1

Eszterházy Károly Egyetem Bölcsészettudományi Kar

Performativitás Kutatócsoport

A feltalálás vágya és ígérete

Konferencia az invencióról

ABSZTRAKTFÜZET

2017. február 2-4. Ege r

2

Tartalom Plenáris előadás

Simon Attila: „A múzsák leleménye” Platón Ión című dialógusában

„A vágy föltalálása” Darida Veronika: A vágy föltalálása Kulcsár-Szabó Zoltán: Boldogtalan (szuper)performatívumok Lőrincz Csongor: Az invenció (bio)poétikája Fogarasi György: Szörnyű szülés: Mary Shelley az invencióról

„A nulláról kezdeni” Szíjártó Imre: A nulláról kezdeni. Korai filmesztétikák képe a film születéséről Gelencsér Gábor: A 3T esete a 3P-vel. Egy filmformatörténeti invenció kiiktatása (Agitátorok, Büntetőexpedíció) Széplaky Gerda: A lét sötétjében – avagy mit jelent invenció nélkül élni. Megjegyzések Tarr Béla és Krasznahorkai László műveihez Kérchy Vera: A „filmszínpad” performatív sajátosságai

„A mozgatható állótükör” Jákfalvi Magdolna: A mozgatható állótükör. Gaál Erzsébet, Temetés, 1989. Pintér Tibor: Konvenció és invenció – zenei alakváltozatok Loboczky János: Történelem és invenció Schiller Don Carlos című drámájában Boros Lili: Részvételen alapuló művészi gyakorlatok – újdonság vagy alkalmazás? Kollaboratív művészeti projektek az ezredforduló környékén Kerékgyártó Béla: Az invenció forrásai a modern és kortárs építészetben

Plenáris előadás Heller Ágnes: "Feltaláltad a puskaport: felfedezted a csövön a lyukat”

„Az invenció gravitációja” Hoffmann Miklós: Az invenció gravitációja Schmal Dániel: A szubjektum invenciója a kora újkorban Rákai Orsolya: A spanyolviasz. Affirmativitás és reflexivitás mint az újdonságigény két nyelve a modernség diskurzusában

3

„Kell-e invenció?” Vajda Mihály: Kell-e invenció a címadáshoz? Kicsák Lóránt: A társadalmi képzelőerő szerepe a történelmi-társadalmi világ megteremtésében és megújításában. Cornélius Castoriadis reménye Deczki Sarolta: „Lehúz, altat, befed...” Valastyán Tamás: „Amikor valaminek vége”. Invenció és konvenció Borbély Szilárd utolsó verseiben

4

Simon Attila „A múzsák leleménye” Platón Ión című dialógusában

Szókratész az Ión középső részében, az enthusziaszmosz (megszállottság, istennel való eltelés) elméletének alátámasztására adja elő a khalkiszi Tünnikhosz, a „leggyarlóbb költő” történetét (534d4-535a1). Tünnikhosz egész életében sikertelen költő volt, verselményeit senki sem tartotta megjegyzésre méltónak ‒ kivéve egyetlen paianját, amelyet azonban mindenki énekelt, mivel ‒ Szókratész szerint ‒ „talán nincs is még egy ilyen szép dal, valóban (…) »a múzsák leleménye (heuréma ti Moiszan)«”. Előadásomban a „múzsák leleménye” kifejezést értelmezem elsősorban az Ión, másodsorban Platón egyéb műveinek (főként a Phaidrosznak) a kontextusában. Elemzésem fő tézise az, hogy amikor Platón a költő alkotó tevékenységéről beszélve ‒ a rhapszódosz előadói tevékenységének analógiájára ‒ szembeállítja a szakértelemmel (tekhné) és tudással (episztémé) az „istennel való eltelést” (enthusziaszmosz) és az istentől való megszállottságot (katokókhé), akkor a megszállott költő lelki állapotát egy paradoxon jegyében írja le. Eszerint a tekhné alkalmazásának feltételeként értett öntudat vagy tudatosság egyszerre jelen és távol van a ‒ nem is annyira tevékenységként, tudatos cselekvésként, mint inkább történésként vagy eseményként értett ‒ alkotás során. A költő számára a sikeres alkotás feltételét egyszerre testesíti meg az öntudat elvesztése, az „önmagán kívül lét” vagy egyenesen (a Phaidroszban) az „őrjöngés” (mania), s ugyanakkor az öntudat éber találékonysága. Ennek a tudatosság és öntudatlanság között oszcilláló, tárgyiasíthatatlan és megragadhatatlan állapotnak lesz a metaforája a tánc képzete és Próteusznak a dialógus végén felbukkanó, s a görög mitológia tanúsága szerint megfoghatatlan alakja. Darida Veronika

