14. évfolyam (2003) 5. szám (131.)

300 gyanús év

Üstökösként tört be a magyar piacra könyvével Heribert Illig, vagy ahogy egyre többen nevezik: a középkorkutatás Erich von Dänikenje. Műve hatalmas feltűnést keltett, ám korántsem a szakmai közvélemény, hanem sokkal inkább a történelem iránt hobbiszinten érdeklődők körében. Állítását, miszerint három évszázad története merő kitaláció, utólag iktatták be a történelembe, tehát meg nem történtnek kell tekinteni, a történészek – vérmérsékletüktől függően – szamárságnak vagy sarlatánságnak tartják. Az elmélet megalkotója nem történész, soha nem is tanulta ezt a mesterséget. Heribert Illig eredeti foglalkozása matematikus, rendszerelemző. Ez segítette elméletének kidolgozásában, miszerint XIII. Gergely pápa 1582-es naptárreformja kissé hibás. Matematikai alapon levezetett hipotézise alapján azt állítja, hogy a pápa által bevezetett „új időszámítás” 3 nappal kevesebbet számolt. A hiányzó három napot keresgélő szerző nem hitte el a történészek adatait – hogy azt a bizonyos három napot már a 325-ös niceai zsinaton kiigazították –, mert szerinte erre megbízható adatok nem állnak rendelkezésünkre a mai napig sem. A naptárreform körüli anomáliákból végül azt a következtetést vonta le, hogy több évszázadot betoldottak a történelembe, s úgy véli, ha a 614 augusztusa és 911 szeptembere közötti időszakot „kiemeljük a történelmi időfolyamból, a történelem nem omlik össze”. Már csak azt kellett kitalálnia, kinek állhatott érdekében, hogy három évszázadot kitaláljon. Illig három, a 900-as évek vége felé élt személyt jelöl meg. VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császárt, a vele rokoni kapcsolatban lévő III. Ottó német-római császárt, valamint II. Szilveszter pápát. A német exrendszerszervező szerint ezt részben azért tették, hogy elejét vegyék a jövendöléseknek, miszerint Róma bukásával a történelem is véget érne, részben hogy III. Ottónak Nagy Károly személyében egy őt hatalmasnak láttató császárőst kreáljanak, mindezeken felül pedig azért, hogy ő lehessen, aki népét az új évezredbe vezeti. De mi a helyzet a tárgyi emlékekkel? Ezt a kérdést Illig akként hidalja át, hogy a korszak régészeti emlékeit egytől-egyig 614 előttire, illetve 911 utánira datálja. Az aacheni templomról például – amelyben Nagy Károlyt 800 karácsonyán megkoronázták – azt mondja, kupolájával azt a román stílust és építészeti tudást képviselte, amely csak háromszáz évvel később volt jellemző az európai építészetre. Egyébként pedig ha nem találnak egy valamirevaló frank kori épületet, az Illig számára nyomban azt bizonyítja, hogy az nem is létezett. Ha viszont megvannak a romok, akkor átdatált hamisítványnak mondja az írásos forrásokat.

7. századi viking bronzsisak, Sutton Hoo

Lukács evangélista szimbóluma. Books os Kells, 8. század

Egy ereklyetartó részelete, Konstantinápoly, 8–9. század

Nagy Károly aranypénze, 812–814

A „kitalált középkor” kitalálása

KRISTÓ GYULAtörténész, akadémikus, egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem

A történésznek alkotómunkájához – képletesen szólva – nagyítóra, irónra és törlőgumira van szüksége. Nagyítóra azért, hogy aprólékosan megvizsgálhassa forrásait, íróeszközre azért, hogy lejegyezhesse mindazt, amire a kútfők tanulmányozása során jutott (mert a történelem mégsem egyenlő a források összességével), végül pedig radírra azért, hogy kitörölje a számba vehető anyagok közül a hamis és hiteltelen forrásokat. Mindezen munkaeszközök célirányos használatához persze még szakképzettség (szakértelem) és nagy adag kétely is szükséges.

Műkedvelő történész

Mindezt azért kellett előrebocsátani, mert Heribert Illig Kitalált középkor című munkája elkészítéséhez jószerével csak radírt használt. Ha nagyítót kézbe is vett, az bizony nagyon avítt eszköz volt, tele foltokkal, egyenetlen fokuszálással, ami hol kicsinyített, hol nagyított, hol meg még a látást is lehetetlenné tette. Szakértelem csak éppen annyi kívántatott, amennyi megakadályozza, hogy a szerzőt teljesen dilettánsnak nevezhessük, a kételynek pedig Illig nem gyakorlója, hanem vámszedője volt.

Illig, mint afféle műkedvelő történész, kitalálta, hogy elvesz az emberiség – illetve főleg Nyugat-Európa – történetéből 297 (azaz majdnem 300) évet, és ilyen módon szerinte 614. augusztus vége után 911. szeptember eleje következett. Szerinte ami e két dátum között történt, az vagy egyszerűen nem létezett, vagy – kegyelmi állapot esetén – létezett ugyan, de nem 911 utáni (hanem 614 utáni) dátummal. Ezt a meghökkentő állítást persze bizonyítania illenék.

És ekkor támadnak a gondok. Illig egyik munkatársa, Klaus Weissgerber kendőzetlen nyíltsággal ismerte be: „Illig úrnak mindig is nehézséget okozott, hogy téziseit pozitív történeti forrásadatokkal közvetlen módon bizonyítsa.” Ez megszépítő kifejezése a teljes kudarcnak, annak, hogy Illig állításaiból semmit sem tudott igazolni. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen olyan feladatot tűzött maga elé, ami nemes egyszerűséggel szólva teljesíthetetlen: a történelem sokszorosan igazolt szerves folyamatából, összefüggő szövetéből egy jókora darabot akart kimetszeni, ráadásul úgy, hogy a vágások helyén, az így keletkezett széleknél az illesztés megoldható legyen.

Az echternachi kolostor scriptoriumában alkotó szerzetesek III. Henrik Bibliájának egyik lapjáról

Állítása bizonyítékainak teljes hiányát azzal leplezte el, hogy az egész 300 év kimetszését egy globális – két császár és egy pápa által elhatározott – összeesküvés eredményének állította be (jóllehet Illig kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy itt összeesküvés lett volna), márpedig az összeesküvés lényegéhez tartozik: az abban részt vevők nem hagynak lépten-nyomon maguk után árulkodó nyomokat. Bűnjelek után tehát ne is nyomozzunk, úgysem találunk.

Ha viszont itt egy – az emberiség történelme elleni – bűntettről van szó, kellett lennie indítóoknak. Illig szánalmasan erőlködik, hogy legalább produkáljon valamit, de ez természetesen nem sikerülhet. Az Illig által kitalált indítékok (különféle Biblia-értelmezések, a Szentkereszt visszaszerzése, majd újbóli elvesztése körüli bizánci bonyodalmak, illetve az 1000. évvel kapcsolatos nyugat-európai várakozások) kivétel nélkül zavarosak, légből kapottak, nem állják ki a történeti kritika próbáját. Nincs bizonyítva sem ezek külön-külön érvényesülő nagy horderejű volta (ami egy ekkora bűntettet előidézhetett volna), sem ezek egymással való összefüggése, a három hatalmi központ ekkora egyetértése.

Maga Illig – elhatárolódva az összeesküvés és a bűntény feltevésétől – az óraátállítással kapcsolatban uralkodói rendeletről, kormánydöntésről beszél. Ez mérkőzést eldöntő öngól, hiszen – mivel ezt nem mobiltelefonon hozták az illetékesek tudomására – megannyi írásos nyomának kellett volna maradnia, ugyanis ebben, ismeri el Illig, „az összes olvasni és írni tudó európai ember érintetté vált, akár a közigazgatásban, akár a kolostorok puritán szobáiban dolgozott”. Miközben a levéltárak ennél sokszorta kisebb horderejű rendelkezésekről szóló

anyagokat őriztek meg szerte Európában, az említett uralkodói rendeletnek sehol semmi nyoma nem maradt. Érthető, hiszen ilyen rendelet (kormánydöntés) nem létezett.

A tudósi kétely vámszedője

Mégis, mi vitte rá Illiget arra, hogy efféle képtelenséget állítson, és ennek „igazolására” hatalmas szakirodalmi apparátust mozgósítson és közel 2000 jegyzetet szenteljen? A valós szándékok megmaradnak Illig titkának. Lehet, hogy ebben saját hírneve megörökítésének, a minden képzeletet felülmúló népszerűség elérésének (a könyv Németországban hat év alatt 16 kiadást ért meg), a hivatásos történész szakma megleckéztetésének szándéka egyaránt szerepet játszott. De mindez kevés lett volna egy efféle „ördögi ötlet” kitalálására. Illignek kétségtelenül voltak bizonyos támpontjai. Melyek ezek?

Mindenekelőtt a profi történészek alapos kételyei, a gondos filológiai vizsgálódások, amelyek azt eredményezték, hogy egyre több okmányról mutatták ki azok hamis vagy betoldásokon átesett (interpolált) voltát. Az itáliai langobardoktól ránk maradt 70 irat közül a kutatás mindössze 14-et minősített eredetinek és valódinak, vagyis az Illig szerint soha nem létezett három évszázad alatt keletkezettnek (miközben persze a többi 56 között a nyilvánvaló hamisítványok mellett vannak tartalmilag hitelesnek tekinthető másolatok, illetve az eredeti szándékokat tükröző interpolációk is).

Illig elmélete szempontjából akár egyetlen valódi irat is roppant zavaró lehetne (nemhogy 14), de ő a tudatlanok magabiztosságával jelenti ki: „Hát így lepleződik le a fenséges iratállomány a kutatók kezében. Nem elhamarkodott kijelentés, hogy a fennmaradó iratok közül a valódiak száma nullára csökken, amennyiben az ember ezeket a fantomidő-elmélet fényében újra megvizsgálja.” Illig a tudósi kétely vámszedője, ugyanis azt hiszi, hogy amit szabad megtennie egy szakképzett, az írástörténet és a oklevéltan terén pallérozott kutatónak egyenkénti vizsgálat révén (hogy ti. elvitassa bizonyos iratok megbízhatóságát), azt neki, a félműveltnek is szabad, méghozzá egyetlen fölényes kinyilatkoztatással.

A Lindaui Evangélium hátlapja Nagy Károly korából (részlet)

A középkor e korai szakaszára kívülről tekintő, arról a hozzá nem értő háryjános nagyotmondásával ítéletet alkotó Illig dölyfösen állapítja meg: Walther Kienast [a korszak egyik legjelentősebb német történésze] „egész életében dolgozott azért”, hogy – az Illig által egyébként nem létezőnek tekintett – Nagy Károly sok ezer vazallusából 24-et néven nevezhessen. Hogyan lehet az – kérdi gúnyolódva Illig –, hogy a többit „még csak meg sem említik a krónikák? Életrajzuk megírása még csak szóba sem került. Legalább a legrangosabb ötven biográfiájának nekifoghattak volna. De nem. Szóra sem méltatták őket”. A 20–21. század fordulójáról a 8–9. századba visszatekintő félművelt ember szenvelgése ez. Fogalma sincs Illignek arról, hogy akkoriban nem volt divat minden nemesről életrajzot írni (ez csak Nagy Károlynak járt ki Einhard tollából, aki ezzel egy új műfaj, a középkori vita, azaz életirat alapjait vetette meg). Az életrajzok hiánya tehát nem a korszak nem létezésének bizonyítéka, hanem egy nagyon is valóságos történelmi időszak sajátossága.

Illig összegyűjtötte a korszak kutatóinak a 7–9. századi történelem egyes kérdéseire (de nem a korszak létére!) vonatkozó aggályait, és ezeket a maga elmélete érdekében – sokszor éppen az eredetivel ellenkező előjellel – felhasználta. Előrángatott peremjelenségeket, amelyeket eredeti helyükről kiszakítva és új összefüggésbe helyezve elmélete pilléreivé tett (pl. az aacheni kápolna kérdése). Illignek kezére dolgozott a korszak valóban hézagos és gyér számú forrásanyaga, továbbá az a körülmény, hogy mindebből a legtöbb nem egykorú formájában, hanem későbbi átiratban, másolatban maradt fenn. Ugyancsak kiaknázta azokat a bizonytalanságokat, amelyek a középkorban az időmeghatározásban, egyes időszámítási rendszerek átszámításában valóban jelentkeznek.

Ellenkezik a középkor szellemével

De vajon eltörölhetjük-e a teljes ókort vagy legalábbis annak nagy részét pusztán azért, mert íráshagyománya velejét középkori másolatok hagyományozták ránk? Vajon mondhatjuk-e azt Szent István magyar királyról, hogy nem létezett, kizárólag azért, mert mind oklevelei, mind törvénykönyvei csak későbbi lejegyzésekből ismertek? Illignek alaposan kellett volna tájékozódnia a középkor „lelkét” illetően, mert ez rengeteg tévedéstől megóvta

volna, sőt egyáltalán ilyen bizarr ötlet megfogalmazásától is elvette volna a kedvét.

Teljesen ellenkezik a középkor szellemével az a fantazmagóriája, hogy miután megszületett a kormánydöntés az óra átállításáról, a kolostorok szerte Európában központi utasításra sok-sok évtizeden át a kitalált három évszázad forrásainak hamisításával foglalkoztak. Aki egy kicsit is ismeri a középkor e századainak viszonyait, tudja, hogy milyen kulturális szintet képviseltek és mekkora elszigeteltségben éltek e monostorok, amelyek ennélfogva alkalmatlanok voltak egy efféle parancs végrehajtására, ráadásul oly módon, hogy a 11–12. században pontosan „visszaálmodják” az Illig szerint soha nem létezett 7–9. század latin nyelvét, helynévi formáit stb.

Illiget maguk az írott források szorítják sarokba, és szegezik elmélete torkára a kést. Ezt kivédendő írja: „A középkorkutatás kétséges esetben mindig az okmányhoz nyúl mint ügydöntő eszközhöz, ha meg akarja ismerni az egykorú igazságot. Csakhogy a türelmes vizsgálódás jó ideje bebizonyította, hogy semmit sem lehet könnyebben hamisítani, mint magát az írást. Akkor már inkább vizsgáljuk a föld mélyéből előkerült alapköveket, azok mégiscsak súlyosabb érvként eshetnek latba […] A kövek ritkábban hibáznak.”

Nagy Károly eredetileg aranyozott bronzszobra. Valószínűbb azonban, hogy unokáját, kopasz Károlyt ábrázolja. Metz, 860–870 k.

Illig téved, amikor azt hiszi, hogy a középkorban könnyű volt a valóság illúzióját keltő hamisítványokat készíteni. Ugyanakkor kényelmetlen számára, hogy az írások szólnak – a szerinte kitalált – Nagy Károlyról, a kövek pedig nem. Ennélfogva Illig céljainak az írásnál sokkal kevésbé pontosan datálható és ráadásul néma kövek jobban megfeleltek, így az írott források és a régészeti leletek közti ellentmondások esetén rendre az írásos kútfők húzták a rövidebbet.

Mindent egybevéve: nem a 10. században találták ki a 614–911 közti három évszázadot, hanem Illig találta ki a „kitalált középkort”. Az pedig általános viszonyaink szomorú tükre, hogy – mint már annyiszor modern korunkban – ezúttal is egy tudománytalan elmélet (egy áltudományos munka) kapott sokszorta nagyobb figyelmet és nyilvánosságot, mint amekkorához a valódi tudomány szokott hozzájutni.

Eltüntethető-e a középkor? • Gondolatok Heribert Illig: A kitalált középkor c. könyvéről

IFJ. BARTA JÁNOS történész, az MTA doktora, egyetemi tanár, Debreceni Egyetem

Heribert Illig elméletének egy nagy történelemhamisítás feltételezése a kiindulópontja: történetünk a valóságban több évszázaddal rövidebb volt, mint ahogyan azt a jelenleg használt időszámításunk mutatja. Valahol mesterségesen toldottak be két vagy három évszázadot. Ő ezt a betoldást az európai történelem 7. és 10. százada között – egészen pontosan 614 szeptembere és 911 augusztusa között – véli megtalálni. Ami e két évszám közé esik, az szerinte kitaláció, egyszerűen nem létezett, utólag iktatták be.

Mit állít Illig? Nem létezett a legnevesebb frank uralkodó, Nagy Károly, sőt, egyetlen Karoling-uralkodó sem. Nem létezett az angol Nagy Alfréd, a vikingek (normannok) elleni harc hőse, de nem léteztek a vikingek sem, s így nem veszélyeztethették a középkori Nyugat Európa lakosait. Bizáncban sem dúlt a képromboló mozgalom, s a bizánciaknak nem kellett élethalálharcot vívniuk az arabokkal. Az 5–6. században színre lépő kazárok is hamar eltűnhettek, hogy más, hódító steppei népeknek adják át a helyüket. Nem létezett Arnulf keleti frank király (887–899), aki a magyarokat szövetségesül hívva győzte le Szvatopluk morva fejedelmet, hogy függőségbe kényszerítse a birodalom határán élő szlávokat. Szvatoplukról személy szerint nem esik szó a könyvben, de Illig elmélete szerint ő sem létezhetett.

A három évszázad kitalálásának és betoldásának a történelembe – Heribert Illig szerint – nagyon is határozott politikai célja volt. A kitalálók a 10. század (Illig számítása szerint a 7. század) meghatározó európai politikusai: VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár (919–959), II. Szilveszter pápa (999–1003, tőle kapta koronáját Szent István királyunk) és III. Ottó német-római császár (983–1002) voltak. A két császár és a pápa (Pap Gábor bevezetője szerint a „trojka”) főzte volna ki a közel 300 év beiktatásának a tervét, részben azért, hogy saját legitimitásukat (uralkodásuk törvényes jogalapját) erősítsék, részben azért, hogy a kereszténység ideológiájában az ezredfordulóhoz kapcsolódó várakozások (Isten országának eljövetele) hamarabb beteljesülhessenek. Ezen elképzelés szerint III. Ottó lett volna az utolsó földi császár, méltóságának minden megtiszteltetésével egyetemben.

A tervet pedig több évszázadra kiterjedő megvalósítás követte. Bizáncban azzal az ürüggyel, hogy a nehezen olvasható régi szövegek hozzáférhetőek legyenek, iratmásolási akció indult (ilyen valóban volt), amelyben azonban számos eredeti iratot pusztítottak el, s helyettesítettek hamisítvánnyal (412–13. o.). A Bíborbanszületett császár ötletét Teophanu bizánci hercegnő (III. Ottó édesanyja) kíséretének tagjai ültették át német földre, ahol – elsősorban a kolostorokban – ugyancsak megindult a hamisítások sorozata. Bekapcsolódott Franciaország és Anglia is, bár ez utóbbi esetében a csatlakozás mikéntjére a könyvből nem derül fény.

Milyen ellenérveket hozhatunk fel Heribert Illig könyvével szemben? Természetesen lehetne cáfolni állításait, amelyeket megnevezett szakkönyvekből vett idézetekkel támaszt alá s amelyek rendszerint azt bizonyítják, hogy mennyire hiányoznak a forrásaink a 7–9. századi időszakra. Az idézett kutatók azonban aligha arra gondoltak, hogy e nehezen kutatható három évszázadot törölni kell a történelem menetéből. A panaszkodás a források hiányosságaira, ellentmondásaira a történészek alapvető jellemvonása. Egy vegyésszel vagy fizikussal ellentétben, aki bármikor megismételheti az általa megfigyelt kísérletet, vagy akár az irodalomtudóssal szemben, aki akárhányszor elolvashatja a vizsgálni kívánt művet, a történész csak a forrásokon keresztül tud érintkezésbe lépni az általa vizsgált korral, eseménnyel vagy személlyel. A múlt megismételhetetlen, a források készítői esendőek.

Bírálatunkban mégsem vállaljuk Illig tévedéseinek egyenkénti bemutatását, hiszen a források elemzése, a szerző egyes kijelentéseinek cáfolata úgysem győzné meg az olvasót, akinek nincs módja ellenőrizni, hogy valójában mit is mondtak az idézett szerzők. Helyette néhány olyan általánosabb (semlegesebb) módszert próbálunk választani, amelyek bizonyságától – részben legalábbis – Illig is megriadt, olyannyira, hogy eleve használhatatlannak minősítette azokat.

A természettudományok segítsége

Ilyen a természettudományos eredmények felhasználása a történeti kronológia (az események időrendbe állítása, elhelyezésük az időskálán) felállításában. A történettudomány ma már szerencsére nemcsak a sokszor valóban bizonytalan, néha szubjektív írott forrásokra támaszkodhat, hanem objektív természettudományos eredményekre is. A legismertebb az ún. C 14-es módszer, amely az élő szervezetből kikerült szerves anyagokban lévő C 14-es izotóp felezési értéke segítségével tudja megállapítani, hogy mikor szűnt meg működni (élni) az adott szerves lény. Igaz, a módszer az időskálán visszafelé haladva egyre nagyobb hibaszázalékkal működik, 1200 évvel visszamenőleg akár (plusz-mínusz) 70 éves eltérést is mutathat. A hibaszázalék tehát bőven az Illig által törölni akart 300 éven belül marad, ami aligha jogosítja fel őt arra, hogy a módszert a csődöt mondott C 14-es módszer címmel intézze el (399–400.). S ugyan valóban a történészeket kellene kárhoztatni azért, mert az állati hártyára írt oklevelekkel eddig nem végeztek ilyen vizsgálatokat? Ez nem a módszer „csődjét” igazolja, hanem azt, hogy a történészek feleslegesnek tartják alkalmazását olyankor, amikor más módszerek is lehetőséget adnak valamely oklevél keletkezési idejének meghatározására.

Nagy Károly Szűz Máriának ajánlja a palotakápolnát. Aachen, 12. század

Viszonylag új tudomány az ún. dendrokronológia, amely a fagyűrűk összevetésével kíván korszak-meghatározó szerepet vállalni. Vizsgálata tárgyát régen kivágott fatörzsek (épületfa, hajóácsolat) darabjai szolgáltatják, amelyekből következtetni lehet egy adott időszak időjárási viszonyaira, az épületelemek egymáshoz viszonyított korára. (E sorok írójának volt szerencséje a németországi Wismar egyik középkori templomának tetőszerkezetét látni, ahol a dendrokronológia segítségével állapították meg, hogy amíg egy favázas polgárház épületfáit egyetlen évben termelték ki, addig a templom tetőszerkezetéhez évtizedekig gyűjtötték a fát.) A fagyűrűk vizsgálatának lehetőségei azonban korlátozottak, önálló kronológiai meghatározásra nehezen alkalmazhatók. Következtetéseket akkor tudunk levonni belőlük, ha van kiinduló támpontunk: a felhasználás (beépítés és valószínű kitermelés) időpontja. Az ismert időpontban beépített, a felhasználáskor magas életkorú törzsek egymáshoz viszonyításával persze akár hosszabb korszak jellemzésére is lehet vállalkozni, volt olyan kutató, aki ezt a „fahidat” a római korig próbálta meg visszavezetni. Ebbe kapaszkodik Illig, aki először a fennmaradt leletek számát kevesli az általa törlésre szánt korszakból („Elképzelhető, hogy valamennyi akkori faszerkezetes ház leégett, minden fa építőanyagot eltüzeltek vagy újra felhasználtak?” 401. o.), majd ezen „híd” megállapításait szembesíti a C 14-es vizsgálatok nem mindig azonos eredményeivel. „Ezek után azon sem kell csodálkoznunk, hogy az évgyűrűs és a C 14-es módszer eredményei ugyanazon korszakokban köszönő viszonyban sincsenek egymással” – vonja le a következtetését (403. o.). Ez valóban megtörténhet, hiszen a dendrokronológia eredményeit csak kevés tudós akarja abszolutizálni. Vizsgálatai további finomítást igényelnek. Az egyik tudományág kifejletlensége, eredményeinek bizonytalansága azonban megint csak nem jogosítja fel a szerzőt

arra, hogy mindkét természettudomány eredményeit kétségbe vonja, sőt azt jelentse ki, hogy „az egzakt természettudományok sem precízebbek, mint a leggyengébb humán bölcselkedés” (403.).

A történelmi kronológia összeállításában fontos szerepet játszanak a napfogyatkozások. Ezek időpontját a csillagászat ma már visszamenőleg pontosan meg tudja állapítani. Ugyanakkor a korabeli források is megemlékeznek róluk, mint rendkívüli jelenségekről, amelyekhez különös – rendszerint baljós – várakozásokat fűztek. Éppen a nekik tulajdonított jelentőség miatt a napfogyatkozások emlegetése feljegyzésről feljegyzésre szállt, s közben egyre több tévedés csúszhatott leírásukba. Többnyire ezeket használja ki Illig, aki először a hiteles leírások számát igyekszik messzemenően korlátozni, majd ezek közül néhány esetében szakít az eddigi időponttal, s helyette valamely másik, az elméletének jobban megfelelő napfogyatkozást fogadja el (395, 463. o.). Így például a Tours-i Gergely által leírt 563. és 590. évi két napfogyatkozás – szerinte – jobban megfelel a 863-ra és 887-re helyezett jelenségeknek (393. o.). A néhány kiragadott példa azonban aligha lehet elegendő a régmúlt idők forrásainak teljes átértékeléséhez, a csillagászok által felállított időrend teljes cáfolatához.

Nagy Károly ábrázolása az aacheni dómban, 1215

Nem említi Illig azt a kísérletet, amelynek során legújabban Grönlandon próbálkoznak a vastag jégtakaróból fúrással jégoszlopokat kiemelni, hogy ezekből következtessenek az elmúlt évezredek időjárására (lehűlések, csapadékviszonyok). Tudomásom szerint a fúrásokkal olyan mélyre jutottak, hogy a görög ezüstbányászat fellendülésének 2500 évvel ezelőtti nyomait is sikerült megtalálni. Az akkor működtetett kohók füstje ugyanis olyan mértékben szennyezte a légkört, hogy az Grönland levegőjében (pontosan a hóra-jégre lecsapódó szennyeződésben) is kimutatható. A nedvesség lerakódása és jég formában való megőrződése persze megint nem alkalmas az abszolút időrend megállapítására. Eredményre csakis máshonnan ismert, az éghajlatra vonatkozó adatokkal történő egybevetéssel juthatunk. De manapság a meteorológia már elég jól ismeri a múlt időjárás-változásait. Háromszáz év egy ilyen áttekintésből sem tűnhet el nyomtalanul. Tudjuk, az éghajlattörténet a magyar nép őstörténetének kiderítésében is fontos szerepet játszik. Őseink vándorlását – a steppevidék elhagyását, az ugorok visszavándorlását az erdő-övezetbe – ilyen változások indokolták. Múltunkat az elmélet elfogadásával alapvetően más megvilágításba kellene helyeznünk. Igaz, Pap Gábor éppen Illig elméletében látja bizonyítékát az új (hun, avar) identitásnak, az elmélet alapján tehát legalábbis azonosságtudatot kellene váltanunk.

Zűrzavaros párhuzamok

Ellene szólnak Illig elméletének az Európán kívüli világgal létesült kapcsolatok. A szerző bátran nyúl a keleti világ párhuzamaihoz (örmény rejtély, zűrzavar Indiában, az indonéz megerősítés), nyilván abban a tudatban, hogy ezen vidékek történetéhez olvasói, de még az európai történészek sem nagyon értenek, mondhat, amit jónak lát. Az egy-egy lapnyi „zűrzavar Indiában” és az „indonéz megerősítés” (365–367. o.) azonban végül nem tartalmaz mást, mint a két régió időszámításának néhány ellentmondását. (Eltérő adatok Buddha halálára, pontosabban átmenetelére a Nirvánába stb.) A könyv elején (32. o.) a szerző egyik célzása akár úgy is érthető, hogy elméletébe még Kína története is bekapcsolható. A kínai történelem megrövidítésére azonban végül nem vállalkozik. (Az európai történelem kitalált időszakának – könyve 367. lapja szerint – Kínában a jól dokumentálható Tang-dinasztia korszaka felel meg.) Az érintkezési pontok hiánya miatt azonban Kína története – tehát az, hogy az azonos korúnak tekintett kínai események 300 évvel megelőzik az európaiakat – véleménye szerint elmélete szempontjából közömbös.

Temetési jelenet a stuttgarti képes zsoltárban. A képen jól megfigyelhető a Karoling-kori haj- és ruhaviselet (820–830)

Az európai és a kínai történelem között valóban kevés érintkezési pontot lehet találni, amely felhasználható lenne a kronológia pontosításához. Illig ezeket is elutasítja (mint a 368. lapon egy feltételezett 751. évi csatát), mondván, hogy „a kínaiak még véletlenül sem voltak olyan nagy kronológusok, ahogy azt oly nagy előszeretettel állítják róluk”. Az európai történetírás – Illig feltételezése ellenére – mégis számon tart egy fontos érintkezési pontot vagy inkább összefüggést. Ez a hunok története és vándorlása. A Kr. e. a 4–1. században Kínát zaklató hiung-nu vagy hsiung-nu népet (ellenük épült a Nagy Fal) a Kr. u. 3. századtól fogva sikerült folytonos harcokkal nyugatabbra űzni. A történetírás ezt az elmozdulást tartja a népvándorlás 4–5. századi hulláma megindítójának. A hunok 375-ben a délorosz steppén legyőzték a keleti gótokat, a következő nyolcvan évben pedig az európai történelem meghatározó tényezőjévé váltak. Ha a kínai történelembe is betoldottak volna egy korszakot, akkor a hunok vándorlása – eltűnésük Kína mellől és gyors feltűnésük a délorosz steppén – teljesen normális tempót követne. Ha viszont mégsem, s a kínai történelem 300 évvel az európai előtt járna, akkor nemigen lenne megmagyarázható, hogy a hunok miért vártak közel 400 évig a továbbvándorlással s hol voltak közben. Az 5. század közepén – a hun birodalom összeomlása után – a kínaiak ugyanis már újabb népet, az avarok őseit szorították nyugat felé.

Illignek az arabok esetében is magyarázkodnia kell, hiszen a középkori arab történelem is jól dokumentált. Neki itt az tűnik fel, hogy Mohamed fellépését, Medinába való átköltözését (hidzsra, 622) milyen – szerinte hihetetlenül – gyorsan követték a hódítások. Az arabok a hidzsra után 89 évvel (711) már Hispániát hódoltatták, hogy néhány újabb év alatt a Loire-ig törjenek előre. Ezt csak hosszabb időszak alatt tartja lehetségesnek, az arab történelmen tehát nem rövidítettek, eseményeit azonban az európai történetírás összevonta, rövidebb időszakban helyezte el, mint a valóságban lejátszódtak. Az iszlám története tehát 614 (Mohamed fellépése) előtt elkezdődött, akár 300 évvel korábban, 325-ben (386–387. o.). A Nagy Konstantin által kezdeményezett niceai zsinat éppen alkalmas volt arra, hogy a zsidó-keresztény alapokra támaszkodó iszlám kialakuljon (389. o.). Szerzőnket a

legkevésbé sem zavarja az, hogy az új vallásról az akkor még virágzó Római Birodalomban nem tudtak. A 6. században Justinianusnak sem az arabok ellen kellett harcolnia, hanem a perzsák ellen.

Alábecsült régészet

Illig túlságosan is lebecsüli a régészet eredményeit, és túlbecsüli az építészet sajátosságait. Igaz: a régészeti emlékek nem tudnak megszólalni, valamely néphez való tartozásuk vagy időbeli elhelyezésük gyakran lehet bizonytalan. Megeshet, hogy a leletek szerény mérete nehezen illeszkedik a források túlzásokat felvonultató leírásaihoz. A szerzőt nem győzik meg az angolszász és frank krónikák panaszai a vikingekre, az oslói hajómúzeumban kiállított viking hajók, a kijevi Rusz keletkezésének története (amelyben Rurikot még lehet fiktívnek bélyegezni, normann nevet viselő utódait – mint Oleg, Igor vagy Vlagyimir – azonban már aligha). Miért is említené azokat az arab utazókat, akik alapos leírásokat adnak a vikingekről, mivel ez a tény nem fér bele az elméletébe.

Kopasz Károly ábrázolása Liuthart krónikájában. Készült 842 és 869 között

Hasonlóképpen sántít az avarok létének tagadása. A Kárpát-medencében talált nagyszámú 6–9. századi sír (köztük Kunszentmiklós környékén egy kagáni sír), a sírleletekben mutatkozó népességváltások pedig nemcsak az avarok létezését igazolják, hanem azt is, hogy ezen a néven több török nép is szerepel a hazai történelemben. Bár az ún. késő avarokról László Gyula elképzelhetőnek tartotta, hogy finnugor nyelvet beszélő eleink lehettek, óvakodott attól, hogy egybemossa őket a magyarsággal. Eredményeit különben csak hipotézisnek tekintette, amelyet megfontolásra ajánlott, s nem feltétlen elfogadásra. Az avar kultúra nyomait ismerve nehéz lenne ezt a népet folyamatos magyar jelenléttel helyettesíteni.

Illig számára bizonyíték a Nagy Károly korából fennmaradt pénzérmék alacsony száma is (amely elmarad a Meroving-kor hagyatéka mögött – 130. o.). Nem fogadja el érvként viszont azt, hogy a történettudomány Nagy

Károlynak tulajdonít egy jelentős pénzreformot. A Meroving- és a Károly korabeli érmek felbukkanásának arányait ugyan nem ismerem, a leletek csökkenésére azonban van logikus magyarázat. A keresztény temetkezési szokásokba már nem feltétlenül fért bele az érmek sírba helyezése, a császár által teremtett békésebb időszak pedig nem ösztönzött nagyobb kincsek elrejtésére. Különben is: a kora középkori államokban szokássá vált, hogy az állami jövedelmeket folytonos pénzcserével növeljék. Időnként bevonták a régi érmeket, hogy újakat bocsássanak ki helyettük, de a beváltásnál kevesebb új érmet adtak (pl. két újat három régi helyett). Ezzel meg lehetett akadályozni a pénzrontást, az érmek ezüsttartamának csökkentését, de az állam is jövedelemhez jutott. Az angol történetírás is panaszkodik a szigetország angolszász korabeli éremleleteinek viszonylagos hiánya miatt, miközben Skandináviában jelentős számú angolszász érmet tartalmazó leletek kerültek elő a rabló viking vezérek hagyatékából. Még nehezebben lehet elképzelni azt, hogy a Nagy Károly korából fennmaradt kb. 1500 érmet utóbb kifejezetten hamisítás céljából verték és rejtették el.

Meglehetősen szabadon bánik Illig az építészeti emlékekkel is. A középkori építészetre vonatkozóan vannak szerény ismereteim, ezek mégsem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy belássam, miért előzné meg korát az aacheni palotakápolna kupolája. Bizáncban Justinianus uralkodása (527–565) alatt emelték a Hagia Sophia templomot 32 méter átmérőjű kupolájával, Ravennában pedig ugyanekkor az aachenihez hasonlóan nyolcszögű alaprajzú, kupolával fedett San Vitale-templomot. A művészettörténet összehasonlítása szerint az aacheni kápolna egyszerűbb kivitelű a ravennainál, oszlopai vaskosabbak, nehézkesebbek, a középrész felé vezető folyosói sötétek, alagútszerűek. Minderre azért volt szükség, mert az építők nem rendelkeztek közel 300 évvel korábban élt ravennai társaik technikai ügyességével. Ha pedig az örmény rejtély című fejezetben emlegetett Etschmiadsin (Ecsmiadzin) centrális elrendezésű templomának belső terét nézzük, megint csak nem értjük, hogy mi az benne, amit a bizánciak nem ismertek (364. o.). A képen ugyanis a szöveg „keresztkupolájú” belsője helyett egy nyolc csegellyel alátámasztott kupolát látunk, amelynél technikailag a Hagia Sophia, de még a szintén konstantinápolyi Szent Szergiosz és Bacchosz-templom 4 csegelyes kupolája is előrébb jár.

Karoling-kori ereklyetartó talizmán

Aligha értenének egyet Illig elméletével az általa segítségül hívott rokontudományok képviselői, mint például a művészettörténészek. Illig úgy véli, hogy például a Karoling-korszak miniatúráit később hamisították, mégpedig a Karoling-kor belső tagolásának megfelelően, több korszakban. A 750–780 közé datált művek eszerint 930–975, a 780–815 közöttiek 975–1010, a 815–875 közöttiek 1010–1050 között keletkeztek volna. A hamisítás tehát több nemzedéket vett igénybe, jóval a kitalálók halála után is folytatódott (202. o.).

Mind hamisítvány?

Végül példaként mégsem mellőzhetjük teljesen az írott források tanúbizonyságait, amelyeket a szerző rendszerint kevesell, és ezért is tartja valószínűnek, hogy valamennyit utólag hamisították. Tegyük fel, hogy a közvetlenül Károly életére és uralkodói tevékenységére vonatkozó életrajzokat hamisították. Hiába készült az Einhard-féle életrajzból 80 példány, az mind hamisítvány. (Vagy jobb esetben egyetlen hamisítványról másolták?) De hogyan és miért készült a korszak nagyszámú adminisztratív-gazdasági irata? Ugyan minek hamisították a több száz Karoling-capitularét (uralkodói rendeletet, utasítást, amelyek többségének nem birodalmi szintű, hanem csupán helyi érvénye volt), a kolostorok szerzetesnévsorait? Illig egyik bírálója szembeszegezte szerzőnkkel azt a tényt, hogy a 9. századi reichenaui Élet könyvében 603 olyan fuldai szerzetes neve szerepel, akik rövidebb-hosszabb időn belül a fuldai apátság halotti évkönyveiben is feltűnnek. Illig válasza szerint a két apátságot alig 300 km választja el egymástól, így könnyen együtt tudtak működni a hamisításban (458. o.).

Illig érvelésének fontos része, hogy Nagy Károly vazallusai közül csak keveset ismerünk név szerint (110. o.). De ha a hamisítóknak arra volt idejük és energiájuk, hogy nem létező, kolostorokba eldugott, jelentéktelen szerzetesekről koholt névsorokat szerkesszenek és azt 300 km-rel odébb más elrendezésben újra felhasználják, akkor miért nem kreáltak a későbbi főrangú urak számára kedvező (hízelgő) ősnévsorokat? És egyáltalán, ha III. Ottó császár és a hamisítás tényét elfogadó Capeting-uralkodók saját legitimitásukat igyekeztek volna erősíteni, akkor miért egy idegen, a 10. századra kihalt családban kerestek maguknak őst, s nem saját dinasztiájuknak teremtettek elődöt?

