NÁDAS PÉTER: VILÁGLÓ RÉSZLETEK. EMLÉKLAPOK EGY ELBESZÉLŐ ÉLETÉBŐL

Szövegek és feladatok

TartalomTAUBER NAGYAPA2FELADATOK, KÉRDÉSEK5„AZON A MINDENNÉL EMLÉKEZETESEBB ÉJSZAKÁN…”6KÉRDÉSEK, FELADATOK11MELLÉKLETEK12EMELETES ÁGY – Regény és emlékirat14KÉT EMLÉKIRAT – KÉT KÜLÖNC NAGYBÁCSI17KÉRDÉSEK, FELADATOK20LÁB, CIPŐ, BAKANCS22FELADATOK28MELLÉKLETEK29SZIDIKE SZÖKÉSE31FELADATOK34MELLÉKLET35„AKKOR VÉGRE AZ ÖCSÉM IS KEDVÉRE VELÜNK ZOKOGHATOTT”38FELADAT39AMIKOR SZERDÁN40FELADATOK49MELLÉKLETEK51

TAUBER NAGYAPA

Nem volt apelláta, délre a vasárnapi ebédnek készen kellett lennie. Amikor delet harangoznak, a levesnek forrón az asztalon gőzölögnie. Nem mintha a nagyapám így kívánta volna. Az anyai nagyapámra gondolok, a Tauber nagyapára. Ahogy ismertem, neki jó lett volna egykor, langyosan, ilyen dolgokra ő nem adott. Különben is alig evett. Ritkán szólt, leginkább röviden. Amikor felállt az asztaltól, egy főhajtás kíséretében megköszönte az ebédet. De nem lehetett tudni, hogy kinek köszöni. Mintha a nagyanyámat illette volna köszönet, esetleg gondolt Istenre, valakinek az Istenére, igazán nem tudom. Nem láttam, hogy világi hívságok közül egy is érdekelné. Légies ember volt, csontsovány, mellkasának bőrén erősen átütöttek a bordák. Amikor óvatosan magához vont, amikor fellökött a levegőbe, repüljek, repül a Péter, huss, és elrepül, majd zuhantomban nagy hirtelen mégis elkapott, lezuhan a kismadár, akkor igen közel kerültem teste csupasz vázához; ma is a tagjaimban érzem a karcsontját, a kulcscsontját, az éles bordáit.

De ma sem értem, hogy nagy örömében miként hagyhatta el az ajkát, akár egyszer a lezuhanó kismadár. A kismadár akkor zuhan le, amikor a vadászok lelövik vagy elfagy a lába a nagy téli hidegben.

Érzelmekkel felette óvatosan bánt a nagyapám, indulatosnak soha nem láttam. Legfeljebb erősebb hangsúlyt adott valaminek a humorával. Sztoikus nyugalma alján mégis valami fenyegető és félelmetes szunnyadt, tartottak is tőle a lányai, erősen tartottam tőle én is, de el nem tudom képzelni, hogy mi történt volna, ha egyszer tényleg a türelme végére ér. Tekintete rögvest viharra állt, amikor valakire neheztelt, bele is pirult, de soha nem tört ki. Inkább kíméletesen leengedte szemhéját a dühére, mint aki azonnal magába száll és készségesen szemet huny a benne történtek fölött.

Repülésem hosszabb ideig is tartott a zuhanásomnál, ilyen volt az érzete, mintha nem lenne vége, elállt a lélegzetem; talán ezért kívántam, repítsen, vágyakozás a fulladásra, csak a visszazuhanásban ocsúdtam fel, már csontos karjába zárva. S aztán megint. Vagy a térdén lovagoltatott, játékunkat minden bizonnyal maga is idomtalanul élvezte, ugyanakkor rémesen unhatta. Az volt a játék, hogy a lovasnak biztosan kell a nyeregben megülnie, pedig dobált a ló, prüszkölt a ló, makrancos volt a ló. A véletlent szimulálta a térdén a nagyapám, a kiszámíthatatlant imitálta, s mivel jó érzékkel, jó ritmusban reagáltam a szimulációra, mert tudtam, mit tesz, tudtam, mire akar rávezetni, élvezte a hatást és jókorákat hahotázott.

Hangtalanul nevetett, hangtalanul hahotázott, elnyílt szájjal meredt az égre az örömével. Na, ennek a gyereknek jól működnek a reflexei. Azóta sem láttam ilyesmit, némán hahotázni.

Játékunkhoz ugyanannyi önfegyelemre lehetett szüksége, mint nekem, csakhogy önfegyelmünknek más volt a tárgya. Ma, amikor a jelenet részleteihez reggelente óvatosan visszatérek, újrajátszom, ízlelgetem és értelmezem, s ettől újabb és újabb részletek nyílnak ki egymásból és más távoli részletekhez kapcsolódnak, az a benyomásom, hogy a nagyapám erősen tarthatott az élvezettől. Nehezen ment bele, kérlelni kellett, befurakodni a két térde közé, s amikor végre-valahára megadta magát, amikor belekerültem teste melegének áramába, nem tudott többé ellenállni, a térdére emelt, de még akkor is nehezen tüzesedett be, tétovázott, s igen ellenőrizetten adta át magát a közelségnek. Minden bizonnyal a játék monotóniája, mimetikus jellege, a rítus untatta, ma már igazán meg tudom érteni; nekem térde éles éleit, a csontok kiszögelléseit kellett elviselnem. Fájt. Az élvezet érdekében a fájdalmat elviselni. Engem is untat az imitáció. Hozzászegődik az álság valamennyi félkész elemével. Mégis nagyobb volt a játék öröme, mint a mimézis felett érzett szégyen.

Hozzájött még az elviselés öröme. Az elakadt lélegzet öröme, előleg a fulladásból, a nagyapám néma nevetése.

A levegőbe nevetett bele, de levegőtlen volt a nevetése, amire magyarázatot adhatott az erős asztmája. Már a legkisebb erőfeszítéstől gyorsabban szedte a levegőt, nehézlégzésnek nevezik a jelenséget a szakorvosok, lélegzete sípolt. (…)

Homlokcsontján fénylett a feszes bőr, halántéka felett, a két kézfején vastag erek csavarodtak és tekeregtek. Ezeket az ereket igen csodálatosnak találtam. Rajzolatuk és funkciójuk még ifjú emberként is erősen foglalkoztatott; őszintén szólva taszított. Alig mertem belegondolni, hogy mi minden meg nem történik a hám alatt a szervezetben, az erekben, a szívben, az ágyékban, a tüdőben, a belekben, elborzadtam a szabályszerű működéstől, beleborzadtam a funkcionalitás állandóságának csodálatába, a borzadás pedig erősen és illetéktelenül felizgatott. Vigyáznom kellett, hogy a természetimádat spirálja el ne ragadjon; a romantikus önimádat útja a családunkban zárva volt. Óvatosan fogjam le az ujjammal, figyeljem, miként üt a szív. Ámulattal figyeltük a nagyapával a pulzust. Ezzel a trükkel, a szívveréssel, vagy a zsebórájával és a pulzusával, fülemben a tűfinom ketyegéssel, a ritmusos dobbanással, sikeresen el tudta terelni a figyelmemet. Néztük a másodperc mutatóját, számláltuk a szívverését, míg le nem csillapodtam. Nem találtuk az ütőeremet. Azt hiszem, így tanultam meg először tízig számolni, a saját ütőeremen vagy a nagyapám ütőerén; feladni az őrjöngést, lehiggadni, minél előbb megnyitni a szelepet, kiengedni a gőzt. Nem mindig hagyta, de a halántékán valamennyire el lehetett tolni a bőr alatt a helyükről a göböcsös ereket, s akkor csak igen lassan csúsztak vissza. (…)

Pálcikával azért ő tanított meg mikádót játszani egy téli délutánon. Talán ez volt az egyetlen játék, ami érdekelte. Engedni, hogy a csíkozásuk szerint különböző értékű pálcikák, a mandarin, a bon zen, a szamuráj és a kuli szétomoljanak a tenyerünkből, aztán egyenként, másik kettő segítségével úgy emelni ki őket a halomból, nagy óvatosan úgy gurítani, a hegyes végére szorított ujjunkkal úgy felállítani, vagy mindkét hegyes végét ujjaink közé szorítva kiemelni, hogy a többi pálcika ne érezze meg, ne mozduljanak el, meg se rezzenjenek a változástól. Nemcsak látni, hanem mintegy előre érzékelni a kiválasztott pálcika pozícióját a többiek között. Lélegzetünkre is ügyelni, hogy rezzenetlenre sikerüljön a művelet. Arra is ő tanított meg először, hogy előbb ki kell engedni a levegőt, akkor lehet a lélegzetet biztonságosan visszatartani. Ha teli tüdővel tartjuk vissza, akkor az erőfeszítéstől beremeg a kéz. Ezt a tapasztalatot másfél évtized múltán ismét magamévá kellett tennem, amikor fényképezni tanultam, s állvány vagy támaszték nélkül, kézben tartott kamerával, hosszú expozíciós időre volt szükség.

Hiszen én akkor ezt a szabályt már ismerem.

Dominózni is ő tanított meg. Ezek szerint két csöndes játékra.

Egy ideig némán tűrte, a lehiggasztásom érdekében mégis némán tűrte a legcsöndesebb játékot, hadd kísérletezzem az érhálózatával. Csak azért hagytam mindig abba, mert áradt belőle az ellenkezés.

Tartása egyenes volt, de fejét szerényen, majdhogynem szégyenlősen lehajtotta, akkor is fejet hajtott a világ előtt, ha állt, akkor is fejet hajtott, ha ült, mintha kitartón jelezné, nem, nem akar felülkerekedni, még azt sem akarta, hogy igaza legyen bármiben, bár nem állítanám, hogy engedékeny ember lett volna a nagyapám; inkább önmagának mosolygott ilyen engedékenyen a vastag, gondosan nyírt bajsza alatt, a drótkeretes pápaszem mögött. Most úgy látom, hogy biztatón kimosolygott a kérlelhetetlenségéből. Türelmét támasztotta meg a kitartó mosolyával, ne érhessen a végére. Csodálatosan tudott magányosan heverni a hátán, fűben, ágyon, enyhén nedves vízparti sóderon, függőágyon a laza árnyékú gödi vagy dömsödi akácok és vízparti füzek és nyárfák között. Irigyeltem őt, megpróbáltam utánozni, az egyik lábfejét átvetette a másikon, két kezét, mintha csak imára kulcsolná, összefűzte a mellén. Mindig olyan benyomást tett, mint aki súlyos dolgokról könnyedén, lebegve elmélkedik, s ebben nem volt szabad őt megzavarnunk. Mintegy ötven év telt el, amikor váratlanul észrevettem, hogy jó ideje én magam is szívesen heverek így a szabad ég alatt. Néha belealudt az elmélkedésbe, néha én is belealszom, s amikor hosszabban így hevert, arcán a tiszta mosolyával, asztmás lélegzete is elpihent. Talán ilyen egyszerű a magyarázat. Leginkább ebben a testtartásban tudta a nehézlégzést elkerülni. Munka közben is mosolygott, munka közben levette drótkeretes szemüvegét, szemüveg nélkül csupasz, idegen, védtelen lett az arca; a szemgödrébe csippentett nagyítóval hajolt a munkatárgy fölé, vagy egy ennél is erősebb nagyítóval. Ez a védőfoglalatából kifordítható, hatszoros nagyítást produkáló Rodenstock az egyetlen tárgyi örökségem tőle; egész sorozata volt belőle. Végül is a részletek szabad szemmel nem látható részleteivel kellett foglalkoznia. Egyetlen tűhegyesre állított gázláng lobogott és sziszegett a feje közvetlen közelében, egy Bunsen-égő. Órákig ott ülhettem mellette a magas ülésen a nővére Holló utcai műhelyében, mondanám most, mert az órákban azért nem lehetek biztos, de minden bizonnyal fél órát, negyven percet ülhettem ott, amíg valaki értem nem jött. A nagymama jött értem, anyám édesanyja, Nussbaum Cecília, aki innen a félig romos Klauzál téri vásárcsarnokba ment, nem tudom miért, nem tudom miért éppen akkor, ha egyszer ő a Garay téri piacra járt.

(I. kötet 7-13. o.)

