örkény istván novellák

5/9/2018 örkény istván novellák - slidepdf.com

http://slidepdf.com/reader/full/oerkeny-istvan-novellak 1/54

HASZNÁLATIUTASÍTÁS

A mellékelt novellák

rövidségük ellenére is teljesértékű írások. Előnyük,hogy az ember időt spórolvelük; mert nem igényelnek hosszú hetekre-hónapokraterjedő figyelmet. Amíg alágy tojás megfő, amíg ahívott szám (ha foglaltat

jelez) jelentkezik,olvassunk el egy Egyperces

Novellát.

Rossz közérzet, zaklatottidegállapot nem akadály.Olvashatjuk őket ülve ésállva, szélben és esőbenvagy túlzsúfolt autóbuszonközlekedve. A legtöbbje

járkálás közben isélvezhető!

Fontos, hogy a címekreügyeljünk. A szerzőrövidségre törekedett, nemadhatott hát semmitmondóföliratokat. Mielőttvillamosra szállnánk,megnézzük, milyen jelzésűa kocsi. E novelláknak éppily fontos tartozékuk acíme.

Ez persze nem azt jelenti,hogy elég csupán a

föliratokat olvasgatni.Előbb a cím, aztán aszöveg: ez az egyetlenhelyes használati mód.

Figyelem!

Aki valamit nem ért,olvassa el újra a kérdésesírást. Ha így sem érti, akkor a novellában a hiba.

Nincsenek buta emberek,csak rossz Egypercesek!



ARRÓL, HOGY MI AGROTESZK

Szíveskedjék terpeszállásbaállni, mélyen előrehajolni, sebben a pozitúrábanmaradva, a két lába közthátratekinteni: Köszönöm.

Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.

Íme, a világ fejtetőre állt.Férfilábak kalimpálnak alevegőben, visszacsúsznak

a nadrágszárak, s a lányok,ó, ezek a lányok, hogykapkodnak a szoknyájuk után!

Ott az autó: négy kereke alevegőben, mintha egykutya a hasát akarnámegvakargatni. Egykrizantém: keljfeljancsi,vékony szára az égbe

mered, ahogy a fejénegyensúlyozza magát. Egygyorsvonat, amintfüstcsóváján tovarobog.

A BelvárosiPlébániatemplom a kéttornyán levő két keresztenlevő két villámhárítóhegyével érinti csak aföldet. És amott egy tábla a

kocsma ablakában:

Bent egy dülöngélő vendég- fejjel aláfelé - elhozzasörét a söntésből. Asorrend: lent a hab, rajta asör, fent a pohár talpa. Egycsöpp nem sok, de annyi secsordul ki.

Tél van? Hát persze!Hiszen felfelészállingóznak a hópelyhek,



és az égbolt jégtükrén lóbá-lózva iringálnak akorcsolyázó párok. Nemkönnyű sport!

Keressünk most már vidámabb látványt. Ímholegy temetés! Fölhullóhópelyhek közt, fölcsöpögőkönnyek fátyolán átvégignézhetjük, amint asírásók két vastag kötélenfölbocsátják a koporsót. Amunkatársak, ismerősök,közeli s távoli rokonok,továbbá az özvegy meg a

három árva göröngyötragadnak, s elkezdik akoporsót hajigálni. Jussoneszünkbe az a szívettépőhang, amikor a sírgödörbeledobált rögök megdobbannak ésszétomlanak. Az özvegysír, jajonganak az árvák...Milyen más érzés fölfeléhajigálni! A koporsót

eltalálni mennyivel ne-hezebb! Először is jógöröngyökre van szükség,mert a porhanyósabbjafélúton szétesik. Van hátkapkodás, lótás-futás,taszigálódás a keményrögökért. És hiába a jógöröngy; a rosszul célzottrög visszahull, és ha eltalálvalakit - pláne, ha egy

gazdag, előkelő rokont -,kezdődik a vihorászás, akáröröm egészségeskuncogása. De ha mindenstimmel - kemény a rög,

pontos a célzás, s telibetalálja a deszkakoporsót -,megtapsolják a dobót, derűslélekkel térnek haza, éssokáig emlegetik a nagytelitalálatot, a kedveshalottat és ezt a mókás,

pompásan sikerült



szertartást, melyben nyomasem volt a képmutatásnak,a tettetett gyásznak, ahazudott részvét-nyilvánításnak.

Kérem, szíveskedjenek kiegyenesedni. Amintlátják: a világ talpra állt,önök pedig emelt fővel,keserű könnyekkelsirathatják kedveshalottaikat.



ÁLLAPOTOK

NINCS SEMMI ÚJSÁG

Egyik délután a budapestiköztemető 27. parcellájának 14. sírhelyén nagy robajjalfeldőlt a közelhárommázsásgránitobeliszk. Rögtönutána kettényílt a sír, ésföltámadt az ott nyugvóhalott, név szerint HajduskaMihályné született Nobel

Stefánia (1827-1848).Az obeliszkre idő koptatta

betűkkel rá volt vésve aférje neve is; ő azonban,nem tudni, miért, nemtámadt föl.

A borongós időjárás miattcsak kevesen tartózkodtak atemetőben, de akik meghallották a robajlást,

odagyűltek. Addigra afiatalasszony már levertemagáról a göröngyöket,fésűt kért kölcsön,megfésülködött.

Egy gyászfátyolos nénikemegkérdezte, hogy érzimagát.

Köszöni, jól, mondtaHajduskáné.

Nem szomjas-e,érdeklődött egy taxisofőr.

Most nem vágyik inni,válaszolta a volt halott.

Amilyen pocsék ez a pestivíz, jegyezte meg a sofőr,neki se volna kedve inni.

Hogy mi baja a pestivíznek, kérdezteHajduskáné.

Klórozzák.



Klórozni klórozzák,helyeselt ApostolBarannikov bolgár virágkertész, aki atemetőkapuban virágokat

árult. Ezért ő esővízzelkénytelen locsolnikényesebb palántáit.

Valaki azt mondta, hogyma már az egész világonklórozzák a vizet.

Itt a beszélgetés elakadt.

Hát mi újság még,érdeklődött a fiatalasszony.

Nincs semmi különös,mondták neki.

Megint csönd lett. Ekkor eleredt az eső.

- Nem fog maga megázni? -kérdezte a föltámadottatDeutsch Dezső horgászbot-készítő kisiparos.

Nem számít, mondta,Hajduskáné. Ő direktszereti az esőt.

Az attól függ, milyen az azeső, jegyezte meg a nénike.

Ő erről a langyos, nyáriesőről beszél, közölteHajduskáné.

Hogy neki viszontsemmilyen eső se kell,mondta Apostol

Barannikov, mert elriasztjaa látogatókat a temetőből.

Hogy ezt ő nagyon megtudja érteni, helyeselt ahorgászbot-készítőkisiparos.

Most hosszabb szünet állt be a társalgásban.

- Hát meséljenek már

valamit! - nézett rájuk aföltámadott.



- Mit meséljünk? - mondtaaz öreg nénike. - Nincsnekünk annyimesélnivalónk.

- Nem történt aszabadságharc óta semmi?

- Mindig történik valami -legyintett a kisiparos. - Deahogy a német mondja:Selten kommt etwasBesseres nach.

- Ez van! - tette hozzá ataxisofőr, és minthogy csak fuvart szeretett volna fogni,csalódottan visszasétált azautójához.

Hallgattak. A föltámadottlenézett a gödörbe, melyfölött nem zárult össze aföld. Várt még egy kicsit,de látva, hogy mindenkikifogyott a szóból,elköszönt a körülállóktól.

- A viszontlátásra - mondta,

és leereszkedett a gödörbe.A horgászbot-készítőkisiparos, hogy el necsússzon a sáros agyagon,előzékenyen a kezétnyújtotta neki.

- Minden jót! - szólt le afiatalasszonynak.

- Mi történt? - kérdeztetőlük a bejáratnál a

taxisofőr. - Csak nemmászott vissza a sírba?

- De visszamászott -csóválta a fejét a nénike. -Pedig milyen jóleldiskuráltunk.

MI EZ? MI EZ?

