ibó egy helyütt „a mûgonddal alkotó ember élet-formájának teljes gyõzelmé”-rõl mint kívánatosállapotról beszél, amely felé szerinte az európaitársadalomfejlõdés halad, ahol „a tényleges al-kotó teljesítmény” az egyetlen értékmérõ. Rá-

adásul, ez a mûgonddal alkotó ember nem valamiféle ele-fántcsonttoronyban fejti ki áldásos tevékenységét, hanem,mint rendes szabadságszeretõ ember, „bízik a közösségerejében, az emberek többségének tisztességében és abban,hogy ezt elegendõ bátorsággal és igyekezettel érvényre is le-het juttatni, ezért a maga példájával, minden rosszhiszemû-ség elleni együttes és eredményes fellépéssel és minden jóhi-szemûség számára a bizalom elõlegezésével erõsíti magakörül a közösségben és a tisztességes szándék gyõzelemre vi-hetõségében való hitet.” Teszi pedig mindezt minden hival-kodás, gõg és felfuvalkodottság nélkül, mert tudja, hogyaz értelmiség egyetlen lehetõsége „a szolgáló magatartás-ban” van.

Bibó ilyen volt, olyan alkotó ember, aki azzal az ókorierénnyel dicsekedhetett, hogy elvei és magatartása egy pil-lanatra sem vált el egymástól. Elveinek érvényességét mag-atartása is szavatolta. Ezért nem hajlott soha semmifé-le elvtelen kompromisszumra, miközben munkái nagy ré-szében rendkívül árnyalt kompromisszumok sorát dolgoz-ta ki államok és nemzetek, kormányok és politikai veze-tõk számára. Mindhiába. Bibó javaslataiból nem kértsenki. Sem 1945 és 47 között, sem 56 után, sem a hetvenesévekben.

Volt-e hát bármiféle értelme az õ „szolgáló” magatartá-sának? Kit vagy mit szolgált ezzel a makacs elvhûséggel,szabadságszeretettel? Az erkölcsi világrend érvényesülését– mondaná erre bizonyára a lehetõ legtermészetesebb ma-gátólértetõdõséggel. Bibó magatartásának gyökerei tagad-hatatlanul vallásosak, mint ahogy szerinte ez a helyzet azegész európai civilizációval is: „Egy ilyen társadalmi össze-függésben azonban, ahol olyan nagy jelentõsége van a tár-sadalmi tervezésnek, az egészért való felelõsségnek, a hosszú

lejáratra szóló elhatározásoknak, az egész társadalmatösszefogó megegyezéseknek, egyszerre kiderül, hogy mind-ehhez vallásos gyökerû integráló erõkre van szükség, mert haezek a gyökerek elszakadnak, mint az az európai történelemszekularizált korszakában történt, akkor a társadalmi érté-kekbõl nem marad meg más, mint az emberi viselkedésneka környezethez való alkalmazása, amelyben jó vagy rosszegyszerûen hasznosságot és eredményességet jelent, anélkül,hogy felelni tudna arra a kérdésre, mi a célja ennek a hasz-nosságnak és eredményességnek.”

Egyetlen igaz ember elég. De micsoda katasztrófa, hanem akad egyetlen egy sem! Vonjuk ki Bibó alakját a 20.századi magyar történelembõl, és azonnal meglátjuk azigazi veszedelmet. Képzeljük el, hogy nincs senki, aki meg-írja „Az eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történe-lem” és a „Zsidókérdés 1944 után” címû tanulmányokat.Képzeljük el, hogy nincs senki a kormány tagjai közül, akibenn marad a magyar parlamentben Budapest 1956. no-vember 4-i szovjet megszállása után. Képzeljük el, hogynincs senki, aki Memorandumot intéz a világ nagyha-talmaihoz 1956 után. Képzeljük el, hogy nincs senki, akiJean-Paul Sartrehoz és Kádár Jánoshoz fordul 56 elítéltjeiérdekében. Ha Bibó nincs, vagy nem olyan, amilyen, ak-kor nincs Bibó-emlékkönyv sem, akkor egészen bizonyo-san másként alakul a Kádár-rendszer ellenzékének a törté-nete is.