FELADATOK, KÉRDÉSEK

Emlékidéző

Három-négy fős csoportokban beszélgessetek korai, kisgyerekkori emlékeitekről! Ki mire emlékszik? Egy-egy kép vagy illat is fontos lehet! El tudod-e helyezni időben, térben a korai emlékeidet? Ahogy osztálytársad felidéz emlékképeket, nagyon figyelj rá, és kérdezz tőle, hátha a kérdés előhív belőle újabb részleteket, elfeledettnek vélt mozzanatokat!

Fontosak-e a korai emlékek? Vitassátok meg!

- - - - - - - - - - - - - - - - -

Nádas Péter a Világló részletek című emlékiratában módszeresen idézi fel korai emlékeit, keresve a legkorábbi emlékképeket, emlékfoszlányokat. A könyv az anyai nagyapjáról rajzolt portréval kezdődik.

· Nem jelzi a szöveg, hogy hány éves a kisfiú, akit az emlékező megjelenít. Szerintetek hány éves lehet? Érveljetek!

· Milyennek láttatja az emlékidéző Nádas Péter saját kisgyermekkori alakját? Jellemezzétek a kisfiút!

· Milyen ember a nagyapa? Gyűjtsétek ki a nagyapa szellemi karakterére vonatkozó részeket!

· Milyen testi vonásait mutatja be a szöveg?

· Milyen a nagyapa viszonya a kisfiúhoz?

· Hogyan viszonyul a kisfiú a nagyapjához?

· Miben tud, lát többet a visszaemlékező felnőtt, mint kisgyerekkori énje? Mi mindent nem ért ma sem? Keressétek ki a szövegből a vonatkozó részleteket!

· Mi minden teszi fontossá Nádas Péter számára a nagyapát? Számos dolgot csak sejtet a szöveg – tárjátok fel a ki nem mondott gondolatokat is!

· Keressetek olyan mozzanatokat, motívumokat, amelyek a konkrét jelentésüknél többet is jelentenek, jelenthetnek – vagyis metaforikus jelentésük is van (vagy lehet).

· Keressetek olyan mozzanatokat, amelyek az írói mesterségre, Nádas írói módszerére utalhatnak!

· Milyen embernek képzelitek az emlékezőt a szöveg alapján? Rajzoljatok szellemi portrét róla!

„AZON A MINDENNÉL EMLÉKEZETESEBB ÉJSZAKÁN…”

Az első emlék

[A]

[1945] Január első hetére nem maradt más, csupán a bombázás és az ágyúzás hangfüggönye. Mi ketten, az anyámmal, négy nappal később költöztünk vissza a Damjanich utcából az alig sérült eredeti lakásunkba, a Pozsonyi útra, amely akkor még teli volt idegen emberekkel. A költözésre nem emlékszem, a hullákkal megszórt Újpesti rakpart elém táruló látványára, a széles úttest robbanásoktól felszakított, talán olajtól és vértől mocskos hóköpenyére, a lövésektől megtépázott vaskorlátra, a parti sétány megcsonkolt fáira igen pontosan emlékezem. Arra is emlékszem, hogy az úttesten és a járdán miként helyezkedtek el a fagyott hullák a hóban. Pokolian hideg tél volt az ostrom tele. Fejemet is forgatni tudom a képben, tudomásul kellett vennem a világ színeváltozását. Ami minden bizonnyal azt jelenti, hogy már akkor emlékeztem rá, erre az Újpesti rakpartra, korábbról emlékeztem rá, s elképesztett a különbség a békés előzmény és a háborús következmény között. Ha ellenben erre a korábbi képre akarok visszaemlékezni, az Újpesti rakpart eredeti, először látott, békés képére, az ostrom előtti állapotára, akkor se kép, se hang nincs sehol, ilyen kép nincs, nem találom; a békebeli minden bizonnyal tiltott kép lett a tudatomban.

Életem valószínűleg első, gyakorta visszatérő emlékképe egy budapesti bérház sötétből felvillanó lépcsőházi fordulója, amint repülünk a hidegen fellángoló fal felé, és belezuhanunk.

Nem tudom, mibe zuhanunk. Vagy talán nem is mi repülünk, hanem a fal zuhan belénk.

Ebben a pillanatban a külső és a belső szemlélete még nincs elkülönítve abban a lényben, aki én vagyok, én voltam, majd tartósan én leszek a halálomig (…). Tudatomban nyomuk van ugyan az érzeteknek, képekkel társítva rögzítette az elme az érzetet, de utólag nem tudom eldönteni, hogy ezek kapcsolatban állnak-e a külvilágból érkező vizuális benyomásokkal, vagy esetleg későbbi képzetek. Szavaknak a repülés pillanatában már van nyomuk a tudatomban. Még nem hitelesítettem ugyan a jelentésüket. Sokáig, még jó sokáig nem tudom, hogy az egyéni élmények és benyomások közösen megformázott nyelvi foglalatai nélkül valójában nincs az elmében fogalomtár, azaz nincs értelem. De ettől függetlenül van képi emlékezés. (…) e korai képek helye igen nehezen meghatározható.

Az első képem talán nem is a legelső, ezt sem tudom ma biztosan megítélni.

A különböző fennmaradt dokumentumok, emlékezések és történeti kronológiák tanulmányozása után az a feltételezésem, hogy a tudatomban elsőként megragadt emlék, ami mögött semmit nem találok, 1944 nyaráról, egészen pontosan 1944. június 27. éjszakájáról való.

Habár az elraktározott érzetek társult képei közül bármikor előkerülhet akár egy még korábbi társulás.

A külső szemlélet, azaz a reflexió támpontja nélkül mégis igen nehéz, talán nem is lehet megtudni a képi tudattartalomtól, hogy az emlék vajon korábbi vagy későbbi-e.

Amikor erre a legelsőnek vélt lépcsőházamra gondolok, akkor jönnek sorban a lépcsőházak, életem valamennyi lépcsőháza jön vele, ezzel az elsővel. (…)

Valakinek a karján zuhanok, magasan a lépcsők fölött zuhanok ebben a minden bizonnyal legelső lépcsőházamban. Repülünk a levegőben. Valószínűleg a fejemet is forgatom, ideges madárka, mindent látni, vészhelyzetben, de nincs hozzá vészérzetem, biztonság az alapérzetem, helyesebben épp ezt az alapérzetet keresztezi a kivételesség, a nem kiszámíthatóság meglepő érzete. Szemmel tartani. A képek gyors egymásutánja követi a vészhelyzet tulajdonképpen semleges, közel sem felzaklató élményét, mondhatni, most fogom megalapozni a tudatomban a vészhelyzet fogalmát, látom a lépcsőház hatalmas falsíkját, látom a lépcsőforduló közeledő falának akadályát, a rövid, hideg felvillanásoknak hála, lelátok a korlátok között a mélységbe: előtűnik a sötétből és eltűnik a sötétben a mélység.

Egymásba tapad a képek egymásutánja, ez nem változtatható sorrend. Aztán nincsen hideg lángolás, nincs zuhanás, nincsen fenn és nincsen lenn. Csupán omlás van.

Hangja nincs, sötét van, meleg van, sötét semmi van. Úgy, ahogy későbbi ájulásaimban.

Talán a végén ott van még a törmelék csörgése a leomlás utáni pillanatból. (…)

A falomlás emlékének életem második évéből kell származnia. Nem az ájulás érzete maradt meg. Az ájulás érzetének vannak fázisai, állomásai. Nem az ájulás tudata maradt fenn a fázisaival. Ilyen tudatom majd csak akkor lesz, ha lesz rá szavam. A látható világ fokozatos kimúlásának mozgóképe maradt fenn. Ahogy a látható világ átadja magát az elsötétülésnek. A fogalmiság előtti világlátás szépsége ma is lenyűgöz, ami egyben érzet, kéz a kézben a teljesség érzetével. Ez egy olyan életkor, amelyből az embernek szabály szerint nem maradnak könnyen hozzáférhető emlékei, illetve igen kevés. Többnyire örökre zárva a raktár legkorábbi traktusa. Habár a családi elbeszélések szerint ebben az időben már szobatiszta voltam, folyékonyan, világosan beszéltem, azaz mimézisre kész és reflektív lényként serényen dolgozhattam a külső és a belső, az érzéki és a fogalmi elkülönítésén és a számra adott fogalmak hitelesítésén.

Még soha nem repültem valakinek a karján, a repülés érzete mégsem volt ismeretlen. Az érzet magja semmiben nem különbözött a későbbi repülések és zuhanások érzetétől. Repül a Péter, felrepül. Lezuhan a kismadár.

(I. kötet/37-40. o.)

[B]

Egyszer éjszaka, amikor a szüleink már nem éltek, Magda nagynéném ágya mellett üldögélve, tanácstalanul előadtam, hogy nekem vannak ilyen nem tudom honnan származó képeim. Nem tudom őket hová elhelyezni. Illetve nagyon is megvan a tudatomban a maguk helye.

Nagynéném a leíró jellegű kijelentésektől visszahőkölt. (…) Tanácstalan voltam, nem tudtam volna megmondani, hogy ezek a bizonytalan eredetű, olykor kötetlenül megjelenő képek vajon az emlékezés képei, vagy éppen éberálmok-e, fantáziám önkéntelen termékei, azaz képzetek (…). Esetleg egyik tudati állományba sem besorolhatók. Talán az emlékezés öröklött ősállományából származtak át a (…) tudatomba, s úgy viselkednek, mint a tudattartalom útjelző táblái. Szerkezeti képek. Ősképzetek másai. Önálló dimenzióban, mintegy a valóságos emlékállomány és a fantázia képeinek fedésében húzódnak meg. Sorvezetők. (…) De amint elindul, hogy megbizonyosodjék, végigmenjen a sorokon és kapcsolásokon, módszeresen felfedezze, nyomban ürességbe ütközik. (…)

Nevetett a nagynéném a világos félhomályban, (…) úgy nevetett, ahogy apai családom tagjai valamennyien; torokhangon, mintegy hápogva, ugatva, visszanyeldekelve a nevetés illetlen örömét. (…) Meglepettségében fel is kiáltott, hiszen akkor ez a Damjanich utcai ház. Ahol egyszer éjszaka, mesélte rögtön, mikor is, december, valamikor negyvennégy decemberében, szirénára és légitámadásra riadva, anyám a harmadik emeleti elsötétített lakásban, ahol semmit, de semmit nem lehetett látni, azonnal megszűnt az áramszolgáltatás, csupán hallani a kiáltozásokat, Klári, keljetek föl, hallani a gyertya és gyufa utáni gyors kotorászást, Klári, Klári, érezni az érintéseket, az ütközéseket, erre már emlékszem, attól kezdve gyertyának és gyufának mindig lennie kellett a háznál, s erről a mai napig magam is gondoskodom, bármi történjék, legyen gyufa, legyen gyertya a közelemben, valaki kiragadott az ágyból, és a légelhárítás nyomjelző lövedékeinek hosszan lobogó fényében rohant velem, le az óvóhelyre. (…)

Szerintem ennek a bombázásnak, amely emlékezetem első képsoraként ragadt meg, nem december a dátuma, hanem valamikor nyáron kellett megtörténnie.

Azon a mindennél emlékezetesebb éjszakán, amikor a Damjanich utca 42. számú ház egyik felét egy bomba egyszerűen leszelte, de a lépcsőház és a ház másik fele, velünk együtt, csaknem épen megmaradt. Az ablakok ugyan betörtek és a szilánkok mindenkit könnyen megsebesítettek. Ez pedig 1944. június 27-én történt, amikor az amerikai légierő 300 négymotoros nehézbombázóját egy felhőktől takart sziléziai célpont helyett Budapest fölé vezényelték az angolszász szövetségesek, hogy a Ferihegyi repülőteret, a pályaudvarokat és a Ferenc József laktanyát zúzzák ízzé-porrá. (…)

Ledőlt a ház fele, s a lépcsőházi törmelék mindkettőnket maga alá temetett.

(I. kötet/43-48. o.)

[C]

Azon a decemberi éjszakán, ahogyan ő [a nagynéném] emlékezett, a másik két gyerekkel éppen lépett volna ki a lakásból, amikor a nyomjelző rakéták felvillanó fényében a két szemével látta.

