem ismerték.

A klinika vezetősége végül áldását adta az indiai útra azzal a feltétellel, hogy a pácienst egyik kezelőorvosa és egy ápolónő is elkíséri. Természetesen érthető volt, hogy elaltatják, mielőtt elhagyná a klinikát, és csak Gorakhpur közelében ébresztik fel.

Bombayből katonai repülőgép vitte őket Gorakhpurba, ahol hat, újságírókkal és technikusokkal zsúfolt autó és az indiai televízió kiska-mionja várt rájuk. A nepáli határ felé haladtak egészen addig a területig, ahol Rupini útmutatásai alapján az a barlang található, amelyben meditálni szokott. Szerencsére rajta kívül egy Uttar Pradesh-i hindu tudós, a Mádhjamika filozófia ismerője is a lány mellett volt, amikor az felébredt. Az orvos ragaszkodott hozzá, hogy a többiek bújjanak el a fák között úgy tíz méterrel hátrébb. Mintha felismerte volna, a lány fenyegetően beszélni kezdett a tudóshoz, feltett neki néhány kérdést, de nem várta meg a válaszokat. Sietve, mereven maga elé nézve elindult az egyik ösvényen, miközben kedvenc áldásait ismételgette magában, amelyeket oly sokszor elmondott a klinikán is. Körülbelül húszpercnyi kaptató után lihegve futni kezdett. Kinyújtott karral mutatott egy szikla szélére, amely lustán támaszkodott a hegyfalnak.

- Ez az! - kiáltotta. Aztán mindkét kezét a sziklára szorítva, váratlanul fürgén mászni kezdett.

Amikor felért, határozottan kitépett egy csenevész cserjét, és félresöpörte a

179 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── mohát, a száraz ágakat. Felfedezett egy repedést, reszketve a kőhöz hajolt, és benézett. Nem mozdult.

- Elájult! - kiáltotta valaki odalent néhány másodperccel azelőtt, hogy ő odaért volna.

- Igen, elájult - mondta, és óvatosan megemelte a fejét. Nagy nehezen lementek, utat engedve a technikuscsapatnak. Egy

hordágyon az autóhoz vitték. Még mindig nem tért magához. Az autó úgy tíz kilométernyire távolodott el a helytől, amikor meghallották az első dinamittöltet robbanását. Kevesebb mint fél óra alatt sikerült lemászniuk egy kötéllétrán. Az elemes zseblámpa fényénél meglátták a csontvázat: törökülésben, mintha jógameditáció közben halt volna meg. Mellette, a köveken egy agyagfazék, két fatányér és néhány kézirat; csak akkor jöttek rá, hogy régóta porrá foszlottak, amikor megérintették őket.

Az ápolónő megállította az ajtó előtt. - Magához tért - mondta. - De nem nyitja ki a szemét. Fél... Az ágyához ment, és homlokára tette kezét. - Veronica! - suttogta. A lány hirtelen kinyitotta a szemét, felismerte, arca felderült; sosem látta

még ilyen derűsnek. Megfogta a kezét, és megpróbált felülni. - Maga az? - kiáltotta. - Magát ismerem, ma reggel az útról kérdeztem

valamit magától... De hol van Gertrude? Hol van? - kérdezte, és mélyen a szemébe nézett.

A csoport többi tagjához hasonlóan ő is kezdettől fogva tudta, hogy nem lehet majd elkerülni a nyilvánosságot. Az indiai televízió rögzítette a legmegrázóbb jeleneteket, és a több tízmillió néző, akik előtt a lány szanszkrit nyelven és egy himalájai nyelvjárásban szólalt meg, tanúja volt, amint az interjú végén akadozva elmondja angolul, hogy Veronica Bühlernek hívják, és csak németül és franciául tud jól, továbbá azt, hogy sosem próbált megtanulni semmilyen keleti nyelvet, és néhány népszerűsítő könyvön kívül semmit sem olvasott Indiáról és az indiai kultúráról. Ahogy arra számítani lehetett, éppen ez a tény keltette fel az indiai közvélemény érdeklődését, 24 órával később pedig az egész világét. Az indiai értelmiség elsöprő többsége számára semmi sem bizonyíthatta ennél jobban a lélekvándorlás elméletét: egy előző életben Veronica Bühlert Rupininak hívták.

- Én viszont nem hiszek a metempszichózisban - suttogta ijedten a lány egyik este, és megragadta a kezét. - Nem én voltam! Lehet, hogy megszállt egy másik lélek - mondta, és a tekintetét kereste.

Mivel tétovázott, és a kezét simogatta, mert nem tudta, mit mondjon neki, Veronica fáradtan lehajtotta a fejét.

- Attól félek, meg fogok bolondulni - mondta. Az indiai kormány vendégeiként az egyik legfényűzőbb delhi szállodában

laktak. Az egész csoport egy számukra elkülönített, jól őrzött ebédlőben evett, kerülendő a fényképészeket, az újságírókat és a bátor kíváncsiakat. Minden nap múzeumokba vagy intézetekbe mentek, és híres emberekkel

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 180

találkoztak. Néhány limuzin szállította őket, melyeket motorosok vettek körül. Egyébként nem merték elhagyni az emeletet, ahol laktak. Még a folyosókon sem mertek sétálni. Egyszer, jóval éjfél után az orvos és az ápolónő társaságában megpróbáltak lemenni abban reménykedve, hogy sikerül taxiba ülniük, és a szállodától távol sétálhatnak az utcákon. Azonban egy egész sereg várta őket a kijáratnál. Kénytelenek voltak visszafordulni, mégpedig futva, rendőrök védelmében.

- Attól tartok, meg fogok bolondulni - ismételte meg, amikor kilépett a felvonóból.

Másnap sikerült beszélnie egy amerikai újságíróval, akinek nem sikerült elkísérni őket Gorakhpurba. Megígérte, hogy kizárólagos, hosszú interjút és egyéb, addig nem ismert anyagokat ad neki, ha inkognitóban átszállítják őket egy földközi-tengeri szigetre, ahol kettesben néhány hónapig elrejtőzhetnek.

- Amíg a tévétársaságok és az újságok érdeklődése el nem ül - tette hozzá. - Egy év sem kell, és elfelejtik az egészet, utána pedig ki-ki visszatérhet a saját tennivalóihoz...

Két hét múlva már egy, a háború után épült villában laktak egy dombon, néhány kilométerre Vallettától. Az interjú előkészítése és felvétele azonban a vártnál jobban elhúzódott. Veronica türelmetlenkedni kezdett.

- Oly sokat beszélünk mindenféléről, én pedig nem értem a lényeget: a lélekvándorlását...

- Majd elmagyarázom, amikor kettesben leszünk. Váratlan melegséggel nézett rá. - Kettesben maradunk valaha is? - suttogta. Delhiben azt mondta neki egyik este: - Amikor kinyitottam a szemem, és megláttalak, te pedig szóba hoztad

Gertrude-ot, rájöttem, hogy két dologra gondolok egyszerre. Azt mondogattam magamban: bár nagyon valószínű, hogy élnek a szüleim, Gertrude nélkül árva vagyok... Ugyanakkor pedig, ugyanabban a pillanatban arra gondoltam: ha öt-hat évvel idősebb lennék, és megkérnéd a kezem, igent mondanék...

- Nyolcvanhét éves vagyok - viccelődött mosolyogva. Akkor látta először nevetni a lányt. - Több, mint amennyi akkor lennék, ha Rupini életkorát is hozzáadnám a

koromhoz. De mondtam már, hogy nem hiszem el. Nem tudom elhinni... - Bizonyos értelemben igazad van. De ismétlem, csak bizonyos

értelemben. Majd később megbeszéljük ezt... Az interjúban nem tett említést erről, megelégedett a klasszikus indiai

tanok felidézésével az upanisádtól Buddháig, és megemlített néhány jelenkori értelmezést is, főleg Tucci magyarázatait. Sikerült megőriznie névtelenségét; fiatal orientalista volt, aki nemrég barátkozott össze Veronicával. Főként pedig sikerült megőriznie azt az ábrázatot, amelyet augusztusban kezdett kialakítani: homlokba hulló haj és sűrű, szőke bajusz, mely teljesen elfedte felső ajkát.

181 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Azon az estén, amikor kettesben maradtak a teraszon, Veronica az övé mellé húzta sezlonját.

- Most tisztázzuk... De mindenekelőtt mondd meg, honnan tudtad... - Nagyon messziről kezdem - válaszolta. Csak egy kora októberi estén értette meg. Egymás mellett ültek a hallban

lévő kanapén, és a kikötő fényeit nézték, melyek a terasz korlátja fölött látszottak. Veronica mintha kíváncsian nézett volna rá.

- El akarsz mondani valamit, de nem mered. Mi az? - Elgondolkodtam: az emberek azt hihetik, szereljük egymást, mert

mindig együtt látnak, és ugyanabban a házban lakunk. A lány megkereste, és lassan megszorította kezét. - Hiszen így van, Veronica. Szeretjük egymást, ugyanabban a szobában,

ugyanabban az ágyban alszunk... - Igaz ez? - kérdezte suttogva. Aztán sóhajtott, vállához nyomta a homlokát, és lehunyta a szemét.

Néhány pillanattal később hirtelen felállt, úgy nézett rá, mintha nem ismerné fel, és egy furcsa, számára ismeretlen nyelven kezdett beszélni. „Tehát erről van szó - mondta magában -, ezért kellett találkoznom vele! Ezért történt mindaz, ami történt...” Nem akarta megijeszteni, ezért lassan, komótosan ment a dolgozószobába a magnóért. A lány nem hagyta abba, a kezét bámulva egyre gyorsabban beszélt; aztán füléhez emelte kezét, amelyen karórája volt, és meglepetten-boldogan hallgatózott. Arca felderült, mintha nevetni készült volna. Azonban váratlanul ijedten összerezzent, néhányszor nyöszörgött, és dörzsölni kezdte a szemét. Bágyadtan, szédelegve ment a kanapéhoz. Amikor látta, hogy meginog, a férfi a karjaiba vette. Átvitte a másik szobába, és az ágyra fektette. Betakarta egy sállal.

Éjfél után ébredt fel. - Megijedtem! - suttogta. - Rosszat álmodtam. - Mit álmodtál? - Nem akarom felidézni! Félek, hogy megint megijedek. Valamilyen nagy

folyam mellett voltam, és egy ismeretlen jött felém. Olyan volt a feje, mint egy kutyaálarc... Volt a kezében egy... Nem akarok emlékezni rá! - ismételte meg, és kinyújtotta a kezét, hogy átölelje.

Attól az éjszakától kezdve nem hagyta magára; félt, hogy meglepetésszerűen megismétlődik a médiumszerű roham. Szerencsére a kertész és a két fiatal máltai házvezetőnő azonnal távozott vacsora után.

- Mesélj még! - kérte a lány minden este, mihelyt kettesben maradtak. - Adj magyarázatot!... Néha sajnálom, hogy semmire sem emlékszem abból, amit Rupini tudott...

Egyik reggel, amikor visszatért a kertből, váratlanul ezt kérdezte: - Nem találtad különösnek, hogy vártak ránk ott, a kerítés mellett? Mintha

utánunk kémkedtek volna... - Nem láttam semmit - válaszolta. - Hol voltak? Tétovázott egy kicsit, kerülte a pillantását.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 182

- Ott, a kapu mellett, mintha figyeltek volna minket. Két furcsa öltözékű férfi. De az is lehet, hogy tévedek - tette hozzá, és homlokához emelte a kezét. - Lehet, hogy nem a mi kapunknál voltak...

Megfogta a lány karját, és lassan maga után vonszolta. - Félek, hogy napszúrást kaptál - mondta a lánynak, és segített neki

leheveredni a kanapéra. „Eltelt egy hét” - mondta magában. „Tehát heti ritmusról van szó. Ami

azt jelenti, hogy egy hónapig tarthat az egész. De mi lesz velünk azután?...” Amikor megbizonyosodott arról, hogy a lány mélyen alszik, lábujjhegyen

a dolgozószobába ment, és a magnóval tért vissza. Egy ideig csak a rigók csivitelése és a lány enyhén nyugtalan lélegzete hallatszott. Aztán jókora mosoly ült ki arcára. Néhány szót mondott nagyon lassan, utána feszülten, szorongva hallgatott, mintha választ várt volna, ami vagy késett, vagy nem hallotta meg. Aztán halkan, mintegy magában beszélni kezdett, bizonyos szavakat eltérő hanglejtéssel, de nagyon szomorúan többször megismételt. Amikor az első könnycseppek félénken végigfutottak a lány arcán, kikapcsolta a magnót, és az ágy alá tolta. Aztán nagyon óvatosan megsimogatta a kezét, és letörölte a könnyeket. Később felkarolta a lányt, és a hálószobába vitte. Mellette maradt, amíg fel nem ébredt. Amikor meglátta a férfit, megragadta, és izgatottan megszorította kezét.

- Álmodtam - mondta. - Nagyon szép, de nagyon szomorú álom volt két, hozzánk hasonló fiatalról, akik szerették egymást, mégsem tudtak együtt maradni. Nem értem,'miért, de nem volt szabad együtt maradniuk...

Nem tévedett. Tényleg heti ritmusban történt minden, bár a médiumszerű extázisok (elhatározta, hogy így nevezi őket) más-más órában jelentkeztek. „Anyagok a beszéd dokumentációs történetéhez” - osztályozta a négy kazettát. „Az egyiptomi és az ugariti után valószínűleg egy ősi elamita és egy sumer nyelvű példa következett. Egyre inkább elmerülünk a múltba... Dokumentumok a bárka számára” - mosolygott. „Mit nem adnának a nyelvészek, ha most tanulmányozhatnák őket! De meddig jutunk el? Az ősi tagolatlan nyelvekig?... És azután?...”

A legkülönösebb dolog december közepén történt. Szerencsére valamivel éjfél előtt volt, még nem feküdtek le aludni. Egyszer csak Veronica torokhangon, fújtatva kiáltozni kezdett. A férfi elcsodálkozott, és megalázónak tartotta az egészet. Úgy érezte, csakis önkéntesekkel lett volna szabad kipróbálni ezt az állati szintre való visszafejlődést, nem pedig egy öntudatlan valakivel. Néhány pillanat múlva azonban egyértelmű fonémák sora következett, végtelenül változatos hangok, melyeket időnként rövid labiális kitörések szakítottak meg. Soha nem gondolta volna, hogy egy európai képes lehet még kiadni ilyen hangokat. Fél óra múlva Veronica sóhajtozva elaludt. „Nem hiszem, hogy ennél több lesz” - mondta magában, és kikapcsolta a magnót. Aztán várt. A lány mellett akart lenni, amikor az felébred. Későn, hajnal felé feküdt le.

183 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Amikor kevéssel nyolc óra előtt felébredt, Veronica még mindig aludt. Nem tudta rászánni magát, hogy felébressze. A lány majdnem tizenegyig aludt. Amikor megtudta, hogy olyan késő van, ijedten kipattant az ágyból.

- Mi történt velem? - kérdezte. - Semmi. Nagyon fáradt lehettél. És talán rosszat álmodtál... - Nem. Nem álmodtam semmit. Legalábbis semmire sem emlékszem. Elhatározták, hogy egy híres vallettai vendéglőben töltik karácsony előestéjét és szilveszter éjszakáját. Veronica asztalt foglalt Monsieur et

Madame Gerald Verneuil névre. Ezt a nevet ő találta, és a szilveszteri ruhákat is ő választotta ki.

- Nem hiszem, hogy fennáll a veszélye, hogy felismernek - mondta a férfinak. - Még ha ősszel az összes képes folyóirat a címlapon is közölte a rólunk készített fényképeket.

- Biztos lehetsz benne, hogy közölték - szólt közbe -, és talán még most is közük...

A lány kissé zavartan, mégis boldogan felnevetett. - Szeretném látni én is. Úgy értem, a képes folyóiratokban megjelent

fényképeket. Szeretnék néhányat közülük, emlékbe. De lehet, hogy túl kockázatos utánajárni - tette hozzá.

- Majd én utánajárok... Azonban hiába járt be sok bódét és könyvesboltot, csupán egyetlen, olasz

nyelvű képes folyóiratot talált, melyben három fénykép volt Veronicáról. Mindegyik Indiában készült.

- Mintha fiatalabb és szebb lettem volna akkoriban, három hónappal ezelőtt - mondta a lány.

Néhány héttel később rájött, hogy Veronicának igaza van. Már egy ideje idősebbnek nézett ki. „A bárkának szánt dokumentumok miatt történik ez” - mondta magában. „A médiumszerű extázisok kimerítették.”

- Állandó fáradtságot érzek - vallotta be neki egyik reggel -, és nem értem, miért. Az égvilágon semmi dolgom, mégis fáradt vagyok.

Február elején sikerült rávennie a lányt, hogy menjen el egy vallettai orvoshoz. Utána nyugtalanul várták a sok vizsgálat eredményét.

- Semmi baja a hölgynek, teljesen egészséges - mondta az orvos, amikor kettesben maradt vele. - Azért felírok neki néhány erősítő injekciót... Lehet, hogy az idegesség okozza, ami bizonyos nőknél a menopauzás válság előjele.

- Mit gondol, hány éves? Az orvos elpirult, zavartan dörzsölgette a kezét. Aztán vállat vont. - Negyven körül - válaszolta jókora szünet után, de kerülte a tekintetét. - Nos, biztosítom önt, hogy nem hazudott, amikor azt mondta, hogy még

nem töltötte be a huszonhatot. Az injekciók hatása váratott magára. Ahogy teltek a napok, a lány egyre

fáradtabb lett, sokszor rajtakapta, amint elsírta magát, miután a tükörbe nézett. Egyszer, amint a park felé sétált, sietős lépteket hallott a háta mögül. Hátranézett.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 184

- Professore - suttogta ijedten a szakácsnő - la Signora ha il malocchio! „Azonnal rá kellett volna jönnöm erre” - mondta magában. „Mindketten

megtettük, amit kellett, és most el kell válnunk egymástól. És mivel nem akadt egy halálos balesetnél vagy egy öngyilkosságnál meggyőzőbb érv, a választás a rendkívül gyors öregedésre esett.”

Csak aznap reggel merte elmondani neki, amikor a lány a hajára mutatott: egy éjszaka alatt megőszült. A falnak támaszkodva, arcát tenyerébe temetve sírt. Letérdelt a lány mellé.

- Veronica - kezdte az én hibám. Hallgass meg, és ne szakíts félbe! Ha őszig veled maradok, meghalsz!... Nem mondhatok többet, nincs jogom hozzá, de biztosíthatlak, hogy"valójában nem öregedtél meg! Mihelyt eltűnök az életedből, újra fiatal és szép leszel...

Veronica ijedten kereste meg a kezét, saját keze közé fogta, és csókolgatni kezdte.

- Ne hagyj el! - suttogta. - Hallgass ide! Könyörgöm, figyelj rám még két-három percig! Az a

sorsom, hogy mindent elveszítsek, amit szeretek. De jobban szeretnélek fiatalnak és szépnek látni téged, amikor elveszítelek, olyannak, amilyen voltál, és amilyen megint leszel nélkülem. Nem akarom, hogy a karjaimban halj meg... Figyelj rám! Elmegyek, és ha három-négy hónappal később nem olyan leszel, mint voltál ősszel, visszajövök. Mihelyt megkapom a sürgönyödet, visszajövök. Csak annyit kérek: három-négy hónapot töltsünk távol egymástól...

Másnap egy hosszú levélben elmagyarázta neki, miért nincs joga vele maradni, mihelyt visszanyeri fiatalságát. És mivel úgy tűnt, Veronica kezdi elhinni, hogy ezt meg kell kísérelni, úgy döntöttek, kiköltöznek a villából. A lány az apácák egyik üdülőjében tölti majd az első heteket, ő pedig Genfbe repül.

Három hónap múlva megjött a sürgöny: „Igazad volt. Életem végéig szeretni foglak. Veronica.” „Boldog leszel. Isten veled.” Még azon a héten Írországba utazott.

Nem félt attól, hogy felismerhetik, mert sem szőke bajusza, sem homlokba hulló haja nem volt már, amitől a késő romantika egyes költőire hasonlított. Egyébként a Máltáról való visszatérés után más körökbe, elsősorban nyelvészek és irodalomkritikusok közé kezdett járni. Egyszer-egyszer, a beszélgetések során szóba került a Veronica-Rupini ügy, ő pedig olyan kérdéseket tett fel, amikből gyorsan kiderült, mennyire kevéssé és rosszul tájékozott. 1956 nyarán elfogadta a felkérést, hogy közreműködjön egy James Joyce-ról szóló dokumentációs album összeállításában. Azért egyezett bele, mert a tervezet lehetővé tette számára, hogy Dublinba menjen, azon

185 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── városok egyikébe (nem sok ilyen volt), melyeket meg akart ismerni. Azóta minden évben karácsony körül vagy nyár elején visszatért ide.

Colombannal csak az ötödik utazás során, 1960 júniusában találkozott. Egyik este történt, amikor az O’Connell utca mögött találomra betért egy pubba. Mihelyt észrevette őt, Colomban azonnal odament hozzá, megragadta a kezét, és melegen megszorította. Aztán meghívta az asztalához.

- Mióta várok magára! - kiáltotta szenvedéllyel, szinte mesterkélten. - Ötödször jöttem ide kifejezetten azért, hogy találkozzak magával. Középkorú, szeplős, félig kopasz férfi volt rézszínű oldalszakállal, mely

elütött a szőke haj fakó színétől. - Nem hinné el, ha azt mondanám, ismerem magát, nagyon jól tudom,

kicsoda. Ezért inkább nem mondok semmit... Azonban mivel valószínűleg én is arra ítéltettem, hogy egyszer százéves legyek, csak egy kérdésem van: mihez kezdjünk az Idővel? Rögtön megmagyarázom...

Egyre csak szótlanul, mosolyogva nézte a másikat. Colomban hirtelen felállt az asztaltól.

- Tudod, mit? Jobb, ha megkérdezzük Stephent - mondta, és a pulthoz ment.

Egy vékonydongájú, hanyagul öltözött fiatalemberrel tért vissza, aki félénken kezet fogott vele, majd szemben vele leült egy székre.

- Bocsássa meg a kis rögeszméit! - mondta lassan a jövevény. - Állandóan azt kéri tőlem, hogy patetikusan - talán azt gondolja, jobb vagyok ebben - tegyem fel a kérdést: mihez kezdjünk az Idővel? Állítólag rájött arra, hogy ez a kérdés fejezi ki az emberi lét legfőbb kétértelműségét. Mert egyrészt az emberek - minden emberi - sokáig akarnak élni, több mint száz évig, ha lehet; a nagy többség viszont, mihelyt 60-65 évesen nyugdíjba vonul, és azt teheti, amihez kedve van, unatkozni kezd. Rájönnek, hogy nem tudnak mihez kezdeni szabadidejükkel. Másrészt, ahogy az ember öregszik, egyre gyorsabban telik a belső idő, ezért annak a nagyon kevés embernek, aki tudná, mit tegyen szabad idejében, nem sikerül említésre méltó dolgokat véghezvinni... Végül ehhez jön még...

Colomban megfogta a karját: - Mára elég ennyi. Máskor jobban, meggyőzőbben mondtad el. Majd felé fordult, és hozzátette: - Visszatérünk majd az Idő kérdéséhez. Egyelőre azt szeretném tudni,

olvasta-e ezt a cikket. Átnyújtott neki egy oldalt egy amerikai folyóiratból. „Olykor az élet új

minőségéről beszélt, és azt bizonygatta, hogy azt mindannyian felfedezhetjük, és fel is kell fedeznünk. Alighogy felébredt, nagy boldogságot érzett, amit képtelen volt jellemezni; kétségtelenül annak örült, hogy léteznek más emberek és évszakok, hogy egyik nap sem olyan, mint a másik, hogy állatokat és növényeket láthat, és megsimogathatja a fákat. Az utcán körül sem kellett néznie ahhoz, hogy érezze: egy hatalmas közösséghez tartozik, a

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 186

világ egy darabkája ő is. Titokzatos módon még a csúnya dolgokat - például egy beépítetlen, szeméttel és ócskavassal borított helyet

- is mintha beragyogta volna valamilyen belülről fakadó sugárzás.” - Nagyon érdekes - mondta, miután elolvasta a cikket. - Viszont kell,

hogy legyen folytatása is. - Persze, hogy van. Egy egész cikk, elég hosszú, A 70 éves fiatalember a

címe. Linda Gray írta. Meg sem próbálta palástolni, hogy meglepődött. - Nem is tudtam, hogy írni kezdett - mondta mosolyogva. - Már régóta írogat, ráadásul nagyon jól - mondta Colomban. - Csak

biztos akartam lenni abban, hogy jól értem: a hosszú élet csak akkor lesz elviselhető, mi több, érdekes, ha előzőleg megtanultuk, hogyan lehet apró dolgoknak örülni... Technikai kérdés.

- Nem hiszem, hogy az - szólt közbe mosolyogva. - Engedelmével, kénytelen vagyok ellentmondani. A magányos

taoistákon, a zen mestereken vagy néhány jógin és szerzetesen kívül ismer más „századosokat” vagy „kvázi-századosokat”, akit átélik a Linda Gray által leírt boldogságot? Egyszóval olyanokat, akik nem végeznek valamilyen lelki tevékenységet?

- Van rá elég példa. Többségük persze paraszt, juhász, halász, ahogy mondani szokás: egyszerű emberek. Nincs kimondott technikájuk ehhez. De természetesen végeznek bizonyos lelki tevékenységeket: imádkoznak, meditálnak...

Hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy megállt az asztaluk mellett egy idős, teljesen kopasz férfi, aki egy hosszú borostyánszipkás cigarettát szívott.

- Felesleges erről beszélni - mondta Colombannak. - A probléma mindkét esetben ugyanaz: a hosszú élet teher, sőt átok is lehet, ha nincs új életminőség, amelyről Linda Gray ír. És ebben az esetben velünk mi lesz?

- Ő dr. Griffith - mutatta be Colomban. - Ő is ott volt velünk, amikor megtörtént...

Megint elhallgatott, próbálta elkapni a pillantását. - Talán jó lenne felvilágosítani, elmondani neki, miről van szó. Az orvos leült, feszülten cigarettázott, és mereven nézett egy megsárgult

kőnyomatot. - Mondja el neki! - bökte ki hosszú szünet után. - De kezdje a lényeggel!

A lényeg pedig nem Bran életrajza, hanem a centenárium jelentősége... Colomban felemelte mindkét karját, mintha egyszerre akarta volna

félbeszakítani és lelkesen ünnepelni: - Doktor úr, ha még egy szót szól, kénytelen leszek a végével kezdeni. Aztán felé fordult, és némiképp - neki így tűnt - kihívóan nézett rá. - Bár maga arról híres, hogy mindentudó, biztos vagyok benne, hogy Sean

Branról semmit sem tud. Még itt, Dublinban is csak kevesen emlékeznek rá. Nemcsak költő volt, hanem varázsló és forradalmár, vagy inkább irredenta is. 1825-ben halt meg, aztán harminc évvel később, 1855 júniusában csodálói -

187 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── elég sokan voltak még akkoriban - felavattak egy emlékművet a tiszteletére az egyik square-en. Valamilyen tengeri kőzetből készült talapzaton álló, középszerű mellszobor volt. Ugyanazon a napon mintegy három méterrel a szobor mögött egy tölgyfát is elültettek.

- 1855. június 23-a volt - pontosított dr. Griffith. - Pontosan. Öt évvel ezelőtt pedig mi, Sean Bran költő és mágus utolsó

rajongói ünnepséget szerveztünk a róla elnevezett square-en. Reméltük, hogy ezáltal Bran visszatér a köztudatba. Hiú ábránd volt, mert azon kevesek, akik ma még értékelik a verseit, nem tudják elfogadni mágikus elképzeléseit és módszereit, a politikai aktivisták pedig, akik irredentizmusát csodálják...

- Megfeledkeztél a lényegről - szólt közbe az orvos -, megfeledkeztél James Joyce-ról.

- Nagyon fontos - mondta Stephens. - Igaz - ismerte el Colomban. - Ha beteljesültek volna a Finnegans Wake-

hez fűződő reményeim, Sean Bran híres név lenne ma. Mert amint azt maguk is tudják - folytatta, és újra megpróbált a szemébe nézni -, minden híres lesz, ami a Nagy Ember életével vagy életművével kapcsolatos. Egy kideríthetetlen eredetű szájhagyomány szerint a Finnegans Wake-ben Joyce sokszor céloz Bran esztétikájára és főleg mágikus elgondolásaira. Ugyanez a hagyomány azt állítja, hogy James Joyce nem akart többet közölni erről, nem akarta elárulni a szövegkörnyezetet vagy legalább az oldalszámokat, ahol megtalálhatók ezek a célzások. Néhányan évek óta próbáljuk megtalálni őket, egyelőre eredmény nélkül. Ha a szóbeszéd igaz, ezek az esetleges célzások ott rejtőznek valahol a Finnegans Wake 189 oldalán, a műben, mely még mindig megfejtésre vár...

Dr. Griffith közbeszólt: - Csak akkor határoztuk el, hogy megünnepeljük a centenáriumot, amikor

kénytelenek voltunk elismerni, hogy kudarcot vallottunk. Talán hibáztunk, amikor nem egy életrajzi ihletésű megemlékezést szerveztünk meg, hanem egy szobor centenáriumi ünnepségét.

Colomban visszavette a szót: - Mindenesetre amint összegyűltünk a square-en, rájöttünk, hogy

kudarcba fullad az egész. Forró reggel volt... - Június 23-a volt - tette hozzá dr. Griffith. - ...szóval forróság volt - ismételte meg Colomban -, közvetlenül dél után

pedig ólomszínűvé vált az ég. Még az a néhány újságíró sem mert ott maradni, akik támogatásukról biztosítottak. A kevés néző is hazafelé indult, mihelyt mennydörögni és esni kezdett. Amikor kitört a vihar, már csak mi hatan voltunk ott, akik kezdeményeztük a megemlékezést...

Az orvos hirtelen felállt az asztaltól. - Azt hiszem, ideje elindulni a square-re. Nincs messze - mondta. - Viszont ha akad egy taxi, azzal megyünk - tette hozzá Colomban. Még az utca végéhez sem értek, amikor jött egy taxi.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 188

- Tehát csak mi hatan maradtunk - folytatta Colomban -, és mivel úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék, beálltunk a tölgyfa alá...

- És természetesen, egyszer csak - szólt közbe mosolyogva -, egyszer csak...

- Igen, amikor egyébként már nem is számítottunk rá, mert úgy tűnt, elvonul a vihar, és azon tanakodtunk, hogy öt-tíz percen belül felolvassuk a zsebünkben lapuló beszédeket, vagy megvárjuk, hogy kitisztuljon az ég abban reménykedve, hogy a meghívottak legalább egy része visszatér, egyszer csak...

- Igen - szólt közbe dr. Griffith -, egyszer csak belecsapott a villám a tölgyfába, amely teljesen lángba borult.

- De egyikünk sem sérült meg - folytatta Stephens. - Engem csupán elöntött a forróság, nagy forróság, ugyanis kigyulladt...

- Mégsem égett le teljesen - vette vissza a szót Colomban. - Ugyanis, ahogy maga is láthatja, a törzs egy része megmaradt - tette hozzá, miután fizetett a sofőrnek, és kiszállt a taxiból.

Néhány lépés megtétele után megálltak az emlékművet körülvevő rácskerítésnél. A szobrot nem világították meg, de a square lámpáinak fényénél elég jól látszott. A kőtalapzat lenyűgöző volt. Meredeken emelkedett ki a földből, és ez úri, mondhatni mélabús patinát kölcsönzött a mellszobornak is. Mögötte ott állt a tölgyfa vastag, megcsonkított törzse. Tisztán látszottak a jókora elszenesedett részek és néhány csenevész, zöld ágacska is.

- Miért hagyták így? - kérdezte feldúltan. - Miért nem tépték ki, és ültettek el egy másikat?

Colomban röviden, ironikusan felnevetett, és idegesen dörzsölni kezdte barkóját.

- Egyelőre a város ezt is - mármint a tölgyfát - történelmi emlékműnek tekinti. Sean Bran nem lett népszerű, annak viszont híre ment, hogy pont az ő századik születésnapján villám csapott a tölgyfába...

Ráérősen sétálgattak a rácskerítés mellett. Aztán újra Colomban szólalt meg:

- Most már értheti, miért érdekel minket az Idő kérdése. Azt mondják - és meggyőződésem szerint igaz is, apám több esetről is tudott -, hogy azok, akik egy fa alatt álldogálva sértetlenek maradnak, amikor villám csap a fába, száz évig élnek majd...

- Eddig nem tudtam, hogy hisznek ebben - mondta. - Mindenesetre logikusnak tűnik.

A hátulról megfigyelt kőtalapzat, a háromméteres, lehántolt, elszenesedett törzs azzal a néhány élő ágacskával - nagyon lenyűgözte. Javasolta, hogy térjenek vissza, hogy szemügyre vehesse még egyszer.

Később, amikor megint a szobor előtt álltak, megszólalt az orvos:

189 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Az a furcsa és egyben szomorú is, hogy másnap a rendőrség talált egy rakomány dinamitot a talapzat alatt. Ha nem esik, a beszédek alatt robbant volna fel, és megsemmisíti, vagy legalábbis megrongálja a szobrot.

Feldúltan hallgatta, meg is állt, hogy a szemébe nézhessen. - De hát miért? - kérdezte halkan. - Kinek állhatott érdekében, hogy

megsemmisítsen egy történelmi emlékművet? Dr. Griffith és Colomban összenéztek egy pillanatra. Sokatmondóan

mosolyogtak. - Sok embernek - válaszolta Stephens. - Mindenekelőtt az irredentáknak,

akiket felháborít, hogy néhány költő, filozófus és okkultista igényli és tiszteli a forradalmár Brant.

- Másodsorban az egyháznak - folytatta Colomban -, pontosabban az ultramontanistáknak és az obskurantistáknak, akik számára Bran a sátánista varázsló prototípusa. Ez persze abszurdum, mert Bran a reneszánsz mágia hagyományait, Pico vagy G. B. Porta felfogását követte...

- Felesleges részletekbe bocsátkoznunk - szakította félbe Griffith. - Az bizonyos, hogy az egyházi hierarchia nem akarja elfogadni őt. Időközben már mind a négyen a kihalt, rosszul megvilágított utca

közepén bandukoltak. Colomban megint megszólalt: - Térjünk vissza a lényeghez, vagyis a mi kérdésünkhöz: mivel száz évig

kell élnünk, mihez kezdjünk az Idővel? - Ezt inkább máskor beszéljük meg! - szólt közbe. - Holnap, ha megfelel,

vagy holnapután. Találkozzunk estefelé egy közkertben vagy egy parkban... Főleg azért volt hajlandó újra találkozni velük, hogy kiderítse, kinek tartja

őt Colomban. Egy adott pillanatban úgy beszélt vele, mintha a Finnegans Wake szakértőjének tartaná. Ugyanakkor megőrizte azt a részletet A 70 éves fiatalember című cikkből, és tudta, ki az a Linda Gray (tudott az írónőként szerzett hírnevéről).

Stephens egészen a hotelig kísérte. Mielőtt elköszönt volna, többször körülnézett, aztán azt mondta neki?

- A Colomban álnév. És nem árt, ha tudja, hogy fekete mágiával foglalkozik, akárcsak dr. Griffith. Kérdezze csak meg tőlük, mi történt a másik hárommal, akik ott voltak velünk a tölgyfa alatt, amikor becsapott a villám! És kérdezze meg azt is, mi lesz a címe a könyvnek, amelyet együtt írnak! Hadd áruljam el: Az elektromosság teológiája és démonológiája...

Tetszett neki ez a cím. Beírta bizalmas füzetébe, miután összefoglalta az első találkozást, és megpróbált rávilágítani az 1955. június 23-i incidens jelentőségére. Nyugtalanította, hogy a szobor politikai okokból történő felrobbantását elmosta az eső, helyette pedig egy villám belecsapott az évszázados tölgyfába, és lángba borította. Jellemző volt az adott korra, hogy dinamitot használtak. Ebből a szempontból az egész incidens olyan volt, mint a villámcsapások megnyilvánulásának paródiája vagy akár karikatúrája. Mégis rejtélyes maradt a helyettesítés: szobor helyett tölgyfa. A következő három találkozón új dolgokat tudott meg. De ezektől sem lett okosabb.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 190

A cím négy évvel később, 1964 nyarán jutott eszébe, amikor egy megbeszélésen, melynek témája Jung Rnysterium Conjunctionisa volt, egy fiatalember hozzászólt a vitához, és „az elektromosság eszkatológiáját” emlegette. Kezdetben az ellentéteknek egyetlen egésszé való egyesüléséről beszélt, mely szerinte olyan pszichológiai folyamat, amelyet az indiai és kínai filozófia fényében kell értelmezni. Vedanta és a taoizmus szerint az ellentétek bizonyos távlatból szemlélve kioltják egymást, a jó és a rossz értelmét veszti, és az abszolútumban a lét eggyé válik a nemléttel. Aztán így folytatta:

- Viszont senki sem meri kimondani a következőt: ennek a filozófiának a látókörében az atomháború legalábbis elfogadható kell, hogy legyen, még ha nem is jogos. Én viszont még tovább megyek: az elektromosság eszkatológiája nevében helyénvalónak tartom az atomháborúkat!

Olyan hangzavar támadt a teremben, hogy az elnök kénytelen volt megvonni tőle a szót. Néhány perc múlva a fiatalember elhagyta a termet. Utánament, és az utcán utolérte.

- Sajnálom, hogy nem volt lehetősége teljesen kifejteni az álláspontját. Személy szerint nagyon érdekel „az elektromosság eszkatológiája”. Pontosan mire céloz?

A másik gyanakodva végigmérte, és vállat vont. - Most nincs sok kedvem beszélgetni erről - mondta. - Kétségbeejtő,

milyen gyáva a mai gondolkodás. Inkább iszom egy sört... - Ha megengedi, csatlakozom. Leültek egy kávézó teraszán. A fiatalember meg sem próbálta leplezni,

milyen ideges. - Valószínűleg én vagyok az utolsó optimista Európában - kezdte. -

Mindenki máshoz hasonlóan én is tudom, mi vár ránk: hidrogén, kobalt meg minden egyéb. Másoktól eltérően viszont én igyekszem megtalálni ennek a küszöbön álló katasztrófának az értelmét, tehát az öreg Hegel tanítása szerint megpróbálok megbékélni vele. A nukleáris katasztrófa igazi értelme csakis az emberi faj mutációja, a szuperember megjelenése lehet. Tudom, az atomháborúk kipusztítanak majd népeket és civilizációkat, és sivataggá alakítják a bolygó egy részét. De ez az ára annak, hogy teljesen kitöröljük a múltat, és erőltessük a mutációt, vagyis egy, a mai embernél összehasonlíthatatlanul felsőbbrendű faj megjelenését. Csakis egy néhány óra vagy perc alatt lezajló hatalmas elektromos kisülés lesz majd képes megváltoztatni a szerencsétlen homo sapiens, a történelmet eddig uraló faj pszichomentális felépítését. Tekintetbe véve a történelem utáni ember korlátozott lehetőségeit, rekordidő alatt újjá lehet építeni egy földi civilizációt. Persze csupán néhány millió ember marad életben. Ők viszont mind szuperemberek lesznek. Ezért használjuk „az elektromosság eszkatológiája” kifejezést: az elektromosság jelenti az ember halálát és megmenekülését is.

Elhallgatott, kiitta poharát. Nem nézett rá.

