Gennagyij Gor - A kép

1.

Erdei házikónkba különös vendégérkezett. Apám ugyan a legszívesebbeneltitkolta volna előttünk kilétét, de aznem ment valami könnyen.

Még a gyermeki álmok és a mesékvilágában éltem, és ezért rögtönelhittem különös vendégünkről, hogyabból a képből jött ki, amelyet apámhozott magával az Idilli Tájak

Bolygójáról.

- De hogyan lépett le? - faggattamapámat.

- Nagyon egyszerűen. Leugrott.Hiszen tornász.

- És miért lépett le?

- Hát azt én honnan tudnám?

- És hamarosan visszatér a helyére?

- Remélem. De hiszen a vendégünk.A vendéget pedig nem illik ilyesmirőlmegkérdezni.

A jövevény pedig csak

vendégeskedett nálunk, és egészenkihozta a sodrából anyámat ésKarlusát, a robotot, aki, akárcsak én,sehogyan sem tudta felfogni, miértkellett neki lelépni a vászonról. Talánolyan rossz lehetett ott neki?

Nekünk, Karlusa robotnak megnekem, még túl kevésélettapasztalatunk volt.

- Ki vagy te? - kérdeztem avendéget.

- Nem tudom - felelte a jövevény.

- Hogyhogy nem tudod?

- Hát úgy, hogy nem tudom. És nem

is akarom tudni.

Válaszának furcsa, számomraismeretlen logikája meglepett.Nemcsak hogy semmit sem tudmagáról, de nem is akar semmit tudni.Valószínűleg az újszülött gyermekeksem tudnak semmit sem magukról.Talán csak most nemrég született, mégha felnőttnek is néz ki. Hiszen lelépetta vászonról.

Néhány lépésnyire eltávolodtamtőle, mélyen elgondolkodva, nagyzavarban, szinte elkábulva. - Mit tudokén magamról? - faggattam hangosanénemet.

Már elég sok mindent tudtam.

Mindaz azonban, amit tudtam, teljesenösszekuszálódott bennem amiatt, hogyaz apám az Idilli Tájak Bolygóján járt.Kora gyermekkorom óta láthatatlanszál kötött össze távol levő apámmal.És amikor apám a Földre visszatért, énérzékeltem a legbehatóbban, hogy aFölddel valami történt, a Földdel,velem és mindenkivel, aki a Földön él,az embertől kezdve egészen a halakigés a gyíkokig. Nem tudtam, inkábbcsak megsejtettem azt, amit ma istitokban tartanak. Hiszen az apám, azIdilli Tájak Bolygójáról visszatérve,egyáltalán nem szakadt el a bolygótól.Elhozta magával ezt a csodálatosbolygót, hordozható kép nagyságúralekicsinyítve.

Az egyik újságíró apámat kozmikusGullivernek nevezte. De talántúlságosan előreszaladok a történetben,és elébe vágok az egymást követőeseményeknek.

Különös vendégünk láttán voltvalami, amit sehogy se tudtammegérteni. Nem voltak határai, vagyispontosabban szólva az hiányzott belőle,amit méretnek neveznek. Hol nagynak,hol megy kicsinek tűnt. És ami alegkülönösebb, egyidőben. Néhaugyanabban a pillanatban törpe is megóriás is volt. Ami nagyon megzavartaKartusát, a robotunkat. Csak amindennapi jelenségekre és az embertkörülvevő hétköznapi valóságra volt

beprogramozva. Anyám nagyon féltetteKartusát, nehogy eszét veszítse. Amindennapi jelenségekkel kapcsolatoselképzeléseit sehogyan sem tudtaösszeegyeztetni ezekkel a nem egészenmegszokott tényekkel. Karlusa nagyonszenvedett attól, hogy a vendég nemfért bele az állandó tér logikájába, hogyegyidejűleg kicsi is meg nagy is volt.

Kicsi volt meg nagy. És csak sokkalkésőbb értettem meg, hogy éppenkicsiségében rejlett nagysága.