A vágy föltalálása Előadásunk középpontjában Giorgio Agamben egy korai műve, a Stanzák (Stanze. La parola e il fantasma nelle cultura occidentale, 1974) áll, melynek egyik fő témája a költészet és a filozófia közötti alapvető különbség vagy szembenállás. Agamben szerint míg a költészet megismerés nélkül birtokolja a tárgyát, addig a filozófia nem képes megismerése tárgyának birtoklására. Az alkotás és az elmélet közötti szakadékot egyrészt az olyan invenciózus, kreatív kritika képes áthidalni, melyet Félix Fénéon vagy Walter Benjamin teremtett meg, és amelyet Agamben is gyakorol. Másrészt viszont a 13. századi irodalomban (a Rózsaregénytől egészen Dante költészetéig) is megfigyelhető a költői és gondolkodói beszéd összefonódása, ahogy ezt a Stanzák első nagy fejezete, az „Erósz fantáziái” megmutatja. Ebből kiindulva, a beszéd- és vágyfantáziák összefonódásáról, az „elveszett tárgy” nyomában folytatott kutatásról, valamint a melankólia erotikus fantáziáiról beszélünk majd, azt igazolva, hogy a nem kell Freudig vagy Lacanig várnunk a vágy föltalálására.

5

Kulcsár-Szabó Zoltán Boldogtalan (szuper)performatívumok

A tervezett előadás egy hosszabb, John L. Austin beszédaktus-elméletét elemző tanulmány egy fontos összefüggését szeretné bemutatni. Arra vállalkozik, hogy megvizsgálja, milyen érveket szolgáltat Austin azon kérdés megválaszolására, hogy miként keletkeznek, alapíttatnak meg vagy módosulnak azok a konvenciók, amelyekre a klasszikus beszédaktus-elmélet a sikeres vagy sikertelen beszédcselekedetek végbemenése felőli döntést bízta. Austin ezt a kérdést közvetlenül nem válaszolja meg: mint ahogyan arra Jacques Derrida és mások felhívták a figyelmet, a performatívumokat szabályozó konvenciók keletkezéséről nem ad szisztematikusan számot, hiszen itt lényegében annak eshetőségébe kellene ütköznie, hogy egy konvenció maga is performatív (vagy „szuperperformatív”) gesztusokat (elköteleződést, hitelesítést, egyáltalán: beszéd vagy tettek általi létrehozást) implikál. A performatívumok tehát egyszerre követik és előzik azokat a konvencionális vagy kontextuális kereteket, amelyek performatívummá avatják őket. Austin maga nem foglalkozik nyíltan ezzel a látens strukturális előfeltevésével, mégis találhatók azonban olyan nyomok (kisebb észrevételek, példázatok csíráiként olvasható példák) a Tetten ért szavak szövegében, amelyek rálátását nyújthatnak arra, hogy miként vélekedett a konvenciók létrejöttének vagy módosulásának modellálhatóságáról a beszédaktus-elméletben – igaz, ezek egy része nem közvetlenül érinti a beszédaktusok klasszifikációját. Az előadások ezekre a nyomokra kívánja irányítani a figyelmet, néhány szövegrészlet részletesebb elemzésére vállalkozva. Lőrincz Csongor

Az invenció (bio)poétikája Mi a költészet? című írásában Jacques Derrida a költészetet „a szív invenciója”-ként határozta meg. Az invenció itt alkalmasint egyszerre értelmezhető valamifajta beírásként és ugyanakkor ígéretként, ezek kölcsönösségében létezve. Előadásom ezen gondolat értelmezhetőségének igyekszik nyomába eredni, a líra egyes materiális-mediális aspektusainak vizsgálata útján, modern költészettörténeti példák alapján. Fogarasi György

Szörnyű szülés: Mary Shelley az invencióról Mary Shelley 1816-ban íródott és 1818-ban Percy Shelley névtelen előszavával megjelent Frankenstein című regénye elé a szerző, a mű 1831-es kiadásakor hosszabb bevezetőt írt. A néhány oldalas írás nem csupán a mű keletkezésének közismert anekdotikus körülményeit taglalja, s nem is csupán a szerző addigi életének (származásának, gyermekkori habitusának és felnőttkori helyzetének) részleteibe nyújt bepillantást. Mindezeken keresztül, illetve mindezek mellett összetett és gazdag jelzése annak is, hogyan gondolkodott a science fiction

6

műfajának (s a modern kori feltaláló emblematikus alakjának) feltalálója magáról a feltalálásról, az invencióról mint kigondolásról, megformálásról, megtalálásról, avagy mint elszenvedett erőszakról. Az előadás e felvetéseket főként Arisztotelész és Locke írásainak kontextusában tárgyalja majd. Szíjártó Imre

