Dr. Stefan Frank Romba dőlt álmok

Az esküvő elhalasztva – mindörökre

Egy orvos különleges esetei 112. regényfüzet

Frank doktor és élettársa tele vannak tervekkel. Solveig végre

rászánta magát, hogy eladja jól menő szállodáját, és ezentúl minden

percét Stefannak szentelje, hogy az orvost béke, nyugalom és meghitt

otthon várja a kimerítő rendelés után. Frank doktor lelkesen fogadja a

hírt, kimondhatatlanul boldog, hogy a jövőben még szorosabb érzelmi

szálak fűzik majd partnernőjéhez.

Egy hűvös, késő őszi estén azonban borzalmas tragédia történik,

amely egy csapásra szétfoszlatja a közös jövőről szőtt álmokat, és a

kétségbeesés szélére sodorja a grünwaldi doktort...

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

DR. STEFAN FRANK:

ALS DR. FRANK VERZWEIFELN WOLLTE

Bastei-Verlag Gustav H. Lübbe GmbH & Co.

Fordította: SZÁJER ZOLTÁN

Címlapfotó: Bastei-Verlag

ISSN 0866-2355

ISBN 963 296 355 5

Hungarian translation © Szájer Zoltán

A DR. STEFAN FRANK: EGY ORVOS KÜLÖNLEGES ESETEI c.

regényfüzetek a Bastei Budapest Kiadói Kft. időszakos kiadványa.

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Simonits Erzsébet

Számítógépes tervező: Oroszlán Zsófi

Kiadja: Bastei Budapest Kft.

1539 Budapest, Pf. 629.

Szerkesztőség: 1137 Budapest, Radnóti M. u. 34.

Telefon: 349-2667

© BASTEI VERLAG

Gustav H. Lübbe GmbH & Co.

51469 Bergisch Gladbach 2

Scheidtbachstrasse 23-31

A regény szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel,

élővel vagy akár elhunyttal való hasonlóság a véletlen műve.

Szedés: Bastei Budapest Kft.

2000-0001 G & G Kft.

Felelős vezető: dr. Gárván János ügyvezető igazgató

– Édes Istenem – fohászkodott áhítatosan a kis Katrin –, add, hogy

senki se karcolja össze a szép, új biciklimet, még a Vadóc Willi se, aki

mindig mindent tönkretesz. Vera nénit pedig, akit magadhoz

szólítottál, ültesd egy puha felhőre, hogy kényelmes helye legyen,

mint amilyen a karosszékében volt idelenn. Ma délben én is

megpróbáltam ám a fűbe harapni. Tudni akartam, milyen érzés.

Mondhatom, undorító! Mindenkinek fűbe kell harapnia, mielőtt

felmegy hozzád a mennybe? Elmagyarázhatná már valaki, hogy is van

ez. Most fáradt vagyok, és aludnom kell. Jó éjszakát, Istenem.

Csókoltatom az angyalokat. És Vera néninek is add át az

üdvözletemet, ha találkoztok. Tudod, rám hagyta a pénzét. A mami

lecsippentett belőle egy keveset, hogy megvehesse nekem a zöld

bici...

Biciklit, akarta még mondani, de a szemhéja elnehezült, és a

következő pillanatban mély álomba szenderült.

Katrin Baumann szülei elváltak. A kislány négy hónapja töltötte be

a hatodik életévét, ezért tréfásan Félhétnek szólították. Alig néhány

hete kezdett iskolába járni. Egész nyáron biciklizni tanult, aminek

meg is lett az eredménye: nap mint nap egyedül tette meg az utat az

iskoláig és vissza, méghozzá két keréken. Hallatlanul büszke volt rá,

hiszen nem minden barátnője dicsekedhetett hasonló teljesítménnyel.

Julian tanította meg kerékpározni, az a férfi, akivel az anyukája

boldog volt, és aki most náluk lakott. Julian ezenkívül sok minden

mást is tudott. Például rajzolni és festeni, nem is akárhogyan.

Reklámgrafikus volt a szakmája, noha Katrinnak ez a szó nem sokat

mondott. Tegnap mindenesetre készített róla egy vázlatot, amint

éppen biciklizik. Néhány vonás volt az egész, mégis tisztán fel lehetett

ismerni őt a rajzon.

Julian igazi művész volt, festő, grafikus és formatervező egy

személyben. Ezzel kereste a kenyerét.

Katrin azt kívánta, bárcsak neki is ilyen könnyedén menne a dolog.

Elvégre nem kell hozzá más, csak egy darab papír meg egy ceruza.

Egy-két ügyes kézmozdulat, és hipp-hopp, máris kész az alkotás.

Julian Seidel reklámgrafikus – ez állt a névtáblán az ajtón.

Fölölte pedig a kislány nem kis büszkeségére egy másik felirat

díszelgett: Katrin és Renate Baumann. Egyetlen barátnője sem

dicsekedhetett azzal, hogy a neve szerepel a névtáblán. Ez általában a

szülők előjoga volt, már persze, ha együtt éltek. Némely osztálytársát

ugyanis egyedül nevelte az anyja.

Mint ahogy őt is. A mami korábban Horsttal élt, de nemrég

felbontották a házasságot. Nem jó dolog a válás, de egyáltalán nem

ritkaság. Az iskolatársai nagy része is csonka családban nőtt fel.

Egy ideig ketten voltak a mamival, de aztán hozzájuk költözött

Julian. Azóta újra úgy éltek, mint egy igazi család.

Katrin egyenesen imádta Juliant. Különösen akkor zárta a szívébe

anyja új partnerét, amikor az rábeszélte a mamit, hogy vegye meg neki

a zöld biciklit, hiszen bőven futja rá abból a rengeteg pénzből, amit a

fűbe harapott Vera néni ráhagyott.

Azt mondta, egy hat és fél éves gyerek elég nagy már ahhoz, hogy

saját kerékpárja legyen, feltéve, hogy tud vele bánni, és ismeri a

közlekedési szabályokat.

Katrin szinte tökéletesen elsajátította a biciklizés tudományát. Csak

ez a fűbe harapás nem fért sehogy se a fejébe. Fáradságos dolog, annyi

bizonyos! Térdre kell ereszkedni, és előre kell hajolni hozzá. Ráadásul

az ember szája telemegy földdel meg piszokkal. Mindegy, a lényeg az,

hogy Vera néni utána a mennybe jutott. Ki érti ezt?

Másnap reggel Julian ébresztette. Katrinnak egy ideig sikerült

alvást színlelnie, de aztán Julian megcirógatta az orrát, amitől

egyszerre kellett nevetnie és tüsszentenie.

– Jó reggelt, Félhet! Ideje felkelned. Vár rád a bringa.

Az utolsó mondat megtette a hatását. A kislány kipattant az ágyból,

és pillanatok alatt megmosakodott, megfésülködött, felöltözködött.

Méghozzá önállóan, segítség nélkül. Mint ahogy a zöld kerékpárral is

egyedül közlekedett. Julian egyszer lerajzolta neki az utat az iskoláig,

amelyet azóta többször gond nélkül megtett. Így volt ez tegnapelőtt is,

tegnap is, miért ne sikerülne ma is.

Gyorsan elmajszolt egy fél zsemlét, langyos tejet kortyolt hozzá,

aztán sietősen szedelőzködni kezdett.

– Sziasztok – búcsúzott félig tele szájjal. – Délután jövök.

– Délben vége a tanításnak. Negyedóra bőven elég, hogy

hazakerekezz. Ebédre tésztafelfújt lesz, meg saláta, desszertnek pedig

puding. Úgyhogy siess haza! – bocsátotta útjára Renate mosolyogva.

Katrin felkerekedett. Új biciklijét a pincében tartották leláncolva.

Julian mutatta meg neki, hogyan kell lezárni a bicajt. Elsőre

megjegyezte, elvégre nem volt ő ügyetlen kislány!

Felpattant a nyeregbe, ide-oda csúszkált rajta, amíg kényelmesen el

nem helyezkedett, és a pedálra taposott.

A Gartenstrassén aztán megtörtént a baj. Túl későn vette észre az

alattomos kavicsot az úttesten. A kő megdobta az első kereket, és

Katrin elveszítette az egyensúlyát. Éles fájdalmat érzett, amikor az

aszfaltra zuhant. A harisnyanadrág sem tudta tompítani az esést.

Vajon a bömbölés segít valamit? Igen, talán egy kicsit. Sőt, nagyon is.

Valaki föléje hajolt, és érdes hangon megkérdezte:

– Megütötted magad? Nicsak, hiszen ez a Baumannék Katrinja!

Kár is lenne bőgnöd. Úgysem hinné el senki, amilyen talpraesett

kislány vagy. Kiszakadt a harisnyanadrágod? Na és? Még mindig jobb

egy lyuk a ruhán, mint egy lyuk a kobakodon. Gyere be velem a

rendelőbe. Beragasztom a sebet.

– Nem kell rá tapasz... – nyöszörögte Katrin, dacolva a

fájdalommal. Igyekezett bátornak mutatkozni Martha nővér előtt.

– Ha nem, hát nem. Te tudod.

Az első osztályos kislány feltápászkodott, és folytatta az útját. A

kerékpárnak szerencsére semmi baja nem esett. Az óvatosság kedvéért

nem ült fel rá, hanem maga mellett tolta, amíg az utolsó könnycsepp is

fel nem száradt az arcáról.

Néhány órával később elújságolta Juliannák a hírt:

– Képzeld, ma reggel majdnem én is a fűbe haraptam...

– Mit csináltál? – szörnyedt el a férfi.

– Majdnem a fűbe haraptam. Csak azért úsztam meg, mert egy

kicsit távolabb volt...

Beszámolt a történtekről, és meglepődve látta, hogy Julian harsány

nevelésben tör ki.

– Nahát, Félhét, te aztán jópofa kislány vagy!

Katrin bizonytalanul elmosolyodott. Julian jópofa kislánynak

nevezte őt. Az apja hasonló helyzetben biztosan kikelt volna magából.

Gyakran összehasonlította magában anyja volt és jelenlegi társát.

Horst, akitől a mami végül elvált, és aki ragaszkodott a láthatási

jogához, mindig nyersen és durván viselkedett. Lehet, hogy a mami

ezért vált el tőle? Katrin nem tudta a választ. Csak azt tudta, hogy

Juliant sokkal jobban szereti a vér szerinti apjánál. Juliant a

keresztnevén szólíthatta, ráadásul tőle sajátította el a rajzolás, festés és

vázlatkészítés tudományát. Imádott együtt lenni vele, nem

utolsósorban azért, mert rengeteget tanulhatott tőle. Például azt, hogy

ki volt Picasso vagy Frieda Kahlo, és hogy hogyan kell rongybabákat

készíteni. Nyilván arra is tudta a választ, mit jelent az, hogy a fűbe

harapni. Az apja az ilyen kérdéseket megvető kézlegyintéssel szokta

elintézni, és általában azt felelte:

– Túl kicsi vagy még ehhez, úgysem értenéd.

Katrin egyáltalán nem érezte magát kicsinek, különösen Julian

társaságában nem.

– Kapok egy puszit? – kérdezte.

– Akár százai is – felelte Julian, és kedvesen megcsókolta. A

kislány rögtön elfelejtette minden fájdalmát. Már nem is sajgott a

térde a kiszakadt harisnyanadrág alatt.

Renate szakadó esőben lépett ki az utcára. Amint nagy nehezen

kinyitotta az ernyőjét, a saját nevére lett figyelmes.

– Renate? – A hang egy fehér kocsi belsejéből jött, amelynek máris

kitárult a jobb első ajtaja. – Tényleg te vagy az?

– Személyesen – kiabálta bele az asszony a zuhogó esőbe. – És ön

kicsoda?

– Ülj be gyorsan, itt jó meleg van, ráadásul nem ér a zuhé.

– Solveig Abel! Nahát, micsoda véletlen! Téged az ég küldött.

– Biztosan – nevetett a Fenyő Szálló tulajdonosa. Elvette Renatától

a becsukott ernyőt, és a hátsó ülésre dobta. – Honnan jössz, és hova

igyekszel?

– Hazafelé tartok. Az ügyvédemnél jártam.

– Megiszunk valahol egy kávét? Persze csak ha ráérsz.

– Örömmel – sóhajtotta Renate. – Áldhatom a szerencsémet, hogy

éppen erre vezetett az utad. Taxihoz jutni ebben az ítéletidőben szinte

lehetetlen. Lelkileg már felkészültem rá, hogy bőrig ázom, mire

hazagyalogolok.

– Ezt most megúsztad. Beülünk a Mohr kávéházba, és beszélgetünk

egy jót, rendben?

– Ráérsz te ilyesmire?

– Eddig nem nagyon, a jövőben viszont egyre inkább.

– Sejtelmesen hangzik – jegyezte meg Renate.

– Nem akarok elkiabálni semmit – tért ki a válasz elől Solveig, és a

hangulatos Mohr kávézó felé vette az irányt. Amint találtak egy

szabad asztalt, levetették a kabátjukat, és letelepedtek.

– Ajánlom az almás süteményt. Nagyon finom. Neked is

rendelhetek egyet?

– Tulajdonképpen csak egy kávét akartam...

– A találkozásunk örömére. Úgyis olyan ritkán futunk össze.

Szóval az ügyvédedtől jössz?

– Igen. A volt férjem követelésekkel állt elő.

– Veled szemben?

– Azt szeretné, ha Katrin minden második hétvégét vele töltené. A

lányom viszont hallani sem akar erről. Legszívesebben örökre

kitörölné az apját az emlékezetéből. Főleg, amióta Julian belépett az

életünkbe. Egészen másként bánik a gyerekkel, mint Horst. Egyébként

sem tartom helyesnek, ha az elvált szülők csemetéi ide-oda ingáznak

az apjuk meg az anyjuk között. Így soha sincs nyugalmuk.

A pincérnő lépett az asztalukhoz, és letette eléjük az illatosán

gőzölgő kávét és a süteményt.

– Rendesen fizeti a tartásdíjat?

– Az erős túlzás – sóhajtott fel Renate. – Mindig csak a

legalacsonyabb összeget, és azt sem pontosan. Fütyül rá, hogy a

lányának éppen új cipőre vagy télikabátra lenne szüksége. Mindenről

nekem kell gondoskodnom. Örömmel teszem, de azért ő is

teljesíthetné a kötelességét. Nemrég meghalt Katrin nagynénje, és

kisebb vagyont hagyott örökül a lányomnak. Nem akarom elherdálni a

pénzt, a legnagyobb részét Katrin taníttatására szánom. Sajnos Horst

megszimatolta a dolgot, és azóta nem hagy békén minket. Az a

legújabb ötlete, hogy karácsonykor síelni viszi a gyereket. Szerintem

nem lesz abból semmi. Nincs neki pénze az ilyen költséges

utazásokra. Az lesz a vége, hogy a kislányunk hoppon marad, ő pedig

megint hosszú hetekre eltűnik.

– Tervezed, hogy újra férjhez mész?

– Nem. Minek is mennék? Van egy kedves, megértő társam, akivel

házasságlevél nélkül is boldogok vagyunk.,

– Akárcsak mi – mosolygott ábrándosan Solveig. – Stefan és én

annyira megbízunk egymásban, hogy azt már szinte lehetetlen tovább

fokozni. Most mégis...

– Mégis?

– Stefan örülne, ha állandóan maga mellett tudhatna, mint szerető

társat.

– És ez fordítva nem igaz?

– De igen. Eddig mégis mindig én voltam az, aki elvetette a

házasság ötletét, és aki a sok elfoglaltsága mellett nem tudta

elképzelni magát pusztán háziasszonynak.

– És most megváltozott a véleményed? – kapta fel a fejét Renate.

– Nem akarok elkiabálni semmit – ismételte Solveig –, de

mindketten elérkezettnek látjuk az időt a változtatásra.

Húsz perccel később mosolyogva búcsúztak el egymástól.

Mindketten örültek a váratlan találkozásnak. Az eső közben elállt,

ezért Renate elhárította Solveig ajánlatát, hogy hazaviszi őt kocsival.

– Rám fér egy kis gyaloglás.

– Ahogy gondolod. Remélem, mielőbb újra találkozunk. A Fenyő

Szállóban bármikor szívesen látlak.

Renate ekkor még nem gondolta, hogy barátnője kedves szavai

később különleges jelentőséget kapnak.

– Köszönöm a meghívást. Örülök, hogy együtt tölthettük a

délutánt. Sok sikert a terveidhez!

Solveig elhajtott, Renate pedig a távolodó kocsi után integetett.

Egyikük sem sejthette még, milyen szörnyű körülmények között kerül

sor a legközelebbi találkozásukra...

– Hogy történt? – kérdezte Frank doktor, miközben bekötözte a

sebet.

– Megint ügyetlenkedett a teáskannával, és a bal kezére löttyintette

a forró teát. Nem először fordul elő, hozzászoktunk már a hasonló

mutatványaihoz. Ha legközelebb vendégek jönnek, kénytelen leszek

megkérni, hogy maradjon a szobájában. Roppant kínos, amit művelt.

– Szerintem elsősorban fájdalmas – jegyezte meg szárazon az

orvos, és bátorítóan az öregúrra mosolygott. – Ezzel megvolnánk.

Ugye nem volt olyan vészes? Pár nap múlva nem is emlékszik rá. Ha

nem mozgatja a kezét, sokkal gyorsabban meggyógyul.

Rögtön a rendelés befejezése után hívták át a Ruben-villába. A

pompás épület az utca másik oldalán állt, majdnem szemben a

rendelővel. Stefan gyakran megfordult itt, mert a család minden tagja

a páciense volt. Leggyakrabban az idős Ruben úrhoz hívták, így volt

ez most is. A sérült öregember elegáns menye kísérte le a földszinti

társalgóba.

– Kérem, foglaljon helyet, doktor úr. Volna még néhány kérdésem

önhöz. Megkínálhatom valamivel?

– Nem, köszönöm – felelte Stefan, finoman jelezve, hogy nem ér

rá. Rengeteg dolga akadt még ezen az estén. A szokásos, őszi

megfázások, és a krónikus esetek meglehetősen sok munkát adtak

neki.

– Mit tegyünk az apósommal? Ez így nem mehet tovább. Szinte

egy percre sem lehet egyedül hagyni. Baklövést baklövésre halmoz.

– Például?

– Hiszen ön is láthatta az imént. Magára öntötte a forró teát, és

ezzel felborította az egész esti programomat.

– Talán jobb lenne, ha nem tűzforrón tennék elé a teát, Ruben

asszony.

– Tessék? Talán fújjam neki, amíg el nem hűl? – háborodott fel

Yvonne Ruben.

– Kétlem, hogy gondot okozna, ha langyos italt tálalnának a ház

idős urának...

– Ha csak ez lenne a gond! – panaszkodott a fiatalasszony. –

Mindent bepiszkít, a tárgyaknak mellényúl, vontatott beszédmódja

pedig egyenesen az idegeinkre megy.

– Csakugyan? Sajnos, ezek egytől egyig a Parkinson-kórral járó

kellemetlen tünetek. A beszéd- és mozgászavarhoz, a lassú járáshoz

később reszketés és a végtagok rángatódzása is társul.

– Szörnyű kilátások! Mit lehet tenni a betegség ellen? Szóba jöhet

esetleg sebészeti beavatkozás? Mert akkor jobb lenne minél előbb sort

keríteni rá.

– Aligha. Jóllehet ma már alkalmazzák az úgynevezett

sztereotaktikus agyműtétet, amelynek során megpróbálják kikapcsolni

az agy hibás ingereket közvetítő és reszketést előidéző részeit, a

beavatkozást nem mindig koronázza siker. Tekintettel kell lennünk az

apósa korára. Ha jól tudom, már nyolcvannégy éves.

– Na és? Attól még meg lehetne próbálni.

– Ezt csak egy tapasztalt idegsebész tudná megítélni.

– Gondolja? Akkor kerítsen egyet, legyen szíves. Nem szeretném,

ha még egyszer előfordulna a maihoz hasonló eset. A férjem

ragaszkodik hozzá, hogy az apját továbbra is bevonjuk a családi

életbe. Fogalma sincs, milyen kínosan érint ez engem. Jóságos ég,

hogy mit összeügyetlenkedett megint! Kérdés, hogy egyáltalán el

lehet-e távolítani a teafoltokat a szőnyegről!

Stefannak már a nyelvén volt egy gúnyos megjegyzés, de

uralkodott magán, gyorsan elköszönt, és kimenekült a pazar villából.

Alig várta, hogy visszaérjen a rendelőbe. Sejtette, hogy sok beteghez

kell még kimennie. Martha nővér biztosan mindent megszervezett.

Stefannak újabban nehezére esett rászánni magát a rendelés utáni

esti körútra. De tudta, hogy egy háziorvosnak kutya kötelessége

otthonukban felkeresni a rászoruló betegeket.

A rendelőben kellemes meleg fogadta.

– Halljuk, hány helyre kell kimennem? – fordult rosszat sejtve

Marthához.

– Összesen hétre. Több is lehetett volna, ha nem lépünk fel elég

erélyesen. Kér kávét, főnök?

– Igen, köszönöm. Szóval hét beteg. Könnyen elhúzódhat a túra.

– Nem akar előtte gyorsan bekapni valamit?

– Inkább nem. Majd később bepótolom.

– Úgy legyen – dörmögte Martha nővér, és átnyújtotta a doktornak

a púposra tömött orvosi táskát és a példás gondossággal összeállított

listát.

Stefan Frank állva itta meg a kávéját. Az idős Ruben úr leforrázott

keze jutott eszébe. A felületes szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy a

felsőbb körökhöz tartozó, sok befolyásos ismerőssel büszkélkedő

Rubenék gondtalan, boldog családi életet élnek. Yvonne Ruben, a

nemzetközi körökben is ismert, tekintélyes bankár felesége minden

helyzetben nagyszerűen feltalálta magát, kifogástalan modorú

társasági hölgy hírében állt. Stefan előtt azonban nem maradt rejtve

jéghideg, önző jelleme. Valójában semmi másra nem volt tekintettel,

csakis saját magára.

Az orvos ennél sokkal súlyosabb problémákkal is szembesült ezen

a hideg, esős őszi estén. Betegei szenvedése mindig nagyon

megviselte.

Az utolsó páciensénél kötést kellett cserélnie. Az asszony mindkét

lábán csúnya fekélyek éktelenkedtek, amelyek a több hónapos kezelés

ellenére sem akartak gyógyulni. A páciens cukorbeteg volt, de nem

tartotta be az étrendre vonatkozó szigorú utasításokat. Az

éjjeliszekrényén csokimaradványok hevertek, és Frank doktor édes

gyümölcslés dobozokat is felfedezett körülötte. Az asszony észrevette

a pillantását.

– Tudom, hogy mit gondol, doktor úr. Nekem teljesen mindegy,

miben halok meg. Bárcsak eljönne már a megváltó pillanat! Hát

miféle élet az, amikor az ember járóképtelen, és állandóan mások

segítségére szorul?

Mit is felelhetett volna erre az orvos? Az asszonynak már rég az

idősek otthonában lett volna a helye, de ő hallani sem akart erről.

Rokonai nem voltak, csak segítőkész szomszédai, ismerősei. És egy

lelkiismeretes háziorvosa.

– Holnap ideküldök valakit a szociális hivatalból – mondta Stefan

Frank búcsúzóul. – Ők is takarékoskodnak, ahol csak lehet, de azért

mindennek van határa.

Későre járt, amikor a kocsija végre begördült a garázsba. Éhes volt

és fáradt. A hosszú munkanap annyira kimerítette, hogy inkább

lemondott a kiadós vacsoráról. Megteszi egy vajas kenyér is. Sokkal

egészségesebb a gyomornak, mint mondjuk egy marhasült vagy egy

vaskos rántott szelet.

A lakásába lépve halk zene ütötte meg a fülét. Csak ekkor figyelt

fel a hangulatvilágításra és a fenséges, meghatározhatatlan illatra.

– Solveig! – kiáltott fel örömében. – Mondd, hogy nem álmodom!

– Nem álmodsz – mosolygott az asszony, és kitárt karral az

üdvözlésére indult, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Solveig... – ismételte meghatottan az orvos, és becsukta a szemét.

– Nem is tudtam, hogy gondolatolvasó vagy. Kopog a szemem az

éhségtől. Minek van ilyen ínycsiklandó illata? Éppen azon tűnődtem,

hogy beérem egy vajas kenyérrel is. Így viszont...

Megpillantotta az ízlésesen megterített, ibolyával és gyertyákkal

ékesített asztalt az étkezőben. A hangszórókból Gershwin Kék

rapszódiája szólt halkan, szolidan, és mindez együtt lenyűgöző,

páratlan összhatást kellett.

