Judith Ansell

Feketék közt fehérben

Egy szudáni kórházban nem mindennapi körülmények között dolgozik az európai orvosok maroknyi csapata. Bolhák, hiénák, homokviharok és a bennszülött törzsek körében pusztító éhínség teszik próbára őket, miközben gyógyító munkájukat végzik. Ebben a világban akar helytállni egy gyönyörű fiatal doktornő, Gina Lamb. Sokáig nem is sejti, hogy legnagyobb ellenfele az az ápolónő lesz, aki Maddison doktor szerelmének elnyeréséért semmitől sem riad vissza...

1. FEJEZET

A kis repülőgép a végtelen szudáni síkság fölött húzott el, amely ebből a magasságból összefüggő, vörösesbarna felületnek tűnt, és szemhatártól szemhatárig nyúlt a tiszta kék ég alatt. Meleg volt a kabinban, Gina örült, hogy a fehér ruhája mellett döntött, habár a szúk szabású farmerszoknya korántsem volt elég szellős. A rövid kabátkát már régen levetette, blúzának ujját pedig, följebb hajtotta.

A repülőgép vezetője el volt ragadtatva az öltözék megválasztásától. A szoknya meg a blúz kiemelte Gina karcsú alakját és bőre meleg aranyszínét. A pilóta egy pillanatra feléje fordult, és vigyorogva arra gondolt, mit fognak szólni az emberek Udariban ehhez a csinibabához. Na, rövidesen megtudja, mert eljött a leszállás ideje.

Két kilométerre a kórháztól, amely Szudánnak ezen a részén az orvosi ellátás központja volt, Richárd Maddison a hepehupás leszállópálya mellett várta, hogy megérkezzék az új segédorvosnő. Bizakodott, hogy az egészségügyi hivatal most jobban választott. A helybeliek nem szerették, ha gyorsan váltogatják egymást az orvosok, nem marad Idő igazából megismerni őket.

Ennek az új kolléganőnek a pályázati anyaga meggyőző volt. Igaz, túlságosan fiatal, de jók a bizonyítványai, ráadásul még némi tapasztalata is van, melyre Ausztrália őslakosai között tett szert, amikor gyakornokként köztük dolgozott. Ausztráliai lévén valószínűleg a hőségtől sem fog úgy szenvedni, mint a legtöbb angol.

Richárd nyújtózkodott, barnára sült arcát a nap felé fordította, és egy ezüstös pontot fedezett föl a kék égen: a kartúmi gépet.

- Ez az. - Angus Cameron, Richárd idősebb barátja és helyettese szintén észrevette a csillogó rovart. Vászonkendővel letörölte arcáról a verítéket. - Remélhetőleg tetszeni fog a hölgynek az éghajlatunk.

- Hm - válaszolta Richárd -, nem beszélve a bolhákról, a hiénákról, a homokviharokról, meg a harcias törzsekről.

Angus nevetett.

- Hát bizony, szívósnak kell lennie.

Az udari kórházban még sohasem dolgozott orvosnő. Természetesen voltak itt európai ápolónők, akik a helybeli gondozónőket tanították be. és minden olyan munkát elvégeztek, amelyre azok nem voltak kiképezve. Ez idő tájt hárman voltak: Elinor Potts főnővér, Pauline Hickey meg Heather Anderson nővérek. Mindannyian munkabíró, öntudatos nők, akik keményen dolgoztak, önállóan hoztak súlyos döntéseket.

Ügy tűnt, a kis repülőgép egy pillanatra megáll a kifutópálya fölött a vibráló levegőben. Mielőtt kerekei érintették volna a talajt, újra fölemelkedtek, majd végre szilárdan földet értek. Vörös porfelhők kavarogtak a magasba, majd szálltak le, amikor megállt a repülőgép. Két afrikai alacsony lépcsőt görgetett a gép mellé.

Dr. Maddison meg dr. Cameron a fejük fölött rajzó legyeket hajtották, és vártak. Kinyílt a repülőgép ajtaja, a pilóta két táskát nyújtott le az afrikaiaknak, és lejött a lépcsőn. Mögötte egy fiatal nő lépett ki a száraz, forró sivatagi levegőbe.

Egy pillanatig megállt a legfelső lépcsőn, és nézte a sivár tájat. Szűkre szabott, fehér ruhájában egész kicsinek látszott. Enyhén hullámos aranyhaja fénylett a napsütésben. Rögtön ezután elragadó ajka mosolyra nyílt. Csodaszép volt.

Richárd Maddison szoborrá dermedve felnyögött:

- Az ég szerelmére! Kit küldtek ezek ide?

Angus Cameron halkan füttyentett fogai közül.

Amikor a gép földet ért, és végigdöcögött a kifutópályán, hevesen dobogott Gina szíve. Tulajdonképpen fáradtnak kellett volna lennie a Sydneyből Nairobiig tartó, hosszú repülés után,

különösen mert igen keveset aludt, mielőtt továbbrepült Kartúmba, onnan pedig Udariba. De az izgalom ébren tartotta.

A kifutópálya végén fölfedezett egy fészert, mellette egy terepjárót meg két férfit. Valószínűleg ők az új kollégák, akikkel egy évig együtt fog dolgozni. Remélte, megértik majd egymást. Eddig kijött a környezetével. Jó érzékkel fogta fel mások indulatait, tapintatos volt, így hát szerették eddigi kollégái.

Ennek ellenére még gyorsabban vert a szíve, amikor lejött a lépcsőn, és a két európai felé tartott. Egyikük kicsi és kövér volt, arca fénylett a verejtéktől. A másiknak az arcát, ő magas volt és karcsú, nem látta jól a kalap alatt. Az alacsonyabb férfi hozzálépett, és kezet nyújtott.

- Angus Cameron vagyok, kedveském. Maga meg bizonyára Lamb doktornő.

Gina keményen megszorította a kezét, és mosolyogva válaszolta:

- Kérem, hívjon Ginának.

Ezután a magasabb férfi lépett hozzájuk. Arca egy kissé meghökkentette Ginát. Hihetetlenül jóképű volt. Gina elpirult, hirtelen előrenyújtotta kezét, és gyámoltalanul bemutatkozott. A férfi tétován fogta meg kezét, egy pillanatig megszorította, és mély, kellemes hangon azt mondta:

- Richárd Maddison. - Ezután újra haragosan összezárta ajkait. Szeme jéghidegnek látszott. Megfordult, és a kocsihoz lépett.

Angus Cameron sietve intett.

- O... jöjjön, kedveském. Már elviselhetetlen ez a hőség.

Gina követte, és az a gyanúja támadt, Richárd Maddison egyáltalán nem őrül, hogy megismerhette.

A kórházig tartó rövid út alatt úgy érezte, igaza volt, mivel Maddison erős, barna kezével csak a kormányt markolta, és egy szót sem szólt. Bezzeg fecsegett Angus Cameron. Gina mellette ült a hátsó ülésen, és mindig hozzáütődött az egyenetlen úton.

- Miféle ötlet hozta ide, kedveském? - érdeklődött a férfi.

Gina elfogultság nélkül vizsgálgatta Cameron doktort. Úgy tűnt, ez a kövér, barátságos angol sem nagyon illik ide, Szudánba.

- Több okom volt rá - szólt mosolyogva. - A legfontosabb bizonyára az, hogy túl egyszerűnek találtam az életemet. Mindenem megvolt, ami csak kellett.

Az első ülés felől elfojtott, nyögésszerű hang hallatszott, Angus Cameron ellenben Gina mélykék szemébe nézett, és megértette, mire célzott

A kórház lapos, doboz alakú épületei egy kis magaslaton álltak. A betegpavilon keleti végéhez egy lapos toldaléképület csatlakozott, melyben, ahogy egy tábla tudtul adta, a járóbeteg-rendelő volt. Előtte egy kiszáradt fa árnyékában durván összeácsolt fapadok.

A kórtermek mögött, szemben a lakóházzal, cement- és hullámlemez épületek csoportja, ezekben helyezték el a műhelyéket, a konyhát meg a mosodát. Még távolabb állt egy magányos szín, amelyből állandó zúgás hallatszott: az elektromos áramfejlesztőé. A pavilon meg a lakóház, a hosszai, alacsony, fehérre meszelt falakkal és a tágas verandákkal mind hívogatónak tűnt.

Gina új kollégáival a lakóház verandáján ingatag, fonott karosszékekben ült. Lassan hűvösödni kezdett. A nap utolsó sugarai, melyek nyugaton a messzi síkság mögé süllyedtek, sötétvörösre festették a földet. Gina, kezében hideg itallal, a veranda korlátjához ment, és gyönyörködött a látványban.

- Szép itt - mondta.

Richárd Maddison rövid, dühös pillantást vetett rá.

- Lamb doktornő, itt még magának sok csúf látványban lesz része. Nem tudom, egy tetszetős naplemente kárpótolja-e majd. - Szava megvetően hangzott.

Mihelyt a férfi újra elfordította róla tekintetét, Gina vizsgálódva mérte végig. Richárd Maddison harmincas évei közepén vagy talán a végén járt, széles válla, erős combja volt, és tényleg igen jóképűnek látszott. Gina azon tűnődött, vajon miért jöhetett ide. Peter nem lett volna rá kapható.

- Azért Itt is találni sok szépet, Richárd - ellenkezett Angus. Fölállt, Ginához lépett, és délkelet felé mutatott. - Nézzen arrafelé, Lamb doktornő.

- Kérem, szólítson G inának, dr. Cameron.

- Angusnak hívnak, kedveském. Nézze csak.

Tekintete tovasiklott a ház előtti gyér füvön, túl a satnya fákon, túl Udari kunyhóin, amelyek az egy kilométernyire eső lapos völgyben lapultak meg.

- Azok a núbiai hegyek.

A síkságon túl egy csoport kerek domb emelkedett. Tetejük rózsaszínűén világított a hanyatló nap fényében, a termékeny, zöld völgyekben enyhe árnyékok húzódtak végig.

- Csodaszép - mondta halkan Gina.

- A núbiaiak, akik ezeken a dombokon élnek, hatalmas nép voltak azelőtt. Szinte az egész Nyugat- és Közép-Szudánt ők lakták. Amikor az arabok elfoglalták az országot, ók ide a hegyekbe húzódtak vissza.

Angus kortyintott italából, és folytatta.

- Természetesen számos népcsoportra estek szét. Ami vidékünkön zömmel atemák élnek. Csodálatra méltó nép. Okos, büszke, melegszívű és nyílt. Sajnos máig sem szerették meg az arabokat, ez pedig néha megnehezíti itt az életet. Ugyanakkor az itteni arabok is derék fickók. Még mindig tevetenyésztésből élnek. Elképesztő, hogy az idők során mily kevéssé változott az arabok meg az afrikaiak életmódja, habár Kartűm csak négyszáz kilométerre van.

Csak négyszáz kilométer! - gondolta Gina. A vidéken élő ausztráliaiak jutottak eszébe, akik gyakran százötven kilométert utaztak, hogy moziba menjenek. De négyszáz kilométer igen nagy távolság, ha bajba kerül az ember, és segítségre szorul.

Először elegyedett bele a társalgásba Elinor Potts, a főnővér.

- A nehézségeket a nem idevalósi arabok okozzák, Ők tartják a kezükben a kereskedelmet, és a régi hagyományt követve: csalnak. Nemcsak az afrikaiakat uzsorázzák ki, hanem a kevésbé dörzsölt arabokat is. Már rábukkantunk ezeknek a kereskedőknek a teherautóin a segélyszervek adományaira. Drágán megfizettették az emberekkel, amit azoknak tulajdonképpen ajándékként kellett volna megkapniuk.

Gina homlokát ráncolta, Richárd Maddison pedig gúnyosan szólt oda neki:

- Itt aztán az emberi természet minden szépségét tanulmányozhatja. Ó! - kiáltott föl Angus e pillanatban, és fülelt. - Ez Jonathan lesz.

Most Gina is meghallotta a terepjáró halkbrummogását. A motorzaj alapján rövidesen rájött, hogy a kocsi a kórházhoz vezető emelkedőn kaptat. A kórházpavilon és a lakóház közötti udvaron állt meg, és elképesztően sok afrikai nyomakodott ki a belsejéből, ugrált le a tetőről.

Karcsú, fiatal férfi mászott elő a kormánykerék mellől, ruganyos léptekkel jött a verandához, és úgy szökellt föl a lépcsőkön, mintha meg sem kottyant volna neki a forró nap.

- Hol az új kolléganő? - kérdezte harsányan. - Kepától homokviharokon, vad, bennszülött hordákon verekedtem magam át, csakhogy üdvözölhessem!

Gina nevetve állt föl. Ez csakis dr. Jonathan Haywood lehet, az udaii kórház harmadik orvosa.

A férfi ahelyett, hogy hozzálépett volna, csak állt, mint akinek a lába földbe gyökeredzett. Sima, szőke hajának egy fürtje világoskék szeme elé hullott.

- Gina Lamb - szólalt meg Gina, hogy megtörje a csöndet.

- Lehetetlen. A doktornőknek bajuszuk van, kövérek, szemüveget hordanak, és úgy néznek ki, mint a madárijesztők. Magának pedig egy kis pihe sincs az ajka fölött!

Gina felkacagott.

- Ennek ellenére higgye el, hogy orvos vagyok, habár még igen tapasztalatlan. Minden türelmére és segítségére szükségem lesz.

- Természetesen, kedveském - jegyezte meg Angus szelíden. - Bármikor.

Jonathan Haywood elnézően és derűsen nézett Angusra. Szegény öreg, gondolta, máris beleszeretett.

Ezután Richárd arcára esett tekintete, amelyen bezzeg nemhogy szerelemnek, de még a barátságnak sem volt a legkisebb nyoma sem.

- Mi újság Kepában? - kérdezte Richárd.

- Újság nincs, csak munka - válaszolta Jonathan homlokát ráncolva. - Rengeteg hasmenés, olykor még kanyaró is.

- Jaj! - sóhajtotta halkan a főnővér. - A kanyaró Szudánban nem afféle veszélytelen gyermekbetegség, hanem halálos fenyegetés.

- Szállított már betegeket a kórházba?

- Még nincs akkora vész. De mindennel számolnunk kell. Mindjárt indulok vissza. Tulajdonképpen csak azért Jöttem, hogy vizet vigyek magammal. - E szavak közben Jonathan ártatlanul nézett Richárd Maddisonra.

Richárd nem úgy festett, mint aki elfogadja ezt az ürügyet, de nem tett szemrehányást a fiatal segédorvosnak, hogy a drága üzemanya pazarolja, csupán azért, hogy megismerje az új kolléganőt. Csak annyit mondott:

- Talán elkísérném.

Az udari kórház látta el a környék egészségügyi szolgálatát. Az orvosok egész napokra vagy hetekre mentek el egészségügyi őrjáratra. Ilyenkor sátrakban éjszakáztak, és azokat, akik nem jutottak el a kórházba, korszerű gyógyszerekkel látták el. Visszafelé olykor betegeket hoztak magukkal a kórházba.

Jonathan italt töltött magának, és leült a Gina melletti karosszékbe. Rövidesen társult hozzájuk egy csinos, vörös hajú, fiatal nő. Heather Anderson nővérként mutatták be Ginának. Vidám volt, és beszédes, egyre-másra kérdésekkel halmozta el Ginát, anélkül hogy valójában odafigyelt volna a válaszra. Gina csodálkozott, hogy ilyen nyomasztó nap után még ennyi ereje maradt. Ó erre képtelen lett volna. Már Heatherrel való beszélgetése is kifárasztotta. Régebben gyakran játszott apjával olyat, hogy ki kellett találnia, ki milyen állatra hasonlít. Most karosszékében hátradőlve méregette az új kollégákat.

Elinor Potts igáslóhoz hasonlított. Durva, súlyos felépítésű, kissé lassú és ügyetlen, de rendkívül erős és megbízható volt. Éppen megfelelő főnővér egy isten háta mögötti kórházban. Gina úgy képzelte, hogy higgadtan és gondosan dolgozik, anélkül hogy bármi is kihozná a sodrából. Heather ellenben akár a mókus. Fürge, serény, gyors mozgású. Most is állandóan rugdosta az egyik széklábat, és ide-oda csúszkált a karosszékben. Angus jámbor, okos kutyára emlékeztette Ginát, például egy bernáthegyire, bár nem volt túlságosan megtermett. És Jonathan? Először a gazella jutott eszébe, de ahhoz a férfi nem volt eléggé ijedős. Inkább macskához hasonlított, igen hajlékony, de rejtett karmokkal.

Richarddal volt a legnehezebb. Gina elgondolkodva nézegette oldalról. Végre eszébe jutott a megfelelő állat: bika. Erős, férfias és veszélyes.

- Hol marad Pauline nővér? - kérdezte Angus a főnővértől. - Ó az egyetlen európai kolléga, akit még Gina nem ismer.

- Biztosan imádkozik - mondta halkan Jonathan. Elinor Potts azonban meghallotta, és összeráncolta a homlokát.

- Megkeresem - jelentette ki. - Az egyik gyermeket látja el, de most meg kell ismernie Lamb doktornőt.

Nem sokkal később visszatért egy nagydarab, fekete hajú nővel. Pauline nővér nem volt különösebben csinos. Nagy, sötét szeme szinte feketének hatott, és lázasan csillogott, ezért sok afrikai félt is tőle.

- Hogy van a betege? - érdeklődött Angus barátságosan.

Pauline lassan és szomorúan ingatta fejét.

- Imádkoztam érte.

Jonathan oldalba bökte Ginát

Ezen az éjszakán Gina sokáig nem tudott elaludni. Szobájában feküdt a moszkitóháló alatt, és két beszélgetésre gondolt vissza, melyeket éppen elutazása előtt Ausztráliában folytatott.

- Ha el mégy Udariba, nem fogok rád várni - jelentette ki Peter.

Maga előtt látta a férfi egyébként oly barátságos arcát, amely e szavak közben dühös és sértődött lett. Az emlék fájdalmasan nyilallt belé. Most hát már nem viseli ujján a jegygyűrűt. Azután Peter arca helyébe apjáé, Lamb doktoré került, és újra hallotta vigasztaló hangját:

- Talán így lesz a legjobb. Édesanyád meg én mindig kedveltük Petert. De ő nem olyan erős, mint te, és más céljai vannak az életben.

Ez igaz. Gina sohasem tudott megfeledkezni róla, hogy szerte a világon gyermekek halnak éhen, megölik őket, vagy olyan betegségek végeznek velük, melyeket könnyen meg lehetne gyógyítani, míg ő jólétben él. Udaríban végzett munkájával akarta megkísérelni, hogy ezt az igazságtalanságot legalább egy kissé jóvátegye. Ezt soha sem értette meg Peter.

A sivatagi éjszaka teljes csöndjében, melybe csak az áramfejlesztő brummogott bele, először tudatosult benne, hogy most csak önmagára számíthat.

Új kollégái még idegenek, bár ez remélhetőleg hamarosan megváltozik. Ennek ellenére rövidesen tőlük függ az élete, ha őrjárat során a messzi, elhagyatott sivatagban netán bajba jut.

Gina didergett. Itt tényleg hidegek az éjjelek. Egészen mások, mint Ausztráliában, ahol az éjszakák gyakran oly fullasztók voltak, hogy csak hánykolódott az ember az ágyban. Hirtelen vágyat érzett a tengerparti város iránt, ahol az otthona volt. Visszakívánta a szülői ház védettségét, a fákkal teli zöld kertet, ahol nyáron kabócák zengnek, a Csendes-óceán kék hullámait és az eukaliptuszerdőkkel borított, távoli hegyeket.

Gondolatai Ismét visszatértek az új kollégákhoz. A karcsú, elegáns Jonathan Haywood humora semmit sem tisztelt, de mint jelenség mégis igen megnyerő volt. Biztosan sok örömet okozhat vele együtt dolgozni, és talán jó barátok lehetnek. A kövérkés Potts főnővér melegszívűnek, bölcsnek tűnt, bizonyára szívesen segít majd, hogy belejöjjön a munkába. Az örökké derús Angus már most kartársnőjeként kezeli. Heather, aki nem sokkal idősebb, mint ő, jó pajtás lehet. Pauline pedig... Pauline elég különös volt. De eddig is kijött ő már ilyesféle furcsa figurákkal.

Így érkezett el a főorvoshoz, dr. Richárd Maddisonhoz. Kényelmetlen érzése támadt. Már-már arra kellett gondolnia, hogy a férfi első látásra ellenszenvesnek találta. Mindenesetre a repülőtéri üdvözléskor egészen dühösnek látszott. De talán minden újonccal szemben ilyen. Ez a gondolat némileg megnyugtatta. Meg kell próbálkoznia Richárd Maddison áthangolásával.

Bár nagyon szeretett volna pihenni, még mindig képtelen volt elaludni. Egy idő múlva fölült, elhúzta a moszkitóhálót, fölkelt, és az ablakhoz lépett.

A sivatagi éj szaka látványától elakadt a lélegzete. A mély, bíborszínű mennybolton több csillag szikrázott, mint amennyit valaha is látott. Sokáig állt ott elmerülten. Amikor végre ismét visszafeküdt az ágyba, könnyűnek és erősnek érezte magát. Minden jóra fordul. Afrikába jött, hogy itt segítsen az embereken, és szilárdan elhatározta, a lehető legjobban végzi majd a munkáját.

Jonathan Haywood nézte a három embert, aki az éles, déli napfényben a kórházi pavilon irányából feléje tartott, és mosolygott magában. A festőien széplány khakiszínű, rövid

vászonnadrágban és a hozzá illő ingben egész aprónak tűnt a két, izmos férfi között. Mi késztethe-tett egy ilyen nőt arra, hogy idejöjjön? És milyen bosszúsnak látszik Maddison!

Előző este, miután Gina aludni ment, Angus meg Richárd a lányról beszélgettek, mialatt Jonathan szótlanul figyelt.

- Hogy jut eszükbe ott az egészségügyi hivatalban ilyen alkalmatlan személyt küldeni hozzánk! - mondta dühöngve Maddison,

- Nem tudom, kedvesem...

Maddison fújtatott a türelmetlenségtől.

- Gondold meg, Angus! El tudsz képzelni ilyen porcelánbabát Őrjáratban? Azt hiszed, ez majd segít kilapátolni a kocsit, ha tengelyig süllyed a homokba? Nézd meg a bőrét! A fejemet rá, hogy nem fogja bírni a napot!

Jonathan mosolygott a sötétben. Gina alakja és bőrszíne tényleg emlékeztetett egy porcelánbabára. De Ginában semmi merevség nem volt, igen bájosan mozgott.

Angus kelletlenül dörzsölte meg az orrát.

- Hát... alapjában véve nem világosabb a bőre, mint Heatheré. Azon kívül úgy néz ki, hogy hamarosan le fog barnulni.

Ám ez még nem nyugtatta meg Maddisont.

Nagyon-nagyon fiatal. Olyan, mint egy gyermek. Az afrikaiak majd egyszerűen nem veszik komolyan. Nem lesz ember, akit rá tudna venni, hogy bevegye az orvosságainkat, vagy megváltoztassa régi életmódját. És a legközelebbi Járványnál, ha majd szünet nélkül egész nap az izzó hőségben kell dolgoznia, biztosan összeroppan.

Angus egy ideig szó nélkül nézte. Szinte kisfiú korától ismerte Richárd Maddisont, és mindig megerősítette azt a vágyát, hogy egyszer orvos legyen. Más kollégákkal szemben ő nem lepődött meg, amikor Richárd elhatározta, hogy Közép-Afrikának ezen az istentől elrugaszkodott helyén fog dolgozni, ahelyett hogy a londoni Szent Tamás Kórházban vállalna állást. Tudta, hogy ifjú barátja itt teljesen a munkájának áldozza magát, és tényleg szereti az afrikai embereket. Úgy túnt, Richárdot kizárólag azok az emberek érdeklik, akik a betegei voltak, akikért odaadóan, a legnagyobb gonddal fáradozhatott.

Angus elhatározta, nem kerülgeti a forró kását.

- Kedves fiam - mindig így kezdte, valahányszor kénytelen volt ellentmondani fafejű barátjának. - Ne hamarkodd el a dolgot. Hiszen nem azt állítottam, hogy nincs igazad. Talán tényleg hibázott az egészségügyi hivatal. De ezt most még nem lehet megítélni. - Megköszörülte a torkát, kezét a barátja vállára tette. - Richárd, nem ítélheted meg a lányt úgy, hogy lehetőséget sem adsz neki a bizonyításra.

, Most pedig a két férfi Ginával együtt jön föl az árnyékos verandához vezető lépcsőn. Richárd meg Angus délelőtt megmutatta Ginának a kórházat, bemutatták neki a betegeket meg a bennszülött ápolónőket, és elmondták, milyen egyszerű eszközökkel kell itt dolgozniuk. Gina alig tudott elképzelni nagyobb különbséget a Sydneyben lévő Royal William Kórház, ahol tanult, meg e között.

Gudwe, a ház afrikai alkalmazottja jelent meg az ajtóban.

- Ebéd - jelentette, és fejével az ebédlő felé mutatott.

Alapjában véve Gudwe több volt, mint szolga. Nemcsak tálalni tudott, hanem éppen ilyen jól értett a terepjáró kipufogódobjának cseréjéhez is. Atema törzsbéli volt, és minden fehérrel szemben egyenrangúnak, sőt fölényben lévőnek érezte magát. Szemében a fehérek lenyűgöző technikájuk ellenére olyan különösen viselkedtek, hogy gyakran ki kellett nevetnie őket.

Most a fehér lányt nézte, akit már megismert a reggelinél. Legszívesebben megragadta volna, hogy megtapogassa, valódi-e. Sajnos az ilyesmit udvariatlannak találják a fehérek. Tehát inkább uralkodott magán, vigyorogva ingatta fejét, és halkan azt mondogatta: - Ee-ee - ami az övéi közt azt jelentette: nem hisz a szemének.

Ha Jonathan a félreeső falvakba ment, és az ott lakók meglátták szőke haját, ugyanígy viselkedtek. Elvégre is nem ez a haj igazi színe. Az ember hajának sötétnek kell lennie. Csak a kecskének világos a szőre.

Ha ez a jövevény az én lányom lenne, gondolta Gudwe, Jonathannal házasítanám össze. Szép gyermekeik születnének. Nagyon jól összeillenek. Ezek után tehát úgy Intézte, hogy az étkezésnél egymás mellett üljenek.

A tágas ebédlő közvetlenül a veranda mögött volt. Középütt állt a különböző stílusú székekkel övezett nagy ebédlőasztal. Az asztal fölé ventilátort szereltek, hogy megmozgassa a fülledt levegőt. Az egyik fal mellett állt az ősrégi tálaló, melyre Gudwe kirakta a fogásokat. Egyébként üres volt a helyiség.

Mialatt Gina vett az ételből, Jonathan jóindulatú tanácsokkal látta el.

- Ez édes burgonya. Most még ízleni fog, de néhány hét múlva bizonyára rá sem tud nézni.

Gina otthon valóban gyakran evett édes burgonyát, és még mindig szerette. Ellenben egy-két fogást nagyon különösnek talált. Majdcsak megszokja a helyi ételeket. Sürgősen kellett viszont a székére egy párna, ugyanis Gudwe az ültetéskor inkább saját házassági terveit tartotta szem előtt, mint a kényelmet. Amikor Gina leült az alacsony székre, csak a melléig ért az asztal, és ez kissé megnehezítette az étkezést.

Kérdezte, honnan kaphatna egy párnát, a főnővér pedig megígérte, hogy szerez egyet, és a székét is kicseréli.

- Talán egy gyermeke tetőszéket kellene készíttetnünk Önnek, Lamb doktornő - jegyezte meg szárazon Richárd Maddison.

- Gina fölemelte fejét, és Richardra nézett. Akár incselkedésnek is fölfoghatta volna a szavait, ha nem bujkál hangjában némi rosszindulat.

Egy párna tökéletesen megfelel, dr. Maddison - válaszolt kedvesen. - Ennek ellenére nagyon köszönöm az ajánlatot.

Amikor tekintete egy pillanatra találkozott a férfi pillantásával, megborzongott. Érezte, még sok küzdelem vár rá.

2. FEJEZET

A kórházban töltött első délelőttön Gina sokat tanult, és már nem érezte magát olyan idegennek. Persze itt sok minden egészen más volt, mint amihez hozzászokott. Hiányzott neki sok fontos technikai segédeszköz. Ennek ellenére úgy gondolta, a tényleges munkában alig lehet valami különbség.

Szinte hihetetlen, de volt a kórháznak egy öreg röntgengépe, amit az egészségügyi hivatal évekkel ezelőtt használtan vett. Röntgenasszisztens persze nem volt, így a gépet maguknak az orvosoknak kellett kezelniük. Richárd Maddison megmagyarázta, hogyan kell vele bánni, és szigorúan figyelmeztette, feltétlenül vegye föl az ólomlapocskákkal ellátott bőrkötényt, ha felvételeket készít, hogy így védekezzék a sugárzás ellen.

A laboratóriumi vizsgálatokat szintén az orvosoknak kellett végezniük, bár volt rá lehetőség, hogy az anyagot repülővel Kartúmba, az ottani kórházi laboratóriumba vagy tovább. Nairobiba küldjék. De mivel nem lehetett biztosan tudni, valóban jön-e a repülőgép, ha szükség van rá, és sértetlenül megérkezik-e a vizsgálati anyag Kartúmba, a sürgős vizsgálatokat ott a helyszínen, a kis laborban végezték.

Végszükség esetére volt a kórháznak egy ócska adó-vevő készüléke, amellyel, Kartúmmal lehetett beszélni. Richárd Maddison elmagyarázta Ginának, hogyan működik.

Mivel Gina tudta, mi vár rá, már Sydneyben külön is tanulmányozta. miként kell vérképet elemezni és maláriatesztet készíteni. Ennek ellenére szorongott, amikor Richarddal a laboratóriumban a mikroszkóphoz ült.

Richárd odanyújtott neki egy tárgylemezt.