Végül is a robot megbetegedett.Vágy gyötörte a mindennapi jelenségekután, és folyton arra kérte az anyámat,hogy küldjék vissza a múltba, abba az

időbe, amikor a tárgyak és a jelenségekméretei állandóak voltak, és nyugodtantámaszkodhatott saját tapasztalataira.

Anyám szerint Karlusának igazavolt, de nem mert az apámnak ezzelelőhozakodni. Nekem tetszett, hogy avendégünk az Idilli Tájak Bolygójárólvalami újat csempészett be világunkba,és gazdagította tapasztalataimat.

- Ember vagy? - kérdeztem avendéget.

- Nem egészen - felelte szerényen.

- De mégis ki vagy te?

- Én vagyok az erdő - felelte. - A

kert. A felhő. A madár.

- Értem - mondtam. - Költő vagy?

Megrázta a fejét.

- Nem. Én vagyok a természet.

2.

Kiskorom óta hallottam erről aképről és arról, hogyan léptek le afigurák a vászonról, majd újravisszatértek a helyükre.

Valójában nem is volt ez vászon.Mégis vászonnak nevezték, annak az

emberi gyarlóságnak és vágynakengedve, hogy nevén nevezzék azt is,ami megnevezhetetlen.

Bizonyára kezükbe vették már aszótárt. Azt a vastag könyvet, amelytelis-tele van jelenségek, emberek éstárgyak nevével és elnevezésével. Azember, azért talált szavakat, hogykifejezésre juttassa mindannak azértelmét, ami körülveszi, nyugtalanítja,megörvendezteti, megrettenti, amit lát,vagy amit csak látni vél. Arra azonban,amit apám az idegen bolygórólmagával hozott, nem volt az emberinyelvben megfelelő kifejezés, és ezértezt a "valamit" képnek nevezték.

Amikor már annyira felcseperedtem,hogy múzeumokba kezdtem járni, úgyvéltem, hogy az emberiség tévedett,hiszen ez nem kép, hanem álom.

Keretbe zárva, közeli térbesüllyesztve álomképeimet és az önökés még sok ezer más ember álmátláttam viszont, valóban kép képzetétkeltve.

Álltam, és az alakok, mint a zene,hömpölyögtek, és magukkal sodortakengem is. Ébren is álmot láttam.

Csak sokkal később tudtam meg,hogy nem álom volt az, hanem egészenmás, a földitől idegen logikán alapulóvalóság.

Az történt, hogy összetalálkoztamhajdani vendégünkkel.

- Hol vagyunk? - kérdeztem.

- Az én bolygómon - felelte halkan.

- De a keretben nem bolygó, hanemkép van.

Elnevette magát.

- Látott már valaha is olyat, hogy azemberek belépnek a képbe, mintvalami házba? Nézzen körül, és majdmeglátja!

Körülnéztem, és a tér bezárultmögöttem.

3.

Kinyitotta az ajtót. És amikor az ajtókinyílt, megtántorodtam, az az érzésemtámadt, mintha az ajtón túl véget érne avilág, és feneketlen mélység tárulnaelém.

Beléptünk. Hová? Kihez?

Kísérőm megpróbálta a hétköznapiföldi logikát és a megszokott,számomra is érthető szavakatfelhasználva bemutatni, hogyankapcsolódnak egymáshoz az idő általszéttagolt események és tények.

- Itt az ön dédunokája - magyaráztahalkan, egy öregemberre mutatva, akiegy gyermekkel sakkozott. A gyermekarcát ismerősnek találtam.

- Ő pedig - mutatott a gyermekre aképről lelépett jövevény - az öndédapja. Édesanyja családi albumábanmegtalálhatja a fényképét.

Néztem, amint dédunokámdédapámmal sakkozik.

A jövevény bemutatott nekik.

- Az ön dédunokája és a dédapja,Igor Andrejevics - mondta. -Ismerkedjenek meg. Arcukon ameglepetés leghalványabb jelét sem

fedeztem fel, inkább valamibosszúságfélét, hogy megzavartamjátékukat.