Amíg Stefan a fürdőszobában gyorsan felfrissítette magát, Solveig

tálalta a vacsorát. Az első fogás forró leves volt gyomormelegítőnek,

utána pedig pástétom következett csirkeraguval. Az orvos legalább fél

tucatot meg tudott volna enni belőle, de a második után önként feladta

a küzdelmet.

– Ez aztán jólesett! Honnan találtad ki, hogy számomra ma

elmaradt az édes pihenés a munka után?

– Megvannak a forrásaim – mosolygott sejtelmesen Solveig. –

Parancsol egy kis sajtot, doktor úr?

– Jöhet. De előbb hadd adjak egy puszit. Hálám jeléül. Meg

egyébként is. Csodálatos estét szereztél, Solveig. Sok ilyen kellemes

meglepetésre van szüksége egy munkában megfáradt orvosnak.

– Lesz is benne még része.

– Csakugyan?

– Csakugyan – felelte az asszony különös hangsúllyal.

– Mikor?

– Hamar. Nagyon hamar.

– Hogy értsem ezt? – kérdezte Frank doktor.

– Nem érdekel többé a Fenyő Szálló.

– Hanem?

– Egyedül csak te.

– Solveig! – nézett rá hitetlenkedve az orvos.

– Ma délután tárgyaltam valakivel, aki meg akarja venni tőlem.

– A hotelt? – értetlenkedett Stefan.

– Igen, mindenestül. Az árat én szabom meg.

– Van annyi pénze az illetőnek?

– Van.

– Honnan ismered ezt a ritka madarat? – A meglepett Stefannak

továbbra is megvoltak a maga kételyei.

– Nálam szállt meg egy alkalommal. Körülbelül egy éve. Akkor

teljesen el volt ragadtatva, és azt mondta: „Ha egyszer majd el akarja

adni a szállodát, Abel asszony, gondoljon rám, kérem.”

– És most gondoltál rá?

– Nem volt rá szükség, magától jött három nappal ezelőtt.

Megismételte az ajánlatát, és ezúttal nem mondtam nemet.

– Miért nem? Eddig eszed ágában sem volt eladni a szállót.

– Jól mondod: eddig. Most viszont meggondoltam magam. Winter

úr nem csupán kitartó...

– Hanem?

– Hanem rokonszenves, meggyőző, és megvannak az anyagi

eszközei. A feleségével és a lányával üzemeltet egy panziót a

Balti-tenger partján, de ennél többre vágyik. Nemrég nagyobb

összeget örökölt, és szeretné befektetni a pénzt.

– Például a Fenyő Szállóba?

– Úgy van.

– És te erre rábólintottál?

– Ellenkező esetben ma csak egy soványka szalámis zsemlét

vacsoráztál volna. Így viszont az az ötletem támadt, hogy megleplek

néhány finomsággal, miután Martha nővér telefonon elárulta, milyen

feszített ma a programod.

– Nem akarom elhinni!

– Még én sem nagyon, Stefan. Az elhatározásom mindenesetre

végleges. Január elsejétől Winter mester lesz a Fenyő Szálló új

tulajdonosa.

– Kicsoda?

– Így szokott bemutatkozni. Eckhardt Winter a becsületes neve, de

nem szereti, ha Winter úrnak szólítják. Különös figura, annyi

bizonyos. Legjobban talán annak örülne, ha Eckinek szólítanám, de

ismered a véleményem az effajta bizalmaskodásról.

– Solveig a Fenyő Szálló nélkül – tűnődött hangosan Stefan. – Ez

nagyjából olyan, mint Frank a rendelője nélkül.

– Egyáltalán nem. Egy magadfajta férfi igényli a mindennapos

szakmai kihívásokat.

– És a magadfajta nő?

– Neki olyan férfira van szüksége, amilyen te vagy.

Az orvost elöntötte a forróság.

– Beláttad végre?

– Igen, Stefan.

– Ez már-már felér egy házassági ígérettel.

– Azzal talán nem, de szeretnék melletted lenni, időt szakítani rád,

gondoskodni rólad... Felemelő feladat lenne a számomra. Feltéve,

hogy te is akarod. Ha nem, azt is tökéletesen megértem. Meg kell

értenem, azok után, hogy hosszú éveken át, isten tudja, hányszor,

kikosaraztalak. Most elérkezettnek látom a pillanatot. Ha te is, ezennel

elkezdődhet a közös jövőnk. Számomra a hotel eladása jelenti az új

időszámítás kezdetét. Az érte kapott pénzből megvásárolhatnám a

környék legszebb villáját. De tőled akarom hallani: szükségünk van

nekünk ilyesmire?

– Dehogy! Ellakhatnánk itt, az én szerény...

– Nem kell ma eldöntenünk. Van időnk bőven. Egyelőre

tökéletesen beérem azzal, ha igent mondasz a javaslatomra.

Behűtöttem egy pezsgőt erre az esetre. Nos?

Stefan mély lélegzetet vett.

– Én... én mindent akarok, amit te is akarsz, Solveig.

Még soha nem érezte magához ennyire közel az élettársát.

Elfeledte a munkájával járó feszültséget, elfeledte a szóváltást a rideg

Yvonne Rubennel, és elfeledte cukorbeteg páciensének

lábszárfekélyét. Új, csodálatos jövő képe körvonalazódott előtte, és

olyan vonzónak és gyönyörűnek találta Solveiget, mint még soha.

Horst Baumann, amióta elvált Renátétól, kizárólag jutalékos

alapon dolgozott, így nehezebben lehetett kideríteni, mennyit is keres

valójában. Különben sem okozott neki különösebb gondot, hogy

kibújjon a gyerektartási kötelezettség alól. Hidegen hagyta, ki tartja el

Katrint. Csak ne neki kelljen. Elvégre az anyja elég jól keres!

Renate már a házasságuk idején műszaki reklámszövegeket

fordított angolból, és Horst tudta, hogy máig ezzel foglalkozik.

Pofonegyszerű munka, amely otthon, a konyhaasztalnál ülve

végezhető, ráadásul egy halom pénzt lehet vele besöpörni. Jelenlegi

társát, Julian Seidelt is a munkája révén ismerte meg, és ez felettébb

bosszantotta Baumannt. Amikor pedig a fülébe jutott, hogy Katrin

hatalmas összeget örökölt, végleg megérlelődött benne az elhatározás:

hacsak teheti, ezután egyetlen árva garast sem fizet nekik. Az

újságokban naponta lehet olvasni arról, hogy a gyerektartásra

kötelezett apák megtagadják a fizetést. Ilyenkor az állam átvállalja a

terhet, és kész. Éhen még senki sem halt emiatt.

Az örökség azonban nem hagyta nyugodni Horst Baumannt. Mint a

gyerek vér szerinti apja igényt tartott egy részére. Mint ahogy a

láthatás joga is megillette. Ehhez mindig mereven ragaszkodott.

Ezúttal azt tervezte, hogy elviszi Katrint a cirkuszba és a novemberi

kirakodóvásárba. Ki akart szedni egyet s mást a lányából. Például,

hogy mi lett a sorsa az örökölt pénznek. Vajon Renate eltékozolta? Ezt

talán ellene lehetne fordítani. Ha másért nem, hát azért, hogy

megmutassa neki, mi mindenre képes.

Horst telefonon érte utol volt feleségét.

– Csak hogy tisztázzuk: Katrin hétvégén az enyém –

mennydörögte.

– Hogyhogy a tiéd?

– Úgy, hogy jogom van hozzá. A bíróság így ítélkezett.

– Először is el vagy maradva a tartásdíjjal – jegyezte meg hűvösen

Renate.

– Majd odaadom Katrinnak. Szombaton tízkor. Elvárom, hogy

pontos legyen – adta ki az utasítási Horst, és letelte a telefont.

Így viszont fel kellett készülnie a lánya fogadására. Mihez kezdjen

a nyirkos őszi időben egy ilyen kis poronttyal? Tévézzenek? Az aligha

köti le. Beszélgessenek? Ugyan miről? Menjenek el sétálni? Azt már

nem! Vigye uszodába? Katrin biztosan nem hoz magával fürdőruhát.

Hívja fel még egyszer az anyját, és kérje meg rá? Horst nem szokott

kérni. Legfeljebb parancsolni. Különben is, Renate arra

hivatkozhatna, hogy a kislány megfázott. Vagy hogy kinőtte a régi

fürdődresszét. Talán még azt is kitalálná, hogy vegyen neki újat, ha

mindenáron uszodába akarja vinni. Nem, ebből inkább nem kér. De

akkor mit csináljon Katrinnal?

Ki akarta faggatni a gyereket. Sok mindeme kíváncsi volt. Mi lett a

sorsa Vera néni pénzének, hogyan él az anyja Juliannal. Érdekelte,

hogy Renate továbbra is szorgalmasan fordít-e, hogy még mindig

ezzel keresi-e a kenyerét. Vagy talán a reklámgrafikus úrnak olyan

nagy a jövedelme, hogy Renaténak nem is kell dolgoznia?

Horst gyűlölt a pénzügyeivel szembenézni. Használt autókat

értékesített jutalékos alapon, és jól tudta, hogy ebből bizony nem lehet

meggazdagodni. Mellékfoglalkozásként néha kisegített a közeli

konditeremben. Itt érdekes emberekkel találkozott. Némelyiküknek

még hasznát is vette. Kronachernek például, aki fegyverekkel

kereskedett, és akivel rendre gyanús ügyleteket bonyolított. Nemrég

egy pisztolyt és harminc töltényt vett tőle. Nagyon jutányos áron. Sose

lehet tudni... Az összes cimborája hordott magánál valamilyen

fegyvert. Ő sem maradhatott ki a sorból.

Szombaton reggel Renate pontos időben útnak indította Katrint az

apjához. Horst valójában nem számított az érkezésére, ezért kissé

felkészületlenül várta. Csupán kólát és némi rágcsálnivalót vett,

semmi mást. Mindegy, a gyerek úgyis túl van már egy kiadós reggelin,

a többit pedig majd meglátják.

A kislány puszta pillantása feldühítette, hát még a köszönése!

– Hello!

– Mi az, hogy hello? – förmedi rá a gyerekre. – Tessék azt mondani,

hogy „szia, apa”. Halljam tehát, hogy kell köszönni?

– Szia – felelte makacsul Katrin. – Azt nem mondom, hogy apa,

mert igazából nem vagy az nekem. Még cipőt sem veszel.

– Vesz majd az anyád. Ő kezeli az örökségedet.

– Amit Vera néni hagyott rám? Az a taníttatásomra lesz.

– Csakugyan? Nevetnem kell – gúnyolódott Baumann. – Miért, mit

akarsz tanulni? Előbb talán az általános iskolát kéne elvégezni.

– Én is fordító meg tolmács szeretnék lenni, mint anyu. Van

érzékem a nyelvekhez. Már most nagyon sokat tudok angolul.

– Mit nem mondasz! – felelte epésen Horst. – Halljam, mivel

dicsekedhetsz még?

Rögtön az elején elmérgesedett közöttük a hangulat. Horst

Baumann nem tudott értelmesen elbeszélgetni a saját gyerekével.

Mint ahogy Renatéval sem. A kislány ebből a szempontból az anyjára

ütött. Renate mindig is éreztette vele a gyengéit. A szemére vetette,

hogy nincsenek milliói, hogy nem szeret dolgozni, hogy nem vitte

semmire az életben. Horst örült, hogy megszabadult tőle. A volt

felesége mindig mindent jobban tudott nála, előszeretettel fitogtatta,

hogy milyen művelt és jól nevelt. De mindez még nem ok arra, hogy

sértegesse őt! Ezt nem tűrhette tovább.

– A rajztudásommal – vágta rá helykén Katrin. – Julian tanított meg

rajzolni, mert ő ahhoz is ért ám! Bizony! Igazi Picasso. Tudod, hogy ki

volt Picasso?

– Itt legfeljebb én kérdezek, világos? – fortyant fel Horst Baumann.

– Szóval nem tudod – vonta le a következtetést a kislány. –

Mindjárt gondoltam. Mit tudsz te, egyáltalán?

A férfinak ösztönösen lendült a karja, és a következő pillanatban

hatalmas pofon csattant a gyerek arcán.

Katrin másodpercekig döbbenten, némán meredt az apjára, aztán

elpityeredett. Horst kínosan érezte magát a bőrében, mert a kislány

nem úgy sírt, mint ahogy általában a gyerekek szoktak egy nyakleves

után. Csendben, vigasztalanul zokogott, mint aki óriásit csalódott

valakiben. Feltehetően a saját apjában.

Nem úgy alakult ez a nap, ahogy Horst Baumann eltervezte.

Fokozatosan kicsúszott a kezéből az irányítás, és átkozódott magában,

amiért ragaszkodott a láthatási jogához. Szombat lévén jó kis pénzt

kereshetett volna az autókereskedésben, ehelyett a lánya válogatott

pimaszságait kellett hallgatnia. Nehezen viselte Katrin vádló,

szemrehányó pillantásait. Ez már túlment a tűrőképessége határán.

– Takarodj! – üvöltötte magánkívül. – Tűnés innen! Semmi

keresnivalód itt!

– Már itt sem vagyok – vágta rá a kislány. Felkapta a dzsekijét, és

elviharzott.

Eckhardt Winter már régóta nem volt megelégedve a Balti-tenger

partján álló panziójával. Az egész nyáron át tartó rossz idő csak

tovább fokozta elégedetlenségét. Ráadásul azt hallotta, hogy

Münchenben eladó a Fenyő Szálló. Hirtelen ötlettől vezérelve autóba

ült, és útra kelt, hogy személyesen is megbizonyosodjék a dologról.

Már két napja Müchenben volt, és szinte kész ténynek számított,

hogy nyélbe ütik az üzletet, aláírják az adásvételi szerződést, és az új

tulajdonost Ecki Winternek hívják majd.

A szobájából mobiltelefonon felhívta a feleségét, Johannát, hogy

közölje vele a jó hírt.

– Minden a tervek szerint halad, drágám. A jövő héten aláírjuk az

előszerződést Abel asszonnyal. Nos, mit szólsz hozzá? Január

elsejével hivatalosan is átvesszük a hotelt. Lehet, hogy Abel asszony

egy ideig a lakosztályában marad, ha addig nem talál megfelelő lakást.

Mindegy, nem számít. Úgysem akarjuk rögtön az egész épületet

felújíttatni.

– A lakásra viszont szükségünk lesz, ezt ne felejtsd el.

– Igen, persze. Sok mindent ál kell még gondolnom, de a lényeg a

tulajdonképpeni adásvételi szerződés. Kimondhatatlanul örülök, hogy

sikerült tető alá hozni az üzletet. Most már a mi Heidi lányunk

nyugodtan elhelyezkedhet valahol, vagy felőlem akár Münchenben is

folytathatja a tanulmányait.

– Mikor jössz haza?

– Amint aláírtuk a szerződést, és tisztáztunk minden részletet.

– Pontosan mikor, Ecki? – erősködött a felesége.

– Mondtam már. Amint...

– Pontosan!

– Egy vagy két nappal a szerződés aláírása után.

– Hogyhogy kettővel? Hiszen akkor már semmi dolgod nem lesz.

Ha például kedden aláírjátok a papírokat, legkésőbb szerdán

hazaindulhatsz. Nos?

– Kérlek, ne sürgess! Tudod, hogy nem szeretem.

– Én meg azt nem szeretem, amikor elfecsérled az idődet. Alig

várjuk már az érkezésedet Heidivel. Szóval? Jössz szerdán?

– Még nem tudom.

– Sebaj, úgyis kitalálom, mikor érkezel. Ne aggódj.

Ecki nem is aggódott. Az ő nélkülözhetetlen, lelkiismeretes

Johannája mindig mindent előre megsejtett. Együtt, vállvetve futtatták

fel jól menő vállalkozássá a jelentéktelen panziót. Kialakult

vendégkörük volt, nem függtek a véletlenszerűen betérő turistáktól. A

visszajáró törzsvendégek többsége előre sajnálkozott, hogy eladják a

panziót, noha egyelőre csak kósza mendemondákból értesültek a

hírről.

– Felhívlak, amint megtudom a legutolsó tárgyalás időpontját,

drágám.

– Rendben van, Ecki. De ha megfeledkeznél róla, akkor is

felkészülten várunk. Vigyázz, magadra!

– Te is, Johanna. Ég áldjon.

Eckhardt Winternek sok mindent el kellett még intéznie. Abel

asszony ugyan a rendelkezésére bocsátotta az építési terveket és a

reklámfotókat, de maga is szeretett volna néhány felvételt készíteni,

hogy otthon megmutathassa a családjának, milyen körülmények

várják őket Münchenben. A Fenyő Szálló kifogástalan állapotban

volt, de mégis jó néhány változtatást tervezett. Szaunával, esetleg

uszodával akarta bővíteni a szolgáltatások körét. Manapság mindez

már magától értetődően hozzátartozik egy szállodához, és egyáltalán

nem számít fényűzésnek.

Aztán ott van az étterem! Sok mindent ki lehetne hozni belőle. A

szabadidős kínálaton is érdemes lenne elgondolkozni. Egyedül persze

nem megy, a feleségét is be kell vonnia a tervezgetésbe, hiszen nélküle

kudarcba fulladna az összes elképzelése. Nagyszerű csapatot alkotnak

ők ketten. Remélhetőleg Heidi lányuk is ezt a pályái választja, és egy

napon talán rátermett vővel örvendezteti meg őket. Hát igen, a szerető

család csodálatos és nélkülözhetetlen része az életnek. Abel

asszonnyal sajnos nem beszélhetett erről a témáról, mert ő egyedül élt.

Le a kalappal elölte! Kitűnő hírnévnek örvendett a környéken, amint

arról Eckhardt Winter a tárgyalások előtt meggyőződött. A szálló

tulajdonosa egy óra múlva az irodájában várta, hogy tisztázzák a

személyügyi kérdéseket. A leendő tulajdonos egyetlen alkalmazottat

sem szándékozott elbocsátani, sőt, újabbakat akart felvenni. Biztosra

vette, hogy Abel asszony a segítségére lesz az új munkatársak

kiválasztásában, és minden egyébben. Erre ígéretet is kapott tőle.

A mostani megbeszélés is a kellemes kötelességek sorába tartozott.

Solveig Abel süteményt és kávét hozatott, hogy oldottabbá tegye a

légkört.

– Van már végleges időpont a szerződés aláírására? – kérdezte

Winter.

– Egyelőre nincs, de azt hiszem, kedden sort tudunk keríteni rá. A

szerda eleve nem jöhetett szóba más irányú elfoglaltságaim miatt,

hétfőn pedig az ügyvéd nem ér rá. Ha kívánja, még egyszer rákérdezek

az irodájában.

– Nem, nem, annyira azért nem sürgős – szögezte le Eckhardt

Winter. – Csak az imént beszéltem telefonon a feleségemmel, és tudni

szerette volna, mikorra várhat haza.

A beszélgetésük ezen a ponton félbeszakadt, mert rövid kopogás

után a recepciós lépett be az irodába. Illendően elnézést kért a

zavarásért, aztán a főnökéhez fordult:

– Frank doktor van itt, Abel asszony. Van rá két perce?

– Természetesen. Mi szél hozta erre?

– Orvosi minőségében jött a hetes szobában lakó vendéghez.

– Küldje be, kérem!

– Amint végzett odafenn.

– Rendben.

– Külön üzemi orvosa van a szállónak? – álmélkodott Winter.

– Az azért túlzás, de Frank doktor bármikor szívesen áll a

rendelkezésünkre, ha valamelyik vendégünk orvosi segítségre szorul.

Egyébként ő az élettársam.

– Nahát! Tényleg?

– Tényleg – bólintott Solveig Abel. Ennél többet nem kellett

mondania, mert máris megjelent az ajtóban a doktor.

– Ó, vendéged van? Bocsáss meg, nem tudtam.

– Gyere csak be, Stefan. A lehelő legjobbkor jössz. Szeretnélek

bemutatni az utódomnak.

– Mókásan hangzik a te szádból az utód kifejezés.

– Kedves Winter úr, ez itt Stefan Frank. Minden egyebet

elmondtam már róla. Stefan, ő Eckhardl Winter úr, aki alig várja, hogy

átvehesse tőlem a Fenyő Szállót. Mindketten reméljük, hogy nem jön

közbe semmi.

– Én is! – nevetett az orvos, és meleg kézfogással üdvözölte a férfit.

– Winter – mutatkozott be mosolyogva Ecki. – Könnyen

megjegyezhető név, nemde? Őszinte örömömre szolgál, hogy

megismerhetem, doktor úr. Kérem, ezentúl a családom valamennyi

tagját tekintse a páciensének. A feleségem és én már benne vagyunk a

korban. Ma itt fáj, holnap ott fáj, tudja, hogy van ez. Amúgy teljesen

átlagos az egészségi állapotunk.

A kedélyes úriember tett még néhány tiszteletkört, ám ekkor újabb

közjáték zavarta meg a társalgást.

A konyhafőnök viharzott be az irodába, mert Abel asszony

jóváhagyására volt szüksége egy bizonyos ügyben.

– Nem várhat holnapig? – kérdezte Solveig.

– Szó sem lehet róla. Sonnbichler úr a baromfitelepről azonnal

tudni szeretné, pontosan hány libára tartunk igényt.

– Annyira azért nem sürgős. Mondja meg neki, hogy még ma

visszahívom, és válaszolok az összes fontos, vagy fontosnak vélt

kérdésére.

– Ahogy kívánja, Abel asszony.

– Köszönöm.

Wintert elbűvölte az a könnyedség, amellyel a szálló tulajdonosa

elintézte az ügyet. Solveig magyarázatként hozzáfűzte:

– Tudja, a híres, Márton-napi vacsoráról van szó, amely régi

hagyomány nálunk. Nem véletlen, hogy már most megkezdjük az

előkészületeket. Tényleg vissza kell hívnom az urat, de előbb

szeretnék belepillantani a tavalyi listákba, hogy mennyi alapanyagot

használtunk fel.

Ecki Winter azzal a megnyugtató tudattal hajthatta álomra a fejét

ezen az estén, hogy jó vásárt csinált, amikor megvette a Fenyő Szállót.

Bár némi kételye támadt, hogy képes lesz-e Johannával sikeresen

továbbvezetni a hotelt. Egy rokonszenves törzsközönséget kiszolgáló,

évente mindössze három-négy hónapon át üzemelő tengerparti

panziót össze sem lehet hasonlítani egy ilyen nagyszabású

vállalkozással.

Winter a párnába fúrta a fejét, és félhangosan ismételgette:

– Sikerülni fog, Johanna. Együtt verhetetlenek vagyunk...

– Kérlek, Julian! Ugye elintézed, hogy többé ne kelljen elmennem

hozzá? – könyörgött Katrin. – Mondd, hogy elintézed! Mit is

csinálnék nála? Valójában nem kíváncsi rám, csak ki akar faggatni.

Hogy mennyi zsebpénzt kapok, meg hogy mit csinál anyu a Vera néni

pénzével. Megkérdeztem, miért nem vesz nekem cipőt, erre szörnyen

begurult.

– De hiszen most kaptál új cipőt.

– Ez még előtte volt. Teljesíted a kérésem? Ő nem igazi apa nekem.

Azt sem tudja, hogy ki volt Picasso. Ha még egyszer azzal hiteget,

hogy együtt elutazunk, egyszerűen kinevetem. Csak nagyképűségből

ígérget. A barátnőm, Sonja is ezt mondja. Az ő szülei is elváltak, és

minden második hétvégét az apjával tölti. Meg a szünidőt is. Bezzeg

az ő apja rendesen fizeti a tartásdíjat, és a tetejébe egy csomó dolgot

vesz neki. Nem úgy, mint az enyém.

– A te apád nem keres olyan jól – vette védelmébe Horst Baumannt

Julian. – De attól még szeret téged.

– Nem igaz. És elutazni sem szokott. Még egyedül sem. Csak

mások előtt akar felvágni. Én nem fogok vele menni, az biztos. Sem a

hegyekbe, sem Olaszországba.

– Olaszországba?

– Igen. Mindig azt hajtogatja, hogy ott süt a nap, meg hogy

gyönyörű a tenger. Olaszország tényleg a tengerparton van?

– Igen. Legalábbis nagy része.

– És ott egyfolytában süt a nap?

– Ha nem is egyfolytában, de sokkal gyakrabban, mint nálunk –

felelte őszintén Julian.

– Te jártál már ott? – kérdezte Katrin vágyakozó tekintettel.

– Még fiatalkoromban a szüleimmel. Akkoriban nagy divatnak

számított Olaszországban nyaralni. Szállodára nem futotta a

pénzünkből, ezért kempingben sátoroztunk.

– Mesélj róla!