- Egy maláriabeteg vére. Nézze meg jól a preparátumot. Sok ilyen esettel lesz dolga.

Gina a mikroszkóp lencséje fölé hajolt aranyszőke fejével, és a vörös vérsejtekben a malária kórokozóit kereste, melyeket mindeddig csak képről ismert. Ott voltak! Izgatottan kapta föl a fejét.

- Pontosan olyanok, mint a tankönyvben!

Richárd mosolygás nélkül viszonozta pillantását.

- Csak a tárgylemezen. Maga a betegség gyakran erősen különbözik a tankönyvi esetektől. Ez ne zavarja magát. - Másik lemezt csúsztatott a lencse alá. - Mit lát itt?

Gina élesebbre állította a készüléket.

- Bilharziasis.

- És itt?

- Trypanosomák, ostoros férgek, az álomkór okozói.

- Jó. Most nézze meg ezt itt.

Egy idő múlva Gina bizonytalanul mondta:

- Nem találok mikroorganizmusokat. Egy kevés vörösvértest... sok fehér. Túl sok. Vörös pedig alig. - Föltekintett.

- Tehát? Ez mit jelent?

- Úgy látszik, mintha fehérvérűség lenne.

- Valóban. Soha ne feledje, hogy az itteniek is minden európai ' betegséget megkaphatnak.

Ezt követően Richárd a betegekhez vitte magával Ginát. A kórház ötven ágyának a legtöbbje állandóan foglalt volt. Előfordult, hogy száz beteget is elláttak. Ilyenkor gyékényen feküdtek az emberek a folyosókon meg a verandán.

Igen sok volt a beteg gyermek, akik oly nyomorultak, szomorúak, lesoványodottak és kiszolgáltatottak voltak, hogy Ginának bizony össze kellett szednie magát, sírva ne fakadjon. Néhányat megvizsgált közülük, míg Richárd másokkal foglalkozott. A férfi nyugtatólag, kedvesen beszélt velük a saját nyelvükön, miközben a földön térdelt az ágyak mellett.

Gina nem beszélte a gyermekek anyanyelvét, de kék szeme meg szőke haja mindegyikben, a leggyöngébben is érdeklődést keltett. Mosolyogva nyújtogatták barna karjukat, hogy megérinthessék a haját. Gina visszamosolygott, és megsimogatta őket, hogy legalább így adjon vigaszt és nyugtatást.

Egy kisfiú vékony, barna karjával átölelte a nyakát, beesett arcát az övéhez szorította, és mosolyogva mondogatta: - Ee... ee.

Gina gyámoltalanul nézett Richardra.

- Legszívesebben itt maradnék, vagy magammal vinném.

De Richárd, úgy látszik, elvesztette a türelmét.

- Mennünk kell, különben elkésünk az ebédről. - Sarkon fordult, és kiment.

Miután Gina gyöngéden kiszabadította magát, követte. A főorvosunk nem valami kedves, gondolta, mikor az ebédnél visszaidézte az esetet. És csak a betegeihez barátságos.

Mialatt a többiekkel asztalhoz ült, Richárd a kővetkező hét tervét készítette.

- Én Jonathannal visszamegyek Kepába - mondta Angusnak. - Te itt maradsz, és segítesz Lamb doktornőnek, hogy beleszokjék a munkába.

Habár ugyanúgy csengett a hangja, mint máskor, Gina meg mert volna esküdni, hogy ironikusnak szánta a megjegyzést. Még mindig a családi nevén szólította, a lány pedig nem merte javasolni, hogy mint a többiek, szólítsa egyszerűen úgy: Gina.

- Kövesse dr. Cameron utasításait - mondta Richárd. - Igen sokat tanulhat tőle. Mi körülbelül egy hétig leszünk távol.

A következő hetet soha nem felejti el Gina. Ebben az időben fedezte föl önmagában Afrika, a vad vidék, a jámbor emberek és a mérhetetlenül sok állat és növény iránti szeretét. Minden, munkával töltött nap után, amikor megnyúltak az árnyékok, lehűlt a levegő, és csönd szállt alá a végtélen messzeségre, bejárta a kórház környékét.

A titokzatos núbiai hegyek felé vándorolt, meg Udari fából, hullámlemezből készült, szalmával fedett kunyhóihoz. Néha a kórháztól nyugatra indult el egy vádihoz, a jellegzetes, kiszáradt sivatagi folyómederhez, amely felhőszakadás után sodró folyóvá képes változni. Itt vizet kereső antilopokat figyelt meg, vagy a csoportosan álló majomkenyérfákhoz sétált, melyeken apró, különös bogarak ta-nyáztak.

Ha vacsora után nem volt szükség rá a kórteremben, akkor Angus, Heather és Elinor Potts társaságában csevegett a verandán. Gudwe gyakran helyezkedett el mellettük a kőlépcsőn, beszélgetésüket hallván mindig hahotázni kezdett. Néha ö is mesélt az atemák régi szokásairól. Pauline, aki olykor megjelent kőztük, soha nem vett részt a társalgásban, csak ült némán a félhomályban, és figyelte a kollégáit.

Volt benne valami furcsa feszültség és figyelem, ami Ginát leopárdra emlékeztette, amely bármely pillanatban megragadhatja áldozatát. Már az első nap észrevette, milyen csodáló pillantásokkal kíséri Richárdot Pauline. Talán egész egyszerűen szerelmes volt szegényke a főnökébe.

A gondolat Ginában saját bánatát idézte föl. Csak most fogta fel valójában, mit is tett; Amikor egyedül volt a szobájában, gyakran vágyott Peter meghitt ölelésére, ajkai érintésére. Vágyott rá, hogy új élményeiről meséljen neki. Olykor gondolatban hosszú beszélgetést folytatott vele, és csalódottságában sírt, mivel ezek az álmok soha többé nem válhatnak valósággá. Ennek ellenére eszébe sem jutott, hogy megbánja döntését. Egyszer föltette magában a kérdést, vajon tényleg szerette-e Petert. Hiszen ha igen, talán föl is adta volna érte a terveit.

Angus és a főnővér észrevette, hogy Gina időnként csöndes lesz, és szomorú. Elinor Potts semmit sem kérdezett, mert érezte, hogy valamiféle szakítás lehet az oka. Angus azonban jellemző férfi ügyetlenséggel tenyerelt bele a lelkivilágába.

- Még nem is beszélt nekünk a barátjáról - jegyezte meg egy este szívélyesen. - Egy ilyen csinos lánynak pedig, mint maga, kell, hogy legyen szerelme.

Gina egy pillanatig hallgatott. Úgyis barátok lettünk, gondolta aztán. Miért is ne mondjam el neki.

- Volt egy barátom - igyekezett nyugodtan beszélni. - Nem sokkal elutazásom előtt szakítottunk. - Minden erőfeszítése ellenére elhalkult a hangja.

Angus rájött, hogy fájó pontot érintett.

- Az ördög vigye el. Nem akartam tolakodó lenni, kedveském. Sajnálom...

Olyan szomorúnak tűnt, hogy Gina vigasztalóan rámosolygott.

- Semmi baj, Angus. Örülök, hogy tudja. Végül is barátok vagyunk.

Megkönnyebbülve ragyogott rá a férfi.

- Hát persze, kedveském. Ezt rögtön éreztem. Igazi barátok. Rögtön tudtam, hogy így kell lennie. - Egyik kezét a lány térdére tette, de rögtön gyorsan vissza is kapta, mintha a mozdulat saját magát is meglepte volna.

Angus Cameront egyszerűen szeretni kellett. A betegek kőzött, akik tökéletesen megbíztak benne, mindig vidám és türelmes volt, és az ápolók körében sem hagyta el soha a jókedve. Egy hét múltán úgy érezte Gina, hogy időtlen idők óta ismeri. Angus dicsérte és tapintatosan segítette, úgyhogy rövidesen önállóan kezdett dolgozni, és felelősséget vállalt a betegekért.

A főnővérrel ugyanilyen jól kijött. Kezdetben Elinor Potts alaposan megfigyelte a fiatal orvosnőt, míg meg nem bizonyosodott, hogy Gina jól és gondosan dolgozik, és tudja, mikor kell segítséget kérnie. Ezután nyugodtan hagyta egyedül dolgozni, és vigyázó szemét ismét a gondozónőkre fordította.

Ezeknek a fiatal nőknek, akik a közeli vidékről származtak, ő volt a legfőbb tekintély. Sasszemét nem kerülte el semmiféle hiba vagy hanyagság, és ha megcsípett egy gondozónőt, aki meglógott a feladat elől, vagy nem úgy teljesítette, ahogy a főnővér elvárta, az bizony megérezte jogos haragját. Elinor Potts mégsem volt kemény asszony. Csak nem tűrte a hanyagságot.

Heather, aki csipkelődve a „röntgenszemű" csúfnevet adta neki, mindezt megerősítette: Elinor Potts lát minden kézmozdulatot, amit valamelyik nővére őt kilométernyi körzetben tesz.

Heather és Gina között kedves, bár felszínes kapcsolat alakult ki. Heather egy éve volt Szudánban, és sokat tudott mondani Ginának a betegekről meg a kórházi szokásokról. Különösen Richárd Maddison munkastílusát ismerte alaposan, mivel Londonban, az ápolónőképzőn az ő tanítványa volt. Ezt a tudását most a legkisebb részletekig továbbadta Ginának.

Pauline Hickey ellenben Gina minden barátkozási kísérletét visszautasította, és változatlanul mereven és formálisan érintkezett vele. De gyakran töprengő szemmel figyelte az orvosnőt.

Egyik este Ginát állapotos nőhöz hívták, akinél már megkezdődtek a fájások. Az asszony ikreket várt, de a második csecsemő rosszul feküdt, farfekvéssel. Gina igyekezett segíteni az anyán Miával, az afrikai gondozónővel együtt. Néhányszor bekukkantott Angus, ha ideje engedte, míg meg nem győződött, hogy Gina egyedül is elboldogul. Mivel Mia láthatóan kiváló munkát végzett Gina irányításával, egy idő múlva Elinor Potts úgy határozott, hogy aludni tér. Meghagyta, ha nehézségek lennének, Gina ébressze föl.

Abuta, az anya, első gyermekét afrikai szokás szerint guggolva hozta a világra, és mindeddig vitézül tűrte a fájdalmakat. De amikor a második még órák múlva is vonakodott megszületni, kezdte elhagyni az ereje.

- Kérem, mondja meg neki, segítenem kell a gyermekének - szólt Gina Miához.

Mia lefordította. Az anya azonnal válaszolt, anélkül hogy levette volna tekintetét Gináról.

- Mit mondott. Mia?

- Azt mondja, bízik magában, doktornő. Tudja, hogy jót tesz.

- Jó. Mia, fektesse a hátára. Olyan fogást kell alkalmaznom, amit eddig csak másoknál láttam. Nincs egyéb választásunk.

Gondosan, lépésről lépésre kezdett hozzá Gina ahhoz az eljáráshoz, amit Julián doktortól a Royal William Kórházban ilyen esetekre tanult. Arca nedves lett a verejtéktől, mialatt lehajolva, fájó derékkal állt ott, és megpróbálta a gyermeket lábánál fogva kihúzni. Közben halkan beszélt Abutához, hogy megnyugtassa, még ha szavát nem érti is az afrikai nő. Ahányszor a fiatalasszonyra nézett, a fájdalomnak meg a bizalomnak ugyanazt a keverékét látta a tekintetében.

Végre kesztyűs ujjaival kitapogatta a baba egyik, majd másik parányi lábacskáját, megfogta és húzni kezdte. Lassan feltűntek a lábacskák, a test. utoljára a fej. fekete, göndör hajjal. Rögtőn ezután a baba torkaszakadtából tiltakozott az ilyesfajta bánásmód ellen. Csak most kezdett el sírni Abuta, ugyanakkor mosolyogva nyújtotta felé a karját. Mikor végre a csecsemő tisztán, szárazon, meleg potyába göngyölve az anya karjában feküdt, csodálkozva vette észre Gina, hogy az ő arca is könnyes.

Mialatt Miával rendet csináltak, Abuta a fiatal gondozónővel beszélt. Gina kérdő pillantására Mia mosolyogni kezdett, fény lettek fehér fogai.

- Azt mondja, ne haragudjék, Ginának szeretné elnevezni a babát.

Gina úgy meghatódott, hogy nem is tudott azonnal felelni.

- Mondja meg, nem haragszom - válaszolta, aztán hanem megtiszteltetésnek érzem.

Ügy tűnt, Abuta ezt fordítás nélkül is megértette.

Mikor egy idő múlva, hajnali háromkor Gina a lakóházhoz indult a gyepen, a veranda egyik karosszékéből egy alak emelkedett föl.

- Gudwe! Mit csinálsz te itt?

Gudwe mosolyát a sötétben is föl lehetett ismerni.

- Aludni. Neked most enni kell. Te dolgozni jól. A hegyekben meghalnak... asszony meg gyerek. Én kész az étellel. Egy perc.

Gina meghatottan mondott köszönetet.

Természetesen Gudwénak igaza volt: a hegyekben, Abuta otthonában mindketten belehaltak volna a szülésbe.

- Itt van. - Gudwe minden körülményeskedés nélkül Gina kezébe nyomott egy tányért, még egyszer rámosolygott, és zajtalan lesurrant a lépcsőn.

Gina reggel tapasztalta, mennyi új barátra tett szert. Az éjszaka a kimerültségtől egyáltalán nem lepődött meg, hogy Gudwe mindenről pontosan tudott, alighogy befejeződött a szülés. Most azonban csodálkozott, milyen gyorsan terjedt el a hír. A betegek és rokonaik melegebben köszöntötték, mint máskor, és „Gina doktornő kisbabájáról" beszéltek.

Munka után a hűvösödő estében Gina elégedetten és fáradtan sétált a vádi felé. Különösen szép este volt. Ehhez társult az érzés, hogy az udariak szeretik, a kórház dolgozói pedig befogadták. A vádi felé vezető út, a bokrok zizegése időközben ismerőssé váltak számára, így a beálló sötétség ellenére semmi félelmet sem érzett.

A vádin túl füves síkság terült el, melyen bizonyos távolságban facsoport állt, akácok. Gina Ausztráliából ismerte őket. A szabad téren át a fákhoz gyalogolt, leült az egyik alá, és nekitámaszkodott a sötét, karcsú törzsnek. Az illata szülőföldjére emlékeztette.

Ausztráliáról álmodott-e, vagy a fáradtságtól már egyáltalán semmire sem gondolt, később nem tudta megmondani. Mindenesetre nem hallotta, nem is látta a férfit közeledni. Csak akkor vette észre, amikor közvetlenül ott állt előtte. Fegyverének csöve megcsillant a holdfényben. Gina rémült kiáltással ugrott föl.

A férfi keményen megragadta a karját, és Gina ebben a pillanatban megismerte az arcát.

- Richárd! De megijesztett, maga...

Richárd durván magához húzta, és oly szorosan fogta a karját, hogy fájt.

- Mi a csuda jutott eszébe, hogy egy szál magában itt üldögél? - Hangját nyerssé tette a düh.

- Nekem... talán nem szabad?

A férfi türelmetlenül és megvetően horkantott föl.

- Látott már embert, akit a hiénák félig fölfaltak?

Gina haja csaknem égnek állt a rémülettől.

- Nem... nem tudtam, hogy ilyen közel merészkednek a településhez,

- Ez vétkes könnyelműség magától.

A lány szégyenkezve és zavartan arra gondolt, hogy Richárd most bizonyára hanyag, ostoba teremtésnek tartja. És ha valóban találkozott volna egy hiénával, esetleg már halott lenne! Utólag kezdett remegni a félelemtől. Hirtelen nagyon jó volt, hogy Richárd Maddison erős kezét a karján érezte.

Szótlanul vágtak át a füves síkságon. Közben teljesen besötétedett. A gyönyörű, csillagos mennybolt föléjük hajolt. Gina hátrahajtotta a fejét, hogy megcsodálja a hűvös ragyogást, és megbotlott egy fűcsomóban. Richárd biztosan tartotta.

- Udariban él egy asszony, okvetlenül meg kell néznie - mondotta fojtott hangon. - Fél arcát leharapta egy hiéna.

Gina akaratlanul fölsikoltott a borzalomtól.

- Nem akarom úgy küldeni vissza a szüleihez. Azon kívül régi kutak is vannak erre, elrejti őket a fű. Bizonyára nem szívesen esne bele egy ilyenbe. És törné el mindkét lábát - folytatta tovább csípősen Richárd. Nyilvánvalóan ostoba libának tartotta Ginát, akinek jobb helye lenne otthon, a szüleinél. A következő szavai ezt alá is támasztották: - Ha még egyszer ilyen ostobaságra vetemedik, hazaküldöm.

Megszégyenítő volt Gina visszatérése a lakóházhoz.

- Na, hozod az elveszett báránykát? - mondta Angus tréfásan, amint megpillantotta őket.

De Richárd nem vette át ezt a hangot.

- Tudod, hol találtam rá? Az akácosban, majd két kilométerre innen!

Angus rémülten húzta föl szemöldökét.

- A fenébe! Nem gondoltam, hogy olyan messzire elmegy.

- Kedvem lenne hozzá, hogy tényleg megszidjalak - jelentette ki Richárd.

Gina megértette, mire gondolt.

- Tudok magamra vigyázni! - mondta felháborodva. Azok ketten úgy kezelik, mint egy pólyás babát, aki messze elmászott! - Nincs szükségem dadára.

- Úgy látszik, hogy mégis, Lamb doktornő - felelte hidegen Richárd. - És nem mondhatom, hogy ettől el vagyok ragadtatva.

Gina sarkon fordult, és a szobájába ment. * Forrott benne a méreg! Az ágyra vetette magát. Richárd durva, udvariatlan és igazságtalan volt! Végül is 6 nem tudta, hogy amit tesz, veszélyes. Csak figyelmeztetnie kellett volna rá. Ehelyett vele, a felnőtt, képzett orvossal úgy beszélt, mint egy taknyos kölyökkel!

Talán azért bánt vele így, mert nő, és így képtelen egyenjogú munkatársnak elismerni. Ápolónőnek, aki a parancsait ellentmondás nélkül végrehajtja, még esetleg elfogadná. Legalább azt mondaná meg, miért bánik vele kezdettől fogva ilyen elutasítóan. Bizonyára ki nem állhatja.

Amikor később Gina még egyszer a kórházba ment, hogy utánanézzen egy gyermeknek, Jonathannal találkozott, aki Richarddal együtt tért vissza őrjáratból, és két kis beteget hozott.

Vidáman üdvözölte a lányt.

- De jó. hogy újra látom, Gina!

- Nem tetszett az út? - kérdezte Gina. Ó maga semmit sem kívánt jobban, mint hogy egészségügyi őrjáratba mehessen.

- Richárd Maddisonnal^ őrjáratba menni nem leányálom. Erre majd maga is rájön. Boldog lesz, ha túl van rajta.

Hát nem éppen a világ legbarátságosabb férfija - helyeselt azonnal a lány. - Mindig olyan harapós és... mérges?

- Csak azokkal szemben, akiket nem becsül.

Gina szomorúan elmosolyodott.

- Nyilván én is közéjük tartozom.

- Nem is lehetett mást várni. Maga fiatal, vonzó nő, tehát használhatatlan. -

- Ez nem igazságos! Pusztán ezért nem ítélhet el!

- Persze hogy igazságtalan. De legalább valamiben egyek vagyunk. Ugyanis én is hasznavehetetlen vagyok.

- Na, ez aztán vigasztaló - válaszolta Gina nevetve.

- Gondoltam is.

- És itt ki van?

A kórterem végén, amilyen távol csak lehet a kis betegektől, két gyermekágy állt. Jonathan odament, és a két fiúra mutatott.

- Kanyaró egy és kanyaró kettő.

- Szegény kicsikék - szólt Gina. - Az anyjuk nem jöhetett velük?

Afrikában szokás volt, hogy a betegeket elkísérték hozzátartozóik a kórházba. Az anyák gyakran a beteg gyermekek ágya mellett gyékényen aludtak, fürdették, etették a kicsiket, és ügyeltek rá, hogy bevegyék az orvosságot.

Jonathan megrázta a fejét.

- A többi gyermekükről kell gondoskodniuk, és nem hagyhatják ott a munkájukat sem. Azon kívül nem tudtuk, átestek-e már a kanyarón, és meg akartuk akadályozni, hogy elkapják, ha ugyan már meg nem kapták. Itt ugyanis sok felnőtt hal meg kanyaróban.

Gina most hallott erről először, és komolyan kérdezte:

- Hogyan kezelik a kicsiket?

- Sajnos kanyaró ellen nincsen gyógyszer, de ezt maga is tudja. Lázcsillapítókat adunk nekik, pótoljuk a vízveszteséget, és igyekszünk életben tartani őket, míg a betegség magától lefut. A legnagyobb veszélyt az esetleges szövődmények jelentik: az agyvelő- vagy tüdőgyulladás. Az itteni embereknek olyan kicsi az ellenálló erejük, hogy mind a kettőt könnyen megkapják.

- De hát nem használunk kanyaró elleni oltást?

- Dehogynem. Legalábbis próbálkozunk vele. A városi lakosság már be van oltva. De az oltóanyag igen drága, nehezen beszerezhető, az afrikaiak pedig bizalmatlanok, így eddig kevés vidékit sikerült beoltanunk.

- De Udariban védettek az emberek?

- Igen.

- Akkor nem kérhetnénk onnan két lányt, hogy gondoskodjanak erről a két betegről? Mint ápoló édesanyák? A nővéreknek igen kevés az idejük.

Jonathan elgondolkozott.

- Elképzelhető. Talán ez segít. Sokszor az az érzésem, hogy ha a gyermekek elhagyatva érzik magukat, föladják a reményt, és meghalnak. - Tovább töprengett. - Fiatal, gyermektelen lányok lennének a legalkalmasabbak, mivel nekik kevesebb az egyéb tennivalójuk. De legelőször is a főnökkel kell beszélnünk.

így történt, hogy kanyaró egy és kanyaró kettő, valójában Rejo és Ate, egy-egy ápolónővért kaptak Udariből. Az atemáknak, úgy tűnt, tetszett a javaslat, a két lány pedig olyan lelkes volt, hogy Gina azt kérdezte, hogyhogy ez nem jutott eddig senkinek az eszébe.

3. FEJEZET

Most, hogy mind a négy orvos a kórházban dolgozott, kevesebb tennivaló jutott egyre. Gina felhasználta az időt, írt a szüleinek, tankönyvekbe mélyedt el, és Jonathannal barátkozott.

- Tulajdonképpen hogy kerültél ide? - kérdezte egyik nap a férfitól,

- Szerelmi bánat miatt - jelentette ki Jonathan a legnagyobb komolysággal, ami Ginát azonnal nevetésre ingerelte.

- Egy szavadat sem hiszem.

- Azt gondolod, kalandvágyból?

- Azt már inkább.

- Valódi idealizmust el sem tudsz képzelni rólam? - Amikor Gina megrázta a fejét, Jonathan bánatosan felsóhajtott. - Senki sem tart teljesen épeszűnek.

Ettől Gina újra nevetni kezdett.

- Na, most már mondd meg az igazságot.

- Az öregem megparancsolta, hogy csináljak valami hasznosat, mielőtt átveszem tőle a rendelést.

- Édesapád is orvos?

- Az. Habár nem vagyok benne biztos, hogy tényleg az apám. Akkoriban volt a szüleimnek egy jóvágású kertészük...

Sokat tréfálkoztak, és Gina sajnálta, hogy Jonathannak meg Angusnak négy nap múlva el kellett mennie. Néhány bennszülött kísérővel két teherautón El-Adirba, egy Udaritól nyugatra eső helységbe utaztak, ahol a hamarok éltek. A hamarok tevetenyésztő törzs voltak, akik az esős időszakban a nyájakat északra terelték, a sivatag széléig, szárazság idején pedig, mikor a talaj ott kiszikkadt, visszatértek délre.

Gina, aki Richárd Maddisonnal egyedül maradt a kórházban, most a felvételekkel, az elbocsátásokkal meg néhány halálesettel volt elfoglalva. Egy arab kereskedő hihetetlenül túlterhelt kocsijával megállt a kórháznál, és egy kamasz fiút hozott be, akit kiéhezve és kiszáradva El-Adir és Kartúm között talált az úton. A fiú gyalog próbált eljutni a fővárosba, hogy munkát keressen. A családja éhezett, apja beteg volt, a tevéik pedig elpusztultak.

Az arab elmondta, hogy találkozott a kórház kocsijával. Az orvosok ellátják a fiú apját is. De mit tudnak már tenni? Még ha megmentik is az apa életét, a nyáj pusztulásával elvesztette létalapját a család.

A két fiú a núbiai hegyekből még mindig a kórházban feküdt. Kanyaró kettő már olyan jól volt, hogy a legközelebbi őrjárattal haza akarták küldeni. Kanyaró egy, Rejo, ellenben nem gyógyult olyan jól, gyenge maradt, és elhagyta magát. Az atema lány, aki ellátta, szinte állandóan mellette ült, és halkan varázsdalokat énekelt, amelyeknek segíteniük kellett a gyógyulást.

Gina félt, hogy ötlete a gondozónővérekkel esetleg rosszul sül el, és szólt Richardnak az aggodalmáról.

- Talán mégsem kellett volna javasolnom. Mali rendkívül megszerette a fiúcskát. Ha meghalna...

Rövid gondolkodás után válaszolt Richárd.

- Ennek ellenére úgy találom, jó javaslat volt. Már korábban is eszünkbe juthatott volna. A szudániak kicsi koruktól megszokják a halált. Mali már látta, hogyan halnak meg a kistestvérei, nem beszélve a szomszéd gyerekekről meg az idegenekről. Mivel jószívű és erős nép gyermeke, meggyászolja, ha Rejo meghal, de ezzel túlteszi magát a dolgon. - Hosszan, elgondolkozva nézett Gina arcába. - Talán jobban a helyére tudja tenni, mint mi - fűzte hozzá.

Ginának nem volt könnyű együtt dolgozni Richárd Maddisonnal. A férfi merev és elutasító maradt vele szemben. Állandóan egyforma hűvös, már-már nyers hangon beszélt, soha nem mosolygott, és egyetlen szóval sem bátorította.

A főnővérrel, ahogy annak előtte is, jól kijött. Elinor Potts feladatán túl is segítette, és kötetlenül lehetett vele beszélni. Ám ha Richárd ugyanabban a kórteremben volt, Gina elhallgatott, ideges és bosszantó módon gyámoltalan lett. Mikor Richárd figyelte, nem találta meg az injekciós tűvel a vénát, leejtette az ampullát.

Noha Richárd nem szólt ezekért a melléfogásokért. Gina határozottan meg volt győződve, hogy alkalmatlannak tartja. És minél inkább igyekezett megváltoztatni a rossz véleményt, annál gyakrabban követett el hibát. Vizsgálatoknál, a kezelés módjának megbeszélésekor egyre ritkábban nyilvánította ki saját véleményét, attól félt, valami butaságot mond. Richárd Maddison mellett rettenetesen tapasztalatlannak érezte magát.

Ha legalább magamra hagyna, gondolta olykor. Ugyanakkor jól tudta, hogy nélküle soha nem vergődne zöld ágra. Megnyugtatónak érezte, hogy bármikor tanácsot kérhet tőle.

- Csak van valami véleménye, Lamb doktornő. Mit gondol, mi lehet a baja?

Gina megkérte Richárdot, hogy nézzen meg egy idős asszonyt, és most ott állt vele a beteg ágyánál.

- Nos... azt gondolom, szívelégtelenség... az okát tudom. A beteget tüdőgyulladással szállították be.

Richárd az asszony fölé haj olt, csöndesen és megnyugtató mosollyal beszélt hozzá, és a melléhez tett sztetoszkóppal hallgatta. Azután megszorította a kezét, és újra fölegyenesedett.

- Reumatikus szívgyulladása van. Ez nagyon gyakori betegség errefelé. Hajói meghallgatja, felismeri a tipikus zörejeket. Valószínűleg a tüdőgyulladás még inkább megterhelte a szívet, ezért szívelégtelenség lépett fel.

Ginának el kellett ismernie, hogy Richárd Maddison kitűnő orvos. Sokat lehetett tanulni tőle.

Csak felhagyna azzal, hogy figyeli! Gina időnként beszédbe elegyedett a helybeli nővérekkel vagy a betegekkel, hogy megtanulja a nyelvüket, és nagyszerűen szórakozott közben, míg észre nem vette, hogy a férfi hallgatagon, mint egy torony, az ágy lábánál áll, és határozott vonású arcán oly különös kifejezéssel néz rá, ami csak a bizalmatlanságjele lehet. Valószínűleg nem bízott a képességeiben, és ezért figyelte olyan alaposan. Ez bosszantotta Ginát. Hát persze, hogy még fiatal meg tapasztalatlan, de ha segítségre volt szüksége, kérdezett.

A kis betegei miatt gyakran kellett segítséget kérnie Richárdtól, mivel tapasztalatlan volt a gyermekgyógyászatban. Egyébként is: itt, Szudánban minden másképpen volt.

Egyik nap egy kisgyermeket hoztak be, aki időnként fölrántotta a lábát, és kiabált, mintha a hasa fájna. Falujában gyakori volt a hasmenés. Ebben semmi különös nem volt. Ám ez a kis beteg furcsán viselkedett.

- Főnővér, meg kell kérnem Maddison doktort, nézze meg a fiút - határozta el Gina, és az orvosért ment.

Az csak brummogott a beszámolójára, és Gina fején átcikázott, talán azért nem maradt Richárd Londonban, mert a betegeknek ott nem tetszett a beszédmódja. Ezen nevetett magában. Pedig igazságtalan volt. Richárd mindig megértette magát a betegeivel.

Most a fiú fölé hajolt, és megtapogatta a hasát, miközben nyugtatólag beszélt hozzá. Egy idő múlva ismét fölkapta a fiú a lábát, és jajgatni kezdett a fájdalomtól. Richárd egyik kezét könnyedén a hasra, közvetlenül a bordák alá tette. Amikor a görcs csillapodott, a fiú ellazult, és újra nyugodtnak tűnt, az orvos fölegyenesedett.

