Vincze Maria - Europa Gazdasagtana Konyv

VINCZE MÁRIA

EURÓPA GAZDASÁGTANA Az európai gazdasági integráció elméleti és gyakorlati kérdései

2

3

VINCZE MÁRIA

EURÓPA GAZDASÁGTANA

Az európai gazdasági integráció elméleti és gyakorlati kérdései

Presa Universitară Clujeană – Kolozsvári Egyetemi Kiadó

2008

4

A tankönyv megírását a budapesti székhelyű Bölöni Farkas Sándor Közgazdasági Alapítvány, a nyomtatást az Apáczai Közalapítvány támogatta.

Lektorálta: HORVÁTH GYULA, az MTA doktora, egyetemi tanár, a Magyar

Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja főigazgatója, Pécs, és dr. BÎRSAN MARIA, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanára.

A kézirat lezárva 2008. július 15-én. © Vincze Mária, 2008. Minden jog fenntartva. Nyelvi lektor: Fey László Borítóterv: Számítógépes szerkesztés: a szerző Universitatea „Babeş–Bolyai” Presa Universitară Clujeană Director: Codruţa Săcelean Str. Haşdeu nr. 45 400371 Cluj-Napoca, România Tel./fax: (+40) 264 597401 E-mail: [email protected] http: www.editura.ubbcluj.ro

5

Hat unokámnak ajánlom sok szeretettel

6

7

TARTALOM

BEVEZETŐ...........................................................................................................13

I. RÉSZ. AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ELMÉLETI ALAPJAI, TÖRTÉNETE. AZ EURÓPAI UNIÓ FELÉPÍTÉSE ÉS MŰKÖDÉSI ELVEI.................15

1. FEJEZET: AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ELMÉLETI ALAPJAI ..................16 1.1. A nemzetközi integrációelmélet alapfogalmai ..........................................17 1.2. Az integrációelmélet főbb irányzatai ........................................................18

1.2.1. Munkameosztás-elméletek ...............................................................18 1.2.2. Tranzakcionalista elméletek .............................................................19 1.2.3. Kölcsönös függés (interdependencia) ..............................................19 1.2.4. Liberális integrációelméletek ...........................................................20 1.2.5. Regulációs vagy szabályozási elméletek .........................................21

1.3. A többszintű kormányzás ..........................................................................22 1.4. Társadalmi konstruktivizmus ....................................................................23 1.5. Az integráció alapformái ...........................................................................24 1.6. Vámunió-elméletek ...................................................................................26 1.7. Hatáselemzés keresleti-kínálati modell alapján .........................................28 Irodalom ...........................................................................................................32 Kérdések ...........................................................................................................32

2. FEJEZET: AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ TÖRTÉNETE ...............................34 2.1. Történeti áttekintés ....................................................................................34 2.2. Az integráció mélyülésének folyamata .....................................................35

2.2.1. A Római Szerződések ......................................................................35 2.2.2. Az Egységes Európai Okmány ........................................................36 2.2.3. A Maastrichti Szerződés ..................................................................37 2.2.4. Az Amszterdami Szerződés .............................................................39 2.2.5. A Nizzai Szerződés ..........................................................................40 2.2.6. Európai Konvent – Alkotmányos Szerződés ...................................40 2.2.7. A Lisszaboni Szerződés ...................................................................41

2.3. Bővítési folyamatok ..................................................................................43 2.3.1. Első kibővítés ...................................................................................43 2.3.2. Déli irányú kibővítés ........................................................................44 2.3.3. Északi kibővítés ...............................................................................44 2.3.4. Keleti kibővítés ................................................................................45

Irodalom ...........................................................................................................46 Kérdések ...........................................................................................................47

3. FEJEZET: AZ EURÓPAI UNIÓ INTÉZMÉNYEI ÉS DÖNTÉSI RENDSZERE ...............................................................48

3.1 Történeti áttekintés .....................................................................................48

8

3.2 Az EU intézményrendszerének jellege ......................................................48 3.3. Az Európai Tanács ....................................................................................49 3.4. Az Európai Unió Tanácsa, Miniszterek Tanácsa (a Tanács) .....................50 3.5. Az Európai Parlament ...............................................................................52 3.6. Az Európai Bizottság ................................................................................55 3.7. Az Európai Bíróság ...................................................................................57 3.8. Az Európai Számvevőszék ........................................................................58 3.9. Az Európai Ombudsman ...........................................................................58 3.10. Az Európai Adatvédelmi Biztos ..............................................................58 3.11. Az Európai Központi Bank .....................................................................59 3.12. Az Európai Beruházási Bank ..................................................................60 3.13. Az EU tanácsadói szervei ........................................................................61

3.13.1. Európai Gazdasági és Szociális Bizottság .....................................61 3.13.2. Régiók Bizottsága ..........................................................................61

3.14. Az EU Ügynökségei ................................................................................62 3.15. Az EU döntéshozatali rendszere .............................................................63 3.16. Az Európai Unió jelképei ........................................................................65 Irodalom ...........................................................................................................66 Kérdések ...........................................................................................................66

4. FEJEZET: AZ EURÓPAI UNIÓ JOGRENDJE ...............................................67 4.1. A közösségi jog sajátosságai ......................................................................67 4.2. A közösségi jogalkotás szintjei .................................................................68 4.3. Acquis communautaire ..............................................................................70 4.4. A közösségi jog és a nemzeti jog viszonya ...............................................71 4.5. A közösségi jogharmonizáció ...................................................................72 4.6. A szubszidiaritás elve az EU jogalkotásában ............................................73 4.7. Gazdasági-társadalmi keretek és jogi szabályozás ....................................74 Irodalom ...........................................................................................................75 Kérdések ...........................................................................................................75

5. FEJEZET: AZ EGYSÉGES PIAC ....................................................................76 5.1. Történeti áttekintés ....................................................................................76 5.2. Az áruk és szolgáltatások szabad áramlása ...............................................77 5.3. Az egységes pénz- és tőkepiacok ..............................................................79 5.4. Az egységes munkaerőpiac .......................................................................80 Irodalom ...........................................................................................................82 Kérdések ...........................................................................................................82

6. FEJEZET: AZ EURÓPAI UNIÓ KÖLTSÉGVETÉSE ....................................83 6.1 Történeti áttekintés .....................................................................................83 6.2. A közös költségvetés jellemzői .................................................................84 6.3. A költségvetés pénzügyi keretei ................................................................85 6.4. Az EU pénzügyi kerete 2007–2013-as időszakra .....................................86 6.5. Az EU költségvetésének bevételi oldala ...................................................88

9

Irodalom ...........................................................................................................91 Kérdések ...........................................................................................................91

II. RÉSZ. AZ EURÓPAI UNIÓ SZAKPOLITIKÁI ............................................92 7. FEJEZET: A GAZDASÁGI ÉS MONETÁRIS UNIÓ ....................................94

7.1. Történeti áttekintés ....................................................................................95 7.2. Az európai monetáris integráció fejlődése ................................................96 7.3. Az Európai Monetáris Rendszer kialakítása .............................................97 7.4. A Gazdasági és Monetáris Unió létrejöttének főbb szakaszai ..................99 7.5. A Maastrichti konvergencia-kritériumok ................................................102 7.6. Reálkonvergencia-kritériumok.................................................................105 7.7. A közös monetáris politika intézményi keretei .......................................106 7.8. Stabilitási és Növekedési Paktum ...........................................................107 Irodalom .........................................................................................................109 Kérdések .........................................................................................................109

8. FEJEZET: VERSENYPOLITIKA ..................................................................110 8.1. Az EU versenypolitikájának alapjai ........................................................110 8.2. A versenyjog tartalma .............................................................................111

8.2.1. Versenykorlátozó megállapodások és összehangolt magatartás ....112 8.2.2. Gazdasági erőfölénnyel való visszaélés .........................................113 8.2.3. Vállalatok összefonódása (fúziókontroll) ......................................114 8.2.4. Állami támogatások .......................................................................116 8.2.5. A közüzemek szabályozása ............................................................119

8.3. Közösségi támogatások ...........................................................................120 Irodalom .........................................................................................................120 Kérdések .........................................................................................................120

9. FEJEZET: KÖZÖS AGRÁR- ÉS VIDÉKFEJLESZTÉSI POLITIKA ..........121 9.1. Történeti áttekintés ..................................................................................121 9.2. A közös agrárpolitika 1957 és 1992 között .............................................123

9.2.1. A közös agrárpolitika céljai, alapelvei és tartalma ........................123 9.2.2. A KAP Közös piaci szervezetének alapmodellje 1957 és 1992

között .............................................................................................125 9.2.3. A közös szabályozás területei ........................................................128

9.3. A közös agrárpolitika reformfolyamatai 1992 és 1999 között ................130 9.3.1. Korrekciók alkalmazása .................................................................130 9.3.2. Az 1992. évi Mac Sharry-reform ...................................................130

9.4. AGENDA 2000-es reform ......................................................................131 9.5. Félidejű felülvizsgálat .............................................................................132 9.6. A közös agrárpolitika 2003. évi reformja ................................................134

9.6.1. A reform piaci és jóléti hatásai .......................................................136 9.7. A közös agrárpolitika „állapotfelmérése” ................................................138 9.8. A vidékfejlesztés a közös agrárpolitika második pillére .........................139

10

9.8.1. A vidékfejlesztés alapfogalmai ......................................................139 9.8.2. A vidékfejlesztés alapelvei ............................................................140 9.8.3. A vidékfejlesztés alapstratégiái ......................................................141

9.9. Az EU vidékpolitikájának új irányai 2007 és 2013 között ......................143 9.9.1. A vidékfejlesztés priorítási tengelyei .............................................143 9.9.2. Sajátos vidékfejlesztési intézkedések az új tagországok számára .145 9.9.3. Új vidékfejlesztési intézkedések ....................................................146 9.9.4. A vidékfejlesztés pénzügyi megalapozása, támogatási rendszere .147

9.10. Reformváltozatok a KAP-ra...................................................................149 Irodalom .........................................................................................................150 Kérdések .........................................................................................................150

10. FEJEZET: KÖZLEKEDÉSI POLITIKA ......................................................152 10.1. Történeti áttekintés ................................................................................152 10.2. A közlekedési és szállítási politika nemzeti hatáskörben.......................153 10.3. Az egységes közlekedési és szállítási piac kialakítása ..........................153 10.4. A közlekedés formái szerinti szabályozások .........................................155

10.4.1. Közúti közlekedés ........................................................................155 10.4.2. Vasúti közlekedés ........................................................................156 10.4.3. Belvízi hajózás .............................................................................157 10.4.4. Légi közlekedés ...........................................................................157 10.4.5. Tengeri hajózás ............................................................................158 10.4.6. Kombinált közlekedés ..................................................................158

10.5. A transzeurópai hálózatok koncepciója (TEN) .....................................158 Irodalom .........................................................................................................159 Kérdések .........................................................................................................159

11. FEJEZET: REGIONÁLIS POLITIKA .........................................................160 11.1. Történeti áttekintés ................................................................................160 11.2. Fogalomtisztázás ...................................................................................161 11.3. Miért szükséges a regionális politika? ..................................................163 11.4. Az Európai Unió aktív regionális politikája. A Strukturális Eszközök .163 11.5. A regionális politika alapelvei ...............................................................167 11.6. A regionális politika célkitűzései a 2000–2006-os időszakban ............168 11.7. A kohéziós (regionális) politika célkitűzései a 2007–2013-as

időszakban .............................................................................................168 11.8. Románia regionális politikája 2007 és 2013 között ..............................170

11.8.1. Nemzeti Fejlesztési Terv .............................................................170 11.8.2. Nemzeti Stratégiai Referenciakeret .............................................171 11.8.3. Operatív programok .....................................................................172

Irodalom .........................................................................................................176 Kérdések .........................................................................................................177

12. FEJEZET: FOGLALKOZTATÁS- ÉS SZOCIÁLPOLITIKA ....................178 12.1. Történeti áttekintés ................................................................................178

11

12.2. A Közösségi szociálpolitika tartalma ....................................................179 12.3. A szociális és foglalkoztatáspolitika alakulása .....................................180

12.3.1. A közösségi szociálpolitika kezdeti időszaka ..............................180 12.3.2. A foglalkoztatás problémájának előtérbe kerülése ......................182

12.4. A lisszaboni stratégia ............................................................................185 12.4.1. A lisszaboni stratégia célkitűzései ...............................................185 12.4.2. A lisszaboni stratégia időközi értékelése .....................................186


13. FEJEZET: IPARPOLITIKA .........................................................................189 13.1. Történeti áttekintés ................................................................................189 13.2. A közösségi iparpolitika ........................................................................190 13.3. A közösségi iparpolitika újragondolása ................................................191 Irodalom .........................................................................................................193 Kérdések .........................................................................................................193

14. FEJEZET: ENERGIAPOLITIKA .................................................................194 14.1. Történeti áttekintés ................................................................................194 14.2. Az energiaellátás világgazdasági kihívásai ...........................................197 Irodalom .........................................................................................................199 Kérdések .........................................................................................................199

15. FEJEZET: KUTATÁSPOLITIKA ...............................................................200 15.1. Történeti áttekintés ................................................................................200 15.2. Az EU kutatási keretprogramjai ............................................................201 15.3. Az Európai Unió 7. Kutatási Keretprogramja .......................................204 15.4. Az Európai Kutatási Térség ..................................................................207 Irodalom .........................................................................................................209 Kérdések .........................................................................................................209

16. FEJEZET: KÖRNYEZETPOLITIKA ..........................................................210 16.1. A közösségi környezetpolitika kialakulása ...........................................210 16.2. Az Európai Unió környezeti politikájának alapelvei ............................211 16.3. A környezetpolitika eszközrendszere ....................................................212

16.3.1. Környezetvédelmi akcióprogramok .............................................212 16.3.2. Vertikális és horizontális irányelvek ............................................215 16.3.3. Finanszírozási források ................................................................216


III. RÉSZ. KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPAI BŐVÍTÉS. AZ EURÓPAI UNIÓ

HELYE A NEMZETKÖZI GAZDASÁGBAN ..............................219 17. FEJEZET: KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA INTEGRÁCIÓJA

AZ EURÓPAI UNIÓBA ............................................................219 17.1. Bővítés ...................................................................................................221

12

17.2. A közép- és kelet-európai országok csatlakozásának fázisai és feltételrendszere ....................................................................................221

17.2.1. Az Európai Megállapodások ........................................................222 17.2.2. A csatlakozás kritériumai .............................................................222 17.2.3. A csatlakozás előkészítése ...........................................................223

17.3. A csatlakozási tárgyalások ....................................................................224 17.4. Románia útja az Európai Unióba ..........................................................227 Irodalom .........................................................................................................228 Kérdések .........................................................................................................229

18. FEJEZET: AZ EU KÖZÖS KERESKEDELEMPOLITIKÁJA ÉS NEMZETKÖZI KERESKEDELMI KAPCSOLATAI ..............230

18.1. Történeti áttekintés ................................................................................230 18.2. A közös kereskedelempolitika hatáskörei .............................................231 18.3. A közös kereskedelempolitika eszközei ................................................232

18.3.1. A vámtarifa- és kereskedelmi megállapodások ...........................233 18.3.2. A közös vámtarifa módosítása .....................................................233 18.3.3. A behozatal korlátozása ...............................................................233 18.3.4. Kiviteli korlátok ...........................................................................233 18.3.5. Kiviteli támogatások ....................................................................234 18.3.6. Védintézkedések ..........................................................................234

18.4. A közös vámpolitika elemei ..................................................................235 18.5. A vámrendszer infrastruktúrája .............................................................236 18.6. Az EU nemzetközi kereskedelmi kapcsolatai .......................................236 18.7. Fejlesztési együttműködés .....................................................................238 18.8. Az EU álláspontja a WTO Dohai Fordulóján .......................................238 Irodalom .........................................................................................................241 Kérdések .........................................................................................................241

19. FEJEZET: AZ EURÓPAI UNIÓ HELYE A GLOBÁLIS GAZDASÁGI RENDBEN ..................................................................................243

19.1. A globalizáció .......................................................................................243 19.2. Globalizáció – regionalizáció ................................................................244 19.3. Az Európai Unió versenyképessége ......................................................245 19.4. Az Európai Unió középtávú jövőképe ..................................................247 Irodalom .........................................................................................................252 Kérdések .........................................................................................................252

GAZDASÁGI-TÁRSADALMI ADATOK AZ EU TAGORSZÁGAIRA ........253 FOGALOMTÁR .................................................................................................281 AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ALAPÍTÓ ATYÁI ............................................316 ESEMÉNYNAPTÁR...........................................................................................318 RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE .............................................................................332 WEBOLDALAK ................................................................................................338 IRODALOM .......................................................................................................343

13

BEVEZETŐ Ezt a könyvet tankönyvnek szántam az elsőéves közgazdász hallgatók számára,

de úgy próbáltam megírni, hogy mindazok, akik érdeklődnek az Európai Unióval kapcsolatos kérdések iránt, hasznosítható ismereteket találjanak benne. Igyekeztem felvázolni azt az utat, amelyet az Európai Unió az 50-es évektől napjainkig bejárt, és próbáltam megértetni, hogy milyen elvek szerint működik az Unió, mit miért tesz. A könyv kiemelten a gazdasági vonatkozásokra összpontosít, és a jogi, illetve politikai aspektusokat csak érintőlegesen tárgyalja.

Nem tartozom az európai integráció problémakörének jeles kutatói közé, inkább az agrár-közgazdaságtan, az agrárpolitika és a vidékfejlesztés terén érzem otthon magam. Hiszem és vallom viszont, hogy Románia helye az Európai Unióban van, és minden európai uniós állampolgárnak kötelessége – és főleg érdeke – ismerni és érteni, hogy merre tart az Unió; tanárként és a romániai TEAM EUROPE tagjaként kötelességem ehhez hozzájárulni ezzel a könyvvel is.

Az európai integráció kialakulása nem egy lineárisan felfele ívelő folyamat, az EU több mint ötvenéves története megtorpanásokat, sőt visszalépéseket is tartal-maz, elég csak az EU Alkotmányszerződését elutasító francia és holland népszava-zásokra gondolni, vagy az idei júniusi írországi szavazásra, amely elutasította a Lisszaboni Szerződést, de már csak az a tény, hogy több mint félévszázad múlt el anélkül, hogy a tagországok között háborús konfliktus tört volna ki, jól jelzi, hogy van lehetőség a megegyezésre, a közös előrelépés megvalósítására.

Az 1950-es Schuman-nyilatkozat már hangsúlyozta, hogy „Európa nem egy csapásra fog megszületni, és nem is egyetlen átfogó tervnek köszönhetően. Kis részeredményekkel lehet elérni, mivel ez teremthet társadalmi szolidaritást”. Az egész könyv ezekről a kis részeredményekről szól, így az intézményi és döntés-hozatali reformokról, a fokozatosan bővülő közösségi politikákról, a hárompilléres felépítés kialakításáról, a gazdasági és monetáris unió megszületéséről, a regionális politika időszakonként változó célkitűzéseiről, a fokozatos bővülésről, aminek eredményeként a Közösség a kezdeti 6 országról mára 27-re bővült és újabb csat-lakozni szándékszó országok várják a belépést.

Egy rövid tankönyv keretében, amely elsősorban az elsőéves diákok számára készült, nincs lehetőség a mélyebb, árnyaltabb elemzésekre, de még ez a viszonylag rövid ismertető is jelzi az európai építkezés logikáját, az integráció irányát. Nem elsősorban a jogi alapok szemszögéből közelítek a vizsgált témákhoz, hanem inkább történeti megközelítésben és főleg a gazdasági szempontokat taglalva. Nem az egyes tagországok gazdasági helyzetét, annak alakulását vizsgálom, hanem az integráció mélyülése és bővülése kapcsán az egész Közösség gazdaságának alakulását.

Bízom abban, hogy bár viszonylag tömör és száraz a tananyag, mégis könnyen követhető lesz a diákok számára. Az Európa gazdaságtana tárgy keretében nem az évszámok és a felsorolások fontosak, nem ezek elsajátítását kérjük számon, hanem

14

a fejlődés logikájának megértését. Minden egyes fejezet keretében a kis lépések-ben való építkezést mutatjuk ki, az utat, ami az 50-es évektől napjainkig ível. Meg-próbáltam a közel jövő alakulását is előre vetíteni, anélkül, hogy szabadon enged-ném a képzeletem, elvonatkoztatva a jelen valóságától.

A könyv teljes tudatossággal kiállás az Európa-eszme mellett, bár az olvasó azt is érzékelheti, hogy akad bőven változtatást igénylő feladat. Mark Leonarddal* vallom, hogy szükséges Európa gazdasági és szociális modelljének reformja a globalizáció kihívásaihoz való jobb alkalmazkodás céljából, hogy Európa nem maradhat politikai törpe és ugyanakkor gazdasági óriás, hogy Európa nyitottabbá kell váljon a szervezett bevándorlás előtt, hogy kiemeltebben kell foglalkoznia a környezeti kihívásokkal, hogy folytatnia kell a bővítést, hogy átláthatóbbá és demokratikusabbá kell tenni az Európai Uniót stb. Az európai integráció válasz volt a 20. századi háborúkra, most választ kell találnia a 21. század globalizációs kihívásaira is.

Minden könyv megírása kemény munka. Számomra nagy segítséget jelentett az a gazdag szakirodalom, amit használhattam. Hálával tartozom annak a sok magyarországi szakembernek akik kiváló szakkönyveket, tankönyveket írtak, akiknek a gondolatai visszaköszönnek a könyvemben, természetesen a forrás megjelölésével. Nem vállalkozhatom a név szerinti köszönet tolmácsolására, mert túl hosszú a névsor, de örvendek, hogy sokukat személyesen is megismertem, többen vendégtanárként Kolozsváron is voltak már, és remélem, hogy ezután is jönnek. Az irodalomjegyzék, bár hosszú, de így is csak ízelítőt tud nyújtani abból a gazdag szakirodalmi termésből, ami viszonylag könnyen elérhető az olvasók széles köre számára.

Végül szeretném megköszönni néhány fiatal kolléganőmnek, akik segítettek egyes fejezetek összeállításában, így Kölcsey Andrea és Szőcs Emese doktoran-dusoknak, és különösen Bíró Borókának, aki nem csak a szerkesztésben segített sokat, de ismételten megerősített abban a hitemben is, hogy érdemes vállalni a fáradságot, lesznek, akiknek hasznos lesz ez a könyv.

Köszönettel tartozom a könyv referenseinek, elsősorban dr. Horváth Gyulának, aki vállalta a könyv lektorálásának időrabló feladatát, nem csak tanácsokat, de biztató szavakat is kaptam tőle.

Nem véletlen, hogy unokáimnak ajánlom a könyvet, tulajdonképpen az európai eszme megóvását és továbbfejlesztését várom el a jövő nemzedékétől, a saját érdekükben.

Kolozsvár, 2008. szeptember 18.

Vincze Mária

* Mark Leonard (2006): Miért Európa diktálja a lépést a 21. században? Napvilág Kiadó,

Budapest.

15

I. RÉSZ

AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ELMÉLETI ALAPJAI, TÖRTÉNETE

AZ EURÓPAI UNIÓ FELÉPÍTÉSE

ÉS MŰKÖDÉSI ELVEI

16

17

1. FEJEZET:

AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ELMÉLETI ALAPJAI*

Az integráció általános értelemben a részek alkalmazkodása

és összefonódása egy magasabb egészben. Predöhl, A., Jürgensen, H., 1961, 371. o.

A legsikeresebb és legelőrehaladottabb regionális integráció napjainkban az

Európai Unió. A GATT 1948-as létrehozásától 2000-ig a világgazdaságban 214 különféle

regionális kereskedelmi szervezet (szabadkereskedelmi társulás vagy közös piac) jött létre. Ezek közül 2000-ben mindössze 134 volt érvényben. Ez azt jelenti, hogy jelentős részük kudarcot vallott – vagy megszüntették tevékenységüket vagy fel-bomlottak (pl. a KGST). Csak 1995 óta mintegy 90 új kereskedelmi megállapodás jött létre. Ezek közül legmesszebbre az EU jutott el, egyrészt az egységes piaccal, a gazdasági monetáris unióval és a közös pénz bevezetésével, másrészt pedig a politikai integráció célkitűzésével. Az EU egyedi, speciális és olyan komplex egység, amire eddig nem volt példa.

1.1. A NEMZETKÖZI INTEGRÁCIÓELMÉLET ALAPFOGALMAI Általános értelemben az integráció fogalmát meghatározhatjuk mint: egyesülési

folyamat; részeknek egésszé való összeolvadása; egységesülés; beilleszkedés; beolvasztás vagy hozzácsatolás; részek együttműködése; működésük össze-hangolása stb.

A gazdasági integráció két fontos területe a: • mikrointegráció, amikor a mikrogazdaságban, azaz a vállalati szférában

valósul meg az egyesülési folyamat, és az optimális vállalati méretek és az optimális piacméretek kialakítása jellemző;

• makrointegráció, amikor kormányok által kötött szerződésen alapuló, szuverén tagállamok közötti hosszú távú és bonyolult együttműködési rend-szer alakul ki, amely különböző nemzeti érdekek rendkívül bonyolult háló-zata, és amelyet a nemzeti szuverenitás (önállóság) részleges és fokozatos feladásának folyamata jellemez.

Az európai integráció egyszerre folyamat és állapot, a korszak világgazdasági törvényszerűsége. A különböző integrációelméleti iskolák eltérő szempontokból

* Az integrációelméletek tárgyalását döntő mértékben Palánkai Tibor 2001-ben, illetve 2004-

ben megjelent munkáira alapoztuk.

18

indulnak ki, amikor megpróbálják értelmezni az integráció folyamatát, tartalmát de jórészt egyetértés van abban, hogy az integráció célja a hatékonyság növelése, és a jólét fokozása.

A nemzetközi integráció tanulmányozása lényegében a II. világháború után

indult. Európában az 1945 utáni években kibontakozó integrációs folyamat politikai,

biztonsági-katonai és gazdasági síkon vezetett együttműködéshez. • Politikai síkon az integrációpárti erők törekvését jelentette a föderalista

jellegű „Európai Egyesült Államok” létrehozására; • A biztonsági-katonai együttműködést a Kelet-Nyugat szembenállás, az

1947–48-ra kialakult hidegháborús hangulat váltotta ki, • A gazdasági integráció kezdeti lépéseit az USA pénzügyi támogatásával

megvalósuló európai újjáépítési program, a Marshall-terv képezte. Az integralista politikusok a politikai integráció kudarca után az európai egység

eszméjét a gazdasági együttműködés előtérbe helyezésével próbálták mozgásban tartani. Már az 1950-es évek közepén a közös gazdasági érdekeken alapuló együttműködésre helyeződött a hangsúly (Lőrincné Istvánffy H., 2004, 22. o.).

„Az európai integrációval kapcsolatos európai tanulmányokra mint új tudo-mányágra egyre inkább a multidiszciplináris megközelítés (történeti, közgazda-sági, jogi, szociológiai, kulturális és politológiai) a jellemző” (Palánkai T., 2004, 25. o.). Könyvünkben elsősorban a közgazdasági vonatkozásokra helyezzük a hangsúlyt, és főleg a makrointegráció folyamatát és állapotát írjuk le.

Az 1950-es évektől számos elméleti elemzés készült a nemzetközi integrá-ciókról. Az integrációs irodalomban a legjellegzetesebbek a munkamegosztás-elméletek, a liberális irányzatok és a regulációs vagy szabályozási elméletek. Ezek keretében is különböző felfogásokkal találkozhatunk.

1.2. AZ INTEGRÁCIÓELMÉLET FŐBB IRÁNYZATAI 1.2.1. MUNKAMEOSZTÁS-ELMÉLETEK A gazdasági integráció tartalmi értelmezése a munkamegosztás-elméletekkel

kapcsolható össze leginkább. A munkamegosztás-elméletek hívei az integrációt új minőségként, a kooperáció legfejlettebb típusaként értelmezik. Eszerint a nemzet-gazdaságok közötti együttműködés az integráció szükséges, de nem elégséges feltétele. Rosamond (2000) a Montánuniót is „az országok egy csoportja közötti meglehetősen intenzív nemzetközi kooperációként” jellemzi.

Az integrációt mint intenzív, tartós és hosszú távú, szervezett és intézmé-nyesített, az egész újratermelési folyamatot átfogó komplex munkamegosztást határozhatjuk meg (Palánkai T., 2004, 30. o.).

19

A munkamegosztás-elméleteken belül a konfliktuselméleti iskolák a nemzetközi integrációt a viták, feszültségek, érdek-összeütközések békés kezelésére, erőszak-mentes megoldására alkalmas intézményként határozzák meg.

1.2.2. TRANZAKCIONALISTA ELMÉLETEK A tranzakcionalista (vagy kommunikációs) elméletek szerint az integrációt mint

biztonsági közösséget kell tekinteni, az integráció alapvető céljaként ők is a feszültségek és a konfliktusok kezelését tartják. A tranzakcionalisták, hasonlóan a munkamegosztási elméletek híveihez, nagy hangsúlyt helyeznek a kooperáció és a kapcsolatok intenzitására. K. W. Deutsch (1978) szerint a biztonsági közösség építésének, így az integrációnak emelője a kapcsolatok és a kooperáció intenzi-tásának növelése. Az integrációt mint magas szintű tranzakciókat (kommuniká-ciót) definiálják. Az integrációt az együttműködés vagy a tranzakció „intenzitása” szerint írják le mennyiségi és minőségi értelemben egyaránt. Vagyis az integráció nem egyszerűen laza, alkalomszerű, esetleges kooperáció, hanem komplex együtt-működés, mely meghatározó jelentőségű a résztvevők szempontjából. Mennél több interakcióra kerül sor A és B állam között, annál nagyobb A és B számára kölcsö-nös fontosságuk (vagy „kölcsönös relevanciájuk”). Annak felismerése, hogy az interakciók A és B között hasznosak, bizalom érzését teremti meg. A bizalomból további interakciók következnek” (Deutsch, K. W., 1964, 69. o.).

1.2.3. KÖLCSÖNÖS FÜGGÉS (INTERDEPENDENCIA) Az integráció tartalmi meghatározása szempontjából a kölcsönös függésnek

(interdependenciának) kiemelt jelentősége van. A kölcsönös függés a nemzetközi tranzakciókból származik – a pénzek, az áruk, az emberek és az üzenetek határo-kon keresztüli áramlásából – ami jelentősen megnőtt az utóbbi időben. Csak ott alakulhat ki kölcsönös függés, ahol a tranzakcióknak viszonos kölcsönhatásai vannak (még ha nem is szimmetrikusak). Az integráció azt jelenti, hogy a kölcsö-nös függésen keresztül, az adott országok fejlődése, egyensúlyviszonyai, gazdasági stabilitása és teljesítménye a közösségi partnerkapcsolatoktól válik meghatáro-zottá. A kölcsönös függés az integráció legfontosabb tartalmi vonatkozása (Palánkai T., 2004, 35–36. o.).

Első megközelítésben a nemzetek közötti gazdasági kapcsolatok, illetve kölcsö-nös függésük mérésére, vagyis az integráció állásának és alakulásának mérésére alkalmasak az integrációs kereskedelemnek a GDP-hez (Xi/GDP × 100) vagy az összes kereskedelemhez való arányának (Xi/X × 100) a mutatószámai.

20

1.1. táblázat: A külkereskedelmi forgalom alakulása a GDP %-ában (EU-15)

1960 1970 1980 1990 2000 2003 Egymás

közötti export 7,7 9,9 13,2 14,4 22,4 24,0

Egymás közötti import

7,9 11,0 13,2 14,6 21,8 22,2

Forrás: Palánkai, 2004, 288. o.

1.2. táblázat: Az egymás közötti kereskedelem aránya az EU összes külkeres-

kedelmében 1958 és 2002 között (%-ban)

Hatok Tízek Tizenötök 1958 1972 1973 1982 1985 1992 1998 2002 2002*

Az Xi az ΣX %-a

30,2 49,8 52,7 51,7 54,9 62,2 62,9 61,3 66,9

Az Mi az ΣM %-a

29,7 51,6 51,7 48,9 53,4 59,8 62,5 57,7 63,8

* – a 2004-ben csatlakozott 10 új tagország átlaga Xi – Intra-export, Mi – Intra-import Tizenötök 1995 után.

Forrás: Palánkai, 2004, 290. o.

Így például, ha egy ország külkereskedelme meghaladja a GDP-jének 10%-át,

akkor már úgy tekinthetjük, hogy az illető ország függővé vált a külkereskedelmé-től. Ezt termékekre is lehet vonatkoztatni, például ha egy ország kőolaj-ellátásában az import meghaladja a 10%-ot, akkor az ország importfüggővé vált. Az utóbbi időben a világkereskedelem aránya a GDP-hez viszonyítva jelentősen megnőtt, 20% fölötti értékre, így a kölcsönös függőségi arány határ értékét is 20%-nak tekinthetjük.

Az áramlások vizsgálatát ki lehet terjeszteni a társadalmi élet valamennyi területére (turizmus, televíziózás, levelezés stb.). Ezeket hasonló módon lehet mérni, mint a kereskedelmet. Például azt, hogyan nő a levelezések száma, vagy elemezhetők az egymásról megjelenő újságcikkek vagy médiaműsorok, mindezek a kölcsönös függés növekedését jelzik.

1.2.4. LIBERÁLIS INTEGRÁCIÓELMÉLETEK Az integráció liberális elmélete a klasszikus közgazdaságtan tételein, a korlátlan

szabad verseny és a szabad kereskedelem elvein nyugszik. Azt vallják, hogy az integráció ott lehetséges, ahol a szolgáltatások, termelési tényezők szabad mozgása

21

korlátlan. Ebből az következne, hogy minden szabadkereskedelmi rendszer integrációként fogható fel, és hogy integrált terület az olyan piaci struktúra, amely a nemzetközi mechanizmusok alapján automatikusan alakul ki. Az integráció jelentőségét a tényleges és potenciális verseny növekedésében látják. „A gazdasági integrációt mint a termelési tényezők árának a kiegyenlítődését, vagyis a bérek, a kamat, a profit kiegyenlítődését definiálom (Kindleberer, 1966).

1.2.5. REGULÁCIÓS VAGY SZABÁLYOZÁSI ELMÉLETEK A regulációs elméletek közös kiindulópontja a liberális elméletek bírálata,

annak alapján, hogy a liberális iskolák kiinduló feltételei nem felelnek meg a valóságnak (Losoncz M., 2006, 9–10. o.).

• nincs tökéletes szabad verseny; • a világgazdaságban nincs tökéletesen szabad kereskedelem; • a szabad verseny mindig az erősebb félnek kedvez; • a szabadpiaci viszonyok nem vezetnek feltétlenül integrációhoz; • nem valósult meg az áru- és termelési tényezők árainak kiegyenlítődése az

országok között, sőt egy-egy országon belül sem; • a szabad kereskedelem nem csökkentette, hanem növelte a konfliktusokat. A liberális elméletekkel szembeni bírálatok egyik fő iránya, hogy azok elhanya-

golják a gazdaság szabályozásának jelentőségét. A regulációs elméletek nem tagadják a piac és a liberalizálás fontosságát, de hangsúlyozzák, hogy ma a gazda-sági életet az állam befolyásolja, szabályozza és irányítja. Ennek értelmében a piac mellett a gazdaságpolitikákat is „integrálni” kell, ami nemzetközi szinten az egyes nemzeti gazdaságpolitikák összehangolását, és bizonyos területeken közösségi érvényesítését jelenti. Az integráció lényege, hogy az állami szabályozás és beavatkozás közösségi szintre kerüljön.

Jan Tinbergen Nobel-díjas holland közgazdász szerint „az integrációt a nemzet-közi gazdaság legkívánatosabb struktúrájának kialakításaként foghatjuk fel, az optimális működés mesterséges akadályainak eltávolításán, a koordináció és az egységesítés összes kívánatos elemeinek tudatos bevezetésén keresztül. Ezért az integrációs probléma egy általánosabb problémának, nevezetesen az optimális gazdaságpolitika problémájának a részét jelenti (Tinbergen J., 1965, 57. o.). A liberalizálást, a mesterséges akadályok leépítését (vámok, kvóták eltörlése stb.) a negatív integráció fogalmával azonosítja, míg a pozitív integráción új intézmények és mechanizmusok kialakítását érti, vagy a centralizált irányítást végző meglévők módosítását.

Más megközelítésben a negatív integráció a diszkrimináció eltörlése, a pozitív integráció a jólét maximalizálása. Az integráció ebben a megközelítésben nem egyszerűen nagyobb piaci terepet jelent, hanem nagyobb esély teremtődik az erő-források hatékonyabb kihasználására és az optimális munkamegosztásra.

A regulációs irányzathoz tartoznak az institucionalisták is akik az intézmények és szervezetek szerepére összpontosítanak, és a gazdasági integrációt összefüg-

22

gésbe hozzák a politikai integrációval, vagyis azt az intézményi politika oldaláról közelítik meg.

Az institucionalistákon belül a föderalisták véleménye az, hogy hatékony, nemzetek feletti struktúrákat kell kiépíteni. A föderalisták ma leginkább az európai intézmények működése során észlelhető ellentmondások feloldására törekednek, olyan intézményi reformokat javasolván, amelyek a szupranacionális hatáskörök megerősítésével is együtt járhatnak (Lőrincné Istvánffy H., 2004, 12–13. o.).

A funkcionalisták az integrációs rendszer működésének javítására helyezik a hangsúlyt, egyre több nemzetállami funkciót bíznának hatékonyabb szervezetekre. A funkcionalisták nem törekednek a szuverén állam felszámolására, hanem csak bizonyos gazdasági, politikai, társadalmi, infrastrukturális és katonai jellegű funkciók közösségi intézményeknek való átadására.

A neofunkcionalista iskola az integráció előrehaladását hosszabb idő alatt kibontakozó folyamatként értelmezi, nagyobb jelentőséget tulajdonít a tagállamot meghaladó közös politikai intézmények létrehozásának. Azt vallják, hogy a gazda-sági és politikai integráció nem annyira a funkcionális szükségletek vagy a techno-lógiai haladás következtében alakul ki, hanem inkább a gazdasági és politikai erők kölcsönhatása eredményezi, azaz a nyomást a nyereségre törekvő érdekcsoportok fejtik ki. Az integráció folyamata ezek szerint a gazdasági egységek egymásra hatása, illetve az ezen egységek együttműködését igénylő termelési folyamatokat hatékonnyá tevő ún. továbbgyűrűző hatás (spill-over) körül bontakozik ki (Hitiris, 1995, 50. o.). A továbbgyűrűzést folyamatnak tekintik, amelyben egy bizonyos szektorbeli integrációs tevékenység integrációhoz vezet más kapcsolódó szektorokban.

1.3. A TÖBBSZINTŰ KORMÁNYZÁS A többszintű kormányzás elmélet fő célja, hogy feltárja a kormányzás feltételei

javításának lehetőségeit. A többszintű kormányzás olyan új struktúraként fogható fel, amelyben a

nemzeti tagállamok alapvető szuverén egységet képeznek, de ugyanakkor az álla-mok funkcionális és működési autonómiájával szemben kihívást jelent a döntések megosztása és a politikák megosztott gyakorlása.

A kormányköziséghez (intergovermentalizmus) képest a többszintű kormányzás további hatalmi munkaleosztáshoz vezet, bevonván a helyi és szubregionális érdekeket és szereplőket. A többszintű kormányzás túllép az EU kormányközi jellegén, ami minőségi változásokat indít el az unió belső jellegében és működé-sében, és azt egyre inkább önálló politikai egységgé (polity) fejleszti. A többszintű kormányzás tehát egy kialakuló struktúraként mutatható be, nevezetesen mint intézményi elrendezés az állami és magánszereplők között, ami egyidejűleg folyamat és gyakorlat is.

23

Az Európai Bizottság 2001 júliusában tette közé Fehér Könyvét „Az európai kormányzás” jövőbeni reformjáról. A Bizottság a „jó kormányzás” öt alapelvét fektette le: 1. Nyitottság; 2. Részvétel; 3. Elszámoltathatóság; 4. Hatékonyság; 5. Koherencia. Ezeket az elveket kiegészítették a Maastrichti Szerződésben már elfogadott szubszidiaritás és arányosság elveivel.

A kormányzás reformjának két prioritását is megfogalmazták: demokratikusabb és növekvő hatékonyságú kormányzás megvalósítását. A hatékonyság követelménye a kibővüléssel felértékelődött, 27 tagország esetében kiemelten fontossá vált:

• a célok világos megfogalmazása; • a hatáskörök megfelelő lehatárolása; • a közös célok elérése érdekében hozott intézkedések megfelelő koordinálása. 1.4. TÁRSADALMI KONSTRUKTIVIZMUS A társadalmi konstruktivizmus azon az igazságon alapul, hogy „a társadalmi

valóság nem az égből hullik, hanem azt emberi szereplők építik és újratermelik napi tevékenységükön keresztül” (Risse, 2004, 160. o.). Szerintük az emberi társadalom nem létezik társadalmi környezetétől függetlenül, a társadalmi struk-túrák és szereplők kölcsönösen meghatározzák egymást A konstruktivista megvilá-gítás inkább kiegészíti, mint helyettesíti az uralkodó integrációs elméleteket azzal, hogy hangsúlyozza, hogy a szereplők érdekeit nem lehet külsődleges tényezőknek tekinteni, amelyek adottak, vagy következnek az adott anyagi struktúrából, hanem a politikai kultúra, az érdekek és a preferenciák „társadalmi konstrukciója”, ami számít.

A konstruktivisták nagy hangsúlyt helyeznek a kommunikatív és diszkurzív gyakorlatra, jelzik, hogy a szereplők érdekei és preferenciái változók, és érvelő, vitatkozó magatartásukkal racionális egyetértésre törekednek. A konstruktivisták ezért is tartják fontosnak a nemzeti identitások mellett az európai azonosság kialakulásának kutatását.

Az integrációelméletek több lehetőséget is kínálnak az integrációs folyamatok értelmezéséhez, de az elmúlt évtizedek integrációs történéseinek valamennyi összefüggését egyik sem tudja megmagyarázni.

Az európai integráció elméleti értelmezése sokoldalú, de kevés konkrét következtetésig jutott el. Az általános konklúzió, hogy az Unió egy egyetértésen alapuló államalakulati forma, ami az integráció olyan szintjét érte el, ami többnemzetiségű föderális államalakulathoz hasonlít, anélkül azonban, hogy bármilyen alapvető módon fenyegetné az őt alkotó államok szuverenitását (Chrys-sochoou, 2001, 192. o.).

24

1.5. AZ INTEGRÁCIÓ ALAPFORMÁI Az integráció különféle kereskedelemi és gazdasági tömörülések vagy

intézmények formájában valósulhat meg. Ezek lehetnek regionális szabad-kereskedelmi tömbök, amelyek a kívülállókkal szemben kollektív protekcioniz-must vagy diszkriminációt alkalmaznak, vagy különféle szervezetek, amelyekben már a gazdaságpolitikákat is integrálják.

A fő integrációs formák a következők (Balassa B., 1961, 1962): 1. Szabadkereskedelmi övezet (free trade area, zonă de liber schimb) – az

övezeten belül eltörlik a mennyiségi korlátozásokat és a vámokat (pl. EFTA, CEFTA, BAFTA), de külső országokkal szemben külön külkereskedelem- politikát folytatnak;

2. Vámunió (customs union, uniunea vamală) – tagországok közötti szabad kereskedelem- és közös külkereskedelem-politika (közös vámtarifarendszer) a külső országokkal szemben;

3. Közös piac (common market, piaţa comună) – az áruk és szolgáltatások szabad áramlásán túl liberalizálják a termelési tényezők, vagyis a tőke és a munkaerő mozgását is;

4. Egységes (belső) piac (single market, piaţa unică [internă]) – a tagországok közötti fizikai (határformalitások), technikai és gazdaságpolitikai (fiskális) akadályok felszámolása;

5. Gazdasági unió (economic union, uniunea economică) – a gazdaságpolitikák integrációja, ami gazdaságpolitikákra, törvénykezési aktusokra, gazdasági és politikai programokra és intézkedésekre épül;

6. Politikai unió (political union, uniunea politică) – a legfontosabb politikai döntések, a törvényhozás (parlament), a kormányzás, valamint a bíráskodás közösségi szintre emelését jelenti.

A vámunió, a közös piac és az egységes piac a piaci liberalizációt jelenti (negatív integráció), míg a gazdasági és politikai unió létrehozása pozitív integrációt feltételez.

Röviden vázoljuk az integrációs szakaszok megvalósulását az EU-ban. I. 1958. január 1-jén, a Római Szerződés életbelépésével, létrejött az Európai

Gazdasági Közösség – EGK, ami már indulásától a vámunió, majd a közös piac kialakítását tűzte célul. A vámunió már 1968-ra kiépült, működött.

II. A közös piac, ami a négy szabadság elvének biztosítását jelenti (az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad áramlása) ugyancsak fokozatosan, a jogharmonizáció keretében valósult meg.

III. Az 1985 júniusában megjelent Fehér Könyvből kitűnt, hogy a négy szabadság nem valósult meg teljes mértékben, számos jogi és gazdaságpolitikai akadály maradt még fenn (kb. 300-at sorolt fel a könyv) az egységes belső piac kiteljesítése útjában. 1993. január 1-jéig sikerült ezeknek az akadályoknak nagy részét felszámolni. Így megtörtént a fő fizikai akadálynak, az árumozgás belső

25

határokon történő ellenőrzésének teljes felszámolása. Az árumozgás ellenőrzése átkerült az EU külső határára. A technikai akadályok felszámolása, elsősorban a nem vám jellegű kereskedelem-politikai korlátok leépítését jelentette, azaz a szabványok kölcsönös elismerését (25 eltérő nemzeti szabvány is együtt élt), egyesek egységesítését, valamint az iskolai és szakmai végzettségek, képesítések, diplomák kölcsönös elismerését. Továbbá fontos volt az állami megrendelések piacát megnyitni, így 5 millió feletti beruházási programra, valamint 400 ezer euró feletti vásárlásra kötelező lett tender (versenytárgyalás) kiírása. Hasonlóképen a szolgáltatások piacát liberalizálni kellett. Ide tartoznak a hitel- és tőkepiac, a közúti, a vasúti és a légi szállítás, az energiaszolgáltatás piaca, valamint a postai és a távközlési szolgáltatások. A legtöbb esetben a hálózatokhoz való hozzáférést kellett megteremteni, azaz biztosítani, hogy az egyes szolgáltatók ugyanolyan feltételek mellett vehessék igénybe a különböző hálózatokat. Végül a fiskális akadályok lebontása, az ÁFA-kulcsok közelítése volt fontos (minimum 15% a standard VAT-ráta, minimum 5% a kedvezményezett termékeké és szolgál-tatásoké).

A belső piac jövőbeli eredményes működése érdekében az EU-nak még foglalkoznia kell a hálózati iparágak és a pénzügyi szektor további integrá-ciójával, az üzleti környezet javításával (adózási feltételek javítása, egyszerűsíteni a vállalkozások alapításának szabályozását, szabadalmi rendszer szabályozása), az új tagok bekapcsolásával (szabványosítás, a diplomák kölcsönös elismerése stb.).

IV. A gazdasági unió több eleme is megvalósult. A gazdaságpolitikai integráció első fokozata a gazdaságpolitikák egységesítése, harmonizációja, itt példaként a hozzáadottérték-adó egységesítése említhető. A második fázis a gazdaságpolitikák koordinációja, ami a gazdaságpolitikai célok kijelölésének és végrehajtásának összehangolását jelenti. Erre példaként említhető az árfolyam-intervenciók az Európai Monetáris Rendszer (European Monetary Sytem, EMS) keretében. A gazdasági unió legmagasabb integrációs szintjét a nemzeti gazdaságpolitikák uniós szintű egyesítése jelenti. Ilyenek jelenleg a külkereskedelem-politika, verseny-politika, szállításpolitika, agrárpolitika, közös monetáris politika (az euró övezet országaiban). A közösségi politikák (regionális, környezetvédelmi, fogyasztó-védelmi, kutatás-fejlesztési politika, energiapolitika, foglalkoztatás-politika stb.) a nemzeti politikák kiegészítéseként működnek, azokat támogatják, nem tekinthetők a gazdasági unió elemeinek. A gazdasági és monetáris unió az egységes piac szintű integráción alapul, jórészt abból következik (teljes tőkepiaci liberalizálás, egyetlen közös valuta). A gazdasági unió alapjának az egységes belső piac tekinthető, azaz ennek működéséhez szükséges intézményi struktúrák és politikák jelentik a gazdasági uniót. Az Európai Unió nem tekinthető teljes mértékben gazdasági uniónak.

V. A politikai unió a hatalom és a törvényhozás közösségi szintre való átvitelét jelentené. Ennek bizonyos, nagyon kezdetleges elemei fellelhetők, részben a második és harmadik pillér esetében, de a monetáris politika, a közös pénz

26

bevezetése is előrelépésnek tekinthető a politikai unió irányába. Jelenleg az EU nem képez politikai uniót, nincs „Egyesült Európai Államok” szerepe.

1.6. VÁMUNIÓ-ELMÉLETEK Az 1950-es évektől a nemzetközi integrációról szóló közgazdasági irodalom

alapjának a vámunió-elméletet tekintik. Viner, J. (1950), Meade, J. E. (1956) munkái az elsők közé tartoznak, amelyek a vámunióból származó előnyök és hátrányok elemzését adják. Jacob Viner, akit a vámunió-elmélet atyjának tekintenek, statikus allokációs hatékonysági elemzést végzett, amellyel a vámunió létrehozásának gazdasági hatásait mutatta ki. Viner a vámunió két alapvető hatásaként a kereskedelemteremtést (trade creation, crearea de comerţ) és a kereskedelemeltérítést (trade diversion, deturnarea de comerţ) tekintette.

• A kereskedelemteremtés a hazai termelés olcsóbb importtal való helyettesítését jelenti.

• A kereskedelemeltérítés alatt egyik (olcsóbb) importforrásnak a másikkal (drágábbal) való felcserélését értjük.

A különféle termékek előállítása a vámunión belül átrendeződik, elvileg mindegyik odakerül, ahol azt a relatíve legalacsonyabb költséggel, a legnagyobb komparatív előnnyel lehet megtermelni. A vámok lebontása következtében a kevésbé hatékony, magas költséggel termelők védelme megszűnik és komparatív előnnyel termelt import helyettesíti (kereskedelemteremtés). Ez a vámunió pozitív, jólétnövelő hatása.

A kereskedelemeltérítés (átterelés) során viszont a drágább, unión belüli termelés kiterjesztése történik A belső termelő azért kerülhet előnyösebb helyzetbe, mert az unión kívüli olcsóbb importot hátrányos helyzetbe hozzák a közös külső vámok. Ez negatív folyamat, jólétcsökkentő hatása van.

Ezeket a fogalmakat egy egyszerű számpéldán, majd pedig két országra vonatkozó modellen értelmezzük (lásd Palánkai T., 2004, 71–92. o.).

A számpélda három országra (A, B, C), két termékre (X, Y), vonatkozik, első fázisban azonos vámokat feltételezve mindkét termék és mindhárom ország esetében. A következő táblázat adatai a termékek 1 tonnájára vonatkozó költség-adatokat (autarchia esetén) illetve a vám szintjét tartalmazzák (%-ban kifejezve).

27

1.3. táblázat: Két ország termelési költség és külkereskedelmi vám adatai (fiktív adatok)

A ország B ország C ország Vám

X termék (acél) termelési költsége (pl. euró/t)

450 400 300 50%

Y termék (cement) termelési költsége (pl. euró/t)

200 230 240 50%

A kiindulási helyzetben (vámunió előtt, 50%-os vám mellett), amikor az

országok közötti kereskedelem az adott vámkifizetés mellett valósulhat meg, X termék esetén a B és C ország piaca védett, az A országba a C ország termelői exportálhatnak (mivel 300 + 150 [vám] = 450, azonos az A országbeli szinttel).

Y termék esetén az A, B, C országok piaca védett, azaz egyik országnak sincs komparatív előnye.

Ha feltételezzük, hogy az A és B ország vámunióra lép, és C külső országgá válik, akkor az egymás közötti kereskedelem helyzete megváltozik. X termék esetén B ország termelői vám nélkül (400-as költségszinttel) léphetnek az A ország piacára, és ugyanakkor a C ország termelői 50%-os vámmal kiszorulnak az A ország piacáról. Tehát a példánkban a vámunió létrehozása azt eredményezte, hogy az A ország acélimportja (X termék) C-től B-hez „térül” el, azaz kereske-delemeltérítés történt. Az Y termék esetén az A országbeli termelők 200 egységnyi költségszintjükkel a kevésbé hatékony B-beli termelőket ki tudják szorítani a piacról, vagyis a vámunió A és B között kereskedelmet „teremt”.

Mindkét esetben vizsgálnunk kell, hogy negatív vagy pozitív fejlemény zajlott-e le?

A kereskedelemeltérítés esetében az A ország fogyasztói 50 egységgel olcsóbban jutnak az importált acél 1 tonnájához, ugyanakkor az A ország 150 egység vámbevételtől esik el, vagyis összesítve 100 egységet veszít.

Az Y termék esetében, ahol kereskedelemteremtésre került sor a B ország fogyasztói 30 egységet nyernek és az A ország lehetőséget nyer a cementipara bővítésére.

A kereskedelemeltérítés negatív folyamat, tehát a vámunióból veszteség is származhat.

A kereskedelemteremtést a vámunió pozitív hatásának tekintik. A vámunió összhatása a kettő mérlegéből adódik, azaz valamely vámunió

esetében, az összes partnerre, az összes termékre vizsgálni kellene a kereskedelem-teremtés, illetve eltérítés hatását, mértékét.

Globális szempontból a kereskedelemteremtés jólétnövelő, míg a kereske-delemeltérítés csökkenti a jólétet (El-Agraa, 2004).

28

A vámunió hatásait komplexebben, a termelési+fogyasztási hatást együtt vizsgálta Meade J. E. (1956). Két újabb fogalmat vezetett be a fogyasztásra vonatkozóan:

• kereskedelembővítés (trade expansion, extinderea de comerţ); • kereskedelemszűkítés (trade contraction, restrângerea de comerţ). Ha a fogyasztó olcsóbban jut az X termékhez, akkor jövedelem-megtakarítást ér

el, és ha a kereslet rugalmas, akkor fogyasztását növeli, ez kereskedelembővülést jelent.

Ha a fogyasztó az X termékhez olcsóbban jut hozzá és jövedelem-megtakarítást ér el, viszont az illető termék kereslete rugalmatlan, akkor más termékek vásárlását növeli, azaz a fogyasztási szerkezet változik meg.

A kereskedelemszűkülés: a jövedelmek csökkenése következtében állhat elő. A vámunió hatásait egyre összetettebben vizsgálják, így El-Agraa (2004) a

kereskedelemeltérítés speciális eseteiről ír, ezek a kereskedelemmegszűnés (trade suppression), illetve a kínálat oldali eltérítés (supply-side diversion), de erre már részletesen nem térünk ki.

1.7. HATÁSELEMZÉS KERESLETI-KÍNÁLATI MODELL ALAPJÁN A következőkben keresleti és kínálati görbék segítségével modellezzük a

vámunió hatását két ország piaci helyzetére, valamint a termelők és a fogyasztók jólétének változására, illetve az állami vámbevételekre. A két ország kiinduló helyzete lényegesen eltérő, az A ország importáló, míg a B ország exportáló ország.

Vizsgáljuk meg előbb az A országban a termelési és a fogyasztási hatásokat, a vámunió létrehozását követően (Palánkai T., 2004, 76. o.).

Az 1.1. sz. ábrán feltüntettük a két szélsőséges esetet: 1. autarchia, 2. szabad kereskedelem. Az első esetben a belső egyensúlyi ár 220 euró/t volna és az egyensúlyi kínálat, illetve kereslet 470 ezer tonna. Ez a belső termelés alacsony hatékonyságát jelzi. A második esetben a világpiaci ár érvényesülne az A országban is (mert a szabad-kereskedelem körülményei között a belső ár is a világpiaci ár szintjével lenne egyenlő), ami az ábrán 100 euró/t. Ezen az áron a belső termelés 90 ezer tonna, a fogyasztás 925 ezer tonna. Azt jelenti, hogy a termelő sokkal rosszabbul, a fogyasztó viszont sokkal jobban járna a szabad kereskedelem esetén mint az autarchia esetében. A fogyasztás nagy részét, vagyis 925 – 90 = 835 ezer tonnát viszont importálni kellene.

29

1.1. ábra: A országbeli változások elemzése a vámunió létrehozása után

Az A országban a vámunióba való belépés előtt 100%-os volt az alkalmazott

vám, ami 200 euró/t belső árat eredményezett. Ezen az árszinten 400 ezer tonna acélt termeltek, a fogyasztók 550 ezer tonna acélt kerestek. A különbséget kitevő 150 ezer tonnát a világpiacról importálták.

A vámunióba való belépés után a közös vám 20%-os volt, azaz 120 euró/t lett a belső ár. Emellett az ár mellett 150 ezer tonna volt a termelés és 850 ezer tonna a fogyasztás. Ily módon 400 – 150 = 250 ezer tonna volt a kereskedelemteremtés, vagyis a drágább hazai termelést olcsóbb importtal helyettesítik. Kiszámítható a költségmegtakarítás értéke is (KaLaRa háromszög területe): 250 × (200 – 120) / 2 = 10 millió euró. A kevésbé hatékony termelés csökkenése termelési tényezőket szabadít fel, amelyeket hatékonyabban lehet hasznosítani. A fogyasztási nyereség 300 ezer tonna kereskedelembővülés, ami 300 × (200 – 120) / 2 = 12 millió eurónak felel meg (a MaNaVa háromszög területe). Továbbá jelentős a fogyasztói nyereség, mert a 150 ezer tonna importot nem terheli a 100%-os vám, hanem csak 20%, azaz nem 200 euró/t, hanem 120 euró/t áron veheti meg. A 150 × 80 = 12 millió euró nyereség a fogyasztónak, viszont veszteség a költségvetési bevételek szintjén. Ugyanakkor kereskedelemteremtés is történik, azaz a vámunió más országaiból

30

importál és nem a világpiacról, ami újabb 20 × 150 = 3 millió euró vámbevétel csökkenést jelent. Ily módon összesen 12 + 3 = 15 millió a vámbevétel csökkenés. Az adott ár- és költségviszonyok mellett az A ország vámunióhoz való csatlako-zásának a fogyasztók a legnagyobb haszonélvezői. Egyrészt az eredeti 550 ezer tonnához most nem 200 euró/t, hanem 120 eurós áron jutnak, ami 550 × 80 = 44 millió euró megtakarítást jelent, ehhez adódik még a 300 ezer tonna fogyasztás-bővülés (kereskedelembővülés), további 12 millió euró megtakarítással. Így a fogyasztók összes nyeresége 56 millió tonna az adott példában. Az állam mellett a termelők is veszítenek a vámunióhoz való csatlakozás nyomán. Egyrészt a termelés szűkítése miatt (kereskedelemszűkítés) lesz veszteségük, másrészt az alacsonyabb ár miatt. A korábbi 400 ezer tonna termelésre jutó árcsökkenés 400 × 80 = 32 millió euró lett volna, de ezt a veszteséget csökkenti a kereskedelemteremtés nyomán fellépő (400 – 150) × 80 / 2 = 10 millió euró költségmegtakarítás.

Összegezve, az A ország számára nyereségként a kereskedelemteremtés és a kereskedelembővülés, míg veszteségként a kereskedelemeltérítés jelenik meg. Ez a példánkban 10 + 12 – 3 = 19 millió euró. Ez azt jelenti, hogy az A ország számára összességében előnyös volt a vámunióba való belépés, miközben a termelő, az állam és a fogyasztó között jelentős jövedelem átcsoportosításra került sor. Ez az egyszerű példa is jól mutatja, hogy a termelőkre, a fogyasztókra, illetve az állami költségvetésre nagyon eltérő irányban és mértékben hathat valamely ország vámunióhoz való csatlakozása és ezt a hatást nagymértékben befolyásolja az ország belső piaci helyzete, valamint a világpiaci helyzet.

A következőkben a B országban bekövetkező változásokat modellezzük a vám-unióhoz való csatlakozás nyomán, ugyanarra a termékre vonatkozóan (Palánkai T., 2004, 79. o.).

A világpiaci ár ugyancsak 100 euró/t, viszont eltérő a belső piaci helyzet. A hazai termelők az acélt magas hatékonysággal állítják elő, így az ország nettó exportőr. A belső egyensúlyi ár 80 euró/t, ez azt jelenti, hogy a termelők vala-mennyi ország piacán legalább 20 euró komparatív nyereséget érnek el. A vám-unióhoz való csatlakozás előtt a 100 eurós ár mellett a hazai piacon 400 ezer tonna kereslet van, amit a hazai termelők elégítenek ki. Ehhez jön még 200 ezer tonna exportkínálat, így a 600 tonna termelési kapacitást teljes egészében kihasználják, a 600 tonnát értékesítik. Összevetve a két szélsőséges helyzetet (autarchia, illetve szabad kereskedelem), negatív jóléti hatások jelentkeznek már a szabad kereske-delemre való áttéréskor is. A termelők képesek elérni a belső piacon is a 100 eurós árat, mert amíg a belső ár alacsonyabb, az exportot részesítik előnyben. A világpiaci ár mellett viszont a fogyasztás szűkül (450 – 400) × (100 – 80) / 2 = 500 ezer euróval, a termelés viszont bővül (negatív kereskedelemteremtés), ami a nagyobb költséggel termelők expanzióját, ugyanakkor a termelési tényezők rosszabb hatékonysággal való használatát jelenti.

31

1.2. ábra: B országbeli változások elemzése a vámunió létrehozása után

A vámunióba való belépés nyomán a termelési és fogyasztási hatások még

inkább átrendeződnek. A vámunión belüli ár 120 euró/t, ez az áremelkedés az előző 100 euró/t-hoz viszonyítva a fogyasztás csökkenését eredményezi, azaz kereskedelemszűkülésre kerül sor. A fogyasztáscsökkenés kiváltotta veszteség (400 – 350) × (120 – 100) / 2 = 0,5 millió euró. A termelés nő, ennek értéke (750 – 600) × (120 – 100) / 2 = 1,5 millió euró. Ez negatív kereskedelemteremtésnek tekinthető, mivel a kevésbé hatékony termelők is piachoz jutnak, így olyan tényezőlekötés történik, amit esetleg más területen hatékonyabban lehetett volna felhasználni.

Az adott esetben a B országban a termelők jelentős nyereséghez jutnak a vám-unióhoz való csatlakozás nyomán a 20%-os áremelés következtében, azaz 750 × 20 = 15 millió euró, ami viszont csökkenthető a negatív kereskedelemteremtés értékével, 1,5 millió euróval, tehát a termelők nyeresége 13,5 millió euró.

32

A fogyasztókat viszont veszteség éri a vámunióba lépés nyomán. A veszteség egyrészt az áremelkedésből adódik: 350 × 20 = 7 millió euró, amihez még hozzá-adódik a kereskedelemszűkülésből származó 0,5 millió eurós veszteség. A B ország esetében nem merül fel vámbevételi veszteség, azaz az állami költségvetést nem érinti. Ha csak a mikroszintű termelési és fogyasztási nyereségeket és veszte-ségeket összegezzük, azaz 13,5 – 7,5 = 6 millió eurót vesszük számba, akkor úgy tűnhet, hogy a B országnak is jelentős nettó előnye származik a vámunióba lépésből. A makroszintű hatékonysági és jóléti elemzés viszont azt mutatja, hogy a kereskedelemszűkülésével (0,5 millió euró) és a negatív kereskedelemteremtéssel szemben (1,5 millió euró) nincsen pozitív kereskedelemteremtés, így 2 millió euró hatékonysági és jóléti veszteség lép fel makroszinten.

A keresleti és kínálati görbék alapján, parciális egyensúlyi modellek segítsé-gével vizsgálható egyrészt a mikroszereplőkre (termelő, fogyasztó, állami költség-vetés) gyakorolt hatás, másrészt a hatékonysági nyereségek és veszteségek mér-téke makroszinten.

A vámunióba való belépés nyomán a nyereségek és veszteségek újraelosztása történik, ami politikai, szociális problémákat vethet fel, és aminek ismerete és kezelése fontos feladat.

A fenti egyszerű példa esetében egy terméket vettünk számba és eltekintettünk a világpiaci és belső árak változásától, a cserearányok alakulásától is. Az elemzést szükséges kiterjeszteni n termékre és aggregálni az eredményeket. Ilyen típusú elemzéseket és szimulálást alkalmaznak az EB munkacsoportjaiban is.

Irodalom • Losoncz M., 2006, 7–15. o. • Lőrincné Istvánffy H. (szerk.), 2004, 9–66. o. • Palánkai T., 2004, 23–92. o. Kérdések 1. Magyarázza meg a munkamegosztás és a gazdasági integráció közti össze-

függést! 2. Mi a tranzakcionalista (kommunikációs) elméletek lényege? 3. Magyarázza meg a kölcsönös függés és a gazdasági integráció közti össze-

függést! 4. Mi a liberális elméletek lényege? 5. Ismertesse a regulációs (szabályozási) elméletek fő vonásait! 6. Milyen különbségek és azonosságok vannak a föderalisták és a funkcio-

nalisták nézetei között? 7. Mi a társadalmi konstruktivizmus lényege? 8. Mi a többszintű kormányzáselmélet tartalma? 9. Milyen általános következtetés vezethető le az integrációelméletek alapján?

33

10. Melyek az integráció alapformái? 11. Mi a kereskedelemteremtés és milyen hatása van? 12. Mi a kereskedelemeltérítés és milyen hatása van? 13. Hogyan mérlegeli a vámunióhoz való csatlakozás mikrohatásait? 14. Hogyan mérlegeli a vámunióhoz való csatlakozás makrohatásait? 15. Miért összetett feladat a vámunióhoz való csatlakozásról való döntés?

34

2. FEJEZET: AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ TÖRTÉNETE

Csak az első, majd a második világháború nyomán, Európa romba dőlése, világelsőségének elvesztése láttán kezdték többen felismerni, hogy a háborúkhoz vezető nemzeti önzést és az ellen-ségeskedéseket a politikai és gazdasági egyesülés, az európai integráció útján lehetne és kellene elkerülni.

Blahó A. (szerk.) 2004, 66. o. 2.1. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS Az európai egység gondolata már a 18–19. században megjelent a kor jeles

gondolkodóinak műveiben, így I. Kant német filozófusnál vagy Saint-Simonnál és Victor Hugonál, utóbbi használván először az „Európai Egyesült Államok” elneve-zést. Az 1920-as években jelent meg Kalergi „Páneurópa” című műve, amelynek alapján, mintegy folytatásként írta meg Aristide Briand 1930-ban a „Memorandu-mát” (Kaposi Z., 2007).

A második világháborús pusztítás után a nyugat-európai országok vezetőinek körében az európai eszme különösen felértékelődött, aktuálissá vált. 1946-ban Sir Winston Churchill, angol miniszterelnök Zürichben, díszdoktorrá avatása alkal-mából mondott beszédében hangsúlyozta, hogy szükségszerűnek tekinti egy Európai Egyesült Államok-szerű formáció létrehozását, a nyugat-európai országok valamiféle integrációját. Az Európa-eszme születése és fejlődése szorosan össze-kapcsolódott az európai nemzetek békevágyával (Bohács, 1999).

Több neves politikus foglalt pozitívan állást Churchill véleménye mellett, többek közt Konrad Adenauer német kancellár, Alcide De Gasperi olasz politikus, Jean Monnet francia közgazdász, Robert Schuman francia külügyminiszter, Paul-Henri Spaak belga külügyminiszter és mások. Őket tekintjük az európai integráció úttörőinek.

Az integrálódás első eleme az 1948. január 12-én életbe lépett Benelux Unió, a Belgium, Hollandia és Luxemburg közti vámunió volt.

Robert Schuman 1950. május 9-én javasolta a közös piac létrehozását két ágazatban, a szén- és acélgyártásban. Ennek az volt a közvetlen célja, hogy az európai haditermelést meghatározó ágazatok nemzetek feletti fennhatóság alá kerüljenek, így biztosítva az európai békét. Az Európai Szén- és Acélközösség (rövidítve ESZAK, másik nevén Montánunió) alapító szerződését 1951. április 18-án Párizsban írta alá hat ország: Franciaország, Németország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg. A szerződés a ratifikációkat követően 1952 júliusában lépett hatályba és 2002-ig volt érvényben.

Ugyancsak 1951-ben René Plaven francia miniszterelnök kezdeményezésére az ESZAK tagállamai az Európai Védelmi Közösség (EVK) elnevezésű integráció létrehozását kezdték fontolgatni, amelynek célja a hadiipar és a fegyveres erők

35

közös főparancsnokság, illetve főhatóság alá helyezése lett volna. 1952-ben alá is írták a szerződést, de a francia ratifikáció elmaradt, ezért az EVK nem jött létre (Blahó A., 2007).

1957. március 25-én került sor a Római Szerződés(ek) (RSZ) aláírására, amelyet az ESZAK alapító tagországai írtak alá. A Római Szerződés két újabb integrációt hozott létre: az Európai Gazdasági Közösséget (EGK, Közös Piacnak is nevezik), és az Európai Atomenergia Közösséget (Euratom). Az Euratom a közös atomenergia-ipar létrehozását célozta meg, míg az Európai Gazdasági Közösség egy sokkal tágabb körű integráció felé vette az irányt: a vámunió, majd a közös piac létrehozását tűzte ki célul. Lényege a vámok és a mennyiségi korlátozások eltörlése a tagországok között, valamint közös külkereskedelem-politika kialakítása az integráción kívüli országokkal. A közös piac, a „négy szabadság” biztosítását jelenti, azaz az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a szemé-lyek szabad forgalmát gátló akadályok megszüntetését. A vámunió működése feltételezte közös, nemzetek fölötti gazdaságpolitika megvalósítását a mező-gazdaság, a halászat, és a közlekedés területén, illetve a versenypolitika és a kereskedelem-politika vonatkozásában.

Az EGK kezdettől fogva sikeresnek mutatkozott, a tagországok között a vámok és a mennyiségi korlátozások évről évre csökkentek, a szabad kereskedelem fokozatos kialakulásának pozitív hatásai egyre nyilvánvalóbbakká váltak, első-sorban a tagországok gazdasági növekedésében mutatkoztak.

1960-ban az EGK-ból kimaradt európai országok az ún. Európai Szabad-kereskedelmi Társulást (EFTA) hozták létre, ami viszont nem vámuniót, hanem egy alacsonyabb integrációs formát, szabadkereskedelmi övezetet jelentett.

A három közösség – ESZAK, Euratom és EGK – intézményeinek egyesítéséről 1965-ben a Hatok szerződést írtak alá, amely 1967. júliusától lépett hatályba, és amelynek révén létrejött az úgynevezett Európai Közösségek (EK).

A továbbiakban az integráció kialakulási folyamatának két összetevőjét vizsgáljuk: a mélyülést és a bővülést (kiterjesztést). A mélyülést az alapító szerző-dések és ezek módosításai alapján vázoljuk fel.

2.2. AZ INTEGRÁCIÓ MÉLYÜLÉSÉNEK FOLYAMATA 2.2.1. A RÓMAI SZERZŐDÉSEK A Római Szerződéseket 1957. március 25-én írták alá a Hatok, amelyben a

vámunió létrehozását tűzték ki célul. Ennek az volt a feltétele, hogy egymás között megszüntetik a vámilletékeket a behozatal és kivitel esetén egyaránt, ugyanígy kiküszöbölik a mennyiségi kontingenseket és mindazokat az akadályokat, amelyek az áruk szabad mozgását akadályozzák. Ugyanakkor külső országokkal szemben közös vámtarifát vezettek be.

36

A vámunió létrehozása bizonyos közös politikák kialakítását is feltételezte. Ilyenek a mezőgazdasági, a halászati, valamint a közlekedéspolitika, a kereske-delem- és a versenypolitika.

A Római Szerződés az intézményrendszerrel kapcsolatban kimondta, hogy mind az EGK, mind az Euratom esetében, a Tanács lett a közösség döntéshozó fóruma, míg a Bizottság a javaslattevő, végrehajtó testülete. A Parlament nem törvényhozói testület volt, határozatai csak ajánlásértékűek voltak, joga volt azonban a Bizottságot kétharmados többséggel leváltani.

Az 1960-as években az európai kedvező gazdasági konjunktúrának köszönhe-tően gyorsan haladt az integráció folyamata. A vámunió megvalósítása a tervezett-nél 2 évvel hamarabb valósult meg, ami a tagállamok közti kereskedelem jelentős növekedését eredményezte. 1962-től a közös agrárpolitika első rendtartásai is működni kezdtek, ami a tagállamok együttműködési készségét is jelezte.

1965-ben viszont Franciaország féléven át bojkottálta a közösségi intézmé-nyekben való munkát (üres székek politikája), ily módon tiltakozva a minősített többségi szavazás elvének bevezetése ellen a Tanács döntési mechanizmusába. Végül a „luxemburgi kompromisszum” jelentette a megoldást, aminek értelmében ha valamely tagország kijelenti, hogy „létfontosságú” érdekei forognak kockán, akkor csak az egyhangú döntés érvényes.

Az 1970-es években az integráció folyamata lelassult, amit jórész az olajválság következtében fellépő kedvezőtlen gazdasági helyzet magyarázott. A 70-es évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy az USA és Japán jobban tudott alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez és technikai fölényre tettek szert.

1979-ben az EK-ben létrehozták az Európai Monetáris Rendszert (European Monetary System – EMS), amely az első nagy lépést jelentette a monetáris-gazdasági unió irányába.

Az 1980-as évek közepétől a globalizáció erősödése okozta kihívások és az élénkülő gazdaság ismét kedvező körülményeket teremtett az integráció további mélyítésére. 1985-ben a brüsszeli Bizottság elnöke, Jacques Delors irányításával kiadták a Fehér Könyvet, ami mintegy 300 intézkedést tartalmazott, amelyek az egységes belső piac kialakításához voltak szükségesek, amelyek 1993. január 1-jéig meg is valósultak.

Szükségessé vált a Római Szerződés módosítása is, az Egységes Európai Okmányt 1986-ban el is fogadták a tagállamok.

2.2.2. AZ EGYSÉGES EURÓPAI OKMÁNY Az Egységes Európai Okmányt 1986-ban írták alá. Fő célkitűzése az egységes

belső piac megteremtése volt. A folyamat lépésről lépésre valósult meg 1993. január 1-jére, amikortól megszűnt a határellenőrzés a tagországok között, azaz a vámellenőrzés csak az induló, illetve célállomásokon történt. A tagállamoknak sikerült összehangolniuk az áruforgalommal kapcsolatos számos műszaki, egész-ségügyi, biztonsági stb. szabványt és előírást.

37

A munkaerő szabad áramlását azáltal segítették, hogy kölcsönösen elismerték a diplomákat, iskolai végzettségeket, munkavállalási feltételeket. Egységesítették a társasági cégbejegyzéseket, megnyitották előttük a közbeszerzési piacokat és felszabadították a tőkemozgásokat (Blahó A., 2004). A határok átjárhatósága érde-kében szükségesnek tűnt a bevándorlási politikák összehangolása is. A tag-országok nagy része – a NSZK, Franciaország és a Benelux-országok – még az Egységes Európai Okmányról folyó tárgyalások idején egyezségre jutottak, hogy egymás között teljesen felszámolják a határellenőrzéseket. Ez maga után vonta a közös vízumpolitika kialakítását is, amelynek révén egységesen léptek fel az illegális bevándorlókkal szemben, valamint egységes kritériumok alapján adták ki a belépési engedélyeket a külföldiek számára. A Schengeni Végrehajtási Egyezményt 1990-ben írták alá, 1995-ben lépett életbe, és a schengeni térségben felszámolta a belső határellenőrzést, áthelyezve azt a külső határokra, ahol meghatározott szabályok alapján történik a beutazás és a bevándorlás ellenőrzése. A schengeni övezet 2008. január 1-jétől 24 tagot foglal magában: az Európai Unió 27 tagja közül 22 országot (Ausztriát, Belgiumot, Csehországot, Dániát, Észt-országot, Finnországot, Franciaországot, Görögországot, Hollandiát, Lengyel-országot, Lettországot, Litvániát, Luxemburgot, Magyarországot, Máltát, Német-országot, Olaszországot, Portugáliát, Spanyolországot, Szlovákiát, Szlovéniát és Svédországot), valamint Norvégiát és Izlandot. A schengeni övezeten kívüli öt EU-s tagország (Bulgária, Ciprus, az Egyesült Királyság, Írország és Románia), valamint Svájc esetén továbbra is fennmarad majd a határellenőrzés.

Az Egységes Európai Okmányba újabb közösségi politikák is bekerültek, így a regionális, a kutatásfejlesztési, a környezetvédelmi politika.

Változásokat írt elő a döntéshozatalban: főszabállyá tette a minősített többségi szavazást a Tanácsban, és új jogalkotási eljárásként bevezette az együttműködési eljárást. Továbbá intézményesítette a már létező közösségi külpolitikai mecha-nizmust (Kiss É., 2005, 27. o.).

2.2.3. A MAASTRICHTI SZERZŐDÉS A Maastrichti Szerződést, amely az Európai Unió létrehozását mondta ki, 1992.

február 7-én írták alá, és 1993. november 1-jén lépett hatályba. Az MSZ értelmében az EU egy három pilléren nyugvó jogi építmény formáját

ölti fel.

38

2.1. ábra: A három pillér

Az első pillért az Európai Közösségek alkotja, a második pillér a közös kül- és

biztonságpolitika, a harmadik pillér a rendőrségi és bűnügyi együttműködés (1999 előtt bel- és igazságügyi politika). A három pillér esetében eltérő a döntéshozatal módja:

• az EK az Európai Bizottság döntéskezdeményezési jogára épül, míg a másik két pillérre ez nem jellemző;

• EK-ban jellemző a többségi határozat, a harmadik pillérnél ez kizárt; • az Európai Parlamentnek nincs döntéshozatali joga a második és harmadik

pillérnél; • az Európai Bíróság hatásköre csak az EK-ra vonatkozik; • az EK-nak saját jogrendszere van, a másik két pillérnek pedig nincs. A második pillér (a közös kül- és biztonságpolitika) és a harmadik pillér (a

rendőrségi és bűnügyi együttműködés) esetén a kormányközi egyeztetés módszere érvényesül.

A három pillért az Európai Tanács, az állam- és kormányfők rendszeres ülései fogják össze, mivelhogy az Európai Tanács hatásköre mindhárom pillérre kiterjed. Az egész építmény egységesen az Európai Unió nevet kapta.

Az MSZ további fontosabb új elemei a következők: • bevezették az uniós állampolgárságot, szavazati jogot biztosítva a lakosok

részére abban a tagországban, ahol élnek; • a közösségi és a nemzeti hatásköröket a szubszidiaritás elve alapján hatá-

rolták el; • bevezették az együttdöntési eljárást, megerősítve ezzel az Európai Parlament

szerepét; • előirányozták a Gazdasági és Monetáris Unió (Economy and Monetary

Union – EMU) létrehozását és előírták annak megvalósítási fázisait; • tovább bővítették a közösségi politikák körét a kulturális- és a fogyasztó-

védelmi politikával, valamint a transzeurópai hálózatokkal kapcsolatos politikával;

39

• az EU önálló védelmi politikáról döntött, együttműködve a NATO-val; • a strukturális alapokat kiegészítették a Halászati Pénzügyi Orientációs Esz-

közzel; • létrehozták a Kohéziós Alapot; • meghatározták az Európai Unió jelképeit, szimbólumait (zászló, himnusz,

hivatalos ünnep, utóbb a jelmondatát is). A Maastrichti Szerződés nyomán megváltozott az EGK elnevezése, mégpedig

Európai Közösségre (European Community – EK). Az akkori 12 tagország közül 11 aláírta (Nagy-Britannia nem) az Európai

Szociális Chartát, amely közös európai normák betartására kötelez, valamint a közös szociálpolitika kialakítását segíti.

Az Európai Közösségek (EGK, Euratom, ESZAK) nem szűntek meg 1992-ben, az EU nem azok helyébe lépett, hanem azokkal egyidejűleg működik, inkább poli-tikai jellegű fogalomként (Kiss É., 2005, 28. o.).

2.2.4. AZ AMSZTERDAMI SZERZŐDÉS Az Amszterdami Szerződést 1997. október 2-án írták alá és 1999. május 1-jén

lépett hatályba. Az Amszterdami Szerződés kiegészítette és módosította az alap-szerződéseket:

• nyomatékosabbá tette az EU alapelveit: demokrácia, jogállamiság, emberi jogok tiszteletbe tartása, szolidaritás, hátrányos megkülönböztetés tilalma stb.;

• erősítette az Európai Parlament pozícióit: az Európai Parlament a pénzügyi és gazdasági politika kivételével szinte minden területen együttdöntési jogot kapott a Tanáccsal, és az Európai Bizottság elnökének kiválasztásába is beleszólhat;

• a foglalkoztatáspolitikát közösségi szintre emelte; • határoztak arról is, hogy a közös kül- és biztonságpolitika képviseletét egy

úgynevezett európai kül- és védelmi főmegbízott látja el; • a kormányközi együttműködésen alapuló harmadik pillér politikáinak egy

részét beemelték az első pillérbe (ilyen például a személyek szabad mozgá-sa, a menekültügy és a bevándorláspolitika, a schengeni szabályrendszer stb.), öt évet írtak elő a tagállamoknak, hogy közös bevándorlási és mene-kültügyi politikát alakítsanak ki;

• megváltoztatták a harmadik pillér elnevezését: „Rendőrségi és bűnügyi együttműködés”-re;

• bevezették a megerősített együttműködés intézményének a lehetőségét azon tagországoknak, amelyek szorosabb integrációt akarnak, vagy gyorsabban haladnak előre, mint a többiek.

Az intézményi reformok nagy részét azonban elhalasztották, így a szerződés a vártnál kisebb változásokat eredményezett.

40

A legfontosabb kitűzött célt – hogy „közelebb vigyék Európát az állam-polgárokhoz” – azonban nem igazán érték el.

2.2.5. A NIZZAI SZERZŐDÉS A bővítéssel kapcsolatban jelentős lépést jelentett az AGENDA 2000 költség-

vetési és reformcsomagjának elfogadása 1999 márciusában, amely az EU 2000–2006-os költségvetési keretét (pénzügyi perspektíváját) tartalmazta, meghatároz-ván a bővítés finanszírozásának keretét is.

A Nizzai Szerződést 2001. február 26-án írták alá és 2003. február 1-jén lépett hatályba. A szerződés létrehozásának fő oka a keleti bővítéshez szükséges intézményi és döntéshozatali átalakítás volt.

A Nizzai Szerződés fontos tételei: • a többségi döntések további kiterjesztése a konszenzusos döntéshozatallal

szemben; • a tagállamok részvételének módosítása az EU döntéshozó szerveiben, hogy

jobban tükröződjenek a népességi súlyok; • az integráció mélyíthetőségének megkönnyítése olyan esetekben is, ha abban

egyes tagállamok nem kívánnak részt venni (már nyolc tagállam is kezdemé-nyezheti a „megerősített együttműködést”, az elindításához a minősített többség is elég);

• konkrét menetrendet tartalmazó bővítési stratégiát fogadtak el; • a csatolt Nizzai Nyilatkozatban döntöttek arról, hogy 2004-ben újabb

kormányközi konferenciát tartanak, amelyen az Unió hosszabb távú intézményi átalakulását vitatják meg.

A Nizzai Szerződés elmaradt a várakozásoktól; fő hiányosságaként az Európai Parlament hatásköreinek nem elég széles körű kiterjesztését, valamint az állam-polgárok számára nehezen átlátható döntéshozatali rendszer összetettségét említik (Blahó A., 2007).

2.2.6. EURÓPAI KONVENT – ALKOTMÁNYOS SZERZŐDÉS Az Európai Parlament a Nizzában elfogadottnál nagyobb mértékű reformok

szükségességét hangsúlyozta, ezért a laekeni tanácskozáson (2001. december 14–15.) az Európai Tanács egy nagyszabású intézményi reform létrehozásáról, és ennek előkészítésére egy Európai Konvent összehívásáról döntött. Az Európai Konvent 2002. február 28-án alakult meg, feladata egy új Alkotmányos Szerződés (ASZ) létrehozása lett. Az ASZ fő funkciója az EU elsődleges jogforrásainak az egyesítése lett volna, más szóval az ASZ elfogadása révén EU jogi személyiséget nyert volna, és az előzetes Szerződések helyet egyetlen dokumentum az ún. Európai Alkotmány képezte volna az EU működésének jogi keretét.

Az ASZ 2004-re elkészült, 2004. június 18-án a tagállamok állam- és kormány-fői elfogadták. Végül nem lépett érvénybe, mert Franciaországban és Hollandiában

41

a referendum keretében nem szavazták meg. Ezért az Unió új szerződés létre-hozására kényszerült.

2.2.7. A LISSZABONI SZERZŐDÉS Az Európai Tanács 2007. júniusi ülésén megfogalmazott felkérésnek

megfelelően a 2007. július 23-i évi kormányközi konferencia résztvevői új reformszerződést dolgoztak ki annak érdekében, hogy az Európai Unió meg tudjon felelni a 21. század kihívásainak, és élni tudjon az európai integrációban rejlő lehetőségekkel. A reformszerződés középpontjában az uniós modernizáció és reform szükségességének kérdése áll. Legfőbb irányelvei a következők:

• Az EU váljék demokratikusabb szerveződéssé, amely – az európai polgárok elvárásainak megfelelően – részvételen alapul, elszámoltatható, nyitott és átlátható.

• Az EU váljék hatékonyabb szerveződéssé, gyorsabb, következetesebb döntéshozatal révén a bel- és igazságügyek területén a bűnözés és a terro-rizmus visszaszorítása érdekében, valamint hatékonyabb intézményrendszer által.

• Képes legyen választ adni a napjainkban globálisan – például az éghajlat-változással, a biztonsággal és a fenntartható fejlődéssel kapcsolatban – je-lentkező kihívásokra.

• Legyen a jogok és értékek Európája az Unió alapvető értékeinek és céljainak az eddigieknél világosabb megfogalmazása által, az Unió alapjogi chartája emelkedjék az uniós szerződésekkel azonos jogi erőre.

• Európa mint a globális színtér meghatározó szereplője teremtsen össze-hangoltabb együttműködést a külkapcsolatokat érintő területeken: a diplo-mácia, a biztonságpolitika, a kereskedelempolitika és a humanitárius segít-ségnyújtás terén; az Unió önálló jogi személyiségének elismerése fokozhatja a tárgyalóerejét.

A szerződés végleges szövegét az Európai Tanács az október 18–19-i lisszaboni ülésén fogadta el, a tagállamok pedig 2007 decemberében írták alá.

A III. rész foglalkozik az Unióban megvalósuló politikákkal, az Unió hatás-köreinek meghatározásával a szubszidiaritás és arányosság elvei alapján. Az arányosság elve értelmében az Unió fellépése nem terjedhet túl a szerződés célkitűzéseinek eléréséhez szükséges mértéken.

Az LSZ háromféle uniós hatáskört különböztet meg: 1. kizárólagos; 2. megosztott; 3. összehangoló. Kizárólagos hatáskörrel fog rendelkezni az Unió az alábbi területeken: az egy-

séges belső piac működéséhez szükséges versenyszabályok kialakítása; vámpolitika; monetáris politika az euró övezet országaiban; közös kereskedelempolitika harmadik

42

országok felé; közös halászati politika a tenger élővilágának megőrzése érdekében; nemzetközi szerződések megkötése, ha ezt uniós jogalkotási aktus írja elő.

A tagállamokkal megosztva gyakorol hatáskört az Unió az alábbi területeken: belső piac; mezőgazdaság és halászat (tengeri erőforrások megőrzése terén kizáró-lagos); közlekedés, transzeurópai hálózatok kialakítása; energiapolitika; a gazda-sági, szociális és területi kohézió; környezetvédelem; fogyasztóvédelem; szociális politika egyes vonatkozásai (gazdaság- és foglalkoztatáspolitika összehangolása); a közegészségügyi kockázatok kezelése.

A tudományos kutatás, műszaki fejlesztés és űrkutatás terén az Unió jogosult közös programok kidolgozására, de a tagországok saját hatásköre nem csorbul. Hasonló a helyzet a humanitárius segélyezés és a fejlődő országoknak nyújtott segélyek terén.

Összehangoló, támogató és kiegészítő intézkedéseket hozhat az Unió még az alábbi területeken: iparpolitika; egészségvédelem; oktatás és szakképzés; ifjúság és sportpolitika; kultúra, polgári védelem.

Az aláírást követően mind a 27 uniós tagállamban megindult a ratifikációs fo-lyamat. Az írországi referendum elutasította az LSZ-t, de keresik a megoldást arra, hogy az új szerződés a következő európai parlamenti választásokat megelőzően, azaz 2009 júniusa előtt hatályba léphessen.

Az alábbi táblázat összefoglalva jelzi az európai integráció mélyülési folyamatának történetét a Szerződések nézőpontjából.

2.1. táblázat: Mélyülési folyamatok

Szerződések Aláírás/hatályba lépés időpontja

Célok/új hatáskörök

Benelux vámunió 1948. január 1. Vámunió, gazdasági együttműködés Európai Szén- és

Acélközösség – ESZAK vagy MONTÁNUNIÓ

(Párizsi Szerződés) (European Coal and Steel

Community)

1951. április 18. / 1952. július 23.

A szén-, a vas- és az acéltermékek egységes piaca. Biztonságpolitikai jelentőségű.

Római Szerződés (Treaty of Rome)

1957. március 25. / 1958. január 1.

Megalapították az Európai Gazdasági Közös-séget – EGK és az Európai Atomenergia Közösséget – EURATOM. Vámunió létrehozása közös (nemzetek feletti) politikák bevezetése a mezőgazdaság, halászat, közlekedés, kereskedelem- és versenypolitika terén.

Egyesülési Szerződés (Merger Treaty)

1965. április 8. / 1967

EGK intézményeit összevonták az ESZAK és az EURATOM hivatalaival új neve Európai Közösségek – EK.

Egységes Európai Okmány (Single European Act)

1986. február / 1987. július

Egységes belső piac kialakítása 1993. január 1-jéig;

43

az EK hatáskörének kiterjesztése a környezetvédelemre és a műszaki együttműködésre; új döntéshozatali eljárás kialakítása: a minősített többség bevezetése az egyhangúan hozott döntések helyett a belső piaccal kapcsolatos döntéseknél.

Maastrichti Szerződés vagy

Európai Uniós Szerződés (Maastricht Treaty)

1992. február 7. / 1993. november 1.

Európai Unió (EU) létrehozása három pillérre állítása: ESZAK+EGK+EURATOM (EK) az EU első pillére, a közös kül- és biztonságpolitika a második pillér és a harmadik pillér bel- és igazságügyi 1999-től (rendőrségi és bűnügyi) együttműködés; Gazdasági és Monetáris Unió létrehozása.

Amszterdami Szerződés (Treaty of Amsterdam)

1997. október 2. / 1999. május 1.

Működési és intézményi reform elindítása, az EU hatékonyabbá és demokratikusabbá tétele; a foglalkoztatási politika közösségi szintre emelése.

Nizzai Szerződés (Treaty of Nice)

2001. február 26. / 2003. február 1.

Intézményi és döntéshozatali reform beveze-tése a közép-kelet-európai országok csatlako-zásának előkészítéséhez.

Alkotmányos Szerződés (Constitution for Europe)

2004. október 29. Aláírták az államfők,

de nem ratifikálta Franciaország és

Hollandia a népszavazáson.

Az eddigi összes alapító szerződés helyébe lépett volna. Az Európai Uniónak egységes jogi személyiséget adott volna, megszüntetve a pilléres szerkezetet. A francia és holland ratifikáció elmaradása folytán nem lépett érvénybe.

Lisszaboni Szerződés (Treaty of Lisbon)

2007. december 13. A tagországok ratifikációja

folyamatban van. Várhatóan 2009. január 1-jével lép

hatályba.

Bevezeti az EU elnökének ötéves intézményét, megerősíti a közös kül- és biztonságpolitikai képviselő szerepét. Szélesebb jogköröket biztosít az Európai Parlamentnek.

Forrás: saját szerkesztés Blahó A. (2004), valamint az EuVonal oldalai

http://www.euvonal.hu, http://www.eu2004.hu alapján.

2.3. BŐVÍTÉSI FOLYAMATOK A Római Szerződés aláírása óta, az integráció elmélyítése mellett, hat

alkalommal került sor bővítésre, új tagok felvételére. 2.3.1. ELSŐ KIBŐVÍTÉS A Hatokból álló EK első bővítésére 1973. január 1-jén került sor, amikor Nagy-

Britannia, Dánia és Írország is az EK tagjává vált.

44

Nagy-Britannia szerepe Nyugat-Európában jelentős volt, annál is inkább, hogy egy olyan Nemzetközösség központja volt, amely önmagában is nagyobb volt, mint az európai gazdaság (Kaposi Z., 2007, 47. o.). Nagy-Britannia már a 60-as években kinyilvánította csatlakozási szándékát, amit de Gaulle francia elnök többször is megakadályozott, illetve késleltetett. Norvégia is beadta csatlakozási kérvényét, amit az EK elfogadott, de a norvég lakosság a referendum keretében elutasította a csatlakozást. 1960-ban Nagy-Britannia kezdeményezésére létrejött az Európai Szabadkereskedelmi Társulás, amelyhez Nagy-Britannia mellett Dánia, Svédország, Svájc, Ausztria, Portugália és Norvégia csatlakozott, majd 1970-ben Izland és 1985-ben Finnország és Liechtenstein. Ugyanakkor Nagy-Britannia folyamatosan közeledett a Közösséghez is. Az 1973-as bővítéssel az EGK gazda-sági jelentősége, területe és népességszáma is jelentősen megnőtt. Egyúttal a területi különbözőségek is éleződtek, különösen Írország volt kevésbé fejlett.

Nagy-Britannia esetében a belépés nem jelentette az európai integrációval szembeni fenntartások feladását. A britek a csatlakozás után is mindig egy kicsit kívülállóként viselkedtek, érzékeltetve az EK szupranacionális, bürokratikus jelle-gével szembeni fenntartásaikat (Lőrinczné Istvánffy H. [szerk.] 2004, 31. o.).

2.3.2. DÉLI IRÁNYÚ KIBŐVÍTÉS 1981-ben Görögország csatlakozott az EK-hoz, majd 1986-ban Spanyolország

és Portugália. Ezek az országok mindig is a nyugati blokkhoz tartoztak, de mivel ezekben az országokban rövidebb vagy hosszabb ideig katonai diktatúra volt, emiatt késett a csatlakozásuk.

A három mediterrán ország gazdaságilag fejletlenebb volt, mint az EK tagországai, viszont biztonságpolitikai szempontból fontosak voltak és az EGK támogatni kívánta a demokrácia megszilárdulását is. A mediterrán országok integrációja hosszú, 5–10 éves időszakot vett igénybe, és az EK kibővülése a három szegény országgal megnövelte a fejletlen térségek támogatási igényét, ezzel egy új megközelítési módot indított el az EK-n belül.

Különleges „bővítési elem” volt az NDK betagolódása az Európai Unióba. 1989 november 9-én a berlini fal ledöntésével indult az egyesülési folyamat, majd pedig az 1991 novemberében jóváhagyott új német alkotmánnyal az NDK részévé vált a Német Szövetségi Köztársaságnak, így az EU-nak is (Kaposi Z., 2007, 52–56. o.).

A 12 tagú Közösség mintegy 350 milliós népességszámú piacot jelentett, így gazdasági és politikai szempontból is rangos helyet foglalt el Európa és a világ térképén (Kiss É., 2005, 32. o.).

2.3.3. ÉSZAKI KIBŐVÍTÉS A 90-es évek a mélyítés és bővítés szempontjából is mozgalmas évek voltak.

1989-ben Ausztria 1991-ben Svédország, majd Finnország, Norvégia és Svájc adta be csatlakozási kérelmét. Ezek az országok (Ausztria, Svédország) korábban el

45

nem kötelezett politikát folytattak, ez tartotta távol őket a EGK-tól, Finnország pedig a Szovjetunióval kialakított kapcsolatait féltette. Ezek az országok felis-merték, hogy a dinamikusan fejlődő integrációs tömbből való kimaradás a lemaradás veszélyével jár. Végül is 1995-ben csak három ország (Ausztria, Finn-ország és Svédország) csatlakozott az Európai Unióhoz, Svájc visszavonta a csatlakozási kérelmét, Norvégiában pedig ismét elutasították a csatlakozást nép-szavazás keretében. Ezeknek az országoknak az integrálása nem jelentett gondot, mert fejlett országokról volt szó, és már előzőleg is gazdaságilag szorosan kap-csolódtak az EGK tagországaihoz az Európai Gazdasági Térség (EGT) keretében. Az EGK és az EFTA országok között már 1977-re kialakult az ipari termékek szabad kereskedelme és 1992-ben aláírták EGT létrehozásáról szóló szerződést.

1987-ben Törökörszág, majd 1990-ben Ciprus és Málta is beadta az EK-hoz a csatlakozási kérelmét.

1989 végén a szocialista rendszer összeomlása nyomán kialakult új helyzetre az EU nem volt felkészülve. Közép-Kelet-Európa országai, amelyek az átmenet időszakában jelentős társadalmi, gazdasági nehézségekkel küszködtek, már a 90-es évek elején jelezték közeledési szándékukat. 1991. december 16-án írta alá az EK a társulási szerződéseket Magyarországgal, Lengyelországgal, és Csehszlovákiával (szétválásuk után külön Csehországgal és Szlovákiával), majd 1993-ban Bulgá-riával és Romániával, 1995-ben a balti államokkal (Észtország, Lettország, Litvá-nia) és 1996-ban Szlovéniával. A társulási szerződések lehetőséget biztosítottak Közép- és Kelet-Európa országai számára, hogy részt vehessenek az európai integrációs folyamat politikai, gazdasági feltételrendszerének alakításában (Kiss É., 2005, 37. o.).

2.3.4. KELETI KIBŐVÍTÉS Az EU legnagyobb bővítésére a 2000-es évek elején került sor. 2003. április 16-

án Athénben került sor tíz országgal (Ciprus, Csehország, Észtország, Magyar-ország, Málta, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Szlovénia, Szlovákia) a csatla-kozási szerződések aláírására, amelyek 2004. május 1-jétől léptek életbe.

A hatodik bővítési folyamat Bulgária és Románia csatlakozása volt, amelyek esetében a csatlakozási szerződések aláírására 2005 április 25-én került sor, a két ország 2007. január 1-jétől tagja az Európai Uniónak. A teljes uniós integrációnak 3–7 éves átmeneti időszak alatt kell végbemennie.

A kelet-közép-európai országok és kiemelten Románia Európai Uniós csatla-kozási folyamatát részletesebben, külön fejezetben tárgyaljuk.

Jelenleg Törökországgal és Horvátországgal folynak csatlakozási tárgyalások és Macedónia is beadta a csatlakozási kérvényét.

46

2.2. táblázat: Bővülési folyamat

Integráció neve Csatlakozás

időpontja Létezési periódus

Csatlakozó országok

ESZAK EGK, EK-6, EURATOM

1957

1951–1966 1958–1966 1967–1972 1958–1966

Franciaország Németország Olaszország

Belgium Hollandia

Luxemburg

EK-9 1973 1973–1980 Nagy Britannia

Írország Dánia

EK-10 1981 1981–1985 Görögország EK-12

EU-12 (a Maastrichti Szerződés életbelépését

követően jött létre)

1986 1986–1992 1993–1994

Spanyolország Portugália

EU-15 1995 1995–2004 Svédország Finnország

Ausztria

EU-25 2004 2004–2006

Magyarország Lengyelország

Észtország Litvánia

Lettország Csehország Szlovákia Szlovénia

Málta Ciprus

EU-27 2007 2007– Románia Bulgária

Irodalom • Blahó, A., 2007, I. fej., 23–39. o. • Dinan D., 2004, 22–41., 76–79., 135–145., 207–225. o. • Losoncz M., 2006, 16–29. o. • Lőrincné Istvánffy H. (szerk.), 2004, I. fej., 9–6. o. • Kaposi Z., 2007, I. és II. fej., 9–66. o.

47

• Kiss É., 2005, I. fej., 13–56. o. • Moussis N., 2005, II. fej., 19–26. o. Kérdések 1. Sorolja fel a XX. század közepén az első európai integrációk létrehozása

szempontjából fontos politikusokat és közgazdászokat! 2. Milyen célt követtek az ESZAK létrehozásával? 3. Milyen más integrációk jöttek létre a Római Szerződés révén, és mi volt a

lényegük? 4. Mi az EFTA, kik hozták létre és miért? 5. Mi a különbség egy integráció mélyülése és bővülése között? 6. Mit értünk a négy szabadságon? 7. Mi volt az Egységes Európai Okmány új célkitűzése? 8. Melyek a Maastrichti Szerződés fő céljai? 9. Melyek az EU pillérei? Milyen lényeges különbség van a pillérek között

jogi szabályozás szempontjából? 10. Mi volt az Amszterdami Szerződés célja? 11. Mi volt a Nizzai Szerződés fő feladata? 12. Mi volt a feladata az Európai Konventnek? 13. Melyek a Lisszaboni Szerződés fő célkitűzései? 14. Sorolja fel a bővülés mérföldköveit!

48

3. FEJEZET: AZ EURÓPAI UNIÓ INTÉZMÉNYEI

ÉS DÖNTÉSI RENDSZERE

„Az Unió saját intézményi kerettel rendelkezik, amelynek célja az Unió értékeinek érvényesítése, célkitűzéseinek előmoz-dítása, az Unió, valamint polgárai és a tagállamok érdekeinek szolgálata, továbbá az Unió politikái és intézkedései egységes-ségének, eredményességének és folyamatosságának a biztosí-tása.”

Lisszaboni Szerződés, III. cím, 14. bekezdés, 9. cikk 3.1 TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS Az Európai Unió jelenlegi felépítését és működését a Maastrichti, illetve az

Amszterdami és Nizzai Szerződések szabályozzák. A ma működő intézmények alapjait az ESZAK, az EURATOM, illetve az EGK intézményrendszerei képezték, amelyek 1967-ben összeolvadtak és létrejött az egységes Bizottság és a Tanács, majd fokozatosan a többi intézmény is. Az elmúlt évtizedekben – az 1986-os Egységes Európai Okmány megjelenésével kezdődően, de különösen a 90-es évek vége felé – jelentős intézményi reformok történtek, amit az integráció mélyülése és az EU tagországainak bővülése tett szükségessé. A Lisszaboni Szerződés újabb jelentős intézményi reformokat tartalmaz, amelyek 2009 után demokratikusabbá, hatékonyabbá és egyszerűbbé tennék az EU intézményrendszerét, ha sikerülne a Szerződés elfogadtatása az összes tagország által.

3.2 AZ EU INTÉZMÉNYRENDSZERÉNEK JELLEGE Az EU intézményrendszere több sajátos vonással rendelkezik, sem a hagyo-

mányos nemzetközi szervezetekhez, sem a nemzetállamokhoz nem hasonlítható. A nemzetközi szervezetektől főleg abban tér el, hogy saját jogosítványokkal rendel-kezik, azaz olyan mint egy állam. Valójában azonban az EU nem úgy működik mint egy föderáció, amelyben a nemzeti kormányok és parlamentek alá lennének rendelve a központi intézményeknek. A valóságban az EU intézményrendszerének működésében a kormányközi és a nemzetek feletti jegyek keverednek (Kiss, É., 2005, 60. o.). A közösségi intézmények további sajátossága, hogy nem rendel-keznek precízen meghatározott tagállami feladat- és hatáskörökkel, hanem rugal-mas keretszabályozás alapján működnek, a mindenkori gyakorlatban jelentkező feladatok függvényében, és a politikai alkufolyamatok alapján. Az EU intézmény-rendszere nem egy változatlan struktúra, hanem egy folytonosan megújuló rend-szer.

Az EU intézményei két nagy csoportba sorolhatók (Kiss É., 2005):

49

1. A közösségi intézmények, amelyekről az EU-szerződések rendelkeznek (Tanács, Bizottság, Parlament, Számvevőszék, Bíróság), valamint rész-feladatokat ellátó egyéb intézmények (tanácsadó bizottságok, európai ombudsman stb.). A Tanács kormányközi alapon, míg a többiek inkább nemzetek feletti jelleggel működnek.

2. Az ügynökségek, amelyek létrehozásáról általában a Tanács dönt, speciális részfeladatokat látnak el.

Az EU intézményhálózata a szükségleteknek megfelelően bővül. Így például a

2000-es évek elején létrehozták az Eurojustot (az EU igazságszolgáltatási központ-ját), az Európai Élelmiszer-biztonsági Ügynökséget, az Európai Védelmi Hivatalt.

Hangsúlyozzuk, hogy az Európai Bizottság a közösségi érdekeket képviseli, az Európai Unió Tanácsa a tagállami érdekek érvényesítésének az intézménye, míg az Európai Parlament az állampolgárokat képviseli (Losoncz M., 2006, 33. o.).

A következőkben a fontosabb Európai Uniós intézmények jelenlegi hatásköreit vázoljuk fel.

3.3. AZ EURÓPAI TANÁCS Az Európai Tanács (ET) (European Council – EC, Consiliul European – CE) az

EU legfontosabb politikai döntéshozó szerve. Az Európai Tanácsban a tag-államokat az állam- vagy a kormányfő képviseli, teljes jogú tagként az Európai Bizottság elnöke is részt vesz az üléseken. Az ET-t 1974-ben hozták létre, kormányközi intézményként működik. Fő feladata, hogy meghatározza az integráció általános politikai-stratégiai irányát, biztosítsa az Unió fejlődéséhez szükséges ösztönzést, de nem láthat el jogalkotási feladatokat. Évente négyszer ülésezik, döntéseit konszenzussal hozza meg.

A Maastrichti Szerződés óta az Európai Tanács hatásköre kibővült a második (közös kül- és biztonságpolitika) és harmadik (rendőrségi és bűnügyi együtt-működés) pillérnek nevezett területeken a kormányközi együttműködés koordiná-lásával. Ezeken a területeken a döntéseket egyhangúlag (konszenzussal) hozzák meg.