A nulláról kezdeni Korai filmesztétikák képe a film születéséről

Az előadás néhány korai filmelméleti munka szövegében azt vizsgálja, hogy a szerzők miként értékelik azt a különleges művelődéstörténeti pillanatot, amely a film megjelenésével bekövetkezett: a 20. század első évtizedeiben az elemzők egy új kifejezéskészlet és egy új művészeti ág megszületésének lehettek szemtanúi. A film természetesen nem egyik napról a másikra jött létre, hiszen a mozgóképes ábrázolás mögött számos fejlesztés és találmány áll, de az invenció mozzanata ennek a folyamatnak szinte minden pontján tettenérhető. A folyamatosság és a minőségi ugrás képzeteinek kettőssége ugyanakkor végikíséri a film őstörténetét – a mozi születése (1895. december 28-a) például egyezményes dátum. Az előadás hangsúlyosan foglalkozik két kelet-európai filmesztétával, Balázs Béla: A látható ember (1924), illetve Karol Irzykowski: A tizedik múzsa. A filmesztétika kérdései (1924) című könyvéről van szó. A két meghatározó forráson kívül a következő szerzők és írások kerülhetnek szóba: Szergej Eisenstein, Rudolf Arnheim: A film mint művészet (1932), Louis Delluc: Fotogenia, Ricciotto Canudo munkássága, Jean Epstein: Isten hozott, mozi, valamint Leon Moussinac munkássága. Gelencsér Gábor

A 3T esete a 3P-vel Egy filmformatörténeti invenció kiiktatása (Agitátorok, Büntetőexpedíció)

A hatvanas évek magyar filmművészeti új hullámának kultúrpolitikai kontextusát a jól ismert Aczél György-i 3T (támogatás, tűrés, tiltás) határozza meg. Ebben a bonyolult játéktérben formálódik az új hullám 3P-je, a filmek egyszerre politikai és poétikai progressziója, azaz a magyar filmművészet megújítása mind az ideológiai jelentés, mind a modernista forma tekintetében. A leginvenciózusabb eredménye e törekvésnek a jancsói parabola, amely az európai modernizmus egyik meghatározó, követendő formája és mintája, továbbá a francia új hullámos stílust honosító Szabó István, az olasz modernizmus nyomdokain elinduló Gaál István, valamint az olyan időrendfelbontó filmek, mint a Húsz óra vagy a Hideg napok. Politika és kultúra e többé-kevésbé harmonikus viszonyában 1968 okoz némi zavart. Megjelenik ugyanis egy film, s vele egy új forma, amely ugyancsak a modernizmus paradigmáján belül írná tovább a magyar film formatörténetét – csakhogy ezúttal a támogatás vagy tűrés helyett a tiltás lép működésbe, ily módon a hatvanas évek politikai és poétikai progressziója törést szenved. Magyar Dezső Agitátorok című filmjének elemzésével arra keresem a választ, mi benne (valamint a rendező ezt követő hasonló karakterű rövidfilmjében, a Büntetőexpedícióban) a formai invenció, milyen ideológiai

7

megfontolások állnak a betiltás hátterében, s végül milyen filmtörténeti következménye van az újító törekvés korabeli kiiktatásának. Széplaky Gerda

A lét sötétjében – avagy mit jelent invenció nélkül élni? (Megjegyzések Tarr Béla és Krasznahorkai László műveihez)

„Az invenció nyilvánvalóvá tesz: teljessé teszi és visszatükrözi Isten kinyilatkoztatását, de miközben teljessé teszi, ki is egészíti, miközben visszatükrözi, ki is pótolja” – írja Schellinget interpretálva Derrida Psyché – A más föltalálása című esszéjében. Úgy véli: „Maga a lélek a pótlék, az emberi invenciónak mint Isten vágyának a tükre azon a helyen, ahol valami hiányzik Isten igazságából, valami hiányzik a kinyilatkoztatás teljességéhez: »zur Totalität der Offenbarung Gottes fehlt«.” Azaz amikor a „lélek-tükör” (a „psyché”) hagyja eljönni az újat, a mást, akkor valójában az azonosat, az „ugyanazt” tükrözi vissza – tükörként sietve Isten segítségére.

Ahhoz, hogy pontosan értsük, amiről Derrida beszél, érdemes megvizsgálni ennek az állításnak a fonákját. Érdemes feltenni azt a kérdést, hogy tételezhetünk-e az Isten ideájából eredeztetett emberben olyan állapotot, amely nélkülözi az így értelmezett invenciót. Olyan állapotot, amely nem képes – a lét dümaniszát követve – az „ugyanahhoz” visszatérni, nem képes a „már ott voltat”, az ontológiai vagy teológiai igazságként a létezésbe eleve belefoglalt lehetőségeket mozgásba hozni, éspedig azért nem képes, mert azok az igazságok hiányzanak belőle? Lehetséges-e egyáltalán az emberi lélekre úgy tekinteni, mint ami nem „Isten vágyának a tükre”? Milyen lehet az a létállapot, amely híján van az eredetnek, s amely ezért nem törekszik semmire? Tételezhető-e a lélek tiszta regresszióként?