- Mi baja lehet egy olyan gyermeknek, aki sir, de könnyei nem jönnek?

- Súlyos vízhiány.

Erre megint csak morgás volt a válasz, mintha azt mondaná: hát ezt legalább tudja.

- De miért jajgat olykor a fájdalomtól, míg a rohamok közt egészen nyugodtnak látszik? - Richárd ezeknél a szavaknál felé fordította a fejét, és élesen nézett rá. Szemének tiszta, szürke pillantásától Gina összerezzent. Hát tényleg ennyire tart tőle?

- Feleljen! - parancsolta a férfi türelmetlenül.

- Ez... ennek valami kólikának kell lennie - dadogta Gina. - De... a gastroenteritis, a gyomor- és bélhurut másként jelentkeznék. Lehet, hogy stenosis pyloriról, gyomorkapu-szűkületről van szó.

- Tegye ide a kezét, és váljon. - Richárd a hasnak arra a részére mutatott, amely közvetlenül a gyermek gyomorkapujánál volt.

Gina tette, amit elrendelt, és a következő görcsös rohamnál mandulanagyságú csomót tapintott ki a kis hasban.

- Most érzem - mondta. - Mit teszünk? Küldjük a kartúmi kórházba?

Richárd homlokát ráncolva gondolkodott egy pillanatig.

- Nem. A gyomorkapu-beszűkülést megszüntetni nem nehéz operáció. Magam végzem el, és maga fog asszisztálni.

Gina megérkezése óta először került sor kisebb beavatkozásnál többre a műtőben. Richárd másnapra tűzte ki a műtétet, hogy addig a gyermek víz- és só szükségletét infúzióval egyensúlyba lehessen hozni. Azon kívül a kisfiú nyelőcsövén egy csövet eresztettek le, hogy kiürítsék a gyomrot, ezáltal tehermentesítsék a gyomorkapu és a bél közti szűkületet.

A zöld műtősköpenyben Richárd különösen magasnak tűnt. Keze a kesztyűben is szépnek hatott, erősnek, hajlékonynak.

- Átveszi az altatást - szólt Ginához. - A preparátumok a tálcán vannak. Az adagolást már ellenőriztem. Föl tudja tenni a lélegeztetőt?

Gina nagyot nyelt.

- Azt hiszem, igen. - Már néhányszor megcsinálta, de még mindig járatlannak érezte magát.

- Kell, hogy tudja - felelte Richárd sötéten. - Mihelyt beadja az altatóinjekciót, három perce van. Tovább nem bír a beteg segítség nélkül lélegezni.

A lánynak remegett a keze az idegességtói, de adott időre elkészült, miközben Richárd várakozva állt mellette, és éberen figyelte a maszkján keresztül. Amikor a csövet már összekötötte az oxigénpalackkal meg az altatógázzal, Gina a gyermek tüdejét figyelte, hogy meggyőződjék, elég oxigént kap-e. Minden rendben volt.

- Helyes. Mosakodjék be, vegye föl a kesztyűt, és álljon mellém az asztalhoz - parancsolta Richárd. - Potts főnővér ellenőrzi a légzést.

Ginának kellett tartani a műszereket, amelyekkel széthúzzák a seb széleit. Pauline állt vele szemben, ő nyújtotta az eszközöket.

- Jöjjön közelebb - szólt Richárd Ginához. - Ha egy méter távolságra áll, hogy tud nekem segíteni? - A lány valamivel közelebb húzódott. - Mondtam, hogy közelebb! Álljon egészen mellém!

Gina most oly közel állt, hogy csípője a férfi lábát érintette.

- Most már jobb. így legalább látja, amit csinál. Fogja a kapcsokat, és húzza szét a bőrt a bevágásnál.

Richárd kezdte szabaddá tenni a gyomorkaput, hogy eltüntesse a szűkületet. Gina sohasem szerette, amikor műtéteknél közvetlenül a sebész mellett kellett állnia, és kénytelen volt hozzászorulni, hogy elérhesse a kicsi vágást.

Most sem érezte másképpen. Richárd arca a maszk alatt olyan közel volt a füléhez, hogy hallotta nyugodt lélegzetvételét. Meleg testének közelsége különös érzéseket keltett benne. Vagy ez csak a hőség volt? Sydneyben a műtőben mindig jéghideg volt.

Richárd rápillantott.

- Minden rendben? - kérdezte szárazon.

Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Hogy lehetséges, hogy ez a tiszta, szürke szempár mindig zavarba hozza? Gina gyorsan bólintott, és a férfi újra munkához látott.

A műtét befejeztével Richárd levette maszkját.

- Jó munka volt - mondta kurtán. Egy pillanatig Ginára nézett, kinyújtotta kezét, és gyöngéden levette a maszkot a lány arcáról.

Különös, hogy két egyszerű szó mennyire feldobhatja az embert, gondolta Gina, amikor valamivel később szobájában levette a cipőjét, és a kopott karosszékbe kuporodott. Hirtelen valóban könnyűnek érezte magát. A műtét valószínűleg megmentette a gyermek életét. Ismét rendesen ehet, egészséges és erős lesz. Ez a gondolat fölvidította. Micsoda ügyes sebész ez a Richárd Maddison! Gyorsan, pontosan és biztosan dolgozott. Zsémbes, barátságtalan modora ellenére csak bízni lehetett benne.

Richárd továbbra is zsémbes és barátságtalan maradt, sőt, ha lehet, még távolságtartóbban viselkedett. Gina szomorúan ébredt rá, hogy a műtétet követő két barátságos szó az egyetlen dicséret, amit valaha is kapni fog tőle.

Szerencsére velük ettek a nővérek, különben kibírhatatlanok lettek volna az étkezések. Richárd egy szót sem szólt Ginához, aki tulajdonképpen örülhetett, hogy nem méltatta figyelemre.

Jónathan és Angus elutazása óta vasárnap volt az első kellemes estéje; Richárd nem jelent meg az étkezésnél. Am kilenc órakor átjött egy ápolónő a házba azzal az üzenettel, hogy a doktor kéreti. A gondozónőknek Richárd Maddison mindig a „doktor" maradt, függetlenül attól, hány orvos van még Udariban. Gina átsietett a kórházba, Richárdot Rejo ágya mellett találta. Rögtön látta, miért nem jött Richárd vacsorázni: a fiú állapota rosszabbodott. Barna bőre szürkének hatott, és az apró, kiszáradt testet görcsös köhögés rázta. A rohamok közt teljesen csöndben volt. Szeme minden fényét elvesztette, és mélyen ült a szemgödörben. Mali, aki mellette a földön guggolt, le nem vette szemét Richárd arcáról.

- Tüdőgyulladás - szólt a férfi anélkül, hogy ránézett volna Ginára. - Az oka kanyaróvírus vagy baktérium általi fertőzés. Megértette?

- Igen.

- Nem szabad pazarolni az antibiotikumot, tehát pontosan tudnom kell, mi okozza a gyulladást, és annak megfelelően kezeljük. A légcsövéből kell köpetet vennünk. Segítenie kell.

- Természetesen.

Igen nehéz volt mintát venni a kisgyermektől, de fél óra múltán sikerült. Richárd egy üveglapon megfestette a váladékot, hogy láthatóvá váljanak a baktériumok, és mikroszkóp alá tette. Egy rövid pillantás után újra fölegyenesedett, és odaintette Ginát a mikroszkóphoz.

- Ez úgy néz ki, mintha... - kezdte a lány.

- Nem azt akarom tudni, hogy néz ki, hanem hogy micsoda! - Amikor Gina teljesen elképedve fölemelte fejét, Richárd dühöngve folytatta: Magától mindig azt hallom: azt hiszem:., lehetséges... úgy néz ki, mintha... Ettől nem leszünk okosabbak, Lamb doktornő. Itt nincs laboratórium, nincs kórboncnok, aki meg tudja mondani, igaza van-e, vagy nincs. Egyedül kell döntenie, és betegeinek az élete függhet attól, hogy határoz. Nemcsak úgy gondolja, úgy véli, reméli! Világos?

Gina csak némán bólintani tudott.

- Akkor nézze meg még egyszer, és mondja meg, mi ez,

A lány engedelmesen nézegette a parányi, kerek, kék golyócskákat, amelyek a köpetben rögökké tapadtak össze, és gondolatban összehasonlította a képet azzal, amiről egyetemista korában tanult. Végre fölegyenesedett.

- Staphylococcus. A fiúnak gennyes gyulladása van.

- Akkor viszont szükség van antibiotikumra. - Richárd fölállt. - Remélhetőleg még nem késő.

Visszatértek a gyermekosztályra, és Rejóba olyan gyógyszereket fecskendeztek, amelyeknek meg kell ölniük a kis tüdejében lévő baktériumokat. Azután oxigénmaszkot tettek rá, ventilátort állítottak az ágya fölé, hogy enyhítse a magas lázat, és Malit elküldték aludni.

- Maga is mehet - mondta Richárd Ginának, aki szó nélkül elhagyta a termet.

A lakóház verandája üres volt. Gina egy karosszékbe ült. Richárd szavai visszhangoztak a fejében. Úgy néz ki, mintha... - Milyen megvetően hangzott! Szeme megtelt könnyel. Gyűlölöm, gondolta, ahogy még senkit nem gyűlöltem. Abban leli kedvét, hogy engem megalázzon.

Amikor meghallotta Richárd lépteit a kavicsos úton, ruhaujjával megtörölte az arcát. A férfi lassan jött fölfelé a veranda lépcsőin, és egy feléje villantott gyors pillantás után fáradtan roskadt a karosszékbe. Azután némán meredt maga elé.

- Én sem tehetek többet - mondta végül tompán, és újra visszasüllyedt a hallgatásba. Ám hirtelen mégis Gina felé fordult. - Tudja, milyen az, amikor az ember elhoz a faluból két gyermeket, és csak az egyiket viszi vissza?

Gina szégyenkezve sütötte le a szemét, erre egyáltalán nem gondolt. Két várakozó édesanya, és csak egy gyermek, aki visszakerül... rettenetes! És Richárd feladata visszavinni a faluba. Önkéntelenül felé fordult, és kinyújtotta kezét, hogy vigasztalja a férfit.

De az már fölállt, és mint mindig, csak annyit mondott:

- Jó éjszakát!

Már melegedni kezdett, amikor Gina másnap fölébredt. Fölkelés, mosdás és öltözködés közben Richárdon gondolkozott.

Ez a férfi, úgy látszik, csupa ellentmondás. Betegeihez tud kedves és gondoskodó lenni, hozzá pedig durva, parancsoló, lenéző és igazságtalan. Kezdettől fogva ki nem állhatta, és eszébe se jutott, hogy megváltoztassa véleményét.

Természetesen igaza volt, amikor saját vélemény kialakítását kívánta tőle, és állásfoglalást. De ez nem ok arra, hogy ilyen megvetően beszéljen vele! Vegyes érzésekkel ment az ebédlőbe reggelizni. Richárd már az asztalnál ült. Bizonyára jó ideje főnt volt.

- Hogy van Rejo? - kérdezte Gina aggódva.

- Jobban.

- Ó, Richárd! Olyan boldog vagyok!

Várta, hogy a férfi válaszol, de az csak érthetetlenül mormolt valamit, ismét belemélyedt a folyóiratába, és egyetlen pillantásra sem méltatta tovább. Ez elrontotta Gina étvágyának utolsó maradékát is.

De Gudwe nem túrt ilyen viselkedést.

- Egyél, egyél! - biztatta korholva. - Mindig ilyen kis piszkafa akarsz maradni? Egyél!

Ezen úgy kellett nevetnie Ginának, hogy rögtön egy kissé jobban érezte magát.

Ezen a délelőttön Gina örömére visszatért Angus meg Jonathan. Jonathan rögtön észrevette, milyen nyomott hangulatban van. Grimaszt vágott.

- Nem tudnál legalább úgy tenni, mintha örülnél a megérkezésünknek?

Gina bágyadtan mosolygott.

- Fogalmad sincs, mennyire örülök!

- Aha! - Jonathan úgy tett, mintha Gina arcát alapos vizsgálatnak vetné alá. - Újabb ráncokat látok, beesett orcát, őszülő hajat. Biztosan Richárd Maddisonnal voltál egy hétig.

A lány fölkacagott.

- Ne butáskodj. Azért nem volt annyira rossz.

- Nekem nem kell megjátszanod a hőst, drágám. Nagyon jól megértelek. Még a vak Angus is észrevette, hogy valami bajod van.

- Hallgass, Jonathan. Angus igen kedves ember.

Jóllehet Angus csak röviden köszöntötte Ginát, valóban észrevette rosszkedvét. A maga nyílt modorában szóba is hozta Richárd előtt.

- A kis Ginának szüksége lenne valami bátorításra, Richárd. Mégy a héten a núbiai hegyekbe?

- Igen. Addig remélhetőleg teljesen meggyógyul a két kanyarós. Hazaviszem őket, aztán megyek tovább északnak, Kosti felé.

- Akkor vidd magaddal Ginát! Az úton majd kikapcsolódik.

- Kikapcsolódik? Miből?

- Tulajdonképpen nem akartam róla beszélni. - Angus zavartan dörzsölte homlokát. - Nekem bizalmasan elmondta. - Némi akadozás után folytatta: - Az ügy a kővetkező: csalódás érte. Elvált egy fiatalembertől, és emiatt meglehetősen szomorú.

Richárd megvetően lebiggyesztette a száját.

~ Tehát ezért van itt. A szokásos romantikus marhaság. A férfiak az idegenlégióba mennek szerelmi bánatukban, a nők meg munkát keresnek Afrikában. A legostobább dolog, amit csak el tudok képzelni, ezért idejönni.

- Kedves barátom! - ellenkezett Angus. - Azt hiszem, azért nem ilyen egyszerű.

- Te sokkal elfogultabb vagy Ginával szemben, semhogy indítékait meg tudnád ítélni. - Richárd fölállt. - Most pedig gyere, vár a munka.

Angus fejcsóválva követte a kórházba.

Richárd mégis felszólította Ginát, hogy kísérje el a következő Őrjáratra. A hét végére Rejo egészen kigyógyult a tüdőgyulladásból. Ideje volt hazavinni a két fiút a családjához, ahol valószínűleg még mindig a kicsinyek életéért imádkoznak az isteneikhez.

A falu, ahonnan származtak, száz kilométerre volt Udaritól, és olyan földút vezetett oda, amit alig lehetett útnak nevezni, habár jobb állapotban volt, mint némelyik más út Szudánban. Ha minden jól megy, egy nap alatt odaérnek, egy vagy két napot a hegyekben töltenek, majd Kosti irányába mennek. Maga Kosti Kartúmból részesült egészségügyi ellátásban.

A núbiai hegyek meg Kosti között, ahogy északabbra tart az ember, egyre rosszabb az üt, helyenként egészen belesüllyed az autó a homokba. Richárd már többször megtette ezt az utat, tudta, milyen felszerelésre van szüksége, hogy átjusson.

- Óvakodj a hiénáktól! - mondta Heather az utazás előtti este Ginának. - Sehova ne menj egyedül.

Gina elhúzta a száját.

- Sok hiéna van északon?

- Rengeteg. Amikor ott fönn voltam őrjáraton, minden éjjel hallottuk őket.

Gina egyszer megkérdezte Angust, hogy az ápolónővéreket is beosztják-e őrjáratra. A válasz úgy hangzott, hogy többnyire nem lehet nélkülözni őket a kórházban. Ez volt az egyik ok, amiért még egy orvost állítottak be.

Ennek ellenére Ginának az volt a benyomása, hogy Heather szívesen ment volna helyette. Olyan pontosan mondta el, mit vár el tőle Richárd, és hogyan tud neki legjobban segíteni, hogy Gina egészen türelmetlen lett. Úgy látszott, a nővérek mind imádják Richárdot. Vagy csak félnek tőle?

Ezúttal nem ment velük afrikai segítő. Az orvosságos készlet, a benzines meg a vizes kannák mellett, melyekre szükségük volt a hosszú úton, éppen annyi hely maradt a terepjáróban, hogy elhelyezzék Rejót és Atét.

Tehát Gina egyhetes út előtt állt, melyet egyedül tesz meg Richárddal. Ám ez a kilátás sem hűtötte le lelkesedését. Végre megismeri az Ősi Afrikát is, mivel a núbiai hegyekben évszázadok óta alig változott az élet.

4. FEJEZET

Másnap reggel öt órakor Gina olyan örömteli várakozással ébredt, amely gyermekkora karácsonyaira emlékeztette. Az első pillanatban egészen zavart volt. Azután jutott csak eszébe izgalmának oka: ma őrjáratba indul. De még túl korán volt! Ugyanúgy, ahogy a régi karácsonyok reggelein, újra megpróbált elaludni, hogy gyorsabban múljék a hátralévő idő.

Fél hatkor felhagyott a próbálkozással, és negyedóra múlva a reggelinél ült. Pompás, friss reggel volt. Az ablakon át meglátta Richárdot, aki bizonyára már előbb fölkelt, mint ő. és Gudwe segítségével ládákat rakott a terepjáróra. Mihelyt befejezte a reggelit, kiment, hogy segítsen nekik. Amikor Richárd megpillantotta, felhúzta a szemöldökét.

- Már ilyen korán fölkelt?

- Miben tudnék segíteni?

- Semmiben. Hozza csak a holmiját, hogy bepakolhassunk.

Nem Gina volt az egyetlen, aki Örült az útnak. A két kis afrikainak,

Rejonak és Aténak szintén különleges nap volt ez. Teljesen meggyógyultak, és lelkesítette őket, hogy a terepjáróval utazhatnak. Richárd a ládák tetején kényelmes ülőhelyet készített, és fölrakta a két fiút.

Eközben a ház minden lakója az udvaron gyúlt össze. Potts főnővér még ellátta Ginát néhány jó tanáccsal, Heather a hiénákra emlékeztette, Angus átölelte búcsúzáskor, Gudwe pedig ráparancsolt:

- Tedd föl a kalapot! Igyál sok vizet!

A lány ünnepélyesen megígérte, hogy sohasem veszi le a kalapot a szabadban, sok vizet fog inni, és elkerüli a hiénákat. Jonathan testre szabott javaslattal állt elő:

- Ne hagyd magad, kislány. Minden rossz elmúlik egyszer.

Gina fölnevetett, és gyorsan hátrapillantott Richárd felé, aki ugyan odalátott hozzájuk, de szerencsére olyan messze állt, hogy nem hallhatta, mit beszélnek.

- És ha netán defektet kaptok - folytatta Jonathan száraz hangon -, és úgy tűnik, életed hátralévő részét vele kell ott távol eltöltened, legjobb, ha valamelyik orvossággal azonnal megmérgezed magad.

Nevetve ölelte meg Gina. Aztán fölkapaszkodott a vezetőfülkébe.

Hét órakor begyújtotta Richárd a motort, és elindultak. A kollégák búcsút intettek, egy csapat afrikai gyerek nevetve, kiabálva futott mellettük, míg a kórházudvar kapuját maguk mögött nem hagyták. Rejo meg Ate ragyogó szemmel kiabált és integetett vissza.

Gina egyenesen ült a helyén, csak a gödröknél dőlt erre-arra.

Richárd rápillantott.

- Üljön kényelmesen. Sokáig kell még ott kuporognia.

Miután Gina a rakodótérre pillantva meggyőződött róla, hogy a gyermekek jól vannak, lejjebb csúszott az ülésen, meglazította a biztonsági övet. és a vidéket nézte.

Déltájban már nagyon hosszúnak érezte az utat. Hogy lehetőség szerint kényelmesen üljön, hálózsákját az ülés támlája és a dereka közé tette, meztelen lábát pedig a műszerfalnak támasztotta. A terepjáró bukdácsolt és dülöngélt a homokos, vöröses talajon, a fülkében pedig olyan forróság volt, mint egy kemencében. Ha kinyitották valamelyik ablakot, hogy némi huzattal hűtsék magukat, vörös homokfelhők gomolyogtak be.

A gyermekeket ez, úgy látszik, nem zavarta. Még mindig álmélkodva, kerek szemmel ültek a rakodótér tetején, egymásnak mutogatták, ha megláttak valamit, és folyton nevettek izgalmukban. Jobbra-balra széles, füves puszta terült el, melyet csak itt-ott tett változatossá egy- egy ritkás bozót.

Richárd indulás óta egy szót sem szólt. Gina időnként lopva ránézett. A férfi lazán tartotta a kormányt erős, barna kezében, egyik könyökét az ablakkeretnek támasztotta. Egy órakor az út szélére kormányozta a kocsit, a motort pedig leállította. Gina előrehajolt, és kinézett az ablakon. Alattuk húzódott a vörös homoksíkság, amelyen átjöttek. A messze távolban Udarit meg a kórházat csak kis foltként lehetett fölismerni.

Richárd kiszállt, hosszú lábát rázogatta, és nyújtóztatta derekát.

- Ideje ebédelnünk - mondta aztán.

A fiúk lelkesen üdvözölték a javaslatot, s Gina mosolyogva nézte, ahogy segítség nélkül lemásztak a kocsiról.

Evéshez a keréknyom melletti ritkás fűre telepedtek. Richárd könyökére támaszkodott, és messzire elnyújtotta hosszú lábát, Gina pedig nekitámaszkodott az egyik poros keréknek. Mivel a férfinak láthatólag még mindig semmi kedve sem volt beszélni, hagyta, hogy gondolataiba merüljön, maga a gyerekekről gondoskodott. Őrült, hogy Ate és mindenekelőtt Rejo, aki oly közel volt a halálhoz, jó étvággyal eszik. Amikor Rejo megköszönte az ebédet, átölelte a fiúcskát, az pedig mindkét karját a nyaka köré fonta, és ragyogó mosollyal hozzásimult.

Délután találkoztak az első nehézséggel. A nyomvonal egy magaslatról a völgybe vezetett, ahol mélyebb volt a homok. Nem egészen félóra múlva a terepjáró kerekei homokkal teli vájatban akadtak el. A kocsi nem mozdult. Megrekedtek.

Richárd szó nélkül leállította a motort, és kinyitotta az ajtót. Amikor Gina éppen ki akart szállni, feléje fordult.

- Hova megy? - Anélkül, hogy megvárta volna a választ, folytatta: - Maradjon ott, ahol van.

- De én esetleg...

- Tegye, amit mondok!

Ez parancs volt. Gina tehát ülve maradt, és csak annyira fordult meg, hogy láthassa Richárdot, amint egy lapátot meg néhány deszkát emelt le a kocsiról, feltűrte inge ujját, és nekikezdett kihányni a homokot a kerekek alól. Valahányszor a lapátot a homokba nyomta és fölemelte, megfeszültek az inak erős karján.

Rejo meg Ate lenyűgözve bámulták Richárdot, míg Gina egyre türelmetlenebb lett. Mérges volt, amiért a férfi oly durván visszautasította segítségét.

A férfi végre a kerekek alá csúsztatta a deszkákat, a lapátot földobta a tetőre, bemászott a kormánykerékhez, becsapta az ajtót, beindította a motort, s lassan előre hajtott, amíg szilárd talajhoz értek. Ekkor megállt, és újra Összeszedte a deszkákat.

A völgyön túl kezdődtek a núbiai hegyek. Itt az út alig felismerhető keréknyommá vált, amely sziklák és bokrok közt, vízmosásokon át kígyózott. A terepjáró motorja egyre gyakrabban jajdult fői.

Ez tényleg rettenetes út. gondolta Gina. E tekintetben nem túloztak kollégái. De ő már Ausztráliában hozzászokott az ilyen „utakhoz", így hát kedve támadt, hogy a kormány mellé üljön. Richárd zárkózott arca azonban meggyőzte, hogy legjobb, ha semmivel sem hozakodik elő. Hiszen még a lapátolásban sem hagyta segíteni! Ha tudná, hányszor ástam ki otthon megrekedt autót, gondolta Gina megvetően.

Rejo meg Ate a núbiai hegyek első lankáin lévő faluban laktak, ahol az emberek legelőn tartották állataikat, és egy fontos táplálékul is szolgáló cirokfélét termesztettek. Tekintve, hogy a helység egy napi járásra volt Udaritól, rövidesen meg kellett érkezniük. A nap már mélyen a látóhatár szélén állt.

A hosszú út mégiscsak kimerítette a gyermekeket, összekuporodva feküdtek, nem zavarta őket sem a motor brummogása, sivítása, sem a kattogás, rázkódás. Gina örült, hogy nemsokára már vége az útnak. Nyugalomra, békére vágyott, és csöndre. Bár Richárd elég csöndes volt!

Ha egész úton ilyen hallgatag lesz, lehet, hogy elfelejt beszélni, gondolta Gina. Ő azért szeretett volna szóba elegyedni az atemákkal, bár még mindig kicsi volt a szókincse. Remélhetőleg mégis meg fogják érteni az emberek a hegyekben Akkor pedig sokat tanul ebből az útból.

Gondolatait Richárd hangja szakította félbe.

- A hágó és a következő emelkedő mögött van. - Bizonyára a falura értette.

Az utolsó emelkedő után Gina meglátta a délutáni napfényben a falut. Lapos, szélvédett helyen, cirokföldekkel körülvéve állt az egyszerű kunyhók csoportja. A helybeliek már régóta hallották a terepjárót közeledni, és izgatottan álldogáltak a falu szélén, míg Richárd átkormányozta a kocsit a szántóföldek kőzött.

A fogadtatás elég nyomottnak hatott. Az integetés, kiáltozás ellenére a falusiak hangulata feszült, szorongó volt. Két család várta, hogy megtudja, az öröm vagy a gyász napja-e ez?

Richárd nem vesztegette az időt. Amint leállította a motort, kiszállt, és kinyitotta a kocsi oldalát. A két kisfiú még mindig aludt. Először Rejót emelte le, és vitte a várakozó emberekhez. Az egyik asszony rekedten felsikoltott, Richárdhoz rontott, és kiragadta kezéből a gyermeket. Rejo felébredt, és teljes erejével átkulcsolta anyját.

A másik asszony, szinte még kislány, oly aggódva és reménykedve nézett Richardra, hogy az akaratlanul feléje nyújtotta a karját. A fiatalasszony rögtön fölegyenesedett, mintha csapást kellene elviselnie.

- Gyere - szólt hozzá Richárd kedvesen az Ő nyelvén itt van. - A kocsihoz vezette.

A nő, amint meglátta alvó gyermekét, mindkét tenyerét a szájára szorította, és ide-oda hajlongott örömében. Richárd leemelte Atét a kocsiról. Közben fölébredt a kisfiú, megismerte az anyját, és fölkiáltott: - Ame!

Hirtelen kitört a nevetés, a falusiak kiáltoztak, kezüket nyújtogatták, Richárd vállát simogatták, hogy barátjukként üdvözölhessék. Kísérőjét, ezt a kicsi, bájos leányt, kinek olyan a haja, mint a nyári fű, örömmel csodálták meg. Gyűrűbe fogták Ginát.

- Ee-ee! - kiabáltak, és simogatták aranyhaját. Amikor az egyik asszony fölfedezte, hogy karján is egészen finom aranypihék vannak, egymás után végigsimították, és csodálkozva Össze-vissza kiabáltak.

Gina nevetve emelte föl fejét, hogy Richardra nézhessen. A férfi figyelte őt, szája körül egészen apró mosollyal.

Most érezte át Gina, milyen lett volna Richardnak, ha gyermekek nélkül, vagy csak az egyik fiúval tér vissza. Az afrikaiak nem tettek volna szemrehányást, de a férfi a szívére vette volna fájdalmukat. Gina gyakran föltette magában a kérdést, miért választott Richárd ilyen magányos, nehéz életet ezen az elhagyatott vidéken. Ezen az estén, ezeknek az okos, szeretetre méltó embereknek a körében, úgy vélte, megértette. A falubéliek meghívták őket vacsorára. Ginának nehezére esett el-fogadni az ételt olyan emberektől, akiknek maguknak sincs elég. De tudta, így fejezik ki a hálájukat, és büszkék, hogy adhatnak valamit. Különböző főzelékek voltak, meg ciroklepényféle. Gina túlfáradt volt ahhoz, hogy az evéssel törődjön. Egyszerűen csak aludni vágyott.

Richárd észrevette.

- Már áll a sátor - mondta. - A holmija az egyik végében van. Menjen, ha akar, de mindenesetre maradjon a falu közelében.

Amint az udvariasság megengedte, Gina fölkelt, gyorsan kezet meg arcot mosott a tartály vizéből, levetkőzött, hosszú pólót vett föl, és bebújt a hálózsákba. Amikor Richárd megérkezett, és a sátor másik végében a hálózsákjába bújt, már összegömbölyödve aludt. Csak az aranyhaját lehetett látni.

Gina korán ébredt föl. Mint mindig, ha a természet csöndjében, sátorban éjszakázott, telve volt tettvággyal.

Kinn még hűvös és sötét volt. Enyhe szellő fésülte végig a gabonaföldeket, és az álom utolsó maradványait is kifújta Gina szeméből. Megint a terepjáró mellett mosakodott meg, ezúttal alaposabban, aztán felöltözött és megreggelizett. Közben az alacsony dombok fölé hágott a nap, és sugaraival körbefonta Ginát. Richárd kijött a sátorból, begombolta ingét, és kezével beletúrt rakoncátlan fürtjeibe.

- Jó reggelt! - üdvözölte Gina vidáman a terepjáró sárhányójáról, ahol a napon ült, lóbázta a lábát, és teát ivott. - Kész a tea.

- Köszönöm - felelte Richárd morogva, és leguggolt, hogy töltsön a csészéjébe.

Gina lopva figyelte. Kora reggel is vonzónak találta, habár kissé vadnak. Haja borzas volt, az inge csak félig begombolva, serkedő szakálla pedig még férfiasabbá tette. Ismét a bikára kellett gondolnia. Csodálva nézte Richárd széles vállát, izmos combját.