Nem tudott lépni, nem tudott kiáltani. Mozdulatra készen, gátlástól nyűgözötten állt. Ennek a Damjanich utcai háznak zárt a lépcsőháza, a háznak nincsenek gangjai. Látta, amint anyámat a légnyomás velem együtt felkapja és belecsapja a szemközti lépcsőforduló ebben a szempillantásban leomló és kidőlő falába. (…)

Alig valószínű, hogy emlékezhetnél rá, kiáltotta párnái közül nevetgélve és hitetlenkedve azon az estén a nagynéném, amikor erről az élményemről beszéltünk és huzakodtunk az esemény dátumán.

Ha stimmel, ha tényleg a Damjanich utca, és nem visszatérő álom vagy fantázia, akkor nemcsak erre emlékszem, válaszoltam nevetve, hanem ennél többre.

Még ha a mai napig nem tudom is eldönteni, hogy ezek közül az intenzív emléktöredékek közül melyik az első, vagy mi hová tartozik, illetve a kronologikus rend kedvéért utólag mit hová kéne leraknom, hol kéne elhelyeznem, hogy kiadja a történeti kronológiát.

Boldog voltam tőle, hogy valamelyest megerősített. (…)

Bizonyára anyád mesélte, Klári, s azóta csupán gondolod, hogy emlékeznél, valójában képzelet, nem emlékezet. (…) De én ennyit akartam megtudni tőle. Nem képzelet, tényleg emlék, tényleg a Damjanich utca, tényleg bombatámadás, s akkor talán vannak még korábbi emlékeim, amelyeket ellenőrizni sem tudok senkinél.

Az ember megelevenít, hozzáképzeli, fantáziál, hidd el. Mindez akaratlan, önkéntelen, öntudatlan, tudattalan. Olvass minél előbb Freudot (…).

Nevetett, mert valószínűtlennek találta az állításomat. Hogyan lenne emlékem kétéves koromból. Nem lehet, mondta ki a verdiktet, ez ostobaság. Habár emlékiratában ő maga írja le hasonlóan korai emlékeit. Épp azokban az években dolgozott az emlékiratán, amikor az emlékezet természetéről és a konkrét emlékemről vitáztunk. Én meg azért nevettem ugyanazzal a családilag előírt, kicsit nyerítő, kicsit hápogó élvezettel, mert emlékezetével igazolta, átmenetileg el is rendezte emlékezetem töredékeit.

Elemi örömöt okozott a hirtelen megnyert új rend, a vadonatúj tudás a régi tudás alapjain. Szókratész is úgy véli, hogy az ember csak azt tanulja meg, amit már tud. (…)

Nem emlékszem, hogy az anyám elmesélte volna. Nem mesélte el.

Persze hogy nem emlékszel, persze hogy elmesélte. A saját emléked hiányát váltod ki fantáziával. Nem mondom, hogy fantáziálsz, de megtoldod, kifoltozod a tőle hallottakat. Másként el sem tudnád képzelni, így teszed magadévá.

Azt igazán nem mesélhette el, hogy mit látok a leomló fal túloldalán.

Milyen fal, milyen túloldalán, csattant fel erre a nagynéném. A legkedvesebb nagynénémnek kiszámíthatatlan volt a kedélye. Már csak azért is igyekezett féken tartani, hogy ne hasonlítson a saját hirtelen haragú apjára (…). Olykor teljesen értelmetlenül dühöngött, látszott, amint belelovalja magát a dühébe, sőt élvezi a fékevesztettségét.

Semminek nem volt semmilyen túloldala, kiáltozta a párnái közül kiemelkedve. Légitámadás volt, légnyomás, semmi más.

Pedig világosan látom, ha akarod, elmesélem.

Anyádnak zuhanása közben még sikerült úgy elfordulnia, hogy testével mintegy felfogjon, betakarjon, s abban a pillanatban omlott rátok a fal, amikor a vállával nekicsapódott. Nem tudsz semmit elmesélni. Semmit nem láthattál. Később azt hittük, hogy eltörött a válla, ám sehová nem vihettük, hol volt akkor röntgen. Ezzel a vállal kellett vízért mennie, meg mit tudom én mit cipekednie.

A nagynéném felháborodottan csattogott a barokk fali fényben.

Előtte viszont még láttam, hogy ne láttam volna.

Semmit nem láttál, az égvilágon semmit.

Egy pillanatnak sok része van.

Sok része van, hol olvastad, hülyeségeket beszélsz, sok része van, de annyi része nincs, hogy a fantáziálásod is beleférjen. Punktum. Nem láthattál semmit. Semmilyen fal mögött.

Rajtam kívül valószínűleg senki nem érthette volna ennek a dühös áriának az utalásait, én élveztem. Családunkban minden bizonnyal azért jár élvezettel teli nevetés a szőrszálhasogató diskurzusokhoz, még a dühöngéshez is, mert a családi tudatban a cáfolat, a kritika, a gúny, az élc és a kétely éppúgy a megismerés természetes alkatrészeként fungál, mint a hipotézis, az állítás, a bizonyítás, a dokumentáció és az érvelés.

Láttam, hogy mi van a leomló fal mögött. Minden további nélkül el tudom neked mondani. Minden bizonnyal a szomszédos ház udvara állt lángokban. Leginkább a fák lángoltak. Honnan a csudából láthattam volna ilyesmit, hogy a zöld leveleikkel együtt lángolnak a fák. Salvador Dalínál lángolnak.

Az egy fantaszta, egy őrült. Hogy jön ez ide.

Egyre puhább, egyre kellemesebb sötétben lángoltak, amelyben valószínűleg elveszítettem az eszméletem.

Az ájulás, az eszmélet elveszítése, amint a saját sötétség nyeli a lángokat. Akácok lehettek, az akác nyersen is éghető. Ezt csak évtizedekkel később fogtam fel ésszel, amikor Orsós Jakabtól a baki erdőn megtanultam esős időben tüzet gyújtani. Hiszen a zöldellő akác is ég. Aha. Két eredeti képem van a nyers lángolásról. Olyanok, mintha állóképek lennének, önálló képek, jönnek egymás után, magyaráztam a nagynénémnek, kivették a hangjukat. Bizonyára úgy jönnek egymás után, ahogy a fejemet az élmény hatására elfordítottam. Helyesebben nem ott van a hangjuk, ahol a képek megragadtak, de a lángolás hangja él.

(I. kötet/71-78. o.)

KÉRDÉSEK, FELADATOK

A

· Mit lát, mit érzékel a kisfiú? Mi az, amit a visszaemlékező felnőtt szerint még nem tud? Próbáljátok elkülöníteni a szövegben az eredeti emlékkép mondatait és a magyarázó szövegrészeket!

· Mi minden magyarázhatja, hogy az írónak fent maradt emléke a két éves kora előtti időből? Próbáljatok magyarázatokat találni! Keressetek a szövegben is támpontokat az értelmezéshez!

B

· „Amikor szüleink már nem éltek”: Nádas Péter édesanyja 1955. május 15-én halt meg rákban, édesapja 1958. április 15-én önkezével vetett véget életének. Nádas Péter és öccse, Pál gyámja Aranyossi Magda, apai nagynénjük lesz. Nádas Péter Aranyossiék Lenin körúti lakásába költözik, Pál intézetbe kerül. Az emlékiratban felidézett jelenet idején Nádas Péter tehát 16-17 év körüli fiú.

· Hogyan reagál a nagynéni Nádas Péter emlékére? Keresd ki a vonatkozó részleteket!!

· Mit erősít meg, mit von kétségbe?

· Milyen külső támpont segíti az emlék időbeli elhelyezését?

C

· Nádas Péter nem jelöli szokásos módon, gondolatjellel a párbeszédet, és sokszor az is csak kikövetkeztethető, melyikük beszél. Az is előfordul, hogy a szereplő Nádas Péter és az elbeszélő szövege nem különül el! Pótold a gondolatjeleket, majd jelöld eltérő színekkel a beszélők szövegeit!

· Hogyan reagál a kamasz Nádas Péter nagynénje ellenvetésére?

· Mivel egészíti ki Nádas az A jelű részben felidézett emléket?

· Az emlékiratíró „dühös áriának” nevezi nagynénje heves reagálását. Miért nem bántódik meg a fiú? Milyen fontos családi tradíció érvényesül kettejük viselkedésében, viszonyában?

· Magda azt tanácsolja unokaöccsének, hogy olvasson Freudot! Mi lehet ennek a tanácsnak az oka, háttere? Nézz utána, ki volt Sigmund Freud, miért segíthet az ő műveinek olvasása a fiú tudattartalmainak értelmezésében?

· A szöveg utal a nagy katalán szürrealista festő, Salvador Dalí képi világára. Keress kapcsolódási pontokat a mellékletben közölt Égő zsiráf című Dalí-kép és Nádas szövege között! (Az alkotás a spanyol polgárháború idején született.)

Mi lehet a jelentése Dalí képén a mankóknak?

Mit szimbolizálhatnak a bábuszerű testből kiálló fiókok?

· Olvasd el Ady Endre Emlékezés egy nyár éjszakára című versét (melléklet!)! Keress kapcsolódási pontokat és eltéréseket az Ady- és a Nádas-szöveg között!

MELLÉKLETEK

Salvador DALÍ (1904-1989): AZ ÉGŐ ZSIRÁF (1936-37)

(olaj, fa; Kunstmuseum, Basel)

https://www.dalipaintings.com/the-burning-giraffe.jsp

ADY ENDRE: EMLÉKEZÉS EGY NYÁR-ÉJSZAKÁRA

5

10

15

20

25

30

35

40

45

Az Égből dühödt angyal doboltRiadót a szomoru Földre,Legalább száz ifjú bomolt,Legalább száz csillag lehullott,Legalább száz párta omolt:Különös,Különös nyár-éjszaka volt,Kigyúladt öreg méhesünk,Legszebb csikónk a lábát törte,Álmomban élő volt a holt,Jó kutyánk, Burkus, elveszettS Mári szolgálónk, a néma,Hirtelen hars nótákat dalolt:Különös,Különös nyár-éjszaka volt.Csörtettek bátran a senkikÉs meglapult az igaz emberS a kényes rabló is rabolt:Különös,Különös nyár-éjszaka volt.Tudtuk, hogy az ember esendőS nagyon adós a szeretettel:Hiába, mégis furcsa voltFordulása élt s volt világnak.Csúfolódóbb sohse volt a Hold:Sohse volt még kisebb az ember,Mint azon az éjszaka volt:Különös,Különös nyár-éjszaka volt.Az iszonyúság a lelkekreKaján örömmel ráhajolt,Minden emberbe beköltözöttMinden ősének titkos sorsa,Véres, szörnyű lakodalombaRészegen indult a Gondolat,Az Ember büszke legénye,Ki, íme, senki béna volt:Különös,Különös nyár-éjszaka volt.Azt hittem, akkor azt hittem,Valamely elhanyagolt IstenÉletre kap s halálba viszS, íme, mindmostanig itt élekAkként, amaz éjszaka kivé tettS Isten-várón emlékezemEgy világot elsüllyesztőRettenetes éjszakára:Különös,Különös nyár-éjszaka volt.

EMELETES ÁGY – Regény és emlékirat

Nádas Péter Egy családregény vége című regényében fölhasználja egy kisgyerekkori balesetének emlékét. Ugyanezt a balesetet felidézi Világló részletek című emlékiratában is.

Vesd össze a regény és az emlékirat szövegrészleteit! Milyen hasonlóságok és különbségek fedezhetők fel?

Nádas Péter: Egy családregény vége

(10. fejezet, a regény utolsó része)

Kolozsvári ült az ágyban és ordított. Aztán már mindenki ordított. Ugráltak az ágyak tetején és valaki elkezdte a párnákat dobálni. Nem én. És közben mindenki, ahogy bírt, ordított. A párnák repültek. És akkor láttam, hogy Angyal feltérdel az ágyán és ordít és a párnával engem célzott és ordít és pofán talált. És örültem, hogy azért mégis a barátom és szeret. Én is ordítok. És felkaptam a párnát és ordítottam, és felugrottam az ágyam tetején, dobált az ágy, mert jó rugós, és közben ordítottam, és megcéloztam és teljes erőből hajítottam a párnát vissza, felé. A pofájába bele! A párna repült, a lábam valamiben megakadt, kemény, elhúzta a fejét és a párna repült a nyitott ablakon, ki! a kő belém zuhan, fekete, fehér. Szétszikrázás. Sötét és jön az ordítás, távolodik. Az ajtó valahol kinyílt. És szürke mintha valami nagyon puhában ebben a fehérben a közepén. Jó hideg. Roppan. Üres csigaház. „Figyelj rám, ide!” Puha gyökér, sötét, mélyebbre nem látni ki. Nem.