- Összehoztam itt önöket - kezdettmondókájába a jövevény -, hogy…

Nem tudta mondatát befejezni.Félbeszakította egy cérnabajuszúfiatalember.

- Nem érek rá. Értse meg - hadartanagy sebesen -, halaszthatatlan dolgomvan. Pont akkor hívott el engem,amikor az esküvőmön álltam. El semtudom képzelni, hogy érzi most magáta menyasszonyom. Hát még a szülei!Hipp-hopp! - nyomom veszett.Mindenütt keresnek. A jó ég tudja,

hogy mit gondolnak felőlem. Össze-vissza találgatnak. Biztos azt hiszik,hogy halaszthatatlan szükség miattszaladtam ki, vagy elfogott ahascsikarás. Az isten szerelmére,segítsen, hogy becsületesenteljesíthessem vőlegényikötelességemet. Térítsen vissza amenyasszonyomhoz, az én koromba!

- Ne nyugtalankodjék - mondta ajövevény -, ott áll ön mellett azunokája. Nem lenne itt, ha önvőlegényből nem lett volna férj.Nyugodjék meg, a menyasszonya azthiszi, hogy gyomorrontása van.Távolléte nem is tűnik neki túlságosanhosszúnak. Itt másképp múlik az idő,

mint ott.

Összegyűjtött bennünket, akiketelválasztott és elszakított egymástól azidő vastörvénye, visszafordíthatatlanmúlása. De mi célból?

- Összehoztam itt önöket - kezdettismét a beszédhez a jövevény -, azért,hogy…

Nem tudta befejezni a mondatát. Afiatalember, aki később a nagyapámlett, megragadta a kezét, és aztkövetelte, hogy haladéktalanul térítsevissza abba a pillanatba, amelybőlkitépte.

- Várnak rám! - kiáltotta. - Ott a

menyasszonyom!

4.

Meg kell szakítanom azelbeszélésemet, és ismét visszatérni agyermekkorba. Enélkül nem érthetikmeg azt a sajátos logikát, amelyet az akép rejtett magában, amelyet apámmagával hozott.

Már meséltem arról, hogy az erdeiházikónkba egy titokzatos vendégérkezett.

Egyszer véletlenül kihallgattam egytitokzatos beszélgetést.

- Önnek vissza kell térnie -bizonygatta apám vendégünknek.

- Hová?

- Nagyon jól tudja. A kép ön nélkülnem teljes. Befejezetlennek hat.

- Ostobaság! - tiltakozott a vendég. -Miért, ha majd ön már nem lesz,megváltozik talán a világ?

- De ez kép és nem világ.

- Ez is meg az is.

- Mindenképpen vissza kell térnie ahelyére. Ön miatt kellemetlenségeivoltak az igazgatónak meg a

teremőrnek, aki a képeksértetlenségéért felel. Ha nem megyvissza, elbocsátják.

- Legalább majd nem szunyókálmunka közben - vágta rá haragosan avendég -, és nem köszörüli másokon anyelvét.

- Feleslegesen makacskodik.

Apám és a vendég beszélgetésétanyám szakította félbe, aki vacsoráznihívta őket.

A vendég ott ült az asztalnál, és úgyméregetett bennünket, mintha nem ő,hanem mi léptünk volna le a képről.Úgy nézett ránk, mintha álomképek

lennénk.

Ha azt mondom a szeméről, hogynagy volt, az annyi, mintha semmitsem mondanék. Nem a nagyságábanrejlett ereje, hanem valami egészenmásban. Az ő szemével az Idilli TájakBolygója nézett le ránk, úgy nézett beaz ablakon, mint a felhő, a folyó vagy afaágon ülő és éppen elreppenni készülőmadár.

Szemén keresztül az ő világa nézettránk, és meglepődtem, meg egy kicsitfurcsán is éreztem magam, amikorkettesben maradva a verandán,megkérdezett

- Még mindig nem találtad ki, hogy

ki vagyok?

- Kicsoda?

- Te!

- Mit jelentsen ez?

- Azt jelenti, hogy én vagyok te, éste meg én.