– Felejthetetlenül szép élmény volt. Amikor aztán nagyobbacska

lettem, már nem akartam együtt utazgatni a szüleimmel. Meg ők sem

velem.

– Miért nem?

– Tudod, valahogy nem jöttünk ki egymással, én, a kamaszgyerek

és az idős szülők. Tulajdonképpen nem voltak öregek, sőt, még ma

sem azok. Csak én éreztem úgy. Inkább a barátaimmal akartam a

világot járni. Európában szinte mindenhol megfordultunk. Egy szál

hátizsákkal és kevéske pénzzel a zsebünkben vágtunk neki a

kalandnak. Volt úgy, hogy útközben megpróbáltunk szert tenni némi

jövedelemre. Bőröndöket cipeltünk, turistákat kalauzoltunk,

aszfaltrajzokat készítettünk. A szabad ég alatt vagy ifjúsági

szállásokon éjszakáztunk. Még mindig jobb volt, mint otthon

gubbasztani, és a négy falat bámulni.

– Én is utazni akarok. De nem az apámmal, mert az állandóan

hazudik. Nem is érdeklem.

– Dehogynem! Csak talán nem tudja kimutatni a szeretetét irántad.

Biztosan kedvel téged, hiszen a gyereke vagy.

– Frászt! – Katrin megvetően elfintorodott. – A jó apa cipőt meg

egyebeket vásárol a gyerekének ahelyett, hogy megfélemlítené.

– Hogy megfélemlítené?

– Igen, jól hallottad.

– Miért, félsz az apádtól?

– Néha igen – bólintott a kislány a lábával kalimpálva. – Főleg,

amikor villódzik a szeme, és lekever egyet. Az kegyetlenül tud fájni,

Julian. Legtöbbször azt sem tudom, miért kaptam. Talán azért, mert

szemet vetett Vera néni pénzére, mi meg nem adjuk? Hát csak vigye,

ha akarja! Nekem ugyan nem kell!

– Egy napon még szükséged lesz rá. Az anyukád biztos helyre tette,

hogy egyre gyarapodjon, és hogy senki ne vehesse el tőled. Ha majd

végzel az iskolával, és szeretnél kitanulni egy szakmát, jól fog jönni az

a pénz.

– Ó, az még nagyon messze van.

– Annál jobb. Addig legalább még többel fial.

– Ez annyira fontos? – kérdezte a kislány.

– Nagyon is. Akinek nincs pénze, annak nem futja cipőre, új

függönyre, néha még ennivalóra sem.

– Hát akkor segélyért folyamodik – vágta rá nagy bölcsen Katrin. –

A hivatal majdnem minden osztálytársam családjának fizet. Nekünk

miért nem?

– Nem tartunk rá igényt, mert eleget keresünk. És mert nem jó

dolog segélyből élni.

– Nem értem. Miért dolgoznak az emberek, amikor anélkül is

kaphatnak pénzt? Elmagyarázod?

A hazaérkező Renate mentette meg Juliant a nehéznek ígérkező

feladattól.

– Sziasztok! Mivel múlatjátok az időt?

– Julian most készült elmagyarázni, hogyan lehet munka nélkül

pénzhez jutni. Te tudod?

– Nem – sóhajtott mosolyogva Renate. – Nekem például keményen

meg kell dolgoznom érte.

– Mert buta vagy. A Ralf anyukája és még jó sokan segélyt kapnak

a hivataltól. Az osztályunkban a legtöbb gyerek szülei elváltak. Ahogy

az enyémek is. És ha az anyának nincs munkája, a hivatal kifizeti

helyettük a tejet, a kenyeret, néha még a télikabátot is. Nekünk

mindent magunknak kell megvennünk csak azért, mert a Vera néni

fűbe harapott, és hagyott ránk egy kis pénzt? Ez nem igazságos, anyu!

– Túlságosan leegyszerűsíted a dolgokat! A rászoruló családoknak

joguk van az állami támogatásra, a jól keresőknek viszont nem.

– Akkor ezentúl ne keress pénzt – tanácsolta ártatlanul Katrin. –

Ralf maga készíti a reggelijét, mert az anyukája soha nem kel fel tíz

előtt. Mindennap zabpelyhet eszik tejjel. Azt mondja, mást nem fizet a

hivatal, de azért ez is tápláló. És nem kell dolgozni érte. Rosszul

teszed, hogy állandóan fordítasz.

– Zárjuk le a témát – javasolta Julian. – Egyezzünk meg abban,

hogy mindenkinek magáról kell gondoskodnia. Aki pedig valamilyen

okból nem képes erre, annak segít az állam.

– És ha csak úgy lesz, mintha nem lenne rá képes?

– Szerintem arra hamar rájönnek.

– És akkor mi történik?

– Nem csupán a támogatást vonják meg, hanem ezenfelül büntetést

is kiszabnak.

– Ezt nevezik szociális segéllyel való visszaélésnek?

– Ismered a kifejezést?

– Persze. Te tán nem?

– Mi lenne, ha valami másról beszélgetnétek? – vetette közbe

Renate.

– Csak egy szavadba kerül – vonta meg a vállát Katrin, és azonnal

Julianhoz fordult. – Ugye, nem kell többel elmennem hozzá?

Megígérted!

– Mit ígért meg Julian? – Renate kérdő tekintete a lányáról az

élettársára siklott.

– Semmit – felelte a férfi. – Az égvilágon semmit.

– Dehogynem! Ne hazudozz te is, mint az apám! Aljasak vagytok.

Minden felnőtt aljas. Gyűlöllek titeket! – A kislány felpattant, és

hátralökte a székét. Lángoló tekintettel, pánikszerűen megiramodott

az ajtó felé.

– Állj! Hova futsz?

– El innen, mindegy, hogy hová! – zokogott Katrin.

Julian gyorsabb volt nála. Megragadta a karját, és visszatartotta.

– Az nem segít, ha elszaladsz, Félhét. Régen én is

megpróbálkoztam ezzel néhányszor, de mindig visszafordultam.

Megfutamodással nem érünk el semmit. Előbb vagy utóbb utolérnek

minket a problémáink, a félelmeink, a feladataink. Vagy szerencsés

eselben a barátaink.

– Neked vannak problémáid? – szipogta Katrin, és a

zsebkendőjéért nyúlt, ami persze nem volt nála.

Julian átnyújtotta neki a sajátját.

– Voltak – felelte. – Mint mindenkinek. Az osztálytársaimmal, a

tanárokkal, a pályaválasztással, a szülőkkel, a lányokkal...

Az őszinte válasz megtette a hatását.

– Mesélj! – kérlelte a kislány, és hangosan beletrombitált a

zsebkendőbe.

– Az nagyon hosszú történet lenne. Tanulságként elégedj meg

annyival, hogy megfutamodással soha nem sikerült eltüntetni őket.

– A lányokat?

– A problémákat – mosolygott gyengéden Julian. – Pedig azért

vannak, hogy leküzdjük őket. Persze nem úgy, hogy elfutunk előlük.

Ha legközelebb találkozol eggyel, csak szólj, és megbeszéljük a

dolgot. Rendben?

Katrin a térdére kuporodott.

– Ó, Julian, te egyszerűen szuper vagy! Bárcsak az apám is ilyen

lenne!

– Elnézést kérek a késésért. Közbejött valami.

Dr. Ulrich Waldner elfoglalta helyét a nagy, ovális asztalnál. Az

asztal Schlüterék étkezőjének közepén állt, és orvoskollégái ülték

körül. A társaság kizárólag férfiakból állt.

Hans-Joachim Schlüter, a sebészeti osztály vezetője volt a

házigazda, mellette Kürt Liebig belgyógyász foglalt helyet. Az ő

balján Peter Stein ült, aztán Blatt doktor és Rüsch doktor következett,

és legvégül Ulrich Waldner is megérkezett. Már csak egyetlen szék

maradt üresen.

– Várunk még valakit?

– Frank doktor megígérte, hogy beugrik egy percre. Jelenleg ennél

többre nem futja az idejéből.

– Nem is csodálom – mosolygott Ulrich Waldner. – A verebek azt

csiripelik, hogy hamarosan megkondulnak az esküvői harangok.

A kis csapat tagjai egyöntetűen osztották a véleményét.

– Elég sokáig gondolkodott a lépésen – jegyezte meg Peter Stein.

– Szerintem nagyon jól választott – telte hozzá Liebig doktor, és

ezzel ki is merítették a témát. Rátérhettek a lényegi kérdésekre. Nem

szakmai megbeszélést tartottak, inkább amolyan baráti összejövetelt.

Annak, hogy valamennyiüknek ugyanaz a foglalkozása, csak

másodlagos jelentősége volt.

Schlüter jó házigazda módjára gondoskodott az italokról és a

hozzávalókról. A hozzávalók ez esetben ízlésesen elkészített, csinosan

díszített hidegtálak voltak. A doktor most ezeket tolta be egy

zsúrkocsin. Az asztal közepére rakta őket, és falatozásra buzdította a

vendégeit.

– Jó étvágyat mindenkinek. Ami rátok mosolyog a tálról, az töltött

datolya. A többit találjátok ki. Én a magam részéről a lazaccal

kezdem. Az ott, ha minden igaz, avokádókrém. Hol vannak már a régi

szép idők a kolbásszal meg a krumplisalátával?

– Akkor még nem számoltuk ilyen buzgón a kalóriákat.

– Hagyjunk valamit Frank doktornak?

– Nem kell. Már itt is van.

Az utolsó szék sem maradt üresen, végre teljes volt a létszám.

– Szerencséd van, hogy nem faltunk fel előled mindent, öregem –

üdvözöl te a barátját Ulrich. – Gyorsan vegyél a mangós ostyákból,

különben nem marad.

Stefan késése nem rontotta el a derűs hangulatot, pedig ez könnyen

előfordulhatott volna. A megszakított beszélgetéseket néha nehéz

folytatni: nem olyan egyszerű megtalálni az elveszített fonalat.

Amikor éjfél körül szétoszlott a társaság, a grünwaldi orvos Ulrich

Waldner-hez fordult:

– Emlékszel az idős Ruben úrra, Uli?

– Persze. Mi van vele?

– Tőle jöttem ma este. Egyre jobban elhatalmasodik rajta a

Parkinson-kór, egyre súlyosabbak a tünetek. A menye azt szeretné, ha

műtétet hajtanának végre rajta.

– Képtelenség! Ebben a korban már nem lehet.

– Az a helyzet, hogy nem nagyon hagyhatják felügyelet nélkül.

– Hát akkor gondoskodjanak a felügyeletéről. Van pénzük elég.

– Csakhogy ezzel még nincs elintézve a dolog. Egyébként ugyanaz

a véleményem, mint a tiéd, csupán a lelkiismeretem megnyugtatása

végett akartam konzultálni veled, mint a klinika vezetőjével.

– Megtetted. Van még valami?

– Igen. Meghívást szeretnék átnyújtani, ha nincs ellenedre.

– Az esküvődre? – tréfálkozott Waldner. – Vagy eljegyzést is

beiktattok előtte?

– Még csak az hiányzik! Nem, a Márton-napi vacsoráról van szó.

Mivel nektek mindig idejekorán kell szólni, itt és most eleget teszek e

kellemes kötelességemnek. November tizedike, este nyolc óra, Fenyő

Szálló. Meg tudod jegyezni, vagy felírjam egy cédulára? – vigyorgott

Stefan.

– Kizárt dolog, hogy elfelejtem. A libamell Solveignél mindig

páratlan kulináris élmény. Gombóc is lesz hozzá?

– Még szép! És sok minden egyéb. Alig várom a nagy napot. A

vendégeim vagytok Ruth-tal.

– Előre is köszönjük, Stefan. Ne félj, nem eszünk ki a vagyonodból.

Ulrich Waldner azon melegében továbbadta a meghívást, amikor

benyitott elegáns lakásuk még elegánsabb hálószobájába. Ruth az

ágyban olvasgatott. Tudta, milyen szívesen beszéli meg vele a nap

eseményeit a férje lefekvés előtt.

– Szia, asszony!

– Légy üdvözölve, uram és parancsolóm! Mi újság odakint a

nagyvilágban?

– Meg vagyunk híva a Márton-napi lúdvacsorára Solveigékhez.

– Ó, igazán kedvesek. Nagyobb társaság jön össze?

– Nem hiszem. Őszintén szólva nem kérdeztem rá. Várj csak,

Stefan úgy fogalmazott, hogy „a vendégeim vagytok Ruth-tal”.

– Nem úgy hangzik, mintha hatalmas eljegyzési vacsorát

csapnának.

– Egyáltalán nem. Szó sem volt ilyesmiről. Ki találta ki ezt a

sületlenséget? Szerintem egy napon szép csendben összeházasodnak,

és folytatják a megszokott életüket.

– Úgy véled? Akkor rossz nyomon vagy, drágám. Miféle házasság

lenne az? Ő a rendelőjében, Solveig meg a szállodájában? Ennyi

erővel mindent hagyhatnának a régiben. Nekem mások az

értesüléseim.

– Nevezetesen?

– Solveig megválik a szállótól.

– Kizárt dolog!

– Miért? Nem szorul rá, hogy nap mint nap megküzdjön egy ilyen

bonyolult intézmény vezetésével járó problémákkal.

– És ezentúl minden gondoskodása Stefánia irányul? Szegény

fickó! Ezt még egyszer alaposan fontolóra kellene vennie.

– Ejnye, Uli! Nem Stefan lenne az első gyermektelen, nős orvos,

aki jól menő rendelőt tart fenn, és mellette boldog házasságban él.

– Ez igaz. Csak egy kicsit későn kezdené. Ha már házasság, akkor

közös munka a rendelőben. Így mindkettejüknek bőven lenne

elfoglaltsága, mégsem kellene túlhajszolniuk magukat.

– Csak nem képzeled, hogy bárki is hajlandó elviselni Martha

nővért, mint munkatársat? Marie-Luisét leszámítva, mert hiszen ő

hozzászokhatott az évek hosszú során.

– Nem képzelek semmit. Fáradt vagyok, aludnom kell. Holnap

négy kemény műtét vár rám.

– Tudom – sóhajtott elégedetlen Ruth. – Az első kettőnél én

végzem az altatást. Jó éjszakát, uram és parancsolóm – mosolygott a

férjére. – Álmodj szépeket. Mondjuk a Márton-napi libasültről. Ez

lesz idén az első, és karácsonyig egyben az utolsó. Különben felborul

a jól megtervezett kalóriafelvételi menetrendünk.

Egyikük sem sejthette, hogy a várva várt novemberi nap borzalmas

tragédiával végződik.

Renate nem akart hinni a szemének. Az íróasztala közvetlenül az

ablak előtt állt, így csak balra kellett fordítania a fejét, ha kíváncsi volt,

mi történik az utca túloldalán. Általában nem kötötte le a figyelmét

túlságosan a kinti forgatag. A fordítás komoly összpontosítást kívánt,

nem nagyon jutott ideje a méla szemlélődésre.

Ma azonban érthetetlen nyugtalanság vett erőt rajta, és ez

hátráltatta a gyors, gördülékeny fordításban.

Julian Katrinnal együtt már reggel távozott a lakásból. Öt óra előtt

aligha jön haza az ügynökségről. A lányának viszont már délben

befejeződik a tanítás. A piszmogást is beleszámítva, fél egyre biztosan

itthon lesz.

A konyhában készen állt egy fazék csirkeragu, amelyet Renate

rizzsel és friss, ropogós salátával készült tálalni. Desszertnek

tejszínhabos gyümölcszselét tervezett. Mindezt már tegnap kiötlötte,

és reggel előkészítette a hozzávalókat, így egészen délig zavartalanul

dolgozhatott az íróasztalánál.

Pontosabban dolgozhatott volna, ha kósza tekintete nem akad meg

a volt férje alakján. Vajon mit keres Horst ilyenkor a házuk

közelében?

Hamarosan megtudta a választ, mert néhány másodperccel később

csengettek. Renate sejtette, hogy a volt férjének még mindig van

kapukulcsa, amellyel könnyedén bejuthat az épületbe, de bizonyítani

nem tudta a gyanúját. A lakásajtón mindenesetre elővigyázatosságból

kicserélték a zárat.

A vad, türelmetlen csengetés nem sok jót ígért. Az asszony csak

annyira nyitotta ki az ajtót, amennyire a biztonsági lánc engedte.

– Igen? – kérdezte hűvösen.

– Nyisd ki, különben kénytelen leszek más eszközökhöz

folyamodni.

Renatét nem hatotta meg a követelődzés. Nem véletlenül érlelődött

meg benne annak idején az elhatározás, hogy felbontja a házasságát

Horst Baumann-nal. A válás hosszú, gyötrelmes folyamat végére tett

pontot. A férfi a házasságuk évei alatt egyre durvábban viselkedett

vele. Amikor erőszakossága tettlegességig fajult, Renate egy percig

sem habozott, és beadta a válókeresetet.

Horst szinte semmit sem tudott felhozni kristálytiszta érveivel,

egyértelmű bizonyítékaival szemben. Az asszonynak sikerült elérnie,

hogy a férjének ki kelljen költöznie a lakásból, és rendszeres

tartásdíjra kötelezték a kislányuk után.

Horst nem mindig tett eleget eme kötelezettségének. Renate

azonban felkészült a gyermekét egyedül nevelő anya szerepére, így

nem érték váratlanul az ezzel járó megpróbáltatások. Úgy vélte, még

mindig jobb ez az állapot, mint egy verekedős, erőszakos férjet

elviselni. Most éppen a volt férje állt az ajtaja előtt.

– Mit akarsz? – kérdezte higgadtan a résen át.

– Mindjárt megtudod. De nem a lépcsőházban. Vagy azt akarod,

hogy a szomszéd öreglány fültanúja legyen a beszélgetésünknek?

Mi tagadás, a még mindig hajadon Peschke kisasszony felett

csakugyan eljárt az idő, ennek ellenére nem volt szép dolog Horsttól,

hogy megvetően öreglánynak nevezte őt.

Renate kiakasztotta a láncot, és szélesebbre nyitotta az ajtót.

– Fogd rövidre, kérlek, dolgom van.

– Kinek nincs! – vetette oda a férfi. – Először is hozz egy sört,

baromi szomjas vagyok.

– Sör nincs itthon – felelte kimérten az asszony. – Ha kérsz egy

pohár vizet, szolgáld ki magad. Tudod, hol a konyha.

Horst megsemmisítő pillantást vetett rá.

– Még mindig nem szálltál le a magas lóról? – kérdezte megvetően.

– Majd én teszek róla, hogy leszállj.

– Kell víz, vagy nem?

– Hol van Katrin?

– Hol lenne? Az iskolában.

– És a szeretőd?

– Dolgozik. Nem úgy, mint te. Nos, mit akarsz? Mondtam már,

hogy ne ereszd hosszú lére a mondandódat.

– Azt majd én döntöm el, hogy milyen hosszú lére eresztem.

Hallgass ide!

– Csupa fül vagyok.

– Nem tartalak alkalmasnak arra, hogy felneveld a gyereket.

Ellenem uszítod Katrint. Minősíthetetlenül viselkedik.

– Vajon kire üthetett? – gúnyolódott Renate.

– Nem tiszteli az apját.

– Mi oka lenne rá?

– Tőled látja a rossz példát. Az életviteleddel helytelen mintát

mutatsz neki. Összeálltál egy fickóval, aki fiatalabb nálad!

– Négy hónappal. Ez aztán a korkülönbség! Tőlünk egyébként csak

harmóniát tanulhat. És mit lát tőled? Hogyan kell erőszakoskodni,

hogyan kell kibújni a gyerektartási kötelezettség alól. Jut eszembe,

nem azt mondtad, hogy odaadod Katrinnak a hátralékot? Biztosan

most hoztad el a pénzt.

Horst arcvonásait eltorzította a gyűlölet. Jelképesen beleköpött

Renate eléje tartott tenyerébe.

– Nesze! Ezt érdemled! – sziszegte ingerülten.

– A tartásdíjat nem nekem fizeted, csak hogy tudd. Nekem semmi

szükségem a pénzedre. Katrinnak annál inkább. Elvégre a lányod.

Joggal tart igényt arra, hogy anyagilag gondoskodj róla.

– Hogyisne! Hiszen kisebb vagyont örökölt. És még én tartsam el?

Egy árva garast sem fog kapni tőlem. A pimaszságait pedig kikérem

magamnak. Ez az oka a jövetelemnek. Te nem vagy alkalmas a

gyereknevelésre.

– Ezt már mondtad – felelte Renate angyali nyugalommal. –

Ismétlésekbe bocsátkozol. Más egyéb? Ha nincs, akkor távozz, kérlek.

Rabolod a drága időmet. A jövőben mellőzd az effajta látogatásokat,

ha egy mód van rá. Ezentúl nem nyitok ajtót.

Az asszony komolyan gondolta, amit mondott. Nem véletlen, hogy

Horst Baumann-nak elborult az agya. A falhoz taszította Renatét, és

berontott a nappaliba, ahol alaposan kitombolta a dühét. Volt felesége

tehetetlenül szemlélte a garázdálkodását.

Először felkapott egy széket, és teljes erővel hozzávágta az

üvegvitrinhez. Az iszonyú csörömpölés újabb barbár cselekedetre

indította. Mivel az első szék darabokra tört, egy másikkal verte szét a

zöld növényekkel teli virágállványt.

Renate kísérletet sem tett, hogy megfékezze a dühöngő vadállatot.

Végleg kialudt a lelkében az összetartozás érzésének utolsó parazsa,

amely addig a közös gyerek miatt még halványan pislákolt benne.

Horst itt és most megmutatta az igazi arcát. Kár, hogy nincs más

szemtanúja a jelenetnek. Vagy tán nem is olyan nagy kár. Jobb, ha

Katrin nem látja őrjöngeni az apját.

Horst egyszer csak abbahagyta a tombolást. Amilyen hirtelen

elveszítette az önuralmát, olyan váratlanul nyerte vissza. Reszkető

kezével görcsösen markolta a harmadik szék támláját. Látszott, hogy

támaszra, fogódzóra van szüksége. És mint kiderült, másra is.

– Adj húszezer márkát Vera néni pénzéből, és én három hónapon

belül visszafizetem, kamatos kamattal együtt – hörögte kimerülten.

– Kamatos kamattal együtt – utánozta gúnyosan Renate. – Tudod

egyáltalán, mi az? Szerintem fogalmad sincs. Sebaj, nem fontos.

Merthogy nem tárgyalok veled semmiféle húszezer márkáról. Amint

bizonyára emlékszel még, nekem nincs vagyonom. Azt a kevés

ingóságomat, amim volt, épp az előbb verted szét. Annyi baj legyen!

Még szerencse, hogy kötöttem biztosítást vandalizmus ellen. Kérsz

egy pohár vizet? Sörrel továbbra sem tudok szolgálni.

Baumann erőtlenül lerogyott a díványra, és öt ujjával beletúrt

gesztenyebarna hajába. Renate valaha imádta a férfi dús haját, mint

ahogy magát Horstot is rajongásig szerette. Mi lett mára az egykori

bálványból? Egy senkiházi alak, egy rakás szerencsétlenség!

– Vacak húszezer márkáról lenne szó, Renate, annyi kihúzna a

bajból. Mi az neked? Ne félj, visszakapod.

– Tudom, kamatos kamattal együtt – mondta az asszony hűvösen,

utálkozva. – Igen ám, de én nem vagyok abban a helyzetben, hogy

húszezer márkát kölcsönözzek bárkinek, legkevésbé neked.

Fordítóként éppen csak annyit keresek, ami elég a megélhetésünkre.

Tudod, a növésben levő gyerekekre rengeteget kell költeni. Folyton

kinövik a régi cipőjüket, nadrágjukat, ruhájukat. Nem akarom, hogy

az én Katrinom olyan holmikban szaladgáljon, mint valami

hamupipőke. Ettől mindenáron meg szeretném kímélni, ha már az apja

nem viseli gondját. Neki édes mindegy, hogy a gyereke megkapja-e a

szükséges vitaminokat, hogy részt tud-e venni az osztálykiránduláson,

vagy be tud-e iratkozni a sportszakkörbe. Mindez pénzbe kerül, ha

nem tudnád. Persze ezzel te is tisztában vagy, csak egyszerűen nem

veszed tudomásul. Ehelyett még arra a néhány márkára is szemet

vetettél, amit Katrin örökölt. Már csak az hiányozna! Mit akarsz meg

tőlem? Kétségbe vonni az alkalmasságomat a gyereknevelésre? Azzal

vádolsz, hogy képtelen vagyok tisztességes embert nevelni Katrinból?

Hát csak tessék! Most pedig takarodj innen, különben nem állok jót

magamért, és a fejeden töröm össze ezt a széket!