Az Európai Tanács működésének jelenlegi paradoxonai a következők (Losoncz M., 2006):

• a legfőbb elvi döntéshozó, de csak politikai döntéseket hozhat, jogilag kodifikált döntéseket nem;

• a nemzetközi fórumokon nemzeti érdekeket, a nemzeti fórumokon viszont nemzetközi érdekeket képvisel;

• nem választott szerv, miközben közösségi szinten politikai döntéseket hoz (demokratikus deficit).

50

A Lisszaboni Szerződés életbelépése után az ET két és fél éves időtartamra, minősített többséggel fogja megválasztani az elnökét, aki majd a testületet irányítja, ugyanakkor Unió külső képviseletét is ellátja a közös kül- és biztonság-politikához tartozó ügyekben.

Az Európai Tanácsot egyesek összetévesztik az Európa Tanáccsal, amely az emberi jogok páneurópai szerve, 1949-ben alakult, nem EU-s intézmény. Az Európa Tanácsnak 2008 elején 47 tagja volt, ezek között van az EU 27 tagországa is. Székhelye Strasbourg.

3.4. AZ EURÓPAI UNIÓ TANÁCSA, MINISZTEREK TANÁCSA

(A TANÁCS) A Miniszterek Tanácsa vagy Tanács (The Council, Consiliul Uniunii Europene

sau Consiliul de Miniştri) az Unió fő döntéshozó szerve, amely a tagországokat képviseli, székhelye Brüsszelben van. Politikameghatározási és koordinatív funk-ciókkal rendelkezik. A Tanács ülésein az EU minden országából részt vesz egy-egy miniszter. Az, hogy melyik miniszter képviseli országa kormányát, attól függ, milyen téma szerepel a napirenden. A Miniszterek Tanácsa 9 féle összetételben működik: 1. Általános Ügyek és Külkapcsolatok Tanácsa, 2. Gazdasági és Pénzügyi Tanács (ECOFIN), 3. Igazságügy és belügyek Tanácsa, 4. Munkaerő-, Társadalompolitika és Fogyasztóvédelmi Tanács, 5. Verseny Tanács, 6. Szállítás-, Telekommunikáció- és Energia Tanács, 7. Mezőgazdasági és Halászati Tanács, 8. Környezeti Tanács, 9. Oktatási, Ifjúsági és Kulturális Tanács.

Döntéshozatali hatásköre főleg a tagállamok gazdaságpolitikájának össze-hangolására terjed ki. Minden Miniszter felhatalmazott, hogy az országa nevében Európai Uniós vállalásokat írjon alá, ezekért a nemzeti Parlament előtt is felel.

A Tanács legfontosabb feladata, hogy részt vesz a törvényalkotásban, az Európai Parlamenttel együtt. A Tanács a Bizottságtól érkező javaslatokat befolyá-solhatja, de nem kezdeményező a törvényalkotásban. Fontos hatáskörei között szerepelnek továbbá a következő tevékenységek: a tagországok társadalom- és gazdaságpolitikáinak összehangolása, nemzetközi megállapodások megkötése, az Európai Parlamenttel közösen az Unió költségvetésének elfogadása, az Unió közös kül- és biztonságpolitikájának kidolgozása (ebben korlátozott szereppel rendel-kezik), valamint a nemzeti bíróságok és rendőri erők közötti együttműködés koor-dinálása, ami ugyancsak kormányközi együttműködésen alapszik.

A Tanács munkáját a következő szervezetek segítik : • Általános Ügyek Tanácsa – gondoskodik a formációkban folyó tevékeny-

ségek összhangjáról. • Külügyek Tanácsa – az Európai Tanács által meghatározott stratégiai

iránymutatások alapján kidolgozza és összehangolja az Unió külső tevé-kenységeit.

51

• Állandó Képviselők Bizottsága (COREPER) – a tagállamok Brüsszelbe akkreditált képviselőinek bizottsága, a Tanács üléseinek előkészítését végzi, a Tanács adminisztratív szervezete. (A COREPER rövidítés a francia COmité des REpresentants PERmanents kifejezésből származik.) A COREPER a bizottsági javaslatokat egyrészt a nemzetállamokkal, másrészt a közösségi intézményekkel is egyezteti. A Tanács, illetve a COREPER munkáját mintegy 250 munkacsoport segíti, akik az anyagokat előkészítik.

A döntéshozatal a Tanácsban – ha a Szerződések nem rendelkeznek másként – minősített többségi szavazással történik. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy döntést elfogadnak, ha:

– minimum 255 szavazat igen (73,9%); – az „igen” szavazatok az EU népességének 62%-át teszik ki. Kisebb horderejű ügyek esetében „egyszerű többség” elve alapján szavaznak,

míg fajsúlyos ügyek esetében (adózási, bevándorlási, menekültügyben) egy-hangúlag döntenek.

3.1. táblázat: Az egyes országok szavazatainak száma a Tanácsban 2007.

január 1-jétől

Ország Szavazatok

száma Németország, Franciaország, Olaszország és az Egyesült Királyság

29

Spanyolország és Lengyelország 27 Románia 14 Hollandia 13 Belgium, Csehország, Görögország, Magyarország és Portugália 12 Ausztria, Bulgária és Svédország 10 Dánia, Finnország, Írország, Litvánia és Szlovákia 7 Ciprus, Észtország, Lettország, Luxemburg és Szlovénia 4 Málta 3 Összesen: 345

Forrás: Az Európai Unió Tanácsának oldala: http://www.consilium.europa.eu

A Lisszaboni Szerződés értelmében 2014. november 1-jétől a minősített

többséghez a Tanács tagjai legalább 55%-ának – legalább tizenöt tag által leadott, egyben az Unió népességének legalább 65%-át kitevő tagállamokat képviselő – szavazata lesz szükséges.

A Tanács soros elnöki tisztségét jelenleg félévenként felváltva tölti be egy-egy tagállam. A Tanácsot a soros tagállamot képviselő elnök hívja össze, nemcsak a Miniszterek Tanácsában, de az Európai Tanácsban is elnököl.

52

3.2. táblázat: Az Európai Tanácsban soros elnökséget betöltő tagállamok 2005 és 2018 között

Luxemburg, Egyesült Királyság 2005. január – június, 2005. július – december Ausztria, Finnország 2006. január – június, 2006 július – december Németország, Portugália 2007. január – június, 2007. július – december Szlovénia, Franciaország 2008. január – június, 2008. július – december Csehország, Svédország 2009. január – június, 2009. július – december Spanyolország, Belgium 2010. január – június, 2010. július – december Magyarország, Lengyelország 2011. január – június, 2011. július – december Dánia, Ciprus 2012. január – június, 2012. július – december Írország, Litvánia 2013. január – június, 2013. július – december Görögország, Olaszország 2014. január – június, 2014. július – december Lettország, Luxembourg 2015. január – június, 2015. július – december Hollandia, Szlovákia 2016. január – június, 2016. július – december Málta, Egyesült Királyság 2017. január – június, 2017. július – december Észtország 2018. január – június

Forrás: Az Euvonal – EU Tájékoztató Szolgálat oldala: http://www.euvonal.hu/index

A soron következő tagállamok már évekkel megelőzően megkezdik a

felkészülést, mivel a féléves időszak nagy többletfelelősséggel jár. A soros elnök (az adott ország miniszterelnöke) képviseli hivatalosan a Tanácsot a Közösségen belül, a tagállamokkal és más intézményekkel szemben, valamint a Közösségen kívül, harmadik államokkal szemben. A soros elnök feladatai közé tartozik továbbá a Tanács üléseinek az összehívása, az ülések vezetése, az Európai Tanács összehívása, amit 2003-tól rendszeresen Brüsszelben tartanak. A soros elnők és a soros állam komoly szerepet játszhat az elnöki időszaka alatt tárgyalásra kerülő ügyek befolyásolásában.

3.5. AZ EURÓPAI PARLAMENT Az Európai Parlament (EP) (European Parliament – EP, Parlamentul European)

az egyetlen soknemzetiségű törvényhozó testület a világon, amelynek tagjait az Uniós állampolgárok közvetlenül választják meg. Négy alapvető funkciót tölt be: törvényhozói, politikai, ellenőrzési és költségvetési hatásköre van.

Az Európai Parlament székhelyei: Strasbourg (ahol a havi plenáris üléseket tartják), Luxemburg (ahol az adminisztratív központ, az Iroda működik) és Brüsszel (ahol a parlamenti bizottságok üléseznek). Mai hatásköre fokozatosan alakult ki, az alábbiakban nyomon követjük ennek időbeli folyamatát:

53

• 1951 – ESZAK szintjén alakult, akkor még Közgyűlésnek nevezték – a nemzeti parlamentek által delegált képviselőkből állt és vitafórum jellege volt;

• 1957 – a Római Szerződést követően véleményalkotás lett a feladata; • 1970-től a Tanács partnere a költségvetés elfogadásában; • 1979-től a tagállamok polgárai közvetlenül választják 5 évre; • 1987-től társdöntéshozói jogosultsága van a Tanáccsal közösen. Az Európai Parlament az Unió polgárainak képviselőiből áll. Jelenleg 785

képviselő van a Parlamentben, kilenc politikai csoportosulásban. A tagállamon-kénti összetételt az 3.3. táblázat mutatja.

3.3. táblázat: Az európai parlamenti képviselői helyek száma országonként

(2007–2009)

Németország 99 Franciaország, Olaszország, Egyesült Királyság 78 Spanyolország, Lengyelország 54 Románia 35 Hollandia 27 Görögország, Portugália, Cseh Köztársaság, Magyarország, Belgium 24 Svédország 19 Ausztria, Bulgária 18 Finnország, Dánia, Szlovákia 14 Írország, Litvánia 13 Lettország 9 Szlovénia 7 Észtország, Ciprus, Luxemburg 6 Málta 5 Összesen 785

Forrás: Az Európai Parlament oldala,

http://www.parlament.hu/euparbeszed/dok/eu_kepv_szam.htm

54

3.1. ábra: Az EU tagállamok népessége és európai parlamenti mandátumainak száma

Forrás: Az Európai Parlament oldala,

http://www.parlament.hu/euparbeszed/dok/eu_kepv_szam.htm

A Lisszaboni Szerződés értelmében 2009-től a parlamenti képviselők száma

nem haladhatja majd meg a hétszázötvenet. A polgárok képviselete arányosan csökkenő módon történik majd, tagállamonként minimum 6 és maximum 96 képviselői hely lesz lehetéges.

Az Európai Tanács a Parlament kezdeményezésére és vele egyetértésben, konszenzussal elfogadott határozat alapján határozza meg az Európai Parlament összetételét. A Parlamenti képviselők állandó bizottságokban végzik a munkát, ezeknek hatásköre részben fedi az Európai Közösség működési területeit (kereske-delem, halászat, iparpolitika stb.), de túl is nyúlik azon (külügy, igazságügy). Meg-jegyezzük, hogy az Európai Parlamentben nem a nemzeteknek, hanem a pártoknak a képviselői ülnek, tehát az EP úgy is tekinthető mint az európai pártok politikai szervezete. A 2004-es júniusi választáson az Európai Néppárt szerezte meg a legtöbb mandátumot, a második helyen az Európai Szocialisták Pártja végzett. Az EP-ben már évek óta a jobboldali képviselők vannak túlsúlyban (Kiss É., 2005).

Az Európai Parlament három fő feladata a következő: 1. Törvényhozói hatalom – együttdöntés a Tanáccsal. 2. Demokratikus ellenőrzés az európai intézmények felett. 3. A közpénzek felhasználásának ellenőrzése.

55

Politikai funkciója is jelentős, hisz 27 tagállam közel 500 millió lakosát képviseli.

Feladata az új Európai Bizottságok felállításánál a meghallgatás és a jóvá-hagyás. Ha a helyzet megköveteli, bizalmatlansági indítvány benyújtásával kezde-ményezheti a Bizottság feloszlatását, mint ahogy ez meg is történt 1999-ben a Jacques Santer által vezetett Bizottság esetén. Felügyeli továbbá a Tanács munkáját, jelen van és közreműködik a csúcsértekezleteken, hozzájárulást ad a csatlakozási szerződésekhez és kezdeményezési jogköre is lehet. A Maastrichti Szerződés óta az EP egyetértése szükséges új tagországok felvételéhez. Az EU által kötött nemzetközi szerződéseket jóvá kell hagynia, azok csak az EP ratifi-kálása után léphetnek érvénybe. Az együttdöntési eljárás bevezetésével az EP a Tanáccsal közösen vesz részt számos fontos területen a jogalkotás folyamatában. Ilyenek a belső piac irányítása, a munkaerő szabad mozgása és a letelepedés szabadsága, kutatás, környezetvédelem, fogyasztóvédelem, oktatásügy stb. Az EP petíciókat vehet át az állampolgároktól vagy szervezetektől. Az EP jelöli ki az ombudsmant is.

A Lisszaboni Szerződés szerint a jövőben az Európai Bizottság elnökét is a parlament fogja megválasztani az Európai Tanács javaslatai alapján.

Az EP szabadsága nagyobb, mint a nemzeti parlamenteké, amelyeket a helyi politikai pártok jelentősen befolyásolnak.

3.6. AZ EURÓPAI BIZOTTSÁG A Bizottság (European Commission, Comisia Europeană) az EU érdekeinek fő

képviselője, az Európai Tanácstól, Miniszterek Tanácsától és az Európai Parla-menttől eltérően, független a tagállami érdekektől. Fő funkciói (a Lisszaboni Szer-ződés alapján kiegészítve):

• kezdeményező és javaslattevő, döntéselőkészítő szerv (kapcsolatban van a két tanácsadó testülettel és az érdekvédelmi csoportokkal, a szubszidiaritás elvét alkalmazza);

• törvényeket, politikai irányvonalakat, akcióprogramokat javasol; • gondoskodik a szerződések alapján elfogadott intézkedések alkalmazásáról; • felügyeli az uniós jog alkalmazását, végrehajtási szabályokat dolgoz ki és

ellenőrzi azok betartását a tagállamok részéről, jogsértési eljárást kezde-ményez;

• az Unió részéről tárgyalja a különböző megállapodásokat (különösen a külkereskedelmi megállapodásokat);

• végrehajtja a költségvetést, irányítja a programokat, kezeli a közösségi alapokat (Struktúrális Alapok, EMVA, EMOA, Kohéziós Alap stb.) és a segélyprogramokat (PHARE, TACIS stb.).

56

Összegezve: koordinatív, végrehajtó és igazgatási feladatokat lát el. A Bizottság az Európai Unió mindennapi munkáját irányító, kezdeményező, javaslattevő, esetenként végrehajtó szerve. A Bizottság nemzetek feletti szervként, az Európai Unió „kormányaként” működik. Nem tekinthető valódi kormánynak, mert döntés-hozó és végrehajtó hatalommal csak korlátozottan rendelkezik.

A Bizottság Brüsszelben székel, a híres, X alakú Berlaymont palotában, ezért is nevezik Brüsszelt az EU fővárosának.

Tagjait a tagállamok kormányainak közös megállapodásával, az Európai Parlament hozzájárulásával öt évre nevezik ki. A Bizottságban a tagállamok által kinevezett, de a tagállamoktól formálisan független biztosok tevékenykednek. A Bizottság beszámolási kötelezettséggel tartozik a Parlamentnek, és a Parlamentnek joga van – ha a helyzet megköveteli – bizalmatlansági indítvány elfogadásával a Bizottságot leváltani.

2004 óta a Bizottság tagállamonként egy-egy biztos részvételével működik. 2007-től a Bizottságban 27 biztos vesz részt. A Bizottság elnökét a tagállamok kormányai közös megegyezéssel jelölik ki, és a Parlament is el kell hogy fogadja. A Nizzai Szerződés megnövelte a Bizottság elnökének hatalmát, így az elnök dönt a tárcák felosztásáról és bármikor újraoszthatja azokat. Az elnök kérheti valamely biztos lemondását, de ehhez a bizottsági kollégium jóváhagyása is szükséges.

A Lisszaboni Szerződés életbelépése (várhatóan 2009) és 2014. október 31. között a Bizottság a tagállamok egy-egy állampolgárából fog állni, beleértve az elnököt, valamint az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjét, aki a Bizottság egyik alelnöke. 2014. november 1-jétől a Bizottság – az elnökével és az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjével együtt – a tagállamok számá-nak kétharmadával megegyező számú tagból fog állni.

A Bizottság jelentős függetlenséget élvez hatáskörei gyakorlásában, olyan szempontból, hogy mivel fő feladata a közös érdekek támogatása, az EU egyetlen nemzeti kormányától sem fogadhat el utasításokat. A Bizottság felelőséggel tartozik a Tanács és a Parlament által elfogadott rendeleteknek és irányelveknek a tagállamokban történő végrehajtását illetően. Amennyiben valamely tagországban ez nem történik meg, a Bizottság eljárást indíthat a jogsértő féllel szemben az Európai Bíróság előtt, azért, hogy azt a közösségi jog betartására kötelezze (Fontaine P., 2007).

A Bizottság az EU végrehajtó szerveként is működik, azaz végrehajtja, illetve ellenőrzi a Tanács által (például a közös agrárpolitikával kapcsolatban) hozott határozatokat. A Bizottság kiterjedt hatáskörrel rendelkezik az olyan közösségi politikák irányítására, mint a kutatás, a tengerentúli segélyezés, a regionális fej-lesztés stb. A testület e politikák költségvetését is kezeli. A Lisszaboni Szerződés értelmében a Bizottság testületileg az Európai Parlamentnek tartozik felelősséggel.

A Bizottság 36 szervezeti egységben működik, ezek közül a legfontosabbak: Főtitkár, Jogi Szolgálat, Főigazgatóságok (pl. Mezőgazdasági, Regionális, Oktatási és Kulturális, Kutatási stb. Főigazgatóság), Statisztikai Hivatal (Eurostat), Kiad-

57

ványok Hivatala és mások. A Bizottság székhelye Brüsszel, de vannak irodái Luxemburgban is, képviselete minden egyes tagországban és delegációi a világ több fővárosában.

3.7. AZ EURÓPAI BÍRÓSÁG A Bíróság (Court of Justice, Curtea de Justiţie) a Közösség legfelső jogalkal-

mazó és jogértelmező szerve., amely felügyeli a közösségi jogrend betartását. Az Európai Bíróság székhelye Luxemburg. Tagjait a tagállamok jelölik ki olyan

személyek közül, akik hazájukban betölthetnék a legfelsőbb bírói szerv vezetését. Minden tagállam egy-egy bírót delegál, akit hat évre nevez ki az Európai Tanács. A Bíróság felügyeli a közösségi jog érvényesülését, egységes értelmezését, jog-gyakorlata egyre inkább a szupranacionalitás irányába mutat. Fő funkciói a következők:

• kötelezettség nemteljesítése miatti eljárás (ha valamelyik tagállam nem teljesíti a Szerződésben vállalt kötelezettségeit);

• törvény semmissé nyilvánítása (ha egy rendelkezés jogszerűtlennek bizonyul, semmissé nyilvánítását kezdeményezhetik a tagállamok, a Tanács, a Bizottság, a Parlament vagy egyének és szervezetek);

• felelősség megállapítására irányuló eljárások intézkedés elmulasztása miatt (ha valamely közösségi intézmény nem teljesíti kötelezettségeit);

• kártérítési eljárás (ha valamely intézmény vagy annak alkalmazottai kárt okoznak);

• fellebbviteli eljárás (jogorvoslat kérés az Elsőfokú Bíróság ítéletei ellen); • beterjesztés előzetes döntés céljából (nemzeti bíróságok részéről pontosítás

kérés a közösségi jog valamely részével kapcsolatban); • tanácsadó szerep (vélemények megállapodásokról, amelyeket az EU más

országokkal kíván kötni; ezek kötelező érvényűek). Az Európai Bíróság elé kerülő ügyek nagy száma miatt szükség volt az Európai

Elsőfokú Bíróság létrehozására. Ez azt jelenti, hogy minden beadvány először az Elsőfokú Bíróság elé kerül. Ez a szerv azonban nem a legfőbb bírói hatalom az Európai Unióban, ezért döntéseit meg lehet fellebbezni az Európai Bíróság előtt (Blahó A., 2002).

A Bíróság munkáját a Főügyészi Hivatal segíti, amelynek feladata vélemény-formálás, javaslattevés egy-egy üggyel kapcsolatban.

A Lisszaboni Szerződés életbelépése a következőképpen fogja módosítani a Bíróság szerkezetét: az Európai Unió Bírósága a Bíróságból, a Törvényszékből és különös hatáskörű törvényszékekből fog állni. Továbbra is biztosítja a jog tisztelet-ben tartását a Szerződések értelmezése és alkalmazása vonatkozásában. A Bíróság

58

továbbra is tagállamonként egy-egy bíróból fog állni, akiknek a munkáját főta-nácsnokok segítik. A Törvényszék tagállamonként legalább egy bíróból fog állni.

3.8. AZ EURÓPAI SZÁMVEVŐSZÉK A Számvevőszék (Court of Auditors, Curtea de Conturi Europeană) független

közösségi intézmény, amelyet 1975-ben hoztak létre. A luxemburgi székhelyű Számvevőszék fő feladata a közös költségvetés végre-

hajtásának ellenőrzése és felügyelete, az EU-könyvvitel átvilágítása, valamint az EU intézményeiről éves pénzügyi jelentés készítése. A Maastricht (1992) óta az Európai Számvevőszék intézményi rangú önálló felülvizsgálati és ellenőrző testü-let, amelynek feladata továbbá a véleményalkotás, illetve tanácsadás, az EU pénz-ügyeinek felülvizsgálata, és a költségvetési szabályok ellenőrzése. A Számvevő-szék vizsgálhatja bármely személy vagy szervezet dokumentumait, ha az EU-s pénzeket használ. Évente jelentést készít a Parlament és a Tanács részére az előző évi költségvetés teljesítéséről.

A tagokat a tagállamok javaslata alapján 6 éves (megújítható) időszakra az Európai Tanács nevezi ki, az Európai Parlament egyhangú döntését követően.

3.9. AZ EURÓPAI OMBUDSMAN A Maastrichti Szerződés intézményesítette, és 1995 óta az Európai Ombudsman

(biztos) (European Ombudsman, Ombudsmanul European) hatáskörébe tartozik a közösségi intézmények vagy szervek – a Bíróságot és az Elsőfokú Bíróságot kivéve – tevékenysége során felmerülő hivatali visszásságok kivizsgálása. Az Ombudsman saját kezdeményezésre vagy jogi, illetve természetes személytől érkező panasz alapján indíthat vizsgálatot. Az Ombudsmanhoz az EU állam-polgárai és az EU területén bejelentett irodával rendelkező azon társadalmi szervezetek és vállalkozások fordulhatnak, amelyeket valami sérelem ért, vagy nem megfelelő elbánásban részesültek valamelyik EU-intézményben, és azt már legalább egyszer az illető intézménynél szóvá tették. A biztos feladata ezeknek a panaszoknak a kivizsgálása és orvoslása (Kiss É., 2005). Az Ombudsmant az Európai Parlament választja öt évre, székhelye Strasbourgban van.

3.10. AZ EURÓPAI ADATVÉDELMI BIZTOS 2004 óta az Európai Adatvédelmi Biztos (European Data Protection Supervisor,

Controlor European pentru Protecţia Datelor) feladata annak felügyelete és biztosítása, hogy a személyes adatok kezelése során a közösségi intézmények és

59

szervek tiszteletben tartsák a természetes személyek alapvető jogait és szabad-ságait, különös tekintettel a magánélet védelméhez fűződő jogokra. Az Európai Adatvédelmi Biztos hatásköre szerint saját kezdeményezés, illetve adatvédelmi panasz alapján indít vizsgálatot.

Az Ombudsman és az Adatvédelmi Biztos közös célkitűzése, hogy a közösségi forrásokat a leghatékonyabban használják fel, hogy biztosítsák az adatvédelem jogi és adminisztratív szempontjainak következetes értelmezését, így mozdítva elő a polgárok és panaszosok jogait és érdekeit.

3.11. AZ EURÓPAI KÖZPONTI BANK Az Európai Központi Bank (EKB) (European Central Bank – ECB, Banca

Centrală Europeană – BCE) a gazdasági és monetáris unió (EMU) központi intézménye. 1998-ban hozták létre, székhelye Frankfurtban van. Feladata az EU egységes valutájának, az eurónak a kezelése, vagyis felelős az euró stabilitásáért, azért, hogy az infláció ne csökkentse az euró vásárlóerejét. Célkitűzése, hogy középtávon a fogyasztói árak ne növekedjenek évente 2%-nál magasabb értékkel, ennek megfelelően állapítja meg a kamatlábakat. Az EKB feladata továbbá az Unió gazdasági és monetáris politikájának megtervezése és végrehajtása, a pénz-kibocsátás volumenének meghatározzása.

Az Európai Központi Bank tevékenységét a Központi Bankok Európai Rend-szerével (KBER) (European System of Central Banks – ESCB, Sistemul European al Băncilor Centrale – SEBC) együttműködésben fejti ki. A Központi Bankok Európai Rendszerének tagjait a 27 uniós tagállam nemzeti jegybankjai alkotják. Az eurót a 2008-as év első félévéig csak 15 tagország vezette be. Ez a 15 ország alkotja az úgynevezett euróövezetet, jegybankjaik pedig az Európai Központi Bankkal együtt az úgynevezett eurórendszert (Eurosystem). Az EKB teljesen függetlenül tevékenykedik. Sem az EKB, sem pedig az Eurorendszer nemzeti központi bankja vagy ezek döntéshozó testületeinek bármely tagja nem fogadhat el, és nem kérhet utasításokat más testülettől. Az Uniós intézmények és a tagállamok kormányai kötelesek ezt tiszteletben tartani és tilos bármiféle módon befolyást gyakorolni az EKB-re vagy a nemzeti központi bankokra.

Az EKB a nemzeti központi bankokkal szorosan együttműködve készíti elő és hajtja végre az Eurosystem döntéshozó szerveinek – Kormányzótanács, az Igazgatótanács és az Általános Tanács – döntéseit.

60

3.12. AZ EURÓPAI BERUHÁZÁSI BANK Az Európai Beruházási Bank (EBB) (European Investment Bank – EIB, Banca

Europeană de Investiţii – BEI) az Európai Unió hosszú távú hitelekkel foglalkozó bankja, mely 1958-ban a Római Szerződés értelmében jött létre. Székhelye Luxemburg. Feladata, hogy hitelt nyújtson azoknak a magán- vagy közszféra keretében induló projekteknek, amelyek közös európai érdekeket szolgálnak. Támogatja például:

• az EU-régiók kohézióját és konvergenciáját elősegítő projekteket; • a kis- és középvállalkozásokat; • a környezetvédelmi programokat; • a kutatást, fejlesztést és innovációt; • a közlekedést; • az energia fenntartható előállításával és felhasználásával kapcsolatos

projekteket stb. Az EBB olyan nonprofit szervezet, melynek működését uniós politikai cél-

kitűzések határozzák meg. A kereskedelmi bankokkal ellentétben az EBB nem kezel lakossági bankszámlákat, nem hajt végre készpénzes tranzakciókat, nem részesít magánszemélyeket és vállalkozásokat befektetési tanácsadásban. Az EBB tőkebefektetési projektekhez (a legtöbb esetben azok tárgyi eszközeihez) biztosít hosszú lejáratú kölcsönöket, de nem nyújt vissza nem térítendő támogatásokat.

Az EBB tulajdonosai az uniós tagállamok: a tagországok közösen járulnak hozzá a bank jegyzett tőkéjéhez. Hozzájárulásuk az Unión belüli gazdasági súlyukat tükrözi. A bank nem veszi igénybe az uniós költségvetési alapokat, hanem a pénzpiacokon felvett kölcsönökből tartja fenn működését. Az EBB évente kb. 20 milliárd euró hitelt nyújt, kölcsöneinek kb. 90%-a az EU tagállamaiba irányul.

Mivel az EBB nonprofit szervezet, hitelnyújtási feltételei kedvezőek. A bank magánprojektek számára nem hitelez többet a költségek 50%-ánál, a többit a kormányzatoknak, illetve a magánbefektetőknek kell biztosítaniuk. Az EBB támo-gatja a tagjelölt országok és a lehetséges tagjelöltek, az EU-tól délre és keletre fekvő szomszédos országok, illetve a világ más tájain található partnerállamok fenntartható fejlődését is. Az EBB az Európai Beruházási Alap többségi részvé-nyese (59,15%-ban).

61

3.13. AZ EU TANÁCSADÓI SZERVEI 3.13.1. EURÓPAI GAZDASÁGI ÉS SZOCIÁLIS BIZOTTSÁG Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság (European Economic and Social

Committee, Comitetul Economic şi Social European) a Római Szerződés (1957) keretében jött létre és a civil társadalmat képviseli. Olyan tanácsadó testület, amely a munkavállalókat, a szakszervezeteket, a gazdálkodókat, a fogyasztókat és más érdekvédelmi csoportokat képviseli a Bizottsággal, a Tanáccsal és az Európai Parlamenttel folytatott politikai eszmecserékben. Tagjait a tagállamok javaslatai alapján a Tanács négy évre nevezi ki, azok főleg a tagországokban tevékeny-kednek és havonta Brüsszelben tanácskoznak. Az elnököt kétévente választják a tagok közül.

A Gazdasági és Szociális Bizottság az Unió döntéshozatali folyamatának szerves része: gazdaság- és szociálpolitikát érintő minden döntésben előzetesen konzultálni kell vele. Saját kezdeményezésére vagy egy másik uniós intézmény kérésére más kérdéseket is véleményezhet.

Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság három fő feladata: • a Tanács, a Bizottság és az Európai Parlament tanácsadó testületeként taná-

csokkal szolgál ezeknek az intézményeknek akár felkérésre, akár saját kezdeményezésre;

• a civil társadalom ösztönzése az uniós politikában való aktívabb részvételre; • a civil társadalmak szerepének támogatása az Unión kívüli országokban és a

tanácsadó struktúrák felállításának elősegítése. Az a cél, hogy az EU döntéshozó szervei megismerjék a különböző gazdasági

és szociális érdekcsoportok véleményét, tanácsokat kapjanak tőlük. A 27 tagállam esetén a Gazdasági és Szociális Bizottság összesen 344 fős érdekképviseleti, illetve szakértőkből álló testület, Romániát jelenleg 15 fő képviseli, Magyar-országot 12.

3.13.2. RÉGIÓK BIZOTTSÁGA A Régiók Bizottságát (Committee of the Regions – COR, Comitetul

Regiunilor) 1994-ben hozták létre, székhelye Brüsszel. Konzultatív szerv, amely Európa regionális és helyi hatóságainak képviselőit tömöríti.

A Régiók Bizottságának tagjai (344 fő) választott helyi vagy regionális politikusok, gyakran regionális önkormányzatok vezetői vagy városok polgár-mesterei. A bizottsági tagokat az EU tagállamainak kormányai javasolják, de azok a kormányoktól politikai értelemben teljesen függetlenek. Az Európai Unió Tanácsa négy évre jelöli őket, ez a hivatali idő meghosszabbítható. A Régiók Bizottságának tagjai saját maguk közül választanak elnököt két éves időszakra.

A Régiók Bizottságának feladata, hogy az Unió jogalkotása során hangot adjon a helyi és regionális szempontoknak. Ezt a Bizottság javaslatainak vélemé-nyezésével teszi. Kötelező a Régiók Bizottságával való konzultáció a következő

62

területeken: gazdasági és társadalmi kohézió; oktatás és ifjúság; kultúra; köz-egészségügy; transzeurópai hálózatok; közlekedés; foglalkoztatás; szociális ügyek; környezetvédelem; Európai Szociális Alap; szakképzés. Véleménye azonban nem kötelező erejű. Romániát 15 személy képviseli politikai és földrajzi megoszlás szerint.

3.14. AZ EU ÜGYNÖKSÉGEI Az EU Ügynökségei olyan decentralizált intézmények, amelyek sajátos

funkciókat látnak el, és jogi, technikai valamint tudományos kérdések megoldására jöttek létre. Többségüket bizottsági forrásból finanszírozzák, de vannak részben vagy teljesen önfinanszírozásúak is.

Az EU-ügynökségek 4 különböző kategóriába sorolhatók: 1. Közösségi ügynökségek: olyan európai közjogi szervek, amelyek elkülönül-

nek a közösségi intézményektől (Miniszterek Tanácsa, Európai Parlament, Európai Bizottság stb.) és önálló jogi személyiséggel rendelkeznek. A másodlagos jog révén jönnek létre, az Európai Unió első pillére keretében megjelenő speciális technikai, tudományos vagy irányító feladatok végre-hajtása céljából.

2. Közös kül- és biztonságpolitikai ügynökségek: speciális technikai, tudomá-nyos és irányítási feladatok végrehajtása céljából hozták őket létre az Európai Unió „második pilléreként” ismert közös kül- és biztonságpolitikai együttműködés (KKBP) keretében.

3. Büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködési ügynökségek: abból a célból hozták őket létre, hogy segítsék az EU-tagállamokat a szervezett nemzetközi bűnözés elleni harcban., amely a kormányközi együttműködés révén az Európai Unió „harmadik pillérét” képezi.

4. Végrehajtó ügynökségek: olyan szervezetek, amelyeket egy vagy több közösségi program irányításához kapcsolódó bizonyos feladatokkal bíznak meg. Ezen ügynökségeket meghatározott időtartamra hozzák létre az Európai Bizottság (brüsszeli vagy luxemburgi) székhelyén.

Néhány példa európai ügynökségre: Szakképzésfejlesztés Európai Központja; Európai Környezetvédelmi Ügynökség; Európai Oktatási Alapítvány; Európai Élelmiszer-biztonsági Hatóság; Európai Hálózati és Információbiztonsági Ügynökség stb.

Az Ügynökségek felállítása a közösségi jog alkalmazásának decentralizációját is jelenti. A Bizottság által előkészített és a Tanács által jóváhagyott döntések után a politikák „menedzselésével” járó tényleges napi munka jelentős részét az adott szakterületre specializálódott ügynökségek, illetve az egyre inkább bevont tag-állami adminisztráció végzi (Kende T., Szűcs T., 2005, 59. o.).

63

3.15. AZ EU DÖNTÉSHOZATALI RENDSZERE Az EU fontosabb intézményeinek bemutatása után röviden áttekintjük a döntés-

hozatali rendszert. A döntési eljárások csak az Európai Közösségre vonatkoznak, azaz az első pillérre, mert a kül- és biztonságpolitika, valamint a rendőrségi és bűnügyi együttműködések terén a kormányközi jelleg, azaz a kormányok döntés-hozatala érvényesül.

A döntéshozatalban leginkább érintett intézmények az Európai Bizottság, az Európai Parlament és a Miniszterek Tanácsa. A jelenleg érvényben lévő döntési eljárások leírása az Amszterdami Szerződésben található, amit a Nizzai Szerződés változatlanul hagyott. Az a megállapítás, hogy a „brüsszeli technokraták” döntenek az EU ügyeiben nem helytálló, mert a kiválóan képzett technokraták csak javasol-hatnak intézkedéseket, de a döntést a demokratikusan választott kormányok (a Tanács), valamint az állampolgárok által választott parlamenti képviselők (az Európai Parlament) hozzák. Mindössze a versenypolitika terén rendelkezik a Bizottság döntési jogkörrel is.

A döntéshozatal fő eljárásai a Parlament és a Tanács közötti együttműködés mikéntje szerint négy fő csoportra oszthatók: a konzultációs, az együttműködési, a hozzájárulási és az együttdöntési eljárás. Elvileg létezik még az egyeztetés, valamint az információs- és költségvetési eljárás is (Kiss É., 2005, 80. o.).

– A konzultációs eljárást a Római Szerződés vezette be. A Tanács kéri ki hivatalosan a Parlament véleményét (mezőgazdaság, vízum, menedékjog, beván-dorlás, versenypolitika, adózás stb.) és csak ennek birtokában dönthet.

– Az együttműködési eljárás bevezetését az Egységes Európai Okmány rögzítette. A Bizottság javaslatait az EP két olvasatban tárgyalja. Az EP véleménye alapján a Tanács kialakítja álláspontját, minősített többséggel, majd erről dönt újra az EP. A végső döntést a Tanács hozza meg, egyhangú szavazással. Alkalmazása néhány, a Gazdasági és Monetáris Unióra vonatkozó területre korlátozódik.

– A hozzájárulási (jóváhagyási) eljárást 1986-tól vezették be. Az EP csak jóvá-hagyhatja vagy elvetheti az adott javaslatot, de nem módosíthatja azt. Ilyen például a tagfelvétel, vagy a Központi Bankok Európai Rendszerének alapszabálya, nemzetközi megállapodások stb. Ebben az esetben a Parlament hozzájárulásán kívül a Tanács egyhangú döntése is szükséges.

– Az együttdöntési eljárást a Maastrichti Szerződésben fogalmazták meg, ez az EU legbonyolultabb, három olvasatos döntési mechanizmusa, amelyet pl. a szociálpolitika, oktatás, szakképzés, a Strukturális Alapokkal kapcsolatos dönté-sek, környezetvédelem, kutatás, egészségügy, fogyasztóvédelem, transzeurópai hálózatok stb. terén alkalmaznak. A Parlament és a Tanács közösen és egyenrangú félként dönt ezen eljárás során, azaz a törvényhozói hatalom megoszlik. Ha a Parlament elutasítja a jogszabály-tervezetet, akkor az eljárás véget is ér. Egyre több terület kerül az együttdöntési eljárás hatásköre alá, így az EP társjog-alkotó szerepe jelentősen megnőtt.

64

– A költségvetési eljárást 1971-ben vezették be. A kötelező kiadásokkal kapcsolatban (ahol a fizetési kötelezettség szerződéseken alapul) az EP csak módosító javaslatokat tehet. A „nem kötelező” kiadások esetében a Parlament döntése végleges, azaz teljes egészében el is vetheti a költségvetési javaslatot.

– Az információs eljárást a Maastrichti Szerződés vezette be. Lényege, hogy az Európai Parlamentet tájékoztatják az illető gazdasági és politikai kérdésről, de az adott ügyre nincs érdemi befolyása, a döntésben nem vesz részt.

A közösségi jogalkotás és döntéshozatal legnagyobb részt a konzultációs és az együttdöntési eljárások révén valósul meg.

Az európai demokratikus államok döntéshozatali rendszerének megfelelően az

Európai Unió kétszintű rendszert alakított ki. A közvetlen döntéshozatali rendszer-ben kényes egyensúlyt építettek ki annak érdekében, hogy a végrehajtó és közös-ségi jogalkotási feladatok megfelelő kontroll mellett valósulhassanak meg.

A legfontosabb politikai döntéseket a tagállamok állam- vagy kormányfői által alkotott Európai Tanács (ET) hozza meg. A döntéseket konszenzussal hozzák, ami annyit jelent, hogy ez a fórum (amely egyébként jogilag nem kodifikált döntéseket hoz) kormányközi, és nem nemzetek feletti. Tekintettel arra, hogy a fórum elé kerülő kérdések politikai, gazdaságpolitikai, kül- és biztonságpolitikai irányokat határoznak meg, és ez általában nem jelent jogi rendszerbe illeszthető megfogal-mazásokat, a konkrét jogalkotási folyamat (kodifikáció) főleg az Európai Unió Tanácsa, az Európai Parlament és – bizonyos keretek között – az Európai Bizottság szintjén történik.

Az Európai Unió Tanácsa (a Tanács) változó összetételben a szakminiszterek (leggyakrabban a külügyminiszterek) tanácskozása, amelynek döntéseiben a részt vevő országok lélekszámuk és gazdasági mutatóik alapján meghatározott súlyozó-tényező szerint vesznek részt. Ez különösen azoknál a döntéseknél fontos, ahol többségi, vagy minősített többségi szavazással hozzák a határozatot.

Az EU Tanács kulcsszereppel rendelkezik a közösség életét befolyásoló jog-alkotásban, munkáját az Európai Bizottság, az Állandó Képviselők Bizottsága (a tagállamok EU-hoz delegált nagykövetei, a COREPER) és a Tanács titkársága készíti elő.

Az Európai Parlament (EP) nem rendelkezik ugyan a nemzeti szintű parlamen-tek jogalkotási hatáskörével, de egyre fontosabb a szerepe az integráció elmélyíté-sének, kibővítésének előkészítésében, politikai befolyásolásban és a közvetlen jog-alkotásban. Az EP tagjai közvetlen választással kapják mandátumukat, a parla-menti munkában kettős hatás érvényesül, mivel az országonkénti érdekek mellett a delegáltak pártjaik szerint is együttműködnek. Az EP közvetlen szerepe a Bizottság tevékenységének ellenőrzése, az EU költségvetésének elfogadása és ellenőrzése, a monetáris politikával, az Európai Központi Bankkal kapcsolatos döntések, új tagok felvétele, társulási megállapodások megkötése. Részt vesz a jogalkotási folyamatban az ún. együttdöntési eljárások keretében, de az EU Tanács

65

hatáskörébe tartozó jogalkotás (együttműködési eljárás) esetén is szerepe van a döntéshozatal mechanizmusában.

Az Európai Unió döntési mechanizmusában egyensúlyt kíván teremteni a három fő hatalmi intézmény (EU Tanács, EP, Bizottság) között:

A konzultációs fázis szerkezetét a Maastrichti Szerződés tovább demokratizálta és az Egységes Európai Okmányban jogosultságot szerzett Gazdasági és Szociális Bizottság (munkaadók, munkavállalók és vegyes társadalmi érdekeket reprezen-táló csoport; ECOSOC) mellett a Régiók Bizottságának is szerepet juttatott a döntések előkészítésében. A kettős egyeztetési folyamat mögött az a tény áll, hogy az egyeztetési mechanizmusban megjelenhet egyfelől a nemzeti érdekek szem-pontrendszere (Európa Tanács és COREPER), másfelől a társadalmi érdekek szempontrendszere (az Európai Parlament párttagozódása, ECOSOC lobbi-csoportjai tükrében).

A működőképesség szerves része az ellenőrzési mechanizmus, amelynek két alappillére az Európai Bíróság és az Európai Számvevőszék. Az első funkciója az alapszerződések alkalmazása és értelmezése, valamint a jogvédelem. Ítéletei az angolszász jogrendhez hasonlóan precedens értékűek, ezen keresztül szerves részei az EU jogrendszerének, az acquis communautaire-nek. Ugyanakkor mégsem érvényesül teljes körűen a precedensjog, mivel a Bíróság az ítéleteit elvileg újraértelmezheti.

A Lisszaboni Szerződésben szerepel a megerősített együttműködés fogalma. Azok a tagállamok (legalább nyolc), amelyek az Unió nem kizárólagos hatás-körébe tartozó területeken egymás között megerősített együttműködést kívánnak létrehozni, az integráció folyamatának megerősítésére igénybe vehetik az Unió intézményeit, és a Szerződések megfelelő rendelkezéseinek alkalmazásával gyako-rolhatják ezeket a hatásköröket.

3.16. AZ EURÓPAI UNIÓ JELKÉPEI 1. Az Unió zászlaja kék alapon tizenkét arany csillag köralakban. A csillagok

nem a tagországok számát jelölik, hanem az arányosságot, a teljességet jelképezik. A 12 aranycsillag keresztény szimbólum, Szűz Mária csillag-koronáját jelképezi (Kaposi Z., 2007, 67–68. o.).

2. Az Unió himnusza Beethoven IX. Szimfóniájának negyedik tételéből az örömóda. A közösségi himnusz mellett a tagállamok himnuszai továbbra is megmaradtak.

3. Az Unió jelmondata 2000. május 4. óta: „Egység a sokféleségben”. Az Unió jelmondatát egy verseny keretében választották ki, amelyen kb. nyolcvanezer 10–20 év közötti fiatal vett részt.

4. Az Unió pénze az euró (EUR – €). 2002. január 1-jétől több mint 300 millió európai állampolgár használja a közös pénzt.

66

5. Az Unió ünnepe május 9. Robert Schuman francia külügyminiszter 1950-ben e napon ismertette az Európai Szén- és Acélközösségre vonatkozó javaslatát, ami a közösségi szerveződések kezdetét jelentette.

Irodalom • Blahó A. (szerk.), 2007, 75–83. o. • Horváth Z., 2005, 116–184. o. • Losoncz M., 2006, 30–43. o. • Lisszaboni Szerződés OJ. C 306, 2007. 12. 17. Kérdések 1. Magyarázza meg a különbséget az Európai Tanács és a Miniszterek

Tanácsa, valamint az Európa Tanács között! 2. Mi az Európai Tanács szerepe? 3. Melyek az Európai Parlament fő funkciói? 4. Érdekképviselet szempontjából miben különböznek az Európai Bizottság,

illetve a Parlament és a Miniszterek Tanácsának képviselői? 5. Melyek a Bizottság fő funkciói? 6. Melyek a Miniszterek Tanácsának fő funkciói? 7. Mivel foglalkozik az Európai Bíróság? Sorolja fel a legfontosabb

hatásköreit! 8. Mi az Európai Számvevőszék fő feladata? 9. Mi az Ombudsman feladata?

10. Mi az Adatvédelmi Felügyelő feladata? 11. Hasonlítsa össze az Európai Központi Bank, valamint az Európai

Beruházási Bank tevékenységét!

67

4. FEJEZET: AZ EURÓPAI UNIÓ JOGRENDJE

Minden eljárás, amely kötelező döntéseket hoz állampolgárai

számára, az eljárási hatékonyság és a demokratikus legitimáció

kritériumain mérettetik meg. Weidenfeld, W., Wessels, W., 1997, 71. o.

4.1. A KÖZÖSSÉGI JOG SAJÁTOSSÁGAI A Közösség létrejöttével egyidejűleg olyan jogrendszer kialakítására volt szükség,

amely lefekteti a közösségi intézmények és a tagállamok hatásköreit és feladatait, szabályozza a döntéshozatal feltételeit, és lehetővé teszi a közösségi tevékenységek, politikák megvalósítását. A Közösség működését, fejlődését biztosító célokat és feladatokat „kikényszerítő erejű” jog nélkül nem lehetne megvalósítani.

A nemzetközi joggal ellentétben – amely elsősorban az államközi viszonyokat szabályozza, és ennek megfelelően jogalanyai az államok – a közösségi jog a tagállamokra, valamint magán-, illetve jogi személyekre egyaránt vonatkozó jogok és kötelezettségek összessége. A közösségi jog másik nagy eltérése a nemzetközi jogtól, hogy szemben ez utóbbival, mely általában nemzetközi szerződésekre épül, a közösségi jog forrásai között a Szerződések mellett döntő szereppel bírnak a közösségi intézmények által alkotott jogszabályok. A közösségi jog olyan egyedi jogrend, amelynek saját intézményei, jogalkotási eljárásai és jogforrásai vannak. A közösségi jog, a nemzetközi jogban szokatlanul, a tagállamok jogrendjének integráns részévé vált, amelyet a tagállamok bíróságai is alkalmazni kötelesek.

Az Európai Unió jogrendje egyedülálló a nemzetközi jogban: • nem csak a tagállamok, de az egyének is alanyai; • az EK jogelsőbbséget élvez a nemzeti jogrendszer szabályaival szemben. A közösségi jog elsőbbsége a nemzeti jogrendszer szabályaival szemben

gyakorlatilag azt jelenti, hogy tilos az EK-jog érvényesülését akadályozó nemzeti jogszabályok alkalmazása, valamint tilos az EK-jog által szabályozott tárgykörre vonatkozóan nemzeti jogszabály alkotása.

Fontos határvonalat húzni azon területek között, amelyekre az összeurópai jog-szabályok, illetve a tagállamok egymástól függetlenül hozott jogi normái vonat-koznak (Blahó A., 2004).

Az EU jelenleg nem jogi személy, de az első pillére, az Európai Közösség (EK) a Maastrichti Szerződés értelmében jogi személyiséggel rendelkezik. A Lisszaboni Szerződés elfogadásával az EU is jogi személyiséget fog nyerni.

Az LSZ kimondja, hogy „az Unió egy, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget alkot, amelyben tiszteletben tartják az alapvető jogokat és a tagállamok eltérő jogrendszereit és jogi hagyományait”.

68

4.2. A KÖZÖSSÉGI JOGALKOTÁS SZINTJEI Az EU jogi fejlődését meghatározó, az európai kultúrában elvben és gyakor-

latban is jelenlevő jogi normák, szabályok és eljárások összességét közösségi vívmányoknak, franciául acquis communautaire nevezik. Ezek két nagy csoportra oszthatók: léteznek olyan előírások, amelyek szerződéses alapon alkalmazandók, valamint olyanok, amelyeknek betartását semmilyen szerződés nem kötelezi, de mégis részei az Európai Unió jogrendjének.

A közösségi jogalkotás két szinten működik: léteznek elsődleges, valamint másodlagos jogforrások.

Az elsődleges jogforrásokat a tagállamok és nem az Unió intézményei hozzák létre, ezek az alapító szerződések és a módosításaik, illetve a csatlakozási szerző-dések (Blahó A., 2007):

• Európai Szén- és Acélközösség (1951), • Európai Atomenergia Közösség (1957), • Európai Gazdasági Közösség (1957), • Egyesítő Szerződés (1965), • Első Költségvetési Szerződés (1971), • Egyesült Királyság, Dánia és Írország Csatlakozási Szerződései (1972), • Görögország Csatlakozási Szerződése (1980), • Portugália és Spanyolország Csatlakozási Szerződései (1985), • Egységes Európai Okmány (1986), • Maastrichti Szerződés (1992), • Európai Gazdasági Térről szóló Szerződés (1992), • Ausztria, Finnország és Svédország Csatlakozási Szerződései (1994), • Amszterdami Szerződés (1997), • Nizzai Szerződés (2000), • Ciprus, Cseh Köztársaság, Észtország, Magyarország, Lettország, Litvánia,

Málta, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia Csatlakozási Szerződései (2003),

• Bulgária és Románia Csatlakozási Szerződései (2005). Jelenleg a Nizzai Szerződés előírásai a meghatározóak. A Lisszaboni Szerződés

ratifikálását elutasító írországi referendum kérdésessé teszi ennek 2009-től való alkalmazhatóságát.

A Szerződések „a rendes felülvizsgálati eljárásnak megfelelően módosíthatók”, vagyis a Szerződések által az Unióra ruházott hatáskörök bővíthetők vagy szűkít-hetők az LSZ szerint.

A közösségi jog elsődleges jogforrásai közé ún. íratlan források is tartoznak, ezek azok az általános jogelvek, amelyek a tagállamok közös filozófiai, politikai és jogi alapjain nyugszanak. Ilyen általános jogelvek a jóhiszeműség, a jogbiztonság,

69

a megfelelő gondosság, az egyenlőség, a jogszerű elvárás, az arányosság elve stb. (Losoncz M., 2006, 54. o.).

A másodlagos jogforrásokat az Európai Közösség szervei által meghatározott jogszabályok képezik. Az Unió hatásköreinek gyakorlása érdekében az intézmé-nyek rendeleteket, irányelveket, határozatokat, ajánlásokat és véleményeket fogadnak el. Megjegyzendő, hogy az Európai Közösségben nincsenek törvények, csak jogszabályok. A négy legfontosabb a következő:

1. Rendelet (regulation): Olyan jogszabály, mely általános hatályú, minden részletében kötelező, tehát a tagállamoknak a végrehajtás során ki kell zárniuk a részleges, szelektív módon való alkalmazást. Közvetlenül alkal-mazható, azonnal végrehajtható, a tagállamok részéről semmiféle külön intézkedésre nincs szükség (nem kell külön nemzeti jogszabályt alkotni az átvételére). Közvetlenül hatályos, ami azt jelenti, hogy magánszemély is hivatkozhat rá a bíróság előtt.

2. Irányelv (directive): speciális európai jogi forma, amely azt határozza meg, hogy a tagállamoknak milyen célt vagy eredményt kell elérniük bizonyos jogszabályok megalkotásával (határidő általában 2 év). A tagállam dönti el, hogy szükség van-e új szabályok megalkotására az irányelvben foglaltak megvalósításához. Ez a jogrendszer-harmonizálás legfőbb módja.

3. Határozatok (decisions): olyan jogi normák, melyeknek általában konkrét címzettjük van. A határozattal az intézmények cselekvésre vagy a cselek-véstől való elállásra kötelezhetnek egy tagállamot, vállalatot, intézményt vagy az Unió egy lakosát, azt jogokkal ruházhatják fel, vagy kötelezett-ségeket róhatnak rá. A határozat teljeskörűen kötelező, ha nincs külön megjelölt címzett.

4. Az ajánlás (recommendation) lényegében iránymutatás valamely cél elérésére, míg a vélemény (opinion) valamely aktuális kérdésre vonatkozó megállapítás. Az EP és a Tanács elfogadhat irányelv- és rendelet-tervezeteket, állásfoglalásokat, bejelentéseket (resolutions), amelyek valamely irányú cselekvésre irányuló politikai óhajt, javaslatot fejeznek ki a tagállamok felé. A véleményből, illetve ajánlásból semmiféle jog vagy kötelezettség nem adódik, mégis van irányadó szerepe.

A kötelező jogi aktusok, valamint az ajánlások az Európai Unió Hivatalos Lapja (Official Journal of the European Union (OJ) „L” sorozatában (Legislation), míg a vélemények az ún. resolutions a „C” sorozatban (Communications) jelennek meg. Az „S” sorozat a közszolgálati szervek által alvállalkozásra és eszközbeszerzésre kötött különféle szerződéseket tartalmazza, a közösségi irányelveknek megfele-lően.

Jellegzetes európai uniós dokumentumoknak tekinthetők az ún. Zöld könyvek (Green Paper) és Fehér könyvek (White Paper). A Zöld könyvek célja egy adott témában a vita és egy európai szintű konzultáció elindítása, például: A demográ-fiai változások nyomán új szolidaritások a generációk között (COM 2005 [94]), A

70

gazdasági migrációk kezelésének közösségi megközelítése (COM 2004 [811]) stb. Valamely Zöld könyv folytatása lehet egy Fehér könyv, amely konkrét közösségi intézkedéseket javasol közösségi fellépésre egy adott területen. Példák Fehér könyvekre: A belső piac egységesítéséről [1985]; Európai szociális politika [1994]; Energiapolitika [1995]; Kereskedelem [1999]; Európai kormányzás [2001]; Versenyképesség és foglalkoztatás stb. A Tanács által elfogadott Fehér Könyv elvezethet egy uniós cselekvési (akció-) program kidolgozásához.

A közösségi jogforrások közé tartoznak az olyan nemzetközi egyezmények is, amelyeket a Közösség intézményei a Közösség nevében kötnek (pl. Loméi Szerződés, GATT-tal kötött szerződés stb.).

4.3. ACQUIS COMMUNAUTAIRE Tisztázni kell az acquis communautaire fogalmának a közösségi joghoz való

viszonyát. Ha közösségi jogon olyan szabályokat értettünk, amelyek jogi értelemben kötelező erejűek, az acquis communautaire fogalma ennél átfogóbb, tágabb. Az acquis magában foglal minden szabályt, alapelvet, egyezményt, nyilatkozatot, határozatot, véleményt, célkitűzést és gyakorlatot, amely az EU-ra vonatkozik, függetlenül attól, hogy azt milyen módon, milyen intézmények fogadták el. Az acquis fogalmának elvi és gyakorlati jelentőségét a jogilag kötelező és nem kötelező szabályok összekapcsolása adja. Ez annak elismerését jelenti, hogy a két normacsoport között kölcsönös, egymást feltételező kapcsolat van, s hogy a jogfejlődésben bizonyos szabályok előbb kötelező erő nélküli nyilatkozatok, vélemények és alapelvek formájában jelennek meg, és csak a későbbiekben válnak jogilag kötelezővé.

Az acquis communautaire egyaránt kiterjed a jogilag kötelező (ma több tízezer rendelkezés, kb. 80 000 oldal) és a nem kötelező szabályok érvényesülésére, annak érdekében, hogy a közösség alapvető érdekei és értékei érvényesüljenek. Az érdekek viszonyát kellőképpen kiemeli, hogy az acquis communautaire több mint kétharmada az egységes belső piac szabályozására vonatkozik. Általánosabb síkon a közösség a következőket tekinti alapvető értékeinek:

• a közösség, mint a béke garantálója; • egységesülő gazdasági és társadalmi rend; • egyenlőség polgárok és a tagállamok számára; • alapvető társadalmi és gazdasági szabadságjogok érvényesülése; • szolidaritás elve; • biztonság az üzleti, gazdasági és társadalmi életben. Ezek ugyanakkor az egységes Európában élő polgárok alapvető érdekeit is

szolgálják, ezért az írott és íratlan szabályok betartása és betartatása nem csupán a hatalmi elit(ek) érdeke, de támaszkodhat a polgárok jogkövető pozitív maga-tartására is.

71

4.4. A KÖZÖSSÉGI JOG ÉS A NEMZETI JOG VISZONYA A közösségi jog jellemzője, hogy a tagállamokban az egyéneknek is lehetnek

alanyi jogai; a tagállamokra rótt kötelezettségekből is keletkezhet jogosultság az egyének, a tagállamok állampolgárai számára. Jó példa erre az az eset, ha egy tag-állam nem, vagy csak késve, esetleg nem megfelelően tesz át egy irányelvet saját nemzeti jogrendszerébe. Ilyen esetekben az egyén, személyes érintettsége bizonyí-tása mellett, a luxemburgi székhelyű Európai Bírósághoz fordulhat. A közösségi jogban a tagállamok saját szuverén jogaikat korlátozzák mikor az egyének számára bizonyos jogokat biztosítanak, függetlenül attól, hogy a tagállam lépéseket tett-e a nemzeti jogalkotásában a közösségi jog transzformálására. A Bíróság e témában hozott korai döntései mára már a közösségi jogrendszer részét képezik. Itt gondolhatunk például a „Bizottság kontra Olaszország” ügyre, egy zöldségirányelv nem határidőre történt transzformációja ürügyén (1976).

A közösségi jognak a tagállamok jogrendszereiben közvetlen hatása és hatálya van, továbbá elsőbbséget élvez a tagállamok belső jogrendszerével szemben, azaz a közösségi jognak elsőbbsége van. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amennyiben a nemzeti jog rendelkezése ellentétes a közösségi jogéval, ez utóbbit kell érvényesnek tekinteni. A közösségi primer jog közvetlen hatását és szupre-mációját is az Európai Bíróság döntései erősítették meg. Az első ilyen döntések egyike volt a még 1963-ból származó Van Gend & Loos-ügy, valamint a Cassis de Dijon-ügy 1964-ből.

A Van Gend & Loos-ügy

A holland Van Gend & Loos szállítmányozási vállalat 1960-ban kemikáliákat importált az NSZK-ból. A holland hatóságok egy, az 1960 márciusában hatályba lépett holland jogszabály alapján 8% vámot vetettek ki a Németországból érkező szállítmányra. A Van Gend & Loos vállalat azzal a céllal indított pert, hogy a bíróság állapítsa meg, a holland jogszabály ellentétes az EK-szerződés 12. cikkével, amely kimondja a vámok fokozatos lebontását, illetve tiltja újabb vámok és mennyiségi korlátozások kivetését.

Az Európai Bíróság állásfoglalásában tisztázta, hogy a holland hatóságok által hozott jogszabály ellentétes a közösségi joggal, s mivel a közösségi jog élvez elsőbbséget, a holland nemzeti jogszabály semmis.

A Cassis de Dijon-ügy

Franciaországban egy 15–20 fokos alkoholtartalmú italt állítanak elő fekete ribizliből. Ez az ital a Cassis de Dijon, amelyet egy kereskedelmi cég importálni kívánt az NSZK-ba. A német hatóság azonban ezt megtiltotta, mert kevesellte a likőr szesztartalmát, ugyanis a NSZK-ban a 32 fokosnál gyengébb italokat nem lehetett likőrként forgalomba hozni.

72

Az Európai Bíróság ítélete alapján a termékek tagállamok közötti forgalmát a tagállamok a nemzeti jogrendszerek közötti különbségre hivatkozva nem korlá-tozhatják, a tagországoknak kölcsönösen el kell ismerniük egymás tradícióit. Tehát, hogyha egy terméket jogszerűen állítanak elő és forgalmaznak egy tag-államban, akkor ezt a terméket a közösség egész területén szabadon forgalmazha-tónak kell tekinteni (egyenértékűség elve). Kivételt képeznek az egészségügyi vagy környezetvédelmi jogszabályok.

A közösségi jog elsőbbségének az irányelveken alapuló jogharmonizáció szempontjából is fontos következménye az ún. záró hatás. A záró hatás a gyakor-latban azt jelenti, hogy a tagállam az EU jogalkotása folytán az adott szabályozási tárgy tekintetében lemond jogalkotási szuverenitásáról. Az EU nélkül tehát a közösségileg szabályozott tárgyat a tagállam saját nemzeti jogalkotásában többé már nem érintheti. Ilyen terület például a közös mezőgazdasági politika, a kereskedelempolitika vagy a szállítás.

4.5. A KÖZÖSSÉGI JOGHARMONIZÁCIÓ A Közösség jogalkotása az úgynevezett pozitív és negatív szabályozás által

történik. • A negatív jogalkotás segítségével azokat a nemzeti szabályokat törlik el,

amelyek akadályozzák a piaci integrációt, pl. az áruk és szolgáltatások szabad mozgását gátló protekcionalista nemzeti szabályokat. Ez egy deregu-lációs folyamat, amely eltörli a közös piac létrehozását és működését lehetet-lenné tevő nemzeti szabályokat.

• Pozitív jogalkotásnak nevezik a közös piac kiépítését szolgáló egységes szabályok meghozatalát.

A közös szabályok megalkotásakor kérdés, hogy a szabályozás milyen mértékű/mélységű legyen, hol húzzák meg a szabályozási kör határait. Mindez szorosan kapcsolódik az egyre szélesedő piac által felvetett nagyobb szabályozási igényekhez, amelyek az integrált piac követelményein túlmenően egyre gyakrab-ban feszegetik a szociális igazságosság körébe eső kérdéseket.

A jogharmonizáció során a tagállamok egységes közösségi szabályokat fogad-nak el. A nemzeti szabályok közötti különbségek eltörlésével és közös standard létrehozásával a piaci feltételek egységessé válnak, így lesz a jogharmonizáció célja alkotmányos értelemben egyben a piaci integráció biztosítéka.

Az Egységes Európai Okmány egyik legjelentősebb eredménye a jogharmoni-zációs folyamat felgyorsítása, hatékonyabbá tétele volt:

1. Az Egységes Európai Okmány melléklete több mint 300 irányelv elfogadását írta elő 1992. december 31-i határidővel az integráció elmélyí-tése érdekében.

73

2. Az Egységes Okmány bevezette a belső piaci szabályoknak a többségi szavazással történő elfogadását.

3. Növelte a tagállamok szabadságát egyes jogterületeken: amennyiben a nemzeti joguk magasabb szintű védelmet nyújt, nem kell, hogy átvegyék a közösségi jogot olyan területeken, mint az egészségügy, a biztonság, a kör-nyezet- és fogyasztóvédelem.

4. Megtartották az egyhangú szavazást az adóügyek, szabad munkaerő-áramlás, a munkavállalók jogai és érdekei területeken.

Jelenleg a belső piacra vonatkozó joganyag kb. 90 százaléka harmonizált. A jogharmonizáció a belső piac újabb és újabb területeire terjed ki, az Európai Közösség mindinkább jogközösségnek, illetve jogi intézményrendszernek is tekinthető. Az egységes európai gazdasági jog kialakulása viszont belátható időn belül nem várható (Losoncz M., 2006, 48., 57. o.).

4.6. A SZUBSZIDIARITÁS ELVE AZ EU JOGALKOTÁSÁBAN Az Európai Uniót megalapító Maastrichti Szerződésben a Közösség és a

tagállamok hatásköreinek elválasztására a szubszidiaritás elvét alkalmazzák. A Nizzai Szerződésben ez a következőképpen szerepel: „azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe, a Közösség a szubszidiaritás alapelvének megfelelően csak akkor és abban a mértékben avatkozik be, ha a tervezett tevékenység célkitűzéseit a tagállamok nem tudják kielégítően meg-valósítani, és ezért ezek a célkitűzések a tervezett tevékenység terjedelme vagy hatásai miatt közösségi szinten jobban megvalósíthatóak”. A szubszidiaritás elve szerint az Európai Unión belül az ügyeket mindig azon a legalacsonyabb szinten kell elintézni, ahol ez lehetséges. Az EU-ban a szubszidiaritás elve azt a törekvést tükrözi, hogy lehetőleg minél közelebb vigyék a döntéseket az állampolgárokhoz. Az Unióban folyamatosan vizsgálják, hogy milyen intézkedések indokoltak közösségi szinten, illetve nemzeti, regionális, vagy helyi szinten (Losoncz M., 2006, 55–56. o.).

Az Amszterdami Szerződés pontosan leírja azt a jogkört, amelyben az Európai Uniónak Közösségi rendelkezési joga van, ezek az ún. közös politikák, például a mezőgazdaság, kereskedelem, szállítás, versenyjog területén stb. Ezeken a terüle-teken a közösségi intézmények hozzák a közös, európai szintű döntést, melyben a tagországok képviselőik szavazatával vesznek részt.

Az Unió a tagállamokkal megosztott hatáskörrel rendelkezik az ún. „közösségi politikák” vonatkozásában: regionális politika (társadalmi-gazdasági kohézió), környezetvédelem, fogyasztóvédelem, energiaügy, a szociálpolitikának bizonyos vonatkozásai, transzeurópai hálózatok, a kutatás- és technológiafejlesztés stb.

Az oktatás, a szakképzés, az egészségügy, a kultúra, ipar terén minden tag-ország megőrzi autonómiáját és nemzeti jellegét, az Unió csak támogató, kiegé-

74

szítő, összehangoló intézkedéseket hozhat. Az Európai Unió ezeken a területeken akkor avatkozik be, amikor a közös fellépés hatékonyabb, mint egy-két ország elszigetelt akciója. Például: szociális téren az Unió minimális garanciákat követel a nyugdíjak összegére, a szülési szabadságra és a munkahely biztonságára vonat-kozóan; a kutatás terén a tagországok új termékek kifejlesztését célzó laborató-riumi programjait finanszírozza, kutatási keretprogramokat hirdet meg; oktatás terén arra biztatja a tagországok iskoláit és egyetemeit, hogy olyan oktatási programot dolgozzanak ki, amely lehetővé teszi, hogy a fiatalok tanulmányaik egy részét egy másik európai országban végezzék; kulturális téren történelmi jelentő-ségű műemlékek helyreállítását finanszírozza, ösztönzi az európai audiovizuális műalkotások terjesztését stb.

Fontos ismételten kiemelni, hogy a közösségi jog az Európai Unió első pillérére, vagyis csak az Európai Közösségre vonatkozik, a másik két pillérnek és magának az Uniónak nincs jogrendszere.

Az utóbbi években bizonyos jogfejlődési folyamat tapasztalható a második pillér (közös kül- és biztonságpolitika), valamint a harmadik pillér (a rendőrségi és bűnügyi együttműködés) vonatkozásában is, de egységes jogrendről nem beszél-hetünk. Ezeken a területeken a tagországok megőrizték teljes szuverenitásukat, az együttműködés kormányközi keretek között zajlik.

4.7. GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KERETEK ÉS JOGI SZABÁLYOZÁS A keleti bővítés alapkérdése, hogy a Nyugat-Európában a II. világháború után

szerves folyamatként végbement gazdasági-szociális fejlődés keretei, normái és eredményei milyen mértékben és ütemben lesznek jellemzőek a 2004 után csatla-kozott országokra.

Helytelen lenne azt állítani a 2004 előtti 15 országot felölelő Közösségről, hogy az minden tekintetben homogén volt, de tény, hogy a Montánunió 1951-es létre-hozásával kezdődő és a Maastrichti Szerződésig terjedő folyamat a közös érde-keket előtérbe állító, viszonylag egységes irányultságot tükrözött.

A kezdetben hat országra (Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, NSZK, Olaszország) kiterjedő intézkedések az egymás közötti vámhatárok 1958-tól 1968-ig megvalósult felszámolásával tették lehetővé az egységes belső piac későbbi kialakítását. 1993-ra sikerült az egységes belső piac működését lehetővé tenni a fizikai (határ) és technikai (jogi, pénzügyi, műszaki) korlátozások felszá-molásával. A gazdasági javak és a humán erőforrások egységes rendszerévé alakuló közösség tagországai a Maastrichtban aláírt szerződés ratifikálásával 1993-ban már az egységes pénznem bevezetésével, a kül- és biztonságpolitikai területen a közös fellépéssel a következő szintek kiteljesedését, azaz a politikai és társa-dalmi unió szintjét készítették elő. A gazdasági érdekek érvényesülése – a termékek, a tőke, a szolgáltatások és a munkaerő szabad áramlása – a nemzeti

75

különbözőségek (gyakran nemzeti ellenérdekek) ellenére jelentős homoge-nizálódást eredményezett Európa nyugati területén. Ebben a gazdasági folyamatok által keltett hatások mellett jelentős szerepet játszott az, hogy nemzeti sajátos-ságaik ellenére az alapító tagállamok, majd a bővítés során (2004 előtt) bekerülő országok többsége hasonló társadalmi szerkezetű volt, azaz a polgári társadalom filozófiájára és értékeire, annak jogrendjére alapozódtak.

A 2004 után csatlakozott országok többsége gazdaságilag és társadalmi berendezkedése vonatkozásában is jelentős eltérést mutatnak az EU-15 tag-országokhoz viszonyítva, így ezek integrálása bonyolultabb folyamat lesz.

Irodalom • Blahó A. (szerk.), 2007, 71–89. o. • Horváth Z., 2005, 247–280. o. • Losoncz M., 2006, 48–57. o. Kérdések 1. Miben különböznek az EU pillérei jogrendszer szerint? 2. Melyek a közösségi jogalkotás elsődleges szintjei? 3. Mi a különbség a rendelet és az irányelv között? 4. Mi a különbség az irányelv és a határozat között? 5. Mi a vélemény és az ajánlás? 6. Mit értünk „acquis communautaire”alatt? 7. Mi a jogrendszer-harmonizálás legfőbb módja? 8. Mi az a záróhatás? 9. Ismertesse a szubszidiaritás elvét!

76

5. FEJEZET: AZ EGYSÉGES PIAC

Mivel az egységes piac, illetve a négy alapszabadság garan-

tálása az európai integráció meghatározó célja, nem véletlen,

hogy az ezzel kapcsolatos közösségi jogalkotás adja az acquis

communautaire gerincét. Horváth Z., 2005, 281. o.

5.1. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS A Római Szerződéssel megalapított Európai Gazdasági Közösség (EGK)

alapvető célja a közös piac létrehozása volt. A közös piac kialakításának első fázisát a vámunió létrehozása képezte. 1968-ra

megtörtént a tagállamok közti vámok és mennyiségi korlátozások eltörlése és a harmadik országokkal szembeni egységes vámtarifák kialakítása.

A közös piac nemcsak az áruk és szolgáltatások, hanem a tőke és a munkaerő szabad áramlását is jelenti. Ilyen irányban is történt némi előrelépés a 70-es években, de a valódi áttörést az Egységes Európai Okmány (EEO) hatályba lépése jelentette, amely már egy magasabb integrációs fokot hirdetett meg, az egységes belső piac létrehozását. Az EEO-ban megfogalmazott célkitűzés az egységes belső piac megteremtésére azt jelentette, hogy nemcsak a „látható” (vám, mennyiségi korlátozás), de a „láthatatlan” akadályokat is felszámolják. 1993. január 1-jéig számos tagállami deregulációs intézkedés mellett mintegy 300 közösségi jog-szabály lépett érvénybe, amely a négy alapszabadság megvalósulását hivatott biztosítani.

Újabb előrelépést jelentett a Maastrichti Szerződés, amely már nemcsak a munkavállalók, de az összes személy szabad áramlásának biztosítását írta elő, alapjog szintjére emelte a mozgásszabadságot, gazdasági aktivitástól függetlenül.

A 2000-ben meghirdetett lisszaboni stratégia új eleme abban állt, hogy míg a belső piac egységesítésének fő eszköze a jogharmonizáció volt és a döntéshozatal centralizációjával párosult, addig a lisszaboni folyamatra a nyitott koordináció, azaz a közösségi és nemzeti célok kombinációja a jellemző.

A Lisszaboni Szerződés, jelenlegi formájában, nem hozz érdemi változtatásokat a négy alapszabadságot érintő rendelkezésekben. A belső piac az Unió és a tag-államok között megosztott hatáskörű terület.

Az egységes piac kiépítése egy folyamat, amely a mai napig zajlik és még jó ideig eltart.

77

5.2. AZ ÁRUK ÉS SZOLGÁLTATÁSOK SZABAD ÁRAMLÁSA 1957 után a tagállamok jelentős erőfeszítéseket tettek a liberalizáció irányába, a

vámunió és a közös piac kialakítására. A 60-as években a tagországok közötti kereskedelem kétszer olyan gyorsan nőtt, mint a világkereskedelem és az évtized végére ez az arány megnégyszereződött. A GDP növekedése is magas volt, átlag-ban évi 5%-os. A 70-es években viszont megváltoztak a trendek, nyilvánvalóvá vált, hogy az EK országainak versenyképessége csökkent. A gazdasági elemzések felhívták a figyelmet arra, hogy bár a formális kereskedelmi liberalizáció megvaló-sult, de a nem-tarifális, ún. láthatatlan akadályok továbbra is akadályozták a áru-forgalmat. Jellemző maradt a közbeszerzések (állami vásárlások) terén megnyilvá-nuló diszkrimináció. A védelem és az alacsony verseny viszont a fejlődést gátolta, ami végső soron az észak-amerikai, japán stb. cégekkel szembeni versenyképes-ségi lemaradást eredményezte (Lőrincné Istvánffy H. [szerk.], 2004, 229–230. o.).

Míg a belső vámok és a mennyiségi korlátozások eltörlése viszonylag egyszerű feladat volt, addig a különböző „láthatatlan” kereskedelemkorlátozó eszközök felszámolása bonyolult feladat maradt. Példaként két esetet említünk, az ún. Dassonville-, valamint a már ismertetett Cassis de Dijon-ügyet (Horváth Z., 2005, 285–256 o.).

Az első ügy (1974) lényege, hogy Dassonville franciaországi nagykereskedő Belgiumba exportált skót whiskyt. A belga jogszabályok szerint alkoholt csak a gyártó államból származó eredetigazolással lehetett forgalmazni, amit Dassonville nehezen tudott beszerezni. Az Európai Bíróság döntése a következő volt: „minden olyan, a tagállamok által bevezetett kereskedelmi előírás, amely képes közvetve vagy közvetlenül, ténylegesen vagy potenciálisan akadályozni a Közösségen belüli kereskedelmet, a mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedésnek tekintendő”.

Szükséges volt tehát megszüntetni azt a gyakorlatot, hogy a tagállamok külön előírásokkal, szabványokkal védjék nemzeti termékeiket.

Az 1985-ben kiadott Fehér Könyvben kb. 300 olyan kereskedelmi akadály volt feltüntetve, amelyek akadályozták a tagállamok közti szabad kereskedelmet.

1993. január 1-jét tekintik az egységes piac létrehozásának dátumaként, de a belső piac egységesítése napjainkban is folyamatban van. A Bizottság 1994-ben készített jelentésében 1250 irányelvet sorolt fel, míg az 1997-ben elfogadott Egységes Piaci Cselekvési terv 1339 irányelvet említ, amelyek szükségesek a belső piac szabályozásának hatékonyabbá tételéhez. (Losoncz M., 2006, 58–62. o.). Az akcióprogram célja a belső piac felkészítése volt az EMU és az euró bevezetésére.

Fontos feladat az európai szabványok harmonizálása, amely az alábbi elveken alapszik:

• a nemzetközi szabványok (ISO, IEC) átvételének ösztönzése; • a tagországok nemzeti szabványainak harmonizálása;

78

• az európai szabványok kidolgozása; • együttműködés az EU Bizottságával és más európai és nemzetközi szerve-

zetekkel. Amennyiben a tagállamok új szabványokat, vagy új szabályozásokat akarnak

bevezetni, arról mindig előzetesen tájékoztatniuk kell a Bizottságot. Az áruk szabad mozgása elvi alkalmazásának előfeltétele, hogy a termék viselje

a CE megjelölést, és rendelkezzék a termelő megfelelőségi igazolással. Az EK 1985-ben fogadta el a termékfelelőségre vonatkozó irányelvet, aminek a

lényege, hogy a termék használata során okozott károkért a termelőt, illetve a forgalomba hozót terheli a felelősség.

A láthatatlan akadályok mérséklését szolgálta az árukísérő dokumentumok egységesítése is. Az EUR1 és EUR2 egyben származási igazolás, számla-nyilatkozat és vámokmány. A közösségi adószám és a jelentéstételi kötelezettség, az adóellenőrzés mellett az áruforgalom nyilvántartását is jelenti. A Közösségen belüli külkereskedelem statisztikai adatbázisát az INTRASTAT biztosítja.

A technikai és műszaki szabványok bizonyos fokú egységesítése mellett, amelyek jórészt ajánlások és nem feltétlenül kötelezettséget jelentenek, szükséges a fiskális harmonizáció is. Előrelépés ilyen téren a forgalmi adók (hozzáadottérték-adó és jövedéki adók) szintjén valósult meg a többi adónemnél (társasági nyereségadó, személyi jövedelemadó, forrásadók stb.) nem.

A hozzáadottérték-adó standard kulcsának minimum 15%-osnak kell lennie, míg a kedvezményes adókulcsnak 5%-osnak. A tagállamok kérhetnek derogációkat (átmeneti felmentést) pl. a beszedés egyszerűsítése céljából.

A szolgáltatások szabad áramlását már az RSZ szabályozta. A szolgáltatások szabadsága azt jelenti, hogy az egyik tagállamban lakóhellyel rendelkező személy vagy vállalat egy másik tagállamban lakó személynek vagy honos vállalatnak nyújthat szolgáltatást. Szolgáltatásnak tekintik azon díjazás fejében végzett tevé-kenységet, amely nem esik az áruk, a személyek és a tőke szabad mozgására vonatkozó előírások alá.

A szolgáltatásoknak a közösségi jog hatálya alá tartozó formái a következők: – pozitív vagy aktív szolgáltatásszabadság, amikor valamely tagország polgárai

(alkalmazottai) egy másik ország területén nyújtanak szolgáltatást (pl. ügyvédek, orvosok, építészek stb.);

– negatív vagy passzív szolgáltatásszabadság, amikor valamely tagország polgárai (alkalmazottai) más tagországban vesznek igénybe szolgáltatást (iskola, kórház, idegenforgalom, vendéglátás stb.);

– „levelező” szolgáltatás, amikor maga a szolgáltatás áramlik (posta, telefon, rádió, televízió, internet) (Lőrincné Istvánffy H., 2004, 242. o.). Egyes szakmák-ban sajátos szakmai követelményeket írnak elő.

A 2000–2004-es évekre megfogalmazott belső piaci stratégia keretében a négy alapcél:

79

– a polgárok életminőségének javítása (fenntartható fejlődés, egészség és biztonság növelése);

– a közösségi áru- és tőkepiac hatékonyságának növelése (versenyképesség javítása);

– az üzleti környezet javítása (kivételek eltörlése, tisztességtelen adóverseny; megszüntetése, jogi keretek hatékonyságának javítása, a KKV-ok terheinek csökkentése);

– a belső piac eredményeinek jobb kiaknázása az EU bővítésében, valamint a nemzetközi kereskedelemben való aktív részvételben.

A szolgáltatásnyújtás liberalizálása sokkal lassúbb ütemben valósult meg mint az áruk szabad mozgása Az utóbbi időben egyre nagyobb lett a szolgáltatásoknak a GDP-ben és a foglalkoztatottak arányában való részesedése, így a verseny-képesség fokozásában növekvő szerepe van a szolgáltatásnyújtás liberalizálásának. A lisszaboni stratégia egyik központi eleme lett a belső piaci szolgáltatási stratégia, amely három elemre épül:

• a közösségi jog érvényesülését sértő akadályok számbavételére és felszámo-lására;

• nem jogalkotási intézkedésekre (pl. információs kampányok, magatartási kódexek kidolgozása stb.);

• horizontális harmonizációs rendelkezések megalkotása. 2004-ben újabb iránytervezetet terjesztett elő a Bizottság a szolgáltatások belső

piacának teljesebb kiépítésére. 5.3. AZ EGYSÉGES PÉNZ- ÉS TŐKEPIACOK Az RSZ a tőke és fizetési műveleteket csak mint az áruk, a szolgáltatások és a

munkavállalók szabad mozgásának kiegészítő jellegű szabadságaként határozta meg. Az EEO már általános liberalizációt írt elő a tőkemozgásokra.

Hamar felismerték, hogy az integráció különösen fontos a pénzügyi szférában. A Közösségi integrált pénzügyi piacok létrehozása csakis a nemzeti pénzügy-politikák egységessé válásával volt elérhető. Ezt a felismerést jól tükrözte az 1970-ben elfogadott Werner-terv.

A monetáris integráció megvalósítása és a pénzügyi piacok integrálódása két különböző feladat, de a kölcsönhatásuk kétségtelen.

A Római Szerződés hatálybalépésével megindult a nemzeti pénzügyi piacok közötti harmonizáció. A pénz- és tőkeügyletek közös piacának kialakításához egyfelől a szabad bankalapítás jogát kellett biztosítani, másfelől a bank-tevékenységekre vonatkozó szabályokat kellett közösségi szinten harmonizálni. Elfogadták az anyaországi ellenőrzés elvét, ami azt jelentette, hogy a több tag-államban működő hitelintézetek felügyeletét mindig annak az országnak a bank-felügyeleti hatósága látja el, ahol az anyabankot bejegyezték.

80

A 80-as évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a fenti elemek nem elégségesek, hanem szükséges a pénzügyi aktívák nemzetközi kereskedelmének liberalizálása, vagyis a pénz- és tőkeáramlások útjában álló akadályok teljes körű felszámolása. Az 1985-ben megjelent Fehér Könyvben a bankszektorra vonatkozó javaslatok is voltak, így a közösségi kötelező minimum szintek kialakítására. Ez elsősorban a közvetett adók (hozzáadott értékadó) szintjének közelítését jelentette. A pénzügyi tranzakciókra (értékpapírok adás-vétele, kamatjövedelmek stb.) kivetett adók országonként számottevően eltértek, ezeket próbálták meg közösségi szinten harmonizálni. A pénzügyi szolgáltatások szabályozási gyakorlatában megvalósuló koordináció mérsékelte ugyan az eltéréseket, de megszüntetni nem tudja. Az egységes bankfelügyeleti előírások (tőke-megfelelési mutatók, kötelező minimális tartalékráta stb.) a bankok forrásköltségeit közelítik egymáshoz, de ezzel még a pénzügyi szolgáltatások árszintjének kiegyenlítődése nem valósult meg.

A pénzügyi piacok egységesítési folyamata új szakaszba lépett a Maastrichti Szerződés aláírásával, a Gazdasági és Monetáris Unió célkitűzésének elfogadá-sával.

A GMU megvalósulása, az euró bevezetése jelentős hatást gyakorol(hat) a pénzügyi szférára (Lőrincné Istvánffy H., 2004, 260–267. o.):

– a tőkepiac egységes európai jellege fokozódik; – a bankoknak eltérő hitelkockázatokkal kell számolniok, így a sokkhatásoknak

kitett gazdaságok esetében a hitelügyletek kockázatvállalási határát alacsonyabb szinten kell megállapítani;

– elvileg várható lenne, de gyakorlatilag nem valósult meg a pénzügyi szolgál-tatások árainak nivellálódása;

– az euró bevezetése növelte a kötvényforgalmat és a vállalati finanszírozásban megnőtt kötvényhitelek jelentősen erősítették a piac-alapú pénzügyi struktúra kialakulását, de ez nem jelentette a bank-alapú pénzügyi rendszerek térvesztését, a hitelek 87%-a még a bankoktól származik;

– a tőkeszerzési lehetőségek jelentősen kitágultak. 1999-ben dolgozta ki a Bizottság a „Pénzügyi Szolgáltatások Akció Tervét”,

amely azokat a kezdeményezéseket tartalmazza, amelyek a bankszféra és a tőke-piacok teljes integrálódásához szükségesek.

5.4. AZ EGYSÉGES MUNKAERŐPIAC A Római Szerződés, majd pedig az Egységes Európai Okmány a munkaerő

szabad áramlását is előírja. A munkaerőpiac „egységesítése” rendkívül összetett feladat, mert a nemzeti piacok jelentősen eltérnek egymástól a munkaerőpiac jellemzőiben. Eltérő elsősorban a munkaerőpiaci rugalmasság, a makrogazdasági helyzethez való alkalmazkodási képesség, másrészt a kormányok jövedelem-politikája.

81

A munkaerőpiac rugalmas működése három főbb tényezővel jellemezhető: – a bérek rugalmas alkalmazkodásának mértékével, ami az EU szintjén

alacsony, főleg amiatt, hogy a béreknek magas az adó- és járulékterhe, így a munkaerő-piaci kereslet-kínálat alig módosítja a bérszintet és bérarányokat;

– a kereslet-kínálat térbeli, ágazatok közti szabad áramlásával. Ha a termékkereslet csökkenése miatt kialakuló felesleges munkaerő nem tud más piacokon megjelenni, akkor nő a munkanélküliség. A mobilitás nem csak térbeli áramlást, hanem ágazatok, vállalatok közti mozgást is jelent;

– az igényekhez igazodó, differenciált ügyletformák elterjedése. Ez a munka-vállalók és a munkaadók közötti megállapodások milyenségére vonatkozik. Pl. átmeneti jellegű foglalkoztatás lehetősége, rugalmas munkaidő alkalmazása stb.

A foglalkoztatásra vonatkozó jogszabályok mellett fontosak a kormányzati politikák (munkanélküli támogatások szabályozása, a képzési/átképzési progra-mok, intézményes munkaerőközvetítés stb.).

A munkaerőpiac optimális szintű rugalmasságának biztosítása súlyos feszült-ségeket váltana ki az EU tagországaiban, tehát még egységes munkaerőpiacról nem lehet beszélni. Ezek a gondok csak fokozódtak az EU keleti kibővítésével. Így például ellenérzést váltott ki az EU egyes tagállamainak (pl. Ausztria, Német-ország) derogációs igénye a munkaerőáramlás időleges korlátozására.

Születtek már eredmények a foglalkozáspolitika közösségi szintre emelése terén, de mivel az irányelvek nagy része tagállami hatáskörben maradt, a munka-erő áramlása még tartalmilag nem teljesen megoldott, bár a formai akadályok felszámolása terén elért megvalósítások jelentősek.

A munkaerő szabad mozgását már az RSZ is előírta, de az általános mozgás-szabadság csak az MSZ-szel vált valóra. Lényegében háromféle szabadságról beszélhetünk: a munkavállalók szabad mozgása, a letelepedés szabadsága és a szolgáltatásnyújtás szabadsága.

A munkaerő szabad mozgása a gazdasági integráció egyik alappillére. Az elvi szabadság ellenére még ma is csak a munkaképes lakosság 2%-a dolgozik más tagállamban (Horváth Z., 2005, 288. o.). Főleg három tényező magyarázza az alacsony országok közti mobilitást: diszkriminatív feltételek az idegenekkel szemben; az adminisztratív intézkedések, amelyek eltérő kötelezettségeket szabnak az érkezőkre; a társadalombiztosítási rendszerek közötti koordináció alacsony szintje. Az RSZ tiltja a megkülönböztetést, legálisan nem is létezhet, de a gyakorlatban előfordul. Számos intézkedést hoztak a társadalombiztosítási rend-szerek harmonizációjára is.

A letelepedés szabadságát részben az akadályozza, hogy egy adott tevékenység folytatásához megfelelő szakmai képzettség szükséges. Bizonyos szakmáknál, így az orvos, gyógyszerész, építész esetében megtörtént a jogi harmonizáció és a szak-képzés terén is jelentős az előrelépés.

A Schengeni Megállapodás közösségi szintre emelése az Amszterdami Szerződésben további előrelépést jelentett a személyek szabad mozgása terén.

82

Az egységes piac működésével kapcsolatos döntéshozatalban is jelentős előre-lépés történt. Ma már az együttdöntési eljárás vált általánossá, mindössze a migráns munkavállalók szociális biztonságával összefüggő jogszabályok megho-zatalánál dönt egyhangúsággal a Tanács.

Irodalom • Horváth Z., 2005, 281–307. o. • Losoncz M., 2006, 58–67. o. • Lőrincné Istvánffy H. (szerk.), 2004, 229–278. o. Kérdések

1. Mit ért az egységes belső piac fogalmán? 2. Hogyan szerepel az egységes piac problémája az alapszerződésekben? 3. Milyen nem tarifális akadályok merülhetnek fel az áruk szabad mozgása

terén? 4. Milyen technikai akadályok vannak és hogyan lehet azokat leépíteni? 5. Milyen fiskális akadályok vannak? 6. Hogyan szabályozzák a közbeszerzéseket? 7. Milyen sajátos problémák merülnek fel a szolgáltatási piac kapcsán? 8. Milyen kezdeti lépések történtek a pénzügyi integráció ösztönzésére? 9. Milyen fordulatot hozott az Egységes Európai Okmány a pénzügyi piacok

egységesítésére? 10. Milyen fontosabb hatásai voltak (vannak) az euró bevezetésének a pénz-

ügyi szférára? 11. Milyen problémák merülnek fel a munkaerő, illetve a személyek szabad

mozgásával kapcsolatban?

83

6. FEJEZET: AZ EURÓPAI UNIÓ KÖLTSÉGVETÉSE

Az uniós pénzek újraosztása évtizedek óta a viták közép-

pontjában áll. Egyrészt a nettó befizetők és nettó haszonélvezők

között folynak esetenként „vérre menő” csatározások, másfelől

a támogatandó célok (objectives) kijelölése ad számos okot

vitára, hiszen az egyes országok érdekei eltérőek lehetnek. Inotai A., 2004

6.1. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS A közös költségvetés szempontjából a Római Szerződés „hiányos” szerződés-

nek tekinthető. Tény, hogy egyetlen szerződésben sem lehet előre választ adni minden, a megvalósítási fázisban felmerülő problémára. Minthogy az uniós költségvetés két oldalát elválasztották egymástól, mind a bevételi mind a kiadási oldalon egymással ellentétes érdekű csoportok jönnek létre. Ráadásul, míg a bevételi oldalról egyhangú döntést kell hozni, a kiadási oldal tekintetében elvileg a minősített többség is elegendő (Somai M., 2004, 96–163. o.). A közös költségvetés kapcsán mindig vannak „győztesek” és „vesztesek”. Ez utóbbiaknak általában három lehetőségük van: 1. „lenyelik a békát”, mert még így is megéri számukra az együttműködés; 2. kilépnek, esetleg kívül maradnak az adott részterületen való együttműködésből; 3. zsarolással (pl. kilépéssel vagy kívülmaradással fenye-getőzve jobb feltételeket kényszerítenek ki a maguk számára. Ezt alkalmazta Franciaország a hatvanas években („üres szék politikája”), a nyolcvanas évek elején az Egyesült Királyság, a 80-as évek közepén Spanyolország stb.

Az utóbbi évtizedben a nagy nettó befizetők Németország (az volt egyébként már a kezdetektől), az Egyesült Királyság, Hollandia, Ausztria, Svédország és Olaszország, s az utóbbi időben Franciaország is, míg a nagy haszonélvezők Spanyolország, Görögország, Portugália, Írország voltak.

A közösségi költségvetés feszültségei nemcsak a tagállami nettó pozíciókkal kapcsolatban jelentkeznek, hanem egyre élesebb viták alakulnak ki a kifizetések szerkezetét illetően is. A viták klasszikus témája az agrártámogatásokkal kapcsola-tos és elsősorban a fő haszonélvező (Franciaország), valamint a nettó finanszíro-zók (Németország és Nagy-Britannia) között zajlik, bár ma már az újonnan csatla-kozott országok is érdekeltek a kérdésben. A közös költségvetés reformja egy szinte állandó folyamat, amely az aktuális pénzügyi perspektívák tárgyalásakor és jóváhagyása során felerősödik. A költségvetés reformja felveti a finanszírozás új forrásainak bevezetését, valamint a kiadások szerkezetének módosítását. Az integrációnak jelenlegi szakaszában, az egységes piac és a monetáris unió létrehozása után, a közösségi transzferekre növekvő mértékben lenne szüksége, különösen az aszimmetrikus sokkok kezelése és az árstabilitás biztosítása

84

érdekében, de a költségvetési reform csakis az integráció jövőbeli fejlődésének függvényében történhet (Palánkai T., 2004, 259–262. o.).

6.2. A KÖZÖS KÖLTSÉGVETÉS JELLEMZŐI Az Európai Unió költségvetését közös költségvetésnek nevezik. Ez egy

pénzügyi eszközt, pénzügyi forrást jelent az Unió számára az egyes politikáiban kitűzött közösségi szinten megvalósítandó célok, prioritások elérésében. Az agrár-politika bevezetésével 1962 után jött létre a közös költségvetés szabályozó és újra-elosztó tevékenysége. Mára forrásallokációs, gazdaságfejlesztő, jövedelemelosztó funkciókat (pl. regionális politika célkitűzéseinek megvalósítása) és szabályozási funkciókat (felvásárlási árak az agrárszektorban) tölt be. Akárcsak az egyes tagállamok költségvetése, ez egy önálló költségvetés, és főbb alapelveiben hasonlít a nemzeti költségvetésekhez, mégis számos sajátos jellemzője, különleges vonása is van:

• méretében, nagyságában eltérő: a nemzeti költségvetés a GNI (Gross National Income – Bruttó Nemzeti Jövedelem) legalább 30–60%-át teszi ki, míg az EU-ban a közösségi GNI 1%-a körül mozog;

• költségvetési egyensúly: a nemzeti költségvetések legtöbbször deficitesek, ezzel szemben az EU költségvetésében a kiadások nem haladhatják meg a bevételeket;

• kiadások irányultsága: a nemzeti költségvetésből közjavakat, közszolgál-tatásokat fedeznek a társadalom számára, szociális kiadások formájában: közegészségügy, közoktatás, rendvédelem, honvédelem, igazságszolgáltatás, közutak és vasutak építése, fejlesztése, energiaellátás stb. Az EU költség-vetéséből legnagyobb arányban jelenleg a kohéziós politikát és a mező-gazdaságot támogatják;

• befizetések rendszere: a nemzeti költségvetés bevételeit az adók, illetékek jelentik, az EU költségvetésének saját jövedelem-forrásrendszere van, és ennek alapján az automatikus finanszírozás elvét alkalmazzák, ami azt jelenti, hogy a tagállamok minden alkudozás nélkül kötelesek a meg-határozott tételeket átutalni;

• társfinanszírozás: az EU költségvetéséből fejlesztési finanszírozás csak abban az esetben történik, ha a felmerülő fejlesztési költségek egy részét az adott tagállam vagy a magánszféra hozzájárulása biztosítja;

• externalitás (külső hatások): a költségvetés tevékenységei által felmerült költségek és bevételek egyidejűleg több tagállamban jelennek meg, ami megfelelő ellenőrzést és kompenzációt tehet szükségessé;

• oszthatatlanság: bizonyos tevékenységeket közösségi dimenziójuk miatt célszerűbb a közös költségvetésből finanszírozni, mert megvalósításuk

85

gazdaságosabb, hatékonyabb és eredményesebb, mint ha azt az egyes tag-államoknak osztanák szét megvalósításra;

• kohézió: ennek az elvnek az alapján biztosítani kell a jövedelem újra-elosztását a gazdagabb tagállamokból a szegényebbekbe, hogy biztosítani lehessen a fejletlenebb tagállamokban is a gazdasági felzárkózást, a jólét és a fejlődés minimumát;

• szubszidiaritás: ez az elv kimondja, hogy amennyiben a magasabb szinten való döntésből nem származik előny, a döntést a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, ahol a legtöbb a lokális információ és érdekeltség.

6.3. A KÖLTSÉGVETÉS PÉNZÜGYI KERETEI A közös költségvetés számbavételi egységét 1999-ig az ECU képezte. 1999-től

a bevételek és kiadások átutalása euróban történik. Az EU költségvetésének vizsgálatakor két eszközt kell megkülönböztetni: • a többéves pénzügyi keretet, mely az éves költségvetéseket határolja be; • az éves költségvetést. Az Európai Közösség pénzügyi keretet ún. pénzügyi perspektívákat (financial

perspectives) vagy pénzügyi keretterveket készít 1988 óta, amelyek több évre határozzák meg a Közösség költségvetését és amelyben a kiadások felső határát és összetételét rögzítik fejezetekre bontva. A pénzügyi kerettervekkel a Közösség tulajdonképpen a tervezés folyamatosságát, a stratégiai gondolkodást biztosítja, ugyanakkor költségvetési fegyelmet és a költségvetési eljárás hatékonyabbá tételét szolgálja azáltal, hogy behatárolja az éves költségvetések kiadásainak mértékét. Az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság közötti intézményközi megállapodás tartalmazza a költésvetésben szereplő kiadások maximumát bemutató táblázatot, a három intézmény együttműködési mechanizmusát, és az éves költségvetés terén érintett intézmények együttműködésének kereteit.

Az első pénzügyi kerettervet Delors I. csomag néven, 1988-ban fogadták el, öt évre szólt (1988–1992), és az Egységes Európai Okmány célkitűzéseit szolgálta. Jellemzője, hogy hozzájárult a szegényebb tagországok és ezek régióinak nyújtott pénzügyi források növekedéséhez.

A második pénzügyi keret a Delors II. csomag volt, hét évre szólt (1993–1999) és a Maastrichti Szerződés által kitűzött célokat szolgálta. Ami újat hozott ez a csomag az előzőhöz képest az, hogy a pénzügyi keret további megemelése mellett, a többletforrások több, mint felét a gazdasági és társadalmi kohézió erősítésére fordította.

A harmadik pénzügyi perspektíva, az Agenda 2000 is hét évre szólt (2000–2006) és a két Delors csomaghoz képest a költségvetés konszolidálása történt meg annak további növelése helyett. A keretterv számolt a tervezett közös agrár-politikai reformmal, az előcsatlakozási eszközök létrehozásával, az új tag-

86

országokkal való bővítés pénzügyi következményeivel. Az Agenda 2000-ről, számos miniszteri tárgyalás és kompromisszum után, a berlini Európai Tanácson született megállapodás (1999. március 24–25.). Koppenhágában 2002-ben dön-töttek az újonnan csatlakozó tagállamokról, ami egyben a pénzügyi keret módosí-tásával is járt, így a Berlinben jóváhagyott Agenda 2000 kiigazításra szorult.

A jelenleg hatályban lévő negyedik pénzügyi perspektíva a 2007–2013-as időszakra szól. Új jogszabály-javaslatokat tartalmaz abból eredően, hogy bizonyos területeken új prioritások, új célok jelentek meg, melyeket a közös költségvetésből kell majd finanszírozni. Az Európai Bizottság 2004 februárjában hozta nyilvá-nosságra a kifizetési előirányzatok tervezetét, hosszas viták után 2005 decembe-rében fogadták el.

6.4. AZ EU PÉNZÜGYI KERETE A 2007–2013-AS IDŐSZAKRA A 2007–2013-as időszakra elfogadott pénzügyi keret főbb fejezetei a: 1. fenntartható fejlődés; 2. fenntartható természeti erőforrás gazdálkodás és a természeti erőforrások

védelme; 3. európai állampolgárság, szabadság, biztonság és a jog érvényesülése; 4. EU mint globális partner; 5. adminisztráció; 6. kompenzáció. 6.1. táblázat: A 2007–2013 közötti időszakra elfogadott pénzügyi keret (millió

euró – 2004-es ár)

Kötelezettség-vállalási előirányzat

2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 Összes 2007–2013

1. Fenntartható fejlődés 51 267 52 415 53 616 54 294 55 368 56 876 58 303 382 139 1a. Versenyképesség a növekedés és a foglal-koztatás szolgálatában

8 404 9 097 9 754 10 434 11 295 12 153 12 961 74 098

1b. Kohézió a növeke-dés és a foglalkoztatás szolgálatában

42 863 43 318 43 862 43 860 44 073 44 723 45 342 308 041

2. Fenntartható termé-szeti erőforrás-gazdálkodás és a természeti erőforrások védelme,

54 985 54 322 53 666 53 035 52 400 51 775 51 161 371 344

melyből agrárpiaci támogatások és közvetlen kifizetések

43 120 42 697 42 279 41 864 41 453 41 047 40 645 293 105

87

3. Európai állam-polgárság, szabadság, biztonság és a jog érvényesülése

1 199 1 258 1 380 1 503 1 645 1 797 1 988 10 770

3a. Szabadság, biztonság és a jog érvényesülése

600 690 790 910 1 050 1 200 1 390 6 630

3b. Állampolgárság 599 568 590 593 595 597 598 4 140 4. EU mint globális partner 6 199 6 469 6 739 7 009 7 339 7 679 8 029 49 463

5. Adminisztráció 6 633 6 818 6 973 7 111 7 255 7 400 7 610 49 800 6. Kompenzáció 419 191 190 800 ÖSSZES KÖTELEZETTSÉG- VÁLLALÁSI ELŐIRÁNYZAT

120 702 121 473 122 564 122 952 124 007 125 527 127 091 864 316

GNI %-ában 1,10% 1,08% 1,07% 1,04% 1,03% 1,02% 1,02% 1,048%ÖSSZES KIFIZETÉSI ELŐIRÁNYZAT 116 650 119 620 111 990 118 280 115 860 119 410 118 970 820 780

GNI %-ában 1,06% 1,06% 0,97% 1,00% 0,96% 0,97% 0,94% 1,00% Mozgástér az előre nem látott kiadásokhoz 0,18% 0,18% 0,27% 0,24% 0,28% 0,27% 0,30% 0,24%

A saját források felső határa a GNI %-ában 1,24% 1,24% 1,24% 1,24% 1,24% 1,24% 1,24% 1,24%

Forrás: Interinstitutional Agreement between the European Parliament, the Council and the

Commission on budgetary discipline and sound financial management, 2006.

A pénzügyi keretterv prioritásainak meghatározásánál fontos a hozzáadott érték

elvének az alkalmazása. Ez azt jelenti, hogy az uniós költségvetés olyan célokat finanszíroz, amelyekre nemzeti szinten nem lenne elegendő erőforrás, vagy amelyeknek közösségi szinten való megvalósítása nagyobb haszonnal jár. A Bizottság három érvet fogad el a közösségi finanszírozás mellett:

1. Hatékonyság: a közlekedés, energia, K+F, szolgáltatások stb. fejlesztése közösségi szinten fejlesztve hatékonyabb, mint külön-külön tagországon-ként, összehangolás nélkül.

2. Eredményesség: méretgazdaságossági szempontból és a határon átnyúló jelleg miatt indokolt.

3. Szinergia: az unió szintjén megfogalmazott célok és tevékenységek hatása nagyobb mint a részek összességének erőfeszítése.

88

6.5. AZ EU KÖLTSÉGVETÉSÉNEK BEVÉTELI OLDALA Eddig a többéves pénzügyi perspektíva kiadási oldalának szerkezetét mutattuk

be. A következőkben az Európai Unió költségvetése bevételi oldalának szerkezetét tárgyaljuk.

A közös költségvetés bevételi oldalának legnagyobb részét a saját források jelentik, valamint az egyéb bevételek, amelyek viszont nem számottevőek. A rendszerhez hozzátartozik az ún. korrekciós mechanizmus is, amely a költségvetési egyensúlytalanság korrigálását szolgálja az Egyesült Királyság számára.

A saját jövedelemforrások elve alapján a tagországok meghatározott jövedelem-tételeket fizetnek be a közös költségvetésbe.

A saját források rendszere a következő elemeket tartalmazza: I. Tradicionális saját források • agrárvámok (1995-ig a lefölözések) és a cukorilleték: a közös mező-

gazdasági politika keretében, harmadik országokból származó mező-gazdasági termékek importjára kivetett vámok, és a cukor közös piaci szervezetének keretében kivetett illetéket tartalmazza;

• vámok: a Közösség harmadik országokkal való kereskedelméből származó vámok, beleértve az antidömpinget;

• negatív bevételként vannak feltüntetve a tagállamok által visszatartott beszedési költségek: a tagállamok az általuk beszedett saját források egy bizonyos százalékát (25%) a beszedési költségeik finanszírozására fordítják.

II. Hozzáadottérték-adó alapú saját forrás: az egyes tagállamok össznemzeti hozzáadottérték-adó bevételekből (VAT – Value Added Tax) begyűjtött bevétel előbb 1,4%-át, majd 1%-át, jelenleg 0,5%-át kötelesek átutalni havonta a közösségi kasszába. Valamennyi tagország esetében ugyanazokra a termékekre és szolgáltatásokra vetített egységesített bázison számítják.

III. Bruttó nemzeti jövedelem (GNI) alapú forrás: az egyes tagállamok GNI-jének bizonyos hányada egy egységes kulcs alapján számítva, ami évenként változhat. A GNI-alapú saját forrásra vonatkozó maximális korlát a közösségi GNI 1,24%-a.

IV. Az Egyesült Királyságnak járó korrekció: 1985-ben vezették be, azzal az indokkal, hogy az Egyesült Királyság agrárágazata elenyésző mértékű, ezért ő nagyon kis mértékben jutott mezőgazdasági támogatásokhoz a közös költségvetésből, miközben a Közösség költségvetéséhez jelentős mértékben hozzájárul. A korrekció lényege, hogy az Egyesült Királyság költségvetési egyensúlytalanságának 66%-át visszatérítik, csökkentvén ezáltal ÁFA- és GNI-alapú befizetési kötelezettségét. A korrekció költségeit a többi tagállam viseli. A Bizottság, jelenleg a brit korrekció módosítását, illetve annak megszüntetését tervezi.