(3. fejezet)

…kinyílt az ajtó és belém jött a kockás kő a fekete és a fehér kockák és szürke lett és mintha valami nagyon fehérben feküdnék ebben a nem tudom hol puhában. Jó hideg volt. Fekete meg fehér. Vártam, jöjjön a nagymama. Amikor az emeletről lecsúsztam a korláton, a nagymama vizes borogatást tett a fejemre, mert megdagadt. „Istenem, mit kell nekem kiállnom veled? Ha még egyszer valamit csinálsz, intézetbe adlak! Esküszöm, hogy intézetbe adlak! Még szerencse, hogy nem törte be a fejét!” Az intézetben is olyan volt a kő, amikor a kórházba vittek. Eszembe jutott, hogy elájultam. És minden vérem kifolyik. Láttam, hogy ott a kövön az én kezem. Nem jött senki.

(7. fejezet)

Fekszem valahol. A kő hideg. Nem tudom, hogyan kerültem ide. Itt sok minden történik velem, de hiába bármi, mozdulni nem tudok, én csak figyelhetem. Sötét. Ordít valaki. „Ha késsel megvágnád az ujjadat, fájna, ugye? Felelj!” „Fájna!” Milyen érdekes. Az én hangom felelt, pedig látom az arcomat: nem nyitotta száját. „Így vágtam én beléd, mint a kés!” Talán a nagypapa ordított. „Fájni fog!” Már tudtam, hol vagyok. A gáztűzhelyen mosófazék. A hagyma feketére pirul. És akkor mégis most történt, hogy a lépcső korlátján lecsúsztam és lezuhantam ide. De hiába várom, nem jöhet, a nagymama benn fekszik a szobában és most már, ha kifolyik a vérem, én is meghalok. Akkor mégis most vágtam meg az ujjamat. De ez a fehér láb nem emberé. Ágy. Mintha a konyhánkban lenne. Onnan elhozták az ágyakat. A fürdőszobában is fekete és fehér kockás a kő. Még ott a hal. De az ablakon a függönyöket szél dagasztja, a nap szépen besüt, a szél lebegteti a vérfoltokat. Tíz fehér. Emeletes ágyak, fehér falak. Itt senki nincs. Akkor húszan laknánk, ha nem hiányozna; mindig egy a betegszobán. Csak fekete kockára lépjek! Várni kell. Valaki jön és akkor majd én is elmegyek. Csak fekete kockákon, sétálni az ágyak előtt, fehér kockára nem szabad! De akkor mégsem itt vagyok, mert ez a nő nem volt még ott, s nem tudom, miért került ide; ha ő fölém hajlik, akkor én fekszem. Fekszem valahol. A szája mozog. Fekete és fehér kockák fölött. Mintha egy puha fehérben feküdnék, a közepén, de mégis a hideg kövön, és ez a nő mondana valamit; azt látom, hogy a szája mozog! de nem hallanám.

Nádas Péter: Világló részletek

Ahogy az esti lámpafényben fejjel zuhanok ki az emeletes ágyból a balatonvilágosi Rákosi Mátyás gyermeküdülőben, mert az ágyban térdepelve el akartam hajítani egy párnát, és miközben repül a párna, a hajítás élvezetétől megittasulva ordítok is, érzem, hátulról valaki, nem tudom, ki, szándékosan meglökött, a lökés visszavonhatatlan. Meg fog történni. Ami heurisztikus újdonság az életemben. Ráadás apám korábbi magyarázatára. Gravitáció. Repülök a párnám után, de látom ám, hogy az én repülésemnek meredekebb lesz az íve. Ami tébolyultan izgalmas tapasztalat. Alig győzném megfigyelni. Egy reccsenés a megfigyelés vége, és a székesfehérvári kórház terében jönnek vissza zúgásából az első hangok, maga a reccsenés, amitől ismét érzékelem a súlyomat, a nagypárnát, az ágyat, habár nem tudom, hol vagyok, s mit érzékelek és mi ez a hallható reccsenés. Legfeljebb a tudatomat indítja felfedező útra a meglepetés. Napfényes délelőtt van a kórteremben. Ahol nagy zörgések közepette mindenki teszi a dolgát. Csodálatos, egészen csodálatos, mert még soha nem voltam itt. Valahogyan ide kellett kerülnöm. De akkor is csak a reccsenés hangja tér vissza a tudatomba. Egy fityulás ápolónő kiáltozva jön. Belebeszél az erőfeszítésbe, azt akarja, kiáltozik, sírásra áll az ajka, nevet, sírva és nevetve a nevemet akarja. Amit nem értek. Miként mondjam meg neki a nevem, ha nem tudom. Ez a név, a nevemet is, ez is olyan furcsán, ismerősen hangzik. Fáj az erőfeszítés, visszhangos térbe vagyok összezárva a sikítozásával, a kacajával, a nevemmel, a szavak foglalatával, amelyekből hiányzik az ékkő, sem drágakő, sem féldrágakő, a kórterem minden zajával és a délelőtti fénnyel vagyok összezárva. Fáj a fény. Megmondom neki, hogy fáj a fény. Félek tőle, hogy nem fogja megérteni, nem fogja elfogadni, hiszen én sem egészen értem, hogy miért fáj a fény, ő pedig a nevemet akarja. Sírni kezd örömében, csókolgat, s csak ettől érzékelem, hogy maga a fejem az óriásra nőtt visszhangos tér, minden nagyobb lett benne, s megnövekedett terjedelme peremén még egy ennél is nagyobb kötés bugyolálja be. Ezek szerint messze kerültem a párnámtól, nagyon messzire az esti elrepüléstől. Ettől azonban végre eszembe jut az utolsó esti kép.

A nagy sötétben hallom a nevemet kiáltani, s nagy lépteivel jön a Baranyai Elza, mögötte jön apám a halálra vált, a szája szélén reszkető mosolyával. S akkor megint itt vagyok ebben a túl világos kórteremben. Fáj. Sok a fény. De mindez valószínűleg jóval később történt. Talán napok teltek el, talán csak órák, ma sem tudom. Baranyai Elza valamiket kérdez, amikre nem tudom a visszhangos válaszom. Nem tudom. Inkább le kell hunynom a szemem, de örülök, hogy itt van. Valami bajom lehet biztosan, hiszen születésem óta ő a gyermekorvosom. Ha valami baj van, mindig ő jön. Gézpólyát helyeznek a szememre. Helyesebben visszahelyezik rá a jótékony kötést, amiért valamikor korábban én könyörögtem. Nem tudom. Előbb csak süllyedek, aztán megint elveszítem a földi nehézkedésemet.

(I. kötet/41. oldal)

KÉT EMLÉKIRAT – KÉT KÜLÖNC NAGYBÁCSI

Nádas Péter: Világló részletek / István, a vegyész

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai / Dezső, a mészáros

NÁDAS ISTVÁN, A VEGYÉSZ ÉS POLIHISZTOR NAGYBÁCSI

Amikor valaki hülyeségeket vagy bárgyúságokat beszélt, akkor egész aszkéta teste belehajlott, görcsbe rándult, a felháborodás terepévé változott az arca, makogott, kiáltozott, villámlott a tekintete, csak hogy az illető hallgasson el és ne beszéljen már össze éktelen ostobaságokat. Az ostobaság fizikai fájdalmakat okozott neki. S amikor a testi fájdalom görcsének nem volt hogyan tovább, váratlanul teljes nyugalom szállta meg, s csak annyit mondott csöndesen, hogy badarság. (I/87. o.)

Igen önfejű, nyugodtan mondhatjuk, önjáró lélek volt, de az önfeladásig áldozatkész. Ma úgy látom, hogy Mezei Mór és Nádas György mellett családom minden bizonnyal legfelkészültebb, legtöbb agytekervénnyel rendelkező alakja. Egy szerénységével kitűnő csudabogár. Georgista kommunista, azaz Marx tanainak ellenében az amerikai Henry George szociális tanításainak híve. A marxisták persze teljes joggal úgy vélekedtek, hogy ilyen kommunista nincs. Nem hiszem, hogy Nádas István hajlott volna extravaganciára, de mintegy halmozta az izmusokat. Megrögzött pacifista volt. Kommunisták számára szintén nehezen emészthető étek. Ők adott esetben lőni szeretnek. Vegetárius volt. Ami legfeljebb családom tagjait ingerelte élcre. Pistuka, kérsz még egy kis húst, kérdezték tőle előszeretettel. Ő viszont minden alkalommal olyan udvariasan válaszolt, mintha először közölné velük, hogy húst nem eszik. Az igazi kommunista proletár csak akkor elégedett, ha legalább vasárnap hús kerül az asztalára. Pot-au-feu. De hol a csudában voltak ebben a családban a kommunisták között proletárok, sehol. Pista antialkoholista volt. Amin a testvérei szintén élénken élcelődtek. (…) Pista, tettem rumot a teádba, mondta Özsi nagynéném, aki soha nem mosolygott, még akkor sem mosolygott, amikor tréfált, és így nyújtotta neki a csészét. Köszönöm, Özsikém, akkor nem kérem. Pista, nem tettem rumot a teádba, mondta anyám, és vigyorogva nyújtotta a csészét, holott jócskán töltött bele a rumból, én is láttam, amint belezúdította. Pista elvette a csészét, megköszönte anyám figyelmességét, köszönöm, köszönöm Klárikám, és érezte vagy nem érezte a rum ízét, szó nélkül megitta.

Megitta, mert egy ifjúkori operáció következményeként nem volt többé ízérzékelése. Miközben a többiek dőltek a nevetéstől. Amit ő nem vett észre. Vagy nem vett zokon. Vagy zavart és előzékeny mosolyával követte a többiek nevetését, habár egyáltalán nem értette őket. (…) Eszperantista[footnoteRef:1] is volt a Pista. Ifjú emberként naturista. Azaz meztelen lányokkal és meztelen fiúkkal táncikált, labdázott és evezett, miközben valamennyien úgy csináltak, mintha ez nekik a világ legtermészetesebb dolga lenne. Fényképezték egymást. Mindez túl sok volt a külvilágnak. Gyanússá tette őt a marxista kommunisták szemében, hiszen ezek az általa preferált kulturális mozgalmak nem osztályszempontok szerint szerveződtek. Erősen kapcsolódtak ugyan az európai baloldal emancipációs mozgalmaihoz, olykor közvetlenül a szociáldemokrata munkásmozgalomhoz vagy az avantgárd művészeti mozgalmakhoz, később az antifasiszta mozgalmakhoz, de az ilyen jellegű tevékenységnek a kommunisták szemében nem volt elég határozott osztályfelfogása, eliter mozgalom volt, nem viselte magán a proletárság plebejus karakterét, dekadensnek számított. Gyanúsak voltak a szellemi forrásai. Némi félreértett Rousseau, természetimádatában egy csipetnyi Blut und Boden[footnoteRef:2], valamennyi a Burschenschaftok[footnoteRef:3] fülledt zártkörűségéből. (I/206-208. o.) [1: A XIX. század végén létrehozott, mesterséges eszperantó nyelv ismerője, a nemzetek fölötti megértést szolgáló eszperantó mozgalom híve.] [2: „Vér és talaj” (német) – A XIX. század vége felé kibontakozó Blut und Boden ideológia hirdetői úgy vélték, hogy a vérség elve miatt a parasztság archaikusabb és tisztább, mint a nemesség és polgárság, továbbá az anyafölddel való szoros kapcsolata miatt természet közelibb, természetesebb is, mint a társadalom többi rétege.] [3: Burschenschaft (német): testvériség]

Volt, akit meghívtak teára, habár se teánk nem volt, se cukrunk, nevettek, de citrompótlónk van bőségesen. Egy kis talkum, egy kis borkősav, nem nagy ügy, Pista nemcsak szappant főz és padlóviaszt önt, hanem nyakló nélkül gyártja a citrompótlóit. Valóságos túltermelési válságot produkál a világpiacon. Ez annyira így volt, hogy még tíz év múltán, az ötvenes évek közepén is az ő citrompótlóival készült teát, limonádét és libapezsgőt ittuk, a vegyi üzemében főzött illatmentes szappanokkal fürödtünk, a kenőszappanjával sikáltuk, a pasztájával pasztáztuk a padlót, és a viaszával viaszoztuk a lábfejünkre pántolt padlókefét vagy éppen az általa épített, s az apám által mindig újra üzemképessé tett kefélőgépet. Mindig minden hiányzott hozzá, elkopott a kefetárcsa, a szénrudacskák koptak ki a szénkeféből. Semmit nem lehetett beszerezni. Pistának azonban még mindig volt mindene. Vagy ha nem volt, kitalálta, mit mivel és hogyan lehet helyettesíteni.