Kérdés marad, hogy hogyan oldották meg az angolszász kéziratok hamisítását. Szerzőnk Nagy-Britanniát az 1066 (a normann hódítás) előtti leletek kis száma miatt nagyvonalúan „a lyukak országának” nevezi (344. o.). A valóságban a szigetországban az angolszász korszakban megdöbbentő mennyiségű írásos anyag született. Az Angol-szász krónikának 7-8 verziója ismert, amelyeket kolostorokban készítettek angolszász nyelven. Aethelweard earl (világi ember, Alfréd kortársa) pedig saját kezdeményezéséből lefordította latinra. E kéziratok meglehetősen hamar alkalmazták az „Urunk megtestesülésétől” való időszámítást. Tegyük fel, hogy mind hamisítvány. Ekkor azonban kettős ellentmondással kell szembenéznünk: ha 1066 után keletkeztek, amikor a helyi vezetőket-klerikusokat normandiai franciák váltották fel, akkor honnan ismerték az angolszász nyelvet? Ha viszont még az ezredforduló táján keletkeztek, akkor hamisítói nem féltek attól, hogy a viszonylag eleven emlékek (pl. Nagy Alfréd királyról) megcáfolják őket? Angliában is számtalan olyan adminisztratív irat keletkezett, amelynek kitalálása ugyancsak aligha érte meg a fáradságot. A vikingek jelenlétét pedig Angliában nemcsak a krónikák panaszai igazolják, hanem egy sor északi germán helységnév, mint a -thorpe végződésűek (jelentése: falu, mint a német Dorf) vagy a -by végződésűek (jelentése: öböl, part).

Elmélkedhetünk azon is, hogy miért egy nem létező uralkodóról vették király (král) szavukat a szláv népek? (A szó a 9. századi Metód-legendában is szerepel.) A szó egyébként a kollektív történelmi emlékezésre is példa lehet: Nagy Károly egy idegen nép emlékezetében is meg tudott ragadni. Felmerülhet bennünk az a kérdés is, hogy a kitalálók egy mélyen hívő korban Istent is be akarták csapni az ezredforduló előrehozatalával, vagy csak alattvalóikat? Utóbbi a vallás szempontjából pont annyira bűn, mint az előző. És megint csak az emberi természetre hivatkozva: hogyan lehet az, hogy a néhány évtized múlva a pápaság és császárság között kirobbant invesztitúraháború késhegyig menő küzdelmeiben soha senki nem akarta leleplezni a nagy hamisítást? Nem hivatkozott rá sem a pápa, sem a császár. Nem akadt egy áruló, aki az ellenfél, vagy akár megbízója szemébe vágta volna a hamisítást? Illignek erre van válasza: a hamisítást egyik fél sem merte leleplezni, mert akkor saját hazugságára is fény derül (225. o.). Az elkövetők tehát vállalták bűnük terhét a sírban és a másvilágon is. A válasz mégis túl idealista és történelmietlen egy bonyolult kor megértéséhez.

Az Illig-könyv olvasói általában nem vehetik észre a kötetben szereplő csúsztatásokat, áltudományos magyarázatokat. Van azonban egy pont, ahol szerzőnk mégis kiesni látszik szerepéből. Hosszú oldalakon

keresztül taglalja a keresztény időszámítás kialakításának nehézségeit. Azok a történelmi és csillagászati események ugyanis, amelyekhez a Biblia Krisztus születésének, működésének, keresztre feszítésének időpontját köti, nem esnek egybe. Illignek e bizonytalanság felvázolására azért van szüksége, hogy megindokolja, miért nem használták csaknem az első ezredfordulóig az Úr születési dátumát kezdőpontnak. A legismertebb kivételt, az angolszász krónikás, Beda Venerabilis 8. század elején született, Az angol nemzet egyháztörténete című munkáját egyszerűen lesöpri: az angol krónikás létét tagadja, a munkát egy későbbi hamisító művének tartja, akit Pseudo-Bedának – ál- vagy hamis-Bedának – kellene nevezni (376. o.).

A Krisztus születésének idejével foglalkozó fejezetei kifejtéséhez egyébként gazdag teológiai és csillagászati irodalom áll rendelkezésére. Csakhogy, elmélete értelmében, nem a 2000 évvel ezelőtti napfogyatkozásokat és csillagállásokat kellett volna figyelembe vennie, hanem az 1700 évvel ezelőttieket, hiszen – a római korra vonatkozó írott forrásokkal ellentétben, amelyek az Újszövetség eseményeivel párhuzamos jelenségekről szólnak – a csillagászat jelenségeit a mai dátumoktól visszafelé számoljuk. A kitalált 300 év törlésével Krisztus születése és kereszthalála is közelebb kerül hozzánk. Volt-e 300 körül „betlehemi csillag” (üstökös vagy csillag konjunkció – azaz Jupiter–Saturnus együttállás), amely Krisztus születését jelezte, ezt nem tudjuk meg a munkából (vö. a 279–283. lapokkal). Talán azért nem, mert ezzel a hagyományos kronológiát elfogadó nyomtatott szakirodalom nem foglalkozik. Illignek ehhez a forrásokhoz kellett volna visszanyúlnia. S a forráshasználat könyvének gyenge pontja.

Elvetett források

Munkájában egyetlenegyszer sem hivatkozik forrásokra. Ez pedig történeti munkában meglehetősen szokatlan módszer. A történésznek forrásai ismeretében kell kialakítania a véleményét, és nem mások „ellehetetlenítésével” (35. o.). A forrásfelhasználás pedig, minél régebbi kort vizsgálunk, annál nagyobb szakértelmet kíván. El kell olvasnunk a régies betűket, feloldanunk a rövidítéseket, lefordítanunk latin szövegét (mindezt az analfabétának nevezett Nagy Károly tudta, Illig sajnos nem). Ha sikerült elolvasnunk, akkor vizsgálhatjuk, hogy valódi avagy hamisítvány, igaz-e a közlendője, vagy sem, utóbbi esetben tartalmát mennyire befolyásolták szerzője szubjektív érzései.

A mélyebb ismeretek szükségességét Illig azzal utasítja el, hogy „az oklevéltan speciális területén a nem szakember nem lehet sikeres, elvégre soha nem kaphat a kezébe eredeti oklevelet” (223. o.). Nem tudjuk, melyik levéltárban hárították el a szerző kérését, hogy eredeti oklevelet tanulmányozzon, az biztos, hogy manapság ezeket valóban szigorú feltételekkel bocsátják a kutatók rendelkezésére. De ma már léteznek másolási eljárások (fényképezés), és számos nyomtatott forráskiadvány áll a kutatók rendelkezésére. Utóbbiak munkájukat is megkönnyítik, hiszen nem a korabeli írásformákhoz való alkalmazkodással kell az időt tölteniük, hanem nyomtatott szöveget tanulmányozhatnak. Ezt a közkönyvtárakban „a nem szakemberek” is bármikor megtehetik. A történészek állításait oly szívesen bíráló „tudósok” azonban idáig nem szoktak eljutni. Pedig be kellene látniuk, hogy – más tudományokhoz hasonlóan – a történettudománynak is megvannak a maga szigorú szabályai. Ebben a tudományban sem annak lesz igaza, aki a leghangosabb, sőt a tudományág sok évszázados művelése miatt olyan szintű felfedezésekre is ritkán kerülhet sor, mint a 20. században óriási léptekkel előrehaladó természettudományokban. A kora középkor történetének feltárása valóban számos nehézséggel jár. A források valóban hiányosak, ellentmondóak. Illig jól mutat rá arra, hogy még olyan, a figyelem középpontjában álló személy élettörténetében is számtalan hiányt és bizonytalanságot találhatunk, mint amilyen Nagy Károly volt. Létét azonban ezen hiányosságok alapján sem lehet kétségbe vonni, a források illő megközelítésével pedig következtetéseket is lehet levonni. A viták persze az avatott történészek között sem hiányozhatnak, akár a személyeskedések sem. De ezek alátámasztására elengedhetetlenek a források, nem helyettesíthetik őket a vitatkozó felek kijelentései. Illig azonban nem a korabeli dokumentumok írásformájának, nyelvi fordulatainak, szóhasználatának alapján mondja ki, hogy hamisak, hanem leginkább azért, mert „megelőzik korukat”. Sommás állításai így leginkább arra tudnak rávilágítani, hogy mennyire tájékozatlan a források kezelésében. Tévedéseire – könyvének megjegyzései alapján – számosan igyekeztek felhívni a figyelmét, mindhiába. Reagálása a hályogkovácsoké: mivel tétele „mostanáig minden támadásnak ellenállt, így könyvünkben bizonyítottként kezeljük” (268. o.). Vagy mégsem hályogkovácsról van szó, hanem olyan feltűnési viszketegségben szenvedő alkatról, aki képes felismerni fellépésének súlyát, de magamutogatási kényszere gátlástalanná teszi?

Árpád és Attila

Nem Illig az első, aki történelmi műben közölt fantasztikus elmélettel lépett elő, bár az övéhez hasonló léptékű még nem született. A magyar olvasó számára külön vonzerőt gyakorolhat az, hogy Pap Gábor bevezetője az elmélet lehetséges magyar vonatkozásait és a kitalált évszázadok kiiktatásának a magyar történelemre gyakorolt hatását vizsgálja. A három évszázad törlése ugyanis közelebb hozza honfoglalásunkat (895 helyett 595) a hun történelemhez, az Árpád- (Pap Gábor megfogalmazásában a Turul-) dinasztiát Attilához. Sőt, kiderül, hogy a nagy történelemhamisítás az Európa peremvidékén (héján) élő bizánciak, a pápaság és a németek támadása a kontinens "kellős középen lakó" magyarság (a centrum) ellen. Pap Gábor szerint:

„Tapasztalati tény, és nemcsak a múltra vonatkoztatva: aki ura a Kárpát medencének, az ura Európának. Hozzá képest Róma is, Köln is, Bizánc is…” – a mondatot itt Pap Gábor befejezetlenül hagyja. Pedig milyen kár számunkra Nagy Károly elvesztése, hiszen Illig szerint anyja lehetett akár magyar hercegnő is (49. o.), a Nagy Károly birodalmát ábrázoló térkép peremén pedig (évszázaddal honfoglalásunk előtt) ott találhatók a magyarok is (99. o.).

Tévedések vígjátéka

A magyarországi fordítás kiadója minden bizonnyal elsősorban az anyagi haszon reményében vállalkozott a kötet megjelentetésére. Ehhez nem kellett a történész szakma egyetértése. A kötetből nem tudjuk meg, hogy ki volt a fordító, nem neveznek meg történészt, aki a fordítást szakmailag ellenőrizte volna (ez igényesebb kiadó esetében elengedhetetlen), nincs felelőse a lábjegyzeteknek. A történelmi nevek fordítása így meglehetősen egyedire sikerült. Nemcsak a német történelem alakjai, esetleg helyszínei őrzik meg nevük németes formáját (Arnulf von Baiern, Jámbor Ludwig, Stauferek, Sachsen), hanem gyakran angolok–franciák is német nevet kapnak (Alfred von Wessex, Gregor von Tours). Dadogó Notker mellékneve hol latinul (Balbulus, 38. o.), hol németül (Stammler, 227. o.) szerepel.

A fogalommagyarázó lábjegyzetek sem megbízhatóak. A 34. lapon a diplomatika tudományáról azt olvashatjuk, hogy az oklevelek valódiságát vizsgálja. Valójában az oklevéltan az oklevelek minden formai és tartalmi sajátosságával foglalkozik. A középkori templomok kórus elnevezését az énekkar helyeként értelmezni (38. o.) téves, mert ezt a kifejezést a szentélyre szokták alkalmazni. A szöveg előrehaladtával pedig a magyarázatok lassan elfogynak. Nem tudni, hogy a fordítás hibája-e vagy az eredeti szövegé, amikor a kötet Ausztriáról szól a Frank Birodalom keleti részén fekvő Austrasia helyett.

A magyar kiadás előszavával és bizonytalan fordításával csak tovább fogja növelni az alapszöveg által keltett zavart a történelem iránt érdeklődő olvasókban. Mindebben csak az a szomorú, hogy Illig – miközben egyetlen új, saját kutatásain (a források tanulmányozásán) alapuló eredményt sem tud felmutatni, hanem csak rombol, s az olvasót a múlt több évszázadának, a történeti Európa születését magába foglaló és saját korszakunk megértéséhez nélkülözhetetlen időszaknak a kiiktatására biztatja – a történettudományt és művelőit is jócskán lejáratja.

Merész kijelentések

Illig számos modern történészre hivatkozik, legalábbis munkáiknak azokra a megállapításaira, amelyekben a 7–9. század forrásszegénységére és a meglévő források ellentmondásaira panaszkodnak. Kevesli a kor építkezéseit, a fennmaradt régészeti leleteteket, megszakítottnak érzi az írott források sorozatát. Hézagosnak látja az egyes tudományok történetét, hiányolja a megbízható korabeli krónikaíró szerzőket, ami számára mind azt bizonyítja, hogy itt magában a történelmi folyamatban tapasztalható valódi hézag. Felhasználja azt, hogy a történettudomány eddig is számos, a korral foglalkozó forrás hamis voltára mutatott rá. Hivatkozik a híres-hírhedt Nagy Konstantin-féle adománylevélre, amellyel a kereszténységet elfogadó római császár a 4. század első felében Itália középső részét és vele az uralkodók feletti világi hatalmat adományozta volna a római pápának.

Héliosz napisten és a csillagképek ábrázolása Ptoleimaiosz Asztronómia című művének 813 és 820 között készült másolatán

Az adománylevél hamis voltát a 15. században Lorenzo Valla itáliai humanista tudós fedezte fel, a hamisítás időpontját pedig ő a 8. század közepére helyezte. (A pápák – a Bizáncban dúló képromboló-képtisztelő konfliktust kihasználva – ekkor függetlenedtek a bizánci császároktól, s közelítettek a frank állam trónját frissen elfoglaló Karolingokhoz, nevezetesen a 741–768 között uralkodó Kis Pippinhez.) Mindezek ellenére a pápák a császárokkal vívott küzdelmeikben nagyjából a 10. századig nem használták fel az adománylevelet. Illig ebből azt a következtetést vonja le, hogy a hamisítás is csak később történt meg, akkor, amikor a pápai hatalom valóban élni kívánt vele.

Sőt, nemcsak a Konstantin-féle adománylevél és azok a társai hamisak, amelyeket a történészek annak tartanak, hanem a 614–911 között keletkezett valamennyi oklevél, valamennyi krónika, tárgyi emlék, sőt épület is. Az írott forrásokat – egy nagyszabású koncepció alapján – megrendelésre és utólag készítették, az ugyancsak később készült tárgyakat (ékszereket, használati eszközöket) hamis időmeghatározással látták el, az épületeket – mint a Nagy Károly impozáns aacheni palotájából egyedül megmaradt kápolnát – ugyancsak korábbi dátummal látták el. A történetírók eddig nem a hamisítás egészét leplezték le, csupán a rossz hamisítványokat sikerült leválasztaniuk a jó hamisítványok köréről – mondja (112. o.).

Egy jütlandi mezőn a földben talált Karoling-kori ezüstedény

A könyvet olvasva csak kapkodhatjuk a fejünket a merész kijelentések nyomán. A bizonyítás módszere következetesnek tűnik, a szerző számos tudományág (elsősorban a történettudomány segédtudományai, de más tudományokat is bevon) kutatóinak megállapításaira hivatkozik, amelyek mind az ő elméletét támasztanák alá, ha elfogadnák az ő alaptételét. Sajnálatosnak tartja, hogy „a középkortudomány csakis és teljes egészében a korabeli okmányokra alapoz” (36. o.). Ebből következik ugyanis az, hogy nem fedezik fel a kitalált korszakra vonatkozó források hamis voltát. A könyv ezért komolynak látszó építészettörténeti érvekkel igyekszik bizonyítani, hogy miért kell a források szerint 805-ben felszentelt aacheni palotakápolna építését a speyeri dóm (11. században, több szakaszban történt) építése utánra helyezni.

Nagy magabizottsággal söpri le a kora középkori régészet eredményeit, rendszerint kevesli őket egy ilyen gazdagnak látszó korhoz képest, vagy kétségbe vonja időbeli elhelyezésüket. (A régészeti emlékekről ugyanis nehéz lenne azt állítani, hogy a középkorban eleve a hamisítás szándékával helyezték el őket.) Bő kétszáz oldalt szentel Nagy Károlynak (a „kitalált uralkodónak”), hevesen cáfolva a korabeli források szinte minden állítását. Kétségbe vonja azt a sokoldalúságot, amit a kortársak és az utókor történetírói a frank uralkodónak tulajdonítanak. Való igaz, hogy a korabeli és kevéssel később keletkezett források erősen felnagyították az uralkodó tetteit, nagyobb hadsereget, több építkezést, államigazgatási reformot, több új törvényt, a kultúrát támogató intézkedést tulajdonítottak neki, mint amit a valóságban végrehajtott. Ez azonban más történelmi személyiségekkel is előfordul.

Viking hajó díszesen faragott orrárboca, 9. század

Illig ironizál azon, hogy a jónevű, elismert belga történész, F. L. Ganshof képes volt Nagy Károlyt nagy államférfinak nevezni, miközben inkább egy modern Batmanhez kellene hasonlítani (94. o.). Mivel a császár egyes intézkedései a szegénység enyhítésére irányultak, szerzőnk szerint az első szocialistának és szakszervezeti vezetőnek nevezhetnénk Károlyt (95. o.). Másutt kihasználja azt, hogy a császár – a középkor sok más alakjához hasonlóan – nem tudott írni, csak olvasni. E tény elegendő szerzőnk számára, hogy a frank uralkodót analfabétának nevezze (74. o.). Nem tudom, hasonló-e a véleménye a középkori német költészet kiemelkedő alakjáról, a századokkal később élt Wolfram von Eschenbachról, akiről úgy hírlik, szintén nem tudott írni. Az írás és olvasás ismerete ugyanis nem minden korban tartozott össze. De nem ütközött szerzői jogokba a más szerzők munkáiból való átvétel, korlátlan másolgatás sem. Illig ilyen alapon nevezi a 12. század közepén élt nagy tudású saint-denis-i apátot, Sugert „tudatlannak” (230. o.). Mércéjével a 16–17. századi kortárs angol drámaíróktól néha bizony nyakló nélkül idézgető Shakespeare is „tudatlan” lenne.

Ugyancsak hosszú fejtegetést találunk a kor képzőművészetéről, amelynek során a művészettörténet által oly csodált Karoling-kori miniatúrákat igyekszik másik korokba áthelyezni. Van alapos csillagászati értekezés, amely a keresztény időszámítás bonyodalmaiba igyekszik bevezetni bennünket. Az adott korban ugyanis csak elvétve alkalmazták az abszolút (Krisztus születésétől számított) időmeghatározást, helyette rendszerint az éppen regnáló uralkodó trónra lépésének évéhez viszonyítottak. (Néhány lap még annak is jut, hogy hiába számítja a matematika 2001-től a harmadik évezredet, a történész számolhat 2000-rel, mivel „az időszámítás esetében más prioritásokat alkalmazunk, mint az iskolából ismert számolási szabályokat” – 271. o.).

Meroving-kori, 7. századi ékszer

Szinte hihetetlen, hogy ennyi bizonyíték láttán eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy csak kitalált évszázadokkal állunk szemben. És éppen ez a következetesség, az adathalmaz az, ami különösen veszélyessé teszi Heribert Illig könyvét. A történelmet csak felületesen ismerő, a történelmi kutatás szabályaiban járatlan olvasó hinni fog neki, ahogyan a könyv fogadtatása (kelendősége) ezt alátámasztja. Hiszen a történelem az a tudomány, amelyhez mindenki ért, amelyben mindenki véleményt nyilváníthat, ellentmondhat az eddigi ismereteknek. Illig többször is megengedi magának azt, hogy történészeken és munkásságukon gúnyolódjon. Még könyve elején kijelenti, hogy a történelmi munkákban tapasztalható ellentmondásokat „sem egyeztetni, sem feloldani nem áll szándékában”, sokkal inkább az állításokat mindkét oldalon „ellehetetleníteni” (35. o.). Büszkén jelenti ki, hogy „eljöhet az idő, amikor a tapasztalatlan kívülálló őszinte pillantásával egy olyan megoldást ismer fel, amelyet a szakember nem vesz észre” (36. o.) Elmondható lenne ugyanez a természettudományokról is? Ki merné valamely matematikai vagy fizikai szabályra, jelenségre azt mondani, hogy képtelenség?

II. Ottó császár, Theopanu bizánci hercegnő és fiuk, a jövendő III. Ottó császár térdelő alakja

RÖVID NAPTÁRTÖRTÉNET • Hogyan jött létre jelenlegi naptárunk?

HETESI ZSOLT csillagász, ELTE TTK csillagászat tanszék

A naptárkészítéssel és csillagászati időszámítással foglalkozó tudományt a csillagászaton belül kronológiának nevezik. Ahhoz, hogy megérthessük, mit is állít Heribert Illig, illetve cáfolni tudjuk elméletének naptárt és időszámítást érintő kérdéseit – melyek egyébként az egész elméletet tarthatatlanná teszik –, meg kell ismernünk a kronológia fogalmait és a naptárkészítés menetét.

Mindenki tudja, hogy éveinket Jézus születésétől számítjuk, éránk kezdete a Kr. u. 1. év. Sokan talán azzal is tisztában vannak, hogy ebben nem egészen pontos időszámításunk, hiszen a kutatások szerint Krisztus valószínűleg Kr. e. 7-ben született. Az időszámításunk kezdetét kitűző eseményt Dionysius Exiguus apát megfelelő forrásadatok hiányában csak ekkora hibával tudta meghatározni. Ám ezt azóta az egész világ átvette, így a módosításra nincs lehetőség, hiszen zavart keltene, és nem is szükséges.

Ám egy éra, egy kezdőpont csak akkor határoz meg egy későbbi időpontot, ha a kiindulópont és a kifejezni kívánt időpont távolságát az időszalagon mennyiségileg kifejezzük. Az idő mérését a történelem során mindig valamilyen periodikus jelenségre igyekeztek visszavezetni. A keresztény éra tehát csak akkor lesz időszámítás, ha meghatározunk időegységeket is, hogy jelezzék az eltelt időt az éra kezdetétől, Kr. u. 1-től.

Az időszámítás alapelemei

Az idő mérését általában csillagászati jelenségek periodikus ismétlődéséhez kapcsolták a történelmi népek is, és ez ma is így van. Jellemző a Nap és Hold, ritkábban más égitestek (Jupiter, Vénusz) látszólagos vagy valódi mozgása, valamint a Föld tengely körüli forgása. Ezekből erednek az időszámítás elemei és mértékegységei: a nap, a hónap, az év és a hét.

Az égitestek mozgásának időtartama és a belőlük képzett mértékegységek egymással maradék nélkül nem oszthatók – például egy csillagászati pontosságú év hossza sem adható meg egész számú napokban (365,242199 nap). Ám a kalendárium újévének mindig január elsején 0 órakor kell kezdődnie, nem lehetnek tört napok a naptárban! Így hát az időszámítás kénytelen kikerekíteni fennmaradó törtegységeket, és mikor összegyűlik belőlük elég, egész egységgé összeolvasztani.

A nap

A nap volt az első természeti jelenség, melyet az ember időmérésre kezdett használni. A nap az az időtartam, amíg a Föld megfordul a tengelye körül, illetve ezen forgás következtében az állócsillagok látszólag megkerülik a Földet, és ugyanarra a helyre érnek vissza – általában delelésükhöz, azaz amikor a déli irány felé nézve azon az égi főkörön megy át a csillag, mely a horizont dél-pontját és a fejünk felett lévő pontot, a zenitet metszi. Egy csillag két delelése között eltelő idő neve a csillagnap, időtartama 23 óra 56 perc 4 másodperc. Ám mi a nap hosszát a Nappal mérjük, hiszen annak mozgása feltűnőbb. A mi napunk (szoláris nap) az az időtartam, mely a Nap két delelése között eltelik. Mivel a Nap Föld körüli látszólagos útján (az ekliptika mentén) is mozog, [1] kissé később ér vissza következő deleléséhez, mint a csillagok – ez az időtartam 24 óra. [2]

A hónap

A természeti népek rég észrevették a Hold fázisváltozásainak periodikus jellegét. Azt az időtartamot, mely alatt a Hold egy Föld körüli keringést elvégez, holdhónapnak nevezzük. A holdhónap is többféle lehet. Számunkra csak a szinodikus holdhónap a fontos, melynek azt az időtartamot hívjuk, mialatt a Hold egy meghatározott fázisba újra eljut. Például újholdtól újholdig vagy teleholdtól teleholdig 1 szinodikus holdhónap telik el. Napokban kifejezve ez 29,530589 nap, azaz 29 nap 12 óra 44 perc 2 másodperc. [3] A kronológia az újholdon nem a csillagászati újholdat – a Nap–Hold-együttállást – érti, hanem az újhold sarlójának feltűnését, mivel a történelmi népek is csak ezt tudták megfigyelni, hiszen a csillagászati újhold a Nap közelsége miatt nem figyelhető meg.

A holdhónapok sem végződhetnek tört napokban, így a gyakorlatban 29 vagy 30 naposak. Több holdhónap hosszának számításakor a gyakorlatban 29,5 naposnak szokás venni őket.

A mi naptárunk hónapjai eredetükben ugyan holdhónapok, de ma már semmi közük a Hold járásához, az év 12 egyenetlen, 28/29, 30 és 31 napos hónapra van felosztva.

Az év

Az évszakok periodikus változása, a termés időszaki visszatérése és a természet ciklikus változása az évnek mint nagyobb egységnek a létére világít rá.

A napév az az időtartam, ami alatt a Nap a Földet az ekliptika mentén körbemenve látszólag megkerüli, a valóságban pedig amíg a Föld a Napot egyszer megkerüli. Az ekliptika mentén az égen 12 csillagkép foglal helyet, ezt zodiákusnak vagy állatövnek is mondják, mert általában állatokról elnevezett csillagképek ezek. Ezekben a Nap nyugatról keletre évente egyszer látszólag körbejár. Az ekliptika nem más, mint a Nap látszólagos pályája az égbolton, azaz a Föld Nap körüli keringési síkjának az égbolttal alkotott metszete. Ha kivetítjük az égboltra a földi egyenlítőt is, akkor az ekliptika és ez a kivetített égi egyenlítő – a Föld tengelyferdesége miatt – egymással 23ş 27’ szöget zárnak be. Abban a két pontban, ahol az ekliptika és az égi egyenlítő metszi egymást,

tartózkodik a Nap a tavaszi és őszi napéjegyenlőség napján. [4] Ez a tavasz-, illetve őszpont.

Számunkra a napév azon megfogalmazása érdekes, melyben a Nap tavaszponttól tavaszpontig jut el. Ez a tropikus év, hossza napban kifejezve 365,242199 nap, azaz 365 nap 5 óra 48 perc és 46 másodperc.

XIII. Gergely pápa naptárreformi értekezlete, 1582, Vatikán

Azok a naptárak, melyek csak a Hold járását veszik tekintetbe, a lunáris naptárak. Ilyen például a mohamedán naptár, ebben 12 holdhónap van, ez rövidebb is, mint a tropikus év, hiszen 12x29,5 csak 354 napot ad ki. Azok a naptárak, melyekben holdhónapok vannak, de valahogyan egyeztetnek a Nap járása szerinti tropikus évhez is, a luniszoláris naptárak. Ilyen például a zsidó naptár. Tulajdonképpen a mi naptárunk sem tiszta szoláris naptár, mely csak a Nap járását és a tropikus évet veszi figyelembe, hiszen a húsvét ünnepe a Hold járásához köthető, és ez lunáris elemet hoz be naptárunkba.

A naptárkészítés problémája a mi kultúránkat tekintve kettős: egyrészt a tavaszi napéjegyenlőség napját meghatározott dátumon kell tartani – ez jelenleg március 21 –, és garantálni kell, hogy március mindig tavasszal legyen. E kettős cél együtt is megfogalmazható: olyan naptárat kell konstruálni, mely átlagosan nagyon jól megközelíti a valódi tropikus év 365,242199 napos hosszát!

A hét

Nem tudni, hogy a hét történelmi vagy valamilyen csillagászati periódus emlékét őrzi. Egy biztos, a zsidó időmérésből a keresztény kultúrába átjutva terjedt el az egész világon. Csillagászati alapja esetleg annyi lehet, hogy a pogány római kultúrkörben a hét napjainak a hét szabad szemmel is látható égitest (bolygó-isten) felelt meg.

Hétfő: dies Lunae = a Hold napjaKedd: dies Martis = a Mars napjaSzerda: dies Mercurii = a Merkúr napjaCsütörtök: dies Iovis = a Jupiter napjaPéntek: dies Veneris = a Vénusz napjaSzombat: dies Saturni = a Szaturnusz napjaVasárnap: dies Solis = a Nap napjaÉrdemes megjegyezni, hogy a magyar nevek nem ezeket a mitológiai elemeket őrzik, hanem általában szláv eredetűek, és a hétben elfoglalt helyre utalnak.Hétfő: a hét feje (szlávban ponyégyélnyik, jelentése ua.)Kedd: a kettedikből (szlávban vtornyik = második)Szerda: szlávból, ahol a szreda közepet jelentCsütörtök: szlávból, ahol a csétvjerg negyediket jelentPéntek: szlávból, ahol a pjátnyicá ötödiket jelentSzombat: a zsidó sabbatból, szlávban isVasárnap: vásár-nap, a szlávban voszkreszényje = feltámadás

Naptárunk kialakulása

Jelenlegi naptárunk két nagy reform eredményeképp jött létre, és közelítette meg minél jobban a tropikus év hosszát. Az első lépést Julius Caesar naptárreformja jelentette, mely modernné tette a Caesar korára az évszakok valódi rendjétől már jelentős eltérést mutató római naptárat. A második lépés XIII. Gergely pápa reformja volt, amely a julián naptár hibáit korrigálta, ezt használjuk ma is.

A római naptár

A Caesar korát megelőző római naptár a legendás Numa Pompilius (Kr. e. 715–672) alkotása, aki Róma második királya volt. Őelőtte a római naptár 304 napos volt, és 10 hónapból állt, márciussal kezdve decemberig. Mivel ez nem felelt meg sem a hold-, sem a napévnek, így Numa javított a naptáron: két új hónapot csatolt a naptárhoz, januárt és februárt, így 355 napos évet nyert. Ez még így is rövidebb volt a napévnél, ezért minden második évben felváltva 23 vagy 22 napos szökőhónapot iktatott be. Így nyert egy négyéves ciklust 355+378+355+377=1465 nappal. Kiátlagolva négy évre ez 366,25 napot ad, ami meg hosszabb a tropikus évnél kb. 1 nappal. A szökőnapot február végére iktatták be. A szökőhónapok beiktatása a pontifexek kollégiumának feladata volt. Nem elég, hogy Numa éve hosszabb volt a tropikus évnél, és így újabb korrekciókra lett volna szükség, a római papok önkényesen végezték el a szökőhónapok beiktatását, érdekeik szerint. Ez akkora eltolódáshoz vezetett, hogy Caesar korára már 90 nap volt az eltérés a római év és a valódi napév között.

A julián naptár

Julius Caesar Sosigenes alexandriai csillagász számításai alapján hajtotta végre reformját. A reform így egyiptomi mintát követett, kivéve azt a tényt, hogy a napéjegyenlőség napja római módra maradt március 25-én. A naptárat a következőképpen alakította ki: 90 nappal meghosszabbíttatta a reformot megelőző Numa-féle évet, és a következő évvel kezdve elrendelte, hogy szűnjön meg a szökőhónap, az év 12, felváltva 31 és 30 napos hónapból álljon, kivéve a februárt, amely rendes évben csak 29, szökőévben pedig 30 napos volt. [5] A rendes év 365, a szökőév 366 napos lett. Minden negyedik évet szökőévvé tett, amelyben február 24. után egy szökőnap következett, minek következtében a február 30 napos lett. Az így előállt négyéves periódus alatt 3x365+366=1461 nap telik el, 1 év alatt átlagosan 365,25 nap. Eszerint a julián év hosszabb a valódi évnél, csaknem pontosan 11 perccel és 14 másodperccel. Ez a hiba körülbelül 128 év alatt tesz ki egy napot, mellyel a julián naptár a tropikus év mögött elmarad. Ennek egyik következménye például, hogy a tavaszi napéjegyenlőség 128 év alatt a naptárban egy napot hátrál, azaz dátumban visszamegy.

Julius Caesar úgy alakíttatta ki naptárát Sosigenes egyiptomi csillagásszal, hogy a napéjegyenlőség a római gyakorlat szerint március 25-ére essen. Mivel ebben a korban a csillagászati mérések pontossága nagyjából egy nap volt, így nem csoda, hogy ennyit tévedett is. A napéjegyenlőséget március 25-ére határozta meg, de számítással könnyen ellenőrizhető, hogy az a reform évében, Kr. e. 45-ben 23-ára esett, egy julián ciklusbeli szökőév előtti évben pedig 24-ére, onnan teszi vissza a szökőév beiktatása ismét 23-ára. Kr. u. 325-re, a niceai zsinat idejére nagyjából három nap [6] volt az eltérés a tropikus év és a julián év között. Ebből következik, hogy a napéjegyenlőség időpontja már március 20-ára hátrált. Mivel a zsinat idején is jellemző volt egy nap hiba, ezért itt sem meglepő, hogy a zsinati atyák kérésére kiszámolt napéjegyenlőség dátumát március 21-ében határozták meg. Azt konstatálták a zsinaton, hogy már régen nem 25-én van a napéjegyenlőség, hanem korábban, de a hiba okát [ti. a két évhossz eltérése] nem ismerték, így a hibát is csak részben orvosolták: a napéjegyenlőség napját áthelyezték március 21-ére. Csakhogy a két naptár különbsége megmaradt, és a hiba halmozódott, egyre égetőbb szükség volt a valódi reformra.

A Gergely-naptár

A hibákat tehát orvosolni kellett, erre szolgált XIII. Gergely naptárreformja, melyet legfőképp Lilius készített el, és a pápa hirdette azt ki. A reform 1582. október 15-én lépett életbe. A julián naptár szöktetési rendszeréből adódó hiba azt eredményezte, hogy a zsinat által lerögzített március 21-ei napéjegyenlőség nem maradt 21-én, hanem tovább hátrált, 1582-re már március 10-ére. [7] Ennek az eltérésnek az orvoslására 1582. október 4-e után 15-ét írtak, de csütörtök után péntek következett, a heti napok tehát folyamatosak maradtak.

A tropikus évvel való kiegyenlítést pedig az új szöktetési szabály megalkotása hozta meg: ezentúl a százas (két

nullával végződő) évek csak akkor lesznek szökőévek, ha négyszázzal is oszthatók. Egy négyszáz éves Gergely-ciklus 303x365+97x366=146 097 napból áll. Ezzel az átlagos gregorián év hossza már 365,2425 nap lett, ami a tropikus évnél már csak 26 másodperccel hosszabb, így kb. 3322 év alatt keletkezne egy nap lemaradás. A julián év kezdetben 10, majd 1700-tól 11, jelenleg 13 nappal eltér a gregorián naptártól, az eltérés legközelebb 2100-ban növekszik újra 1 nappal.

JEGYZETEK:

[1] Egy kört egy év alatt téve meg.[2] Valójában ez nem pontosan igaz. A Nap nem egyenletes sebességgel jár körbe az égbolton az ekliptika mentén. Ennek főképpen az az oka, hogy a Föld Nap körüli keringése nem egyenletes sebességű mozgás. Ennek a keringésnek a következménye a Nap látszólagos évi mozgása az ekliptika mentén, mely az előbbiekből következően nem lesz egyenletes. A nap hossza így tehát hol kisebb, hol nagyobb 24 óránál. Az átlag azonban 24 óra. További okok is közrejátszanak a jelenség kialakulásában, de ezek nem olyan jelentősek.[3] Ez is csak középérték, mivel a Hold is ellipszispályán kering a Föld körül.[4] Ezek a metszéspontok nem fix helyzetűek. A Föld forgástengelye ugyanis lassan precesszál, azaz a földtengely egy kúppalást mentén mozog körbe, egy teljes kört kb. 26 000 év alatt téve meg. A precesszió a tavaszpont elmozdulását is eredményezi, mely szintén 26 000 év alatt ér vissza kiindulópontjába. Ezen elmozdulás a Nap látszólagos évi mozgásával ellentétes irányú, a tavaszpont mintegy elébe siet a Napnak.[5] A mostani elrendezés Augustus császár beavatkozása miatt alakult ki. A római naptár szerinti ötödik (a mostani naptárban hetedik) hónapot Caesar halála után, iránta való tiszteletből júliusnak nevezték el. Ez 31 napos hónap volt. Augustus magáról nevezte el a következő – a római naptár szerinti hatodik, a mai rendszer szerinti nyolcadik – hónapot, és nem akarván lemaradni Caesar mögött, azt is 31 napossá tette, úgy, hogy 1 napot levett a februárból, így az 28/29 napos lett. Az augusztus után következő szeptembert 30 napossá tette (Caesarnál az 31 napos volt), és így tovább kellett cserélgetni a hónapok utolsó napjait az esztendő végéig. Ezzel a Caesar által elgondolt szimmetria kissé felborult.[6] 2,87 nap.[7] Tulajdonképpen a zsinat alatt sem március 21-ére esett, hanem 20-ára. Így a tényleges eltérés 10 nap volt.[8] A ciklust első leírója után Metón-ciklusnak nevezik. A görög Metóntól eredeztetik annak felismerését, hogy 19 tropikus év elmúltával a Hold fényváltozásai az év ugyanazon napjára esnek. Ez a 19 éves ciklus vagy Metón-ciklus, melynek segítségével a nap- és holdév közötti különbség kiegyenlíthető. A kb. 29,5 napos holdhónapok következtében felváltva 30 és 29 napos holdhónapokat szokás venni, 19 holdév alatt 228 holdhónapot kapunk. Ehhez hét 30 napos szökőhónapot hozzáadva, valamint hozzáadva a ciklusba eső négy Julianus-szökőnapot, összesen 6726+210+4=6940 napot kapunk. Ez nagyjából 1 nappal több, mint 19 tropikus év, így a ciklus végén 1 napot el kell hagyni (holdugrás, saltus lunae).[9] A zsidó ünnepek egy része nem eshet a hét bármely napjára, így egyes zsidó hónapok hosszát 1 nappal rövidítik vagy 1 nappal hosszabbítják. Ez, érthető módon, befolyásolja az év hosszát is.[10] Krisztus előtt és után 500 évet magában foglaló, nagyjából ezeréves időszak, melyben kikristályosodott, majd végül írásba foglaltatott a zsidó tanítás.[11] A zsidó évkezdet egy őszi holdhónapra, Tisri 1-jére esik.[12] Szöktetési rendszer kétféle is használatos a mohamedán naptárban. Az egyik a török, ahol minden 8. év szökőév, a másik az arab, ahol a 2., 5., 7., 10., 13., 16., 18., 21., 24., 26., és 29. év szökőév egy harmincéves ciklusban.