De ami talán a legfontosabb: ha nincs Bibó, akkor mostnem állna rendelkezésünkre ilyen kidolgozottságban az atörténettudományi módszer, amely a történelmi lehetõsé-gek egyedülállóan nyitott, jóhiszemû értékelésén alapul:„Minden történeti pillanatban van mérlege nemcsak a tény-leges helyzetnek, hanem a valóságban benne rejlõ lehetõsé-geknek is, melyek megvalósulása nem szükségszerû, hanemerõfeszítés és jóakarat kérdése.”

Erõfeszítés és jóakarat kérdése.Próbáljuk hát meg alkalmazni ezt a bibói módszert

annak kiderítésére, hogy miért fulladt ilyen látványos ku-

darcba Magyarországon az 1989-90-ben elindult politikaifordulat, amelyet egyesek rendszerváltásnak, másokrendszerváltozatásnak neveznek. Bibó talán az alábbi cí-met adta volna ennek az elemzésnek:

„A MAGYAR HISZTÉRIA OKAI ÉS KÖVETKEZMÉNYEI”

Pillanatnyilag kevesen vitatnák, hogy a magyar politikaiközélet nyelvezete és viselkedésbeli megnyilvánulásai szél-sõségesen hiszterizált formákban öltenek testet: a politikaiellenfelek elképesztõ, szándékos aljaságokkal vádoljákegymást sokszor igen alpári módon, és ezt a harcmodortcsak még inkább felerõsíti a két táborhoz hû sajtó és média.„E két szemben álló oldal ... kölcsönösen ajakbiggyesztvebeszél a másik oldal demokráciájáról, és körülbelül úgy állítjabe a kérdést, hogy Magyarországon addig nem lesz igazidemokrácia, amíg a másik fél ki nem kapcsolódik a játékból.”És minden erõvel azon vannak, hogy a másikat kikapcsoljáka játékból, itthon és külföldön ellehetetlenítsék, lejárassák,olyan feketére fessék, hogy rá egyetlen jóérzésû, tisztessé-ges ember többé soha az életben ne is szavazhasson.

„E pillanatban az a helyzet, hogy szerte az országbanvannak jó magyarok, akiknek mind zavarosabbá válik a de-mokráciához való viszonyuk, és jó demokraták, akiket egynyíltan ki nem mondott, de annál érzékenyebben érezhetõvélekedés rossz magyarokként tart számon.”

Formailag ugyan demokrácia van Magyarországon,vagyis a választópolgárok szabadon szavazhatnak a szem-ben álló pártokra, csakhogy a baloldal és a jobboldal vezetõpártjai tagadják a másik fél demokratikus voltát, eleve kizár-ják azt a demokratikus keretek közül, vagyis az õ szemük-ben mégsincs demokrácia, hiszen az ellenfélnek voltakép-pen indulnia sem lenne szabad a választásokon. Márpe-dig, „ha a ... demokráciát fenn akarjuk tartani, akkor a jelen-leginél sokkalta több tárgyi jóhiszemûséget kell felmutatni.Lehetetlen dolog, hogy sajtónk újból felvegye az átlátszó

2

B

mellébeszélésnek, üres tájékoztatásnak, sanda rágalmazás-nak és hazug közhangulatkialakításnak ... a stílusát...”.

De melyek ennek a hisztérikus közhangulatnak a kiváltóokai? Mint minden hisztéria, ez a sajátosan magyar is alap-vetõen hamis félelmekbõl és kreált kimérákból táplálkozik,ám mindkét oldal ugyanakkor rá tud mutatni valóságosokokra is, amelyeket azután kénye-kedve szerint kórosanfelnagyít és eltorzít, hogy igazolhassa hisztérikus lelkiál-lapotát. A baloldal azzal vádolja a jobboldalt, hogy bû-nösen megengedõ módon viszonyul a Horthy-rendszer-hez, míg a jobboldal azzal vádolja a baloldalt, hogy bû-nösen megengedõ módon viszonyul a Kádár-rendszerhez.És ezek a vádak sok tekintetben megalapozottnak tûnnek.Csakhogy a felek nem állnak meg ennél az állításnál, ha-nem ebbõl levonják – az egyik oldalon – azt a megalapo-zatlan következtetést, hogy az ellenfél valójában a fasiz-mussal kacérkodik, és ezért eleve nem lehet demokratikus,illetve – a másik oldalon – azt, hogy az ellenfél nem tudtalevetkõzni eredendõen kommunista mivoltát és ezért elevenem lehet demokratikus.