191 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- De miért olyan biztos benne, hogy a nukleáris robbanások előidézte elektromosság magasabb rendű mutációt idéz elő? Ennyi erővel a faj visszafejlődését is eredményezheti.

A másik hirtelen szigorúan, szinte dühösen ránézett. - Nem vagyok biztos benne, de azt kell hinnem, hogy így lesz.

Máskülönben sem az életnek, sem az emberiség történelmének nem lenne értelme. Akkor kénytelenek lennénk elfogadni a kozmikus és történelmi ciklusok eszméjét, az örökös ismétlődés mítoszát... Másrészt az én hipotézisem nem csupán a kétségbeesésből fakad; tényeken alapul. Nem tudom, hallott-e egy német tudós, dr. Rudolf kísérleteiről.

- Véletlenül hallottam róluk. De az ő kísérletei az állatokba vezetett árammal nem meggyőzőek...

- Ezt állítják - szólt közbe a másik. - De mivel szinte a teljes Rudolf-archívum eltűnt, nehéz megítélni. Mindenesetre, amíg ez a titkos archívum hozzáférhető volt, nem találtak benne utalást biológiai visszafejlődésre. Másrészt, nyilván olvasta Ted Jones regényét: Villám okozta megfiatalodás.

- Nem. Nem is tudtam róla... - El kell olvasnia, ha érdekli a dolog. Az utószóban az író arra céloz, hogy

a regény valós tényeken alapul; csak a szereplők nemzetiségét és nevét változtatta meg.

- És miről szól a regény? - kérdezte mosolyogva. - Jones leírja, hogyan regenerálódott és fiatalodott meg egy öregember,

akibe villám csapott. Ami fontos: a villám a koponyatető közepébe csapott. A szereplő - aki, ismétlem, valódi személy - nyolcvanévesen nem nézett ki többnek harmincnál. Tehát legalább abban biztosak lehetünk, hogy bizonyos esetekben a hatalmas áramerő teljesen regenerálja az emberi testet, vagyis megfiatalít. Sajnos a regényben nincs egyértelmű utalás arra, hogyan módosul a pszichomentális élmény, csak célozgat a hipermnéziára. Viszont el lehet képzelni, mekkora változást idéz majd elő a néhány tíz vagy száz hidrogénbombából felszabaduló elektromosság.

Felállt az asztaltól, és köszönetét mondott. A fiatalember ekkor nézett rá először érdeklődéssel, majdnem szimpátiával. Amikor hazaért, ezt írta a jegyzetfüzetébe: „1964. július 18. Az elektromosság eszkatológiája. Azt hiszem, hozzátehetem: finálé. Nem hiszem, hogy lesz még alkalmam írni újabb, hasonlóan érdekes eseményekről vagy találkozókról.”

Mindazonáltal két év múlva, 1966. október 10-én ezt írta: „Az anyagok evakuálása. Új útlevelet kapok.” Máskor részletesen leírta volna ezt a két eseményt. Főleg az anyagok csodálatos (és titokzatos) áthelyezésének műveletét. A bank közvetítésével levelet kapott egy légitársaságtól, amelyben értesítették, hogy a hondurasi kirendeltségén már befizették a kéziratokat és hangfelvételeket tartalmazó dobozok szállításának költségeit. Az előzetes megállapodás szerint az egyik genfi alkalmazott elmegy majd a lakására, hogy felügyelje az anyagok becsomagolását. Az illető természetesen szakember volt, és tudta, milyen anyagokat kell becsomagolni. Miután két,

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 192

majdnem teli ládát szállítottak el a bankból, mindketten szinte alkonyaiig dolgoztak. A bizalmas feljegyzéseket tartalmazó füzetek és néhány személyes tárgy kivételével minden zsákokba és dobozokba került, melyeket lepecsételtek és megszámoztak. Egy ideig attól félt, hogy az anyagok evakuálása a közelgő katasztrófára utalhat, de néhány, egymást követő álom megnyugtatta.

Aztán megszaporodtak a feljegyzések, bár ezek rövidek és titokzatosak voltak. 1966 decembere: „Mégis írnom kell neki, hogy megköszönjem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire intelligens könyv.” A regényre célzott, amelyet Jones küldött neki. Még azt is hozzá akarta tenni: „Ami ennél is fantasztikusabb: honnan tudta a nevem, és hogyan akadt rá a címemre?” Aztán letett róla. 1967 februárja: „Vizsgálat dr. Rudolf archívumának megsemmisülésével kapcsolatban.” Áprilisban pedig: „R. A., akivel véletlenül találkoztam, nagy titkolózás közepette azt mondta, hogy befejezték az előzetes kutatásokat: most már biztos, hogy dr. Bernard a legértékesebb dokumentumokat tartotta a két bőröndben (gyanítom, hogy hangfelvételek, a professzor jelentései után készült fényképek és az 1938-1939-es füzetek voltak bennük).”

1967. június 3-án ezt írta: „Indiában újra elkezdődött a Rupini-Veronica polémia. Egyre több tudós vonja kétségbe, hogy a klinikán rögzített hanganyag valódi. A döntő érv: röviddel azután, hogy az expedíció visszatért Delhibe, Veronica és kísérője nyomtalanul eltűntek. Most, majdnem 12 évvel később egy nagy materialista filozófus azt írja, lehetetlenné vált a tanúk szembesítése.” Október 12-én pedig: „Linda Pulitzer-díjat kapott új könyvéért, címe: Egy életrajz. Vajon kié?”

Aztán 1968. június 12-én: „Veronica. Szerencsére nem vett észre.” Néhány nap múlva hozzátette: „Két szép kisgyermekkel a montreux-i állomáson. Egy turisztikai hirdetést magyaráz nekik. Korának megfelelően néz ki, talán valamivel fiatalabb. Egyetlen dolog fontos: az, hogy boldog.”

1968. január 8-án egy fényűző nizzai étteremben ünnepelte századik születésnapját egy fiatal svéd nő, Selma Eklund társaságában, akinek csodálta intelligenciáját és az eredetiséget, amellyel a középkori drámát értelmezte. Selma abban a hónapban töltötte be a 28. életévét; ő félig viccesen azt mondta neki, hogy 40 felé közelít. Az este viszont balul sült el: a nőnek valószínűleg szokatlan volt a pezsgő, és még a desszert előtt el kellett kísérje a hotelba. Jóval éjfél utánig sétálgatott egyedül a meglehetősen kihalt utcákon.

„Első centenáriumát” (szerette így nevezni) egy látványosabb utazással akarta emlékezetessé tenni. Sok évvel korábban Mexikóban járt, később Skandináviában. Ezúttal Kínába vagy Jávára akart utazni. De nem siette el a döntést. „Az egész év előttem áll” - ismételgette magában.

Egy őszi estén a szokásosnál korábban ért haza. A jéghideg, sűrű eső miatt kénytelen volt lemondani hosszú sétájáról a parkban. Fel akarta hívni

193 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── egyik barátnőjét, de meggondolta magát, és a hanglemeztárhoz ment. „Egy ilyen hideg estén, mint ez, csak a zene... Csak a zene”

- ismételgette szórakozottan, és meglepődött, mert a lemezek között megtalálta a családi albumot. Összevont szemöldökkel kivette, és egyszeriben megborzongott, mintha hirtelen kinyíltak volna az ablakok. Az albummal a kezében tétovázott egy ideig. ,És a harmadik rózsaszál?” - kérdezte a gondolat. „Hová tegyem? Hagyd az albumot, és mutasd meg, hová tegyem a rózsát! A harmadik rózsaszálat...”

Keserűen, ingerülten nevetni kezdett. „Mégiscsak szabad ember vagyok” - mondta magában, és leült a fotelba. Nagy gonddal, izgatottan kinyitotta az albumot. A lap közepén ott volt egy frissen szedett rózsaszál. Mályvaszínű volt, addig csak egyszer látott ilyet. Boldogan vette kézbe. Nem hitte volna, hogy egyetlen rózsaszál képes beillatosítani egy egész szobát. Sokáig habozott. Aztán letette maga mellé, a fotel szélére, és megnézte az első fényképet. Halvány, színehagyott, bepárásodott fénykép volt, de könnyen felismerte rajta a Piatra-Neamt-i szülői házat.

V. Néhány órával korábban havazni kezdett, aztán Bacáu után már tombolt a hóvihar; azonban mihelyt a vonat befutott az állomásra, a havazás elállt, és a tisztára söpört égen megjelentek az első, üveges fényű csillagok. Felismerte a piacot, melyet frissen hullott hó borított; ugyanolyan volt, mint régen, de mindkét oldalán újonnan épült tömbházak emelkedtek. Mindazonáltal furcsállotta, hogy ilyenkor, karácsony környékén milyen kevés a kivilágított ablak. Sokáig álldogált kezében a bőrönddel, és megilletődve nézte az előtte nyíló sugárutat. Abban a pillanatban eszmélt fel, amikor a vele egy fülkében utazó család beszállt az utolsó taxiba. Viszont nem volt messze a hotel, amelyben szobát foglalt. Feltűrte télikabátja gallérját, komótosan átment a piactéren, és elindult a sugárúton. Csak akkor tűnt fel neki, hogy elzsibbadt a karja, amikor a hotelhez ért; a bőrönd a vártnál nehezebbnek bizonyult. Bemutatta az útlevelét és a turisztikai hivatal feladóvevényét.

- Milyen jól beszél románul - jegyezte meg a recepciós hölgy, miközben megvizsgálta az útlevelet.

Ősz haja volt a hölgynek, és keret nélküli szemüveget viselt. Előkelő arca és szép hangja nagy hatással voltak rá.

- Nyelvész vagyok. Főleg az újlatin nyelvekkel foglalkoztam. És jártam már Romániában. Még Piatra-Neamtban is - tette hozzá mosolyogva. - Diákként... Jut eszembe, megvan még a Select kávézó?

- Hát persze! Történelmi emlékmű. Calistrat Hogaş is oda járt, gondolom, hallott róla.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 194

- Természetesen. - 1869-től 1886-ig járt oda, amíg professzor volt itt, Piatra-Neamt-an. Van

emléktábla is... A 19-es szoba az öné, a harmadik emeleten. Menjen lifttel! - Azt hiszem, először elugrom a Selectbe. Nincs messze. Egy-másfél órán

belül visszajövök... Úgy tűnt neki, a hölgy csodálkozva néz rá szemüvege fölött. - Nehogy megfázzon! - mondta. - Még hó van az utcákon, és újabb

havazást jósolnak. - Egy, legfeljebb másfél óra - ismételte meg mosolyogva. Tíz perc múlva meggyőződött róla, hogy a recepciós hölgy igazat

mondott, néhány utcát valóban beborított a hó, nehezen tudott haladni. A kávéház közelében azonban megtisztították a járdát, így gyorsabban

mehetett. Az ajtó előtt megállt, hogy kifújja magát, és hogy enyhüljön a szívdobogása. Belépve megcsapta az orrát a sör, a frissen darált kávé és az olcsó cigaretták füstjének szaga. A hátsó terem felé indult, ahol hajdanán gyülekezni szoktak. A helyiség szinte üres volt; három férfi ült egy asztalnál, ők éppen kiitták söröskorsóikat. „Csak a mennyezeten lévő körte ég, a leggyengébb” - mondta magában. „Nyilván takarékoskodnak az árammal.” Leült a fal melletti kanapéra, és csak nézett üres tekintettel. Várta a pincért, de nem tudta, hogy egy korsó sört rendeljen-e ő is vagy egy üveg ásványvizet és egy kávét. A három férfi nemsokára nagy zajjal felállt, indulni készültek.

- Ezúttal sem jutottunk semmilyen következtetésre! - kiáltotta egyikük, miközben egy füstszínű gyapjúsálat tekert a nyaka köré.

- Nem baj! - mondta a második. - Nem baj! - ismételte meg a harmadik nevetve, és sokatmondóan nézett a

másik kettőre. - Tudjátok, mire célzok - tette hozzá. Egyedül maradva azon tűnődött, érdemes-e még a pincérre várni, amikor

úgy látta, mintha valaki félénken, habozva közeledne felé, miközben kíváncsian nézi. Csak akkor ismerte fel, amikor megállt az ajtóban: Vaian volt az.

- Maga az, Dominic uram? - kiáltotta, majd lépett még egyet, megragadta a kezét, és mindkét kezével többször megszorította. - Hála Istennek visszatért! Jobban van?

Aztán hátranézve kiáltozni kezdett: - Doktor úr! Jöjjön gyorsan, doktor úr, Dominic úr visszatért! Nem húzta vissza a kezét, hanem viszonozta a szorítást. Néhány pillanat

múlva az egész csoport a terembe tódult, élükön dr. Neculacheval és Nicodimmal, akinek bal kezében egy üveg Cotnari bor, a jobb kezében pedig egy félig teli pohár volt. Mindnyájan boldogsággal vegyes rémülettel néztek rá, tolakodva próbáltak közelebb férkőzni, hogy jobban szemügyre vehessék, és kiáltozva ismételgették a nevét. Annyira meghatódott, hogy attól félt, hamarosan elsírja magát, de némi erőfeszítéssel sikerült nevetnie.

195 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Ezek szerint minden kezdődik elölről - mondta. - Álmodom, és amikor felébredek, úgy érzem majd, hogy csak akkor kezdek valóban álmodni... Mint Csuang-cének abban a pillangós meséjében...

- Csuang-ce? - ismételte suttogva: Vaian. - Az a mese Csuang-ce pillangójáról?

- Annyiszor elmeséltem nektek! - szakította félbe, és hirtelen nagyon jó kedve kerekedett.

Akkor megszólalt valaki hátul: - Küldjetek el valakit, szóljon Vetának! - Hagyjátok békén Vetát! - kiáltotta. - Nélküle is hiszek nektek! Tisztában

vagyok vele, hogy álmodom, és egy-két percen belül felébredek... - Ne fárassza magát, Dominic uram! - szólt közbe az orvos, majd

odalépett, és kezét a vállára tette. - Sok mindenen átment. Ne fárassza magát! Megint nevetni kezdett. Aztán nyugodt hangon, mintha attól tartott volna,

hogy megbántja őket, azt mondta: - Tudom, hogy mindez, ez a találkozás és minden, ami ezután következik,

valójában 1938 decemberében történhetett volna meg... - Hiszen így is van, Dominic uram - szólt közbe Vaian. - Ugyanis ma

1938. december 20-a van... Ironikusan, ugyanakkor némi szánalommal nézett rá. - El sem merem mondani nektek, melyik évben vagyunk mi, többiek, akik

nem ebben az álomban élünk. Egy kis erőfeszítéssel felébrednék. - Ébren van, Dominic uram, csak fáradt... - mondta az orvos. - Valójában

nagyon fáradtnak tűnik - tette hozzá. Elvesztette a türelmét, és hirtelen kitört: - Hát jó! Tudjátok meg, hogy sok minden történt 1938. december 20-a és

a ma este között! Például a második világháború. Hallottatok Hirosimáról? És Buchenwaldról?

- A második világháború? - kérdezte egy hang hátulról. - Majd eljön az is, elég gyorsan...

- Sok minden történt, mióta maga eltűnt, és nem adott életjelet magáról - kezdte Nicodim. - Kiszálltak a házához. Könyveket vittek el a könyvtárából...

- Tudom, tudom - mondta, és felemelte a karját. - Én mondtam meg nekik, milyen könyveket keressenek meg, és hozzanak el nekem. De ez régen történt, régen...

Kezdte bosszantani, hogy képtelen felébredni, bár tudta, hogy álmodik, és mindenképpen fel akart ébredni.

- Mindenütt kerestük magát - mondta egy ismerős hang. - A doktor kórházakban is kereste...

- Azt hallottam, eljutott Bukarestbe - mondta Neculache -, és ott összetévesztették valakivel.

- így is volt - szólt közbe -, így is volt. - Összetévesztettek, mert megfiatalodtam...

Egy pillanatig tétovázott, aztán diadalmasan, de titokzatosan folytatta:

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 196

- Most elmondhatom az igazat. Belém csapott a villám, pont a fejem búbjába, és ennek következtében megfiatalodtam. Huszonöt-harminc évesnek néztem ki, és azóta nem is változtam meg. Harminc éve ugyanannyinak nézek ki...

Észrevette, hogyan néznek egymásra, és kétségbeesetten vállat vont. Nevetni próbált.

- Tudom, hogy hihetetlen. De ha elmondanám, mi minden történt még szintén a villámcsapás következtében, milyen sok keleti nyelvet tanultam meg, jobban mondva meg sem kellett tanulnom őket, mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy ismerem őket. És azért mondom el mindezt, mert álmodom, és senki sem tudja majd meg.

- Nem álmodik, Dominic uram - mondta szelíden Nicodim.- Itt van velünk, a barátaival a kávézóban. Ezt így is képzeltük el: amikor Dominic uram magához tér, és kigyógyul az amnéziából, és visszatér ide, meglátjátok, hogy első útja a Selectbe vezet majd!

Megint nevetni kezdett, és hirtelen nagyon figyelmesen szemügyre vett mindenkit, mintha attól félt volna, hogy rögtön felébred, és mindegyiküknek nyoma vész.

- Ha nem álmodnék, hallottatok volna Hirosimáról, a hidrogénbombákról és Armstrongról, az űrhajósról, aki idén júliusban leszállt a Holdra...

Hallgattak, és nem mertek egymásra nézni. - Szóval ez történt - mondta hosszú szünet után az orvos. -

Összetévesztették valakivel... Szeretett volna válaszolni, de kezdett fáradni. Néhányszor megdörzsölte

az arcát. - Ez olyan, mint az a mese a... a kínai filozófussal, tudjátok, melyik, mert

többször is elmondtam nektek... - Melyik kínai filozófus, Dominic uram? - kérdezte Vaian. - Az előbb beszéltem róla - válaszolta idegesen. - Most nem jut eszembe a

neve. Az a mese a pillangóval... Mindegy, túl hosszú ahhoz, hogy még egyszer elmondjam...

Megmagyarázhatatlan fáradtságot érzett egész testében, és egy pillanatig attól félt, hogy elájul. „De lehet, hogy jobb is lenne” - mondta magában. „Ha elájulok, azonnal felébredek...”

- Kértem egy szánkót, hogy hazavigyük magát, Matei uram - mondta valaki. - Veta begyújtott a kályhába...

- Nincs szükségem szánkóra - bökte ki, és felállt. - Gyalog megyek. Tudom, mit válaszoljak, amikor felteszik majd a kérdést!

- Milyen kérdést, Matei uram? - kérdezte Nicodim. „Azt, amelyik bennünket gyötör!” - szerette volna válaszolni, de

egyszeriben úgy érezte, minden foga mozog, és megalázva, dühösen összeszorította állkapcsát. Aztán néhány lépést tett a kijárat felé. Meglepetésére a többiek arrébb mentek az asztaltól, hogy elmehessen. Még egyszer vissza akart fordulni, hogy karját felemelve köszöntse őket, de

197 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── minden mozdulat kimerítő volt számára. Tétovázva szuszogott az orrán keresztül

- mert a száját továbbra is szorosra zárta -, és kilépett az utcára. A hideg levegőtől megélénkült. „Kezdek felébredni” - mondta magában. Amikor úgy gondolta, senki sem látja, szájához emelte a tenyerét, és kiköpte a fogait, kettőt-hármat egyszerre. Halványan - mint valami félig elfeledett álomra - emlékezett arra, hogy ez egyszer már megtörtént vele: egy ideig nem tudott beszélni, mert minden foga mozgott. „Tehát ugyanarról van szó!” - mondta magában derűsen, megbékélten.

Azon az éjjelen a hotel portása hiába várta, hogy a 19-es szoba lakója visszatérjen. Aztán amikor havazni kezdett, telefonált a Select kávézóba. Azt mondták neki, hogy este beállított egy idegen, és egyenesen a hátsó terembe ment. De rövid idő múlva - talán azért, mert a terem üres és félhomályos volt - szája elé tartott kézzel, köszönés nélkül távozott. Reggel az Episcopiei utca 18. szám alatti ház előtt egy megfagyott, nagyon öreg ismeretlenre bukkantak, akin elegáns öltöny és drága, bundabéléses télikabát volt. Minden ruhadarabja olyan nagy volt, hogy nem fért hozzá kétség: nem az ő ruhái. Egyébként a zakó zsebében volt egy pénztárca külföldi valutákkal és egy Martin Audricourt (született Hondurasban 1939. november 18-án) névre szóló svájci útlevél.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 198

DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN

Lisette-nek

ÁTTAD VOLNA EZT a nőt úgy tíz évvel ezelőtt - folytatta Hrisanti láttad volna 1920 - 22 körül, amikor a Napraforgóban énekelt! Nem, te nem

ismerheted őt. Volt egy eldugott kiskocsma a Popa Soare utcában, amelynek azonban volt kerthelyisége is, és Leana minden nyáron oda járt énekelni. így hívtuk őt, és ő is szerette ezt a nevet: Leana. Azonban sosem mulasztotta el hozzátenni: „Nem ez az igazi nevem. Vétkeztem, többször is, ezért járok most kocsmákba énekelni, és elneveztek Leanának. De nem erre születtem.” És néhányszor talán elvette a vendég poharát, ajkához emelte, és néha ivott is belőle. Mondom, talán, mert ez ritkán fordult elő, és csak akkor, ha tetszett neki a vendég, ha elég fiatalnak, szépnek vagy mélabúsnak és álmodozónak találta. Éppen csak megérintette ajkával a poharat, az asztalánál - és a szomszédos asztaloknál - ülő férfiak pedig sóvárogva nézték, szinte felfalták tekintetükkel, mert... Hogy is mondjam? Amikor Leana megérintette a poharat, egy földöntúli, elképzelhetetlen mosolytól felderült az arca. Egyedülálló mosoly volt, semmihez sem lehetett hasonlítani - a legszebb nők, a gyerekek, az angyalok mosolyához sem. így volt. Kivételes mosollyal emelte szájához a poharat, miközben a fiú szemébe nézett. Szándékosan mondom azt, hogy „fiú”, mert nem emlékszem, hogy valaha elvette volna egy húsz évesnél idősebb fiatalember poharát. Akkoriban, 1920 - 22-ben Leana huszonöt éves lehetett, sőt talán egy-két évvel idősebb is volt.

- Ugyanannyinak tűnik ma este is - vágott a szavába Cladova. - Igen, nem változott sokat. De tulajdonképpen ebben a korban tíz év

nemigen számít, főleg egy olyan nő esetében, mint ő... Mindenesetre - folytatta, miközben megtöltötte a poharakat -, aki akkoriban nem látta

őt, az valójában nem is látta. Úgy értem, nem láthatta a valódi mosolyát. Mert egyébként Leana állandóan mosolyog, és mindig máshogy - amikor hallgat, amikor a szemedbe nézve figyeli, mit mondasz, még akkor is, amikor legszomorúbb dalait énekli... De azért hoztam szóba a Napraforgót, mert akkoriban Leana éneklés közben hegedült is. Igen, hegedült, és furcsa módon fogta a hegedűt, senki másnál nem láttam még ilyet, egyszer a melléhez, máskor a combjához szorította, megint máskor mintha csak a levegőben tartotta volna, ilyenkor viszont csak az utolsó húrokat érintette a vonóval.

L

199 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── Tulajdonképpen nem is tudom, hogy hétköznapi hegedű volt-e. Nekem úgy tűnt - persze csak amennyire értettem hozzá hogy a hangja inkább egy csellóéra hasonlít. Ennek ellenére egy kicsi hegedű volt, de mintha más húrjai lettek volna, mély, komor, mélabús hangon szólt. És éppen ez tette Leanát olyan rövid idő alatt népszerűvé a Napraforgóban - mélabús egyénisége, mélabús dalai. Nem tudom, hol és kitől tanulta azokat, mert régi dalok voltak, szinte senki sem ismerte őket. De nem csupán arról volt szó, hogy ilyen ósdi énekeket és balladákat, ilyen archaikus dalokat ismert: újjávarázsolta, és úgy énekelte őket, hogy tetsszen nekünk, akkori fiataloknak, a háború után.

- Kár - mondta szórakozottan Cladova anélkül, hogy ránézett volna. - Kár, hogy már nem hegedül. Én is látni szerettem volna... - Volt azonban más is. A varázsereje, az a diszkrét, szinte érthetetlen

mélabú. Töprengtünk: vajon honnan, milyen környezetből jött ez a Leana? Senki sem tudta, hol lakik, van-e családja... Azt sem, hogy miért tűnik el váratlanul, hogy aztán hetekig a Napraforgó felé se nézzen, és azt sem, hogy később miért tér vissza. Enache, a főnök ugyanolyan keveset tudott erről, mint mi. Az is lehet, hogy csak úgy tett, mintha nem tudná. Amikor kérdezgették, ugyanazzal a mesével állt elő: egy szép napon, amikor ő éppen készült megteríteni az asztalokat a kerthelyiségben, mert úgy tűnt, meleg lesz az este, egyszer csak beállított Leana, és engedélyt kért, hogy énekelhessen. Gyorsan hozzátette, hogy nem kér érte pénzt, és koldulni sem fog az asztaloknál. „Van miből élnem”

- mondta neki. „De ha tetszenek a dalaim, engedje meg, hogy esténként eljöjjek ide, mert nekem ez a sorsom. A vétkeimért az van megírva, hogy kocsmákban énekeljek.”

- A vétkeiért - ismételte ábrándozva Cladova. - Ki tudja, mire célzott ezzel...

- Ezt felelte, amikor kérdezgettük: az a sorsa, hogy kocsmákban énekeljen.

- Fizetség nélkül... - Azt mondta, van miből megélnie. És milyen sokan próbáltak udvarolni

neki, külvárosi vagányok, tisztek, kereskedők próbálták mindenféle úton-módon elcsábítani, sokszor jó sokáig ott maradtak az utolsó vendég távozása után, és várták. Tudták, hogy nem a Napraforgóban alszik. Úgy gondolták, haza kell mennie, és várták. De hiába. Azon az éjszakán, mintha csak megérezte volna, Leana előbb ment el, úgy tűnt el, hogy senki sem vette észre. Lehet, hogy az egyik szomszédos utcában egy lovas kocsi várt rá, és eltűnt a szemünk elől. Mert azok közül, akik szemet vetettek rá, és keresésére indultak, amikor néha nem tért vissza a kerthelyiségbe, soha senki sem akadt Leana nyomára...

- Biztos volt valakije. Vagy szerelmes volt. - Ezt mondta ő is, amikor valaki közülünk - többnyire viccből, de az is

lehet, hogy komolyan - szerelmet vallott neki. „Már régóta szerelmes vagyok” - mondta. .Amióta az eszemet tudom, szerelmes vagyok. Ugyanabba

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 200

a valakibe.” - ismételgette nevetve, amikor valamelyikünk valami szemtelenséget kérdezett tőle.

- És sosem láttátok azt a valakit? - szólt közbe Cladova. Mintha hirtelen érdekelni kezdte volna a dolog. - Úgy értem, nem járt ott ő is? Az a fiatalember, akibe Leana szerelmes volt, sosem ment el meghallgatni őt? Vagy az is lehet, hogy ott volt a Napraforgóban, csak nem tudtátok, ki az...

- Nem volt ott - válaszolta némi szünet után mosolyogva Hrisanti. - Sem a Napraforgóban, sem másutt. Legalábbis ezt állította Leana, és

bármily különösen hangzik, hittünk neki. „Mivel vétkeztem” - mondta, „még nem ismerem őt, bár tudom, kicsoda, és szeretem. Régóta szeretem, és nem szerethetek mást...” „Legalább azt mondd meg, milyen!”

- erősködött egyikünk. „Mondd el, hogy szép-e vagy ragyogó, és milyen képességekkel áldották meg, hogy tudjuk, és irigykedhessünk rá!” „Még nem találkoztam vele” - válaszolta Leana. „Nem tudom, hogy néz ki. De amikor találkozom majd vele, elhozom ide, hogy megismerjétek ti is.”

- Különös - mondta Cladova, és fejét a repkény és hajnalka borította fal felé fordította, mely a bokrokon túl egészen a konyhákig ért. - Nagyon különös.

- Nem, még nem jön - csitítgatta Hrisanti. - Még nem telt el fél óra. Már régebben megfigyeltem, hogy itt, a Platánokban először harminc perc múlva tér vissza, másodszor meg úgy tizenöt perc múlva. Nem tudom, hogy kezdetben ilyen feltételekkel jött-e ide, de ez a szokása. Iancu, a tulaj hallgat, mintha vasra verték volna. Egy szót sem szól Leanáról, a személyazonosságáról, a szerződés feltételeiről, egyáltalán semmiről.

- Lehet, hogy itt is ingyen játszik. - Elképzelhető. Mert itt is úgy megy minden, mint a Napraforgóban: néha

eltűnik, és ha a kerthelyiség zsúfolásig megtelik, Iancu kétségbeesik. Minden asztalhoz odamegy, elnézést kér a vendégektől, és amennyire csak tud, rögtönöz. Két hete, amikor itt jártam, egy cigánybandát hozatott. Nyilván egy vagyonba került neki...

- Valószínűleg ez a magyarázat - szólt közbe Cladova. - Miután meghallgattam, azon töprengtem, hogyan lehetséges, hogy ez a Leana még nem híres. Már értem, hogy miért: nincs folytonosság a karrierjében, úgy értem, nem is törődik vele. Amatőr volt, és az is maradt... De vajon miből él? Ki tartja el?

Hrisanti zavartan, a semmibe vesző tekintettel mosolygott. - Nem tudom. Lehet, hogy senki sem tudja. Ő váltig állítja: mindig is

egyetlen férfiba volt szerelmes, akiről úgy tíz évvel ezelőtt beszélt nekünk a Napraforgóban. De azt is hozzáteszi, hogy még nem találkozott Vele, bár most mégis értesült valamiről, amiről a Napraforgóban még nem tudott. Amikor júniusban találkoztam vele, és leült az asztalunkhoz, megismert - de az is lehet, hogy csak úgy tett, mintha megismert volna, mert említettem neki a Napraforgót -, én pedig rákérdeztem, azt mondta, hogy költő, és Adriannak hívják.

201 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Milyen Adrián? - Nem tudta. Vagy talán nem akarta elmondani. Csak annyit közölt, hogy

még mindig ebbe az Adrianba szerelmes. És úgy tűnt, örül, hogy a férfi neve Adrián, és annak is, hogy költő...

Adrián fizetett, és gyorsan kiszállt az autóból. A hotel előtt még egyszer az órájára nézett, aztán az egyik forgóajtón át bement a haliba. Pislogott, mint aki még nem szokott hozzá a mesterséges világításhoz. A recepcióhoz sietett.

- Fél ötkor találkozóm van - mondta. - Késtem egy kicsit. A taxi... És még azt sem mondhatom, hogy baleset történt...

Hirtelen megállt, és elmosolyodott. A vele szemben álló öregember lassan megcsóválta a fejét, és szintén mosolygott.

- Ami még különösebb... - tette hozzá rövid szünet után. Továbbra is mosolygott (de ez a mosoly mintha kissé titokzatosabb lett volna, mint aki meglepetésre számít), jobb kezét a zsebébe dugta, és

nagy körültekintéssel kutatni kezdett. - Ami még különösebb - ismételte meg nem jut eszembe az illető neve.

Valószínűleg emlékezetkiesésem van. De ne aggódjon, volt már ilyen! Azt is mondhatnám, vannak részleges amnéziás időszakaim. Szerencsére ezek igen rövidek...

- Fél ötkor? - kérdezte az öreg több-kevesebb közönnyel. - Pontosan. Fél ötkor. Tiszta, érthető hang; akkor hallottam először,

ráadásul a telefonban, ami sokszor eltorzítja, elcsúfítja a hangokat. A hang tulajdonosa igenis létezett, és rögtön rájöttem, hogy ezt tudta is.

Elővette pénztárcáját, és kivett belőle néhány cetlit. Kiválasztott közülük egyet, átfutotta, egy pillanatig habozott, aztán összegyűrte. Már majdnem eldobta, de aztán meggondolta magát, és zsebre vágta.

- Ez nem az. Egyébként szinte biztos voltam benne, hogy nem jegyeztem fel. Miért is pazaroltam volna időt rá? Egy egyszerű, magától értetődő név. Úgy is mondhatnám, pőre, mert teljesen kitárulkozott, nem titkolt semmit. Miért jegyeztem volna fel? A dátumot és a címet sem írtam le. És látja, mégsem jut eszembe a név. Gát - tette hozzá, és újra elmosolyodott. - Emlékezetkiesés.

Egy csoport közeledett az íróasztalhoz, Adrián pedig félreállt, hogy beszélhessenek az öreggel. Aztán elfordult, és tett néhány lépést csak úgy, céltalanul. Csak most tűnt fel neki, milyen nagy ez a hall, melyet rejtelmes módon mintha a mennyezet és a csigavonalas oszlopok világítottak volna meg, mivel sehol sem látott ablakot, a nappali fény pedig, melynek a két nagy forgóajtón át kellett volna behatolnia, távolinak és sápadtnak tűnt. Ameddig csak a szem ellátott, a padlót egyetlen vastag, tűzvörös szőnyeg borította, melynek uralmát csak a fotelek és az alacsony asztalkák mérsékelték, ezek körül pedig többé-kevésbé idős férfiak és nők várakoztak gondolataikba

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 202

merülve, néhányan pedig aludtak is. Néha fiatal nők is átmentek a halion. Ők csak előre néztek, arrafelé, amerre távolabb tükröket láttak.

- Mindazonáltal elég egyszerű név volt, átlátszó, ízig-vérig pőre - suttogta hirtelen Adrián. Lassan, tagolva mondta a szavakat. - Olyan, mint a Theodor, Constantin, William...

Visszament az íróasztalhoz, és a bejelentőkönyvre mutatott, amelyben az öreg épp keresett valamit.

- Nincs véletlenül egy Constantin vagy Theodor nevű vendégük, vagy talán William, leginkább William?

Az öreg mindenféle meglepődés nélkül, közönyösen nézett rá. - Régóta van itt? Adrián vállat vont. - Ó, hát ezt nem tudom! Mondtam már, lenyűgözött a hangja a telefonban,

amikor arra kért, jöjjek el hozzá ma délután fél ötre, és megadta a címet. És engem bámulatos módon érdekelt minden, amit akkor mondott. Csak, hogy értse: soha életemben nem beszéltem meg találkozót egy vadidegennel, úgy értem, telefonon. Még akkor sem, ha irodalomkritikusról, ismert újságíróról vagy egy folyóirat igazgatójáról lett volna szó. Vagy akár egy híres kiadóról. Ismeretlen nőkkel más a helyzet, abban mindig van valami váratlan.

Nem folytatta, és zavartan mosolygott, mert rájött, hogy egy fiatal pár - nyilván már egy ideje - a háta mögött áll, és őt hallgatják. - Kérem... - mondta, félreállt, és intett nekik, hogy menjenek csak oda az

íróasztalhoz. Megint kotorászni kezdett a zsebeiben. Megtalálta a kevéssel azelőtt

összegyűrt cetlit, óvatosan széthajtogatta, és megdörzsölgette kissé a tenyerével, hogy kisimuljon. Aztán váratlan kíváncsisággal és örömmel újra elolvasta. Felderült arccal, vidáman az íróasztalnak támaszkodott, és úgy döntött, várni fog.

- Azt hiszem, William - mondta rögtön azután, hogy a fiatalok távoztak -, William, Williams vagy talán Theodor...

Az öreg már fel sem nézett, csupán megcsóválta a fejét. - Nincs nálunk - mondta. - Van itt egy Williamné a melléképületben, de ő

özvegy. - Ő nem lehet az - vágott a szavába Adrián. - Mondtam már, felnőtt,

intelligens, udvarias férfihang volt. És kifejezetten érdekelt a mondanivalója, legfőképpen az, hogy beszélni akar velem. Ismétlem: életemben először...

Az öreg hirtelen felnézett. - De mit mondott? - kérdezte. - Miről beszélt? - Rendkívül fontos dolgokról. Olyanokról, amelyek nemcsak nekünk,

művészeknek, íróknak, vagy ha úgy tetszik, az elitnek, az értelmiségnek fontosak, hanem mindenkinek, aki él és mozog. Minden embernek, aki olyan akar maradni, amilyennek először megálmodta magát - magyarázta, és arca újra felderült.

- Üzletről van szó? - kérdezte a másik kissé halkabban.

203 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Igen. Jobban mondva igen is, meg nem is. Valójában arról beszélt, hogy ma fél ötkor mit mond majd el nekem, és szabadkozott, amiért ő maga nem tud meglátogatni engem, de valamilyen üzleti találkozója van...

- Üzleti? - kérdezte még halkabban az öreg. - Vagyis... Nem pontosan így fogalmazott, azt mondta, „üzleti”, de a

mondanivalójából arra következtettem, hogy egy munkamegbeszélésen vagy talán egy bizottsági ülésen kell részt vennie. Mert ahhoz, amiről beszélt nekem, egy egész szervezet kell, bizottságok, kiáltványok, aláírások...

Az öreg azonban már nem figyelt rá. A telefonért nyúlt, kért egy számot, aztán lassan felemelte a fejét.

- Orlando úr lesz az - mondta. Adrián kissé csalódottan nézett rá. - Nem hiszem, hogy így hívják. Egyszerűbb név volt: Constantin,

Theodor, valami ilyesmi... - Van itt egy úr - kezdte az öreg szinte a szájához érintve a kagylót. - Fél

ötkor találkozója lett volna. De nem volt biztos benne, hogy... Rendben. Tökéletes. Küldöm.

Letette a kagylót, és diadalmasan felnézett. - Biztos voltam benne - suttogta inkább csak magának. - Várja önt - folytatta határozott hangon. - Mi több, elég türelmetlenül. Már

negyedórája várja önt. Orlando úr, n. emelet, 1029-es szoba. A jobb oldali első lifttel menjen!

Kinyújtotta a karját, de feleslegesen, mert ugyanabban a pillanatban egy egész csoport ment a lift felé. Adrián megköszönte, és utánuk sietett. A csoportban szinte mindenki hangosan és egyszerre beszélt. Adrián előtt egy úr állt, aki egy rakás folyóiratot szorongatott a hóna alatt.

- Esküdni mertem volna, hogy nem Orlandónak hívják - mondta Adrián. - Bármilyen más névre gondoltam volna. Mert olyan egyszerű, közvetlen neve volt...

Érezte, hogy lökdösik hátulról, ezért ő maga is határozottabban nyomult előre. A folyóiratos férfi rokonszenvvel nézte, sőt a szája is kinyílt, mintha mondani akart volna neki valamit. A következő pillanatban viszont Adriant váratlanul erősen meglökték. Hirtelen, minden ok nélkül, felvidult, és a liftben találta magát. A tömeg szinte agyonnyomta.

Cladova összerezzent, és hirtelen megfordult. A nő éppen akkor ért az ajtóhoz.

- Semmi kétség, ő az, Leana - suttogta sejtelmesen mosolyogva Hrisanti. - Nem akartam megszólalni, kíváncsi voltam, hogy emlékszel-e rá és felismered-e. Igaz, nem sokszor láthattad, mert hamar eltűnt a szemünk elől. Persze, mint általában, senki sem értette, miért.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 204

- Talán a nagy szenvedély miatt. Ki tudja? Nem azt beszélték róla évekkel ezelőtt, hogy beleszeretett dr. Visarionba? Az a hír járta, hogy együtt mennek mindenhová, elválaszthatatlanok...