(I. kötet/256. o.)

DEZSŐ, A MÉSZÁROS NAGYBÁCSI

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai, I. könyv, II/3.

Az egyik fiú, Jenő, anyám legidősebb bátyja, zenész akart lenni, de csak a katonazenekarba került, s kétségbeesésében agyonlőtte magát, mikor Pólában szolgált a csapatnál. (…)

A másik kimaradt a gimnáziumból, mert hivatást érzett a mészárosmesterséghez. Különös család volt ez. Jenő öccse, Dezső, már a hatodik gimnáziumi osztályt végezte, mikor megszállta ez a sugallat, nagyapám elé lépett, és bevallotta, hogy nem tehet másként, kénytelen abbahagyni a humanista tanulmányokat, mert ellenállhatatlan kényszer vonzza a mészárosi pályára. Nagyapám, mint szigorú, de igazságos ember, a különös óhaj hallatára először gondolkozási időt kért. A tűnődés és mérlegelés idejének letelte után elővette Dezsőt, hosszan lelkére beszélt, majd irtózatosan megverte. A verés akkor általánosan elfogadott pedagógiai eszköz volt, a pofonok hozzátartoztak a nap munkarendjéhez, mint az imádság vagy a szorgalmi dolgozatok. Legelőször nem is volt különösebb célja vagy jelentősége a mindennapos ütlegelésnek, a szülők és nevelők inkább csak a gyakorlat kedvéért vertek, engedelmeskedtek a hagyománynak. Verés után nagyapám kijelentette, hogy gondolkozott a dolgon, s nincs kifogása, ha Dezső pályát változtat. Tizenhat éves korában, hat gimnáziumi bizonyítvánnyal zsebében, hamarosan fel is küldték a fővárosba, mészárosinasnak.

Ezzel az érdekes emberrel én csak kétszer találkoztam. A családban halkan emlegették, mint egy őrültet. Azt hiszem, makkegészséges volt, a ritka emberek egyike, aki mert és tudott hajlamai szerint élni. Rossz elképzelni is, milyen meghasonlott, nyomott kedélyű, talán veszedelmesen beteges hajlamú ember válik Dezsőből, ha a „sugallat” idejében meg nem szállja, csakugyan elvégzi a gimnázium osztályait, maturál, hivatalnok lesz, kallódik a számára idegen, ellenszenves osztályban és mesterségben! Így, amennyire megítélhettem, egyszerű, dolgos és elégedett ember maradt Dezső, idejében megnősült, üzletet nyitott, felnevelte szép leányait, s keresztényi béketűréssel, alázattal halt meg, mikor elkövetkezett órája; mindenesetre tovább élt, mint általában a család férfi tagjai. A feltörekvő, becsvágyó család persze soha nem értette meg Dezső szökését. A „gyáros” fia, akinek nyitva áll az út a felsőbb osztályba, aki titulussal és diplomával törtethet előre az urak között, megmarad iparosnak, s hozzá még ilyen gusztustalan, véres kézi munkát választ, mint a mészárosé – ki érti ezt? Dezső valószínűleg félt kissé ettől az „úri osztálytól”. Elhatározásában valamilyen örökölt iparos-gőg is sarkallta, félszegnek s idegennek érezte magát abban a másik, formásabb világban, olthatatlan kötöttség tartotta a céh, a műhely légkörében. Igaz, ha mindenáron iparos akart maradni, átvehette volna a nagyapai asztalosműhelyt is. De a mészárosmesterséghez különös hajlamok vonzották. Ha van „hivatás”, úgy Dezső kétségtelenül mészárosnak született. Gyermekkorában „mészárosdit” játszott kisebb testvéreivel és az inasgyerekekkel: anyám előadása szerint összegyűjtötte Dezső a ház gyermekeit az udvar egyik sarkában, levetkőztette őket, sóval behintette hátukat és ülepüket, s aztán a konyhából ellopott, nagy húsvágókéssel megjátszotta, hogy kizsigereli és trancsírozza áldozatait. A gyermekek, mint riadt birkák, tűrték a furcsa játékot. Ezt minden hónapban megismételte. Mészárosmester volt már, mikor megnősült, az esküvőről elinalt, otthagyta a lakodalmas ebédet, frakkban és cilinderrel a fején, beült a fiakkerbe, kirohant a vágóhídra, nekivetkőzött, széles jókedvében levágott egy ökröt, s aztán örömtől kipirult arccal visszatért a násznép közé, pár órás felesége mellé. Gyászcéduláján természetesen így jellemezték: „Szerető, gyöngéd férj, a legjobb apa”. Csakugyan, az is volt; ösztöne idejében figyelmeztette a veszélyre s megmenekült.

Gyermek voltam, mikor először jártam nála, anyám vitt fel látogatóba, s létezése ugyancsak meglepett, mert mit sem tudtam addig erről a különös bácsiról, senki nem említette, hogy van egy mészáros rokonunk Pesten. A felfedezés elragadott, a bácsi is. Dezső kissé zavartan viselkedett, mi voltunk az „előkelő” rokonok, ő is, felesége is készültek látogatásunk fogadására, a lakást aggályosan rendbe rakták, ők maguk ünnepi ruhába öltöztek, kislányaikat, három csinos arcú gyermeket, mintegy vizsgára és első áldozásra csinosították, s nem tudtak mit szólni, hová ültetni. Mellemet hevítette a büszkeség, hogy a családban mészáros is van, mégpedig ilyen kitűnő, nyilván nagy tudású, „fővárosi” mészáros, aki barátságosan kézen fogott, levezetett a műhelybe, megmutatta az óriási tönköt, a bárdokat, az állati tetemeket. Sokkal érdekesebb volt, mint az összes rokonok, akiket addig megismertem, a tanárok, jogászok, katonatisztek. Érthetetlennek tetszett, hogy eddig soha nem említették odahaza szüleim ennek a kitűnő rokonnak nevét.

KÉRDÉSEK, FELADATOK

Az emlékirat műfajának jellegzetes tartozéka az érdekes embereket bemutató portré. Nádas Péter is, Márai Sándor is nagyszerűen rajzol meg figurákat, sorsokat.

· Hasonlítsd össze a két figurát! Miben áll különcségük? Hogyan viszonyulnak a családhoz, a család hozzájuk? Hogyan viszonyulnak társadalmi csoportokhoz? Hogyan viszonyulnak a munkájukhoz? Mi jellemzi viselkedésüket, attitűdjüket?

· Mindkét író humorral, szeretettel teli iróniával rajzolja meg a nagybácsi portréját. Keress erre a beállításra példákat a szövegekből!

· Nemcsak a nagybácsikon ironizálnak a szerzők, hanem máson, másokon is. Keress erre is példákat!

· Mindkét portréban fontos szerepet játszanak a kis anekdotikus történetek.

Alkoss kérdő mondatokat, amelyekre a válasz – kis történetként – ott rejlik a

szövegben. Például:

Hogyan tréfálták meg Istvánt a nővérei?

Hogyan játszott gyerekkorában Dezső?

· Milyen emberi értékeket tulajdonítanak a szerzők a nagybácsiknak? Készíts minél teljesebb listát!

· Keress különbségeket Nádas és Márai írói módszere és nyelvhasználata között!

· Írj portrét egy, a szűkebb vagy tágabb környezetedben élő érdekes emberről!

LÁB, CIPŐ, BAKANCS

„Valóságos emlékképek csupán asszociációs rendszereikbe fűzve jelennek meg, kívánságra, parancsra a fikció érkezik” – írja az író (I. kötet 228. o.).

A „láb, cipő, bakancs” hívószavaktól elindulva, szabadon asszociálva idézz fel emlékeket!

- - - - - - - - - -

„Számtalan és sokféle történetet hordoz magában a Világló részletek – egymásba kapcsolódó vagy párhuzamos történeteket családtagokról, a velük érintkező ismert és kevésbé ismert emberekről. Egytől egyig izgalmas, különleges történetek önmagukban is, de hát nincs önmagában vett történet, mindegyik egy másik, egy harmadik, egy negyedik történettel együtt nyeri el értelmét” – írja Schiller Erzsébet irodalomtörténész.

· Figyeljétek meg, hogyan vált az emlékező író egyik témáról a másikra, mik a kapcsolódási pontok, hogyan szövődnek a motívumok, emlékek, gondolatok egymásba! Jelöljétek a váltásokat!

· Tárjátok fel, gyűjtsétek ki, hányféle téma, történet kapcsolódik össze a részletben! Ábrázoljátok általatok választott grafikus formában a témákat és kapcsolódásaikat!

· Nézzetek utána az interneten azoknak a fogalmaknak, neveknek, amelyeket nem ismertek, hogy minél teljesebben értsétek Nádas Péter szövegét!

Ha már itt volt a kérdés, hogy kinek és miért állt érdekében a Margit hidat felrobbantani, akkor nem volt kikerülhető, mert vagy átlépett rajta az ember, vagy átesett, hogy van-e, létezhet-e olyan érdek vagy összeesküvés, amely nagyobb kárt okoz, mint amekkora hasznot hajt az összeesküvőknek, a nyilasoknak, a kommunistáknak, a németeknek, a cionistáknak, bárkinek. Kit milyen arányossági elv vagy arányossági számítás vezet. Nem képletesen jelent meg a kérdés, hanem valóságosan láttam a pusztítás lábát, amint túlmegy, átlép, túllép rajtunk. Most is látom a lábat. Egy korai éberálom, amely a pusztulás és a pusztítás, a szándék és az eredmény képi összefüggésének magyarázataként maradt fenn a tudatomban. Máshová jut a láb, mint ahová elindult. Férficipőt viselt a pusztítás. Rámán varrott, kaplis cipőt viselt a pusztítás, sárgát, világosan látom magam előtt az egykori képzetet ebben az úri cipőben, nem bakancsot visel a képzet, miként az ostrom alatti és utáni években mi viseltünk, csaknem valamennyien. A romok között nem lehetett másként közlekedni, bakancsot vagy legalábbis fűzős cipőt húzott mindenki, s még azok az úriasszonyok is mindenféle vastagon kötött térdharisnyát húztak a selyemharisnyájukra vagy a pamutharisnyájukra, akiknek nem volt hosszú nadrágjuk, nem volt bakancsuk, erősebb cipőjük sem volt.

Ha nem értettek valamit az emberek, akkor izgalmukban kiáltoztak, ez igazán túlmegy mindenen, na, nem, ez azért sok a jóból, amit maga megenged itt magának, édes asszonyom. A cselekvő személy megint egyszer alaposan túllőtt a célon, így mondták, túlfeszítette a húrt. Volt kis íjam, voltak kis nyílvesszőim, valamennyi koloniális nádból, de élőlényt tilos volt vele célba vennem, s ezért erősen tartottam tőle. Különös vonzalmat éreztem viszont a szép cipők iránt. A nagyapámnak is volt ilyen finom, sárga, rámán varrott úri cipője, de soha nem láttam, hogy felvette volna. Az apám kérte tőle kölcsön, amikor valamilyen fontos tárgyalásra ment. Ami minden bizonnyal azt jelentette, hogy külföldre megy és bepakol a dédapa drága kofferébe. A Tauber nagyapa minden jobb holmija, mellényes öltönyök, kabátok, kalapok, cipők a nővére dúsgazdag férjének ruhatárából származott át rá. A dúsgazdagot is szerettem, ezt a szót, amint a gazdag a valakit még dússá is teszi. Dús a keble, mondták. A dúsgazdagé volt a Dohány utcai ékszerbolt és a Holló utcában a műhely. Nekem pedig volt egy Bata kisbakancsom. A kisbakancs hasonmást jelentett, azaz megszólalásig olyan volt a kisbakancs, mint a felnőttek nagy bakancsa. S mintha cipőben, bakancsban az ostrom előtti ködös időkben Bata lett volna a dolgok evilági netovábbja. Túl nagy volt nekem a Bata kisbakancsom, több vastag zoknival vettük fel. Külön büszke voltam rá, hogy én ezt a Bata kisbakancsomat valakitől örököltem, miként a nagyapám a dúsgazdag sógorától, a Janka urától minden jobb holmiját. Amíg egy vastag zokni még belefért, és tovább nem kellett adnunk Mártának. Nagy veszteség volt a továbbadás, nyugodtan mondhatom, hogy életre szóló veszteség. Tudtam, hogy a továbbajándékozásnak jól kéne esnie, mert dúsgazdagnak kéne éreznem magam az adománytól, de egyáltalán nem esett jól az adományozás.