Gina is kellemes látványt nyújtott, jóllehet ő ennek nem volt tudatában. A férfiak és a nők, akik a reggeli után a „rendelősátorba" Jöttek, fehér rövid nadrágjában és fehér pólójában frissnek, tisztának és igen vonzónak találták. Még Richárd is végigmérte egyszer kiismerhetetlen tekintettel.

Déltájt indultak útnak. Egy darabig visszamentek azon az úton, amelyen jöttek, majd bekanyarodtak egy homokos völgybe, melyből a keréknyom messze föl, a hegyekbe vezetett. Egy óra múlva újra elakadtak egy homokbuckában. Ezúttal halkan felnyögött Richárd, mielőtt kiugrott volna a kocsiból.

Gina most meg sem kérdezte, segíthet-e, hanem egyszerűen fölrántotta a csizmáját, fejére tette a kalapot, és kimászott. Richárd rögtön abbahagyta az ásást, és fölegyenesedett.

- Már megmondtam, hogy maradjon a kocsiban.

- Az tegnap volt. Semmi kedvem sincs eljátszani a felesleges utas szerepét. - A rakodótérről hozott egy lapátot, és oly elszántan nyomta a homokba, hogy ettől még Richárd is elnémult.

Húsz percig ástak, lapátoltak egymás mellett. Olykor Richárd fölegyenesedett, hogy zavart pillantást vessen a törékeny Ginára. Az pedig zavartalanul ásott tovább. Végül minden deszkát a kerekek alá csúsztattak a homokban, fölhajították a kocsira a lapátokat, és kinyújtózkodtak. Richárd levette kalapját, megtörölte homlokát, és ránézett Ginára.

A lányt tetőtől talpig vörös por födte, mely fehér ruhájának a ráncaiban gyúlt össze, és púderként ült szőke hajában. Az arcát borító vörös rétegbe a veríték patakocskák kicsiny barázdákat szántottak.

Gina látta, amint Richárd ajka alig észrevehető mosolyra húzódik, és visszamosolygott. Foga fehéren villogott vörös arcában.

- Nem olyan vészes - állapította meg. - Ausztráliában homok helyett iszap lenne.

A férfi érthetetlenül mormolt valamit maga elé, azután azt mondta:

- Köszönöm a segítséget.

Mielőtt megálltak éjszakázni, még háromszor akadtak el. Richárd már tiltakozás nélkül elfogadta a segítséget, ami úgy föllelkesítette Ginát, hogy jókedvűen és fáradhatatlanul dolgozott. Amikor Richárd a kerekek alá csúsztatta a deszkákat, megkérte Ginát, üljön a kormányhoz. A terepjárókkal szerzett gyakorlata nem hagyta cserben a lányt. Vigyázva adott gázt, szerencsésen túljutott a homokfúváson, miközben állandóan hízelegve beszélt a kocsihoz.

- Ezt megjegyeztem magamnak a következő esetre - mondta Richárd, amikor maga ült a kormányhoz. - Úgy látszik, segít.

- Miségit?

- Ha az ember közli az autóval, mit kell tennie.

A nap utolsó homoklapátolásakor ugyancsak megkínlódtak. Egy idő múlva Richárd Gina vállára tette a kezét.

- Pihenjen. Bizonyára fáradt.

Ilyen barátságosan még sohasem beszélt vele. Gina hirtelen már nem is találta olyan rémesnek. Ennek ellenére eszébe sem jutott abbahagyni.

- Csak ha ez az átkozott tragacs kiszabadult! - És dühösen rúgott bele az egyik kerékbe, mire Richárd tényleg rámosolygott.

Amikor végre továbbhajtottak, és védett helyre találtak, ahol éjszakázhattak, Gina valóban kimerült volt. És piszkos. Fújtatva csúszott ki a terepjáróból, megmozgatta elgémberedett tagjait. Remélhetőleg van elég víz a mosakodáshoz. így volt. Richárd teletöltött számára egy pléhlavórt vízzel, odadobott egy darab szappant, és kijelentette, hogy elmegy sétálni. Mihelyt megtermett alakja látótávolságon kívülre került, Gina a kocsi mögé állt, és levetkőzött. A nappali hőségtől még meleg volt a víz, és jólesett lemosni a piszkot. Végül a haját lógatta bele a mosdótálba, hogy leöblítse a port, aztán újra fölegyenesedett, és így maradt, míg lepergett róla a víz. A közben fölkerekedő gyönge szellő hűvösen és lágyan simogatta nedves testét. Fölötte ragyogtak a csillagok. A fáradtság ellenére ritkán érezte magát ennyire jól.

Léptek csikorogtak az úton, és fölébresztették álmodozásából. Gyorsan megtörölközött, farmert vett föl, és tiszta pólót. Már éppen poros ruháit szedte össze, amikor visszaért Richárd.

- Mikor viszi el a mosoda a szennyesünket? - kérdezte tőle játékos komolysággal. A férfi halványan elmosolyodott. - Most pedig én megyek el sétálni - folytatta Gina.

- Maga itt marad - csattant föl Richárd, aztán kezdte levetni az ingét.

Egy pillanatig a lány tanácstalanul állt, mialatt Richárd fölemelte a kannát, és tiszta vizet öntött magának. Közben mellén, hátán megfeszültek az izmok. Gina megfordult, és a férfinak háttal leült egy közeli lapos sziklára, míg Richárd végzett a mosakodással.

Vacsorakor asztalnak használták a sziklát. Gina, aki már gyakran főzött a szabadban, és ezt mindig örömmel tette, a spirituszfőzőn saját maga által kitalált egytálételt készített, amit a nap tiszteletére „Homoki marhasültnek" nevezett el. A név hallatára Richárd elnevette magát. Eztán következett az édesség. Gina még a főzéskor megmutatta Richárdnak, hogyan kell a legegyszerűbb eszközökkel pudingot készíteni. Az eredményt a férfi vonakodva kóstolta meg.

- De hiszen ez egész jó! - Annyira álmélkodva mondta, hogy Gina megsemmisítő pillantással sújtotta. Mivel a lámpa csak egy halvány kört világított meg, Richárd ezt bizonyára észre sem vette. - Azt hiszem, ez a legjobb vacsora, amit eddig a szabadban ettem.

Gina gyanakvóan nézett rá. Nem tréfált! Ezt a napot pirossal jelölöm meg a naptárban, gondolta.

Először is megköszönte a segítségemet, ráadásul megkérdezte, nem vagyok-e fáradt, azután méltányolta a szakácsművészetemet, és még rám is mosolygott! Nem is egyszer! Talán kezd elviselni! A gondolat felvillanyozta Ginát. Ha továbbra is ilyen jól megy minden, egy nap még dicséretre is számíthat.

Gondolataiba merülve kanalazta be a puding utolsó maradványát. Amikor fölnézett, észrevette, hogy Richárd némán figyeli. Egy pillanatra találkozott tekintetük. Rögtön ezután a férfi egészen lecsavarta a lámpát, hosszan elnyúlt a földön, és az eget nézte.

Gina követte példáját, és hanyatt feküdt. Nézte a szikrázó csillagokat, és hallgatta az éjszaka neszeit. Először érezte úgy, hogy barátságos a csönd közte és Richárd között.

Egy idő múlva Richárd fölállt, és összeszedte a tányérokat.

- Térjünk nyugovóra.

Gina azt hitte, hogy semmi sem tudja majd ébren tartani, de tévedett. Alig gömbölyödött össze elégedetten a nagy sátor egyik sarkában, rekedt üvöltést hozott a szél. Hiéna! Egyetlen más állat sem tud ilyen félelmetes hangot adni. Remegve feküdt hálózsákjában, igyekezett kizárólag az állat szépségére gondolni, nem pedig a veszélyességére. Elvégre összefűzött sátorban feküdt, biztonságban.

Olyan csönd volt, hogy hallotta a sátor másik végében fekvő Richárd nyugodt, egyenletes lélegzését. Ekkor távolabbról egy másik, elnyújtott üvöltés hangzott föl. Olyan volt, mint egy ember halálordítása.

4 Gina dobogó szívvel emelkedett föl, és hallotta, amint Richárd megfordult, hogy megnézze, mi történt.

- Semmi baja sem eshet - szólt halkan, mint aki kitalálta érzéseit.

- Tudom - Gina mély lélegzetet vett. - Én... csak folyton arra kell gondolnom...

Richárd következő szavai meglepték.

- Az én hibám, nem lett volna szabad olyan félelmet kelteni magában. - Mindketten az udari asszonyra gondoltak. - Jöjjön ide hozzám.

Első pillanatban Gina azt hitte, rosszul értette. Akkor a férfi felült, és szigorúan megismételte:

- Jöjjön!

Újra hallatszott a hiéna üvöltése. Gina a sátor közepéig csúszott, Richárd pedig olyan szorosan nyújtózkodott el a teste mellett, hogy egész finoman hozzáért. A férfi most közte és a sátorbejárat között feküdt.

- így - súgta a fülébe. - Most aztán először engem kell fölfalnia.

- O, ez nagyon megnyugtat - felelte Gina elvékonyodó hangon. A férfi fölnevetett, ő pedig érezte haján a leheletét.

- Én is így gondoltam.

- Nem szeretnék maga nélkül itt lenni.

Egy pillanatnyi csönd után Richárd oly halkan, hogy alig értette meg, azt válaszolta:

- De hiszen itt vagyok.

Ezután megfogta a kezét, mintha tudná, hogy az érintés ereje és melegsége elűzi félelmét. Gina lehunyta a szemét, és rövidesen elaludt.

Másnap reggel csak akkor ébredt föl, amikor a nap a sátorra sütött. Még mindig összekuporodva, szorosan Richárd mellett feküdt. Amikor fölemelkedett, hogy óvatosan odébb menjen, Richárd kinyitotta a szemét, és ránézett.

- Jő reggelt! - mondta. Arcán nyoma sem volt gúnynak vagy megvetésnek.

Reggeli után összecsomagoltak, és továbbutaztak. Mivel Richárd tegnap megtapasztalta, hogy Gina elboldogul a terepjáróval, ezúttal odaengedte a kormányhoz, hogy vezessen az első, egyenletes szakaszon, míg a vidék újra úttalanná nem válik. Ám Gina olyan biztosan vette az első kilométereket, hogy nem volt kifogása, amikor az első emelkedőn visszakapcsolt, és vezetett tovább.

Richárd megint hallgatásba merült. Hogy teljék az idő, Gina önkéntelenül egész halkan énekelni kezdett. Amikor észrevette magát, gyorsan a férfira pillantott. Úgy tűnt, nem zavarta a dúdolása. Richárd, amennyire csak a szűk kisérőülés engedte, kinyújtózkodott, és kinézett az ablakon.

Ebéd után Gina már szó nélkül mászott fel ismét a kormányhoz, beindította a motort, Richárd pedig nem tiltakozott. Nemsokára megbánta túlzott önbizalmát. Amikor egy köves, sziklás emelkedőn visszakapcsolt, és ismét gázt adott, hirtelen túlpörögtek a kerekek. Gyorsan a fékre lépett, és behúzta a kéziféket.

- A fene egye meg! - Hátramenetbe váltott, és óvatosan visszafelé hajtott a kocsival.

Richárd megfordult. A hepehupás nyomvonalat nézte, és a közvetlenül mellette lévő szakadékot. Lekicsinylően tekintett Ginára, ismét előrefordult, és összefonta karját a mellén. A lány végtelenül lassan és óvatosan ment föl újra az emelkedőn.

Fönt megkönnyebbülve lélegzett föl.

- Sajnálom.

- Semmi oka rá - válaszolta a férfi nyugodtan. - Gondolja el, mennyire sértené a büszkeségemet, ha nem csinálna legalább egyszer maga is valami galibát!

Gina nevetett, vidáman és meglepetten. Amikor később egy másik emelkedőn lefulladt a motor, kifejtette Richardnak, ezt csak azért tette, nehogy büszkesége csorbát szenvedj en.

Késő délután értek be egy faluba, ahol úgy éltek az emberek, mint száz évvel ezelőtt. Amikor fölfedezték Ginát a kormánynál, üdvözlésük a már ismerős, csodálkozó.. .Ee, ee... kiáltássá változott. Rögtön utána teljes csönd lett.

Egy öregember lépett Richárdhoz, kinyújtotta karját, és ünnepélyesen beszédet tartott olyan nyelven, amelyből Gina egy szót sem értett. Richárd ugyancsak komolyan meghajolt, és ugyanazon a nyelven válaszolt.

Ekkor hirtelen elnevette magát az idős férfi, és átölelte Richárdot, mire a többiek újra hangos kiáltásokban törtek ki. Ezután Ginát állta körül egy csoport, és lelkesen bámulta.

5. FEJEZET

Másnap Gina meg Richárd reggeltől estig dolgozott a terepjáró mellett felállított sátorban, a „rendelőben". Megvizsgálták a gyermekeket, akiket Jonathan nemrég kezelt, és elláttak egy sor új beteget. Gina ügyesen eltávolított valakinek a karjából egy hosszú faszilánkot, amely gyulladást okozott. A beteg, mint akit megbabonáztak, le nem vette szemét Gináról, mintha nem is érezte volna a fájdalmat.

Amint elment, Richárd nevetve mondta.

- Maga itt jobban hat minden fájdalomcsillapítónál.

- Annyira elálmosítottam? - válaszolta Gina játékos ijedtséggel. Ezen a férfi újra csak nevetett.

Ezen a napon dolgoztak először feszültség nélkül egymás mellett. Richárd jókedvű volt, barátságos, és ügy tűnt, bízik a lány képességeiben. Este a helybeliekkel együtt ültek a tűz mellett, ahol általános derültség közepette Gina megpróbálta nyelvük néhány szavát megtanulni. Richárd vele szemben ült, és oly nyíltan nézte, ahogy Gina még soha nem tapasztalta, ráadásul többször is rámosolygott.

Másnap reggel Gina szinte sajnálta, hogy el kell hagynia új barátait.

Ezúttal Richárd ült a kormányhoz.

- Be kell hoznom az előnyét - jelentette ki.

- De hiszen maga a legnehezebb szakaszon vezetett!

- Kedves, hogy ezt mondja.

Szinte meg tudnám szeretni, gondolta Gina.

Este megegyeztek, hogy a férfi tényleg behozta Gina előnyét. Egyszer sem akadtak meg, habár a keréknyom, amelyet most alig lehetett felismerni, egyre mélyebbre vezetett be a hegyvidékbe.

Richárd ügyesen, tapasztaltan vezetett, Gina mellette ült, és olykor-olykor, ha a férfi sebességet váltott, meg a kormányt forgatta, odanézett erős. ügyes, szép formájú kezére.

A következő falutól nem messze álltak meg éjszakára. Richárd kijelentette, hogy az a rövid szakasz, ami még előttük áll, túl nehéz ahhoz, hogy a sötétben vágjanak neki. Holnap mennek tovább.

Gina ismét a szabadban, a csillagok alatt mosakodott meg, mielőtt nekilátott vacsorát készíteni. Az út alatt új receptet talált ki, ennek alapján a szűkös készletből bámulatosan ízletes ételt varázsolt. Ri-chárddá! vitatkoztak egy ideig, mi legyen a neve.

- Núbiai bab - javasolta Richárd.

- Lehetetlen! Ilyen nagyszerű fogásnak csak francia neve lehet.

- Gondolhattam volna - felelte a férfi komolyan. - Hogy hangzanék: „Haricots des Monts" - hegyi bab.

- Kitűnő! Kellene írnunk együtt egy szakácskönyvet! Én kitalálom a fogásokat...

- Én meg elfogyasztom őket.

- Nem. Maga nevet ad nekik. „Szudáni szakácskönyv." - Rövid hallgatás után elkomolyodva szólt újra Gina: - Úgy hangzik, mint egy ízléstelen tréfa.

Richárd ránézett.

- Igaza van - felelte csöndesen.

Amikor éjszaka Gina újból hiénaüvöltést hallott, minden zavar nélkül kúszott át Richárdhoz. Azonnal megnyugodott, amint maga mellett érezte a nagy, erős férfit. Ahogy közeledtek az üvöltések, mégis remegni kezdett. Richárd rögtön megérezte. Némán fogta át karjával, és magához húzta úgy, hogy Gina füle a melléhez szorult. Másik fülét a kezével fogta be.

Nem sokkal napkelte után Gina egy sziklán ült, és merengve nézett maga elé. Ezen az éjszakán megváltoztak Richárd iránti érzelmei. Azt a hidegséget, amivel kezdetben kezelte, már egyáltalán nem érezte. Ellenben kedves, gondoskodó és oltalmazó volt hozzá.

Már régóta csodálta azt az adottságot, amivel valaki segíti, oltalmazza a gyöngébbeket. Nem sok emberben és nem sok orvosban volt ez meg, de Gina képtelen lett volna olyan férfit megszeretni, akiből mindez hiányzik. Talán ő meg Richárd még barátok lehetnek.

Amikor aztán elindultak, hamarosan meglátta, miért döntött az este Richárd úgy, hogy nem mennek tovább. A terepjáró újra megrekedt. A talaj beszakadt a kerekek alatt, úgyhogy a kocsi

fönnakadt a tengelyénél, míg két kerék a nyomvonal fölött a levegőben lógott. Hogy to-vábbmehessenek, Richárd megpróbálta kiásni a tengely alatti kemény talajt, hogy a kerekek újra a földön legyenek. Csakhogy a talaj meg a kocsi között igen szűk volt a hely.

- Adja ide - szólt Gina. - Én be tudok mászni.

- Az biztos, de a föld nagyon kemény magának. Nem fog boldogulni az ásóval.

- Ezt csak maga hiszi! - Elszántan vette ki Gina az ásót a férfi kezéből.

De az még mindig akadékoskodott.

- Várjon. Nem akarom, hogy az autó alá másszon. Ha a tengely kiszabadul, eltörheti a kocsi a karját.

- Csak ha a kerék vagy a tengely alá teszem. És akkor meg is érdemlem.

- Mégsem akarom, hogy valami baja történjék.

- Jó, akkor majd elviszem a karomat az útból.

Ezekkel a szavakkal Gina lehajolt, és az autó alá mászott. Nehezen ment, de nem volt lehetetlen elhányni a földet. Hz perc múlva azt kiáltotta Richárd:

- Elég!

A lány izzadtan és porosan jött ki a terepjáró alól, és fölállt. Richárd mosolyogva nézte, aztán fölkapaszkodott a kormányhoz.

Gina végignézett magán.

- Mit lehet ezen vigyorogni?

- Maga tényleg hasznavehető. - Richárd még mindig mosolygott.

- Ez természetes - felelte felháborodva Gina. Fölszállt a kísérőülésre, és szeme találkozott Richárd pillantásával. - Erre persze nem számított.

- Hát... tényleg nem. - Úgy látszott, most ő van zavarban. - Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem magától.

- Én is úgy gondolom.

- Tudja... olyannal, mint maga, még sohasem találkoztam.

Ezen a napon Gina meg Richárd három félreeső falut látogatott

meg, ahol régóta nem járt orvos. Mivel a helybelieknek alig volt kapcsolatuk a külvilággal, nem hatolt idáig a kanyaró, s egyébként is bámulatosan egészségesek voltak.

- Ezeknek az embereknek szerencséjük van - mesélte Richárd Ginának. - A völgyekben oly termékeny a föld, hogy biztosítja táplálékukat, a vízben nincsenek kórokozók. A szomszédos falvakhoz képest óriási a különbség, ezért ezen a vidéken különösen érdekes a munka. Az emberek itt elsősorban a maláriától meg az álomkórtól szenvednek. Ezenkívül égési és gyulladásos sebeket kell kezelnünk, meg tetanuszoltásokat adunk. így segítünk nekik leginkább.

A helybeliek először gyanakodva fogadták az oltást, némelyek egyenesen féltek tőle. Richárd a saját nyelvükön magyarázta el nekik, és olyan szavakkal, amelyeket megértettek, hogyan hat az oltás.

Gina végezte az oltást. A betegekkel, akiken még mindig látszott a félelem, atema nyelven beszélt nyugodtan, míg megnyerte bizalmukat. Mikor Richárd látta, milyen jól teszi a dolgát, hagyta, hogy nyugodtan, egyedül dolgozzék.

A nap végén az utolsó falu szélén vertek sátrat. Gina fölemelte tekintetét a tűzről, melyen a vacsorát főzte, és nyugtalanul nézett körül az elhagyott helyen. A férfi mosolyogva a vállára tette karját, és egy pillanatra magához vonta.

- Úgy látszik, én is egész hasznavehető vagyok.

Ezen az éjszakán Gina nem hallotta a hiénák hangját.

Reggel úgy ébredt, hogy már előre örült az előtte álló napnak. Egy ideig még elégedetten feküdt, s azon gondolkodott, miért is olyan boldog, Ha nagy ritkán eszébe jutott még Peter, már nem érezte a régi szomorúságot. Talán maga is meggyógyult közben, míg másokon segített? Vagy ez az élet az oka, itt a vadonban, a madarak éneke, meg a csillagragyogású éjszakák? Különben egyre kellemesebbnek találta Richárd társaságát is. Rosszul ítélte meg, akárcsak a férfi Őt, de ennek már vége.

A következő délután, miután az utolsó falut is ellátták, egy tiszta, nyugodt felszínű tóhoz értek, mely csillámló, meredek szirtek között feküdt. Elragadóan szép látvány volt. Richárd olyan közel állította a kocsit a sziklás parthoz, amennyire csak lehetett.

- A vizet forrás táplálja, és jéghideg - jegyezte meg, és kétkedőn nézett a lányra.

- De lehet benne úszni?

A férfi bólintott.

Ez volt az első tó, amit Gina Szudánban látott. Valósággal hívogatta.

- Sajnos, nincs fürdőruhám.

- Majd elfordulok - felelte Richárd komolyan, s máris a hátát mutatta.

Két perc múlva a lány a vízben volt.

- Tényleg hideg! - kiáltott ki a partra.

Lemerült, a hideg víz végigmosta haját, felhevült arcát. Amikor ismét a felszínre jött, Richárd kissé messzebb állt köldökig a vízben, és tarkójáról, karjáról mosta le a port.

Tényleg szép, gondolta Gina hirtelen. Magas, erős, jő felépítésű. A látvány szokatlan érzést keltett benne. Gyorsan elfordult. Különös, hogy egyszerre olyan fogékony lett a férfiszépségre! Bizonyára a környezet miatt. Talán Afrikának ez a vad, különös vidéke az oka, hogy fölfigyel a szépség minden formájára.

A másik parton, ahol a víz sekélyebb lett, fölegyenesedett. A víz éppen csak a csípőjéig ért, hátat fordított Richardnak. Hűvös testét forrón égette a nap. Gina kinyomkodta a vizet vállára hulló aranyfürtjeiből, ez után mozdulatlanul állt, hogy egészen átmelegedjék, és élvezhesse a tó hűsét.

Amikor újra alámerült és visszaúszott, észrevette, hogy Richárd a parton ül, hátát egy sziklának vetve, és őt figyeli.

- Csoda jó! - kiáltott, hogy leplezze zavarát.

A férfi válaszát nem lehetett megérteni. Később friss ruhában a part menti sziklán guggoltak, és a piszkos holmikat mosták ki. Ilyen időben hamar megszáradnak. Richárd megtöltötte a tartályokat hideg vízzel. A további úton mindketten hallgattak, álmodozva és lustán. Végül elérték a magaslatot, amely kőrútjuk végső pontja volt.

- Még egy törzset fel kell keresnünk - mondta Richárd, amikor sátort vertek a magaslaton. - Tulajdonképpen nem is kellett volna ilyen messzire jönnünk, de meg akartam mutatni erről a hegyről a kilátást reggeli fényben.

Gina rámosolygott.

- Kedves magától.

- Sajnos van a táborhelyünknek egy hátránya. Ma éjszaka hallani fog egyet, s mást.

- Na igen. De időközben már hozzászoktam. Meg aztán a sátorban-biztonságban vagyunk. Ha csak közben meg nem tanulták a hiénák, miként kell kibogozni a csomókat.

Ennek ellenére, amikor a hálózsákjukba bújtak, teljes csönd volt, csak az éjszaka halk neszei hallatszottak: cirpelő rovarok, a sötétben zsákmányszerzésre induló madarak távoli kiáltása. Szélcsend volt, és fojtogató levegő, fülledt meleg a sátorban.

A békés környezet és a fáradtsága ellenére sem sikerült Ginának elaludnia. Talán a hőség volt az oka. Lehúzta a hálózsák villámzárát, és kihámozta magát. Mozdulatlanul figyelte a kis ablakon át a csillagokat.

Richárd a hátára fordult, ö is inkább a hálózsákján feküdt, mint benne.

- Nem tud elaludni? - kérdezte.

- Nem. Egyáltalán nem vagyok álmos.

- Nagyobb a hőség, mint máskor.

- Igen. Szívesen úsznék egyet,

Gina e szavaknál a délutáni képet látta maga előtt: a táncoló napsugarakat a tiszta, hideg víztükrön. És látta Richárdot, ahogy az erős, barnára sült férfi elfogulatlanul állt a napon. A szíve furcsán, hevesen kezdett dobogni, és még nagyobb hőséget érzett. Oldalra hemperedett, és megérintette Richárd kinyújtott karját.

Olyan volt, mint az áramütés, ami végigszaladt egész testén. Csöndesen feküdt az oldalán, csak a levegőt szedte gyorsabban, mint máskor. Majd hirtelen megérezte, ahogy Richárd ráteszi egyik kezét az övére, és meztelen karján fölfelé csúszva, óvatosan gömbölyű vállát simogatja. Gina visszafojtotta lélegzetét. Ebben a pillanatban a kéz megremegett, s a férfi rögtön visszahúzta. .

- Jó éjszakát - mondta szokatlanul rekedten, és hátat fordított.

Valószínűleg semmi egyéb nem volt ez, mint barátságos, megnyugtató mozdulat, ám Ginában egész más érzéseket ébresztett föl. Ami a testi szenvedélyt illeti, még tapasztalatlan volt. Most történt először, hogy vágy támadt benne. Védekezésül igyekezett elhitetni magával, hogy szó sincs szerelemről, ez a testi hevület egészen más, mint ami Peterhez kötötte. Ám jöttek a kételyek. Vajon nem tartoznak-e ezek az új, édes, zavarba ejtő érzések is a szerelemhez?

Ebben a pillanatban úgy tűnt, még sohasem látta Petert ennyire tisztán. Csinos, vonzó, okos és szeretetre méltó ifjú volt, de nem egyéb. Nem lehetett összehasonlítani a mellette lévő, felzaklató, erős, veszélyes férfival.

Számára tényleg veszedelmessé vált Richárd, mert uralkodott gondolatain és érzelmein. Végül is természetes, hogy vonzódik hozzá. Nagyon mutatós férfi. Mégis fontosabb volt, hogy kollégának, sőt talán barátnak fogadja el. Gina úgy gondolta, a többivel jobb, ha nem törődik.

- Fél még a hiénáktól? - kérdezte hirtelen a férfi. - Hogy netán fölfalhatják?

Gina halkan nevetett.

- Lehetséges... Én... nem tudom. Valószínűleg csak a hőség az oka, hogy nem tudok aludni. - Ma éjjel nem akart a férfi karjaiban feküdni.

- Semmitől se tartson. Nem hagyom, hogy bánni baja essék.

Amikor Gina másnap reggel lassan kinyitotta szemét, még félálomban az a sajátságos érzés fogta el, hogy figyelik. Zavartan nézett körül. Nem messze feküdt Richárdtól. A férfi a könyökére támaszkodott, és az ő arcát nézte. Gina elpirult.

- A kezét meg a lábát számlálgatom - mondta mosolyogva Richárd. - Hogy lehet, hogy magának mindegyikből csak kettő van?

Ezen úgy kellett kacagnia, hogy egyből tovatűnt a félénksége.

- Ma délután Kosti irányába megyünk tovább - közölte a férfi. - Vagyis megint csak homok, homok, homok.

Előtte még ellátogattak az utolsó hegyi faluba, és beoltották a falusiakat kanyaró ellen. Szívélyes búcsú után északkelet felé hagyták el a hegyeket. Az utolsó csúcsról meglátta Gina az előttük terpeszkedő vörösesbarna homoksíkságot.

Nem ijedt meg a látványtól. Ő meg Richárd megtanulta, hogy számíthatnak egymásra, és jó bajtársként viselkedtek egymással szemben. Nevetve ásták lei a terepjárót először az első, majd a második homokfúvásból. Gina erősködött, ha ő ül a kormánynál, ilyesmi nem történik meg, és máris

megakadtak a harmadik homokbuckában. De ez egyáltalán nem zavarta Őket, legföljebb még jobban nevettek.

Am ahogy a kiszáradt síkságon elérték első céljukat, elment a kedvük a nevetéstől. Ezek az emberek másként éltek, mint a núbiai hegyek lakói, az éhhalál küszöbén álltak az állandóan terjeszkedő sivatagban, és mindenfajta betegségben szenvedtek, amit csak a nyomor okozhat. A gyermekek kiszáradva, akár a madárijesztők, óriásivá dagadt hasukkal csöndesen, elesetten ültek, mint akik már csak a véget várják.

Richárd beszélt az emberekkel, aztán visszatért Ginához.

- Egy hónapja már semmi élelmet sem kaptak.

- De mit tehetnénk? - kérdezte a lány bizonytalan hangon.

A férfi egy pillanatra ránézett, Gina pedig elfordult, hogy elrejtse könnyeit.

- Azonnal visszatérünk Udariba, rádión beszélünk Kartúmmal, és megpróbálunk nekik élelmet előteremteni. Ezeknek a szerencsétleneknek elsősorban élelemre van szükségük, s csak utána orvosi ellátásra.

Mialatt a homoksivatagon átkínlódták magukat, már nem voltak olyan vidámak. De új köteléket jelentett köztük az, amit együtt láttak és átéltek. Útközben Gina mesélt Richardnak az életéről. Mesélt a szüleiről meg a városról, ahol felnőtt. Ő pedig megtudta, hogy Richárd apja állatorvos volt. Bizonyára ezért érdekelte Richárdot már oly korán a gyógyítás, bár az állatok sosem voltak olyan fontosak számára, mint az emberek. Mindig is tudta, hogy orvos lesz.