Hrisanti gyors mozdulattal közelebb húzta a székét az asztalhoz. - Ebből egy szó sem igaz - mondta. - Én tudom. Ahogy mások is. Tudja -

és beszél is róla - maga dr. Visarion is. Természetesen az, hogy ő is ezt állítja, nem bizonyít semmit. Az orvos diszkrét ember. Viszont csak rá kellett nézni, amikor együtt voltak, és minden világos volt. Szegény orvos olyan szerelmes volt, mint egy kamasz, és lehet, hogy éppen ezért tetszett Leanának, hiszen tényleg úgy viselkedett, mint egy tiszta lelkű, túlfűtött, kissé ábrándozó serdülő fiú, aki életében először szerelmes. Mint az angol regényekben. Aki látta őket együtt, vendéglőben, színházban vagy éppen egy-egy nagyszabású fogadáson az orvos lakásán, megértette, hogy nincs köztük semmi, és soha nem is volt. Ami még ennél is komolyabb: rájöhetett, hogy soha nem is lesz. És az orvos híres, sokat dicsért önuralma... nos (és most elnézést kérek, amiért indiszkrétnek tűnhetek, de megérted majd, miért kell elmondanom ezt), szóval vannak barátok, akik sok kétségbeesett jelenetről tudnának mesélni, amikor szegény ember már a könnyekig jutott. Ugyanis mindenki megértette, hogy az orvos sosem volt még ennyire szerelmes, és már negyven fölött járt, mindene megvolt, ami egy hozzá hasonlóan intelligens és érdekes férfinak lehet: dicsőség, vagyon, tekintély, befolyás - szóval minden. Azonban szerencsétlenségére ott volt Adrián. Valaki, egy ismeretlen, akiről Leana azt állította, hogy költő, bár még nem is találkozott vele. Azonban az orvossal és másokkal is úgy viselkedett, mintha ez az elérhetetlen költő, ez az Adrián valóban hús-vér ember lenne...

- Lehet, hogy csakugyan létezett ez a valaki. - Úgy tűnik, az orvos is ezt gondolta. Valószínűleg figyeltette a nőt

(persze titokban), hogy megtudja, mit csinál, merre jár, kivel találkozik, végül világossá vált számára is, hogy bárhol lehet ez az Adrián, de nem Bukarestben van. Az orvos természetesen tudta - már barátságuk kezdetétől, tehát régóta -, hol lakik Leana. Minden bizonnyal egyike volt azon keveseknek, akik jártak a házában. Azonban ő sem mondott semmit...

Hrisanti megváltozott hangon folytatta: - Számomra pedig ennek a történetnek egyik legrejtélyesebb része az,

hogy sosem tudtam meg, milyen házban lakik Leana. Viskóban vagy villában a sugárúton? Manzárdban vagy családi panzióban? Esetleg egy gázlámpás külvárosi házikóban, ahol vörösre festették a padlót, amely nyikorog, amikor rálépnek, de amúgy éjszakánként is nyöszörög vagy a nedvességtől, vagy unalmában, vagy kétségbeesésében, vagy az Isten tudja, mitől?...

Hirtelen kinyújtotta a karját, és újra megtöltötte poharát, de nagyon óvatosan, mintha attól tartana, hogy megremeg a keze...

- Furcsa, de semmit sem tudok erről a lányról, akibe sosem voltam szerelmes, ezt elhiheted, viszont mindig is tetszett. Bizonyos szempontból elbűvöl, talán azért is, mert serdülőkorom és ifjúkorom emlékei kötődnek

205 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── hozzá, de amióta ismerem, tizenöt vagy tizenhat éve, semmit sem tudtam meg róla, ahogy mások sem attól eltekintve, amit ő maga mondott el nekünk az első éjszakán, amikor a Napraforgóban megállt az asztalunknál. Calomfirral ültem ott és egy másik fiatalemberrel, akit te nem ismersz, mert néhány éve ő is eltűnt, és amikor találkoztam vele azon az éjszakán, azt mondta (nekem mondta, mert a többieket már régóta ismerte), hogy nem Leanának hívják, és a bűnei miatt jutott arra a sorsra, hogy kocsmákban énekeljen...

Cladova kétkedően, egyszersmind zavartan felhúzta a vállát, és mosolygott:

- És mindezek ellenére nem énekel mindig. És ha ennyi éven át nem énekelt, nagyon valószínű, hogy az orvos tartja el, bármi is volt közöttük azelőtt...

- Ebben sem vagyok olyan biztos - folytatta Hrisanti. - Mióta ismerem, mindig azt mondta, van miből élnie... Akkor viszont miért énekel ingyen kocsmákban és külvárosi kerthelyiségekben, miért nem próbálja meg (ahogy mondani szokás) felhívni magára a figyelmet egy ismert vendéglőben, egy előkelőbb nyári kerthelyiségben, senki sem érti, én sem. Ha legalább megtudtunk volna valamit a családjáról, ha tudnánk, milyen házban lakik, vagy például azt, hogy a saját szobájában alszik-e, amelyben például van néhány festmény, vagy bizonyos fajta könyvek, vagy valami ilyesmi, például az a hegedű, amelyen a Napraforgóban játszott, ezek valamelyest utalnának az Ő személyiségére, életrajzára. Vajon honnan származott az a hegedű? Melyik országból, melyik korból? Mert semmi esetre sem hasonlított azokra a hegedűkre, amelyeket harminc-negyven éve Bukarestben meg lehetett vásárolni... És még menynyi mindent megérthettünk volna, ha megbízható információink lettek volna a családjáról, a gyermekkoráról. Akkoriban, a Napraforgóban miért csak olyan dalokat szeretett énekelni, amelyek mintha Ralu kisasszony és Anton Pann korából származnának? Hogyan bukkant ezekre? Kitől tanulta őket? Láthattad, mostanában már csak ritkán énekel ilyen régi románcokat. Mindezek ellenére senkiéhez sem hasonlítható repertoárja van. És mihelyt egy dal olyan népszerű lett, hogy minden kerthelyiségben énekelték, Leana már nem akarta előadni, bár bizonyos értelemben az ő dala volt, ő fedezte fel. Hallottad-e tőle a Dionüszosz kertjében című dalt azóta, hogy azon az estén először elvittelek a Platánokba? Pedig ő tette ismertté, azon a nyáron. Senki sem tudja, kinek a dala, ki a zeneszerző. Még azt sem lehet tudni, hogy népdal-e vagy cigányzene, esetleg egy régi románc, amit Leana átdolgozott. És ugyanaz történt más dalokkal is, mint ezzel...

Cladova makacsul megrázta a fejét, mintha fel akart volna ébredni. - Mégis kell, hogy legyen valamilyen magyarázat - kezdte, és nehezen

palástolt ingerültség bujkált a hangjában. - Úgy értem, ezekre a bizarr rejtélyekre vagy álrejtélyekre. Nem volt szerencsém megismerkedni vele, de ahányszor csak hallgattam, ahogy énekel, teljesen normális embernek tűnt.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 206

Fiatal, szép, kiegyensúlyozott, a mi földi világunkban élő nő - mélabúja, nem mindennapi, szokatlan, szinte furcsa viselkedése ellenére. Egyáltalán nem tűnt túlfűtöttnek, nem volt benne semmi neurotikus...

Néhány pillanatnyi tűnődés után hozzátette: - Bár amikor úgy két évvel ezelőtt kizárólag fekete ruhában kezdett járni,

és már egyáltalán nem festette magát, viccesen így emlegették: az özvegy... Hrisanti közbevágott: - Tudom, tudom, de nem volt ebben semmi neurotikus. És ahhoz, hogy

megértsd az egész történetet, tudnod kell, hogy még csak nem is az ő ötlete volt. Az orvos kényszerítette, igen, nagyon is őszintén mondhatom: kényszerítette, hogy feketében járjon. És ő sem csak úgy, kedvtelésből vagy valamilyen rejtett bosszúvágyból tette. Kísérletezett, hogy ellenőrizze, helyes-e a feltételezése, hogy megfejtse azt, amit akkoriban, néhány évvel ezelőtt Visarion szűkebb ismeretségi körében Adrian-rejtélynek vagy költő-komplexusnak neveztek. Ő ugyanis azt hitte, hogy Leana valóban megismert valakit, akibe beleszeretett, egy Adrián nevű fiatal költőt, aki minden valószínűség szerint meghalt vagy eltűnt, végleg eltűnt Leana életéből. Az orvos azt gondolta, hogy Leana sokkot kapott, valamilyen nem túl komoly sérülésre gyanakodott - mert időközben alaposabban megismerte Leanát, és meggyőződött arról, hogy normális -, ez a trauma azonban mégis valamilyen emlékezetkiesést okozott neki. Leana egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy elvesztette Adriant, hogy az meghalt valamilyen balesetben, vagy eltűnt, vagy valami ilyesmi. És akkor az orvos megpróbálta meggyőzni, hogy csak a fekete áll jól neki. Látni akarta, hogy Leana fél-e a fekete színtől, a gyásztól. És vett neki néhány gyönyörű, fényűző fekete selyem- és bársonyruhát. Leana boldogan viselte őket, és egy ideig mást nem is vett fel, bár végül mindegyiken változtatott valamit, saját ízléséhez igazította őket...

Cladova merengő mosollyal hallgatta. - Ez volt tehát A szomorú özvegyasszony... - Igen, ráadásul németül, románul, olaszul... Arca megrándult egy pillanatra, aztán kipirult, mint aki épp el akarja

nevetni magát, de az utolsó pillanatban hirtelen eszébe juthatott valami, ezért vállát felhúzva megelégedett egy mosollyal. Megragadta az üveget, és mindkét poharat megtöltötte.

* * *

Nyolcnál többen nem szállhattak volna be, de már tizenegyen voltak, és lehet, hogy még jöttek volna, ha a felvonó ajtaja váratlanul be nem csukódik. Egy nő halkan nyöszörgött, néhányan nevetgéltek, egy zömök, szinte kopasz, bár fiatal férfi pedig kérdezősködni kezdett, és gyors egymásutánban nyomogatta a gombokat: 8,10,11,14,15. Hangosan megismételte:

- 15! Aztán az ajtó felé fordította a fejét, és nagyot sóhajtott.

207 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

A 15. emeleten kiszállt az utolsó két utas is. Adrián utánuk akart menni, de az ajtó becsukódott, a felvonó pedig megindult felfelé. A számok mintha egyre gyorsabban váltogatták volna egymást az elektromos kijelzőn: 16,17,18,19... Aztán a felvonó megállt, kinyílt az ajtó, Adrián pedig félreállt, hogy utat engedjen az esetleges beszállóknak. De senki sem állt az ajtóban. A folyosó rosszul megvilágítottnak tűnt, Adrián pedig néhány másodpercig habozott. Az utolsó pillanatban lépett ki, a becsukódó ajtó szinte súrolta a hátát.

A folyosó mindkét irányban végtelenül hosszúnak tűnt, nagyon messzire, mintha a félhomályba veszett volna. Pont a felvonóval szemközt volt egy kissé túlméretezett, enyhén megdőlt tükör. Adrián alig észrevehető elégtétellel nézegette magát néhány pillanatig, és megigazította nyakkendője csomóját. Aztán közelebb hajolt a hidegen csillogó tükörhöz. 30 évesnek nézett ki (mindenkitől ezt hallotta egyébként), koránál tizenöttel kevesebbnek. És úgy gondolta, tudja is, miért: magas volt, karcsú és szőke, haja pedig ugyanolyan lázadó módon hullott a homlokába, mint egykor a gimnáziumban. Szép, mint a halál angyala, mondta neki valaki. Kétségtelenül egy lány mondta. De kicsoda? Kicsoda?

Valahol távol a folyosón kinyílt egy ajtó, mire magához tért, és gyorsan elhúzta a fejét a tükörtől. Alig lehetett hallani a lépéseket, de anélkül, hogy odanézett volna, Adrián tudta, hogy két nő közeledik. Zsebébe nyúlt, kivette a fecnit, és ide-oda forgatta ujjaival. Már el sem kellett olvasnia a szöveget: kívülről tudta. Lassan és kissé fellengzősen még egyszer elismételte, mint egy költemény első sorait. Az egyik nő megállt előtte, és rámosolygott:

- Keres valakit? - kérdezte. Olyan szelíd és dallamos hangja volt, hogy Adrián elbűvölten nézte

néhány pillanatig, mintha nem értette volna a kérdést. - Fél ötkor találkám van - mondta hirtelen. - Azonban, amint azt a

tiszteletre méltó recepciós úriembernek is említettem, valószínűleg emlékezetkiesésem van. Mert, tudja, bár nem Constantin, Theodor, William vagy Williams a neve, a maguk öregje mégis kiderítette, kicsoda. Beszélt vele telefonon, és úgy értettem, hogy türelmetlenül vár engem, sőt egyre türelmetlenebbül... De miért lett ilyen szótlan? - kérdezte a nőtől, aki újra elmosolyodott, de ez már erőltetett mosoly volt, mintha egyszerre elfáradt volna.

- Azt mondta magának, hogy a mi emeletünkön van? A 21.-en? - A 21.-én vagyunk? - lepődött meg Adrián. - Gondolhattam volna. De

tanultam belőle. És nem szabad elvesztenem a fejem. Tudom, hogy bármit teszek, felesleges. Olyan ez, mint egy gát. Úgy értem, annak az úrnak a neve, aki rám vár. Képtelen vagyok észben tartani! Feleslegesen derítette ki a nevét a recepciós, és hiába közölte a szoba számát. Mindkettő kitörlődött. Valószínűleg a felvonóban. Természetesen nem szó szerint törlődtek ki, csak elbújtak, álcázták magukat. Felismerhetetlenné váltak...

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 208

- Akkor nem lehet a 21.-en - szakította félbe a nő. - Talán a mellék-épületben? - fordult kérdően a barátnője felé.

Adrián is arra fordult, és jobban szemügyre vette. A másik nő magas volt, hétköznapi arcú, meghatározhatatlan korú, és kezében egy kulcscsomót forgatott szórakozottan. A másikhoz hasonlóan szürke ruhát és egy kis zöld kötényt viselt, amely a folyosó gyenge fényében kifakultnak tűnt.

- Attól függ - szólalt meg végül nagyon halkan, szinte suttogva. - Miféle melléképületben?

- Mindenesetre - szakította félbe Adrián - nem ott, ahol az özvegy van... Elfelejtettem a nevét, de tudom, hogy özvegy. Nevezzük Özvegyasszonynak. Sőt, la Vedova is lehet a neve, nagybetűvel és jelképes tartalommal, mint Danténál.

A nő összevont szemöldökkel, mereven nézte őket, aztán egyetlen újabb szó nélkül, ridegen elvonult.

- Akaratlanul megsértette őt - suttogta a másik nő. Aztán, miközben nézte, hogyan távolodik, hozzátette: - Ő is özvegy. És mert olasz származású, egyesek la Vedovánák hívják. Adrián boldogan hallgatta. - Beszéljen még, beszéljen! - kérlelte, amikor a nő elhallgatott, és

ugyanazzal a fáradt mosollyal ránézett. - Mert ez egészen egyszerűen fantasztikus!

- Mit mondjak még? Én is olasz vagyok. Olvastam Dantét, de régen, nagyon régen. Sok olasz van itt. Néha jönnek, és elfoglalnak egy egész emeletet. De nem a 21.-et. Szinte senki sem jön már a 21.-re. Az igazgatóság sok mindent megpróbált... De kérem, ne mondja el senkinek... A nevem Sylvia - folytatta rövid szünet után. - Valaha én is voltam valaki. Apáca voltam. Nézze, megjött a felvonó! - tette hozzá. - Érdeklődjön odalent a recepciónál, mindenről tájékoztatják majd...

* * *

Továbbra is az a fáradt mosoly ült az arcán, amikor a felvonó ajtaja váratlanul becsukódott. Adrián a fiatalember felé fordult, aki olyan szórakozottan nézte, hogy talán nem is látta őt, miközben nagyon halkan egy románcot dúdolgatott.

- Ha ön is olasz, akkor gratulálok! - szólalt meg Adrián. - Maguk fantasztikus nép. És persze volt egy Dantéjuk. A honfitársnőjük, akivel egy pillanatig beszélgettem a 21.-en, szintén tudja, kiről van szó. Persze ő apáca volt, más nevelést kapott. És kár, hogy nem volt ideje alaposan megnézni - ritka, nemes szépségű, beteg nő -, és még nagyobb kár, hogy nem hallotta, milyen hangon mondja: Sylvia, Dante, la Vedova...

A fiatalember abbahagyta a dúdolgatást, és sűrű pislogás közepette hallgatta, amit mond, mintha megpróbált volna felébredni. Adrián közelebb lépett, és bizalmasan a vállára tette a kezét.

209 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Bár nem tudom, megértette-e, mennyire titkos és nyilvánvalóan vitatott jelentése van a dantei la Vedova kifejezésnek. Tudja, a maga titkos nyelvén, melyet talán a Fedeli d’Amore dalnokaitól vett kölcsön, Dante a római katolikus egyházra utalt. Arra célzott, hogy Szent Péter egyháza árván maradt...

A felvonó megállt, Adrián pedig félrehúzódott, hogy utat engedjen az újonnan érkezőknek, két hölgynek és egy nagyon fiatal lánynak, valamint két már-már idős férfinak, akik hangoskodva próbálták letagadni korukat.

- Lemegyünk? - kérdezte az egyiktől Adrián kissé meglepetten. - így is mondhatjuk. Maga felfelé akart menni? - Hát ezt nehéz megmondani - húzta fel a vállát Adrián. - Ki merészelne

nemmel válaszolni arra a kérdésre, hogy felfelé akar-e menni? Az egyik hölgy nevetni kezdett, és hirtelen támadt szívélyességgel nézett

rá. - Ez azt jelenti, hogy maga nem hallotta a legendát - mondta Adri-annak. -

Azt is mondhatjuk, hogy „le”, és azt is, hogy „fel”... - Mehetünk fel is, le is - szakította félbe kedélyesen a mellette álló férfi. -

Egyre megy... - Mert a felvonó ugyanaz marad - folytatta a hölgy szabatosan és mégis

egy kívülálló módján, mintha valamilyen társasjátékról lenne szó. - Csak az irány váltakozik...

Adrián boldogan mosolygott. - Elbűvölő! - kiáltotta. - Elbűvölő! De nem értem, miért nevezi ezt

legendának. A felvonó megállt, az ajtó halkan kinyílt, de senki sem szállt be vagy ki. - Nem legenda - szólalt meg a másik hölgy valóság. Cikkeket is írtak róla,

néha még fotókat is mellékeltek. Ha érdekli magát, az igazgatóságon elkérheti őket.

Adrián csak ekkor eszmélt rá, hogy hatalmas műszempillái vannak. Kezdetben csak a zöld, mély szemét látta, és olyan érzése volt, hogy már látta ezt a szemet nagyon közelről, de mikor? Mikor?

- Érdeklődjön a festő felől! - folytatta kissé zavartan a nő. - A hotel kitüntetett művésze, így nevezték egy idő után, persze viccesen...

- Vagy még jobb, ha megkeresi a katalán terem melletti vitrint, amelyben megőrizték a dolgait - vágott közbe a másik nő. - Vázlatfüzetek, művészeti tárgyak, álarcok vannak ott, az ő munkái...

Adrián előbb egyikükre, majd a másikra nézett, aztán elmosolyodott. - Nem tudom, kiről beszélnek, de biztos vagyok benne, hogy ezek nekem

szánt jelzések. Érzem őket, megérzéseim vannak. Mindig így kezdődik az anamnézis csodálatos folyamata: találkozom valakivel, nem is tudom, ismerem-e vagy sem, de néha már az első szavai után érzem, hogy jeleznek nekem...

A felvonó ajtaja újból kinyílt, Adrián pedig kilépett a folyosóra, hogy helyet csináljon a fiatal lánynak. Két pár várakozott ott.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 210

- Jöjjenek csak, jöjjenek, van hely! - kiáltotta az egyik úr. De csak az első párocska szállt be.

- Szálljanak be, van még hely! - biztatta őket mosolyogva Adrián. Abban a pillanatban az ajtó becsukódott, a folyosón maradt pár pedig

felnevetett. - Már harmadszor történik meg velünk ugyanez! - kiáltotta a fiatalember.

- Egyszerűen nincs lehetőségünk együtt lemenni, legalábbis ebben a hotelben.

- Sajnálom - mondta Adrián, és meg sem próbálta palástolni csalódottságát. - Az egyik hölgy egy nagyon érdekes legendát kezdett mesélni nekünk egy kitüntetett művészről... Próbálkozhatnának a másik felvonónál - tette hozzá, miközben megpróbálta kideríteni, hol is van az.

- A lépcsőkön egyszerűbb - tanácsolta a fiatalember. - Egyébként mi is ezt tesszük. Csak öt emelet.

Karon fogva társnőjét gyorsan elindult a folyosón. Adrián csak akkor eszmélt rá, hogy a fiatal lány, aki elbűvölten hallgatta őt a felvonóban, ott van mellette, mintha őrá várna.

- Igazán nagyon sajnálom - mondta neki, miközben szomorkás mosollyal ránézett. - Az előbb, a felvonóban volt egy pillanat, egyetlenegy, amikor tudtam, hogy jeleznek nekem. Szinte biztos voltam benne, hogy hirtelen eszembe jut a név, és már majdnem az órámra néztem, hogy

megtudjam, mennyit késtem... Aztán pedig nem tudom, mi történt, de valami történt, én meg elszalasztottam a pillanatot...

Elhallgatott, és önkéntelenül sóhajtott. - A hotelben lakik? - kérdezte elpirulva a lány. - Á, nem, egy találkozóra jöttem. Találkozóm volt fél ötkor. De

egyszerűen nem jut eszembe a név. Néhány napja hívott fel. Fantasztikus hangja van, lenyűgözött. De legfőképpen az üzenet kerített hatalmába. Teljesen egyértelmű volt számomra, hogy azért hívott ide, hogy átadjon egy rendkívüli fontosságú üzenetet. És hogy világos legyen, nem csupán számomra fontos, bár minden álszerénység nélkül hozzátehetném, hogy...

Elhallgatott, és talán rá sem eszmélt, hogy megfogja, megszorítja, és hirtelen támadt szenvedéllyel megrázza a lány kezét.

- Ó, kisasszony! - kiáltotta. - Meg sem merem nézni, hány óra van. Már késéssel érkeztem, és nem én tehettem róla, hanem a sofőr. Elég hosszú történet, inkább nem is idézem fel, már amennyire egyáltalán emlékezni tudnék rá. Ugyanis már régebben rájöttem, hogy egy emlékezetkiesés egy újabbat okoz, aztán az amnézia erősödik, és gondolni sem merek rá, mi történhetne, ha nincs az a titokzatos anamnézis...

- Az igazgatóságon kellene érdeklődnie - mondta a lány. - Úgy értem, kérdezzen meg egy művészt...

- De mi köze lehetett neki, a kitüntetett művésznek a felvonóhoz? - szakította félbe Adrián már-már kétségbeesetten.

211 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- A hölgy azt állította, hogy a felvonó ugyanaz, csak a haladási irány váltakozik...

Adrián hosszasan, elgondolkodva nézett rá. - Igaz, ezt mondta, nagyon is jól emlékszem rá. Akkor hát vajon miért

ringattam magam illúziókba? - tette hozzá mélabúsan. - Habár. Habár... Újból megszorította a lány kezét, ezúttal inkább bajtársiasan, és gyorsan

megindult arrafelé, amerre a fiatal párt látta eltűnni.

- Olyan ez, mint az a mese a vörös kakassal - folytatta Hrisanti, miután kikapcsolta a gramofont. - Miután mindannyian azt hittük, valóban eldöntötte, hogy a karrierjével törődik, megint eltűnt. Felszívódott. És miután egy-két év múlva elterjedt a hír, hogy újból felbukkant, természetesen egy ismeretlen külvárosi kocsmába vagy egy város széli kertvendéglőbe kell elmenni, hogy meghallgathassa az ember. Emlékezhettek rá, körülbelül két éve is így történt, amikor azt mondták,

az Albatroszban van, holott Leana egy Grant kerületi kertvendéglőben énekelt, a neve A paplan alatti három szemhez. Úgy tűnik, semmiképpen sem akar befutni, szereti mindig elölről kezdeni az egészet. Lehet, hogy a majdnem húsz évvel ezelőtti kezdet iránti nosztalgiáról van szó? Vagy azt hiszi, hogy csakis egy ilyen kertvendéglőben, valahol a város szélén fogja újra megtalálni őt, akit neki rendelt a sors, Adriant, a költőt? Vagy egyszerűen csak félénkségről, közönyről vagy talán éppen egy kezdődő neuraszténiáról van szó?

Cladova félbeszakította. - Mindenesetre nem sokat változott. Mintha ugyanilyen lett volna akkor

is, amikor először láttam... - Azt hiszem, tévedsz. Az utóbbi néhány évben elég sokat változott. Nem

mondhatom, hogy megöregedett, de már nem az a Leana, aki 1930-ban vagy ’35-ben volt. Azt már meg sem említem, milyen volt 1920-21-ben, amikor a Napraforgóban énekelt, és néha megállt az asztaloknál, hogy igyon egyik-másik fiatalember poharából. Egyikőtök sem látta az akkori Leanát. De emlékezzetek csak, milyen volt 1930-ban, amikor először lehetett hallani róla, miután bemutatkozott a Platánokban! Akkor is járkált az asztalok között, és beszélgetett azokkal, akiket érdekesnek talált, de kizárólag velük, viszont nagyon ritkán vett el egy-egy poharat, és aki nem látta azt a bizonyos mosolyt az arcán, nem is ismeri őt. De akkor, a Platánokban azt mondta, szerelmes Adrianba, és még nem találkozott vele, bár tudta, hogy költő, néhány évvel ezelőtt pedig az Ancuta vágyában és a Hintában azt mondta, keresi őt, és arra lehetett következtetni (én így értettem), hogy időközben találkozott ezzel a legendás költővel, Adriannal. (De mikor? Mikor? És hol?) Azonban van itt még valami: az életfelfogása és az, ahogyan énekel. Természetesen a stílusa szinte nem is változott; viszont észrevétlenül

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 212

megváltoztatta a repertoárját. Az elmúlt nyáron inkább kortárs költők verseire írt dalokat adott elő saját feldolgozásban. Amúgy meg emlékezzenek csak, milyen volt a Platánokban, emlékezzenek az akkori dalára, amely valamilyen módon ugyanazt a mélabút sugározta, mely tíz évvel korábban, a Napraforgóban mindenkit elbűvölt! Az utóbbi időben valamilyen végtelen szomorúság árad az egész lényéből, látszólag tragikus, elviselhetetlen szomorúság, melynek semmi keresnivalója nem lenne egy kertvendéglőben, de annyira diszkrét és „megbékélt”, hogy a vendégek többsége bizonyára észre sem veszi...

Cladova közbeszólt: - Nem, nem és nem! - mondta, majd hirtelen felállt a fotelból, és súlyos,

határozott léptekkel járkált ide-oda. - Tévedsz! Egyik kedvenc kifejezéseddel élve mítoszt teremtesz. Ráadásul teljesen rossz úton jársz. Elismerem ugyan, hogy Leana esetében beszélhetünk mitológiáról, de nem úgy, ahogyan te kalandoztál erre a területre. Valóban létezett egyfajta Leana-mitológia néhány évvel ezelőtt, úgy 1936-37 körül, amikor megjelentek az első lemezek: a Dionüszosz kertjében és a többi, amelyeket ma este meghallgattunk. Mitológiát mondtam, mert különféle hírek keringtek róla - hogy egyik-másik miniszter védence; hogy az egyik nagyon előkelő nagykövet szerelme, és a követ váratlan visszahívása meg is erősítette ezt a híresztelést, hogy a Palotába hívták énekelni...

- Valóban járt a Palotában - vágott közbe Hrisanti -, de ismerned kell a teljes történetet.

Cladova hirtelen megállt a szoba közepén, és felemelte a karját. - Kérlek, engedd meg, hogy megmagyarázzam! Ahogy mondtam, létezett

egy Leana-mitológia, amiből mindenki annyit fogadott el, amennyi tetszett vagy megfelelt neki. De ez a mitológia néhány valódi tényen alapult, melyeket ügyesen, sőt mesébe illő módon az írók és művészek azon csoportja dolgozott ki, akiket Leana fellelkesített, és elkezdtek beszélni róla irodalmi körökben, illetve írtak róla folyóiratokban és újságokban...

- Mavrogheni ötlete volt - szólt közbe Bárágan. - Ő fedezte fel. Minden tőle, Mavroghenitől indult.

Hrisanti meglepetten bámult rá egy ideig, mintha nem akart volna hinni neki, aztán mosolyogva felhúzta vállát.

- Azt hiszem, mindketten tévedtek, de végül is... - Csak azt akarom mondani, hogy Leana abban az értelemben, ahogy az

előbb beszéltél róla, nem változott meg - folytatta Cladova. - Csak mintegy tíz éve ismerem, de nem hiszem, hogy szomorúságról, tragikus szomorúságról lenne szó. Egyszerűen stílus kérdése. Vagyis sikerült neki úrrá lenni viselkedésén, melyet a művészi kifejezés eszközévé tett. Egyáltalán nem tűnik szomorúnak vagy tragikusnak. Uralja viszont a mélabúját, mely valóban létező, igazi búskomorság, része a lényének, talán a sorsának is. Ami a láthatatlan költővel, Adriannal kapcsolatos legendát illeti, az nem más, mint egy nagyon szép és meglehetősen ügyes legenda. Nem tudhatjuk, és talán

213 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── nem is érdemes tudni, hogy létezik-e ez a költő, hogy sokáig várt-e arra, hogy megismerhesse, most pedig (egyesek szerint) azért keresi, mert, miután megtalálta, rendkívül rövid idő múlva el is tűnt. Mi történik majd, amikor megtudjuk, mi igaz ebből az egész történetből, amelyre Leana oly sok éve hivatkozik, de amelyet sosem mondott el? Szóval mi történik majd? Semmi igazán fontos. Leanát saját maga, a saját előadásmódja érdekli, és érdekes egyéniség: egy még mindig fiatal nő, aki egy bizonyos fajta életmódot választott, és kerüli a könnyedséget és a promiszkuitást, nem adja el magát milliomosoknak vagy politikusoknak, és tisztában van vele, hogy mindez milyen kockázatokkal jár. Bevallom, csodálom őt. Sikerült megőriznie függetlenségét, akkor és ott énekel, amikor és ahol akar, azzal a kockázattal, hogy egyik nap ő a főváros legfelkapottabb sztárja, másnap pedig alig emlékeznek rá. Persze ez utóbbi történt volna, ha nincsenek a lemezei. És nagyon is értem szinte vad titoktartását is, azt, hogy miért tudják oly kevesen, hol lakik, és miért nem ismeri talán senki sem a családját vagy az életrajzát... Néhány dolog viszont mégis köztudott - tette hozzá, és Hrisanti felé fordult. - És ez elég ahhoz, hogy megcáfolja azt a mitológiát, amit az imént megalkottál. Például nem igaz, hogy teljesen hidegen hagyja a tiszteletadás és a hízelgés. Hiszen hajlandó volt a Palotában énekelni. Légy szíves, engedd meg, hogy befejezzem! - mondta, felemelve a karját. - Még néhány szó. És az sem igaz, hogy kizárólag a titokzatos, érzéketlen költőre, Adrianra gondol. Az ismert kapcsolatai is ezt bizonyítják.

- Miféle kapcsolatok? - érdeklődött Hrisanti. - Hadd emlékeztesselek csak a legfontosabbra! Visarion, az orvos. Ez

valódi kapcsolat volt, és nem csupán barátság, amint azt te hinni szeretnéd, és ezt az is bizonyítja, hogy szakítottak. Pontosabban: már egyáltalán nem találkoznak. Az orvos pedig kínosan kerüli azokat a társaságokat, amelyekről tudja, hogy ott esetleg találkozhatna Leanával.

Az utolsó szavakat Hrisanti konyakos üveggel a kezében hallgatta végig. Gyorsan az asztalra, az üres pohár mellé tette az üveget, és a kanapé felé indult.

- Sajnálom, de tévedsz. Az orvoshoz fűződő barátsága és a későbbi, nagyon is hirtelen szakítás épp az ellenkezőjét bizonyítja: azt, hogy soha semmi sem volt köztük. Történetesen első kézből tudom a szakítás okát. Látszólag egészen egyszerű; lényegében, ahogy egy Leanához hasonló egyéntől talán várható is, érthetetlennek tűnik. Ugyanis a következő történt: egyszer találkozniuk kellett volna, nem is tudom, talán egy kiállításon vagy máshol, és miután vagy fél órát várt rá, Leana elment. Kevéssel később az orvos egy öl fehér orgonával csengetett nála. Leana ajtót nyitott, de nem mozdult a küszöbről. „Légy szíves, ne haragudj!”, mondta állítólag, „Nem akarom, hogy megharagudj, mert köztünk nem változott semmi. Életem végéig ugyanolyan jó barátod maradok, mint eddig. De nem találkozhatunk többé. Képtelen vagyok megmagyarázni, miért. Viszont, ha igaz, hogy szeretsz, kérlek, ne erősködj! Mert akkor el kellene tűnnöm innen, egyszer s

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 214

mindenkorra el kellene mennem. És sajnálnám ezt, mert tetszik a város, szeretek Bukarestben élni...”

- Nem tudom, mennyire volt őszinte - szólt közbe Bárágan -, de végül mégis elment. Majdnem két éve, hogy semmit sem lehet tudni róla, mintha elnyelte volna a föld. Persze lehet, hogy arra gondol, maholnap itt is háború lesz, és menedéket keresett...

- Igen - folytatta Hrisanti -, de ez nemrég történt, olyan másfél éve. Az orvossal pedig vagy négy éve szakított. Mindenesetre senki sem tudja, sőt nem is sejti a szakítás valódi okát. Leana továbbra is „a legjobb barátom”-nak nevezte az orvost, de mindig hozzátette, hogy mindketten eldöntötték, többé nem találkoznak. Még ennél is furcsább, hogy az orvos kezdetben azt hitte, egy ilyen incidens segítheti az „Adrian-komplexus” megoldását. Valószínűleg azt gondolta, hogy valamikor régen Leana egy várakozás következtében sérülhetett. És úgy vélte, ezúttal konkrét tényező birtokába jutott, amelytől el lehet indulni... És ki tudja - tette hozzá rövid szünet után Hrisanti - lehet, hogy végül megtudhatott volna valamit, ha nem történt volna valami, amire senki sem számított. Egy szép napon, hat vágy hét hónappal az utolsó találkozásuk után az orvos ráébredt, hogy Leana (ahogy mondani szokás) teljes mértékben közömbössé vált számára. Végül is ez nem tapintatlanság részemről, mert mindez tulajdonképpen már nem titok. Azt gondolván, hogy a „várakozás” traumája az Adrian-komplexus eredetéhez köthető, az orvos úgy döntött, hogy mindenkit felkeres, aki a Napraforgóban ismerte meg Leanát. Persze neki nem volt ideje erre. Szerintem megbízta egyik jó barátját, aki pedig minden valószínűség szerint egy erre szakosodott ügynökséghez fordult. Mindenesetre Calomfirtól tudom (akivel röviddel ezután találkoztam), hogy vele is „kapcsolatba léptek”, és végül a vizsgálódással megbízott detektív talált valakit a Popa Soare utca azon részében, aki a kezdetektől ismerte Leana történetét. Elég idős ember létére rendkívüli emlékezőtehetsége volt, és szeretett mesélni. Régebben tanító volt, vagy valami ilyesmi, és azt beszélték, hogy miután a Napraforgóban meghallgatta Leanát, minden este visszatért oda, és mivel idős volt, Leana összebarátkozott vele, és sok mindent elmesélt neki. Azonban amikor a detektív arra kérte, hogy mondja el, mire emlékszik még Leanával kapcsolatban, emberünk vonakodott. Talán azt hitte, hogy bűnügyi nyomozás folyik, és attól félt, hogy valamilyen perbe keveredik. A detektív végül elmondta neki, miről van szó, és az öreg beleegyezett. Viszont ragaszkodott ahhoz, hogy mindent Visarionnak mond majd el, és azt is csak abban az esetben, ha az orvos megígéri, hogy az egész köztük marad. A detektív (ha egyáltalán az volt az a valaki, akit megbíztak a nyomozással) természetesen még aznap este felkereste az orvost a nagy hírrel. Az orvos köszönetét mondott neki, busásan megjutalmazta, de közölte, hogy már nem érdeklik Leana komplexusai vagy traumái. Lehet, hogy más kifejezést használt; valami olyasmit mondhatott, hogy most értette meg, milyen kockázatos a múltba való visszatérés Leana számára.

215 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Cladova hirtelen felállt. Mintha egyszeriben vidámság fogta volna el. - Olyan ez az egész, mint egy kalandregény - mondta -, és kétlem, hogy

minden így történt, de öröm volt hallgatni, ahogy mesélsz. Az volt az érzésem, hogy egy másik korba csöppentem.

- Nagyon is igazad van - folytatta Hrisanti. - Mindez egy másik korban történt. És bizonyos értelemben természetesnek tartom, hogy egy-másfél évvel ezelőtt, a háború küszöbén Leana eltűnt közülünk.

- Attól félsz, hogy nem tudott volna alkalmazkodni a körülményekhez? - kérdezte Cladova tettetett csodálkozással, mintha igyekezett volna elfojtani szarkazmusát. - Hát vedd tudomásul, hogy tévedsz! Leana igazi nő és nagy művész, de meg tudja különböztetni a képzelgést a valódi dolgoktól... és az öngyilkosságtól. Bizonyság rá (ahogy az imént említettem), hogy beleegyezett: énekel a Palotában...

- De mikor egyezett bele? - tört ki Hrisanti. - És milyen feltételek között? Kizárólag a barátai unszolására tette, azok az írók és művészek győzték meg, akik Mavrogheninél találkoztak, és az első irodalmi előadó* és felolvasóest sikere után nagy terveik voltak, kiállításokat akartak szervezni, folyóiratot akartak kiadni. És amikor Drághici tábornok meghívta Mavroghenit a Palotába, hogy szervezze meg híres felolvasó-estjei egyikét, ő természetesen semmi szín alatt sem hagyhatta ki belőle Leanát, akinek dalai nélkül az egész csupán egy közönséges irodalmi est lett volna. Leana sokáig hallani sem akart az egészről, de ők rábeszélték. Úgy gondolták (és joggal), hogy a Palota védenceiként minden tervüket megvalósíthatják, márpedig grandiózus terveik voltak...

- Kétségtelenül tévedtek, mert ezekből semmi sem valósult meg - szólt közbe Bárágan. - Vagy az is lehet, hogy az előadásuk nem aratott valami nagy sikert a Palotában - tette hozzá mosolyogva.

- Épp ellenkezőleg, fantasztikus sikert aratott - mondta Cladova. - Teljesen biztos vagyok benne, sok helyről hallottam. - De a folyóirat sem jelent meg - folytatta Bárágan -, és hosszú ideje a

Mavrogheni-féle irodalmi körről sem beszélnek már. Vagyis a Palotától nagyon remélt támogatás eredménytelen maradt.

Hrisanti rejtélyes mosollyal hallgatta őket. Fogta az üveget, és lassan, nagy körültekintéssel megtöltötte a poharát.