A 0. év problémaköre

Az ókori népek, beleértve a rómaiakat, görögöket, zsidókat is, nem ismerték a nulla matematikai fogalmát. A nulla nélkül való számolás módszerét megőriztük időszámításunk éveinek számlálásánál, mivel ez sem nullával kezdődik, hanem Kr. u. 1-gyel. Az ezt megelőző évek számítása sem a nullából, hanem a Kr. e. 1.-ből indul visszafelé.Azt kell tehát megjegyeznünk, hogy Kr. e. 1. december 31-e után nem 0. január elseje jött, hanem Kr. u. 1. január elseje, azaz a történelmi időszalagon Kr. e. 1. és Kr. u. 1. között csak egy évnyi hosszúságegység van, és nem kettő, mint egy számegyenesen. Ha így számolunk, eredményünk korrekt lesz.

Más érák más időszámítási rendszerek

Jelenleg természetesnek tűnik, hogy a világon mindenhol elfogadott a keresztény éra szerinti évszámlálás és keltezés. Ez nem volt mindig így, és tulajdonképpen ma sem igaz. Az egységes tudomány, gazdaság, és politika ugyan megköveteli az egységes naptár használatát világszerte, mégis tovább él néhány más időszámítási rendszer. Tekintsük most át a legjelentősebbeket.

A zsidó naptár és világéra

A zsidó naptár luniszoláris naptár, azaz 12 vagy 13 holdhónapból áll, melyek felváltva 29 és 30 naposak. Éveikből 19 kitesz 19 julián évet, eszerint vannak ciklusba foglalva a zsidó évek. [8] Minden ilyen ciklusban 12 év rendes, 7 év szökőév, azaz a 12 holdhónap mellett az év egy szökőhónapot is tartalmaz. Ezáltal a zsidó naptár éve lehet 353, 354, 355, valamint 383, 384, 385 napos. [9]

A Talmud megalkotásának korában [10] már ismert volt, de csak a középkorban terjedt el a zsidó világéra, mely az éveket Kr. e. 3761 őszétől számítja. Tehát ezen éra első éve Kr. e. 3761 őszétől 3760 őszéig tartott. [11] Ez az érakezdet valószínűleg teljesen önkényes kortani föltevésen alapul, nevezetesen azon, hogy Kr. e. 3761-ben a zsidó újév első napja (Tisri 1.) vasárnapra esett, a holdsarló hétfőn tűnt fel.

Jelenleg a zsidó világéra 5763. évét írjuk, egészen 2003. szeptember 25-éig. Szeptember 26-án újhold van, a zsidó hónapok pedig újholdkor kezdődnek, hiszen holdhónapok. Mivel a zsidóság igen régóta napnyugtától napnyugtáig számítja a napokat, szeptember 26-án este új holdhónap veszi kezdetét, mely egyben az 5764. esztendő első napja is a zsidó világéra szerint.

Héber zsebnaptár

A mohamedán naptár és éra

A mohamedán naptár tiszta lunáris naptár, azaz csak a Hold járásához igazodik, és 12 holdhónapból áll, melyek felváltva 29 és 30 naposak. Ettől csak szökőévben van eltérés, amikor az utolsó hónap 29 helyett 30 napos lesz. [12] Így esztendejük csak 354 vagy 355 napos, azaz kb. 11,25, vagy 10,25 nappal rövidebb a tropikus évnél. Mint az könnyen kiszámítható, így a mohamedán naptár dátumai 32 év alatt végigvonulnak az egész napéven, egy teljes év lemaradásba kerül a mohamedán éra a gregoriánhoz képest. Az éra kezdőpontja a hidzsra, azaz Mohamed kivándorlása Mekkából, mely Kr. u. 622. szeptemberében lehetett, maga az éra 622. július 16-án kezdődik, mely egy újhold napja.

Jelenleg a mohamedán éra 1424. évében járunk, mely 2003. március 4-én este vette kezdetét.

Babiloni ékírásos naptártábla

A Szeleukida-éra

Ez az éra ugyan korunkban nem jut nagy szerephez, csak egyes vallási csoportok használják a Közel-Keleten, de folyamatos egészen kiindulásától kezdve napjainkig, semmi nyoma benne 300 év hiánynak vagy betoldásnak, így bizonyítja, hogy jelenlegi naptárunk sem esett át „hamisításon”.

A Szeleukida-éra kiindulópontja Kr. e. 312. ősze, ekkor aratott győzelmet Szeleukosz Nikator szíriai és Ptolemaiosz Szótér egyiptomi király Gázánál Demetriosz Poliorkétész felett. Az éra első éve tehát Kr. e. 312 őszétől 311 őszéig tartott. Így Kr. u. 1. a Szeleukida éra 312/313. éve.

Ez az éra volt használatos Szíriában és a szomszédos országokban a Krisztus előtti és utáni századokban egészen a középkorig, és a szír monofizita egyházi naptárban máig is alkalmazzák.

Muzulmán tekercsnaptár

HETESI ZSOLT: A bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka

Korunk általános jellemzője, hogy komoly szaktudósok munkáját és a tudományok sokszor évszázados eredményeit el nem ismert és az esetek többségében hozzá nem értő műkedvelők megkérdőjelezik, vitatják.[1] Heribert Illig csillagászati-kronológiai érvelése rendkívül ingatag.

A hipotézis kronológiai alapjai

Heribert Illig hipotézisének alapja az, hogy a gregorián naptárreform során csak 10 napot igazítottak a naptárban. Mivel a julián naptárban kb. 128 év alatt keletkezik egynapos elcsúszás, Illig így következtet: „Ha anno, 1582-ben Gergely pápának 13 helyett csak 10 helyesbítő nap volt szükséges a napéjegyenlőség újbóli március 21-hez, illetve szeptember 23-hoz kötéséhez, akkor csak 10x128,2=1282 év telhetett el a két naptárreform között – ha 1627 év lett volna a két alkotó között, akkor Gergelynek 13 napot kellett volna törölnie” (308. o.). [2] A szerző figyelmét nem kerüli el az a tény, hogy a niceai zsinat módosítása a naptár hibájának két problémája közül az egyiket megoldotta, nevezetesen a Caesar korától addigra már 3 napot hátrált tavaszi napéjegyenlőséget március 21-ére rögzítette. Ez nyilván megoldaná a kérdést, hiszen a zsinat és Gergely pápa pontifikátusa között csak 10 napot hátrált a napéjegyenlőség, így ha a zsinati időponthoz akart a pápa visszatérni, 10 napot kellett korrigálnia. Ez pedig nyilvánvaló, hiszen a mostani gregorián naptárban a napéjegyenlőség március 20/21-ére esik. Ha Gergely pápa a caesari napéjegyenlőség időpontjához óhajtott volna visszatérni, akkor 13 napot kellett volna korrigálnia a naptárban. Ez a valódi magyarázat, mely rendkívül egyszerű és érthető. Ám a szerző ezt nem fogadja el, mert „még léteznek a zsinatról aktamásolatok, de belőlük nem vehető ki utalás egy naptárreformra” (316. o.). Azaz a szerző azt állítja, hogy mivel nincsenek fennmaradt adatok arra nézve, hogy a niceai zsinat a napéjegyenlőség napját március 21-ére rögzítette, az nem is történt meg, tehát ellenérvünket, illetve magyarázatunkat ignorálja. Itt csak a címre utalunk: a bizonyíték hiánya nem a hiány bizonyítéka.

Sőt, egészen odáig elmegy, hogy valójában már Caesar korában is március 21-én volt a tavaszi napéjegyenlőség, és ezt tudva Gergely pápa is oda tetette azt vissza. Ha ez így lenne, akkor Gergely pápa és Caesar között valóban mintegy háromszáz évvel kevesebb idő telt volna el. Nézzük meg, mire alapozza Illig ezt az állítást: „Ha felütjük Augustus legújabb életrajzát, találunk egy világos mondatot […] békeoltáráról és napórájáról: »Az oltárra való hivatkozás abban jelentkezik, hogy az óra napéjegyenlőség-vonala pontosan annak közepén megy keresztül, [3] és ezáltal Augustusra utal, aki az őszi napéjegyenlőség napján, szeptember 23-án született.« [4] Ha ez helyes, akkor a tényállás egyértelmű, hiszen szeptember 23-a ősszel ugyanaz, mint tavasszal március 21-e: így Kr. e. 63. szeptember 23-án éppúgy őszi napéjegyenlőségnek kellett volna lennie, mint 1582-ben. Egyszersmind nyugodtan következtethetnénk, hogy Kr. e. 9. szeptember 23-án, Augustus napórájának felavatásakor ugyanazok az évsarokpontok [értsd: a napéjegyenlőség napjai] voltak érvényesek, mint Kr. e. 45. január 1-jén, Caesar reformjának bevezetésekor. Amiből az is következik, hogy Gergely pápa azt az állapotot állította vissza, amely a juliusi naptár bevezetésekor állt fenn. […] a napnál is világosabban következik, hogy a jelenleg elfogadottnál kevesebb, azaz nem 1627 év telt el Caesar és Gergely között, […] az időszámítás fiktív évszázadokat tartalmaz” (307–308. o.).

Összefoglalva: Illig állítása szerint Gergely pápa 10 napos korrekciójának nem helyes magyarázata, hogy a pápa a niceai zsinat napéjegyenlőség-dátumára korrigált volna, mert a zsinat dokumentumai között nincs arra bizonyíték, hogy a tavaszi napéjegyenlőség dátumát március 21-ére rögzítették volna. A tavaszi napéjegyenlőség a szerző szerint már Caesar korában is március 21-én volt, erre Augustus császár napórájának kiképzéséből következtet. Mindebből arra a megállapításra jut, hogy a pápa Caesar koráig visszamenőleg kijavította a naptárat, de 10 nap kiigazítás csak kb. 1282 évnek felel meg, így az időszalag fiktív éveket tartalmaz.

Végül, történelmi okfejtés után arra jut, hogy időszámításunk pontosan 297 betoldott évet tartalmaz, Kr. u. 614 és 911 között (481–482. o.).

Ellenvetések

Először nézzük mindjárt a szerző álláspontjának két kardinális állítását: 1. A zsinatról nem maradt fenn naptárral

kapcsolatos dokumentum. Ez nem igaz. A zsinat aktáinak néhány másolata tartalmaz naptárra vonatkozó részeket. Az akkori pápa, I. Leó az alexandriai püspökhöz írt levelében megbízza azt a naptár kérdéseinek kidolgozásával. Ez is dokumentum értékű, [5] noha szigorúan véve a kérdésünket nem érinti. 2. Illig azt is állítja az Augustus-életrajz nyomán, hogy a császár az őszi napéjegyenlőség idején, szeptember 23-án született. Következtetése arra épül, hogy a napóra árnyéka szeptember 23-án esett a császár oltárára. Csakhogy ez nem bizonyíték arra, hogy a napéjegyenlőség akkor is ezen a napon volt, ugyanis a napóra árnyéka valószínűleg csak azért esett szeptember 23-án az oltárra, mert az volt a császár születésnapja. A német életrajzíró, aki művét korunkban írta, valószínűleg automatikusan következtetett arra, hogy a napéjegyenlőség ősszel szeptember 23-ára esett akkor is, éppúgy, mint ma. Illig pedig azt hitte, hogy történelmi ténnyel áll szemben, s gondolkodás nélkül átvette azt.

Ám mindezek még csak hibák. Az igazi ellenérvek most következnek.

A ciklusokra épülő ellenérvek

Amikor Julius Caesar és Sosigenes megalkotta az új naptárat, annak kezdetét egy nevezetes ponthoz kötötték. Kr. e. 45. január elsejét újhold napjára szerették volna tenni. Ez majdnem sikerült is. Korábban írtunk arról, hogy egy nap hiba megszokott volt ebben a korban, az újhold valójában január 2-án hajnalban volt. Mindenesetre a tény az tény marad, január elsejéhez újholdat szerettek volna kapcsolni. [6] A holdfázisok 19 julián év elteltével ugyanarra a napra esnek, csak kb. két órával előbb következnek be. [7] Ez egy rendkívül fontos megállapítás! Ha Caesar első évének első (vagy második) napján újhold volt, akkor az Illig szerint megadott helyén is annak kell lenni. Az ő javaslata az, hogy a következőképpen osszuk fel az időtengelyt: Kr. u. 911-ig nincs változás a jelenkorból visszamenve. Ott vegyünk ki 297 évet, így minden Kr. u. 611-et megelőző év 297 évvel közelebb esik hozzánk. Így Kr. e. 45. – a Caesar-féle reform ideje – is átkerül Kr. u. 253-ra! De ha Caesar reformja 297 évvel későbbre kerül, [8] akkor már nem lesz újhold január elseje környékén, hiszen a 297 nem többszöröse a 19-nek. Márpedig az újholdak csak 19 évente esnek ugyanarra a napra! 253-ban az első újhold január 17-én volt, tehát nem elsején, még csak a közelében sem.

Ugyanígy számtalan probléma megfogalmazható ezen a bázison. A római történelemben bevezettek egy adózási ciklust, mely 15 évet foglalt magába. Ezt indictio-ciklusnak hívták. A ciklus a történelem folyamán folytonos volt egészen az ókortól a középkor végéig, amikor felhagytak használatával. Ha 297 év kimaradt volna a történelemből, akkor zavar keletkezett volna ezen ciklusban is, hiszen 297 nem osztható 15-tel, így nem egész ciklusnyi év maradt volna ki a naptárból.

A következő érv a nap-körrel kapcsolatos. Az évek heti napjai 28 évente megismétlődnek. [9] Ha nem ennek többszörösét vesszük ki az időszalagból, akkor zavart idézünk elő a hetinapok és a szöktetés sorában. Márpedig 297 28-cal sem osztható maradék nélkül. Ha ezt az érvet továbbgondoljuk, még nyilvánvalóbb lesz, hogy az elmélet tarthatatlan. Fentebb kiszámoltuk, hogy Illig rendszerében a Caesar-féle reform 253-ban veszi kezdetét. Caesar első éve szökőév volt, és onnantól minden negyedik év is. [10] Jelenleg úgy állapítjuk meg egy év szökőév voltát, hogy megnézzük, osztható-e néggyel. Ennek folytonosnak kellene lennie Illig rendszerében is, de nem az. Az említett korban szökőév volt Kr. u. 252, 256 stb., de 253 nem. Mindez azért alakul így, mert 297 nem osztható 4-gyel maradék nélkül. [11]

Mindezek a kisebb ciklusok [12] összefoglalhatók egy 532 éves ciklusba is, mely a julián naptár húsvétciklusával kapcsolatos. Mivel ennek a ciklusnak a létezéséről és működéséről vannak adatok a 611 előtti időből is, hiba és zavar nélkül csak minimum ekkora darabot lehet kivenni az időszalagból, vagy ennek többszörösét – a 297 évre ezek egyike sem igaz.

A precesszióra támaszkodó érv

Mivel a Föld forgástengelye precessziós mozgást végez, a tavaszpont is körbejár az ekliptika mentén, 26 000 év alatt téve meg egy teljes kört. Már az ókori görögök is használtak olyan koordináta-rendszert az égen, melyben úgy határozták meg egyes, az ekliptikához közeli csillagok helyzetét, hogy mérték a csillag és a tavaszpont szögtávolságát az égen. Az első ilyen pontos méréseket Hipparkosz (Kr. e. 190–127) végezte. Adatai

fennmaradtak, és meg tudjuk határozni, hogy mennyi a különbség az ő mérései és a jelenlegi helyzet között. Mivel a tavaszpont egy körforgást 26 000 év alatt tesz meg, ami 360ş, Hipparkosz kora óta 2000+130=2130 évnyi elmozdulást, azaz (2130/26 000)x360ş=29,5ş eltérést kell tapasztalnunk. Ha hiányzik 300 év a történelmünkből, akkor Hipparkosz óta 1700+130=1830 év telt csak el, ennek csak 24ş eltérés felelne meg, mivel a precesszió sebessége állandó. Természetesen a megfigyelések a 29,5ş-os eltérést erősítik meg, azaz Hipparkosz óta körülbelül 2130 év telt el, nincs fiktív 300 év a történelmünkben.

Illig elmélete tehát több kronológiai, csillagászati érvvel is cáfolható, melyek mindegyike önmagában is elégséges az elmélet cáfolatához. A könyv további kronológiai tévedéseket is tartalmaz Dionysius Exiguus számításával, valamint Jézus születésének évével kapcsolatban, ám ezekre nincs mód kitérni.

JEGYZETEK

[1] Illignek akadt egy magyar követője is, Hunnivári Zoltán, aki Hungár Naptár címmel írt egy nagyon hasonló tartalmú könyvet. A két kutató elmélete ugyanarra a gondolatmenetre épül, ám végkövetkeztetéseik különböznek.[2] Illig, Heribert: Kitalált középkor (AllPrint, 2002. Második kiadás).[3] Magyarán, a napóra oszlopának árnyéka szeptember 23-án, a császár születésnapján a békeoltárra esik.[4] Ez Illig könyvének jegyzete. Utal Bleicke Augustus. Eine Biographie című művére (516. o.).[5] Ginzel: Hdb. Der Chronol. III. 217. Idézi: Szentpétery Imre: A kronológia kézikönyve (Könyvértékesítő Vállalat, Bp., 1985. 21. o.).[6] Székely I.: Krisztus születésének éve, és a keresztény időszámítás (Bp, 1922. SzIT 182. o.).[7] 235 szinodikus holdhónap egyenlő 19 julián évvel, 1 óra 52 perc 22,3 másodperc eltéréssel. Lásd még a 8. sz. jegyzetet is.[8] Kr. u. 253. január 1.[9] Ennek az az oka, hogy hétféle nap van, és a közönséges év azzal a nappal ér véget, amellyel kezdődött is – tehát a következő év egy hetinappal később kezdődik. Ha nem lenne szöktetés, akkor 7 év múlva ugyanahhoz a dátumhoz ugyanaz a hetinap esne. A julián szöktetés miatt 28 év múlva kerülnek ugyanazon dátumok mellé ugyanazon hetinapok. Ez a 28 éves ciklus a nap-kör.[10] Augustus korában zavar támadt a rendszerben, de a hibát orvosolták, méghozzá úgy, hogy nem támadt eltérés, számolhatunk Caesar korától négyévente szökőévekkel. Tehát minden negyedik év szökőév 1582-ig. Ezután a százasok nem, kivéve ha 400-zal is oszthatók.[11] Ha belegondolunk, az ellenérv akkor is jó marad, ha azt a megoldást választjuk az időszalag átszabása során, hogy éveink számát 614-ig 297-tel csökkentjük. Ezzel a megoldással jelenleg 1706-ot írnánk, de a szökőévek ekkor sem lennének folytonosak, mert jövőre (1707) szökőév lesz. Ebből visszaszámolva Kr. e. 46. lenne szökőév, 45 nem.[12] Kivéve az indictiót.

CAROLUS MAGNUS • Valós történetek és tévhitek Nagy Károly életéről

PAPP IMREtörténész, kandidátus, egyetemi docens, Debreceni Egyetem

A középkori Európa első császárának alakját évszázadokon át mély tisztelet övezte, uralkodók és keresztes lovagok tekintették ősüknek, példaképüknek. Nevéből keletkezett a cseh kral és a lengyel król szól, amely a magyar nyelvben a királlyá alakult. A keresztény hit harcosaként, a keresztény népek egyesítőjeként – „Európa atyjaként” –, törvényalkotóként, és nem utolsósorban a nyugati kereszténység szellemi egységének megalapozójaként már életében kiérdemelte a Magnus (Nagy) jelzőt, amellyel I. Hadrianus pápa Nagy Constantinus császárhoz kívánta hasonlítani.

Aki Károly élettörténetébe akar betekinteni, ma sem nélkülözheti Einhard (kb. 770–840) Vita Caroli Magni (Nagy Károly élete) című művét, a kora középkor első életrajzát. A szerző egy előkelő kelet-frankóniai családból származott. Maingauban született és a híres fuldai kolostorban szerzett műveltséget. A keresztény egyházatyák művein kívül a római irodalom klasszikusait is megismerte. Valószínűleg a 790-es évek elején került a frank király udvarába, Baugolf apát tanácsára. Károly udvara ekkor már a keresztény szellemi megújulás – a Karoling-reneszánsz – központja volt. Einhardot kis termete miatt eleinte gyakran kigúnyolták. Tudásával azonban csakhamar tekintélyt szerzett magának. Károly bizalmas emberévé vált, aki a királyi építkezések főfelügyelőjévé nevezte ki. Tanított az udvari iskolában is, amelynek Alkuin (kb. 735–804) távozása után a vezetője lett. A 9. század elején már az ország nagyjai között említették.

Az első életrajz

A Nagy Károly élete a császár halála után, valószínűleg 826 körül íródott. Einhard háláját akarta kifejezni volt császára iránt, és egyúttal korának példát állítani az uralkodásról. A műhöz C. Suetonius Tranquillus (74–140) Tizenkét császár életrajza szolgált mintául, különösen az Augustusról írt részek. Einhard életrajza azonban nem egy római, hanem egy frank uralkodóról, az első középkori császárról szólt. Változatosan, szemléletesen, jó latinsággal írt szeretett császáráról. Jellemzése színes volt, és többnyire találó a nagy uralkodó személyiségét illetően. Az uralkodás eseményein túl Károly életmódjának, viselkedésének, szokásainak is teret adott. Az életrajzot 849-ben Walafrid Strabon reichenaui szerzetes fejezetekre osztotta és előszót írt hozzá.

Einhard elfogult volt egykori uralkodója iránt, s a nagy római császárok utódaként, a keresztény népek atyjaként és bölcs kormányzóként ábrázolta. Emlékezetében a császár „jóságos” hódító volt, aki megvédte népét az ellenségtől, és megbüntette a hitszegőket. Ugyanakkor Károly életét viszonylag tényszerűen írta le, mítoszoktól és legendáktól mentesen. A múlt eseményeit az általa vélt valóságnak megfelelően igyekezett ábrázolni. Forrásként elsősorban a frank birodalmi évkönyveket (Annales regni Francorum) használta, amelyek a 741-től 829-ig terjedő évek eseményeit foglalták össze. Az évkönyvek szerzői hivatalos kancelláriai dokumentumokat is

felhasználva örökítették meg a történéseket, gyakran elhallgatva olyanokat, amelyek nem szolgálták az uralkodó dicsőségét.

Einhard ugyan azt írta bevezetőjében, hogy elsősorban azt örökítette meg, amit hitelesen tapasztalt, de nem tapasztalhatott meg mindent, így például a hadjáratokat sem. Ezért, és elfogultsága miatt, ő is elhallgatta azokat a tetteket, eseményeket, amelyek Károly nagyságán esetleg foltot ejthettek volna. A Vita Caroli Magni még Einhard életében népszerű lett, így nem csoda, hogy nyolcvan másolata maradt az utókorra. Később több életrajz, történet, írott és szájhagyomány útján terjedő legenda ihletője lett. Einhard hatására a 9. században fellendült a krónika- és gesztairodalom. Thégan, Astronomus, Fekete Ermold, Nithart és Dadogó Notker tollából egymás után születtek a múltat és korukat írásba foglaló művek.

Uralkodója származásáról Einhard – ismeretek híján – keveset árult el. Nagy Károly ősei a Frank Birodalom keleti, fejletlenebb részéből, Austrasiából származtak. A történelem színpadán a 7. század első felében jelentek meg. 619-ben Landeni Pipin Austrasia majordomusa – a Meroving-részkirályság uralkodójának háznagya – lett. Ekkoriban a tényleges hatalmat a majordomusok gyakorolták.

A birodalom nyugati, fejlettebb tartománya, Neustria majordomusaival vívott sikeres háború után, 687-ben Heristali Pipinnek – Landeni Pipin unokájának – sikerült mind a három részkirályság (Austrasia, Neustria, Burgundia) majordomusi tisztségét megszereznie. Ezzel a megújuló Frank Birodalom tényleges ura lett. Fia, Károly (Erős a név jelentése) követte a birodalom élén. Ő Martell (Kalapács) Károly néven vonult be a történelembe, miután 732-ben Poitiers mellett győzelmet aratott az arab hódítók felett. Róla már Einhard is megemlékezett. Martell Károly birodalomszerte nagy tekintélyt vívott ki magának, 741-ben királynak kijáró tisztelettel temették el a Saint-Denis-apátságban. Utóda fia, Kis Pipin lett, aki 751-ben – a pápa támogatásával – letaszította a Merovingokat a trónról, és a frankok királya lett.

Hadjáratról hadjáratra

768-ban Pipin Európa legerősebb államát hagyta két fiára, Károlyra és Karlmannra. Károly valószínűleg 742. április 2-án született a Mainz melletti Ingelheimben. Anyja Caribert laoni grófnak, a régi Meroving-arisztokrácia tagjának lánya, „nagylábú” Bertrada volt. Károly még a házasságkötés előtt fogant, s ezt társuralkodásuk idején (768–771), amely állandó civakodással telt, öccse, Karlmann fel is használta ellene. Károlyt törvénytelen uralkodónak tekintette, mert házasságon kívül fogant. Karlmann azonban hamar meghalt, így Károly egyedüli uralkodó maradt.

Károly első határon túli hadjáratát az észak-itáliai langobard királyság ellen vezette. Indokot az adott a frankoknak, hogy Desiderius longobárd király a frank uralkodó védelmét élvező pápai állam területét igyekezett megkurtítani. I. Hadrianus pápa Károly segítségét volt kénytelen kérni. A király és a frank uralkodó réteg célja természetesen nem csupán a pápa megsegítése volt, bármilyen tiszteletre méltó keresztényi cselekedetnek is számított ez, hanem a longobárd királyság bekebelezése.

Károly 773 őszén indított seregeket Itáliába, és 774. június 5-én Paviában a fejére tehette a longobárd királyok koronáját, kifejezve, hogy ezután ennek a népnek is ő az uralkodója.

Károly ezután délnyugati szomszédja, a Córdobai Emirátus ellen fordult, kihasználva az emír és a frankok segítségére számító barcelonai kormányzó, Szoliman viszályát. Az arab birodalomból kiszakadt ibériai állam elleni frank hadjáratot maga a bagdadi kalifa is támogatta – ha már nem tudta megbosszulni az emirátus függetlenné válását.

Pénzváltás jelenet az ultrechti zsoltároskönyvben (9. század)

A hadjárat igen szokatlan időben, 777–778 telén kezdődött, hogy még a forró nyári napok beállta előtt minél nagyobb területet lehessen elfoglalni. A Pireneusokon átkelő királyi hadak először a keresztény baszkok fővárosát, Pamplonát foglalták el, hogy ezután az északi hispán régió legjelentősebb arab városa, az Ebro folyó partján fekvő Zaragoza ellen vonuljanak. Einhard a hadjáratról a következőket írta: Károly „a Pireneusokon átkelve az összes ottani várost és erődítményt elfoglalta, s seregével minden veszteség nélkül, bántatlanul hazatért”.

Valójában másként alakultak az események, amelyek részletei azonban nem ismertek. Két változat volt lehetséges. Az egyik szerint Zaragoza városa alaposan felkészült az ostromra, és visszaverte a frank támadást. A frankok szövetségesekre számítottak, de az emírség északi részének tartományurai meggondolták magukat. A másik lehetséges történet szerint Pamplona elfoglalása után Károly és serege Zaragoza felé indult, ahol Szoliman várta. Félúton azonban azt a hírt kapta az uralkodó, hogy a szászok ismét fellázadtak, ezért visszafordult, és egy időre lemondott a hispániai arab állam meghódításáról. 788 augusztusára a frankok már a Pireneusokba értek. Útközben azonban lerombolták Pamplona falait, amiért a baszkok a frankokat hódítónak, s nem a keresztények felszabadítóinak tekintették. A frank haderővel szemben nem volt esélyük, ezért zömét engedték átkelni a Roncesvallesi-szoroson. Az utóvéden viszont már biztonságosan bosszút lehetett állni: 778. augusztus 15-én lerohanták és lekaszabolták a málhát kísérő csapatokat. A támadásnak több frank főméltóság is áldozatul esett, mint Eggihard főasztalnok, Anzelm palotagróf és Hruotland (Roland) breton őrgróf.

A rajtaütésről Einhardtól maradt fenn a legvalószínűbb leírás: „midőn a sereg […] hosszú menetben vonult tova, […] a vasconok [baszkok] a hegytetőkön lesben állva, a málhának hátul maradt részét és azokat, akik a hátvédben az elöl menőket mint tartalék csapat követték, megtámadták, az alattuk húzódó völgybe szorították, csatába bocsátkoztak velük és egytől-egyig mind lemészárolták. A málhákat kifosztották, és a beálló éj jótékony leple alatt nagy sietséggel minden irányban szétszóródtak.”

Az arabok elleni hadjárat tehát nem járt sikerrel. Hispánia északkeleti régióját a frankok csak alapos előkészületek után, 785 és 811 között tudták meghódítani. Ezt a tényt a később keletkezett krónikák és geszták nem vették figyelembe. Mind elfogadta Einhard szövegét, hogy Károly „az összes ottani várost és erődítményt elfoglalta”. Ráadásul a történet jócskán átalakult, igazodva a keletkezés korának eszményeihez és követelményeihez. Nem volt Nagy Károlynak még egy olyan hadjárata, amely olyan termékenyítő hatást gyakorolt volna az irodalomra, mint a hispániai.

Legendák világa

A Saint-Denis-apátság 12. század közepi krónikája – korábbi írott források alapján – a 778-as hadjáratot a „hitetlenek” elleni dicsőséges és hősies háborúként örökítette meg. A 12. század a keresztes háborúk kora és Franciaországban a Capeting-dinasztia felemelkedésének kezdeti szakasza volt. Nagy Károlyban Európa-szerte az első keresztes vitézt, Krisztus katonáját látták, aki a hitetlenek elleni harcban egy sor hősies tettet hajtott végre hűséges lovagjaival. A Roncesvallesi-szorosban véghezvitt baszk támadás egy dicsőséges hispániai hadjárat után, árulás folytán, az araboktól elszenvedett csapássá változott át.

A leghíresebb mű, amelybe Roncesvalles története ily módon beleszövődött, az ófrancia epika remekműve, az 1100 körül keletkezett Roland-ének volt. A Chanson de Roland-ban Károly hadjárata hét évig tartott, amelynek során az egész emirátus területét elfoglalta, ahol a hitetlen Marsile király székelt. Vele szövetkezett, és lett áruló Ganelon, Roland mostohaapja. Roland itt nem breton őrgróf, hanem Károly király nővérének a fia, aki mostohaapja árulása folytán hal hősi halált az arabokkal szemben.

A Roland-énekben természetesen nem a történeti hűséget kell keresnünk, hisz egy szépirodalmi alkotásnak nem ez a funkciója. Roland a hitéért, Istenéért és uráért meghalni kész lovag eszményét testesíti meg. Ura, Nagy Károly a keresztény fejedelem ideálja, a „virágos szakállú császár”, akinek álmát angyalok őrzik, angyalok ébresztik az ellenség közeledtekor, és angyalok adnak neki erőt a győzelemhez. Károlynak a muzulmánok feletti győzelemhez vezető utat csillagok mutatják. Károly útja közben a nap három napon át nem nyugszik le. A császár tekintete pedig olyan sugárzó, hogy a hitetlenek nem mernek a szemébe nézni. A francia ének Károlyt és hűséges lovagjait egyúttal az országszeretet („hazaszeretet”) szimbólumává is emelte. A hősi halál előtt a lovagokban tudatosult vállalásuk: „nehogy miattuk gyalázat érje az édes Franciaországot.”

Karoling-kori ereklyetartó, 8. század

Egy 11. század végi legenda szerint Károly nem csupán a hispániai arabok ellen viselt győztes keresztes hadjáratot, hanem a Szentföldön is. Ő volt az első, aki Jeruzsálemből nyolc láb magas (217 cm!) lovagjaival kiűzte a hitetleneket, és zarándokhelyet alapított. Gottfried 1096-os keresztes hadjárata során úgy hitte, hogy azon az útvonalon indult el Jeruzsálem felé, amelyen Károly vezette hadait háromszáz évvel korábban.

A 12. századi Nagy Károly zarándoklata című lovagi ének egyik története Károlynak és kíséretének a konstantinápolyi királynál (a bizánci császárnál) tett látogatását meséli el. A konstantinápolyi király arra kényszerítette vendégeit, hogy váltsák valóra mindazt, amivel állítólag dicsekedtek. A Szentföldről hozott ereklyék azonban megsegítették a szorult helyzetbe került lovagokat, és teljesíteni tudták a vendéglátó akaratát. Károlynak például egy páncélos vitézt kellett lovastól együtt kettéhasítania.

Nagy Károly egyéb hadjáratainak valós leírásával is adósak maradtak a források. Ilyenek voltak a szászok és az avarok elleni hadjáratok. A kor felfogásában pogányok elleni háborúknak számítottak, amelyek csak igazságosak lehettek, mert a kereszténységet terjesztették. A keresztény uralkodónak ilyen háborúk viselésénél szentebb kötelessége nem lehetett.

Megtorlás és megegyezés

A legnagyobb, még pogány hitű germán nép a szász volt. Leigázásával, megtérítésével a frankok már régóta kísérleteztek, de mindig csak átmeneti sikereket értek el. Károly korától új szakaszba lépett a frank–szász viszony. Az addigi határ menti kisebb összecsapásokat céltudatos hódítás és térítés váltotta fel. Ez azonban sokkal hosszabbra nyúlt, mint ahogy a frank udvarban gondolták. Einhard a valóságnak megfelelően írt erről: „Ennél hosszabb, elkeseredettebb és fáradságosabb háborúja nem volt a frank népnek.” A szászok teljes leigázása 772-től 804-ig, azaz harminckét évig tartott. Károly csak két csatában vett részt személyesen, de a háborúk irányítását mindig kézben tartotta. Einhard hitszegőknek nevezte a szászokat, akik mindig behódoltak a túlerő láttán, de mindig újra fel is lázadtak, mihelyt a nagyobb frank seregek távoztak.

Szószegésből, bosszúból és öldöklésből kétségtelenül nem volt hiány. Az első nagyobb szabású háborúban, 772-ben a frankok elpusztították a szász kultikus helyeket, és a szászok látszatra behódoltak, sőt a kikeresztelkedésre is ígéretet tettek. Amikor 774-ben a frankok Itáliában hódítottak, a szászok kedvezőnek ítélték az alkalmat, hogy felégessék az épülő keresztény templomokat, a frank helyőrségeket pedig legyilkolják. A frankok 775-ben véres háborúban torolták meg a lázadást. Eredményeként a szász előkelők nagyobb hányada végleg behódolt és felvette a kereszténységet.

Karoling-kori ezüst melltű, 7. század

A közszabad szászok többsége azonban 778-ban, a frankok ibériai hadjárata idején ismét fellázadt, s 782-ig váltakozó sikerű, kegyetlen háború folyt a két fél között. Károly király szokásos józansága felett a bosszúvágy lett úrrá, és 782-ben Verden mellett 4500 szászt fejeztetett le, több ezret pedig a birodalom nyugati felébe hurcoltatott rabszolgának. A vérengzést megtorló intézkedések követték. A királlyal szembeni hűtlenségért és a

keresztény templomok megtámadásáért Károly halálbüntetést szabott ki. Elrendelte, hogy egy éven belül minden szász gyermeket meg kell keresztelni.

A vérengzésről és a keresztény hit könyörtelen terjesztéséről Einhard nem írt. Csupán arról találunk sorokat a tollából, hogy Károly királyt nem törte meg a szászok állandó hitszegése. „Sosem tűrte el, hogy ha ők valami olyant elkövettek, büntetlenül maradjanak, hanem […] sereggel megbosszulta a hitszegést, és méltó büntetést szabott ki rájuk.” A vérengzésről a frank udvarban tudtak, a híres egyházatya, Alkuin humánusabb és türelmesebb eljárást javasolt királyának. Így később Einhard hallhatott a verdeni mészárlásról, s a „méltó büntetés” fogalmába ezt is beleérthette.

A megtorlás nem érte el a célját, mert 784-ben újabb felkelés következett. Leverése után azonban Károly módszert változtatott. Megtorlás helyett békés megegyezést ajánlott a szászok vezetőinek, akik ezt elfogadták. 785 karácsonya előtt a legendás hírű szász vezér, Widukind és kísérete Károly attignyi udvarába utazott és megkeresztelkedett. A keresztapa maga Károly lett, aki uralkodónak kijáróan, gazdagon megajándékozta Widukindot. Kisebb felkelések még 804-ig többször is előfordultak, a frank birodalomba való betagozódás és a kikeresztelkedés folyamata azonban már nem volt visszafordítható.

A császárság felújítása

Einhard a hódításokon kívül sok egyéb, Károlyhoz fűződő eseményről és Károly személyiségéről is hagyott hátra sorokat. A legfontosabb talán a császárrá koronázás volt. A 8. század végére Károly egy hatalmas keresztény birodalom ura lett. Címei – a frankok és a longobárdok királya, Róma patríciusa – nem fejezték ki tényleges uralmát és annak jellegét. Birodalma de facto egyenrangúvá vált a Bizánci Császársággal. A birodalom kialakulásával az egyházban a római keresztény Nyugat egységének tudata is megjelent, amelyhez a császári hatalom eszményének felújítása párosult: csak a császár képes uralkodni a keresztény Nyugat felett.