Tarr Béla érett korszakának a filmjei, melyeket Krasznahorkai László írásai nyomán alkotott, mintha éppen ezekre a kérdésekre keresnék a választ. Előadásomban elsősorban a Werkmeister harmóniák, a Sátántangó és a Torinói ló című filmeket elemezve próbálok rámutatni arra, hogy mit is jelent az ember számára a lét sötétjében, azaz egy olyan világban élni, amelyből kitörlődött Isten. Kérchy Vera

A „filmszínpad” performatív sajátosságai Előadásomban annak a kortárs filmben (a – Premier [1977], az Álombigád [1989], A maconi gyermek [1993], stb. – után) újra trendszerűen megjelenő történetnek az allegorikus mélységeit vizsgálom, mely a színházi színész szerepformálási munkáját, vagyis a színházat övező, megelőző „színházat”, a performanszot megalapozó performatívumot állítja fókuszba. A művészi invenció, a „más feltalálása” mint a szerep színész általi megalkotása/megtalálása – legyen szó bejáratott metódussal dolgozó konvencionális színházi formáról (Fekete hattyú [2011], Birdman [2014]) vagy avantgárd utcai performanszról (Holy Motors [2012]) – minden esetben egyéni technika kidolgozását, izzadtságos személyes munkát igényel, mely során ahhoz, hogy eljusson az idegen szerep (a szerep idegenségének) elsajátításáig, a színésznek

8

le kell szállnia saját Valós tartományaiba, magáévá kell tennie belső Másikját. Feltevésem, hogy e szerepformálási performanszokat a mindenkori performatív identitásképződés pszichoanalitikus értelembe vett szerkezeti „kiteregetéseként” is értelmezhetjük, melyekben a „történetek” végi halál (vagy önpusztítási kísérlet) az én és a Másik (a bennünk lévő Psyché és Érosz) mindenkori minimális távolságtartásának szükségességéről ad visszaigazolást; s hogy a tökéletes műalkotásban felolvadó művész e toposza a kortárs filmben – az esemény, a halál, a jelenlét, a materialitás, a szemfényvesztés kérdéseit helyzetbe hozva – sajátos módon kapcsolódik össze színház és film intermedialitásának problémáival. Jákfalvi Magdolna

A mozgatható állótükör. Gaál Erzsébet, Temetés, 1989. Derrida a La Parole soufflée című írása Artaud színházi gyakorlatában rejlő invention jelenségét fedezte fel igen korán, még az észlelés, s talán még nem a megnevezés mozzanataként. Az első, a Kegyetlen Színházra egyáltalán rátaláló 1968-as írás az, mely Artaud kiáltványait, majd rodezi írásait jelentéssel bíró szövegként olvasta, s ekként a színpadi jelenlét és performativitás eseményét a cruauté esztétikaivá emelt kategóriájaként nevezte meg. A színházi kommunikáció a l’Autre fogalmát gyakran az artaud-i Double jelenségéhez társítja, miként a színészt a szerephez, az átváltozást az alakításhoz, a karaktert a személyiséghez, az ismétlést az azonossághoz stb., míg a helyzetbe lépés és visszalépés mozgásban lévő, alakuló határait szokatlanul erős szabályokhoz köti. Előadásomban, miközben igyekszem elkerülni a derridai mintaelőadó invenciózus feszülését, egyetlen színházi esemény rekonstrukcióján követem végig a l’Autre és a Double fogalmának alakulását. Igazi inventaire áll elénk Gaál Erzsébet 1989-es Nádas-bemutatójával, mely a rendszerváltás pillanatának határátlépő karakterét a Mást konstruáló, a Másikat megmutató, Hasonmást kereső és állító alkotó fölfedező gesztusával tárja elénk. Pintér Tibor

Konvenció és invenció – zenei alakváltozatok A zenei invenció azt az egyediséget feltételezi, amely elénk állítja a még-nem-voltat, a még-meg-nem-születettet, az előzmény-nélkülit. Az ismert metafora szerint a szerző isteni démiurgoszként „semmiből teremt világokat”. A konvencionális ezzel ellentétben a mindig-volt, az állandóan-ott-lévő, a mindennapos, az ismétlődő, az átlagos, mely csak saját előzményét – önmagát – ismeri. Előadásomban arra keresem a választ, hogy ez a romantikától örökölt hagyomány az esztétikai tapasztalat számára valóban kitapintható-e? Milyen fogalmi és történeti keretek között lehet érvényes, s elveszítheti-e érvényességét? Konvenció és invenció valóban egymás antagonisztikus ellentéte?

9

Loboczky János Történelem és invenció Schiller Don Carlos című drámájában

Előadásomban azt a kérdést tervezem körüljárni, hogy Schiller történelmi drámáiban – különös tekintettel a Don Carlosra – miként fonódik össze az alkotói invenció és az adott történelmi kor és személyiségeinek reális, a hiteles történetírásban is megjelenő képe. Schillernél ez azért is releváns kérdés, mivel maga is írt történelmi munkákat, pl. a harminc éves háborúról és a németalföldi függetlenségi háborúról. A Don Carlos témájában éppen az utóbbi időszakában játszódik, s ezért a jelzett problémával kapcsolatban izgalmas értelmezői feladatot támaszt. Boros Lili

Részvételen alapuló művészi gyakorlatok – újdonság vagy alkalmazás? Kollaboratív művészeti projektek az ezredforduló környékén