- Ez egy másik történet - mondta Cladova. - Végül is ugyanaz a történet - szólalt meg újra Hrisanti, és meg sem

próbálta palástolni elégedettségét. - Mert a felolvasóest (vagy ahogy nevezni akarjátok) valóban nagy sikert aratott. Persze elsősorban Leanának köszönhetően, aki nem azt a három-négy dalt kellett, hogy elénekelje, amelyek a műsorban szerepeltek, hanem tíz-tizenkettőt. És Leana sikere, ahogy mondani szokás, gondolkodóba ejtette Drághici tábornokot, aki arra kérte Mavroghenit, keressen művészeket, énekeseket, táncosokat az Operából és folyóiratoktól, és rendezzen amolyan estélyt a Palotában. Azt mondta, néhány romantikus vagy egzotikus témájú jelenetre és állóképre gondol a

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 216

Hoffmann meséi, a Seherezádé vagy Az álarcosbál mintájára, de valami különlegeset szeretne (ő sem igazán tudta, mit ért azon, hogy „különleges”), és ragaszkodik ahhoz, hogy Leana játssza a főszerepet. És amint várható volt - csak erről az emberek nem tudnak -, Leana ezt visszautasította, mondván, hogy csak azt énekelheti el, amit tud, és ahogyan ő tudja. És semmi esetre sem akart jelmezt és álarcot viselni, mert ő nem operaénekes, és csak azzal foglalkozhat, amibe belevágott: kocsmai énekléssel.

Bárágan megjátszott gyermetegséggel közbevágott: - És valószínűleg azt is mondta még, hogy őt nem Leanának hívják, és

csak megátkozták azzal, hogy kocsmákban énekeljen... Hrisanti hirtelen megfordult, és meglepetten nézett rá: - Honnan tudod ezt? - kérdezte. - Leana majdnem húsz éve, a

Napraforgóban beszélt erről. - Mindenki tudja - mondta mosolyogva Bárágan. - És sokan állítják, hogy

ők is saját fülükkel hallották. Hrisanti folytatta: - Mindenesetre Leana ezúttal már hajthatatlan volt. És röviddel később

eltűnt. Nyoma veszett. - Talált egy menedéket - ismételte meg Bárágan mélabúsan. - Rájött, mi

vár ránk. Hrisanti vállát felhúzva ült le a fotelba. - Nem tudom - mondta. - Lehet, hogy egyszer csak feltűnik valamilyen

ismeretlen kocsmában. Viszont nehéz lesz neki, ha ez egy-két éven belül nem történik meg. Az emberek megváltoztak, akárcsak az ízlésük. Megint kezdheti elölről az egészet. De eljuthat-e megint abba a magasságba, ahová legutóbb? Véleményem szerint már betöltötte a negyvenötöt, lehet, hogy ötven felé közelít. Újrakezdheti ötvenévesen?

- Egy olyan nő, mint ő, bármikor újrakezdheti - mondta Cladova. - Úgy értem, művészként, nem nőként - mondta Hrisanti váratlanul fáradt

hangon. Szájához emelt pohárral egy pillanatig elgondolkodott, mintha nem tudta

volna eldönteni, igyon vagy sem. - Lehet, hogy tévedek - mondta szórakozottan. - Lehet, hogy nem is ezt

akartam mondani... Gondolataiba merülve kortyolni kezdett.

Amikor a haliba ért, pislogni kezdett, hogy szeme hozzászokjon a fényhez, aztán odament az egyik borfiúhoz, és megkérdezte, hol van a katalán terem. Közel volt; meg kellett kerülni a tükrös rotundát (a jelek szerint minden nő arrafelé ment), és át kellett menni a melléképületbe vezető folyosón. Adrián gyors léptekkel elindult, de amikor egy kis asztal körül csábítóan elrendezett székek mellett haladt el, meggondolta magát, és szinte beájult az egyik

217 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── fotelba. Nagyot sóhajtott, mintha váratlanul kissé elfáradt volna, és lehunyta a szemét. Az a mesterséges fény azonban, bár nem tűnt erősnek, áthatolt a szemhéjon is, és ébren tartotta, így aztán néhány másodperc múlva kinyitotta a szemét. A szemben lévő fotelból egy öregember mosolygott rá. Nem látta odajönni, így Adrián meglepetten nézett körül.

- A többiek a bárba mentek - mondta az öreg még mindig mosolyogva. - Én még várok.

És felmutatta az éppen csak megkezdett szivarját. - A katalán terem felé mentem - szólalt meg Adrián, és fel akart állni. -

Most viszont nem tudom, megéri-e még a fáradságot. Habár... Nem fejezte be, és visszaült. Figyelmesen szemügyre vette a másikat,

mintha megpróbálta volna felismerni. - Habár - folytatta - amikor röviddel ezelőtt, a felvonóban először

hallottam a festőről, a kitüntetett művészről, éreztem, hogy jeleznek nekem. Jeleznek - hangsúlyozta -, és biztosítom önt, hogy sosem tévedek. Szoktam érezni az ilyesmit, akár távolról is, bár nem fogom fel rögtön, úgy értem, nem fejtem meg azonnal az üzenetet. Ugyanis, uram - folytatta hirtelen fellelkesedve -, elárulom önnek, hogy teljesen egyedi helyzetben vagyok: tudom, hogy itt vár rám valaki, itt, a hotel sok száz szobájának egyikében valaki vár rám, egy ismeretlen, akivel néhány szót váltottam telefonon, akivel ma délután fél ötre találkozót beszéltem meg, és akinek a nevére nem emlékszem. Annyit tudok, hogy egyszerű név, olyan, amely semmit sem rejt el...

Ugyanolyan hirtelen abbahagyta, és gondolkodóba esett. - A katalán terem? - kérdezte az öreg. - Azt hiszem, én is láttam. Nem

lehet messze - tette hozzá, és a tükrök felé nézett. - Tudom, hol van - szólt ismét Adrián. - És említettek egy vitrint is,

amelyben a kitüntetett festő különböző tárgyai láthatók. Biztos megkérdezi majd, hogy egy festő tárgyai miért érdekelnek engem, egy költőt. Nehéz megmagyaráznom ezt, mert ez az érdeklődés egyelőre számomra is rejtélyes. De úgy éreztem, jeleznek nekem, és a felvonóban éreztem ezt, ahol egy szép hölgy beszélt nekem a festőről, a festő meggyőződéséről

- bár lehet, hogy ez több mint meggyőződés, az is lehet, hogy legenda -, mindegy, szóval ismert szellemes mondásáról beszélt, mely szerint egy felvonóban mindegy, hogy felfelé megyünk vagy lefelé, mert csak az irány változik. Ez természetesen nem igaz, vagy legalábbis úgy nem igaz, ahogy nekem elmondták. Igaz, Hérakleitosz is mondott valami ilyesmit, de...

Megint elhallgatott, és keserű mosollyal nézte, amint egy füstkarika lassan a fejük fölé emelkedik. Hosszú hallgatás után szólalt meg újra:

- Egy költő amnéziájában az a szörnyű, hogy miközben megszűnik a személyi emlékezőtehetség, egy másik tör elő a mélységből (ezt talán kulturális emlékezetnek nevezhetjük), és ha nem történik csoda, hamarosan teljesen hatalmába keríti. Uram - mondta komoran -, az a veszély fenyeget, hogy a kultúrára szorítkozzam, hogy kifejezetten kulturális egyén legyek! És

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 218

gondolni sem merek arra, mi történhet később, amikor még ez a kulturális emlékezőtehetség is cserben hagy majd, és általános értelemben vett ember leszek... Nem tudom, érti-e, mire célzok - mondta kissé halkabban.

- Hérakleitoszt említette... - Pontosan. Arra a részre gondoltam, amelyben Hérakleitosz azt állítja,

hogy „a felfelé és lefelé megtett út tulajdonképpen egy és ugyanaz”. Természetesen másokhoz hasonlóan én is olvastam Hérakleitoszt, de mikor? Nagyon fiatalon. És biztosíthatom önt, hogy tegnap, tegnapelőtt nem tudtam volna felidézni ezt a részt, és talán nem is emlékeztem volna arra, hogy Hérakleitosz ilyesmit állított... Ma viszont, miközben képtelen vagyok felidézni egy ilyen egyszerű és számomra ennyire fontos üzenetet - annak az embernek a nevét, aki rám vár, hogy átadhasson egy üzenetet -, ma, kedves uram, kérdezzen tőlem bármit eddigi olvasmányaimból, és kívülről elmondok önnek mindent...

Az öreg mereven nézte szivarját, melyet ujjai között forgatott. - Ennek ellenére nem látom az összefüggést - mondta. - Az összefüggést

Hérakleitosz, az önnel találkozót megbeszélő egyén és a katalán terem melletti vitrin között.

Adrián izgatottan figyelt. - Igaza van! - kiáltotta hosszú szünet után. - Teljes mértékben igaza van,

és köszönöm, hogy talán akarata ellenére segített újra elkapnom a fonalat. Mert valahol, nem tudom, mikor, valószínűleg amikor rájöttem, hogy késésben vagyok, és szóltam a sofőrnek, hogy nyomja a gázt, elvesztettem a fonalat. És amikor a hölgy a felvonóban szóba hozta a kitüntetett festőt és a katalán terem melletti vitrint, majdnem újra beugrott minden, de történt valami, és... újabb filmszakadás. Most viszont ön - és azt sem tudom, hogyan köszönjem meg - rájött, hogy létezik kapcsolat, bár elismeri, hogy nem látja. De talán majd én megtalálom...

Hirtelen felállt, meghajolt az öreg előtt, és határozott léptekkel a tükrös rotunda felé indult.

A hall végében népes vendégsereggel találkozott, amely zajosan özönlött ki egy szomszédos teremből. Adrián ki akart térni előlük, de néhány perc múlva türelmét vesztve elnézést kért, és átfurakodott köztük. A tükrös rotunda mögött kötött ki, és egy pillanatig határozatlanul álldogált. Egy másik hall nyílt előtte - ugyanolyan vastag, tűzvörös szőnyeg, ugyanolyan fotelok és alacsony kis asztalok. Csak a fény tűnt kevésbé fárasztónak. Adrián körülnézett, egy borfiút keresett. Amikor meglátta, gyorsan felé indult, és hallotta, hogy az elkiáltja magát:

- Orlando úr! Adrián izgatottan megtorpant, várta, hogy enyhüljön valamelyest a

szívdobogása.

219 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Orlando úr! - kiáltotta újra a borfiú, és az egyik terem felé indult, amelynek ajtaja tárva-nyitva volt. Adrián utolérte.

- Ki keresi Orlando urat? - kérdezte. A borfiú rejtelmes mosollyal nézett rá, mintha szórakozna: - Nem mondhatom meg - suttogta. - Meglepetés. Adrián vállon veregette, és útjára engedte. Messziről viszont feltűnés

nélkül követte tekintetével. A szólításra egy középkorú, orrcsíptetőt viselő, szigorú arcú férfi becsukta a dossziét, amit épp olvasott, és unottan felállva kérdezte:

- Mi történt már megint? Mi történt?! - Orlando úr, várják önt - suttogta titokzatos mosollyal a borfiú. Orlando mogorván követte. Adrián odasietett. - Engedje meg! - kezdte - Még nem volt szerencsém ahhoz, hogy

bemutassanak önnek, de azt hiszem, tévedés történt. Orlando nem nézett vissza, és folytatta útját, mintha meg sem hallotta

volna. Adrián folytatta: - Elég rejtélyes módon belekeveredtem valamibe, amihez semmi közöm.

Úgy értem, az ön nevét mondták nekem a recepciónál, persze tévedésből. Igaz, ott azt mondtam, fél ötkor találkozóm van.

Orlando megállt, feltette az orrcsíptetőt, és kifejezéstelenül, hosszan nézett rá.

- Mi van fél ötkor? - kérdezte. - Ki mondta neked a fél ötöt? - Ó, ez hosszú történet. Hosszú és tragikus - mosolygott keserűen Adrián. Orlando áthatóan nézte még egy ideig, aztán újból elindult. - Gyere velem! - mondta. - A legnagyobb örömmel mennék - szabadkozott Adrián, miközben

követte de éppen a katalán termet kerestem, meg akartam nézni a vitrint. - Majd megnézed később - szakította félbe Orlando anélkül, hogy

megfordult volna. - Honnan tudtál a fél ötről? - Ezt az időpontot adta meg. Orlando megállt. - Kicsoda? - kérdezte meglepetten. - Ó, bárcsak tudnám! - kiáltotta Adrián. - Bárcsak eszembe jutna az a név!

Nagyon egyszerű név volt. Hogy is mondjam? Egyszerű. Talán túl egyszerű. Lehet, hogy ezért felejtettem el. A hang viszont lenyűgöző volt, sosem fogom elfelejteni azt a tiszta, derűs, mindenféle pátoszt nélkülöző és mégis kimért, sürgető hangot.

Orlando gyanakodva nézett rá, és hirtelen megnyalta szája szélét. - Az üzenet pedig... Csak annyit tudtam meg belőle, hogy majd ma fél

ötkor elmondja - folytatta Adrián. - Miféle üzenet? - szakította félbe ismét, kissé halkabban Orlando, és a

dossziét egyik kezéből a másikba tette. - Ó, bárcsak tudnám, bárcsak tudnám! - ismételgette Adrián, mintha

hatalmába kerítette volna a kétségbeesés. - Csak annyit tudok, hogy

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 220

kifejezetten nekem szólt és külön-külön mindnyájunknak, önnek, a hölgyeknek a felvonóban, a tiszteletre méltó öregnek a recepciónál, mindnyájunknak...

Orlando idegesen megigazította szemüvegét, aztán a borfiúhoz fordult, aki néhány lépésnyire várakozott:

- Mit is mondtál, ki keres? - Nem árulhatom el. Meglepetés. - Jól van. Menj, és mondd meg nekik, hogy várjanak! A meglepetéssel

várjanak! Adrián felé indult, és váratlanul szívélyesen karon fogta. - Menjünk a katalán teremhez! - suttogta. - Mi érdekel jobban: lányok

vagy fiúk? - Elsősorban a vitrin érdekel a művész tárgyaival. És ezt kétségbeesve,

szinte rettegve mondom. Ez az utolsó esélyem. Lehet, hogy még mindig vár rám.

- És mi van, ha már nem vár? - suttogta ismét Orlando. Adrián beletörődve felhúzta vállát: - Hát... akkor már nincs mit tenni. Néhány másodperc múlva pedig hozzátette: - Bár, bár... Nem tudom, érti-e. Beléptek egy nem túl tágas, rosszul megvilágított terembe, mely lehetett

bár, büfé és kávézó is. Orlando egyenesen a leghátsó asztalhoz vezette. A bárpincér azonnal a nyomukba eredt.

- Hozd, amire szükségünk van! - szólt oda neki Orlando anélkül, hogy feléje fordult volna.

Adriant a kanapéra ültette, ő pedig vele szemben leült egy székre. Megmutatta neki a dossziét.

- Tudod, mi ez? - kérdezte mosolyogva. - Milliók. Azért mondom, hogy tudd, hogy tájékozott legyél. És most beszélj, hallgatlak!

Adrián rokonszenvvel, szinte meleg tekintettel nézett rá. - Hol kezdjem? - kérdezte. - Az elején. A legelején. Adrián néhány pillanatig gondolkodott. - Nyilvánvaló, hogy ami engem illet, a vers feltárulkozása volt a kezdet

kezdete - mondta. - Már nem emlékszem, és nem is érdekel, mi voltam, mielőtt költő lettem. Valószínűleg húsevő. Ez nem változott, de most tudom, hogy húsevő vagyok. Érti a különbséget?... Tehát, ahogy már említettem, minden a költészettel kezdődött.

- Miféle költészettel? - szólt közbe Orlando. - Nos, amint arra valószínűleg már rájött, el kell ismernem, hogy

számomra a költészet több mint egy rejtélyes technika vagy mint a megismerésnek egy eszköze - folytatta Adrián. - A szó szoros értelmében a költészet egy politikai módszer - sajnos az utolsó, amely még rendelkezésünkre áll. Ha ez sem jár sikerrel, reményeinknek befellegzett.

221 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── Eltűnünk, vagy visszatérünk oda, ahol sok százezer évvel ezelőtt voltunk. Egy adott pillanatban az Úristen odajön majd néhányunkhoz (akik még eszméletünknél leszünk), és azt mondja: Messieurs, on ferme!

Megjelent a bárpincér egy nagy csésze kávéval és egy félig töltött pohárral. Szódavizet is hozott.

- Nem tudom, mi ez, de mindegy, örülök neki. Szomjas vagyok - mondta Adrián, és megtöltötte a poharat szódával.

Örömmel, félig lehunyt szemmel ivott. - Térjünk a tárgyra! - szólt Orlando. - Mihez kezdünk a politikával? - Ha a költészetnek sem sikerül, nincs mit tennünk. Kipróbáltam mindent:

vallást, erkölcsöt, jövendölést, forradalmat, tudományt, technológiát. Külön-külön és együtt is kipróbáltam őket, és egyik sem működött. Nem tudtam megváltoztatni az embert. Pontosabban képtelen voltam igazi emberré változtatni. Egy bizonyos szempontból - az egyetlenből, amelyik érdekel engem - olyan maradtam, amilyen akkor voltam, amikor Orpheusz még nem jött el a farkasok, vaddisznók és trákok közé - vagyis közénk.

- Orpheusz? - csodálkozott összevont szemöldökkel Orlando. - Az alvilági Orpheusz?

- Pontosítanom kell: valójában nem a trákokra, hanem a vadállatokra céloztam ezzel. Nyilván emlékszik rá, hogyan szelídíti meg őket Orpheusz: lantjának dallamaival. A trákokat is civilizálta, de ez nem olyan fontos. Sokkal fontosabb viszont, hogy a farkasokat, medvéket és vaddisznókat zenével és költészettel szelídítette meg. Legfőképpen költészettel, mert az ige a legnagyobb varázslat.

- Térj a tárgyra! - szólította fel Orlando. - Érti, mire gondolok, ugye? A vadállatok tulajdonképpen a

lemeztelenített és (hozzátehetné, és meg is kérem erre) kultúrával rendelkező emberek. Ők is vadak maradnak, ha nem ismerik meg a szót, tehát ha nem szembesülnek azzal az egyetlen varázslattal, amely képes arra, hogy gyökeresen megváltoztassa életmódjukat: a szó varázslata, a költészet...

Orlando újra félbeszakította: - De mi lesz a politikával? - Meg kell szelídítenünk! Rögtön meg is magyarázom: Orpheuszra

várunk, arra a zseniális költőre, akinek szavai hallatán az ember kénytelen lesz nyitni a szellem felé; más szóval felgyorsítja majd a változást, amelyekre minden létező vallás és filozófia áhítozott. Ki az, aki ellenállhat majd neki, a költőnek? Azt kérdezem öntől: melyik vaddisznó volt képes arra, hogy Orpheuszt hallgatva ne változzon meg?

Orlando átnyúlt az asztal fölött, és karon ragadta: - De akkor mit keresett ő, Orpheusz az alvilágban? Adrián képtelen volt eltitkolni elégedett mosolyát: - Számítottam erre a kérdésre, régóta éreztem, hogy felteszi nekem, hogy

megpróbálja letörni vele a szárnyaimat. Mert - és engedje meg, hogy őszinte legyek - egy ilyen kérdés arra hivatott, hogy elbátortalanítson, hogy (amint az

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 222

előbb mondtam) letörje a szárnyaimat. És, sajnos, nem ön az egyetlen, ez az epizód még a költőknek is rögeszméjükké vált. De higgye el, csupán egy egyszerű (igaz, hogy szenvedélyes, ugyanakkor elég banális) epizódról van szó, mely mindazonáltal nem szolgálhat példaként nekünk, akik ma élünk!

Orlando megint közbeszólt: - Nos, járt az alvilágban vagy sem? - Persze, hogy járt, de miért? Azért, hogy megmentse feleségét,

Eurüdikét. Ez nagyon szép, amint már mondtam, szenvedélyes tett, de csupán egyik bizonyítéka a házastársi szeretetnek. Közülünk hányan nem tennénk meg ugyanezt, ha olyan tekintélyünk lenne, mint neki? Viszont ismerje el: Orpheusz azért ment az alvilágba, hogy egyvalakit mentsen meg, mégpedig egy nagyon szeretett valakit, saját feleségét! Még csak nem is egy ismeretlen nőért vagy egy hétköznapi öregemberért vagy

- legfőképpen - gyerekért ment oda, mert elsősorban ez utóbbiakat marják halálra a kígyók. Krisztus viszont minden emberért lement oda, mindenkiért, aki Ádámtól számítva meghalt, ismeretlen férfiak és nők millióiért ment le, hogy megváltsa őket. Ennek ellenére viszont Krisztus egyháza, a kereszténység sem tudta megváltoztatni az embereket - tette hozzá Adrian komoran, mélabúsan. - Akkor miért emlegessük Orpheusz alvilágjárását? Egyszerű epizód, amely számomra semmit sem tár fel. És azt is tudom, miért: mert a költőnek semmi köze ehhez a Descensus ad Inferos-hoz. Miközben Orpheusz Trákiában, Orpheusz farkasok, medvék és vaddisznók között...

- Hová akarsz kilyukadni? t- kérdezte gyanakodva, szinte félve Orlando. , - Kezdem elölről. Amint mondtam, a költőre várunk, ő az utolsó

esélyünk. A költő, aki nagyobb, mint Aiszkhülosz, Shakespeare és az összes többi költő együttvéve - mondta szenvedélyesen Adrian. - A szavak igazi, vagyis politikai értelmében próféta és csodatevő.

A tálcára tette az üres poharat, és gondolataiba mélyedt. - Most pedig térj a lényegre! - rángatta vissza a valóságba Orlando. - Honnan tudtak a fél ötös találkozóról? Adrian zavartan nézett rá. - A fél ötösről? Nem. Én a költőről beszéltem, akire várunk, és az ő

politikai küldetéséről. - Hagyd ezeket! - szakította félbe türelmetlenül Orlando. - Azt mondtad a

hallban, hogy azért jöttél ide, mert találkozód van egy ismeretlennel. Fél ötkor.

Adrian figyelmesen, jobb kezével a halántékát támasztva hallgatta. - Hát persze, persze! - kiáltotta. - Most már nagyon jól emlékszem, és

köszönöm, hogy emlékeztetett erre az apróságra, amely számomra egyelőre rejtélyes okokból nagyon is fontosnak tűnik.

Orlando néhány pillanatig bizonytalanul nézett rá, aztán tovább erős-ködött:

223 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Ennek ellenére az előbb a hallban egy fél ötös találkozót emlegettél egy ismeretlennel, akinek a nevét elfelejtetted, de ő kifejezetten azért hívott ide téged, hogy átadjon egy üzenetet. Egy üzenetet, amely...

- Hát persze! - szakította félbe lelkesen Adrián. - Most már pontosan emlékszem! Egy rendkívüli hang, sosem felejtem el. Azt mondta: „Felesleges telefonon elmagyaráznom mindezt, de hamarosan úgyis beszélgetünk.” Természetesen azonnal megértettem: egy üzenetről van szó.

- Hát erről beszélek én is. Miféle üzenetről volt szó? - Nem mondta el, de azt gyanítom, rájöttem. Mindenkinek, pontosabban

külön-külön minden egyes embernek, létformának szól ez az üzenet. Az én esetemben például a költőnek szól...

- De honnan tudta, hogy költő vagy? Honnan tudta ezt, mielőtt megismert volna? - szólt közbe Orlando.

Adrián figyelmesen, mélyrehatóan ránézett, mintha megpróbálta volna megérteni, amit mond.

- Hogyan magyarázzam el? - szólalt meg nagy sokára zaklatottan. - Csakis költőként léteztem számára. Ugyanis nincs másik énem. Mi más érdekelhette volna őt - és tulajdonképpen önt vagy bárki mást is - velem kapcsolatban, mint az, hogy költő vagyok? Elsősorban pedig honnan tudhatnánk, ki vagyok, amikor nem költő vagyok? Hogyan ismerhetünk meg valamit, ami nem megismerhető? Olyan ez, mintha megkérdezné tőlem, mit gondol most a májam vagy a vesém. Erre egyféleképpen lehet válaszolni: ezek a nagyon hasznos szervek nem gondolnak semmit. Csakis azzal törődnek, ami a dolguk, ez pedig rendkívüli fontossággal bír számomra, de semmi köze a gondolkodáshoz. Szerencsére - tette hozzá megbékélt mosollyal.

Orlando hirtelen felnevetett, majd levette a szemüvegét, és ráérősen tö-rölgetni kezdte zsebkendőjével.

- Ravasz vagy - mondta látható elégedettséggel. - De tudd meg, hogy Orlando is az! Gyere velem, egy meglepetés vár rám...

- Melyik az? - kérdezte. A fiú a nőre mutatott, aki lassan, elgondolkodva, látszólag céltalanul

haladt, mintha nem tudta volna, merre is menjen. Időnként hirtelen elfordította a fejét, mint aki felébred, vagy az az érzése, hogy szólnak hozzá.

- Nem, nem ismerem - mondta az öregasszony. - De miért gondoltad, hogy ismerem?

A fiú többször is zavartan felhúzta szemöldökét, aztán mindkét kezét nyugodtan a térdére tette.

- Fél órája sétálgat itt, körülöttünk. Gondoltam, ismer téged, csak nem mer közelebb jönni, mert látja, hogy olvasol...

Az öregasszony mélyen a szemébe nézett, és mosolygott:

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 224

- Tehát unatkozol. - Igen - ismerte be a fiú, és nem nézett félre. - Mondd meg őszintén, mikor vetted észre, hogy az a hölgy állandóan

körülöttünk sétálgat? - Amikor harmadszor láttam megfordulni, és mintha egyenesen felénk jött

volna. De látta, hogy szünet nélkül olvasol, és nem mert... - Nem, nem ismerem - ismételte meg az öregasszony. Kézbe vette a folyóiratot, de aztán meggondolta magát, és maga mellé

tette a kanapéra. Még egy pillantást vetett az órájára, aztán mosolyogva kérdezte:

- Nos, mivel üssük agyon az időt? Mert még legalább húsz percet kell várnunk...

A nő megállt a vitrin előtt. - Nem, ez nem az - hallotta a háta mögül. - Ez a kitüntetett művész

vitrinje... - Tulajdonképpen miről is van szó? Miért szólítják kitüntetett művésznek? - Festő volt. Néhány napra jött ide régen, aztán itt maradt. Nem tudta

rászánni magát, hogy elmenjen. Szeretett liftezni. Szerinte ugyanis mindegy, mit mondunk: „lent” vagy „fent”, mindegy, hogy felfelé megyünk vagy lefelé...

Valaki közbeszólt: - Persze nem maradt sokáig. Kilakoltatták. A dolgait viszont megőrizték... A nő lassan távolodott, de néhány lépés után, mintegy véletlenül

visszanézett a vitrin előtt álló csoportra. Arca egy pillanatig felderült, majd újra elkomorult, ő pedig újrakezdte sétáját.

Miután még egyszer visszatért az első szalonba, és egy ideig tétován álldogált a vitrinek előtt, határozottan megindult a felvonó felé, és megnyomta a hívógombot. Néhány másodperccel később az ajtó kinyílt, a nő pedig már majdnem belépett, amikor izgatott suttogást hallott a háta mögül. Gyorsan kinyitotta kézitáskáját, és mint aki ráeszmél, hogy elfelejtett valamit, hirtelen megfordult, és sietős léptekkel a bár felé indult. Mintegy véletlenül pillantott a sápadt, kis zöld kötényt viselő nőre, aki nehezen leplezte felindultságát, miközben egy fiatalember izgatottan suttogott a fülébe. Mellettük egy magas, szigorú arcú férfi állt hátrakulcsolt kézzel, és kényszeredetten bámult maga elé.

Adrián a nyomába szegődött, és tovább szónokolt: - Csodálattal és elismeréssel tartozom önnek, mert eszembe juttatta azt,

ami talán a legfontosabb: a találkozót és az üzenetet. Tehát idézzük fel az

225 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── alapvető dolgokat! Ha (amint mondtam) a költészet ízig-vérig politikai technika, és a valódi költő, akire várunk, egy új Orpheusz Trákiában - egyébként más nem is lehet -, akkor az üzenet, amelyről beszéltem, elsősorban nekem szól...

Orlando megállt egy masszív ajtó előtt, és szájához emelve ujját, csendre intette.

- Itt ugyanis tudtommal csak én vagyok költő - suttogta Adrián. - Más szóval... Orlando azonban barátságosan félretolta őt, és fülét az ajtóhoz nyomta.

Néhány pillanatig hallgatózott, aztán nagyon óvatosan benyitott. A terem sötétsége és csendje meglepte. Belépett, és elkiáltotta magát:

- Il Comandante! Ekkor nagyon halkan, minden bizonnyal nagyon távol megszólalt egy

zenekar, a teremben pedig többfelé is halvány lámpafény kezdett pislákolni. Mintha gyertyák vagy ósdi gázlámpák lettek volna odabent.

Adrián megint közelebb lépett Orlandóhoz, és folytatta: - Más szóval csak egy magamfajta költő képes megérteni az üzenetet,

olyasvalaki, aki tisztában van a költészet politikai küldetésével... - Il Comandante! - kiáltotta újra Orlando. A zenekar hangja most tisztábban hallatszott, a fény lassan, de

folyamatosan erősödött. Egy nagy báltermet, egy emelvényt és rengeteg asztalt lehetett látni, melyek körül korabeli székeken különc öltözékű alakok üldögéltek némán, mintha aludnának. Adrián elbűvölten nézett körül.

- Csodálatos! - kiáltotta, és lassan megindult az emelvény felé. - Csodálatos! Amilyen volt, és amilyen lesz is...

Egy alacsony, barna és méreteihez képest váratlanul fürge fiatalember érkezett szinte futva a terem végéből.

- Mi ez? Mi ütött belétek? - kérdezte Orlando. - A meglepetés. Velence, Casanova, Il ballo in maschera. - Nem tetszik - intett Orlando, és a másik kezébe vette a dossziét. - Ideges vagyok. Nem jött el - tette hozzá halkabban. - És semmilyen

jelzés, még egy telefonhívás sem... - Nem jött el? - ismételte suttogva II Comandante. Körülnézett, Adriant kereste. Orlando idegesen beszélt tovább: - Nem ő az. Ráadásul azt sem tudom, ki ez. Megjátssza magát, bujkál. Azt

mondja, költő, de állandóan a politikáról beszél. És mégis tud valamit. Tudott a találkozóról...

Il Comandante megint Adrianra nézett, aki az emelvény melletti csoport felé ment.

- Szóval tudott róla - ismételte meg sokat sejtető mosollyal. - Add meg neki, amit kér, hátha megtudsz valamit! - mondta Orlando. - Mit szeretne? Lányokat? Fiúkat?

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 226

- Ki tudja? Orpheuszt emlegette. Próbálj megtudni valamit róla! - tette hozzá még halkabban. - De mindenféle szuper és extra nélkül. Szimpatikus, és okosnak tűnik. Kár, hogy nem tudja, mit akar. Azt állítja, költő.

Az asztaloknál különböző színű miniatűr lámpák gyúltak ki, az álarcos alakok pedig mintha megélénkültek volna. Orlando megint áttette a dossziét a másik kezébe, és kedvetlenül az emelvény felé indult, ahol Adrián álldogált. Látván, hogy közeledik, a szintén velencei ruhákba öltözött zenészek felálltak, és a terem pillanatokon belül hirtelen megtelt élettel. Az asztal körül üldögélő álarcok egyszerre kezdtek beszélgetni, a nők egymás után felnevettek, és mindenfelé extravagáns öltözékű párok álltak fel gondos eleganciával. Táncolni indultak.

- Mondd meg nekik, hogy zenéljenek halkabban, és ne keltsenek ekkora zajt! Ideges vagyok! - mondta Orlando.

Il Comandante futni kezdett a zenekar felé, közben mindkét karját többször is felemelte és leengedte, mindezt egyre lassabban.

- Pianol Piano! - kiáltotta. A párok, akik a táncparkett mellett a jelre vártak, kérdőn néztek rá. - Allegria, ma non troppo! - suttogta II Comandante ügyesen kikerülve az

asztalokat. Épp akkor ért Adrián mellé, amikor Orlando karon fogta a költőt. - Maestro! - kiáltotta hevesen. - Ne fáradj! - szakította félbe Orlando. - Mindent elmagyaráztam neki.

Kérjük a jussunkat. Il Comandante az asztalhoz kísérte őket, ahol három zavarban lévő,

álarcos fiatal lány várakozott. Aztán eltűnt. - Lehet, hogy ugyanazok - mondta Adrián, és meghajolva, szertartásosan

kezet csókolt nekik. - Mert amint az látható, az álarcok ugyanazok, bár nem egyformák. Egyetlen módon tudhatom meg, ki kicsoda: egy kérdés segítségével. De még nem teszem fel... Mert végül is miféle személyazonosságot fedezhetek fel? Az, amelyik engem érdekel, egy és ugyanaz, bármilyen álarc fedje is.

A lányok kissé zavartan egymásra néztek, és nevetni kezdtek. Titkos pillantásokat vetettek Orlandóra, aki gondolataiba mélyedt, és lehangolnak tűnt. Adrián is szívből, nagyon jókedvűen nevetett, mintha megfertőzte volna a lányok ellenállhatatlan vidámsága.

- Ezek szerint nincs különbség köztetek, ezért nem is ismétlem magam - mondta. - Folytatom, ahol abbahagytam, amikor kedves házigazdánk félbeszakított. Amint már mondtam, ha a költészet ízig-vérig politika, egyben a legvégső kipróbálható politikai módszer, akkor a költészet valamilyen értelemben szoteriológia, a megváltás egyik elmélete. Ebben az esetben a mai találkozó számomra - és ismétlem, kizárólag számomra, mert költő vagyok - olyan, mint egy megnyilatkozás.

227 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Il Comandante három egyenruhás pincér társaságában tért vissza, akik hatalmas ezüsttálcákon különböző színű és méretű üvegeket és poharakat hoztak.

- Hallgasd meg! - mondta neki Orlando. - Figyelj, mert érdekes! Adrián folytatta: - Ne féljenek a szavaktól! Nem minden megnyilatkozásnak kell

hasonlítania azokra, amelyeket a két Testamentumból ismerünk. Egy költőnek szánt megnyilatkozás például mindenki más számára érthetetlen lehet.

A pincérek némán odaléptek mindenkihez, és más-más üvegből megtöltötték a poharakat. Úgy tűnt, II Comandante pohárköszöntőre készül, de Orlando rövid pillantást vetett rá, ezért csak ennyit mondott:

- Salute! - Salute! - ismételték meg a lányok. - Nem tudom, mi ez, de bármi is, jól jön. Szomjas vagyok! - mondta

Adrián. Kezdetben csak kóstolgatta az italt, aztán egyre nagyobbakat kortyolt, és

kiitta a poharat. Orlando a látszólag szórakozottan táncoló párokat nézte, a zenekar ugyanis halkan játszott, az asztaloknál ülők pedig suttogva beszéltek, és lopva néztek az ő asztaluk felé.

- Micsoda unalom! Hol találtad ezeket? Talán egy temetésről jöttek? - kiáltotta hirtelen Orlando. Il Comandante felé fordult, aki erre felállt, és messziről intett a

zenekarnak. Mindkét karját felemelte, és energikusan megrázta. Aztán megindult az asztalok között, és ezt suttogta:

- Allegria! Allegria! Mindenfelé ijedt párok álltak fel, és a parkett felé siettek, a többiek pedig

nevettek, és hangosan beszélgetni kezdtek. Székek tologatása hallatszott. - Fantasztikus! - kiáltotta elbűvölten Adrián, miután az egyik lány

újratöltette poharát. - Fantasztikus és érthetetlen. Mert ugyanazok a férfiak és nők, és évezredek óta ezt csinálják, talán több tízezer éve! Rejtély, hogy senki sem emlékszik erre. Vagy talán nem is rejtély, talán csak csoda - tette hozzá, és szájához emelte a poharat.

- Ne törődj ezzel! - szólt közbe Orlando. - Térj vissza a lényeghez! A mai találkozót emlegetted. Azt mondtad, nagy jelentőségű, mint egy megnyilatkozás. Miért?

- Mondtam már: mert ez a találkozó lehetővé tette, hogy átadjanak egy üzenetet.

Il Comandante éppen leült, és megfogta poharát. - Figyelj csak! - szólt neki Orlando. - Figyelj, most kezd érdekes lenni! Az

üzenetről beszél. Azt mondja, egy üzenetre számított a mai találkozón. Érted? Egy üzenetre számított fél ötkor.

- Üzenetre? - ismételte zavartan Il Comandante. - Kitől?

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 228

Adrián fürkésző pillantást vetett rá, aztán hosszan ivott a pohárból, mintha nem akart volna azonnal válaszolni. Nagy sokára így szólt:

- Nem tudom, értik-e. Az üzenetet hírnök hozza, őt pedig mindig másvalaki küldi...

- Ezt szeretném tudni én is: kicsoda? - szakította félbe türelmetlenül Orlando.

Adrián folytatta: - Mindegyikünk számára léteznie kell egy válasznak. Nem tudom, hogy

az a válasz, amit én kapok majd, kielégítő lesz-e az ön számára is... - Hagyd ezt! Majd később megmondom, hogy kielégítő-e. Inkább arról

beszélj, ki küldte és miért! Miért fél ötkor? Néhány álarc közeledett az asztalukhoz. Dúdoltak, táncoltak, ritmusra

tapsoltak. Orlando azonban hirtelen felkapta a dossziét, és fenyegetőzve meglengette. Elzavarta őket.

- Fél ötkor? - ismételte meg Adrián homlokát dörzsölgetve. - Tényleg, miért fél ötkor? Léteznie kell egy válasznak. Viszont ahhoz, hogy megtaláljam, előbb tudnom kell, ki az a másik, aki a hírnököt küldte. Értik, mire célzok? - fordult a lányok felé. - Teológiai szaknyelven szólva (figyelem: csakis a szaknyelvről van szó, mert egyébként nem érdekel a teológia, sőt talán ismeretlen is számomra) sem az üzenet, sem a hírnök nem válthatja meg az embert. A hírnök csupán felébreszt, felkészít arra, hogy megfejtsd a személyes részét annak a megnyilatkozásnak, amely arra hivatott, hogy...

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Egy magas férfi állt a küszöbön. Hátratett kézzel, nyíltan, sietősen vizslatni kezdte a termet. Adrián összevont szemöldökkel, meglepetten nézte, mintha igyekezett volna felismerni. A férfi határozottan, de diszkréten az asztaluk felé indult. Amikor odaért, Orlando füléhez hajolt, és suttogott neki valamit.

- Piano! Piano! - kiáltotta Il Comandante. Hirtelen felállt, és szinte futva igyekezett a zenekarhoz. - Piano!

Néhány párocska hirtelen abbahagyta a táncot, és zavartan, csendben leültek az asztalukhoz. A többség viszont tovább táncolt, és lassan, tétovázva távolodtak a terem sötét sarkai felé.

- A huszonegyediken? - kérdezte Orlando unottan. - Biztos vagy benne, hogy a huszonegyediken volt? De ki mondta neki, hogy felmenjen oda? Az én lakosztályomba beszéltük meg a találkozót. És amikor láttam, hogy mindjárt öt óra, és nem jön, fogtam a dossziét, és lejöttem. Azt hittem, megállt a bárnál...

A lányok összedugták a fejüket, és sugdolózni kezdtek. - La Vedova - hallotta Adrián jobbról’. Fogta a teli poharat, és inni kezdett. Épp abban a pillanatban, amikor Il

Comandante mosolygósán, zsebkendőjével homlokát törölgetve visszatért, mintha ez hallatszott volna:

- Baleset! Ez is a huszonegyediken!

229 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Nem volt semmilyen baleset - mondta hirtelen összevont szemöldökkel Il Comandante. - Megint megállt a felvonó az emeletek között, a huszonegyediken. Ennyi történt...