Horst szó nélkül elsomfordált. Renate becsukta mögötte az ajtót, és

kitört belőle az addig hősiesen visszafojtott zokogás. De mire Katrin

hazaért, az utolsó könnycseppjei is felszáradtak.

Martha nővér villámgyorsan kirántotta az íróasztal fiókját, és

elsüllyesztette benne az irományt, amellyel Frank doktor érkezte előtt

olyan behatóan foglalkozott.

– Titkol valamit? – kérdezte mosolyogva az orvos, és átkukucskált

az asszisztensnő válla fölölt. – Előlem? Hú, de izgalmas!

– Miből gondolja? Keresztrejtvényt azért csak fejthet az ember,

nem?

– Imádom a keresztrejtvényeket. Mutassa!

Martha nővérnek az utolsó pillanatban sikerült megakadályoznia,

hogy a főnöke kihúzza a fiókot. Teste teljes tömegével nekifeszült az

asztalnak. A lehető legjobbkor csördült meg a telefon. Az orvos az

egyszerűség kedvéért maga nyúlt a kagylóért.

– Beszélhetnék Giesecke asszonnyal? – kérdezte egy ismeretlen

férfihang. Stefan kissé meglepődött. Oly ritkán hangzott el a

rendelőben hűséges, idős asszisztensnőjének a családneve, hogy

hirtelen gondolkodnia kellett, ki is az a Giesecke.

– Mármint Martha nővérrel? Természetesen, máris adom.

Martha nővér tiltakozása jeléül vadul hadonászott, de az orvos

erőszakkal a kezébe nyomta a kagylót, és indult a dolgára. A különös

párbeszéd hallatán azonban lelassította a lépteit.

– Nem, nem tudok. Hogyan is tudnék! Ma biztosan nem érek rá, és

kérdés, hogy holnap lesz-e időm. Miért lett hirtelen olyan sürgős?

Tudja, mit? Majd felhívom, ha okosabb leszek az ügyben. Végeztem!

Stefan Frank a rendelőbe vezető ajtóban állt, keze a kilincsen

pihent.

– Bízom benne, hogy nem páciens volt. A betegeinkkel

remélhetőleg egy fokkal udvariasabban bánik.

Martha nővér arcáról lerítt, hogy rossz a lelkiismerete.

– Nem, nem páciens volt. Tisztán magánjellegű beszélgetést

folytattam.

– Vagy úgy. Az mindjárt más. – A doktor folytatta az útját, de

alaposan elcsodálkozott. Hogy ne vesztegesse felesleges töprengéssel

az idejét, beleszólt a házitelefonba: – Kérem a következőt!

Kisvártatva Marie-Luise Flanitzer bekísérte Schwaiger asszonyt, és

az orvos elé telte a páciens kartonját.

– Üdvözlöm, Schwaiger asszony. Mit tehetek önért? – Beate

Schwaiger utoljára tavasszal járt Frank doktor rendelőjében. Az orvos

még emlékezett, hogy vesepanaszokkal kezelte. – Megint a veséje

rakoncátlankodik?

– Nem, ezúttal nem. Amióta betartom az ön által előírt diétát,

egészen jól elvagyok vele. Viszont tegnap a fodrásznál voltam...

– Látszik – jegyezte meg udvariasan a doktor. – Jól áll az új

hajviselet.

– Csakugyan? Köszönöm. Mindig ragaszkodom hozzá, hogy a

főnökasszony személyesen csinálja meg a frizurámat. A

törzsvendégeknek ennyi kijár. Szóval Bühler asszony észrevette, hogy

meg van duzzadva a nyakam a jobb oldalon. Egyáltalán nem fáj, és ha

nem tudnék róla, nem is zavarna. Gondoltam, egyből orvoshoz

fordulok vele, hátha lehet ellene tenni valamit.

– Természetesen lehet, csak előbb ki kell deríteni az okát.

Frank doktor felállt, megkerülte az íróasztalát, felkapcsolt még

néhány lámpát, a páciens mögé lépett, és megtapogatta a nyakát. A

fodrásznő nem tévedett. Hamar rábukkant a duzzanatra a jobb oldalon.

– Fáj, ha egy kicsit megnyomom?

– Nem. Mi az ördög lehet ez, doktor úr? Fertőzés? Influenza vagy

valami hasonló? A pénztáros a közértben szörnyen meg van fázva.

Remélem, nem tőle kaptam el.

– Nem, Schwaiger asszony, szó sincs fertőzésről – felelte Stefan,

miközben újra meg újra megnyomogatta a dudort. – Más testrészein is

felfedezett hasonló duzzanatokat?

– Hát... A jobb lábam néha bedagad.

– Mióta?

– Régóta. Egyszer síelésnél eltörött a bokám. Azt hiszem, utána

kezdődött. Nem aggasztott különösebben, mert nem fájt.

– Megnézhetem? – Az orvos felemelte a páciense jobb lábát.

Gyorsan megtalálta, amit keresett, szinte elsőre rátapintott a duzzadt

részre. – Levenné a harisnyáját?

– Muszáj?

– Igen, legyen szíves – felelte Stefan szűkszavúan, és elfordult,

hogy az asszony fesztelenül eleget lehessen a kérésének.

Nem siette el a vizsgálatot. Amikor nagy sokára végzett, ismét

megkérdezte:

– A teste más részem nem fedezett fel duzzanatokat? Például az

ágyékán? És mi a helyzet az ujjaival?

– Időnként bedagadnak, olyankor alig lehet rájuk ismerni.

Gondolom, ezzel mindenki így van, aki sokat használja a kezét. Nálam

kézimunkázás után szokott jelentkezni. Reggelre általában elmúlik.

Beteg vagyok, doktor úr? Hova akar kilyukadni?

– Tudja, hogy mi az a nyirokrendszer?

– Nem nagyon – vallotta be Beate Schwaiger.

– A nyirokrendszer az emberi szervezet egyik legfontosabb

mechanizmusa. Az immunrendszer része, „tisztítja a szöveteket, és

óvja a vért”. Elszállítja a folyadékot a szövetekből, védekező sejteket

termel, és ezáltal gátolja a rákképződést. Ha rosszul működik, az

ember könnyen megbetegszik. Nyirokrendszer nélkül nem lehet élni.

A nyirokcsomók és a nyirokcsatornák életfontosságú szervek. A

nyirokerek a vénákhoz hasonlóan az egész testet behálózzák, a

legkisebb sejtekig is eljutnak. A nyirokerek falában lévő izomzat

ritmikus összehúzódása teszi lehetővé a folyadék továbbítását. Ha a

nyirokcsomók megduzzadnak, az annak a jele, hogy az

immunrendszer éppen kórokozókkal vagy káros sejtekkel hadakozik.

Az ilyen duzzanat egy-két napon belül le szokott apadni.

– És ha nem? — kérdezte szorongva Beate Schwaiger.

– A nyirokerek juttatják vissza a véráramba az onnan felszívódó

fehérjét és folyadékot. Ha valamelyik nagyobb nyirokpálya

megszakad, felgyülemlik a folyadék a szövetben, és duzzanat

keletkezik. Ezt nevezi a szaknyelv nyiroködémának. Az ön esetében

például a bokatörés lehetett a kiváltó ok, de ez nem szükségszerű.

Gyógymódként egy különleges masszázst ajánlok, az úgynevezett

nyirokdrenázst. Négy-öt kezelés után elmúlnak a panaszai, és többé

nem lesz oka aggodalomra. Az eljárás nem fájdalmas, sőt, kifejezetten

kellemes és ellazító. Természetesen csak megfelelően felkészült

szakember végezheti, és nem bízhatja rá, mondjuk a kozmetikusára.

– Még szerencse, hogy megfogadtam a fodrásznőm tanácsát, és

egyből önhöz fordultam, doktor úr.

– Bizony, ezt nagyon jól tette. A problémák gyakorlatilag csak

addig problémák, amíg fel nem ismerik őket.

Az orvos adott még néhány tanácsot a betegtornával kapcsolatban,

majd kikísérte a páciensét, és barátságosan elköszönt tőle. Azonnal

szemet szúrt neki a Martha nővér orrtövén húzódó mély ránc, amely

nyomasztó gondokról árulkodott.

Kihasználta a kedvező alkalmat, észrevétlenül mögé lépett, és a

vállára tette a kezét.

– Remélem, minden rendben van.

Az asszisztensnő összerezzent.

– Honnan veszi, hogy nincs minden rendben?

– Soroljam? – mosolygott a doktor. – Talán nincs megelégedve a

főnökével...

– Férfiak... – dörmögte megvetően Martha nővér. – Mind azt hiszik

magukról, hogy körülöttük forog a világ.

– Miért, talán nem? De félre a tréfával. Feltűnt, hogy szokatlanul

réveteg a tekintete.

– Nincs abban semmi meglepő. Venni akarok egy kis lakást, és

nem tudom, hogy döntsek. A mai árak mellett alaposan meg kell

gondolni a dolgot. Pusztán a nyugdíjamból nem is telne rá.

– A nyugdíjából? Máris a nyugdíjba vonulás gondolatával

foglalkozik? – kérdezte álmélkodva Frank doktor.

– Mi az, hogy máris? Régóta esedékes. Be is adtam a kérelmet.

Legfőbb ideje, hogy átadjam a helyem másoknak.

– Ki mondja ezt?

– Én. És biztosan másokban is felmerült már a gondolat.

Stefant sürgette az idő, nem ért rá hosszasan elemezgetni a témát.

Azt azonban érezte, hogy nem halogatható tovább egy tisztázó

beszélgetés az asszisztensnőjével.

– Javaslom, hogy üljünk le, és nyugodtan beszéljük át a dolgot.

Mikor lenne alkalmas önnek?

– Nekem? Semmikor – vágta rá Martha csípősen.

– Jól van, akkor legyen rögtön a rendelés után. Most pedig

folytassuk a munkát. Ki a következő?

Hét óra is elmúlt, amikor Marie-Luise végre bezárhatta a rendelő

ajtaját.

– Legjobb lesz, ha felmegyünk a lakásomba – javasolta Frank

doktor.

– Nem, nem, inkább maradjunk itt lenn – tiltakozott Martha. –

Nekem tulajdonképpen ez az otthonom. Azazhogy volt.

– Miért használ múlt időt? Most már nem az?

Az asszisztensnő csökönyösen hallgatott, és egyfolytában a fejét

csóválta.

– Mi ütött magába, Martha? Kire haragszik?

Az asszony tőle szokatlan módon hallgatásba burkolózott.

– Mivel elégedetlen? – próbálkozott kitartóan az orvos. – Velem

mindent meg lehet beszélni.

– Ezt nem – felelte az idős nővér.

Stefan alig ismert rá a hangjára. Ha nem ismerte volna hosszú évek

óta, esküdni mert volna, hogy sírás fojtogatja a torkát. Martha és a

könnyek? Ugyan már! Meg aztán mi oka lenne rá?

– Lakást vásárol. Beadja a nyugdíjkérelmét. Savanyú képet vág,

mint aki citromba harapott. Mire véljem ezeket a jeleket?

Az asszisztensnő váratlanul taktikát váltott.

– Senkinek nem akarok az útjában állni. Semmi kedvem megvárni,

amíg kiteszik a szűröm. Maga túl becsületes ahhoz, hogy a képembe

mondja: „Ég áldja, Martha, ezentúl nem tartok igényt a munkájára.”

Akkor már inkább magamtól állok fel. Majd veszek egy zsáknyi

fonalat, és harisnyanadrágot fogok kötni a szegény néger

gyerekeknek.

– Mert nekik aztán égető szükségük van ám harisnyanadrágra! –

feddte meg kedvesen Stefan. – Öntsünk tiszta vizet a pohárba. Vallja

be, hogy nincs kedve tovább dolgozni. Fütyül rá, mi lesz a rendelővel.

A jól megérdemelt nyugdíjas évek felé kacsingat, és mindenféle

ürügyeket talál ki, hogy itt hagyhasson. Nem szégyelli magát?

– Én szégyelljem magam? Még mit nem! Vegye tudomásul, hogy

nem vagyok hajlandó betanítani az új munkaerőt, akinek nyilván

fogalma sincs a tölcsérekről, ballonokról meg az egyéb kellékekről.

Szerintem összevissza kever majd mindent, utána meg az elődjére

fogja az egészet. Nagyon kedvelem, de bármibe lefogadom, hogy így

lesz.

– Nem szoktam fogadni. Önnel meg különösen nem. Azért

köszönöm, hogy kedvel. Én is magát. De nem így, ahogy most előttem

ül, mint egy megtestesült vádirat.

– Honnan veszi, hogy kedvelem? – fortyant fel Martha.

– Az előbb mondta.

– Azt nem magára értettem, hanem Abel asszonyra. Semmi bajom

vele, mint az ön leendő feleségével, sőt, tiszta szívből kívánom, hogy

boldogok legyenek. Azt viszont nem tudnám elviselni, ha az

íróasztalomnál ülne, és a betegekkel foglalkozna. Na látja, hát ezért

gondoltam a nyugdíjba vonulásra meg a többire.

– Álljon meg a menet! Még egyszer elölről! Az isten szerelmére,

mi köze mindehhez Solveignek?

– Össze akarnak házasodni, vagy nem? – csattant fel Martha. –

Hiába próbálja tagadni. Grünwaldban hetek óta másról sem beszélnek.

Minden veréb ezt csiripeli.

– Csakugyan? Mióta ért a verebek nyelvén? Kipanaszkodta magát?

Akkor most hagyjon engem is szóhoz jutni. Lehet, hogy Solveig Abel

és én összeházasodunk, de ennek a dologhoz az égvilágon semmi

köze. Úgy döntöttünk, hogy egymás mellett éljük le életünk hátralevő

részét. Teljesen mindegy, hogy házasságlevéllel vagy anélkül. Solveig

eladja a Fenyő Szállót, és minden idejét nekem szenteli.

– Pontosan erről papolok egy félórája! – méltatlankodott Martha

nővér. – Eladja a hotelt, és gyökeret ereszt a rendelőben. A mi

rendelőnkben! Pedig fogalma sincs a szakmáról.

– Nem a rendelőben ereszt gyökeret, hanem az életemben –

javította ki kedvesen, elnézően Stefan. – Valószínű, hogy még a

lakásomba sem költözik be. Szeretnénk egy modernebb otthont.

Hangsúlyozom: szeretnénk. Hogy lesz-e belőle valami, azt majd

meglátjuk. A rendelőben viszont Solveignek semmi keresnivalója. Ő

is tisztában van vele, hogy nem ért ehhez a munkához, és nem is

szándékozik beletanulni. Hosszú éveken át keményen dolgozott. A

jövőben kizárólag, mint feleség és társ akarja megállni a helyét. Hol itt

a probléma? Senki nem fog semmit elvenni kegyedtől. Különösen

nem az íróasztalát, amelynek a fiókjában rejtvényeket meg

nyugdíjkérelmeket rejteget. Teringettét!

Marthának fátyolos lett a tekintete. A torkát fojtogató könnyek a

szemébe szöktek. Orrcimpája reszketett, és azt sem tudta, hova nézzen

zavarában.

Frank doktor legszívesebben magához ölelte volna, hogy kifejezze

mérhetetlen rokonszenvét, de tudta, hogy ez óriási baklövés lenne.

– Sok boldogságot kívánok mindkettejüknek, doktor – préselte ki

magából a szavakat Martha. – Örülök, hogy végre rászánták magukat

az esküvőre. De még jobban örülök annak – telte hozzá megejtő

őszinteséggel –, hogy nem akarja beprotezsálni a rendelőbe a

jövendőbelijét. Természetesen továbbra is állok rendelkezésére. Egy

lakást azért mégiscsak veszek magamnak. Úgy vagyok ezzel, mint a

csöves, aki talál egy pénzérmét a padon. Ismeri?

– A csövest?

– Nem, a viccet. Szóval a csöves fogja az érmét, és a pad szélére

teszi. Kérdi a cimborája: Mi az ördögöt művelsz? Egyszer az életben

ki akarom próbálni, milyen érzés pénzt félretenni.

Frank doktor harsány nevetésben tört ki, amikor megértette a poént.

Martha is csatlakozott, és a végén mindkettejüknek potyogtak a

könnyei. Percekbe telt, mire abba tudták hagyni.

– Köszönöm – hálálkodott Stefan, amikor végre meg tudott

szólalni. – Mindent köszönök. A megértését, a jókívánságait.

Lelkiismeretes és kitartó munkáját. Köszönöm, hogy van nekem,

Martha.

Az asszisztensnő gyilkos pillantást vetett a főnökére, mert nagyon

nem szerette, ha a lelkébe láttak.

– Ha valaki itt hálával tartozik, akkor az én vagyok – mormolta

megindultan. – Most pedig ideje indulnom. A holnapi viszontlátásra.

Horst Baumann az iskola előtt várt a lányára. Jól tudta, mivel lehet

levenni a lábáról.

– Gyere, Katrin, menjünk csirkét enni! Hol adják a legjobbat?

– Hugónál, de az nagyon drága.

– Nem számít. A kedvedért bármilyen árat megfizetek érte.

A Hugo gyorsétterem városszerte híres volt a minőségről, az

árairól, a hatalmas adagokról és a köretekről. A ház specialitása

például színtiszta csirkehúsból készült, kókuszpelyhekkel panírozták,

és egzotikus fűszerekkel ízesítették. Trópusi saláta is járt mellé, és az

elmaradhatatlan hasábburgonya. A friss almalé úgy gyöngyözött a

pohárban, akár a pezsgő. A menüt tejszínhabos eperfagyi zárta.

Katrin farkaséhes volt a fárasztó tanítás után, ezért nemcsak a saját

adagját pusztította el, hanem az apjáénak egy részét is. Élvezte, hogy

egyszer kedvére végigkóstolhat mindent, és nyugodtan maszatolhat

anélkül, hogy rászólnának.

Az utolsó kiskanál fagyit csak nagy erőfeszítések árán tudta

legyűrni. Utána olyan levertség fogta el, hogy kis híján elaludt. Horst

alig tudta felrázni.

– Ébresztő, Katrin! A java még csak most jön.

– Micsoda?

– Mit szólnál hozzá, ha a szilvesztert egy távoli földrészen

töltenénk, ahol fürödni lehet a tél kellős közepén. És nem csupán

fürödni, hanem napozni, homokvárat építeni...

– Olaszországban?

– Sokkal messzebb. Olaszországban december végén nem biztos,

hogy sütni fog a nap.

– Akkor hol?

– A Karib-tenger mellett.

– Az meg merre van?

– A világ másik végén.

– Anyu is velünk jön?

– Dehogy jön! Csak mi ketten.

– De én szeretném, ha ő is jönne. Nélküle nem megyek sehova.

– Anyádnak ott van a szeretője.

– Julianra gondolsz? Őt is magunkkal vihetnénk. Julian egyenesen

szuper!

– Már csak az hiányozna.

– Ha velünk jönne, akkor nem hiányozna.

– Nem jön velünk. És az anyád sem. Szeretném, ha csak mi ketten

utaznánk, kicsikém!

– Nem vagyok kicsike! Elmúltam hatéves! Sőt, már Félhét vagyok

– kérte ki magának Katrin.

– Egy okkal több, hogy bölcsen, belátóan viselkedj.

Horst a kasszához ment, hogy kiegyenlítse a számlát. Mélyen a

zsebébe kellett nyúlnia, de nem bánta. Ezt a napot arra szánta, hogy jó

pontokat szerezzen a lányánál. Előző nap nyélbe ütött egy sikeres

üzletet, úgyhogy megengedhetett magának ennyi fényűzést. Minden

más puszta szemfényvesztés volt. Még hogy Karib-tenger! Valamivel

el kellett kápráztatnia Katrint. Kajánul maga elé képzelte Renate arcát,

amikor a lánya beszámol neki közös terveikről.

Pontosan abban a másodpercben ért vissza az asztalhoz, amikor

Katrin hányni kezdett. A kislány az összes elfogyasztott ínyencséget

kiöklendezte.

– Pfuj! Nem tudsz rendesen viselkedni? Ezt a disznóságot! Pincér!

Hozzon szalvétákat!

Katrin ide-oda támolygott, kövér könnycseppek gördültek végig az

arcán. Összepiszkította a szép zöld pulóvert és a farmernadrágot,

ráadásul maszatos kezével szétkente a ruháján a hányásfoltokat.

Mindene bűzlött, és a szomszéd asztalnál ülő idősebb úr nem állta meg

szó nélkül:

– Ezt nem lehel kibírni! Vigye már ki azt a gyereket a szabad

levegőre! Mindjárt elájulok a bűztől.

– Rosszul vagyok... – bömbölte a kislány, és ismét nem sikerült

leküzdenie a hányigerét. A hasábburgonya éppúgy kijött belőle, mint a

keletiesen elkészített csirke. Émelyítő szag terjengett körülötte.

Horst Baumann legszívesebben elszaladt volna, de ezt azért nem

merte megtenni. Amilyen gyorsan csak tudta, kituszkolta Katrint az

étteremből, az anorákjáról és az iskolatáskájáról is megfeledkezett.

Beültette a lányát az autóba, ez persze nem az övé volt, hanem az

egyik olyan jármű, amelyet „alkalmi vételre” kínált. Talált egy

koszos, szürke rongyot, azzal megtörölte Katrin arcát, és megpróbálta

eltávolítani a pulóverét csúfító, ronda foltokat.

– Úgy nézel ki, mint egy malac. És az is vagy. Anyád nem tanított

meg rendesen viselkedni? Nem is vártam mást tőle. Ha a gyámügyi

hivatal emberei így látnának, egy csapásra minden probléma

megoldódna. Kapásból elvennének az anyádtól, és ezzel lezárulna az

ügy.

– Anyuhoz... akarok... menni – nyöszörgött Katrin. – És Julianhoz.

Rosszul vagyok...

– Én is, ha rád nézek! – förmedt rá Baumann, és dühösen gázt adott.

A ház előtt tette ki a lányát, amelyben egykor együtt laklak.

– Tűnj el a szemem elől, te hálátlan béka! És mondd meg az

anyádnak, hogy nagy meglepetésben lesz része. Velem nem lehet

packázni, nem bizony!

Öt perccel később Katrin becsengetett az anyja lakásába. Úgy állt

ott, mint egy kivert kutya. A ruhája piszkos volt, a dzsekije és a táskája

sehol.

Julian nyitott neki ajtót. Nem faggatta, nem nyaggatta, egyszerűen

csak magához szorította, és kedves szavakkal vigasztalta. Utána a

fürdőszobába vitte, segített neki kibújni a mocskos ruhákból, és

megmosta a kezét meg az arcát. Nem faggatózott, hogy hol maradt az

anorák meg az iskolatáska.

Katrin nagyon hálás volt neki ezért. Az értékrendjében Julian

rögtön a Jóisten után következett. Ezzel a gondolattal szenderült

álomba.

Horst Baumann tajtékzott dühében. Nem ilyen kimenetelre

számított, amikor kifundálta a tervét. Csúfos kudarcot vallott, ráadásul

egy halom pénzt dobott ki feleslegesen.

Csak az volt a célja, hogy borsot törjön Renate orra alá. Arra

számított, hogy Katrin lelkendezve beszámol az anyjának a csodálatos

ebédről meg a kilátásba helyezett szilveszteri utazásról, amelyet

természetesen egy pillanatig sem gondolt komolyan.

Mézesmadzagnak szánta az ígéretet. Minden alkalmat

megragadott, hogy megfizessen Renaténak a sérelmekért.

Esze ágában sem volt harcolni Katrinért. Mit kezdene vele, ha

végül neki ítélnék! Van elég gondja anélkül is. A saját megélhetésére

sem elég az a kevéske pénz, amit az alkalmi munkáival keres,

nemhogy egy hétéves gyerek eltartására. Csak némi elégtételt jelentett

a számára, hogy rettegésben tarthatja Renatét.

Este a konditeremben találkozott a cimboráival. Sötét alakok

szoktak itt összegyűlni, akiknek vajmi kevés közük volt a sporthoz.

Néhanapján súlyzóztak egy kicsit, de idejük nagy részében tiltott

dolgokkal kereskedtek: kábítószerrel, fegyverrel, csempészáruval.

Mindegyikük hasznot húzott a görbe üzletekből. Baumann is.

Ez azonban nem az ő napja volt. Semmi nem jött össze. Sem

üzletkötés, sem tapogatózó beszélgetés. Ma csak kiadásai voltak, a

bevételi oldalon nulla állt.

A kudarc elrontotta a hangulatát. Bosszúvágy munkált benne, csak

azt nem tudta, miért...

– Meg kell neki mondanod, Martin! – nyaggatta Yvonne Ruben a

férjét. – Minél előbb, annál jobb. Lehetőleg a vacsora előtt, különben

megint lőttek az étvágyamnak. Az apád egyszerűen elviselhetetlen.