Alkuin, a Karoling szellemi megújulás nagy alakja Károlyhoz írt levelében a birodalmat keresztény birodalomnak (impérium Christianum), császári birodalomnak (imperiale Regnum) nevezte. Megszületett tehát a „renovatio”, a császári hatalom felújításának gondolata. Megvalósulását a 8–9. század fordulójának politikai eseményei tették lehetővé. Bizáncban nem volt legitim császár, mert VI. Konstantinost (ur. 780–797) megfosztották a trónjától. Rómában III. Leó pápát (ur. 795–816) a helyi arisztokrácia akarta elűzni. A pápa Károlyhoz fordult segítségért, hogy állítsa helyre tekintélyét. A frank király teljesítette a kérést, hisz Róma patríciusa volt, és 800. november végén Rómába látogatott. Az elkövetkező három hétben jöhetett létre a megállapodás III. Leó és Károly között a pápai hatalom helyreállításáról és a frank király császárrá koronázásáról. Ez azonban csak józan feltételezése a történetírásnak, mert írott bizonyíték nem maradt fenn a tárgyalásokról.

III. Leó rehabilitálására december 23-án került sor, december 25-én, karácsonykor, a 801. év első napján (akkor az újév karácsonykor kezdődött) pedig a császárrá koronázás következett. A koronázás tényét egyetlen korabeli forrás sem vonta kétségbe, a körülményeiről viszont eltérőek a leírások. A lorsch-i kolostor (Worms mellett) évkönyve a koronázás előzményeiről a következőt írta: „És mivel akkor a görögöknél megszakadt a császárok dinasztiája […] az látszott helyesnek az apostoli Leó pápa […] előtt, hogy a frankok királyát, Károlyt császárnak nevezzék, hiszen ő tartja hatalmában magát Rómát. […] Ezt a kívánságot megtagadni maga Károly király sem akarta.” Ezek szerint Károly előre beleegyezett a koronázásba. A frank birodalmi évkönyvek alapján Einhard viszont úgy írta le a koronázást, mint amely váratlanul érte a királyt: „Ez eleinte annyira ellenére volt, hogy kijelentette: ha a pápa szándékáról előre tudomást szerez, noha azon a napon nagy ünnep volt, be sem lépett volna a templomba.”

A leírás az antik császáréletrajzokra emlékeztet, amelyekben a császárok részéről illendő volt szerénységük kifejezéséül formálisan ellenkezni. Meglepetés a koronázás szertartását illetően érhette Károlyt. A Szent Péter-bazilikában történt koronázást a frank birodalmi évkönyvek és a pápai évkönyv (Liber Pontificalis) egyaránt megörökítették, de némi eltéréssel. Egyrészt a császárt kikiáltó, éltető (acclamatio) rómaiak mondatai nem teljesen azonosak, másrészt a pápai évkönyv nem említi, hogy az éljenzés után III. Leó a régi római császároknak kijáró hódolatban részesítette Nagy Károlyt. A frank birodalmi évkönyvekből viszont a szentelt olajjal (charisma) való felkenés említése hiányzik.

Mindkét forrás azt tartalmazza, hogy először a koronázásra került sor, majd ezt követte az acclamatio. A koronázás menete fordítottja volt a 450 óta szokásos római–bizánci szertartásnak. Konstantinápolyban először a tömeg kiáltotta ki a császárt, és ezután következett a patriarcha koronázása. A felcseréléssel III. Leó ügyesen állította előtérbe a pápai tekintélyt: a pápai koronázás elengedhetetlen feltétel, mert a császár hatalma Istentől való, amelyet csak a pápa közvetíthet.

Nagy Károly „felséges császár” lett, a rómaiak császára. Ez utóbbi címet azonban sosem viselte, jobban szeretett a keresztény népek császára, a frankok és a longobárdok királya lenni. Birodalma székhelyét sem helyezte át Rómába, sőt 801 után többé nem járt az örök városban. A Karoling Birodalom központi tartománya ezután is Austrasia maradt, s a rendszer irányításában az itteni előkelő rétegeknek volt meghatározó szerepük. Károly legszívesebben Heristalban, Nimwegenben, Ingelheimben vagy Aachenben székelt.

Nagy Károly és Leó pápa ábrázolása a szász Világkrónikában

Károly 795-ben Aachenbe helyezte a székhelyét. Einhard ezt már a rómaiak korában kedvelt gyógyvízzel magyarázta. A király „gyönyörűségét lelte a természetes hévizek gőzében, és gyakran edzette testét úszással”. Ráadásul Aachen a birodalom szívében feküdt. Károly számára – a császári hatalom újjászületésével – Aachen jelentette Rómát. A székhelyalapítás egyszerre fejezte ki az uralkodó nagyságát, a régi római császárokra emlékeztető hatalmát és a birodalom új jellegét. Károly jelentős építkezésekkel emelte a többi székhely fölé. Az enyhén dombos területen emelkedő új épületek közül a palota, a palotakápolna és a fürdő volt a legjelentősebb. A kőből emelt, római stílusú emeletes palotában a királyi termen (aula régia) és a szobákon kívül könyvtár és iskola is volt. A palota két oldalán nyitott oszlopcsarnokot építettek. A palota az 1175-ös tűzvészben leégett, de főfalait 1267-ben beépítették az aacheni városházába.

Aachen legnagyobb dísze a ma is álló palotakápolna volt, amelyet oszlopcsarnok kötött össze a palotával. A kápolna Odo metzi építőmester irányításával mintegy tizenöt évig épült. III. Leó pápa szentelte fel 805-ben. Márványoszlopai és járólapjai Ravennából származtak. A bizánci stílusú kápolna a ravennai San Vitale-templommal rokonítható. A nyolcszög alaprajzú kápolna centrális, kőkupolával fedett. A kupolát masszív

boltozatú, nyolcszögletes templomhajó veszi körül. A nyolcszög sarkaiban egy-egy erős pillér található. A felső szinteken az íveket oszlopokkal osztotta meg az építőmester. A boltozatokra bizánci művészek mozaikjai kerültek. A kápolna kupolája alacsonyabb volt, mint a cserépből épült San Vitale-templomé. A kápolna az erődített, toronyszerű, kétszintes előtemplomával, az ún. nyugati építményével (Westwerk) különbözött leginkább a San Vitale-templomtól. A Westwerk a Karoling-építészet jellegzetes alkotása volt.

A harmadik neves építmény a fürdő volt: a víz szintje alá márvány lépcsőfokokból ülőhelyeket süllyesztettek, a fürdő köré pedig kőtömbökből falat húztak. Einhard szerint a király olykor több mint száz méltósággal fürdött együtt, vagyis a fürdő tisztes méretű volt.

Uralkodói alkat

Károly személyisége illett uralkodói méltóságához. A katonai erényeket mindennél többre tartotta, s háborúzni szeretett a legjobban. Életében körülbelül ötvenöt hadjáratot vezetett. Általában bölcsen és gyakorlatiasan kormányzott, de legnagyobb erénye kivételes energiája volt. Minden fontos ügyet saját maga intézett. Szervezte a hadsereget, de meghallgatta az új egyházi énekeket is. Capitularékat diktált, zsinatokon elnökölt, tisztviselőit személyesen nevezte ki, s maga ellenőrizte az aacheni palota építését, sőt a baromfiudvart is megtekintette.

A 13. századi Szász tükör írója, Eike von Repgow törvényhozói erényeit emelte ki Károlynak. Korától kétségtelenül megszaporodtak a hivatalos iratok. Uralkodása alatt kb. százhatvan okirat keletkezett, amelyekhez a későbbiekben – főleg a 12. században – még közel százat „hozzáhamisítottak”. Károly elődeihez képest fontosabbnak tekintette az írásos törvénykezést. Capitularéi különösen becses emlékei és részben tükrei is korának. Az elsőt 779-ben, az utolsót 814-ben adta ki. Húsz fontos és több tucat kisebb jelentőségű capitulare született a korában.

A capitulare kis fejezetet, cikkelyt jelentett, azaz fejezetek gyűjteménye, fejezetekre, cikkelyekre osztott uralkodói törvények és utasítások együttese volt. A capitularék nagyobb része különböző típusú, az egyháziakra és a világiakra vonatkozó törvény volt. A világiakat érintő törvények rendszerint már meglévő törvények, leginkább az ún. barbár törvénykönyvek módosítására vonatkoztak. A capitulare másik típusát az udvar, a püspökök és a grófok számára hozott rendeletek képezték. A harmadik típusát az uralkodó egyedi ítéletei, a negyediket a királyi birtokok felügyelőinek adott utasítások alkották. Az utóbbiak közül a 9. század elején íródott Capitulare de villis különösen fontos forrás, mert ebből ismerhetjük meg a kora középkor gazdálkodását, a termesztett növények és a haszonállatok fajtáit, a táplálkozási szokásokat stb.

Az egyik capitulare bevezetője szerint „a törvény a nép hozzájárulásával és az uralkodó akaratából születik”. A szép megfogalmazás egyrészt a régi frank hagyományokon nyugszik, abból az időből (5. század) ered, amikor a király még tényleg a közszabadok gyülekezete előtt törvénykezett. Károly korában ez már nem volt szokás, a király maga törvénykezett. Az idézet másrészt a kora középkor nagy egyházi gondolkodójának, Szent Ágostonnak a szellemét is tükrözi. E szerint az uralkodó és népe szövetsége képes megvalósítani a földön Isten országát. Az Isten kegyelméből uralkodó császár és király egy új Dávid az Úr és a nép között. Isten azért választotta ki az uralkodót – aki a kereszt alatt testvére népének –, hogy igazságos törvényekkel népét Isten országába vezesse. Nagy Károly pihenés vagy étkezés közben szívesen hallgatott felolvasást Szent Ágoston műveiből.

Nem volt különösen művelt, olvasni tudott, de írni nem, viszont a kultúra és a tudomány fejlesztésének fontosságát – mindenekelőtt a szentírás tökéletesebb értelmezése érdekében – felismerte. A Karoling-kori szellemi megújulásért személyesen is sokat tett. Einhard írta róla: megpróbálkozott az írással is, és vánkosa alá viasztáblát rejtett, hogy ráérő idejében a betűvetést gyakorolja. Ez a sokáig halogatott és későn kezdett tevékenység azonban már nem sikerült neki.

A frankok már előtte is hódítók voltak, a kereszténység is terjedt már trónra lépésekor, és az új rendszer, a feudalizmus is kibontakozóban volt. Mindezen folyamatokat nem ő hívta életre, de igen jól felhasználta uralmához. Szerepe kiválóan illeszkedett korának változásaihoz, s ez tette történelemformáló személyiséggé. Egyszerre volt alakítója és „eszköze” korának. Életművében nem különíthetjük el élesen, hogy mi a személyes tette, és mi a körülmények játékának eredménye.

Feleségeit Károly keresztény szokások szerint vette el, de régi frank hagyományok alapján űzte el és tartott mellettük ágyasokat. A monogámia nem volt az erőssége. Az egyház előtt négyszer nősült életében, de első asszonyát, az austrasiai Himiltrudot Isten előtt sosem vette el, vagyis vadházasságban élt vele, ami a korban nem számított különös dolognak. Himiltrudtól született első fia, Púpos Pipin, aki mellőzöttsége miatt 792-ben összeesküvést szőtt ellene. Az első törvényes felesége a longobárd királylány, Desidera volt, akit egy év múlva Károly egyszerűen elűzött. Második felesége az alemann herceg lánya, a szelíd Hildegard volt, akinek szépségben „nem volt párja a frank lányok körében” – tartották az udvarban. Három fiú – Károly, Pipin és Lajos – és három lány – Rothrud, Bertha és Gizella – született tőle. Hildegard halála után a keleti frank gróf, Rudolf lányát, a gőgös Fastrádát vette nőül, aki kegyetlenségéről lett hírhedt az udvarban, s Károly e fölött szemet hunyt. Két lány született a házasságból: Theoderada és Hiltrud. Legkedvesebb felesége az alemann Liutgard volt. Házasságuk éveiben még ágyasokat sem tartott a király. Miután 800-ban meghalt, Károly nem nősült meg többször, csak ágyasai voltak.

Einhard családszeretőnek tartotta az uralkodót, aki szívesen időzött gyermekei körében. Lányai házimunkát végeztek, fontak, szőttek guzsalyt készítettek. Szerették a szép ruhákat és az ékszereket. Einhard sem értette, hogy Károly „ritka szép lányait” miért nem adta férjhez. Három közülük apáca lett, kettő pedig titkolt szerelmi kalandokban lelte örömét. Alkuin „koronás galamboknak” nevezte őket, akik „a palota kamráiban turbékoltatnak maguknak”. Rothrud Roriko gróffal élt vadházasságban, a szép Bertha a „szőke Homéroszt”, a költő Angilbertet szerette. Egyik gyermekük, Nithard híres krónikaíró lett Jámbor Lajos császár korában.

Károly 814 januárjában magas lázba esett, és 28-án délelőtt, életének 72. évében elhunyt. Testét még aznap eltemették a palotakápolnában, fehérmárvány szarkofágba. Merseburgi Thietmar 11. századi krónikája szerint sírhelyét először III. Ottó német-római császár (ur. 983–1002) nyittatta fel az 1000. év pünkösdjén. I. (Barbarossa) Frigyes császár 1165 karácsonyán Károly csontjait kiemeltette a sírkamrából, és III. Pascal ellenpápával szentté avattatta. Ez Rómában természetesen nem nyert elismerést. A középkor első császárát a kereszténységért véghezvitt nagy tettei ellenére a későbbiekben sem avatták a szentek közé.

Az avar háború

A Kárpát-medencét uraló Avar Kaganátus ugyan már túljutott a fénykorán, de még mindig jelentős hatalmi tényezőnek számított Európában. A két birodalom Nagy Károly korára a mai Ausztria keleti részén szomszéddá vált. Mindkét fél rossz szemmel nézte a másikat. A határ menti csetepatékból 791 augusztusában háború kerekedett, amely megszakításokkal egészen 803-ig tartott. A birodalom központi területeitől távol zajlott, így az évkönyvírók gyakran nem tudtak a tényleges eseményekről. Az avarok harcmodorát végképp nem ismerték, magukat az avarokat rendszerint hunoknak nevezték. Ráadásul a megfelelő értesüléseket is a frank uralkodó és az udvar számára kedvező módon állították be. Az utólagosan keletkezett írásokra még újabb torzítások rakódtak.

Az égi vadász ábrázolása a nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsólyán

Einhard a szász mellett a frankok másik legnagyobb háborújának nevezte az avart, ami igaz is volt. Az viszont, hogy „a háborút a legnagyobb ügyességgel vezették”, már nem minden esetben felelt meg a valóságnak. Szerinte a frankok győztes hadjáratai következtében az avar birodalom megsemmisült és népe kiveszett. „Hány csatát vívtak e háborúban, mennyi vért ontottak, arról bizonyságot tehet a néptelen Pannónia és a kagán egykori palotájának helye, mely oly kietlenné vált, hogy ott emberi hajléknak még nyoma sem maradt.” Einhard leírását meglehetősen sokáig hitelesnek vélte a történetírás. Az elmúlt évtizedekben azonban bebizonyosodott, hogy az avar birodalom összeomlásához nem csupán a frank hadjáratok járultak hozzá, és a Kárpát-medence sem néptelenedett el teljesen.

Az avar birodalom katonai ereje ugyan már nem volt a régi, de a frankok így is igen komoly ellenfélnek tekintették. Ezért történt, hogy három sereg indult Pannónia felé. Az első 791 augusztusában Itáliából támadta a határ menti avar állásokat. Feladata az avarok figyelmének elterelése volt. A főerő, a két nagy sereg 791 szeptemberében a Duna két partján tört be a birodalomba. Az egyik élén Károly állt, kíséretében fia, a tizenhárom éves Lajos, akit – talán az esetleges veszélyek miatt – azonban hamarosan hazaküldött. Miután a kb. 100 km széles gyepűn (lakatlan határvidéken) áthaladtak, a frank birodalmi évkönyvek jegyzője szerint az avarok a Bécsi-erdő környéki vonalaikról harc nélkül visszavonultak, és engedték, hogy Károly Pannóniába nyomuljon.

Bronz korongok egy zamárdi avar sírból

A frank birodalmi évkönyvek 814–817 közötti átírói viszont már pusztító, nagy zsákmánnyal járó győztes csatát emlegettek. Ha az évkönyvek eredeti szövegének adunk hitelt, akkor az történt, hogy az avar könnyűlovasság nomád harcmodorát alkalmazva, a lassan mozgó frankok elől visszavonult, és felégette maga mögött a terepet. A frankok a Rába folyó vonaláig jutottak, ahonnan azonban vissza kellett fordulniuk, mert lovaikat járvány pusztította és a felperzselt terepen az élelmiszer-utánpótlás sem volt elegendő. A 814–817-es átírás alapján nem kizárt, hogy a Bécsi-erdőnél a frankok avar állásokba ütköztek, és szeptember végén csatát vívtak, amelyben legyőzték az avar hadsereg előretolt egységeit. Nagyobb hódítás ebből a változatból sem következik. Bármelyiket is fogadjuk el, az bizonyos, hogy a frank seregek 891 őszén különösebb eredmény nélkül tértek vissza Regensburgba.

A frankok nem mondtak le az avarok meghódításáról, és újabb hadjáratra készültek. 795-ben a frankok számára nem várt fordulat következett be: az Avar Kaganátusban belháború tört ki a kagán és Pannónia főtisztviselője, a tudum között. A Pannóniát uraló tudum 795 őszén Aachenbe utazott, hogy szövetségre lépjen Károllyal a kagán ellen. A frank király „készséges” volt, és egy sereget küldött a tudum országrészébe. A frankok immár a tudum szövetségeseként háborítatlanul vonulhattak át Pannónián, hogy a Dunától keletre fekvő kagáni székhelyet megsarcolják. Tartós hódításra nem gondoltak a sereg kis létszáma miatt. A terv bevált, a kagánt meglepte a frankok támadása, és nem tudta megakadályozni, hogy a kincstár egy része a kezükbe kerüljön. A zsákmánnyal a frankok a lehető leggyorsabban nyugatra távoztak. Károly az értékes kincsekből Hadrianus pápának is küldött ajándékot.

Avar öntött bronz griffes veret, 8. század

A kedvező helyzetet kihasználva 796-ban az itáliai frank sereg vonult a kagáni székhely ellen. A belháborúkban meggyengült kagán nem állt ellen, így ismét jelentős értékű kincsek vándorolhattak a kagáni székhelyről a frank udvarba. Nagyobb csatára tehát most sem került sor. A frankok az avar ringet (gyűrűt) sem foglalták el, mivel az csak a 9. századi sankt-galleni krónikaíró művében létezett. Dadogó Notker szerint a kagáni székhely, a ring egy hatalmas erődítményrendszer volt, kilenc kő- és fafallal, ezeken belül helyezkedett el a kagáni palota, szolgálófalvakkal körülvéve. Az említetten kívül semmilyen forrás vagy régészeti lelet nem árulkodik a ring egykori létéről.

797-ben újabb háború kezdődött, mert a pannóniai avarok szembefordultak eddigi szövetségesükkel, a frankokkal. A frankok két híres vezérét, Friauli Eriket és Gerold bajor kormányzót 2000 katonájával együtt legyilkolták. A háború 803-ig tartott, és az avar birodalom összeomlásával végződött. Ez sem önmagában a frankok érdeme volt. 803 őszén a tudum váratlanul békét ajánlott, és kíséretével együtt Regensburgban behódolt Károlynak. A fordulatot a frankoktól és a tudumtól független esemény hozta.

A 9. század második felében íródott, Suidas néven ismert bizánci lexikon avarok címszavánál az található, hogy a dunai bolgár birodalom új kánja, Krum (ur. 802–814) 803-ban hadjáratot indított a kagán országrészébe. A háborúban legyőzte a kagánt, aki maga is meghalt, az avarok pedig megadták magukat. Krum kán a háború után

kikérdezte a foglyokat, hogy mi okozhatta a kaganátus vesztét. A foglyok három legfontosabb indoka a következő volt: a belső torzsalkodás, a mértéktelen iszákosság és a megvesztegethetőség. A pannóniai avarok a bolgár kántól tartva menekültek a frankok védelme alá, s lettek adófizetőik, belső önállóságuk megtartásával.

Niellódíszes korongos aranyfibula. Kölkedi avar sír, 7. század közepe

Az Avar Kaganátus szétesett, de az avarok nem tűntek el a Kárpát-medencéből. Éppen a frank birodalmi évkönyvekből ismerhetjük meg a frankok és az avarok közötti kapcsolatok további történetének néhány szálát. 805-ben a pannóniai avarok kagánt választottak maguknak, aki kikeresztelkedett és hűségesküt tett a frank császárnak. A kagánt oltalmazó frankok 811-ben csapatokat küldtek megsegítésére a szlávok támadásával szemben. Nagy Károly tehát nemcsak saját katonai erejének köszönhette a pannóniai avarok leigázását. Ebben az avar birodalom belső válsága és Krum kán hadjárata is szerepet játszott. Pannóniát ugyan formailag őrgrófságnak nevezték a frank udvarban, frank közigazgatást azonban nem vezettek be.

A leghitelesebb portré

Alakja, megjelenése csak részben rekonstruálható. Annyi azonban bizonyos, hogy nem olyan volt, amilyennek a középkor későbbi századaiban festették. Nem viselt a melle közepéig érő szakállt, drágakövekkel ékesített fényűző ruhát, és nem voltak uralkodói mivoltát mutató jelvényei sem, mint jogar és országalma. Az uralkodás e jelvényei a korban még nem voltak ismertek. A párizsi Louvre-ban látható, valószínűleg a 860-as években, ismeretlen mester által alkotott lovas bronzszobra alapvetően hitelesen ábrázolja. Csupán az országalma nem korhű.

Természetesen Einhardtól származik a java korban lévő Károlyról az első és egyben a leghitelesebb ábrázolás. Az elkövetkező századokban is ez alapján, de a kor ízlésének és szellemének megfelelően alakítgatták portréját. „Megtermett, izmos ember volt – írja Einhard –, magas növésű, de nem rendkívüli termetű. Magassága tudvalevőleg hétszer annyi volt, mint lábának hosszúsága [kb. 192 cm, P. I.]. Feje gömbölyű volt, szeme nagy és

eleven tekintetű, orra valamivel nagyobb a közepesnél, haja szépen megőszült, arckifejezése vidámságot és derűt árasztott. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy akár állt, akár ült, igen tekintélyesnek és méltóságteljesnek tűnt. Bár nyaka vastag és rövid volt, hasa pedig kissé előreugrott, egyéb testrészeinek arányossága mindezt elfelejtette. Határozott léptekkel járt, és egész megjelenése férfias volt. Hangja tisztán csengett, de termetének kevésbé felelt meg.” Ez utóbbi finom megfogalmazás mögött az rejlett, hogy a lelógó frank bajuszt viselő császár vékony, éles hangon, hadarva beszélt. Hangulatváltozása időnként kiszámíthatatlan volt, környezete rettegett dühkitöréseitől. Szeretett sokat beszélni, Einhard szavával élve „fecsegőnek tűnt”. Jó egészségnek örvendett, kivéve élete utolsó négy évét, amikor gyakran szenvedett hidegrázásban és a köszvénye miatt bicegős is lett.

Nagy Károly császár kezében az aacheni kápolna modelljévelAachen, 12. század

A császár szívesen vadászott és vett részt lakomákon, ahol kedvelte a dalt és a zenét. Einhard szerint ételben és italban próbált mértékletes lenni, de az evésben ezt nem mindig sikerült betartania. A böjti napokat nem kedvelte, bármennyire is hithű keresztény volt. Egy-egy étkezés alkalmával általában „csak” négy fogást fogyasztott, és a sülteket különösen kedvelte, hiába tiltották számára az orvosok öreg korában. Étkezés után két-három kupa bort fogyasztott. Az evészet és ivászat, a lakomázás a frank arisztokrácia körében erénynek számított. Aki a lakomázásban kiváló volt, azt igen erős harcosnak tekintették. Károly tehát viszonylag mértéktartó volt, mivel ez illett egy keresztény uralkodóhoz. A császár ebéd után rendszerint szundikált, éjszaka viszont négy-öt alkalommal is felkelt, felrázva udvaroncait, hogy hallgassák meg a következő napra vonatkozó utasításait.

A latin-keresztény szokásokat ugyan magáénak vallotta, de a régi frank szokásokat, amelyek Austrasiában még éltek, jobban kedvelte. Kereszténysége belsőséges volt, de hitt a pogányságból átöröklött babonákban is. Hithűségét gyakori imával, zsoltárénekléssel, az egyháznak és a szegényeknek juttatott adományaival fejezte ki. Nyakában ereklyét hordott, melynek védelmében erősen hitt. A palotakápolnában lévő kőtrónusa alá ereklyetartó kamrát építtetett. Ősi szokás szerint öltözködött, vagyis lenvászon inget és nadrágot hordott, melyre selyemmel szegett tunikát vett. Lábszárát bőrszíjjal tekerte be, és sarut húzott a lábára. Télen vidra- és menyétbőrből készült mellényt öltött, s föléje kék köpenyt terített. Kardot természetesen mindig hordott. Római viseletben csak a pápa előtt jelent meg.

Jogtörténeti kalandozás a „kitalált” Frank Birodalomban

A „sötét középkor” rejtélyeire frappáns válasz a tényleges okok gyakran reménytelennek tűnő keresése helyett az irracionalitás: az európai történelem e három misztikus évszázada talán nem is létezett. Bárhogy is legyen: az európai alkotmánytörténet számára a frank állam az első klasszikus feudális állammodell, a patrimoniális monarchia mintaállama volt, és az is marad.

KÉPES GYÖRGYjogtörténész, ELTE Állam- és Jogtudományi kara

A Nyugat-római Birodalom romjain a hódító germán népcsoportok saját törzsi szokásjogukat a fejlett, de számukra teljesen idegennek ható római jogrend maradványaival elegyítve hozták létre az első középkori államalakulatokat, melyekről kétségkívül igen keveset tudunk. Történetük valóban sokkal inkább misztikus, mint amennyire feltérképezett. A mai Spanyolország és Franciaország határvidékén jött létre az 5. század elején az Aquitániai Királyság, Gallia egykori római provincia nagy részén pedig az 5. század végére alakult ki egy átmenetileg egységesnek tekinthető frank állam, Chlodvig irányítása alatt. Észak-Itáliában az 5–6. század fordulóján jött létre a Keleti-Gót Birodalom, Britanniában pedig a jütök, angolok és szászok hódították meg a rómaiak alól éppen csak felszabadult kelta területeket.

A népvándorlás győztes germán törzsei a közkeletű (a régi népeket kutató etnológustól, Morgantől származó) kifejezéssel katonai demokráciának nevezett hatalmi formációban éltek, amely a vérségi alapú kezdetleges szerveződésnél már egy magasabb szervezettségi fokot jelent. E germán államkezdemények legfontosabb döntéseit a fegyverképes férfiak összességét jelentő törzsi népgyűlés, a thing hozta, mely kifejezés néhány állam országgyűlésének elnevezésében máig tovább él (Dánia: folketing = népgyűlés, Norvégia: storting = nagygyűlés). Ez a szerv döntött háború és béke kérdésében, itt születtek a legfontosabb ítéletek, és a gyűlésen választották meg a fejedelmet a hagyomány szerinti legtekintélyesebb nemzetségek vezetői közül.

A kezdetleges germán törzsi állam élén a király (cuning, a mai germán nyelvekben: king, koning, König) állt, aki

természetesen még nem keresztény koronás fő, hanem az előkelők közül a fenti módon választott fejedelem volt. Mondhatni első volt az egyenlők között, aki sajátos jogosultságokkal (például a hadizsákmányból való kiemelt részesedés) rendelkezett ugyan, de hatalma mégsem mérhető a későbbi korok monarchája által gyakorolt uralomhoz, és a legkevésbé sem köthető földbirtokhoz vagy magánjogi pozícióhoz.

Ha a népgyűlés valamely hadjáratra (elsősorban rátermettségi alapon) külön hadvezért választott, a fejedelem jogköre értelemszerűen nem terjedt ki a fegyverforgatók irányítására és a hadjárat vezetésére. Ugyanakkor már e régi germán időkben társult a fejedelem mellé saját családtagjaiból és más törzsi előkelőkből egy kíséret, a későbbi fejedelmi (királyi) tanács előképe. A kíséret egyszerre volt egyfajta „testőrség” és talán tanácsadó testület is, de a feudális korban megszokott szerződéses elemeket nélkülözte az ide tartozó személyek és a fejedelem közötti, döntően informális kapcsolat, mint ahogy a fejedelem és kísérete mellett tényleges apparátus, udvartartás sem jött létre.

A germán társadalom alapvetően szabadokra és nem szabadokra oszlott. A két réteg közötti jogállásbeli különbség elsősorban a politikai jogokban figyelhető meg: a szabadok kötelezően részt vettek a harcban, ezért részt vehettek a közösségi döntéshozatalban is, a nem szabadok pedig nem foghattak fegyvert és így nem is gyakorolhattak részvételi jogokat. A nők és gyermekek értelemszerűen ki voltak zárva a politikai jogokból, a nem szabadok csoportját pedig a nemzetségi társadalom idején hagyományosan szolgasorba süllyedt rétegek, az idegenek és hadifoglyok, valamint a büntetésből szolgasorba taszítottak alkották. Ez a szolgaság azonban nem volt hasonlatos az antik társadalmak rabszolgaságához, hanem kifejezetten a politikai jogokból való kizárást foglalta magában.

A germán népek csak a rómaiakkal történt találkozást követően kezdték el saját jogukat rendszerbe foglalni. A barbár kodifikáció az 5–8. századra esik, részben olyan korszakra tehát, amely Heribert Illig szerint későbbi korok történelemhamisítóinak kitalálmánya csupán („röviden és tömören fogalmazva, 1991 januárjától a következő elméletet képviselem: az európai históriában a 7., 8. és 9. század mesterségesen kitalált időszakot képez” – Heribert Illig: A kitalált középkor, 33. o.).

A nyugati gótok és a burgundok még az 5. század végén elkészülnek kódexeikkel (475: Codex Euricianus, a századforduló táján: Lex Burgundionum). A 6. század elején követik őket a frankok (a száli frankok híres Lex Salica kódexe 507–511 között), majd a 7–8. században szinte valamennyi nép elkészíti a maga (római jog által áthatott, latin nyelvű) jogösszefoglalását: a vizigótok (Lex Visigothorum), az alemannok (Lex Alemannorum), a szászok (Lex Saxonum), a bajorok (Lex Bavaiorum), a frízek (Lex Frisionum) és mások. Ennyi híres kódex jött volna létre egy soha nem is létezett korban, vagy mind később élt zseniális szélhámosok agyszüleménye lenne? Illig egy helyütt így fogalmaz: „ma mindenesetre kétlik, hogy ezek az írott néptörvények a gyakorlatban valamikor is használatosak voltak” (63. o.), hivatkozva Johannes Fried 1991-ben Münchenben kiadott Die Formierung Europas 840–1046 című könyvére.

Távol álljon tőlünk, hogy vitába szálljunk Illiggel a Fried-forrásmű értelmezésével kapcsolatban, de meg kell jegyeznünk, hogy használati értéküktől függetlenül e törvénykönyvek keletkezésének ideje aligha tehető más időszakra, mint amely Illig álláspontja szerint nem létezett. Egyrészt megállapíthatóan hatott rájuk a justinianusi kodifikáció (tehát a 6. század közepe után íródhattak), viszont belőlük alakult ki a Német-római Birodalom tartományainak feudális joga és a francia középkori jog (tehát a 10. század előtt kellett keletkezniük). És akkor még az angolszász népek közös jogából, a common law-ból létrejövő sajátos jogrendszer eredetét nem is vizsgáltuk. A dánok, majd a normann Hódító Vilmos minden angolszász előzmény nélkül, lényegében a kelták után került volna hatalomra Britanniában, az angolszász eredetű szokásjog pedig valójában normann–kelta hibrid képződmény lenne?

Persze ha elfogadjuk, hogy Nagy Károly capitularéi szintén nem léteztek, éppen az ezt megelőző két évszázad jogforrásai is betudhatók a szélhámosok kreativitásának. Ezek szerint Justinianus és a középkori német-római tartományi jogok közé illesztettek volna be utólag nagyszabású hamis kódexeket, mégpedig kérlelhetetlen logikával, a 20. századi tudományos-fantasztikus irodalom legnagyobb koponyáinak „nyomdokain” (ha már az anakronizmusnál tartunk). Megjegyzendő, hogy Heribert Illig egy helyen a Lex Salicát is hamisítványnak nevezi (65. o.) – ezek szerint már a 6. század sem biztos, hogy létezett (bár néhány oldallal korábban, mint láthattuk, még a 7. századdal indítja a kitalált évszázadok sorát).

Meroving-kori bross

Nagy Károly frank birodalma volt az első olyan államalakulat a Nyugat-római Birodalom bukása után, amely szervezettségében és kiterjedésében megközelítette az ókori birodalmakat. Valóban A gyűrűk ura világához hasonló fantáziavilág lenne a Meroving- és Karoling-uralkodók által három évszázad alatt egységesített frank állam? A már említett Chlodvig először a mai Franciaország középső részére terjesztette ki a korábban kicsiny és széttagolt frank állam fennhatóságát. Legyőzte a nyugati gótokat, megalapította a Meroving-dinasztiát, áttért a keresztény hitre. Halála után a terjeszkedés tovább folytatódott: a 6. század közepére a frankok meghódították a türingiaiak, burgundiak és alemannok lakta területeket, valamint Provence-t. A Meroving-királyok ekkor már a földhöz kapcsolódó hatalma a következő másfél évszázad alatt (az örökösök közötti hagyományos osztozkodás miatt) eljelentéktelenedett.

A 8. század elején az egyik frank államban, Austrasiában majordomusi (udvarigazgatói) tisztséget betöltő család tagjai, a Karolingok (a legendás Martell Károly leszármazottai) ragadták magukhoz az állam irányítását. A Frank Birodalom az ő időszakukban, a 8. század végére érte el teljes kiterjedését, miután a már említett – és Heribert Illig szerint kitalált – Martell Károly 732-ben Poitiers-nél legyőzte az arabokat, utódai pedig leigázták a lombardokat, a bajorokat, a szászokat, valamint az Illig szerint soha nem létezett avarokat is (109. o.).

A Merovingok és Karolingok idején egységesülő és kiépülő frank állam nem volt más, mint ami a germán népek katonai demokráciájából a római jogi hatás eredményeképpen logikusan létrejöhetett. A hamisítás tehát felettébb ügyes: csakis közjogtörténetben igen jártas személyek követhették el. A népesség és a terület növekedéséből, másik oldalról pedig a társadalom, azon belül a szabadok rétegeinek differenciálódásából egyenesen következett ugyanis a korábbi népgyűlés, a thing elsorvadása. Az 5–6. század germán államaiban még működött, a 10. században pedig már nyomát is alig találjuk. Ha a 7–9. század valóban nem létezett, akkor a fegyverforgató szabadok közösségén alapuló katonai demokrácia valamiféle robbanásszerű forradalom eredményeképpen transzformálódhatott át patrimoniális monarchiává, a földbirtokhoz kötődő szolgáltatások rendszere, a hűbériség viharos térhódításával.

A fejedelmi kíséret mint előkelők tanácsa (a frankoknál: placita) élt tovább a középkori államokban, a 10–13. században pedig a – magánjogi és közjogi szempontból is – egyeduralkodó király melletti talán egyetlen

tényleges hatalmi tényezőként szolgált. Ez a tanácsadó szerv, amely a rendi korszakban lényegében a parlamentek felső házaként, első kamarájaként él tovább (az országgyűlésre személyesen meghívott főpapokat és világi főurakat tömörítve), a patrimoniális államban a törvénykezés (bíráskodás) és a nagyrészt ezzel összekapcsolódó törvényalkotás területén is a király tanácskozó fóruma volt. Az 5. században viszont még testőrséghez hasonlított, a gyűléshez képest konkrét hatalmi funkcióval szinte egyáltalán nem rendelkezett. A tanács előretörését jelentő változás is revolúciószerűen következett volna be?

A germán államokban a fejedelmet a nép, vagyis a politikai jogokkal rendelkezők (a fegyverképes férfiak) választották. A 10–11. század államaiban a keresztény király örökletes hatalma a földbirtokon és a hűbériség magánjogi és közjogi elemeket egyaránt tartalmazó kölcsönös kötelezettségvállalásain alapult (ez volt a patrimoniális monarchia lényege). A mai történettudományban igen komoly szerepet játszó centrum–periféria elmélet szerint a frank eredetű nyugat-európai modell átvételével jöttek létre Európa többi részén a keresztény királyságok – Szent István államát is ideértve. Az egyház legitimációs és jogalakító szerepe elvitathatatlan, azonban aligha feltételezhető, hogy ezt az állammodellt saját hatalmuk biztosítása érdekében maguk az egyházi írástudók kreálták volna, jogi dokumentumok, oklevelek és törvénykönyvek egész sorának briliáns hamisításával.

A kezdetleges germán államokban a fejedelem és a gyűlés mellett a hadviseléshez kapcsolódva jelentek csak meg bizonyos tisztségek, elsősorban a sokak által a fejedelmi hatalom megkettőzéseként felfogott hadvezér pozíciója. Ehhez képest a Német-római Birodalom tartományaiban, valamint a 10–13. századi Franciaországban már szép számmal találhatunk közigazgatási és bírói feladatkörökhöz kapcsolódó tisztségeket, méltóságokat. E tisztségeket immár nem vérségi alapon és nem is rátermettség szerint, hanem kifejezetten a hűbéri viszonyokhoz igazodva, egyfajta személyes szolgáltatásként töltötték be, egy részük pedig bizonyos előkelő családok örökletes jogává vált. Ez a változás sem következhetett be pontszerűen. Nyilvánvalóan szükség volt arra, hogy az állam folyamatos növekedéséhez kapcsolódva megszervezzék az udvari igazgatást (mint említettük, maguk a Karolingok is udvarigazgatókból, majordomusokból váltak királyi dinasztiává).

A Német-római Birodalom tartományai és kisebb területi egységei még talán magyarázhatók a korábbi germán szállásterületek továbbéléseként. Ugyanakkor hihető-e az, hogy a Heribert Illig által sem tagadottan létező Merovingok 6. százada után a 11. század Francia Királyságában egyszer csak egy viszonylag nagyfokú önállóságot élvező, helyenként „állam az államban” szerepet is betöltő uradalmi rendszert (seigneurie) találunk anélkül, hogy közben bármiféle közigazgatás-szervező tevékenység folyt volna?