Már majdnem leült, amikor Orlando felállt, és anélkül, hogy bárkire nézett volna, a hóna alá csapott dossziéval az ajtó felé indult. Il Comandante gyorsan a nyomába eredt. Adrián tekintetével követte őket, és látta, hogy az ajtó újra kinyílik. A nő habozott a félhomályban, és lassan a falhoz lapult. Adrián hirtelen a szívéhez kapott:

- Chi e costui che senza morte Va per lo regno della morte gente? - suttogta szomszédja felé fordulva. A lányok zavartan rámosolyogtak, nem mertek nevetni. Az utóbbi

percekben halkan játszó zenekar elhallgatott. - Újból lüktet - szorította szívére tenyerét Adrián. - Jeleket kapok. Ne

aggódjanak, ha nem térek vissza! Semmi sem történhet velem. Halhatatlan vagyok, akárcsak ti, mindnyájan...

* * *

A nő közeledett, és nézte őt. Arcát hatalmas mosoly ragyogta be.

- Régóta vársz rám? - kérdezte. - Késtem. Nem én tehetek róla. Adrián meghajolt, aztán közelebb lépett hozzá. - Különös, hogy értem, amit mond. Nagyon is jól. Mintha mindig is

ismertem volna ezt a nyelvet... A nő továbbra is mosolyogva nézte. - A te nyelved, Adrián. - Az is furcsa, hogy a nevemet is tudod... - Ki ne ismerné? - szakította félbe izgatottan a nő. A Napraforgótól a

Platánokig, a Hintától az Albatroszig és az Apró vágyig, kertvendéglőkben, fák árnyékában, parkokban, utcákon, éjfél után - ki ne ismerné a neved, Adrián?

Adrián jobb kezét továbbra is a szívére szorította a ruhája alatt. - Szeretem hallgatni, ahogy beszélsz - mondta. - Nem mindig értelek, de

úgy érzem, jeleznek nekem. Jeleznek, és ezek a jelek mintha nagyon távolról érkeznének... - tette hozzá halkabban.

- Valóban nagyon távolról érkeznek - mondta a nő, és kézen fogta. - Gyere! Fáradt vagyok.

Leült az első asztalhoz, a fal mellé. Adrián homlokára tette a kezét, megdörzsölte a szemét, kissé lehajtotta fejét az asztal fölött, és kíváncsian nézte a nőt.

- Mondj még valamit! Beszélj! Beszélj hozzám! Szeretlek hallgatni - mondta nagy sokára.

A nő közelebb hajolt, mintha mindenáron azt szerette volna, hogy valami eszébe jusson. Hirtelen suttogva szavalni kezdett:

- „...Orpheuszi hangokat

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 230

Hordoz a szél, Húrjai hangján Egy zöld lány mesél... Adrián kinyújtotta kezét az asztal fölött, és közbeszólt: - Én írtam ezt? Az én soraim? - Nem. Az írta, aki eljött érted. Viszont neked írta - tette hozzá, és elkapva

tekintetét mélyen a szemébe nézett. - Köszönetét akart mondani neked. Mert korábban te megírtad a Dionüszosz kertjébent. Emlékszel még, hogyan kezdődik a Dionüszosz kertjében?

Úgy tűnt, szavalni akar, de Adrián izgatottan megfogta a kezét. - De ez régen volt, a kezdetekkor. A kezdet kezdetén. És senki sem értette.

Nem értették, hogy Orpheusz ihlette ezt a verset, azt sem, hogy Dionüszosz-ról szól, és név nélkül hirdettem benne, hogy boldogok leszünk, amikor mindnyájan vele leszünk, mellette, az ő udvarában, az uralkodóéban, az Isten udvarában...

A nő megindultan hallgatta, és megpróbált egész idő alatt a szemébe nézni. Adrián folytatta:

- Te nem tudod, milyen nehéz volt. Hiába magyaráztam nekik. Senki sem értette, hogy Dionüszoszról van szó. Nem emlékszel arra a szép lányra, akit mi Leanának hívtunk...

- Engem nem így hívnak - suttogta a nő. - Az emberek Leanának szólítanak, de...

- „...de azért, mert vétkeztem, most az a végzetem, hogy kocsmákban énekeljek. De engem nem erre teremtettek...” - folytatta Adrián.

A nő megragadta a kezét, és megcsókolta. - Felséges Adrián, számodra én sosem voltam Leana... Adrián izgatottan felállt, és közelebb lépett hozzá. - Én tudom, ki vagy - suttogta. - Régóta tudtam, hogy ez történik majd. És

kérlek, hidd el, nem félek! Tudtam, hogy a hírnököt mindig valaki más küldi. Amikor úgy gondolod, követlek. Nem félek. Csak egyet szeretnék kérdezni, mielőtt elmennél: a verseim, Leana, mi van a verseimmel?

- Hallhatod őket az utcán, Adrián, a sötétben, éjfél után, kertvendéglőkben, kocsmákban, mindenütt, ahová azért küldtél, hogy elénekeljem őket.

- ...Az összeset - ismételte izgatottan Adrián -, a kezdet kezdetétől írt összes versemet...

- A tanításod szerint cselekedtem - folytatta Leana. - Szétosztottam őket. Szétszórtam őket. Azt mondtad, éjjel énekeljem őket...

- Csakis éjjel - szólt közbe Adrián. - Azért, hogy megszelídítsük őket. Mert az embereket - közülük is csupán egyeseket - csakis éjjel lehet megszelídíteni.

Aztán szomorú mosollyal hozzátette: - Azonban annak ellenére, hogy éjjelente, minden egyes éjjel énekeltél

nekik, nem értették meg. Nem értettek meg. - Most már értelek. És ha egy napon elmondod nekik, ki vagy...

231 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Adrián leült a székre. Mintha egyszerre minden ereje elhagyta volna. - Te elmondtad nekik - suttogta. - Nem is egyszer. Oly sok éven át

ismételgetted... - Én csak azt mondtam el, amire tanítottál. Azt, hogy szerelmes vagyok

beléd, költő vagy, és Adrián a neved... Adrián hirtelen felemelte fejét, mintha titkolni akarta volna kétség-

beesését. - Mi mást mondhattam volna még? Mindig is ez voltam, semmi más:

Adrián, a költő, akire ő maga várt, Adrián, akibe túl gyorsan, ó, igen, túl gyorsan beleszeretett védőangyala, a halál angyala.

Leana továbbra is mosolygott, és nem törölte le arcáról a hatalmas, lassan és céltalanul csordogáló könnyeket. Ezt suttogta:

- Ez rendeltetett nekem a vétkeimért. Ez volt az első dolog, aminek tudatában voltam. Tudtam, hogy boldogtalan leszel. Tudtam, hogy örökké szeretni fogom azt az egyet, akibe beleszeretek, és ő lesz az egyetlen, akit képtelen leszek boldoggá tenni...

Adrián gyorsan megfogta a kezét, megsimogatta, megcsókolta. - Nem, szerelmem, nem akartam ezt mondani. Hogyan válhattam volna

azzá, aki vagyok, ha nem lettem volna boldog? És hogyan lehettem volna boldog, ha te, az őrangyalom, nem találsz rám? Most azonban, miután már annyiszor jeleztek nekem, hogyan nem érthetném meg? Szerelmem, mondtam már: nem félek.

Tiszta, udvarias, határozott hangon beszélt. - Kezdettől fogva értettem, de úgy tettem, mintha nem érteném. És az

elején, mint mindig, közbejött egy pillanatnyi emlékezetkiesés, aztán még egy, aztán az amnézia, és talán nem is bántam ezt, ugyanis a nevével együtt az üzenetet is elfelejtettem. Most viszont értem már. És minden úgy történik, ahogyan azt előre tudtam. Te, Leana, az őrangyalom, a szerelmem, te leszel a halál angyala is...

Leana némi erőfeszítéssel felállt az asztaltól, közelebb lépett hozzá, és megfogta a karját.

- A halál angyala is, mert amikor eljön az időnk, együtt megyünk majd el... - suttogta.

Mintha attól tartott volna, hogy összeeshet, szorosan karon fogta, és nagyon óvatosan az ajtóhoz vezette.

- És akkor is én megyek majd elöl - tette hozzá suttogva, és mosolygott. Adrián szótlanul követte. Néhány lépés után azonban hirtelen megállt,

óvatosan kinyújtotta kezét, és szelíden letörölte a nő arcáról a könnyeket. Akkor vette észre az álarcokat, amelyek kővé váltan figyelték őket az asztalok és az emelvény mellől.

- Mi van ezekkel? - kérdezte zaklatottan. - Miért bámulnak ránk? Miért néznek minket?

Leana határozottan magával vonszolta Adriant.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 232

- Felséges Adrián, ne nézz vissza többé! - suttogta a fülébe. - Csakis előre nézz! Mert megint elveszíthetjük egymást, és ki tudja, megadatik-e, hogy újra egymásra találjunk... >

Kinyitotta az ajtót, de egyikük sem lépte át a küszöböt, mert elvakította őket az egyenletes, erős fény, amely egy rejtett helyről világította meg a vörös szőnyegeket.

- Mondtam, hogy nem félek - mondta Adrián határozott, komor hangon. - Mondd meg őszintén: ez most, néhány másodpercen belül kell, hogy bekövetkezzen? Vagy lehet, hogy már meg is történt, csak én nem vettem még észre? Mondd meg őszintén: meghaltam?

Leana a szeméhez emelte a kezét, de meg sem próbálta letörölni a könnyeket.

- Nem - suttogta -, csak a sofőr halt meg. De ez régen történt, Adrián! Régen'. - ismételte meg váratlanul határozottan, miközben mélyen és kétségbeesetten nézett a szemébe, mintha megpróbálta volna felébreszteni.

- És mégis, én láttam őt - folytatta gyorsan Adrián. - Láttam! Sőt... - Nem kellett volna visszanézned - szakította félbe Leana. - Soha ne nézz

vissza, Adrián! Mert ha még egyszer megteszed, elveszítjük egymást. Örökre...

Csendben mentek a tükrös rotunda felé. - Most már nagyon jól emlékszem - szólalt meg hirtelen Adrián. - Tiszta, érthető, udvarias volt a hangja... - Ugyanígy sétáltunk mi ketten - szólt közbe Leana -, ugyanígy

lépkedtünk a vastag szőnyegeken, mint most, egy ugyanilyen hotelban, egymást szorosan átkarolva. És én azt mondtam neked: „Adrián, menynyire fontosak lehetnek ezek a dolgok? Nekem elég az, hogy találkoztam veled, hogy szerettél, és segítettél megfeledkeznem a sorsomról azáltal, hogy megtanítottál énekelni és szavalni, és ha ez a szerelem csupán egy nyarat bír ki, az is elég lesz, nekem elég lesz...”

- Nagyon jól emlékszem - folytatta Adrián. - Akkor, Bécsben azt is mondtam neked: Leana, hiába énekli mindenki a Dionüszosz kertjé-bent, csak utánoznak téged. Senki sem értette meg. És lehet, hogy nem is tehetnek róla. Mert eddig senki sem értette meg, mit jelent valójában az orpheuszi mítosz. Orpheusz ezt üzente: az ember változása, mutációja nem odafönt, az elit soraiban kezdődhet, hanem nagyon is alul, a hétköznapi emberek körében, akik éjszakánként kerthelyiségekben és vendéglőkben mulatnak...

Leana hirtelen megállt, átölelte, és hosszan megcsókolta. - így van, szerelmem - suttogta. - Ez Bécsben történt. Emlékszel... - És azt magyaráztam neked, miért oly nehéz - folytatta mosolyogva

Adrián. - Ugyanis, mivel nem értik Orpheusz üzenetének lényegét, senki sem érti meg, hogy a költészet nem csupán megváltástan, hanem politikai módszer is. Már csak a költészet képes megváltani minket, csak ez változtathatja meg az embert...

- Szerelmem - suttogta Leana, és szorosan hozzásimult.

233 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- De tudod, mi történt Orpheusszal. Mindenki tudja. Én is régóta tudtam. És mondtam is neked, hogy nem félek. Vártam. És néhány nappal ezelőtt hallottam a hangját. Tisztán csengő hang volt, sosem fogom elfelejteni. Azt mondta, ma fél ötkor legyek itt...

Leana közbeszólt: - Nem, szerelmem, mindez régen történt. Régen! - ismételte meg, és

megszorította a karját. - Amikor a baleseted volt, és csodával határos módon megmenekültél. Emlékezz csak! Tudtad, hogy nem szeretek várni, és találkánk volt fél ötkor, és sokáig nem sikerült taxit fognod, mert esni kezdett...

Adrián lassan kihúzta karját a szorításából, és mélyen a szemébe nézett. - Tehát igaz - suttogta. - Igen. Igaz. Mondtam, hogy ezzel átkoztak meg engem. Tudtam ezt,

mióta találkoztunk. Akkor azt mondtam neked, hogy szép vagy, mint a halál angyala. Te pedig mosolyogtál. Csak mosolyogtál, nem akartál mondani semmit. Azóta tudod te is. Tudod, ki lesz a halál angyala számodra.

- Fél ötkor - ismételte meg Adrián. - Igen. Én tehetek róla. Tudtad, hogy nem szeretek várni. Állandóan az

órát nézted. Későre járt, nagyon későre, de te azt mondogattad magadban: fél ötkor. Fél ötkor találkám van.

Aztán a nő nagyon halkan hozzátette: - így történt. így kezdődött...

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 234

AZ ÁRKOK

ZT MONDTAM NEKIK: - Nem fog esni. Ha az Úr és Szűz Mária is megsegít, ma éjjel

megtaláljuk. Csakhogy kevesen voltunk. Mintegy húszán. Lixandru és az unokái, a

pap, a tanító és sok nő. - Hol vannak a többiek, atyám? - kérdeztem. Vállat vont. - Olyan vagy, mint aki se lát, se hall. Figyelj csak! A völgy felé fordultam. Már tisztábban lehetett hallani őket, de még

nagyon messze voltak. - Ezek nem orosz ágyúk, atyám - nyugtattam meg. - Ezek a mieink. De

nem erre jönnek. Semmi keresnivalójuk errefelé. Mondtam már, Oglindeşti felé mennek. Oda fészkelték be magukat a németek. Egy-két nap múlva ott lesz az ütközet...

A pap sóhajtott, tenyerébe köpött, és a földbe döfte a lapátot. De néhány pillanat múlva ismét megállt.

- Errefelé nem lehet, Marin. Itt csak kavics van. Nem értem, hogyan hallhatta meg. Én nem vettem észre őt. Nem is

gondoltam volna, hogy eljön ezen az éjszakán. Az Öreg ágya mellett maradt. „Nem szeretném, hogy meghaljon, mielőtt megtalálnánk” - mondta nekem. - „És már nincs sok ideje hátra...”

Most meg egyszer csak mellettünk termett, a pap háta mögül került elő. Mindketten összerezzentünk.

- Az jó jel, ha kavicsot talált, atyám - mondta. - Nagyboldogasszony éjszakáján is így volt. Először kavicsra bukkantunk.

Szívott még egyet a cigarettából, aztán átnyújtotta nekem, hogy fogjam. Elkérte a csákányt. Fogtam a cigarettát, és félreálltam. Szégyelltem magam, amiért hagytam, hogy ő csákányozza a kavicsot. Hallgattam a szívverésemet. Egyre hangosabb lett. A többiek is odajöttek.

- Valahol itt kell lennie - mondta Ilaria. - Nagyboldogasszonykor is így volt.

Kitúrt egy nagy követ a csákánnyal. - Nézze csak meg, Lixandru!

A

235 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Aztán rám nézett, én meg átnyújtottam a cigarettáját. Lixandru a kő alatt kaparászott.

- Talán az Úr és a Szűzanya segít nekünk - suttogta az egyik nő, és keresztet vetett.

- Áldjon meg minket, atyám! - mondta fel sem nézve Lixandru. - Mondjon egy imát, hogy ne süppedjen mélyebbre!

- Hogy még egyszer ne csússzon ki a kezünkből, mint Nagyboldogasszonykor! - mondta az egyik nő. - Ha pedig elvarázsolt...

- Nem elvarázsolt - szólt közbe a tanító. Lixandru a csákányra támaszkodva felegyenesedett az árokban. - Engedjétek meg a papnak, hogy elmondja az imát! A pap keresztet vetett, és lehajtotta a fejét. - Uram, segíts, hogy megtaláljuk, mert hitványak vagyunk, és sanyarú a

sorsunk! És nehéz idők jönnek, pusztítás, éhínség... Segíts, Uram... Mindenki leborult. Imádkoztunk. - Az Úr legyen velünk! - mondta Lixandru, aztán megint letérdelt az

árokban. - Isten segítségével ma éjjel megtaláljuk - mondta a tanító. - Mert nem

elvarázsolt kincs. Nincs kék lángja... Lixandru kiemelte a követ, és az árok szélére tette. Nagy volt, valóságos

tömb, és mintha állandóan billegett volna. A tanító két kézzel megragadta, és arrébb tette. Lixandru megint csákányozni kezdett. Mindenki lélegzet-visszafojtva nézte. Kis idő múlva hallottuk, hogy sóhajt. Nem láttuk az arcát, de sejtettük, hogy komor, bánatos.

- Talán nem itt van - mondta a pap. - És ha mindenki visszatérne a saját sáncához? Öt óránk van még napkeltéig. Az Úr segítségével hajnalig megtaláljuk.

Intettem a mellettem lévő nőknek, hogy menjenek vissza a saját sáncukhoz. Az új sánc volt az, amit két éjszakával korábban kezdtünk kiásni. Az is az országúttól indult, mint a többi, és a temető felé húzódott, így tanácsolta az Öreg. A nők azonban tétováztak.

- Váljatok csak! - suttogta egyikük. - Valami hallatszik. Távolról tompa ágyúdörgés hallatszott. Meg valami más is, hol távolról,

hol nagyon közelről. Olyan volt, mint valami nyöszörgés vagy sóhaj. - Csak nem halt meg az Öreg? - kiáltotta hirtelen Ilaria. Ijedten pillantott rám, aztán futni kezdett a ház felé. - Isten ments! - borult le a pap. Ő is elindult, mi meg utána. Nem halt meg. Amikor odaértünk, bóbiskolva nézte a lámpát. Ilaria

megigazította a párnát a feje alatt. - Gyújts gyertyát nekem! - mondta. - Legyen itt, mellettem, hátha

megszán az Úr. A pap is az ágyhoz ment. Az Öreg sokáig nézte, mintha megpróbálta

volna felismerni.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 236

- Miért jöttetek vissza? - kérdezte tőle. - Ki az, aki félt? - A nők - mondta a pap. - A nők. Az egyik nő... Aztán intett nekem, hogy mondjam el én. - Hallani véltek valamit. De én mondtam nekik: ezek nem orosz ágyúk. A

mieink. Oglindeşti felé haladnak. Az Öreg ugyanolyan hosszan nézett rám is, mintha nehezére esett volna

felismerni. - Hát Vasile hol van? Miért ment el? - kérdezte hirtelen. - Ki készíti el a

koporsómat? - Ne gondolj erre! - szólt a pap. - Koporsó nélkül nem temetünk el. Hét

faluban csak találunk egy ácsot, aki elkészíti a koporsódat. - De nem olyat, mint Vasile - mondta az Öreg. - Hozzá hasonló mestert

nem találunk már. Lassan Ilaria felé fordította fejét. - Vajon miért ment el? - Félt. A hegyek felé menekült ő is, mint a többiek. - Lehet, hogy azért ment el, mert nem tudja - mondta az Öreg. - Mert nem

tudja... - Mit? - kérdeztem. - Nem tudja - ismételte halkan. Újra lehunyta a szemét. Úgy tűnt, alszik, derűsen, megbékélten. A pap

leült a székre. Ilaria az ablak mellett cigarettázott, és kibámult a sötétségbe. - Meg kell találnotok - szólalt meg váratlanul az Öreg. - Mert ha nem,

akkor nem esik meg az Úr szíve rajtam, és nem visz el. És akkor még Szent Demeter napja után is itt szenvedek majd.

Lixandru, a tanító meg a többiek az udvaron várakoztak. - Mit mond az Öreg? - kérdezte a tanító. - Azt, hogy menjünk vissza az árkokhoz. Mert meg kell találnunk... Elindultunk a pap után, szorosan egymás mellett, mert a nők féltek.

* * *

Mélyen aludtam. Ilaria teljes erejéből rázott, hogy felébresszen. - Itt vannak - suttogta. - Németek. - És az arany? - kérdeztem. - A fele Lixandrunál. Szétosztja az embereknek, amikor majd

visszatérnek. A másik felét az Öreg ágya alá rejtettem. Megdörzsöltem a szemem. Ezek szerint nem álmodtam; megtaláltuk a

kincset. Ilaria találta meg reggel felé, amikor rajtam kívül már csak Lixandru meg az unokái voltak ott. Jó messzire találta meg attól az ároktól, ahol Lixandru ásott csak úgy, találomra.

- Gyertek csak ide! - kiáltotta. - Nekem tűnik úgy, vagy... Keresztet vetettünk. Lixandru számítása szerint több mint ezer arany volt a csuporban.

237 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Ne állj fel, nehogy meglássanak az őrszemek az ablakból! - suttogta Ilaria.

Négykézláb másztam a tábori ládához, és felvettem a szakaszvezetői zubbonyt. Egyetlen kitüntetés volt még a mellén, de éppen az, ami kellett: a Vaskereszt. Amikor az ajtó felé indultam, Ilaria egy tükörben vizsgálgatta arcát.

- Ha meg tudod értetni magad velük, mondd meg nekik, hogy mi nem tudunk semmit...

Kétségkívül mélyen aludtam. Csupán néhány tíz méternyire, az országúton, lövésre kész géppuskákkal állt négy teherautó, a templom előtt pedig néhány motorkerékpár. Semmit sem hallottam. A zubbonyt egyengettem a tenyeremmel. Több mint egy éve nem vettem fel. Éreztem azonban, hogy valami hiányzik, csak azt nem tudtam, micsoda. Csak akkor jöttem rá, amikor kinyitottam a kaput, és megláttam a géppuskás őrszemet meg a két tisztet. Már nem hallatszott az ágyúdörgés.

- Kamerad! - kiáltottam messziről. - Ich spreche deutsch. Aber we-rdg, sehr wenig...

Az egyik tiszt elnevette magát. A másik ámultán nézett rám, mintha azon tűnődne, nem gúnyolódom-e vele.

- Beszélünk románul - mondta. - Mi folyik itt? Hol vannak a többiek? - A hegyekbe menekültek. Féltek... A hadnagy, aki korábban olyan jóízűen nevetett, immár barátságosan, de

nagyon szomorúan nézett rám. Lassan közeledett. - Hol vesztetted el a karod? - kérdezte. - A Don-kanyarban. A második bekerítő hadművelet során. - A második bekerítő hadművelet - ismételte álmodozva. - A második

Don-kanyari csata... Képtelen voltam elhinni, hogy nem román, olyan jól beszélt románul. A

másikhoz fordult: - Hogyan tisztelegjünk neki? Mint egy hősnek, szövetségesnek,

ellenségnek, hadifogolynak vagy mint egy túsznak? Úgy tűnt, megint mindjárt nevetni kezd, de visszafogta magát,

összecsapta bokáját, és azt kiáltotta: - Heil! Sieg! A katona ránézett, aztán rám, aztán a másik kezébe fogta a fegyvert.

Mosolygott. - A hadnagy úr író, költő - mondta a másik. - Van képzelőereje,

fantáziája, humora. Tudod, mi az, hogy író? Vagy költő? - Tudom. Tanultam az iskolában. Én is olvastam verseket. Eminescu,

Alecsandri. - Von Balthasar hadnagy úr nagyon nagy költő. Olyan nagy, mint

Eminescu. Ő is Bukovinában született, mint Eminescu. És ha nem kapják el az oroszok, és megússza a haditörvényszéket, a Harmadik Birodalom legnagyobb költője lesz!

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 238

Rájöttem, és éreztem, hogyan kalapál a szívem. Kezdetben féltem a költőtől, azt hittem, túl sokat ivott. Tévedtem.

- Von Balthasar hadnagy úrnak van képzelőereje, van fantáziája - folytatta a másik. - Amikor meglátta az árkokat, azt mondta nekem: „Leopold, ezeket az árkokat nekünk ásták. Azt hiszik, győznek a csatában, és mivel valószínűleg úgy döntöttek, már nem akarnak hadifoglyokat ejteni, időben megásták a sírjainkat.”

Von Balthasar egyre csak a szemembe nézett. Néhány percig fütyörészett. Leopold hallgatott, és zavartan mosolygott.

- Mi van azokkal az árkokkal a falu szélén? - kérdezte tőlem von Balthasar. - Kinek a parancsára ástátok őket?

Számítottam a kérdésre, tudtam, mit válaszoljak, mégis féltem. - Egy kincset keresünk - mondtam. - Mindnyájan szegények vagyunk.

Errefelé nem jó a föld. Elhatároztuk, hogy megkeressük a kincset, és amikor megtaláljuk, testvériesen, keresztények módjára elosztjuk. Van itt vagy száz család. De most szétszóródtak az emberek, a hegyekbe menekültek. Kevesen maradtunk, és nehezen megy.

- Mi megy nehezen? - Hát az árkok. Az ásás. Csak éjjel dolgozunk. Kissé óvakodunk a

szomszédoktól. Félünk az oroszoktól. Ha nem találjuk meg, mire ideérnek az oroszok, soha többé nem találjuk meg.

- De honnan tudjátok, hogy rátaláltok? - kérdezte Leopold. - Ki beszélt nektek a kincsről?

Haboztam, és megpróbáltam mosolyogni. Lehet, hogy nem kellett volna elmondanom nekik. Végül belevágtam:

- Hosszú történet. Van itt, a faluban egy öregember, 90 éves vagy még annál is több. Először ő álmodott a kincsről. Akkor még gyerek volt, és azóta állandóan erről álmodik. Azt mondta nekünk: „Kezdetben öt vödör volt, tele arannyal. így volt, mert öt keresztet láttam álmomban. Négy vödör viszont régóta elveszett, még őseink és azok ősei előtt. Álmomban ezért volt az egyik kereszt mindig aranyból, a másik négy pedig satnya, fekete fából. Ezt a négyet mások találták meg korábban...

Von Balthasar levette sisakját, és törölgetni kezdte homlokát a zsebkendőjével. Mocskos zsebkendője volt, csupa vér és por.

- De miért vártatok ennyi ideig? - kérdezte. És mivel azt hitte, nem értem, hozzátette: - Ha az öreg 90 éves, és már gyerekkorában a kincsről álmodott, miért csak most kezdtétek keresni?

Mosolyogtam, mert olyan választ szántam neki, hogy ne jöhessen rá. Nem akartam, hogy tudjon Ilariáról. Arról, hogy ő is álmodott róla, és ezért elhatároztuk, hogy megkeressük, és éppen azon az éjszakán, Nagyboldogasszonykor meg is találta, érezte, hogy a lapát beleakad, de nem tudta kiásni, mert mire Lixandru visszaért a csákánnyal, a kincs nyílként hatolt jó mélyre a földbe.

239 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Augusztus 23. után kezdtük keresni, miután eljutott hozzánk a tűzszünet híre. Addig mindenki csak vonakodott. Az Öreg azonban megmondta, hogy nehéz idők jönnek, és ez a megfelelő pillanat.

- Ez a megfelelő pillanat... - ismételte álmodozva von Balthasar. - Ez a megfelelő pillanat, mert nehéz idők jönnek. Most kerülnek elő a

kincsek, amikor összedől a világ... Sarmizegetusa! - kiáltotta, és felderült az arca. - Emlékszel még Sarmizegetusára?

- Nagyon is jól. Tanultam róla az iskolában. Őseink, a dákok. - Ők azonban elásták kincseiket, amikor összedőlt a világ. Ti pedig csak

most kezditek keresni... Nem tudtam, mit válaszoljak. Vállat vontam. - Ezt mondta az Öreg. Azt mondta, keressük meg a kincset, mert nehéz

idők jönnek... Von Balthasar az égre nézett. Mintha kezdtek volna gyülekezni a felhők. - Ó, Románia, Románia! - kiáltotta elnézve a fejünk, a falu meg a domb

fölött. - Micsoda ország! Micsoda nemzet!... Oly sok ezer év eltelt, és nem változtatok. Az istenek szétszéledtek, Zalmoxis megfeledkezett rólatok, de még most is az a sorsotok, amit őseitek szántak nektek...

Megpróbált a szemembe nézni. Mintha keresztül akart volna döfni tekintetével.

- Miért nem volt szerencsétek? - kérdezte emelt hangon. - Miért kell nektek idő előtt elcsüggedni?

Villámokat szórt a szeme, nagyon dühösnek tűnt. - Újabb ezer évre a sötétségbe zuhantok. A mély és egyre mélyülő

sötétségbe... Homlokára tette a kezét, mint aki sóhajtani készül. Aztán Leopoldhoz

fordult. - Schicksal! - mosolygott keserűen. - Schicksal! - mondta a másik is. Von Balthasar hirtelen feltette sisakját, és hideg, jeges tekintettel megint

rám nézett. - Emberek kellenek - mondta. - Van dinamitunk, de emberek is kellenek.

Fel kell robbantanunk az országutat egészen Dumbrávi-ig. Mi felrobbantjuk dinamittal, maguk meg árkokat ásnak a két szélén. De ne úgy ássanak, ahogy eddig! Széles és mély árkok kellenek. Tankelhárító sáncok kellenek.

Mosolyogva hallgattam, amit mond. A távolban megpillantottam Vasilét, és megnyugodtam.

- Azt hittétek, nem készítek neki koporsót? - kiáltotta. Megállt, egyik kezét csípőre tette, ahogy szokta. Ragyogott az arca. - Elhoztam neki a fenyőt - mondta. - Pompás fenyő. - Ki ez? - kérdezte Leopold. - A koporsó miatt jött - válaszoltam. - Koporsó az Öregnek. Haldoklik.

Kilencvenen felül jár...

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 240

A katona értetlenül nézett egymás után mindegyikünkre. Próbálta megérteni a helyzetet.

- Sarg - mondtam neki. - Ein schönerSarg für Grossvater. Neunzig Jahre alt.

Azt mondta, szüksége van a harangtoronyra, mert két géppuskát akar odatenni. De azt is hozzátette, hogy ha nem gyűjtjük össze az embereket, felrobbantja a templomot, előbb a harangtornyot, aztán az oldalsó padsorokat, a pompás ajtókat, az oltárt. Amikor láttam, hogy felviteti a dinamitot a harangtoronyba, azt mondtam a papnak:

- Legyőztek minket, atyám. Engedelmeskednünk kell. Szóljon Li-xandrunak, hogy gyűjtse össze az embereket! Ha már úgyis meg kell ásnunk a sáncokat, jobb, ha hozzáfogunk most, amíg nem esik.

A házhoz mentem. Ilaria a pitvarban várt. Nem ismertem rá. Ő volt a legszebb nő a városban. Nem tudtam, mit mondjak neki. Csak néztem rá.

- Olyannak tarts meg emlékezetedben, Marin, amilyennek most látsz, fiatalnak és szépnek...

Mosolyogva, de nagyon szomorúan nézett rám. - Nem tudom, mi van velem - tette hozzá. - Zárkózott lettem, mintha

minden sötétségbe borulna körülöttem. De ha meghalok, így temessetek el, ahogy most látsz, ebben a ruhában, nyaklánccal, gyöngyökkel!

- Isten őrizz! - vágtam a szavába, és keresztet vetettem. - Most, hogy találkoztunk, és elmondtam... Elhallgatott, és hirtelen elsápadt. - Mi ez a zaj? - kérdezte halkan. - A németek dinamitot tettek az országútra. Azt mondják, parancsuk van,

hogy felrobbantsák az utat egészen Dumbrávi-ig. Egy ideig nem szólt semmit, aztán rágyújtott. - Ebben a ruhában, nyaklánccal, gyöngyökkel - ismételte. Mondani akartam neki valamit, de nem tudtam, mit. - Amikor Constantában kérdezgettek erről, azt mondtam: árva vagyok,

amióta az eszemet tudom, de az Úr nem feledkezett meg rólam, és megajándékozott egy mostoha fiútestvérrel. Mostohatestvér, de jobb, mintha az édestestvérem lenne. Most azonban a fronton van; a fronton, Oroszországban.

Megint elhallgatott. Összerezzent. - Mi ez a zaj, Marin? Én is elképedten füleltem. . - Ágyúk. De nem román ágyúk, és azt hiszem, nem is németek. Mintha

orosz aknavetők lennének. - Most, hogy elmondtam neked, és megnyugodtam, legyen minden az Úr

akarata szerint. De jól vésd eszedbe a ruhát! - tette hozzá.

241 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Bement a szobába, én meg utána. A küszöbön megálltam. Úgy tűnt, az Öreg alszik. A fejénél gyertya égett. Megkerestem a revolvert, és magamhoz intettem Ilariát.

- Mennem kell. Ha félsz, itt ez a revolver. Vigyázz, töltött! Nehogy... - Nem, nem félek - mondta Ilaria. - Nem erről van szó. Sem a németektől,

sem az oroszoktól nem félek. Csak annyi történt, hogy hirtelen zárkózott lettem...

Csak akkor jutott eszembe, hogy nem beszéltem a kincsről, amikor a templom mellé értem. Haboztam; nem tudtam, jó ötlet-e visszamenni. Von Balthasar az egyetlen ott lévő teherautónak támaszkodott, és engem figyelt. De mintha nem látott volna.

- Ezek orosz ágyúk - mondtam neki, amikor odaértem. - Eddig nem hallatszottak.

Egyre csak engem nézett, de üres tekintettel. - Kár az útért - tettem hozzá. - Éppen, hogy megjavítottuk... Továbbra sem válaszolt, ezért vállat vontam, és elmentem onnan. Nem néztem a harangtoronyra. Tudtam, hogy ott vannak a dinamittal és a

géppuskákkal. Messziről, mégis hangosan hallatszottak a robbanások az úton. Immár

dupla adag dinamitot használnak, mondtam magamban. Megálltam, sóhajtottam. Már nem látszottak a teherautók. Maguk mögött hagyták a sarjerdőt, és megkezdték a kapaszkodást Dumbrávi felé. Ameddig a szem ellátott, víz borította a gödrös országutat. Úgy nézett ki, mintha bombázták volna.

Lixandruhoz mentem. Azt mondtam neki: - Ha felrobbantják az utat Dumbrávi-ig, már nem térhetnek vissza ide. Ez

azt jelenti, hogy visszavonulnak. A hegyek felé-. Akkor viszont miért vonták össze erőiket Oglindeşti-nél?

Lixandru megtörölte arcát a tenyerével, aztán gondterhelten félreköpött. - Azt mondtad, nem erre jönnek, hanem Oglindeşti felé kapaszkodnak fel.

Most aztán a nyakunkba szakad a vízözön... Megint köpött, aztán az égre nézett. - Lóg az eső lába - mondtam. - Most megint el kell ásnunk. Még jó, hogy nem beszéltünk róla az

embereknek. Csak a pap tudja. Ha a nők megtudták volna, éppen most, amikor nyakunkon az oroszok...

- Nem egyedül jönnek. Velük lesznek a mieink is - biztattam. Fogta a csákányt, felemelte, de meggondolta magát, és lopva körülnézett,

nincs-e valaki a közelben. Az unokák és a tanító öt-hat méternyire, a szántásban ástak. A nők és a pap az út túloldalán voltak. Lixandru magához intett.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 242

- Láttad az aranyat, Marin? - suttogta. Megcsóváltam a fejem, és szemem sarkából a tanítóra néztem, hogy

hallhatja-e. - És az Öreg látta? - kérdezte Lixandru. - Nem tudom. Nem hiszem. Ilaria az ágya alá rejtette reggel, amikor

meghallotta a teherautókat. - Jobb, hogy nem látta - mondta Lixandru némi szünet után. - Mert ez

nem az a kincs, amiről ő annyi éve álmodik. Nem értettem, mire céloz. Lixandru forgatta a csákányt a kezében. - Az Öreg felismerné, mihelyt meglátná. Először is, ő egy arannyal teli

vödörről beszélt, ez meg egy agyagedény. Másodszor, az Öreg kisgyerek volt, amikor több mint 80 éve álmodott a kincsről. Amikor azonban számolni kezdtem az aranyakat, észrevettem, hogy a legtöbb új. Némelyik 1911-ből való. Van egy 1913-as görög aranypénz is...

„Ez azt jelenti, hogy két kincs van...” - akartam mondani, amikor nagyon közelről ágyúdörgés hallatszott. Mindketten összerezzentünk, akárcsak a többiek. Mindenki a völgy felé nézett.

- Mi ez, Marin? Mi történik? - kiáltotta a pap az út túloldaláról. - Megkönyörült rajtunk az Úr, atyám - biztattam. - Lehet, hogy egy felénk

tartó menetoszlop. Lehet, hogy Dumbrávi felé akarnak menni, hogy a németek háta mögé kerüljenek, amikor azok kezdenek visszavonulni Og-lindeşti-ból. De nem tudják, hogy ezek felrobbantották az utat...

A pap a sáncba dobta a lapátot, keresztet vetett, és nehézkesen átjött hozzánk a gidres-gödrös úton.

- Itt elakadnak, és letáboroznak a nyakunkon... - mondta. Mindenki abbahagyta az ásást, néhányan ránk néztek, mások a völgy felé. Hamarosan azonban megszólaltak a géppuskák a harangtoronyban. A

fejünk fölé lőttek. Nyilván nem azért, hogy ránk ijesszenek, hanem hogy emlékeztessenek rá: dinamit van náluk. Akkor észrevettem a motorkerékpárosokat. Lejöttek a temető melletti ösvényen, és most a szántásban tolták a motorokat.

- Schnell! Schnell! - kiáltották felénk. Az emberek ásni kezdtek. A katonák kiértek az országúira, felültek a

motorokra, még egyszer odakiáltották: „Schnell!”, intettek, aztán a völgy felé indultak.

- Most már semmit sem értek - mondtam utánuk nézve. - Mit akarnak ezek? Meg akarják előzni az oroszokat vagy a románokat?

Lixandru felegyenesedett. - Nem mondom, ez az arany is jó - mondta. - De az Öreg nem hal meg, ha

nem az a kincs került elő, amelyikről álmodott. És továbbra is szenvedni fog, ahogy négy éve szüntelenül szenved...

243 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── Az Öreg feje mellett állt. Újabb gyertyát gyújtott meg. A pap és Lixandru fáradtan leült egy-egy székre.

- Már nem akar beszélni - mondta Ilaria. - Reggel óta egyetlen szót sem szólt. Mindnyájunkra haragszik. De főleg rám...

A pap felállt, és az ágyhoz ment. - Igaz ez, Öreg? Igaz, hogy haragszol ránk? Az Öreg a papra pillantott, aztán egymás után mindenkire, de nem szólt

semmit. Mindenki hallgatott. Csak a fűrész zaja hallatszott. - Hallod? - kérdezte tőle a pap. - Vasile. Visszatért Vasile. Elhozta neked

a fenyőt. - Tudja, hogy itt van Vasile - mondta Ilaria. - Reggel megmondtam neki.

De nem mondott semmit. Ellépett az ágytól, rágyújtott, és ránk nézett. Erőltetetten mosolygott. - Azt hittem, jót cselekszem. Nem csak miatta, az Öreg miatt tettem, nem

csak azért, hogy könnyebb legyen neki, hogy ne szenvedjen. Az egész faluért tettem. Mert szegények vagyunk...