Participatív, részvételen alapuló vagy kollaboratív művészethez sorolhatóak a művészek közötti együttműködés különböző formái is, illetve azok állandósult formációja, azaz a kollektívaként vagy párosként megjelenő művészcsoportok. A kollektív alkotás számos fajtájával találkozhatunk a művészet történetében, a művészi együttműködés ugyancsak nem új jelenség, hiszen a közös műhely, a művésztelep, tehát a közös alkotás színterének létrehozása nem újdonság, mint ahogyan a szerzőség kollektivizálódásának és megosztásának a jelensége sem, amely egyaránt jelenthet megosztott művészi pozíciót (azaz két vagy több művész kollektív alkotását vagy egy, a művészeten kívül társadalmi csoport, csoportok bevonását). Tágabb értelemben már a nagy kiterjedésű műhelyeket, segédekkel dolgozó stúdiókat, egy közös művészi felfogás vagy cél érdekében csoportosuló művészek törekvései tekinthetők kollaborációnak. A kollaboráció fogalma és a művészi együttműködés tartalma a művészet fogalmi változásaival párhuzamosan azonban jelentős változáson esett át és sejtetheti a modernből a posztmodernbe való átmenetet. Az előadás azoknak az új típusú művészcsoportok működésének a nyomába ered, akik számára az alkotási folyamat alapja a közös gondolkodás és a kollektív munka, illetve jellemzőjük az interdiszciplinaritás. Számba veszi továbbá ezeknek a modernizmusban megjelenő lehetséges előképeit. Kerékgyártó Béla

Az invenció forrásai a modern és kortárs építészetben Mi a szerepe az invenciónak egy olyan alkotói területen, mint az építészet és a design, ahol az alkotás kiindulópontját legtöbbször a megrendelő programja jelenti, és az elkészült mű használhatósága általában alapvető követelmény? Mi az individuális alkotó mint szerző szerepe egy alapvetően sokszereplős folyamatban? Hogyan határozzák meg magukat képviselői a műszaki és művészi, a tervezői és a mérnöki szerep és feladatok között? Milyen referenciái vannak a tervezésnek? Mi ebben a tervezői reflexivitás, „elméletek” szerepe? Mennyiben kezelhető a terv függetlenül a megvalósítástól? Hogyan változtatja meg a digitális médium a tervező

10

szerepét? A előadás először röviden bemutat néhány (arche)tipikus választ a 19. és 20. század modern építészetéből, majd némileg részletesebben elemzi a kortárs építészet három fontos irányát, illetve néhány, ezeket reprezentáló alkotó, illetve iroda munkásságát. Főleg olyan építészekről van szó, akik jelentős tervezői praxisuk mellett elméleti tevékenységet is folytatnak. Az egyik irány a kortárs képzőművészetet (pl. Herzog és de Meuron), a másik a hagyományt, az építészet folytonosságát (pl. David Chipperfield), a harmadik a digitális fordulathoz (is) kapcsolódó kutatást (Stan Allen, Foreign Office Architecture vagy UN Studio) tekinti referenciapontnak. Ez a mintavétel természetesen nem fedi le a mai törekvések sokféleségét, de bekekintést nyújt az invenció eltérő útjairól a mai építészeti kultúrában. Heller Ágnes

Feltaláltad a puskaport: felfedezted a csövön a lyukat „Ha valaki azt bizonyítja, hogy a fikció kitalált történet, akkor megtalálta a csövön a lukat. Miért? Mert az, hogy valami kitalált történet, benne van a »fikció« fogalmában. A két mondás többek között két történelmi korszakot jellemez. Két korszak filozófiáját, beállítottságát, a gondolkodók habitusát. A középkor s még a reneszánsz egyes gondolkodói számára az volt a főkérdés, hogy mi tartozik be egy dolog fogalmába? Isten, az erény, a boldogság, az akarat fogalmába? A filozófusok többnyire igyekeztek kimutatni ellenlábasaiknál, hogy azok felfedezték a csövön a lukat, azaz evidenciát igazoltak. Ockham híres »ollója« ezt a csapdát akarta elkerülni. A modern filozófia Bacontól kezdve viszont nem ezzel törődött, hanem azzal, hogy a filozófusok vajon feltaláltak-e valami újat s hogy, amit feltaláltak, az valóban új-e, s hogy hozzájárult-e az emberiség tudásának gyarapításához, azaz a haladáshoz. Az invenció a kitalálás értelmében mindkét korszak gondolkozóit jellemezte. A különbség abban állt, hogy a középkori gondolkozók igyekeztek a »kitalálást« minimalizálni, ők ugyanis azzal az igénnyel léptek fel, hogy csak újraértelmeznek egy már felfedezett igazságot. A modern filozófusok, ellenkezőleg, büszkék voltak arra, hogy ők valami eddig soha el nem gondoltat gondoltak végig s hogy ők hozták a régen keresett igazságot a világra.” (Részlet az előadásból) Hoffmann Miklós