J.-ék (egy jobb család)kérték nevüknek



elhallgatását. Cserébemegígérték, hogy szépítésnélkül elmondanak mindent, olvasóinktólszíves útbaigazítást

remélve.Öröklött telkükön, a volt127-es utcában (mely mostmár Rivalda utca), hosszúévek keserves kínlódásávalfölépítették négyszobáscsaládi házukat, ahovátavaly Kisasszony napján(ennek különben nincs

jelentősége) be is költöztek.

Egy szuterénlakásból jöttek, mely kissé nyirkosvolt ugyan, de nekik mégsevolt bajuk soha. A Rivaldautca viszont zöldövezet,házuk déli fekvésű, csupanap. Mégis, alighogykicsomagoltak, elkezdettviszketni a bőrük.

Az első öröm lázában rá se

hederítettek. Végre megvoltmindenük. Házuk, bojlerük,tévéjük, szőnyegporolójuk és még sok egyebük,aminek felsorolására nincshelyünk. Hát akkor mi ez?Azt mondták egymásnak,idegkimerültség, amihihetően is hangzott, hiszenezt a házat valóban vérrel-verejtékkel építették.

Maga J., aki mérnökember,éjt nappá téve dolgozott,minden különmunkátelvállalt, ma már koffeinenél. J.-nének, aki ahatóságokkal tárgyalt,szakmunkások, kölcsönök,deszkakiutalások utánlótott-futott, lassankintfölborult a lelki egyensúlya.

Nagyokat csap a falra, akár van rajta légy, akár nincs.



Leányukat, aki mástszeretett, hozzáadták egyvidéki állatorvos fiához,mert az új rokonok szépösszeggel kisegítették őket.

Egyetlen fiuk orvosnak kívánkozott. De épp így állta kérdés: tetőácsolás vagyorvosi diploma?

Szegény fiú azótameghasonlásban él,szüntelenül hunyorog,

pedig semmiféle húsfélétnem eszik, az állatitermékek közül csak

ömlesztett sajtot, tejet. Ésőrajta hatalmasodott elleghamarább a viszketés!Két hónapig bejárt a

bőrgyógyászati klinikára,de semmiféle kezelés nemhasznált neki.

A többieknek sem.Viszketésük olyantermészetű, hogy nemegyes pontokon, hanem azegész testfelületen

jelentkezik. Nem csillapítjase vakarózás, se borogatás,se hűsítő hintőporokkalvaló beszórás. Délelőttviszonylag elviselhető,estére és főleg éjszakáramár tűrhetetlenné válik.

Mi történhetett? J.-ék élete pokol. Jönnek-mennek.

Kisietnek, visszatérnek.Állva esznek. Ülni setudnak, mert egyszerreviszket a tarkójuk, az orruk hegye, a belső térdhajlatuk és mindenük, ami a

pincelakásban nemviszketett. Tetézi a bajt,hogy nemcsak a viszkető

pont - pl. a fülük - viszket,hanem az ujjuk is, mellyel afülüket vakarják. Tényleg,mi ez?



Kívánságukra közlöm,hogy eddig milyenellenintézkedéseket tettek.

Végigpróbálták az összesszámba jöhető kenőcsöket.

Állandóan kvarcolnak.

Ciánoztattak.

Kifőzték mindenruhadarabjukat.

Kihívatták dr. K. E.-t(szintén kérte nevemellőzését), akivarázsvesszővel végzettvizsgálatai utánmegállapította, hogy sem aházban, sem körülötte károsmágneses mezők nemészlelhetők.

Most azt hallották, hogy aJordán vize jó viszketésellen.

Kérik, hogy aki tud Jordán-vizet szerezni, jelentkezzék.

Az is, aki nem tud szerezni,de hasonló bajból már kigyógyult.

De az is, aki hasonló bajbanszenvedett, és nemgyógyult meg.

Egyáltalán, mindenki jelentkezzék, és mondja el,mit gondol. Így nem lehetélni.

A SZÍNÉSZ HALÁLA

Ma délután az Üllői útegyik mellékutcájábaneszméletét vesztveösszeesett Zetelaki Zoltán,a népszerű színművész.

A járókelők bevitték aközeli klinikára, de otthiába próbálták a tudomány



legújabb vívmányaival -még vastüdővel is - életrekelteni. A jeles színész,hosszú haláltusa után, estefél hétkor kiszenvedett;

tetemét átszállították aBonctani Intézetbe.

A Lear király esti előadásae tragikus esemény ellenéreis zavartalanul folyt le.Zetelaki késett ugyan egykicsit, s az első felvonásbanfeltűnően fáradtnak látszott(néhol szemlátomást a súgósegítségére szorult), de

aztán egyre jobban magáratalált, s a király halálát már olyan meggyőző erővel

jelenítette meg, hogynyíltszíni tapsot kapott érte.

Utána hívták vacsorázni, denem ment. Azt mondta:

- Ma nehéz napom volt.

PRESZTÍZS

Két hétig terveztük, hogymajd veszünk. Mindennapmegálltunk a kirakatok előtt, sóváran néztük.Végül is a születésemnapján, április 5-én délitizenkét órakor megkérdeztük, mibe kerül.

- 275 frankba - mondta agyümölcsárus. - Elsőrendű,teljesen friss, zamatosananász.

A feleségem drágállotta, énnem. A görögdinnyéhezképest persze sok, de azananászhoz képest

bizonyára nem. Megvettük,hazavittük. Beállítottuk egyhamutartóba, néztük.Körbejártuk, barátkoztunk vele, dicsértük, milyen szép



és egzotikus. A tetejénkülön növény hajtott ki

belőle, valami pálmaféle;ha locsolnánk, vagy vízbetennénk, talán hamarosan

nagyra nőne és kivirágzana.A szállóban rögtön hírefutott, hogy a kilencesbenvettek egy ananászt. Atakarítónő bejött, és

bemutatkozott - eddig a percig ugyanis színét seláttuk -, és azt javasolta,hogy hámozzuk meg, ésfölszeletelve,

kristálycukorral meghintvehagyjuk állni egy vagy kétnapig. „Ostobaság - mondtaegy angol diáklány alépcsőfordulóban. -Rummal egyék, úgy alegfinomabb.” Egyhonfitárs, akivel eddig csak köszönő viszonyttartottunk, cédulátcsúsztatott az ajtóhasa-

dékba. „Ne hallgassanak senkire - írta. - Jó vastagonle kell hámozni, mert a héjaélvezhetetlen, de a húsátúgy kell fogyasztani, ahogyvan.”

Este meghámoztuk ésmegettük. Semmi íze semvolt. Alig valamivel voltrosszabb, mint a tök.

Nyersen is, cukorral is,rummal is. Nagy nehezenlegyűrtük, ittunk rá egy

pohár vizet. Harmadnapszembetalálkoztunk azangol lánnyal a folyosón.„Hogy ízlett?” -érdeklődött. „Nagyon” -feleltem. Felsóhajtott.„Hiába - mondta -, azananász, ananász.” Azóta

lopva meg-megállok agyümölcsárus standja előtt,



és vágyakozva nézem azananászokat.

JELENSÉGEgy parafa dugó, melysemmiben sem különbözötta többi parafa dugótól (HirtG. Sándornak mondtamagát, de mit jelent egynév? Egy név semmit se

jelent), beleesett a vízbe.

Egy ideig, amint az várhatóvolt, úszott a víz színén,

aztán különös dolog történt.Lassan merülni kezdett,lesüllyedt a fenékre, és nem

jött föl többé.

Magyarázat nincs.

MAKACS SAJTÓHIBA

Helyreigazító közleményLapunk keddi számábanhírt adtunk arról, hogy asvéd tudományos akadémiadíszdoktorrá avatott egymagyar tudóst - akit -őszinte sajnálatunkra - „dr.Pálpéter Péter Pál” névenemlítettünk. Ráadásulnemcsak a szövegben,hanem a tudósítás címében

is hibásan közöltük aPálpéter Péter Pál nevet.

A jeles magyar tudós nevehelyesen: doktor Pálpéter Péter Pál.



LEGMERÉSZEBBÁLMAINK IS

MEGVALÓSÍTHATÓK!

- Kedves Feri, az a

harmadik kutya nem húz.- Sajnos, egy kissé rövid azostorom.

- Sőt, úgy veszem észre,mintha bicegne is egykicsit.

- Hogyne bicegne, mikor csak három lába van!

- Jé, tényleg... Nem kár egy

nyomorék állatot kocsi eléfogni?

- Nézze meg jobban,Ilonka. Mind a tizenkétkutyám háromlábú.