- Bizonyára maga is így volt vele - vélte, hiszen szintén orvos az édesapja.

- Á, dehogy! Balerina akartam lenni, meg óvónő, kutyatenyésztő és űrhajós.

A férfi hangosan fölnevetett, és rátekintett.

- Tényleg? Egész komolyan?

- Persze hogy nem - nevetett Gina. - Alapjában véve kezdettől fogva orvos akartam lenni.

- Szerencsére. - Richardnak a mosolytól felfénylett szürke szeme.

De Ginát úgy elfoglalták érzései, amiket az a mosoly kiváltott belőle,

hogy nem is vette tudomásul a dicséretet.

Amikor a terepjáró bekanyarodott a kórházudvar kapuján, Ginának az indulás jutott eszébe. Az alatt a rövid idő alatt, ami az óta eltelt, teljesen megváltoztak Richárd iránti érzelmei. A férfival is hasonló történhetett, talán mert Gina bebizonyította, mit tud.

A kollégák gyorsan észrevették, hogy kettejük viszonya megváltozott. Jonathan ezt a maga megszokott módján ki is nyilvánította.

- Ahogy látom, ti ketten remekül megértettétek egymást. Netán kihúztak, Gina, a hasznavehetetlen személyek névsorából?

- Úgy látszik. Valószínűleg az az oka, hogy úgy értek a lapátoláshoz.

- Te jó ég! Rávett, hogy segíts neki az ásásnál? Én olyankor annyira ügyetlennek mutatkozom, hogy nem kell dolgoznom.

- Engem szórakoztat.

Jonathan megcsóválta a fejét.

- Micsoda dilis lány vagy. Bizonyára az otthoni hőség az oka. Potts főnővér meg Angus örült a változásnak. Heather viszont kimerítő beszámolót óhajtott az útról, de aztán sem volt megelégedve. Nyugtalannak és idegesnek tűnt. Talán azt gondolja, egyetlen kezdő sem képes olyan jól segíteni Richardnak, mint ó meg Pauline, töprengett Gina.

Csak Pauline maradt számára most is éppen olyan idegen, mint azelőtt. Ráadásul gyakran az a kényelmetlen érzés fogta el, hogy figyeli. Pauline valóban furcsa nő volt.

6. FEJEZET

Néhány nap múlva azonban olyan esemény történt, amely Pauline magatartását háttérbe szorította Gina gondolatai között, és kemény csapást mért Richarddal kezdődő barátságukra.

Richárd megkérte, vegyen vért az egyik betegtől, és a mintát küldje el Kartúmba. Gina egy dobozba csomagolta Össze sok mással együtt az üvegcséket, de amikor Richárd másnap délután rádión érdeklődött az eredmény felől, megtudta, hogy a vérminta nem érkezett meg. A laboratóriumban vonta kérdőre a lányt.

- Tudom, hogy sok dolga van, Gina. De ezek a vérminták sürgősek voltak. Úgy számítottam, hogy megkapom a leleteket.

- Hát nem kapta meg? Tegnap reggel elküldtük az üvegcséket.

- Épp most beszéltem Kartúmmal. Nem kaptak semmiféle vérmintát.

- Lehetetlen! Hogy veszhettek el?

- Vagyis maga elküldte őket?

- Természetesen. Gondolja, hogy a kérését csak úgy elengedem a fülem mellett? A többi dologgal együtt betettem az üvegeket a dobozba.

Richárd szótlanul nézte a lányt.

- Minden más sértetlenül megérkezett. Csak a vérminták hiányoztak - jelentette ki azután.

- De hiszen minden ugyanabban a dobozban volt!

Richárd sóhajtva ült le egy karosszékbe.

- Gina, ha elfelejtette, vagy valami hibát csinált, az ég szerelmére kérem, mondja meg. így több kárt okoz a közös munkánknak, mint egy tévedéssel.

Gina a haja tövéig elpirult a méregtől.

- Netán azt hiszi, hazudok? - kérdezte felháborodva.

- Mi másra kellene gondolnom? Angus hozta ki a csomagot a laborból, leragasztotta, és betette a repülőgépbe úgy, hogy semmit sem vett ki. Ennek ellenére a minták nem érkeztek meg.

- Valami tévedés történhetett. Valószínűleg a kartúmi laborban vesztek el.

Richárd csak a fejét rázta. Hirtelen rettenetesen fontos lett Ginának, hogy mégis meggyőzze igazáról.

- Kérdezze meg a beteget, vettem-e vért tőle! Emlékezni fog rá. A vért egy kék meg egy piros üvegbe osztottam szét, műanyag zacskóba tettem őket, felírtam rájuk, amit kell, és becsomagoltam a dobozba...

- Biztos benne? - szakította félbe a férfi. - Elhiszem, hogy levette a vért. De talán véletlenül az asztalon hagyta az üvegeket. - Körülnézett a laborban.

- Nem! Biztosan tudom, hogy becsomagoltam, Richárd. Tényleg azt hiszi, hogy hazudok magának?

Richárd éppen olyan sértődöttnek látszott, mint ő.

- Nem hittem volna - szólt halkan, egy ideig maga elé meredt, aztán folytatta: - Tehát rendben. Felejtsük el, Gina, ezt az egészet. Kérem, vegyen még egyszer vért. A mintát holnap reggel elküldhetjük Kartumba.

- De hát mi történhetett, Richárd?

Erre nem kapott választ.

A következő csomag baj nélkül érkezett meg. Hogy mi lett az első mintákkal, azt Gina minden erőfeszítése ellenére sem tudta meg. Feltehetően senki se vette ki őket a dobozból Udariban, hiszen senki se kerülhetett a közelükbe. Csak Angus tudta megerősíteni, hogy ő leragasztotta a dobozt. Az üvegeknek nyomuk veszett.

Az eset megzavarta Gina Richarddal szembeni magatartását. A férfi megint távolságtartóbb lett, valószínűleg, mert azt hitte, hazudott. Ő pedig azt vette zokon, hogy nem hitt neki.

Jonathan közben Kostiban járt, Ginának pedig hiányzott a társasága. Örült, amikor ismét visszajött. Jonathan rögtőn észrevette a megváltozott hangulatot.

- Vége a mézesheteknek? Gondoltam, hogy hamarosan fel fogsz ocsúdni.

Gina ajkbiggyesztve mosolygott.

- Újra feketelistán vagyok.

- Ennek be kellett következnie, drágám. A mi nagyfőnökünk bár kitűnő orvos, nőket nem tűr meg az útjában.

- Tényleg így hiszed?

- Egészen biztos. Egy olyan férfi,- mint ő, a harmincas évei végén és nőtlen, csak nőgyűlölő lehet.

- Már föltettem magamnak a kérdést....

Jonathan gyanakvóan nézett rá.

- Csak nem vagy...

- Mi nem vagyok? - kérdezte hidegen Gina.

- Jó,jó - felelte Jonathan hirtelen. - Hülye gondolat. Felejtsd el. Beszéljünk inkább kellemesebb dolgokról. Mi lenne, ha ellopnánk a terepjárót, bemennénk Kartúmba, és végigtáncolnánk az éjszakát?

- Óriási ötlet - mondta Gina nevetve. - Ezzel aztán bizonyára rendkívül népszerűvé válnánk itt.

Túl szép is lenne.

Jonathan magához húzta, és egy álmatag szerelmi dalt dúdolva végigtáncolt Ginával a szobán. Nem is énekel rosszul, gondolta Gina, meg táncolni is tud. Napok óta elöször érezte újra könnyebbnek magát.

Aztán bejött Richárd a szobába, és érdeklődött, hogy a teherautó a segélyszállítmánnyal elérte-e a Kosti melletti falut. Jonathan elmondta, hogy az élelmiszer biztonságban megérkezett. A gabonazsákok kirakásakor az emberek százai tolongtak a kocsi körül.

Miután Jonathan vázolta, hogyan helyezték el és őrizték a gabonát, és milyen módszerrel osztották szét, megszólalt Richárd:

- Csak egy hónapig tart a készlet. Ha addig nem jön eső... - Megcsóválta a fejét, és elhallgatott.

Most, hogy Jonathan megint a kórházban volt. Gina hangulata szemlátomást javult. Jonathan elmesélte mindazon hibák történetét, amelyeket ő követett el, így lassanként a két üvegcse eltűnése nem tűnt már olyan nyomasztónak.

Egyszer kirándultak az Udari másik oldalán lévő oázishoz, letelepedtek az egyetlen fa árnyékába, és édes teát ittak, a szudániak nemzeti italát.

- Arra van Kartúm - mutatott Jonathan karjának széles mozdulatával a sivatag irányába. ,

- Mesélj róla - kérte Gina. - Én Kartúmból csak a repülőteret ismerem.

- Lenyűgöző város. Nappal hangos, piszkos, zsúfolt. Éjszaka azonban varázslatos, rejtélyes hellyé változik át. Sosem tudni, mi minden történik az ópiumbarlangokban meg a sötét sikátorokban.

Drámai hanglejtésén a lány kénytelen volt nevetni.

- Valóban?

- De mennyire! Jobb, ha nem mégy oda, Gina, különben amilyen szép vagy, még eladnak rabszolganőnek,

Gina újra fölnevetett, és kissé elpirult.

- Kedves, hogy Ilyeneket mondasz.

- Hát én már ilyen vagyok. Kissé megbízhatatlan, de kedves.

- így igaz. És én örülök, hogy ismerlek.

Gina tényleg kedvelte Jonathant, és szívesen volt együtt vele. Hangulata mégis nyomott maradt, míg egy napon Richárd magával nem vitte Udariba, és olyan barátságos volt vele, mintha elfelejtette volna a vérmintákkal történteket. Hazafelé felszabadultan beszélgettek a betegekről. akiket meglátogattak.

Maga valóban gyorsan tanul - mondta Richárd. - A legtöbb fejlett országból jött orvos nehezen ismeri fel, hol húzódnak tevékenységének a határai. Magának viszont, úgy látszik, biztos érzéke van hozzá.

Gina elpirult örömében.

- Talán azért van így, mert már dolgoztam Ausztráliában olyan emberekkel, akik hasonló körülmények között élnek.

- Az őslakosok, ugye?

Gina bólintott. Nyilvánvalóan Richárd vesztett a bizalmatlanságából vagy elfojtotta azt, és ismét azt akarta, hogy barátok legyenek. Talán ezért vitte magával Udariba is. Amikor fölmentek a lakóház lépcsőjén, egymásra nevettek.

Richárd javasolta, hogy igyanak egy gintonicot. Gina ezt kitűnő ötletnek tartotta, és kényelembe helyezte magát az egyik fonott karosszékben, míg a férfi bement a házba, hogy kihozza az italokat.

Amikor Gina visszafordította fejét, szeme sarkából mozgást vett észre. A veranda végén ott állt Pauline. Mielőtt meghívta volna, hogy igyék egy pohárral velük, Pauline hangtalanul besurrant az ajtón a lakószobába.

Különös, vélte Gina, Pauline tényleg furcsa. Elsőrangú, tapasztalt és alapos ápolónővér, testestől-lelkestől a munkájának él. Mégsem fűzte egyetlen kollégájához sem szorosabb kapcsolat, még Potts fónő- vérhez sem, akivel pedig a munkában nagyszerűen megértették egymást. Gyakran állt, mint ma is, oldalt az árnyékban, és sötét szemmel figyelte a többieket, olyan szemmel, amelyben talányos tűz látszott izzani.

Jonathan a vallásos megszállottság betegének tartotta, Gudwe szemében viszont varázslónő volt.

- Maradj tőle távol - parancsolta egyszer Ginának. - ő lenni mérges, aztán jönni hozzám. Én adok neked varázst ellene. Nekem van sok varázs, rossz emberek ellen, szerelemért meg gyerekekért. - Az utolsó szavaknál olyan sokatmondóan nézett először rá, aztán Jona- thanra, hogy nem lehetett félreérteni.

Jonathan éppen olyan ¿sokatmondóan nézett vissza, Gina ellenben hangtalanul nevetett.

- Köszönöm, Gudwe - mondta Jonathan. - Talán nemsokára még beszélünk róla.

Gudwe elégedetten veregette meg a vállát. Végre egy fehér ember, akinek van egy szikrányi esze, gondolhatta.

A következő pap éppen olyan békésen indult, mint a többi. Semmi sem utalt arra, hogy Ginának oly sok gondot és bajt hoz, míg egy elfúló hangú nővér a gyermekosztályra nem hívta.

Gina rohant. Mindenféle rémségek kavarogtak a fejében. A korteremben fölfedezte Richárdot, aki oxigénbelégzést adott egy gyermeknek.

Jonathan magához húzta, és egy álmatag szerelmi dalt dúdolva végigtáncolt Ginával a szobán. Nem is énekel rosszul, gondolta Gina, meg táncolni is tud. Napok óta először érezte újra könnyebbnek magát.

Aztán bejött Richárd a szobába, és érdeklődött, hogy a teherautó a segélyszállítmánnyal elérte-e a Kosti melletti falut. Jonathan elmondta, hogy az élelmiszer biztonságban megérkezett. A gabonazsákok kirakásakor az emberek százai tolongtak a kocsi körül.

Miután Jonathan vázolta, hogyan helyezték el és Őrizték a gabonát, és milyen módszerrel osztották szét, megszólalt Richárd:

- Csak egy hónapig tart a készlet. Ha addig nem jön eső... - Megcsóválta a fejét, és elhallgatott.

Most, hogy Jonathan megint a kórházban volt, Gina hangulata szemlátomást javult. Jonathan elmesélte mindazon hibák történetét, amelyeket ő követett el, így lassanként a két üvegcse eltűnése nem tűnt már olyan nyomasztónak.

Egyszer kirándultak az Udari másik oldalán lévő oázishoz, letelepedtek az egyetlen fa árnyékába, és édes teát ittak, a szudániak nemzeti italát.

- Arra van Kartúm - mutatott Jonathan karjának széles mozdulatával a sivatag irányába.

- Mesélj róla - kérte Gina. - Én Kartúmból csak a repülőteret ismerem.

- Lenyűgöző város. Nappal hangos, piszkos, zsúfolt. Éjszaka azonban varázslatos, rejtélyes hellyé változik át. Sosem tudni, mi minden történik az ópiumbarlangokban meg a sötét sikátorokban.

Drámai hanglejtésén a lány kénytelen volt nevetni.

- Valóban?

- De mennyire! Jobb, ha nem mégy oda, Gina, különben amilyen szép vagy, még eladnak rabszolganőnek.

Gina újra fölnevetett, és kissé elpirult.

- Kedves, hogy ilyeneket mondasz.

- Hát én már ilyen vagyok. Kissé megbízhatatlan, de kedves.

- így igaz. És én örülök, hogy ismerlek.

Gina tényleg kedvelte Jonathant, és szívesen volt együtt vele. Hangulata mégis nyomott maradt, míg egy napon Richárd magával nem vitte Udariba, és olyan barátságos volt vele, mintha elfelejtette volna a vérmintákkal történteket. Hazafelé felszabadultan beszélgettek a betegekről. akiket meglátogattak.

- Maga valóban gyorsan tanul - mondta Richárd. - A legtöbb fejlett országból jött orvos nehezen ismeri fel, hol húzódnak tevékenységének a határai. Magának viszont, úgy látszik, biztos érzéke van hozzá.

Gina elpirult örömében.

- Talán azért van így, mert már dolgoztam Ausztráliában olyan emberekkel, akik hasonló körülmények között élnek,

- Az őslakosok, ugye?

Gina bólintott. Nyilvánvalóan Richárd vesztett a bizalmatlanságából vagy elfojtotta azt, és ismét azt akarta, hogy barátok legyenek. Talán ezért vitte magával Udariba is. Amikor fölmentek a lakóház lépcsőjén, egymásra nevettek.

Richárd javasolta, hogy igyanak egy gintonicot. Gina ezt kitűnő ötletnek tartotta, és kényelembe helyezte magát az egyik fonott karosszékben, míg a férfi bement a házba, hogy kihozza az italokat.

Amikor Gina visszafordította fejét, szeme sarkából mozgást vett észre. A veranda végén ott állt Pauline. Mielőtt meghívta volna, hogy igyék egy pohárral velük, Pauline hangtalanul besurrant az ajtón a lakószobába.

Különös, vélte Gina, Pauline tényleg furcsa. Elsőrangú, tapasztalt és alapos ápolónővér, testestől-lelkestől a munkájának él. Mégsem fűzte egyetlen kollégájához sem szorosabb kapcsolat, még Potts főnő- vérhez sem, akivel pedig a munkában nagyszerűen megértették egymást. Gyakran állt, mint

ma is, oldalt az árnyékban, és sötét szemmel figyelte a többieket, olyan szemmel, amelyben talányos tűz látszott izzani.

Jonathan a vallásos megszállottság betegének tartotta, Gudwe szemében viszont varázslónő volt.

- Maradj tőle távol - parancsolta egyszer G inának. - ö lenni mérges, aztán Jönni hozzám. Én adok neked varázst ellene. Nekem van sok varázs, rossz emberek ellen, szerelemért meg gyerekekért. - Az utolsó szavaknál olyan sokatmondóan nézett először rá, aztán Jonathanra, hogy nem lehetett félreérteni.

Jonathan éppen olyan sokatmondóan nézett vissza, Gina ellenben hangtalanul nevetett.

- Köszönöm, Gudwe - mondta Jonathan. - Talán nemsokára még beszélünk róla.

Gudwe elégedetten veregette meg a vállát. Végre egy fehér ember, akinek van egy szikrányi esze, gondolhatta.

A kővetkező pap éppen olyan békésen indult, mint a többi. Semmi sem utalt arra, hogy Ginának oly sok gondot és bajt hoz, míg egy elfúló hangú nővér a gyermekosztályra nem hívta.

Gina rohant. Mindenféle rémségek kavarogtak a fejében. A kórteremben fölfedezte Richárdot, aki oxigénbelégzést adóit egy gyermeknek, míg Potts főnővér ritmikusan masszírozta a kicsike mellét, hogy helyreálljon a szívműködés.

- Tegyen egy csövet a kari vénába - parancsolta Richárd.

Gina olyan gyorsan engedelmeskedett, amilyen gyorsan csak tudott.

- Adjon neki Narcant.

Az egyik afrikai gondozónő előkészítette az injekciót. Gina befecskendezte a folyadékot, aztán steril sóoldatot adott, hogy ezzel Öblítsenek.

- Kapcsolja be a szívritmus-szabályozót. - Richárd, mint mindig, uralkodott a hangján.

Gina hozzácsatolta a kis, barna testet a szerkezethez, melynek képernyőjén rögtön föl lehetett ismerni a beteg szívverését. A szokásos hullámvonalak helyett lapos, vízszintes vonal látszott; megállt a szív.

Gina adrenalint kért, kivette a nővér kezéből a tűt, és kérdőleg nézett Richardra. Az adrenalin talán még újra működésbe hozhatja az apró szívet.

A férfi bólintott. Az injekció beadása után a képernyőn szinte azonnal remegni és ugrálni kezdett a lapos vonal. Azután következtek a szabálytalan cikcakkok, végül szabályos hullámvonalak tűntek föl. Gina föllélegzett.

A kis beteg ebben a pillanatban nyögni, mozogni kezdett, és igyekezett levenni arcáról az oxigénmaszkot. Richárd fogta a csuklóját.

- A pulzus ismét rendes.

Potts főnővér nyugtatólag beszélt a fiúhoz, elmondta, hogy minden rendben, és újra egészséges lesz, hajó kisfiúként továbbra is belélegzi a jó oxigént. A fiú a maszk fölött tágra nyílt szemmel nézte a nővért.

- Mi történt? - kérdezte Gina. A gyermek lábtöréssel volt a kórházban. Nem értette, hogy következhetett be a szívroham.

Richárd a kicsi beteglapja után nyúlt, arra a helyre mutatott, ahol a kezelőorvosnak rá kell vezetnie, milyen orvosságot kapott a beteg, és szó nélkül eléje tartotta.

Gina aláírása alatt ugyanazzal a fekete tollal írva az állt: pethidin 200 milligramm, hatóránként, oral.

A lány rémülten kapkodott levegő után. Ö csak húsz milligrammot írt. A fiú csak négyéves. Kétszáz milligramm sok, nagyon sok volt. Gina csak a fejét volt képes némán megrázni, és tehetetlenül nézett Richardra.

- Ezt nem én rendeltem! - szakadt ki belőle végül. A férfi arca egyszerre teljesen kifejezéstelen lett. - Kétszáz milligramm! Halálos túladagolás! Húszat írtam föl.

Rögtön ez után tudatára ébredt, hogy hangzik ez Richárd fülében. Amikor a vérminták eltűntek, már kételkedett egyszer a szavában. És itt „200" állt. tiszta, kerek számokkal, pontosan az aláírás fölött. Ha vitatja, hogy ő írta, nem állít mást, mint hogy valaki más hozzáírt egy nullát.

Erre a felismerésre jéghideg irtózat szaladt végig a hátán. Jól megfontolta, mennyi fájdalomcsillapítót szabad felírnia a fiúnak, és még emlékezett, hogy „20"- at vezetett rá a kórlapra.

Amikor alaposan megvizsgálta a beteglapot, fölfedezte, hogy minden számjegy egymástól ugyanolyan távolságra áll, de az utolsó, a végzetes nulla meg a következő szó között nincs meg a megszokott távolság. Valaki, akinek ugyanolyan fekete tolla van, mint neki, meghamisította a rendelkezését.

Zúgott a feje. Ki tehette? És miért? Egyszerűen hihetetlen! Gondolatai újra kitisztultak. Igen, senki nem hinne neki. Ez túl hülyén hangzik. Ki akarna egy négyéves gyermeket túladagolt fájdalomcsillapítóval eltenni láb alól? Richárd azt gondolná, újra hazudik neki! Közel állt a síráshoz.

- Itt nincs mit tennie. - Richárd hangja teljesen kifejezéstelen volt. - Kérem, menjen vissza a lakóházba.

Gina szobájában az ágyra borult, és oly keservesen sírt, mint eddig még soha életében. A fiú csaknem meghalt, és őt tartják hibásnak! De ez még nem minden. Van valaki, egy őrült a kórházban, aki egyszerűen meggyilkolna egy gyermeket.

Már maga a gondolat olyan őrületesnek tűnt, hogy komolyan latolgatta, mégis nem „200"-at írt-e. De pontosan vissza tudott emlékezni. Hiszen Ő nem bolondult meg!

Az egyetlen ember a kórházban, aki nem tűnt egészen normálisnak, Pauline volt. De Gina azonnal megcsóválta a fejét. Pauline egészen a munkájának él. amellett nagyon vallásos. Biztosan nem gyermekgyilkos.

Egy óra múlva bejött Richárd, hogy beszéljen vele. Gina azt hitte, elképzelhetetlen, hogy még nyomorultabbul érezze magát, de tévedett. Richárd nem támadott neki, nem fenyegette, a hangját se emelte meg. Csak annyit mondott nyugodtan, hogy felfoghatatlan, hogy követhette el ezt a hibát. A nővér pedig éppúgy hibás, mert nem vette észre, hogy túladagolás van a rendelvényen.

Gina előtt világossá vált, egyszerűbb lenne magára vállalni a hibát. Természetesen Richárd csalódott és dühös lenne, és sohasem bízna meg újra benne. De ez semmi sem lenne ahhoz képest, ami rá vár, ha elhárítja a felelősséget.

Leverten fontolgatta, mit tegyen. Ha nem akarja, hogy a tettes leleplezetlenül maradjon, és bármikor valami hasonlót tegyen újra, akkor az igazat kell mondania. Mély lélegzetet vett.

- Tudom, hogy a vérminták esete óta nem bízik bennem teljesen, Richárd. És őrültségnek hangzik, ha azt mondom, ezt az adagot nem én rendeltem, hanem valaki meghamisította a rendelvényemet. Hogy kinek lehetett érdeke... - Elakadt a hangja.

- Hát ez az - válaszolta Richárd kemény tekintettel.

- Vagyis csak a következőt akarom mondani: emlékszem rá, ahogy felírtam a dózist, és esküszöm, hogy csak húsz milligrammot rendeltem. Talán tévedek. Talán megőrültem... - Újra könnyezni kezdett. Gyorsan megtörölte a szemét. - Ennek ellenére meg kell mondanom magának, ha nem tévedek, akkor egy őrült van a kórházban.

Ezután nagyon hosszú ideig csönd volt.

- Rendben van - válaszolta végül Richárd dühösen. - Egyezzünk meg abban, hogy kétszázat írt, és nem emlékszik már vissza rá. Az a gondolat, hogy valaki megváltoztatta a rendelvényét, teljes képtelenség. Egyáltalán tisztában van vele, mit mond ezzel? Egyik kollégáját gyilkossági kísérlettel vádolja meg!

Gina fölzokogott. Bár Richárd igyekezett dühén uralkodni, rá volt írva feszült, elsápadó arcára.

- Még egyszer nem szabad ilyesminek megtörténnie. Két hiba untig elég. Ez majdnem egy gyermek életébe került. - Fölállt, és egy ideig hallgatagon nézte a lányt. - Szedje össze magát. Nem tűrök el több hibát.

Ezután megfordult, és kiment.

A következő napok olyannak tűntek Gina számára, akár egy rémálom. Angus meg Jonathan változatlanul barátian viselkedett, de ez nem könnyítette helyzetét. Jonathan mindent megtett, hogy felvidítsa, eredmény nélkül.

Pauline, akinek megvetésétől Gina különös módon tán a legjobban tartott, ugyanúgy viselkedett vele szemben, mint azelőtt.

Heather ellenben folyton, arról beszélt, hogy ilyesmi bárkivel megeshet, és igyekezett vigasztalni. Gina biztos volt benne, hogy nem követett el hibát, s minden ilyen célzásra csak a fogait szorította össze. Néha az volt az érzése. Heather hangjában káröröm is bujkál. Heather már nem volt olyan nyugtalan. Már nem idegesítette Ginát azzal, hogy étkezéskor szünet nélkül rugdosta a szék lábát.

Csak Gudwe veszekedett vele, hogy igen keveset eszik. Senki sem kételkedett abban, hogy Gina figyelmetlenségből rendelte a túladagolást. Néha már maga is kezdte elhinni, de aztán mindig megszólalt benne egy makacs hang: ártatlan vagy! Itt pedig egy őrült szaladgál!

Richárd hideg udvariassággal kezelte, ami mélyen sértette. Jobban esett volna, ha nyíltan kimutatja mérgét. A legrosszabb pedig az volt, hogy még mindig vonzódott hozzá. Olykor, ha találkozott a tekintetük, Gina úgy érezte, meleg hullám önti el. Gyakran megfigyelte a férfit, amikor az gyöngéden és mély, szelíd hangon valamelyik betegével beszélt, vagy biztos, erős kezével vizsgálta.

Ahogy múlt egyik nap a másik után, Gina rettenetesen elhagyatottnak kezdte magát érezni. Bármilyen rövid ideig tartott is barátságuk a férfival, számára igen sokat jelentett. Sokszor szomorúan kellett gondolnia a közös őrjáratra, Richárd kezére, ahogy a kormánykereket tartja, halk nevetésére, ha valami vidámat mondott, megnyugtató ölelésére, amikor félt éjszakánként, széles vállára, szürke szemére, amely oly melegen mosolygott rá.

Richárd jó orvos volt, és nagyon szeretetre méltó tudott lenni. Most azonban nyilván azt gondolta róla, hogy figyelmetlenségből hibát követett el, utána pedig gyáva volt elismerni, s inkább a kollégáira kente a vétket.

Szomorúan vallotta meg Gina önmagának, Richardnak minden oka megvolt rá, hogy megszakítsa vele a barátságot. De rögtön újra jelentkezett a makacs hang: ugyanúgy bízhatott volna benned! Legalább mérlegelnie kellett volna, hogy az igazat mondod!

Gina egyre inkább kereste Jonathan társaságát. Bár Angust éppúgy kedvelte, de mivel ő Richárd barátja volt, félt, hogy meghasonlást okoz közöttük. Azon kívül Jonathan csak néhány évvel volt idősebb nála. Vele szabadnak, könnyednek érezte magát, mintha a bátyja lenne.

Anélkül, hogy beszélni kellett volna róla, mind a ketten tudták, itt csak barátságról van szó, és nem is kívántak mást. Szabad idejükben gyakran kilométereket vándoroltak a bozótosban. Ilyenkor Jonathan minden eshetőségre számítva mindig hozott magával fegyvert.

- Egyáltalán tudsz vele bánni? - kérdezte Gina.

- Hová gondolsz? Ha valamikor használnom kell, biztosan magamat találom el.

- Az a fontos, hogy ne engem!

- Azt nem tenném. Udvariatlan lenne, és én nem vagyok az.

- Csak olykor Heatherhez meg Pauline-hoz.

- Nagyon tévedsz. Még sosem mondtam a szemébe, hogy szentfazék. Heatherhez pedig még udvariasabb vagyok. Egy éve hallgatom a lefetyelését, és még egyszer sem tanácsoltam neki, hogy varrassa be a száját.

- Ez aztán tényleg dicséretes - adott igazat Gina sóhajtva.

- Mindenképpen az. Egyébként nem gondolod, hogy Afrika különös embereket vonz magához? Richárd... Pauline... Heather... Heather teljesen normális!

- Gondolod? - A férfi homlokát ráncolta, - Olykor valóban különös dolgokat mond. Például, úgy látszik, komolyan hisz a varázslatban. Egyébként Richárdot követte ide. Ha ez nem az őrültség jele...

Ginának nevetnie kellett.

- Valahogy már meg „tudom érteni, miért tette.

Jonathan fölsóhajtott:

- Most meg te kezded!

Amikor ezen az estén visszatértek a kórházba, az udvaron Richárddal találkoztak.