Az invenció gravitációja A matematikai felfedezés-föltalálás, azaz a matematikai heurisztika mibenlétének vizsgálata, noha évszázadok óta fel-felbukkant a gondolkodásban, teljes jogú tagként – magyar segítséggel, Pólya Györggyel és Lakatos Imrével – a múlt században érkezett meg a tudományfilozófiába. A matematikai felfedezésre-föltalálásra többször próbáltak meg ráhúzni klasszikus tudományos megismerési sémákat, mint amilyen a Kuhn-féle paradigmaváltás, vagy a Popper-féle, sejtésekre és cáfolatok sorozatára épülő (trial-and-error) séma, amit implicit módon maga Lakatos, illetve később mások is megpróbáltak „matematizálni”. Véleményünk szerint nem véletlen azonban,

11

hogy ezek a kísérletek csak mérséklet sikerrel járhattak – a matematika és így a matematikai felfedezés fontos pontokon lényegileg különbözik a természettudo-mányos megismeréstől. Az előadásban arra teszünk kísérletet, hogy a klasszikus platoni versus formalista megközelítéspárt meghaladva ne csak a matematikai felfedezés-föltalálás aktusát, hanem magukat a matematikai fogalmakat is egyfajta folyamatként értelmezzük. A közvélekedés szerint állandónak tekintett matematikai objektumok performatív értelmezése új, a fenti ellentétet feloldó fényben mutatja meg a matematikai heurisztika folyamatát. Az ehhez vezető út talán legfontosabb lépéseként pedig – Polányi heurisztikus szenvedélyének fogalmából kiindulva – megpróbáljuk megragadni a véleményünk szerint esszenciális fontosságú, heurisztika előtti (preheurisztikus) pillanatot: a matematikai felfedezés ígéretének vonzerejét, az invenció gravitációját. Schmal Dániel:

A szubjektum invenciója a kora újkorban A címben foglalt kétértelműség két külön-külön jól ismert és alaposan tárgyalt téma összefüggésére kíván rámutatni. A kifejezés kétértelmű, hiszen genitivus obiectivusként referálhat a modern szubjektum „feltalálásárának” a folyamatára, melyet Phillip Cary monográfiája (Augustin’s Invention of the Inner Self) hangsúlyosan az invenció kategóriájába utal, s így követ nyomon Ágostontól a kora újkorig; másrészt genitivus subiectivusként jelentheti az invenciónak a szubjektum által végrehajtott cselekvését, azaz utalhat a szubjektum „feltalálóként” történő értelmezésére is, ami egyre fontosabb szerephez jut a modern ember önértelmezésében. Számos jel mutat ugyanis arra, hogy miközben a szubjektum és a hozzá tartozó belső világ a maga egyre határozottabb autonómiájával körvonalazódik a kora újkorban, önazonossága – egy ezzel ellentétes folyamat révén – mind megfoghatatlanabbá válik mind metafizikai helyét, mind pedig a társadalmi szerepét tekintve. Az előadás során a „szubjektum invenciójának” ezt a sajátos, kétértelmű mintázatát szeretném körülrajzolni: a modern kori szelf saját invenciója eredményeként állítja elő magát, s épp ennek köszönhetően, az egyén metafizikai helyének és társadalmi szerepének krízisével szembesülve kap egyre nagyobb hangsúlyt a kora újkortól kezdve az invenció magának az individuumnak az önértelmezésében is. Rákai Orsolya

A spanyolviasz Affirmativitás és reflexivitás mint az újdonságigény két nyelve

a modernség diskurzusában Előadásomban a tágan értelmezett (társadalmi) modernség egy alapvető strukturális sajátosságát szeretném közelebbről megvizsgálni. A modernség fogalmával, történetével foglalkozó szakirodalom egyik régi kiindulópontja, hogy az újdonság, újszerűség illetve ezzel összefüggésben az egyediség, a haladás-előremutatás a

12

modernség egyik centrális jellemvonása. Méghozzá olyan jellemvonása, amely kapcsolatokat teremt a különböző társadalmi részrendszerek közt. Az individualitás, a radikálisan egyedi stílus esztétikai csúcsértékké válása például segít a művészetnek a gazdasággal vagy a joggal közös metszeteket létrehozni: amiből kevés van, értékesebb – ha egyedi, akkor különösen az –, az egyediség pedig jogi kategóriává is válik, ami a szerzői jog kialakulásában tesz szert alapvető jelentőségre. De gondolhatunk a politikában jelentőssé váló nacionalizmusra is, amely a radikális nemzeti egyediség gondolatából indul ki, és hevesen elutasítja a nemzeti jellemvonások(nak tartott) jelenségek keveredésének, keverhetőségének még a gondolatát is. Kevésbé nyilvánvaló azonban, hogy a tradicionalizmus és a konzervativizmus is nagymértékben támaszkodik – paradox módon – az újdonság eszméjére: a társadalmi kommunikációs agendában állandó követelménnyé váló újszerűség-igény strukturálisan a régi „újrafeltalálását”, felélesztését is (vonzó) újdonságként mutatja fel. Az „invented traditions”, ahogy e paradoxitást Hobsbawm klasszikussá vált munkájának címe is jelöli, immár nem „új” és „régi”, sokkal inkább az affirmativitás és a reflexivitás (esetleg egyenesen kritikaiság) terében helyezi el az invenció és az újszerűség kérdését, s ennek messzemenő következményei vannak a modern, globális társadalom minden aspektusára nézve. Vajda Mihály