- Jaj, szegények!

- Inkább engem sajnáljon,Ilonkám! Az összessintéreket végigjártam,amíg sikerült összeszednem

tizenkét háromlábú kutyát.- Lehet, hogy nem értek hozzá, de az ember azthinné, hogy egy normáliskutya jobban és kitartóbbanhúz.

- Ezt nem vitatom. Énazonban vérbeli városlakóvagyok. Mit kezdjek tizenkét négylábú kutyával?

- Csak nem fél tőlük, Feri?- Én a szúnyogcsípéstől isfélek. A természet erőivelcsínján kell bánni.Mondjuk, hogy ezek akutyák négylábúak.Mondjuk, hogymegbolondulnak valamitől.Mondjuk, hogy kitépik agyeplőt a kezemből... Jobb

erre nem is gondolni,Ilonkám!



- Akkor se értem. Ha fél akutyáktól, akkor miértvelük húzatja az autóját?

- Mert rosszul vezetek.

- Azt meg lehet tanulni.- Félig-meddig, Ilonkám...Az ember és az autó nemegyenrangú fél.

- Nézzen körül! Egyetlenkutyavontatású autót selehet látni!

- Elég baj az! Pedig azember, sajnos, már nem

bírja utolérni a technikát.

Használni használja,valójában azonban rettegtőle.

- Én nem félek az autótól.

- Csakhogy ez a Simcaóránként százötvenkilométert tud megtenni...

- Ne fájdítsa a szívem,Feri... Imádom a rohanást!

- Maga egy kissételhetetlen. Tíz napjaindultunk el Pestről, ésnézze, már Siófokonvagyunk.

- Tizenkét kutyával ez nemis olyan nagy teljesítmény.

- Hát persze hogy nem.Csakhogy én már Pesten

behúztam a kéziféket.

- Nem túl óvatos maga egykicsit?

- Pontosan ez az a tempó,amelyre teremtve vagyunk.

- Látja, mennyi ember? Ésmindenki minket bámul.

- Irigykednek.

- Egészen ki van dülledve aszemük.



- Mert látják, hogylegszebb álmaink ismegvalósíthatók.

INFORMÁCIÓ

Tizennégy éve ül akapubejáratban, egy kistolóablak előtt. Mindösszekétfélét kérdeznek tőle.

- Merre vannak a Montexirodái?

Erre így válaszol:

- Az első emeleten, balra.

A második kérdés így szól:

- Hol található a RuggyantaHulladék Feldolgozó?

Amire ő így felel:

- Második emelet, jobbra amásodik ajtó.

Tizennégy év óta mégsohasem tévedett, mindenki

megkapta a kellőútbaigazítást. Egyszer történt csak, hogyablakához odaállt egyhölgy, és föltette a szokásoskérdések egyikét:

- Kérem szépen, merre vana Montex?

Erre ő kivételesen elnézetta messzeségbe, aztán így

szólt:- Mindnyájan a semmiből

jövünk, és visszamegyünk anagy büdös semmibe.

A hölgy panaszt tett. A panaszt kivizsgálták,megvitatták, aztánelejtették.

Tényleg, nem olyan nagyeset.



ÜVEGHALÁL

Délután ötkor halkanzihálni kezdett, de senkisem vette észre. A családot

a vendégvárás izgalmatartotta fogva.

A zihálás erősbödött,később hörgő hangokkalelegyedett. Most se figyeltrá senki, habár az idegek már jelezték, hogyvalamilyen rendhagyóhangforrás működik alakásban. Csakhogy van

bennünk egy olyan jelzőrendszer is, melymindent letompít, hogykésleltesse a rosszat.Amióta ösztöneink elzsibbadtak, csak aközvetlen veszélyre riadunk fel. Míg testet nem ér, nincssemmi különbség egykiköpött cseresznyemag ésegy kilőtt puskagolyó

között.A hörgések sűrűbbek lettek,aztán elcsitultak. De éppenakkor, ebben a baljóslatúcsöndben, megszólalt egy

buggyanó hang, mintamikor megpattan egy ér, sa tüdőből habos vér tódul aszájba. Mindösszeszaladtak. Olga mamalassan letette a majonézt, ésazt mondta:

- Istenem.

Márti azt mondta:

- Én nem tehetek róla,anyu, kérem.

Olga mama azt mondta:

- Mert sohasem arrafigyelsz, amit csinálsz.

A nagymamóka közbeszólt:



- Ne veszekedjetek, mert bezár a csemegebolt.

Csakugyan, valakinek lekellett volna menni éskicserélni a szódásüveget.De nem bírtak mozdulni.Álltak és néztek, mert nincslenyűgözőbb, mint aszenvedés.

Az üveg belsejében pezsgett a víz; a pezsgésmegremegtette testét.Száján buborékok buggyan-tak ki, elpattantak, lefolytak az oldalán. Néma volt, de

lehet, hogy szenvedett;ebből a zárt rendszerbőlnem tudtak kiszökni ahangok. Egy idő múlvakipezsgett a szénsav, a vízföltisztult, az üvegelcsendesült. Nem szállt föl

belőle egyetlen buborék sem. Olga mama fölébehajolt, és hallgatózott, azüveg azonban nem adotttöbbé életjelet.

- Istenem, mi lesz velünk? -kérdezte a nagymamóka.Senki se válaszolt.

MAGYAR PANTEON

- Benne volt az újságokban,

hogy két hétig zárva tartunk - mondta a múzeum portásaa telefonba. - ASzabadságharc Ereklyéimár becsukott, a LisztFerenc Szerelmeihezviszont még csak mostgyűjtjük az anyagot.

- Hát mit csináljak velük?Ez volt a délutáni program.

- Tessék őket elvinni aSzépművészetibe.



- Ott már voltunk. Ésgondolja meg: ezek vidékiek, és tizenöt éveslányok. Nekik még többetmondanak a tárgyak, mint a

világ legszebb festményei!- Hát honnan varázsoljak ide egy kiállítást? -kérdezte a portás. -Ráadásul teljesen egyedülvagyok.

A tanárnő hangja olycsalódottan szólt, hogy a

portás egy kis gondolkodásiidőt kért, s aztán

kijelentette, hogy délutánramegpróbál összekaparniegy kis anyagot, ami perszenagyon szegényes éshevenyészett lesz.Katalógus híján be kellérniök az ő kalauzolásával.

Az előcsarnokban csak egygépírásos cédula voltkiragasztva: Hubauer

Sándor Emlékkiállítás.Az első teremben idősebbHubauer Sándor bajonettjevolt kiállítva, melyet azelső világháborúból hozotthaza, de ez nem nagyonérdekelte a lányokat.Idősebb Hubauer Sándornészületett Süle Máriaimakönyvébe is csak épp

belepillantottak, pedigennek az volt az érde-kessége, hogy tele volt írvaételreceptekkel. De akövetkező tárló, melybenmár maga Hubauer Sándor volt látható, nyolchónaposkorában, anyaszült pucéran,hason fekve, annál nagyobbsikert aratott.

- Jaj, de cukor - sóhajtotta

egy lány, akiben már megszólalt a leendő anya.



És ott volt a kis Hubauer ütött-kopott pléhvödre,lapátkája, talicskája. Egytejfoga. Himlőoltási

bizonyítványa. Egy kis,

üvege vesztett szemüvege.(Mint ismeretes, Hubauer Sándor tizenöt éves koráigrövidlátó volt, de ez utóbbelmúlt.)

- Ti is, lányok - jegyeztemeg a tanárnő -, járjatok el

pontosan az időszakosszemorvosi vizsgálatra.

A következő vitrinben

ütött-kopott notesz.- Hubauer Sándor koraifjúságától kezdve fillérreföljegyezte mindenkiadását... Ez pedig egyhímzőgép.

A lányok megcsodálták, pedig csak egy régi típusú,lábhajtásos, Omaggyártmányú hímzőgép volt,

nyolcmillimétereskilengéssel, amelyen -miközben Hubauer hiábaküzdött nagyra törő terveivalóra váltásáért - hitvesereggeltől estig dolgozott...Csak e rosszul fizetettmunkával,nyolcmilliméteresmonogramhímzéssel tudtaelőkaparni családjának amindennapit... Áldottemlékű hímzőgép! NélküleHubauer sovány portásifizetségéből hogy is tudottvolna egy négytagú családkijönni?