Martin Ruben gondterhelten hátrasimította a haját. Feszélyezték az

effajta beszélgetések. Ki nem állhatta, ha valaki követelődzik. A

bankban nap mint nap fontos döntéseket kellett hoznia, óriási

felelősség nyomta a vállát, állandó feszültségben élt. Legalább otthon

békén hagyhatnák!

Azonkívül az apjáról volt szó, akinek tisztelettel és köszönettel

tartozott. Különösen előrehaladott korára és megromlott egészségi

állapotára tekintettel. Néhány éve az orvosok megállapították, hogy

Parkinson-kórban szenved. Martin Ruben nem ismerte pontosan a

betegséget, de annak kezdettől fogva tudatában volt, hogy a bajt nem

lehet egy kézlegyintéssel elintézni. Az apjának akadozott a nyelve,

nagyon nehezen beszélt, ezért alig-alig álltak vele szóba. Az evéssel

még rosszabb volt a helyzet. Valami mindig leesett az öregúr

kanaláról vagy villájáról. Legtöbbször nem vissza a tányérra, hanem

az asztalterítőre, rosszabb esetben a nadrágszárára. Nemrég a kezére

borította a forró teát. Martin szívből sajnálta az apját, Yvonne viszont

nemes egyszerűséggel disznólkodásnak nevezte, amit az apósa

művelt.

– Semmi keresnivalója ebben a házban! – méltatlankodott. –

Öregek otthonában a helye, és ezt te is nagyon jól tudod. Miért nem

csinálsz már valamit? Rég ki kellett volna költöztetni innen. Mi

mindennek kell még történnie, hogy belásd végre? Elvárom, hogy ma

este közöld vele...

– Ah, Yvonne...

– Csak semmi Yvonne! Nem vállalod? Hát jó, majd én

megmondom neki. De aztán ne csodálkozz. Az én türelmem is véges.

Nem vagyok hajlandó tovább elviselni ezt az áldatlan állapotot.

Minden héten tisztítóba kell vinnem az öltönyeit. Hogy miért? Mert

szennyesek. És nem csupán a malackodása miatt, hanem azért is, mert

nem tudja visszatartani a vizeletét. Úgy bűzlik, mint a... hiszen te is

tudod.

– Igen, Yvonne, tudom.

– És mit teszel ellene? Semmit. Ahogy így elnézlek, ma sem égsz a

vágytól, hogy szembesítsd a tényekkel. Kénytelen leszek én megtenni

helyetted. Méghozzá most rögtön.

– Mit akarsz közölni az apámmal, Yvonne?

– Azt, hogy megbíztam valakit, keressen neki helyet egy idősek

otthonában.

– Megbíztál valakit...

– Úgy van. Csak nem képzeled, hogy magam kilincselem végig a

szóba jövő intézményeket.

– Nem, Yvonne, nem képzelem.

Martin Ruben csüggedtségről árulkodó hangja intő jel lehetett

volna az asszony számára. Ő azonban nem figyelt erre, mert elragadta

az indulat.

– Van egy szociális otthon Drezda közelében, amely megfelelne a

célra.

– Hol?

– Drezda mellett – ismételte ingerülten Yvonne. – Talán nem

tudod, hol van ez a város?

– De igen. Éppen ezért előre kijelentem, hogy szó sem lehet róla.

Nem zárhatjuk össze az apámat olyan emberekkel, akiknek a nyelvét

sem érti!

– Már megint eltúlzod a dolgokat. Ott is ugyanúgy németül

beszélnek.

– Na de milyen tájszólással! És akkor még nem beszéltünk az eltérő

életszokásokról. Például a konyháról, amely teljesen idegen lenne

apámnak.

– Na és? Majd megszokja. Mint ahogy én is megszoktam a bajor

konyhát, miután Oldenburgból ideköltöztem.

– Csakhogy te fiatal voltál, életerős és szerelmes.

– Fiatal és életerős talán. De hogy szerelmes? – gúnyolódott

Yvonne Ruben. – Ha sejtettem volna, mi vár rám, soha az életben nem

lettem volna a feleséged.

– Csakugyan megbántad, hogy hozzám jöttél? Nem éltünk mindig

is boldog, példás házasságban?

– Ha igen, az kizárólag az alkalmazkodóképességemnek

köszönhető. Ha nem bólintottam volna rá szó nélkül mindenre,

egészen másként alakulhatott volna az élelem. Lehetnék például

Polzin grófnő, ha annak idején nem csábítottál volna Münchenbe.

Élhetném a vidéki arisztokrácia gondtalan, fényűző életét, és

feltehetően három vagy több gyerekkel büszkélkedhetnék. Ehelyett

egy görényszagú apóssal ver a sors, aki a kanalát sem tudja a szájához

emelni.

– Kívánom, hogy kíméljen meg a gondviselés hasonló csapásoktól

– mondta komoran Martin Ruben.

– Tessék?

– Egyszer mindannyian megöregszünk. Mi a biztosíték arra, hogy

te, én, netán mindketten nem betegszünk meg Parkinson-kórban vagy

más nyavalyában?

– Nagyon kérlek! – fakadt ki Yvonne.

– Hát ez az – mosolygott mesterkélten a férje. – Itt csak a kérés, a

könyörgés, az ima segíthet. Most felmegyek apámhoz, és

megmondom neki, hogy intézetbe adjuk. De nem ám Drezdába, ahol

nemcsak a vidék, de az ott elő emberek is mind-mind idegenek

volnának neki. Ha már egyszer öregek otthonába kell vonulnia, akkor

maradjon a közelemben. Minden elképzelhető kényelmet biztosítani

szeretnék neki. Amilyen gyakran csak tehetem, meg fogom látogatni...

– Csak nehogy megerőltesd magad! – gúnyolódott a felesége. –

Hiszen itthon sem volt rá időd soha. Légy szíves, közöld vele, hogy

ezentúl nem vehet részt a közös étkezéseken. Főleg nem, ha vendégek

is vannak. Megértettük egymást?

– Természetesen, drágám. Elvégre olyan hangosan kiabálsz, hogy

azt nem lehet nem meghallani.

A bankár faképnél hagyta az asszonyt, és felment az emeletre.

Halkan bekopogott az apjához.

Az idős férfi összegörnyedve kuporgott a karosszékében, és

keservesen nyöszörgött. Az arca falfehér volt, agg homlokán

verítékcseppek gyöngyöztek.

– Én vagyok az, apa. Nem érzed jól magad? Segíthetek?

Martin Rubenben felsorjáztak az elmúlt évek mulasztásai. Ebből a

szempontból igazat adott Yvonne-nak: csakugyan nem sok időt

szentelt az apjának. Most közvetlen közelről láthatta a szenny foltokat

az öregúr nadrágján. Kiábrándító, gyomorforgató élmény volt. Nem

vehette zokon a feleségétől, hogy képtelen elviselni az apósa

betegségével járó kellemetlenségeket. Az idősebb Ruben talán tényleg

jobban érezné magát egy megfelelően vezetett otthonban, mint a

villában, amely egykor az övé volt, és amelyet már régen átíratott a fia

nevére.

– Ki maga? Mit akar tőlem? – kérdezte a beteg.

Martinnak elszorult a szíve. Alig tudta palástolni a riadalmát,

amiért az apja nem ismerte fel. Vagy csak rosszul mérte fel a

helyzetet?

– Én vagyok az, apa – felelte minden kedvességét latba vetve. – A

fiad, Martin. Érted, amit mondok? Ma nem vagy túl jól, ugye? Nem

baj, holnap már jobb lesz, meglátod. Kihívjam az orvost? Fáj valamid?

Mit segíthetek? Iszol velem egy pohár bort? Vagy inkább sört kérsz?

Ma nagyon problémás napom volt a bankban. Tudod, apa, a

délkelet-ázsiai kényes helyzet nálunk is érezteti a hatását. Igencsak

résen kell lennünk, és állandó kapcsolatban kell állnunk a világ

tőzsdéivel. Amikor te ültél a főnöki székben, még minden más volt.

Manapság egymást érik az események, szinte percenként történik

valami fontos a világgazdaságban. Biztos, hogy ne hívjam ki az

orvost? Szerintem lázas vagy, apa. Reszketsz, mint a nyárfalevél.

Szólok Brunónak, hogy fektessen ágyba. A gyógyulás

leghatékonyabb módja a pihenés.

Szent egek, miket beszel! Még hogy gyógyulás! Az öreg Rubenről

lerítt, hogy súlyos, gyógyíthatatlan beteg. Vajon ez miért csak most

tudatosult benne? Ráadásul az apja a kényelmetlen karosszékben

kínlódott ahelyett, hogy ágyban feküdt volna.

Martin Ruben csengetett Brunónak, aki egy személyben volt a

család inasa, kertésze és sofőre, sőt, az utóbbi időben betegápolója is.

Az alkalmazott hangtalanul suhant be a szobába, akár az árnyék.

– Kérem, segítsen lefektetni az apámat! – rendelkezett Martin.

– Máris, Ruben úr! Bízza csak rám. Összeszokott páros vagyunk, a

bankár úr meg én.

Az izmos Bruno minden különösebb erőlködés nélkül felemelte az

aggastyánt.

– Azt hiszem, az apám lázas...

– Minden bizonnyal. Gyakran felszökik a láza, amióta ilyen súlyos

beteg.

Amióta ilyen súlyos beteg... – visszhangoztak Martin fülében az

ápoló szavai. Miért nem tudott ő erről, eddig miért nem tűnt fel neki?

Pedig az apján jól látszottak a tünetek. Frank doktor Parkinson-kórt,

reszkető bénulást állapított meg nála. Előrehaladott stádiumban.

Gyógyítani nem lehet, csak méltósággal viselni, ahogy az orvos

fogalmazott.

Martin teljesen feleslegesnek érezte magát. Hallotta, amint Bruno a

szomszédos szobában a beteghez beszél:

– Így ni, bankár úr!

Mindig így szólította az öreget, és Martin újra meg újra

elcsodálkozott ezen. Ő egyszerűen csak Ruben úr volt a

személyzetnek, beteg, szenilis apjának bezzeg kijárt a bankár úr

megszólítás. Maga sem tudta, hogy bosszankodjon emiatt, vagy

inkább örüljön. Esetleg fogadja el a helyzetet olyannak, amilyen?

Igen, talán ez lenne a legjobb...

– Először is kap egy friss pelenkát. Az ágyneműt az előbb húztam

át. Kellemes illata van, nemde? Mindjárt jobban érzi magát az ember,

ha körülölte mindennek üde az illata.

Martin azt már nem hallotta, hogy az apja mit válaszolt. Nem bírt

tovább tétlenül álldogálni. El akart menekülni innen, minél

messzebbre, például vissza a bankba. Ott legalább kiismerte magát.

Ott szükség volt rá.

A nappaliban belebotlott Yvonne-ba.

– Hol voltál ilyen sokáig? Egész este rád várjak? Felháborító a

viselkedésed. Martin! Ma átjönnek hozzánk Schäubelék. Az advent

első vasárnapján rendezendő jótékonysági vásár miatt. Idejében el kell

kezdenünk a szervezést, ha azt akarjuk, hogy jól sikerüljön.

– Az apámnál jártam – felelte Martin, és alig ismert a saját

hangjára. – Nagyon leromlott az egészségi állapota. Bruno most cserél

nála pelenkát. Te tudtad, hogy pelenkázni kell?

– Tudnom kellene? Épp elég elviselni a szagát. Megmondtad neki,

hogy nem maradhat ebben a házban?

– Nem volt abban az állapotban, hogy felfogja a szavaim értelmét.

– Mindjárt gondoltam! – fintorgott Yvonne. – Ha szorul a hurok

körülötte, azonnal visszamenekül a betegségébe. Ebből a szempontból

sok a hasonlóság köztetek. Csakhogy ez nem fog eltéríteni a

szándékomtól. Követelem, hogy hagyja el a házat. El kell mennie

innen!

Martin felvette a kalapját és a kabátját. Elment az étvágya a

vacsorától. A bankba hajtolt, és letelepedett az íróasztalához. Ebben a

pillanatban nem volt nála magányosabb ember a földön.

Az iskola kerékpártárolójában álló bicajok nagy része a felsőbb

tagozatos diákoké volt. Katrin büszkesége nem ismert határokat, hogy

az övé is köztük lehet.

Természetesen tudta, hogy irigylik érte a többiek. Pedig az

anyukájának több oka is volt, hogy megvegye a bringát. Például az,

hogy már most juttatni akart neki valamennyit Vera néni örökségéből.

A pénz nagyobbik része közben napról napra gyarapodott a bankban.

Katrin nem nagyon értette, hogyan megy a dolog, pedig Julian

egyszer elmagyarázta neki. Sebaj, nem lényeges. Ennél sokkal

fontosabb a szép, zöld kerékpár, amelyen mindössze néhány apróbb

karcolás látszott. Julian megígérte, hogy hamarosan kijavítja őket.

Márpedig ha ő egyszer megígért valamit, azt be is tartotta. Nem úgy,

mint az apja, Horst, aki vadabbnál vadabb tervekkel hitegette,

amelyekből végül soha nem lett semmi.

Mindenféle utazásokat helyezett kilátásba. Előbb Olaszországot

nevezte meg úti célként, aztán meg a titokzatos, távoli Karib-tengert.

Később azzal hozakodott elő, hogy síelni viszi őt a hegyekbe, de

Katrin egyetlen szavát sem hitte. Rémes érzés, ha valaki nem bízhat a

saját apjában.

– Hadd próbáljam ki a járgányt! – szólalt meg valaki ellentmondást

nem tűrő hangon Katrin mellett. Éppen kikattintotta a zárat, és

nyeregbe akart szállni, hogy hazatekerjen, amikor Vadóc Willi szinte

a semmiből felbukkant mögötte.

– Most nem lehet – szabadkozott a kislány. – Sietnem kell haza.

Megígértem. Kapok a fejemre, ha kések.

– Csak egy körre – erősködött a közutálatnak örvendő Willi.

Mindenki félt tőle, mert rámenős és erőszakos volt. Lángvörös haja,

mint valami drótkefe, meredt az égnek.

– Ma nem adom oda – ellenkezett Katrin. Mindhiába. Vadóc Willi

egyszerűen elvette a kerékpárt. Nem lett volna értelme szembeszállni

vele. A rosszcsont nebuló felpattant a nyeregre, és a pedálra taposott.

A szigorú tiltásra fittyet hányva ment egy kört az udvaron, aztán

kikerekezett a kapun, és az utcán folytatta a vad száguldást.

Katrin úgy állt az iskolaudvar közepén, mint akit leforráztak. Most

mit tegyen? Megígérte az anyjának, hogy tanítás után rögtön

hazaindul, mert... Miért is? Arra már nem emlékezett pontosan, de az

biztos, hogy a szavát adta. Teltek-múltak a percek, és Willinek nyoma

sem volt sehol.

Katrin türelmetlenül toporgott, de sokáig nem történt semmi.

Hosszú, idegtépő várakozás után végre felbukkant az osztálytársa, de

legnagyobb döbbenetére gyalog érkezett. A kislány úgy megrémült,

hogy egyetlen hang sem jött ki a torkán. Willi magához vette hanyagul

félrehajított iskolatáskáját, és tovább akart állni, mintha mi se történt

volna.

– Hol a biciklim? – bökte ki Katrin.

– Tönkrement – motyogta szűkszavúan a vörös hajú fenegyerek.

– Tönkrement? De hiszen vadonatúj! – háborodott fel a kislány.

– Csak volt – vigyorgott Vadóc Willi, és továbbcammogott.

– Hé, te! – kiáltott utána Katrin minden bátorságát összeszedve. –

Azonnal add vissza a biciklimet!

– Menj el érte, ha kell. A hirdetőoszlop mellett találod – közölte

Willi, és olyan villámgyorsan eliramodott, hogy Katrin a tekintetével

sem tudta követni.

Az utcán lehangoló látvány fogadta a kislányt. Alig ismert rá az

imént még újan csillogó, zöld kerékpárjára. Összetörve és a

felismerhetetlenségig deformálódva talált rá a hirdetőoszlop tövében.

Majdnem olyan rozzantan nézett ki, mint az anyja szárítóállványa,

amelyet a lomtalanításkor dobott ki a múlt héten.

Lekuporodott a biciklije mellé, és keservesen zokogni kezdett.

Willi már árkon-bokron túl járt. Neki jutott tehát a nyomasztó feladat,

hogy otthon beszámoljon a történtekről. Azt kívánta, bárcsak ő is

követhetné Vera nénit. A temető mélyére vagy a felhők fölé, teljesen

mindegy. Csak el innen, jó messzire!

Felállította a sérült drótszamarat, és nehéz szívvel hazatolta.

Hosszú volt az út, és még akkor is meg akart halni, amikor nagy

sokára megérkezett, és szorongva megnyomta a csengőt.

Szerencsére megint Julian nyitott ajtót. Faggatózás helyett átölelte

és magához szorította az elkámpicsorodott kislányt. Ah, mi is lenne

vele Julian nélkül!

– Csakhogy megjöttél végre, Félhét! Már kezdtem komolyan

aggódni. Megígérted, hogy pontos leszel. Anyu fogorvoshoz ment.

Meg akart várni az ebéddel, de nem értél haza időben. Ezért én tálalom

neked az ételt. Rendben?

– Nem akarok enni! – siránkozott a kislány.

– Persze hogy nem. Aki ennyire izgatott és feldúlt, annak nem

csoda, hogy egy falat sem megy le a torkán. Bőgd csak ki magad

nyugodtan. Attól az étvágyad is visszatér, ráadásul nem kell annyit

pisilned.

Julian kézen fogta kis kedvencét, és a konyhába vezette. Eléje tett

egy pohár tejet, amelyet Katrin egy szempillantás alatt eltüntetett.

Nem kortyonként, ahogy tanították, hanem egy húzásra. Ez bizony

jólesett! Utána a beszéd is könnyebben ment.

– A Vadóc Willi tönkretette a biciklimet! – lihegte egy szuszra.

Most, hogy a nehezén túlesett, a többiről már apránként is

beszámolhatott. – Én nem akartam engedni. Mondtam neki, hogy nem

ülhet fel rá. De ő erőszakkal elvette, és eltekert vele. Hogy pontosan

mi történt, azt nem tudom, de a bicajom nélkül jött vissza. Azt mondta,

a hirdetőoszlopnál találom.

– És tényleg ott volt?

– Tényleg – bólintott Katrin. – Összevissza törve. Hazatoltam és

lezártam odalenn. Szörnyen hosszú volt gyalog az út, sajog a lábam.

Miért nem engedi a Jóisten, hogy a fűbe harapjak, és Vera néni után

menjek?

Utolsó szavai zokogásba fúltak. Miközben Julian arra várt, hogy

elapadjanak a könnyei, felmelegítette neki a főzeléket. Volt egy

megállapodásuk, amely szerint a desszert csak a főzelék után

következhet. Már persze ha Katrin képes lesz akár egy falatot is

legyűrni.

Julian merített neki, majd megnedvesített zsebkendője sarkával

gyengéden megtörölte az arcát.

– Elhiszem, hogy kibírhatatlan kölyök ez a Willi. De azért...

– De azért? – kapta fel a lejét Katrin.

– Tudod, a világ tele van ilyen alakokkal, lépten-nyomon beléjük

botlik az ember. Semmi értelme miattuk lógatni az orrunkat. Erősnek

kell lennünk, hogy szembeszállhassunk velük. Willinek nem volt joga

elvenni a biciklidet. Mindjárt megnézem, mekkora kárt okozott. De

most egyél szépen.

– Nem hiszel nekem, Julian?

– Dehogynem, Félhét. Tudom, hogy most borzasztóan dühös vagy.

Nem is annyira Vadóc Willire, hanem elsősorban saját magadra,

amiért engedted, hogy az akaratod ellenére elvigye a bicajt. Erre a

pontra kell összpontosítanunk az erőfeszítéseinket.

– Ezt nem értem.

– Meg kell tanulnod, hogyan lehet ésszel és határozottsággal

leszerelni Vadóc Willit meg a hozzá hasonlókat.

– Nem is szidsz meg? – álmélkodott Katrin.

– Nem. Hiszen nem te vagy a hibás. A biciklit pedig meg lehet

javíttatni. Majd benyújtjuk a számlát Willi szüleinek.

– Nincs neki apja, az anyja egyedül neveli.

– Hát akkor az anyjának.

– Lefogadom, hogy tőle egy lyukas garast sem kapunk. Tudod, mi a

foglalkozása? Pípsóban dolgozik, legalábbis Willi azt mondja.

Elmagyarázod, hogy mi az?

Julian nem válaszolt azonnal, inkább tálalta az ebédet.

Mire Renate hazaért, Katrin a főzeléket és a desszertet is

elfogyasztotta. Mielőtt kérdőre vonhatta volna a lányát, hogy ígérete

ellenére miért nem jött haza időben az iskolából, Julian előzékenyen

kimentette. „A csodálatos, jószívű Julian – gondolta hálásan,

megkönnyebbülten a kislány. – Az apámnak meg sem fordult volna a

fejében, hogy védelmébe vegyen. Már rég tombolna dühében.”

Julian közbenjárására az anyja sem rótta meg Katrint. Ehelyett

átkarolta, kedvesen az orrához dörgölte az orrát, és a fülébe suttogta:

– Szegény kicsi Katrin! Nagyon el lehetsz keseredve. Az a fő, hogy

nem esett bajod. A többit majd Julian elintézi. Menj játszani egy

kicsit, az talán felvidít.

Katrin vidáman ki szökdécselt. Ismét helyreállt a lelki egyensúlya.

– Január harmadikával életbe lép a szerződés – újságolta

mosolyogva Solveig Abel. – Megígértem a törzsvendégeimnek, hogy

a szilvesztert még velem ünnepelhetik. Újév napján lesz egy

búcsúreggeli, aztán két nappal később a Winter család veszi át a hotel

irányítását. Nos, örülsz?

– Kimondhatatlanul – felelte Stefan Frank.

– Hozzálássak a lakáskereséshez?

– Az időigényes elfoglaltság. Márpedig szerintem mostanában nem

nagyon érsz rá.

– Ez igaz, de azért tapogatózhatok az ügyben.

Még mindig nem döntötték el, milyen otthont szeretnének

maguknak. Abból indultak ki, hogy Solveignek előbb-utóbb ki kell

költöznie a Fenyő szállóbeli lakosztályából. Csupán az volt a kérdés,

hogy megelégszenek-e Stefan lakásával a rendelő felett. Szerettek

volna egy kényelmes, otthonos házat a közelben, ám a kínálat

meglehetősen szűkösnek bizonyult.

Solveignek egyelőre a hagyományos, Márton-napi vacsora

megszervezése jelentette a legnagyobb gondot. Az összes helyet

lefoglalták már a jeles eseményre. Solveig szerette volna, ha az est

minden vendég számára felejthetetlen élmény lenne.

A szállítóknak idejében kiküldték a megrendeléseket, a konyhán

dolgozók pedig összeszokott, kifogástalanul működő csapatot

alkottak.

A híres gombócok elkészítését, mint minden évben, ezúttal is az

idős Luisé-re bízták. Az asszony Sziléziából származott, és máig nem

felejtette el az eredeti receptet. Megígérte, hogy az idén is vállalja a

különlegesség elkészítését. Már elmúlt nyolcvanéves, de jól bírta

magát: a pontosság, a megbízhatóság és a lelkiismeretesség szobra

volt.

– Tapogatózni sosem árt – mosolygott Stefan Frank. – Nagyjából

megegyeznek az elképzeléseink a jövőbeli otthonunkról, ezért bátran

rád bízom a keresést. Amíg rá nem találunk az igazira, nálam is

meghúzódhatsz. Boldog vagyok, hogy ilyen gyorsan és

zökkenőmentesen sikerült túladnod a szállón.

– Én is, Stefan. És Winterék úgyszintén. Fel akartam ajánlani

nekik, hogy a kezdeti időszakban a segítségükre leszek, de...

– Szerintem ennek semmi akadálya – vetette közbe az orvos.

– Én azt hiszem, jobb lenne, ha egyik napról a másikra búcsút

intenék valamennyi kötelezettségemnek – tűnődött hangosan Solveig.

– Ezért arra gondoltam, hogy...

– Hogy? – biztatta Stefan, miután váratlanul elhallgatott.

– Mit szólnál hozzá, ha felkerekednénk, és valahol délen töltenénk

a tél hátralevő részét? Szóba jöhetne például Ausztrália. Vagy

Argentína. Nos? Mi a véleményed? Felszedjük a horgonyt, és

elutazunk jó messzire.

– Na de, Solveig! Hogy képzeled?

– A magam részéről gyönyörűnek képzelem – felelte tréfásan az

asszony.