Kell-e invenció a címadáshoz? Azzal kezdtem volna, mint Derrida, hogy ugyanis egy invenciózus előadás mit sem törődik azzal, hogy mit mondott bárki is megelőzőleg, azaz hogy most bejelentettem volna, ami máskor csak jellemzett, hogy ugyanis pofátlan leszek. Csakhogy Derrida szövegét korábban nem olvastam; így most nem kezdhetem ezzel. Kezdem hát azzal, hogy miért nem értettem a konferencia címét. Azért, mert nem olvasván Derrida szövegét én a szó magyar jelentéséből indultam ki. Magyarul pedig olyan nincs is, hogy invenció, csak az van, hogy invenciózus, ami találékonyat, ötleteset jelent. S azt, hogy magyarul használjam az invenció szót, s azt találmánynak fordítsam, ez nekem nem megy.... S hogy ezek után miről szól majd az előadásom? Hogy a művészet – ha az – mindig invenciózus, kitalál valami újat (mióta?, nem tudom), a tudomány viszont sajnos csak ritkán az. „A tudomány nem gondolkodik!”? Kicsák Lóránt

A társadalmi képzelőerő szerepe a történeti-társadalmi világ megalkotásában és megújításában. Cornélius Castoriadis reménye

„[…] a modern társadalom válságából van kiút. Csírájában hordozza az újat, mely máris feltörőben van. Az új azonban nem fog automatikuson diadalmaskodni. Felemelkedése az emberek társadalmi cselekedeteire támaszkodik, ellenállásukra és folytonos küzdelmükre, gyakran nem is tudatos aktivitásukra. Az új nem fog egy új

13

társadalmi rendszerként, a társadalmi élet új fajtájaként beteljesülni, kiépülni, ha nem válik az emberi tömegek tudatos cselekvésének, tudatos aktivitásának tárgyává. A »forradalmi politika« kifejezésnek az ad valóban új értelmet számunkra, ha segítünk ennek a tudatos cselekvésnek az elindításában és kibontakoztatásában, valamennyi esetben, amikor megnyilvánul.” 1965-ből származik a fentebbi idézet, mely a Modern kapitalizmus és forradalom című kötetet lezáró tanulmány utolsó bekezdése. Így összegzi Castoriadis az egész kötet egyik lényegi belátást, mely nem más, mint a marxi és a marxista forradalom-koncepcióval való szakítás szükségessége. A jelentőségét az adja, hogy az említett újnak a gyakorlati érvényre juttatása érdekében ezek után olyan elméleti vizsgálódásokba kezd, melyek nem egy helyen és kérdésben fenomenológiai szigorúsággal tárják fel és fejtik ki, hogy a társadalom intézményesítő és intézményesülő mozgását nem funkcionális vagy racionális észeszmék, hanem a társadalmi képzelőerőből felbukkanó ún. társadalmi képzetes jelentések (significations imaginaires sociales) határozzák meg. Ezek megalkotása, intézménysülése és megváltozatása (a főmű, magyarra nehezen fordítható címével kifejezve: L’institution imaginaire de la société) képezi meg a történelmi-társadalminak a terét, melynek létmódja elgondolhatatlan a hagyományos történetfilozófiai és ontológiai gondolkodás fogalmi keretében. Így az elemzések nemcsak a marxi és marxista ideológia, hanem általában a modernség történelemszemléletét, a strukturalista antropológia társadalomszemléletét és a hagyományos ontológiát is dekonstruálják. Mert bármennyire is elégedetlen Castoriadis a korabeli posztstrukturalista dekonstrukciókkal, sok tekintetben azonos területen mozog és azonos irányban halad velük. Abbéli reménye távolítja el tőlük talán a leginkább, hogy – minden „bio-pszichikai” és történeti-társadalmi meghatározottságuk ellenére is, és éppen ezek mellett és rájuk épülve -, biztosítani lehet az egyéni és a közösségi kezdeményezések szabadságát, a társadalomnak a szó legszorosabb értelmében vett autonómiáját, melynek kibontakozási folyamatában tevékeny résztvevőként nem történelemcsinálók, hanem a magunk alkotta történeti-társadalmi világ átalakítói lehetünk. Ha az új felbukkanásának észlelését és kibontakozásának támogatását jelenti a forradalmi politika új felfogása, akkor újra kell értelmeznünk a társadalomtudományok és általában a gondolkodás feladatát. Deczki Sarolta

„Lehúz, altat, befed...” Ady Endre ismert sora a korabeli magyar közállapotok diagnózisa. A költő számos további versében, publicisztikájában, novellájában kritizálja és ostorozza a „magyar ugart”, mely minden invenciót, invenciózus törekvést meghiúsít, és nem hagy teret az újító szándékoknak. Az ötletek vagy meg sem születnek, vagy ha megszületnek, nincs mód végigvinni, megvalósítani őket. Előadásomban Ady vonatkozó tárgyú verseit, publicisztikáit elemzem, s rajtuk keresztül keresem arra a kérdésre a választ, hogy a költő szerint mi az oka, mi a „transzcendentális lehetőségfeltétele” annak, hogy invencióhiányos társadalomban élünk.