- És milyen természetűek voltak azok a nagyra törőtervek? - érdeklődött azegyik tájékozatlan diáklány.

- Sokfélék - mondta a portás. - Az áttekinthetőség



kedvéért három csoportbaosztjuk őket: gazdasági,

politikai és tudományostermészetű elgondolásokra.

Sajnos, az idő rövidségemiatt e sokféleségből éppcsak mutatóba sikerültvalamit összeszedni.Hubauer tudományosmunkássága mégfeldolgozásra vár: annyi

bizonyos, hogy aholdrakéta gondolata (azoroszokat messzemegelőzve) megfordult a

fejében, nemkülönben anapenergia felhasználása.(Ő óriási méretűsztaniolzacskókra gondolt,melyekben a nap energiája,valahogy úgy, mint a sültgesztenye melege,elraktározható.) AmiHubauer politikai nézeteitilleti, ezekről írásbelifeljegyzés alig maradt fenn,

a baráti beszélgetések pedigrészben feledésbe merültek.

- Milyen kár! És mibenálltak ezek a nézetek? -kérdezte a tanárnő. Rákellett szólnia a lányokra,mert fecsegni kezdtek.

- Mint ismeretes, Hubauer bátor békeharcos volt.Egyszer, felesége

legnagyobb rémületére,öklét rázta a bevonulónémet csapatok felé. Akatonaságtól megszökött,és hamis papírokkal bujkált:a hetes vitrinben látható„Nyílt parancs” is ilyenügyes hamisítvány, azaláírás Hubauernétőlszármazik. Vakmerőségehajmeresztő volt; a háborúvége felé, hamis papírokkala zsebében, egy vendéglő



kerthelyiségében, mely adetektívek megfigyelésealatt állt, fennhangonkijelentette: „Hitler napjaimeg vannak számlálva!” A

szomszéd asztaltól oda isnéztek.

- Detektívek? - érdeklődöttegy lány.

- Szerencsére csupaismerősök. De Hubauer olyan ember volt, akiugyanezt mondja akkor is,ha detektívek hallják.

A lányok megborzongtak.Aztán továbbsereglettek akövetkező tárlóhoz,melyben egy kis játék mozdony állt.

- A „Hazádnak rendületlenül” kombináltspórkassza - magyarázta a

portás egy fájó mosollyal,ami annak szólt, hogy egynagyra törő szellem merész

terveiből mindössze egyilyen ujjgyakorlat maradtfenn, melyet ő maga is csak szeszélynek szánt. És mégemellett is ott látható aSzabadalmi Hivatalelutasító végzése!

- Mit jelent az, hogy„kombinált”? - érdeklődötta tanárnő.

- Ha pénzt dobnak bele, aszerkezet azt énekli:„Hazádnak rendületlenül!”

Egy lány pénzt dobott be amozdonyba. Vártak, denem hallottak semmit.

- Nem működik - mondta a portás.

- Mindegy - magyarázta a

tanárnő. - Ez a találmánynemcsak takarékosságra,



hanem hazafiasgondolkodásra is nevel.

- És sohasem akadt neki pártfogója? - kérdezte egylány.

- Soha. Magányosan, megnem értve öregedett meg.

- Egyetlen terve se valósultmeg?

- Ebben az országban? -legyintett a portás. - Nálunk így múlik el egy emberiélet.

Mindenki hallgatott.Meglegyintette őket anemzeti tragédia szele.

- Ez pedig: Gagarin őrnagy!- mutatott egy színes képrea portás.

- Ismerték egymást?

- Sajnos, nem.

- Kinek a hibájából?

- A találkozás nem jött létre- mondta kitérően a portás.Már csak egy vitrin volthátra.

- Ez az a Dolgozó Hetijegy,mellyel munkába járt...Hubauer Sándor szerényenés visszavonultan élt, nemkért, nem is vártkiváltságokat. Reggelije: félliter tej, tíz deka parizer,kenyér.

Körüljárták a tejet, parizert,kenyeret. Volt, akinek könnybe lábadt a szeme.

Elköszöntek, sorba álltak,kivonultak. Egy hét múlvadolgozatot írtak: „Mitláttam a budapestitanulmányi kiránduláson?”

Az ifjúságot csak látványosdolgok lelkesítik; oldalakatírtak a Mátyás-templomról,



egy önkiszolgáló büféről,az Országzászlóról... AHubauer Sándor Emlékkiállításról aligvalamit. Ilyenek ezek a mai

fiatalok.De nem baj. Majd egyszer.Majd húsz, harminc évmúlva. Majd negyven évmúlva. Akkor majdeszükbe jut Hubauer!

IN MEMORIAM DR. K.H. G.

- Hölderlin ist ihnen

unbekannt? - kérdezte dr.K. H. G., miközben alódögnek a gödröt ásta.

- Ki volt az? - kérdezte anémet őr.

- Aki a Hyperion-t írta -magyarázta dr. K. H. G.

Nagyon szeretettmagyarázni. - A németromantika legnagyobbalakja. És például Heine?

- Kik ezek? - kérdezte azőr.

- Költők - mondta dr. K. H.G. - Schiller nevét semismeri?

- De ismerem - mondta a

német őr.- És Rilkét?

- Őt is - mondta a német őr,és paprikavörös lett, éslelőtte dr. K. H. G.-t.



ARCKÉPEK

MIT MOND A

HANGSZÓRÓ?

A szekrényes öltözőnek mind a négy fala, a padlótóla mennyezetig csupaszekrény. Mind ugyanarra akulcsra nyílnak. A kulccsala kabinos jön-megy; bezár,ha valaki úszóruháravetkezett, kinyit, ha öltöznikíván. Harmincöt éve jön s

megy e szekrények előtt, behunyt szemmel ismegtalálja akármelyiket.

Néha alig van vendég,akkor ül, pihen, s ahangszórókon közvetítettrádióműsort hallgatja.Máskor váratlanulösszeszaladnak az érkezők és a hazakészülők. Ezt ő

úgy hívja: torlódás.Ilyenkor alig győzi amunkát. E torlódásokatleszámítva a kabinosságnem tartogat meglepe-téseket a kabinosnak.Egyszerű, kényelmes, deazért nehéz munka ez. Az anehéz munka, amihez nemokvetlenül kell embernek lennünk.

- Szép kis torlódás volt ittaz előbb - jegyzi meg.

- Figyeltem magát, Schuller úr. Úgyszólván senkit sevárakoztatott.

- Ezt is ki lehet tapasztalni,kérem. Ámbár van ittnéhány velem egyidőskabinos, aki ilyen rumliban

elveszti a fejét.



- Azt akarja mondani, hogya tapasztalat nem minden?

- Bizonyos esetekben nem.Szerintem a kabinossághoznémi rátermettség is kell.

- Ezt maga jobban tudja,Schuller úr.

- Sőt, kérem.Továbbmegyek. Még arátermettség is kevés. Hogyaz ember a legnagyobbtorlódásban se veszítse el afejét, ahhoz speciálisadottságokra van szükség.

- Milyen adottságokracéloz, Schuller úr?

- Lélekjelenlét, öblös hang,erélyes, sőt, ha kell:erőszakos fellépés... Persze,ilyen méretű közbelépésrecsak ritkán nyílik lehetőség.

- Remélem, Schuller úrnak már nyílt rá lehetősége.

- Összesen egyszer volt ittakkora torlódás, hogy hanem én vagyok szolgálatban, akkor összetaposták volnaegymást a vendégek.

- Mikor történt ez?

- Amikor a hangszórókon bemondták a hadüzenetet.Ráadásul gyönyörűen sütött

a nap, és zsúfolásig volt azuszoda.

Az öltöző ablakán besüt anap. Ma is gyönyörű az idő,ma is zsúfolt az uszoda, mais szól a hangszóró, mondjaa híreket.

Schuller úr az ablakhoz lép.Fülel. Kérdőn nézek rá.

- Semmi - legyint. -

Valahol Bengáliában.



A TÖRZSVENDÉG

- Ne haragudjon a kedvesvendég, hogy ma nemtudom fölolvasni az étlapot,

de tessék körülnézni, mostvan a csúcsforgalom,ilyenkor azt se tudom, holáll a fejem. Viszont, ha már véletlenül egy asztalhozültek, talán a fiataluratmegkérjük, hogy amígkihozom neki a bécsiszeletet, olvassa föl anénikének az étlapot,kivéve a leveseket, mert

azokra nem kíváncsi.- Tessék, kérem. Halak.Van rántott ponty. Pontyroston, burgonyasalátával.