Nem értettük, és csak bámultunk rá. Ilaria sóhajtott. Lassan az ablak felé fordította fejét.

- Akkor, Nagyboldogasszonykor hazudtam nektek, amikor azt mondtam, hogy a lapát nekikoccant a kincsnek. De azt hittem, jót teszek. Ezt a pénzt idén nyáron hoztam Constantából. Szét akartam osztani a falusiak között.

Odajött hozzám, és a vállamra tette kezét: - Marin, nehogy azt hidd, hogy a szeretője voltam. Nézd, itt van a pap is,

nem hazudok. Mintha az Úr előtt beszélnék. Nem voltam a szeretője, sem neki, sem másnak. De amikor megtudta, hogy az unokái elestek, a görög odahívott, és azt mondta: „Nem maradt senkim, és öreg vagyok. Neked adom ezt az aranyat, mert annyi éven át énekeltél és nevettél a házamban, és eszembe juttattad az ifjúkort. Van még pénzem, itt ez a ház is, van földem is, és van, ki eltemessen. De erről az aranyról senki sem tud. Rejtsd el jól...”

Az Öreg elmélyülten, mozdulatlanul hallgatta, de mintha nem hallotta volna, amit mond. Mintha szándékosan valami másra akart volna figyelni.

- Most, hogy mindent bevallottam, és megkönnyebbültem, bocsánatot akarok kérni tőle, amiért elástam az aranyat, és úgy tettem, mintha megtaláltam volna. Bocsánatot akarok kérni az Öregtől, de nem tudom, hogyan; úgy érzem, haragszik rám. Nem akar beszélni velem. Gondoltam, ha itt van a pap is, és ha mindenki megkéri, megbocsát nekem... Mert én azt hittem, segítek neki. Mert ha gyerekkorától erről a kincsről álmodott...

Az Öreg felemelte a fejét, és végignézett rajtunk. Mintha mondani akart volna valamit. Mindnyájan lélegzet-visszafojtva vártunk. Ő azonban összetette két kezét, és mozgatni kezdte az ujjait, mintha tapogatni akarná saját magát, aztán erőlködve, nagy sóhajtással félretolta a pokrócot. Mindenki kővé meredt. Fel volt öltözve, és az új bocskor volt a lábán. Mióta ágynak dőlt, nem viselte őket.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 244

- Hagyjátok! - kiáltotta Ilaria, mert látta, hogy meg akarjuk akadályozni, hogy felkeljen. - Hadd tegye, amit akar! Eleget kínoztuk eddig.

Megtámasztotta, és az Öreg egyszer csak talpra állt. Csodálkoztam, hogy mennyire összetöpörödött, mióta feküdt. Ugyanolyan magasnak és büszkének képzeltem, mint hajdanán. És csak most látszott teljes egészében melléig érő fehér szakálla. Kinyújtotta a kezét, mintha keresne valamit.

- A bot - suttogtam. - A botját keresi. Gyorsan odavittem neki. - Hová indulsz, Öreg? - kérdezte a pap. Mintha meg sem hallotta volna. Ilaria karjára támaszkodva, jobb kezében

a bottal az Öreg ingadozva az ajtóhoz ment. Úgy tűnt, sántít. De csak lassan csoszogott.

- Isteni csoda! - mondta Lixandru, és keresztet vetett. Utánuk indultunk. A templom felé mentek. Megremegett a föld. Lixandru

felém fordult. - Nehéztüzérség - suttogta.

Von Balthasar összerezzent, amikor észrevett minket. Kiszállt a teherautóból, és elénk állt. Úgy tűnt, magában beszél. De az is lehet, hogy szavalt. Lehet, hogy az egyik versét szavalta. Sisakjához emelte kezét, összecsapta a bokáját, és tisztelgett. Aztán odajött hozzám.

- Leopold a kezét tördeli majd, ha megtudja - mondta. - És sosem bocsátja meg nekem, hogy elküldtem Dumbrávi-ba...

Magyarázkodni próbáltam: - Ő akarta így. Segítség nélkül felkelt, megkereste a botját. Ilariának

azonban igaza van. Hagyjuk, tegye, amit akar! - Antigoné - mondta von Balthasar, és mosolyogva nézett a lányra. - Vagy talán a Lear királyt támogató Cordelia. Leopold azonnal rájött

volna. Ő rendező, megértette volna. Tudta volna, hogyan nézzen, csodálkozzon, ámuljon...

A nők is észrevették minket, és keresztet vetve követtek. - De hová akarjátok vinni? - csattant fel von Balthasar, amikor elhagytuk

a templomot. - Nem látjátok, hogy vak és süket? Ilaria megállt, és visszanézett: - Nem vak. Az Öreg azonban maga után húzta a nőt. Lassan, rogyadozó lábbal

lépkedett, és lehet, hogy összeesett volna, ha Ilaria meg nem támasztja. De mintha képtelen lett volna megállni.

- Nem vak. Tudja, hová akar menni, de nem akarja megmondani. - Nem látjátok, hogy haldoklik? - mondta von Balthasar nagyon

szomorúan. Ilaria megint hátrafordult, és a szemébe nézett:

245 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Haldoklik - ismételte von Balthasar. - De lehet, hogy jobb így. Állva hal meg, mint az ősei.

- Nem hal meg - mondta Lixandru. - Ismerjük őt. Nem hal meg. Von Balthasar mosolyogva vont vállat. - Mindnyájan meghalunk - mondta ábrándozva. - Még az istenek is. Még

Zalmoxis is meghalt. - Az Úr nem hal meg - mondta a pap, de nem nézett rá. - Az igazi Úr nem

hal meg. - Ezer évig veletek volt, aztán elment - folytatta von Balthasar. -

Elhagyott titeket. Bement a barlangjába, és többé nem jött elő. De az is lehet, hogy felszállt az égbe - nézett a hegyek felé.

Most már kivétel nélkül mindenki odajött. Kimentünk a faluból. Ilaria az egyik ösvény felé akarta terelni az Öreget, de ő határozottan az országút felé lépkedett.

- Nem értem, hogyan emlékezhet rá - suttogta von Balthasar. Mintha hirtelen elsápadt volna. - Nem lát, nem hall, nem beszél, és most, egy pillanat vagy talán tíz perc

múlva meghal. Mégis emlékszik. Ezer év elteltével még mindig emlékszik rá...

Az országúihoz érve az Öreg megállt, és keresni kezdte a botját. Az út mellett keresgélt, ott, ahol szerinte a sáncokat kellett volna megásnunk. Von Balthasar elvarázsoltan nézte.

- Veletek is ez történik majd. Ezeréves sötétség után eszetekbe jut majd. És kezditek elölről...

Az Öreg belebotlott a robbantás által kifordított és széttört kövekbe. Letérdelt, és tapogatózni kezdett. Egyenként emelte fel a köveket. így jutott el a gödör széléig, amelyet az első adag dinamit robbantott ki. Tapogatózott még egy ideig, mintha nehezére esne megérteni. Lassan felállt, és előbb felénk, aztán minden irányba elfordította fejét. Ilaria úgy érezte, hirtelen megrogyott, ezért átölelte.

- Meghalt az Öreg, Marin! - kiáltotta. - Meghalt, és nem szólt hozzám. Nem bocsátott meg!

Láttam, hogyan indítja be a teherautót, amelyet aztán nagyon ügyesen az útra, a gödrök mellé kormányzott. Nem állította le a motort. Kiszállt,

kivett a teherautóból néhány kanna benzint, aztán tolni kezdte hátulról. Amikor a jármű a gödörbe esett, és oldalára dőlt, leöntötte benzinnel, és meggyújtotta.

Ráérősen visszatért. Rám nézett, és elmosolyodott. - Kár, mert szép lány. Miért hagyod, hogy dohányozzon? - Sokáig Constantában élt, egy idős görögnél lakott - mondtam neki. - Ott

szokott rá.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 246

Bánatosan néztem az égő teherautót. Arra gondoltam, megtarthattuk volna.

- Úgy tűnik, felfogtad - mondta. - Ez is a ma reggeli elterelő hadművelet része. De nem hiszem, hogy sikerül. Már régóta lőniük kellene minket.

A lövedékekre mutattam, amelyek időközönként a falu szélétől kevesebb mint egy kilométernyire csapódtak be. Mosolyogva vállat vont.

- Semmiség - mondta. - Aknavetők. Ha azt gondolták volna, hogy Dumbravi-nél tartani akarjuk magunkat, az erdőcskén túli útszakaszt lőnék - mutatott arrafelé. - Nagyon szép lány ez az Ilaria, ez a neve, nem?

- Igen, Ilaria. - Ilaria - ismételte mosolyogva. - Szép név. De nem illik hozzá. Túl

szomorú lány. Úgy tettem, mintha nem érteném, és megint a teherautóra néztem. - Mikor vonulnak vissza? - kérdeztem hirtelen. - A templomba akarjuk

vinni. Éjszakára kész a koporsó, és a templomba akarjuk vinni. De az a dinamit a harangtoronyban...

- Kivettem a gyutacsokat - mondta von Balthasar. - Nincs veszély. - És ha géppuskáznak majd a toronyból? - erősködtem. - Kicsoda? - kérdezte mosolyogva. - Az őrjárat már régen elment. Most

valahol az erdőben járnak. Ha szerencséjük van, Dumbrávi-nél utolérik a menetoszlopot.

Ránéztem. Nem akartam hinni a fülemnek. - Igen, egyedül maradtam - folytatta von Balthasar. - Látni akarom, hová

vezethet egy nem megfelelően előkészített elterelő hadművelet. - Akkor miért küldte a motorosokat a völgybe? A halálba küldte őket,

feleslegesen. - Nem feleslegesen. Lehet, hogy egyik-másik mégis megúszta. És így

továbbíthatták az információkat. Amelyek persze hamisak. A csapatösszevonás Dumbravi-nél, meg hasonlók.

A gránátok egyre csak hullottak, egyik-másik közvetlenül az út mellett csapódott be.

- Valószínű, hogy egyik sem élte túl - mondta ábrándozva von Balthasar. - Vagy ha mégis, nem kérdezték ki őket, vagy ha mégis, nem hittek nekik...

Határozott léptekkel a falu felé indult. Lixandru a templom mellett várta az unokák és néhány nő társaságában.

- Úgy dolgoztattatok minket, mint valami rabszolgákat! - kiáltotta a csákányra támaszkodva Lixandru. - Az asszonyainknak is robotolniuk kellett, mint a barmoknak.

Dühösen oldalt köpött, aztán a harangtoronyra mutatott: - A templomot sem sajnáltátok. Géppuskával mentetek be a szent házba.

Dinamitot vittetek a harangtoronyba. Von Balthasar mozdulatlanul, szinte vigyázzállásban hallgatta. Nagyon

elsápadt. Váratlanul sisakjához emelte kezét, tisztelgett, aztán lecsatolta

247 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── derékszíját, amelyen a revolvere volt, és szótlanul átnyújtotta. Láttam, hogy Lixandru habozik. Odamentem hozzá.

- Vedd el a revolvert! - mondtam. - Megadta magát. Most már a foglyunk. - Ő azt hiszi, hogy a foglyunk - intett Lixandru. - Majd meglátjuk... Mióta észrevette Lixandrut, von Balthasar most először elmosolyodott. - A halál mindenütt szép és értelmetlen - mondta -, és ha olyan szerencsés

vagy, hogy a templom előtt halhatsz meg... Lixandru még egyszer keményen ránézett, aztán hazafelé indult. Vállán a

csákány, jobb kezében a derékszíj. Von Balthasar sokáig nézett utána. Levette, és kezében forgatta sisakját, aztán keresett egy megfelelő helyet, és odahajította. Odajött hozzám.

- Nem tudom, hogy ez történt-e magával is. Nem hiszem, hogy ez halálfélelem. De minden reggel azt mondom magamnak: lehet, hogy itt történik meg. Lehet, hogy ez az a hely.

Mosolyogva nézett a semmibe. Nem tudtam, hogy észrevette a közeledő Ilariát.

- Amikor ma reggel ideértünk, és megláttuk az árkokat, mondtam Leopoldnak, hogy tetszik ez a falu, mert az erdőcske mellett van. Tetszik a templom is, és nagy kár lenne, ha fel kellene robbantanunk. Az árkok viszont nem tetszenek. Van bennük valami baljós, hiábavaló, sőt talán ördögi is. Nem szeretnék itt meghalni. Túl sok a frissen ásott árok... Még az a szerencse, hogy említették a kincset. Akkor megnyugodtam

- tette hozzá. Mosolyogva nézett Ilaria szemébe.

* * *

Jól besötétedett már, amikor bevittük a templomba. A másik oldalon, a völgy felé kigyulladt és lobogott az ég.

- Bárcsak eleredne az eső! - mondta a tanító. - Nehogy elterjedjen a tűz. A lövedékek a sarjerdő mögött csapódtak be a dumbrävi-i országúiba.

Sűrűn mentem ki a templomból megnézni, mi zajlik. Egészen a temetőig mentem, és a sáncok között tértem vissza, hogy ne érjenek el a repeszek, ha váratlanul megváltozna a lövések irányzéka.

A lány egy kövön ült az országút mellett. - Azt hittem, ott maradtál virrasztani a többiekkel - mondtam neki, amikor

megláttam. - Mindnyájan virrasztunk majd egész éjjel - mondta, de nem nézett rám. -

A pap azt mondta, mindenki menjen a templomba, és töltsük ott az éjszakát. Ha az oroszok érnek ide előbb, és látják, hogy mindenki a templomban van, talán megesik a szívük rajtunk.

- Nem egyedül jönnek - nyugtattam meg. - Ha... - Marin! - állt fel hirtelen a szavamba vágva, és megfogta a kezem. - Marin, ne öljétek meg, kár a fiatal életéért!

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 248

- Fogoly. Nem ölhetjük meg. - Öltöztessük be a mi ruháinkba, és bújtassuk el itt, amíg el nem vonul a

veszedelem! Lehalkította a hangját, mert észrevette. Ő is a temető melletti ösvényen

jött. Amikor odaért hozzám, a Vaskeresztre bámult. - Le kellene venni. Már semmi haszna... - mondta. - Nincs miért levennem, ha nem esett le magától... Mintha mondani akart volna valamit, de meggondolta magát, és újra rám

nézett, keserűen. - Annyira sajnálom, hogy nem tudok románul verset írni! Többször

próbálkoztam vele, de nem megy. Még néhány saját versemet is megpróbáltam lefordítani, de mintha már nem ugyanaz lenne. Mintha már nem az én verseim lennének. Sajnálom.

Révedező tekintettel nézett a völgy felé. Hirtelen megszólalt Ilaria: - Szóltam neki. Szóltam neki, és azt mondta, fogoly vagy, nem ölhetnek

meg... Keresünk ruhákat neked, elrejtőzöl... Von Balthasar hirtelen felénk fordult. Dühösnek tűnt, de megint sikerült

türtőztetnie magát. - Ha meg akarnak ölni, joguk van hozzá. Megtehetik, mert nem vagyok

fogoly. Civilek nem ejthetnek foglyokat. Én nem adtam meg magam. Csupán a rendelkezésére állok. Saját akaratomból lettem áldozat.

Egyébként nem is tehettem mást - tette hozzá inkább magának. - Nem lett volna gyilkosság, ha azonnal lelőnek.

- De Marin azt mondja, nem ölnek meg - suttogta Ilaria. Von Balthasar nagyon nyájasan nézett mindkettőnkre. Vállat vont. - Mégis sajnálom, hogy nem tudok románul verset írni. Jó lett volna, ha

meghallgatjátok, ha megismertek. Ha itt halok meg, eltemettek majd az egyik árokba. Nem fontos. Csak sajnálnám.

- Marin azt mondja, nem ölnek meg - ismételte Ilaria. - Nem ölnek meg. - Sajnálnám - folytatta álmodozva von Balthasar. - Sajnálnám, mert nem

tudtátok, és sosem tudjátok meg, mennyire megértelek titeket. Senki sem ért meg titeket, csak a költők. Legalább egy cseppnyi balszerencséje kell, hogy legyen valakinek ahhoz, hogy megértsen titeket. Háromezer évvel ezelőtt nem volt szerencsétek, és ezer évvel ezelőtt sem, és most sincs szerencsétek. De nem felejtettétek el, és újrakezdtétek. És ezer év múlva ugyanígy újrakezditek majd, és emlékezni fogtok mindarra, amiről most beszélünk, ami ma történt, minden rosszra, amit veletek cselekedtünk. Eszetekbe jut majd mindez, és újrakezditek.

- Most már fogoly vagy - mondta Ilaria. - Megbocsátottunk neked. - Ugyanez a költő sorsa is - folytatta von Balthasar a völgy felé fordulva. -

Állandóan próbálkoznia kell, sikertelenül, megint megpróbálni, megint sikertelenül, aztán megint elölről kezdeni mindent. És minden alkalommal emlékeznie kell mindenre, amit elrontott, ami nem sikerült neki, amiből

249 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── csúfot űzött. Emlékezni, és megint megpróbálni. Még egyszer. És még egyszer. Ahogy ti is. Mukkanás nélkül, fáradhatatlanul. De mindenre emlékeztek, ami történt, a vereségekre, a megaláztatásokra, az árulásokra.

Mindketten sóhajtottunk. Von Balthasar hirtelen felénk fordult. - Ezer év múlva a gyerekeiteknek eszébe jut majd a kincs, amit

kerestetek, és ők is keresni fogják. Újabb árkokat ásnak. És emlékeznek majd rám és Leopoldra is, arra, hogy egyik reggel megérkeztünk ebbe a faluba, és árkokat ásattunk veletek. Újabb árkokat. Mély árkokat, amelyekben elakadnak a tankok. Emlékeznek majd rám és minden rosszra, amit veletek tettem, és megátkoznak majd. Csak ti tudtok még átkozni. Én meg nem pihenhetek majd. Eltelik ezer év, és nem pihenhetek...

Ilaria odament hozzá. Lesütött szemmel indultam a templomhoz.

* * *

Olyan volt az Öreg a gyertyák között, mintha aludna. A padsorokban néhány nő bóbiskolt, fejüket karjukra hajtották. Hirtelen fáradtság lett úrrá rajtam. A falnak támaszkodtam, és lehunytam a szemem. A fal hideg volt, hidegebb, mint egy barlang fala, és éreztem, hogy átjár a hideg, mintha fel akart volna ébreszteni. Felébredtem, és megdörzsöltem a szemem.

- Megjöttek! - hallatszott kintről. - Oroszok. Futni kezdtem. Nem tudtam, hány óra van. Amikor megláttam őket az

országúton, kiabálni kezdtem: - Brat! Brat! la govoriu po russki! Feléjük rohantam, és hadonászva kiabáltam: - Brat! Rumunski! Zdies niet Niemetzi! Megálltam, hogy kifújjam magam. - Mi ütött beléd? - kiáltotta egyikük. - Románok vagyunk. Az oroszok

Oglindeşti felé mennek. Sóhajtottam, és keresztet akartam vetni. - Ez a dumbrávi-i országút? - kérdezte egy alhadnagy. A néhány méternyire lévő, gidres-gödrös, beszakadt útra mutattam. - Ez az, de ma reggel a németek felrobbantották dinamittal... De hiába

mennek. Ők már nincsenek Dumbrávi-ban. Azt mondták, elterelő hadműveletre készülnek.

Az alhadnagy mosolygott, aztán intett a szakasznak, és elindult. - Elterelő hadművelet céljából felrobbantották az utat! - kiáltottam

utánuk. - Már nem segít rajtuk az Úr! Miután eleredt az eső, egyre ritkábban mentem ki a templomból. Szinte

mindenki ott volt már. Az Öreg fejénél, a viaszgyertyák mellett néhány idős

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 250

asszony sírt csendesen. A pap, a tanító, Vasile és a többiek a padsorokban bóbiskoltak.

Valahányszor kimentem, együtt találtam őket a templom előtti diófa alatt. Már nem kérdeztem tőlük semmit. Elmentem mellettük, és rájuk mosolyogtam. „Óvatosnak kell lennem” - mondtam magamban „mert csak én beszélek egy keveset oroszul. Lehet, hogy a katonák nem tudták. Lehet, hogy az oroszok is erre jönnek.”

Azonban fáradt voltam. Kimerült. Amikor Lixandru egyik unokája azt mondta, mintha egy tank közeledne, először fel sem fogtam. Ha felfogom, kirohanok, és elmagyarázom nekik, hogy rossz az út. Azt viszont meghallottam, hogy elakadt az árkokban. Kirohantam.

- Nehogy kigyulladjon a tank, és bennégjenek! - kiáltottam oda, amikor elfutottam mellettük.

Hallottam, hogy mindketten futva követnek. Aztán mások futólépéseit is hallottam. Lixandru is jött az unokákkal, a tanító is, a pap is.

A tank forgolódva igyekezett kimászni az árokból. Tíz méterrel mögötte egy másik állt meg az országúton. Feltűnt a szakasz is. Az út szélén haladtak. Oda akartam kiáltani nekik: „Várjatok, segítünk mi is!”, de akkor lőni kezdtek a géppuskák a toronyból. Ijedten megfordultam. Megláttam von Balthasart. Kővé meredten bámult a toronyra. Abban a pillanatban lőni kezdtek a tankokból is. Aztán az úton menetelő katonák golyószóróinak csaholása is felhangzott. A földre vetettem magam, és odakiáltottam nekik:

- Feküdj! Gyorsan feküdjetek a földre! Von Balthasar állva maradt. A templom felé nézett. Mellette Ilaria állt,

mint aki nem hall semmit, és nem érti, mi történik. - Feküdj! - ordítottam. Aztán láttam, hogy mindketten összeesnek, közvetlenül az árkok mellett.

Visszafojtott lélegzettel kúsztam oda. - Ilaria! - ordítottam, és megragadtam a kezét. - Ilaria! - Megmondta, hogy nincs menekvés - suttogta. - Azt mondta, ez az a

hely... Meleg volt a keze, és rám bámult. De én már tudtam.

251 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

IVÁN

AMFIRA VETTE észre elsőként. A bal kezébe vette a karabélyt, és odament hozzá. Bakancsa orrával óvatosan hozzáért.

- Haldoklik - mondta anélkül, hogy megfordult volna. A sebesült kitágult szemmel meredt rá. Fiatal volt, szőke, csupa szeplő,

ajka pedig szünet nélkül remegett, mintha mindenáron mosolyogni akarna. Zamfira nagyot sóhajtott, aztán letérdelt mellé.

- Iván! - kiáltotta. - Iván! Lekapcsolta a kulacsot, és óvatosan a szájához tette. Darie megállt a férfi

mellett. Levette sisakját, és zubbonya ujjával törölgetni kezdte a homlokát. - Haldoklik - mondta. - Kár a vízért. A sebesült hirtelen ijedten hadonászni kezdett, mintha keresne valamit,

aztán karja élettelenül lehanyatlott, ujjai pedig görcsösen markoltak egy göröngyöt. Túl messze volt a zsebtől. Zamfira kinyújtotta a kezét, kivette a revolvert, és mosolygott.

- A magáé, diák úrfi - mondta. - Elteheti emlékbe... Darie visszatette a sisakot. Elvette a revolvert, méregette. - Üres - mondta. - Nem jó semmire. A kukoricásba akarta hajítani, de aztán meggondolta magát. Inkább

méregette még, elég határozatlanul. Iliescu utolérte őket. - Haldoklik - mondta lassan, fejét csóválva. - Gyertya nélkül, mint valami

kutya. Mint a többiek - tette hozzá halkan. Elfordította a fejét, és félreköpött. Darie még egyszer megnézte a

revolvert, aztán a földre dobta. Tompa puffanással esett a sebesült karja melletti göröngyökre.

- Ha sajnáljátok, jobb, ha lelövitek. Ne szenvedjen... - mondta. Néhány lépést tett a kukoricás felé, fáradtan körülnézett, mintha egy árnyékosabb helyet keresne, ahol pihenhet egy kicsit. Aztán szomorúan

visszatért, szája sarkában a meggyújtatlan cigarettával. - Induljunk! Zamfira felállt, de még mindig a sebesült szemébe nézett. - Ha tudnánk oroszul, megkérnénk, hogy áldjon meg minket - mondta

halkan, inkább csak magának. - Nálunk így szokták mondani: szerencsét hoz, ha egy haldokló megáld.

Z

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 252

- Én is ezt hallottam - vágott a szavába Iliescu. - De csak akkor, ha jó szívvel áld meg... Ez meg bolsevik...

- Mindegy, hogy mi, csak becsületes szóval áldjon meg, a saját nyelvén... Dariéhoz fordult. - Talán maga, diák úrfi, hiszen sok nyelven beszél... Darie rágyújtott. Csüggedten vállat vont, és mosolyogni próbált, kevés

sikerrel. - Nem tudom. Most már bánom. Meg kellett volna tanulnom oroszul... A sebesültre szegezett tekintettel mélyet szívott a cigarettából. - Viszont lehet, hogy ő érti. Talán más nyelveket beszél... Néhány másodpercig tétovázott, aztán megint vállat vont. - Próbálja meg, diák úrfi! - suttogta Zamfira. - Próbálja meg, hátha

megérti... Darie eldobta a cigarettát, kevés meggyőződéssel közelebb ment, a

szemébe nézett, aztán száraz, fojtott hangon azt mondta: - Nous sommesfoutus, Ivari! Nous sommes des pauvres types! Savé our

souls! Bless our hearts, Ivari! Cár nous sommesfoutus!... A sebesült halkan felnyögött, és abban a pillanatban felderült az arca.

Mintha mosolygott volna. Reménykedve nézett rájuk. - Blagoslovenie! - kiáltotta Zamfira, és letérdelt mellette. - Bője, Christu!

Áldj meg minket, Iván! Amilyen lassan csak lehetett, keresztet vetett, az égre nézett, összetette

kezét, és egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha imádkozna. Aztán átható, fürkésző tekintettel megint ránézett.

- Tedd azt, amit én, Iván! - kiáltotta. - Vess keresztet, mint én! Bője, Christu!

Elhallgatott. Mindhárman mereven nézték a sebesült arcát, és vártak. - Nem érti - sóhajtott végül Zamfira. - Ha az ő nyelvén szóltunk volna

hozzá... - A bolsevik tetű! - sziszegte Iliescu. - Úgy tesz, mintha nem értené... Darie zavart mosollyal nézett rá. - Hogyan áldjon meg, ha szidod? - - Nem érdekes. Amikor az ember haldoklik, már nem ért semmit, és

mindent megbocsát. Letérdelt, és a sebesült füléhez hajolt. - Bocsáss meg, Iván, bocsáss meg! - suttogta. Akkor vette észre, hogy amaz már nem őt nézi. Ő is észrevette a kutyát,

amely néhány méterre tőlük, a kukoricás szélén álldogált. - A faluból jött - mondta Iliescu. Felállt, és barátságosan füttyentett. - Nem lehet messze a falu. Sovány, kiéhezett kutya volt, rézszínű bundája fakó a portól. Félénken

közeledett, nem merte csóválni a farkát. A sebesült nézte, és várta, hogy odamenjen. Ajka remegése hirtelen abbamaradt, arca kővé dermedt, idegenszerűvé vált.

253 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Ha bolsevik, és senki sem tanította meg neki, nem tudhatja - szólt Zamfira, és felállt. - De az Úristenről és Jézus Krisztusról csak hallott ő is, és nem létezik, hogy nem tud keresztet vetni.

Hátralépett. - Iván! - kiáltotta, majd egészen széttárta karját, és úgy maradt,

mozdulatlanul, a sebesültre szegezett tekintettel. - Christu! - kiáltotta újra. - Krisztus a kereszten. Vess keresztet te is!

Emeld fel három ujjad, és áldj meg minket... A sebesült arca egy széles mosolytól megint felderült. A kutya közelebb

ment, és megnyalta a göröngyöt szorongató kezét. - Úgy tesz, mintha nem értené - mondta Iliescu, és megvetően oldalt

köpött. Zamfira bement a kukoricásba, és néhány pillanat múlva két csutkával tért

vissza. - Iván! - kiáltotta, és megpróbált a szemébe nézni. - Ide nézz, Iván! Keresztet formált a két csutkával. - Jól nézd meg, és emlékezz! Ez Jézus Krisztus, a Megváltó keresztje.

Krisztusé, akit keresztre feszítettek. Érted már? Emlékszel? És a keresztbe tett csutkákkal odament hozzá. A sebesült váratlan érdeklődéssel nézte, mit művel. De az is látszott, hogy

fél. Megpróbálta felemelni a fejét, de felnyögött, és lehunyta szemét a fájdalomtól. Néhány másodperc múlva újból kinyitotta, és mosolyogva nézett a várakozó Zamfirára, aki előtte állt, és még mindig a kezében volt a keresztbe tett két csutka.

- Christu! - mondta jó hosszú szünet után. - Christu! - Isteni csoda! - suttogta Zamfira. Újból letérdelt mellé, és homlokára tette

kezét. - Megértettél. Áldj meg minket!... - Bénis-nous, Iván! - tört ki Darie szenvedélyesen. - Bénis-nous, bless our

hearts! Tu t’envoles au Ciel. Au Paradis, Iván, aupres du Dieu Pere. Aupres de la Vierge - tette hozzá érthetetlen, hirtelen fáradtsággal a hangjában. - A Szűzanya, Szűz Mária...

A sebesült enyhén remegve hallgatta. Aztán egyikről a másikra nézett. Már nem merte felemelni a fejét, viszont mozgatta az ujjait, mintha mutatni próbálna valamit.

- Maria! - préselte ki végül a szót. - Maria... - Érti - suttogta Iliescu. Követte a tekintetét, és meglátta a lassan, lehajtott fejjel távolodó kutyát. - Lehet, hogy ismeri a kutyát. Lehet, hogy ő is a faluból jött - suttogta. A

sebesült suttogni kezdett, és egyre idegesebben mozgatta az ujjait. Időnként lehunyta a szemét, aztán hirtelen megint kinyitotta. Úgy tűnt,

egyre rémültebb attól, hogy mellette állnak. - Szerintem próbáljuk meg a faluba vinni - mondta Zamfira. Darie ránézett. Hosszan, kételkedve. - Nehéz lesz. Haldoklik - mondta.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 254

- Kár lenne, mert már ért minket - mondta Iliescu és ha még egykét óráig, a faluig kihúzza, talán megáld minket...

A kutya mintegy tíz méterrel távolabb, a kukoricás mellett megállt. Várta őket.

A karabélyokon vitték. Darie elvette tőlük a hátizsákokat, és saját karabélyára akasztotta őket, amelyet aztán vállára vett. A sebesült remegett, fojtott hangon nyögdécselt, állandóan hol lehunyta, hol kinyitotta szemét. Zamfira időnként azt kiáltotta neki:

- Áldj meg minket, Iván, mert hazaviszünk!... Nem hagytunk az út szélén meghalni.

- Legalább annyit mondj: Krisztus! Krisztus! Mária! - próbálkozott Iliescu.

Vagy száz méterrel odébb megálltak kifújni magukat, de nem tették le. A sebesült nyöszörögve próbált hánykolódni. Könyörgő tekintettel nézett Zamfira szemébe.

- Beszéljen vele maga, diák úrfi! Mondjon neki valamit, azt, hogy jót akarunk neki...

Darie dühös, kétségbeesett mozdulattal vette vállára a hátizsákokat. - Mit mondjak neki? És milyen nyelven? Hogyan érthetne meg, ha nem

tudok oroszul? - Mondjon bármit! - biztatta Zamfira. - Csak vegye észre, hogy

igyekszünk. Nem hagyjuk meghalni, mint valami kutyát. Beszéljen hozzá bármilyen nyelven, elvégre maga filozófus...

Darie akaratlanul sóhajtott, és homlokába húzta sapkáját. - De még milyen filozófus! - kiáltotta, és mosolyogni próbált. - Iván! - fordult a sebesült felé, hogy a szemébe nézzen. - Emlékszel Faustra?

Habe nun, ach! Philosophie, Juristerei und Medicin, Und leider! auch Theologie Durchaus studient...

Én vagyok az, Iván, aki most hozzád szólok. A filozófus. Hallasz? - Beszéljen csak! - biztatta Iliescu, miközben útnak indultak. - Beszéljen

hozzá, mert figyel magára, és ennyi elég. - Ha figyel magára, nem hal meg - tette hozzá Zamfira. - ...Sok mindenről mesélhetnék neked, Iván, mert miről ne tudna beszélni

egy frissen végzett filozófus. Hány gondolat futott át az agyán? Mennyi kaland két-három kötetben, sőt huszonkilencben - Proust például huszonkilencet írt, nem? De lehet, hogy tévedek, lehet, hogy rosszul

255 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── számoltam, hozzászámoltam az ifjúkori műveit is; tudod, mire gondolok, a Pastiches et mélanges, meg a többi...

- Nehogy abbahagyja, diák úrfi, mert jól beszél! - biztatta Iliescu. Elfordult, és hatalmasat köpött a kukoricás felé. - Iván! - kiáltotta meghatottan Darie. - Egy egész éjszaka beszélni tudnék

neked csak az Úristen létét tagadó bizonyítékokról. Jézus Krisztusról pedig, akiről az elemi iskola óta valószínűleg nem is hallottál, a Megváltónkról - mellesleg mindenkié, így a tiétek is - és az ő rejtélyes történelmi létezéséről vagy politikai sikertelenségéről éjszakákon át beszélgethetnénk, csak te meg én, rendőrfelügyelők és teológusok nélkül, mert te is érzed, Iván: nous sommes foutus, nous sommes tousfoutusl Mi is, ti is. De főleg mi, aki Traianus bátyánktól származunk... És többek között azért nem szeretnék most, huszonkét évesen, közvetlenül utánad vagy talán még előtted meghalni, mert akkor nem láthatnám, hogyan emeltek majd szobrot Traianus bátyánknak. Ő nemzett minket itt, a világ végén, mert ehhez volt kedve, mintha tudta volna, hogy egy szép napon ti is megjelentek majd, fáradtan a sztyeppéken való rengeteg barangolás után, és itt találtok minket, a szép, okos és gazdag embereket, ti pedig éhesek és szomjasak lesztek, amilyenek mi vagyunk most...

- Beszéljen, diák úrfi, mert figyel magára - biztatta Zamfira, mert észrevette, hogy Darie elhallgatott, és állandóan az arcát törölgeti zubbonya ujjával.

- ...És mennyi mindent mesélhetnék még! Bár nem tudom, lenne-e valaha bátorságom elmondani, mi minden történt március 13-án, november 8-án és a későbbiekben. Ezek túl bizalmas történetek, Iván, amelyek során felnőttem, aztán szétestem, aztán megint összeszedtem magam, és azzá váltam, ami most vagyok: vándorfilozófus, aki a társadul szegődött, amíg az Úristen és az aknavetőitek engedik, car nous sommes foutus, Ivan, il n’y a plus d’espoir. Nous sommes tous foutus! Mint egy híres novellában, amelyet meg sem írtak még, de minden bizonnyal megíiják majd, mert túlságosan igaz, ha érted, mire gondolok, túlságosan hasonlít ahhoz, ami napjainkban történt. Meg ahhoz is, ami most történik velünk. Azon tűnődöm, vajon lesz-e bátorsága a szerzőnek például a felesége, a gyermekei vagy akár a szomszédjai szemébe nézni. Lesz-e mersze kimenni az utcára? Mert - nyilván érted, mire gondolok - mindenki felismeri majd magát a novella főszereplőjében. És hogyan élhetnek majd ezek után? Hogyan örülhetnének az életnek, miután rájönnek, hogy elítéltettek, hogy nincs kiút? Nem létezhet kiút, mert korábban mindegyikünknek megvolt a maga Traianus császára, bárhogy is hívták, egy Traianus Afrikában, egy vagy több Kínában. Bárhová nézel, csak elítélt embereket látsz, mert valaki, egy Traianus császár jóval korábban, sok ezer évvel előttük úgy döntött, hogy nem megfelelő helyeken nemzi őket...

Hirtelen megállt, és remegő tenyérrel megtörölte az arcát. - Beszéljen, diák úrfi! - suttogta Zamfira. - Csak lassabban, lassabban,

hogy megértse...

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 256

Darie mosolyogva nézett a sebesültre, mintha hirtelen felismerte volna. Fiatalos kétségbeeséssel hajította vállára a hátizsákokat.

- ...Kezdjük tehát elölről, Iván, kezdjük március 13-tól! Mert akkor kezdődött a kezdet. Boldog lettem volna, ha március 12-én meghalok, mert a mennybe jutottam volna; au Ciel, Ivan, aupres de la Sainte Trinité, oda, ahová nemsokára te is eljutsz a pap segítségével. De hová jutok én, ha úgy alakul, hogy ma, holnap vagy holnapután meghalok? Semmiképpen sem a mennyországba, mert március 13-án megtudtam, hogy a mennyország egyszerűen nem létezik. Már nem létezik, Iván! Abban a pillanatban, amikor rájössz - ahogy március 13-án én is rájöttem -, hogy a mennyország csupán illúzió, mindennek vége. Nincs többé sem mennyország, sem fent, sem lent, mert a Világegyetem végtelen, nincs sem eleje, sem vége. És akkor kérdezlek én téged: én hová jutok?... Tudom, hiába kérdezlek, mert úgy döntöttél, nem válaszolsz. Hát majd én válaszolok. És a válaszom november 8-a, a második kezdet. Mert november 8-án - gondolom, kitaláltad - megértettem valami még fontosabbat. Azt, hogy nem kell eljutni valahová, mert már ott vagyunk. A határtalanságra egy másik határtalanság a válasz, Iván. Ugyanis - jól figyelj, Iván - hozzád és a többiekhez hasonlóan én is, mi is, szóval az emberek elpusztíthatatlanok. Sem a ti aknavetőitek, sem a német repülők nem pusztíthatnak el. Mióta világ a világ, itt vagyunk, és itt leszünk azután is, miután az utolsó galaxis utolsó csillaga is kihunyt. És akkor, elképzelheted, Iván, nous sommesfoutus, et sommesfoutus pour l’éternité. Mert ha elpusztíthatatlan vagyok, hová megyek ma, holnap, holnapután, amikor rám kerül a sor? Sehová sem mehetek, mert már ott vagyok, és egyidejűleg mindenütt ott vagyok. Ez viszont rettenetes: mindenütt ott lenni, de bizonyos értelemben nem lenni, mert már nem élsz. Rettenetes, hogy soha nem lehet úgy megpihenni, ahogy az őseink és azok ősei tették. Mert ők oda jutottak, ahová meg volt írva nekik, egyesek a mennyországba, mások a föld alá, megint mások a világ végére, de ők megpihenhettek, érted? De mi lesz velünk, Iván?...

Megint a vállára lendítette a hátizsákokat, és meggyorsította lépteit. - ...Most pedig, ha úgy döntenél, hogy megszeged a hallgatás esküjét,

nyilván megkérdeznéd tőlem, hogy mit történt november 8-a után. És mivel a háború törvénye megköveteli, hogy őszinték és nyíltak legyünk egymással, kénytelen lennék válaszolni. Csakhogy megértesz-e majd? Ugyanis hirtelen szembetaláljuk magunkat egy sor hallgatólagosan ellentmondásos bizonyossággal, ha nevezhetem így...

Valaki szólította őt hátulról, és csak ekkor eszmélt rá, hogy egyedül halad elöl, a kutya pedig mellette poroszkál. A másik kettő letette a sebesültet egy akácfa gyér árnyékába, levették sisakjukat, és arcukat törölgették. Darie zavartan, kényszeredett mosollyal ment oda.

- Egész idő alatt az anyanyelvén, oroszul motyogott - mondta Iliescu.