Azóta ismerem a szót, a veszteséget. Mert ebből érzékeltem először, hogy vannak tárgyak, amelyek nem tartanak örökké, illetve öröklétük kikerülhet a látóteremből. Pedig csak egyszerűen kinőttem. Még hosszú évekig foglalkoztatott a kérdés, hogy miként kerülhettem volna el a Bata kisbakancsom kinövését. Azaz tükörfordításban megadva a szimbolikus jelentést, miként biztosítható az öröklét. Miként maradjak a kisbakancsomnak kicsi, ha egyszer nagy akarok lenni, olyan nagy, mint ezek a nagyok, a többiek. Ha kivágtuk volna a kisbakancsom orrát. Ha fegyelmezettebb vagyok. Ha nem panaszkodom, hogy nyomja a nagyujjamat, erősen dörzsöli a sarkamat, akkor nem vették volna el tőlem, hogy a Márta nevű unokatestvéremnek adják tovább.

Nem tudtam, el nem tudtam képzelni, mi lesz velem a Bata kisbakancsom nélkül.

Az igazság persze az, hogy Raoul Wallenberg mindenkivel kiabált, akinek a lábán nem volt bármilyen bakancs. Hiszen ezt korábban tudtam. Ez a tudás minden bizonnyal a legelső tudott dolgok közé tartozik a saját univerzumomban, így, Raoul Wallenberg svéd diplomata nevével összefűzve. Neve és a parancsolat volt talán az első abszolútum, olyan jellegű praktikus intés, amivel kapcsolatban azóta sem érkezett cáfolat. Miként egy külső héj, erre a tudásra tapadt rá a másik nagy budapesti embermentő, a svájci születésű Carl Lutz neve, hogy egész életemre az ő nevéhez kötődjön aztán Svájc vagy Wallenberg nevéhez Svédország képzete. Amikor először értesültem róla, hogy Mezei dédapám előszeretettel töltötte a nyarait Svájcban, a hegyek között, akkor egykori döntése teljesen világosan állt előttem, hiszen onnan jött minden hamis és valódi menlevél. Hogy a csudában mentsék őket lakkcipőben. Ezt már a szüleim mondták, ha jobban meggondolom, akkor egyedül az erősen antikapitalista anyám mondta. Amitől szegény lakkcipőnek visszavonhatatlanul pejoratív értelme lett. Később meglepett, hogy Ottlik Géza azon elbeszéléseiben, amelyeket még az ostrom előtt írt, milyen természetes hangfekvésben használja a szót, a lakkcipőt. Mintha lakkcipőjét meg sem érintette volna a történelem, még csak nem is egy társadalmi osztályt jellemez vele, talán a léha ifjúságot jellemzi, amint táncolni vagy kártyázni megy, s mi mást tehetne, amikor már ég a világ körülötte. A hős esténként egyszerűen fölveszi a lakkcipőjét. Mi mást vehetne. Ottliknak eszébe nem jut, hogy a lakkcipője a bakancs ellentettje lenne. Ostrom után írott elbeszéléseiben már nála sem szerepel ugyan a lakkcipő. Ilyen nem is volt többé, hogy a lakkcipő. Mándy, aki a pesti nyelv nagy művésze volt, azt mondta volna erre, méghogy lakkcipő, mit képzel. Na, ne is emlegesse. Ha meg valakinek volt a városban lakkcipője, akkor hét lakattal kellett a szekrényében elzárnia, mert csak a gonosz imperialisták viseltek lakkcipőt, az árurejtegetők, az áruhalmozók, de még a legmegrögzöttebb imperialisták és feketekereskedők sem szeretnek senki szemében gonosznak és imperialistának látszani, s így ők sem viselték nyilvánosan. Amikor huszonvalahány évesen, de már inkább a harminchoz közel, a saját szubverzív[footnoteRef:4] hajlamaimtól vezetve, ennek a pejoratív értelmű tudásnak a birtokában, a lakkot, a lakkozást, a szépítést, a dekorációt, a látszatot illető egyetemesebb negációt is megtagadva mégis vettem magamnak egy fekete lakkcipőt, mert hirtelen megláttam egy valódi lakkcipőt egy poros pesti kirakatban, holott szegényebb voltam bármilyen proletárnál, szegényebb a templom egerénél, akkor valójában nem ebben a lakkcipőben pompáztam magamnak még évekig, hanem a nyelvi ellenállásban; a szavak újraértelmezésével a saját historikusan preformált tudásomnak álltam ellent. [4: felforgató]

Most azt mondom, helyesen. A jobb átlátás érdekében fel kellett lázadnom a saját tudatom bejáratott tartalmai ellen.

Ami azt jelenti, hogy két évvel az ostrom után nekem még mindig az volt a legfőbb gondom, hogy miként leszek bakancs nélkül megmenekíthető. Sehogy. Bakancs nélkül önmagamat veszélyeztetem, a túlélésemet veszélyeztetem. Wallenberget az ostrom utolsó napjaiban az oroszok elhurcolták Budapestről, hogy aztán Moszkvában vagy valahol a Gulágon megöljék, s azóta sem kideríthető, hogy ezt miért és mikor tették, talán csak a gyilkolás historikus rutinja volt, engem pedig még évtizedekig nyomasztott, ha nem volt meg a megmenekítésemhez szükséges bakancsom. Huszonkilenc évesen, amikor önnön tudatom ellen lázadozva megvettem a nyomorult lakkcipőt, már teljesen világos volt, hogy túlélésemnek semmiféle értéke vagy értelme nincs. Immár évek óta nem az volt a kérdés, hogy nem lenne-e helyesebb megölnöm magam, hanem az volt a kérdés, hogy hol és mivel öljem meg magam. Ezzel a csaknem három évtizeddel a vállamon az is világos volt, hogy a túlélésre való elemi késztetésnek nincs oka. Kívül áll az okságilag követhető rendszeren, míg az öngyilkossági késztetés az oksági rendszeren belül működik.

Meg kell lennie. Tápot ad a determinizmusnak, s tápot kap a determinizmustól. Az öngyilkosság a determinizmus utolsó érve. Így éltünk tovább Wallenberg tudásával, a determinizmus rövidzárlatában.

Vegyen, szerezzen, kerítsen bakancsot magának. Ha nincsen, kann ich Ihnen sicher nicht helfen, gnädige Frau.

S aztán nagy hirtelen ott álltam 1956 októberében, a forradalmi felfordulás kellős közepén bakancs nélkül. Mert jóval korábban, talán 54-ben kinőttem a túrabakancsomat, amit immár a Bata kisbakancsomat kiváltó bakancsom helyett kaptam. Igaz, nem is mentünk többé túrára. Anyám haldoklott, tudta, hogy meg fog halni, tudtam, hogy meg fog halni, mindenki tudta, miattunk kényszeresen úgy tett szegény, mintha gyógyulna. Látod, most már gyógyulok. Nem volt többé bakancsom. Most már biztosan meg fogok gyógyulni, mondta mindig búcsúzóul a kórházi ágyon, de olyan halkan, mintha valami nagy titkot árulna el. Csak nekem. De láttam, hogy már biztosan nem fog meggyógyulni, csak azt nem tudtam még, hogy mi lesz. Az embert tovább emésztik napjai. Ott álltam 1957 januárjában, a megint egyszer szétlőtt Lipót körúton egy félig bedeszkázott cipőbolt előtt a tömött sorban, mert bakancs érkezett, micsoda szerencse, s akkor megint lesz bakancsom. A Sólyom utcából kígyózott elő a sor. Gyűlöltem a sorállásokat. Bármi megtörténhetett a sorokban, iszonytató dolgok történtek az emberek között a sorban, a megelőző éveket mással nem töltöttem, mint sorállással. Álltam sorban lisztért, szénért, fáért, cukorért, tejért, vajért, kenyérért persze, olajért, élesztőért is álltam sorban, mert a nagyanyám azt mondta, van lisztje, akkor legalább sütne, álltam sorban krumpliért, még görögdinnyéért is sort kellett állnom, mégis gondolkodás nélkül beálltam, mert a nagyszüleim görögdinnyét akartak. Minek kell nekik éppen görögdinnyét enni. Ott álltam. Dühödten ordítoztam magamban, hogy mi a fenének. Kíméletlen hőség volt 1952 nyarán, pusztító aszály, a dinnye azonban jól termett, az egyetlen, ami termett, hegyekben állt és mézédes volt. Ezt sem értettem, ezt a mézédeset.

Ha nem a saját kölkeiről van szó, akkor a kifejlett emberállat kíméletlenül viselkedik a sorban a gyerekekkel. Kitúrja, kinyomja őket a sorból, hiszen velük igazán könnyű dolga van, s közben még ordítva szidalmazza, gyanúsítja, adott esetben meg is üti őket. Az emberi természet alapvonásainak megítélésében se Zola, se Dickens nem túlzott és nem tévedett. Nem volt bakancsom. Újabb évek múltán egy titokban tiltott határátlépésre készülődő idősebb barátom, Miki vitte el a szekrényemből a Sólyom utcában vásárolt igen jó minőségű bakancsomat, vagy talán egy következőt. Ezenkívül elvitte még egy sporttáskámat, amivel uszodába jártam, a Lukácsba, elvitte a dédapámtól öröklött kis borjúbőr bőröndömet, mert volt még egy vulkánfíbernek nevezett impregnált papírbőröndöm, de azt persze otthagyta a disznó, s elvitte két legdivatosabb ruhadarabomat, a fekete ingemet és a fekete csőnadrágomat, azokat az életfontosságú holmikat, amelyekben ötórai teára, azaz táncolni jártam a Delikát Erikával a nagyúri Astoriába vagy a zajos és mélyen plebejus Emke Kávéházba, ahol a férfiak gyakorta verekedtek meg a nőkért. A szürke, hegyes orrú cipőmet, ami a szürke nadrágomhoz illett, már korábban elvitte, és a kacska lábával néhány hét alatt úgy kitaposta, hogy nem tudtam volna többé fölvenni. Később csak a sporttáskára emlékezett, s komolyan azt hitte, hogy egy sporttáska miatt orroltam meg rá. Nem vitatkoztam vele. Igaz, a fekete csőnadrágomnak, amibe alig tudtam magam belefeszíteni, a sok vasalástól és viseléstől, a sok ötórai teától és tánctól már jócskán ki volt fényesedve az ülepe és a térde.

De akkor Miki hülye szökése miatt már megint ott álltam bakancs nélkül.

Még a bakancs miatt sem orroltam meg rá. Hiszen tudtam, mire készül, olyan világos volt. Már volt két korábbi sikertelen kísérlete, s minden arra utalt, hogy harmadszor is meg fogja kísérelni a szökést ebből a börtönből, a hazánkból, az őrült. Ez lett a rögeszméje. Szerencsésen megismerkedett egy jómódú családból származó bécsi lánnyal, sikeresen csapta neki a szelet, lángolt, nem annyira a lányért, hanem inkább azért, hogy valamilyen irányzékhoz igazodva elmehessen, ez a vidám, szeplős lány olyan volt neki, mint az utolsó szalmaszál. Ami akkor is érhető volt, most is érthető. Minden baráti áldozatosságom ellenére a gyomrom mégsem tudta bevenni, hogy a szándékát egy eleven emberhez köti. Egyszerre tanult németül és angolul, hogy levelezhessenek, és aztán majd a nagyvilágban se legyen elveszett.

