Korodi JánosFestmények • Paintings • 1994 -2008

Korodi Jánosfestmények • paintings

1994 -2008

urb 2007.-

A tények festészete

Susan Sontag sokat tudott a kép természetérôl, s éppen ezért juthatott arra az álláspontra, hogy a kép befogadásakor semmiképp ne feledkezzünk meg utat engedni a preskriptív kritika mellett az érzékiség szabad áramlásának: „A mûvészet hermeneutikája helyett, a mûvészet erotikájára van szükség.” Ebbôl az következik, bármilyen szokatlanul is hangzik, hogy bölcs dolog szerelmesként állni a kép elôtt. Tudjuk – a szerelem még a legkérgesebb egót is képes meglágyítani. Ha színrôl színre látunk, közelebb juthatunk a tiszta esztétikai minôséghez. Utópia? Minden esetre érdemes megpróbálkozni vele.

Korodi János mûvészete a kilencvenes évek közepe óta „támogatja” ezt a befogadói magatartást. Támogatja, sugallja, és nem obligát feladatként rója ki ránk, már csak azért sem, mert a kép, – a Korodi-kép is, – idônként nyelvi természetû tartalmakat kódol. A festészet a prehistorikus kultúráktól kezdve mûvészeten túli értékeket és érdekeket (is) szolgált. A képek a transzcendenssel kommunikáltak, haladó, avagy regresszív politikai eszméket népszerûsítettek, de természetesen ellátták mûvészettörténeti feladataikat is, mi több, példákkal szolgáltak a mûvészetelméletnek. (Két tökéletesen egyforma monokróm felület szólhat a tárgyelveszejtésrôl, a metafizika kozmoszáról, de egyetlen szín tágasságáról is.) Korodi János igyekszik kivonni magát a festészeti iskolák, trendek, kurátori skatulyák kötöttségei alól, de nem egy „sosemlátott-botrányos” képi fordulattal lép a közönség elé. Különbözô tradíciók, kulturális hagyományok mentén haladva dolgozik, miközben egy pillanatra sem feledkezik meg arról a korról, idôrôl és térrôl, amelyben maga is él.

Korodi János festészetét a következôképp „pozícionálhatjuk”: a változó tematikai rendszerektôl függetlenül ô mindig ugyanazt a standard, tiszta, látványelvû festészeti attitûdöt képviseli. Most megpróbáljuk tovább árnyalni ezt a konstans

The Painting of the Facts

Susan Sontag sokat tudott a kép természetérôl, s éppen ezért juthatott arra az álláspontra, hogy a kép befogadásakor semmiképp ne feledkezzünk meg utat engedni a preskriptív kritika mellett az érzékiség szabad áramlásának: „A mûvészet hermeneutikája helyett, a mûvészet erotikájára van szükség.” Ebbôl az következik, bármilyen szokatlanul is hangzik, hogy bölcs dolog szerelmesként állni a kép elôtt. Tudjuk – a szerelem még a legkérgesebb egót is képes meglágyítani. Ha színrôl színre látunk, közelebb juthatunk a tiszta esztétikai minôséghez. Utópia? Minden esetre érdemes megpróbálkozni vele.

Korodi János mûvészete a kilencvenes évek közepe óta „támogatja” ezt a befogadói magatartást. Támogatja, sugallja, és nem obligát feladatként rója ki ránk, már csak azért sem, mert a kép, – a Korodi-kép is, – idônként nyelvi természetû tartalmakat kódol. A festészet a prehistorikus kultúráktól kezdve mûvészeten túli értékeket és érdekeket (is) szolgált. A képek a transzcendenssel kommunikáltak, haladó, avagy regresszív politikai eszméket népszerûsítettek, de természetesen ellátták mûvészettörténeti feladataikat is, mi több, példákkal szolgáltak a mûvészetelméletnek. (Két tökéletesen egyforma monokróm felület szólhat a tárgyelveszejtésrôl, a metafizika kozmoszáról, de egyetlen szín tágasságáról is.) Korodi János igyekszik kivonni magát a festészeti iskolák, trendek, kurátori skatulyák kötöttségei alól, de nem egy „sosemlátott-botrányos” képi fordulattal lép a közönség elé. Különbözô tradíciók, kulturális hagyományok mentén haladva dolgozik, miközben egy pillanatra sem feledkezik meg arról a korról, idôrôl és térrôl, amelyben maga is él.