- Az igazat megvallva, nemvagyok halpárti, bár ennek a helynek az a híre, hogynem tógazdasági pontyotvesznek, hanem folyamit.Különben is, mindenki

dicséri az itteni konyhát, éncsak azt nem bírom

bennük, hogy kézzel írják az étlapot.

- Akkor ne is folytassam ahalakat?

- Félreértett. Nekem nem ahalak ellen van kifogásom,hanem a kézzel írott étlapellen, mert azt nehezemreesik elolvasni, pláne itt,ahol ráadásul valamirosszfajta indigóthasználnak, amitől még elis van kenődve az írás.

- Van kétféle halászlé.Szálka nélküli és nemszálka nélküli.Megrendeljemvalamelyiket?



- Mi jut eszébe? És miértkiabál? Mert a kiabálást, aztnagyon nem szeretem.

- Azt hittem, a hallása sincsrendben a néninek. Akkor mondom a húsféléket.Borsos tokány. Krokett,idei zöldborsófőzelékkel.

- Nincs a fülemmel semmi baj, még látni is elég jóllátok, csak a kézzel írottétlappal nem boldogulok.Viszont az énnyugdíjamból nem telik elegáns ruhákra, márpedig

a jobbfajta vendéglőkből,ahol géppel írják az étlapot,kinézik az ilyen kopottruhás vendégeket.

- Marhaszelet vadmártással.Mondjam talán az árakatis? Tizenkettő húsz.

- Nem érdekelnek az árak, pedig a nyugdíjam felétkénytelen voltam öt

hónapra elzálogosítani,amikor egyszer úgynekirántottam a térdemnek az asztalfiókot, hogy három

porcogó gyulladásba jött.Az a nő különben, akitől azelőleget kaptam, most

perel.

- Még egy csomó húsételvan hátra, de így sose

jutunk a végire.- Nézze csak meg, van-eszűzérméjük, mert az hetek óta nem szerepel azétlapon, de nemcsak itt,hanem az egész kerületben.

- Hát most van. Szűzérmék tört burgonyával.Megrendelhetem?

- Dehogy rendelheti!Egyébként nem szeretném,ha félremagyarázná, amit



az előbb a jobbfajtavendéglőkről mondtam. Énazokba egy csöppet semkívánkozom, mert ezekbena szerény kifőzésekben

sokkal nagyobb fantáziávalfőznek. Itt például méggombás bélszín is szokottlenni.

- Most is van. Azthozassak?

- Jaj, dehogy. Szerencsérekifogtam egy jó ügyvédimunkaközösséget, aholmegmagyarázták, hogy se

nyugdíjat, se kegydíjat pörrel lefoglalni nem lehet.

- Hát most olvassak, vagyne olvassak? Savanyú tüdőgombóccal. Vesevelő. Parajtükörtojással.

- Én csak azt szeretnémtudni, hogy a parajtükörtojással miért szerepelmindenütt a húsételek

között. De látom, már türelmetlen. Még atésztákat olvassa fel, asajtok nem érdekelnek.

- Almás lepény.Máglyarakás. Tiroli rétes isvolt, de elfogyott.

- Köszönöm a fáradozását.Manapság szidni szokás afiatalokat, hogyközönyösek és érzéket-lenek, de én ebből csak annyit vettem észre, hogymajd mindnyájantürelmetlenek. Maga is,fiatalember, nagyonélvezetesen olvasott, deazért érezni lehetett, hogymaga is siet... Még egyszer köszönöm. A

viszontlátásra.



- El tetszik menni?... Nézzecsak, kisasszony, elment anénike, pedig az egészétlapot fölolvastam neki.

- A sajtokat is?

- A sajtokat nem.

- Szoktam is szólni, hogynemcsak a leveseket,hanem a sajtokat se kellneki fölolvasni, de őmindig csúcsforgalomban

jön be, amikor azt setudom, hol áll a fejem...Tessék a bécsi szelet.

NINCS BOCSÁNAT

Húsz forintot adtam a kétápolónak, akik hordágyratették, és levitték amentőautóba. A klinikán isadtam húszat-húszat anappalos és az éjszakásnővérnek, és megkértemőket, hogy vigyázzanak rá.Azt mondták, hogy neféljek semmitől, ők félóránként be-benéznek hozzá, habár szerencsérenem eszméletlen a beteg.Másnap vasárnap volt,

bemehettem hozzá láto-gatóba. Még mindigeszméletén volt, de már alig

beszélt. Csak azágyszomszédjától tudtammeg, hogy az ápolónők feléje sem néznek, ami nemis csoda, mert kettejükreszázhetven beteg jut, sráadásul az orvosok semnyúltak hozzá, azzal, hogymajd hétfőn alaposanmegnézik. Ez mindig ígyszokott lenni, mondta a

szomszéd, amikor szombatdélelőtt hoznak be beteget.



Kimentem a folyosóra, éskerestem a nővért, deegyiket sem találtam meg ategnapiak közül. Nagynehezen előkerítettem a

vasárnapi ügyeletes nővért,neki is adtam húsz forintot,és megkértem, hogy nézzen

be időnként az apámhoz.Az orvossal is szerettemvolna találkozni, mert egyszázforintost még odahaza

borítékba ragasztottam, dea nővér azt mondta, hogyaz orvost transzfúziórahívták a női kórterembe,

bízzam rá, majd ő szól neki.Visszamentem a beteg-szobába, ahol a szomszédmegnyugtatott, hogy azinspekciós orvos úgysem ér rá kivizsgálni a beteget,tehát nem is baj, hogy nemtudtam átadni a pénzt.Úgyis csak holnap, amikor majd bejönnek az osztályosorvosok, lesz idejük foglalkozni vele.

- Nincs valamireszükséged? - kérdeztem.

- Köszönöm, nem kellsemmi.

- Hoztam néhány almát.

- Köszönöm, nem vagyok éhes.

Még egy óra hosszat ültemaz ágya szélén. Szerettemvolna beszélgetni vele, demár nem volt miről. Egyidő múlva megkérdeztem,nincsenek-e fájdalmai. Aztmondta, nincsenek. Errőlsem kérdezősködhettemtöbbet. Egész idő alatthallgattunk. Nagyonszemérmes és zárkózott

volt köztünk a viszony,mindig csak tényekről



beszélgettünk egymással,de azok a tények, melyekettegnap még szóbahozhattunk, máraeltörpültek, és semmivé

váltak. Érzelmekről pedigsohasem esett szómiköztünk.

- Hát akkor megyek -mondtam később.

- Menj csak, fiam - mondta.

- Holnap bejövök, és beszélek az orvossal.

- Köszönöm - mondta.

- Csak reggel jön azosztályos orvos.

- Nem olyan sürgős -mondta, s a tekintete azajtóig kísért. Reggel hétkor fölhívtak, hogy az éjszakafolyamán meghalt. Amikor

beléptem a 217-esbe, már másvalaki feküdt a helyén.Az ágyszomszédja

megnyugtatott, hogy nemszenvedett semmit, csak sóhajtott egyet, és vége lett.Gyanítottam, hogy aszomszéd talán nemmondott igazat, mert az

jutott eszembe, hogy én isezt mondtam volna az őhelyében, de aztánigyekeztem elhitetnimagammal, hogy a

szomszéd mégsem csapott be, és csakugyan fájdalomnélkül halt meg apám.

Nagyon sok formalitástkellett elintézni. A fölvételiirodában odalépett hozzámegy ápolónő, de sem aszombati, sem pedig ategnapi ügyeletes, hanemegy eddig nem látott nővér,

és átadta apám aranyóráját,szemüvegét, pénztárcáját,öngyújtóját és azt a zacskót,



amiben az almák voltak.Húsz forintot adtam neki,és tovább diktáltam azadatokat. Ezután egy

bőrsapkás férfi lépett

hozzám, és ajánlkozott,hogy megmosdatja,megberetválja ésfelöltözteti a testet. Őmondta így, hogy a „testet”,amivel bizonyára azt akartaérzékeltetni, a szóban forgószemély nem él ugyan már,de mégsem egészenholttest, amíg mosdatva ésöltöztetve nincs.