Azt hittem, hogy tréfál, kinevet,csak az ő humoruk más, mint a miénk.Hirtelen azonban megéreztem, hogyközte és köztem már nincs - meg az aláthatatlan, de állandóan érzékelhetőfal, amely apámtól elválaszt.

Olyan volt, mint a folyó, mint az

erdő, mint a felhő vagy a faágon ülőmadár. Köztük és köztem sohaseméreztem láthatatlan falat.

- Én vagyok te - ismételte meg mégegyszer.

- Ezt nem értem. Én - én vagyok, tepedig te. Különbözőek vagyunk.Ráadásul te más bolygóról is jöttél.

- Egyszer majd megérted - mondta.

- Most akarom megérteni.

- Várnod kell egy kicsit. Körülbelültíz év múlva visszatérünk erre abeszélgetésre.

- És most?

- Most nem tudom nekedelmagyarázni. Át kell gondolnom.

- És ehhez talán tíz évre vanszükséged?

- Igen. Sőt tizenkettőre.

Nem volt módomban hosszanelbeszélgetni vele. Másnap eltűnt, ésamikor anyám megszokott helyérefelrakta terítékét, apám csak annyitmondott

- A vendég nem jön reggelizni.

- Miért? - kérdezte anyám.

- Visszatért oda, ahonnan jött.

- Az Idilli Tájak Bolygójára?

- Nem. A múzeumba, a képbe.Megszánta az igazgatót és a teremőrt.

Megszánta? Ezen kicsitmeglepődtem. Ezek szerint nemcsak aFöldön létezik szánalom?

5.

Titok fűzi össze apámat ezzel aképpel és magával az Idilli TájakBolygójával, és egyáltalán nem vagyokmeggyőződve afelől, hogy ez a titok

valamikor is megszűnik titok lenni.

Mindenki jól emlékszik apámszavaira, amelyeket a csillagászvándorülésen mondott:

- Az Idilli Tájak Bolygója már nincsott. Ne is keressék. Elhoztammagammal.

Arra célzott talán, hogy sikerült nekiaz egész világot a képbe sűrítenie, devajon hogyan, minek és miért?

Csak nem volt valóban a kozmikusGulliver, aki felfedezte, hogyan kellmegtenni azt, amire nem jött rá és amitnem tett meg Swift Gulliverje?

A tudósok kénytelen-kelletlenpompás metaforaként vagy tréfakéntértelmezték apám szavait. Amintazonban később kiderült, nem volt semmetafora, sem tréfa.

Emlékezetembe véstem azt a napot,azt az órát, amikor családostuláttelepültünk az Idilli TájakBolygójára. Február tizennegyedikevolt, szerda, tizenhat óra. Az évet ésévszázadot nem nevezem meg. Mertennek nincs semmi jelentősége. AzIdilli Tájak Bolygójának sajátidőszámítósa van.

Apám nemcsak anyát, engem ésKarlusa robotot vitte magával, hanem a

házikónkat is a mennybolttal, a parttal,az erdővel és a folyóval. Amikor az újhelyen felébredtem, a megszokott, jólismert környezet vett körül, és nemészleltem semmi változást.

Csak később tudtam meg, hogy afolyó, a part, az erdő, a házunk és mimagunk is be vagyunk keretezve, és eztaz egészet képnek hívják.

Aznap jöttem csak erre rá, amikor alátogatókat megpillantottam, akik,miközben bennünket nézegettek,megjegyzéseket tettek a képszépségéről és valósághűábrázolásmódjáról.

Engem, anyámat, sőt Karlusát, a

robotot is feszélyezte, hogy bámultakbennünket, mint valamiféle idegen életábrázolását, mintha nem is emberek,hanem az emberek megjelenítőilennénk.

Apa egykedvűen mondta:

- Oda se figyeljetek. Képzeljétek azt,hogy színpadon színészek vagytok, denem másokat, hanem saját magatokatalakítjátok.

Vagy két hét elteltével már annyiramegszoktuk, hogy rá se hederítettünk anézőkre. Úgy éltünk, mintha nemlennénk a keretben, és senki se néznebennünket.

G. Lányi Márta fordítása