257 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Mintha vizet kért volna - szólt közbe Zamfira -, de a vizünk elfogyott. És amikor megmutattam neki a cukordarabkákat, lehunyta a szemét. Nem kér.

Nyitott tenyeréből bekapott egy darabka cukrot, és szopogatni kezdte. - Amilyen fiatalnak és soványnak tűnik, olyan nehéz - folytatta Iliescu. -

Elfáradtunk. Úgy döntöttünk, pihenünk egy kicsit itt, az árnyékban. Mert a falu még nem látszik.

- Talán ő is magához tér - mondta Zamfira. Darie a kiégett, poros fűre tette a hátizsákokat, a sebesült mellé térdelt, és

feszülten figyelte, milyen nehezen és szaggatottan lélegzik. - Csodálom, hogy még él - mondta kicsit később. - Nagyon a végét járja

már. Fogta az egyik hátizsákot, és keresgélni kezdett benne. A sebesült nézte,

mit művel, és időnként megremegett, mintha hidegrázása lenne. Darie Zamfirához fordult: - Mit csináljunk vele? - kérdezte halkan. - Mert már nem bírjuk vinni, és

későre jár. Itt hagyjuk kínlódni, vagy véget vetünk kínjainak? Zamfira habozott. Lesütötte a szemét. - Ha már annyit fáradoztunk, hogy idáig cipeljük... Talán az Úr

megkönyörül rajta, és ad neki annyi erőt, hogy megáldjon minket. Mert szerintem most meg akarja tenni ezt...

- Én is hallottam - mondta gyorsan Iliescu. - Hallottam, hogy azt mondja: Christu. Ha szóval tartjuk, talán él még egy órát. Mert a falu nincs messze.

Darie rágyújtott, és mosolyogva nézett mindhármukra. - Semmi sem látszik. Végtelen kukoricaföldek, amerre csak a szem ellát... A kutya félénken vinnyogva állt meg néhány méterrel odébb, és kitartóan

nézte a cukormaradványokat. Zamfira sóhajtott. - Meséljünk még neki magunkról, talán azt jobban megérti! Tartsuk

szóval, amíg itt pihenünk, mondjuk el, milyen lesz a faluban! Iliescu kelet felé fordult, és megélénkült, szokatlan hangon, mintha egy

beteg gyerekhez beszélne, azt mondta: - Iván, mindjárt a faluba érünk. És jó lesz a falutokban, olyan lesz, mint

nálunk otthon... - Mondd el neki, mit kap! - vágott a szavába Zamfira. - Mondd, hogy sok

friss vizet kap majd.... Iliescu még közelebb hajolt a sebesült arcához: - Iván, a ti falutokban sok gyümölcsöskert van, és azokban sok szilva-,

körte-, meg mindenféle más fa, annyi gyümölcsöt hozunk neked, amennyit csak akarsz...

- A nők megmossák majd az arcod, ágyba fektetnek... - szólt közbe megint Zamfira.

A sebesült lehunyta a szemét, és mintha erőlködve mozgatta volna ajkát, de egyre gyorsabban.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 258

- Csak te se feledkezz meg rólunk - folytatta Zamfira -, ne feledd, mire kértünk meg...

- Nem felejti el - vette vissza a szót Iliescu -, nem felejtheti el! Sokat fáradoztunk érte, barátai voltunk! Barát, Iván, barát! - kiáltotta széles mosollyal. - Nem felejted el ezt, Iván, és felemeled a kezed, kinyújtod felénk, és megáldasz minket.

A kutya hirtelen nyöszörögni kezdett, ijedten körülnézett, és remegve, felborzolt szőrrel rohanni kezdett az út mellett. A sebesült kinyitotta a szemét, de már nem volt ereje ahhoz, hogy arra fordítsa a fejét. Az égre nézett, de olyan átható tekintettel, hogy sem az augusztusi délután

ragyogó fényei, sem a fölöttük végtelen pókhálóként szállingózó finom por nem zavarta. Néhány másodpercig senki sem szólt. Darie a sebesülthöz ment, a homlokára tette kezét, és a szemébe nézett.

- Attól tartok, meghalt. Az Úr legyen irgalmas hozzá! - suttogta, aztán nehézkesen felállt.

Zamfira is a homlokára tette kezét, aztán enyhén megpaskolta az arcát, megrázta a karját.

- Az Úr legyen irgalmas hozzá! - mondta, és keresztet vetett. - Az Úr irgalmas lesz hozzá, mert megáldott minket, és ez szerencsét hoz majd nekünk.

- Igen, ezért mozgott az ajka az előbb - mondta Iliescu. - Megáldott minket...

Darie felkapta hátizsákját, és fáradtan nézett végig az úton, amerre a kutya elrohant:

- Induljunk! Eleget késlekedtünk. - Nagyon kérem, váljon még egy kicsit, diák úrfi - suttogta félénken

Zamfira, és egy gyalogsági lapátot vett le hátizsákjáról. - Nem hagyhatjuk itt, hogy szétszedjék a hollók. Mire maga elszív még egy cigarettát, már meg is ástuk a sírját...

Darie csodálkozva nézett rá, mintha nem értené, amit mond. - Nagyon szépen kérem, diák úrfi! - mondta Iliescu is. - Sovány a föld,

egykettőre kész a gödör... - Bolondok vagytok - felelte nagy sokára Darie. - Nem is kicsit... De én is

hibás vagyok - tette hozzá inkább saját magának, és a kukoricás felé indult. - Én is hibás vagyok...

Valamivel később feléjük fordult. Sietve, lihegve, szótlanul ástak. És abban a pillanatban azt hitte, álmodik, mert egymástól több mint kétméternyire ástak, mintha elhatározták volna, hogy akkora lesz a gödör, hogy elférjen benne néhány tetem. Ugyanabban a pillanatban meghallotta az éles süvítést, amellyel a nagyon alacsonyan repülő német vadászgépek elhúztak fölöttük. Mögötte pedig, a kukoricásokon túlról, amelyekbe hajnalban bevették magukat, vagy talán éppen az útról, amelyen előző éjszaka a teljes század visszavonult, felhangzottak az orosz aknavetők rövid, tompa, fojtott durranásai.

259 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── - Akkor természetesen rájöttem, hogy álmodom, és felébredtem - mondta, és kibontott egy újabb csomag cigarettát. - De mondok még valamit, bár lehet, hogy nem hiszitek el: nem a német repülők és nem

is az aknavetők voltak nagy hatással rám és ébresztettek fel, hanem az a szokatlanul nagy gödör, amelyet Iliescu és Zamfira kezdett kiásni. Tulajdonképpen azon tűnődöm, mire gondolhattak, amikor ásni kezdtek. Ugyanis, mint mondtam, mindnyájan szomjasak, éhesek és szörnyen fáradtak voltunk. Miért akarták fokozni ezt a gyötrelmet?

A hadnagy, aki rokonszenvvel, szinte szenvedéllyel nézett rá, közbeszólt: - Mindenesetre kezdettől fogva a maga hibája volt. Nem kellett volna

megengednie, hogy szállítsák. Visszavonulóban voltak, és minden elvesztegetett pillanat végzetes lehetett volna. Ha sajnálták Ivánt, ott helyben agyon kellett volna lőni...

- Nem gondolja, hogy meg lehetett volna menteni? - kérdezte Laura. - Nem. Mondtam már, amikor megláttuk, már haldoklott. Nem értem,

hogyan volt még képes annyit élni. Az álmokban persze másképp történnek a dolgok...

A hadnagy a szavába vágott: - Hat vészterhes nap után elég tapasztalata volt már. Nem

mentegetőzhetett azzal, amivel kezdetben: hogy nem mer parancsot adni néhány katonának, akik egy-két éve az első vonalban harcolnak.

Darie szórakozott mosollyal válaszolt: - Ez igaz. Másrészt viszont ahányszor csak bátorkodtam parancsot adni

azokban a napokban, balul ütött ki. Egy szakasszal indultam útnak, és a parancsok nyomán hárman maradtunk...

A hadnagy megint a szavába vágott: - Értem, mire céloz, de ez nem a maga hibája volt. Ukrajna tele volt

partizánokkal és fantasztikusan álcázott különleges osztagokkal. Mihelyt egy egység elszakadt a hadosztálytól, azt kockáztatta, hogy körülzárják és megtizedelik. Szerencséjük volt, hogy a tizenhat közül hárman megúszták.

- Mindenesetre ezúttal már nem akartam felelősséget vállalni - mondta Darie. - És mivel most magunk között vagyunk, elmondok még valamit. Mivel úgy éreztem, üldöz a balszerencse, és sok volt a rossz előjel, és féltem, hogy őket is elveszítem, az utolsó kettőt, úgy döntöttem, egyetlen parancsot adok még: váljunk el, menjünk a falvak felé, de külön utakon... Lehet, hogy ezért tudtak meggyőzni abszurd reménységükkel, hogy a haldokló Iván áldása szerencsét hoz majd nekünk...

Machedonné hatalmas, gőzölgő tányérral közeledett a konyha felől, nyomában Adela egy tálcával, amelyen sok kis pohár és egy üveg cujka volt.

- Vegyék el őket gyorsan, amíg még forrók! - suttogta Machedonné, amikor megállt a csoport közepén.

Megszólalt a bíró:

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 260

- Azon morfondírozom, hogy ki lehetett ez az Iván. Milyen ember volt? Leginkább pedig azon, hogy vajon megértette-e, mit akartak maguk tőle. Vajon mégis megáldotta magukat?

- Kétségtelenül megértette és megáldotta őket - válaszolta Laura. - Hiszen szerencséjük volt, megmenekültek. - Vannak ennél különösebb esetek is - mondta egy ismeretlen, aki a falnak

támaszkodott, és akit Darie nem vett észre addig. - Olyan katonák, akiknek sikerült kijutni Sztálingrádból, és nem tudom, hány hónap alatt gyalog hazajöttek. Vajon őket is megáldotta egy haldokló Iván?...

Darie feszülten hallgatta, amit mond, és csodálkozva, kíváncsian nézett rá. A másik félénken folytatta, mintha szabadkozni próbálna:

- Nem hiszem, hogy találkoztunk korábban. Nevem Procopie. Orvos vagyok, de annak idején, diákkoromban tanultam egy kis filozófiát is. Tetszett...

A hadnagy meglepetten, szinte felháborodva nézett mindkettőjükre. - Hogyan lehetséges, hogy eddig nem találkoztak? Ugyanabban az

ezredben szolgáltak... Darie Laurához fordult, és sokatmondóan mosolygott, mintha egy jelre

várna, amely bátorságot kölcsönöz neki, hogy folytathassa. - Még különösebb, hogy kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy

találkoztunk már - kezdte hirtelen. - Csak nem mertem bevallani magamnak, hogy ez a benyomás annak a történetnek köszönhető, amelyet az előbb elmeséltem. Csakugyan, minél többet nézem önt, doktor úr, annál inkább tűnik úgy, hogy hasonlít Ivánra...

Néhányan elnevették magukat, és igyekeztek meglepett pillantásokat vetni rájuk. Darie továbbra is mosolygott. Laura felkiáltott:

- Mindenesetre furcsa, mert nem ilyennek képzeltem Ivánt! Tizen-nyolc-tizenkilenc éves, hirtelenszőke, nagyon szeplős fiatalembernek gondoltam. És látjuk, milyen az orvos: barna, szeplőtlen, és két iskolás gyermeke van.

Darie dörzsölni kezdte a homlokát, mintha egy részletet akart volna felidézni, mely abban a pillanatban döntőnek tűnt számára. Laura folytatta:

- Végül is ennek semmi jelentősége. Az a fontos, hogy maga szerint hasonlít Ivánra. Ebben az esetben megkérdezhetjük tőle, mi játszódott le Iván agyában, amikor a karabélyokon vitték. Gondolja, hogy megáldotta őket, doktor úr?

Procopie zavartan vállat vont. - Hogy is mondjam? Amennyire meg tudom ítélni, igen is, meg nem is.

Nehéz elképzelni, hogy Iván nem jött rá, mit akarnak tőle. Bizonyíték rá, hogy elhangzott a szájából a Christu szó. Szóval valószínű, hogy

beszélt hozzájuk, olyan szavakat suttogott, amelyeket nem érthettek meg, mert nem tudtak oroszul. Nagyon valószínű, hogy a barátság vagy akár a szeretet szavai voltak ezek, hogy keresztényi vagy sem, az mindegy, az emberek közti szeretetről beszélek. Persze Zamfira és Iliescu nem ezt várta tőle, végül is ez nem volt igazi áldás...

261 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Darie hirtelen felkapta a fejét, és feldúltan nézett körül: - Emlékszem már! - kiáltotta. - Eszembe jutott, mit mondtam magamban

az egyik pillanatban, amikor Zamfira hite és reménysége annyira felkavart, hogy könyörögni kezdtem Ivánnak: „Bless our hearts, Iván! Savé our souls!...” Azt mondtam magamban: ha igaz lenne, ha a mozgásképtelen, szinte néma, egy út szélén haldokló Iván valóban képes megváltani minket, akkor kiismerhetetlen, megrázó titok birtokában van, mert számomra felfoghatatlan módon ő az ismeretlen Úristent testesíti meg vagy fejezi ki, az agnostos theost, akiről Szent Pál beszélt. Viszont sosem fogom megtudni, így volt-e vagy sem. Mert sosem lehetek biztos benne, hogy az ő áldása vagy szeretete szerepet játszott-e a mi létünkben...

Machedonné a kályhához ment, óvatosan kinyitotta, és bedobta az aznap délután felaprított tuskó maradékát.

- Mintha hirtelen lehűlt volna - mondta. - Nyitva van a fürdőszoba ablaka. Sűrű volt a füst, ezért kinyitottam... -

mondta Adela. - Ne szakítsák félbe ezt a beszélgetést! - szólt rá Laura. - Halljuk az

orvost! Mert ez a gondolat az ismeretlen Úrról új, eddig nem gyanított tényezőre világít rá. Mit szól hozzá, doktor úr?

Procopie megint vállat vont, és szája elé emelte a kezét, mintha egy mosolyt próbálna elkendőzni.

- Furcsa, mert én is azon tűnődtem, mire emlékeztet ez a történet. Mert valamilyen, számomra ismerős dologra emlékeztet, csak nem jut eszembe, hogy mi az. Mindenesetre, ha az ismeretlen Úr egy újabb megjelenési formája lett volna, nem lehetett Szent Pál athéni agnostos theo-sa. Egyáltalán nem hasonlít egy görög Úristenre...

Darie türelmetlenül csóválta a fejét. - Persze, persze, de annyi ismeretlen istenség és isten létezik... Laura a szavába vágott: - Hagyjuk ezt! Csak egyet sajnálok: azt, hogy nem sikerült

elmagyaráznod Ivánnak, mit jelent az a titokzatos „egy sor hallgatólagosan ellentmondásos bizonyosság” kifejezés...

Darie összerezzent, és mosolyogva, titkolt szenvedéllyel nézett rá: - Azt hiszem, az volt életem legmélyebb, egyszersmind legkegyetlenebb

önvizsgálata. Akkor úgy tűnt, megéreztem valamit, ami addig hozzáférhetetlennek tűnt, hogy rájöttem - hogy is mondjam? - saját létem elvére.

Halkabban folytatta: - Lehet, hogy nem is csupán az enyémre. Úgy éreztem, hogy magára az

emberi lét titkára jöttem rá. Az a hozzávetőleges kifejezés pedig -„egy sor hallgatólagosan ellentmondásos bizonyosság” az volt az első próbálkozás arra, hogy értelmezzem az éppen feltárt titkot. Megpróbáltam elemezni és megfogalmazni. Persze semmire sem emlékszem már. Az álmokban szinte mindig ez történik...

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 262

Körülnézett. Úgy tűnt neki, hogy Laura és Procopie kivételével a többiek inkább udvariasságból hallgatják. Éppen asztalhoz szólították őket, amikor Laura feltette az utolsó kérdést, és kénytelenek voltak végighallgatni őt, a legtöbben állva, egyesek már az ebédlő ajtaja mellett. Neki is fel kellett volna állnia, hogy világosan érzékeltesse: Vége a beszélgetésnek. De mintha egy furcsa, bár kellemes fáradtság megakadályozta volna, hogy felálljon a fotelból. Szünet nélkül mosolygott, megpróbálta felfogni, mi történik vele. Laura megfogta a karját:

- Gyerünk, senki sincs már itt! Későre jár... - suttogta.

Csak akkor állt fel, amikor érezte, hogy erősen húzzák a karjánál fogva. - Késő van, diák úrfi - mosolygott Zamfira. - Feküdjön le... Kábultan nézett körül, és megdörzsölte a szemét. Aztán sűrűn pislogva

újra körülnézett. Megpróbált felébredni. A kukoricásban voltak. Mintha soha nem hallott volna még ilyen sok tücsköt egyszerre ciripelni. Felettük fakóvá vált az ég, de még nem lehetett látni a csillagokat.

- Hol van Iván? - kérdezte Darie. - A föld alatt nyugszik - mondta Zamfira. - Csak keresztet nem sikerült

találnunk a sírjára. - Szerencsét hozott nekünk - mondta Iliescu. - Mi minden történt itt!

Rosszabb volt, mint tegnapelőtt, a hídon. Maga úgy aludt, mint a bunda, mi pedig tettük, amit kellett...

Zamfira körbemutatott: - Olyan alacsonyan szálltak a német gépek, hogy attól féltem, beleakad a

szárnyuk a kukoricacsövekbe. A kukoricást lőtték, azt hitték, ott bújtak el az oroszok. Ránk nem lőttek, hagyták, hogy tegyük a dolgunkat...

Iliescu az ellenkező irányba mutatva a szavába vágott: - Onnan meg az orosz aknavetők kezdtek lőni. Még jó, hogy nem értek el

idáig. Egy ideig lőttek, aztán abbahagyták. Vagy kilőtték őket a repülők - volt vagy húsz -, vagy irányt változtattak. Mert nyilván erre vonul vissza a hadosztályuk maradéka is, ezért küldtek a németek ennyi repülőt... Jobb lett volna, ha tegnapelőtt küldik őket, a hídhoz - tette hozzá, aztán elfordult, és keserűen köpött egyet. - Nem lett volna ilyen mészárlás...

Darie lehajolt, és felkapta a hátizsákját. - Most pedig lesz, ami lesz - mondta Zamfira, miközben a hátára segítette.

- Mert ha az oroszok irányt váltottak, elvágták az utunkat, és a hátuk mögött kell visszaosonnunk a zászlóaljhoz.

- Ne aggódj, megoldjuk! - mondta Iliescu. - Most is megússzuk... Kijutottak egy széles, göröngyös ösvényre, amely látszólag a végtelenbe

nyúlt a kukoricaföldek között. - Álmodtam - mondta Darie anélkül, hogy Iliescura nézett volna. - Azt,

hogy Iaşi-ban vagyok a barátaimmal télen, és Ivánról mesélek nekik...

263 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Szép álom - válaszolta Iliescu látva, hogy túl hosszúra nyúlik a csend. - Szerencsét hoz, ha Ivánról álmodott - tette hozzá Zamfira. - Az a furcsa, hogy a hadnagy úr azt mondta, rosszul tettük, hogy olyan

sok időt elpocsékoltunk. Azt mondta, ha megsajnáltuk, le kellett volna lőnünk, hogy ne kínlódjon. De nem kellett volna magunkkal vinni.

- Ez a parancs - mondta Iliescu. - Amúgy meg szerencsét hozott, maga is láthatta...

- Az is igaz, hogy sokat fáradoztunk vele - vágott a szavába Zamfira. - Beszéltünk hozzá, meséltünk neki. Darie hirtelen megállt. Egyikről a másikra nézett. - Figyeljetek, tényleg milliónyi tücsök van errefelé, vagy csak nekem

tűnik úgy? Megsüketítenek... - Tücskök, diák úrfi - mondta Zamfira. - Sok van, de ilyenkor mindig ez

van... Lehet, hogy régóta nem járt falun nyáron - mosolygott. Darie levette sisakját, és tétován nézegette egy ideig. Aztán hirtelen

megfordult, és megint útnak indult. - Furcsa álom - szólalt meg jóval később. - Képtelen vagyok megfejteni.

Miért tűnt nekem úgy akkor, az álomban, hogy valami nagyon fontosat akartam mondani Ivánnak itt, néhány órával ezelőtt, amikor a hátam mögött kiáltoztatok? Furcsa, nem? - fordult Zamfirához.

- Álmok - válaszolta Zamfira. - Ki tudja megfejteni őket? - Az álmoknak is megvan a maguk értelme, csak tudni kell, hogyan lehet

megfejteni - mondta Iliescu. Darie elgondolkodva csóválta a fejét, és hirtelen meggyorsította lépteit. - Nem, én másra gondoltam, azért mondtam, hogy furcsa. Azért különös,

mert az álomban biztos voltam benne, hogy egyrészt nagyon fontos dolgokat akartam elmondani Ivánnak, melyeket végül nem tudtam közölni vele, mert ti utánam kiáltottatok, másrészt ugyanott, az álomban már nem emlékeztem azokra a nagyon fontos dolgokra, csak a mondókám kezdetére: „egy sor hallgatólagosan ellentmondásos bizonyosság”. Milyen fantasztikus feltárulást hordozott magában ez a kifejezés, amely most elég banálisnak és stilisztikailag bizonytalannak tűnik! Ugyanis nagyon jól tudom, mire céloztam. És ha nem kezdtek el kiáltozni, legalább néhány ilyen „hallgatólagosan ellentmondásos bizonyosságot” elmeséltem volna Ivánnak. Például ott van Laura, az a iaşi-i lány. Megvolt, és még mindig megvan a maga egyéni nyilvánvalósága. De nemcsak ő. Ott volt, például... Ott volt... Szóval ott volt például az, hogy mennyire szerettem a filozófiát...

Hirtelen elhallgatott, beletúrt a hajába. Aztán elgondolkodva dörzsölgetni kezdte a homlokát.

- Az bonyolult - mondta Zamfira. - A filozófia bonyolult... - A legbonyolultabb - vette át a szót Iliescu. - Azért, mert sehogy sem

lehet rájönni az értelmére... Darie szórakozottan fejébe nyomta a sisakját. Komor, szinte rideg hangon

folytatta:

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 264

- Még különösebb, hogy akkor, az álomban igazam volt. Elfelejtettem. Nem jutott eszembe, mit akartam mondani Ivánnak. Nyilván, hogy úgy mondjam, megihletett a jelenléte, valószínűtlen haláltusája, az, ahogyan saját, teljes magányának börtönében haldoklott. Valószínű, hogy Iván példája rávilágított saját emberi mivoltomra, bár természetesen ezt nem fogtam fel. Egyszerűen azt akartam tenni, amit mondtatok nekem, szóval tartani, beszélni hozzá, bármit, csak ne haljon meg.

Elhallgatott, mert észrevette, hogy letért az ösvényről, és a kukoricaszárak közt lépked nehézkesen. Hátranézett. Zamfira néhány lépésnyire mögötte haladt.

- Gyerekek, ti tudjátok, merre megyünk? Mert erre eltévedünk a kukoricásban...

- Erre van az út, diák úrfi - mondta Zamfira közelebb érve. - Ha az ösvényen megyünk, a végén még belebotlunk egy orosz járőrbe. Itt, a kukoricásban megyünk tovább éjfélig, aztán pedig az Úr segedelmével kiérünk az országútra az oroszok háta mögött, és követjük őket virradatig. Aztán újra bemegyünk a kukoricásba, és megpihenünk.

Néhány lépésnyire tőlük, baloldalt Iliescu megállt, és intett nekik. - Legyünk óvatosabbak! - suttogta. - Szóródjunk szét kissé, hogy ne

dúljuk fel a kukoricást! Legalábbis amíg teljesen be nem sötétedik. Utána könnyebb dolgunk lesz... Diák úrfi, maga maradjon kettőnk között! - mondta, és közelebb jött. - Nézzen hol balra, hol jobbra, figyelje a kukoricaszárak hajladozását! Ha meg akar állni, hogy kifújja magát, füttyentsen halkan, és akkor mi is megállunk, és megvárjuk...

Darie felfigyelt rá, hogy arrafelé kevesebb a tücsök, de az is lehet, hogy a közeledtükre némultak el. Besötétedett, de a még mindig forró levegő nem mozdult. Fullasztó, keserű por szállt fel a száraz levelekről, amelyeket megérintett. Igyekezett úgy átbújni a szárak között, hogy lehetőleg ne nagyon érjen hozzájuk, de a hátizsák és a karabély megakadályozta ebben. Állandóan száraz göröngyökbe botlott, bakancsa pedig néhányszor beleakadt valamilyen vékony szárú, kusza gyomnövénybe, és ahogy kirángatta, a növény is kifordult gyökerestől. Ilyenkor alaposan megzörgette a szárakat, mire belepte a por, és apró éjjeli lepkék csapódtak az arcának.

Körülbelül negyed óra múlva füttyentést hallott. Megállt. Jobbra-balra nézett, de nem látott semmit. Mélyet lélegzett, majd hátrabillentette fejét, és az eget bámulta, amely kezdett kitisztulni, és egyre több csillag jelent meg rajta. Lassan, mélyeket lélegzett, és várt. Újabb füttyentés, majd nagyon közelről, balról Iliescu hangját hallotta:

- Indulunk, diák úrfi!

265 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── - Így mentünk majdnem éjfélig. Fáradt, éhes és szomjas voltam, de ez nem számított, viszont állandóan azon morfondíroztam, mi lesz velünk virradatkor vagy másnap, a legjobb esetben harmadnap. Amióta bementünk a kukoricásba, az volt az érzésem, hogy visszafelé, a híd irányába megyünk, ahol előző nap csak valamilyen csoda folytán maradtunk életben. Megértettem, hogy ha Zamfira feltevése helyes, és az oroszok valóban irányt változtattak a német légitámadás után, akkor nem mehetünk be a faluba. Az orosz menetoszlop nagy része letért a főútról, és szétszéledt a közeli falvakban. De nem értettem, miért kell újra a híd felé mennünk. Természetesen bíztam tájékozódási képességükben. Mindketten biztosak voltak benne, hogy a jó irányba megyünk. Zamfira figyelmeztetett, hogy az oroszok háta mögött kell elosonnunk, de az volt az érzésem, hogy visszafelé megyünk ahelyett, hogy követnénk őket...

- Bevárjuk a többieket is, vagy útnak indulunk? - kérdezte, miután a sziklák között szétszórt fenyők felé nézett. Egyikük sem látszott.

- Azt javaslom, várjuk meg őket! - mondta Arhip, aki hátizsákjának támasztotta a fejét. - Őszintén szólva ez a legutóbbi hegyfal kimerített. Néhány éve nem jártam már erre. Az Ómul felől mentem fel a Királykőre. Elfelejtettem, hogy errefelé ilyen meredek az emelkedő... És hallani akarom a történet végét is. Kíváncsivá tett... - mondta.

Darie megkereste cigarettáját. - Laura természetesen biztos benne, hogy Iván valamilyen módon

megáldott minket, és ez az áldás szerencsét hozott nekünk. - Ne gyújtson rá! - vágott a szavába Arhip. - Váljon! Fáradt még. Magát is

kifárasztotta ez a mászás. Darie szót fogadott. Visszatette a cigarettát a zsebébe. - Az a furcsa, hogy egyetlen pillanatig sem merült fel bennem, hogy mit

keres ott a súlyosan sebesült Iván, egyedül a kukoricatáblák közepén, ahol nem is voltak harcok. Azt a helyet a német vadászgépek nem is lőtték még. Ki sebesíthette meg olyan súlyosan, hogy mozdulni sem tud? Az ajkait is alig tudta mozgatni. Hogyan fordulhatott elő, hogy csak kevés vért vesztett, mivel mellette alig nedves a föld? Hol van a puskája, hol van a hátizsákja? Csak a nadrágja zsebében volt egy revolver, az is üres. Semmi más. Zamfira alaposan átkutatta. Azt remélte, talál valamit, egy személyi igazolványt, valamilyen levelet vagy fényképet. Mivel biztos volt benne, hogy Iván megáldott minket, ki akarta deríteni a nevét, hogy később értesíthesse a családját arról, hová temettük el. De semmit sem talált.

Megint elővette a cigarettáját. - És egyikünk sem tette fel a kérdést: mit keres itt Iván? Hogyan jutott

ide? - Minden világnak megvan a maga szerkezete és logikája - mondta Arhip.

- Maga is tudja, hogy kétféle ellentmondás és következetlenség létezik: az, amely a viszonyítási rendszer belsejéből nézve is nyilvánvaló; és az, amely következésképpen tálja fel magát, amelyről csak akkor derül ki, hogy

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 266

ellentmondás vagy következetlenség, amikor a rendszeren kívülről szemléljük.

Darie cigarettázott, és elgondolkodva hallgatta, amit mond. Némi szünet után azt mondta:

- Furcsa, de most, hogy jobban szemügyre veszem magát, feltűnik, mennyire hasonlít Ivánra. Bár látszólag semmilyen tulajdonsága nem emlékeztet rá. De ismétlem, és hangsúlyozom: ez csupán a látszat...

Arhip talán most először nézett rá komolyan, érdeklődéssel. Elmosolyodott:

- Mondhatnám, hogy számítottam erre a megjegyzésre. Magát bizonyos értelemben még mindig gyötri Iván titka, és tudatosan vagy sem, minden eszközzel megpróbál a titok mélyére ásni, kideríteni az üzenetét. De Iván elérhetetlen. Nem azért, mert meghalt, hanem azért, mert amikor még élt, alig tudott beszélni, és maga azt a kevés szót sem értette, amely elhagyta ajkát, mert nem tudott oroszul. Iván tehát elérhetetlen, maga pedig minden szembejövő idegenben őt próbálja felfedezni. Az utolsó ilyen, akivel öt-hat órával ezelőtt találkozott, én vagyok. Szóval tökéletesen értem: maga készen állt arra, hogy megkérdezze, szerintem mi zajlott le Iván gondolataiban. Nem haragszom. Kérdezzen csak, én pedig megpróbálok válaszolni!

Darie zavartan nevetett, aztán vállat vont, és keresett egy követ, amelyen elnyomhatná a cigarettáját.

- Technológusok, szociológusok, pszichológusok - nagyon furcsa emberek maguk. Nem hiszem azonban, hogy mindig minden olyan egyszerű, amilyennek maguk látják. Őszinte leszek. Amikor azt mondtam, hogy maga hasonlít Ivánra, ebben a felismerésben nem az a remény kavart fel leginkább, hogy esetleg a maga segítségével sikerül rájönnöm, mi ment végbe akkor Iván gondolataiban. Inkább abban reménykedtem, hogy kettejük jelképes azonosítása lehetővé tette volna nekem, hogy kiderítsem az „egy sor hallgatólagosan ellentmondásos bizonyosság” kifejezés rejtélyeinek összefüggéseit. Ezzel magyaráztam meg Ivánnak, mi minden történt velem november 8-a után. Akkor úgy tűnt, sikerült megfogalmaznom az emberi lét titkát. Mint egy egyszerű elsőfokú egyenletben...

- Még mindig Ivánról beszélgetnek? - kérdezte a hátuk mögött hirtelen feltűnő Laura. - Mire jutottak?

- Hát te meg merre jöttél? - kérdezte meglepetten Darie. - Hogyan lehet, hogy nem vettelek észre?

- Vásárolni voltam - válaszolta, és megkönnyebbült sóhajjal leült. - Teljesen kimerültem... - A többiek hol vannak? - kérdezte Darie körülnézve. - Mindjárt itt lesznek ők is. Adela megállt a bódénál újságot venni, az

orvos, anya és a többiek pedig benéztek a szomszédokhoz, hátha adnak még egy kevés fát kölcsönbe. Mert hideg lett, és mintha havazni készülne...

Darie arra eszmélt, hogy mindkét kezével a fotel támláit simogatja. Titokzatosan elmosolyodott.

267 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Egyszer majd el kell mondanotok ennek a fotelnak a történetét - mondta. - Úgy érzem, ahányszor Iván szóba kerül, pontosabban ahányszor ebben a fotelban üldögélve eszembe jut, vagy álmodom, vagy pedig álomból ébredek...

- Ezúttal egyik sem igaz - szólt Arhip. - Mit akar mondani? - nézett rá izgatottan Darie. Arhip vállat vont. - Hogyan lehetne ezt másképp mondani? Maga összerakta ezt az „egy sor

hallgatólagosan ellentmondásos bizonyosság” kifejezést, de nem tűnt túl lelkesnek. Akkor hát próbálkozzunk még - mondta távolodva próbálkozzunk...

Figyelte, ahogy távolodik, közben pedig szomorú és dühös volt, hogy semmit sem tud mondani.

- Alors, nous sommes foutus! - suttogta. - II n’y a plus d’espoir. Foutus pour l'etemité!...

- Nous sommes foutus! - sziszegte Darie, amikor Zamfira intett nekik, hogy induljanak. - Foutus pour l’étemité!

Kiértek egy rossz, gödrös szekérútra, mely a kukoricatáblák között kígyózott. Úgy tűnt, a tücskök megint egyszerre rázendítettek körülöttük. Most, hogy sikerült kijutniuk a kukoricásból, levették a sisakjukat; Darie a kezében fogta, a másik kettő a hátizsákra akasztotta. Kezdett csillogni az ég, de az éjszaka hűvössége még nem érződött.

- Nagyon hallgatag, diák úrfi - mondta Zamfira. - Biztosan nagyon fáradt...

- Éjfél elmúlt, most már bátrabban beszélgethetünk - mondta Iliescu. - Amíg ki nem érünk az országútra. Ott megint vigyáznunk kell...

Darie megtalálta a zsebkendőjét zubbonya felső zsebében. Sűrűn tö-rölgette homlokát és arcát.

- Gyerekek, biztosak vagytok benne, hogy ez a jó út? - kérdezte később. - Ez az, diák úrfi - nyugtatta meg Zamfira. - Nézze a csillagokat! Csak

egy kis kerülőt tettünk, hogy ne a faluban kössünk ki, de amúgy ez a jó irány. Követjük az oroszokat...

Menet közben Darie a csillagos égre nézett. - Harmincöt perccel múlt éjfél - mondta. - Ha nemsokára kiérünk az

országútra, és minden rendben lesz, majdnem négyig gyalogolhatunk. Azt mondtátok, akkor megint el kell tűnnünk a kukoricásban. De mi van akkor, ha tíz-tizenkét kilométerrel odébb búza-, zab-, repce-, vagy ki tudja, milyen földek lesznek? Akkor hová bújunk?

- Maga csak ne aggódjon, diák úrfi! - mondta Iliescu. - Én már jártam itt idén tavasszal, amikor kibújtak a növények. Egész Ukrajna ilyen: néhány kilométer hosszú kukoricatáblák, aztán néhány kilométernyi búza- vagy rozstáblák vagy ilyesmi, aztán megint kukorica.

- A víz lesz a nagyobb gond - tette hozzá Zamfira. - Lehet, hogy nem találunk vizet, sehol sem lesz egy elhagyott kút vagy egy tócsa a mezőn,

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 268

lehet, hogy egy-két napig semmit sem találunk. Eleinte nehéz lesz, de az Úr segítségével sikerül majd. Ismerek füveket, és vannak gyökerek is, és hátha találunk néha egy-egy zsenge kukoricacsövet is... Megoldjuk, ne aggódjon! - ismételte.

- Majd azt esszük, amit ma éjjel - folytatta Iliescu. - Kukoricát. Kár, hogy kissé fonnyadt, és nem rakhatunk tüzet, hogy parázson megpirítsuk, de így is jó. Elűzi az éhséget.

Darie éppen zsebre akarta tenni a zsebkendőt, amikor egy gödörbe lépett. Majdnem elesett, hátizsákja a nyakába zöttyent. Zamfira elkapta a karját.

- Hála istennek! Nagyon nem lett volna jó, ha éppen most ficamodik ki a bokája.

- Azt mondják, jó jel, ha nem esel el, amikor gödörbe lépsz - mondta Iliescu.

Darie a zsebébe gyömöszölte a zsebkendőjét. Mosolygott. - Ha már szóba került a gödör, már régóta meg akartam kérdezni, miért

kínlódtatok azzal az óriási gödörrel. Szóval miért ástatok Ivánnak olyan nagy gödröt?

- Nem volt nagy, diák úrfi - mondta Zamfira. - Keresztényi gödör, mint a többi.

- Amikor ásni kezdtetek, több mint kétméternyire voltatok egymástól. Mintha egy egész őrjáratot akartatok volna eltemetni.

És nevetni kezdett. Hirtelen széles jókedve lett, mintha szomjúsága és fáradtsága egy varázsütésre eltűnt volna. A másik kettő is nevetett, bár Darie rájött: inkább azért, hogy a kedvében járjanak.

- Isten őrizz! - mondta végül Zamfira. - De tudja meg, hogy nem volt kétméteres...

- Végiggondoltam - mondta Iliescu. - Maga nem is láthatta, diák úrfi, hiszen bement a kukoricásba.

- Az később volt, amikor észrevettem a közeledő német gépeket. De abban a pillanatban, amikor feltűntek a messzeségben, és megszólaltak az orosz aknavetők is, láttam, hogyan ástok, nagyon is jól emlékszem erre.

- Mondja csak el Zamfira! - szólt félénken Iliescu röviddel később. - Mondja el ő, hogyan is volt! Alighogy kipróbáltuk a földet a lapátokkal,

és amikor feltűntek az első német gépek, intettem nekik, mert lőni kezdték a kukoricatábla szélét. És kerestük magát, mert féltünk, hátha véletlenül eltalálta egy golyó. Ott találtunk magára, ahol később felébresztettük. Hagytuk pihenni, és csak utána mentünk vissza megásni a gödröt. Amikor közeledett a gépek második hulláma, olyan negyed órával később majdnem kész volt a gödör, és messziről integettünk nekik a lapátokkal, de ők is észrevettek, és nem lőttek ránk... Nem így volt, Zamfira?

- Úgy volt, ahogy Iliescu mondja - erősítette meg Zamfira. Darie megint nevetni kezdett. - Annál jobb. Ez azt jelenti, hogy még elalvás előtt álmodni kezdtem. Volt

már ilyen máskor is.

269 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

Aztán szórakozott hallgatásba burkolózott. Negyed órával később Iliescu enyhén meggörnyedve előresietett, mert a kukoricás ritkulni kezdett, és satnyábbak voltak a szárak is. Intett nekik, hogy óvatosan kövessék.

- Kiértünk a mezőre - suttogta Zamfira. - Az országút közvetlenül előttünk kell, hogy legyen, és nem is túl messze. Engedjen előre, diák úrfi...

Két órája gyalogoltak szétszóródva a mezőn. Hamar az országúthoz értek, de nyomban át is szaladtak rajta, mert a hátuk mögül rengeteg, leoltott lámpával közeledő orosz kamion dübörgése hallatszott. Kristálytiszta, hideg éjszaka volt. Az ég mintha alábbszállt volna, csillagok borították, és egyetlen, átlátszó felhő úszott rajta messze előttük, nyugat felé. Időnként enyhe szellő támadt, amely kiszáradt fű illatát és benzinszagot hozott.

Messziről észrevette a magányos fát, és röviden füttyentett nekik, hogy menjenek oda pihenni. Zamfira azonban intett neki, hogy kövesse őt.

- Nous sommes foutus! - sziszegte Darie. Köpni szeretett volna, mint Iliescu, de kiszáradt a szája, és abban a

pillanatban meglepetten, szinte rémülten érezte, hogy fázni kezd. Igyekezett meggyorsítani lépteit, de szinte már azt sem érzékelte, milyen gyorsan megy. Arra eszmélt, hogy fut, jobb kezében a karabély, baljával pedig a hátizsákot fogja, hogy ne táncoljon a hátán. Fáradtan megállt; többször is nagyot sóhajtott.