– És mi lesz a rendelőmmel? Akasszam ki az ajtóra a táblát, hogy

„Világ körüli út miatt átmenetileg zárva”?

– Nem kell.

– Hát akkor?

– Kereshetnél egy helyettest arra az időre. Tömegestül

jelentkeznének a fiatal orvosok, hiszen annyi van belőlük, mint égen a

csillag.

– Micsoda ötlet... Nem várhatom el a pácienseimtől, hogy egy

zöldfülű kezdővel kezeltessék magukat.

– Miért nem? Te is voltál kezdő orvos. Azonkívül a helyettesednek

nem feltétlenül kell zöldfülűnek lennie. Szerintem akad olyan

szakember, akinek elegendő a tapasztalata. Beszélj Waldnerékkel és a

többi kollegáddal. Legalább vedd fontolóra a dolgot, Stefan. Én is ezt

tettem a magam területén.

– Azt várod tőlem, hogy cserbenhagyjam a rendelőt?

– Szó sincs róla, de senki sem pótolhatatlan. Ha ne adj isten

megbetegednél, a rendelő attól még nem zárná be a kapuit.

Stefan rémülten hunyorgott.

– Ez nagyon váratlanul ért – vallotta be őszintén. – Adj időt, hogy

elgondolkozzam rajta.

– Rendben van – nevetett derűsen Solveig. – De ne sokáig töprengj.

Égek a vágytól, hogy összepakoljam a bőröndjeimet, hátat fordítsak a

zord télnek, és magam mögött hagyjam a hétköznapok gondjait. Hogy

ne okozzon fejtörést, működik-e rendesen a fűtés, megtarthatják-e a

munkahelyüket az alkalmazottaim, elégedettek-e a vendégek,

szeretnek-e a barátaim. Gondolj csak bele, Stefan! Luxushajóval

Ausztráliába!

– Vagy Argentínába – tette hozzá évődve az orvos.

– Bánom is én! Az a lényeg, hogy nem törődnénk az idővel, csak és

kizárólag egymással. Mint egy fiatal szerelmespár.

– Fontolóra veszem az ötletet, ennél többet nem ígérhetek.

Rengeteg probléma nyomaszt. Felelősnek érzem magam a pácienseim

sorsáért. Az idős Ruben urat például otthonba akarják adni. Azt

mondják, nem bírják tovább vele egy fedél alatt. Azt várják tőlem,

hogy állást foglaljak a kérdésben. Tudod, hogy mit jelent ez nekem? A

beteg nyolcvankét éves, és Parkinson-kórban szenved. A pénzéből

bőven futná rá, hogy házon belül oldják meg a felügyeletét, és a fia

hajlana is erre a megoldásra. A menye azonban, a saját elmondása

szerint, szabadságra vágyik, le akarja rázni a terhet, a felelősséget.

Tényleg olyan nagy teher, ha egy hatalmas villában egy beteg, idős

embert ápolnak? Elvárható az öregúrtól, hogy a menye kedvéért

elhagyja kényelmes hajlékát? Azonkívül nagyon kevés a szabad hely a

megfelelő színvonalú otthonokban.

– Stefan! Magánélet is van a világon. És rólam se feledkezz meg!

Az nem járja, hogy szüntelenül a pácienseid körül kalandoznak a

gondolataid. Én is eladtam a szállót, noha tudom, hogy ezt a

vendégeim egy része zokon veszi tőlem. Szinte biztos, hogy ők fognak

legelőször elfelejteni.

– Jól van. A szavamat adom, hogy elgondolkozom a dolgon.

Egyelőre érd be ennyivel.

– Beérem. A megfelelő pillanatban meg fogjuk tenni a megfelelő

lépést – mondta Solveig boldog bizakodással telve. – Addig még

rengeteg a tennivaló. Nyakunkon a Márton-napi vacsora, aztán a

karácsonyi előkészületek következnek. Teljes erőbedobással fogom

végezni a munkám a hátralevő időben. A mozgalmasnak ígérkező

szilveszteréjszaka sem riaszt vissza. Január harmadikán pedig átadom

a stafétát Winteréknek. Tudod, hogy mit jelent ez nekem?

Solveig felállt, és begombolta a kosztümkabátját. Mosolyogva

magához vette a táskáját.

– Még be kell vásárolnom, aztán irány haza. Amíg a Fenyő Szálló

az én irányításom alatt áll, nem engedhetem meg magamnak a

legcsekélyebb hanyagságot sem.

– Nem is vallana rád – felelte kedvesen Stefan. – Holnap este

találkozunk, rendben? Vigyázz magadra.

– Te is.

Solveig beszállt a rendelő előtt parkoló autójába, és rögtön az első

kereszteződésben jobbra kanyarodott. Előbb a Schreiber-kertészetbe

vezetett az útja, aztán a Bredeney-féle autókereskedésbe. A

mosodában is akadt elintéznivalója, így nem csoda, hogy későre járt,

amikor megérkezett a szállóba.

Észrevétlenül felsietett a lakosztályába. Éppen csak annyi ideje

maradt, hogy felfrissítse magát, és gyorsan átöltözzön. Szolid sminket

választott, nem volt szüksége vastag arcfestékre ahhoz, hogy szép

legyen.

Az étterembe lépve rögtön megpillantotta a bárpultnál álló férfit,

aki erősen kirítt az elegáns környezetből. Botrányosan viselkedett,

mintha egy sarki késdobálóban lenne. Solveig csak akkor ismerte fel,

amikor tett egy negyed fordulatot. De hiszen ez nem más, mint...

– Hello! – vigyorgott Horst Baumann. – Csakhogy megjöttél! Nem

hiába vártam rád.

Solveig kővé dermedt. Amikor Horst és Renate még együtt voltak,

eltöltött néhány kellemes órácskát a házaspárral. Ebből az időből

származott a bizalmas tegeződés, amelyet Solveig most egyáltalán

nem szándékozott viszonozni. Ehelyett hűvösen csak ennyit mondott:

– Rám várt? Nem emlékszem, hogy találkozót beszéltünk volna

meg. Leopold! – kiáltott oda az idős főpincérnek, aki az első szóra

serényen mellette termett.

– Igen, főnökasszony?

– A tizennégyes asztalról hiányzik az ibolya.

– Máris pótoljuk a mulasztást, főnökasszony.

– Köszönöm, Leopold. Történt valami érdekes a távollétemben?

– Hoztak egy csomagot önnek. Az íróasztalra tettem az irodájában.

– A beszélgetésük természetesen csak színjáték volt, amely arra

szolgált, hogy lerázzák Baumannt.

– Köszönöm, Leopold, megnézem. Ugye megbocsát? – fordult

Solveig az enyhén támolygó Horsthoz.

– Hé, mit jelentsen ez? – háborgott a férfi. – Beszédem van veled! –

indult meg a szálló tulajdonosa után.

Leopold az útját állta.

– Illetékteleneknek tilos a bemenet.

Baumann durván félrelökte, és akadálytalanul besétált Solveig után

az irodába. A szeme gonoszul csillogott. Akadozó nyelvvel kérdezte:

– Hol van a feleségem?

– A kicsodája?

– A feleségem! – vakkantotta Horst Baumann. – Renate. Ne játszd

nekem itt a hülyét! Velem nem lehet szórakozni! Azt az üzenetet

hagyta, hogy a barátnőjéhez ment. Márpedig abból csak egy van neki,

és az te vagy. Szóval?

– Mit akar tőlem?

– Megtudni, hogy hol a feleségem. Sürgősen beszélnem kell vele.

– Itt nincs, az biztos.

– Hiszi a piszi! Elég sokáig átvert a ringyó.

– Türtőztesse magát! Ha nem távozik azonnal...

– Akkor mi lesz? Mit tudsz tenni? Semmit! Legfeljebb Renatéhoz

vinni engem. Szóval? Ki vele, hol bujkál?

Solveignek sikerült kisurrannia mellette.

– Leopold! Hívja, kérem, a rendőrséget! – utasította a pincért a

megbeszéltek szerint.

– Igenis, főnökasszony! – hajolt meg az idős alkalmazott, és a

látszat kedvéért a telefonhoz sietett, tárcsázni azonban nem tárcsázott.

A kis trükkel sikerült megfélemlíteni Horst Baumannt, akinek esze

ágában sem volt ujjat húzni a hatóságokkal.

– Ne fáradjatok, értek én a szép szóból – mondta megjuhászodva. –

De ha megtalálom, az ég kegyelmezzen neki! – tette hozzá Renatéra

célozva, és kibotorkált az étteremből.

– Álljon meg! Még nem fizetett! – kiáltott utána a csapos.

– Engedje távozni az urat. A ház számlájára megy, amit fogyasztott

– intette le Solveig Abel. – Remélem, egyhamar nem teszi újra

tiszteletét nálunk.

A szabadság gondolata egyre jobban tetszett Frank doktornak,

annál is inkább, mert az évnek ebben az időszakában iszonyatosan

nagy volt a hajtás a rendelőben. Nap mint nap zsúfolásig megtelt a

várószoba megfázással bajlódó páciensekkel. A betegségek skálája az

enyhe lefolyású influenzától a kezdődő tüdőgyulladáson át egészen a

nyaki és fültájéki fájdalmakig terjedt. Némelyeknek csak most jutott

eszébe, hogy beoltassák magukat. Stefan mindennap jócskán

túlórázott.

Irigykedve gondolt azokra a szerencsésekre, akik az

Atlanti-óceánon hajókáznak, jéghideg koktélt szürcsölnek egy hotel

napsütötte teraszán, tevegelnek a forró sivatagi homokban, vagy

éppen fényképezőgéppel felszerelkezve szafarin vesznek részt egy

afrikai bozótosban.

Azon tűnődött, hogy ő is megérdemelné mindezt a fényűzést. Talán

majd januárban. Solveig társaságában, aki megvált a szállodájától.

Csak helyettest kellene kerítenie, vagy meg kellene kérnie Reuter

doktort, hogy lássa el a betegeit arra az időre. Nem, az lehetetlen.

Egy-két napra, netán egy hosszabb hétvégére talán megoldható lenne,

na de egy, két vagy akár három hónapra...

Nem merte továbbszőni a gondolatot. Solveig Argentínáról meg

Ausztráliáról álmodozott. Márpedig oda csak hosszú időre érdemes

menni. Vajon talál megfelelő személyt, akire hosszabb távon

rábízhatja a rendelőt? És mit szólnának az asszisztensnői? A

páciensekről nem is beszélve.

Este alkalma nyílt megvitatni a dolgot legjobb és legrégibb

barátaival, azaz a Waldner házaspárral. Abban bízott, hogy Uli, mint a

klinika vezetője és a nagy létszámú személyzet irányítója, tud néhány

hasznos tippel szolgálni a helyettesítésével kapcsolatban.

– Ha véletlenül összefutnál egy fiatal kollégával, aki szívesen

kipróbálná egy külvárosi körzeti orvos sanyarú hétköznapjait,

nyugodtan küldd hozzám.

– Talán vissza akarsz vonulni a pályától?

– Csak kísérletképpen és átmeneti jelleggel – tréfálkozott Stefan. –

Komolyra fordítva a szót: Solveignek utazni támadt kedve. Persze

csak a hotel eladása után. Érthető a kívánsága, nem?

– De mennyire! – kapcsolódott be a társalgásba Ruth Waldner. –

Gondolom, szeretné kipihenni a szálló vezetésével járó fáradalmakat,

másrészt élvezni akarja jól megérdemelt szabadságát. Eltaláltam?

– Tökéletesen. Eleinte elleneztem az ötletet. Hiszen tudjátok,

micsoda őrült rohamot állunk ezekben a napokban. Ám minél többet

töprengtem a dolgon, annál jobban egyetértettem Solveiggel.

Csodálatos lenne pár hónapig lustálkodni valahol a világ másik végén.

– Pontosan hol?

– Még nem tudom – mosolygott Stefan Frank. – Azt hiszem,

Solveigre bízom a döntést. Kitűnő szervezőkészséggel áldotta meg a

sors, és mindig tudja, hova érdemes utazni. Én pillanatnyilag annyira

nyúzott vagyok, hogy valami napos, meleg, nyugodt vidékre vágyom.

Első helyen Madeka és Dél-Afrika szerepel az álmaim között. Solveig

Argentínával és Ausztráliával kacérkodik. De azért biztosan dűlőre

jutunk, ezen nem bukhat meg a tervünk. Azon viszont igen, hogy

találok-e egy megbízható, talpraesett helyettest. Segítetek a

keresésben?

– Természetesen, de semmit nem ígérhetünk.

– Csak nem nászútra készültök? – kíváncsiskodott Ruth.

– Nem, dehogy. Gyakorlatilag boldog házasságban élünk

Solveiggel, csak éppen papírunk nincs róla.

– Ezt nagyon szépen mondtad – dicsérte mosolyogva Ruth

Waldner.

– Így nem érhetnek utol titeket a hétköznapok – fűzte hozzá Uli.

– Lehet benne valami. Ügyelünk rá, hogy a jövőben se érjenek utol.

– Nászút, vagy nem nászút, tiszta szívből kívánom, hogy érezzétek

jól magatokat, és hogy utána újult erővel folytasd a rendelést. Erre

koccintsunk!

A kellemes este a végéhez közeledett, Stefannak azonban nyomta

még valami a szívét.

– Nem tudom, mi az oka, és nehéz ezt szavakba önteni, de olyan

közel érzem magamhoz Solveiget, mint még soha. Látom rajta a

megkönnyebbülést, hogy sikerült eladnia a szállót, és az elszántságot,

hogy teljesen új fejezetet nyisson az életében. Egyébként még mindig

nem döntöttük el, hol akarunk lakni.

– Szerintem Solveig családi házra vágyik – vélekedett Ruth.

– Tényleg, mi a terved a jelenlegi lakásoddal, ha netán

elköltöznétek? – kérdezte Uli.

– Fogalmam sincs. Valamit csak kitalálnánk. A lakáskérdés

általában a nők dolga, nem? Solveigre vár a feladat, hogy kiötölje a

megoldást. Felőlem lehet kertes ház, vagy akár nagy lakás egy

emeletes házban, a lényeg, hogy ne legyen túl messze. Építkezésbe is

foghatnánk, noha az sokáig tartana, és nem lenne könnyű megfelelő

telket találni a célra. Nem vagyok építész, fogalmam sincs ezekről a

dolgokról. Ráadásul időm sincs foglalkozni velük. Minderről és sok

másról bőven lesz alkalmunk vitatkozni, ha elutazunk.

– Gondolatban már útra is keltél, ahogy látom.

– Igaz, de csak gondolatban. A valóságban szinte minden

figyelmemet leköti a rendelői munka.

– Körülnézünk, hátha sikerül helyettest találnunk neked – ajánlotta

Ruth. – Ugye a nevedben is ígérhetem, Uli?

– Természetesen. De garanciát nem vállalunk.

– Ugyan, ki vállalna manapság bármire is garanciát! Azért

számítok a segítségetekre.

Stefan Frank késő éjszaka tért nyugovóra. Alighogy ágyba bújt,

telefoncsörgés riasztotta fel. A hívás a Ruben-villából érkezett.

– Frank doktor? Itt Bruno beszél...

Az orvos akkor is felismerte volna az ápoló hangját, ha az nem

mondja meg a nevét.

– Mi a baj, Bruno?

– Elnézést kérek a késői, pontosabban korai zavarásért. Tudom,

hogy mindjárt két óra, de nem akartam hajnalig várni. Az a helyzet,

hogy a bankár úr nagyon rossz állapotban van. Felment a láza, és

hasfájásra panaszkodik. Este egy falatot sem akart enni. Ráerőltettem

ugyan néhány kanál húslevest, de az is kijött belőle. A kérdésekre nem

válaszol, csak nyöszörög, méghozzá egyre hangosabban. Mit csináljak

vele? Nem nézhetem tétlenül a szenvedését!

– Nem bizony, az nagy hiba lenne, Bruno. Rögtön átszaladok.

Kérem, gondoskodjék róla, hogy be tudjak jutni a házba.

– Rendben van, doktor úr.

Stefan Frank villám gyorsan felöltözött. A pizsamája fölé felkapta

mindig kéznél levő melegítőjét, gyapjúzoknit húzott, és belebújt

papucscipőjébe. Megtehette volna, hogy elhárítja a kérést, és az

ügyeletes orvoshoz irányítja a hívót, de ebben a különleges helyzetben

nem vitte rá a lélek. Már az is elég kínt jelentett az öregembernek,

hogy a Parkinson-kór elhatalmasodott rajta. Stefan Frank személyesen

akarta megállapítani és lehetőség szerint kezelni az újabb

problémákat.

Bruno a villa bejáratánál várt rá. Ő is kényelmes háziruhában volt,

és hálásan mosolygott.

– Megnyugtató érzés, hogy önt a nap huszonnégy órájában

felhívhatom anélkül, hogy letolástól kellene tartanom a zavarás miatt.

– Essünk túl rajta, Bruno. Gondolom, ön is szeretne aludni néhány

órát.

– Az alvás most nem fontos. Az a lényeg, hogy segítsünk a bankár

úron.

Stefan első pillantásra felmérte, hogy nem sokat tehet. Az idős

betegnek felszökött a láza, mint már oly sokszor az utóbbi időben.

Halkan nyögdécselt, de az orvos szólongatására nem válaszolt.

Szánalmas látványt nyújtott, ahogy tehetetlenül feküdt az ágyában. Az

arca sápadt volt és beesett, az ajka vértelen. Szemlátomást megváltást

jelentett volna a számára, ha mielőbb álszenderül a másvilágra.

Az aggastyán megpróbált az oldalára fordulni, de ez valamiért nem

sikerült neki. Egyre hangosabban és bőszebben nyögdécselt. Az orvos

felhajtotta a takarót. A beteg vézna lábán ráncos, ernyedt volt a bőr.

A flanell hálóing kissé felcsúszott a combján. Stefan elszörnyedt,

amikor még feljebb hajtotta. Rémülten a páciens felpuffadt hasára

tette a kezel, és remélte, hogy nem túl hideg a tenyere. Olyan

feszesnek érezte a bőrfelületét, mintha egy dob tetejére tapintott volna.

– Rendben van a széklete?

Bruno habozott a válasszal.

– Nem tudom pontosan. Tegnap este óta biztosan nem volt neki.

Stefan agya lázasan dolgozott. A beteg nem evett semmit,

feltehetően nem volt széklete, viszont magas a láza, és erősen feszül a

hasfala. Vajon mire utalnak ezek a tünetek?

Bárcsak egyértelmű választ tudna adni rá! Akármi lehet a baj.

– Ki volt mellette tegnap napközben?

– Úgy tudom, a szakácsnő.

– Feltehetnék neki néhány kérdést?

– Nem lakik a házban, csak reggel hétre jön.

– Vagy úgy. És Ruben asszonynak?

– Ő egy összejövetelre ment a férjével. De várjon csak... – Bruno

feszülten fülelt. – Azt hiszem, éppen most értek haza. Szóljak nekik,

hogy itt van?

– Igen, legyen szíves.

A cseléd mindenese kisietett, és kisvártatva megjelent a ház

asszonya, Yvonne Ruben, nyomában a férjével.

– Mi történi már megint? – Elragadóan festett lila

bársonyruhájában, nyakán és karján a pazar ékszerekkel. Ugyanakkor

láthatóan bosszantotta az éjszakai közjáték. – Mit jelentsen ez, doktor

úr?

– Azt, hogy a kedves apósa nagyon rossz állapotban van. Itt

helyben vajmi keveset tehetek érte. Meg kell röntgenezni, és alapos

kivizsgálásra szorul. Erős hasi fájdalmai vannak...

– Szóval mégiscsak tehet érte valamit. Hasfájás ellen léteznek

gyógyszerek, ezt minden gyerek tudja. Adjon be neki valamit, amitől

elalszik. Semmi kedvem átvirrasztani az éjszakát egy öreg ember

felpuffadt hasa miatt. Neked is pihenésre van szükséged, nem igaz,

Martin? Kimerítő volt az esténk.

– Igen, drágám. De azért...

Yvonne egyetlen intéssel belefojtotta a szót.

– Sajnálom, de a dolog nem ilyen egyszerű. Orvosi kötelességem a

végére járni az ismeretlen eredetű hasi fájdalmaknak.

– Helyes. De nem itt és nem most. Ha reggelig nem javul az

állapota, mentőt hívunk, és kórházba szállíttatjuk. Beéri ennyivel,

doktor? Akkor most engedjen utamra. Tudhatná, hogy ezen a késői

órán a klinikán sem tennének vele mást, csak teletömnék

nyugtatókkal. Bruno majd őrzi az álmát. A világért sem mozdulna el

mellőle, nem igaz, Bruno? Jól mondom?

– Nem, nagyságos asszonyom. Úgy értem, igen, virrasztani fogok a

bankár úr mellett.

– Köszönöm, Bruno. Nem is vártam mást öntől. Láthatja, doktor úr,

mindent megoldunk házon belül. Ha romlana a beteg állapota, Bruno

azonnal kapcsolatba lép önnel. Jó éjszakát! – Yvonne távozóban még

hátrafordult, és nagy kegyesen hozzátelte: – Ön is távozhat, doktor úr.

Az apósomnak nincs szüksége a segítségére, hiszen elaludt.

Köszönjük a közreműködését, mára ennyi volt.

Stefan önkéntelenül megborzongott a rideg szavak hallatán. Nem

sokkal később szomorúan gondolt vissza a különös éjszakai

találkozásra...

Horst Baumann-nak sürgős anyagi segítségre lett volna szüksége.

Mivel senki nem kölcsönzött neki egy vasat sem, elhatározta, hogy

más módon szerez magának pénzt. Elvégre a kislány, akinek ő a vér

szerinti apja, nemrég örökölt. Egyszerű tehát a megoldás:

kényszeríteni fogja Renatét, hogy juttasson neki valamennyit a

pénzből.

Egyfolytában azon törte a fejét, mivel szoríthatná sarokba az

asszonyt. Szép is volna, ha mint apa, aki tartásdíjat fizet a lánya után,

nem részesülhetne a gyerek ölébe pottyant kisebb vagyonból!

Ha törik, ha szakad, kifacsarja Renatéból azt a pénzt!

A szupermarketben botlott bele volt feleségébe. Vagy inkább

fordítva? Ez aztán a véletlen! Rosszmájúan vigyorogva vette

szemügyre a bevásárlókocsiban levő finomságokat.

– Látom, nem aprózod el! Kávé a legfinomabb fajtából,

méregdrága nyúlgomba, francia sajt, fekete-erdei sonka. A nagyságos

asszony aztán tudja, hogy kell élni. Mindig is tudta. Úgy tűnik, jól

megy a sorod.

– Mi közöd hozzá? – felelte Renate, uralkodva az indulatain. –

Utamra engednél? Nem érek rá.

– Ki ér rá a mai világban! – mordult rá Horst Baumann. – Hétvégén

látni akarom a lányomat. Szombaton, pontban tízkor jelenése van

nálam. Világos?

– Az nem fog menni. Szombaton reggel iskolai rendezvény lesz,

amelyen kötelező a részvétel. Időben értesítettünk volna, de most már

úgyis tudod.

– Iskolai rendezvény? Kacagnom kell! Az első osztályosoknak

legjobb tudomásom szerint szombaton nem kell iskolába menniük.

Ennyire hülyének nézel? Megmondtam: tízre várom Katrint.

– Hiába várod. Viszlát.

Renate továbbtolta a bevásárlókocsit, és meg sem állt vele a

pénztárig. Nem végzett még a vásárlással, de belső késztetést érzett,

hogy meneküljön Horst közeléből. Már azt sem bírta elviselni, hogy

ugyanazt a levegőt szívják. És valaha tiszta szívből szerette ezt a

férfit! Mi lett azóta a nagy szerelemből? Gyűlölet, undor és félelem.

Bizony, félelem is.

Katrin otthon volt Juliannal, aki hazavitt az irodából egy kis

munkát, és a kislányt is bevonta az alkotás rejtelmeibe. A gyerek

tagadhatatlan művészi érzékkel rendelkezett, amelyet kár lelt volna

parlagon hagyni.

Ó, Julian! Amióta megismerkedtek, Renate élete új értelmet kapott.

Örült, hogy gondoskodhat róla, és boldog volt, hogy a férfi viszonozza

a gondoskodását.

Katrin volt a szemük fénye, és ezen a tényen még Horst Baumann

sem változtathatott. Ha továbbra sem fizeti rendesen a tartásdíjat,

kénytelen lesz beperelni. Nem szívesen teszi, de gondolnia kell a

gyermekére. Renate minden megtakarított pénzét Katrin későbbi

tanulmányaira szánta. Biztonságos befektetési formákat választott,

hogy senki ne vitathassa el a kislánytól a neki járó tőkét, legkevésbé a

vér szerinti apja.