Az eredetileg katonai körzetekhez hasonló tagozódás nyilvánvalóan csak hosszú évtizedek, sőt évszázadok alatt változhatott középkori értelemben vett területi igazgatássá. A korábbi grófság mint hatalmi centrum csak a helyi hűbérúri hatalom és a hagyományos katonai funkciók összefonódásával válhatott valamennyi lényeges hatalmi funkció helyi letéteményesévé. A francia kora középkorra oly jellemző partikularizmus lokális központjai aligha jöhettek volna létre, ha Chlodvigot valóban hirtelen a Capet-ház tagjai követik egy korábban nem is létezett állam trónján.

A Nyugat–római Birodalom 476-ban bekövetkezett bukása és a teljesen más módon létrejövő (tényleges központi hatalommal alig rendelkező) Német-római Császárság 10. századi megalakulása közötti űrt valóban kiválóan kitölti a germán törzsi eredetű államalakulatok lassú felőrlésével egységesülő, majd nem létező császára halála után hirtelen széthulló frank állam. Ez éppen még beleférne a Heribert Illig által sugallt „zseniális hamisítás” fogalomkörébe – ha találnánk megfelelő magyarázatot arra, hogy a széthullott Római Birodalom egykori provinciája, Gallia helyén hogyan s miképpen jöhetett létre a Francia Királyság, és miért tűnik logikusnak, hogy ezt az államot lényegét tekintve a 843. évi verduni szerződés hozta létre – amelyet ugye soha senki nem írhatott alá, hiszen nem létező személynek örökösei sem lehetnek.

A régészet természettudományos módszereivel háromszáz évet és egyetlen percet évezredes távlatból kétségtelenül nem könnyű megkülönböztetni. Nem kizárt tehát, hogy egyszer (mondjuk, a negyedik évezred elején) egy bizonytalan eredetű magyarországi régészeti leletre azt írják a muzeológusok, hogy „kuruc kori, esetleg 21. század környéki tál”, és mindebből valaki arra következtet majd, hogy Kossuth Lajos és Deák Ferenc vélhetően kitalált figurák voltak, akikre csak a parlamentarizmusnak nevezett, rég túlhaladott hatalomgyakorlási forma történeti legitimációja végett volt szüksége az utókornak.

A kora középkori Európa jogtörténeti forrásairól

BALOGH ELEMÉR jogász, egyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem

A történelemtudomány, így a jogtörténet is döntően az írásbeli forrásokra támaszkodva írja le a vizsgált kort, és végez elemzéseket. A jog történeti forrásai közt ugyan helye van az „íratlan” normáknak is, szabály szerint azonban az időtálló, kipróbált mintákat ezek közül is előbb-utóbb lejegyezték, így ezek is – hacsak el nem pusztultak, ami viszont nem ritka – a tudományos vizsgálódás tárgyát képezhetik. Eredetüket tekintve tehát az emlékezet homályába vesző szokásjogi normák a kezdetekre vonatkozó legfontosabb kútfők. Amint egy nép civilizációs értékei közé beemelte az írásbeliséget, éppen a szokásjogi szabályok lejegyzését, maradandóságának biztosítását tartotta e tudáshordozó legfőbb feladatának. A kora középkori, de még az érett középkori társadalomnak is fontos jellemzője volt, hogy az írásbeliséget főként a jogi tartalmú tények, ismeretek rögzítésére használták.

A népvándorlás viharait követő frank, kivált a Karoling birodalmi konszolidáció bőséges történeti, köztük jogtörténeti forrásokat hagyott ránk. A kora középkori Európa történelmét döntően befolyásoló germán népekre vonatkozó történeti források rendszeres kiadását (a kiadvány neve: Monumenta Germaniae Historica) 1819-ben kezdte meg egy társaság (Gesellschaft für ältere deutsche Geschichtskunde). A német birodalom létrejötte (1871) újabb lendületet adott a munkálatoknak, az első világháborút követően pedig vaskos folyóirat is indult az 500–1500 közötti időszakot érintő forráspublikációk és forrásinterpretációk szolgálatában (1937-től: Deutsches Archiv für Geschichte des Mittelalters, mely a háborút követően újraindult, 2002-ben már 58. évfolyamát megjelentető Deutsches Archiv für Erforschung des Mittelalters címmel). E forrásközlés és -analízis máig tart, ami önmagában is mutatja, milyen hatalmas mennyiségű kútfő feldolgozásáról van szó.

8. századi frank könyvillusztrációk

A forráspublikáció mindig kritikai kiadást jelent, tehát megvizsgálják a szóban forgó forrás eredetiségét, és a kétségtelenül jelentős számú hamisítványra különös gondot fordítanak. Az oklevélhamisítás amúgy a középkori európai jogrendben a legsúlyosabban büntetett cselekedetek közé tartozott. Elkövetője (az egykorú magyar jogban is) a hűtlenség bélyegét (nota infidelitatis) vette magára, büntetésként pedig fő- és teljes jószágvesztésre ítélték, amit csak tetézett becstelen személlyé (persona infamis) nyilvánítása. Nem érdektelen megjegyezni, hogy a hamis középkori magyar okleveleket külön számon tartják, és jó részük önállóan is olvasható.

A kora középkori germán jogforrások tartalmi és formai szempontok alapján két típusba rendezhetők: a régi szokásjogot tartalmazó jogkönyvek (népjogok) és a frank királyi törvények. Ezek közül kiemelkedően fontosak azok, amelyek a hagyomány szabta normákat rögzítették. A frank királyi jogforrások (pactus, capitulare) jelentős mértékben a jövőre nézve tartalmaztak rendelkezéseket, és olykor valósággal konkuráltak a népjogok rendelkezéseivel. Ezzel szemben a szokásjogi normák nagyon hosszú múltra visszatekintő, rendszerint változatlan formában alkalmazott jogi viselkedésmintákat rögzítettek, amelyeknek hitelessége megkérdőjelezhetetlen volt. Írásbeli rögzítésük során a legnagyobb pontosságra törekedtek, meghamisításukhoz érdek nem fűződött.

A germán törzsek a 6–9. század közötti időszakban jegyezték le szokásnormáikat, s e jogkönyvek valamennyi jelentősebb néptől fönn is maradtak: ezeket a jogtörténeti irodalom egykorú latin megjelöléssel így nevezi: leges barbarorum, míg az egykori Nyugat-római Birodalom romanizált lakosságára vonatkozó egyszerűsödött jogviszonyokat a leges Romanorum szabályozta. A legelső jogkönyvek közé tartozik a burgund népjogot megörökítő Lex Burgundionum (501–517), amely királyi jogokat is tartalmazott. A legnagyobb hatású népjogi gyűjtemény a száli frankok szokásait írta le (Lex Salica, 507–511), amelyet Nagy Károly idején az aacheni gyűlés határozataival, azaz királyi törvényekkel kiegészítve újra kiadtak (Lex Salica Carolina, 802–803). Ennek befolyása alatt született I. Dagobert uralkodása idején a Köln környéki frankok jogkönyve (Lex Ribuaria). Szintén a 7. századra datálható a Rajna felső forrásvidékén élők jogát leíró munka (Lex Alamannorum), amelyet Landfried herceg uralkodása alatt (712–-725) egészítettek ki. A 8. században, Odilo bajor herceg idején (739–

748) jegyezték föl a bajor népjogot (Lex Baiuvariorum). A 802–803. évi aacheni gyűlésnek a birodalmi jogegység megteremtését célzó instrukciói nyomán készült a szász (Lex Saxonum), a türingiai (Lex Thuringorum) és a fríz (Lex Frisionum) joggyűjtemény.

A germán népjogok tehát törzsenként külön-külön tartalmazták a testre szabott normákat, amelyek akkor is vonatkoztak a törzs tagjaira, ha szállásterületüket elhagyva jogvitába keveredtek egy másik törzsbélivel vagy egy rómaival (személyhez tapadó jog elve). Ilyenkor a germán jogfelfogás szerint mindenki a származása szerinti jog alapján kérhette igénye elbírálását, amit jogkijelentéssel (professio juris) kellett a bíróság tudomására hoznia. A száli frankok jogkönyve még nem ismerte ezt az elvet, a ribuári frankoké (Lex Ribuaria, 623–639) azonban már igen. A langobardok meghódoltatása után (774) a frankok és a langobardok viszonylatában is bizonyítottan érvényesült, így például 988-ban egy Lombardiába férjhez ment grófnő kijelentette: a száli jogot vallja magáénak.

A frank királyi törvények is megerősítették a származás szerinti jog elvét (lex originis), így egy 768-ból származó capitulare szerint a rómaiak és a száliak – lakjanak a birodalom bármely szögletében – egyaránt saját joguk szerint élhetnek. A népjogok tartalma kisebb részben magánjogi, ennél bővebben perjogi és leggazdagabban büntetőjogi vonatkozású. A jogsértéseket vagyoni elégtétel formájában orvosló modell rendkívül kazuisztikus szabályozása valóságos büntetési katalógusrendszert rajzolt ki.

A frank királyi törvényalkotás a Meroving- és a Karoling-korban egyaránt a birodalom kormányzásának fontos eszköze volt. A százszámra kibocsátott Karoling-törvényeket tárgyuk szerint világiakra, egyháziakra és vegyesekre (capitularia mundana, ecclesiastica, mixta) osztja a szakirodalom. A világiakat 802–803 óta tartalmuk alapján további kategóriákba sorolták aszerint, hogy a népjogok kiegészítéseit tartalmazták, a király saját jogán kibocsátott rendelkezések voltak, avagy a királyi utazó bírák (missi dominici) utasításait rögzítették. A kapitulárékat a kancellária csupán előkészítette, egykorú udvari gyűjtemények nem készültek. Készítettek viszont effajta gyűjteményeket egyházi intézmények, ám ezek jelentősége különösen a birodalom fölosztása után (Verdun, 843) gyorsan lehanyatlott.

Arab támaszpont a délfrancia partvidéken

Az Illig-féle elmélet által kitaláltnak tekintett századok nemcsak Európa belső fejlődése szempontjából voltak kulcsfontosságúak, hanem számos forrás bizonyítja az európai keresztény világnak más civilizációkkal való érintkezéseit. A 9–10. század volt a normann-viking terjeszkedés, a magyar kalandozások és a megújuló arab-iszlám expanzió kora is. Az összecsapások mellett azonban ez az időszak a különböző eredetű és hagyományú népek európai együttélésének is fontos periódusa.

NAGY BALÁZSegyetemi adjunktus, ELTE BTK középkori és kora újkori egyetemes történeti tanszék

Senki se ütközzék meg azon, ha gyönge királyok és elasszonyiasodott fejedelmek tetteit fogom elmondani. Hogy ezt a sok közül csak egy kézzelfogható eset is igazolja, ám mondja el Fraxinetum város a maga esetét – én hallgatni fogok –, amelyről mindenki tudja, hogy az itáliai és provence-i határvonalon fekszik. A hely fekvése mindenki előtt ismeretes, egy oldalról tenger övezi, a többiről pedig sűrű tüskebokor erdő teszi hozzáférhetetlenné. […] Az Isten kifürkészhetetlen és igazságos intézkedése szerint – hisz másként ez nem is lehetséges – húsz szaracén kis csónakon Hispániából kiindult, és a szél akaratuk ellenére ezen partra hajtotta őket. Ezek a kalózok éjnek idején nagy titokban a városba lopóztak, és a keresztényeket, óh jaj! leölték, a várost elfoglalták és a városkával szomszédos Maurus nevű hegyen a közeli népekkel szemben védvárakat építettek.” (Liutprand: Antapodosis. Ez és a további Liutprandtól származó idézet Jurkovich Emil fordítása.)

A 10. századi történetíró, Cremonai Liutprand leírása szerint így jött létre a mai francia Riviérán, St. Tropez közelében Fraxinetum (La Garde-Freinet) támaszpontja 888–889-ben. Az erődítmény majd egy évszázadnyi története kivételesen jól rekonstruálható a szerencsés forrásadottságok következtében, hiszen Liutprandon kívül több más történetíró is megemlékezett erről. Az ehhez hasonló erősségek létesítését katonailag több szempont is indokolhatta. Szolgálhattak egy későbbi területi terjeszkedés előkészítéseként is, hiszen egy ilyen kulcsfontosságú pontról jól kifürkészhetők voltak a környező területek, felderíthetők a portyázások számára előnyös útvonalak. Az ilyen portyázások megjelölésére szolgált az észak-afrikai arab ghazw kifejezés, amelyből a razzia szó származik. Eredeti értelme szerint a hitetlenek ellen indított zsákmányszerző hadjáratokra vonatkozott.

Fraxinetum elfoglalása természetesen csak egy hosszabb történeti folyamat részeként értelmezhető helyesen. Széles körben ismert a bő másfél évszázaddal korábban Európa ellen irányuló első arab expanzió lefolyása: a muzulmánok egészen a frank területek mélyén lévő Poitiers-ig hatoltak, ahol 732-ben megütköztek a frankok Martell Károly vezette erőivel. A keresztény területek elleni későbbi muzulmán támadások sorozata azonban kevésbé ismert. A Földközi-tenger nyugati medencéjének szigetei egymás után arab fennhatóság alá kerültek. Először a 8. század közepén Szardíniát, majd Szicíliát foglalták el. Itália szárazföldi területei sem maradtak biztonságban. 846-ban, majd 849-ben Róma városát is ostrom alá vették. 882-ben a Gaeta mellett a Tirrén-tengerbe ömlő Garigliano folyó közelében jött létre egy arab támaszpont. Egy innen kiinduló arab osztag támadta meg 883-ban Monte Cassinót, a hagyomány szerint Szent Benedek által alapított 6. századi eredetű bencés apátságot.

Ahogy Marc Bloch francia történész klasszikussá vált és 2002 óta magyarul is olvasható, A feudális társadalom című művében bemutatta, a nyugati kereszténység területe a 9–10. század fordulóján nem volt felkészülve az efféle katonai támadások elhárítására. Ennek fő okát ő a tengeri hajózás háttérbe szorulásában látta. Ebben az időben, amikor nem vált el egymástól élesen a katonai és kereskedelmi célú hajózás, jellemző, hogy a lakott települések inkább a tengertől távolabb, a tenger felől fenyegető támadásoktól védettebb helyeken alakultak ki. A tenger felől érkező támadásokkal szemben csak a vízen lehetett volna felvenni a küzdelmet. Az ehhez szükséges előfeltételek kialakulására azonban még jó ideig várni kellett, és addig a fraxinetumi arabok háborítatlanul folytathatták portyázásaikat. Liutprand ezek leírása során nem hallgatja el, hogy alkalomadtán a keresztények is szívesen igénybe vették az arabok „katonai szolgálatait”, ha éppen aktuális ellenfeleik legyőzése volt a feladat. Gyors hadjárataik során az arabok Fraxinetumból kiindulva a 930-as években a híres bencés apátságot, Sankt Gallent is megtámadták. A legnagyobb veszélyt azonban az alpokbeli portyák okozták. Aki az Alpokon átvezető forgalmat veszélyeztette, az stratégiailag igencsak fontos pontot tartott a kezében. A néhány ekkoriban nyitva lévő hágót könnyű volt ellenőrizni, és ezzel bizonytalanná tenni az Itália és a kontinens Alpoktól északra fekvő része közötti közlekedést.

Ez lehetett az egyik ok, amiért a fraxinetumi arabok ellen Hugó itáliai király 942-ben hadjáratot szervezett. Liutprand leírása szerint „a Fraxinetumban lakó szaracénok kegyetlenül elpusztították a hegyi vidéket, amely Itáliát északnyugatról övezi. Hugó király emiatt kellő megfontolás után követeket küldött Konstantinápolyba, kérve Romanosz császárt, hogy küldjön neki görögtűzzel ellátott hajókat, amelyeket a görögök a maguk nyelvén chalándiának neveznek. Ezt pedig azért tette, hogy míg maga a szárazon indul Fraxinetum elpusztítására, a görögök a tenger felől erődített részt szállják meg gályáikkal, perzseljék fel hajóikat s vigyázzanak arra, hogy Hispániából sem eleséget, sem segédcsapatokat ne kaphassanak. Hugó király tehát egybegyűjtvén seregét, hajóit a Tirrén-tengeren át Fraxinetumba küldte, ő maga pedig szárazföldi úton ugyanoda indult. Midőn a görögök odaérkeztek, tüzet vetettek a szaracénok hajóira, s csakhamar lángba borították azokat. De maga a király is berontott Fraxinetumba, s arra kényszerítette a szaracénokat, hogy mindnyájan a Maurus hegyére meneküljenek.”

Hugó király tehát felismerte, hogy a fraxinetumi támaszpont felszámolásához az erődítményt egyszerre kell tengeri és szárazföldi blokád alá venni. Az már a 10. század derekának nyugat-európai realitásához tartozott, hogy hadra fogható flottát nem lehetett a közelben találni, ezért egészen Bizáncig kellett küldeni a követeket. A görögtűzzel, tehát salétrom alapú, tűzvészt keltő robbanóanyaggal felszerelt hajók támogatását élvező csapatok sikert is arathattak volna, ha nem jön közbe egy, a hadjárat sorsát más irányba fordító esemény. Hugó ugyanis hírt kapott arról, hogy nagy ellenfele, Berengár csapatokat gyűjtött ellene. Erre Hugó a bizánci hajóhadat hazaküldte, és épp az araboktól kért támogatást, most már Berengár ellen. Az arabok feladatául azt szánta, hogy az Alpokban akadályozzák meg Berengár átkelését Itáliába.

Liutprand így összegezte ennek az akciónak az eredményét: „Hogy most már itt, lábukat megvetve, hány keresztény embernek a vérét ontották, akik Péter és Pál apostolok sírjához [Rómába] zarándokoltak, csak az tudja, aki az élők könyvébe feljegyezte azok nevét.” A fraxinetumi erőd így tehát a keresztények közötti ellentéteknek köszönhette megmenekülését, és az arabok még hosszú évtizedekig a kezükben tarthatták. Az erődítmény elfoglalását végül az segítette elő, hogy az arabok „túl nagy fába vágták a fejszéjüket”, túl értékes foglyot ejtettek. A burgundiai Cluny apátsága a 10. század során emelkedett a nyugati kereszténység egyik legfontosabb központjává és vált a szerzetesi reformmozgalom kiindulópontjává. Apátjainak befolyása ebben az időben a római pápáéval vetekedett. A fraxinetumi arabok a 972-ben a római zarándokútjáról az Alpokon keresztül hazatérő Maiolus clunyi apátot ejtették fogságba. A hasonló „emberrablások” gyakoriak voltak ebben az anarchiára hajló időben, általában a rabszolga-utánpótlás biztosítását szolgálták. Az európai keresztény rabszolgákat a muzulmán területeken jó áron lehetett értékesíteni. Nyilvánvaló azonban, hogy Maiolus esetében másról volt szó. Egy hozzá hasonlóan fontos személy elrablása nem rabszolgaszerzési célból történt, hiszen az ő révén fogvatartói sokkal nagyobb hasznot remélhettek. A cél ebben az esetben váltságdíj kicsikarása lehetett.

Maiolust halála után szentté avatták, és tanítványa, Syrus megírta hagiográfiai vitáját, azt a szöveget, amely Maiolus szentségét volt hivatott bizonyítani. Ebből, valamint Rodulfus Glaber Historia című művéből származnak az alábbi szemelvények: Fogvatartói „felosztották egymás között mindenét, ami csak az övé volt, és megkérdezték, hogy van-e hazájában olyan gazdagsága, amellyel önmagát és az övéit ki tudja váltani a fogságukból. Akkor Isten embere, aki a teljes nyájasság méltóságával tűnt ki, azt válaszolta, hogy neki ezen a világon semmi saját tulajdona nincsen, és pénzbeli gazdagságot nem is kíván magának, de nem tagadta, hogy többen állnak hatalma alatt, akiknek gazdag birtokaik és nagy vagyonuk van. Ezt meghallván, arra kényszerítették, hogy emberei közül egyet küldjön el, aki önmaga és társai kiváltásának árát nekik elhozná. Meghatározva megjelölték a pénz súlyát és mennyiségét. Ez ezer libra ezüst volt, hogy ugyanis egy libra jusson mindenkinek.” (N. B. fordítása)

Elrablói tehát Maiolus befolyásához mért, igencsak borsos váltságdíjat követeltek szabadon bocsátása fejében, ami mai mértékekre átszámítva majdnem négyszáz kilogramm ezüstnek felel meg. Az arabok jól számítottak, Cluny apátsága a kor egyik leggazdagabb szerzetesi közössége volt, szerzetesei össze tudták gyűjteni még ezt a tekintélyes summát is. A korabeli életírás szavai szerint a szerzetesek „ezért, ahogyan másnap elhatározták, hatalmas mennyiségű kincset gyűjtöttek össze, ami a mindennapi szükségletek fedezésére szolgáló pénzből, illetve az addig a kolostor díszítését szolgáló műtárgyakból vagy nemes urak adakozásából gyűlt össze, avagy a többieknél előkelőbbnek látszó testvérek, akiknek nagy vagyonuk volt, hozták el sietve egy meghatározott napon.”

Az „üzlet” látszólag előnyösen zárult az arabok szempontjából, hiszen megkapták a váltságdíjat. A folytatás

azonban nem a terveik szerint alakult. Maiolus fogságba vetését a környékbeli hatalmasságok nem tűrték szó nélkül, és II. Arles-i Vilmos provence-i gróf vezetésével koalíció alakult Fraxinetum megostromlására. Ismét bizánci flotta biztosította a tengeri blokádot, és kihasználva, hogy végül Córdobából nem érkezett meg a várt támogatás, 972 őszén visszafoglalták az erődöt. Fraxinetum arab erődjének története ezzel lezárult.A fenti história nem önmagában érdekes, hiszen a 9–10. századi „második arab invázió” történetéből még számos ehhez hasonló eset felidézhető lenne. A figyelemre méltó éppen az, hogy a 9. század első felében még oly hatalmas Frank Birodalom határvidékén több mint nyolc évtizeden keresztül fennmaradhatott egy ilyen támaszpont, ahonnan a kontinens belső területei felé is számos hadjárat indult. A szétaprózódott hatalmi szituációban a keresztény Európa nem tudott megfelelő erőt felvonultatni az egyébként nem túl nagy katonai potenciált jelentő Fraxientum felszámolására. Amikor pedig végül sikerrel járt az ostrom, akkor is csak a helyi hatalmasságok szövetkezése biztosíthatta a sikert.

A „LYUKAK ORSZÁGA”? • Anglia Nagy Alfréd korában

Heribert Illig az angolszász kora középkorból is letagad 300 évet, sőt, Nagy Alfréd angol királyt Nagy Károly sógoraként mutatja be, ami azonban tévedés, hiszen ha hamisak az írott források, ha nem, mindegyik azt közli, hogy Kopasz Károly nyugati frank király és császár leánya, Judit feleségül ment Ćthelwulf wessexi királyhoz, azaz Alfréd mostohaanyja lett. Sem a sógorság, sem a Nagy Károllyal való kapcsolat nem igaz. Illig ingoványos területre tévedt.

BÁRÁNY ATTILAtörténész, egyetemi adjunktus, Debreceni Egyetem

llig az angol szakirodalomból Nagy Alfréd angol király (871–899) tekintetében mindössze egy ismeretterjesztő munkát (Sturdy), illetve egy tudományos igényű munkát használ (A. P. Smyth), mely utóbbit azonban az angol történetírásban igen nagy kritikával illetnek, szerzője ugyanis mindenáron „forradalmi” újdonságokat akar találni, s például Alfréd szerepét kívánja kisebbíteni és a viktoriánus piedesztálról letaszítani. Komoly tudósok persze több helyütt cáfolták meglátásait.

Illig forrásokat nem olvasott, nem látott egy viking hajótemetőt sem, nem látott egyetlen angolszász sírt vagy feltárt alfrédi erődöt sem, ahogyan nem fogott a kezében 9. századi oklevelet vagy az Angolszász Krónikát sem. Így igen nehéz állást foglalni olyan kérdésekben, amelyekről történészek generációi életműveket alkottak. Ha hivatkozik is egy-egy, főként régebbi, az 1930-as évek hangját idéző véleményre, azt is keresztreferencia alapján teszi, egy-egy német vagy francia szerző átírásában közölve azokat. A viking pusztításról vallott – kardinális jelentőségű kérdés – nézeteit egy ismeretterjesztő könyv (Oxenstierna) alapján közli.

Illig Angliát „a lyukak országának” titulálja, amelyben hosszú évszázadokig a sötét kor uralkodott, s nincsenek még régészeti leletek sem, amelyek az élet nyomairól árulkodnának. Azt állítja, a régészek is igazolják, hogy kb. 320 évnyi üres időt találhatunk, például London esetében. Megállapításait azonban többnyire a régésznek és szaktudósnak sem tekinthető német Hans-Ulrich Niemitz meglátásaira alapozza. Az, hogy a városokban totális hiány mutatkozik a leletekben, s hosszú időre eltűnik a városi élet, Angliában is ismert volt. Ezt az irányzatot a 20. század első felében az ún. diszkontinuitás iskola képviselte, amelynek egy-két mai hívét idézi Illig (azt is keresztreferencia útján, Niemitz műveiből), viszont a másik oldal, a kontinuitás képviselői nem kapnak teret. (James Campbell ugyan benne van a bibliográfiában, de az ő művét Illig lényegében nem ismeri.) Több város esetében nem maradtak „lyukak”: egy-két évtizednyi hiátustól eltekintve a római hódítás korától 1066-ig tudjuk rekonstruálni az angolszász városi életet. A mai régészeti ásatások mindezt bizonyították, például London esetében is van kontinuus urbanizáció, igaz, nem a római város pontos helyén.

Egy evangélista ábrázolása.Book of Kells, 9. század

Illig régészeti leletek hiányára hivatkozik Yorkban, ami, látván azon nagyszabású ásatások eredményeit, amelyeket a városban véghezvittek, meggondolatlanságra vagy tájékozatlanságra utal. Yorkban a római megszállástól napjainkig folyamatosan kimutatható az emberi civilizáció. Igaz, régészeti kérdésekben a szerző nem angol régészekre, hanem paleontológusokra támaszkodik; vagy „bedob” régész (?) neveket, mint Thacker, vagy Hall, fontos állításokat ad a szájukba, de őket nem idézi, a műveiket sem adja közre.

Alfréd fellépése

Hogy tisztában legyünk a történeti adatokkal, röviden összefoglalom Alfréd tevékenységét. A 9. század elején, Egbert uralkodása alatt új hatalom ura került az angolszász nagykirályi (bretwalda) trónra: Wessex. A wessexi királyoknak az egyesített Anglia feletti uralom már megkérdőjelezhetetlen joga. A dánok elleni sikerek folytán Anglia végképp elismeri Wessex főségét. Míg Northumbriában és Merciában súlyos anarchia dúl, addig Wessexben kialakul egyfajta politikai biztonság és szilárd hatalom. A politikai stabilitásnak köszönhetően a wessexi királyok kincstára csak egyre gyarapszik. Kihasználván a déli-délkeleti városok kereskedelmi erejéből adódó hasznot, Wessex óriási tőkét halmoz fel, amelynek megint csak a dánok elleni küzdelemben lesz igazi jelentősége. Alfréd tehát trónra lépése után olyan bázisra támaszkodhat, amely megmagyarázhatja, miért egyedül Wessex lesz képes ellenállni a „vikingek haragjának” (furor Normannorum).

A 789-ben induló dán inváziók csak 865-től válnak igazán jelentős, szervezett, már nem csupán szórványos zsákmányszerző akciókban realizálódó, egyértelműen területfoglaló célzattal indított támadásokká. Alfréd művének első részét a „Nagy Hadsereg” elleni harc töltötte ki. A dánok ekkor már nem térnek vissza hazájukba télire, Angliában telelnek, a meghódítandó területen maradnak, és állandó telepeket, falvakat hoznak létre. 865-ben 300 hajónyi viking, 6-7000 harcos indul Anglia ellen, s rövid idő alatt meghódítják Northumbriát, Merciát,

Kelet-Angliát s Wessex keleti-északkeleti sávját. 878-ban viszont Wessexet is elárasztják, Alfréd maga is a mocsárvidéken bujkál. De még ugyanabban az évben Alfréd Edingtonnál súlyos vereséget mér Guthrum dán királyra, s a 886-os megállapodás értelmében az ún. Watling-vonal mentén felosztják Angliát. Az e vonaltól keletre eső területek dán uralom alatt maradnak (Danelag, vagy Danelaw, a „dánok joga”).

Angol királyok pénzei. Fent Offáé (757–796). Lent Alfrédé (871–899)

Alfréd már uralma kezdetén egy ésszerű, a realitásokat messzemenően figyelembe vevő politikai program, majdhogynem egy előre megtervezett, aprólékosan kidolgozott katonai-politikai-társadalmi reformrendszer szerint dolgozik. Jogtudós „szakértőket” vesz maga mellé a nagytanácsba, bevonja a witant a politikai döntésekbe, üléseit rendszeressé teszi. Az adminisztráció területén bámulatos előrehaladás tapasztalható. Alfréd hadiflottát állít fel, újjászervezi a szász népfelkelést (fyrd). A parasztoknak lehetőségük nyílik, hogy a katonai szolgálatot megváltsák, és egy megnövelt adóösszeg fejében folytathatják mezőgazdasági munkájukat. A földbirtokhoz kötötté válik a hadi szolgálat: az 5 hide (telek) birtokkal rendelkezők kötelesek katonáskodni. A hadsereg szervezettebbé, ütőképesebbé és hatékonyabbá válik.

A tudomány felé fordul

Alfréd, a „hős harcos” király, miután megtért a csaták mezejéről, „bölcs” uralkodóként megtanult latinul, és saját maga lefordított fontos kora keresztény teológiai-filozófiai munkákat. Hogy ebből mi a valóság, s hogy ténylegesen ő maga fordított-e latinból óangolra, vagy igénybe vette a Nagy Károly-i mintára létrehozott palotaiskola tudós szerzeteseinek a segítségét, nem tudjuk. Az írott források – Asser és az Angolszász Krónika – mindenesetre megerősítik ezt, s a művek meg is vannak óangol nyelven. Illig szerint az óangol nyelv is kitaláció, bár nem megy abba bele, hogy ezen állítását érvekkel is alátámassza. Az óangol nyelvről több könyvtárnyi irodalom született, viszonylag jól meghatározható és fejlődésstruktúrája, a későbbi közép-angol nyelv kialakulásának útja körülírható.

Az óangol nyelven több évszázad folyamán létrejött angolszász keresztény műveltséget és irodalmat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Igen széles az óangol irodalom tárháza, s nem hihetjük, hogy a Beowulf eposzt vagy az óangol költészet remekeit – például az Othere utazását, amely az Alfréd iskolájából származó Orosius-fordításhoz csatolva maradt fenn, vagy Cynewulf és Cćdmon verseit – is későbbi hamisítók ötölték ki. III. Ottó és II. Szilveszter utasítást adott volna, hogy írjanak óangolul néhány költeményt 7–8. századi stílusban? Érdekes, hogy nyelvészeti fejtegetéseit Illig nem angol szerzőkre hivatkozva teszi meg, csupán bizonyos Karl Langosch állításain alapszik kísérlete az óangol nyelv létezésének cáfolatára.

A withami tűk.8. század végi ezüstékszer

Ha nem is tudjuk Alfréd tényleges fordítói munkásságát igazolni, annyi bizonyos, hogy tőle indult ki az a művelődési program, amely a 10. századi Angliát a keresztény tudományosság jeles centrumává tette. Az a vélemény, hogy a viking harcok közben nem lehetett ideje fordítással bíbelődni, miden alapot nélkülöz, hiszen a források egyértelműen megjelölik, hogy Alfréd a dánokkal kötött végleges béke után, a 890-es évek második felében fordult a tudomány felé. Alfréd iskolájában fordították le Nagy Szent Gergely pápa Lelkipásztori

gondoskodását (Liber regulae pastoralis v. Cura pastoralis); Boëthius A filozófia vigasztalásáról című munkáját (De Consolatione philosophiae); Szent Ágoston Vallomásait (Soliloquia); az első 50 zsoltárt. Ezek mindegyikében, többnyire az előszavakban van utalás arra, hogy Alfréd maga fordította a műveket, igaz, Asser és mások segítségével. Ennek bizonyítéka az lehet, hogy a fordítások igen egyediek, nem szöveghűek, sokszor annyira elrugaszkodnak a szövegtől, hogy szinte önálló munkát ír a „fordító”, széljegyzetekkel, megjegyzésekkel látva el a fordított szövegeket. A hagyományos klerikus fordító valószínűleg nem mert volna ilyen önállóságra vállalkozni. Gergely pápa művének fordítása két egykorú kéziratban is fennmaradt; Boëthiusé csak egy, a 10. század derekáról származóban; Ágostoné pedig egy még későbbiben. Az első 50 zsoltár az ún. Párizsi Zsoltároskönyvben maradt fenn. A fordító itt is „belenyúlt” a szövegbe, egyszerűsített, levagdosta a nehezen érthető „sallangokat”. Ami a hamisítás ellen szól, hogy ha már hamisították, miért hagytak ki három (az 1., a 21., és a 26.) zsoltárt?

A pénz beszél…

Az angolszász kor, s benne különösen Alfréd uralkodása igen gazdag pénzleletekben. Ahhoz képest azonban, hogy csak néhány ezernyi maradt fenn ezekből, a numizmatikusok becslése, miszerint 10 milliónyit vertek Alfréd pénzverdéiben, első hallásra hihetetlennek tűnik. A választ az adja meg, hogy Nagy Károly birodalmához hasonlóan a pénzeket Angliában is újra és újra beváltották (periodic recoinage). Nem tűnik meglepőnek az adat annak fényében, hogy Alfréd végrendeletében összesen 486 ezer ezüstpennyt adományozott el, vert pénzben! Alfréd korára már eltűnt az aranyshilling (scilling), s helyébe az ezüstpenny (sceat vagy sceatta) lépett.

Az első pénzeket a 640–670-re datált crondalli kincsleletben találták, amelyek még a Meroving aranypénzeket (tremissis) mintázták (thrymsa). Az első ezüstpennyk (sceat) még semmilyen feliratot nem hordoztak, csupán ógermán rúnikus jeleket vagy stilizált állatornamentikát (pl. szfinx). [Érdekes kérdés, hogy miért hamisított volna később bárki is ilyen „névtelen” pénzeket: abszolút illogikus, hogy a hamisítani kívánt pénz nem hordozza a kiadó uralkodó nevét.] Gyakorta alkalmazták a királyok a pénzrontást is: Northumbriában például a 9. században már „elfogyott” a sceatta ezüsttartalma, s rézből verték a stycát. A 8. század végén Offa kísérelte meg újra, hogy a frank dénár mintájára aranypénzt veret. Már a 9. századot megelőzően is a kereskedelemben jelentős szerepet játszó Dél-Angliában volt a legintenzívebb a pénzforgalom: Kentben, Canterbury környékén tárták fel a legnagyobb leleteket (pl. Richborough vagy Southampton, egykorú nevén Hamwih, amelyről egy 8. századi szentéletrajz is tanúskodik, „kereskedőhelyként” [mercimonium] említve azt; valamint a Felső-Temze vidékének városai).

A fulleri bross, 9. századi, niellódíszítésű ezüstmunka

Meg kell említeni a püspöki vagy apátsági pénzverdéket is (Reculver, Whitby). London, Norwich, Greenwich angolszász neve – a latin vicus, „piaci központ” kifejezésből eredő wic végződéssel képzett alakok (pl. Lundenwic) a pezsgő gazdaság nyomát viselik magukon. A 8–9. század legfőbb észak-angliai pénzverdéje, York is a latin névből származtatott Eofor-wic alakkal tanúskodik arról, hogy a pénzforgalom nemcsak délkeleten volt kiterjedt, amit pénzleletek is alátámasztanak. Nemcsak Alfréd Wessexében vertek ezüstpénzeket, hanem a viking uralom előtti és utáni Northumbriában is: Hexhamban például egy 8000 darab 9. századi northumbriai stycát tartalmazó bronzvödröt tártak fel. Nemcsak Alfréd wessexi állama vert pénzeket, hanem a vikingek elfoglalta Észak-, Északkelet-Anglia is: Lancashire-ben például egy több mint 7000 darabos pénzleletből 1000 volt Alfrédé, s 5000 származott a Danelaw területéről. A kincslelet egyértelműen viking eredetű, amit az bizonyít, hogy benne mintegy 1000 frank érmét és 27 darab, Közel- és Távol-Keletről származó pénzt azonosítottak. Alfrédi pénzeket még Rómában is találtak, igen nagy számban.

Alfréd pénzeit nemcsak a király neve vagy a vert alakzatok miatt – pl. a lunettás vagy a kereszt-és-rombusz típusú penny –, hanem ezüsttartalmuk miatt is igen jól lehetett használni. Alfréd ugyanis pénzreformot hajtott végre: egyrészt a korábbi wessexi penny súlyát 1,3 grammról 1,56 grammra növelte, s csaknem teljesen tiszta ezüstből verette, 4–5. századi római mintára. (Ha az érméket később hamisították, mind a 8. századi merciai–northumbriai pénzrontást, mind a wessexi reformot is hamisítaniuk kellett, azaz újabb és újabb, más ezüsttartalmú vagy súlyú pénzeket verni, gondosan ügyelve a betűtípusok változásaira, valamint Alfrédnál például arra, hogy késő császárkori mintákat kövessenek!)

Nemcsak pénzérméket, hanem érmesajtoló szerszámokat is tártak fel, meglepően nagy számukból következtetnek arra, hogy mennyi pénz előállítására volt képes a wessexi állam. Több pénzverőt névről is ismerünk: a 874-es ezüstpenny alkotója, egy bizonyos Heremod Londonban működött, a város nevének rövidítését rá is nyomatta az érméire; Plegmund canterburyi érsek pénzverője Sigehelm volt. Még a Danelaw elhatárolása előtt egy általános pénzrendszer alakult ki Angliában: ugyanolyan veretű pénzeket bocsátott ki a wessexi és a merciai király, valamint a canterburyi érsek; de Alfréd pénzeinek (pl. az oxfordi penny) mintájára dolgoztak a skandináv uralom alatt álló Danelaw-beli pénzverők is. (Arra is van jó néhány példa, hogy a viking törzsfők pénzverői továbbra is Alfréd nevét verték az érmékre! Igaz, némelyik vereten már Thór isten kalapácsa is megjelenik.) Ugyancsak ismerünk 9. századi pecséteket és pecsétnyomókat (pl. Ćthelwald dunwichi püspök bronz pecsétnyomója a 9. század közepéről).