- Mitől félt, filozófus úr? - suttogta valaki. Ijedten hátranézett, és észrevette Procopiét. Mosolyogva állt a fa mellett.

A kutya is ott volt. - Mitől félt? - ismételte meg a kérdést, mert látta, hogy Darie kővé

meredten néz rá. - Mit keres maga itt, doktor úr? Hogy került ide? Fáradtsága egyszeriben elpárolgott, egészen felélénkült. Odasietett. - Hol van az egysége? - kérdezte, amikor odaért. De abban a pillanatban

rájött a tévedésre, és zavartan mentegetőzni próbált: - Sötét van, nem ismertem fel. Arhip úrhoz van szerencsém. Viszont még

most sem értem, mit keres itt. Még mindig a képletet keresi, még mindig keresi?

A másik továbbra is derűsen, de ironikusan mosolyogva nézett rá. - Kérdeztem valamit, filozófus úr, és úgy látom, nem akar válaszolni. Azt

állította, maguk elpusztíthatatlanok. Akkor mitől félt? - Iván! - suttogta Darie. - Nem az a nevem, de nem haragszom. Úgy szólít, ahogy akar. Szólítson

Ivánnak. Darie közelebb lépett. - Tehát tudtál románul, de nem szóltál nekünk. Hagytál kínlódni minket...

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 270

- Most már minden nyelvet értünk - vágott a szavába Iván. - De már nincs jelentősége, mert már nincs szükségünk rájuk... Maga mégis azt mondta, hogy elpusztíthatatlanok vagyunk. Nem kellett volna félnie...

Darie zavartan a homlokára tette kezét. - Nem féltem. Hirtelen kirázott a hideg, és nem tudtam, mi bajom, és

akkor futni kezdtem... Ennyi történt... Iván hosszan, rokonszenvvel nézte, és újból elmosolyodott. - Szépen szólt hozzám a múltkor, tegnap, tegnapelőtt... szóval akkor.

Főleg azért tetszett, mert megértette - és milyen fiatalon! -, hogy elpusztíthatatlanok vagyunk.

- Szóval mindent megértett - suttogta Darie. - Csak a maga kétségbeesését nem, filozófus úr, attól való félelmét, hogy

sosem fog megpihenni. Miért akar maga pihenni? Épphogy elkezdtük. Mi van mögöttünk? Lehet, hogy egymillió év sem, sőt! Ha a homo sapienstői számítjuk, csak néhány tízezer év. És nézzen előre: évmilliárdok!...

Darie meglepetten, összpontosítva figyelt. - Évmilliárdok - ismételte suttogva. - Tudom, tudom, de mihez kezdjünk

velük? - Keltsük életre a Földet, aztán a Naprendszert, a galaxisokat, meg ami

még ott van, csak nem tudunk róla! Keltsük életre őket, vagyis támasszuk fel, és ébresszük fel a szellemet, amely elidegenülten ott rejtőzik minden életformában! Áldjuk meg az egész Teremtést, ahogy néhányan maguk közül nevezik!

- Tehát Zamfirának igaza volt. Minket is megáldottál. - Igen is, meg nem is. Ahogy dr. Procopie mondta nagyon helyesen... - Honnan ismeri maga Procopie doktort? - vágott a szavába Darie. Iván furcsán, már-már meglepetten nézett rá, aztán elmosolyodott, és vállat vont. - Mindent tudunk már. Pontosabban mindent, ami érdekel minket. Maga

pedig érdekel engem, mert megsajnált, és beszélt hozzám. És Zamfira és Iliescu is érdekel, mert azon fáradoztak, hogy a faluba vigyenek, aztán pedig eltemettek; nem mintha érdekelt volna, hogy eltemetnek-e vagy sem, de meghatott a gondoskodásuk...

Darie hirtelen dörzsölni kezdte a homlokát. - A társaim! Hol lehetnek a társaim? - suttogta. - Odébb, a mezőn, magát várják. Ne aggódjon, ők is pihennek! Egyébként

nem tartom fel sokáig, mert hamarosan mennem kell. Csak beszélgetni akartam még magával. Olyan ritkán találkoztunk az utóbbi időben, a kukoricatábla szélén, csak akkor nem ismertük fel egymást, nem beszélhettünk, Machedonnénál, aztán a hegyekben, a Királykő alatt... Volt idő, amikor gyakrabban találkoztunk.

Darie hirtelen ráeszmélt, hogy nevet. Zavartan válaszolt:

271 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Ne haragudjon, amiért ellentmondók, de biztos vagyok benne, hogy téved. Procopiéval és Arhippal nemrég ismerkedtem meg, magával pedig tegnap vagy tegnapelőtt találkoztam, ahogy mondta, a kukoricás szélén.

- Régóta ismerjük egymást - vágott a szavába Iván -, meg se merem mondani, mióta. De csak akkor ismerjük fel egymást, amikor már túl késő.

Darie nagyon figyelmesen nézte. És mint mindig, amikor érdekelte a beszélgetés, gépiesen a zsebébe nyúlt a cigarettáért. Ezúttal azonban megelégedett a mozdulattal.

- Azt hiszem, értem, mit akar mondani - szólt fejcsóválva. - Végül is néhány hónap, vagy néha még annál is kevesebb idő is elegendő ahhoz, hogy egy élet, egy teljes emberi életút kifejlődjön, beteljesedjen és véget érjen.

- És különös, hogy mindig ugyanazok a kérdések merültek fel a beszélgetéseink során - folytatta Iván. - Például a hallgatólagosan ellentmondásos bizonyosságok sora. Hányszor és hány nyelven beszéltél nekem erről...

Darie mélabúsan szólt közbe: - Az a baj, hogy nem jut eszembe, mit akartam mondani ezzel.

Pontosabban már nem emlékszem a folytatásra. Elkezdtem ezt a mondatot, egy egész rendszert készültem feltárni magának, amikor szólítottak a fiúk, és elvesztettem a fonalat.

- Mindent elmondott, amit kellett. Amit egyelőre el kellett mondani - hangsúlyozta sokatmondóan. - A többit majd elmondja később. Nekem már elmondta, és majd meglátja, hogy magának is tetszeni fog, amikor újra felfedezi...

Rokonszenvvel nézett rá, de pillantásában volt valami ironikus, már-már kihívó.

- Amikor magát hallgatom, Iván, az az érzésem, hogy Arhip beszél. Amikor legutóbb beszéltem vele...

- Mikor volt az? - vágott a szavába Iván. - Hány száz éve vagy hány hónapja? Melyik életben?... Ne értsen félre! - tette hozzá, mert Darie komoran, értetlenül nézett rá. - Nem az időről van szó, hanem a maga által oly előszeretettel emlegetett, hallgatólagosan ellentmondásos bizonyosságok közti eltolódásról. Elnézést, amiért közbeszóltam

- mondta kis idő múlva, mert Darie egyre csak hallgatott. - Egyszer már megtettem ezt, már nem emlékszik rá, mert túl nagy az eltolódás a bizonyosságok között. Akkor történt, amikor maga éppen arra készült, hogy elmagyarázza nekünk, milyen értelemben használta az agnostos theos kifejezést. Maga előtt, mint valami belső képernyőn, ott volt Iván képe, akit valamiképpen saját testébe temettek el. És azt akarta mondani, hogy néha így néz ki az Úristen, a Legfőbb Szellem, aki fogságba esett, az Anyag ejtette foglyul, és megvakult, elidegenedett, saját magáról sem vesz tudomást. De milyen Úristen volt ez? Mindenesetre nem Szent Pál Úristene, és nem is a görögöké. Maga a gnosztikus mítoszokra gondolt, a Szellemmel és az Anyaggal kapcsolatos indiai felfogásokra.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 272

- Persze, persze. Ezt mondta Procopie is. - Mindazonáltal volt némi igazság a maga hasonlatában, de csak ha

teljesen más szemszögből vizsgáljuk a dolgokat. A Szellem mindig az Anyagban bújik meg, de csak később derül majd ki, hogy milyen szerepben van ott - fogolyként, vagy csak időlegesen, mert aktív, és még sorolhatnám. Egyébként éppen ez a Titok, a nagybetűs Titok, amellyel mindannyian szembesülünk, a találós kérdés, amelyet kérlelhetetlenül minden embernek feltesznek: hogyan lehet felismerni a Szellemet, ha elbújik az Anyagban, vagyis ha tulajdonképpen felismerhetetlen? És mi is ilyenek vagyunk, mind ilyenek vagyunk, filozófus uram: nemcsak el-pusztíthatatlanok, ahogy maga mondta, hanem felismerhetetlenek is... De látom, hogy várják magát - tette hozzá elfordítva fejét.

A hajnali derengésben, húszméternyire, a mező közepén Darie észrevett egy ismerős árnyképet, amelyet azonban mégsem tudott azonosítani. Sokkal távolabb, az országút felé, amelyen azon az éjszakán átkeltek, szórványos csoportok vonultak lassan, mintha tétováznának.

- Nekem is mennem kell - mondta Iván. - Engem is várnak ott. Kelet felé mutatott. Darie azonban hiába fürkészte a messzeséget, nem látott semmit. A kutya lassan, lehajtott fejjel elindult, és akkor Darie

hirtelen felismerte, és boldogan elmosolyodott. A kutyára mutatva suttogta Ivánnak:

- Ő felismerte magát. Ő volt az egyetlen, aki felismerte magát... Iván komoran a szemébe nézett: - Próbálja meg maga is, filozófus uram! Próbálja meg legközelebb! Mikor

lesz az? És hol? Valamilyen iaşi-i szalonban vagy Tokióban vagy a hegyen vagy egy kórházban vagy egy másik bolygón? Ha én előbb ismerném fel magát, akkor intenék, de én sem fogom felismerni magát, és ha mégis felismerném, és intenék, nem fogja megérteni. Ez a helyzet, filozófus uram, a magunk számára is, és egymás számára is felismerhetetlenek vagyunk...

Lassan, gondolataiba merülve elindult, aztán megállt, mert észrevette, hogy Darie követi.

- Nem - mondta mosolyogva - ez a mi utunk. A maga útja arra vezet - és nyugat felé mutatott. - Siessen. Várják... Egy intéssel elbúcsúzott tőle, aztán megfordult, és komótosan elindult a

mező felé. A kutya előtte poroszkált.

Hirtelen eszébe jutott Zamfira és Iliescu, ezért meggyorsította lépteit. Érezte, hogy pillanatokon belül kivilágosodik, mert már elég jól látszott a minden irányban nyújtózkodó, végeláthatatlan mező. Az ég felhős volt, nem látszottak a csillagok. Olyan volt, mint a köd a hegyekben. A fához közeledve egyszer csak megpillantotta a hadnagyot.

273 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ──────────

- Az előbb nem ismertem fel, hadnagy úr - mondta zavartan. - Sötét volt még.

- Nem siettem. Hallgattam a beszélgetésüket, engem is érdekelt. Maga sokat tanult Ivántól. Valószínű, hogy valamikor ő is filozófus volt - tette hozzá mosolyogva. - Most viszont sietnünk kell. Várnak a többiek.

Az országút felé indultak. - Igaz is, mitől féltem? - kiáltotta hirtelen Darie. - Régóta tudtam, hogy

elpusztíthatatlanok vagyunk. És mégis - folytatta elgondolkodva némi szünet után-, és mégis...

Akkor felismerte a szakaszt, és megállt. Attól félt, erőt vesz rajta a meghatottság.

- Szóval maga is jön, diák úrfi - mondta Manóié mosolyogva. - Láthatja, megint összegyűltünk, majdnem mindenki...

Abban a pillanatban megint eszébe jutott Iliescu és Zamfira. Hátranézett. - A társaim! - suttogta izgatottan. - Előrementek - nyugtatta meg a hadnagy. - Mindenki úgy jut haza, ahogy

tud - tette hozzá mélabúsan. - Mi előbb a folyam felé indulunk, ott várjuk be a többieket...

Darie hirtelen rájött, hogy egy ideje menetelnek, de nem tudta, mikor indultak el. Jókedvűen vállat vont, és meggyorsította lépteit. A szakasz mellé ért. Nem hallotta, de tudta, hogy beszélgetnek, mert értette, amit egymásnak mondanak. Az ég továbbra is szürke volt, de elég világos is, és bármerre nézett, mindenfelé szétszóródott csoportokat látott. Szótlanul, kimért léptekkel meneteltek, de érthetetlenül gyorsan. Többször is megállt, és hátranézett. Ameddig a szem ellátott, ugyanaz a mező húzódott a borult, szürke ég alatt, csak néhány magányos fa állt nagy távolságokra egymástól. Hirtelen különösnek találta, hogy nem hall sem madárhangot, sem repülőgépzajt, még az orosz kamionok fojtott dübörgését sem, amelyeket nemrég látott vonulni az országúton.

- Ez Ukrajna - mondta mellette a hadnagy. - Lehet, hogy ők szépnek tartják, mert az ő országuk. De meglátod majd, hogy néz ki a miénk, amikor hazaérünk.

- Sok van még odáig? - kérdezte Darie, de abban a pillanatban rájött, hogy felesleges kérdést tett fel, mert tudta, hogy bizonyos értelemben már ott vannak.

Nevetni szeretett volna, és bocsánatot kérni, de megszólalt a hadnagy: - Sok, de mégsem. Állítólag a folyamig nehezebb lesz. De tudod, a mi

hadosztályunk Olténiából jött. Az emberek haza akarnak menni, mindenki a maga falujába... Pihenni akarnak - tette hozzá, és megint mosolygott.

Darie leküzdhetetlen szenvedéllyel kérdezte: - És azután? Mi lesz velünk hazatérésünk után, Iaşi-ban, Bukarestben,

Olténiában? Mert mondtam magának: elpusztíthatatlanok vagyunk. Ivánnak is elmondtam ezt, és igazat adott nekem. És elmondtam Zamfirának is, és Zamfira a maga módján, Zamfira és Iliescu...

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 274

Hirtelen elhallgatott, mert húszméternyire előttük megpillantotta őket. Lassan, hatalmas erőfeszítéssel meneteltek, mert karabélyokon vitték a sebesültet, és a kukoricás mellett haladó út nagyon gödrös volt, és fulladoztak a nyári kora délután forró porától. Kiabálva futott utánuk:

- Bolondok vagytok, gyerekek, őrültek vagytok! Kezditek elölről? Nem volt elég Iván, most találtatok egy másikat?

Melléjük ért, és kővé meredten látta, hogy ő maga hever a két karabélyon, arcán véres zsebkendő, kigombolt zubbonya alól kilátszik véres, tépett inge.

- Mi történt? - suttogta. - Mi van velem? Abban a pillanatban megálltak, és nagyon óvatosan letették az út szélére.

Zamfira keresztet vetett. - Hála istennek magához tért, diák úrfi - suttogta zihálva. - Mondtam, hogy így lesz - szólt Iliescu. - Iván vodkája. - Szerencsénk volt - vette vissza a szót Zamfira -, hogy részegen aludtak,

amikor odaértünk. Mindent elhoztunk, amit csak találtunk - vizet, vodkát, dohányt. - De mi történt velem? - suttogta ijedten Darie. - Megsebesültem? - Balszerencse - mondta Zamfira. - Megbotlott, elesett, és elsült a

karabélya. A golyó átfúrta a hónalját. Semmiség, de maga elájult, és mire megtaláltuk, sok vért vesztett. Ha ott, helyben rögzítjük a karját, nem lenne gond...

Darie körülnézett. A kukoricatáblák között voltak, az út mellett, felettük pedig ugyanaz a finom, keserű, fojtogató por szállingózott, amelyet mintha mindig is ismert volna, csak most forróbb volt, mint korábban bármikor. Sértetlen kezével cigarettáját kereste a zsebében. Szakadt, összepréselt csomagot vett elő, mire Iliescu átnyújtotta neki az orosz csomagot, megvárta, hogy kivegyen egyet, aztán tüzet adott neki. Néhány szippantás után Darie így szólt:

- Gyerekek, ti nagyon jó és odaadó emberek vagytok, és elég sokat fáradoztatok velem. Most teljesítitek a parancsomat. Engedelmeskednetek kell, mert ez az utolsó parancsom...

Nagyot szívott a cigarettából, hogy leplezze meghatottságát. - Katonák vagyunk, mindnyájan szembesültünk a halállal. Legalábbis én

elmondhatom, hogy saját szememmel láttam. Nagyon őszinte leszek: nem félek a haláltól. De mondok még valamit: nekem nincs szerencsém, mióta az eszemet tudom, üldöz a balszerencse.

- Igen - szólt közbe Laura -, elég volt említeni nekik a balszerencsét meg a rossz előjeleket, és rögtön mindketten egyszerre a szavába vágtak, és ijedten felemelték karjukat, mintha valamilyen istenkáromlás hangzott volna el. Egyébként igazuk volt - tette hozzá, és ránézett. - Mert három éve

275 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── ismerkedtünk meg, bizonyos értelemben eljegyeztük már egymást. Ha a filozófus úr szerint ez balszerencse meg rossz előjel...

Darie folytatta: - Tény, hogy már nem hallgattak rám, amikor azt kértem, hogy lőjenek

agyon, vagy töltsék meg a karabélyt, és adják nekem. Azt mondtam nekik, ha mindenáron akarják, azt is megengedem, hogy megássák a síromat, ugyanúgy, mint az Ivánét. És még sok mást is javasoltam nekik: hogy beszélgessünk estig, hogy elmagyarázhassam nekik, mit kell majd mondaniuk, amikor Iaşi-ba érnek, és kivel kell először beszélniük... Mindhiába. És attól tartok, akkor elfogyott a türelmem, és fenyegetőzni kezdtem.

Kivett még egy cigarettát, Iliescu pedig alázatosan, könnyes szemmel tüzet adott neki.

- Haditörvényszék elé kerültök - folytatta váratlanul határozott hangon. - Ha a zászlóaljhoz érünk, azonnal kérni fogom, hogy hadi-törvényszék elé állítsanak titeket parancsmegtagadásért és a felettes megsértéséért.

- Legyen az Úr akarata szerint - mondta Zamfira, de nem mert felnézni. - A haditörvényszéken is vannak jó emberek. Majd azt mondjuk nekik, hogy a kötelességünket teljesítettük.

- Elmondjuk, hogy maga túl sok vért vesztett, és lázas volt, és talán ezért kérte, hogy újratöltsük a karabélyt, mert nem volt magánál, legyengült, éhes és kimerült volt.

Darie néma elkeseredéssel nézett rájuk, aztán elhajította a cigarettát, és hirtelen felállt. Határozott léptekkel a hadnagyhoz ment.

- Mit tegyünk velük, hadnagy úr? Nem akarják végrehajtani a parancsokat...

A hadnagy hosszú ideig nézte őt, mintha megpróbálta volna felismerni, aztán vállat vont, és újra útnak indult. Darie gyors léptekkel utolérte.

- Darie vagyok, hadnagy úr, T. R. Darie Constantin diák az ön századából. Ön jól ismer engem. Ma éjjel is beszélgettünk a mezőn, miután elköszöntem Ivántól.

A hadnagy megállt, és rokonszenvvel, de szigorúan ránézett. - Darie - mondta lassan, hangsúlyozva minden egyes szót -, hat vészterhes

nap után magának tudnia kellene, mi az a parancs.

- Szerintem ez a legkevésbé érthető mondat - szólt közbe újra Laura. - Mit akart mondani azzal, hogy tudnod kellene, mi az a parancs?...

* * *

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 276

- Iaşi, Toamnei utca 11. Toamnei utca 11! Hányszor elismételtem nekik ezt a címet, nehogy elfelejtsék, vagy összetévesszék sok más címmel, amelyeket a rengeteg haldokló sebesült suttogott el nekik az utolsó hónapokban. Mert ők második éve voltak a fronton, és már számtalan szakaszhoz osztották be őket, amelyeket sorban megtizedeltek júliusig, amikor a maradékból megalakult az a szakasz, amelynek én voltam a parancsnoka, és amelyet - ahogy a hadnagy mondta - csupán hat vészterhes nap alatt szintén megtizedeltek. Iaşi, Toamnei utca 11. n-es szám...

- Laura kisasszonyhoz - mosolygott fejcsóválva Zamfira. - Ne aggódjon, diák úrfi, mert ha maga előtt érünk haza, első utunk odavezet! Megmondjuk majd neki, hogy hamarosan maga is megérkezik, mégpedig alhadnagyi rangjelzéssel.

- Ne mondjátok ezt! - szólt közbe Darie. Ne szóljatok a rangjelzésről! Mondjátok azt, amire megkértelek titeket!

Hirtelen úgy érezte, teljesen kimerült. Ránézett sebesült karjára. Állandóan úgy érezte, vérzik, időnként pedig az volt az érzése, hogy ez már régóta tart, hogy csupa vér a zubbony alatt, és azt leste, mikor kezd a földre csorogni meleg vére.

- Ha nem sikerül mindent észben tartanotok - folytatta jóval később, suttogva -, legalább a lényeget mondjátok el neki. Azt, hogy bár csak három éve ismerkedtünk meg, tulajdonképpen mindig is ismertük egymást, és mióta világ a világ, boldogok voltunk, és azok is leszünk, amíg az utolsó galaxis utolsó csillaga ki nem alszik. Jól véssétek eszetekbe, amit most mondok, mert ez a legfontosabb: mondjátok meg neki, hogy elég volt nekünk az a hársfa ott, Iaşi-ban. Örökké a miénk marad az első éjszaka, amikor megálltunk ott, az a mi éjszakánk lesz az idők végezetéig. Azon a hársfán mindig lesznek virágok. Soha többé nem hullhatnak le róla. Ő a miénk, és ami a miénk, az időtlen, kortalan...

- Elmondjuk, diák úrfi - nyugtatta meg Zamfira, aki megnedvesítette a zsebkendőt, és nagyon óvatosan megtörölgette ajkát, arcát, homlokát.

- De most pihenjen, mert kezdenek megjelenni a csillagok, és kevéssel éjfél után megint útnak kell indulnunk...

Szokás szerint a kukoricásban rejtőztek el, fölöttük a keserű, füstszagú por. Suttogva beszélgettek, és csak akkor merték felemelni a hangjukat, amikor a tücsökzene fülsüketítővé vált.

- Fantasztikus, hogy kibírták oly sok napon át - szólt újra Laura. - És hihetetlen, hogyan tudtak átjutni az orosz csapatokon, hogyan sikerült vízhez, sőt pálinkához jutniuk, hogy megtisztítsák a sebet, és mindig volt mit enniük...

- Száraz kukorica, gyökerek, néhány kétszersült - mosolygott Darie. - Az ötödik napon egy darabka csoki, amit egy halott német katona zsebében talált

277 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── Iliescu. Hadifogolykonvojok vonultak az országúton, sok volt a sebesült, kidőltek, ott maradtak az út szélén, amíg az Úr vagy egy őr a következő konvojból meg nem szánta őket, hogy ne szenvedjenek tovább. Iliescu megtanulta, hol keresse és hogyan találja meg a hasznos dolgokat: vizet, kétszersültet, gyufát, dohányt. Csak kenyeret nem talált.

- Hogyan lehetséges, hogy nem tévedt el? - kiáltotta Laura. - Hogyan sikerült nekik annyi napon át elkerülni a falusiakkal való találkozást? Hiszen kezdték aratni a kukoricát.

- Természetesen szerencsénk volt - mondta Darie. - Zamfirának viszont vadállati ösztöne volt, mintha messziről megérezte volna az embert, és olyankor rögtön elbújtunk. Egy teljes napig megbújtunk egy szénaboglyában, és hallottuk, hogyan dolgoznak a nők néhány száz méternyire tőlünk... De leginkább a saját balesetem gyötört. Nem tudom, hogyan voltak képesek annyi éjszakán át cipelni engem, hol a karabélyokon, hol egy orosz köpenyben. Nem emlékszem már. Nyilván elájultam, vagy annyira kimerültem, hogy semmit sem érzékeltem abból, ami körülöttem történik. De eszembe jutott Iván, a beszélgetésünk, amely annyira meghatott. Hol van az áldása? Mert őt kevesebb mint egy órán át vitték, engem meg több éjszakán át, az Iván áldásának köszönhető szerencsénk folytán. Emlékszem, egyszer azon tűnődtem, talán Iván kívánságára történt ez a baleset, hogy találkozhasson velem, és elmondhassa, amit akart. De mi köze volt Iliescunak és Zamfirának ehhez a filozófiai vitához?...

- Nem filozófia volt, diák úrfi - suttogta Zamfira. - Balszerencse...

- Megint kezdenek gyülekezni a hollók - mondta hosszú szünet után Iliescu. - Minek a jele ez megint?

Darie szemellenzőnek használta kezét, mert ragyogott a nap, és az erős fény vakította.

- Repülők - mondta. - Repülők is jönnek, de nagyon magasan - mondta Zamfira. - A hollók itt

vannak a közelben... Darie elgondolkodott. Mosolygott. - Tulajdonképpen mi is ezt tesszük. Követjük őket, a mieinket, de

messziről és egyre messzebbről... Szerintetek most hány tíz kilométerre vagyunk a fronttól? Mert néhány napja sem az aknavetők, sem a mi tüzérségünk robaját nem hallani...

- Ha nemsokára megindul a német ellentámadás, egy-két napon belül nyakunkon a front - mondta Iliescu.

- Nous sommes foutus! - sziszegte Darie. - Foutus pour l’éternité! Megint megpróbált elaludni, de minden addiginál tikkasztóbbnak érezte a

forróságot, és bárhogy próbált elhelyezkedni a kukoricaszárak között, sérült karja lüktetett, és mintha egyre véresebb lett volna. A halántékában is

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 278

lüktetett a vér, szinte beszakadt a dobhártyája. A többieket elnyomta az álom. Zsebkendőt terítettek az arcukra, kezük a karabélyon, de rövid időközönként felváltva felébredtek, és néhány pillanatig figyelték őt. Jóval később, napnyugta után Darie rájött, miért nem tud aludni. Ugyanabban a kukoricásban voltak, amelybe jó néhány nappal korábban mentek be, nem emlékezett rá, hány napja történt; néhány száz méternyire, talán még kevesebbre voltak attól a helytől, ahol eltemették Ivánt. Hajnalban ismerte fel a kukoricást, amikor kimerültén, zihálva elrejtőztek benne. Féltek, de mentek tovább. Felismerte, azonban túl kimerült volt ahhoz, hogy beszéljen róla. Azon az éjszakán próbált meg először gyalogolni. Egy vastag, masszív sátorrúdból letört botfélére támaszkodott, amelyet Iliescu talált. Félelemmel lépkedve, nehezen haladt az országút szélén, időnként egyik társa segített neki, és öt-tíz percenként megállt pihenni. Ötórányi meneteléssel még tíz kilométert sem sikerült megtenniük, de ez még így is több volt, mint más éjszakákon, amikor vitték őt.

- Visszatértünk oda, ahonnan elindultunk - suttogta amilyen halkan csak lehetett, hogy ne ébressze fel őket. - Visszatértünk Iván mellé.

Hirtelen annyira abszurdnak tűnt a kalandjuk, hogy szinte nevethetnékje támadt. Ha biztos lett volna benne, hogy nem ébreszti fel őket, Iván sírjához osont volna a kukoricaszárak között, és ott bevárta volna őket.

- Végül is nincs jelentősége - suttogta. - Semminek sincs jelentősége. Nous sommes foutus! Minden szempontból. Kezdettől fogva tudtam ezt. Minden, ami november 8-a után történt...

Más alkalommal, egy este, szintén a kukoricásban - de mikor, mikor? - Zamfira kérdésére riadt fel:

- Mi történt november 8-a után, diák úrfi? - Sok minden - mosolygott. - Olyan dolgok, amelyek felnőtté változtattak,

amelyektől szétestem, amelyektől aztán megint összeszedtem magam...

* * *

- De ismerd el, hogy rólam nem mertél beszélni nekik! Említetted Petrarca Lauráját, és azon tűnődöm, vajon mennyit értettek meg abból a múzsáról szóló, hosszú, fáradságos jelenségtanból, főként, hogy lázas is voltál. Nem mintha nem tudták volna megérteni, de miért érdekelte volna őket egy románc a korai reneszánsz időszakából? Más lett volna, ha beszélsz rólam, Iaşi-ról, a Toamnei utca u-ről. Érdekelte volna őket, mert nagyon valószínű, hogy ez az ő történetük is...

- Indulunk, diák úrfi - suttogta Zamfira. Iliescu segítségével nehezen feltápászkodott, és bár a szokásosnál

fáradtabbnak érezte magát, határozott léptekkel, szinte türelmetlenül útnak

279 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── indult. Egy lépéssel előtte Zamfira megkönnyítette számára a kukoricaszárak közti botorkálást. Először fordult elő, hogy nem volt csillagos az ég, de a felhőket nem lehetett látni, csak egy szürke fátyol lebegett valahol nagyon magasan. És most először nem ciripeltek a tücskök. A levelek időnként fojtott, fémes hangon zizegtek, mintha olyan szellő remegtette volna őket, melyet az emberek nem is éreztek.

- Nem arra, diák úrfi - szólt Zamfira, mert látta, hogy határozott léptekkel, és egyre gyorsabban halad egy tisztás felé, amelyet két magányos fa fogott közre. - Arrafelé, a szekérútra jutunk ki, amelyen reggel jöttünk.

- Én is ezt akartam megmutatni nektek - mondta Darie anélkül, hogy megállt volna. - Meg akartam mutatni, hogy visszajutottunk oda, ahonnan olyan tíz-tizenkét napja elindultunk. Nézd, néhány méterrel arrébb, balra, a fa mellett ástátok meg a sírját. Iván sírját - tette hozzá, és érezte, hogy Zamfira elkapja egészséges karját, hogy megállítsa.

- Nem ez a sír, diák úrfi - suttogta. - Iván sok kilométernyire mögöttünk nyugszik, kelet felé. Legalább negyven kilométernyire...

- Én mégis ott láttalak ásni titeket - mondta Darie. - Gyertek, megmutatom, mert nincs messze.

Néhány méter után megálltak. A gödör nem volt mély. Mintha azok, akik kiásták, rájöttek volna, hogy túl nagy, és már nem akarták befejezni a munkát. De az is lehet, hogy nem volt rá idejük.

- Ez nem az a gödör, diák úrfi - suttogta hosszú hallgatás után Zamfira. - Ezt más célból ásták. Nem tudom, miért. De láthatja, három méternél is hosszabb, és ott, mellette van egy ugyanolyan, de mintha nem lenne egyenes, mintha elkanyarodna. Olyan, mint egy kereszt. És lehet, hogy vannak még ilyenek arrébb, csak innen nem látszanak.

- Induljunk! - suttogta Iliescu, miután még egyszer felnézett az égre. - Nehogy itt éljen az eső.

Csak akkor kezdett szemerkélni, amikor kiértek az országúira. Átkeltek rajta, hogy az orosz kamionok ne érjék utol őket. Vagy kétszáz méternyire az országúttól volt egy párhuzamos, keskeny út, azon mentek.

- Szerencsénk lesz, ha erősödik az eső, mert könnyebben találunk vizet - suttogta Iliescu az egyik pihenőnél. - Viszont ha néhány napig szünet nélkül esik, megnőnek a vizek és a folyam is, és nehezebb lesz átkelni rajta.

Apró szemű, csendes eső esett, Darie pedig egyre nehezebben menetelt, összeszorított foggal, nehogy nyögjön. Zamfira mellette haladt, Iliescu pedig vagy húsz méterrel előttük. Három óra felé intett nekik, hogy álljanak meg. Gyorsan, szinte futva tért vissza.

- A faluhoz értünk - suttogta. - Megint át kell mennünk az országúton, hogy a másik oldalon próbáljunk továbbmenni - és mutatta az irányt.

Darie most már leplezetlenül zihált, de dühösen elfojtott egy nyögést.

────────────── MIRCEA ELIADE ─────────── 280

- Óvatosan megközelítjük az országutat, aztán lesben állunk - mondta Iliescu. - Mögöttünk van egy kanyar, és amikor alkalmunk adódik, két teherautó között átszaladunk a másik oldalra. Megyek előre - tette hozzá, és elindult.

A csenevész gyomok mögé bújva, guggolva várakoztak az esőben néhány méternyire az országúttól. Egyre kevesebb teherautó jött, kikapcsolt fényszórókkal vonultak. Tíz perc telhetett el, amikor Iliescu hirtelen felállt, és görnyedten rohanni kezdett. Eltűnt a szemük elől a sötétben.

- Készüljön, diák úrfi, mert maga következik! - suttogta Zamfira. - Várjuk meg, amíg elhalad ez a kamion... Most! - suttogta néhány

pillanattal később. - Most! Induljon, diák úrfi!... Darie nagy nehezen, a fájdalomtól nyögve hirtelen felállt, és amilyen

gyorsan csak tudott, elindult az országút felé. Görcsösen markolta a botot, készen arra, hogy szükség esetén rátámaszkodjon, de hamarosan rájött, hogy képes futni, ezért eldobta, és rohanni kezdett a mezőn. Messziről megpillantotta a folyamot, és futott volna tovább, ha nem figyel fel arra, hogy a hadnagy szólítja. Megállt, hátranézett, és meglátta.

- Megérkeztünk, hadnagy úr - mondta, miközben odament hozzá. - Időben megérkeztünk. De hol a híd? - kérdezte. A hadnagy mosolygott, és kinyújtotta a karját. A lenyűgöző folyam

néhány száz méternyire előttük folyt lomhán, csendesen. A másik part nem látszott, mert az apró szemű eső mintha egy átláthatatlan függönyt szőtt volna köréjük, amelyen a bizonytalan, sápadt hajnali fény nem tudott áttörni. Hátuk mögött újabb és újabb szétszóródott csoportok bukkantak fel, amelyek néhány pillanatnyi tétovázás után a part felé indultak, ahol már korábban menetoszlopok alakultak, amelyek mintha csak a jelre vártak volna, hogy induljanak.

- De hol a híd? - kérdezte újból Darie. - Semmit sem látok... A hadnagy vállat vont. - Nézze meg jobban, Darie! Sokféle híd van a világon. Ezen át, amit itt

lát, hazajutunk. - Haza - ismételte Darie. - Ezen át hazajutunk. És utána mi lesz velünk,

hadnagy úr? Egyszer már kérdeztem ezt öntől, és nem válaszolt. Mi lesz, miután hazajutottunk? Szörnyű lenne, ha sosem tudnánk pihenni...

A hadnagy mellett ereszkedett le a partra, és amikor nagyon közel értek, észrevette, hogy az a csendes tömeg - amelyből azért kiszűrődtek beszélgetések, és ezeket hallotta is -, azok a menetoszlopok, amelyek látszólag az indulási jelre vártak, már mozgásban vannak, és elég gyorsan haladnak át a folyam felett, mintha egy láthatatlan hídon menetelnének. Nemsokára közvetlenül a folyam partjára ért.

- Maga is jön, Darie? - kérdezte a hadnagy. Elindultak egy csoport felé, amely láthatóan türelmetlenül várta őket,

ennek ellenére rokonszenvvel, szinte szenvedélyesen figyelték mindkettőjüket, és mosolyogtak. Az elöl állók megkezdték az átkelést, és

281 ──────── DIONÜSZOSZ KERTJÉBEN ────────── akkor mintha minden oldalról felkelt volna a nap, mert elvakította a fény, és meglátta a hidat, amelyen egyre gyorsabban meneteltek a többiek. Az a híd mintha magából az aranyló, vakító fényből nőtt volna ki, és ugyanabban a pillanatban fülsiketítő robbanást hallott. Természet-ellenes hang volt, hatalmas kristályharangok, réztányérok, fuvolák és tücsökzene együttes hangja.

Laura kezét érezte a homlokán, valaki a nevét kiáltotta, de nem nyitotta ki a szemét.

- Ne ébressz fel, Laura! - suttogta. - Hadd nézzem őket még! Hadd lássam, hogyan kelnek át a hídon...

- Ez nem Laura kisasszony, diák úrfi. Mi vagyunk, Iliescu és Zamfira, a maga szakaszából.

- Tehát igaz? - kérdezte anélkül; hogy kinyitná a szemét. - Ezúttal igaz? - Igaz, diák úrfi - suttogta Zamfira a megilletődéstől elfúló hangon. - Mit mondjunk Laura kisasszonynak? - Mondjátok meg neki, hogy ne féljen! Hogy minden úgy van, ahogy

lennie kell, és szép. Mondjátok neki, hogy nagyon szép! Ragyogó fény van. Olyan, mint a Toamnei utcában...

Hirtelen talpra ugrott, és anélkül, hogy rájuk nézett volna, újból elindult, gyors léptekkel, szinte futva. A hidat övező, aranyló fény eltűnt, és a folyam sem tűnt olyan közelinek. Messze, nyugat felé látta, vagy inkább sejtette, hogy ott van. Ő azonban régóta nem érzett, gyermeki boldogsággal futott, és ez a tökéletes, névtelen, érthetetlen boldogság teljesen erőt vett rajta. És akkor eszébe jutott: „Nem áldottam meg őket...”

Szinte sajnálkozva megállt. Hallotta, hogyan ver egyre erősebben a szíve. Még egyszer a folyam felé nézett, és úgy érezte, kezd beleolvadni a ködbe. Tétovázott egy ideig, aztán határozottan megfordult, és igyekezett gyorsan eljutni a kukoricásig, amelyben elrejtőztek - de mikor? Mikor?Melyik életben?...

SZERZŐNKRŐL

Mircea Eliade 1907-ben született román vallástörténész, filozófus, író. A bukaresti, majd a kalkuttai egyetemen tanult, utóbbin írta doktori disszertációját is, angolul, a jógáról és az indiai miszticizmus gyökereiről (magyarul is megjelent A jóga: halhatatlanság és szabadság címmel).

Rendkívül termékeny szerző volt, munkássága 60 éve alatt több mint 1300 publikációja látott napvilágot. Tanulmányait, filozófiai műveit többnyire franciául írta, de szépirodalmi munkássága szinte kizárólag román nyelven született, a világ bármely sarkába sodorta is az élet. Helyszínekben márpedig nem volt hiány: indiai tanulmányait követően hazatért, majd politikai és diplomáciai szerepeket vállalva előbb Angliába küldték kultúrattaséként, később pedig Portugáliába. A második világháború idején Franciaországban és Németországban is megfordult. A háborút követően Párizsban telepedett le, azután 1956-ban az Egyesült Államokba települt át, ahol harminc esztendővel később bekövetkezett haláláig élt.

A miszticizmus és az ősi vallások iránti érdeklődése nemcsak olyan ismert tudományos műveiben mutatkozott meg, mint A szent és a profán (1949), A sámánizmus (1951) vagy Az örök visszatérés mítosza (1957), de szépirodalmi alkotásainak is fontos inspirációjául szolgált. Ez utóbbiak közül eddig mindössze féltucatnyi elbeszélés látott napvilágot magyarul, a Különös kalandok (1976) és a Serampuri éjszakák (1980) című válogatáskötetekben. Jelentősebb, magyarul egyelőre nem hozzáférhető művei a Maitreyi (1933) című, önéletrajzi ihletésű regény, mely ifjúkori románcát meséli el a későbbi neves indiai költőnővel; a Noaptea de Sanziene (1955) egy, az idő rabságából menekülni próbáló emberről; továbbá a Nouásprezece trandajiri (1980) című kisregény, amelynek prózai szövege fölött időnként egy színdarab hatalmasodik el, idézőjelek közé szorítva szereplői életét...