Amikor kinyitotta a házkaput, Horst váratlanul mögötte termett.

Kihasználva Renate pillanatnyi riadalmát, durván ráförmedt:

– Ne hidd, hogy le tudsz rázni! Ha Katrin nem jön el hozzám

szombaton, azt megkeserülöd! Ez az utolsó szavam.

Az asszony észrevette a gonosz csillogást Baumann szemében,

látta mindenre elszánt arckifejezését. Tudta, hogy nem a gyerekkel

való kapcsolattartás fontos a számára, hanem a pénz, a pénz, és

harmadszor is a pénz.

– Neked nem ő kell, hanem az öröksége – felelte megvetően. – Kár

a gőzért, biztonságos helyen kamatozik. Egyszer már tisztáztuk, hogy

a lányom a hétvégén iskolai kötelezettségei miatt nem tud

meglátogatni. Úgyhogy hagyj békén, ha nem akarod, hogy az egész

ház összecsődüljön. Minden lakó tudja, hogy elváltunk, és hogy nincs

jogod zaklatni. Ha nem hiszel nekem, telefonálj be az iskolába.

Megjön a lift, és két férfi szállt ki belőle. Renate kihasználta a

kínálkozó alkalmat, és villámgyorsan beugrott a felvonóba. Miután

becsukódott a liftajtó, észrevette, hogy vadul zakatol a szíve. Csak

akkor nyugodott meg kissé, amikor benyitott a lakásába.

– Én vagyok az! – kiáltotta vidáman, amennyire tőle tellett.

Az osztály egy daljátékot próbált. Azért kellett szombaton

gyakorolni, mert csak ekkor volt szabad a zeneterem, és zongora

nélkül bizony bajos lett volna felkészülni a műsorra. A felső tagozatos

Olivér ült a zongoránál. Nagyszerűen játszott, és a húga énekelte a

szólót.

Katrinnal madarat lehetett volna fogatni. Milyen jó, hogy az

iskolába kellett mennie, és ezzel mentesült a terhes kötelesség alól,

hogy az apjánál töltse a szombatot. Tudta, hogy nem lenne szabad ezt

gondolnia, de nem tehetett ellene semmit. Egyszerűen nem szeretett

együtt lenni az apjával. Találkozásaik rendre összezördüléssel

végződtek, és Horst folyton Vera néni pénzéről faggatta.

Az énekpróba az iskolában sajnos túl hamar véget ért, otthon

viszont a kedvenc étele várta: tejberizs fahéjas cukorral és

meggykompót. Katrin a hetedik mennyországban érezte magát.

Egyetlen pillanatig sem gondolt az apjára. Horst egyre távolabb

került tőle. Rég Julian foglalta el a helyét a szívében. Ő volt az, aki új

cipőt vett neki, aki rajzolni tanította, nem is akárhogyan. Aki mindig

kedvesen beszélt az anyukájával, aki sohasem emelte meg a hangját,

akivel mindent meg lehetett beszélni. Bárcsak örökre velük maradna!

Szombaton nem sok izgalmas dolog történt, vasárnap viszont a

reggelinél észrevette, hogy az anyja idegesebb a szokottnál.

– Mi a baj, anyu? – kérdezte.

– Semmi. Miért?

– Amikor a karórádat babrálod, mindig nyomaszt valami – felelte a

kislány.

– Dehogyis! Csak képzelődsz.

– Nézd, megint ezt csinálod. Julian is megmondhatja.

– Igaza van Katrinnak, Renate. Szokásoddá vált, hogy az órád

szíját húzogatod, ha feszült és izgatott vagy.

– Nem vagyok sem feszült, sem izgatott. Miért is lennék? – Beszéd

közben jelentőségteljesen Julianra pillantott, ami természetesen nem

kerülte el Katrin figyelmét.

– Biztosan Horst miatt – bátorkodott megjegyezni.

– Mi az, hogy Horst? Neked ő még mindig apu! – utasította rendre a

lányát Renate. A feddés nem volt túl meggyőző, nem is lehetett az.

Katrin egyre többször nevezte Horstnak a volt családfőt, és esze

ágában sem volt az apa, netán az édesapa szót használni. Más kérdés,

hogy Horst Baumann csakugyan nem érdemelte ki a lánya tiszteletét.

– Verd ki őt a fejedből! – tanácsolta bölcsen a kislány. A

barátnőivel sokat beszélgetett erről a témáról. Nem számított

kivételnek, jó néhány osztálytársa csonka családban nőtt fel. Steffi

például a nagyszüleinél nevelkedett, Melanie az apjával élt. Rosét

egyedül nevelte az anyja, a kislány még a nevét sem tudta a férfinak,

akinek a jóvoltából világra jött. Az Úrban ikreket örökbe fogadták,

Silvia anyukája pedig idén töltötte be a huszonegyedik életévét,

vagyis még iskolás lányként szülte meg a lányát. Az osztályban

megszokott dolog volt, hogy a mostohaapák gyakrabban váltják

egymást, mint az évszakok.

– Bárcsak sikerülne! – fakadt ki Renate. – De nem hagyja.

Egyfolytában zaklat.

– Kicsoda? Az apám?

– Igen, Horst Baumann. Az imént telefonált, és csúnyán

megfenyegetett a tegnap történtek miatt.

– Hogyhogy? De hiszen az iskolába kellett mennem!

– Nem éri be a magyarázattal. Szerinte vele kellett volna töltened a

szombatot. Most bosszút forral.

– Pfuj! Mi keresnivalóm lenne az apámnál? Akarom mondani

Horstnál. Pénze nincs, legalábbis nem elég. Mindenféle ígéretekkel

hiteget, amelyeket soha nem tart be. Cirkusz, mozi, kirakodóvásár,

egyikből se lett semmi. Még az októberi népünnepélyre sem vitt el.

Pedig a szavát adta.

– A szavát adni, ahhoz nagyon ért. Egész évben csak ígérget. Aztán

amikor eljön az idő, egyből visszakozik. – Renate hangja

keserűségről, kiábrándultságról árulkodott. Nem csoda azok után,

amit átélt a házasságuk évei alatt.

Ennek ellenére, vagy tán éppen ezért Julian nyugalomra intette.

– Nagyon kérlek, Renate, ne kezdd elölről!

– Látod? – kiáltotta Katrin diadalmasan. – Julian is egyetért velem.

Felejtsd el Horstot! És intézd el, hogy ne kelljen többé elmennem

hozzá. Ugye megígéred, anyu?

– A tényeken én sem változtathatok, kislányom. A családügyi

bíróság így határozott, és az ítélete kötelező érvényű.

– Buta bíróság! Nem tudnak semmit. Nem akarok, anyu. Én...

– Igen?

– Én félek tőle. Félek a pofonjaitól. Amikor olyan szúrós a

tekintete, rögtön összeszorul a gyomrom.

– Horst meg szokott ütni? – kérdezte Julian rémülten. – Csak úgy?

Katrin némán bólintott.

– Ezt nem tűrhetjük, Renate. És tehetünk is ellene. Ugye tudod,

mire célzok?

– Jaj, Julian, semmi értelme. Azzal csak tovább hergelnénk. Úgyis

mindent letagadna. Nekem elhiheted, jól ismerem.

– Véresre pofoztassam magam? – állt elő egy váratlan ötlettel

Katrin. – Utána elmennénk az orvoshoz, és igazolást kérnénk. Mario

anyja is ezt csinálta. Azóta Mariónak nem kötelező elmenni az

apjához. Kérlek, anyu!

– Valahogy majdcsak megoldjuk. De nem most. Ma vasárnap van.

Tudjátok, mit? Játsszunk! Mit javasoltok?

– Halmázzunk – mondta Julian.

– Nem szeretek – duzzogott Katrin.

– Akkor?

– Nem tudom.

– Na tessék! Ötleted egy szál se, amit mások mondanak, arról meg

hallani sem akarsz. Mit szólnátok egy sétához?

– De hiszen esik az eső.

– Még senki sem halt bele, ha esőben kirándult.

– Nem akarok sétálni.

Renate ismét ösztönösen az órájához nyúlt. Julian simította el a

kialakulóban levő vitát.

– Ami engem illet, szeretnék néhány vázlatot készíteni, hogy

holnap annyival is kevesebb dolgom legyen. Akinek van kedve,

figyelhet munka közben.

– Hurrá! – lelkendezett a kislány, s rosszkedve egy pillanat alatt

elszállt. – Miféle vázlatokat?

– Egy reklámplakát terveit.

Katrin ettől kezdve nem tágított Julian mellől. Pedig az első

próbálkozás nem sikerült jól, és a második meg a harmadik is a

szemétkosárban kötött ki. A negyediket viszont nem győzte dicsérni.

– Elképesztő, Julian! A mezei nyúl pont olyan, mintha igazi lenne!

– Az nem mezei nyúl, hanem házinyúl. Tudod, mi a különbség a

kettő között?

– Igen, de ez nem fontos. Nézd csak a szemét! Mennyire eleven!

– Köszönöm a bókot. Most pedig lássuk tovább...

Mire Renate ebédhez szólította a családot, a rossz idő éppúgy

elmúlt, mint a félelem, amelyet Horst Baumann fenyegetőzése váltott

ki. Jóízűen megebédeltek hármasban. Renate finom töltött húst és

ropogós salátát varázsolt az asztalra. A legnagyobb tetszést

természetesen a desszertként feltálalt, mézzel csorgatott almás lepény

aratta. Katrin csak úgy tömte magába az ínyencséget.

– Senki sem tud ilyen finom almás lepényt sütni, anyu! – kiáltotta

lelkesen. – Ugye szerinted sem, Julian?

– Nem bizony – nevetett derűsen a férfi. – Ezt bizton állíthatom, bár

még soha élelemben nem ettem almás lepényt. Ha te mondod, nem is

lehet másképp.

A séta mégsem maradt el. Az eső elállt, s a levegő megtelt az őszi

korhadás illatával. A fák csupasz ágai között szürke ködpamacsok

gomolyogtak.

– Nemsokára karácsony! – elmélkedett hangosan Katrin.

– Bizony! De előtte még a gyertyafényes, meghitt adventi időszak

következik.

– Énekelni is fogunk?

– Hát persze, kicsikém.

– Holnapután viszont Márton napját ünnepeljük. Emlékszel még

Szent Márton történetére, aki a legenda szerint megosztotta a

köpönyegét egy...

Katrinnak földbe gyökerezett a lába. Kétségbeesetten szorongatta

kísérői kezét. Balról az anyjáét, jobbról Julianét.

– Ott van.

– Kicsoda?

– Akit én nem nevezek többé apámnak.

– Horst? Hol?

– Ott! – mutatott a kislány a lábfejével jobbra előre. A mozdulat

mélységes megvetésről árulkodott.

– Nem látok semmit.

– Én viszont igen! – szállt vitába az anyjával Katrin. – Ne

mondjátok, hogy képzelődöm, biztos, hogy ott volt. Fogadjunk, hogy

értem jött! De én nem megyek vele. Félek, anyu! Segíts, Julian!

– Nincs mitől félned, Félhét. Senki nem fog bántani. Melletted

vagyunk, és ha kell, megvédünk. Próbáljon csak bárki is a közeledbe

férkőzni! Alaposan ellátom a baját!

Senki nem került elő a bozótosból, de a bokrok mögött árulkodóan

megroppant az avar. Az esti félhomályban nem lehetett messzire látni.

Julian nyomatékosan megismételte:

– Alaposan ellátom a baját.

Visszafordultak és hazaindultak. Katrin csak akkor engedte el a

felnőttek kezét, amikor kiértek az utcára.

Három előétel és három különböző desszert közül lehetett

választani. A főfogás viszont egységes volt: libasült vörös

káposztával, sült almával és burgonyagombóccal.

A Fenyő Szálló konyháján javában gyúrták a gombócokat. Az idős

Luise előtte sok kilónyi krumplit hámozott meg és reszelt le hozzá.

Mindent kézzel csinált, egyetlen művelethez sem engedte, hogy gépet

használjanak. Sőt, azt sem hagyta, hogy a krumplipucolásnál

segítsenek neki. Nem volt könnyű eltalálni a főtt krumpli és a liszt

pontos arányát. A jól bevált recept szerint minden gombóc közepébe

négy darab pirított kenyérhéj került. Luise szentül hitte, hogy az

emberek kizárólag az ő hagyományosan elkészített gombócai

kedvéért özönlenek a Fenyő Szállóba. A libát csak amolyan ráadásnak

tekintette. Az előzetes számítások szerint százhúsz adag készült, és

minden adaghoz két vaskos gombóc járt. Az összesen kétszáznegyven

gombócot jelenlett. További harmincat ráadásnak vagy ha úgy tetszik,

vésztartaléknak szántak. A felesleget másnap felaprítva vajban

kisüthetik, az is nagyon finom, természetesen nem a fizető vendégek

számára. A maradékból a személyzet szokott lakmározni, különösen

Leopold, a főpincér, pedig az ő gyomra bírta legkevésbé az effajta

ínyencségeket.

Luise akkor volt a legboldogabb, ha mindenkinek ízlett a főztje, ha

a gombócok jól sikerültek. Márpedig eddig egyszer sem rontotta el

őket.

– Aztán nehogy megerőltesd magad, Luise!

Az idős asszony felpillantott. Mosolygós, kék szempár nézett

vissza rá. Solveig Abel állt előtte.

– Miattam ne aggódj! Remekül érzem magam. Akárcsak a

gombócaim. Elég lesz kétszáznegyven?

– Bőven. De biztos vagyok benne, hogy vészesetre készül némi

tartalék.

– Így igaz. Az öreg Luisére mindig számíthatsz.

– Számítok is rá. És a többiekre is. Tudom, hogy ma sokat

követelek, de hát Márton-nap csak egyszer van egy évben. Csak így

tovább! Nekem még ellenőriznem kell odakint a terem díszítését.

A dekorációval a legapróbb részletekig tökéletesen elégedett volt.

Az étterem valamennyi helyisége ünnepi díszben pompázott. Sötétkék

alapon zsenge rózsaszín, orchideaágak a keskeny kristályvázákban.

Három csillogó pohár valamennyi teríték mellett, pazar ezüst

evőeszközök, tetszetősen hajtogatott szalvéták.

A Stefan Franknak és Waldneréknek fenntartott asztal a terem

hátsó végében állt. A negyedik terítéket Solveignek szánták, de ő előre

tudta, hogy aligha lesz ideje leülni mögé. Inkább csak jelképesen

terítettek neki. Stefan is tisztában volt vele, hogy ezen az estén nem

nagyon élvezheti a társaságát. Egyszeri, megismételhetetlen alkalom

volt ez, az utolsó a maga nemében.

„Jövő ilyenkor...” – tűnődött el Solveig, ám ekkor a telefonhoz

hívták.

– Önt keresik, Abel asszony. Nem értettem pontosan a hölgy nevét.

Nagyon feldúlt. Mondjam meg neki, hogy próbálkozzon később?

– Nem, inkább essünk túl rajta most – sóhajtolt fel Solveig. Nem

hiányzott neki egy izgatott női hívó. Volt elég izgulnivalója anélkül is.

A telefonhoz ment, és bejelentkezett.

– Abel. Kivel beszélek?

– Itt Renate. Tudom, hogy ki sem látszol a munkából, Solveig, de

rajtad kívül nem ismerek senkit, akire rábízhatnám a lányomat. Julian

nincs itthon, munkahelyi kötelezettségei adódtak. Biztonságba kell

helyeznem Katrint. Az apja idegrendszere lassan felmondja a

szolgálatot. Ismeri az összes barátomat, tudná, hol keresse a lányát. Ha

nem segítesz...

– Természetesen segítek – vágott a szavába Solveig. – Hiszen

magam ajánlottam fel nemrég. Hozd ide a kislányt. Nálunk jól

elrejtőzhet a forgatagban.

– Komolyan mondod?

– Ilyesmivel nem szoktam tréfálni.

– Köszönöm, Solveig. Mikor vihetem?

– Amikor akarod. Legalább testközelből láthatja a nyüzsgést a

konyhán. Kedvére torkoskodhat és lábatlankodhat – nevetett halkan a

hoteltulajdonos, hogy ezzel is megnyugtassa Renatét.

– Ha te nem lennél...

– Tudom, akkor ki kéne találni. Gyerünk, szedd össze magad!

Sajnos senkit nem tudok értetek küldeni, mert minden kézre

szükségem van. Várlak benneteket.

– Mindent köszönök, Solveig. Nem is tudod, milyen sokat

segítettél a nagyvonalú felajánlással.

Solveig letette a kagylót, és visszasétált a négy személyre

megterített asztalhoz, ahol az egyik hely neki volt fenntartva. Még

egyszer ellenőrizte, hogy mindent úgy helyeztek-e el, ahogy ő

megálmodta.

Egyetlen apró jel sem utalt arra, hogy nem foglalhatja el a helyét

Stefan Frank oldalán. Soha többé...

A beteg fájdalmas nyögdécselése az egész villát betöltötte.

– Miért csak most hívott, Bruno?

– Mert a nagyságos asszony eddig nem engedte, hogy telefonáljak,

doktor úr.

Stefan Frank felsietett a lépcsőn. Jól ismerte már az öreg bankár

szobájához vezető utat. Elég volt egy futó pillantást vetnie az

aggastyán sárgásra színeződött, ráncszabdalta arcára, hogy

megállapítsa: ez az ember fél lábbal a sírban van. Már-már barátjának

tekintette régi páciensét, és most eszerint cselekedett. Tüzetesebb

vizsgálatra semmi szükség nem volt, a tünetek magukért beszéltek. Az

orvos elővette a mobiltelefonját, és beütött egy számot.

– Itt Stefan Frank. Kapcsolja, kérem, Waldner doktort. Sürgős

ügyben keresem.

Bruno közben óvatosan, gyengéden megtörölgette a haldokló

homlokát.

– Uli? Ruben bankár házából hívlak. Perforált vakbélre és

bélelzáródásra gyanakszom. Itt nem maradhat tovább, és nem

szeretném akárkinek a gondjaira bízni. Felnyitnád, megnéznéd, mi a

helyzet? Kivételesen személyesen fogom bekísérni a pácienst. Eleget

szenvedett szegény, különösen az utóbbi napokban és éjszakákon.

Megérdemli a nyugalmat.

Ulrich Waldner érlelte a célzást. Amint befejeztek a beszélgetést,

Stefan rövid utasításokat adott Brunónak. Hamarosan megérkezett a

mentőkocsi, és Frank doktor is beszállt, hogy elkísérje a beteget az

utolsó utazására.

Bonyodalmak nélkül megérkeztek a klinikára. Az orvos csak a

műtő előtti folyosón vett búcsút a páciensétől.

Ulrich Waldner is előkerült.

– Nem is választhattál volna ennél rosszabb időpontot. Nem

feledkeztél meg valamiről?

– Tudom, hogy este nyolckor kezdetét veszi a nagy lakoma a Fenyő

Szállóban. Na és? Addigra bőven végzel.

– De csak akkor, ha nem vesztegetjük tovább az időt. Úgyhogy

rajta! Mindketten tudták, hogy nincs tétje a műtétnek. Az altatóorvos,

az asszisztensek és a műtősnővérek úgyszintén tisztában voltak ezzel.

A nyolcvankét éves beteget elaltatták, így megszabadították a

fájdalmaitól. A sebész kötelességtudatból felnyitotta a hasfalat,

eltávolította az üszkös béldarabokat, öblített, tisztított, csöveket és

varratokat helyezett el a sérült részeken. Negyvenkét perc múlva a

pácienst kitolták a műtőből, és az intenzív osztályon helyezték el, ahol

nem sokkal később eltávozott az élők sorából.

Stefan és Waldnerék ekkor már úton voltak Grünwald felé. Hosszú

orvosi pályájuk során megtanulták függetleníteni magukat a hasonló,

szomorú eseményektől.

– Kérlek, tegyetek ki a házam előtt, mert még át szeretnék öltözni.

A magamfajta agglegénynek az nem tart sokáig. Majd utánatok

megyek.

– Ejnye! Talán annyira kifogytál a tartalékokból, hogy már egy

itallal sem tudod megkínálni a barátaidat? – évődött Ruth Waldner.

– Dehogynem! A legnagyobb örömmel! Szívesen látlak titeket, ha

hajlandók vagytok megvárni, amíg átöltözöm.

– Ez már jobban hangzik – mosolygott Ulrich.

Stefan csakugyan másodpercek leforgása alatt ruhát váltott.

Waldnerék addig a bárszekrénynél kiszolgálták magukat.

– Mit kérsz, asszony?

– Csak egy száraz sherryt. Az serkenti az étvágyat a libára meg a

körítésre. Solveig feltehetően már ki sem látszik a tolongó

embertömegből. Vajon hogy győzi erővel...

– Már nem sokáig kell bírnia. Ez az utolsó Márton-napi vacsora,

amelyen mint hoteltulajdonos és házigazda vesz részt. Jövőre saját

belátása szerint döntheti el, hogy hol és kivel ünnepli a jeles napot.

Rászolgált a szabadságra. Nagyszerűen végezte a dolgát, és biztosan

sokaknak hiányozni fog.

Az étteremben Solveig Abel személyesen kísérte őket az

asztalukhoz. Stefant büszkeség töltötte el, amikor megpillantotta

kedvesét. Elragadóan festett egyszerű, szűk ruhájában, amely remekül

illett az egyéniségéhez. Hamvasszőke haja lágy hullámokban omlott

magas homlokára, és még nőiesebbé tette vonzó, arányos arcát.

Az orvoscsapat elfoglalta helyét az asztalnál, a negyedik szék

azonban üresen maradt.

– Igyekszem majd csatlakozni hozzátok, amilyen gyakran csak

lehet, de előrebocsátom, hogy nem sok alkalmam lesz rá. Addig talán

válasszatok előételt... – mosolygott bocsánatkérőn Solveig. –

Fogadnom kell az újonnan érkezőket.

Meghitt, ünnepi hangulat volt a gyönyörűen feldíszített termekben.

Stefan rengeteg ismerős arcot látott, hol jobbra, hol balra biccentett.

Az otthonos légkör lassan feledtette vele a mögötte hagyott nap

eseményeit.

– Ismered személyesen Solveig utódát?

– Igen. Winter úr lesz az új tulajdonos a családjával. Rendkívül

rokonszenves ember, tele ötletekkel. Szerintem itt is gyorsan fel fogja

találni magát. Választottatok már előételt? Én azt hiszem, töltött

gombát rendelek.

Felnézett az étlapból, és a tekintete megakadt egy fiatal nőn, aki

egy kislány társaságában lépett be az étterembe. A gyerek feldúltnak

tűnt, az arcán még látszottak a sírás nyomai. A két jövevény sehogy

sem illeti a képbe, és a jelek szerint ezt Solveig is így gondolta.

Különben mi oka lett volna villámgyorsan félrekísérni őket.

Stefan Frank nem tulajdonított különösebb jelentőséget a

dolognak. – Ti mit fogtok enni? – fordult a Waldner házaspárhoz.

– Kipróbálom a homárkoktélt – felelte Ruth.

– Én is – csatlakozott a férje, majd hirtelen témát váltott. – Ha

minden igaz, kedves Stefan, akkor már a jövő héten bemutathatok

neked valakit, aki hosszú távon vállalná a helyettesítésedet a

rendelőben.

– Igazán? És ki lenne az? Ismerem?

– Nem hinném. Peter Stein cipelte magával a múltkor.

Évfolyamtársak voltak az egyetemen. Tőle talán többet megtudhatsz

erről a doktor... Hogy is hívják a fiatalembert, Ruth?

– Boruli. Gambiából származik.

– Egy színes bőrű? – hökkent meg Stefan.

– Na és aztán! Mióta vagy fajgyűlölő?

– Nem vagyok az, de gondolnom kell a pácienseimre.

– Mást sem teszel naphosszat. Ruben úr a legfrissebb példa erre. De

most zárjuk le a témát, és szenteljük minden figyelmünket a ránk váró

finomságoknak! Solveig megint pompásan feldíszíttette a termeket.

Csodálatos asszony lesz a feleséged, Stefan.

– Mi az, hogy lesz! Már most is az – tréfálkozott Frank doktor. –

Úgy nézzetek rá, mint hű és odaadó társamra!

Solveig éppen ekkor jött vissza a zsúfolásig megtelt étterembe. A

lefegyverző mosoly azonban eltűnt az arcáról. Komornak és kissé

szétszórtnak látszott, de az orvosok figyelmét lekötötte a pincér, aki

meghozta a rendelt bort, és nem sokkal utána az előételeket is.

Minden olajozottan működött, akár egy hatalmas gépezet. A

beszélgetések diszkrét zsongásához remekül illett a szolid

gyertyafény, az ezüst evőeszközök csillogása és az összecsendülő

kristály poharak csilingelése.