A JOBBOLDAL URALKODÓ NARRATÍVÁJA: A HORTHY-REND-SZER MEGENGEDÕ KEZELÉSE ÉS A ’NÉPISÉG’ IDEALIZÁLÁSA

A Horthy-rendszer átértékelési kísérleteinek számtalan ta-gadhatatlan jele van immár nem csupán a vállaltan jobbol-dali, hanem a közszolgálati médiában is, a Wass Albert- ésturulmadár-kultusztól kezdve, Horthy diadalmas felvidékibevonulásának dicsõítésén keresztül egészen az újnyilasszabadcsapatok randalírozásáig. A jelenség persze nem újkeletû, és Bibót is arra késztette, hogy félreérthetetlen ke-ménységgel nyilatkozzon a Horthy-rendszerrõl a BorbándiGyulához intézett hosszú levelében:

„... a Horthy-rendszer indulásakor és befejezésekor félfa-siszta rendszer volt, a közbülsõ konszolidációs idõben pedigkonzervatív rendõrállam... voltak ennek a rendõrállamnak

olyan pillanatai, Teleki és Kállay alatt, amikor úgy látszott,hogy neki tud indulni egy Németországtól elegendõen eltávo-lodó külpolitikának. Ez a kísérlet azonban végül elhatáro-zottság hiánya miatt nem sikerült. A könyv ... a Horthy-rend-szert idõnként az alkotmányos, törvényes, sõt demokratajelzõkkel is illeti, ami túlzás.” „Nem merném azt mondani,hogy a Horthy-korszakban Magyarországon parlamentidemokrácia volt. Csak annyit mondanék, hogy parlamen-tárizmus volt ugyan, de autoritárius módszerekkel vezetettparlamentárizmus, amely egyben világossá teszi, hogy nemvolt demokrácia...”

Még többet foglalkozik Bibó azzal, hogy valójában mi isjellemezte a magyar népi mozgalmat, és itt különösképpenkét tényezõ kiemelését érzi fontosnak. Az egyik az antisze-mitizmus vádja:

„Érdemes volna tisztázni az antiszemitizmus vádjának azokát, ami lényegileg abban állott, hogy a népi mozgalomvezetõ tagjainak csaknem mind volt a zsidókérdésben olyanállásfoglalása, amelyik nagyon árnyalt, nagyon sajátos volt,egyik esetben sem volt antihumánus, de csaknem mindenesetben eltért mind az életbevágóan érintett zsidóság, mindegy filoszemita humanizmus általános elvárásaitól.” Majdegyénekre lebontva elemzi a népi írók viszonyát a zsidó-sághoz, és szomorúan állapítja meg, hogy Szabó Zoltá-non, Féja Gézán és Darvas Józsefen kívül közülük senkinem írta alá 1938-ban azt a zsidótörvényeket elítélõ nyilat-kozatot, amelyet Bartók Bélával az élén, jelentõs magyarszellemi és közéleti személyiségek aláírtak. Végül ezt írja aszárszói konferenciáról:

„A könyv helyesen állapítja meg, hogy a szárszói konfe-rencia alkalmával a kitûzött és kitûzhetõ célok megvalósítá-sa nem sikerült. ... A népi mozgalomnak ez alkalommal azadott helyzetnél sokkal egyértelmûbben kellett volna állástfoglalnia egy hitlerizmus és fasizmus elleni irányzat mellett.... Németh László felállított egy hamis harmadik út alterna-tívát ..., hogy a fasizmus és kommunizmus ellentétében anépi mozgalomnak és az egész magyarságnak lényegileg egy

harmadik, ha tetszik passzívabb utat kell választania. Ezhamis kérdésfeltevés volt, mert ebben a pillanatban nemkommunizmus és fasizmus között kellett volna választani,hanem a fasizmus és az egész fasizmusellenes koalícióközött, amely a kommunista Oroszországot és a nem kom-munista demokráciákat egyesítette.”