- Nagyon későig maradtatok - mondta rosszallóan Jonathannak. - Nem szabadna vele sötétedés után a bozótosban kóborolni. Azt gondoltam, több eszed van.

- Vigyázok rá - felelte kurtán Jonathan.

Egy pillanatig hallgatva nézte egymást a két férfi, aztán Richárd megvető morgással elfordult.

- Ez az, amit ki nem állhatok benne - jelentette ki Jonathan. - Saját magát tartja az egyetlen férfinak, akiben bízni lehet.

Gina csak együttérzeleg bólintott, anélkül hogy bevallotta volna, valóban félt a sötétben. Bármennyire kedves volt is Jonathan, nem kapta meg tőle a védettségnek azt az érzését, amit Richárdtól. Ez a felismerés azonban nem javított hangulatán, ellenkezőleg. Először gondolt arra, hogy a tervezettnél előbb elutazik.

De két nap múlva valami olyasmi történt, ami minden személyes érzelmet a háttérbe szorított, és lehetetlenné tette, hogy elhagyja Udarit.

7. FEJEZET

A katasztrófa úgy kezdődött, hogy néhány beteg jelent meg a kórházban, aki száraz köhögésre meg izomfájdalmakra panaszkodott. Ezek a fájdalmak ugyan sok vírusos fertőzéskor fellépnek, ám ezúttal jóval erősebbek voltak a megszokottnál. Néhány nap múlva kiderült, hogy ez nem a szokásos betegség, hanem influenzajárvány jele.

A betegség gyönge náthával vagy torokfájássál kezdődött, ezt magas láz, görcsös köhögés és erős végtagfájdalmak követték. A betegek gyakran úgy legyöngültek, hogy képtelenek voltak fölkelni az ágyukból.

Richárd, aki már nemegyszer átélt hasonló járványt, attól tartott, hogy ez csak a kezdet.

- Maga az influenza is igen veszélyes az itteniek számára. De számolni kell vele, hogy a betegek egy része ráadásul még tüdőgyulladást is kap. Sok öreg és gyermek belehal.

Munkatársait az ebédlőbe hívta össze, ahol a hosszú asztal mellett tanácskoztak, mit tegyenek. Richárd arca gondterhelt volt.

- Egy hét alatt zsúfolásig megtelik a kórház. Még ha mindnyájan itt maradhatnánk, akkor is megfeszített munkával járna. De a járvány nem a városban keletkezett, hanem nyugatról hurcolták be. Tehát néhányunknak oda kell utazni, és megkísérelni, hogy ott segítsünk az embereken. Angus, ez rád vonatkozik, és ha segítség kell, Jonathanra is.

Gondolkodott egy ideig, majd folytatta:

- A legjobb lesz, Angus, ha még ma Kartúmba repülsz. Több anyagra lesz szükségünk, mint amekkora készlettel rendelkezünk. Ha nem kapsz meg mindent Kartúmban, repülj Nairobiba tovább, és egyenesen onnan hozz anyagokat. Addig maradj, amíg tényleg mindent megkapsz!

Angus bólintott.

- Potts főnővér, hiszen úgyis tudja, sok pótágyat kell fölállítanunk, és a városból segéderőkre van szükségünk. Mindenesetre a betegeket csak képzett nővérek ápolhatják. Reméljük, nem kapják meg ők is a ragályt.

Richárd eztán Pauline-hoz fordult:

- Pauline, maga felel az új kisegítőkért, Potts főnővérnek ugyanis a betegápolást kell ellenőriznie. A legmegfelelőbb módon adjon feladatot az embereknek, anélkül hogy kockáztatná az egészségüket. Magyarázza meg nekik, mit tegyenek, hogy elkerüljék a fertőzést. Biztos vagyok benne, hogy kiváló munkát fog végezni.

Pauline nagy szeme fölragyogott.

- Igenis, Maddison doktor. Köszönöm szépen.

A férfi ekkor Ginára nézett.

- Maga meg én többnyire egyedül felelünk egész idő alatt a zsúfolt kórházért. Ez kemény munkát jelent, alig lesz idő evésre, alvásra, egy csomó feladatot kell egyszerre megoldanunk, és számolni kell az állandó fáradtsággal.

- Ez úgy hangzik, mint egy második gyakorlóév! - felelte Gina.

Mióta a kisfiú majdnem meghalt, először mosolygott rá Richárd.

Azonnal melegség öntötte el a szívét, mégis fájdalmat érzett, mintha veszteség érte volna.

- Helyes, Gina - válaszolt a férfi. - Sajnos, szüksége lesz a humorára.

Négy nap múlva reggel hatkor a mosdótál előtt állt Gina, és hideg vizet fröcskölt az arcába. Csak hajnali háromkor került ágyba. Richárd alábecsülte a járvány terjedésének gyorsaságát. Egy hét helyett csak négy napjuk maradt az előkészületekre, azután megtelt a kórház.

Úgy tűnt, az afrikaiaknak semmiféle ellenálló képességük sincs a fertőzéssel szemben. Már most fel kellett állítani a pótágyakat, a verandán szükséghálótermet rendeztek be. A járvány tetőzése még előttük volt.

Máris találkoztak az első tüdőgyulladásokkal, és sok beteg került folyadékvesztés, lázzal járó görcsök vagy szívgyengeség miatt életveszélyes állapotba. A gyógyszertárban egymásra rakva álltak a dobozok tele gyógyszerrel meg infúziós folyadékkal. Pauline irányításával az önkéntes kisegítők kisebb hadserege gondoskodott a betegek etetéséről, ágyakat húztak fel, és tisztán tartották a kórtermeket.

Ilyen keményen még soha nem kellett dolgoznia Ginának. Richárd változatlanul nyugodt maradt, mintha észre sem venné a megerőltetést. Ginát jól olajozott gépre emlékeztette.

Jonathant ellenben mintha fölhúzták volna.

- Ó, istenem! - mondta lihegve negyedik nap este. - Fogalmam se volt róla, hogy ennyit tudok dolgozni!

Richárd, aki éppen Jonathan egyik betege fölé hajolt, hogy meghallgassa a tüdejét, úgy pillantott kollégájára, mint aki a legteljesebb mértékben egyetért vele. Jonathan magához ölelte Ginát.

- És te, kicsim? Bírod még?

- Amíg nem gondolok a lábamra, addig egész jól vagyok.

- Ha vége lesz ennek a rémálomnak, kész vagyok egy odaadó, hosszú lábmasszázsra.

Gina rámosolygott Jonathanra. Ebben a pillanatban Richárd fölemelte fejét. Komoly volt a tekintete.

- Még nem adott neki elég folyadékot - nyilatkozott kurtán. - Egyébként semmit sem találok. - Aztán visszament saját betegeihez.

Jonathan meredten bámult utána.

- Olyan, mint a vasszeg. Semmi sem árt neki. Azt hiszem, nem emberi lény.

Napok óta először nevette el magát Gina.

- Mi más lehetne?

- Robotember. Talán Heatherrel együtt egy másik égitestről jöttek ide.

- Ó, nem! - mondott ellent nevetve a lány. - Heather esetében tévedsz. Már fogytán az ő ereje is. Tegnap este úgy esett bele a karosszékbe, mintha soha többé nem akarna fölállni.

- Na jó! De Richárd bizonyára földön kívüli lény. Bonyolult, emberhez hasonló komputer.

Gina szomorúan mosolygott. Vajon nem ez az igazság? Volt-e Richárd valaha is szerelmes? Egyáltalán képes-e mást érezni, mint a betegei iránti gondoskodást? Vagy csak a munkának van helye az életében?

Pénteken Gudwe, aki Angusszal utazott nyugatra, az arab törzsekhez, egyedül jött meg. Elújságolta, hogy az arabok közt is sok a beteg, és hozott egy listát azokról a dolgokról, amelyekre Angusnak szüksége volt, meg a hírt, hogy Jonathannak is oda kell mennie.

Szombaton, egy héttel a megbeszélés után indult útnak Jonathan. Ezen a napon kezdett megtelni a verandán létesített új hálóterem. A betegek ott gyékényen feküdtek egymás mellett. Az infúziósüvegeket a falba vert szögekre akasztották, mert az összes állvány foglalt volt. Azokat a betegeket, akiknek a legnagyobb szükségük volt rá, oxigénpalackból lélegeztették.

Potts főnővér fáradhatatlanul tolt egy kézikocsit a folyosókon, antibiotikummal töltötte meg a fecskendőket, lázcsillapítót, fájdalom- meg hányinger elleni gyógyszereket osztott szét. Heather a lázat, vérnyomást, pulzust meg a vizeletmennyiséget mérte. Pauline meg Gina vérmintákat vett, amiket Gina rögtőn megvizsgált a laborban, vagy Kartúmba küldte őket. Döntéseiben egyedül saját ítéletére kellett hagyatkoznia. Itt nem voltak laboránsok meg szakértők, akikhez tanácsért fordulhatott volna.

És minden döntés nehéz volt: hazaküldheti-e már ezt a beteget, vagy tartsa még itt? Olyan rosszul van-e a másik, hogy beavatkozás szükséges? Ezzel persze az amúgy is kevés ágy közül egyet elfoglal, és még több munka szakad a nővérek nyakába.

- Evett már ma, Gina? - kérdezte Richárd, amikor találkoztak a kórteremben.

Gina a homlokát ráncolta.

- Fogalmam sincs. - Már képtelen volt számon tartani a napokat. Csak akkor aludt, ha éppen ideje volt rá, éjszaka és nappal összefolyt előtte. Richárd pedig mintha sosem aludt volna.

- Akkor most enni fog - parancsolt rá a férfi.

- Mindjárt, amint beadtam ezt az orvosságot.

Richárd a vállára tette a kezét, és határozottan elhúzta az ágytól.

- Ezután jön a következő, aztán megint egy másik. Menjen most enni. A maga ereje is véges, akkor is, ha szívósabb, mint valaha is hittem volna.

És veled meg mi lesz? - kérdezte Gina magában halkan.

Richárd nem látszott fáradtnak, habár sokkal több beteget látott el, mint Gina. A perzselő hőség meg a zsúfolt termek összevisszasága ellenére gyöngéd és megnyugtató volt, pontos diagnózisokat állított fel, gyorsan és célirányosan kezelte a betegeket. Ha valamelyik mégis meghalt, szakított rá időt, hogy vigasztalja a hozzátartozókat.

Mialatt Gina elnézte, mint hajlik egy beteg gyermek fölé, visszagondolt arra az éjszakára, amikor őt tartotta a karjában, mert félt a hiénáktól. Hirtelen vágyott rá, hogy ismét érezze ezeket az erős karokat.

Később, amikor a laborban a mikroszkóp előtt ült, és egy metszetet vizsgált, bejött Richárd, leült melléje a székre. Gina fölpillantott, a férfi pedig vizsgálódva nézte az arcát.

- Teljesen kimerültnek látszik - mondta.

Gina a fejét rázta.

- Velem minden rendben. Csak egy kissé... elvesztettem a bátorságom, mivel úgy látszik, minden egyre csak rosszabb lesz. Ez az asszony is most kapott tüdőgyulladást.

Sóhajtva állt föl. A következő pillanatban eléje állt Richárd, átölelte, és szorosan magához húzta. Érezte meleg, feszes testét, hallotta szívének dobogását. Most nem akarta visszafogni magát,

hozzásimult, és lehunyta a szemét. A férfi ka íja védelmező falként fogta körül, távol tartva a félelmet, fáradtságot. Örökké így állt volna, hogy mindent elfelejtsen maga körül.

De nem lehetett, a betegeknek szükségük volt a segítségére. Lassan kibontakozott Richárd karjából, és egymásra mosolyogtak.

Szerencse, hogy Richárd itt van, gondolta Gina, amikor visszament a kórházba. Először jutott eszébe, hogy valamelyikük meg is betegedhet. Mély lélegzetet vett, és visszaemlékezett arra, amit apja gyakran mondogatott neki: - Csak azt tudod megtenni, ami a hatalmadban áll.

Ezek a szavak kissé megnyugtatták, de nem tűnt el teljesen a félelem árnyéka. Nem tudta, mit érez Richárd iránt. Azt azonban tudta, hogy szüksége van rá.

A következő napra Gina még sokáig fog emlékezni. Eddigi orvosi ténykedésének ez volt a legrémesebb napja. Éjszaka egyáltalán nem jutott alváshoz, és miután egész nap csak a legsürgősebb betegekre jutott ideje, este hat órakor megállapította, hogy huszonnégy órája szünet nélkül talpon van.

Potts főnővér jött oda hozzá, és közölte, hogy Maddison doktor irodájában meleg étel várja. Amikor belépett az irodába, és leült a fotelba, látta, hogy Richárd már az asztalnál falatozik. Szó nélkül követte példáját.

Csodálatos volt, hogy végre újra ülhetett. Evés után élvezettel dőlt hátra, és megkönnyebbülve csúszott ki a cipőjéből. Tegnap óta nem tudott átöltözni. Azt a szoknyát meg blúzt viselte, amit Udariba való megérkezésekor. Csak most piszkos volt a szoknya, és tele volt fröcskölve vérrel, blúzának egyik gombját elvesztette, haja pedig zilált volt.

Minden megfontolás nélkül még mélyebbre süllyedt a karosszékbe, és föltette a lábát a szomszéd székre. Elégedetten sóhajtott, és kritikusan vizsgálgatta karcsú, barnára sült lábszárát.

- Még utóbb visszeret kapok.

Richárd kényszeredetten nevetett. Gina félrefordította fejét, és ránézett. A férfi sápadt volt, fekete árnyékok húzódtak a szeme alatt, és különös kifejezés ült az arcán. Valóban félő volt, hogy megbetegedhet.

- Magával minden rendben van?

Richárd kérdőleg fölvonta a szemöldökét.

- Olyan rettenetesen nézek ki? - Azután elmosolyodott, és megenyhült az arca.

Gina visszamosolygott.

- Az igazságot akarja hallani, vagy inkább egy udvarias hazugságot?

Most ügy hangzott a férfi nevetése, mint mindig.

- A munkaerkölcs érdekében előnyben részesítem a hazugságot.

Az este folyamán Gina úgy mozgott, mint egy alvajáró. Miközben akár egy gép, dolgozott tovább, testetlennek és könnyűnek érezte magát. Ha fölegyenesedett, gyakran úgy érezte, mindjárt összeesik, és mintha forogna körülötte a terem.

- Minden rendben, Gína? - kérdezte Heather.

- Azt hiszem. De nem tennék rá esküt. Ebben a pillanatban semmire sem esküdnék. Most próbáltam meg harmadszor megszámolni ennek a kicsinek a lélegzetvételét, de mindannyiszor elvétem.

- Tudom. így vagyok a pulzussal. Ha tizenhathoz érek, hirtelen az jut eszembe, a fenébe is, tegnap reggel óta nem fürödtem. Aztán elfelejtem, mennyit is számoltam, és kezdhetem újra elölről.

- Nem mehet így tovább - mondta Gina sóhajtva. - Már nem sokáig bírjuk. Richárd talán, de én nem.

Heather bólintott.

- így van. Hát nem csodálatos ember?

Hangjában volt valami különös, szinte a tulajdonosi büszkeség árnyalata. Gina megkísérelte, hogy elgondolkodjék rajta, de hamarosan feladta. Agya fölmondta a szolgálatot.

Potts főnővér lépett hozzájuk.

- Ideje, hogy aludjon valamit, Gina. A nap folyamán mi fölváltva pihentünk, csak maga nem.

- Azonnal, főnővér. Mihelyt eszembe jut, hogy kell harmincig számolni, Azelőtt egészen jól ment.

Gina tovább dolgozott. De amikor azon kapta magát, hogy újra meg újra vizsgálja a gyógyszeradagot, mégsem tudja eldönteni, melyik a jó, kénytelen volt belátni, hogy valóban le kell feküdnie. Tizenegy órakor Richárd is erre az elhatározásra Jutott. Ginához lépett, és azt mondta:

- Ma már úgysem lesz ennél nagyobb nyugalom. Menjünk aludni.

Gina arra is fáradt volt, hogy válaszoljon, csak bólintott, és hagyta, hogy a férfi belekaroljon, és a lakóházba vezesse.

Négy órakor hajnalban egy gondozónő ébresztette föl Ginát. Nem emlékezett rá, hogyan vetkőzött le, és az első pillanatban azt sem tudta, hol van, és mit akar tőle ez az afrikai lány. Aztán lassan fölocsúdott, és meghallgatta a gondozónőt.

- Az egyik gyermek, egy kislány, tíz perce begörcsölt, és kék lett az arca. Jöjjön azonnal.

Epilepszia, gondolta Gina fáradtan. Infúzió kell neki meg orvosság, ami visszaszorítja a görcsöket. Nehézkesen ült föl, kiszállt az ágyból, farmert húzott, felsőrésznek megtartotta a rövid ujjú pólót, amelyben aludt, és elindult a kórházba.

A kis beteg arca forró volt, és kivörösödött. Még mindig görcsök kínozták, eközben forgott a szeme, egész testében remegett, hörögve, szaggatottan lélegzett. Gina oxigénpalackot és görcsök elleni gyógyszereket kért, befröcskölte az orvosságot az infúziós palackba, amelyet már rákötöttek a gyermekre. A kislány néhány perc múlva ellazult, és lassan, egyenletesen lélegezte be a maszkon keresztül az oxigént.

Gina megpróbálta fáradt szemmel elolvasni a beteglapra írtakat: influenza, súlyos folyadékhiány, a tudó negatív. A vízháztartás kiegyenlítése sikerült, de a hőmérséklet még mindig magas.

Azért meghallgatta a tüdőt. Semmi jele a tüdőgyulladásnak. A nyelv nedves volt. Gina előrehajtotta a kislány fejét. A beadott görcsoldó ellenére a tarkót keménynek érezte.

Agyhártyagyulladás, gondolta. Lehet, hogy az influenza következménye? Úgy hitte, igen. De mindeddig ez lenne az első eset. És maga az influenzavírus-e a kórokozó vagy más baktérium? Gina képtelen volt gondolkodásra kényszeríteni agyát. Teljesen tanácstalan volt. Föl kell ébresztenie Richárdot.

Belépett a férfi szobájába. A nyitott ablakon át beesett a hajnal első fénye. Richárd ing és cipő nélkül, egyébként felöltözve, kinyújtózva feküdt az ágyon.

Gina egy pillanatig mozdulatlanul állt. és nézte az alvó férfi arcát, a homlokára hulló hajfürtöket, a meztelen mellkast, amely lassan, egyenletesen emelkedett és süllyedt. Nem szívesen ébresztette föl. Hasznavehetetlen libának fogja tartani, és mérges lesz, mégpedig joggal. Aztán Gina ismét a kislányt látta maga előtt. Nem tudta, hogyan kezelje, és szüksége volt Richárd segítségére.

Vonakodva lépett az ágyhoz, föléje hajolt, és megérintette a vállát. Csak most vette észre magán, hogy remeg. A levegő hideg volt, és csak a farmer meg a vékony póló volt rajta, saját jéghideg keze alatt kellemes melegnek érezte Richárd vállát. Halkan a nevén szólongatta.

Richárd kinyitotta a szemét, és egy pillanatig ugyanolyan zavartnak látszott, mint ő, amikor felébredt. Majd felismerte Ginát, és tetőtől talpig különös pillantással mérte végig.

- Én vagyok, Gina.

- Én is ezt gondoltam - mondta a férfi mosolyogva.

- Nagyon sajnálom, hogy fel kell ébresztenem, Richárd. Egyszerűen nem tudom, mit tegyek, pedig súlyos eset.

Richárd még mindig olyan különösen nézte. Gina úgy hitte, dühös rá.

- Természetesen egyedül kellene elboldogulnom vele, de nem megy. - Maga is észrevette, hogy ez milyen gyerekesen, tanácstalanul hangzott.

Láthatólag Richárd is így hallotta, mert egyszerre kinyújtotta feléje a kezét, magához húzta az ágyra, és karjába vette. A vékony pólón át Gina érezte a bőrét, arca meleg vállán feküdt. Elborította Richárd férfias illata, és mély, halk hangját közvetlenül a füle mellett hallotta.

- De hát itt vagyok. Attól félt, hogy méregbe gurulok?

Ami ebben a pillanatban Ginával történt, teljesen váratlanul érte. Érzelmei magas, meleg hullámként öntötték el. Átforrósodott, szaggatottá vált a lélegzete, és mintha feloldódott volna a teste, hogy egyesüljön Richarddal. Szíve vadul kezdett verni. Rájött, nincs többé számára szabadulás. Bármit hoz is a jövő, szereti Richárd Maddisont, ahogy még soha nem szeretett. És soha többé nem fog mást szeretni.

A következő pillanatban eszébe jutott, hogy a férfi biztosan hallja vad szívdobogását. Sietve fölegyenesedett.

Richárd elengedte, és megszólalt.

- Rögtön megyek maga után.

Gina gyorsan elhagyta a szobát.

Amikor végre elmúlt a járvány, sok halottat sirattak Udariban. A faluban gyászünnepet tartottak, amelyre a kórházat is meghívták. Amellett Udari lakói megköszönték az orvosok, az ápolónők meg a gondozónők segítségét.

- Gina, maga aztán valóban megérdemli a köszönetet - szólt halkan Richárd.

Gina tudta, hogy kitartása meglepte Richárdot. Szűk ruhájában, amit az ünnepre vett föl, aranyfürtjeivel oly kecses és elegáns volt, hogy senki se gondolhatta, milyen erő van benne. De a kollégái már tudták ezt.

A fájdalomcsillapító túladagolása már a régmúlté volt, mintha nem is vele történt volna. Talán úgy vélte Richárd, hogy jóvátette hibáját, mert úgy látszott, teljesen elfelejtette az esetet. Míg az utolsó influenzásokat kezelték, és igyekeztek ismét rendet teremteni a kórházban, mindig barátságos volt vele szemben.

Ez kétféle hatást váltott ki Ginából. Részben jó volt éreznie, hogy kedveli. Részben fájdalmat is okozott, mert most már barátságnál többre vágyott. A gyászünnep után ismét a kórházban, a verandán ült, és a síkságon át a nübiai hegyek felé nézett. Ott, a hegyekben kezdte megkedvelni Richárdot. De mióta szereti?

Mintha fényképalbumot lapozgatna, Richárd képeit látta maga előtt: ahogy gyöngéd pillantással a beteg gyermek fölé hajolt, ahogy mosolyogva ránézett, ahogy csupasz felsőtesttel állt a napfényben, ahogy fáradhatatlanul lapátolta a homokot. Látta az arcát, amikor elgondolkodó volt. Vagy szomorú. És a legédesebb emlék, ahogy vigasztalóan a karjába vette, mert fáradt volt, vagy félt.

Talán úgy keletkezik a szerelem, mint a kirakós kép, amelynek a részei mind ott vannak, de az egészet csak akkor lehet felismerni, ha az utolsó darab is a megfelelő helyre került.

És mennyire szereti most Richárdot! Peterrel kapcsolatban sohasem érezte ezt a fájdalmas vágyakozást és gyöngéd örömet. Nehezére esett eltitkolni mások előtt ezt az új, mindent elsöprő érzelmet.

Különösen Richardnak nem szabad megtudnia, ml zajlik benne, különben sosem viszonozná szerelmét. Annyival fiatalabb volt nála, hogy gyermekded viselkedése gyakran nevetésre ingerelte. És ha még vonzónak találná is, egy olyan férfi, mint Ő, sosem szeretné azt az asszonyt, aki a büntetéstől való félelmében hazudott. Richárd pedig még mindig azt hiszi, hogy ő ezt tette.

8. FEJEZET

Amikor Jonathan és Angus visszaérkezett a kórházba, Gina élete némileg egyszerűbb, nyugodtabb lett. Mint mindig, Jonathan feledtette vele a gondokat. Gina most szinte folyton vele volt

együtt. Habár magának sem vallotta be, arra is felhasználta a férfit, hogy érzelmeit illetően hamis nyomra csalja a többieket. Gudwe mindenesetre elégedetten hitte, hogy tervei a megvalósulás felé haladnak.

De mivel Gina ügyelt rá, hogy senkinek se árulja el igazi érzéseit, csendesebb lett, mint azelőtt. Kollégái emiatt aggódni kezdtek, és találgatták, mi lehet az oka.

- A járvány éppen elég rettenetes élmény volt egy ilyen fiatal nő számára, mint Ő - jelentette ki Angus. - Túlságosan sok halottat látott.

- Valószínűleg egyszerűen kimerült - vélte Jonathan. - Szinte halálra dolgozta magát.

Richardnak megint más volt a véleménye.

- Talán elege van ebből a munkából. Elvégre egy ilyén... Ilyen mutatós nő csak nem akarja itt leélni az egész életét. Csodálkozom, hogy egyáltalán eddig kihúzta.

Potts főnővér hátradőlt a karosszékben, így árnyékba került az arca, és csöndesen maga elé mosolygott.

Másnap reggel Richárd azt kérdezte Ginától:

- Nem akar velem Kartúmba repülni? A szívbeteg asszonyt kell a kórházba vinnem, és összekapcsolhatnánk az utat egy városnézéssel.

Gina habozott. Legszívesebben azonnal Igent mondott volna, hiszen csodálatos volt az a kilátás, hogy Richarddal tölthet el egy teljes napot, s amellett fölfedezheti Kartúmot is. De okosnak kellett lennie. Minél többet volt együtt a férfival, annál mélyebb, erősebb lett a szerelme, és annál inkább nehezére esett ezt eltitkolnia.

Richárd, akinek nem kerülte el a figyelmét tétovázása, egy pillanatig némán nézte, aztán elfordult.

- Ha tehetném, Jonathant küldeném, akkor őt kísérhetné el. De ez lehetetlen. Magamnak kell Kartúmba mennem. Egyébként azt hiszem, jót tenne magának a kirándulás.

- Szívesen megyek - mondta végül Gina könnyedén, de közben erősen elhatározta, hogy uralkodni fog az érzelmein. - Jonathan mesélt róla, milyen csodálatos város Kartúm.

Másnap reggel a nap ünnepi jellege miatt rövidnadrág helyett ruhát vett föl. Jonathan meg Angus tudomására hozták, hogy el vannak ragadtatva a változástól.

- Viselkedjetek illedelmesen! - mondta Gina nevetve.

- Kedves kislányom! - ellenkezett Angus. - Sokkal udvariatlanabb lett volna, ha nem csodálunk meg egy ilyen elragadó hölgyet!

- Ugyan, csacsiság!

- Valóban nagyon jól mutatsz, Gina - jegyezte meg Heather. Gina feléje fordult, és hálásan mosolygott rá. Heather ma idegesnek és levertnek tűnt. A járvány mindnyájunkát kimerített, gondolta Gina, és a kicsiny repülőtérhez hajtott.

Richárd ragaszkodott hozzá, hogy Gina aludja csak ki magát, majd ő egyedül kiviszi a szívbeteg nőt a repülőtérre. Ahogy most a lány beszállt, gyorsan végigmérte tetőtől talpig, anélkül hogy szólt volna valamit. Gina egyszerre elbizonytalanodott. Talán mást kellett volna felvennie e helyett a ruha helyett, amely olyan jól kiemeli az alakját,

Richárd elragadóan nézett ki. Könnyű, világos vászonöltöny volt rajta a megszokott khakiszínű munkaruha helyett, és még magasabbnak, még vonzóbbnak tűnt, mint különben. A repülőgépen egy üres helyre dobta zakóját, és leült Gina mellé.

- Tűi nagy vagyok ehhez a géphez - mondta gúnyosan.

Gina csak mosolygott, és hallgatott. Már most kételyei támadtak, nem lett volna-e jobb, ha otthon marad. Richárd oly közel volt, hogy karja vállához ért, és arcát szorosan maga mellett látta. Bölcsebbnek találta, ha kinéz az ablakon.

A repülés alatt Richárd sokat törődött afrikai betegével. A másik oldalról több ülést kivettek, hogy legyen hely a hordágynak. A beteg asszony eddig csak az égen csillogó, dübörgő pontként ismerte a repülőgépet, s félt, hogy most ilyenen kell utaznia. Richárd vigasztaló hangon elmagyarázta, mi vár rá. Az asszony bizalomteljesen mosolygott rá, mintha csak ő tudná megakadályozni, hogy valami baj történjék. Később, amikor leszálltak Kartúmban, és bevitték a kórházba, csak nehezen engedte el maga mellől.

Kartúm Ginát felbolydult hangyabolyra emlékeztette. A déli hőség ellenére nyüzsögtek az emberek az utcákon, a bazárokban, elárasztották a hosszú sugárutakat, szúk sikátorokon nyomakodtak át, az elárusítóhelyeken ácsorogtak, vagy koldulva guggoltak az útszélen. Por, piszok, lárma, búz és lázas forgalom izgalmas egésszé olvadt össze, amellyel nem tudott betelni.

Ott túloldalt ihatunk valami hideget. - Richárd, akinek mindez már nem volt újdonság, karon ragadta, és a tömegen át egy szállodához vezette, melynek aszfaltos udvarán tompábban hallatszott a lárma. Itt leültek az árnyékba.

Richárd megkönnyebbülve sóhajtott fel. Gina tenyerére támasztotta fejét, és a benyomásait vette számba.

- Micsoda erőre van szükségük ezeknek az embereknek, ha élni akarnak ebben a nyomasztó tömegben - mondta csöndesen. - Engem itt egyszerűen eltaposnának. - Fölemelte fejét, s észrevette, hogy Richárd mosolyogva figyeli. - Érti, mire gondolok?

- Egész pontosan. De nem hiszem, Gina, hogy maga elveszne itt. Magában megvan ugyanaz az erő, mint ezekben az emberekben.

Míg a majomkenyérfa alatt üldögéltek, és lustán kortyolgatták hideg italu kat, G ina lopva ismét Richárdra nézett, és azt próbálta elképzelni. hogy nem ismeri, és csak itt találkoztak először. Hogyan hatna rá mint idegen? Bizonyára feltűnne neki, ahogy hanyagul hátradől a székén, hosszú, izmos lábát kinyújtja, és erős, feltúrt ingujjú karjával az asztalra könyököl. Mindenesetre a szálloda legtöbb vendége félannyi figyelemre se méltatta a férfit, mint elragadó társnőjét.