Korodi János festészetét a következôképp „pozícionálhatjuk”: a változó tematikai rendszerektôl függetlenül ô mindig ugyanazt a standard, tiszta, látványelvû festészeti attitûdöt képviseli. Most megpróbáljuk tovább árnyalni ezt a konstans alkotói attitûdöt, miközben fontosnak tartjuk megvizsgálni a festô által megjelenített világ-rész minôségét, eredetét és változékonyságát, – és azt, hogy

34

A tények festészete

Susan Sontag sokat tudott a kép természetérôl, s éppen ezért juthatott arra az álláspontra, hogy a kép befogadásakor semmiképp ne feledkezzünk meg utat engedni a preskriptív kritika mellett az érzékiség szabad áramlásának: „A mûvészet hermeneutikája helyett, a mûvészet erotikájára van szükség.” Ebbôl az következik, bármilyen szokatlanul is hangzik, hogy bölcs dolog szerelmesként állni a kép elôtt. Tudjuk – a szerelem még a legkérgesebb egót is képes meglágyítani. Ha színrôl színre látunk, közelebb juthatunk a tiszta esztétikai minôséghez. Utópia? Minden esetre érdemes megpróbálkozni vele.

Korodi János mûvészete a kilencvenes évek közepe óta „támogatja” ezt a befogadói magatartást. Támogatja, sugallja, és nem obligát feladatként rója ki ránk, már csak azért sem, mert a kép, – a Korodi-kép is, – idônként nyelvi természetû tartalmakat kódol. A festészet a prehistorikus kultúráktól kezdve mûvészeten túli értékeket és érdekeket (is) szolgált. A képek a transzcendenssel kommunikáltak, haladó, avagy regresszív politikai eszméket népszerûsítettek, de természetesen ellátták mûvészettörténeti feladataikat is, mi több, példákkal szolgáltak a mûvészetelméletnek. (Két tökéletesen egyforma monokróm felület szólhat a tárgyelveszejtésrôl, a metafizika kozmoszáról, de egyetlen szín tágasságáról is.) Korodi János igyekszik kivonni magát a festészeti iskolák, trendek, kurátori skatulyák kötöttségei alól, de nem egy „sosemlátott-botrányos” képi fordulattal lép a közönség elé. Különbözô tradíciók, kulturális hagyományok mentén haladva dolgozik, miközben egy pillanatra sem feledkezik meg arról a korról, idôrôl és térrôl, amelyben maga is él.

Korodi János festészetét a következôképp „pozícionálhatjuk”: a változó tematikai rendszerektôl függetlenül ô mindig ugyanazt a standard, tiszta, látványelvû festészeti attitûdöt képviseli. Most megpróbáljuk tovább árnyalni ezt a konstans

The Painting of the Facts

Susan Sontag sokat tudott a kép természetérôl, s éppen ezért juthatott arra az álláspontra, hogy a kép befogadásakor semmiképp ne feledkezzünk meg utat engedni a preskriptív kritika mellett az érzékiség szabad áramlásának: „A mûvészet hermeneutikája helyett, a mûvészet erotikájára van szükség.” Ebbôl az következik, bármilyen szokatlanul is hangzik, hogy bölcs dolog szerelmesként állni a kép elôtt. Tudjuk – a szerelem még a legkérgesebb egót is képes meglágyítani. Ha színrôl színre látunk, közelebb juthatunk a tiszta esztétikai minôséghez. Utópia? Minden esetre érdemes megpróbálkozni vele.

Korodi János mûvészete a kilencvenes évek közepe óta „támogatja” ezt a befogadói magatartást. Támogatja, sugallja, és nem obligát feladatként rója ki ránk, már csak azért sem, mert a kép, – a Korodi-kép is, – idônként nyelvi természetû tartalmakat kódol. A festészet a prehistorikus kultúráktól kezdve mûvészeten túli értékeket és érdekeket (is) szolgált. A képek a transzcendenssel kommunikáltak, haladó, avagy regresszív politikai eszméket népszerûsítettek, de természetesen ellátták mûvészettörténeti feladataikat is, mi több, példákkal szolgáltak a mûvészetelméletnek. (Két tökéletesen egyforma monokróm felület szólhat a tárgyelveszejtésrôl, a metafizika kozmoszáról, de egyetlen szín tágasságáról is.) Korodi János igyekszik kivonni magát a festészeti iskolák, trendek, kurátori skatulyák kötöttségei alól, de nem egy „sosemlátott-botrányos” képi fordulattal lép a közönség elé. Különbözô tradíciók, kulturális hagyományok mentén haladva dolgozik, miközben egy pillanatra sem feledkezik meg arról a korról, idôrôl és térrôl, amelyben maga is él.