A másik tényezõ, az állítólagos nemzeti sajátosságok, a»magyar alkat« kérdése, amelyre a mai magyar jobboldal isegyre sûrûbben szeret hivatkozni:

„... többször szerepel az a kifejezés a könyvben, hogy anépi mozgalom lényege a nemzeti sajátosságoknak megfele-lõ politikai és társadalmi fejlõdés elõsegítése... én a legtuda-tosabban kerültem ezt a fordulatot. Ez a fordulat ebben aformában mind a konzervatív, mind a radikális nacionalistamozgalmak frazeológiájába tartozik. ... minden nemzetnektörténelmi reformpillanatokban, forradalmi pillanatokbanaz a legfõbb feladata, hogy az elõtte lévõ tényleges problé-mákon, a maga reális problémáin úrrá legyen. Minél jobbanmegteszi ezt, annál inkább sajátos, jellegzetes lesz az, amitlétrehoz, de ugyanakkor egyben alkalmas arra is, hogy másnemzetek számára például szolgáljon.” „... kifejezettenhelytelenítettem minden olyan gondolatot, amelyik azt kép-zeli, hogy bármiképpen kodifikált nemzeti sajátosságokbólprogramot lehet levonni. Programot a tényekbõl kell levonniés helyesen kiválasztott társadalmi elvekbõl. Nemzeti sajá-tosság ebbõl úgy lesz, hogy valamelyik nemzet fogja magátés a minden nemzet számára feladott leckét a lehetõ legjob-ban oldja meg.”

„Ilyenkor hajlunk arra a feltevésre, hogy az alkat több,mint adottságok, lehetõségek és statisztikai arányszámokpuszta halmazából kifejlõdött egyéniség, hanem egy ezentúlmenõ, mindezeket összegzõ és összefoglaló, belsõ szabá-lyozó és regulázó törvényszerûség is. Ilyen gyanúink lehetnek,de jaj annak, aki nekiáll, és konkretizálni akarja, tételekbeakarja foglalni, kötelezõ erõre akarja emelni azt, amit ilyentörvényszerûségként felismerni vél. Úgy kell lennünk ezzel,mint a természettudósnak az Istennel ... nem takarózhatik

3

Istennel, ha valamit nem tud megmagyarázni, és nem hivat-kozhatik Istenre, ha valamit így vagy úgy akar magyarázni.Hasonlóképpen az egyéni vagy közösségi alkat törvényszerû-ségeire való hivatkozás is mindig gyanús, ha valamilyen cse-lekedetre vagy cselekedet elmulasztására igazolásul veszikelõ.”

Nos, pillanatnyilag a jobboldali narratívának ezek való-ban lényeges elemei, és ez jogos aggodalommal töltheti ela magyarországi demokrácia híveit jobboldalon és balolda-lon egyaránt, de az semmiképpen sem következik ebbõlközvetlenül, hogy a jobboldal vezetõ pártja a fasizmussalkacérkodik és a jogállam és a parlamentáris demokrácia tu-datos felszámolására törekszik. Márpedig a baloldali hisz-téria ezzel az állítással indokolja magatartását, beszéd-módját és politikáját.