Amikor délután megnyúltak az árnyékok, és hűvösebb lett a levegő, elhagyták a szálloda udvarát. Richárd vásárolt Ginának egy kézzel szőtt sálat, és megnéztek egy pompás mecsetet, melyet aranydíszek és régi mozaikok ékesítettek. A tetejéről messzire el lehetett látni Kartúm háztetői fölött. A bazárok mocska mélyen alattuk volt.

Naplementekor az imádkozó emberek kiáltásai töltötték be a város utcáit. Gina meg Richárd a szürkületben egy templom kertjének padjára ültek le.

- Boldoggá tett a mai nap - mondta Gina.

- Ennek örülök. Nem is látszik olyan kimerültnek, mint reggel.

- Azt hiszem, ennek az az oka, hogy nem látom olyan óriásinak a gondjaimat. Az ember gyakran vágyik olyasmire, ami nem lehet az Övé... itt pedig oly kevésből élnek az emberek, ennek ellenére elégedettnek látszanak.

- A hitük segíti Őket.

Ez igaz, gondolta Gina. Ők meghajolnak Allah akarata előtt.

- Itt akar maradni éjszakára? - kérdezte átmenet nélkül Richárd.

- Ó, igen! - válaszolt Gina önkéntelenül.

Lelkesedése nevetésre ingerelte a férfit.

- Rendben! A kórházból tudunk rádióüzenetet küldeni Udariba, hogy értesítsük őket. - ,,

Richárd azt javasolta, kivételesen rendeljenek taxát, majd fölkerekedtek. A templomkert előtti téren egy tucat taxisofőr civakodott azon, ki vigye el őket. A győztes ragyogó arccal segítette be Ginát meg Richárdot ősrégi, horpadt kocsijába. Végigszáguldott az utcákon, minduntalan utasaihoz fordult, beszélt hozzájuk, az úttestre csak hébe-hóba vetett egy pillantást.

- Sok karambolja volt? - kérdezte Gina évődve.

- Ó, igen, sok-sok karambol.

Gina Richárdra nézett, akinek láthatóan erőfeszítésébe került, hogy he nevessen föl hangosan. Amikor kiszálltak, a lány felsőhajtott.

- Istenem! Hány utas éli ezt túl?

- A legtöbb - válaszolta Richárd komolyan.

A kórházban kaptak szobát éjszakára. Tulajdonképpen Gina szívesebben aludt volna szállodában, nem törődve azzal, hogy ott akár poloskával is számolhatnak. De legalább vacsorázni szállodába mentek. Pompás, ám megkopott környezetben pincérek hada szolgálta ki a néhány vendéget. Richárd meg Gina a teraszon foglaltak helyet.

- Csodálatos itt - szólt Gina, és belekóstolt a likőrbe.

- Igen, így van - válaszolta Richárd. - Évek óta élek itt, és csak ma jöttem először vacsorázni.

- Miért?

- Sosem akadt olyan, akit szívesen láttam volna a társaságomban. Először vetődött föl G inában a kérdés, hogy lehet egy ilyen férfias egyéniség ennyire egyedül. Hiányoztak neki a nők? Talán olykor a kórházban volt szerelmi kapcsolata valakivel? Olyan oldottan, ahogy csak lehetett, megkérdezte:

- Sosem volt nős, Richárd? A férfi megrázta a fejét.

- Egyszer... gondoltam rá. De neki nem tetszett itt. És magára, Gina? Nem vár otthon egy férfi?

- Nem. Nem volt hajlandó várni. És közben rájöttem, hogy így a legjobb.

- Értem - mondta egy kis szünet után Richárd. Remélhetőleg nem, gondolta Gina. Richardnak nem szabad rájönnie, hogy csak általa tudta meg, mit jelent szeretni.

- Bizonyára nem marad sokáig egyedül - folytatta a férfi. Gina egy pillanatig szomorúan nézett maga elé.

- Nem szeretnék mindig egyedül lenni - jegyezte meg aztán, kitérőleg.

- Pazarlás is lenne. Erős férfit kellene keresnie. Az, aki nem annyira erős, mint maga, csak támasznak használná... Úgy tűnik... nagyon kedveli Jonathant.

- Igen - erősítette meg Gina. - Kedves ember.

- Csak ennyi? - kérdezte a férfi.

- Igen. Olyan, mintha a testvérem lenne.

A lányt meglepte Richárd viselkedése. A férfi egészen csöndes és hallgatag lett, csak szemének a kifejezése változott meg. Aztán minden átmenet nélkül megkérdezte:

Mik a jövőbeni tervei? Gyakorló orvos akar maradni, vagy szakosodik? Itt nagyon kemény az élet. Bizonyára lassanként elege lesz belőle.

- Dehogy! Ellenkezőleg! Nagyon szeretek itt. Fontos munkát végzünk. - Gina elgondolkozva folytatta. - Ausztráliában csak a sok ezer orvos egyike lennék valamelyik villanegyedben, ahol igazából senkinek sincs szüksége rám.

Richárd lenyűgözve nézett rá.

- Ügy tervezi, hogy itt marad?

- Miért ne?

- De a hőség, a por, a magány, a rengeteg munka... erre is gondolt?

Gina nevetett.

- Hát persze!

A férfi arckifejezése teljesen kiismerhetetlenné vált. Gina attól félt, ostoba álmodozónak tartja, vagy még mindig azt hiszi, alkalmatlan az itteni munkára. Szótlanul ültek, mindegyik a maga

gondolataiba mélyedve. Egyszer-kétszer úgy tűnt, Richárd mondani akar valamit, de ahogy Gina töprengő arcára pillantott, meggondolta magát.

Hazaérkezése után Richárd meg Gina néhány gúnyos megjegyzés céltáblája lett.

- Tehát csak visszajöttetek? - kérdezte Angus. - Már azt gondoltuk, ketten együtt leléptetek, ugye, Jonathan?

- így van. És meg kell mondanom, csalódtam benned, Gina. Azt hittem, jobb ízlésed van. - Jonathan kihívóan vigyorgott Richárdra.

Maga Potts főnővér is kivette részét az ugratásokból, csak Pauline meg Heather tartotta magát távol. Heather még fáradtabbnak tűnt, mint Gina elutazása előtt. Neki is jót tett volna a kirándulás, gondolta Gina bűntudattal.

- Most pedig meséljetek! - követelte Jonathan. - Mi mindent követtetek el. mialatt mi nyakig voltunk a munkában.

- Ó, ti szegények - gúnyolódott Richárd, Jonathan pedig vigyorgott.

- Megnéztük a bazárt, Richárd vett nekem egy sálat, aztán megtekintettünk egy mecsetet, üldögéltünk egy kertben meg egy teraszon, holdfénynél vacsoráztunk - mesélte Gina. - Igaz, még elvittük a beteget is a kórházba.

- Tényleg? Még rá is gondoltatok?

Gina nevetett.

- Erre volt szüksége magának, kedveském - jegyezte meg Angus. - Elég fáradtnak látszott. Most meg szinte sugárzik!

Ez így volt. Gina a mennyországban érezte magát, és nem volt hajlandó ennek az okain töprengeni. Gudwe hideg italt hozott egy tálcán. Amikor Gina megfordult, hogy levegyen egy poharat, Pauliné-ra esett a pillantása, aki mozdulatlanul állt mellette, és kitartóan nézte parázsló szemével.

Rémülten meredt egy pillanatig a sötét szempárba. Ezután Paullne némán megfordult, és bement a házba. Gina hallgatagon kiitta a limonádéját. A jéghideg ital volt az oka, hogy hirtelen megborzongott?

A kővetkező napok Gina életének legboldogabb részéhez tartoztak. Richárd minden mosolya, minden barátságos szava, melyet a közös munka során hozzá intézett, azt a vad reményt táplálta benne, hogy szereti Őt. Tudta, mikor ébredt föl benne először ez a remény. Kartúm- ban. Természetesen lehetséges, hogy ámította magát, de visszafelé a szállodától, a vacsora után oly gyöngéd volt Richárd, mint soha. Megfogta a karját, és szavából egészen ismeretlen melegség áradt.

Gina hiába intette magát óvatosságra. Szíve egyszerűen nem vett tudomást az intésről. És ekkor egyszer csak történt valami.

Richárd rendelőjében voltak, és a beteglapokat rendezték. Gina betolta a fiókot, megfordult, és látta, hogy Richárd mögötte állt. Egy pillanatra megdermedt. A férfi lassan átfogta a vállát, és a karjába vonta. De ezúttal ölelése nem vigasztaló vagy atyai volt. Szorosan magához szorította, föléje hajolt, és szája a szájához közeledett.

Gina szíve vadul dobogott. Egyre gyorsabban vette a levegőt. Amikor pedig Richárd ajkával az övét kezdte simogatni, úgy érezte, lebeg. Puhán simult a férfihoz, érezte erejét, és testének minden porcikájával viszonozta a csókját. Végül anélkül, hogy elengedte volna, fölemelte a fejét, és sóhajtva ránézett.

- Ó, Richárd - suttogta rekedten. Egész testében remegett.

Ajtó csapódott a közelben. Gina összerázkódott, Richárd pedig ellépett tőle. A következő pillanatban egy gondozónő viharzott be a szobába.

- Dr. Maddison! Kérem, jöjjön! Egy férfl levágta az ujját!

Richárd biccentett, Gina szemébe nézett, és halkan azt mondta:

- Később még látjuk egymást.

Miután Richárd elment, Gina az íróasztal szélére kuporodott, mélyet lélegzett, és igyekezett ismét magához térni. Egyetlen gondolat töltötte el: remélhetőleg ez azt jelenti, szeret engem, ó, remélhetőleg szeret. Amikor felhevült arcát megmosta, belenézett a tükörbe. Tulajdonképpen nagyon csinos volt.

Csak ne az legyen az egyetlen ok. hogy Richárd egyedül érzi magát, és testileg vonzónak talál, fohászkodott magában. Hiszen ö mindenekfölött szerette, és ezt most meg is mutatta. Teljes odaadása elárulhatta neki.

Gina lesimította szoknyáját, és átment a lakószobába. Mivel a többiek Udariba mentek, szerencsére senkivel sem találkozott. Lezuhanyozott, hajat mosott, és átöltözött. Aztán arra gondolt, lefekszik egy kicsit, de eszébe jutott, hogy úgysem tudna aludni. Ezért az ágy végébe ült le, és a nyitott ablakon át befújó meleg szélben a haját szárítgatta.

Amikor meghallotta Richárd félreismerhetetlen lépteit, ijedten rázkódott össze. Sietve fölállt, simára egyengette szoknyáját, eközben mozgást vett észre az ágyon. Előrehajolt, hogy jobban lásson. A moszkitóháló alatt volt valami, olyan, mint egy levél.

Fölemelte a hálót, és felismerte, mi az. Rémülten sikoltott föl. Egy skorpió volt. Hirtelen felszakadt az ajtó.

- Mi az? - kiáltotta Richárd.

Gina sápadtan mutatott az ágyra. A férfi odanézett, és megmerevedett. A skorpió lassan mászott az ágytakarón.

- Hozzáértél? - kérdezte Richárd elfúló hangon.

- Nem - válaszolta rekedten a lány. - Az ágy végében ültem. Akkor láttam, hogy valami mozog az ágyon, és megpillantottam.

- Szerencsére. Menj a másik szobába. Majd elintézem.

- Richárd...

- Nem lesz semmi baj. ne félj.

Angus meg Jonathan ekkor tért vissza Udariból. Gina közben megnyugodott.

- Halló - üdvözölte Jonathan milyen napod volt, Gina?

- Az ágyban lévő skorpióktól eltekintve kitúnó.

Mind a két férfi rámeredt.

- Na, rendben, kissé túloztam. Csak egy skorpió volt.

Ebben a pillanatban lépett Richárd a szobába.

- Mit tettél vele? - kérdezte Gina.

- Olyat, amivel az állatvédő egylet nem értene egyet.

- Váljatok csak! - szólt közbe Angus. - Ez azt jelenti... hogy tényleg skorpió volt a házban?

Richárd komoran bólintott.

- Te jó ég! Ilyen még soha nem fordult elő!

- Nem - erősítette meg Richárd különös hangon. - Veszedelmes véletlen.

- De hát még a moszkitóháló sem tudja távol tartani? - panaszolta Gina.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy az a dög tényleg az ágyadban volt? - kiáltott föl Jonathan.

- De. Pontosan azt akarom mondani.

- De... - kezdett bele Angus, aztán észrevette Richárd apró fejmozdulatát meg az ajtóra vetett tekintetét, és elhallgatott.

Percekig némán nézték egymást. Richárdon ádáz düh látszott, míg Angus tekintete növekvő szorongásról árulkodott. Aztán együtt kimentek.

- Hallottál már olyat, hogy az ágyban lapul a skorpió? - kérdezte Richárd nyugodtan.

- Nem - válaszolta Angus. - Még soha.

- Vagy a moszkitóháló alatt?

- Az lehetetlen. Még a házig sem érnek el.

- Én is így gondoltam.

Akkor csak egy lehetőség marad - mondta Angus habozva.

- Pontosan. - Richárd szava keményen csengett. - Ki tette Gina ágyába a skorpiót? És miért?

Angus megcsóválta a fejét.

- Egyszerűen nem tudom elhinni.

- Én sem vagyok elragadtatva a gondolattól. De nincs más magyarázat.

- De ki tenne ilyet Ginával? Éppen vele?

- Nem emlékeztet ez egy másik esetre?

- Mire gondolsz?

- Gina hibájára a fájdalomcsillapító adagolásakor. Biztos volt benne, hogy húsz milligrammot rendelt. Akkor nem hittem neki, mert nem tudtam elképzelni, hogy valaki a kórházban szándékosan megváltoztatja az adagolást. - Angus rámeredt. - Tehát ót okoltam - folytatta Richárd. - Talán tévesen.

- Ez még mindig hihetetlenül hangzik- mondta Angus vonakodva. - Elvégre majdnem belehalt a fiú! De az sem őrületesebb, mint ez a csíny a skorpióval. Sejtem, hova akarsz kilyukadni.

- Ezt te egyszerűen csínynek nevezed? Tényleg azt hiszed, hogy csak arra ment ki, hogy megijedjen? A kórházban mindenki tudja, hogy egy skorpió csípésébe Gina belehalna.

Angus rémülten nézett rá.

- Azt akarod mondani ezzel, Richárd, hogy valaki megpróbálta Ginát eltenni láb alól?

- Ha lefeküdt volna az ágyba, hogy kipihenje magát, most halott lennel Feltéve, hogy sem a felíráskor nem tévedett, sem a vérmintákat nem keverte el, ez volt ellene a harmadik kísérlet. Az első csak bosszantani akarta. A második egy gyermek halálát akarta a nyakába varrni. A harmadik pedig...

Angus felhördült.

- Félek, igazad van, Richárd. Én is furcsállottam, hogy Gina ilyen hibákat követett el. Ez nem vallott rá.

- Nem - felelte halkan Richárd. - És én igazságtalan voltam vele... Bárcsak hittem volna neki.

- És most mit teszünk? Valószínűleg megörült az egyik emberünk. És éppen Ginát vette célba, akit mindenki szeret! Ezt a nagyszerű kislányt!

Richárd szomorkásán mosolygott.

- A tettesnek más a véleménye, vagy valamilyen okból útjában van Gina.

- Egyszerűen nem tudom elképzelni, ki lehet. És te?

Richárd homlokát ráncolva nézett maga elé.

- Egy biztos - jelentette ki végül. - Nem fogom megvárni, míg a negyedik merénylet esetleg sikeres lesz.

Angus buzgón helyeselt.

- En majd megpróbálok rájönni, ki rejtőzködik a háttérben.

9. FEJEZET

Amikor a naplemente utolsó fénye is meghátrált a sötétség elöl, Richárd leült Gina mellé a terasz végén egy öreg karosszékbe. Sokáig ültek hallgatagon egymás mellett. Gina egész testében nyugtalanságot érzett. Most meg fogja tudni, szereti-e Richárd.

- Amilyen gyorsan csak lehet, el kell utaznod, Gina.

A lány erre nem számított. Richárdhoz fordult, és elképedve ismételte:

- Elutazni?

- A skorpió nem véletlenül került az ágyadba. Még sohasem jött be a házba, különösen moszkitóhálón át. - Richárd elfordította fejét, és ránézett. - Érted, mit jelent ez? Valaki szándékosan tette oda. Van itt valaki, aki ártani akar neked. És azt hiszem, nem ez volt az első kísérlete. Sajnálom, hogy kételkedtem a szavadban.

Gina megértette, mire célzott a férfi.

- Ennek ellenére nem látom be, miért kell elutaznom. Valaki meg akar ijeszteni. Ennyi az egész.

- Nem, Gina. Komolyabb a dolog. Ha lefekszel, és megcsíp az állat, belehaltál volna.

- Még gondoltam is rá, hogy lefekszem! De bizonyára időben fölfedeztem volna.

- El kell utaznod! A kartúmi kórházban van egy szabad hely...

Gina gondolkodott. Az a személy, aki már kétszer megkísérelte,

hogy bajt okozzon, most a félelembe akarja taszítani. Egy nő, aki vak szerelemmel csüng Richárdon, megpróbálta, hogy széttörje kettejük barátságát, és mivel ez nem sikerült, most erőszakosabb eszközökhöz folyamodott, hogy megszabaduljon vetélytársnőjétől.

Gina lelki szemei előtt megjelent egy arc, sötéten izzó tekintettel, Pauline. Pauline szerette Richárdot. Ő hozzáférhetett a beteglapokhoz, tehát megváltoztathatta a felírást. Pauline volt az, aki „fölfedezte" a gyermek állapotát, és riadóztatta Richárdot. Valószínűleg tényleg nem akarta megölni a gyermeket, bár rettenetes kockázatot vállalt.

És bizonyára őt sem megölni akarta, csak úgy ráijeszteni, hogy elutazzék. Gina elhatározta, beszél Pauline-nal, és a szemébe mondja, hogy az ágyába tette a skorpiót. Bizonyára nem mer többé ártani neki.

- Van valami sejtelmed róla, ki rejtőzködhet a háttérben? - kérdezte Richárd, aki némán figyelte Ginát

A lány nem akarta felfedni gyanúját. Ügy gondolta, majd egyedül elintézi az ügyet Pauline-nal, és azzal pontot tesznek a veszélyes őrültség végére.

- Nincs - állította határozott hangon.

- Megsértettél valakit akaratodon kívül? Vagy tudsz olyan emberről, aki nem kedvel téged, vagy haragszik rád?

- Senkiről sem tudok. És nem utazom el. Nem hagyom magam elüldözni.

A válasz keményen és hajthatatlanul hangzott:

- Ragaszkodom hozzá.

Gina úgy érezte, hirtelen elsötétül előtte a világ. Hogyan küldheti el Richárd mindazok után, ami ma kettejük közt történt? Ránézett.

- És ami az előbb?...

Egy pillanatra csönd lett.

- Ez még egy ok, amiért el kell utaznod.

Gina úgy csuklott össze, mintha leütötték volna.

- Hogy érted ezt?

Richárd mereven pillantott maga elé.

- Soha sem lett volna szabad megtörténnie. Te vonzó nő vagy, én pedig gyenge voltam.

Gina arca kitüzesedett a forróságtól, míg elviselhetetlen fájdalom áradt benne végig. Képtelen volt válaszolni. Ha beszélni próbált volna, kitör belőle a zokogás. Tehát nem szereti. A csókja semmit sem jelentett. És most, hogy felfedte Richardnak, mit érez iránta, el akarja küldeni, hogy elkerülje a kellemetlenségeket. Számára terhes az ő szerelme.

Minden erejét összeszedve igyekezett megőrizni önuralmát. Most nem szabad gyöngének mutatkoznia! Szereti Richárdot, az pedig őt nem. Na és? Netán arra gondol, hogy emiatt bőgni fog, itt hagy csapot papot, és hazarohan, mint egy kisgyerek, aki megütötte magát? Vagy attól fél, hogy futni fog utána, és pokollá teszi az életét?

Mennyire téved! Majd megmutatja neki! Elég erős ahhoz, hogy szerződése lejártáig itt dolgozzék.

- Akkor hát mostantól erősebbnek kell lennünk. Gondoskodom róla, hogy ne történjék meg még egyszer, Semmi ok sincs, ami miatt ne dolgozhatnánk ugyanúgy együtt, mint eddig.

Egy pillanatig némán ült mellette Richárd, mialatt arcán a legkülönbözőbb érzelmek tükröződtek.. Majd elszántan kijelentette:

- Nekem más a véleményem. Túlságosan vészélyes itt maradnod. El kell utaznod.

- Ez az én kockázatom! - támadt neki Gina. - És nincs szándékomban félbehagyni a munkámat!

- Ne légy már olyan rettenetesen önfejű! Valaki gyilkosságot kísérelt meg ellened! Nem tudjuk, ki a tettes, azt sem, mikor fog újra próbálkozni. Azt hiszed, ölbe tett kézzel úlök itt, és várom a...

- Itt maradok

Richárd elvesztette a türelmét.

- Én pedig megparancsolom, hogy menj el! El vagy bocsátva!

- Nem bocsáthatsz el! Engem az egészségügyi hivatal alkalmazott, nem te!

- Akkor majd a hivatal teszi meg!

- És milyen indokkal?

- Majd eszembe jut valamilyen indok. Például: határtalan önféjűség!

Gina felugrott, magánkívül volt a dühtől.

- Hisz már kezdettől fogva meg akartál szabadulni tőlem! Legszívesebben már az első nap visszaküldtél volna! Most meg bizonyára attól tartasz, hogy zavart okozok az életedben. Ne féljen Maddison doktor úr nem fogok sírni maga után! Ki nem állhatom!

Később, amikor Gina az ágyán feküdt, arcát a párnába temette, s azon gondolkodott, milyen különös, hogy valakit akkor is lehet szeretni, ha az ember kiállhatatlannak tartja,

Szerencsére senki sem volt a közelben, aki meghallotta volna, hogy veszekednek Richarddal! Ez volt egyetlen vigasza. Hosszú időbe telt, míg el tudott aludni. Mit nem adna, ha csak a skorpióktól való félelem lenne az egyetlen baja! Richárd rettenetes módon Összezúzott benne minden reményt, amit csókjával felébresztett. Úgy látszik, semmi mást nem érez iránta, mint testi vágyat. Ha legalább szeretné egy kicsit!

Amikor Gina végre elaludt, Pauline-ról álmodott. Különösképpen szép álom volt. Betegen feküdt az ágyban, és Pauline, aki ápolta, mellette ült. Hirtelen fölállt, kinyújtotta kezét, fölemelt valamit a takaróról, és megmutatta Ginának. Egy skorpió volt a tenyerén.

- Beteszem a többiekhez az üvegbe - szólt barátságosan. - így nem árthat magának.

Amikor Gina felébredt álmából, még élesen látta maga előtt a jelenetet. Egyáltalán nem félt, hanem az volt az érzése, hogy Pauline megvédte. Milyen különös álom! Végül is Pauline tette az ágyába a skorpiót! Az álma pedig azt sugallta, hogy nem fenyegette valódi veszély. Lehetséges ez? Sóhajtva fordult a másik oldalára. Mielőtt választ talált volna, újra elaludt.

Ahogy Gina másnap reggel felébredt, újból erőt vett rajta a bánat. Nyomorúságosan érezte magát, képtelennek arra, hogy helytálljon a kővetkező napon.

Beváltja Richárd a fenyegetését, és tényleg kidobja? Mindenképp azt akarja, hogy elutazzék. Csak akkor érezné magát jól, ha ó Karturn-ban vagy Ausztráliában lenne. Vagy most saját magát ámítgatja? Itt akarja hagyni a munkáját, mert túl gyönge ilyen csalódás után tovább dolgozni?

De talán mégis okosabb lenne elutazni. Valahányszor találkoznak Richarddal, mindig arra kell majd gondolnia, hogy szereti, a férfi viszont őt nem. Jobb lenne ettől megkímélnie magát. Csak tudnám, mit tegyek! - gondolta Gina kétségbeesetten.

Ezen a reggelen hosszú ideig tartott, míg fölkelt és felöltözött. Richardnak a rendelőben volt dolga. Persze előbb vagy utóbb úgyis találkoznak, de ezt a pillanatot szívesen elhalasztotta volna.

Amikor Gina belépett az ebédlőbe, csak Angust találta ott. Mivel tudta, hogy most képtelen enni, csak egy csésze teát töltött magának, és az asztalhoz ült. Angus félretette folyóiratát.

- Halló, kedveském! Tudott egyáltalán aludni a rémület után?

- Ó, igen.

Bármennyire igyekezett is Gina, hogy bátran csengjen a hangja, nemigen sikerült. Angus olyan aggódva, barátságosan és szeretettel nézett rá, hogy a fáradsággal fölépített önuralma egyszerre összeomlott. Lehajtotta a fejét, kezébe rejtette arcát, és zokogni kezdett.

Egy pillanatig Angus teljesen megzavarodott. Aztán magához ölelte, és gyámoltalanul vigasztalni próbálta.

- Ó, Angus! Azt akarja, hogy elutazzam!

- Tudom, tudom, kedveském. Úgy biztonságosabb. Hiszen nem kell hosszú ideig távol maradnia. Hamarosan rájövünk, ki követte el azt a rossz tréfát magával, és elbocsátjuk az illetőt. - Mivel úgy látszott, Ginát ez a legkevésbé sem nyugtatja meg, tovább próbálkozott. - És akkor azonnal visszajöhet, és megint úgy dolgozik velünk, mintha semmi sem történt volna.

- Nem így van, Angus - felelte a lány könnyek között. - Soha többé nem jöhetek vissza. Hiszen maga nem tudja... ő nem akarja, hogy itt maradjak. Örökre el kell utaznom. Én... én nagyon szeretem, és Ő ezt tudja. Ezért akarja, hogy elmenjek.

Hosszú csönd következett, míg Angus felfogta a szavait. Amikor megszólalt, hangjából őszinte döbbenet csendült ki.

- Kedves kislányom! Én... úgy sajnálom... fogalmam se volt... Én... ez a hülye!

Gina meglepetésében abbahagyta a sírást, és fölemelte a fejét. Angus szeretettel, szomorúan, és egy kicsit mérgesen nézett rá.

- Ha ez így van, akkor, Richárd ostobább, mint gondoltam - jelentette ki csöndesen, de határozottan. - Maga az a nő, akire szüksége van, és ennek ellenére elküldi. Nem értem! Vagyis... nem ez az első eset, hogy így tesz. Számára a munka áll az első helyen. Senki sem zavarhatja meg benne.

Angus rövid szünet után sóhajtva folytatta:

- Évekkel ezelőtt volt egy lány... nem sokkal azelőtt, hogy Richárd idejött. Tőle is megvált. Az igazat megvallva, akkor az így volt rendjén. A lánynak itt nem tetszett volna, ö pedig mindenáron Afrikába akart jönni. Maga azonban... annyira ide való. És magának tetszik is ez az élet, nem iga2?

Gina elfogódva bólintott.

- Csakhogy ő... egyszerűen nem szeret engem...

Angus együttérzéssel nézett rá.

- Mondjuk inkább úgy, hogy nem akarja szeretni magát, kedveském. Mert 6 ilyen. A gyógyítás fontosabb neki. Attól semmi sem térítheti el... Talán mégis jobb lenne, kedveském, ha elutazna. Úgy szeretem magát. Nem akarom, hogy Richárd továbbra is fájdalmat okozzon magának.

- De így megfutamodom, Angus! Ez gyávaság lenne. Már elhatároztam, hogy maradok, és ezzel lezártam az ügyet. De most... most már magam sem tudom, hogy képes leszek-e rá...

- Ostobaság - vágott közbe Angus. - Ennek semmi köze a gyávasághoz. Maga sokkal melegszívűbb, semhogy ilyen körülmények között maradhatna. Ne követeljen túl sokat önmagától. Nekünk meg bizony új orvost kell keresnünk, akkor is, ha fele annyit sem ér, mint maga. Tegye azt, ami a maga számára a legjobb. Hova megy? Kartumba?

Gina a fejét rázta.

- Nem. Ha elrepülök, akkor vissza Ausztráliába, a szüleimhez.

Angus megértően bólintott, Gina pedig újra zokogásban tört ki.

- Képtelen vagyok elviselni, hogy soha többé ne lássalak benneteket.

Angus még szorosabban vonta magához.

Amikor Gina végre megnyugodott, megkérte Angust, hagyja magára. Gondolkodni akart. Angus azt tervezte, hogy délelőtt Jonathannal Tempuluba, a kórháztól nem messze eső faluba utazik, és csak három óra körül jönnek vissza. Gina örült ennek. Minél kevesebb emberrel találkozik ma délelőtt, annál jobb.

Átment a kórházpavilonba, megtudta, hogy nincs semmi dolga, s megkönnyebbülten visszatért a szobájába. Ott az ablakhoz ült, nézte a messze nyúló síkságot, és töprengett.

Talán igaza van Angusnak. Ő jobban ismerte Richárdot, mint bárki más itt, és amennyiben igaz, amit mondott róla, akkor tényleg jobb, ha elutazik. Ha Richárd számára a hivatása a legfontosabb az életben, ez az ő szabad döntése. Nincs joga, hogy útjába álljon.

Minél tovább gondolkodott Gina, annál elháríthatatlanabbnak tűnt ez a végső következtetés: el kell hagynia Udarit. Amint megszületett benne az elhatározás, nem habozott, hogy azt tettre váltsa. Lassan, tervszerűen kezdte kiszedni ruháit a fiókokból, és összehajtva az ágyra tette őket. Még ma elmegy. Nincs értelme tovább várni.

Csomagolás közben terveket kovácsolt. Négy órakor érkezik a kartúmi gép, fél ötkor indul újra. A teherautóval, amely mindig egy kicsit korábban megy a repülőtérre, elmehet.