– Igyunk a meghitt Márton-napi ünnepre, kedveseim! – emelte a

poharát Ruth előbb a férje, majd Stefan felé. – Csodálatos dolog, hogy

hármasban tölthetjük az estét. Remélem, időnként Solveig is hozzánk

csapódik. Merthogy nagyon kedvelem őt, Stefan.

– Hát még én! – felelte mosolyogva az orvos. – A kapcsolatunk

most éli fénykorát! Amióta rászánta magát, hogy eladja a hotelt,

teljesen megváltozott minden. És ezzel még nincs vége. Egyre jobban

egymásra találunk. Nagyon finom a gomba. Kóstoltátok már?

– Természetesen. Egyébként a homár is kifogástalan. Ugye neked

is ízlik, Uli?

A kérdés megválaszolatlanul maradt. Ulrich Waldner kezében

megállt az ezüstvilla. Dermedten figyelte a terem másik oldalán

lejátszódó jelenetet, amelyet addig sem Ruth, sem Stefan nem vett

észre. Solveignek viszont nem kerülte el a figyelmét az étterembe

rontó férfi. Az asszony éppen egy idősebb, törzsvendégnek számító

házaspárral beszélgetett. Elnézést kért vendégeitől, és határozott

léptekkel megindult a hívatlan látogató felé. A férfi szakadt bőrdzsekit

és elnyűtt farmernadrágot viselt. Már a puszta öltözékével kirítt az

elegáns környezetből.

Az orvosok asztaláig nem hallatszottak el ugyan Solveig szavai, de

a mozdulataiból egyértelműen ki lehetett venni, hogy azonnali

távozásra szólította fel a betolakodót.

– Tűnjön el innen, de azonnal! – adta ki az útját.

A váratlan vendég pimaszul vigyorgott. Solveig hátrafordult, intett

a főpincérnek, hogy dobja ki helyette a betolakodót, aztán eltűnt az

üveges csapóajtó mögött.

– Úgy látszik, valami nincs rendben – jegyezte meg Ulrich

Waldner. – De ne hagyjuk, hogy a kellemetlen közjáték elrontsa az

étvágyunkat...

Az idős Luise burgonyagombócai szép egyenletesre és omlósra

sikeredtek. Pontosan olyanok voltak, amilyennek lenniük kellett.

Készítőjüket büszkeség töltötte el a gondolatra, hogy nemhiába bíztak

benne. Megszületett a nagy mű, és most joggal aratta le érte a

babérokat.

Kihalászta a fazékból az egyik legszebb példányt, és villával

kettévágta. A gombóc közepéből hálásan mosolyogtak vissza rá a

pirított kenyérhéjak.

– Tegyél rá egy kis szószt – tartotta oda a tányért a hosszú, fehér

sipkát viselő szakácsnak, aztán letelepedett egy hokedlire a csábítóan

illatozó finomsággal. Szabadon maradt bal kezével átkarolta a

törékeny kislányt, akit pár perccel korábban a gondjaira bíztak.

– Jól vigyázz Katrinra, Luise – kérte futólag a főnökasszony. – A

barátnőm lánya, és nem moccanhat erről a helyről. Később

megmagyarázom az okát.

Luise komolyan vette a feladatát, ezért a térdei közé vette Katrint,

amennyire a fehér kötény alatt hordott hosszú, bő szoknyája engedte.

– Ezt kóstold meg, kicsikém! Krumpligombóc libasültes szósszal.

Nincs ennél jobb a világon!

A kislány szót fogadott, de az egekig magasztalt különlegesség a

jelek szerint nem nagyon nyerte el a tetszését.

– Húst majd csak akkor kapunk, ha az összes vendéget kiszolgálták

– árulta el Luise, és a szemét forgatta a gyönyörűségtől. – Állítólag

sok helyen készítik a libasültet krumpligombóccal, de azok ízben meg

sem közelítik az enyémet. Nem beszélve a tasakos vacakokról. Pfuj!

Na gyere, kapsz még egy harapást.

Katrin elfordította a fejét.

– Nem kérek többet.

– De hát miért nem? Pedig olyan jó az íze! Nézd ezt a sok embert!

Mind-mind odaadóan segédkeztek a libasült elkészítésében. Amikor

tányérra kerülnek az adagok, az már nem érdekes. Viszont az

előkészületek... Egész éjjel nem alszik az ember, mert izgul, hogy

sikerülni fog-e. Meg különben is... Persze ahogy Abel asszonyt

ismerem, nem lehet semmi gond. Nem találkoztam még nála

rátermettebb és...

Solveig mintegy végszóra beviharzott a konyhába, ahol pedig

gyönyörű ruhájában semmi keresnivalója nem lett volna. Fürkész

tekintete megakadt Katrinon és Luisén. Látta, hogy az idős asszony

lelkiismeretesen eleget tett a kérésének. Vigyázott a kislányra,

moccanni sem engedte a térdei közül. Odakintről hörgő férfihang

hallatszott:

– Hol van? Tudom, hogy itt bujkál valahol! Adjátok ki a lányomat!

Luise rögtön kitalálta, hogy egy részeggel van dolguk. Tucatnyi

olyan alakot ismert, aki megfelelő mennyiségű pálinka, sör vagy más

szeszes ital elfogyasztása után rendre dühöngő vadállattá vált. A fia is

közéjük tartozott. Az ilyesmi örökre nyomot hagy az emberben.

– Ne félj, kicsim, melletted vagyok – súgta oda Katrinnak, aki

reszketni kezdett a rémülettől.

Solveig az utolsó pillanatban eléjük ugrott. Luise

megkönnyebbülten fellélegzett. Ahol Abel asszony megjelenik, ott

semmi baj nem történhet.

– Különben megjárjátok! – üvöltötte a bőrdzsekis fickó.

Messziről lerítt róla, hogy holtrészeg. Solveig Abel megpróbálta

eltakarni Katrint. Emelt fővel nézett farkasszemet az erősen ittas

férfival.

– Csak a testemen keresztül! – Ezek voltak az utolsó szavai a

katasztrófa előtt. Karcsú, törékeny alkatát tekintve nagy merészség

volt ez a mondat, amely mint kiderült, végzetes következményekkel

járt.

A férfi felemelte a jobb karját, célzott és lőtt.

Luise ijedtében lefordult a sámliról, és a kislányt is magával

rántotta...

Stefan csak azért figyelt fel a lövésre, mert éppen félretolta üres

tányérját.

– Mi volt ez? – kérdezte.

– Én nem hallottam semmit – nézett rá értetlenkedve Waldner

doktor.

– Mintha pisztolylövés lett volna. A konyhában.

Frank doktor felpattant a helyéről. Felborította a borospoharát, de

ezzel most nem törődött. Megiramodott, kitárta a csapóajtót, tett még

két-három lépést, és a szeme elé tárult a lesújtó kép, amelyet az agya

vonakodott befogadni. Mindenki döbbenten és bénultan állt.

Valahonnan gyereksírás hallatszott, és hirtelen minden

megbolydult körülötte.

Stefan azonban egyedül Solveiget látta, az ő Solveigjét.

Összegörnyedve feküdt a konyha kövezetén; a testéből szivárgó vér

csúnya vörös foltot festett csinos selyemruhájára...

– Solveig! – Az orvos letérdelt mellé, és mozdulatlan teste alá tolta

a karját. Félresimította a homlokáról gyönyörű hamvasszőke haját, és

látta, amit nem akart látni: hogyan illan el az élet az asszonyból.

Miért? Miért? Szüntelenül csak ez zakatolt a fejében.

Eldördült egy lövés, amelyet odakint is lehetett hallani, és a jelek

szerint ez a lövés összefüggött Solveig állapotával.

Stefan azonnal felmérte, hogy nem segíthet rajta. Az asszony

ijesztően sápadt volt, a légzése alig működött.

Egy kéz patyolatfehér damasztszalvétát nyújtott az orvos felé.

Stefan némán megrázta a fejét, de azért hálás volt a gesztusért.

Ruth Waldner a haldokló másik oldalán térdelt. Merthogy Solveig

haldoklott, bármilyen szörnyű volt kimondani.

– Ki tette ezt vele? – kérdezte Stefan Frank, és alig ismert rá a saját

hangjára.

– Uli ártalmatlanná tette a támadót. Mindjárt itt lesz a rendőrség. A

mentőket is riasztották. – Ruth hangja reszketett az izgalomtól és a

gyásztól.

– Minek ide mentő? Hiszen meghalt! Mondd, hogy nem igaz, Ruth!

Stefan tudta, hogy lehetetlent kér. Az ő Solveigjét már senki nem

támaszthatja fel. A karjai közt hunyta le örökre a szemét. Saját

szállodájának konyhájában. Golyó fúródott a testébe, amely...

Tényleg, miért is lőttek rá tulajdonképpen?

Leírhatatlan zűrzavar támadt az étterem konyháján. Egy gyerek

keservesen zokogott, egy idős asszony nyugtatgatni próbálta.

– Minden jóra fordul, kislány, meglátod. Nem lesz semmi baj...

Ragacsos vér tapadt Stefan kezére. Solveig vére. Milyen szép még

most is! A golyó valószínűleg egyenesen a szívébe hatolt.

– Állj fel, Stefan! Kérlek! Adjanak utat a rendőrségnek! – ragadta

magához a kezdeményezést Ulrich Waldner, és határozott utasításokat

adott a személyzetnek. Rövid idő leforgása alatt sikerült viszonylagos

nyugalmat és rendet teremtenie, gondoskodott róla, hogy a fiatal

rendőrtiszt meggyőződhessen a gyilkosság tényéről.

– Ki adta le a lövést?

– Egy őrült.

– Mindjárt megérkezik a mentőorvos – jegyezte meg a másik

rendőr.

– Nem lesz rá szükség. Mi is orvosok vagyunk – mondta Ulrich

Waldner.

– Azért megvárnánk.

– Igen, természetesen – felelte a bölcs, belátó Ruth. – Őrizetbe

vették a gyilkost?

– Igen.

Leopold, a főpincér jelent meg a színen. Zavarában a kezét tördelte.

– Megmondaná végre valaki, mitévők legyünk? Nem küldhetem el

a rengeteg vendéget. Van, aki még az előételnél tart...

– Senkit sem kell hazaküldenie, Leopold – felelte kedvesen Ruth

Waldner. – Folytassák a kiszolgálást, mintha mi se történt volna.

Solveig is ezt tenné, ha élne, járjanak el az ő szellemében. Adjanak

bele mindent! A mi asztalunkat leszedhetik, most fontosabb dolgunk

is van, mint hogy libasültet együnk.

Majdnem fél órába telt, amíg a jelenlevők felocsúdtak első

döbbenetükből. A mentőorvos hivatalosan is halottnak nyilvánította

Solveig Abelt, a szálloda tulajdonosnőjét. A bűnügyi rendőrség

közben őrizetbe vette a részeg gyilkost, és elvégezte a helyszíni

szemlét.

Az idős Luise elvonult a konyha mögötti kabinba, ahol pár órával

korábban átöltözött, és ahol elnyűtt bevásárlószatyrát elhelyezte. Vele

volt a kislány is, akit Solveig Abel sebtiben a gondjaira bízott, és akire

lelkiismeretesen vigyázott. A drámai események közepette is többször

a gyerek fülébe suttogta: „Ne félj, kicsikém, itt vagyok melletted.”

Katrinra továbbra is felügyelt, noha a történtekből vajmi keveset

értett. Azt viszont tudta, hogy a gombócainak nem tesz jót, ha túl

sokáig állnak a forró vízben. Meg azt is tudta, hogy a kislányt neki kell

vigasztalnia, amíg... Hát ez az! Meddig is?

Hamarosan választ kapott a kérdésére.

– Katrin! Hol vagy? – kiáltotta egy kétségbeesett női hang.

– Itt – rebegte a kislány. – Ő az anyukám – magyarázta Luisének.

Nyílt az öltözőkabin ajtaja, és Renate lépett be rajta.

– Katrin! Az isten szerelmére, mi történt?

– Nem tudom, anyu. Ránk lőttek. Azt hiszem, az apám engem akart

eltalálni. Hol van most? Úgy félek...

A gyerek egész testében reszketett, de csak addig, amíg fel nem

bukkant Julian, mint mindig, amikor szükség volt rá a bajban.

– Julian! – zokogott fel a kislány.

– Gyere ide, kicsikém! – A férfi szorosan magához ölelte

kedvencét, hogy az alig kapott levegőt. De levegőre most nem is volt

szüksége. Sokkal inkább Julianra. És a mamira. Szerencsére

mindketten ott voltak mellette.

– Haza akarok menni.

– Mindjárt indulunk, Félhét. Amint a rendőr bácsik elengednek

minket. Már nem tart sokáig.

– Megígéred?

– Megígérem – bólintott Julian, márpedig ő mindig tartotta a

szavát.

A konyhában folytatódott a sürgés-forgás. Száznál több vendéget

kellett kiszolgálni. A nyomozók visszavonultak az irodába.

Stefan Franknak megengedték, hogy bekísérje Solveig holttestét az

kórbonctani intézetbe. A gyilkos kilétéhez nem férhetett kétség. Horst

Baumann nem is próbálta tagadni a tettét. Nem sok értelme lett volna.

Tulajdonképpen nem akarta megölni a főnökasszonyt, csupán a lányát

szerette volna úgymond kiszabadítani.

– És mi? Most mit csináljunk? – kérdezte Ruth Waldner a férjétől.

– A kórbonctani intézetbe megyünk, és gondjainkba vesszük

Stefant.

– Reméltem, hogy ezt fogod mondani. Félek, hogy rászorul a

gyámolításunkra.

– Ilyen helyzetben a jó barátaira van az embernek a legnagyobb

szüksége. Stefanban most egy világ omlott össze. Értelmét vesztette

számára a jelen és a jövő, a szerelem és a boldogság. Nehéz elképzelni

őt Solveig nélkül. Sok ideje nem lesz gyászolni, mert rengeteg dolgot

kell elintéznie. Nem utolsósorban a Fenyő Szálló sorsára gondolok.

– Erről később is ráérünk beszélni – jelentette ki Ruth határozottan.

– Pillanatnyilag Stefannal kell törődnünk, ez a legfontosabb

feladatunk. Valahogy át kell segítenünk a nehezén. Gondolod, hogy

sikerül?

A család két nőtagja közül Renate heverte ki nehezebben a sokkot.

Míg Katrin a megjavított zöld kerékpárral újra iskolába járt, és

szorgosan tanult, addig az anyja réveteg tekintettel bámult ki a nappali

ablakán, és közben az ajkát harapdálta.

Julian hihetetlenül türelmes volt hozzá. Újabb és újabb ötletekkel

próbálta meg oldani a feszültséget.

– Mit szólnál hozzá, ha ma délután elmennénk a hullámfürdőbe?

Katrin alaposan kitombolhatná magát. Neked pedig különösen jót

tenne egy kis kikapcsolódás, Renate.

– Ennyire görcsösnek látszom?

– Igen – felelte őszintén a férfi.

– És csodálkozol rajta?

– Egyáltalán nem. Csak szeretném, ha végre elmúlna ez az állapot.

Még nem sikerült kiheverned a megrázkódtatást. Hadd segítsek!

– Egyfolytában azt teszed, Julian. A végtelen türelmeddel, a

megértéseddel, a puszta léteddel.

– Úgy látszik, mindez nem elég. Más megoldás után kell néznünk.

A hullámfürdő csak egy ezek közül. Elmehetnénk kirándulni a

hegyekbe, megnézhetnénk egy-két múzeumot.

– Adj egy kis időt! – kérte Renate. – Meg kell szabadulnom az

átkozott bűntudattól. Ha nem vittem volna Katrint Solveig

szállodájába, nem történt volna meg a baj.

– Dehogynem, legfeljebb más helyszínen. Könnyen megeshetett

volna, hogy Horst nálunk jelenik meg fegyverrel felszerelkezve, és

leterít mindenkit, aki az útjába áll.

– Vajon honnan szerezte a fegyvert? Alapjában véve nem az a

fegyveres bandita típus. Én inkább gyáva kutyának nevezném.

– Én pedig részeg és gyáva kutyának. Az a lényeg, hogy rács

mögött csücsül. Lesz bőven ideje elgondolkozni azon, mit művelt

veled és a lányoddal. Katrinnak most békés családi légkörre és

pontosan kitűzött célokra van szüksége, hogy végleg elfelejtse a

félelmét. És neked? Neked mire van szükséged? – Tenyerébe vette az

asszony keskeny arcát, és bátorítón rámosolygott.

– Rád, Julian.

– Számíthattok rám. Te és Katrin egyaránt. Azt kívánom, hogy még

sokáig tartson ez a csodálatos, meghitt állapot. El akarom feledtetni

veled, hogy olyan férfi nevét viseled, aki csak keserűséget és bánatot

okozott neked.

– Felvehetnem újra a leánykori nevemet. Ez esetben Renate

Schibulskinak hívnának. Mindössze egy kérvényt kell benyújtani,

indoklással együtt. Beletelhet kis időbe, amíg elbírálják, de legalább

visszakapnám a régi nevemet.

Julian a fejét csóválta.

– Schibulski, Schibulski. Nem hangzik valami jól. Épp elég baj,

hogy huszonöt éven át kellett viselned.

– Vannak ennél rosszabb nevek is.

– Nekem egyáltalán nem tetszik.

– Akkor viszont el kell fogadnod Renate Baumann-nak.

– Dehogy kell!

– Hova akarsz kilyukadni?

– Nemsokára Renate Seidel lesz a hivatalos neved – felelte

gyengéden a férfi. – Hát még mindig nem érted? Házasodjunk össze,

és ezzel egy csapásra megoldódik minden problémánk. Nem csupán a

névre gondolok. Örökbe fogadhatnám Katrint, így ő is felvehetne a

nevemet. Az esküvővel hivatalosan is azzá válnánk, amik már régóta

vagyunk.

– Azaz?

– Igazi, boldog családdá.

– Ah, Julian! – simult hozzá szorosan Renate. – És ha Katrin nem

akarja? Úgy értem, megeshet, hogy rejtett érzelmi szálak fűzik az

apjához, amelyekről eddig mit sem sejtettünk. Gyakran előfordul,

hogy a gyerekekben évek múltán kialakul ilyesfajta kötődés.

– Katrinban biztosan nem. Ahhoz túl sokszor csalódott az apjában.

Emlékezz csak vissza, milyen ellenérzésekkel indult el hozzá, és

milyen lehangoltan jött vissza mindig.

– Téged viszont egyenesen imád – tette hozzá Renate. – Hála az

égnek. Örülök, hogy így alakult, mert az ellenkezőjére is jócskán van

példa. Mit gondolsz, meg akarja majd látogatni az apját a börtönben?

– Nem. Kizárt dolognak tartom. Remélem, nem fogod

rákényszeríteni.

– Soha!

– Akkor ne is beszéljünk róla többet. Katrin eleget szenvedett

miatta. Biztosan örülni fog, hogy elhagyhatja a Baumann nevet. A

Katrin Seidel különben is sokkal jobban hangzik, ugye?

Martha nővér leszegett fejjel bandukolt a ködös, nyirkos novemberi

éjszakában. Ódivatú köpenye a bokáját verdeste. A csuklyát mélyen a

homlokába húzta, de ez sem sokat segített. A szemüvege

bepárásodott, és eltakarta előle a kilátást.

Martha nővért ez cseppet sem zavarta. Nem látni akart, hanem

érezni. Érezni a november hűvös leheletét, az utca lélegzését.

Későre járt, tizenegy óra is elmúlt. A korhadó levelek illata a halált

és az elmúlást, a gyászt és a kegyeletet juttatták eszébe.

Észrevette, hogy fény szűrődik ki a Fenyő Szálló három második

emeleti ablakából, és alaposan elcsodálkozott:

– Mi a manó! Ez meg mit jelentsen?

Martha nővér ismerte a járást, tudta, hogy a lámpák a tulajdonosnő

lakosztályában égnek. Lehet, hogy betörők vagy tolvajok járnak az

épületben? Riassza a rendőrséget?

– Csak lassan a testtel, öreglány! – ültette magát önmérsékletre.

Mint hamarosan kiderült, helyesen döntött. Egy férfi lépett ki a

szállóból, és a parkolóban álló egyetlen kocsihoz szaladt. Martha

nővér határozott léptekkel az autó mellett termett.

– Magáé a jármű? – kérdezte az alacsony, köpcös emberkétől.

– Igen, az enyém.

Feltehetően igazat mondott, mert elővette a zsebéből a kulcsot, és

kinyitotta a kocsiajtót. Lendületesen bevágódott a volán mögé, és csak

azután vette közelebbről szemügyre az idegen hölgyet.

– Mi a gond? Elvigyem valahová? Ezen a késői órán, ilyen rossz

időben aligha talál taxit.

– Úgy véli? Már miért ne találnék? Az a helyzet, hogy nem is

keresek. Sokkal inkább csodálkozom. Maga nem idevalósi.

Hotelvendég pedig nem lehet, mivel a Fenyő Szálló határozatlan időre

becsukta a kapuit.

– Hamarosan újra megnyitja őket, kedves asszonyom. Már nem

kell sokat várni. Én vagyok ugyanis az új tulajdonos. A nevem Winter.

Eckhardt Winter, de a barátaim csak Winter mesternek szólítanak. És

ön kicsoda, ha szabad kérdeznem?

– Martha Giesecke asszisztensnő, egyben a ház barátja. A

megboldogult Abel asszony mindennapos vendégnek számított a

rendelőnkben. Ha nem halt volna meg, valószínűleg már a főnököm

felesége lenne.

– Frank doktoré?

– Ismeri?

– Sajnos csak futólag. Nem akar mégis inkább beszállni, mielőtt

bőrig ázik?

Martha sóhajtozva bekászálódott az első ülésre. Elég volt neki

néhány perc, hogy megtudja, amit feltétlenül meg kellett tudnia.

Gyorsan összebarátkozott a Fenyő Szálló leendő tulajdonosával.

– Egy igazi özvegy sem gyászolná úgy a párját, mint ahogy az én

doktorom teszi – árulta el Eckhardt Winternek. – Végzi a dolgát,

törődik a pácienseivel, de lélekben egészen máshol jár. Még engem

sem enged közel magához, ha érti, mire gondolok. A rendelő

zavartalanul üzemel, mint egy gép, vagy mint egy örökmozgó, de

nyoma sincs a régi vidámságnak, könnyedségnek. A főnök teljesen

maga alatt van Solveig halála óta. Csak azt ne mondja, hogy az élet

megy tovább, mert az ilyen lapos szólamok fabatkát sem érnek. Persze

a gyászos hangulat nem tarthat örökké.

– Nem is fog. Ahogy a ronda, esős november is hamarosan átadja a

helyét a téli hótakarónak. Ami engem illet, holnap reggel hozzálátok,

hogy felrázzam a szállót őszi bújából. Heidi lányom is segítségemre

lesz. Már két napja megérkezett, a barátainál lakik. Éppen érte

megyek. Karácsonyig el kell készülnünk mindennel. A grünwaldiak

igényt tartanak a Fenyő Szállójukra. Én és a családom pedig minden

tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a helyiek kedvében járjunk. Hol

tehetem ki, Giesecke asszony?

Martha hangosan felnevetett.

– Amikor azt hallom, hogy Giesecke asszony, mindig időbe telik,

amíg rájövök, hogy rólam van szó. Nyugodtan szólítson Martha

nővérnek, kedves Winter mester. Úgy egyszerűbb. Itt majd jobbra,

aztán a második kereszteződésnél balra. Az lesz a Tulipán utca, ahol

lakom.

– Engedjen meg egy utolsó kérdést, Martha nővér. A férfi, aki

lelőtte Abel asszonyt...

– Lecsukták. Nem is érdemelt mást. Még akkor sem, ha nem állt

szándékában gyilkolni. Végső soron mindegy, hogy részegen vagy

józanul követte el a tettét. Aki felelőtlenül hadonászik a fegyverével,

az viselje a következményeket! A helyiek többsége így gondolja.

Remélem, ön is.

Martha nővér keserves nyögdécselések közepette kiszállt a

kocsiból, és fejére húzta a csuklyát, mert még mindig zuhogott az eső.

– Egyébként a gyilkos kislánya túltelte magát a megrázkódtatáson.

Új apukával büszkélkedhet, aki odaadóan törődik vele. Talán

mégiscsak van abban valami igazság, hogy történjék bármi, az élet

nem állhat meg.

Az asszisztensnő távolodó alakját lassan elnyelte a nyirkos

novemberi éjszaka. Eckhardt Winter, az újdonsült hoteltulajdonos

kiengedte a kéziféket, és gázt adott. Az élet ment tovább.

VÉGE