A BALOLDAL URALKODÓ NARRATÍVÁJA: A KÁDÁR-RENDSZER MEGENGEDÕ ÉRTÉKELÉSE

Kétségtelen tény, hogy a Magyar Szocialista Párt soha nemszakított radikálisan elõdjével, a Magyar Szocialista Mun-káspárttal, és nem szakított radikálisan a kádárizmussalsem. A baloldal sajtója számos „árnyalt” elemzést közölt aKádár-rendszerrõl, amelyben igyekezett a rendszer pozití-vumait fölnagyítani és negatívumait kicsinyíteni. A Kádár-rendszer egyik legnagyobb teljesítményének ezek az elem-zések a kialakított „nemzeti konszenzust” szokták tekin-teni. Bibónak azonban errõl is megvolt a maga erõsenelítélõ véleménye:

„Megint nem tudok visszatartani egy összehasonlítást,mely ugyancsak nem rosszindulatú, mégis bizonyára fel-háborodást fog kiváltani: eszembe jut Ferenc császár, FerencJózsef, vagy akár Horthy Miklós konszolidációja, melyek szin-tén kemény megtorlással kezdõdtek s végül eljutottak oda,hogy többé vagy kevésbé jelentõs szellemi alkotók elismeré-sét is elnyerjék. De ne felejtsük el, hogy mindazok, akik eze-

ket a rendszereket magasabb szellemi szinten képviseltékvagy elfogadták, ezt mindig egy nagy adag rezignáltsággal,szkepszissel vagy egyenesen cinizmussal tették, s ez az elemmost és itt is jelen van. Sokszor az az érzése az embernek,hogy itt tulajdonképpen egy, 1956 nagy megrázkódtatásaután, kiábrándulttá, rezignálttá, nem mindenáron mindentakaróvá vált vezetés egyezett ki egy kiábrándulttá, cinikussávált, fogható, közvetlen elõnyökre törekvõvé vált országgal.Azzal az országgal, mely húsz évvel ezelõtt azon a pontonvolt, hogy a 20. század legizgalmasabb társadalmi-politikaikísérletének legyen a színhelye.”

Bibó semmit nem utált jobban, mint a hamis, rosszkompromisszumon alapuló kiegyezést vagy megegyezést,amely szerinte létrehozza a magyar történelem egyik leg-kártékonyabb emberfajtáját, a hatvanhetes emberfajtát: „...Magyarországon magában kerül majd újból elõtérbe az ajellegzetes, hamis politikai helyzetekben hamis formulákatkiagyaló, problémákat elkerülõ, álmegoldásokkal meg-elégedõ, következményeket le nem vonó, gyógyíthatatlanulbeteg, adott helyzetben realizmust hangoztató, egyszóvalhatvanhetes emberfajta, mely a kiegyezés óta tartó magyar-országi politikai és közéleti kontraszelekció legvégzetesebbjelensége volt.” Hozzátehetjük: a kádárizmus legvégzete-sebb jelensége is.

„Ez alatt a csaknem száz esztendõ alatt a magyar nem-zet olyan politikai és társadalmi konstrukcióban élt, ame-lyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogynem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeketnem az okok és okozatok egyszerû láncolatában, hanemazon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett ér-telmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jóerõket s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat, ahol a va-lóságos tennivalók körén kívül s azokra tekintet nélkül lehe-tett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek he-lyességének az objektív mértéke, és helyette a félelmek éssérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérõ-ként.” „Ötven esztendõn keresztül a politikai bölcsesség ab-

ban merült ki Ausztriában és Magyarországon, hogy hogyanlehet olyan politikai intézkedéseket találni, melyeketAusztria és az uralkodóház felé a kiegyezés szigorú tisztelet-ben tartásának, Magyarország felé pedig a kiegyezést túlha-ladó, eget rengetõ nemzeti vívmányoknak lehet feltüntetni.... a kiegyezés szellemében sem a teljes függetlenség, sem atársadalmi forradalom, sem a nemzetiségi önrendelkezésijog híveinek nem volt szabad többségre jutniok.” HaAusztriát a Szovjetunióval helyettesítjük, az uralkodóházata szovjet vezetéssel, akkor megkapjuk a kádárizmus lénye-gének pontos leírását, ahol az igazi demokratikus erõknekegyszerûen nem volt szabad többségre jutniuk, csak illega-litásban vagy fél-illegalitásban mûködhettek, és részbenezért is teljességgel felkészületlenül érte õket a szovjet vi-lágbirodalom összeomlása. Erre az eshetõségre nem voltsem a „népi”, sem a „demokratikus” ellenzéknek valóbandemokratikus, a liberális demokrácia alapelvein nyugvó for-gatókönyve, hanem csak olyan kompromisszumos fél-vagy inkább álmegoldásaik, amelyekben minden esetben aszocialista pártállam hatalmasainak érdekei játszottak el-sõrendû szerepet. Ezért fulladt végül kudarcba az EllenzékiKerekasztal, és így történhetett meg, hogy az új magyardemokrácia megszületését a volt moszkvai nagykövet, egyízig-vérig szocialista káder kiálthatta ki a Parlament erké-lyérõl.