A pénzügyi keretterv biztosítja az EU éves költségvetése kidolgozásának alapját. A pénzügyi perspektíva keretén belüli éves kötelezettségvállalás és

89

kifizetés szintjét az Európai Unió GNI-százalékában mérik és határozzák meg. A

kötelezettségvállalási szint, vagy előirányzat (commitment appropriations) a jogi kötelezettségvállalások összes költségét jelentik a folyó pénzügyi évben. A kifizetési előirányzatok (payment appropriations) „a folyó és/vagy a korábbi pénzügyi években vállalt jogi kötelezettségek teljesítésére szolgáló kifizetések (azaz egy összeg átutalására szolgáló előirányzatok)” (Marján A., 2005, 521. o.). A saját források felső határára vonatkozó kötelezettségvállalási szint a közösségi GNI 1,24%-a, a kifizetési százalékszint pedig 1,14%. Az egyes jövedelemtételek megoszlása változó, a tendencia a GNI alapú befizetések arányának növekedése.

6.2. táblázat: A Közösség saját forrásainak alakulása és összetétele (az összes

saját forrás százalékában, pénzforgalmi alapon)

1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 Hagyományos saját források (%)

19,1 18,8 17,2 16,8 17,4 18,1 11,9 13,0 12,0 11,4

ÁFA-alapú források (%)

51,3 45,5 40,3 37,8 39,9 38,7 28,8 25,4 14,6 14,1

GNI-alapú források (%)

29,6 35,7 42,5 45,4 42,7 43,20 59,3 61,6 73,4 74,5

Összesen (milliárd euró)

71,1 75,3 82,2 82,5 88,0 80,7 77,7 83,6 93,3 108,5

Forrás: European Commission, 2004, Report on the own Resources Systems, COM 505,

14.07.2004.

A költségvetés elfogadása a Bizottság, a Tanács és az Európai Parlament

közötti egyeztetés nyomán, az úgynevezett költségvetési eljárás keretében történik. A költségvetés végrehajtása a Bizottság feladata a tagállamokkal együttműködve. Az EU költségvetésének külső ellenőrzését az Európai Számvevőszék végzi.

Az intézményközi megállapodás alapján a Bizottság minden évben az n+1. évre vonatkozó költségvetési eljárást megelőzően az uniós bruttó nemzeti jövedelem (GNI) és az árak alakulásának megfelelően technikai kiigazításokat hajt végre a pénzügyi terven. A GNI alakulását a rendelkezésre álló legfrissebb gazdasági előrejelzések eredményei alapján aktualizálják.

90

6.3. táblázat: A 2008-as kiigazított pénzügyi keret (EU-27) (millió euró – folyó árakon)

Kötelezettség-vállalási elő-irányzatok

2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 Összesen

2007–2013

1. Fenntartható fejlődés

54405 56736 59197 61144 63601 66640 69678 431401

1a. Verseny-képesség a növeke-désért és a foglal-koztatásért

8918 9847 10769 11750 12974 14239 15490 83987

1b. Kohézió a növekedésért és a foglalkoztatásért

45487 46889 48428 49394 50627 52401 54188 347414

2. A természeti erőforrások meg-őrzése és kezelése

58351 58800 59252 56726 60191 60663 61142 418125

amelyből: piachoz kapcsolódó kiadások és közvet-len kifizetések

45759 46217 46679 47146 47617 48093 48574 330085

3. Uniós polgárság, szabadság, bizton-ság és a jog érvé-nyesülése

1273 1362 1523 1693 1889 2105 2376 12221

3a. Szabadság, biztonság és a jog érvényesülése

637 747 872 1025 1206 1406 1661 7554

3b. Uniós polgárság 636 615 651 668 683 699 715 4667 4. Az EU mint globális szereplő

6578 7002 7440 7893 8430 8997 9595 55935

5. Igazgatás 7039 7380 7699 8008 8334 8670 9095 56225

6. Ellentételezések 445 207 210 862 Összes kötelezettség-vállalási előirányzat

128091 131487 135321 138464 142445 147075 151886 974769

a GNI százalékában 1,07% 1,06% 1,04% 1,02% 1,01% 1,00% 1,00% 1,03% Összes kifizetési előirányzat

123790 129481 123646 133202 133087 139908 142180 925294

a GNI százalékában 1,04% 1,04% 0,95% 0,98% 0,94% 0,95% 0,93% 0,98% Rendelkezésre álló mozgástér

0,20% 0,20% 0,29% 0,26% 0,30% 0,29% 0,31% 0,26%

A saját források felső korlátja a GNI százalékában

1,24% 1,24% 1,24% 1,24% 1,24% 1,24% 1,24% 1,24%

Forrás: Európai Bizottság, COM (2007) 208.

91

Az egyes országoknak a közös költségvetéshez való hozzájárulása, illetve átutalásaik nettó mérlege nem fejezik ki teljesen és pontosan, hogy mely országok a programok nyertesei vagy teherviselői. Tény, hogy ha a tagországok tartósan veszítenének az EU-tagság folytán, akkor valószínűleg kilépnének az integrá-cióból. Az integrációnak vannak olyan előnyei (pl. a közel 500 milliós egységes piac), amelyek bent tartják még a tartósan nettó költségvetési befizető országokat is. Egyébként a költségvetési transzfereket nem szabad összekeverni a közösség-beli tagság költség-haszon mérlegével (Hitiris, T., 1998, 101–102 o.).

Irodalom • Blahó A. (szerk.), 2007, 146–151. o. • Marján A. (szerk.), 2005, 519–528., 529–549. o. • Palánkai T., 2004, 239–262. o. • Európai Bizottság (2007): A Bizottság Közleménye az Európai Parla-

mentnek és a Tanácsnak – A pénzügyi keret 2008. évre vonatkozó technikai kiigazítása a GNI alakulásának megfelelően, Brüsszel, COM (2007) 208, 2007. 04. 24.

Kérdések 1. Milyen főbb különbségek állapíthatók meg a nemzeti és a közösségi

költségvetések között? 2. Melyek a pénzügyi perspektívák fő feladatai? 3. Melyek a 2007–2013-as pénzügyi perspektíva főbb célkitűzései és fejezetei? 4. Melyek a közös költségvetés fontosabb forrásai? 5. Milyen tendenciák figyelhetők meg a Közösség saját forrásainak alakulása

és összetétele vonatkozásában?

92

93

II. RÉSZ

AZ EURÓPAI UNIÓ SZAKPOLITIKÁI

94

95

7. FEJEZET: A GAZDASÁGI ÉS MONETÁRIS UNIÓ

A Gazdasági és Monetáris Unió létrejötte az európai

integráció valószínűleg eddigi legnagyobb vívmánya.

7.1. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS Az Európai Unió monetáris politikája viszonylag új politika. Az Európai

Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződésben nem szerepel a pénzügyi integráció gondolata, a pénzügypolitika kérdése csak általános formában, a közös piac kialakításának kapcsán merül fel. Ez jórészt érthető is volt, mert az 50-es és 60-as években az európai országok a Bretton Woods-i nemzetközi pénzügyi rendszerhez tartoztak, ami stabil pénzpiaci hátteret biztosított a gazdasági folya-matoknak. Ennek a nemzetközi pénzügyi rendszernek 1971 és 1973 közötti teljes szétesése új helyzetet teremtett.

Az Egységes Európai Okmány elfogadása és annak alapján az egységes belső piac kialakítása lendületet adott a gazdasági integráció felgyorsítására. A Delors-bizottság jelentése 1989-ben hangsúlyozta a monetáris unió megteremtésének szükségességét, mint az egységes piac működéséhez szükséges biztosítékot, amelyik nélkül az egész egységes piac gyakorlata ellehetetlenülne az egyes tagállamok gazdaságpolitikájának s különösen monetáris politikájának eltérései miatt. A Delors-bizottság három feltétel teljesítését tartotta fontosnak: a valuták teljes átválthatóságát, a tőkeáramlás korlátozásának teljes megszüntetését, vagyis a pénz- és tőkepiacok integrációját, s a keresztárfolyamok visszavonhatatlan rögzíté-sét, ami gyakorlatilag a közös valuta bevezetésének szükségességét jelentette (Simai M., 1998, 33. o.).

A Gazdasági és Monetáris Unió a Maastrichti Szerződésben öltött jogi formát. A Maastrichti, majd a Nizzai Szerződés a pénzügypolitika két elemét, a

monetáris- és a devizapolitikát a nemzeti irányítás szintjéről a nemzetek feletti szintre helyezte, tehát az EU közös politikája lett.

Bár van az EU-nak közös monetáris politikája, az euró nem a 27 tagállam közös pénze, hanem jelenleg csak 15 tagország tartozik az euróövezethez (2008 végén: Ausztria, Belgium, Ciprus, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Málta, Németország, Olaszország, Portugália, Szlovénia, Spanyolország).

A Lisszaboni Szerződésben a monetáris politika, azon tagállamok tekintetében, amelyek hivatalos pénzneme az euró, az Unió kizárólagos hatáskörrel rendelkező területeként szerepel.

96

7.2. AZ EURÓPAI MONETÁRIS INTEGRÁCIÓ FEJLŐDÉSE A monetáris integráció terve először a Bizottság 1962-es akcióprogramjában

jelent meg. A Bizottság javasolta, hogy a vámunióból az 1960-as évek végére gazdasági unió alakuljon ki, a tagállamok valutái közötti véglegesen rögzített árfolyamokkal. Mivel azonban a Bretton Woods-i rendszer széles körű árfolyam-stabilitást biztosított, a tagállamok úgy vélték, hogy az EGK-n belüli árfolyam-stabilitáshoz nincs szükség közösségi szinten a pénzügypolitikák összehangolá-sára, új intézményes megállapodásokra.

Az 1960-as évek végére a nemzetközi környezet jelentős mértékben meg-változott:

• a Bretton Woods-i rendszer az USA fizetésimérleg-politikája miatt a növekvő feszültség jeleit mutatta, ami végül is az 1971. augusztus 15-i bekövetkezett válsághoz vezetett, megszűnt a dollár aranyfedezettel való garantálása, így a Bretton Woods-i rendszer összeomlott;

• jelentősen megnőttek a tagállamok közötti ár- és költségkülönbségek, komoly árfolyam- és fizetésimérleg-válságok alakultak ki;

• mindezek az addig létrehozott integrációs formákat, így a vámunió és a közös mezőgazdasági politika működését is fenyegették;

• az 1969. decemberi hágai értekezleten az állam-, illetve kormányfők nyilatkozatot adtak ki, amelyben célként fogalmazták meg a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozását, és Pierre Werner luxemburgi miniszterelnök irányításával felállítottak egy szakértői csoportot a Gazdasági és Monetáris Unió programjának kidolgozására.

Az 1970-ben közzétett Werner-jelentésben a monetáris unió létrehozására tíz évet tűztek ki és három fő feladat megvalósítását:

1. az árfolyam-ingadozási sávok szűkítését; 2. teljes és végleges konvertibilitást; 3. a tőkeáramlás szabadságát. 1971-gyel kezdődően a tagországok jegybankjai vállalták, hogy az egymással

szembeni árfolyam-ingadozásaikat egy ±0,6%-os (vagyis összesen 1,2%-os) lebegési sávban tartják, mely a koordinált dollárintervenciók alkalmazását is megengedte.

1972-ben az alapító hat tagország aláírta a Bázeli Megállapodást, a valutakígyó létrehozásáról szóló megegyezést, amely előírta, hogy a tagországok az egymás valutáival szembeni árfolyam-ingadozásokat egy ±2,25%-os sávban tartják. A valutakígyó nem bizonyult stabil struktúrának, mert több ország pénzneme is időről időre kiigazításra szorult. Ez világossá tette, hogy egy olyan rögzített árfolyamrendszer, mint a valutakígyó, csak akkor működhet hosszú távon, ha a tagországok gazdaságai közelednek (konvergálnak) egymáshoz, azaz ugyanolyan gazdaságpolitikai elveket követnek.

97

1974-ben a Bizottság határozatot hozott a közösségen belüli magas fokú konvergencia eléréséről a gazdaságpolitikai koordináció erősítése céljából, és irányelvet fogadott el a stabilitásról, a növekedésről és a teljes foglalkoztatott-ságról.

Az 1970-es évek közepére azonban a korszak gazdasági sokkjaira (olajválság, gabonaválság,) adott eltérő gazdaságpolitikai válaszok nyomása miatt az integrációs folyamat vesztett lendületéből, az EK tagországaiban a válságkezelés került előtérbe. A Werner-terv megvalósítására ténylegesen nem került sor.

7.3. AZ EURÓPAI MONETÁRIS RENDSZER KIALAKÍTÁSA A 70-es évek végén a kiszámíthatatlan árfolyam-ingadozás, a növekvő munka-

nélküliség és az általános gazdasági instabilitás körülményei között újra jelent-kezett az integrációs folyamat további kiterjesztésének igénye. A valutáris koope-ráció 1979 márciusában vett újabb lendületet az Európai Közösségek tagállamai között, amikor a tagállamok közötti árfolyam-politikai együttműködés erősítésére létrehozták az Európai Monetáris Rendszert – EMR (European Monetary System – EMS).

Az első érdemi lépést a monetáris integráció irányában az Európai Monetáris Rendszer jelentette. Célja a „monetáris stabilitás övezetének” megteremtése volt, vagyis az árfolyam-stabilitás megvalósítása. Az Európai Monetáris Rendszer három pillérre épült:

I. a közös valuta; II. az árfolyam-mechanizmus (Exchange Rate Mechanism – ERM); III. hitellehetőség biztosítása a közösség kevésbé fejlett tagországainak. I. Az Európai Monetáris Rendszer lényeges újdonsága az Európai Valutaegység

(European Currency Unit – ECU) bevezetése volt, amely 1999. január 1-jéig az euró bevezetéséig maradt érvényben. Az európai pénzegység a tagállamok nemzeti pénzeiből súlyozással összeállított valutakosár volt, a súlyozás pedig az országok gazdasági és kereskedelmi erejének megfelelően lett kialakítva. A kosár össze-tételét ötévente felülvizsgálták, 1994-ben azonban befagyasztották; ezt követően már sem a valuták köre, sem súlya nem módosulhatott.

Kezdetben a tagállamok központi bankjai csupán egyszerű elszámolási egység-ként és hitelezésre használták, de az ECU használati köre folyamatosan bővült. Készpénz vagy érme formájában nem létezett, csupán bankszámlapénz volt, de a gyakorlatban rendelkezett a pénz összes jellemzőivel, így teljes mértékben funkcio-náló devizává vált. Fokozatosan a magánbankok hiteleszközévé lett, a valuta- és kötvénypiacok, valamint a vállalatok közötti kereskedelemben használatos tény-leges fizetési eszközzé fejlődött. Jelentős tartalékolási eszközzé is vált, ugyanis a kereskedelmi partnereknek nem kellett jelentősebb árfolyamveszteségtől tartaniuk,

98

ugyanakkor a tagállamok központi bankjainak a számláin fokozatosan megjelent és felhalmozódott. Az ECU lett a Közösség költségvetésének elszámolási pénz-egysége, az Európai Beruházási Bank is ECU-ben adta hiteleit, a mezőgazdasági árakat is ECU-ben adták meg és számolták, és az EK statisztikák nyilvántartási eszköze is volt.

Az ECU napi árfolyamával szemben is plusz-mínusz 2,25%-os lebegési sávot állapítottak meg, majd 1993-tól a lebegési sávot 15%-ra szélesítették. Az ECU fokozatosan egyre inkább rendelkezett az autonóm valuta jellemzőivel és státusával, az EU közös valutája alapjának („csírájának”) volt tekinthető.

II. Az árfolyam-mechanizmus (ERM), amely a keresztárfolyamok egymáshoz

való stabilitását szándékozott megvalósítani, adta az Európai Monetáris Rendszer sajátos, a nemzetközi rendszertől minőségileg különböző arculatát. Az ERM egyrészt azt demonstrálta, hogy az integrációban részt vevő országok a devizális területre is kiterjesztik az intézményes együttműködésüket, miközben az IMF keretében működő nemzetközi valutáris rendszer vezető országai annak feladása mellett döntöttek. Másrészt az ERM egy új típusú árfolyam-politikai kooperációt vezetett be. Amíg az IMF keretében a kulcsvalutát kibocsátó ország passzív szerepet játszott a devizapiacokon (azaz a dollárban bejelentett hivatalos ár-folyamok védelme kizárólag a többi országra hárult), az ERM párhuzamos inter-venciót ír elő, amelynek értelmében:

• a tagvaluták egymással szembeni hivatalos (ún. központi) árfolyamainak a védelme valamennyi részt vevő általános feladata volt, tehát a gyengülő és erősödő valuták tulajdonosai egyaránt kötelesek voltak a szükséges mértékű piaci intervencióra;

• a stabilizációs kötelezettség a valuták ECU-árfolyamának vonatkozásában is fennállt: meghatározott mérvű változásukkor a jegybankoknak ugyanúgy interveniálniuk kellett, mint a központi árfolyamoktól való eltérés esetén.

Az EMS árfolyam-mechanizmusának fontos jellemzője, hogy az intervenciónak legkésőbb akkor kellett megindulnia, amikor a bilaterális árfolyamok ± 2,25%-ra távolodtak el a központi értékektől. Az árfolyam nagymértékű kilengése esetén, a jegybanki intervención túl elvileg az érintett kormánynak is lépéseket kellett tennie az árfolyam stabilizálásáért. Az árfolyam-szabályozási mechanizmus, tehát mintegy kvázi-fix árfolyamrendszerként működött.

III. Az Európai Monetáris Rendszer (EMR) hitellehetőségeket is biztosított a

közösség kevésbé fejlett tagországainak, hogy a kívánatos intervenciót ne akadályozza meg a devizakészletek szűkössége. A rövid lejáratú támogató mecha-nizmusok és alapok, melyek közül a legfontosabb az Európai Monetáris Együtt-működési Alap (EMCF), az intervenció operativitását biztosították. Az Európai Beruházási Bank (EBB) is meghatározott összegű középlejáratú hitelkeretet nyitott meg az EMR-ben részt vevő gyengébb versenyképességű tagok számára, amelyből

99

azok kedvezményes finanszírozáshoz juthattak. Az EBB hitelnyújtását az indokolta, hogy az árfolyam-stabilizáció vállalásával az EMR-tagok lemondtak a gazdaságuk külső piaci versenyképességét javító valutaleértékelés lehetőségéről.

Nagy-Britannia kivételével valamennyi tagállam vállalta az EMR-ben való együttműködést. A rendszer az 1980-as évek derekára kezdte meghozni gyümöl-cseit. Ekkor már csak kivételesen kényszerültek az országok valutájuk hivatalos árfolyamának módosítására. Az intervenciós mechanizmussal sikerült meg-akadályozni a piaci árfolyamok túlzott mérvű kilengését (Lőrinczné Istvánffy H., 1999, 598–599. o.).

Az Európai Monetáris Rendszer többé-kevésbé sikeresen működött: hozzájárult a szélsőségesen ingadozó árfolyamok megfékezéséhez és a valutapiacok stabilizá-lásához; a monetáris stabilitáshoz; az inflációs ráták Közösségen belüli konver-genciájához; az országok többségében az árak mellett a termelési költségek egymáshoz közeledéséhez; a gazdasági teljesítmények konvergenciájához és ugyanakkor erősítette a kormányok közötti „kooperatív” gazdaságpolitikai maga-tartásokat.

Negatív következményei között tartják számon, hogy a kedvező inflációs teljesítményért lassúbb növekedéssel kellett fizetni, és a tagállamok külgazdasági egyensúlya sem alakult kedvező módon (Blahó A., 2007, 140. o.).

7.4. A GAZDASÁGI ÉS MONETÁRIS UNIÓ LÉTREJÖTTÉNEK FŐBB

SZAKASZAI 1987 után, részben az Európai Monetáris Rendszer sikerein felbuzdulva, de

főleg az Egységes Európai Okmány hatályba lépésével, amely a tőkepiaci liberalizációt is előírta, ismét középpontba került a monetáris unió gondolata. Ebben nagy szerepe volt a francia Jacques Delorsnak, aki 1985-ben került az Európai Bizottság élére. Az 1989-ben közzétett Delors-terv három szakaszt jelölt ki a Gazdasági és Monetáris Unió – GMU (Economic and Monetary Union – EMU) megvalósításához.

A megvalósítás ütemtervét és feladatait a tagországok 1992. február 7-én a Maastrichtban aláírt szerződésben hagyták jóvá, ezáltal vált a GMU a tagállamok szerződéses kötelezettségévé (kivéve Nagy-Britanniát és Dániát, akik „opt-out”, kimaradási klauzulával rendelkeznek, önállóan dönthetnek, hogy kívánnak vagy sem csatlakozni a közös pénzhez). Az MSZ a közös pénz bevezetését legkésőbb 1999. január 1-jére tűzte ki célul.

A GMU létrehozását az EK három szakaszban tervezte megvalósítani: • Első szakasz (1990. július 1. – 1993. december 31.)

– a pénz és tőkeforgalom liberalizálása; – a tagországok csatlakozása az EMR-hez (a britek és a svédek nem

csatlakoztak);

100

– a jegybankok függetlenségének kialakítása; – monetáris és gazdaságpolitikai harmonizáció (árstabilitás, költségvetési

egyensúly).

• Második szakasz (1994. január 1. – 1998. december 31.) – Európai Monetáris Intézet (European Monetary Institute, EMI) felállítása

(első elnöke Lámfalussy Sándor), amelynek fő feladata lett az egységes monetáris politika eszközeinek és rendszerének kidolgozása,

– az EMI ellenőrizte az EMR működését, támogatta az ECU használati körének bővítését, a nemzeti jegybankok közötti együttműködés fejlesz-tését és a tagállamok pénzügypolitikáinak a koordinálását;

– bevezették a költségvetési hiány monetáris finanszírozásának tilalmát (a Központi Bank hitelt biztosíthat);

– makrogazdasági irányelvek összehangolása; – felkészülés a közös (egységes) valutára.

• Harmadik szakasz (1999. január 1-jétől kezdődött) – Az Európai Központi Bank – EKB (European Central Bank – ECB) és a

Központi Bankok Európai Rendszerének – KBER (European System of Central Banks – ESCB) létrehozása;

– Az egységes valuta bevezetésének előkészítése és megvalósítása. A gazdasági és monetáris unió harmadik szakaszának végleges menetrendjéről

az 1995 decemberében megtartott madridi csúcstalálkozón döntöttek. Az euró bevezetésének időterve három fázisból állt: I. 1998 eleje – az EMU elindítása • döntés a gazdasági és monetáris unió harmadik szakaszának kezdetéről és a

részt vevő országok köréről (Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyolország, majd később Görögország);

• 1998 júliusáig az EKB és a KBER létrehozása; • a bankjegyek és érmék gyártásának előkészítése; • a pénzcseréhez szükséges teljes jogszabályi háttér megteremtése; • az információs–kommunikációs kampány megkezdése; • a nemzeti intézményrendszer kiépítése; • a bankok és pénzintézetek felkészülése a pénzcserére, átállási tervek kidol-

gozása; • a gazdasági és monetáris unió harmadik szakaszában részt vevő országok

pénzneme és az euró közötti átváltási árfolyamok visszafordíthatatlan rögzítése (1998. december 31.).

101

II. 1999. január 1. – az EMU kezdete • az euró valuta lett (lawful currency); • az ECB monetáris és árfolyam-politikát folytat euróban; • az euró megjelenése a bankközi, monetáris, tőke és valutapiacokon; • nagybani fizetési rendszerek euróban; • a pénzintézetek folytatják az átállást; • a közületi és a magánszféra piaci szereplői döntésére van bízva az euró

alkalmazása, tetszésük szerint folytatják az átállást; • a monetáris politika az ESCB-hez delegálódik, bevezeti a TARGET fizetési

rendszert és biztosítja az átváltást a visszafordíthatatlan konverziós rátán; • 2002. január utáni lejáratra új, forgatható euró államkötvényeket bocsátanak

ki. III. 2002. január 1. – az euróbankjegyek bevezetése • az euróbankjegyek és érmék bevezetése; • a bankok befejezik az átállást (mindenféle átutalás euróban történik); • az euró az egyetlen valuta az eurózónában; • a nemzeti valutákat kivonják a forgalomból, de a jegybankoknál továbbra is

beválthatók. Az euró létrehozása, az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb gazdaságtörténeti

eseménye, az EU-tagállamok együttműködésének új szakaszát nyitotta meg. A közös monetáris és árfolyam-politika minőségi változást hozott az egységes piac fejlődésében, és egyúttal szimbolikus jelentőségű is. Az euró bevezetésével meg-szűnt a résztvevő tagállamok nemzeti valutái közötti árfolyam-ingadozás, és olyan egységes pénzügyi régió jött létre, amely mind méretében, mind fejlettségi szint-jében vetekedik az Egyesült Államokkal. Az euró készpénzként való meg-jelenésével a mindennapi életben is érzékelhetővé vált az uniós gazdasági és monetáris politika már eddig is megvalósult történelmi léptékű átalakulása. Mindez az unió egységét a szó szoros értelmében is kézzelfoghatóbbá teszi, és további hajtóerőt ad a fejlődéshez (Erhart T.–Gáspár F., 2003, 4. o.).

Foglaljuk össze a GMU kialakításának és az euró bevezetésének szakaszait a Magyar Nemzeti Bank (MNB) 2001-es kiadványa alapján.

102

7.1. táblázat: a Gazdasági és Monetáris Unió kialakítása és az euró bevezetése

Forrás: MNB, 2001

7.5. A MAASTRICHTI KONVERGENCIA-KRITÉRIUMOK A Maastrichti Szerződés lefektette az ún. konvergencia-kritériumokat,

amelyeket a tagországoknak teljesíteniük kell, ha az EMU harmadik szakaszához kívánnak csatlakozni, azaz bevezetik a közös pénzt, az eurót. Ezek a feltételek egyfajta fegyelmet követelnek meg a tagországok részéről, és meghatározott teljesítményelemek mérését jelentik:

A nominális konvergencia-kritériumok (a gazdasági felkészültség indikátorai) a következők:

• árstabilitás; • az államháztartás fenntartható pénzügyi helyzete; • árfolyam-stabilitás; • kamat-konvergencia.

103

Az árstabilitási kritérium teljesítése azt jelenti, hogy a monetáris unióba való belépést megelőző egy évben az inflációs ráta legfeljebb 1,5%-kal haladja meg a három legalacsonyabb inflációval rendelkező tagország rátáinak átlagát. Az össze-hasonlíthatóság érdekében az inflációs rátára vonatkozó konvergencia-kritérium teljesítését a tagállamok harmonizált fogyasztói árindexe (HICP) alapján mérik.

Az államháztartás fenntartható pénzügyi helyzetének stabilitását két mutatóval mérik és akkor teljesül a konvergencia kritérium, ha:

• a folyó költségvetési deficit nem több a GDP 3%-ánál; • az államadósság mértéke legfeljebb a GDP 60%-áig terjed. Arról, hogy az adott államban fennáll-e a túlzott mértékű hiány – eltérően a

többi kritériumtól – a Gazdasági és Pénzügyminiszterek Tanácsa dönt minősített többséggel. A döntés során a következő szempontokat mérlegelhetik:

• az államháztartási hiány – bár meghaladja a referenciaszintet – jelentős mértékben és folyamatosan mérséklődött, és mértéke a referenciaértékhez közeli szintre csökkent;

• az államháztartási hiány csak kivételesen és átmenetileg lépte túl a referenciaértéket, és aránya közel maradt ahhoz;

• a referenciaértéket meghaladó államadósság elegendő mértékben csökken, és kielégítő ütemben közelít a referenciaértékhez.

Árfolyam-stabilitás. Az Európai Monetáris Rendszer árfolyam-mecha-nizmusában történő részvételre vonatkozó kritérium azt jelenti, hogy egy tagállam a vizsgálatot megelőző legalább két éven keresztül az Európai Monetáris Rendszer árfolyam-mechanizmusa által előírt normál ingadozási sávokon belül maradt. Így különösen azt, hogy a monetáris unióba való belépést megelőző két évben az adott ország valutáját nem volt szükséges, a tagállam saját kezdeményezésére, leérté-kelni más tagországok valutájával szemben.

Kamat-konvergencia. A kamatokra vonatkozó konvergencia-kritérium azt jelenti, hogy egy tagállamban a kamatszint a vizsgálatot megelőző egy éves idő-szakon keresztül legfeljebb 2%-kal haladja meg az árstabilitást illetően legjobb eredményt felmutató három tagállam átlagos nominális, hosszú távú kamatszintjét. A hosszú távú kamatok alakulását a tízéves állampapírok átlagos hozama alapján vizsgálják. E papíroknak a következő közös ismérveknek kell megfelelniük: a központi költségvetés bocsátja ki; hátra lévő lejáratuk megközelíti a tíz évet; fix kamatozásúak; megfelelő likviditással rendelkeznek; adózás előtti hozamaikat veszik figyelembe. Mindezeken túl fontos feltétel a jegybank függetlensége, a jegybanktörvény összhangja a szerződés előírásaival, a tőkemozgások liberali-záltsága (Erhart T.–Gáspár F., 2003, 2–3. o.).

Az EMU-hoz csak az a tagállam csatlakozhat, amely az előírt kritériumokat teljesíti. A konvergencia-kritériumok élén az árstabilitás áll. Az EMU-tagság első számú előfeltétele, hogy az eurót bevezetni akaró ország fogyasztói árszint-emelkedése a három legstabilabb tagállam átlagos inflációs rátáját ne haladja meg, vagy csak csekély mértékben. Tulajdonképpen a további konvergencia-

104

kritériumoknak is az a funkciójuk, hogy több oldalról ellenőrizhessék a tagjelölt gazdaság stabilitási helyzetét és perspektíváját. Érthető e fokozott figyelem, hiszen közös valutahasználatba csak olyan ország vonható be, amely nem veszélyezteti a közös pénz értékállandóságát, s így nem akadályozza az új pénz iránti bizalom kialakulását.

7.2. táblázat: A maastrichti konvergencia-kritériumok teljesítése Romániában,

2006–2007-ben (%)

Nominális konvergenciamutatók

Maastrichti kritériumok 2006 2007

Inflációs ráta

< 1,5%, mint a három legalacsonyabb inflációs rátájú tagállam átlagindexe (referenciaérték 2,8%)

6,56 4,0

Árfolyam stabilitás Maximális % arányos növ./csökkenés a kétéves átlaghoz képest +/- 15%

+10,0/-6,1 +10,1/-6,7

Állampapírok kamatszintje

<2%-kal több, mint a 3 legerősebb gazdasággal rendelkező EU-s tagállam átlaga (referenciaérték 6,2%)

7,472 6,734

Konszolidált államháztartás deficitje

A GDP %-ban 3% alatt 1,9 3,23

Államadósság A GDP %-ban 60% alatt 12,43 12,63 Forrás: www.bnr.ro

A konvergencia-kritériumok meghatározásával a Maastrichti Szerződés célja a

monetáris unió hatékony működéséhez szükséges tagországok közötti gazdasági konvergencia biztosítása volt.

A nominális konvergencia-kritériumok jelentősége abban áll, hogy így olyan monetáris unió jöhet létre, amelyet nem csak a célszerűség, de a működtethetőség, azaz a hosszú távú monetáris stabilitás jellemez. Eszerint a kritériumok az országok érettségének megállapításán kívül arra is jók, hogy ha a monetáris stabi-litást közjószágként fogjuk fel, akkor annak költségeit arányosan viseljék a közös-ség tagjai (Csajbók–Csermely, 2002).

A GMU-hoz való csatlakozást követően már éppen a közös monetáris szabá-lyozás ad garanciát arra, hogy nem kerül sor az árszint ismételt emelkedésére. Az ECB folyamatosan felügyeli az euró régió monetáris állapotát, s a rendelkezésre álló eszközökkel az inflációs kockázatok ellen azonnal fellép. Így a GMU-tagság legfőbb előnye a stabil gazdasági környezet (Lentner Cs., 2007, 98. o.).

105

7.6. REÁLKONVERGENCIA-KRITÉRIUMOK Az EMU Maastrichtban kialakított terve igen körültekintően szabályozta az

unióban való részvétel feltételeit. Ennek ellenére a konvergencia-kritériumok körül vannak viták. A kritériumokkal szembeni legfőbb kritika az „egyoldalúságukkal” kapcsolatban fogalmazódott meg: a nemzetgazdasági teljesítményeket kizárólag pénzügyi-államháztartási szempontból értékelik, de semmit sem mondanak a reálgazdaság helyzetéről. Így nem szerepel a kritériumok között a valódi gazdasági teljesítmény, a növekedési dinamika. Leginkább azonban a foglalkoztatottsági szintre vonatkozó mutató hiánya teszi kétségessé az uniós érettség minősítésének megalapozottságát. Bár a munkanélküliség a Maastrichti Szerződés megkötését követően vált igazán nyomasztó gonddá, trendje már az évtized elején is emelkedő volt. Aligha vitatható, hogy egy súlyos munkanélküliséggel küzdő ország legalább olyan mértékben veszélyezteti az unió működését, mint az, amelyikben viszonylag magasabb az infláció vagy a kamatláb, netán a költségvetési deficit. Hogy e tényező mégsem került be a minősítési szempontok közé, annak oka valószínűleg nem a probléma lebecsüléséből fakadt. A döntés sokkal inkább a munkanélküliségi szint egyértelmű mérésének, nemzetközi összehasonlíthatóságának hiányával (vagyis módszertani okokkal) magyarázható. Nem szerepel a kritériumok között a fizetési mérleg helyzete sem, jóllehet a külgazdasági egyensúlyhiány aláaknázhatja az unió működését (Lőrinczné Istvánffy H., 1999, 601–603. o.).

Habár a Maastrichti Szerződés nem ír elő semmilyen kötelezettséget a reál-konvergenciára vonatkozóan, mégis ajánlott, hogy a reálgazdasági feltételeket illetően minél nagyobb hasonlóság létezzen a tagállamok között. Minél közelebb áll egy ország reálgazdasága a csatlakozó tömb reálgazdaságaihoz, annál kisebb valószínűséggel kerülhet sor a csatlakozást követően a makroszintű feszültségekre.

A legfontosabb reálkonvergencia-kritériumok a következők (Beju, 2007, 165. o.):

• a hazai gazdaság nyitottsági foka; • az EU-ba/-ból lebonyolított export/import részaránya a hazai össz-

exportból/importból; • a gazdaság szerkezetének hasonlósága; • a vásárlóerő-paritáson számolt egy főre jutó GDP; • termelékenységi mutatók. A reálkonvergencia ugyanolyan fontos mint a nominális konvergencia, ugyanis

az optimális valutaövezet elmélete (Optimal Currency Area Theory) alapján egy önálló régiókból, illetve országokból álló csoport akkor nyerhet kölcsönösen egy közös valutából, ha hasonló a gazdasági szerkezetük, és ha nem áll fenn annak a kockázata, hogy aszimmetrikus sokkok fenyegessék a tagországok bármelyikét, mert az azonos valuta miatt korlátozott az alkalmazkodás lehetősége. Az optimális valutaövezet feltétele tehát a belső homogenitás elérése (Isărescu, M., 2004, 7. o.).

106

Az EMU-ban való tagállami részvétel feltételei a következőkben összegez-hetők:

• a jegybankok függetlensége; • a költségvetés közvetlen jegybanki finanszírozásának tilalma; • gazdasági stabilitási feltételek (maastrichti konvergencia-kritériumok). 7.7. A KÖZÖS MONETÁRIS POLITIKA INTÉZMÉNYI KERETEI A Maastrichti Szerződés elvileg rendelkezett az intézményi keretek létre-

hozásáról is. Előírta a független Európai Központi Bank – EKB (European Central Bank – ECB) és a Központi Bankok Európai Rendszerének – KBER (European System of Central Banks – ESCB) létrehozását, amely az Európai Központi Bankból és a tagállamok központi bankjaiból áll. Az ESCB tagjai azon tag-országok jegybankjai is, amelyek nem vezették még be az egységes valutát, az eurót, ők viszont nem szólhatnak bele az egységes monetáris politikát illető döntésekbe.

Az Európai Központi Bank (EKB) Kormányzótanácsa bevezette az euró-rendszer kifejezést, amelynek tagja az EKB és a közös pénzt bevezető tagállamok jegybankjai. Feladatai közé tartozik a Közösség monetáris politikájának meghatá-rozása és végrehajtása, a devizaügyletek irányítása, a tagállamok hivatalos deviza-tartalékainak őrzése és kezelése, „a pénzügyi rendszer zökkenőmentes működé-sének” biztosítása. Az EU monetáris politikájának megvalósítását és az ezzel kapcsolatos döntéseket tehát az eurórendszer végzi.

Az Európai Központi Bank az EU minden szervétől független, speciális hatás-körrel rendelkező szervezet. Az EKB viseli a teljes felelősséget az EU monetáris politikájáért, meghatározza az irányadó kamatlábat és kezeli az euró övezet devizatartalékait. Fő feladata az árstabilitás fenntartása, tehát a közös monetáris politikát ennek kell alárendelni. Ennek az árfolyamnak, valamint az árszínvonal-nak a védelmét jelenti a kamatláb-változtatás és a valutapiaci intervenció.

Az Európai Központi Bank feladata közé tartozik még ugyanakkor: • a fizetési rendszer zavartalan működésének biztosítása; • a nagy összegű eurótranzakciókat kezelő valós idejű hálózat irányítása, azaz

a TARGET (Trans European Automated Real Time Gross Settlement Express Transfer) működtetése;

• a hálózatot korszerűsítő TARGET2-rendszer működésének fokozatos beve-zetése 2007 novemberével kezdődően;

• a TARGET2 SECUrities nevű modul kialakítása, amely a határokon átnyúló értékpapír-elszámolások hatékonyságát hivatott növelni.

Az Európai Központi Bank a Bizottsággal együtt 2010-re az egységes euró pénzforgalmi övezet (Single Euro Payments Area – SEPA) kialakítását tervezi. A

107

cél ezzel az, hogy a nemzetközi euró átutalások minden típusát gyorsabbá, költségeit a belföldi átutalásokhoz hasonlóvá tegyék. Az egységes euró pénz-forgalmi övezet létrejöttével a fogyasztók, a vállalatok és más gazdasági szereplők az euróban eszközölt fizetési műveleteiket tartózkodási helyüktől függetlenül, országhatáron belül vagy kívül ugyanazon alapfeltételek, jogok és kötelezettségek mellett képesek végrehajtani. A SEPA-projekt tehát nem más, mint a következő meghatározó lépés a szorosabb európai integráció felé.

7.8. STABILITÁSI ÉS NÖVEKEDÉSI PAKTUM A Stabilitási és Növekedési Paktumot 1997-ben fogadták el, abból a célból,

hogy ha valamely tagországban a pénzügyi fegyelem fellazul, akkor az illető állam befolyásolható legyen szankciókkal a költségvetési hiány lefaragása irányába. A Stabilitási és Növekedési Paktum tehát azt a célt szolgálja, hogy a maastrichti konvergencia-kritériumok betartása és ezek teljesítése, az egységes valuta beveze-tése után is kötelező érvényű legyen a részt vevő tagállamok számára.

Túlzott költségvetési hiány kialakulása esetén az ECOFIN, azaz a Gazdasági és Pénzügyminiszterek Tanácsa, ajánlásokat tesz az adott tagállamnak. Rendkívüli esetek kivételével, amennyiben a tagállam nem hoz hatékony és kiigazító intézkedéseket egy éven belül a túlzott deficit kiigazítására, pénzbírság fizetésére lehet kötelezni, ami nem kamatozó letét befizetése formájában történhet (a letét maximális összege a GDP 0,5%-a). Ha a túlzott deficitet két évvel a letét lehelye-zése után sem szüntették meg, akkor a letét pénzbírsággá alakul, vissza nem térítendő összeg formájában. A szankciók alkalmazása megszűnik, amennyiben a Tanács és az ECOFIN úgy értékeli, hogy az adott tagállamban előrehaladás történt a túlzott költségvetési hiány korrigálásában. Viszont a korábban befizetett pénz-bírság már nem jár vissza a tagállamnak. A büntetésre nem automatikusan kerül sor, az eurózónához tartozó tagországok többségi egyetértésével szabható az ki. Viták esetén a paktum értelmezésében a végső szót az Európai Bíróság mondja ki.

A tagállamok magatartását a gazdasági és monetáris unió harmadik szakaszá-ban való részvételét illetően nem a szankciók, hanem tagországok által készített konvergencia-, illetve stabilitási programok határozzák meg. Konvergencia-programot az euróövezethez csatlakozni kívánó tagországoknak kell készíteniük. A már eurózónához tartozó tagállamoknak stabilitási programmal kell rendel-kezniük.

Konvergencián azt a folyamatot értjük, amelynek során eltérő gazdasági adottságú régiók, országok gazdasági teljesítményt és egyensúlyt tükröző mutató-számai úgy közelednek egymáshoz, hogy az elmaradottabb országok mutatói közelítenek a fejlettekéhez. A konvergencia-folyamatok kapcsán megkülönböz-tetik a nominális és reálkonvergenciát: míg az előbbi a nominális változók és a pénzügyi mutatók (mint például az infláció vagy a kamatszint) egy kitüntetett

108

értékhez való közeledését jelentik, addig az utóbbi a jólét, a gazdasági fejlettség konvergenciájára utal, amit általában az egy főre jutó GDP nagyságával szoktak jellemezni. Az euróövezethez való csatlakozás feltétele a nominális változókra vonatkozó egyes küszöbértékek hosszú távon fenntartható teljesítése. A reál-konvergencián az Unió hivatalos szervei inkább a strukturális reformokat és a gazdaság integráltságát értik, és kisebb hangsúly helyeződik az egy főre jutó GDP felzárkóztatására (Bebesy D., Orbán G., 2003, 94. o.).

A stabilitási és konvergencia programok a tagállamok középtávú költségvetési stratégiáját tartalmazzák.

A dokumentumokban a következő információk találhatók: • a költségvetési pozíciót képviselő középtávú célkitűzés, ami vagy többlettel,

vagy megengedett mértékű deficittel zárul, valamint a középtávú célkitűzés-hez vezető kiigazítási pályának és az államadósság arányának várható alakulása;

• a program alapját képező fontosabb gazdasági változók fejlődésére vonat-kozó feltevések, mint például a GDP növekedése reálértékben, a foglal-koztatás, az infláció mértéke, a kormányzati beruházások összege;

• a program célkitűzéseinek eléréséhez szükséges szabályozási intézkedések ismertetése és értékelése;

• elemzés a fő gazdasági feltételezések változásának a költségvetési és adós-sághelyzetre gyakorolt hatásáról;

• a nem euróövezeti országok számára a monetáris politika középtávú cél-kitűzéseire és azok kapcsolata az árak és az árfolyamok stabilitásával.

A program az előző és a tárgyévre, valamint a következő három évre vonatko-zóan tartalmaz információkat.

Egy ilyen dokumentum az infláció, az államadósság és a költségvetési hiány kitűzött szintjeinek megvalósításához szükséges többéves tervet jelenti.

A Stabilitási és Növekedési Paktum végrehajtása két pillérre épül: 1. a tagállamok költségvetési helyzetének megfigyelésére; 2. a túlzott költségvetési hiány esetén követendő eljárásokra. 2005 márciusában a paktum felülvizsgálatára és kisebb módosításokra került

sor. A levont tapasztalatok alapján az új paktum, a „nehéz időkben” eszközölt, a gazdasági szerkezetváltáshoz szükséges beruházások finanszírozásakor megengedi a maastrichti kritériumokban meghatározott államháztartási hiány küszöbértékének rugalmasabb kezelését, valamint a túlzott költségvetési hiánnyal küzdő tagállamok számára hosszabb időt engedélyez a hiány csökkentésére. Ezáltal a paktum rugalmasabban alkalmazkodik az egyes országok speciális helyzetéhez, lehetővé téve az anticiklikus gazdaságpolitika alkalmazását.

A Stabilitási és Növekedési Egyezményről szóló jelentés ezt erősíti: „Az Unió kiegyensúlyozott gazdasági növekedést és árstabilitást kíván elérni. A gazdasági és költségvetési politikáknak ezért a gazdasági reform, az innováció, a verseny-

109

képesség, valamint a gyenge gazdasági növekedés idején a magánbefektetés és a fogyasztás erősítése terén megfelelő prioritásokat kell meghatározniuk.”

Ez azt mutatja, hogy az árstabilitást minden más fölé helyező rendszerszemlélet módosul, a szabályok mögött „meghúzódó közgazdaságtani megfontolások nagyobb hangsúlyt kapnak”.

Irodalom • Blahó, A. (szerk.), 2007, 139–145. o. • Horváth Z., 2005, 345–369. o. • Kende, T.–Szűcs, T. (szerk.), 2005, 525–562. o. • Lőrincné Istvánffy H. (szerk.), 1996, 82–173. o. • Lőrincné Istvánffy H. (szerk.), 2001, 56–97., 147–189. o. • Lőrincné Istvánffy H. (szerk.), 2004, 150–187. o. • Marján A. (szerk.), 2005, 148–172. o. Kérdések 1. Milyen alapelvekre épült a Werner-terv? 2. Miért nem valósult meg a Werner-terv? 3. Milyen céllal hozták létre az Európai Monetáris Rendszert? 4. Mi a valutakígyó? 5. Mi volt az ECU? 6. Melyek voltak az GMU bevezetésének egyes szakaszaiban a legfontosabb

célok? 7. Melyek a Maastrichti Szerződés konvergencia-kritériumai? 8. Melyek az EMU-ban való tagállami részvétel főbb feltételei? 9. Soroljon fel reálkonvergencia-mutatókat!

10. Ismertesse a GMU intézményi rendszerét! 11. Milyen eszközöket alkalmaz az Európai Központi Bank az árstabilitás

védelmében? 12. Mi a SEPA? 13. Melyek az EMU előnyei? 14. Milyen hátrányai lehetnek az EMU-nak? 15. Milyen céllal jött létre a Stabilitási és Növekedési Paktum? 16. Mit ért konvergencián?

110

8. FEJEZET: VERSENYPOLITIKA

Az EU „integrációs versenyjoga” egy sajátos képződmény a

versenyszabályozás, a kormányzati gazdaságpolitikai-formálás

és az európai (gazdasági) integráció támogatására szolgáló

közhatalmi-jogszabályi eszközrendszer keresztútján. Berke, B.: Társadalom és gazdaság. 2003, 146. o.

8.1. AZ EU VERSENYPOLITIKÁJÁNAK ALAPJAI A versenypolitika már a Római Szerződésben szerepel a közös politikák között,

tehát a kezdetektől minden versenyt érintő döntés közösségi szintre került. Ez azzal magyarázható, hogy a verseny alapfeltétele bármely piac megfelelő működé-sének, így a vámunió, a közös piac majd az egységes (belső) piac kialakításának is.

A közös versenypolitika jogi alapját jelenleg a Nizzai Szerződés (81–89. cikkely) adja, erre támaszkodik az alábbi fejezet is.

A versenypolitika a piaci és versenyviszonyok befolyásolására irányul, a szabadpiaci folyamatokat szabályozza, a gazdasági szereplők versenyt korlátozó vagy kizáró magatartását akadályozza.

A vállalkozások közötti verseny a gazdasági növekedés motorja, az egységes (belső) piac hatékony működésének alapfeltétele:

• előmozdítja az innovációt, a technikai fejlődést; • csökkenti a termelési költségeket; • javítja a termékek minőségét. A közös versenypolitika elsődleges célkitűzései a következők: • Piaci integráció kiteljesítése – a tagállamok közötti kereskedelmi akadályok

felszámolása, egymás piacainak megnyitása, illetve hozzáférhetővé válása. Ez lehetővé teszi a négy alapszabadság érvényesülését, az áruk, a szolgálta-tások, a személyek és a tőke szabad mozgását, ugyanakkor a verseny erősö-dését is szolgálja a gazdaságban. Nem engedhető meg, hogy a gazdasági szereplők magatartása akadályozza a kereskedelmet, vagy hogy a verseny korlátozásához vezessen, olyan körülmények között, mikor az államközi korlátokat (vámokat, mennyiségi korlátozásokat) sikerült eltörölni;

• Gazdasági szabadság biztosítása – az egyén gazdasági cselekvési szabadságának a védelme;

• Hatékonyság fokozása – az áruk termelésének és fogyasztásának javítását, a műszaki fejlődést, technológiai innováció elősegítését jelenti, és a fogyasztói jólétet (javuló termékminőség, szélesebb kínálat stb.) tartja szem előtt.

Az egységes piac működését zavarnák a vállalatok közti megállapodások, fúziók stb., amelyek a versenyt korlátoznák, ezért szükséges a versenyszabályok egységesítése.

111

A versenypolitika kölcsönhatásban van más politikákkal is, melyekkel együttesen megpróbálja elérni a Közösség gazdasági és társadalmi célkitűzéseit.

8.2. A VERSENYJOG TARTALMA A versenypolitika legfontosabb jogi eszköze a versenyjog, amely megalkotja és

érvényesíti azokat a jogszabályokat, amelyek a verseny tisztaságát biztosítják. A nemzetállami versenyjogi szabályozás tiltja és bünteti a tisztességtelen piaci

magatartást, a versenyt korlátozó megállapodásokat, a gazdasági erőfölénnyel való visszaélést és ellenőrzi a nagyobb vállalati egyesüléseket.

A közösségi versenyjog viszont nemcsak a vállalatokra, hanem a tagállamokra is kiterjed, mert a tagállamok kormányai által nyújtott támogatások ugyancsak torzíthatják a versenyt.

A közösségi versenyjog elsődleges és másodlagos jogforrásai közvetlen hatályúak és közvetlenül alkalmazandók.

A közösségi versenyjog körébe tartoznak a vállalkozásokra vonatkozó jogszabályok, valamint a tagállamok versenykörülményeket befolyásoló, esetleg torzító magatartására vonatkozó jogszabályok.

A közösségi versenyjogot akkor alkalmazzák, ha a versenykorlátozás, legalább két tagállam piacát érinti, ellenkező esetben a hatályos nemzeti jog lép érvénybe. A versenyjog tiszteletben tartása érvényes a nem EU székhelyű vállalatokra is, ha az általuk kötött megállapodás károkat okoz az Európai Unióban, így pl. az EU-n kívüli államok vállalatai is kötelesek előzetesen engedélyt kérni Brüsszelben a fúzióra, ha az EU piacán is, jelen vannak (Losoncz M., 2006, 122. o.).

Az Európai Közösség versenyjoga a következő területeket szabályozza: • versenykorlátozó megállapodások és összehangolt magatartás; • gazdasági erőfölénnyel való visszaélés; • vállalatok összefonódása (fúziókontroll); • állami támogatások; • közüzemek szabályozása. Az EK versenyjoga elismeri, hogy bizonyos körülmények között lehetséges a

verseny korlátozása. Ilyen esetek lehetnek például: a szociális szempontok, a hosszú távú gazdasági érdekek (pl. KKV-k megerősítése), fogyasztói érdekek, a fogyasztók egészségének és biztonságának védelme, környezetvédelem, az európai ipar világpiaci versenyképességének elősegítése stb.

Az általános versenyszabályok csak korlátozott mértékben alkalmazhatók: • a mezőgazdaságban, ahol sajátos közösségi agrárrendtartás van érvényben; • a pénzügyi (banki, befektetési és biztosítói) szférában; • a szállítási ágazatokban.

112

8.2.1. VERSENYKORLÁTOZÓ MEGÁLLAPODÁSOK ÉS ÖSSZEHANGOLT MAGATARTÁS A Nizzai Szerződés 81. cikkelye értelmében „a közös piaccal összeegyeztet-

hetetlen és tilos minden olyan vállalkozások közötti megállapodás, vállalkozások társulásai által hozott döntés és összehangolt magatartás, amely hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre, és amelynek célja vagy hatása a közös piacon belüli verseny megakadályozása, korlátozása vagy torzítása”. A cikkely számos lehetséges magatartást nevez meg, mint például a beszerzési vagy eladási árak rögzítése, a piacok felosztása, a termelés vagy a befektetések – így a műszaki fejlesztés korlátozása, de akár diszkriminatív feltételeket is szabhat olyan vállalko-zásokkal szemben, amelyek nem részesei a megállapodásnak, így hátrányos helyzetbe hozza őket a piacon stb.

Megállapodás fogalomkörébe minden olyan magatartás tartozik, amely a meg-állapodó felek közös akaratát fejezi arra vonatkozóan, hogy meghatározott módon viselkedjenek a piacon.

A versenykorlátozó megállapodások két nagy csoportra oszthatók: • Horizontális megállapodások – ezek versenytársak között jönnek létre (ide

tartoznak a kartellek), és általában a piac felosztására, árak együttes rögzítésére stb. irányulnak.

• Vertikális megállapodások – ezeket a termelési folyamat eltérő szintjei közötti piaci szereplők kötik (pl. kizárólagos forgalmazói szerződés).

Az ilyen típusú megállapodások tilosak az Európai Közösségben, ugyanis torzítják a versenyt és káros hatással vannak a piac különböző szereplőire. Amennyiben mégis létrejönnek, automatikusan semmisek, érvénytelenek.

A vállalkozások szervezeteinek döntései a kereskedelmi vagy szakmai szövetségek keretében létrejött szerződésekkel foglalkoznak, vagyis az iparági szövetségekre, szakmai szervezetekre vonatkoznak. Habár ezeknek a szerve-zeteknek a célja a tagok érdekeinek képviselete és előmozdítása, döntéseik mégis versenykorlátozó hatásúak lehetnek, befolyásolhatják a piaci versenyt.

Az összehangolt magatartás a vállalkozások közötti koordináció valamilyen formája, amely nem éri el egy megállapodás mértékét, de annak tudatos helyette-sítését szolgálja a verseny kockázatainak elkerülése érdekében. Egyfajta hallgató-lagos konszenzus az együttműködő vállalatok között.

A versenykorlátozó megállapodásokat illetően megkülönböztetik azokat a meg-állapodásokat, melyek tartalmukat tekintve, valamint azokat, melyek hatásukat tekintve versenykorlátozóak. A tartalom vizsgálatakor megállapítható, hogy a megállapodásban mennyire nyilvánvaló a korlátozás. Ha nem állapítható meg a versenykorlátozó tartalom, akkor a megállapodás piacra gyakorolt potenciális hatását kell értékelni, ez a piac átfogó gazdasági elemzését feltételezi.

Vannak olyan csekély jelentőségű megállapodások, amelyek nem esnek a tilalom hatálya alá. Általában a verseny korlátozását nem érzékelhetőnek minősítik, ha:

113

• „a megállapodás részes feleinek együttes piaci részesedése a megállapodás által érintett piacok egyikén sem haladja meg a 10%-ot, amennyiben a megállapodás olyan vállalkozások között jött létre, melyek a piacok bármelyikén egymásnak tényleges vagy potenciális versenytársai (verseny-társak közötti megállapodás), vagy

• a megállapodás részes feleinek egyedi piaci részesedése nem haladja meg a 15%-ot a megállapodás által érintett bármely érintett piacon, amennyiben a megállapodás olyan vállalkozások között jött létre, melyek e piacok bármelyikén egymásnak nem tényleges vagy potenciális versenytársai (nem versenytársak közötti megállapodás)”.

Ezekre az úgynevezett de minimis szabály vonatkozik, azaz engedélyezett. A mentesítési lehetőség fogalma: vannak olyan megállapodások, amelyek, bár

versenykorlátozóak, a Bizottság engedélyezi őket azért, mert azokból a Közösség számára fontos előny származik. Ebbe a kategóriába az olyan megállapodások tartoznak, melyek kedvező hatással vannak a piacra, melyek ösztönözhetik is a versenyt, mert előmozdítják a műszaki fejlődést vagy javítják a forgalmazás rendszerét. Ahhoz, hogy egy versenykorlátozó megállapodás mentesítést kapjon az általános tilalom alól:

• javítania kell az áruk termelését vagy forgalmazását, vagy elő kell mozdí-tania a gazdasági fejlődést;

• lehetővé kell tennie a közbenső vagy a végső fogyasztóknak, hogy méltá-nyos arányban részesüljenek a megállapodásból eredő haszonból;

• nem szüntetheti meg a versenyt a kérdéses termékek vagy szolgáltatások jelentős része tekintetében.

8.2.2. GAZDASÁGI ERŐFÖLÉNNYEL VALÓ VISSZAÉLÉS Gazdasági erőfölénnyel rendelkezik egy vállalkozás akkor, ha ez lehetővé teszi

számára, hogy a piacon a versenytársak, illetve a közbenső és végső fogyasztók reakcióinak figyelembevétele nélkül lépjen fel. Az ilyen vállalkozás visszaélhet ezen piaci pozíciójával:

• tisztességtelen lépéseket tehet a versenytársakkal szemben, ezek meg-gyengítése vagy felszámolása érdekében;

• akadályozhatja új versenytársak piacra lépését; • diszkriminatív árazással, üzletkötéstől való elzárkózással, a kibocsátás vagy

az árak változásával a fogyasztók kárára érhet el extraprofitot. Az ilyenfajta magatartással való visszaélés különösen a monopóliumokra

jellemző. Az EKSZ 82. cikke értelmében „a közös piaccal összeegyeztethetetlen és tilos

egy vagy több vállalkozásnak a közös piacon vagy annak jelentős részén meglévő erőfölényével való visszaélése, amennyiben ez hatással lehet a tagállamok közötti

114

kereskedelemre”. Az erőfölény önmagában nem büntetendő, kizárólag az azzal való visszaélés a tilos. Visszaélésnek minősül:

• a tisztességtelen beszerzési vagy eladási árak alkalmazása, illetve egyéb tisztességtelen üzleti feltételek közvetlen vagy közvetett kikötése;

• a termelés, az értékesítés vagy a műszaki fejlesztés korlátozása a fogyasztók kárára;

• egyenértékű ügyletek esetén eltérő feltételek alkalmazása az üzletfelekkel szemben, ami által egyesek hátrányos versenyhelyzetbe kerülnek;

• a szerződések megkötésének függővé tétele olyan kiegészítő kötelezett-ségeknek a másik fél részéről történő vállalásától, amelyek sem természe-tüknél fogva, sem a kereskedelmi szokások szerint nem tartoznak a szerződés tárgyához (árukapcsolás).

A gazdasági erőfölénnyel való visszaélés esetén nem adható mentesítés. A Bizottság a jogsértő helyzet felszámolásáról és a vállalkozás megbírságolásáról dönthet. Az Európai Bíróság a Bizottság döntését felülbírálhatja, a kiszabott bírság összegét eltörölheti, csökkentheti vagy növelheti. A gazdasági erőfölénnyel való visszaélés vizsgálatakor, miután a Bizottság meghatározza az érintett termékpiacot és ennek földrajzi és időbeli elemeit, az erőfölényes helyzetnek megállapításához a vállalkozás piaci részesedésének nagyságát veszi figyelembe.

A Bíróság gyakorlata szerint: • 30%-os piaci részesedés alatt nem valószínűsíthető gazdasági erőfölénnyel

való visszaélés; • 40%-os piaci részesedés fölött, egyéb tényezőktől függően, már felmerülhet

a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés gyanúja; • tartósan magas, például 75%–87% részesedés pedig már önmagában a

gazdasági erőfölény bizonyítéka lehet. Az erőfölényes helyzet megállapításakor a piaci részesedés mellett, más

tényezőket is bevonhatnak az értékelésbe, mint például a vállalkozás és az őt követő versenytárs piaci részesedése közötti jelentős különbség, technológiai előny, potenciális verseny hiánya, de akár a vállalkozás tőkeerőssége, valamint a szellemi és ipari tulajdonjogok szintén releváns tényezők lehetnek.

8.2.3. VÁLLALATOK ÖSSZEFONÓDÁSA (FÚZIÓKONTROLL) A hatékony fúzióellenőrzési rendszert 1989-ben valósították meg, jelenleg a

vállalkozások összefonódását a 139/2004/EGK rendelet szabályozza. A fúzió (koncentráció, összefonódás, összeolvadás) egy vállalat részvényeinek

vagy más vagyontárgyainak megszerzését jelenti egy másik vállalkozás által, amelynek következtében ez utóbbi vállalkozás irányítást szerez az első vállalkozás felett. Vállalkozások összefonódása jön létre, ha az irányítás tartósan megváltozik a következőkből eredően:

115

• két vagy több előzőleg egymástól független vállalkozás vagy vállalkozásrész összeolvad, vagy

• egy személy, aki már irányít legalább egy vállalkozást, vagy egy vagy több vállalkozás, akár értékpapírok vagy eszközök vásárlásával, akár szerződéssel vagy más úton, közvetlen vagy közvetett irányítást szerez egy vagy több más vállalkozás egésze vagy része felett.

A vállalkozások összeolvadása elsősorban a termelékenység javítását (pl. az irányítás hatékonyságát) szolgálhatja, ezáltal jelentős működési költségek takarít-hatók meg, és javulnak a tőkéhez való hozzáférés lehetőségei. A fúzióra lépő vállalkozások hatékonyabban működnek a piacon, erősítik a versenyt, a fogyasztó pedig jobb minőségű termékekhez jut, méltányosabb áron. A fúziók szerkezet-váltással és ezáltal munkahelyek megszűnésével járhatnak, ez azonban hozzá-járulhat a versenyhelyzet fenntartásához a piacon, ami elősegíti a gazdasági növe-kedést, az életképes munkahelyek létrejöttét.

A fúzió megnövekedett piaci koncentrációhoz vezethet, azaz egy adott piac viszonylatában gazdasági erőfölény kialakulását vagy megerősödését idézheti elő, de korlátozhatja a versenyt, ha az erőfölénnyel visszaélnek.

A fúziós rendelet célja megakadályozni olyan összeolvadások létrejöttét, melyek korlátozhatják a versenyt a belső piacon. A rendelet hatálya olyan fúziókra terjed ki, amelyek piacra gyakorolt hatása túllép az egyes tagállamok határain, azaz közösségi léptékű.

A közösségi szabályozás lényege, hogy a vállalat éves forgalmához kötött küszöbérték felett az összefonódást be kell jelenteni a versenyhatóságnak, amely majd dönt az engedélyezésről. Ennek alapján a közösségi dimenziójú össze-fonódásokat a következő küszöbértékek alapján értékelnek:

• az összes érintett vállalkozás összevont évi teljes világméretű forgalma meghaladja az 5 milliárd eurót, és

• az érintett vállalkozások közül legalább két vállalkozás mindegyikének teljes közösségi szintű forgalma meghaladja az évi 250 millió eurót, kivéve, ha az érintett vállalkozások mindegyike teljes közösségi szintű forgalmának több mint kétharmadát egy és ugyanazon tagállamban éri el.

Minden közösségi dimenziójú fúziót be kell jelenteni a Bizottságnak a megállapodás aláírását követően. Az összeolvadásról szóló határozatot a Bizottságnak a bejelentéstől számított 25 napon belül kell meghozni. A Bizottság megállapíthatja, hogy nincs hatásköre, mert a tranzakció nem fúzió; vagy ha fúzió, a Bizottság dönthet úgy, hogy az összefonódás nem vet fel aggályokat és engedélyezi, vagy pedig az ügyben eljárást indíthat. A második fázisban a Bizottság tiltó vagy engedélyező határozatot hozhat, vagy az engedélyt feltételhez, vagy kötelezettség-vállaláshoz kötheti.

Néhány példát említünk a Bizottság által vizsgált fúziókra: pl. a gyógyszer-gyártásban: Sanofi/Synthélabor, Pfizer/Pharmacia; az élelmiszeriparban: Unilever/ Bestfoods stb. További példa a versenykorlátozó megállapodásra a SkyTeam

116

repülési szövetség. A Bizottság kifogásemelése a trösztellenes vizsgálat első lépése, amelyben a Bizottság leírja kifogásait az érdekelt feleknek. Mindegyik SkyTeam tagnak 12 hete van válaszolni. Ezután bármelyik fél kérhet szóbeli meghallgatást. Végül a Bizottság határozatot hoz arról, hogy összeegyeztethető-e a SkyTeam-megállapodás az EU versenypolitikai szabályozásával. Az Európai Bíróság a Bizottság döntését felülbírálhatja.

8.2.4. ÁLLAMI TÁMOGATÁSOK Állami támogatásról akkor beszélünk, amikor bizonyos vállalatot vagy ágazatot

előnyben részesítenek, tehát nem általános szabályról van szó, hanem az intézkedés csupán a vállalatok vagy termékek egy meghatározható körét helyezi kedvezményezett helyzetbe. Ennek következtében a kevésbé versenyképes vállalatok versenyben maradnak, és olyanok maradnak le a versenyben, akik győztesként kerülhetnének ki belőle. Ez a beavatkozás versenytorzító hatású, mert versenyelőnyhöz juttat egyes vállalkozásokat másokkal szemben, és befolyásolja a tagállamok közötti kereskedelmet. A Nizzai Szerződésben „a tagállamok által állami, vagy állami forrásból biztosított támogatás” szerepel, azaz nemcsak az állami szervek által adott támogatás tilos, hanem a vállalatok által nyújtott támogatás is, ha ezekben az állam ellenőrző részesedéssel bír.

Az állami beavatkozás formái közé tartoznak: • az állami pénzjuttatások (szubvenciók, a veszteségek kiegyenlítése, befekte-

tési támogatások stb.); • az állam által bizonyos vállalkozások számára nyújtott különleges jogok

(garancia, adómentesség, exporttámogatás, kedvezményes ingatlanhasználat, adókedvezmény, halasztott társadalom biztosítási befizetés stb.);

• az állami megrendelések. Az állami támogatások nem feltétlenül pénzben kifejezhető előnyökhöz való

hozzájutást jelentenek a vállalatok számára, hanem az állam által a támogatott vállalkozás számára megadott bizonyos jogok, előnyök nyújtását is jelenthetik, ilyenek például a vissza nem térítendő támogatás, a kedvezményes kamatú vagy kamatmentes kölcsön, az adókedvezmény, adómentesség, adóhitel, adóalap csökkentés, az állami követelésről való teljes vagy részleges lemondás stb.

Az állami beavatkozásokra vonatkozó alapvető közösségi jogszabályok értelmében a közös piaccal összeegyeztethetetlen a tagállamok által vagy állami forrásból bármilyen formában nyújtott olyan támogatás, amely bizonyos vállalkozásoknak, vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által torzítja a versenyt, vagy azzal fenyeget, amennyiben ez érinti a tagállamok közötti kereskedelmet.

A versenykorlátozó megállapodások és a fúzióellenőrzés során a jogsértő fél a vállalkozás, míg a támogatások nyújtásakor a jogsértő maga a tagállam, ezért a Bizottság ebben az esetben a jogi ügyek megoldását nem tudja a tagállamok versenyhatóságára bízni, hanem ő maga kell ezt megoldja.

117

Állami támogatás nyújtásakor a Bizottság vizsgálata a következő szempontokat veszi figyelembe:

• a támogatás előnyben részesíti azt, akinek juttatják; • a folyósítás közpénzből történik; • szelektíven vagy szektorspecifikusan történik a támogatás nyújtása; • a támogatás kihat a tagállamok közötti kereskedelemre. 8.1. ábra: A támogatási formák csoportosítása

Forrás: Kende T.–Szűcs T. (szerk.), 247. o.

Az Európai Unióban jogellenes a más tagállamokba irányuló export

támogatása, mert ez közvetlen hatást gyakorol a tagállamok közötti kereske-delemre és a közös piacon belül, ezáltal a verseny torzulásához vezet.

A támogatási formák közül, minden olyan egyéb támogatás, mely nem minősül exporttámogatásnak, hazai támogatásnak tekintendő.

A hazai támogatások három nagy csoportját különböztethetjük meg: • a támogatás funkciója szerinti csoportosítás és a regionális támogatások; • a támogatás célja szerinti csoportosítás (horizontális szabályok); • ágazati szabályok szerinti csoportosítás. A funkcionális támogatások azok, melyeket a vállalatoknak adott céllal, adott

feltételekkel nyújtanak. Ide tartoznak például azok a támogatások, melyeknek célja

118

a gazdasági egység működési költségeinek csökkentése; a cég piaci alkalmazko-dásának elősegítése; a vállalkozás csődtől való megmentése. A regionális támoga-tások esetében valamely terület, térség a kedvezményezett.

A horizontális támogatások nyújtása bizonyos „jó” célok elérése érdekében történik. Ezeket a támogatásokat, olyan gazdasági ágazatoktól független problé-mák megoldására nyújtják, mint például környezetvédelem, kutatás-fejlesztés, foglalkoztatás, kis- és középvállalatok támogatása, területfejlesztés, képzés stb. Ami a horizontális támogatások kérdéskörét illeti, a Bizottság által használt jogi eszközök: az iránymutatások, a közlemények és keretszabályok, melyek egyfajta útmutatást jelentenek a tagországok számára.

A tagállamok támogatási terveiket be kell jelenteniük a Bizottságnak jóvá-hagyásra. Amennyiben a jóváhagyás előtt kezdték el folyósítani, vagy nem jelen-tették be, és a támogatás a közösségi szabályokkal ellentétesnek bizonyul, azt vissza kell fizetni.

Az ágazati támogatásokat az úgynevezett érzékeny ágazatokban nyújtják, mint például a mezőgazdaság, halászat, autógyártás, hajóépítő ipar, acélipar, közlekedés stb. A Bizottság mindig a piac állapotát, a piac érzékenységét veszi figyelembe akkor, amikor egy-egy konkrét ágazati támogatást értékel. Általában hajlan-dóbbnak mutatkozik a támogatások engedélyezésére akkor, amikor gazdasági recesszió vagy stagnálás van, ha ezáltal a Közösség gazdasági és társadalmi céljai érvényesülnek.

Automatikus kivételek az állami támogatások tilalma alól: • magánszemély fogyasztóknak nyújtott szociális jellegű támogatás; • a természeti csapások vagy más rendkívüli események által okozott károk

helyreállítására nyújtott támogatás; • Németország keleti tartományainak nyújtott támogatások, amelyek a

gazdasági hátrányok kiegyenlítésére szolgálnak stb. Automatikus mentességek esetén is értesíteni kell a Bizottságot. Mérlegelhető

kivételek az állami támogatások tilalma alól: • gazdaságilag elmaradt területek fejlődését ösztönző támogatás; • közös európai érdekeket szolgáló projektek támogatása (pl. a transzeurópai

hálózatok kiépítése); • egyes ágazatok vagy területek átmeneti támogatása, struktúraváltásra, ha ez

nem befolyásolja lényegesen a kereskedelmet; • a kultúra támogatása; • egyéb támogatások: számítástechnikai, elektronikai kutatás-fejlesztés, új

vállalkozások alapítása, KKV-k fejlesztése stb. A Bizottságnak széles jogköre van támogatások engedélyezésére.

119

8.2.5. A KÖZÜZEMEK SZABÁLYOZÁSA Közüzemi vállalatok azok, amelyek közérdekű szolgáltatásokat nyújtanak. A

közszolgáltatások olyan általános gazdasági érdekű szolgáltatások, amelyek első-sorban alapjogokat jelenítenek meg. Egyesek természetüknél fogva gazdaság-talanok, mint például a vidéki területeken a postai kézbesítés. Ennek értelmében a közüzemek közé tartozik minden olyan szervezet, amely gazdasági tevékenységet folytat, abban az esetben is, ha tevékenysége elsődleges célja szerint egyébként nem gazdasági jellegű. A tagállamok meghatározhatják, hogy mit tekintenek általános gazdasági érdekű szolgáltatásoknak, például hogy a közjavak közé tartozzon-e még az alapenergia-szolgáltatás, szállítás, telekommunikáció stb. is.

Közvállalkozáson olyan vállalkozást értünk „…amelyre a hatóságok közvetlen vagy közvetett módon meghatározó befolyást gyakorolhatnak annak tulajdono-saként, a vállalkozásban fennálló pénzügyi részesedésükön keresztül vagy a vállal-kozásra vonatkozó szabályok által”.

A közvállalkozások és az olyan vállalkozások esetében, amelyeknek a tag-államok különleges vagy kizárólagos jogokat biztosítanak, a tagállamok nem hozhatnak és nem tarthatnak fenn a versenypolitikát szabályozó előírásokkal ellen-tétes intézkedéseket.

A közüzemeknek biztosított monopóliumok a legtöbb esetben magas árakhoz, nem megfelelő minőségű szolgáltatáshoz, az innováció és a befektetések lemara-dásához vezetnek. A Bizottság célja, hogy biztosítsa a közszolgáltatásokat nyújtó vállalatok régi és új szereplői közötti verseny tisztaságát, továbbá azt, hogy e verseny a fogyasztók és a vállalkozások számára egyaránt árcsökkenést eredmé-nyezzen.

A Bizottság javaslata alapján szétválasztották az ezeket a területeket érintő infrastruktúrát és a kapcsolódó kereskedelmi tevékenységeket. Az infrastruktúrát (például a telefon- vagy áramellátó hálózat) birtokló monopóliumoknak lehetővé kell tenniük a szolgáltatásokhoz való hozzáférést, biztosítván ezáltal a verseny közegét. A hálózatokon kínált szolgáltatások (telekommunikáció vagy elektromos-áram-fogyasztás) vonatkozásában versenyezni kívánó bármely harmadik félnek a biztosítani kell hozzáférés lehetőségét. Ez vezet el a piacok liberalizálásához: energia, posta, telekommunikáció, szállítás terén. Erre az elvre épülnek a Bizottság liberalizációs elvei. Pl. az elektronikus kommunikációs szolgáltatások és a hálóza-tok piacán való verseny biztosítását a 2002/77/EK direktíva szabályozza. Célja minden vállalkozásnak garantálni azt a jogot, hogy elektronikus kommunikációs szolgáltatásokat kínáljon, vagy minden korlátozás nélkül elektronikus kommuni-kációs hálózatokat állítson fel, fejlesszen.

120

8.3. KÖZÖSSÉGI TÁMOGATÁSOK A közösségi támogatások, amelyeket az Unió különböző alapjaiból nyújtanak,

nem a nemzeti források helyettesítésére, hanem azok kiegészítésére szolgálnak, Az EU-ban közösségi támogatást az alábbi feltételek mellett nyújtanak: • az adott támogatási cél illeszkedik a Közösség támogatáspolitikájához; • teljesíti az adott támogatási forma előírásait; • a támogatandó programok olyan nagyságrendűek, amely mellett a társ-

finanszírozással járó adminisztrációs költségek vállalhatók. A Közösségi támogatásokra részletesebben az egyes politikák tárgyalásánál

térünk ki. Irodalom • Blahó A. (szerk.), 2007, 194–195. o. • Kende, T.–Szűcs, T. (szerk.), 2005, 111–206., 207–298. o. • Marján A. (szerk.), 2005, 284–308., 309–333. o. • Losoncz M., 2006, 118–126. o. Kérdések 1. Milyen összefüggés van a versenypolitika és a négy szabadság között? 2. Mi a versenykorlátozó megállapodás? 3. Miért tiltják a versenykorlátozó megállapodásokat az EU-ban? 4. Milyen körülmények között ad a Közösség mentesítést a versenykorlátozó

megállapodások esetén? 5. Milyen veszéllyel járhat a vállalatok fúziója a Közösségen belüli verseny

szempontjából? 6. Milyen előnyökhöz való hozzájutást jelentenek a vállalatok számára az

állami támogatások? 7. Miért szükséges a közszolgáltatásokat nyújtó vállalkozások esetében az

infrastruktúra és a kapcsolódó szolgáltatási tevékenység szétválasztása?

121

9. FEJEZET:

KÖZÖS AGRÁR- ÉS VIDÉKFEJLESZTÉSI POLITIKA

„A mezőgazdasági támogatáspolitikák gyakran sok

különböző célt akarnak megvalósítani, amelyek közül sok

inkompatibilis egymással.” OECD

9.1. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS A Közös Agrárpolitika – KAP (Common Agricultural Policy – CAP, Politica

Agricolă Comună – PAC) az európai integráció egyik legbonyolultabb területe, ugyanakkor az egyik legfontosabb közös politika, amely az integráció formálásában jelentős szerepet töltött be (Halmai P. [szerk], 2002, 49. o.).

Már 1955-ben a Messinai Konferencián az EGK-t alapító Hatok eldöntötték, hogy a mezőgazdaságot is belefoglalják a közös piaci rendszerbe. Ez azért nem volt magától értetődő, mert az egyes országok mezőgazdasági adottságai jelentő-sen eltértek egymástól, azaz a mezőgazdasági termékek versenyképessége orszá-gonként jelentősen eltérő volt, tehát a szabad kereskedelem és verseny elve az agrárágazatra nem volt ugyanúgy alkalmazható, mint ahogy más ágazatok esetében történt.

A Hatok döntését nem csak a gazdasági, de a politikai tényezők is befolyá-solták, mert akkor még a mezőgazdaságban dolgozók részaránya magas volt (pl. több mint 25% Franciaországban, 40%-ot meghaladta Olaszországban), a jövede-lem színvonala pedig igen alacsony volt.

Az 1957-ben aláírt Római Szerződésben a 33–38. cikkelyek szabályozták a sajátos mezőgazdasági piacpolitikát, amely a vámunió és az azonos verseny-feltételek kialakításán túlmutató közös agrárpolitikai célokat és intervenciós szabályozást írt elő. A közös agrárpolitika jelentősége abban állt, hogy azonos kereteket biztosított a mezőgazdasági termelés, kereskedelem és támogatáspolitika számára minden tagország szintjén.

Az agrárpolitika átfogó – a megalkotása óta lényegében változatlan tartalmú – céljait az Európai Uniót létrehozó Római Szerződésben fogalmazták meg, ezek szerepelnek a Nizzai Szerződésben is. Az elmúlt 50 éves időszak alatt, ha az alapvető célok nem is változtak lényegileg, bár hangsúly-eltolódás történt, de a KAP működési rendszere jelentős változásokon ment át, napjainkban is az EU legdinamikusabban változó területe a közös agrárpolitika.

A közös agrárpolitikában bekövetkezett változások szerint az alábbi fontosabb időszakaszokat különböztethetjük meg:

122

1. 1958 (illetve 1962) – 1992: Az agrárpolitika alapjainak elméleti kidolgozása, illetve az első piaci rendtartások bevezetésétől a Mac Sharry-reform elfogadásáig.

2. 1993–1999: A Mac Sharry-reform életbeültetésétől az AGENDA 2000 elfogadásáig.

3. 2000–2006: Az AGENDA 2000 életbeültetése; a 2003-ban Franz Fischler által kezdeményezett reform beindítása; valamint tizenkét új ország csatlakozása volt jellemző.

4. 2007–2013: Az új agrárreform kiteljesítése (cukor-, bor- stb. piaci reformok); az agrárpolitika átvilágítása; az új költségvetési periódusra vonatkozó válto-zások előkészítése stb.

A változások időszakai nagyobb részletességgel is vizsgálhatók, így például az első időszak tovább osztható: 1945–1954, a közös agrárpiaci eszme megszületése; 1955–1957, a közös agrárpiac elemeinek a Római Szerződésben való elfogadta-tása; 1958, a Stresai Konferencia, ahol Sicco Mansholt (akkori bizottsági agrár-biztos), vezetésével tisztázták, kidolgozták az agrárrendtartás elméleti alapjait; 1959–1962, az agrárrendtartás jogi alapjainak kidolgozása és elfogadtatása; 1963–1967, a közös adminisztratív árak és a közös finanszírozás megvalósítása, az agrárköltségvetés növelése; 1968–1985, újabb hat ország csatlakozása túltermelés-hez és jelentős költségnövekedéshez vezetett; 1984–1990, termelési és költség-csökkentési intézkedések bevezetés: tejkvóta, területpihentetési kötelezettség, maximális garantált mennyiségek bevezetése, a költségvetési kiadások növekedé-sének a korlátozása (Ritson, C., Harvey, D. R. [szerk.], 1997). Ennek a könyvnek a keretében nincs lehetőség ilyen részletesen tárgyalni a közös agrárpolitika téma-körét.

A Római Szerződésben a közös agrárpolitika a vidéken élő mezőgazdasági termelők támogatására helyezte a fő hangsúlyt. A közel félévszázados jelentős mezőgazdasági támogatás azonban nem volt képes a vidéki térségek fejlesztésének feladatát megoldani. Általános jelenség, hogy a vidéki térségek kevésbé fejlettek, jelentős különbségek keletkeztek a jövedelmi szintekben, a népesség megélhetési feltételeiben, a különböző szolgáltatások színvonalában és az elmaradottabb terüle-tekről megindult a fiatalabb korosztályok elvándorlása. Ennek következményeként értékek (anyagi javak, természeti, közösségi, kulturális és egyéb értékek) mennek veszendőbe, miközben máshol – főként a városokban – a zsúfoltság káros következményei jelentkeznek. A falvak elöregedése, a fiatalok elvándorlása, az ott élők alacsonyabb képzettségi szintje, az alternatív munkalehetőségek hiánya jelentős gazdasági-társadalmi probléma, amelynek kezelésére, az elvándorlás megállítására, megfordítására működik a vidékpolitika.

A vidékfejlesztés mint a Közös Agrárpolitika (KAP) második pillére az AGENDA 2000 dokumentumban jelent meg kiemelten, ahol már a pénzügyi keretben különállóan szerepel. Az elmúlt 20 év agrárpolitikai reformjaiban egyre hangsúlyosabban jelentkezett a vidék, mint térség, amelynek a problémáit nem

123

lehet csupán az agrárágazat, illetve agrártermelők támogatásával kezelni, hanem speciális vidékfejlesztési megközelítés szükséges.

A közösségi politikák között már a 2000–2006-os tervidőszakban kiemelt szerepet kapott a vidékfejlesztés, ez a következő programozási időszakban, 2007 és 2013 között, még inkább jellemző. Tény viszont, hogy a vidékfejlesztés kiemelt fontosságának hangoztatása inkább a deklarációk szintjén jelentkezik és kevésbé az arra fordított pénzügyi keret nagyságában. A közvetlen vidékfejlesztésre fordí-tott agrárkiadások aránya még jelenleg sem érte el a 20%-ot.

Az a tény, hogy az új Lisszaboni Szerződésben a mezőgazdaság átkerült az Unió és a tagállamok között megosztott hatáskörű területek közé, azaz már nem szerepel az Unió kizárólagos hatáskörű területei között, előrevetíti a 2014 utáni jelentősebb változások lehetőségét. Felmerült már az a gondolat is, hogy a vidék-fejlesztés mint területi politika a regionális politika része kellene, hogy legyen.

9.2. A KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA 1957 ÉS 1992 KÖZÖTT 9.2.1. A KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA CÉLJAI, ALAPELVEI ÉS TARTALMA A Római Szerződés 33. cikkelye tartalmazza a közös agrárpolitika cél-

kitűzéseit: 1. a mezőgazdasági termelékenység növelése a műszaki fejlesztés fokozásával

(agrármodernizációs cél); 2. a mezőgazdasági lakosság számára méltányos jövedelem és életszínvonal

megteremtése (jövedelempolitikai cél); 3. az agrárpiacok stabilizálása, a mezőgazdasági termelők és fogyasztók

védelme a világpiaci áringadozásoktól (piacstabilizálási cél); 4. az élelmiszer-ellátás biztonságának garantálása (ellátásbiztonsági cél); 5. a fogyasztói igények méltányos áron történő kielégítése (élelmiszerpolitikai

cél). A megfogalmazott célok részben a termelők, részben a fogyasztók érdekeit

szolgálják, ami eleve célkonfliktusokat is eredményez. Így a kezdetektől nyilván-való volt, hogy csakis kompromisszumos megoldások lehetségesek a KAP kialakításában, és ez a hozzáállás jelenleg is érvényesül.

Az 1958. évi stresai konferencián született döntés a közös agrárpolitika működésének alapelveiről és a működési mechanizmusokról.

A KAP 1958-ban megfogalmazott sarkalatos pontjai a következők voltak: 1. az agrárpiacok központi szabályozó eleme az ár, vagyis a közös árrendszer,

amelynek kialakításához egységes piaci mechanizmus és közös beavatkozási rendszer volt szükséges;

2. az EGK agrárárait a világpiaci árak szintje felett kell meghatározni, amit a külső határokon való szabályozások bevezetése, vagyis az importterhelés és export-visszatérítési rendszer alkalmazása tett lehetővé;

124

3. alapvető elemként fogadták el, hogy a jövedelemtámogatás döntő mértékben a viszonylag magas értékesítési árakon keresztül történik;

4. közös pénzügyi forrás megteremtését irányozták elő, vagyis a KAP kiadásait közösen finanszírozzák a tagországok;

5. szoros kapcsolat kialakítását tervezték a piacpolitika és az agrárstruktúra alakulása között, az agrárstruktúra javításával akarták lehetővé tenni, hogy a mezőgazdaság szervesen illeszkedjék a nemzetgazdaság fejlődésébe;

6. fokozni a családi gazdaságok teljesítményét és versenyképességét (Halmai P., 2002, 51–52. o.).

A közös piaci szervezetek működési alapelvei a fentiek alapján a következők: • a mezőgazdasági és élelmiszer-termékek egységes piaca, vagyis a mező-

gazdasági és élelmiszeripari termékek szabad áramlása a tagállamok egysé-ges (belső) piacán, ami általános érvényű piaci szabályozást jelentett, azonos támogatási előírásokkal, a termékek előállításának, minőségi követelményei-nek és forgalmazásának azonos szabályaival minden tagország számára;

• a közösségi preferencia elve a Közösségen belül termelt termékek előnyben részesítését jelenti, ami elsősorban a világpiaci áraknál magasabb árszintek fenntartásában nyilvánult meg; az olcsóbb agrárimporttal szembeni védelmet vámok és termelési támogatások valósítják meg, azaz vállalták, hogy a drágább közösségi termékeket preferáljak az olcsóbb világpiaci termékekkel szemben;

• a pénzügyi szolidaritás elve a közös piaci szervezetek költségeinek közös pénzügyi alapból való fedezését, vagyis a támogatások teherviselésének tagországonkénti egyenlőtlenségét jelenti: egyes tagállamok többet fizetnek be a „közös kasszába”, mint amennyit támogatások formájában vissza-kapnak.

A közös agrárpolitika pénzügyi hátterét az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciális Alap – EMOGA (European Agriculture Guarantee and Guidance Fund – EAGGF, Fondul European de Orientare és Garanţie Agricolă – FEOGA) biztosította, amelyet 1962-ben hoztak létre.

Az EMOGA pénzalapok kezeléséért az EU Bizottsága felelt, működése elválaszthatatlan része lett az Európai Unió agrárpiac-politikájának. Az EMOGA két osztályra tagolódott, ezek az Orientációs és a Garanciális Osztály.

Az Orientációs Osztály az agrárstruktúra-politika finanszírozását végezte. Elsődleges célja a mezőgazdasági és vidéki struktúrák javítása, ezért később a Strukturális Alapok közé sorolták.

A Garancia Osztály, amely a piacpolitika eszköze volt, a Közös Piaci Szervezetek (CMOs – Common Market Organisations) piaci beavatkozásait finan-szírozta.

A 60-as évek elejére a közös agrárpolitika alapelveit is fokozatosan életbe ültették.

125

A közös agrárpolitika egyik fontos jellemzője volt, hogy kiszámítható, egyértelmű szabályozást alkalmazott. A támogatások, a piaci szabályozó eszközök valamennyi termelő számára jó előre ismertek voltak, azaz a termelőknek (a finan-szírozó banknak) lehetőséget nyújtottak a tervezésre. A közösségi támogatások szintje viszonylag magas volt, azonban a termelő árbevételének, jövedelmének nagyobb része mégis csak a piaci értékesítésből származott.

9.2.2. A KAP KÖZÖS PIACI SZERVEZETÉNEK ALAPMODELLJE 1957 ÉS 1992 KÖZÖTT A Közös agrárpolitika elsődlegesen az európai piaci szervezetek kiépítésén,

azaz termékpálya szabályozásokon keresztül, szupranacionális jogalkotási és döntési folyamatok keretében valósult meg. A Közös agrárpolitikának a termék-piacok szabályozása mellett további területei:

• a struktúrapolitika: struktúrajavító és értékesítést elősegítő intézkedéseket jelent;

• a horizontális szabályozás: az állat- és növény-egészségügyi, állatvédelmi, élelmiszerminőségi, higiéniai előírások Közösségi szinten való szabályo-zását jelenti;

• a vidékfejlesztési politika: a vidéken élő emberek életkörülményeinek javítását, a nem-mezőgazdasági tevékenységek fejlesztését jelenti.

A közös piaci szervezet (közös piaci rendtartás) olyan közösségi szabályok és mechanizmusok együttese, amelyeknek rendeltetése meghatározott termék vagy termékcsoport piacának szabályozását biztosítani. Fontosabb elemei az intézmé-nyes árak, valamint a piaci beavatkozások különböző formái.

Kezdetben három intézményes (adminisztratív) árat állapítottak meg: • irányár: elérendő célként tűzték ki; • küszöbár: minimális importár, amellyel egy kívülálló ország a belső piacon

értékesíthette agrártermékeit; • intervenciós ár: garantált minimális ár a Közösség termelői számára.

126

9.1. ábra: A CAP árszabályozási rendszerének sémája

Forrás: Halmai P., 2002, 77. o.

Ezen árak szintjét az EB évente (később három évre) határozta meg, a világ-

piaci ár szintje fölött, az EK (EU) termelői jó előre ismerték, és ennek alapján dönthettek arról, hogy mit fognak a jövőben termelni, általában aszerint, hogy melyik termék támogatása volt kedvezőbb. Természetesen a piaci árat a kereslet-kínálat egyensúlya határozta meg, az adminisztratív árak csak szélsőséges esetek-ben, így jelentős túltermelés mellett jelentkező csökkenő piaci árak esetén, vagy termékhiány kiváltotta magas piaci árak mellett alkalmazták őket. Egyébként a piaci partnerek teljes szabadságot élveztek az üzleti feltételek meghatározásában, a piaci árak szintjét illetően jelentős eltérések voltak időszakonként, országonként, régiónként.

Az agrárpiaci rendtartás lényegében a szabadpiac működésébe való beavatko-zásokat jelentett szélsőséges esetekben. A beavatkozások egyrészt a belső piacon történtek, intervenciós felvásárlás vagy magánraktározás-támogatás formájában, másrészt a határon importlefölözés vagy export-visszatérítés formájában.

Az intervenciós felvásárlásra akkor került sor, amikor a piaci ár az intervenciós ár szintje alá csökkent, ekkor a termelő az intervenciós ár szintjén garantáltan értékesíthette termékét.

D (kereslet)

PO

PK

PI

PW

q1 q1 q2 q2

S (kínálat)

Irányár (orientatív ár)

Küszöbár (minimum importár)

Intervenciós ár

Világpiaci ár

127

Az importlefölözés lényegében egy mozgó vám volt (küszöbár mínusz világpiaci ár), melynek értékét az importőrnek be kellett fizetnie az EMOGA-ba, így a világpiaci áron behozott termék ára a közösségi ár szintjére emelkedett. A GATT Uruguayi Forduló lezárásával 1995. július 1-jétől a változó lefölözéseket fix vámokká kellett átalakítani, így a küszöbár fogalma is jórészt értelmét vesztette 1995 után.

9.2. ábra. A Közös piaci szervezetek működésének statikus modellje

Forrás: Vincze M., 1999, 143. o.

Az export-visszatérítést az európai termelők kapták kiegyenlítésként, ha a

világpiacon (alacsonyabb áron) értékesítettek, értéke az intervenciós ár mínusz világpiaci ár.

Egyéb beavatkozási formának tekinthetjük a magánraktározás támogatását, szociális élelmiszerjuttatást stb.

Az EMOGA fő bevételi forrását az importlefölözések és a cukorilleték képez-ték, kiadásai között nagyobb hányada előbb az intervenciós felvásárlásoknak, majd később az export szubvencióknak volt.

A közös piaci szervezetek fő típusai a következők voltak: 1. típus: külső védelem és belső intervenció (amely a mezőgazdasági termelés

kb. 70%-ára terjedt ki); – szigorúbban szabályozott piaci rendtartásoknak tekinthetők a gabona-, a

cukor-, a tej- és a marhahúspiaci szervezet;

128

– könnyű típusú szabályozás jellemezte a sertéshús, egyes zöldségek és gyümölcsök szervezeteit;

2. típus: külső védelem intervenció nélkül: tojás, baromfi, minőségi borok, virágok egyes zöldség- és gyümölcsfélék;

3. típus: árkiegészítés, illetve közvetlen támogatás: repce, napraforgó, gyapot, dohány, fehérjetakarmányok.

Néhány termék esetén nem alkalmaztak semmiféle piaci szabályozást: pl. lóhús, nyúlhús stb.

A közös agrárpolitika 1962-től lépett érvénybe, előbb a gabona-termékpiac szabályozásával, majd a marhahús és rendre más termékpiaci rendtartások beveze-tésével.

A közösségi szabályozás nem terjed ki még ma sem a földtulajdon, a termőföld-forgalmazás, az adózás, az oktatás és a szaktanácsadás kérdésköreire, csak amennyire ezek az egységes piac működését befolyásolják.

A piacszabályozó eszközök csak részben voltak képesek kezelni az áringadozá-sokat, nem tudták teljes mértékben megakadályozni a termékfeleslegek megjele-nését. Az intervenciós felvásárlásnak a növénytermesztésben igazi jelentősége a búza és a kukorica esetében volt. A piaci szabályozás a termékek jelentős részénél segített ugyan a zavarok leküzdésében, de nem volt képes kezelni a nem verseny-képes termelők problémáit.

Az eredeti közös agrárpolitikai modell, amelyet a szakemberek 1958-ban a stresai konferencián dolgoztak ki, kétségtelenül sikeres volt, rövid idő alatt olyan látványos mezőgazdasági fejlődést indított el a tagországokban, ami a kiinduló helyzet jellemzőit alapvetően megváltoztatta. Így a tagországok, amelyek kezdet-ben importőrök voltak, fokozatosan jelentős gabona-, marhahús-, tejtermék- stb. exportőrként jelentek meg a világpiacon.

9.2.3. A KÖZÖS SZABÁLYOZÁS TERÜLETEI A közös szabályozás fő területei a következők voltak: 1. közös piacpolitika: a közös piaci szervezetek kiépítése és alkalmazása; 2. struktúrapolitika: struktúrajavító és értékesítést elősegítő intézkedések; 3. közösségi harmonizáció: az állat- és növény-egészségügyi előírások és az

élelmiszerjog területén. Az ár- és jövedelempolitikát szorosan összekapcsoló rendszer a 60-as, 70-es

években jelentős mezőgazdasági fejlődést eredményezett főleg a munka-termelékenység és a termék mennyiségek növekedése terén.

A KAP célkitűzései – amelyeket az 1957. évi, Római Szerződésben fogalmaztak meg – javarészt megvalósultak: a mezőgazdasági népesség életszín-vonala nőtt, a piacok stabilizálódtak, a világpiac áringadozásaitól védve voltak, a fogyasztók folyamatos ellátást élveztek, elfogadható áron jutottak agrárélelmiszer termékekhez, a mezőgazdasági infrastruktúra pedig modernizálódott.

129

Az ár- és a jövedelempolitika szoros összekapcsolása, a biztonságos értékesítési lehetőségek garantálása olyan gyors mezőgazdasági terméknövekedést eredmé-nyezett az 1960-as évektől kezdődően, hogy jelentős termékfeleslegekhez vezetett. A gazdálkodók nem a valós belső és külső piaci kereslet, hanem az előnyösebb támogatási lehetőség szerint döntöttek afelől, hogy mit termeljenek, így jelentősen nőttek a közös agrárpolitika fenntartásához szükséges költségvetési kiadások és nőtt a környezeti terhelés is. Így például, 1965-ben az agrár-költségvetés rész-aránya az EGK költségvetéséből 8,5%-os volt, ami 1975-re 72,2%-ra nőtt (még 2006-ban is 40% fölött volt).

A hátrányok a 70-es évek második felétől egyre fokozottabban jelentkeztek: növekvő termékfelesleg; növekvő költségvetési igény; növekvő környezetterhelés.

Ugyanakkor súlyos kereskedelempolitikai konfliktust is okozott a világpiacra kerülő EK-beli árutöbblet, különösen az Amerikai Egyesült Államokkal, de más agrárexportáló országokkal is (Cairns-csoport, pl. Ausztrália, Kanada, Brazília, Új-Zéland, Magyarország stb.). Azt kifogásolták, hogy nem a hatékonyabb termelés, hanem a jelentős exportszubvenció teszi lehetővé az EK termékfeleslegeinek világpiaci értékesítését. Nyilván a világpiaci kínálat növekedése a világpiaci árak csökkenését okozta, ami az agrárexportáló országok érdekeit sértette.

Végül is a belső és főleg a külső konfliktusok kikényszerítették a KAP alapvető reformját.

A GATT (Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény) Uruguayi Fordu-lója (1986–1993) napirendre tűzte az agrárkereskedelem liberalizálásának kérdés-körét. Az egyezség megkötésére csak az EU agrárreformja után kerülhetett sor. A reform lényege a kereskedelemtorzító tényezők kiiktatása, mérséklése, így az importlefölözések megszüntetése, korlátos (max. 55%-kal) vámosítás; a belső támogatások 20%-os csökkentése, illetve az export támogatások és vámok csökkentése 6 év alatt.

Kialakították a támogatások ún. zöld dobozos (green box), kék dobozos (blue box) és sárga dobozos (amber box) csoportosítását. A zöld dobozba tartoznak azok az agrártámogatási formák, amelyekre nem vonatkozott a támogatás-csökkentési kötelezettség (pl. kutatás, képzés, szaktanácsadás, marketing, infra-strukturális szolgáltatások, betegség-ellenőrzés stb.). A kék doboz a mentesítés alatt álló támogatási formákat, elsősorban a közvetlen kifizetéseket tartalmazza, míg a sárga dobozban szerepeltek azok a támogatási formák, amelyeknek a fokozatos és részleges leépítése kötelezővé vált. Ide tartozott a vámosítás, bizonyos fokú piacnyitás biztosítása, belső támogatások csökkentése stb.

A GATT Uruguayi Forduló 1994. évi lezárása óta a mezőgazdaság a WTO-Egyezmény része, és ennek legfőbb előnye, hogy mérhetővé vált a mezőgazdasági támogatás. Viszont az EU és USA által elfogadott „békeklauzula” értelmében az agrárpolitikai intézkedések, ha azok nem állnak szemben a Mezőgazdasági Megállapodás rendelkezéseivel, nem vonhatók a WTO vitarendezési rendszer hatálya alá.

130

9.3. A KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA REFORMFOLYAMATAI 1992 ÉS 1999 KÖZÖTT

9.3.1. KORREKCIÓK ALKALMAZÁSA A túltermelés csökkentésére 1984-ben bevezették a tejkvóta rendszert és a set-

aside (kötelező ugaroltatás vagy nem támogatott termékek termelése a termőföld bizonyos hányadán: 5–10%) rendszerét. Ezek az intézkedések a kínálat szabályo-zását célozták, de komolyabb eredményre nem vezettek. A korrekciók alkalmazása restriktív ár- és támogatáspolitikát (pl. alacsonyabb intervenciós árak, alacsonyabb közvetlen támogatási szint) is jelentett, valamint költségvetési stabilizációs szabályozást vezettek be: GDP 1%-os növekedésekor 0,74%-os agrárköltségvetés növekedés volt megengedhető. Ezek a módosítások a felmerült problémákat nem tudták kezelni, különösen az Uruguayi Forduló lezárását nem tudták biztosítani.

Végül is alapvető reformra került sor, amit az akkori EB-i agrárbiztos neve után Mac Sharry-reform alatt ismer a szakirodalom.

9.3.2. AZ 1992. ÉVI MAC SHARRY-REFORM Az 1992-es Mac Sharry-reform lényege, hogy a közösségi ár- és jövedelem-

politikát szétválasztották. Csökkentették az intézményes árak szintjét, különösen a szántóföldi növénytermesztés és a szarvasmarha-tenyésztési ágazatokban; egy-idejűleg bevezették a közvetlen támogatásokat, amelyekkel kompenzálták a gazdákat az árcsökkentés miatt ért veszteségekért. Lényegében a támogatási „filozófia” változott meg, a közvetlen ártámogatás helyébe, mint legfőbb szabá-lyozó eszköz, a közvetlen termelői jövedelemtámogatás lépett. Többé már nem a mesterségesen magasan tartott értékesítési árakon keresztül történt a gazdák támo-gatása, hanem jövedelemkiegészítő kifizetések útján.

Összefoglalva az 1992-es agrárreform főbb elemeit: • az ár- és jövedelempolitika szétválasztása, ami az egész támogatási rendszer

„filozófiájának” megváltoztatását jelentette; • a garantált árak jelentős csökkentése, azaz a világpiaci árakhoz való

közelítése; • a kompenzáció bevezetése, vagyis a jövedelem fenntartása közvetlen támo-

gatásokkal; • a kistermelők preferált helyzete (kb. 20 ha, illetve 15 állategység alatt nem

volt kötelező a set-aside alkalmazása); • termelési kvóták alkalmazása, azaz csak bizonyos mennyiségig jár a

támogatás és a felvásárlási garancia; • területpihentetési kötelezettség: a gazda a termőterület 10–15%-át nem

műveli meg és ezért kap támogatást; • a termelés extenzifikációja, a külterjesség ösztönzése;

131

• a termelők választási lehetősége (pl. területpihentetés, kistermelő, lemond a támogatásról);

• természeti környezet megőrzése: agrár-környezetvédelmi kísérő intézke-dések bevezetése;

• átképzési programok abból a célból, hogy a munkaerő egy részét kivonják a mezőgazdaságból;

• korai nyugdíjazás, az 55 év feletti gazdálkodó támogatása, ha felhagy a termeléssel;

• fiatal, 35 év alatti gazdálkodók támogatása; • a multifunkcionális európai mezőgazdaság modelljének bevezetése, kiegé-

szítő nem-agrár tevékenységek (pl. a falusi turizmus) támogatása. Az 1992 után bevezetett intézkedések a gabona-, olajos magvak-, fehérje-

növények-, dohány-, vágómarha- és vágójuh-termelést érintették; a tej ára is csökkent. A reform csak részleges volt, nem terjedt ki minden termékre, és végre-hajtása bürokratikus volt. További gyenge pontjai, hogy az egyszeri árcsökkenést kompenzáló kifizetés végül is közvetlen kifizetés formájában fennmaradt. Nyilvánvaló volt, hogy a reformot folytatni kell.

9.4. AGENDA 2000-ES REFORM 1999 márciusában, Berlinben a Tanács elfogadta a Közös Agrárpolitika (KAP)

Agenda 2000 reformját, mely az 1992-es piacpolitikai reform elmélyítését és kiterjesztését, valamint a Közös Agrárpolitika második pillérét képező vidék-fejlesztés megszilárdítását célozta.

Alapvető célként szerepelt az ún. Európai Mezőgazdasági Modell konkrét formájának megteremtése, valamint az Európában elterjedt gazdálkodási rend-szerek sokszínűségének megőrzése. A célkitűzések között szerepelt továbbá a nagyobb mértékű piacorientáltság és a versenyképesség fokozása, az élelmiszer-biztonság és -minőség javítása, a mezőgazdasági jövedelmek stabilizálása, a környezetvédelmi szempontok integrálása az agrárpolitikába, a vidéki területek életképességének fejlesztése, az agrárpolitika egyszerűsítése és az adminisztráció fokozottabb decentralizációja.

Az AGENDA 2000 nem tekinthető radikális reformnak, inkább csak a 90-es évek elején beindult reformfolyamat folytatásának. A Római Szerződésben megfogalmazott agrárpolitikai célokban viszont jelentős hangsúlyeltolódás következett be, elsődlegesen fontossá a következők váltak:

• a versenyképesség fokozása; • a vidékfejlesztés szerepének növelése (a KAP második pilléreként lett

elfogadva, külön költségvetéssel); • a bővítésre (a kelet-közép-európai országok csatlakozására) való felkészülés;

132

• a WTO (World Trade Organisation) kötelezettségek teljesítése (pl. export-támogatások csökkentése);

• a családi gazdaságon alapuló agrármodell fenntartása; • a támogatások igazságosabb elosztása; • átláthatóbb agrárpolitika kialakítása. Az AGENDA 2000 reformcsomag fontosabb elemei a következők voltak: • intézményi árak további csökkentése; • közvetlen támogatások emelése; • moduláció és feltételesség (kölcsönös megfeleltetés – cross-compliance)

bevezetése (egyelőre csak fakultatívként); • mennyiségi szabályozások (területpihentetés, állatsűrűség szabályozása,

kvótarendszer stb.). Változásokat hoztak az agrárpiaci szabályozásokba az alábbi döntések is: • 2002 – brüsszeli döntés: 2013-ig befagyasztják a közvetlen és a piaci

támogatások költségvetési keretét (évi 1%-os növekedést engedélyeznek). • 2002 – koppenhágai döntés, a csatlakozandó országokra vonatkozóan:

– KAP kötelezettségek vállalása; – a közvetlen kifizetések fokozatos növekedése (a csatlakozás első évében az EU-15 országokhoz viszonyítva 25%, majd a következő években 30%, 35%, 40%, 50%, 60%, 70%, 80%, 90%, 100%); – pénzügyi fegyelem elvének alkalmazása, a közvetlen kifizetések arányos csökkentése.

9.5. FÉLIDEJŰ FELÜLVIZSGÁLAT Az AGENDA 2000 keretében elfogadott KAP-reform addigi eredményeiről

beszámoló dokumentumot 2002. július 10-én hozta nyilvánosságra az Európai Bizottság. A félidejű felülvizsgálat (Midterm review – MTR) a helyzetelemzésen kívül az EU Közös Agrárpolitikájának továbbiakban eszközlendő átalakítási irány-vonalait is meghatározta.

Az agrárrendtartás átalakítását külső és belső tényezők egyaránt indokolttá tették. Így például a támogatás és az exportszubvenció csökkentési kötele-zettségének betartása; a megingott fogyasztói bizalom; a költségvetési kényszer és a környezetvédelmi problémák.

E félidős jelentés szerint, a Közös Agrárpolitika újabb reformjának legfőbb cél-kitűzéseiként a következőket javasolták:

1. Piacorientált, fenntartható mezőgazdaság kialakításának elősegítése, fokoza-tosan áttérve a termékek támogatásáról a termeléstől független közvetlen támoga-tásra. Ugyanakkor az extenzív termelés preferálása az intenzívvel szemben; az

133

exportszubvenciók lefaragása a versenyképesség növelése érdekében; valamint a piaci stabilitás megteremtése.