Krisztus-ábrázolás, Book of Kells, 800 k.

A 9. század igen gazdag fémleletekben, az ötvösművészet alkotásaiban, melyek egy részénél a díszítés stílusán kívül feliratok is segítenek abban, hol kell elhelyeznünk őket időben. Egyértelműen 9. századi lelet például az a Lavenstockban feltárt aranygyűrű, amely Wessex királyának, Alfréd apjának, Ćthelwulfnak és leányának, Ćthelswithnek a nevét hordozza; vagy az ún. Fuller-bross, amelyet stílusa alapján az angol művészettörténet minden kétséget kizáróan a 9. század 2. vagy 3. negyedére datál. A bross annyiban is Alfrédhoz köthető, hogy ikonográfiája ugyanazt a témát ábrázolja, mint amit Alfréd „eszmei atyja”, Nagy Szent Gergely is felhasznál: az öt érzék. Ami még egyértelműbben Alfrédhoz köthető, az a király nevét is magán viselő ún. Alfréd-ékszer, melyet Athelneyben, négy mérföldnyire attól a somerseti helytől találtak, ahol az Angolszász Krónika és Asser szerint is Alfréd a vikingek elől bujdosott. Az ékszerbe 9. századi betűtípussal, óangol nyelven vésték: „Alfréd készíttetett engem” (ĆLFRED MEC HEHT GEWYRCAN). Tipikus angolszász stílusra utal a fémszulfid betétes (nielló) berakás, ami megfigyelhető többek között a kincsleletekben feltárt aranyozott ezüstkelyheken vagy ezüst kürttalpakon (pl. Trewhiddle, Cornwall). Az ezüstleletek nagy száma a 9. századi Dél-Anglia nemesfémbőségére is rávilágít. A cuerdale-i kincslelet figyelemre méltó már csak a tömege okán is: a karperecek, övcsatok, brossok stb. összesen majdnem 50 kilót nyomnak. A skandináviai leletegyüttesek is nagy számban tartalmaznak angolszász tárgyakat: az egyik legkorábbi, 8. század végi a norvégiai Bjřrkében talált ezüstözött bronz könyvtámasz, amely feltehetően a lindisfarne-i vagy más kolostordúlásból származott. Ugyancsak tártak fel angolszász eredetű éktárgyakat Franciaországban (pl. a Szajna partján talált aranyberakásos ezüst kardmarkolat gomb). A wessexi leletek azonosításában különösen sokat segít a növényornamentika: az abingdoni kard keresztvasa Ćthelwulf gyűrűjével szinte megegyező díszítésű. Hasonló dekoráció – stilizált növény- és állatformák, főleg halak és madarak – figyelhető meg merciai és dél-angliai ékszereken és ékszeres ládikákon: a Gandersheimben feltárt rozmárcsont („észak elefántcsontja”) ládika akár a withami hajtű eredeti „helye” is lehetett volna.

A Sutton Hoo-i hajótemető

Nem mehetünk el említés nélkül a leggazdagabb angolszász kori kincslelet, a 625 körülre datált Sutton Hoo-i hajótemető mellett. A tőzegben megőrződött hajótest fegyvereket, sodronyinget, bronztálat, ezüstedényt, állatornamentikával díszített arany övcsatot stb. rejtett. A leghíresebb lelet a sisak, amelyet az angol művészettörténet ósvéd eredetűnek tekint, s közvetlen kapcsolatot feltételez Ó-Uppsala és Kelet-Anglia királysága, illetve a Beda Venerabilis munkájában is említett király, Rćdwald között. Ez s maga a hajótemetkezés alapján következtetnek arra, hogy már a viking pusztítások koránál sokkal korábban élénk kapcsolat létezett Anglia és a skandináv világ között. A skandináv régészet nagy alakjai tanulmányozták évtizedeken keresztül a tőzegláp megőrizte viking hajóemlékeket (Oseberg, Gokstad), s azok datálásában ma már a tudományos konszenzus megingathatatlan, példának okáért frank és angolszász érmeleleteken is alapszik. Elég képtelenségnek tűnik, hogy bárki a hamisítás céljával sárkányhajókat ásson el norvég mocsarakban, s azokban gondosan hamisított Alfréd-kori pénzeket s angolszász ékszereket helyezzen el! Ott, ahol nem őrizte meg tőzeg a faszerkezetet, a hajósír helyét a fedélzet formáját követő, oválisan rakott kövek jelzik, vagy az orr- és tatforma teljes kikövezése (pl. Man szigetén).

A Viking hajóépítés sokáig felülmúlhatatlan volt. Ennek a viking hajónak a másolatával 1893-ban átszelték az Atlani-óceánt

A kora angolszász és az angliai–írországi viking kor fontos emlékei a magányosan álló kőkeresztek, rúnikus feliratokkal. (A kora angolszász kereszténység fontos forrása a ruthwelli, hexhami és a bewcastle-i kőkereszt, melyek bibliai történeteket mondanak el rúnikus feliratokkal. Mondanom sem kell, a 10. században ezt a fajta óangol írásmódot már nem ismerték, roppant nehéz lett volna ilyeneket hamisítani.) Igazán specifikusak a 9–10. századi skandináv kőkeresztek, amelyekre a már keresztény hitre áttért vikingek nemcsak bibliai jeleneteket véstek fel, hanem még pogány mitológiájukból vett történeteket is (pl. a gosforthi kereszten a Ragnarökből vannak részletek).

A viking rablóhadjáratok nyomai

Az angliai viking uralom régészeti emlékei: kincsleletek vagy az ún. nyeregtetős, állatfaragványokkal díszített sírkövek Észak-Anglia-szerte megtalálhatóak. A viking rablóhadjáratok tehát nemcsak a skĺldok énekeiben léteztek, vannak tárgyi nyomai is: temetők vagy az elsüllyedt és azóta kiemelt hajók (pl. a London Bridge-nél; Northey Islandnál) leletegyüttesei.

Az egyik legjobban feltárt temető a reptoni téli tábor, ahol nemcsak a helybeliekétől elütő testfelépítésük különbözteti meg a viking férfiakat, vagy a nőket a koponya meglékelése, hanem Thór isten kalapácsát ábrázoló nyakbavalók, vaddisznóagyarak, fegyverek, míves övek is indokolják, hogy a sírokat skandináv eredetűnek tartsuk. A díszítések leggyakrabban a dániai Jellinge-stílussal rokoníthatók. Senki sem gondolja komolyan, hogy a reptoni 250 sírt a hamisítás céljával később „készítették”. A viking típusú hamvasztásos temetkezésre is van példa Angliában (60 sírdomb Inglebyben); de találunk példát sisakos viking harcost ábrázoló kőkeresztre is (Middleton, Weston); vagy magányos viking tanyaházakra kovácsműhellyel (Ribblehead).

Ezeken kívül is léteznek kézzelfogható nyomai, kik ellen harcolt Alfréd király. A leghíresebb talán a Lindisfarne-nál talált kőtömb, amely kivont karddal sorakozó magas termetű, szakállas harcosokat ábrázol. Harci jeleneteket, tengeren utazó, majd fegyveresen partra szálló és más fegyverzetű katonákkal összecsapó vagy zsákmányoló harcosokat örökítettek meg a rúnakövek mellett faragott és/vagy vésett kőtömbök (pl. a Gotlandi), valamint az osebergi hajósírban feltárt faliszőnyeg is.

Viking királyi hajó, majd hercegnői temetkezési hely Osebergnél, 9. század vége

Világszínvonalú könyvfestészet

Az angolszász Anglia igen gazdag egyházművészeti remekművekben: a kor keresztény világának legszínvonalasabb könyvfestészete alakult ki itt, a specifikus ír mintákat meghonosítva, ír szerzetesek közvetítésével. Illig kísérlete, hogy az ír kódexillumináció remekművét, a Book of Kells-t is „földbe döngölje”, parttalan próbálkozás. Az angolszász festett kódexeket – evangeliáriumok, zsoltároskönyvek – a kutatók ikonográfiai jellegzetességek alapján egyértelműen tudják datálni, például a Book of Cerne 9. századi, a Lindisfarne-i Evangélium valószínűleg még korábbi; a Vespasianus Evangélium 8. századi; viszont a Grimbald Evangélium, jóllehet Alfréd hű klerikusához kötődik, 11. századi.

Illig állításával ellentétben Angliának van egy jellegzetes, saját stílusa, ami nem csupán a Karoling-rajzművészetből származik. Illig arra alapozza állítását, miszerint a Book of Kells a 11. század elejéről való, hogy a könyvfestészethez szükséges ultramarint nem tudták korábban beszerezni a Hindukusból, mivel a távolsági kereskedelem fejletlen volt. Ez mindössze egy szerző, a nem szaktudós Worrall elméletére támaszkodik, amely rögtön megdől, ha megnézzük, hogy a könyvfestészetben használt festékeket az ír szerzetesek évszázadok óta saját maguk, saját földjükön állították elő! (A szaktudós A. M. Friend munkáját Illig csupán keresztreferenciával idézi.)

Az ír minuszkula kérdésében tudatos csúsztatásnak vagyunk tanúi: azt állítja, mivel ír nyelven a Book of Armagh kivételével nem maradt fenn egy könyv sem, az ír minuszkula nem a 7. század végén, hanem csak a 10. században alakult ki. Az ír kalligráfia azonban nem azt jelenti, hogy ír nyelven írtak volna, a 11. század előtt ékes latinsággal írtak az ír szerzetesek, s a jellemzően ír kalligráfia is latin nyelvű munkákra vonatkozik. Ennek hátterében a rendkívüli kelta-ír keresztény monasztikus műveltség áll. (Illig sem tud ebben másra hivatkozni, csupán egy, a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent cikkre, s teljes mértékben erre támaszkodik az elmélete.)

A tárgyi nyomok

Alfréd uralkodásának legjellegzetesebb tárgyi nyomai a burh-ök, s azok írásos emléke, a Burghal Hidage (erődített központokhoz rendelt telkek rendszere). A burh-ök egy stílusban, egy mintát követve épített királyi várak: földsáncokkal, ritkábban föld-fa vagy kőfalakkal megerősített, bekerített erődített helyek. A burh-rendszer nem előzmények nélküli: a 8. század második felére datálható az ún. Offa’s Dyke, Offa mercai király ma is álló földsáncrendszere Wales határán, melynek szerkezetével a burh-öké igen nagyfokú rokonságot mutat. A burh-ök rendszere Dél-Angliában kitűnő szervezettségről ad tanúbizonyságot, amelynek bizonyítékául szolgálhat az a hihetetlenül precíz hadi összeírás, az ún. Burghal Hidage. Ez egy olyan katonai adminisztráció, amely felméri a burh környékén élő, a vár védelmére fogható népességet s annak anyagi helyzetét, birtokainak nagyságát. Az angolszász szabadokra vonatkozó hadkötelezettséget Alfréd a helyőrségi szolgálatban is bevezette, meghatározták, hogy egy szabad mekkora falhányadot, várfalhosszúságot (pole, rúd, mérőrúd) köteles védelmezni külső támadás esetén. Központi irányításra utal a burh-alapú városok egységes városszerkezete, megegyező alaprajza.

Jóllehet a Burghal Hidage nem maradt fenn egykorú kéziratban, csupán egy 11. századi, 1066 utáni winchesteri oklevél 16. századi átírásában, illetve hat 1066 utáni kódexben, szövegmásolatként, a burh-ök hitelessége példának okáért Winchester esetében egyszerű matematikai művelettel igazolható. (Talán szerencsésebb is egy matematikus állításait ilyen fizikailag is megfogható tények alapján cáfolni.) Az átírt oklevél szerint „ha egy hide egy embert ad, minden rúd [hosszúságú] falat 4 embernek kell védelmeznie. 20 mérőre 80 hide kell, egy furlongra [nyolcadmérföld] 160. […] Winchesterhez 2400 hide tartozik.” Így egyszerűen meg lehet határozni, hogy Winchester falait 2400 ember tartozik védelmezni, s mivel minden 4 embernek 1 rúdnyi falat kell védenie, Winchester falai 600 mérő hosszúak. A korban használatos angolszász kori rúd megegyezik a később használatossal, 16,5 angol láb vagy 5,5 yard (1 láb=30,48 cm; 1 yard=91,44 cm), azaz 502,95 cm; tehát Winchester fala 600-szor ennyi, 3017,52 méter (9900 láb) hosszú.

Faragott fej az osebergi viking hajón

Winchester és más római erődítésekkel bíró városok esetében a burh a római falak vonalát követte. Az angol régészet jó ideje feltárta s bizonyította is, hogy a falra épült rá a 9. század végi föld-fa sánc; s így meg is lehet mérni, mekkora volt a római fal hossza. Ez 3033,9 méter (9954 láb), azaz csak igen kis eltérés mutatkozik a Hidage adatai és a feltáráson mérhetőek között. Ezek fényében dőreség lenne azt állítani, hogy a Burghal Hidage nem Alfréd korában készült, nem hihetjük, hogy a későbbi hamisítók megmérték a római falakat Winchesterben, aztán ahhoz hamisítottak egy katonakiállítási-védelmi tervezetet! Még az is logikus, hogy mekkora falhosszat osztottak egy emberre: 125,7 cm-t, nem többet, csak amit képes megvédeni, 2 lépésnyi vagy 1 kettőslépésnyi, azaz 4 lábnyi szakaszt, hogy jobbra és balra is egy-egy lépésnyire védje az erőd falát (ez is majdnem pontosan megegyezik: 30,48x4=121,92 cm)!

A furlong hossza is bizonyító erejű: a Hidage szerint 1 furlongot 160 embernek kellett védenie: azaz 1 furlong a Hidage alapján 201,18 m (125,7x160 =201,18 m). A később használatos angol nyolcadmérföld, a furlong pedig ugyanennyi, 220 yard, azaz 201,17 m. (A hamisítás ellen szól az is, hogy a Burghal Hidage számos, 1066 utáni másolata rendkívül sok eltérést mutat, egy azonost sem találni.) A Warehamben feltárt sáncrendszer hossza is megegyezik a Hidage-ban szereplő adatokkal.

A régészek már igen sok burh-öt feltártak (Wareham, Chisbury, Portchester, Malmesbury stb.), a legjobban talán Wallingfordban maradtak fenn a sáncok, amint az a légi felvételeken egyértelműen ki is rajzolódik. Az Alfréd által a római castrumok mintájára létesített új városokban egymásra merőleges és párhuzamos utcák rendszere figyelhető meg: a wallingfordi főutca, a High Street a 9. században is a burh fő ütőere volt. A leletek datálása segítségével minden burh-építés a késő 9. századra vagy a 10. század első éveire tehető

A burh-ök tehát léteztek Alfréd idejében, s ez azt is megmagyarázza, mekkora erőkkel támadhatták a vikingek Wessexet, azaz a viking pusztítások tagadása teljes képtelenség.

*Szimbolikus üzenet lehet az, hogy Alfréd pénzein jelenik meg először a Rex Anglorum cím, s a király írja le először azt a kifejezést, hogy Angli, az angolok földje, Angelcynn! Ő az első uralkodó, aki egyesíteni tudja Angliát – nem földrajzi értelemben, hanem egységes uralmat, egységes államot képes létesíteni.

Hiteles iratok és hamisítványok

Mivel Illig azt állítja, hogy az angol történelemből írásos bizonyítékok csak 1066-tól vannak, nem árt talán felvázolni azt a széles spektrumot, amelyben a korai írott angolszász forrásokat el lehet helyezni. Jóllehet egyetlen oklevél sem maradt fenn eredetiben Alfréd korából, s mindösszesen 13 általa kiadott létezik későbbi átírásban, nem mondhatjuk, hogy Alfrédról s koráról nem lenne hiteles okleveles anyag. Az angolszász korból összesen mintegy 1000 oklevelet ismerünk, ezeknek kétharmada 10–11. századi, s mindössze mintegy 100 maradt fenn eredetiben. Ez utóbbiakról kevés kivétellel sikerült bizonyítani, hogy nem hamisítványok, eredeti oklevélben, az írás idejével egykorú anyagon maradtak fenn. Bár nem mondhatjuk, hogy a késő angolszász kori, vagy különösen az 1066 utáni angol apátságokban nem hamisítottak igen nagy számban angolszász okleveleket, mára az angol történetírás a legtöbb angolszász oklevél esetében konszenzussal kétséget kizáróan bizonyította, hogy hamis vagy eredeti, s a fenti adatok csak az eredetiekre vonatkoznak.

A Krisztus nevét jelölő khi és rhó betűkből képzett iniciálé a Book of Kells egyik oldalán, 800 k.

Több oklevelünk van, mellyel a normandiai vagy a Plantagenet-uralkodóház trónra kerülésekor azt próbálták – többnyire klerikusok – igazolni, hogy egy-egy földbirtok már angolszász uralkodók óta a kezükön van. A hamisítványok legtöbbje így egyházi adományokra vonatkozik, arra nincs példa, hogy a világi földbirtokosok visszadatáljanak 1066 előttre bármely adományt, igaz, 1066 után a földeknek mindössze 4%-a maradt angolszász birtokosok kezén. Nem tűnik logikusnak, hogy egy szász báró azért hamisíttatott volna oklevelet, hogy azt Hódító Vilmos előtt lobogtatva megtarthassa birtokát; s nyilvánvalóan Plantagenet Henrik sem hatódott volna meg túlságosan egy Alfréd-kori birtokadományozó oklevelet látva, de az egyházi tulajdont többé-kevésbé tiszteletben tartották. Ezért biztosan eredetinek tekinthetőek a világiaknak szóló adománylevelek. Ilyen például Alfréd oklevele Ćthelhelm ealdorman számára, amely ezen kívül még több olyan jellegzetességgel bír, ami miatt hitelesnek fogadhatjuk el. A zárórész (eschatocollum) több olyan tanút is említ, akik szerepelnek az Angolszász Krónika több verziójában és Asser Alfréd-életrajzában is. Az oklevél óangol nyelven tartalmazza az adományozott birtok határait, amelyek mindegyike azonosítható s terepbejárással ma is látható. A szövegezés, a szóhasználat egyértelműen merciai – hiteles – oklevelek mintáját követi, különösen a végső sanctio, s ismerünk is több merciai klerikust Alfréd udvarából. Az eredetiséget kétségtelenül megerősíti az, hogy az adományozott föld később a wiltoni apátság birtokába került, s a szerzetesek a 11. században hamisítottak is egy oklevelet 933-ra datálva, azt állítván, Ćthelstan király adta nekik a földet. Ha ismerték volna a korábbi, Alfréd által adott oklevelet, valószínűleg Alfréd korából hamisítanak egy másikat, azaz az eredeti oklevél „rejtőzködött” valahol a 10. században.

A Lindisfarne-i Evangélium egyik oldala, 7. század vége

A tizenhárom, Alfréd által kiadott oklevélből tízet az angol történettudomány hitelesnek és eredetinek tart. Összesen 26 oklevél köthető Alfréd korához, amelyből 6 vagy 7 a teljesen eredetiben fennmaradt, sajnos ezekből egyet sem Alfréd adott ki. Ez utóbbiak végrendeletek, magán birtokadományok vagy korábbi adománylevelek Alfréd-kori megerősítései és átírásai, melyek azonban mind említik Alfréd nevét, és a történetírás egyetért abban, hogy nem hamisítványok. Egyikük (az ún. fonthilli oklevél) hosszan sorolja Alfréd jogi és közigazgatási reformjait, ily módon Alfréd törvényeinek hitelességére ad bizonyságot. Az oklevelek annyiféle változatot használnak többek között a telek (hide, Lat. manens) megnevezésére – casatae, cassati, iugera, mansae, mansi –, hogy ilyen fajta sokszínűségre a feltételezett hamisítók nem gondolhattak, maga ez is bizonyságul szolgál. A hamisnak tartott oklevelek mind a manens kifejezést használják. A hamisítóknak ismerniük kellett a birtokhatárok korabeli óangol elnevezését, s mivel a birtokhatárokat közlő rész (dispositio) óangol nyelven íródott, magát a nyelvet is. Ráadásul az oklevelek egy része nem is birtokadományra vonatkozik, hanem arról tanúskodik, a király pénzért cserébe elzálogosított, maga vásárolt vagy elcserélt egy földdarabot: ez utóbbiak esetében teljesen logikátlan, hogy valaki egy olyan oklevelet hamisítson, amely a királyi domaniális birtokot növeli. Vagy a birtokok egy része azonosítatlan, már a 11. század végén sem létezett, a Domesday Bookban sem találni, így a feltételezett hamisítás idejében sem, tehát nem volt miért a birtok adományozását előredatálni! Vagy több esetben a helynév a 11–12. századra megváltozott, de az oklevél a 9. századi alakot használja, ami a 11–12. századra kiveszett: ha hamisították, miért nem az ismert, egykorú alakot írták be a hamis oklevélbe? Való igaz, van jó néhány hamisítványunk, de legtöbbjük esetében nem nehéz rájönni még arra sem, hogy mikori kéz írta (pl. kora 13. századi); vagy az óangol nyelv használata perdöntő: a hamisítványok többsége nem képes rekonstruálni a 9. századi óangolt, mind legfeljebb 10. századi nyelven íródtak. Az óangolt a 12. században gyakorlatilag már nem ismerték, s 200 évet előreugrani egy ismeretlen terepen igen nehéz volt. Emellett van Alfréd korából számos pápai levél (például Alfréd római tartózkodásáról), amelynek hitelét ugyan lehet támadni, de vannak olyan személyek, akik a szentszéki iratokban, valamint az angolszász oklevelekben és elbeszélő forrásokban is szerepelnek, azaz a hamisítóknak ügyelniük kellett arra, hogy a vatikáni levéltárban elhelyezett és az angliai iratokban említett nevek össze legyenek hangolva!

A Szent Márkot szimbolizáló oroszlán az Echternachi Evangélium egyik oldalán

A korszak legjelentősebb forrása az óangol nyelvű Angolszász Krónika, mely hét változatban maradt fenn (A-tól G-ig jelölik a verziókat). Egyik sem eredeti, sajnos, későbbi kéziratokban léteznek, s a 892-ig tartó törzsszövegtől eltekintve igen sok eltérést mutatnak, még Alfréd kései éveire nézve is. A feltételezett hamisítók tehát ügyeltek arra, hogy legalább 7 verziót „gyártsanak” a szövegből, s azokat az ország különböző pontjain helyezzék el. Töredékes változatok is vannak (pl. a Szent Neot Krónika): még érthetetlenebb, hogy miért hamisít valaki néhány sornyi, politikai szempontból semmitmondó vagy helyi adatokat közlő töredékeket. A „hamisító” a krónikába egyébként számos igen súlyos, megalázó vereséget is belefoglalt, ami, ha idealizálni kívánta volna a „hős” királyt, semmiképpen sem érthető. Az sem, hogy fényes győzelmeknél hogyhogy nem szerepel a csata helye.

A másik legfontosabb forrásunk Alfrédról Asser walesi szerzetes életrajza (Ćlfredi regis res gestae), amely egy 1000 körüli, azóta elveszett kéziratban maradt fenn. Ennek eredetiségét ugyancsak megkérdőjelezték (például az Illig által is említett Galbraith az 1960-as években). Azóta az angol történésztársadalomban meggyőzően bizonyították Asser életrajzának hitelességét (bár ezeket a munkákat a fent említett szerzőnek nem sikerült megismernie). Illig egy elszigetelt álláspontot ragad ki az angol történetírásból, s abba kapaszkodik. Galbraith semmi másra nem tudta alapozni hamisítási teóriáját, mint arra, hogy Asser Alfrédot olyan királyi címmel ruházza fel (rex Angul Saxonum), amely csak a 10. század végén lett használatos; valamint arra, hogy 1050 előtt nem létezett az exeteri egyházmegye. Galbraith figyelmen kívül hagyta, hogy hat Alfréd-kori királyi oklevél használja „az angolszászok királya” fenti címét; valamint azt, hogy az Asser által említett egyházmegye (parochia) már a brit-kelta kereszténységben használatos volt a Brit-szigeteken, s nem szó szerint egyházmegyét (diocesus) jelölt, hanem egyházi, egy kolostor vagy templom alá tartozó joghatóságot (jurisdictio).

Megdönthetetlen érv Asser művének hitele mellett az, hogy Asser a Biblia „régi latin” fordítását (Vetus Latina) használja több helyütt is, s nem Jeromos Vulgatáját, amely Angliában és szerte Európában a 8. századra már felváltotta a korábbit, viszont a brit kereszténység egyes műhelyeiben, távol Rómától, így Walesben – ahonnan Asser származott – és Írországban még használták a régi változatot. Asser adatainak (nevek, helynevek,

események) hitelességét annyi független egykorú forrás erősíti meg, hogy egy feltételezett hamisítónak óriási munkát kellett volna végeznie, s minden forráshelyre, oklevelekbe, levelekbe (pl. a reimsi érsek vagy a jeruzsálemi pátriárka levelezése Alfréddal), törvény- és szerződésszövegekbe becsempészni ugyanazokat az embereket és helyneveket! Amellett rendkívül műveltnek, mind az antik, mind a keresztény filozófiában és a teológiában jártasnak kellett lennie, s ismernie azokat a munkákat – Vergilius, Aldhelm, Nagy Szent Gergely, Caelius Sedulius, Orosius stb. – amelyekre Asser hivatkozik; tudnia kellett walesi és óangol nyelven; sőt, ismernie kellett olyan távoli s a 11–12. századi Angliában már ismeretlen walesi és ír kelta szenteket, mint Szent Gueriir vagy Szent Modwenna. (Asser több olyan kelta és csupán Walesben honos latin kifejezést használ, ami a hamisítást egyértelműen kizárja.) A legutóbb felmerült hamisítványteória pedig másra nem tud alapozni, mint arra, hogy Asser latin stílusa 10. századi s a frankoktól átvett kifejezéseket használ, amit egyszerűen megcáfolt az angol történetírás.

Szőnyegmintás oldal a Lindisfarne-i Evangéliumban, 7. század vége

Fontos írott forrásunk ezenkívül még Alfrédnak a 880-as évekre datált végrendelete. Bár csak egy 11. századi kéziratban maradt fenn, tele van olyan helynevekkel, amelyeket a 11–12. században már más néven ismertek, s egy részük azonosítatlan, így igen nehéz munka lett volna a hamisító számára visszakeresni a régi neveiket.

BÍBORBAN SZÜLETETT KONSTANTIN • Meghamisította-e a történelmet a bizánci császár?

959. november 9-én Konstantinápolyban 54 évesen távozott e földi világból VII. (Bíborbanszületett) Konstantin császár, akinek drámai fordulatokban bővelkedő életútja regényíró tollára kívánkozna. Nem mindennapi élete azonban halála után több mint ezer évvel újabb fordulatot vett: Heribert Illig egy világtörténeti jelentőségű összeesküvés központi alakjává tette.

OLAJOS TERÉZEgyetemi tanár, Szegedi Tudományegyetem, bizantinológiai és középlatin filológiai tanszéki csoport vezetője

Már születése előtt viharok kavarogtak körülötte. Édesapja, a széles körű műveltséget szerzett és sokoldalú irodalmi tevékenységet is folytató VI. (Bölcs) Leó (886–912), hogy fiú örököse legyen, háromszori megözvegyülése után a szépséges Zóé Karbonopsinát készült feleségül venni, ha az fiút szül neki. Ám a bizánci kánonjog szerint már a harmadik házasság sem törvényes, s teljesen lehetetlen egy negyedik. Leó azonban az újfajta dinasztikus legitimitást, azaz az apa császársága idején a Nagypalota Bíbortermében született (porphyrogennétos) gyermek trónutódlását kívánta biztosítani, és vállalta a súlyos konfliktust is az egyházzal. Miklós patriarcha ugyan hajlandó volt törvényesíteni és 906. január 6-án megkeresztelni a kis Konstantinos Porphyrogennétost, de nem ismerte el törvényesnek a házasságot Zóéval, amiért egyházfői székével fizetett. Utódja is keményen ellenállt Leó kívánságának, csak abban tett engedményt, hogy 911-ben társcsászárrá koronázta a hatéves gyermeket.

A tudós császár

912 májusában elhunyt VI. Leó, s a gyermek császárra viszontagságos jövő várt. Előbb nagybátyja, Alexandros állt a birodalom élén, akinek 913-ban bekövetkezett halála után Bíborbanszületett Konstantin foglalta el a trónt. A birodalmat azonban a gyermek nevében előbb Miklós patriarcha vezetésével régenstanács és az özvegy császárné kormányozta, 919-ben pedig a bizánci flotta főparancsnoka, Romanos Lekapénos kaparintotta meg a hatalmat. Romanos a dinasztia folytonosságát és saját legitimitását igyekezett biztosítani azzal, hogy ünnepélyes esküvel fogadta: védeni fogja VII. Konstantin személyét, akinek társcsászárává koronáztatta magát.

Romanos utóbb feleségül adta leányát, Helenét a 14 éves Bíborbanszületetthez, de a birodalmat egészen 944-ig maga irányította – egyébként kiválóan –, és a hatalom gyakorlásából teljesen kizárta a közben felnőtté vált Konstantint. A sokoldalú tehetséggel megáldott ifjú császár így tudományos, irodalmi és művészeti tevékenységben, illetve e tevékenységek szervezésében kamatoztatta nem mindennapi tehetségét. Az irodalom legkülönbözőbb műfajait művelte (retorika, történetírás, életrajz, irodalmi levél, költészet stb.), de otthon volt a festészetben, az építészetben és a zenében is. Legismertebb műve a Birodalom kormányzása című kézikönyv, amelyet fiának, a leendő II. Romanosnak az okulására írt, feltehetően a trónörökös 14. születésnapjára, 952-ben.

Rendkívül értékes történeti források A bizánci udvar szertartásai és a Tartományok című munkái, valamint a nagyapjáról, I. Basileiosról írt életrajza. Legfőbb érdeme azonban az a széles körű irodalom- és tudományszervezés volt, amely írók, tudósok és írnokok népes csoportjait állította munkába, hogy a Konstantinápolyban a 9. század közepén kibontakozó „első bizánci reneszánsz” szellemében az antik görög és korai bizánci irodalomból a műveltség teljességét átfogva enciklopédikus alkotásokat, lexikonokat, antológiákat, kivonatgyűjteményeket, összefoglaló műveket hozzanak létre.

A szereplők és helyszínek sokfélesége

Az állítólag nem létező három évszázad bizánci története az Itáliától a Kaukázus-vidékig terjedő hatalmas területen zajlott, s a külkapcsolatok révén érintette a steppeövezetet éppúgy, mint Nyugat-Európát vagy az Arab Kalifátust, amely ekkor önmaga is három kontinensre terjedt ki. S ebben a „fiktív” történelemben rendkívül sok szereplő vett részt: mindenféle rendű-rangú bizánciak, szlávok, örmények, georgiaiak és más kaukázusi népek, arabok, bolgárok, ruszok, kazárok és egyéb nomád nációk, itáliaiak, langobardok, frankok. Ennyi szereplőnek a

kitalálása, mozgatása, külön-külön sorsuknak – még egy „forrásszegény” korszakban is – összefüggő történelemmé komponálása egyetlen karmester intésére elképzelhetetlen.

Ugyancsak elképzelhetetlen, hogy a 7–9. században görög, latin, örmény, georgiai, kopt, szír, arab nyelven a világ legkülönbözőbb pontjain íródott és ránk maradt, különböző archívumokban őrzött források „valójában” a 10. század közepén egy koncepció szerint, rövid idő alatt keletkeztek volna. Egyébként ezek a nagyon különböző források végül is egy egységbe állnak össze, általában erősítik, kiegészítik egymást, eltéréseik természetes módon a különböző nézőpontokra és érdekekre vezethetők vissza, s ez is éppen valóságosságukat és nem fiktív, illetve konstruált voltukat bizonyítja.

A forrásokból rekonstruálható a bizánci uralkodók teljes sora mellett a konstantinápolyi, jeruzsálemi, alexandriai és antiochiai patriarchák hiánytalan listája (ez utóbbi kettő esetében duplán, a melkita és kopt, illetve a jakobita irányzatoké), valamint Perzsia nagykirályainak, az arab kalifáknak, a kaukázusi királyságok uralkodóinak névsora. Az Illig által kiiktatott korszakban, a 9. század második felében egyszerre tevékenykedik, alkot és alakítja a bizánci történelmet, együttműködik és vitázik például Ignatios (847–858 és 867–877) és Photios (858–867, 877–886) patriarcha, I. Miklós pápa (858–867), Arethas, Kaisareia püspöke (902-től), valamint Photios barátja, Nikolaos Mystikos, a leendő Miklós patriarcha (901–907, 912–925) s mindkettejük tanítványa, illetve barátja, majd ádáz ellenfele, Bölcs Leó császár. Valamennyiük nevéhez jelentős irodalmi tevékenység, kiterjedt levelezés, sőt Leóéhoz fontos jogi kódexek megalkotása is kapcsolódik. Elképzelhető-e, hogy mindezeket a változatos tartalmú és műfajú s emellett terjedelmes írásokat – sok más egyéb, valóban ott és akkor született munka mellett – egy koncepció jegyében Konstantinos Porphyrogennétos udvarában 930–950 táján alkották volna meg?

A forrásszegénységről

Illig beállításával szemben szó sincs arról, hogy Bíborbanszületett Konstantin korának szellemi fényei a sötétségből teljesen váratlanul, minden előzmény nélkül ragyogtak volna fel. A kultúra fellendülése már Theophilos császár (829–843) korától folyamatosan halad előre: ekkor működik Konstantinápolyban Leó Philosophos (vagy Mathématikos), ekkor kelti újra életre a császár a konstantinápolyi egyetemet és folytatja a Nagypalota bővítését. S innentől kezdve III. Michaél (843–867), majd Basileios (867–886) alatt még pezsgőbb lett a szellemi élet Bizáncban.

Kétségtelen, hogy Bizánc életében a 711-től a 800-as évek elejéig tartó időszak számunkra is ismert művészeti alkotásokban és irodalmi művekben szegény, ez azonban semmiképpen nem fedi le az Illig által említett 7–9. századot. Ugyanis a 7. század históriáját az elveszett kortársi művek alapján a 8. század végén, 9. század elején dolgozó Niképhoros patriarcha és Hitvalló Theophanés munkái mellett számos egyéb egykorú, 7. századi írott forrás segít megismerni. Így például Georgios Pisidésnek, a Hagia Sophia székesegyház diakónusának és Theodóros Synkellosnak, e templom presbiterének számos műve, egy ismeretlen szerző Húsvétkrónika (Chronicon Paschale) címmel ismert munkája, Antiochiai János (Ióannés Antiocheus) csak töredékekben ránk maradt históriája, az örmény Sebeos és a kopt püspök, Nikiui János krónikái, anonim szír krónikák mellett hagiografikus művek (legendák) sokasága, zsinati akták, teológiai írások, törvényszövegek. A. N. Stratos öt kötetben, kb. 1400 oldalon mutatja be Bizánc 7. évszázadát.

A 9. század elejétől szintén megsokasodnak az írott kútfők: Niképhoros patriarcha (806–815) Rövid történet (Historia syntomos) című történeti monográfiája 602-től 769-ig követi az eseményeket, Hitvalló Theophanés 810-es években írt monumentális, 285-től 813-ig haladó világkrónikája, Georgios Monachos 842-ig folytatódó krónikája, anonim szerző(k) töredékekben fennmaradt történeti műve(i) mellett I. Basileios és VI. Leó törvénygyűjteményei, zsinati (például 843-ban a képtiszteletet végleg helyreállító, a képrombolást elítélő) határozatok, patriarchák, például Photios levelei és egyéb művei, szentéletrajzok (mint Cirill és Metód legendája), hadászati munkák, mindenekelőtt Bölcs Leó Taktikája és más írások sokasága hozzák számunkra közel a Bizánci Birodalom 9. századi történetét.

A „sötét” 8. század sem teljesen forrásszegény, hiszen Niképhoros patriarcha és Theophanés, valamint Georgios Monachos krónikái mellett Germanos patriarcha (715–730) és Damaszkuszi János (kb. 675–749) levelei, a képrombolás mártírjainak legendái, a 7. egyetemes zsinat (Nikaia, 787) aktái, III. Leó császár (717–741) törvényei, valamint keleti, például muszlim források vetnek fényt a kor eseményeire. A 8. századi forrásszegénység egyébként viszonylagos, a bizánci kultúra első aranykorát jelentő 6. századhoz és a 9–11. századi második fénykorhoz képest mondható annak. Az írott művek és a művészeti alkotások hiányát nyilvánvalóan az is okozza, hogy a képromboló császárok ideológiáját kifejező alkotásokat, valamint e császárok tetteit megörökítő kortársi történeti műveket megsemmisítette, illetve agyonhallgatta a 700-as évek végén visszatérő, majd 843-ban végleg győzedelmeskedő képtisztelő irányzat.

Lehetett-e Konstantinos történelemhamisító?

Ha elfogadnánk Illig teóriáját, és 297 évet kihagyva 614-ről a 911. évre, azaz Hérakleios császár (610–641) uralkodásának elejéről Bölcs Leó utolsó évébe ugranánk előre, úgy a 7–8. században a bizánci társadalomban, államszervezetben, hadseregben, birodalmi adminisztrációban és közigazgatásban lezajlott meghatározó folyamatok tűnnének el: 614-ben még a késő ókori (késő császárkori) viszonyok élnek tovább e területeken, míg 911-ben már a thema-szervezetre épülő középkori bizánci állam áll előttünk teljes vértezetben. Ilyen horderejű változások azonban sohasem egyik évről a másikra zajlottak le a történelemben. Nem igaz tehát az, amit Illig állít, hogy ha a „fiktív” 297 évet kihagyjuk, zökkenő nélkül kapcsolódik össze minden Bizánc históriájában. Míg 614-ben a Bizánc létét fenyegető keleti szomszéd a Szaszanida Perzsia, élén a Ktesiphónban székelő II. Chosroésszal (590–628), addig 911-ben a Bizánci Birodalomnak a Perzsiát 650-ben bekebelező arab kalifátus ellen kell hadakoznia, amely az adott pillanatban az Abasszida-dinasztiához tartozó Muqtadir uralma alatt áll.