Végül is a politikai rendszer a véletlenszerûen döntésipozícióba került szûk elit zárt ajtók mögött megszületettalkuin keresztül alakult át, úgy, hogy ebben az átalakulás-ban-átalakításban a magyar társadalom szinte egyáltalánnem vett részt. Ami már önmagában hordozta ennek azátalakulásnak a kudarcát, hiszen: „A forradalmiság helyesfelfogásából az következik, hogy az emberi felszabadulásfolyamatát fontosabbnak tekintjük a békesség, erõszaktalan-ság és szabálytisztelet alapelveinél, s ha bármikor olyanhelyzet adódik, amikor választani kell a kettõ között, akkortudjuk, hogy a felszabadulásnak még ha nagy megrázkód-tatással is járó folyamata az, aminek minden békés mód-

4

szert, erõszaktalanságot és szabálytiszteletet meg kell elõz-nie.” Vagyis arra van szükség, hogy széles társadalmi cso-portok vegyenek részt a politikai intézményrendszerradikális átalakításában, hogy ezáltal közvetlenül megta-pasztalják, hogy õk a politikai hatalom végsõ hordozói, ésez a tapasztalat Bibó szerint is fontosabb, mint az abszolúterõszakmentesség.

Ámde a baloldal vezetõ pártjának legfõbb irányítóiközvetlen önös érdekbõl minden áron fenn akartak tartanivalamiféle kontinuitást a kádárizmussal, azon igyekeztek,hogy kimutassák: voltaképpen a kádárizmus utolsó eszten-deiben a reformista szocialisták már elõkészítették a talajta liberális demokrácia számára, és ezért az átmenet csakisfolyamatos és erõszakmentes lehet, és szó sem lehet sem-miféle számonkérésrõl, felelõsségre vonásról. Közbenpedig igyekeztek minél inkább szítani a félelmet a baloldal-ban a ’nacionalista, fasisztoid’ jobboldal iránt. Végül sike-rült elérniük, hogy a politikai rendszer radikális átalakításá-ban leginkább érdekelt új pártok, az MDF, az SZDSZ és aFidesz, nem tudtak megegyezni egymással, így nyugodtanállítható, hogy a rendszerváltoztatás igazi gyõztesei ésnyertesei a szocialisták lettek.

Ami kellõ alapot nyújt a jobboldaliak számára ahhoz,hogy aggodalommal tekintsenek a baloldalra, de nem azért,mert azoknak szándékában állna valamilyen trükkös módonvisszacsempészni a proletárdiktatúrát, és ezzel megsem-misíteni a liberális demokrácia intézményi feltételeit.

A TÁRSADALOM SZÉLES RÉTEGEINEK TÉNYLEGES KÖZRE-MÛKÖDÉSE NÉLKÜL VÉGBEMENT POLITIKAI ÁTALAKULÁS

KÖVETKEZMÉNYEI

Ilyen módon a rendszer átalakítása megtörtént ugyan, denem a társadalom széles rétegeinek „közös vállalkozása-ként”, ami pedig Bibó szerint az egyetlen lehetséges módjaannak, hogy a „szabadság kis körei” szélesedjenek. 1946-