14

Valastyán Tamás

„Amikor valaminek vége” Invenció és konvenció Borbély Szilárd utolsó verseiben

Borbély Szilárd verseiben a kezdetektől fogva arányosan viszonyul egymáshoz a konvenció és az invenció, a hagyomány tisztelete és az újítás igénye, vagy más megfogalmazásban egyfajta egyezményesség, szokásrend és a leleményesség, találékonyság. Hol a konvenció veszi át a szervezőerőt a versformálódásban, hol inkább az invenció kerül előtérbe. Az utolsó versek esetében az figyelhető meg, hogy a hagyomány szokásrendje, pl. bizonyos mitikus szereplők és történések, a versforma találékonyságában aktivizálódnak. Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy a ballada formáját miképpen újítja meg a költő, és benne, általa hogyan hívja önmagához vagy inkább találja fel, egyben engedi ellengeni a lírai én elvesztett szüleit. Az előadás címe a tervezett, de már meg nem jelentetett kötet cikluscímeinek összeolvasása, ami megint csak konvenció és invenció felkavaró együtthatását mintázza meg, hiszen a megfogalmazás azt sejteti, hogy lett volna még a költő részéről meggondolandó abban, hogy vajon mi lehet akkor, amikor valaminek vége.

15

A konferencia előadói Schmal Dániel PhD intézmény: Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Filozófia Tanszék beosztás: egyetemi docens e-mail cím: schmal.daniel@chello.hu Vajda Mihály DSc, akadémikus intézmény: Debreceni Egyetem beosztás: professzor emeritus e-mail cím: vajdam@mail.iif.hu Gelencsér Gábor PhD, habil. intézmény: ELTE BTK MMI Filmtudomány Tanszék beosztás: egyetemi docens e-mail cím: gelencser.gabor@btk.elte.hu Loboczky János CSc, habil. intézmény: EKE beosztás: tanszékvezető főisk. tanár e-mail cím: loboczky.janos@uni-eszterhazy.hu Darida Veronika PhD intézmény: EÖTVÖS LÓRÁNT TUDOMÁNYEGYETEM, Művészetelméleti és Médiakutatási Intézete beosztás: egyetemi docens e-mailcím: darida.veronika@btk.elte.hu Hoffmann Miklós DSc intézmény: Eszterházy Károly Egyetem beosztás: egyetemi tanár e-mailcím: hoffmann.miklos@uni-eszterhazy.hu Deczki Sarolta PhD tudományos munkatárs MTA BTK Irodalomtudományi Intézet sarolt@gmail.com Jákfalvi Magdolna PhD, habil. intézmény: Színház- és Filmművészeti Egyetem beosztás: egyetemi tanár e-mailcím: jakfalvi.magdolna@szfe.hu Fogarasi György PhD intézmény: Szegedi Tudományegyetem beosztás: egyetemi docens e-mailcím: fogarasi@hung.u-szeged.hu

16

Szíjártó Imre PhD, habil. intézmény: Eszterházy Károly Egyetem beosztás: főiskolai tanár e-mailcím: szijarto.imre@uni-eszterhazy.hu Pintér Tibor PhD intézmény: Eötvös Lóránt Tudományegyetem BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet, Esztétika Tanszék beosztás: adjunktus e-mailcím: pinter.tibor@btk.elte.hu Széplaky Gerda PhD intézmény: Eszterházy Károly Egyetem, Vizuális Művészeti Intézet beosztás: főiskolai docens e-mailcím: gerda.szeplaky@gmail.com Kicsák Lóránt PhD intézmény: Eszterházy Károly Egyetem, Filozófia Tanszék beosztás: főiskolai docens e-mailcím: kicsak.lorant@uni-eszterhazy.hu Lőrincz Csongor PhD, habil. intézmény: Humboldt Egyetem Berlin beosztás: tanszékvezető egyetemi tanár e-mailcím: csongor.loerincz@staff.hu-berlin.de Takács Ádám PhD intézmény: Eötvös Lóránt Tudományegyetem, BTK Történeti Intézet beosztás: egyetemi adjunktus e-mail.cím: takacsadam@hotmail.com Simon Attila PhD intézmény: Eötvös Lóránt Tudományegyetem, Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi tanszék beosztás: egyetemi docens e-mailcím: simon_attila@hotmail.com Boros Lili PhD intézmény: Eszterházy Károly Egyetem, Vizuális Művészeti Intézet beosztás: főiskolai docens e-mailcím: lili.boros@gmail.com Kulcsár-Szabó Zoltán DSc intézmény: Eötvös Lóránt Tudományegyetem beosztás: egyetemi tanár e-mailcím: kulcsar-szabo.zoltan@btk.elte.hu