Elinor Pottstől, Heathértől meg a többiektől, akik a kórházpavilonban dolgoznak, a délelőtt folyamán elbúcsúzhat. Meg Gudwétól. Szegényt nagyon meg fogja viselni az elválás. Arra a gondolatra, hogy tőle is el kell búcsúznia, Ginának ugyancsak össze kellett szednie magát, hogy ne kezdjen el újra zokogni.

Pauline-nal meg Richarddal majd az ebédnél találkozik. Pauline-nal saját érdekében még beszélnie kell elutazása előtt. A Richarddal történő elkerülhetetlen találkozásra pedig igyekezett nem is gondolni. Valahogyan azon is túljut majd.

Angus meg Jonathan, akikkel olyan jól megértette magát, különösen hiányozni fognak. Valószínűleg marad még idő istenhozzádot mondani nekik, és Jonathannak megadja a címét, hogy írhassanak egymásnak.

Gina nem tudta visszatartani könnyeit. Várnia kellett a csomagolással, míg ismét kitisztult a látása.

Gudwe a konyhában volt. Gina letette a táskáját, és azt mondta:

- El kell mennem, Gudwe. Még ma.

- Nem, nem. Te itt vagy biztos. En vigyázni. Éjszaka aludni az ajtód előtt.

- Valóban, Gudwe?

- Hát persze. Ne menj. Dr. Richárd megtalálni rossz ember. Én adok neki varázserő.

Gina megrázta a fejét.

- Nem ez az egyetlen ok, Gudwe. Van még más is. Mindenképpen el kell ma utaznom.

Ezúttal érezte, mennyire határozottan elszánta magát. Gudwe csöndben, szomorúan nézett rá, végül azt suttogta:

- Nem örülök.

- Én... kérlek, tedd föl a csomagom a teherautóra, ami ma délután a reptérre megy. Mikor indul a sofőr? - Gudwe némán emelte föl a négy ujját. - És most azt mondom. Isten veled, Gudwe. Ne... ne gyere ki négy órakor. Nem bírnám elviselni. Te olyan jó barát voltál...

Amikor Gina kiment a konyhából, Gudwe a szemére szorította tenyerét.

Nem volt könnyebb a búcsúvétel Heathertől, Potts főnővértól meg a gondozónőktől sem. De ők legalább nem vártak semmiféle magyarázatot, hanem természetesnek tartották, hogy a skorpió az oka.

- Nagyon meg tudlak érteni, Gina - mondta Heather. - A te helyedben én sem maradnék. Valószínűleg már tegnap elutaztam volna. Tényleg bátor voltál, hogy egyáltalán még egy éjjel abban az ágyban aludtál.

Elinor Potts harciasan közölte:

- Megtaláljuk a bűnöst, Gina. És ha elcsípjük, meg fogja emlegetni, hiszen miatta a legjobb segédorvosunkat veszítjük el, akit valaha is ismertünk. - Egy kis idő múlva hozzátette: - Richárd igen fogja sajnálni, hogy elmegy. De hiszen visszajöhet, amint az esetet kivizsgálják. Tehát nem búcsúzunk örökre.

- Most szeretnék elköszönni - felelte Gina. - Túl sok lenne egy általános búcsúzkodás. Ilyenkor mindig elsírom magam.

Elinor Potts mosolygott.

- Akkor hát a viszontlátásra, Lamb doktornő. És sok-sok köszönet.

Az idő csak tíz órára járt, és Ginának már semmi dolga nem akadt. Még elbúcsúzott néhány betegétől, de a kórház most szinte üres volt, tehát ez sem tartott sokáig. Lassanként torkig is lett a sok istenhozzáddal. Meg kell kísérelnie indulásig agyonütni valamivel az időt, hogy elterelje gondolatait a végső búcsúról.

Sétálni is mehet. Hirtelen eszébe jutott, hogy van itt egy hely, ahova rég el akart jutni. Eddig még nem kereste föl azt a kórháztól néhány kilométerre eső lapos dombot. Bizonyára jót fog tenni a gyaloglás. A konyhában megtöltött vízzel egy kis műanyag palackot, becsúsztatta a válltáskájába, föltette a kalapját, és nekiindult.

A füves síkság sárgán nyúlt el a tiszta, kék ég alatt. Ilyenkor, világos nappal nem fenyegetik hiénák. Ezt már megtanulta. Gyorsan lépkedett, hogy a testi megerőltetéssel távol tartsa fájdalmas gondolatait. Egyébként a kis sziklahegy messzebb volt, mint hitte. Most úgy látta, két óráig is eltarthat az oda- meg a visszaút. Mindig jó, ha van valami célja az embernek, gondolta.

A nap a hátát sütötte, és rövidesen verejték patakzott végig a gerincén. Egy idő után megállt, órájára pillantott. Fél tizenkettő. A legostobább időpont egy kirándulásra. Ivott egy kortyot a palackból, s a domb felé nézett. Félóra múlva ott lehet, még ha a magas, olykor térdig érő fűben nem is tud olyan gyorsan haladni. A táskát a másik vállára tette, újra elindult, miközben a közeledő dombot nézte.

Így történt, hogy nem vette észre a gödröt. Hirtelen ürességbe lépett, aztán éles kiáltással a mélybe zuhant. Keményen megütötte magát, és kábultan fekve maradt.

Eltartott néhány másodpercig, amíg egyáltalán felfogta, mi történt. Az ütődés után alig kapott levegőt, és zihálva feküdt az agyagos földön, amíg valamivel könnyebbé vált a légzése. Ekkor már világos volt előtte, hol van: egy elhagyott kút mélyén. Ezektől óvta egyszer Richárd. Óvatosan fölegyenesedett, igyekezett megállapítani, mennyire sérült meg. Mellkasán sebet érzett, ugyanígy a bal térdén meg a bal könyökén is. Szerencsére, úgy látszott, a feje meg a gerince nem sérült meg. Valószínűleg az oldalára zuhant.

A könyöke fájt, ha ki akarta nyújtani, de azért tudta mozgatni. A térdét ugyancsak. Megtapogatta a bal oldali bordáit. Az egyik pokolian fájt, sejthetően eltörött. Rosszabb is történhetett volna.

Nehezen fölállt, és körülnézett. A talaj sima és egyenletes volt. Egyetlen skorpiót sem lehet látni, állapította meg, és megnyugodott. A kút falai szintén egészen simák voltak. Akik az aknát ásták, gondosan dolgoztak. Nem akadt semmi egyenetlenség, amely a lábnak, kéznek támaszt adott volna.

Egyszer a moziban látta, hogy egy férfi úgy mászott ki a kútból, hogy karjával meg a lábával az ellenkező oldalra támaszkodott. De ehhez túlságosan széles volt ez a lyuk. Azon kívül legalább négy méter mély. Zuhanása óta most érzett először félelmet. Nem sok jóval kecsegtetett a dolog.

- Nyugalom - figyelmeztette magát félhangosan, hátát a falnak támasztva leült, és fölfelé nézett. Nem kellett sokáig törnie a fejét, hogy rájöjjön, innen ki nem jut segítség nélkül. De igyekezett nem kétségbe esni.

Tudta, hogy a vidék teljesen elhagyatott, tehát semmi értelme segítségért kiabálnia. Mindenesetre örült, hogy nem sérült meg súlyosan, és van vize. Mihelyt a többiek észreveszik, hogy eltúnt, keresni fogják. De vajon meg is találják? Elmondta valakinek, hova készül?

Lassan megvilágosodott Gina előtt, hogy napokba is beletelhet, míg ráakadnak. De biztosan nem adják föl a keresést, ha Szudán minden kiszáradt kútját végig kell is nézniük. Ebben a pillanatban újabb lehangoló fölfedezést tett. A zuhanáskor összetört a műanyag palack. Nem volt vize.

10. FEJEZET

A kórházban Gudwe szokatlanul hallgatagon szolgálta fel az ebédet.

- Hol van Gina? - kérdezte Richárd, amikor nem látta a lányt az asztalnál.

- Valószínűleg sétálni ment - válaszolta Potts főnővér. - Azt mondta, el akar utazni.

Egy pillanatra Richárd fölemelte a fejét, szeme találkozott Elinor Potts nyugodt tekintetével, majd újra másfelé nézett.

- Na persze. Sajnálom, hogy elveszítjük, de bizonyára így a legjobb. Nem találnám szerencsésnek, ha itt maradna.

Nemsokára másról kezdett beszélni.

- Ebéd után Pauline-nal Udariba megyek beteglátogatásra. Csak este érünk vissza.

Elinor Potts egy pillanatig elképedten nézett rá. Aztán arra gondolt, Richárd bizonyára nem akarja végignézni, ahogy Gina elutazik.

Gina eközben felfedezte, hogy az órája nem állt meg. Rápillantott: körülbelül két órája volt itt. Még eltart egy darabig, amíg észreveszik az eltűnését. Három körül már törni kezdik a fejüket. Ha négyig nem ér vissza, és elmulasztja a repülőgépet, akkor már tudni fogják, hogy történt vele valami.

Szerencsére közvetlenül a zuhanás előtt ivott egy korty vizet. Valószínűtlen, hogy még ma este ráakadnak. Először nyilván ott keresik, amerre rendszerint sétálni szokott. De legalább tudja, mikor kezdik el keresni, mert ebben a csöndben kilométernyi távolságra elhallatszik a motorzúgás. A hang segít majd, hogy kitartson. ..

Négy órakor a kórház parkolója teljesen elhagyatott volt. Jonathan és Angus még nem jött vissza Tempuluból, Richárd és Pauline meg Udariban volt. Gudwe, aki egy csűrben valamilyen gépet javítgatott, egy pillanatig úgy érezte, a várakozó teherautóhoz kell szaladnia, hogy még egyszer lássa Ginát. De nem tette, hiszen a lány külön megkérte, maradjon távol. Nem akarta, hogy elsíija magát.

Elinor Potts a kórteremben dolgozott. Gudwéhoz hasonlóan ő is teljesítette Gina kérését, és gondoskodott róla, hogy az afrikai gondozónők is így tegyenek. Csak Heather osont ki, körbefutotta a klinika épületét, és a ház árnyékába húzódva akarta végignézni, hogyan utazik el Gina. A repülőgép már elhúzott a kórház fölött, és jó ideje le kellett szállnia.

A teherautósofőr késett. Ebben a pillanatban azonban kijött a kórház konyhájából, átment az udvaron, egy pillantást vetett a rakodótérre, hogy megbizonyosodjék, nem hiányzik-e valami, és fölmászott a vezetőfülkébe. Senki sem várta az udvaron vagy a lakóház verandáján. A sofőr nem tudta, hogy még egy utast is magával kell vinnie, begyújtotta a motort, és elhajtott. Heather zavarodottan ráncolta a homlokát...

Gina, aki szintén hallotta elszállni a repülőgépet, azt gondolta, most jött el az idő. Most kezdik el a keresést. '

Hat órakor tért vissza Udariból Richárd meg Pauline. Angus és Jonathan már egy órával előbb megérkezett, hideg ital mellett ültek a verandán,

- Milyen volt a napotok? - érdeklődött Richárd, amikor fölment a lépcsőn.

, - Nem rossz - felelte Angus. - Jelenleg Tempuluban jó és elegendő víz van.

Richárd leült.

- Hol van Gina?

- Nem tudom - válaszolta Angus. - Nem veletek volt?

- Talán a pavilonban dolgozik. Itt jön Elinor Potts.

- Örülök, hogy végre hűvösebb van - mondta a főnővér, mihelyt a verandához ért. - Rettenetes nap volt. Minden rosszul sikerült.

Mielőtt elsorolhatta volna a részleteket, Richárd megkérdezte:

- Hol van Gina?

Hallgatagon és értetlenül nézett rá a főnővér, többször nekirugaszkodott a válasznak, végül kibökte:

- Természetesen elutazott.

- Elutazott?

Potts főnővér leereszkedett egy karosszékbe.

- Talán nem tudta, hogy Gina ma el akart repülni?

A verandára hosszú csönd telepedett.

- Ma? - ismételte Richárd elfogódottan.

- Ma hát! - Hosszú idő óta most volt először Elinor Potts tanácstalan. - Ma délelőtt elbúcsúzott tőlünk. Hát nem beszélt magával? Amikor említette, hogy ma délután Udaiiba mennek, azt gondoltam... már elbúcsúzott tőle. Hiszen már az ebédnél említettem, Richárd, hogy Gina el akar utazni...

- De azt nem, hogy mikor.

- Ó, Istenem! - szólt újra Elinor Potts.

Jonathan érthetőbben fejezte ki magát.

- A fene egye meg!

Angus megköszörülte a torkát, és határozottan kijelentette:

- Nem tehettek szemrehányást Ginának. Ti... ti nem tudjátok, milyen nyomorultul érezte magát. Ma reggel beszélt nekem róla. Nagyon nehezére esett elhagyni bennünket, és éppen ezért nem akart hosszasan búcsúzkodni. Ezért utazott el így.

- És hova? - érdeklődött Jonathan. - Kartúmba?

- Nem. Ausztráliába akar visszamenni - felelte Angus.

Richárd fölkapta a fejét, de nem szólt. Egy ideig mereven bámult a verandakorlátra. Arckifejezése kiismerhetetlen volt. Azután fölállt, és kiment a sötétbe.

Vacsoránál nyomott hangulat uralkodott. Még Heather is hallgatott, habár ő még izgatottabbnak látszott, mint máskor, és szórakozottságában a körmét rágta...

A kútban most teljes sötétség volt. Gina órájának világító számlapja fél kilencet mutatott. Gina azon tűnődött, valóban olyan hideg van-e, vagy a csönd hatására kezdett remegni.

Mert halálos csönd volt. Legalább őt kilométernyi körzetben nem volt egyetlen teherautó sem, különben meg kellett volna hallania. Mi jött közbe? Miért nem keresik? Mióta beleesett a kútba, most először lett könnyes a szeme. Az éhség, a hideg, a fájdalom és a magány gyötörte. Aztán letörölte könnyeit.

Jönni fognak. Talán először délre, az akácos felé mentek, ott kutatják át a síkságot. Gina igyekezett kiszámolni, mennyi ideig tarthat mindez. Ha ötkor kezdték el keresni, éjfél is lesz, mire a közelébe kerülnek. De akkor biztosan meghall valamit...

Fél tízkor Richárd, aki eddig a sötétben a pavilon lépcsőjén ült, hirtelen fölállt, határozott léptekkel bement az épületbe, ahol az adóvevő állt, és bekapcsolta a készüléket. Az udvar másik végén Jonathan meg Pauline még mindig a verandán ült. Jóllehet ők ritkán voltak együtt, ma este mindkettőjüket itt tartotta valami. Jonathan megkérdezte:

- Tényleg azt hiszi, Pauline, hogy Gina egy szó nélkül elutazott? - A sötétség ellenére ki tudta venni a nő szemének ragyogását.

- Nem tudom elhinni. Lamb doktornőről nem. Ő nem ilyen. Neki elvei vannak. Jó ember.

Jonathan előrehajolt.

- De hát mi történhetett?

- Azt nem tudom, de nekem nem tetszik ez az egész. Attól félek, valami szörnyűség történt. Nem keresztényi dolog valakit bizonyíték nélkül megvádolni, de én holnap reggel keresztényietlen módon fogok viselkedni.

Gina egy ideig összehúzódzkodva a kút fenekén feküdt, és aludt. Amikor fölébredt, rápillantott az órára, és reménykedve állt föl. Fél egy. Most már hallania kell őket. Visszatartott lélegzettel fülelt. Semmi.

Hirtelen elszorult a torka a félelemtől. Térde elgyöngült, a földre rogyott, és újból sírni kezdett. Hát senki se jön, hogy megmentse? Itt kell meghalnia? Olyan rettenetes volt a gondolat, hogy Gina abbahagyta a sírást, az agyagjaihoz támaszkodott, és most töprengett el először azon, hogy tényleg meghalhat itt.

Annak, hogy nem keresik, csak az lehet az oka, hogy senki nem vette észre az eltűnését. Lehetséges, hogy senki se látta, hogyan indult el a teherkocsi a repülőtérre? Akkor most a csomagját is magával vitte, és a többiek azt hiszik, hogy elutazott.

így tehát itt kell meghalnia.

Gina kinyújtózkodott, és fölfelé nézett a kút nyílására, ahol a bársonyfekete, csillagokkal teleszórt égnek egy kis, kerek részét láthatta. Oly csodaszép volt a látvány, hogy forró könnyek folytak le szeme sarkából a füle mellett a nyakára. Vajon hányszor látja még a csillagokat?

- Richárd! - kiáltotta. - Ó, kérlek, kérlek, jöjj...

Három órakor Gina már félig összefagyott. Nem vette észre, hogy közben elaludt, és csak azt hallotta, ami fölébresztette, egy éles, félelmetes vonítást. Tehát itt is vannak hiénák. Hogy vágyott Richárd vigasztaló karja után!

Amikor az üvöltések közeledtek, remegni kezdett a félelemtől. Képesek a hiénák beugrani a kútba, és újra kimászni? Biztosan nem. Gina szinte Örült, hogy egy kút mélyén kuporog.

Másnap délelőtt tizenegy órakor hagyta el Richárd a lakóházat, s a teherautóhoz ment, amelybeindított motorral várt rá az udvaron. Lendületes mozdulattal ugrott föl Gudwe mellé a kísérőülésre. Alig telt el néhány perc, már elhagyták a kórház területét, és útban voltak a repülőtér felé...

Egy óra múlva Pauline meglátta Heathert, amint a körházi gyógyszertár felé tart. Utána ment, és bezárta belülről az ajtót...

Ismét forróság lett. Ginának nem kellett ránézni az órájára, a nélkül is tudta, hogy dél van, mivel a nap merőlegesen sütött be a kútba. Összegörnyedve, fejét a térdére hajtva ült. Szomjas volt.

A hűvös, reggeli órákban sokat gondolt Richárdra. Minden szép eseményt, amit átélt vele, emlékezetébe idézett. Talán soha többé nem látja. Igyekezett elhitetni magával, hogy üzenhet neki gondolatban. Heather egész komolyan hitt a gondolatátvitelben. Bárcsak igaza volna.

Nyelvét száraznak érezte, de kézfején a bőre még sok nedvességet tartalmazott. Tehát ma még nem fog meghalni, még holnap sem, ezzel tisztában volt. Holnap felmondja a veséje a szolgálatot, de még eltart egy darabig, amíg kómába esik, és begörcsöl. A szomjan halás nagyon lassú és fájdalmas...

Délután a szüleire kellett gondolnia, akik sohasem tudják meg, mi történt vele, míg egy szép napon véletlenül rátalálnak a holttestére. És mit fog mondani Peter, ha megtudja? Bizonyára ó is szomorú lenne, bár ennek most nincs semmi jelentősége. A vele töltött idő egészen távolinak túnt már.

Amikor hanyatlani kezdett a nap, és hűvösebb lett, Gina újra a megmentéséről kezdett képzelődni. Aztán egyszer csak felriadt. Szíve hangosan vert, fülében zúgott a vér. Visszafogott lélegzettel és tágra nyílt szemmel fülelt. És megint! Álom volt ez, vagy valóság? Fölállt, és hallgatózott. Valóság volt. Egy autómotor brummogása! Gina a kút falához támaszkodott, arcát kezébe temette.

- Ó, kérlek, Richárd, találj meg!

A zúgás közelebb és közelebb j ott...

Gina addig kiabált segítségért, míg fájni nem kezdett a torka, és már nem kapott levegőt. Ez volt számára az utolsó lehetőség. Ha elmegy mellette a kocsi, elveszett. Hallotta, ahogy egy pillanatra megállt az autó, ő pedig még hangosabban kezdett kiáltozni,.mint az előbb.

- Állj! Ide! Ne menjetek tovább!

A motorzúgás elhallgatott. Vagy mindezt csak képzelte? Kiabált, amíg bírta a torka. Újra beindult a motor. Semmi kétség, a kocsi egyenesen feléje tartott, egyre hangosabb lett, míg megállt. A motort kikapcsolták. Léptek közeledtek a kúthoz. Majd valaki a nevét kiáltotta.

- Gina?

Az ő hangja volt.

- Richárd! - válaszolt zokogva a lány.

Hangokat hallott, mozgást észlelt a kút peremén. A következő pillanatban kötelet eresztettek le, Richárd pedig ügyesen mászott le rajta, karjába vette, és erősen szorította.

Gina zokogott.

- Szegény kicsikém! - Richárd simogatta a haját.

- Richárd!

- Most már minden rendben lesz - suttogta a férfi gyöngéden. - Most már semmi bajod sem lehet. Senki sem fog bántani többé.

- Megpróbálni feljönni! - kiáltott felülről Gudwe. Kötélhágcsót eresztett le.

- Belém tudsz fogódzkodni? - kérdezte Richárd. Gina bólintott. - Fogd át a karoddal a nyakamat, a lábaddal a derekamat. - Úgy emelte föl, mint egy kisgyereket.

Nemsokára elérték a kút peremét. Richárd a teherkocsi rakodóterére helyezte Ginát, ő pedig melléje guggolt anélkül, hogy elengedte volna. Gina még mindig sírt. Gudwe vizet töltött egy pohárba, Richárd elvette tőle, és Gina ajkához tartotta.

- Megsérültél zuhanás közben?

Gina a fejét rázta, és közben, a sírás ellenére inni igyekezett. Amikor kiitta a vizet, végre újra képes volt beszélni.

- Kérlek... kérlek, ne higgyétek, hogy egész idő alatt csak sírtam!

Richárd aggódó arcán lassan kisimultak a vonások. Aztán először csak mosolygott, majd végül nevetni kezdett. Gudwe úgyszintén, és Gina is csatlakozott hozzájuk.

Gina visszahanyatlott a kispárnára, és nem akart többet enni, bármennyire biztatta is Richárd.

- Csak egy napig voltam a kútban. Még messze vagyok az éhenhalástól.

A térde meg a könyöke csak könnyebb zúzódást szenvedett. Egy bordája ugyan eltört, de a tüdeje nem sérült meg. Richárd mellette ült az ágyon, és mindennel ellátta.

- Sejtem, mi történhetett - mondta Gina. - Senki sem volt az udvaron, amikor a teherautó a reptérre indult.

Richárd bólintott.

- Elinor Potts elmondta, hogy el akartad kerülni a búcsúzkodást, Jonathan meg Angus még Tempuluban volt, Pauline pedig velem Udariban. Semmit sem tudtam az elutazásodról.

- Elinor Potts nem említette neked?

- Azt hitte, tudok róla.

Gina keserűen fölnevetett, és egy pillanatra lehunyta a szemét.

- Milyen felfordulást okoztam!

- Inkább engem hibáztass. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy már elmentél. Az előző esti... veszekedésünk után egész természetesnek találtam, hogy búcsú nélkül akarsz távozni.

- Ilyet akkor sem tettem volna. Ennél sokkal többel tartozom neked. Annyit tanultam tőled... olyan kedves voltál...

- Nem! - Richárd hangja fájdalmas volt. - Nem érdemlek ennyit. Ha nem akarom rád erőszakolni az akaratomat, akkor ez az egész nem történt volna meg.

- És hogy jöttél rá, hogy mégsem mentem el?

- Rádión egy gépet rendeltem, hogy másnap reggel Kartúmba repüljek. Amikor megjött, a pilóta, kérdésemre elmondta, hogy előző nap egyetlen utast sem vitt.

Gina rémülettől kitágult szemmel nézett rá.

- Akkor ez csupán szerencse volt! - suttogta. - Ha neked másnap nem kell Kartúmba menned...

- Azért nem egészen így volt. Ugyanis te voltál az oka, hogy oda akartam utazni.

- Én? Hogyan?

- Tudtam, hogy a nairobi gép délután fél ötkor indul, és még előtte oda akartam érni a repülőtérre.

Ginát hirtelen melegség járta át, a szája pedig teljesen kiszáradt.

- Milyen kedves tőled - válaszolta vékony hangon.

- Nem tudtam egyebet kiokoskodni - szólt Richárd rekedten. - Kezdettől fogva mindent rosszul csináltam. Azt gondoltam, nem való vagy Afrikába, ezért bántam veled rosszul. Olyan szép vagy, Gina.

Gina elpirult.

- Nagyon is észrevettem, hogy ki nem állhatsz.

- Nem úgy volt. Te olyan... olyan törékenynek látszottál. Én pedig egyszerűen védekeztem... A szívem mélyén rögtön tudtam, hogy nehézségeket okozhatsz. Nem akartam olyan nővel kezdeni, aki nem való Afrikába, és úgyis el fog utazni. Aztán amikor világossá vált előttem, hogy tévedtem, hogy te szeretsz itt lenni, és jó orvos vagy, akkor jött közbe Jonathan.

- Jonathan? De hiszen...

- Dühített, hogy úgy kedveled. Tudom, ostobaság, de rettenetes méreg fogott el.

- Soha nem volt más, csak jó barát!

- Tudom - mondta Richárd halk, fájdalmas hangon -, mióta elmondtad Kartúmban. Akkor kellett volna kihasználnom az alkalmat. Ehelyett túl sokáig vártam.

Gina értetlenül nézett rá.

- Milyen alkalmat? Hiszen tegnapelőtt még elküldtél!

- Megbocsátod ezt nekem valaha is? Kérlek, próbálj legalább megérteni. Nem akartál biztonságos helyre menni, ezért kerestem más utat, hogy távozásra ösztönözzelek. Ezért tettem úgy, mintha nem akarnám, hogy maradj.

- Vagyis... a csók... nem tévedtem?

- Ó, Gina - súgta elfulladva a férfi. - Kérlek, bocsáss meg. A csókom akkor éppen olyan őszinte volt, mint most.

Gina minden kétségét eloszlatta Richárd újabb csókja.

- Bocsáss meg - suttogta aztán újra a férfi. - Úgy aggódtam érted. És olyan nagyon szeretlek. Sohasem engedtelek volna Kartúmnál tovább. A gondolatát sem tudtam elviselni, hogy hazautazol.

- Olyan boldog vagyok, Richárd! - Gina fölnézett rá. - Miért nem mondtad meg ezt egyszerűen? Akkor Kartúmba repülök, és ott vártam volna rád.

- Igen. Sokkal jobb lett volna. Sajnálom.

- Es most hogyan tovább?

- Pauline megoldotta számunkra a rejtélyt. Már nem kell elutaznod.

- Mit csinált?

- Nyilván jobban ismer téged, mint én, és nem tudta elhinni, hogy minden nyomós ok nélkül egyszerűen elutazol. Azon kívül meg volt róla győződve, hogy annál az adagolásnál nem követtél el hibát. Anélkül, hogy valamit is bizonyítani tudott volna, az volt a gyanúja, Heather rejtőzik mindezek mögött.

- Heather? - Gina fölriadt. - Az lehetetlen. Hiszen Pauline volt...

Richárd együttérzően pillantott rá.

- Nem, Gina, Pauline mindig a te oldaladon állt. Nélküle lehet, hogy meg sem találtalak volna. Mindenesetre attól tart, hogy keresztényietlenül viselkedett. - A férfi halványan elmosolyodott. - Kérdőre vonta Heathert, aki mindent bevallott. Azt hiszem, Heather mindig is félt Pauline-tól. Komolyan hisz a varázslatokban is.

- Tehát tényleg Heather volt?

- Igen, kedvesem. Ő tüntette el a vérmintákat, megváltoztatta az adagolást, és skorpiót tett az ágyadba. Azon kívül azt is tudta, hogy nem mentél el a teherautóval. Ugyanis figyelt. Ez volt a szerencsénk, így Pauline kiszedte belőle, hova indultál.

Gina előtt hirtelen minden megvilágosodott. Visszaemlékezett, milyen pontosan elmondta neki Heather, hogyan dolgozik Richárd, és milyen feszültnek, nyugtalannak látszott, amikor visszatértek az őrjáratból. A túladagolás esete után meg valahogy kárörvendőnek hatott. És milyen sápadt, fáradt és meggyötört volt. amikor ők elindultak Kartúmba!

Heather közvetlenül a kiképzése után követte Richárdot Afrikába. Talán azt hitte, hogy idővel Richárd beleszeret... Gina felsóhajtott.

- Milyen ostoba voltam!

- Én is az voltam - jelentette ki Richárd. - Amikor Heather idejött, azt gondoltam, az afrikai munkára sikerült föllelkesítenem. Soha nem jutott eszembe, hogy miattam jött, míg Pauline el nem

mondta. Ezért akart megszabadulni tőled. Észrevette, mi történt közöttünk. Számára ez katasztrófa volt.

- Szegény Heather - suttogta Gina.

- Mindenesetre nem hiszem, hogy neked vagy a kisgyermeknek valóban ártani akart. Ügy tűnik, valamiféle álomvilágban élt, és nem mérte fel a tettei következményét. Meg volt győződve arról, hogy a fiúnak nem lesz baja a túladagolástól, téged pedig nem fog megcsípni a skorpió. Attól kezdve, hogy elhallgatta, hogy te nem utaztál el, a szokásosnál is nyugtalanabb lett. Pauline-nak az volt a benyomása, megkönnyebbült, hogy minderről beszélhetett.

- És most mi lesz vele?

- Visszamegy Londonba, ott kezelni fogják.

- Pszichiáter?

- Igen. Segítségre van szüksége.

Gina az ajkába harapott.

- Akkor hát ártatlanul gyanúsítottam Pauline-t.

Richárd vidáman nézett rá.

- Ne csinálj ebből gondot magadnak, kedvesem. Mint igazi keresztény, meg fogja bocsátani. - Még hozzáfűzte: - Ugye a pszichiátria nem a legerősebb oldalad, kicsikém?

- Ezt eltaláltad - mosolygott Gina.

Richárd fölé haj olt, ismét karjába zárta, és szürke szemével hosszan nézte, azzal a pillantássál, amely oly bolond dolgokat művelt a szívével.

- Látom már, hogy egyet, s mást még meg kell tanítanom neked. De hiszen van időnk-életünk végéig.