ban például rezignáltan állapítja meg: „A magyar demokra-tikus koalícióban pedig napról napra gyengül az, ami elen-gedhetetlenül szükséges hozzá, hogy egy ilyen egészségesreagálású politikai közösség maradhasson: a közös politikaivállalkozás szelleme.” 1948-ban így fogalmaz: „Ma mármegvan az igazi közös vállalkozásoknak a lehetõsége, a va-lóságban azonban a két közösség, a nem paraszti és a pa-raszti, még mindig a bizonytalan közlekedés állapotában élMagyarországon. Csak ha ez fel tud oldódni, s ez csakis a kö-zös vállalkozás, a közös lendületû közösségi történés és cse-lekvés vonalán történhetik meg, akkor lehet azt várni, hogya magyarság a maga jellegét, a maga kulturális alkotásai-nak a harmóniáját a közösségi élményeknek, tapasztalatok-nak és teljesítményeknek ebben a sorozatában újból megta-lálja.” Majd késõbb: „Egy közösség lényegét nem az adjameg, hogy a közös jelleget, a közös jegyeket a tagok valami-képpen a homlokukon viselik, hanem a közösségben mintközös vállalkozásban való részesség.”

De miféle közös vállalkozásról lehet itt szó? Nyilvánnem valami olyasmirõl, amit a társadalom különbözõ réte-gei tudatosan, elõzetes racionális megfontolások alapjánközösen választanak, hanem olyan nagy történelmi lehetõ-ségekrõl, amelyek idõnként megnyílnak egy társadalomelõtt, és amelyekre szerencsés esetben az adott társada-lom ösztönösen egységesen reagál. Ilyenkor nálunknálboldogabb nemzetek „... egészen nagy közösségi vállalkozá-sokba fogtak bele. Az angol nemzetnél ez a fordulópont areformáció felvétele s az angol puritanizmus ezt követõkialakulása volt, a franciáknál pedig a francia forradalom sa már elõzõleg, majd párhuzamosan kialakult francia racio-nalizmus. Mindkét vállalkozás a maga történeti pillanatá-ban a régi, ismert nemzeti jellegnek igen nagy mértékbenvaló feladását vagy megváltoztatását is jelentette: a refor-máció utáni Anglia, a forradalom utáni Franciaország a kor-társ szemében egy csomó színnel szegényebb volt az azelõtti-nél. Mégis ezekkel a vállalkozásokkal lettek ezek a nemzetekazzá, amik ma ...”

Bibó szerint ilyen reményteljes közös vállalkozás lehe-tett volna Magyarország számára az 56-os forradalom:„Nekünk, magyaroknak e pillanatban, ha nem engedjük átmagunkat az erõszakalkalmazás mámorának, kezünkbenvan az a lehetõség, hogy a 20. század elsõ pozitív, dicsõségesforradalmát vigyük diadalra.” És visszatekintve sem válto-zott meg a véleménye: Magyarország „húsz évvel ezelõttazon a ponton volt, hogy a 20. század legizgalmasabb tár-sadalmi-politikai kísérletének legyen a színhelye” – írta 1976-79-ben, közvetlenül halála elõtt.

A közös vállalkozás következõ lehetõségét a szovjet vi-lágrendszer összeomlása teremtette meg Magyarországszámára, ám a fent részletezett okokból a magyar társada-lom ezzel az alkalommal sem tudott úgy élni, hogy az aszabadság erõsödését és szélesedését jelentse a társada-lom többsége számára. Ezért a polgárok zöme ismét csakazt tapasztalta meg, hogy a demokrácia és a nemzeti fel-emelkedés ügye mintha elválna egymástól. Az elit feladatalett volna, hogy ennek az ellenkezõjérõl meggyõzze a társa-dalmat, hiszen:

„Az elit feladata azonban több és szélesebb, mint a tár-sadalom vállalkozásainak, akcióinak a vezetése. Az elit leg-fobb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekbenvaló erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésé-re, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon,azaz kultúrát csináljon. ... minden elit nyugodt és termékenymûködésének az az elsõ feltétele, hogy az elit kiválasztásátigazoló értékelési rend mögött olyan eleven társadalmi köz-meggyõzõdés álljon, mely ezt az értékelést magáévá teszi, saz elit kiválasztottságát elismeri. Másik feltétele az elit nyu-godt és termékeny mûködésének az, hogy a társadalom va-lóságos szervezete az elfogadott értékelési rendnek egészébenmegfeleljen, s az elit tagjai a társadalom szervezetében olyanhelyeket foglaljanak el, ahonnan valóban képesek is a társa-dalmat irányítani, reá hatni s vezetõi tevékenységük mögötta követés nagyfokú valószínûségét kiváltani. ... Hiába vanegy társadalmi réteg a hagyomány, a beidegzettség és a