Még csak azért sem orrolhattam volna meg rá, mert szökési terveibe nem avatott be. Váratlanul ért az eltűnése. Legfeljebb helyeselhettem, hogy szökési tervének részleteit nem kötötte az orromra. Az országhatár minden irányban hermetikusan le volt zárva, s az ember nem felejthette el, hogy a tiltott határátlépési kísérletben tetten érteket nemcsak lefogják, megverik, elítélik, hanem menekülés közben le is lövik őket. Miki kicsi gyerekként maradt egyedül, nyolcévesen. Édesapja könyvkereskedő volt Orosházán, ahol Pless Nina könyvkereskedését vette meg. Miként akkoriban a vidéki könyvkereskedők, ő sem csupán könyvekkel, hanem papíráruval is foglalkozott, mert egyedül a könyvkereskedelemből nem lehetett volna megélni vidéken. Az édesanyja gyanútlanul utazott fel Budapestre, rokoni látogatásra ment, mikor áprilisban megszületett az 1944. évi 1.270. M.E. számú rendelet a zsidók utazásának korlátozásáról.

Megkülönböztető jelzés viselésére kötelezett zsidó se közlekedés, se szállítás céljára személygépjárművet nem használhat, se közforgalmú vagy korlátolt közforgalmi vasúton, se közforgalomra berendezett személyszállító hajón, se közhasználatú társasgépkocsin nem utazhat.

Közigazgatási szempontból érthető volt a rendelet, hiszen a vidéken élő zsidóknak előbb meg kellett tiltani az utazgatást, s csak aztán lehetett őket rendben gettósítani, majd onnan a munkatáborokba és a megsemmisítő táborokba elszállítani.

Miki nem látta többé az édesanyját, s amikor túlélőként gondolkodott róla, akkor sem tudta többé az emlékezetébe idézni.

Nekem nem volt ilyen nehéz, hiszen az emlékezetem nem törölte az anyámat, se a gesztusait, se a szavait, se az alakját. Amikor néha megláttam, akkor futottam utána az utcán. Túl gyakran láttam meg az utcán és túlságosan sokáig tartott, míg nem láttam meg többé. Egyszer nyáron, talán huszonkét éves lehettem már, borús, nyomott nap volt, mentem az Üllői úton, nem olyan messzi a klinikától, ahol egy első emeleti ablak mögött csaknem tíz évvel korábban meghalt, csak éppen az út másik oldalán, a Kórbonctani Intézet előtt, ahol olyan széles a járda, s ott megláttam. Ahogy tudtam, úgy rohantam utána, hogy most az egyszer ne mehessen el. De megint csak nem ő volt, hanem valaki, aki még csak nem is hasonlított rá. Testi valójában akkor láttam utoljára.

Orosházán a gettót május 10-én állították fel egy Dér nevű fakereskedő két telephelyén, írja a helyi eseményről Randolph L. Braham, a magyar zsidók megsemmisítési kísérletének legjelentősebb kutatója. De hiszen Miki mindkét fatelepet jól ismerte, mégsem értette, mi történik, Dér urat is ismerte. Az orosháziak szeme láttára hajtották be őket Dér bácsi fatelepére. Az orosháziakon kívül a gádorosi, a pusztaföldvári és a szentetornyai zsidókat szintén ide szállították, nem egészen hatszáz lelket. A gettó belső rendjére, Eichmann elképzelését követve, öttagú zsidó bizottság felügyelt. Ennek az elképzelésnek megvolt a maga racionalitása. A felelősséget egy olyan szituációban ruházta át a zsidó tisztségviselőkre, amelyben az ezeréves birodalom létrehozásának érdekében felfüggesztették a felelősség és a tisztségviselés fogalmának hatályát. Miki szandálban és rövidnadrágban vonult be az orosházi gettóba, s mivel édesapja nem gondolt rá, hogy sokáig tarthat egy ilyen szükségállapot, meg bizonyára balga férfi volt, nem csomagolt a gyereknek meleg ruhát és zárt cipőt. Engedély nélkül tilos volt a gettóból kilépniük. A csendőrök néhány nap múltán mégis kiengedték az apát, akit régről ismertek, hogy hozhasson a fiának valamilyen melegebb holmit. Főleg takarókat. Hidegek voltak az éjszakák. A házukat üresen találta, feltörték, kirámolták. Mindent elvittek, valakik, minden fehérneműt, minden bútort, minden takarót, minden képet, minden szöget a falból, a pianínót is elvitték. Érthetetlen módon egyetlen fotelt hagytak. Egy átlagos nő, egy bármilyen anya ilyenkor mégis szerzett volna ezen a kurva rohadt Orosházán meleg holmikat. Mikinek a következő év áprilisáig nem volt hosszú nadrágja, egyetlen szandálján kívül nem volt más a lábán. Iszonytató egy tél volt. Ha tudott szerezni, akkor több rétegben újságpapírosba bugyolálta a lábát, zsinórral kötötte le.

Úgy lépett át rajtam a láb a rámán varrott sárga félcipőben, ahogy az Újpesti rakparton heverő hullákon mi léptünk át a hóban. Aki haladni akart innen oda vagy onnan ide, amit háborúkban mindenki a túlélés feltételének remél, annak hullákon is át kellett lépnie.

Ilyen egyszerű volt minden.

(I. kötet/187-195. o.)

FELADATOK

· Nádas Péter memoárjának ez a részlete gyakran szarkasztikus. Keress ilyen mondatokat, megjegyzéseket!

· Egy ponton heves indulatot tapasztalunk az elbeszélőtől. Járd körül, értelmezd ezt a mondatot! „Egy átlagos nő, egy bármilyen anya ilyenkor mégis szerzett volna ezen a kurva rohadt Orosházán meleg holmikat.”

· Olvasd el Vörösmarty Mihály Előszó című versét (melléklet!)! A Nádas-szöveghez hasonlóan ennek a költeménynek is motívuma a láb, és a Vörösmarty-vers is háborús pusztításról beszél. Keress minél több kapcsolódási pontot a két szöveg között. Tárd fel a lényegi különbözőségeket is!

· Nézd meg a spanyol Goya A kolosszus című képét (melléklet!), és hozd kapcsolatba Nádas Péter szövegével!

· Hogyan kapcsolható össze a különös Duna-parti emlékmű, a Cipők a Duna-parton és a Nádas-szöveg! Nézz utána, mire utalnak az elhagyott cipők!

MELLÉKLETEK

VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800-1855): ELŐSZÓ

5

10

15

20

25

30

35

40

45

49

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.Zöld ág virított a föld ormain.Munkában élt az ember mint a hangya:Küzdött a kéz, a szellem működött,Lángolt a gondos ész, a szív remélt,S a béke izzadt homlokát törölvénMeghozni készült a legszebb jutalmat,Az emberüdvöt, melyért fáradott.Ünnepre fordúlt a természet, amiSzép és jeles volt benne, megjelent.

     Öröm - s reménytől reszketett a lég,Megszülni vágyván a szent szózatot,Mely által a világot mint egy új, egyDicsőbb teremtés hangján üdvözölje.     Hallottuk a szót. Mélység és magasságViszhangozák azt. S a nagy egyetemMegszünt forogni egy pillantatig.Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.A vész kitört. Vérfagylaló kezeEmberfejekkel lapdázott az égre,Emberszivekben dúltak lábai.Lélekzetétől meghervadt az élet,A szellemek világa kialutt,S az elsötétült égnek arcainVad fénnyel a villámok rajzolák leAz ellenséges istenek haragját.És folyton-folyvást ordított a vész,Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.Amerre járt, irtóztató nyomábanSzétszaggatott népeknek átkaiSohajtanak fel csonthalmok közől;És a nyomor gyámoltalan fejétElhamvadt várasokra fekteti.Most tél van és csend és hó és halál.A föld megőszült;Nem hajszálanként, mint a boldog ember,Egyszerre őszült az meg, mint az isten,Ki megteremtvén a világot, embert,E félig istent, félig állatot,Elborzadott a zordon mű felettÉs bánatában ősz lett és öreg.

     Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,S az agg föld tán vendéghajat veszen,Virágok bársonyába öltözik.Üvegszemén a fagy fölengedend,S illattal elkendőzött arcainJókedvet és ifjuságot hazud:Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,Hová tevé boldogtalan fiait? (Baracska, 1850-1851 telén, télutóján)

Francisco de Goya (1746-1828)

Kolosszus

1808 k.

olaj, vászon, 116×105 cm, Museo del Prado, Madrid.

http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/goya_haboruja.318.html?pageid=119

SZIDIKE SZÖKÉSE

Mozgalmas tavasz volt, mert március végén a Mátrába mentek üdülni [a szülők], egyszerűen ki akarták magukat egy kicsit levegőzni, s mivel érdemes és eredményes munkássága elismeréseként anyánkat teljesen váratlanul kitüntették a Munka Érdemrend arany fokozatával, minden bizonnyal beláthatóan közeli halála miatt jártak ki neki egy utolsó kitüntetést a hívei, a parlamenti díjátadási ceremóniára érkeztek vissza áprilisban, 2-án, ez egy szombati nap volt, de mire ők visszaértek, Tóth Szidike eltűnt tőlünk. Annyit tudtam nekik elmondani, hogy amikor hazaértem az iskolából, és mentem a konyhába megnézni, mi lesz ebédre, rögtön hallottam, hogy sír a szobájában. Az ágya fölött állt, a szekrény mindkét ajtaja nyitva volt, nem pakolt, hanem csak úgy bedobálta a holmiját a bőröndjébe.

Kérdeztem tőle, mi történt, miért sír.

Táviratot kapott, hogy neki azonnal haza kell mennie, mert otthon nincsenek el nélküle, de ne féljek, mert vasárnap estére visszajön.

Ez egy szerdai napon történt, de vasárnap estére nem érkezett vissza.

Hétfőn sem érkezett vissza.

Miközben beszámoltam nekik a történtekről, anyánk a kapaszkodó öcsénk kíséretében elindult, hogy megnézze az üresen maradt cselédszobát. Ahogy szerdán Szidike kilépett az ágyból, úgy maradt az ágynemű, s eszeveszett, valamiként dühödt sietségének is minden nyomát otthagyta. Nem volt kis szoba. Eredetileg minden bizonnyal több cseléd szálláshelyéül szolgált. A szoba mélyén állt egy szépen ívelt oromzatú biedermeier szekrény a bécsi dédanyánk hagyatékából a két kitárt ajtajával, üres volt a szekrény.

Láttam-e a táviratot, amiről beszélt.

Nagyanyánk nem veszekedett-e vele, vagy nem kiáltott-e rá.

A kulcsait vajon magával vitte-e.

Erre a kérdésre válaszolni tudtam, nem, a kulcsait nem vitte magával.

Amikor szerdán hazajöttem az iskolából, benne volt a kulcs a zárban, és ott is maradt, amikor elrohant.

Ezért is vártam rá késő éjszakáig vasárnap, hiszen nincsen nála kulcs.

S valami mást nem mondott-e, amikor elrohant, s hogy próbáljak visszaemlékezni erre.

Éreztem, hogy szüleink számára Tóth Szidike eltűnése baljósabb esemény, mint ahogy én felfogom, s ezért kapásból, mintegy ösztönösen azt hazudtam, hogy nem, nem mondott mást.

Elejét akartam venni minden további tudakozódásnak. Még sokáig nyomasztott a hazugságom, de egy hazugságot nem olyan egyszerű később más hazugságokkal helyesbíteni.

Azt hazudtam, hogy még csak el sem köszönt, vette a nagykendőjét, vette a bőröndjét és elrohant.

El kell érnie a vonatját.

Nem késhet le a fogasról.

S valóban visszakiáltott, de már a meredek kerti útról kiáltozta, amint a bőröndjével rohant fölfelé, de előtte még igen vadul magához ölelt az előszobában, olyan görcsösen, hogy teste keménységét a nagykendőjén és a sokszoknyáján át is felfogta a testem, teli szájjal, nedvesen, kétszer belecsókolt a nyakamba, ami nekem abban a pillanatban már nem volt ismeretlen. Irántam érzett elragadottságában Sahn Hédi is ilyen szenvedélyesen, ilyen teli szájjal tette meg, amikor feldúlt ágyán egyedül maradtunk a Felhő utcai lakásban egy olyan vad késztetéssel, amit még mi magunk sem érhettünk fel ésszel, habár a testünk kész volt rá. Szidike ölelése kemény volt, nem volt benne önfeledtség, magába ölelt, zabolátlanul a nyakamba csókolt, teste mégis keményen levetett magáról.