2. A termelők jövedelem-biztonságának növelése, a farmjövedelmek emelése, a mezőgazdasági közösségek tisztességes megélhetésének biztosítása, a gazdaságok jövedelmeinek stabilizálása. Mivel a piaci bevételek számos gazdaság számára önmagukban nem elegendőek az elfogadható megélhetéshez, ezért a közvetlen támogatások fontos szerepet játszanak a termelők tisztességes megélhetésének és jövedelem stabilitásának biztosításában.

3. A vidékfejlesztés elősegítése a rendelkezésre álló eszközök körének bővíté-sével; valamint a pénzeszközöknek az első pillérből a második pillérbe való átcsoportosítása (moduláció) által, az élelmiszerminőség javítása; az állatjólét segítése.

4. Az élelmiszer-biztonság, valamint az élelmiszer-minőség nagyobb fokú integráltsága a KAP-on belül, a környezetvédelemi, valamint állategészségügyi és állatjóléti szempontok előtérbe helyezése, a megingott fogyasztói bizalom vissza-szerzése.

5. A mezőgazdasági jogszabályok és ezek végrehajtásának egyszerűsítése, javítása; a bürokrácia és az adminisztratív költségek csökkentése.

6. Az agrárköltségvetés stabilizációja, szilárd pénzügyi gazdálkodás kialakítása. Az új reform sarkalatos pontjainak a következőket javasolták: A jövedelem-

támogatást szolgáló közvetlen kifizetéseket szétválasztani a termeléstől, tehát a közvetlen támogatások termeléstől való függetlenítése. Az elgondolás lényege, hogy a gazdaságonkénti közvetlen kifizetéseknek nem a termelést, hanem a termelőt kell támogatnia. Ennek jegyében azt javasolták, hogy a jogosultság és a kifizetés alapja ne a tényleges vagy egy referencia-termőterületen – állatlétszámon, illetve terméshozamon – alapuló termelés legyen, hanem egy meghatározott történelmi időszakban kifizetett közvetlen jövedelemtámogatás átlaga. Ezáltal a termelő által élvezett összes addigi kifizetést egyetlen kifizetésbe vonnák össze. Az újszerű jövedelem-támogatási rendszer előnyei:

• ez a támogatási forma sem a termelést, sem pedig a kereskedelmet nem torzítja, így teljes mértékben WTO-konformnak tekinthető;

• teljes mértékű rugalmasságot biztosít a termelőnek termékstruktúrája kialakításakor, mivel a támogatás független a terméktől;

• szigorítanák a támogatás feltételeit is: a termelők csak a törvényben előírt környezetvédelmi, élelmiszer-biztonsági, valamint állategészségügyi elő-írások betartása esetén juthatnának hozzá a kifizetésekhez.

134

9.6. A KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA 2003. ÉVI REFORMJA Az Európai Bizottság Közös Agrárpolitika (KAP) átalakításáról 2003. január

21-én nyilvánosságra hozott tervezetét a tagállamok több kisebb változtatással fogadták el, először politikai (2003. június 26.), majd végrehajtási szinten (2003. szeptember 29-i 1782/2003 Tanácsi Rendelet elfogadása).

A reformcsomag egyik legfontosabb intézkedése a Mac Sharry-féle reform keretében 1992-ben bevezetett közvetlen támogatások függetlenítése a termeléstől. Egy földterülethez/gazdasághoz kapcsolt, „történelmi jogosultságra” vagy máskép-pen „szerzett jogra” alapozott átalánytámogatási rendszert (Single Payment Scheme – SPS, magyarul: egységes kifizetési/támogatási rendszer) vezettek be a 2005 és 2007 közötti időszakban. Az egyes tagállamok most sok fontos részletet saját hatáskörben dönthetnek el és alakíthatnak. Ezzel a döntéssel az Unió elismer-te, hogy minél nagyobbá válik az EU, annál nagyobbak lesznek a tagországok közötti eltérések, a sajátosságok gyarapodásával csökken az egységes kezelés lehetősége.

A 2003-ban megfogalmazott új célok a következők voltak: 1. a versenyképesség növelése, az EU nemzetközi kereskedelmi pozícióinak

erősítése; 2. a piaci orientáció erősítése, a protekcionizmus csökkentése, a túltermelés

elkerülése, a piaci stabilitás megteremtése és fenntartása, a nemzetközi kötelezettségek betartása;

3. a termelői jövedelmek biztosítása, a jövedelembiztonság megteremtése és az igazságosabb jövedelemelosztás megvalósítása, valamint kiegészítő, alternatív jövedelemszerzési lehetőségek teremtése mind a mezőgazdaság-ban, mind a vidéki térségekben;

4. a mennyiség helyett a minőség előtérbe helyezése, a fogyasztók védelme, az élelmiszerbiztonság növelése;

5. a környezetvédelmi szempontok, a növény- és állategészségügy, az állatjólét kérdéseinek szem előtt tartása;

6. a pénzelosztás decentralizációja, az átláthatóság (transzparencia) növelése, az adminisztráció csökkentése, a szabályozás egyszerűsítése, a visszaélések felszámolása;

7. az agrárpolitika finanszírozhatósága. A gazdáknak tehát tudomásul kell venniük, hogy napjainkban és a közeljövő-

ben a legfontosabb kihívás a piaci verseny fokozódása. Nő a verseny a hazai belső piacon, az EU egységes belső piacán és az EU-n kívüli országok piacán is. A versenyképesség növelése nemcsak a költség-versenyképesség javítását igényli, hanem a minőség, az élelmiszerbiztonság, a növény- és állategészségügy, a környezetvédelem normáinak betartását is. A termelőnek a termelési szerkezetét a

135

piaci jelzések figyelembevételével kell alakítania, azaz a támogatás vezérelte agrárpolitikát a piaci kereslet vezérelte agrárpolitika váltja fel.

Összefoglalva, a 2003-as agrárpolitikai reform főbb jellemzői a következők voltak:

• Cél: versenyképesség növelése. • Alapelv: a termelés és a közvetlen támogatás teljes szétválasztása

(decoupling). • Fontosabb elemei: 1. Egységes terület alapú kifizetés (Single Payment Scheme – SPS), amelyben

korlátozott mértékben termeléshez kapcsolt elemek is fenntarthatók. Az egységes gazdaságtámogatás (Single Farm Payment – SFP) az EU-15-ben a 2000 és 2002 közötti közvetlen támogatások összegén alapszik, bevezetésének időpontja az EU-15 régi tagország esetében már 2005 is lehet, de az országok 2007-es bevezetés mellett is dönthettek. A 2004 után csatlakozott országok 2009, illetve 2012-től vezethetik be.

Az összevont farmtámogatási rendszer a következő támogatásokból tevődik össze:

– a gabonafélék, az olajos magvak és a fehérjenövények területalapú támoga-tása,

– a rizs, a kender és a durumbúza területalapú támogatása, – a szárított takarmány és a vetőmag területalapú támogatása, – a húsmarha, az anyatehén és a vágási juh után járó állatprémium, – a tejtermelők közvetlen támogatása. 2. Kötelező feltételesség (cross compliance): környezetvédelmi, élelmiszer-

biztonsági, állat- és növény-egészségügyi és állatjóléti normák, valamint a mező-gazdasági területek „jó mezőgazdasági és környezeti állapotban” tartása. Az új, egységesített mezőgazdasági támogatások csak akkor igényelhetők, ha bizonyí-tottan teljesítik a környezetvédelmi, élelmiszerbiztonsági és állatjóléti követelmé-nyeket.

3. Megerősített vidékfejlesztési politika – több pénz, több intézkedés. 4. Kötelező moduláció – nagyobb gazdaságok közvetlen kifizetései egy részé-

nek (első évben 3%, majd 4%, és végül 5%) a vidékfejlesztésre fordítása. A csökkentés nem érinti sem az 5000 eurónál kevesebb jövedelemtámogatásban részesülő gazdálkodókat, sem pedig a kedvezőtlen adottságú térségekben gazdál-kodókat.

5. A közös piaci szervezetek felülvizsgálata: tejágazatban: árcsökkentések; a gabonaágazatban a havi növekmények felére csökkentése; a rizs-, durumbúza-, héjasgyümölcs-, keményítőburgonya-, szárított takarmány ágazatokban, cukor- és borrendtartás reformja. Fokozatosan, de átfogóan ment végbe a reformfolyamat.

2003-ban a GOFR (gabona, olajos, fehérje- és rostos növények), valamint a szarvasmarha- és a juhágazatban; 2004-ben: gyapot, olíva, dohány, komló

136

(mediterrán reform); 2005-ben új vidékfejlesztési szabályozást vezettek be; 2006-ban cukor, bor, zöldség, gyümölcs reformja indult be.

A közös agrárpolitikában bekövetkezett változásokat jól szemlélteti az alábbi ábra:

9.3. ábra. Az EU Közös Agrárpolitikájának átalakítási folyamata

Forrás: Buckwell Report, 1998

Az elmúlt két évtized változásai jól jelzik a KAP alakulásának főbb irányait:

csökkennek és fokozatosan eltűnnek az egyes agrár-élelmiszertermékekhez kötődő piaci támogatások, ezek helyett jövedelemkiegészítő direkt támogatásokat vezettek be, nőnek a környezeti és tájgazdálkodási támogatások, nőnek a vidékfejlesztési támogatások.

9.6.1. A REFORM PIACI ÉS JÓLÉTI HATÁSAI A javaslatok különböző – gazdasági, társadalmi és környezetvédelmi –

hatásainak érintettjei elsősorban a gazdálkodók, a fogyasztók, valamint az adó-fizetők, illetve a hatóságok.

A gazdálkodói szektor egészét tekintve javulás valószínűsíthető. A termeléstől független támogatás bevezetése ugyanis lehetővé teszi, hogy a gazdálkodók azokra a termékekre helyezzék a hangsúlyt, amelyek a legnagyobb jövedelmet biztosítják számukra szakértelmük és a rendelkezésükre álló termelési feltételek alapján. A gazdaságok auditrendszere pedig egységes keretbe foglalva biztosítja a gazdál-kodók ellenőrzését a környezetvédelmi, élelmiszer-biztonsági, állatjóléti és munkavédelmi szabályok betartására vonatkozóan.

Direkt támogatások

Strukturális

támogatások

Agrár-környezeti

támogatások

Piaci támogatások

(Közös piaciszervezetek, CMOs)

Kompenzációstámogatások

Strukturális

támogatások

Agrár-környezeti

támogatások

Piaci támogatások

(Közös piaciszervezetek, CMOs)

Átmeneti átalakításitámogatások

Vidékfejlesztésitámogatások

Környezeti éstájgazdálkodási

támogatások

Piacstabilizációstámogatások

Átmeneti átalakításitámogatások

Környezeti éstájgazdálkodási

támogatások

Vidékfejlesztésitámogatások

Piacstabilizációstámogatások

1990 200820021996

C A R P EC A P

1.

(ter

mel

ési)

pil

lér

2.

(ök

osz

oci

ális

) p

illé

r

137

A fogyasztók szempontjából a javaslatok előrelépést jelentenek az élelmiszer-biztonsági, élelmiszerminőségi, állategészségügyi, valamint állatjóléti szem-pontoknak a KAP-ba történő integrálása révén.

Az agrártámogatások feltételéül szabott környezetvédelmi, élelmiszer-biztonsági, állategészségügyi és állatvédelmi előírások betartása az adófizetőket a közpénzek hatékony felhasználásáról tudná meggyőzni.

A közigazgatás számára a gazdaságonkénti jövedelem-támogatás és a gazdasági auditrendszer jelentős mértékű egyszerűsítést jelent a végrehajtás és az ellenőrzés területén azáltal, hogy az érintett ágazatokban egyszeri a kifizetés, egységes az ellenőrzési rendszer.

A 2003–2007-es időszakban a közös agrárpolitika mindkét pillérének alapos módosítására sor került, elsősorban a hatékonyabb működés érvényesítése érdekében. Ezen reformok leglényegesebb vívmánya kétségtelenül a termelés és a jövedelem szétválasztása, az egységes kifizetés bevezetése. A mezőgazdasági támogatások összessége az egységesítés nyomán WTO-konformmá válik, ami a Doha-Forduló keretében végbemenő agrár-világkereskedelem liberalizációjának kedvez.

Egy közelmúltban (2006 végén) elvégzett közvélemény-kutatás szerint az európaiak elsősorban a következőket várják el a közös agrárpolitikától:

• biztosítson egészséges és biztonságos élelmiszereket; • biztosítson méltányos megélhetést a gazdák számára; • járuljon hozzá a környezet megóvásához; • biztosítsa, hogy az állatok jó bánásmódban részesüljenek a gazdaságokban; • segítse a gazdákat abban, hogy termékeik megfeleljenek a fogyasztói

igényeknek; • biztosítson ésszerű fogyasztói árakat; • segítse elő a gazdasági növekedést és a munkahelyteremtést a vidéki terüle-

teken. Az európai mezőgazdaságnak a jövőben a következő három követelménynek

kell megfelelnie: • gazdasági fenntarthatóság; • társadalmi fenntarthatóság; • környezeti fenntarthatóság. Ez azt jelenti, hogy olyan piacorientált, versenyképes európai mezőgazdaságot

kellene létrehozni, amely hozzájárul az vidéken élők életszínvonalának és foglal-koztatási lehetőségeinek javításához, a környezet védelméhez, az élőhelyek, a biológiai sokféleség és a táj állapotának megőrzéséhez.

A működés tökéletesítése érdekében újabb reformok helyeződnek kilátásba a közeljövőben az ún. KAP-állapotfelmérés nyomán.

138

9.7. A KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA „ÁLLAPOTFELMÉRÉSE” Az Európai Bizottság 2007 áprilisában nyilvánosságra hozta az Európai Unió

közös agrárpolitikájának egyszerűsítése és modernizálása érdekében kidolgozott tervét. A KAP úgynevezett „állapotfelmérése” (health-check) a 2003-as reformok-kal elindított megközelítésre épül, javítani kívánja a politika működését a 2003 óta összegyűlt tapasztalatok alapján, alkalmassá kívánja tenni a közös agrárpolitikát arra, hogy szembe tudjon nézni a 27 tagállamot számláló EU-ban megjelenő kihívásokkal.

Három fő kérdés merült fel: • Hogyan lehet a közvetlen támogatási rendszert hatékonyabbá és egyszerűbbé

tenni? • Hogyan lehet az eredetileg hattagú Közösségre kidolgozott piactámogatási

eszközöket a jelenlegi 27 tagországra kiterjeszteni és a mai világgazdaság körülményei között is relevánssá tenni?

• Hogyan nézzünk szembe az éghajlatváltozástól a bio-üzemanyagokig, a víz-gazdálkodásig és a biológiai sokféleség megóvásáig terjedő új kihívásokkal?

Javasolt intézkedések: 1. Az egységes támogatási rendszer egyszerűsítése és hatékonyabbá tétele: • a történeti, bevételeken alapuló kifizetések rendszeréről egy nagyobb

részben átalányalapú rendszerre való átállás; • a támogatás és a termelés szétválasztása arányának növelése azokban az

országokban, amelyek egy sor gazdálkodási ágazatban a támogatás és a termelés közötti kapcsolat fenntartása mellett döntöttek. Ugyanakkor a termeléstől függő támogatás továbbra is szerephez juthat az alacsony mennyiségű termelés által jellemzett, és különösen a gazdasági vagy környe-zetvédelmi jelentőségű régiókban;

• a támogatási szint fokozatos csökkentése a nagygazdaságok szintjén, például évi 100 000 eurós szintről indulva. Ennek során különbséget kell tenni a több tulajdonosú és sok alkalmazottat foglalkoztató gazdaságok és az egyetlen tulajdonossal rendelkező és csak kevés alkalmazottat foglalkoztató gazdaságok között;

• az EU által nyújtott támogatásra való jogosultság feltételét képező minimális földterület megnövelése a jelenlegi 0,3 hektárhoz képest;

• a gazdálkodók által a támogatás kötelező feltételeként teljesítendő kölcsönös megfeleltetési előírások felülvizsgálata. Ez azt is jelentheti, hogy el kell hagyni a szükségtelen követelményeket, de újabbakat kell meghatározni az olyan új kihívások miatt, mint a vízgazdálkodás javítása vagy az éghajlat-változás hatásainak mérséklése.

2. A piactámogatási eszközök kiigazítása. A következő kérdések merülnek fel:

139

• Vissza kell-e állítani az intervenció eredeti funkcióját, azaz biztonsági hálóként működjön-e a továbbiakban, különösen amikor a piaci árak magas szinteket érnek el?

• A legtöbb gabonaféle esetében lecsökkenthető-e nullára az intervenció, miközben egyetlen gabona – a kenyérbúza – esetében továbbra is megma-radna?

• Nem kellene-e eltörölni a területpihentetést, és új módon próbálnák meg elérni az ezáltal előidézett kedvező környezeti hatásokat?

• A tejkvóták teljes eltörlése a terveknek megfelelően 2015-re következik be, de nem kellene-e a kvótákat mostantól fokozatosan emelni, hogy ez ne okozzon túl nagy megrázkódtatást a tejágazatnak? Ennek keretében meg kell nézni, hogy milyen intézkedésekkel lehet támogatni a tejágazati gazdálkodókat az EU olyan területein – például a hegyvidéki területeken – ahol a gazdaság nagy mértékben függ a tejtermeléstől.

3. Az új kihívásoknak való megfelelés: Az új kihívások a kockázatkezelésre, az éghajlatváltozáshoz való jobb alkal-

mazkodásra, a hatékonyabb vízgazdálkodásra, a bioenergiában rejlő lehetőségek lehető legjobb kihasználására és a biológiai sokféleség megóvására vonatkoznak.

• Az éghajlatváltozással és a vízgazdálkodással kapcsolatos kihívások leküz-désében fontos szerep jut a kölcsönös megfeleltetésnek.

• A szükségessé vált új intézkedések finanszírozását a vidékfejlesztési politi-kán keresztül lehet a legjobban megoldani. E célból a moduláció mértékének növelését javasolják, azaz csökkenteni kell az évi 5000 eurónál nagyobb összegű támogatásban részesülő gazdaságok közvetlen kifizetéseit, ezt a pénzt át kell helyezni a vidékfejlesztési költségvetésbe. Ez a kiinduláskor 5%-os mérték 2013-ra elérné a 13%-ot.

• Meg kell vizsgálni, hogy még mindig szükség van-e az energianövény-támogatásra, tekintetbe véve a bioüzemanyag-termelés olyan új ösztönzőit, mint a kötelező bioenergia-célkitűzések és a magas árak.

A Bizottság 2008. május 20-án közzétette jogszabály-javaslatainak egyes részeit, így módosításokat javasol az 1782/2003, a 1234/2007 és az 1698/2005-ös Tanácsi Rendeletekkel kapcsolatban, ezek vitája zajlik tagállami és EU-s szinten. 2008 végére várható a KAP 2010 utáni szabályozásának közzététele.

9.8. A VIDÉKFEJLESZTÉS A KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA MÁSODIK

PILLÉRE 9.8.1. A VIDÉKFEJLESZTÉS ALAPFOGALMAI Az Európai Unióban nincs minden tagállamra azonos vidékfogalom meghatá-

rozás. Az OECD módszertana a népsűrűség alapján definiálja a vidéki települést,

140

mégpedig a 150 fő/km2 alatti értéknél tekinthető vidékinek valamely település. Az Európai Unióban a népsűrűségi határérték átlagban 100 fő/km2, Magyarország esetében 120 fő/km2. Románia esetében a saját önkormányzattal rendelkező községek összessége alkotja a vidéket, de egyre inkább tudatosodik a döntés-hozókban, hogy a sok falusias kisváros szempontjából kedvezőbb volna az OECD meghatározás átvétele.

A Vidéki térségek Chartája értelmében a vidéki térség olyan szárazföld, belső vagy tengerparti terület, amely a kisvárosokat és falvakat (tanyákat) is magába foglalja, gazdaságilag, szociálisan, egységes egészet alkot; összehasonlítva a váro-si térségekkel, számottevően alacsonyabb a lakosság, a gazdasági tevékenységek, a szociális és kulturális struktúrák koncentrációja, és a terület nagyobb részét mezőgazdasági, erdőgazdasági, természetvédelmi, illetve kikapcsolódási célokra használják fel.

Az OECD meghatározása szerint valamely térség vidéki, ha a vidéki településen élő népesség aránya több mint 15%, és alapvetően vidéki régió, ahol a lakosság több mint 50%-a vidéki településen él.

Vidékfejlesztésen a rurális térségek kapacitásainak önfenntartó és fenntartható fejlesztését értjük. Vidékfejlesztést jelent tehát mindazon tevékenységek fejlesz-tése, amelyek a vidéki településeken élő lakosság megélhetési körülményeinek, jövedelemszerzési lehetőségeinek, vagyis az életminőség javítására irányulnak, továbbá, amelyek a természeti erőforrások, a környezet, a táj megőrzését szolgálják, és amelyek a vidék társadalomban betöltött funkciójának ellátását erősítik.

A vidékfejlesztésben a legfontosabb szereplők a vállalkozások, az önkormány-zatok és a civilek. Kulcsszereplőknek tekinthetők a vezető pozícióban lévők, a helyi lakosság előtt tekintéllyel bírók, és azok a döntéshozók, akik valamilyen formában kötődnek az adott vidéki térséghez.

A vidékfejlesztés tere a kistérség, azon földrajzi tér, amely az ott élő népesség mind szélesebb csoportjai számára átlátható és személyesen megélt darabja. Ezen belül a települési közösségeket szoros, a közös múlton, az abból felépülő kultúra közös vonásain, az ugyanazon földrajzi tájhoz való tartozáson, a funkcionális (gazdasági, humán szolgáltatási, infrastrukturális, közösségi) egymásrautaltságon és intenzív kommunikáción alapuló horizontális kapcsolatok, az ezek tudatosu-lásaként jelentkező közös érdek és regionális identitástudat fűzik össze.

9.8.2. A VIDÉKFEJLESZTÉS ALAPELVEI

A vidékfejlesztés alapelveit első alkalommal 1996-ban a Corki Nyilatkozatban fogalmazták meg (Vincze M., 2000, 21–22. o.):

1. a vidék előtérbe helyezése; 2. integrált megközelítés; 3. diverzifikáció (önfenntartó egyéni és közösségi kezdeményezések keretei-

nek megteremtése);

141

4. fenntartható fejlődés; 5. szubszidiaritás; 6. egyszerűbb jogi szabályozás; 7. programozás; 8. finanszírozhatóság (helyi forrásokat is bevonni; 9. alulról vezéreltség (menedzsment-kapacitások és hatékonyság, hálózatok);

10. folyamatos monitoring és értékelés. Részletesebben kifejtve, az integrált vidékfejlesztés kiinduló elvei az alábbiak

(G. Fekete É., 2001): A szubszidiaritás és a decentralizáció elve révén – a terület- és regionális

politika továbbfejlesztésével párhuzamosan, s azzal mellérendelt viszonyban – a vidékfejlesztési döntések is az érintettekhez legközelebb kerülhetnének.

A fenntarthatóság elve kimondja, hogy a vidéki környezet erőforrásait csak annyira használjuk ki, hogy az a jövő generáció számára is minden fontos értékét tekintve elérhető maradjon.

A vidék jövőjét az ökológiai és ökonómia elvek együttesen határozhatják meg. A partnerség elve szerint a legfontosabb vidékfejlesztési döntések előkészítésé-

ben és részben meghozatalában az érintettek legfőbb csoportjai érdemben részt vesznek.

A nyilvánosság elve értelmében minden lényeges vidékfejlesztési momentumról tájékoztatni kell az érintetteket.

A társadalmi szolidaritás elve szerint – össztársadalmi megegyezés alapján – a gazdagabb térségek és társadalmi csoportok hozzájárulnak az egész vidék felemel-kedéséhez, ami közös, nemzeti érdek is.

A koncentráció elve azt jelenti, hogy kihasználják a különböző ágazati fejlesz-tések vidéki területekre eső együttes fejlesztő hatásait.

A tervezés és programozás elve alapján áttekinthetővé és távlatokban is követ-hetővé válnak a vidékfejlesztési beavatkozások.

9.8.3. A VIDÉKFEJLESZTÉS ALAPSTRATÉGIÁI A vidék fejlesztésének alapstratégiái az exogén és az endogén fejlesztés, illetve

ezek megfelelő összekapcsolása. 1. A külső (exogén) fejlesztés a globalizációs versenyesély növelésére irányul,

ezt szolgálja: • a vertikális kötődések erősítése; • a külső elérhetőség javítása; • a magas vagy közepes színvonalú technológiák alkalmazása; • a közművesített ingatlanok létrehozása; • a képezhető munkaerő biztosítása; • a rugalmas képzési struktúrák létrehozása; • az információs rendszerekhez való kapcsolódás;

142

• az innovációs centrumokhoz való kapcsolódás; • az adaptivitás erősítése; • a pénzügyi, tanácsadói szolgáltatások fejlesztése; • a vállalkozói kedvezmények nyújtása; • a beszállítói programok szervezése; • az erős regionális marketing; • a korszerű környezetkímélő megoldások bevezetése. 2. Az endogén fejlődés a belső tényezők hatékonyabb felhasználására össz-

pontosít, ezt célozza: • a horizontális kapcsolatok erősítése; • a belső hálózatok építése; • a helyi technológiák alkalmazása; • a belső piac feltárása, ellátása; • a közösségi vállalkozások szervezése; • a széleskörű szemléletformálás; • az információs rendszerekhez való kapcsolódás; • a saját innovációk fejlesztése, innovációk adaptációja; • a non-profit segítő szolgáltatások erősítése; • a tájtermékek kicsi, erősen specializált exportjának támogatása; • a helyben értékesítés szervezése; • a regionális identitás erősítése; • a tradicionális környezetkímélő megoldások bevezetése. A vidékpolitika, amely a fejlesztési célok és eszközök összességéből áll,

különböző megközelítéseket jelenthet: • agrár-ruralista megközelítés, ahol a mezőgazdálkodáson van a hangsúly,

amely a vidéki gazdaság alapágazata; • szuburbán megközelítés, amikor a nagyvárosok közelében lévő vidéki

települések lakóhely funkcióját tekintik fontosnak; • felzárkóztató, komplex gazdaságfejlesztő megközelítés, amikor központi

fontosságúnak tekintik a település népességmegtartó erejének fokozását; • endogén megközelítés, amikor az önfenntartást, a belső erőforrások jobb

kihasználását tekintik döntően fontosnak. Az utóbbi években az EU vidékfejlesztés politikája az endogén fejlesztésre

fektet egyre nagyobb hangsúlyt.

143

9.9. AZ EU VIDÉKPOLITIKÁJÁNAK ÚJ IRÁNYAI 2007 ÉS 2013 KÖZÖTT

9.9.1. A VIDÉKFEJLESZTÉS PRIORITÁSI TENGELYEI 2005 júliusában tette közzé az EB „A Vidékfejlesztés Közösségi Stratégiai

Iránymutatója” című dokumentumot, amelyben megfogalmazták az EU vidék-fejlesztés politikájának új irányvonalait. 2005. szeptember 20-án jelent meg a Tanács 1698/2005/EK Rendelete „Az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból nyújtandó vidékfejlesztési támogatásról”.

Az Európai Unió közös agrárpolitikája (KAP) ma már kétpillérű intézmény, egyik pillérét a piacszabályozás, a másik pillérét pedig a vidékfejlesztés jelenti.

Az Európai Unió a vidék fejlesztése érdekében a 2007–2013-as programozási időszakra négy átfogó irányvonalat fogalmazott meg, ezeket prioritási tengelyek-nek nevezik:

1. a mezőgazdaság és az erdészet versenyképességének javítása; 2. a környezetvédelem és tájgazdálkodás; 3. az életminőség javítása és a gazdasági diverzifikáció ösztönzése; 4. LEADER-megközelítés. Ezek az irányvonalak szorosan kapcsolódnak a közös agrárpolitika cél-

kitűzéseihez, az úgynevezett „európai agrármodell” megerősítéséhez. Vagyis olyan versenyképes mezőgazdaság megteremtéséhez, amely úgy képes alkalmazkodni a világpiac követelményeihez, hogy közben a gazdálkodónak megfelelő élet-színvonalat és jövedelembiztonságot nyújt, miközben elősegíti a vidéki környezet megóvását is.

A négy prioritási tengely általános célkitűzéseinek megvalósítása több speciális cél elérését feltételezi, amelyekhez megfelelő intézkedések kapcsolódnak. Ugyanakkor az 1698/2005/EK Rendelete előírta a pénzügyi alapok elosztásának határértékeit is az általános célokhoz. Az egyes tagországok a helyzetelemzés alapján eldönthették, hogy milyen pénzügyi átcsoportosítást tartanak szükségesnek az egyes tengelyek között.

Az első tengely általános célkitűzése: a mezőgazdaság és erdőgazdálkodás versenyképességének javítása a szerkezetváltás támogatásával (min. 10%-a az össz vidékfejlesztési támogatásnak)

• humán erőforrások fejlesztése: a fiatal gazdálkodók támogatása, a kor-kedvezményes nyugdíjazás, a szakképzés és a mezőgazdasági tanácsadó szolgálatok igénybevétele;

• fizikai tőkepotenciál fejlesztése: farmmodernizáció, infrastruktúra-fejlesztés, a termékek hozzáadott értékének növelése, a természeti csapásokból eredő kármentesítés, az erdő gazdasági értékét növelő beruházások;

• a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek minőségének javítása: a közösségi standardoknak való megfelelés, az élelmiszerminőségi progra-

144

mokban való részvétel, azok tájékoztató és promóciós tevékenységének támogatása;

• a félig önellátó gazdaságok szerkezetváltásának és termelői csoportok fel-állításának átmeneti támogatása (az újonnan csatlakozott országokban).

A második tengely általános célja: a vidéki területek és a természeti környezet állapotának javítása a földhasználathoz nyújtott támogatáson keresztül (min. 25%)

• finanszírozási forráshoz juthatnak a Natura 2000 területei, az agrár- és az erdő-környezetvédelem, valamint a nem gazdaságos tevékenységek;

• fenntartható mezőgazdaság, különösen a hegyvidéki és egyéb természeti körülmények miatt kedvezőtlen helyzetben lévő gazdálkodók támogatása;

• fenntartható erdőgazdálkodás támogatása, a mezőgazdasági és nem mező-gazdasági területek első erdősítése, a mező- és erdőgazdasági rendszerek első létesítése mezőgazdasági területen és a természeti károk miatti alacso-nyabb termelési szint helyreállítása.

A harmadik tengely általános célkitűzése: az életminőség javítása és a gazdasági tevékenységek diverzifikációja a vidéki térségekben (min. 10%)

• gazdasági tevékenységek diverzifikációja intézkedéscsoport: nem mező-gazdasági tevékenységek elterjesztése, a mikrovállalkozások alapításának és fejlesztésének támogatása, a turizmus ösztönzése és a természeti örökség védelmének, fejlesztésének, kezelésének támogatása;

• az életminőséget javító intézkedések: az alapvető szolgáltatások létesíté-séhez és a falufejlesztéshez, -megújításhoz, történelmi örökség védelméhez nyújtandó támogatások;

• szakmai képzések, helyi fejlesztési stratégiák kidolgozásához és végre-hajtásához szükséges kompetenciák elsajátításának támogatása.

A negyedik tengely az ún. LEADER-tengely (min. 5%), melynek támogatását azok vehetik igénybe, akik vállalják, hogy a LEADER-szemléletnek megfelelően hajtják végre a helyi vidékfejlesztési stratégiájukat, együttműködési projektjeiket, ill. működtetik a helyi akciócsoportot.

A LEADER-megközelítés elemeinek a hivatalos EU vidékpolitika szintjére való emelése új elem, azelőtt mint a közösségi kezdeményezés egyikeként szerepelt. A LEADER (Liaison Entre Actions pour le Dévelopment de l’Économie Rurale – A vidékfejlesztési tevékenységek közötti kapcsolatok), amely 1991-ben indult mint a strukturális politika keretében kialakított közösségi kezdeményezések egyike, kezdettől fogva kifejezetten vidékfejlesztésre irányult. A lényeg: vidéki közösségek („akciócsoportok”) a tágabb környezetük (legfeljebb 100 ezer fő népességű terület) fejlesztéséhez programot készítenek, ezeknek a programoknak a megvalósítására támogatást kaphatnak. A LEADER fő célja többek között a helyi lakosság bevonása a fejlesztési folyamatokba, a vidéki térségek közötti kapcsolat-rendszer és együttműködés fejlesztése országon belül és kívül. A LEADER az új tagországokban nem indul mindjárt a csatlakozás után, de az Agrár- és Vidék-

145

fejlesztési Program tartalmaz olyan támogatási lehetőséget, amely a későbbi alkalmazásra való felkészülést szolgálja.

Az új törvény szerint a LEADER-megközelítés az alábbi elemekből áll: • szubregionális (kistérségi) vidéki területre irányuló területalapú, helyi

fejlesztési stratégiák; • helyi köz- és magánszférabeli partnerségek (ezt nevezzük helyi akció-

csoportnak); • alulról felfelé építkező megközelítés és döntési hatáskör; • a helyi fejlesztési stratégia multiszektorális tervezése és végrehajtása; • innovatív megközelítések; • együttműködési projektek végrehajtása; • a helyi partnerségek közötti hálózatépítés. A helyi akciócsoportok gazdasági és szociális partnerekből, valamint a civil

társadalom képviselőiből tevődik össze. A mezőgazdasági termelők, a vidéki nők, a fiatalok és egyesületeik képviselői a helyi partnerségi együttműködés 50%-át alkotják. A helyi akciócsoportok meghatározzák és végrehajtják a helyi fejleszté-seket. Fontos, hogy az érintett terület elég nagy legyen az életképes fejlesztési stratégia támogatásához szükséges emberi, pénzügyi és gazdasági erőforrások vonatkozásában.

A LEADER-tengely keretében nyújtott támogatások a fentebb tárgyalt három tengely célkitűzéseinek megvalósítására vagy együttműködési (területek közötti vagy transznacionális) projektekre és a helyi akciócsoportok működtetésére irányulhatnak. Csak a Közösségben lévő területekre vonatkozó kiadások jogo-sultak támogatásra.

9.9.2. SAJÁTOS VIDÉKFEJLESZTÉSI INTÉZKEDÉSEK AZ ÚJ TAGORSZÁGOK SZÁMÁRA A 2004-ben és 2007-ben csatlakozott új tagállamokban a félig önfenntartó

gazdaságok támogatását alkalmazzák a versenyképessé válásuk érdekében, valamint a termelői csoportok felállításának támogatását is, ami a kisgazdaságok összefogását és ily módon versenyképessé válását segítheti elő.

Az átmenetileg bevezetett intézkedések egy csoportját képezik: • a szerkezetátalakítás alatt álló félig önellátó gazdaságok támogatása; • a termelői csoportok létrehozásának támogatása. Az EU nem határozza meg, hogy milyen gazdaságot tekint „félig önellátók-

nak”, a tagállamok felelőssége a részletes jogosultsági feltételek meghatározása. A jogosultsági feltételek között meg kell nevezni a legkisebb és legnagyobb üzem-méretet, továbbá az árutermelés arányát.

A félig önellátó gazdaságoknak, akik kérelmezik ezt a támogatást, üzleti tervet kell benyújtaniuk, a haladást három év leteltével értékelik. Ha az üzleti tervben lefektetett célok nem teljesülnek, a támogatás folyósítását le kell állítani, de az addig felvett támogatást nem kell visszafizetni. A támogatás maximális, gazdasá-

146

gonként évente nyújtandó értéke 1500 euró, és legfeljebb öt éven át fizetik. A támogatás szabadon felhasználható, abból például eszközöket lehet vásárolni, de felhasználható a háztartások jövedelmi nehézségeinek enyhítéséhez is.

Az EU-ban általánosan elterjedtek a mezőgazdasági termelők közötti együtt-működések, szövetkezések, így a termelők kihasználhatják a nagy méretből szár-mazó előnyöket anélkül, hogy teljesen feladnák önállóságukat. Az ottani kedvező tapasztalatok alapján az új tagországokban lehetséges a termelői csoportok meg-alakulását támogatni.

A termelői csoportok a támogatást az értékesített termelés százalékában kapják, 1 millió eurónál kevesebb értékesítés esetén az öt év alatt 5%, 5%, 4%, 3% és 2%, míg 1 millió euró felett 2,5%, 2,5%, 2%, 1,5% és 1,5%, de az összeg első évben nem haladhatja meg a 100 000 eurót és az ötödik évben az 50 000 eurót.

Ugyancsak speciálisan az új tagországokban alkalmazandó támogatási forma a kötelező EU-előírásoknak (standardoknak) való megfelelés támogatása.

Azoknak a gazdaságoknak nyújtott segítség, amelyek azért nem részesülhet-nének modernizációs támogatásban, mert az ott előírt követelményeknek (például az állatok elhelyezésével kapcsolatosan) nem tudnak megfelelni. Ezért az EU lehetővé teszi egy olyan támogatási elem alkalmazását, amely segíti a gazdálko-dókat az Unió környezeti, higiéniás, állatjóléti, élelmiszer-biztonsági és munka-védelmi előírásainak teljesítésével kapcsolatosan felmerülő költségek fedezésében. Ez is átmeneti intézkedés, legfeljebb öt éven át adható, csökkenő éves kifizetés formájában. A kifizetés az első évben nem haladhatja meg a 200 €-t hektáronként, illetve az „alternatív módon számított megfelelő összeget” (például állategység az állatjóléthez kapcsolódó előírásoknál). Románia számára elsősorban az élelmiszer-minőség, és a standardoknak való megfelelés támogatása jöhet szóba (az állatjóléti intézkedések érvényesítésére egyébként derogációt kértünk).

9.9.3. ÚJ VIDÉKFEJLESZTÉSI INTÉZKEDÉSEK Az új vidékfejlesztési intézkedések bevezetésével az intézkedések száma 2005-

ban 35-re nőtt. A Garancia Alapba sorolt 4 kísérő intézkedés (agrár-környezet-védelem, kedvezőtlen adottságú területek támogatása, erdősítés, korai nyugdíjazás) mellett 4 új intézkedés bevezetésére került sor. Ebből 2 intézkedés az élelmiszer-minőség javítását, 2 intézkedés pedig az EU-előírásoknak való megfelelést támo-gatja, de csak abban az esetben ha, az EU-jogszabályokat még nem ültették át a nemzeti törvényekbe.

Az új intézkedések célja tehát az élelmiszerbiztonság és -minőség javítása mellett az EU-jogszabályok által megkövetelt környezetvédelmi, közegészségügyi, állat- és növény-egészségügyi, állatjóléti és munkavédelmi előírások teljesítésének elősegítése. Ezek az intézkedések hozzájárulnak az alternatív jövedelem-szerzési lehetőségek bővítéséhez (minőségi termelés és marketingtevékenység támogatása) és a KAP-reform által támasztott előírások érvényesítéséhez (az előírásoknak való megfelelés támogatása).

147

Az élelmiszerminőség javításának ösztönzésére bevezetett két új intézkedés közül az egyik minőségösztönző támogatásokat nyújt azoknak a termelőknek, akik önkéntesen részt vesznek a mezőgazdasági termékek és termelési folyamatok minőségének javítását célzó uniós vagy nemzeti programokban. Az élelmiszer-minőség javításával kapcsolatban a következő programokat támogatja az EU:

• földrajzi árujelzés és eredetvédelem támogatása; • a termékek speciális karaktereinek megjelölése; • az organikus termelést és annak címkézését; • speciális régiókban előállított minőségi borokat. Ezen felül a tagországok a nemzeti intézkedési terveikben szereplő egyéb

minőségjavító programokat is támogathatnak, ha tiszteletben tartják a vonatkozó uniós kritériumokat.

A másik intézkedés az élelmiszer-minőségi program keretében előállított termékek értékesítésének (promóciójának) elősegítését szolgálja. A termelői csoportok a fogyasztók tájékoztatását célzó projektek költségeinek 70%-áig igényelhetnek támogatást.

Az előírások bevezetésének támogatására megtett első intézkedés a környezet-védelmi, közegészségügyi állat- és növény-egészségügyi, állatjóléti és munka-védelmi uniós előírások bevezetését támogatja, ha azok még nem szerepelnek az ország nemzeti jogszabályaiban. A legfeljebb 5 éven keresztül nyújtható fokoza-tosan csökkenő (degresszív) átalánytámogatás célja az új előírások bevezetésével kapcsolatos költségek, illetve a pótlólagos beruházások által előidézett jövedelem-veszteség részbeni ellensúlyozása. A tagországok határozzák meg a fix összegű támogatás alapját (hektár, foglalkoztatott stb.). Az évi támogatás gazdaságonként nem haladhatja meg a 10 ezer eurót, függetlenül attól, hogy a termelő adott évben egy vagy több előírás érvényesítésére igényli a támogatást.

A második intézkedés a szaktanácsadási szolgáltatás igénybevételére vonat-kozik. A szaktanácsadási szolgáltatás segítségével a gazdaságok képesek lesznek megbecsülni tevékenységük eredményét az egységes gazdaságtámogatás jogosult-ságához szükséges előírások alkalmazása mellett. A szaktanácsadási szolgáltatások költségének maximum 80%-áig igényelhetnek támogatást, de a támogatás maxi-muma gazdaságomként évi 1500 euró.

A szaktanácsadási rendszer bevezetése 2007-től lett kötelező a tagállamok számára, melyet a gazdálkodók önkéntesen vehetnek majd igénybe. A tanácsadási szolgáltatás során prioritást élvezhetnek azok a gazdálkodók, akik egy évben 15 ezer eurónál több támogatásban részesülnek. A kötelező bevezetést követően az adminisztrációs keresztellenőrzéseket kiegészítik a helyszíni ellenőrzések.

9.9.4. A VIDÉKFEJLESZTÉS PÉNZÜGYI MEGALAPOZÁSA, TÁMOGATÁSI RENDSZERE A vázolt célkitűzések eléréséhez támogatási rendszer kapcsolódik, pénzügyi

alapokkal. Az alapok működését rendeletek szabályozzák, melyeket minden tagországban kötelező alkalmazni. A rendeletek meghatározzák, hogy az egyes

148

alapok milyen intézkedéseket támogathatnak, más szóval milyen jogcímeken és milyen feltételekkel lehet támogatásokat nyújtani. Két fontos jogszabályra hívjuk fel a figyelmet, amelyek alkalmazása Románia számára is kötelező. Ezek az 1290/2005-ös Tanácsi Rendelet a közös agrárpolitika finanszírozásáról, valamint az 1698/2005-ös Tanácsi Rendelet az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból (EMVA) nyújtandó vidékfejlesztési támogatásról. Kiemeljük, hogy az 1698/2005/EK Rendelete kimondta, hogy az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap (EMOGA) két külön alapra oszlik:

• Európai Mezőgazdasági Garancia Alap (EMGA), amely a KAP első pillérének finanszírozását végzi;

• Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap (EMVA), amelynek a KAP második pillérének finanszírozása a feladata.

A támogatási lehetőségek közül a tagországok választják ki azokat, amelyeket alkalmazni szándékoznak. Ezeket az intézkedéseket a tervidőszakra szóló tervbe (tervekbe) kell foglalni, végrehajtásukra pedig programot (programokat) kell készíteni. A terveket és programokat az EU Bizottsága – a tagországokkal egyeztetve – hagyja jóvá, ezzel egyben kötelezettséget is vállal arra, hogy pénzügyi alapjaival a terveket, illetve programokat támogatja.

A vidékfejlesztési támogatásokhoz pályázat útján lehet hozzájutni, a pályázati kiírásokban részletezett feltételek, illetve követelmények szerint.

A pályázatokat az illető tagország lebonyolító szervezete hirdeti meg. A pályázatokat a kiíró szervezethez (tehát nem Brüsszelbe) kell benyújtani és a pályázatok elbírálása is a tagország hatáskörben történik.

Az érdekelteknek nem kell feltétlenül ismerniük sem a közösségi jog-szabályokat, sem pedig a különböző támogatási lehetőségeket tartalmazó terveket és programokat, elegendő csak a pályázati kiírásokat ismerniük. Természetesen előnyös, ha az érdekeltek tisztában vannak a tervek (programok) tartalmával, már csak azért is, mert ezek mindig jóval előbb elkészülnek, mint a pályázati kiírások.

A fejlesztési jellegű támogatásokat utólag folyósítják, tehát a fejlesztés megvalósítójának gondoskodnia kell a fejlesztés finanszírozásáról. Az utólagos folyósítás nem feltétlenül jelenti azt, hogy a pályázó csak a fejlesztés befejezését követően juthat hozzá a támogatáshoz, hiszen a nagyobb fejlesztéseket (például egy állattartó telep felújítása) több ütemre fel lehet bontani, elszámolásra egy-egy ütem lezárását követően is sor kerülhet.

A fejlesztési jellegű támogatások elnyeréséhez saját erőre (pontosabban magán-forrásra) is szükség van, tehát csak támogatásból nem lehet fejlesztést megvalósítani. Ha a fejlesztést egy pénzintézet hitellel finanszírozza (és erről nyilatkozik is), a hitel saját erőnek minősül.

A támogatások szabályszerű felhasználását ellenőrzik. Az ellenőrzés alapvetően a tagország kötelezettsége, de az EU szakemberei is bekapcsolódhatnak az ellen-őrzésbe. A szabálytalanul igénybe vett támogatást visszafizettetik.

149

Néhány támogatási jogcímnél a pályázathoz üzleti tervet is kell csatolni, amely a befektetés (és a vállalkozás) hatékonyságát, életképességét is igazolja.

A támogatások általában szektor-semlegesek, tehát nem tesznek különbséget a tulajdon- és üzemformák, üzemméretek között, de több esetben vannak kivételek. Például állami tulajdonú cégek nem kaphatnak támogatást mezőgazdasági területek erdősítésére, vagy a beruházási támogatásoknál felső korlátot szabnak egy program támogatási összegére vonatkozóan.

A vidékfejlesztési intézkedések támogatására az 1698/2005/EK Tanácsi Rendelet alapján nyílik lehetőség.

Az EU rendelete azonban csak a támogatás lehetőségeit (jogcímeit) teremti meg, a tagország joga, hogy a lehetséges intézkedések közül kiválassza azokat, amelyeket alkalmazni fog.

A vidékfejlesztésre nyújtott támogatások a közvetlen kifizetésekkel ellentétben társfinanszírozást igényelnek a tagországok nemzeti költségvetéseiből és nem alanyi jogon kapják a gazdák, hanem benyújtott és jóváhagyott fejlesztési projektekre.

A vidékpolitika szervesen kapcsolódik más Európai Uniós politikákhoz. Így például az EU különös figyelmet szentel a hátrányos helyzetű (elmaradott) területek (régiók) fejlesztésének a regionális kohéziós politika keretében. A vidék fejlődésére tehát nemcsak az EMVA, hanem más uniós alapok (Európai Regionális Fejlesztési Alap, Európai Szociális Alap) is hatással vannak.

9.10. REFORMVÁLTOZATOK A KAP-RA Az agrárkiadások rendkívül magas arányt – több mint 40%-ot – képviselnek a

közös költségvetésben. A további reformot több tényező teszi szükségessé: a szerkezeti gondok okozta egyre kiéleződő versenyhelyzet (főként az újonnan csatlakozottak körében), a WTO kötelezettségek, valamint általános értelemben a globalizáció egésze.

A szakértők szerint az átszervezés többféle változata is lehetséges: 1. A radikális reform azt jelentené, hogy a közös agrárpolitikát megreformált

formában kellene megőrizni. Amennyiben ez megvalósítható lenne, a KAP már csak a közjavakkal összekapcsolva folyósítana jövedelemtámogatásokat. Ez esetben a KAP-rendszer kétpilléres szerkezetet feltételez a következő módon: az első pillérbe tartoznának a jövedelemtámogatások (közjavakhoz kapcsolt jövedelemtámogatások), a második pillérbe pedig a vidékfejlesztés, mely a fent említett közjavak előmozdításához járulna hozzá.

2. Renacionalizáció, vagyis az agrárpolitika nemzeti szintre való vissza-helyezése. Ez a reformváltozat a fejlett országok számára nem okozna problémát.

150

3. Az egész ágazat teljes liberalizálása, a nemzeti politikák teljes mértékű leépítése.

A 2005 decemberében kidolgozott brit agrárdokumentum javaslata szerint 2013 után el kell érni, hogy a mezőgazdaság kezelése és más iparágak között ne legyen semmiféle különbség.

A KAP helyzete tehát nyitott, rövid és hosszú távon egyaránt hozhatnak változtatásokat, a 2013 utáni időszakban pedig akár a megszüntetése is napirendre kerülhet.

Irodalom • Buday-Sántha A., 2001, 329–334., 360–363., 381–408. o. • Fertő I., 1999, 32–43. o. • Halmai P., 2004, 121–161., 261–270. o. • Kovács T, 2003, 87–106. o. • Palánkai T., 2004, 135–140. o. • Popp J., 2004, 42–63. o. • Popp J., Potori N., Udovecz G., 2004, 5. sz. • *** A Vidékfejlesztés Közösségi Stratégiai Iránymutatója, Brüsszel, 2005.

július • *** Az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból nyújtandó vidék-

fejlesztési támogatásról. A Tanács 1698/2005/EK Rendelete, 2005. szeptem-ber 20.

• *** Council Regulation (EC) No 1782/2003 of 29 September 2003 establishing common rules for direct support schemes under the common agricultural policy and establishing certain support schemes for farmers. OJ L 94, 31.3.2004.

Kérdések

1. Melyek voltak a közös agrárpolitika célkitűzései a Római Szerződésben? 2. Melyek azok a célok, amelyek főleg a termelőknek, és melyek azok,

amelyek főleg a fogyasztóknak kedveznek? 3. Melyek a KAP működésének alapvető, sarkalatos pontjai? 4. Mit értünk közös piaci szervezeten? 5. Melyek a közös piaci szervezetek működésének alapelvei? 6. Milyen tényezők eredményezték a KAP sikereit 1962 és 1980 között? 7. Milyen tényezők hatására vált szükségessé a Mac Sharry-reform

bevezetése? 8. Milyen alapvető változás következett be a Mac Sharry-féle agrárpolitikai

reformban?

151

9. Mi az AGENDA 2000 reform egyik fontos „újdonsága”? 10. Mit tartalmaz a félidejű felülvizsgálat? 11. Melyek a 2003-as reform főbb célkitűzései? 12. Milyen fontosabb kérdések merülnek fel a 2007-es állapotfelmérésben? 13. Mit értenek vidéki településen és vidéki térségen? 14. Értelmezze a vidékfejlesztés fogalmát! 15. Melyek a vidékfejlesztés alapelvei? 16. Mi újat hozott az AGENDA 2000 a vidékfejlesztés vonatkozásában? 17. Melyek a vidékfejlesztés „tengelyei” 2007 és 2013 között? 18. Milyen intézkedéseken keresztül valósulnak meg az 1. tengely célkitűzései? 19. Milyen intézkedéseken keresztül valósulnak meg az 2. tengely célkitűzései? 20. Milyen intézkedéseken keresztül valósulnak meg az 3. tengely célkitűzései? 21. Milyen intézkedéseken keresztül valósulnak meg az 4. tengely célkitűzései? 22. Milyen változások várhatók a KAP rendszerében 2014 után?

152

10. FEJEZET: KÖZLEKEDÉSI POLITIKA

Versenyképes gazdaság megfelelően fejlett közlekedési háló-

zat nélkül elképzelhetetlen. Marján A. (szerk.), 2006, 478. o.

10.1. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS Az EU országaiban a közlekedés és szállítás a GDP 10%-át adja és több, mint

10 millió embert foglalkoztat, tehát az ágazat nemzetgazdasági súlya jelentős. Ezek az adatok a 60-as évek elején is viszonylag magasak voltak, a GDP 6%-át az ágazat adta és kb. 7 millió embert foglalkoztatott.

Nyilvánvaló, hogy a közlekedés és főként a szállítás költségei befolyásolják a különböző piacokon létrejövő árakat és kereskedelmet, ezáltal az ország nemzet-közi versenyképességét. Az egységes belső piac működése elvileg tehát elképzel-hetetlen a közlekedés és szállítás közösségi szintű szabályozása nélkül.

A Római Szerződés 3. cikke kinyilvánította a közúti, vasúti és belvízi közlekedésre vonatkozó közös közlekedéspolitika kialakításának célkitűzését, mint kötelezettséget. A Római Szerződés előirányozta a közös piac kialakítását a közle-kedésre vonatkozóan, és a hátráltató vagy akadályozó diszkriminatív korlátozások felszámolását. Előírta ugyanakkor, hogy a közösségi jogszabályok megalkotásáig más tagállamok fuvarozóira nem alkalmazhatnak hátrányosabb szabályokat, mint a hazai fuvarozókra, és hogy az átmeneti időszak után tilos a fuvardíjak és szállítási feltételek keretében nyújtott bármiféle támogatás, valamint eredet és célállomás tekintetében a különbségtétel (Zsolnay T., 2003, 4–5. o.).

Az 1960-as években a Bizottság kidolgozta a közös közlekedési és szállítási politika alapelveit is, de a tervek bevezetése meghiúsult, a tagállamok ugyanis foglalkoztatási és szociális megfontolásokra hivatkozva ragaszkodtak a protek-cionista nemzeti szabályozások fenntartásához.

1985-ben az Európai Közösségek Bírósága elmarasztalta a Tanácsot, mert megszegte az alapszerződést, elmulasztotta a közös közlekedési és szállítási politi-kával kapcsolatos jogszabályok megalkotását. Hosszú huzavona után végül 1998-ban jött létre a többé-kevésbé egységes, liberalizált közlekedési és szállítási piac (Losoncz M., 2006, 146–149. o.).

1992-ben a Maastrichti Szerződés intézményesítette az egységes piac meg-teremtésével párhuzamosan felmerülő ún. transzeurópai hálózatok fejlesztésének koncepcióját a közlekedés, a telekommunikáció és az energiaellátás területén. Ugyanakkor létrehozta a Kohéziós Alapot is a legkevésbé fejlett tagállamai (Görögország, Írország, Portugália, és Spanyolország) infrastrukturális és környe-zetvédelmi beruházásainak támogatására.

153

A Lisszaboni Szerződés a közlekedéspolitikát és a transzeurópai hálózatokat az Unió és a tagállamok között megosztott hatáskörű területnek tekinti.

10.2. A KÖZLEKEDÉSI ÉS SZÁLLÍTÁSI POLITIKA NEMZETI

HATÁSKÖRBEN Az Európai Gazdasági Közösségekben a nyolcvanas évek közepéig a

közlekedési politika meghatározása többnyire tagállami kompetencia volt, a nemzeti gazdaságpolitika alapeleme. Kétoldalú kormányközi egyezmények szabták meg a nemzetközi fuvarozó vállalatok piacrajutási feltételeit, ugyanakkor az egyes tagállamok különböző szállítási módokat részesítettek előnyben. A belföldi fuvaro-zási piac zárva volt a nem honos fuvarozók előtt. A nemzeti közlekedéspolitikák jelentősen eltértek egymástól, ugyanis a szektor gazdasági, politikai és jogi feltételrendszere nagymértékben különbözött. Az állami beavatkozás mértéke erő-teljes volt az ágazat szabályozása, tarifapolitikája és az állami támogatások tekinte-tében.

1985-ben jelent meg az a Fehér Könyv, amely javaslatokat fogalmazott meg a közös közlekedési és szállítási piac, és ezen belül is a szállítás szolgáltatási szabad-ságának megvalósulását illetően.

10.3. AZ EGYSÉGES KÖZLEKEDÉSI ÉS SZÁLLÍTÁSI PIAC

KIALAKÍTÁSA Az 1985-ös dokumentumnak célja a jogalkotási gyakorlat elindítása volt, a

közlekedési és szállítási piacok fokozatos liberalizálása, megnyitása érdekében. Három irányelvet fogadtak el:

• a mennyiségi korlátozásoktól mentes piac kialakítása 1992-re; • a kétoldalú és közösségi kvóták növelése; • a versenyt torzító intézkedések kiküszöbölése. Az integráció mélyítése fokozott szállítási és kapacitási igényt követelt meg,

ezáltal egyre intenzívebbé vált az áruforgalom, a kereskedelem, valamint a személyszállítás.

Jelenleg a Nizzai Szerződés 70–80. cikke foglalkozik „Közlekedés” címszó alatt a közlekedési és szállítási politikával.

A Nizzai Szerződés 71. cikkelye meghatározta: • a valamely tagállam területére irányuló vagy onnan kiinduló, illetve egy

vagy több tagállam területén áthaladó nemzetközi közlekedésre alkalma-zandó közös szabályokat;

• azokat a feltételeket, amelyek mellett valamely tagállamban egy ott nem honos fuvarozó közlekedési szolgáltatásokat végezhet;

154

• a közlekedés biztonságát javító intézkedéseket; • minden egyéb szükséges intézkedést. A Római Szerződésben a közlekedési előírásokat a szolgáltatások szabad

áramlását lehetővé tevő rendelkezésektől külön kezelték, vagyis a közlekedési szolgáltatásokat a Római Szerződés közlekedésre vonatkozó szabályozása irányítja.

A közlekedési szektor meghatározó tulajdonságainak tekintik a következőket (Kende T.–Szűcs T., 2005, 912–913. o.):

• a közlekedési szektor a gazdaságpolitikai célok megvalósításának egyik eszköze, meghatározó iparág a beruházás, foglalkoztatás szempontjából;

• a közlekedési szolgáltatások más iparágak kiegészítő tevékenységei; • a különböző közlekedési ágazatok egymással versenyben állnak a megrende-

lésért; • a közlekedési és szállítási szolgáltatók gyakran közszolgáltatói szerepet is

betöltenek; • a közlekedési szolgáltatást nyújtó vállalatok méretük és gazdasági erejük

tekintetében különbözőek; • a közlekedési szolgáltatások nemzetközi szabályozást igényelnek, ugyanis a

közlekedés nem korlátozható nemzeti határokkal. Az 1992-es közlekedéspolitikáról szóló Fehér Könyv integrált, átfogó meg-

közelítést alkalmaz az európai szállítási módozatok vizsgálatakor és a fenntartható mobilitásra helyezi a hangsúlyt.

A Bizottság elkészítette az 1995–2000-es közlekedési cselekvési programot, amely három fő feladatot jelölt ki (Horváth Z., 2005, 432–433. o.):

• a minőség javítása integrált közlekedési rendszerek által, amelyek a fejlett technológiákra épülnek és hozzájárulnak a környezeti és biztonsági célok eléréséhez;

• az egységes piac működésének javítása annak érdekében, hogy a közlekedési szolgáltatások hatékonysága javuljon, miközben megőrzik a szociális védelmet;

• Az EU és a harmadik országok közti közlekedési kapcsolatok javítása. A harmonizált szabályozás kialakítása a közlekedés területén szükséges volt

ahhoz, hogy valóban megvalósuljon a közös piac és a négy szabadság elve. Ki kellett alakítani fokozatosan a közös szabályozást a piacra lépés, a szakmához jutás, a pénzügyi (úthasználati díjak, áfa-szabályozás, gépjárműadó) és a műszaki előírásokat illetően, valamint a közlekedésbiztonsági, szociális és a közlekedés környezetvédelmi feltételei vonatkozásában.

Az 1995–2000-es közlekedési akcióprogramra épült a 2000–2004-es közleke-dési cselekvési program is, amelynek mottója a „fenntartható mobilitás”.

2001-ben jelent meg az újabb közlekedéspolitikai Fehér Könyv (European transport policy for 2010: Time to decide – Európai közlekedéspolitika 2010-re: itt

155

az idő dönteni), amely 2010-ig vázolja fel az EU közlekedésfejlesztési, szabályozási irányvonalait.

A dokumentum az EU közlekedési rendszerének problémái között említi: • a súlyos veszteségeket, amelyeket a közúti balesetek okoznak; • a mindennapos torlódások okozta veszteségeket, amelyeket az EU GDP-

jének 0,5%-ára becsülnek; • a közúti közlekedés arányának növekedését a többi közlekedési lehetőség

hátrányára. A stratégiai célok magukban foglalják: • az egyes közlekedési és szállítási módok kombinálását, ezek arányának

kiegyensúlyozottabbá tételét, a közlekedési dugók megelőzését és a forga-lom vasútra és folyami vízi utakra terelését;

• a vasúti utas- és teherszállítás súlyának növelését, a nemzetközi vasúti fuva-rozási piac megnyitását;

• a tengeri és belvízi szállításra való fokozottabb figyelemfordítást az inter-modális közlekedési módok fejlesztése révén;

• a hatékony, biztonságos és magas színvonalú, környezetbarát közlekedés megteremtését;

• jelentős infrastrukturális munkák végrehajtását. A közlekedési és szállítási politika szorosan kapcsolódik más területekhez, a

környezetvédelmi és energiapolitikához, valamint a kutatási és technológia-fejlesztési politikához is. Így például a tömegközlekedés ösztönzése vagy az áru-szállítás hangsúlyosabb áthelyezése a közútról a vasútra és vízi útra környezet-védelmi szempontokat is előmozdít, vagy az alacsonyabb fogyasztású belső égésű motorok fejlesztése az energia-megtakarítást is szolgálja.

A következőkben röviden vázoljuk a közúti, vasúti, belvízi és légi közleke-désre, valamint a tengerhajózásra vonatkozó közösségi jogszabályokat.

10.4. A KÖZLEKEDÉS FORMÁI SZERINTI SZABÁLYOZÁSOK 10.4.1. KÖZÚTI KÖZLEKEDÉS A közúti közlekedés területén a piacrajutás szabályozási formája a kétoldalú

egyezményekben rögzített kvóták voltak. A Tanács 1841/88 sz. rendelete hozzá-járult az évenként a kvótarendszerben kiosztott engedélyek számának jelentős növekedéséhez, majd 1993. január 1-jétől a közúti árufuvarozási piacon megszűnt a kvótarendszer. A kétoldalú kvóták helyett bevezették a közösségi fuvarozói engedélyt, amelyet bármely tagállam kiállíthat öt évre, megújítható módon. A 4059/89 sz. Tanácsi rendelet véget vetett a kabotázs (cabotage) tilalmának. Ezáltal 1990. július 1-jétől egy adott tagállamban nem honos fuvarozók belföldi fuvaro-zást végezhettek. A belföldi szállítási szolgáltatás nyújtása először kabotázs-

156

engedélyek alapján történt, majd 1998. július 1-jétől nyitottá vált a közúti fuvarozásnak ez a területe is.

A mennyiségi korlátozások felszámolása után a minőségi követelményekre vonatkozó szabályozás került előtérbe. 1996 óta alkalmazzák azt a jogszabályt, mely a közúti fuvarozási tevékenység végzésének előfeltételeire vonatkozik. Ez egy közösségi hármas követelménynek való megfelelést ír elő: a szakmai alkalmasságot, az erkölcsi feddhetetlenséget és a pénzügyi fedezetet.

A közúti fuvarozásra vonatkozó szociális rendelkezések, a közlekedésbiztonság növelése érdekében előírják a gépkocsivezető minimális életkorát, a maximális vezetési időt, valamint a minimális pihenőidőt. Ami a műszaki szabványok egysé-gesítését illeti, ezek az áruk szabad áramlását szolgálják, növelik a közlekedés biztonságát, és elősegítik a környezet védelmét.

10.4.2. VASÚTI KÖZLEKEDÉS Ahhoz, hogy a vasút a jövőben a közút igen erős versenytársaként tudjon

megjelenni, az EU elkötelezett a vasúti piac liberalizációja mellett. A vasúti vállalkozások újraszervezése ellenére a vasúti szállítás területén máig megmaradt a nemzeti jelleg, ami ennek a fuvarozási módnak a korlátját képezi. Az EU-n belül a vasúti közlekedés aránya évek óta csökken, jelenleg csak 8%-a az összes teher-szállításnak, míg az Amerikai Egyesült Államokban ez a részarány 40%.

A közösségi vasútpolitika egészen a nyolcvanas évek végéig csupán a verseny-torzítások megszüntetésére és a pénzügyi átláthatóságra korlátozódott, a vasút piacnyitása elmaradt a közút liberalizációja mögött, ami előrevetítette még nagyobb térvesztését.

A Közösség vasútpolitikája a következő célok megvalósítására összpontosult: • a vasútvállalatok reformja; • a vasúti infrastruktúra fejlesztése, nagy sebességű hálózatok kialakítása; • a kombinált fuvarozás ösztönzése; • a vasúti műszaki szabványok egységesítése, kompatibilitásuk megteremtése. 1991-ben a vasúttársaságok versenyképességének növelése érdekében támo-

gatták a vállalatvezetés önállóságát, valamint a vasutak pályaműködtetésének és -fejlesztésének szétválasztását a piaci alapon végezhető szállítási tevékenységtől, de ezek a reformok nem hoztak sok változást. Az állam és a vasút közötti kapcsolat lazítását célozta, hogy szétválasztották a vasúti pálya és a szállítási szolgáltatások számviteli és intézményi rendszerét, melynek keretében a pálya üzemeltetője pályahasználati díjat számol fel a szállítási tevékenységet folytató vállalatnak.

1998-ban a Bizottság újabb vasút-liberalizációs csomagot dolgozott ki, mely három ún. vasúti csomagban teljesedett ki.

2001-ben az EU első vasúti csomagja előirányozta a vasúti szállítás fokozatos liberalizációját, ami előírta, hogy a nemzetközi teherszállító vonatok admi-nisztratív és jogi korlátok nélkül léphessenek át a határokon. 2003-tól az Unió vasúttársaságai előtt megnyílik a Transzeurópai Vasúti Áruszállítási Hálózat,

157

amely a főbb vonalakat jelenti. 2008-ban az EU teljes vasúti hálózatán megnyílik a teherszállítási piac a verseny előtt, szabaddá válik a nemzetközi vasúti áruszállítás.

A második vasúti csomag az integrált vasúti teherszállítási piac létrehozásának felgyorsítását célozta. Ez magában foglalja a biztonsági előírások egységesítését, a nemzeti hálózatok közötti interoperabilitás megteremtését (pl. a több államban igazolt dízelmozdonyoknak, illetve az elektromos, többáramú mozdonyoknak ne kelljen a határátkeléseknél feszültségkülönbséggel törődniük).

A harmadik vasúti csomag a nemzetközi vasúti személyszállítás liberalizá-lásának megvalósítását tűzte célul 2010-ig.

10.4.3. BELVÍZI HAJÓZÁS Az EU legjelentősebb vízi útja a Rajna. Az 1868-as Mannheimi Egyezmény

szabályozza a Rajnán történő szállítás bizonyos korlátok közötti szabadságát. A Közösségen belüli folyami hajózásra három jogrend érvényesül: a rajnai, az egyes parti államok, valamint a dunai hajózás rendje. A rajnai jogrendre a Rajnai Hajózás Központi Bizottságának van hatásköre, a Közösség szerepe ebben korlátozott.

A nyolcvanas években a belvízi hajózás válságban volt, amit az jellemzett, hogy a forgalom visszaesett, a szállítókapacitás pedig rendkívüli mértékben meg-haladta a keresletet. 1989-cel kezdődően a strukturális politika keretében a Közösség támogatta a hajók forgalomból való kivonását és büntette a tonna-kapacitás növekedését. A hajók selejtezésének támogatására nemzeti alapokat is létrehoztak. 2003-tól a selejtezési politika már csak mint piaci válság idején bevezethető védintézkedés él tovább.

10.4.4. LÉGI KÖZLEKEDÉS A Római Szerződés a tengerhajózáshoz hasonlóan a légi közlekedést sem

helyezte a közös közlekedéspolitika hatáskörébe. A Szerződés általános rendelke-zései, különösen a versenyre vonatkozó követelmények a légi közlekedésre is vonatkoznak.

Évtizedeken keresztül a légi közlekedést nemzetközi egyezmények, valamint a piacokat erőteljesen védő, kétoldalú nemzeti megállapodások szabályozták, melyek versenykorlátozó hatással voltak a légi közlekedés további fejlődésére.

A Közösségen belüli légi közlekedés piacának liberalizálása három lépésben, ún. csomagban történt:

• Első csomag: a tarifákról, a kapacitás-megosztásról és az útvonalakról rendelkezett;

• Második csomag: nagyobb piacnyitásról rendelkezett; • Harmadik csomag: 1993-tól megalapozta az európai légi közlekedés teljes

liberalizációját, mely által 1997. április 1-jétől megvalósult a tarifa-megállapítás teljes szabadsága és a közösségi szabályozás alapján regisztrált

158

légitársaságok szabadon hozzáférhetnek a Közösségen belüli légi út-vonalakhoz.

A légiutas-forgalom gyors növekedése előtérbe helyezte a szociális, gazdasági és műszaki biztonságot érintő tagállami jogszabályok harmonizációjának szüksé-gességét.

A 2001-es Fehér Könyv többek között az egységes európai légtér (Single European Sky) megteremtését is célul tűzte ki. 2002-ben létrejött az Európai Repülésbiztonsági Ügynökség, a polgári légi közlekedés biztonságának egységes biztosítása érdekében.

10.4.5. TENGERI HAJÓZÁS A tengerhajózás nem tartozik a közös közlekedéspolitika hatásköre alá. A

Római Szerződés ezt a területet elkülönülten kezeli. 1992-től a Közösségen belül lehetővé vált a tengerhajózási kabotázs, ami megengedte a tagországok területén szabadon nyújtandó tengeri szállítási szolgáltatást. Az ágazat számára nyújtandó állami támogatásokat külön irányelv szabályozza. A tagállamok közötti áru-fuvarozás majdnem egyharmada tengeren történik. Az EU egyre inkább szembesül azzal a problémával, hogy számos korábban közösségi hajótulajdonos az enyhébb szabályok és kedvezőbb adózás miatt a tagállamokon kívül jegyezteti be hajóját. A biztonsággal kapcsolatos kérdésekre, valamint a környezetvédelmi szabályozásra egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az újabban gyakran bekövetkező balesetek miatt.

10.4.6. KOMBINÁLT KÖZLEKEDÉS Az elmúlt évtizedekben a környezetbarát szállítási módok (vasút, hajózás) teret

vesztettek, így mára a szállítás kétharmada közúton történik. Ezért az Európai Unió kiemelt célként kezeli, hogy a közúti közlekedés egy részét a fuvarozás egy bizonyos szakaszában visszatereljék a környezetkímélőbb módokra.

A közlekedési-szállítási politika a jogszabályok harmonizációja után az egyéb közösségi politikákhoz való kapcsolódásokra, valamint az infrastruktúra fejlesz-tésére tevődött át.

10.5. A TRANSZEURÓPAI HÁLÓZATOK KONCEPCIÓJA (TEN) Az egységes piac megfelelő működése szempontjából a megfelelő infra-

struktúra megléte elengedhetetlen, ugyanis fontos szerepet játszik az európai versenyképesség elősegítésében, a gazdasági növekedésben, a kereskedelem fejlődésében, különösen a foglalkoztatás és a fenntartható fejlődés elősegítésében. A Római Szerződés nem tartalmazott rendelkezéseket a Közösség infra-struktúrájának összehangolt fejlesztésére, vagy akár az egyes nemzeti hálózatok összekapcsolására vonatkozóan. Az 1992-es Maastrichti Szerződésben fogadták el

159

a transzeurópai hálózatok programját, amely az infrastruktúra három nagy területét foglalja magába: a közlekedést, a távközlést (ideértve az informatikát is) és az energiahálózatot.

A TEN-program az EU infrastruktúrájának összehangolt fejlesztését, azaz a nemzeti hálózatok összekötését és közösségi szintű kialakítását jelenti, a köztük lévő átjárhatóságot biztosító műszaki harmonizáció elősegítését, az EU periférikus területeinek gazdasági vérkeringésbe való bekapcsolását.

Ennek érdekében 1994-ben Essenben az Európai Tanács elfogadta a TEN-T név alatt futó 14 közlekedési projektet. 1996-ban fogadták el a közlekedési TEN fejlesztéséről szóló iránymutatást, melynek célja egy integrált szárazföldi, tengeri és légi közlekedési infrastruktúrahálózat létesítése a Közösség területén 2010-ig. 2002-ben, a közelgő bővítés, ráirányította a figyelmet az 1692/96/EK határozat módosítására, mely eredményeként új stratégia alakult ki, ami 30 közös európai érdeket megtestesítő projektet jelölt ki.

A tervezett infrastruktúra-fejlesztésekhez szükséges volt a megfelelő pénzügyi háttér biztosítása. Ennek érdekében a Maastrichti Szerződés létrehozta a Kohéziós Alapot, melyet a legkevésbé fejlett tagállamok infrastrukturális és környezet-védelmi beruházásaira szántak. A másik fő pénzforrás az Európai Regionális Fejlesztési Alap. A transzeurópai hálózatok megvalósítását kutatási-fejlesztési (K+F) programok is segíti. Ezeket a Közösség K+F keretprogramjai támogatják.

Irodalom • Horváth Z., 2005, 430–437. o. • Kende T.–Szűcs T. (szerk.), 2005, 909–974. o. • Losoncz M., 2006, 146–149. o. • Marján A. (szerk.), 2005, 478–490. o. • Zsolnay T., 2003, 4–5. o. Kérdések 1. Miért szükséges a harmonizált, egységes közlekedési és szállítási piac kiala-

kítása?

2. Melyek a közös közlekedéspolitika megteremtésének főbb állomásai? 3. Milyen stratégiai célok megvalósítását tűzte ki a 2001-es, közlekedésről

szóló Fehér Könyv? 4. Mi jellemzi a közúti ágazattal kapcsolatos szabályozást? 5. Mi jellemzi a vasúti ágazattal kapcsolatos szabályozást? 6. Mi jellemzi a légi közlekedéssel kapcsolatos szabályozást? 7. Melyek a közlekedési infrastruktúra fejlesztését szolgáló közösségi intézke-

dések? 8. Milyen céllal hozták létre a transzeurópai hálózat koncepcióját?

160

11. FEJEZET: REGIONÁLIS POLITIKA

Az európai gazdaság fejlődési tényezőiben bekövetkezett tartós átalakulási tendenciák és az európai integráció minőségi jellegű változásai, illetve mindezeknek a nemzeti politikai rendszerekre gyakorolt hatásai érezhetően befolyásolják a regionális politika cél-, eszköz-, és intézményrendszerének jövőbeli alakulását is.

Horváth, Gy.: Társadalom és gazdaság. 2003, 171. o. 11.1. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS A Római Szerződés még nem tett említést a regionális politikáról, de rendel-

kezett olyan pénzügyi eszközökről, amelyeknek volt bizonyos regionális hatásuk. A regionális politika eleinte nem tűnt szükségesnek. Később, a bővítések nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági integráció súlyosbíthatja a már eredetileg is elmaradott és periférikus régiók helyzetét és a problémák kezelése csak közösségi szinten biztosítható. 1973-ban tették közzé a Thomson-jelentést a Közösség regio-nális problémáiról, majd 1975-ben létrehozták az Európai Regionális Fejlesztési Alapot.

1986-ban az Egységes Európai Okmány életbelépésével a Római Szerződést kiegészítették a gazdasági és szociális kohézióról szóló címmel, illetve cikkel, azaz 1986-tól a regionális politika bekerült a közösségi politikák közé. Fő célja a belső piac esetleges negatív hatásainak ellensúlyozása, a gazdasági és szociális kohézió növelése.

1988-ban került sor a Strukturális Alapok reformjára, amelynek lényege: • a felhasználható alapok (ESF, ERDF, EAGGF) hatékonyabb koordinációja; • nem független projektek, hanem átfogó programok támogatása. Delors I. csomag: az első pénzügyi perspektíva elfogadása az 1988–1992-es

időszakra, amely az Egységes Európai Okmányban foglalt célkitűzések megvalósí-tását hívatott támogatni.

Delors II. csomag: az 1993–1999-es időszakra vonatkozó pénzügyi perspektíva, amely a Maastrichti Szerződésbe foglalt prioritások megvalósítását támogatta.

Az AGENDA 2000 – az erősebb és szélesebb Európáért dokumentumban foglalt célokat a 2000–2006-os pénzügyi perspektíva támogatta.

2005 decemberében született döntés a 2007–2013-as időszak pénzügyi perspek-tívájának elfogadásáról.

161

11.2. FOGALOMTISZTÁZÁS A regionális politika olyan beavatkozást jelent, amely a gazdasági tevékenysé-

gek befolyásolása útján próbálja a régiók közötti társadalmi és gazdasági különbségeket mérsékelni A regionális politika alapvető feladata az adott régió kihasználatlan erőforrásainak mozgósítása, külső beruházások vonzása, végső soron a termelés és a jövedelmek növelése (Kengyel Á., 2008, 57. o.).

A regionális politika alapfogalma mellett a gazdasági és szociális kohézió, valamint a strukturális politika fogalmaival találkozhatunk. A gazdasági és társa-dalmi kohézió fogalmát az Egységes Európai Okmány (1986) vezette be. Ennek értelmében a kohézió, illetve a kohéziós politika célkitűzéseinek a megvalósítása a régiók szintjén történik, ami azt jelenti, hogy az egyes tagállamok gazdaság-politikáját össze kell hangolni a fejlődésben elmaradt régiók fejlesztése érdekében. A kohézió erősödésének fogalma lényegében az egyes régiók, területek közötti társadalmi és gazdasági különbségek csökkentését jelenti. A kohéziót az EU szociális és regionális politikája segíti elő.

A strukturális politika egy adott ország vagy régió gazdasági és társadalmi szerkezeti hiányosságainak, lemaradásainak a felszámolását, illetve csökkentését célozza.

A regionális politika fontos alapfogalma a területfejlesztés, ami a regionális fejlődés spontán folyamatait befolyásoló állami beavatkozást jelenti, vagyis azon célok, eszközök és intézmények összességét, amelyek a területi struktúrák átalakítását szolgálják.

A Közösség regionális statisztikája öt területi szintet különböztet meg. A NUTS-rendszer (franciául Nomenclature des Unités Territoriales Statistiques, angolul Nomenclature of Territorial Units for Statistics) egy, a népesség nagysága szerinti területi osztályozási rendszer, ami által a tagországok regionális gazdasági egységeinek teljesítményei összehasonlíthatóak. Az EUROSTAT ezt a rendszert már 1970-ben bevezette, de hivatalos jogalap csak 2003-ban született.

A NUTS területi statisztikai rendszer az alábbi öt szintre tagolódik: • NUTS 1 – makrorégió (átlagosan 3–7 millió lakossal), egy egész országot (pl.

Cseh Köztársaság, Dánia, Írország stb.) vagy azon belül nagyrégiókat, szövet-ségi államokat jelent (Lengyelország, Spanyolország, Németország stb.);

• NUTS 2 – mezorégió (fejlesztési régió), átlagosan 800 ezer – 3 millió lakossal, ezek alkotják a közösségi regionális politika alapegységét;

• NUTS 3 – szubregionális szint (pl. egy megye), általában 150–800 ezer fős népességgel;

• NUTS 4 – kistérségi szint (munkaerő-vonzáskörzet); • NUTS 5 – lokális, helyi szint. Nem mindegyik szint jelent ténylegesen létező közigazgatási egységet.

Romániában a NUTS 2 csak statisztikai fejlesztési régió, a NUTS 4 pedig még statisztikai adatgyűjtés szintjén sem működik. Helyenként létrehoztak kis-

162

térségeket, mint önkormányzatok közötti együttműködési keretet, bizonyos közös projektek, programok megvalósítása céljából.

A tények azt jelzik, hogy a regionális politika ott a legsikeresebb, ahol a regionális szint jelentős decentralizált közigazgatási funkcióval rendelkezik.

2008-ban 12 tagországban változott a területi beosztás, így 2008-ban már 97 NUTS 1, 271 NUTS 2 és 1303 NUTS 3 régió van.

11.1. táblázat. A NUTS-rendszer az EU tagországaiban

Megnevezések

Statisztikai nagyrégiók

(Makro-régiók)

Tervezési-statisztikai

régiók Megyék

Statisztikai kistérségek

(Mikro-régiók)

Települések (Municipiumok,

városok, községek,

falvak) Ország NUTS1 NUTS2 NUTS3 LAU1 LAU2

Belgium BE 3 11 44 n.a. 589 Bulgária BG 2 6 28 264 5329 Cseh Köztársaság CZ 1 8 14 77 6249 Dánia DK 1 5 11 99 2148 Németország DE 16 39 429 1457 12379 Észtország EE 1 1 5 15 227 Írország IE 1 2 8 34 3441 Görögország GR 4 13 51 1034 6130 Spanyolország ES 7 19 59 n.a. 8111 Franciaország FR 9 26 100 3787 36683 Olaszország IT 5 21 107 n.a. 8101 Ciprus CY 1 1 1 6 613 Litvánia LV 1 1 6 33 527 Lettország LT 1 1 10 60 518 Luxemburg LU 1 1 1 13 116 Magyarország HU 3 7 20 168 3152 Málta MT 1 1 2 6 68 Hollandia NL 4 12 40 n.a. 443 Ausztria AT 3 9 35 n.a. 2357 Lengyelország PL 6 16 66 379 2478 Portugália PT 3 7 30 308 4260 Románia RO 4 8 42 n.a. 3174 Szlovénia SI 1 2 12 58 210 Szlovákia SK 1 4 8 79 2928 Finnország FI 2 5 20 77 416 Svédország SE 3 8 21 n.a. 290 Nagy-Britannia UK 12 37 133 443 10664 Európai Unió (2004-es bővítés után)

EU-25 91 257 1233 8134 113098

Európai Unió (2007-es bővítés után)

EU-27 97 271 1303 8398 121601

Forrás: EUROSTAT alapján szerkesztette Madaras Szilárd, PhD hallgató

163

11.3. MIÉRT SZÜKSÉGES A REGIONÁLIS POLITIKA? A regionális politika mellett szóló legfontosabb érv az, hogy a gazdasági

integrációból származó jóléti nyereségek szétterítését aktív eszközökkel kell biztosítani, mivel a piaci erők szabad érvényesülése esetében az integrációból származó előnyök nem biztos, hogy minden régióban érzékelhetővé válnak, sőt ellenkezőleg, a fejlődés még inkább az Unió központi régióiban koncentrálódik. Az integrációs folyamat annál inkább polarizál, minél inkább eltérő a tagországok, illetve egyes régiók gazdasági fejlettségi foka és gazdasági szerkezete. A tapasz-talatok azt mutatják, hogy az integráció a gazdasági fejlettség hasonlóan magas fokán álló, hasonló gazdasági struktúrával rendelkező országok, régiók között hozza a legtöbb nyereséget minden résztvevőnek (Kengyel Á., 2008, 57. o.).

Az uniós szintű regionális politika célja nem elsősorban a jövedelem-újraelosztás, hanem a gazdasági növekedés elősegítése. A növekedés előmozdítá-sának egyik fontos eszközét épp a regionális politika keretében kialakult támoga-tások jelentik. Fontos szempont az is, hogy bár a regionális támogatások bizonyos régiókat céloznak meg, de a kedvező változások nem csupán a támogatott régiókban gyakorolnak pozitív hatást, hanem más régiókra is.

A regionális politika mellett nem csak gazdasági érveket lehet felhozni, hanem politikait is, így fontos érv a szolidaritás vállalása, ami az integrációt mélyíti.

Összefoglalva megállapítható, hogy az európai integrációs folyamat egyik lényeges feladata az egyes országok és régiók között fennálló fejlettségi különbsé-gek mérséklése és a kevésbé fejlett térségek felzárkózásának elősegítése. Az EU fő célja a jövedelem- és életszínvonalbeli különbségek csökkentése országok és régiók között, mert különben az egész integráció jövője kerülne veszélybe.

11.4. AZ EURÓPAI UNIÓ AKTÍV REGIONÁLIS POLITIKÁJA.

A STRUKTURÁLIS ESZKÖZÖK A regionális politikát akkor nevezzük aktívnak, ha előre meghatározott struktu-

rális cél érdekében megfelelő módon kiválasztott és alkalmazott eszközökkel tudatosan beavatkozik az adott területegység fejlődésébe. Az Európai Unióban a regionális politika mindig is aktív volt.

A regionális politika általános céljai, így a kiegyensúlyozott növekedés, a regio-nális különbségek csökkenése, a szolidaritás erősítése, nehezen mérhető fogalmak és csakis hosszú távon megvalósíthatók. Konkrét célkitűzésként szerepelhet a munkanélküliség csökkentése, az infrastruktúra fejlesztése, a regionális elérhe-tőség javítása, a rendelkezésre álló erőforrások hatékonyabb hasznosítása, az emberi erőforrás minőségének növelése stb.

A regionális politika fő eszközei közé tartozik: a beruházások és a termelés támogatása; az infrastruktúra fejlesztésének elősegítése, a képzési programok, a

164

külföldi tőke beáramlásának támogatása, az állami vásárlások, adóengedmények nyújtása, pénzügyi segélyek biztosítása, a vállalatok telephelyeinek szabályozása stb.

A Porter-paradigma szerint a gazdasági versenyelőny alapja a tudás, az infor-máció, valamint az innováció létrehozásának és alkalmazásának képessége (Porter, 1990). Ezek szerint a megfelelő szállítási és kommunikációs hálózatok létrehozása szükséges, de még nem elégséges feltétele a régiók fejlődésének, mert a tudás, az információ és az innováció többet jelent a fizikai és technikai infrastruktúránál.

A regionális politikát elsősorban a Strukturális Alapok szolgálják. 2007-ig a Strukturális Alapok elnevezés alatt összefoglalóan az alábbiak szere-

peltek: 1. Európai Szociális Alap (ESZA, European Social Fund, ESF), 1960; 2. Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap orientációs része

(EMOGA, European Agricultural Guidance and Guarantee Fund – EAGGF – Guidance Section), 1972;

3. Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA, European Regional De-velopment Fund, ERDF), 1975;

4. Halászati Orientációs Pénzügyi Eszköz (HOPE, Financial Instrument for Fisheries Guidance, FIFG), 1993.

Az Európai Szociális Alap az alábbi területeket támogatja: • a dolgozók és a vállalkozások alkalmazkodóképességének növelése: élet-

hosszig tartó tanulási rendszerek kidolgozása, a munkaszervezés innovatí-vabb formáinak kialakítása és terjesztése;

• a munkakeresők, az inaktívak, a nők és a bevándorlók foglalkoztatáshoz való hozzáférésének elősegítése;

• a hátrányos helyzetűek társadalmi integrációjának erősítése és a munkaerő-piaci diszkrimináció elleni harc;

• az emberi erőforrások fejlesztése az oktatási rendszerek reformja és az oktatási intézmények hálózatainak létrehozása segítségével.

Támogatási formái közé sorolandó a személyek támogatása, valamint intézmé-nyek és rendszerek támogatása.

A támogatások fő célja a tartós munkanélküliség leküzdése, a fiatalok munkába állásának elősegítése, a munkaerő-piaci esélyegyenlőség javítása. Az ESZA azért tekinthető a regionális politika eszközének, mert a munkaerő képzésének támoga-tása befolyásolja a regionális versenyképességet.

Az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap orientációs része a mezőgazdasági ágazat modernizálását támogatta. Fontos célkitűzése a mező-gazdasági struktúrák valamint a feldolgozás és értékesítés átszervezése, hatéko-nyabbá tétele.

Az Európai Regionális Fejlesztési Alap közvetlen beruházási támogatást nyújt a vállalkozások (főként a KKV-k) számára, mellyel fenntartható munkahelyek meg-teremtését kívánja elősegíteni:

165

• finanszírozza a kutatási és innovációs, távközlési, környezetvédelmi, energetikai és közlekedési infrastruktúrák kialakítását;

• pénzügyi eszközökkel (kockázatitőke-alapok, helyi fejlesztési alapok stb.) járul hozzá a regionális és helyi fejlődéshez, valamint a városok és a régiók közötti együttműködéshez;

• technikai segítségnyújtási intézkedéseket finanszíroz. A Halászati Orientációs Pénzügyi Eszköz a halászati ágazat szerkezeti

átalakítását támogatta. Ugyancsak az elmaradottság kezelésére szolgál a Kohéziós Alap (Cohesion

Fund), amely az alacsonyabb jövedelmű tagországok gyorsabb felzárkózását segíti és támogatja. A támogatási összegek elnyerésének kritériuma, hogy az ország egy főre eső GNI-ja (bruttó nemzeti jövedelme) ne érje el a közösségi átlag 90%-át. A Kohéziós Alap nem tartozott a Strukturális Alapok közé, nem régiókat, hanem országokat támogatott. Az alap célja, hogy csökkenjen ezen országok gazdasági és szociális lemaradása, és ezáltal stabilizálódjon a gazdaságuk. A támogatási területek közé tartozik:

• a transzeurópai közlekedési hálózat fejlesztése, ezen belül olyan projektek, amelyek az Unió által kijelölt elsődleges fontosságú európai érdekeket szolgálják;

• a környezetvédelem, amely területen a Kohéziós Alap az energia-felhasználásra és a közlekedésre irányuló projektekhez is hozzá tud járulni, amennyiben azok a környezetvédelem szempontjából egyértelmű hasznot eredményeznek;

• az energiafelhasználás hatékonysága, megújuló energiaforrások alkalmazása, a vasúti közlekedés fejlesztése, az intermodalitás támogatása, a tömeg-közlekedés fellendítése stb.

A regionális politikai célkitűzések megvalósításához hozzájárul az Európai Beruházási Bank – EBB (European Investment Bank, EIB) is, amely alacsony kamatok mellett hosszú lejáratú hiteleket kínál. Az Európai Beruházási Bank 1958 óta működik, tulajdonosai az EU tagállamai. Fő célja az EU kiegyensúlyozott fejlődését elősegítő tőkeberuházások finanszírozása és az unió közös politikáinak megvalósulását elősegítő projektek támogatása.

1994-ben létrehozták az Európai Beruházási Alapot – EBA (European Investment Fund, EIF), amelynek 60%-ban az EBB, 30%-ban az Európai Bizottság és 10%-ban 20 európai bank és pénzügyi intézmény a tulajdonosa. Az EBB Csoport (EBB és EBA) alapvető feladata a kis- és középvállalkozások támo-gatása, és ezen keresztül az európai gazdaság versenyképességének erősítése.

A 2007–2013-as időszakban a regionális politika által nyújtott támogatások hatékonyságának növelése céljából három új regionális politikai eszközt hoztak létre:

166

1. JASPERS (Joint Assistance in Supporting Projects in European Regions) – az európai régiók beruházásait támogatja, különösen a nagyprojektek elő-készítését;

2. JEREMIE (Joint European Resources for Micro to Medium Enterprise) – a mikrohitelezés, a kockázati tőke, a garancianyújtás és más finanszírozási formák növelését támogatja, abból a célból, hogy a mikro-, kis- és közép-vállalkozások számára megkönnyítse a forrásokhoz való hozzáférést;

3. JESSICA (Joint European Support for Sustainable Investmernt in City Areas) – a városi területeken megvalósítandó fenntartható beruházások előkészíté-sére nyújt támogatást.

A négy Strukturális Alap, valamint a Kohéziós Alap és az Európai Beruházási Bank közös elnevezése: Strukturális Eszközök.

2000 és 2006 között a csatlakozás előtt álló országok ún. előcsatlakozási alapokból kaphattak támogatást. A három pénzügyi eszköz, amely a közép- és kelet-európai országok csatlakozásra való felkészülését segítette: a PHARE (Poland, Hungary: Assistance for the Restructuring of the Economies), az ISPA (Instrument for Structural Policies for Pre-Accession) és a SAPARD (Special Accession Programme for Agriculture and Rural Development). Fő céljuk a csatlakozásra való felkészítés és különösen az EU-s támogatások igénybevételéhez szükséges módszerek, eljárások elsajátítása, a megfelelő intézményi, végrehajtó, ellenőrző- és monitoring rendszerek kiépítése.

A 2007 és 2013 közötti időszakban a regionális politikát három alap támogatja, az ERFA, ESZA és a Kohéziós Alap. A korábbi Strukturális Alapok közé tartozó támogatási eszközök visszakerültek az eredeti politikákhoz. Így 2007-tól az 1698/2005/EK Tanácsi rendelet alapján létrehozott, Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap (EMVA) visszakerült az agrárpolitikához, és csak kidolgozott fejlesztési terv alapján nyújt támogatást. Hasonlóképpen 2007-től az 1198/2006/EK tanácsi rendelettel szabályozott Európai Halászati Alap vissza-került a halászati politikához.

2007 januárjától a tagjelölt országok (Horvátország, Törökország, Macedónia), valamint a Nyugat-Balkánhoz tartozó potenciális tagjelölt országok (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Szerbia – benne Koszovó) az IPA (Instrument for Pre-accession Assistance) előcsatlakozási támogatási eszközből kaphatnak pénzügyi támogatást. Az IPA a korábbi előcsatlakozási programokat és alapokat helyettesíti, melyek közé tartozott a PHARE, a PHARE CBC, az ISPA, a SAPARD, a CARDS, valamint a Törökország számára létrehozott pénzügyi eszközt.

Az IPA által nyújtott támogatás felhasználására a következő öt területen kerülhet sor:

1. az intézmények átalakításának és megszilárdításának elősegítése; 2. határokon átnyúló együttműködés (az EU tagállamaival, valamint az IPA-

támogatásokra jogosult más államokkal is);

167

3. regionális fejlesztés (közlekedés és szállítás, környezetvédelem, gazdasági fejlődés);

4. emberi erőforrások (a humán tőke erősítése, kirekesztés ellen folytatott küzdelem);

5. vidékfejlesztés. A tagjelölt országok az IPA-támogatásokat mind az öt területen felhasznál-

hatják, míg a Nyugat-Balkánhoz tartozó potenciális tagjelöltek csak a két első területen használhatják fel.

Az előcsatlakozási alap felkészíti a tagjelölt országokat arra, hogy később kezelni tudják azokat a támogatásokat, amelyeket az ugyanezeket a célokat szolgáló európai alapok nyújtanak (ERFA, ESZA, EMVA).

11.5. A REGIONÁLIS POLITIKA ALAPELVEI A regionális támogatási források felhasználása csak bizonyos alapelvek

betartása mellett biztosított. A következő elvek alapján adnak támogatást: • Koncentráció – a különböző alapokból származó forrásokat a legrászorul-

tabb területeken kell felhasználni, nem szabad őket szétforgácsolni. • Programközpontúság – középtávú regionális fejlesztési programokat kell

készíteni és csak azon projektek támogathatók, amelyek a programhoz kapcsolódnak.

• Partnerség – a programok előkészítésében, a döntésekben és a megvalósításban megosztja a felelősséget az EU Bizottsága, a nemzeti kormányok és a helyi szervek között. Másrészt horizontálisan a gazdasági és társadalmi partnerek bevonását jelenti, már a tervek kidolgozásába, majd a megvalósításába.

• Addicionalitás (társfinanszírozás) – a program finanszírozásban a nemzeti kormánynak, a regionális, illetve a helyi önkormányzatoknak és a magán-szektornak is részt kell venniük. Az EU támogatás csak kiegészítő jellegű, nem a nemzeti támogatások helyett kívánják nyújtani.

• Transzparencia és monitoring – a programozási folyamat átláthatósága, valamint a támogatások felhasználásának ellenőrizhetősége.

• Szubszidiaritás – a regionális politika esetében is alkalmazandó, azaz a döntéseket azon a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, ahol a legtöbb információ áll rendelkezésre, így a leghatékonyabb döntés születhet meg. Ennek érvényesítése általában feltételezi az erőforrások és döntési hatáskörök decentralizálását.

Terjedelmi korlátok miatt nem térünk ki arra, hogyan változtak az egyes időszakokban megfogalmazott célok a regionális politika vonatkozásában, hanem csak a 2000–2006-es, valamint a jelenlegi 2007–2013-as tervezési időszakra vázoljuk a főbb célkitűzéseket.

168

11.6. A REGIONÁLIS POLITIKA CÉLKITŰZÉSEI A 2000–2006-OS IDŐSZAKBAN

Ebben az időszakban három regionális politikai célkitűzés volt érvényben

(szemben az előző időszak 6 célkitűzésével): 1. célkitűzés (Objective 1): A fejlődésben elmaradt régiók támogatása, amelyek

a jövedelem, foglalkoztatottság, termelési rendszer és az infrastruktúra tekintetében komoly nehézségekkel néznek szembe.

2. célkitűzés (Objective 2): A gazdasági és társadalmi szerkezetátalakítás miatt strukturális problémákkal küzdő régiók támogatása. Ide tartoznak: az ipar és a szolgáltatások területén változásokon keresztülmenő régiók; a hanyatló vidéki körzetek; a halászati ágazattól függő, válságba jutott területek; a nehézségekkel küzdő városi körzetek.

3. célkitűzés (Objective 3): Az oktatási, képzési és foglalkoztatási rendszerek alkalmazkodásának és korszerűsítésének támogatása.

A 2000 és 2006 közötti időszakban a fenti célokon kívül még négy Közösségi Kezdeményezés keretében kaphattak támogatást a régiók:

• INTERREG – a határ menti, a nemzetközi és a régiók közötti együtt-működési programokat támogatja.

• EQUAL – a munkaerőpiacon kialakuló mindenfajta diszkrimináció és esélyegyenlőtlenség elleni nemzetközi küzdelmet segíti.

• LEADER – vidéki körzetek fejlesztését támogatja. • URBAN – a közepes méretű és a nagyvárosok válságban lévő körzeteinek

regenerálását támogatja. Törvényileg szabályozták a jogosultsági kritériumokat, vagyis azokat a feltéte-

leket, amelyek alapján valamely régió támogatást kaphatott fejlesztési program-jához.

11.7. A KOHÉZIÓS (REGIONÁLIS) POLITIKA CÉLKITŰZÉSEI

A 2007–2013-AS IDŐSZAKBAN A 2007–2013-as költségvetési időszakban az Európai Regionális Fejlesztési

Alap (ERFA), az Európai Szociális Alap (ESZA) és a Kohéziós Alap három célkitűzés keretében támogatja az arra rászoruló régiókat:

1. Konvergencia – azok a NUTS 2 szintű régiók jogosultak támogatásra, amelyekben a GDP/fő kisebb a közösségi átlag 75%-ánál.

2. Regionális versenyképesség és foglalkoztatás – azok a régiók kapnak támogatást, amelyek kívül esnek a konvergencia-célkitűzés feltételei keretén.

3. Európai területi együttműködés – kiemelten a határokon átnyúló együtt-működés, a transznacionális együttműködés, régiók közötti együttműködés.

169

Az Európai Unió minden régiójára vonatkozik a célkitűzések közül legalább egy. Azt, hogy mely régiók támogathatóak, a Bizottság statisztikai mutatók alapján állapítja meg. Azok a régiók, amelyek az Unió bővítésének statisztikai hatása miatt kikerültek volna a támogatási célkitűzések alól phasing-out támogatásban része-sülnek. Vagyis a Közösség egy átmeneti támogatási rendszert hozott létre, amely alapján az egyes régiók hét éves átmeneti időszakon keresztül továbbra is támoga-tást kapnak, így esetükben a támogathatóság kritériumát jelentő küszöbérték nem a 27, hanem továbbra is a 15 tagállamot számláló EU egy főre eső GDP-jének 75%-a.

A támogatások elnyeréséhez az egyes tagországok kidolgozzák saját nemzeti fejlesztési terveiket (NFT), valamint az EU által társfinanszírozásban megvalósí-tandó terveiket, amelyeket az Európai Bizottságnak is el kell fogadnia. Csak ezekre nyerhető Közösségi támogatás a kidolgozott és elfogadott programok, projektek alapján.

A 2007–2013 közötti időszakban a fejlesztési terv hivatalos neve Nemzeti Stratégiai Referenciakeret – NSRK (National Strategic Reference Framework, NSRF). Az NSRK-ban szereplő stratégia fő jellemzői:

• összhangban álljon az EU által megfogalmazott iránymutatásokkal; • a nemzeti stratégia legyen SWOT-elemzéssel alátámasztva. Legyenek meg-

nevezve a prioritások, számszerűsítve a teljesítési és a hatásmutatók; • az operatív programokban legyenek feltüntetve a finanszírozási tervek. Az iránymutatások értelmében a regionális politikai támogatásokat – a

lisszaboni stratégiával összhangban – a fenntartható fejlődés megteremtésére és a tudásalapú társadalom megerősítésére kell fordítani. Ennek alapját a fizikai infrastruktúra, a humánerőforrások, a kutatás-fejlesztés és innováció képezik.

Az iránymutatások keretében három prioritást határozott meg az EU: 1. a tagország, régió, nagyváros vonzóerejének növelése (elérhetőség javítása,

szolgáltatások megfelelő minősége, környezet védelme); 2. innováció és vállalkozói szellem ösztönzése, a tudásalapú gazdaság fejlesz-

tése (innovációs képességek fokozása, információs és kommunikációs technológiák elterjesztése);

3. több és jobb munkahely teremtése (munkavállalók és munkaadók alkal-mazkodóképességének fejlesztése, humánerőforrásba való beruházás növelése).

Összefoglalva, az EU kohéziós politikájának 2007–2013-as időszakra vonat-kozó főbb jellemzői:

• a pénzügyi kerete kibővült; • stratégiai szempontból célzottabb; • a végrehajtás szempontjából egyszerűbb és átláthatóbb (egy program – egy

alap); • a teljesítmény és a minőség szempontjából szigorúbb;

170

• a tervezésben és a végrehajtásban a tagállamok és a régiók nagyobb ön-állósággal rendelkeznek.

A pénzügyi keret részletes leírását az EU költségvetése fejezetben ismertettük. 11.8. ROMÁNIA REGIONÁLIS POLITIKÁJA 2007 ÉS 2013 KÖZÖTT A 2007–2013-as időszakban Románia az európai kohéziós politikának a

konvergencia és a területi együttműködés célkitűzései keretében kap támogatást. Ez a Nemzeti Stratégiai Referenciakeret és az operatív programok elkészítését igényelte, valamint annak az intézményrendszernek a felépítését, amelyen keresz-tül a pénz az Európai Bizottságtól a romániai nyertes pályázókig jut. A Nemzeti Stratégiai Referenciakeret a Nemzeti Fejlesztési Terven alapszik.

11.8.1. NEMZETI FEJLESZTÉSI TERV A Nemzeti Fejlesztési Terv az európai gazdasági-társadalmi kohéziós politika

specifikus fogalma, és egy több éves stratégiai pénzügyi programozási dokumen-tumot jelent, amelyet tág partnerségben készítettek el, és amely irányítani és ösztönözni fogja Románia társadalmi-gazdasági fejlődését az EU kohéziós politikájával összhangban (PND 2007–2013, 2005, 4. o.).

A 2007–2013-as időszakra vonatkozóan a romániai NFT fő célkitűzése, hogy elérje az EU egy főre eső GDP átlagának 41%-át. Ezt elérendő három specifikus célt fogalmaztak meg (PND 2007–2013, 2005, 236–244. o.):

I. a romániai gazdaság hosszú távú versenyképességének a növelése; II. az alapinfrastruktúrák európai standardok szerinti fejlesztése; III. a hazai humán erőforrások hatékonyabb felhasználása.

A romániai NFT fő és specifikus céljaihoz hat prioritást rendeltek, amelyek a következők (PND 2007–2013, 2005, 244–349. o.):

1. a gazdasági versenyképesség növelése és a tudásalapú gazdaság fejlesztése; 2. a szállítási infrastruktúra fejlesztése és modernizálása; 3. a környezet minőségének védelme és javítása; 4. a humán erőforrás fejlesztése, a foglalkoztatottság és társadalmi beillesz-

kedés elősegítése, az adminisztratív kapacitás növelése; 5. a vidéki gazdaság fejlesztése és a mezőgazdasági szektor termelékeny-

ségének növelése; 6. az ország régiói közötti fejlettségi különbségek csökkentése.

171

11.3. táblázat: A strukturális és kohéziós alapok előirányzatai Románia számára, millió euró, jelenlegi árakon

Célkitűzés KonvergenciaRegionális

versenyképesség és foglalkoztatás

Európai Területi Együttműködés

Összesen

Euró 12 660,61 6552,42 454,61 19 667,64 Forrás: National Strategic Reference Framework 2007–2013, May 2007.

11.4. táblázat: Az NFT összköltségvetése, millió euró

Prioritások Összesen 1. Versenyképesség 5234,43 2. Szállítás 14 654,79 3. Környezet 6597,98 4. Humán erőforrás fejlesztés 7608,60 5. Vidékfejlesztés 15 237,32 6. Regionális fejlesztés 9339,98 Összesen 58 673,10

Forrás: NFT

11.8.2. NEMZETI STRATÉGIAI REFERENCIAKERET A Nemzeti Stratégiai Referenciakeret (NSRK) – amelynek alapját az NFT

alkotja – célja az ország ágazati politikáinak, valamint kohéziós és regionális politikái koncentrációjának megvalósítása és az EU politikáival való kapcsolatok megteremtése (Horváth R, 2007, 35. o.). Ez a dokumentum bemutatja, hogy Románia hogyan tervezi elkölteni a pénzösszegeket a Strukturális Alapokból. Románia Nemzeti Stratégiai Referencia Keretét 2007 júniusában fogadta el az Európai Bizottság. Az NSRK megfogalmazza a 2015-ig teljesítendő eredmények fő célkitűzését, mely szerint csökkenteni kell Románia és az EU tagállamai közötti társadalmi és gazdasági diszparitásokat egy pótlólagos 15%–20%-os GDP-növekedés által (National Strategic Reference Framework 2007–2013, May 2007, 4. o.). Az NSRK öt tematikus prioritást jelöl meg:

1. az alapinfrastruktúra európai szintre való fejlesztése; 2. a gazdaság hosszú távú versenyképességének növelése; 3. a humán tőke fejlesztése és hatékonyabb kihasználása; 4. hatékony közigazgatási kapacitás kiépítése; 5. kiegyensúlyozott területi fejlődés elősegítése, támogatása. E prioritások eléréséhez kell a hét operatív programnak hozzájárulnia. Az

operatív programok a konvergencia és a területi együttműködés célkitűzéshez tartoznak.