Nos, lehetett-e történelemhamisító Konstantinos? Abban az értelemben, ahogy Illig feltételezi, biztosan nem. Tehetségét, munkabírását, alkotó energiáit és az udvarában összegyűjtött tudós férfiak képességeit a klasszikus görög és a korábbi bizánci kultúra összegzésének és bizonyos értelemben megújításának szentelte, nem pedig egy sosem volt világ fikciójának megalkotására használta. Természetesen amikor nagyapjának, a Makedón-dinasztiát megalapító, a lovászfiúból tehetségének és szerencséjének köszönhetően császárrá váló I. Basileiosnak az életrajzát írta, saját nézőpontjának, a dinasztia érdekeinek és nem utolsósorban az életrajz antik görög műfaji szabályainak is megfelelően rajzolta meg, tehát megszépítette hőse portréját. Ez azonban nem történelemhamisítás. Annyi elfogultság és szubjektivitás csupán, amennyit szinte minden memoár- vagy laudációírónál megtalálunk, vagy amennyi „harag és részrehajlás” majdnem minden ókori görög és római történetíróban megvan, s amelyet a modern kutató a szokásos forráskritikával könnyedén kezelni tud.

A pápaság • A világ legősibb folyamatosan működő intézménye

KATUS LÁSZLÓtörténész, ny. egyetemi tanár

A pápaság kétségtelenül a világ legrégibb folyamatosan működő intézménye, amely hol erősebb, hol gyengébb, de mindenképpen meghatározó befolyást gyakorolt Európa történetére. Bár a kora középkorban nem játszott olyan fontos szerepet, mint az első ezredforduló után, gazdag, folyamatos és sokoldalú forrásanyaggal dokumentált története a legékesebb cáfolata Illig elméletének: ebbe a folyamatba nemigen lehetett beiktatni három „kitalált” évszázadot.

A pápaság kora középkori történetét elsősorban a pápai kúriában keletkezett különböző jellegű iratok dokumentálják: a hivatalos pápai oklevelek (az 1000. évig közel 3000 pápai oklevelet ismerünk) és a pápák életrajzait tartalmazó pápai évkönyvek. Ezeket az alapforrásokat jól kiegészítik egyéb korabeli dokumentumok, amelyek részben egyházi intézményekben, részben világi uralkodók udvarában keletkeztek.

A római egyház a konstantini fordulat után, a 4. században építette ki hivatalszervezetét. Mintául a késő római állami bürokrácia szolgált. Minden hivatalos aktusról írásbeli dokumentumot kellett kiállítani. Ez a pápai kancellária feladata volt, s a dokumentumot vagy annak másolatát el kellett helyezni a Scrinium Sanctumban, a levéltárban. Itt őrizték a beérkező leveleket s a kimenő iratok, rendelkezések másolatát. Az utóbbiakat külön e célra szolgáló könyvekbe, a registrumokba írták be. A kancellária, a levéltár és a könyvtár a lateráni pápai palotában volt elhelyezve, ahol jegyzők és írnokok egész sora dolgozott. Az egész együttes feje a primicerius notariorum volt.

A pápai történetírás

A római püspökök jegyzékét már a 2. század óta vezették, ennek legrégibb ránk maradt kézirata a 4. század közepén készült (Catalogus Liberianus). Ez a jegyzék fokozatosan az egyes pápák életrajzává bővült, amelyet rendszerint az illető pápa halála után közvetlenül készítettek el. A pápaéletrajzokat 530 körül szerkesztették egységes szöveggé. Így jött létre a kora középkori pápaság legfontosabb forrása, a Liber Pontificalis, más néven A római főpapok krónikája, amelyet folyamatosan vezettek egészen a 9. század végéig, V. István pápáig (885–891).

A Liber Pontificalis részletesen beszámol a pápaválasztásokról, amelyek körül gyakran heves pártharcok dúltak. Kezdetben a római papság és a nép választott, majd a nép egyre inkább kiszorult, s szerepe csak a felkiáltással való tudomásulvételre korlátozódott. A római nemesség azonban az ezredfordulóig részt vett a választásban, amelyre természetesen a világi uralkodók (császárok, gót, langobard és frank királyok) is igyekeztek befolyást gyakorolni. Pápává teljes mértékben világi embert is megválaszthattak. Ilyen esetben a megválasztott személy egyszerre felvette a kisebb és a nagyobb egyházi rendeket, majd püspökké szentelték és a császári jóváhagyás után megkoronázták. 769-ben pápai rendelet szabályozta a választást, mely kimondotta, hogy csak klerikus (az egyházi rend tagja, aki legalább az alsóbb, kisebb egyházi rendeket felvette) választható pápává.

Az Illig által törölni kívánt időszak pápáinak sorából kiemelkedik I. Miklós (858–867), akinek fennmaradt tekintélyes levelezése. I. Miklós idején a római szék egyetemes joghatóságának érvényesítésére való törekvés komoly konfliktushoz vezetett Konstantinápollyal, sőt átmeneti szakadásra került sor a keleti és a nyugati egyház között (Photios-féle skizma). Miklós pápa nemcsak Kelet felé érvényesítette Róma primátusát, hanem Nyugaton is. Midőn a nagy hatalmú reimsi érsek, Hinkmar eltávolította székéből Soissons püspökét, ő Rómához fellebbezett. A pápa megsemmisítette az érsek ítéletét, és visszahelyezte székébe a püspököt. Egy világi uralkodóval, II. Lothár lotaringiai királlyal szemben pedig érvényt szerzett a keresztény házassági etikának: midőn a király eltaszította gyermektelen feleségét, s feleségül akarta venni korábbi ágyasát, akitől több gyereke is született, a pápa kötelezte a királyt, vegye vissza törvényes feleségét, annak ellenére, hogy a lotaringiai püspökök, sőt a kölni és a trieri érsekek is – az ősi germán szokásjog alapján – egyetértettek Lothár eljárásával.

Hiteles hamisítványok

Rómában egyre inkább kétségbe vonták azt a Keleten, Bizáncban uralkodó nézetet, hogy a keresztény közösség s az egyház feje is a császár (cézáropápizmus). Igaz, hogy az egyetemes zsinatokat a császár hívta egybe, de Nyugaton csak azt a zsinatot tekintették egyetemesnek, amelynek határozatait a pápa jóváhagyta, megerősítette. Sőt, a római püspök közvetett módon igényt tartott nemcsak az egyház, hanem az egész keresztény világ feletti legfőbb hatalomra is. A pápai hivatalok jogosnak vélt igényeik érvényesítése érdekében időnként a dokumentumok hamisításának különböző formáit is igénybe vették. A 344-ben tartott sardicai zsinaton, amelyen csak a nyugati, latin püspökök vettek részt, olyan határozatot hoztak, hogy a regionális zsinatok végzései ellen Rómához lehet fellebbezni, s Róma felülbírálhatja e zsinatok döntéseit. A sardicai zsinat döntéseit Rómában 400 körül egybemásolták a 325-ben tartott nikaiai zsinat kánonjaival, s így a római primátust megerősítő, de csak a nyugatiak által elfogadott sardicai határozatot úgy tüntették fel, mintha az a nagy tekintélyű első egyetemes zsinaton született volna.

A leghíresebb hamisítvány a 8. század közepén készült „konstantini adománylevél”, amely szerint Nagy Konstantin, midőn áttette székhelyét az új fővárosba, a többi patriárkátus és minden egyház feletti felsőbbséget, továbbá Rómát, a lateráni palotát, a nyugati császári jelvényeket, valamint Itáliát és a birodalom nyugati tartományait átadta a pápának, s az adományairól szóló levelet Szent Péter testére, azaz sírjára helyezte. A fiktív adománylevél arra szolgált, hogy alátámassza a pápai udvarban kialakított elméletet, amely szerint Nyugaton a pápa rendelkezik a császársággal, s azt arra ruházhatja, akire akarja.

A pápaság történetére meghatározó befolyást gyakorló dokumentumnak hatalmas forráskritikai és történeti irodalma van, ám Illig ezt rövid úton elintézi, anélkül hogy szakszerű forráskritikai elemzésbe, a történeti körülmények és a korabeli viszonyok vizsgálatába bocsátkozna. Mindössze néhány szerzőtől idéz egy-egy mondatot, amelyek azonban egyáltalán nem támasztják alá Illig elméletét.

A konstantini adománylevélről, amelyről már a középkor végén kimutatták, hogy hamisítvány, Illig minden további bizonyítás mellőzésével kijelenti: „mai ésszel azt gondolom, hogy első szövege a késő 10. századból származik.” Ezzel szemben a legújabb kritikai kiadás készítője, Horst Fuhrmann azt mondja, hogy az irat a 8. század közepe és a 9. század közepe között, valószínűleg római klerikusok közreműködésével készült. A párizsi püspök 869-ben azt írja, hogy az irat „most az egész világon ismert”, s számos galliai egyház levéltárában megtalálható a másolata. A korral foglalkozó kutatók zöme a 8. század közepére teszi keletkezését. Ezt az akkori történeti helyzet indokolja: midőn a pápaság, Bizánctól érdemleges támogatásra már nem számíthatván, új „védelmezőt” keresett, s azt a frank Pippinben meg is találta, fontos volt számára, hogy igényeit az egyházi primátusra és teljhatalomra, sőt legalábbis a nyugati keresztény világ feletti legfőbb hatalomra új szövetségese számára egyértelműen megfogalmazza, s ezt a kor mentalitásának megfelelően az első keresztény császár, Nagy Konstantin tekintélyével alátámassza.

A pápai állam

Az első évezred második felében Nyugaton mindenütt elismerték, hogy a római pápa Szent Péter helytartója, hatalmának örököse, de a primátus érvényesítése, az adminisztratív hatalom gyakorlása az egyházi élet mindennapjaiban a kora középkor közlekedési és kommunikációs viszonyai között nem volt könnyű dolog. Még nehezebb volt a gyakorlatban érvényesíteni Róma igényét a keresztény közösség feletti legfőbb világi uralomra is. Róma városa és környéke a 8. századig a Bizánci Birodalom része volt, a pápák megválasztásukat bejelentették Konstantinápolyban a császárnak vagy Ravennában az exarchának, a császári helytartónak, s csak a császári jóváhagyás után iktatták be őket. Hivatalos irataikat a császárok uralkodási évei szerint datálták.

A 8. században Róma politikai téren elfordult Konstantinápolytól, s Nyugat felemelkedő új hatalma, a Karolingok vezette Frank Birodalom felé orientálódott. Az arabok és szlávok által szorongatott bizánci császárok nem tudtak védelmet nyújtani a langobard terjeszkedés által fenyegetett Rómának, ezért a pápák a Karolingoktól kértek segítséget. A langobardok legyőzése után Kis Pippin a pápának adta Itália középső, Ravenna és Róma közötti területeit. Erre az adományra épült a későbbi pápai állam. Illig a pápai államot megalapozó pippini (754, illetve 756), majd az azt megújító károlyi adományt (774) hamisítványnak minősíti, holott ezekről mind a frank birodalmi évkönyvek, mind a Liber Pontificalis említést tesznek, s a későbbi császárok (Jámbor Lajos 817-ben,

Kopasz Károly 876-ban, I. Nagy Ottó 962-ben) ünnepélyes okiratban megerősítik (a hamisítás a pápa érdeke lett volna).

A pápa a 780-as évektől saját képével és nevével kezdett pénzt veretni, jeléül annak, hogy szuverén uralkodónak tekinti magát. Korábban a bizánci császárok neve és képe szerepelt a pénzeken. Ugyancsak megváltozott a pápai iratok datálása is: a bizánci császár uralkodási évei helyett a pápa pontificatusának évei szerint. Ez a közvetlen pápai politikai fennhatóság és közigazgatás alatt álló terület azonban ténylegesen a Frank Birodalom része lett. Nagy Károly a késő római és a bizánci császárokhoz hasonlóan saját magát tekintette a birodalmi egyház fejének, számára a pápa csak a birodalom első püspöke volt.

Nagy eseménye volt Rómának 800 karácsonya, midőn a Szent Péter-templomban a pápa császárrá koronázta és a római nép császárrá kiáltotta ki Nagy Károlyt. A korabeli forrásokból azt olvashatjuk ki, hogy a császárkoronázást eltérően értelmezték Rómában, a pápai kúriában, és Aachenben, a császár környezetében. A római értelmezés szerint a császárságot Szent Péter adományozza a pápa keze által, Károly szerint viszont Isten közvetlenül reá bízta a „keresztény nép” kormányzatát, s császári méltóságának alapja saját politikai és katonai hatalma, a csaknem az egész nyugati kereszténységet egyesítő Frank Birodalom.

Ezzel kezdetét vette egy sokévszados politikai elméleti vita a pápaság és a császárság között arról, hogy melyikük is a legfőbb feje a keresztény közösségnek, melyikük a teljhatalom birtokosa. Ez a vita akkoriban többek közt abban nyilvánult meg, hogy Károly a pápa közreműködése nélkül maga koronázta császárrá fiát, Lajost, aki pedig ugyanezt tette saját fiával, Lothárral. A pápa mind Lajost, mind Lothárt utólag maga is megkoronázta.

A pápaság és a birodalom viszonyát 824-ben a Constitutio Romana szabályozta. Ez biztosította a szabad pápaválasztást a kánoni előírások és a római szokások szerint, de kikötötte, hogy a pápát nem lehet felszentelni addig, míg meg nem kapja a császári hozzájárulást és le nem teszi a hűségesküt a császár követeinek. Ugyanilyen hűségesküt kellett tennie a római népnek is. A pápai állam közigazgatását és bíráskodását is a császár felügyelete alá helyezték. Ezt a rendezést lényegében megújította I. Nagy Ottó német király, midőn 962-ben Rómában császárrá koronáztatta magát. A nyugati keresztény közösség legfőbb ura ténylegesen a császár volt, legalábbis Nagy Károly uralkodása idején. A pápák legfeljebb elméletben, az első keresztény császárra hivatkozó koholt dokumentumokkal vagy szimbolikus ábrázolásokkal fejezhették ki hatalmi igényeiket.

Az avarok

TOMKA PÉTER régész, muzeológus, Xantus János Múzeum, Győr

Illig vagy nem Illig – mi, az avar korral foglalkozó kutatók a Kárpát-medencében nyugodtan hátradőlhetünk képletes karosszékünkben: bennünket ez a dolog nem érint, nekünk nem hiányzik egyetlen évszázad sem az 568-tól kezdődő (és gyakorlatilag a magyar honfoglalásig tartó) korszakból. A szórványosan fennmaradt híradások az avarok országának szomszédaitól származnak, egyoldalúak és ellenségesek, többnyire hadi eseményekről szólnak. Bőven alkalmazzák az antik toposzokat, sajátos titokzatosság, legendás homály lengi körül bennük az avarokat, megbízhatóságuk ezért sokszor kérdéses. De vannak forrásaink, és számunkra most ez a fontos. A korszak leletanyagát vizsgálva – azt is hozzátehetjük: ebből van nekünk, relatíve, a legtöbb –, még nem minden bizonyos, vannak viták, és az információk gyarapodásával még sok minden változhat, egy dolog kizárt: tudniillik hogy az egész 7.,8., 9. század hamisítvány. Bár az orosz évkönyvek leírása alapján szinte fogalommá vált a mondás: eltűntek, mint az avarok, tárgyi emlékeik megmaradtak, s a folyamatos régészeti feltáró munkának köszönhetően egyre több van belőlük.

A kunbábonyi fejedelmi sírban talált aranycsat. 7. századi bizánci munka

A korszakkal foglalkozó munkákban visszatérő fordulatként találkozunk azzal, hogy a források igen gyéren buzognak, saját írott történeti forrásokkal – mai tudásunk szerint – az avarok nem rendelkeznek. Nyilvánvaló, hogy az itt-ott felbukkanó rovásírásos rövid, egy-két szavas szövegek, még ha megnyugtató módon olvashatóak lennének is, minden fontosságuk elismerése mellett sem tekinthetők szorosan vett történeti forrásnak. A kétségtelenül avar kori nagyszentmiklósi kincs edényein lévő feliratokról sem zárult még le a vita, a görög betűs, de nem görög nyelvű feliratban felsorolt nevek és/vagy méltóságnevek már súrolják a történészi értelemben vett forrás kritériumait.

Az írott forrásokról

Kezdetben a bizánci forrásoké a vezető szerep, és csak itt-ott találkozunk egy-egy nyugati híradással (ilyen például Gregorius Turonensis művében a nagy valószínűséggel 562-re datálható első és sokáig egyetlen frank–avar összecsapás említése, az avarokat hunnak nevezve, vagy Nagy Gergely pápa levelei az avarok és szlávok adriai előnyomulásáról). Az avarok – szerencsénkre – a bizánci történeti irodalom virágkorában bukkantak fel. Prokopios (552-ig követi az eseményeket) még nem tud róluk, Agathias (559-ig írt) már megemlíti furcsa hajviseletüket, Menandros számít az első komoly forrásnak (írása az 558–582 közötti időszakról szól). Jellemző a történeti források sorsára és értékelésük nehézségeire, hogy a Maurikios császár idején működő szerző műve elveszett, azonban a követjárásokról szóló részeket felvették a 10. században összeállított Excerpta de legationibus cím alatt ismert gyűjteménybe. Az ő munkásságát folytatta az egyiptomi származású Theophylaktos Simokattes (az 582–602 évek történéseit örökítette meg). Korban ide illeszkedik a 600 körül írt katonai kézikönyv, a Maurikiosnak tulajdonított Strategikon a barbárok hadi dolgairól, amelyek átvételét, illetve az ellenük való sikeres fellépést tárgyalja. Az avarok európai megjelenését, a türk–bizánci követjárások adatait egyébként érdekes forrás igazolja vissza: az avar követség a bizánciakkal együtt szerepelt Istemi, az egyik birodalomalapító türk uralkodó temetésén 576-ban. Az eseményről Kül Tegin sírfelirata számol be, persze jóval később, 732-ben (az ő temetésén már nem vettek részt).

Más szemszögből, más súllyal és hangsúllyal szerepelnek az avarok egyházi forrásokban. Ephesosi Johannes 580 körül írt egyháztörténetét, amelyben az 584. évi avar–szláv támadással kapcsolatos „fővárosi pletykák” kaptak helyet, a keresztes hadjáratok idején készült szír kompiláció őrizte meg. A Szent Demeter csodáiról szóló munka (Miracula Sancti Demetrii) első részében Thesszaloniki első ostromáról esik szó, ennél még talán fontosabb is a második rész, melyet a 7. század végén állítottak össze, innen bányászható ki történeti adat az avar kor második felét bevezető új bevándorlókról. Több forrás is megemlékezik Konstantinápoly 626-os ostromáról és csodás szabadulásáról (Theodor Synkellos homíliái, Pisides költeménye, Chronicon paschale).

626 után kezdődnek a bizánci történetírás sötét évszázadai – Heribert Illig örömére. A háborúkkal és gazdasági válsággal sújtott Bizáncban nem sokat törődtek ekkor olyan műfajokkal, mint a történetírás, volt egyéb bajuk elég. Ráadásul az északi szomszéd avarok is belső zavarokkal küszködtek, nyilván nem függetlenül az általános válságtól. De nem szakadt meg a történelem folyama, erről éppen a fentebb idézett, 7. század végi Miracula-folytatás tanúskodik. 810 körül íródott Hitvalló Theophanes Chronographiája. Kortársa, Nikephoros patriarcha Breviariumának is köszönhetünk néhány információt avarokról, bolgárokról. A 10. században újra olyan művek készülnek, amelyek megemlékeznek az avarokról: Bíborbanszületett Konstantinos császár gyakran idézett műve, meg egy sokat vitatott, de állandóan használt kompiláció, az ún. Suda-lexicon.

A történetírói szerepet a Nyugat veszi át közben, az érintettség okán: az itáliai langobardok, majd a frankok – gyérebben és vitathatóbban. A 7. század közepe tájáról való Fredegar krónikája, benne a 630 körüli avar–bolgár belviszályról, a frank kereskedőből szláv főnökké előlépett Samo avaroktól elszakadó, rövid életű államáról. Az állítólag nem létező Karoling-reneszánsz képviselője, Paulus diaconus az egyik fő forrásunk, aki a 8. század vége felé írta meg a langobardok történetét. Jó történészként régebbi, ma már elveszett forrásokhoz nyúlt, még családi hagyományait is felhasználta (friauli lévén, a családnak közvetlen dolga akadt az avarokkal: dédapját Friaul ostromakor ejtették foglyul és hurcolták Avarországba).

Nincs okunk kételkedni abban, hogy a 8. század legvégén, közvetlen szomszédságba jutva és egymás ellen politizálva konfliktusba kerültek egymással a birodalmi elképzeléseket kergető frankok és az avarok. Nemcsak a birodalmi évkönyvek, hanem más krónikások, költők és hitterjesztők is emlegetik az avarokat, főleg persze Nagy Károly keleti hadjárata okán, de az Avar Kaganátus szétesése, a Karoling-adminisztráció kiépítése során is. Hogy túloznak, ferdítenek, hitelt adnak Háry János típusú öreg veteránok meséinek? A történeti források jó részének ez a természete (a közelmúlt haditudósításai sem kivételek). Annál izgalmasabb kihámozni belőlük a valóságmagot.

Régészeti kormeghatározás

Nemrégiben jelent meg az avar kor közép-európai lelőhelyeit katalógusszerűen felsoroló jegyzék (kiadója Szentpéteri József, címe Archäologische Denkmäler der Awarenzeit in Mitteleuropa), amely 3543 lelőhelyet tartalmaz. A korszakból feltárt sírok száma meghaladja a harmincezret, jelentős többségük a 7–8. századból származik – nesze neked, Heribert Illig, aki le merted írni, hogy ebből a korból hiányoznak a régészeti leletek! Van tehát miből gazdálkodni. Néhány évtizeddel ezelőtt még fogalmunk sem volt az avar kori települések képéről, s álomnak tűnt a teljes temetőfeltárás. Ma már nemcsak egyes sírleleteket, nemcsak egyes sírokat és temetőrészleteket, hanem valódi temetőket tudunk összehasonlítani.

Kardinális kérdés, hogy meg tudjuk-e mondani, mikoriak a leleteink. A régész munkájának szinte legfontosabb része a kormeghatározás, szakszóval: a datálás. Az avar kor ebből a szempontból sem áll rosszul. Számos módszer külön-külön és együtt erősíti az avar kori leletanyag kormeghatározását, elmondhatjuk, hogy a viszonylagos (relatív) időrendi váz biztos alapokon nyugszik. Tudjuk, hogy mi származik a korszak elejéről, közepéről, végéről, ezeket a nagyobb periódusokat már szinte generációs pontossággal lehet szakaszokra osztani. Jelölésükre osztrák, magyar és szlovák kutatók egymásra támaszkodó, egymást nagyrészt fedő betű-szám kódokat dolgoztak ki. A legelterjedtebbek a német nyelvű rövidítések, így beszélünk FA1 és FA2 korszakokról (korai avar 1 és 2), MA1 és MA2-ről (középavar kor), meg SpA1–2–3-ról (késő avar kor), sőt a legvégét már további csoportokra is bontják egyesek (SpA3a–b–c, magyarul: a késő avar kor harmadik alkorszakának a–b–c fázisai).

Bóna István ajánlott rendszere sem egyszerűbb, legfeljebb egyszerűbben magyarázza meg, hogy miről is van szó. Ő két részre osztja az avar kort (I. korai avar kor, abszolút időben 567–675; II. késői avar kor, 678–804 +

régészetileg még 25 év). A korai periódust további három részre bontja (I.1. az avar foglalás kora, 567–600; I.2. az avar nagyhatalom kora, 600–630; I.3. a korai avarság állandó megtelepedésének kora, ami átnyúlik a következő korszakba is, 630–675/700), a késői avar kort pedig négyre (II.1. újabb keleti bevándorlók megjelenése, 675–700; II.2. összeolvadás, a griffes-indás díszítőművészet kialakulásának kora, 700–720; II.3. a klasszikus griffes-indás kor, 720–760; II.4. a késői griffes-indás, illetve az ún. Nagyszentmiklós-stílus kora, 760–804, azzal a megjegyzéssel, hogy területi különbségek érzékelhetők és kb. 830-ig tart az utóélete). Mindkét rendszer héttagú, nagyjából párhuzamos is, legfeljebb belső időhatáraik nem esnek teljesen egybe. Mindkettő 20-40 éves periódusokkal, mondhatnánk: generációkkal számol.

Mitől vagyunk ilyen biztosak a dolgunkban? Mert használni tudjuk szinte az összes régészeti kormeghatározási módszert, amelyek (többé-kevésbé) ugyanazt az eredményt adják, egymást erősítik. Az avar kori temetkezési szokások – a régészek szerencséjére – megkövetelték, hogy a halottakat ünneplőruhába öltöztetve, felékszerezve, fegyverekkel és a mindennapi élet munkaeszközeivel meg útravalóval: étellel-itallal ellátva, nemegyszer különleges szertartások kíséretében (ilyen a teljes lóval való temetés) indítsák a másvilági utazásra. Nemcsak a lelőhelyek száma nagy tehát, hanem a leletanyag is változatos, mennyisége és minősége okán számos módszerrel vizsgálható.

Régészeti módszerek

A korai avar sírokból többször kerülnek elő egykorú bizánci pénzek. A numizmatika tudománya segítségével készülési idejük meghatározható – nyilvánvaló, hogy az adott sírt (és egyéb leleteit) csak a pénz verése után áshatták meg. A szokás – pénzutánzatok formájában – még egy ideig követhető, ezzel a 7. század vége–8. század eleje is meghatározhatóvá válik. Egyelőre szórványosan, bizonytalan lelőkörülményekkel, egyéb leletek nélkül az avarok országának nyugati peremvidékén néhány 8. századi pénz is felbukkant, ezeket datálásra még nem tudjuk használni, létük azonban további reményeket kelthet.

A régészet klasszikus módszere a stratigráfia, azaz rétegtan. Nyilvánvaló, hogy ha egy sír vagy egy építmény a másik fölött kerül elő vagy egymás utáni sorrendjük másképpen megfejthető, azok időben is követik egymást. Ilyen, szaknyelven szuperpozíciónak nevezett helyzet a nagy avar kori temetőkben is előfordul, leleteik relatív időrendje tehát megállapítható. Tudománytörténeti tény, hogy a korai, közép- és késői avar kor elkülönítésében a későbbi rátemetkezéseknek komoly szerep jutott.

Ha lehet, még klasszikusabb módszer a tipológia. Belátható, hogy egyes tárgyak formája, díszítése, technikája az idő előrehaladtával változik, a változás iránya követhető. Avar kori tárgyunk van elég, kacskaringókkal ugyan, de végül is az övdíszek, fegyverek, edények változásából ugyanaz az időrend bontakozott ki, mint amit egyéb módszerekkel el lehetett érni.

Aranyveretes övcsat a kunbábonyi sírból

A tipológia fejlettebb, megbízhatóbb formája a leletkombinációk módszere. Abból a tapasztalati tényből kiindulva, hogy ami egyforma, az többé-kevésbé egyidős is, sorba rendezhetők a még régebbi és már újabb formákat tartalmazó leletegyüttesek. Érvényes ez a viseleti, étkezési és egyéb szokásokra is, különös tekintettel a sírleletek esetében megfigyelhető temetkezési szokásokra. Ma már nagyszámú leletanyag kezelésére számítógépes programokkal felvértezve használják ezt a módszert (szeriáció).

Szép számmal kerülnek elő avar területről olyan tárgyak, amelyeket nem itt készítettek, azaz importálták őket (hogy milyen módon: ajándékként, kereskedelmi áruként, hadizsákmányként, ne firtassuk). A Bizánci Birodalom az elsődleges partner, de Itália és a Meroving Nyugat-Európa is kapcsolatban volt a Kárpát-medencével. Fordítva is igaz: nálunk készült dolgokat találnak Kelet-Európában, néha Nyugaton (létezett tehát export is). Az importtárgyak korát tőlünk független kronológiai rendszerek alapján lehet megbecsülni, az exportált tárgyak tőlünk független kronológiai rendszerekbe jutnak.

Szerencsés esetben a temetők, települések térbeli alakulása is követhető: ezen alapszik a temetők időrendi elemzésének módszere (horizontálstratigráfia).

Modern korunkban egyre gyakoribbak a természettudományos kormeghatározó módszerek: a szén 14-es izotópjának vizsgálata, archaeomágneses mérések, a fák évgyűrűinek meghatározásán alapuló dendrokronológia, a csontok kötőanyagának lebomlását mérő vizsgálatok. Az avar kort illetően még nem sok ilyet végeztek, módszertani és felszerelésbeli (meg pénzügyi) problémák miatt, de nagy jövő áll előttük. Eredményeik tovább erősítik a hagyományos módszerekkel elvégzett kormeghatározásokat. Konklúzió: tessék tehát elhinni a régészeknek, hogy esetenként évszázadnyi, többnyire már 20-30 éves pontossággal, sőt, ha nem is évre, de szerencsés esetben még szűkebb időhatárok között meg tudják mondani az avar kori leletek készülésének és eltemetésének korát. Szakmai vitáink a még pontosabb meghatározások érdekében folynak, meg az értékelésről: történeti, társadalomtörténeti, gazdaságtörténeti, viselettörténeti, mentalitástörténeti, óvatosan etnikum-, azaz néptörténeti következtetésekről.

A korai avar kor

Kárpát-medencei történetüket a 7. század első harmadáig bezárólag a szomszédos nagyhatalommal, Bizánccal való kapcsolat határozta meg (erről vallanak a források: a történetiek elsősorban, a gazdaságiak mindenképpen, a régészetiek – pénzek, import- vagy zsákmánytárgyak és kultúrhatások formájában – ugyancsak). Határvillongások és követjárások váltják egymást, szinte évről évre. A kora középkori kommunikáció bevett formái ezek: az avaroknak szükségük van a bizánciak pénzére, ki is zsarolják a birodalomtól, a bizánciaknak pedig megér ennyit a – viszonylagos – béke. Arról nem is beszélve, hogy valószínű: a hatalmasnak tűnő sarc (avar oldalról nézve: adó, bizánci oldalról: gazdasági segítség, kezdetben évi 60 000, később 100 000, sőt 120 000 aranysolidus, 200 000-re csak egyszer sikerült felsrófolni) alig több egy kisebbfajta magánvagyonnál, a birodalom évi aranyjövedelmének körülbelül 1%-a. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy mire használták az avarok az aranyfolyamot: előkelőik ékszerei készültek a kisebb részéből, a többi visszaáramlott a birodalomba.

A hadi események sorából kiemelkedik Sirmium, az egykori császárváros ostroma és elfoglalása (582), ezután szabadabban kalandozhattak az avarok és segédnépeik a Balkánon (586-ban sikertelenül támadták Thesszalonikét). 599-re vagy 600-ra keltezik a bizánci hadvezér, Priscos hadjáratát az avarok ellen, amelynek során állítólag a Tiszáig hatolt be az országba – bár nem válik dicsőségére három védtelen gepida falu éppen lakodalmat ülő civiljeinek lemészárlása, ha igaz egyáltalán. A korszakot 626-ban Konstantinápoly sikertelen avar–perzsa ostroma zárja le. Hogy a vereség következményeként-e vagy más okokból is, vitatható, tény azonban, hogy vége szakadt a bizánci aranyfolyamnak, politikai (és nyilván gazdasági) válság söpört végig a térségen, aminek következtében megváltoztak az erőviszonyok és az érdekeltségek, véget ért a korai avar kor első (avagy első és második) szakasza.

Állatalakos aranyveret a kunbábonyi kagánsírból, 7. század

A 630 körüli válságnak beszédes bizonyítékairól értesülünk. A nyugati határvidéken sikeresen lázadnak fel az ott élő szlávok a frank kereskedő (titkos diplomata?) vezetésével. Büntetlenül maradásuk a konstantinápolyi vereség előtt elképzelhetetlen lett volna, csak Samo halála (660) után esett szét a rövid életű kis „birodalom”. Az avarok számára felértékelődtek az itáliai langobardok, ezt jelzi Friaul megtámadása (628): hogy ebben mekkora szerepe volt a konstantinápolyi vereség kompenzálásának, a Nyugat felé fordulás érdekében a langobardokra irányuló nyomásgyakorlásnak vagy éppen a langobard királyok kezdeményezésének (az önállóan politizáló friauli hercegség folyvást gondot okozott a központi hatalomnak), nem tudjuk biztosan.

Trónviszály tört ki az avarok országában, amelyben a bolgár párttal szemben az avarok győztek – számos, a vesztesek oldalán álló család menekült nyugat felé, először a bajorokhoz, majd tovább déli irányba. Kiszakadt az avar érdekszférából az egész kelet-európai puszta: a Kubánnál Kuvrat bolgár kán függetlenítette magát, nyilván nem véletlenül részesült magas bizánci elismerésben. Egyébként Kuvrat halálát is 660-ra keltezik. Fiai szanaszét költöztek, állama a kazárok kezére került.

Avarország törzsterületén a változások lassan követték a nagyhatalmi álmok szétfoszlását, az érdekterület zsugorodását. Maradt még arany a kagán kincstárában, jutott még belőle az előkelők öveire, fegyvereire, asszonyaik ékszereire. A bizánci kapcsolat sem szakadt meg teljesen (legalább „kishatárforgalom” formájában vagy közvetett módokon működött tovább), a megélénkült forgalmú itáliai úton 662-ben az avarokhoz menekült az elűzött langobard király (más kérdés, hogy itt sem hagytak neki nyugtot). Ugyanezen az úton, meg közvetlenül a Duna mentén is – nyilván személyes kapcsolatok révén – jutott Avariába néhány nyugati típusú öv, esetenként viselőjével együtt.

A korábbinál lényegesen nagyobb temetők és a szaporodó telepleletek mutatják a letelepedési folyamat előrehaladását, ezzel az életmód- és gazdasági váltást, már csak néhány helyen tartják magukat a pusztai pásztorok. A viselet, szokások, fegyverek szívósan őrzik a hagyományokat. A korszak végéről való a Kárpát-medence eddigi leggazdagabb (meglévő) leletegyüttese, a kunbábonyi nagyvezér sírja (ha kagán volt: bizony szegény kagán volt a bolgár Kuvrathoz képest).

A középavar kor

A 7. század utolsó harmadát, az úgynevezett középavar kort olyan események vezetik be, amelyek hatása mély nyomot hagyott az ország történetében. Szokatlan, de igaz: a változásokat először a régészek érzékelték, majd kiderült, hogy megfigyeléseiket más források is alátámasztják. Hirtelen kiterjedt az „avar” települési terület, nagy falusi temetőket nyitottak olyan helyeken, ahol addig csak néhány szórvány jelezte a jelenlétet, vagy még az se. Új hatalmi központokat jeleznek vezéri rangú temetkezések. Hirtelen, egyszerre és összefüggően újfajta viselet, új fegyverek, új szokások jelentek meg az újonnan nyitott temetőkben. Jogos volt hát arra gondolni: új népvándorlás érte a Kárpát-medencét.

Ezüst karkötők a zamárdi avar sírból, 7. század

Megindulhatott a kutatás annak kiderítésére, hogy kik is ezek a bevándorlók, honnan jöttek, mekkora erőt képviseltek, mi maradt a korábbi avarokból. Netán ők voltak az első magyarok, ahogy azt László Gyula állította a kettős honfoglalás elméletének kidolgozásakor? Ezekre a kérdésekre ma sem válaszol mindenki egyformán, mégis, a megnövekedett információmennyiség birtokában megkísérelhetünk egyre körültekintőbben, higgadtabban, pontosabban felelni. Kiderül az óvatos fogalmazásból, hogy magam nem vagyok híve az elméletnek – az alábbiakban más megoldást javaslok.

A népmozgás hátterében Kuvrat államának felbomlása, a kazár előretörés állt. Ugyanaz a népvándorlás, amely a balkáni bolgár állam kialakulásához vezetett (680). Történeti forrás mesél arról, hogy Kuvrat egyik (és egy másik?) fia, név szerint Küber, népével Pannóniába költözött, az avar kagán fennhatósága alá. Igaz, a vezér hamarosan továbbállt, népe – nevezzük meg végre: az onogurok népe – azonban itt maradt. Nem váltották le az avarokat, nincs nyoma még dinasztiaváltásnak sem. Megerősödtek azonban a korábbi folyamatok, ettől kezdve gyakorlatilag szabályos falvakban élték életüket a szabad parasztok közösségei.

A „középavarnak” nevezett régészeti horizontban együtt találhatók a bejövők és a helybeliek, hamarosan össze is olvadtak. Túl nagy különbség amúgy sem volt köztük, sem kulturálisan, sem embertanilag (hacsak a frissen feltűnő mongoloid vonásokat nem írjuk a számlájukra), sem – mondom én – nyelvileg. Ugyanabból a nyugati török kohóból jöttek, amelyből korábban maguk az avarok és csatlakozott népeik jó része, meg ahonnan a dunai bolgár-törökök és a volgai bolgárok (a mai csuvasok ősei) is. Nyelvjárási különbségek persze ugyanúgy voltak köztük, mint szokásbeliek. Ismétlem: régészként nyelvi kérdések eldöntésére nem vállalkozhatunk, történészként azonban kötelességünk a legvalószínűbb feltevés kiválasztása. A rendelkezésre álló rovásírásos emlékek száma és minősége még nem teszi lehetővé a biztos megfejtést (ahány kutató, annyiféle a válasz), addig pedig szabadon találgathatunk…

A jövevények hozzák magukkal korábbi kiváló bizánci kapcsolataik eredményeit: tárgyakat, pénzeket. Az utóbbiak – meg a történeti körülmények – segítenek az esemény pontosabb keltezésében (668–670). Nem lehet véletlen, hogy az utolsó ismert avar követjárás Konstantinápolyban 678-ban gratulál a császárnak az arab flotta fölötti győzelemhez.

Az átmeneti korban – ami egyesek szerint egy, mások szerint két generáción át tartott – továbbra is érezhető az „imitatio imperii”, a bizánci divat követése, de tovább tart a nyugati orientáció is, egyre erősebben a bajorok és a frankok irányába. A korábbi friauli támadáshoz hasonló próbálkozás lehetett 713–714-ben a határon túli Lorch avar lerohanása. A zsarolás ez esetben is sikertelen maradt, ezután abbahagyták a kísérletezést, s vagy 80 évig nem beszélnek róluk a krónikák.