5

tényleges helyzet erejénél fogva a társadalmi irányításhozszükséges pozíciók birtokában, ha a társadalom már nemismeri el azt az értékelési módot, melynek alapján a társada-lom adott rendje létrejött, s nem fogadja el azokat az érték-szempontokat, melyek alapján az elit kiegészíti önmagát. ...Hiába van meg viszont az emberek egyik vagy másik cso-portjának az az öntudata, hogy az értékek »igazi«, »helyes«rendje szerint õ hivatott a társadalom vezetésére, ha emögött az öntudat mögött nem áll a társadalom kulcspo-zícióinak a birtoka és a társadalom tagjainak a követésrevaló készsége ...”

Ámde a magyar elit ebben a tekintetben, a kulturált vi-selkedésre történõ példaadás tekintetében vallott talán aleginkább kudarcot 1988-89 után, nem utolsósorban ahisztérikus politikai magatartás kóros elburjánzása miatt.Ugyanis: „A társadalmi értékrendre vonatkozó közmeggyõ-zõdés szilárdságából, a társadalom vezetõi helyzeteinek biz-tonságos birtoklásából s a társadalmi konvenciók magátólértetõdõségébõl, a társadalmi eljárások és módszerek rugal-masságából virágzik ki az az erény, mely minden elit jó éstermékeny mûködésének egyik legfõbb feltétele: az elit elfo-gulatlansága. ... Nem lehet szépen, nemesen és választéko-san élni sem az önelégültség és önteltség, sem a törtetés éstámadás, sem a szorongás és a számonkéréstõl való félelem,sem az önvédelem és önigazolás állapotában.”

Nos, ez az, ami Magyarországon egyáltalán nincs: elfo-gulatlan elit. Csak mélységesen elfogult vezetõi csoportok,gazdasági, politikai és kulturális hatalmasságok vannak,akik és amelyek elitnek tekintik magukat, ám nem szolgál-nak rá erre a névre, mert egyáltalán nem törekednek amásik fél jóakaratú megértésére, mert a szorongás és aszámonkéréstõl való félelem, illetve az önvédelem és ön-igazolás állapotában vannak.

X X X

ibó elemzése – ha már rászánta magát, hogymegírja – bizonyosan nem fejezõdne be itt.Aprólékos mûgonddal megkeresné a jelenlegimagyar politikai helyzet reménykeltõ moz-zanatait, azokat a pontokat, amelyek meg-

erõsítésével el lehetne indulni a valódi társadalmi meg-békélés és a szabadság kis köreinek bõvítése irányába, hamegvan az ehhez szükséges jószándék és erõfeszítés.Bizonyosan a megnyomorítottak és megalázottak pártjáraállna, és követelné a szocialisztikus megoldások erõsítését,a kiváltságok megkurtítását, a nagy vagyonok radikálismegadóztatását. Hiszen: „... harmadikutas – valójábanegyetlen lehetséges utas – mindenki, aki azt vallja, hogy akizsákmányolás felszámolására irányuló szocialista célki-tûzés maga sem más, mint a többi emberi szabadság feléhaladó egyetemes fejlõdés egyik állomása, s a kizsákmány-olás elleni harc nem jelentheti, sõt nem is tûrheti a politikaiés közéleti szabadság már kidolgozott formáinak azelvetését. ... Ha valahol és valamikor, akkor a magyar for-radalomban ez a harmadik út akart konstruktív módonmegszületni.”

Ehhez a harmadik úthoz, 1956 útjához kellene a magyartársadalomnak visszatalálnia, ám hogy miképpen, an-nak talán, ha egyáltalán, Bibó István lehetne a megmond-hatója.

OROSZ ISTVÁN, ESSZÉISTA

6

B