172

11.8.3. OPERATÍV PROGRAMOK Romániában a strukturális és kohéziós alapokból érkező pénzek fogadása

kétszintű intézményrendszerben valósul meg. Az első szinten a Közösségi Támogatás Irányító Hatóság (Autoritatea de Management pentru Cadrul de Sprijin Comunitar) található, melyet országos szinten az összes strukturális és kohéziós alapokból érkező pénzek kezelésére hoztak létre. A második szinten azok az intéz-mények vannak, amelyek az egyes meghatározott operatív programra vonat-koznak.

11.5. táblázat: Az operatív programokra előirányzott összegek, millió euró

Operatív program

Verseny-képesség

Szállítás Környezet Regionális Technikai segítség-nyújtás

Humán erőforrás fejlesztés

Adminisztratív kapacitás

Összesen

Összesen struktu-

rális alapok

2554,2 4566 4512,5 3726 170,2 3476,1 208 19213

Forrás: National Strategic Reference Framework 2007–2013, May 2007.

A konvergencia célkitűzéshez tartozó operatív programok I. Regionális operatív program prioritási tengelyei és főbb intézményei: 1. prioritási tengely: a városi növekedési pólusok fejlesztésének támogatása; 2. prioritási tengely: regionális és helyi szállítási infrastruktúra javítása; 3. prioritási tengely: a helyi és regionális szociális infrastruktúra javítása; 4. prioritási tengely: a helyi és regionális vállalkozási környezet fejlesztésének

segítése; 5. prioritási tengely: turizmus fejlesztése és népszerűsítése; 6. prioritási tengely: technikai segítségnyújtás.

Szervezet Intézmény Alap Irányító hatóság

Fejlesztési, Középítkezési és Lakásügyi Minisztérium 8 regionális fejlesztési ügynökség

Közreműködő szervezet Kis és Középvállalkozások, Kereskedelem,

Turizmus és Szabadfoglalkozások Minisztériuma

ERFA

II. Versenyképesség operatív program prioritási tengelyei és főbb intézményei: 1. prioritási tengely: egy innovatív és környezethatékony termelési rendszer; 2. prioritási tengely: kutatás, technológia fejlesztés és innováció a verseny-

képesség növeléséért; 3. prioritási tengely: információs és kommunikációs technológia a magán- és

közszektor számára;

173

4. prioritási tengely: növekvő energiahatékonyság és az energiaellátás bizton-sága;

5. prioritási tengely: technikai segítségnyújtás.

Szervezet Intézmény Alap Irányító hatóság Gazdasági és Pénzügyi Minisztérium Közreműködő szervezet

Prioritásonként határozták meg ERFA

Közreműködő szervezet Prioritási tengely

Kis- és középvállalkozások, Kereskedelem, Turizmus és Szabadfoglalkozások Minisztériuma

1. kivételt képez a nagyvállalkozásokra vonatkozó rész

Oktatási és Kutatási Minisztérium (a tudományos kutatás nemzeti ügynöksége)

2.

Kommunikációs és Információs Technológia Minisztériuma

3.

Gazdasági és Pénzügyi Minisztérium – energiapolitikai főigazgatóság

4.

III. Humánerőforrás-fejlesztés operatív program prioritási tengelyei és főbb

intézményei: 1. prioritási tengely: oktatás és szakképzés a tudás alapú társadalom és a gazda-

sági növekedés segítésére; 2. prioritási tengely: élethossziglan tartó tanulás; 3. prioritási tengely: a munkaerő és vállalkozások alkalmazkodásának növelése; 4. prioritási tengely: foglalkoztatási közszolgáltatás növelése; 5. prioritási tengely: az aktív foglalkoztatási intézkedések elősegítése; 6. prioritási tengely: a társadalmi beilleszkedés elősegítése; 7. prioritási tengely: technikai segítségnyújtás.

Szervezet Intézmény Alap

Irányító hatóság Munkaügyi, Társadalmi, Szolidaritási és Családügyi Minisztérium

Közreműködő szervezet Prioritásonként határozták meg ESZA

Közreműködő szervezet Prioritási tengely

Munkaerő-foglalkoztatás országos ügynöksége (ANOFM) 4. Oktatási és Kutatási Minisztérium 1. és 2. Munkaügyi, Társadalmi, Szolidaritási és Családügyi Minisztérium 8 regionális közreműködő szervezete

3., 5., 6. és 7.

174

IV. Környezetvédelmi operatív program prioritási tengelyei és főbb intéz-ményei:

1. prioritási tengely: közműhálózatok, víz és hulladékkezelési rendszerek fej-lesztése;

2. prioritási tengely: az integrált hulladékmenedzsment-rendszer és a szennye-zett történelmi telepek rehabilitálása;

3. prioritási tengely: a városi fűtésrendszerekből érkező szennyezések csökken-tése;

4. prioritási tengely: a természetvédelemnek megfelelő menedzsment rend-szerek életbeültetése;

5. prioritási tengely: a természeti kockázatok megelőzését szolgáló infra-struktúrák életbeültetése;

6. prioritási tengely: technikai segítségnyújtás.


Irányító hatóság Környezeti és Fenntartható Fejlesztési Minisztérium

Közreműködő szervezet

8 regionális környezetvédelmi ügynökség

Igazoló és kifizető hatóság

Gazdasági és Pénzügyi Minisztérium

ERFA + KA

V. Szállítási operatív program prioritási tengelyei: 1. prioritási tengely: a transzeurópai szállítási rendszer (TEN-T) szerint; 2.

prioritást élvező útvonalak modernizálása és fejlesztése; 2. prioritási tengely: a TEN-T rendszeren kívüli országos szállítási infra-

struktúra modernizálása és fejlesztése; 3. prioritási tengely: annak a vasúti gördülőanyagnak a modernizálása, amely

az országos és TEN-T vonalakon való szállításra szolgál; 4. prioritási tengely: a szállítási szektor modernizálása a környezetvédelem, az

egészségvédelem és az utasok biztonságának növelése érdekében; 5. prioritási tengely: technikai segítségnyújtás.

Szervezet Intézmény Alap Irányító hatóság Közlekedési Minisztérium Közreműködő szervezet Nincs

ERFA + KA

VI. Adminisztrációs képesség operatív program prioritási tengelyei: 1. prioritási tengely: a közpolitikák menedzsmentjének javítása; 2. prioritási tengely: a decentralizált közszolgáltatások hatékonyságának és

minőségének növelése; 3. prioritási tengely: technikai segítségnyújtás.

175


Irányító hatóság Belügyi és Közigazgatási Reform Minisztérium – közigazgatás képességeinek növelése főigazgatóság

Közreműködő szervezet

Nincs ESZA

VII. Technikai segítségnyújtás operatív program prioritási tengelyei: 1. a strukturális eszközök életbeültetésének támogatása és a programok

koordinációja; 2. a SMIS fejlesztése és működtetése; 3. a strukturális eszközöket illető információk terjesztése.

Szervezet Intézmény Alap Irányító hatóság Gazdasági és Pénzügyi Minisztérium Közreműködő szervezet Nincs

ERFA

11.6. táblázat: A 2007–2013-as kohéziós politika költségvetési előirányzata

Romániában

Célkitűzés Előirányzott

összeg % % Alapok

Operatív program

Előirányzott összeg,

millió euró

13,29 ERFA Verseny-képesség 2554,20

23,77 ERFA+KA Szállítás 4566,00

23,49 ERFA+KAKörnyezet-védelem 4512,50

19,39 ERFA Regionális 3726,00

0,89 ERFA

Technikai segítségnyújtás 170,20

18,09 ESZA

Humán erőforrás fejlesztés 3476,10

Konver-gencia

19 213 97,69

1,08 ESZA

Adminisztrációs képesség 208,00

Európai területi együtt-működés

455 2,31

Összesen 19 668 100,00

Forrás: National Strategic Reference Framework 2007–2013, May 2007.

176

11.7. táblázat: Európai területi együttműködés célkitűzéshez tartozó operatív programok

Program Románia

hozzájárulás, millió euró

Program összesen,

millió euró Románia–Bulgária 179 256 Románia–Magyarország 142,5 263,4 Dél-Kelet-Európa 83,011 245,11 INTERREG IVC 17,011 408,1 ESPON 2,67 45,37 URBACT 2,97 67,82 INTERACT II 2 40 Románia–Szerbia 38,55 56,51 Magyarország–Szlovákia–Románia–Ukrajna 9,315 68,64 Románia–Ukrajna–Moldovai Köztársaság 63 126 Fekete-tenger … 17

Forrás: Horváth R., 2007, 38. o.

Irodalom • Blahó A. (szerk.), 2007, 159–180. o. • Horváth R., 2007, 35–41. o. • Kende T.–Szűcs T. (szerk.), 2005, 7. fej., 443–487. o. • Kengyel Á., 2008, 57–144. o. • Marján A. (szerk.), 2005, 599–674. o. • Lőrincné Istvánffy H. (szerk.), 2004, 2.3.1., 2.3.2. fej. • Palánkai T., 2004, 167–182. o. • Pelkmans J., 2003, 310–313. o. • ***Általános jelentés. 2006, 93–96. o. • ***Általános jelentés. 2007, 93–95. o. • http://ec.europa.eu/regional_policy/index_en.htm. • http://www.eufinantare.info/stiri/iun2007 • A Bizottság 1828/2006/EK rendelete (2006. december 8.) az Európai

Regionális Fejlesztési Alapra, az Európai Szociális Alapra és a Kohéziós Alapra vonatkozó általános rendelkezések megállapításáról szóló 1083/2006/EK tanácsi rendelet, valamint az Európai Regionális Fejlesztési Alapról szóló 1080/2006/EK európai parlamenti és a tanácsi rendelet végre-hajtására vonatkozó szabályok meghatározásáról.

177

• Az Európai Parlament és a Tanács 1080/2006/EK rendelete (2006. július 5.) az Európai Regionális Fejlesztési Alapról és az 1783/1999/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről.

• Az Európai Parlament és a Tanács 1081/2006/EK rendelete (2006. július 5.) az Európai Szociális Alapról és az 1784/1999/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről.

• Az Európai Parlament és a Tanács 1082/2006/EK rendelete (2006. július 5.) az európai területi együttműködési csoportosulásról.

• A Tanács 1083/2006/EK rendelete (2006. július 11.) az Európai Regionális Fejlesztési Alapra, az Európai Szociális Alapra és a Kohéziós Alapra vonat-kozó általános rendelkezések megállapításáról és az 1260/1999/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről.

• Tanács 1084/2006/EK rendelete (2006. július 11.) a Kohéziós Alap létre-hozásáról és az 1164/94/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről

• A Tanács 1085/2006/EK rendelete (2006. július 17.) egy előcsatlakozási támogatási eszköz (IPA) létrehozásáról.

Kérdések 1. Vázolja a regionális politika közösségi szintre emelésének folyamatát! 2. Miért volt szükség a regionális politika bevezetésére? 3. Mit jelent a NUTS-rendszer? 4. Mit ért a kohézió fogalmán? 5. Melyek a regionális politika alapelvei? 6. Mikor hozták létre és milyen célból az egyes Strukturális Alapokat? 7. Mikor jött létre és milyen célból a Kohéziós Alap? 8. Milyen célkitűzéseket támogattak a Strukturális Alapok 2000 és 2006

között? 9. Milyen célkitűzéseket támogatnak a Strukturális Alapok 2007 és 2013

között? 10. Melyek az előcsatlakozási alapok? 11. Hogyan kell felkészülni a Strukturális Alapok felhasználására? 12. Mi a Nemzeti Stratégiai Referenciakeret tartalma? 13. Melyek Románia regionális operatív programjai? 14. Melyek a regionális operatív program prioritási tengelyei?

178

12. FEJEZET: FOGLALKOZTATÁS- ÉS SZOCIÁLPOLITIKA

A tagállamok közötti gazdaság- és szociálpolitikai filozófiai

nézetkülönbségek továbbra is nehezítik az EU szerepének és

feladatainak meghatározását a szociálpolitika és a foglalkoz-

tatáspolitika terén. A liberálisabb, valamint az állam, illetve a

Közösség szabályozó szerepét hangsúlyozó megközelítések még

ma is gyakran ütköznek az Unió szintjén. Horváth Z., 2005, 472. o.

12.1. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS Már a Római Szerződésben is szerepeltek szociálpolitikai célkitűzések, amelyek

széles területre vonatkoztak: a munkaerőpiac fejlesztése, foglalkoztatás, a szerkezetváltás szociális problémáinak kezelése, így a létszámleépítés, munka-nélküliség kezelése, munkajog, munkakörülmények javítása, munkahelyi egészség- és biztonságvédelmi szabályok, a versenyfeltételek – különösen a férfiak és nők közötti egyenlő elbánás elvének, valamint az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének – érvényesítése, szakmai képzés, és mindenekelőtt a munkaerő szabad áramlása. A Római Szerződés alapján hozták létre 1958-ban az Európai Szociális Alapot (ESZA) a szociálpolitika finanszírozásának pénzügyi alapjaként, amelyet az Európai Bizottság kezel.

Az ESZA funkciója az, hogy a Közösségen belül javítsa az elhelyezkedés lehetőségét; elősegítse a dolgozók földrajzi és szakmai mobilitását; megkönnyítse az ipari struktúraváltozáshoz és a termelési rendszer fejlesztéséhez való alkalmaz-kodást, kiváltképp a szakmai képzés és átképzés útján. A közösségi jogalkotás terén viszont nagyon lassú volt a haladás, mivel a tagállamok saját hatáskörükben kívánták tartani a szociálpolitikai jogalkotást. Ennek okai főként a tagállamok közötti nagymértékű különbözőségek, részben nemzeti sajátosságok vonatkozá-sában, de főleg az országok egyenlőtlen teherbírását illetően. Az egyes tagállamok külön-külön sajátos szociális rendszereket építettek ki, így az 1960–70-es években alakult ki a jóléti állam intézménye is több európai országban.

Az 1987-ben hatályba lépett Egységes Európai Okmányban (EEO) vált lényegében közösségi politikává a szorosan értelmezett szociális politika, olyan értelmében, hogy az EEO kimondja, hogy az egységes piacnak a szociális bizton-ságot is szolgálnia kell, vagyis minden társadalmi rétegnek és régiónak részesednie kell az egységes piac által teremtett gazdasági előnyökből. Az egységes piac intézményi és döntéshozatali hátterének biztosításához feltételként határozott meg bizonyos szociális és foglalkoztatási aspektusokat (munkahelyi egészség- és biztonságvédelem, európai szintű párbeszéd stb.), de lényegében a EEO is meg-oldatlanul hagyta a szociálpolitikai kérdéseket.

179

A Maastrichti Szerződés három szociális jogi vonatkozású dokumentumot foglal magában (Blahó A., 2007, 208. o.):

1. az Európai Unióról szóló szerződést (TEU); 2. a 14. számú jegyzőkönyvet a szociálpolitikáról; 3. a Szociálpolitikai Megállapodást a tagállamok és az Európai Közösség

között. A Maastrichti Szerződés első pillérének van komoly szociálpolitikai szerepe,

mivel itt találhatók a gazdasági unióra és az egyéb közösségi politikákra vonatkozó fejezetek, amelyeknek része többek között a szociálpolitika, szakképzés, az egész-ségügy, a gazdasági és szociális kohézió. „A Szociális Jegyzőkönyv elsődleges jogforrás, 11 állam fogadta el (Nagy-Britannia nem), célja a Szociális Karta által kijelölt út folytatása volt. A Szociálpolitikai Megállapodás már tényleges szociál-politikai rendelkezéseket, eljárási szabályokat is tartalmaz, pontosan megfogal-mazva a közösség szociálpolitikai céljait” (Blahó A., 2004, 301. o.).

A lényeges áttörés 1997-ben az Amszterdami Szerződés elfogadásával valósult meg, amikor a foglalkoztatás témakörét új címként, az egyéb szociálpolitikai kérdésektől elkülönülve illesztették be az ASZ-be.

A Nizzai Szerződés szociálpolitikával foglalkozó 136–145. cikkei tükrözik a közösségi szociálpolitika minden addigi eredményét. Az elmúlt félévszázadban a közösségi szociálpolitika terén jelentős előrelépés történt, de tény, hogy eddig még nem sikerült előírni valamennyi tagállamra érvényes minimális szociálpolitikai normákat sem (Losoncz M., 2006, 143. o.).

A Lisszaboni Szerződésben a szociálpolitika területe az Unió és a tagállamok között megosztott hatáskörű.

12.2. A KÖZÖSSÉGI SZOCIÁLPOLITIKA TARTALMA A nemzeti és a közösségi szociálpolitika tartalmában alapvetően eltér, a

kettőnek különböző szereplői, területei és eszközei vannak. A nemzeti szociál-politika főként a szociális juttatásokat (például munkanélküli segély, rokkantsági nyugdíj,), valamint az ezeket nyújtó ellátórendszert (például társadalombiztosítás) jelenti. Ezek vonatkozásában, a szabályozás alapvetően nemzeti hatáskörben marad, a közösségi szociálpolitika ezen területeket csak közvetetten befolyásolja, koordináló jelleggel. A közösségi szociálpolitika főleg a munkaerő-piaccal kapcso-latos kérdésekkel foglalkozik, ezen belül pedig a munkavállalók élet- és munka-körülményeinek a javítását tűzi ki célul (Blahó A., 2004).

Az EU szociálpolitikájáról általánosan elmondható, hogy a következő szem-pontokat tartja szem előtt: normatív jellegéből fakadóan, azt közvetíti, amit szükségesnek tekint az emberi élethez, a szociális támogatások szelektivitásának elvét alkalmazza, a kiválasztott célcsoportnál pedig a rászorultsági elvet és a szelekciós ismérvek kombinációját alkalmazza.

180

Az EU szociálpolitikájának területei tág értelmezésben a következők: a munka-jog; szociális párbeszéd; nők és férfiak esélyegyenlősége; a rasszizmus elleni küzdelem; a foglalkoztatáspolitika; a szociális biztonság; az idős emberek és a fogyatékossággal élő személyek támogatása; a kirekesztettség elleni küzdelem; népegészségügy; munkahelyi biztonság, illetve egészségvédelem és mások.

A foglalkoztatás- és szociálpolitika napjainkban tipikus közösségi politikaként működik, amelyben a közösségi tevékenység csak kiegészíti a tagállamok saját politikáit. Az integráció előrehaladásával és az aktuális kihívások megjelenésével nő az igény a szorosabb együttműködésre. Így egyre inkább előtérbe kerül a nemzeti politikák harmonizációja mellett azok koordinációja is. Bár a szociál-politika fontos meghatározó részében, a társadalombiztosítás működtetésében, a tagállamok továbbra is teljes önállóságot élveznek, a foglalkoztatás és a szociál-politika terén már közösségi koordináció van.

12.3. A SZOCIÁLIS ÉS FOGLALKOZTATÁSPOLITIKA ALAKULÁSA 12.3.1. A KÖZÖSSÉGI SZOCIÁLPOLITIKA KEZDETI IDŐSZAKA Az Európai Unió foglalkoztatás- és szociálpolitikájának első fejlődési szaka-

szában, meghatározó szerep jutott az EGK-szerződésnek, amely a szociális fejlő-dést a gazdasági integráció pozitív mellékhatásaként fogta fel (Blahó A., 2007, 206. o.). A 70-es évek elején, főként a lelassult gazdasági növekedés és a munka-nélküliség növekedése következtében, megjelent az igény egy átfogóbb szociál-politika és cselekvési program kidolgozására.

1972-ben a párizsi csúcstalálkozón a tagállamok állam- és kormányfői célként tűzték ki az elmozdulást a szabadkereskedelem Európájától a szociális értékek Európája felé, a szociális politikát a gazdasági politikával azonos fontosságúnak tekintvén. Ennek alapján készült el 1974-re a Szociális Akcióprogram, amely a szubszidiaritás elvére épült, és alapvetően a foglalkoztatási helyzet, az élet- és munkakörülmények javítását, a szélesebb körű szociális párbeszéd kialakítását szorgalmazta. Fő pillérei a következők voltak:

• a foglalkoztatási helyzet javítása; • az élet- és munkakörülmények javítása; • a munkavállalók és munkaadók közötti szélesebb körű szociális párbeszéd

kialakítása. Az Akcióprogram eredményeként több irányelvet is kidolgoztak és elfogadtak a

jobb munkakörülmények biztosítása, a nemek alapján való megkülönböztetést illetően.

1987-ben az Egységes Európai Okmány célul tűzte ki a szociálpolitikák harmonizálását és a szociális kohézió prioritássá vált. Az EEO csak az elvi kérdéseket fogalmazta meg, a konkrét problémákat az 1989-ben elfogadott ún.

181

Szociális Charta tartalmazta, szorosabb koordinációt tűzve ki a szociálpolitikai célok megvalósítására.

A Szociális Charta 12 területtel foglalkozott: a munkavállalók szabad mozgása, foglalkoztatás és bérezés, az élet- és munkakörülmények javítása, szociális védelem, gyülekezési jog és kollektív alku, szakmai képzés, férfiakkal és nőkkel szembeni egyenlő elbánás és bérezés, a munkavállalók döntésekben való részvé-tele és informálása, az egészségvédelem és munkaügyi biztonság, gyermekek és fiatalok védelme, az idősek joga a méltányos életszínvonalra, a hátrányos helyze-tűek joga a társadalmi és foglalkozási beilleszkedésre (Horváth Z., 2005, 466. o.). Nincs szó arról, hogyan kell érvényre juttatni e célokat, mindössze az első pont teljesítése kötelező, a többi érvényesítése a tagállamok hatáskörébe tartozik.

A Szociális Charta jogi szempontból deklaráció. Mivel Nagy-Britannia nem írta alá (csak 1998-ban), nem volt kötelező érvényű, puha jogforrásnak volt tekinthető. A Szociális Charta céljainak eléréséhez a Bizottság kidolgozott egy új szociális cselekvési programot, konkrét intézkedésekkel, aminek nagyobb részét sikerült is megvalósítani. Mivel azonban abban nem vett részt Nagy-Britannia, nem is tekintették egyértelműen Közösségi kezdeményezésnek.

Az Európai Unió szociális politikájában új szakaszt nyitott a Maastrichti Szerződés elfogadása.

A britek elutasító magatartása miatt a MSZ-be nem tudtak ugyan szociális fejezetet belefoglalni, de egy jegyzőkönyvet csatoltak hozzá, az ún. Szociál-politikai Megállapodást. Ez felhatalmazta az EU tagállamait, hogy kötelező jog-szabályokat fogadjanak el a szociálpolitika területén.

Az 1990-es évek elejét a gazdasági növekedés lassulása, gazdasági válság jellemezte, amelyhez kapcsolódott a foglalkoztatási válság is. A foglalkoztatási ráta 60%, munkanélküliségi ráta 1992-ben 9,5%, 1993-ban 12% volt, három év alatt 5 millió állás szűnt meg. Egyre erősödött a globalizációs nyomás, míg a gazdasági lemaradás növekedett. Ez az időszak jelentette az információs forra-dalom megjelenését is. Jellemző volt továbbá, hogy az EU gazdasági, oktatási szervezete a hanyatló ipari struktúrához kapcsolódott. Az ipari tömegtermelést felváltotta a speciális szakképzettséget igénylő szolgáltatási szektor, és új típusú foglalkoztatási formák kerültek előtérbe.

Az 1990-es évek elején az európai munkaerőpiac főbb sajátosságai a követ-kezők voltak: a makroszintű társadalmi és mikroszintű vállalati gondoskodás; a rugalmatlan munkaerőpiac, lefelé merev bérekkel; a tartós munkanélküliség magas aránya; a jelentős ifjúsági munkanélküliség; a szakképzetlen munkaerő iránti igény csökkenése, és a munkanélküliség egyenlőtlen földrajzi eloszlása. Összességében a munkaerőpiac nem kielégítő működése és a foglalkoztatási problémák jellemezték a kilencvenes évek elejét Európában.

Erre a foglalkoztatási válságra adott választ az 1994-ben megjelent Fehér Könyv a foglalkoztatásról (Growth, Competitiveness, Employment – The Challanges and Ways forward into the 21st Century), amely lehetséges kitörési

182

pontokat vázolt fel: beruházás az emberi tőkébe; rugalmas munkaerőpiac; decen-tralizáció; a képzetlen munkaerő foglalkoztatási költségeinek csökkentése; átfogó foglalkoztatási stratégia kidolgozása; a tartós munkanélküliség csökkentése, vala-mint a pályakezdő munkanélküliek támogatása. A Fehér Könyv négy fő témát ölelt fel:

• az európai szociális modell fejlesztése; • a foglalkoztatás ösztönzése; • a szociális jogalkotás egységesítése; • koordinált akciók a munkaerőpiacról kiszorultak újraintegrálása érdekében. 12.3.2. A FOGLALKOZTATÁS PROBLÉMÁJÁNAK ELŐTÉRBE KERÜLÉSE A kilencvenes évek közepén az Európai Unió tagállamaiban a munkavállaló

korú népesség foglalkoztatási rátája mintegy 10, illetve 14%-kal alacsonyabb volt, mint Japáné (70%), illetve az Egyesült Államoké (74%). Ugyanakkor a munka-nélküliek aránya az előbbiben negyede, az utóbbiban pedig harmada a nyugat-európainak. A következő táblázat ezt a lemaradást szemlélteti.

12.1. táblázat. GDP, a foglalkoztatás és a termelékenység növekedése (éves

átlag), %

1997–2000 EU27–USA

2001–2003 EU27 –USA

2004–2006 EU27–USA

1. GDP 3,1–4,2 1,5–1,6 2,4–3,2 2. Foglalkoztatás 1,1–2,1 0,3–0,0 1,1–1,6 3. Munkatermelékenység (munkavállalónként)

2,2–2,1 1,1–2,0 1,5–2,1

4. Óránkénti munkatermelékenység

2,1 1,6–2,7 1,4–2,3

Forrás: A Bizottság tervezete a 2007/2008. évi közös foglalkoztatási jelentésről, COM (2007)

Az EU tagállamai ezen változtatni akartak és elhatározták, hogy a foglal-

koztatás bővítése és a munkanélküliség visszaszorítása érdekében összehangolják foglalkoztatáspolitikájukat. Ebben az irányban mérföldkőnek tekinthető az Amszterdami Szerződés, amelybe új fejezetet iktattak be (VI/a), Foglalkoztatás címmel, és ugyanakkor a Szociális Megállapodás rendelkezéseit is beemelték a Szerződésbe.

A foglalkoztatási fejezet értelmében a tagállamok és a Közösség együtt dolgoznak az összehangolt foglalkoztatási stratégia kialakításán, különös tekin-tettel a szakképzett, alkalmazkodóképes munkaerő, valamint a gazdasági változá-sokhoz igazodó munkaerőpiac biztosítására (Frey M. 2004).

183

A tagállamok saját foglalkoztatáspolitikájuk alakításán keresztül kötelesek hozzájárulni az összehangolt foglalkoztatáspolitikai stratégia eléréséhez. Ennek azonban összhangban kell lennie a tagállamok és a Közösség általános gazda-ságpolitikai irányvonalaival. A közösségi foglalkoztatáspolitika növekvő fontos-ságát jelzi az Amszterdami Szerződés azon előírása, hogy a magas szintű foglalkoztatás célját figyelembe kell venni a közösségi politikák és intézkedések kialakításánál és végrehajtásánál is. Ugyancsak új elemként jelent meg, hogy a Tanács minősített többséggel dönthetett arról, hogy konkrét ajánlásokat tegyen az egyes tagállamok felé foglalkoztatáspolitikájuk módosítására.

Az Amszterdami Szerződés értelmében a közösségi szociálpolitika területén csak a szociális partnerekkel történő konzultáció alapján születhetnek új kötelező érvényű jogszabályok. Új tanácsadó testületet is létrehoztak „Foglalkoztatási és Munkaerőpiaci Bizottság” névvel.

Az Európai Tanács 1997 novemberében Luxemburgban felvázolta a foglalkoz-tatáspolitikai stratégiát és elfogadta az első, 1998-ra vonatkozó éves foglalkoz-tatási irányvonalakat.

A stratégiának két fő szempontja volt: 1. az Európai Monetáris Unió feltételeit megteremtő koordonált makrogazdaság

folytatása, amely a növekedés és stabilitás alapját adja, és ezáltal a foglal-koztatás növekedéséhez is vezet;

2. a foglalkoztatáspolitika célirányos támogatása, mind a politika szintjén, mind pedig a konkrét döntésekben.

A foglalkoztatási irányvonalak az alábbi négy pillérre épülnek: 1. a foglalkoztathatóság növelése, 2. a vállalkozókészség erősítése; 3. az alkalmazkodóképesség fejlesztése; 4. a nők és férfiak egyenlő esélyeinek előmozdítása. Az Európai Foglalkoztatási Stratégia 1997 óta ugyanazon négy pilléren

alapszik, az irányvonalak kijelölésénél viszont más-más elemek kaptak hangsúlyt az idők folyamán.

Az Európai Bizottság 1997. december 15-i határozata azt a kötelezettséget rótta a tagállamokra, hogy dolgozzanak ki nemzeti foglalkoztatási akcióterveket a Közösségi irányvonalak átültetésére a nemzeti közigazgatási és jogalkotási gyakorlatba, továbbá a végrehajtást célzó intézkedések tartalmára (Frey M., 2004).

A Közösségi foglalkoztatáspolitika 1997-től napjainkig a következő elvek alapján működik:

• a tagországok és a Közösség összehangolt foglalkoztatási stratégia kifejlesz-tésére törekednek;

• érvényesül a Közösség és a tagországok közötti hatásköri megosztás (szub-szidiaritás elve), vagyis a foglalkoztatási politika közösségi ügy, de meg-határozó jellegű a nemzeti sajátosságnak megfelelő gyakorlat;

184

• a tagországok Nemzeti Foglalkoztatási Akcióterveik és szociálpolitikájuk kidolgozásánál szem előtt tartják az Európai Tanács minőségi többséggel elfogadott foglalkoztatási irányvonalait;

• a Közösség ösztönzi és támogatja a tagországok közötti együttműködést. A tagállamok éves jelentésben számolnak be a Közösségi irányvonalak saját

foglalkoztatáspolitikájukba történő integrálásáról, ezek elemzése alapján kialakul a következő évi irányvonalak tervezete. Ezt az eljárást közösségi nyelvezetben nyitott koordinációnak (open co-ordination) nevezik.

Az 1999. júniusi kölni csúcson döntés született az Európai Foglalkoztatási Paktum (European Employment Pact) elfogadásáról „Növekedés, foglalkoztatás, versenyképesség és fenntartható fejlődés” címmel, amely három pillérre épül (Horváth Z., 2005, 470. o.):

1. gazdaságpolitikai koordináció, a bérfejlesztés, a monetáris és a költségvetési politikák egymást támogató, jobb összehangolása, a nem inflatorikus gazdasági növekedést szem előtt tartó párbeszéden keresztül;

2. a foglalkoztathatóság, a vállalkozás, a munkaerőpiaci alkalmazkodás és az egyenlő esélyek javítás célzó koordinált foglalkoztatási stratégia tovább fejlesztése és jobb végrehajtása;

3. a versenyképesség növelését, a munkaerőpiac, valamint az áruk, szolgálta-tások és a tőke piacainak hatékonyabbá tételét, modernizációját célzó strukturális reformok megvalósítása.

Jelenleg, a 2005–2008. periódusra vonatkozó foglalkoztatási irányvonalak a következők: a teljes foglalkoztatás elérésére, a munka minőségének és termelé-kenységének javítására, valamint a társadalmi és területi kohézió megerősítésére irányuló foglalkoztatáspolitika végrehajtása. Ennek megvalósítása a következő módon jöhet létre:

I. Több munkavállaló bevonása a foglalkoztatásba és azok megtartása, a munkaerő-utánpótlás növelése, illetve a szociális védelmi rendszerek moderni-zálása:

• a munka életciklus-alapú megközelítésének elősegítése; • befogadó munkaerőpiac biztosítása, a munka vonzóvá és kifizetődővé tétele

az álláskeresők számára, beleértve a hátrányos helyzetűeket és az inaktí-vakat;

• a munkaerőpiaci igények összehangolásának javítása. II. A munkavállalók és a vállalkozások alkalmazkodóképességének a javítása: • a rugalmasságnak és a foglalkoztatás biztonságának együttes elősegítése, a

munkaerőpiac szegmentálódásának csökkentése, kellő figyelemmel a szociá-lis partnerek szerepére;

• foglalkoztatásbarát bérek és béralku-mechanizmusok biztosítása. III. A humán erőforrások terén megvalósított befektetések növelése jobb oktatás

és képzés révén (Gács J., 2005):

185

• a humán erőforrások terén tett befektetések bővítése és javítása; • az oktatási és képzési rendszerek korrekciója, figyelembe véve az új munka-

helyek által támasztott követelményeket. 12.4. A LISSZABONI STRATÉGIA 12.4.1. A LISSZABONI STRATÉGIA CÉLKITŰZÉSEI Az Európai Unió szociális- és foglalkoztatáspolitikája alakulásának szem-

pontjából fontos szerepe van a Lisszaboni Stratégiának, amelynek stratégiai célja, hogy 2010-ig az EU váljon a világ legdinamikusabb és legversenyképesebb tudás-alapú gazdaságává, amely képes:

• a fenntartható gazdasági növekedés elérésére; • több és minőségi szempontból is jobb munkahely létesítésére; • ezzel együtt erősebb társadalmi, szociális kohézióra. Ezen célok megvalósításához két fő irányt, és azokon belül prioritásokat

tartanak szem előtt: I. A gazdasági reform folytatása, a tudásalapú gazdaságra való felkészülés

jegyében: 1. E-Európa (információs társadalom), vagyis az információs társadalom létre-

hozása minden európai polgár számára: Az elektronikus kereskedelem jogi kereteinek megteremtése, a távközlési piacok teljes liberalizálása, az internethasználat költségeinek csökkentése, minden iskola bekapcsolása az információs világsztrádára, közszolgáltatásokhoz való elektronikus hozzá-jutás, nagy sebességű internetes hálózatok megteremtése.

2. Belső piac tökéletesítése: Szolgáltatások szabad áramlásának biztosítása; gáz-, áram-, víz-, postai szolgáltatás és közlekedés területén a liberalizáció felgyorsítása, új közbeszerzési szabályok – internetes elérési lehetőségek, állami támogatások általános szintjének csökkentése, cégek és szektorok helyett közösségi horizontális célok (pl. környezetvédelem, képzés, kutatás) támogatása.

3. Hatékony és integrált tőkepiacok: Az integrált EU-tőkepiacok hozzájárulnak az euróban rejlő potenciál jobb kihasználásához. A pénzügyi szolgáltatások belső piacának teljes kiépülését szolgáló intézkedések: pénzügyi és kockázati tőkére vonatkozó akcióterv végrehajtása, megegyezés a függőben lévő adócsomagról.

4. Közösségi törvények alá tartozó európai státusú vállalatok létrehozása az EU bármely tagállamában: Minimum 100 ezer eurós alaptőkéjű, több országban is működő cégeket elég egy tagállamban bejegyeztetni, szék-helyüket új bejegyeztetés nélkül áttehetik más tagállamba. Az egységesített szabályozás csökkenti a költségeket. Európai üzemi tanács működtetése. A

186

különböző tagországokban működő vállalatokra a helyi (adózási, munkajogi, társadalombiztosítási) szabályok az irányadók.

5. Egységes európai kutatási térség: Európai kutatási teljesítmények növelése. Amerikai „agy-elszívás” megállítása, „agy-visszaszívás” programja. Egysé-ges közösségi szabadalom létrehozása, a legkiválóbb kutatóintézetek feltér-képezése, ösztönözni a magántőke-befektetéseket a kutatási szektorban, az egyes kutatóműhelyek teljesítményének mérése és összehasonlítása, kutatók mobilitásának támogatása, EU saját műholdas (Galileo) navigációs rend-szerének kiépítése.

II. Az európai szociális modell korszerűsítése és megerősítése 1. szociális védelmi rendszerek modernizációja; 2. teljes foglalkoztatás helyreállítása (2010-ig 70%-os foglalkoztatási és kb.

4%-os munkanélküliségi ráták elérése); 3. beruházás az emberi tőkébe; 4. társadalmi beilleszkedés támogatása, szegénység csökkentése; 5. szociális párbeszéd előmozdítása. A lisszaboni stratégia fontosabb számszerűsített foglalkoztatáspolitikai cél-

kitűzései a következők: 2010-re az általános foglalkoztatási szint érje el a 70%-ot, a nők foglalkoztatási szintje 60%, 55–64 évesek foglalkoztatási szintje 50% legyen. Továbbá 2010-ig: a 25–64 éves korosztály 80%-a legalább általános (10 osztályos) végzettséggel rendelkezzék, a felnőttek 15%-a valamilyen munkahelyi oktatásban vagy képzésben vegyen részt, uniós átlagban a nyugdíjkorhatárt emeljék 65 évre.

A lisszaboni célkitűzések újszerűsége egyrészt abban áll, hogy az EU a külön-álló elemeket először foglalta koherens és átfogó programba, másrészt, hogy az európai szociális modell modernizálásának középpontjába a foglalkoztatás került.

12.4.2. A LISSZABONI STRATÉGIA IDŐKÖZI ÉRTÉKELÉSE A lisszaboni folyamat 2005-ben a félidőhöz ért, az Európai Bizottság 2005

februárjában elkészítette a félidei felülvizsgálati jelentést, amelynek fontos feladata a lisszaboni stratégia főbb irányainak, kereteinek kijelölése volt. Ennek előzménye volt a 2004 novemberében a lisszaboni stratégiát áttekintő Wim Kok-jelentés közzététele. A jelentés szerint a félidőig a kijelölt célok elérése vegyes képet mutat, és a következő általános következtetések vonhatók le:

• Túl sok célkitűzés nem teljesült. • A lisszaboni irány helyes, nem szabad lemondani a célokról. • Az egy főre jutó termelékenység növekedésében lemaradás észlelhető, az

egy órára jutó termelékenység viszont növekedett, tehát növelni kell a ledolgozott órák számát.

• A 2010-es határidőt nem szükséges módosítani, a határidő állandó kihívást jelent a tagállamok számára.

187

A Wim Kok-jelentés ajánlásai a második félidőre: a nagyobb növekedés elérésére és több munkahely teremtésére öt politikai prioritást kell szem előtt tartani. Ezek a következők:

1. tudásalapú gazdaság; 2. belső piac kiteljesítése és a piaci verseny előmozdítása; 3. pénzügyi szolgáltatások akcióterve, társasági adóalap harmonizálása; 4. alkalmazkodóbb munkaerőpiac létrehozása; 5. tudatos „zöld” környezet-gazdasági stratégiák; 6. alapvető feltételt képez a növekedésorientált makrogazdasági politika. A Wim Kok-jelentés politikai üzenetei: a lisszaboni célkitűzések megvalósí-

tásáról Európa nem mondhat le, sőt meg kell sokszorozni az erőfeszítéseket; több embernek kell termelékenyebben dolgoznia; Európának négy követelménynek kell megfelelnie:

• munkavállalók és vállalkozók alkalmazkodóképességének javítása; • minél több potenciális munkavállaló bevonása a munkaerőpiacra; • a humántőkébe történő beruházás fokozása; • jobb kormányzás, a szükséges reformok hatékonyabb megvalósítása. Fontos továbbá, hogy a közösségi pénzeszközök felhasználása szorosabban

kapcsolódjon a lisszaboni célkitűzésekhez. A megújuló lisszaboni stratégia középpontjába a gazdasági növekedés, a több

és jobb munkahely teremtésének szükségessége áll. Irodalom • Blahó A., 2007, 203–213. o. • Frey M., 2004, http://econ.core.hu/doc/mt/2004/hun/Frey_I.pdf • Gács J., 2005, http://econ.core.hu/doc/mt/2005/hun/gacs.pdf • Horváth Z., 2005, 465–477. o. • Kende T.–Szűcs T., 2005, 491–524. o. • Losoncz M., 2006, 141–143. o. • Marján A., 2005, 80–92. o. Kérdések

1. Mi volt az 1993-as fehér könyv hármas jelszava? 2. Sorolja fel az európai szociál- és foglalkoztatáspolitika kialakulásának főbb

állomásait! 3. Miben hozott újat az Amszterdami Szerződés az EU szociálpolitikájában? 4. Miért fontos az Amszterdami Szerződés a közösségi foglalkoztatáspolitika

szempontjából? 5. Melyek az Európai Foglalkoztatási Paktum pillérei?

188

6. Melyek az Európai Foglalkoztatási Stratégia 2005–2008-ra vonatkozó irányvonalai?

7. Milyen két fő irányt tűzött ki a lisszaboni stratégia céljainak megvalósí-tásához?

8. Miért lényeges a lisszaboni stratégia a közösségi szociál- és foglalkoztatás-politika szempontjából?

9. Melyek a Wim Kok-jelentés főbb javaslatai? 10. Mi áll a megújuló lisszaboni stratégia középpontjában? 11. Magyarázza el a különbséget a nemzeti és a közösségi szociálpolitika

között!

189

13. FEJEZET: IPARPOLITIKA

Az ipar-, illetve vállalkozási politika elválaszthatatlan más

politikáktól, egyre kevésbé önállóan, sokkal inkább azokba be-

ágyazódva jelenik meg. Horváth Z., 2005, 484. o.

13.1. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS 1951 után a Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) megalakulásával a két

ágazat vonatkozásában közösségi iparpolitikai tevékenység bontakozott ki, de ez egyrészt nem terjedt ki más iparágakra, másrészt a hatvanas években a hiány megszűntével az ESZAK szerepe is csökkent.

A Római Szerződésben az iparpolitika nem jelent meg különálló közösségi politikaként. A Közösségi iparpolitika keretét a 85. és 86. cikkelyekben meghatá-rozott versenypolitikai elvek, valamint a 92. és 93. cikkelyekben meghatározott támogatáspolitikai elvek képezték. Az RSZ kidolgozói magától értetődőnek tartották, hogy a közös piac létrehozásával, a belső akadályok megszüntetésével a tagországok között létrejövő szabad verseny, valamint a közös kereskedelmi politika révén biztosított védettség, elégséges az európai ipar dinamikus, megfelelő szerkezetű fejlődéséhez.

Egyébként a 60-as, 70-es években jellemzőek voltak a tagországok közötti igen eltérő gazdasági filozófiák is, ami jórészt ellehetetlenítette a közösségi ipar-politikai döntéseket. Míg a német, brit, holland gazdaságpolitikák inkább a libera-lizációra, a francia és olasz inkább az állami beavatkozásokra helyezték a hang-súlyt. Az 1973-as olajváltság fokozta az egyes országok befele fordulását, és saját iparuk fokozottabb támogatását alkalmazták.

Valójában az iparpolitika nemzeti hatáskörben maradt, a Közösség csak bizonyos szerkezeti korszerűsítést és modernizációt támogatott.

Az alkalmazott protekcionizmus és a veszteségfinanszírozás oda vezetett, hogy a 80-as évekre már az európai ipar érezhető hátrányba került a struktúraváltást hatékonyabban megvalósító észak-amerikai és japán cégekkel szemben Világossá vált, hogy az EGK szintjén koordináltabb iparpolitikára van szükség, és fokozni kell az erőfeszítést a versenyképesség növelésére (Horváth Z., 2005, 478–479. o.).

Az iparpolitikát a Maastrichti Szerződés emelte közösségi politika szintjére és fő feladatául az ipar versenyképességének növeléséhez szükséges feltételek biztosítását tűzte ki.

A Nizzai Szerződésben nem történt érdemi előrelépés az iparpolitika vonatko-zásában.

190

A Lisszaboni Szerződés az iparpolitikával kapcsolatban kimondja, hogy az Unió hatásköre a tagállamok intézkedéseit támogató, összehangoló vagy kiegészítő intézkedések végrehajtására terjed ki.

13.2. A KÖZÖSSÉGI IPARPOLITIKA Az 1950-es években kidolgozott és azóta is alkalmazott közös verseny-

szabályok, a piaci erők működése, tehát elvileg a passzív, közvetett közösségi iparpolitika nem volt elégséges a versenyképes európai ipar kialakulásához.

1967-ben az ESZAK, az EURATOM és az EGK hivatalainak összevonásakor létrehozták az Iparügyi Főigazgatóságot a Bizottságban. Feladata a Bizottság munkájának a koordinálása a belső piac, az iparügy, a verseny, a közlekedés, az energetika és a regionális politika területén. Az 1970. évi Iparpolitikai Memoran-dumban konkrét célokat fogalmaztak meg:

• az egységes piac létrehozása; • jogi, adózási és pénzügyi harmonizáció: közösségi jogszabályok a letele-

pedés, az egyesülés, a részesedésszerzés, a szabadalmak, az adózás stb. vonatkozásában;

• a Közösségen belüli vállalati fúziók támogatása; • a vezetési módszerek javítása; • a Közösség által finanszírozott K+F politika kidolgozása. A dokumentum nem tisztázta, hogy milyen eszközökkel kell megvalósítani a

kitűzött célokat. 1990-ben a Bizottság közleményt adott ki „Iparpolitika nyitott és versenyképes

környezetben” (COM [90] 556.), amelyben a jórészt máig is érvényes iparpolitikai elveket határozta meg. A közlemény koherens iparpolitikai stratégiára tett javas-latot, amely az ipari vállalkozások számára megteremti az európai ipar verseny-képességét javító és a piaci kudarcokat szükség esetén kompenzáló keret-feltételeket, a többi közösségi politika eszköztárára is támaszkodva (Marján A., 2006, 461–462. o.).

A közösségi iparpolitika jogalapját a Maastrichti Szerződés teremtette meg, amelynek 130. cikke már a Közösség és a tagországok közös feladataként írta elő az ipar versenyképességéhez szükséges feltételek megteremtését:

• az ipar strukturális változásokhoz való alkalmazkodásának elősegítése; • a vállalkozások – különösen a kis és középvállalkozások – fejlődését elő-

segítő környezet kialakításának ösztönzése; • a vállalkozások közötti együttműködés számára kedvező környezet meg-

teremtésének ösztönzése; • az ipari potenciál jobb kihasználása az innovációs, kutatási és technológia-

fejlesztés támogatása által.

191

1996-ban a Tanács határozatot fogadott el (96/413/EK) „Az európai ipar versenyképességét erősítő közösségi cselekvési program végrehajtásáról”. A program kimondja, hogy az európai ipar versenyképességének fokozása elő-feltétele a tartós gazdasági növekedésnek és új munkahelyek teremtésének, és hozzájárul a gazdasági és társadalmi kohézióhoz. A program célul tűzte ki a vállalkozások, és elsődlegesen a KKV-k számára, a feleslegesen terhelő jogi és közigazgatási korlátok eltörlését; a zavartalan verseny biztosítását; az ipari együtt-működés erősítését, az immateriális versenyképességi tényezők javítását.

13.3. A KÖZÖSSÉGI IPARPOLITIKA ÚJRAGONDOLÁSA A lisszaboni stratégia a közösségi iparpolitika újragondolását is felvetette. A közösségi iparpolitika új alapjait a Bizottság „Iparpolitika a kibővült

Európában” (COM [2002] 74.) című közleményében fektette le. Megállapítja, hogy az európai ipar nem megfelelő termelékenység-növekedése szerkezeti problémákra, a nem kellő jövőirányultságra és a versenykörnyezet hiányosságaira vezethető vissza. Kiemeli, hogy az új iparpolitikának a többi közösségi politi-kákkal (verseny, belső piac, kutatás-fejlesztés, foglalkoztatás, oktatás, környezet-védelem, kereskedelempolitikai, energiaügy stb.) összehangoltan kell működnie.

2004 áprilisában a Bizottság újabb közleményben foglalkozott az európai ipar helyzetével: „Gyorsítani a strukturális változásokat: iparpolitika a kibővült Európának” címmel (COM [2004] 274.). Ebben három, újabb cselekvési területet jelölt ki (Marján A., 2006, 463. o.):

• az ipar számára kedvezőbb jogi szabályozási környezet megteremtése: így például a jogszabálytervezetekhez csatolt hatástanulmányok térjenek ki a versenyképességre gyakorolt hatás vizsgálatára is;

• az ipar versenyképességét érintő közösségi politikák szinergiájának javítása; • a horizontális iparpolitika ágazatokra vonatkozó dimenziójának további

fejlesztése. Az iparpolitika terén végbement szemléletváltás, amely elsősorban a verseny-

képesség ösztönzése felé vitte el a közösségi iparpolitikát, odavezetett, hogy napjainkban egyre inkább vállalkozási politikaként definiálják a közösségi erő-feszítéseket (Horváth Z., 2005, 482–483. o.). Ezt jelzi az a tény is, hogy az iparpolitikán belül egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a kis-és középvállalkozások támogatására, a megfelelő vállalkozási környezet kialakítására. Ennek a hangsúly-eltolódásnak a magyarázata részben a KKV-k nagy száma, de még inkább az a tény, hogy ez a szektor jelentős foglalkoztatási potenciállal rendelkezik.

2000 júniusában az Európai Tanács elfogadta a Kisvállalkozások Európai Chartáját, amelyben a tagállamok elkötelezték magukat a KKV-k üzleti környeze-tének javítására. A Charta 10 fő cselekvési irányt jelölt meg:

1. a vállalkozási szemlélet oktatása és ezzel összefüggő képzés;

192

2. olcsóbb és gyorsabb vállalkozásindítás; 3. jobb jogi szabályozási keret; 4. megfelelő szakmai ismeretek biztosítása; 5. az on-line hozzáférés javítása; 6. az egységes piac jobb kihasználása; 7. kedvező adózási és pénzügyi környezet biztosítása; 8. a kisvállalatok technológia kapacitásának javítása; 9. az e-business elősegítése a KKV-k számára;

10. a KKV-k érdekképviseletének erőteljesebb, hatékonyabb megjelenése tag-állami és uniós szinten.

A Charta ajánlásainak megvalósítását szolgálta a 2001 és 2005 közötti idő-szakra meghirdetett többéves vállalat- és vállalkozásfejlesztési program, amely öt részcélt is megfogalmazott:

• a vállalkozások növekedésének és versenyképességének fokozása egy tudás-alapú és nemzetközivé vált gazdaságban;

• a vállalkozások ösztönzése; • az üzleti vállalkozások igazgatási és szabályozási keretének egyszerűsítése

és fejlesztése, elsősorban az innováció elősegítése céljából; • a KKV-k pénzügyi környezetének javítása; • könnyebb hozzáférés biztosítása az üzleti vállalkozások számára a közösségi

támogató szolgáltatásaihoz, programokhoz, hálózatokhoz. E célok elérésére hozták létre a tagállamokban az európai ügyekben tájékoz-

tatást és tanácsokat nyújtó Európai Tájékoztatási Központok hálózatát. Pénzügyi támogatások vonatkozásában az Európai Beruházási Alap és az

Európai Beruházási Bank által közösen létrehozott „EIB csoport” részesíti támoga-tásban a KKV-ket.

2005-ben a Bizottság új összefogó keretprogramot terjesztett elő a 2007–2013-as időszakra: Versenyképességi és innovációs keretprogram címmel. Lényegében három részből áll:

1. Vállalkozási és innovációs program; 2. Információs és kommunikációs technológia támogatási program; 3. Intelligens Energia-Európa program. Alapgondolata, hogy a versenyképességet főként a nyitott és versenyfeltételek

között működő piacon jelenlévő és a megfelelő keretfeltételek, különösen az innovációt elősegítő szabályozó környezet által támogatott, aktív vállalkozások határozzák meg (Marján A., 2006, 471. o.).

Összefoglalásképpen hangsúlyozzuk, hogy a közösségi iparpolitikai célokat elsősorban versenypolitikai eszközökkel próbálják elérni. Az iparpolitika és az ehhez kapcsolódó struktúrapolitika formálói továbbra is elsősorban a tagállamok. A lisszaboni stratégia is elsősorban a tagállamok lépéseinek összehangolásán alapul, az Unió befolyása így közvetett. Ezen a területen az ún. nyílt koordináció módszerét alkalmazzák, amelynek lényege, hogy a célokat közösen határozzák

193

meg és ezeket próbálják a tagállamok teljesíteni, illetve a legjobb tagállami módszert (best practice) megtalálni és elterjeszteni. Jelenleg a 2005–2008-as évekre szóló gazdaságpolitikai és foglalkoztatáspolitikai iránymutatásokat is magukba foglaló „integrált iránymutatások” alapján dolgozták ki a tagállamok saját nemzeti programjaikat a versenyképesség, a növekedés és a foglalkoztatás javítása érdekében.

Irodalom • Blahó A. (szerk.), 2007, 186–189. o. • Horváth Z., 2005, 478–485. o. • Losoncz M., 2006, 160–165. o. • Marján A. (szerk.), 2006, 80–88., 461–471. o. Kérdések 1. Miért nem szerepelt az iparpolitika önálló fejezetként a Római

Szerződésben? 2. Mi indokolta az iparpolitikát közösségi politika szintjére emelni a

Maastrichti Szerződésben? 3. Melyek a közösségi iparpolitika főbb dokumentumai? 4. Hogyan kapcsolódik az iparpolitika és a versenyképesség fogalma az EU

dokumentumaiban? 5. Melyek a Kisvállalkozások Európai Chartájának főbb cselekvési irányai? 6. Miben áll a közösségi iparpolitika újragondolása?

194

14. FEJEZET: ENERGIAPOLITIKA

Az energia központi szerepet játszik életünkben. Szükségünk

van rá ahhoz, hogy közlekedhessünk, hogy télen fűthessük,

nyáron hűthessük otthonunkat, hogy a gyárak, a mezőgazdasági

üzemek, az irodák zavartalanul működhessenek. A fosszilis

tüzelőanyagok azonban véges erőforrások és egyben a globális

felmelegedés fő okozói. www.europa.eu

14.1. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS Az 1950-es években a Montánunió és az EURATOM létrehozása szorosan

kapcsolódott az energia témaköréhez. Az EURATOM célja az erős európai nukleáris ágazat fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtése volt egy olyan időszakban, amikor az atomenergiát a jövő elsődleges energiaforrásának tekin-tették (Marján A., 2005).

A Római Szerződés nem irányozott elő közös energiapolitikát, valamint módosí-tásai, a Maastrichti, Amszterdami illetve Nizzai Szerződés energetikai fejezettel történő kiegészítése sem valósult meg, mivel a tagállamok többsége elutasította az ágazati politikát, az energetikai kérdéseket piaci versennyel és környezettel kapcsolatos általános szabályok alapján óhajtotta kezelni (Alario, J., 2007).

Az energia kérdésköre napjainkban viszont központi témaként szerepel az EU intézmények szintjén. Az Alkotmányos Szerződésben és a Lisszaboni Szerződésben már az energiaügy a közösségi politikák között, az Unió és a tagállamok között megosztott hatáskörű területként szerepel.

Az energiapolitika fejlődése az EU-ban az idők folyamán a következő három fő célkitűzés köré szerveződött:

14.1. ábra

195

Az 1973-as olajválság rámutatott Európa külső energiaforrásoktól való nagy-méretű függőségére, így az ellátás biztonsága kérdésköre került előtérbe. A fő hangsúly az energia importtól, és ezen belül főleg az olajimporttól való függőség csökkentésére esett. A válságra való reagálás főleg tagállami szinten történt.

Az EK első, jelentős energiapolitikai kérdésekkel foglalkozó átfogó anyaga az 1974-ben elfogadott „Új energiapolitikai stratégia”, amelyben a Bizottság ajánlá-sokat fogalmazott meg a tagországoknak az energia termelésének kiterjesztésére és jobb kihasználására. A javaslat elsősorban a nukleáris kapacitások növelésére vonatkozott. A következő tíz évben az EU-12 „energiafüggősége” nagymértékben csökkent, az 1973-as 65%-ról az 1986-as 45%-ra, főként az olajfelhasználás csökkentésének köszönhetően.

Az 1985-ös olajárak összeomlása az energiapolitikákban prioritásváltást vont maga után, csökkentek az állami beavatkozások, célkitűzésként az energiaszektor versenyképességének növelése jelent meg. Az 1980-as évek végétől az EU tag-államok nagy része olyan energiapolitikák kialakításán fáradozott, amelyek célja a verseny bevezetése volt a gáz és a villamos energia piacán. A folyamat úttörője Nagy-Britannia volt, de ez a trend terjedt el szerte a világon. Az Európai Bizottság támogatta a nemzeti energiapiacok liberalizációját annak érdekében, hogy ez egy belső EU-s energiapiac kialakulását segítse elő. Ezen piac megteremtése olyan hosszú távú célkitűzéssé vált, amely új lendületet adhatott egy közös EU-s energia-politika kialakulásának.

Hosszú tárgyalási folyamatok eredményeképpen, elfogadták mind a villamos-energia-piac (96/92 /EB), mind a gáz piacának (98/30/EB) fokozatos megnyitá-sáról szóló irányelveket. Az országok közötti szabályozásbeli különbségek, a nemzeti sajátosságok és a helyi közvetlen érdekeltek nagy mértékben befolyá-solták az újonnan liberalizált energiapiacokat és az energetikai vállalatok straté-giáját. 2003-ban sor került ezeknek az irányelveknek a módosítására (2003/54/EC, 2003/55/EC), mivel szükségessé vált egyértelmű és szigorú előírások alkalmazása. A villamos energia- és a földgázpiac liberalizálásának elvei és gyakorlati eszközei nagymértékben hasonlítanak egymásra. Röviden vázoljuk a villamosenergia irány-elvek főbb elemeit:

• szabad szolgáltatóválasztás; • szabad erőműlétesítés és termelés; • közszolgáltatási kötelezettségek (környezetvédelmi, ellátás-biztonsági köve-

telmény, univerzális ellátásra vonatkozó kötelezettségek); • szabályozó hatóság létrehozása. A Tanács ugyanakkor rendeletet hozott (1228/2003) a határokat keresztező

kapacitások vonatkozásában, ezek kritikus szerepet játszanak a villamos energia mint áru szabad áramlásában.

Már az 1980-as évek elejétől egy új trend vette kezdetét, mégpedig olyan politi-kák kialakítása, amelyeknek fontos célkitűzése az energiaszektorral kapcsolatos tevékenységek környezetre negatív hatásainak a csökkentése volt. Eleinte a

196

politikai intézkedések a levegőszennyezés tradicionális forrásaira koncentráltak (mint például a por-, SO2-, NO-kibocsátás). Ennek érdekében új standardokat dolgoztak ki, új berendezéseket, illetve a levegőt kevésbé szennyező energia-forrásokat (megújítható erőforrásokat) kezdtek alkalmazni.

Később a klímaváltozás elleni küzdelem az energiapolitika egyre hangsúlyosabb célkitűzésévé vált. Ehhez nagymértékben hozzájárultak a kutatási eredmények, miszerint a globális felmelegedés fő okozói többek között olyan emberi tevékeny-ségek, mint az energiatermelés, illetve energiafogyasztás.

2000-ben a Bizottság kiadta Zöld könyvét „Energiastratégia az energiaellátás biztonságáért (Towards a European strategy for the security of energy supply – COM [2000] 769.) címmel, amelynek fontosabb megállapításai a következők (Marján A., 2006, 500–502. o.):

• az EU energiafüggősége 2030-ra elérheti a 70%-ot, szemben a jelenlegi 50%-os aránnyal;

• az EU nem tudja befolyásolni az energiakínálatot, csak a keresleti oldalon avatkozhat be energiatakarékos építmények, közlekedési eszközök preferálá-sával;

• az EU nem tud megfelelni a klímaváltozás támasztotta kihívásoknak; • az EU-nak nagyobb hangsúlyt kell helyeznie a pazarló és szennyező felhasz-

nálás csökkentésére, a fogyasztói szokások megváltoztatására, a megújuló energiaforrások növelésére.

Sok EU-s tagállam, mint például az Egyesült Királyság, felülvizsgálta az energiapolitikáját főként a klímaváltozás csökkentése és az ellátás biztonsága céljából. Az Európai Bizottság 2002-ben tette közé az „Intelligens energia Európa számára” című, 2003–2006-ra szóló akcióprogramját, ami mintegy 215 millió eurót irányozott elő az ellátás-biztonsági stratégia finanszírozására (Palánkai T., 2004, 166. o.).

2005 nyarán fogadta el a Bizottság az energiahatékonyságról szóló Zöld Könyvet, amelyben megfogalmazták a célt, hogy 2020-ra 20%-kal csökkentse az éves energiafogyasztást.

2005 decemberében került sor a gázvitára az orosz Gazprommal, a jelentős árnövekedés még inkább a közösségi energiapolitika fontosságára irányította a figyelmet.

A Bizottság a 2006-os „Energia” című Zöld Könyvében jelentette meg az európai energiastratégia főbb célkitűzéseit. Ezt a 2007. januárjában kiadott, úgynevezett, „Energiacsomag” követte, amely többek között tartalmazza a Bizottság közleményét. Címe „Egy energiapolitika Európáért” és tartalmazza a Bizottság által javasolt legfontosabb energiapolitikai prioritásokat:

• fenntartható fejlődés; • versenyképesség; • a szolgáltatás biztonsága.

197

Hat elsőbbséget élvező területet jelöl meg: 1. az EU belső energiapiacának megvalósítása; 2. a tagállamok közötti szolidaritás biztosítása; 3. a fenntarthatóbb, hatékonyabb és diverzifikáltabb energia-mix kialakítása; 4. a globális felmelegedés kezelése; 5. az energiahatékony technológiák előmozdítása; 6. az energiaügy területén közös külpolitika kialakítása. A Tanács 2007 márciusában elfogadta ezeket a prioritásokat, és az EU-s

intézmények a lehető leghatékonyabban óhajtanak részt venni ezek elérésében. A klímaváltozásokkal kapcsolatos célkitűzések kvantifikált formában jutnak

kifejezésre a fent említett bizottsági közleményben. A Bizottság javaslata alapján 2020-ra 20 százalékkal kell csökkenteni a mérgesgáz (greenhouse gas emission) kibocsátást 1990-hez képest. Ezt a célkitűzést 2007 márciusában jóváhagyta a Tanács.

Az energia kínálatának biztonságát illetően, a fókusz a biztonságot fenyegető olaj- és gázimporttól való függés mérséklésére tevődik. A célkitűzések ezen a területen többdimenziósak: a két fő célkitűzés az olaj- és gázimporttól való függőség csökkentése valamint az import diverzifikációja. Az utóbbi a következő-képpen van megfogalmazva: „fontos marad az EU-nak, hogy előmozdítsa a változatosságot a források, szállítók, szállítási útvonalak illetve módszerek terén”. A gáz- és olajimporttól való függőség növekedése politikai és gazdasági kockáza-tokat hordoz, amelyeket az energiapolitika csökkenteni akar. A Bizottság nem dolgozott ki mérhető célokat a kínálat biztonságát illetően, mint ahogy azt a klímaváltozási célok esetén tette.

Végül a Bizottság közleményében a versenyképesség célkitűzése különböző nézőpontok alapján érvényesül. Nyilvánvalóan a fő cél az energiaköltségek csökkentése, de más célkitűzéseket is megfogalmaztak, mint például az árvola-tilitás és árnövekedés hatásainak való kitettség csökkentése a nemzetközi energia-piacokon stb. (EIB Papers, 2007).

14.2. AZ ENERGIAELLÁTÁS VILÁGGAZDASÁGI KIHÍVÁSAI Az energiaszektor a világ legnagyobb iparágai közé tartozik. Az energiaszektor

értéklánca három szegmensből tevődik össze: 1. elsődleges energiatermelés, pl. szénbányászat; 2. energiaátalakítás: pl. erőműben szénből villamos energia, olajfinomítóban

nyersolajból benzin; 3. az energiaszolgáltatáshoz kapcsolódó logisztikai tevékenység. Az energiaszektor az idők folyamán nagymértékben specializálódott. Míg a

XIX. században a szén és a gőzgép jelentették mindenfajta energiafelhasználás alapját (fűtés, közlekedés, ipar), mára a közlekedésben a villamosított vasutakon

198

kívül, a belső égésű motorok és az olajtermékek a dominánsak, a fűtésben a földgáz, ipari alkalmazásokban és háztartási gépek esetén a villamos energia áll az élen. A villamos energia ugyan nem tekinthető elsődleges energiaforrásnak, de az erőművek, amelyek előállítják, valamilyen elsődleges energiaforrást vesznek igénybe (szén, gáz, atomenergia stb.), ennek pedig veszteségei vannak. A villamos energia kedvező műszaki tulajdonságai miatt alapvető fontossággal bír.

A szén- és az olajipar kezdettől fogva versenypiac volt, ezzel szemben a villamosenergia és a földgáz szektor a XX. század legnagyobb részében szabá-lyozott monopóliumként működött, ahol a beruházásokat és az árakat állami beavatkozások alapján határozták meg.

A fosszilis (nem megújuló) energiaforrások bizonyos nagyságú készletek formájában állnak az emberiség rendelkezésére. Ezek közül a földgáz felhasz-nálása növekszik a legnagyobb mértékben, amelynek részben technikai, részben környezetvédelmi okai vannak. Napjaink két legnagyobb környezeti problémájáért – a globális felmelegedésért és a savas esőért – a fosszilis energiahordozók felhasználása felelős. A globális felmelegedésért felelős CO2-kibocsátás csökken-tése fő célkitűzést jelent az Európai Unió tagállamai számára, amely innováció és költséghatékonyabb energiafelhasználást követel meg a tagállamok részéről.

A kimerülő energiaforrások, valamint a globális felmelegedés előtérbe helyezi a megújuló erőforrások felhasználását. Ezek többnyire drágábbak, mint a hagyo-mányos energiahordozók, és állami támogatásra szorulnak. Közülük a legígérete-sebbnek a szélenergia és a biomassza bizonyul (Marján A., 2005).

Az energiaszektor legfontosabb problémái a következők: • A tartalékok néhány országban koncentrálódnak: a primer energiaforrások

távol helyezkednek el, Oroszország (legnagyobb készlettel rendelkezik, nagy termelőnek számít) az EU legfontosabb földgáz- és kőolaj-szállítója.

• Egyre nagyobb az importtól való függés az EU-ban: az energiaimport biztosítása érdekében célszerűnek bizonyul a partnerkapcsolatok fejlesztése az EU és a környező régiók között hosszú távú szerződések formájában.

• Az energia iránti globális kereslet folyamatosan nő: Kína, India és az USA gyorsan fejlődő gazdaságainak energiaigénye erőteljesen nő; növekvő verseny alakul ki az energiaforrásokért; ezzel párosulnak a beszűkülő tartalékkapacitások, a kereslet–kínálat egyensúlya megbomlik.

• Az olaj- és gázárak emelkednek: gyors igénynövekedés és ellátás-biztonsági kockázatok.

• Éghajlatunk melegszik: amelyért nagymértékben az energiaszektor felelős. • Európa még nem alakított ki versenyképes belső energiapiacokat, a jövőbeli

környezetvédelmi követelmények bizonytalanok. • Infrastruktúrát fenyegető problémák: a terrorizmus globális veszélyként

jelenik meg, amely fenyegeti az energiatermelő és -szállító infrastruktúrát,

199

ugyanakkor szűk keresztmetszetek jelentkeznek az olaj- és gázinfra-struktúrában, kevés a beruházás.

Külön megemlítendő az energiapolitika szempontjából fontos terület, a városi mobilitás problémája. A városi közlekedés fenntarthatósága, tisztábbá és biztonsá-gosabbá tétele érdekében az Unió 2007 őszén a városi közlekedési problémák megoldását célkitűzései közé emelte. „A városi mobilitás új kultúrája felé” címet viseli az az új Zöld Könyv, mely eszmecserére invitálja az érdeklődőket a témával kapcsolatos, minden európai várost egyformán érintő alábbi kulcskérdésekről:

• Hogyan tehermentesíthetők a nagy közlekedési csomópontok anélkül, hogy ez megzavarná a rajtuk áthaladók mindennapjait?

• Hogyan valósítható meg egyszerre a mobilitás javítása, a környezet védelme és az energetikai függetlenség?

• Hogyan lehet meggyőzni a polgárokat arról, hogy a gyaloglás és a kerék-pározás részben helyettesítheti a többi közlekedési módot?

Összegzésképpen elmondható, hogy az EU energiapolitikájának új irányai a következők:

• az energiahatékonyság növelése; • a fosszilis üzemanyag-ellátás biztonságának fokozása (az olaj- és gázellátási

kapcsolatok fejlesztése, speciális orosz kapcsolat, tranzit protokoll); • a bio-üzemanyagok fejlesztése. A globalizációból következő verseny komoly kihívás az EU részére. Új

kompromisszumot kell találni, ahol a versenyképesség és a környezetvédelem céljai összekapcsolhatók.

Irodalom • Blahó A., 2007, 188–193. o. • Kende T.–Szűcs T., 2005, 373–388. o. • Marján A., 2005, 491–501. o. Kérdések 1. Mely célkitűzések köré szerveződik az EU energiapolitikája? 2. Magyarázza el ezek összefüggéseit, hozzon fel példákat! 3. Melyek napjainkban az energiaszektor legfőbb problémái? 4. Milyen erőforrások használata indokolt a jövőben? 5. Melyek az EU energiapolitikájának új irányai?

200

15. FEJEZET: KUTATÁSPOLITIKA

A kutatás és az innováció új munkahelyeket teremt, hatására növekszik a jólét és emelkedik az életszínvonal. Bár az EU a technológiafejlesztés számos területén világviszonylatban vezető pozíciót tudhat magáénak, egyre nagyobb kihívást jelent számára, hogy nemcsak régi versenytársaival, hanem a feltö-rekvő új gazdasági hatalmakkal is lépést tudjon tartani. Csak együttműködésre épülő programok hozhatják meg azokat az eredményeket, melyeket a tagállamok külön-külön nem képesek elérni.

www.europa.eu 15.1. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS Az 1970-es évek elején az Egyesült Államok és Japán gazdasági fölénye

jelentősen megnőtt, ennek egyik magyarázata a kutatás-fejlesztés, innováció terén való előnyük volt. Az Európai Közösség országai bruttó hazai termékük (GDP) jóval kisebb hányadát 1,97% (EU-25) költötték kutatásra-fejlesztésre, míg az USA 2,8%-ot és Japán 3,06%-ot. Ugyanakkor a nemzeti kutatási programok sok párhu-zamosságot mutattak, így az alacsonyabb kutatási ráfordítások még ráadásul ala-csony hatékonysággal is társultak.

Az 1973-ban kirobbant energiaváltság lökést adott az uniós kutatási-fejlesztési politika kialakításának.

1974-ben a Közösség kutatási és fejlesztési tevékenysége szempontjából fontos intézkedéseket hozott. Határozat született a nemzeti kutatási politikák koordiná-lására, megalakult a Tudományos és Technikai Kutatási Bizottság (Scientific and Technical Research Committee – CREST), az Európai Tudományos Alapítvány (ESF), határozatban rögzítették annak szükségességét, hogy Közösség saját tudomány- és technológiapolitikát dolgozzon ki. 1979-ben a 12 legnagyobb európai elektronikai vállalat részvételével létrejött az Európai Információs Techno-lógiai Ágazati Kerekasztal és az EK Bizottságával együttműködve dolgozták ki az ESPRIT-programot (European Strategic Programme for Research and Development in Information Technology). Az ESPRIT volt az EK első kutatás-fejlesztési együttműködést támogató programja, a későbbi csúcstechnológiai támogatási program modellje. A program a különböző intézmények közötti együtt-működés ösztönzését az alábbi módon segítette:

• a résztvevőknek több mint egy tagországból kell származniuk; • a kutatás költségeinek maximum felét az EU költségvetéséből fedezik; • a projektek céljai jól meghatározottak és megvalósításuk futamideje

behatárolt; • a támogatás a nemzeti erőfeszítéseket egészíti ki.

201

1985-ben a nyugat-európai országok részvételével indították el az EUREKA-t (European Research Coordination Agency), amelynek fő célja volt, hogy piac-orientált fejlesztési projektek szervezésével mozdítsa elő az európai gazdaság versenyképességének javítását.

Az Egységes Európai Okmányban emelték közösségi szintre a kutatáspolitikát de már az ESZAK és EURATOM keretében voltak közös kutatási intézmények és támogatások. A Szerződés értelmében a Közösség feladata a vállalatok, kutató-központok és egyetemek magas színvonalú kutatási és műszaki fejlesztési erő-feszítéseinek ösztönzése, az együttműködés támogatása (Palánkai T., 2004, 156–157. o.).

A Maastrichti Szerződés hangsúlyozza a kutatás szerepét a többi politikák vonatkozásában is.

A Közösségi kutatáspolitika célja az ipari kutatásokon, technológia-fejlesztéseken keresztül a nemzetközi versenyképesség fokozása, valamint a közös ágazati politikák keretében a kutatási igények kielégítése. Ösztönzi a vállalatok, különösen a kis és középvállalkozások (KKV) együttműködését kutatási köz-pontokkal, egyetemekkel innovatív fejlesztések megvalósítására.

A közösségi kutatási-fejlesztési politika kizárólag az Európai Unió szintjén megfogalmazott célokra és azok elérésére szükséges eszközökre és forrásokra vonatkozik. A közösségi kutatás nem helyettesíti, hanem csak kiegészíti a tag-államokban folyó kutatási tevékenységet, de már megvalósulóban van a Közösségi és nemzeti szintű kutatások és technológiai fejlesztések összehangolása.

15.2. AZ EU KUTATÁSI KERETPROGRAMJAI A kutatáspolitika a többéves kutatási és technológiafejlesztési keret-

programokon (Framework Programme – FP) keresztül valósul meg. A Tanács a Gazdasági és Szociális Bizottsággal való konzultáció alapján az

Európai Parlamenttel együttdöntési eljárással határoz a keretprogramokról, az alábbi lépéseket követve:

• kitűzik a tudományos és a technológiai fejlesztési célokat, meghatározzák a prioritásokat;

• meghatározzák a pénzügyi finanszírozási kereteket; • meghatározzák a keretprogramban való részvétel általános szabályait; • a vállalkozások, kutatóközpontok és egyetemek részvételi szabályait; • a kutatási eredmények elterjesztésére vonatkozó szabályokat. A keretprogramok szerkezete és azok költségvetése időszakonként jelentősen

változott. 2007 és 2013 között az Unió költségvetésében a kutatásokra fordítandó összeg nagyságrendileg a strukturális és kohéziós, illetve a mezőgazdasági ráfor-dítások után a harmadik.

Az alábbi adatok jelzik a kutatás fontosságának növekedését az EU-ban.

202

15.1. táblázat: A Közösség KTF keretprogramjainak költségvetési keretei

Keretprogram Költségvetés FP 1. (1984–1987) 3,27 milliárd ECU FP 2. (1987–1991) 5,36 milliárd ECU FP 3. (1991–1994) 6,55 milliárd ECU FP 4. (1994–1998) 11,88 milliárd ECU FP 5. (1998–2002) 13,70 milliárd euró FP 6. (2002–2006) 16,27 milliárd euró FP 7. (2007–2013) 50,52 milliárd euró

Forrás: Füzesi et al., 2007, 8. o.

Az első kutatási keretprogramban (1984−1987) a költségvetésnek mintegy

50%-át energiakutatásokra és kb. 25%-át az információs és kommunikációs technológiák (ICT) fejlesztésére fordították. A kutatások az alábbi általános cél-kitűzéseket szolgálták. 1. a mezőgazdaság és az ipar versenyképességének javítása; 2. a nyersanyagok és energiaforrások hasznosításának tökéletesítése; 3. jobb élet- és munkakörülmények biztosítása; 4. a Közösségek tudományos és technológiai potenciálja hatékonyságának javítása (Kende T.– Szűcs T., 2005, 1072. o.).

A második keretprogram (1987–1991) nyolc fő szakterületet támogatott: 1. életminőség: egészség, sugárzás elleni védelem, környezetvédelem; 2. úton az egységes piac és információs és kommunikáció társadalom felé; 3. az ipari szektor modernizálása; 4. a biológiai források hasznosítása és optimalizálása; 5. energia: maghasadás, nukleáris biztonság, 6. tudomány és technológia a fejlődés szolgála-tában; 7. a tengerfenék hasznosítása és tengeri források optimalizálása; 8. az Európai K+F együttműködés javítása.

Eltolódás figyelhető meg az energetikai kutatások felől (21,7%) az ipari innováció irányába, különösen az ICT kutatások irányába (40%) (Kende T.–Szűcs T., 2005, 1075. o.).

A harmadik keretprogram (1991–1994) ugyancsak az ICT fejlesztését finan-szírozta legnagyobb mértékben, de kiemelten támogatta a környezeti és az élet-tudományi kutatásokat, valamint az emberi erőforrás és mobilitás fejlesztését is. A közös kutatóközpontok (Joint Research Centre – JRC) programjai is jelentős pénz-ügyi forrásokhoz jutottak. A FP3 keretprogramnak három fő témája volt: 1. az információterjesztési technológiák; 2. a természeti erőforrások hasznosítása, 3. az emberi erőforrás és mobilitás. Például az ESPRIT az információs és kommuni-kációs technológiák fejlesztésére vonatkozott.

A negyedik keretprogram (1994–1998) elsősorban az információs és kommuni-kációs technológiákra, az ipari technológiákra (mérés, tesztelés), környezeti- és klímakutatásokra, tengeri kutatásokra, élettudományok (biotechnológia, bio-egészségügy, halászat, mezőgazdaság), nem nukleáris energia- és közlekedés-

203

kutatásra irányult. Viszonylag új elemként jelentek meg a társadalmi-gazdasági kutatások és nőtt a JRC-programok költségkerete is.

A program a közösségi szóhasználatban aktivitásoknak nevezett új elemmel bővítette a kutatási tevékenységet koordináló ún. specifikus programokat. Ilyen aktivitás például a közösségen kívüli országokkal való együttműködés, az eredmények elterjesztése és felhasználása, a képzés. Ezeket az aktivitásokat külön költségvetésből finanszírozzák. Hasonlóképpen újdonság volt, hogy a specifikus programokban jelentős összegeket különítettek el demonstrációs célra, az elért eredmények használhatóságának bemutatására (Losoncz M., 2006).

Az ötödik keretprogram (1998–2002) négy tematikus programra össz-pontosított: 1. életminőség és gazdálkodás az élővilág erőforrásaival; 2. felhasz-nálóbarát információs társadalom; 3. versenyképes és fenntartható növekedés; 4. energia, környezet és fenntartható fejlődés. További három terület (horizontális programok) kaphatott kutatási támogatást: a humán kutatási potenciál és a társadalmi-gazdasági tudásalap fejlesztése; az Európai Uniós kutatás nemzetközi szerepének erősítése; a kis- és középvállalkozások innovációjának támogatása. Külön témaként szerepelt a nukleáris energia és tovább nőtt a JRC-programok költségvetése. Jelentős volt a SAVE-program, ami az energiafelhasználás hatékonyságának fokozását célozta, a LIFE-program, amely a környezetvédelmet tűzte célul, ekkor indultak a SOCRATES és LEONARDO oktatási, képzési programok is.

A hatodik keretprogram (2002−2006) olyan együttműködéseket hivatott támogatni, melyek kiemelkedő, földrészünk számára hasznos és anyagilag hasznosítható eredményekhez vezetnek már a közeljövőben. A 6. keretprogram az alábbi általános célokat tűzte ki:

1. az európai kutatás integrálása és koncentrálása; 2. az Európai Kutatási Térség szerkezetének kialakítása; 3. az Európai Kutatási Térség alapjainak megerősítése. Az Európai Kutatási Térség létrehozásáról 2000-ben, a lisszaboni tanács-

kozáson döntöttek az EU állam- és kormányfői. Ezen az értekezleten fogalmazták meg az ún. lisszaboni stratégiát, amely célul tűzte, hogy 2010-re az Európai Unió a világ leggyorsabban fejlődő, innovatív gazdasági térségévé, valamint a kutatás-fejlesztésnek az EU tevékenységeinek központi pillérévé kell válnia.

Eszközei: Kiválósági hálózatok, integrált projektek (kollektív kutatási projektek, kooperatív kutatási projektek), koordinációs intézkedések és speciális támogatási akciók. Fontos jellemzője a KKV-k részvétele a programokban.

Az Európai Kutatási Térség kialakításának irányai és szempontjai a következők voltak:

• a kiváló európai kutatóhelyek hálózatban történő együttműködésének kiépítése;

• a nagy kutatási létesítmények közös fenntartásának és hasznosításának meg-valósítása;

204

• a nemzeti és a közösségi kutatáspolitikák összehangolása; • mértékadó tudományos központok felállítása; • a kutatók létszámának növelése és mobilitásuk fokozása; • az európai kutató központok vonzásának fokozása más országok kutatói

részére; • a közös európai értékek megteremtése tudományos és technológiai ü-

gyekben; • A hatodik kutatási és technológiafejlesztési keretprogram az Európai

Kutatási Térség megvalósításának fontos eszköze lett. A fontosabb kutatási prioritások a következők voltak: 1. Élettudományok, genomika és bio-technológia az egészség szolgálatában (LIFE); 2. Információs társadalmi technológiák (IST); 3. Nanotechnológia, intelligens anyagok és új termelési módszerek (NANO); 4. Repüléstechnika és űrkutatás (SPACE); 5. Élelmiszerminőség és -biztonság (FOOD); 6. Fenntartható fejlődést támogató energia-előállítási technológiák, globális változások és öko-szisztémák (SUSTDEV); 7. Állampolgárok és kormányzás a tudásalapú társadalomban (CITIZENS).

A tematikus kutatási programok támogatása három eszköz bevezetésével valósult meg:

• a kiválósági központok hálózatainak támogatása; • integrált, nagy projektek indítása; • több tagállam által közösen megvalósítandó kutatási projektek költség-

vetésének támogatása. Mindezek alapot teremtettek az európai uniós kutatások fellendítéséhez. 15.3. AZ EURÓPAI UNIÓ 7. KUTATÁSI KERETPROGRAMJA A lisszaboni célkitűzések eléréséhez szükséges, hogy a tudást megfelelően

értékesíthető termékké és szolgáltatássá alakítsák át. A hetedik keretprogram (2007–2013) politikai hátterét és céljait a Bizottság „A

tudás Európai Kutatási Térségének építése a növekedés érdekében” című közleménye foglalja össze (COM 2004, 353.).

Az FP7 a tudományos kutatás, a technológiai fejlesztés és az innováció révén a tudásalapú gazdaság, a növekedés, versenyképesség és foglalkoztatás növeke-désének szempontjait tartja szem előtt. Nagy hangsúlyt fektet az úgynevezett „Kiválósági Központok” létrehozására, azzal a céllal, hogy az unió legjobb kutatóit odavonzza, és az együttműködésük révén az Unió a világ technológiai élvonalába kerüljön.

205

Annak érdekében, hogy az EU versenyképességét fokozni lehessen, a kutatás vonatkozásában az alábbi célkitűzéseket fogalmazták meg (Az Európai Kutatási Térség, 2005, 44–45. o.):

• Európai kiválósági központok létrehozása laboratóriumok közötti együtt-működés révén, a nemzetközi együttműködést támogató programok létre-hozása a növekedés szempontjából kulcsfontosságú területeken.

• Közös európai technológiai kezdeményezések: technológiai platformok létrehozása, amelyek a vállalkozásokat, a kutatóintézeteket, a pénzügyi szférát és az európai szintű szabályozó szerveket fogják össze, hogy közös kutatási ütemtervet fogalmazzanak meg, a szükséges kritikus tömeget elérve és mozgósítva.

• Az alapkutatás kreativitásának elősegítése a kutatócsoportok közötti európai szintű verseny révén: az európai kutatás dinamizmusának, kreativitásának elősegítése a kutatócsoportok közötti verseny fokozásával, valamint támoga-tások nyújtásával.

• Vonzóvá tenni Európát a legjobb külföldi kutatók számára: a Marie Curie-akciók megerősítése és ezzel fiatal kutatók, női kutatók, technológiai szempontból kevésbé fejlett régiók, valamint KKV-k támogatása; az élethosszig tartó tanulás, valamint a tudományos karrier kialakításának ösztönzése.

• Az Európa szempontjából fontos kutatási infrastruktúrák fejlesztése: olyan támogatások bevezetése, amelyek új kutatási infrastruktúrákat hoznak létre, nemcsak a meglévőkhöz való hozzáférést segítik elő.

• A nemzetközi kutatási programok koordinációjának fokozása: tovább vinni az ERA-NET kezdeményezést és erősíteni az európai kormányközi kutatási szervezetek és az Unió közötti együttműködést, közvetlen támogatásokat nyújtani ezen intézmények bizonyos tevékenységeihez.

Az FP7 négy nagy témára tagolódik: • együttműködés; • ötletek; • humán erőforrás; • kapacitások. Az együttműködés a transznacionális kooperáció talaján a szakpolitikák

számára fontos témák kutatását célozza meg. Finanszírozza az európai kutatási hálózatokat és a nemzeti kutatási programok koordinációját, támogatja a harmadik országokkal való tudományos együttműködést. A program tíz tematikus prioritást tartalmaz, új témaként szerepel a biztonsági kutatás.

Az ötletek fejezet a kutatóközösség kezdeményezésén alapul, az Európai Kutatási Tanács (2005-ben alakult) által javasolt alapkutatásokat támogatja. Új kutatási irányokban várnak pályázatokat, amelyek közül a tudományos kiválóság alapján választják ki a támogatandókat.

206

A humán erőforrás téma keretében a kutatók képzését és szakmai életpályáját segítik. A már ismert Marie Curie program folytatása és kiegészítése.

A kapacitások program célja a kutatási és innovációs kapacitások fokozása, az európai kutatási infrastruktúrák fejlesztése. A következő táblázat a 7. keretprogram specifikus programjait szemlélteti.

15.2. táblázat: A 7. keretprogram specifikus programjai

Egészségügy Ötletek Európai Kutatási Tanács

Kezdő kutatók képzése Élelmiszer, mezőgazdaság és biotechnológia Élethosszig tartó képzés

és karrierfejlesztés Információs és kommunikációs technológiák

Ipar és akadémia közötti együttműködés

Nemzetközi programok

Humán erőforrás

Specifikus akciók

Nanotudományok, nanotechnológiák, anyagtudományok és új gyártástechnológiák Kutatási infrastruktúrák

KKV-k javára végzett kutatás Energia A tudás régiói

Kutatási potenciál Környezetvédelem (beleértve az éghajlatváltozást is)

Tudomány a társadalomban

Kutatási politikák összehangolt fejlesztése Közlekedés (beleértve a

repüléstechnikát is)

Kapacitások

Nemzetközi együttműködés

Társadalmi-gazdasági tudományok és bölcsészettudományok

Együtt-működés

Biztonság és űrkutatás

A közös Kutatóközpont (JRC) által végzett nem nukleáris kutatási tevékenyégek


207

A kutatásra nyújtandó támogatásokat három alapelv figyelembevételével ítélik oda a pályázóknak:

• egyensúly a jelenlegi és a jövőbeli tevékenységek között; • egyensúly a tudás fejlesztésére irányuló kutatás és az ipari alkalmazás

között; • egyensúly a humán és a természettudományos kutatások támogatása között. Az FP7 új elemei között említjük az alapkutatások támogatását, valamit a

program működésének egyszerűsítését. Létezik továbbá két új prioritási terület is, amelyet megjelöltek: a biztonság és

az űrkutatás. A keretprogramok céljai részprogramokon keresztül valósulnak meg. A

legismertebbek a következők: • ESPRIT (European Strategic Programme for Research and Development in

Information Technologies) – Európai stratégiai program információs technológiák kutatására és fejlesztésére;

• RACE (Research in Advanced Communications in Europe) – Fejlett kommunikáció kutatása Európában;

• BRITE (Basic Research in Industrial Technologies for Europe) – Ipari technológiák alapkutatása Európa számára;

• COMET (Community in Education and Training for Technology) – Közösségi technológiai oktatás és szakképzés;

• BRIDGE (Biotechnology Research for Innovation, Development and Growth in Europe) – Biotechnológiai kutatás az Európai innováció, fejlesztés és növekedés érdekében.

15.4. AZ EURÓPAI KUTATÁSI TÉRSÉG Az Európai Kutatási Térség az Európai Unión belül kiépítés alatt álló kutatási

és innovációs struktúra, vagyis az ismeretek, a kutatók és a technológia szabad mozgását biztosító térség, amely elősegíti az együttműködés összehangolását és elmélyítését, a verseny ösztönzését, a források jobb elosztását.

Ez a fogalom több szempontból is megközelíthető: • az Európai Kutatási Térség mint közös piac; • az Európai Kutatási Térség mint konstruktív hálózat; • a kiváló színvonal eléréséért folytatott verseny fóruma; • az Európai Kutatási Térség mint politikai-adminisztratív struktúra; • az Európai Kutatási Térség mint történelmi-kulturális tudásalapú közösség. Az Európai Kutatási Térség megvalósításához először létre kell hozni a kutatás

belső piacát, amelyen belül biztosított a tudás − a K+F −, a kutatók és a techno-lógia szabad áramlása.

208

15.1. ábra: Az Európai Kutatási Térség koncepciója

Forrás: Heilingbrunner K.–Gerzsó G., 2005.

Az a tény, hogy az Unió a 2007 és 2013 közötti időszakban jelentősen növeli a

kutatási ráfordításait, bizonyítja a Közösség lisszaboni folyamat melletti elkötele-zettségét. A 15.3. táblázat összefoglalja az Együttműködés program költségvetési keretösszegének megoszlását a tíz tematikus terület között.

15.3. táblázat: Az együttműködési program költségvetése

Téma Ráfordítás

(millió euróban)

Egészségügy 6,10 Élelmiszerek, mezőgazdaság és halászat, biotechnológia 1,94 Információs és kommunikációs technológiák 9,05 Nanotudományok, nanotechnológiák, anyagtudomány, új gyártástechnológiák

3,47

Energia 2,35 Környezetvédelem (beleértve az éghajlatváltozást is) 1,89 Közlekedés (beleértve a repüléstechnikát is) 4,16 Társadalmi-gazdasági tudományok és bölcsészettudományok 0,62 Űrkutatás 1,43 Biztonság 1,40 Összesen 32,41


209

Az együttműködésben végzett kutatásokon kívül az Unió közös kutató-központokat is működtet. Jelenleg öt államban hét ilyen kutatóintézet működik:

• Energiakutató Intézet (Petten, Hollandia); • Méréstudományi és Referencia Anyagok Intézete (Geel, Belgium); • Transzurán Elemek Intézete (Karlsruhe, Németország); • Polgárvédelmi és Biztonságpolitikai Intézet (Ispra, Olaszország); • Fogyasztóvédelmi és Egészségügyi Intézet (Ispra, Olaszország); • Környezetvédelmi és Fenntarthatósági Intézet (Ispra, Olaszország); • Új Technológiák Intézete (Sevilla, Spanyolország). Az EU kutatáspolitikájának a Lisszaboni Stratégia megvalósítását kell elő-

segítenie, azaz Európát a világ legversenyképesebb tudásalapú társadalmává tenni 2010-re. Már 2002-ben Barcelonában az Európai Tanács célul tűzte ki, hogy 2010-ben az Unió tagországai a GDP 3%-át fordítsák kutatás-fejlesztésre. A K + F ráfor-dítások kétharmad részét az iparnak és a gazdasági szférának kellene biztosítania.

Az európai kutatási politika alapvetően az európai polgárok életminőségének javítását eredményezi, miközben világszinten növeli az Európai Unió verseny-képességét.

Irodalom • Heilingbrunner K.– Gerzsó G., 2005. • Füzesi A. – Heilingbrunner K.– Gerzsó G., 2007. • Kende T. – Szűcs T. (szerk.), 2005, 19 fej., 1070−1092. o. • Lőrincné Istvánffy H. (szerk.), 2004, 2.3.4. fej. • Marján A., 2006, 732–749. o. • Mousis, N., 2005, 313–328. o. • *** Science and technology, the key to Europe’s future – Guidelines for

future European Union policy to support research, COM (2004) 353. Kérdések 1. Melyek az EU kutatáspolitikájának fő jellemzői? 2. Mit szolgálnak a kutatási keretprogramok? 3. Melyek a hetes keretprogram tematikus prioritásai? 4. Milyen alapelveket vesznek figyelembe a támogatások nyújtásakor az FP7

esetén? 5. Mi az Európai Kutatási Térség?

210

16. FEJEZET: KÖRNYEZETPOLITIKA

E politikának a legjobb életfeltételeket nyújtó környezet

megteremtésével kell segítenie az embert szolgáló növekedést, és

e növekedést össze kell egyeztetnie a természeti környezet meg-

őrzésének egyre növekvő szükségességével. Kende T. – Szűcs T. (szerk.), 2005.

16.1. A KÖZÖSSÉGI KÖRNYEZETPOLITIKA KIALAKULÁSA A klasszikus közgazdasági elméletekben általában nem vették figyelembe a

természeti erőforrások kimeríthető jellegét. A 70-es évektől azonban egyre inkább felismerték a természeti erőforrások hatékonyabb felhasználásának szükséges-ségét, és ezzel egy időben megindult a környezetvédelmi szabályok és normák kialakítása, valamint gyakorlatba ültetése. Az EU környezet politikája az alábbi érvrendszeren alapszik:

1. Etikai érv – amely azon a feltevésen alapul, miszerint a természet a belőle közvetlenül vagy közvetetten származó gazdasági érték mellett úgynevezett belső értékkel rendelkezik, s mint olyan, védelemre érdemes (mély ökológiai [deep ecology] szemlélet).

2. Jóléti érv – amelynek alapja a környezeti állapot romlása és az emberi egészség közötti összefüggés: a rossz minőségű ivóvíz betegségek terjedésé-hez vezethet, a rossz levegőminőség hozzájárul a légzési rendellenességek kialakulásához, a zaj pedig növeli a stresszt (felszíni ökológiai [shallow ecology] szemlélet).

3. Gazdasági érv – a közös környezetvédelmi normák a működőképes belső piac előfeltételei. A környezeti problémák hatásos megoldásának hiánya többletköltséggel jár, a tiszta technológiákba való beruházások pedig új piacokat és munkahelyeket teremtenek.

Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződés még nem tartalmazott a környezeti politikára vonatkozó rendelkezéseket, mivel főleg a gazdasági integrációra koncentrált. A környezetvédelem, mint társadalmi gondol-kodás és tevékenység kialakulása a 60-as évek végéhez, 70-es évek elejéhez köthető. Folyamatosan alakult ki az a szemlélet, miszerint a környezeti károkat vagy veszélyeket nem lehet nemzeti ügyként kezelni, hiszen azok nem állnak meg sem az országhatároknál, sem a Közösség külső határainál, így a környezet-védelem világméretű, de legalábbis földrésznyi probléma. „A közösségi cselekvést nem elhanyagolható mértékben motiválta az a felismerés is, hogy a tagállamonként változó, széttöredezett környezetvédelmi szabályozás kereskedelmet korlátozó, versenytorzító, költségnövelő hatásokkal járt, vagy ezek kockázatát hordozta magában” (Marján A., 2005).

211

1967-ben született meg az első környezetvédelemi irányelv (67/548/EGK): A veszélyes anyagok osztályozására, csomagolására és jelölésére vonatkozó jog-szabályok, rendelkezések és igazgatási eljárások közelítéséről. 1973-ban, az Első Környezetvédelmi Akcióprogram kidolgozásával elkezdődött a környezetvédelem beépülése az EK politikai-szabályozási mechanizmusaiba (Kerekes S., 2003, 211. o.).

Az Egységes Európai Okmány már a „környezetet figyelembe vevő növekedést” tűzte ki célul, és a környezetvédelmi politikát a közösségi politikák szintjére emelte, ezáltal közvetlen jogalapot teremtett a közös környezetpolitikai intézkedések számára. Ekkor még a környezetvédelmet – a szociálpolitikához hasonlóan – az egységes piacnak alárendelt területnek tekintették. A közös környezetpolitika arra törekedett, hogy az országonként eltérő szabályozások miatt ne alakuljanak ki piaci torzulások. A jogi harmonizációnak is ez volt a célja.

A Maastrichti Szerződés (1992) és az Amszterdami Szerződés (1997) újabb előrelépést jelentettek, mivel külön fejezetben foglalkoztak a környezetpolitikával, közösségi vezérelvvé tették a fenntartható fejlődés követelményét. Meghatározták a célokat, alapelveket, a nemzeti korlátozó intézkedések lehetőségét, foglalkoztak a harmadik országokkal való együttműködéssel is.

Megfogalmazódott az a vélemény, hogy létezik szerves gazdasági növekedés, amely a környezetet egyre jobb minőségben termeli újra.

A Lisszaboni Szerződés „a regionális vagy világméretű környezeti problémák leküzdésére, és különösen az éghajlatváltozás elleni küzdelemre irányuló intézke-dések ösztönzésére nemzetközi szinten” hívja fel a figyelmet.

16.2. AZ EURÓPAI UNIÓ KÖRNYEZETI POLITIKÁJÁNAK

ALAPELVEI A Maastrichti Szerződés fogalmazta meg a környezetpolitika céljait és

alapelveit. Az alapelvek a következők: • A forrásnál történő megelőzés elve, mely arra vonatkozik, hogy a környezet-

károsításokat megelőző akciókkal kell elhárítani. Így az Unió környezet-védelmi célú támogatásainak elsősorban a megelőzésre kell törekedniük, tisztább termelési technológiák alkalmazásával az utólagos kárelhárítás helyett.

• Az elővigyázatosság elve, amely a megelőzés elvétől eltérően a nem várt következmények elkerülésére is vonatkozik.

• Az integráció elve azt mondja ki, hogy szükséges a környezetvédelmi szem-pontok integrációja az EU szakpolitikáiba, figyelembe kell venni a Közösség minden tevékenységénél.

• A szennyező fizet elve (PPP – Polluter pays principle) kimondja, hogy az fizessen, aki a kárt okozza. Ez az elv szorosan összefügg az elővigyázatos-ság elvével: a megelőző intézkedések költségei is átháríthatók a potenciális

212

károkozóra. A tagállamok maguk is felelősek a környezetpolitika finanszíro-zásáért.

• A védelem magas szintjének elve, amely arra vonatkozik, hogy a környezet-politikának figyelembe kell vennie a tudományos tényeket, a Közösség régióinak eltérő környezeti állapotát, a Közösség e téren végzett tevékeny-ségeinek költségeit és hasznát, valamint a Közösség és az adott régió gazda-sági és társadalmi helyzetét.

• A fenntartható fejlődés elve, amely az Amszterdami Szerződéssel került a Közösség alapvető céljai közé és vált alapelvvé.

A fenti elvek mellett a környezetvédelemben nélkülözhetetlennek minősülnek a következő általános alapelvek, amelyeket az MSZ fogalmazott meg:

• Az arányosság elve: a jogalkotás és a hatóságok csak olyan mértékben alkal-mazhatnak kötelezettségeket, amilyen mértékben azok a közérdek szem-pontjából feltétlenül szükségesek az adott intézkedés céljának eléréséhez.

• A szubszidiaritás elve: az EU csak akkor és olyan mértékben avatkozik be, amennyiben a tervezett intézkedés célkitűzéseit a tagállamok nem tudják kellően megvalósítani, ha a problémát hatékonyabban tudja kezelni, mint a tagállamok. A szubszidiaritás elve azonban nem egyszerűen egy, a tevé-kenységek optimális szintjét (helyi, regionális, nemzeti, európai, vagy nemzetközi) meghatározó intellektuális eszköz. Hatékony környezetvédelem csak a különböző politikai szintek (európai, nemzeti, regionális, helyi) szereplőinek együttműködésével valósítható meg.

A környezeti politika sajátos céljai a következők: • a környezet minőségének megóvása; • az emberi egészség védelméhez való hozzájárulás; • a természeti erőforrások megfontolt és racionális hasznosításának bizto-

sítása; • a fenntartható fejlődés; • a nemzetközi szintű intézkedések elősegítése. 16.3. A KÖRNYEZETPOLITIKA ESZKÖZRENDSZERE A környezetpolitika szempontjából az eszközök három legfontosabb csoportját

mutatjuk be, ezek az akcióprogramok, irányelvek és finanszírozási források. 16.3.1. KÖRNYEZETVÉDELMI AKCIÓPROGRAMOK Az akcióprogramok olyan politikai dokumentumok, amelyek kijelölik a közös

cselekvés irányát, és meghatározzák azokat az alapvető intézményeket, amelyek fejlesztését kiemelten fontosnak tekintik. Az Európai Unióban napjainkig hat akcióprogramot hirdettek meg.

213

Az első akcióprogram (1973–1976): olyan politikai állásfoglalás volt, amely első ízben fogalmazta meg a célokat és az alapelveket, valamint lerakta a Közösség környezeti politikájának alapjait. Az első közösségi környezetvédelmi akcióprogram által megfogalmazott alapelvek a következők voltak:

• a szennyezés, illetve a környezeti ártalmak forrásánál történő fellépés; • a környezeti hatások figyelembevétele; • a természeti erőforrások ésszerű hasznosítása; • a tudomány és a technika környezetvédelmi célú fejlesztése; • a „szennyező fizet” alapelve; • egyik állam sem okozhat környezeti kárt a másik államnak; • a fejlődő országok érdekeinek figyelembevétele; • az Európai Közösség és a tagállamok regionális és nemzetközi együtt-

működése; • a környezetvédelem a Közösségben mindenki ügye, amelyet minden szinten

oktatni kell; • a környezeti cselekvés megfelelő szintjének meghatározása; • a tagállamok környezetpolitikáinak összehangolása és harmonizálása a

Közösségben. Ez a tizenegy alapelv a mai napig alapja a közösségi környezetpolitikának. A második akcióprogram (1977–1981): a folyamatosságot biztosítja és új

területeket is kijelöl (az ipari szennyezés, a levegőminőség, a mérgező vegyi anyagok és a környezeti hatásvizsgálat kérdései).

A harmadik akcióprogram (1982–1986): gazdasági nehézségek időszakában készült, ezért is nagyobb hangsúly helyezett a környezetpolitika és a gazdasági reálfolyamatok kapcsolatának vizsgálatára, továbbá a savasodás és a hulladék-elhelyezés témaköreire.

A negyedik akcióprogram (1987–1992): az Egységes Európai Okmány elfoga-dásának évében indult. Fő témái az információhoz való szabad hozzáférés; a környezetvédelem és a munkahelyteremtés összekapcsolása; a közgazdasági és kommunikatív eszközök előtérbe állítása. Ekkor fogadták el azt az elvet, hogy „a környezetvédelmet, mint alapvető elemet szükséges figyelembe venni a gazdasági döntések meghozatalában” (Kende T.–Szűcs T., 2005). Ekkor született döntés az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (European Environment Agency – EEA) létrehozásáról, amely 1994-től Koppenhágában működik. Feladata információk szolgáltatása a Közösségnek és a tagállamoknak a szükséges környezetvédelmi intézkedések megtételéhez. Előrejelzési módszereket is kidolgoz a környezeti károsodás megelőzéséhez. Emellett az ügynökség a közvéleményt is tájékoztatja a környezet állapotáról (Losoncz M., 2006, 145. o.).

Az ötödik akcióprogram (1992–2000): a Maastrichti Szerződéssel egy időben fogadták el, és az ENSZ által 1992-ben Rio de Janeiróban rendezett környezeti konferencián elfogadott alapelvek megvalósítását célozza meg. A környezet-

214

védelmi politika szubszidiaritás elvén való működésére, jogi kereteinek egyszerű-sítésére, valamint a keretirányelvek alkalmazására fektet nagy hangsúlyt. Az általános célkitűzések mellett az alábbi tevékenységekre összpontosít: a természeti erőforrások fenntartható kezelése, a hulladékok újrahasznosítása, a nem megújuló energiaforrásokkal való hatékonyabb gazdálkodás, a környezetbarát közlekedés-politika kialakítása, a közegészség és biztonság erősítése, az ipari termelés környe-zeti kockázatainak mérséklése, a nukleáris biztonság növelése. Az Ötödik Környe-zetvédelmi Akcióprogramban az EU elkötelezte magát a környezetvédelem közvetett, gazdasági eszközökkel történő szabályozása mellett. Így pl. az EU-tag-államok az ökoadóztatás nemzetközi elterjesztését szorgalmazzák. Az EU támogatási programokat működtet a környezeti problémák nemzetközi össze-fogással történő megoldására (pl. LIFE-program). A legjelentősebb finanszírozási eszközök a Strukturális Alapok és a Kohéziós Alap.

A Hatodik Akcióprogram (2001–2010) a „Környezet 2010. A mi jövőnk, a mi választásunk” címet viseli. Középpontjában a fenntartható fejlődés áll. A környe-zetvédelmi politika négy prioritási területét emeli ki:

• éghajlatváltozás; • természetvédelem és a biodiverzitás megőrzése; • környezetvédelem és az egészség összekapcsolása; • a természeti erőforrások fenntartható használata és a környezetbarát hulla-

dékgazdálkodás. Ezekhez a prioritásokhoz rendel célokat, valamint az elérésükhöz szükséges

intézkedéseket. 1. Az éghajlatváltozás kezelése Az 1997-es Kyotói Konferencián 154 ország vállalta, hogy az 1990. évihez

képest legkésőbb 2012-ig átlagosan 5,2%-kal csökkenti a szén-dioxid és az egyes üvegházgázok (metán, klór-fluor-szénvegyületek, dinitrogén-oxid) kibocsátását.

A világ népességének mindössze 5%-a él az Európai Unióban, miközben az összes üvegházhatású gázkibocsátás 15%-a származik innen. Európa vállalta, hogy 2008 és 2012 között a szén-dioxid kibocsátását az 1990-es bázisév szintjéhez képest 8%-kal csökkenti. Ehhez a közlekedéspolitikai koncepció újragondolása és az energiatermelés rendszerének átalakítása szükséges. Elengedhetetlen a gazdaság növekvő energiafelhasználásának megállítása, sőt a program végére a legalább 1%-os fogyasztáscsökkenés volna kívánatos.

2. Természetvédelem és a biológiai sokféleség megőrzésének céljai A következő tevékenységekre kell hangsúlyt fektetniük a tagállamoknak:

védeni és helyreállítani a természetközeli rendszerek szerkezetét és folyamatait, megállítani a biodiverzitás csökkenését, talajvédelem a szennyező anyagok és az erózió ellen.