A késői avar kor

Közben, szinte észrevétlen, sima átmenettel, de feltartóztathatatlanul megkezdődött a késői avar kor. Furcsa ellentmondás: a korai avar egyeduralommal szemben a késői 8. században a széttagoltság jelei látszanak a vezetőrétegben – a sokszínű korai avar kori régészeti hagyatékkal összehasonlítva a késői avar kor kultúráját mintha egységes, állami mázzal öntötték volna le. Kevesebb a lovas temetkezés (a peremeken, úgy tűnik, szívósabban éltek a hagyományok), a birka és a marha mellett egyre több a tyúkféle és a disznócsont az ételmaradékok között, olyan állatok maradványai, amelyeket nomád körülmények között nem is szokás tartani. Ezzel szemben továbbra is a füves puszták hagyományait folytatják a bronzból öntött díszű, mellékszíjas, sokveretes övek, az íjak és a faragott díszű tegezek, bennük néhány (talán a közös tulajdonból való részesedést jelző) háromélű vasheggyel ellátott nyíllal, a kardok helyét elfoglaló szablyák. Még élesebb lesz az ellentmondás, ha figyelembe vesszük a század vége felé újrainduló írott források információit a kagánon kívüli tisztségviselőkről: főasszonyáról, a katunról, riválisáról, a jugurrusról, a nyugati végek (vagy a csatlakozott népek) részfejedelmeként feltűnő tudunról, a tarkánokról. Csupa olyan méltóságnév, ami az eurázsiai puszták keleti végében is ismert, igazi nagynomádok között – igaz, jórészt, a dunai bolgároknál is. Mintha a nomád szerveződés, a nomád harcmodor túlélte volna önmagát, messze elszakadt a nép gazdaságától és életmódjától.

A nagyszentmiklósi kincs 2. számú kancsója. Középső medalionján a „győztes fejedelem”

Íme, az avar állam bukásának (egyik) oka. Vannak nyilván más okok is, még ha nem is bízhatunk meg a bolgár kán által nyilvánvalóan propagandisztikus céllal az avar foglyok szájába adott vallomásban, amit a Suda-lexicon őrzött meg, a bukás okaként egyebek mellett a széthúzást, az árulást, a kereskedő szellem eluralkodását, a mértéktelen ivászatot jelölve meg.

A 8. század végén felerősödött a frank nyomás, hiába próbálták az avarok a bajorokat segíteni a frankok ellen. Nagy Károly 791-es hadjáratáról ugyan még dolgavégezetlenül tért haza. 794–95-ben viszont saját magukat gyengítették meg az avarok végzetesen, amikor belháború tört ki a kagán és a jugurrus között. 796-ban a tudun Károlyhoz futott, még megkeresztelkedni is hajlandó volt – későn.

A pogány – nagy valószínűséggel az ősöket különösen tisztelő, talán sámánhitű – avarok megtérítésére amúgy néhány gyenge kezdeményezésen kívül senki sem tett kísérletet, pedig békében éltek köztük „tudatlan” keresztények, ahogy a frank hadakat kísérő püspökök konferenciája fogalmazott. A keresztény Európához csatlakozás már nem sikerülhetett (szép történelmi ellenpélda Szent István és Koppány vetélkedéséhez: a magyaroknak akkor sikerült).

Erich, a friauli őrgróf akadálytalanul rabolhatta ki a kagáni székhelyet, szekérszám hordva el a még meglévő kincseket – talán éppen a kincstár maradékának menekítése során került a földbe a páratlan szépségű nagyszentmiklósi kincs is. 805-ben még emlegetik az avar kagánt (Ábrahám névre keresztelik meg a Fischa folyóban), aztán már csak hódoló és ajándékokat (adót) hozó követségekről esik szó – az utolsóról 822-ben. Hamarosan felszámolják a vazallussá lett avar fejedelemséget és kiépítik a frank közigazgatást a Dunántúlon vagy annak csak nyugati részén.

A többiekkel mi lett? Hihető feltevés – némi kétely azért maradt bennem –, hogy Krum kán dunai bolgárjai Erdélyen túl a Tiszáig terjesztették ki hatalmukat. Bizonyos, hogy Nyitra és a Kisalföld mai szlovákiai része a morvák fennhatósága alá került. Még így is marad az országból jókora darab föld, amelynek politikai sorsáról semmit sem tudunk.

Valljuk be: nem sokat tudunk az egyszerű népek sorsáról sem. Eltűntek, mint az avarok, akiknek sem utóda, sem nemzetsége nem maradt, ahogy az orosz őskrónika állítja? A politikai vezetést lefejezték – ha nem is szó szerint, ámbár az sincs kizárva. Az arisztokrácia elpusztult, degradálódott, felszívódott. A földtúró, adózó polgárt azonban nem szokás kiirtani – nem is lehet. Meg is találjuk régészeti emlékeiket, egyre biztosabban, frank, morva, bolgár(?) területeken, egyelőre bizonytalanul tapogatózva a senki földjén. Igaz, mindenfelől szlávok nyomulnak-települnek az egykori avar területekre – bizonyára már avar uralom alatt is –, mégsem számolhatunk a teljes elszlávosodással. Az avar kori népek biológiai utódai megélték tehát Árpád magyarjainak honfoglalását.

Az avar állam megszűnte után már nem nevezik őket avarnak a források sem, feltűnhet hát a „kései avarok” neveként az egykori onogur bevándorlók neve. Erre utal egy 860-ban kelt oklevél, amikor a „wangarok” tartományának határhegyét említi. Talán nem szentségtörés arra gondolni, hogy a sokat idézett „avari, qui dicuntur ungari” mégsem a korai magyar kalandozásokra, hanem a helybeli onogurokra vonatkozik. Ugyanezt mondhatjuk a 9. századból összegyűjthető egyéb „onogur” nevekről is. Végül, de nem utolsósorban: így ragadhatott a kései, Kárpát-medencei onogurok földjére jövő magyarokra is a hungarus elnevezés (nem kell hát őseinket bonyolult vándorlásokra kényszeríteni, hogy valahogy kapcsolatba kerülhessenek a keleti onogurokkal). Ha így van, joggal keressük korai, egységesen honfoglalás előttinek mondott csuvasos típusú, bolgár-török jövevényszavaink között az avar-onogur utódok nyelvének hatását. Laza feltevés, gyenge érvelés ez? Hát igen. De nem rosszabb a többinél.

Kik voltak az avarok?

568-ban foglalták el az avarnak nevezett népek a Kárpát-medencét. Az első kérdés: kik voltak és honnan jöttek? Tíz évvel korábban furcsa, ismeretlen követek jelentek meg a bizánci császár udvarában. A dramatizált jelenetet minden avarokkal foglalkozó könyv idézi: az egész város összefutott, hogy megcsodálja őket, különösen befont és szalagokkal díszített hajviseletük tűnt szembe. Szövetséget ajánlottak a császárnak: némi gazdasági segítségért hajlandók voltak a széles kelet-európai pusztákon a bizánci érdekeknek megfelelően hadakozni. Keletről jöttek,

olyannak tűntek, mint az emlékezetbe mélyen beégetett hunok. Avar és hun csoportjaikról tudtak a krónikások, a szóbeszéd szerint az avar nevet csak ijesztésül vették fel. A rájuk bízott feladatot rövid idő alatt elvégezték: leverték a kellemetlenkedő utigurokat és kutrigurokat.

Öntöttbronz griffes veret Dunacsúnról, 8. század

Hogy ők kik voltak, megint messze vezető kérdéscsoport, közmegegyezés szerint a törökség archaikusabb, a hunok után nyugatra vándorolt ogur csoportjához tartozónak tartjuk őket. Nem árt megjegyezni, hogy a tíz törzsből álló on-ogur törzsszövetség neve máig él a magyarok külső megnevezéseként (hungarus, Ungarn stb.). Nem álltak meg azonban, szövetséget kötöttek a Pannóniát lakó germán langobardokkal az alföldi (ugyancsak germán) gepidák ellen, s a levert népeket magukkal sodorva megjelentek az Alföldön. A langobardok 568 húsvétján elérkezettnek látták az időt arra, hogy Észak-Itáliába költözzenek (ebben az alkalmas politikai konstelláció mellett nyilván szerepet játszott a veszedelmesnek bizonyuló avar szomszédság is), Pannóniát szerződés alapján átadták az avaroknak. A Kárpát-medence két fele a rövid ideig tartó hun közjáték után Baján kagán vezetésével ismét egy politikai egységbe szerveződött.

A feljegyzett népnevek, a Bizánccal diplomáciai kapcsolatba lépő ázsiai türk nagyhatalom követeinek állításai „szökött rabszolgáikról” és a korai avar régészeti leletek az avar etnogenezis három vaskos szálát egyformán rajzolják ki: az egyik Belső-Ázsiáig nyúlik vissza, a másik a heftalita-hun Közép-Ázsiába, a harmadik a Kaukázus előterének és az ukrajnai steppének a területére vezet. Tovább tarkítják az etnikai képet a Kárpát-medencében maradt csoportok, elsősorban a gepidák meg a Pannóniában feltehető késő antik népesség (ez utóbbinak ugyan a magam közvetlen kutatási területén, a Kisalföldön nincs nyoma, az itteniek kivonultak a langobardokkal együtt, máshol azonban számolni kell velük).

Piramiscsüngős arany fülbevaló, Üllő, 7. század első harmada

Nem tudjuk ugyan pontosan, kik is laktak ekkor a Dunától északra, az azonban bizonyos, hogy az avar vándorlás megmozgatta a környező szlávokat is, jelenlétükkel tehát számolnunk kell. Ezzel még mindig nincs vége a bonyodalmaknak. A 6. század folyamán a türk előretörés elől menekülve újabb néptöredékek csatlakoztak kelet felől az avarokhoz, neveik alapján nem valószínű az ogur-törökséghez tartozásuk, még leginkább valamilyen iráni vagy kaukázusi nyelven nevezhették meg magukat. És még nem is említettük a rejtélyes, a kutatásban is fel-felbukkanó, majd hosszú időre eltűnő úgynevezett „pannóniai bolgárok”-at.

Kik hát az avarok? A kortársak felfogását követve magam úgy gondolom: mindezek, Avarország lakói, az avar kagán alattvalói, függetlenül attól, hogy honnan jöttek, milyen volt az anyanyelvük. Ez az oka, hogy – mint fentebb már látható volt – az „avar kori” kifejezést szívesebben használom. Mellesleg Baján kagán avarjainak nyelvét nem ismerjük, eredetük és vándorlásuk földrajzi körülményeiből meg néhány szórványos névből következtetve leginkább ők is a nyugati törökség soraiba tartozhattak (vannak komoly tudósok, akik nem zárják ki annak lehetőségét sem, hogy mongol nyelvűek vagy más, ma már kihalt nyelvet beszélők is voltak közöttük).

Arany ivókürt, peremén rovásfelirattal a nagyszentmiklósi kincsből

A foglaló avarokat és bevándorló társaikat nagyállattartó, sátorlakó keleti népként képzeli el mindenki – nem is nagyon tehettek mást az akkori viszonyok között a füves pusztaságokon. Magukkal hozták viseletük fő elemeit (a lemezveretekkel díszített, megjelenésében nyilván rangjelző övet, a férfiakra is jellemző fülbevaló-viseletet), őrizték még szokásaikat (Belső-Ázsiáig követhető a külön eltemetett, fegyver-lószerszám együttesekből álló halotti áldozat, a steppéken általános lovas temetkezés, a nagy tor, amelyből a halott is részesül).

„Kultúrtájra” jöttek azonban, akár Pannóniát, akár az Alföldet nézzük, az itt talált népek falvakat laktak, földet műveltek. Igen hamar szembe kellett nézniük azzal a ténnyel, hogy a Kárpát-medence nagy része alkalmatlan a nomadizálásra. Voltak csoportjaik, amelyek alkalmas tájegységeken még sokáig ragaszkodnak hagyományos életmódjukhoz, mások, máshol gyorsabban alkalmazkodtak a letelepült életformához. Az állattartók harcias megjelenéséből azonban alig engedtek: halottaikat bőven ellátták fegyverekkel, amiről a visszacsapó íj végeinek és markolatának csontborításai, a tegezdíszek és a nyilak kötegei, a lovas harcmodornak megfelelő hosszú, keskeny kardok, könnyű lándzsák, értékes páncélingek sírba adott darabkái tanúskodnak.

Niellódíszes, korongos aranyfibula, Kölked, 7. század közepe

Ők hozták magukkal Európába a vaskengyel ismeretét. Az ékszereket megbecsült ötvösök készítették (néhánynak a sírja is előkerült), a fegyvereket kovácsok gyártották, s bár a közönséges edények háziiparszerűen készültek, a díszedényeket nagy tudású specialisták állították elő. Ménesek, szarvasmarhacsordák és juhnyájak létét igazolják a sírokban bőségesen talált állatcsontok (húsételek maradványai), az italt bőrtömlőben, faedényben, keleties formájú cserépedényekben, az előkelőkét nemesfém edényekben mellékelték.

Államuk – ugyancsak keleti mintára – központosított, az egyeduralkodó kagánon kívül (akinek címe ugyancsak a füves puszták keleti végéből ered) más rangot nem is ismerünk ebből a korból. A meghódolt népekkel nagyvonalúan bántak. A gepidákat ugyan nagyrészt áttelepítették a Dunántúlra, de nagyjából egy tömbben, saját előkelőik vezetése alatt hagyták (kezükben lehetett a nyugati kereskedelem, hiszen mindenben követni tudták a legutolsó frank–alemann divatot). Importra szükség volt, elsősorban a nagy jelentőségű reprezentáció miatt (van, aki az avar kori társadalom egyik legfontosabb jellemzőjének tartja a mindenáron való reprezentációt).

Kora avar kori vaskengyelek Bicskéről, 7. század eleje

Pannónia régi római útjait kereskedőkaravánok járták. A langobard Itália felé vezető úton létesült az a kereskedőtelep (Keszthely-Fenékpuszta), amely körül sajátos szigetkultúra alakult ki, késő antik, bizánci, langobard s egyéb nyugati germán összetevőkből. Sajátos, viseletben, szokásokban megnyilvánuló különállását megtartotta ez a népesség a központ elhagyása után is (az „avar” kulturális hatás minden erősödése mellett). Regionális központokban nagy polietnikus közösségek jöttek létre, amelyeknek az egész avar koron át használt, többezres sírszámú temetőiben igencsak nehéz eldönteni (ha szabad egyáltalán), hogy az avar módra eltemetett, bizánci tárgyakkal ellátott, germán és avar fegyvereket is birtokló, esetleg germán viseleti sajátosságokat is mutató halott vajon melyik népcsoporthoz tartozott eredetileg.

Állatküzdelmi jelenetes öntöttbronz szíjvég, Zilah, 8. század

ÉRVEK AZ ELEFÁNTCSONTTORONYBÓL • Képtelenségek könyve • A történelem legnagyobb hamisítása

FODOR ISTVÁNrégész, tanszékvezető egyetemi tanár, Szegedi Tudományergyetem

Heribert Illig nagy hűhóval kísért könyvének megjelenése a kitalált középkorról nem csupán a nyugat-európai, hanem a magyar történelmet is érinti. Ha ugyanis a 614 és 911 közötti időszakot valóban csupán „kitalálták”, azaz hamisították, akkor nekünk nem volt Magna Hungaria-beli, levédiai és etelközi történelmünk, sőt nem volt honfoglalás sem, Álmos és Árpád sem. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük a történelmi tényeket – az írott kútfők mellett a régészet és más szakterületek adatait is –, hamar kiderül, hogy nem a három egykori hatalmasság hamisította meg a történelmet, hanem a könyv szerzője tett ilyen kísérletet.

Történelemről szóló könyv ritkán kelt olyan feltűnést, mint Heribert Illig Kitalált középkor (A történelem legnagyobb időhamisítása) című munkája. A feltűnést nem a szerző valamely átütő pozitív eredménye, az eddigi történeti kép számottevő gazdagítása váltotta ki, hanem éppen ellenkezőleg: a szerző nem kevesebbet állít, mint hogy Európa középkori történelmének jó nagy szelete nem más, mint egyszerű kitaláció, történelmi hamisítás. A könyvről megjelent eddigi bírálatok némelyike megjegyzi, hogy Illig ügyesen használja ki elgondolása alátámasztására a középkori történeti kutatás valós nehézségeit, például azt, hogy a korszak írott forrásait többször átírták, s ránk gyakorta a késői átiratok maradtak csupán. Ez több esetben valóban így van, de az egymástól függetlenül keletkezett források egybevetésén alapuló forráskritika a legtöbb esetben tisztázni tudja egy-egy történeti kútfő eredetiségét, avagy hamis voltát.

Az is szöget üt azonban a történetkutatáshoz valamit is konyító olvasó fejébe, hogyan lehetett az állítólag kitalált Karoling-kor hatalmas mennyiségű írott forrását viszonylag rövid idő alatt meghamisítani, illetve ennyi hamisítványt előállítani viszonylag rövid idő alatt. A szerző eléggé egyszerűen oldja meg ezt a kérdést is. Felteszi, hogy e korban 35 000 irat keletkezett, s ha csak 350 működő kolostort tételezünk fel ekkor Európában, mindegyik kolostor szerzeteseinek csupán 100 írást kellett „előállítania”, ennyi ideje pedig biztosan volt a sok ráérő szerzetesnek.

Ha a „kitalált” korszakot alaposabban szemügyre vesszük, első pillantásra kitűnik a szerző feltevésének képtelensége. Ha ugyanis igaza lenne, akkor 622-ben s azt követően nem alakult ki az iszlám, nem jött létre az óriássá duzzadt arab birodalom, tehát nem született meg az iszlám korai művészete, irodalma, tudománya, s nem voltak azok a népek és országok sem, amelyekről például az arab földrajzi és történeti munkák szólnak. S ami bennünket, magyarokat közelebbről érdekel, nem voltak azok a kazárok sem, akiknek szomszédságában őseink Levédiában éltek, sem onogur-bolgárok (bolgár-törökök), akiknek nyelvéből a honfoglalás előtt 250-300 szót kölcsönöztünk, és végezetül nem volt a 895-ös honfoglalás sem, az azt megelőző és követő eseményekkel egyetemben. Ha mindezen képtelenségeket el is hinnénk Illig úrnak, s bedőlnénk a régi naptári időszámítással kapcsolatban végzett hókuszpókuszainak, ráadásul elhinnénk meghökkentő meséjét a három hatalmasság gonosz összeesküvéséről, még mindig komoly akadályok tornyosulnának szavahihetősége elé.

A történeti koroknak ugyanis nem csupán írott emlékei vannak, hanem tárgyi emlékei is, amelyekkel a régészet foglalkozik. Tudja ezt persze szerzőnk is. Igyekszik is a régészetről lehetőleg minél több rosszat elmondani, elsősorban azt, hogy a régészek rendkívül rosszul keltezik az előkerült sírokat, épületmaradványokat és tárgyakat. Ebbéli igyekezete azonban fölöttébb átlátszó. Kiiktatja például a történelemből a Kárpát-medencében 567-ben tanyát vert avarokat is, sokezernyi előkerült sírjukat, településeiket szó nélkül hagyja, pedig e sírok jelentős részében pénzt is leltek, amelyek félreérthetetlenül igazolják e temetkezések korát. (Vagy talán e pénzérméket is a három csaló hatalmasság emberei dugdosták bele utólag a halottak sírgödreibe?) Nyilvánvaló, hogy itt már szó sem lehet jóhiszemű félreértésről, történészi baklövésről, ez kétségtelenül szándékos hamisítás. Ugyanezt mondhatjuk a honszerző magyarok esetében is, akiknek sírjaiba szép számmal kerültek olyan nyugati uralkodók 911 előtt vert pénzérméi is, akik Illig szerint nem is léteztek. S e sírokban ráadásul a távoli Közép-Ázsiában vert arab dirhemek is voltak, a temetkezések keltezése tehát vitán felül áll.

A sarkeli erőd tégláin látható karcok. A középső téglán malomjáték található

Szerzőnk rendkívül nagyvonalúan jár el néhány nép „eltüntetésekor”. Szerinte a Kaszpi-tenger, a Kaukázus és a Don vidékén birodalmat alapító kazárok sem léteztek 567 és 965 között, vagy szerepük teljesen jelentéktelen volt. Miközben a kazárok szerepét cáfolgatja – tudós történészhez illő módon – szakirodalmi utalásokat is tesz. De mire? A magyar származású Arthur Koestlernek A tizenharmadik törzs című regényére! (Rózsahegyi István fordításában 1990-ben jelent meg magyarul.) Világos jele ez annak, hogy vaskos könyvünk szerzője az égvilágon semmit sem tud a kazárok valós történetéről, a vonatkozó történeti forrásokról s a szakirodalomról. Mert ha tudna, akkor arról is hallott volna, hogy a kazárok neve nem csupán az arab, bizánci, héber és európai forrásokban fordul elő, hanem keleten a rovásírásos feliratokban is. Mongóliában két ujgúr feliratban is szerepel a nevük, az egyik keletkezési ideje 750-re, a másiké 752–753-ra tehető.

Kazária régészeti emlékeiről is meglehetősen lesajnáló véleményt formál a szerző: „Az alapjában véve nomádként élő nép fővárosairól, tehát a titkokkal körülvett Szamandarról a Kaukázusban, Itilről a Volga torkolatánál és a megerősített Sarkelről a Donnál csak kevés olyan »hír« van a földben, ami a régészeket kielégíthetné. Egyedül az állítólag 833 körül alapított Sarkelről van egy ásatási leletünk, mielőtt a város egy duzzasztással nyert tározómedencében elsüllyedt volna.” (352. o.) [Ismét élvezhetjük a fordítás változatos nyelvi leleményeit!] Nos, ezzel szemben az igazság az, hogy Itilt az óriási Volga-deltában még valóban nem sikerült a régészeknek fellelniük, Szamandar helyét azonban ismerjük a Kaszpi-tenger kaukázusi partszakaszán, Sarkel esetében pedig egyenesen ritkaságszámba menő az írott források és a régészeti eredmények egybeesése. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár ugyanis 950 körüli művében a következőket írja: „[A besenyők szállása] kiterjed egészen Sarkelig, a kazárok erődjéig, amelyben háromszáz főnyi őrség állomásozik, kiket évenként váltanak. »Sarkel« annyit jelent náluk, mint »fehér ház«, s ezt a Kamatirosznak nevezett Petronász kardhordozó díszőr építtette, amidőn a kazárok kérték Theofilosz császárt, hogy építtesse meg számukra ezt az erődöt […] s a császár engedvén kérésüknek, elküldte a császári hajóhad csapatszállító hajóival az előbb említett Petronász kardhordozó díszőrt […] Petronász tehát elment a Tanaisz [Don] folyónak arra a helyére, ahol az erődöt szándékozta építeni. S mivel azon a helyen nem voltak erőd építésére alkalmas kövek, néhány kemencét csináltatott, és bennük téglát égetett, és azokkal vitte végbe az erőd felépítését, miután a folyóból való kis kavicsokból meszet készített.”

Konstantin tudósítása szerint tehát az erőd Theofilos császár uralkodása idején (829–842) épült téglából. Különböző meggondolások alapján a történészek az építkezés legvalószínűbb időpontjának a 838-as évet tartják. 1949–1951-ben a cimljánszki víztározó építését megelőző régészeti feltárások alkalmával M. I. Artamonov pétervári régész napvilágra hozta a 193,5x113,5 m alapterületű téglavárat: az ásatások alkalmával előkerült leletek megerősítették a vár építésének feltehető idejét. A vár tégláinak egy részén különböző bekarcolt jelek, alakok, egy esetben malomjáték látható. Bíborbanszületett Konstantin leírása és a régészeti eredmények tehát tökéletesen egybevágnak, semmiféle áltörténészi csűrés-csavarással nem vonható kétségbe sem Sarkel várának léte, sem pedig azé a hatalomé, amely azt építtette, nevezetesen a Kazár Birodalomé.

A honfoglalás előtti magyar történelem fontos korszakát alkotta az az időszak is, amikor őseink az onogur-bolgárok szomszédságában éltek. Nyelvükből mintegy 250-300 jövevényszó került át a magyar nyelvbe, s ezek igen fontos művelődési hatásról tanúskodnak. (Például: búza, árpa, tarló, eke, sarló, sátor, ökör, bika, tinó, borjú,

disznó, tyúk, ól, gyümölcs, alma, bor, ács, sereg, törvény, tanú stb.) E jövevényszavakból azt a következtetést vonták le a kutatók, hogy akkori szomszédaink a megtelepült életforma számos elemével ismertették meg őseinket. Ezek a belső-ázsiai eredetű onogur-bolgárok (vagy másképpen: bolgár-törökök) a török nyelveknek egy olyan ősi változatát beszélték, amelynek alapvető sajátságait napjainkban már csak a Volga mellett élő csuvasok nyelve őrzi. E népesség valamikor 460 körül jelent meg a földrajzi értelemben vett Európa keleti peremén, s a Kaukázustól északra elterülő területeken telepedett meg, az iráni nyelvű alánok szomszédságában. (Ez utóbbiak utódai voltak a jászok és a mai észak-kaukázusi osszétek.) Amikor 567-ben e területeken a kazárok alapítottak birodalmat, a bolgár-törökök is kazár fennhatóság alá kerültek. 603 után azonban lerázták magukról e függőséget, s önálló birodalmat hoztak létre az Azovi-tenger vidékén. Fejedelmük, Kuvrat kagán Bizánc szövetségese lett s meg is keresztelkedett Konstantinápolyban. 650 körül, Kuvrat halála után azonban szétesett a rövid életű bolgár birodalom, ismét a kazárok lettek úrrá rajtuk. A népesség pedig felbomlott: egy részük Aszparuh vezetésével 680 körül az Al-Duna vidékén telepedett meg s alkotott önálló államot (a mai Bulgária elődjét), másik részük a Volga folyó mentén északabbra húzódott, s később itt hozta létre a Volgai-Bolgárországot, harmadik részük pedig továbbra is az Azovi-tenger és a Don-Donyec folyók vidékén maradt s kazár alattvalóként élt tovább.

Természetesen Illig úr ezeket a bolgár-törököket is „halálra ítélte”, könyvében számukra sincs hely, az ő történelmük is kiagyalt fikció. 1912-ben azonban a Poltava melletti Perescsepino falu határában rendkívül gazdag sírleletre bukkantak, amelyet sokáig elrejtett kincsnek véltek a kutatók. Mára beigazolódott, hogy valamely nomád fejedelem temetkezési helye került napvilágra, méghozzá a bolgárok nevezetes uralkodójáé, Kuvraté. A sírban lelt pecsétgyűrűkön ugyanis az ő neve olvasható. Emellett orientalistáink közül a kitűnő Czeglédy Károly figyelt fel arra, hogy a 6. század eleji bolgár birodalom (vagy másképpen: Nagy-Bulgária) létrejöttének híre a messzi Kínába is eljutott. Az egyik 600 körüli kínai törzsjegyzékben az alánok szomszédságában szerepel a bolgárok neve is, tielö alakban. Így tehát nem csupán a bizánci és arab forrásokban szerepelnek az onogur-bolgárok, hanem egy kínaiban is, ráadásul a régészet is félreérthetetlen tanúbizonyságát adja egykori létezésüknek. (Azt csak remélni merem, hogy Illig áltörténész úr nem keveri majd bele a kínai császárt is az európai összeesküvők sötét szövetségébe.)

Szerzőnknek a történelemben való jártassága más esetekben is erősen kétségbevonható. Ebből a szempontból beszédesek térképei is. Például a 346–347. oldalon lévő térképe az 1000 körüli Európát hivatott ábrázolni. Az akkori Magyarország területén két várost tüntet fel, az egyik Gran (Esztergom), a másik pedig imígyen szerepel: Alba Iulia (Karlsburg). Az láthatóan cseppet sem zavarja szerzőnket, hogy Gyulafehérvár neve csak 1918 óta Alba Iulia, az ókorban Apulumnak hívták, 1000 körül éppen Gyulafehérvárnak, a szlávok pedig Balgradnak, s ez utóbbi nevet használták a középkorban a betelepülő románok is. Ugyancsak furcsa módon az Északi-Kárpátokban fel van tüntetve: szlovákok. Láthatóan a történelem nagy kiigazítójának halovány fogalma sincs arról, hogy ez a népnév valamikor a 14–15. században alakulhatott ki az észak-magyarországi szlávok megnevezéseként, mindenesetre a 16. század előtt nem fordul elő.

Kuvrat bolgár kagán pecsétgyűrűinek felirata

Magam nem kísértem figyelemmel a könyv németországi fogadtatását és a megjelent bírálatokat. Aligha kétséges azonban, hogy a fentebb említettekhez hasonló megjegyzéseket bőven tettek a német történészek is. Mindez azonban szikornyányit sem ingatta meg hitében Illig urat. Minderről a könyvéhez írt utószóban olvashatunk, amely A pislákoló tűz szétterjed optimista címet viseli: „A könyvünkben bemutatott megfigyelések, eredmények, a feltárt ellentmondások és végkövetkeztetések minden övön felüli és övön aluli támadás ellenében kitartottak. Nem került elő olyan érv, amely téziseimet megrendíthette volna. Ha a középkorkutatók csak egyetlen szemet ki tudtak volna szedni érvelésem láncából, ezen eredményt minden bizonnyal teli torokból hirdették volna. Az, hogy ilyen dolog nem történt (a vitát folyamatosan dokumentáljuk), egyben bizonyítja a tézis értékét, és az ebből következő szilárdságát. Sok középkorkutató intézet megkísérli, hogy kivonja magát a vitából, mivel téziseim összeegyeztethetetlenek oklevél-értékelésükkel. Hosszú távon azonban aligha sáncolhatják el magukat a pergamenhalom mögött, hiszen a vizsgálati kritériumok és az eredmények mind ismertebbé válnak. Olyannyira, hogy már úgy véljük: a bizonyítás terhe egyre inkább azon középkorkutatókra hárul, akik tántoríthatatlanul hisznek a régi és kevésbé régi írások tartalmában.” (488–489. o.) Irigylésre méltó önbizalom és nem túl szimpatikus önelégültség. Ráadásul fejtetőre állított logika: bizonyítson az, aki ismeri a történeti forrásokat, érti a forráskritika eljárásait, s igazolja, hogy a lépten-nyomon hamisító, tudatlan dilettánssal szemben igaza van.

S itt elérkeztünk az Illig-féle tudományos „szenzációk” sikertörténetéhez. Az ilyenfajta rögeszméket mindenütt szárnyára kapja a bulvársajtó, a magukat újságírónak nevező félművelt „médiaszakemberek” gyorsan nagy port vernek az ilyesmi körül, s „vevő” is akad rá bőven. Különösen az értékválsággal küszködő társadalmakban, elsősorban a sérült történelmi tudatú csoportok (meg a feltűnni vágyók, akik lelkesen csatlakoznak az „igehirdetők”-höz). Jól látja ezt Galamb György a könyvről írott dolgozatában, s hiányolja a történész szakma kritikáját: „A zsivaj fölött pedig hallgat az elefántcsonttorony” – fejezi be írását. (Élet és Irodalom, 2003. március 28.) Magam úgy vélem, nem a szakmai gőg vagy a közvéleménytől való elzárkózás az oka annak, hogy nem jelennek meg tucatszám cáfoló cikkek Illig úr rögeszméiről. Hanem egyszerűen az, hogy vitázni, legalábbis valódi vitát folytatni csak valós érvekkel lehet és érdemes. Ha valaki azt állítja, hogy a Föld nem gömbölyű, hanem lapos és a négy sarkán négy elefánt tartja, azzal aligha érdemes vitázni. És főként fölösleges. Nem csoda hát, ha minden valamirevaló kutató sajnálja erre fecsérelni az idejét és szellemi erejét. A kutató emellett azt is látja, hogy a mindenható tömegkommunikációval szemben szinte tehetetlen, hiszen ott nem a tény az érték, hanem a szenzáció. Bármekkora ökörség legyen is az.

Érdekes jelenség, hogy német után először magyar nyelven olvasható Heribert Illig könyve. (Még ha nem is valami ízes magyar nyelven.) Mi lehet ennek az oka? Vajon a magyar közönség szomjúhozta leginkább e „történelemformáló” zagyvaságokat? Erős a gyanúm, hogy a könyv megjelenése mögött bizonyos hazai körök állnak, akik sok mindenben osztják Illig úr gőzös eszméit, s akik hosszú évek óta hasonlóan meghökkentő elmésségekkel traktálják a magyar közvéleményt. Világosan kiderül ez abból az előszóból, amelyet a dilettáns berkekben apostolként ismert Pap Gábor írt a könyv magyar kiadása elé „A héj támadása a mag ellen, avagy: mi mindenre szolgálhat egy óraátállítás?” címmel.

Pap Gábor nem a krónikákat szapulja, mint Illig, hanem épp ellenkezőleg, ő gesztáink hun történetének igazát véli megszilárdulni a kiiktatott 300 esztendővel: „jelenlegi tudásunk szerint a magyar krónikás hagyomány őrizte meg leghitelesebben az eredeti – a később betoldott 300 évet még nélkülöző – időszámítási rendszert. Eszerint Attilától számítva az ötödik generációba esik Álmos fellépése, ami a jelenlegi hivatalos idő-nyilvántartási rendszerben képtelenségnek tűnik: (Nota bene: éppen az a „képtelenség” jogosítja fel akadémikusainkat arra, hogy széltében-hosszában kétségbe vonják krónikáink szavahihetőségét!) Ha azonban az Attila halála (453) és Álmos fellépése (800-as évek dereka, mai időszámításunk szerint) közül kiiktatjuk a művileg ide erőltetett mintegy 240 (850–614) évet, az így adódó időtáv (kb. 160 év) éppen megfelel a nevezett öt generációnak.” (18. o.) Láthatjuk, hogy az előszó írója még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy Illig gondolataihoz alkalmazkodjék. Hiszen Álmos fellépése szintén a „kitalált” időszakra esik, s első uralkodócsaládunk őse ugyanolyan fikció e gondolatmenet szerint, mint Árpád, Kurszán és maga a honfoglalás.

De lássuk tovább e termékeny eszmefuttatást: „Ami pedig az árpádi honfoglalás valódi időpontját (895 helyett 595) illeti, az a lehető legjobb megközelítéssel idézi emlékezetünkbe az eddigi spekulációk szerinti »avar« honfoglalás dátumát.” (Uo.) Hát igen, 567 vagy 595 egyre megy, különösen, ha olyan időmachinátorokról van szó, mint a könyv vagy az előszó írója. A lényeg az, hogy a történelem eseményeit, tényeit, személyiségeit és időpontjait mindig úgy forgassuk, ahogyan az céljainknak megfelel. Ha kell, a 300 évből csinálhatunk 240-et (állítólag ennyivel hosszabbították meg a nevezett maffiózók az Attila és Álmos közti időszakot), az a lényeg,

hogy ködösítő agyalmányainkat megtámogassuk.

Nézzük azonban az előszó címének indoklását: miféle héj támad itt miféle magot? Pap Gábor elmeszüleménye szerint: „Először is tudnunk kell – elég egy pillantást vetnünk a térképre, és ez a tény nyilvánvalóvá lesz számunkra –, hogy a Kárpát-medence: Európa kellős közepe. Kicsit patetikusabban fogalmazva: itt dobog – ha van – kontinensünk szíve. A természet különös kegyéből kifolyólag minden irányból tökéletesen védett, minden tekintetben önálló földrajzi-ökológiai egység. Tapasztalati tény és nemcsak a múltra vonatkoztatva: aki ura a Kárpát-medencének, az ura Európának. Hozzá képest Róma is, Köln is, Bizánc is… – bizony, bizony, bármennyire is szokatlanul hangzik: periféria. Másképpen fogalmazva: ha a Kárpát-medence a magja egy kontinensnyi méretű gazdasági, politikai és művelődési egységnek, akkor a Bizánc–Róma–Köln háromszög csakis a héja lehet. Ebben a fogalomkörben mozogva tehát az »óraátállítás« művelete így jellemezhető: a héj támadása a mag ellen. E nevezett »trojka« mindenesetre jellegzetesen maffiasztikus módon járt el a maga rövid távra szóló, közvetlen haszonszerzést célzó munkálkodása során, amelynek a távolabbi – eléggé baljós! – következményei ma már könnyen beláthatók.” (19–20. o.) Nem folytatom tovább az idézetet, bármennyire tanulságos is lenne. Kár, hogy e megalomán történelmi lázálom alaptételeivel nem volt mindenki tisztában. Például a tatárok, a törökök, az osztrákok, az orosz cár meg a Vörös Hadsereg – tehát nem ismerték a Kárpát-medence tökéletes védettségét, így hát ebből „kifolyólag” akadtak némi kellemetlenségeink. Például egyikük-másikuk csaknem kiirtott bennünket. Szerencsétlenségeink némelyikéhez pedig a hasonló lázálmokat kergetők is hozzájárultak valamelyest. Pap Gábor gondolatmenete szerint nem is lehet kétséges a három maffiózó célja: dicső múltat akartak maguknak kreálni a mi kárunkra, csináltak maguknak szakrális császárt Nagy Károly személyében, a mi igazi szakrális Turul-dinasztiánkat pedig elszakították gyökerétől – Attilától. E képtelen, alapjaiban együgyű fantazmagória jól illik Heribert Illig könyvéhez s szellemi táplálékul szolgálhat a történelmi ködevők táborának is. Azoknak, akik tudatlanságból, feltűnési viszketegségből vagy valamely más okból szívesebben látnak ködképeket, mint történelmi valóságot. Pedig rég beigazolódott: a mi történelmünk a maga valóságában is szép, büszkeségre okot adó és tanulságos. Elég hosszú is, nem kell hát – egyes szomszédaink erőlködéséhez hasonlóan – mesterséges történelmet kreálnunk. Akik mégis ezt teszik, jól tudják, miért. Képzelt hírnévért, szereplésvágyból s néha – pénzért is. A szélhámosság ugyanis nemritkán jól jövedelmez. A hívők tábora persze többnyire nem hasonszőrű egyénekből áll, ők csak lépre mennek. Nem mindig saját hibájukból.