Nálam volt még a borítékbaragasztott százforintos. Eztátnyújtottam neki.Fölszakította, belenézett a

borítékba, aztán lekaptafejéről a bőrsapkát, és nemis tette többé föl a

jelenlétemben. Azt mondta,hogy nagyon szépen el fogrendezni mindent, csak

küldjek be ruhát és tisztafehérneműt, egészen biztosan meg leszek elégedve. Azt válaszoltam,hogy délután behozom afehérneműt és egy sötétöltönyt, most azonbanszeretnék odamenni hozzá.

- Meg akarja nézni a testet?- kérdezte megütődve.

- Meg akarom nézni -mondtam.

- Jobb lenne aztán -tanácsolta.

- Most akarom látni -mondtam. - Nem lehettemmellette, amikor meghalt.

Vonakodva bár, deelvezetett a hullaházba, egykülönálló épületbe a

klinikakert közepén. Nagyon erős, ernyőtlen



villanyégő világította meg a pincét. Betonlépcsőn kellettlemenni, s a betonpadlón,mindjárt a lépcső tövében,hanyatt feküdt az apám.

Lába szétvetve, karjakitárva, ahogycsataképeken festik a hősihalottakat. De őrajta nemvolt ruha, csak az egyik orrlyukából állt ki egy kisvatta, egy másik pedig a balcombjához volthozzátapadva. Úgy látszik,ott kapta az utolsóinjekciót.

- Most még nem lehet látnisemmit - mondta a

bőrsapkás mentegetőzve. A jéghideg pincébenhajadonfőtt állt mellettem. -De majd akkor tessék megnézni, milyen lesz, hafelöltöztettem.

Nem szóltam semmit.

- Sokáig betegeskedett? -kérdezte később.

- Sokáig - mondtam.

- Arra gondolok - mondta -,hogy egy kicsit lenyírom ahaját. Az nagyon sokat tesz.

- Ahogy akarja - mondtam.

- Oldalt választva viselte ahaját?

- Oldalt - mondtam.Elhallgatott. Én ishallgattam. Már nemmondhattam semmit, ésnem is tehettem semmit, és

pénzt sem adhattam többésenkinek. Azzal sem tudok

jóvátenni semmit, haelevenen mellétemettetemmagam.



EGYLELKIISMERETES

OLVASÓ

- Szlávik Mihállyal

szeretnék beszélni.- Most nem tudom idehívni,de előre megmondom, hogyha karambolról van szó, micsak a jövő hónapbantudjuk fogadni a kocsit.

- Ő keresett engem.

- Miért nem tetszik szólni,hogy ismerősök? Hát mi

baja annak a kocsinak?

- Nincs szó karambolról.Most jöttem haza, és egycédulára Szlávik Mihályneve volt fölírva meg atelefonszám.

- Akkor tessék húsz percmúlva fölhívni, mert azegész lakatosműhelyebédelni van.

*- Szlávik Mihállyalszeretnék beszélni.

- Mindjárt szólok neki.

- Itt Szlávik Mihály.

- Maga hagyta meg nekema telefonszámát?

- Én voltam bátor, mertszerettem volnamegkérdezni valamit.

- Tessék.

- Ugye, ön fordítottaTruman Capote regényét?

- A Más hangok, más szobák -at én fordítottam.Olvasta?

- Olvastam, és nagyontetszett nekem, de van egyészrevételem. Aztszeretném tudni, hogy



ebben a regényben miért beszélnek másképpen anégerek, mint a többiemberek?

- Másképpen beszélnek?

- Úgy beszélnek, mint akülföldiek. Csak szeretnék tisztán látni, azértkíváncsiskodom.

- Rémlik valami. Nézze,kérem, én három évvelezelőtt fordítottam ezt akönyvet, egy kicsit kimentmár a fejemből a dolog, deemlékszem például egynéger cselédlányra, akinek vágás van a nyakán. Őrágondol?

- Őrá is.

- Hát akkor nyugodjék meg, kérem. Arra ugyanisegészen tisztán emlékszem,hogy ez a lány az eredetiszövegben is törve beszél

angolul.- Mi az, hogy törve?

- Törve, az törve. Vagynem?

- Nem egészen. Törve beszélünk egy idegennyelvet, amelyet nem jólismerünk. Viszont azanyanyelvét is törve

beszélheti valaki, ha

például műveletlen vagyiskolázatlan vagy korlátolt.De ez két különböző dolog.

- Hogy beszél például az anéger lány?

- Úgy, beszél, mint egykülföldi, aki nem jól tudangolul. Nos hát, én ezenakadtam fönn, és ezért

bátorkodtam telefonálni.Hiszen a négerek ott élnek Amerikában, mindenki



angolul beszél körültettük,tehát az anyanyelvük isangol.

- Találkoztam én már néhány cigánnyal is, aki ittél Magyarországon, ésmégis legalább olyan törve

beszél magyarul, mint egykülföldi.

- Ez így nagyon szépenhangzik, de nem bizonyítsemmit. A cigányoknak ugyanis van saját nyelvük,a négereknek viszont nincs.

- Ebben, belátom, magának igaza van. Nem is tudom,mit mondjak. Szeretném,ha elhinné, hogy nagyon

pontos fordító vagyok,egészen a bogarasságig.Azt is bátran elhiheti, hogyaz a lány az eredetiszövegben is hibásan beszélangolul. Ráadásul, alektorok szóról szóra ellen-

őrzik a fordítást...- A lektorok is tévedhetnek.Tessék megnézni Hook Finnt! Ha nem tévedek,Karinthy fordította.Mindenesetre, a

Huckleberry Finn-ben úgy beszél a néger, mint egy primitív és írástudatlanember, nem pedig úgy,mint egy külföldi, akihibásan beszél angolul.Vagy ez fordítóiszempontból mellékes?

- Ez nem mellékes, de a Huckleberry Finn-t nem énfordítottam. Ráadásul, ezegy száz évvel ezelőttiregény.

- Bocsásson meg, de ez

csak az én igazamat bizonyítja. Száz évelmúltával a négerek



jobban tudhatnak angolul,mint rosszabbul.

- Azt hiszem, ebben megintmagának van igaza.

- Remélem, nem bántottammeg?

- Szó sincs róla. Amitmondott, nagyon iselgondolkoztató.

- Sajnos, nem tudok angolul, nem nézhettemutána az eredetinek, pedigegy kicsit megütötték aszememet ezek a

dialógusok. Csak azérthívtam föl telefonon, mertszeretek mindent tisztánlátni.

- Nagyon jól tette, hogyfölhívott.

- Most be kell fejeznem a beszélgetést, mert agarázsmester kopog azüvegen. Máskülönben

nagyon jó volt a fordítás.- A viszonthallásra.

- Minden jót.

DAL

Janász Jenőnek hívták adalszerzőt.

Az orosz áttörés utáncsapódtunk egymáshoz,mert az ő ütegét szétlőtték,én pedig Nikolajevkánelveszítettem azalakulatomat. Majdnemháromszáz kilométerttettünk meg együtt, néha-néha egy járműrekéredzkedve, a legtöbbször azonban gyalogszerrel,hóban, jégben, állandóellenséges tűzben, míg csak



le nem terítette Bjelgorodhatárában egy rövidsorozat.

Mindazodáig sejtelmem sevolt róla, hogy szerzik adalt. Ki hitte volna, hogyilyen könnyedén? Janászból

jött a dal, ömlött, fakadt,ahogy forrás buzog aföldből. Amit csak látott,amit csak hallott, abban aszempillantásban dallá lett,szöveggel, rímekkel,melódiával. Csak a címetkellett kitalálni hozzá.

Népdal lett abból a bádogbödöngyümölcsízből, melyet egyszétlőtt raktár romjai alólkapartunk ki. És volt ottegy híd, amelyet épp azorrunk előtt robbantottak föl a partizánok. Miközbena hídroncs alatti föltorlott

jégen átevickéltünk, JanászJenő már énekelt:

Elkorhadt a vénfahíd

a Tarcalon Istenem, csak te

tudod az én bajom.

Hogy megyek én Annuskámhoz már

eztán? Hogy ússzak át halált

hozó zúgóján?

Faggattam, hogy csináljaezt. Azt mondta, nem tudja.

Faggattam, hány daltszerzett már. Azt se tudta.Talán három-, de lehet,hogy négyezret.