215

3. A környezet-egészségvédelem céljai és feladatai Az Európai Unió ezen a téren elsősorban azt tekinti feladatának, hogy

azonosítsa a veszélyes anyagokat és hatásokat, egészségügyi határértékeket állítson fel, melyek meghatározásánál figyelembe veszik a leginkább érzékeny emberek tűrőképességét. Cél olyan környezetminőségi követelmények kidolgo-zása, amelyben a mesterséges anyagok és hatások nem növelik jelentősen az emberi egészségre gyakorolt környezeti veszélyek kockázatát, továbbá a környezet-egészségügyi követelmények integrálása a különböző ágazati politi-kákba.

4. A természeti erőforrások megőrzésének és fenntartható használatának céljai,

beleértve a hulladékgazdálkodást A hulladékgazdálkodás optimális prioritási sorrendjének a következőnek kell

lennie: megelőzés, újrahasznosítás, égetés, lerakás. Konkrét célkitűzések továbbá, hogy a végső lerakásra kerülő hulladék mennyiségét 2010-re 20%-kal, 2050-re pedig 50%-kal kell csökkenteni a 2000. évihez képest, a keletkező veszélyes hulladék mennyiségét 2010-re 20%-kal, 2020-ra pedig 50%-kal kell csökkenteni a 2000. évihez képest.

A környezetvédelmi akcióprogramok végrehajtásának eszközei között első helyen szerepel a meglévő környezetvédelmi jogszabályok következetes betartása. Fontos továbbá a környezetvédelmi követelmények integrálása minden szóba jövő EU-s politikába. Lényeges az üzleti szféra és a fogyasztók szoros együttműködése a megfelelő megoldások megtalálásához.

16.3.2. VERTIKÁLIS ÉS HORIZONTÁLIS IRÁNYELVEK A közösségi környezetvédelmi politika eszköztárába tartoznak a különféle

másodlagos jogforrások, mindenekelőtt az irányelvek. Ezek jelentős része környe-zetszennyezési határértékeket állapít meg, mások termékszabványokat határoznak meg.

I. Vertikális irányelvek A csaknem háromszáz vertikális irányelv a szabályozott területek szerint

csoportosítható. Az EU környezeti politikája a következő sajátos területeket öleli fel:

• Természetvédelem (pl. vadon élő madarak, vadon élő állat- és növényfajok). A Natura 2000 a speciális természetvédelmi területek átfogó európai ökológiai hálózata.

• Vízvédelem (vízminőségi irányelvek, iparágak irányelvei, termék irányelvek, az egyes szennyező anyagok irányelvei).

• Levegőszennyezés (96/62/EK irányelv). • Zajártalom (2000/14/EK irányelv). • Vegyi anyagok, biotechnológia (67/548/EGK és 90/220/EK irányelvek).

216

• Ipari kockázatok (96/82/EK) – IPPC – Integrated Pollution Prevention and Control.

• Hulladékok (75/442/EGK, 91/156/EGK). Néhány fontosabb irányelv: Irányelv az ivóvízről; Irányelv a települési szenny-

vízről; Keretirányelv a levegőről az új, a speciális szennyező anyagokra vonatkozó irányelvvel; Irányelv a települési hulladékégetőkről; Irányelv a veszélyeshulladék égetőkről; Egységes irányelv a szennyezés megelőzésről és ellenőrzésről; Irányelv a csomagolásról és hulladék-csomagolóanyagról; Irányelv a hulladékok lerakásáról stb.

II. Horizontális irányelvek Alig néhány irányelv, illetve rendelet az, amely az általános környezet-

gazdálkodási kérdéseket szabályozza. Ezek közül nagy jelentőségűek: a környezeti információkkal, a környezetei hatásvizsgálattal, az ökocímkével, ökoaudit rend-szerrel és az integrált szennyezés-megelőzéssel és ellenőrzéssel kapcsolatos szabá-lyozások.

A fejlesztési tervek és programok környezetre gyakorolt hatásait előzetesen fel kell mérni, megfelelvén az elővigyázatosság elvének. Ennek érdekében a környe-zeti hatásvizsgálatok jogi szabályozását a 85/337/EGK (módosítva a 97/11/EK irányelvben), valamint a 2001/42/EK tanácsi rendeletek szabályozzák. Az EU-hatásvizsgálat a folyamat részletesen szabályozott eljárását és a folyamat tartalmi követelményeinek részletes meghatározását tartalmazza.

A környezeti felelősségről szóló 2004/35/EK irányelv a „szennyező fizet elv” alapján határozza meg a környezeti károk megelőzéséhez, illetve elhárításához szükséges lépéseket (Marján A., 2005).

Lehetséges az is, hogy a tagállamok a közösséginél szigorúbb nemzeti környe-zetvédelmi jogszabályokat érvényesítsenek.

1993 óta „Európai ökológiai védjeggyel” látják el azokat a termékeket, amelyek életciklusuk során nem károsítják a környezetet. Az életciklus az alapanyagok előállításától kezdve az adott termék termelésén és csomagolásán keresztül egészen a felhasználás utáni újrafeldolgozásig vagy megsemmisítésig tart.

Fontos eszköznek tekinthető a környezeti hatásvizsgálatok, amelyekkel az egyes projektek potenciális környezeti kárait értékelik.

A LIFE-program (Környezetvédelmi pénzügyi eszköz) célja a fenntartható fejlődés ösztönzése, a természet és a természetes élőhelyek védelme, oktatás és képzés.

16.3.3. FINANSZÍROZÁSI FORRÁSOK A 2007–2013 időszak fő szabályként az integratív finanszírozási szemléletet

határozza meg, amely szerint „a környezetvédelmi beruházások, juttatás és innováció forrásigényeihez a főbb közösségi finanszírozási eszközök járulnak majd hozzá a versenyképességi, a kohéziós, a vidékfejlesztési és halászati

217

területeken” (Blahó A., 2007). Létezik egy specifikus környezetvédelmi alap, a LIFE+, amely azonban csak technikai támogatást nyújt, és körülbelül 2 milliárd eurós költségvetéssel rendelkezik a 2007–2013 periódusra (összehasonlításként megjegyzendő, hogy a LIFE 2000 és 2006 között mintegy 900 millió eurós forrást használt fel). Az, hogy a környezetvédelmi szektor mennyi finanszírozási forrásban fog részesülni, nagyban függ a nemzeti prioritásoktól tagállamonként, valamint attól, hogy ez a szektor mennyire képes az érdekeit érvényesíteni. Az is lehetséges, hogy „a 2007–2013 közötti pénzügyi perspektíva egyik vesztese lesz” (Blahó A., 2007).

Nemzetközi összehasonlításban egy ország környezetvédelmi elkötelezettségét általában a környezetvédelmi kiadásoknak a GDP-hez mért aránya mutatja. Ausztria esetében ez 1,7%, Magyarország 0,4–0,7 %. Létezik kidolgozott mód-szertan az OECD- és EU-statisztikákban, hogy mi számítható környezetvédelmi kiadásnak, de ezeknek az értéke nehezen becsülhető.

A Közösség 1992-ben kiadott „Jelentés a környezet állapotáról” című állapotfelmérése szerint az Európai Unió környezeti állapota lassan, de feltartóz-tathatatlanul romlik. A környezetvédelmi erőfeszítések ellenére a legjelentősebb szennyező anyagokból továbbra is nő az emisszió Európában. A jó környezet-politika nem a növekedés, a fogyasztás visszafogása, hanem mindenekelőtt a természeti erőforrásokkal való takarékos és hatékony gazdálkodás.

Az a helyzeti előny, amivel a fejlett országok a környezetvédelem terén rendelkeznek, ma igen jó üzlet számukra. Kimutatható, hogy a környezetvédelmi kiadások Európában a gazdasági növekedést nem hogy fékezték volna, hanem kifejezetten serkentették A környezetvédelmi ipar létrejötte jelentős export-bevételhez juttatta ezeket az országokat (Kerekes S., 2003).

Tény, hogy a környezetvédelmi infrastruktúra kiépítése költséges, jelentősen megterheli az államháztartást, s a hasznok csak áttételesen jelentkeznek, de a csatlakozási szerződés aláírásakor ezt vállaltuk. Vállalati szinten is terhet jelente-nek a környezetvédelmi kiadások, de ugyanakkor növelik azok versenyképességét, tehát közvetlen gazdasági előnyökkel is járnak.

Az Európai Unió környezetvédelmi politikájának eredményessége nagymér-tékben függ az egyes tagállamok hozzáállásától is.

Irodalom • Blahó A. (szerk.), 2007, IX. 6. fej., 197–198. o. • Kende T.–Szűcs T. (szerk.), 2005, 17. fej., 975–1026. o. • Marján A. (szerk.), 2005, IV. 15. fej., 502–514. o.

218

Kérdések 1. Milyen érveken alapszik az EU környezetvédelmi politikája?

2. Melyek az EU környezetvédelmi politikájának az alapelvei? Magyarázza meg, melyik mit jelent!

3. Melyek a környezetvédelmi politika sajátos céljai?

4. Sorolja fel a környezetvédelmi politika Hatodik Akcióprogramjának cél-kitűzéseit!

5. Mi a különbség a vertikális és horizontális irányelvek között? 6. Mely fontosabb területekre vonatkoznak a vertikális irányelvek? 7. Sorolja fel a három legfontosabb horizontális irányelvet! 8. Milyen alapból finanszírozzák az EU környezetvédelmi politikáját? 9. Mire helyezi a hangsúlyt a jó környezetpolitika?

219

III. RÉSZ

KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPAI BŐVÍTÉS

AZ EURÓPAI UNIÓ HELYE A NEMZETKÖZI GAZDASÁGBAN

220

221

17. FEJEZET: KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA INTEGRÁCIÓJA

AZ EURÓPAI UNIÓBA

Az EU tagországoknak nincs más választásuk, mint hogy sziklaként kiemelkedve tájékozódási pontot adjanak a kontinens többi nemzete számára.

Jacques Delors 17.1. BŐVÍTÉS Az Európai Gazdasági Közösség (EGK) megalakulása óta négy jelentős

bővülési folyamatra került sor: • Dánia, Írország és Nagy-Britannia csatlakozása 1973-tól; • a „mediterrán” bővítés két lépésben ment végbe: előbb 1981-ben Görög-

ország, majd 1986-tól Portugália és Spanyolország csatlakozott a Közösséghez;

• az „északi” bővítés során 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozott az EU-hoz, így alakult ki az EU-15;

• a keleti bővítés ugyancsak két lépésben történt eddig, így 2004. május 1-jétől csatlakoztak Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia, majd 2007. január 1-jétől Bulgária és Románia.

A 27 tagúra bővült Európai Unió a világ legnagyobb integrált egységes piaca, közel 500 milliós népességével, gazdasági összteljesítménye nagyságrendileg azonos az Amerikai Egyesült Államokéval.

17.2. A KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPAI ORSZÁGOK

CSATLAKOZÁSÁNAK FÁZISAI ÉS FELTÉTELRENDSZERE A 90-es évek elején az Európai Unió a „mélyítés” vagy „bővítés” dilemmájával

szembesült, azaz a Gazdasági és Monetáris Unió követelményeivel és a közép-kelet-európai országok csatlakozási igényeivel. Az EU szükségesnek tartotta a közép-kelet-európai demokráciák támogatását, felmérve, hogy a régió esetleges destabilizálódása komoly biztonságpolitikai kockázatot rejthet magában. Ugyan-akkor viszont óvatos tartózkodást mutatott, az első időben tagfelvétellel kapcso-latos ígéretet nem tett (Losoncz M., 2006, 79. o.). Ebben az időszakban különféle elképzelések születtek, így „a többsebességű Európa”, a „koncentrikus körök Európája” stb., amelyek szerint az integráció magját képező országok gyorsabban haladnának az integrációs folyamatban, mint mások, akik az integráció perifériáján maradnának. Végül is ezek az elképzelések csak elméleti lehetőségek maradtak.

222

17.2.1. AZ EURÓPAI MEGÁLLAPODÁSOK 1990 előtt a KGST-tagállamokat az EK, illetve az EU ún. „állami kereskedel-

mű” országonként kezelte és diszkriminatív védelmi intézkedéseket alkalmazott ezekkel az országokkal szemben, ami azt jelentette, hogy még a legnagyobb ked-vezmény elvét sem alkalmazta. 1989 és 1990 között ezekben az országokban demokratikus fordulat következett be, így az Unió új helyzettel találta magát szembe, amelyre viszonylag hamar reagált.

1990-ben, az áprilisi dublini ülésen felvetették a társulási szerződések kötésének lehetőségét, sőt az Európai Tanács határozott a társulási szerződések konkrét tárgyalási feltételeiről is. A Közösség aszimmetrikus egyezményt javasolt, ami azt jelentette, hogy gyorsabban és nagyobb mértékben liberalizálja behozatalát bizonyos termékek vonatkozásában, de korlátozásokat tartott fenn az „érzékeny” termékek esetére. Lényegében szabadkereskedelmi övezetet céloztak meg, de csak az áru és a tőke vonatkozásában, míg a szolgáltatások és a munkaerőpiac liberali-zálását távlati célnak tekintették.

Az Európai Megállapodásoknak (Egyezménynek) nevezett társulási szerződé-sek megkötése gyors és hatékony tárgyalások után már a 90-es évek első felében megvalósultak, amelyeket a tagállamok rövid időn belül ratifikáltak. Így Lengyel-ország és Magyarország esetében 1993. december 13-án zárult le ez a folyamat.

1993 februárjában Romániával, 1993 márciusában Bulgáriával is hasonló szerződéseket írt alá az Unió, majd a balti államokkal és Szlovéniával is, ami jelezte, hogy a Közösség hasonló típusú kapcsolatokat kívánt kialakítani minden közép- és kelet-európai átalakuló országgal. Ezekben a megállapodásokban még nem esett szó az esetleges majdani csatlakozásról.

A társulási megállapodásoknak köszönhetően a kereskedelmi forgalom volu-mene jelentős mértékben megnőtt, a közép-kelet-európai országok első számú kereskedelmi partnere az EU lett. Összességében viszont az Unió országainak a kezdetekben nagyobb kereskedelmi hasznot sikerült megvalósítaniuk, jórészt amiatt, hogy a megindult szerkezetváltás körülményei között a volt szocialista országokban az exportárualap jelentősen lecsökkent.

A kereskedelmi rendelkezéseken kívül, az Európai Megállapodások jog-harmonizációt is előírtak, ami az egységes piachoz való közelítést segítette elő.

17.2.2. A CSATLAKOZÁS KRITÉRIUMAI Az Európai Tanács 1992. júniusi hivatalos közleménye már utal a csatlakozás

majdani lehetőségére. A Bizottság tárgyalási anyagában hangsúlyozták, hogy az integráció elmélyítésének és a bővítésnek együtt kell megvalósulnia, vagyis a mélyítés folyamatát nem hátráltathatja a bővítés és a Közösség hatékonysága elsőbbséget élvez a bővítéssel szemben. Megfogalmazták azt az elvárást, hogy az új tagoknak át kell venniük a Közösségi joganyagot, az acquis communautaire-t, úgy, hogy bizonyos feltételek mellett felmentéseket és átmeneti időszakokat kérhetnek és kaphatnak.

223

Az Európai Tanács 1992 decemberében Edinburgh-ban tartott ülésén világosan megfogalmazták, hogy a közép- és kelet-európai országok tagjai lehetnek az EU-nak, de csak akkor, ha képesek lesznek a megkövetelt feltételek teljesítésére.

1993 júniusában az ET koppenhágai ülésén három területet jelöltek ki, amelyekben elkezdhetőnek tartották a csatlakozásra való felkészülés megkezdését. Ezek a következők voltak:

• az Európai Politikai Térség megteremtése; • a piaci hozzáférés javítása a közép- és kelet-európai országok számára; • a Közösség nyújtotta támogatások hatékonyságának fokozása; A koppenhágai csúcsértekezleten megfogalmazták a tagsági kritériumokat is: I. Demokrácia, törvényesség, az emberi és kisebbségi jogokat garantáló

intézmények stabilitása. II. Működőképes, az Unióban folyó verseny nyomását elviselni képes piac-

gazdaság megléte. III. A tagsággal járó kötelezettségek teljesítése, a politikai, valamint a gazdasági

és a monetáris unió céljának elfogadása. IV. Az EU intézményi és jogrendszerének (acquis communautaire) teljes

mértékű elfogadása. Ezeknek a kritériumoknak az elfogadása mellett feltételként azt is kiemelték,

hogy az EU-nak is fel kell készülnie az újabb bővítésre, növelni kell befogadó kapacitását, ami belső intézményi, döntéshozatali reformok meghozatalát jelenti.

A Római Szerződésben még az állt, hogy bármely európai ország kérheti tagként való felvételét. Az Amszterdami Szerződésben már megjelent a működő demokrácia kritériuma is. A koppenhágai döntés újdonsága az volt, hogy első ízben fogalmaztak meg gazdasági kritériumokat is a csatlakozásukat kérő országokkal szemben (Blahó A. [szerk], 2007, 298–300. o.). Tény, hogy a kelet-közép-európai országokkal szemben jóval nagyobb követelményeket támasztottak, mint bármelyik azelőtt csatlakozott ország esetében.

17.2.3. A CSATLAKOZÁS ELŐKÉSZÍTÉSE A csatlakozás előkészítésének stratégiáját 1994 decemberében az esseni csúcs-

értekezleten ismertették. A csatlakozni kívánó országok felkészülési stratégiájához jelentős segítséget nyújtott ez a dokumentum, elsősorban a versenypolitika, az állami segélyek ellenőrzése, valamint a belső piacra vonatkozó közösségi joganyag megismerésében.

Az esseni csúcsértekezleten vezették be a „strukturált kapcsolatok” fogalmát is, amit a következőképpen határoztak meg: „A Közösség javasolja, hogy a társult országok strukturált viszonyra (structured relationship) lépjenek az Unió intézmé-nyeivel a megerősített és kibővített sokoldalú dialógus és a közös érdekek alapján történő viták keretében” (Communication on „The Europe Agreements and beyond: A Strategy to Prepare the Countries of CEE for Accession”, Commission of EU, Brussels, 1994, July 27).

224

Jelentős előrelépést jelentett az 1995-ben elfogadott Fehér Könyv a csatlakozni akaró közép-kelet-európai országok felkészülési követelményeiről, amely tartal-mazta a közösségi joganyag azon fontosabb tételeit, amelyeket mielőbbi átvételre javasoltak. A Fehér Könyv közel 1100, nagyrészt jogalkotási feladatokat megfo-galmazó intézkedést ajánlott.

1996. április 26-án a felvételét kérő tíz közép-kelet-európai országnak a Bizottság átadta azt a kérdőívet, amely a csatlakozási procedúra első lépésének volt tekinthető. A válaszok alapján az Európai Bizottság 1997 júliusában közreadta a tagjelölt országokra vonatkozó országvéleményeket (avis), amelyekben elemezte a jelentkezők csatlakozásra való felkészülésének állapotát.

Ugyanakkor a Bizottság előterjesztette az AGENDA 2000 dokumentumot is, amely az alábbi kérdésekkel foglalkozott:

• az Unió belső fejlődésének problémái; • a bővítés kihívásai: a koppenhágai kritériumok teljesülése, a csatlakozási

tárgyalások fő vitapontjai; • a 2000–2006-os időszakra javasolt költségvetési keretszámok. 1997 októberében aláírták az Amszterdami Szerződést, amely tartalmazza azt a

megállapítást is, hogy megteremtődtek a bővítési folyamat megindításának a feltételei.

17.3. A CSATLAKOZÁSI TÁRGYALÁSOK 1997. december 12–13-án a luxemburgi csúcstalálkozón döntött az ET arról,

hogy 1998 tavaszán hat országgal (Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyel-ország, Magyarország és Szlovénia) megkezdődnek a csatlakozási tárgyalások kétoldalú kormányközi konferenciák formájában. Ugyanakkor megkezdődtek a tárgyalások előkészítése Bulgáriával, Lettországgal, Litvániával, Romániával és Szlovákiával, hogy meggyorsítsák az Unió joganyagának elemző vizsgálatát. A csatlakozni kívánó ország és az Európai Bizottság között több szinten folyó tárgyalások során azt vizsgálták, hogy az adott ország milyen mértékben felel meg a csatlakozás követelményeinek.

A Bizottság javaslatára a Tanács elfogadta azt a harmincegy fejezetet, amelyre az EU joganyagát felosztották a tárgyalások lefolytatására: 1. Áruk szabad áramlása; 2. Személyek szabad áramlása; 3. Szolgáltatások szabad áramlása; 4. Tőke szabad áramlása; 5 Vállalati jog; 6. Versenyjog; 7. Mezőgazdaság; 8. Halászat; 9. Közlekedéspolitika; 10. Adózás; 11. Gazdasági és Pénzügyi Unió; 12. Statisztika; 13. Szociálpolitika, foglalkoztatás; 14. Energia; 15. Iparpolitika; 16. Kis- és középvállalatok; 17. Tudomány és kutatás; 18. Oktatás és képzés; 19. Távközlés és információs technológiák; 20. Kultúra és audiovizuális politika; 21. Regionális politika; 22. Környezetvédelem; 23. Fogyasztóvédelem; 24. Bel- és igazságügyi együttműködés; 25. Vámunió, vámjog; 26. Külgazdasági kapcsolatok;

225

27. Kül- és biztonságpolitika; 28. Pénzügyi ellenőrzés; 29. Költségvetés; 30. Intézmények; 31. Egyéb.

A tárgyalások során a legkritikusabb fejezetek közé tartozott a mezőgazdasági és a költségvetési fejezet, a pénzügyi transzferek kérdése.

Az 1999. márciusi berlini csúcson elfogadták az AGENDA 2000 dokumen-tumot, amely a tíz közép-kelet-európai tagjelölt ország számára jóváhagyta a 2000–2006-os időszakra ún. „csatlakozásra felkészítő eszközként” a PHARE (1560 millió euró), SAPARD (520 millió euró) és ISPA (1040 millió euró) évi előcsatlakozási alapokat.

1999. december 11–12-én, a helsinki csúcson az ET döntött a többi csatlakozást kérő országgal (Bulgária, Lettország, Litvánia, Románia, Szlovákia) való tárgyalások megkezdéséről is, vagyis arról, hogy minden közép-kelet-európai ország számára egyenlő esélyt biztosít a csatlakozásra, de hangsúlyozta az egyéni elbírálás fenntartását.

Az EU bővítésének – a csatlakozási tárgyalások sikerre vitele mellett – meg kellett teremteni az EU-n belüli feltételeit. Ezért írták alá a tagállamok hosszú tárgyalásokat követően 2001. február 26-án a Nizzai Szerződést, amely az EU intézményrendszerének átalakításával lehetővé tette, hogy hamarosan újabb orszá-gok csatlakozhassanak az Unióhoz. A Nizzai Szerződés már 27 ország integrációja alapján osztotta le a tagállami szavazatokat a Tanácsban és az Európai Parlament-ben. Ugyanakkor a döntési mechanizmus terén is történtek olyan változtatások, amelyek a 27 állam együttműködését megkönnyíthetik. A Nizzai Szerződés értelmében 35 területen tértek át az egyhangúság helyett a minősített szavazat-többséggel történő döntéshozatalra. Az ebből a szempontból legproblematikusabb-nak számító öt kérdésben azonban csak részleges eredményt könyvelhetnek el a tizenötök. Alapvetően Nagy-Britannia ellenállása miatt nem sikerült megállapo-dásra jutni az áttérésről az adózás és a szociálpolitika egyes részterületein. Francia-ország elérte, hogy a közös külkereskedelmi politikában csak részlegesen valósul-jon meg az áttérés, a menekültügyi és bevándorlási ügyekben pedig magának a közösségi szinten érvényesítendő politikának az elfogadásához lesz majd szükség egyhangúságra. Ugyanakkor megállapodás született arról is, hogy az úgynevezett megerősített együttműködés mechanizmusa alkalmazható lesz az unió mindhárom pillérében, tehát a gazdasági területek mellett a második pillért alkotó közös kül- és biztonságpolitikában, valamint a harmadik pilléres bel- és igazságügyekben. Elindításához legkevesebb nyolc tagállam részvételére lesz szükség, az együtt-működésnek nyitottnak kell maradnia a többi tagállam előtt is, amelyek viszont nem vétózhatják meg az elindítását. Módosították az alapszerződésnek a demokra-tikus alapértékek védelméről szóló cikkét, meghatározva azt az eljárást, amelyet akkor fognak alkalmazni, ha valamely tagállamban ezek sérülésének veszélye fenyeget.

A 2001 júniusában megrendezett göteborgi csúcson a tagállamok megerősí-tették, hogy a legfelkészültebb tagjelöltekkel 2004-ben bővülhet az Európai Unió.

226

Számos tanulmány jelent meg, amelyek felbecsülték a csatlakozás hatását, így például a költségvetési kiadásokra vonatkozóan, valamint az egyes új tagországok forrásfelvevési kapacitását, amit részben a társfinanszírozási kötelezettség, más-részt az elfogadható projektek kidolgozásának képessége határozott meg. Az agrárfinanszírozás problémáját már a költségvetési kiadások befagyasztásával, valamint a 2003-tól életbeléptetett közös agrárpolitikai reformmal jórészt megoldotta az EU.

Döntés született arról is, hogy a GMU-hoz való csatlakozás csak későbbi idő-pontban lesz esedékes egyrészt az EMR-be való részvétel és a konvergencia-kritériumok teljesítése függvényében.

A tagjelöltek között nem állapítottak meg hivatalos rangsort, és a tagjelöltekre nehezedő nyomás fenntartását szolgálta az is, hogy az utolsó országértékelések semmivel sem voltak kíméletesebbek az előző években megszokottnál, őszintén rámutattak a még meglévő hiányosságokra.

2002. december 13-án a koppenhágai csúcson tíz országgal lezárták a csatla-kozási tárgyalásokat. Hangsúlyozták, hogy ha a felvétel valamennyi gazdasági kritériumát még nem is teljesíti minden tagjelölt, de a legkorábban 2004. január 1-jén bekövetkező EU-tagságig már képes lesz rá. A koppenhágai csúcsértekezleten elfogadták a bővítés pénzügyi csomagját is 2006-ig.

2003. április 16-án Athénben a 25 tagállam vezetője aláírta a csatlakozási szerződést, majd megkezdődött a ratifikációs folyamat, amikor mind a 25 államnak meg kellett erősítenie az Athénban aláírt megállapodást.

2004. május 1-jén megtörtént az Unió első keleti bővítése, és már 2004. június 10. és 13. között 25 európai ország állampolgárai választották meg az Európai Parlamenti képviselőiket.

A csatlakozást követően 2004 és 2006 közötti három évben átlagosan évente kb. 8,8 milliárd eurót kapott a tíz új tagország. A támogatást a brüsszeli Bizottság javaslata alapján az EU költségvetéséből kapták. A Bizottság biztosítani szándé-kozott, hogy a csatlakozást követően egyetlen új tagország se váljék nettó befize-tővé. A 2004 májusa és 2006 közötti időszakban az új tagok befizetései 14,5 milliárd eurót tettek ki, ugyanakkor 26 milliárd euró támogatásban részesültek.

A bővítés folytatása szempontjából kiemelten fontos Törökország csatlako-zásának kérdése, amellyel a csatlakozási tárgyalások 2005. október 3-án kezdőd-tek. A csatlakozásra valószínűleg csak 2015–2016 körül kerülhet sor.

A 2003. júniusi thesszaloniki csúcstalálkozón a Nyugat-Balkán országai (Albánia, Bosznia és Hercegovina, Horvátország, Macedónia, Szerbia és Monte-negró) számára is felvetették a csatlakozás lehetőségét. Horvátország 2003 februárjában már beadta csatlakozási kérvényét, majd 2004 márciusában Macedónia is kérte a csatlakozást.

A Lisszaboni Szerződés Írország általi elutasítása, nagymértékben befolyásolta a csatlakozási tárgyalások további menetét is.

227

17.4. ROMÁNIA ÚTJA AZ EURÓPAI UNIÓBA Románia 1991-ig a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) tagja volt

és az Európai Közösség (EK) tagországaival való kapcsolata viszonylag gyenge volt. Románia a többi kelet-közép-európai országok közül elsőként építette ki gazdasági kapcsolatait a Közösséggel. 1974-ben kapta meg az Általános Kereske-delmi Kedvezményt az EK-től, 1981-től működött a Román-Európai Közösség vegyes bizottság. 1989 áprilisában a Tanács és a Bizottság felfüggesztette Romániával a tárgyalásokat az emberi jogok elveinek be nem tartása miatt. A hivatalos diplomáciai kapcsolatfelvételre 1990 márciusában került újra sor, és már júniusban megkezdte működését a Európai Bizottság bukaresti küldöttsége. 1991-től Románia is részesült a PHARE (Lengyel és Magyar Segítség a Gazdasági Átalakításra program francia rövidítése) támogatásokból.

Románia 1993 februárjában írta alá az Európa Egyezményt (új típusú társulási egyezményt, Megállapodást), amely 1995 februárjában lépett érvénybe.

1995 júniusában Románia benyújtotta a csatlakozási kérvényét. 1996 áprilisában Románia is átvette azt a kérdőívet, amit a Bizottság állított

össze, ez jelentette a csatlakozási tárgyalások megkezdésének előkészítését. 1997. július 16-án az Európai Bizottság közreadta a tagjelöltekre vonatkozó

országjelentéseit, Románia piacgazdaságát felkészületlennek ítélték a versenyben való helytállásra.

A Bizottság azt javasolta, hogy 5+1 országgal (Lengyelország, Csehország, Magyarország, Észtország, Szlovénia + Ciprus) kezdjék meg a csatlakozási tárgyalásokat, amit 1997 decemberében a luxemburgi csúcson az ET elfogadott. Az 1998. októberi romániai országjelentésben továbbra is a piacgazdaság nem megfelelő működését állapították meg.

1999 decemberében a helsinki csúcson az Európai Tanács arról határozott, hogy a többi tagjelölt országgal, így Romániával is megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat.

A csatlakozni kívánó ország és az Európai Bizottság között több szinten folyó tárgyalások során azt vizsgálták, hogy az adott ország milyen mértékben felel meg a csatlakozás követelményeinek.

2000 februárjában megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások, amelyek lezárására 2004 decemberében került sor és Románia megkapta a politikai jóvá-hagyást a csatlakozáshoz.

A főbb egyedi kötelezettségek és követelmények, amelyeket Románia 2004. december 14-én, a csatlakozási tárgyalások lezárásakor vállalt és elfogadott, a következők voltak:

• az Unió jövőbeni külső határainál a magas szintű ellenőrzés és felügyelet biztosítása és a határátkelőhelyeken használt felszerelés és az infrastruktúra modernizálása;

228

• a korrupció elleni küzdelem jelentős mértékű megerősítése, a korrupció-ellenes jogszabályok szigorú érvényesítésének és a nemzeti korrupcióellenes ügyészség (NAPO) tényleges függetlenségének biztosítása;

• a csendőrség és rendőrség feladataira, valamint a közöttük levő együtt-működésre vonatkozó világos jogi keretek kialakítása 2005 márciusáig;

• annak biztosítása, hogy a Versenytanács ténylegesen ellenőrizzen minden lehetséges állami támogatást stb.

2005. április 13-án az Európai Parlament jóváhagyta Románia csatlakozássását az Európai Unióhoz 497 szavazat támogatással, 93 ellenzővel és 71 tartózkodással. A Csatlakozási Szerződés ünnepélyes aláírására április 25-én került sor. A szerződés egy példátlanul szigorú biztonsági klauzulát tartalmaz (halasztási záradék), amely lehetővé tehette volna, hogy nem megfelelő felkészültség esetén a csatlakozás egy évvel elhalasztható legyen. A 2006. májusi országjelentés még nem adott végleges választ a csatlakozás időpontjára, de a szeptember 26-i bizottsági jelentés már egyértelműen döntött a 2007. január 1-jei csatlakozási dátumról, amikortól Románia Európai Uniós tagországgá vált.

A csatlakozási szerződés védzáradékokat tartalmaz, azaz olyan rendelkezéseket, amelyek az Unió számára lehetővé teszi a csatlakozás következtében felmerülő nehézségek megoldását. Ilyenek például az általános gazdasági védzáradék; a különleges, belső piaci védzáradék; és a különleges bel- és igazságügyi véd-záradék. A belső piaci védzáradékot akkor lehet alkalmazni, ha egy új tagállam nem teljesítette a csatlakozási tárgyalások során tett kötelezettségvállalásait, vagy a belső piac működésében súlyos zavar áll be, vagy fennáll ennek a közvetlen veszélye.

Ma már Románia számára az jelent problémát, hogy milyen mértékben tudja kihasználni az EU-s támogatásokat, szem előtt tartva, hogy a tagfelvétellel megnyíló támogatások nem helyettesítik a nemzeti gazdaságpolitika felelősségét, sőt növeli azt, mert csak helyes gazdaságirányítás mellett lehet a támogatásokat hatékonyan kihasználni.

Irodalom • Blahó A. (szerk.), 2007, 298–307. o. • Horváth Z., 2005, 76–115. o. • Losoncz M., 2006, 182–194. o. • Lőrincné Istvánffy H. (szerk.), 2004, 79–85. o. • Luţaş M., 2004, 179–193. o. • Palánkai T., 2004, 345–501. o. • *** Acte privind aderarea Republicii Bulgaria şi a României la Uniunea

Europeană. Institutul European din România, 2004, Bucureşti.

229

Kérdések 1. Miben állt az Európai Egyezmények lényege? 2. Milyen feltételeket írt elő a csatlakozandó országoknak a koppenhágai csúcs-

értekezlet? 3. Mit jelent a „strukturált kapcsolatok” intézménye? 4. Ismertesse az EU keleti bővülésének fontosabb állomásait! 5. Mit ért a védzáradékon?

230

18. FEJEZET: AZ EU KÖZÖS KERESKEDELEMPOLITIKÁJA

ÉS NEMZETKÖZI KERESKEDELMI KAPCSOLATAI

A nemzetközi kereskedelem növekedése hozzájárul az EU prosperitásához, és hatással van mindennapi életünkre. A világ vezető kereskedelmi hatalmaként az Európai Unió azon munkál-kodik, hogy elhárítsa a nemzetközi kereskedelem útjában álló akadályokat.

www.europa.eu 18.1. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS Az Európai Unió a világ legjelentősebb kereskedelmi-gazdasági tömörülése.

Miközben a világ lakosságának kb. 7%-át teszi ki, a világ többi részével folytatott kereskedelme a világkereskedelem 20%-át adja. Az EU tagállamok egymásközti kereskedelme az EU összes kereskedelmi értékének kétharmadát teszi ki.

A közös kereskedelempolitika az Európai Uniónak a közösségen kívüli államokkal folytatott kereskedelmét szabályozza. A kereskedelempolitika közös-ségivé tétele szükségszerű velejárója volt a vámunió és a közös piac, majd az egységes piac kialakításának.

A Római Szerződésben a kereskedelempolitika mint fontos közös politika szerepel.

A Római Szerződés kimondja: „A közösség alapja a vámunió, amely a teljes árucsere-forgalomra kiterjed, és magában foglalja a tagállamok közötti behozatali és kiviteli vámok, valamint a vámmal azonos hatású díjak kirovásának tilalmát, illetőleg egységes vámtarifa bevezetését a harmadik országokkal szemben.”

Nemcsak a közös kereskedelempolitika szabályait, hanem az integráció valamennyi előírását a gyakorlatban az Unió vámterületén alkalmazzák. Az Európai Közösség vámterülete néhány kivételtől (San Marino és Monaco) eltekintve, azonos a tagállamok területével.

A Római Szerződés a közös kereskedelempolitika „egységes elvek szerinti„ alakításáról szól. Habár a közös kereskedelempolitika alakítása az Európai Bíróság állandó gyakorlata szerint kizárólagos közösségi hatáskör, ez nem akadálya annak, hogy bizonyos tagállami szabályok az Európai Közösség sajátos felhatalmazása alapján továbbra is hatályban legyenek.

Bár a kereskedelempolitika fogalmát nem definiálják, de minden Szerződés implicite a gazdaságpolitika részének tekinti. A Maastrichti Szerződésben új elemként megjelent a gazdasági és pénzügyi unió célkitűzése. Az Amszterdami Szerződésben a közös kereskedelempolitika önálló címként szerepel, kiterjesztvén a közös kereskedelempolitikát a szolgáltatások kereskedelmére és a szellemi tulajdon kereskedelemmel összefüggő vonatkozásaira is, amelyet a Nizzai Szerződés is átvett (Kende T.–Szűcs T. [szerk.], 2005).

231

A Lisszaboni Szerződés a közös kereskedelempolitikát az Unió „kizárólagos hatáskörű” területének tekinti, tehát közös politikának.

A közös kereskedelempolitika azt is jelenti, hogy minden kereskedelmi tárgyalást a kizárólagos joggal rendelkező Bizottság folytat le a Tanács út-mutatásai alapján, beleértve a multilaterális kereskedelmi egyezmények tárgyalását is. A tárgyalások során a Tanács általában minősített többséggel dönt.

18.2. A KÖZÖS KERESKEDELEMPOLITIKA HATÁSKÖREI Nem létezik pontos meghatározás arról, hogy mire terjed ki a közös kereske-

delempolitika hatásköre. Az árukereskedelem kétséget kizáróan tárgya a kereske-delempolitikának, de a közös kereskedelempolitika kiterjed a határon át történő pénzmozgásokra is, amennyiben a pénzmozgás áruk vagy a kereskedelempolitika hatálya alá tartozó szolgáltatások ellenértékének kiegyenlítésére, vagy azzal össze-függésben történik. A szolgáltatások nyújtása is a kereskedelempolitika tárgya, amennyiben a szolgáltatás nyújtója valamelyik EK tagállamban székhellyel rendel-kezik, és egy más államban lakó személy számára szolgáltat.

A mezőgazdasági termékek kereskedelme nem a közös kereskedelempolitika, hanem a közös agrárpolitika hatáskörébe tartozik. Az Unión belüli kereskedelemre viszont az egységes belső piacra vonatkozó szabályok érvényesek (Lőrincné Istvánffy H., 2004, 98. o.).

A nemzetközi kereskedelem folyamatosan újabb és újabb területekre terjed ki, a kereskedelem módozataiban is folyamatos fejlődés érzékelhető.

A Római Szerződés életbelépésével a közös kereskedelempolitika alapvető feladatai közé tartozott:

• a közös külső vám (Common external tariff) létrehozása; • az EGK nemzetközi kereskedelme alapelveinek meghatározása; • védelem biztosítása; • a tagországok egymás közötti szabad kereskedelmét akadályozó vámok és

egyéb kereskedelempolitikai eszközök lebontása. A közös kereskedelempolitika 1970-ben lépett életbe, tehát ettől kezdve a tag-

államok kívülálló országokkal már nem köthettek kétoldalú kereskedelmi meg-állapodásokat.

A Római Szerződés a kereskedelempolitika fő céljaként a kereskedelmi akadályok fokozatos lebontását, a külkereskedelem liberalizációját jelöli meg. Az Európai Közösség célja egy olyan egységes belső piac létrehozása, amelynek révén versenyképes vállalkozások lesznek jelen az európai piacon, amelyek a globális versenyben is megállják a helyüket, a kereskedelem védelmének csök-kentése esetén is, sőt előnyt jelent számukra a liberalizáció (Kende T.–Szűcs T. [szerk.], 2005). Az Európai Közösség természetesen bizonyos esetekben kereske-delempolitikai védőintézkedéseket is alkalmaz.

232

A közös kereskedelempolitika összefüggést mutat az EU közös kül- és biztonság-politikai együttműködésével, attól azonban a szabályozás tárgyát és jellegét tekintve is lényegileg különbözik. Míg a közös kül- és biztonságpolitika általános politikai tárgyú együttműködés, amely a létező, hatályban levő szabályok szerint kormány-közi jelleggel működik, a közös kereskedelempolitika kifejezetten a külkereske-delem szabályozására vonatkozik és a közös politikák modellje szerint működik.

18.3. A KÖZÖS KERESKEDELEMPOLITIKA ESZKÖZEI A közös kereskedelempolitika fontosabb eszközei a következők: • a vámtarifa- és kereskedelmi megállapodások megkötése; • a közös vámtarifák módosításai; • a liberalizációs intézkedések egységesítése; • az exportpolitika; • a kereskedelempolitikai védőintézkedések (pl. dömping vagy szubvenció

esetén). A kereskedelempolitikai eszközök rövid tartalmi ismertetését is fontosnak

tartjuk. Vámok: A vám olyan adó formájában alkalmazott tarifális gazdaság- és

kereskedelempolitikai eszköz, amely normatív módon, árképző tényezőként érvényesülve, a vámhatáron áthaladó áruk árára gyakorolt hatásával korlátozza, tereli azok forgalmát. A vám befolyásolja az árszínvonal alakulását, növeli az importtermékek árát, ezáltal a hazai termelők magasabb előállítási költség mellett is képesek értékesíteni termékeiket. A kereskedelempolitikai funkciója mellett a vám a költségvetés számára bevételt biztosít. A 90-es évektől, az Uruguayi Forduló lezárása után, a vámok szerepe nagymértékben lecsökkent.

Szubvenciók: Állami költségvetésből nyújtott, vissza nem térítendő támogatás, amelyet a vállalkozói tevékenységet folytató gazdasági egységek kapnak meghatá-rozott kereskedelempolitikai célok eléréséhez (termelés, export, import, export-hitel-támogatás, exporthitel-garancia).

Mennyiségi korlátozások: Az adminisztratív protekcionista eszközök egyik csoportja, alkalmazásuk eredményeképpen az import mennyisége elmarad a fizető-képes keresletük mögött (kontingens, „önkéntes exportkorlátozás”).

A kereskedelempolitikát szolgáló egyéb, nem tarifális eszközök (adminisztratív előírások):

• egészségvédelmi, műszaki, biztonsági, környezetvédelmi előírások; • paratarifális protekcionizmus (vámáru besorolása, vámérték meghatározása,

vámutak kijelölése); • statisztikai előírások; • közbeszerzési politika.

233

Árfolyampolitika: Az adott ország vagy valutaunió fizetőeszközének árfolyama szintén felhasználható kereskedelempolitikai célokra. A valuta gyengítése például kedvező az export és kedvezőtlen az import szempontjából.

18.3.1. A VÁMTARIFA- ÉS KERESKEDELMI MEGÁLLAPODÁSOK A közös vámtarifa: A közös kereskedelempolitika legfontosabb eszközeit a

közös vámtételek (Common customs tariff), illetve az ezekről szóló vám- és keres-kedelmi megállapodások jelentik. A vámunió megalapítása óta a tagállamok közös vámtarifákat alkalmaznak a Közösség vámhatárait átlépő árukra. Ez egyben azt is jelenti, hogy függetlenül attól, hogy egy termék hol lépi át az Unió határát, az exportőrnek mindenhol ugyanazokkal a feltételekkel kell számolnia. A tagállamok így nem szerezhetnek versenyelőnyt egymással szemben alacsonyabb vámtételek kiszabásával. Az átlagos vámszínvonal alacsony, jelenleg 4% körüli érték, ez össz-hangban van a nemzetközi kereskedelem fokozatos liberalizációjának általános céljával. A Közös Vámtarifa részét képező, a Közösség gazdasági és kereskedelmi érdekeit kifejező, a tagállamokban egységesen alkalmazott vám- és statisztikai árubesorolási rendszert Kombinált Nómenklatúrának nevezik, mivel az egyaránt megfelel a vám- és statisztikai céloknak is.

18.3.2. A KÖZÖS VÁMTARIFA MÓDOSÍTÁSA A 60-as években közös vámtarifa megállapítása és módosítása az egyik

legfontosabb kereskedelempolitikai eszköz volt. A közös vámtarifa megállapítása egyúttal a vámunió része is.

18.3.3. A BEHOZATAL KORLÁTOZÁSA A harmadik államokból származó áruk behozatalának legfontosabb szabályait a

Tanácsnak a behozatalra vonatkozó közös szabályokról szóló 3285/94/EK rende-lete tartalmazta, amelyet számos későbbi rendelet egészített ki. Ennek értelmében minden olyan behozatal, amelyre nem vonatkozik külön szabályozás, mentes a behozatali korlátozások alól. Külön szabályozás alá tartoznak – és így nem élveznek behozatali szabadságot – a mezőgazdasági termékek. Ezen a területen továbbra is protekcionista tendenciák uralkodnak. Speciális szabályok vonat-koznak emellett a textiltermékekre is, kivéve, ha azok a WTO valamelyik tag-államából származnak és a WTO keretében kötött textil- és ruházati termékekről szóló egyezmény értelmében az ipari termékekkel azonosan kezelendők.

18.3.4. KIVITELI KORLÁTOK Ahogy az importtal kapcsolatban alapvető szabály a behozatal szabadsága, úgy

az EK-ból harmadik országokba irányuló export is alapvetően liberalizált. A Tanács vonatkozó 2603/69/EK rendeletének 1. cikkelye a kivitel szabadságának elvét mondja ki, ami alól csak kisszámú kivétel van. Ezeken kívül kiviteli korlátozásokat csak kivételesen rendelhet el az EK, főként akkor, ha létfontosságú

234

árucikkek ellátásában válsághelyzet alakulna ki. Nem tartoznak az EK kiviteli szabályai alá a katonai célú eszközök: fegyverek, lőszer, robbanóanyag. A kivitel engedélyezéséről a tagállamok maguk dönthetnek.

A kettős használatú termékek – amelyek katonai és polgári célokra is használ-hatók (például fejlett számítástechnikai eszközök) – a közös kereskedelem hatálya alá tartoznak, tehát a tagállamok ezek esetén legfeljebb kiegészítő jellegű kiviteli szabályokat alkalmazhatnak.

18.3.5. KIVITELI TÁMOGATÁSOK Az EK hatáskörrel rendelkezik a kiviteli szubvenciók tekintetében, ez viszont

nem szünteti meg a tagállamok jogát arra, hogy saját hatáskörüknél fogva kiviteli támogatásokat nyújtsanak. A kivitel támogatása azonban versenytorzító, így a Római Szerződésben foglalt szabályokkal szemben áll. A kiviteli támogatások vonatkozásában több nemzetközi megállapodás korlátozza az EK és a tagállamok hatáskörét, ilyenek a WTO-támogatásokról szóló megállapodás vagy az OECD keretében létező, az exporthitelekre vonatkozó megállapodás (Kende T.–Szűcs T. [szerk.], 2005).

18.3.6. VÉDINTÉZKEDÉSEK Az EK kereskedelempolitikájának liberalizációja nem azt jelenti, hogy az EK

belső piaca ne élvezne semmiféle védelmet. A Római Szerződés 133. cikkelye kifejezetten utal védintézkedések alkalmazásának lehetőségére, ezek közül a döm-ping vagy szubvenció esetén meghozandó intézkedéseket külön is kiemeli, ezen kívül persze léteznek különböző szakterületekre vonatkozó védelmi intézkedések.

A nemzetközi kereskedelemben indokoltnak tekinthető az egyoldalú védelmi eszközök igénybevétele tisztességtelen piaci magatartásokkal szemben. Ugyan-akkor nagy lehet a késztetés arra, hogy ezek protekcionista célokra irányuljanak Ennek a jelenségnek azonban negatív hosszú távú eredménye lehet az EK bezár-kózó, protekcionista, kereskedelmének kialakulása (Kende T.–Szűcs T. [szerk.], 2005).

Az EK legtöbbször dömpingre hivatkozva alkalmaz védintézkedéseket. Legfontosabb jogalapja a Tanács 384/96/EK rendelete, amelyet számos további rendelet egészít ki. Egy termék akkor tekinthető dömpingelt terméknek, ha a közösségbe irányuló exportára alacsonyabb, mint egy országra megállapított rendes értéke. Ha a dömping be is bizonyosodik, védintézkedés csak akkor alkalmazható, ha a dömping kárt okoz. A „kár” következőképpen azonosítható (Kende T.–Szűcs T. [szerk.], 2005):

• alapvetően a közösség egy gazdasági ágazatának okoz jelentős hátrányt; • a közösség egy gazdasági ágazatát jelentős hátrány okozásával fenyegeti; • gazdasági ágazat létrehozásának jelentős hátráltatását jelenti. A szubvencionált import elleni fellépés lehetőségének jóval kisebb a gyakorlati

jelentősége. A jogalap ebben az esetben a Tanács 2026/97/EK rendelete. Az anti-

235

szubvenciós eljárás nagyon hasonlít a dömpingellenes eljáráshoz, annyiban tér el tőle, hogy esetében az állami támogatás, illetve a kedvezmény tényét kell bizo-nyítani.

A fokozatosan bővülő vámunió egységes működését hátráltatta, hogy tagállami hatáskörben maradt a vámjogi szabályozás. A közösségi jogosítványok bővülését az 1987-ben életbe léptetett Egységes Vámokmány, valamint az Egységes Európai Okmány jelentették, amely 1992. december 31-ig célul tűzte ki az áruk, szolgál-tatások, munkaerő és a tőke szabad áramlásának megvalósítását. A kereskedelem-politikai célú határellenőrzések felszámolása érdekében közösségi szinten szabá-lyozták a mennyiségi korlátozásokat és az önkéntes korlátozások tagállami kvótáit.

A csatlakozásra váró és más harmadik országokkal aláírt megállapodások vám- és kereskedelempolitikai szempontból könnyebb piacra jutást tettek lehetővé, ma is fontos szerepet játszanak a harmadik országokkal folytatott kereskedelemben. A Közösség a harmadik országokkal szemben egységes külső vámtarifát alkalmaz, egységesen vesz részt a WTO keretein belül történő világkereskedelmi liberali-zációs folyamatban (pl. Dohai Forduló tárgyalásain).

18.4. A KÖZÖS VÁMPOLITIKA ELEMEI A közös vámpolitika elemei a következők: kereskedelmi szerződéses rendszer,

közös külső vámtarifa, vámsemlegesítések rendszere, származási szabályok. Az alábbi táblázat tartalmazza ezek rövid ismertetését.

17.1. táblázat: A közös vámpolitika fő elemei

Kereskedelmi szerződéses rendszer

Kétoldalú és multilaterális megállapodások hálózatát jelenti a harmadik országokkal.

Közös külső vámtarifa

A tagállamokban egységesen alkalmazott vám- és statisztikai áruosztályozási rendszer; egy táblázat, amely árucsoportonként tartalmazza többek közt az áruk leírását, vámtarifa számát és a hozzájuk kapcsolódó vámilletékeket. A gyakorlatban a gazdasági szereplők ennek a rendszernek az informatikai változatával találkozhatnak.

Vámtarifa-semlegesítések rendszere

Három módozatot lehet alkalmazni vámkönnyítés céljából: vámkontingens, vámfelfüggesztés és a felhasználási céltól függő vámtarifa-kedvezmény. Akkor adható vámsemlegesítés egy adott harmadik országból behozott termék esetén, ha a termék behozatala gazdaságilag indokolt.

236

Származási szabályok

Olyan esetekben alkalmazzák, ha egy ország különbséget kíván tenni egyes áruk között előállításuk helye szerint. Az adott ország ez alapján nyújthat kedvezményt illetve diszkriminálhat egyes termékeket a piacra jutásukat illetően.

Forrás: A szerző összeállítása Kende T.–Szűcs T. (szerk.), 2005, 2.3.1. fejezete alapján

18.5. A VÁMRENDSZER INFRASTRUKTÚRÁJA A vámunió vámrendszerének működtetéséhez a szabályrendszeren túl két alap-

vető eszköz áll rendelkezésére: a tagállami vámhatóságok szervezete és a vámuniót támogató informatikai rendszer. A vámuniót működtető nemzeti végrehajtó szervek tekintetében az illetékesség a tagállamoké, minden állam maga dönt a végrehajtó szervezet szabályozásáról, feladatairól, kötelezettségeiről.

A közösségi váminformatikai rendszer az EU által kidolgozott és a tagállamok számára kötelezővé vagy ajánlottá tett rendszeren alapul. Az 1996-ban bevezetett ún. „Piacra jutási Stratégia” három fő célkitűzése a következő:

• az európai exportőrök számára adatokat és gyakorlati tanácsok nyújtani; • fenntartani egy interaktív nyilvános adatbázist az áruforgalom és a szolgál-

tatáskereskedelem útjában álló akadályok felkutatására; • az export előtt álló akadályok lebontásának lépéseit követni (pl. a Dohai

Forduló keretében). Gyakorlatilag az a legfontosabb, hogy információkkal segíti az európai

exportőrök tevékenységét. Az interneten keresztül elérhető adatbázis informá-ciókat nyújt a különböző országok vámtarifa szintjeiről, import-engedélyezési elő-írásairól, a különleges vámolási eljárásokról

Ma a közös kereskedelempolitika legfontosabb feladata: az EU termékei számára kedvező piacra jutást biztosítani, az EU kereskedelmi érdekeit képviselni, illetve a hazai szektorokat és termelőket védeni. Vám szempontjából az Unió igen nyitott, számos árucsoport esetén a vám 0%-os és már 2000-ben 3,6% volt az átlagos vámszínvonal. Ma már a leggyakrabban alkalmazott eszközök a technikai akadályok, amelyek viszont nem a közös kereskedelempolitikához, hanem pl. az iparpolitikához tartoznak.

Fontos hangsúlyozni, hogy 1995-től a közös kereskedelempolitika valamennyi eszközét hozzáigazították a WTO szabályaihoz.

18.6. AZ EU NEMZETKÖZI KERESKEDELMI KAPCSOLATAI Az Európai Közösség és a kívülálló országok közötti gazdasági kapcsolatok

szabályozása nagymértékben differenciált. A kapcsolatokat a bilaterális megálla-

237

podások hiányában a multilaterális keretekre vonatkozó GATT/WTO szerződések szabályozzák.

A bilaterális megállapodások első szintjén a szerződő felek a nemzetközi kereskedelem legáltalánosabb elvének alkalmazására, a legnagyobb kedvezmény megadására vállalnak kötelezettséget.

Második szinten a legnagyobb kedvezmény megadását kiegészítik a gazdasági együttműködés más elemeivel is.

A harmadik szintet a preferenciális megállapodások alkotják. A preferenciális egyezményeknek három típusát alkalmazzák:

• szabadkereskedelmi megállapodás; • globális együttműködési szerződések; • társulási szerződések. Az EK preferálásának legmagasabb szintjén az EFTA országok helyezkednek

el. Ezekkel az EK ipari szabadkereskedelmi övezetet létesített, majd 1992-től létrehozták az Európai Gazdasági Térséget.

A preferenciális elbánás következő, alacsonyabb szintjén a Loméi, illetve jelenleg a Cotonoui Szerződés országai vannak. Az érintett afrikai, Karib-tengeri és csendes-óceáni fejlődő országok (African, Caribbean, Pacific – ACP-országok) termékei 1963-tól napjainkig viszonosság nélküli preferenciákat élveztek. Az ACP országokkal 2008-tól kölcsönös szabadkereskedelmen alapuló regionális gazdasági partnerségi megállapodás lép életbe.

A Közösségi preferenciarendszer következő, még alacsonyabb szintjén egyes földközi-tengeri országok találhatók, az ún. globális mediterrán politika keretében. Az 1995-ben elfogadott Barcelonai Nyilatkozat tartalmazta az „Euro–Mediterrán Partnerség” programját, amely politikai, biztonságpolitikai, gazdasági, pénzügyi, társadalmi és kulturális együttműködést irányzott elő az EU és a mediterrán térség országai között, így a Magreb-országokkal (Algéria, Marokkó, Tunézia), valamint más mediterrán országokkal: Egyiptom, Libanon, Jordánia, Szíria, Izrael és a Palesztin Hatósággal. Az „Euro–Mediterrán Partnerséghez” kapcsolódik a MEDA-program is, amelynek keretében az EU pénzügyi és technikai segítséget nyújt a térség országainak (Losoncz M., 2006, 176–180. o.).

Társulási szerződéseket az EK előbb Görögországgal (1962), majd Török-országgal (1964), Máltával (1971) és Ciprussal (1973) kötött. 1990 után új típusú társulási szerződéseket (ún. európai megállapodásokat kötött) a közép- és kelet-európai országokkal. Ezek kiterjedtek a politikai, a gazdasági, a kulturális és a pénzügyi együttműködés szabályozására, az áruk, a szolgáltatások és a tőke többé-kevésbé szabad mozgásának biztosítására.

A Közösség sok ázsiai és latin-amerikai fejlődő országgal kötött bilaterális szerződést a GATT/WTO alapelveknek megfelelően, a legnagyobb kedvezmény elvének érvényesítésével, tehát ezek nem preferenciális jellegűek.

Az EK külgazdasági kapcsolataiban nagy súly képviselnek az OECD Európán kívüli országai (USA, Kanada, Japán stb.), amelyek a Közösség legerősebb

238

versenytársai. Ezekkel való kereskedelemre a GATT/WTO-szerződések előírásai az irányadók, elsősorban a legnagyobb kedvezmény elvének érvényesítése. Ugyanakkor az EU ezekkel a fejlett országokkal műszaki-tudományos, ipari kooperációs együttműködéseket alakított ki.

Kínával és a Független Államok Közösségével, amelyek az EU jelentős keres-kedelmi partnerei, a legnagyobb kedvezmény elvének érvényesítése alapján kereskedik, de különböző partnerségi együttműködéseket is folytat.

18.7. FEJLESZTÉSI EGYÜTTMŰKÖDÉS Az Európai Unió fejlődő országokkal folytatott kapcsolatát az ún. fejlesztési

politika határozza meg. Ezt a Maastrichti Szerződés helyezte jogi alapokra, amit a Nizzai Szerződés átvett.

A fejlesztési politika céljai a következők: • a fejlődő országok fenntartható gazdasági és társadalmi fejlődésének ösztön-

zése; • a világgazdaságba történő egyenletes és fokozatos integrálódásuk; • a demokrácia fejlesztése és konszolidálása; • a szegénység elleni küzdelem. E célok megvalósítása érdekében különböző programokat dolgoznak ki,

amelyek finanszírozása a közösségi költségvetésből, az Európai Fejlesztési Alapból és az Európai Beruházási Bank hiteleiből történik.

A közösség fejlesztési együttműködési politikája nem helyettesíti, hanem kiegészíti a vonatkozó tagállami politikákat.

18.8. AZ EU ÁLLÁSPONTJA A WTO DOHAI FORDULÓJÁN Az Európai Unió kereskedelempolitikája a jövőben alapvetően a nemzetközi

multilaterális tárgyalások porondján fog kialakulni. A sokoldalú tárgyalások már a WTO elődjének számító GATT idején (1947–1994) bevett gyakorlattá váltak, a kezdeti időszakban az árukereskedelmi vámok, majd később a nem vámjellegű akadályok, illetve a nem árukereskedelmi területeken érvényesülő akadályok lebontásának leghatékonyabb eszközének bizonyulva.

A WTO keretein belül, ahol hatalmas és egymástól jelentősen eltérő gazdasági érdekek csapnak össze, csupán minden országnak valamit nyújtani képes, tehát számos területre kiterjedő maratoni tárgyalások vezethetnek végső meg-állapodáshoz. Ezt jól mutatják a Dohai Forduló hetedik éve folyó (DDA – Doha Development Agenda) tárgyalásain tapasztalt jelentős hullámvölgyek, illetve az a tény, hogy az azt megelőző ún. Uruguayi Forduló is 8 évig tartott.

239

2001 novemberében, a katari fővárosban, Dohában vette kezdetét a WTO (World Trade Organization) negyedik miniszteri konferenciája. A szakértők a soron következő fordulótól azt várták, hogy általa növekedni fog a világ-kereskedelem sokoldalú szabályozásának rendszere, különösen mióta 2001 novemberében Kínát és Tajvant felvették a WTO-tagországai közé. A kezdeti elképzelések szerint a 3–4 év alatt lezáruló tárgyalássorozaton egyrészt az áruk, szolgáltatások, beruházások áramlásának kérdései jelentették volna a legfontosabb pontokat, így a világkereskedelem liberalizációjának elősegítése, a vámok és a még meglévő kereskedelmi akadályok további lebontása, az agrártámogatások és exportszubvenciók csökkentése, az állami exporthitel és exportgarancia programok szabályozása, a piacra jutás javítása, a dömpingellenes eljárások kérdése, valamint a transzparencia és a diszkrimináció-mentesség növelése. Másrészt a WTO-szabályozást olyan új területekre is ki akarták terjeszteni, mint a versenypolitika, a nemzetközi beruházások, a szellemi tulajdon, az elektronikus kereskedelem és az informatika. Emellett egy sor nem kereskedelmi vonatkozású ügy is felmerült, mint például az élelmiszerbiztonság, a környezetvédelem, a társadalmi normák, az állatvédelem. A fejlett országok nagyobb hangsúlyt akartak adni a környezet-védelmi, a munkaügyi és egyéb szociális kérdéseknek, ám ez a fejlődő országok tiltakozását váltotta ki. A WTO-tag fejlődő országok – amelyek a WTO 80%-át teszik ki – alapvetően különleges kezelést igényeltek. A textiltermékek keres-kedelme területén például szabadabb piacra jutást szerettek volna elérni, a szerzői jogok megsértése területén ugyanakkor elnézőbb magatartást vártak el. Mindkét kérdésben az EU a fejlődők álláspontját támogatta, míg az USA magatartása elutasító volt. Ugyanakkor az USA a kereskedelmi normák közé szerette volna beemelni a munkakörülmények megfelelő szintjét, amivel a fejlődő országok nem értettek egyet, hiszen ez jelentősen mérsékelte volna versenyelőnyeiket. Ugyan-csak tiltakoztak a fejlődő országok a környezetvédelmi normák egységesítése ellen, mivel úgy vélték, hogy ezzel a fejlett országok ténylegesen saját piacaikat védik.

A Dohai Fordulón az alábbi témák napirendre kerülése körvonalazódott: az ipari vámok további lebontása, agrárkereskedelem, szolgáltatáskereskedelem, környezetvédelem és kereskedelem, fenntartható fejlődés és kereskedelem, versenyszabályok és kereskedelem, tőkeáramlás, eladósodottság és kereskedelem, technológia-transzfer és kereskedelem (Kiss J., 2004).

2003 szeptemberében került sor a WTO sorrendben ötödik miniszteri konferen-ciájára Cancúnban. A 146 ország részvételével megrendezett konferencia tétje az volt, hogy 2005. január 1-jével életbe léphet-e az új világkereskedelmi rend, illetve az ezt közvetítő szabályozórendszer. A konferencia végül is eredménytelenül fejeződött be. Ennek egyik oka a tárgyalási témák sokrétűsége, valamint a tárgyaló felek növekvő száma, ami megnehezíti és hosszadalmassá teszi a megegyezést. A kudarc közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a fejlődő országok Brazília, India és Kína vezette csoportjával nem sikerült megállapodni az ún. szingapúri téma-

240

körökben, vagyis a beruházás- és versenyszabályozás, a közbeszerzések és a kereskedelmi eljárások tekintetében. A fejlődő országok nem voltak hajlandóak belemenni a feldolgozott termékek és a kereskedelmi szolgáltatások vámjainak csökkentésébe mindaddig, amíg az USA és az Európai Unió nem járul hozzá a mezőgazdasági támogatások teljes felszámolásához. A kizárólag néhány agrár-terméket exportáló fejlődő országok ugyanis azt sérelmezték, hogy míg a fejlett országok piacaik megnyitását követelik tőlük, ugyanezt közel sem viszonozzák ilyen mértékben.

A cancúni kudarcból való kilábalást az jelentette, hogy 2004. augusztus 1-jén a 147 WTO-tag állást foglalt a Doha Development Agenda (DDA) folytatása mellett és egyetértés született az agrárkereskedelem liberalizálásának kereteit illetően.

Megállapodtak abban, hogy a legtöbb kereskedelemtorzító belső agrár-támogatást jelentős mértékben csökkentik. A végrehajtási időszak első évében 20%-kal csökkentenék ezeket a támogatásokat. Az agrárszektorukat nagy-mértékben támogató országok jobban csökkentenék a támogatásokat, mint a többi ország. Az exporttámogatásokat illetően az EU arra törekedett, hogy valamennyi exporttámogatási formát egyformán kezeljenek. Ennek elfogadását tükrözi, hogy megállapodtak a következőkben:

• az exporttámogatásokat, valamint a 180 napos visszafizetési időn túli export-hiteleket, hitelgaranciákat és hitelbiztosítást megszüntetik;

• a 180 napon belül visszafizetendő konstrukciók feltételeit, illetve az állami kereskedelmi vállalatok gyakorlatát szigorúan szabályozni fogják;

• az arra rászorulók segítését szolgáló élelmiszersegélyt folytatni fogják, de amennyiben ezeket kereskedelemi célra akarják felhasználni, akkor szigo-rúan fognak eljárni;

• a piacra jutás könnyítését a vámcsökkentések és a vámkvóta-növelések szolgálnák. A vámcsökkentést úgy hajtanák végre, hogy a magasabb vámokat nagyobb mértékben csökkentenék, mint az alacsonyabbakat. Ugyanakkor tekintettel lennének az ún. érzékeny termékekre, amelyek körét az érintett ország határozhatná meg.

A fejlődő országok speciális és differenciált kedvezményeket kapnának: • hosszabb végrehajtási időt az összes kötelezettség vonatkozásában; • kisebb mértékű vám- és támogatás-csökkentési kötelezettséget; • alacsonyabb szintű piacnyitást a számukra valamilyen szempontból (például

élelmezésbiztonság, a lakosság megélhetése) érzékeny termékek esetében; • teljes liberalizálást a trópusi termékek vonatkozásában; • a kereskedelmi preferenciák erodálódásának figyelembe vételét. A legkevésbé fejlett fejlődő országoknak (least developed countries) sem vám-,

sem támogatáscsökkentési kötelezettséget nem kell vállalniuk. Sőt, a fejlett orszá-goknak ajánlott ezen országok termékei számára vám- és vámkvóta-mentes piacra jutást biztosítani. Az EU ezt már megtette az „Everything but Arms” javaslatával,

241

amelynek értelmében az EU 49 kevésbé fejlett országnak 2009-től korlátlan piacra jutást biztosít, a fegyverek kivételével valamennyi termék számára.

A Dohai Fordulón mind számukat tekintve, mind pedig gazdasági súlyukat figyelembe véve, növekvő erőt képviselnek a fejlődő országok. Az elmúlt évtize-dek tapasztalata megmutatta számukra, hogy a kereskedelem liberalizálása, a piacra jutás javulása önmagában nem elég ahhoz, hogy egy ország képes legyen az árucsere-forgalomból profitálni (Kiss J., 2004).

Az Európai Unió, mint a világ legnagyobb kereskedelmi hatalma, a jövőben is kiemelkedő szerepet fog játszani a nemzetközi kereskedelmi szabályok kialakí-tásában. Tárgyalásainak alapelve továbbra is a kölcsönös előnyök kiegyensúlyo-zása, a globális reciprocitás elve marad.

Az EU legfontosabb célkitűzései a DDA-tárgyalásokon a következők: • az árukereskedelem területén az ipari termékek esetében a piacra jutási

feltételek javítása, a mezőgazdasági termékek vonatkozásában a piacra jutási, export-, illetve belső támogatási elemeket egyaránt figyelembe vevő kiegyensúlyozott megállapodás elérése;

• a szolgáltatások piacainak további megnyitása, előre jelezhető és diszkrimi-náció-mentes szabályok alapján, egy átfogó, és nem szektorokra bontott stratégia alapján;

• a szolgáltatások, befektetések, a verseny, a közbeszerzés és a szellemi tulajdonjog kérdéseinek előtérbe helyezése.

A WTO-nak elő kell segítenie azt is, hogy a fejlődő országok fenntartható módon fejlesszék gazdaságaikat, vagyis hogy a fejlesztéspolitikai szempontok is érvényre jussanak a kereskedelempolitikai megállapodások során.

A Dohai Forduló tárgyalásait 2008 szeptemberéig még nem sikerült befejezni, nem született még eredmény a WTO újabb kereskedelem liberalizációs törekvései vonatkozásában.

Irodalom • Kende T.–Szűcs T. (szerk.), 2005, 65–94. o. • Kiss J., 2004. • Losoncz M., 2006, 171–181. o. • Lőrincné Istvánffy H. (szerk.), 2004, 98–114. o. • Palánkai T., 2004, 263–282. o. Kérdések 1. Mit tud a közös kereskedelempolitika jogszabályi hátteréről? 2. Mi a közös kereskedelempolitika legfontosabb célkitűzése? 3. Melyek a közös kereskedelempolitika eszközei? 4. Melyek a közös vámpolitika fő elemei?

242

5. Melyek a közösségi külgazdasági kapcsolatok szabályozásának szintjei? 6. Mi a célja a Közösség fejlesztési politikájának? 7. Melyek a Dohai Forduló fő irányvonalai? 8. Melyek az EU legfontosabb célkitűzései a DDA-tárgyalásokon?

243

19. FEJEZET: AZ EURÓPAI UNIÓ HELYE

A GLOBÁLIS GAZDASÁGI RENDBEN

Minden nemzet meggondolhatja, vajon mekkora reális manő-verezési lehetősége van a mai világban a növekvő kölcsönös gazdasági összefonódás s a pénzvilág nemzetköziesedése korában.

Jacques Delors 19.1. A GLOBALIZÁCIÓ A világgazdaság fő jellemzői napjainkban a globalizáció, illetve a globális

interdependencia, valamint a verseny, és ehhez kapcsolódva a versenyképesség fokozódásának igénye. A globális gazdaságtan (megaökonómia) ezekkel a kérdé-sekkel foglalkozik.

A gazdasági értelemben vett globalizáción elsősorban azt értjük, hogy a gazdasági kapcsolatok, folyamatok mind több országra, illetve területre terjednek ki, másodsorban pedig azt, hogy a gazdasági függőségek, interdependenciák egyre erősebbek, elmélyültebbek lesznek. Példaként említjük az interdependenciák kapcsán, hogy a 2004-es év végi USA dollár gyengülése jelentős mértékben befolyásolta az EU exportját, nehéz gazdasági helyzetbe hozva több tagállamot is.

A globalizáció minőségileg új gazdasági keret, amelyet a világgazdaság legújabb fejlődési tendenciái hívtak életre. A globalizáció folyamatának fel-gyorsulása szorosan összefügg a kommunikációs és információs technológia fejlődésével, valamint a nemzetközi gazdasági kapcsolatok liberalizálódásának mértékével, kiterjedtségével. A globális gazdasági folyamatokat a nemzetállamok már csak kis mértékben tudják befolyásolni, a kereskedelem és a tőkemozgások liberalizálódnak és a termelés egyre inkább nemzetközivé válik.

1970–80-as évektől egyre jellemzőbbeké váltak a globális világgazdasági struktúrák, a transznacionális társaságok, az ún. „multik”. Ezek szintjén a globali-záció azt jelenti, hogy a vállalat az értéklánc egyes elemeit (K+F, termelés, marketing stb.) abba a konkrét gazdasági rendszerbe (régióba, országba) helyezi, ahol az adott elem a leghatékonyabban működtethető. A globalizáció motorja a technológiai fejlődés, hordozója a külföldi beruházásokban megtestesülő tőke (Szentes T. 2005. 68. o.).

A gazdaság globalizálódása mindenekelőtt a pénzpiacokon és a nemzetközi információs rendszereken belül ment végbe, az informatika egyfajta globális rendszert hozott létre.

A gazdasági globalizáció fő jellemzői (Marján A., 2006, 21. o.): • A transznacionalizálódás, amely mérhető a külkereskedelem GDP-ben való

részesedésével ((export + import) / GDP), ami növekvő értéket mutat. A

244

transznacionalizálódás első sorban a fejlett gazdaságok egymásba olvadá-sának a jele. Az EU-25 exportjának 66,7%-a a tagországok között történt 2005-ben. Az EU legfontosabb külső partnere az USA;

• A világkereskedelem és a közvetlen tőke-befektetések bővülése, a nemzet-közi tőkemozgások növekedése. Az elmúlt húsz évben a működőtőke-befektetések váltak a világgazdaság motorjává;

• Vállalategyesülések, stratégiai szövetségek létrehozása, a vállalati össze-olvadások és felvásárlások gyakorisága, ezek szerepének és befolyásának növekedése;

• A pénzügyi rendszer erőteljes globalizálódása; a globális pénzügyi tőke (aminek 70%-a kötvény és részvény, 30%-a bankbetét) négyötöde a három vezető gazdasági régióban képződik. A globális pénzügyi készletek növekedése meghaladta a világ GDP-je növekedését. A globalizáció jelen-tősen befolyásolja a nemzetközi pénzügyi kapcsolatok alakulását;

• Új technológiák és termékek megjelenése, gyors elterjedése és standardi-zálódása.

A gazdasági globalizáció végül is azt jelenti, hogy a világ összekapcsoltsága egyre intenzívebb, a gazdasági növekedés kényszere erősödik, a jövedelmi különb-ségek fokozódnak, a túlnépesedés mértéke nő, a környezeti és a szociális problé-mák felerősödnek, a gazdasági, kulturális homogenizáció kiterjed, az információs és kommunikációs technológiák gyorsan fejlődnek (Kiss É., 2005, 142. o.).

19.2. GLOBALIZÁCIÓ – REGIONALIZÁCIÓ A globalizáció egyik lépcsőfokának tekinthető a regionális együttműködés,

amely a XXI. század elején a 27 tagországot számláló Európai Unióban a legfejlet-tebb. Az európai államok együttműködési térség kialakítására irányuló tudatos törekvését regionalizmusnak nevezzük (Blahó A., 2007, 51. o.). A globalizáció Európa esetében alapvetően „európaizálódást” jelent (Marján A., 2006, 21. o.). Az EU az egységes piac létrehozásával erősíti a globalizációt, elsősorban a deregu-láció útján, a gazdasági akadályok lebontásával. Az EU-ban piacvezérelt regionali-zálódás megy végbe, azaz a globalizációs folyamatban a piaci viszonyok játszanak meghatározó szerepet.

A világban számos más regionális együttműködés valósul meg, de kevésbé integrált formában, főleg szabadkereskedelmi övezetekként. Ilyenek a NAFTA (Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Társulás, tagjai: az USA, Kanada, Mexikó), a MERCOSUR (Déli Közös Piac: Argentína, Brazília, Paraguay és Uruguay), ASEAN (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége), AFTA – ASEAN Szabad-kereskedelmi Övezet, APEC (Ázsia – Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés), BSEC (Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés), CACM (Közép-Amerikai Közös Piac), COMESA (Dél- és Kelet-Afrikai Közös Piac), ECOWAS (Nyugat-

245

Afrikai államok Gazdasági Közössége), EFTA (Európai Szabadkereskedelmi Társulás) stb.

A globalizáció ellenzőinek is el kellene ismerniük, hogy a harmadik világ nem a globalizációtól szenved, hanem inkább attól, hogy kimaradtak a globalizációból, így alig részesülnek a globalizáció pozitív hatásaiból.

A globalizálódás és a regionalizálódás folyamatainak olyan harmonizálódása válik szükségessé, amely biztosíthatja az emberiség fennmaradásának és fejlődé-sének alapvető feltételeit (Blahó A., 2007, 56. o.).

19.3. AZ EURÓPAI UNIÓ VERSENYKÉPESSÉGE Napjaink egyik jellemzője a nemzetközi verseny fokozódása. Valamely ország,

régió fejlettsége a globális világgazdaságba való integrációtól függ, csak az a régió lehet sikeres, amely képes betagozódni a nemzetközi áramlatokba. Viszont valamely régió sikeres világgazdasági betagolódásának alapvető feltétele a versenyképesség. A versenyképességnek nincs egyértelmű meghatározása. Az Európai Unió dokumentumaiban versenyképességen vállalatoknak, iparágaknak, régióknak, nemzeteknek és szupranacionális régióknak azt a képességét értik, hogy miközben résztvevői a nemzetközi versenynek, viszonylag magas tényező-jövedelmi és tényezőkihasználási szintet érnek el, fenntartható alapon. Másképpen fogalmazva: versenyképességen az adott nemzetnek a nem szándékolt munka-nélküliség lehető legalacsonyabb szintje mellett és fenntartható módon elért magas és egyre emelkedő életszínvonalát értjük (EC, 2003). Ez a magyarázata annak, hogy az Európai Unió szintjén is alapvető gazdaságpolitikai célkitűzésként jelenik meg a versenyképesség fokozása, ez a 2000-ben megfogalmazott lisszaboni stratégia fő célkitűzése.

19.1. táblázat: Az EU helye a nemzetközi gazdasági rendben (2004)

Világ EU % USA % Japán %

Népesség, millió fő* 6400 493 7,2 295,7 4,6 127,4 2,0

GDP, milliárd euró* 32 700 10 957,9 31,2 10 011,9 29 3663,5 12,3

GDP/fő, euró* 5100 22 600 – 35 200 – 25 800 –

Forrás: Európai Bizottság: Key facts and figures about Europe and the Europeans.

* 2005

246

Az a tény, hogy a bruttó hazai termék (GDP) egy főre jutó értéke az EU-ban jelentősen elmarad az USA-tól, az EU gyengébb versenyképességét jelzi. 2004-ben az EU gazdasági fejlettségi szintje az USA fejlettségének csupán 70%-át érte el.

Az Európai Unió több strukturális jellemzője jelentősen eltér az USA jellemzőitől, és jórészt versenyképességi hátrányt jelentenek az EU–USA össze-hasonlításban.

Az Európai Unióra az alábbiak jellemzők (Marján A., 2006): • a jóléti modell alkalmazása, ami jelentős újraelosztást jelent; ez a modell

viszonylag magas adószintet, jóléti intézmények működtetését feltételezi, ami nagymértékben gátolja a munkaerő rugalmas alkalmazkodását, az újító energiák mozgósítását. Mindez akadályozza a termelékenység növelését, ugyanakkor növekvő munkanélküliséghez vezet;

• a társadalom egyre gazdagabbá vált, ugyanakkor a rendelkezésre álló munkaerő egyre fogyatkozott;

• kialakult egy magas megtakarítási szint, amivel alacsony hazai kereslet párosult. A pénzügyi rendszer nem tudta a megtakarításokat hatékonyan a fogyasztás és a beruházások irányába terelni;

• a legtöbb Európai Uniós tagország tradicionálisan fejlett ipari háttérrel rendelkezik, ilyen körülmények között nehéz a szolgáltatásorientált (IT alapú) gazdasági modellre való átállás;

• a monetáris politika rugalmatlansága, különösen az euró zóna országaiban, nem tette lehetővé a gazdaságpolitikai szabályozók alkalmazását;

• a túlzott exportfüggőség, amit részben az elégtelen hazai kereslet indukált. Az európai országok társadalmi és gazdasági szempontból sem elég nyitottak.

A lakosság területi és szakmai mobilitása, vállalkozói és kockázattűrő képessége alacsonyabb, mint az amerikaiaké.

Az Európai Unió viszonylag kedvezőtlen versenyképességét jelzi, hogy az egyes termelékenységi mutatói, elsősorban az egy főre jutó GDP értéke, jelentős mértékben elmaradnak az Egyesült Államok hasonló mutatóitól.

A GDP/fő értékének jelentős eltérése az EU, illetve az USA szintjén főleg a alábbiakkal magyarázható:

• 1/3 részben azzal, hogy az EU-ban kevesebb a ledolgozott munkaóra; Európában a munkaórák száma 1970-től folyamatosan csökkent, míg Ameri-kában konstans maradt.

• 1/3 részben azzal, hogy az EU-ban alacsonyabb a foglalkoztatási ráta (az 2006-as évben az EU-27-ben 64,3% volt).

• 1/3 részben azzal, hogy alacsonyabb a munkatermelékenység-(2004-ben az EU-25 szintjén a munkatermelékenység az USA 83%-a volt).

Az OECD 2005 márciusi tanulmánya szerint az EU az USA 70-es évekbeli versenyképességi szintjén áll. Ennek fő okai:

247

• a beruházások és a verseny alacsony szintje; • innovatív termelési megoldások elégtelen szintű alkalmazása; • a K+F befektetések kisebbek; (GDP 1,9%-a az EU-15-ben, GDP 2,6%-a az

USA-ban, ami évente kb. 100 milliárd euró plusz kutatásra-fejlesztésre fordított összeget jelent);

• az USA-ban a bejegyzett szabadalmak száma négyszerese az európainak. Ennek egyik oka például az is, hogy egy szabadalom levédetése Európában négyszer annyiba kerül, mint Észak-Amerikában.

Tény, hogy az EU ma még jó néhány területen elmarad az USA-tól, aminek hátterében az is áll, hogy az információs társadalom kiépülése szerényebb mértékű (Inotai A., 2001, 12. o.).

19.4. AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZÉPTÁVÚ JÖVŐKÉPE 1990 után jelentős gazdasági átrendeződés ment végbe a világban, amelyre

jellemző, hogy az angolszász országok (USA, Ausztrália, Anglia, Kanada) GDP-növekedése jelentősen meghaladta a francia, német, olasz, japán növekedési ütemet.

19.2. táblázat: A reál GDP éves növekedése %-ban (2001–2005)

2001 2002 2003 2004 2005 Európai Unió-25 1,8 1,1 1,0 2,4 2,2 EU-15 1,7 1,1 0,9 2,2 2,1 EU-10 2,4 2,4 3,6 4,5 4,3 Eurózóna 1,6 0,9 0,6 1,9 2,0 USA 0,8 1,9 3,1 4,3 3,2 Japán 0,4 - 0,3 2,4 4,0 2,2 Kína 7,5 8,0 9,0 9,2 7,8 Oroszország 5,1 4,7 7,3 6,5 5,2

Forrás: EUROSTAT

A globalizáció fokozódását jelzi a világgazdaság multipolárissá válása. Ma még

az USA, az Európai Unió és Japán képezik a világgazdaság fő centrumait, de feljövőben van Kína, India és Oroszország is, ami előre vetíti a világgazdasági központok átrendeződésének valószínűségét. A politikailag és gazdaságilag erős EU ezután is fontos pólus lesz a világban, de csak egy a négy vagy öt közül.

A globalizáció kihívásaira eddig az EU-n belül Finnország és Írország adott sikeres választ.

248

Finnország az információs, kommunikációs technológia fejlesztésével és az információs társadalom kiépítésében ért el jelentős eredményeket, míg Írország a gyors gazdasági fejlődés terén (Kiss É., 2005, 145. o.).

Az EU versenyképességének javulását pozitívan befolyásolhatja a 2004-es és 2007-es bővítés, amely 493 millióra emelte a népességet, és ami nagyobb egységes piacot jelent. Igaz viszont az is, hogy a bővítés az egy főre jutó GDP vonatko-zásában egyelőre visszalépést jelent.

Az Európai Unió a globalizáció kihívásaira válaszként fogalmazta meg 2000-ben az ún. lisszaboni stratégiát. Ennek célja az EU hosszú távú verseny-képességének javítása az európai társadalmi modell megőrzése mellett.

A lisszaboni stratégia az alábbi gazdasági és társadalmi prioritásokat fogalmazta meg (Marján A., 2006, 80–87. o.):

1. A versenyképes, dinamikus, tudásalapú gazdaságra való áttérés előkészítése: • az információs társadalom elérhetőségének biztosítása; • az Európai Kutatási és Innovációs Térség megteremtése; • vállalkozásbarát környezet létrehozása, főleg a KKV számára; • gazdasági reformok az egységes piac jobb működése érdekében; • a gazdaságpolitikák koordinációja: fiskális konszolidáció, a közkiadások

minőségének és fenntarthatóságának biztosítása. 2. Az európai társadalmi modell modernizációja, a humántőkébe való

befektetés, valamint az aktív jóléti állam megteremtése révén: • oktatás és képzés a tudásalapú társadalomban való élet- és munkafeltételek

megteremtése érdekében; • több és jobb munkahely teremtése, aktív foglalkoztatás-politika létrehozása; • a szociális védelem modernizációja; • a társadalmi befogadás elősegítése. 3. A döntések hatékonyabb gyakorlati alkalmazása. A 2001-es göteborgi csúcstalálkozón a fenntartható fejlődés fontosságát hang-

súlyozták, azaz a gazdasági, társadalmi és környezetvédelmi célok egymás erősítő stratégiáját fogalmazták meg. A 2002-es barcelonai csúcstalálkozón részleteiben is elemezték a lisszaboni stratégia megvalósításához szükséges intézkedéseket.

A 2005-ös félidejű felülvizsgálat (a Wim Kok-jelentés) jelezte, hogy vannak megvalósítások, de elmaradások is. Nagyobb figyelmet kell fektetni a gazdasági növekedés felgyorsítására, a foglalkoztatási ráta növelésére, a munkatermelé-kenység növelésére. Mindez átfogó, összehangolt gazdaságpolitikai intézkedések bevezetését feltételezi. Három kulcsterületet jelöltek ki: 1. több és jobb munkahely; 2. tudás és innováció a növekedésért; 3. Európa mint az üzleti tevékenység vonzó tere.

249

Tény, hogy a feladatok nagy része jelenleg nem Uniós, hanem tagállami kompetenciájú, tehát a lisszaboni stratégia jövőbeli sikere nagymértékben a tag-államok kormányainak tevékenységétől függ.

Az Európai integrációs folyamat sikere a közös és közösségi politikákon alapszik, amelyet a közös intézmények alakítottak a Közösségi módszer alkalma-zásával (Moussis, N., 2005, 444. o.). A közös és közösségi politikák állandó fejlődésben vannak, alkalmazkodnak az adott időszak változó szükségleteihez, és ez tekinthető az Európai modell egyik erős pontjának.

Az Európai Uniót jelenleg az információs deficit jellemzi, a közös információs politika hiánya, ami azt eredményezi, hogy az európai állampolgárok túl kevés hiteles információhoz jutnak az Európai ügyekről, az integrációs folyamat alakulá-sáról, és ez a hiány tagállami szinten is fennáll.

Az integráció közvetlen gazdasági hatásairól (pl. a „négy szabadság”-ról) általában tudnak az érdekeltek, de már a másik két pillér (közös kül- és biztonság-politika, illetve a rendőrségi és igazságügyi együttműködés bűnügyekben) és általában a szorosabb politikai együttműködés alakulásának helyzete csak kis mértékben foglalkoztatja az európai állampolgárokat, bár e nélkül az Európai Unió világpolitikai szerepének fokozása elképzelhetetlen.

Jelentős előrelépést jelent a 2007. december 13-án aláírt Lisszaboni Szerződés, amelynek tagállamonkénti ratifikálása folyamatban van, és várhatóan 2009-től érvénybe léphet a dokumentum, amely az EU elsődleges jogforrása lesz, bár az Írországi elutasítás megkérdőjelezte a dokumentum elfogadását.

A Lisszaboni Szerződésben megfogalmazott fontosabb célok a következők: 1. Európa demokratikusabbá és átláthatóbbá válik. Az Európai Parlament és a

nemzeti parlamentek szerepe megerősödik; a polgárok nagyobb lehetőséget kapnak arra, hogy kifejezésre és érvényre juttassák elképzeléseiket; és világosabbá válik, ki mit csinál európai és nemzeti szinten.

• Az Európai Parlament szerepe megerősödik: az Európai Unió polgárai által közvetlenül megválasztott Európai Parlament hatásköre fontos új elemekkel bővül az uniós jogalkotás, az uniós költségvetés és a nemzetközi meg-állapodások vonatkozásában. Különösen a döntéshozatali folyamatban alkal-mazott együttdöntési eljárás kiterjesztése biztosítja majd, hogy az uniós jog-szabályok túlnyomó többségének megalkotása során az Európai Parlament ugyanolyan súllyal vegyen részt a folyamatban, mint a tagállamokat képviselő Tanács.

• A nemzeti parlamentek részvétele megnövekedik: a nemzeti parlamentek jobban bekapcsolódhatnak az EU munkájába, különösen annak az új mecha-nizmusnak köszönhetően, amelynek révén folyamatosan nyomon követhetik, kizárólag azokban az esetekben kerül-e sor uniós szintű fellépésre, amikor az eredményesség szempontjából ez ígérkezik a legjobb megoldásnak (szub-szidiaritás). Az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek szerepének

250

megerősödése együttesen azt eredményezi, hogy az EU működése demokra-tikusabbá válik, legitimitása növekszik.

• A polgárok jobban érvényre juttathatják elképzeléseiket: amennyiben több tagország állampolgárai közül legalább egy millióan szükségesnek ítélik, a kezdeményezési jognak köszönhetően felkérhetik a Bizottságot, terjesszen elő új szakpolitikai javaslatokat.

• Kinek mi a feladata? A hatáskörök pontos elkülönítésével átláthatóbbá válik a tagállamok és az Európai Unió közötti viszonyrendszer.

• Kilépés az Unióból: a Lisszaboni Szerződés mondja ki először konkrétan, hogy a tagállamok kiléphetnek az Unióból.

2. Európa hatékonyabbá válik. Az uniós munkamódszerek és szavazási

szabályok egyszerűsödnek; az intézményrendszer a 27 tagúra bővült Unió igényei-nek megfelelően racionalizáltabbá és korszerűbbé válik; az EU jobban fel tud lépni azokon a területeken, melyek napjainkban kiemelt fontossággal bírnak számára.

• Hatékony és eredményes döntéshozatal: a Tanácsban alkalmazott minősített többségi szavazást a szerződés újabb szakpolitikai területekre terjeszti ki annak érdekében, hogy a döntéshozatal felgyorsuljon és eredményesebbé váljon. 2014-től kezdődően a minősített többség kiszámítása a tagállamok és lakosok száma alapján meghatározott kettős többség elve szerint történik, összhangban az Unió kettős legitimitásával. A kettős többséghez az szüksé-ges, hogy a határozatokat a tagállamok 55%-a elfogadja, továbbá hogy az igennel szavazó tagországok lakosainak száma együttesen elérje vagy meg-haladja az Unió teljes lakosságának 65%-át.

• Szilárdabb és racionalizáltabb intézményrendszer: a Lisszaboni Szerződés létrehozza az Európai Tanács elnökének posztját, melyet két és fél évente választás útján töltenek majd be; közvetlen kapcsolatot hoz létre a Bizottság elnökének megválasztása és az európai választási eredmények között; új szabályokat vezet be az Európai Parlament jövőbeli összetétele és a biztosok számának jövőbeli csökkentése vonatkozásában; világosabb szabályokat fogalmaz meg a megerősített együttműködés és a pénzügyi rendelkezések tekintetében.

• Jobb élet az európai polgárok számára: a Lisszaboni Szerződés révén az EU jobban fel tud lépni számos, az Unió és polgárai számára napjainkban prioritást jelentő területen. Ez különösen igaz a szabadság, biztonság és jog-érvényesülés terén felmerülő feladatok, így pl. a terrorizmus elleni küzdelem és a bűnözés elleni fellépés esetében, de bizonyos mértékig más területek, köztük a következők vonatkozásában is elmondható: energiapolitika, köz-egészségügy, polgári védelem, éghajlatváltozás, általános érdekű szolgálta-tások, kutatás, űrpolitika, területi kohézió, kereskedelmi politika, humani-tárius segítségnyújtás, sport, idegenforgalom és igazgatási együttműködés.

251

3. A szerződés létrehozza a jogok és értékek, a szabadság, a szolidaritás és a biztonság Európáját. Elősegíti az uniós értékek érvényesülését; az Európai Unió alapjogi chartáját beemeli az elsődleges európai jogba; új szolidaritási mechaniz-musokat tesz lehetővé, és hatékonyabb védelmet biztosít az európai polgárok számára.

• Demokratikus értékek: a Lisszaboni Szerződés részletesen áttekinti és megerősíti az Unió működésének alapjául szolgáló értékeket és cél-kitűzéseket. Ezek az értékek arra hivatottak, hogy viszonyítási pontként szolgáljanak az európai polgárok számára, és rámutassanak, mi mindent nyújthat Európa világszerte partnereinek.

• A polgárok jogai és az Európai Unió alapjogi chartája: a Lisszaboni Szerződés megőrzi a korábban megállapított jogokat, de ezeken túlmenően új jogokat is létrehoz. Ezen belül garantálja az Európai Unió alapjogi chartájában rögzített szabadságokat és elveket, és a charta rendelkezéseit kötelező jogi erővel ruházza fel. A jogok közé egyaránt tartoznak polgári, politikai, gazdasági és szociális jogok.

• Az európai polgárokat megillető szabadságok: a Lisszaboni Szerződés megőrzi és megerősíti a „négy szabadságot”, és az európai polgárokat meg-illető politikai, gazdasági és szociális szabadságokat.

• A tagállamok közösségvállalása: a Lisszaboni Szerződés úgy rendelkezik, hogy az Unió és a tagállamok a szolidaritás szellemében közösen lépjenek fel, ha az egyik tagországot terrortámadás éri, illetve természeti csapás vagy ember által okozott katasztrófa sújtja. A dokumentum az energiaügyek területén gyakorolt közösségvállalás fontosságát is hangsúlyozza.

• Nagyobb biztonság mindenki számára: bővülnek a szabadság, a biztonság és a jogérvényesítés célját szolgáló uniós képességek, ez pedig közvetlen elő-nyöket biztosít a bűnözés és a terrorizmus elleni uniós fellépés terén. A polgári védelemmel, humanitárius segítségnyújtással és közegészségüggyel kapcsolatos új rendelkezések ugyancsak arra irányulnak, hogy az Unió könnyebben tudjon reagálni az európai polgárok biztonságát fenyegető veszélyekre.

4. Európa hatékonyabban tud fellépni globális szereplőként az európai

külpolitikai eszközök egybekapcsolása révén, melyre az új szakpolitikák kidolgozása és meghatározása során egyaránt sor kerül. A Lisszaboni Szerződés-nek köszönhetően Európa egységesen tud majd megnyilatkozni mindazon partnerei felé, akikkel világszerte kapcsolatokat ápol. A szerződés Európa gazdasági, humanitárius, politikai és diplomáciai képességeire építve elő fogja segíteni az európai érdekek és értékek globális érvényesülését, eközben azonban tiszteletben tartja a tagállamok egyedi külpolitikai érdekeit.

• A szerződés által életre hívott külügyi és biztonságpolitikai főképviselői tisztség révén az EU külső fellépése hatásosabbá, következetesebbé és

252

hangsúlyosabbá válik. A főképviselő alelnöki tisztséget tölt majd be az Európai Bizottságban.

• A szerződés létrehozza az európai külügyi szolgálatot, amely támogatást és segítséget fog biztosítani a főképviselő részére.

• Mivel a szerződés önálló jogi személyiséggel ruházza fel, az Európai Unió nagyobb súllyal tud fellépni a tárgyalások során, hatékonyabban szerepel majd a nemzetközi színtéren, és a vele kialakítható partnerség lehetősége is kézenfekvőbbé válik az Unión kívüli országok és a nemzetközi szervezetek számára.

• Az európai biztonság- és védelempolitika fejlődése nem bontja le a jelenlegi különleges döntéshozatali rendszert, viszont lehetővé teszi, hogy megerő-sített együttműködés jöjjön létre kisebb, csupán néhány tagállamot számláló csoportok tagjai között.

A Lisszaboni Szerződés módosítja a hatályos EU- és EK-szerződést, de nem lép azok helyébe. A dokumentum biztosítani fogja a szükséges jogi keretet és eszközöket ahhoz, hogy az Unió meg tudjon felelni a jövő kihívásainak, és válasszal szolgáljon a polgárok által megfogalmazott igényekre.

Irodalom • Marján A. (szerk.), 2006, 19–40., 80–92. o. • Palánkai T., 2004, 13–21. o. • Blahó A. (szerk.), 2007, I. fej., 31–53. o., II. fej., 55–65. o. • Lőrincné Istvánffy H. (szerk.), 2004, 48–54. o. • Szentes T. és munkaközössége, 2006, 105–135. o. • Inotai A., 2001, 11–73. o. Kérdések 1. Melyek a világgazdaság fő jellemzői napjainkban? 2. Mit értünk gazdasági globalizáción? 3. Milyen tényezők segítik elő a globalizáció felgyorsulását? 4. Miben mutatkozik meg a globalizáció a transznacionális társaságok szintjén? 5. Mi a globalizáció motorja, illetve hordozója? 6. Sorolja fel a gazdasági globalizáció legalább három jellemzőjét! 7. Hogyan mutatkozik meg a globalizáció folyamata az Európai Unió szintjén? 8. Melyek a lisszaboni stratégia főbb prioritásai? 9. Melyek a Lisszaboni Szerződés fontosabb célkitűzései?

253

GAZDASÁGI-TÁRSADALMI ADATOK

AZ EU TAGORSZÁGAIRA 1. táblázat: Az Európai Unió tagállamainak területe és lakossága, 2006-ban

Ország Terület

(ezer km 2) Lakosság július 1-jén

(millió lakos) Népsűrűség (lakos/km2)

Ausztria 83,9 8,3 99

Belgium 30,5 10,5 344

Bulgária 110,9 7,7 69

Ciprus 9,3 0,8 86

Cseh Köztársaság 78,9 10,3 131

Dánia 43,1 5,4 125

Észtország 45,1 1,3 29

Finnország 338,1 5,3 16

Franciaország 551,5 61,2 111

Görögország 132,0 11,1 84

Hollandia 41,5 16,4 395

Írország 70,3 4,2 60

Lengyelország 312,7 38,1 122

Lettország 64,6 2,3 36

Litvánia 65,3 3,4 52

Luxemburg 2,6 0,5 192

Magyarország 93,0 10,1 109

Málta 0,3 0,4 1333

Nagy-Britannia 242,9 60,5 249

Németország 357 82,4 231

Olaszország 301,3 59 196

Portugália 92,0 10,6 115

Románia 237,5 21,6 91

Spanyolország 506,0 45,5 90

Svédország 450,0 9,1 20

Szlovákia 49,0 5,4 110

Szlovénia 20,3 2,0 99

Forrás: Economia mondială în cifre, INS, 2007. 11. o.

254

2. táblázat: Az EU-27 népességének változása 1994–2006 között

1994 1998 2002 2006 Változás

2006–1994 (1994=100%) Ország/Év

1000 személy

1000 személy

1000 személy

1000 személy

Százalék

Európai Unió (EU-27) 476 538,15 481 269,11 485 615,49 494 051,87 103,68 Ausztria 7 936,12 7 976,79 8 083,66 8 282,42 104,36 Belgium 10 115,60 10 203,01 10 332,79 10 547,96 104,27 Bulgária 8 443,59 8 256,79 7 868,47 7 699,02 91,18 Ciprus 639,17 679,04 710,34 772,55 120,87 Cseh Köztársaság 10 333,59 10 294,37 10 204,85 10 269,13 99,38 Dánia 5 206,18 5 304,22 5 375,93 5 437,27 104,44 Észtország 1 462,51 1 386,16 1 358,64 1 343,55 91,87 Finnország 5 088,33 5 153,50 5 200,60 5 266,27 103,50 Franciaország 59 209,73 60 046,71 61 615,56 63 195,46 106,73 Görögország 10 553,04 10 834,88 10 987,54 11 148,46 105,64 Hollandia 15 382,84 15 707,21 16 148,93 16 346,10 106,26 Írország 3 590,39 3 712,89 3 931,77 4 261,83 118,70 Lengyelország 38 542,65 38 663,48 38 230,36 38 141,27 98,96 Lettország 2 520,74 2 410,02 2 338,62 2 287,95 90,76 Litvánia 3 657,14 3 549,33 3 469,07 3 394,08 92,81 Luxemburg 402,93 424,70 446,18 472,64 117,30 Magyarország 10 343,36 10 266,57 10 158,61 10 071,37 97,37 Málta 367,94 377,52 395,97 406,41 110,45 Nagy-Britannia 57 865,75 58 487,14 59 327,66 60 622,96 104,76 Németország 81 438,35 82 047,20 82 488,50 82 376,45 101,15 Olaszország 56 843,40 56 906,74 57 157,41 58 941,50 103,69 Portugália 10 004,08 10 129,29 10 368,40 10 584,34 105,80 Románia 22 730,21 22 507,34 21 803,13 21 587,67 94,97 Spanyolország 39 294,97 39 721,11 41 313,97 44 116,44 112,27 Svédország 8 780,75 8 850,97 8 924,96 9 080,51 103,41 Szlovákia 5 346,33 5 390,52 5 379,06 5 391,41 100,84 Szlovénia 1 989,44 1 981,63 1 994,53 2 006,87 100,88

Forrás: EUROSTAT, saját számítás

255

3. táblázat: Várható élettartam az EU-27 tagországaiban

Férfiak Nők Ország/Év

1995 2000 2006 1995 2000 2006

Ausztria 73,4 75,2 77,2 80,1 81,2 82,8

Belgium 73,5 74,6 76,6 80,4 81,0 82,3

Bulgária 67,4 68,4 69,2 74,9 75,0 76,3

Ciprus … … 78,8 … … 82,4

Cseh Köztársaság 69,7 71,7 73,5 76,8 78,5 79,9

Dánia 72,7 74,5 76,1 77,9 79,2 80,7

Észtország 61,5 65,5 67,4 74,3 76,2 78,6

Finnország 72,8 74,2 75,9 80,4 81,2 83,1

Franciaország … 75,3 77,3 … 83,0 84,4

Görögország 75,0 75,5 77,2 80,1 80,6 81,9

Hollandia 74,6 … 77,7 80,5 … 82,0

Írország 72,8 74,0 77,3 78,3 79,2 82,1

Lengyelország 67,7 69,6 70,9 76,4 78,0 79,7

Lettország … … 65,4 … … 76,3

Litvánia 63,3 66,8 65,3 75,1 77,5 77,0

Luxemburg 73,0 74,6 76,8 80,6 81,3 81,9

Magyarország 65,4 67,6 69,2 74,8 76,2 77,8

Málta 74,8 76,2 77,0 79,6 80,3 81,9

Nagy-Britannia 74,0 75,5 … 79,3 80,3 …

Németország 73,3 75,1 77,2 79,9 81,2 82,4

Olaszország 75,1 77,0 … 81,6 82,9 …

Portugália 71,7 73,2 75,5 79,0 80,2 82,3

Románia 65,5 67,7 69,2 73,5 74,8 76,2

Spanyolország 74,4 75,8 77,7 81,8 82,9 84,4

Svédország 76,2 77,4 78,8 81,7 82,0 83,1

Szlovákia 68,4 69,2 70,4 76,5 77,5 78,4

Szlovénia 70,8 72,2 74,5 78,5 79,9 82,0

Forrás: EUROSTAT

256

4. táblázat: A lakosság városi település szerinti eloszlása az Európai Unió tag-államaiban, 2004-ben (%)

Ország

A városi lakosság

részaránya az összlakosságból

A városban lakó férfiak részaránya

az össz férfi lakosságból

A városban lakó nők részaránya az

össz női lakosságból

Ausztria 66,8 65,9 67,7

Belgium … … …

Bulgária 69,9 69,4 70,3

Ciprus 68,8 68,3 69,3

Cseh Köztársaság 73,7 73,2 74,3

Dánia … … …

Észtország 69,2 67,6 70,6

Finnország 62,1 61,0 63,1

Franciaország … … …

Görögország … … …

Hollandia 65,8 65,4 66,2

Írország 59,6 58,2 60,9

Lengyelország 61,5 60,4 62,6

Lettország 67,9 66,3 69,3

Litvánia 66,6 65,4 67,7

Luxemburg … … …

Magyarország 66,1 65,3 66,9

Málta … … …

Nagy-Britannia … … …

Németország … … …

Olaszország* 67,4 … …

Portugália 54,9 54,3 55,5

Románia 54,9 54,0 55,8

Spanyolország … … …

Svédország … … …

Szlovákia 55,6 55,1 56,2

Szlovénia 48,5 47,0 50,0


* 2003, Országok Lexikona A–Z

257

5. táblázat: Természetes szaporulat, születési arány és halandóság 2006-ban

Ország Természetes

szaporulat (1000 lakosra számítva)

Élve születettek (1000 lakosra)

Halandóság (1000 lakosra)

Ausztria 0,2 9,41 8,97 Belgium 1,8 11,51 9,63 Bulgária -5,3 9,61 14,73 Ciprus 4,4 11,30 6,64 Cseh Köztársaság 0,0 10,31 10,17 Dánia 1,7 11,95 10,20 Észtország -2,1 11,07 12,89 Finnország 2,0 11,17 9,13 Franciaország 4,6 13,14 8,34 Görögország 0,3 10,05 9,46 Hollandia 2,9 11,32 8,28 Írország 8,8 15,07 6,45 Lengyelország -0,2 9,81 9,69 Lettország -5,1 9,73 14,47 Litvánia -4,2 9,21 13,20 Luxemburg 4,4 11,67 7,97 Magyarország -3,2 9,92 13,07 Málta 1,9 9,56 7,91 Nagy-Britannia 2,5 12,35 n,a, Németország -2,0 8,17 9,97 Olaszország 0,4 9,50 9,51 Portugália 0,7 9,96 9,64 Románia -1,8 10,17 11,96 Spanyolország 2,1 10,95 8,42 Svédország 1,5 11,66 10,04 Szlovákia 0,0 10,00 9,89 Szlovénia -0,1 9,43 9,06


258

6. táblázat: A lakosság összetétele korcsoportonként (2004) és a függőségi arány (2005)

Összetétel korcsoportonként (2004) Eltartottak aránya

(2005) Százalék

Ország

0–14 év 15–64 év 65 év fölöttiek Százalék

Ausztria 15,8 67,8 16,4 47,3 Belgium 16,9 65,6 17,5 52,5 Bulgária 14,1 69,1 16,8 44,9 Ciprus 20,4 67,7 11,9 45,2 Cseh Köztársaság 15,0 70,9 14,1 40,8 Dánia 18,8 66,3 14,9 51,1 Észtország 15,6 68,1 16,3 47,0 Finnország 17,5 66,8 15,7 50,0 Franciaország 18,2 65,2 16,6 53,6 Görögország 14,4 67,6 18,0 48,2 Hollandia 18,3 67,7 14,0 48,1 Írország 20,3 68,8 10,9 46,8 Lengyelország 16,8 70,4 12,8 42,6 Lettország 15,2 68,2 16,6 45,6 Litvánia 17,4 67,4 15,2 47,4 Luxemburg 19,0 67,2 13,8 49,2 Magyarország 16,0 68,9 15,1 45,5 Málta 18,0 68,7 13,3 44,8 Nagy-Britannia 18,2 65,9 15,9 51,7 Németország 14,6 67,1 18,3 49,4 Olaszország 14,1 66,2 19,7 50,6 Portugália 15,9 67,2 16,9 48,5 Románia 16,1 69,4 14,5 43,6 Spanyolország 14,3 69,2 16,5 45,6 Svédország 17,7 65,1 17,1 53,4 Szlovákia 17,2 71,1 11,7 40,2 Szlovénia 14,2 70,4 15,4 42,2

Forrás: Economia mondială în cifre, INS, 2007. 25, 29, 30. o.