És kétszer egymás után sírva azt lihegte a nyakamba, hogy én nagyon jó lettem volna hozzá.

Te nagyon jó voltál hozzám.

S ahogy ezt az egészet, a jóságát, a jóságot vagy a kinek a jóságát eszembe nem jutott volna a szüleimnek elmondani, hiszen ezt az egész jóságot én nem értettem, és azóta sem értem, úgy nem is lehetett rá egyetlen szavam. Ilyen szavak nem fordultak elő az ismerős regényekben. Ma sem tudom, mi a jóság, megkínozott a kérdés, de abban a pillanatban egy eladdig ismeretlen minőségű fájdalom kíséretében megértettem, hogy hiszen ez búcsú, örök életre szóló búcsút vesz. Habár fogalmam nem lehetett róla, hogy mi az örök élet. Vagy miért mondják, ha egyszer nem lehet örök, mert ahhoz az embernek kéne örökké élnie.

Habár abban a pillanatban azt is jól értettem, holott egyetlen szavam nem volt az értelemre, hogy miért mondta, miért vette ezt a jóságot a szájára, miért tette, mire gyanakodnak a szüleim, s miért nem mondhattam volna el nekik semmi áron.

Amikor az öcsém még nem volt beteg, amíg még nem kellett éjjel és nappal az ágyban feküdnie, de úgy ám, hogy rendesen fel legyen polcolva a párnáival, ám fel ne üljön, s erre nekem kell ügyelnem, én vagyok az idősebb, ez az én dolgom a családban, minden munka alól azért nem tudom magam kivonni, velük szemben lenne igazságtalan, ezt ne felejtsem el, vagy akár később, amikor már megkapta a járógépét a Mátyás téren a Művégtaggyár Nemzeti Vállalatnál, aminek a javítórészlegében a mennyezetről lógtak a kezek és lábak, a javításra otthagyott rózsaszínű művégtagok, egy hosszú kampós bottal akasztották fel oda vagy vették le onnan, a járógépét is nekem kellett reggelente felcsatolnom, apánknak nyilvánvalóan nem volt többé ideje semmire, komplikált művelet volt, össze volt építve a magas szárú cipőjével, amit nekem kellett tisztítanom, befűznöm, miközben a kis hülye kihasználta a helyzetet, és rúgta a mellemet, a csuklós szerkezet arra szolgált, hogy a beteg combcsontot tehermentesítse, a csuklós szerkezet elemeit nekem kellett olajoznom, mert különben éktelenül nyikorgott, amit ő észre sem vett, de mindenki más a fülét fogta vagy éktelenül sikoltozott a szerkezettel együtt, hogy felhívja a figyelmünket a szerkezet elviselhetetlenségére, s ebben a járógépben ő tényleg mindent úgy csinált, mint a többiek az egészséges lábukkal, számára nem volt elviselhetetlen, hanem egy adottság, focizott és síelt vele, de nemcsak az éjszakai nyögdécselésére kellett ügyelnem, nemcsak a szerkezetre, a cipőfűzésre, a cipőtisztításra, hanem arra is, hogy ne hatalmasodjon el rajta a leselkedés szenvedélye. Az előszobában a kis járógépével együtt felmászott egy komódra, onnan egy félmagas tolóajtós polc tetejére, s nagy ágaskodva éppen elérte a világítóablakot, ahonnan be tudott lesni a kivilágított fürdőszobába, amikor a nagyanyánk vagy Tóth Szidike fürödni vagy zuhanyozni készült.

Többször leszedtem onnan, nem volt veszélytelen művelet, tiltakozott, sziszegett, rúgott, járógépével együtt bármelyik rossz mozdulattól lezuhanhatott, és apró darabokra törhette volna a combcsontját, ezért inkább figyeltem, mint settenkedik, mentem utána, elkaptam a grabancát, ne tehesse, korholtam, amiért Szidike igen hálás volt nekem. Erre vonatkozott a jóság, semmi másra, mégis vallásának megfelelő szentimentális jelszót gyártott belőle. Olykor előre szólt, kéri, legyek résen, nehogy az előszobában megint felmásszon a kicsi a polcra, s én természetesen résen voltam. Aminek az általam keresett vagy megérteni remélt jósághoz már csak azért sem lehetett köze, mert akadályoztam az öcsémet, ami számára nyilvánvaló gonoszság volt, és ő minden ilyen jellegű gonoszságomra pokoli dührohamokkal válaszolt, ami kínos volt, fájt, a rúgásai is fájtak, a magam gonoszsága fájt, fájt, hogy fájdalmat kell okozzak, hiába voltam én az idősebb, nem tudtam ezekkel a jóságom érdekében felidézett dolgokkal mit kezdeni.

Mindettől ismeretlen cinkosság alakult ki közöttünk Szidikével, amit az öcsém persze mindenképpen meg akart kerülni, meg akart bosszulni rajtam, minden kis keservét, a kis hülye. Ne Szidikének legyek a cinkosa, hanem az ő cinkosa legyek. Rá akart venni, hogy menjek vele a polc tetejére, kedvet csinált hozzá, legyek a bűntársa, nagy villogó vigyorgások közepette mesélte el, ha én is megyek vele a polc tetejére, mi minden lesz látható. Kinevettem, bár a szabadságával mégis imponált. Láthatóvá vált, hogy valami hirtelen kibomlik a kisgyerekből, ami néhány héttel korábban még nem volt sehol. Ha nem foglalkoztam volna növényekkel és állatokkal, talán észre sem veszem. Ragyogó szemekkel és igen hitelesen hangzó szavakkal ecsetelte a különbséget a nagyanyánk és Szidike testi adottságai között. Kiröhögtem a kis hülyét, de eszembe nem jutott volna elárulni Szidikét miatta, vagy akár a felkínált látvány miatt, s ezért is hallgattam el a szüleink elől Szidike örök búcsúját.

Nem hagyta őket nyugodni a lány eltűnése, tanakodtak, tanácskoztak.

Mert a szüleink is értesültek valahonnan arról, amit osztálytársaim közül többen jelentettek nekem, van egy fiatalember, aki a kimenőnapjain vár a mi Szidikénkre lenn az Orgonásnál, valahová gyalog mennek el a Zsolna utcán.

Leba Margit látta, talán Juhász Éva látta. (…)

Talán nem is Pilisszentlélekre ment, hanem a fiatalemberrel megszökött. (II./525-530. o.)

FELADATOK

1. A részletben az elbeszélő-főszereplő érzelmi és erkölcsi tapasztalatokat szerez, döntési helyzeteket kell megoldania.

Páros munkában vagy kiscsoportban beszéljétek át a történetet az alábbi hívószavak segítségével (egy csoport egy sorban szereplő szavakat, kifejezéseket kap vagy választ):

· Jóság – gonoszság

· „Elárulni” – elhallgatás – hazugság

· Cinkosság, szolidaritás

· Felelősségérzet, felelősségvállalás

· „örök életre szóló búcsú”

· „belecsókolt a nyakamba” – szenvedély – „nem volt benne önfeledtség” – „teste levetett magáról”

2. Jellemezd az elbeszélő-főszereplő és öccse karakterét, kapcsolatát!

3. Mindkét fiúban mocorog a lányok iránti szexuális érdeklődés, de eltérő módon. Mutasd be!

4. Nádas Péter Hazug, csaló című novellájában is hangsúlyos motívum a hazugság, az elhallgatás, továbbá a gyereknek a felnőtt világhoz való ellentmondásos viszonya. Keress hasonló és eltérő jegyeket a két elbeszélésben (melléklet!)!

MELLÉKLET

Nádas Péter

HAZUG, CSALÓ

Akkor tavasz volt, s már tudtam írni.

Amikor mentem az iskolába, láttam valami furcsát. Egy nagy, fekete kocsiban valami sűrű, fekete massza főtt. Fával tüzelték a kocsit, és a masszát beleengedték a talicskába. Büdös volt. Akkor még nem tudtam, hogy ez a szurok. De érdekes volt nézni, ahogyan az utat csinálták vele. És ahogy kihűlt. Mentem az iskolába.

Aztán az első szünetben eszembe jutott, hogy mégis jobb lenne az útépítőket nézni, mint itt üldögélni, hiába. Hiszen írni már tudtam. Egy lapot kitéptem a füzetemből, s a következőket írtam a lapra:

KEDVES TANITÓNÉNI KÉREM HOGY ENGEDJE EL FIAMAT MERT MA VAN A SZÜLETÉSNAPJA ÉS AZT AKARJUK ÜNNEPELNI

És aláírtam az apám nevét. Szép, nyomtatott betűkkel.

Amikor megkezdődött az óra, a cédulát kivittem a tanító néninek. A tanító néni elolvasta, bólintott, és megengedte, hogy hazamenjek. Boldog voltam. És nem mentem haza. Órákig álltam a járda szélén, egészen addig, míg a munkások abba nem hagyták a munkát, és mosakodni nem kezdtek; derékig meztelenül, egy bádoglavórban, a nyitott ajtajú szerszámosbódé előtt. Nagy kannákból csorgatták egymás karjára a vizet. De ez már nem érdekelt úgy. Csak az, hogyan lesz a fekete masszából az út. Azt hiszem, még ma is egészen jó útépítő lennék, ha szükség lenne rám. Mindent jól megjegyeztem. Minden mozdulatot. Még a mosakodást is.

Este csöngettek. Engem küldtek a szüleim, nyitnám ki az ajtót. Egy elegáns hölgy állt a sötét lépcsőházban. Kalapban, s a kezén kesztyű. Nagyon hasonlított a tanító nénire, de a tanító néni soha nem hordott ilyen elegáns ruhát. Egyszerű ruhákban járt. És valahogy olyan hihetetlennek tűnt, hogy a tanító néni áll itt. És ő csengetett.

De mégis. Kesztyűs kezével végigsimította a hajamat, aztán kicsit erősebben megszorította a nyakam. Ahogy a tanító néni szokta. Aztán átnyújtott egy tábla csokoládét. De miért? És mondta, hogy szeretettel üdvözöl a születésnapomon, és mondta, hogy gondolta, meglátogat a születésnapom alkalmából, és szeretne együtt ünnepelni velünk, és ezért vette föl ezt a szép ruhát, és ezért vette fel a kalapját, és ezért hozta a csokoládét is, mondta a tanító néni, és olyan vidáman nevetett, ahogy az ember ünnepélyes alkalmakkor nevet.

Álltunk a sötét előszobában.

Az ajtó még mindig nyitva volt, mert nem tudtam becsukni. Valahogy nem tudtam megmozdítani a kezem, pedig tudtam, hogy az ajtót be kéne csukni. És nem tudtam semmit mondani. Pedig tudtam, hogy azt kéne mondanom, hogy köszönöm, és azt kéne mondanom, hogy tessék bejönni. De nem tudtam semmit mondani. A tanító néni úgy csinált, mintha ezt észre sem venné. Pedig láttam, hogy észreveszi. De könnyedén elindult az előszobában, mint aki már sokszor járt nálunk.

Az ajtó alatt kiszűrődött a fény. A tanító néni magassarkú cipője kopogott az ajtó felé, aztán megállt, s kesztyűs kezével az ajtón kopogott. Nem az ujját görbítette be, hanem finoman ugyan, de az egész öklével kopogott. Az ajtót kinyitotta, s még egy pillanatig várt a fényben, hátha én is utánamegyek. De nem tudtam megmozdulni. Pedig szerettem volna, ha nem megy oda be, vagy ha történik valami más. Aztán az ajtót becsukta.

És a sötét előszobában csak az a keskeny fénycsík maradt, ami az ajtó alól kijött. Úgy éreztem, hogy ott rögtön valami szörnyűség történik. Ott, ahonnan az a fény kijön. Valami olyan szörnyűség, amit elképzelni sem tudok. Próbáltam elképzelni. De csend volt. Mintha a szüleim nem is lennének a szobában, s a tanító néni se ment volna oda be. Talán nincs is senki a szobában. Csak a fény, ami kij