Bjelgorod már odalátszott,amikor lassan eleredt a hó.Legomboltam a sapkámfülvédőjét, de úgy is

hallottam Janásztdudorászni:



Lassú pelyhekben

hullik a hóCsilingelve fut az

orosz szánkó.

Szállj, szállj, kicsi

hópehely...

Öt gyors roppanáshallatszott. Vége lettJanásznak, bevégzetlenmaradt a dal.

Néha eszembe jut.Megpróbálom folytatni.Töröm a fejem, rímetkeresek a hópehelyre. Dehiába. Mindnyájan tudunk

valamit, és azt senki seképes utánunk csinálni. Ezígy van.



KORKÉPEK

HAVAS TÁJBAN KÉT

HAGYMAKUPOLA

Voltaképpen egészDavidovkának ki kellettvolna vonulnia, tehátnemcsak a mi zászlóaljunk-nak, hanem a helybelilakosoknak is. Ebbőlazonban nem lett semmi. Amieink közül csak néhány

pipogya stréber jött elő,

meg a gyengélkedők, azírnokok és a raktárosok,egyszóval, akiknek voltvalami féltenivalójuk;negyvenen vagy ötvenenmindössze. Az oroszok közül még ennyien sem.Akit a szolgálatvezetőőrmesternek sikerültkikergetnie a házából, az ottlézengett egy darabig atéren, de mihelyt tehette,visszaszökött. Mégfeltűnőbb, hogy Hollóőrnagy, azászlóaljparancsnok is távolmaradt, pedig mostanáigminden kivégzésenmegjelent, és nagyon ügyelta formaságokra. Egy percrekijött a parancsnokság elé,

körülnézett a temp-lomtéren, azt mondta, hogyhideg van, és visszament,és többé nem mutatkozott.Így aztán hivatalos részrőlaz orvoson és aszolgálatvezető őrmesterenkívül csak egy németteherautósofőr és egy altisztvolt jelen, Leicával anyakában. Ők hozták az

elítéltet Davidovkára, mertitt kellett rajta végrehajtani



a német hadbíróság ítéletét. No és persze hogy itt voltmég az az Ecetes nevűhajtó is, aki három liter rumért vállalta, hogy

fölakasztja az asszonyt.Ecetes az első liternek már nyakára hágott, és elég

bizonytalanul állt a lábán.

Az asszony ott várt a faalatt, mozdulatlanul, minthaa földhöz fagyott volna alába. Egy könnye sem volt.Eddig úgy vettük észre,hogy az öregek halnak meg

a legkönnyebben.Rémüldöznek ugyan,mintha nem értenék, hogymi történik velük, de senem könyörögnek, se nemsírnak, se nem sikoltoznak.Ez az asszony még elégfiatal volt, elég jó külsejűés elég jól öltözött, mégsemszólt egy panaszló szótsem. Csak állt, és égő

szemmel nézte azt akislányt, aki bemászott ateherautó alá, és onnankukucskált kifelé. Négy-vagy ötéves lehetett.Piszkos és sovány volt, de őis elég jó ruhákat viselt, egykis bundamellényt,vattanadrágot, vastag

pamutharisnyát ésgumikalocsnit. Amikor a

fiatalasszony nyakáraráhurkolták a kötelet, üdehangon, mint akitmegcsiklandoztak,fölnevetett a teherautó alatt.

Három perccel később azorvos zászlósmegállapította, hogy

beállott a halál. Hideg széltámadt, mely lassan

hintáztatni kezdte afiatalasszony testét. A



lányka kimászott ateherautó alól. Egy ideigszemmel kísérte ezt a lengőmozgást, aztán, mint aki jólelmulatott valamin, de már

kezdi sokallani a tréfát,fölkiabált a fára:

- Mama!

Akkor már egyetlen oroszsem volt a templom előtt, sa mieink közül is csak Ecetes Márton hajtó, BíróElek szolgálatvezetőőrmester, doktor FriedrichTibor orvos zászlós s egy

Koszta István nevű tizedes,civilben az Arany BikaSzálló söntésének csaposa,aki a furunkulusai miatt már többször kérte, hogy utalják

be egy hátországi kórházba.Most is úgy állt, hogyészrevétesse az orvossal anyakán piroslóduzzanatokat. Friedrichdoktor azonban elfordulttőle, és belenézett a Leicalencséjébe. A német altisztintett a kislánynak, hogymenjen ki a képből, de aznem mozdult álló helyéből,hanem tágra nyílt, tündöklőszemmel bámult a Leicába.Talán még sohasem látottfényképezőgépet.

PERPETUUM MOBILE

Auspitz azt mesélte, hogyodahaza péksegéd volt aVeress Pálné utcában. Aztmesélte, hogy reggelentecsak úgy a hóna alól befaltegy egykilós kenyeret.Akkor kilencvenkét kilóvolt.



- Mit gondoltok, mostmennyi vagyok?

Ezt nem tudtuk megmondani. Tény, hogymár szükségre se járt ki,ami rossz jel, és csak vizetivott, ami még rosszabb.Folyton itta a vizet. Nem isszomjazott, csak itta, mintegy lefolyó.

Az se jelent jót, hogy aruhája tele lett tetűtojással.A tetveket csak úgy lehetféken tartani, ha az ember minden percben öldösi őket;

másképp elszaporodnak, éstelerakják serkéikkel a ruha-varrásokat, főleg a melegtesttájakon. Auspitznak egészen megszürkült ahónalja a tetűtojásoktól.

Nem is szóltunk neki.Ilyenkor már nem segít aszó.

Egy éjszaka arra ébredtem,

hogy nagyon forgolódik.Azt kérdeztem:

- Mondd, mit csinálsz,Auspitz?

Azt mondta:

- Eszem.

Azt kérdeztem:

- Mit eszel, Auspitz?

Azt mondta:- Kérlek szépen, tetűtojásteszem. És, kérlek szépen,tetveket.

Gyufát gyújtottam, derögtön el is fújtam. Egészenközel volt már a front;cigarettázni is tilos voltéjszaka. Csak annyit láttam,hogy nyugodt az arca,

majdnem elégedett. Aztmondtam neki:



- Ne beszélj bolondokat,Auspitz.

- Hanem megvárjam, amígkiszívják a véremet? -kérdezte.

Maximum két hétig kellkibírni, magyarázta.Márpedig, ha ő megeszi atetűt, akkor játszva kibírjaezt a két hetet, mert nemmegy veszendőbe semmi.Minden csöpp vére, amitkiszívtak, megint visszajuta szervezetébe; vagyis senem gyengül, se nem

erősödik.- Akkor te föltaláltad a

perpetuum mobilét -mondtam. Nem tudta, miaz. Mondtam, amihez nemkell energia.

Ezt sem értette. Miközben aserkéket ette,megmagyaráztam a

perpetuum mobilét. Később

elaludtunk. Reggelmegpróbáltam fölrázni, demár nem volt benne élet.

EGY MAGYAR ÍRÓDEDIKÁCIÓI

Most nyílt meg a Tá. Dé. Vé.utca 7. szám alatt a nagy író,

Tá. Dé. Vé. Emlékmúzeuma.Jövünk-megyünk a tágastermekben, selgyönyörködünk e nagyrealista hátrahagyotttöltőtollainak, kávéfőzőinek és párttagsági könyveinek gyűjteményében. Avitrinekben láthatók

barátainak, szerelmeinek ajánlott könyvei is. Ededikációk legszebbjeitadjuk most közzé:



1.

Mamának és Papának

hű

gyermekük.

2.

Ellának.

3.

Bellának.

4.

Karolinának.

5.

Linának.

6.

Cucusnak.

7.

Mucusnak.

8.

Hamara Kristóf min.tanácsosnak, hazafiashódolattal

lófő Tá. Dé. Vé.

9.

Biatorbágyi BlumfeldMóricnak, a nagyhumanistának, a HungáriaElső Gumi vezérigazgató-

jának, az írók bőkezűistápjának.

Tá. Deutsch Vé.

10.



Hamara Kristófnénak, aközép-rodéziai misszióVédnökasszonyának amegváltásra váró

Tá. Dé. Vé.

11.

Ostorovics Kornélnak, anagyszerű kritikusnak, aGoebbels prózája c. esszészerzőjének!

Tá. Dé. Vé.

12.

Gró Etelnek

tisztelő Tá. Dé.Vé-je,

Etelnek

Tá.