259

7. táblázat: Foglalkoztatottak száma és eloszlási aránya a főbb ágazatokban (%) 2006-ban

Foglalkoztatottak aránya ágazatonként Foglalkoztatottak

száma Mezőgazdaság Ipar Szolgáltatások Ország/Ágazat 1000 személy Százalék Százalék Százalék

Ausztria 4 228,4 11,9 22,2 66,0 Belgium 4 278,0 2,0 20,3 77,7 Bulgária 3 612,0 20,4 28,0 51,6 Ciprus 372,8 4,2 20,4 75,4 Cseh Köztársaság 5 072,3 3,6 38,2 58,2 Dánia 2 807,5 2,9 20,8 76,2 Észtország 636,7 4,9 33,1 62,0 Finnország 2 440,0 5,0 25,8 69,2 Franciaország 25 356,2 3,5 20,3 76,3 Görögország 4 647,2 11,7 19,3 68,9 Hollandia 8 403,3 3,1 17,2 79,7 Írország 2 042,3 5,7 27,6 66,7 Lengyelország 13 419,1 18,7 26,9 54,4 Lettország 1 073,1 11,4 26,8 61,8 Litvánia 1 485,8 12,4 29,5 58,1 Luxemburg 319,1 1,5 21,7 76,9 Magyarország 3 905,0 4,8 32,3 63,0 Málta 154,4 … … … Nagy-Britannia 31 322,8 1,4 17,9 80,7 Németország 39 088,5 2,2 25,5 72,3 Olaszország 24 882,4 4,2 28,5 67,3 Portugália 5 123,1 11,9 29,1 59,0 Románia* 9 525,7 29,7 23,6 46,7 Spanyolország 19 985,4 4,7 29,0 66,3 Svédország 4 421,5 2,2 22,8 75,1 Szlovákia 2 131,6 3,9 33,7 62,3 Szlovénia 934,5 9,5 34,7 55,8

Forrás: EUROSTAT, * INS

260

8. táblázat: Munkanélküliségi ráta (%), munkanélküliség a fiatalok körében (%) és a munkanélküliek száma 2006-ban (1000 személy)

Munka-nélküliségi

ráta

Munkanél-küliségi ráta a 15–24 évesek

körében

Munkanélküliek száma

(1000 személy) Ország

Százalék Százalék Összes Nők Ausztria 4,7 9,1 185,6 95,4 Belgium 8,2 20,5 383,0 192,1 Bulgária 9,0 19,5 305,7 149,3 Ciprus 4,6 10,5 17,0 9,0 Cseh Köztársaság 7,1 17,5 370,2 201,8 Dánia 3,9 7,7 113,8 62,2 Észtország 5,9 12,0 40,5 19,2 Finnország 7,7 18,7 204,3 89,4 Franciaország 9,5 23,4 2619,1 1340,8 Görögország 8,9 25,2 433,4 271,6 Hollandia 3,9 6,6 332,3 167,4 Írország 4,4 8,6 93,0 37,1 Lengyelország 13,8 29,8 2335,2 1111,9 Lettország 6,8 12,2 79,5 34,8 Litvánia 5,6 9,8 89,4 42,7 Luxemburg 4,7 16,2 9,7 5,6

Magyarország 7,5 19,1 316,4 152,0 Málta 7,3 16,3 11,9 4,7 Nagy-Britannia 5,3 14,1 1595,7 680,9 Németország 8,4 13,6 4248,6 1908,9 Olaszország 6,8 21,6 1668,4 870,6 Portugália 7,7 16,3 427,6 232,9 Románia 7,3 21,0 727,9 275,9 Spanyolország 8,5 17,9 1834,7 1044,7 Svédország 7,1 21,3 335,0 163,3 Szlovákia 13,4 26,6 355,3 174,6 Szlovénia 6,0 13,9 60,8 33,9

Forrás: EUROSTAT, Economia mondială în cifre, INS, 2007. 34. o.

261

9. táblázat: Jövedelmek változása 2000–2006

Munkaerő költség változása előző évhez viszonyítva iparban és szolgáltatásban, általánosan

(mezőgazdaság és magángazdálkodók nélkül)

%

Munkaerő költség indexe 2006/2000

Átlagosan az iparban és szolgáltatásban

(mezőgazdaság és magángazdálkodók nélkül)

%

Ország/Év

2000 2006 2000 2006 Ausztria … … … … Belgium … … … … Bulgária 15,6 5,5 100,0 147,6 Ciprus … … … … Cseh Köztársaság 5,5 5,9 100,0 154,8 Dánia … … … … Észtország … 15,9 … 147,6 Finnország … 2,4 100,0 126,5 Franciaország … … … … Görögország … … … … Hollandia 4,4 1,1 100,0 124,2 Írország … … … … Lengyelország … … … … Lettország … 23,4 100,0 203,7 Litvánia … 18,0 … 145,1 Luxemburg 4,0 … 100,0 … Magyarország 13,8 8,4 100,0 188,4 Málta … … … … Nagy-Britannia 5,4 3,3 100,0 132,2 Németország 3,1 1,3 100,0 109,9 Olaszország … … … … Portugália … 0,9 100,0 122,2 Románia 48,9 21,4 100,0 355,8 Spanyolország … … … … Svédország … … … … Szlovákia 6,1 7,6 100,0 172,4 Szlovénia 12,6 4,9 100,0 151,8

Forrás: EUROSTAT

262

10. táblázat: Az egy főre jutó GDP 2006-ban

1 főre jutó GDP (euró/fő)

Európai Unió (27 tagország) 23 600

Ausztria 31 100

Belgium 30 000

Bulgária 3 300

Ciprus 19 000

Cseh Köztársaság 11 100

Dánia 40 500

Észtország 9 800

Finnország 31 700

Franciaország 28 600

Görögország 19 200

Hollandia 33 000

Írország 41 100

Lengyelország 7 100

Lettország 7 000

Litvánia 7 000

Luxemburg 71 600

Magyarország 8 900

Málta 12 500

Nagy-Britannia 31 600

Németország 28 200

Olaszország 25 100

Portugália 14 700

Románia 4 500

Spanyolország 22 300

Svédország 34 500

Szlovákia 8 300

Szlovénia 15 200

Forrás: EUROSTAT

263

11. táblázat: A bruttó hazai termék (GDP) éves reál változása (1999–2007)

Ország 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007

Ausztria 3,3 3,4 0,8 0,9 1,2 2,3 2,0 3,3 3,4

Belgium 3,4 3,7 0,8 1,5 1,0 3,0 1,7 2,8 2,7

Bulgária 2,3 5,4 4,1 4,5 5,0 6,6 6,2 6,3 6,2

Ciprus 4,8 5,0 4,0 2,1 1,9 4,2 3,9 4,0 4,4

Csehország 1,3 3,6 2,5 1,9 3,6 4,5 6,4 6,4 5,8

Dánia 2,6 3,5 0,7 0,5 0,4 2,3 2,5 3,9 1,8

Észtország 0,3 9,6 7,7 8,0 7,2 8,3 10,2 11,2 7,1

Finnország 3,9 5,0 2,6 1,6 1,8 3,7 2,8 4,9 4,4

Franciaország 3,2 3,9 1,9 1,0 1,1 2,5 1,7 2,0 1,9

Görögország 3,4 4,5 4,5 3,9 5,0 4,6 3,8 4,2 4,0

Hollandia 4,7 3,9 1,9 0,1 0,3 2,2 1,5 3,0 3,5

Írország 10,4 9,4 6,1 6,6 4,5 4,4 6,0 5,7 4,9

Lengyelország 4,5 4,3 1,2 1,4 3,9 5,3 3,6 6,2 6,5

Lettország 4,7 6,9 8,0 6,5 7,2 8,7 10,6 11,9 10,2

Litvánia -1,5 4,1 6,6 6,9 10,3 7,3 7,9 7,7 8,8

Luxemburg 8,4 8,4 2,5 4,1 2,1 4,9 5,0 6,1 5,2

Magyarország 4,2 5,2 4,1 4,4 4,2 4,8 4,1 3,9 1,3

Málta 4,1 5,7 -1,6 2,6 -0,3 0,2 3,4 3,4 3,8

Nagy-Britannia 3,0 3,8 2,4 2,1 2,8 3,3 1,8 2,9 3,0

Németország 2,0 3,2 1,2 0,0 -0,2 1,1 0,8 2,9 2,5

Olaszország 1,9 3,6 1,8 0,5 0,0 1,5 0,6 1,8 1,5

Portugália 3,9 3,9 2,0 0,8 -0,8 1,5 0,9 1,3 1,9

Románia -1,2 2,1 5,7 5,1 5,2 8,5 4,2 7,9 6,0

Spanyolország 4,7 5,0 3,6 2,7 3,1 3,3 3,6 3,9 3,8

Svédország 4,6 4,4 1,1 2,4 1,9 4,1 3,3 4,1 2,6

Szlovákia 0,0 1,4 3,4 4,8 4,8 5,2 6,6 8,5 10,4

Szlovénia 5,4 4,1 3,1 3,7 2,8 4,4 4,1 5,7 6,1

Európai Unió-25 3,0 3,9 2,0 1,2 1,3 2,5 1,8 3,0 2,8

Európai Unió-27 3,0 3,9 2,0 1,2 1,3 2,5 1,9 3,0 2,9

Eurózóna 2,9 3,8 1,9 0,9 0,8 2,1 1,6 2,8 2,6

Forrás: Eurostat, http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/

264

12. táblázat: A bruttó hazai termék felhasználásának szerkezete

A háztartások fogyasztási

kiadásai

Az államháztartás

fogyasztási kiadásai

Bruttó állóeszköz

felhalmozás

Külkereske-delmi

egyenleg Ország

% % % % Ausztria 55,4 17,9 20,9 5,5

Belgium 53,2 22,7 19,7 3,0

Bulgária 69,3 17,5 26,5 -18,8

Ciprus 65,1 18,3 19,2 -3,8

Cseh Köztársaság 49,4 21,7 25,2 3,9

Dánia 48,5 25,4 22,3 3,0

Észtország 52,4 16,7 33,8 -9,7

Finnország 50,8 21,4 19,2 6,5

Franciaország 57,2 23,4 20,3 -1,4

Görögország 66,8 16,1 24,3 -7,7

Hollandia 47,1 25,3 20,1 7,7

Írország 45,8 14,1 26,8 13,1

Lengyelország 62,5 17,9 20,0 -0,7

Lettország 65,2 16,9 34,4 -20,2

Litvánia 65,9 17,3 23,1 -10,2

Luxemburg 38,4 16,0 18,1 27,8

Magyarország 67,0 10,1 21,9 0,9

Málta 64,6 21,1 19,6 -5,5

Nagy-Britannia 64,1 22,3 17,3 -4,2

Németország 58,5 18,5 17,8 5,3

Olaszország 59,3 20,3 20,8 -0,8

Portugália 65,1 20,1 21,9 -7,8

Románia 69,9 18,0 24,6 -12,1

Spanyolország 57,7 17,9 30,3 -6,1

Svédország 47,2 26,7 17,9 8,2

Szlovákia 57,6 18,2 26,4 -4,6

Szlovénia 54,0 19,3 25,8 -0,7


265

13. táblázat: A bruttó hozzáadottérték ágazati szerkezete, 2006

Mezőgazdaság Ipar Szolgáltatások Ország

% % % Ausztria 2 31 68

Belgium 1 24 75

Bulgária 10 32 59

Ciprus … … …

Cseh Köztársaság 3 37 60

Dánia 2 25 74

Észtország 4 29 67

Finnország 3 30 68

Franciaország 2 21 77

Görögország 5 21 74

Hollandia 2 24 74

Írország 3 37 60

Lengyelország 5 31 65

Lettország 4 22 74

Litvánia 6 34 61

Luxemburg … … …

Magyarország 4 31 65

Málta … … …

Nagy-Britannia 1 26 73

Németország 1 30 69

Olaszország 2 27 71

Portugália 3 25 73

Románia 10 34 56

Spanyolország 3 30 67

Svédország 1 28 71

Szlovákia 4 29 67

Szlovénia 3 34 63


266

14. táblázat: A fogyasztói árak változása az előző évhez képest (1990–2007) (%)

Ország 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007

Ausztria 0,5 2,0 2,3 1,7 1,3 2,0 2,1 1,7 2,2 Belgium 1,1 2,7 2,4 1,6 1,5 1,9 2,5 2,3 1,8 Bulgária 2,6 10,3 7,4 5,8 2,4 6,1 6,0 7,4 7,6 Ciprus 1,1 4,9 2,0 2,8 4,0 1,9 2,0 2,2 2,2 Csehország 1,8 3,9 4,5 1,4 -0,1 2,6 1,6 2,1 3,0 Dánia 2,1 2,7 2,3 2,4 2,0 0,9 1,7 1,9 1,7 Észtország 3,1 3,9 5,6 3,6 1,4 3,0 4,1 4,4 6,7 Finnország 1,3 3,0 2,7 2,0 1,3 0,1 0,8 1,3 1,6 Franciaország 0,6 1,8 1,8 1,9 2,2 2,3 1,9 1,9 1,6 Görögország 2,1 2,9 3,7 3,9 3,4 3,0 3,5 3,3 3,0 Hollandia 2,0 2,3 5,1 3,9 2,2 1,4 1,5 1,7 1,6 Írország 2,5 5,3 4,0 4,7 4,0 2,3 2,2 2,7 2,8 Lengyelország 7,2 10,1 5,3 1,9 0,7 3,6 2,1 1,3 2,6 Lettország 2,1 2,6 2,5 2,0 2,9 6,2 6,9 6,6 10,1 Litvánia 1,5 1,1 1,6 0,3 -1,1 1,2 2,7 3,8 5,8 Luxemburg 1,0 3,8 2,4 2,1 2,5 3,2 3,8 3,0 2,7 Magyarország 10,0 10,0 9,1 5,2 4,7 6,8 3,5 4,0 7,9 Málta 2,3 3,0 2,5 2,6 1,9 2,7 2,5 2,6 0,7 Nagy-Britannia 1,3 0,8 1,2 1,3 1,4 1,3 2,1 2,3 2,3 Németország 0,6 1,4 1,9 1,4 1,0 1,8 1,9 1,8 2,3 Olaszország 1,7 2,6 2,3 2,6 2,8 2,2 2,2 2,2 2,0 Portugália 2,2 2,8 4,4 3,7 3,3 2,5 2,1 3,0 2,4 Románia 45,8 45,7 34,5 22,5 15,3 11,9 9,1 6,6 4,9 Spanyolország 2,2 3,5 2,8 3,6 3,1 3,1 3,4 3,6 2,8 Svédország 0,6 1,3 2,7 1,9 2,3 1,0 0,8 1,5 1,7 Szlovákia 10,4 12,2 7,2 3,5 8,4 7,5 2,8 4,3 1,9 Szlovénia 6,1 8,9 8,6 7,5 5,7 3,7 2,5 2,5 3,8 Európai Unió-25 1,6 2,4 2,5 2,1 1,9 2,1 2,2 2,2 2,3 Európai Unió-27 3,0 3,5 3,2 2,5 2,1 2,3 2,3 2,3 2,4 Eurózóna 1,1 2,1 2,3 2,2 2,1 2,1 2,2 2,2 2,1

Forrás: EUROSTAT

267

15. táblázat: Az EU tagállamainak fizetési egyenlegei, 2006-ban

millió USD

Ország Folyó

fizetési mérleg

Külkereskedelmi mérleg

(Export FOB – Import FOB)

Tőkeforgalmi mérleg

Ausztria 4 252 3 427 -1 115

Belgium 9 328 5 885 -9 320

Bulgária -3 133 -5 398 2 898

Ciprus -962 -4 292 1 102

Cseh Köztársaság -2 495 1 736 2 039

Dánia 8 616 8 021 -8 078

Észtország -1 445 -1 845 1 456

Finnország 6 315 10 145 -1 500

Franciaország -33 289 -32 144 -28 782

Görögország -17 879 -34 253 18 300

Hollandia 41 388 46 952 -20 476

Írország -5 331 36 809 -885

Lengyelország -5 105 -2 766 7 373

Lettország -2 002 -3 018 2 318

Litvánia -1 771 -2 843 1 685

Luxemburg 4 267 -4 231 -3 915

Magyarország -8 106 -1 989 10 610

Málta -594 -1 181 452

Nagy-Britannia -47 953 -122 386 34 608

Németország 116 035 189 267 -130 083

Olaszország -27 724 60 26 269

Portugália -17 007 -20 855 18 327

Románia -6 888 -7 806 6 438

Spanyolország -83 136 -85 592 84 289

Svédország 23 643 19 701 -22 166

Szlovákia … … …

Szlovénia -682 -1 258 499


268

16. táblázat: 17. táblázat: A mezőgazdasági termelés indexe (%) Az ipari termelés indexe (%)

1999–2001=100 1995=100

Ország 2006 Ország 2006 Ausztria 95,10

Ausztria 170,2 Belgium 94,37

Belgium 127,2 Bulgária 84,76

Bulgária 126,1 Ciprus 87,61

Ciprus 117,6 Cseh Köztársaság 89,04

Cseh Köztársaság 155,3 Dánia 97,98

Dánia 124,5 Észtország 98,43

Észtország 232,9 Finnország 103,83

Finnország 169,9 Franciaország 91,95

Franciaország 118,3 Görögország 91,96

Görögország 122,6 Hollandia 90,11

Hollandia 112,8 Írország 98,89

Írország 270,4 Lengyelország 93,40

Lengyelország 208,8 Lettország 114,32

Lettország 148,3 Litvánia 89,16

Litvánia 194,8 Luxemburg 94,91

Luxemburg 143,5 Magyarország 98,80

Magyarország 244,5 Málta 93,48

Málta … Nagy-Britannia 98,10

Nagy-Britannia 102,4 Németország 95,97

Németország 128,4 Olaszország 96,12

Olaszország 105,7 Portugália 92,70

Portugália 121,8 Románia 111,21

Románia 119,1 Spanyolország 101,93

Spanyolország 126,7 Svédország 92,86

Svédország 133,8 Szlovákia 85,11

Szlovákia 163,4 Szlovénia 99,90

Szlovénia 139,5

Forrás: Economia mondială în cifre, INS, 2007. 47, 80. o.

269

18. táblázat: Telekommunikációs szolgáltatások 1000 személyre (2006)

Bekötött telefonvonalak

száma

Mobiltelefon szolgáltatási

bérletek száma

Internetbérletek száma Ország / Év

1000 személyre 1000 személyre 1000 személyre Európai Unió (EU-27) 472,74 1052,71 … Ausztria 297,98 1117,67 242,80 Belgium 300,44 889,56 231,61 Bulgária 315,23 1071,95 60,53 Ciprus 498,35 1123,55 130,74 Cseh Köztársaság 281,23 1241,88 138,28 Dánia 428,89 1072,23 349,44 Észtország 351,31 1175,25 178,63 Finnország 362,50 1078,37 … Franciaország 605,27 817,51 241,60 Görögország 553,53 984,89 … Hollandia 365,65 1125,65 312,92 Írország 405,46 1102,81 243,09 Lengyelország 295,85 963,73 82,51 Lettország 287,16 954,57 … Litvánia 233,35 1390,07 … Luxemburg 522,60 1510,67 262,36 Magyarország 334,12 989,54 132,06 Málta 497,04 853,82 … Nagy-Britannia 554,29 1149,02 … Németország 667,18 1040,35 … Olaszország 456,22 1333,03 … Portugália 400,02 1155,10 152,77 Románia 194,74 806,90 93,20 Spanyolország 413,16 1046,53 162,91 Svédország 549,20 1057,98 382,25 Szlovákia 216,46 907,55 … Szlovénia 279,54 906,89 195,33

Forrás: EUROSTAT

270

19. táblázat: Újonnan épített lakások 2004-ben

Ország Összesen

(ezer) 1000 főre jutó új lakások száma

Ausztria … … Belgium … … Bulgária 8 1,1 Ciprus 11 14,9 Cseh Köztársaság 31,1 3,2 Dánia 23,6 5 Észtország 3,1 2,3 Finnország 30 5,9 Franciaország 344,3 5,7 Görögország 104,4 11,1 Hollandia 65,3 4,4 Írország … … Lengyelország 102,2 2,8 Lettország … … Litvánia 6,8 2 Luxemburg … … Magyarország 40,3 4,3 Málta … … Nagy-Britannia 202,7 3,4 Németország … … Olaszország … … Portugália 62,7 6,4 Románia 30,1 1,4 Spanyolország 544,6 13 Svédország 25,3 3,3 Szlovákia … 2,3 Szlovénia … …


271

20. táblázat: Az autópályák hossza és az autók száma 2003-ban

Ország Az

autópályák hossza (km)

1000 főre jutó személygépkocsik

száma

1000 főre jutó

újonnan beíratott

autók száma Ausztria 1670 498 34 Belgium 1729 464 46 Bulgária … 245** … Ciprus 268 414 40 Cseh Köztársaság 518 363 … Dánia 1027 351 6 Észtország 98 321 11 Finnország 653 436 … Franciaország 10 379 493 36 Görögország 730 349 … Hollandia … 426 32 Írország 176 380 38 Lengyelország 405 294 1 Lettország … 280 17 Litvánia 417 365 27 Luxemburg 147 636 99 Magyarország 542 274 16 Málta … 506 26 Nagy-Britannia 3609 466 … Németország 12 037* 546 39 Olaszország 6487* 590 39 Portugália 1835 583 27 Románia 113 142 5 Spanyolország 9739 446 34 Svédország 1591 454 33 Szlovákia 313 252 13 Szlovénia 477 446 26

Forrás: Economia mondială în cifre INS, 2007. 101. o.

* 2002, ** 2000

272

21. táblázat: Vasúti szállítás (2000–2005 közötti időszak utolsó évi elérhető adata)

A

vasútvonalak hossza

Szállított személyek száma

Áruszállítás Ország

(km) (millió utas* km) (millió tonna* km) Ausztria 5 781 8 586 17 060 Belgium 3 542 9 150 8 130 Bulgária 4 163 2 389 5 166 Ciprus … … … Cseh Köztársaság 9 513 6 631 14 385 Dánia 2 212 5 459 1 888 Észtország 959 248 10 311 Finnország 5 732 3 478 9 706 Franciaország 29 286 77 219 41 263 Görögország 2 576 1 854 613 Hollandia 2 813 14 730 4 026 Írország 1 919 1 781 303 Lengyelország 19 599 16 742 46 060 Lettország 2 375 894 17 921 Litvánia 1 772 428 12 457 Luxemburg … … … Magyarország 7 950 7 135 9 005 Málta … … … Nagy-Britannia 16 208 44 036 22 110 Németország 34 228 72 568 88 022 Olaszország 16 751 47 368 21 045 Portugália 2 839 3 412 2422 Románia* 10 948 7 985 16 582 Spanyolország 144 484 21 047 11 586 Svédország 9 867 5 673 13 120 Szlovákia 3 659 2 166 9 326 Szlovénia 1 228 777 3 245


* 2005

273

22. táblázat: A légi szállítás 2005-ben

Légi járművek felszállása

Szállított utasok Áruszállítás Ország

(ezer) (ezer fő) (millió tonna* km) Ausztria 142 8 038 537 Belgium 152 3 341 705 Bulgária 10 654 3 Ciprus … … … Cseh Köztársaság 75 4 706 39 Dánia 160 10 340 190 Észtország 8 578 1 Finnország 107 7 075 354 Franciaország 728 52 477 5 802 Görögország 131 9 452 64 Hollandia 241 26 133 4 894 Írország 304 42 873 107 Lengyelország 79 3 554 71 Lettország 23 1 032 2 Litvánia 12 505 1 Luxemburg … … … Magyarország 47 2 735 21 Málta … … .. Nagy-Britannia 1018 93 603 5 998 Németország 1024 90 789 7 722 Olaszország 446 36 116 1 365 Portugália 149 10 140 235 Románia 105 4 339 … Spanyolország 586 49 855 1 022 Svédország 146 9 019 264 Szlovákia 14 712 … Szlovénia 18 758 3


274

23. táblázat: Az EU tagállamok külkereskedelmi forgalma 2006-ban

Import (M) (CIF)

Export (X) (FOB)

Kereskedelmi mérleg Ország

millió USD millió USD millió USD Ausztria 134 343 134 148 -195 Belgium 353 738 369 218 15 480 Bulgária 23 136 15 064 -8 072 Ciprus 6 951 1 153 -5 798 Cseh Köztársaság 93 219 95 136 1 917 Dánia 85 101 91 703 6 602 Észtország 11 883 8 759 -3 124 Finnország 68 482 76 884 8 402 Franciaország 538 078 487 311 -50 767 Görögország 59 121 20 180 -38 941 Hollandia 357 895 399 651 41 756 Írország 83 886 104 639 20 753 Lengyelország* 100 759 89 214 -11 545 Lettország 11 229 5 835 -5 394 Litvánia 19 338 14 125 -5 213 Luxemburg 19 433 14 172 -5 261 Magyarország 75 964 73 502 -2 462 Málta* 3 807 2 376 -1 431 Nagy-Britannia 547 508 428 357 -119 151 Németország 919 154 1 125 877 206 723 Olaszország 440 770 416 145 -24 625 Portugália 65 605 42 890 -22 715 Románia 51 106 32 336 -18 770 Spanyolország 326 046 213 350 -112 696 Svédország 126 608 147 237 20 629 Szlovákia* 36 168 31 997 -4 171 Szlovénia 23 022 21 055 -1 967

Forrás: Economia mondială în cifre, INS, 2007. 107–109. o.

* 2005

275

24. táblázat: Javak és szolgáltatások importjának és exportjának részaránya a GDP-ből (%)

Javak és

szolgáltatások importja/GDP

Javak és szolgáltatások exportja /GDP

Ország

1990 2004 1990 2004 Ausztria 37 46 38 51 Belgium 69 81 71 84 Bulgária 37 69 33 58 Ciprus 57 … 52 … Cseh Köztársaság 43 72 45 72 Dánia 31 38 36 43 Észtország … 86 … 78 Finnország 24 32 23 37 Franciaország 23 26 21 26 Görögország 28 29 18 21 Hollandia 51 60 54 65 Írország 52 65 57 80 Lengyelország 22 41 29 39 Lettország 49 60 48 44 Litvánia 61 61 52 54 Luxemburg 100 125 104 146 Magyarország 29 68 31 64 Málta 99 83 85 76 Nagy-Britannia 27 28 24 25 Németország 25 33 25 38 Olaszország 20 26 20 27 Portugália 39 38 33 31 Románia 26 45 17 36 Spanyolország 20 29 16 26 Svédország 29 38 30 46 Szlovákia 36 79 27 77 Szlovénia 79 61 91 60


276

25. táblázat: Egyetemre iratkozottak aránya a 19–23 évesek korcsoportjához viszonyítva a 2005/2006-os tanévben (%)

Ország

Egyetemre íratkozottak aránya

a 19–23 évesek korcsoportjához

viszonyítva Ausztria 50 Belgium 63 Bulgária 44 Ciprus 33 Cseh Köztársaság 48 Dánia 80 Észtország 66 Finnország 92 Franciaország 56 Görögország 89 Hollandia 61 Írország 59 Lengyelország 63 Lettország 74 Litvánia 76 Luxemburg 12 Magyarország 65 Málta 32 Nagy-Britannia 60 Németország 51 Olaszország 66 Portugália 56 Románia 45 Spanyolország 67 Svédország 82 Szlovákia 41 Szlovénia 81


277

26. táblázat: Oktatási kiadások aránya a GDP-ből (%, a 2002–2004 közötti időszak utolsó elérhető évi adata)

Ország Az oktatási kiadások részaránya

a GDP-ből Ausztria 5,5 Belgium 6,2 Bulgária 4,2 Ciprus 7,4 Cseh Köztársaság 4,6 Dánia 8,4 Észtország 5,7 Finnország 6,5 Franciaország 6,0 Görögország 4,3 Hollandia 5,3 Írország 4,3 Lengyelország 5,8 Lettország 5,4 Litvánia 5,2 Luxemburg … Magyarország 6,0 Málta 4,6 Nagy-Britannia 5,5 Németország 4,8 Olaszország 4,9 Portugália 5,9 Románia 2,9* Spanyolország 4,5 Svédország 7,0 Szlovákia 4,4 Szlovénia 6,0


* 2004.

278

27. táblázat: Kutatás-fejlesztésre fordított kiadások aránya a GDP-ből, 2005-ben (%)

Ország Kutatás-fejlesztési

kadások részaránya a GDP-ből

Ausztria 2,35 Belgium 1,82 Bulgária 0,50 Ciprus 0,40 Cseh Köztársaság 1,42 Dánia 2,45 Észtország 0,99 Finnország 3,52 Franciaország 2,14 Görögország 0,61 Hollandia 1,79 Írország 1,24 Lengyelország 0,57 Lettország 0,57 Litvánia 0,76 Luxemburg 1,56 Magyarország 0,95 Málta 0,61 Nagy-Britannia 1,75 Németország 2,51 Olaszország 1,10 Portugália 0,81 Románia 0,41 Spanyolország 1,12 Svédország 3,86 Szlovákia 0,52 Szlovénia 1,22


279

28. táblázat: Egészségügyi kiadások aránya a GDP-ben 2004-ben (%)

Ország Egészségügyi kiadások részaránya a GDP-ből

Ausztria 10,3 Belgium 9,7 Bulgária 8,0 Ciprus 5,8 Cseh Köztársaság 7,3 Dánia 8,6 Észtország 5,3 Finnország 7,4 Franciaország 10,5 Görögország 7,9 Hollandia 9,2 Írország 7,2 Lengyelország 6,2 Lettország 7,1 Litvánia 6,5 Luxemburg 8,0 Magyarország 7,9 Málta 9,2 Nagy-Britannia 8,1 Németország 10,6 Olaszország 8,7 Portugália 9,8 Románia 3,4 Spanyolország 8,1 Svédország 9,1 Szlovákia 7,2 Szlovénia 8,7


280

29. táblázat: 100 ezer lakosra jutó orvosok száma 2005-ben

Orvosok száma Ország

100 000 lakosra Ausztria 356 Belgium* 413 Bulgária 366 Ciprus 198 Cseh Köztársaság 357 Dánia* 363 Észtország* 329 Finnország* 310 Franciaország 339 Görögország* 436 Hollandia* 323 Írország 286 Lengyelország* 223 Lettország 316 Litvánia 401 Luxemburg* 225 Magyarország 278 Málta 352 Nagy-Britannia* 160 Németország 341 Olaszország 382 Portugália 341 Románia 219 Spanyolország* 307 Svédország* 300 Szlovákia* 325 Szlovénia* 218


* 2004

281

FOGALOMTÁR ABSZORPCIÓS KAPACITÁS (ABSORBTION CAPACITY) Az abszorpciós kapacitás azt jelenti, hogy egy ország vagy szervezet mennyi

támogatást tud befogadni és egyben hatékonyan felhasználni. ACQUIS COMMUNAUTAIRE – lásd KÖZÖSSÉGI VÍVMÁNYOK ÁTVILÁGÍTÁS (ACQUIS SCREENING) Az a folyamat, melynek során egy csatlakozni kívánó ország és az Európai

Bizottság szakértői a csatlakozási tárgyalások keretében megvizsgálják, hogy az ország jogrendje milyen fokon és mely pontokon felel meg az uniós jog-szabályoknak, illetve mely területek igényelnek további közelítést.

ADAPT A növekedést és foglalkoztatást ösztönző és az üzleti versenyképességet növelő

közösségi kezdeményezés. A program a változás előtt álló ipari ágazatok számára tartalmaz képzési intézkedéseket és foglalkoztatási prémiumokat. Fő célja minden régióban a transznacionális jellegű projektek társfinanszírozása.

ADDICIONALITÁS (ADDITIONALITY) A valós gazdasági hatás elérése érdekében a Strukturális Alapokból származó

támogatások nem helyettesítik, hanem kiegészítik a tagállamok állami vagy azzal egyenértékű forrásból származó strukturális kiadásait. E célból a Bizottság és a tagállam közösen meghatározzák a támogatandó I. célkitűzés alá tartozó régiók vonatkozásában az állami vagy azzal egyenértékű forrásból származó strukturális kiadások szintjét, amelyet a programozási időszak egésze alatt fenntartanak. Általános szabály, hogy a strukturális kiadások nagysága – reálértéken – feleljen meg az előző programozási időszakban elért éves átlagnak. Az addicionalitás igazolására a programozási időszak során három ízben kerül sor: előzetes (ex-ante), közbenső (mid-term), utólagos (ex-post) értékelés.

ADÓHARMONIZÁCIÓ (TAX HARMONISATION) Az adómértékek különbözősége az egységes piac számára akadályt jelent. Az

EK Szerződés rendelkezik a közvetett adózás harmonizációjáról. A legfigyelemre-méltóbb a forgalmi adó: minél közelebb vannak egymáshoz a tagállamok forgalmiadó-kulcsai, annál kisebb a szükséges kiegyenlítő összeg. A közvetlen adózás területén a vállalkozások közvetlen adóinak harmonizálása kiegyenlített játékteret biztosít mindenkinek. Az adóharmonizáció azonban a nemzeti szuverenitás igencsak jelentős korlátozásával jár, ennél fogva mindig meglehetős ellenállásba ütközik.

282

ÁGAZATI TANÁCSOK (SECTORAL COUNCILS) Az Európai Unió Tanácsában az ágazati tanácsok foglalkoznak a különböző

ágazatok, szakterületek szakkérdéseivel (pl. mezőgazdasági, gazdasági és pénz-ügyi, környezetvédelmi ágazati tanácsok stb.).

AGENDA 2000 Az Agenda 2000 elnevezésű dokumentumot hosszú vita után 1999. március 26-

án a berlini csúcson fogadták el az Unió állam- és kormányfői. A dokumentum a XXI. századba átlépő Unió képét vázolja fel, amelynek választ kell adnia olyan új kihívásokra, mint a bővítés, a globalizáció, a versenyképesség javítása, a munka-nélküliség magas szintjének mérséklése, a negatív demográfiai kilátások kezelé-sének igénye, a külkapcsolati rendszer fokozottabb összehangolása és hatékony-ságának növelése. A dokumentum a 2000-től 2006-ig terjedő időszakra elkülönítve határozta meg a bővítéssel kapcsolatos költségeket és az EU költségvetési alapelveit is.

ALAPJOGI CHARTA (CHARTER OF FUNDAMENTAL RIGHTS) Az EU tagállamai által 2000-ben kidolgozott és a 2000. decemberi nizzai

csúcson kihirdetett charta, amely az uniós polgárok alapvető jogait foglalja össze. Létrehozását azért kezdeményezték, mert az EU-ban kialakult szoros gazdasági integráció – és annak rendkívül átfogó joganyaga – mellett mindeddig kimaradt az alapvető emberi jogok (politikai, állampolgári, gazdasági és szociális jogok) közös számbavétele, meghatározása. A Charta a kihirdetéssel nem emelkedett kötelező jogi erőre, lényegében jogi kötelezettséggel nem bíró politikai nyilatkozat maradt. Az Európai Konvent beemelte az Alkotmányszerződésbe, majd a Lisszaboni Szerződés része lett, így annak hatályba lépése esetén a Charta is jogerőre emelkedne.

ALKALMAZKODÓKÉPESSÉG (ADAPTABILITY) A „Foglalkoztatási irányvonalak” harmadik pillére a vállalkozásoknak és a

munkavállalóknak a technológiai és piaci változásokkal, az ipari struktúraváltással, az új termékek és szolgáltatások megjelenésével szembeni alkalmazkodó-képességének javítására koncentrál. Az alkalmazkodóképesség a munkaszervezet, a szerződéskötés, a foglalkoztatási formák, továbbá a szabályozás és a képzés, átképzés szintjén jelentkezik. Cél, hogy egyensúly alakuljon ki a vállalkozások rugalmasság iránti igénye, illetve a munkavállalóknak a biztonság és foglalkoztat-hatóság iránti igénye között.

ÁLLAMI TÁMOGATÁS (SUBSIDY) A Nizzai Szerződés az állami támogatás fogalmát tágan értelmezi: a tagállamok

által állami vagy állami forrásból biztosított támogatás. Nem csak a közvetlen kifizetések (tőkejuttatás, befektetési támogatások, olcsó hitel stb.), de a közvetett

283

pénzügyi előnyök (adómentesség, társadalmi biztosítás befizetésének halasztása, adó- és egyéb tartozás elengedése stb.) nyújtása is tilos.

Az állami támogatásokat három fő csoportba lehet sorolni: regionális támogatások, ágazati támogatások és horizontális támogatások (pl. kutatás-fejlesztési támogatás, KKV segítése, környezetvédelmi támogatás, export-támogatás stb.).

Valamely támogatás akkor tilos, ha: állami forrásból származik; a támogatás szelektív; torzítja a versenyt; befolyásolja a tagállamok közti kereskedelmet. Vannak automatikus kivételek, pl. szociális támogatások és természeti katasztrófák által okozott károk ellentételezése. Vannak mérlegelhető kivételek is, ezeknek az egységes piaccal összeegyeztethetőnek kell lenniük, és a Tanács a Bizottság javaslatára minősített többséggel fogadja el őket. Ez elsősorban a regionális politikára és a több tagországra kiterjedő programokra vonatkozik.

ÁLLANDÓ KÉPVISELŐK BIZOTTSÁGA (Commité des REpresentants

PERmanents, COREPER) A Tanács munkáját segítő, illetve üléseit előkészítő testület, amely a tagállamok

EU mellé rendelt brüsszeli nagyköveteiből, illetve azok helyetteseiből áll. Elsődleges feladata, hogy az egyes döntési kérdésekben a tagállamok közelítsék, illetve egyeztessék álláspontjaikat. A COREPER hatáskörébe tartozik emellett az egyes javaslatok politikai döntésre való előkészítése a miniszterek számára, a tagállamok kormányai és az Unió intézményei közötti kapcsolattartás, a közösségi és nemzeti adminisztráció közötti közvetítés, illetve koordinálás is.

ÁLTALÁNOS ÜGYEK TANÁCSA (GENERAL AFFAIRS COUNCIL) Az Európai Unió Tanácsának egyik alegysége, amely a politikailag érzéke-

nyebb, illetve átfogóbb kérdésekkel foglalkozik és sokszor az ágazati tanácsok fellebbviteli fórumaként működik. A külügyminiszterekből álló tanács főleg politikai jellegű feladatokat lát el, gyakorlatilag helyettesíti az Európai Tanácsot, vagyis a tagállamok legfontosabb politikai vezetőinek üléseit. Munkájában részt vesznek az Európai Bizottság elnökei és alelnökei.

ÁLTALÁNOS PREFERENCIÁLIS RENDSZER (GENERALYZED SYSTEM

OF PREFERENCES – GSP) Ez a rendszer a legnagyobb kedvezmény elvén felüli általános tarifális

(alapvetően vám-) preferenciákat jelenti, amelyeket az EU egyoldalúan biztosít egyes (általában fejlődő) országok, régiók számára.

AMSZTERDAMI SZERZŐDÉS (TREATY OF AMSTERDAM) A Római és a Maastrichti Szerződéseket módosító Amszterdami Szerződést

1997 októberében írták alá az állam- és kormányfők. A szerződés 1999. május 1-jén lépett hatályba. Az Amszterdami Szerződés számos területen elmélyíti az Unió

284

közösségi politikáját, kiterjeszti az Európai Parlament döntési jogait és legjelen-tősebb módosításai a bel- és igazságügyi együttműködés területét érintik, a harmadik pillért a rendőrségi és igazságügyi együttműködésre szűkítve le.

ANTIDÖMPING ÉS KIEGYENLÍTŐ VÁMOK (ANTI-DUMPING,

COUNTER-VAILING DUTIES) Dömpingellenes vámokat azokra az árukra vetnek ki, amelyeket alacsonyabb

áron hoznak be, mint az exportőr hazai piacán érvényesülő árak. Ha az árukat állami támogatással is segítik, kiegyenlítő vámokat vetnek ki rájuk. E két vámfajta a vámok széles körű felszámolásával egyre fontosabbá vált. Csak olyan importra vethetők ki, amely nem kompatibilis a közös piaccal, mivel torzítják a versenyt, és tisztességtelen előnyben részesítenek egyes cégeket vagy árufajtákat.

ARÁNYOSSÁG ELVE (PRINCIPLE OF PROPORTIONALITY) Az Unió működésének és döntéshozatalának egyik alapelve a szubszidiaritás

mellett. Az arányosság elve szerint az uniós/közösségi intézkedések csak addig terjedhetnek, amíg elérik a Szerződésekben meghatározott célkitűzéseket.

ÁRUK SZABAD MOZGÁSA (FREE MOVEMENT OF GOODS) Egyike a közös piac működéséhez elengedhetetlen négy alapszabadságnak.

Ahhoz, hogy az áruk az EU határain át szabadon mozoghassanak, összehangolt vámokra és forgalmi adókra, egységes egészség-, fogyasztó- és környezetvédelmi szabályokra, valamint a kereskedelem előtt álló akadályok eltávolítására van szükség. Az egységes piac kiteljesítésével az áruk szabad mozgása nagyjából meg-valósult. Bizonyos kivételek vagy átmeneti rendelkezések azonban még mindig vonatkoznak egyes területekre.

ÁTFOGÓ GAZDASÁGI IRÁNYMUTATÓK (BROAD ECONOMIC POLICY

GUIDELINES – BEPGs) A gazdaságpolitikai koordináció keretében a Tanács a tagállamok nemzeti

gazdaságpolitikájára vonatkozóan átfogó gazdaságpolitikai iránymutatásokat határoz meg. Ezeket a Tanács három évre előre fogadja el.

AVIS (ORSZÁGVÉLEMÉNY) Az Európai Tanács felkérése alapján az Európai Bizottság által készített

vélemény a csatlakozást kérő országokról, arról, hogy a csatlakozási kérelmet benyújtó ország felkészültsége alapján mennyire tesz eleget az uniós tagság követelményeinek. 1997-ben tették közzé az első országjelentéseket, majd évente jelentek meg a csatlakozás előtt.

285

BARCELONAI KONFERENCIA Az 1995 novemberében tartott konferencián az EU tagállamai a földközi-

tengeri térségbe tartozó 12 szomszédos állammal megállapodtak a barcelonai nyilatkozatról. A földközi-tengeri térség biztonságának garantálása céljából három pillért alakítottak ki. Az első pillér a politikai és biztonsági partnerségről, az emberi jogok és alapvető politikai szabadságjogok garantálásáról rendelkezik. A második pillér célja egy euro-mediterrán szabad kereskedelmi övezet létrehozása 2010-re. A nyilatkozat harmadik vetülete a szociális és kulturális ügyek előmozdításáról szól, a kultúra és vallás kölcsönös tiszteletben tartásával.

BELSŐ PIAC, EGYSÉGES PIAC (INTERNAL MARKET, SINGLE

MARKET) A belső piac olyan belső határok nélküli térséget jelent, amelyen belül

megvalósul az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása. Az integráció közös piacnál magasabb fokát jelenti, amikor a vámok és mennyiségi korlátozások megszüntetésén túl az egyéb, nem vám jellegű korlátozásokat is felszámolják.

BEL- ÉS IGAZSÁGÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS (COOPERATION ON

JUSTICE AND HOME AFFAIRS) A Bel- és Igazságügyi Együttműködést az 1993. november 1-jén hatályba lépett

Maastrichti Szerződés hozta létre. Az Amszterdami Szerződés rendőrségi és igazságügyi együttműködésre szűkítette le, más kérdéseket (menekültügyi és bevándorlási politika, külső és belső határellenőrzés és a polgári jogi együtt-működést) átemelt az első pillérbe.

BIZOTTSÁGI ELJÁRÁSOK (COMMITTEE PROCEDURES) Az EK Szerződés értelmében általában az Európai Bizottság felel az Európai

Unió Tanácsa által elfogadott döntések végrehajtásáért. A Bizottság végrehajtó tevékenységét a Tanács nemzeti szakértőkből álló tanácsadó, vezetői vagy szabá-lyozó bizottságok útján felügyeli, a kérdéses ágazat érzékenységétől függően. A tanácsadó bizottságok csaknem kötelező erejű ajánlásokat tehetnek a Bizottságnak. A vezetői bizottságok ezzel szemben a Bizottság végrehajtó intézkedéseit azok felfüggesztése mellett visszautalhatják a Tanácshoz, hogy az adott határidőn belül döntsön felőlük. Ha a Tanács a rendelkezésre álló idő alatt nem jut döntésre, a Bizottság végrehajthatja az intézkedéseket. A szabályozó bizottságok is felfüg-geszthetik a Bizottság intézkedéseit és visszautalhatják azokat a Tanácshoz. Ha azonban a Tanács határidőn belül nem hoz döntést, a Bizottság csak akkor hajt-hatja végre az intézkedéseket, ha a Tanács azokat nem utasította el, amit egyszerű többséggel tehet meg.

286

BIZTOSOK (COMMISSIONERS) Az Európai Bizottság tagjai (franciául: commissaire, angolul: commissioner),

akik területükön felelnek a Bizottság munkájának irányításáért. BLOKKOLÓ KISEBBSÉG A minimális szavazatok száma, mely a minősített többségi szavazásnál a döntés

elfogadásának megakadályozásához kell. Az EU-15-ök esetén az Európai Uniós Tanácsban a 87 szavazatból 26-ra volt szükség a döntés elutasításához. Az EU-27 esetében a blokkoló kisebbséghez szükséges létszám 91 ellenszavazat.

BRETTON WOODS-I RENDSZER 1944-ben, a Bretton Woods-i Konferencián, ahol Nemzetközi Valutaalap

(International Monetary Found – IMF) megalakult, szabályozták a nemzetközi pénzügyi kapcsolatokat, ami a dollár aranyfedezetén alapult.

CASSIS DE DIJON Az Európai Bíróság 1979-ben tárgyalt esete alapján egy tagországban

jogszerűen gyártott és forgalmazott terméket minden korlátozás nélkül lehet egy másik tagállamban forgalomba hozni. Ezt az elvet nevezik a termelési szabványok kölcsönös elismerésének, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy megvalósulhasson a négy szabadság egyike, a termékek szabad áramlásának elve.

CÉLKITŰZÉSEK (OBJECTIVES) A Strukturális Alapokból nyújtandó támogatások vonatkozásában „célkitűzé-

sek” kerültek meghatározásra, amelyek a Római Szerződés 158., illetve 160. cik-kében foglaltak megvalósítását hivatottak elősegíteni. 2000-től 2006-ig a cél-kitűzések száma háromra csökkent (a megelőző időszakban hét célkitűzés volt érvényben): 1. célkitűzés: a fejlődésben elmaradott térségek fejlődésének és struk-turális alkalmazkodásának előmozdítása, 2. célkitűzés: a strukturális nehézsé-gekkel küzdő térségek gazdasági és szociális átalakulásának támogatása, 3. cél-kitűzés: az oktatási, képzési, és foglalkoztatási rendszerek és politikák alkalmazko-dásának és modernizációjának támogatása. Ez a támogatás az 1. és 2. célkitűzés hatályán kívül eső régióknak és térségeknek szól, és a humán erőforrások fejlesz-tését célozza. A 2007–2013-as időszak célkitűzései: 1. konvergencia; 2. regionális versenyképesség és foglalkoztatás; 3. európai területi együttműködés.

CÉLORSZÁG-ELV (COUNTRY-OF-DESTINATION PRINCIPLE) Ennek értelmében az exportált áruk származási országaikban mentesülnek a

forgalmi adó alól (azaz levonják az adót), ezt követően a célországban vetik ki az ott fizetendő adót. Az egységes piac megalkotásával az Európai Bizottság 1997-ben erről az elvről a származási ország elvére tért át. Az exportőrökre egyszerűen a származási országban esedékes forgalmi adót vetik ki a célállomástól függetlenül,

287

így megszűnt az exportra eső adó levonásának és importhoz való hozzáadásának szükségessége. Az eredményként jelentkező adóbevétel klíringházon halad át, amelyből az EU-tagállamok a kereskedelem áramlása szerint részesednek.

CSATLAKOZÁSI PARTNERSÉG (ACCESSION PARTNERSHIP) A bővítési folyamat kereteként minden tagjelölt állam számára egyenként, az

egyéni felkészültség szintje szerint bilaterális alapon az EU és az adott tagjelölt ország közösen programot határoznak meg az egyéni felkészülés menetére és támogatására.

CSATLAKOZÁSI TÁRGYALÁSOK (ACCESSION NEGOTIATIONS) A csatlakozni kívánó ország és az EU között több szinten folyó tárgyalások,

amelyek során azt vizsgálják, hogy az adott ország milyen mértékben felel meg a csatlakozás követelményeinek. A tárgyalásokon dől el, hogy mi kerül a csatlakozási szerződésbe, és hogy mely kötelezettségek teljesítése alól kér a csatlakozni kívánó ország átmeneti mentességet. A legmagasabb a miniszteri szintű tárgyalási forduló, a legalacsonyabb szintet pedig az adott ország és az EU szakértőinek egyeztető tárgyalásai jelentik.

DELORS-TERV (DELORS PLAN) A Gazdasági és Monetáris (Pénzügyi) Unió (EMU) létrehozásának három-

lépcsős terve (1989). Az első szakasz, amely a tőkemozgást liberalizálta, és szorosabb koordinációt helyezett kilátásba e területen, 1990. július 1-jén indult. A második lépcső (1994. jan. 1.–1999. jan. 1.) fő feladata az Európai Központi Bank létrehozása volt. A harmadik lépcső a tényleges Gazdasági és Monetáris (Pénz-ügyi) Unió kialakítása, melynek alapvető feltétele a tagországok valutaár-folyamainak végleges rögzítése és az új közös pénz, az euró bevezetése.

DEMOKRÁCIADEFICIT (DEMOCRATIC DEFICIT) (Sok forrásban helytelenül: „demokratikus deficit”.) Az EU-val szemben

támasztott aggodalmak egyike: az Európai Parlament nem rendelkezik olyan széles körű jogosítványokkal a közös intézmények (a Tanács és a Bizottság) ellen-őrzésére, mint a nemzeti parlamentek a saját kormányuk fölött. Az uniós állam-polgárok képviselete csak többszörösen közvetetten biztosított, a döntések meghozatalában a kinevezett bürokraták vesznek részt.

DEROGÁCIÓ (ÁTMENETI MENTESSÉG IRÁNTI IGÉNY)

(DEROGATION) Felmentés; valamely tagország átmenetileg vagy tartósan mentesül bizonyos, a

közösségi vívmányok átvételével kapcsolatos kötelezettségek teljesítése alól.

288

DISZKRIMINÁCIÓ TILALMÁNAK ELVE (NON-DISCRIMINATION PRINCIPLE)

Az EK Szerződés hatálya alá tartozó területen a nemzeti hovatartozás alapján nem lehet diszkriminálni. A letelepedés szabadságának kiterjesztéseként ez az egységes piac létrehozásának alapvető előfeltétele: ezen túlmenően erősíti az egyenlőség és az „idetartozás” érzését, ami nagyon fontos az európai önazonosság kialakításához.

EGÉSZ ÉLETEN ÁT TARTÓ TANULÁS (LIFELONG LEARNING) Az egész életen át tartó tanulás stratégiájának lényege, hogy a társadalom tagjai

maguk is aktívan járuljanak hozzá a foglalkoztathatóságuk, alkalmazkodó-képességük, társadalmi beilleszkedésük javításához.

EGYENÉRTÉKŰSÉG ELVE (PRINCIPLE OF EQUIVALENCE) Az Európai Bíróság 1978-ban az ún. Cassis de Dijon-ügyben hozott ítélete

vezette be az egyenértékűség elvét, amely szerint ha egy terméket jogszerűen állítanak elő és forgalmaznak egy tagállamban, akkor ezt a terméket a Közösség egész területén szabadon forgalmazhatónak kell tekinteni. Ezzel megszüntették azt a gyakorlatot, hogy a tagállamok külön előírásokkal, szabványokkal védjék nemzeti termékeiket.

EGYESÜLÉSI SZERZŐDÉS (MERGER TREATY) Az 1965. április 8-án létrejött Egyesülési Szerződés (az Európai Közösségek

egységes Tanácsát és egységes Bizottságát létrehozó szerződés) közös intéz-ményeket hozott létre az Európai Atomenergia Közösség, az Európai Szén- és Acélközösség, valamint az Európai Gazdasági Közösség részére. 1967. július 1-jén lépett hatályba. Az Európai Parlament és az Európai Bíróság már a kezdetektől, az EGK és az Euratom megalapítása óta közös intézménye volt a három közösségnek.

EGYSÉGES EURÓPAI OKMÁNY (SINGLE EUROPEAN ACT) Az EK addigi alapszerződéseit nagymértékben továbbfejlesztő okmány, mely

maga is az EK egyik elsődleges jogforrása. 1986-ban írták alá, 1987. július 1-jén lépett hatályba. Az „egységes” jelző arra utal, hogy az EK és az 1969 óta folyó európai politikai együttműködés kereteit egyaránt szabályozza.

EGYSÉGES (BELSŐ) PIAC (SINGLE [INTERNAL] MARKET) A közös piacnak olyan továbbfejlesztett változata, ahol a vámokon és

mennyiségi korlátozásokon túl az áruk, a szolgáltatások, a tőke és munkaerő szabad áramlását akadályozó egyéb ún. „nem vámjellegű” (fizikai, pénzügyi, adminisztratív, technikai) korlátokat is felszámolják.

289

EGYÜTTDÖNTÉSI ELJÁRÁS (CO-DECISION PROCEDURE) Az együttdöntési eljárást az Európai Unióról szóló Szerződés (Maastricht,

1992) vezette be, amely szélesebb jogkörrel, társjogalkotói státusszal ruházta fel az Európai Parlamentet. Ennél az eljárásnál az EP módosításokat is eszközölhet és a végső döntést is csak vele egyetértésben lehet meghozni. A jogszabályokat több szakaszból álló eljárásban fogadják el, a Tanács összehívhatja a mindkét részről egyenlő számú tagból álló Egyeztető Bizottságot. Ha nem születik egyetértés, a Parlament akarata ellenére nem lehet a jogszabályt elfogadni. Ez az eljárás az egységes piacra (EK Szerződés 100a. cikkelye), a szabad mozgásra, a letelepedés jogára, a szolgáltatás szabadságára, oktatásra, kultúrára, egészségügyre, fogyasztó-védelemre, valamint a transzeurópai hálózatokkal, kutatással és környezettel összefüggő iránymutatások vagy programok elfogadására vonatkozó döntésekre irányadó.

EGYÜTTMŰKÖDÉSI ELJÁRÁS (COOPERATION PROCEDURE) Az együttműködési eljárás a közösségi intézmények közötti együttműködésnek

az 1987-es Egységes Európai Okmányban bevezetett új formája. Nagyobb részt biztosított az Európai Parlament számára a döntéshozatalban, de az EP még nem vált jogalkotóvá. Ezt az eljárást az egységes piac kiteljesítéséhez szükséges döntésekben széleskörűen vették igénybe. A Parlament befolyását növelő egyik kulcsfontosságú tényező volt a második olvasat bevezetése a Parlamentben és a Tanácsban egyaránt. Az Európai Unióról szóló Szerződés kibővítette az együtt-működési eljárás alkalmazását.

ELISMERHETŐ KÖLTSÉGEK (ELIGIBLE COSTS) 1. Az egyes tevékenységek költségeit akkor lehet a Strukturális Alapokból

kiegészíteni, ha azok olyan támogatások részét képezik, amelyek strukturális forrásokból támogathatónak minősülnek. 2. Nem tekinthető támogatásra jogo-sultnak az olyan költség, amelyet a végső kedvezményezett a támogatási kérelem-nek a Bizottsághoz történő eljuttatása előtti időpontban már kifizetett. 3. A támogatásra még jogosult költségek végső időpontját a strukturális támogatásra vonatkozó határozat tartalmazza. Ez meghatározza a végső kedvezményezett által még támogatásra elismert költségek végső időpontját. 4. A támogatásra jogosult költségekre vonatkozóan általában a nemzeti szabályok érvényesek, kivéve, ha a bizottság közös szabályokat ír elő. 5. A tagállamnak kell biztosítania, hogy a strukturális forrásokból támogatott tevékenység az illetékes nemzeti hatóság vagy az Irányító Hatóság által meghozott támogatási döntés tartalmához képest öt éven belül ne legyen jelentősen módosítva.

290

ELŐCSATLAKOZÁSI ALAPOK (TÁMOGATÁSOK) (PRE-ACCESSION FUNDS [AIDS])

Pénzügyi források, melyeket az európai Unió biztosít a tagjelölt államok számára a csatlakozáshoz való felkészüléshez. A három alap a PHARE, az ISPA és a SAPARD működése 2000 és 2006 között hasonló volt a tagállamok számára hozzáférhető strukturális és kohéziós alapok működéséhez.

ELSŐ PILLÉR (FIRST PILLAR) A Maastrichti Szerződés óta az EU első pilléreként azonosítják a három

közösség (EK, Euratom, ESZAK) hatáskörébe tartozó területeket, összefoglalóan az Európai Közösségeket, megkülönböztetve a Maastrichti Szerződés által létre-hozott nem közösségi, hanem kormányközi együttműködésen alapuló második és harmadik pillértől. Az első pillér működtetése a közösségi intézmények hatás-körébe tartozik, míg a második és harmadik pillérnél közülük csak az eleve kormányközi jellegű Tanács rendelkezik meghatározó szereppel.

EQUAL A négy közösségi kezdeményezés egyike, amely a munkaerőpiacon létező

mindennemű hátrányos megkülönböztetés és egyenlőtlenség leküzdésére irányuló nemzetek közötti együttműködést támogatja.

ERASMUS MUNDUS Közösségi program, amely az európai felsőoktatás minőségének javítását, és a

kultúrák közötti megértés erősítése érdekében a harmadik országokkal való együttműködés előmozdítását célozza.

ERM II (EXCHANGE RATE MECHANISM II) Az euró bevezetésével az Európai Monetáris Rendszer árfolyam-

mechanizmusa, az ERM helyébe az ERM II lépett, amely az euró, valamint az euróövezetből kimaradó, de az árfolyam-mechanizmusban részt venni kívánó tagállamok valutái közötti kapcsolatot biztosítja. Az ERM II-ben való részvétel az euróövezethez való csatlakozás feltétele.

ESÉLYEGYENLŐSÉG (EQUAL OPPORTUNITIES) Az esélyegyenlőség elvének három kulcseleme van: a nemzeti hovatartozással

összefüggő diszkrimináció tilalma, a férfiak és a nők azonos bérezésének követelménye, valamint a hátrányos megkülönböztetés általános tilalma.

ESPRIT Közösségi program, amely az információs technológiák területén való kutatási,

ipari együttműködést támogatja.

291

EURÓ (EURO) Az Európai Unió új, egységes fizetőeszköze. A közös valuta bevezetéséről

szóló döntést az Európai Unió tagországainak képviselői 1992 februárjában írták alá a hollandiai Maastrichtban. 1995 decemberében az Európai Tanács madridi ülésén született döntés arról, hogy a közös pénz neve euró lesz. Az eurót mint számlapénzt 1999. január 1-jén vezették be azokban az európai uniós tag-országokban, amelyek megfeleltek a Maastrichtban megszabott feltételeknek. 2002. január 1-jén az euró a készpénzforgalomban is megjelent, és két hónapon belül a 12 EMU-tagállamban felváltotta a nemzeti valutákat. A közös valuta előnyeit a külkereskedelmi tevékenységgel foglalkozó vállalatok mellett érzik azok is, akik az Unió területén belül utazni szeretnénk, hiszen egyik országból a másikba átutazva nem kell pénzváltással foglalkozniuk. 2008 júliusáig 15 országban vezették be az eurót.

EURÓPAI BERUHÁZÁSI ALAP (EUROPEAN INVESTMENT FUND) Az Európai Beruházási Bank forrásaiból 1992-ben létrehozott alap feladata a

tagállamok gazdasági növekedésének és munkahelyteremtésének támogatása. EURÓPAI BÍRÓSÁG (EUROPEAN COURT OF JUSTICE) Az Európai Közösségek legfőbb bírói fóruma, amely független testületként

biztosítja a közösségi jog egységes alkalmazását. További fontos feladata a közösségi intézkedések és szervek, valamint a közösségi jog betartásának törvényességi felügyelete.

EURÓPAI BIZOTTSÁG (EUROPEAN COMISSION) Az Európai Unió döntés-előkészítő, javaslattevő, s bizonyos esetekben végre-

hajtó, illetve végrehajtást ellenőrző szerve. A Bizottság szó egyaránt vonatkozik a miniszterekhez hasonló tárcákkal rendelkező, a nemzeti kormányoktól és a Tanácstól függetlenül tevékenykedő ún. biztosokból álló politikai testületre, valamint az irányításuk alatt álló hivatalnoki kar egészére. A Bizottság feladata a közösségi érdekek és a közösségi politikák megtestesítése.

EURÓPAI FEJLESZTÉSI ALAP (EUROPEAN DEVELOPMENT FUND) Ebből az 1957-ben létrehozott alapból támogatja az EU a fejlődő országokat

(Loméi Konvenciók), mely nem közösségi költségvetésből, hanem a tagállamok közvetlen hozzájárulásaiból működik. A támogatott célok: termelő és szociális beruházás, műszaki együttműködés, a fejlődő országok termékei külföldi értéke-sítésének elősegítése, szükség esetén segélyezés. Az alapot ötévente töltik föl.

292

EURÓPAI FOGLALKOZTATÁSI PAKTUM (EUROPEAN EMPLOYMENT PAKT)

Az 1999. júniusi kölni csúcson elfogadott paktum a tagállamok és a Közösség foglalkoztatási politikáinak szorosabb összehangolását célozza a magasabb foglal-koztatási szint elérése érdekében.

EURÓPAI GAZDASÁGI KÖZÖSSÉG – EGK (EUROPEAN ECONOMIC

COMMUNITY – EEC) Az Európai Közösségeket alkotó három integrációs szervezet egyikének (a

legjelentősebbnek) az eredeti megnevezése. Az EGK-t a Montánunió hat tag-országa (Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország, Olasz-ország) hozta létre 1957. március 25-én a Római Szerződés aláírásával, amely 1958. január 1-jén lépett hatályba. Az EGK-t felállító Római Szerződés a Közösség általános céljaként a közös piac létrehozását jelölte meg. Az Európai Gazdasági Közösség elnevezést a Maastrichti Szerződés Európai Közösségre változtatta, ezzel kívánta jelezni e Közösségnek a közös piac működtetése területén meglévő általános hatáskörét a másik két Közösség (ESZAK, Euratom) lehatárolt jogköreivel szemben.

EURÓPAI GAZDASÁGI TÉRSÉG (EUROPEAN ECONOMIC AREA) Az EK 12 és az EFTA 6 tagja (Ausztria, Finnország, Izland, Norvégia, Svájc,

Svédország) 1992. május 2-án írta alá az Európai Gazdasági Térségről szóló szerződést, amely 1994. január 1-jén lépett hatályba. Az EGT lényege, hogy az egységes piac intézkedéseinek, joganyagának, szabályainak jelentős részét az EFTA érintett tagállamaira – tehát egy szélesebb európai térségre – is kiter-jesztették. Mivel Svájc végül népszavazáson elvetette az EGT-hez való csatla-kozást, ezért 17 állam részvételével alakult meg a gazdasági tömörülés, majd Liechtenstein 1995-ös csatlakozásával mégis 18-ra nőtt a tagok száma.

EURÓPAI HALÁSZATI ALAP (EUROPEAN FISHERIES FUND) Strukturális alap, amelynek feladata a minőségi foglalkoztatás és a gazdasági

életképesség megfelelő szintjének fenntartására irányuló erőfeszítések támogatása a halászati szektorban.

EURÓPAI KÖRNYEZETVÉDELMI ÜGYNÖKSÉG (EUROPEAN

ENVIRONMENT AGENCY) 1994-ben koppenhágai székhellyel létrehozott EU-ügynökség, amelynek célja

az Unió, a tagállamok és harmadik országok környezeti szempontok szerinti informálása, valamint figyelmük felhívása a környezeti politikák hatékony megva-lósításának szükségességére.

293

EURÓPAI KÖZÖSSÉG (EUROPEAN COMMUNITY) Az Európai Gazdasági Közösségnek a Maastrichti Szerződés óta használatos

elnevezése. EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK (EUROPEAN COMMUNITIES) A három, önálló jogalanyisággal, de közös intézményrendszerrel rendelkező

közösséget: az Európai Szén- és Acélközösséget, az Európai Gazdasági Közössé-get, valamint az Európa Atomenergia-közösséget foglalta magába.

EURÓPAI KÖZPONTI BANK (EUROPEAN CENTRAL BANK) Az 1998-ban felállított intézmény az Európai Monetáris Unió jegybankja,

melynek elsődleges feladata a közös monetáris politika ellátása, az euró működte-tése és stabilitásának megőrzése. Székhelye Frankfurtban van.

EURÓPAI KUTATÁSI TÉRSÉG (EUROPEAN RESEARCH AREA) A 2002-ben elfogadott és a 2002 és 2006 közötti időszakra vonatkozó hatodik

kutatási keretprogram fő célkitűzése az Európai Kutatási Térség létrehozása volt. A térség létrehozása a lisszaboni stratégia elveinek felel meg, amely szerint a tudás alapú társadalom kialakításában a kutatásnak és technológiai fejlesztésnek meghatározó szerepe van.

EURÓPAI MEGÁLLAPODÁSOK (EUROPE AGREEMENTS) A kelet-közép-európai országokkal megkötött társulási megállapodások.

Megkülönböztető sajátosságuk a hagyományos társulási szerződésektől, hogy célként tartalmazzák a társulási viszonyt létesítő országok későbbi csatlakozását. A Romániával kötött Európai Megállapodás 1995. február 1-jén lépett hatályba. A megállapodás célja az ipari termékek szabad kereskedelmének megteremtése, a tőke, a szolgáltatások, a munkaerő-áramlás, valamint a letelepedés fokozatos libe-ralizálása és együttműködési célok megvalósítása egyéb területeken. A megálla-podást hatálybalépése óta három újabb szerződés is módosítja, így a szerződések mára egy kiterjedt rendszert alkotnak.

EURÓPAI MEZŐGAZDASÁGI ÉS VIDÉKFEJLESZTÉSI ALAP – EMVA

(EUROPEAN AGRICULTURAL FUND FOR RURAL DEVELOPMENT – EAFRD)

2007. január 1-jétől működő, a közös agrárpolitika vidékfejlesztési céljait finanszírozó alap, amely a korábban a strukturális intézkedéseken belül végzett vidékfejlesztési feladatokat is átvett.

294

EURÓPAI MONETÁRIS RENDSZER – EMR (EUROPEAN MONETARY SYSTEM – EMS)

Az EU-tagállamok pénzügyi (elsősorban valutáris) együttműködésének rendszere. 1979-ben alapították. Fő célja az árfolyamstabilitás biztosítása. Lénye-ges elemei a közös elszámolási egység (az ECU), az árfolyammechanizmus – az ERM (Exchange Rate Mechanism), valamint az annak működését támogató pénz-alapok. Az euró bevezetésével veszített korábbi jelentőségéből, ugyanis azóta csak az euró és az eurózónán kívüli tagállamok valutáinak kapcsolatát szabályozza.

EURÓPAI OMBUDSMAN (EUROPEAN OMBUDSMAN) Az Európai Parlament által választott Ombudsmanhoz az uniós állampolgárok,

társadalmi szervezetek és vállalatok fordulnak a közösségi intézmények eljárá-saiban tapasztalt adminisztratív hiányosságokkal, hibákkal kapcsolatos pana-szaikkal. Az Ombudsman feladata, hogy kivizsgálja ezeket a panaszokat, és amennyiben jogosnak találja a sérelmet, továbbítsa jelentését a Parlament és az érintett felé. Csak abban az esetben lehet az Ombudsmanhoz fordulni, ha a panasztevő korábban már jelezte problémáját a kifogásolt intézménynél.

EURÓPAI PARLAMENT (EUROPEAN PARLIAMENT) Az Európai Unió közvetlen választásokkal – a tagállamok szavazóképes

állampolgárai közvetlenül szavaznak a parlamenti képviselőkre – választott képviselők testülete, akik nemzetközi pártfrakciókba csoportosulva látják el munkájukat. Az eredetileg csak konzultatív funkciókkal létrehozott testület az évek során – az alapító szerződések módosításain keresztül – egyre komolyabb hatásköröket szerzett. Az Egységes Európai Okmány, a Maastrichti Szerződés, valamint az Amszterdami Szerződés fokozatosan ruházták fel társjogalkotói feladatokkal az Európai Parlamentet, amely így ma már a közösségi döntéshozatal jelentős részében a Tanács mellett egyenrangú és megkerülhetetlen, sőt számos kérdésben meghatározó szereppel bíró társdöntéshozóként lép fel.

EURÓPAI REGIONÁLIS FEJLESZTÉSI ALAP – ERFA (EUROPEAN

REGIONAL DEVELOPMENT FUND – ERDF) Az EU Strukturális Alapjainak egyike (legnagyobbika), amelyet 1975-ben

hoztak létre a Közösségen belüli regionális jellegű gazdasági és társadalmi különbségek csökkentésére, a gazdasági és társadalmi kohézió erősítésére.

EURÓPAI UNIÓ – EU (EUROPEAN UNION – EU) Az európai integráció új szervezeti kerete, melyet a Maastrichti Szerződés

hozott létre (1. „három pillér”). Az Európai Unió nem jogi kategória, hanem inkább politikai fogalom, együttműködési forma. Az EU nem lépett a három korábban létrehozott közösség helyébe, de mélyebb és átfogóbb együttműködést jelent.

295

AZ EURÓPAI UNIÓ JELKÉPEI (SYMBOLS/SIGNS OF THE EUROPEAN UNION)

A nemzetállamokhoz hasonló módon az EU is használ hivatalos jelképeket, szimbólumokat, hogy erősítse az állampolgárok EU- és európai azonosulását. 1986 óta használják az európai zászlót: kék alapon körben elhelyezkedő, 12 ötágú aranycsillag. (A tizenkettes szám a tökéletességet, teljességet szimbolizálja, nem egyezik meg a tagállamok számával!) Az EK „himnusza” Ludwig van Beethoven IX. szimfóniájának Örömódája. Az Európai Mozgalom saját jelképe a fehér zászló, benne zöld E betű. További szimbólumok az évente átadott Európa-díjak, az európai útlevél és a május 9-i Európa Nap. Az Európai Unió jelmondata: „Egység a sokféleségben”.

EURÓPA NAP (EUROPE DAY) Május 9-én ünneplik az Unió minden tagállamában a hivatalos Európa Napot

annak emlékére, hogy Schuman francia külügyminiszter 1950. május 9-i nyilat-kozatában javaslatot tett az Európai Szén- és Acélközösség létrehozására.

EURÓPAI UNIÓ TANÁCSA (COUNCIL OF THE EUROPEAN UNION) –

lásd MINISZTEREK TANÁCSA; TANÁCS EURÓPA TANÁCS (COUNCIL OF EUROPE) 1949-ben létrehozott, főként Európa-politikai, emberjogi kérdésekkel foglal-

kozó kormányközi szervezet. Székhelye Strasbourg. (Nem tévesztendő össze az Európai Tanáccsal, mely az Európai Közösségek egyik intézménye!)

EURÓPAI TANÁCS (EUROPEAN COUNCIL) Az Európai Unió tagállamai legfelsőbb állami vezetőinek (állam- és

kormányfők), valamint az Európai Bizottság elnökének testülete. Az Unió csúcs-szerve, itt döntenek a stratégiai kérdésekről. Az Európai Tanácsban meghozott döntéseket a Miniszterek Tanácsa önti jogi formába.

EUROPOL (EURÓPAI RENDŐRSÉGI HIVATAL) Az 1999-ben létrehozott szervezet célja az európai rendőrségi együttműködés

elősegítése a szervezett bűnözés elleni küzdelemben. A hágai központú hivatal elsősorban információ- és tapasztalatcsere útján valósítja meg feladatait.

EUROSTAT Az Európai Unió Statisztikai Hivatala. Rendszeres statisztikai elemzéseket és

előrejelzéseket készít és tesz közzé, így értékes adatokkal látja el az EU intézményeit, amelyekre azok döntéseiket és lépéseiket alapozhatják, informá-ciókat bocsát a nemzeti közigazgatás és közvélemény részére a statisztikai elemzésre kínálkozó, az EU-val kapcsolatos kérdésekről. Központként is működik:

296

az eltérő nemzeti statisztikákat egységes összehasonlító rendszerbe hangolja össze és integrálja.

EUROSZKLERÓZIS (EUROSCLEROSIS) Európa „lebénultságáról” az 1970-es években kezdtek beszélni, ami arra utalt,

hogy az európai gazdaság képtelen volt felvenni a versenyt az amerikai és a japán a csúcstechnikai iparágakkal. Az ún. „európai betegség” főbb tünetei részben a műszaki fejlesztésben jelentkeztek. Nyugat-Európa különösképpen lemaradt néhány csúcstechnikai, műszaki fejlettséget képviselő termék – számítógépek, fél-vezetők, robotok stb. – fejlesztésében, termelésében és világpiaci értékesítésében.

ÉVES JELENTÉS (REGULAR REPORT) Az 1997-ben közzétett véleményét követően az Európai Bizottság minden

évben ún. országjelentést készít a társult országok csatlakozásra való felké-szültségéről.

EXPORT-VISSZATÉRÍTÉSEK (EXPORT-REFUNDS) Az áruikat harmadik országokba exportáló mezőgazdasági termelők export-

visszatérítésben részesültek, hogy az EU-n belüli magasabb és az alacsonyabb világpiaci árak különbözetét kiegyenlíthessék. Az export-visszatérítések ennek megfelelően olyan változó támogatások voltak 1995 előtt, amelyek célja legalább a minimális intervenciós árakat garantálni a gazdáknak és lehetővé tenni az EU számára, hogy mezőgazdasági többlettermékét a világpiacon értékesítse. Az export-visszatérítések az EU-ba importált mezőgazdasági termékekre kivetett vámok ellentételezését képezte. Az Uruguayi Forduló után az export vissza-térítések csökkentek.

FEHÉR KÖNYV (WHITE PAPER) Az angol törvény-előkészítési gyakorlatból átvett sajátos „műfaj”: valamely

nagy horderejű kérdés tervezett kezelési módjáról készült átfogó elemzés, amely iránymutatásul szolgál a későbbi jogszabályalkotás számára.

FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉSI STRATÉGIA (SUSTAINABLE

DEVELOPMENT STRATEGY) A fenntartható fejlődés koncepciójának lényege, hogy az EU jövőstratégiáját a

környezetvédelem, a gazdasági növekedés és a szociális előrehaladás kombinált szempontrendszerére, hármas egységére kell építeni.

FOGLALKOZTATÁSI IRÁNYVONALAK (EMPLOYMENT GUIDELINES) Az Európai Foglalkoztatási Stratégia részeként a tagállamok évente rögzítik

foglalkoztatáspolitikai prioritásaikat. Ezeket az irányvonalakat minden tagállam

297

saját nemzeti foglalkoztatáspolitikája keretében érvényesíti, amit azonban a Bizottság, illetve a többi tagállam évente értékel.

FOGLALKOZTATHATÓSÁG (EMPLOYABLENESS) A „Foglalkoztatási Irányvonalak” első pillére a foglalkoztathatóság, a képzett-

ségi különbségek kezelésére koncentrál A készségek, a képzettség fejlesztése, az egész életen át tartó tanulás mellett különös hangsúlyt kell helyezni arra, hogy a fiatal munkavállalók, illetve a tartósan munkanélküliek a gyorsan változó munka-erőpiaci viszonyok közepette élni tudjanak az új munkavállalási lehetőségekkel.

FŐIGAZGATÓSÁG (DIRECTORAT GENERAL – DG) Az Európai Bizottságon belül jelenleg 27 biztos alá tartoznak a fő-

igazgatóságok, melyek mindegyike saját szakterülettel foglalkozik. Mivel álta-lában több főigazgatóság van mint biztos, gyakran egy biztos irányítása alá több főigazgatóság is tartozik.

GAZDASÁGI ÉS MONETÁRIS UNIÓ – GMU (ECONOMIC AND

MONETARY UNION – EMU) A gazdasági integráció legmagasabb fokozata. Azt a szintet jelöli, amelyen nem

csak az áruk, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke piacain nincsenek korlátozások, hanem az érintett országokban a monetáris politika harmonizációja is megvalósult. A Gazdasági és Monetáris Unió legfejlettebb szintjén megszűnnek a nemzeti pénznemek, és a tagországok közös valutát használnak.

GAZDASÁGI ÉS SZOCIÁLIS BIZOTTSÁG (ECONOMIC AND SOCIAL

COMMITTEE) Az Unió gazdasági és szociális érdekcsoportjait képviselő testület az EU két

tanácsadó bizottságának egyike a Régiók Bizottsága mellett. A Gazdasági és Szociális Bizottság konzultatív szerv, működésének célja, hogy az Unió különböző gazdasági és szociális érdekcsoportjainak véleményét az EU döntéshozó szervei megismerjék illetve döntéseiknél figyelembe vehessék.

GAZDASÁGI UNIÓ (ECONOMIC UNION) Fejlett integrációs forma, ahol a közös piac működésén túl már a gazdaság-

politikák integrációját is megvalósítják, ami a nemzeti gazdaságpolitikák harmonizálását, összehangolását, végcélként pedig azok közösségi szintű egyesí-tését jelenti. Fontos eleme a közös valuta, így a gazdasági unió lényegében elválaszthatatlan a monetáris uniótól.

HARMADIK PILLÉR (THIRD PILLAR) Az Európai Unió harmadik pillérét a Maastrichti Szerződés hozta létre, ami az

Amszterdami Szerződés életbe lépéséig a bel- és igazságügyi együttműködést

298

jelentette. Az Amszterdami Szerződés óta a kormányközi jellegű harmadik pillér már szűkebben értelmezett, csak a rendőrségi és bűnügyi együttműködés területeit foglalja magába, mivel a szerződés a bel- és igazságügyi kérdések egy részét (menekült- és bevándorlási politikát, külső és belső határellenőrzést, polgári jogi ügyekben való igazságügyi együttműködést) a közösségi intézmények hatáskörébe utalt, átemelte az EU első pillérébe, az Európai Közösségekbe.

HARMONIZÁCIÓ (HARMONISATION) A tagállamok gazdaságpolitikai intézkedéseinek, valamint jogi és közigazgatási

szabályainak koordinálása vagy összehangolása annak érdekében, hogy meg-előzzék a közös piac zavarait.

HÁROM PILLÉR (THE THREE PILLARS) Az Európai Unió három különálló területen (politikai területen) hozza meg

döntéseit, amelyek az EU három „pilléreként” is ismertek. Az első pillér a közösségi dimenzió, amely a legtöbb olyan szakpolitikára terjed

ki, ahol a döntéseket a közösségi módszerrel hozzák meg, azaz a döntéshozatali folyamatban a Bizottság, a Parlament és a Tanács is részt vesz.

A második pillér a közös kül- és biztonságpolitika, ahol a döntéseket a Tanács hozza meg az Európai Tanács iránymutatásai alapján.

A harmadik pillér a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés, ahol a döntéseket szintén a Tanács hozza meg az Európai Parla-menttel folytatott konzultációt követően.

HELSINKI CSOPORT (HELSINKI GROUP) Ebbe a csoportba sorolják Bulgáriát, Lettországot, Litvániát, Máltát, Romániát

és Szlovákiát. A csoport elnevezését arról kapta, hogy ezen országok vonatkozásá-ban az Európai Unió az 1999. decemberi helsinki csúcson döntött a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről.

HIVATALOS NYELVEK (OFFICIAL LANGUAGES) Az Európai Uniónak 23 hivatalos nyelve van. Ezek a következők: angol, bolgár,

cseh, dán, észt, finn, francia, görög, holland, ír, lengyel, lett, litván, magyar, máltai, német, olasz, portugál, román, spanyol, svéd, szlovák és szlovén. Az EU minden jogszabályát valamennyi hivatalos nyelvre lefordítják. Az EU alkalma-zottainak ezért több mint ötöde tolmács vagy fordító. Az alacsonyabb szintű tanácskozásokon azonban gyakran az angol és a francia a munkanyelv. Az Európai Bíróság bírái kizárólag franciául tanácskoznak.

HOZZÁJÁRULÁSI ELJÁRÁS (ASSENT PROCEDURE) Az EU-ban használatos egyik közösségi döntéshozatali eljárás. Az Egységes

Európai Okmány által létrehozott eljárás lényegében vétójogot jelent a Parlament

299

számára az ebbe a körbe utalt néhány terület esetében. Az eljárás lényege, hogy az adott kérdés elfogadásához a Parlament egyetértése szükséges a Tanács végső döntését megelőzően.

INTEGRÁLT IRÁNYMUTATÁSOK (INTEGRATED GUIDELINES) A lisszaboni stratégia felülvizsgálatakor döntöttek arról az EU állam- és

kormányfői, hogy a Tanácsnak a lisszaboni stratégia megvalósítására háromévente integrált iránymutatásokat kell elfogadnia, amelyek két részből állnak: az átfogó gazdaságpolitikai iránymutatásokból, valamint a foglalkoztatási iránymutatások-ból. Az integrált iránymutatások alapján a tagállamok nemzeti reformprogramokat fogadnak el, a Bizottság pedig ezek megfelelőjeként közösségi lisszaboni progra-mot készít, amely lefed minden, a növekedés és foglalkoztatás érdekében közös-ségi szinten végrehajtandó tevékenységet.

INTERREG Közösségi kezdeményezés, amely a határokon átnyúló, nemzetek és régiók

közötti együttműködést támogatja. INTERVENCIÓS ÁRAK (INTERVENTION PRICES) A közös mezőgazdasági politika értelmében a fő mezőgazdasági termékek ára

csak egy bizonyos sávban, az intervenciós ár néven ismert, meghatározott alsó korlátig zuhanhat. Ha az árak e szint alá esnek, a nemzeti intervenciós szerveknek az intervenciós áron kell felvásárolniuk a termékeket, így garantált árat fizetnek a termelőknek.

INTÉZMÉNYEK (INSTITUTIONS) Az Európai Uniónak öt fő intézménye van: a Tanács, a Bizottság, az Európai

Parlament, a Bíróság és a Számvevőszék. Az Európai Tanács (European Council) az EU-tagállamok állam- és kormány-

főinek évente legalább kétszer ülésező testülete. A csúcsértekezletre minden elnökségi időszak végén kerül sor, rendkívüli üléseket pedig egy-egy konkrét kérdés megvitatása céljából hívnak össze. Az Európai Tanács nem rendelkezik formális jogosítványokkal, mégis ez a testület hozza a legfontosabb politikai és stratégiai döntéseket. Az állam- és kormányfők egyetértéssel (konszenzus) hatá-roznak, minden tagállamnak egy szavazata van. A rendes üléseken hozott dönté-seket az ülést követően kiadott ún. elnökségi következtetések foglalják össze.

Az Európai Unió Tanácsa (Council of the European Union) az Európai Unió kormányközi alapon működő, jogszabályalkotó és döntéshozó szerve. Összetétele változó: az általános kérdéseket a külügyminiszterekből álló ún. Általános Ügyek Tanácsa (General Affairs Council) tárgyalja, a speciális kérdésekben (pl. mezőgazdasági, közlekedési) a szakminiszterekből álló Miniszterek Tanácsa dönt. Kiemelkedő jelentőségű ügyekben a Tanács munkájában mind a külügy-

300

miniszterek, mind az érintett szakminiszterek részt vesznek. Az ún. tanácsi munka-csoportok, a COREPER és a Tanács Főtitkársága készítik elő és segítik a munkát.

Az Európai Bizottság (European Comission) az EU egyik legfontosabb, a tényleges „végrehajtó hatalmat” gyakorló szerve. Székhelye alapján „Brüsszeli Bizottság”-ként is emlegetik. A Bizottság kifejezéssel egyaránt jelölik az irányító testületet, valamint annak apparátusát. Jelenleg valamennyi tagállam egy biztossal rendelkezik.

Az Európai Parlament (European Parliament) az EU tagországainak képvise-lőiből álló intézmény. A képviselőket a tagállamokban a nemzeti jogrendszernek megfelelően, közvetlenül választják 5 évre. A képviselők politikai frakciókba tömörülve képviselik érdekeiket. Az Európai Unióban a legfőbb döntéshozó és jogalkotó szerv a Tanács, így az Európai Parlament a nemzeti parlamentektől eltérő hatáskörrel rendelkezik. Ennek ellenére az Európai Parlament a döntés-hozatalban egyre fontosabb szerepet játszik. Attól függően, hogy milyen eljárásról van szó, a Parlament akár meg is vétózhatja a Tanács döntését. Plenáris üléseinek székhelye Strasbourg, a parlamenti bizottságok viszont többnyire Brüsszelben működnek.

Az Európai Bíróság (European Court of Justice) az EU luxemburgi székhellyel működő intézménye. Feladata egyrészt konkrét ügyekben való állásfoglalás, másrészt az alapszerződések és az EK-jog értelmezése, a közösségi jog egységes alkalmazásának biztosítása.

A Számvevőszék (Court of Auditors) független testület, melyben minden tagállam 1-1 taggal képviselteti magát. Feladata az EU szervei, elsősorban a Bizottság gazdálkodásának ellenőrzése. Székhelye Luxembourg.

INTÉZMÉNYKÖZI MEGÁLLAPODÁS (INSTITUTIONAL AGREEMENT) A három meghatározó közösségi intézmény: a Tanács, a Parlament és a

Bizottság között létesülő, hosszabb távra szóló együttműködési egyezség, amely révén az érintett intézmények kötelezettséget vállalnak egyes viszonyok, illetve egymáshoz fűződő kapcsolataik egyes összetevőinek működtetésére.

JOGHARMONIZÁCIÓ (HARMONISATION OF LEGISLATIONS) Az a tevékenység, melynek keretében az EU tagországai a nemzeti jog-

szabályaikat közelítik egymáshoz, illetve az EU jogszabályaihoz. A jogharmo-nizáció minden csatlakozni kívánó ország számára kötelező.

(ALAPVETŐ) JOGSZABÁLYTÍPUSOK (FUNDAMENTAL TYPES OF

RULES/REGULATIONS) Az Európai Unióban a három pilléren belül eltérő a döntéshozatal, így a

kibocsátott jogszabályok is különbözőek. Az Európai Közösséget létrehozó Római Szerződés felhatalmazza a Tanácsot és a Bizottságot arra, hogy feladataik telje-sítése érdekében irányelveket, rendeleteket és határozatokat alkossanak. E három,

301

kizárólag az első pillérben alkalmazott jogszabály közötti különbséget az adja, hogy kit és milyen mértékben kötelez a jogszabály.

A rendelet (regulation) kötelező jogszabály: minden tagországra általánosan érvényes anélkül, hogy a nemzeti jogba külön át kellene emelni (közvetlen hatály).

Az irányelv (directive) a Tanács vagy a Bizottság által kiadott jogszabály. Általában valamennyi tagállam számára előír bizonyos kötelezettségeket, elérendő célokat, de a teljesítés módját a tagország belső jogszabályalkotására bízza. Az irányelvek szabályait a tagállamoknak be kell építeniük a nemzeti jogrendjükbe. Ez azt jelenti, hogy az irányelvnek megfelelő jogszabályt kell alkotni, vagy pedig a nemzeti jogszabályokat módosításokkal hozzá kell igazítani a közösségi normákhoz.

A határozat (decision) meghatározott címzetteknek szóló, általában konkrét ügyekre vonatkozó jogszabály, amely teljes egészében kötelezi címzettjeit (tag-államokat, természetes, illetve jogi személyeket).

Az ajánlás (recommendation) olyan nem kötelező erejű jogi aktus, mely cselekvési és magatartási elvárásokat fogalmaz meg címzettje felé, és amelyet a közösségi jogban eljáró nemzeti bíróságoknak figyelembe kell venniük.

A vélemény (opinion) szintén nem kötelező erejű jogforrás, egy állásfoglalást rögzít, melynek kiadása gyakran kérésre történik. A második és harmadik pillérben kormányközi együttműködés keretében születnek a döntések, a Tanácsnak kiemelkedő szerep jut. Mindkét pillérben közös akciók és közös álláspontok, valamint a közös kül- és biztonságpolitika területén az Amszterdami Szerződés hatálybalépése óta közös stratégiák elfogadásával valósítják meg a tagállamok a céljaikat.

KETTŐS TÖBBSÉG (DOUBLE MAJORITY) A tagállamok + népesség többségének elve, amelyet hatályba lépése esetén az

Alkotmányszerződés 2009. november 1-jétől vezetne be a minősített többségi szavazásoknál a Tanácsban. Eszerint az Európai Bizottság vagy az uniós külügy-miniszter javaslata alapján meghozott döntéseknél a tagállamokat képviselő miniszterek közül legalább 55%-nak a javaslat mellett kell lennie, és együttesen az Unió népességének legalább 65%-át kell képviselnie. Abban az esetben, ha a Tanács nem a Bizottság vagy a külügyminiszter javaslata alapján dönt, a Tanács tagjainak 72%-a, és az általuk képviselt népesség legalább 65%-a kell a javaslat elfogadásához.

KOHÉZIÓ (COHESION) A kohéziós politika célja a Közösség gazdasági és szociális összetartásának

erősítése, a Közösség egészének harmonikus fejlődése és különösen a különböző régiók közötti különbségek mérséklése, a kevésbé előnyös helyzetű régiók elmaradottságának leküzdése. Ezt a célt szolgálja a közösség Kohéziós Alapja, melynek célja a környezetvédelem és a közlekedési infrastruktúra fejlesztésének

302

támogatása azon tagállamoknál, ahol az egy főre jutó vásárlóerő-paritáson számított GDP 1992-ben a közösségi átlag 90%-a alatt volt (Görögország, Ír-ország, Portugália és Spanyolország).

KONVENT (CONVENTION) A létrehozását szentesítő, 2001. decemberi laekeni nyilatkozatot követően a

„tanácskozó gyűlés” 2002. február 28-án alakult meg azzal a céllal, hogy választ találjon az Unió politikai és intézményes jövőjével kapcsolatos kérdésekre, és előkészítse a következő Kormányközi Konferenciát. A testület létrehozását egy-részt a közelgő bővítés indokolta, másrészt az uniós intézmények működésével szemben tanúsított növekvő elégedetlenség.

KONVERGENCIA KRITÉRIUMOK (CONVERGENCE CRITERIA) Azon feltételek összefoglaló neve, amelyek alapján eldöntik, hogy mely tag-

ország vehet részt az EMU harmadik szakaszában, a Gazdasági és Monetáris Unióban. A kritériumok az inflációra, a kamatlábra, a költségvetési deficitre, az államadósság GDP-hez viszonyított arányára, valamint az árfolyam-stabilitásra írnak elő bizonyos mértékeket.

KONZULTÁCIÓS ELJÁRÁS (CONSULTATION PROCEDURE) Az EU-ban használatos egyik – az együttdöntési eljárás mellett leggyakrabban

alkalmazott – közösségi döntéshozatali eljárás. A Római Szerződés által bevezetett eljárás lényege, hogy a Tanács csak az Európai Parlament véleményének beszerzése után hozhat döntést, de a a Parlament álláspontja nem kötelezi a Tanácsot. Ebben a jogalkotási eljárásban a legkisebb a Parlament döntés-befolyásoló szerepe.

KOORDINÁLÓ BIZOTTSÁG (COORDINATING COMMITTEE) Az Európai Unió harmadik pillérében a Miniszterek Tanácsának üléseit és

döntéseit előkészítő sajátos szakértői egyeztető fórum, amely a COREPER-hez hasonló feladatokat lát el.

KOPPENHÁGAI KRITÉRIUMOK (COPPENHAGEN CRITERIA) Ahhoz, hogy az Európai Megállapodást aláírt kelet-közép-európai országok az

EU tagjai legyenek, az alábbi, az Európai Tanács 1993. júniusi, koppenhágai ülésén csatlakozási kritériumként megfogalmazott feltételeknek kell teljesülniük: 1. a demokráciát, a jogállam és az emberi jogok érvényesülését garantáló intézmé-nyek stabilitása; a kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme; 2. működő piacgazdaság; annak a képességnek a megszerzése, hogy az adott ország meg tudjon birkózni az Unión belül érvényesülő versenyviszonyokkal és piaci erőkkel; 3. a tagsággal járó kötelezettségek, különösen a politikai, gazdasági és pénzügyi

303

unió célkitűzéseinek vállalása (az acquis communautaire átvételére való képesség); 4. az Unió alkalmas legyen új tagok befogadására.

KORMÁNYKÖZI KONFERENCIA (INTERGOVERNMENTAL

CONFERENCE – IGC) A Kormányközi Konferencia összehívását a Tanács kezdeményezheti azon

esetekben, amikor jelentős változásokat kell előkészíteni. A tárgyalássorozaton a szuverén tagállamok kormányainak képviselői vesznek részt, akik döntést csak konszenzussal hozhatnak, amelyet az Európai Tanács után a tagállamok parla-mentjeinek is jóvá kell hagyniuk.

KÖLCSÖNÖS ELISMERÉS (MUTUAL RECOGNITION) Tulajdonképpen a jogharmonizáció egyik sajátos esete. A kölcsönös elismerés

annak megnyilvánulása, hogy a tagállamok minőségi, egészségügyi stb. előírásai egyenrangúak. A kölcsönös elismerés alapján írta elő az Európai Bíróság, hogy egy olyan terméket, amelyet valamelyik tagországban jogszerűen állítanak elő, akkor is forgalomba lehet hozni egy másik tagországban, hogyha e termék az ottani előírásoknak nem felel meg. A kölcsönös elismerés révén úgy is elérhetők az egységes belső piac céljai, hogy a tagországoknak nem kell hosszadalmas jogszabályalkotással bajlódniuk.

KÖLTSÉGVETÉSI ELJÁRÁS (BUDGETARY PROCEDURE) Az Európai Unió költségvetésének elfogadására irányuló eljárás, amely

különbözik, jellegében eltérő a többi döntéshozatali eljárástól. Legfőbb jellemzője, hogy a Bizottság által beterjesztett költségvetés-tervezetet a Tanács és a Parlament közösen fogadja el.

KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA (COMMON AGRICULTURAL POLICY – CAP) Az 1962-ben létrehozott közös politika jelentősége abban áll, hogy a

mezőgazdaság teljes kérdéskörét kivonták a tagállamok saját hatásköréből, és azt közösségi szintre emelték. A Közös Agrárpolitika elsődleges céljai a mező-gazdasági termelékenység növelése, a mezőgazdaságból élők életszínvonalának emelése, az agrárpiacok stabilitása, a mezőgazdasági ellátás megfelelő mennyiségű, minőségű és árszínvonalú biztosítása és a vidék fejlesztése. Bár létrehozása óta már számos változáson ment keresztül, jelenleg is napirenden van a Közös Agrárpolitika átfogó reformja.

KÖZÖS KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA (COMMON FOREIGN AND

SECURITY POLICY – CFSP) A közös kül- és biztonságpolitika az Európai Unió második, kormányközi

jelleggel működő pillérét jelenti, melynek legfontosabb célja az EU független-ségének, alapvető érdekeinek védelme. Jelenleg érvényes döntéshozatali rendjét és

304

eszközrendszerét az 1993 novemberében életbe lépett Maastrichti Szerződés V. fejezete szabályozza. Az Amszterdami Szerződés életbelépését követően kibővült a CFSP eszköz- és intézményrendszere: sor került a közös kül- és biztonság-politika fő képviselőjének (Mr. CFSP) – aki egyben a Tanács Főtitkára – megválasztására és egy tervező-elemző egység felállítására.

KÖZÖS PIAC (COMMON MARKET) Az az integrációs forma, amely a vámuniónál annyival fejlettebb, hogy az áruk

és szolgáltatások mozgásának szabadságán túl a termelési tényezők – tőke és munkaerő – áramlását is liberalizálják.

KÖZÖS POLITIKÁK (COMMON POLICIES) Az Európai Közösségek közös politikái olyan területekre vonatkoznak, ahol a

Közösség döntési kompetenciája kizárólagos, a döntések mindig a Közösség, és nem a tagállamok szintjén születnek. Az Európai Közösségekben ilyen terület a kereskedelem, a mezőgazdaság, a halászat, a közlekedés és a verseny. A fogalmat meg kell különböztetni a közösségi politikáktól.

KÖZÖSSÉGI POLITIKÁK (COMMUNITY POLICIES) Az Európai Közösségek közösségi politikái azokat a közösségi tevékenységeket

jelölik, amelyek – a közös politikáktól eltérően – csak kiegészítik a tagállamok ugyanazon területeken folytatott nemzeti politikáit, fellépéseit. Ebbe a körbe tartozik például az iparpolitika, a környezetvédelmi politika vagy a foglalkoztatás- és szociálpolitika stb.

KÖZÖSSÉGI PROGRAMOK (COMMUNITY PROGRAMMES) Az Európai Unió közösségi politikáinak megvalósítását célzó, általában több

évre szóló programok. Közösségi programok nagyon sok területen működnek: léteznek ifjúsági, egészségügyi és szociális, kulturális, energia-, környezetvédelmi, kutatásfejlesztési, adózási, belső piaci integrációs stb. programok.

KÖZÖSSÉGI KEZDEMÉNYEZÉSEK (COMMUNITY INITIATIVES) A Bizottság által kidolgozott, a Strukturális Alapokat kiegészítő programok,

melyeket a tagállamok nemzeti szinten hajtanak végre. A 2000 és 2006 közötti költségvetési időszakban a következő közösségi kezdeményezések működtek:

• EQUAL: határon átnyúló együttműködés a munkaerővel kapcsolatos esély-egyenlőtlenség és diszkrimináció felszámolása, megakadályozása érde-kében;

• INTERREG: a határon átnyúló, régiók közötti együttműködések támogatása a harmonikus, kiegyensúlyozott és fenntartható fejlődés érdekében;

• LEADER: a vidékfejlesztés támogatására;

305

• URBAN: a nagyvárosok gazdasági és szociális fejlesztésére, a fenntartható városi fejlődés elősegítésére.

KÖZÖSSÉGI TÁMOGATÁSI KERET – KTK (COMMUNITY SUPPORT

FRAMEWORK – CSF) Közösségi Támogatási Keret alatt az a dokumentum értendő, amelyet a

Bizottság a tagállammal egyetértésben fogad el, a tagállam által benyújtott fejlesztési terv értékelését követően. Tartalmazza a stratégiát és a prioritásokat, az előzetes értékelést, a strukturális forrásokat és az egyéb különböző pénzforrásokat, az addicionalitás előzetes (ex-ante) igazolását, a partnerség érvényesítésének formáit. A dokumentum prioritások szerint van felépítve, és a végrehajtását egy vagy több operatív program szolgálja.

KÖZÖSSÉGI VÍVMÁNYOK (ACQUIS COMMUNAUTAIRE) Az Európai Unió jogszabályainak összessége. Az új belépőknek vállalniuk kell,

hogy a csatlakozás pillanatától vagy hosszabb-rövidebb átmeneti idő után átveszik és alkalmazzák ezeket.

KÖZÖSSÉGI VÍVMÁNYOK ÁTVÉTELÉNEK NEMZETI PROGRAMJA

(NATIONAL PROGRAMME FOR THE ADOPTION OF THE AQUIS – NPAA) Egy intézkedéscsomag, mely az acquis communautaire átvételének és alkalma-

zásának menetrendjét tartalmazza. Az 1998-ban a Bizottság által, a tagság feltételei teljesítésére kidolgozott Csatlakozási Partnerség feladatait és prioritásait követi, rövid- és középtávú célokat fektet le, megnevezi a felelős tárcákat, valamint megjelöli a határidőket és a szükséges forrásokat. A stratégiai irány-vonalat „Az európai felzárkózás stratégiája – a Kormány gazdasági stratégiájának koncepcionális alapjai” című dokumentum fekteti le. Az országjelentésekben a nemzeti programot és annak végrehajtását is értékeli az Európai Unió.

KÖZPONTI BANKOK EURÓPAI RENDSZERE (EUROPEAN SYSTEM OF

CENTRAL BANKS) Az EU tagállamainak jegybankjaiból és az Európai Központi Bankból álló,

1998. június 1-jén felállított intézmény, amely a közös valuta bevezetésével az EU monetáris politikájának meghatározó intézményévé vált. Elsődleges célkitűzése az árstabilitás fenntartása, erre alapozva látja el fő feladatait: a Közösség monetáris politikájának meghatározása és végrehajtása; a devizaügyletek irányítása; a tag-államok hivatalos devizatartalékainak megőrzése és kezelése; a fizetési rendszerek zavartalan működésének előmozdítása.

KÖZVETLEN KIFIZETÉS (DIRECT PAYMENT) A közös agrárpolitika jövedelempolitikai eszköze. Lényege, hogy a termelők az

egyéni termelés volumenétől független, közvetlen kifizetésen alapuló jövedelem-

306

támogatásban részesülnek. A jövedelemtámogatási rendszer fenntartásának célja, és fő előnye az ártámogatással szemben, hogy elválik a termeléstől, így kevésbé piactorzító hatású, nem ösztönöz túltermelésre.

KÖZVETLEN VÁLASZTÁS (DIRECT ELECTION) Az Európai Parlament képviselőit 1979 előtt a nemzeti parlamentek delegálták,

azóta a tagállamokban közvetlenül, az általános parlamenti választásokhoz hasonlóan, az állampolgárok választják őket, ötéves időtartamra.

KÜLSŐ VÁMTARIFA (EXTERNAL TARIFF) Miután az EGK 1968-ra szakaszosan bevezette a vámuniót, a tagországok

különálló vámterületei egyetlen közös vámterületté váltak. A meglévő vámokat egy közös vámtarifa, a „közös külső vámtarifa” váltotta fel. 2001 óta a közös külső vámtarifából befolyó bevételek 75%-a az EK költségvetésébe kerül, a fennmaradó 25% a tagállami vámszervezet fenntartására fordítható.

KÜSZÖBÁR (THRESHOLD PRICE) A küszöbár a mezőgazdasági termékek EU-ba irányuló importálásának

minimális ára volt 1995 előtt. Az ennél olcsóbb importot az ún. „lefölözések” és vámok kivetésével hozták fel a küszöbár szintjére. A cél az európai gazdálkodók védelme volt az olcsóbb külföldi versenytársaktól. 1995-től, az Uruguayi Forduló nyomán a küszöbár szerepe lényegtelenné vált.

LETELEPEDÉSI SZABADSÁG (FREEDOM OF ESTABLISHMENT) Annak lehetővé tétele, hogy az EU állampolgárai más tagországokba

átköltözhessenek, és ott ipari, mezőgazdasági vállalkozásba fogjanak, vagy szellemi szabadfoglalkozásúként keressék kenyerüket. Bár 1970. január 1-je óta elvileg tilos volt a korlátozása, a foglalkozások gyakorlásának országonként eltérő feltételei miatt ez nem valósult meg. A szakképesítések és diplomák kölcsönös elismerésének szabályozásával ez az akadály 1992 végéig a legtöbb szakma esetében elhárult.

LIBERALIZÁCIÓ (LIBERALISATION) A gazdasági szereplők szabadságát, esetünkben a tagországok közötti szabad

versenyt fékező előírások (pl. vámok, mennyiségi korlátozások) lebontása. LIFE Közösségi környezetvédelmi program, amely társfinanszírozást nyújt

környezetvédelmi tevékenységekhez az EU-ban és bizonyos szomszédos területeken (Közép- és Kelet-Európa, Balti Térség, Mediterrán Térség). Utóbbi akkor lehetséges, ha a harmadik országok anyagilag is részt vesznek a programban. A LIFE három tematikai programból áll: a Life-Nature természet-

307

védelmi projektekhez, a LIFE-Environment demonstrációs jellegű környezet-védelmi projektekhez, míg a Life-Third countries az EU-val szomszédos térségekben megvalósítandó projektekhez nyújt támogatást.

LISSZABONI STRATÉGIA (LISBON STRATEGY) A 2000. március 23–24-i lisszaboni csúcstalálkozón útjára indított, a

tagállamok gazdasági koordinációjára épülő folyamat, amelynek központi célkitűzése az, hogy 2010-ig az EU-t a világ legversenyképesebb és legdinamiku-sabb tudásalapú gazdaságává tegyék, amely képes a fenntartható fejlődésre, miközben nagyobb szociális kohézióval több és jobb munkahelyeket teremt. Ennek érdekében a tagállamok a korábbiaknál szorosabban összehangolják gazdaságpolitikájukat, és a közös iránymutatások mentén határidőkhöz kötött konkrét célkitűzéseket is megfogalmaznak. A lisszaboni stratégia a verseny-képesség és a növekedés fokozására koncentrál. A lisszaboni csúcs értelmében az egy évtizedre szóló stratégiát a tagállamok állam- és kormányfői tavaszi csúcstalálkozóikon vizsgálják felül és egészítik ki. A 2001. júniusi göteborgi csúcson a lisszaboni stratégiát kiegészítették a fenntartható fejlődés stratégiájával, amelynek lényege, hogy az EU jövőstratégiáját a környezetvédelem, a gazdasági növekedés és a szociális előrehaladás kombinált szempontrendszerére, hármas egységére, összhangjára kell építeni.

LUXEMBURGI CSOPORT (LUXEMBOURG GROUP) Ide sorolják Ciprust, Csehországot, Észtországot, Lengyelországot, Magyar-

országot és Szlovéniát. Ez a csoport arról kapta elnevezését, hogy ezen hat ország vonatkozásában az Európai Unió az első körben, 1997 decemberében, a luxem-burgi csúcson döntött a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről.