Korodi János festészetét a következôképp „pozícionálhatjuk”: a változó tematikai rendszerektôl függetlenül ô mindig ugyanazt a standard, tiszta, látványelvû festészeti attitûdöt képviseli. Most megpróbáljuk tovább árnyalni ezt a konstans alkotói attitûdöt, miközben fontosnak tartjuk megvizsgálni a festô által megjelenített világ-rész minôségét, eredetét és változékonyságát, – és azt, hogy

A tények festészete

Susan Sontag sokat tudott a kép természetérôl, s éppen ezért juthatott arra az álláspontra, hogy a kép befogadásakor semmiképp ne feledkezzünk meg utat engedni a preskriptív kritika mellett az érzékiség szabad áramlásának: „A mûvészet hermeneutikája helyett, a mûvészet erotikájára van szükség.” Ebbôl az következik, bármilyen szokatlanul is hangzik, hogy bölcs dolog szerelmesként állni a kép elôtt. Tudjuk – a szerelem még a legkérgesebb egót is képes meglágyítani. Ha színrôl színre látunk, közelebb juthatunk a tiszta esztétikai minôséghez. Utópia? Minden esetre érdemes megpróbálkozni vele.

Korodi János mûvészete a kilencvenes évek közepe óta „támogatja” ezt a befogadói magatartást. Támogatja, sugallja, és nem obligát feladatként rója ki ránk, már csak azért sem, mert a kép, – a Korodi-kép is, – idônként nyelvi természetû tartalmakat kódol. A festészet a prehistorikus kultúráktól kezdve mûvészeten túli értékeket és érdekeket (is) szolgált. A képek a transzcendenssel kommunikáltak, haladó, avagy regresszív politikai eszméket népszerûsítettek, de természetesen ellátták mûvészettörténeti feladataikat is, mi több, példákkal szolgáltak a mûvészetelméletnek. (Két tökéletesen egyforma monokróm felület szólhat a tárgyelveszejtésrôl, a metafizika kozmoszáról, de egyetlen szín tágasságáról is.) Korodi János igyekszik kivonni magát a festészeti iskolák, trendek, kurátori skatulyák kötöttségei alól, de nem egy „sosemlátott-botrányos” képi fordulattal lép a közönség elé. Különbözô tradíciók, kulturális hagyományok mentén haladva dolgozik, miközben egy pillanatra sem feledkezik meg arról a korról, idôrôl és térrôl, amelyben maga is él.

Korodi János festészetét a következôképp „pozícionálhatjuk”: a változó tematikai rendszerektôl függetlenül ô mindig ugyanazt a standard, tiszta, látványelvû festészeti attitûdöt képviseli. Most megpróbáljuk tovább árnyalni ezt a konstans

The Painting of the Facts

Susan Sontag sokat tudott a kép természetérôl, s éppen ezért juthatott arra az álláspontra, hogy a kép befogadásakor semmiképp ne feledkezzünk meg utat engedni a preskriptív kritika mellett az érzékiség szabad áramlásának: „A mûvészet hermeneutikája helyett, a mûvészet erotikájára van szükség.” Ebbôl az következik, bármilyen szokatlanul is hangzik, hogy bölcs dolog szerelmesként állni a kép elôtt. Tudjuk – a szerelem még a legkérgesebb egót is képes meglágyítani. Ha színrôl színre látunk, közelebb juthatunk a tiszta esztétikai minôséghez. Utópia? Minden esetre érdemes megpróbálkozni vele.

Korodi János mûvészete a kilencvenes évek közepe óta „támogatja” ezt a befogadói magatartást. Támogatja, sugallja, és nem obligát feladatként rója ki ránk, már csak azért sem, mert a kép, – a Korodi-kép is, – idônként nyelvi természetû tartalmakat kódol. A festészet a prehistorikus kultúráktól kezdve mûvészeten túli értékeket és érdekeket (is) szolgált. A képek a transzcendenssel kommunikáltak, haladó, avagy regresszív politikai eszméket népszerûsítettek, de természetesen ellátták mûvészettörténeti feladataikat is, mi több, példákkal szolgáltak a mûvészetelméletnek. (Két tökéletesen egyforma monokróm felület szólhat a tárgyelveszejtésrôl, a metafizika kozmoszáról, de egyetlen szín tágasságáról is.) Korodi János igyekszik kivonni magát a festészeti iskolák, trendek, kurátori skatulyák kötöttségei alól, de nem egy „sosemlátott-botrányos” képi fordulattal lép a közönség elé. Különbözô tradíciók, kulturális hagyományok mentén haladva dolgozik, miközben egy pillanatra sem feledkezik meg arról a korról, idôrôl és térrôl, amelyben maga is él.

Korodi János festészetét a következôképp „pozícionálhatjuk”: a változó tematikai rendszerektôl függetlenül ô mindig ugyanazt a standard, tiszta, látványelvû festészeti attitûdöt képviseli. Most megpróbáljuk tovább árnyalni ezt a konstans alkotói attitûdöt, miközben fontosnak tartjuk megvizsgálni a festô által megjelenített világ-rész minôségét, eredetét és változékonyságát, – és azt, hogy

34

34

34

Nº 25