Etusnak, forró

felgondolásokkal Décske Vécske

Nyuszi! Máskor ne harapj!

Nyuszkó.

(utóbbi kiradírozva,helyébe tintával beírva:)

13.

Dr. Berény Aladárnak azseniális válóperért.

14.

Trenka Tivadar vezérőrnagy,hadosztályparancsnok

úrnak. Innen a távolbólsúlyos vastagbél-fekélyemmel köszöntöm a



Moszkva kapuit döngetőhadosztály tiszti és altisztikarát, tiszteseit éslegénységét.

Tá. Dé. Vé. karp. őrmester

15.

Hamara Kristófnéelvtársnőnek,VI. ker. Igazoló Bizottság

Barátság! Tá. Dé. Vé.

16.

Ostorovits Kornélnak, Az elhajlás jelei Kautsky

ifjúkori műveibenszerzőjének

17.

Blumfeld Móric bácsinak (Állatkert)

a szépvizslakölykökért - Tá. Dé.Vé.

18.

Hamara Kristófnak Kanad

ai Magyar Nemzetőr

Üdv! Tá. Dé.Vé.

19.

Hamara Kristófnénak Belvárosi Kutyafürdő

Vizslámnevében Tá. Dé. Vé.

20.

Ostorovits Kornélnak,a Némely igekötő helytelen

használata Sztálin



prózájában bátor szerzőjének.

21.

Nyuszikám, te vagy azigazi! Meg tudsz bocsátani Nyuszkónak?

22.

Dr. Hajmási Péternek, anagy urológusnak, hálás

betege.

23.

Dr. Hajmási Pálnak, a nagykardiológusnak, hálás

betege.

24.

Ostorovits Kornélnak.

Férjem posztumuszkönyvét önnek ajánlom,amiért búcsúbeszédébenoly szépen kidomborítottameg nem alkuvó jellemét ésebből fakadó keserűüldöztetéseit.

Tá. Dé. Vé.-né szül. GróEtel

*

(Fenti gyűjteménykorántsem teljes. Még

számos Tá. Dé. Vé.dedikáció rejtőzik közkönyvtárakban ésmagánszemélyeknél.Felkérem az olvasót, hailyenekről tud, értesítse aTá. Dé. Vé.Emlékmúzeumot.)



AZ ÖLTÖZŐBEN

- Mind vannak jól - mondtatört magyarsággal atenorista. - Nemcsak

vannak jól, hanem direktnagyon jól. És küldenek sok üdvözlet, és küldenek sok puszi.

- Na, hála istennek -mondta a nagyapa.

- Na, hála istennek -mondta a nagymama.

- És az én Annuskám? Nemnagyon sovány?

- Sem nem nagyon sovány,sem nem nagyon kövér -mondta a tenorista -, haneméppen jó.

- És egészséges? - kérdeztea nagymama.

- Nagyon egészséges -mondta a tenorista.

- Csak amikor nálam járt,fájt kicsit a feje, mertGenovából jöttek Milánóba, és utaztak egészéjszaka. Vagy éjszak?

- Szegénykém - sóhajtott anagypapa. - Úgy kellmondani: éjszaka.

- Nem éjszak? - kérdezte atenorista.

- Nem - mondta anagypapa. - Az egészenmás.

- Ne tanítsd a művész urat -mondta a nagymama. - Ésaz én kis csillagomat? Őt istetszett látni?

- Nemcsak láttam, hanemdirekt nagyon jól láttam -mondta a tenorista,

miközben az öltöztetőnőráadta a keményített



csipkegallért. - A kedveslányok föltette a kisbabát azasztalomra, és kicsomagoltaa pólyát, és kérte, hogy ahusikáját jól csipkedjem

meg.- És meg tetszett őtcsipkedni? - kérdezte anagymama.

- Nagyon is - mondta atenorista.

- Hol? - kérdezte anagymama.

- A combocskáján.

- Máshol nem? - kérdezte anagymama.

- És még a karocskáján.

- És még? - kérdezte anagymama.

- És még a kicsi popsikáján.

- Édes jó istenem - sóhajtotta nagymama, és elnézett amesszeségbe.

A nagypapa halkanköhögni kezdett, s a padlótnézte. Az öltöztető kardotkötött a tenoristára, és azövébe beledugott két

pisztolyt.

- És aztán mi történt? -kérdezte a nagymama.

A tenorista gondolkozott.

- Aztán a kedves lányok bepólyálta a kisbabát, éshazautazott Genovába. Úgymondjam, lányok, vagy úgymondjam, lányuk?

- Úgy kell mondani: lányuk - mondta a nagypapa.

- Nem lányok? - kérdezte atenorista.

- Nem - mondta nagypapa.- Az mást jelent.



- Ne tanítsd már a művészurat - szólt rá a nagymama.- Inkább köszönnéd meg,hogy ilyen jó hozzánk.

- Én ma is magyarnak érzem magamat - mondta atenorista. - Csak kicsitelfelejtettem magyarul.

- Nagyon is szépen tetszik magyarul beszélni - mondtaa nagymama. - Csak mégazt tessék nekemelmondani, hogy milyen isaz én kis csillagom.

A tenorista gondolkozott.Az öltöztetőnő már kezébentartotta a parókát, de várt. Anagymama is várt, és anagypapa is várt. Atenorista még mindiggondolkozott.

- Szép - mondta a végén.

- És milyen a szeme?

- Az is szép - mondta a

tenorista.- És milyen a haja?

- Az is szép - mondta atenorista.

- És milyen a pofikája?

- Szép - mondta a tenorista.- Szintén szép.

- Édes jó istenem -sóhajtotta a nagymama, ésmegint elnézett amesszeségbe.

Megszólalt a csengő. Atenorista fejébe nyomtaszőke parókáját,elbúcsúzott vendégeitől, ésnagy kardcsörtetve,sarkantyúpengetve kisietettaz öltözőből. A nagymamautánaindult, mintha még

kérdezni akarna valamit, deaztán visszatért az urához,



aki a padlót nézte ésköhögött.

KORRAJZB. néni már elmúlthatvanéves.

Fia és menye tíz évvelezelőtt kimentek Kanadába;alig-alig írnak, mindösszekétszer küldtek csomagot.

Ruhái kopottasok, régkimentek a divatból, ő

maga formátlanná hízott.Mégis, minden délutánkiszépíti magát, s egy szőrevesztett kékróka belépőben,magas szárú, kiferdült,fűzős cipőben egyfélórácskát föl s alá sétál aváros legelőkelőbbszállodája előtt.

Mihelyt kilép egymagányos külföldi férfi,rámosolyog, és eléghangosan - mert közel azértnem merészkedik akapuhoz - odakiált neki:

- Nur drei Dollar!

Riszáló járása, kiáltozásameglehetősen zavarón hategy előkelő szálloda kapujaelőtt, de az erre illetékesek - a portás, valamelyik rendőr vagy a járókelők -mégse mernek rászólni.

Azt hiszik, valami közület.

JELLEMPRÓBA

A kerekes kútnál szálltamki az autóból, mert onnan

már csak száz lépés volt agyárkapu. A gyárat hegyek



vették körül, a hegyekenszőlők, erdők, irtások; azirtásokon magasfeszültségűtávvezeték.

Vidéken a gyárat is kutyaőrzi, mint akrumpliföldeket. Láttomraazonnal dühbe gurult akutya, habzó szájjal,kivicsorgó fogakkal,vonítva rohant ki a kapusfülkéjéből. Félúton megállt,és fejét félrebillentve,kiszemelte azt a helyet,ahol majd belém harap.

Engem puli már megharapott, méghozzá

barátom pulija, tiszta faj.Megálltam, és mérlegeltem,vajon hogy harap egyidegen puli, egy ilyenkorcs, keverék fajzat,melynek csak kisebbik fele

puli: a nagyobbik vérszomj,sértődöttség, álnokság ésüldözési vágy. Néztem a

pulit, s meghátráltam.

Visszaültem az autóba.Amikor kiszálltam, jött a

puli. Farkcsóválva jött,roggyant térdekkel.Rajongva nézett rám. Látta,hogy autóm van:fölnyújtotta fejét, hogyvakarjam meg. Megvakar-tam a fülét.

- Korrupt féreg - gondoltammagamban.

- Korrupt féreg - gondolta a puli.

Documents

örkény istván novellák