MAASTRICHTI KONVERGENCIAKRITÉRIUMOK (MAASTRICHT

CONVERGENCE CRITERIA) Az euró övezetéhez való csatlakozás feltételei, amelyeket a Maastrichti

Szerződés rögzített. Eszerint a közös pénzt csak azon tagállamok vezethetik be, amelyek gazdasága teljesít egyes, a gazdaság stabilitását, valutaunióra való érettséget bizonyító, a legjobb monetáris eredményeket felmutató tagállamok teljesítményéhez konvergáló, a pénzügyi unió szempontjából fontos feltételeket, amelyek a következők:

1. Árstabilitás: a fogyasztói árszínvonal (infláció) emelkedése a vizsgált évben 1,5%-nál nagyobb mértékben nem haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációs rátájú tagállam átlagindexét.

2. Kamatok konvergenciája: a hosszú lejáratú kamatláb a vizsgált évben 2%-nál nagyobb mértékben nem haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációval rendelkező tagállam átlagát.

308

3. Árfolyamok stabilitása: az EMS árfolyam-mechanizmusán – ERM – belül a nemzeti valutát az utóbbi két évben nem értékelik le.

4. Stabil kormányzati pénzügyi pozíciók: a vizsgált évben a költségvetési hiány a bruttó hazai termék (GDP) 3%-át, az államadósság pedig a GDP 60%-át nem haladhatja meg.

MAASTRICHTI SZERZŐDÉS (TREATY OF MAASTRICHT) Az Európai Uniót létrehozó szerződés népszerű neve. 1992. február 7-én írták

alá a dél-hollandiai Maastricht városában, és a tagállami ratifikációkat követően 1993. november 1-jén lépett életbe.

MÁSODIK PILLÉR (SECOND PILLAR) A Maastrichti Szerződés új alapokra helyezte a tagállamok külpolitikáját, az EU

második pillérévé tette a közös kül- és biztonságpolitikát. Neve ellenére nem közös politika, hanem kormányközi egyeztetés alapján működik.

MEGERŐSÍTETT EGYÜTTMŰKÖDÉS (ENHANCED COOPERATION) A korábban flexibilitásnak (flexibility) is nevezett megerősített együttműködés

intézményét akkor alkalmazhatják, ha egyes tagállamok szeretnének egy adott területen szorosabb integrációt kialakítani, gyorsabb ütemben előrehaladni, míg mások erre vagy nem hajlandók vagy nem képesek. A megerősített együttműködés lényege, hogy az EU intézményi keretét használva egyes tagállamok mélyítik integrációjukat, míg mások önként az adott együttműködésből való kimaradás mellett döntenek, de később, ha akarnak, csatlakozhatnak az „előreszaladók” csapatához.

MEZŐGAZDASÁGI LEFÖLÖZÉS (AGRICULTURAL LEVIES) Ez az EU-ba harmadik államból importált mezőgazdasági termékekre kivetett

mozgóvám volt, amely az alacsonyabb világpiaci ár és a Közösségen belüli árszint különbségét ellentételezte. A lefölözés mértéke a világpiaci áraknak megfelelően változott. Ezek az importlefölözések az EU gazdálkodóinak magas árat garantálnak, és az Unió számára számottevő bevételi forrásokat jelentettek. A mezőgazdasági lefölözés párja az export-visszatérítés, amely a másik irányban kompenzálja a kereskedelmi árkülönbözetet. A GATT 1986 és 1994 között zajló Uruguayi Fordulója elfogadása után 1995-től megszűnt a „lefölözések” alkalmazása, helyettük fix vámtarifákat vezettek be.

MINISZTEREK TANÁCSA (COUNCIL OF MINISTERS) Az Európai Unió Tanácsának gyakran használt elnevezése, mivel munkájában

többnyire a szakminiszterek vesznek részt. (lásd Tanács).

309

MINŐSÍTETT TÖBBSÉG (QUALIFIED MAJORITY) Az a szavazati arány, mely az Európai Tanácsban bizonyos döntések elfoga-

dásához szükséges, továbbá előírják, hogy a kellő számú szavazatnak minimum hány részt vevő tagállamból kell érkeznie. Ezzel igyekeznek elkerülni azt, hogy a kisebb tagállamok hátrányban legyenek. Korábban az egyhangúság volt a leg-gyakoribb szavazási eljárás, az Európai Unió azonban törekszik a minősített több-ségi szavazás minél szélesebb körű kiterjesztésére. Jelenleg, a 27 tagú Unióban az összes szavazatok száma 345, így a minősített többséghez 248 támogató szavazat kell a tagországok 2/3-adából, és amelynek az EU népességének 62%-át kell kitennie.

MONITORING (MONITORING) Monitoring alatt az állami beavatkozások forrásainak és eredményeinek átfogó

és folyamatos nyomon követését értjük. A végrehajtás ideje alatt a felelős szervek folyamatosan figyelemmel kísérik a megvalósítást, a pénzügyi és az ütemtervek betartását, a kitűzött célok érvényesülését. Nem kielégítő eredmények esetén a programot módosítani, végső esetben törölni kell.

NATURA 2000 Európai ökológiai hálózat, amely a közösségi jelentőségű természetes

élőhelytípusok, vadon élő állat- és növényfajok védelmén keresztül biztosítja a biológiai sokféleség megóvását, helyreállítását.

NETTÓ BEFIZETŐ/NETTÓ HASZONÉLVEZŐ (NET PAYER/NET

BENEFICIAL) Azokat a tagállamokat nevezzük nettó befizetőknek, melynek nagyobb

összeggel járulnak hozzá az EU költségvetéséhez, mint amekkorát onnan vissza-kapnak. Hagyományosan nettó befizetői pozícióban van Németország, Nagy-Britannia, Hollandia, Ausztria, Svédország és Franciaország. Azokat a tag-államokat, melyek többet kapnak az uniós költségvetésből, mint amennyit oda befizetnek, nettó haszonélvezőknek nevezzük.

NÉGY ALAPSZABADSÁG (FOUR FREEDOMS) Az EGK Szerződés elsődleges célja az volt, hogy a szorosabb politikai

kötelékek felé tett első lépésként eltávolítsa a tagállamok közötti gazdasági korlátokat. A Római Szerződés ezért négy alapszabadságra – az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgására – alapozva közös piacot kívánt létrehozni a Közösségen belül. Minthogy ez a cél csaknem 30 év elmúltával sem valósult meg, 1985-ben a Bizottság megjelentette a „A belső piac kiteljesítéséről szóló Fehér Könyv”-ét, amely gyakorlati ütemtervet határozott meg egy igazi egységes piac 1992. december 31-jére történő kialakítására. Mire a határnap eljött, a négy alapszabadság gyakorlati valósággá vált, és csak a személyek szabad

310

mozgásának teljes körű megvalósítása bizonyult lehetetlennek a megadott határidőn belül.

NIZZAI SZERZŐDÉS (TREATY OF NICE) A 2000. évi Kormányközi Konferenciát lezáró, az EU és EK Szerződéseket

módosító szerződés. 2001. február 26-án írták alá. A Szerződés elsősorban az Európai Unió intézményi és döntéshozatali reformját célozza a bővítéssel össze-függésben. Rendelkezik a Tanácsban érvényes szavazati súlyok újraosztásáról, a minősített többségi döntéshozatal további kiterjesztéséről, a Bizottság össze-tételének módosításáról, valamint a bővítés egyéb hatásairól.

NIZZAI KOMPROMISSZUM (COMPROMISE OF NICE) A Nizzai Szerződésen alapuló kompromisszum a következőket tartalmazza: 1.

Egy döntéshez legalább a szavazatok 72%-ára van szükség, 2. Az igenlő szavazatoknak legalább a tagállamok 2/3-adától kell származniuk, 3. A leadott szavazatoknak az Unió lakosságának legalább 62%-át képviselő országokból kell származniuk.

NYUGAT-EURÓPAI UNIÓ – NYEU (WESTERN EUROPEAN UNION –

WEU) A szervezetet 1954-ben, az Európai Védelmi közösség koncepciójának kudarcát

követően hozták létre a Benelux-államok, Franciaország, Nagy-Britannia, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország. Később Portugália, Spanyolország és Görögország is csatlakozott. A szervezet eredetileg a tagállamok gazdasági, politikai és kulturális együttműködését, valamint a közös védelmet igyekezett elő-segíteni, majd a közép- és kelet-európai rendszerváltást követően a válságkezelés felé fordult. Mivel a szervezet a NATO és az Európai Unió árnyékában nehezen találta helyét, az 1999. júniusi kölni csúcson döntés született a Nyugat-Európai Unió EU-ba való fokozatos beolvasztásáról. Egy 2000. novemberi döntésnek megfelelően 2001. július 1-jével a szervezet érdemi működése megszűnt, névleges felszámolásra azonban nem került sor.

NYÍLT KOORDINÁCIÓ MÓDSZERE (OPEN METHOD OF

COORDINATION) Bizonyos szakpolitikai területeken a tagállamok közös célokat határozhatnak

meg, amelyek nemzeti fellépéssel megpróbálnak teljesíteni, és e fellépéseiket egymással koordinálják.

OFFICIAL JOURNAL OF THE EUROPEAN UNION – OJ Az EU Hivatalos Közlönye, amelyben a jogi dokumentumok jelennek meg.

311

OPT-OUT Önkéntes kimaradási klauzula. Azt jelenti, hogy bizonyos területen hozott

döntést illetően egyes tagállamok a Szerződésekben rögzített jogaik alapján fenn-tartják maguknak a jogot, hogy a későbbiek során kimaradjanak adott rendelkezés hatálya alól.

PHARE-PROGRAM (PROGRAMME PHARE) A Phare az Európai Közösség kezdeményezése, melynek eredeti célja Lengyel-

ország és Magyarország gazdaságának a felzárkóztatása volt a fejlett nyugati államok szintjére, de az elmúlt évtized alatt kiszélesedett a kedvezményezettek köre. A Phare-program a közép- és kelet-európai országok számára nyújt(ott) támogatást a demokratizálódáshoz, a gazdaság átalakításához és az európai uniós csatlakozáshoz való felkészüléshez. A tizenhárom Phare-ország két fő csoportra osztható:

– Bulgária, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Románia, Szlovákia, Szlovénia csatlakozási felkészülését segítette az Európai Unió.

– Albánia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia demokratikus és piacgazdasági átalakulásához nyújt támogatást a program.

POLITIKAI UNIÓ (POLITICAL UNION) Az integráció legmagasabb szintje. Azt az állapotot fedi, amikor a kormányzat

és a törvényhozás jelentős része – beleértve olyan kérdéseket is, mint a külpolitika, valamint a bel- és igazságügyek – átkerül közösségi szintre.

RACE Fejlett kommunikációs technológiák fejlesztését támogató közösségi program. REGIONÁLIS POLITIKA (REGIONAL POLICY) Az EU egyik legfontosabb közösségi politikája, amely a régiók közötti

különbségek mérséklését célozza. A regionális politika fontos eszközei a Strukturális Alapok.

RÉGIÓK BIZOTTSÁGA (COMMITTEE OF THE REGIONS) Az EU két tanácsadó bizottságának egyike a Gazdasági és Szociális Bizottság

mellett. A konzultatív szervként működő Régiók Bizottságát a Maastrichti Szerződés hozta létre abból a célból, hogy a helyi és regionális szervek közvetlen beleszólást kapjanak a Közösségek munkájába.

312

RENDŐRSÉGI ÉS BŰNÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS (POLICE AND JUDICIAL COOPERATION IN CRIMINAL MATTERS – PJCC)

Az Amszterdami Szerződést követően a harmadik pillér meghatározása. A bel- és igazságügyi együttműködés azon területe, amely Amszterdam után is meg-maradt a kormányközi együttműködés szintjén és nem került közösségi szintre, vagyis az első pillérbe.

RÓMAI SZERZŐDÉS(EK) (TREATY/TREATIES OF ROME) Az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) és az Európai Atomenergia

Közösséget (Euratom) magalapító szerződések, amelyeket 1957. március 25-én írtak alá, és 1958. január 1-jén léptek életbe. Az EGK-t létrehozó szerződés bevezető részében fogalmazódtak meg az európai integráció legfontosabb céljai: a közös piac létesítése, továbbá a tagállamok gazdaságpolitikájának fokozatos egymáshoz közelítésével a gazdasági élet harmonikus fejlesztését, a folyamatos és kiegyensúlyozott fejlődést, az életszínvonal gyors emelkedését és az államokat összekötő kapcsolatok szorosabbra fűzését célozták.

SAVE Az energiahatékonyság és a racionális energiafelhasználás ösztönzésére

irányuló közösségi program. SCHENGENI EGYEZMÉNY (SCHENGEN AGREEMENT) 1985-ben a luxemburgi Schengenben állapodtak meg a Benelux-államok,

Franciaország és a Német Szövetségi Köztársaság képviselői abban, hogy foko-zatosan lebontják a személyforgalom ellenőrzését közös határaikon. Később csatlakozott a többi EU-tagország, Dánia, Írország és Nagy Britannia kivételével. Az eredeti határidő 1990 eleje lett volna, de ezt többször módosították, és végül 1995 májusában lépett életbe. A Schengeni Egyezmény viszont azzal jár, hogy az azt aláíró országok külső határainál igen szigorú ellenőrzést valósítanak meg. Az Amszterdami Szerződés a Schengeni Szerződést az EK jogszabályainak szintjére emelte, így az átkerült az EU első pillérébe, az Egyesült Királyság és Írország viszont továbbra is fenntartja önálló határellenőrzési rendszerét, és Dánia is eldöntheti, alkalmazza-e a schengeni acquis-t. A később csatlakozott országok számára azonban kötelező a schengeni aquis átvétele és alkalmazása.

SOCRATES Az Európai Unió legfontosabb oktatási programja, amely – lefedve az oktatás

minden szintjét – ösztönzi a diákok külföldi tanulását, mobilitását, a diákok és tanárok utazását, cseréjét, a nyelvek oktatását, az információ- és tapasztalatcserét. Alprogramjai közül az Erasmus a felsőoktatásra, a Comenius az iskolai oktatásra, a Grundtvig a felnőttoktatásra, a Lingua a nyelvtanulásra, a Minerva az információs és kommunikációs technológiák oktatására irányul.

313

SOROS ELNÖKSÉG (PRESIDENCY OF THE COUNCIL) Az Európai Unió Tanácsának elnökségét jelöli, melyet egy-egy tagállam tölt be

féléves időtartamra. A soros elnökség szerepe jelentős, számos területre kiterjed, hiszen amellett, hogy az Unió külső képviseletében főszerepet játszik, mindig az elnökség hívja össze a Tanácsot, elnököl a Miniszterek Tanácsában és egyéb testületekben, gondoskodik a szavazásról, aláírja a megszületett döntéseket. A tárgyalásra kerülő döntések összeállítása is az elnökség feladata, így befolyá-solhatja a napirendre kerülő ügyeket.

STRUKTURÁLIS ALAPOK (STRUCTURAL FUNDS) 2006-ig a Strukturális Alapok közé tartozott: 1. az Európai Regionális Fejlesztési Alap; 2. az Európai Szociális Alap; 3. az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap Orientációs Szek-

ciója; 4. a Halászati Orientációs Pénzügyi Eszköz. A 2007 és 2013 közötti időszakban a gazdasági és társadalmi kohézió fő

támogtási eszközei az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap, valamint a Kohéziós Alap. 2007-től létrehozták az Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alapot, ami viszont visszakerült az agrárpolitikához és az Európai Halászati Alapot, ami visszakerült a halászati politikához.

SZABADKERESKEDELMI ÖVEZET (FREE TRADE AREA) Olyan vámterület, ahol minden vámot és egyéb, a kereskedelmet korlátozó

intézkedést megszüntettek. A vámuniótól eltérően – ahol a részt vevő államok közös külső vámtarifát alakítanak ki – a szabadkereskedelmi övezet országai harmadik országgal folytatott kereskedelmükben megtartják saját nemzeti vámjaikat.

SZUBSZIDIARITÁS (SUBSIDIARITY) A szubszidiaritás elve szerint minden döntést azon a lehető legalacsonyabb

szinten kell meghozni, ahol az optimális informáltság, a döntési felelősség és a döntések hatásainak következményei a legjobban láthatók és érvényesíthetők. Eszerint a Közösségre csak azokat a jogköröket ruházzák át, amelyeket hatéko-nyabban lehet közösségi szinten gyakorolni, mint a függetlenül eljáró tagállamok vagy a régiók útján.

TAGJELÖLT ORSZÁGOK (CANDIDATE COUNTRIES) Tagjelölt országoknak nevezzük mindazon államokat, melyek felvételi kérelmet

nyújtottak be az EK-hoz, és a jövőbeli felvételről kedvező döntés született.

314

TANÁCS (COUNCIL) Használatos elnevezés az Európai Unió Tanácsa vagy Miniszterek Tanácsa

rövidített formájaként. TÁRGYALÓ FELEK (NEGOTIATION'S PARTNERS) Az Európai Unió részéről a tárgyaló fél az Európai Bizottság, fő felelős a

bővítési főbiztos. A főtárgyalói posztot pedig a bővítési főigazgató látja el. TÁRSULÁS (PARTNERSHIP AGREEMENTS) Sajátos jogviszony az EK és a kívülálló országok között. A társulási

szerződésben a felek kedvezményeket biztosítanak egymásnak. Ezek lehetnek egyoldalú vagy kölcsönös kedvezmények. A társulás – a helytelen szóhasználattal („társult tag”) ellentétben – nem tagsági viszony. A kelet-közép-európai országokkal kötött társulási megállapodásban azonban szerepel annak elismerése, hogy ezek az államok teljes jogú tagságra törekszenek.

TÖBBSEBESSÉGES EURÓPA (MULTI-SPEED EUROPE) A koncepció kialakítását az indokolta, hogy a tapasztalatok szerint az Európai

Unió tagállamai az integráció elmélyítésében különböző mértékben készek és képesek részt venni. A többsebességes Európa elve szerint a felkészültebb tag-államok korábban érhetik el az integráció magasabb fokát, mint a kevésbé felkészültek.

TRANSZEURÓPAI HÁLÓZATOK (TRANS-EUROPEAN NETWORKS) A közlekedés, a távközlés és az energia hálózatának széles körű, határokon

átnyúló fejlesztését szolgáló programot a Maastrichti Szerződés hozta létre. Elsődleges cél a már működő, nemzeti hálózatok összekapcsolása, nagyobb hálózatba szervezése, a hiányzó szakaszok pótlása, a periférián található régiók bevonása, ezzel a szolgáltatások olcsóbbá és biztonságosabbá tétele. Fontos a közösségi hálózatok további kiterjesztése Közép- és Kelet-Európa, valamint a mediterrán térség felé.

UNIÓS ÁLLAMPOLGÁRSÁG (CITIZENSHIP OF THE UNION) Az uniós állampolgárság intézményét a Maastrichti Szerződés hozta létre. Az

EU-tagállamok polgárai eredeti állampolgárságuk mellett ún. uniós állam-polgársággal is rendelkeznek, ami többletjogokat biztosít a számukra. Az Unió állampolgára az EU bármelyik országában szabadon mozoghat, utazhat és tartóz-kodhat, a lakóhelye szerinti tagállamban részt vehet a helyhatósági és az európai parlamenti választásokon, sőt akár jelöltként is indulhat és megválasztható. Az Unión kívüli országokban igénybe veheti bármelyik másik EU-tagállam diplo-máciai és konzuli testületeinek védelmét, amennyiben saját országának helyben

315

nincs képviselete, valamint petíciót nyújthat be az Európai Parlamenthez, és jog-orvoslatért fordulhat az Európai Ombudsmanhoz.

VÁMUNIÓ (CUSTOMS UNION) A vámunió több vámterület összeolvasztása egyetlen vámterületté. A tagok

között a vámok megszűnnek. A szabad kereskedelmi övezettől eltérően a tagok a külső országokból behozott importra saját vámjaikat nem róhatják ki, ehelyett közös külső vámmértéket alkalmaznak. Az EK az ipari árukra vonatkozólag 1968. július 1-jére, a kitűzött határidő előtt másfél évvel be tudta fejezni a vámunió létrehozását, míg a mezőgazdasági termékekre a végleges rendelkezéseket 1970. január 1-jére teljesítették. Az EU-ba később belépett államok számára átmeneti időszakot engedélyeztek.

ZÖLD KÖNYV (GREEN PAPER) Vitaindító dokumentum, melyet az Európai Bizottság ad ki. Célja rámutatni egy

adott ágazat legfontosabb megoldatlan kérdéseire, és felhívni az ágazat szereplőit az állásfoglalásra. A Zöld Könyv alapján vita indul el, melynek kezdeményezéseit, következtetéseit a Bizottság figyelembe veszi későbbi előterjesztései kidolgo-zásánál.

Felhasznált források: • Blahó, A. (szerk.) (2004): Európai Integrációs Alapismeretek. Negyedik

kiadás. AULA Kiadó, Budapest, 2004, 469–524. o. • Horváth, Z. (2005): Kézikönyv az Európai Unióról. Magyar Országgyűlés, 6.

átdolgozott kiadás, HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 586–624. o. • Marján, A. (szerk.) (2006): Az Európai Unió gazdasága. Minden, amit az

EU gazdasági és pénzügyi politikáiról tudni kell. HVG Kiadói Rt., Budapest, 825–845. o.

• Hámori, B. (főszerk.) (2001): Európai Uniós Fogalomtár. Szaktudás Kiadó Ház, Budapest.

• http://europa.eu/abc/eujargon/index_hu.htm

316

AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ALAPÍTÓ ATYÁI ADENAUER, Konrad (1876–1967) Német kereszténydemokrata politikus, Köln főpolgármestere (1917–33), a

Porosz államtanács elnöke (1920–33), szövetségi kancellár (1949–63), külügy-miniszter (1951–55). Az integráció híve, a Római Szerződés aláírója.

CHURCHILL, Sir Winston Leonard Spencer (1874–1965) Angol politikus, újságíró, író, 1953-ban irodalmi Nobel-díjat kapott.. Az ENSZ

egyik alapítója, a NATO és az Európa Tanács létrehozásának egyik kezdemé-nyezője. 1946 szeptember 19-én a zürichi egyetemen tartott híres beszédében az európai egység gondolatát hangoztatta. A cél az, hogy Európában ne legyen még egy háború és rombolás. Az orvosság: „az európai család rekreációja, egy olyan szervezet létrehozása, amelyben békében, biztonságban és szabadságban élhetünk. Egyfajta Európai Egyesült Államokat kell építenünk”.

DE GASPERI, Alcide (1881–1954) Olasz kereszténydemokrata politikus. Külügyminiszter (1944–45, 1945–46,

1951–53), miniszterelnök (1945–53). Nyugat-Európa gazdasági, politikai egysé-gének előharcosa.

DELORS, Jacques (1925) Francia közgazdász, aki előbb mint bankár, majd mint kormánytag működött.

Meggyőződéses híve az egységes piacnak. 1980-tól pénzügyminiszter, majd pedig 1985-től 1995-ig az Európai Bizottság elnöke. Ez a periódus volt az európai integráció mélyítésének legdinamikusabb időszaka, amelyet nagyrészt Delors hozzáértésének és energikus munkájának tulajdonítanak, valamint annak, hogy az Európai Egységes Okmány által újra bevezetett többségi szavazás lehetőséget biztosított a Közösségi cselekvésre. Delors nevéhez fűződik a Gazdasági Mone-táris Unió megalkotása, az ö elnöksége alatt zajlott a többéves költségvetési keretek tárgyalása, azaz az EU pénzügyi reformja, amelynek eredménye a Struk-turális Alapok jelentős növelése is. Jelenleg a „NOTRE EUROPE” központ irányítója.

GISCARD D’ESTAING, Valéry (1926) Francia liberális politikus, volt köztársasági elnök. Gazdasági és pénzügy-

miniszteri posztot töltött már be sikeresen, amikor 1974-ben államfővé választják. Giscard nevéhez fűződik a 70-es években – Helmut Schmidt német kancellárral együtt – az európai pénzügyi rendszer kidolgozása (ez vezet el később az euróhoz) és a külpolitikai intézkedések egyesítése, vagyis a közös külpolitika kezdete. Giscard meggyőződéses Európa-párti, de nem híve a nemzetek fölötti szövetségi

317

államnak, a teljes föderalizmusnak. A laekeni csúcs egyhangúan jelölte őt a Konvent elnökévé, az ott kidolgozott alkotmánytervezet jórészt az ő munkája, így bekerülhet az európai integráció „alapító atyái” közé.

MONNET, Jean (1888–1979) Az európai integráció „kitalálója”, akinek ma nevét számos intézet, alapítvány

viseli. Konyakgyáros, majd az első világháború idején az ellenállásért felelős kormánybiztos, a második után pedig a francia gazdaság újjászervezésében vállalt szerepet. Övé az a gondolat, hogy Európát alulról építkezve, fokozatosan kell egyesíteni, tényleges szolidaritást és egymásra utaltságot kialakítva az emberek között. Az első mozzanat a szén- és acélipar közös ellenőrzése és irányítása, amire tervet dolgozott ki. Ezt Robert Schuman francia külügyminiszter megvalósította. Az állami szuverenitás fokozatos átengedése nemzetek fölötti intézményeknek – ez volt a forradalmian új gondolat, és ennek az Európai Szén- és Acélközösség volt az első lépése 1950-ben. Monnet volt a Főhatóság első elnöke, később lemondott és mozgalmat indított az „Európai Egyesült Államok”-ért.

SCHUMAN, Robert (1886–1963) Francia kereszténydemokrata politikus. Az elzászi származású, kétnyelvű

ügyvéd a francia–német közeledés első szorgalmazója, külügyminiszterként 1950-ben ő javasolta, majd hozta tető alá a Szén- és Acélközösséget, amiből kinőtt a mai Európai Unió, és amely az első szerződéses megállapodást jelentette Franciaország és Németország között.

SPAAK, Paul-Henri (1899–1972) Belga politikus és államférfi, miniszterelnök és külügyminiszter, 1957 és 1961

között a NATO főtitkára. Az 1955 júniusi messinai konferencián, amelyen az ESZAK tagállamainak képviselői gyűltek össze, megbízást kapott a gazdasági integráció elmélyítésére és szélesebb területre való kiterjesztésére vonatkozó jelentés elkészítésére. A Spaak-jelentés olyan közösségi intézményi struktúrát javasolt a leendő regionális integráció számára, amelyben a közös piac működését közösségi szinten biztosítják, viszont az általános politikai kérdésekről a tag-államok döntenek. Ennek alapján került sor a Római Szerződés aláírására.

318

ESEMÉNYNAPTÁR

AZ EURÓPAI UNIÓ TÖRTÉNETÉNEK FŐBB ESEMÉNYEI

IDŐRENDBEN

1944. szeptember A Benelux-államok vámuniós egyezményt kötöttek, amely 1948-ban lépett életbe.

1945. május Európában véget ér a II. világháború. 1946. szeptember Winston Churchill brit miniszterelnök a zürichi

egyetemen tartott beszédében felveti az Európai Egyesült Államok létrehozásának gondolatát.

1947. június Az USA meghirdette a Marshall-tervet Európa újjá-építésének segítésére.

1948. április A Marshall-terv lebonyolítására létrejön az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete (OEEC).

1949. április Aláírják az Észak-Atlanti Szerződést, ezzel létrejön a NATO.

május Az Európa Tanács megalakulása. 1950. május 9. Robert Schuman francia külügyminiszter javasolja

Franciaország és az NSZK szén- és acéltermelésének egyesítését, más országok csatlakozásával együtt. Mivel e nap az Európai Unió születésének is tekinthető, május 9-ét minden évben „Európa-napként” ünnepeljük.

1951. április 18. Párizsban hat ország – Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország – aláírja az Európai Szén- és Acél-közösséget (ESZAK) létrehozó szerződést, amely 1952 júliusában lép hatályba, 50 évre.

1952. május A Hatok aláírják az Európai Védelmi Közösséget (EVK) létrehozó szerződést.

1954. augusztus Mivel a francia parlament nem ratifikálja az EVK szerződést, annak létrejöttét elvetették.

1955. június A messinai találkozón a hat ország külügyminiszterei úgy döntenek, hogy az európai integrációt a gazdaság minden területére, így a mezőgazdaságra is kiterjesztik.

1957. március 25. Rómában a hat ország képviselői aláírják az Európai Gaz-dasági Közösséget (EGK) és az Európai Atomenergia-közösséget (Euratom) létrehozó Római Szerződés(eke)t.

1958. január 1. Hatályba lépnek az EGK és az Euratom szerződései. Létrejön az EGK Bizottság, Brüsszelben.

1960. január 4. Az Egyesült Királyság kezdeményezésére a Stockholmi

319

Egyezmény aláírásával megszületik az Európai Szabad-kereskedelmi Társulás (EFTA), amely néhány EGK-n kívüli európai országot foglal magában: Nagy-Britannia, Ausztria, Dánia, Norvégia, Portugália, Svédország és Svájc.

december Megszűnik az OEEC, amelyet a Gazdasági Együtt-működési és Fejlesztési Szervezet (OECD) vált fel, párizsi székhellyel.

július EGK–Görögország társulási szerződés aláírása. Írország felvételét kéri az EGK-ba.

augusztus Dánia és Nagy-Britannia felvételét kéri az EGK-ba. 1962. április Norvégia felvételét kéri az EGK-ba. 1963. január De Gaulle francia elnök megvétózza Nagy-Britannia

tagságát; a többi csatlakozni kívánó ország felfüggeszti kérelmét.

július 17 afrikai ország (EGK-tagállamok volt gyarmatai) gazdasági megsegítésére Kamerun fővárosában aláírják a Yaoundé-i Egyezményt.

szeptember Aláírják az EGK-Törökország társulási szerződést. 1965. április 8. Aláírják a három Közösség (ESZAK, EGK, Euratom)

végrehajtó szerveinek egyesítéséről szóló szerződést. A szerződés 1967. július 1-jén lép hatályba.

1966. január 29. Franciaország egy féléves hiányzás után ismét részt vesz a Tanács ülésein annak fejében, hogy megtartják az egy-hangú szavazás követelményét, ha „létfontosságú nemzeti érdekek” forognak kockán (a „luxemburgi kompro-misszum”).

1967. május Dánia, Írország, Norvégia, és Nagy-Britannia másodszor is benyújtja csatlakozási kérelmét az EGK-ba, a bővítés egyelőre függőben marad De Gaulle változatlan szemben-állása miatt.

július 1. Az EGK egyesül az ESZAK-al és az Euratommal, létre-hozva ezzel az Európai Közösségeket (EK).

1968. július 1. A tagállamok közötti kereskedelemben – 18 hónappal a tervezett időpont előtt megvalósul a vámunió – teljesen eltörlik az ipari termékekre kivetett vámokat, és közös külső vámrendszert vezetnek be.

1969. december 1–2. A hágai csúcstalálkozón az EGK állam- és kormányfői az európai integráció folytatásáról döntenek, megnyitva ezzel az utat az első bővítés felé.

1970. április A luxemburgi csúcson döntést hoztak arról, hogy a közösségi intézmények finanszírozása a jövőben saját

320

forrásból történjék, és kiterjesztették az Európai Parlament felügyeleti jogkörét.

1970. június Négy tagjelölt országgal (Dánia, Írország, Norvégia és az Egyesült Királyság) megkezdődnek a csatlakozási tárgya-lások.

1972. január 22. Brüsszelben aláírják a Dánia, Írország, Norvégia és az Egyesült Királyság csatlakozásáról szóló szerződéseket.

július Az EK szabadkereskedelmi megállapodásokat ír alá az EFTA-tagországokkal.

szeptember Norvégia népszavazással elutasítja az EK-tagságot (46% igen, 54% nem).

1973. január 1. Érvénybe lép a három új tagországgal a csatlakozási szerződés s ezzel kilencre emelkedik a tagállamok száma.

május Norvégia szabadkereskedelmi megállapodást köt az EK-val. 1974. december 9–10. A párizsi csúcstalálkozón a kilenc tagállam állam- és

kormányfői elhatározták, hogy Európai Tanács néven kormányközi intézményt hoznak létre, amely az integrá-ció általános politikai irányát határozza meg. Döntöttek továbbá az európai parlamenti képviselők köz-vetlen megválasztásáról, és megállapodtak az Európai Regionális Fejlesztési Alap felállításáról.

1975. február 28. A Közösség és 46 afrikai, Karib-tengeri és csendes-óceáni ország (AKCS-országok) aláírja az I. Loméi Egyezményt, mely az 1963-as Yaoundé-i egyezményt váltja fel.

június Görögország kéri felvételét az EK-ba. július 22. Aláírnak egy szerződést, amely szélesebb költségvetési

jogkört biztosít az Európai Parlamentnek és létrehozza az Európai Számvevőszéket. A szerződés 1977. június 1-jén lép hatályba.

1977. március Portugália kéri felvételét az EK-ba. július Spanyolország kéri felvételét az EK-ba.

1979. március Létrejön az Európai Monetáris Rendszer (EMR). június Megtartják az első közvetlen európai parlamenti válasz-

tásokat. A Parlament létszáma ekkor 410 fő. október A II. Lomei Egyezményt 58 afrikai, karibi és csendes-

óceáni ország írja alá. december A dublini ülésen vita bontakozik ki Nagy-Britannia pénz-

ügyi hozzájárulásáról, Mrs. Thatcher „vissza a pénzünket” követelése kapcsán.

1980. május 3 éves átmeneti megoldás Nagy-Britannia költségvetési hozzájárulásának rendezésére.

321

1981. január 1. Görögország csatlakozásával a tagállamok száma tízre emelkedik.

1983. január Hatévi tárgyalás után a tagországok megegyeznek a közös halászati politikáról.

1984. június 14–17. Az Európai Parlament második közvetlen választása. A fontainebleau-i ülésen megegyezés születik Nagy-Britannia pénzügyi hozzájárulásának csökkentéséről és az EK pénzügyi forrásainak növeléséről.

1985. január Jacques Delors-t választják meg a Bizottság elnökévé (1985–1995).

június 14. Aláírják a Schengeni Megállapodást, amely lehetővé teszi, hogy az Európai Közösségek tagországai között eltöröljék a határellenőrzést a személyforgalomban. A Bizottság beterjesztette az egységes piac kiteljesítéséről szóló Fehér Könyvet.

december A kormányközi konferencián megszületik az Egységes Európai Okmány (EEO). Olyan szerződésmódosításokat tartalmaz, melyekkel elsősorban a belső piaccal kapcso-latos döntéshozatalokat kívánják gyorsítani.

1986. január 1. Spanyolország és Portugália csatlakozik az Európai Közösségekhez, s ezzel a tagállamok száma 12-re emel-kedik.

1987. április Törökország kéri felvételét az EK-ba. július 1. Az Egységes Európai Okmány hatálybalépése.

1988. február Megállapodás születik a Delors I. csomagról, amely az EK költségvetésének növelését és a mezőgazdasági kiadások fokozottabb ellenőrzését határozza meg az 1988-tól 1992-ig tartó időszakra.

október Az Elsőfokú Bíróság létrehozása. 1989. június Az Európai Parlament harmadik közvetlen választása.

július Ausztria kéri felvételét az EK-ba. A G7-ek csúcstalálkozóján megbízzák az EK-t egy

Magyarországnak és Lengyelországnak nyújtandó nyugati segély koordinálásával. A támogatás később kiterjedt más kelet-európai országokra is. Ebből bontakozott ki a PHARE-program. A volt Szovjetunió uralta államokkal tárgyalásokat kezdtek kereskedelmi és társulási meg-állapodásokról.

november 9–10. A berlini fal lebontása. december Aláírják a IV. Loméi Egyezményt 68 országgal.

Az EFTA és az EK tárgyalásokat kezd az Európai Gazdasági Térség (EGT) létrehozásáról.

322

1990. július A madridi ülésen elvben elfogadták egy három lépcsőben létrejövő gazdasági és monetáris unió tervét. Megvalósul a tőkemozgások szabadsága a közösség egész területén. Ciprus és Málta kéri felvételét az EK-ba.

október Német egyesítés: Nyugat-Németország részeként a volt keletnémet területek is csatlakoznak az EK-hoz.

december Az EK római ülésén megállapodnak a Szovjetunió támo-gatásáról élelmiszersegélyek és szakmai segítség formájá-ban (TACIS).

1991. július Svédország kéri felvételét az EK-ba. szeptember A sikertelen szovjet puccsot követően EK-küldöttség

utazik a volt Szovjetunióba és az újonnan megalakult balti államokba, hogy további segélyekről tárgyaljon. Az EK támogatásával békekonferencia kezdődik Jugoszláviáról.

november Megegyezés születik, hogy az Európai Gazdasági Térség 1993. január 1-jétől lép életbe.

december A maastrichti csúcstalálkozón megállapodnak az Európai Uniós szerződésről. A szerződés kidolgozott lépéseket tartalmazott a következőkről: az EMU-ban használatos egységes pénznem bevezetése legkésőbb 1999-re; fokoza-tos előrehaladás egy közös kül- és biztonságpolitika felé.

1992. március Finnország kéri felvételét az EK-ba. május Svájc kéri felvételét az EK-ba. június A dánok népszavazással, kis különbséggel ugyan, de a

Maastrichti Szerződés ellen szavaznak; a lisszaboni ülésen, 1993 januárjától további két évre megválasztják Jecques Delorst; a Tanács minimális többséggel a KAP megreformálása mellett dönt.

november A GATT-tárgyalások Uruguayi Fordulóján a mező-gazdasági szektorra vonatkozó Blair House egyezménnyel az EK és az USA álláspontjai közelednek egymáshoz.

december Svájc népszavazással elutasítja az EGT-tagságot; az edinburghi ülésen elfogadják a Delors II. csomag mérséklését, amely öt év helyett hét évre módosítja a költségvetési periódust, valamint megállapodnak az Európai Beruházási Alap létrehozásáról.

1993. január 1. Létrejön az egységes piac. február Ausztriával, Finnországgal és Svédországgal meg-

kezdődnek a csatlakozási tárgyalások. április Csatlakozási tárgyalások kezdődnek Norvégiával. május A második népszavazáson a dánok a Maastrichti

Szerződés mellett döntenek.

323

június A koppenhágai csúcson elfogadták a keleti bővítés lehetőségét és meghatározták a koppenhágai kritériumok-ként emlegetett csatlakozási feltételeket.

július Elfogadják a TACIS-programot a volt Szovjetunió független utódállamainak szakmai megsegítésére.

augusztus Számos halasztás után Nagy-Britannia ratifikálja a Maastrichti Szerződést.

október Az alkotmányjogi kifogások megszűntével végül Német-ország is ratifikálja a Maastrichti Szerződést.

november 1. A Maastrichti Szerződés hatálybalépése: Az Európai Közösségekből létrejön az Európai Unió.

december Az Európai Tanács brüsszeli ülésén előterjesztették a növekedésről, a foglalkoztatásról és a versenyképességről szóló Fehér Könyvet. Genfben sikeresen befejeződnek az Uruguayi Forduló tárgyalásai.

1994. január 1. Hatályba lép az EK-t és az EFTA tagországát össze-kapcsoló Európai Gazdasági Térség. Svájc és ideigle-nesen Liechtenstein kimarad. Életbe lép a gazdasági és monetáris unió második sza-kasza, létrehozzák az Európai Monetáris Intézetet (EMI).

március Ausztriával, Finnországgal, Svédországgal és Norvé-giával sikeresen lezárulnak a csatlakozási tárgyalások.

április Magyarország és Lengyelország felvételét kéri az EU-ba. június Az Európai Parlament negyedik közvetlen választása. A

Korfun tartott ülésen partnerségi és együttműködési meg-állapodás jön létre Oroszországgal.

július Jaques Delors után Jaques Santert jelölik az Európai Bizottság elnöki posztjára.

november A norvégok ismét az EU-csatlakozás ellen szavaznak. december Az esseni csúcson az Európai Tanács elfogadta a közép-

és kelet-európai országok EU-csatlakozását lehetővé tevő stratégiát (ún. előcsatlakozási stratégiát).

1995. január 1. Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozik az Euró-pai Unióhoz, ezzel 15-re emelve a tagállamok számát. Norvégia újfent kimarad a bővítésből, miután a népszava-záson az emberek többsége ezúttal is az uniós tagság ellen szavaz.

március Törökországgal aláírják a vámuniós megállapodást, amely az 1964 óta életben levő társulási szerződés helyébe lép.

április Liechtenstein csatlakozik az EGT-hez.

324

május A Bizottság elkészíti a Fehér Könyvet, amely Közép- és Kelet-Európa felkészülését segíti az EU-tagságra.

június Románia és Szlovákia benyújtja csatlakozási kérelmét. július Az EU-tagállamok megállapodást írnak alá az Europol

(Európai Rendőri Hivatal) felállításáról. Megválasztják az EU első ombudsmanját, Jacob Södermant.

november Az EU és a mediterrán államok miniszterei Barcelonában közös nyilatkozatot írnak alá, mely meghatározza a jövő-beli együttműködést, beleértve az anyagi segítségnyújtást és a szabadkereskedelmi övezetek létrehozásának tervét.

december Az EU és az USA aláírja az új transzatlanti nyilatkozatot és közös akciótervet. Az Európai Parlament elfogadja az EU és Törökország közötti vámunió létrejöttét. A madridi ülésen végleg eldöntik, hogy 1999. január 1-jétől beveze-tik a közös pénznemet (euró). Bulgária felvételét kéri az EU-ba.

1996. január A Cseh Köztársaság kéri felvételét az EU-ba. március Torinóban megkezdődik a Maastrichti Szerződést felül-

vizsgáló és bővítési kérdésekről tárgyaló kormányközi konferencia. Az EU befagyasztja Nagy-Britannia szarvas-marhaexportját, és egyben pénzügyi támogatást ajánl fel a kergemarhakór megfékezésére.

június Szlovénia kéri felvételét az EU-ba. december A stabilitási egyezményről szóló dublini gyűlésen egyet-

értésre jutnak, hogy a közös pénznemet bevezető orszá-gok számára gazdasági és pénzügyi szabályozást írjanak elő. Az egyezmény újra megerősíti, hogy 1999. január-jában megkezdi működését az EMU.

1997. május A Nagy-Britanniában újonnan megválasztott munkáspárti kormány bejelenti, hogy „felfrissíti” EU-kapcsolatait és csatlakozik a szociális fejezethez.

június Elfogadják a Római és Maastrichti Szerződéseket kis mértékben módosító Amszterdami Szerződést, amelyet október 2-án írnak alá.

július A Bizottság elfogadja az Agenda 2000 dokumentum-csomagot, amely a további bővítést készíti elő; hosszú távú célkitűzéseket fogalmaznak meg a pénzügyi és mezőgazdasági reformok megvalósítására.

december A luxembourgi döntés szerint 1998 márciusában meg-kezdik az EU-csatlakozással kapcsolatos tárgyalásokat Ciprussal, a Cseh Köztársasággal, Észtországgal, Magyar-országgal, Lengyelországgal és Szlovéniával.

325

1998. március Az új tagjelölt országok számára kezdetét veszi a csatla-kozási folyamat.

május A rendkívüli brüsszeli ülésen döntés születik a közös pénznem 1999. január 1-jei bevezetéséről az EMU 11 tag-országában.

szeptember Málta újra benyújtja csatlakozási kérelmét az EU-ba. december Az Európai Parlament nem hagyja jóvá a Bizottság 1996-

os beszámolóját, ezzel krízishelyzetet idéz elő. 1999. január 1. A gazdasági és monetáris unió harmadik szakaszának

kezdete: 11 ország fogadja el az eurót, amely a pénz-piacokra bekerülve felváltja azok nemzeti valutáit a nem készpénzes tranzakciókban. A monetáris politikáért az Európai Központi Bank felel. A 11 országhoz 2001-ben Görögország is csatlakozik.

május Hatályba lép az Amszterdami Szerződés. június Ötödik közvetlen európai parlamenti választások. szeptember Hivatalba lép a Romano Prodi vezette Európai Bizottság

(1999–2004). október Az Európai Tanács tamperei ülésén úgy határoznak, hogy

az EU váljék a szabadság, a biztonság és a jog érvényesü-lésének térségévé.

december A helsinki csúcson döntés született arról, hogy megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat a „második körbe” sorolt országokkal (Bulgária, Lettország, Litvánia, Málta, Románia, Szlovákia). Tagjelöltté nyilvánítják Török-országot. Határozatot hoztak egy hatvanezer fős gyors reagálású haderő felállításáról.

2000. január A csatlakozási tárgyalások megkezdése a „helsinki hatokkal”.

február Megkezdődött az EU kormányközi konferenciája az intézményi reformról.

március A lisszaboni Európai Tanács új stratégiát vázol fel a tudásalapú Európában a foglalkoztatottság fellendítésére, a gazdaság modernizálására és szociális kohézió erősíté-sére.

június Az Európai Tanács ülésén elfogadják a tagállamok és az unió 2000-es gazdaságpolitikai alapelveit, jóváhagyják Görögország csatlakozását az eurózónához és elfogadják a közös mediterrán stratégiát. Az EU és az ACP-országok Cotonouban egyezményt írtak alá, amely a Loméi Egyezmény helyébe lép.

december A nizzai Európai Tanács megállapodásra jut az EU

326

döntéshozatali rendszerét megváltoztató Nizzai Szerződés szövegéről, hogy az Unió készen álljon a bővítésre. Az Európai Parlament, az Európai Tanács és az Európai Bizottság elnökei ünnepélyesen kihirdetik az Európai Unió alapjogi chartáját.

2001. február 26. Az EU tagállamainak képviselői aláírják a Nizzai Szerződést. Ezt követően megkezdődhet a szerződés ratifikálásának folyamata mind a tagállamokban, mind az Európai Parlamentben.

június Göteborgban a tagállamok pontosítják, hogy 2002 végéig a jelöltek befejezhetik a csatlakozási tárgyalásokat, és 2004-ben már teljes jogú tagként vehetnek részt az európai parlamenti választásokon.

szeptember Az Európai Tanács rendkívüli ülése. Napirenden az USA ellen szeptember 11-én elkövetett terrortámadás.

december Az EB Fehér Könyvet ad ki a közlekedésről. Az Európai Tanács laekeni ülésén politikai jóváhagyást nyernek a tárgyalások 2002. végi lezárásához szükséges alapelvek és eszközök. Az EU elhatározottságát fejezi ki a csatlakozási tárgyalások 2002 végéig történő lezárására a felkészült tagjelöltekkel, s így azok már teljes jogú tagként vehetnek részt a 2004-es európai parlamenti választásokon. Az elnökségi következtetések nevesítve felsorolják a tárgyalások lezárására képesnek mutatkozó 10 tagjelöltet. Bulgária és Románia részére speciális támogatást, módosított „road map”-et és az összes fejezet 2002 folyamán történő megnyitását helyezik kilátásba.

2002. január 1. Az eurózóna 12 országában (Ausztria, Belgium, Finn-ország, Franciaország, Németország, Görögország, Ír-ország, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Portugália, Spanyolország) forgalomba kerül az euró.

február 28. Megkezdte munkáját a konvent, az Európai Unió alkot-mányozó testülete.

április Az EB Zöld Könyvet ad ki az illegális bevándorlók kitoloncolásáról.

május Az EU aláírja a Kiotói Egyezményt. július Az ESZAK 50 éve kötött szerződése érvényét veszti. december 13. Az Európai Tanács koppenhágai ülésén jóváhagyja a tíz

tagjelölt ország (Ciprus, a Cseh Köztársaság, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia) uniós csatlakozását 2004. május 1-jén.

327

2003. február 1. Életbe lép a Nizzai Szerződés. április 17. A tíz tagjelölt aláírta a csatlakozási szerződést. július 10. Az „Európa jövőjét” kidolgozó Konvent befejezi az

Európai Alkotmány tervezetén végzett munkáját. október 4. Megkezdődik az Alkotmányszerződés összeállításáért

felelős kormányközi konferencia. 2004. május 1. Ciprus, a Cseh Köztársaság, Észtország, Magyarország,

Litvánia, Lettország, Málta, Lengyelország, Szlovákia és Szlovénia csatlakozik az Európai Unióhoz.

június 10–13. Megtartják a hatodik közvetlen európai parlamenti válasz-tásokat.

október 29. Rómában elfogadják az Európai Alkotmányt (amelyet a tagállamoknak még meg kell erősíteniük).

november Megkezdi munkáját a José Manuel Barroso vezette Európai Bizottság.

2005. április 25. Románia és Bulgária aláírta a csatlakozási szerződést, miszerint 2007-től az EU tagjává válhatnak.

május 29. és június 1.

A francia – majd három nappal később a holland – szavazók népszavazáson elutasítják az Alkotmányt.

október 3. Megkezdődnek a csatlakozási tárgyalások Törökországgal és Horvátországgal.

2006. szeptember 4–5. Munkaerő-mobilitási konferencia Helsinkiben. szeptember 5–8. Románia genetikailag módosított növények és vető-

magvak hivatalos ellenőrzése terén tett előrelépésének felülvizsgálata.

szeptember 9. EU–Kína-csúcs Helsinkiben. szeptember 10–11. Hatodik ASEM (Ázsia–Európa)-csúcs Helsinkiben.

szeptember 11. Mariann Fischer Boel, európai mezőgazdasági biztos látogatást tesz Bukarestben.

szeptember 11–15. Az Európai Bizottság növényi eredetű élelmiszerek növényvédőszer-tartalmának ellenőrzésével kapcsolatos felmérése.

szeptember 18. A Romániai Európa Intézet és a japán Kobe Egyetem nemzetközi konferenciája: „EU-bővítés és globalizáció. A délkelet-európai országok kilátásai” címmel.

szeptember 22–30. Az első európai állásbörze, mely a tagállamok több mint 200 városában zajlott egyidejűleg.

szeptember 25. Európai Lobbi Konferencia Párizsban. szeptember 26. Az Európai Bizottság Romániára és Bulgáriára vonatkozó

Monitorizálási Jelentésének bemutatása, Brüsszel. szeptember 26. A Nyelvek Európai Napja – az Európa Tanács

kezdeményezésére.

328

szeptember 27–29. Negyedik Európai Közigazgatási–Minőségi Konferencia Tampereben, Finnország.

október 3–4. Az Európai Parlament által szervezett „Illegális bevándor-lás” témájú szeminárium, Brüsszel.

október 5. A társaságok működési szabályozására vonatkozó törvénykezés módosításáról szóló konferencia, Helsinki.

október 6. A Fenntartható Fejlődés Bizottság ötödik találkozója, Brüsszel.

október 9–10. Európai nyugdíjakról szóló konferencia, London. október 9–12. Városok és kistérségek hete Brüsszelben. október 11–12. Joe Borg, az EU tengerügyi és halászati biztosa látogatást

tesz Romániában. október 12. Európai–indiai üzleti csúcs, Helsinki. október 16. A standardok világnapja: „Európai standardizálás, a kis-

és középvállalkozások sikerének záloga”, Brüsszel. október 16. Második európai energia-konferencia, Brüsszel. október 18. október 23.

A közlekedési rendszer Európai Uniós integrálása. Európai munkaerő-foglalkoztatottsági stratégia konferen-cia, Brüsszel.

október 27. EU–Ukrajna-csúcs, Helsinki. október 29–30. Az EU–Oroszország Partnerségi Állandó Tanács gyűlése,

Helsinki. október 30–31. Konferencia: Első fórum Európa demográfiai kilátásairól,

Brüsszel. november 8. Konferencia: „Az EU szociális politikájának fejlődése”,

Helsinki. november 8–9. Konferencia: „Szubszidiaritás és gazdasági reform”,

Brüsszel. november 13–14. 10. fórum az állami támogatásokról szóló törvényről. november 13–17. „Európai Fejlesztési Napok” elnevezésű – első

alkalommal megrendezésre kerülő – rendezvénysorozat Brüsszelben.

november 21. Az EU–Oroszország Állandó Tanácsának csúcs-értekezlete, téma: energiaproblémák.

november 22. A szervezetek társadalmi felelősségéről szóló konferencia Brüsszelben.

november 24. EU–Oroszország-csúcs Helsinkiben. november 26–28. Első alkalommal kerül megrendezésre az INNOVA

konferencia. Valencia, Spanyolország. november 28. Konferencia: A regionális fejlesztés finanszírozása a

csatlakozó országok, valamint a tagjelölt államok esetén. december 4–5. Interparlamentáris értekezlet Európa jövőjéről Brüsszelben.

329

december 7. Románia 2007-es kihívásai – szeminárium, Bukarest. december 7–8. Európai Emberi Jogi Fórum, Helsinki. december 12. Éves jelentés a gazdasági fejlődésről, valamint a foglal-

koztatottságról. december 18. Konferencia: Kitekintés 2020. Mobilitás. Európai

kilátások a szállítás terén, Brüsszel. december 18. Emigránsok Nemzetközi Napja.

2007. január 1. Bulgária és Románia csatlakozik az Európai Unióhoz. Szlovénia bevezeti az eurót.

január 15. Elnökválasztás az Európai Parlamentben. január 18. Az Erasmus-program 20. születésnapi ünnepségének

nyitókonferenciája, Brüsszel. január 29–31. Európai konferencia a megújuló energiáról Brüsszelben. február 26–28. Konferencia: Az Európai interregionális együttműködés

stratégiai hatása, Brüsszel. február 10. Atomenergia Európában – szeminárium, Brüsszel. március 1. Az Európai Alapjogi Ügynökség megalakulása. március 15. Konferencia: Növekedési modellek az új tagállamok

közösségeiben: Brassó, Brüsszel. március 25. A Római Szerződés aláírásának 50. évfordulója. március 25–27. 13. Nemzetközi Versenyképességi Konferencia München-

ben. március 26. Harmadik egészségügyi rendszer-kongresszus, Barcelona. március 26–27. Európai Versenyképességi Nap / A versenyképesség

európai napja, konferencia Münchenben. április 16. Nyílt napok a Közös Kutatási Központban. április 16–17. Konferencia: „Az Europol jövője”, Trier, Németország. április 16–17. Európai Lobbi Konferencia: „Érdekképviselet, érdek-

védelem”, Brüsszel. április 17–18. Kongresszus: Demográfiai változások, Berlin. április 27. A Biztonságos Közlekedés Európai Napja. május 15. Európai Uniós konferencia a turizmusról, Postdam. június 11–12. Harmadik Európai Parlamenti Közgyűlés Európa

jövőjéről Brüsszelben. június 12–15. Zöld hét, „A múlt tanulságai, a jövő kihívásai” jelmondat

jegyében zajló eseménysorozat Brüsszelben. június 20. Menekültek Világnapja. június 26–27. Az Európai Bizottság Kutatási Főigazgatósága által meg-

rendezésre került konferencia: „Az európai mező-gazdasági kutatás kihívásai” Brüsszel.

június 26–27. Megjelenik az Európai Bizottság Zöld Könyve a klíma-változáshoz való alkalmazkodási politikáról.

330

június 27–30. Európai média nap fiataloknak, Brüsszel. június 27. Leonard Orban – a többnyelvűségért felelős EU-biztos –

megnyitja az Interaktív terminológia Európának elnevezésű (IATE) adatbázist.

június 28–29. Az Európai Szociális Alap létrehozásának 50. évfordulója.

július 1. A gáz- és villamosenergia piacának liberalizációja az Unió tagállamaiban.

július 10. Zöld Könyv a bio-feldolgozásról és az élelmiszer-biztonságról.

július 12. 5 éves a SOLVIT rendszer (vitarendezési fórum, egy olyan on-line problémamegoldó hálózat, melyben a tag-államok közösen dolgoznak a belső piaci jogszabályok helytelen hatósági alkalmazásából fakadó problémák pragmatikus megoldásán).

július 23. Konferencia „Globalizáció és makroökonómia” címmel Frankfurtban (Németország), az Európai Központi Bank szervezésében.

szeptember 3. E-Justice konferencia Lisszabonban. szeptember 3. José Manuel Durão Barroso, az Európai Bizottság elnöke

romániai látogatása. szeptember 12. Az Európai Bizottság városi közlekedésről szóló Zöld

Könyvének bemutatása. szeptember 27–28. Negyedik Jelentés a Gazdasági és Szociális Kohézióról,

Brüsszel. október 3. Az Európai Bizottság jelentése: „Oktatás és szakképzés az

Európai Unióban”. október 15–17. Az Európai Parlament elnöke, Hans-Gert Pöttering,

hivatalos látogatást tesz Romániában. október 23. A munkához való jog szabályozásának modernizálásáról

szóló nyílt vita lezárása. október 29–30. EUROJUST konferencia, Algarve, Portugália.

november 14–16. Konferencia: „A diplomák kölcsönös elismerése és új irányelvek alkalmazása”, Maastricht, Hollandia.

november 14–16. Nemzetközi kongresszus: „Az Európai Esélyegyenlőség Éve”, Terceira, Azori-szigetek, Portugália.

november 25. Európai Parlamenti választások Romániában. december 12. Az Európai Parlament elnöke (Hans-Gert Pöttering), a

Tanács elnöke (José Socrates) és a Bizottság elnöke (José Manuel Durão Barroso) ünnepélyes keretek között aláírta és kihirdette az Európai Unió Alapjogi Chartáját, Strassburg.

331

december 12. A 27 tagállam képviselői aláírják az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról szóló Lisszaboni Szerződést, Lisszabon.

2008. január 1. Románia EU-s csatlakozásának egyéves évfordulója. január 1. Szlovénia veszi át az Európai Unió elnökségét az első

félévre (a 2. félévben Franciaország). január 1. Ciprus és Málta bevezeti az eurót, így 15 tagúra bővült az

eurózóna. március 30. Bevezetik a schengeni határellenőrzési rendszert Észt-

ország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia és Málta határain.

április 17–18. Konferencia: „Új irányzatok az európai munkaerőpiacon”, Párizs.

május 7. Az Európai Központi Bank (EKB) közzétette a 2008. évi Konvergencia-jelentését, amelyben a gazdasági és jogi konvergenciát értékeli a következő tíz EU-tagállamban: Bulgária, Csehország, Észtország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Lengyelország, Románia, Szlovákia és Svédország. A jelentés azt vizsgálja, hogy az említett országok elérték-e a magas fokú fenntartható konver-genciát, valamint, hogy teljesítik-e nemzeti központi bankjaik eurórendszerbe való betagozódásának jog-szabályi feltételeit (jogi konvergencia).

május 7. Az Európai Bizottság közleményt ad ki az Európai Gazdasági és Monetáris Unió létrejöttének 10. évfordu-lója alkalmából, Brüsszel.

május 9. Európa-Nap. június 11–12. Negyedik alkalommal kerül sor a „Kis- és Közép-

vállalkozások Európai Napja” megszervezésére, Brüsszel. július 1. Franciaország átveszi a soros elnökséget Szlovéniától. július 1. Az európai Vámunió létrehozásának 40. évfordulója. július 2. Európai Bizottság nyilvánosságra hozta az ún. megújított

„Szociális Menetrend”-ről szóló közleményét. július 15. A Mezőgazdasági és Halászati Tanács ülése, Brüsszel.

332

RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE ACP – African, Carribean and Pacific Countries – Afrikai, Karib-térségi és

csendes-óceáni országok – Ţările din Africa, zona Caraibelor şi Pacific ASEAN – Association of South East Asian Nations – Délkelet-ázsiai Nemzetek

Társulása – Asociaţia Naţiunilor din Asia de Sud-Est BIS – Bank for International Settlements – Nemzetközi Fizetések Bankja –

Banca pentru Reglementări Internaţionale CA – Coordination actions – Koordinációs akciók – Acţiuni de coordonare CAP – Common Agricultural Policy – Közös Agrárpolitika (KAP) – Politica

Agricolă Comună (PAC) CCT – Common Customs Tariff – Közös vámtarifa – Tariful Vamal Comun CE – Council of Europe – Európa Tanács – Consiliul Europei CEECs – Central and Eastern European Countries – Közép- és kelet-európai

országok – Ţările din Europa Centrală şi de Est CEFTA – Central European Free Trade Area/Agreement – Közép-európai Sza-

badkereskedelmi Megállapodás – Asociaţia Liberului Schimb din Europa Centrală CEN – Commité Européen de Normalisation – European Committe for

Standardisation – Európai Szabványügyi Bizottság (ESZB) – Comitetul European pentru Standardizare (CES)

CFP – Common Fishieries Policy – Közös halászati politika – Politica comună de pescuit

CFSP – Common Foreign and Security Policy – Közös kül- és biztonság-politika – Politica externă şi de securitate comună

CIS – Commonwealth of Independent States – Független Államok Közössége (FÁK) – Comunitatea Statelor Independente (CSI)

CMOs – Common Market Organizations – Közös piaci szervezetek –Organizaţii pieţii comune

COMET – Community in Education and Training for Technology – Közösségi technológiai oktatás és szakképzés – Educare şi pregătire tehnologică comunitară

CORDIS – Community Research and Development Information Service – Az EU Kutatás-fejlesztési Információs Szolgálata – Serviciul de Informare Comunitară pentru Cercetare şi Dezvoltare

COREPER – Committee of Permanent Representatives (Comité des Représentants Permanents) – Állandó Képviselők Tanácsa – Comitetul Reprezen-tanţilor Permanenţi

COST – Scientific and Technical Cooperation – Tudományos és technikai együttműködés – Colaborare ştiinţifică şi technică

CREST – European Scientific Networks – Európai tudományos hálózat – Reţea ştiinţifică europeană

DG – Directorat General – Főigazgatóság – Direcţie Generală

333

CSF – Community Support Framework – Közösségi Támogatási Keret – Cadrul de Referinţă Comunitar

EAGGF – European Agricultural Guidance and Guarantee Found – Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalap (EMOGA) – Fondul European de Orientare şi Garantare Agricolă (FEOGA)

EBRD – European Bank of Reconstruction and Development – Európai Újjáépí-tési és Fejlesztési Bank – Banca Europeană de Reconstrucţie şi Dezvoltare (BERD)

EC – European Council – Európai Tanács (ET) – Consiliul European (CE) EC – European Community – Európai Közösség (EK) – Comunitatea

Europeană (CE) ECB – European Central Bank – Európai Központi Bank (EKB) – Banca

Centrală Europeană (BCE) ECN – European Competition Network – Európai verseny hálózat – Reţea de

competiţie europeană ECOFIN – Council of Economic and Finance Ministers – Gazdasági és

Pénzügyminiszterek Tanácsa – Consiliul Miniştrilor Economiei şi Finanţelor ECOSOC – Economic and Social Committee – Gazdasági és Szociális

Bizottság – Comitetul Economic şi Social ECSC – European Coal and Steel Community – Európai Szén- és Acél-

közösség (ESZAK) – Comunitatea Europeană a Cărbunelui şi Oţelului (CECO) ECU – European Currency Unit – Európai valutaegység – Unitatea monetară

europeană EDF – European Development Fund – Európai Fejlesztési Alap (EFA) –

Fondul European de Dezvoltare (FED) EEA – European Economic Area – Európai Gazdasági Térség (EGT) – Spaţiul

Economic European (SEE) EEC – European Economic Community – Európai Gazdasági Közösség (EGK)

– Comunitatea Economică Europeană (CEE) EEIG – European Economic Interest Grouping EFTA – European Free Trade Associacion – Európai Szabadkereskedelmi

Társulás – Asociaţia Europeană de Liber Schimb (AELS) EIB – European Investment Bank – Európai Beruházási Bank (EBB) – Banca

Europeană de Investiţii (BEI) EIC – Euro-Info-Centre EIF – European Investment Fund – Európai Beruházási Alap (EBA) – Fondul

European de Investitii (FEI) EMI – European Monetary Institute – Európai Monetáris Intézet (EMI) –

Institutul Monetar European (IME) EMS – European Monetary System – Európai Monetáris Rendszer (EMR) –

Sistemul Monetar European (SME) EMU – Economic and Monetary Union – Gazdasági és Monetáris Unió (GMU)

– Uniunea Economică şi Monetară (UEM)

334

EP – European Parliament – Európai Parlament (EP) – Parlamentul European (PE)

ERA – European Research Area – Európai Kutatási Térség – Spaţiul de Cercetare European

ERASMUS – European Community action scheme for the mobility of university students – Az Európai Közösség egyetemi hallgatók mobilitását szolgá-ló cselekvési terve – Program de acţiune de încurajare a mobilităţii studenţilor între universităţi

ERDF – European Regional Development Fund – Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERFA) – Fondul European pentru Dezvoltare Regională (FEDR)

ERM – Exchange Rate Mechanism – Valutaárfolyam-rendszer – Mecanismul de rate de schimb

ESA – European Space Agency – Európai Térközi Ügynökség – Agenţia Spaţială Europeană

ESC – Economic and Social Committee – Gazdasági és Szociális Bizottság – Comitetul Economic şi Social (CES)

ESCB – European System of Central Banks – Központi Bankok Európai Rendszere – Sistemul European al Băncilor Centrale

ESDP – European Security and Defence Policy – Közös Európai Biztonság- és Védelempolitika (KEBVP) – Politica Europeană de Securitate şi Apărare (PESA)

ESF – European Social Fund – Európai Szociális Alap (ESZA) – Fondul Social European (FSE)

ESPRIT – European Strategic Programme for Research and Development in Information Technologies – Európai Stratégiai Program Információs Technológiák Kutatására és Fejlesztésére – Program Strategic European pentru Cercetarea şi Dezvoltarea Technologiei Informaţionale

EU – European Union – Európai Unió (EU) – Uniunea Europeană (UE) EUA – European Unit of Account – Európai elszámolási egység – Unitatea de

Cont Europeană (UCE) EUI – European University Institute – Európai Egyetemi Intézet (EEI) –

Institutul Universitar European (IUE) EURATOM – European Atomic Energy Community – Európai Atomenergia

Közösség – Comunitatea Energiei Atomice Europeană EURES – European Employment Service – Európai Foglalkoztatási Szolgálat –

Oficiu European de Ocupare EURYDICE – Education Information Network – Oktatási információs hálózat

– Reţea de informaţii educaţionale EUR-Lex – Electronic Database of European Law – Az európai jog elektro-

nikus adatbázisa – Baza de date electronică a legislaţiei europene EUROPOL – European Police Office – Európai Rendőrségi Hivatal – Oficiul

European de Poliţie GALILEO – Civil satelite navigation and positioning system

335

GATT – General Agreement of Tariffs and Trade – Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény – Acordul General pentru Tarife şi Comerţ

GMES – Global monitoring for environment and security GSP – Generalized System of Preferences – Általános preferenciarendszer –

Sistemul generalizat de preferinţe I3 – Integrated Infrastructures Initiative – Integrált infrastruktúra-kezdemé-

nyezés – Iniţiative infrastructurale integrate IGC – Intergovernmental Conference – Kormányközi Konferencia – Conferinţă

Interguvernamentală IMF – International Monetary Fund – Nemzetközi Valutaalap – Fondul

Monetar Internaţional (FMI) ISPA – Instrument for Structural Policies for Pre-Accession – Az

előcsatlakozási szakaszban lévő országok strukturális felzárkózását segítő eszköz – Instrument pentru politica structurală de preaderare

IST – Information Society Technology – Információs társadalom technológiái – Tehnologii ale societăţii informaţionale

JEPs – Joint European Projects – Közös európai projektek – Proiecte europene comune

JHA – Justice and Home Affairs – Bel- és Igazságügyi Együttműködés (BIE) – Justiţie şi Afaceri Interne (JAI)

JRC – Joint Research Centre – Közös Kutatóközpont – Centrul Comun de Cercetare (CCC)

LIFE – Financial Instrument for the Environment – Pénzügyi eszköz a környezetért – Instrument financiar pentru mediu

LINGUA – Programme to promote foreign language competence in the European Community – Idegen nyelv tanulását támogató EK-program – Program european de învăţarea limbilor străine

MT – Maastricht Treaty – Maastrichti Szerződés (MSZ) – Tratatul de la Maastricht (TM)

NAFTA – North American Free Trade Association – Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás – Acordul Nord-American de Liber Schimb

NATO – North Atlantic Treaty Organization – Észak-atlanti Szerződés Szervezete – Organizaţia Tratatului Atlanticului de Nord

NGOs – Non-governmental Organisations – Civil szervezetek – Organizaţii neguvernamentale

NUTS – Nomenclature of Territorial Units for Statistics – Területi egységek statisztikai rendszere – Sistemul statistic de unităţi teritoriale

OECD – Organisation for Economic Cooperation and Development – Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete – Organizaţia pentru Cooperare şi Dezvoltare Economică (OCDE)

336

OEEC – Organization for European Economic Cooperation – Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete (EGESZ) – Organizaţia Europeană pentru Cooperare Economică (OECE)

OJ – Official Journal of the European Union – A Közösség Hivatalos Lapja – Jurnalul Oficial al Uniunii Europene

OSCE – Organization for the Security and Cooperation in Europe – Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) – Organizaţia pentru Securitate şi Cooperare în Europa (OSCE)

PHARE – Poland-Hungary Assistance for the Reconstruction of the Economy – Az Európai Unió Közép- és Kelet-Európát támogató programja – Asistenţă pentru restructurarea economică a ţărilor din Europa Centrală şi de Est

RACE – Research in Advanced Communications in Europe – Fejlett Kommunikáció Kutatása Európában

RTD – Research and Development Programme – Kutatási és fejlesztési programok – Programe de cercetare şi dezvoltare

SAPARD – Community Support Regulation for Pre-Accession Measures for Agriculture and Rural Development – Az előcsatlakozás szakaszában lévő országok mezőgazdasági és vidékfejlesztési felzárkózását segítő támogatás – Fond de dezvoltare rurale pentru ţările aplicante ale CEE

SEA – Single European Act – Egységes Európai Okmány (EEO) – Actul Unic European (AUE)

SIS – Schengen Information System – Schengeni Információs Rendszer – Sistemul de Informaţii Schengen

SPD – Single Programming Document – Egységes programozási dokumentum – Document unic de programare

SSA – Specific Support Actions – Specifikus támogató akciók – Acţiuni de suport special

STREP – Specific Targeted Research Projects – Specifikus célzott kutatási projektek – Proiecte de cercetare cu obiectiv specific

TACIS – Technical Assistance for the Commonwealth of Independent States – Technikai segítségnyújtás a Független Államok Közössége (a SZU volt tagköztársaságai) és Mongólia részére – Programul de asistenţă tehnică pentru Comunitatea Statelor Independente

TEN – Trans European Network(s) – Transzeurópai Hálózat(ok) – Reţelele Trans-Europene (RTE)

TEU – Treaty on European Union – Az Európai Unióról szóló szerződés – Tratatul Uniunii Europene

UNICE – Union des Industries de la Communauté Européenne – Európai Ipar- és Munkaadói Szövetségek Uniója – Uniunea Confederaţiilor Industriale şi Patronale din Europa

VAT – Value added tax – Hozzáadottérték-adó – Taxa de valoare adăugată

337

WEU – Western European Union – Nyugat-európai Unió (NYEU) – Uniunea Vest Europeană (UVE)

WTO – World Trade Organization – Kereskedelmi Világszervezet – Organizaţia Mondială a Comerţului (OMC)

338

WEBOLDALAK Az Európai Unió szervere: • http://europa.eu EU mindenttudó: • http://hvg.hu/print/20041124euminc.aspx Az EU intézményei: • http://europa.eu/institutions/index_hu.htm • http://www.euvonal.hu/index • http://europa.eu/institutions/consultative/eesc/index_hu.htm • http://europa.eu/institutions/consultative/cor/index_hu.htm Glosszárium: • http://europa.eu/abc/eurojargon/index_en.htm • http://europa.eu/scadplus/glossary/index_en.htm Joganyag: • http://eur-lex.europa.eu • http://ec.europa.eu/prelex • http://europa.eu/scadplus • http://www.ier.ro/indreptar.html • http://ec.europa.eu/civiljustice/ • http://ec.europa.eu/justice_home/index_en.htm • http://eur-lex.europa.eu/en/techleg/index.htm • http://europa.eu/abc/treaties/index_en.htm • http://europa.eu/abc/treaties/index_hu.htm • http://europa.eu/lisbon_treaty/index_en.htm Döntéshozatali eljárások: • http://europa.eu/institutions/decision-making/index_en.htm • http://ec.europa.eu/codecision/index_en.htm Foglalkoztatás és szociális jogok: • http://ec.europa.eu/employment_social/index_en.html Energiapolitika: • http://ec.europa.eu/energy

339

Transzeurópai hálózatok: • http://ec.europa.eu/ten/index_en.html Gazdaságpolitika, pénz- és adóügyek: • http://ec.europa.eu/economy_finance/index_hu.htm Igazságügy és a polgárok jogai: • http://ec.europa.eu/justice_home/index_en.htm Környezetvédelem, fogyasztóvédelem és egészségügy: • http://ec.europa.eu/health/index_en.htm • http://ec.europa.eu/consumers/index_en.htm • http://ecdc.europa.eu/ • http://ec.europa.eu/food/index_en.htm Közlekedés és utazás: • http://ec.europa.eu/transport/index_en.html Külkapcsolatok és külügyek: • http://ec.europa.eu/world/index_en.htm Bővítés: • http://ec.europa.eu/enlargement/ • http://ec.europa.eu/enlargement/key_documents/index_en.htm Kultúra, oktatás: • http://ec.europa.eu/culture/portal/index_en.htm Európai Ifjúsági Portál: • http://europa.eu/youth/ Mezőgazdaság, halászat és élelmiszer-biztonság: • http://ec.europa.eu/agriculture/index_en.htm Regionális politika: • http://ec.europa.eu/regional_policy/index_en.htm • http://ec.europa.eu/eurostat/ramon/nuts/overview_maps_en • http://ec.europa.eu/regional_policy/sources/docoffic/official/reports/cohesio

n4/index_en.htm

340

Kutatáspolitika: • http://ec.europa.eu/research/era/index_en.html • http://cordis.europa.eu Multikulturalitás: • http://europa.eu/languages/ • http://ec.europa.eu/culture/index_en.htm Az Európai Unió Tanácsa: • http://www.consilium.europa.eu Európa Tanács: • www.coe.int Koppenhágai kritériumok: • http://www.consilium.europa.eu/cms3_fo Az euró: • http://ec.europa.eu/economy_finance/euro/our_currency_en.htm • http://www.euro.ecb.int Európai Központi Bank: • www.ecb.eu • http://europa.eu/institutions/financial/ecb/index_hu.htm Régiók Bizottsága: • http://www.cor.europa.eu Belső piac: • http://europa.eu/pol/singl/overview_en.htm Európai Monetáris Unió: • http://www.ecb.eu/ecb/history/emu/html/index.en.html Vitafórum: • http://europa.eu/debateeurope/index_hu.htm Európai fenntartható fejlődés stratégiája • http://ec.europa.eu/sustainable

341

Mezőgazdaság és vidékfejlesztés: • http://ec.europa.eu/agriculture/rurdev/index_en.htm • http://ec.europa.eu/agriculture/rur/leaderplus/index_en.htm Az Európai Parlament: • www.europarl.europa.eu Európai Fejlesztési Alap: • http://ec.europa.eu/development/How/Aid_en.cfm Kohéziós Alap • http://ec.europa.eu/regional_policy/funds/cf/index_en.htm - Európai Szakképzés-fejlesztési Központ: • www.cedefop.europa.eu

Költségvetés: • http://ec.europa.eu/dgs/budget/budget_glance/where_from_en.htm Információs társadalom: • http://ec.europa.eu/information_society/index_en.htm • http://ec.europa.eu/information_society/policy/ecomm/index_en.htm EUROSTAT-adatbázis: http://epp.eurostat.ec.europa.eu TAIEX – Technical Assistance Information Exchange Office • http://taiex.ec.europa.eu/ Western European Union (WEU): • http://www.weu.int/ Dokumentációs lehetőségek: • http://en.wikipedia.org/wiki/Economic_development • http://www.econessays.com • http://cepa.newschool.edu • www.ase.ro • www.ier.ro • http://www.cnp.ro/user/repository/ • http://eiop.or.at/eiop/texte/ • http://www.euroguide.org

342

• http://www.eis.be • http://www.euroactiv.com • http://www.euroinfo.hu • http://www.euobs.com

343

IRODALOM

1. Alario, J. (2007): EU Policy Objectives and Energy Investment Decisions. EIB Papers, Volume 12, No. 1.

2. Angelescu, C., Ciucur, D. (coord.) (2007): Economia României şi Uniunea Europeană. Volumul VI, Colecţia Teorie Economică, Editura ASE, Bucureşti.

3. Angelescu, C., Socol, C. (2005): Politici de creştere economică. Politici sectoriale, Politici Economice. Colecţia Prelegeri, Nr. 13, Editura Economică, Bucureşti.

4. Anghel, P. (2003): Instituţii europene şi tehnici de negociere în procesul aderării. Universitatea Bucureşti.

5. Balassa, B. (1961): The Theory of Economic Integration. Irwin, Homewood, Illinois.

6. Balassa, B. (1962): The Theory of Economic Integration. London. 7. Balázs, P., Maresceau, M. (szerk.) (1995): Az Európai Megállapodás végre-

hajtásának jogi és elméleti kérdései. OMIKK, Budapest. 8. Baldwin, R., Wyplosz, Ch. (2006): Economia integrării europene. Editura

Economică, Bucureşti. 9. Băleanu, A. (coord.) (2004): România în contextul extinderii Uniunii

Europene. Dezbaterile organizate de Institutul European din România în anul 2003, Ed. a 2-a, Bucureşti.

10. Bârzea, C (2001): Instituţiile şi politicile europene. Editura Corint, Bucureşti. 11. Bebesy, D., Orbán, G. (2003): Csatlakozók: konvergencia és stratégia.

Stratégiai füzetek, Euró, érvek és ellenérvek. Miniszterelnöki Hivatal, Stratégiai Elemző Központ – STRATEK, 16. szám.

12. Beju, D. G. (2007): Politica monetară în perspectiva adoptării euro. Banca Naţională a României, Editura Casa Cărţii de Ştiinţă, Cluj-Napoca.

13. Belev, B. (2003): The Informal Economy in the EU Accession Countries. Size, Scope, Trends and Challenges to the Process of EU Enlargement. Center for the Study of Democracy, Sofia.

14. Berke, B. (2003): A versenyjogi harmonizációról. Társadalom és gazdaság, 25. kötet, 141–168. old., Akadémiai Kiadó, Budapest.

15. Berstein, S., Milza, P. (1992): Istoria Europei. Volumul 5, Secolul XX (din 1919 până în zilele noastre), Institutul European, Iaşi.

16. Bertrand, G. (coord.) (2000): Scenarii: Europa în 2010. O Europă, cinci destine. Comisia Europeană – Unitatea de Studii Prospective, Editura Institutul de Economie Mondială, Bucureşti.

17. Bîrsan, M. (1995): Integrarea Economică Europeană. Volumul I, Introducere în teorie şi practică, Editura Carpatica, Cluj-Napoca.

344

18. Bîrsan, M. (1999): Integrarea Economică Europeană. Volumul II, Uniunea Europeană. Relaţii economice cu alte zone, Editura Fundaţiei CDIMM, Maramureş.

19. Blahó, A. (szerk.) (2000): Tanuljunk Európát! Készült az Európai Unió Bizottságának támogatásával, Kaposvári Nyomda Kft., Kaposvár.

20. Blahó, A. (szerk.) (2002): Európai integrációs alapismeretek. AULA Kiadó, Budapest.

21. Blahó, A. (szerk.) (2002): Világgazdaságtan. II. kötet. Globális fejlődés. Gazdaságdiplomácia, Aula Kiadó, Budapest.

22. Blahó, A. (szerk.) (2004): Európai integrációs alapismeretek. Negyedik kiadás, AULA Kiadó, Budapest.

23. Blahó, A. (szerk.) (2007): Európai integrációs alapismeretek. Aula Kiadó, Budapest.

24. Blahó, A., Prandler, Á. (2005): Nemzetközi szervezetek és intézmények. Aula Kiadó, Budapest.

25. Bohács, Z. (1999): A modern Európa-eszme születése. Hetek, III. évf., 13. szám.

26. Bohatereţ, V. M. (2006): Spaţiul rural. Abordări multiple. Volumul I. Studii şi cercetări de economie rurală, Tomul IV, Editura Terra Nostra, Iaşi.

27. Bokros, L. (2004): Verseny és szolidaritás. Élet és Irodalom, Budapest. 28. Borbély, Sz. (1992): Az Európai Közösség társadalompolitikájának újabb

trendjei (felkészülés az egységes piac viszonyaira). GT füzetek, Szak-szervezetek Gazdaság és Társadalomkutató Intézete, Budapest.

29. Brenton, P.: The Economic Impact of Enlargement on the European Economy: Problems and Perspectives. CEPS Working document no. 188.

30. Buday-Sántha, A. (2001): Agrárpolitika. Vidékpolitika. A magyar gazdaság és az Európai Unió. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs.

31. Cerna, S. (1997): Unificarea monetară în Europa. Editura Enciclopedică, Bucureşti.

32. Chryssochoou, D. N. (2001): Theorizing European Integration. Sage Publications, London.

33. Ciucur, D. (coord.) (2006): Economia României şi Uniunea Europeană. Nr. 6, Editura ASE, Bucureşti.

34. Commelin, B. (1998): Europa economică. Editura Institutul European, Iaşi. 35. Constantin, D. L. (coord.) (2007): Coeziunea economico-socială şi politica

regională. Contribuţia fondurilor europene la finanţarea programelor. Editura ASE, Bucureşti.

36. Csajbók, A., Csermely, Á. (2002): Az euró hazai bevezetésének várható hasznai, költségei és időzítése. MNB Műhelytanulmányok, 24. szám.

37. Dăianu, D. (coord.), Lungu, L., Vrânceanu, R. (2004): Strategii de politică monetară şi curs de schimb în contextul aderării României la UE. Institutul European din România – Studii de Impact (PAIS II).

345

38. Dănuleţiu, D. (2005): Fundamente ale economiei europene. Editura Riso-print, Cluj-Napoca.

39. Dănuleţiu, D. (2007): Economie europeană. Ministerul Educaţiei şi Cercetării, Universitatea „1 Decembrie 1918”, Alba Iulia.

40. Deutsch, K. W. (1964): Communication Theory and Political Integration. In Jacob, P. E. – Toscano, J. V. (eds.): The Integration of Political Communities. J. P. Lippencott and Co., Philadelphia.

41. Deutsch, K.W. (1978): The Analysis of International Relations. 2nd ed. Harvard University – Prentice-Hall, Inc., Englewood Cliffs, New Jersey.

42. Dezséri, K. (2004): Magyarország részvétele az ERM II-ben és a GMU-ban. EU –Tanulmányok, II. kötet, Nemzeti Fejlesztési Hivatal Kiadó.

43. Diaconescu, M. (2002): Economie europeană. Editura Uranus, Bucureşti. 44. Dijmărescu, E. (2007): Aspecte ale politicii monetare şi valutare a României

în contextul aplicării Programului de convergenţă. Reuniunea Anuală a Diplomaţiei Române, Bucureşti. http://www.bnro.ro/Ro/Prez/R20070905ED. pdf

45. Dinan, D. (2004): Europe Recast. A History of European Union. Palgrave Macmillan, USA.

46. Dobrescu, E. (2001): Integrarea economică. Editura All Beck, Bucureşti. 47. Domokos, E., Katona, L. (2002): Útban az európai integráció felé – az

európai integráció kézikönyve. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda. 48. Echkenazi, J. (2008): Ghidul Uniunii Europene. Ed. Niculescu, Bucureşti. 49. Edwards, M. E. (2007): Regional and Urban Economics and Economic

Development. Theory and Methods. Auerbach Publications, Taylor and Francis Group, New York.

50. El-Agraa, A. M. (2004): The European Union. Economics and Politics. 7th ed. Prentice-Hall.

51. Erhart, T., Gáspár, F. (2003): Úton a Gazdasági és Monetáris Unió felé. Európai Füzetek 28. A Miniszterelnöki Hivatal Kormányzati Stratégiai Elemző Központ és a Külügyminisztérium közös kiadványa.

52. Farkas, B., Várnay, E. (2002): Bevezetés az Európai Unió tanulmányozásába. JATEPress, Szeged.

53. Ferkelt, B. (2005): Konvergencia az eurózónában a közös pénz bevezetése előtt és után. EU Working Papers, VIII. évfolyam, 4. szám.

54. Ferréol, G. (coord.) (2001): Dicţionarul Uniunii Europene. Editura Polirom, Bucureşti.

55. Fertő I. (1999): Az agrárpolitika modelljei. Osiris Kiadó, Budapest. 56. Fontaine, P. (2007): Európa 12 leckében. Európai Közösségek,

http://ec.europa.eu/publications/booklets/eu_glance/60/hu.pdf 57. Frey, M: Az Európai Unió foglalkoztatási stratégiája. Internetről letöltve:

2006. december

346

58. Funck, B., Pizzati, L. (2002): Labour, Employment, and Social Policies in the EU Enlargement Process, Changing Perspectives and Policy Options. The World Bank, Washington, D. C.

59. Füzesi A., Heilingbrunner K., Gerzsó Géza (2007): Tájékoztató az Európai Unió 7. Kutatási, Technológiafejlesztési és Demonstrációs Keret-programjáról (2007–2013). Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Tudományos Igazgatóság, Budapest.

60. G. Fekete, É. (2001): Együtt! – De hogyan? Innovációk a kistérségi fejlesztésekben. MTA Regionális Kutatások Központja, Miskolc–Pécs.

61. Gács, J. (2005): Európai Foglalkoztatási Stratégia. Dilemmák, értékelés és jövő. http://econ.core.hu/doc/mt/2005/hun/gacs.pdf

62. Gál, P. (2007): Kiegyenlítődés és differenciálódás a gazdasági folyama-tokban. www.mfb.hu/aktualis/makrogazdasagi-elemzesek/10166–54c4

63. Gáspár, P., Wisiniewski, A. (2004): Közép-kelet-európai GMU-stratégiák, magyar következtetések. EU-tanulmányok. II. kötet. Nemzeti Fejlesztési Hivatal Kiadó.

64. Gerzsó, G., Heilingbrunner, K. (2005): Az Európai Kutatási Térség. Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár, Budapest.

65. Ghica, L. A. (2006): Enciclopedia Uniunii Europene. Ediţia a II-a, Editura Meronia, Bucureşti.

66. Gilpin, R. (2004): Economia mondială în secolul XXI. Provocarea capitalismului global. Editura Polirom, Iaşi.

67. Gyémánt, L. (1999): Preistoria construcţiei Europene/Prehistory of the European Construction. Editura Fundaţiei pentru Studii Europene, Cluj-Napoca.

68. Halm, T. (szerk.) (1996): Európáról a katedrán. Középiskolai tanári kézikönyv az Európai Unióról és Magyarország csatlakozásáról, Euro Info Service.

69. Halmai, P. (2004): A reform ökonómiája. EU Közös Agrárpolitika: fordulópont vagy kiigazítás? KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest.

70. Halmai, P. (szerk.) (2002): Az Európai Unió agrárrendszere. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

71. Halmai, P. (szerk.) (2003): Az Európai Unió Közös Agrárpolitikája – Fogalomtár. Agroinform, Budapest.

72. Heilingbrunner K., Gerzsó G. (2005): Az Európai Kutatási Térség. Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár, Budapest.

73. Hitiris, T. (1995): Az Európai Unió gazdaságtana. Műszaki Kiadó, Budapest. 74. Hitiris, T. (1998): European Union Economics. Prentice Hall Europe,

London.

347

75. Horváth, Gy. (1998): Európai regionális politika. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs.

76. Horváth, Gy. (2003): Decentralizáció és partnerség az Európai Unió strukturális politikájában. Társadalom és gazdaság, 25. kötet, 169–188. old. Akadémiai Kiadó, Budapest.

77. Horváth, Gy. (2003): Regionális támogatások az Európai Unióban. Osiris Kiadó, Budapest.

78. Horváth, R. (2007): Az Európai Unió regionális politikája. Napoca Star Kiadó, Kolozsvár.

79. Horváth, Z. (2005): Kézikönyv az Európai Unióról. Magyar Országgyűlés. 6. átdolgozott kiadás, HVG-ORAC Kiadó, Budapest.

80. Idu, N. (coord.) (2001): Analiza comparativă a stadiului negocierilor în vederea aderării la Uniunea Europeană a statelor candidate din Europa Centrală şi de Est. Institutul European din România.

81. Ignat, I. (2002): Uniunea Europeană. De la Piaţa Comună la moneda unică. Editura Economică, Bucureşti.

82. Inotai A. (1989): A működőtőke a világgazdaságban. KJK-Kossuth, Budapest.

83. Inotai A. (2001): Gondolatok a globalizációról. In Földesi Gy., Inotai A. (szerk.): A globalizáció kihívásai és Magyarország. Napvilág Kiadó, Budapest, 11–73. o.

84. Inotai, A. (2004): A 2007–2013. évi költségvetés: tagállami érdekek, bizottsági javaslat, magyar elgondolások. In Szemlér, T. (szerk.) (2004): EU-költségvetés 2007–2013: érdekek és álláspontok. MTA Világgazdasági Kutatóintézet, 282. o.

85. Isărescu, M. (2004): Drumul către euro. Prezentare la conferinţa organizată de Colegiul Academic al Universităţii Babeş-Bolyai, Cluj-Napoca.

86. Jovanovic, M. N. (1992): International Economic Integration. Routledge, London.

87. Kalas, T. (2000): Az Európai Unió jogrendszere. Regionális gazdaságtan füzetek, Miskolc.

88. Kaposi, Z. (2002): Magyarország gazdaságtörténete 1700–2000. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs.

89. Kaposi, Z. (2004): A 20. század gazdaságtörténete. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs.

90. Kaposi, Z. (2007): Európai Uniós alapismeretek. Pécs. 91. Kende, T., Szűcs, T. (szerk.) (2005): Bevezetés az Európai Unió politikáiba.

KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest. 92. Kengyel, Á. (2008): Kohézió és finanszírozás. Az Európai Unió regionális

politikája és költségvetése. Akadémiai Kiadó, Budapest.

348

93. Kerekes, S. (2003): Az EU környezetpolitikájának fejlődése. A magyar csatlakozás környezeti kérdőjelei. In Társadalom és Gazdaság 25 (2003) 1., 209–231. o.

94. Kiss, É. (2005): Az Európai Unió a XXI. század elején. Akadémiai Kiadó, Budapest.

95. Kiss, J. (2006): A világkereskedelem, a nemzetközi pénzügyek és a fejlődő országok. MTA Világgazdasági Kutatóintézet.

96. Kocziszky György (2008): Regionális integrációk gazdaságtana. Miskolci Egyetem, Gazdaságtudományi kar, Miskolc.

97. Kok, W. (2003): Enlarging the European Union. Achivements and Challenges. Report of Wim Kok to the European Union, European University Institute, Robert Schuman Centre for Advanced Studies.

98. Kovács, T. (2003): Vidékfejlesztési politika. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs.

99. Langewiesche, R., Tóth, A. (2001): The Unity of Europe. Political, Economic and Social Dimensions of EU Enlargement. European Trade Union Institute, Brussels.

100. Lentner, Cs. (2007): Pénzügypolitikai stratégiák a XXI. század elején. A közös monetáris politika minősítési szempontjai. Budapest, Akadémiai Kiadó.

101. Leonard, D. (2002): Európai Unió. Történet, szervezet, működés. Geomédia Szakkönyvek, Budapest.

102. Leonard, M. (2006): Miért Európa diktálja a lépést a 21. században? Dessewffy Tibor utószavával, Napvilág Kiadó, Budapest.

103. Losoncz, M. (2004): Európai uniós kihívások és magyar válaszok. Az EU csatlakozás várható hatásai Magyarország nemzetközi versenyképességére. Osiris Kiadó, Budapest.

104. Losoncz, M. (2006): Az Európai Unió Rómától Budapestig. TRI-MESTER Bt, Tatabánya.

105. Losoncz, M. (2007): A magyar EU-tagság gazdaságpolitikai kihívásai. TRI-MESTER Bt, Tatabánya.

106. Lőrincné Istvánffy, H. (szerk.) (1996): Pénzügyek Európában – múlt, jelen, jövő. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.

107. Lőrincné Istvánffy, H. (szerk.) (2001): Pénzügyi integráció Európában. KJK – KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest.

108. Lőrincné Istvánffy, H. (szerk.), Kacsirek, L., Török, Á., Zsinka, L. (2004): Európai gazdasági integráció. Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém.

109. Luţaş, M. (1999): Integrarea economică Europeană. Editura Economică, Bucureşti.

110. Luţaş, M. (2004): Uniunea Europeană. Mecanismul integrării. Editura Dacia, Cluj-Napoca.

111. Magyar, P. (2004): Az Európai Unió alkotmánya. SALDO Kiadó, Budapest.

349

112. Mancur, O. (1987): Nemzetek felemelkedése és hanyatlása. Gazdasági növekedés, stagfláció és társadalmi korlátok. Közgazdasági és Jogi Könyv-kiadó, Budapest.

113. Manoleli, D. G. (coord.) (2004): Ierarhizarea priorităţilor de dezvoltare agricolă şi rurală în România. Influenţele noii reforme a Politicii Agricole Comunitare. Institutul European din România, Studii de impact (PAIS II).

114. Marga, A. (1995): Filosofia unificării europene. Editura Apostrof, Cluj-Napoca.

115. Marin, D., Socol, C., Marinaş, M. (2004): Economie Europeană. O prezentare sinoptică. Editura Economică, Bucureşti.

116. Marin, D., Socol, C., Marinaş, M. (2005): Modelul european de integrare. Colecţia „Prelegeri”, nr. 10, Editura Economică, Bucureşti.

117. Marin, D., Socol, C., Niculescu, A. (2006): Fundamentarea şi coordonarea politicilor economice în Uniunea Europeană. Colecţia „Prelegeri”, nr. 15, Editura Economica, Bucureşti.

118. Marján, A. (szerk.) (2006): Az Európai Unió gazdasága. Minden, amit az EU gazdasági és pénzügyi politikáiról tudni kell. HVG Kiadói Rt., Budapest.

119. Matei, H. C., Neguţ, S., Nicolae, I., Radu, C., Vintilă Rădulescu, I. (2007): Enciclopedia Europei. Editura Meronia, Ediţia a IV-a, Bucureşti.

120. McGiffen, S. P. (2007): Uniunea Europeană. Ghid critic. Regia Autonomă „Monitorul Oficial”, Bucureşti.

121. Meade, J. E. (1956): The Theory of Customs Union. North Holland Publishing Company.

122. Meadows, D., Panders, J., Meadows, D. (2005): A növekedés határai – harminc év múltán. Kossuth Kiadó, Budapest.

123. Miron, D. (coord.) (2000): Economia Uniunii Europene. Editura Luceafărul, Bucureşti.

124. Molle, W. (1994): The Economics of European Integration (Theory, Practice, Policy). Aldershot, Dartmouth.

125. Molnár, I., Iványi, Gy. (2006): Vállalkozók európai fogalomtára. 2000 fogalom a vállalkozások és az Európai Unió szóhasználatában. Tinta Könyv-kiadó, Budapest.

126. Moore, L. (1994): The Economics of the European Union. Policy and Analysis. Oxford University Press.

127. Moussis N. (2005): Guide to European Policies. European Study Service, 11th edition, Rixensart.

128. Nagy, Á. (2008): Makrogazdasági kilátások – Az euróra való áttérés folyamata, kézirat.

129. Nagy, K. (2006): Az európai foglalkoztatási stratégia. 2006. december. 130. Nechita, V. (1996): Integrarea europeană. Editura Deşteptarea, Bacău. 131. Niţă, I. (2007): Economia ţărilor membre ale Uniunii Europene. Lumina Lex,

Bucureşti.

350

132. Olaru, D. (1988): Integrarea vest-europeană. Editura Politică, Bucureşti. 133. Palánkai, T. (2001): Az európai integráció gazdaságtana. Aula Kiadó,

Budapesti Corvinus Egyetem. 134. Palánkai, T. (2004): Az európai integráció gazdaságtana. Aula Kiadó,

Budapesti Corvinus Egyetem. 135. Păun, N. (1999): Istoria construcţiei europene. Epoca postbelică. Editura

Fundaţiei pentru Studii Europene, Cluj-Napoca. 136. Păun, N., Păun, C., Ciceo, G. (2003): Europa Unită, Europa noastră. Editura

Presa Universitară Clujeană, Cluj-Napoca. 137. Pelkmans J. (2003): Integrarea Europeană. Metode şi analiză economică. Ed.

a doua, Institutul European din România, Bucureşti. 138. Popp, J. (2004): Az EU Közös Agrárpolitikájának elmélete és nemzetközi

mozgástere. Európai Agrárpolitikai Kft., Budapest. 139. Popp, J., Potori, N., Udovecz, G. (2004): A Közös Agrárpolitika alkalmazása

Magyarországon. Agrárgazdasági tanulmányok, 5. szám, Agrárgazdasági Kutató és Informatikai Intézet.

140. Predöhl, A., Jürgensen, H. (1961): Europaische Integration. In: Handbuch der Socialwissenschaften.

141. Prisecaru, P. (2005): Guvernanţa Uniunii Europene. Editura Economică, Bucureşti.

142. Prisecaru, P. (coord.) (2004): Politici comune ale Uniunii Europene. Editura Economică, Bucureşti.

143. Profiroiu, M., Popescu, I. (2003): Politici europene. Editura Economică, Bucureşti.

144. Puşcaş, V. (2003): Negociind cu Uniunea Europeană. Vol. 1 şi 2, Editura Economică, Bucureşti.

145. Réti, A. (1999): Európai Uniós szaknyelvi szöveggyűjtemény (angol). Idegen-nyelvi Oktatási Központ, Regionális Gazdaságtan Füzetek, Miskolc.

146. Risse, T. (2004): Social Constructivism and European Integration. In Wiener, A., T. Diez (ed): European Integration Theory. Oxford University Press, Oxford.

147. Ritson, C., Harvey, D. R. (eds.) (1997): The Common Agricultural Policy. 2nd ed. CAB INTERNATIONAL, New York.

148. Robson, P. (1998): The Economics of International Integration. 4th ed. Routledge, London–New York.

149. Rosamond, B. (2000): Theories of European Integration. Macmillan Press Ltd., London.

150. Róth, E. (szerk.) (2003): Magyarország az Európai Uniós csatlakozás küszöbén. Miskolci Jogtudományi Műhely 3, Bíbor Kiadó, Miskolc.

151. Şandru, D. M. (2007): Drept comunitar – integrare europeană. Impactul asupra schimburilor comerciale europene şi mondiale. Editura Universitară, Bucureşti.

351

152. Silaşi, G. (1998): Integrarea monetară europeană între teorie şi politică. Editura Orizonturi Universitare, Timişoara.

153. Silaşi, G. (2004): Uniunea Europeană sau noua „comedie” divină. Editura Orizonturi Universitare, Timişoara.

154. Silaşi, G., Rollet, Ph., Trandafir, N., Vădăşan, I. (2005): Economia Uniunii Europene: o poveste de succes? Editura de Vest, Timişoara.

155. Simai, M. (1998): Válságok és kiútkeresés: a világgazdaság pénzügyi szektora a XX. század végén. Magyar Tudományos Akadémia Világgazdasági Kiutatóintézet, Műhelytanulmányok, 11. szám.

156. Socol, C. (2004): Opţiunile de politică agricolă şi dezvoltare durabilă a agriculturii. Editura Economică, Bucureşti.

157. Soós, E. (1999): Integráció és regionalizmus. Bába és Társai Kiadó, Szeged. 158. Szemlér, T. (szerk.) (2004): EU-költségvetés 2007–2013: Érdekek és

álláspontok. MTA Világgazdasági Kutatóintézet. 159. Szentes, T. (1999): Világgazdaságtan. I. kötet. Elméleti és módszertani

alapok. Aula Kiadó, Budapest. 160. Takács, B. (2002): Integráció – Közösségi politikák. Pécsi Tudomány-

egyetem, Közgazdaságtudományi Kar, Krónika Könyvkiadó, Pécs. 161. Temesi, J., Polyánszky, Z., Lőrincné Istvánffy, H. (2003): Társadalom és

gazdaság. A budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem folyóirata, 25. kötet, 1. szám, Akadémiai Kiadó, Budapest.

162. Tinbergen, J. (1965): International Economic Integration. Elsevier, Amsterdam.

163. Todd, E. (2002): Inventarea Europei. Editura Amarcord, Timişoara. 164. Török, Á. (1999): Verseny a versenyképességért? (Bevezetés a mikroszféra-

kezelés gazdaságpolitikájába az Európai Unióban és Magyarországon.) A Miniszterelnöki Hivatal Integrációs Stratégiai Munkacsoportja, Budapest.

165. Vese, V., Ivan, A. (2004): Istoria integrării europene. Editura Presa Universitară Clujeană, Cluj-Napoca.

166. Vincze, M. (1999): Politici agricole în lume. Teorii şi realităţi. Presa Universitară Clujeană, Cluj-Napoca.

167. Vincze, M. (2000): Régió- és vidékfejlesztés. Elmélet és gyakorlat. Presa Universitară Clujeană, Cluj-Napoca.

168. Vincze, M. (2002): Economie agroalimentară. Teorii şi realităţi. Risoprint, Cluj-Napoca.

169. Vincze, M. (2004): Why is Difficult to Develop Romanian Rural Areas? p. 184–199. Regional and Rural Development Interface, International Seminar, „Babeş-Bolyai” University of Cluj-Napoca Faculty of Economics, 13–15 May 2004, Editura SINCRON, Cluj-Napoca.

170. Vincze, M. (2005): Could the New Agricultural and Rural Development Policy be a Success in Romania? p. 269–277. The Impact of European Integration on the National Economy, Regional and Rural Economics,

352

International Conference, „Babeş-Bolyai” University of Cluj-Napoca Faculty of Economics, 28–29 October 2005, Editura Risoprint, Cluj-Napoca.

171. Vincze, M., Györfy, L., Varvari, Ş. (2004): Impact Analysis of the European Funds on Total Output, Household Income and Employment of North-West Development Region and Romania by Sector. p. 281–325. Regional and Rural Development Interface, International Seminar, „Babeş-Bolyai” University of Cluj-Napoca Faculty of Economics, 13–15 May 2004, Editura SINCRON, Cluj-Napoca.

172. Vincze, M., Kerekes, K., Albert, É. (2005): Impact of CAP on Rural Employment. Case Study: Cluj County. p.278–285. The Impact of European Integration on the National Economy, Regional and Rural Economics, International Conference, „Babeş-Bolyai” University of Cluj-Napoca Faculty of Economics, 28–29 October 2005, Editura Risoprint, Cluj-Napoca.

173. Viner, J. (1950): The Customs Union Issue. Carnegie Endowment for International Peace, New York.

174. Wallace H., Wallace, W., Pollack, M. A. (coord.) (2005): Elaborarea politicilor în Uniunea Europeană. Ediţia a cincea, Institutul European din România, Bucureşti.

175. Weidenfeld, W., Wessels, W. (szerk.) (1997): Európa A-tól Z-ig. Az Európai Integráció kézikönyve. Az EK Hivatalos Kiadványainak Hivatala, Luxemburg.

176. Zahiu, L. (coord.) (2006): Agricultura Uniunii Europene sub impactul politicii agricole comune. Editura Ceres, Bucureşti.

177. Zamfirescu, I. (2001): Costuri şi beneficii ale aderării la Uniunea Europeană pentru ţările candidate din Europa Centrală şi de Est. Institutul European din România, Bucureşti.

178. *** (1994): Judeţele şi oraşele României în cifre şi în fapte. Volumul I, Departamentul pentru Administraţia Publică Locală, Bucureşti.

179. *** (1995): Európa zsebkönyv. Az Európai Unió és Magyarország. Hans Seidel Alapítvány, EURATION Európai Együttműködési Alapítvány, Budapest.

180. *** (1995): Integration and Disintegration in Contemporary Europe. European Studies 1, Institute for Political Sciences of the Hungarian Academy of Sciences, Budapest.

181. *** (1999): Európa kislexikon. Az Európai Unió és Magyarország. Hans Seidel Alapítvány, EURATION Európai Együttműködési Alapítvány, Budapest.

182. *** (2001): Európai Uniós Fogalomtár. Szaktudás Kiadó Ház, Budapest. 183. *** (2002): Az európai integráció alapszerződései. KJK-Kerszöv, Budapest. 184. *** (2003): Globalizáció, Európai Unió, Gazdaságpolitika. Stratégiai füzetek

13., Miniszterelnöki Hivatal, Stratégiai Elemző Központ.

353

185. *** (2004): A világ helyzete 2005. Újragondolt biztonság. A washingtoni Worldwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamat-ról, Föld Napja Alapítvány, ETO-Print Kft., Budapest.

186. *** (2004): Progressive Governance International Conference, Európai Tükör – Journal of the Governmental Centre for Strategic Analysis, Budapest.

187. *** (2004): Science and technology, the key to Europe’s future – Guidelines for future European Union policy to support research. COM (2004) 353, 2004.06.16.

188. *** (2005): A Vidékfejlesztés Közösségi Stratégiai Iránymutatója. Brüsszel. 189. *** (2005): A világ helyzete 2006. Fókuszban: Kína és India. A washingtoni

Worldwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamat-ról, Föld Napja Alapítvány, ETO-Print Kft., Budapest.

190. *** (2005): Szerződés európai alkotmány létrehozásáról. Az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatala, Luxemburg.

191. *** (2006): Általános jelentés az Európai Unió tevékenységeiről. Európai Bizottság, Az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatala, Luxemburg.

192. *** (2006): Acte privind aderarea Republicii Bulgaria şi a României la Uniunea Europeană. Institutul European din România, Bucureşti.

193. *** (2006): Európa jövője: európai alkotmánnyal vagy nélküle? Nemzetközi Konferencia, Kaloprint Nyomda Kft., Budapest.

194. *** (2007): Általános jelentés az Európai Unió tevékenységeiről. Európai Bizottság, Az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatala, Luxemburg.

195. *** (2007): Economia mondială în cifre. Institutul Naţional de Statistică, Bucureşti.

196. *** (2007): EU policy objectives and energy investment decisions. EIB Papers, Volume 12 No 1 2007.

197. *** (2007): Key Facts and Figures about Europe and the Europeans. Office for Official Publications of the European Communities, Luxemburg.

198. *** (2007): Országok Lexikona A–Z. Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest. 199. *** (2007): Statistical Portrait of the European Union 2007. Belgium.

354

Kiadói ívek száma: 18

Nyomdai ívek száma: 22,25 Készült a Presa Universitară Clujeană – Kolozsvári Egyetemi Kiadó nyomdájában

Documents

Vincze Maria - Europa Gazdasagtana Konyv